DR. M. SCOTT PECK A járatlan út. A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája PARK KÖNYVKIADÓ

DR. M. SCOTT PECK

A járatlan út A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája

PARK KÖNYVKIADÓ

Bevezetés

5.

kiadás

Szöveg © M. Scott Peck, M. D., 1978 Illusztráció © 1997 Barka Ferenc Hungarian translation © 1990 Láng Kiadó ISSN 0865 0705 Magyar kiadás © 1997, 1999, 2001, 2004, 2006 Park Könyvkiadó, Budapest Műszaki szerkesztő: Szabados Erzsébet Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 260961 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Printed in Hungary

E könyv gondolatai klinikus gyakorlatomból fakadnak, annak megfigyeléséből, ahogyan betegeim nap mint nap a szellemi érettség mind magasabb szintjének elérésére vagy elkerülésére törekedtek. Következésképpen a könyv sok valós esettanulmányból tartalmaz részleteket. Mivel a pszichiátriai gyakorlatnak lényeges eleme a titoktartás, megváltoztattam a neveket és mindazokat a sajátosságokat, melyek révén betegeim anonimitása veszélybe kerülhetne, de - természetesen - megőriztem az esetek lényegét. Az esettanulmányok tömörsége azonban tévképzeteket kelthet. A pszichoterápia többnyire lassú folyamat, s mivel szükségképpen a kórlefolyás fontosabb mozzanataira összpontosítottam, az olvasóban kialakulhat az a téves benyomás, hogy a leírt folyamat a valóságban drámai volt és világos. A folyamat persze drámai volt, és végül a világosság is elérhető, de a könyv olvasmányosságának érdekében az esettanulmányokból kihagytam a zavartság és a frusztráltság hosszú időszakait, amelyek a legtöbb terápiás folyamatot jellemzik. Mint pszichiáter fontosnak tartom két érvényesített alapelv megemlítését. Egyfelől nem teszek különbséget elme és lélek között, s így nem teszek különbséget elmebeli (mentális) és lelki fejlődés között sem. A kettő egy és ugyanaz. A másik elv úgy fogalmazható meg, hogy a folyamat nehéz, összetett és egy életen át tart. Ha a pszichoterápia lényegi, oki segítséget kíván nyújtani, nem lehet sem gyors, sem egyszerű. 5

Jómagam egyetlen pszichiátriai vagy pszichoterápiái iskolához sem tartozom, nem vagyok Freud, Jung vagy Adler elvakult híve, amiként fanatikus behaviorista vagy gestalista sem vagyok. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen, önmagában üdvözítő válasz a pszichiátria kérdéseire. Úgy vélem, hogy a rövid lefolyású terápiák gyakran lehetnek hasznosak, és felesleges elvből elutasítani őket, de vitathatatlan, hogy az efféle kezelés óhatatlanul megmarad a tüneti szinten. A szellemi fejlődés útja igen hosszú. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a betegeimnek, akik abban a kitüntetésben részesítettek, hogy jó darabig elkísérhettem őket útjukon. Mivel útjuk az enyémmé is vált, s amit itt bemutatok, annak jó részét együtt tanultuk. Köszönetet szeretnék mondani számos tanáromnak és kollégámnak is. Mindenekelőtt feleségemnek, Lilynek. Olyannyira adakozó volt ugyanis mint feleség, szülő, pszichoterapeuta és mint személyiség, hogy az ő bölcsességét nehéz különválasztanom a magamétól.

Problémák és fájdalom Az élet nehéz. Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike.* Mégpedig azért, mert ha valóban beláttuk, akkor már felül is emelkedtünk rajta. Amikor valóban értjük - fölfogjuk és elfogadjuk - , hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni. Mert amint elfogadjuk, az a tény, hogy nehéz, nem számít többé. Az élet nehéz voltának igazságát a legtöbb ember nem látja át teljes mértékben. Többé-kevésbé állandó jelleggel sopánkodnak az emberek, halkan vagy fennhangon panaszolják föl terheiket és gondjaikat, mintha kirínának az élet egyébként könnyű hátteréből, vagy abból az életből, amely ha nem könnyű is, mindenesetre méltányos volna, ha az lenne. Halkan vagy fennhangon hirdetik hitüket, mely szerint nehézségeik egy megkülönböztetett nyavalya, ámely csak őket sújtja vagy családjukat, törzsüket, osztályukat, fajtájukat vagy akár fajukat, de senki mást. Tudom, hogy így panaszkodnak, mert én is így éreztem egykor. Az élet problémák láncolata. Megoldani akarjuk őket vagy sopánkodni fölöttük? Képessé akarjuk-e tenni gyermekeinket e problémák megoldására? Az önfegyelem az a szerszámkészlet, amelynek segítségével megoldhatjuk az élet alapvető problémáit. Enélktil mit sem oldhatunk meg. Részleges önfegyelemmel gondjainkat is csak részlegesen oldhatjuk meg, teljes önfegyelemmel viszont gondjaink összességét. Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. A gondok, természetük szerint, kelthetnek csalódást, gyászt, szomorúságot vagy magányérzetet, bűntudatot, megbánást, haragot, félelmet vagy szorongást, gyötrődést vagy kétségbeesést. Ezek az érzelmi állapotok kellemetlenek, gyakran roppant kellemetlenek, gyakran fölérnek a fizikai fájdalommal, néha a fizikai fájdalom legrosszabb fajtái*I3uddha „Négy Igazsága" közül ez az első: „Az élet szenvedés."

9

val is. Végül is pontosan e fájdalom miatt nevezzük problémának azokat az eseményeket vagy konfliktusokat, amelyek a fájdalmat kiváltották. S miután az élet problémák véghetetlen sorozata, mindig nehéz marad, s éppúgy tele lesz fájdalommal, mint örömmel. Mégis, éppen a gondok fölismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülönítjük a sikert és a kudarcot. Gondjaink miatt van szükségünk bátorságra és bölcsességre, sőt gondjaink tesznek minket bátrakká és bölcsekké. Végső soron ezek felelősek lelki fejlődésünkért. A szellemi fejlődés elősegítése érdekében tesszük próbára a problémamegoldás emberi képességét, mint ahogyan az iskolában is tudatosan megteremtett problémák megoldásával fejlődik a gyerekek elméje. Benjamin Franklin mondta: „Ami fáj, az nevel." Ez az oka annak, hogy a bölcs emberek megtanulják, hogy a problémáktól nem rettegni kell, ellenkezőleg, örömmel kell fogadni őket, amiként a járulékos fájdalmat is. Legtöbbünkből azonban hiányzik a bölcsességnek ez a mértéke. Mivel tartunk a fájdalomtól, különböző mértékben ugyan, de egyként azon vagyunk, hogy elkerüljük a problémákat. Halogatjuk megoldásukat, abban a reményben, hogy majd csak elmúlnak. Nem veszünk róluk tudomást, elfelejtjük őket, vagy úgy teszünk, mint ha nem is léteznének. Talán még gyógyszereket is segítségül hívunk a problémák elnyomására, úgy gondolván, hogy ha magát a fájdalmat csillapítjuk, a probléma is enyhül. Megpróbáljuk kikerülni őket, ahelyett hogy szemtől szembe állnánk velük. Megpróbálunk elmenekülni, nehogy végig kelljen szenvedni őket. Az emberi ideg- és elmemegbetegedések elsőrendű oka éppen a problémák és a szenvedés elkerülésére való hajlam. Mivel ez a hajlam bizonyos mértékig mindannyiunkban jelen van, megfelelő mértékben mindannyian betegek is vagyunk: egyetlen ember elméje sem maradéktalanul egészséges. Vannak emberek, akik különleges erőfeszítéseket tesznek, hogy problémáikat elkerüljék, messze eltávolodnak attól, ami jó és ésszerű lenne, csak 101

hogy ne kelljen szembenézni problémáikkal; aprólékosan kidolgozott képzeletvilágban élnek, melynek gyakran semmi köze a valósághoz. Carl G. Jung tömör és elegáns megfogalmazása szerint: „A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése."* Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak, amelyek elkerülése szülte őket, s a legnagyobb problémává maga a neurózis válik. Ilyenkor, híven az eddigi elvhez, sok ember megpróbálja ezt a problémát is kikerülni, s neurózist neurózisra épít. Szerencsére vannak olyanok is, akik ilyenkor összeszedik a bátorságukat, és - rendszerint pszichoterápia segítségével - megkísérlik megtanulni, hogyan is kell szembenézni neurózisukkal és elszenvedni „jogos" szenvedésüket. Mindenesetre, amikor megkíséreljük elkerülni „jogos" szenvedésünket, egyben sikerül elejét venni annak a lelki fejlődésnek is, amelyet fölmerülő problémáink követelnek. Ezért van az, hogy krónikus lelki betegségek esetén szellemi fejlődésünk megreked, s gyógyír híján az emberi szellem zsugorodni kezd. Ezért vértezzük fel magunkat és gyermekeinket a szellemi egészség elérésének eszközeivel. Mit értek ezen? Meg kell tanulnunk s meg kell tanítanunk gyermekeinknek a szenvedés szükségszerűségét és értékét, a gondokkal való szembenézés és a velük járó fájdalom elviselésének szükségességét. Említettem már, hogy az önfegyelem az a szerszámkészlet, amellyel megoldhatjuk az élet problémáit. Hamarosan világossá válik az is, hogy a szenvedés technikájáról van szó, melynek segítségével sikeresen oldhatjunk meg problémáinkat, és a folyamat során egyszersmind fejlődünk is. Aki megtanulja az önfegyelmet, az megtanul szenvedni és fejlődni is. Melyek a szenvedés technikájának, a gondok keltette fájdalom sikeres megélésének eszközei, melyek összességét diszciplínának, önfegyelemnek nevezem? Számunk négy: a kielégülés késleltetése, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és * Collected Works of C. G.Jung. Vol. II. Psychology and Religion. West and East. Princeton, Princeton University Press, 1973- 75.

11 101

az egyensúlyozás. Világossá válik majd, hogy az eszközök megszerzése nem kíván hosszú és összetett felkészülést. Ellenkezőleg, szinte minden gyermek birtokába jut tízéves koráig. Ugyanakkor királyok és elnökök látják kárát, ha elfeledkeznek használatukról. A gond nem az eszközök használatának összetettségében rejlik - lévén egyszerűek - , hanem a hajlandóságban használatukra. Mert arra szolgálnak, hogy szembenézzünk problémáinkkal s a velük járó fájdalommal, s aki elkerülni reméli „jogos" szenvedését, aligha akarja használni őket. Ezért először a technikát elemzem, majd a következő részben áttérek annak az akaratnak a vizsgálatára, melytől használata függ, s ami nem más, mint a szeretet.

A kielégülés késleltetése Nemrég egy harmincéves pénzügyi szakember, egy asszony hoszszú hónapokon át panaszolta nekem, hogy munkájának végzését állandóan halogatja. Már túl voltunk azon, milyen érzelmi kapcsolata van munkáltatójával, s hogy ezek az érzelmek miképpen viszonyulnak a hatalommal szemben táplált általános érzelmeihez, s ezen belül milyen viszony fűzte a szüleihez. Megvizsgáltuk a munkájához és a sikerhez való viszonyát, s hogy ezek miképpen viszonyultak házasságához, nemiségéhez, a férjével való versengés vágyához, s az efféle versengés iránt táplált esetleges ellenérzéseihez. Ám az aprólékos rutinvizsgálat mit sem változtatott a helyzeten: a hölgy továbbra is halogatta munkája végzését. Végre eljött a nap, amikor elég bátorság ébredt bennünk arra, hogy szembenézzünk a nyilvánvalóval. „Szereti a tortát?" - kérdeztem. Azt mondta, szereti. „És a tortának melyik részét szereti jobban, magát a tésztát vagy a cukrozást a tetején?" „A cukrozást!" - válaszolta lelkesen. „S hogyan lát hozzá egy szelet tortához?" - kérdeztem, s úgy éreztem, hogy nálam ostobább pszichiáter nem is létezik. „Először leeszem a cukormázt." Imigyen tisztázva, miképpen lát neki egy szelet tortának, áttértünk a munka-

módszerére. Aligha meglepő módon kiderült, hogy minden munkanapon az első órában a munkának számára élvezetes részét végzi el, a hátralévő hat órát pedig a kellemetlen munka körüli piszmogásnak szenteli. Fölvetettem, hogy ezentúl munkaidejének első órájában végezze el a neki kellemetlennek tetsző munkát, s aztán térjen át a kellemesre. Én úgy látom, mondtam, hogy egy kellemetlen óra, ha hat kellemes követi, jobb, mint egy kellemes, ha utána hat kellemetlent kell elszenvedni. A hölgy egyetértett, s mivel alapjában véve erős akaratú ember volt, ma már nem jellemzi a hajlandóság a halogatásra. A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy aztán felhőtlenül élvezhessük az örömöket. Ez az egyetlen helyes életmód. A beosztás technikáját a legtöbb gyermek elsajátítja, gyakran már ötéves korában. Időnként megfigyelhető ötéves gyerekek között, hogy valamilyen játékban egyikük átengedi a kezdés jogát, hogy kiélvezhesse, amikor majd „ő jön". Hatéves korban elképzelhető, hogy kialakul ez a szokás: előbb a tortát eszi meg, aztán a cukormázat. Az iskolában tovább gyakorolhatja a helyes beosztást: először a házi feladatot kell megcsinálnia. Van olyan gyerek, aki tizenkét éves korára már kiválóan képes arra, hogy szülei különösebb ösztökélése nélkül - előbb csinálja meg a házi feladatot, s csak aztán nézzen tévét. Egy tizenöt vagy tizenhat éves kamasztól ezt már el is várják, és ezt tartják normális viselkedésnek. A tanárok számára azonban kiderül, hogy az ebben az életkorban lévő gyerekek jelentős része nem tartja magát ehhez a normához. A kamaszok közül a legtöbben képesek a beosztásra, de sokan csak alig vagy egyáltalán nem. Ezek a rossz diákok. Értelmük átlagos vagy annál magasabb, előmenetelük mégis gyenge, mert nem tanulnak. Lógnak az óráról, vagy egyáltalán nem mennek be az iskolába, ahogy éppen úri kedvük tartja. Impulzívak és impulzivitásuk közösségi létükben is megnyilvánul. Verekedésekbe keverednek, kábítószert szednek, esetleg még a rendőr12

séggel is gondjaik támadnak. Ilyenkor hívják a pszichológust és a pszichiátert, de leggyakrabban már későn. Ezek a kamaszok egyáltalán nem örülnek, ha valaki megpróbál beavatkozni impulzív életükbe, s bár az ellenérzés feloldható, ha a terapeuta barátsággal és melegséggel közeledik, és magatartása nem bíráló, de a fiatalembert impulzivitása megakadályozza a foglalkozások rendszeres látogatásában, s ha jön is, semmiféle fontos és fájdalmas kérdésről nem hajlandó beszélni. így a terápiás beavatkozás kudarcot vall, ezek a gyerekek otthagyják az iskolát, és kudarcról kudarcra haladnak tovább, gyakran találják magukat rossz házasságban, börtönben, elmeosztályon, és gyakran éri őket baleset. Miért? Miért van az, hogy a többségben kifejlődik a „kielégülés késleltetése", a beosztás képessége, míg egy jelentős kisebbségben nem, gyakran olyannyira, hogy még segíteni sem lehet. A tudomány nem tud pontos választ adni. A genetikai tényezők szerepe nem világos. A lehetséges változatokhoz képest elégtelen a tudományos bizonyíték; a legtöbb jel mégis a nevelés hatására mutat.

Az atya bűnei Nem mintha az imént leírt, önfegyelem nélküli gyermekek neveltetéséből hiányzott volna a szülői fegyelmezés egy fajtája. Ezeket a gyerekeket gyakran és szigorúan büntették gyermekkoruk ban - pofon ütötték vagy ököllel megütötték, rugdosták, agybafőbe verték, talán szíjjal is ütötték, apróbb vétkekért is. Az efféle fegyelmezés azonban nem ér semmit, mert maga is fegyelmezetlen. Egyfelől azért értelmetlen, mert maguk a szülők is híján vannak az önfegyelemnek, s mint az önfegyelem hiányának példái állnak gyermekeik előtt. Ezek a szülők azt mondhatnák: azt csináld, amit mondok, ne azt, amit én csinálok. Lehet, hogy a gyerekek szeme láttára rúgnak be. Lehet, hogy az ésszerűség, a méltóság és minden más korlát elvetésével a gyerekek előtt veszek13

szenek. Lehet, hogy lomposak. ígéreteiket nem tartják meg. Saját életük kusza felfordulás, s ezért gyermekeik joggal tartják értelmetlennek azokat az utasításokat, amelyeket életük rendben tartására kapnak. Ha apuka rendszeresen veri anyukát, a kisfiú nem veszi komolyan, ha anyukája elnáspángolja, mert ő meg a húgának vagy a nővérének látta el a baját. Ezek után fölösleges arra utasítani, hogy tanulja meg türtőztetni magát. Gyerekkorban szüleinket istennek tekintjük, nem áll módunkban összehasonlítani őket más felnőttekkel. A gyerek szerint amit a szülő tesz, úgy kell cselekedni. Ha a szülők önuralom és önfegyelem nélkül élnek, a gyerek lelke mélyén arról fog meggyőződni, hogy ez a helyes életmód. Ha a gyerek nap mint nap azt látja, hogy szülei önfegyelemmel, méltósággal és önuralommal viselkednek, és életüket rendben tartják, a gyerek lelke mélyén meg fog győződni arról, hogy így kell élni. A példamutatásnál is fontosabb azonban a szeretet. Mert még egészen kaotikusan rendezetlen otthonokban is megtalálható alkalomadtán az igazi szeretet, s az ilyen otthonokban felnőhet önfegyelemmel rendelkező gyermek. S az sem ritka, hogy szigorú rendben élő emberek, akik mindig az illem szabályai szerint járnak el - orvosok, ügyvédek, egyleti hölgyek, emberbarátok szeretet híján mégis olyan gyermekeket eresztenek a nagyvilágba, akik az önfegyelem, a rendezettség hiányában és pusztító indulatokban semmivel sem maradnak el nyomorúságos otthonokból érkező társaiktól. Végeredményben a szeretet minden. A szeretet titkát e könyv későbbi fejezeteiben vizsgálom meg. Mégis, a gondolatsor összefüggésének érdekében hasznosnak látszik, ha röviden megemlítjük itt is, s egyben kitérünk az önfegyelemhez fűződő viszonyára. Amikor szeretünk valamit, érzelmünk tárgya értékes számunkra. S ha valami értékes, azzal időt töltünk, élvezzük és vigyázunk rá. Figyeljük meg a kamaszt, aki éppen autójába szerelmes: menynyi időt fordít rá, csodálja, fényesíti, javítja, beállítja a gyújtást. Vagy egy idős embert - kedves rózsakertjében mennyi időt tölt el, 15 101

metszi, óvja a fagytól, trágyázza, nézegeti virágait. így áll a helyzet a gyerekekkel is, ha szeretjük őket: szeretetünket kimutatjuk és vigyázunk rájuk. Időt áldozunk. A jó önfegyelem kialakulása időbe telik. Ha nincsen számukra időnk, vagy nem szívesen áldozzuk rájuk, észre sem vesszük, mikor adja jelét a gyerek, hogy szüksége van fegyelmező segítségünkre. Ha a gyerek fegyelmezetlensége már olyan mértéket ölt, hogy lelkiismeretünk megmozdul, akkor is megeshet, hogy nem veszünk róla tudomást: „Ma nincsen energiám a gyerekekkel foglalkozni!" Vagy pedig, legvégül, ha a gyerek csínyjei vagy saját bosszúságunk tettre késztet, gyakran durván, indulatból fegyelmezzük, nem megfontolásból, anélkül, hogy megvizsgálnánk a helyzetet, és megfontolnánk, hogy a fegyelmezésnek milyen formája felelne meg legjobban. Azok a szülők, akik időt szentelnek gyermekeiknek, akkor is, ha nem követett el főbenjáró vétket, észreveszik azokat a finomabb jeleket, amelyek a fegyelmezés szükségességére utalnak, ilyenkor a helyzetnek megfelelően reagálhatnak ösztönzéssel, megrovással vagy dicsérettel, s mindezt meggondoltan és óvatosan. Megfigyelhetik, hogyan eszi a gyerek a tortát, hogyan tanul, mikor füllent, mikor kerül ki egy problémát, ahelyett hogy szembenézne vele. Időt szánnak arra, hogy ilyenkor irányítsák, meghallgassák, válaszoljanak neki, itt egy megszorítással, ott egy kis lazítással éljenek, esetenként kioktassák, történeteket meséljenek, megöleljék és megcsókolják, enyhén lehordják vagy éppen vállon veregessék. Ezért a szerető szülő fegyelmezése természetszerűleg magasabb rendű; magasabb fokon áll, mint az a szülő, aki csak fegyelmez, szeretet nélkül. Ez azonban még csak a kezdet. Amikor egy szülő azon töpreng, hogy mire van a gyereknek szüksége, gyakran gyötrelmesen nehéz döntenie, és a szó nagyon is valódi értelmében együtt szenved gyermekével. A gyerekek figyelmét ez nem kerüli el. Fölfogják, hogy a szülő hajlandó velük együtt szenvedni, s bár talán nem mutatnak rögtön hálát, maguk is megtanulják a szenvedést. „Ha a szüleim hajlandók együtt szenvedni ve-

lem - mondja magának a gyerek a szenvedés nem is lehet olyan nagyon rossz, s nekem is el kell tudnom viselni." Ez az önfegyelem kezdete. A gyerekek ebből látják, hogy mennyire értékesek szüleik számára, hogy azok mennyi és milyen időt töltenek el velük. Vannak szülők, akik nem különösebben szeretik gyereküket, de ennek palástolására gyakran hangsúlyozzák nekik, hogy mennyire fontosak, újra és újra gépiesen megismétlik vallomásukat, de nem áldoznak rájuk elég időt, vagy nem érdemben. Az üres szavakat a gyerekek sohasem hiszik el teljesen. Tudatosan talán ragaszkodnak hozzájuk, mert azt akarják hinni, hogy szeretik őket, de tudat alatt érzik, hogy szüleik tettei nem felelnek meg szavaiknak. Ugyanakkor azok a gyerekek, akiknek valódi szeretetben van részük, tudat alatt érzik, hogy szüleik értékelik őket, még akkor is, ha egyszer-egyszer úgy érzik, esetleg panaszolják, hogy nem törődnek velük eleget. Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos feltétele az ép elmének és az ép léleknek, és sarkalatos pontja az önfegyelemnek. A szülői szeretet közvetlen terméke. Ezt a meggyőződést gyermekkorban kell megszerezni, felnőttként már rendkívül nehéz. S ennek megfelelően a felnőttkor megpróbáltatásai szinte egyáltalán nem tudják megtörni azok szellemét, akiknek gyermekkorukban szüleik szeretete megtanította az önbecsülést. Az Én értékes voltának érzete azért sarkalatos pontja az önfegyelemnek, mert aki értékesnek tartja önmagát, az vigyáz is magára. Az önfegyelem egyben gondoskodás is önmagunkról. Például - mivel amúgy is a kielégülés késleltetéséről, az idő helyes beosztásáról beszélünk - vizsgáljuk meg az időt. Aki önmagát értékesnek tartja, értékesnek tartja idejét is, s ha ez így van, jól akarja kihasználni. A pénzügyi szakember halogatta munkáját, nem értékelte kellőképpen idejét. Ha értékelte volna, nem került volna abba a helyzetbe, hogy napja nagyobb részét ennyire eredménytelenül és elégedetlenül töltse. Nem maradt személyiségében nyom nélkül, hogy iskoláskorában minden vakáció alkalmá17 101

val idegenekhez küldték, akik pénzért vállaltak nyaraltatást, bár a szülei is gondját viselhették volna, ha ez a szándékuk. Nem tartották azonban értékesnek, és nem akartak róla gondoskodni. Azzal az érzéssel nőtt föl, hogy értéktelen ember, akiről nem érdemes gondoskodni. Úgy érezte, nem érdemes arra, hogy önfegyelemmel éljen. Jóllehet értelmes és rátermett asszony volt, az önfegyelem terén elemi oktatásra szorult, mert saját értékét éppen úgy valószerűtlenül mérte föl, mint ideje értékét. Amint fölismerte, hogy ideje értékes, rögvest fölébredt benne a vágy, hogy beossza, ügyeljen rá és a lehető legjobban kihasználja. Azok a gyerekek, akik elég szerencsések voltak, mert szüleik következetes szeretetét élvezhették, nemcsak önnön értékük tudatában, hanem mély biztonságérzettel is lépnek az életbe. Minden gyerek fél attól, hogy elhagyják, és erre a félelemre meg is van minden oka. Az elhagyatás félelme hat hónapos kor körül jelentkezik, amikor a csecsemő először képes önmagát mint szüleitől megkülönböztetett egyént (individuumot) felfogni. Ezzel a felismeréssel együtt azonban az is világossá válik a csecsemő számára, hogy egyedül életképtelen, hogy a táplálkozás és általában a fennmaradás szempontjából teljes mértékben a szüleitől függ. A gyerek szempontjából, ha szülei elhagyják, a halállal egyenértékű. Még az egyébként viszonylag tudatlan vagy rosszindulatú szülők is ösztönösen érzik ezt, s ezért napjában ezerszer nyugtatgatják: „Tudod, hogy apuka és anyuka nem hagy itt!" „Hát persze, hogy apuka és anyuka visszajön érted!" „Apuka, anyuka nem fog elfelejtkezni rólad!" Ha ezeket a szavakat megfelelő tettek követik, hónapról hónapra, évről évre, akkor - mire a gyerek kamaszkorba ér - elhagyatásának félelme feloldódik, s helyébe az az érzés lép, hogy a „világ" biztonságos hely, mely baj esetén megvédelmezi. E belső biztonságérzet birtokában bármely gyerek bizakodóan kivárja a kielégülés idejét, mert úgy érzi, hogy éppúgy, mint az otthon vagy a szülei, az is ott lesz akkor, amikor kell. Sokan nem ilyen szerencsések. Számos gyereket valóban elhagynak a szülei, talán meghalnak, talán kereket oldanak, vagy

csak nem törődnek vele, vagy nem szeretik, mint a pénzügyi szakember esetében. Másokat ugyan nem hagynak el, de hiányzik a kapcsolat érzelmi biztonsága. Vannak olyan szülők, akik a gyors és hatásos fegyelmezés érdekében az elhagyással fenyegetőznek, nyíltan vagy kevésbé nyíltan. Üzenetük lényege ez: „Ha nem azt teszed, amit mondok, nem foglak többé szeretni, gondolkozhatsz azon, hogy ez mit jelent majd neked." Természetesen elhagyatást és halált. Ezek a szülők a szeretetet föláldozzák a gyerek kézbentartása érdekében. Ezek a gyerekek felnőttkorban is félni fognak a jövőtől. Nem érzik a világot biztonságos élettérnek, amikor felnőttkorba lépnek. Ellenkezőleg, veszélyesnek és félelmetesnek látják, és fel sem merül bennük, hogy a pillanat élvezetét vagy biztonságát egy jövőbeli, bár nagyobb élvezet vagy biztonság ígéretére cseréljék, mert a jövő számukra erősen gyanús. Összefoglalásként: ahhoz, hogy a gyerekekben kifejlődjék a kielégülés késleltetésének képessége, tisztában kell lenniük önnönmaguk értékével, és hinniük kell létük biztonságában. Eszményi helyzetben ez a három adomány a következetesen szerető és gondoskodó családi háttérből fakad; a szülők nem adhatnak örökül nagyobb értéket. Ha ezeket az ajándékokat az ember nem kapta meg gyerekkorában a szüleitől, még mindig megszerezheti őket felnőttként, de a folyamat mindig roppant nehéz, gyakran az egész élet rámegy, és sokszor nem is jár sikerrel.

A problémamegoldás és az idő Miután röviden megvizsgáltuk, hogy a szülői szeretet hiánya milyen módokon befolyásolhatja az önfegyelem kifejlődésének folyamatát általában s ezen belül a kielégülés késleltetésének képességét különösképpen, vizsgáljuk meg azokat az árnyaltabb, de nem kevésbé pusztító hatású módozatokat, amelyek a kielégülés késleltetésében felmerülő nehézségek formájában a legtöbb felnőtt életét érintik. Mert bár ilyen vagy olyan mértékben 19 101

a legtöbbünkben szerencsésen kifejlődik ez a képesség, úgy, hogy kijárjuk a gimnáziumot vagy az egyetemet, s közben nem kerülünk börtönbe, képességünk mégis tökéletlen, azaz tökéletlen az élet egyéb problémáinak teljes megoldásához. Harminchét éves koromban megtanultam szerelni. Addig, ha valami baj volt a vízvezetékkel, egy játékot kellett megjavítani vagy egy, az egyiptomi hieroglifák benyomását keltő használati útmutató segítségével összerakni egy bútordarabot, mindig csak kudarc és csalódás lett a vége. Bár átvergődtem az orvosi egyetemen, s többé-kevésbé sikeres pszichiáterként eltartom a családomat, amihez kézügyesség kell, abban mindig is ügyetlennek tartottam magam. Meg voltam róla győződve, hogy valamelyik génem rendellenes, vagy pedig a természet átka, hogy ez a titokzatos képesség nem sajátom. Közeledett a harminchetedik születésnapom, amikor egy tavaszi vasárnapon séta közben megpillantottam a szomszédomat, aki éppen a fűnyíró gépét szerelte. Köszöntem, majd megjegyeztem: „Mennyire bámulom önt! Én sose tudtam semmit megjavítani." Szomszédom pillanatnyi tétovázás nélkül válaszolta: „Igen, mert nem szánja rá az időt." Folytattam sétámat. Megzavart a válasz egyszerűsége, azonnalisága és határozottsága. „Igaza lehet?" - kérdeztem. Nem hagyott nyugodni a dolog, s amikor legközelebb lehetőség adódott egy apró szerelési munka elvégzésére, emlékeztettem magam, hogy rá kell szánni az időt. Az egyik betegem autójában beragadt a kézifék, s bár emlékezett, hogy valahol a műszerfal alatt kell csinálni valamit, hogy kioldódjon, de nem tudta, mit és mivel. Lefeküdtem az első ülés előtt a kocsi padlójára. Mikor már kényelembe helyeztem magam, szép nyugodtan szemügyre vettem a helyzetet. Először csak drótok, pálcikák és csövek zavarba ejtő összevisszaságát láttam, melyet nem értettem. De fokozatosan, lassan sikerült a fékberendezésre összpontosítanom, és követnem a drótok vonalát. így lassan világossá vált számomra, hogy egy kis fogantyú akadályozza a fék kioldását. Higgadtan tanulmányoztam a fogantyút, mígnem rájöttem, hogy amennyiben az ujjam hegyével fölnyomom, könnyedén elmozdulna, és kioldaná a féket. Ezért

így tettem. Egyetlen mozdulat, egy ujjbegy nyomása, és a probléma megoldódott. Szerelőmester lettem! Ami az igazságot illeti, továbbra sincs időm megtanulni, hogyan kell a dolgokat megjavítani, mert időmet nem erre összpontosítom. Továbbra is szaladok a legközelebbi szerelőhöz, ha valami elromlik. De most már tudom, hogy ezt szabad választásomból teszem, nem azért, mert átok ül rajtam, vagy mert velem született rendellenesség, egyéb alkalmatlanság vagy fogyatékosság kényszerít rá. És tudom, hogy minden ember - ha nem értelmi fogyatékos - meg tud oldani bármilyen problémát, ha rászánja az időt. Mindez azért fontos, mert számos ember egyszerűen nem szánja rá az időt az életben adódó intellektuális, társadalmi vagy szellemi problémák megoldására. Mechanikai megtérésem előtt sután bedugtam volna a fejem a műszerfal alá, megrángattam volna néhány drótot, anélkül hogy a leghalványabb fogalmam lett volna arról, hogy mit csinálok, majd miután semmi érdemleges nem következett be, föladtam volna, így szólva: „Ez nekem magas!" Sokan pontosan így közelítik meg a mindennapi élet problémáit. Az imént említett pénzügyi szakember (asszony) szerette két gyermekét, és sokat foglalkozott velük, ha meglehetősen tehetetlen volt is velük szemben. Fölismerte, ha valamilyen érzelmi problémát próbált kifejezni a gyerek, de ilyenkor mindig vagy azt tette, ami az első pillanatokban eszébe jutott, például többet adott nekik reggelire, vagy hamarabb küldte őket ágyba - akár volt ennek valami köze a problémához, akár nem; vagy pedig elkeseredve mondta a következő foglalkozáson nekem (a szerelőnek): „Ez nekem sok! Mit tegyek?" Az asszonynak éles, elemző gondolkodása volt, s ha munkáját nem halogatta, igen összetett problémák megoldására volt képes. Személyes gondjai közepette azonban úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem lenne értelmes. A probléma itt az idővel kapcsolatos. Amint az asszony fölismerte egy személyes probléma létét, olyannyira kényelmetlenül érezte magát, hogy azonnali megoldást keresett, nem volt hajlandó kényelmetlenségérzetét még annyi ideig sem elviselni, hogy 21 101

a problémát egyáltalán elemezhesse. A probléma megoldása elégedettséggel töltötte el, s ezt nem volt képes késleltetni néhány percnél tovább. Megoldásai ezért többnyire nem feleltek meg az adott problémának, családi élete pedig állandó felfordulás volt. Szerencsére olyan kitartással végezte a terápiát, hogy fokozatosan megtanulta az önfegyelem képességét, s azt, hogy ne sajnálja az időt családi problémáinak elemzésére, a jól kigondolt, hatásos megoldás megkeresésére. S most nem egy klinikai kezelésre szoruló ideg- vagy elmebeteg titokzatos hiányosságairól beszélünk a problémamegoldás terén. A pénzügyi szakember átlagember. Ki mondhatja el közülünk, hogy soha nem lankadt a figyelme, amikor gyermekei esetleges problémáit vagy a családban jelentkező feszültségeket vizsgálta? Ki rendelkezik közülünk annyi önfegyelemmel, hogy sohasem mondta lemondóan, családi gondjai közepette: „Ez nekem sok!" De a problémamegoldás megközelítésének van egy másik formája, amely egyszerűbb és még pusztítóbb, mint az azonnali megoldások keresése, egy még annál is általánosabb és egyetemesebb hibás megközelítés: az a remény, hogy a probléma majd magától elmúlik. Egy kisvárosban csoportterápiára járt egy harmincéves kereskedelmi utazó, és viszonyt kezdett a terápiás foglalkozás egy másik alanyának, egy bankárnak nemrégiben különvált feleségével. A kereskedelmi utazó tudta, hogy a bankár rabiátus ember, aki nagyon a szívére vette felesége távozását. Tudta azt is, hogy nem viselkedik becsületesen - sem a csoporttal, sem a bankárral szemben - , amíg eltitkolja viszonyát. Azt is tudta, hogy a bankár előbb-utóbb úgyis tudomást fog szerezni a viszonyról. Tudta, hogy az egyetlen megoldás az, ha beszámol a viszonyról a csoportnak, melynek segítségére számíthat a bankár haragja ellen. Semmit sem tett. Három hónappal később a bankár szeme kinyílt; fölmérgedt, mint ahogyan az várható is volt, és az esetet ürügynek használta a terápia elkerülésére. Amikor a csoport megkérdezte a kereskedelmi utazót, miért viselkedett ilyen ártó módon, így válaszolt: „Tudtam, hogy kellemetlen volna el-

mondani, azt hiszem, úgy éreztem, hogy ha semmit sem teszek, talán elkerülhetem a kellemetlenséget. Gondoltam, ha elég hoszszú ideig várok, a probléma majd csak megoldódik." A problémák azonban nem szűnnek meg maguktól. Meg lehet őket oldani, ellenkező esetben azonban megmaradnak, örök gátjaként a lélek fejlődésének. A csoport keresetlen szavakkal világította meg a kereskedelmi utazó előtt: a komoly probléma az, hogy a megoldás folyamatos halogatásával akarta megkerülni a problémát, ahelyett hogy szembenézett volna vele. Négy hónappal később a kereskedelmi utazónak teljesült egy álma: fölmondta állását és bútorjavító üzletbe kezdett; így nem kellett annyit utaznia. A csoport erősen nehezményezte, hogy a férfi ezzel az üzlettel mindent egy lapra tett fel, s éppen a tél beállta előtt, de a volt kereskedelmi utazó biztosította őket, hogy az üzlet eleget hoz majd a fennmaradáshoz. Febaiár elején aztán bejelentette, hogy nem járhat tovább a foglalkozásokra, nem lévén pénze a honorárium megfizetésére. Teljesen le volt égve, és állás után kellett néznie. Öt hónap alatt nyolc bútordarabot javított meg. Mikor megkérdezték tőle, hogy miért nem kezdett el hamarabb újabb állást keresni, azt mondta: „Hat hete már láttam, hogy a pénz nagyon fogyóban van, de nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Nem láttam sürgősnek, de most bezzeg annak látom." Természetesen nem vett tudomást problémájáról. Lassanként jött csak rá, hogy megoldandó problémája a problémák megoldásának halogatása, s hogy amíg erre nem talál megoldást, addig egy lépést sem tehet előre, a világ minden terápiája mellett sem. A probléma tudomásul nem vétele ismét csak annak megnyilvánulása, hogy az ember nem képes vagy hajlandó késleltetni a kielégülést. A gondokkal szembenézni, mint mondottam, fájdalmas dolog. „Félre kell tenni" egy kellemes vagy kevésbé fájdalmas életérzést, és föl kell cserélni egy fájdalmasabbra, ha a problémákat idejekorán akarjuk megoldani, s nem akkor, amikor már a körülmények kényszerítenek a megoldás keresésére. Arról van szó, hogy föl kell vállalnunk a jelen fájdalmat a jövőbeli megelé23

gedettség reményében, ahelyett hogy a jelen megelégedettséget választanánk, abban a hiszemben, hogy a szenvedés így elkerülhető lesz. Talán úgy látszik, hogy a kereskedelmi utazó érzelmileg éretlen vagy pszichológiai értelemben primitív volt, amiért ennyire nyilvánvaló problémákról nem hajlandó tudomást venni, de - ismétlem - a kereskedelmi utazó az az ember; akinek éretlensége és primitívsége mindannyiunkban megvan. Egy hadsereget vezénylő nagy tábornok egyszer azt mondta nekem: „Ebben a hadseregben az a legnagyobb baj - gondolom, ez minden szervezetben így van - , hogy ha valami gond jelentkezik, a felelős parancsnokok csak nézik karba tett kézzel, mintha magától elmúlna, föltéve hogy elég kitartóan nézik karba tett kézzel." A tábornok nem gyengeelméjűekről vagy abnormis emberekről beszélt, hanem tábornokokról és ezredesekről, kipróbált katonákról, akik a fegyelem minden csínját-bínját ismerték. A szülők helyzete felelős helyzet, s annak ellenére, hogy rendszerint felkészületlenek, feladatuk semmivel sem egyszerűbb, mint egy nagyvállalat vezetése. S akár a felelős parancsnokok, a szülők is észreveszik, ha valami baj van a gyerekkel, hónapokkal, évekkel előbb, mintsem tennének is valamit, ha egyáltalán sor kerül erre. „Gondoltuk, majdcsak kinövi" - mondják, amikor egy öt éve létező bajjal elviszik a gyereket a pszichiáterhez. S tisztelet a szülői lét gondjainak, meg kell mondani, hogy a szülőnek valóban nehéz döntenie, s hogy a gyerekek gyakran valóban „kinövik" bajaikat. De sohasem árthat, ha ebben segítségükre vagyunk, vagy ha figyelmesen szemügyre vesszük az adott problémát. Sokan kinövik gondjaikat, de sokan nem; s ahogy annyi más esetben is így van, minél tovább nem vesznek tudomást a gyerek bajáról, annál nagyobbra nő, s annál fájdalmasabb és nehezebb a megoldás.

101

Felelősség Az életben adódó problémákat csak úgy oldhatjuk meg, ha megoldjuk őket. Ez a megállapítás talán hülyének és tautologikusnak tetszik, lévén magától értetődő. Mégis, az emberiség túlnyomó többsége nem képes fölfogni. Azért van ez így, mert egy problémáért vállalnunk kell a felelősséget - egyébként nem oldhatjuk meg. Nem oldhatunk meg egy problémát, amíg azt mondjuk: „Nem az én bajom." Nem oldhatjuk meg, amíg azt reméljük, hogy valaki más megoldja helyettünk. Csak akkor, ha azt mondjuk: „Ez az én gondom, és tőlem függ, hogy megoldom-e." De sokan, oly sokan vannak, akik ezzel akarják elkerülni a problémáikat: „Nem én okoztam, hanem mások vagy társadalmi körülmények, melyek fölött nincs hatalmam, s ezért mások vagy a társadalom dolga, hogy megoldja ezt a problémát. Valójában ez nem is a saját, személyes problémám." Mindig szomorú és időnként szinte nevetséges, hogy meddig mennek el emberek, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalniuk saját problémáikért. Egy Okinaván állomásozó továbbszolgáló őrmester annyit ivott, hogy pszichiáterhez küldték a helyzet komolyságának felmérésére, s talán hogy segítsenek rajta. Tagadta, hogy alkoholista lenne, hogy az ivás bármilyen problémát is jelentene számára, mondván: „Okinaván nem lehet mást csinálni, mint inni." - Szeret olvasni? - kérdeztem. - Persze, szeretek olvasni. - Akkor miért nem olvas esténként ivás helyett? - Túlságosan zajosak a kaszárnyában. - Akkor menjen a könyvtárba. - Az túl messze van. - Messzebb van a kocsmánál? - Hát ami azt illeti, annyira nem is szeretek olvasni. Nem érdekel igazán. - Szeret horgászni? - érdeklődtem. - Nagyon szeretek. 24

- Akkor miért nem megy horgászni ivás helyett? - Egész nap dolgozom. - Miért nem megy este? - Este nem lehet horgászni. - Dehogyisnem - mondtam. - Több horgászszövetségről tudom, hogy este is pecáznak. Megadjam valamelyik címét? - Valójában nem is szeretek annyira horgászni. - Nekem ebből az derül ki - mondtam - , hogy Okinaván sok mást is lehetne csinálni ivás helyett, de maga legjobban mégis inni szeret Okinaván. - Lehet. - De az ivás komoly bajba sodorja, úgyhogy elég komoly a gond, nem? - Ez az istenverte sziget mindenkiből alkoholistát faragna! Egy darabig még próbálkoztam, de az őrmester nem mutatott hajlandóságot arra, hogy alkoholizmusát komolyan vegye, és sajnálattal közöltem parancsnokával, hogy nem fogadja el a segítséget. Mivel folytatta az ivást, leszerelték. Ugyancsak Okinaván történt, hogy egy fiatalasszony zsilettel belevágott az ütőerébe, és elsősegélyben kellett részesíteni. A rendelőben én is ott voltam, és megkérdeztem tőle, miért tette. - Természetesen azért, mert meg akartam halni. - Miért akart meghalni? - Mert nem bírom tovább ezen az ostoba szigeten. Küldjön vissza az Államokba, mert öngyilkos leszek, ha továbbra is itt kell maradnom. - Miért olyan elviselhetetlen itt az élet? - kérdeztem. Sopánkodó sírásba kezdett. - Nincsen itt egyetlen barátom sem, és mindig egyedül vagyok. - Miért nem megy át napközben az amerikai negyedbe vagy a feleségek klubjába, ahol barátokat találhatna? - Mert a férjem mindig elviszi az autót, ha munkába megy. - S mi volna, ha maga vinné be az autóval a férjét dolgozni? Úgyis egyedül van egész nap és unatkozik. 101

- Nem lehet, mert a kocsi nem automata, és nem tudom a váltót kezelni. - Miért nem tanulja meg? Rám bámult. - Ezeken az utakon? Magának elment az esze!

Neurózis és jellemhiba A legtöbb ember, aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus vagy valamilyen jellemhibája van. Egészen egyszerűen megfogalmazva: mindkét jelenség a felelősségérzet zavara, ellentétes pólusokként. A neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal, a jellemhibás nem eleget. Amikor a neurotikus összeütközésbe kerül a világgal, azonnal önmagát okolja, a jellemhibás azonnal a világot. A két imént elemzett esetben a betegnek valamilyen személyiségzavara, jellemhibája volt: az őrmester úgy érezte, hogy alkoholizmusáért állomáshelye felelős, s a fiatalasszony elszigeteltségében önmagának nem osztott semmi szerepet. Ugyanakkor, ugyancsak a szigeten, egy neurotikus asszonyt is kezeltem, aki szintén az egyedülléttől szenvedett. így panaszkodott: „Mindennap beülök az autóba, és elmegyek a tisztiklubba a többi tiszt feleségével találkozni, de nem érzem jól magam. Azt hiszem, nem vagyok rokonszenves a többi asszonynak." Magánya teljes felelősségét vállalta, s úgy érezte, egyedül ő a hibás. A terápia során kiviláglott, hogy átlagon felül értelmes és törekvő ember, s azért érezte magát kényelmetlenül, mert a társaság többi tagja intelligenciában jóval alatta maradt. Fölismerte, hogy magánya, bár kétségkívül gond, nem feltétlenül az ő hibája, s nem is valamely fogyatékosságának a következménye. Végül elvált, kijárta az egyetemet, közben nevelve gyermekeit. Az egyetem elvégzése után egy hetilap szerkesztője lett, s újra férjhez ment, ezúttal egy sikeres kiadó tulajdonosához. Még a két személyiségzavar kifejezéseinek tára is elüt egymástól. A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: „kéne", 26

„kellene", „azt hiszem, helytelen lenne"; míg a jellemhibás ilyeneket: „nem tudok", „nem lehetett", „kell", „kellett". A neurotikus arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja, aki sohasem „felel meg", és ha választ, mindig rosszul. A jellemhibás kifejezései viszont azt sugallják, hogy viselkedését tőle teljesen független, külső erők határozzák meg. Nyilvánvaló, hogy a pszichoterápiában a neurotikus beteggel sokkal könnyebben lehet 27

Kevés ember mentes teljesen a neurózistól vagy a jellemhibáktól. (Ezért igaz az az állítás, hogy mindenkinek csak a javára válhat a pszichoterápia, ha valóban hajlandó benne részt venni.) Ezt az magyarázza, hogy az emberi lét egyik legalapvetőbb problémája annak helyes eldöntése, hogy miért tartozunk felelősséggel, s miért nem. A problémát sohasem lehet kielégítően megoldani. Egész életünk során újra és újra föl kell mérni felelősségünket, mégpedig a változó események mindegyikével kapcsolatban. Ha lelkiismeretesen és megfelelően végzik, ez a folyamat nem is fájdalommentes. Szükség van a folytonos önvizsgálat elvégzésének képességére, amiként a hajlandóságra is. Ezért a két tulajdonságért pedig mindannyiunknak meg kell szenvednünk. Bizonyos értelemben minden gyerek jellemhibás, mert ösztönük azt súgja, hogy sok konfliktushelyzetben ne vállalják a felelősséget. így például két testvér közül mindig a másik kezdte a verekedést. Ugyanakkor minden gyerek neurotikus is, mert gyakran magukat okolják, ha valamilyen megvonás éri őket. így az a gyerek, akit szülei nem szeretnek, mindig önmagát látja a szeretetre méltatlannak, nem szüleit alkalmatlannak arra, hogy szeressék őt. Kora kamaszkorban, ha valaki még nem sportol jól, vagy nincs sikere a lányoknál, gyakran azt képzeli, hogy súlyosan fogyatékos ember, jóllehet teljesen normális, legföljebb valamivel később érik. Csak nagy tapasztalat és hosszú, sikeres érési folyamat ered-

ményeképpen lehetünk képesek a világban elfoglalt helyünk és az ezzel kapcsolatos felelősség valóságos felmérésére. A szülők sokban segíthetik gyermeküket az érésben. A gyerek felnövekedése során ezer meg ezer olyan helyzet áll elő, amikor a szülők rámutathatnak, hogy a gyerek igyekszik elkerülni a felelősséget, s olyan helyzet is ezernyi adódik, amelyben biztosíthatják arról, hogy nem ő a hibás. Ám ezeket a helyzeteket csak az a szülő használhatja ki, aki érzékenyen követi gyermeke vagy gyermekei lelki szükségleteit, hajlandó rászánni az időt, hogy foglalkozzon ezekkel a problémákkal. Ez pedig egyértelműen feltételezi, hogy a szülő szereti gyermekét, és hajlandó is felelősséget vállalni szellemi fejlődése elősegítéséért. A szülők azonban sokban hátráltathatják is az érés folyamatát, függetlenül az egyszerű érzéketlenségtől vagy a gyerek elhanyagolásától. Neurotikus emberek, ha nincsenek annyira megterhelve különböző irányú felelősséggel, és neurózisuk viszonylag enyhe, kiváló szülők lehetnek, mert hajlamosak a felelősség vállalására. A jellemhibás ember azonban rendszerint katasztrofális szülő, mert meg se fordul a fejében, hogy mennyi kárt okoz gyerekének. Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá, a jellemhibás mindenki másét. A jellemhibás szülők elsősorban gyermekeik életét keserítik. Mint életük minden más területén, szülőkként sem képesek vállalni a kellő felelősséget. Ahelyett, hogy figyelmet szentelnének gyermekeiknek, ezernyi úton-módon hessegetik el őket. Ha a gyereknek rosszul megy a tanulás, netán lóg, azonnal, gondolkodás nélkül vagy az oktatási rendszert okolják, vagy a többi gyereket, akik „rossz befolyást gyakorolnak" csemetéjükre. Ez a magatartás nem más, mint a probléma tudomásulvételének elutasítása. Mivel nem kedvelik a felelősséget, a felelőtlenség példáiként állnak gyermekeik előtt. Végső esetben, a felelősség elhárítása érdekében, a gyereket hibáztatják: „Megbolondítanak ezek a kölykök!" Vagy: „Csak miattatok élek még mindig együtt az apáddal (anyáddal)!" Vagy: „Anyátok egy idegroncs, miattatok!" Avagy: „Egyetemre mehettem volna, és sikeres ember lehetnék, ha nem kellene a családot

29

101

dolgozni, mint a jellemhibással, mert a neurotikus vállalja a felelősséget, s így belátja gondjai létezését, míg a jellemhibással szinte lehetetlen együttműködni, mert nem látja be, hogy bármi köze is van problémájához, a világot okolja, s így természetszerűleg a világ s nem önmaga megváltoztatását érzi helyénvalónak; így nem jut el az önelemzéshez. A valóságban persze keveredik a két zavar, s vannak úgynevezett jellem-neurotikus emberek, akik bizonyos téren más felelősségét is fölvállalják, más téren a magukét sem. Még szerencse, hogy ezeknek a betegeknek a bizalma megnyerhető, amíg a pszichiáter neurózisukkal foglalkozik, s a bizalom segítségével később át lehet térni a jellemhibák sikeres elemzésére is.

eltartanom!" Mindeme frázisokkal a szülő tulajdonképpen ezt közli gyermekével: „Te vagy az oka annak, hogy ilyen a házasságom, az elmeállapotom, és te vagy az oka annak is, hogy az életem nem sikeres." Mivel a gyerek nem tudja, mennyire nem helyénvaló viselkedés ez, elhiszi, gyakran fölvállalja a felelősséget, és vállalása mértékével arányosan válik neurotikussá. Ezért van az, hogy jellemhibás szülők gyermekei szinte kivétel nélkül vagy maguk is jellemhibásak, vagy neurotikusak. A szülők bűneiért a gyerekek lakolnak meg. A jellemhibás ember azonban nem kizárólag szülőként káros és hatástalan; betegsége érinti házasságát, baráti kapcsolatait, üzleti tevékenységét - minden területet. S ez elkerülhetetlenül így van, mert megállapítottuk, hogy egy problémát mindaddig nem lehet megoldani, amíg valaki nem vállalja a felelősséget. Amikor a jellemhibás ember mást okol - élettársát, gyermekét, barátját, szüleit vagy munkáltatóját, esetleg a rossz befolyást, az iskolarendszert, a kormányt, a faji megkülönböztetést, a társadalmat, a „rendszert" - , akkor a probléma megmarad. Semmit sem ért el. Mivel a felelősséget elhárította, talán önmagával jól kijön, de nem fejlődik szellemileg, s kolonc a társadalom nyakán, melyre fájdalmát kivetítette. A hatvanas években közkedvelt volt egy Eldridge Cleavernek tulajdonított mondás, melynek örök érvényű szavai szerint: „Ha az ember nem a megoldásnak része, akkor a problémának."

