Dr. V Dr arga Péter. V

Dr. Varga Péter

Hálás köszönet azoknak, akik anyagi támogatásukkal segítették az Emlékkönyv megjelenését: Alapítvány a Mesterséges Táplálás Fejlesztéséért Anesztézia Biztonságáért Alapítvány Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság Magyar Mesterséges Táplálási Társaság

Köszönet Dr. Szijártó Tamásnak az Emlékkönyv megvalósításában nyújtott odaadó, önzetlen munkájáért.

Impresszum: Kiadó: Dr. Kálmán István Nyomdai elõkészítés: Dr. Szijártó Tamás Nyomda: Böcz Nyomda, Szekszárd

Dr. Varga Péter Emlékkönyv

Az emlékezõk:

Dr. Széll Kálmán Dr. Csepregi Gyula Dr. Dienes Zsolt Dr. Gurdon János Dr. Tekeres Miklós Dr. Retteghy Tibor Dr. Darvas Katalin Dr. Harsányi László Dr. Nagy Kata Dr. Újhelyi Enikõ Dr. Ökrös Ilona Dr. Molnár Erika Dr. Szijártó Tamás Dr. Sahin Péter Dr. Hallay Judit Dr. Szalay László Dr. Tomsits Erika Dr. Dárdai Ernõ Dr. Kálmán István

11. oldal 19. oldal 26. oldal 30. oldal 32. oldal 52. oldal 55. oldal 61. oldal 69. oldal 71. oldal 74. oldal 79. oldal 81. oldal 83. oldal 85. oldal 87. oldal 92. oldal 94. oldal 101. oldal

Képek

107. oldal

Tisztelt Olvasó! Dr. Varga Péter. Azoknak, akik ismerték, tanítványai, munkatársai voltak, vagy hallgatói lehettek a kongresszusokon, a leírt név felidézi alakját, hangját, gesztusait. Akik nem ismerték személyesen, azoknak a név nem sokat mond. Azok számára, akik ismerhették, közeli kapcsolatban voltak Vele, fájdalmas és nem múló hiány, hogy már nincs köztünk. Személyisége, tartása, végakarata nem engedte, hogy márvány emlékmû õrizze emlékét. Könyvei, tudományos munkái könyvespolcokon, könyvtárakban bizonyítják, hogy élt, dolgozott, nyomot hagyott maga után. Az ember, a személy, mint tükörképben, mások emlékeiben él tovább. Ez a kép személyes, elfogult, különbözõ, de a sok egyéni kép, mint mozaik, felidézheti mások számára is egy kiváló orvos, egy nagyszerû ember alakját. Megkértem sokakat, akikben ilyen emlékkép él, írják le személyes benyomásaikat, emlékeiket. Nagyon köszönöm Mindnyájuknak hogy megtették. Alakuljon ki ezekbõl egy kép azok számára is, akik nem ismerhették. Legyen ez Varga Péter emlékmûve.

Budapest 2008. február.

Dr. Kálmán István

9

Megemlékezés Dr. Varga Péterrõl (A Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság kongresszusán, Egerben, a Fresenius Kabi által rendezett Varga Péter emlékülésen 2004. május 27-én, csütörtökön tartott megemlékezés)

Tisztelt Elnökség! Tisztelt Emlékülés! Mély megindultsággal állok most Önök elõtt, hogy kollégámra, barátomra, harcostársamra, s szakterületünk mindannyiunk által szeretve tisztelt, kiemelkedõ képviselõjére emlékezzek. Március 31-én Varga Péter halálhírének hallatán a magyar kórházakban körbefutott a döbbenet. Hiszen mi egész életünkben – kiváltképpen az intenzív betegellátásban – a halál ellen küszködünk, aki, mondhatni õsi ellenségünk. Minden beteg elvesztését vereségként könyveljük el, ám különösen megrendülünk, ha egy szakmabeli kollegát ragad magával ez az õsellenség, amely õt alattomosan támadta hátba. Varga Péter meghalhatott volna álmában is, s lázadunk a sors ellen, hogy aki szinte egész életében a vitális zavarok helyettesítésén, a halál elhárításán munkálkodott, végül is mûtéti szövõdményben haljon meg. Nem mindennapi volt a betegsége, szokatlan volt a halála, mint ahogy nem szokványos volt az élete sem. Középiskoláinak nagy részét Zágrábban végezte. Budapesti egyetemi tanulmányait megszakítva Párizsban is dolgozott, majd 1954-ben Budapesten szerzett „cum laude” minõsítésû diplomát. Elsõ munkahelye az OKI Tájegészségügyi Intézete volt, de klinikusi érdeklõdése csakhamar a körzet felé vitte. A 2800 lakost számláló Pest megyei Tápióságon 1954 decemberében lett körzeti orvos, ahol saját elmondása szerint sokat tanult és gazdag tapasztalatokat szerzett. Következõ munkahelye a Pest megyei Semmelweis (Rókus) kórház II. belgyógyászati osztálya lett, ahol – 1960-ban – a belgyógyász szakképesítést is megszerezte. Fiatal orvos-kora óta a különösen súlyos betegek vonzották, bennük 11

találta meg az orvossal szemben támasztott legnagyobb kihívást. Ez ösztönözte arra, hogy 1959-ben (tehát 45 évvel ezelõtt!) az elsõ hazai interdiszciplináris, – akkori elnevezéssel „akut ellátó” – egységet megszervezze, ami lényegében egy – mai szemmel aránylag kezdetleges felszereltségû – intenzív betegellátó részleg volt. Miután a súlyos betegek leggyakrabban az Országos Traumatológiai Intézetben fordultak elõ, Varga doktor ott keresett további munkát, hogy a súlyos traumás (politraumatizált) betegek intenzív gyógykezelésében részt vállaljon. Ez lett azután Varga Péter leghosszabb és végsõ munkahelye is. Az osztály vezetését 1960-ban vette át, s munkáját 31 évig – 1991. december végéig, vagyis önkéntes nyugdíjbavonulásáig – folytatta. Koppenhágában, 1967-ben részt vett az Egészségügyi Világszervezet (WHO) egy éves aneszteziológiai tanfolyamán, melynek befejeztével sikeres nemzetközi vizsgát tett. Az elsõ eredményes vizsgázók közé tartozott, mert több honfitársunk elõtte sajnos megbukott a vizsgán. Magyar szakképesítését – rendhagyó módon – csak egy évvel késõbb szerezte meg. Ismeretes, hogy az OTI-ben korábban külön szervezõdött az aneszteziológiai és intenzív betegellátás. Ez rossz példát mutatott az országban, mely mellett nem tûnt meggyõzõnek, hogy közben mindannyian az anesztézia és intenzív betegellátás egységét hangsúlyoztuk, s saját osztályainkat is már eleve ebben a szellemben szerveztük. Dr. Molnár Edit fõorvos asszony nyugdíjba vonulását követõen azonban Varga Péter javaslatára a két osztályt 1983-ban egyesítették, s megalakult a KAITO, amely azóta is ebben a szervezési formában mûködik. Varga Péter kezdettõl az úttörõ szakemberek közé tartozott. Különösképpen az intenzív terápia hazai megteremtésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Miután – nem véletlenül – az intenzív betegellátás kezdeti hazai kialakulásáról szaklapunkban éppen Õ számolt be 1993ban, a saját eredmények érdemük szerinti kidomborítását cikkében már csak szerénysége miatt sem tudta teljes egészében érzékeltetni. Az intenzív terápiára vonatkozó elsõ rendeletünk megszületése szinte

12

kizárólag az Õ érdeme volt. A MAITT-nak 1994-ig vezetõségi tagja, a Mesterséges Táplálási Szekciónak 1984-tõl 1994-ig elnöke, jelenleg is vezetõségi tagja volt. Az Európai Enterális és Parenterális Táplálási társaságnak (ESPEN) 1992-ben és 1994-ben alelnöke, 1993-ban elnöke. Ebben a minõségében szervezte meg 1993-ban Budapesten az ESPEN XV. Kongresszusát, amelyre 38 országból több mint 2000-en jöttek el. Az 1979-ben megalakult Országos Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Intézetnek 1991-ig – velem együtt – egyik igazgatóhelyettese volt, 1986 óta az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának póttagja. Eredményeiben fontos szerepet játszott nyelvtudása. A magyaron kívül szerb-horvát, német, angol és francia nyelven beszélt. Tudományos dolgozatinak száma meghaladja a70-et, ezen kívül hazai és nemzetközi fórumokon közel 250 elõadást tartott. Évtizedeken át vezetõként vett részt a szakorvos-jelöltek és intenzív szakasszisztensek képzésében, oktatásában. A GYOK sorozatban az OTI kiadásában több szakmai könyv szerzõje. Õ volt emellett az „Intenzív betegellátás elmélete és gyakorlata” címû könyv fõszerkesztõje, melyet késõbb oroszra is lefordítottak. Munkája elismeréseként 1974-ben „kiváló orvos” lett, majd 1975 és 1979-ben a Munka Érdemrend bronz, illetve arany fokozatát kapta meg. Több ízben részesült egészségügyi miniszteri dicséretben, s 1982-ben „kiváló oktatói” címet kapott. Elmondható, hogy Varga Péter ott volt mindenütt, ahol a magyar aneszteziológiának és intenzív betegellátásnak szakmailag vagy/és taktikailag segíteni lehetett, vagy kellett. Mértéktartó bölcsessége, meggondoltsága néha lehûtötte a forrófejûeket, de csaknem mindig neki volt igaza. Kitûnõ felkészültsége, szakmai mûveltsége, sokoldalúsága, kritikai érzéke, higgadt lényeglátása és feddhetetlen etikai jellemvonásai miatt a magyar aneszteziológia és intenzív betegellátás legjobbjai közt tartották számon, s a más szakmabeliek elismerését is kivívta. Szerény, de határozott, önmagát képezni nem szûnõ szaktekintély, akinek a

13

véleményére sokan adtak. Mindig európai gondolkodású, jobbító szándékú ember volt. Tudásához hozzájárult, hogy számos külföldi, dán, svéd, francia, holland, német, osztrák, szovjet tanulmányúton vett részt. Oktatás céljából még Vietnamba is meghívták, mint ahogy Algériában is dolgozott a földrengés sújtotta El Asnamban. Tisztelt Emlékülés! Varga Péter azok közé tartozott, akik szellemi frissességük teljében, önként mentek nyugdíjba. Velem együtt azt tartotta, hogy nem akkor kell nyugdíjba menni, amikor a szenilitás miatt terhessé válunk környezetünknek, amikor már csak hajdani fénykorából él az ember, hanem akkor, amikor még munka- és alkotóképes, amikor még õszintén marasztalják. Vallotta, hogy helyet kell adni a fiataloknak. Ám a nyugdíj nála sem jelentett tétlenséget, vagy a szakmától való elszakadást. 1990-tõl 1996-ig konzultánsként folyt bele a Péterfy Sándor utcai kórház intenzív osztályának munkájába, ahol bölcs tanácsaival segítette a betegellátást és tanította orvostársait. Emellett igazságügyi orvosszakértõként ténykedett. A Magyar Mesterséges Táplálási Társaság rendes, majd tiszteletbeli elnökeként aktívan részt vett a társasági és tudományos munkában. Modernségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a számítógéppel idõsödõ korában autodidaktaként nem csak megbarátkozott, de azt sokoldalúan és magas szinten alkalmazta. A mesterséges táplálás tárgykörében kutató tevékenységét is folytatta. Nyugdíjba vonulása után jelent meg az általa írt, vagy szerkesztett „A korszerû folyadékterápia és mesterséges táplálás” a „Klinikai táplálás elmélete és gyakorlata”, a „Vezérfonal a folyadékháztartás zavarainak kezeléséhez”. Utolsó könyvét „Szepszis” címmel Szalka András dr.-al írta 1999-ben, amelynek lektorálására és elõszavának megírására engem kért fel, s amelynek dedikációjában hosszú együttmûködésünk miatt is baráti köszönetet mondott. Büszke lehetek arra is, hogy egyik utolsó cikkét ketten írhattuk. Kongresszusok fáradhatatlan elõadója és résztvevõje volt. Saját szaklapunknak, a Clinical Nutrition-nak, valamint a Journal of Enteral and Parenteral Nutrition-nak és 1993-ig az Amerikában

14

megjelenõ Nutrition címû szaklapnak szerkesztõbizottsági tagja volt. A nemzetközi irodalmat naprakészen követte és referálta. Múlt évben egy az Intensive Care Medicine-ben megjelent vitatható tartalmú cikkre – vezetõ európai szaktekintélyekkel közösen – elsõ szerzõként, kritikusan reagált. Folyamatosan foglalkozott a szepszis, a táplálási farmakológia és az immuntáplálás kérdéseivel. Tulajdonképpen mindent elért, amit egy eredményes klinikai kutató gyógyító orvos elérhetett, csak a kandidatúrát nem. Nem mintha játszva nem írhatta volna meg értekezését, de ódzkodott tõle. Nem akarta magát egy témához kötni, mert attól félt, hogy ez más területek elhanyagolásával jár, aminek nettó negatív hatása lett volna a betegellátásban. A zsidóságot ért rosszemlékû népirtás, és a nemzeti szocializmus bukása után érthetõ módon a szocializmusban vélte a szebb jövõ zálogát megtalálni. Szívvel lélekkel állt a boldogabb jövõt ígérõ múlt rendszer mellé, párttitkárként dolgozott, ám a diktatúra ellentmondásai és súlyos hibái miatt egyre inkább csalódott, ami belsõ katarzist okozott. Végül – még a rendszerváltozás elõtt – bátran vállalva tettének következményeit – kilépett a pártból, sõt a szakszervezetbõl is. Kiemelkedõ szakmai tevékenysége mellett ez is oka volt annak, hogy személyes kérdést csináltam abból, hogy a vezetésem alatt álló szakmai kollégiumnak, – amelynek megalakulása óta tagja volt, – a rendszerváltozás után is tagja maradhasson. Mint szakmai kollégiumi tag 1999-ig aktívan ellátta feladatait, bölcs meglátásainak igen sok hasznát vehettük. Önzetlen, segítõ, mélyen érzõ ember, férj és családapa volt, akit elsõsorban hûséges, s 29 éves együttlétet követõen a haláláig önfeláldozóan mellette álló felesége, három nevelt gyermeke és három – a büszke nagypapa által nagyon szeretett – unokája sirat és gyászol. Elsõ házasságából született fia nyugatra távozott, jelenleg 46 éves, Ausztráliában él. A nagy távolság miatt csak levelezéssel tartották a kapcsolatot, de 1992-ben pár hónapig idehaza volt. Ám Péter kedvelte a kutyákat is, amelyek viszontimádták gazdájukat.

15

Meg nem szûnõ orvosi mûködése – mint hangsúlyoztam – nyugdíjas korában is eredményes volt. Igaz, ebben a végén már kettõs szereplõként vehetett csak részt, ui. egyszerre volt orvos és beteg. Végigszenvedte a gyógyító (öngyógyító) és szenvedõ ember szerepét, mégpedig igazi páciensként türelemmel, miközben vállalnia kellett a fátum által ráaggatott sorsot. Betegként sem volt mindennapi. Egy pillanatra sem adta meg magát a miazmáknak, harcolt velük és többnyire gyõzött. Orrsövény illetve orrpolip mûtétét bátran vállalta. Amikor fogsort készítetett, kitartó, fegyelmezett viselkedésével állt ellen a harmadik fogazat „kilökõdési igényének”, pedig épp egy kongresszuson szerepelt. Egy autóvezetés közben szerzett észrevétlen alsóvégtagi phlebotrombózisból a moziban elszenvedett tüdõembóliát jószerivel lábon hordta el. Párizsban a metró feljáró lépcsõjén volt az elsõ anginája. Nem sokkal utána coronariografiát csináltatott és percutan coronaria-tágításra jelentkezett, amit 1993-ban, Genfben végeztek el. Aznap már fehér asztalnál elfogyasztott vacsorával ünnepelte meg a sikeres beavatkozást. Az õt éveken át alaposan megkínzó paroxismális pitvarfibrilláció sok kellemetlen órát, mentõszállítást, kórházi vizsgálatot és kezelést okozott. Két évvel ezelõtt coronariatágítást követõen sikeres stentbeültetésben részesült. Nemcsak hirdette és mûvelte a gyógyítást, de hitt is benne, s azt betegként bátran igénybe is vette. Tisztelt Emlékülés! Irtózatosan nehéz próba az, ha egy orvos beteggé válik, ha egyszercsak önmagával helyet cserél, s betegként áll szemben hajdani önmagával, a gyógyító orvossal. Úgy, hogy közben õ maga is orvos marad. Van olyan orvos, – s ez a szerencsésebb eset – aki betegként laikussá válik, s mindenben aláveti magát orvosa kezelésének. Ám van olyan, aki betegként is orvosilag gondolkodik, ismeri a lehetséges szövõdményeket, így betegségét kétszeresen megszenvedi. Varga Péter ilyen volt. Ez volt az oka, hogy sokszor és sok orvost keresett fel, mert hajtotta a vágy, hogy közülük egy talán megszabadítja panaszaitól. Osztályvezetõi gyakorlata és konzultáns ténykedése mind-

16

untalan visszaköszönt a kezelés során, mert gyakran nyíltan, vagy önmagában, vitába szállt kezelõivel, aggályoskodott, töprengett, szorongott. Ez tette egyfelõl orvosai számára nehézzé „vezetését”, másfelõl saját maga számára betegsége elviselését, mert nem csak szomatikusan, de pszichésen is szenvedett. Prosztata mûtéte elõtt szinte megérezte jövõjét. Minden barátjának levelet írt, amiben mûtétérõl úgy nyilatkozott, hogy az bár a legtöbb esetben rutin beavatkozás, de vérzéssel vagy egyéb szövõdménnyel is számolnia kell. Szinte „megidézte” a szövõdményt. Valóban, masszív vérzés miatt még a mûtõben ismét fel kellett az anticoagulált beteg sebét bontani, s a hólyagot tamponálni. Közben megtapasztalhatta a tartós mesterséges gépi lélegeztetés „áldásait” is, amit pszichésen rendkívül nehezen viselt. Halálát mégsem a vérzés, hanem az ismételt embólia okozta. Sorsát egy intenzív orvos tragédiájának is felfoghatjuk. Elmondhatjuk, hogy Varga Péter kíméletesebb halált érdemelt volna. Olyat, amit a költõ kívánt, hogy …. a Halál úgy lebbenne szobájába hallgatagon, mint egy lámpát-eloltó lehellet…. Ehelyett intenzív orvosként – sajnos betegen – kénytelen volt az intenzív terápia árnyoldalait is megismerni, ám erre már elfogyott az ereje, elfásult, a betegség meggyötörte. A kórházban írásba adta, hogy halála esetén mellõzzék az újraélesztést, rosszabbodáskor pedig ne alkalmazzanak újabb gépi lélegeztetést. Nem valószínû, hogy e beavatkozásoknak per se jogosságát tagadta volna, inkább kilátástalannak tartotta már bevezetésüket. Tisztelt Emlékülés! Varga Péter joggal sorolható a magyar aneszteziológia és intenzív betegellátás nagyjai közé. Szerénysége miatt gyakran háttérben maradt. Mindig az ügyet, sohasem a saját érvényesülését szolgálta. Joggal volt nevezhetõ a magyar aneszteziológia és intenzív betegellátás szürke eminenciásának. Élete, orvosi ars poetikája méltán lehet a mai fiatal generáció példaképe. Igaz ember és a hivatását mintaszerûen mûvelõ jó orvos volt, aki nem csak önmagával, hanem a társadalommal és hazájával is törõdött. 17

Varga Péter rendkívüli életet élt, ám halálában is rendkívüli volt. Ha nem is adatott meg neki az a fajta halál, amit a költõ oly szépen megálmodott, de megadatott neki a végtelenség, a szellem szabadságának szárnyalása, mely nem ismer sírkamrát. S hajnali ködben, pusztán, tengeren, Egyszercsak úgy eltûnnék csendesen Igen! Eltûnt csendesen. Távozása sokunknak fáj. Hiányát sokáig érezni fogjuk. Tanuljunk Tõle emberséget, szorgalmat, segítõkészséget, kollegialitást, emlékét pedig õrizzük kegyelettel.

