Eckhart Tolle: Csend a világ közepén

-1-

Eckhart Tolle:

Csend a világ közepén FINDHORN Skócia 2004

1. nap A Skócia északi részén található Findhorn Alapítvány a természettel szoros együttműködésben kialakított spirituális szolgáltató központ, amely az oktatásra és a közösségre helyezi a hangsúlyt. A Findhorn Alapítvány a világ egyik legnépszerűbb tudatos közössége, a felnőttoktatás, a személyes és spirituális átalakulás jelentős nemzetközi központja. A közösséget, amely lehetőséget nyújt látogatásra, beköltözésre és munkára is, évente mintegy 14 ezren látogatják. Eckhart Tolle hétvégi lelkigyakorlatot tartott egy több mint 300 fős csoport számára a Universal Hallban. Ez a felvétel ott készült.

Mindenkit szeretettel üdvözlök a hétvégi lelkigyakorlaton – ezen a gyönyörű és szent helyen. Hétvégi témánk a csend, amely elválaszthatatlan a lényetek mélyén található énetektől. Azt is mondhatnánk, hogy máris mindenki csendes, hiszen a csend bennünk van. Nem kell keresni, még csak meg sem kell teremteni, mert már létezik. Az egyetlen bökkenő, hogy talán nem veszitek észre. Ha a mentális zajszint magas, akkor is létezik, csak akkor nem veszitek észre, mint ahogy azt a bennetek lévő dimenziót sem, amely sokkal mélyebben található, mint a gondolkodás… – ezért önazonosságotokat gúzsba köti a gondolkodásotok. Az énkép, amelyet az elme alakít ki, személyes történet csupán, amely egyszer véget ér. Nemsokára, jövőre vagy 40-50 éven belül, de mindenképpen hamarosan. Tehát az, aki te vagy, valamint a csend egy és ugyanaz. És ha még nem őrültél meg teljesen ebben a bolond világban, az azt jelenti, hogy valahogyan el tudod érni a benned lévő csendet. Utána talán nem emlékszel rá, mert nem emlékezetes, hiszen a csend időtlen, ezért az elme képtelen emlékezni rá, vagy azt gondolni róla, hogy ó, ez érdekes volt, emlékezni fogok rá, mert a csend nem érdekes. Az érdekesség a gondolkodással függ össze. Hétvégénk tehát nem lesz érdekes. Ezt talán már észre is vettétek. Az érdekesség azonban nem a legvégső lényeg, nem az emberi elme legvégső lényege. Ha kimész a szabadba, és megnézel ez fát, egy virágot vagy a naplementét, lehet, hogy hirtelen azt mondod: ez érdekes. Csak akkor kell elemzést végezned, ha doktori értekezést kívánsz írni a naplementéről vagy egy tölgyfáról. A tölgyfa abban a pillanatban válik érdekessé, amikor mentálisan elkezded elemezni, és ennek abban a dimenzióban meg is van a helye. De ha abban a dimenzióban maradsz, és csak abban, ahol a dolgokat kis részekre darabolod fel, és úgy elemzed… Igaz is, erről jut eszembe, az elemzéshez a vizsgálat előtt legtöbbször meg kell ölni az elemzésre váró dolgot, de az is gyakori, hogy az magába az elemzésbe hal bele. Ha azonban egyszerűen csak ott vagy egy tölgyfával, és csak szemléled, valóban ránézel, akkor az, amit

-2-

nézel, messze meghaladja az érdekességet. Sokkal mélyebb, mint hogy érdekes legyen; és ugyanez a helyzet a naplementével. Nincs benne semmi érdekes. Megindítóan fenséges. Mély. Olyan mélységre lelsz ott, amely felülmúlja az elme elemzését. Amint elemezni kezded, élettelenné kell egyszerűsítened. Civilizációnkban a legtöbben – és ez már régóta így megy – csapdába kerültek a dimenzióikban, ahol kötelezően végzik a dolgukat; elemeznek, értelmeznek, címkéznek, amint belépnek tudatuk szintjére. Ezt teszik az emberekkel, ezt teszik a helyzetekkel, amelyekbe kerülnek. Azonnal reaktív kapcsolatba lépnek velük. Ezt teszed a természettel, és többé nem vagy képes észrevenni a benned rejlő szentséget, mert pusztán gondolati úton közelítesz felé. És szörnyűséges az a börtön, ahová ekkor kerülsz. Saját elméd börtöne. Ekkor aztán egész életedet kizárólag a gondolataidon keresztül közelíted meg, és így az puszta… fogalmi realitássá korcsosul… a fejedben, amely a dolgokról alkotott gondolataiddal van tele. Nézőpontokkal. Véleményekkel. És az úgynevezett tudással. A tudás gondolat és címke, és azt az illúziót kelti benned, hogy tudsz valamit – és ennyi az egész. Egy gondolat, amit ráaggattál valamire. És ez a valami akkor elveszíti mélységét és elevenségét. Te pedig a gondolkodás fátylán keresztül kezded érzékelni a valóságot. És saját magadat is a gondolkodáson keresztül közelíted meg, mert magad is kitalált, gondolatokon alapuló létező, egós én lettél. Az én beteljesületlen személyes történet, tele vágyakkal és félelmekkel és bukásokkal és abbéli reményekkel, hogy meg nem valósított, nem kielégítő énképe… megleli majd a végső beteljesülést, amely egy jövőbeni történeten alapul. Ami megint csak gondolatforma. Hát ez az, amit jövőnek hívunk. Senki nem találkozott még vele másként, csakis gondolat formájában. És mégis, a legtöbben tudattalanul úgy élünk, mintha a következő vagy az azt követő pillanat fontosabb lenne, mint ez a mostani, az egyetlen dolog, ami igazán létezik. Ez az egyetlen pillanat, amelyből soha nem menekülhetsz, soha nem menekültél, és soha nem is fogsz menekülni, és amely elválaszthatatlan az élettől, amely te vagy, és a csendtől is – mert abban a pillanatban, amikor figyelmeddel belépsz a mostba, megjelenik a csend. A jelen pillanat lényege, bármilyen őrültnek látsszék is a felszínen, mindig a csend. És a szentség. Az egyetlen hely, ahol a szakrális dimenziót megtalálhatod: a most. Jelen kell lenned a pillanat számára. Rá kell ébredned a jelen pillanatra, hogy felismerhesd az élet szentségét. Amikor a gondolataidba mélyedsz, a szakrális értelmetlenné, és ezáltal a számos szórakoztató koncepció egyikévé válhat. Akár doktori disszertációt is írhatsz róla anélkül, hogy valaha találkoztál volna vele. Ez tehát, a most mélysége… elválaszthatatlan saját lényedtől, saját életedtől. Ez pedig a szentséges, egyetlen élet. És igen… azért vagyunk itt, hogy elmélyítsük ezzel a dimenzióval kapcsolatos tudatosságunkat. És a szentség mindenhol ott van, valóban jelen vagy, mindenhol megtalálod. Persze könnyebb itt és bizonyos egyéb helyeken, amelyeket szakrálisnak neveznek. Itt kisebb a struktúrák, fizikai struktúrák és a formák sűrűsége. A formák szinte áttetszőek. Itt valami átragyog a formákon. Ezért hívjuk ezeket a helyeket szakrálisnak. De itt is… vannak olyanok, akik ezt nem képesek érzékelni, mert nincsenek eléggé jelen, amikor a kertben sétálnak. Még mindig az elméjük irányítja őket, arra gondolnak, hová mennek majd holnapután, meg a tornyosuló gondokra, amelyek saját énképük részét képező gondolatformák. „Fontos problémákat kell átgondolnom.” És egyszer-egyszer megpillantjátok. 3 másodpercig jelen vagytok, és megpillantjátok. De akkor azonnal ismét megjelenik a gondolatfolyam, és néhányan itt sem tudnak jelen lenni. A legtöbben képesek vagytok erre, és hiszek benne, hogy azok is, akiknek eddig nem sikerült, gyorsan elmélyülnek majd, és meglátják, milyen egyszerű jelen lenni, és milyen nehéz nem lenni jelen.

-3-

Az emberek általában ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Azt mondják: „Olyan nehéz jelen lenni.” Ez az, amit az elme hisz, de pont az ellenkezője az igazság. Nem lenni jelen a mostban: az a nehéz. Az elme csapdájában élni: az a nehéz. Ez változtatja az életet küzdéssé és erőlködéssé. És soha nem érsz oda! Soha nem érsz oda, mert a jövőben élsz, amely gondolatforma csupán. Ez a gondolatok csapdájában… eltöltött élet másik aspektusa; egész énképeddel a gondolatok csapdájában vergődsz, és azt reméled, hogy egy ponton megtalálod majd önmagad, tökéletes önmagad, vagy hogy „a végén minden megoldódik majd”. De úgy, ahogy az elme elképzeli, ez lehetetlen, mert minden forma meghal, és végül minden struktúra felbomlik. Az elme pedig kizárólag formákban és struktúrákban gondolkodik. Azt reméli, hogy az élet a struktúrák és formák szintjén fog megoldódni. Ennek pedig mindig csalódás a vége, mert ez lehetetlen. A csoda azt, hogy már ebben a pillanatban kibontakozóban van a megoldás. Máris olyan, amilyennek ebben a pillanatban lennie kell. Máris elérkeztél a szentséghez, ebben a minutumban. Könnyebb ezt itt látni, itt érezni. Sokkal nehezebb megérezni az adott pillanat szentségét… például a Picadilly Circus vagy a Times Square forgatagában, és talán megvilágosodott lénynek kell lenned – ami egyszerűen azt jelenti, hogy „igazán jelen” vagy – ahhoz, hogy meglásd a szentséget… a Picadilly Circus villódzó Coca-Cola reklámjában. Buddhának kell lenned ahhoz, hogy meglásd a szentséget a hadifogolytáborban. És ha valaki túlságosan korán állítja, hogy egy fogolytábor is rendelkezik a szentség dimenziójával, azt félreértik, a kijelentés értelmetlenné válik, ha nem ismered ennek az igazságát te magad is. A forma nélküli élet… a forma nélküli élet azonban elpusztíthatatlan. Azok, akik voltak már börtönben, maguk is megtapasztalhatták ezt. Azért vagyunk hát itt, hogy megtaláljuk magunkban a gondolatnál mélyebb dimenziót. Ennek semmi köze az időhöz. Ezért néha feltesszük a kérdést: „Hogyan csendesítsem le az elmémet?” Meg szeretném találni a csendet. Nos, igen, vannak jó meditációs módszerek, de végül ezeket is magad mögött kell hagynod, máskülönben ez áll közéd és aközé, aki valójában vagy. Megtanulsz egy módszert, hogy megtaláld magad, de a módszer űrt képez az énképed és önmagad között. A végén minden módszert el kell hagynod. Nincs rá szükséged. Ez az utolsó, amit hátrahagysz. Tanításom módszerek nélkül működik, de az is nagyon jó, ha már van módszered, használd nyugodtan addig, amíg már nem lesz rá szükséged. Elméd minden gondolata, amelynek nem vagy tudatában… öntudattal bír. Az „én vagyok” érzetével. A gondolatok menetével azonosítod magad. Ez a tudattalan élet lényege. Ezért élnek az emberek folyamatosan a jövőjükért. Amikor a jövőre gondolnak, azt remélik, hogy ott majd végre felépíthetik tökéletlen énképüket. Megtalálják élettörténetük happy andjét. Nem azért mondom ezt, hogy bizonyos tevékenységeket ne végezz, ne tanulj új dolgokat, ne fedezz fel új országokat, ne találkozz új emberekkel. Tanulj, szerezz tudást, szakértelmet, fejleszd fizikai és szellemi képességeidet, és alkosd meg mindazt, aminek megteremtésére születtél. Csodálatos dolog ebben a világban teremteni; a lehetőségeknek pusztán képességeink szabnak határt. És amint öregszel, lesznek dolgok, amelyekre többé már nem leszel képes. A forma szintjén életed fokozatosan visszahúzódik. Máris sok olyan dolog van, amit valószínűleg nem vagyok képes megtenni. Nem leszek már soha teniszbajnok Wimbledonban. Csoda lenne, ha sikerülne. Meg sem próbálom.

-4-

És van sok egyéb dolog, amire azt mondanánk, hogy már késő. És ez igaz, sok dologba késő belefogni. A forma szintjén el kell fogadnom, hogy nem, soha nem leszek nehézsúlyú bokszbajnok. Ehhez már túl késő, de az is lehet, hogy soha nem is volt rá esélyem. A forma szintjén tehát sok minden függ attól, hogy hol jársz, hány éves vagy. Lehet, hogy még mindig sok olyan dolog van, amire képes vagy, amit tudsz, amit felfedezhetsz. De az is lehet, hogy ebben a formában éppen életed vége felé haladsz, már csak kevés időd van hátra, és már nem sok mindent tehetsz hozzá önmagadhoz. És ez is rendjén van. Most az a kérdés, hogy magadat keresed-e, amikor megpróbálsz hozzátenni valamit ahhoz, aki vagy. Ez az emberi lét dilemmája, a minél több kényszeres keresése. Nem mintha bármi baj lenne azzal, hogy új dolgokba fogsz. Nem. De itt van a kényszeres törekvés a következő, majd az azután következő, majd az azt követő pillanat felé, mert azt remélem, hogy hozzáadhatok valamit ahhoz, akiről azt gondolom, hogy én vagyok, gondolatformákat. Birtoklás, tehetség, elismerés – ezek a gondolatformák. A kutyafáját, még nem elég! Nem érzem eléggé biztonságban magam. Csak 5 házam és 3 autóm van, és még mindig nem érzem biztonságban magam. A házak nyilván nem elég nagyok, biztosan ez az oka. Vagy: mind rólam írnak az újságok, ez rendben van, de még nincs 5 házam. Ezek csak példák. Vagy: elismert ember vagyok, állandóan rólam cikkeznek, szóval végül is elnyertem az emberek elismerését. Elismerik, hogy nagyszerű vagyok, és ez ideiglenesen eltölt azzal az érzéssel, hogy végre megszereztem a világ elismerését annak, akiről azt gondolom, hogy én vagyok. Sokan küzdenek ezért. Azt kérdik magukban: „Mikor fedeznek már fel? Mikor jönnek rá végre, hogy különleges vagyok?” Lehet, hogy soha. Elme alkotta énképünk a különlegességet hajszolja, és ez sikerrel jár, a legtöbb esetben azonban nem teljesül be azon a szinten, ahol azt keressük. De elmondható… a különlegességgel kapcsolatban is, hogy két út vezet a boldogtalanság felé: ha nem kapjuk meg, amit akarunk – és ha megkapjuk. Mert azok sem boldogok, akik bármilyen téren megszerezték a világ elismerését. Nincsenek békében magukkal. Nincs meg az a biztonságérzetük, az a végleges „megérkeztem-élményük”, amiről azt gondolták, hogy ha megszerzik, amit akartak, majd jön magától. Ha az emberek végre elismernek, akkor sikerülni fog, révbe jutok. Azután elérkezik ez a pillanat, és bár ez először jó érzés, de aztán látod, hogy az emberek véleménye is csak gondolatforma. Képek, amelyeket ők alkotnak, vagy – ha nagyon népszerű vagy – a média talál ki rólad valamit, amihez csak a nevedet adja. Akkor magadról olvashatsz az újságokban, és látod, hogy kiről írnak. Valakiről, akinek semmi köze nincs hozzád. Sok ember lett boldogtalan, sőt még boldogtalanabb, amikor végre megszerezte az elismerést. A világ a szemedbe mondja: igen, különleges vagy, és te mégsem érzed magad különlegesnek. Vagy úgy látod, hogy az egész illúzió, és ez nem te vagy. Kép, az elme szüleménye. És ekkor páran… túlmennek mindezen az elme teremtette énképen, mert megszerezték, ami a világ szerint kívánatos: a jólétet, vagyont, elismerést, sikert – helyben vagyunk! És mindez mégsem adta meg nekik azt, amit valójában kerestek: önmagukat. Az érzést, hogy gyökeret eresztettek az életben. Vagy ahogy Jézus fogalmazott: az élet teljességét. Azért fordul sok híres ember a drogokhoz, mert le kell tompítaniuk a belül tomboló rettenetes boldogtalanságot, hiszen az ő esetükben még a jövőben megszerzendő többe vetett remény illúziója – amely a legtöbb embert élteti – sem működik többé. Mert ha már mindened megvan, nem működhet többé az az illúzió, hogy majd akkor leszel boldog, ha a jövőben valamiből többet szerzel. Mily rettenetes is a sors! Nem várhatod többé a többet, hogy jól érezd magad. Ettől aztán még boldogtalanabb leszel. Már nem menekülhetsz a következő pillanatba. Ezért kellenek a drogok, hogy egy kis időre jobban legyél.