Menekülés a szabadságtól A pszichiáter akkor állapít meg jellemzavart, amikor a beteg a normálisnak nevezett szintnél jóval nagyobb mértékben próbálja elhárítani magától a felelősséget. Időnként mindannyiunkkal előfordul, hogy saját problémáinkért nem vagy nem szívesen vállaljuk a felelősséget. Egy fölöttébb ravasz jellemhibámból Mac Badgely gyógyított ki, harmincéves koromban. Mac főorvosa volt annak a járóbeteg-ideggondozónak, ahol - több társammal egyetemben - a pszichiátriai szakvizsgára készültem. Róta szerint osz31 101

tottak be minket a betegekhez. Talán fontosabbnak tartottam betegeimet és tanulmányaimat, mint a többiek, mindenesetre azt tapasztaltam, hogy sokkal több órám telik munkával. Társaim egy beteggel hetente egyszer találkoztak, én kétszer vagy háromszor. Láttam, ahogy fél ötkor sorra hazamennek, míg nekem nyolcig vagy kilencig dolgom volt. Haragudtam rájuk. Egyre jobban haragudtam, és egyre fáradtabb lettem, végül úgy éreztem, hogy tenni kell valamit. Felkerestem Badgely doktort, és elmagyaráztam a helyzetet. Levehetnének-e a rótáról, kérdeztem, hogy ne kelljen új betegekkel foglalkoznom néhány hétig, amíg utolérem magamat? Lehetséges volna ez? Vagy lát-e valamilyen más megoldást a problémára? Mac figyelmesen hallgatott, és egyszer sem szólt közbe. Amikor befejeztem, egy pillanatra csönd lett, aztán Mac azt mondta, nagyon kedvesen és egyiittérzően: „Amint látom, tényleg van egy problémád." Úgy éreztem, megértésre találtam. „Köszönöm" - mondtam. „Mit gondolsz, mit lehetne tenni?" Mac így válaszolt: „Mondom, Scott, valóban van egy problémád." Nem egészen ezt a választ vártam. „Igen - válaszoltam kissé bosszúsan - , tudom, hogy van egy problémám! Ezért kerestelek fel. Mit gondolsz, mit kéne tennem?" Mac azt mondta: „Scott, azt hiszem, nem figyeltél rám. Értem, hogy mit mondasz, és egyet is értek veled. Valóban van egy problémád!" „A fene egye meg - mondtam - , tudom, hogy van. Ezt anélkül is tudtam, hogy idejöttem volna. A kérdés az, hogy mit kell tennem?" „Scott - mondta Mac figyelj jól. Egyetértek, valóban van egy problémád. Az idővel vagy gondban. A saját időddel, nem az én időmmel. Nem az én gondom. A te gondod, a te időddel. Többet nem mondok erről." Sarkon fordultam és dühösen elhagytam Mac szobáját. Három hónapig dühös voltam, és ez alatt az idő alatt gyűlöltem Mac Badgelyt. Úgy éreztem, súlyos jellemhibája van, másképpen

hogyan is lehetne ilyen érzéketlen. Alázatosan fölkeresem egy kis segítségért vagy tanácsért, és még annyi felelősséget sem vállal, amennyi hivatali kötelessége volna mint az intézet irányítójának. Három hónappal később azonban kezdtem úgy érezni, hogy Macnek igaza volt, s nem ő, hanem én rendelkezem jellemhibával. A saját időm a saját felelősségem. Én és csak én dönthetem el, hogy miként akarom használni és beosztani az időmet. Ha többet akarok dolgozni társaimnál, azt nekem kell eldöntenem, és döntésem felelősségét is nekem kell vállalnom. Lehet, hogy rosszulesik látnom, hogy társaim hamarabb mennek haza, vagy rosszulesik hallgatnom, amikor a feleségem a fejemre olvassa, hogy nem szentelek elég időt a családnak, de mindez saját, tudatos döntésem következménye. Ha nem kívánom a következményeket elviselni, szabadságomban áll, hogy kevesebbet dolgozzam és másként osszam be az időmet. Nem a sors vagy az igazgató utasított rá, hogy sokat dolgozzam; én döntöttem úgy, hogy így osztom be az időmet. Végül továbbra is ugyanannyit dolgoztam mint addig, de már nem éreztem haragot a többiek iránt. Nem lett volna értelme haragot érezni azért, mert ők - szabad akaratukból - más életformát választottak, mint én - ugyancsak szabad akaratomból. Haragudni rájuk annyi lett volna, mint haragudni magamra egy olyan döntésért, amellyel meg voltam elégedve. Magatartásunkért olykor azért nehéz vállalni a felelősséget, mert nem akarjuk vállalni a következményeket. Azzal, hogy Badgely doktorhoz fordultam, rá akartam hárítani a felelősséget saját időm beosztásáért, el akartam kerülni mindama bosszúságot, amely többletmunkámból fakadt, jóllehet ez a többletmunka természetes következménye volt társaimnál fokozottabb hivatástudatomnak. S közben még, tudat alatt, fölöttem gyakorolt hatalmát is növelni akartam. Átadtam volna hatalmamat és szabadságomat. Lényegében ezt mondtam neki: „Vegye át az irányításomat, legyen a főnököm!" Valahányszor nem akarjuk fölvállalni felelősségünket, valamilyen más egyénre vagy intézményre próbáljuk ruház33

ni. Vagyis átadjuk saját hatalmunkat - a „sors"-nak, a „társadalom"nak, a kormánynak, a vállalatnak vagy a főnökünknek. Ezért adta Erich Fromm, találóan, a Menekülés a szabadságtól címet könyvének, melyben a nácizmust és a totalitárius rendszert elemzi. Van egy kiváló elméjű, bár kissé morózus ismerősöm, aki - ha módot adok rá - vég nélkül és ékesszólóan beszél társadalmunk elnyomó erőiről: a faji megkülönböztetésről, a nemi megkülönböztetésről, a hadiiparról és a vidéki rendőrségről, a vidéki rendőrökről, akik utaznak rá és társaira, pusztán azért, mert hosszú hajat viselnek. Újra és újra megpróbáltam rávezetni, hogy már nem gyerek. Míg gyerekek vagyunk, szüleink nagyon is valódi hatalmat gyakorolnak fölöttünk. Tőlük függ jólétünk, teljesen kényüktől-kedvüktől függünk. Ha hatalmaskodnak fölöttünk, nem sokat tehetünk ellene. Felnőttként azonban, amennyiben az ember teljesen egészséges, szinte bármit megtehet. Ez persze nem jelenti azt, hogy választásunk időnként nem fájdalmas. Gyakran két rossz közül kell a kevésbé rosszat választani, de ekkor is rajtunk áll a döntés. Egyetértek ismerősömmel, a világban valóban léteznek elnyomó erők. Nekünk azonban szabadságunkban áll hozzáállásunkról dönteni. Ismerősöm úgy döntött, hogy az országnak abban a részében él, ahol nem szeretik a hosszú hajú „alakokat", s mégis hosszú hajat visel. Beköltözhetne a városba, levágathatná a haját, vagy pályázhatna a rendőrfőnök állására, de bármilyen ragyogóan értelmes ember, nem él ezekkel a lehetőségekkel. Politikai hatalma hiányát siratja ahelyett, hogy személyes hatalmának örülne. Szabadságszeretetéről beszél s mindama rossz befolyásról, amely éri, de valójában minden alkalommal lemond saját hatalmáról. Remélem, egy napon nem neheztel majd az életre pusztán azért, mert nehéz választani. Hilde Bruch A pszichoterápia tanulása című könyvében kijelenti, hogy alapjában véve minden beteg ugyanazzal a panasszal fordul pszichiáterhez, „egy közös problémával: a tehetetlenség érzésével, annak a félelmével és belső meggyőződésével, hogy nem tud az élet dolgaival »megbirkózni« s nem tudja őket meg101

változtatni".* Eme tehetetlenségérzet egyik eredője a betegek túlnyomó többségében az a vágy, hogy a szabadságukkal járó fájdalmakat részben vagy teljes egészében elkerüljék, azaz hogy részben vagy teljes egészében kibújjanak az életben felmerülő gondok iránt érzett felelősség alól. Tehetetlennek érzik magukat, holott föladták hatalmukat. Ha meg akarnak gyógyulni, előbbutóbb fel kell mérniük, hogy az élet nem más, mint személyes döntések egyetlen, hosszú láncolata. Szabaddá válnak, amint ezt megértik. S csak annyiban érzik magukat továbbra is az élet áldozatának, amennyiben ezt az igazságot nem tudják elfogadni.

Hűség a valósághoz Az igazsághoz való ragaszkodás a harmadik eszköze annak az önfegyelemnek, amely szükséges a gondok megoldásával járó fájdalmak elviseléséhez, amely nélkül életünk nem lehetne egészséges és lelkünk nem fejlődhetne. Látszólag ez nyilvánvaló. Hiszen az igazság azonos a valósággal. Ami hamis, az egyszersmind valótlan is. Minél tisztábban látjuk a világ valóságát, annál könnyebben birkózunk meg vele. Minél kevésbé látjuk tisztán a világ valóságát - elménket minél inkább elhomályosítja a valótlanság, a téves felfogás, az illúzió - , annál kevésbé leszünk képesek a helyes döntésre és a helyes cselekvésre. Rálátásunk a valóságra olyan, mint egy térkép, melynek segítségével igyekszünk eligazodni az élet területén. Ha a térkép jó, rendszerint meg tudjuk határozni helyzetünket, s ha tudjuk, hova kívánunk eljutni, rendszerint azt is leolvashatjuk róla, mely útirány vezet el célunkhoz. Ha a térkép rossz, többnyire eltévedünk. Mindez nyilvánvaló, az emberek mégsem mindig látják be. Nem látják be, mert a valósághoz vezető út nem könnyű. Először is, az ember nem a térképpel együtt született, előbb meg kell rajzol*Hilde Bruch: Learning psychotherapy. Press, 1974. IX.

34

Cambridge, Mass., Harvard University

ni, ez pedig erőfeszítést kíván. Minél nagyobb erőfeszítés megtételére vagyunk hajlandók, annál nagyobb és pontosabb térképünk lesz. Ám sokan nem hajlandók semmiféle erőfeszítésre. Mások befejezik a rajzolást kamaszkoruk végére. Az ő térképük kicsi marad és vázlatosba világról alkotott képük egyoldalú és félrevezető. Életük delén az emberek rendszerint fölhagynak térképük rajzolásával. Úgy érzik, térképük teljes, világnézetük helyes (sőt: szent és sérthetetlen), és semmi szükségük nincsen újabb értesülésekre. Mintha kifáradtak volna. Csak viszonylag kevés ember elég szerencsés ahhoz, hogy élete végéig folytassa a valóság titkainak feltérképezését, hogy a világ és az igazság megértését újra és újra felülvizsgálja, térképét nagyobbítsa, vonalait finomítsa, egy-egy vonalat újrarajzoljon. A térképezés legnagyobb problémája nem az, hogy a semmiből kell kezdeni, hanem az, hogy állandóan felül kell vizsgálni a munkát. Maga a világ állandóan változik. Gleccserek vesznek, gleccserek támadnak. Kultúrák hanyatlanak le, kultúrák virágoznak föl. Túl kevés a technológia vagy túl sok a technológia. Nézőpontunk is gyorsan és drámaian változik. Gyerekként erőtlenek vagyunk, függő helyzetben élünk. A felnőttnek már nagy hatalma lehet. Betegen vagy öregen ismét erőtlenné válhatunk, ismét függő helyzetbe kerülhetünk. Ha gyerekünk van, akiről gondoskodni kell, a világot másféle helynek látjuk, mint ha nincsen gyerekünk. Ha csecsemőnk van, ismét másnak tűnik a világ, mint amikor kamaszokat nevelünk. A szegénynek más a világ, mint a gazdagnak. Naponta új színben tűnik föl a valóság. Ha az új meg új értesüléseket mind figyelembe vesszük, állandóan fölül kell vizsgálnunk térképünket, s néha jelentős változtatásokat kell eszközölnünk. Mindez fájdalommal jár, gyakran nagy fájdalommal. S ebben rejlik az emberiség gondjainak egyik lényeges eredője. Van úgy, hogy az ember hosszadalmas, gondos munkával megrajzolta térképét a valóságról, melynek segítségével az életben eligazodni remél, s hirtelen olyan értesülés birtokába jut, ami miatt az egész térképet újra kell rajzolnia. A fájdalmas erőfeszítés 101

ijesztőnek, lesújtónak tetszhet. Ezért rendszerint - és tudat alatt nem vesszük tudomásul az új értesülést. S ezt gyakran nem is egyszerűen passzívan végezzük. Az új információt hamisnak, veszélyesnek, eretneknek kiáltjuk ki, az ördög incselkedésének. Valóságos keresztes háborút hirdethetünk meg ellene, és azt is megpróbáljuk, hogy a világot próbáljuk hozzáidomítani saját nézőpontunkhoz. Ahelyett, hogy újrarajzolnánk a térképet, az új információt akarjuk elpusztítani. Sajnálatos, hogy az ember végeredményben sokkal több energiát pazarolhat egy idejét múlta fölfogás védelmére, mint amennyibe helyreigazítása került volna.

Indulatátvitel: a túlhaladott térkép Az idejét múlta nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok idegés elmebetegség alapjául szolgál. A pszichiáterek ezt transzferálásnak, indulatátvitelnek nevezik. Ahány pszichiáter, megannyi definíció. Saját meghatározásom ez: az indulatátvitel a gyermekkorban kialakított és akkor helytálló világnézetnek a felnőttkorba való helytelen átvitele. Az átvitel mindig káros és átható, de gyakran leplezetten nyilvánul meg. Legtisztább példái azonban világosak. Volt egy betegem, akinek gyógykezelése éppen a transzferálás miatt vallott kudarcot. Harmincas éveiben járó, jó képességű, de sikertelen számítógép-technikus volt, aki azért keresett föl, mert felesége elhagyta, s magával vitte két gyermeküket is. Felesége távozása nem tette különösen boldogtalanná, de gyermekei elvesztése elkeserítette. Visszaszerzésük reményében szánta el magát a pszichiátriai kezelésre, mert a felesége kijelentette: addig nem tér viszsza, amíg a férje nem esik át pszichoterápián. Az asszony elsősorban azt panaszolta, hogy férje állandó jelleggel féltékenykedik rá, s ugyanakkor távolságot tart vele szemben: hideg, nem mutat érzelmeket. Arról is panaszkodott, hogy a férje túl gyakran változtat állást. A férfi kamaszkora óta észrevehetően bizonytalan életet élt. Kamaszkorában gyakran akadt dolga a rendőrséggel, 36

háromszor be is csukták: ittasságért, garázdaságért, „csavargásért", a közhatóság akadályozásáért kötelességének teljesítésében. Kimaradt a műszaki főiskoláról, mondván: „A tanáraim mind álszentek voltak, alig jobbak a rendőrségnél." Mivel a számítástechnikában kiemelkedő és alkotó képességekkel rendelkezett, a szakma nagyon megbecsülte. Sohasem sikerült azonban egyetlen állását sem másfél évnél tovább megtartania. Néha kirúgták, rendszerint felmondott, miután szóváltásba keveredett főnökével, aki mindig „hazug csaló volt, akit semmi sem érdekelt, csak saját pozíciójának biztosítása". Leggyakoribb kifejezése ez volt: „Senkiben sem lehet megbízni!" Gyermekkorát normálisnak, szüleit átlagosnak nevezte. A rövid idő alatt, amíg eljárt hozzám, mégis több olyan esetről tett könnyedén említést, amikor szülei cserbenhagyták. Születésnapjára egy kerékpárt ígértek neki, de elfeledkeztek róla, s valami mást vettek. Egyszer meg teljesen kiment a fejükből a születésnapja, ebben azonban nem érzett semmi kivetnivalót, mert a szülei „nagyon el voltak foglalva". Megígérték, hogy ezt vagy azt csinálnak majd a hétvégén, de rendszerint túlságosan „el voltak foglalva". Gyakran nem mentek el érte valami összejövetelre, vagy az iskolából felejtették el hazavinni, mert „tele volt a fejük". Ez a fiatalember gyerekkorában számos alkalommal csalódott szülei gondoskodásának hiánya miatt. Hirtelen vagy fokozatosan - nem tudom, melyik az igaz - ráébredt gyerekkora delén, hogy nem bízhat meg saját szüleiben. Amint azonban ezt fölismerte, megkönnyebbült és élete kényelmesebbé vált. Többé nem várta el szüleitől ígéreteik betartását. Amint nem bízott többé bennük, csalódásának gyakorisága és súlya drámaian csökkent. Az efféle igazodás azonban későbbi problémák alapjává válhat. A gyerek szemében a szülők a mindenség: ők képviselik a világot. A gyereknek nincsen módjában összehasonlítást végezni, nem tudhatja, hogy más szülők különböznek az ő szüleitől, s gyakran különbek. Föltételezése szerint a dolgok rendje az, ahogyan szülei teszik őket. így a gyerek nem azt ismerte föl, hogy „nem bízhatom szüleimben", hanem a megfigyelés így fogalma101

zódott meg: „Nem bízhatom az emberekben!" Ez lett a térkép, amellyel kamaszkorba és felnőttkorba lépett. Ilyen térképpel - s ráadásul a csalódások okozta indulatokban bővelkedve - lépett tovább, s nem csoda, hogy állandóan összeütközésbe került a „hatalom" tipikus figuráival - a rendőrséggel, a tanárokkal, a munkáltatókkal. Mindeme konfliktusok pedig csak megerősítették érzésében, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Sok alkalma volt térképe újrarajzolására, de ezeket mind kihagyta. Egyfelől azért, mert ahhoz, hogy rájöjjön: a világban vannak bizalomra érdemes emberek, olyan kockázatot kellett volna vállalnia, ami térképe átrajzolása nélkül nem lett volna elképzelhető. Másfelől: ebben az esetben át kellett volna értékelnie viszonyát szüleihez, be kellett volna ismernie, hogy nem szerették, hogy gyermekkora nem volt normális, és szülei érzéketlenségükben éppenséggel nem voltak átlagosak. Mindez nagy fájdalommal járt volna. Végül pedig: bizalmatlansága végeredményben megkönnyítette viszonyát az emberekkel. Továbbra sem bízott tehát senkiben, és öntudatlanul is olyan helyzeteket teremtett, amelyek megerősítették hitében, hogy az emberekkel szemben valóban nincsen helye a bizalomnak. Mindenkitől elidegenedett, képtelennek bizonyult a szeretet, a melegség, a közelség, a gyengédség elfogadására és élvezésére. Még feleségében sem bízott. Kivételt csak két gyermeke esetében tett, akik nem mellé- vagy fölé-, hanem alárendelt helyzetben voltak, s ezért fenntartások nélkül bízhatott bennük. Az indulatátvitellel kapcsolatos problémák esetében a pszichoterápia szerepe a térkép újrarajzolásában mutatkozik meg. A betegek azért keresik föl a terapeutát, mert térképük nem használható. Mindazonáltal ragaszkodnak hozzá, s körömszakadtig harcolnak megváltoztatása ellen. Ez gyakran lehetetlenné teszi a gyógykezelést, mint a számítógép-szakértő esetében is. Eredetileg azt kérte, hogy szombatonként legyen a foglalkozás. Három alkalommal jött, aztán munkát vállalt hétvégére. Fölajánlottam neki, hogy jöjjön csütörtökönként. Kétszer eljött, többször nem, mert csütörtökönként túlórázni kezdett. Azt mondta, hétfőn nem 38

101 túlórázik: áttettük a foglalkozást hétfőre. Kiderült, hogy hétfőn is lehet túlórázni. Közöltem, hogy így nem lehet a kezelését tovább folytatni. Beismerte, hogy nem kötelessége túlórázni, de hozzátette, hogy szüksége van a pénzre, s hogy munkája fontosabb számára, mint a terápia. Azt javasolta, hogy hétfőn esténként jön, de csak abban az esetben, ha nem kell túlóráznia. Minden hétfőn délután négykor telefonál, mondta, hogy aznap este tud-e jönni. Azt válaszoltam, hogy ez nekem sajnos nem elfogadható, nem tarthatom minden hétfő estémet szabadon abban a reményben, hogy esetleg meg tud jelenni a kezelésen. Úgy érezte, hogy ésszerűtlenül merev álláspontot foglalok el, nem veszem figyelembe, mire van szüksége, csak a saját időmmel törődöm, ő nem érdekel, s így nyilvánvalóan nem lehet bennem megbízni. Kapcsolatunk így ért véget, s engem is beillesztett az emberi megbízhatatlanságról festett képébe. Az indulatátvitel problémája nem merül ki a beteg és a terapeuta kapcsolatában. Fennáll szülők és gyerekek, férjek és feleségek, munkáltató és alkalmazott között, ugyanúgy csoportok, sőt nemzetek között is. Nem érdektelen azon elgondolkozni, milyen szerepet játszik például a nemzetközi kapcsolatokban. Egy ország vezetői ugyancsak hús-vér emberek, nekik is volt gyerekkoruk, őket is tapasztalataik formálták. Milyen térképpel élt Hitler, és hogyan szerezte meg? Milyen térképük volt azoknak az amerikai politikusoknak, akik a vietnami háborút folytatták? Nyilvánvalóan alaposan elütött az őket követő nemzedék térképétől. Az előző nemzedék térképének formálásában milyen szerepe volt a nagy gazdasági válságnak, s az ötvenes és hatvanas évek tapasztalatai milyen módon alakították a fiatalabb nemzedék térképét? Ha a harmincas és negyvenes évek élményanyaga szerepet játszott a vietnami háború folytatásában, mennyire felelt meg az így kialakult térkép a hatvanas és hetvenes évek valóságának? Hogyan érhetnénk el, hogy a térképeket gyorsabban sikerüljön a megváltozott valóságnak megfelelően átalakítani? Az igazságot és a valóságot akkor kerüljük ki, amikor elfogadása fájdalommal járna. A térkép újrarajzolásához önfegyelem-

re van szükség. Ennek egyik előfeltétele az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás. Azaz föl kell ismerni, hogy jólétünk érdekében az igazság mindig fontosabb pillanatnyi lelki kényelmünknél. Ebből következően pedig meg kell tanulnunk, hogy a pillanatnyi lelki nehézségek nemcsak jelentősek, hanem kívánatosak is az igazság keresésében. A lelki és szellemi egészség nem más, mint a valósághoz való állandó ragaszkodás.

Nyitottság Mit jelent az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás? Elsősorban állandó önvizsgálatot. A világot csak saját magunkhoz való viszonyunkon keresztül ismerjük. Ezért nemcsak a világot kell állandóan vizsgálnunk, hanem magát a vizsgálót is. A pszichiátriai képzés erre is megtanít. A pszichiáterek tudják, hogy nincsen reményük betegeik gondjainak megértésére, ha nem értik saját gondjaikat. Ezért van az, hogy a pszichiáterek képzésében fontos követelmény, hogy a pszichiáter maga is átessen terápián vagy pszichoanalízisen. Sajnos, ezt nem minden pszichiáter teszi meg. Számos pszichiáter jóval nagyobb szigorral viseltetik betege problémái, mint saját problémái iránt. Ily módon lehetnek ugyan kompetensek, de nem lehetnek bölcsek. A bölcs élet a tettrekészség és a szemlélődés elegye. Az amerikai kultúra a szemlélődést nem tartja valami sokra. Az ötvenes években Adlai Stevensont az emberek „tojásfejűnek" tartották, s úgy gondolták, alkalmatlan arra, hogy elnök legyen, mert szemlélődő, mélyen gondolkodó, kételyekkel küszködő ember volt. Magam hallottam, amint szülők mondták kamaszkorban lévő gyermeküknek: „Túl sokat gondolkozol!" Ez természetesen abszurdum, mert éppen a homloklebeny léte, a gondolkodás képessége az, ami az embert emberré teszi. Szerencsére ez a hozzáállás ma már ritkább, az emberek kezdik fölismerni, hogy a világban a veszélyforrások jórészt belül s nem kívül keresendők, s hogy a szemlélődés és az önvizsgálat állandó folyamata elengedhetetlen az emberi40

ség fönnmaradásához. Mindazonáltal még mindig túlságosan kevesen éreznek így. A külső világ vizsgálata sohasem jár olyan fájdalommal, mint a belső világé, s ezért az emberek többsége az előbbit választja. Annak szemében azonban, aki feltétlenül ragaszkodik az igazsághoz, a fájdalom lényegtelennek tűnik, s minél jobban előrehalad az ember az önvizsgálat útján, annál kevésbé fontos a fájdalom, sőt: annál kevésbé fájdalmas. Az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás egyben nyitottságot is jelent. Nem ítélhetjük meg térképünk helyességét, ha elzárkózunk mások bírálatának meghallgatásától. Másként zárt rendszerben élünk - üvegburában, hogy Sylvia Plath hasonlatával éljünk, saját kilélegzett levegőnket szívjuk be újra, egyre inkább téveszmékkel népes világban. A fájdalom elkerülésének érdekében mégis elzárkózunk. A szülő azt mondja gyermekének: „Ne feleselj a szüleiddel!" Élettársunknak tudtára adjuk: „Hagyjuk egymást békén. Ha kritizálsz engem, úgy fogok viselkedni, hogy magam is megbánom!" Idős emberek ezt közlik környezetükkel: „Öreg vagyok és gyenge. Ha kritizál, ha bánt, esetleg belehalok, s akkor majd a maga lelkén szárad, hogy földi létem utolsó napjait nyomorulttá tette!" A munkáltató ezt hozza beosztottjai tudomására: „Ha elég merész ahhoz, hogy bíráljon, akkor úgy tegye, hogy észre se vegyem, vagy nézhet más állás után." A zártság annyira jelenlévő az emberekben, hogy már-már alaptermészetük jegyeként fogható föl. Ám attól, hogy természetes, még nem lesz sem hasznos, sem lényeges, sem változhatatlan. Az is természetes lehet, ha az ember a nadrágjába csinál, vagy sohasem mos fogat. Az ember megtanulhatja, hogy szükség esetén természetellenes módon cselekedjék. Voltaképpen az önfegyelem egésze fölfogható egy természetellenes viselkedés megtanulásaként is. Mert az is természetes vonása az embernek, hogy képes a természetellenes cselekvésre, hogy felülemelkedhet természetén - talán ez legemberibb tulajdonsága. Semmilyen cselekedet nem olyan temiészetellenes s ennélfogva olyan emberi, mint a pszichoterápia felvállalása. E tettünk révén ugyanis tudatosan megnyílunk egy másik ember előtt, mi több, 101

még fizetünk is érte. Nagy bátorság kell ehhez. Pénz is kell hozzá, a legtöbb esetben azonban nem a pénz, hanem a bátorság hiánya bizonyul a fő akadálynak. S ez ugyanígy elmondható a pszichiáterek egy részéről is: nem rendelkeznek kellő bátorsággal ahhoz, hogy analízisnek vagy terápiának vessék alá magukat. S ezért igaz az is, az általános felfogással ellentétben, hogy a pszichoterápiát felvállaló betegek rendszerint az átlagosnál erősebb és egészségesebb lelkű emberek. A pszichoterápia talán a nyíltság legszélsőségesebb formája, de a mindennapi életben is elég alkalom kínálkozik erre: a megbeszéléseken, a golfpályán, a vacsorázóasztalnál, az ágyban - főnökünkkel, alkalmazottainkkal, cimboráinkkal, barátainkkal, szeretőnkkel, szüleinkkel és gyerekeinkkel. Volt egy betegem, aki minden foglalkozás végén, fölkelvén a díványról, megfésülködött. Egy idő után megkérdeztem, miért teszi ezt. „Hetekkel ezelőtt mondta pirulva - a férjem észrevette, hogy a foglalkozások után lelapul a hajam. Nem mondtam meg neki, hogy miért. Attól tartottam, kigúnyolna, ha tudná, hogy a terápia közben díványon fekszem." így ismét volt miről beszélnünk. Ez az asszony akkor lesz teljesen egészséges, ha a férjével ugyanolyan nyíltan tud viselkedni, mint velem. A betegek nagy része azonban nem tudatosan vágyik a nyíltságra vagy az önfegyelem megtanulására. Legtöbbjük csak „könynyebbségre" vágyik. Mikor rájönnek, hogy nemcsak támogatásban, hanem bizonyos kihívásban is részük lesz a terápia során, sokan elmenekülnek, másokban fölmerül, hogy elmeneküljenek, mégsem teszik. Hosszú, nehéz és gyakran sikertelen folyamat, míg a beteg megtanulja, hogy igazi megkönnyebbülést csak a nyíltság és az önfegyelem eszközétől remélhet. Ezért a pszichoterápiára, úgy mondjuk, „csábítani" kell a beteget. S azt is mondhatjuk egy beteg esetében, aki esetleg már egy-két éve jár a pszichiáterhez: „Még nem kezdte meg a terápiát." A pszichoterápiában a nyíltságot különösen elősegíti (vagy kierőszakolja, ez már az állásponttól függ) az ún. szabad asszociációs módszer. Ilyenkor a betegnek azt mondja a terapeuta: „Mondjon ki mindent, ami 42

az eszébe jut, bármilyen lényegtelennek, jelentéktelennek, fájdalmasnak vagy zavarba ejtőnek érzi is. Ha egyszerre két dolog jut az eszébe, arról beszéljen, amelyiktől inkább húzódozik." Ezt könnyű mondani, de nehéz végrehajtani. Persze aki következetesen törekszik rá, rendszerint gyorsan halad. Sokan azonban csak tettetik a szabad gondolattársítást, fennhangon beszélnek erről-arról, de a lényegi részleteket gondosan kihagyják. Elképzelhető, hogy egy asszony egy álló órán át folyamatosan beszél kellemetlen gyermekkori élményeiről, de nem említi meg, hogy reggel a férje felelősségre vonta, amiért a bankszámlájukról túl nagy összeget vett föl. Az ilyen betegek azt kísérlik meg, hogy a terápiás foglalkozást egyfajta sajtókonferenciává alakítsák át. Legjobb esetben is csak az idejüket vesztegetik, s rendszerint körmönfont módon hazudoznak. Ahhoz, hogy egyének vagy akár szervezetek esetében valódi nyíltságról beszélhessünk, mindenki számára nyitottnak kell lenniük; sajtóértekezletek nem elégségesek. A teljes becsületesség a harmadik dolog, amit az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás jelent. Állandóan és soha véget nem érő módon szemmel kell tartanunk önmagunkat, csak így biztosíthatjuk, hogy az emberekkel való közlekedésünk - nem csupán abban, amit mondunk, de abban is, ahogyan mondjuk - az emberi lehetőségekhez mérten a lehető legnagyobb mértékben tükrözze az általunk ismert valóságot és igazságot. Ez a fajta becsületesség sem szerezhető meg fájdalommentesen. Amikor Nixon elnök hazudott a Watergate-iigyben, ez lényegében nem különbözött egy négyéves gyerek hazugságától, aki nem vallja be, hogy ő verte le a lámpát, amely összetört. Miután a kihívás természete szerint rendszerint jogos, a hazugság arra tett kísérlet, hogy az ember elkerülje a neki kijáró szenvedést, s mint ilyen, idegi megbetegedéshez vezethet. A megkerülés fölvet egy másik témát: az út „levágását". Amikor valaki ki akar kerülni egy akadályt, olyan utat keres, amely könnyebb s így gyorsabb is: azaz levágja az utat. Mivel hiszem, hogy az ember létének célja a lélek fejlődése, természetszerűleg 101

hiszek a haladásban is. Úgy helyénvaló, hogy az ember olyan gyorsan és olyan mértékben fejlődjön, amennyire csak képes erre. így aztán helyénvaló az is, ha „lerövidítjük" az utat. De csak legitim módon helyes ezt megtenni. S az emberek majdnem olyan szorgalommal kerülik el az út levágását, amikor pedig minden mellette szól, hogy megtegyék, mint amennyi szorgalommal keresik azokat a helyzeteket, amikor helytelenül „vághatják le" az utat. így például az út helyes „levágása", ha a diák vizsgára készülve nem magát a könyvet olvassa el, hanem csak szinopszisát. Ha a szinopszis jó, a könyv lényege fölfogható így is, és rengeteg idő meg energia takarítható meg. A puskázás azonban már nem elfogadható mód, bár szerencsés esetben szintén átsegítheti a diákot a vizsgán. Ekkor azonban nem tettünk szert a lényegi ismeretekre, s a vizsga eredménye hamis. Ha ez a vizsga diplomához juttatta a hallgatót, diplomához, mely további életének alapjául szolgál, úgy egész élete hazugságon nyugszik, s gyakran ennek a hazugságnak a fenntartásával és megvédésével telik el. A valódi pszichoterápia helyénvaló „útlevágás", melynek létezéséről az emberek gyakran nem vesznek tudomást. Az emberek leggyakrabban úgy racionalizálják ellenérzéseiket a pszichoterápiával szemben, hogy azt mondják: „Attól tartok, mankóként lenne segítségemre, s nem akarom mankó segítségével élni az életemet!" Ez azonban rendszerint csak komolyabb félelmek palástolására szolgál. A pszichoterápia csak annyira mankó az életben, amennyire egy kalapács és egy zacskó szög mankó egy ház építésénél. A házépítés talán megoldható kalapács és szögek nélkül is, de az eredmény aligha lesz kielégítő. Ritka az olyan ács, aki felpanaszolná, hogy munkájában szüksége van kalapácsra és szögekre. Ugyanígy, a lélek fejlődése elképzelhető pszichoterápia nélkül is, de így gyakran feleslegesen unalmas, hosszú és nehéz. Többnyire értelmesebb dolog a segédeszközök felhasználása. Ugyanakkor a pszichoterápiát sem mindig helyes módon használják fel az emberek, ami a leggyakrabban olyan szülők eseté-

ben fordul elő, akik gyermekük számára keresnek terapeutát. Azt akarják, hogy a gyerek valamilyen értelemben megváltozzék: ne szedjen kábítószert, ne legyenek dührohamai, ne hozzon haza rossz érdemjegyeket stb. Vannak szülők, akik maguk kifogyván az ötletekből, azért fordulnak pszichoterapeutához, hogy segítsen, s őszintén együtt kívánnak működni vele. Mások tisztában vannak a gyerek problémájával, s a terapeutától egyfajta csodát várnak, azt, hogy a probléma alapvető okának érintése nélkül oldjon meg mindent. Például előfordul, hogy a szülők nyíltan megmondják a pszichiáternek: „Tudjuk, hogy a házasságunkban nincsen minden rendjén, s ennek van valami köze a gyerek problémájához. Mindazonáltal ne a házasságunkkal foglalkozzon, nem mi akarunk terápiára járni: azt szeretnénk, ha a fiunkon segítene, hogy boldogabb legyen." Mások kevésbé nyíltak. Amikor megjelennek, látszólag minden együttműködésre hajlandók, de amikor a pszichiáter felhívja a figyelmüket arra, hogy a gyerek gondja szülei életmódja iránt érzett haragjának megnyilvánulása, azt válaszolják: „Nevetséges, hogy gyökeresen megváltozzunk a gyerek miatt!" S ilyenkor távoznak, más pszichiátert keresnek fel, aki esetleg valóban ajánl valamilyen fájdalommentes álmegoldást. Ennek a típusnak a szélsőségesei esetleg így beszélnek: „Mindent megtettünk a fiunkért, amit csak lehetett, négy különböző pszichiáterhez is elvittük, mindhiába." Az emberek persze nemcsak önmaguknak, hanem másoknak is hazudnak. Az életben használt térkép átrajzolását nemcsak környezetünk, hanem magunk is sugallhatjuk. A megszámlálhatatlanul sok hazugság két leggyakoribb, legerőteljesebb és legkárosabb példája: „Mi tényleg szeretjük a gyereket!" „A szüleink valóban szerettek minket!" Persze a szülők többnyire valóban szeretik a gyerekeiket, de amikor mégsem, akkor hihetetlen erőfeszítésekre képesek annak érdekében, hogy ezt ne kelljen felvagy beismerniük. Én gyakran úgy utalok a pszichoterápiára, mint „igazság-játék"-ra vagy „becsíiletesség-játék"-ra, mert egyebek között az a dolga, hogy a betegeket szembesítse valótlan állításaikkal. Az elmebeli megbetegedések egyik gyökere azoknak a ha-

45

101

zugságoknak a rendszere, amelyeket elhiszünk vagy elhitetünk magunkkal. Ezeket a gyökereket csak a teljes őszinteség légkörében lehet megvizsgálni. E légkör megteremtéséhez pedig elengedhetetlen, hogy a terapeuta kialakítsa betegeiben az őszinteség és a nyíltság képességét. S hogyan is várhatnánk el a betegtől a járulékos fájdalmak elviselését, ha mi magunk nem szenvedünk vele együtt? Csak az vezethet, aki maga megy elöl.

Az igazság visszatartása

kus rendellenességei vannak, hogy kockázatos pénzügyi vállalkozásba kezdtek; még azt sem közlik, mennyi pénzük van a bankban. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy a gyereket óvni szeretnék a felesleges aggodalmaktól. Ez a fajta „óvás" azonban rendszerint felesleges. A gyerekek amúgy is tudják, hogy apuka és anyuka marihuánát szív, hogy veszekedtek az elmúlt éjjel, hogy nem szeretik a nagyszülőket, és hogy apuka üzleti vállalkozása veszteséges. Az efféle titkolózás eredménye nem óvás, hanem megvonás. A gyerekektől megvonják az ilyetén módon egyébként megszerezhető tudást a pénzről, betegségről, kábítószerről, nemi életről, házasságról, szülőkről, nagyszülőkről és általában az emberekről. Ugyancsak megvonják tőlük azt a biztonságérzetet, amelyet e témák nyílt megbeszélése adhatna. Végül pedig a szülők így megvonják gyerekeiktől önmagukat mint az őszinteség és a nyíltság példaképeit, s ehelyett a részleges őszinteség, a tökéletlen nyíltság és a korlátolt bátorság példáiként állnak előttük. Vannak aztán szülők, akik téves, de valós módon akarják óvni gyermekeiket. Másoknál a szó csak frázis, valójában nem akarják, hogy a gyerek beleszóljon az életükbe, hogy megkérdőjelezze felette gyakorolt feltétlen hatalmukat. Gyakorlatilag ezt közlik gyermekeikkel: „Nézzétek, ti maradjatok gyerekek, és a felnőttek gondjait hagyjátok meg nekünk. Lássatok úgy minket, mint erős és szerető gondoskodókat. Ez a felállás mindkettőnknek jó, ezért ne kezdjétek ki. így mi erősnek érezhetjük magunkat, ti pedig biztonságban, s mindenkinek könnyebb így, mint ha túlságosan mélyen vizsgálgatnánk ezeket a dolgokat."

A hazugságok két alapvető fajtára oszthatók föl: kegyes hazugságokra és kegyetlen hazugságokra. A kegyetlen hazugság az, amelyről tudjuk, hogy hazugság. A kegyes hazugság önmagában nem valótlan, de elhallgatja az igazság lényeges részét. Ami persze nem teszi igazabbá vagy megbocsáthatóbbá, éppoly káros, mint a másik fajta. Az a kormány, amely cenzúrája révén visszatart lényeges tudnivalókat, nem demokratikusabb, mint az a kormány, amely egyszerűen csak hazudik. Az a beteg, aki elhallgatta, hogy bankszámlájáról több pénzt vett ki, mint amennyi volt rajta, s így adósságba verte magát, nem kevésbé gátolta saját lelki fejlődését, mint ha hazudott volna. Sőt, éppen azért, mert kevésbé látszik elítélhetőnek, a kegyes hazugság a hazudozás leggyakoribb formája, s gyakran a károsabb is, mert nehezebb rájönni és szembesülni vele. A kegyes hazugságot a társadalom elfogadhatónak véli, azzal a felkiáltással, hogy „senki sem akarja sérteni mások érzékenységét". Ugyanakkor az emberek panaszkodnak, hogy társas kapcsolataik felszínesek. Ha a szülők kegyes hazugságokkal etetik gyermeküket, ezt többnyire nem csupán elfogadhatónak, de hasznosnak és szeretetük jelének ítélik. Még az olyan házastársak is nehezen viselkednek őszintén gyerekükkel, akik pedig őszinték egymáshoz. Nem közlik vele, hogy marihuánát szívnak, hogy előző este veszekedtek, hogy utálják a nagyszülőket, hogy az orvos szerint egyiküknek vagy mindkettőjüknek pszichoszomati-

Mindazonáltal valódi konfliktushelyzet is előállhat, ha az óvás vágya összeütközésbe kerül az őszinteség vágyával. J ó házasságban élő szülők is foglalkozhatnak olykor a válás gondolatával, de úgy érzik, felesleges terhet rónának a gyerekekre, ha ezt a gondolatot eldöntetlen formájában megosztanák velük. A gyerek biztonságérzete szempontjából a válás gondolata roppant fenyegető - legtöbbjük nem is igen lát emögött semmiféle perspektívát. A gondolat még puszta lehetőségként is fenyegető. Ha azonban a szülők házassága nyilvánvalóan összeomlóban van, a gyerek fog-

47

101

lalkozni fog válásuk gondolatával, akár beszélnek róla, akár nem. Alapjában jó házasság esetén viszont valóban felesleges lenne így szólni a gyerekhez: „Apád és én tegnap arról beszéltünk, hogy talán elválunk, de nem gondoljuk igazán komolyan." Ugyanígy a pszichiáterek is gyakran visszatartják egyes gondolataikat, és nem osztják meg betegükkel, főleg a pszichoterápia első szakaszában, mert ügy érzik, hogy a beteg még nem tudná feldolgozni őket. Pszichiátriai képzésem első évében egy beteg a negyedik foglalkozáson elmesélte egyik álmát, amely nyilvánvalóan utalt arra, hogy homoszexualitással kapcsolatos félelmeket táplál. Mivel remek terapeutának akartam mutatkozni, így szóltam hozzá: „Az ön álma világosan mutatja, hogy attól fél, esetleg homoszexuális." A beteg láthatóan megrémült, és a következő három foglalkozáson nem jelent meg. Sok munkámba került - és nem kevés szerencse is kellett hozzá - , hogy rávegyem a terápia folytatására. Újabb húsz foglalkozás után elköltözött a környékről, üzleti okoknál fogva. A foglalkozások nagymértékben javára voltak, bár a homoszexualitás témája többet nem vetődött föl. Az, hogy tudat alatt foglalkoztatta a kérdés, még egyáltalán nem jelentette azt, hogy tudatosan is kész foglalkozni vele. Azáltal, hogy hebehurgya módon kikottyantottam megfigyelésemet, erősen kárára volt, és csaknem elveszett - nemcsak az én betegemként - a pszichoterápia számára. A kimondandó és visszatartandó vélemények megkülönböztetése az üzleti és a politikai életben is fontos. Ha valaki mindig és mindennel kapcsolatban közli véleményét, főnöke engedetlennek fogja tartani, az igazgatóság pedig veszélyesnek az intézményre nézve. Híre kelne, hogy összeférhetetlen, s aligha remélhetne komolyabb előmenetelt. Ha valaki hatékony részévé akar válni egy szervezetnek, akkor nem kerülheti el, hogy „szervezeti emberré" váljon véleményében, óvatossá, egyéniségét időnként fel kell oldania a közösség identitásában. Ugyanakkor, ha valaki hatékonysága mértékét csak abban látja, hogy mennyire tud a szervezet részévé válni, mennyire csak olyan véleményének ad hangot, amely semmiképpen sem zavarja meg a szervezet életét, 49

az teljesen elveszíti személyes integritását, és kizárólag „szervezeti emberré" válik. Aki egy nagyvállalat vezetői állására tör, kötéltáncot jár, a két véglet közötti keskeny, ingó úton egyensúlyozik, ami csak keveseknek sikerül. Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz? Először is: sohasem szabad valótlant állítani. Másfelől: észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel. Harmadszor: fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye, ne azért, hogy elkerülje térképe átrajzolását. Negyedszer: az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot. Ötödször: más szükségleteinek a felmérése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt. Hatodszor: más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrendű annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik. Mindez óriási feladatnak látszik, amelyet talán még senki sem tudott tökéletesen megoldani; soha nem szűnő kolonc ez. S valóban, az önfegyelem véget nem érő folyamat, ezért van az, hogy a legtöbb ember tökéletlen nyíltsággal és őszinteséggel éli életét, magát és térképét elrejtve a világ elől. Az őszintén és nyíltan leélt élet előnyei azonban fölérnek a megpróbáltatásokkal. A nyílt ember fejlődik. A nyílt ember sokkal mélyebb kapcsolatok megteremtésére és fenntartására képes, mint az, aki bezárkózik. Mivel sohasem állítanak valótlant, biztonságot találnak abban az érzésben, hogy a maguk részéről nem járultak hozzá a világ zavartságához, ellenkezőleg, szerepük a megvilágítás és a tisztázás volt. 101

Teljes szabadságukban áll a létezés. Nem kell rejtőzködniük. Nem kell a kertek alatt elosonva létezniük. Nem kell régi hazugságaik leplezésére új hazugságokat kieszelniük. Nem kell erejüket pózaik fenntartására vagy nyomaik eltüntetésére vesztegetniük. Végül rájönnek, hogy az őszinteség még mindig kisebb erőfeszítést kíván, mint a titkolódzás. Minél őszintébb valaki, annál könynyebb továbbra is őszintének maradnia, mint ahogyan minél több hazugságot mond valaki, annál több hazugságra van szüksége. Aki nyílt, az természetesen élhet nyíltan, s mert ezzel bátorságát állandóan próbára teszi, megszabadul a félelemtől.

Egyensúly Remélem, világossá vált az eddigiekből, hogy az önfegyelem gyakorlata nemcsak nagy erőfeszítést követelő, hanem összetett feladat is, amelyhez egyaránt szükségeltetik rugalmasság és ítélőképesség. A bátor ember mindig azon van, hogy teljesen őszinte legyen - ugyanakkor föl kell ismernie az olyan helyzeteket, amikor az igazságot nem kell kimondania. A szabad ember teljes mértékben felelősséget vállal saját magáért, de megvan benne az a képesség is, hogy ne vállalja magára más felelősségét. A szervezettség és hatékonyság, a bölcs életvitel érdekében nap mint nap rákényszerülünk, hogy késleltessük a kielégülést, és a jövőt tartsuk szem előtt, de az örömteli élethez szükség van arra is, hogy megfelelő helyzetben képesek legyünk a jelenben élni és spontán módon cselekedni. Más szóval kifejezve: az önfegyelmet is fegyelmezetten kell gyakorolni. Ezt nevezem egyensúlynak, és ez az a negyedik és végső típus, amelyet itt taglalni kívánok. Az egyensúlyozás eredménye a rugalmasság. Az élet minden területén nagyfokú rugalmasság szükséges a sikeres életvitelhez. Hogy csak egy példát említsek, vizsgáljuk meg a haragot és kifejeződését. A harag az evolúció számtalan nemzedékének terméke, a fennmaradást segíti elő, az emberekben éppúgy, mint az alacsonyabb rendű teremtményekben. Akkor érezzük, amikor egy 51 101

másik élőlény geográfiai vagy pszichológiai értelemben saját terünkbe hatol. Ilyenkor a harag harcra késztet. Harag nélkül létezésünk senkivel és semmivel szemben nem lehetne biztonságban. Gyakorta mégis előfordul, hogy mások részéről támadó szándékot tételezünk föl, amikor pedig az alaposabb megfigyelés meggyőzhetne minket arról, hogy a másikban nincsen ilyen szándék. S még akkor is, ha a támadó szándék valódi, előfordulhatnak olyan helyzetek, amelyekben a harag nem szolgálja érdekünket. így szükségessé válik, hogy az agykéreg magasabb funkciói (az ítélőképesség) ellenőrizzék és irányítsák alacsonyabb (érzelmi) funkcióit. Képesnek kell lennünk a harag kifejezésére, amiként arra is, hogy a haragot ne fejezzük ki. Mi több, képesnek kell lennünk arra is, hogy a haragot különböző módokon fejezzük ki. Van, amikor nyugodtan és hűvösen jobb kifejezni, van, amikor hangosan és hevülten. Nemcsak azt kell tehát eldöntenünk, mikor helyes kifejeznünk haragunkat és mikor nem, hanem azt is, milyen helyzetben milyen módon kell ezt megtennünk. Ehhez összetett, rugalmas rendszerre van szükség. Nem csoda, hogy a harag érzetének kifejezését irányító rendszer kifejlődése rendszerint nem fejeződik be a felnőtté válás előtt, s gyakran még utána sem. Kisebb-nagyobb mértékben mindenkinek vannak ezen a téren hiányosságai. A pszichoterapeuta munkájának jó része abból áll, hogy az embereket e rendszer rugalmasságára igyekszik tanítani. A feladat rendszerint annál nehezebb, minél több a betegben a szorongás, a bűntudat vagy a bizonytalanságérzet. Volt például egy betegem, egy skizofréniában szenvedő derék asszony, akire a reveláció erejével hatott az a felismerés, hogy vannak férfiak, akiket nem szabad beengednie a lakásába; másokat beengedhet a nappaliba, s egyeseket a hálóba is. Előzőleg vagy mindenkit beengedett a hálószobájába, vagy a lakásába se engedett be senkit. így hánykolódott a promiszkuitás és a magány között. Ez az asszony annak is szükségét érezte, hogy minden meghívásra, minden ajándékra hosszú, kimerítő és tökéletesen megszövegezett levélben mondjon köszönetet, amit persze nem sokáig bírt,

s így képtelen volt egyáltalán nem válaszolni vagy visszautasítani a meghívásokat és az ajándékokat. Sok-sok foglalkozás eredményeképpen sikerült rávezetni, hogy nem minden esetben szükséges válaszolnia, s ha mégis, akkor is elég röviden. Az érett és egészséges elméjű embernek rendkívüli rugalmasságra van szüksége ahhoz, hogy fönntartsa az egyensúlyt az egymásnak ellentmondó szükségletek, célok, feladatok, felelősségek stb. között. Az egyensúlyozás lényege a „föladás". Ezt én kilencéves koromban tanultam meg, egy nyári reggelen. Akkoriban tanultam meg kerékpározni, és roppant örömmel próbálgattam új tudományom határait. Házunktól nem egészen két kilométernyire karikáztam lefelé egy hegyoldalban. Az út nem messze élesen elkanyarodott. A lejtőn élveztem a sebességet, s bár láttam a kanyart, úgy éreztem, indokolatlan büntetést rónék magamra a fékezéssel. így megpróbáltam gyorsan is menni, kanyarodni is. Örömöm gyors véget ért, amikor néhány méter repülés után az erdő fái között kötöttem ki. Alaposan összehorzsoltam magam, véreztem, a bicikli első kereke pedig használhatatlanná görbült, amikor nekiütközött egy fa törzsének. Elvesztettem az egyensúlyomat. Az egyensúlyozás azért része az önfegyelemnek, mert valaminek a föladása fájdalommal jár. A leírt esetben nem akartam föladni a sebesség örömét a kanyar biztonságos egyensúlyáért cserébe. Megtanultam azonban, hogy az ebből fakadó fájdalom nagyobb volt, mint amekkora a sebesség örömének feladásával járó fájdalom lett volna. így vagy úgy, de ezt a leckét még sokszor meg kellett tanulnom az életben. Más is így van vele: ha biztonságosan akarjuk venni az élet kanyarjait, egyről-másról le kell mondanunk. Más megoldás csak akkor van, ha életünk útján egyáltalán nem akarunk haladni. Talán furcsállható, de a legtöbb ember pontosan ezt választja. Valahol megtorpannak életük útján, hogy elkerüljék a haladással járó fájdalmakat. Ha ez valóban furcsának tetszik, az olvasó nem méri föl a fájdalom mértékét. Valamit föladni a legfájdalmasabb dolog az ember életében. Az előbbi példák apróságokra utalnak. 52

101 Vizsgáljunk meg most olyan helyzeteket, amelyekben valamilyen nagy dolgot kell föladni: személyiségjegyeket, magatartásformákat, ideológiákat, teljes életvitelt. A föladásnak ezek a nagy jelentőségű példái is előfordulnak az élet útján. Nemrégiben egy este elhatároztam, hogy hosszabb időt töltök tizennégy éves lányommal, hegy kapcsolatunk szorosabb és jobb legyen. Hetek óta azon volt, hogy sakkozzunk, tehát egy játszmát javasoltam. Hamarosan nehéz játszmába bonyolódtunk. Kilenc felé a gyerek megkért, hogy gyorsabban lépjek, mert másnap iskolába kell mennie, és reggel hatkor kel. Tudtam, mennyire komolyan veszi, hogy időben kerüljön ágyba, de úgy éreztem, most rugalmasabb is lehetne. Ezért azt mondtam neki: „Egyszer később is lefeküdhetsz. Ha már elkezdtük a játszmát, fejezzük is be! Mindketten élvezzük." Újabb negyedórán át játszottunk, s ezen idő alatt láthatóan kezdte magát rosszul érezni. Végül könyörgőre fogta a dolgot: „Légy szíves, apukám, siessél egy kicsit!" Azt válaszoltam: „Nem sietek, a fene egye meg! A sakk komoly dolog. Ha jól akar az ember játszani, gondolkodnia kell. Egyébként nincs semmi értelme a játéknak!" Még tíz percig játszottunk, és a gyerek nagyon nyomorultul érezte magát; végül sírva fakadt, azt kiáltotta, hogy föladja ezt a hülye játszmát, és a szobájába szaladt. Rögtön úgy éreztem, mintha megint kilencéves lennék, s ott feküdnék a fák között, mellettem az összetört kerékpár. Nyilvánvaló volt előttem, hogy hibáztam. Nem jól vettem a kanyart. Az este elején még az volt a szándékom, hogy a lányommal jól érezzük magunkat. Másfél órával később a gyerek sírt, és olyan mérges volt rám, hogy szinte beszélni sem tudott. Mi történt? A válasz nyilvánvaló volt, de én nem akartam meglátni, s így csaknem két órámba telt, amíg elismertem magamban, hogy hirtelen lontosabb lett számomra megnyerni a játszmát, mint jóban lenni :i lányommal. Ekkor romlott el a kedvem igazán. Hogyan veszíthettem el ennyire az egyensúlyt? Lassan ráébredtem, hogy nyelésvágyam túl nagy; egy részét föl kell adnom. Még ez is lehetetlennek tetszett. Nyerésvágyam jól szolgált egész életemben, sok

mindenre tettem szert általa. Hogyan lehet sakkozni, ha az ember nem akar nyerni? Sohasem éreztem jól magam, ha félgőzzel csináltam a dolgokat. Hogyan lehetne félgőzzel és mégis komolyan sakkozni? Valahogyan csak meg kellett oldanom ezt a problémát, mert nyilvánvalónak láttam, hogy túlzott versenyszellemem és lelkesedésem talán egy olyan magatartásforma részeként szervültek, amely még inkább elidegenítheti tőlem a gyerekeimet, és máskor is felesleges keserűséget és könnyeket okozhat. Deprimált állapotom folytatódott. Ma már nem vagyok deprimált. Föladtam nyerésvágyam egy részét. Énemnek ez a része nincsen többé. Meghalt, mert meg kellett halnia. Én öltem meg, hogy az apaságban nyerhessek. Mikor gyerek voltam, ez a tulajdonságom mindig a javamat szolgálta. Fölismertem, hogy szülőként akadályozott. Megváltoztak az idők, s hogy lépést tartsak velük, föl kellett adnom. Nem hiányzik. Azt hittem, hiányozni fog, de nem.