Dr. Széll Kálmán

18

Egy tanítvány emléktöredékei Azt hiszem, kettõnk kapcsolatában a mester és tanítvány a legjobb kifejezés. Bizonyos vonatkozásokban talán nevezhetem magamat szellemi örökösének is, hiszen a sérültek intenzív ellátását – ami hétköznapjaimat jórészt kitölti – ifjúkoromban elsõsorban tõle tanultam. Azt persze tudjuk, hogy az örökösök gyakran bánnak hûtlenül a becses hagyatékkal, és én sem lennék õszinte, ha azt állítanám, hogy mindazt, amit Varga Pétertõl örököltem, méltó módon vittem tovább. Szellemi örökösének csak részben tarthatom magamat, mert a mesterséges táplálás hazai elterjesztésében és szakmai színvonalának emelésében számosan vannak, akik hûségesebb és hatékonyabb tanítványainak bizonyultak. Hazudnék akkor is, ha azt állítanám, hogy jó barátok voltunk. Ugyan Varga Péter mindig atyai barátsággal fordult felém, de a barátság feltételez jelentõsebb mértékû – munkahelyen kívül együtt töltött – idõt is, és ezzel elsõsorban a be nem váltott látogatási ígéreteim folytán, saját hibámból adós maradtam. Varga Péterrel elsõ aneszteziológus, intenzív terápiás fõnököm, Széll Kálmán jóvoltából ismerkedtem meg, aki talán legjobb és leghûségesebb barátja volt. Hallottam róla személyes beszélgetésekben. Kezdõ intenzív terápiás orvosként a Varga Péter szerkesztette, 1978-ban megjelent „Zöld Könyv” volt a bibliánk, hallottam mértéktartó, halk de határozott kongresszusi elõadásait. Hogy késõbb Varga Péter tanítványa lettem, az is Széll Kálmánnak köszönhetõ, aki jó atyaként követte sorsom alakulását, és amikor 1983-ban az 19

Országos Traumatológiai Intézetben egyesült az addig külön mûködõ Aneszteziológiai és az Intenzív Betegellátó Osztály, közvetítésével a közös osztálynak én lehettem az elsõ kívülrõl jött tagja. Ezzel nemcsak az az álmom folytatódhatott, hogy a két szakterület közös mûvelését folytathassam, hanem egy olyan szakmai mûhelybe kerülhettem be, ami naponkénti komoly és lelkesítõ szakmai feladatok mellett a világ szakmai vérkeringésébe is bekapcsolhatott. Az alcímben szereplõ emléktöredékek nem elsõsorban rossz emlékezetemre utalnak, hanem arra, hogy a sok-sok emléket csak töredékesen, és a logikai gondolatmenet töredezettségével tudom papírra vetni. Nehéz fontossági vagy idõrendbe állítani mindazt, amit meg szeretnék örökíteni. Varga Péter országosan elsõ – a Rókus Kórházban szervezett – intenzív kórterme azzal vált intenzívvé, hogy az ápoló állandóan jelen volt benne. Varga Péter volt a hazai intenzív szakasszisztensi képzés megalapítója és évtizedeken át vezetõje. Az általa vezetett Traumatológiai Intézeti Intenzív Betegellátó Osztály volt az intenzív osztályon dolgozó ápolók gyakorlati képzésének bölcsõje is. Az ápolói munka becsületét, tiszteletét és az eredményes intenzív terápiás munkához szükséges ápolói képzés fontosságát kitörölhetetlenül írta belém. Õ vezetett be az ápolói oktatásba is, ami számos szakmai, módszertani és emberi élménnyel ajándékozott meg. Hogy ebben sem tartottam ki olyan hosszú távon, mint õ, az nem a feladat alábecsülésével, hanem szaporodó feladataimhoz képest korlátozott energiáimmal volt kapcsolatos. Amikor a hazai gyakorlatban ajánlásra egységesülõ nómenklatúra folytán a központi aneszteziológiai és intenzív

20

terápiás osztályokat KAITO-knak kezdték nevezni, Varga Péter megmaradt a KAIBO mellett. A betegellátás és terápia közötti különbséget Varga Péter jelentõsnek tartotta, a terápia leszûkített orvosi, „technikai” jelentése miatt. A jelentésbeli különbség az ápolás kiemelt tiszteletére is utal. Talán nem véletlen, hogy az angolszász területen is elfogadottabb az Intensive Care, Critical Care, a „care” szó sokkal tágabb jelentésének köszönhetõen. Varga Péternek Székely Ottóval együtt szervezett „baleseti” intenzív osztálya országos missziót teljesített, és mûködésében messze túlmutatott a szûkebben vett baleseti intenzív ellátáson. Mivel abban az idõben az intenzív ellátásnak csak ritka és meglehetõsen behatárolt lehetõségekkel bíró helyei voltak országszerte, Varga Péter kész volt a sérülteken kívül számos más szakterület kritikus állapotba jutott betegeivel is foglalkozni. Gyakran járta az országot konzíliumok teljesítésére, és amikor lehetõség nyílt rá, át is vett ilyen betegeket további intenzív ellátásra. Egyik meghatározó területe volt az intenzív ellátást igénylõ – elsõsorban posztoperatív – betegek heveny veseelégtelenségének kezelése. Akkoriban a mûveseállomások csak krónikus belgyógyászati betegek ellátását tudták vállalni. Varga Péter a peritoneális dialízis és mûvesekezelés intenzív osztályos meghonosításának úttörõje volt. Boda Domonkossal való szoros kapcsolatának köszönhetõen a László Kórháznak a polyomyelitis járványok kapcsán bevezetett gépi lélegeztetéssel szerzett szakmai tapasztalatait a sérültellátásban is hamar kamatoztatta. Nem számított kuriózumnak a szülészeti-nõgyógyászati betegek intenzív ellátása sem a traumatológiai intenzív osztályon.

21

Nagy élmény volt számomra, hogy idõnként vele utazhattam ilyen intenzív terápiás konzíliumokra. Soha nem játszotta a „Nagy Fehér Varázslót”. Az ellátási gondot jelentõ, bajba jutott betegek orvosaihoz mindig nagyon emberségesen, szerényen, nem kioktatóan viszonyult. Igyekezett megtalálni azokat a részleteket, amelyekkel kapcsolatban elismerõen nyilatkozhatott, de nem kendõzte el a hibásnak ítélt diagnosztikai vagy kezelési lépéseket sem. Akkor ajánlott fel segítséget betegátvételre, ha az adott helyen a szükségesnek ítélt ellátás nem volt biztosítható, vagy ha túl nagynak ítélte azt az ellátókra nehezedõ lelki vagy jogi felelõsséget, aminek átvállalásával segítségükre kívánt lenni. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elsõ felében kiemelkedõ munkát végzett a transzplantációs szervdonáció jogi és szakmai feltételeinek kialakításában, tevékenysége nélkülözhetetlen volt abban, hogy osztályunk elsõ „háttérintézménye” lett a hazai transzplantációs sebészetnek. Varga Péter 3-4 világnyelv ismeretével nemcsak bejárta a világot és követte a tudomány fejlõdését, de a világ eredményeit megosztotta velünk, és inspirált bennünket is az olvasásra. Oktatói elkötelezettsége több külföldi útján is megmutatkozott. Vietnamban sokan hallgatták elõadásait, és elkápráztatta vendéglátóit, amikor az évek óta karbantartás, tisztítás nélkül használt Engström 300-as lélegeztetõgépet szemük láttára szétszedte, megtisztította, dugattyúit szilikonzsírral leápolta. Amikor Albániába egy államférfi ágyához hívták konzíliumba, a konzílium után alkalmi tudományos szimpóziumot szerveztek, elõadásokat kérve tõle. Elõadásai után órákon át szünet nélkül záporoztak felé a kérdések. Késõbb több alkalommal, amikor valamilyen magyar 22

szakmai fórum befejeztével csalódottan tért haza, emlegette, hogy a nagy szakmai és kulturális elszigeteltségben élõ albán orvosokhoz hasonló fogadtatással sehol sem találkozott. Varga Péternek és intézet igazgatónknak, Manninger professzornak köszönhetem elsõ hosszabb külföldi tanulmányutamat. Az Ösztöndíjtanács által elutasított finn ösztöndíj pályázatomat követõen meghívó levéllel utaztam 1987-ben két hónapra a Helsinki Egyetem Traumatológiai Klinikájára, ahonnan több egyetemi aneszteziológiai és intenzív terápiás képzõhelyet is bejárhattam. (Az „ösztöndíj” anyagi feltételeit éppen Helsinkiben dolgozó testvérem biztosította.) Ezzel az utazással nyertem olyan kitekintést, ami meghatározó volt további szakmai pályafutásomra. Hazautazásom elõtt egy kézmûvesmúzeumban jártam Turkuban, többek között egy szép régi órásmûhelyt láttam. Egy képeslapon sok szép régi faliórát láttam, és a szóviccek formájában minduntalan kerülgetõ kisördög nem tudott nyugodni bennem. Megvettem a lapot, Varga Péternek megcímeztem, és ráírtam: Ora et labora! A szabad életet választottam. Üdvözlettel… A nyílt képeslap két nappal elõttem érkezett haza – mint akkoriban minden küldemény – a személyzeti osztályon keresztül. Mire Péter kezébe jutott, addigra a „hivatal” hírmagyarázatának köszönhetõen már elterjedt a házban, hogy disszidáltam. Varga Péter a kellemetlennek látszó helyzet ellenére bölcs mosollyal és szeretettel fogadott, korholás nélkül. Nekem meg megadatott a lehetõség, hogy a hírterjesztõtõl megkérdezzem, szerinte hol is van a szabad élet. (Annak ellenére, hogy nem tartoztunk világképünk alapján

23

azonos táborba – amikor még ez a nómenklatúra tartotta magát – ez sohasem volt közöttünk probléma. Soha, semmilyen módon nem próbálta meg, hogy meggyõzõdésemen változtasson. Amikor csalódottan ismerte fel az addig általa tisztelt és támogatott világrend visszásságait, elsõk között lépett ki a kommunista pártból, és másokkal ellentétben nem próbált meg más vizeken érdemeket szerezni.) Varga Péter 65 évesen nyugdíjba készült, és Manninger professzorral egyeztetve kért, hogy kövessem az osztályvezetõi poszton. Rögtön hozzátette, hogy a környezetében sok negatív példából okulva, nem fog „tanácsadóként” nyugdíjasan az intézetben maradni, mert egészségtelennek tartja, hogy valaki ne tudja átadni a helyét, és az „elõd árnyékával” akadályozza az utána következõket abban, hogy elképzeléseiket akár új utakon is megvalósíthassák. Azt sem szeretné, hogy – abban az esetben, ha a dolgok nem az ízlése szerint alakulnak – rossz szívvel kényszerüljön a helyzethez asszisztálni. A felkínált feladatot és felelõsséget – 37 évesen és az addig szerzett tapasztalatokkal, ismeretekkel – túlságosan nagynak tartottam, és arra kértem, ha tud, maradjon még egy évig, és tegye lehetõvé, hogy egy évet Angliában tölthessek el, felkészülve a rám váró feladatokra. Készséggel vállalta. Az angol kaland végül – beleegyezésével – két évig tartott. Rendszeres körleveleimben, beszámolóimban igyekeztem naprakészen tájékoztatni arról, hogy milyen élményeket szereztem, hol tartok. Amikor hazatértem, dossziéba gyûjtve adta vissza beszámolóimat, hogy biztosan haszonnal forgatom majd, ha pontosítani akarom az emlékeimet. Egy héten belül összepakolt a szobájában, elköltözött, és szeretettel kívánt sok sikert. Másnap már mindenrõl nekem és munkatársaimnak kellett dönteni. 24

Bizonyára számára is sokkal kevesebb feszültséget okozott, mintha ott marad a Traumatológiai Intézetben. Sok szakmai elismerést jelenthetett semleges vizeken, a Péterfy Sándor utcai Kórház Intenzív osztályán vállalt konziliáriusi állása, ahol még évekig segíthetett a mindennapi klinikai problémák megoldási munkájában. Nyugdíjas évei kezdetén sem hagyott fel aktív tudományos és oktató tevékenységével. Ámulatra méltó fejlõdést szerzett a számítógép világában. Könyveket írt, szerkesztett, mesterséges táplálási honlapot készített fiatalokat is meghazudtoló energiával. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ebben az idõben két könyvének kéziratát is elsõ olvasóként vehettem a kezembe. Szeretetteljes és tapintatos érdeklõdése életünkrõl, szakmai szervezési sikereinkrõl, gondjainkról sohasem volt tolakodó vagy kioktató, õszintén örült, ha valamiben elõbbre jutottunk, biztatott, ha nehézségeink adódtak. Szaporodó egészségi gondjairól is elégedetlenség nélkül, csendben számolt be. Az életbõl is olyan csendesen és méltósággal távozott, mint korábban az Intézetbõl. Köszönöm mindazt, amivel általa gazdagodhattam.

Dr. Csepregi Gyula

25

Lehetett volna fellengzõs címet is adni. Orvostörténelemrõl, az egészségügy és/vagy a sürgõsségi ellátás történelmérõl választani címet. Nem tettem, mert a történelem tudománya – legalább is a dátumokat illetõen – egzakt, az emlékezés ilyen szempontból lehet pontatlan, de mindenesetre – és ez adja a lényegét – szubjektív. Varga Péter dr.-ral az 1960-as évek elején ismerkedtem meg. Érdekes idõk voltak. Õ a Koltói Kórház dolgozója volt, magam az Országos Mentõszolgálat Kórházának, s az ehhez integrált Rohamkocsinak dolgozója – mentõápolóként. Érdekes korszak volt. Ekkor még rajongtunk, lelkesedtünk – és nem reszkettünk – munkánkért, munkahelyünkért. Hiszem, hogy ez a korszak egykor nagy betûkkel kerül a magyar egészségügy történetébe. No, nem a hivatalos szervek magas szintû munkája miatt. Mint mondtam, lelkesedtünk az újért, s ekkor mind a mentõk mind a traumatológusok számára a shock kutatása, helyszíni és korai ellátása jelentette az újat, a fõ kutatási témát. 1954-ben alakították ki a mentõknél az ún. „rohamkocsi”-t, mely a korabeli megfogalmazás szerint, „helyszínre vitt kórházi ambulancia” volt: a kor szintjén kitûnõ kocsi, kitûnõ felszereltséggel – s olyan személyzettel, mely e felszerelést használni is tudta. Kitûnõ alkalom a súlyos sérülések, betegségek korai, helyszíni ellátására. Szerencsés módon ezt nem sokkal követõen alakult ki az anaesthesiologia és intenzív terápia rendszerszerûen a kórházakban is. Ennek egyik úttörõje a Koltói Kórház, ezen belül dr. Varga Péter személye volt. Talán nem véletlen, hogy egyidejûleg a disciplinát igen nagy formátumú emberek jegyezték, a teljesség igénye nélkül néhány név alfabetikus sorrendben: Gábor Aurél dr., Felkai Tamás dr. (a rohamkocsi elsõ fõorvosa) Giacinto Miklós dr., Varga Péter dr., Véghelyi Péter dr., Wittek László dr. 26

A neveket lehetne még folytatni. Õk hamar rájöttek, hogy igen fontos a prehospitális és kórházi korai ellátás összehangolása, s vették a fáradságot, hogy felüljenek a rohamkocsira, s kivonulva tapasztalatokat szerezzenek a helyszínen, a helyszíni ellátásról. Megtették ezt rajtuk kívül sokan. Érdekes, nem mindenki tûrte jól a mentõmunkát: volt nem egy olyan kolléga, aki a helyszíni körülményeket látva nem vállalta a további munkát. Hiába, nagy a különbség a mûtõi és helyszíni viszonyok, a légkör közt… Varga Péter dr. „bírta a gyûrõdést”. Talán a háborús tapasztalatok, talán valami Isten adotta tehetség, kétségtelen: nyugodtsága, szaktudása, realitásérzéke az egyik legjobb mentõorvossá tette. Olyan orvossá, akivel jó volt dolgozni a helyszínen, akinek jó volt beteget vinni a kórházba. Persze, néha mindenki tévedhet… 1965-ben történt… Úristen de régen!! Együtt szolgáltunk a rohamkocsin. Már reggel tudtuk, repülõvel – akkor még volt igazi mentõrepülõ!! – Pécsre kell mennünk, Sch. M. 33 éves betegért, akinek rövid története: epemûtét után nem tudták ébreszteni, keringése volt, légzése nem tért vissza. A helyi Honvéd kórháznak nem volt szabad, használható lélegeztetõgépe, a beteget már 36 órája kiskatonák váltva lélegeztették – ballonnal. A helyzetet el lehet képzelni. Varga Dr-ral történt megbeszélés alapján kellett a beteget osztályára, az akkor már mûködõ, s tartós lélegeztetésre is képes Koltói Intenzív-re szállítani. Néhány hónapja a Rohamkocsi és Mentõkórház közösen kapott egy akkor igen modern, könnyû, kisméretû, hordozható lélegeztetõgépet, a Bird M 8-at. Mindenki irigyelt érte. Egyike voltam azon keveseknek, aki kezelni is tudta, s akinek valóban volt gyakorlata is a készülék használatában. Kimentünk a Budaörsi Repülõtérre, kezdtük a készüléket átszerelni a repülõgépbe, amikor konstatálta, a gépen csak két, 10 literes 27

oxigénpalack van. Nem fért fel rá több, nem lehetett többet rögzíteni. A repülési szabályok igen merevek – joggal. Gyakorlatból tudtam, a Bird M.8. igen kitûnõ szerkezet, de igen magas az oxigén (vagy sûrített levegõ) felhasználása. Mondom is felettesemnek, dr. Varga Péternek: „Péter bátyám, elvinnék én még egy Ruben ballont is! – Szükségtelen, bõven kitart az oxigén, lehet hogy egy palack is elég!! Részemrõl még egy halvány ellenvetés, majd tovább nem vitatkozva, a mindig nálam lévõ sporttáskába (fényképezõ felszerelésem mellé) begyûrtem egy viseletes Ruben ballont, gézt és ragtapaszt. Akkoriban még nem tudtuk hogy Murphy létezik. A rosszat a „tárgyak és körülmények alapvetõ, elvi rosszindulatának” hívtuk. Mindezek be is következtek. A pécsi mentõk kihozták a beteget, áttettük a repülõbe. Ettõl kezdve a mi lélegeztetõgépünk a mi oxigénünket fogyasztotta. Motorindítási engedélyt kértünk: az utasítás: HA-YDB várjon. Vártunk. Az oxigén fogyott. Majd megkaptuk az engedélyt, gurulási, majd felszállási engedélyt kértünk: az utasítás: Várjon! Nem részletezem. Még a földön majdnem kifogyott az egyik palack. Felszállás után a nullára fogyott palackot pokoli gyorsasággal szereltük át a másikra. Ekkor valami miatt az egyenes repüléstõl eltérõen kitérésre utasítottak. A palack nyomása vészesen csökkent. Dunaújváros magasságában mikor már csak kb. 5-10 légköri nyomás oxigénünk volt, a motorok felsõ határon bömböltek, a megengedett legnagyobb sebességet átlépve száguldottunk Budaörs felé, s a szótlanság, a mókázás elmaradása az idegességet palástolta, komótosan kezdtem kinyitogatni a mindenki által ismert sporttáskámat. Fenyegetõ megjegyzéseket kaptam, hogy mit csináljak fényképezés helyett, de a fotoapparát helyett a Ruben ballont vettem elõ, a szelepet és gégecsövet… Szinte hallani lehetett a megkönnyebbülést, a szívekrõl lezuhanó kövek hangját…. De még nem volt vége. A csatlakozás nem 28

stimmelt. Hiába, a DIN és ASA szabvány közt különbség van. Nem sok, csak amennyi a mûködésképtelenséghez kell. De volt ragtapaszunk! S ez annyi mindenen átsegített! Itt is ezzel hoztuk össze a tubus és Ruben ballon végeit, s a többi viszonylag simán ment. Leszálltunk, a ránk váró rohamkocsiban már minden volt. Mikor már minden elrendezõdött, Péter bátyám részérõl elkezdõdött a dicséretek áradata – hogy „rajtad múlt”… Mi tagadás, jólesett. Majd egy év telt el, mikor már elsõéves egyetemistaként, találkoztam Varga Péter Dr-ral , aki egy, ma talán paramedikálisnak mondható , folyóirattal lepett meg. Az egyik cikket Õ írta. Címe: a „Szakképzett ápoló szerepe a hosszú távú betegszállításban.” volt. A fentieket, ennél kicsit hosszabban és elméleti következtetéseket is levonva, részletezte. Szakmai életem mindmáig egyik legszebb emléke. 2007. február.