-5-

Páran pedig mélyebb szintre törnek magukban, és rájönnek, hogy a több, jobb szintjén működő különlegesség érzete illúzió volt csupán. Nem hajszolhatod, és nem is visz sehová. Soha nem teljesíti be magát, mert csak gondolatforma – a különleges én –, amit be akartál építeni én-történetedbe, abba, amely mindaddig identitásod alapja lesz, amíg kizárólag és megrekedve a gondolatok szintjén élsz. Én, a különleges! Néhány ember fejében az él, hogy ő különleges, és én nem akarom elvenni ezt a képzetet senkitől, aki jól érzi magát. Lehet olyan képzeted, hogy előző életedben te voltál Napóleon, ettől különlegesnek érezheted magad, de ez a gondolkodásból és képekből ered. Néhányunkat ez éltet. Lehet, hogy senki nem ért veled egyet abban, hogy te voltál Napóleon, de ez legalábbis ideiglenesen fenntart téged, a különlegesség érzetét adja; gondolkodnod kell rajta, és meg kell osztanod másokkal is. Mások pedig azt mondják: nos, ezek történetek. Megint mások pedig igazat adnak neked, és azt mondják, hogy ez vagy te. De mindenképpen a gondolkodás az alapja és a gondolattal járó érzelmek. Teljes azonosságot építettél hát fel személyes történeted alapján, ami nagyon kevés, és nem tart sokáig. Személyes történeted szappanbuborékja hamarosan kipukkad. Senki nem látja előre elkerülhetetlen halálát – senki nem tudhatja, mikor történik meg vele. De végül mindenki elkerülhetetlenül meghal, 1 év vagy 50 év múlva, de hamarosan. Ám amikor eljön, az a most lesz, és nem a holnap. Ezért rettenetes sors, ha ennek az énképnek, ennek a koholt realitásnak a csapdájában élsz. Folyamatosan változékony hangulatot okoz, amely még spirituális szinten is megjelenik. Egyszer ráébredsz: igen, a megszállottság rabja vagyok; tudom, hogy ez nem az. De légy óvatos, nehogy más gondolatformák lépjenek azonnal a helyére, például előfordulhat, hogy 20 éven át folyamatosan a pénzt hajtottad, és most azt mondod: oké, elajándékozom a BMW-met. Most biciklit veszek, mert spirituális életet élek, és csak ennek megfelelő ruhákat hordok, mindegy, milyet. Bringán járok, és nézem a másik embert, aki még mindig olyan tudattalan, hogy BMW-je van, és azt gondolom: „Mennyivel felette állok a spiritualitásommal.” És amit ekkor cipelsz, az még a BMW-gondolatformánál is nehezebb gondolatforma. Énképed még nehezebbé vált, és lehet, hogy a BMW-s ember énképe könnyebb, mint a bringásé. Lehetséges. Nem valószínű, de előfordulhat. Figyeljünk hát oda, hogyan vált és választ magának elménk másik történetet, és mindig azért, hogy így vagy úgy, de többnek érezze magát. Ezért az összehasonlítással operál. Mert ez egy gondolat: azt gondolom, hogy van egy képem arról, aki vagyok, és ezt össze kell hasonlítanom azzal, amit a másik ember énjéről gondolok. Képeket, mentális elképzeléseket aggatok hát először magamra, majd másokra is. És utána összehasonlítom őket. „Hm, rendben, spirituálisabb vagyok ennél, vagy ők spirituálisabb nálam, de ő már régebben él így.” És pontosan annyit érsz, amennyit tudsz. A tudás a másik, amit csak úgy mellékesen előrántasz hatalmas készletedből, elejtesz egy-két dolgot, és a másik ember csak álmélkodik, és nem tudja, ki is vagy. Nyilvánvaló, hogy többet tudsz nála. Ettől aztán hű, de jól érzed magad! Így működik ez kis dolgokon keresztül, amelyek folyamatosan növelik ezt a mindig nagyon bizonytalan énképet. És szereti, ha igazad van! Szereti, ha mások tévednek, mert neked csak így lehet igazad. Szereti, ha igaza van, és pillanatnyilag az „ah, igazam van” tölti el a növekedés érzésével. Tehát mindig a saját magam, az én fikciójának erősítéséről van szó. A tárházamban lévő énről, és az emberek ezt keresve élik életüket. Ez életük célja, az én koholmányának erősítése. Így ez válik tetteik hajtóerejévé. És ez mindig nagyon szorongató, mert gyakran érzed magad kevesebbnek a másik embernél, és ezen dolgoznod kell. „Kevésbé különleges nálam, vagy többet tud, én viszont jobban nézek ki.”

-6-

Vannak, akik – ha nem képesek megszerezni azt a fajta különlegességet, amely a világ szemében kívánatos – ellenkező jelű különlegességre tesznek szert azáltal, hogy úgy érzik, igazságtalanul elbánt velük az élet. Bizonyos emberek vagy helyzetek áldozataiként élnek, és ebben az áldozat gondolatformában aztán nagyon különlegesnek érzik magukat. Akkor is nyerhetsz, ha vesztes vagy. Az elme nagyon okos, és az áldozati identitás nagyon erős lehet, erősen belevájhatja magát az emberek elméjébe, és ha találkozol velük, 5 perc múlva már a történetüket mesélik. „Tudod, mi történt velem? 25 évvel ezelőtt történt.” És persze, hogy történtek szörnyű dolgok 25 éve, és ma is történnek ebben az őrült világunkban. De ahhoz, hogy identitást építhess egy bizonyos időpontban vagy egy ismétlődően megtörtént szenvedés köré, ebben a zűrös világban, ahol a szenvedés elkerülhetetlen, hogy erre építhesd fel különlegességed tudatát, ahhoz rettenetes, mindenütt rácsokkal körülvett börtönbe kellett zárnod magad. De legalább azt gondolod, tudod, hogy ki vagy, van történeted. „Remek, legalább van történetem. Az élet jobban elbánt velem, mint a többiekkel. Többnek érezhetem magam.” És bármilyen legyen is az elme, találni fog valamit, ami az identitását megadja, egy koholt önazonosságot, és nagyon fél attól, hogy elveszíti a történetét, vagy hogy elhagyja, ha továbblép. A történetnek általában kellemetlenné kell válnia ahhoz, hogy végül az embert kiszorítsa magából. Ennek az az oka, hogy a történet álom, az „én vagyok” álma. Ha pedig egy álom kellemetlenné válik, fel akarsz ébredni. Végső soron egy én-álom sem igazán kellemes, de vannak azért kellemetlenebbek. Látjuk már, hogyan próbál folyamatosan túlélni ez az én, ez a fogalmi én, és nemcsak túlélni próbál, hanem meg is akarja védeni magát másoktól, másokat felhasználva kíván növekedni. Így vagy úgy, de használja őket, és ez határozza meg az emberi kapcsolatokat mindaddig, amíg nem léptél túl ezen. Igenis, más embereket akarunk felhasználni, és igenis, érezzük a szükségét annak, hogy más emberi lényektől megvédjük magunkat. Egós állapotban két dolog irányítja a kapcsolataidat. Vagy használod őket, vagy félsz tőlük, szükséged van rájuk, vagy félsz tőlük, és néha egyszerre igaz mind a kettő. És ez természetesen azt is jelenti, hogy nincs igazi kapcsolat. Mindenképpen torzul az egész, mert nem tudod, ki vagy, csak egy kép él erről a fejedben. Ez a kép próbálja magát erősíteni, mert még nem érzi elégnek magát. „Még nem vagyok elég.” És ezért néhány ember gyakran fejben és hangosan is az életre, a helyzetére, az emberekre panaszkodva szerzi meg a különlegesség érzését, és csak hajtogatja, hogy mik vannak, hogy ennek meg annak nem lenne szabad megtörténnie. Valamit tenni kellene, ez valójában mind nagyon rossz. De miért nem tesz ellene? És ott van a vádaskodás, folyamatosan panaszkodik, és felelősségre von, és az ego ezt szereti, mert ezzel igazolja magát. Amikor valami vagy valaki miatt panaszkodsz, úgy érzed, igazad van, a személy vagy helyzet pedig, akikre-amire panaszkodsz, rossz. Itt most nem a gyakorlati panasztételre gondolok, amikor valamit, amit vettél, ki szeretnél cserélni, mert nem működik. Ez rendben van, ennek gyakorlati jelentősége van, és valamit tenned kell. Hanem arról a panaszkodásról beszélek, amikor valaki elmondja a fejében lévő történetet, amelynek semmilyen gyakorlati célja nincs. Folyamatos konfliktuskapcsolatban áll a jelen pillanattal. Mindig van valami, ami nincs jól, vagy valami, ami éppen megtörtént, és panaszkodni lehet rá. Vagy talán éppen azért, mert valami még nem történt meg. Sokan érzik úgy, hogy nem lehetnek önmaguk; vagy azért nincsenek igazán békében magukkal, mert valami történt, vagy mert valami nem történt. Pontosan ez az a két ok, ami miatt nem lehetsz önmagad. Vagy történt valami, és ez megakadályoz abban, hogy önmagad lehess, vagy még nem történt meg valami, és ha az nem történik meg, nem lehetsz önmagad. Hát nem frusztráló? Kell, hogy valami történjen, hogy önmagam lehessek. Ezek szerint nem vagyok önmagam.

-7-

Azért beszélünk most ezekről a módozatokról, hogy felismerhesd, amikor benned történik. Ez univerzális, öröklött minta, minden emberi lényben megvan. A kollektív emberi elme egós, tudattalan állapotában így működik. Ez tart csapdában léted felszínén, az élet sekély felszínén és hullámterében. Az életformák, de minden, ami megtörténik, a forma szintjén tart fogva. A forma szintjén pedig, ideértve a gondolatformákat és az ősi formákat, a fejedben felmerülő minden gondolattal azonosítod magad, és ez a gondolatfolyam természetesen soha nem ér véget. Mert az egyik után rögtön jön a következő, fonalra fűzve. És így megy ez egész nap, így megy, alkalmanként haloványan felvillan a fény, emiatt nem őrülsz meg, ezért vagy képes mégis a túlélésre. Visszatartanak az öngyilkosságtól, vagy visszatartanak a totális őrülettől. Igazán rövidke kis pillanatok ezek, de ezek tartanak életben. Hirtelen az öröm parányi cseppje szivárog át lényed mélysége felől, a rétegeken át, az elme kemény rétegein át, ahol ittott kis repedésekre lel. Ha ez nem lenne, teljesen elvesznél, és valószínűleg nem ülnél ebben a teremben. És néha-néha vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen megjelenik a szépség, a túláradó szépség, vagy a veszély egy pillanata fölébreszt, és kiránt a fejedben folyamatosan beszélő hang duruzsolásából. Ó, hirtelen mennyivel élénkebb az élet, a létezés, a jelenlét, majd visszatér a gondolat. Néhány ember számára a veszély fizikai betegség képében jelentkezhet, egyszer csak hirtelen megérkezik, és ezzel felébreszt. Hirtelen rájössz, hogy mindaz, amit hajszoltál, és amit fontosnak véltél, egyáltalán nem fontos. Tehát valami már összeomlik a gondolat szintjén. Fizikai betegséget fejlesztesz magadban, és rájössz, hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett, egyáltalán nem számít. Így a betegség hasznos lehet, néhány embert felébreszthet. De az is előfordul, hogy valaki éppen egy állat miatt marad épelméjű. Mert ez az egyetlen módja, hogy egy másik lénnyel ne gondolati úton teremtsünk kapcsolatot. Mert amikor más emberi lényekkel találkozunk, akkor csak a többi emberrel kapcsolatos elképzeléseink csapdájában vergődünk. Mentális elképzeléseket és képeket aggatunk egymásra olyan formában, amit egymásról gondolunk. Mert mindig pontosan tudom, mit gondolok rólad. Nem veled állok kapcsolatban, hanem a saját fejemben rólad alkotott elképzelésemmel. A legtöbben ezt tesszük egymással, így aztán már két gondolat teremtette entitás próbál megférni egy kapcsolatban. Mindegyiknek szüksége van a másikra, de ugyanakkor fél is tőle. Természetesen ez az oka annak, hogy manapság olyan nagyon problémásak a kapcsolataink. Néhány ember tehát azért marad épelméjű, mert állatot tart. Kedvenceink hihetetlen szerepet töltenek be életünkben, és ezt még mindig nem ismeri el teljes mértékben a világ. Ők tartják vissza az emberiséget az őrülettől, mert amikor egy kutyát vagy egy macskát megérintünk, akkor egy pillanatra nem vagyunk egyedül, persze néhány ember akkor is megtartja az egóját, de ezek nagyon kivételes esetek. Megérinted az állatot, és önmagad lehetsz. Az állat ellen nem kell pszichológiai védekezést bevetned, és nem is akarsz tőle semmit. Egyszerűen csak ott vagy vele, és valami elér hozzád, mert az állatok sokkal mélyebben kapcsolódnak az élet forrásához, mint a legtöbb ember. Ők távol állnak – vagy úgy is mondhatjuk, hogy nem adnak teret olyan mértékben a különálló entitás illúziójának, azaz én és a világ többi része elképzelésnek. Az állatok még mindig egységben élnek a teljességgel, nem veszítették el azt. Mélyen gyökereznek a létben. Ők nem teremtik meg a problémák világát, egyek az élettel. Mi, emberek pedig elrekesztettük magunkat az élettől, gondolati képünk van az énről, amelyet sorompó választ el a világ többi részétől. Mert ott van a másik emberi lény, és ez rettenetes elképzelés. Életünket a „szükségünk van a többiekre, de félünk tőlük” elve vezérli. A másik ember mentális megakoncepció.

-8-

Tehát minél jobban fogva tart egós énképed, annál inkább hangsúlyozza a többiektől való különbözőségedet. A többieket pedig statisztákká fokozod le. A róluk meglévő egy-két céduláddal egyszerűsíted le őket. Alapvetően mindenki karikatúra. Figyeld meg néha az embereket, amint beszélgetnek, és megemlítenek valakit, akivel találkoztak, vagy akit ismernek. Egy-két elhangzó bírálat alapján máris nyilvánvaló, milyen hülye az adott személy. Amikor ezt hallod, látod a karikatúrát, azt a furcsa, eltorzított emberi lényt. Amikor találkozol vele, megkérdezed magadtól: ez volt az az ember, akiről beszéltek? Hát igen. Az állatokat nem sújtja a folyamatos gondolkodás átka. Nincs fogalmi énképük, mint az embereknek. Nem különítették el magukat. Így válhatnak néhány ember számára a létbe vezető úttá. Amikor ilyen lénnyel lehetünk – és ez néhányunk számára megadatik –, az olyan pillanat, amikor valóban elcsitul a gondolat. Amikor a kutyádat simogatod, vagy egy macska dorombol az öledben. Hirtelen gondolsz valamit, de a gondolat elcsendesül, még csendesebb lesz, és a csend terébe kerülsz, és érzed a macska dorombolását. Vagy egyszerűen csak megfigyelsz egy állatot, és ha valóban tudsz figyelni, akkor ez kiszabadíthat elmédből, és jelen lehetsz, mert az állat is jelen van. Ugyanígy van ez a természet birodalmában: a fák, a virágok és a fűszálak mind jelen vannak. Mind átadják magukat az egynek; egyek az élettel, az egy élet gyönyörű, pillanatnyi kifejeződései. Így aztán néhány ember életében a természet megközelítési pont. És néhányunk esetében már ez sem működik többé. Ismerek valakit, akinek nagyon erős az egója, és ego-harcokat vív a macskájával. Ha a macska nincs otthon, mindig nyitva hagyja a konyhaablakot. A macska egy este nem jött elő. Ő pedig kereste a macskáját. Aztán becsukta az ablakot. Ha nem akar látni, akkor én sem akarom látni őt. A szegény macskának egy egész éjszakát kint kellett tölteni. Ez is megtörténhet. Vannak olyan esetek, amikor az ember már az állattal sem képes többé kapcsolatba kerülni. Ez történik… amikor emberek milliói és milliói… élnek álvalóságba… olyan énképpel, amely teljes mértékben fikció, és mindig elégedetlen, mindig hiányérzete van, mindig többet akar. Emellett mindig ellenségekre, konfliktusra van szüksége, hogy a másikkal szemben énként határozhassa meg magát, hogy elkülönült énképe sértetlen maradjon. „Mivel kerülhetek ma konfliktusba? Miről panaszkodhatok, hogy kicsit többnek érezhessem magam? Ó, már meg is van.” És amikor emberek milliói élnek így, annak az eredménye az, amit emberi történelemként olvasunk, azaz a hihetetlen, folyamatos szenvedés rettenetes meséje, amelyet emberek okoznak egymásnak és a bolygón élő többi létformának. Hihetetlen szenvedés. És ugyanazt nézed a televízióban, amikor este bekapcsolod a híradót, és láthatod, hogy mennyire őrült… az emberiség kollektív tudata a jelenlegi fejlettségi szinten. És mégis itt vagyunk. Itt vagyunk, és felismerjük, hogy amitől az emberiség szenved, az, mondjuk úgy, az az úgynevezett kollektív mentális betegség egy formája. És feltehetjük a kérdést: hogyan engedheti meg Isten egy teljes fajnak, hogy mentálisan beteg legyen? Hallottam már ezt a kérdést felmerülni valakinek az elméjében. És természetesen személyes szinten is feltehetjük ugyanezt a kérdést: hogyan engedheti meg Isten, hogy beteg legyek? Hogy meri megengedni, legyen férfi, női vagy mindezzel összeegyeztethetetlen entitás, hogy beteg legyek? Hogy szenvedjek. És persze… a nagy egészen belül mindennek helye van, és minden úgy van, ahogyan lennie kell, beleértve saját személyes, pillanatnyilag fennálló betegségedet. Ez nem jelenti azt, hogy a gyógyulás nem lehetséges, de sok ember van, aki azért van itt, mert elszenvedett az életében valamilyen csapást. Talán fizikai megbetegedést vagy nagy veszteséget. És máris láthatod saját személyes példádon keresztül, hogy szenvedésed, fizikai szenvedésed vagy bármi legyen is az, bizonyos mértékben… máris megkezdte elmédben az egós struktúrák feloszlatását. Először is fellazította, hogy valami más is átjöhessen.

-9-

És hirtelen azon kaptad magad, hogy érdekel a jelen pillanat, és aztán egyszer csak benne vagy. És nem számít, hogy miről szól a történeted, lehet, hogy azt érzed: „nagy hiba volt, az én történetem egyetlen nagy hiba volt”, hiszen most itt vagy. És nagyszerű dolog lenni, most itt lenni és látni, hogy mindannak a hibának a történetéből és az eredményéből most kilépsz, és rálátsz. Igen. A forma szintjén így bontakozott ki az életem, és most hadd meséljek el röviden valamit magamról. Minden nehézség nélkül végignézhetek egész életemen, mondjuk addig a napig, amikor a világ megtanította nekem, hogy fontos vagyok. Ez pár évvel ezelőtt történt. Azelőtt senki nem mondta nekem, hogy fontos vagyok. Addig a pontig totális szerencsétlenségként tekintettem az egész életemre. Igazából semmi sem vezetett sehová. Pár évig próbálkoztam, azután egyetemre mentem, majd ledoktoráltam, azután feladtam. Két évig sodródtam, belefogtam ebbe, majd belefogtam abba, és semmi sem ment. Nagyon-nagyon sok dolgot megpróbáltam, akkor az édesanyám azt kérdezte: „Most 45 éves vagy. Mit értél el? Mások már nagy karriert csináltak.” Ez a történet szintjén csőd volt, de egy bizonyos ponton szerencsére már feladtam a történettel való azonosításomat. A történet csak 29 éves koromig volt a saját identitásom, de addig is nagyon boldogtalan történet volt. Amikor viszonylag sikeres voltam, azaz az egyetlen sikerem az volt, hogy jól teljesítettem az egyetemen, mielőtt a diploma utáni továbbképzést elkezdtem, az is csak 2 hétre tett boldoggá. Nem furcsa, hogy egy sikertelen történet virágot hozhat? A tudatosság virágát. A tudatosság virágának pedig talán szüksége van a mocsárra, ahol nő. A nyíló lótuszvirág a buddhizmus szimbóluma: a sárban lévő gyökerekből nő ki a lótusz. Egyébként semmi sem szebb az emberi életben, mint egy-egy meghiúsult történet. A jó hír az, hogy végső soron minden történet meghiúsul a formák miatt, mert a formákon alapul. A formákkal azonosítja magát, és egy forma sem tart sokáig. Egy épület sem áll örökké, végül mindegyik összeomlik. Minden forma ideiglenes és gyönyörű; az egyes formák mélyén rejlő lényeg az egy élet formája, amely elpusztíthatatlan. Hogy még ez a gyönyörű forma sem létezik állandó formaként! De az örökkévaló átragyog a formákon, és ez azért van, mert a formák áttetszők, és jelenlegi formádban te sem vagy örök. De mégis, benned is megvan az áttetszőség, még abban is, ahogyan itt ülsz. Tehát az, ami a forma mögött van – nem számít, hogy nevezzük, csendnek, jelenlétnek, az „én vagyok” mély érzetének – már régen összekeveredett az én-történettel, és ez az, a létezés értékessége, az igazi különlegességed. Az, amit egós éned keresett a történet szintjén – „különleges akarok lenni” – elhomályosította a tényt, hogy nem lehetsz különlegesebb annál, mint amilyen már most vagy. Ez azonban nem az egós értelemben vett különlegesség, hogy több vagy valakinél. Abban az értelemben vagy különleges, hogy megvan benned az a szépség és érték, amely léted lényege, és amit nagyon mélyen érzel. Még az is érzi, aki a lehető legjobban azonosul egy történettel és gondolati énképével, hogy valahol van benne valami különleges, ami ő maga. Amit összetévesztenek a formákkal, a gondolatformákkal, az, ami a lét lényege, amely forma nélküli és időtlen. Ez összekeveredik a formával, a gondolattal és a fejünkben lévő történettel. És ez az, amit Buddha képzelt vagy fiktív énnek nevez; ez az az én, amelyet a Buddha 2600 évvel ezelőtt illúzióként felismert, ez végtelen éleslátás. Az egész emberiség talán legjelentősebb szellemi felfedezése az a felismerés, hogy az én illúzió. Ezalatt azt az ént érti, amelyet bármely formával, gondolatformával vagy fizikai formával azonosítunk. És illúzió elveszíteni magunkat bármilyen formában; úgy is mondhatjuk, hogy a lényeg, a lét értéke, amely minden emberi lényben minden életformában időtlen és forma nélküli, a formában ölt testet.