Az egészséges depresszió Az előbb elmondott történet viszonylag jelentéktelen módon példázza, hogy azoknak az embereknek, akik elég bátrak a pszichoterápiához, mi mindenen kell keresztülmenniük ennél jóval nagyobb dolgokban. Az intenzív pszichoterápia, az intenzív fejlődés időtartama alatt a beteg több változáson megy át, mint sokan egész életükben. E fejlődés arányában kell a régi én egy részét föladni, ez elkerülhetetlen része a sikeres terápiának. Ami azt illeti, a folyamat már az első foglalkozást megelőzően elkezdődik, mert az a tény, hogy valaki úgy dönt: pszichoterápiának veti magát alá, már magában foglalja a „nincsen nekem semmi bajom" énkép feladását. Ez főleg férfiak számára nehéz, mert kultúránkban az az állítás, hogy „Nincsen minden rendben velem, és segítségre van szükségem ahhoz, hogy megtudjam, miért, s hogyan hozhatom magamat valóban rendbe", sajnálatos módon, gyakran összecsengeni látszik a következő megállapítással: 55

„Gyenge, férfiatlan és mindenre használhatatlan vagyok." A föladás folyamata gyakran még azt a döntést is megelőzi, hogy valaki pszichiáterhez forduljon. Említettem, hogy deprimált állapotba kerültem, mialatt nyerésvágyamat próbáltam feladni. Ez érthető is, mert mindig deprimáló, ha föladunk valamit, amit szeretünk, vagy ami legalábbis részünk, és ismerős. Mivel az egészséges elméjű embernek fejlődnie kell, és fejlődésének szerves része a régi én részleges föladása, a depresszió normális és alapjában véve egészséges állapot. Akkor válik abnormissá, ha valami megzavarja a föladás folyamatát, s így a deprimált állapot időben eltolódik, és nem oldódik föl a folyamat befejezésével. A depresszió az egyik legfőbb oka annak, hogy az emberek pszichiáterhez fordulnak. Azaz sokan már részesei a fejlődés, illetve a föladás folyamatának, melynek a depresszió a terapeuta felkeresésére ösztönző szimptómája. A terapeuta feladata ilyenkor az, hogy segítse a beteget a már megkezdett folyamat sikeres befejezésében. Ez persze nem jelenti azt, hogy aki fölkeresi a pszichiátert, az tisztában is van azzal, hogy mi történik vele. Ellenkezőleg, gyakran éppen azért jönnek, hogy a pszichiáter szabadítsa meg őket a depresszív szimptómáktól, hogy „minden olyan legyen, mint régen". Nem értik, hogy a dolgok nem mehetnek többé úgy, mint régen. Tudat alatt azonban tisztában vannak vele. S éppen azért, mert tudat alatt belátták, hogy a dolgok eddigi állapota nem tartható tovább, éppen a tudatalatti bölcsességéből fakadóan indult el a fejlődés és a föladás folyamata, amely a felszínen depresszióban nyilvánul meg. A beteg rendszerint azt mondja: „Fogalmam sincs, miért vagyok depressziós." Vagy lényegtelen behatásoknak tudja be állapotát. Mivel tudatosan még nem kész annak beismerésére, hogy régi énje, s az, „ahogyan régen voltak a dolgok" megváltozott, nem folytatható, nincsen tudatában annak, hogy depressziója egy, a szellemi fejlődése érdekében szükséges, nagy változás előhírnöke. Laikus olvasó furcsállhatja, hogy a tudatalatti egy lépéssel megelőzi a tudatot, ez azonban nem csupán egyes esetekben igaz, hanem olyan általános igazság, amelyet az elme egyik alapvonásának tekinthetünk. 101

Ezt a jelenséget a könyv befejező részében vizsgálom meg alaposabban. Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallunk az ún. „életközepi válságról". Ami azt illeti, nem más ez, mint egyike az életben jelentkező több válságidőszaknak, amelyekről Erik Erikson beszélt már harminc évvel ezelőtt. (Erikson nyolc válságot határozott meg; de lehet, hogy számuk magasabb ennél.) Ezeket az átmeneti időszakokat az teszi válságossá, hogy nehezek és fájdalmasak, hogy sikeres feldolgozásukhoz szükségünk van sok régi szokás és látásmód feladására. Számos ember képtelen vagy nem hajlandó erre. Ragaszkodnak régi magatartás- és gondolkodásformáikhoz, s így képtelenek túljutni a válságon, és élvezni annak az újjászületésnek az örömét, amely akkor tapasztalható, ha az ember a szellemi érettség egy „magasabb osztályába lépett". Bár egy-egy ilyen válságról is egész könyvet lehetne írni, megpróbálom megjelenésük sorrendjében felsorolni azokat a főbb létállapotokat, vágyakat és magatartásformákat, amelyeket egy sikeresen fejlődő élet során fel kell adni: A csecsemőkor állapota, amelyben semmiféle külső követelménynek nem kell megfelelni. Az omnipotencia fantáziája. A szülők teljes birtoklásának vágya (beleértve szexuális birtoklásukat is). A gyerekkori függőség. A szülőkről alkotott téveszmék. A kamaszkor mindenhatóságának érzete. Az el nem kötelezettség „szabadsága". A fiatalság agilitása. A fiatalság nemi képességei, illetve vonzása. A halhatatlanság képzete. Az ember gyermekei fölött gyakorolt hatalma. A világi hatalom különböző formái. Az egészségesség biztosította önállóság. És végül: Az én és maga az élet. 57

Föladás és újjászületés Az előbb elmondottak alapján sokak talán úgy vélik, hogy a végső föladandó - az én és az élet - olyan kegyetlenséget tételez föl Isten részéről, amely az életből rossz viccet farag, s amelyet sohasem lehet teljesen elfogadni. Ez a felfogás különösen a mai, nyugati kultúrában uralkodik, ahol az én szent, és a halál sértésnek tűnik föl. A valóság azonban éppen az ellenkezője ennek. Az ember az én föladásával lelhet rá a legmagasabb rendű, legtartósabb örömre az életben. Ami pedig a halált illeti, a halál adja az élet értelmét. Ez a titok a vallás bölcsességének alapja. Az én feladásának folyamata (amely, mint ahogyan az a következő fejezetekből kiviláglik, összefüggésben van a szeretettel) legtöbbünk számára fokozatosan megy végbe. Az én átmeneti feladásának egyik formája külön említést érdemel, mert gyakorlása előfeltétele a felnőttkori fejlődésnek, s így a lélek lényegi fejlődésének. Az egyensúlyozás olyan alfajára célzok itt, amelyet jobb híján „zárójelezés"-nek nevezek. Mit értek ezen? A stabilitás, illetve az én biztonsága, valamint az új tudás földolgozásához szükséges nyíltság és én-feladás közötti egyensúly megteremtését. Az önfegyelemnek ezt a formáját kitűnően írja le az Egy táncoló Istenhez című munkájában Sam Keen, a teológus: „A második lépésben túl kell jutni a közvetlen tapasztalás egyéni és énközpontú felfogásán. Érett tudatosság csak akkor lehetséges, ha feldolgoztam személyes tapasztalatom minden elfogultságát és előítéletét. Az elmém előtt megjelenő valóság tudatosodása a figyelem kettős mozgását igényli: az ismerős elhallgattatását és az ismeretlen üdvözlését. Valahányszor ismeretlen tárggyal, személlyel vagy eseménnyel kerülök szembe, hajlamos vagyok rá, hogy látásmódomat jelen szükségleteim, múltbeli tapasztalatom és elvárásaim befolyásolják. Ha valóban méltányolni akarom egy új értesülés egyediségét, legalább annyira tudatában kell lennem prekoncepciómnak, hogy »zárójelbe« tehessem őket, míg az újdonságot a maga valóságában befogadom. Ehhez kifinomult önismeret és bátor őszinteség kell. Enélkül minden új pillanat csak egy régi pillanat megismétlődése. Az én decentralizálása szükséges ahhoz, hogy az újdonság valódi erejével jelenhessen meg, hogy a dolgok, személyek és események különleges jelenléte valóban gyökeret verhessen bennem."* *Sam Keen: To a dancing

God. New York, Harper & Row, 1970. 28.

101

A „zárójelezés" elve jól illusztrálja a föladás és az önfegyelem elvének egyik legfontosabb igazságát, azzal, hogy minden föladásért többet kapunk cserébe. Az önfegyelem a növekedés folyamata. A föladás fájdalma a halál fájdalma, de a halál egyszersmind az új születése is. A halál fájdalma a születés fájdalma, és a születés fájdalma a halál fájdalma. Egy új eszme, fölfogás, teória vagy megértés megszületésének előfeltétele a régi eszme, fölfogás stb. halála. így például T. S. Eliot A mágusok útja című versének befejező részében leírja, amint a három napkeleti bölcs, a kereszténység elfogadásával, elszenvedi régi hitének föladását. Mindez régen volt, emlékszem én, És megtenném újra, de vegyétek észbe Ezt vegyétek észbe Ezt: miért vezettek végig ezen úton, Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz, Bizonyítékot kapunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált, De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a Halál, a mi halálunk. Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba, De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben, Köröttünk idegen nép csüng istenein. Másféle halálnak örülnék.* Mivel a születés és a halál egyazon érme két oldalának tetszik, helyénvaló lenne, ha a nyugati kultúrában megengedett szinten túlhaladva vizsgálnánk meg a reinkarnáció (újjászületés) elméletét. Ám akár hajlandók vagyunk komolyan venni azt a lehetőséget, hogy a halál aktusa egyszersmind újjászületés is, akár nem, el kell ismernünk, hogy az élet egyidejű halálok és újjászületések *T. S. Eliot: A mágusok útja. Ford. Vas István. In: T. S. Eliot: Versek. Gyilkosság a katedrálisban. Bp. Európa Könyvkiadó, 1966. 112.

59

folyamata. „Az ember egész életében élni tanul, s ami még meglepőbbnek tetszhet számodra, Luciliusom, az ember egész életében készül a halálra" - írta Seneca közel két évezreddel ezelőtt. Világos, hogy minél messzebb megy az ember az élet útján, annál több születésen és halálon esik át, annál több öröm és fájdalom jut osztályrészéül. Fölmerül a kérdés: vajon lehetséges-e az életben valaha is teljesen megszabadulni a fájdalomtól? Vagy, enyhébb megfogalmazásban, lehetséges-e a tudatosság egy olyan szintjét elérni, amelyen végül enyhülnek az élet fájdalmai? A válasz igen is, nem is. Igen, mert amint az ember teljesen elfogadja a szenvedést, az megszűnik szenvedésnek lenni. A válasz ismét igen, mert a szakadatlan önfegyelem mesterré teszi az embert, olyan mesteri rangra emeli, amilyen a gyermekkel való viszonyában. Ami a gyerek számára komoly, sok fájdalommal járó gond lehet, az a felnőtt számára esetleg nem bír jelentőséggel. S végül a válasz megint igen, mert a lelkileg teljesen fejlett egyén rendkívül sok szeretettel rendelkezik, amely rendkívüli öröm forrása. A válasz ugyanakkor nem, mert a világban űrként tátong a tehetetlenség. Egy lelki fejlettsége révén kivételesen tehetséges ember éppoly kevéssé vonhatja meg saját tehetségét a világtól, mint amennyire egy éhes csecsemőtől sem tagadhatná meg a táplálékot. A lelkileg teljesen kifejlett emberek hivatása: szolgálni a világot, s a bennük lakó szeretet e hivatás elfogadására indítja őket. Ennélfogva ők bizonyos értelemben nagy hatalommal rendelkező emberek, habár a világ gyakran egyszerű, közönséges lényeknek látta őket, mert hatalmukat csöndes, rejtett módon gyakorolják. De gyakorolják, s ennek során sokat és gyakran rettenetesen szenvednek. Mert hatalmuk gyakorlása döntések meghozatalát jelenti, s teljes tudatossággal dönteni gyakran nagyobb fájdalommal jár, mint korlátolt, csorba tudatossággal dönteni (ez utóbbi módon születnek a rossz döntések). Képzeljünk el két tábornokot. Mindkettejüknek azt kell eldöntenie, hogy bevessenek-e egy hadosztályt. Egyiküknek a hadosztály pusztán katonai egység, a stratégia eszköze, semmi más. A másik tábornok 101

ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy egy hadosztály tízezer emberből áll, s minden egyes katonának van családja. Melyiküknek könnyebb döntenie? Természetesen a korlátoltan tudatos tábornoknak, akinek tudata éppen azért korlátolt, mert nem képes elviselni a teljes tudatossággal járó fájdalmakat. Persze erre mondhatná valaki: „Lelkileg teljesen fejlett ember nem megy tábornoknak." Ugyanez az elv érvényesül azonban egy nagyvállalati vezető, egy orvos, tanár, szülő esetében is. Az életben mindig előadódnak olyan helyzetek, amelyekben mások életét befolyásoló döntéseket kell hoznunk. Az dönt a legjobban, aki döntőképességének megőrzése mellett a lehető legnagyobb mértékben képes megszenvedni döntéséért. A szenvedés képessége a nagyság egyik s talán legjobb mértéke. Ugyanakkor a nagy emberek vidámak is. Paradox helyzet ez. A buddhisták gyakran nem veszik tudomásul Buddha szenvedését, a keresztények pedig gyakran elfeledkeznek Krisztus öröméről. Buddha és Krisztus nem voltak különböző emberek. Ezért ha valakinek az a célja, hogy elkerülje a fájdalmat és a szenvedést, nem javaslom, hogy a tudat magasabb síkjai vagy a lelki érettség magasabb szintjei elérésére törekedjék. Elsősorban azért, mert szenvedés nélkül nem érhetőek el, másodsorban azért, mert elérésük esetén olyan feladatokat támaszt az emberrel szemben, mely eladdig elképzelhetetlen fájdalmakkal jár. Valaki azt kérdezhetné, miért vágyik az ember mégis fejlődésre. Aki fölteszi ezt a kérdést, talán nem tud eleget az örömről. Kérdésére talán fölleli a választ a könyv hátralévő részében, talán nem. Még egy utolsó gondolat az egyensúly elvéről s a feladásról mint az egyensúly sarkalatos pontjáról. Csak azt lehet föladni, ami már megvan. A nyerés vágyát nem lehet föladni akkor, ha az ember sohasem nyert. Előbb ki kell alakítani egy személyiséget, hogy föl lehessen adni. Az én-nek előbb ki kell fejlődnie, mielőtt föladhatja az ember. Bár ez roppant egyszerű igazságnak tűnhet, ki kell mondani, mert számos emberben megvan a fejlődés vágya, de hiányzik belőlük az akarat. Úgy vélekednek, hogy az önfegyelem kikerülésével, rövid úton is el lehet jutni a szent élethez. 60

Úgy okoskodnak, hogy elég a szentéletűség felszínes jellemzőit fölmutatni, elvonulni a pusztába vagy ácsmesterségbe fogni. Vannak, akik valóban elhiszik, hogy az efféle utánzás révén szentté vagy prófétává válnak, s képtelenek belátni, hogy továbbra is csak gyerekek, s szembe kell nézniük a fájdalmas ténynyel, mely szerint elölről kell kezdeniük a folyamatot, és csak az úton végighaladva remélhetik a célba érést. Az önfegyelmet a problémamegoldással járó fájdalmak feldolgozását célzó technikák összességeként határoztuk meg. Négy alapvető technikát taglaltunk: a kielégülés késleltetését, a felelősség vállalását, az igazsághoz vagy valósághoz való ragaszkodást és az egyensúlyozást. Az önfegyelem a technikák rendszere, öszszetevői egymással szoros kapcsolatban vannak. Egyetlen cselekedetben két vagy több technikát is felhasználhatunk, esetleg mindet, s egymástól megkülönböztethetetlen módon. A technikák fölhasználásához szükséges erőt, hajlandóságot és energiát a szeretet szolgáltatja; erre a következő részben térek ki. Az önfegyelem témájának elemzésekor nem törekedtem kimerítő analízisre, s elképzelhető, hogy kihagytam egy-két további alapvető technikát, bár ezt nem hiszem. Ugyancsak ésszerű kérdés volna, hogy az olyan folyamatok, mint a „biofeedback", a meditáció, a jóga és a pszichoterápia nem technikái-e az önfegyelemnek. Erre azt válaszolnám, hogy az én gondolkodásomban mindez inkább technikai segédeszköz, nem alapvető technika. Hasznosak lehetnek, de nem lényegesek. Ugyanakkor a leírt technikák szüntelen és valódi gyakorlásuk esetén elegendőek ahhoz, hogy az önfegyelem követőjét a lelki fejlődés magasabb szintjére vezessék.

101

A szeretet meghatározása Az önfegyelem, mint mondottuk, az ember lelki fejlődésének módja. Ebben a részben azt vizsgálom meg, mi rejlik az önfegyelem mögött - mi biztosítja az indítékot és az energiát. Azt hiszem, ez az erő a szeretet. Tisztában vagyok vele, hogy aki a szeretetet akarja megvizsgálni, titokkal játszik. Bizonyos nagyon is valós értelemben a vizsgálhatatlant akarom vizsgálni és a megismerhetetlent megismerni. A szeretet fogalma túl tágas és túl mély ahhoz, hogy a szavak korlátolt világa kifejezhesse. Ha nem hinném, hogy ezt pusztán megkísérelni is értéket képvisel, nem foglalkoznék a témával, de tisztában vagyok vele, hogy a kísérlet, bármennyire értékes, bizonyos értelemben sohasem lehet kielégítő. A szeretet titokzatos természetének tudom be, hogy legjobb tudomásom szerint még soha senki nem tudta valóban kielégítően definiálni. A magyarázókísérletek rendre különböző osztályokba sorolták: erósz, filia, agapé, tökéletlen és tökéletes szeretet - és így tovább. Én azonban megkísérlem a szeretet fogalmának egységes meghatározását, bár ismétlem, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos értelemben ez sem lesz kielégítő. A szeretetet a következőképpen határozom meg: A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. Már most, még mielőtt részletesebben taglalnám, szeretnék néhány megjegyzést fűzni a meghatározáshoz. Elsősorban is: megfigyelhető, hogy a meghatározás teleologikus, amennyiben egy cél viszonylatában határozza meg a fogalmat. A tudósok rossz szemmel nézik a teleologikus meghatározásokat, s talán rossz szemmel nézik majd ezt a definíciót is. Mindazonáltal a meghatározáshoz nem teleologikus módszerrel jutottam el, hanem a klinikus gyakorlatom során tett megfigyeléseim révén (beleértve az önvizsgálatot is); a klinikumban pedig igen nagy jelentősége van a szeretet helyes meghatározásának. Erre főleg azért van szükség, mert a betegek többnyire igen zavaros elképzelésekkel rendel-

keznek a szeretet természetéről. Egy félénk fiatalember például a következőket mondta el nekem: „Anyám olyannyira szeretett, hogy tizenhét éves koromig még az iskola-autóbuszra sem engedett fölszállni. Gondolom, attól félt, hogy valami baleset érhet, ezért maga vitt az iskolába mindennap a saját autóján, ami persze megterhelő volt számára. Igazán nagyon szeretett engem." A kezelés során szükségessé vált megértetni vele, hogy anyja viselkedését nem feltétlenül a végtelen szeretet motiválta, s hogy nem minden szeretet, ami annak látszik. Hasonló tapasztalatok alapján különítettem el azt, ami szeretetnek látszik, attól, ami nem látszik szeretetnek. A kettő között mutatkozó különbségek közül az egyik leglényegesebb a szerető, illetve nem szerető személy célja volt. Másodszor: ugyancsak megfigyelhető, hogy a szeretet - meghatározása értelmében - sajátosan körkörös folyamat. Az ember énjének kiterjesztése ugyanis evolúciós folyamat. A létezésnek akkor léphetünk nagyobb halmazába, ha saját énünket már betöltöttük. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. A fejlődés törekvése vezet a fejlődéshez. Harmadszor: a szeretet egységes meghatározása mások szeretete mellett önmagunk szeretetét is magában foglalja. Miután a másik ember éppúgy ember, mint jómagam, iránta érzett szeretetem egyszersmind önmagam szeretete is. Aki a lelki fejlődést tartja szem előtt, az egész emberi fajra gondol, s így elvét önmagára is vonatkoztatja, lévén önmaga is a faj egyede. Mint arra rámutattam, lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül, éppen úgy, mint ahogyan nem taníthatjuk gyermekeinket önfegyelemre, ha magunk nem rendelkezünk ezzel a képességgel. Lehetetlen önmagunk lelki fejlődését más fejlődése érdekében föladni. Nem adhatjuk föl az önfegyelmet annak érdekében, hogy mást megtanítsunk rá. Nem adhatunk másnak erőt, ha nem vigyázunk saját erőnkre. A szeretet természetének vizsgálatában nyilvánvalóvá fog válni, hogy a mások és önmagunk iránt érzett szeretet nem csupán karöltve járnak, de végső soron nem is lehet őket megkülönböztetni.

65

101

Negyedszer: az én határainak kiterjesztése erőfeszítést igényel. Amikor szeretünk, szeretetünk csak az erőfeszítés révén válik kimutathatóvá, azon tény révén, hogy egy szalmaszálat vagy egy hegyet elmozdítunk érdekében. A szeretethez erőfeszítés kell. Végül: az „akarat" szó használatával az volt a célom, hogy felülemelkedjem a vágy és a tett megkülönböztetésén. A vágyat nem feltétlenül követi tett. Az akarat azonban kellően intenzív érzelem ahhoz, hogy tett kövesse. A különbség egy példával világítható meg: a „szeretnék ma úszni menni" és a „ma úszni megyek" kijelentések között mutatkozó különbséggel. Kultúránkban mindenkiben él bizonyos fokig a szeretet vágya, de nem mindenki képes az érzelem kiélésére. Ebből következik, hogy a szeretet vágya nem azonos a szeretettel. A szeretet akaratlagos jelenség - szándék és tett is. Elhatározás kérdése is. Nem kell szeretni. Aki szeret, azért teszi, mert így döntött. Akármennyire úgy gondoljuk is, hogy szeretünk, ha ténylegesen nem szeretünk, mert nem így határoztunk, minden jó szándékunk ellenére. Ugyanakkor valahányszor lelki fejlődésünk érdekében erőfeszítést teszünk, megint csak elhatározásunkból tesszük. Elhatároztuk, hogy szeretünk. Mint említettem, a pszichoterápiás kezelésben részesülők jórészt zavaros elképzelésekkel rendelkeznek a szeretet természetéről. Ez nem is csoda, mert a szeretet titokzatos természetű, és szép számmal akadnak rossz magyarázatok. Könyvemben nem szándékom a szeretetet megfosztani titokzatosságától, de remélem, sikerül tisztázni azokat a helytelen felfogásokat, amelyek nem csupán a betegeknek okoznak szenvedést, hanem az embereknek általában, amikor tapasztalataikban valamiféle értelmet keresnek. E szenvedésnek tetemes része, megítélésem szerint, felesleges, és elkerülhető, ha a szeretet helyes meghatározása kellő teret hódít. Ezért indirekt vizsgálati módszert választottam, s azt vizsgálom, mi az, ami nem szeretet.

67

A szerelem A szeretet helytelen értelmezései közül a legelterjedtebb és legerőteljesebb az az elképzelés, hogy a szerelem szeretetérzéssel jár. Igencsak vaskos félreértés ez, mert amikor az ember szerelmes, érzelmét igen intenzíven éli meg, úgy érzi, „szereti" partnerét. Két probléma tűnik azonnal szembe. Először is az, hogy a szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem. Normális ember nem szerelmes a gyerekébe, bár nagyon is szeretheti. Azonos nemű barátainkba sem vagyunk szerelmesek - hacsak nem vagyunk homoszexuális beállítottságúak - , bár őket is nagyon szerethetjük. Szerelmesek akkor leszünk valakibe, ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést. A második probléma az, hogy a szerelem érzete kivétel nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb „kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik, a mézeshetek mindig véget érnek. A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét csak úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én határainak neveznek. Közvetett bizonyítékok alapján feltételezzük, hogy a csecsemő, életének első hónapjaiban, nem különbözteti meg magát környezetétől. Ha karját vagy lábát mozgatja, mozog a világegyetem. Ha éhes, a világ éhezik. Ha látja, hogy anyja mozog, mintha maga mozogna. Amikor anyja énekel, a csecsemő nem tudja, hogy a hangot nem ő maga adja ki. Nem tesz különbséget a rácsos ágy, a szoba, a szülők és önmaga között. A lelkes és a lelketlen világ ugyanaz. Nincsen még különbség „én" és „te" között. Az „az" és a „világ" egy. Nincsenek határok és nincsen elválasztás. Nincsen identitás. Később azonban a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Amikor éhes, anyja nem mindig eteti meg. Amikor játékos kedvében van, anyjának nincsen mindig kedve a játékhoz. Felfogja, hogy vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival, hogy kettejük 101

magatartása különböző is lehet. Ekkor érzi meg először az én fogalmát. Többször megfigyelték, hogy súlyos énkép-gondokkal küszködő felnőtt válhat abból az emberből, akinek csecsemőkorában valami alapvetően megzavarta anyjával való viszonyát: nem volt mellette anyja vagy megfelelő helyettes, vagy az anya egyáltalán nem törődött gyermekével. Ahogyan a gyerek fölismeri, hogy saját akarata nem azonos a világegyetem akaratával, további distinkciókat tesz önmaga és a világ között. Amikor karja mozog, az ágy vagy a mennyezet már nem mozognak vele. Fölismerve az összefüggést a mozgás szándéka és karja tényleges mozgása között, a gyerek ráébred az összefüggésre, hogy karja hozzá tartozik. így az élet első évében megtanuljuk, mi az, ami mi vagyunk, és mi az, ami nem mi vagyunk. Az első életév végére a gyerek tisztában van azzal, hogy van saját karja, lába, feje, nyelve, szeme, sőt véleménye, hangja, gondolata és érzelmei, saját gyomorfájása. Megtanulja saját lénye méretét és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük az én határainak. Az én határainak kialakulása olyan folyamat, amely belenyúlik a pubertás- és felnőttkorba is, bár a később kialakított határok inkább szellemi, semmint testi természetűek. így például a gyerek hatalmának határait két- és hároméves korban fogja föl. Bár már előzőleg megtanulta megkülönböztetni saját vágyait anyja vágyaitól, még nem adta föl a reményt, hogy óhaja talán mégis parancs vagy legalábbis annak kellene lennie. Ezért aztán a kétéves gyerek rendszerint önkényúrként igyekszik viselkedni a családban^ szüleinek, testvéreinek és esetleges háziállatainak parancsokat osztogat, mintha mindmegannyi regruta lenne magánhadseregében, s uralkodói dühbe gurul, amikor nem feltétlenül engedelmeskednek. A szülők általában rettegnek ettől az életkortól. Hároméves korára a gyerek többnyire kezelhetővé válik, elfogadta viszonylagos erőtlenségének valóságát. A mindenhatóság azonban még évekig édes álom maradhat. Bár a hároméves gyerek elfogadja hatalma korlátait, olykor még évekig elmerülhet saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy minden-

ható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja. A kamaszkor közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele, hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal együtt, az úgynevezett társadalomban életképes. A társadalmon belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem különbözteti is meg. Határok között élni magányos élmény. Vannak emberek - különösen az a típus, melyet a pszichiáterek skizoidnak neveznek - , akik a külső világot menthetetlenül veszélyesnek, rosszindulatúnak, zavarosnak és visszautasítónak látják. Ezek az emberek biztonságot találnak körbehatárolt magányukban. Az emberek azonban többnyire szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak, illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével. Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát. Bizonyos vonatkozásaiban (ha nem is mindben) a szerelem regresszív állapot, amennyiben a másik egyéniségével való egybeolvadás arra az állapotra emlékeztet, amikor a csecsemő egyénisége még nem vált el anyja egyéniségétől. Az egybeolvadással egyidejűleg ismét átérezzíik a mindenhatóság, az omnipotencia érzését. Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személylyel egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály. Úgy érezzük, szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség, szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk. A jövő könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család teljhatalmú királyának hiszi magát. A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves kor pünkösdi királyságába. Előbb-utóbb a mindennapok gondjai

69

101

között felülkerekedik az egyéniség. A férfi szeretkezni akar, a nő nem. A nő moziba vágyik, a férfi nem. A férfi bankba tenné a pénzt, a nő mosogatógépre költené. A nő is a saját munkájáról akar beszélni, a férfi is. A nő nem jön ki a férfi barátaival, a férfi rühelli a nő barátait. Szívük mélyén mindketten keserűen felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai, előítéletei stb., amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassanként, egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól, és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának kiépítése. A „valódi" szó használatával azt akarom érzékeltetni, hogy a szerelemben a szeretet érzete szubjektív és illuzórikus. A valódi szeretet fogalmát később taglalom részletesen. Annyit azonban már most megállapítok, hogy amikor egy pár szerelme véget ér, és megkezdődhet a szeretet állapotának kiépítése, ezzel azt is mondom, hogy a szeretetnek nem kell feltétlenül szerelemben gyökereznie. Ha a szeretet imént adott meghatározását helytállónak fogadjuk el, a szerelem nem igazi szeretet, a következő okoknál fogva. Valakibe beleszeretni nem akaratlagos cselekvés, nem tudatos elhatározás kérdése. Mindegy, mennyire vágyik az ember tudatosan a szerelemre, az élmény elkerüli. Máskor váratlanul jön, amikor egyáltalán nem kereste. Ugyanolyan valószínűséggel szeretünk bele valakibe, aki nem illik hozzánk, mint hozzánk illő partnerbe. Gyakran egyáltalán nem kedveljük szerelmünk tárgyát, s ugyanakkor hiába próbálunk szerelmet érezni másvalaki iránt, akit esetleg szeretünk, tisztelünk, s aki kiváló társ lenne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szerelem érzése egyáltalán nem befolyásolható tudatosan. Pszichiáterek gyakran szeretnek bele betegükbe, amiként a betegek is gyakran szeretnek bele a pszichiáterbe, de kötelességtudatuk és szerepük általában lehetővé teszi, hogy elejét vegyék énjük határai feladásának, és a beteget nem tekintik érzelmük tárgyának. Az ezzel járó küzdelem és 71 101

szenvedés számottevő lehet, de az akaratnak csak az élmény ellenőrzésében van szerepe, nem megteremtésében. Bizonyos fokig elhatározásunk függvénye, hogy miképpen reagálunk a szelelem élményére, az élmény megjelenése azonban akaratunktól független. A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg, a határok átmenetileg összeomlanak. Az én kiterjesztése erőfeszítést kíván, a szerelem nem. Lusta és fegyelmezetlen emberek csakúgy érezhetnek szerelmet, mint szorgalmas és tetterős egyéniségek. Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek. Ám amikor a határokat kiterjesztjük, azok kiterjedt állapotukban is maradnak. A valódi szeretet fejleszti a lelket, a szerelem nem. A szerelemnek nincsen sok köze a tudatos lelki fejlődéshez. Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével). Célunk éppenséggel nem a lelki fejlődés. Tény, hogy a szerelem állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba, ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek a lelki fejlődést, ellenkezőleg, mindenben tökéletesnek tetszik. Minden hiba esetleges, jelentéktelen apróság, mely csak tökélyét fokozza. Ha a szerelem nem valódi szeretet, mi más, mint az én határainak átmeneti és részleges feladása?4Nem tudom, mi más lehet. l)e a jelenség szexuális jellege arra enged következtetni, hogy a szerelem nem más, mint a párosodás genetikusan meghatározott ösztönös része. Más szavakkal kifejezve: az én határainak időleges feladása nem más, mint általános reakció a nemi vágyakra, ami növeli a párosodás valószínűségét, így segítve elő a faj fennmaradását. Cinikusabban úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem a gének szemfényvesztése, amivel az egyébként tisztánlátó elmét a házasságba bolondítják. A trükk gyakran rosszul sül el,

Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert, szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik kulturális hagyományaink; minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy „akik egymásnak vannak teremtve, előbb-utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez. S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett, s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le nem peregnek életünk napjai. Ha azonban mégsem illünk össze tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló, hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel kötöttük össze életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt az „igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul élünk, vagy beadjuk a válókeresetet. Jóllehet általában úgy érzem, hogy a mítoszok örök és nagy emberi igazságokat hordoznak, a szerelem mítosza rémes hazug-

ságnak tűnik. Lehet, hogy szükséges a fajfenntartáshoz, lehet, hogy a szerelem illúziója nélkülözhetetlen a házasság csapdájának sikeres működéséhez, de pszichiáter vagyok, s mint ilyen, naponta a szívem szakad meg, amikor szembekerülök a mítosz okozta szenvedésekkel. Emberek milliói tesznek hihetetlen erőfeszítéseket azért, hogy életük valóságát meghajolni kényszerítsék e mítosz valótlansága előtt. X asszony mindenben aláveti magát férje akaratának, mert bűntudata van. „Nem szerettem igazán, amikor feleségül vett - mondja - , csak úgy tettem, mintha szeretném. így voltaképpen beugrattam a házasságba, most aztán nem panaszkodhatom, és tartozom neki annyival, hogy minden kérését teljesítsem." F ú r így sopánkodik: „Sajnálom, hogy nem vettem el Z kisasszonyt. Aat hiszem, jó házasságban élnénk. De nem voltam bele fülig szerelmes, ezért úgy gondoltam, nem ő az igazi." D asszony kétévi házasság után depressziós lesz, minden nyilvánvaló ok nélkül, s az első terápiás foglalkozáson ezzel kezdi: „Nem értem, hogy mi a baj. Mindenem megvan, mi több, tökéletes házasságban élek." Néhány hónappal később fogadja el a tényt, hogy már nem szereti a férjét, s ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy szörnyű hibát követett el. E úr, szintén kétéves házas, rettenetes fejfájástól szenved, s nem hiszi el, hogy fájdalmai pszichoszomatikusak. így győzködi magát: „A házasságom remek. A feleségemet ugyanúgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk. Mindent megkapok tőle, amit csak el lehet képzelni." Fejfájása azonban még egy évig nem szűnik meg, mindaddig, amíg végre be nem ismeri, hogy „Az asszony őrületbe kerget azzal, hogy a fizetésemből állandóan venni, venni, venni akar valamit." Ekkor végre képes a feleségének szemére vetni költekező hajlamát. .Fúr és F-né asszony kölcsönösen beismerik, hogy már nem szerelmesek egymásba, minekutána egymás életének megkeserítésén mesterkednek, olyaténképpen, hogy fűvel-fával csalják egymást, keresve az „igazit", s nem ismerik föl, hogy a szerelem megszűntének fölismerése nem a kapcsolat végét, hanem a kezdetét jelenthetné. Még akkor is, amikor mindkét ember ráébredt, hogy a mézesheteknek vége, és többé nem szerelmesek

73

101

például akkor, ha a nemi vágyak homoszexuális jellegűek, vagy ha szülői beavatkozás, idegbetegség, összeférhetetlen, összeegyeztethetetlen felelősségek vagy az érett önfegyelem elejét veszik a •házasság kötelékének. Ugyanakkor az elme eme gyerekes egybeolvadásának és omnipotenciájának illuzórikus és elkerülhetetlenül átmeneti (mert ha nem volna átmeneti, nem is volna kivitelezhető) regressziója nélkül mindazok, akik ma boldog vagy boldogtalan házasságban élnek, őszinte rémülettel fordultak volna el a házasság intézményétől.

A romantikus szerelem mítosza

egymásba, még akkor is ragaszkodnak a mítoszhoz, és megpróbálják életüket hozzáigazítani. Úgy gondolkoznak, hogy bár már nem szerelmesek, pusztán elhatározásból úgy tesznek, mintha azok lennének, s így a szerelem is majd csak visszatér. Az ilyen párok nagyra tartják az együttlétet. Ha párok csoportterápiájában vesznek részt (magam, feleségem és néhány közeli kollégánk ebben a formában gyakoroljuk a legkomolyabb házassági tanácsadást), együtt ülnek, egymás gondolatait fogalmazzák meg, megmagyarázzák egymás hibáit, s általában azon vannak, hogy a csoport előtt egységes színben mutatkozzanak, mert úgy gondolják, hogy ez az egység házasságuk viszonylagos épségét bizonyítja, és előfeltétele a fejlődésnek. Előbb-utóbb tudomásukra kell hozni, hogy túlságosan „házasok", túlságosan közel vannak egymáshoz, s hogy valamiféle pszichológiai távolságot kell teremteniük maguk között, mielőtt hasznos terápiás munkát végezhetnénk. Időnként szükséges fizikai értelemben is elválasztani őket, megkérni, hogy üljenek külön. Mindig meg kell kérni őket, hogy ne beszéljenek a másik helyett, s ne védelmezzék egymást a csoporttal szemben. Újra és újra azt kell mondani: „Hagyja, hogy a felesége önmagáért beszéljen." Vagy: „Hagyja, hogy a férje megvédje önmagát, elég erős ember." Ha elég hosszú ideig járnak a terápiás kezelésekre, előbb-utóbb megtanulják elfogadni saját, külön egyéniségüket. Ezen nyugszik az érett házasság, s enélkíil nem lehetséges valódi szeretet.

További megjegyzések az én határairól Miután kijelentettem, hogy a szerelem illúzió, amelynek igen kevés köze van az igazi szeretethez, most némiképp visszakozva megjegyzem, hogy a kettő mégis igen közel áll egymáshoz. A két érzelem összekeverése éppen azért olyan gyakori, mert egy szemernyi igazság is van benne. A valódi szeretet is módosítja az én határait, kiterjeszti azokat. Amikor az én határait a szeretet révén kiterjesztjük, mintegy a 75

szeretett lény felé nyúlunk, mert lelki fejlődését szívünkön viseljük. Ehhez előbb meg kell szeretnünk őt, azaz vonzalmat kell éreznünk iránta, egy saját énünk határán kívül eső egyéniség iránt. A pszichiátria ezt a folyamatot katheximek (tárgymegszállásnak) nevezi. Amikor egy énünkön kívül eső lényt „kathektálunk", pszichológiai értelemben megalkotjuk magunkban léinye belső reprezentációját. Vegyünk például egy embert, akinek kedvenc időtöltése a kertészkedés, ami kellemes és időigényes foglalatosság. „Szereti" a kertészkedést. Kertje sokat jelent számára. Ez az ember „kathektálta" kertjét. Olyannyira vonzónak találja, annyi energiát hajlandó belefektetni, olyannyira elkötelezte magát kertje mellett, hogy vasárnaponként korán reggel kiugrik az ágyból, hogy a kertbe siessen, nem hajlandó elutazni és kertjét magára hagyni, még feleségét is elhanyagolja. A kathexis folyamatában, növényeiről és virágairól gondoskodván sokat tanul. Sokat tanul a kertészkedéstől, a földről, a műtrágyákról, a gyomlálástól, a metszéstől. S töviről hegyire ismeri saját kertjét, történetét, növényeit, a palánták és virágok helyét, a fölmerülő gondokat, még kertje jövőjét is ismeri. Jóllehet a kert tudatán kívül létezik, a kathexis révén tudatán belül is létezővé vált. A kert ismerete s amit számára jelent, személyiségének részévé vált. Magába fogadta a kertet, s ezzel kiterjesztette énje határait. A megszeretett személyeken és jelenségeken keresztül lassan, fokozatosan így terjesztjük ki énünket az évek során, a külső világ részleteinek befogadásával. így minél többet fogadunk be a külső világból, minél többet szeretünk, annál elmosódottabbá válik a határ az én és a külvilág között: azonosulunk a világgal. A folyamat révén pedig egyre áthatóbban tapasztaljuk azt az eksztázist, amely egyébként a szerelem következtében átmenetileg leomlott én-határok velejárója. A különbség csak annyi, hogy amíg a szerelemben a határok feloldódása átmeneti és illuzórikus, s egyetlen személyre vonatkozik, addig az utóbbi esetben állandó és valós. Az egész világgal létrehozható a „misztikus egyesülés". Az eksztázis talán kevésbé drámai, mint a szerelem esetében, de sokkal tartósabb és kielégítőbb. A szerelem meg101

jelenésekor fellépő csúcs-élmény és az Abraham Maslow által fennsík-élménynek nevezett érzés* eltéréséről van itt szó. A magasság-élmény nem pillanatnyi élmény: örökre megmarad. Nyilvánvaló és általánosan elfogadott nézet, hogy a nemi érintkezés és a szerelem, bár gyakran járnak együtt, gyakran külön is válnak, hiszen alapjában véve különböző jelenségek. A szeretkezésnek önmagában véve semmi köze a szeretethez. Mindazonáltal a nemi érintkezésnek, különös tekintettel az orgazmusra - még önkielégítés esetén is - , egyfajta eksztázis a velejárója, valamint az én határainak egyfajta összeomlása. Ez az oka annak, hogy az élvezet pillanatában esetleg szerelmet vallunk egy prostituáltnak, aki iránt fikarcnyi érzelmet, szeretetet vagy gyengédséget sem érzünk egy perccel később, amikor hirtelen helyreállnak az én határai. Ez nem azt jelenti, hogy a kielégülés élménye nem fokozott a szeretett partner esetében, mert az. De még ekkor is csak egy pillanatig tart az élvezet. Ebben a pillanatban elveszíthetjük ugyan énünket, kieshetünk időből és térből, elfeledhetjük önmagunkat stb. De csak egy pillanatra. Az imént a „misztikus egyesülés" kifejezést használtam. A miszticizmus lényege az a hit, hogy a valóság egy. A misztikusok azt tartják, hogy téves a valóságnak az a közkeletű felfogása, mely szerint a világban fellelhető jelenségek, csillagok, bolygók, fák, madarak, házak s jómagunk egymástól elhatárolt jelenségek. A hinduk és a buddhisták ezt a téves felfogást a maya névvel illetik. Azt tartják, hogy az én határainak feladása révén tapasztalható a valóság egysége, s nem tapasztalható az egység mindaddig, amíg az ember saját magát elhatárolt egységnek tekinti. A buddhisták ezért gyakran állítják, hogy a csecsemő - én-határainak kifejlődése előtt - helyesen látja a világot, míg a felnőtt már nem. Vannak misztikusok, akik odáig mennek, hogy szerintük a megvilágosodáshoz a csecsemőkoréhoz hasonló regresszió vezet. Ez azonban veszélyesen csábító tanítás lehet azon pubertás- vagy ^Abraham Maslow: Religions, values, and peak-experiences. Press, 1970. Előszó.

77

New York, Viking

kora felnőttkorban lévők számára, akik nem szívesen vállalják föl a felnőttkor számukra ijesztő felelősségét. „Semmi szükség arra, hogy mindezen keresztülmenjek" - gondolják. „Föladom felnőtt voltomat, és szentté válok." Sajnos, ezen az úton inkább a skizofréniához, mint a szent élethez jutnak el. A legtöbb misztikus azonban maga is tisztában van azzal, hogy csak az adható föl, ami már megvan. Lehetséges, hogy az én határaival még nem rendelkező csecsemő közelebb van a valósághoz, mint szülei, de nélkülük életképtelen, bölcsességét pedig nem tudja közölni. A szent élethez csak a felnőttkoron áthaladva juthat el az ember. Az én határainak előbb meg kell keményedniük, hogy aztán ismét lágyabbá lehessenek. Az énnek előbb ki kell alakulnia, mielőtt felülemelkedhetne rajta az ember. Az utat nem lehet levághi. Az én-t meg kell találni, hogy el lehessen veszíteni. A nirvána egy pillanatra fölvillanhat a szerelemben, az orgazmusban vagy bizonyos hallucinogén szerek hatása alatt, de nem marad a miénk. E könyvnek egyik alaptétele, hogy a maradandó megvilágosodást, a nirvánát csak a valódi szeretet állandó gyakorlása révén érhetjük el. Összefoglalásként tehát megállapítható, hogy az én határainak a szerelemmel vagy a nemi érintkezéssel- járó átmeneti feloldódása egyfelől olyan kapcsolatokat t e r e m t h e t , amelyekben később lehetőség nyílik az igazi szeretet gyakorlására, másfelől pedig kóstolót adhat abból a maradandó misztikus eksztázisból, amelyet a valódi szeretet egy életen át történő gyakorlása eredményezhet. Mint ilyen, a szerelem maga nem szeretet, de szerves része a szeretet nagy és titokzatos rendszerének.

Függőség A szeretettel kapcsolatos téveszmék második leggyakoribb fajtája az a hit, hogy a függőség azonos a szeretettel. Ezzel a téveszmével naponta találkoznak a pszichiáterek. Legélesebben azok esetében tapasztalható, akik öngyilkossággal fenyegetőznek, 101

vagy teljes depresszióba süllyednek, mert élettársuk elhagyta őket. A beteg ilyenkor így fejezi ki magát: „Nem akarok élni, nem élhetek férjem (feleségem, barátom, barátnőm) nélkül, annyira szeretem." S ha így válaszolok, mint ahogyan gyakorta teszem: „Téved, nem szereti férjét (feleségét, barátját, barátnőjét)." A beteg dühösen mondja: „Hogy érti ezt? Hiszen most mondtam, hogy nem tudok nélküle élni." Ilyenkor megpróbálom megmagyarázni a dolgot: „Ön nem szeret, hanem parazita. Akinek az életben maradáshoz elengedhetetlen egy másik lény, az parazitaként élősködik a másikon. A kapcsolatból hiányzik a szabad elhatározás, hiányzik a szabadság. Az együttlét szükségszerűség és nem szeretet eredménye. A szeretet elhatározás kérdése, nem. mint érzelem, hanem abban az értelemben, hogy két ember akkor szereti egymást, ha képesek az önálló életre, de saját elhatározásukból együtt élnek." Meghatározásom szerint a függőség állapota az, amikor valaki képtelen egészségesen létezni anélkül, hogy másvalaki iránta táplált érzelmeinek állandó biztonságát érezné. Fizikailag egészséges felnőtt ember esetében a függőség mindig patologikus jelenség, mindig valamilyen elmebeli betegség vagy fogyatékosság megnyilvánulása. Ezt az állapotot azonban meg kell különböztetnünk a közönséges függőségi vágyaktól, amelyek mindannyiunkban jelen vannak. Bármilyen érett, erős és felnőtt is az ember, mindenkiben ott lappang az a vágy, hogy időnként gondját viseljék, ajnározzák, babusgassák. Egészséges emberben azonban nem uralkodóak ezek az érzések. A függőség állapota ott kezdődik, ahol a függőség vágya nem egy vágy a sok közül, hanem életünk kizárólagos irányítójává válik. Ezt nevezik szaknyelven passzív függőségi személyiségzavarnak, s talán ez a leggyakoribb pszichés rendellenesség. Az ebben a betegségben szenvedő emberek olyan mániákusan igénylik a szeretetet, hogy nekik maguknak már nincs is erejük szeretni. Mint az éhező, aki minden adódó alkalommal ételt szerez, de ő maga nem tud adni senkinek. Mintha feneketlen mélység tátongana bennük, amelyet sohasem lehet feltölteni. Mindig 78

hiányérzetük van. A magányt nagyon rosszul viselik. Nincsen független én-képük, s magukat csak viszonyulásaikban tudják meghatározni. Egy rendkívül deprimált, harmincéves nyomdász keresett fel három nappal azután, hogy felesége elhagyta, s magával vitte két gyermeküket is. Az asszony előzőleg már háromszor fenyegette meg azzal, hogy elhagyja, mert semmi figyelmet sem szentel neki. A férfi azonban minden egyes alkalommal kiengesztelte, s megígérte, hogy változtatni fog viselkedésén. A változás azonban sohasem tartott tovább egy napnál, s most az aszszony valóban beváltotta fenyegetését. A férfi két éjjel nem aludt, remegett az izgalomtól, arcán csorogtak a könnyek, és komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Sírva mondta: „Nem élhetek a családom nélkül! Annyira szeretem őket." „Nem értem a dolgot" - mondtam. „Ön az előbb elmondta, hogy felesége panaszai lényegében helytállóak voltak, hogy ön sohasem tett semmit az asszonyért, akkor járt haza, amikor kedve tartotta, az asszony nem érdekelte, sem érzelmileg, sem érzékileg, a gyerekekkel hószámra nem beszélt, neln játszott velük, soha sehová nem vitte el őket. Családja egyetlen tagjával sem állt semmiféle kapcsolatban, ezért nem értem, miért deprimálja enynyire soha nem létező kapcsolatok elvesztése." „Hát nem érti?" - kérdezte. „Semmi sem vagyok így. Semmi. Nincs feleségem. Nincsenek gyerekeim. Nem tudom, ki vagyok. Lehet, hogy nem törődtem velük, de biztosan szeretem őket. Nélkülük semmi vagyok." Súlyos depressziót eredményezett, hogy elvesztette azt a személyiséget, melyet a család biztosított számára. Két nappal későbbre újabb foglalkozást beszéltünk meg. Sok javulást nem reméltem. De két nappal később vidáman és felszabadultan lépett be a rendelőmbe, és kijelentette, hogy minden a legnagyobb rendben van. „Visszajött a családja?" - kérdeztem. „Nem - mondta boldogan - , nem is hallottam felőlük, amióta tegnapelőtt itt voltam. De találkoztam egy lánnyal a bárban. Azt mondta, hogy nagyon tetszem neki. Ő is külön él, akárcsak én. 81 101

Ma este újra találkozunk. Végre ismét embernek érzem magam. Azt hiszem, nem kell többet foglalkozásra jönnöm." Ez a gyors váltás jellemző a passzívan függő személyiségekre. Mindegy, kitől függnek, a lfnyeg csak az, hogy legyen valaki, akitől függhetnek. Mindegy, milyen én-képet kapnak a másiktól, csak legyen valaki, aki megadja nekik. így kapcsolataik roppant sekélyesek, bár látszatra éppen hogy drámai feszültséggel telítettek. Mivel a bennük lakó ürességet mindenáron csillapítani akarják, a legkisebb késedelmet sem tűrik el, rögtön szert tesznek valakire. Volt egy betegem, fiatal, gyönyörű és sok tekintetben egészséges, rendkívül intelligens nő, aki tizenhét és huszonegy éves kora között nemi kapcsolatok végjelen sorozatába bonyolódott, s kivétel nélkül magánál alacsonyabb intelligenciájú partnerekkel. Egyik elfuserált alaktól a másikhoz rohant. Végül kiderült, hogy alapjában véve türelmetlen volt, nem tudta kivárni, amíg magához illő emberre akad, s még arra is alkalmatlan volt, hogy a rendelkezésre álló férfiak közül helyesen válasszon. Egy kapcsolat befejezését követően nem telt el huszonnégy óra, s fölszedte az első férfit, akivel a bárban összeakadt, s a következő foglalkozásra már az illető dicséretét zengve érkezett. „Tudom, hogy nincs állása, és sokat iszik - mondta - , de alapjában véve nagyon tehetséges ember, és igazán szeret engem. Tudom, hogy ez a kapcsolat össze fog jönni." Soha nem jött össze, nem csupán azért, mert rosszul választott, hanem azért is, mert egyre inkább ráakaszkodott a férfira, szeretetének egyre több bizonyságát követelte, állandóan vele akart lenni, nem viselte el, hogy egyedül maradjon. Közölte a férfival, hogy nem tud nélküle akár csak egy percig is létezni, mert annyira szereti. A férfi egyre nehezebben viselte el az állandó és állandóan intenzív együttlétet, mígnem sor került egy vad összetűzésre, elváltak, s másnap kezdődött az egész elölről, más férfival. Csak háromévi terápia hozott változást; ennyi idő kellett hozzá, hogy a nő fölismerje saját intelligenciáját és egyéb értékeit, s megkülönböztesse üresség- és éhségérzetét a valódi szeretetérzéstől. Ráébredt, hogy ürességérzete miképpen sodorja hozzá

méltatlan, káros kapcsolatokba, és megértette, hogy fokozottabb önfegyelmet kell gyakorolnia, ha valóban sikeres kapcsolatra vágyik. Az iménti diagnózisban a passzív szó azért kapcsolódott össze a függőség szóval, mert az ebben a rendellenességben szenvedő emberek mindig azt nézik, hogy más mit tehet értük, és sohasem azt, mit tehetnek ők maguk magukért. Egyszer öt passzívan dependens beteg csoportterápiás foglalkozásán föltettem a kérdést, hogyan képzelik el az életüket öt év múlva. Ilyen vagy olyan formában mindegyikük azt válaszolta, hogy azt reméli, olyan házasságban fog élni, amelyben élettársa igazán szereti. Egyik sem említett, még véletlenül sem, egy komoly állást, művészi teljesítményt, a közösség segítését, vagy akár azt, hogy gyerekei legyenek, s szeresse őket. Álmodozásuknak a saját erőfeszítés nem volt része, csak az, hogy őket szeressék. Mint másoknak is annyiszor, nekik is megmondtam a véleményemet: „Ha az a céljuk, hogy szeressék önöket, nem fogják elérni. Az embert csak akkor szerethetik, ha méltó a szeretetre, s mindaddig nem lehet az, amíg egyetlen célja, hogy szeressék." Ami persze nem jelenti azt, hogy a passzívan függő vagy dependens emberek sohasem tesznek másokért semmit. Ám indítékuk végül mindig az, hogy ezzel az illetőt magukhoz láncolják, és biztosítsák szeretetét. Ha tettük révén nem remélhetnek szeretetet, nehezen szánják el magukat a cselekvésre. A csoport minden egyes tagja roppant megterhelőnek találta az afféle cselekedeteket, mint saját házat venni, ahol nem szüleivel lakik, állást keresni, és otthagyni a régi munkahelyet, bármilyen kevéssé is elégítette ki őket, de még attól is húzódoztak, hogy valami elfoglaltságot találjanak maguknak. A házasságban általában megoszlanak a feladatok a házastársak között. Rendszerint az asszony főz, takarít és vásárol be, ő gondoskodik a gyerekekről; a férfi pénzkereső állást vállal, rendezi a pénzügyeket, lenyírja a füvet, és megjavítja a megjavítandókat. Egészséges házasságban a szerepek időnként ösztönösen felcserélődnek. A férfi főz néhanapján, vagy heti egy napot a gyerekekkel tölt, meglepetésként kitakarít; az asszony talán fél-

napos állást vállal, férje születésnapján lenyírja a füvet, vagy egy évre magára vállalja a különböző számlák befizetését stb. A házastársak gyakran úgy érzik, hogy az efféle szerepcsere változatosságot hoz kapcsolatukba. Még ennél is fontosabb (bár talán nem tudatosan), hogy ilyen módon a felek csökkentik egymással szembeni függőségüket. Bizonyos értelemben így tanulják meg az életképességet arra az esetre, ha egyikük vagy másikuk meghalna, vagy ha a kapcsolat véget érne. A passzívan függő ember számára azonban társának elvesztése olyan rémisztő lehetőség, hogy képtelen erre fölkészülni, vagy akár elviselni egy olyan folyamatot, mely társának függőségét csökkenthetné. Következésképpen házasságuknak egyik jellemzője, hogy a szerepek nem felcserélhetőek, s hogy kölcsönös függőségüket inkább növelni, mint csökkenteni akarják, hogy házasságuk egyre inkább olyan csapdához hasonlítson, amelyből nincsen menekvés, így az általuk szeretetnek nevezett függőség nevében következetesen nyirbálják a másik szabadságát. E folyamat részeként az is előfordul, hogy egy passzívan dependens házastárs „elfeledi" házasságkötése előtt szerzett tudását. Gyakori példa erre az a feleség, aki nem tud vezetni. Persze az is előfordul, hogy nem is tudott, de gyakoribb eset, hogy egy apró koccanás miatt „fóbia" alakul ki benne nem sokkal a házasságkötés után, és soha többé nem ül volánhoz. Amerikában igen gyakori, hogy az emberek kertvárosi lakónegyedekben laknak, ahonnan autó nélkül nemhogy a városba, de még bevásárolni sem lehet menni. így a vezetni „nem tudó" asszony teljesen függő helyzetbe kerül férjével szemben. Vagy a férfinak kell állandóan bevásárolnia, vagy furikáznia kell feleségét. Mivel ez a helyzet mindkét fél függőségi igényeit kielégíti, szinte sohasem merül fel megoldandó problémaként. Egy egyébként roppant értelmes bankárnak egy ízben fölvetettem, hogy felesége, aki negyvenhat éves korában hirtelen félni kezdett az autóvezetéstől, esetleg fölkereshetne engem mint pszichiátert, a bankár így válaszolt: „Ó, nem! Az orvos szerint ez a klimax következménye, azzal pedig nemigen tudunk csinálni semmit." A férfi biztos lehetett benne, hogy felesége nem fogja

83

101

megcsalni vagy elhagyni, mert munkája után mindig ő vitte bevásárolni, vagy a gyerekeket szállította valahová, máskor pedig - autó és vezetési képesség híján - ki sem tudott mozdulni otthonról. Az ilyen viselkedés révén a passzívan függő házasságok maradandóságát és biztonságát el lehet érni, de a kapcsolat mégsem nevezhető egészségesnek vagy valóban szeretetteljesnek, mert a biztonságnak a szabadság látja kárát, s a kapcsolat alanyai visszamaradnak a lelki fejlődésben. Újra és újra elmondjuk, hogy jó házasság csak két erős és független ember között lehetséges. A passzív dependencia végső oka a szeretet hiánya. A belső üresség érzete közvetlen eredménye annak, hogy a passzívan dependens emberek szülei nem elégítették ki szeretetigényüket gyermekkorukban. Az első részben említettem, hogy azok a gyerekek, akik szüleiktől szeretetet és törődést kapnak, azzal a mély biztonságérzettel lépnek az életbe, hogy értékes és szeretetre méltó emberek, akiket mindaddig szeretni és értékelni is fognak, míg hűek maradnak önmagukhoz. Akit gyermekkorában nem szerettek eléggé, nélkülözi ezt a mély biztonságérzetet. Mélyen bizonytalan, úgy érzi, hogy amit kap, az mindig kevés, a világ kiszámíthatatlan és érzelmekben fukar, ő pfcdig nem különösebben értékes vagy szeretetre méltó. Aligha csoda tehát, hogy ott marják el a szeretetet, ahol csak lehet, s olyan elkeseredetten ragaszkodnak hozzá, hogy kapcsolatuk szükségképpen fondorlatos, ügyeskedő lesz, s ezért végső soron lehetetlenné teszi azt a szeretetet, amire pedig olyan nagy szükségük van. Ugyancsak említettem, hogy a szeretet és az önfegyelem karöltve járnak, s hogy azok a szülők, akik nem adnak gyermekeiknek elegendő szeretetet, rendszerint az önfegyelem képességével sem ruházzák fel őket. A passzívan dependens betegek túlzó függősége csak elsőrendű kórisméje személyiségzavaruknak. Hiányzik belőlük az önfegyelem is. Az elégedettséget képtelenek késleltetni. Kapcsolatuk megőrzésének elkeseredett vágyában sutba dobják az őszinteséget. Túlhaladott kapcsolatukhoz foggal-körömmel ragaszkodnak, pedig már régen föl kellett volna adniuk. Önmaguk 85

iránt nem táplálnak semmiféle felelősségérzetet. Saját boldogságukat és megelégedettségüket másoktól, gyakran saját gyermekeiktől várják, s ha éppen nem boldogok, másokat hibáztatnak érte. Ezért mindig mérgesek, mindig úgy érzik, hogy mások cserbenhagyták őket, jóllehet valójában ezek a „mások" nem is tehetik őket boldoggá. Van egy kollégám, aki többnyire ezt mondja a betegeinek: „Nézze, a legrosszabb, amit magával tehet, az az, ha függő viszonyba kerül egy másik embertől. Még az is jobb, ha rákap a heroin élvezetére. Amíg van heroin, boldog lesz. De ha egy másik embertől várja a boldogságot, örökre boldogtalan marad." Ami azt illeti, az sem véletlen, hogy a paszszívan dependens emberek körében a függőség mellett a kábítószer-élvezet vagy az alkoholizmus a leggyakoribb rendellenesség. Ők a „hozzászokó" emberek. Elsősorban embereknek válnak rabjaiul, s ha ember nem akad a horogra, helyette gyakran fordulnak a bütyköshöz, az injekciós tűhöz vagy a hallucinogén tablettához. Összefoglalásképpen: a függőség szeretetnek tűnik föl, mert a függőségben szenvedő ember kétségbeesetten ragaszkodik társához. Valójában persze ez nem szeretet, hanem az ellentéte. A szeretet gyermekkori hiányában leli eredetét, és kudarcra kárhoztat. Kapni akar, nem adni. Infantilizmust, nem fejlődést eredményez. Nem felszabadít, hanem csapdába ejt és megköt. Kapcsolatokat és embereket egyaránt tönkretesz.