Dr. Dienes Zsolt

29

Szinte hihetetlen, hogy már több mint két év telt el azóta, hogy végleg elment közülünk, és nem adatott meg, hogy szertartásosan elbúcsúzzunk Tõle. Elegánsan távozott, de mély nyomot hagyva maga után! Szerencsésnek mondhatom magamat, mert nem sokkal halála elõtt betegágyán volt alkalmam Vele találkozni, de akkor még nem gondoltam arra, hogy utoljára látom. Most is elõttem van kedves mosolya, ahogy megköszönte látogatásomat. Még rosszul is éreztem magamat, hogy Õ köszöni meg azt a pár percet, amit együtt töltöttünk. Péter ilyen volt! De, hogyan is kezdõdött ismeretségünk? Az 1960-as évek elején történt, amikor az elsõ Bird respirátort kaptuk az akkor divatos „szocialista összeköttetés” révén miniszteri közbenjárásra. Valahogy ez Péter tudomására jutott és a Traumatológiai Intézet mellkassebészével együtt meglátogattak, így bemutathattam új szerzeményünket. Ezt követõen rendszeresen találkoztunk különbözõ szakmai rendezvényeken, elsõsorban Vándorgyûléseinken az ország különbözõ városaiban. Gyakran reggeliztünk, ebédeltünk együtt vagy az ünnepi vacsorákon találkoztunk és folytattunk elsõsorban szakmai beszélgetéseket. Sokat tanultam Tõle! Nehéz lenne Péter szakmai pályafutását röviden áttekinteni. Ezt már sokan megtették. Kitûnõ szakmai képzettsége igaz emberi tulajdonságokkal párosult, amit gyakran tapasztalhattunk megnyilatkozásaiban, véleményalkotásaiban. Minden cselekedetét áthatotta a szakma iránti elkötelezettsége. Meghatározó egyénisége volt Szakmai Kollégiumunknak és Társaságunk Vezetõségének. Õszintén aggódott szakmánk jövõjéért: a létszámhiányért, a sok helyen tapasztalt széthúzásért, a szakmát érintõ elvándorlásokért, az aneszteziológia és intenzív terápia közti vitákért, nem ritkán a feszültségért. Segítõ szándéka elvitathatatlan volt. Megoldásokat keresett a problémákra. Kezdeményezõje volt annak, hogy a „Pro Anesthesiologia et Therapia Intensiva” emlékéremmel

30

kitüntetettek együttesen ajánljuk fel segítségünket szervezési és egyéb szakmai kérdések megoldására. Tudomásom szerint, sajnos ez a kezdeményezés, mint sok más is, valahogy nem talált visszhangra. Hogy miért? Nem tudom! Közhelyként hangzik az a mondás:”csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek”! Az én korosztályom Pétert nem fogja elfelejteni és emléke bennünk tovább él. Megérdemelné, hogy mások se felejtsék el, ezért örömmel venném, ha emlékét és nevét egy emléktábla, vagy egy osztály viselné! Legszebb emlékem, mikor Péterre gondolok az a megtiszteltetés, hogy barátjának nevezett. Budapest, 2006. november 30.

Dr. Gurdon János

31

Varga Péterrõl beszélni, mondani valamit róla, azt hittem nem nehéz. Azt gondoltam, nem okozhat gondot, hogy elmondjam, mit jelentett nekünk, nekem, ahogyan õt láttuk, amikor tapasztalhattuk hazai és nemzetközi szakmai, társadalmi tekintélyét, hallgathattuk kitûnõ elõadásait, tanulmányoztuk írásait, könyveit. Tanúi lehettünk annak a megbecsülésnek, elismerésnek, amit barátaitól, kollégáitól, tanítványaitól kapott. Hát most érzem igazán, hogy nem is olyan könnyû mondani valamit Varga Péterrõl, ami teljes. Különösen úgy, hogy nemcsak én, hanem mások is elmondják róla gondolataikat, persze anélkül, hogy egymás gondolatait ismernénk, vagy akárcsak valami irányelv-félében megegyezve tartanánk magunkat elbeszélésünk remélhetõen egységes felépítéséhez, mondanivalónk határainak, korlátainak megszabásával, vagy éppenséggel kiterjesztésével. Úgy érzem, hogy magamra maradtam, és egyszerûen csak rám bízták a dolgot, mondjak el mindent, amit csak akarok, szabadon. Nos, Kálmán István barátom az igazi tettes, aki – megosztva velem elképzelését – felkért arra, hogy legyek szerzõtárs azokkal együtt, akik ebben a könyvben valamilyen szakmai, személyes, szinte bizalmas indíttatással beszélnek Varga Péterrõl, ezzel is emlékezve rá. Megtisztelõnek érzem, hogy – talán másokkal együtt – Kálmán István is tudta, hogy Péter nagy tisztelõje voltam és vagyok. Szakmai tekintélye, munkássága és mindig elõremutató, igényes tevékenysége, számomra (már az 1960-as években és azóta is) egyértelmûen példamutató volt és maradt. Progresszív elképzeléseit, törekvéseit szinte meg32

ismerkedésünk pillanatában megcsodáltam és tapasztaltam. Élmény volt számomra minden alkalom, ahogyan és amint, szakmánkat nemzetközi és hazai fórumokon határozott fellépésével, magas szintû szakmai tájékozottsággal, magabiztosan képviselte. Kiváló elõadó és remek oktató volt. A továbbiakban kiragadok néhány élményt, eseményt, talán a levelezést, melyen keresztül megpróbálom bemutatni és megosztani az érdeklõdõkkel, hogy mit tartogatok magamban Péterrõl. Lehet, hogy csak gondolat-töredékeket írok le, hiszen nem tudok mindent elmondani, talán még azt sem amirõl elõször azt gondoltam, hogy szóba hozom.

Így kezdõdött Elsõ, mélyen megragadó élményem vele kapcsolatban egyfajta azonosulást is jelentett elveinkben, az 1960-as években, aminek felismerése önmagában is örömöt okozott. Vele láttam igazolva meggyõzõdésem igazát, hogy a szakmai képviseletünk felelõsség és a nemzetközi fórumokon meghatározó értékû. A szakma hazai tekintélyének elismeréséhez a magas szintû disciplináris tudás, kritikus szemlélet mellett tudományos és társasági nemzetközi kommunikációra is szükség van. Nemcsak a személyes sikerek okán, hanem a magyarokról alkotott vélemény formálásában is. Hiszen minket, magyarokat Washingtontól Moszkváig és Londontól Lipcséig annak alapján ítélnek meg szerte a világon, hogy miként lépünk fel és mit mondunk, és hogyan mondjuk el a magunkét – persze nemcsak külföldön, hanem itthon is, ha ez úgy adódott.

33

Csak mellesleg jegyzem meg, annak idején a külföldi kongresszusi részvétel bonyolult engedélyezési procedúrával járt, amire az idõsebb kollégák jól emlékeznek, de amit a mai fiatal orvosaink el sem tudnak képzelni. Manapság ez természetes és nem rendkívüli dolog, de évtizedekkel ezelõtt ez korántsem volt egyszerû, hiszen a nemzetközi külföldi kongresszusokra nem lehetett olyan könnyen kijutni és bizonyos intézményekben a bejelentett elõadás, poszter vagy kongresszusi aktivitás az engedély megadásának egyik feltétele volt. Hát itt volt számomra a lényeg, annak megerõsítése, hogy ehhez magas szintû idegennyelv-ismeret, (elsõsorban angol) nyelvtudás is kell. Ebben nincs megalkuvás, a nyelvismeret alapfeltétele az egyéni, intézményes szakmai fejlõdésnek. Nem csak „tudni kell” angolul, ami a szakirodalom olvasásához elég, hanem „nagyon jól” kell angolul beszélni, kommunikálni. Bizony ezt elérni nem ment egyszerûen, anyagi áldozatot, nagy idõráfordítást kívánt. A mi generációnkban, a mi fiatal korunkban nem volt „divat”, vagy éppen elvárt, például az angol nyelvtudás. A nyelvtanulás lehetõségei korlátozottak is voltak. Persze ez sokat változott és ezért engedhettem meg magamnak, hogy intézeti munkatársaimnak a fiatal orvosok közül elsõsorban azokat választhattam, akik a szakmai alkalmasság mellett angol vagy német nyelvismerettel rendelkeztek. Emiatt kaptam ugyan kritikát bizonyos köröktõl, de ezt nem vettem tudomásul. Ebbõl a feltételbõl ritkán és nehezen engedtem. Nos, egyik elsõ, felejthetetlen tapasztalatom Péterrel éppen ezzel kapcsolatos. Remekül beszélt angolul, de több nyelven is kitûnõen kommunikált. Több mint negyven évvel ezelõtt (!) elõször voltam tanúja ennek egy nemzetközi kong34

resszuson. Élmény volt, hogy miként érvel szakmai tényekkel, véleményét fenntartva vitatkozik egy angolul beszélõ szakemberrel. (Akirõl mellesleg úgy véltem, hogy ez egy „pökhendi”, „jött-ment” „külföldi”, aki csak szívatni akarja a magyarokat, amiben volt némi igazság). Hát ekkor tört ki belõlem boldogan és büszkén: „Ez a Varga, ez megmondta jól. Ez igen!” És ugyanakkor rájöttem, hogy nemcsak a saját maga ügyét képviseli. Õ akkor és ott (és máskor is ilyen vagy hasonló helyzetekben) „értünk” beszélt, „minket” képviselt, nemcsak saját magát. Az 1960-as évek szakmai „arany csapatának” volt kiemelkedõ és meghatározó személyisége, érdeklõdésének megfelelõen, elsõsorban az intenzív terápia területén. Nagyszerû emberek voltak õk, nekik köszönhetõ szakmánk disciplináris alapjainak megteremtése. Neveket most tudatosan nem sorolok fel, de örömmel mondhatom, hogy szinte mindegyikükkel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm és mindenkitõl csak tanulhattam. Hát kérem, nekem valahogy így kezdõdött a történetem Péterrel 1962-63-ban.

Elsõ találkozásunk Szakmai karrieremet Pécsett az egyetem I. sz. Sebészeti Klinikáján kezdtem (két év kitéréssel, székesfehérvári higénikus orvosi gyakorlat a KÖJÁL-ban és katonaság után) Póka László professzor intézetében, aki mellett megismerhettem a sebészeti élettan (a szakirodalomban „surgical physiology”) szemléletének világát. Nagyszerûnek éreztem ezt az intézeti légkört, hiszen egyetemi éveim alatt az Élettani Intézetben dolgoztam, ahol Lissák Kálmán professzor és Endrõczi Elemér iskolájában ismerkedtem meg az élettan 35

tudományával és lehettem részese az ott folyó tudományos és oktató munkának. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy ebben az idõben a sebészi trauma okozta élettani változások fontossága az érdeklõdés elõtérébe került. Az egyre kiterjesztettebb mûtéti beavatkozások (nyelõcsõ mûtétek, daganatos betegségek, thoraco-abdominális beavatkozások stb.) és a betegek életkor eltolódása (egyre több idõs beteg) és a mûtéti teherbírás mérlegelése, a súlyos betegek posztoperatív kezelése egyre nagyobb kihívást jelentett. Póka felismerte a perioperatív intenzív terápia szükségét és intenzív osztályt létesített Dr. Török Endre vezetésével. A tartós gépi lélegeztetés, a kardiovaszkuláris teherbírás megítélése, monitorizálása, a mesterséges táplálás az intenzíves orvosok napi feladatkörébe tartozott. Számos egyéb probléma mellett különös figyelmet fordított a sav-bázis egyensúly monitorozására, a respirációs terápiára. Nem kis nehézségek árán, de beszerzett egy Astrup készüléket és egy – akkor modernnek számító – Bird Marklélegeztetõ gépet (a Boda-Kerekes magyar respirátor helyett). Egyik nap váratlanul közölte velem, elintézte, hogy az Országos Traumatológiai Intézetben Dr. Varga Péter doktor fogad egy kéthetes tapasztalatgyûjtésre és tanulásra, ahol mindkét készülék gyakorlati alkalmazását, használatát megmutatják és elsajátíthatom. Mondanom sem kell, hogy boldogan és izgatottan készültem a továbbképzésre. Számomra lenyûgözõ volt az a szervezettség és szakmai hozzáállás, amit ott tapasztaltam. Mi több, szinte azonnal befogadtak, kollégának tekintettek. Varga Péter és közvetlen munkatársai Dr. Btage Zsuzsa és Dr. Takácsi István mindent megtettek azért, hogy hasznosan töltsem el ott az idõt. 36

Jól emlékszem arra is, hogy akkoriban egyik kutatási témájuk volt a TRIS-puffer oldat alkalmazása a sav-bázis zavarok kezelésében. Tulajdonképpen belecsöppentem abba a mozgalmas „intenzíves” világba, aminek mozgatója, irányítója Péter volt. Betegeket mutatott be, a véleményemet megkérdezte fiatal orvos létemre partnerként, kollegaként, barátként kezelt, ami végtelenül jólesett, amit nagyon nagyra értékeltem. Azt mondhatom, hogy kvázi „idegen pályán” vizsgázhattam és azzal az érzéssel tértem vissza Pécsre, hogy gazdagabb lettem szakmai ismereteimben és gazdagabb egy barátsággal. Ekkor kezdõdött köztünk az évek során egyre mélyülõ baráti, szakmai kapcsolat, ami persze nem úgy értendõ, hogy akárcsak rendszeresen is találkoztunk volna, de valahogy ettõl kezdve figyeltük egymást, törõdtünk egymással. Örült a sikereimnek és tanácsaival segítette nem könnyû munkámat az egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztály, majd tanszék kialakítása idején és késõbb is. Soha nem felejtem el, hogy mennyire örült és milyen fontosnak tartotta és nagyra értékelte, hogy intézetünk tanszék lett. Számomra évek múlva is meghatározó volt, hogy érezhettem elismerését, biztató támogatását és megbecsülését, ami persze kölcsönös volt.

Szerepe a szakma fejlesztésében Évek teltek el, idõközben magam is egyre inkább részese, majd mint társaságunk elnöke, felelõs vezetõje, bekapcsolódtam szakmánk szervezeti életébe és így szinte napi kapcsolatba kerültem mindazokkal a szaktekintélyekkel 37

– így Varga Péterrel is – akik azon fáradoztak, hogy az anaesthesiológia és intenzív terápia megkapja megérdemelt hazai és nemzetközi elismertségét és megbecsülését. Évtizedek tapasztalata alapján gondolok vissza arra, hogy Péter ebben milyen fontos szerepet játszott. Nem voltak ezek az évek problémamentesek. Szinte minden vonalon küszködni kellett mindenért, amihez összefogás, empátia, kompromisszum-készség, eltökélt tenni-akarás kellett. Az igazsághoz tartozik, hogy a vezetõ szakemberek körében nem mindenki értette meg és fogadta el Varga Péter nézeteit. Talán akadtak olyanok, akik ambícióit, törekvéseit félreértették, vagy egész egyszerûen nem akarták megérteni. Ennek egyik oka az lehetett, hogy érdeklõdése elsõsorban az intenzív betegellátás irányába vitte, hiszen az Országos Traumatológiai Intézetben 1960-tól 1983-ig, az addig önálló intenzív osztály vezetõje volt, Ezután kezdeményezte – az addig külön vezetés alatt mûködõ - aneszteziológia és az intenzív osztály összevonását, közös irányítással, melynek vezetõje lett 1991-ig, amikor is nyugdíjba vonult. Azt hiszem, hogy ez az intenzív terápia iránti polarizált érdeklõdése volt elsõsorban az oka annak, hogy kezdetben nem mindig sikerült mindenben egyetértésre jutnia az anaesthesiológus szakma irányítóival. Lehet, hogy a szakma-stratégia problémáit másként, nem ritkán kritikusan értékelte és saját elképzeléseit vetette fel a magasabb egészségügyi irányító fórumokon, ahol véleményét fontosnak tartották és figyelembe vették. Az is lehet, hogy nem mindig egyeztette véleményét a társaság vezetõivel. Egy biztos, ragaszkodott a progresszív elõrelépés taktikájához és mércéje egyfajta nemzetközi szakmai norma volt, és ez vezérelte lépéseit. 38

Nem érdekelt akkor sem és most sem igazán, hogy az egykori valós vagy vélt ellentétek háttere mi is volt. Azt láttam és tapasztaltam, hogy megnyilvánulásaiban mindenkor fontos hangsúlyt kapott a szakmai igényesség és a jobbítani akarás. Ebben nem volt egyedül, hiszen barátai és a szakma vezetõ egyéniségei is támogatták, akik közül elsõsorban Dr. Széll Kálmán, Dr. Oszvald Péter, Dr. Gurdon János, Dr. Ugocsai Gyula, Dr. Makláry Elek és tanítómestereim, Dr. Török Endre és Dr. Póka László professzor nevét emelném ki. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy éppen ebben az idõszakban az anaesthesiológia és intenzív terápia önálló disciplinává válásának és elismertetésének éveit éltük. Nem volt könnyû idõszak ez, hiszen a központi támogatás alig segített ezekben a törekvésekben. Varga Péter – másokkal együtt - azon fáradozott, hogy szakmánk egy interdisciplináris kapcsolat rendszerében épüljön be a betegellátásba, a szakképzésbe egyaránt. Igyekezett minden kapcsolatát felhasználni arra, hogy a szakma égetõ gondjaira, az örökös anyagi nehézségek, a szûkös pénzforrások okozta problémák megoldására segítséget, támogatást szerezzen. Ma azt mondanánk, hogy „lobbizott” mindenütt, ahol csak tehette. Ragaszkodott a korszerû intenzív terápia szakmai feltételeinek megteremtéséhez, fejlesztéséhez és az ehhez szükséges anyagi feltételek biztosításához. Persze rajta kívül a társaság vezérkara, idõsebbek és fiatalok egyaránt nagy erõfeszítéssel fáradoztak ezen, de megkereste és megtalálta ezen a területen a saját magának osztott feladatokat és kapcsolatait, befolyását ennek érdekében hasznosította.

39

Az oktató tanítómester Ki kell emelnem, hogy oktatói munkáját a szakorvosképzés és az asszisztensképzés területén milyen körültekintõ alapossággal végezte. Tanítványai, hallgatósága kedvelte. Könyveit, elõadásait mindnyájan felhasználtuk egyetemi oktató munkánkban. Be kell vallanom, hogy éveken át diaként használtam azokat a szemléltetéseit, melyet a folyadékháztartásról és a sokkról írt könyvében mutatott be. Az orvostanhallgatóknak ezt a könyvét ajánlottam olvasmányként. Kitûnõ könyveiben az intenzív betegellátás legfontosabb kérdéseivel foglalkozott. Remekül ötvözte a klinikus gyakorlati szemléletét az élettani, kórélettani folyamatok bemutatásaival, azt sugallva, hogy a betegágy mellett álló gyakorló orvos gyógyító munkáját csak elmélyült élettani, patológiai ismeretek birtokában tudja eredményesen végezni. A diagnosztika, a tünetek, a laboratóriumi leletek értékelése, a helyes terápiás döntés csak az élettani folyamatok megértésének birtokában hozható meg. Éppenséggel mindezek nem tûnnek valami eget rázó megállapításnak, de gondoljunk arra, hogy ezelõtt a mûtéti szakmák területén és annak közelében újdonságnak számított egy belgyógyász intenzívista konzultáns felbukkanása, aki hasznos tanácsaival, gyakran újszerû szemléletével kivívta tekintélyét és egyrangúan elismert tagja lett egy traumatológus-sebész csapatnak.

Iskola-teremtõ munka a mesterséges táplálás területén Szakmai tevékenységében, klinikai munkájában már a hatvanas években kiemelt helyet kapott a mesterséges táplálás 40

kérdése. Tulajdonképpen ezzel vált leginkább ismertté hazai és nemzetközi fórumokon egyaránt. Az „éhezõ” beteg, az alultápláltság állapot okozta szövõdmények, különösen a mûtétre kerülõ betegek körében mindennapi problémát jelentettek. Varga Péter iskolateremtõ munkássága a mesterséges táplálás területén hozott sikereket. Tanítványai, munkatársai és az ebben a témában elkötelezett fiatalok jelentették támaszát. Kandidátusi értekezések elkészítésében segített, nyújtott támogatást. Kezdetben a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság keretében munkacsoportként, szekcióként, majd önállóan Mesterséges Táplálási Társaság névvel szervezõdött az az interdisciplináris fórum, mely Varga Péter vezetésével irányítója lett ennek a klinikai kutatási területnek. Nemzetközi elismertségét arra használta ki, hogy barátait, kitûnõ neves szakembereket hívott meg hazai tudományos rendezvényekre és vitt magával fiatal kollégákat külföldi nemzetközi konferenciákra. Elkötelezett volt a mesterséges táplálás érdekében és meggyõzõdéssel érvelt ennek klinikai jelentõsége mellett. Talán éppen ezért érintette érzékenyen és váltott ki benne felháborodást az elhíresült „Death by parenteral nutrion” Marik és Pinsky 2003-ban megjelent közleménye az Intensive Care Medicine-ben. A dolgozat záró mondata egyértelmûen igazolja, hogy Péter miért volt felháborodva a cikk miatt. Az inkriminált mondat így szól: ”In conclusion, for the intensivist the acronym „TPN” may represent „total poisonous nutrition.” Peter Fürst levelében, melyet Varga Péternek írt, így vélekedett errõl: „ ….this is a severe insinuation claiming that intensivists have poisoned and killed many thousand of their patients by means of parenteral nutrition during all the years.” 41

Varga Péter neves szerzõtársakkal közösen írt válaszközleménye részletesen kifejti a teljes parenterális táplálás (TPN) és az enterális táplálás (EN) helyét és jelentõségét az intenzív terápiában, elemezve a kockázati tényezõket is és elutasítva a szinte rágalmazóan sértõ, meggondolatlan állításokat. A dolgozat konklúziója: „TPN and EN are not mutually exclusive. It is our considered opinion that patients requiring nutritional support should be fed accordingly to the adequacy of gastrointestinal function.” Varga Péter elképzelése és tudományosan megalapozott ajánlása a mesterséges táplálás területén a mai napig él, fejlõdik. A Szakmai Kollégium „Az aneszteziológia és intenzív terápia nemzeti felzárkóztatási programja. 2007-2013” anyagában foglalta össze a legfontosabb tennivalókat és a fejlesztési program prioritásait. Bevallom, hogy büszkeséggel és örömmel olvastam ebben az anyagban a „Varga Péter Mesterséges Táplálás Országos Program” címmel azokat a felzárkózási célkitûzéseket, melyek tulajdonképpen Varga Péter elképzeléseinek megvalósítását is ígérik. Péter tanítása, szakmai meggyõzõdése ma is élõ motorja lehet ennek a programnak. Nemcsak tiszteletadás, hogy a célokat neve fémjelzi, hanem annak elismerése, hogy Varga Péter szemlélete jövõbe mutató koncepció volt és maradt.