- 10 -

Semmi baj nincs a formában való megtestesüléssel, amíg a forma mögött valóként ismerjük magunkat. Van, amikor azonban elveszíted magad a testet öltésben. Bár végül persze ezt kell tenned, ez is hozzátartozik a dolgok teljességéhez. Amikor elveszíted magad, azt a Buddha szenvedésnek nevezi. Azért szenvedsz ilyenkor, mert többé nem tudod, ki vagy. Magadat keresed valamilyen formában: gondolatformában vagy fizikai formában, amellyel egyesülsz, és ez megint csak gondolatforma. És ezért keresi mindenki a lét lényegét; nem tudván, hogy a különlegesség, amelyet keres, máris ott van abban a lényegben, aki ő maga. De csak akkor képes megtalálni, amikor felhagy azzal, hogy a többön keresztül, a jövőben keresse magát. Az egyetlen helye, mint valami furcsa játék, az egyetlen hely, ahol valóban megtalálhatod önmagad, az egyetlen hely, ahol az emberek soha nem keresgélnek: az a jelen pillanat. Magukat keresik, és úgy érzik, többek akarnak lenni. Való igaz, hogy a forma szintjén ideiglenesen több lehetsz. Majd ez újra megváltozik. Van azonban egy olyan szint benned, ahol a több nem működik, nem kell többnek lenned, mert máris az egy élet teljes kifejezése vagy. Máris teljes egész vagy az időtlenség szintjén, léted lényegének szintjén. Nos, az egyetlen oka annak, hogy szükséged volt az időre, az, hogy meghalld ezt az igazságot, és elismert, hogy ez az igazság. Tehát azt mondhatjuk: azért volt szükséged az időre, hogy eljuthasson hozzád az üzenet, hogy nincs szükséged az időre. A paradoxon tulajdonképpen az, hogy még mindig számtalan ember van, akinek mindez értelmetlen, és nem látogatnak el hozzánk. Más szóval: még több időre van szükségük. Tovább kell keresniük magukat, továbbra is csalódniuk kell keresésük eredményében. Ez is a nagy terv része. A csalódás az emberi létezés beépített eleme. Így aztán elmondhatod, hogy ezért van a világ, az úgynevezett világ, hogy csalódást okozzon. És azért is, hogy mélyebbre vezessen, és hogy végső soron kivezessen a formával való azonosulás állapotából. Mert mindaddig, amíg a formával azonosítod magad, mindig minden meghiúsul. Soha nem leszel képes annyi formát felsorakoztatni és felhalmozni, amennyit szükségesnek tartasz ahhoz, hogy önmagad lehess. Azaz néha megteheted egy nagyon-nagyon rövid időre; hirtelen úgy érezheted, hogy minden jól működik az életedben. „Egészséges vagyok, a párkapcsolatom csodás, van sok pénzem, vagyonom, mindenki szeret. Jó dolgokat írnak rólam. Minden működik: a munkám, az élethelyzetem, a pénzügyeim, az egészségem, a kapcsolataim, mind nagyszerűek.” Nemsokára azonban valami itt-ott romlani kezd majd. A pénzügyek, a párkapcsolat vagy az életkörülmények. A forma világának természetes velejárója, hogy semmi sem marad sokáig épségben – így aztán mindig minden újra bomlásnak indul. Pedig most tettétek éppen rendbe. Hát ez az, ami miatt az emberi lét csalódások sorozata. Miért nem működik? Azért nem működik, mert te, mert az emberek a teljességet keresitek. Azt követeled, hogy a forma világa tegyen teljessé és boldoggá. „Azt követelem, hogy ez a világ tegye teljessé azt, aki én vagyok, adjon nekem énképet. Csak ezt meg a formát akarom, ez minden. Ezt követelem.” De hiába követeled. Valami baj van, az élet nem így működik. Látszólag mindenki másnál működik, de nálad nem. Látom a magazinokban a csillogó sztárokat, olvasok róluk, látszik, hogy nekik sikerült. De csak a magazinok ragyogó képein! Ha meglátogatnád őket otthon, láthatnád, hogy náluk sem működik. A csalódás az élet beépített eleme. A csalódásnak be kell következnie hangosan, teljesen, hiszen célja van, csak az emberek nem látják. Valódi megkönnyebbülés tehát, amikor először rájössz, hogy az egész világ sem tehet boldoggá. Ha azt kívánod, hogy helyzetek, emberek, helyek vagy eredmények tegyenek teljessé vagy boldoggá, akkor csalódásra vagy ítélve. Akár sikeres vagy, akár nem. Ez most nagyon negatívan hangzik, igaz?

- 11 -

Ezért van az, hogy ha nem ásol mélyebbre, ha csak a felszínt ismered, akkor azt látod, hogy ez mind-mind hívság, pont úgy, ahogy az Ótestamentum prófétái állítják. A hívságok hívsága, minden hívság. Láttam mindezt, nem emlékszem pontosan a szavakra, de a saját szavaimmal el tudom mondani: „Mindent láttam, mindent kipróbáltam, és minden teljesen értelmetlen.” Így szól. Aki ezt állította, valószínűleg idős ember volt már, mindent kipróbált. Miért is van ez beleírva a Bibliába? Nem túlságosan negatív dolog kijelenteni, hogy az élet teljességgel értelmetlen? Hogy bármi, amit elérhetsz, hívság. Azért írták bele a Bibliába, mert amikor felismered ennek az igazságát, nem vagy a rabja többé. Látni azt, hogy a világ képtelen arra, hogy boldoggá tegyen, látni azt, hogy bármilyen formában léptél be az életbe, a természetéből következően nagyon rövid életű, az újdonság ebben az, hogy látod, és képes vagy azt mondani: „ó, végre.” És talán még el is neveted magad. Aki azelőtt a saját történetedben és a csalódásodban éltél, most hirtelen kilépsz mindebből, és látod, hogy saját kudarcra ítélt történeted nem személyes dilemma, hanem az emberi lét előfeltétele, adott állapot. Abból merítetted énképedet, amiben nincs semmi személyes, hanem pusztán emberi állapot. Az emberi állapot a saját tudattalan szintjén, meg nem világosodott állapotban. Ez adta saját személyes egyéniségedet, ebbe akartál kapaszkodni. És most pusztán azáltal kiléphetsz belőle, hogy rálátsz. Ez a rálátás azt jelenti, hogy valami, ami nem része ennek a tudattalanságnak, felemelkedik. Hát ezért van benne a Bibliában: mert nagy dolog látni azt, aki benned megláthatja minden formák mulandó természetét, az elme gyártotta történet kitalált jellegét. Mi az, ami benned képes ezt észrevenni és meg is látni, ó igen! Ez nem gondolat, hanem tudatosság és az a képesség, hogy a tudat tükrét felemeld, és egyszerűen csak láss. Vagy másképpen szólva: hogy rá irányítsd a tudatosság fényét. A tudatosság fénye beragyogja mindezt, és megláthatod, hogy ezelőtt milyen csapdában voltál, csalódásra ítélt élettörténeted csapdájában, mert nincs olyan élet, amely végső soron ne okozna csalódást. Épp csak elkezdődik, és máris megszabadulsz a csalódás érzésétől, amikor többé nem saját kívánságaid kielégítése eszközeként, önös érdekből szemléled a világot. Amikor többé nem követeled, hogy az emberek, helyek, helyzetek boldoggá tegyenek, és adjanak neked, vagy éppen kielégítsék vágyaidat, akkor hirtelen felemelkedik a képesség, amely lehetővé teszi a jelen pillanat formáinak önmagukban való létezését. Mert az élet ebben a pillanatban olyan, amilyen. Abban, hogy valami van, soha nem kételkedhetsz; bármilyen forma tűnik fel a jelen pillanatban, az mindig olyan, amilyen. Ezért az emberek konfliktusban élnek az élet valódi milyenségével. Legbelül elfutnak előle vagy elutasítják, kritizálják, panaszkodnak rá, vagy máshová néznek. Nem akarom ennek a milyenségét, én inkább azt akarom. Amikor pedig látod, hogy a világ ezt nem teheti meg veled, többé már nem, akkor elengeded a követelésedet, mert látod, hogy mennyire abszurd valami olyat akarni a világtól, amit az nem adhat meg, akkor egyszerűen csak együtt élhetsz bármivel, akármilyen legyen is. A jelen pillanat természetesen mindig oszthatatlan. Bármilyen legyen ebben a pillanatban, az olyan, amilyen. Nem akarom, hogy ez a hely – még akkor sem, ha ti idejöttetek, és azt akarjátok –, nem akarom, hogy Findhorn boldoggá tegyen. Ha ezzel az elvárással érkeztetek ide, talán máris megéltétek itt is a csalódás érzését, mert egyetlen hely sem képes arra, hogy hosszú távon, vagy hogy egyáltalán megadja ezt. Idejöttetek hát, és rövid időn belül azt gondoljátok: a spirituális központ közvetlen szomszédságában egy királyi légierő-támaszpont van? Hát ennek semmi értelme. És ezért panaszkodhattok rá. „Ezt nem kellene, miért tették ide? Valahová máshová kellene telepíteni.” Azt mondhatjátok: „Azért jöttem ide, hogy békére leljek, és tessék, mit találok?

- 12 -

Fülsértő zajjal közlekedő sugárhajtású gépeket. Hazamegyek.” És ez csak egy dolog. Még számos egyéb dolog szemet szúrhat. „Horkol a szobatársam. Nem tudok bejutni, várnom kell a fürdőszobára, nem süt be a Nap. Május vége felé járunk, és nem süt be a Nap. Soha nem kellett volna Skóciába jönnöm.” Ha tehát te – és ezek csak példák – azt várod el egy helytől, hogy kielégítse az igényeidet, az hiábavaló dolog. Egyetlen hely sem tökéletes. Még ha a csendes-óceáni szigetek déli részére mész is, ott is lesz valami, ami nem egészen helyénvaló. Minden disszonáns; legyen az a mindennapos napsütés, mert túl sok, a szúnyogok éjszaka, mert nem tudsz pihenni, nem tudtad, hogy lesznek. Pedig az utazási katalógusok mindenféléről beszámolnak. Tehát újra itt a csodás lehetőség ama követelések elengedésére, hogy egy adott hely boldoggá tegyen, hozza el számodra a békét, vagy segítsen megtalálni önmagadat. Egyszerűen csak mondj igent bármilyen formára, amelyet a jelen pillanat felvesz. Ahelyett, hogy azt akarnád: a jelen pillanat formája másmilyen legyen, és ezáltal eleget tegyen neked. Hozz belső harmóniát a jelen pillanattal kialakított kapcsolatodba. Fogalmazzunk így. Az élethez, azaz a mindenkori mosthoz, csakis a mosthoz való hozzáállásodba hozz belső harmóniát. Bensődben ne távolodj el a mosttól, amely az élet. Az ettől való eltávolodás a csalódás és szenvedés forrása. Tehát bármilyen formát vesz is fel a jelen pillanat, sugárhajtású repülőgépet vagy akár esőt, majd a felragyogó Napot, jót vagy rosszat, csak az elme hívhatja ezeket jónak vagy rossznak. A jelen pillanatban minden úgy van, ahogy van. A szabadság hatalmas érzése lép be az életedbe, amikor elhagyod azt a követelést, hogy valami másmilyen legyen, mint amilyen, és akkor többé nem kívánod, hogy Findhorn boldoggá tegyen, vagy elhozza neked a békét. És akkor minden pillanat olyan, amilyen. Egyszerre egy lépést teszel; bárhová mész is, körülnézel, állsz, sétálsz, ülsz; emberek jönnek, mennek, dolgok történnek itt meg ott; és hirtelen, amint harmóniába kerülsz a mosttal, valami felemelkedik benned, aminek semmi köze ahhoz a formához, amelyet a jelen pillanat felvesz. Azért emelkedhet fel, mert megengeded, hogy a jelen pillanat által felvett forma olyan legyen, amilyen. Ha tehát belül magadhoz öleled a jelen pillanat formáját, és megengeded, hogy olyan legyen, amilyen, akár igent is mondhatsz rá, mert ez az élet. Mert csak a pillanat, csak a most az, ami van. Akár magamhoz is ölelhetem, és igent mondhatok arra, ahogy van. Ez nem csökkenti abbeli képességedet, hogy megváltoztasd, ami változásért kiált. A tettek az adott helyzettel való harmóniából emelkednek ki. Ráhangolódhatsz valami olyasmire is, ami nem jó. Kaphatsz elhűlt ételt, amit aztán visszaviszel a konyhába, megmondod, hogy kihűlt, és kéred, hogy melegítsék meg újra, ha lehetséges. Ezzel nincs semmi baj, de a tett a ráhangolódásból ered. Ugyanez a tett eredhet… az adott helyzettel szembeni belső ellenállásból is, ekkor azonnal belép az én, aki panaszkodik. Az én, amely panaszkodásával növeli magát; és akkor ugyanaz a tett alapvetően más energiákat hordoz. Belépsz a konyhába, és azt mondod: ez meg mi? Hát itt nem melegítik meg az ételt? Melegen kellene tálalni! Ekkor a tetted célja az, hogy az énedet rajta keresztül növeld. Hogy az énnek igaza legyen, hogy megerősödjön az éntörténet. Ám ezt egy másik emberrel teszed, aki aztán meg fogja védeni magát, és úgy fog reagálni, hogy önmaga hibáját mérsékelje, mert az ego így működik. Azt mondja: nincs igazad. Megpróbálja a másik személy kitalált történetét csökkenteni, a másik pedig védeni fogja magát, még nagyobb ágyúval lő vissza, kiabálni kezd, hogy kivédje a kisebbítést, persze megint a kitalált történet kisebbítését. Micsoda világ! Pedig élhetnél jól.

- 13 -

Ha az adott helyzettel összhangban élsz, felemelkedik az életedben az értelem, amely sokkal nagyobb az elme felhalmozott tudásánál vagy az elme elemző képességénél. IQtesztek vagy keresztrejtvények megoldási képességénél. Mert ez utóbbi csak kép, az intelligencia nagyon picike kis formája. Nincs vele semmi baj. De ez az, amit a világ intelligenciának hív, hogy megtanulhasd, gyorsan válaszolhass a kérdésekre, gondolatokat manipulálhass, és olyan sok gondolatot tarthass a fejedben, amennyit csak tudsz. Mégis, van egy sokkal mélyebb értelem, amiről civilizációnk semmit nem tud, pedig ez az, amiből az igaz alkotások erednek, ahonnan a kreativitás érkezik. Ezt akkor éred el, ha igent mondasz. Semmi több nem kell hozzá, mint hogy igent mondj a jelen pillanatra. Amely máskülönben magában foglalja a múltat is, mert vannak, akik a múlthoz kapcsolódó erős sérelmeket vagy bántódást cipelnek magukkal. Valaki ezt tette veled, vagy történt valami a múltban, és még mindig megvan a panasz, amelyet cipelsz. Hogyan működik hát a jelen pillanat elfogadása, hiszen éppen azt mondom, hogy a jelen pillanat elfogadása így már a múlt elfogadását is jelenti. Csak azért van így, mert azt hiszed, hogy valami, ami régen történt, valahogyan befolyásolja életképedet vagy azt a képességedet, hogy ebben a pillanatban teljesen önmagad lehess. Mondjuk, azt mondod, hogy elveszítetted az egyik végtagodat, vagy ilyesmi, valaki 10 évvel ezelőtt levágta, és most ezt a sérelmet hurcolod. Hogy lehet, hogy amikor elfogadod a jelen pillanatot, akkor ezt a hiányzó végtagot is elfogadod úgy, ahogy van? Miért van, hogy ez az a forma, amelyet a jelen pillanat felvesz? Nos, mert úgy fogadod el, ahogyan van. Akkor már nem befolyásol többé a múlt, mivel azt a forma szintjén okozta. És ez persze rokkantság, megakadályozza, hogy idén megnyerd a wimbledoni bajnokságot – többé nem tudod megnyerni. Igen, a forma szintjén ez talán bizonyos mértékben korlátozza az életedet, a világ azonban tele van olyan korlátokkal, amelyek a forma velejárói. Ha nem az egyik fajta korláthalmazt kapod, akkor másmilyen korlátaid lesznek. Tehát szinte soha nincs olyan pillanat, amikor ne lennének bizonyos korlátaid – akár a szomszédos légierőbázis által okozott zaj, akár az, hogy nem tudsz pihenni a szobatársad horkolása miatt. Ezeket életed viszonylag jelentéktelen korlátainak tekinted. Vannak azonban jelentősebb korlátok is, ezek is mind a forma világához kötődnek, és ez az, amit a forma világa tesz. Cserélgetheted a korlátaidat, természetesen jobbá teheted az életedet a forma szintjén, nincs ebben semmi rossz, mindaddig, amíg nem önmagadat keresed benne. Csodálatos dolog a formákkal játszani az életedben, most mondjuk pénzt keresek. Ezt fogom játszani. De nem akkor, ha azt reméled, hogy egyszer elég pénzed lesz ahhoz, hogy végre valaki lehess, aki most nem vagy, mert azt soha nem találhatod meg a pénzen vagy a jövőn keresztül. Akkor játszhatsz a forma világával. Olyan csodálatos… hogy amikor elengeded a forma világához intézett követelésedet, hogy boldoggá tegyen, akkor bárhol találod magad, bármilyen helyzetbe kerülsz, bárkivel találkozol, bárhová mész, hely, helyzet, személy, mind-mind megelégedésedül szolgál. Mert valami olyan dolgot érintettél magadban, amely mélyebb a gondolkodásnál (ami forma), tehát mélyebb a formánál. A gondolkodás is csak forma. Azt az egyszerű dolgot tehetjük tehát, hogy belül igent mondunk… a jelen pillanatra. Ennyi az egész? Igen, de ehhez szükség van egy bizonyos szintű jelenlétre, hogy azt tudd mondani: úgy van, ahogy van, ahelyett, hogy megint a régi reaktív minta jönne elő, amelyet a kitalált énkép vezérel, amely pedig azt mondja: ez nem fér bele az én-történetembe. Hogyan illeszthetem ezt bele az életembe? Ez nem a történetem kiegészítése, valójában ennek egyáltalán nem kellene a történetemben szerepelnie, ki vele!