Kathexis szeretet nélkül A függőség egyik jellemzője, hogy nincs összefüggésben a lelki fejlődéssel. A dependens embert csak saját jóléte érdekli, semmi más - saját beteljesülése, saját boldogsága. Fejlődni nem akar, s képtelen elviselni a fejlődéssel járó boldogtalanságot, magányt és szenvedést. A dependens személyiség annak a fejlődésével sem törődik, akitől függ; csak annyiban érdekli, amennyiben kedvére tesz. A függőség azonban csak az egyik alakja azoknak 101

a minden alap nélkül szeretetnek nevezett magatartásformáknak, amelyek nélkülözik a fejlődőképességet. Vegyünk most sorra más, hasonló formákat, azt bizonyítandó, hogy a valódi szeretet sohasem lehet a lelki fejlődést figyelmen kívül hagyó kathexis. A szeretet szót gyakorta használjuk élettelen tárgyakkal vagy foglalatosságokkal kapcsolatban is. Azt mondjuk, hogy valaki szereti a pénzt, a hatalmat, a kertészkedést vagy a golfozást. Igaz, van, aki a normális határokat túllépve, heti hatvan, hetven vagy nyolcvan órát robotol, hogy vagyont vagy hatalmat harácsoljon össze. Bármilyen sikeres is azonban, nem tekinthetjük úgy, hogy ezen az úton önmagát gazdagította. Gyakran halljuk egy-egy önmaga erejéből milliomossá lett emberről, hogy rosszindulatú és fukar. Akik nagyon szeretik a pénzt vagy a hatalmat, azokat általában nem tekintjük szeretetre képes embernek. Miért? Azért, mert az ilyen emberek számára a vagyon vagy a hatalom szellemi fejlődésük célja s nem eszköze. Márpedig a szeretet egyetlen igazi célja csupán a lelki evolúció lehet. Kedves időtöltéseiben az ember önmagára visel gondot. Lelki fejlődésünk folyamatában sok olyan foglalatosságra is szükségünk van, amely önmagában nem lelki vagy szellemi jellegű. A lélek táplálása mellett a test is táplálékra szorul. Az embernek ételre és lakóhelyre van szüksége. Bármennyire is elkötelezzük magunkat a lélek fejlesztése mellett, szükségünk van pihenésre, kikapcsolódásra, testedzésre. A hobbi - közeg, melynek közvetítésével szerethetjük önmagunkat. Még a szentnek is kell aludnia, olykor még a próféta is játszik. Ha azonban a hobbi céllá válik, a fejlődést nem elősegíti, hanem helyettesíti. Gyakran éppen ezért olyan népszerű az emberek körében. A golfpályán például gyakori látvány az idős férfi vagy asszony, akinek maradék célja az életben, hogy néhány ütésfajtát jobban elsajátítson. Eltökélt erőfeszítésük megadja számukra a fejlődés látszatát, és feledteti a tényt, hogy mint emberi lények már régen megszűntek fejlődni. Ha igazán szeretnék magukat, életük kevésbé talmi célját keresnék. 86

Ugyanakkor a pénz és a hatalom is lehet eszköze valamilyen igazán szeretve vágyott cél elérésének. így elképzelhető, hogy valaki végigszenvedi a politikusi életpályáját, mert politikai hatalmát az emberiség javára szeretné gyümölcsöztetni. Mások nagy vagyonra vágynak, nem pusztán a pénz öröméért, hanem azért, hogy gyermekeiket jó egyetemre járathassák, vagy hogy maguknak szerezzék meg a szabadságot és az időt, hogy valamilyen stúdiumban zavartalanul elmélyedhessenek. Ezek az emberek nem a pénzt vagy a hatalmat szeretik, hanem az emberiséget. A könyvnek ebben a részében többek között azt szeretném megértetni az olvasóval, hogy a szeretet szót többnyire olyan általános értelemben használják, amely akadályozza a fogalom helyes megértését. Alig hiszem, hogy a nyelv e tekintetben megváltozhatna. Ám mindaddig, amíg a szeretet szót válogatás nélkül használjuk minden számunkra fontos kapcsolat megnevezésére, anélkül, hogy a kapcsolat természetét alaposabban megvizsgálnánk, továbbra is csak nehezen fogjuk megkülönböztetni a bölcset a bolondtól, a jót a rossztól, a nemest a nemtelentől. Ha szigorúbban határozzuk meg a fogalmat, kiderül például, hogy szeretni csak embereket lehet, mert általános felfogásunk értelmében csak az ember képes lényegi lelki fejlődésre. Vegyük példának a kutyát. Etetjük, fürdetjük, dédelgetjük, fegyelmezzük, játszunk vele. Ha valami baja van, mindent félretéve rohanunk az állatorvoshoz. Ha elpusztul vagy elcsavarog, őszinte gyászt érzünk. Sőt, gyermektelen embereknél nem ritka, hogy a kutya válik életük értelmévé. Mi a szeretet, ha nem ez, kérdezhetnénk. De vizsgáljuk csak meg, hogyan viszonyul ez a kapcsolat egy szeretett embertársunkhoz fűződő kapcsolathoz. Először is: öszszehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben tudunk emberekkel közlekedni. Hogy a kutya mit gondol, nem tudjuk. S ez lehetővé teszi, hogy saját gondolatainkat és érzelmeinket kivetítsük rá, s így olyan érzelmi kötődést teremtsünk, amelynek talán semmi köze a valósághoz. Másodszor: háziállatainkat annyiban kedveljük, amennyiben akaratuk és vágyaik megegyeznek saját akaratunkkal és vágyainkkal: ha jelentős az eltérés, elverjük őket a 101

háztól. Nem tartunk meg sokáig olyan állatot, amely állandóan ellenkezik velünk vagy harcol ellenünk. Az egyetlen iskola, amelybe „beíratjuk" a kutyát, fegyelemre tanítja. Azt viszont, éppen ellenkezőleg, már kívánatosnak tarthatjuk, hogy egy embernek saját akarata legyen, sőt, ez a kívánság egyik fő jellemzője a valódi szeretetnek. Ha kutyát tartunk, függőségét akarjuk növelni; nem vágyunk arra, hogy felnövekedvén elhagyja a „szülői" házat; maradjon csak ott, ahol van, heverésszen a kandalló mellett. Egy kutyában nem függetlenségét, hanem igenis függőségét értékeljük. A háziállatok szeretetének jelensége nagyon fontos jelenség, mert sok olyan ember van, aki csak kutyáját vagy macskáját képes szeretni, embereket már nem. Rengeteg amerikai katona kötött házasságot német, olasz vagy vietnami lányokkal a háborúkban, s boldogságukat nem látszott zavarni, hogy nem értik egymás szavát. Amikor azonban az asszonyok megtanultak angolul, a házasságok rendre felbomlottak. A katonaférjek már nem tudták feleségükre kivetíteni saját gondolataikat, érzéseiket, vágyaikat és céljaikat, s így nem tudták azt a fajta közelséget érezni, amit egy kedves kutyával vagy macskával éreztek volna. Ahogy az asszonyok megtanultak angolul, a férjek ráébredtek, hogy saját gondolatokkal, nézetekkel és célokkal rendelkeznek, s ezek bizony nem feltétlenül egyeztek meg a férj elképzeléseivel. Néhány esetben megszerették egymást, a legtöbb esetben azonban ez a kapcsolat végét jelentette. Az imigyen fölszabadult nők joggal tartottak az olyan férfiaktól, akiknek vonzalma feltételezte, hogy az asszonynak sem saját ereje, sem függetlensége, de még saját egyénisége sincsen. Ennek a jelenségnek talán legszomorúbb megnyilvánulása, amikor egyes nők csak csecsemőként szeretik saját gyermeküket. Gyakori jelenség ez. Eszményi anyák, míg gyermekük kétévesnél kisebb. Végtelenül gyengédek, boldogan szoptatják a gyereket, dédelgetik és játszanak vele, szeretetük állandó, boldogok anyaságukban. Aztán szinte egyik napról a másikra megváltozik a helyzet. Amint a gyerek saját akaratának első jelei megmutatkoznak - engedetlen, nyűgös, nem akar 89

játszani, olykor a dédelgetést is visszautasítja, más emberekhez is vonzódik, azaz a saját fejével óvakodik ki a világba - , az anya szeretete egy csapásra megszűnik. Többé nem érdekli a gyerek, csak nyűgnek érzi. Ugyanakkor gyakori, hogy szinte leküzdhetetlen vágy ébred benne arra, hogy újra teherbe essen, hogy újra szeretgethesse csecsemőjét. Rendszerint sikerül is újra teherbe esnie, s minden újra kezdődik. Ha nem sikerül, teljesen elhanyagolja saját gyerekét, de lelkesen vigyáz a szomszédok kétévesnél fiatalabb gyermekeire. Saját gyerekei számára a második életév vége nem csupán a csecsemőkor, de az anyai szeretet végét is jelenti. A változás mindenki számára nyilvánvaló, csak az anya nem veszi észre, mert el van foglalva legújabb csecsemőjével. Az ilyen gyerekek aztán rendszerint depresszív vagy passzívan dependens felnőttekké válnak. Mindebből az tűnik ki, hogy a csecsemők, a háziállatok vagy az engedelmes házastárs iránt érzett „szeretet" magatartása bizton sorolható az anyai, illetve - helyesebben - a szülői ösztön kategóriájába. Hasonlítható a szerelembe esés állapotához: nem valódi szeretet, mert nem kíván különösebb erőfeszítést, nem teljesen szabad elhatározás kérdése, biztosítja ugyan a faj fennmaradását, de nem segíti elő a lelki fejlődést. Hasonlít a valódi szeretethez, amennyiben másokat szolgál, és olyan kapcsolatokat kezdeményez, amelyből aztán valódi szeretet is kifejlődhet, de ennél jóval több kell egy egészséges házassághoz, egy egészséges gyerek felneveléséhez vagy akár az emberiség lelki fejlődéséhez. A lényeg az, hogy a nevelés több egyszerű etetésnél, s hogy a lelki fejlődés elősegítése sokkalta összetettebb folyamat, semhogy pusztán ösztönösen végezhetnénk. Korábban megemlítettük annak az anyának az esetét, aki nem engedte az iskolabusszal közlekedni a fiát. Azáltal, hogy autóval hozta-vitte, bizonyos értelemben gondját viselte, de gondviselésével inkább visszafogta, mintsem elősegítette lelki fejlődését. Rengeteg a hasonló példa: anyák, akik tömik már amúgy is hájas gyermeküket; apák, akik szobányi játékot vesznek fiuknak, és szekrényeket töltenek meg ruhával leánygyermekük számára; szülők, akik soha 101

semmit nem tagadnak meg gyermeküktől. A szeretet nem azt jelenti, hogy valaki gondolkodás nélkül mindent megad. Megfontoltan kell adni, s időnként józan megfontolásból meg kell tagadni dolgokat. Megfontoltan kell dicsérni és megfontoltan kell bírálni. A megfontoláshoz pedig kevés az ösztön: gondolkozni kell hozzá, s gyakran olyan döntéseket kell hozni, amelyek meghozatala fájdalommal jár.

Az önfeláldozás A megfontolatlan és káros nevelés mögött számos indíték húzódhat meg, de általában van egy közös jellemzőjük. Aki a szeretet palástja alatt megfontolatlanul ad, rendszerint saját szükségleteit akarja kielégíteni, nem azét, akinek ad. Egy lelkész keresett föl, nem szívesen. Mégis fölkeresett, mert felesége súlyos depresszióba került, két fia kimaradt az iskolából, otthon lakott, és pszichiátriai kezelésre szorult. Bár az egész család beteg volt, a lelkész képtelen volt elfogadni azt a lehetőséget, hogy ebben neki is lehet némi szerepe. „Mindent megteszek értük, amit csak lehet" mondta. „Nincs olyan perc, amelyben ne aggódnék a családomért." Az analízis során kiderült, hogy a lelkész valóban halálra dolgozza magát családjáért. Mindkét fiának új autót vett, és kifizette a tetemes biztosítási költséget, bár úgy érezte, a fiúk többet is tehetnének saját magukért. Minden héten a városi operába vagy színházba vitte feleségét, bár utált bemenni a városba, és az operában halálra unta magát. Bármilyen sokat dolgozott is, szabad idejét többnyire azzal töltötte, hogy felesége és fiai után rakótt rendet a házban; családja rendetlen természetű volt. „Nem fárad bele, hogy állandóan a családért tesz mindent?" - kérdeztem. „Dehogynem - válaszolta de mi mást tehetnék? Túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy ne törődjem velük. Annyira szeretem őket, hogy egy pillanatra sem lazíthatok, amíg csak szükségük lehet valamire. Lehet, hogy nem vagyok nagyon okos ember, de legalább van bennem törődés és szeretet." 91 101

Érdekes módon az is kiderült, hogy a lelkész apja nagy hírű, kiváló tudós volt, aki mértéktelenül sokat ivott, szoknyavadász volt, családjával pedig egyáltalán nem törődött. Betegem lassanként fölismerte, hogy gyermekkorában megfogadta: annyira különbözni fog apjától, amennyire csak lehet, s amennyire szívtelen és nemtörődöm volt apja, annyira lesz ő törődő és kedves. Végül azt is megértette, hogy magatartása elsősorban önmagáról alkotott képének állandó igazolását szolgálja, beleértve a lelkészi hivatást is. Már jóval kevésbé értette meg, miért kezeli családtagjait megannyi infantilisként. Felesége mindig az ő „kis cicája" volt, felnőtt fiait pedig „kicsinyeim" néven emlegette. Végül meg kellett tanulnia, hogy a szeretet összetett érzés, amelyben fejének éppúgy része van, mint szívének. Miután szeretetében az vezérelte, hogy minél inkább elüssön apjától, nem alakult ki semmiféle rugalmas rendszere szeretetének kifejezésére. Meg kellett tanulnia, hogy nem megadni valamit, amikor azt nem volna helyes megadni, szeretetre vallóbb viselkedés, mint feltétel nélkül mindent és mindig megadni. Meg kellett tanulnia, hogy szeretetre vallóbb viselkedés függetlenségre nevelni arra érett embereket, mint továbbra is gondoskodni róluk, amikor már réges-régen képesek gondoskodni magukról. Még azt is meg kellett tanulnia, hogy az egészséges családi élethez hozzátartozik saját elégedetlenségének, haragjának, szükségleteinek és elvárásainak kifejezése is, s hogy a szeretet nem csupán az angyali türelemben, hanem a megfontolt összeütközésben is megnyilvánulhat. Lassacskán változások következtek be. A lelkész nem tett rendet mindenki után, és nyíltan kimutatta haragját, amiért fiai nem járulnak hozzá a család megélhetésének költségeihez. Nem fizette tovább a biztosítást, és közölte fiaival, hogy amennyiben vezetni akarnak, a kocsik biztosítását fizessék be maguk. Feleségének azt javasolta, hogy menjen egyedül az operába. E változásokkal persze föl kellett adnia addigi szerepét: nem volt többé a család mindenható eltartója. S bár addigi viselkedésében elsősorban az motiválta, hogy saját magáról alkotott elképzelését igazolja, a lelkészben megvolt a valódi szeretet képessége, s ez a ké-

pesség tette lehetővé a változásokat. Felesége és fiai először haragudtak rá, de az egyik fiú hamarosan visszatért az egyetemre, a másik pedig komoly állást talált, és saját lakást bérelt. Felesége hamarosan élvezni kezdte függetlenségét. A lelkész jobban végezte munkáját, és több élvezetet talált az életben. A lelkész félreértelmezett szeretete megközelítette a szeretet súlyosabban pervertált formáját, a mazochizmust. Laikusok sokszor, tévesen, úgy hiszik, hogy a szadizmus és a mazochizmus a nemi érintkezéssel kapcsolatos fogalmak, s hogy a nemi kapcsolatokban okozott vagy elszenvedett fájdalomnak felelnek meg. Ami azt illeti, a szexuális szadomazochizmus meglehetősen ritka pszichopatológiai jelenség. Sokkal gyakoribb és végeredményben sokkal komolyabb megjelenési forma az ún. szociális szadomazochizmus, amikor is az emberek nem szexuális, hanem emberi kapcsolataikban vágynak tudat alatt a fájdalomra, annak cselekvő vagy szenvedő formájában. Prototípusa ennek az az elhagyott, depresszióba került asszony, aki jó néhány évvel ezelőtt fölkeresett. Felsorolta sérelmeit. Férje rosszul bánt vele, nem szentelt neki figyelmet, rengeteg alkalmi kapcsolata volt, elkártyázta a kosztpénzt, napokra eltűnt, s ha részegen hazajött, elagyabugyálta, s mintha mindez nem volna elég, most, karácsonykor, éppen karácsonykor, elhagyta. Az újdonsült pszichiáterben részvét ébredt, de a további vizsgálódásban a részvét feloldódott. Kiderült ugyanis, hogy a kapcsolat már húsz éve tart, az asszony kétszer elvált férjétől, és kétszer újra hozzáment, számtalanszor összevesztek és számtalanszor kibékültek. Néhány hónapig, úgy látszott, minden rendben megy. A pszichiáter függetlenségre nevelgette az asszonyt, aki látszólag maga is élvezte a nyugalmat. Aztán egy napon vidáman robbant be a rendelőbe: „Henry visszajött! - újságolta boldogan. - Tegnap fölhívott, s kérte, hogy találkozzunk. Aztán könyörgött, hogy fogadjam vissza, s mert tényleg úgy látszik, hogy megváltozott, visszafogadtam." Ha a terapeuta rámutat, hogy ezzel csak minden elölről kezdődik, az asszony azt válaszolja: „Hiszen szeretem. A szeretetnek nem lehet ellenállni." S ha ezek után a terapeuta megkísérli, 93

hogy e „szeretetet" górcső alá vegye, a beteg véget vet a foglalkozásoknak. Mi folyik itt? Ahogyan a terapeuta igyekszik megérteni a történteket, eszébe jut, milyen nyilvánvaló élvezettel sorolta föl az asszony sérelmeit és számolt be férje brutalitásáról. A terapeutának különös ötlete támad. Talán ez az asszony elviseli, sőt kiprovokálja férje viselkedését, mert örömet jelent neki, ha beszélhet róla. De milyen természetű öröm ez? A terapeuta emlékszik az asszony önelégültségére. Lehetséges volna, hogy az asszony életében a legfontosabb az erkölcsi fensőbbség érzete, s ennek fenntartása miatt szüksége van arra, hogy rosszul bánjanak vele? A kép kitisztul. Azáltal, hogy elviseli az alantas bánásmódot, felsőbbrendűnek érezheti magát. Végül még abban a szadisztikus örömben is része van, hogy látja, amint férje könyörög és rimánkodik, hogy fogadja vissza, s ezzel megalázott helyzetében elismeri az asszony pillanatnyi felsőbbrendűségét, míg az eldönti, visszafogadja-e vagy sem. Ebben a pillanatban bosszút áll. Az ilyen nőkről a további vizsgálat rendszerint kideríti, hogy gyermekkorukban különös megaláztatásban volt részük, s ezért erkölcsi felsőbbrendűségük érzetét keresik az életben, ennek táplálására azonban állandó rossz bánásmódra és megaláztatásra van szükségük. Ha a világ jól bánik velünk, nincsen miért boszszút állnunk. Ha életünk célja a bosszúállás, akkor úgy kell intéznünk a dolgot, hogy a világ rosszul bánjon velünk. A mazochista ember a rossz bánásmód elviselését nevezi szeretetnek, jóllehet ez nem más, mint az a szükséglet, mely unos-untalan bosszút keres, s alapjában véve a gyűlölet motiválja. A mazochizmus kérdése megvilágítja a szeretet egy másik gyakori téves értelmezését, az önfeláldozást. E hit révén a tipikus mazochista önfeláldozásnak láthatja a rossz bánásmód elviselését, s így szeretetnek is egyszersmind, és ebből következően nem kell elismernie a benne élő gyűlöletet. Az imént említett lelkész ugyancsak szeretetnek érezte önfeláldozó magatartását, jóllehet nem annyira családjáért áldozott, mint saját magáról kialakított elképzelése igazolásának érdekében. Kezelése első idősza101

Említettem, hogy a szeretet tett és cselekvés. Ez a kijelentés vezet el a szeretet végső félreértelmezéséhez, amelyet meg kell vizsgálnunk. A szeretet nem érzelem. Sok emberben megvan a szeretet érzése, de ennek az érzelemnek a nevében mindenféle káros tetteket követ el. Ugyanakkor a valódi szeretetre képes ember gyakran tesz valaki hasznára akkor is, ha az illető nem is különösebben szimpatikus, s abban a pillanatban nem is érez iránta különösebb szeretetet.

A szeretet érzése a kathexis velejárója. A kathexis, ahogyan azt már kifejtettem, az a folyamat, melynek során valami fontossá válik számunkra. Ezt a valamit - amit rendszerint szeretetünk tárgyának nevezünk - később olyan energiával ruházzuk föl, mintha énünk része volna, és a köztünk és a szeretett valami közti kapcsolat a kathexis. Ha valamitől megvonjuk energiánkat, szeretetünket, akkor elveszíti fontosságát. Ezt dekathexisnek nevezzük. Arra a félreértésre, hogy a szeretet érzelem, a szeretet és a kathexis összekeverése ad okot. A félreértés érthető, mert a két folyamat hasonló, bár lényeges különbségeik is vannak. Először is: mint már említettem, a kathexis tárgya bármi lehet, lelkes vagy lelketlen teremtmény; lehet akár a tőzsde is vagy holmi ékszer stb. Másodszor: a kathexis nem jelenti azt, hogy tárgyának lelki fejlődésével fikarcnyit is törődnénk. A dependens típus még tart is „szeretett" társa esetleges lelki fejlődésétől. Az az anya, aki fiát nap mint nap autón szállította az iskolába, kétségkívül megteremtette a kathexis állapotát; fia fontos volt számára, de fejlődése már nem. Harmadszor pedig: a kathexis intenzitásának gyakran semmi köze a bölcsességhez vagy az elkötelezettséghez. Két ember találkozhat egy bárban, s megkedvelheti egymást abban az értelemben, hogy sem előzetesen eltervezett tennivalóik, sem ígéreteik, sem családi felelősségük nem állhatja útját, hogy ágyba bújjanak. Végül: a kathexis lehet pillanatnyi. Az imént említett pár egy perccel a kielégülés után esetleg vágy és szeretet nélkül válik el egymástól. A dekathexis a kathexis sarkában járhat. A valódi szeretet ugyanakkor mindig magában foglalja az elkötelezettséget és a bölcsesség gyakorlását. Ha az ember valóban törődik egy másik lény lelki fejlődésével, tudatában van annak, hogy az elkötelezettség hiánya káros lehet. Az elkötelezettség ezért a pszichoterapeutikus kapcsolat alapköve. E „terápiás szövetség" nélkül a beteg szinte képtelen bárminemű lényegi fejlődésre. Más szavakkal kifejezve: a betegnek éreznie kell, hogy a terapeuta megbízható és állandó szövetségese, egyébként hogyan is kockáztathatna meg komoly személyiségváltoztatást. Ezért a terapeutának hosszú időn át bizonyítania kell a beteg előtt,

95

101

kában állandóan arról beszélt, hogy mennyi mindent tesz meg családjáért, azt a látszatot keltve, hogy mindebből neki nem sok öröme származik. Pedig származott. Amikor az ember úgy érzi, másért tesz valamit, bizonyos mértékben nem vállalja fel saját felelősségét. Bármit tesz is az ember, saját elhatározásából teszi, s azért határoz így vagy úgy, mert az szolgálja leginkább saját megelégedését. Bármit teszünk is másokért, valójában saját szükségletünket elégítjük ki. Az a szülő, aki így szól gyermekéhez: „Hálásnak kéne lenned mindazért, amit tettem érted", a szeretet súlyos hiányában szenved. Aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet magában is öröm. Amikor az ember valóban szeret, azért teszi, mert szeretni akar. Azért van gyereke, mert gyereket akart, s ha szerető szülő, azért az, mert szerető szülő akar lenni. Igaz, hogy a szeretet magában foglalja az én bizonyos változását, ez azonban az én kiterjedése, kiteljesedése és nem feláldozása. Amint erre később még kitérek, az igazi szeretet önmagát tölti fel. Mi több: nem kevesebb, hanem több lesz tőle a lélek; a szeretet megtölt, nem lecsapol. Valós értelemben a szeretet éppoly önző, mint hiánya. íme újra megjelenik a paradoxon: a szeretet egyszerre önző és önzetlen. Nem az önzés vagy az önzetlenség különbözteti meg a szeretetet a szeretet hiányától, hanem az érzelem célja. A valódi szeretet célja mindig a lelki fejlődés. A hamis szeretet célja mindig valami más.

A szeredet nem érzelem

hogy valóban segítségére akar lenni, hogy valóban el van kötelezve a beteg lelki fejlődése mellett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a terapeutának mindig kedve van hozzá, hogy a beteget meghallgassa, de az elkötelezettség lényege éppen az, hogy meghallgatja, akár van ehhez kedve, akár nincs. Ugyanez a helyzet a házasságban. A jó házasságban a felek rendszeresen, megbízhatóan, rutinszerűen is foglalkoznak egymással, akár kedvükre van ez az adott pillanatban, akár nem. Megemlítettük, hogy a házas kapcsolatban a szerelem előbb-utóbb mindig megszűnik, akkor, amikor a fajfenntartó ösztön kihunyt, s ez az a perc, amelyben az igazi szeretet kialakulásának folyamata kezdetét veheti. Aliikor a házastársak már nem akarnak siilve-főve együtt lenni, sőt idejük nagy részét inkább külön töltik, ekkor derül ki, hogy jelen van-e közöttük a valódi szeretet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az olyan intenzív kapcsolatokban, mint a pszichoterápia vagy a házasság, nincsen kathexis. Van. A valódi szeretet azonban túllép ezen. A valódi szeretet megléte nem függ sem a kathexistől, sem a szeretet érzésétől. Könnyebb és kellemesebb, ha a szeretet mellett kathexis és érzelem is át- meg átszövi, de lehetséges valódi szeretet e kettő nélkül is, sőt éppen ezáltal különül el a valódi szeretet. A különbözés kulcsszava az akarat. A szeretetet úgy definiáltuk, mint az én akaratlagos kiterjesztését a magunk vagy más lelki fejlődésének érdekében. A valódi szeretet akaratlagos, nem emocionális. Aki valóban szeret, azért teszi, mert így döntött, függetlenül attól, hogy a szeretet érzelme megvan-e benne. Ha igen, annál jobb, de ha nem, az elkötelezettség, az akarat még mindig megvan, s révükön gyakoroltatik a szeretet. Mi több, aki szeret, gyakran nem azt teszi, amire a szeretet érzelme sarkallná. Elképzelhető, hogy találkozom egy nővel, aki nagyon megtetszik, s akit szívesen szeretnék. Mégsem teszem meg, mert esetleg házasságom látná kárát. S hasonlóképpen, esetleg nem vállalok egy új beteget, pedig nagyon szimpatikus, és úgy érzem, hogy jól haladnánk, de időmet teljesen kitöltik más betegek, akik talán kevésbé rokonszenvesek, és keményebb diónak is bizonyulnak. 96

Szeretetérzésem szabad, de megvalósítása már akadályokba ütközhet. így ki kell választanom azt a személyt, akit szeretni fogok. A valódi szeretet nem lenyűgöző érzelem, hanem elkötelezettség, megfontolt döntés. * Sokféle önámításra ad lehetőséget, ha a szeretetet összekeverjük a szeretet érzésével. Képzeljünk el egy alkoholistát, aki nem törődik feleségével és gyermekeivel. A kocsmában ül, és könynyes szemmel magyarázgatja a csaposnak, hogy mennyire szereti a családját. Sokan szerető szülőnek hiszik magukat, pedig a legdurvább módon hanyagolják el gyermekeiket. Világos, hogy a két fogalom összekeverésében van valami, ami az én-t szolgálja, s egyáltalán nem kellemetlen azt érezni, hogy az emberben szeretet lakik. Jóval kellemetlenebb a szeretetre nem érzelmekben, hanem tettekben bizonyságot találni az ember lelkében. Mivel azonban a valódi szeretet a sokszor tiszavirág-életű érzelmeken túllépő akaratlagos cselekvés, helyesen mondjuk, hogy: „A szeretet az, amit cselekszik." A szeretet és a szeretet hiánya, éppúgy, mint a jó és a rossz, nem pusztán szubjektív, hanem objektív jelenség.

A figyelem munkája Miután megvizsgáltuk néhány példáját a nem valódi szeretetnek, vizsgáljuk meg néhány példáját a valódi szeretetnek is. E rész előszavában megemlítettük, hogy a szeretethez az erőfeszítés is hozzátartozik. Az erőfeszítés pedig a tehetetlenség, a lustaság vagy a félelem ellenében és ellenére történik. Ezt nevezzük munkának, a félelem esetében pedig bátorságnak. A szeretet tehát a munka, illetve a bátorság egyik formája. Pontosabban olyan munka vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének érdekében nyilvánul meg. A munka vagy bátorság azonban más célt is szolgálhat, ezért önmagában még egyik sem szeretet, míg a szeretet mindig munka, illetve bátorság, amennyiben erőfeszítést kíván. Ha egy tettnek sem a munkához, sem a bátorsághoz nincs köze, nem is szeretet. Kivétel nincs. 101

A szeretet első formája a figyelem. Ha szeretünk valakit, fejlődését figyelemmel kísérjük. Ha önmagunkat szeretjük, önmagunknak is figyelmet szentelünk. A figyelem feltételezi azt is, hogy félretesszük más elfoglaltságainkat, és tettre serkentjük tudatunkat. A figyelem is akaratlagos cselekvés, a tunyaságot gyűri le. Ahogy Rollo May mondja: „Amikor az akaratot a modern pszichoanalízis minden eszközével megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy az akarat székhelye a figyelem, illetve annak hiánya. Az akarat gyakorlása valójában a figyelem gyakorlása; erőfeszítés a tudat tisztán tartására, azaz a figyelem összpontosítására." A figyelem gyakorlásának legfontosabb és leggyakoribb formája a meghallgatás. Rengeteg időt töltünk el azzal, hogy másokat hallgatunk, s az idő nagy részét elpocsékoljuk, mert rosszul hallgatjuk őket. Egy munkapszichológus kolléga mutatott rá egyszer arra, hogy az iskolában tanított tárgyak elsajátíttatására fordított idő fordított arányban áll e tárgyak későbbi fölhasználásával. Egy vállalati igazgató napjában egy órát tölt olvasással, kettőt beszéddel, nyolcat figyeléssel. Az iskolában tengernyi időt töltenek azzal, hogy a gyerekeket megtanítsák olvasni, de arra alig fordítanak időt, hogy megtanítsák őket beszélni, arra pedig nem is gondolnak, hogy hallgatni tanítsák meg a nebulókat. Nem hiszem, hogy az iskolában minden tantárgy tanítására pontosan olyan arányban kellene időt szentelni, mint amilyén arányban arra a tárgyra az életben szükség lesz, de azt igenis hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha a gyerekeket odafigyelni is megtanítanák. Nem azért, hogy ez könnyű legyen, ellenkezőleg, hogy fölismerjék: milyen nehéz feladat hallgatni és figyelni. A meghallgatás a figyelem gyakorlásának egyik formája, s ezért kemény munka. A legtöbb ember nem tud figyelmesen hallgatni, mert nincs tisztában e cselekvés természetével, vagy pedig nem hajlandó ráfordítani a kellő erőfeszítést. Nemrégiben meghallgattam egy híres ember előadását a pszichológia és a vallás kapcsolatáról. Mivel valamennyire járatos vagyok a témában, fölismertem az előadóban a nagy tudóst. Megéreztem azt a nagyfokú szeretetet is, ahogy mindenféle példák 98

segítségével próbálta megértetni hallgatóságával a bonyolult és elvont koncepciókat. Ezért minden erőmmel figyeltem. A légkondicionált előadóteremben másfél órán át folyt rólam a víz az erőfeszítéstől. Az előadás végére megfájdult a fejem, nyakizmaim megmerevedtek. Teljesen kimerültem. Bár becslésem szerint a nagy ember gondolatainak csupán a felét értettem meg, így is elámultam azon, mennyi mindent tanultam tőle. Az előadás után a kávézóban a kultúrára éhes intellektuelek megjegyzéseit hallgattam. Jószerivel mind csalódottak voltak. Az előadó hírneve alapján többet vártak. Nehezen követhetőnek és zavarosnak érezték az előadást. Nem volt olyan lebilincselő előadó, mint remélték - mondogatták. Egy asszony helyeslő főbólintásokat váltott ki ezzel a megjegyzésével: „Végeredményben nem mondott semmit." Én azonban sokat meghallottam abból, amit a nagy ember mondott, mert hajlandó voltam odafigyelni. Egyfelől azért, mert fölismertem nagyságát, másfelől pedig azért, mert olyannyira érdekelt a téma, hogy saját lelki fejlődésem érdekében azon voltam, hogy minél többet felfogjak abból, amit mond. Figyelmem a szeretet cselekedete volt. Szerettem ezt az embert, mert figyelemre méltó, értékes embernek éreztem, és szerettem magamat, amiért fejlődésem érdekében képes vagyok rá figyelni. Mivel ebben a helyzetben ő volt a tanító, és én a tanuló, ő adott, és én kaptam, szeretetem elsősorban magamra irányult, indítéka az volt, hogy mit kaphatok kapcsolatunkban, s nem az, hogy mit adhatnék. Ám lehetséges, hogy érezte figyelmem, összpontosításom és szeretetem intenzitását, s ezáltal ő maga is kapott. A szeretet, mint ahogyan újra és újra látni fogjuk, minden egyes esetben egy kétirányú utca, amelyben aki ad, kap is, és aki kap, maga is ad. Ez a példa annak a figyelméről szólt, aki kap. Most térjünk át arra a figyelemre, amikor a figyelő az, aki ad; ennek leggyakoribb esete az, amikor gyerekeinkre figyelünk. E folyamat nagyban függ a gyermek életkorától. Vegyünk először példának egy hatéves gyereket. Most első osztályos. Ebben a korban, ha meg101

teheti, a gyerek megállás nélkül beszél. Mi a helyes viselkedés a szülő részéről? A legegyszerűbb megtiltani a gyereknek, hogy beszéljen. Akár hiszi az olvasó, akár nem, vannak családok, ahol éjjel-nappal érvényben van az a mondás, hogy „a gyereknek hallgass a neve". Némán bámulják a felnőtteket a sarokból, mint megannyi szótlan árny. A második módszer megengedi a gyereknek, hogy állandóan beszéljen, de a felnőtt nem figyel oda, a gyerek a szó szoros értelmében a levegőnek beszél, háttérzaj csupán, ami a szülő számára vagy bosszantó, vagy közömbös jelenség. A harmadik módszer értelmében a szülő úgy tesz, mintha figyelne, s időnként, többé-kevésbé a megfelelő helyen, közbeszúr egy „Aha!" vagy „Érdekes!" felkiáltást. A negyedik módszer az, amikor a szülő félig figyel, megpróbálja meghallgatni, amikor a gyerek valami lényegeset mond, s azt reméli, sikerül minimális erőfeszítéssel elválasztania a búzát a pelyvától. Ezzel a módszerrel az a gond, hogy az emberi elme nem válogat valami hatékonyan, s így jócskán marad a pelyvából, míg a búzából is sok elvész. Az ötödik módszer pedig végre az, amikor egy szülő valóban figyel a gyerekre, teljes figyelemmel, mérlegelve minden szót és fölfogva minden mondatot. A fölsorolt öt módszer sorrendben növekvő erőfeszítést kíván, s természetesen az utolsó módszer aránytalanul többet a mégelőző négynél. Az olvasó talán azt hiszi, minden esetre az ötödik módszer alkalmazását javaslom. Távolról sem. Először is azért nem, mert a hatéves gyerek valóban szünet nélkül beszél, s ha egy szülő szünet nélkül figyel rá, másra már aligha marad ideje. Másodszor pedig az állandó figyelés olyan erőket emésztene föl, hogy ereje sem maradna másra. Végül pedig hihetetlenül unalmas is lenne, mert egy hatéves gyerek a felnőtt számára jobbára mégiscsak unalmas dolgokat fecseg. A helyes megoldás tehát az öt felsorolt módszer kiegyensúlyozott alkalmazása. Időnként elkerülhetetlenül szükséges megkérni a gyereket, hogy fogja be a száját, például olyan helyzetekben, amikor életbevágóan fontos valami másra figyelmet fordítani, vagy ha fecsegésével durván beleavatkozna mások beszélgetésébe, vagy ha rosszakaratú és a 100

helyzetnek nem megfelelő uralomra tör. A hatéves gyerek gyakran beszél pusztán a beszéd öröméért, és nem is igényli a figyelmet: elvan magában. Máskor nem elégszik meg önnön hallgatóságával, szüleinek akar beszélni, de mégsem igényli figyelmüket, csak a puszta jelenlétet: ilyenkor is elég úgy tenni, mintha figyelne az ember. Továbbá a gyerekek maguk is szeretnek egy beszélgetésből ki- és abba újra belépni, és nem veszik zokon, ha szüleik félvállról hallgatják őket, hiszen ők is csak félgőzzel közlekednek. Ennek megértése a kapcsolat kulcsa. A hatéves gyerek szüntelen fecsegése során csak időnként tart igényt arra, hogy valóban és alaposan odafigyeljenek rá. A szülő számos bonyolult feladata közül az egyik legbonyolultabb a figyelem összehangolása a gyerek figyelemigényével. Az egyensúly gyakran nem jön létre, mert a szülők még a valójában csak időnként igényelt alkalmakkor is sajnálják az energiát az odafigyelésre. Talán a legtöbb szülő így van ezzel. Talán maguk is azt hiszik, hogy figyelnek, amikor csak tettetik vagy csak szelektálnak. Ez azonban önámítás, mellyel saját lustaságukat próbálják palástolni. A valódi figyelem óriási erőfeszítést kíván, ha mégoly rövid ideig tart is. A valódi figyelem idejét teljes egészében a gyereknek kell szentelni. Nem tud figyelni az, aki ilyenkor képtelen félretenni saját gondjait. Ugyanakkor egy hatéves gyerekre sokkal nehezebb figyelni, mint egy nagy előadóra, mert a gyerek egyenetlenül beszél, időnként nekiszalad, ömlenek belőle a szavak, időnként megáll, szüneteket tart, ismétlésekbe bonyolódik, s mindez megnehezíti az összpontosítást. A gyerek rendszerint olyasmiről beszél, ami a szülőt önmagában nem érdekli különösebben, míg egy előadásra a hallgató azért megy el, mert érdekli az előadás témája. Más szavakkal kifejezve: a hatéves gyerek fecsegése unalmas lehet, ami kétszeresen is megnehezíti a figyelem összpontosítását. Tehát nagy-nagy szeretet kell ahhoz, hogy valaki jól tudjon figyelni egy hatéves gyerek szavaira. A szeretet hiányában ez nem is lehetséges. Miért olyan fontos ez? Miért kellene megtenni mindeme erőfeszítést csak azért, hogy egy hatéves gyerek se füle, se farka fe101

csegését hallgassuk? Először is azért, mert a figyelem a gyerek szemében elsőrendű bizonyítéka annak, hogy szülei fontosnak tartják. Ha úgy figyelünk a gyerekre, mint egy nagy előadóra, a gyerek érezni fogja, hogy értékelik, s ezért értékesnek is tartja majd magát. Végeredményben a gyereket nem lehet másként megtanítani arra, hogy értékes, csak úgy, hogy értékeljük. Másodszor pedig azért, mert minél értékesebbnek tudja magát a gyerek, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb valóban értékelhető dolgokat fog mondani. A gyerekek „bölcsességéről" elterjedt közhiedelem valóságos ténnyé válhat bárki számára, aki hajlandó odafigyelni. Ha elég alaposan figyelünk a gyerekre, rá fogunk döbbenni, hogy voltaképpen milyen különleges egyéniséggel állunk szemben. S természetesen minél különlegesebbnek tartjuk a gyereket, annál szívesebben hallgatjuk, s annál többet tanulhatunk. Harmadszor pedig azért, mert minél többet tudunk a gyerekről, annál többre taníthatjuk meg. Aki keveset tud a gyerekéről, rendszerint vagy olyan dolgokra akarja megtanítani, ame| lyeket a gyerek még nem tud felfogni, vagy olyasmire, amit már j régen felfogott, sőt szüleinél is mélyebben megértett. Végül pej dig azért, mert minél inkább érzi a gyerek, hogy szülei értékelik í és meghallgatják, annál inkább értékeli ő is a szüleit, és hajlani dó odafigyelni arra, amit mondanak. S ha a szülő a gyereket fej- _ } lődésének megfelelően tanítja, akkor a gyerek egyre szívesebben tanul tőle. S minél többet tanul, annál különlegesebb lénnyé vál- •! hat. Az olvasó helyesen érzi a folyamat ciklikus (körkörös) jellej gét, megérzése helyes, amennyiben megérezte a szeretet kölcsö- \ nös jellegét. Lefelé tartó ördögi kör helyett fejlődést és növeke! dést eredményező, fölfelé ívelő körről van szó. Az érték értéket j teremt. A szeretet szeretetet szül. A gyermek és a szülő mind gyorJ sabban haladnak előre a szeretet tánclépéseinek ütemére. Eddig egy hatéves gyereket vettünk példának. Idősebb vagy fiatalabb gyerek esetében a figyelem és a figyelem hiányának egyensúlya nem azonos, de a folyamat alapjában véve ugyanaz. Fiatalabb gyerekek közlekedése kisebb mértékben történik szavakkal, de időnként ugyancsak teljes figyelmet igényel. Nem le103 101

J ] | | j

het rendesen tapsikolni, ha az ember esze máshol jár. S aki csak tessék-lássék tapsikol, számoljon vele, hogy amolyan tessék-lássék gyereke lesz. Pubertáskorban a gyerekek kevésbé igénylik a huzamos figyelmet, de nagyobb mértékben az időnkénti teljes odafigyelést. Valószínűtlen, hogy összevissza fecsegnek, de amikor beszélnek, igénylik, hogy szüleik odafigyeljenek. A gyerek sohasem növi ki igényét szülei figyelmére. Volt egy harmincéves férfi betegem, jó képességű ember, aki szorongásos érzéseinek kezelésére járt hozzám. Szorongásai összefüggésben voltak önmaga értéktelenségének érzetével. Több olyan alkalomra emlékezett gyerekkorából, amikor szülei nem figyeltek rá, mert úgy vélték, hogy mondanivalója lényegtelen és érdektelen. Legélénkebben azonban az élt benne, hogy mikor huszonkét éves korában megírta doktori disszertációját, diplomáját summa cum laude szerezte meg, szülei - törekvő emberek lévén - roppantul örültek jó eredményének, de egyikük sem olvasta el, bár a diszszertáció egy évig ott állt a nappaliban, s ő maga gyakran célozgatott rá, hogy talán ha beleolvasnának. „Bizonyára elolvasták volna - mondta a terápia vége felé - , ha erre egyenesen megkérem őket. Ha azt mondom, kérlek, olvassátok el, szeretném tudni, mi a véleményetek gondolataimról. De így könyörögtem volna a figyelmükért, s erre huszonkét éves koromban már nem voltam képes. Ha csak külön könyörgésre hajlandók elolvasni, attól én nem éreztem volna magamat értékesebb embernek." A valódi figyelem mindig a szeretet megnyilvánulása. A valódi figyelemnek lényegi eleme az ún. zárójelezés, melyben az ember átmenetileg félreteszi, elfelejti, „zárójelbe teszi" saját előítéleteit, vágyait és gondolkodásformáit, és - amennyire csak lehet - a beszélő helyébe képzeli magát. A beszélő és a figyelő egyesülése valójában az én kiterjesztése, s - mint ilyen - mindig nyereséges vállalkozás. Mi több, mivel a valódi figyelemhez szükséges a „zárójelezés", az én átmeneti kizárása, a figyelő átmenetileg teljesen elfogadja a beszélőt. Az elfogadás arányában a beszélő egyre kevésbé érzi magát sebezhetőnek, s így egyre bátrabban tárja föl magát. E folyamatban figyelő és beszélő mindjobban értékelik

egymást, s újra megjelenik a szeretet tánca. A zárójelezés és a figyelem olyan erőfeszítéseket kívánnak, amelyek megtételére csak a szeretet tesz képessé, az a hajlandóság, hogy az ember a közös fejlődés érdekében kiterjessze saját énjét. Az ehhez szükséges energia a legtöbbször hiányzik. Bár társadalmi vagy üzleti kapcsolatainkban esetleg úgy érezzük, hogy teljes mértékben odafigyelünk a másikra, valójában szelektíven figyelünk, saját tennivalóink rendszerén belül, azon morfondírozva, hogyan érhetnénk el előre meghatározott célunkat, és hogyan fejezhetnénk be a beszélgetést minél előbb és minél inkább saját megelégedésünkre. Mivel a valódi figyelés cselekvő szeretet, a legnagyobb szerepet a házasságban játssza. Mégis, a legtöbb házastárs szinte sohasem figyel a másikra. Mikor aztán megjelennek a terápiás kezelésen, elsősorban arra kell megtanítani őket, hogyan kell figyelni. A terápia gyakran kudarcot vall, mert a tanuláshoz és a figyelemhez szükséges energia több, mint amennyit az érintettek képesek vagy hajlandóak fölhasználni, s az önfegyelem túl nagynak tetszik ahhoz, hogy alávessék magukat. A párok gyakran csodálattal vagy rémülettel fogadják azt a javaslatot, hogy megbeszélt időben találkozzanak és beszélgessenek egymással. Ez nem fér össze a rugalmasságról, a spontaneitásról és a romantikáról alkotott elképzeléseikkel. A valódi figyelem azonban csak akkor jöhet létre, ha időt szánnak rá, és ha a körülmények is kedveznek. Nem lehet jól figyelni vezetés vagy főzés közben, vagy ha az embernek aludnia kell, mert másnap korán kel, vagy siet valahová. A romantikus „szerelem" nem kíván erőfeszítést, s a párok gyakran nem hajlandók fölvállalni a valódi szeretethez és a figyelemhez szükséges önfegyelmet és erőfeszítést. De ha végül megteszik, az eredmény roppant kielégítő. Újra és újra hallhatjuk, amint a valódi figyelem kezdete után az egyik házastárs őszinte örömmel így szól a másikhoz: „Huszonkilenc éve vagyunk házasok, és ezt nem tudtam rólad." Az efféle jelenségek arra mutatnak, hogy a házasság fejlődni kezdett. A figyelőképesség ugyan nő a gyakorlattal, de mindig erőfeszítést igényel. A pszichiáter gyakorlatában talán a legfontosabb a 105 101

figyelőképesség, mégis előfordul, hogy az ötvenperces foglalkozások alatt akár öt-hat alkalommal is rajtakapom magam, hogy nem figyelek eléggé. Néha teljesen elveszítem a beteg gondolattársításának fonalát, s ilyenkor azt kell mondanom: „Elnézést kérek, de egy pillanatra elkalandoztam, és nem tudtam teljes mértékben odafigyelni. Megtenné, hogy elismétli az utolsó néhány mondatot?" Érdekes módon a beteg ritkán neheztel. Ellenkezőleg, mintha ösztönösen értené, hogy a valódi figyelemhez az is hozzátartozik, hogy az ember fölismerje és beismerje, amikor figyelme kihagy, s az a tény, hogy az ilyen kihagyásokat beismerem, arról látszik biztosítani őket, hogy az idő nagy részében valóban figyelek. A figyelem gyakran önmagában véve is gyógyító erejű. Az eseteknek körülbelül egynegyedében, akár gyerekekről, akár felnőttekről van szó, drámai javulás következik be a terápia első hónapjaiban, még mielőtt a problémák gyökerét feltártuk és elemeztük volna. Ennek sok oka van, de véleményem szerint a legfőbb ok az, hogy a beteg érzi a figyelmet, talán sok éve, talán életében most először. Az ember persze nem csupán akkor figyel, amikor meghallgat valakit. A legtöbb kapcsolatban, különösen gyerekekkel, a figyelem más formái is szükségesek. Ilyen a játék. Kisgyereknek tapsikolunk, vagy szembekötősdit játszunk vele. Hatéves korban bűvésztrükkök következnek és bújócska. Tizenkét éves korban már lehet focizni is. A figyelem egy formája a felolvasás is, vagy amikor a szülő segít a házi feladat elkészítésében. A közös családi programok is fontosak: mozi, autózás, kirándulás stb. A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban azonban egyvalami közös: időt igényelnek. A figyelem ilyenformán idő, s a figyelem minősége a közösen eltöltött idő intenzitásától függ. Ha a szülők jól használják föl a gyerekükkel töltött időt, rengeteget tanulhatnak a gyerekről. Megtanulhatják, hogy mennyire tud veszteni vagy nyerni, hogyan csinálja meg a házi feladatot, hogyan tanul, mi tetszik neki, és mi nincsen ínyére, mikor bátor, mikor ijed meg - mindez lényeges információ a szerető szülő számára. Az együtt töltött idő arra is alkalmat ad, hogy a szülő megtanítsa

gyermekét az önfegyelem alapelveire. A játék közben történő megfigyelés és tanítás természetesen a játékterápia alapelve, s tapasztalt gyermekpszichológusok gyakran rendkívül ügyesen használják föl a gyerekekkel játékban eltöltött időt a megfigyelésre és a terápiás befolyás gyakorlására. Figyelni egy négyéves gyereket, amint a homokban játszik, odafigyelni egy hatéves gyerek vég nélküli történetére, vezetni tanítani a tizenhat éves kamaszt, valóban odafigyelni a férj, illetve a feleség napjának történetére, helyébe képzelni magunkat és megérteni, mindig türelemre törekedni - mindez gyakran unalmas, sokszor kényelmetlen, mindig erőfeszítést igényel: munka. Ha lustábbak lennénk, mint amilyenek vagyunk, egyáltalán nem tennénk meg mindezt. Ha kevésbé lennénk lusták, gyakrabban és jobban tennénk meg. A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka. A lustaság témája roppant jelentőségű. Rejtve vonul át az önfegyelemről szóló első részen és a szeretetről szóló részen; a könyv utolsó részében fogjuk részletesen taglalni.