Az aneszteziológia és intenzív terápia integrált egysége, hogyan tovább? Kétségtelen, hogy az aneszteziológia és intenzív terápia összekapcsolt integrált szakmai egységében – melyet az akkori tekintélyes vezetõk szinte egyhangúlag elfogadtak és 42

hangoztattak – Varga Péter az intenzív terápia oldalán állt és a klinikai munka, a kutatás vonatkozásában ezt a területet vallotta magáénak és ezt mûvelte teljes odaadással. Soha nem mondta, vagy hitte magáról, hogy õ „aneszteziológus”. A szakmai fejlõdés ezen szakaszában és késõbb is, haláláig megmaradt „intenzív terapeutának”. Tudomásul vette, hogy ennek sikeres mûveléséhez az anaesthesiológia szakmai tartalma, gyakorlata és a perioperatív betegellátás adja a leghasznosabb és legeredményesebb alapokat és nemkülönben az erre vállalkozó szakembereket is. Magától értetõdõ volt ez, hiszen az európai gyakorlat is ezt diktálta. (Egyébként részvett a WHO egyéves aneszteziológiai kurzusán Koppenhágában.) Ma már érezhetõ az a tendencia, hogy az intenzív terápia szakvizsgával elismert önálló specialitás legyen. Jellemzõen a Szakmai Kollégium ezt a kérdést is napirenden tartja. Ennek alapján utólag is bebizonyosodott, hogy Varga Péter gondolatvilágában a disciplina polarizációja reális volt. A Szakmai Kollégium programjában szerepel az intenzív terápiás szakvizsga megoldásának kérdése. Ez azonban nem töri ketté az aneszteziológia és intenzív terápia szakvizsga curriculumát és eddigi gyakorlatát. (Meg kell jegyeznem, hogy ezt bizonyos korlátok és feltételek mellett magam elfogadhatónak tartom.)

Szakmai-közéleti tevékenysége A tekintélyes szakmai képviselet, elmélyült ismeretek és egyre inkább a személyes tapasztalat segített abban, hogy a társszakmák meggyõzõdhettek arról, hogy ennek az újszerû hozzáállásnak és gyakorlatnak köszönhetõ a betegek gyógyulási kilátásainak javulása és a mûtéti beavatkozás sikere. 43

Ebben az úttörõ munkában vállalt vezetõ szerepet az aneszteziológia, intenzív terápia és a társszakmák szervezeteiben – persze jó néhány szintén tekintélyes szakemberrel együtt – Varga Péter. Érdemei, érdemeik elévülhetetlenek. A Szakmai Kollégium tagjaként, a társaság vezetõségében csendes, de határozott véleményét képviselve mindig konstruktívan segített a felmerülõ problémák megoldásában. Hozzászólásait, javaslatait mindenki figyelemmel kísérte, még akkor is, ha nem mindenben értettek vele egyet. Jelenlétét nem lehetett nem észrevenni, még akkor is, ha hallgatott. Gyakran fordultak felé a tekintetek egy-egy kényesebb, fontosabb kérdés tárgyalásánál, lesve, hogy miként reagál. Nem szeretnék senkit sem félrevezetni azzal, hogy elfogultnak látszom vele kapcsolatban, mintha elfelejteném, hogy igazán kemény és kiváló egyéniségek, nagyszerû szakemberek voltak részesei ennek a szakmai fejlõdéssel jellemezhetõ idõszaknak. Nem csak õ volt egyedül, aki mindenek felett állt. Szó sincs errõl. Ez az „arany csapat” vele együtt volt egész, de ma azt hiszem, hogy nélküle elképzelhetetlen lenne ez a kiváló grémium. Személyes felelõsséget érzett a szakma felmerülõ problémáinak megoldásában. Ennek egyik jellemzõ példája az a testületi kiállás, melyet a súlyos konfliktus helyzeteket teremtõ problémák feltárásával 2003 márciusában, a szakma becsülete, munkatársaink érdekében kezdeményezett. Tiltakozó, figyelemfelkeltõ nyílt levélrõl van szó, amit a "Pro Anaesthesiologia et Therapia Intensiva" emlékérem kitüntetettjei, mondjuk így, „a szakmai megbecsült öregjei” nevében fogalmazott, fogalmaztunk meg. Íme a dokumentum kivonatos végleges verziójából a legfontosabb részletek, 44

amit e-mailen küldött el nekem, és ami minden kommentár nélkül teszi világossá mit jelentett Varga Péternek szakmánk jelene, jövõje. A "Pro Anaesthesiologia et Therapia Intensiva" emlékérem kitüntetettjeinek nyílt levele:

„Tisztelt Kollegák, kedves Barátaink! Az elmúlt ötven év alatt – a világ számos országához hasonlóan – a hazai egyetemi klinikákon, országos intézetekben és kórházakban kialakult és az egészségügyi intézetek szakmai szerkezetébe beépült az aneszteziológia és intenzív terápiás ellátás. Az osztályok interdisciplináris jellegük folytán ma már kulcsszerepet töltenek be intézményük hatékony és korszerû mûködésében. Súlyos és máig fokozódó problémát jelent azonban, hogy az aneszteziológia és az intenzív terápiás tevékenység eredményessége igen jelentõs és szigorú anyagi, szervezési, mûszaki és személyzeti feltételek megteremtésétõl, valamint ezek folyamatos biztosításától és fejlesztésétõl függ. Mindezek együttesen az intézmények jelentõs körében állandósuló konfliktus helyzeteket alakítottak/alakítanak ki. Alulírottak a "Pro Anaesthesiologia et Therapia Intensiva" emlékérem kitüntetettjei, ("a szakma öregei") mély aggodalommal éljük meg szakterületünkön az

45

utóbbi idõben észlelt kedvezõtlen jelenségeket. Ezek közül az alábbiakban csak néhányra utalunk:

> A Szegedi OTE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás tanszékének kinevezett tanszék-vezetõje, a tanszék szervezési, anyagi és személyi feltételeinek a szakma alapvetõ és fontos standardjaitól eltérõ, kedvezõtlen megváltoztatása miatt volt kénytelen lemondani és külföldön munkát vállalni, > hasonló problémák miatt az Országos Traumatológiai Intézetben hónapokon keresztül az osztály mûködõképessége forgott kockán… > hasonló indokok miatt a siófoki Városi Kórház, az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet, a budapesti Szt. János kórház, a Dél-pesti Jahn Ferenc kórház és a Semmelweis AOK Transzplantációs Klinika, továbbá az egri Markhot Ferenc megyei kórház osztályvezetõ fõorvosai kényszerültek távozásra, > a szakmailag adekvát mûködéshez szükséges anyagi és személyi „minimum- feltételek” rendezetlensége, a végrehajtási határidõ állandó kitolása elvtelenné és kezelhetetlenné tették a kórházi managament és a felelõs vezetõk jó kapcsolatát. Ezzel folyamatos konfliktushelyzet teremtõdött, melynek talaján könnyen alakulhatott ki személyeskedõ hatalmi harc, melynek elsõsorban a betegellátás látja kárát. A fentiekben jelzett, egyre fokozottabban megjelenõ feszültségek súlyos helyzetet teremtettek és megnehezítették az érintettek közti nélkülözhetetlen tárgyilagos párbeszédet is. 46

Az említett kardinális financiális problémák részleteibe mi „kívülrõl” nem kívánunk (nem is tudunk) beavatkozni. Ám annál fontosabbnak tarjuk, hogy a fent vázolt kedvezõtlen jelenségek humánpolitikai vonatkozásai miatt, amelyek a betegellátást közvetlenül is érintik, felemeljük szavunkat, és ennek nyílt levél formájában is hangot adjunk. Erre feljogosít bennünket a tény, hogy a magyar egészségügy régóta fennálló nehézségei közepette aktív korunkban szív-ügyünknek tekintettük szakmánk fejlõdését. A szakma akkori problémainak megoldása – talán a mainál is több - energiát, küzdelmet és kitartást igényelt. Éppen ezért meggyõzõdésünk, hogy felelõsséggel tartozunk a szakterületünknek és önmagunknak, és nem lehet közömbös számunkra az aneszteziológia és intenzív terápia helyzetének alakulása. Felkérjük a Szakmai Kollégiumot, az Országos Intézetet és a MAITT vezetését, de talán mindenekelõtt valamennyi Kollegát, hogy operatív intézkedésekkel és személyes kiállással álljanak ellent, a betegellátást és szakmánkat veszélyeztetõ törekvéseknek, a betegek érdekében ne engedjenek a szakmai követelményekbõl, legyenek szolidárisak egymással, s egységes, összetartó magatartással álljanak ellent a szakma esetleges megosztását, károsítását és fellazítását célzó bárminemû törekvéseknek. Alulírottak készséggel állunk rendelkezésre annak érdekében, hogy a felmerült problémák és a konfliktushelyzetek megoldásában segítsünk. Közösen mindent el kell követnünk, hogy a szakmánk fejlõdése ne törjön meg és a szakmaközi kapcsolatait ne zavarják meg olyan 47

körülmények, melyek nem méltóak az orvoslás alapeszméjéhez. 2003. márciusa. "Pro Anaesthesiologia et Therapia Intensiva" emlékérem kitüntetettjei: Gurdon János, Makláry Elek, Oszvald Péter, Széll Kálmán, Tekeres Miklós, Ugocsai Gyula, Uray Éva, Varga Péter, VassEysen Ervin"

Ezt a levelet elõször Péter fogalmazta meg, majd vele és Oszvald Péterrel együtt javítgattuk és küldtük tovább az aláíróknak. Szenvedélyesen kommentálta a levél minden konkrétumát és tiltakozott ebben az ügyben, gyakran szinte felháborodva érvelt. Nem bírta elviselni az aneszteziológiát az intenzív betegellátást érintõ kérdésekben a közönyt, az értetlenséget, a meggondolatlanságot, a felelõtlenséget, látva annak minden káros következményét és veszélyeit. Megszólalt, hol halkan, de határozottan, néha pedig hangosan, maga mellé állítva azokat, akik tudtak vele együtt gondolkodni, mint ennek a levélnek a kapcsán is tette. Hát, õ volt Péter, ilyen volt Péter. Az utolsó évek Péterrel a rendszeres kapcsolatomat az elektronikus levelezés jelentette, annak minden elõnyével. Éveken át küldte el leveleivel nekem is, de többi barátjának is, a szakirodalom

48

érdekességeit, valamint azokat a rendkívül humoros, szórakoztató anyagokat, amire az internetes kószálásai során bukkant. Ezek egy része szakmai vonatkozású volt, melynek egyik példája álljon itt, ami egy pillantással rávilágít az intenzív terápia standard, örökzöld globális gondjára.

Intenzív Terápiás Osztály!

49

Más alkalommal a nemzetközi politikai élet visszáságait mutató humoros írásokat küldött, gyakran elképesztõen találó karikatúra képekkel. Szellemes válogatásai mélyrõl fakadó humorérzékét és humánus gondolkodását bizonyították. A levelezésünk idején néha találkoztunk is. Beszélgetéseink leginkább szakmánk gondjaival voltak kapcsolatosak. Igyekeztünk megoldást keresni a napi szervezési, szakmai gondokra, megosztva gondolatainkat másokkal is. Persze nem voltunk naivak és nem hittük magunkról, hogy a gondok megoldásának titkát csak mi tudjuk. Nem! De azt kölcsönösen éreztük, hogy ezekrõl a dolgokról nyíltan beszélni kell és egyetértettünk abban, hogy csak akkor lehet elõbbre jutni, ha a szakma öregjei és fiataljai hallgatnak egymásra. Egyszer csak azonban olyan levelek is érkeztek, melyek betegségével voltak kapcsolatban. Leírta panaszait, elküldte leleteit, gyakran kért tanácsot, levélben, telefonon. Minden alkalommal igyekeztem reális választ adni feltett kérdéseire, de mindenkor keresve a lehetséges legoptimálisabb terápiás megoldásokat. Persze magam is konzultáltam másokkal is, ha ennek szükségét éreztem. Átmenetileg rendezõdtek is a dolgok, de váratlanul a mûtét szükségessége elkerülhetetlen beavatkozásként került elõtérbe. Sokan tudjuk, akikkel megosztotta, gondját-baját, hogy szinte tankönyvi pontossággal sorolta és mérlegelte a lehetséges szövõdményeket, amitõl – mi tagadás – igazában félt. Mégis belevágott ebbe a csatába gyógyulása érdekében. Nehéz napokat éltünk át, aggódva érte. Sajnos szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy ezt a csatát elvesztette. Ezt õ is tudta és tudomásul vette. Kívánsága volt, hogy életéért heroikus beavatkozások árán ne küzdjenek. Ezt hagyta azokra, akik minden lehetséges 50

orvosi erõfeszítésre készek voltak érte. Nem engedte, hogy ebbe bárki is valahogyan beleszóljon. Békében, csendesen akart elmenni. Elment, amit nehezen tudtam elhinni és tudomásul venni. De igazában nem hagyott itt bennünket. Úgy érzem, mintha most is itt lenne közöttünk. Holnap úgyis találkozunk. Jól ismert kedvenc tweed zakójában feltûnik az ajtóban, és csendesen, nyugodtan helyére sétál, ahol ülni szokott köztünk régen. Én meg oda szólok: „Szerbusz Péter. Hogy vagy?”

Dr. Tekeres Miklós

51

Egy õszinte, elfogult megemlékezés 1978-ban kerültem az Országos Traumatológiai Intézetbe. Abban az idõben az intézetben az intenzív osztály és az aneszteziológia nem volt egységes osztály, külön osztályvezetõje volt mindkettõnek, az Intenzív osztály vezetõje, mint jól ismert, Varga Péter volt. A szakvizsgához szükséges gyakorlati idõt is természetesen ezen az osztályon töltöttem, s mivel még fiatal, kezdõ orvos voltam, így emlékeim most is erõsen élnek bennem, alig felejtettem. Õszintén mondhatom, egy ragyogó kollegát, szakembert tisztelhettem személyében. Olvasottsága, felkészültsége jól ismert volt szakmai körökben, melyben nagy szerepet játszott kiváló, széleskörû nyelvismerete. A minden újra való fogékonyság, az új ismeretek megismerésének igénye nagy hatással volt rám, mint fiatal, kezdõ orvosra: a rendszeres, szinte kényszeres olvasási igényét megismerve, saját szakmai ambícióimat jó részben neki is köszönhetem. Számos esetben beszéltük meg az éppen frissen szerzett, hasznosíthatónak tûnõ újabb információkat. Jól emlékszem, mikor bõ huszonöt éve elõször olvastunk együtt egy, a maga nemében úttörõ dél-amerikai közleményt (a pontosság kedvéért: Lancet 1980. nov. 8) a hipertóniás sóoldat más kezelésre nem reagáló sokkban történõ eredményes alkalmazásáról. Kiváló meglátással kommentálta, mint potenciálisan lehetséges fontos elõrelépést a keringési sokk kezelésében. A kezelés utóélete jól ismert a klinikusok körében - utólag is hasznosnak bizonyult a klinikumban. Remek kommunikációs és kapcsolatteremtõ készsége nagyban segítette abban, hogy szakmai, nemzetközi elismertségre, kiterjedt, barátinak nevezhetõ kapcsolatokra, komoly reputációra tegyen szert. E kapcsolatok révén volt lehetõségem arra, hogy külföldi továbbképzéseken ösztöndíjasként vegyek részt, melyek minden fiatal orvos számára meghatározó élményt jelentenek.

52

Munkahelye munkássága idején élte aranykorát, melyben számos ragyogó szakmai eredmény, sok színvonalas tudományos munka született. Intézetünk Intenzív osztálya gyakran vett át más kórházakból is súlyos állapotú betegeket, mivel az átvételt kérõ kollegák számára az osztályvezetõ szakmai kompetenciája kellõ biztosíték volt az eredményes kezelés esélyére. Szakmai felkészültségérõl, tudományos munkásságáról mások biztosan sokat írnak, itt részletezni nem kívánom. Rendkívül fontos volt azonban az a bölcs elõrelátás, nemegyszer óvatos szkepszis, mely arra intett bennünket, hogy a szakmai újdonságokat csak kellõ ismeretek birtokában, mértékletességgel, csak már a további megerõsítõ közlemények birtokában vezessük be. Ez nem jelentett valamiféle konzervativizmust, inkább józan elõrelátást: számos alkalommal fordult elõ, hogy megalapozottnak tûnõ új információk a késõbbiekben haszontalannak, vagy esetleg tévesnek bizonyultak. Ily módon a túlzások, a túl gyors döntésekkel járó tévedések elkerülték. Kollégái szakmai véleményére mindig adott, a súlyosabb szakmai döntéseket gyakran hosszasabb megbeszélések elõzték meg. Az oktatásban szerzett nagy gyakorlata a napi munkában is jól kamatoztatható volt, az oktatás – legyen az alapszíntû, vagy posztgraduális, nõvéri vagy orvosi – mindig nagyon fontos volt számára. Túlzás nélkül állíthatom, hogy szinte baráti viszonyban volt az osztályán dolgozó ápolók, orvosok többségével. Derûs, harmonikus egyénisége, esetenként atyai, de nem tolakodó gondoskodása nagyban megkönnyítette beosztottainak mindennapi munkáját, életét. A sebész kollegákkal hasonlóan jó, korrekt viszonyban volt, megcáfolva azt a gyakorta emlegetett tételt, miszerint a két szakma képviselõi eleve nem tudnak közös nyelven beszélni. Békés természete közismert volt. Egy alkalommal, mikor egy beteg vénabiztosítása más módon, mint vénapreparálással nem volt lehetséges, kezdõ orvosként én asszisztáltam e beavatkozáshoz. Sajnálatos módon a nem kis türelmet kívánó, nehéz mûvelet végén, 53

mintegy befejezéseként a nehéz munkának, a kanült rögzítõ fonal vége helyett - horribile dictu - a kanült vágtam el, de a reakció egy fanyar mosoly kíséretében csak ennyi, vagy valami hasonló volt: "..hát talán ezt nem kellett volna..." Külön hálával gondolok Péterre, hogy amikor a 80'-as évek elsõ felében politikai okok miatt jelentettek fel munkahelyemen, Õ teljes mellszélességgel állt ki mellettem, s így elkerültem az esetleges további megpróbáltatásokat (jellemzõ módon errõl nem is tett említést nekem, csak késõbb, egy, az „ügy tárgyalásán” részt vett sebész kollegától tudtam meg). Õszinte baloldali politikai meggyõzõdése mellett, mint érzékeny, kiváló intellektusú ember, az elmúlt rendszer súlyos hibái felett nem tudott napirendre térni, s ennek következménye volt, hogy még a rendszerváltás elõtt, revideálva korábbi, bár mindig kritikus nézeteit, elsõként lépett ki az állampártból – nem kis riadalmat keltve a kishitûek, megalkuvók széles táborában. Nem véletlen - talán ennek is köszönhetõen -, hogy nem tudok és nem is akarok elfogulatlanul, esetleges emberi hibáit, tévedéseit is felidézve gondolni az együtt eltöltött hosszú, remek évekre. Kedves, békés, nyugalmat árasztó egyéniségére, emlékezetemben mindig megmaradó emberségére ma is jó érzéssel gondolok. Bölcsessége és szeretõ felesége segítette abban, hogy betegségébe méltósággal belenyugodva távozzon közülünk.