- 14 -

Sok ember ilyen történet. Gyakran, ha másokkal találkoznak, nem akarnak velük lenni, ki akarják őket űzni a történetükből, hogy ne legyenek ott. Valaki más kell ide. És ismét ugyanoda jutottál. Ha pedig visszalépsz, vagy kilépsz a gondolkodásodból, abban a pillanatban, amint kiemelkedik a csend és a béke, megint barátságban leszel azzal, ami van, mindegy, milyen formát vesz fel éppen. Hamarosan úgyis változni fog. Azok, akik évekre elakadnak, általában azért rekednek meg, mert olyan ellenállásminta van bennük, amely ugyanabban a helyzetben tartja őket. Az ellenállásminta azt mondja: ki akarok szállni ebből a szörnyű helyzetből, amelyben vagyok. És mindennap bemennek az irodába, és azt mondják, ez van. Ugyanaz az energia, ugyanaz a negatív hozzáállás és ellenállás, és ha cseng a telefon, mindig felveszik, igen, én vagyok. Vannak néhányan, hagyományosan a közhivatalokban, akik rengeteg frusztrációt cipelnek magukkal. Valószínűleg még mindig így van, igen, folyamatosan azt kérdezgetik: „Miért ragadtam itt, ebben az unalmas munkában? Ezekkel a szörnyű emberekkel, akik mindig akarnak tőlem valamit.” És eltelik 25 év, és még mindig ugyanott ülnek, és panaszkodnak. És akkor meghallod az üzenetet, hogy máshogy is lehet élni, hogy mondhatsz igent. Nem egy történetre, nem arra, hogy el is fogadhatom, hogy 25 éve vagyok ebben a szörnyű irodában, és valószínűleg még 10-et ebben a szörnyű irodában töltök majd. Akár igent is mondhatok rá, mert ezt olvastam valahol egy könyvben. Nem, ennek semmi köze ahhoz, hogy igent mondasz életed valamelyik történetére. Ha mondjuk börtönben voltál, mondhatod ezt: „Rendben, el is fogadhatom, hogy az életem minden területe csődöt mondott, 20 évig voltam itt, és még 15 évet itt kell töltenem, és akár el is fogadhatom, hogy szerencsétlen csődtömeg vagyok.” Az, hogy a jelen pillanatra igent mondasz, csak a jelen pillanatot jelenti, és nem egy történetet. Azt jelenti, hogy kilépsz a történetből. Lelki életedben spirituális gyakorlatként most nagyon fontos az, hogy amilyen gyakran csak tudod, szakítsd meg a múlt és a jövő folyamatosságát. „Rendben, onnan jövök, és arra megyek, azzal vagyok elfoglalva, hogy odajussak, és ezt megtegyem. Úton vagyok odafelé, ne állíts meg!” Nagyszerű. De mi lesz a jelen pillanattal? Hol vagy most, ebben a pillanatban? És hirtelen felébredsz abból a múlt-jövő folyamból, amely a múltból a jövőbe húzott mindig is. Ez a régi berögződés, mindig ugyanazok a jól bevált dolgok. Nem számít, mennyit panaszkodsz, minél többet panaszkodsz, annál jobban megrekedsz – majd hirtelen kiragadod a jelen pillanatot a történetből. Felébredsz, és hirtelen fényesség lesz. Például lehet, hogy meghallasz egy csicsergő madarat. Rájössz, hogy ez gyönyörű, érzed, hogy lélegzel, és érzed, hogy tested életre kel, minden sejted él, érzed az életet, amely te vagy, amely a testedbe életet lehel. Amint ezt az elevenséget érzed, annak is tudatában vagy, hogy körülötted csend van, és ebben a csendben olyan hihetetlenül gyönyörű ez a hang, amelyet ez a csöpp kis lény ad ki, és amely az élet, minden pillanat dicsőítése. Kiléptél a történetből a jelen pillanat elevenségébe. És még mindig törődhetsz dolgokkal, még mindig jössz-mész, és menned kell, és amikor megérkezel, ott vagy, és más emberi lényekkel találod szemben magad. Mégis jelen lehetsz. Tehát egyre több és több lesz a jelenlét, több lesz, mint az idő. Azelőtt az idő irányított, most pedig te használod az időt, beengeded a jelent, ami azt jelenti, hogy amilyen gyakran csak tudod, megszakítod a történetet. Lépj ki az életbe ebben a pillanatban, és egy sokkal nagyobb értelem jön el, és eljön a szeretet és az öröm, és minden olyan dolog, amelyekre máskor csak gondolni szoktál, de soha meg nem tapasztaltad. Hirtelen mindezek a dolgok belépnek, és még a történetet is megváltoztatják, de ez persze nem azt jelenti, hogy a történet bármikor is folyamatosan

- 15 -

gyönyörű lehet a forma szintjén, a formák mindig jönnek és mennek. De mivel többé már nem rendeled alá magad az életed formáinak, körülményeinek, belépést nyersz a forma mögötti életbe, amely te vagy. A csendbe, az elevenségbe, abba az én vagyokba, amely mélyebb, mint az „én ilyen vagy olyan vagyok”. És akkor… mindaz a szépség, elevenség és öröm, amely a pillanatban ott van, még akkor is, ha a formák omladoznak, ott lehet. De az egészet elmulasztod, mert sodródsz, folyamatosan sodródsz, de csakis az elmédben. És a madár! Őt meg sem hallod, vagy meghallod egy pillanatra, és azt mondod: kedves. És aztán tovább foglalkozol a problémáiddal. Na igen, mik is a problémáim? Amikor arra gondolsz, hogy problémáid vannak, mindig jó, ha megkérdezed: mi probléma most? Nos, el kell mennem az ügyvédemhez valami miatt, és ott a bank, csődbe fogok menni, és ezért találkoznom kell az ügyvédemmel. Mi a probléma most? Most nincs probléma, itt ülök, lélegzem, egy szép madár dalol, csend és béke van. Elevenséget érzek belül, minden sejtem élettel teli, valóban nincs most gondom, de holnap lehet, hogy lesz. És ha eljön a holnap, akkor is fel kell tenned ugyanezt a kérdést. Mi a gond most? Ott ülsz az ügyvéd előtt, és ő azt mondja: itt írja alá, jelentsen csődöt. Rendben, és most mi a probléma? Itt egy papírlap, és itt egy toll, amivel egy papírdarabra firkantasz. Leteszed a tollat, és a madárra figyelsz, látod a fát, látod a virágot, érzed a belső elevenséget, és azt mondod: még mindig életben vagyok. Nincs tehát szükséged többé a csődtömeg képére ahhoz, hogy énképed kialakuljon, mert énképed abból az életből táplálkozik, amely te vagy, saját lényed elevenségéből. A forma szintjén ezután megtörténhet, hogy csődöt kell jelentenem. Még mindig lélegzem, a madár dalol, és ezelőtt is több millió ember túlélte már ugyanazt. Ez csak egy példa, egy elég szélsőséges példa. Egyik spirituális tanár barátom, Byron Katie meglátogatott egyszer egy asszonyt a kórházban, akinek a rákbetegsége előrehaladott állapotban volt. Belépett a kórterembe, az asszony természetesen nagyon boldogtalan volt. Byron Katie azt mondta neki: „Nem látom, mi a gond.” És az asszony még boldogtalanabb lett, és hitetlenkedve kérdezte, hogyhogy nem látja a problémáját. „Megmutatom” – mondta, felhajtotta a takaróját, és megmutatta, hogy a jobb lába háromszor akkora volt, mint a bal. Ez a probléma. És Byron Katie azt mondta: „Tehát az a gond, hogy ön szerint a jobb lábának ugyanakkorának kellene lennie, mint a balnak?” És ebben a pillanatban az asszony – hosszú ideje először – elnevette magát, és csak nevetett. Mert leszakadt a gondolatformáról, kilépett a gondolatból, amely rossznak ítélte meg ezt a formát. Amely a jelen pillanatot rossznak ítélte, amely szerint nem kellene ilyennek lennie. Ez volt a helyzet: az „ez nem kellene, hogy így legyen” gondolatforma csapdájában vergődött, amelyet énképpel ruházott fel. És a kilépés… Ez nagyon fontos! A történetnek lendülete van, amely újra és újra megerősíti magát, mert ez az elme ereje. Nem azt mondom, hogy többé ne törődj mindennapi életed dolgaival. Sokkal hatékonyabban tudsz ezekkel foglalkozni, ha belépést nyersz abba a mélyebb dimenzióba, ahol az igazi értelem lakozik. Ez azután beáramolhat ügyintézésed módjába is a forma szintjén. Tehát még történeted szintjén is. A történet maga is harmonikusabban bontakozik ki, ha többé nem követeled, hogy boldoggá tegyen, vagy tegyen valamit érted. Amikor igazán megbecsülöd a forma szintjét, mert az ínségnek vége. Mert többé már nem úgy nézel rá, mint eszközre, amely megadja énképedet. Mert az, aki vagy, a jelen pillanat elevenségéből és mélységéből jön elő. Lépj hát ki a történetből a jelen pillanatba, amennyire csak tudsz, mert ez éltető, mindig az. Rendben, csak egy másodpercre: hol a most? Különösen akkor, amikor zaklatott vagy, elveszel egy gondolatmenetben. És másoknak is segíthetsz, ha például vitatkoztok a partnereddel vagy egy barátoddal, és látod, hogy a másik éppen elvész egy gondolatban,

- 16 -

amely nagy valószínűséggel problémahegyeket szül. Mert a problémákat nem oldjuk meg a gondolkodással, hanem a gondolkodással teremtjük őket. Az igazi megoldás mindig akkor jön, amikor egy pillanatra kilépsz a gondolkodásból, és azáltal, hogy jelen vagy, életteli vagy, csendben vagy, valódi értelemre teszel szert. És amikor kicsit később visszajön a gondolat, gyakran előfordul, hogy hirtelen kreatív meglátásaid lesznek, amelyekre azelőtt hiába vártál volna. Azért jönnek a meglátások, mert az a dimenzió működött az életedben. És ezután egyre többször eljön majd. És akkor minden megváltozik, megváltoznak a kapcsolataid, mert nem kívánod többé, hogy a másik ember tegyen valamit érted, növelje énképedet. Nem hasonlítod magad másokhoz, és nem próbálsz meg több lenni náluk, énképedet erősítve. Nagyon jó dolog hagyni, hogy mindenki olyan legyen, amilyen. És nem kell megváltoztatnod őket, azt mondanod, hogy viselkedjenek máshogyan, mert akkor boldog leszel. Ha máshogy viselkedsz, azzal boldoggá teszel. De közben nagyon boldogtalan leszek, és meg fogom mutatni neked, hogy milyen boldogtalan vagyok, hogy másképp viselkedj. A végén boldoggá teszel majd. Sok kapcsolat így működik, a partnerek azt mutatják, hogy boldogok, mert meg akarják változtatni a másik viselkedését, és persze boldogtalanságukkal is ugyanazt a mintát erősítik. Ezért ezen a gyönyörű helyen ne szennyezd be Findhorn kertjét, ne légy nehézkes, sétáló történet. Lépteid elnehezülnek. Ahová sétáló történet lép, ott fű soha többé nem nő. Az emberiség pedig, az egész emberiség jelenlegi állapota a bolygón olyan nagyon nehéz, olyannyira ránehezedik a bolygóra a kollektív emberi elme. A negativitás és a rettenetes téveszmék nagyon nagy mennyisége gyűlt össze, és ez nagy súllyal nehezedik a természetre és minden létformára; ezek érzik ezt a fájdalmat. Lépteid legyenek hát könnyedek, ne cipeld magaddal személyes önmagad terhét: a múltadat és problémás jövődet. Légy könnyű, egyszerre egyet lépj, és légy a jelenlét, amelyen keresztül érzékelsz. Légy ott minden lépésben, és amikor a fát, a virágot szemléled, képes leszel a csend hátterében érzékelni őket. Ekkor nem teremted meg a fogalmak sorompóját a természet és magad között, hanem az egység mezeje lesz a természet és körülötted. És ekkor a természet segíteni fog. Megtanítja, hogyan legyél egy az élettel. Hogyan legyél csendben. Menj csak oda egy fához, és nézd, mennyire csendes. És abban a pillanatban, amikor észreveszed, hogy mennyire csendes, élő, és mennyire átadja magát az életnek a fa, az, amit ekkor magadban észlelsz, a csend. Másképpen észre sem vennéd, hogy ott csend van. Ha csak a gondolataiddal közeledsz felé, akkor személyes viszonyod lesz a természettel. Igen, ez a fa nagyon jól fog mutatni a kertemben. Ne szégyelld, hogy ilyen gondolat suhant át az agyadon, vagy olyan, hogy ne adj isten le akarsz szakítani egy virágot. Ne tedd meg itt, de legyél tudatában, hogy miért akarod megtenni. Ez most az enyém. Még ezen a szinten is betörhet a személyes én. Vagy: Ó, ez a fa pontosan olyan, mint Mary nénikémé volt 10 éve. Vajon még mindig ott áll? Furcsa volt a nénikém. De ha tényleg jelen akartok lenni, a tudatos jelenlétben sétálva, akkor a körülöttetek látható szépség mellett ez is megtörténhet. Sétáljatok, és legyetek ott. Figyeljetek oda egy fára vagy virágra egy kicsit, legyetek ott akarat nélkül, minden nélkül, egyszerűen csak legyetek ott. És akkor észreveheted. Ott a forma. A háttérben észreveheted… a jelenlétet, amely te vagy, a tudat fényét, amelyben megjelenik ez a fa. Észreveszed jelenlétedet, a csendet, amely te magad vagy… minden… általad észlelet dolog háttereként: madárdal, fák, virágok, a természet hangjai… És ekkor ott van az, ami megjelenik: a forma… és a tér is… amely lehetővé teszi a forma számára, hogy megjelenjen. A most tere, a tudat tere. Az egyetlen tudatosság, a tudat fénye, amelyben a forma megjelenik. Ez az! És még itt is, itt ülve érezheted; elsőként itt van ez a terem, aztán ott a hang… a formák, a színek… És mégis mi azt, ami mindezt lehetővé tesz? A lét. A lét maga. Azzá válik,

- 17 -

ami az egyetlen élet, az egyetlen felismerés: hogy a forma alatt te vagy. Két dimenzióban létezel hát. Úgy is mondhatnánk, hogy egyszerre vagy ott a forma nélküliben… és a formával rendelkezőben. Ezt gyakorlod a természetben, és a természet nem állít eléd akadályokat. Könnyedén jelen lehetsz egy fával vagy virággal. Az emberi lények sokkal nagyobb kihívást jelentenek: gyorsan visszahúznak a formával, a gondolattal, a cselekvéssel való azonosulás szintjére, mert a legtöbben a gondolat szintjén közelítenek, és azt akarják, hogy adj hozzá valamit a világukhoz. És azt mondják: „Szánj rám több gondolatot. Igazold, hogy a történetem fontos. Aztán te is elmesélheted a tiédet, és én is megteszem neked ugyanezt.” És előfordulhat, hogy amikor ma lefekszel, az elméd megint magával ránt, és azt mondja: „Rendben, már csak egy napot vagy mondjuk 3 vagy 4 napot töltök itt. Át kell gondolnom az otthon rám váró dolgokat, most foglalkoznom kell a problémáimmal.” És akkor hirtelen eszedbe jut: „Ó, az itt és most… csak ez létezik, ez a pillanat. Hol van?” Természetesen nem láthatod. De néha megtörténik, hogy felébredsz, és hirtelen érzékszervi érzékelésed is felébred. És megérzed a testedben az élénkséget. Fekszel az ágyadban, és érzed, amint az élet… átjárja a testedet. Finoman, de ott van. És ekkor a gondolkodás kényszere enyhül, és ott lehetsz a tudatos jelenlét mezején, és talán oda tudsz figyelni azokra a hangokra, amelyeket a természet hallat. És ha horkol a szobatársad, ez is rendben van; most ez van. És ha el kell költöznöd ebből a szobából, az is jó. De ha valamit hozzá akarsz vágni, azt is megteheted. Cselekvőképességed nem csökken, ha elfogadod, amit a pillanat hoz. Ez csak azt jelenti, hogy aláveted magad annak, ami van. Megpróbálhatod. „Lássuk, felébred-e, ha hozzávágok valamit.” Rendben. Még mindig horkol. És látod, hogy azok a dolgok, amelyek korábban frusztráltak, idegesítettek és bosszantottak… Számos ilyen dolog történik egy-egy ember életében. Mindazok a dolgok, amelyek korábban ezt váltották volna ki belőled, most egyszerűen a jelen pillanat milyenségének részei. És néhányunk körül észrevehető valamilyen mező. Rendben. Ez a tér a jelenlét mezeje. Ekkor, hogy úgy mondjam, a dolgok körüli tágasságként ismersz magadra. Nem a dologként. Te vagy az, ami lehetővé teszi a dolog számára, hogy legyen és hogy megszűnjön, és hogy aztán valami más jöhessen. Ez a most. Ez a most mélyebb értelme: a tér, amelyben minden történik. És ekkor a most és te egyek vagytok. A most hatalma pedig természetesen az élet hatalma, a lété, amely te vagy. És amikor azt mondom: „te magad”, nem a történet… kitalált énjéről beszélek, amely a formán és a gondolaton alapul, hanem arról a mélyebb létről, amely te vagy. A lét maga. A világtól független… végleges szabadság! És ekkor a világ nagyon kellemes hellyé változik. Többé nem frusztrál. A dolgok továbbra is jönnek és mennek. Nyereségek és veszteségek sorakoznak. Születés és halál követik egymást. Így van ez. A dolgok felszíne alatt béke honol, és ez a béke elkülöníthetetlen attól, aki vagy. Ezt gyakoroljuk ezen a hétvégén, és ily módon élhetjük… életünket – ami valójában egyáltalán nem is a mi életünk. Egyszerűen az élet, amely él minket. Az élet, amely rajtunk keresztül él. Nincs életünk. Mert akkor ott az én és az élet. Ez nem lehetséges. Mi vagyunk az élet. Az egyetlen élet, amely számos, folyamatosan születő és meghaló formában jelentkezik. Az egyetlen tudatosság, az egyetlen élet. És ekkor az élet szabadon élhet… rajtad keresztül, és virágozhat. És a virágzás megjelenhet alkotásként, de egyszerűen megmaradhat kisugárzásnak is, amely átragyog ezen a formán.