A veszteség kockázata A szeretet - önmagunk kiterjesztése - azt igényli, mint mondottam, hogy az ember részint a lustaság, részint a félelem ellenében és ellenére cselekedjék. Eddig a szeretetről mint munkáról beszéltünk. Most térjünk át a szeretetre, ami bátorság. Mikor önmagunkat kiterjesztjük, énünk új és ismeretlen térbe lép, szinte új és ismeretlen énné változik. Olyan dolgokat teszünk meg, amelyekhez nem vagyunk hozzászokva. Megváltozunk. Mindez ijesztő is lehet. Az emberek különbözőképpen reagálnak erre a félelemre, de a félelem maga elkerülhetetlen, ha valóban meg akarunk változni. A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást. A lelki fejlődés bizonyos szinten mindig bátorságot igényel és koc107 101

kázat vállalását. Most a szeretet kockázatának kérdésével fogunk foglalkozni. Aki rendszeresen jár templomba, talán észreveszi azt a negyvenes éveiben járó asszonyt, aki mindig öt perccel az istentisztelet előtt érkezik, mindig ugyanoda ül le, a .leghátsó padba, észrevehetetlen, mint az árnyék. Amint az istentiszteletnek vége van, -csendesen, de gyorsan megindul az ajtó felé, s eltűnik, mielőtt a lelkész kiérhetne az ajtó elé, hogy nyájának tagjaival találkozzon. Ha sikerülne az asszonyt udvariasan megállítani - ami valószínűtlen - és meghívni arra a baráti kávézásra, mely az istentiszteletet követi, szépen megköszönné a meghívást, bár közben idegesen másfelé nézne, majd halaszthatatlan elintéznivalójára hivatkozva gyorsan elmenekülne. Ha valaki követné, látná, hogy egyenesen apró lakásába megy, amelynek ablakán a redőny mindig le van húzva, kinyitja az ajtót, bemegy, az ajtót belülről gondosan bezárja, s aznap már nem is mozdul ki többet. Gépírónőként dolgozik egy nagy cégnél, minden feladatot szó nélkül és hibátlanul végez el, megjegyzés nélkül adja vissza, amit legépelt. Ebédjét íróasztalánál költi el, barátja nincs. Gyalog jár haza, mindig ugyanabban a közértben vásárol néhány alapvető élelmiszert, aztán eltűnik lakása ajtaja mögött, és csak másnap bukkan fel ismét, amikor munkába megy. Szombat délutánonként egyedül megy a helyi moziba, amely hetente új filmet játszik. Van egy televíziója. Telefonja nincs. Levele szinte sohasem érkezik. Ha valakinek sikerülne szóba elegyedni vele, s azt a megjegyzést kockáztatná meg róla, hogy élete eléggé magányosnak látszik, valószínűleg azt válaszolná, hogy szereti az egyedüllétet. Ha valaki megkérdezné, hogy miért nem tart kutyát vagy macskát vagy akár egy teknősbékát, valószínűleg azt válaszolná, hogy volt egy kutyája, akit nagyon szeretett, de nyolc évvel ezelőtt meghalt, s más kutya nem pótolhatja hiányát. Ki ez az asszony? Szíve titkait nem ismerjük. Csak annyit tudunk, hogy egész életét a kockázat elkerülésének szenteli, s hogy ebbéli próbálkozásában nemhogy nem terjesztette ki énjét, hanem beszűkítette, mígnem élete puszta létnek is alig nevez-

hető. Semmiféle más élőlényt nem kathektál. Az imént megállapítottuk, hogy a kathexis nem azonos a szeretettel, mert a szeretet túllép a kathexison. Ez igaz, de a szeretetnek kezdetben szüksége van a kathexisza. Csak azt szerethetjük, ami valamilyen módon fontos számunkra. Ám a kathexis esetében mindig fönnáll a veszteség vagy a visszautasítás kockázata. Aki közeledni próbál egy másik emberhez, mindig vállalja azt a kockázatot, hogy a másik elutasítja, s ő még inkább egyedül marad. S akármit szeret is az ember - legyen az másik ember, állat vagy növény - , előbbutóbb meg fog halni. Aki bízik, csalódhat, aki függ valakitől, azt cserbenhagyhatják. A kathexis ára a fájdalom. Aki elhatározza, hogy semmit sem kockáztat, annak le kell mondania az életben a gyerekekről, a házasságról, a szerelem örömeiről, a törekvésről és reményről, a barátságról - mindenről, ami az életet céllal és jelentőséggel ruházza föl. Aki fejlődik vagy bármilyen irányban elmozdul, örömmel és fájdalommal egyaránt találkozik. A teljes élet fájdalommal is teljes. De az egyetlen alternatíva az, hogy az ember vagy éljen teljes életet, vagy ne éljen egyáltalán. Az élet lényege a változás, a növekedés és a hanyatlás színjátéka. Aki az életet és a növekedést választja, a változást és a halál kilátását választja. Az imént leírt asszony magányos, elszigetelt, szűk életének egyik kiváltó oka valószínűleg az volt, hogy több alkalommal is találkozott a halál élményével, amelyet olyan fájdalmasnak, olyan nehezen elviselhetőnek érzett, hogy elhatározta, soha többé nem találkozik a halállal, még ha az életből vissza kell is vonulnia. Hogy a halál élményét elkerülhesse, el kellett kerülnie a fejlődést és a változást. A könyv elején mondottam, hogy az elme megbetegedésének gyökere a jogos szenvedés elkerülése. Nem meglepő, hogy a pszichoterápiás gyakorlatban szinte minden beteg (sőt, valószínűleg szinte minden ember, lévén a neurózis inkább szabály, mint kivétel), akár fiatal, akár öreg, képtelen szembenézni a halál valóságával. A meglepő az, hogy a szakirodalom csak most kezd foglalkozni a jelenséggel. De aki képes arra, hogy a halál tudatával együtt éljen, annak a halál, Don Jüan szavaival, szövetségesévé lehet, továbbra is fé109 101

lelmetes, de immár bölcs tanácsok forrása.* Aki mindig tudatában van élete véges voltának, az jobban fogja kihasználni idejét. Aki azonban nem hajlandó tudomásul venni a halált, az nem élhet vagy szerethet tisztánlátással. Aki elhúzódik a halál tudatától, az élettől húzódik el.

A függetlenség kockázata Az élet kockázat, s minél többet szeret az ember, annál több kockázatot vállal. Az élet millió kockázata közül a legnagyobb a felnövés kockázata. A felnövés nem más, mint az átmenet a gyermekkorból a felnőttkorba. Ami azt illeti, ez nem annyira lépés, mint inkább egy félelmetes ugrás, amire a legtöbb ember egész életében képtelen. Bár sok ember felnőttnek látszik, talán még sikeres embernek is, a „felnőttek" nagy része pszichológiai értelemben egész életében gyerek marad, aki sohasem tudott elszakadni a szüleitől vagy függetleníteni magát szülei fölötte gyakorolt hatalmától. Azt hiszem, a felnövés hatalmas kockázatát leginkább azzal az óriási lépéssel világíthatom meg, amelyet magam tettem a felnőttkorba tizenöt éves koromban, szerencsésen korán. Bár e lépés tudatos döntés következménye volt, előre kell bocsátanom, hogy annak egyáltalán nem voltam tudatában, hogy amit teszek, felnövésem érdekében teszem. Csak azt tudtam, hogy az ismeretlenbe lépek. Tizenhárom éves koromban beírattak a Phillips Exeter Akadémiára, egy rendkívül jó hírű középiskolába, ahova a bátyám is járt. Tisztában voltam vele, milyen remek dolog, hogy ide járhatok, mert aki ide járt, az rendszerint bekerült a legjobb egyetemekre, majd hivatása magaslatára hágott, és minden kapu megnyílott előtte. Szerencsésnek éreztem magam, amiért szüleim elég *Vö. Carlos Casteneda Don Jüan tanításai, Gondolat-Holnap kiadó, 1991 c. könyvét és más munkáit is, melyek bizonyos értelemben a pszichoterápiás gyakorlatról szólnak.

jómódúak, hogy biztosítsák számomra a legjobb iskolát, ami pénzért kapható, és nagyfokú biztonságérzet töltött el, amikor arra gondoltam, hogy életem sínen van. Csak az volt a gond, hogy amint az iskola elkezdődött, nyomorultul boldogtalan lettem. Ennek okát nem értettem, sem akkor, sem ma. Úgy látszott, nem tudok beilleszkedni. Nem bírtam a tanárokat, a diákokat, az órákat, utáltam az épületet, a közösségi életet, nem bírtam elviselni az egész környezetet, úgy, ahogy volt. Mégis úgy véltem, hogy meg kell próbálnom beilleszkedni, kényszeríteni magamat a beilleszkedésre, hiszen ez az iskola volt az első lépés a helyes életpályán. Két és fél évig próbálkoztam. Életemet napról napra értelmetlenebbnek és nyomorultabbnak éreztem. Az utolsó évben szinte semmi mást nem csináltam, csak aludtam, mert csak alvás közben éreztem jól magam. Visszatekintve, azt hiszem, az alvással gyűjtöttem erőt az ugráshoz. Amikor harmadikban hazamentem a tavaszi szünetre, bejelentettem, hogy többé nem megyek vissza az iskolába. Apám azt mondta: „De hát nem hagyhatod ott az iskolát. Ez a legjobb iskola. Nem érted, hogy mit dobnál el?" - Tudom, hogy ez egy jó iskola - válaszoltam de nem megyek vissza. - Próbálj meg beilleszkedni - mondták a szüleim. - Nem tudom, miért - válaszoltam - , de nem megy. Még azt sem tudom, miért utálom annyira ezt az iskolát. De utálom, és nem megyek vissza. - Hát akkor mit akarsz csinálni? Ha már ennyire könnyedén veszed a jövődet, mit akarsz tenni? Újra csak azt mondtam, nyomorultul: „Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy oda nem megyek vissza." Szüleim érthetően megijedtek, és azonnal elcipeltek egy pszichiáterhez, aki kijelentette, hogy depressziós vagyok, és egy hónapos kórházi kezelést javasolt. Egy nap gondolkodási időt kaptam tőle. Aznap éjjel először és utoljára foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával. Úgy véltem, teljesen helyénvaló, ha pszichiátriai osztályra kerülök. Ahogy a pszichiáter mondta, depreszsziós voltam. A bátyám be tudott illeszkedni az iskolába, akkor 111 101

én miért nem? Tudtam, hogy csak az én hibám, teljesen tehetetlennek és értéktelennek éreztem magam. S ami még rosszabb, úgy éreztem, biztosan őrült vagyok. Apám is azt mondta, őrültség otthagyni az iskolát. Ha visszamegyek, visszatérek mindahhoz, ami biztos, biztonságos, elfogadott, helyes, bizonyított és ismert. De ez az iskola nem voltam én. Lelkem mélyén tudtam, hogy az utam nem arra vezet. De merre vezet? Ha nem térek vissza, mi marad? Az ismeretlen, a határozatlan, a bizonytalan, az el nem fogadott, a kiszámíthatatlan. Csak egy őrült választhatja ezt az utat. Rémület fogott el. De elkeseredettségem legmélyebb pillanatában egy idegen hang furcsa, testetlen szavainak jóslatát hallottam: „Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete." Úgy döntöttem, hogy önmagam leszek, még akkor is, ha ez őrültség. Reggel ismét elmentem a pszichiáterhez, és közöltem vele, hogy az iskolába nem térek vissza, de kész vagyok felvétetni magam a kórházba. Átléptem az ismeretlenbe. Saját kezembe vettem a sorsomat. A felnövekedés folyamata rendszerint fokozatos. Apránként ugrik az ember az ismeretlenbe; amikor nyolcéves korában először biciklizik egyedül a boltba, s amikor tizenöt évesen először megy találkára. Ha az olvasó nem hiszi, hogy mindez kockázattal jár, nem emlékszik saját szorongásaira. Még a lelkileg legegészségesebb gyerekekben is egyszerre figyelhető meg a kockázatvállalás mohósága és az attól való félelem, a visszahúzódás, a ragaszkodás az ismerthez, a gyermekkor és a függőség vágya. Ugyanez az ambivalencia megtalálható a felnőttekben is. Az idősek fokozottabb mértékben ragaszkodnak ahhoz, ami ismert és megszokott. Negyvenéves koromban naponta száz meg száz kockázat kínálkozik, száz meg száz különböző formában nyílik alkalmam a fejlődésre. Ma is fejlődöm, ha nem is olyan gyors ütemben, ahogyan talán kellene. Az élet kis kockázatai között olyan óriási lépések kockázata is meghúzódik, mint amit én tettem, amikor tizenöt éves koromban otthagytam az iskolát, s ezzel felrúgtam teljes addigi értékrendemet. Sokan sohasem teszik meg az ilyen nagy lépéseket, és ezért sohasem nőnek föl. A lát-

szat ellenére egész életükben gyerekek maradnak, akik átvett értékrend szerint élnek, s cselekedeteiket továbbra is annak megfelelően intézik, hogy szüleik helyeselnék vagy helytelenítenék őket (bár szüleik esetleg már régen nem élnek). Sohasem merték a saját sorsukat a saját kezükbe venni. A nagy lépéseket általában kamaszkorban teszi meg az ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet őket megtenni bármikor. Ismertem egy harmincöt éves, háromgyermekes asszonyt, akinek férje kellemetlen, ledorongoló, hatalmaskodó, elviselhetetlen ember volt. Az asszony fokozatosan fölismerte, hogy házasságuk maga a halál. Több ízben is megkísérelte kapcsolatuk megváltoztatását, a férj azonban minden alkalommal makacsul ellenállt. Hihetetlen bátorságról tanúbizonyságot téve elvált férjétől, elviselve minden pocskondiázását, a szomszédok bíráskodását és vállalva gyermekeivel együtt az ismeretlen jövő kockázatát, hogy életében először szabad és önmaga lehessen. Egy ötvenkét éves üzletember infarktust kapott, s fölépülése után súlyosan depressziós lett. Visszatekintve addigi életére, amely a pénz hajhászásából és a vállalati szamárlétra megmászásából állt, életét üresnek és értelmetlennek érezte. Hosszú gondolkodás eredményeképpen jutott el odáig, hogy felismerte: azért élt így és dolgozta magát csaknem halálra, hogy kivívja hatalmaskodó és minduntalan kritizáló anyja megelégedését. Életében először kockáztatva anyja rosszallását, ellenállva jóléthez szokott felesége és gyerekei haragjának is, vidékre költözött, egy kis üzletet nyitott, ahol régi bútorokat javít. Az ilyen alapvető változtatások - az ismeretlen elvállalásának döntése roppant fájdalmas minden életkorban, és rendkívüli bátorságot igényel - gyakran a pszichoterápiának köszönhetőek. Sőt, éppen azért, mert olyan hatalmas a kockázat, a változás gyakran nem is valósítható meg pszichoterápia nélkül: nem mintha a terápia csökkenthetné a kockázatot, de segít és bátorságra tanít. De mi köze a felnövekedésnek a szeretethez? Először is az, hogy minden nagy változás vagy változtatás az ember önmaga iránti szeretetének megnyilvánulása. Én azért nem maradtam meg 113 101

abban az iskolában, amelybe nem illettem bele, mert magamat értékesnek találtam. A háromgyermekes családanya azért szakadt ki végre házasságából, amely korlátozta szabadságát és elnyomta személyiségét, mert önmagát értékesnek hitte. Az üzletember is szerette önmagát, s végső soron ezért nem volt hajlandó halálra hajszolni magát csak azért, hogy anyja meg legyen vele elégedve. A szeretet nem csupán indítékként szolgál a nagy változtatásokhoz, hanem a megvalósításhoz szükséges bátorságnak is forrása. Engem kisgyerekkoromban a szüleim szerettek és értékeltek. Ez adott erőt, hogy később, elképzeléseiknek ellentmondva, a magam útját válasszam. Bár tehetetlennek, értéktelennek és valószínűleg bolondnak éreztem magam, egy mélyebb szinten tudtam, hogy nincsen velem semmi baj, s ez adott erőt az adott helyzetben jelentkező önbecsmérlő érzelmek elviseléséhez. Fölidéződtek benném szüleim szeretetének korábbi megnyilvánulásai, melyek lényegében azt ültették el bennem, hogy szép és szeretnivaló ember vagyok, s hogy ők minden körülmények között szeretnek engem, bármit tegyek is, amíg csak én én vagyok. Szüleim szeretetének alapvető biztonságérzete nélkül nem mertem volna letérni a kijelölt útról, s ezzel nagy kárára lettem volna saját egyéniségemnek. Végül pedig az ember előtt csak akkor nyílnak meg a lelki fejlődés magasabb régiói és a szeretet kinyilvánításának legnagyobb lehetőségei, amikor átlépett ismeretlen önmagába, megvalósította pszichés önállóságát, és érvényre juttatta egyéniségét. Amíg az ember azért házasodik, lép egy bizonyos pályára vagy nemz utódokat, hogy ezzel szülei vagy bárki más, vagy akár a társadalom elvárásainak megfeleljen, a kapcsolat sekély marad. Az a szülő, aki azért szereti a gyerekeit, mert szokás, hogy a szülők szeressék gyermekeiket, érzéketlen marad a gyerek finomabb igényei iránt, és nem fogja tudni szeretetét finomabb és sokszor fontosabb módon kinyilvánítani. A szeretet legmagasabb formája mindig szabad elhatározást s nem alkalmazkodást igényel.

Az elkötelezettség kockázata Az elkötelezettség - akár sekély, akár mély - minden valóban szeretetteljes kapcsolat alapja és medre. A mély elkötelezettség még nem szavatolja a kapcsolat sikerét, de minden másnál nagyobb mértékben elősegíti. Eredetileg sekély kapcsolatok idővel elmélyülhetnek. Ha nem így történik, a kapcsolat elkerülhetetlenül összeomlik, vagy pedig betegesen érzékeny lesz, krónikusan törékeny. Az ember gyakran nincsen tudatában a komoly elkötelezettség kockázatának. Már említettem, hogy véleményem szerint a szerelem ösztönös jelenségének egyik fontos funkciója, hogy a párosodás kockázatának tudatát elnyomva hajszolja bele áldozatait a házasság oly gyakran áldatlan állapotába. Ami engem illet, egészen addig a pillanatig megőriztem viszonylagos nyugalmamat, amíg meg nem láttam magamat az oltár előtt állni, oldalamon leendő feleségemmel. Ekkor úgy megijedtem, hogy remegni kezdtem egész testemben, és sem a szertartásra, sem az azt követő ünnepi fogadásra nem emlékszem. Akárhogyan is, az elkötelezettség érzése az, ami a szerelemből valódi szeretetet faraghat. S a fogamzás után is az elkötelezettség az, ami biológiai szülőből pszichológiai szülővé is tehet bennünket. Minden valóban szeretetteljes kapcsolatban jelen van az elkötelezettség érzése. Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni. A kiszámíthatatlanságnak az elhagyatás félelmétől kísértett légkörében a gyerekek nem juthatnak el a pszichés érettség fokára. Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat - úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok stb. ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását. Az elkötelezettség problémája része szinte valamennyi pszichés rendellenességnek, s a téma rendkívüli fontossággal bír a terápiás folyamatban. A személyiségzavarban szenvedők több115 101

nyire csak nagyon sekély kapcsolatok megteremtésére képesek, és súlyos zavar esetén egyáltalán nem tudnak kapcsolatokat teremteni vagy fönntartani. Nem annyira a kockázattól félnek, mint amennyire nem értik, voltaképpen mi is az az elkötelezettség. Mivel szüleik nem éreztek irántuk elkötelezettséget, a fogalom ismerete nélkül nőttek föl. A fogalom absztrakcióként él bennük, olyan jelenségként, melyet nem tudnak teljesen felfogni. Neurotikus betegek viszont rendszerint tisztában vannak az elkötelezettség természetével, csak gyakran megbénítja őket a félelem. Ezek az emberek gyermekkorukban megkapták szüleiktől a szeretetet, és így kialakult bennük egyfajta kölcsönös elkötelezettség érzete, később azonban a szülői szeretet megszűnt - a szülők meghaltak, netán elhagyták gyereküket, esetleg következetesen elutasították érzelmi közeledését - , s a viszonzatlan szeretet érzése szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott a gyereknek. Természetes, hogy az új elkötelezettség eshetősége rettegést vált ki. Az ilyen sérüléseket csak egy későbbi pozitív kapcsolat gyógyíthatja be. Többek között ezért alapköve a pszichoterápiás kapcsolatnak az elkötelezettség. Időnként rémülettel tölt el, mit művelek, amikor ismét elvállalom egy beteg kezelését hosszú távra. Mert az alapos gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy a pszichiáter olyasféle kapcsolatot építsen ki betegével, amilyet a valóban szerető szülő tart fenn gyermekével. A terápia hónapjai vagy esetleg évei során millió úton-módon derül ki, hogy a terapeuta elkötelezettsége mennyire létezik s törődése mennyire állandó. Rachel nevű, huszonhét éves, hűvös és távolságtartó betegem rövid házasságának kudarca után keresett föl. Férje, Mark azért hagyta el, mert frigidnek találta. „Tudom, hogy frigid vagyok" ismerte be Rachel. „Gondoltam, Mark mellett idővel majd elmúlik, feloldódom, de nem így történt. Azt hiszem, nem az ő hibája. Még soha senkivel nem élveztem a nemi érintkezést. Az az igazság, hogy nem is akarom élvezni. Illetve egyfelől akarom, mert szeretnék egyszer boldog házasságban élni, és szeretnék normális lenni - és a normális emberek valami csodálatosan jó

dolgot vélnek fölfedezni a nemi kapcsolatban. Másfelől viszont jó vagyok magamnak úgy, ahogyan vagyok. Mark mindig azt mondta: »Engedd el magad!« Talán nem akarom elengedni magam, még ha képes volnék is rá." Amikor már három hónapja járt hozzám, egy alkalommal fölhívtam rá a figyelmét, hogy érkezése után legalább kétszer mondja: „köszönöm", még mielőtt leülne, hogy kezdetét vegye a foglalkozás. Először azt köszönte meg, hogy találkozott velem a várószobában, aztán pedig azt, hogy bement a rendelőbe. „Miért baj az, ha valaki udvarias?" - kérdezte. - Önmagában nem baj - mondtam - , de ebben az esetben fölösleges. Úgy viselkedik, mintha vendég lenne, aki még abban sem biztos, hogy szívesen látják. - De hát vendég is vagyok, ez az ön háza! - Ez igaz, de ön óránként negyven dollárt fizet nekem azért, hogy itt lehessen. Ittléte idejére megvásárolta magának ezt a ren-. delőt, s ezért joga van hozzá. Nem vendég. Joga van a várószobához, a rendelőhöz és a foglalkozás idejéhez. Megfizetett ezért a jogáért! Miért mond érte köszönetet? - Nem hiszem, hogy valóban így gondolkozik! - Ebben az esetben azt sem tarthatja lehetetlennek, hogy bármikor kirúgom a foglalkozásról, amikor csak kedvem tartja. Biztosan lehetségesnek érzi, hogy egy reggel, amikor megjelenik, azzal fogadom, kedves Rachel, unom a magával való foglalkozást, fel is út, le is út, és sok szerencsét! - Pontosan így érzek. Még sohasem éreztem, hogy valamihez jogom lenne, főleg emberekkel kapcsolatban nem. Úgy érti, hogy nem rúghatna ki, ha akarna? - Kirúghatnám, ha nagyon akarnám. De nem akarom. Nem volna etikus és más egyéb okok miatt sem. Nézze, amikor elvállalom valakinek a kezelését, ezzel kötelezettséget vállalok magamra. így történt az ön esetében is. Addig foglalkozom magával, ameddig kell, egy évig, öt évig vagy tíz évig. Lehet, hogy ön fölhagy a foglalkozásokkal, amikor eljön az ideje, vagy talán még mielőtt eljönne az ideje. De ezt a kapcsolatot csak ön szakíthat-

ja meg. Amennyiben nem halok meg, a szolgálatára leszek, ameddig csak szüksége van erre. Rachel problémáját nem volt nehéz megértenem. A terápia kezdetén Mark, a volt férj azt mondta nekem: „Azt hiszem, Rachel anyjának van valami köze a dologhoz. Különös asszony. Remek vezérigazgató lenne belőle a General Motors tlén, de azt hiszem, anyának már kevésbé kiváló." Valóban, amikor Rachelt fölnevelték, helyesebben inkább uralkodtak fölötte, állandóan az volt az érzése, hogy abban a pillanatban kirúgják, amikor nem viselkedik megfelelően. Anyja nem annyira gyerekként kezelte, akibe a létbiztonság érzetét kell oltani, mint inkább alkalmazottként, akit addig tűrnek meg, amíg az elvárásoknak megfelelően teljesít és viselkedik. S ha gyerekkorában otthon nem érezte magát biztonságban, hogyan érezte volna magát biztonságban velem? Az ilyen gyerekkori sérüléseket nem lehet begyógyítani néhány jó szóval. Egyre mélyebb és mélyebb szinteken kell megteremteni biztonságérzetét. Egy évvel később jutottunk el egy mélyebb szint megoldásához. Azzal a ténnyel foglalkoztunk éppen, hogy Ráchel jelenlétemben sohasem sírt, ebben a tekintetben sem tudta magát „elengedni". Egy nap arról beszélt, milyen szörnyű magányt szül mindig védekező helyzetben élni. Éreztem, hogy a sírás küszöbén áll, s talán csak egészen kevés hiányzik ahhoz, hogy könnyeinek szabad folyást engedjen; szokatlan cselekedetre szántam el magam. Kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam a fekvő nő fejét, miközben azt mondtam: „Szegény Rachel, szegény Rachel!" Nem értem el a kívánt hatást. Rachel azonnal megmerevedett, fölült, és azt mondta: „Nem megy. Nem tudom elengedni magam." Ez a foglalkozás végén volt. A következő foglalkozáson Rachel nem feküdt a díványra, csak leült, és kijelentette: „Most pedig ön beszél!" - Hogy érti ezt? - kérdeztem. - Mondja el, hogy mi minden bajom van. - Még mindig nem értem, hogy mit akar mondani. - Ez az utolsó foglalkozás. Össze kell foglalnia, mi bajom van, és hogy miért nem tud tovább foglalkozni velem.

116

101

- Halvány gőzöm nincs arról, hogy mit akar. - A múltkori foglalkozáson azt akarta, hogy sírjak. Már régen próbál rávenni, és mégsem tettem meg. Föl fog adni mint reménytelen esetet. Nem tudom megtenni, amit szeretne. Ezért ez az utolsó foglalkozásunk. - Ön tényleg úgy érzi, hogy most kirúgom, igaz? - Igen. Mindenki ezt tenné. - Nem mindenki, Rachel. Talán az anyja igen. De én nem vagyok az anyja. Nem mindenki olyan a világon, mint az anyja. Ön nem az alkalmazottam. Nem azért van itt, hogy azt tegye, amit én akarok. Azért van itt, hogy azt tegye, amit ön akar, és akkor, amikor akarja. Lehet, hogy ebben ösztökélem valamennyire, de nem gyakorolok hatalmat ön fölött. Sohasem fogom kirúgni. Addig marad itt, ameddig akar. Rachel betegesen félt attól, hogy elhagyják. Frigiditásával, bár nem tudatosan, lényegében azt fejezte ki mind férje, mind pedig megelőző barátai számára, hogy nem adja át és nem engedi el magát, mert nagyon jól tudja, hogy a férfi egy szép napon elhagyja. Rachel számára az elengedés vagy felengedés egyfajta elkötelezettséget jelentett volna, amelyet nem tehetett meg mindaddig, amíg csak múltja és múltbeli tapasztalatai azt sugallták, hogy nem fog hasonló elkötelezettséget kapni cserébe. Az „Elhagylak, mielőtt még te hagynál el engem" szindróma egyre erősebbé válik, ahogyan egy Rachel típusú ember közelebb kerül valakihez. Egyévi terápiás kezelés után Rachel bejelentette, hogy nem engedhet meg magának heti nyolcvan dollár kiadást kezelésre. Válópere óta, mondta, nehezebben él: vagy nem jön többé, vagy csak hetente egyszer. Valójában ez nevetséges kifogás volt. Tudtam, hogy bár Rachel szerény fizetésért dolgozik, ötvenezer dollárt örökölt, és környezetében mindenki tudta, hogy régi és gazdag család sarja. A legtöbb hasonló esetben lehordtam a beteget, elmondtam, hogy jóval könnyebben engedheti meg magának a kezelést, mint sok más betegem, s hogy a pénz kérdését nyilvánvalóan kifogásnak használja, ürügynek arra, hogy kiszakadjon mélyülő terápiás kapcsolatunkból. Ebben az esetben 119 101

azonban azt is tudtam, hogy az örökség többet jelent Rachelnek a pénz puszta tényénél, biztonságának egyik bástyája volt, valami, ami az övé, ami nem fogja elhagyni, ami megbízható egy megbízhatatlan világban. Bár részemről teljesen indokolt lett volna az elvárás, hogy normális honoráriumomat örökségéből fizesse ki, ösztönösen éreztem, hogy öröksége költésének kockázatára még nem képes, s ha továbbra is ragaszkodom ehhez, valóban elmenekül a kezelésről. Rachel azt mondta, hogy jövedelméből heti ötven dollárt tudna szánni a kezelésre, s ezt fölajánlotta mint heti egy foglalkozás ellenértékét. Azt mondtam neki, hogy leszállítom a honoráriumomat, és továbbra is hetente kétszer szeretném látni, esetenként huszonöt dollárért. Amikor rám nézett, tekintetében félelem, hitetlenség és öröm keveredett. „Valóban megtenné?" kérdezte. Bólintottam. Sokáig hallgatott. Közelebb volt a síráshoz, mint bármikor. Végül azt mondta: „Mindenki mindig a legmagasabb árat kérte tőlem, mert tudták, hogy gazdag családból származom. Maga az első, aki fölajánlotta, hogy leszállítja az árait." Az elkövetkező évben Rachel mégis többször megkísérelte, hogy elmeneküljön erősödő kapcsolatunk felelőssége elől. Minden alkalommal sikerült egy-két heti telefonálgatás és levelezés árán rábírnom a visszatérésre. A második év végén jutottunk el oda, hogy közvetlenebbül foglalkozzunk problémaival. Kiderült, hogy Rachel verseket ír. Megkértem, hogy hozza be és mutassa meg őket. Először nem akarta. Később ráállt, de mindig otthon felejtette a verseket. Rávezettem, hogy amikor nem akarja megmutatni nekem a verseit, lényegében ugyanazt csinálja, mint amikor nem engedi el magát az ágyban. Miért kellene úgy éreznie, hogy versei megmutatása önmaga teljes föladását jelenti? S miért kell úgy éreznie, hogy nemiségének szabadon engedése hasonlóképpen teljes elkötelezettséget jelent? Még ha nem értékelem is költészetét, attól még nem utasítom el őt teljes egészében. Ha nem találom nagy költőnek, még nem fogok véget vetni kapcsolatunknak. Lehet, hogy csak mélyebbé válna kapcsolatunk, ha elolvashatnám verseit. Vagy talán éppen ettől tart? És így tovább, és így tovább, és így tovább.

Végül eljutott odáig, hogy megbízhat bennem, s a kezelés harmadik évében kezdte elengedni magát. Megmutatta verseit. Ha szomorú volt, sírt. Ha vidám volt, nevetett. Olykor incselkedni is képes volt. Merev és hivatalos kapcsolatunk könnyed, vidám, spontán kapcsolattá vált. „Még sohasem éreztem magam ilyen felszabadultan senkivel - mondta. - Életemben először itt érzem magam biztonságban." A kezelésben szerzett biztonságérzet hozzásegítette más kapcsolatokhoz. Rájött, hogy a nemi érintkezés nem kötelesség, hanem játék, kutatás, örömforrás. Mivel tudta, hogy hozzám mindig visszatérhet, ha valami sérülés éri - mint egy aggódó anyához - , szabadjára engedte vágyait. Frigiditása felengedett. Amikor négy év után a kezelés véget ért, Rachel élettel teli és nyíltan szenvedélyes nő volt, éjt nappallá téve élvezve mindazt, ami az emberi kapcsolatokban jó. Szerencsém volt, hogy Rachelnek sikerült megadnom azt, amit gyermekkorában nem kapott meg: az elkötelezettséget és a biZrtonságot. Nem mindig voltam ilyen sikeres. Az első részben említett számítógép-szakember olyan mértékben tartott igényt elkötelezettségemre, amit már nem tudtam nyújtani. Ha a terapeuta elkötelezettsége nem elegendő erejű ahhoz, hogy a kapcsolat nehézségeit legyőzze, a gyógyulás nem fog bekövetkezni. Amenynyiben azonban a terapeuta kellő fokú elkötelezettséget mutat, a beteg előbb-utóbb hasonló elkötelezettségérzettel reagál; elfogadja a terapeutát és a terápiát. A terápia elfogadásának első megnyilvánulása a terápiás kezelés fordulópontja. Rachel esetében a fordulópont akkor következett be, amikor fölajánlotta, hogy olvassam el verseit. Furcsa, de előfordul, hogy a beteg akár két-három évig is hűségesen látogatja a foglalkozásokat, és mégsem jut el soha a fordulópontig. Mások néhány hónapon belül elérhetik. Mindenképpen el kell azonban érni, ha a cél a gyógyulás. Amikor a beteg eléri a fordulópontot, a terapeuta rendkívüli megkönynyebbülést érez, mert tudja, hogy a beteg elkötelezte magát a gyógyulás mellett, s ezért a kezelés sikeres lesz. Az elkötelezettség kockázata a beteg számára egyszersmind a változás és az önmagával való szembenézés kockázata is. Az elő121 101

ző részben szó esett az igazsághoz való ragaszkodásról, a személyes „térkép" megváltoztatásának nehézségeiről és az indulatátvitelről. Az én sikeres kiterjesztése - minden nehézség ellenére szükségképpen változással jár együtt. A lelki fejlődés során az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy - akár egyedül, akár egy pszichiáter segítségével - az új nézeteknek megfelelően új és szokatlan cselekvésekre szánja el magát. Ez gyakran óriási kockázattal jár. A passzívan homoszexuális fiatalember, aki először szedi össze a bátorságát, hogy egy lánytól randevút kérjen; a beteg, aki sohasem bízott meg senkiben, s most először fekszik az analitikus díványára, ahol fekvő helyzetéből nem is látja az analitikust; a feleség, aki bejelenti férjének, hogy állást vállal, akár tetszik ez a férjnek, akár nem; a mama ötvenéves kisfia, aki először kéri meg az anyját, hogy ne csecsemőkori becenevén szólítsa; az erős és távolságot tartó ember, aki először sír mások előtt; Rachel, aki először engedi el magát, s enged szabad folyást könynyeinek rendelőmben - e cselekedetek kockázata nagyobb, és sokszor nagyobb félelemmel jár, mint amit a csatába induló katona érez. A katona nem futamodhat meg, mert mögötte éppúgy puska van, mint előtte. De az egyén mindvégig kacérkodhat azzal a lehetőséggel, hogy visszahúzódik ismerősebb, de korlátoltabb múltjába. Azt mondják, hogy a sikeres pszichoterapeutának ugyanannyi elkötelezettséget és bátorságot kell a terápiába vinnie, mint betegének. A terapeuta maga is kockáztat. Nincs a pszichoterápiának olyan, egyébként hasznos és jó szabálya, melyet alkalomadtán ne szegtem volna meg. Nem lustaságból, a kezelés kívánta meg, hogy megszokott szerepemből kilépve, valami újat és szokatlant kockáztassak meg. Ahogy visszatekintek sikeres eseteimre, úgy látom, hogy minden terápiában eljött az az egy vagy néhány pillanat, amikor együtt kellett szenvednem a beteggel. A beteg ezt rendszerint észre is veszi, s a jelenség önmagában is gyógyító erejű. A terapeuta is akkor fejlődik, ha hajlandó együtt szenvedni betegével. Minden sikeres esetem adott valamit, és gyökeres változást eredményezett magatartásomban. Ennek így

is kell lennie. Nem lehet megérteni mást anélkül, hogy ne adnánk neki helyet önmagunkban, ami persze összefügg a zárójelezéssel, igényli az én kiterjesztését s ilyenformán az én változását is. A jó szülő sokban hasonlít a jó terapeutához. Amikor a szülő a gyerekére figyel, ugyanaz a zárójelezés és az én hasonló kiterjesztése megy végbe. A szülőnek magának is változnia kell ahhoz, hogy megfelelhessen gyermeke kívánalmainak. Csak az lehet jó szülő, aki hajlandó elviselni a változással járó fájdalmakat. S mivel a gyerekek állandóan változnak, nekünk is állandóan változnunk kell. Mindenki találkozott már olyan szülőkkel, akik remekül bánnak gyermekeikkel egészen a kamaszkorig, de utána hatástalan szülőkké válnak, mert nem képesek idősebb és megváltozott gyermekükkel együtt változni. S mint a szeretet más példáiban, ebben az esetben is helytelen lenne a szükséges szenvedés elviselését valamiféle mártíromságnak vagy önfeláldozásnak tekinteni, mert a szülő legalább annyit nyerhet, mint a gyerek. Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és szenvedni, a szenilitást választják - akár tisztában vannak ezzel, akár nem s mind gyermekeik, mind a világ messze maga mögött hagyja őket. A gyerekektől lehet tanulni, s aki megragadja ezt az alkalmat, biztosítja magának az értelmes öregséget. Sajnos, a legtöbb ember nem ragadja meg az alkalmat.

Az összetűzés kockázata A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása. Leggyakoribb példája az összetűzés egymást szerető emberek között. Ha valakivel szembeszegülök, lényegében azt mondom neki: „Nincs igazad! Nekem van igazam!" Amikor egy szülő azt mondja gyermekének: „Füllentettél!" - lényegében azt közli vele, hogy „Füllenteni helytelen, nekem jogom van ezt mondani, mert nem füllentek, és igazam van". Vagy egy férj, aki így szól frigid feleségéhez: „Te frigid vagy, mert nem reagálsz közeledé123 101

semre vággyal, noha szexuálisan vonzó partner vagyok, s egyéb ként sincs semmi bajom. Neked van valami problémád, nem nekem." Vagy egy feleség, aki kifogásolja, hogy férje nem tölt elég időt a családdal: „Túlságosan sok energiát fektetsz a munkádba. Bár kétségkívül a te munkád, mégis tisztábban látom a dolgokat, mint te, és tudom, hogy másra kellene fordítanod az energiádat." A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség nélkül gyakorol. Szülő, házastárs és más emberek gyakran és könnyedén kritizálnak jobbra-balra, csípőből lőve. Ám a mérges vagy bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosodását, mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja. Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát a bírálatra. Tisztában van vele, hogy a helyzet rossz lehetőségeket rejt magában. Ilyenkor ugyanis az ember morálisan vagy intellektuálisan magasabb rendű helyzetbe kerül. Ám a valódi szeretet fölismeri a másik külön individuumát, saját személyiségét is. (Erre később még kitérek.) Aki valóban szereti a másikat, nem szívesen tünteti föl magát magasabb rendűnek. De az életben előfordul, hogy két ember közül az egyik valóban jobban ért valamihez. Ekkor a bölcsebb félnek kötelessége is, hogy a másik lelki fejlődésének érdekében érvényesítse felsőbbrendű véleményét. A szerető fél így dilemmába kerül: szembe kerül benne egymással a másik iránt érzett szeretete és a helyreigazítás felelőssége. A dilemmát csak aprólékos önvizsgálat oldhatja föl: a „szerető" megvizsgálja mind tudásának értékét, mind indítékait. „Valóban tisztábban látok, vagy csak zavaros feltételezésekre alapozom véleményemet? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Nem hajlik-e magam felé a kezem, amikor azt hiszem, hogy szerettemnek irányításra van szüksége?" Aki szeret, az nem kerülheti el, hogy minduntalan feltegye magának ezeket a kérdéseket, mert az alázatosság és a szelídség lényege a minél objektívebb önvizsgálat. Egy XIV. századi névtelen angol szerzetes így fejezte ki ugyanezt: „Az alázatosság nem más, mint a valódi önisme-

ret. Aki valóban ismeri és érzi önmagát, igen alázatos kell hogy legyen."* Tehát alapvetően két módja van egy másik ember megbírálásának. Az egyik esetben az ember spontán módon és ösztönösen érzi, hogy igaza van és a másik téved. A másik esetben hosszadalmas önvizsgálat és kétkedés vezeti el ahhoz, hogy valószínűleg igaza van. Az első az önteltség útja - a mindennapok forgatagában házastársak, szülők, tanárok stb. körében ez a gyakoribb. Ez a módszer rendszerint sikertelen. Ellenérzést, nem fejlődést szül. A másik az alázatosság útja - ez a ritkább, mert az én valódi kiterjesztését kívánja meg. Ez a módszer sokkal gyakrabban sikeres és sohasem kimondottan káros. Sokan vannak, akik az öntelt bírálat ösztönét sikeresen elfojtották magukban, de ennél tovább nem jutottak. Magas erkölcsiségük tudatában meghúzódva nem tesznek semmit. Ilyen volt az a lelkész is, akinek középkorú leányát súlyos depresszív neurózissal kezeltem. Betegem anyja dühös és erőszakos asszony volt, aki hisztérikus rohamaival kormányozta, sakkban tartotta a családot, s előfordult, hogy a lánya szeme láttára verte meg a férjét, a lelkészt, aki ezt mindig eltűrte, sohasem szegült ellen, és leányának is azt a tanácsot adta, hogy dobja vissza kenyérrel, aki megdobta kővel, s mindenben keresztényi alázattal viselje sorsát. A terápia kezdetén a beteg tisztelte atyját gyengédségéért és „szeretetéért". Hamarosan fölismerte azonban, hogy apja szelídsége gyengeség volt, s hogy passzivitása révén éppoly rossz szülőnek bizonyult, mint anyja. Végül pedig belátta, hogy apja semmit sem tett védelmére, nem szegült szembe a rosszal, s így példaként nem maradt számára más, mint anyja keserű manipulációi és apja hamis alázata. Nem ellenszegülni, amikor ellen kell szegülni ez ugyancsak a szeretet hiányának megnyilvánulása, akár a meggondolatlan bírálat vagy az ítélkezés. Ha a szülők szeretik gyermeküket, ha szeretettel is, de időnként bírálniuk kell viselkedésüket, mint ahogy azt is meg kell engedniük gyermeküknek, hogy *The Cloud of Unknowing. New York, Julian Press, 1969. 92.

125 101

időnként az ő viselkedésüket bírálja. Ugyanez a helyzet a házastársak viszonyában is. Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai. A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos elképzelés ellenére, mely szerint a barátság a „kéz kezet mos" elven alapuló, konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet. Szerencsére bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a barátság fogalmát többnyire mélyebb értelemben gondolják el. Minden emberi kapcsolatnak lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást. Enélkíil minden kapcsolat sekély vagy sikertelen. A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén, szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt elő. A szülőnek például először saját magát és saját értékrendszerét kell alaposan megvizsgálnia, mielőtt eldönti, hogy valójában mi a leghelyesebb a gyereknek. Majd alaposan át kell gondolnia, hogy a gyerek jellemének és képességeinek figyelembevételével a befolyásolás melyik módja felelne meg leginkább, a bírálat vagy a dicséret, a mesélés vagy a fokozott figyelem. Aki meg akarja értetni magát, beszéljen olyan nyelven, amelyet a másik meg tud érteni. Közlekedésünkben közös nevezőt kell találnunk. Világos, hogy a hatalom szeretettel teli gyakorlása kemény munka. Az ember minél őszintébben szeret, annál alázatosabb, s mi-

nél alázatosabb, annál óvatosabban nyúl a hatalomhoz. Mert ki ő, hogy másokat befolyásoljon? Milyen fennhatóság ruházta föl a joggal, hogy eldöntse, mi helyes vagy helytelen gyermeke, élettársa, országa, fajtája számára? Ki jogosította föl, hogy saját felfogását helyesnek tartsa, s azt másokra is ráhúzza? Ki ő, hogy Istennek képzelje magát? Mert természetesen Istent játszik, amikor megkísérli a világ, az emberiség sorsának alakítását. A legtöbb szülő, tanár, vezető ezt nem fogja föl. Hatalma gyakorlásának öntelt mámorában tör-zúz, de nem fogja föl, hogy Istent játszik. De fölfogják azok, akikben valóban szeretet lakik. Amiként fölfogják azt is, hogy nincs más út, csak a passzivitás. A szeretet arra késztet bennünket, hogy Istent játsszunk, s közben teljes mértékben tudatában legyünk, mit cselekszünk. Teljes tudatosság az, melynek segítségével felelősséggel s nem gondatlanul próbáljuk teljesíteni Isten akaratát. íme, elérkeztünk ismét egy paradox helyzethez: hogyan lehet alázatból Istent játszani.

A szeretet fegyelmezett Szó volt már róla, hogy az önfegyelemhez szükséges energia a szeretetből fakad, mely az akarat egyik formája. Ebből tehát nem csupán az következik, hogy az önfegyelem tettekre váltott szeretet, hanem az is, hogy aki valóban szeret, az fegyelmezett is, és a valóban szeretettel teli kapcsolat fegyelmezett kapcsolat. Ha valóban szeretek valakit, akkor úgy irányítom viselkedésemet, hogy előmozdítsam lelki fejlődését. Volt két betegem, fiatal, intelligens, művészi hajlamú házaspár - bohém emberek. Négy éve voltak házasok. Szinte naponta összevesztek, üvöltöztek egymással, tányérokat vagdostak egymás fejéhez, megkísérelték kikaparni a másik szemét, hetente megcsalták egymást, és minden hónapban egyszer szétköltöztek. A terápia megkezdése után mindketten helyesen fölismerték, hogy a kezelés az önfegyelem felé terelné kapcsolatukat. „De hiszen maga ki akarja irtani a szenvedélyt a kapcsolatunkból" - mondták. „A maga elképzelései a házasság126

roi es a szeretetről nem engedik meg a szenvedély létezését." Néhány hét múlva fölhagytak a terápiával, és ma, három évvel később, több terápiás „kiruccanás" után, életük éppoly rendezetlen, mint volt. Semmi kétség, kapcsolatuk éppenséggel nem unalmas, inkább színpompás. De olyanformán, mint a gyerekek festményei: egyszerű színek nyakló nélkül borítják el a vásznat, nem minden báj nélkül, de többnyire a gyerekek művészetére jellemző ismétlődést példázva. Rembrandt visszafogott színei is felragyognak, csak végtelenül gazdagabban, egyénibben és jelentősebben. A szabadjára engedett érzelem még nem mélyebb a fegyelmezett érzelemnél. Éppen ellenkezőleg, a pszichiáternek módjában áll megtapasztalni az olyan közmondások igazságát, mint a „lassú víz partot mos". Igencsak elhamarkodott az a feltételezés, hogy akinek szabályosak és ellenőrzöttek az érzelmei, az nem lehet szenvedélyes ember. Helytelen, ha az ember szenvedélyeinek rabja, az önfegyelem azonban nem jelenti az érzelmek elnyomását. Gyakran mondom azt a betegeimnek, hogy az érzelmek a rabszolgák, és az önfegyelem művészete azonos a rabszolgatartás művészetével. Először is: az ember érzelmei energiaforrásként szolgálnak, az élet éléséhez szükséges erőt adják. Mivel nekünk dolgoznak, tiszteletet érdemelnek. A rabszolgatartó két súlyos hibát szokott elkövetni. Az egyik az, hogy nem fegyelmezi rabszolgáit, nem szab határokat és irányt, nem tudatosítja bennük, hogy ki az úr a háznál. Ilyenkor természetesen az történik, hogy a rabszolgák, az érzelmek nem dolgoznak többé, beköltöznek a házba, kifosztják a bárszekrényt, összetörik a bútorokat, s uruk hamarosan arra ébred, hogy immár ő a rab, érzelmei káoszában él, mint az imént említett bohém házaspár. De ugyanilyen káros a másik véglet, a bűntudatos neurotikus életmódja. Ez a fajta rabszolgatartó annyira tart rabszolgái lázadásától, hogy rendszeresen fegyelmezi őket, s a legapróbb vétséget is szigorúan bünteti. Ami azt eredményezi, hogy a rabszolgák egyre gyengülnek, akaraterejük megcsappan, vagy éppen ellenkezőleg: titkos lázadásra készülnek. Ha ez a folyamat elég

hosszú ideig tart, egy éjszaka a tulajdonos jóslata valóra válik, a rabszolgák föllázadnak, és felgyújtják a házat, melyben gazdájuk rendszerint bennég. Ez a pszichózisok és bizonyos súlyos neurózisok genezise. Az arany középút nyilvánvalóan az érzelmekkel való helyes bánásmód. A jó rabszolgatartó tisztelettel bánik rabszolgáival, eteti, gondozza, meghallgatja, bátorítja őket, de ugyanakkor szervez, utasít, parancsol, és semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ki az úr a háznál. Ez az egészséges önfegyelem. A szerelem érzelmét is fegyelmezni kell". Megállapítottam, hogy ez a kathexisszal járó érzelem nem azonos a valódi szeretettel. Tisztelni és ápolni kell, mert energiát ad, de ha teljesen szabadon garázdálkodhat, az eredmény csak zavar lesz és tehetetlenség. Mivel a valódi szeretethez hozzátartozik az én kiterjesztése, a folyamat sok energiát emészt föl, az ember energiatartalékai pedig éppoly végesek, mint a nap huszonnégy órája. Egyszerűen lehetetlen mindenkit szeretni. Igaz, az ember érezhet szeretetet az egész emberiség iránt, s ez az érzés elegendő energiaforrásul szolgálhat néhány ember szeretetéhez. De valódi szeretetet csak néhány ember iránt érezhetünk. Aki többet akar, mint amennyi energiája van, tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, s végül hamisan és károsan fog viselkedni azokkal, akiken pedig segíteni akart. Aki olyan szerencsés, hogy sok ember tart igényt a figyelmére, válassza ki azt a néhányat, akit valóban szeretni fog. A választás nem könnyű, de választani kell. Sok öszszetevőt figyelembe kell venni, elsősorban azt, hogy az illető mennyire lesz képes szeretetünk sugarában a fejlődésre. Az emberek nem egyformán képesek erre. (Később ezt részletesen tárgyalom.) Tagadhatatlan, sokan úgy elzárkóznak, olyan áthatolhatatlan páncélt öltenek, hogy még a legnagyobb jóakarat is kudarcra van ítélve, ha lelki fejlődésüket próbálná elősegíteni. Olyasvalakit szeretni, aki ennek képtelen hasznát látni, olyan, mint amikor a mag köves talajra hull. A valódi szerelem értékes, s aki képes erre az érzelemre, tudja, hogy az önfegyelemnek mit köszönhet az összpontosításban.