Dr. Retteghy Tibor

54

Amikor Kálmán Istvántól a megtisztelõ felkérést megkaptam, hogy a Varga Péterrõl szóló megemlékezõ könyvben írjak egy kis részt, elgondolkodtam, hogyan tudom azt leírni, ami bennem egy érzés a kiváló jellemû, csodálatos, tudós emberrõl. Varga Péter Tanár Úr, mindannyiunk tanára, tanítója, akinek neve azonos a hazai és nemzetközi mesterséges táplálással, a táplálás terápiával, ahogy ezt Õ nevezte. Elsõ találkozásomra Varga Péterrel pontosan emlékszem, mert felejthetetlen élmény maradt számomra. A hatvanas évek végén, egy szombati napon bejött a klinikára (Budapesti I. Sz. Sebészeti Klinika) fõnökömhöz, Megyaszai Sándorhoz, akivel baráti kapcsolatban volt, mivel akkor érkezett haza hosszabb dániai tanulmány-útjáról. Lelkes volt, tele élménnyel és hazai tervekkel. Nagy lelkesedéssel mesélt az ottani egészségügyi ellátásról, kiemelve a súlyos betegeket, és hogy milyen fejlesztéseket kellene a hazai intenzív ellátás területén tenni. Varga Péter és Fõnököm között ekkor hangzott el egy számomra – aki akkor kezdõ orvos voltam – egy rendkívül érdekes beszélgetés a folyadék-elektrolit és a sav-bázis háztartásról. És egy másik látogatás a klinikán, a 70-es évek elején, amikor Sanyi büszkén mutatta új Radiometer Astrup készülékünket, mely fölött hosszasan álldogálva beszélték meg ennek a hazai viszonylatban még elsõk között alkalmazott vizsgálati módszernek a jelentõségét. Elmondta, hogy munkahelyén, az Országos Traumatológiai Intézetben szeretné tapasztalatait, terveit megvalósítani. Az ezt követõ években a fiatal aneszteziológusok körében közismert volt, hogy az Országos Traumatológiai Intézetben milyen rendkívül magas színvonalú intenzív terápiás betegellátás történik és a szakorvosjelöltek szívesen töltötték itt el gyakorlati idejüket. Közvetlen kapcsolatom Varga Péter fõorvos úrral, tanár úrral a Szakmai Kollégiumban, az igazságügyi orvos-szakértõi munkában, a szakvizsgáztatásban és tudományos üléseken, továbbképzéseken alakulhatott ki. 55

Amikor a Péterfy Kórházban a 90-es évek elején megszervezte a Mesterséges Táplálás tudományos ülés sorozatát, ezen hallgatóként és számomra nagy megtiszteltetésként, általa meghívott elõadóként vehettem részt. Ez a továbbképzõ kurzus a mesterséges táplálás legkorszerûbb szemléletét hozta be a szakmába, melyen magas színvonalú, az elméleti és gyakorlati vonatkozásokra kiterjedõ elõadásokat tartott és szervezett. Nagy érdeklõdéssel mentünk ezekre a mindig esemény számba menõ délutánokra, ahol Varga Péter velünk együtt, a hallgatóság aktív bevonásával, vitákkal, konzultációkkal, megbeszélésekkel tette rendkívül életszerûvé ezeket a képzéseket. Akkor sajnáltuk, hogy ezek az elõadások nem jelentek meg nyomtatott formában, de ez sem váratott sokat magára. Hiszen megjelentek értékes könyvei a Folyadék- elektrolit terápiáról és Mesterséges táplálásról. A „Vezérfonal a folyadékháztartás zavarainak kezeléséhez”, az 1992-ben megjelent „A korszerû folyadékterápia és mesterséges táplálás”, valamint az 1998-as kiadású „A klinikai táplálás elmélete és gyakorlata” címû könyveit nevemre dedikálva kaptam a Szerzõtõl, melyre nagyon büszke voltam és vagyok. Mintha csak megérezte volna, amikor az utóbbi könyv alcímének „Az enterális és parenterális mesterséges táplálás ABC-je” címet adta, hogy ezek a könyvek a mai napig az aneszteziológusok alap-irodalmát képezik ebben a témakörben. Emlékszem, amikor arról beszélt, hogy nyugdíjba készül, és át kívánja adni az osztály vezetését. És ekkor hallatlan szeretettel és büszkeséggel beszélt leendõ utódáról, Csepregi Gyuláról. És, hogy milyen bölcsen és jól választott, azt bizonyítja az Országos Traumatológiai Intézet Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztálya, ahol a mai napig Varga Péter közvetlen utóda vezeti az ország egyik legrangosabb osztályát. A 80-as évek végétõl alkalmam volt Varga Péter fõorvos úrral rendszeres kapcsolatot tartani a Szakmai Kollégiumban, melynek Õ alapító tagja volt. Ezek a Szakmai Kollégiumban töltött évek számomra felejthetetlenek, mind szakmailag, mind az emberi

56

bölcsesség megnyilvánulása szempontjából. Itt találkozhattam szakmánk igazi NAGYJAIVAL. Õk voltak Széll Kálmán tanár úr kollégiumi elnök vezetésével a kollégium tagjai, közöttük Varga Péter. Nagyon szoros barátság fûzte Széll Kálmánhoz. Felejthetetlenek voltak azok a kollégiumi ülések, ahol Õk kifejtették bölcs véleményüket a szakmával kapcsolatban. Ez vonatkozott mind a tudományos, mind a szakmapolitikai kérdésekre. Varga Péter ezekben mindig rendkívül aktívan és sokszor érzelemmel átfûtötten fejtette ki nézeteit. A 90-es évek elején vetette fel, hogy az addig a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság keretén belül mûködõ Mesterséges Táplálás Szekció önálló társasággá, a Mesterséges Táplálási Társasággá alakuljon. Ez a gondolat vihart kavart a szakmánkban, mivel sokan úgy érezték, hogy így kikerül egy olyan terület, amely szorosan szakmánkhoz tartozik. Varga Péter meggyõzõdéssel kifejtette, hogy ezzel nem az aneszteziológia-intenzív terápiával való kapcsolatot kívánja lazítani, hanem a mesterséges táplálás interdiszciplináris egységét kívánja megvalósítani, és azon fáradozott, hogy ez létrejöjjön. Így tudott bevonni a társaságba számos kiváló szakembert. Közülük hadd emeljem ki Bodoky Györgyöt, Harsányi Lászlót és azért õket, mert mindkettõ baráti munkatársam. Bodoky György áttért az onkológia tudományába és professzor lett, Harsányi László sebész tanárként a mai napig foglalkozik a táplálás tudományával. A két tehetséges fiatalt, Lacit és Gyurit fiaiként szerette. Nem véletlen, hogy a Mesterséges Táplálási Társaság vezetõivé váltak. Mindkettõjükkel nagyon szoros baráti kapcsolat alakult ki, Harsányi Lacihoz való ragaszkodását végigkísérhettem utolsó napjaiig. Alkalmam volt éveken keresztül együtt lenni Vele közös szakvizsga bizottságban. Mint vizsgáztató szigorú, igazságos és rendkívül emberi volt. Ez utóbbit mindazok a szakvizsga jelöltek bizonyítják, akik nála vizsgáztak. Rendkívül fontos volt számára, hogy a vizsga baráti, nyugodt légkörben történjen, és mindig hangoztatta, hogy azt kell megnézni, mit tud a jelölt. Vizsgáztatni is lehetett tõle tanulni. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságában való

57

kezdeti tevékenységemben három kiváló ember mutatott utat számomra, Szécsény Andor, Berentey György professzorok és Varga Péter. Mindhármuktól higgadt bölcsességet tanulhattam és ebben a munkában Péterrel szoros közös véleményalkotás során, tapasztalhattam széles, minden szakmai kérdésre kiterjedõ látókörét. Külföldi kapcsolatait - ahol a mesterséges táplálás legrangosabb világszervezeteinek tagjává és vezetõ tisztségviselõi közé választották – arra használta fel, hogy lehetõséget biztosítson a hazai szakemberek, kiemelten a fiatalok nemzetközi képzésének. Õ teremtette meg az Európai Társasággal (ESPEN) – melynek elnöke is volt – a napjainkig tartó szoros együttmûködést. Nyugdíjas éveiben naprakészen figyelte a szakirodalmat, különös tekintettel az örök szerelemre, a mesterséges táplálásra és a szepszisre, melyrõl Szalka Andrással írt monográfiát 1999-ben. És mély szakmai felháborodással hívta fel a hazai és nemzetközi szakvélemény figyelmét egy 2003-ban Marik és Pinsky az Intensive Care Medicineben megjelent „Death by parenteral nutrition” címû közleményre. Személyesen keresett fel, hozta el az „Is parenteral nutrition guilty?” címmel megírt válasz-cikket, melyben a legkiválóbb nemzetközi szaktekintélyekkel, Peter Varga elsõszerzõségével reagál a számára és a szakma számára elfogadhatatlan szemléletre. Tudományosan megalapozott szakmai érvek, irodalmi hivatkozások sorával bizonyítják az enterális és parenterális táplálás helyét a betegek gyógyításában. Marik, Pinsky cikkének nagy vihart kavaró záró mondatára -”In conclusion, for the intensivist the acronym „TPN” may represent „total poisonous nutrition.” - úgy reagál, hogy a „méreg” fogalom inkább az idézett szerzõk közleményére alkalmazható. Varga Péter a magánember: megismerhettem szeretett felesége és sikeres unokái körében, akikre a legnagyobb szeretettel volt nagyon büszke. Közel kerülhettem hozzá élete utolsó nehéz rövid

58

idõszakában, amikor utolsó percig bizakodott gyógyulásában, és amikor otthonába került a számítógépe közelébe, akkor ismét küldte a szakmával foglalkozó e-mailjeit. Az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság meghívta nemzeti kongresszusára referátum tartására. Lelkesedéssel készült elõadására, azonban ennek a feladatnak már az idõ nem engedte, hogy eleget tegyen. A Kongresszuson már csak Felesége jelenlétében tiszteleghettünk Péter felejthetetlen személyisége elõtt. A megemlékezés összefoglalóját barátja, Széll Kálmán adta, feledhetetlenül. Könyveiben, közleményeiben a mestersége táplálás alapelveit fogalmazta meg és kemény kritikai értékelését adta közre a mesterséges táplálás helyzetérõl. Õ fogalmazta meg, hogy „az aktívan táplálkozni nem tudó betegek döntõ többsége éhezik”, „a szervezet nem perpetum mobile – energia nélkül nem mûködik örökké”. Felmérésével bizonyította, hogy a kórházi ellátásra kerülõ betegek 5-15%-a, az intenzív ellátást igénylõ betegek 25-80%-a igényel mesterséges táplálást és azt az alapvetõ megállapítást hangoztatta, hogy „a mesterséges táplálásra szoruló betegek éheztetése szakmailag és erkölcsileg megengedhetetlen”. Könyvének és közleményének mottója volt Allison SP-nek a Clinical Nutrition-ben 1991-ben megjelent idézete: „Idõnként az a benyomásom, hogy a mesterséges táplálásban érdekeltek egy vallásos szekta tagjaihoz hasonlítanak, akik alkalomszerûen összejönnek, hogy a már „megtérteknek” hirdessék az igét, de az egyházon kívül rekedtek gyakorlatának megváltoztatásában nehézségeik vannak.” Varga Péter ennek a „szektának” volt a vezére és pályáját fáradhatatlanul annak szentelte, hogy az „egyházon kívül rekedteket” megváltoztassa. Varga Péter emléke a szakma számára felejthetetlen. Irodalmi tevékenysége mellett szellemiségét megõrizve szervezte meg a Fresenius-Kabi igazgatása, Tajthy Judith és Kálmán István a Táplálási Akadémiát, a táplálás terápia továbbképzõ tanfolyamát 2004-ben és az

59

Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szakmai Kollégium az Õ irányelveinek megfelelõen fogadta el a nevével jelzett „Varga Péter mesterséges táplálás országos program” kifejlesztését a Nemzeti Fejlesztési Terv és Egészséges Társadalom Komplex program keretén belül, tisztelegve Varga Péter életmûvének. Varga Péter tanár úrra, Péterre, aki úgy érzem barátjává fogadott, tisztelettel emlékszem, szellemiségét és mindazt, amit az intenzív betegellátás területén alkotott, örökké megõrizzük.

2007. január

Dr. Darvas Katalin

60

2004 novemberében nehéz szívvel tettem eleget annak az átháríthatatlan feladatnak, hogy kongresszusunkon megemlékezzem a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság Tiszteletbeli Elnökérõl, valamennyiünk közvetlen vagy közvetett tanítómesterérrõl, Varga Péterrõl. A megemlékezést a veszteség váratlanságán túl tovább nehezítette, hogy Péterben atyai barátot is veszítettem. Egy évvel korábban, amikor „a jövõ évi viszontlátásra” fordulattal búcsúztunk egymástól, senki nem gondolta, hogy a legelhivatottabb, a legnagyobb tudású, a valamennyiünket megszégyenítõen kitartó és fáradhatatlan „alapító atya” alig fél évre rá távozni fog körünkbõl. 2004. november 12-én, felidézve életpályáját, az alábbi gondolatokkal búcsúztam „hivatalosan” Pétertõl. „Varga Péter 1925-ben született. Ifjú évei sokban meghatározónak bizonyultak késõbbi életpályájára: középiskolát nagyrészt Zágrábban végezte, és alig 15 éves volt a II. Világháború kitörésekor. Ebben a rendkívül fogékony életszakban érték azok a hatások, amelyek veszélyt vállalni, de tévedést, hibát belátni is képes, tehát igaz emberré tették. Azon kevesek egyike volt, akik valóban ellenállók voltak: fegyverrel a kézben fordult szembe a megszállókkal. Ekkor szerezte szerb-horvát nyelvtudását, amihez késõbb a francia és az angol társult, de német és orosz nyelven „sem lehetett eladni”. 1954-ben – párizsi kitérõ után – már Budapesten szerzett orvosi diplomát. A bürokratikus álláselosztási rendszer eredményeképpen Tápióságon lett körzeti orvos: itt szerzett élményeit évtizedek után is gyakran idézte. 61

Körzeti orvosi tapasztalatai ösztönözték arra, hogy belgyógyászati szakképesítés megszerzése érdekében kórházi munkát keressen – akkor még azt gondolta, a szakvizsga eredményes letételéig. Így került a Rókus Kórházba. Itt vette azután kezdetét az a szakmai pályafutás, aminek alapján vitathatatlan: a magyar intenzív terápia és mesterséges táplálás tudománya meghatározó, megalapozó egyénisége volt. Könnyen mondhatnánk, hogy „jókor volt jó helyen”: a két tudományterület rohamos fejlõdése ekkortájt indult. Emlékezésemben azonban épp azt szeretném illusztrálni: nem szerencsés, hanem olyan képességgel megáldott ember volt, aki meghallotta az „idõk szavát” – hogy ilyen patetikusan fogalmazzak. Sõt, nem volt idõben jó helyen, hanem mondhatnánk: épp ellenkezõleg, rossz helyen volt. Ha Európa bármelyik, kissé szélárnyékosabb tájékán tette volna mindazt, amit itthon, akkor 'Sir David Cuthbertson' és 'Arwid Wretlind Lecture' mellett valószínûleg 'Varga Péter Lecture' is szerepelne az ESPEN Kongresszusok állandó programjában… 34 éves volt, amikor 1959-ben megszervezte az elsõ hazai ún. „akut beteg kórtermet”, az elsõ kezdetleges intenzív részleget a Semmelweis Kórházban. A kezdeményezést sajtó útján is hamarosan közhírré téve természetesen sikernek könyvelte el – a sikerre akkoriban igencsak rászoruló – hivatalos politika, de a szakma is. Csak egy évvel ezután, 1960-ban lett belgyógyász szakorvos, majd még ebben az évben, érdeklõdése és szervezõkészsége alapján megbízták az Országos Traumatológiai 62

Intézetben a polytraumatizált betegek ellátásának, ahogy akkor nevezték, a Reanimációs Részlegnek az irányításával. Lényegében ekkor született meg ott az Intenzív Osztály, aminek azután 31 évig vezetõje volt. Itt figyelt fel arra, hogy súlyos betegeik esélyeit milyen mértékben rontja a táplálékhiány. Ennek a felismerésnek nyomán 1964-ben megszervezte az ezzel foglalkozó elsõ hazai, és akkortájt európai szinten is ritkaságság számba menõ tudományos konferenciát. Ma is irigykedve lehet ennek programjára tekinteni: micsoda elõadók és milyen aktuális témák! Nem véletlen, hogy csaknem 30 évvel késõbb, 1993-ban Arwid Wretlind elsõk között Péternek dedikálta a XV. International Congress on Nutrition alkalmával elmondott díszelõadása nyomtatott változatát. Miután felismerte, hogy az intravénás zsírbevitel milyen szerepet játszik a betegellátásban, megkezdte a rá késõbb is oly jellemzõ „térítõ” munkát: vidéki elõadásokon, „röpiratokban” emelt szót az ügy, a gyakorlatban is megtapasztalt igaza érdekében. Rendkívül ismerõsnek, idõszerûnek hatnak az ETT számára írt rövid tanulmányának következõ mondatai: ”…szívós felvilágosító munkát kell folytatni orvosaink között az adequat táplálás fontosságáról… Amíg ez széles közben nem válik tudatossá, még megfelelõ tápanyagok birtokában sem várható döntõ javulás …Elsõ reális lépés lehetne egy …könyv megjelentetése és terjesztése.” A javasolt könyv azután „kisvártatva”, 1998-ban (!) meg is jelent. Elõszavában figyelemreméltó mondatot olvashatunk: ”A nagyérdemû olvasó, aki megtisztelt érdeklõdésével …bizonyára csodálkozik a könyv megjelentetésé63

nek idõzítésén.” Persze, ez a mondat nem a magyar nyelvû szakkönyv ötletének felvetésétõl eltelt röpke 34 évre utaló szarkasztikus megjegyzés, Varga Péter itt az egészségügy gazdasági környezetének akkor helyzetére utalt, amikor a táplálás ügyét azzal is támadták: „kérem, honnan volna manapság erre pénz? ”. Vajon mit írna most, egy második kiadás elõszavában? Az 1964-es budapesti Symposion anyaga azután egy évvel késõbb nyomtatásban is megjelent. Ebben Péter az egy év alatt intravénásan beadott 260 palack zsíremulzióval szerzett tapasztalatairól számolt be – ekkora beteganyagot elõtte a világon szinte senki nem ismertetett. „Önzetlen, segítõ, mélyen érzõ ember volt” – írta róla a sok évtizedes barát, Széll Kálmán. Példázhatná-e ezt jobban valami más az õt esetleg csak felületesen ismerõk számára a következõknél? 1963. július 26-án hajnali negyed hatkor Szkopjét, a macedón fõvárost iszonyú földrengés tette a földdel egyenlõvé. Az akut ellátásban jártas, helyi nyelvet beszélõ Varga Péter 4 nap múltán a magyar segélyszállítmány kísérõjeként a helyszínen volt, majd Belgrádban vett részt az odaszállítottak ellátásában, s mindennek szakmai tapasztalatait késõbb kritikusan értékelve, néhány hónappal késõbb közölte is. Szakmai érdekességei mellett sokat mondhat a ma már egyre többeknek „történelmi idõk”-rõl a cikknek egy hangulati kitérõje: hogyan próbálták maguknak magyarázni a földönfutóvá lett, de megmenekült helybéliek a megmagyarázhatatlant: a kataklizmára ébredõ helybéliek késõbb elmondták, elõször azt hitték, atomtámadással indulva kitört a 3. Világháború… 64

Az 1980-as évekre világossá vált számára, hogy csak szakmai szervezeti háttérrel lehet legalább minimális érdemi elõrelépést elérni a táplálásterápia területén is. Ekkor szorgalmazta a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság Mesterséges Táplálási Szekciójának megalakítását; ennek 1984-tõl elnöke is volt. A valódi kurázsit azonban igazán akkor mutatta, amikor „anyatársasága” neheztelése ellenére hajlandó volt egy olyan fiatal generáció mellé állni, amelyik addig ifjonti hévvel a Táplálási Szekció keretében buzgólkodott, sokak meglepetésére és bosszúságára némi szakmai, anyagi sikerrel. Ezen felbuzdulva határoztuk el önálló szakmai társaság megalakítását, amit azonban sokan, és általában nagyon tekintélyes szakemberek, nyíltan is konkurenciának minõsítve, erélyesen akadályoztak. Sok múlott ekkor Péter határozottságán, mondhatni keménységén, amivel kitartott a társaság-alapítás gondolata mellett, s ezzel bizony saját körein belül is sokakat haragított magára. Hisszük, akkor is az idõk szavára hallgatott, amikor a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság meglapításában részt vett, majd elsõ elnökeként ezt vezette. Ezzel vette kezdetét az az új történet, aminek most is, de sajnos már az õ tevõleges részvétele nélkül részesei vagyunk. Korábban szerzett szakmai barátságait önzetlenül bocsátotta rendelkezésünkre: nem kis része volt abban, hogy a nagy európai úttörõk közül legtöbben elsõ hívó szavunkra ellátogattak rendezvényeinkre. Közülük ma kettõt emelek ki. Egyikük Fürst Péter, kevesek barátja, de akinek kevés tartós, önzetlen barátsága között kitüntetett helyen szerepelt kapcsolata Péterrel. Elsõk között lett 65