- 18 -

És ezt a kiáradást nevezhetjük szeretetnek, nem pedig azt az egós szeretetet, amely azt mondja: „Téged akarlak. Maradj itt. Szükségem van rád, és akarlak.” Vagy azt mondja: „Tégy boldoggá! Írd ezt alá itt, ahol kipontoztam…” Az igaz szeretet azonban… az a szeretet, amely a kiáradásként megnyilvánuló egység… felismerése. Ez a virágzás. Azt javaslom, maradjatok a helyeteken egy ideig, amíg azt nem érzitek, hogy készen álltok a távozásra. Maradjatok a csenddel, amely itt van, a szent hellyel, amíg eljön az ideje a távozásnak. Köszönöm. „A szeretet a másikban meglévő forma nélküli felismerése.” Eckhart Tolle

2. nap A madár sokkal jobb tanító nálam. Biztos vagyok benne, hogy rosszul értik, amikor azt mondják: „Szent Ferenc a madaraknak prédikált.” Természetesen „hallgatta” a madarakat, hiszen nekik nincs szükségük prédikációra. Ilyen isteni hang és a csend és a hangok tökéletes egyensúlya! A madár tudja, mi az egyensúly! Pár pillanatnyi csend… majd kitör a következő hang a csendből, az mindig friss és új, ez a madár soha nem az előző hangot ismétli. És ez elég lenne. Ha ez a tanítás van melletted, mi másra lenne szükséged? A madár megtanít a forma és a forma nélküli egyensúlyára. Ez az élet művészete: élni mind a két dimenzióban: a hangban és a csendben, a formában és a forma nélküliben, a dolgokban és a semmiben, ebben a tanításban. Ha a csendet vagy a forma nélkülit említem, akkor azt azért hangsúlyozom, mert az egész civilizáció elveszett a formában, a dolgokban, a tárgyakban, a gondolatokban. Egész civilizációnk elveszett ebben a dimenzióban, a dolgok világában. Ide tartoznak a gondolatok is. Ezért hangsúlyozom ebben a tanításban azt… ami hiányzik. Az egyensúlynak újra létre kellene jönnie, mert a forma és a forma nélküli egyensúlya nélkül minden civilizáció életképtelen. A formából már mindenki szerzett magának többet is, mint kéne. Ezért nem alapul tanításom tudásra vagy új tényekre, érdekes tényekre. Új információra. In-for-má-ci-ó. Mivel világunk ezzel van tele. Úgy értem, csak be kell kapcsolnod bármelyik készülékedet, és máris árad az információ. Megfulladsz ebben az információáradatban. Látod, végül ennek is mi a lényege? Hogy ez is csak több valamiből? Vajon ez fogja megmenteni a világot? A több információ, a több dolog? Vajon a több dolgon… és az egyre nagyobb és nagyobb bevásárlóközpontokon keresztül akarjuk megtalálni az élet teljességét? Már megint a forma! Vagy talán gondolkodási, illetve elemzési képességünk javításán keresztül kívánjuk megtalálni önmagunkat, vagy olyan problémák analitikus megoldásával, amelyeket elsősorban a túlzásba vitt gondolkodással teremtettünk? Carl Jung szavaival élve: nem oldhatjuk meg a problémát a tudatnak azon a szintjén, ahol az keletkezett. Civilizációnk problémáját az okozta, hogy az emberek elveszítették a kapcsolatot a forma nélküli dimenziójával, amelyet léleknek is hívhatunk, amelyet szakrálisnak is hívhatunk, és amelyet – ha a szót még nem koptatták volna el annyira – Istennek is hívhatnánk. De nem fogom annak hívni. Jézus azt kérdezte: Mi hasznod származik abból, ha elnyered az egész világot, és elveszíted önmagadat? Valójában, talán már akkor látta a dolgok folyásának irányát. És a forma magában foglalja az időt. Nem tagadhatjuk, hogy az idő az élet felszínén valódinak tűnik, hiszen mindenhol ott van. Ami a formákat illeti, úgy látszik, az idő tesz velük

- 19 -

valamit, csinál valamit az életformákkal. Furcsa. Fokozatosan ledarálja, erodálja a formákat. Csinál velük valamit. Néhányan úgy tekintik az időt, mint valami szörnyű betegséget, amely alól nincs menekvés – ez az idő egyik szemlélete. Mindenki halálos betegségben szenved, amely a forma végéhez vezet. Csak az a kérdés, hogy mikor. Ugyanúgy látjuk tehát, mint az édesapám, aki 87 éves, és azt szokta mondogatni, hogy már a tükrök minősége sem a régi. A művészek ebben a világban élnek, ahol egyrészről az idő látszólag mindenütt jelen van, és mindenen uralkodik, másrészről azonban végső soron felismerhető, hogy az idő illúzió… Hiszen láthatjuk, ha mélyebbre tekintünk, ott nincs idő, csak örökké a jelen pillanat. A forma nélküli dimenzió kapuja ott rejlik. Ez az a keskeny kapu, amelyről Jézus beszél, amely az életbe vezet. Igen, nagyon szűk: csak ez a pillanat. Ahhoz, hogy megtaláljuk – és Jézus szerint nem sokan találnak rá –, fel kell tekernünk életünk tekercsét, amelyre történetünk van felírva, múltunk és jövőnk. Az egész roppant homályos, nemigen lehet kisilabizálni, miről is szól tulajdonképpen. És feltekered… Az emberek általában terheket cipelnek, ki többet, ki kevesebbet, de mindenki cipeli a múlt, az én, az én-történet terhét, valamint a jövővel kapcsolatos reményeket és félelmeket: Hogyan alakul majd? Remények és félelmek. Ez van tehát a csomagunkban. Rendben van, magammal sétálok. Ez az én; a formán alapuló, időn alapuló én. Ez bizony nehéz, és minél több időt, múltat és jövőt cipelsz, és minél többet gondolsz rá, beszélsz róla, és utálsz rá saját énképedként gondolni vagy valamiként, ami kialakítja énképedet, annál nehezebb. A múltban történt dolgok és a jövő! Reménykedsz, hogy majd megtalálod magad. Beszéltünk már erről… A forma világában elveszíted magad, mert mindez gondolatforma csupán. Az idő és a forma kéz a kézben járnak, tekerd hát fel, tudod, azokat a régi tekercseket. Azelőtt könyvek voltak, tekercsek voltak. Feltekerted őket. Gyönyörű történet szól annak az asszonynak a látomásáról, aki az „A Course in Miracles” című könyvet írta egy belső hang nyomán. Mielőtt a diktálás elkezdődött, jelenést látott, amelyben irattekercset talál egy régi ládában. A tekercs nagyon-nagyon régi, és amikor elkezdi kitekerni, látja, hogy a bal oldalán is van valami szimbólum, meg a jobb oldalán is, hall egy hangot, amely azt mondja: „Ha a bal oldalon lévő írást olvasod el, megismerheted a múltat, ha pedig a jobb oldalon lévőt, megtudod, mit hoz a jövő.” Balra néz, majd jobbra, aztán visszatekeri az írást az elejére, ahol egy középen lévő mezőben ez áll: „Isten létezik.” Ez minden, ami engem érdekel. Semmi mást nem akarok. Ez minden, amit tudni szeretnék, hogy Isten létezik. És akkor ugyanaz a hang, amely elmagyarázta neki, melyik a múlt és melyik a jövő, így szólt: „Gratulálok. Ezúttal sikerült.” Fókuszpontja beállt a jelen pillanatra. Ha fókuszpontja nem állt volna be a jelen pillanatra, arra a tágasságra, amely a forma nélküliből hozzá érkező bölcsesség számára szükséges volt, ha ennek a forma nélkülinek formát adott volna az elméje, de a tágasság nélkül, akkor azt mondta volna: „Rendben, ez érdekes, nézzük meg. Hadd lássam a jövőmet!” És még évekkel később is ezt nézegette volna. És a múlt is nagyon érdekes. Isten pedig a jelen milyensége. Csak ennyi, és ez van. Saját életed képeként is használhatod. Amennyire lehet, érdeklődjetek ez (a jelen pillanat) iránt! Ezt hívjuk úgy, hogy kitörünk a múlt és jövő közötti folyamatból. Amilyen gyakran csak lehet, törd meg ezt a folyamatot, alkoss teret. Mintha lenne egy fátylad, és azt mondanád: ez életem fátyla, erre vannak írva a dolgok. Félrehúzod a kelmét, és bemész. Igen, és a fejed egy másik dimenzióba kerül. Varázslat történik, ahogy néhány filmben. Ez pedig, igen! A ráébredés a mostra. Mindannyian átmeneti emberi lények vagyunk az emberi lét eme fejlődési állomásán. Sokan, akik most élnek, átmeneti lények. Hibásan működnek, mivel a régi tudat megtestesítői, és egyre jobban meghibásodnak, mert a régi tudatosság, amely teljes mértékben azonosította

- 20 -

magát az elmével, a formával és az idővel, már évezredek óta járja az emberi történelem útját, és hamarosan pályája végéhez érkezik. Többé már nem maradhat fenn. Így aztán minden emberi lény régi, belső dolgokat cipel, és sokan, nyilván az itt ülők és még sokan mások átmeneti lények abban az értelemben, hogy lendületként még mindig bennük él a régi, miközben már felkelőben van az új. Azért hívom újnak, hiszen végső soron időtlen, tehát nem új – idő egyáltalán nincs is. A minap egy használtruha-kereskedést láttam ezzel a névvel: Neked új. Egyetlen szó sem fejezheti ki tehát a teljesen pontos igazságot. Ezt meg kell engednünk, hiszen a nyelv soha nem teljesen pontos vagy helyes. És főleg akkor nem egészen helyes, amikor a spirituális igazságról, a forma nélküliről beszélsz, hiszen minden szó forma. Csak úgy működhet, hogy valamit kifejez, valamire utal a forma világából, ezért aztán nagyon bonyolulttá válik, amikor a formán túli dolgok leírására használják. Ezért fogalmazott Jézus példabeszédekben. Elmondta, hogy a mennyek országa ilyen vagy egy kicsit olyan, és rövid történeteket mesélt róla. Amíg bele nem gabalyodsz a szavakba, és azt nem mondod: Ó, hiszen ez az, így volt! Ha hagyod, hogy a szavak mutatópálcák, kis jelzőtáblák legyenek, akkor működhet. De ha kijelented, hogy ez az igazság, akkor nem. Az igazság nem található meg a szavakban. Főleg a spirituális szövegekben az igazság ott van, ahová a szó mutat. A szavak mögé kell hát néznünk, különösen ezen a területen. Megtanulhatjuk megteremteni az életünkben az idő és az időtlenség egyensúlyát, az egyensúlyt a dolgok az ügymenet, a helyzetek, a tárgyak világa és aközött, hogy ne vesszünk el a dolgokban, a dolgok világában, a helyzetek világában. Ne vessz el a világban! És ez a világ nemcsak a külvilágot jelenti, hanem azt a világot is, amelyet ember alkotta világként a fejedben hordozol, mert ez teremti meg amazt. Az ember alkotta világ, az úgynevezett külső ember alkotta világ és a belső tudatállapot természetesen egyazon folytonosság. A belső a külső, csak a belsőt tükrözi. Külső szinten például különösen zajos társadalomban élünk. Ha valaki régebbi civilizációkból, 200 évvel vagy ezer évvel ezelőttről érkezne egy nagyvárosba, vagy akár csak egy kisvárosba, megkérdezné: mi folyik itt? „Mi ez a fülsiketítő zaj mindenhol, a folyamatosan zajongó gépek, vajon a pokolban vagyok?” Ha nincsenek zajok, bekapcsolják a gépeket… pusztán a zaj kedvéért. Nagyon sok a zaj, van néhány kellemes zene, de nagyon sok zenének nevezett valami, amelyet például éttermekben hallani… Nem tudom, itt is így van-e, de Észak-Amerikában nehéz olyan éttermet találni, ahol ne szólna hangos zene. Kinyitod az ajtót, bedugod a fejed, majd újra becsukod az ajtót magad mögött. És sokszor pusztán csak a zaj kedvéért. Ezt zenének hívják! Vannak természetesen kivételek. Bizonyos zenék isteni rendeltetésűek. Ritkán, de még mindig van ilyen. Olyan zene ez, amely a csendből érkezik. Amikor a csendből jövő zenét hallgatjuk, bárki legyen is a zeneszerző vagy a zenész, aki eljátssza vagy eléneklik, abból a tudatállapotból jön, és bármilyen legyen is, formát ölt. És ez a forma mégis vadonatúj. Onnan érkezett… és a csend még hozzátapad. Illata van. Még mindig azt sugározza, akkor is, ha hang. Ez minden művészet, a valódi művészet szépsége. Még azt a tudatállapotot tükrözi, ahonnan származik. És aztán itt van az álművészet a világban, ahol okos elmék próbálnak okosak lenni, még okosabbak, és azt gondolják: találjunk ki valami újat. Mit tegyünk? Tegyük ezt oda vagy ezt ide. Ez okos megoldásnak tűnik! Rendben. Jaj, ne! És ezt mind megkapod, és művészetnek nevezik. De nem az. Valami hiányzik belőle. Teljes valójában a forma csapdájában vergődik, kizárólag régi formákkal dolgozik. Semmi újat nem ad. És semmi olyan nincs benne, amely visszavezethetne a forma nélkülibe, amely minden művészet eredeti mozgatórugója… a szentségbe. Kapu legyen, hogy utat nyisson a szentség felé!

- 21 -

Amikor tehát ilyet látsz vagy tapasztalsz, magadat tapasztalod meg. Magadat láthatod benne tükröződni, a forma nélküli átsugárzik a formán. Ezért, mert ez az igaz művészet. Mindig több van benne a láthatónál vagy hallhatónál. Nemcsak abból áll, amit látsz vagy hallasz. Többről van szó, és ez átsugárzik a formán. Ez az, ami megtörténhet veled, ami megtörténik veled. Valójában nem mindenkinek az a célja, hogy művészeti alkotásokat hozzon létre. Pár embernek igen, részben ez a hivatásuk ezen a világon. Sokkal fontosabb, hogy te magad válj műalkotássá. Az egész életed, saját léted válik áttetszővé, hogy átengedje a forma nélküli ragyogását. Ez történik, amikor már nem azonosítod magadat teljes mértékben a forma világával. Ez történik, amikor belépsz a benned lakozó csend birodalmába. És ekkor valami átsugárzik a formán, ami nem a forma, aminek semmi köze a formához. Lehet, hogy csak csendes kisugárzásként jelenik meg, és formát mint olyat nem is ölt. Néha ez történik az úgynevezett – nagyon kevés ilyen volt – szent emberekkel, akik egyszerűen éltek. Indiában, India minden nemzedékében megtaláljuk őket, mindig is ott voltak, mindenhol találunk egy pár szent embert vagy asszonyt, akik soha nem csináltak semmit. Ez nyugaton rendkívül ritka, mivel rögtön megkérdezik, mit alkotott, mit tett. Ők soha nem csinálnak semmit. Csak ott ülnek. A nyugati felfogás számára micsoda haszontalan létforma! Gyerünk, kezdj valamit az életeddel, keress állást! És néhányan elhiszik ezt. Mert van úgy, hogy amikor a forma csapdájában vagy, teljesen máshogy érzékeled a dolgokat, csak annyit látsz, hogy ott ül egy haszontalan forma, és a társadalom parazitájának nevezed. Megengedik maguknak, hogy másoktól kapják a betevő falatjukat, mások lássák el őket élelemmel. Ugyanúgy kellene megkeresniük a mindennapit, mint ahogy én teszem. Ekkor történik meg, hogy az elme, amely semmit nem ismert, csak a formát, ránéz a formára, és teljesen rosszul érzékeli azt. Ez a szépsége annak… hogy Indiában mindig is elismerték ezt, mert nem veszítették el teljesen a kapcsolatot. Tulajdonképpen az is lehet, hogy egy bizonyos ponton éppen az ellenkező irányba mentek túl messzire. Elvesztették érdeklődésüket a forma iránt, mert máshol keresték a lényeget. Mára India is nyugatosodik, minél többet olvasol róla, annál inkább azt látod, hogy manapság odavannak a számítógépekért. És ez is rendben van. A kérdés azonban az, hogy hol lehet megtalálni az egyensúlyt. A legtöbb emberhez hasonlóan én is teljesen elvesztem a formában, azután történt egy hirtelen váltás, és elvesztettem az egyensúlyt. Ekkor a forma nélküliben vesztem el teljesen. A forma nélküliben nem veszhetünk el teljesen, rosszul fogalmaztam, mert a forma nélküli lényegében az, aki vagy, de normális szemszögből úgy tűnt, mintha elvesztem volna. Mert ott volt valaki ezzel az ígéretes karrierrel. Aztán hirtelen már csak parkok padjain üldögélt, nem csinált semmi mást, csak volt, és folyamatosan a lét édességét kóstolgatta. Egyszerűen a szépséget; az édességét annak, hogy él, pusztán a lét örömét. Majd körülnézett a világban, és azt látta, hogy az minden életformában tükröződik, minden életforma a lét örömét tükrözi. A fákban, a madarakban és még az őrülten rohangáló emberi lényekben is. Tudta, hogy valahol mélyen ott rejlik ugyanaz a lét, és hogy az csodálatos. Külső szempontból tehát meghalt a formák kezelésének képessége, egy ideig képtelen voltam a forma világában tenni-venni, és fokozatosan vissza kellett állnom a normális szintre, hogy újra képes legyek ezekre a dolgokra. És ugyanakkor persze lenni is muszáj. Nem mindenkinek az a sorsa közületek, hogy olyan mélyen behatoljon a létbe, hogy többé aztán ne legyen képes… a körülötte lévő forma világának irányítására. Esetenként megtörténik, de főleg azon kevesekkel, akik az egyik világból hirtelen drámai váltáson keresztül jutnak el a másikba. És egy időre eltűnnek. És persze itt van a gyönyörűséges… a gyönyörűséges Buddha-szútra. Yatai Yatai… Elment, elment, elment a legmesszebb partokig.