128

129

E probléma fonákját, a túl sok ember szeretetének problémáját is meg kell vizsgálnunk. Van, aki egyszerre több embert is képes szeretni. Ez több okból is probléma. Egyik oka az az amerikai - vagy helyesebben: nyugati - mítosz, mely szerint egyes emberek egymásnak teremtettek, és senki másnak. A mítosz tehát kizárólagosságot ír elő, főleg a nemi kapcsolatokban. Ez a mítosz valószínűleg nem haszontalan, amennyiben elősegíti az emberi kapcsolatok stabilitását, tekintetbe véve, hogy a legtöbb embernek éppen elég nagy feladat egy házastársat és családot szeretni. Sőt, bátran mondhatjuk, hogy aki sikeresen szereti családját,., már többet tett az életben, mint legtöbb embertársa. Gyakran csak szánalmas figura, aki állandóan új és új kapcsolatokban keresi a szeretetet, amelyet saját családjában nem tudott megvalósítani. A szeretetre valóban képes ember elsősorban mindig mint házastárs és szülő lesz elkötelezve. Vannak azonban olyan emberek is, akik elég energiával rendelkeznek ahhoz, hogy szeressék család1 jukat, és még más kapcsolatokat is fenntartsanak. A kizárólagosság mítosza számukra nem csupán hamis, de fölösleges korlátozás is. E korlátokon az ember túlléphet, de nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy érzelmi képességeit ne váltsa „aprópénzre". Joseph Fletcher teológus erről a roppant bonyolult kérdésről beszélt (melyet én csak futólag említek), amikor állítólag ezt mondta egy barátomnak: „A szabad szerelem egy eszmény. Sajnos olyan eszmény, amelynek megvalósítására csak nagyon kevesen képesek." Azt értette ezen, hogy nagyon kevesen rendelkeznek kellő önfegyelemmel ahhoz, hogy a családon belül és kívül egyaránt szeretettel teli kapcsolatokat tudjanak fenntartani. A szabadság és az önfegyelem elválaszthatatlan egymástól - a valódi szeretet önfegyelme nélkül a szabadság mindig káros. Az olvasónak lassan talán elege van az önfegyelem témájából, s úgy érzi, hogy valamilyen kálvini sivárságú életmód prókátorának szegődtem. Állandó önfegyelem! Állandó önvizsgálat! Kötelesség! Felelősség! Neopuritanizmusnak lehetne nevezni. De nevezze az olvasó, aminek akarja, a valódi szeretet és a hozzá való önfegyelem az egyetlen út a tartós örömök felé. Aki más utat vá128

laszt, talán vannak boldog pillanatai, öröme azonban nem maradandó, s egyre ritkábban lesz része benne. Amikor valóban szeretek, kiterjesztem magam, s amikor kiterjesztem magam, fejlődöm. Minél többet szeretek, annál hosszabban, s annál nagyobbra növök. A valódi szeretet önmagát táplálja. Minél többet törődöm más ember fejlődésével, annál többet fejlődöm magam is. Én teljesen önző ember vagyok. Sohasem teszek semmit másért, ha nem teszem magamért is. S ahogyan növekszem, ahogy a szeretet növel, úgy növekszik bennem az öröm, mindig jelen levő, mindig állandó módon. Lehet, hogy neopuritán vagyok, de az örömnek élek. Mint John Denver énekli: A szeretet mindenütt van, látom. Minden vagy, ami lehetsz, így minden Az élet, hiszem, tökéletes. Gyere s játszd velem. *

légy.

Aki szeret, egyedül van Jóllehet igaz, hogy aki más lelki fejlődésével törődik, egyben a magáéra is gondot visel, a valódi szeretetnek mindig egyik fő jellemzője, hogy az érintett felek között megmarad a distinkció. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni. Mi több, nem csupán fölismeri, hanem bátorítja is külön, önálló egyéniségének megtartását. E kiilönváltságot azonban nagyon gyakran nem ismerik föl és nem tisztelik, ami sok felesleges szenvedést és elmebeli rendellenességet okoz. A különváltság föl nem ismerésének legszélsőségesebb formája a nárcizmus. Az őszintén nárcisztikus emberek képtelenek érzelmi síkon megkülönböztetni önmaguktól feleségüket és gyermekeiket. Először akkor értettem meg, mi is a nárcizmus, amikor megbeszélést tartottam egy skizofrén ember szüleivel. Susan lá* Love Is Everywhere

Cherry Lane Music Co. 1975.

131

nyuk ebben az időben harmincegy éves volt. Tizennyolc éves kora óta egyik öngyilkossági kísérletet a másik után követte el, s szinte állandó lakója volt a különböző ideggondozóknak és szanatóriumoknak. A pszichiátriai kezelés hatására azonban lassan javulni kezdett állapota. Miután néhány hónapig kezeltem, úgy láttam, hogy újabb fejlődés jelei mutatkoznak. Susan képessége a bizalomra megjavult. Fokozottabb mértékben tudott különbséget tenni bizalomra érdemes és arra érdemtelen emberek között. Elfogadta azt a tényt, hogy skizofréniás, s hogy egész életében roppant önfegyelemre lesz szüksége ahhoz, hogy e kórral együtt éljen, hogy elláthassa magát, hogy ne legyen másokra utalva. A nagy javulás azt a reményt keltette bennem, hogy Susan hamarosan elhagyhatja a kórházat, s életében először sikeresen önálló életet élhet. Ekkor találkoztam a szüleivel, egy ötvenes éveikben járó, rokonszenves házaspárral. Nem kis örömmel írtam le Susan állapotának javulását, és részletesen kifejtettem mindazt, ami okot adott a derűlátásra. Legnagyobb meglepetésemre azonban Susan anyja csendesen sírni kezdett. Először azt hittem, hogy örömében sír, de arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy szomorú. Végül azt mondtam: „Nem értem a dolgot, asszonyom. Én elég reményt keltőnek érzem mindazt, amit ma önöknek elmondtam, s mégis úgy látom, hogy ön szomorú." „Hogyne lennék szomorú - válaszolta - , sírnom kell, ha arra gondolok, mennyit kell szegény Susannek szenvednie." Hosszas magyarázatba kezdtem arról, hogy bár Susan kétségkívül sokat szenvedett betegségének éveiben, de szenvedéséből sokat tanult, sikerült felülkerekednie a kóron, és megítélésem szerint a jövőben nem fog többet szenvedni, mint az emberek általában, sőt talán kevesebbet, mert a skizofréniával vívott csata nagy bölcsességre tanította. Anyja azonban tovább pityergett. „Még mindig nem értem a dolgot - mondtam az elmúlt tizenhárom év során nyilván nem én vagyok az első pszichiáter, aki megbeszélésre kérte be önöket, s azt hiszem, egyik megbeszélés sem lehetett annyira derűlátó, mint a mostani. Csak szomorúságot érez, örömöt nem?" „Csak arra tudok gondolni, milyen nehéz Susan élete" - válaszol128

ta az asszony könnyek között. „Nézze, asszonyom - mondtam van valami, amit mondhatnék, hogy derűsebb színben lássa lánya állapotát?" „Szegény Susan élete tele van fájdalommal" - nyöszörgött. Hirtelen rájöttem, hogy az asszony nem a lányát siratja, hanem önmagát. Saját fájdalma és szenvedése ríkatta meg. Ugyanakkor a megbeszélés Susanről folyt, és nem róla, aki a lánya nevében sírdogált. Hogyan teheti ezt, tűnődtem. S ekkor rájöttem, hogy nem tud különbséget tenni önmaga és a lánya között. Amit ő érez, azt kell éreznie a lányának is. Susant saját érzelmei edényeként használta. Nem tudatosan vagy rosszakaratúan persze, de az érzelmek szintjén nem volt képes különbséget tenni. O volt Susan. Elméjében egy független, önálló egyéniséggel rendelkező Susan nem létezett, s valószínűleg más sem. Intellektuálisan különbséget tudott tenni, de egy mélyebb szinten már nem. Elméje legmélyén a világ teljes egészében ő volt. Skizofrén gyermekek anyját később is gyakran találtam narcisztikusnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden skizofrén személy anyja nárcisztikus, amiként azt sem, hogy egy nárcisztikus anya nem nevelhet föl egészséges gyereket. A skizofrénia rendkívül bonyolult betegség, genetikus összetevők éppúgy szerepet játszanak benne, mint környezeti behatások. De nem nehéz elképzelni, hogy Susanben milyen zavart keltett anyja nárcisztikus viselkedése. Tegyük föl, hogy Susan egy nap vidáman jött haza az iskolából, mert ötöst kapott rajzból. Anyja azonban éppen önsajnáló hangulatban volt, s ezért így reagált lánya jó hírére: „Susan, menj, feküdj le aludni! Nem helyes, hogy ennyire kimeríted magad a tanulással. Rossz az iskolarendszer, nem törődnek a gyerekekkel." Egy másik alkalommal Susan sírva ment haza, mert az iskolabuszon bántották a fiúk. Anyjának azonban éppen jó napja volt, s így válaszolt: „Milyen remek buszsofőr ez a Mr. Jones. Kedves és türelmes a gyerekekkel. Azt hiszem, karácsonykor valami ajándékot kellene adnod neki." Mivel a nárcisztikus ember nem képes másokat önmagától független egyéniségként felfogni, képtelen a beleérzésre, az empátiára, s így nem 133

képes megfelelő módon reagálni gyermekei megnyilvánulásaira, nem képes fölismerni érzelmeiket. Nem csoda, ha ezek a gyermekek csak rendkívüli nehézségek árán tanulják meg felismerni és elfogadni érzelmeiket. A legtöbb szülő, ha nem is nárcisztikus, mint Susan anyja, kisebb-nagyobb mértékben képtelen arra, hogy gyermeke különvált egyéniségét fel- és elismerje. Mindennapos példákban nincs hiány. Például amikor a szülők azt mondják a gyerekről: „Kiköpött apja." Vagy: „A megszólalásig olyan, mint Jim bácsi." Mintha a gyerek holmi genetikai másolata volna a családnak. Holott a genetika törvényei olyan mérhetetlenül sok kombinációt tesznek lehetővé, hogy a gyerek feltehetően nagymértékben elüt mindkét szülőjétől és összes elődjétől. Sportos atyák tudni vágyó fiaikat sportolni kényszerítik, míg tudós hajlamú atyák tanulni ösztökélik sportolni vágyó fiaikat, fölösleges felfordulást és bűntudatot okozva. Egy tábornok felesége így panaszkodott tizenhét éves lányára: „Amikor itthon van, egész nap ül a szobájában, és szomorú verseket ír. Egyáltalán nem akarja, hogy első bálját megrendezzük. Ez nem természetes, doktor úr. Azt hiszem, a gyerek súlyosan beteg." Elbeszélgetek Sallyvel, aki remek, vidám lány, az iskolában az elsők között van, rengeteg emberrel barátkozik, és azt mondom a szüleinek, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, és talán nekik kellene fölhagyni azzal az elképzeléssel, hogy a gyereknek feltétlenül ugyanazt kell csinálnia az életben, mint nekik. A szülők sértetten más pszichiátert keresnek, aki talán majd nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy a gyerek másságát természetellenesnek nyilvánítsa. Kamaszok gyakran panaszolják, hogy szüleik nem azért törődnek velük, mert sorsuk valóban érdekli őket, hanem azért, mert attól tartanak, hogy rossz fényt vetnek rájuk. „A szüleim állandóan nyúznak, hogy vágassam le a hajamat" - panaszolták a kamaszok néhány évvel ezelőtt. „Azt nem tudják megmondani, hogy mi a rossz a hosszú hajban, de nem akarják, hogy a szomszédok azt mondják, hogy a gyereküknek hosszú haja van. Velem egyáltalán nem törődnek, csak a saját hírükkel." A kamasznak ebben 128

rendszerint igaza van. Ilyen esetekben a szülők valóban nem ismerik el gyerekük saját, külön létező egyéniségét, mintegy önmaguk nyúlványának tekintik őket, mint a ruhájukat vagy a szépen nyírt füvet a kertben, vagy a csillogó-villogó autót, mindazt, ami státusszimbólum ebben az életben. A szülői narcizmusnak erről az enyhébb, de szintén káros fajtájáról szól Kahlil Gibran, talán a legjobb sorokban, amit valaha is írtak a gyereknevelésről: Gyermekeid nem a te gyermekeid. Az önnönmagáért sóvárgó élet fiai és leányai Általad, de nem belőled jönnek, Veled vannak, de nem tiéid.

ők.

Nekik adhatod szereteted, de gondolataidat nem, Mert saját gondolataik vannak. Otthont adhatsz testüknek, de leiküknek nem, Mert az a holnap házában lakik, hová te még álmodban sem juthatsz el. Formálhatod magad képükre, de őket saját képedre formálni ne törekedjél. Mert az élet nem halad hátrafelé s nem időz a tegnappal. Te vagy az íj, húrja pendül s gyermekeid élő nyílként szállnak el. S ki tartja az íjat, látja a célt a végtelen útján, és erejével vonja a húrt, hogy nyilai bizton, gyorsan és messze szálljanak. Örüljön az íj az íjász kezében; Mert az íjász egyként szereti a repülő nyilat s az íjat, mely mozdulatlan áll!" Az, hogy az emberek általában^iehezen ismerik el teljesen embertársaik különvált egyéniségének tényét, nem csupán a szülők és gyerekek kapcsolatában okoz gondokat, de minden közeli kap*A próféta.

Ford.: Révbíró Tamás, Édesvíz, 1992, 28-31.

135

csolatban, így a házasságban is. Nemrég egy házaspárokból álló terápiás csoport egyik tagja kijelentette, hogy feleségének „célja és értelme" az, hogy a házat rendben tartsa és férjét etesse. Jómagam megdöbbentem a kijelentésen, s úgy gondoltam, kellőképpen megmutathatom a férfi gondolkodásának abszurditását, ha kikérem a csoport többi tagjának véleményét. Még nagyobb megdöbbenésemre a többiek fölöttébb hasonló véleményt vallottak. Férjük, illetve feleségük feladatát mindenki önmagához viszonyítva határozta meg, tudomásul sem véve azt az eshetőséget, hogy a másik a házasságtól függetlenül is rendelkezik saját léttel vagy sorssal. J ó ég! - mondtam. Nem csoda, hogy önök pszichiátriai kezelésre szorulnak, mert baj van a házasságukkal. S mindaddig baj is lesz, amíg meg nem értik, hogy egy házastárs nemcsak a házasságban, annak részeként létezik, hanem saját egyéni sorsának beteljesítésére is." Megjegyzésemtől megszégyenültek, és zavarba jöttek, majd némiképp harciasan kértek föl arra, határoznám meg saját feleségem funkcióját. „Az én feleségem funkciója az, hogy minél teljesebb emberré fejlődjön, nem az én, hanem saját érdekében és Isten nagyobb dicsőségére." Hosszú ideig idegennek találták ezt a felfogást. A szoros kapcsolatokban is létező egyéniség problémája végigvonul a korokon, bár inkább csak politikai értelemben. A kommunizmus filozófiája például nagyon hasonlít az előbb említett párok gondolkodásához: az egyén feladata a közösség szolgálata. Csak az állam sorsa lényeges, az egyéné nem. A tiszta kapitalizmus ugyanakkor az egyén sorsát tartja szentnek, még akkor is, ha ennek adott esetben a közösség látja kárát. Özvegyek és árvák nyugodtan éhezhetnek, a vállalkozót ez nem akadályozhatja meg abban, hogy élvezze kezdeményezésének gyümölcseit. Nyilvánvaló, hogy egyik véglet sem egészséges megoldás. Az egyén egészsége függ a társadalom egészségétől, a társadalom egészséges volta pedig a társadalmat alkotó egyének egészséges voltának függvénye. Házaspárokat kezelve a házasságot a hegymászás és a hegymászók bázisának viszonyához szoktam hasonlítani. A hegymászónak szüksége van egy jó bázisra, ahová visz-

szatérhet meghúzódni az idő viszontagságai elől, s ahol bőven van elemózsia, ahol pihenhet, mielőtt egy újabb hegycsúcs megmászására adná a fejét. Sikeres alpinisták jól tudják, hogy a táborban legalább annyi időt kell eltölteni, mint a sziklafalon, s hogy életben maradásuknak fontos feltétele a jól felépített és kellően felszerelt tábor. A házasság gyakori, szinte hagyományosnak mondható problémáját az idézi elő, hogy a férfi minden idejét a hegymászással tölti, a táborral csak annyiban törődik, hogy elvárja: legyen tökéletesen rendben, valahányszor visszatér. Ez a „kapitalista" megközelítési mód előbb-utóbb csődöt mond, s amikor a férfi egy ízben visszatér házassága táborába, összedőlve találja, feleségét idegösszeroppanással kórházba szállították, vagy megszökött egy másik hegymászóval, vagy más módon adta föl gondnoki állását. Hasonlóan hagyományos problémát teremthet az a feleség, aki úgy érzi, hogy a házasság megkötésével a teremtés célt ért. Számára a tábor a csúcs. Nem érti meg, hogy férjének eredményekre van szüksége. Féltékeny minden percre, amit távol tölt, sőt követeli, hogy egyre több időt töltsön a táborban. Mint minden „kommunista" megoldás, ez is fojtó és butító légkört szül, amelyből a magát csapdában érző férj egy óvatlan pillanatban elmenekül. A női egyenjogúság mozgalma hasznosnak bizonyult, mert rámutatott a nyilvánvaló megoldásra: a házasság csak akkor lehet jó, ha valóban az együttműködést célzó intézmény, amelyben és amelyért mindkét fél kölcsönösen áldoz időt és energiát, s amely elsősorban azért létezik, hogy a házastársak segítsék egymást saját egyéni életútjukon, lelki fejlődésük hegycsúcsai felé. A nőnek és a férfinak egyaránt ápolnia kell az otthont és kalandoznia egyéni céljai felé. Kamaszkoromban roppant nagy hatást tett rám Ann Bradstreet, korai amerikai költő sora, amelyet férjéhez írt: „Ha kettő valaha egy volt, mi vagyunk." Ahogyan öregszem azonban, egyre inkább úgy érzem, hogy éppen a partnerek egyénisége az, ami gazdagítja kapcsolatukat. Nem élhetnek jó házasságban olyan emberek, akik rettegnek az egyedülléttől, s a házasságban egyénisé-

128

137

gük feloldódását keresik. A valódi szeretet nemcsak elismeri, hanem bátorítja is a társ egyéniségét, még az elválás kockázatát is vállalva. Az élet végső célja az egyéni célok elérése marad. E lényegi utakat azonban senki nem járhatja végig a házasság vagy a társadalom nyújtotta segítség nélkül. A házasság és a társadalom intézményei azért léteznek, hogy segítsék életútján az egyént. Aki mást segít, önmagát segíti. A megmászott csúcsokról visszatérő egyén az, aki javítja a házasságot és a társadalmat. így függ egymástól kölcsönösen egyén és társadalom, de a fejlődés mindig egyéni, magányos vállalkozás. Kahlil Gibran prófétája bölcsességének magányából beszél a házasságról: És az együttlétben is legyen köztes hely, Hol az ég szelei táncolhatnának Szeressetek, de a szeretetből ne fonjatok kötelet: Tenger legyen, mely két lélek partja között mozog. Töltsétek meg egymás poharát, de ne igyatok egyazon pohárból Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne egy kenyéren Énekeljetek és táncoljatok és örüljetek együtt, de legyen mindenki olykor egyedül, Mint ahogy a lant hürjai egyedül vannak, bár zenéjük Szíveteket ne adjátok egymás kezébe, Mert csak az Élet keze tarthatja őket fel. Álljatok együtt és mégse túl közel: Mert a templom oszlopai külön állnak és a tölgy és a ciprus nem nőnek egymás

*uo., 25-27.

128

árnyékában.*

éljetek

egy.

A szeretet és a pszichoterápia Nehezen idézem föl magamban azt a megértést és indíttatást, amellyel tizenöt évvel ezelőtt megkezdtem munkámat a pszichiátria területén. Bizonyos, hogy „segíteni" akartam az embereken. Az orvostudomány más ágai is lehetőséget kínáltak erre, de olyan technológiai segédeszközökkel, amelyekkel nem éreztem jól magam, és túlságosan mechanikus módon. Több élvezetet találtam abban, hogy beszélgessek az emberekkel, mint hogy kopogtassam és tapogassam őket, és az elme furcsaságai jobban érdekeltek, mint a test vagy a kórokozók furcsaságai. Fogalmam sem volt, hogy a pszichiáter hogyan segít az embereken. Azt képzeltem, hogy varázsigéket mormol, és varázslatos módszerekkel bogozza ki a lélek csomóit. Talán varázsló akartam lenni. Alig-alig sejtettem, hogy a pszichiátriának van valami köze az emberek lelki fejlődéséhez, s fogalmam sem volt arról, hogy a magam lelki fejlődéséhez is lehet köze. Pszichiátriai gyakorlatom első tíz hónapjában fekvőbetegekkel foglalkoztam, akiknek én jóval kevesebbet jelentettem, mint a gyógyszerelés, a sokkolás vagy a gondos ápolás, de megtanultam a közlekedés hagyományos varázsigéjét és technikáit. Ezután kezdtem el foglalkozni első ambuláns neurotikus betegemmel, Marciával. Hetente háromszor keresett föl. Nagy küzdelem volt. Nem volt hajlandó arról beszélni, amiről beszéltetni akartam, nem volt hajlandó úgy beszélni, ahogyan én szerettem volna, és néha egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. Értékrendszerünk jelentős mértékben elütött. Kapcsolatunkban aztán én is, ő is engedett valamit. De a küzdelem folytatódott, minden varázsszavam ellenére, és Marcia semmi jelét nem adta a javulásnak. Ami azt illeti, a kezelés megkezdése után nem sokkal megváltoztatta szexuális viselkedését, válogatás nélkül mindenkivel lefeküdt, és hónapokig számtalan példáját mesélte el „rossz viselkedésének". Miután ez egy évig is eltartott, egy kezelés közepén megkérdezte tőlem: „Azt gondolja rólam, hogy egy rongy kis kurva vagyok, igaz?" „Úgy vélem, arra kíváncsi, hogy mit gondolok 139

magáról" - válaszoltam, hogy időt nyerjek. „Pontosan arra" mondta ő. Most mit tegyek? Milyen varázsigét használhatnék? Megkérdezhetném, hogy miért kérdezi. Vagy azt: Mit gondol, mi a véleményem? Azt is mondhatnám: „Nem az a fontos, hogy én mit gondolok, hanem az, hogy maga mit gondol magáról." De úgy éreztem, hogy mindezzel csak megkerülném a kérdést, s hogy egyévi kezelés után Marcia megérdemli, hogy őszintén válaszoljak. Erre azonban nem tanultam semmilyen varázsigét tanáraimtól, tanulmányaim során sohasem említették ezt a helyzetet, ami számomra nyilvánvalóan azt mutatta, hogy rendes pszichiáter nem is kerülhet ilyen helyzetbe. Mit tegyek? „Marcia - mondtam végül szívdobogva - , maga több mint egy éve jár hozzám, hetente három alkalommal. A dolgok nem mindig mentek simán. A kezelés javarészt reménytelen küzdelem volt, néha unalmas, néha idegesítő mindkettőnknek, néha dühítő. Mindennek ellenére maga hétről hétre, hónapról hónapra minden foglalkozáson megjelent, amit nem tett volna, ha nem akarna fejlődni, jobb állapotba kerülni. Nem tartok rongy kis kurvának valakit, aki ilyen keményen tud dolgozni javulása érdekében, sőt meglehetősen bámulom." Sok tucatnyi szeretője közül Marcia azonnal kiválasztott egyet, komoly kapcsolatba kezdett vele, s azóta remek házasságban élnek. Többé nem feküdt le fűvel-fával. Rögtön arról kezdett el beszélni, ami jó lenne. A reménytelen küzdelem érzete eltűnt a kezelésből, munkánk kellemes lett és folyamatos, Marcia rendkívüli ütemben fejlődött. Az, hogy fölfedtem előtte valódi véleményemet - bár úgy éreztem, ezt nem kellene megtennem nemhogy nem sértette, hanem hasznára vált, és nyilvánvalóan a fordulópont volt kapcsolatunkban. Mit jelent ez? Azt netán, hogy a pszichoterápia sikerének titka: közölni a beteggel, hogy jó véleménnyel vagyunk róla? Aligha. Először is: a terápiában mindig őszintének kell lenni. Én valóban kedveltem és bámultam Marciát. Másodszor: az a tény, hogy kedvelem és csodálom, azért volt számára jelentős, mert nagyon régen járt hozzám terápiás kezelésre, és ez idő során ten-

gernyi tapasztalat is fölhalmozódott. Az az igazság, hogy e fordulópont lényegében nem is azzal volt összefüggésben, hogy én kedvelem és bámulom: kapcsolatunk természetével volt összefüggésben. Hasonlóan drámai fordulópontra került sor egy másik fiatal nő, Helen kezelésében. Már kilenc hónapja járt hozzám, hetente kétszer, minden komolyabb eredmény nélkül; még különösebb érzelmek sem fűztek hozzá. Ami azt illeti, nem is nagyon értettem még, ki is ő egyáltalán. Még sohasem fordult elő, hogy ennyi idő után még mindig ne lássam át a beteg és a betegség természetét. Teljesen megzavart, s nem egy éjszakát töltöttem ébren, mindhiába gondolkodván, hogy megértsem az esetet. Csak annyi volt világos, hogy Helen nem bízik bennem. Állandó panasza volt, hogy nem törődöm vele, csak a pénze érdekel. Kilenc hónap után is éppen erről beszélt egy foglalkozáson. „El se tudja képzelni, dr. Peck - mondta - , milyen hiábavaló érzés megpróbálni kommunikálni magával, amikor nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érdeklem sem én, sem az érzelmeim." „Helen - válaszoltam - , ez a terápia mindkettőnknek elég hiábavaló. Nem tudom, mit fog gondolni, ha megmondom, hogy egy évtizede vagyok gyakorló terapeuta, de még ilyen nehéz és frusztráló esetem nem volt. Még sohasem volt olyan betegem, akivel ilyen hosszú idő alatt ilyen keveset haladtam volna. Talán igaza van, amikor azt hiszi, hogy nem én vagyok magának a megfelelő terapeuta. Nem tudom. Nem akarom félbehagyni a terápiát, de hiába gondolkodom éjjel-nappal, akkor sem tudom, mi nem sikerül a munkában." Helen elmosolyodott. „Akkor maga mégis törődik velem" — mondta. „Hogyan?" - kérdeztem. „Ha nem törődne velem, nem érezné ilyen hiábavalónak a dolgot" - mondta, mintha mindez nyilvánvaló volna. Helen már a következő foglalkozáson elkezdett olyan dolgokról beszélni, amelyekről megelőzően hallgatott vagy hazudott, s egy héten belül tisztán láttam a probléma gyökerét, föl tudtam állítani a diagnózist, és nagyjából azt is láttam, hogyan kell folytatni a terápiát.

128

141

Ebben az esetben is azért volt reakciómnak jelentősége Helen számára, mert megmutatta, hogy mennyire mélyen törődöm vele, s mert olyan hosszú időt töltöttünk együtt hiábavalónak látszó küzdelemben. Most már belátható, hogy mi a pszichoterápia hatékonyságának és sikerének lényegi összetevője. Nem a „feltétlen pozitív törődés", nem a varázsigék, a technika, a hozzáállás, hanem az emberi elkötelezettség és a küzdelem. A terapeuta hajlandósága, hogy énjét kiterjessze a beteg fejlődése elősegítésének érdekében, hogy valóban bekapcsolódjék a küzdelembe az érzelmek síkján, hogy hajlandó legyen küzdeni a beteggel és önmagával. Röviden: a sikeres és mély terápia lényegi összetevője a szeretet. Figyelemre méltó, sőt hihetetlen, hogy a pszichoterápia tengernyi szakirodalma mennyire figyelmen kívül hagyja a szeretet kérdését. Nyugaton ez a helyzet, Keleten nem. Egy hindu guru gyakran minden teketória nélkül bevallja, hogy erejének forrása a szeretet.* De még a témát leginkább megközelítő nyugati szakcikkek is csak odáig jutnak el a sikeres és a sikertelen terápia közötti különbséget elemezve, hogy megemlítik a „melegséget" és az „empátiát". Alapjában véve mintha zavarba jönnénk a szeretet hallatára. Ennek több oka is van. Az egyik a valódi szeretet és a romantikus szerelem összekeveredése, amely - más hasonló fogalomzavarokkal egyetemben, melyeket taglaltam ebben a részben - annyira jellemző kultúránkra. A másik ok az, hogy elfogultak vagyunk mindazzal szemben, ami racionális, megfogható és megmérhető, ami tudományos orvoslás. A nyugati pszichiátria az orvostudományokból fejlődött ki. Mivel pedig a szeretet nem racionális, nem megfogható és nem megmérhető, a tudományos analízisnek rossz alanya. Egy újabb ok a pszichoanalitikus hagyomány, melynek értelmében az analitikus távolságot tart; ezért a hagyományért nem annyira Freud, mint követői felelősek. Ugyanennek a hagyománynak megfelelően, ha a beteg bármiféle érzelmet táplál az analiti*Lásd Peter Brent: The God Men of India. New York, Quadrangle Books, 1972.

128

kus iránt, azt „transzferenciának" bélyegzik, s ha az analitikusban valamiféle érzelem ébredne betege iránt, azt rögtön bedugják az „ellentranszferencia" feliratú üvegcsébe, azzal a hallgatólagos megjegyzéssel, hogy az ilyen érzések abnormisak, inkább a probléma, mint a megoldás részei, s ezért kerülendők. Ez mind abszurdum. A transzferencia (az indulatátvitel), amint azt az előző részben említettük, a nem helyénvaló érzelmekre, felfogásra és reakcióra utal. Semmi abnormiá nincs abban, ha a beteg megszereti a terapeutát, amiért az hétről hétre, foglalkozásról foglalkozásra figyelmesen hallgatja, minden ítélkezés nélkül, aki valóban elfogadja a beteget, mégpedig úgy, ahogy valószínűleg még soha senki nem fogadta el, aki a legkisebb mértékben sem használja ki, és segít szenvedéseinek enyhítésében. Éppen ellenkezőleg: rendszerint az indulatátvitel lényege az, ami sok esetben megakadályozza a szeretettel teli kapcsolatot, s a kezelés abból áll, hogy a transzferencia feloldásával a beteg, talán életében először, egy valóban szeretettel teli kapcsolat tapasztalatát teheti magáévá. S hasonlóképpen, abban sincsen semmi abnormis, ha a terapeuta szeretetet érez a beteg iránt, aki aláveti magát a terápiának, együttműködik a kezelésben, hajlandó tanulni tőle, és a kapcsolatban sikeresen fejlődni kezd. Az intenzív pszichoterápia sok tekintetben hasonló az újraneveléshez. A jó terapeuta szeretet-érzése a beteg iránt nem kevésbé helyénvaló, mint amennyire helyénvaló, hogy a jó szülő szereti gyermekét. Ellenkezőleg: a terápia sikerének érdekében fontos, hogy a terapeuta szeresse betegét, s ha a terápia valóban sikerrel jár, az érzés kölcsönös lesz. Az elme megbetegedései elsősorban azért következnek be, mert a beteg ember gyermekkorában nem kapta meg azt a szeretetet, amelyet szüleitől elvárt, s ezért érése és lelki fejlődése kudarcot vallott. Nyilvánvalóan következik ebből, hogy a pszichoterápia sikeréhez a betegnek legalább részben meg kell kapnia azt a szeretetet, amelyet gyermekkorában nem kapott meg. Ha a terapeuta nem tudja őszintén szeretni betegét, a gyógyulás nem fog bekövetkezni. Mindegy, mennyire jól képzett és tapasztalt, ha nem szereti a beteget, a kezelés rendszerint kudarcra van ítélve. Ugyan143

így: egy viszonylag képzetlen és tapasztalatlan terapeuta is elérhet kiváló eredményeket, ha képes a szeretetre. Mivel a szeretet és a szexualitás egymást határolják, helyes itt megemlíteni azt a témát, amely a sajtót annyira foglalkoztatja: a szexuális kapcsolatot terapeuta és beteg között. A pszichoterapeutikus kapcsolat közelsége és természete miatt elkerülhetetlen, hogy erős szexuális vonzódás alakuljon ki. A vonzódás beteljesítésének vágya óriási lehet. Gyanítom, hogy akik a szakmában boldogan dobják az első követ bűnbeesett kollégáikra, jómaguk nem sok szeretetet táplálnak betegeik iránt, s így nem is értik teljesen a probléma nagyságát. Mi több, ha valaha olyan esettel kerülnék szembe, amelyben alapos megfontolás után úgy vélném, hogy a beteg lelki fejlődését elősegítené, ha szexuális kapcsolatra lépnénk, nem haboznék meggyőződésemet valóra váltani. Tizenöt éves gyakorlatomban azonban eddig még nem kerültem szembe ilyen esettel, s nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen eset előfordulhatna. Először is azért nem, mert a jó terapeuta helyzete sokban hasonlít a jó szülő helyzetéhez, és a jó szülő nem szokott szexuális kapcsolatot létesíteni gyermekével, többrendbeli nyomós oknál fogva. A szülőnek az a dolga, hogy a gyerek hasznára legyen, nem az, hogy a gyereket használja föl saját céljaira. Ugyanígy, a terapeuta dolga, hogy betege javát szolgálja, s nem az, hogy a beteget fordítsa saját hasznára. A szülő feladata az, hogy önállóságra nevelje gyermekét, s a terapeuta feladata igen-igen hasonló. Nehéz elképzelni, hogy az a terapeuta, aki betegével szexuális kapcsolatban áll, mennyiben segíthetné elő a beteg önállóságát. Számos beteg, különösen a csábítóbbak, olyan szexuális vonzalmat érez szülei iránt, amely gátolja szabadságát és fejlődését. A teória és a kevés tapasztalati tény egyaránt arra mutat, hogy ilyen betegek esetében a szexuális kapcsolat a terapeuta és a beteg között inkább rögzíti, semmint feloldja a beteg éretlen vonzalmait. Még ha a kapcsolat nélkülözi is a nemi érintkezést, mindenképpen káros, ha a terapeuta beleszeret a betegbe, mert - mint láttuk - a szerelemnek része az én határainak feloldódása és az egyének közötti normális különbözés csökkenése. 128 144

Az a terapeuta, aki beleszeret a betegébe, aligha lehet objektív a beteg szükségleteivel kapcsolatban, s aligha képes azokat elválasztani saját kívánságaitól. A terapeuta éppen azért nem szeret bele betegébe, mert szereti. Miután a valódi szeretet elismeri tárgyának saját, külön létezését, a terapeuta is fölismeri, hogy betegének életútja szükségszerűen elkülönül a terapeuta életútjától. Vannak terapeuták, akik ebben olyan szigorúak, hogy betegükkel a kezelésen kívül soha, semmilyen körülmények között nem akarnak találkozni. Tisztelem ezt az álláspontot, de feleslegesen merevnek tartom. Gyakorlatomban előfordult eset, amikor a betegnek nem vált hasznára, hogy a kezelés befejezése után is találkoztunk, de számos olyan esetet tudnék említeni, amikor mindkét félnek kifejezetten hasznos volt, hogy fönntartottuk a társadalmi érintkezést. Ugyancsak szerencsésnek tartom magam, amiért több közeli barátomat is sikeresen analizáltam. Mindazonáltal csak gondos önvizsgálat és nagy óvatosság mellett szabad a terápia hivatalos befejezése után kapcsolatot tartani a volt beteggel, nehogy káros következményei legyenek. Eddig azt a gondolatot vizsgáltuk, melynek értelmében a sikeres pszichoterápia nem nélkülözheti a valódi szeretetet - a gondolat némiképpen eretnek hagyományos pszichoterápiái körökben. Az érme másik oldala sem kevésbé az: ha a jó pszichoterápia szeretettel teli, akkor vajon a szeretetnek is pszichoterapeutikusnak kell lennie? Aki valóban szereti házastársát, szüleit, gyerekeit, barátait, kezelheti-e őket? Válaszom: természetesen igen. Gyakran előfordul, hogy egy összejövetelen valaki így szól hozzám: „Dr. Peck, ön bizonyára nem találja könnyűnek, hogy elválassza magánéletét munkájától. Végül is az ember nem analizálhatja állandóan a saját családját meg a barátait, igaz?" A kérdezőt rendszerint nemigen érdekli a válasz, csak csevegni akar, de előfordul, hogy alkalmam nyílik kifejteni, miért van az, hogy meg sem kísérlem hivatásom és magánéletem kettéválasztását. Ha észreveszem, hogy feleségem, gyerekeim, szüleim, valamelyik barátom egy illúzió hatása alá került, súlyosan téved vagy felesleges akadállyal küzd, akkor rajtuk éppúgy kötelességem segíteni, mint

azokon a betegeimen, akik fizetnek, hogy segítsek rajtuk. Vagy megfosszam környezetemet szeretetemtől és bölcsességemtől pusztán azért, mert nem fizetnek? Aligha volna helyénvaló. Hogyan lehetnék akkor jó barát, szülő, gyermek, férj? Mi több, tőlük is elvárom, hogy hasonló helyzetben segítsenek rajtam. Gyerekeimtől sokat tanulok, bár bírálatuk némelykor talán túlságosan nyers és nem olyan meggondolt, mint egy felnőtté. Feleségemtől legalább annyit tanulok, mint amennyit ő tanul tőlem. Barátaimat nem nevezném barátaimnak, ha nem lennének hozzám őszinték, ha nem mondanák meg, amikor valamivel nem értenek egyet, tudásukkal és bölcsességükkel nem irányítanának életem útján. Segítségükkel vagy segítségük nélkül fejlődhetem-e gyorsabban? Minden, valóban szeretettel teli kapcsolat kölcsönös pszichoterápia. Nem mindig gondolkoztam így. Volt idő, amikor többre becsültem feleségem csodálatát, mint bírálatát, s legalább annyira igyekeztem függőségét erősíteni, mint őt magát. Férjként és apaként úgy láttam magam mint kenyéradót; felelősségem a kenyérkeresettel véget ért. Otthon kényelmet s nem kihívást akartam. Akkoriban egyetértettem volna azzal, hogy a pszichiáter részéről helytelen és veszélyes, ha környezetével is pszichiáterként viselkedik. Ebbéli véleményemet azonban legalább annyira motiválta a lustaság, mint a félelem, hogy rosszul használnám fel hivatásos képességeimet. Mert a pszichoterápia munka, akárcsak a szeretet, s természetesen könnyebb nyolc órát dolgozni, mint tizenhatot. Ugyancsak könnyebb egy olyan embert szeretni, aki eljön, hogy bölcsességemből megkapja a részét, fizet érte, s alkalmanként ötven percet vesz igénybe, mint azt, aki az ember figyelmét jogaként követeli, akinek követeléseit nem lehet korlátozni, aki nem úgy közelít hozzám, mint felsőbbrendű lényhez, és nem keresi alázattal a tudást. A család vagy a barátok pszichoterápiájához ugyanannyi erőfeszítés és önfegyelem kell, mint a rendelőben, de a körülmények kevésbé kedvezőek: valójában még több erőfeszítést és szeretetet igényel. Ezért remélem, hogy a pszichiáterkollégák ezeket a szavakat nem veszik ösztökélésnek, hogy

rohanjanak haza, és kezdjék el analizálni családjukat. Aki megmarad a fejlődés útján, annak egyre nő a képessége a szeretetre. Ugyanakkor persze mindig véges marad, s nyilvánvalóan helytelen lenne több terápiát vezetni, mint amennyit az ember szeretettel tud elvégezni, mert a pszichoterápia szeretet nélkül sikertelen és káros lesz. Aki napi hat órán át képes a szeretetre, elégedjen meg ennyivel, már ez is jóval több, mint az átlag; az út hosszú, s idő kell hozzá, hogy a szeretet képessége növekedjék. Hogy az ember állandóan szeressen s környezetében is terapeutaként viselkedjen: szép eszme, melyet nem lehet azonnal elérni, bár elérésére törekedni kell. Kifejtettem, hogy a laikus is jó eredményeket érhet el a pszichoterápia terén, ha kellő szeretet lakik benne, s valóban, a környezetünkben való terápiás viselkedés gondolata nem csupán hivatásos terapeutákra vonatkozik, hanem mindenkire. Néha a beteg megkérdi tőlem, mikor lesz vége a kezelésnek. Amire rendszerint így válaszolok: „Mikorra önből is jó terapeuta válik." Ez a válasz gyakran igen hasznos a csoportterápiában, ahol a betegek egymáson gyakorolják a pszichoterápiát, s a szerep rossz fölvállalására föl lehet hívni a figyelmüket. Sok betegnek nincsen ínyére ez a válasz, s van, aki meg is mondja: „Ez túl sok munka. Akkor minden viszonyulásomon állandóan gondolkoznom kellene. Ennyire keményen nem akarok dolgozni. Inkább jól érezném magam." A betegek gyakran hasonlóképpen reagálnak, amikor arról beszélek nekik, hogy az emberi kapcsolatok általában a tanulásra vagy a tanításra nyújtanak alkalmat, s elszalasztja az alkalmat az, aki nem akar sem tanulni, sem tanítani. A maga szempontjából a legtöbb betegnek igaza van, amikor azt mondja, hogy az életben nem akar ennyire keményen dolgozni, és nem akar ilyen magas célt elérni. Ezek a betegek, a terapeuta minden szakértelme és lelkesedése ellenére is, előbb fogják befejezettnek tekinteni kezelésüket, mintsem elérték volna lehetséges fejlődésük határát. Van, aki rövid, van, aki hosszabb utat tett meg, de az egész fejlődési út bejárását nem neki találták ki; túl nehéznek érzi. Csak egyszerű ember akar lenni, nem akar Istenné válni.

128

147

A szeretet misztériuma Sok oldallal előbb már megállapítottuk, hogy a szeretet roppant titokzatos valami, s hogy ezzel a misztériummal eleddig nemigen foglalkoztak. A fölmerülő kérdésekre választ adtunk. Vannak azonban más kérdések, amelyekre már nem olyan könnyű válaszolni. E kérdések egy csoportja logikusan következik az eddig elmondottakból. Világossá vált például, hogy az önfegyelem a szeretet alapvetéséből fejlődött ki. Ami persze nem válasz arra a kérdésre: honnan ered maga a szeretet? S ha ezt a kérdést feltesszük, azt is meg kell kérdeznünk, melyek a szeretet hiányának forrásai. Az a gondolat is fölmerült, hogy a szeretet hiánya a fő oka az elme megbetegedéseinek, s hogy következésképpen a szeretet jelenléte a pszichoterápia legfontosabb gyógyító összetevője. Ha mindez igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy vannak emberek, akik olyan környezetben születnek és nőnek föl, amelyből hiányzik a szeretet, a törődés, s amelyből nem hiányzik az erőszakosság, és ezek az emberek mégis képesek arra, hogy gyermekkorukon fölülemelkedve érett, egészséges, talán még szentéletű felnőttekké is váljanak - s mindezt a pszichoterápia segítsége nélkül. S hogyan lehetséges ugyanakkor az, hogy egyes embereknél, akik látszatra nem betegebbek másnál, mégis kudarcot vall a mégoly szeretettel teli és szakértő pszichoterápia is. A könyv utolsó részében megkísérlem, hogy e kérdésekre választ adjak. A kísérlet persze nem szolgál majd mindenkinek teljes megelégedésére, jómagamat is beleértve. Mégis remélem, hogy amit írok, megvilágító erejű lesz. Van egy másik, szintén a szeretettel kapcsolatos kérdéscsoport, amelynek taglalását tudatosan mellőztem ebben a részben. Amikor először áll előttem meztelenül az, akit szeretek, teljesen föltárva magát szememnek, egész lényemen átárad a tisztelettel elegy félelem, a bámulat. Miért? Ha a nemiség nem több ösztönnél, miért nem érzek egyszerűen éhséget vagy vágyat? Egy ilyen egyszerű érzés elegendő lenne a faj fennmaradásának biztosítá128 148

sához. Miért érzek bámulatot? Miért kell a nemiséget bonyolítania a tisztelet érzetének? S ha már itt tartunk, mi az a szépség? Megállapítottam, hogy valódi szeretetet csak ember iránt érezhetünk, mert csak az ember rendelkezik fejlődőképes lélekkel. De mi a helyzet egy remek faszoborral, a középkori Madonna-szobrokkal vagy a delphoi görög kocsihajtó bronzszobrával? Vajon ezeket az élettelen tárgyakat nem szerették-e alkotóik, s szépségük nincsen-e összefüggésben alkotóik szeretetével? Mi a helyzet a természet szépségével, amelynek olykor a „Teremtés" nevet adjuk? S miért van, hogy a szépség láttán, paradox módon, gyakran szomorúságot érzünk vagy sírva fakadunk? Miképpen lehetséges, hogy néhány hangjegy énekelve vagy hangszeren játszva annyira megható lehet? Miért lesz könnyes a szemem, amikor hatéves kisfiam, aki tegnap jött haza a kórházból, ahol kivették a manduláját, odajön hozzám, amint fekszem fáradtan, és gyengéden simogatni kezdi a hátamat? Világos, hogy a szeretetnek léteznek olyan dimenziói is, amelyeket eleddig nem taglaltunk, s amelyeket talán roppant nehéz megérteni. Nem hiszem, hogy a szociobiológia képes lesz az ehhez hasonló kérdésekre kielégítő választ adni. A közönséges pszichológia, az én határainak ismeretében, talán segíthet egy keveset - de csak egy keveset. Csak a misztikusok rendelkeznek valódi ismeretekkel e témakörben, s hozzájuk és a valláshoz kell fordulnunk, ha e kérdések megértését reméljük. A könyv hátralevő része a vallás bizonyos vetületeivel foglalkozik. A következő részben, ha szűk korlátok között is, a vallás és a lelki fejlődés összefüggéseit vizsgáljuk meg. Az utolsó rész tárgya a kegyelem és a fejlődés folyamatában játszott szerepe. A kegyelem fogalma évezredek óta része a teológiának, de az egzakt tudományok, beleértve a pszichológiát is, nem ismerik. Mindazonáltal azt hiszem, hogy a kegyelem fogalmának megértése elengedhetetlen az emberi fejlődés folyamatának teljes megértéséhez. Remélem, hogy a következő részekben elmondottak megvilágítják valamennyire azt a lassan fejlődő területet, amelyet a pszichológia és a vallás átfedésének nevezhetnék.

Világnézet és vallás Az önfegyelem, a szeretet és a tapasztalat fejlődésével együtt fejlődik az emberekben a világ és a világban elfoglalt saját helyük megértése. Aki nem fejlődik az egyikben, elmarad a másikban is. Ennek megfelelően végtelenül különböző felfogások léteznek arról, mi is az élet valójában. A fent említett megértés a vallás. Mindenki rendelkezik valamilyen elképzeléssel, akármilyen korlátolt, kezdetleges vagy pontatlan is, azaz mindenki rendelkezik valamilyen vallással. Ez a tény végtelenül fontos, bár nem közismert: mindenkinek van valamilyen vallása. Azt hiszem, gyakori hiba, hogy a vallást túlságosan szűk értelemben próbáljuk meghatározni. Általában úgy tartjuk, hogy a vallás valamilyen hit Isten létéről és természetéről, és kialakult rituális gyakorlata van, melyet hívők egy csoportja mond a magáénak. Ha valaki nem jár templomba és nem hisz egy felsőbb lényben, könnyen rámondjuk, hogy „nem vallásos". Még tudósoktól is hallottam olyan megjegyzéseket, hogy a buddhizmus nem igazi vallás, vagy hogy az unitáriusok kizárták hitükből a vallásosságot, vagy hogy a miszticizmus inkább filozófia, mint vallás. Úgy tekintjük a vallást, mint ami „egy darabból készült", s szent egyszerűségünkben nem értjük, hogyan lehet két nagymértékben különböző ember keresztény vagy zsidó, vagy hogyan lehet egy ateistának fejlettebb morális érzéke, mint annak a katolikusnak, aki rendszeresen jár misére. Amikor más pszichiáterek szupervízióját látom el, általában azt tapasztalom, nagyon kevés figyelmet szentelnek betegük világnézetének. Ennek sok oka van, de a legfőbb az, hogy amennyiben a beteg nem tartja magát vallásosnak a szó konvencionális értelmében, tehát nem hisz Istenben, és nem tagja semmilyen gyülekezetnek, arra következtetnek, hogy a beteg nem vallásos, s a dolgon nincs is mit tovább vizsgálni. De a valóság az, hogy mindenkinek van valamilyen elképzelése a világ természetéről. Lehet, hogy alapjában kaotikusnak látják a világegyetemet, amely128

ben meg kell ragadniuk minden lehetőséget az örömszerzésre, amikor éppen az orruk előtt van. Lehet, hogy úgy látják: a világban ember embernek farkasa, s a fennmaradáshoz elengedhetetlen a könyörtelenség. Lehet, hogy úgy látják: a világban a jó előbbutóbb úgyis győzedelmeskedik, tehát nemigen van mitől tartani. Vagy úgy érzik: a világ tartozik nekik azzal, hogy eltartsa őket, bárhogy viselkednek is. Vagy merev és kérlelhetetlen törvényként látják a mindenséget, amely lesújt rájuk, ha bármiben is vétkesnek találtatnak. És így tovább. Sokféle világnézet lehetséges. A pszichoterápiában előbb-utóbb kiderül, hogy a beteg milyennek látja a világot, de ha a terapeuta odafigyel erre a kérdésre, előbb tudja meg a választ. S életbevágóan fontos, hogy megtudja, mert a beteg világnézete mindig lényeges része problémájának, s így világnézetének helyesbítése is lényeges része a gyógyítás folyamatának. Ezért mondom minden alkalommal a kollégáknak: „Derítsétek ki a beteg vallását, még akkor is, ha azt állítja, hogy nem vallásos." Az ember világnézete még a legjobb esetben is csak részben tudatos. Rendszerint nincsenek is vele tisztában, hogy milyennek látják a világot, s az is előfordul, hogy tudatosan valamelyik valláshoz tartoznak, míg valójában egészen másban hisznek. Stewart nevű betegem, egy sikeres mérnökember, az ötvenes éveit taposván súlyos depresszióba esett. Szakmai sikerei, példás családi élete ellenére értéktelennek és gonosznak érezte magát. „A világ jobb volna, ha nem élnék" - mondta egészen komolyan. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. A racionális biztatás semmi hatást nem gyakorolt értéktelenségének irracionális én-képére. A depresszió olyan megszokott tünetei mellett, mint az izgalom és az álmatlanság, Stewartnak rendkívüli nyelési nehézségei is voltak. „Nem csak azért, mert az ételnek rossz íze van - mondta. Bár az íze is rossz. De úgy érzem, mintha egy acélpenge lenne a torkomban, ami csak folyadékot enged át." Különleges röntgen- és egyéb vizsgálatok sem mutattak ki semmiféle organikus okot. Stewart őszintén beszélt vallásáról. „Ateista vagyok, egész egyszerűen tudós vagyok, csak abban hiszek, ami látható és ta153

pintható. Talán jobban érezném magam, ha hinni tudnék egy jó és szerető Istenben, de - hogy őszinte legyek - sohasem tudtam lenyelni az ilyen hülyeségeket. Éppen elégszer akarták gyerekkoromban megetetni velem, s boldog vagyok, hogy ennek vége van." Stewart vidéken nőtt föl, egy kis faluban. Apja merev, fundamentalista lelkész volt, anyja nem kevésbé merev és nem kevésbé fundamentalista. Stewart az első adandó alkalommal otthagyta a családot és a templomot. Már jó néhány hónapja kezeltem, amikor a következő álmáról számolt be: „Otthon voltam Minnesotában, a gyerekkori házban. Ugyanolyan volt, mint akkor, de tudtam, hogy most felnőttként élek ott. Éjszaka volt. Egy férfi jött be a házba, hogy elvágja a torkunkat. Sohasem láttam, de furcsa módon tudtam, hogy kicsoda. Egy lánynak az apja volt, akivel a középiskolában jártam egy darabig. Csak ennyi volt. Az álomnak nem lett vége, szorongva ébredtem, mert tudtam, hogy ez az ember el akarja vágni a torkunkat." Arra kértem, mondjon el mindent, amit csak tud erről az emberről. „Nem tudok róla sokat mondani - válaszolta. - Sohasem találkoztam vele. A lányával sem jártam igazán, csak párszor hazakísértem az ifjú istenhívők baráti körének találkozóiról a templomból. Igaz, hogy egyszer megcsókoltam séta közben, a bokrok árnyékában." Stewart idegesen nevetett, majd folytatta: „Az álomban úgy éreztem, sohasem láttam az apját, bár tudtam, hogy kicsoda. Valójában olykor láttam, ha távolról is. Ő volt az állomásfőnök a városka vasútállomásán, s néha láttam, amikor nyári délutánokon kimentem az állomásra, nézni az érkező vonatokat." Valami megfordult a fejemben. Gyerekkoromban én is kijártam unalmas nyári délutánokon az állomásra, hogy bámuljam a vonatokat. Az állomáson folyt az élet, és az állomásfőnök volt az élet rendezője. Ismerte azokat a távoli városokat, ahonnan jöttek a vonatok, s tudta, milyen távoli helyekre mennek. Tudta, melyik vonat áll meg kis állomásunkon, s melyik robog tova, földet rengető robajjal. Ő kezelte a kapcsolókat, ő állította be a szemafort,

ő vette át és küldte ki a postát. S amikor mindezt nem tette, kuckójában ülve valami még csodálatosabbat művelt: egy bűvös kis kallantyúval kopogtatva üzeneteket küldött a világ minden részébe, titokzatos, ritmikus nyelven. „Stewart - mondtam - , ön azt mondta nekem, hogy ateista, és én el is hiszem. Elméje egyik fele nem hisz Isten létezésében. De kezdem azt hinni, hogy van az elméjének egy másik fele, amely igenis hisz Istenben, egy veszélyes Istenben, aki el akarja vágni a torkát." Gyanúm helyesnek bizonyult. Ahogy a vonakodást és az ellenállást leküzdve lassan haladtunk, Stewart az ateizmuson túl felismerte magában különös és torz hitét egy rosszindulatú erőről, amely a világot irányítja, s amely nem csupán arra képes, hogy elvágja a torkát, de törekszik is erre, hogy megbüntesse vétkeiért. Lassan elkezdtünk foglalkozni „vétkeivel", rendszerint jelentéktelen szexuális eseményekkel, mint például az állomásfőnök lányának megcsókolása. Végül kiderült, hogy Stewart vezekel, és átvitt értelemben a saját torkát vágja el abban a reményben, hogy így elkerüli, hogy Isten valóban elvágja a torkát. Hogyan alakult ki Stewart elképzelése a rosszindulatú Istenről és a rosszakaratú világról? Hogyan alakul ki az emberek vallása? Mi határozza meg egy ember világnézetét? A meghatározó összetevőknek több összetett csoportja van, s ez a könyv nem taglalja őket részletesen. A legfontosabb összetevő azonban kétségkívül az adott kultúra. Jézus Krisztust az európaiak fehér embernek tartják, míg az afrikaiak valószínűleg feketének. Egy indiai, aki Benaresben vagy Bombayben született és nevelkedett, minden bizonnyal azt a hindu vallást fogja követni, amelyet többek pesszimistának neveztek. Egy Indiana államban született amerikai nagyobb valószínűséggel lesz keresztény, s így világnézete valamivel optimistább lesz. Az ember általában abban hisz, amiben környezete, és a világ természetéről azokat az igazságokat vallja a magáénak, amelyeket meghatározó éveiben hallott.