Társaságunk Tiszteleti Tagja. Az errõl szóló diplomát, sok éve már, elsõ kongresszusaink helyszínén, Seregélyesen Varga Péter adta át neki. 1990-et írtunk ekkor. Másikuk Eric Vinnars, a hûvös(nek mutatkozó) svéd. Kapcsolatuk szintén csaknem négy évtizedes volt. Ezt a két barátot az elsõk között értesítettük Péter elvesztésérõl – azonnal jelezték, személyesen szeretnének megemlékezni róla a legközelebbi Kongresszuson. Szinte hihetetlen: az eltelt néhány hónap alatt õk is, mindketten, váratlanul elindultak azon az úton, amelyen Péter már visszafordíthatatlanul elõttük jár, s annak is egyre kevesebb az esélye, hogy e két barát még megoszthatja velünk emlékeit Péterrõl. (Azóta mindkét barátunk, kollégánk távozott az élõk sorából: nem sokkal Péter után Fürst Péter, majd késõbb Eric Vinnars is. HL) Társasági emlékeinkben pater familias-ként õrizhetjük. Akiket generációs különbségre való tekintet nélkül barátjává fogadott, a róla alkotott képet árnyalhatjuk azzal, hogy magánéletében is igyekezett derûvel szemlélni maga körül a világot. Fontos volt számára a család és fontos volt számára a barátság. Tisztelt Hallgatóság, Tisztelt Emlékülés! Varga Péter határozott életet élt. Ezt a tiszteletreméltó határozottságot az utolsó percéig gyakorolta. Talán nem is gondolta, hogy egyszer saját maga válaszolja majd meg élete egyik hosszan nyitva hagyott kérdését. 1968-ban, az OMSZ tudományos ülésén 1967-es londoni tanulmányútján szerzett meglepõ benyomásairól számolt be. Ekkor így fogalmazott: „Nem vindikálom magamnak azt a jogot, hogy a resuscitatio indicatiot meghatározzam… Ez nyitott kérdés, de talán ideje, hogy a hivatottaktól iránymutatást kap66

junk.” Az 1968-ban még megválaszolatlan kérdésre néhány nappal halála elõtt tiszteletreméltón határozott, bár vitatható választ adott. Döntését nem másították meg. A Magyar Mesterséges Táplálási Társaság alapító elnökét elvesztette, de emlékét megõrzi.” Ezekkel a szavakkal egyszer, hivatalosan, már elbúcsúztam Pétertõl. Amikor azonban megkaptam a felkérést, hogy az emlékét õrizni hivatott kiadvány számára is foglaljam össze, néhány újabb gondolat is felötlött bennem. Ezek közreadásával most, csak érzéseimre hagyatkozva, a barátról emlékezem. Mit tanultam tõle? Elõször is az újra, korszerûre való fogékonyságot. Két, egymástól merõben különbözõ példát hoznék erre. Vajon miben tér el a manapság oly divatos „sürgõsségi ellátás” koncepciója attól, amit Varga Péter már 1960-ban, a Reanimációs Részleg megszervezésekor célul tûzött? (És hol volt még akkor a Vészhelyzet, összes hollywood-i giccsével és tanácstalan egészségpolitikusainkat átprogramozó mesevilágával?) Másik példa: 1980-82 táján, zöldfülû sebész-tanoncként fel sem tûnt, hogy milyen „flottul” megy minden, amikor a Péter irányította osztályra és mûtõbe megyünk vese-kivétel céljából. Ott mindenki lelkesen, mindent megtett a gyors és szakszerû szerv-donáció sikeréért. Azután egy ilyen éjszakai rohammunkát követõen, hajnaltájt arra léptünk ki a mûtõbõl, hogy a fõorvosi szobában nem a többlet-teher miatt méltatlankodó kollégák várnak, hanem forró kávé (és talán túróstáska – bár utóbbiban nem vagyok biztos, bizony lehet, hogy ezt már csak az idõ-távlat helyezi a csésze mellé…). És ott ül a nagytekintélyû Fõorvos Úr, aki egy lapos ketyere gombjait nyomogatja, átszellemülten mutatva televíziójának képer67

nyõjére: „Nézzétek, jobb mint az írógép!”. A készülék pedig egy Commodore-64-es „számítógép” volt, adathordozóként Péter kazettás magnója szolgált, a képernyõn betegdekurzus villódzott! Talán lesznek, akik megütközve olvassák majd a következõket, mégis fontosnak érzem, hogy leírjam: Varga Péter szilárd világnézetû, de a világlátás sokféleségét elfogadó, és a más nézetekkel szemben toleráns ember volt. Soha nem tagadta meg azt sem, hogy milyen utakon jutott el az öregség adta, sok tekintetben már semleges bölcsességig. Csak a hajlékonyakat, a „langyosakat” nem szerette, tudta, hogy az ilyeneket „kiköpi az Isten”. Találónak érzem életpályájára Hamvas Béla szavait: „Az embernek önmagából mûvet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. …Az igazi mû poszthumusz. … Mert amíg valaki él, csak élete van, ebbõl csak ha meghalt, lesz sors. Az életmû pedig a lezárt és a kész sors.” Szakmai hagyatékának materiális része roppant gyorsan eltûnt a munkahelyi polcokról, kiürült infúziós kartondobozokba került. Izgalmas idõutazás a Péter által gondosan õrzött régi levelek, elõadás-szövegek, feljegyzések böngészése: fentebb idézett gondolatait is a „kacatok” közül válogattam ki. Ameddig tehetem, azokat is, miként emlékét is, õrzöm.

Dr. Harsányi László

68

Varga

Péternek nagyon sokat köszönhetek. Így ez az írás NAGYON elfogult és talán érzelmes is lesz. Nem lehet más. Pedig szakmai dolgokról is de sokat lehetne írni! Hiszen abban is mennyi mindent köszönhetek Neki. Talán egy kicsit a pálya-választásomat is. A mesterséges táplálás iránti elkötelezettségemet egészen biztosan. Emlékszem, amikor 1984-ben az I. Sebészeti Klinika tantermében megalakult a „Társaság”, akkor még az Aneszteziológiai Társaság szekciójaként. Nagyon sok segítséget, bíztatást kaptam tõle akkor és az ezt követõ húsz év alatt is. De mégis, az én életemben ennél sokkal nagyobb jelentõsége volt Péternek. Hiszen a mi ismeretségünk valóban „történelmi” messzeségû: a születésem elõttrõl ismerem. Szüleim közeli barátja volt a háború utáni évektõl kezdõdõen. Gyerekkoromban emlékszem nagy közös kutya-sétákra (imádott Duxi kutyája és a mi Mukink remekül játszottak együtt), volt közös nyaralásunk is, sátorral, autóval Jugoszláviába utaztunk a tengerpartra (itt nyelvismerete sokat segített). A szüleimmel való barátság az utolsó pillanatig élõ volt: mielõtt a mûtétre befeküdt volna hosszú e-mailt írt édesapámnak, amibõl félelem és aggódás – talán megérzés? – sugárzott. (Zárójelben jegyzem meg: közel a 80-hoz mindketten lelkesen használták az internet adta lehetõséget a világ kitágítására és befogadására) Varga Péter a mesterséges táplálás témakörében az elsõ tudományos ülést 1964 áprilisában rendezte az Országos Baleseti Intézetben (a „Koltói”-ban), ahol beszámolt a zsír-készítmények hazai kipróbálásáról. Csaknem napra pontosan egy évvel késõbb 1965-ben a szüleimet súlyos autóbaleset érte, és – szerencséjükre a Koltóiba szállították õket, és még nagyobb szerencséjükre a régi barát volt éppen az ügyeletes, aki a következõ hetekben mindent 69

elkövetett, hogy visszaadja nekik az életet, az egészségüket. Anyukám – aki utasként súlyosabban sérült, kétoldali sorozatbordatörése, haemo-pneumothoraxa, arc és végtagsérülése is volt – heteket töltött az intenzív osztályon. A családi legendák szerint olyan szert is kapott, amit Svédországból hoztak be: gyanítom, hogy ez lehetett a zsír-készítmény, amit akkor már egy éve használtak – Varga Péter aktivitása következtében. Édesanyám, ha lassan is, de meggyógyult és ettõl kezdve második apjának nevezte Pétert. Én pedig – ha nem is nevezem fogadott nagyapámnak – neki köszönhetem, hogy azóta is megvan az édesanyám. Megfizethetetlenül sokkal tartozom neki. 2007. 02. 24.

Dr. Nagy Kata

70

A „Tanár Úr” Varga Pétert nagyon szerettem. Humánus, megnyerõ egyénisége, meleg barátsága bárkit elbûvölt. Szinte mindenrõl lehetett vele beszélgetni, de a leghétköznapibb témát is átlengte embersége, felelõsségtudata. Azt lehet mondani, hogy „komolyan vette az életet”, de ettõl nem lett borús, sõt békés derûjével mindig felvidította a hozzá fordulót. Nevét elõször még Szolnokon hallottam, ahol gyermekorvosként kezdtem dolgozni az egyetem elvégzése után. Elõször kicsit „rettentõ” volt bekerülni a mindennapi munkába, ahol szembesültem vele, hogy a kiváló egyetemi eredmény sem készít fel igazán a mindennapi életre, de aztán egyre jobban élveztem az orvoslást. Néhány hónap múlva már azt is láttam, hogy a gyermekintenzív ellátás is nagyon érdekes, bár akkor még azt gondoltam, hogy ezt biztos sose tudnám csinálni. Vonzott ez a terület, ezért amikor csak lehetett bekukkantottam az intenzívre és próbáltam figyelni, hogy mit csinálnak a súlyos betegekkel. Ez volt az az idõszak, amikor a kezeléssel kapcsolatos kérdéseimre nagyon gyakran kaptam azt a választ, „azért csináljuk így, mert Varga Péter is azt mondta, hogy így kell”. Személyesen csak Budapestre kerülésem után ismertem meg. Hirsch Tibor Tanár úr, az akkori fõnököm elküldött egy megbeszélésre, Gödöllõre. Azt mondta, hogy a parenterális táplálásról lesz szó, így örömmel mentem, mert akkor már érdekelt ez a téma. Kicsit gyanús volt, amikor ügyelet után felszóltak a portáról, hogy itt van értem a sofõr, aki Gödöllõre ki fog vinni, nem úgy tûnt, hogy csak sima megbeszélésrõl lesz szó. Amikor megérkeztem, bemutatkoztunk és a szemben ülõ úriember nem más volt, mint Varga Péter. Már ettõl is elállt a szavam, amikor pedig hozzátette, hogy „mi fogjuk képviselni hárman a magyarországi kórházi orvosokat” a céggel folytatott megbeszélésen, átmenetileg tényleg megnémultam. Mindenesetre egy

71

kellemes napot töltöttünk együtt, némi tudománnyal és megbeszéléssel fûszerezve és mondhatni barátként váltunk el. Az ezt követõ idõszakban kapcsolatunk egyre szorosabb lett. Érdeklõdve figyeltem kiváló, tanulságos és emberformáló elõadásait, hozzászólásait a kongresszusokon. Továbbképzéseken voltam a Traumatológiai Intenzív Osztályon is, ahol ugyanolyan jó hangulatban beszélgettünk, mint annak idején, Gödöllõn. A kedvéért még a frissen megszerzett, dögnehéz „Civetta: Critical Care” könyvet (akkor szereztem meg a szakvizsgára tanuláshoz) is becipeltem, hogy megnézhesse. A shocktalanítás gyakorlatáról beszélgettünk, amikor elõvettem a könyvet. Egybõl átvette és egy pillanat alatt eltûnt a szobájában, hogy békésen nézegethesse. Közben változtak a dolgok, a Heim Pál Kórházból a Szent János Kórház Gyermeksebészetére kerültem. Az intenzív szakvizsgán Õ is benne volt a bizottságban, nagyon jó hangulatú szakvizsga volt. Innen pályáztam meg 1992-ben a Szent László Kórház létesítendõ Gyermekintenzív Osztályának fõorvosi állását. Seregélyesre megérkezve az MMTT kongresszusra Õ volt az elsõ ember, akivel találkoztam, azonnal meleg szeretettel gratulált a fõorvosi status elnyeréséhez. Mondtam, hogy nagyon köszönöm, de igazából még nem is tudom, hogy mit lehet majd ott csinálni. Mire biztatóan mondta „Enikõ, én egyáltalán nem féltem magát, biztos vagyok benne, hogy jól fog boldogulni”. Még az osztály építgetésével voltam elfoglalva, amikor kapcsolatunk még szorosabbá fonódott. A megérkezõ unokákat egymás után gondjaimra bízta és a továbbiakban bármi gond volt velük, mindig azt mondta „hívjátok Enikõt”. Érdeklõdve hallgatta a problémás eseteket és mindig jól meg lehetett vele beszélni a szakmai gondokat. Szakmailag „belém helyezte a bizalmat” egymás után kért fel könyvfejezetek írására (melyeket magamtól sosem mertem volna elvállalni).

72

Rendszeresen beszámoltam neki a végzett munkáról, megmutattam az osztály adatainak feldolgozására kitalált szisztémát, megmutattam az éves jelentéseket. Biztos vagyok benne, hogy nem volt más, aki ilyen érdeklõdve hallgatta volna. „A parenterális táplálás gyakorlata osztályunkon” c. elõadásomat a Nagyvárad téri Elméleti Tömbben kissé lámpalázasan mondtam el, mert Õt is felfedeztem a hallgatók között. A legnagyobb elismerés volt számomra, amikor a szünetben oda jött és azt mondta, Enikõ szeretnék néhány diát kölcsön kérni, annyira tetszett”. Természetes volt, hogy meghívtam az osztály 5 éves évfordulójára és Õ nagy örömömre el is jött. Gyakran találkoztunk a szakmai fórumokon, az MMTT vezetõségi gyûlésein és a kongresszusokon. Otthonukba látogatva tanúja voltam, hogy mennyire imádta a kutyáikat és az unokákat. Ezeket a látogatásokat a nagy beszélgetéseken kívül a felesége, Mari által készített kiváló harapnivalók is emlékezetessé tették. Súlyos betegségébõl már lábadozott és látogatóba készültünk hozzájuk. Egy gyermeksürgõsségi tanfolyamra Gyõrbe érkezve kaptam a hírt, hogy Varga Péter nincs többé. Halálával fájó ûrt hagyott maga után.

Dr. Újhelyi Enikõ

73

A kötõdés x évvel ezelõtt kezdõdött: péntek, déli 1 óra körül, nagyvizit a Baross utcai Traumatológiai Intézetben, az intenzív osztályon. Telefon, mely szerint valamelyik budapesti kórházból most szeretnének átadni egy általuk 2 hete kezelt beteget. Péter azt mondja - természetesen, küldjék. Majd hozzánk, szakvizsga elõtti gyakorlatozók felé fordulva, mondja: péntek délben rendszerint megindul a beteg-átadások sora. Nem merik ugyanis a kollégák a hétvégére ott tartani, az ügyeletre bízni a betegeket. De nem baj, mert ez azt jelenti, hogy (legalább) figyelnek a betegekre, érdekli a sorsuk. Ez a megközelítés számomra igazodási pont lett, nyilván azért, mert alapvetõen magam is ehhez hasonlóan gondolkodtam – volna, ha akkor egyáltalán bármit is gondoltam volna még az intenzív terápiáról. De azóta, sokszor eszembe jutott Péter. Nemcsak a szavai, hanem invenciózus hangvétele is, amit aztán késõbb több szakmai vonatkozásban is megtapasztaltam. Mert szenvedéllyel viszonyult a dolgokhoz: ha valamit jónak vélt, hitt benne, amellett lendületesen tudott érvelni. És nemcsak érvelni, tenni is. De errõl majd késõbb. Még az alapélményrõl: miközben magyarázta nekünk, hogy miért is jó a péntek déli betegátadás/átvétel, közben legyõzte az ügy fölötti saját indulatát is, és persze próbálta megelõzni munkatársainak békétlenkedését. Valahogy így próbálom ezt ma én is… Azon a bizonyos szakvizsga elõkészítõ tanfolyamon, az elméleti elõadásokon tõle hallottam elõször a folyadék-elek74

trolit-háztartást úgy, hogy megértettem és megszerettem. Azóta is szívesen foglalkozom vele, tanítom, és remélem, hogy van minden tanfolyamon legalább egy valaki, akivel én tudom megértetni, és én tudom megszerettetni… Aztán szakvizsga elõtti gyakorlat nála, szakvizsga elõtte. Azt követõen ez az egyoldalú kötõdés megpihent. Majd, talán 1986-ban értekezlet a kórházban, az igazgató hívta össze, merthogy "… valakik jönnek Budapestrõl és akarnak valamit, agyhalál meg vesekivétel vagy valami ilyesmi…". A "valakik" Varga Péter és Perner Ferenc voltak. A megbeszélésen részünkrõl ott volt a kórház patológus fõorvosa (mert ha halál, az biztosan patológiás dolog), az ideggyógyász, az aneszteziológus fõorvos, és jómagam, kísérvén a fõnökömet. Mondanom sem kell, ott hallottam elõször a cadaverdonációról, és rögvest két olyan embertõl, akik szívvel és tûzzel beszéltek a szervátültetés fontosságáról. Mivel Perner – akkor még – adjunktust nem ismertem, számomra Péter volt a meggyõzõ: ha Õ is azt mondja, hogy ez jó, és mûködik a dolog, akkor biztosan így igaz. És hogyan jött a táplálás? 1987-ben szervezte Péter az elsõ táplálási továbbképzést Budapesten, az Agro-hotelben. Küldött meghívót, az osztályról többen is el tudtunk menni. Akkor már nagyon ki voltunk éhezve a tudományra, legyen bármi is az – merthogy akkoriban messze nem volt ennyi továbbképzés, kongresszus, mint most, évi 1-2 alkalomnak módfelett örültünk. Engem nagyon megfogott, hogy az elõadók milyen komoly mélységekben beszélnek egy egyébként hétköznapi dologról (táplálékféleségek), és hát ez volt

75

az elsõ olyan konferencia, ahol idegen nyelven, angolul és németül hallgathattunk elõadásokat. Igazi szellemi felüdülés volt – valami más, mint az addigi mûtõi munka. Bár nem tudtam mihez kötni, mivel akkor még intenzív részlegünk sem volt, de éreztem, hogy ez valami jó dolog. Azt követõen Péter többünket szárnyai alá vett: az Európai Mesterséges Táplálási Társaság (ESPEN) éves kongresszusaira 10-10 fõt szponzorált a kelet-közép-európai országokból. Péter évfolyamtársai, barátai vezetõségi tagok voltak az ESPEN-ben, és így Magyarországon Péter szervezte ezt a küldöttséget. Már nem tudom, hogyan jutott tudomásomra, hogy lehet jelentkezni az 1988-as lipcsei ESPEN-re, de jelentkeztem, és bekerültem a csoportba. Ebben Péternek minden bizonnyal szerepe volt: küldhetett volna talán többeket saját környezetébõl is, de azt gondolom, szélesebb körbõl akart meríteni. Persze az is szerepet játszhatott, hogy akkoriban nem sokan voltunk érdeklõdõ, idegen nyelveket/nyelvet beszélõ, tanulni akaró fiatalok. Péter hozott össze bennünket, akik most is összetartunk: a sebész, az onkológus, a gasztroenterológus és az intenzívesek. Ennek több állomása volt: további ESPEN-kongresszusok, a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság megalakítása, majd kongresszusai, éveken át, szeptemberben továbbképzõ napok Seregélyesen, mindig kiváló, hazai és külföldi elõadókkal. Azóta is értjük egymást. Péter megtisztelt bennünket a barátságával, és mi neki köszönhetjük a barátságunkat. Az azonos szakmai érdeklõdés, a közös munka, a lelkesedés húsz év alatt sok jót hozott: elõadásokat, szimpóziumokat, 76

felméréseket, cikkeket. Jó volt. Mi, elõbb néhányan, majd egyre többen, a gyakorlatban is szélesebb körben alkalmaztuk a táplálás, majd a metabolizmus tudományát. Emlékszem, milyen örömmel újságolta pl., hogy Gyöngyösön Bolgár Gyuri táplálási munkacsoportot alakított! Amikor mi, Miskolcon alakítottuk meg, örömmel jött elõadást tartani. Nagyon bántotta, hogy évek munkájával sem tudtuk elérni: a betegek kapjanak elegendõ ennivalót ill. táplálást a kórházi kezelés során! Ha ez a kérdés került szóba, valósággal indulatba jött. Írt félig-szaklapokba, nyilatkozott, érvelt még ma is csak reméljük, hogy nem hiába. Szakmai egyetértésünk egy alkalommal torpant meg: Péter a parenterális táplálás igazi tudója, híve volt, az enterális táplálást nem tartotta "igazi" táplálásnak. Amikor néhányan az enterális táplálás hirdetõivé váltunk, mindig mondta: a parenterálist nem lehet leírni! Ez a 90-es évek elején volt. Újabb 10 év kiérlelte a megoldást: minden jó és minden alkalmazható, ha tudja az ember, hogy mikor, mit és miért kell alkalmazni. Átadta a tudását, de nem restellt kérdezni, tanulni tõlünk. És milyen lelkesen számolt be arról, hogyan halad a számítógép kezelésében! A legnagyobb megtiszteltetés az volt számomra, amikor, a legutóbbi években könyvfejezetet írván megkérdezte, szerintem hogyan lehetne a membrán-fluiditást "magyarítani", arra plasztikus fogalmat találni? Persze nem sikerült találnunk, de, mint mondta, így legalább közös a felelõsségünk.

77

Az utóbbi években, tudván, hogy sok dolgunk van, ellátott bennünket szakmai tájékoztató anyagokkal. Az utolsó email-jét még nem töröltem. Õrzöm. Le fogom menteni.