- 22 -

És mégis… úgy tűnik, hogy itt, amíg még a forma világában vagyunk, az a sorsunk, hogy itt keressük meg a forma és a forma nélküli egyensúlyát. Ezért vagyunk itt… és legtöbbetek számára az átmenet az új tudatállapot felé. Mi is az az új tudatállapot, amely most alakul ki? A kiegyensúlyozott állapot. A két dimenzió: a megtestesült és a megtestesületlen egyensúlyra lel az emberi lényben. Ez pedig olyan radikális változás, hogy amikor bizonyos számú ember… ilyen életet kezd élni, akkor azzá válik, amit azelőtt műalkotásnak hívtunk… műalkotássá válik. Azzá válik, ami áttetsző a forma nélküli, az isteni számára. Ekkor ez az egész világot megváltoztatja úgy, hogy az ember alkotta világ teljesen átalakul. Nem fontos most azon elmélkedni, vajon milyen lesz a világ akkor, amikor elegendő ember él majd ebben az új tudatállapotban. Ez most nem fontos. Most az a fontos, hogy belépjünk az új állapotba. Aztán ki tudja, mi történik én-történeteitekkel? Hogyan változik történetetek és annak a módja; ahogy életetek kibontakozik az új időben, mit tesztek itt, ez hogyan befolyásolja azt, ahogy éltek, és amit csináltok? Nem tudod, és nem is kell ezt most megjósolnod. Nagy művész leszel, megnyered a wimbledoni tornát? De ne feledjétek, hogy a nagy művészek és teniszezők… nem megvilágosodott mesterek. Hivatásuk kis területén hozzáférnek olyasmihez, amely meghaladja a korlátozott emberi elmét. Legtöbben pedig, amikor visszatérnek a mindennapi életbe, távol mesteri tevékenységüktől, ugyanolyan bolondok, mint mindenki más. Néha még bolondabbak, mert van, hogy bekapcsol az elméjük által kreált entitás, megnézi, mit csináltak, és azt mondja: „Ez az én művem. Ez én voltam” Ez a legnagyobb illúzió. És ez természetesen nagyon különleges érzés, az ego kiemelkedik, azonosítja magát mindazzal, ami az egótlan állapotból született, és azt mondja: „Az én művem.” És elkezdi elhinni, ami mások mondanak róla, és elhiszi, hogy ő a legnagyobb, mert mindannyian rá vetítik a különlegességről alkotott képeiket. Aztán a nagy popsztárra. A nagy popsztárok pedig szintén megélik… az elevenség, frissesség pillanatait néha, egy-egy dalszöveg megírásakor. Igen, van itt valami! Majd abban a pillanatban, ahogy befejezik az alkotást, vagy vége az előadásnak, visszatér az alapszemélyiség, megint ott a jó öreg személyiség. Néha a képzelet számára, amely a személytelenség világából jön, nagy megterhelést jelent, hogy beépüljön a személyesbe. És egyszer csak képtelen folytatni. A személyiség teljesen rosszul fogja fel, ugyanúgy, mint a világ, félreértelmezi, aztán pedig különlegesnek hiszi magát, és óriási konfliktus alakul ki a forma nélküliből származó erő és a korlátozott személy között, aki félreértelmezi azt, és követel belőle. Az a varázslat, amely a forma nélküli világából érkezik az életbe, ha civilizációnkra tekintünk, úgy tűnik, teljesen elhagyott minket. Mert a civilizáció szinte teljes mértékben mentes a szentségtől. Pusztán világi. Örömtelen, terhes szerkezet, amelyet az emberek teremtettek. Ha a civilizáció főáramára nézünk és a sok-sok emberre – mindegy, melyik országról van szó –, azt látjuk, hogy fáradtak. Kimerültek. Kimerültségüket cipelik, a civilizáció bedarálja őket. Még egy sivár munkanap, értelmetlen rohangálás, és még azok is, akik rohangálnak, valahol mélyen jól tudják, hogy ez értelmetlen. Mi az értelme? Ha megkérdezik a magas beosztású vállalati vezetőket, hová tartanak, miért rohangálnak őrülten, nem tudnak választ adni, kivéve azt, hogy… nos, terjeszkednek. A szervezet terjeszkedik. Más szervezeteket fal fel, ez létük értelme, ezért nőnek egyre nagyobbra. Azért vannak, hogy egyre többet halmozzanak fel, azért léteznek. Ez teljesen értelmetlen cselekvés. Számos oka van annak, hogy az egész civilizáció az összeomlás felé halad. Az egyik az, hogy azok, akik még fenntartják ezt az egészet, nem képesek tovább cipelni a saját énjük által kreált struktúrák terhét. A túlbonyolított világ… a bonyolultság kedvéért megvalósított abszurd bonyolultság… amelyet megteremtettek, ám többé nem képesek cipelni saját

- 23 -

teremtményük terhét, az elme szüleménye, tudatállapotuk tükröződése csupán, amelyben nincs fellélegzés a forma formát követő áradatában. Gondolatot gondolat követ. A fejükben lévő hang soha nem hallgat el, hanem olyan civilizációvá válik, amely a forma megszállottja, amely a dolgok megszállottja. Ezért semmit nem tud azokról a dolgokról, amelyekről azt mondhatnánk, hogy az emberi lét legfontosabb dimenzióját adják: a szakrálisról, a csendről, a forma nélküliről, az isteniről. Mindez civilizációnkban értelmetlenné vált. Néhány ember mégis kezdi felismerni, mi történik. Ezért sokan valami mást keresnek. Ezen emberek száma napról napra nő. Ez a dolog szépsége. Tehát mi itt mindannyian… részesei vagyunk a tudatosság ama átalakulásának, amely a bolygón jelenleg történik. Nem majd, hanem máris történik. Ha ez nem történne, nem is ülhetnétek itt, nem bírnátok… itt ülni. És mégis ott lehet bennetek valami a régi tudatosságból, ami nem akar itt lenni. Lehet, hogy néha érzitek, amint felébred. Ez a valami nem is érti, ami elhangzik. Csak a szavak hangzását hallja meg. Nem látja, hová mutatnak a szavak, ezért leragad a formánál, a hangzásnál. Leragad a gondolatnál. Ez a jelenlét, a csend, a csend. Nem is magyaráztam még el igazán, mit értek pontosan csend alatt. Jó példa az, hogy a szó csak mutatópálca, és ezért le kell ugranotok a szóról. A csend a csendre mutat. Ez nem olyasmi, amiben hinni lehet. A csend természetesen máris ott van benned. Ez nem olyasmi, amit itt most meg kell teremtenünk. A lét által kell előhívnunk, azáltal, hogy a megfelelő dolgokat tesszük, és végül lecsendesedünk. Kövess egy adott utat, egy receptet, ha van ilyened, ábécé, és a végén lecsendesedsz. Nagyon csábító… de adtál magadnak valami feladatot, mielőtt lecsendesedtél, azaz mielőtt magadra találtál, és önmagad lettél. Minden módszerrel ez a probléma, a spirituális módszerekkel is. Nem mintha most itt egy szuszra elítélném az összes módszert, de minden módszernek az a veszélye, hogy megadja nektek az időt. Azt mondja: rendben, megérkezel majd, és megtalálod önmagad. Miért nem találod meg önmagad máris? Miért teszel oda valamit önmagad és önmagad közé? A csend tehát… máris, ebben a pillanatban is… teljesen ott van benned. A csendesség, ahonnan a gondolatok származnak, ahonnan minden gondolat ered, mélyen van. Az érzékszervi érzékelés picivel közelebb visz hozzá… amikor érzékelsz… és nem aggatsz címkéket, bármit is észlelsz, csak hagyod, hogy legyen. Ott az érzékelés, a forma, és ott van az analógia. Persze mondhatjuk, hogy az analógia korlátozott, egy analógia sem igazán jó, de azt mondhatjuk, hogy ott a vászon, amelyre rákerül az észlelés. Ott a végtelen csillagos ég által kialakított háttér. Te magad vagy az. A tudatosság, amely te magad vagy, a forma nélküli, és nem a beszabályozott tudatosság, vagyis az elmédben lévő formák. Ők is ott vannak. De próbáld meg egyszerűen csak azt érzékelni, ami annak a mélyén rejlik, amit érzékelsz vagy gondolsz, vagy érzel… Gurdjieff, a XX. századi orosz tanító fogalmazott úgy: önemlékezés, önemlékezésnek hívta ezt. Ez természetesen félreértelmezhető. Ha gondolkodnom kell rajta, rendben, hadd emlékezzek arra, ki vagyok. Ez és ez a nevem. Nem! Úgy értette, hogy emlékezni. Nem is emlékezni, a szavak soha nem megfelelőek. Hogy ismerni kell a megismerőt. Tudni, ki az, aki tudja ezt. Amikor álmodunk, mondjuk, hogy álmodsz, és aztán felébredsz, és azt mondod: csak álom volt, nem a valóság. Természetesen nem volt teljesen híján a valóságnak, hiszen az álmokban felmerülő formákban valaminek ott kellett lennie, hogy ezeket a formákat életre keltse. Kellett, hogy legyen egy olyan tudatosság, amelyben ez az álom kibontakozott. Más szavakkal tehát kellett, hogy az álomnak álmodója legyen, tehát kellett lennie egy tudatosságnak, amelyben megtörtént. Ez az időtlen és forma nélküli dimenzió, amely nélkül a formák nem léteznének.

- 24 -

Hétköznapi életünk is nagyon hasonlít az álomhoz, mert csakúgy, mint az álmunkban, minden meglehetősen gyorsan szertefoszlik. Minden helyzet, minden, még a minket körülvevő, látszólag szilárd realitás sem olyan igazán szilárd. Először is: semmi sem szilárd, csak szilárdnak tűnik. Minden mozgásban lévő energiamező. És nem tartják meg sokáig ugyanazt a formát. Ha mélyebbre nézel, látod, hogy minden máris szertefoszlik. Időszerű. Formát ölt… majd elbomlik. Az itt ülő testek máris megszűnőben vannak, még ez az asztal is. Ha 200 éves távlatból szemléljük, még többékevésbé így fog kinézni. Ha azonban felgyorsítjuk kameránkat, és megnézzük, mi történik majd ebben a szobában 3 ezer év múlva, amely globális szempontból nem nagy idő, azt látjuk, hogy még a látszólag szilárd testek is mind szétmállanak. Azt látjuk, hogy egy percen belül minden porrá válik, és eltűnik. Egy ilyen film sokkoló és egyszerre felszabadító lenne, mert megmutatná, hogy mi történik valójában a körülöttünk lévő, látszólag szilárd világban. Valahol mélyen felszabadító látni, hogy milyen rövid életű minden forma. Mert mi az, ami bennetek látja ezt? Minden forma tiszavirág életű természetet, amelynek tanúi vagyunk. A csendből származó tudatos jelenlét az, ami ezt látja. És tulajdonképpen még jobban elcsendesedsz, ha látod, hogy minden forma rövid életű, és nem menekülsz ez elől a tény elől. Csak maradj vele, nagyon fontos, hogy az életben szembenézz a halállal, amely mindenütt jelen van. Ezt próbálja civilizációnk nagyon tudatosan elrejteni. Nincs halál, soha ne nézz meg egy holttestet. Sokan tehát soha nem láttak még holttestet, és bizonyára, hacsak nem egy közeli rokonotokról van szó, nem is bírnátok egy holttest látványát, mert a civilizációnak el kell rejtenie a halált. Mert annak, aki teljesen azonosult a forma világával, nincs ennél rettenetesebb, a halál a legszörnyűbb dolog, és nem szabad gondolni rá vagy beszélni róla. Ezért akárhányszor szembekerülsz a halállal, csak legyél ott, csak figyeld meg. Amikor az asztal szétmállik, az is halál. 3 ezer éves távlatból megláthatod, amint egy perc alatt porrá válik minden, láthatod, hogy egy egész szoba mindenestül megsemmisül. Vagy látod, amint egy emberi lény megszületik… Egyszer valaki mutatott nekem egy reklámbejátszást. Egyperces. A kisbabát látjuk, amint kiszabadul az anyaméhből. Kilő, mint egy ágyúgolyó, az ég felé. És egész idő alatt süvölt. De amint a kisbaba az ég felé repül, máris elkezd növekedni. Egyre magasabbra és magasabbra hág, amíg eléri teljes érettségét, és akkor elkezd lefelé haladni, és még mindig sír. Majd fájdalmasan lefelé, a földhöz közelítve megöregszik. Kopaszodni kezd. Majd elhangzik az utolsó sikoly, és az ember sírba ér. És a végén ott a felirat: „Az élet rövid.” Nos, hogy vajon a film készítői tisztában volta-e azzal, hogy spirituális filmet készítenek? Nem tudom. Azt gondolom, hogy talán sört vagy valami hasonlót akartak eladni. De mélységesen lélekbe markoló, amikor látod, milyen gyorsan foszlik szerte valami. És nem futsz el a tény elől. Megint eszembe jut, amit tegnap említettem, a próféta az Ótestamentumból, aki azt mondta: „Hívság, hívság, minden hívság!” Felszabadító ezt látni. Mert ha minden állandó lenne… Ez ugyanolyan, mintha azt mondanánk: „Ha az egész világ kék lenne!” Nem lenne többet kék, mert nem tudnánk különbséget tenni. Ha minden állandó lenne, nem is tudnál róla, mert csak akkor ismered fel, ha különbözik valamitől. Elmélkedj ezen – ne gondolkodj, hanem elmélkedj rajta. Van benned valami, ami felismeri… az élet összes formájának mulandó természetét. És ez… a forma nélküli. Minél inkább felismered… a formák mulandóságát, annál jobban tudatában vagy a benned rejlő forma nélkülinek. Te és a forma nélküli azonban végső soron egyek vagytok. Amikor tehát azt mondod, hogy tudatában vagy a forma nélkülinek, máris elkövetsz egy, a nyelv természetéből adódó kisebb hibát. Ami valójában történik, az az, hogy egyre

- 25 -

inkább önmagad vagy. Jobban tudatában vagy önmagadnak. Nem kettőként, hanem egyként. Öntudatra ébredsz, és a tudat is önmaga tudatára ébred. Itt egy kérdés valakitől, aki valószínűleg nem szeret a nagyközönség előtt felszólalni. Lehet, hogy később még több kérdés merül majd fel. A mostban néha tudatában vagyok a kiterjedésnek. Mi ez? Úgy tűnik, ez a tudatosság maga. Ha tudatában vagyok a tudatosságnak – ez kettősség. Melyik vagyok én? Jó kérdés. Tudatában vagyok. Pont így néz ki, amikor erről beszélünk. De ez nem jelenti azt, hogy tényleg ilyen is. Csak a nyelv és a mondatformálás, az alannyá és tárggyá elemzés teszi ezt. Amikor azonban valójában ráébredsz a tudatosságra, ez tényleg a kiegyensúlyozott emberi élet titka. A tudatosságra, majd a formákra való ráébredés. De mit jelent mindez? Ki válik tudatossá vagy tudatossággá? A nyelv ezen a ponton megteremti a dualitás illúzióját. Jobb megoldás tehát, ha azt mondjuk: „A tudatosság, amely én vagyok, önmaga tudatára ébred.” Íme, a dualitás megszűnt. A tudatosság, amely annak a lényege, aki vagyok, önmaga tudatára ébred. Ez pedig csodálatos, gyönyörű és hihetetlen dolog. Hagyományosan ezt hívják önmagunk kiteljesítésének. A tudatossá válást. A tudatosság, amint önmaga tudatára ébred… egyszerű csendként. De minden szó megint valami általánosabb irányba tolja el ezt. És természetesen ott van a kiterjedés érzése is, mert többé már nem vagy rabja annak, amiről a kérdező beszélt. Kiterjedés. Többé nem vagy csapdában. Tudatosságod nem a forma rabja többé. Ez a megtestesülés. A tudatosság megtestesülése a formában, és a tudatosságra – mint forma nélkülire – eszmélés. Számos spirituális hagyomány ezért… többszöri testet öltésről beszél. És újra és újra reinkarnálódsz, amíg végül felébredsz és ráeszmélsz, hogyan létezel a formán túl. És ez igaz. Újra és újra megszületsz. De nem akarom, hogy ez valami… olyasmivé váljon, amiben hihetsz, egyszerűen tapasztalati igazsággá szeretném tenni. Hogy megtapasztald ennek az igazságát, pusztán csak a mára kell tekintened. Hogyan öltesz testet a mai napon? Hogyan lehetséges ez? Hogyan reinkarnálódsz ma? Azt hitted, ez csak egyszer történik meg egy életben… Ismered a matricát az újjászületett keresztények autóján. Az van ráírva: „Újjászületett keresztény”. A buddhisták autóin pedig ez áll: „Újra és újra és újra született.” Hogyan inkarnálódsz a mai napon? És hányszor öltesz ma testet? Minden egyes alkalommal, amikor elveszel a gondolataidban, vagy magával ragad egy érzés vagy valami külső behatás. Természetesen ezt is gondolatként és érzelemként tapasztalod meg. Mondjuk, belemerülsz egy helyzetbe, mert fontos, mert foglalkoznod kell vele. Rendben. Nézzük meg, mi történik ilyenkor. Elveszel a reaktív munkában és az elme értelmezésében. És ez szörnyű, valamit tenned kell ellene. Vagy bármi legyen is az, a formával azonosulsz. Az elmédbe érkező minden gondolat teljesen magával ragad. Énképet hordoz. Természetesen tudattalanul. Énképed olyan, hogy önazonosságod összekeveredik az adott gondolat vagy érzés formájával. Így aztán teljesen újjászületsz abban a formában, amely az életedben megjelenik. Ezért az emberek nem tudják, és nem jönnek rá, hogy életük során nap mint nap többször reinkarnálódnak. Folyamatosan elvesznek a formákban. A körülöttük lévő formákra reagálnak, és teljes mértékben átadják magukat a reakciónak. A „rendben van, ez és ez történik” gondolat hátterében nincs tudatosság. Tehát nincs tér, csak a forma van. Nincs csend, csak zaj. És ez azt jelenti, hogy kötelező jelleggel… mindennap többször testet öltesz. Még akkor is, amikor egyedül ülsz a szobádban, és arra gondolsz, hogy ha hangosan kimondanád azt, amit a fejedben lévő hang mondogat, mindenki rájönne, hogy ezek egy őrült