128

155

Ennél kevésbé nyilvánvaló tény (kivéve pszichoterapeuták számára), hogy a kultúrának fontos része az adott család. Fejlődé-

sünk alapvető kulturális környezete a család, s a szülők a kultúra „vezetői". Mi több, a kultúra legfontosabb vetülete számunkra nem abból derül ki, amit szüleink mondanak, hanem abból, amit tesznek, ahogyan viselkednek egymással, testvérünkkel és legfőképpen velünk. Más szavakkal kifejezve: a világ természetéről alkotott elképzeléseink elsősorban a család mikrokozmoszában szerzett tapasztalatainktól függenek. Világnézetünket nem annyira szüleink szavai határozzák meg, mint az a világ, amelyet magatartásuk teremt. - Egyetértek azzal, hogy Istent úgy látom, mint aki el akarja vágni a torkomat - mondta Stewart. - De miért? A szüleim hittek Istenben, és megállás nélkül beszéltek róla, de az ő Istenük a szeretet Istene volt. Jézus szeret minket, Isten szeret minket. Mi szeretjük Jézust, szeretjük Istent. Szeretet, szeretet, szeretet - folyton ezt hallottam. - Boldog gyermekkora volt? Stewart rám meredt. - Tudja, hogy nem, nyomorult gyerekkorom volt. - Miért volt nyomorult? - Azt is tudja. Tudja, hogy milyen volt. Állandóan megvertek. Szíjjal, léccel, seprűnyéllel, kefével, ami éppen a kezükbe került. Bármit tettem, verést érdemeltem. A rendszeres veréstől lesz a gyerek jó keresztény - mondogatták. - Megpróbálták valaha megfojtani vagy elvágni a torkát? - Nem, de biztosan megtették volna, ha nem vigyázok. Stewart hosszan hallgatott. Arca rosszkedvű kifejezést öltött. Végre nehézkesen azt mondta: „Azt hiszem, kezdem érteni." Nem Stewart volt az egyetlen betegem, aki egy rosszindulatú Istenben, egy „szörny-istenben" hitt. Több betegem rendelkezett hasonló elképzeléssel Istenről, és hasonlóan sivár vagy rettenetes képpel a létről. Inkább az a meglepő, hogy e „szörny-isten" képzete nem gyakoribb az emberek elméjében. A könyv elején megállapítottuk, hogy a gyerek szemében szülei istenszerű lények, s viselkedésük szükségképpen azonos a világegyetem természetével. Isten természetéről alkotott első (és sajnálatos mó128 156

don sokszor egyetlen) elképzelésünk szüleink természetéből ered. Akinek szerető és megbocsátó szülei vannak, az rendszerint Istent is szeretőnek és megbocsátónak látja. Felnőttkorban a világ olyannak tűnik föl, mint gyermekkoruk volt. Akinek a szülei durvák voltak és gyakran büntettek, az durva és büntető szörny-istenben fog hinni. S ha az emberrel a szülei nem törődtek, a világegyetemet hasonlóképpen nemtörődöm „intézménynek" fogja látni.* így merül föl a vallás és a valóság összefüggésének központi problémája, a mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggésének kérdése. Stewart elképzelése, mely szerint a világ veszélyes hely ahol elvágják a torkát, ha nem vigyáz, teljesen realista elképzelés volt, legalábbis gyermekkorának tükrében: gyerekként két rosszindulatú felnőtt önkénye alatt élt. De nem minden szülő és nem minden felnőtt rosszindulatú; a makrokozmoszban sokféle ember, szülő, társaság és kultúra létezik. Egy valóban realista világkép kialakításához elengedhetetlen, hogy minden újabb információt és tapasztalatot fölhasználva, állandóan felülvizsgáljuk már létező világképünket. Itt térünk viszsza a térképezés és az indulatátvitel (transzferencia) korábban taglalt témáihoz. Stewart világképe pontosan megfelelt gyermekkora mikrokozmoszának, de helytelenül transzferálta a felnőtt világ makrokozmoszába, ahol már nem volt igaz, s ezért károsnak *Gyakran előfordul (bár nem minden esetben), hogy a beteg gyermekkora és így világnézetének lényege „legelső emlékében" fogalmazódik meg. Ezért gyakran arra kérem a beteget, hogy számoljon be legelső, legrégebbi emlékéről. Gyakran válaszolják, hogy nem tehetik meg, mert több korai emlékkel rendelkeznek, de amikor tovább biztatom őket, roppant különböző emlékképeket tárnak föl. Egyikük talán azt mondja: „Emlékszem, ahogy anyám karjában vitt ki a házból, hogy egy gyönyörű naplementét megmutasson." Egy másik talán erre emlékszik: „A konyhakövön ültem. Bepisiltem, és emlékszem, hogy anyám egy nagy fakanállal hadonászott és kiabált velem." Valószínű, hogy e legkorábbi emlékek éppen azért maradnak meg, mert bennük összpontosul a beteg gyerekkori életérzése. Nem véletlen és nem is meglepő tehát, hogy e korai emlékek rendszerint oly sok közösséget vállalnak a betegnek a lét természetéről vallott legbelsőbb érzéseivel.

bizonyult. Bizonyos mértékig a felnőttek vallása mindig az indulatátvitel terméke. Legtöbbünk képtelen túllépni a gyerekkor szűk világán; nem csoda tehát, hogy a világ ennyire telve van konfliktussal. Az egymással érintkező emberek világnézete élesen elüt, mégis mindegyik meg van róla győződve, hogy az ő elképzelése a helyes, lévén gyermekkori élményeinek eredménye. S ami még rosszabbá teszi a helyzetet, világnézetünk az esetek többségében nem is teljesen tudatos, mint ahogyan nem tudatosak eredői sem. Bryant Wedge pszichiáterként a nemzetközi kapcsolatok szakterületével foglalkozik. A szovjet-amerikai tárgyalásokat tanulmányozva sikerült levezetnie azokat az alapvető, emberekre, társadalomra és világra vonatkozó elképzeléseket, amelyek drámaian különböztek a két félnél. Ezek az alapvető elképzelések határozták meg a tárgyaló felek magatartását, de ennek egyik fél sem volt tudatában, amiként annak sem, hogy a másiknak teljesen különböző elképzelései vannak a világról. Ezért az amerikaiak az oroszok viselkedését őrültnek vagy tudatosan rosszindulatúnak látták, s megfordítva.* Mint a három vak a mesében: mindegyik megérintette az elefánt valamelyik részét, s mindegyik azt hitte, tudja, hogyan néz ki az elefánt. így veszekszenek az emberek mikrokozmoszuk igazán, s ezért van az, hogy minden háború szent háború.

A vallástudomány A lelki fejlődés útja a mikrokozmoszból a makrokozmoszba vezet. Az út első szakaszait nem a hit, hanem a tudás segítségével teszi meg az ember. Tanulás kell ahhoz, hogy az ember elszakadhasson mikrokozmoszából, s megszabadulhasson a transzfe*Bryant Wedge and Cyril Muromcew: „Psychological Factors in Soviet Disarmament Negotiation", Journal of Conflict Resolution, 9- No. 1 (March 1965), 18-36. (Ugyancsak: Bryant Wedge: „A Note on Soviet-American Negotiation", Proceedings of the Emergency Conference on Hostility, Aggression, and War, American Association for Social Psychiatry, Nov. 17-18, 1961.

128

rencia terhétől. Állandóan készen kell állnia az új információ befogadására és feldolgozására. A tudás növekedése e könyv egyik alaptémája. Az előző részben a szeretetet is növekedésnek, énünk kiterjesztésének neveztük. Kitértünk ennek kockázatára is, az ismeretlen elfogadásának kockázatára. Az önfegyelemről szóló rész végén megállapítottuk, hogy a tanulásnak része a régi én feladása, az elnyűtt, haszontalan tudás halála. Rövid távon persze kényelmesebb ragaszkodni idejét múlta mikroszkopikus térképünkhöz, hogy elkerüljük a megszokott elképzelések föladásával járó kényelmetlenséget. A lelki fejlődés útja azonban az ellenkező irányba tart. Először bizalmunkat vesztjük abban, amit már hiszünk, aztán tudatosan keressük az ismeretlent és a fenyegetőt, készakarva kérdőjelezzük meg a már létező értékrendszer érvényét. A szent élethez minden megkérdőjelezésén át vezet az út. Nagyon is valós értelemben a tudománnyal kezdjük. Szüleink hitének helyébe a vallás tudományát állítjuk. Lázadnunk kell szüleink hite ellen, mert szükségszerűen korlátoltabb, mint az a hit, amelyet magunk alakíthatunk ki személyes tapasztalataink, felnőtt tapasztalataink és egy újabb emberi nemzedék tudása alapján. A vallás nem jó örökség. Az ember vallásának személyes vallásnak kell lennie, amelyet maga alakít ki, kérdezve és kétkedve, saját tapasztalatának olvasztótégelyében. Alan Jones teológus így ír: „Egyik fő gondunk, hogy nagyon kevés embernek van valóban saját élete. Mindenünket másodkézből kapjuk, még az érzelmeinket is. Sok esetben másodkézből szerzett információ alapján létezünk. Elfogadjuk bizalommal, amit az orvos, a tudós, a termelő mond. Ez nekem nem tetszik. Mégis el kell fogadno?n, mert tudják azt, amiben én tudatlan vagyok. Ha más szavait hiszem el vesém állapotáról, a koleszterin hatásáról vagy a csirkenevelésről, az még csak hagyján. Ám az élet célja, értelme vagy a halál esetében nem elégszem meg más véleményével. 159

Használt hittel nem hihetek másodkézből kapott Istenben. Ha valóban élni akarok, saját, személyes információra van szükségem."* Tehát az egészség és a fejlődés érdekében az embernek ki kell alakítania saját hitét, nem szülei hitével kell élnie. Ám mi a tudomány vallása? A tudomány vallás, amennyiben bizonyos alapvetésekre támaszkodó bonyolult világnézet. Az alapvetések nagyrészt a következők: a világegyetem valóságos, s így vizsgálat tárgya lehet; az ember számára értékes cselekvés a világ vizsgálata; a világegyetemnek értelme van - azaz bizonyos törvényeknek megfelel és kiszámítható; az emberek azonban rossz vizsgálók, babona, előítélet, elfogultság befolyásolja tisztánlátásukat, továbbá prekoncepciók; a vizsgálat eredménye ezért csak akkor lehet pontos, ha tudományos módszerekhez folyamodunk. E diszciplína lényege a tapasztalás, mert nem ismerünk mást, mint amit tapasztaltunk: míg a tudománynak az egyszerű tapasztalás kevés, megismételhetőnek kell lennie, hogy kísérletileg igazolható legyen, és igazolhatónak kell lennie, mert szigorú kikötés, hogy hasonló körülmények között különböző emberek ugyanazt tapasztalhassák. A kulcsszavak: „valóság", „vizsgálat", „tudás", „bizalmatlanság", „tapasztalás", „önfegyelem" vagy „diszciplína". Ezeket a szavakat a könyvben állandóan használtuk. A tudomány a szkepticizmus vallása. A szkeptikusság elengedhetetlen ahhoz, hogy elszabadulhassunk a gyermekkor, a kultúra, a dogma, a szülőktől hallott féligazságok mikrokozmoszából. A tudományos magatartás teszi lehetővé, hogy a személyes tapasztalás mikrokozmoszát átalakíthassuk'a személyes tapasztalás makrokozmoszává. Úgy kell kezdenünk tehát, hogy tudóssá válunk. Sok beteg, aki már megtette ezeket a kezdő lépéseket, így szól hozzám: „Nem vagyok vallásos. Nem járok templomba. Nemigen hiszem már azt, amit a szüleimtől vagy gyerekkoromban a temp•Alan Jones: Journey

into Christ. New York, Seabury Press, 1977. 91-92.

160

lomban hallottam. Nem rendelkezem a szüleim hitével. Talán nem is nagyon érdekel a hit kérdése." Sokként élik meg, amikor ezt a kijelentésüket kétlem. Talán azt mondom: „Önnek van vallása, nagyon mély vallása. Imádja az igazságot, hisz a javulás és a fejlődés lehetőségében. Hitének ereje lehetővé teszi, hogy az új tanulás minden fájdalmát elszenvedje. Vállalja a terápia minden kockázatát, mindezt hite kedvéért. Azt hiszem, nem lenne a valóságnak megfelelő azt mondani, hogy kevésbé vallásos szüleinél, ellenkezőleg, gyanítom, hogy szellemi téren valójában túlnőtt szülein, hiszen szülei hite még a kétkedésre sem szolgáltatna elég bátorságot." A tudomány nemzetközi jellege az egyik bizonyítéka, hogy mint vallás magasabb rendű sok más világnézetnél. Nemzetközi tudományos közösségről beszélünk, amely kezd valóban közösséggé válni, nagyobb mértékben, mint a katolikus egyház, amely mind ez ideig talán a leginkább közelítette meg a nemzetközi testvériség valóságát. Különböző országokban élő tudósok sokkal szabadabban tudnak közlekedni egymással, mint a legtöbb ember. Bizonyos fokig sikeresen felülemelkedtek kulturális mikrokozmoszukon. Bizonyos mértékig bölcsességre tettek szert. Bizonyos mértékig. Mert igaz ugyan, hogy a tudomány szkeptikus világnézete kétségkívül magasabb rendű a vak hitnél, a helyi babonáknál, a kétkedés nélkül elfogadott föltételezéseknél, de úgy hiszem, hogy a tudomány sem tett többet az első lépéseknél a lelki fejlődés útján. Elsősorban arra gondolok, hogy a tudományosan gondolkozó emberek éppoly szűk látókörűen gondolkoznak Isten létezése felől, mint amilyen szűk látókörűen az egyszerű parasztok követték, vakon, atyáik hitét. A tudósok nehezen fogják föl Isten létének valóságát. A kifinomult szkepticizmus szemszögéből az istenhit jelensége nem meggyőző. Dogmatizmus dogmatizmust követ, háborút látunk, inkvizíciót és üldöztetést. Álszentséget is bőven: az emberiség testvériségét hirdető emberek testvéreiket gyilkolják a hit nevében, mások kárára megszedik magukat, s az erőszak minden formáját gyakorolják. Rítusok és faragott képek zavarba ejtő so128

kasága tárul elénk: Isten egyszer nő, hat kézzel és hat lábbal, másszor trónon ülő férfi; itt egy elefánt, ott a semmi szubsztanciája; panteonok, házi istenek, szent háromságok és egységek. Csábító a gondolat, hogy az emberiség talán jobban meglenne istenhit nélkül, hogy Isten nem csupán bárgyú, de káros kísértetmese is. Logikusan megvédhető állítás lenne, hogy Isten csak illúzió az emberi elmében - ráadásul káros illúzió - , és hogy az istenhit pszichopatológiás jelenség, amelyet gyógyítani kell. így merül föl a kérdés: vajon betegség-e az istenhit? Indulatátvitelről van-e szó - a szülők képéről, a mikrokozmoszból nyert képről, melyet helytelen módon a makrokozmoszba vetítünk? Avagy más szavakkal kifejezve: ez a hit talán nem több kezdetleges és gyerekes gondolatnál, melyet ki kell nőnie annak, aki az érettség és a tudat magasabb szintjére akar hágni? Ha tudományos szellemben kívánunk válaszolni, lényeges, hogy a klinikus tapasztalat valóságában keresgéljünk. Milyen változásokon esik át az istenhit a pszichoterápia folyamatában?

Kathy esete Kathynél ijedtebb embert nem ismertem. Amikor először léptem be a szobájába, a földön ült a sarokban, és dünnyögött valamit, ami lehetett ének is, mondóka is. Amikor meglátott az ajtóban, szeme tágra nyílt a rémülettől. Sírt és még inkább a sarokba fészkelődve a falhoz préselte magát, mintha azt remélné, hogy a falon keresztül eltűnhet. Azt mondtam: „Kathy, én pszichiáter vagyok. Nem akarom bántani." Egy székre ültem, távol Kathy sarkától, és vártam. Még egy percig a falhoz préselte magát, aztán valamennyire fölengedett, és vigasztalhatatlan zokogásba kezdett. Egy idő után abbahagyta a sírást, és ismét dünnyögni kezdett. Megkérdeztem, mi baj van. „Meg fogok halni" - mondta, alig tartva szünetet furcsa énekében. Többet nem közölt velem. Körülbelül minden öt percben abbahagyta dünnyögő énekét, nyöszörgött néhány pillanatig, aztán folytatta. Bármilyen kérdést tet163

tem föl, azt válaszolta: „Meg fogok halni." Úgy gondoltam, azt hiszi, hogy énekével elriaszthatja a halált, s távol tarthatja a veszélyt, hogy elalszik. Férjétől, egy Howard nevű fiatal rendőrtől tettem szert némi információra. Kathy húszéves volt. Két éve voltak házasok. Házasságuk problémamentes volt. Kathy közel állt szüleihez, soha nem szoailt pszichiátriai kezelésre. Állapota férjét meglepetésként érte, aznap reggel még nem volt semmi baja, ő vitte be a férjét a munkahelyére. Két órával később Kathy nővére felhívta Howardot. Meglátogatta húgát, és már ebben az állapotban találta. Beszállították a kórházba. Nem, mondták, nem viselkedett furcsán a közelmúltban. Azazhogy mégis: az elmúlt talán négy hónapban nem szívesen ment emberek közé. Ezért Howard intézte a bevásárlásokat, míg Kathy a kocsiban várakozott. Ugyancsak félt attól, hogy egyedül marad. Sokat imádkozott, de mindig so : kat imádkozott, amióta csak férje ismeri. Nagyon vallásos családból származik. Érdekes, hogy a házasság megkötése után többet nem ment misére, amit férje nem is bánt. Egészsége? Kiváló. Soha nem volt kórházban. Egyszer elájult egy esküvőn, sok éve. Fogamzásgátlás? Tablettát szedett. Illetve, álljunk csak meg egy pillanatra, talán egy hónapja közölte férjével, hogy abbahagyja. Valamit olvasott arról, hogy veszélyes dolog. Férje nem tulajdonított az esetnek különösebb jelentőséget. Sok nyugtatót és altatót adtam Kathynek, hogy éjszaka aludni tudjon, de a következő két napban viselkedése semmi változást nem mutatott: állandóan énekelt, semmit nem közölt, kivéve hogy azonnal meg fog halni, és továbbra is teljesen meg volt rémülve Végre a negyedik napon intravénás szódium-amytál injekciót adtam neki. „Ez az injekció - mondtam - el fogja álmosítani, de nem fog tőle elaludni. Meghalni sem fog tőle, de az éneklést abba fogja hagyni. Pihentnek érzi majd magát, és képes lesz arra, hogy beszélgessen velem. Szeretném, ha elmondaná, hogy mi történt aznap reggel, amikor kórházba szállították." - Semmi sem történt. - Bevitte a férjét a munkahelyére? 128

- Igen. Aztán hazamentem, s éreztem, hogy meg fogok halni. - Ugyanúgy vezetett haza, mint minden reggel, miután férjét elvitte a munkahelyére? Kathy énekelni kezdett. - Ne énekeljen, Kathy. Nincsen semmi baj. Nyugodtnak érzi magát. Aznap reggel nem a rendes úton ment haza, igaz? Mondja el, mi történt. - Más útvonalon mentem haza. - Miért? - Útba ejtettem Bili házát. - Ki az a Bili? Kathy ismét énekelni kezdett. - Bill a barátja? - Az volt. Mielőtt férjhez mentem. - Hiányzik Bili, ugye? Kathy nyöszörgött: - Ó Istenem, meg fogok halni. - Találkozott aznap reggel Bill-lel? - Nem. - De szeretett volna? - Meg fogok halni! - Úgy érzi, hogy Isten meg fogja büntetni, amiért látni akarta Bilit? - Igen. - Ezért hiszi azt, hogy meg fog halni? - Igen - válaszolta Kathy, és ismét énekelni kezdett. Végül azt mondtam neki: „Kathy, maga azt hiszi, hogy meg fog halni, mert azt képzeli, hogy ismeri Isten gondolatait. De téved. Nem ismeri Isten gondolatait. Csak annyit tud, amennyit mondtak magának Istenről, s ennek nagy része nem igaz. Én sem tudok mindent Istenről, de többet tudok, mint maga vagy azok, akik magának beszéltek róla. Például naponta találkozom olyan férfiakkal és nőkkel, akikben fölmerül a hűtlenség gondolata, és Isten nem bünteti meg őket. Tudom, mert újra és újra felkeresnek, hogy beszéljenek velem. És boldogabbá lesznek, ahogyan maga is boldogabb lesz. Együtt fogunk dolgozni. Meg fogja ta165

nulni, hogy maga nem rossz ember. Meg fogja ismerni az igazságot önmagáról és Istenről, és boldogabb lesz önmagával is és az élettel is. Most el fog aludni, s amikor fölébred, nem fog attól félni, hogy meghal. S amikor holnap reggel találkozunk, beszélgetni fogunk Istenről és magáról." Reggelre Kathy állapota javulást mutatott. Még mindig ijedt volt, még nem volt biztos benne, hogy nem fog meghalni, de már abban sem volt bizonyos, hogy mindenképpen meghal. Lassanként, hosszú beszélgetések során fény derült történetére. A gimnázium utolsó évében lefeküdt Howarddal. A férfi feleségül akarta venni, s Kathy ebbe beleegyezett. Két héttel később, egy barátnője esküvőjén úgy érezte, hogy nem akar férjhez menni, és elájult. Attól kezdve nem volt biztos benne, hogy szereti-e Howardot. Ugyanakkor úgy érezte, hogy most már hozzá kell mennie, mert már abban is vétkezett, hogy házasság előtt szexuális" kapcsolatra lépett vele, s vétkét csak tetézné, ha ezek után kapcsolatuk nem nyerné el az anyaszentegyház szentségét. Gyermeket azonban nem akart, legalábbis addig nem, míg nem bizonyosodik meg arról, szereti-e Howardot. Ezért fogamzásgátló tablettát kezdett szedni - újabb bűn katolikus világában. Nem érzett magában erőt, hogy meggyónja bűneit; az esküvő után nem járt többé templomba. Kathy élvezte a nemi érintkezést férjével, aki azonban az esküvő után szinte azonnal megszűnt vágyódni felesége után, de eszményi kenyérkeresőnek bizonyult, ajándékokat vásárolt Kathynek, megkülönböztetett tisztelettel bánt vele, túlórázott, nem engedte, hogy munkát vállaljon. Az asszonynak azonban szinte könyörögnie kellett, hogy férje érvényesítse férfiúi jogait, s a kéthetenkénti közösülés volt az egyetlen esemény a fiatalasszony rettenetesen unalmas életében. A válás gondolata ki volt zárva: katolikus számára elképzelhetetlen bűn a válás. Akarata ellenére fantaziálni kezdett a házasságtörésről. Úgy gondolta, elűzheti magától a gonoszt, ha többet imádkozik, s így minden órában öt percet imádkozott. Howard ezt észrevette, és kigúnyolta. Akkor úgy döntött, hogy nap közben, míg férje munká128 166

ban van, többet fog imádkozni, így pótolandó az estéket, amikor férje otthon volt, s Kathy nem imádkozhatott. Most már minden félórában imádkozott öt percet, kétszeres sebességgel hadarva a szavakat. Mindeme ájtatossága ellenére egyre többet és egyre gyakrabban fantaziált a paráználkodásról. Ahányszor emberek között volt, a férfiakat nézte. Ettől még rosszabbul érezte magát. Nem akart emberek közé menni Howard nélkül, később már vele együtt sem. Arra gondolt, ismét templomba kellene járnia, de tudta, hogy vétkezne, ha nem gyónna meg mindent a papnak, erre pedig nem érezte képesnek magát. Még gyorsabban imádkozott. Imádkozásának meggyorsítására kidolgozott egy rendszert, amelyben egyetlen, énekelve kiejtett szótag egy egész imát jelképezett. így alakult ki hadaró, dünnyögő éneke. Mire rendszerét tökélyre vitte, öt perc leforgása alatt ezer imát tudott elmondani. Amíg a rendszer kidolgozásán fáradozott, vágyálmai mintha elcsitultak volna, de amint kidolgozta imádsága rendszerét, ismét visszatértek. Arra gondolt, hogy vágyálmait valóra váltja. Eszébe jutott Bili, régi barátja. Gondolt arra is, hogy délutánonként bárokba járhatna. Attól való félelmében, hogy ezt valóban meg is teszi, abbahagyta a fogamzásgátló szedését, hátha teherbe esik, s akkor megszabadul vágyaitól. Ám vágya egyre erősödött. Egy délután azon kapta magát, hogy maszturbál. Megrémült: ez talán a legnagyobb bűn, amit csak elkövethet. Beállt a hideg zuhany alá; ez segített valamit. Másnap azonban minden újrakezdődött. Az utolsó napon aztán megadta magát. Miután férjét kitette munkahelyén, Bili házához hajtott, és közvetlenül a ház előtt parkolt. Várt, de nem történt semmi. Kiszállt az autóból, és csábító pózban nekitámaszkodott. Magában azon könyörgött, hogy Bili vegye észre. Semmi sem történt. Akkor azon kezdett könyörögni, hogy bárki vegye már észre. Magában könyörgött, hogy valaki tegye magáévá, Babilon cédájának nevezte magát, s könyörgött Istenhez, hogy ölje meg, mert meg akar halni. Autójába ugrott, és hazahajtott. Otthon elővett egy borotvapengét, és el akarta vágni csuklóján az ereket, de nem tudta megtenni. De Is-

ten megteheti, gondolta. Isten meg fogja tenni. Isten megadja megérdemelt büntetését. Véget vet szenvedésének és egyben életének is. „Ó, Istenem, siess, siess, félek" - mondogatta. Énekelni kezdett, várta a halált. Nővére ebben az állapotban talált rá. A történet, minden részletével, csak négy hónap aprólékos munkája után állt össze. A négy hónap alatt főleg a bun fogalmára összpontosítottunk. Hol tanulta azt, hogy az önkielégítés bűn? Ki mondta neki, hogy az? Honnan tudja az a személy, hogy bűn? Miért bűn? Miért bűn a házasságtörés? Mi az, hogy bűn? És így tovább, és így tovább. Nem ismerek a pszichoterápiánál izgalmasabb és szabadabb foglalkozást, de időnként szinte unalmas is lehet, ahogy az ember egy élet magatartásformáit egymás után megkérdőjelezi. A beidegződések feloldása sokszor sikerhez vezet, még mielőtt a beteg története teljes egészében a felszínre emelkedne. így például Ka thy sok részletről tudott beszélni, például vágyképeiről és az önkielégítés kísértéséről, de csak azt követően, hogy elbizonytalanodott saját bűnösségének tudatában, s már abban sem volt bizonyos, hogy a vágyálom és az önkielégítés feltétlenül bűnök. Eközben persze az is szükségessé vált, hogy Kathy kételkedni kezdjen a katolikus egyház bölcsességében és érvényében, legalábbis azon katolikus egyházéban, amelyet ő ismert. Az ember nem könnyen száll szembe a katolikus egyházzal. Kathy is csak azért tudta megtenni, mert szövetségesként mellette álltam, mert erőt tudott meríteni abból a tudatból, hogy valóban az ő oldalán állok, hogy szívemen viselem a sorsát, s hogy nem akarom rossz útra terelni. Ez a „terápiás szövetség", melyet lassan kialakítottunk, minden sikeres pszichoterápiás kezelés előfeltétele. A kezelés legnagyobb részében Kathy ambulanter vett részt, mert egy héttel szódium-amytállal előidézett beszélgetésünk után hazaengedtük a kórházból. De csak négy hónap elteltével tudta kimondani a bűnről alkotott elképzelésével kapcsolatban: „Azt hiszem, hogy a katolikus egyház jól átvert engem." Ezzel a kezelés új stádiumába lépett. Hogyan történhetett meg, hogy az egyház „átverte"? Miért hagyta magát? Miért nem tudott a maga fejé128

vei gondolkozni, s mostanáig miért nem merült föl soha benne, hogy az egyháznak talán nincsen igaza? „Anyám azt mondta, hogy az egyház szavában nem szabad kételkedni" - válaszolta. így kezdtünk el foglalkozni Kathynek szüleihez fűződő viszonyával. Apjával semmilyen kapcsolatban nem volt, nem is volt kivel kapcsolatban lennie. Apja dolgozott, más egyebet nem csinált. Dolgozott és dolgozott, s amikor hazajött, elaludt a karosszékben, kezében a sörrel. Kivéve a péntek estéket. Ilyenkor elment otthonról sörözni. A családfő valójában az anyja volt. Senki sem vonta kétségbe hatalmát, senki sem mondott neki ellent. Gyengéd volt, de határozott. Adott, de mindig neki volt igaza. Békés volt, de hajlíthatatlan. „Ezt nem szabad csinálni, kislányom. J ó kislány nem tesz ilyet." „Nem kell neked az a cipő. J ó házból való lány nem hord ilyen cipőt." „Nem arról van szó, hogy te akarsz-e misére menni. Az Úr akarja, hogy misére menj." Kathy lassacskán úgy látta, hogy az egyház mögött anyja alakja magasodik, gyengéd, de zsarnok, akinek lehetetlen ellentmondani. A pszichoterápia folyamata ritkán zökkenőmentes. Hat hónappal azután, hogy Kathy elhagyta a kórházat, Howard azzal a hírrel jelent meg egy vasárnap délelőtt, hogy Kathy bezárkózott a fürdőszobába, és újra énekel. Megkértem, hogy bírja rá, jöjjön be a kórházba. Hamarosan mindketten megjelentek. Kathy majdnem annyira meg volt rémülve, mint amikor először találkoztam vele. Howardnak megint fogalma sem volt, mi válthatta ki ezt az állapotot. Kathyt bevittem a szobámba. „Hagyja abba az éneklést - parancsoltam és mondja meg, mi a baj." „Nem tudom megmondani." „Dehogynem tudja, Kathy" - mondtam. Kathy éneklése egy pillanatnyi szünetében így válaszolt: „Talán ha megint kapok az igazság-orvosságból" (a szódium-amytálra célzott). „Nem - válaszoltam most elég erős ahhoz, hogy magától megtegye." Kathy sírt. Aztán rám nézett, miközben tovább kántált, és pillantásában haragot, szinte dühöt láttam. „Maga haragszik rám" - állapítottam meg. Kántált és a fejét rázta. „Kathy - mondtam tucatnyi oka lehet annak, hogy haragudjon rám. De nem tudhatom, miért haragszik rám, amíg nem mondja meg. Mondja meg, 169

és minden rendben lesz." „Meg fogok halni"" - nyögte. „Nem fog meghalni. Nem fog meghalni csak azért, mert haragszik rám. Azért mert haragszik rám, még nem fogom megölni. Joga van hozzá, hogy haragudjon rám." „Nem leszek hosszú életű" - nyögte Kathy. „Nem leszek hosszú életű" - ismételte. Ezek a szavak furcsán csengtek. Nem ilyen szavakat vártam, valahogyan természetellenes volt az egész: Nem tudtam, hogy mit mondjak, kivéve azt, hogy így vagy úgy, de megismételjem, amit addig mondtam. „Értse meg, Kathy, hogy én szeretem magát mondtam. - Akkor is, ha maga gyűlöl engem. Ilyen a szeretet. Hogyan büntethetném meg azért, mert gyűlöl, amikor én szeretem, gyűlöletével együtt is." „Nem magát gyűlölöm" - zokogta. Ekkor hirtelen beugrott a magyarázat. „Nem lesz hosszú életű. Nem lesz hosszú életű a földön. Ugye erről van szó, Kathy? Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. Az ötödik parancsolat. Tiszteld őket, vagy meghalsz. Ugye erről van szó?" „Gyűlölöm az anyámat" - mormogta. Aztán, mintegy saját hangja hallatán fölbátorodva, hangosabban ismételte a félelmetes szavakat: „Gyűlölöm. Gyűlölöm az anyámat. Gyűlölöm. Sohasem adott, sohasem adott,... sohasem adta meg, hogy én lehessek. Mindig a maga képére formált. O mindig formált engem, sohasem hagyta, hogy én én legyek." Ami azt illeti, Kathy terápiája ekkor még kezdeti szakaszában volt. A mindennapok rettegésén még nem volt túl, nem volt túl a félelmen, amit az önmegvalósítás ezernyi apró megjelenési formája jelentett. Miután fölismerte, hogy anyja zsarnokoskodott fölötte, szembe kellett néznie a kérdéssel, hogy ezt miképpen is engedhette meg. Anyja zsarnoksága alól fölszabadulva meg kellett alkotnia saját értékrendszerét, meg kellett hoznia önálló döntéseit, s mindez igen ijesztő volt számára. Biztonságosabb volt elfogadni anyja döntéseit, egyszerűbb volt elfogadni anyja és az egyház értékrendszerét. Kemény munkába került saját létezését a megfelelő irányba terelni. Később egy ízben azt mondta: „Tudja, nem cserélnék semmi pénzért azzal, aki voltam, és néha még128 170

is vágyom a régi időkre. Akkor könnyebb volt az életem. Legalábbis sok mindenben könnyebb volt." Ahogyan Kathy egyre függetlenebb lénnyé vált, felelősségre vonta férjét, amiért sohasem szeretkezik vele. Howard megígérte, hogy megváltozik, de nem történt semmi. Kathy sürgette. Howard szorongásos rohamokat kapott. Fölkeresett, és biztatásomra egy másik pszichiáterrel terápiás kezelést kezdett. Szembenézett elnyomott homoszexuális hajlamaival, amelyek elől a házasságba menekült. Mivel Kathy roppant vonzó teremtés volt, Howard szemében „jó fogásnak" számított, ami - ha sikerül megnyernie, és házasságot köt vele - önmaga és a világ szemében egyaránt bizonyítja majd férfiasságát. Valójában sohasem szerette. Mivel ezt képes volt elfogadni, közös megegyezéssel elváltak. Kathy állást vállalt, egy nagy ruhaüzletben lett eladó. Továbbra is járt hozzám kezelésre, és együtt kínlódtunk mindama apró döntésekkel, melyekre állásával kapcsolatban kényszerült. Lassanként magabiztosabb lett. Több férfival is járt, úgy tervezte, hogy egyszer ismét férjhez megy, és akkor gyerekeket szeretne, de egyelőre élvezi pályafutását. A bolt kinevezte beosztott felvásárlónak. Később, a kezelés befejezése után felvásárló lett. Utóbb azt hallottam, hogy egy nagyobb céghez szegődött, hasonló pozícióban, s hogy huszonhét éves korára meg van magával elégedve. Nem jár templomba, és nem tartja magát katolikusnak. Nem biztos benne, hogy hisz-e Istenben, de őszintén bevallja, hogy a kérdés jelenleg nem játszik főszerepet életében. Azért írtam le Kathy esetét ilyen részletesen, mert tipikusan példázza a vallásosság és a pszichopatológia kapcsolatát. Millió Kathy létezik. Félig-meddig tréfából szoktam volt mondogatni, hogy a katolikus egyház egymaga biztosítaná megélhetésemet. Ugyanígy mondhattam volna ezt az evangélikus, a baptista vagy a református egyházról is. Persze az egyház nem egymaga okozta Kathy neurózisát. Bizonyos értelemben az egyház csak eszköz volt Kathy anyja kezében, mellyel saját túlzott szülői hatalmát valósította meg és egészítette ki. Indokolt lenne a megállapítás, hogy Kathy neurózisának valódi oka anyjának zsarnoki lénye

volt, amelynek hatását csak felerősítette az a tény, hogy apja sohasem volt jelen. Kathy esete ebben a tekintetben is tipikus. Mindazonáltal az egyház is hibáztatható. Nem akadt olyan apáca a vasárnapi iskolában és olyan pap a hittanórán, aki önálló gondolkodásra biztatta volna Kathyt. Az egyház bizonyíthatóan sohasem törődött azzal, hogy tanait rosszul is taníthatják, szükségtelenül mereven alkalmazzák, vagy visszaélnek velük. Kathy esetének egyik értelmezése az lehetne, hogy míg teljes lelkével hitt Istenben, a tízparancsolatban és a bűnben, hite és világnézete másodkézből származott, és nem felelt meg neki. Nem kétkedett, nem kérdezett, nem próbált meg saját eszével gondolkodni. Egyháza azonban - s ez is tipikus - nem segítette hozzá, hogy saját, megfelelő hitét megszerezhesse. Úgy látszik, hogy az egyházak általában a másodkézből, kérdezősködés nélkül elfogadott hitet részesítik előnyben. Mivel Kathy esete annyira tipikus és gyakori, számos pszichiáter és pszichoterapeuta a sátánt látja a vallásban: az Ellenséget. Sokan talán egyenesen neurózisnak tartják a vallásosságot - látszólag összefüggő irracionális eszmék összességének, amelynek feladata, hogy béklyóba verje az elmét, és elnyomja egészséges ösztönét a fejlődésre. Freud, a kiváló tudós és racionalista, nagyjából így látta, s mivel a modern pszichiátriának (számos jó oknál fogva) ő volt a legnagyobb hatású alakja, felfogása igencsak hozzájárult ahhoz az elképzeléshez, hogy a vallás neurózis. Valóban, csábító lehetőség a pszichiáterek számára, hogy a tudomány lovagjainak képzeljék magukat, nemes küzdelemben az ősi vallási babonák és az ésszerűtlen, de parancsoló dogmák sötét erőivel. Mindenesetre tény, hogy a pszichoterapeuták csak rengeteg idő és energia árán tudják megszabadítani betegeiket a nyilvánvalóan káros, idejét múlta vallásos elképzelések nyűgétől.

128

Marcia esete Azért nem minden eset olyan, mint Kathyé. Sok másfajta, de ugyancsak gyakori és tipikus eset létezik. Marcia egyik első betegem volt, aki hosszú terápiás kezelésben részesült. Húszas éveiben járó, meglehetősen gazdag nő, aki azért keresett föl, mert általános kedvetlenségben szenvedett. Bár nem tudta megmondani, hogy pontosan mi baja van az élettel, megmagyarázhatatlan módon örömtelen életet élt. Úgy is nézett ki. Gazdag volt és iskolázott, mégis úgy nézett ki, mint egy öreg és rongyos bevándorló. A kezelés első évében kivétel nélkül minden alkalommal sötét színű ruhát viselt, kéket, barnát, szürkét vagy feketét, s ruhája mindig vagy kicsi volt, vagy nagy, és mindig egy hatalmas, rongyos, sötét szőnyeganyagból készült táskát hurcolt magával. Értelmiségi szülők egyetlen gyermeke volt, apja is, anyja is sikeres egyetemi tanár, s mindketten azt tartják, hogy a vallás „bárgyú kísértetmese". Lányukat kigúnyolták, amikor gyerekkorában a barátnőjével egyszer templomba ment. Amikor a terápia kezdetét vette, Marcia teljes mértékben egyetértett a szüleivel. A kezdet kezdetén kijelentette, némiképp harsányan és büszkén, hogy ateista, igazi ateista, aki abban hisz, hogy az emberiség sokkal szerencsésebb volna, ha megszabadulna Isten létezésének illúziójától. Érdekes módon, Marcia álmai telistele voltak vallásos jelképekkel, szobákba repülő madarakkal álmodott, csőrükben kéziratos tekercsek lógtak, egy régi nyelven írt szöveggel. Egyelőre nem hívtam fel erre a tényre Marcia figyelmét, sőt a két évig elhúzódó terápia során egyáltalán nem foglalkoztunk a vallás kérdéseivel. Elsősorban szüleihez fűződő viszonyával foglalkoztunk. Apja és anyja átlagon felül intelligens emberek voltak, anyagilag gondoskodtak róla, érzelmileg azonban roppant távol tartották magukat lányuktól, visszahúzódtak intellektuális elefántcsonttornyukba. Mindamellett még idejük sem volt rá, karrierjükkel kellett törődniük. Marcia pszichológiai értelemben árvaként nőtt föl kényelmes otthonában. Ezt azonban nem szívesen ismerte el. Ellenérzést váltott ki belőle, amikor föl173

niáját. Marcia esetében nem volt szükség tevékeny beavatkozásra, a betegben gyógyulásával együtt, apródonként alakult ki egyfajta hit. Szükségessé válhat-e azonban valaha is, hogy a terapeuta aktívan szálljon szembe egy beteg ateizmusával vagy agnoszticizmusával, és tudatosan vezesse a beteget a vallás felé?

hoztam, hogy szülei nem törődtek vele gyerekkorában, s ugyancsak ellenérzést váltott ki belőle az a megjegyzésem, hogy úgy öltözik, mint egy árvagyerek. Ez az új divat, mondta, s nekem semmi jogom kritizálni. A kezelés során a javulás kínosan lassú volt, de drámai. A legfontosabb összetevő ismét az volt, hogy lassanként lépésről lépésre olyan közeli és meghitt kapcsolatot sikerüljön egymással kiépítenünk, amilyen szüleivel sohasem létezett. A második év elején Marcia egy reggel új táskával állított be. Nagyságban talán egyharmada volt régi táskájának, és rikító színekben pompázott. Ettől fogva minden hónapban valami új színnel gazdagodott ruhatára - élénk narancsszín, sárga, igen, világoskékek és zöldek - olyan volt, mint egy virág, amely lassan kibontja szirmait. Az utolsó előtti foglalkozáson, saját érzésein tűnődve ezt mondta: „Tudja, különös dolog ez, de nemcsak belül változtam meg, olyan, mintha a környezet is megváltozott volna. Bár még mindig ugyanabban az öreg házban lakom, s nagyjából ugyanazt csinálom, az egész világot másnak látom és érzem. Meleg, biztonságos, izgalmas, és szeretet honol benne. Emlékszem, hogy azt mondtam egyszer, ateista vagyok. Most már nem vagyok ebben biztos. Pontosabban, nem hiszem, hogy ateista lennék. Most, hogy olyan jól érzem magam a világban, azt mondom magamnak, biztosan van Isten. Nem lehetne a világ ilyen jó Isten nélkül. Furcsa, de nem tudom jól szavakba önteni ezt az érzést. Úgy érzem, mintha része volnék valami nálamnál sokkal nagyobbnak, amit nem látok át, de tudom, hogy van, és jó érzés a részének lenni." Kathy életében a terápia előtt Isten foglalta el a középponti helyet, és a terápia végeztével lényegtelenné vált számára. Marcia esetében az ellenkezője történt. A terapeuta ugyanaz volt, a terápia is, mindkét esetben sikeres volt a kezelés, látszólag mégis ellentett eredménnyel zárult. Hogyan magyarázható meg ez a jelenség? Mielőtt megpróbálnám megmagyarázni, szűrjük le még egy esettanulmány tapasztalatait. Kathy esetében szükségesnek mutatkozott, hogy a terapeuta tevőlegesen lerombolja vallásmá-

Amikor Ted fölkeresett, harmincéves volt, foglalkozására nézve remete. Hét éve egy kunyhóban élt az erdő mélyén. Kevés barátja volt, s egyik sem állt közel hozzá. Három éve nem találkozott nővel. Időnként kisebb ácsmunkákat vállalt, de többnyire egész nap csak horgászott, olvasott, és rengeteg időt ütött agyon olyan lényegtelen döntések fölötti rágódással, hogy mit főzzön vacsorára, és hogyan főzze meg, vagy hogy megengedheti-e magának valamilyen olcsó szerszám megvásárlását. Pénze egyébként volt bőven, nagy vagyont örökölt. Mindamellett rendkívül értelmes ember volt. S amint az első foglalkozáson elmondta, döntésképtelen. „Tudom, hogy valamit kezdenem kellene az életemmel - panaszolta - , de még a legkisebb döntéseket is alig tudom meghozni, nemhogy a nagy horderejűeket. Valamilyen pályát kellene választanom. Vissza kellene mennem az egyetemre, hogy valami képesítést szerezzek, de semmi sem lelkesít. Mindenre gondoltam már - tanításra, tudományra, nemzetközi kapcsolatokra, orvostudományra, mezőgazdaságra, környezettanra - , de semmi sem lelkesít. Egy-két napig érdekel valami, aztán úgy látom, minden pályán leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Az élet leküzdhetetlen akadály." A probléma akkor kezdődött, mondta Ted, amikor tizennyolc éves korában egyetemre ment. Addig minden a legnagyobb rendben volt. Alapjában véve átlagos gyerekkora volt, biztonságos otthonában jólétben, két idősebb bátyjával nőtt föl, szülei törődtek vele, ha egymással nem törődtek is annyit. Magániskolába járt, és jó jegyeket szerzett. Ekkor szenvedélyes szerelembe esett egy

128

175

Theodore esete

asszonnyal, aki az egyetem megkezdése előtt egy héttel kiadta az útját. Elkeseredésében az első évben főként csak az alkohollal foglalkozott. Ennek ellenére még mindig jól tanult. Ezután kedvetlen és sikertelen szerelmi kapcsolatok sorozata következett. Tanulmányi eredménye romlásnak indult. Nem tudta eldönteni, milyen témákról írjon dolgozatot. A harmadév első felében Hank nevű közeli barátja autóbaleset áldozata lett; ezen valahogy túltette magát. Abban az évben nem is ivott. Döntésképtelensége azonban egyre erősödött. Egyszerűen nem tudott témát találni negyedéves szakdolgozatához. Az előadások véget értek. Kiköltözött a kollégiumból, a városban bérelt egy szobát. A diplomától csak egy rövid szakdolgozat választotta el, melyet egy hónap alatt megírhatott volna. Három évig dolgozott rajta, eredménytelenül. Aztán elvonult az erdőbe, ahol már hét esztendeje él. Ted úgy érezte, hogy minden gondjának megoldása szexuális életében keresendő: végül is egy sikertelen viszonnyal romlott el minden. Mi több, Ted szinte mindent olvasott Freudtól (mindenesetre sokkal többet, mint én). így a terápia első hat hónapjában a gyermekkori szexualitás témájában vájkáltunk, minden különösebb eredmény nélkül, igaz, ebben a hat hónapban érdekes személyiségjegyeit ismertem meg. Kiderült, hogy valóban teljesen hiányzik belőle a lelkesedés. Örült, ha jó idő volt, de ha esett, megvonta a vállát, mint aki azt mondja: végeredményben mindegy, egyik nap olyan, mint a másik. A tóban horgászva óriási csukát fogott, de visszadobta: „Nagyobb volt, mint amekkorát meg tudtam volna enni, barátaim meg nem voltak, hogy megosszam velük, így inkább visszadobtam." Kedvetlenségével rokon személyiségjegye volt egyfajta világlenézés, mintha az egész világot meglehetősen ízléstelennek találná. Csak kritikus szemmel tudott nézni. Gyanítottam, hogy e lenézéssel tart távolságot önmaga és mindama jelenségek között, amelyek másként érzelmileg hatottak volna rá. Végül Ted roppantul szerette a titokzatosságot, ami igazán nem gyorsította meg a terápiát. Minden történetéből úgy kellett kihámozni az elhall128

gatott lényeget. Volt egy álma: „Azt álmodtam, hogy egy osztályteremben vagyok. Volt ott egy tárgy, nem tudom, hogy micsoda, amit beletettem egy dobozba. A dobozt egy halott fába rejtettem, és a lefejtett kéregdarabot facsavarokkal visszaerősítettem. Az osztályban ülve azonban hirtelen eszembe jutott, hogy a csavarok kissé kiállnak a kéregből. Aggódni kezdtem. Kirohantam az erdőbe, és még jobban meghúztam a csavarokat, úgyhogy most már nem lehetett észrevenni őket a fában. Ettől nyomban jobban éreztem magam, és visszamentem az osztályba." Mint sok más esetben, az osztály és az osztályterem képe Ted számára is a kezelést jelképezte. Világos volt, hogy nem akarja, hogy megtaláljam neurózisa lényegét. A kezelés hatodik hónapjában sérült meg páncélzata először. A megelőző estét egy ismerősénél töltötte. „Szörnyű este volt panaszolta. - Föltett egy lemezt, melyet akkor vett, Neil Diamond zenéjét, melyet az A sirály, akit Jonathan Livingstonnak hívtak című filmhez készített. Elviselhetetlen volt. Érthetetlen, hogy iskolázott emberek hogyan élvezhetnek ilyen lehetetlen csinnadrattát, s nemcsak hogy élvezik, hanem még zenének is nevezik." Lenéző megjegyzése megütötte a fülemet. „Az eredeti könyv vallásos mű - mondtam. - A zene is vallásos volt?" - Épp annyira nevezhető vallásosnak, amennyire zenének. - Talán nem maga a zene bántotta, hanem az a tény, hogy vallásos zene volt. - Hát, ezt a fajta vallásosságot valóban nem szenvedhetem. - Milyenfajta vallásosságot? - Ezt az émelyítő és érzelgős vallásosságot. - Ted szinte undorral köpte ki a jelzőket. - Milyen másféle vallásosság van? - Azt hiszem, a vallásosságot általában nem szívelem - mondta zavartan. - Mindig így volt vele? - Mikor zavaros fejű kamasz voltam, nagyon is érdekelt a vallás. Az iskola utolsó évében én voltam az iskola kápolnájában a diakónus. 177

- És aztán mi történt? - Hogyhogy mi történt? - Mi történt a hitével? - Gondolom, kinőttem belőle. - Hogyan? - H o g y miképpen nőttem ki belőle? - Ted kezdett ingerültté válni. - Hogyan nő ki az ember bármiből? Kinő belőle és kész. - És mikor nőtt ki belőle? - Nem tudom. Egyik napról a másikra. Az egyetemen már sohasem mentem templomba. - Soha? - Soha. - Szóval a gimnázium utolsó évében még szerpap volt az iskolai kápolnában, a nyáron pedig sikertelen szerelmi viszonyba bonyolódott. S ezt követően soha nem tette be a lábát templomba. Hirtelen változás. Nem gondolja, hogy a barátnője elutasító viselkedésének lehetett valami köze a dologhoz? - Nem gondolok semmit. Sok osztálytársam esetében ugyanez történt. Különben is, olyan korban nőttünk föl, amikor a vallás éppen nem volt divatban. Lehet, hogy a barátnőmnek is volt valami köze a dologhoz, lehet, hogy nem. Honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy elvesztettem minden érdeklődésemet a vallás iránt. A következő előrelépésre egy hónappal később került sor. A közbeeső hónap során Ted kedvetlenségével foglalkoztunk, melynek létezését egyáltalán nem tagadta: „Utoljára tíz éve lelkesedtem, az egyetem első évében. Modern angol költészetről kellett írnom egy dolgozatot." - Mi volt a téma? - Olyan régen volt, nem nagyon tudok már visszaemlékezni. - Szamárság! Ha akar, vissza tud rá emlékezni. - Azt hiszem, Gerald Manley Hopkins költészetéről volt benne szó. O volt az első igazán modern költő. A dolgozat középpontjában, azt hiszem, a Tarka szépség című vers állt. 128 178