Dr. Ökrös Ilona

78

Dr. Varga Pétert az általa írt, illetve szerkesztett könyvekbõl ismertem meg. A gyakorló orvos könyvtárában jelent meg a traumás sokkról szóló könyve, melyet kortársaimmal együtt alap irodalomként használtunk. A sokk lényegét, a kezelés buktatóit és irányvonalát innen ismertük meg. A könyvbõl valószínûleg nem jelent meg annyi, amennyien szerették volna elolvasni (sõt, ebbõl tanulni), ezért az én könyvemet például „rongyosra” olvastuk. A folyadék- és elektrolitzavarok, illetve a mesterséges táplálás könyv szintén alapmûként érkezett meg hozzánk, mindkettõ óriási hiányt pótolt a hazai szakirodalomban. Szerencsésnek tartom magam, hogy ezek után személyesen is megismerhettem. Ekkor leginkább a hazai mesterséges táplálással kapcsolatos gondokkal foglalkozott, eltökélt szándéka volt, hogy minél szélesebb körben gyõzze meg az egészségügyi személyzetet a kórházi táplálás fontosságáról. Olyan intenzitással fogott hozzá a honlap szerkesztésének, ami példaként állhat elõttünk. A honlap fellendítése érdekében hetente kérte tõlünk, hogy keressünk érdekes, tanulságos információt tartalmazó cikkeket, elõadásokat, ezeket rövidített összefoglalását küldjük el, s ha tényleg érdekes, akkor rákerül a honlapra. Engem is sikerült magával ragadnia, határozott büszkeséget éreztem, amikor az általam referált tanulmány is „megfelelõnek találtatott”. Leginkább akkor éreztem át az elkötelezettségét, amikor 2003-ban a sokat vitatott „Death by parenteral nutrition” cikk megjelent. Több héten keresztül rengeteg magyar és külföldi kollégával beszélte át (e-mailen!) a cikket, míg végül egy nagyhírû szakértõket magában foglaló nemzetközi csoport (melynek megnevezett tagja volt õ is) mindenre kiterjedõ válaszlevelet írt. Ennek egyik mozgatórugója kétség kívül Õ volt. Bármikor kértem a véleményét (az eredeti cikkbõl terveztem beszámolót írni a honlapra), mindig perceken belül válaszolt, szinte éjjel-nappal izzott nála az internet ebben az idõben.

79

Számomra ezt a (mások számára is energiát adó, lelkesítõ) izzást szakította meg hirtelen halála, de remélem, az általa adott indíttatás sokunknak lesz elegendõ.

Dr. Molnár Erika

80

Amikor elõször találkoztam Varga Péterrel, már nyugdíjas volt. Akkor még nem ismertem munkásságát, szerepét a magyar egészségügyben. A Fresenius munkáját segítette szakmai tanácsaival. Több vidéki elõadásra mentünk együtt autóval. Sokat beszélgettünk változatos témákról, nem csak szakmai jellegûekrõl. Csendes, higgadt, bölcs stílusa magával ragadó volt. A jelentõs korkülönbség ellenére baráti, igen kollegiális eszmecserék voltak ezek. Több közös rendezvényen vettünk részt, ahol gyakran a technikai hátteret biztosítottam az elõadásokhoz. Abban az idõben még keretes diákat vetítettünk, klasszikus diavetítõvel. Pétert érdekelte a dia-készítés összes fogása, az elektronikus résztõl a fotózásig, minden. A számomra akkor idõs Tanár Úr meglepett rendkívüli szellemi frissességével, fogékonyságával. Ekkor nálunk még csak szárnyait próbálgatta a PowerPoint, a konkurens programokkal szemben még meglehetõsen ügyetlen is volt. Péter érezte, hogy ez a program a jövõ befutója. Élénken érdeklõdött, mit hogyan lehet kihozni a szoftverbõl. Innen kezdõdik a szorosabb barátságunk. Eleinte még én készítettem az elõadásokat, majd néhány hónap múlva belefogott, és maga írta meg ezeket. Ilyenkor esténként felhívott és közösen oldottuk meg a felmerülõ problémákat. Egyre ritkábban hívott, egyre bonyolultabb kérdéseket tett fel. Szépen lassan el is múltak az esti beszélgetések, pedig én nagyon élveztem. Ismét úgy adódott, hogy közös elõadásunk volt. Csodálkozva és kissé irigykedve néztem, hogy Péter prezentációja milyen jól sikerült. A végén mosolygó szemekkel, büszkén kérte véleményemet a prezentációról. A helyzet innét kissé változott, most már én kérdeztem Õt. Péter ezt meg ezt hogyan lehet megoldani a PowerPoint-ban? Munkatársaim és családom elõtt is sokat példálóztam Péterrel, hogy így kellene megõrizni szellemi frissességünket és az új iránti fogékonyságunkat idõsebb korunkra. Eljött az idõ arra, hogy Tanár Úr saját notebook-t szeretett volna magának. Kapcsolatunkból szinte természetesnek tûnt, hogy én segítsem ebben a döntésében. Hosszas személyes beszélgetések, 81

telefonok és e-mail-ek sorozata következett. Péter pontosan tudta mit vár el a számítógéptõl, mire szeretné használni és igyekezett a leginkább költség-hatékony konfigurációt vásárolni. Az internetet bújva, tájékozódva a lehetõségekrõl, egyre kompetensebb kérdéseket megfogalmazva jutottunk el a végsõ döntésig. Átadtunk a programokkal feltelített gépet Péternek. Már aznap este részletes e-mail várt – természetesen azóta is õrzõm ezt – az új gépe hatalmas teljesítményérõl és kényelmérõl. Lelkesedése maradandó élmény. Aztán jött az összeomlás. Egy hosszú, átinternetezett éjszaka során a vírusok szinte teljesen szétszedték a gépét. Természetesen az akkor félig kész könyvét is pusztulás fenyegette, mivel mentés nem volt errõl sem. A sürgõsségre való tekintettel vállalta, hogy leutazik hozzám, Szekszárdra, munkaidõben. Megnézte hol és hogyan rendelek. Látni lehetett Péteren a szakmánk iránti elkötelezettséget és a "szent alázatot". Bölcs, nyugodt és igen kollegiális véleménye szakmailag azóta is meghatározó maradt. A gépet – kollégámmal közösen – újraélesztve, egy kellemes ebéddel, szekszárdi vörösborok társaságában, búcsúztunk el egymástól. Azóta is hálás vagyok a vírusoknak ezért az emlékezetes napért. Péter haláláról Kálmán doktortól értesültem. Nekem nagyon váratlan volt és nagyon megrázott. Kapaszkodok azóta is a nem törölt telefonszámába, a megmaradt e-mail-jeibe, diasoraiba, könyveibe. Eltávozásával én is szegényebb lettem. Egy olyan barátot veszítettem el, akitõl emberileg és szakmailag is sokat tanultam.

Dr. Szijártó Tamás

82

1998 végén a Szt. Rókus Kórház Gasztroenterológiai Osztályán egy fiatal hölgyet próbáltunk meggyógyítani. Mesenteriális fibromatosis miatt rövidbél-szindrómássá vált. Mûtéte következtében reziduális vékonybél hossza 70 cm lett, valamint jobb oldali hemicolectomia történt. Ezt követõen észleltük, hogy élete végéig intermittáló parenteralis táplálásra lenne szüksége. Az irodalomban tájékozódva láttuk, hogy "Európa szerencsés felében" és Angliában, USA-ban az otthoni parenterális táplálás természetes fogalom. Magyarországon ez a fogalom csak szûk szakmai körben volt ismert. Felismerve ezt a súlyos hiányt, tájékozódást követõen a következõket gondoltam. Rövid-bél szindróma BNO kódjához kéne kapcsolni a parenterális táplálást az osztályos finanszírozás megteremtése érdekében. Másodszor: a minisztériumban a megfelelõ fõosztályvezetõ megkeresésével hivatalos úton kéne engedélyeztetni az otthoni parenterális táplálást. Ezt követõen hozzá lehetett volna rendelni az OEP finanszírozást és felépíteni egy otthon-ápolási szolgálat segítségével az országos hálózatot. Ekkor fordultam segítségért teljesen ismeretlenül a Tanár Úrhoz. Õ pontosan felismerte a vállalkozás lehetetlenségét. Ennek ellenére, amíg egészsége engedte, próbált szakmailag és emberileg, tekintélyével, tudásával és tapasztalatával segíteni. Ezt követõen az MMTT honlapján szerettük volna összeszedni az országban gondozott rövidbél-szindrómás betegeket. Tanár Úron kívül érdemi segítséget máshonnan nem kaptam. A Társaság kongresszusán elõadás keretében 83

összefoglaltam több éve a teendõket. Ebbõl érdemben alig valósult meg valami. A Tanár Úr halott. Vele halnak a rövidbél-szindrómás betegek is.

Dr. Sahin Péter

84

Marco Polo szerint: „Navigare necesse est”- hajózni kell-, Varga Péter Tanár Úr szerint pedig táplálni kell, táplálni szükséges, a táplálás a gyógyítás egyik kötelezõen választandó alternatívája. Utóbbi párhuzam jutott eszembe, amikor Kálmán fõorvos jelezte, könyvet állít össze a mindannyiunk által tisztelt Varga Péterrõl. Elsõ élményeim a Tanár Úr 1998-ban megjelent:”A kinikai táplálás elmélete és gyakorlata„ címû könyvének megjelenése elõtti idõre datálódnak. Egerben, az Unicornis nevû szálloda konferencia termében vetítette zöld háttér-alapú diáit és óriás betûkkel, tõle telhetõ hangos szavakkal tanított bennünket a mesterséges táplálás ABC-jére. Szamaránszky Júlia, az egri kórház Debrecenbõl pályázott fõorvosnõje volt a vendéglátónk, aki az Észak-kelet magyarországi szakcsoportülést szervezte. Az egri vár tövében húzódó, régi, gyönyörû klinker-téglából épült zsinagóga helyén létesült Unicornis messze szûkösnek bizonyult a nagyszámú hallgatóság befogadására, úgyhogy az utca felé is kinyitották a konferencia terem ajtaját és kisebbfajta városi rendezvénnyé alakultunk. Varga Tanár Úr okosabb és kevésbé okos kérdéseinkre készséggel válaszolt, véletlenül se éreztük, mennyire hiányos a tudásunk és az alapok nagyon mélyen hiányosak. Varga Péter lelkesített, toborzott, hírvivõket látott és remélt bennünk és mi lelkesedtünk. Sok év elteltével én ugyanígy lelkesedem és sok-sok tudatlansággal, pénzhiánnyal szállok szembe az õ szellemében. Köszönet érte neki. A tudatlanság nagyobb súlyt nyom a latba, mint a pénztelenség. Nem is tudjuk, mennyit ártunk, amikor nem táplálunk. A másik élményem keservesebb, de a vége jó. Nyelõcsõ resecalt és pancreas necrosisban szenvedõk jejunális táplálásának klinikumra és fehérjeanyagcserére, immunológiai statusra vonatkozó változásait mértem. Az elsõ „cikk kezdeményeim” pirossal történt cenzúrázását Varga Tanár Úr végezte. Keményen és vörösen fogott 85

a ceruzája, illetve a számítógép billentyûje. Közölte velem, hogy tényeket, terveket, eredményeket írjak le úgy, hogy abba ne lehessen belekötni. Másodsorban ne törjem a fejem szinonimákon, ez nem regény, nyugodtan ismételjem ugyanazt a szót, ha attól lesz mondanivalóm egyértelmû…stb. szóval minden „írói” ambíciómat elvette és katonás rendre próbált utasítani. Nehezen bírtam, volt, hogy egyszer sírtam, de javítottam útmutatásai szerint. Aztán összejött a Ph.D. Neki is köszönhetem. A táplálás ötlete és annak hatását mérni, mindenképpen az õ sugallata volt. Jó volt õt látni a magyar és az ESPEN rendezvényein, észrevenni, mekkora tisztelet övezi. Szinte nem is tud elõbb-utóbb másról beszélni, mint a táplálásról, no meg az Ausztráliában élõ fiáról, akivel net-kapcsolatban állt. Talán õ volt az elsõk egyike, aki kora ellenére a technika újdonságát lelkesen kihasználva napi nexust tudott teremteni fiával és ezt boldogan elmesélte. Remélem, megérem, hogy ne csak egy sebészeti és egy aneszteziológiai tantermi elõadás órán tanítsuk az orvostanhallgatókat táplálni. Ezt az õ emlékére és nevében is várom, táplálni kell.

Dr. Hallay Judit

86

Lassan négy éve annak, hogy csendesen eltávozott, de még most sem könnyû ezt felfogni, elhinni. Annyira közöttünk élt, annyira beleszõtte gondolatait a mindennapi életünkbe, tevékenységünkbe, gyógyító munkánkba. A hetvenes évek elején ismertem meg, véletlenül. Intenzív osztályos tevékenységem mellett mentõorvosként is dolgozva egy fiatal polytraumatizált, koponyasérült, eszméletlen motorost kísértem fel Dunaújvárosból Budapestre, idegsebészeti ellátásra. Abban az idõben nem volt általános sem a mentõorvosi kíséret, sem a szállítás közbeni ellátás, fõleg nem a lélegeztetés. Intubálva, ballonnal lélegeztetve értünk fel a „Koltói”-ba, s ott az Intenzíven kötöttünk ki, mert az Ambulancián nem tudták átvenni a beteget. Ott Varga Péter fogadott bennünket, s elismerõ szavak kíséretében vette át a beteget. Nyugodt, csendes, de határozott hangon rendelkezett a további teendõkrõl. Ez a momentum adta meg a késõbb, fokozatosan erõsödõ, kölcsönös szimpátiánk kezdetét. Dicsérõ szavain felbuzdulva tevékenységünkbõl rendszert kezdtünk csinálni, s gyakran fordultunk hozzá tanácsért, kértünk segítséget a beteg elhelyezéséhez, további szakellátásához. Átvételkor mindig volt ideje egy rövidebb-hosszabb beszélgetésre. Gyakran behívott a szobájába, s ott folytattuk a beszélgetést a fotel karfáján, vagy egy könyvkupacon ülve – mert ott minden talpalatnyi hely tele volt könyvvel, folyóirattal, feljegyzéssel. Ez mindig baráti beszélgetés volt, s ezzel oltotta belénk az intenzív ellátás alapjait. Már akkor volumenpótlásról, folyadékterápiáról beszélt. Ha valamit másként gondolt - azt mindig jól csomagolta, de határozottan a tudtunkra adta úgy, hogy véletlenül se legyen bántó éle. Ebben utánozhatatlan volt. Azokban az években kezdett kialakulni a tartós intubáció, a tartós gépi lélegeztetés. Akkor jelentek meg a vidéki kórházakban is az elsõ lélegeztetõ gépek. Forradalmi változás következett be a mellkas-

87

sérültek ellátásában, s ebben neki akkor úttörõ szerepe volt. „Szerencsés” helyzetben volt: sok ilyen beteget kapott, kitûnõ, nagy gyakorlatú mellkas-sebészekkel dolgozott együtt, s elsõk között kapott az országban mindig egyre jobb lélegeztetõ-gépeket. Tapasztalatait, frissen szerzett irodalmi információit mindig megosztotta velünk. Pár éves külszolgálatom alatt kapcsolatunk megszakadt. Hazatérve Budapestre kerültem, s akkor ismét gyakrabban tudtunk találkozni. Ekkor fordult teljes odaadással az intenzív ellátás addigi (s nyugodtan mondhatjuk most is) mostoha-gyermekéhez, a kritikus állapotú betegek korai, mesterséges táplálásához. Eretnek tanokat hirdetett. Kevesen hittek neki, még kevesebben értették meg. Akkoriban a frissen operált gyomor és bélmûtétes betegnek minden posztoperatív szövõdményét a korai táplálás rovására írták. Kitartóan küzdött az igazáért. Egymás után hozta a különbözõ szakmai indoklásokat, cikkeket, elõadásokat, s maga is fáradhatatlanul érvelt. Lendülete magával ragadott bennünket is. Beléptünk a késõbb megalakított Mesterséges Táplálási Társaságba, s rendezvényein rendszeresen részt vettünk. Minden ülésen tudott valami újat mondani, mindig adott valami támpontot az ellenkezõkkel való vitákhoz. Nem tudományos ülések voltak ezek, hanem inkább baráti találkozók, beszélgetések. Nyugdíjba vonulása után, feladva pesti lakását Kiskunlacházára, falusi magányba költözött. Barátságunk ekkor még szorosabb lett: gyakran meglátogattuk itt a családommal együtt. Gyakran utaztunk együtt a pesti ülésekre. Ekkor sikerült rávennem a számítógéppel való barátkozásra is. Ennek fortélyait nagyon gyorsan elsajátította. Könnyû volt neki: nem volt neki idegen az angol, szinte egész nap írt, olvasott, dolgozott. A szövegszerkesztõ elõnyeit gyorsan felismerve, polcra került a régi írógépe.

88

Eleinte hitetlenkedve szabadkozott az e-mail használatától – jobban bízott a postában. Persze akkoriban partnere sem nagyon volt ehhez. Aztán egyszer nagy boldogan mesélte, hogy levelet váltott a fiával, Ausztráliából. No, attól kezdve meglódult. Igen kiterjedt levelezést folytatott. Megnyílt számára az azonnal elérhetõ külföldi irodalom, az azonnali levélváltás lehetõsége. Aztán a gyorsabb kapcsolatnak köszönhetõen rákapott az internet-használatra is, majd boldogan mesélte, hogy internet-telefonon beszélt a fiával is. Ha elakadt, gyakran felhívott, elmondta a gondját, s együtt próbáltunk megoldást találni az akkoriban még nem ritka informatikai problémákra. Többször elküldte a cikkeit, egy-egy érdekesebb szakmai hírt is. Nagyon szerényen élt. Igyekezett mindent kihasználni, minden beszerzést nagyon átgondolt. Egy kis álomvilágot varázsolt a faluszéli tanyából, tóval, híddal, kacsákkal, s két kedvenc kutyájával, „akiknek” minden szabad volt, vele együtt laktak a szobában. Falusi nyugalmát csak az egyre gyakrabban jelentkezõ ritmus-zavarai zavarták meg. Fizikai terhelhetõsége szemmel láthatóan, rohamosan csökkent. Elmesélte kálváriáját a belgyógyászokkal, kardiológusokkal. Személyes kapcsolatai révén igyekezett a legjobb hírû intézeteket felkeresni, de sehol sem tudták a gondját számára is elfogadható módon megoldani. Ezekrõl e-mailekben rendszeresen beszámolt, érdekes furcsa-fanyar humorával fûszerezve. A végén már sajnálni kezdte a kardiológusát, hogy szegény bármit tesz, az õ szíve nem tudja mi az illem, továbbra is rendetlenkedik. Ekkor kért meg, hogy adjak tanácsot, mit tegyen, hová menjen? Szerencsére sikerült megoldást találni. Másik intézetben elvégzett kétszeri katheterezés, stentbeültetés után panaszai gyakorlatilag megszûntek. Ekkor szinte naponta leveleztünk. Amit nem akart másnak elmondani egyéni véleményével fûszerezve megírta. Még ennyi év távlatából is a hideg futkos a hátamon, amikor olvasgatom a prosztata-mûtét körüli tanácstalanságot, a rendetlenkedõ INR-t.

89

Közben távolabb kerültem Pesttõl, ritkábban volt alkalmunk a személyes találkozásra, inkább leveleztünk, telefonon beszélgettünk. Igen megtisztelõ volt számomra, hogy megosztotta velem legbelsõbb gondjait is. Többször kérte a véleményemet, tanácsomat a „hogyan tovább”-hoz. Nem volt könnyû ebben a helyzetben egy olyannak tanácsot adni, akinek a kisujjában volt a szakma minden csínja-bínja, s a saját életérõl volt szó. Igyekeztem kitérni, általánosságokat javasolni, de nem hagyta magát. Többször feltette a kérdést egyenesen: Te mit tennél a helyemben? Az elsõ mûtét és pulmonalis embólia után meglátogattam. Láthatóan nagyon szenvedett. Nem a fizikai fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy továbbra is dagad a lába, a szíve ismét rendetlenkedni kezdett. Tökéletesen tisztában volt az állapotával, a kilátásaival. Nem volt egységes állásfoglalás a thrombózis/vérzés-védelem kérdésében sem, s ez láthatóan nagyon idegesítette. Elmesélte az „éber-respirator”-élményeit, amit horrorként élt meg. Legborzasztóbbnak a kiszolgáltatottságot emlegette, ami betegségének minden lépésénél jelen volt, végigkísérte és rendkívül szenvedett tõle. Mondta, hogy az volt a legborzasztóbb, hogy látod, tudod, hogy mi történik körülötted, s közben a kisujjadat sem tudod megmozdítani, sem megszólalni. „No, többet ilyen nem lesz, velem ezt még egyszer nem csinálják” – mondta akkor nagyon magabiztosan, „én aláírtam nekik”. Ezt nem hittem, hogy komolyan gondolja, nem is foglalkozott vele tovább. Utólag derült ki, hogy akkor már tényleg aláírta az elutasítást…, nem viccelt. Nagyon beteg volt, mégis megdöbbentett a viszonylag hirtelen halálhíre. Annyiszor volt már rosszul, annyiszor sikerült mindig kihúzni a kátyúból, rendezni az állapotát, hogy azt reméltük, hogy ez csak egy átmeneti állapot, meg fog oldódni.

90

Tévedtünk. Csendesen, de komolyan, megfontoltan itt hagyott bennünket mindenféle intenzív ellátással, vérzéssel, respiratorral együtt. Emléke, tanítása azonban megmarad, s mi még boldogok és büszkék lehetünk, hogy személyesen hallhattuk a szavait, érezhettük a tanításának, szakmai hitvallásának lényegét.