- 26 -

szavai. „Másrészről azonban nem tudom, hogy vajon… ha megteszem, akkor… vajon mi történne, ha… Ó, szörnyű lenne, ha az történne… Csak azt remélem, hogy a… Ó, nem, soha azelőtt nem gondoltam erre.” És folyamatosan új gondolatformákban öltesz testet, és természetesen ezért a buddhisták arról beszélnek, hogy egyszer véget ér a reinkarnáció. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy többé nem veszel el a formában újra és újra és újra. És ez nem azt jelenti, hogy az összes formát elutasítod. Néhány spirituális hagyomány egy kissé messzire megy a forma nélküli dimenziót keresve, és azt mondja: „Ne is nézz rá a szépségre, mert úgysem lesz itt sokáig. Máris kezd köddé válni. Ne is nézz a virágra.” Nyilván nem kell mondanod egy szerzetesnek, hogy soha ne nézzen a gyönyörű nőkre. Hogy nem nézhet rájuk. Így működik. Mert számtalan módon testet öltesz, és elveszel a csábítás erejében, és ez veszélyes – egy szerzetes tehát soha nem is adhat át semmit egy nőnek, mert az veszélyes. Leteszi az asztalra, és a nő onnan veszi fel. Mert máskülönben létrejöhetne köztük valamilyen közvetett kapcsolat. Lehet, hogy a mögöttes elképzelés jó, vagyis hogy ne vessz el a formában. És mégis, azzal, ha visszautasítod a forma világát, talán a másik irányba lendül túl a mérleg nyelve. És azt mondod, hogy a szépség is csak porrá válik. Mert bármire nézel is, az máris bomlásnak indult. A virág, amely ma csodálatosan szép, holnapra elhervad. Elfonnyad. Így aztán bizonyos hagyományok a forma egész világát teljességgel elutasítják. Ez, úgy tűnik, alkalmanként működik is. Vagy esetleg mégsem. Néhányan azonban rájönnek, hogy még ezen a hagyományon belül is… bár az is lehet, hogy ennek semmi köze a hagyományhoz, és akár az irodájukban ülve is rájönnének ugyanerre… Mert készen állnak. Mindig problémát okoz, ha az önazonosság megszűnésének természetes folyamatát… belekényszerítik egy mesterségesen előállított struktúrába. Lehet, hogy működik. Működik, ha olyan emberi lényről van szó, aki megtestesíti mindkét dimenziót, és megtestesíti a felébredett állapotot. Ilyenkor működhet. Sokszor azonban nincs ilyen ember, csak a hagyomány van, és ez általában nem elegendő ahhoz, hogy eljuss odáig. A forma tehát… Próbálom nem elutasítani a formákat. Próbálom meglátni azt, ami a… formában rejtőzik, azt, ami egy annak a lényegével, aki te vagy, és ami a mélyben van. Ez nem valami olyasmi, amiről gondolkodni lehet vagy bármi, amire csak ránézel, és mégis… ha a madarat hallgatod, vagy lehet az bármi más, bármi, amivel megtapasztalhatod… a csendet, amelyen keresztül olyan csendes térként érzékelheted magadat, ahol ezt a dolgot vagy létezőt felfoghatod. Akkor érzed meg azt, hogy a lényeg, amelyet önmagadként érzékelsz, szintén ott van abban a létezőben, sőt az élettelen tárgyakban is. Még egy asztalnak is van léte, jelenléte. Néhány embernek először savat kell ráöntenie, hogy ráébredjen: az asztal is él. De én nem ezt javaslom. Nincs más teendőd, mint jelen lenni vele, egészen éberen, csendben, és figyelni. Amint asztalnak nevezed, abban az illúzióban ringatod magad, hogy már tudod is, mi az. Pedig egyáltalán nem tudod, teljesen ismeretlen és rejtélyes marad. Az, hogy felcímkézed, még nem jelenti azt, hogy már ismered. Csak egy gondolat van a fejedbe, vagy kijön egy hangsor a torkodon, és kimondod, mi az. És ekkor már nem tudsz mélyebben elmerülni benne, mert a címkéhez tapadsz. Rátalálsz a címkére, és hozzátapadsz. Ó, ez egy asztal. Rendben, mi a következő? Soha nem tudsz mélyebben elmerülni semmiben. Csak az egyik címkét felváltod a másikkal. És ezért folyamatosan csak keresel, mert csak a dolgok felszínét találod meg. Az elme azonnal azt mondja: Jó, ezt már csináltam, tudom, mi ez, mi van még? A következő dolog után kutatsz folyamatosan, mert soha nem tudsz megállni egy dolognál, ahol a mindenben meglévő mélység feltárná magát. És ez a mai civilizációnk nyughatatlansága, amely mindig azt kérdezi: Most mi jön? Most mi jön?

- 27 -

És ma már viszonylag kicsi gyerekeknél is az új inger iránti folyamatos igényt látjuk. Nem tudnak nyugton ülni egy pillanatig sem, mert hozzá vannak szokva az új, a következő dologhoz, egyfajta függőség alakult ki az új mentális ingerektől. Mert olyan civilizációban élnek, amely a dolgoknak csak a felszínét érinti, és amelyből teljes mértékben hiányzik a mélység. Úgy gondolom, hogy most behozhatod a mélységet a dolgok észlelésébe is. Az észlelés sokkal közelebb van a megnyilvánulatlanhoz vagy a léthez, mint hinnéd. A gondolat jóval távolibb, elvontabb. Sok ember akkor válik jelenlévővé, amikor rádöbben: Ó, hát elvesztem. Elvesztem valami problémában, a problémák világában, de hol van a probléma most? És felébrednek. És az első dolog, amit észrevesznek maguk körül, az az érzékszervi érzékelés. Egyáltalán nem voltak tudatában, mert teljes figyelmüket gondolataiknak szentelték. Aztán hirtelen lenéznek a padlóra, ránéznek a kezükre, az asztalra, a fényre, és a figyelmükben csend van. Furcsamód nem is lehet csend nélkül nézni semmire, mert még az az ember is így tesz, aki mindent kényszeresen felcímkéz, azaz majdnem mindenki. Mindig van egy pillanat, amikor először érzékelünk valamit, beszéljünk egy pillanatig csak a vizuális érzékelésről, de az összes érzékszervi érzékelést értem ezen. Mindig van egy pillanat, amikor először ránézel valamire: a fára, a virágra, az asztalra, bármire. Van olyankor nagyjából egy másodperc, amikor csend van. Majd az elme lefordítja és felcímkézi azt, amit látsz. Ha rajtakapod magad, amikor először nézel valamire, van egy röpke pillanat, mielőtt címkézésbe kezdenél. Máskülönben nem is látnád. És utána eltűnik, majdhogynem azt mondhatnánk, hogy az érzékszervi érzékelés azonnal elveszíti az élességét, elevenségét, mert egy vagy két másodperc után… a mentális címke felváltja az elevenséget, ami ott volt. Halott. Aztán a következő dologra nézel, vagy egy madarat hallgatsz, és jön a színtiszta figyelem pillanata, majd megint két másodperc után az elme mond valamit: Ó, hát ez egy feketerigó, vagy hogy is hívják. Nem tudom, elrepült. Valamit mindig mond róla az elme. Tehát ha el tudod kapni a pillanatot, amikor valami új dolog lép be a tudatosságodba, legyen az hallásbeli vagy képi, kézzel fogható, szagolható vagy ízlelhető, ezek a mai ember esetében viszonylag fejletlen érzékek, akkor ott tudsz lenni… tudatában tudsz lenni annak az első pillanatnak, amikor nincs címkézés. Csak csend és elevenség van ott. És ha ez tudatossá válik, elképzelhető, hogy azt tapasztalod, ez az idő egyre hosszabb lesz, és nincs szükséged arra, hogy automatikusan címkézz. Akkor a csend, amely az érzékszervi érzékelés háttere, határtalanabbá válik. Mindig határtalan volt, csak te nem tudtad. És ez így van, ez egy másik módja a benned lévő csend kiterjesztésének, hogy úgy mondjam. Tulajdonképpen minden a csendről szól. A benned lévő csend kitágul majd, ahogy éled tovább az életed, nemcsak amikor passzív vagy, amikor ezt a tudatállapotot aktiválod, hogy úgy mondjam. Aktiválod, hogy a csend beáramolhasson abba is, amit teszel. És ezt észre is veszed, mert ténylegesen jobban tudod végezni a dolgodat, ha a csendes jelenlét állapotában teszed, mint amikor arra gondolsz, hogy mit is akarsz ezzel a mozdulattal elérni. Hogy hová akarsz eljutni a következő pillanatban. Nem, egyszerűen csak jelen vagy. Tehát ott van a csend, amit érzékelsz, és ott van a csend, amely beáramlik a cselekvésbe, amely lehet egyszerű is, mondjuk, hogy átsétálsz a szobán. Kinyitod az ablakot… megnyitod a csapot… érzed a vizet, hallgatod a vizet… Kinézel reggel az ablakon, elhúzod a függönyt. És miért? Egyszerűen csak mélyen rögzült megszokás, hogy a mai napot azonnal elnevezed valamilyennek: Ez egy jaj, ne, már megint egy szürke nap! Csak hagyd, hogy az legyen! És akkor hirtelen minden mélységet kap, ami nincs ott, ha azonnal felcímkézed. Ezért egy kicsit tovább időzöl a dolgok mellett, és akkor az a mélység a saját mélységed, és minden mélység egy és ugyanaz. A világ dolgait már nemcsak felszíni jelenségként, hanem élőként

- 28 -

tapasztalod meg. Mert a benned lévő mélység az elevenség is egyben, és így a váltás, amely benned történik, nem más, mint hogy ezt az úgynevezett tudatosságot behozod… a mindennapi helyzetekbe, és ezzel megszakítod történeted folytonosságát. És egyre nagyobb mértékben áramlik be az értelem. És a szeretet is, mert az egyetlen módja annak, hogy a szeretet belépjen az életedbe, a téren, nem pedig a formán keresztül történhet. A szeretetnek nincs formája. Beszéljünk még erről: egós állapotban a szeretet belegabalyodik a formába, ezért azt gondolod, hogy csak ebben a formában van szükséged arra, akit szeretsz, és nem veszed észre, hogy az igaz szeretet az, amikor meglátod a másikban a forma nélkülit. Felismered magad a másikban. És ez elválaszthatatlan attól, hogy csendben tekintesz a másikra, anélkül, hogy forma keletkezne, és megmondaná, hogy ki vagy mi ő. És ha még mindig formák keletkeznek az elmédben, ismerd fel, hogy az csak gondolat, nem pedig ő maga, az emberi lény, majd ezután micsoda gyönyörűség lesz az, ha felismered a forma nélkülit a formában. A természeti dolgokban könnyebb ezt először észrevenni, mert a természeti dolgok jóval kevésbé késztetnek reakcióra, mint az emberek. Az emberek is természetesek, azaz valaha azok voltak, de átváltoztak… nem is tudom, mivé. Először a természet világához próbálj közeledni, és amennyire lehetséges, egyre inkább a csenden, a jelenléten keresztül kapcsolódj hozzá. Ezután fokozatosan alkalmazd ugyanezt emberi kapcsolataidban. Könnyű azokkal, akikkel először találkozol. Hagyd őket létezni, és figyelj rájuk, hiszen nagyon fontos, hogy tudj figyelni a másik emberre. Ez nem a szavakra vonatkozik, nem azt jelenti, hogy teljes figyelmeddel a szavakra összpontosíts. Úgy figyelj csak, mintha figyelmed a figyelem analógiája lenne. A csendes figyelemnek tere van, amely kiárad e felé az emberi lény felé. Úgy is mondhatjuk, hogy teret biztosítasz számára, és lehet, hogy a másik beszél, szavak keletkeznek a térben, de te mint a tágasság vagy ott, amely lehetővé teszi, hogy jöjjenek a szavak. Az éber jelenlét mezőjeként vagy ott, és előfordulhat, hogy hirtelen szavak jönnek ki a szádon; ez teljesen különbözik az úgynevezett normális emberi párbeszédtől, ahol teljes mértékben az elme dominál. Ott vagy csendben egy másik emberi lénnyel, miközben figyelsz, és magadat… tudatosságként érzékeled. Figyelmed egy része a szavakra irányul, egy másik része pedig reakcióra késztet. Az egész testeddel figyelj, hogy jelen lehess teljes energiameződdel. A test minden sejtje jelen van, ahogy figyelsz. Mert az emberek természetükből adódóan reakcióra késztethetnek, hiszen amikor az elme uralma alatt állnak, azt akarják, hogy együttműködj mentális rendszerükkel, drámájukkal, bármi legyen is az. Fájdalomtestük aktív lehet, nyilván itt most valószínűleg mindenki tudja, mi a fájdalomtest, a fájdalommal való azonosulás másik eszköze. A régi érzelem, egy apró ok, amely felébred, kiválthatja a fájdalomtest-epizódot. A fájdalomtest múltbeli emberi érzésekből felgyülemlett érzelem, emberi fájdalom, amely nem múlt el, és amely részben személyes, részben pedig kollektív – az emberiségé. Végső soron tágabb értelemben az egész kollektív emberi fájdalom, és egyáltalán nem személyes. Benned élő pici entitás, energikus entitás, amely néha szunnyad… néha pedig aktív. Néha félig szunnyad, ó, alszik, de félig nyitott szemmel csak lehetőségre vár, egy kiváltó okra, hogy felébredhessen. Kiváltó ok lehet például a párod egy megjegyzése. „Azzal vádolsz, hogy…” „Nem, nem ezt mondtam.” „De igen, ezt mondtad.” És elkezdődik a dráma, amely felébreszti társunk fájdalomtestét. Ennek így kell történnie, hiszen egymást táplálják. Teljesen a régi fájdalomtestként születsz újjá. Újraéled, és ezzel élteted, miközben nem tudod, hogy újabb reinkarnáción mész keresztül. Lehet, hogy buddhista vagy, és olyan gondolatok keringenek a fejedben, hogy el akarsz jutni az újjászületések ciklusának a végéhez, amelyről elvont elképzelések élnek az elmédben. Ugyanakkor nem tudod, hogy miközben a feleségeddel veszekszel, abban a pillanatban is újjászületsz. Vissza kell térnem a

- 29 -

meditációmhoz! Ha nem meditálok egy órát naponta, meg kell születnem újra meg újra, meg újra. Nos, pont ez történik most. Az egyik leggyakoribb módja annak, hogy az ember újjászülessen, a régi érzelmen keresztül történik, amely még több fájdalom emlékéből akar táplálkozni. És úgy tesz, mintha te lennél. Ha azonosulsz vele, teljes teredet elfoglalja. És a másik személy reakciójából táplálkozol. És imádod ezt. Amikor azt mondom, hogy te, úgy értem: a fájdalomtest. Ebben a pillanatban összetéveszted a fájdalomtestet azzal, aki vagy. És ez a reinkarnáció. És aztán végül lecsendesedik, és a következő epizód egy hét múlva jön, akár egy szappanoperában. Vagy az elmédből táplálkozik. Ha nincs társad, a gondolataidból táplálkozik. „ilyen szörnyű az életem! Mit tett velem? Mit tettek velem? A világ, a politikusok, az emberek.” Az elme másra sem tud gondolni, csak negatív dolgokra, és a fájdalomtest ezt imádja. A fájdalomtest az ember által cipelt negativitáshoz tapadó függőség. És ez csak egy apró entitás, energiaforma. Hiszen annyit kell csak tenned, hogy lásd, hogy felismerd, és akkor nem születsz többé újjá benne. És még ha újjászülettél is benne, előfordulhat, hogy a negatív gondolatok közepette vagy a házastársaddal zajló dráma sodrásában… hirtelen rádöbbensz, mi is történik. Ez azt jelenti, hogy tudatod egy része kilépett a formából, és tiszta tudatosságként van jelen. Eddig teljességgel a forma csapdájában voltál, és amikor hirtelen rájössz, hogy mi történik, az azt jelenti, hogy tudatod egy része kilépett a megtestesülésből, és színtiszta tudatosságként figyel. És ott vagy mint mérges, kiabáló entitás. Na nézd csak! Ezután ez már nem sokáig lesz így, mert amikor a tudatosság a jelenlét – amely nem más, mint a csendes szemlélő – felébred, akkor már nem képes sokáig megújítani önmagát, hiszen a tudattalanságodra van szüksége, arra, hogy teljes mértékben azonosulj vele, hogy istenigazából megújíthassa magát. Így aztán gyorsan visszahúzódik. Még jó, hogy legalább a közepén felébredtem. Néha csak utána ébredsz fel. Itt volt, már túl késő. De valójában soha nem túl késő, mert legalább most ébren vagyok. Legközelebb talán kicsit korábban el tudom kapni, aztán a következő alkalommal… már meg is van. És néha megfigyelheted, hogy a fájdalomtest képes egyetlen aprócska eseményt is ürügyként felhasználni. Csak egy apró dolog, ami rosszul sül el… Valaki becsapja az ajtót az orrod előtt… és a reakció sokkal erőteljesebb, mint a viszonylag jelentéktelen esemény. Ez azért van, mert a fájdalomtest lesben állt. Tehát csak a figyelem, a tudatosság fényét kell ráirányítanod, és másra nincs is szükség. Ezután már nem születsz teljesen újjá benne minden alkalommal, és nem újítod meg a régi ciklust. Mindig ugyanaz van, mindig ugyanaz történik, ha nem vagy jelen. 30 év múlva még mindig ugyanazok az epizódok játszódnak le a férjeddel vagy a feleségeddel, de lehet, hogy az új feleségeddel vagy az új férjeddel is. Az epizódok mindig ugyanazok. És az a különös, hogy keresel valakit… Mondjuk végül elválsz. Nem tudok többé ezzel a fájdalomtesttel együtt élni. Úgy értem, azzal, amelyikkel eddig együtt éltem. De hát még mindig megvan a sajátod. Tehát elválsz, és azt mondod: „Rendben, akkor most olyasvalakit keresek új férjemül vagy feleségemül, akinek nincs fájdalomteste, hogy megszűnjenek a gondjaim.” Aztán találkozol valakivel, aki tudatosnak látszik, aki már 25 éve végez spirituális munkát. Majd elkezdtek együtt élni, és körülbelül 4 hét múlva… szembetalálod magad ennek a személynek egy olyan tulajdonságával, amellyel nem kellene rendelkeznie. A fájdalomtest számára tehát ott a kihívás, akár van kapcsolatod, akár nincs. Egy kapcsolat jó lehetőség, mert ez a fájdalomtest megújulásának kedvenc játszótere. És ha nincs kapcsolatod, a fájdalomtest egyszerűen az elmédet fogja használni. Úgy is működik. Úgyhogy állj lesben, mert hatalmas ereje van, hiszen régóta ismer. Iszonyatos mennyiségű emberi fájdalom, kollektív emberi fájdalom gyűlt össze sok-sok ezer év során ezen a bolygón. És a fájdalomtested, még ha személyesnek látszik is, valójában az emberiség fájdalma. Valami persze az úgynevezett magánéletedből is hozzáadódhatott.