Dr. Szalay László

91

A

bécsi Európai Mesterséges Táplálási Kongresszuson találkoztam elõször Varga Péter tanár úrral. Kellemes emlék marad számomra Varga Péter doktor akkori embersége, és a késõbbiekben megtapasztalt kollegiális viselkedését, tudományos érdeklõdését, és a nagy kihívásokkal szemben tanúsított következetes, mégis megfontolt viselkedését pedig azóta is követésre méltónak tartom. Abban az évben hatodik esztendeje voltam gyermekgyógyász szakorvos, és másfél éve próbáltam a tudomány közelébe férkõzni, mint aspiráns, az akkori SOTE Kórélettani Intézetében. Néhány hazai kongresszuson már vettem részt addigra, egyszer–egyszer saját munkával is, de a Lajtán túli kongresszuson való részvételrõl, azt gondoltam, amit a csigamama az út túloldalára vágyakozó gyermekének mond: ahhoz oda kell születni. Néhány kiváltságos kolléga elbeszélésébõl tudtam, hogy ezek a kongresszusok szakmailag is nagyon hasznosak lehetnek, ha megfelelõ témájú kongresszust választunk, hogy itt akár kapcsolatépítésre is nyílhat lehetõség, csak azt nem tudtam, hogy a részvételi díjhoz hogyan lehetne valutát szerezni, a többi költségrõl nem is beszélve. Akkor váratlanul megtörtént amit addig csak magamnak fogalmaztam meg. Aspiráns vezetõm és máig tudományos mentorom Szollár professzor úr felajánlotta, hogy helyette vegyek részt ezen a kongresszuson, mivel úgy ítéli meg a kongresszus témája leginkább az én érdeklõdésemre tarthat számot. Az elutazás elõtt annyit tudtam, hogy az útiköltségen kívül egyebet azért nem kell fizetni, mert Varga tanár úr, mint a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság elnöke lehetõséget kapott arra, hogy a szerényebb lehetõséggel rendelkezõ magyar orvosok közül is egy kis csoport részt vehessen ezen az eseményen. A meghívás elõzõleg mentoromnak szólt, de nagyon jól esett, hogy az elmondás szerint Varga tanár úr örömmel vette, hogy fiatal orvos csatlakozik személyemben a csoporthoz.

92

A kongresszuson úgy éreztem ez az a tudományos közeg, amely azzal foglalkozik ami engem is érdekel, a párhuzamos szekcióülések közül alig tudtam választani. Ha egy mód van rá, azóta is rendszeresen látogatom az üléseit. Varga Péterrel a kongresszus helyszínén találkoztam. Azt hittem, az a viselkedési etalon egy nemzetközi kongresszuson, egy magára valamit is adó szaktekintély számára, mint amit addig itthon tapasztaltam. Tévedtem. Varga tanár úr nem tartott maga körül „önkéntes, lelkes” holdudvart. Nem szólt minden szekcióülésen hozzá valami igen fontosat, ami az utóbbi idõben az õ munkáját és a szóban lévõ téma rendkívül szoros kapcsolatát lenne hivatva bizonyítani. Ha szólt, mindig higgadtan tette, amit mondott annak súlya volt. Ezt nem a körülötte lévõ lelkes holdudvar mondogatta, hanem én gondolom így. Nem kereste senki kegyét és nem fecsegett fontosnak látszó személyekkel üresen és rendkívül udvariasan. Számomra meglepõ volt, hogy a hozzám intézett kérdésekre adott válasz tényleg érdekelte, hogy a munkámmal kapcsolatban kérdezett, és akár két nap múlva is visszatért rá, mert úgy gondolta addigra tudott érdemben szólni. Tudott lelkesíteni, és tudott tanácsot adni, de nem úgy tette, hogy ez kényelmetlen, vagy nyûg lett volna. Szívesen segített, lehetett kérdezni tõle, anélkül, hogy a késõbbi idõkben erre bármikor emlékeztetett volna. Csak tudományos munkáján és tudományos közéleti fórumokon keresztül ismertem, mégis pontosan tudtam, hogy mint orvosra is bármikor bárki rábízhatja magát. Mint barátról, mint társról csak elbeszélésekbõl halottam róla igen irigylésre méltó dolgokat. Számomra EMBER, igaz kolléga és követendõ tudományos munkás volt.

Dr. Tomsits Erika 93

Személyes kapcsolatom Dr. Varga Péterrel valamikor 1969. derekán indult, amikor fõnököm Dr. Jakab Tivadar visszatérve az Egészségügyi Minisztériumból engem, jelölt egy WHO egy éves ösztöndíjra Dániába. A gyors döntést a kényszer szülte, mert valaki nem mehetett el és a miniszterhelyettest pedig szorította a WHO által megszabott határidõ. Kissé megrémültem a 11 hónapig tartó távollét lehetõségén, de nagyon büszke is voltam, hogy engem választott a fõnököm. Keresni kezdtem, hogy kik azok a kollégák, akik már voltak Magyarországról ezen a tanfolyamon. Varga Pétert említették, aki a közelmúltban járt Dániában és sikeresen letette a WHO tanfolyam záróvizsgáját. Felhívtam, nagyon kedvesen fogadott a lakásán, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, még arra is felhívta a figyelmet, hogy hasznos lenne néhány szót megtanulni dánul, mivel a kórházi gyakorlatok során dán betegeket fogok altatni. Természetes volt, hogy amikor én is elvégeztem a tanfolyamot, és hazatértem, ismét megkerestem Varga Pétert már a Traumatológiai Intézetben, hogy beszámoljak élményeimrõl. Sok közös dániai élmény kötött össze bennünket, mivel hosszabb gyakorlati idõt én is abban a kórházban töltöttem Dr. Björn Ibsen professzor vezetése alatt, ahol õ is dolgozott. Varga Péter „danish trainist” volt, aki dolgozott a kórházban és nem a WHO fedezte a költségeit, így maga fizette a taníttatását. 1978-ban ismét keresztezõdtek útjaink. Az Országos Traumatológiai Intézetet átköltöztették a Semmelweis Egyetem II. sz. Sebészeti Klinikájának Baross utcai épületébe és a klinikát kettéosztották, egy részét a Szent János Kórházba és a nagyob94

bik részét a Szent István Kórházba telepítették. A klinikai osztályom átépítése 1974-ben fejezõdött be és alig hogy megmelegedtünk, máris átadhattam az osztályomat a beköltözött traumatológiának és ezután a 12 ágyas, akkor modern osztálynak számító egységet már Varga Péter vezette, de átvette az aneszteziológia irányítását is, mert Dr. Molnár Edit fõorvos nyugállományba vonult. 1981-ben újabb közös programunk volt. Egy angliai ösztöndíj pályázatomat az akkori egészségügyi miniszter hollandiai ösztöndíjra változtatta. Nem voltam elégedett, mert semmilyen kapcsolatom nem volt Hollandiában. Akkor már dolgozni kezdtem a kandidátusi értekezésemen, és kilátástalannak láttam a helyzetet, hogy a mesterséges táplálás terén klinikai munkára alkalmas lehetõséget találjak. Megérkezésem után Hollandiában is a minisztériumba kellett mennem – amely tulajdonképpen csak egy fõosztály volt – a szükséges dokumentációt átvenni. Miután kifejtettem a tanulmányi programommal kapcsolatos negatív véleményemet, az ügyintézõ hölgy közölte, biztos nem lesz olyan rossz dolgom az Erasmus Egyetemen Rotterdamban, mivel egy magyar kolléga Dr. Varga Péter már ott van, aki talán kikémlelte a lehetõségeket és segítségemre lehet. Erdman professzor irodájában tényleg Varga Péter fogadott, aki néhány napja érkezett Amsterdamból és már tájékozódott a rotterdami helyzetrõl. Szomorúan mondta, hogy ott bizony nincs interdisciplináris intenzív osztály, hanem egy sebész-belgyógyász-intenzivista vezeti a jobbára sebészeti betegeket gyógyító intenzív osztályt. A lélegeztetett nem-sebészeti betegek pedig a pulmonológián létesített intenzív osztályon voltak. Az aneszteziológusoknak semmi közük nem volt az intenzív betegellátáshoz. 95

A közösen eltöltött egy hét alatt bejártuk a Dijzigt Kórházat, és esténként a nõvérszállón – mert ott voltunk elszállásolva nagyon kényelmes, egyszerû viszonyok között – arról beszélgettünk, hogy milyen élményeket szerzett az egy hónapos hollandiai tanulmányútja alatt. Tanácsot kértem, hogy szakmai elképzeléseimet, hogy lehetne megvalósítani a rotterdami körülmények között. Egyértelmû volt, hogy a sebészeti intenzív osztály állt mindkettõnk érdeklõdési köréhez legközelebb, de javasolta, hogy Dr. Bruining fõorvost kellene meggyõzni, hogy adjon lehetõséget a mesterséges táplálással kapcsolatos téma tanulmányozására. Bruining Dr. nagyon zárkózott volt, eleinte elutasító, viszont Erdman professzor segítõkész. Mindkettõnk számára lehetõséget adott az egyetemi könyvtár szabad használatára és az Aneszteziológiai Osztály számlájára fénymásolatokat készíthettünk a kigyûjtött közleményekrõl. Péter megérzése az intenzív osztállyal kapcsolatban bevált, Bruining dr. munkatársai közé fogadott és szeptikus betegeken indirekt kalorimetriás méréseket sikerült végeznünk. Péter hazautazása elõtt apró ajándékokat vett a családtagjainak. Én is megragadtam az alkalmat, hogy síkötéseket küldjek haza vele gyermekeimnek, mert abban az idõben otthon még ez nem volt kapható. Hazatérése majdnem tragikus lett, mert a Prágában is megálló repülõgép a repülõtérhez közeli gabonaföldön landolt. Szerencsére nem gyulladt ki, így az utasok a nagy ijedtségen kívül nem sérültek. Errõl levélben számolt be. A hollandiai tanulmányutam más szempontból is meghatározó volt a késõbbi közös kapcsolatunkban. Egy hónapos 96

tartózkodás után egy baráti beszélgetésbõl kiindulva meghívtak a Nijmegeni Katolikus Egyetemre elõadni a mesterséges táplálásról. 1981-ben Maastrichtban tartotta az Európai Mesterséges Táplálási Társaság (ESPEN) kongresszusát és Westdorp dr. volt a kongresszus elnöke. Bizonyára hallhatták az elõadásomat a maastrichti kollégák, mert röviddel ezután meghívást kaptam a Maastrichti Egyetemre néhány napos hospitálásra, mely azzal végzõdött, hogy meghívtak az ESPEN tagjai sorába. 1983-ban tagságom hivatalosan is elintézõdött és Eric Vinnars, aki az ESPEN elnöke volt, tõlem barátjáról Varga Dr-ról érdeklõdött. Ismerte Varga Péter érdeklõdését a táplálásterápia iránt, hiszen az 1964. év áprilisában Varga Péter által rendezett interdisciplináris mesterséges táplálási fórumon az Országos Traumatológiai Intézetben Wretlind és Vinnars professzorok is részvettek Budapesten. Az 1983-ban Brüsszelben rendezett kongresszuson az ESPEN vezetõsége komolyan érdeklõdött a magyarországi viszonyok és a táplálásterápia helyzete iránt. Kifejezték óhajukat, hogy Varga Pétert is a társaság tagjai között szeretnék látni. Hazaérkezve felkerestem Varga Pétert és elmeséltem az ESPEN-nel történt kapcsolatfelvételt. Ezek után természetes volt, hogy magunk köré gyûjtöttünk néhány lelkes kollégát és 1984-ben a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság szekciójaként megalakult a Mesterséges Táplálási Szekció, melynek elnöke Varga Péter volt és én voltam a fõtitkár. A hazai tudományos érdeklõdés elõterébe került az újonnan alakult Szekció és az elsõ sikeres hazai rendezvényünkön már külföldi elõadó is szerepelt, az akkori 97

NDK-ból Hartig professzor személyében, aki a „KeletNémet” Mesterséges Táplálási Társaság elnöke volt. Hartig professzor Oberwiesenthalban évente kísérletes sebészeti tudományos konferenciát tartott, ahova Magyarországról is meghívta az érdeklõdõket. Lipcsében a Szent György Kórházban nemzetközileg is elismert állatkísérletes munka folyt, és publikációkat közöltek az állatokon végzett mesterséges táplálásról. Egy ilyen konferenciára kaptunk meghívást, Varga Péterrel 1985 tavaszán. Az állatkísérletes munkák mellett, klinikai betegbemutatás is volt a konferencián. A konferenciát értékelve arra a meggyõzõdésre jutottunk, hogy itthon is hasonló tudományos rendezvényeket kellene szerveznünk. Rettenetes ködben utaztunk haza, ezért megálltunk egy napra Prágában, ahol a konferencián megismert Pachl dr. vendégei voltunk és megtekinthettük Prága egyik legnagyobb kórházának intenzív osztályát és talán a közös cseh szakmai kapcsolataink ebbõl a látogatásból származnak. 1985 nyarán amerikai vendégtanári meghívás miatt lemondtam a Szekció fõtitkári megbízatásról. Az ESPEN vezetõségi tagságot ideiglenesen Varga Péternek adtam át, és az 1985-os müncheni ESPEN kongresszuson már õ képviselte Magyarországot. 1986-ban volt az ASPEN az amerikai társaság kongresszusa Dallasban, én is részvettem a kongresszuson és találkoztam az ESPEN hivatalos küldöttségével, akik beszámoltak az európai kongresszusról. Megemlítették az új magyar Council member-t Varga Pétert, aki rendkívüli aktivitással mutatkozott be az európai társasági pozíciójában. A következõ párizsi kongresszuson már együtt kapacitáltuk Zadak Dr.-t a Csehszlovák Mesterséges Táplálási Társaság 98

megalapítására. A Csehszlovák Társaság 1989-ben csatlakozott az ESPEN-hez és ebben Varga Péter személye is komoly szerepet játszott. A késõbb függetlenné vált Cseh Mesterséges Táplálási Társaság Varga Pétert tiszteleti tagjává választotta. Lengyelországban már mûködött ilyen intézmény Szczigiel professzor irányítása alatt. 1990-ben a Magyar Mesterséges Táplálási Társaság megalapítása és a kiválás a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaságból szakmai és gazdasági megfontolások miatt elkerülhetetlen volt. Varga Péter mindezt aránylag zökkenõmentesen keresztülvitte, némi anyagi huza-vona árán, mint a MAITT vezetõségi tagja és nagytekintélyû ember. Az új társaság új vezetõséget választott. Egyre inkább a Társaság interdisciplináris jellege kezdett kibontakozni, létszáma gyarapodott és az évenkénti kongresszust Seregélyesen tartottuk. Mindez Varga Péter személyének és a Társaság nagyon aktív elnökségének volt köszönhetõ. Szinte évente új külföldi tiszteleti tagot választott a Társaság vezetõsége, ami Varga Péter kapcsolatainak és ambíciójának volt a bizonyítéka. Ez a sikersorozat az 1993-ban Budapesten megrendezett ESPEN kongresszusban tetõzött, amikor Varga Péter maximális nemzetközi elismertségnek örvendett, mint a kongresszus elnöke. Személyes kapcsolatunk a továbbiakban elszürkült, adminisztratív eszmecserékre korlátozódott a vezetõségi üléseken. Aktivitása viszont töretlen volt, oktatóprogramot készített, könyveket írt, amelyek szakmai sikereket arattak. Sokáig kézben tartotta a társasági honlap szerkesztését, megújítását. 99

Nemzetközi levelezésbe kezdett a parenterális táplálás védelmében. Egészségügyi bajairól, csak ismerõsöktõl értesültem. A MAITT egri kongresszusán tisztelettel búcsúztunk személyétõl, aki a magyar klinikai táplálás kialakítását és fejlesztését mindig szívügyének tekintette.

Dr. Dárdai Ernõ

100

Varga Péterrel a kapcsolatom akkor kezdõdött, amikor frissen végzett belgyógyászként a Tétényi úti Kórház Dr. Oszvald Péter vezette Intenzív osztályára kerülve, készülvén a megváltozott feladatra, két hétre elmehettem a Traumatológiai Intézetbe, az Intenzív osztályra. Miután ez majd 30 éve volt, csak benyomásaim maradtak. A szelíd, de megkérdõjelezhetetlen tekintély, a nekem akkor sokszor riasztóan súlyos betegek körüli határozott beavatkozások sora, a jól mûködõ rendszer tett mély benyomást rám. Jól emlékszem egy esetre, amikor a Tétényibe, konzíliumba hívtuk Varga Pétert egy igen problémás beteghez. Meghallgatva a referálást és megvizsgálva a beteget, a legkisebb szemrehányás nélkül ismertette velünk a „meleg shock” tünetegyüttesét és javasolta a teendõket (ha jól emlékszem reoperációt is) ami a beteg gyógyulásához vezetett. Mindez a 80-as évek elején, amikor még a MOFról, mediátorokról bizony semmit sem tudtunk. A 90-es évek elején az akkor induló Péterfy Intenzív Osztályon felkértük az éppen akkor nyugdíjba vonuló Tanár Urat, hogy segítsen nekünk rendszeres konzíliumaival. Dr. Tamási Péter, az osztályvezetõ fõorvos és a teljes orvosi gárda számára nem csak megtiszteltetés volt, hogy Õ elfogadta és örömmel vállalta a felkérést, de bizony minden alkalommal vizsga is volt számunkra a vizit. Szerény de határozott módján mutatott rá – sokszor kérdés formájában – a hiányosságokra, hibákra. Rengeteget tanultuk Tõle. Lelkiismeretessége, kitartása, szakmai igényessége példát adott sokunknak. Nemegyszer este, hétvégén betelefonált, ha kértük bejött, hogy újraértékelje a beteg helyzetét. Soha nem éreztette a korbeli, vagy tudásbeli különbséget, inkább – a maga ironikus módján – saját korát, esetleges hiányosságait szapulta. Egy területen volt hajthatatlan és könyörtelen, amikor a magyar szakmai közéletben, vagy igazságügyi szakértõi tevékenysége során szakmai igénytelenséget, nemtörõdömséget, inkollegialitást 101

látott, hallott, tapasztalt. Ilyenkor valóban felháborodott. Nem tudta megemészteni a negligenciát, valóban „felhúzta magát”. 1995 után – miután a Fresenius cég munkatársa lettem – sikerült megnyernem Õt konzultánsnak a volumenterápia és a klinikai táplálás területére. Azt kell mondanom, hogy szinte mindent Tõle tanultam meg. Évek hosszú során láthattam, hogy a „Fresenius délutánok”, majd a Fresenius szimpóziumok állandó elõadójaként a sokadik rendezvényre is úgy készült, mint az elsõre. Nagyon foglalkoztatta, hogy a hallgatók számára érthetõ-e a mondandó, valóban jót, s jól ad-e elõ. Töprengett, gondolkodott, változtatta és folyamatosan aktualizálta mondandóját. Nagy örömöt és sok – sokszor éjszakákon át tartó – bosszúságot okozott számára a komputerrel való viaskodás, melyet ugyanúgy, mint a szakmai továbbképzést, sohasem adott fel. Végigkísérhettem – egy esetben részszerzõje is lehettem – könyvei születésének. Etikai imperatívusznak érezte, hogy tudását továbbadja a folyadékterápia és a mesterséges táplálás területén. Átlátta és megérezte a kor tudományos kihívásait és megpróbált választ adni ezekre a kérdésekre, szintetizálva mindazt, ami a gyakorló orvos szempontjából fontos. Félelmetes irodalmi tájékozottsága és gyakorlati tudása, kiváló memóriája csak egyre szerényebbé tette. Néhány külföldi és sok hazai közös autóutunk kapcsán, mindenre sor került a beszélgetések alatt. Életfelfogása, családja és kutyái iránti rajongása, szakmai élete, emberi kiállása egy jelentõs egyéniség, egy igaz ember, számomra elmúlhatatlan képét formázza Ha most olvashatná ezt az összefoglalót hevesen utasítaná el a dicsérõ szavakat. Aztán holnap reggel megszólalna a telefon egy szakmai kérdésrõl beszélve: Pistám, nem akarlak fenntartani de…. Nagyon hiányzol Péter! .

Dr. Kálmán István 102

Képek

Egy fiatalkori kép

1975. Ausztria Osztrák-Magyar Aneszteziológus találkozó

1984-ben az Intézetben

1986. Genf Koronária-tágítás után

1987. Traumatológiai Intézet

Cegléd elõadás elõtt

1989. szeptember, Helsinki

1989. október 20. MMTT kongresszuson Gellért szálló

1989. Az osztály dolgozóival

1990. október 20. Seregélyes

1997. március 1.

1998. június MAITT kongresszus Siófok

Széll Kálmánnal és Makláry Elekkel

Fresenius Kabi Táplálási Akadémia 2003. november

Beszélgetés közben

Újhelyi Enikõvel a Szt. László Kórház Gyermekintenzív Osztályának 5 éves évfordulóján

Családi körben

Családi program

2002. Az utolsó felvétel