- 30 -

Alapjában véve azonban tényleg személytelen. Ahogy a gondolkodás alapvetően személytelen, az érzelmek is az emberiség érzelmei, a gondolat a kollektív emberi tudat által gondolt gondolatok. És az emberek azt gondolják: „Ez én vagyok.” Pedig személytelen. Arról van szó csupán, hogy az azonosítás a személyesség illúzióját kelti, egy személy jelenlétének az illúzióját. A kollektív tudat gondol téged. És akkor hol a személyes? A furcsa az, hogy a csend sem személyes; a jelenlét sem, a csend sem, mindez nem személyes. És mégis, mindenekelőtt a lét(ezés) az, ami te vagy. Az pedig nem személyes. A személyes kis dolgot jelent, ott vagyok én és a többiek. Végső soron aztán semmi sem személyes. Sem a tudattalanság, ami a formával azonosul, sem az, amikor a tudatosság felébred, az sem személyes. És mégis, a lényege annak, aki vagy, az „én vagyok”, annak semmi köze a személyhez. De összekeveredik a személyessel, a formákkal, amelyekkel a személy azonosul, amelyek őt alkotják. Tudjuk, hogy a személyt jelölő kifejezés, és „perszóna” latin eredetű szó. Azt a maszkot jelenti, amelyet viselünk, azokat a szerepeket, amelyeket emberi kapcsolatainkban eljátszunk. Mindaddig, amíg az elmével és az érzelemmel azonosulsz, személyes szerepeket játszol. Eljátszod a forgatókönyvet az elmédben, tulajdonképpen az elméd tréningezik újra meg újra, meg újra. Újra meg újra, meg újra, amíg eleged nem lesz. És akkor torkig leszel a velejáró szenvedéssel. Ó, bizony! Akkor felkészültél, hogy kilépj belőle. Ez a reinkarnáció vége. A kérdések előtt – bár lehet, hogy már nincsenek is kérdések? Az sem baj. Tudsz a csengő hangjára figyelni, és ugyanakkor tudatában lenni a figyelő tudatosságnak? Más szóval, képes vagy tudatában lenni magadnak mint jelenlétnek, amelyben a hang megszólal? Akkor nem marad más, csak a… tágasság, a jelenlét. A forma és a forma nélküli. Tehát miközben a formát figyeled, amely nem más, mint a hang, követed a hangot, ahogyan szép lassan belevész… a formanélküliségbe, ami egyben a halál is. Amikor a hang lassan elhalkul, figyelj. Mindjárt újra megszólaltatom ezt a csengőt, miután a légierő gépe elrepült, szóval kövesd a hangot, amíg el nem tűnik. Ilyenkor a hang meghal. A halál a forma feloldódását jelenti. És nem marad más, csak a forma nélküli, a tudatosság. Ugyanezt a lélegzéssel is megteheted. Ez egy régi meditációs módszer. A legegyszerűbb, az egyik legegyszerűbb. Nem igazán hagy időt arra, hogy megfigyeld a lélegzetedet. A Buddha javasolta ezt. Talán ez a legközvetlenebb meditációs módszer, mert nem hagy időt, hacsak a meditáló énképe be nem lép, és azt nem mondja: „Jobban oda kell figyelnem a légzésemre.” Ha megfigyeled, amint légzésed kifelé áramlik, azt érzed, a kilégzés vége maga is egy kis halál. És egy pillanatig csend van. Ily módon minden vég hasznos, mert minden vég valamilyen formának a vége, azaz mindig egyfajta halál. Amikor ezt teljesen elfogadod, azzal beléphetsz a forma nélkülibe. Még a mi kis lelkigyakorlatunk vége is ilyen. Mert ez is forma, és mondhatnád, hogy „Jaj, milyen kár, hogy ez a forma elmúlik.” És bele akarsz kapaszkodni a formába. A boldogtalanság receptje az, ha nem ismerjük fel, hogy ez a találkozó… azért jelentőségteljes, mert túlvisz a formán. Tehát minél nagyobb örömmel üdvözlöd a befejezéseket az életedben: „Viszlát!” „Ó, hát vége!” Annál inkább jelen lesz a forma nélküli az életedben. Az egós entitás fordítva működik. Gyűlöli ez. „Jaj, ne! Meg akarom ezt tartani!” De eltűnik, el fog tűnni, és már el is tűnt. Ha elég idős vagy ahhoz, hogy már látod fizikai formád halálának a közeledtét, az is gyönyörű lehet, ha elfogadod. De nem gondolatként: „Ó, hamarosan meghalok.” Nem, csupán hagyd, hogy a jelenlétbe lökjön! Csak ennyi. Ha bármilyen kérdésetek van, tegyétek fel! Ott valaki! Azt hiszem, odaküldöm a mikrofont.

- 31 -

Sok humort viszel az előadásodba, szeretsz nevetni, és úgy tűnik, hogy sokat is nevetsz. Az az érzésem, hogy amint elhangzik valami vicces dolog, és elkezdünk nevetni, az is kaput nyit a jelenlétbe. Tudnál erről mondani valamit? A humor spontán módon keletkezik. Igazából, amikor humor létrejön, a formák világát nézzük, és azt látjuk, hogy a normális létezés, amely nem más, mint a formával való azonosulás, az őrület formája. És amikor ezt saját elméddel látod, ez a tudat felszabadító. A régen bevett formák alól való megszabadulás pillanatában önkéntelenül ellazulsz, és ez teremti a nevetést. Ezért végtelenül felszabadító. Minél többet nevetsz, nem rosszindulatúan, hanem szabadon, a formák világán, amelyben látod, hogy a formák úgy tesznek, mintha halálosan komolyak lennének. A világ azt akarja, hogy minden helyzet azt mondja: „Olyan komoly vagyok.” És ha nincs benned tágasság, akkor minden helyzet valóban szörnyen komoly. Amikor azonban a forma nélküliben gyökerezel, a forma világának abszolút komolysága eltűnik, és ezért gyakrabban nevetsz… még viszonylag valószínűtlen helyzetekben is, de ez nem jelenti azt, hogy nem érzel empátiát vagy részvétet. Néha, amikor még egyénileg foglalkoztam emberekkel, odajöttek, és rendszerint azzal kezdték, hogy elmesélték a történetüket. Akkoriban csak hagytam, rendben, mondd el a történeted. Néha, miközben meséltek, és időnként nagyon szomorú volt a történet, nagyon boldogtalan… Néha, miközben hallgattam őket, megjelent egy mosoly az arcomon. És nem tudom, hogy került oda. És néha az életét taglaló hirtelen abbahagyta a történetét, és megkérdezte: „Min mosolyogsz? Rajtam nevetsz?” Nem… És nehéz volt megmagyarázni azt a mosolyt. Nem azon mosolygok, amit mondanak, hanem azokon a gondolatokon, amelyeket felfedeztem magamban és bennük a történet felszíne alatt. Felismertem azt a dimenziót, amelyben a történet viszonylag jelentéktelen. Felismertem, hogy a történet felszíne alatt a páciens tökéletesen jól volt. Felismertem benne azt a dimenziót, amelyet soha nem érintett meg a boldogtalan történet, amely ő volt. És mivel ezt felismertem, megjelent a mosoly. De elég gyakran dühösek lettek, mert azt hitték, hogy az ő történetükön vagy rajtuk mosolygok. Akkor már egyáltalán nem volt komoly az egész. Ahogy a saját történetem is elvesztette a komolyságát. Folytatódott valahogy, kifulladt, és már nem volt komoly többé. Ez nem azt jelenti, hogy nem tiszteled a formák világát. Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné válsz a dolgok iránt, egyáltalán nem. Még mindig formaidentitásként vagy itt. Még mindig viselsz egy formát is, meg tudod érteni azt a szenvedést, amely olyasvalakiben keletkezik, aki teljesen azonosul a formával. És mégis, a részvét egyik megjelenési formája, hogy nagyon jól tudod, milyen a forma csapdájában lenni, szenvedni. Én is keresztülmentem ezen. Ismerem a kínt, úgyhogy át tudom érezni a forma szintjén jelentkező kínlódást. De már az is felismerhető, ami túl van a szenvedésen… Bennem is, benned is, és ez egy és ugyanaz. A részvét másik megjelenési formájáról szólok. Egyrészt közös az élmény, hogy látszólag ennek a formának a csapdájában vagyunk, másrészt ugyanígy osztozunk a lét időtlen és forma nélküli dimenzióján, ahol már szabadok vagyunk. És ha ezt a kettőt összehozod, az az igazi részvét. Mert az igazi részvét nemcsak azt jelenti, hogy sírsz, amikor a másik sír. Sírhatsz, de a sírás alatt ott van az öröm. Az öröm, amely tud a forma nélküliről, tudja, hogy lényed lényege elpusztíthatatlan. Nem elvont fogalomként, hanem, hogy úgy mondjam, az érzés szintjén való megértésként. A humor tehát csodálatos dolog, és biztos vagyok benne, hogy Jézusnak és más tanítóknak is… nagyon jó volt a humorérzékük, ahogy az összes tanítónak. Csak az apostolok mondták később: „Ó, nem tehetjük be ezt a viccet, így nem tűnik… így nem tűnik elég komolynak.”

- 32 -

Óvakodjatok azoktól a spirituális tanítóktól, akik halálosan komolyak, mert ez még a szörnyen komolynak tűnő zen mesterek esetében is csak látszat volt. Nagyszerű humoruk van, amely megcsillan minden zen történetben, és abban, ahogyan az emberekkel bánnak. Tehát ez csak a látszat, és ha belenézel a szemükbe, vagy ha egy zen mester művészi rajzát szemléled, meglátod, hogy a talán ijesztő modor mögött szelídség is van. Szelíd mosoly bújik meg ott valahol. És természetesen ott van az a gyönyörű kép… Hagyományosan az összes Buddhaábrázoláson megjelenik egy apró mosoly. Ez a Buddha-mosoly, a mosolynak az az apró jele, amely az… az önismerettel jelenik meg. A létezés lényegének az ismeretével. És ott van a kínai taoizmus hatására kialakult ábrázolás, a pocakos Buddha, amely szintén csodálatos. Egy hatalmas pocakú ember, sok esetben fogatlanul vagy csak egyetlen foggal. Mindemellett a pocakja hatalmas, és folyamatosan nevet. Sok ember tart ilyet otthon Kínában, és manapság már nyugaton is. Csodálatos látvány. Ha bárikor úgy érzed, hogy problémád van, csak nézz rá. És ő nevet. Nem rajtad. Nem azért nevet, mert lenézi a világot, vagy mert érzéketlen az emberi szenvedés iránt. Azért nevet, mert a forma nélküliben gyökerezik. Csodálatos ez a látvány. Lehetne próbálkozni a nevetés meditációjával is. Ilyet még nem próbáltam. Egy csomó merev szerkezetet szabadít fel belül. Itt azonban a nevetés spontán történik, és ez csodálatos. Köszönöm. Egy bolond is megvilágosodhat? YY Köszönöm. Képes egy forma megvalósítani…? Egy bolond… YY Egy bolond? Egy féleszű. Ó, köszönöm, csodálatos kérdés. Csodálatos képeink vannak ilyesmikről. A bolond nagyon régi mitológiai alak. Például a tarot-kártyákban is van bolond, és így tovább. Mondjuk, hogy bolondon olyasvalakit értünk, akinek a szellemi kapacitása fejletlen. Úgy fogalmaznék, hogy valaki, aki nincs a kényszeres gondolkodás általános csapdájában. Nem azért, mert meghaladta a gondolkodást, hanem mert még nem érkezett el a gondolkodásig. És ebben az értelemben ez az emberi lény már megvilágosodott. Most itt nem arról a megvilágosodásról van szó, amelyről eddig beszéltünk, hanem a gondolatok csapdája előtti állapotról, amely nagyon hasonlít megvilágosodott állapothoz. Úgy is mondhatnánk, hogy neki nincs szüksége megvilágosodásra, mert a maga módján már megvilágosodott… A modern, kortárs mitológiában, azaz a filmtörténetben… gyönyörű példáját látjuk ennek az alaknak a „Forrest Gump” című filmben. Valaki, akinek a szellemi kapacitása fejletlen, de aki sok szempontból úgy él, ahogy egy megvilágosodott ember élne. Először is nincs egója. Minden, ami történik, minden, amire szüksége van, természetesen érkezik el hozzá. Az élete természetesen teljesedik ki. Semmiért nem küzd, minden a megfelelő pillanatban jön. És nagyszerű dolgokat ér el, és nagyszerű dolgokat is tesz, de soha nem mondja, hogy én ezt tettem, mert az én még nem születet meg. Ha Vietnamba kell mennie, még itt is így viselkedik; bárhova megy is, a jó erejét képviseli. A vietnami háborúba kell mennie, és ott is sokakat megment, sok embert, és nagy hős lesz, de nem néz magára nagy hősként, mert nem alkotott olyan mentális képet, amelyben ez „én ezt tettem” létezik. Csak elmeséli, hogy ez történt. Ezt tettem. És akkor?

- 33 -

Sok szempontból tehát megvilágosodott, és azt mondhatjuk, hogy nincs szüksége megvilágosodásra, mert már elérte. Mi nem tudunk ide visszamenni. Neki nem kell keresztülmennie a gondolkodáson. Ő jól van. Néhány ember esetében, úgy tűnik, létezik valamiféle kapcsolódás, és lehet néhány olyan… fennmaradt civilizáció, régi civilizációk maradványai, ahol az emberek egységben éltek a természettel és egymással, ezért nincs szükségük a Buddhára. Ők már – mint ahogyan az állatok is – túl vannak ezen. Találkoztam néha kutyákkal és macskákkal. Néhányuk nagyon sokat szenvedett, vagy nagyon öreg, és elérte a kutya- vagy a macskalét megvilágosodását. Az öreg macskát már nem érdekli a madárfogás, mert a macska tudja, úgyis értelmetlen, hiszen ő már öreg. Úgyhogy csak járkálnak, és csak teljesen ott vannak. És az öreg kutya! Vannak lények, akik, úgy tűnik, tökéletesen eleget tettek… létezésük céljának ebben a formában, és megtalálták magukban az összeköttetést a forma nélkülivel. A forma teljesítette rendeltetését, és a kapcsolat kialakult. Nem, nem az a rendeltetésünk, hogy visszatérjünk mindnyájan. Vagy legtöbben közülünk voltak, vagy most is ott vannak félúton, az emberi elmébe ragadva. Tehát nincs visszaút. Nem válhatunk újra bolondokká. És mégis, amikor túllépsz az elme gondolkodásán, gyakran úgy tűnik, hogy már semmit sem tudsz. Így hát a fogalmi gondolkodás szempontjából mi is bolondokká válunk, és sok hasonlóság van aközött, ahogy egy megvilágosodott ember él, aki meghaladta a gondolkodást, azaz már nincs a gondolkodás csapdájában, és egy olyasvalaki között, aki még nem jutott el… a gondolkodás csapdájának fejlődési szakaszáig. Nem kellett neki. Valamiért a tudatosság ott… ezen a formán keresztül virágzott ki, és ez gyönyörű. Számunkra tehát az első a gondolkodás meghaladása, hogy aztán újra bolondok lehessünk. Igen, lehetne ezt mondani, és mégsem válunk Forrest Gumppá. Van egy bizonyos tudás, amelyet akkor érünk el, ha már túlhaladtunk a gondolaton. Egyfajta tudatosság, amely nem volt ott azelőtt. Ez a természetes állapot visszaszerzése, amelyről az összes régi civilizáció beszél: az Aranykor mítosza, amely Indiában létezik. Majdnem minden civilizációban… él még a mítosz, amely szerint volt idő, amikor az emberek békében és boldogságban éltek. A világban paradicsomi állapot volt. Ugyanazt a mítosz jelenik meg a Biblia elején. Kell legyen, lennie kell ebben valami igazságnak. Létezik egy természetes állapot, amelyet az emberek elveszítettek. Azok, akik nem veszítették el ezt, ők jól vannak. A tudatosság sorsa, evolúciós rendeltetése azonban az, hogy az emberek elveszítsék, majd visszaszerezzék. Mi itt tartunk. Amikor te már elevenen megéled a jelen pillanatot, valahogy majd törődni próbálsz azokkal, akik még mindig a gondolkodás csapdájában vannak, és nem címkézed fel kényszeresen a dolgokat, nem válsz járkáló történetté. Egészen egyszerűvé válsz. A vágy arra, hogy különleges légy, eltűnik. Nagyon átlagossá, nagyon hétköznapivá válsz, mert már nincs szükséged arra, hogy kivetítsd a különlegesség érzését a tekintetedben, hogy abban próbáld megtalálni énképedet. Mert már kapcsolatban vagy azzal az értékkel, amely nem más, mint annak a lényege, aki vagy. Nem kell többé a különlegességet keresned a formában. Micsoda szabadságot ad, hogy többé már nem kell a különlegességet hajszolnod azért, hogy megtudd, ki vagy. Átlagossá válsz. Mindezt gyönyörűen kifejezik a taoista bölcsességek, az egész „Tao Te King”. A kínai bölcsességek könyve nem más, mint a hétköznapiság kifejezése. Hogy ne úgy képzeld el magad, mint akinek valakinek lennie kell, hanem hogy boldogan légy senki. Civilizációnk szemszögéből ez bizony kisség esztelennek tűnik. És az emberek senkiként kezelhetnek. És ez csodálatos.

- 34 -

Azt sajnálom egyedül – és ez persze nem igazi sajnálkozás –, hogy „A most hatalma” olyan népszerű lett, és ezzel együtt az a lét is, amelyből született. Csak… A különlegesség kivetítése ott, ahol ez a szépség teljesen közönséges volt. Senki nem vonta kétsége, hogy átlagos vagyok. Nos, néhányan azt mondtátok: „Ó, látnod kell őt, annyira hétköznapi.” Csak lenni, csak a jelen pillanatban élni, látni, hogy semmi sem lehet hétköznapibb, mint összhangban élni bármivel, ami most itt van. Mindössze ennyit kell tenned. Ilyen egyszerű, csak ennyi. A híres zen mondás – Favágás, vízhordás – mindezt kifejezi. Nagyon mély értelmű mondás. A zen létezés egészét hivatott összefoglalni. Favágás, vízhordás: a leghétköznapibb tevékenységek voltak abban az időben, amikor az emberek így éltek. A mi esetünkben lehetne ez más. A legtöbb ember ma nem vág fát, bár talán itt még néhányan igen. Gyönyörű csak ennyi lenni. Bármit is teszel éppen ebben a pillanatban, az nem több, mint ez a pillanat, a favágás. Ja és a vízhordás. Csak ennyi. Béke, elevenség… nincs összeütközés az elmével, amely azt kérdezi: „Még hány hétig vagy évig kell vágnom ezt a fát?” „Ha most nem csinálok valamit, 10 év múlva is itt fogom vágni a fát.” Az idő illúziója visszatér ide, de csak külsőleg, nem idebent. A külső szinten az óra ketyeg tovább… vagy csinál valamit, amit a modern órák szoktak. Ez nem a vége, mert nincs is vég, de most még a forma szintjén sincs vége. Rövid szünet után… itt találkozunk… nagyjából 30 úgynevezett perc múlva, és üldögélünk egy kicsit együtt a csendben, amíg valami más nem történik. Köszönöm. „„A szeretet a másikban meglévő forma nélküli felismerése.” Eckhart Tolle