Kimentem a rendelőből, és a könyvtárból behoztam egyetemi éveim azóta már porlepte kötetét, az angol versantológiát. A Tarka szépséget a 819. oldalon találtam meg. Olvasni kezdtem: Áldjuk Istent mindenért, ami tarka. Az égért, amely foltos, mint a tehenek; Pisztrángok hátán a rózsaszínű pikkelyért; A pinty szárnyát, az izzó gesztenyét lobbantsuk ma dalba! Mind a karámot, az ugart, a szántót, a folt-hátán folt földeket, S a rendet is, amit üzemében a gondos ész kimért. Ami játékos és egyéni, furcsán, tétovázón, Ami csak foltos, ingatag: méz, ecet, Fény, árny, erő és lomhaság vitázó szédületét: Ő nemzi újra mind, ki szép, túl minden változáson Dicsérjétek őt.* Szemem megtelt könnyel. „Ez a vers a lelkesedésről szól" mondtam. - Igen. - S emellett hatásos vers is. - Igen. - Ezt a dolgozatot az első félév végén írta, tehát valamikor januárban, igaz? - Igen. - Ha jól számolom, februárban halt meg Hank, a barátja. - Igen. Éreztem, ahogy a feszültségtől sűrűsödik a levegő. Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem, de tovább ütöttem a vasat. - Tehát amikor tizenhét éves korában első igazi szerelme kiadta az útját, föladta lelkesedését az egyház iránt. Három évvel * Tarka szépség. Ford. Tótfalusi István. In James Hardy és Gerald Manley Hopkins versei. Bp. Helikon Kiadó, 1975. 124-125.

később meghalt a legjobb barátja, s akkor föladta a lelkesedését általában minden iránt. - Nem én adtam föl, hanem elvették tőlem. (Ted majdnem kiabált.) - Isten elhagyta, maga pedig elhagyta az Istent. - És miért ne? Ez a világ úgy rossz, ahogy van, és mindig is az volt. - Azt hittem, gyermekkorában jó volt. - Akkor is rossz volt. S valóban. Látszólagos nyugalma mögött Ted gyermekkorának otthona állandó csatatérnek bizonyult. Két bátyja példátlan gonoszsággal kínozta. Szülei el voltak foglalva saját ügyeikkel, s a gyerekek számukra apró-cseprő gondjaival nem foglalkoztak, s neki, a legkisebbnek és a leggyengébbnek nem nyújtottak védelmet. Csak akkor volt szabad, amikor hosszú, magányos sétákat tett erdőn-mezőn; remetehajlamai már tízéves kora előtt kialakultak. Amikor iskolába került, az internátusban a fiúk kisebb kegyetlenkedései szinte könnyebbséget jelentettek számára. Amint minderről beszélni kezdett, Tednek a világgal szemben érzett haragja, pontosabban annak szabadon engedése egyre inkább nekilendült. Az elkövetkező pillanatokban nemcsak Hank halála felett érzett haragjának terhét élte át újra, hanem száz más apró halál, elutasíttatás és veszteség keltette haragját is. Az élet a halál, a szenvedés, a veszély és a vadság forgószelének tetszett. A fordulópont a terápia tizenötödik hónapjában következett be. Ted a foglalkozáson egy kis könyvecskével jelent meg. „Mindig arról beszél - mondta hogy zárkózott vagyok, és ez persze igaz is. Tegnap éjjel öreg holmik között kutattam, s kezembe akadt ez a napló, melyet az egyetem második évében vezettem. Nem is néztem át, gondoltam, talán érdekelné, milyen voltam tíz évvel ezelőtt." Azt válaszoltam, hogy érdekelne, s a következő két éjjel el is olvastam. Nem mondott semmi megrázóan újat, csak megerősítette Tedről alkotott képemet: magányos, sérülései szülte lenéző magatartása által elszigetelt, mélyen elzárkózó ember volt már ak128

kor is. Csupán egy apró bejegyzés keltette fel a figyelmem, melyben leírja, hogy egy januári vasárnap hogyan ment el egyedül a hegyek közé, hogyan került erős hóviharba, s csak sötétedés után jutott haza az internátusba. „Bizonyos pezsgő vidámságot éreztem, amikor visszaértem szobám biztonságába; hasonlót ahhoz az érzéshez, amelyben tavaly nyáron volt részem, amikor olyan közel kerültem a halálhoz." A következő foglalkozáson megkértem, hogy mesélje el, mi történt az említett nyáron. „Azt már elmeséltem" - mondta. Tudtam, hogy valahányszor Ted kijelentette valamiről, hogy már elmesélte, nem akar róla beszélni. - Már megint titkolódzik. - Pedig biztos vagyok benne, hogy elmeséltem. Különben sem nagyon érdekes az egész. Emlékszik, említettem, hogy az első év utáni nyáron Floridában dolgoztam. Éppen hurrikán söpört végig az államon. Szeretem a vihart. Mindenesetre amikor a vihar a tetőfokára hágott, kimentem a mólóra, és egy hullám belesodort a vízbe. Aztán rögtön jött egy másik hullám, és visszadobott a partra. Az egész egy perc alatt játszódott le. - A vihar tetőfokán kiment a móló végére? - kérdeztem hitetlenkedve. - Mondtam, hogy szeretem a vihart. Közel akartam lenni az elemek haragjához. - Ezt megértem, én is szeretem a vihart. De azért ilyen veszélynek nem tettem volna ki magamat. - Tudja, hogy van bennem némi öngyilkos hajlam - válaszolta Ted szinte tréfálkozva. - S azon ar nyáron különösen közel álltam az öngyilkossághoz. Kianalizáltam azóta. Nem hiszem, hogy tudatos halálvággyal mentem ki a mólóra. De igaz, hogy nem sokra becsültem az életemet, és elismerem a lehetőségét, hogy tudat alatt öngyilkos akartam lenni. - Lesöpörte a hullám? - Igen, bár alig tudtam követni az eseményeket, nem lehetett sokat látni a permettől. Gondolom, egy szokatlanul nagy hullám jöhetett. Éreztem, ahogy megüt és fölemel, és éreztem, ahogyan 181

a vízbe merülök. Semmit sem tehettem, biztosan éreztem, hogy meghalok, és megrettentem. Aztán, talán egy perccel később fölemelt egy másik hullám, és odavágott a móló betonjához. Megragadtam a móló szélét, és lassan kievickéltem a partra. Egy kicsit össze voltam horzsolva. Ennyi volt az egész. - És most hogyan gondolkozik erről a kísérletről? - Hogy érti ezt? - kérdezte Ted, készen arra, hogy elzárkózzon. - Semmi többet nem értek rajta, mint magát a kérdést. - Úgy érti, mit gondolok arról, hogy megmenekültem? - Igen. - Azt hiszem, szerencsém volt. - Szerencse? Csak egy szerencsés véletlen, hogy egy másik hullám arra jött? - Igen, semmi több. - El tudok képzelni olyan embert is, aki ezt csodának nevezné. - Én azt hiszem, szerencsém volt. - Azt hiszi, szerencséje volt? - Azt, a fene egye meg. Szerencsém volt. - Számomra az az érdekes, hogy ha valami fájdalmas esemény következik be az életében, kikel magából Isten és a szörnyű világ ellen. De amikor valami jó történik, azt a szerencsének tulajdonítja. A tragédia Isten bűne. Egy csodás vagy csodával határos megmenekülés viszont csak szerencse kérdése. Ezt hogyan magyarázza? A jó és a rossz iránti következetlen hozzáállását felismerve, Ted kezdte meglátni a világban a jót is, az édeset, nemcsak a keserűt s nemcsak a sötétet. Megszabadulván Hank és mások halála fölött érzett fájdalmától, az élet érmének másik oldalát is észrevette. Elfogadta a szenvedés szükségszerűségét, a lét paradox természetét. Ez az elfogadás természetesen annak a meleg és roppant kellemes kapcsolatnak volt része, amely időközben kialakult kettőnk között. Lassan kimozdult magányából. Ismét elkezdett lányokkal randevúzni. Gyenge, de már létező lelkesedésének adott kifejezést. Vallásos alaptermészete kibontakozott. 182

Mindenben az élet és a halál, a teremtés és az elmúlás, az újjászületés misztériumát látta. Sok teológiát olvasott. Meghallgatta a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát, a Godspelh, sőt megvásárolta az A sirály, akit Jonathan Livingstonnak hívtak egy példányát is. Két év után Ted bejelentette, hogy ideje csinálnia valamit. - Arra gondoltam, hogy visszamegyek az egyetemre, pszichológiát tanulni - mondta. - Tudom, hogy azt gondolja, csak önt utánzóm, de ezen én is gondolkoztam, és azt hiszem, nem így van. - Tehát? - kérdeztem. - Nohát, gondolkoztam, és azt hiszem, azt kell csinálni, ami a legfontosabb. Ha visszamegyek tanulni, a legfontosabb dolgokkal akarok foglalkozni. - Hallgatom. - Tehát úgy döntöttem, hogy az emberi elme fontos dolog. És a terápia is fontos dolog. - Az emberi elme és a pszichoterápia a legfontosabb dolgok? - Ami azt illeti, föltételezem, hogy Isten a legfontosabb. - Akkor miért nem tanulmányozza Istent? - Hogy érti ezt? - Ha Isten a legfontosabb, őt kellene tanulmányául választania. - Ne haragudjon, de egyszerűen nem értem, mit akar mondani. - Mert nem akarja érteni. - D e én tényleg nem értem. Hogyan lehet Istent tanulmányozni? - Iskolában, éppen úgy, mint a pszichológiát. - Úgy érti, menjek teológiára? -Úgy. - Legyek pap? - Igen. Ted megdöbbent. - Ez lehetetlen - mondta. - Miért lenne lehetetlen? 128 182

Ted kényelmetlenül érezte magát. - Nem szükséges élesen megkülönböztetni a papot és a pszichoterapeutát. A pap is terapeuta, úgy értem, bizonyos értelemben ő is kezel. S a terapeuta is egyfajta pap. Hát akkor miért ne lehetne pap? - Maga nyomást gyakorol rám - mondta Ted dühösen. - Az életpályám kérdésében én döntök. A terapeutának nem az a dolga, hogy megmondja a betegének, mit csináljon. Nem az a "feladata, hogy helyettem döntsön. Majd én döntök. - Nézze, Ted, én nem akarok maga helyett dönteni. Csak elemzem a helyzetet. Elemzem a fennálló lehetőségeket. Maga az, aki valamilyen oknál fogva nem akarja meglátni az alternatív lehetőséget. Maga nem akarja azt tenni, ami a legfontosabb. Úgy érzi, Isten a legfontosabb, de amikor azt mondom, foglalkozzon Istennel, kizárja ezt a lehetőséget. Azt mondja, nem tudná megtenni. Rendben van, ha nem tudja, ám ne tegye. Az azonban már az én dolgom, hogy kiderítsem, miért zárja ki a lehetőséget, miért érzi úgy, hogy nem képes rá. - Nem lehetek pap csak úgy. - Miért nem? - Mert.., mert a pap nyilvánosan Isten embere. Nem tarthatja meg magában és magának a hitét és a lelkesedését. Ezt nem lehet nyilvánosan csinálni. - Az ám, titokban kell tartani, mi? Elvégre ez a maga neurózisa, s ehhez ragaszkodik. A lelkesedést véka alá kell rejteni, ugye? - Maga nem tudja, hogy milyen érzés ez nekem - panaszolta Ted. - Nem tudja, hogy én mit érzek. Valahányszor lelkesedtem valamiért, és beszéltem erről, a bátyáim kigúnyoltak. - Ezek szerint maga még mindig tízéves, és a két fivérével él. Ted ekkor már sírt dühében. - Nemcsak erről van szó - mondta sírva. - A szüleim is mindig úgy büntettek meg, hogy elvették tőlem azt, amiéit a legjobban lelkesedtem. Lássuk csak, mondták, mi a legfontosabb a gyereknek? Igen, nagyon várja, hogy elutazhasson a jövő héten a nagynénjéhez. Úgyhogy azt mondjuk majd neki, rossz volt, és

nem utazhat el. Ez az. Aztán ott van az íja meg a nyílvesszők. Azokhoz nagyon ragaszkodik. Szóval azt kell elvenni. Egyszerű. Egyszerű rendszer. Valahányszor lelkesedtem valamiért, elvették. Mindent elvesztettem, amit szerettem. így érkeztünk el Ted neurózisának gyökeréhez. Lassanként, nagy akarattal jutott el odáig, hogy kommunikálni tudott, közölni tudta lelkesedését, szeretetét Isten és az élet iránt. Közben állandóan emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem tízéves, szülei már nem büntethetik meg, fivérei nem agyabugyálhatják el. Végül úgy döntött, hogy teológiára megy. Néhány héttel tanulmányai megkezdése előtt elküldte az előző hónapi kezelésért esedékes csekket, amelyen valami megütötte a szememet. Mintha az aláírás hosszabb lett volna. És valóban. Mikor jól megnéztem, láttam, hogy keresztnevét nem Tednek írta, mint addig, hanem Theodore-nak. Fölhívtam a figyelmét a változásra. „Reméltem, hogy észreveszi - mondta. - Gondolom, bizonyos dolgokban még mindig titkolódzom. Amikor gyerek voltam, a nagynéném egyszer azt mondta, legyek büszke a nevemre, mert Theodore annyit tesz görögül, mint »aki Istent szeretk Büszke is voltam. Elmondtam a két bátyámnak is. Attól kezdve folyton ezzel csúfoltak. Kislánynak gúnyoltak. »Miért nem mégy és csókolod meg az oltárt?« »Miért nem csókolod meg a karnagyot?"" Ted elmosolyodott. „Tudja, hogy megy az ilyesmi. Attól kezdve zavart a nevem. De néhány hete eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy már nem zavar. Ezért elhatároztam, hogy ismét teljes formájában fogom használni. Végül is valóban szeretem Istent."

128

185

A csecsemő és a fürdővíz A leírt esetek arra a kérdésre próbáltak meg válaszolni, hogy az istenhit a pszichopatológia megjelenési formája-e. A kérdést fel kell tenni, ha ki akarunk lábalni a gyerekkori dogmák, helyi hagyományok és babonák lápjából. De az esetek azt is bizonyítják, hogy a kérdés nem egyszerű. A válasz gyakran igen. Kathy ese-

tében az egyház tanainak gondolkodás nélküli elfogadása, valamint anyja tanainak hasonló elfogadása lelki fejlődésében visszamaradást eredményezett, lelkét megmérgezte. Csak hite megkérdőjelezése és végül elvetése révén tudott kilépni egy elégedettebb, hasznosabb életbe. Csak ekkor vált fejlődőképessé. De a válasz gyakran nemleges is lehet. Marcia, ahogy kinőtte gyermekkora mikrokozmoszát, lassan és természetesen vesztette el hitét. Ted esetében viszont szelleme föltámadásához elengedhetetlen volt hitének visszaállítása. Mit kezdjünk akkor ezzel a válasszal, ami olykor igen, olykor nem? A tudós elkötelezte magát az igazság felderítését célzó kérdezősködés mellett, de ő is ember, s ezért kedveli az egyértelmű válaszokat. Ez a vágy két csapdát nyit meg a tudós lába előtt, amikor Isten létezésének valóságát firtatja. Az egyik, hogy a fürdővízzel együtt kilöttyenti a gyereket is. A másik a szemellenzős látásmód. Márpedig Isten létezésének valósága körül éppen elég a piszkos fürdővíz: szent háborúk, inkvizíciók, állatok áldozása, emberáldozat, babona, butítás, dogma, tudatlanság, álszentség, önelégültség, merevség, kegyetlenség, könyvégetés, boszorkányégetés, gátlás, félelem, megalkuvás, szélsőséges bűntudat, téboly - a lista végtelen. A kérdés az: Isten tette-e mindezt az emberrel, vagy megfordítva, az ember az Istennel? Nyilvánvaló, hogy az istenhit gyakran dogmatikus és káros. Miben gyökeredzik a probléma, abban-e, hogy az emberek hisznek Istenben, vagy abban, hogy hajlamosak a dogmatizmusra? Az ateista gyakran éppoly dogmatikus, mint a hívő. Az istenhittől kell megszabadulnunk vagy a dogmatizmustól? Egy másik oka annak, hogy a tudósok a vízzel együtt gyakran a gyereket is kiöntik, az az, hogy - mint említettem - a tudomány maga is egyfajta vallás. A megtért tudós is lehet olyan fanatikus, mint egy keresztes lovag vagy hitét karddal terjesztő muzulmán. Ez főleg akkor gyakori, amikor valaki egy tudatlansággal, babonával, álszentséggel fertőzött, igen vallásos otthonból elszakadva tér meg a tudomány kebelébe. A kezdetleges hit bálványainak 128

lerombolására aztán nemcsak intellektuális, hanem érzelmi okok is indíthatnak. Egy tudósban az érettség jele, ha tudatában van annak, hogy a tudomány éppúgy hajlik a dogmatizmusra, mint bármely másik vallás. Határozottan állapítottam meg, hogy a fejlődés fontos előfeltétele a tudományos szkepticizmus, a gondolkodás nélkül elfogadott alapvetések megkérdőjelezése. Ám a tudomány elképzelései maguk is könnyen válhatnak kulturális bálványokká, s ezekkel szemben is helyénvaló a szkepticizmus. Valóban lehetséges, hogy az ember érése során kinövi az istenhitet. Most azonban ezzel a tétellel szeretnék előállni: lehetséges az is, hogy érése során ezt a hitet megnyeri. Az agnoszticizmus vagy az ateizmus szkepticizmusa nem szükségképpen az emberi elme számára elérhető legmagasabb rendű állapot. Ellenkezőleg: okunk van feltételezni, hogy az Isten létéről alkotott sokféle hamis és kétséges felfogás mögött valóságos létezés nyílik. Erre utalt Paul Tillich az „isten mögötti Isten" kifejezéssel, s erre utal egyes kifinomult keresztények örömteli felkiáltása: „Isten halott! Éljen az Isten!" Lehetséges-e, hogy az út a babonától az agnoszticizmuson át vezet a hithez? Erről az útról beszélt kilencszáz évvel ezelőtt a szufi költő, Szaid ibn Abi-l-Khair: Mikor imaház és minaret elporladtak, Szent munkánk véget akkor ér. Mikor a hit tagadás lesz, s tagadás hit, Igaz muzulmán majd csak akkor él. Akár igaz, hogy az út a szkeptikus ateizmuson vagy az agnoszticizmuson át a hit felé tart, akár nem, az tény, hogy intellektuálisan igényes és szkeptikus emberek, mint Marcia és Ted, a hit irányában fejlődtek. S megjegyzendő, hogy hitük nem azonos azzal a hittel, amelyet Kathy maga mögött hagyott. A szkepticizmus állapotát megelőző Isten aligha hasonlít az azt követő Istenhez. Mint ennek a résznek az elején már említettem, nincsen monolitikus vallás. Sok vallás van, és a hit sok rétegből áll. Bizonyos 187

vallások egészségtelen befolyást gyakorolhatnak bizonyos emberekre, más vallások egészséges hatást. Mindez roppant fontos a pszichiátria és a pszichoterápia tudományának művelői számára. Mivel betegeik lelki folyamataival minden más tudósnál közvetlenebb kapcsolatban állnak, minden más tudósnál gyakrabban kerülnek olyan helyzetbe, amelyben meg kell ítélniük egy ember hitének egészséges vagy egészségtelen voltát. Mivel a pszichiáterek jórészt szkeptikus vagy szigorúan freudi hagyományokat követnek, hajlamosak rá, hogy a vallást patologikus jelenségnek tekintsék. Ez a hajlam időnként tiszta előítéletbe is átcsaphat. Nemrég találkoztam egy végzős egyetemistával, aki komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy néhány éven belül kolostorba vonul. A fiatalember egy éve járt terápiás kezelésre. „Nem tudtam elmondani a terapeutámnak, hogy kolostorba szeretnék vonulni, s nem tudtam beszélni előtte vallásosságomról - mondta. - Nem hiszem, hogy megértené." Nem ismertem eléggé a fiatalembert ahhoz, hogy megállapítsam, vajon neurotikus vagy teologikus okokból vágyik-e a kolostori létre. Szerettem volna így szólni hozzá: „El kellene mondania a pszichiáterének. A terápiában fontos, hogy mindent nyíltan megbeszéljenek, főleg ha olyan lényeges kérdésről van szó, mint ez. Bízzon benne, hogy a terapeuta objektíven fogja meghallgatni." De nem mondtam semmit, mert nem voltam biztos benne, hogy a terapeuta valóban képes lenne az objektivitásra, a szó valódi értelmében vett megértésre. Azok a kollégák, akiknek a vallásról erősen leegyszerűsített képük van, könnyen kárt okozhatnak betegüknek. Ez akkor is igaz, ha mindenféle vallást igaznak és egészségesnek tekintenek, s akkor is, ha a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, és minden vallásban a Sátánt látják. Sőt még akkor is igaz lesz, ha a téma átláthatatlan bonyolultsága elől a terapeuta az objektivitás abszolút köpönyege mögé rejtőzik, és nem ismeri el lehetséges szerepének, hogy ebben a kérdésben is véleményt alkosson. A betegnek erre igenis szüksége lehet. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a pszichiáter vesse el objektivitását, azt sem állítom, 188

hogy könnyű egyensúlyt tartani objektivitás és személyes hit között. Éppen azt javaslom, hogy a pszichiáterek és pszichoterapeuták fokozottabb mértékben foglalkozzanak a hit kérdéseivel.

A tudományos szemellenző A pszichiátriai gyakorlatban némelykor előfordulnak olyan esetek, amikor a beteg furcsa látászavarral fordul orvoshoz. A betegek csak igen kis területet látnak, közvetlenül maguk előtt. Két egymás mellett lévő tárgyat nem látnak egyszerre, csak vagy az egyiket, vagy a másikat tudják fókuszba hozni, s el kell fordítaniuk a fejüket, ha a másik tárgyra akarnak nézni. A beteg, panaszának leírásakor, többnyire az alagút hasonlatát hívja segítségül: úgy lát, mondja, mintha alagúton át nézne, melynek végén csak kis körben van fény. E rendellenesség vizsgálatakor rendszerint semmiféle szomatikus magyarázat nem lelhető fel. Olyan dolog ez, mintha a beteg valamilyen okból nem akarna többet látni, mint ami egyenesen és közvetlenül a szeme előtt van. A másik oka annak, hogy a tudós a fürdővízzel együtt gyakran kiönti a gyereket is, az, hogy egyszerűen nem látja a gyereket. Sok tudós nem látja meg Isten valóságának bizonyítékait. Egyfajta alagútlátásban szenvednek, s maguk fabrikálta pszichés szemellenzőik megakadályozzák őket abban, hogy a szellem országába pillantsanak. E tudományos „alagútszindróma" számos okból vezethető le. Most két olyan okot szeretnék taglalni, amelyek a tudományos hagyományban keresendők. Az első módszertani kérdés. A tapasztaláshoz, megfigyeléshez és bizonyíthatósághoz való dicséretes ragaszkodásában a tudomány mindig is hangsúlyozta a mérhetőséget. A mérés lehetővé tette a tudomány számára, hogy óriási lépéseket tegyen az anyagi világegyetem megismerésében. Sikere a mérést egyfajta tudományos bálvány rangjára emelte. Ennek eredményeképpen sok tudós nem csupán szkeptikusan fogad mindent, ami nem mérhető, de gondolkodás nélkül elutasít128 188

ja. Mintha azt mondaná: „Amit nem mérhetünk meg, azt nem ismerhetjük; amit pedig nem ismerhetünk meg, azzal felesleges törődnünk, tehát: ami nem mérhető, az érdektelen." így a tudományos vizsgálódás túlságos gyakorisággal zár ki mindent, ami megfoghatatlan vagy annak látszik, természetesen Isten létezésének kérdését is. Szerencsére az utóbbi időben a tudományon belül is megjelentek irányzatok, amelyek kérdésessé teszik ezt a felfogást. Az egyik a mérőműszerek hallatlan kifinomulása. Az olyan műszerekkel, mint az elektronmikroszkóp, a spektrofotométer, a számítógépek stb. ma olyan összetett jelenségek megmérésére képes a tudomány, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még megmérhetetlenek voltak. A tudomány látótere ennek megfelelően bővül. Ha ez így megy tovább, hamarosan talán elmondhatjuk, hogy semmi sem megismerhetetlen, amennyiben mindig meg lehet alkotni a tanulmányozandó tárgy vizsgálatának megfelelő módszerét. A másik fejlemény, amely megmenthet a szemellenzős látásmódtól, a paradoxonok létezésének tudományos felfedezése a közelmúltban. Száz évvel ezelőtt a paradoxon még hibás gondolkodásra utalt, de a fény természetének, az elektromágnesességnek, a kvantummechanikának és a relativitáselméletnek a megismerésével a tudomány eljutott annak megértéséig, hogy bizonyos szinten a valóság paradox. J. Robert Oppenheimer így ír: „A látszólag legegyszerűbb kérdésekre sem tudunk majd válaszolni, s ha mégis, akkor válaszunk inkább egy különös katekizmusra emlékeztet majd, mint a természettudományok szókimondó igenlésére vagy tagadására. Ha például feltesszük a kérdést, vajon az elektron változatlan marad-e, a válasz nem. Ha megkérdezzük, hogy az elektron helyzete változik-e az idő függvényében, a válasz ismét nem. Ha azt kérdjük, hogy az elektron nyugalmi állapotban van-e, a válasz megint csak nem, s ha azt kérdjük, mozgásban van-e, a válasz még egyszer nem. Buddha adott hasonló válaszokat, amikor az én halál 128

utáni állapotáról kérdezték; mindenesetre ha felelnek meg a XVII. és XVIII. század mányának. "*

ezek a válaszok aligtudományos hagyo-

A misztikusok minden korban paradoxonokban beszéltek. Lehetséges volna, hogy lassan föltárul a vallás és a tudomány átfedése? Egyazon nyelven kezdünk beszélni az olyan megállapításokkal, mint amilyenek például a következők is: „Az ember halandó és halhatatlan"; „A fény hullám és anyagi természetű egyszerre." Valóban lehetségesnek látszik, hogy az a szellemi fejlődés, amely a vallásos babonából a tudományos szkepticizmusba lép át, végül elérheti a vallásos valóságot? A vallásnak és a tudománynak ez a találkozási lehetősége korunk legizgalmasabb intellektuális eseménye. De még csak most kezdődött el. Túlnyomó részében mind a vallás, mind a tudomány megmarad saját elkülönült világának korlátolt látóterében. Vegyük például a csodákat. A csodának már a gondolata is anatéma a tudósok szemében. Az elmúlt négyszáz évben a tudomány megfogalmazott néhány ún. természeti törvényt, például hogy „két tárgy tömegével egyenes arányban és a közöttük lévő távolsággal fordított arányban vonzza egymást". Vagy: „Energia nem lesz, nem vész el, csak átalakul." E természeti törvények azonban végül a tudományos világ bálványaivá váltak, akár a mérés. Minden jelenség, ami nem magyarázható tudományosan, szükségszerűen valótlan. A módszertanban így szól a tudós: „Amit nagyon nehéz megvizsgálni, azt már nem is érdemes." A természeti törvények tekintetében a mondás így szól: „Amit nagyon nehéz megérteni, az már nem is létezik." Az egyház valamivel szabadabban gondolkodott: „Ami nem magyarázható tudományosan, az csoda, csodák pedig léteznek." De létezésük hivatalos elismerésén túl az egyház nem érezte szükségét, hogy alaposabb vizsgálatnak vesse alá a csoda jelenségét. *J. Robert Oppenheimer: Science and the common understanding. Simon and Schuster, 1953. 40.

191

New York,

A vallásos magatartás szerint a csodákat fölösleges tudományosan vizsgálni, el kell fogadni őket mint Isten cselekedeteit. A vallás nem akarta, hogy a tudomány alapjaiban rázza meg, a tudomány pedig nem akarta, hogy ugyanezt cselekedje vele a vallás. így például minden valamirevaló szentnek kutya kötelessége, hogy kézrátétellel gyógyítson, de az egyház még sohasem ajánlotta föl az orvosoknak, hogy együttes erővel vizsgálják meg ezt a jelenséget. A tudomány sem sietett hasonló ajánlattal fölkeresni az egyházat. Ehelyett kijelentette, hogy csodálatos gyógyulás nem létezik, s ha valaki mégis látszólag csodálatos módon meggyógyult, akkor vagy nem is volt beteg, vagy betegsége hisztérikus s nem szomatikus volt, vagy eleve rossz volt a diagnózis. Szerencsére akadt néhány komoly tudós, orvos és az igazság vallásos keresője, aki elkezdett vizsgálni olyan jelenségeket, mint amilyen a sejtburjánzás spontán visszafejlődése vagy a pszichikai gyógyítás néhány sikeres esete. Amikor tizenöt évvel ezelőtt elvégeztem az orvosi egyetemet, bizonyos voltam benne, hogy csodák nincsenek. Ma bizonyos vagyok benne, hogy bőven akadnak. Ez a változás két, egymással karöltve munkálkodó tényező hatására következett be. Részint rengeteg olyan tapasztalatom volt klinikus gyakorlatomban, amely első pillantásra magától értetődő volt, de amelyre nem találtam logikus magyarázatot - azaz csodálatos volt. Mindeme tapasztalat révén jutottam el addig a feltételezésig, hogy létezhet csoda. Ez a feltételezés tette számomra lehetővé, hogy a mindennapi életben meglássam a csodát. Minél inkább kerestem, annál gyakrabban találtam rá. Ha van valami, amit a könyv hátralévő részétől remélek, akkor az az, hogy az olvasóban megvan a csodálatos fölismerésének képessége. Erről a képességről nemrégiben így írt könyvében Michael Stark és Robert Washburn: „Az önmegvalósítás egy sajátos tudatból születik, s abban érik meg. A tudatnak ezt a sajátos formáját sokan és sokféleképpen írták le. A misztikusok a divináció és a világ tökéletessége felismerésének nevezték. Richard Bucke »kozmikus tudatnak« ne128 192

vezte; Buber az Én-Te viszonylat vonatkozásában határozta meg, míg Maslow a »létezésismeret« címkéjét ragasztotta rá. Mi Uszpenszkij kifejezését fogjuk használni: »a csodálatos fölismerése«. A »csodálatos« szó nemcsak rendkívüli jelenségeket jelöl, hanem mindennapiakat is, mert bármi kiválthatja ezt a tudatot, ha kellő figyelmet szentelnek a jelenségnek. Amint a percepció felszabadul a prekoncepció és az érdek befolyása alól, szabadon szemlélheti a világot annak valóságában, és beláthatja inherens nagyszerűségét... A csodálatos fölismerésének képességéhez nem szükséges hit. Semmi más nem kell hozzá, mint az, hogy az ember teljes figyelemmel vegye szemügyre a világ örökké jelenvaló jelenségeit, amelyeket többnyire éppen állandó jelenvalóságuknál fogva tekintenek maguktól értetődőeknek. A világ csodája bármiben megtalálható, saját testünk legapróbb részecskéiben éppen úgy, mint a világegyetemben, vagy a kettő és minden más szerves összefüggésében... Egy érzékeny egyensúlyú ökoszisztéma (környezetrend) részei vagyunk, amelyben a kölcsönös függés karöltve jár az egyéniséggel. Individuumok vagyunk, mindazonáltal részei egy nagyobb egésznek, melynek nagyságát és nagyszerűségét nem lehet leírni. A csodálatos fölismerésének képessége az önmegvalósítás szubjektív szubsztanciája (alanyi lényege), az a gyökér, melyből az ember legmagasabb rendű jellemzői és tapasztalása szökken szárba. "* Azt hiszem, hogy a csodákról gondolkodván túlságosan drámai elvárásaink voltak. Az égő csipkebokorra gondoltunk, a megnyíló tengerre, az égből megdördülő hangra. Ehelyett a mindennapokban kell szétnéznünk, ha csodát keresünk, nem feledkezve meg közben a tudományos beállítottságról. A következő részben ezt fogom tenni, ebben az értelemben vizsgálom meg a pszichiátriai gyakorlatban fölmerülő jelenségeket, amelyek elvezettek a kegyelem rendkívüli jelenségének megértéséhez. *Michel Stark-Robert Washburn: Beyond the norm: A speculative model of selfrealization. Journal of Religion and Health, 1977. 16. No 1. 58-59.

De valamire még figyelmeztetnem kell! A tudomány és a vallás közös területe ingoványos talaj. A csodálatosnak olyan megnyilvánulási formáival fogunk foglalkozni, mint az érzékeken túli felfogás, a „pszichikain túli", a „normálison túli" jelenségek. Fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket. Nemrég részt vettem egy konferencián, amelyen a hittel való gyógyításról volt szó, s ahol nem egy igen iskolázott előadó anekdota szintű bizonyítékokat hozott föl arra, hogy ő maga vagy más csodálatos gyógyító képességekkel rendelkezik. Bizonyítékaik valójában nem feleltek meg a szigorú tudományos gondolkodásnak. Ha valaki gyógyító szándékkal helyezi kezét egy gyulladt ízületre, s a gyulladás másnapra lelohad, ebből még nem következik, hogy a kettő között okozati összefüggés áll fönn. Az ízületi gyulladás előbb-utóbb általában lelohad, lassan vagy hirtelen, függetlenül a kezeléstől. Az egyidejű történés még nem jelent okozati kapcsolatot. Éppen azért, mert ez a terület ingoványos, helyénvaló az egészséges szkepticizmus; nehogy félrevezessük magunkat és másokat is. Mivel a rendkívüli jelenségek vizsgálatának bajnokai között olyan gyakori a tudománytalan megközelítés, a szigorúbb vizsgálódók könynyen arra a következtetésre jutnak, hogy e jelenségek létezése és vizsgálata komolytalan dolog. Sokan próbálnak nehéz kérdésekre könnyű válaszokat találni; népszerű tudományos elméleteket vallási tézisekkel párosítanak, nagy reményekkel, de meggondolatlanul. Az a tény, hogy sok ilyen párosítás helytelen, még nem jelenti azt, hogy a párosítás alapjában véve elvetendő. De amilyen fontos, hogy a tüzetesen vizsgálódó szem látóterét ne korlátozzuk szemellenzővel, annyira lényeges az is, hogy kritikus képességeinket és szkepticizmusunkat ne homályosítsa el a szellem országának ragyogása.

Az egészség csodája Mily csodás egy! mily édes hang Melytől elmúlt felőlem az átok Elvesztem egykor, s megtaláltattam Vak voltam, 5 már látok. A kegy tanított engem félni S oszlatta el féleimimet Mily szépnek tűnt a kegy az Mely meghozta hitemet.

órán

Sok vészen, csapdán, kínon át Mentett meg engemet A kegy volt az, mi elkísért, S célomhoz vezérli végemet. S ha ezer éve ott vagyunk A fényben, mely ragyog akár a nap Még dicsérni hatalmas Urunk Számolatlan áll a nap.* Valamit akkor nevezünk csodálatosnak, amikor csodálkozásra késztet, amikor rendkívüli, amikor nem magyarázható „természeti törvények" által behatárolt ismereteinkkel. A következőkben azt fogom bebizonyítani, hogy a kegyelem mindennapi jelenség, és bizonyos fokig megmagyarázható. De nem magyarázható meg a természeti törvények rendszerében, melyben továbbra is csodás és csodálatos marad. A pszichiátriai gyakorlatnak vannak olyan vonatkozásai, amelyek engem, csakúgy, mint kollégáimat, újra meg újra csodálatra késztetnek. Az egyik az, hogy betegeink elmebeli egészségi állapota meglepően jó. Az orvostudomány más ágainak gyakorlói ha*John Newton (1725-1805): Amazing

128

Grace

gyományosan azzal vádolják a pszichiátereket, hogy tudományuk tudománytalan, mert nem eléggé egzakt. Az igazság azonban az, hogy sokkal többet tudunk a neurózisokról, mint a szomatikus rendellenességek túlnyomó részéről. A pszichoanalízis lehetővé teszi, hogy a betegség etiológiáját olyan pontossággal derítsük föl, ami ritka az orvostudomány más területein. Kideríthetjük, hogy az adott beteg pontosan hol, mikor, miért és hogyan tett szert neurotikus tünetére. Hasonló pontossággal tudhatjuk azt is, hogy mikor, hol, miért és hogyan gyógyult ki a beteg neurózisából. Amit nem tudunk, az az, hogy a neurózis miért nem súlyosabb; enyhén neurotikus betegeink miért nem súlyosan neurotikusak, súlyosan neurotikus betegeink miért nem teljesen pszichotikusak. Szinte mindig azt találjuk, hogy a neurózist kiváltó traumának a dolgok normális menetében sokkal súlyosabb neurózist kellett volna produkálnia, mint amitől a beteg szenved. Fölkeresett egyszer egy harmincöt éves, sikeres üzletember. Neurotikus volt, de neurózisát csak enyhének nevezhetem. Törvénytelen gyerekként született. Kisgyerekként süketnéma anyja nevelte Chicago nyomornegyedében. Ötéves korában minden külön figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül állami gondozásba került, mondván, hogy ilyen anya nem képes nevelni gyermekét. Egymás után három nevelőszülő otthonában találkozott a szeretet teljes hiányával, és szenvedte el a hagyományos megaláztatásokat. Tizenöt éves korában részlegesen megbénult, az egyik agyi véredény veleszületett aneurizmája következtében. Tizenhat éves korában önálló életet kezdett. Aligha meglepő, hogy tizenhét éves korában különösen erőszakos bűncselekmény elkövetéséért börtönbe került; a börtönben nem részesült pszichiátriai kezelésben. Szabadlábra helyezését követően a hatóságok egy unalmas cégnél szervezték be raktárnoknak. Egyetlen pszichiáter sem látta volna a jövőjét rózsás színben. Három éven belül azonban a cég legfiatalabb osztályvezetője lett. Öt éven belül megnősült, elvette a cég egy másik magas állású alkalmazottját, később kivált a 197

cégből, saját üzletbe fogott, s viszonylag gazdag ember lett. Mikor pszichiáterhez fordult, már remek apa volt, önerejéből kiművelt ember, a közösség egyik elöljárója és tehetséges művész. Hogyan, mikor, hol és miért történt mindez? Az okozati összefüggések köznapi rendszerében nem találok rá magyarázatot. A kezelés során kigyógyult enyhe neurózisából. Sikerei egyszerűen érthetetlenek. Éppen azért hozakodtam elő ezzel a példával, mert a trauma nagysága éppoly szembetűnő, mint a férfi életkörülményeinek sikeres alakulása. A gyerekkori traumák általában nem ennyire egyszerűek, bár hasonlóképpen lehengerlőek. Ritka például az olyan beteg, aki nem egészségesebb szüleinél. Nagyon jól tudjuk, mitől lesznek az emberek idegbetegek. Azt nem értjük, hogyan sikerül ilyen mértékben megmenekülniük traumáik várható következményeitől. Pontosan tudjuk, hogy egyes emberek miért követnek el öngyilkosságot. Azt nem tudjuk, hogy mások, látszólag nem kevesebb okkal, miért nem követnek el öngyilkosságot. Csak annyit mondhatunk, hogy létezik valamiféle erő, egyfajta mechanizmus, amelynek működését nem értjük, s amely mégis, a legkedvezőtlenebb körülmények között is megvédi az elme egészségét. Bár a pszichés rendellenességek folyamata gyakran nem feleltethető meg a szomatikus rendellenességek folyamatának, ebben a tekintetben igen: a szomatikus betegségek esetében is többet tudunk a kiváltó okokról, mint amennyit az egészség okairól. Ha megkérdezünk egy belgyógyászt, mi okozza a bakteriális agyhártyagyulladást, azt válaszolja, hogy természetesen a meningococcus. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mert ha a következő télen a faluban, ahol élek, minden lakó torkából baktériumtenyészetet készítenék, tízből kilenc tenyészetben megjelenne az említett kórokozó. Ennek ellenére a faluban sok-sok éve nem fordult elő agyhártyagyulladás, és valószínűtlen, hogy ezen a télen előfordulna. Mi folyik itt? A bakteriális agyhártyagyulladás viszonylag ritka betegség, holott kórokozója nagyon gyakran jelen van a szervezetben. Az orvostudomány ezt a szervezet ellenálló 128

képességével magyarázza, amely megakadályozza, hogy ez a kórokozó és más kórokozók beférkőzzenek a testüregekbe. Ez kétségkívül igaz; a test védelmi rendszeréről elég sokat tudunk. Egy nagy kérdés azonban megválaszolatlan. Azok közül, akik ebben az évben meningitist kaptak, sokak ellenálló képessége tökéletlen volt, de legtöbbjük jó egészségnek örvendett, és az ellenálló képességük is működött. Egy bizonyos szinten állíthatjuk, hogy halálukat a meningococcus okozta, de ez a megállapítás csak felszínes értelemben lesz helytálló. Mélyebb értelemben nem tudjuk, hogy miért haltak meg. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy az életüket általában védő erők valamiért nem működtek. Bár az ellenálló képességről általában a fertőző megbetegedések esetében beszélünk, minden szomatikus betegség esetében közrejátszik, de kevés fogalmunk van arról, hogy nem fertőző megbetegedések esetében hogyan működik. Az egyik betegnél fölléphet fekélyes gyomorhurut, életében egyszer és enyhe formában. A beteg fölgyógyul, és soha többet nem szenved ettől az általában pszichoszomatikusnak elfogadott betegségtől. Egy másik beteg viszont újra meg újra szenved a kórtól, egész életében. Egy harmadik beteg esetleg belehal a betegség első, heveny föllépésébe. A kór ugyanaz, az eredmény mégis más. Miért? Fogalmunk sincs. Csak annyit tudunk, hogy bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek bizonyos betegségeknek nehezebben állnak ellen, míg a legtöbb ember nem küzd ezekkel a kórokkal. Hogyan történik ez? Nem tudjuk. Efféle kérdéseket minden betegség kapcsán föltehetünk, beleértve az olyan nagy gyakorisággal föllépő kórokat is, mint az infarktus, az agyvérzés, a rák, a fekély stb. Egyre többen hajlanak a feltevésre, hogy minden betegség pszichoszomatikus természetű, hogy az elme valamilyen módon részt vesz az ellenálló képesség működésének szabályozásában. A csodálatos dolog azonban nem az, hogy az ellenálló képesség milyen módokon hibásodhat meg; a csodálatos az, hogy általában milyen jól működik. Nélküle elevenen falnának föl bennünket a baktériumok, eldugulnánk a zsíroktól és a vérrögöktől, föloldódnánk a savakban. A betegség és a halál je199

lensége érthető, a csodálatos az, hogy viszonylag ritkán betegszünk meg és sokáig élünk. A szomatikus megbetegedések esetében tehát ugyanazt mondhatjuk el, amit az elme megbetegedései esetében már megállapítottunk: létezik valamilyen erő, amelynek mechanizmusát nem értjük teljesen, amely a legtöbb emberben éjt nappallá téve munkál, hogy még a legkedvezőtlenebb körülmények között is megóvja egészségét. A balesetek kérdése is érdekes. Sok orvos és a legtöbb pszichiáter ismeri a balesetre való hajlam jelenségét. Saját gyakorlatom több példája közül a legdrámaibb egy tizennégy éves fiú esete volt, akit meg kellett vizsgálnom, amikor javítóintézetbe került. Amikor a gyerek nyolcéves volt, anyja novemberben meghalt. Egy évvel később, novemberben, a gyerek leesett egy létráról, és eltörte a felsőkarját. A következő novemberben biciklijével bukott, betörte a koponyáját, és súlyos agyrázkódást szenvedett. Tizenegy éves korában, megint novemberben, kiesett a padlásablakon, eltörött a csípőcsontja. Egy évre rá gördeszkájáról esett le, és csuklócsontját törte el. Tizenhárom éves volt, amikor - novemberben - elütötte egy autó, eltörött a medencecsontja. Senki sem kételkedhetik benne, hogy a fiúnak volt némi hajlama a balesetekre. De hogyan történtek a szerencsétlenségek? A gyerek nem tudatosan törte össze magát minden alkalommal. Anyja halála fölött érzett gyásza sem volt már benne tudatos, azt mondta, hogy régen elfelejtette. Azt hiszem, az ellenálló képesség elvét kell alkalmaznunk a balesetekre is. Nem csak arról van szó, hogy az ellenállás bizonyos körülmények között meggyengülhet, hanem arról, hogy általában nagyon is jól működik. Kilencéves koromban egy téli napon hazafelé tartottam az iskolából. Az út havas volt, sötétedett. Megcsúsztam és elestem. Mire egy gyorsan közeledő autó lefékezett és megállt, a lökhárító pontosan a fejemnél volt, lábam és testem pedig az autó alatt. Kimásztam és rémülten hazarohantam, de semmi bajom nem történt. Ez a történet önmagában talán nem sokat jelent, azt lehetne mondani rá, hogy szerencsém volt. De ha minden hasonló esetet szemügyre veszek, ha végiggondolom, hányszor történt 128

meg, hogy éppen nem ütött el egy autó, hogy éppen nem mentem neki egy másik autónak, vagy nem ütöttem el egy járókelőt, hogy a sötét úton éppen kikerültem egy kerékpárost, éppen nem síeltem neki egy fának, éppen nem estem ki egy ablakon, vagy a lendülő golfütő éppen csak a hajamat borzolta föl, és nem verte szét a koponyámat, azt kell kérdenem: mi ez? Mágikus életet élek talán? Ha az olvasó megvizsgálja saját életét, valószínűleg csodálatos véletlenek hasonló sorozatára lel. S azt is elismeri, hogy a balesetekkel szembeni ellenálló képessége nem tudatos elhatározás eredménye. Lehet, hogy sokan azt gondolják, mindez nem más, mint az életösztön megnyilvánulása. De az elnevezés még aligha magyarázat. Közönséges dolog-e az életösztön csak azért, mert ösztönnek nevezzük? Az ösztönök eredetét és mechanizmusát alig értjük. A balesetekről felhozott példák arra mutatnak, hogy többről van szó, mint egyszerű ösztönről, ami pedig maga is eléggé csodálatos jelenség. Az ösztönt olyasvalaminek képzeljük, ami az egyénen belül van, s így vagyunk az ellenálló képességgel is. De a balesetek elkerüléséhez már valamiféle együttműködésre van szükség az egyén és más egyének vagy az egyén és élettelen tárgyak között. Kilencéves koromban azért nem ütött el a kocsi, mert bennem volt életösztön, vagy azért, mert az autó vezetője rendelkezett ösztönös ellenálló képességgel, amely meggátolta, hogy megöljön? Talán létezik olyan ösztön is, amely nemcsak saját életünket, hanem más életét is megmenti. Magam nem tapasztaltam, de sok embert ismerek, aki látott olyan baleseteket, ahol a felismerhetetlenségig összetört autóból szinte sértetlenül mászott ki a vezetője. „Csoda, hogy megúszta" - mondják ilyenkor. Barátaim, akik ezeket a történeteket elmesélték, nem vallásos emberek, éppen azért csodálkoztak, mert nem látták a véletlen munkájának lehetőségét. „Ezt senki sem úszhatta meg" - mondták. Bár nem voltak vallásosak, és nem is igen gondoltak bele abba, hogy mit mondanak, ahogyan a tapasztaltakat feldolgozni igyekeztek, ilyen megjegyzéseket tettek: 201

„Úgy látszik, Isten szereti a részegeket." Vagy: „Úgy látszik, még nem volt itt az ideje, hogy meghaljon." Lehet, hogy az olvasó megelégszik azzal, hogy az efféle jelenségeket a véletlennel, a vakszerencsével vagy valami hasonlóval magyarázza, s tovább nem is érdekli a dolog. Ha mégis tovább vizsgálódik, belátja, hogy az ösztönelmélet nem teljesen kielégítő. Van-e az élettelen karosszériának olyan ösztöne, amely arra indíttatja, hogy a benne lévő emberi test körül, annak megsértése nélkül préselődjön össze? A kérdés abszurd. Ha feltételezzük, hogy ezeknek a jelenségeknek van valamilyen magyarázata, az is világos, hogy a hagyományos ösztönelmélet kevés. A szinkronitás elmélete talán hasznosabb. Mielőtt azonban áttérnénk a szinkronitás, azaz az egyidejűség elméletének vizsgálatára, vegyünk sorra néhány további példát az emberi elme tudatalattinak nevezett részének működéséből.

Amikor új beteggel kezdek el foglalkozni, gyakran rajzolok neki egy nagy kört s annak peremén egy kis bemélyedést. Majd azt mondom: „Ez a kis rész jelképezi a tudatos elmét, a többi, az elme kilencvenöt százaléka vagy még annál is több, a tudatalatti. Idővel és kellő erőfeszítéssel rá fog ébredni, hogy az elmének ez a hatalmas része gazdag kincseket rejteget." A tudatalatti létezéséről mindenekelőtt az álmok révén van tudomásunk. Egy kiváló ember keresett föl néhány évvel ezelőtt, mert sok éve deprimált állapotban volt. Munkájában nem talált semmi örömet, bár fogalma sem volt róla, miért van így. Szülei viszonylag szegény és ismeretlen emberek voltak, de felmenői között szép számmal akadtak híres emberek. Betegem őket alig emlegette. Depresszióját több összetevő okozta. Csak hónapok múltán jutottunk el ambíciói taglalásához. Az első olyan foglalkozás után, amelyen ambíciói szóba kerültek, álmot látott. Legközelebb elmesélte álmát, melyből a következő részlet fontos: „Egy hatalmas, nehéz bútorokkal teli lakásban voltunk. Sokkal

fiatalabb voltam, mint most. Apám azt akarta, hogy vitorlázzam át az öblön, és hozzak vissza egy másik hajót, amelyet valamilyen oknál fogva az öböl túloldalán, egy szigeten hagyott. Lelkesedtem az útért, és megkérdeztem apámat, hogyan találhatom meg a hajót. Erre odavezetett egy rendkívül nagy és nyomasztó szekrényhez, mely legalább négy méter hosszú volt, a mennyezetig ért, és talán húsz-harminc óriási fiók is volt benne, és azt mondta, hogy ha a szekrény mentén kinézek, meg fogom látni a hajót." Először nem volt az álom értelme világos, tehát szokás szerint megkértem, hogy mondja el, mi jut eszébe a fiókos szekrényről. Rögtön így válaszolt: „Valamilyen okból, talán mert anynyira nyomasztó volt, egy szarkofágot juttatott eszembe." „És a fiókok?" Vigyorgott: „Lehet, hogy meg akarom ölni az őseimet mondta. - Az egész egy családi kriptára emlékeztetett, mindegyik fiók elég nagy volt ahhoz, hogy egy test elférjen benne." Ekkor már világos volt az álom helyes értelmezése. Fiatalkorában valóban meghatározták élete irányát, híres ősei nyomdokaként, s a hajó a nagyság volt, melyet keresett. Ezt azonban életében nyomasztónak érezte, s szerette volna megölni minden híres ősét, hogy megszabaduljon kényszerítő erejüktől. Akinek van némi tapasztalata az álomfejtésben, az az iménti példában fölismeri a tipikus esetet. A beteg elkezdett foglalkozni gondjaival, s szinte rögtön álmot látott, az álom pedig megvilágította gondja természetét, amelynek eladdig nem volt tudatában. Álma elegáns és kifejező volt, mintha csak egy színdarab része lett volna. Tudat alatt nyilvánvaló módon elő akarta segíteni kezelését. Az álmok éppen ilyetén hasznosságuk miatt fontosak a pszichoanalízisben. Be kell vallanom, hogy gyakran kerülök szembe olyan álmokkal, amelyeknek jelentését egyáltalán nem értem, s ilyenkor gyerekes bosszúsággal azt kívánom, bárcsak világosabban fejezné ki magát a tudatalatti. Amikor azonban sikerül egy álmot megfejtenem, mindig úgy látom, hogy az álom elősegíti a beteg fejlődését. Tapasztalatom szerint a megfejthető álmok kivétel nélkül mindig fontos dolgokat mondanak el álmodójukról,

128

203

A tudatalatti csodája

és komoly segítséget nyújtanak. Ez a segítség különböző formákat ölthet. Van úgy, hogy valamilyen személyes veszélyre figyelmeztet, máskor megadja egy probléma kulcsát, melyen hiába dolgoztunk, helyreigazít, ha rossz úton haladunk, vagy megerősít, ha jó úton vagyunk, utat mutat, ha eltévedtünk vagy kételkedünk. A tudatalatti ébrenléti állapotban is közlekedhet tudatos énünkkel, bár kissé eltérő formában. Ez az álmodozás vagy eltűnődés, amely gondolatokat vagy gondolatfoszlányokat közöl. Az ember gyakran figyelmen kívül hagyja, jelentéktelennek tartja a nappali „álmodást", csakúgy, mint éjjeli álmait. Ezért van az, hogy a pszichoanalitikusok újra és újra elmondják a betegnek, hogy azt mondja, ami eszébe jut, akármilyen lényegtelennek tűnik is föl. Valahányszor a beteg ilyesmit mond: „Nevetséges, de ez a buta gondolat folyton a fejemben van, nincsen semmi értelme, de ön azt mondta, mondjam el az ilyesmit is" - mindig tudom, hogy valami lényegeset fogok hallani. E „haszontalan gondolatok" révén nemcsak önmagunkba, de néha másokba vagy a környezetbe is betekintést nyerhetünk. Leírom egy saját - beteg kezelése során szerzett - tapasztalatomat, amely jól illusztrálja, mit értek „haszontalan gondolaton", mely valójában a tudatalatti üzenete. Betegem egy fiatalasszony volt, aki kora pubertáskora óta szédüléstől szenvedett, attól az érzéstől, hogy bármelyik pillanatban orra eshet. A tünetnek sohasem találták semmilyen szomatikus magyarázatát. Szédíilési érzése miatt a fiatalasszony mindig merev térddel, széles léptekkel járt, akár egy kacsa. A fiatalasszony rendkívül intelligens és kedves teremtés volt. Fogalmam sem volt, mi okozza állandó szédülésérzetét, melynek meggyógyítása lett volna a feladatom. Egyszer már volt pszichiáternél, de a több éven át tartó kezelés sem segített. A harmadik foglalkozáson hirtelen egy szó ugrott be: Pinocchio. Nem értettem, hogy mit akar ez a szó, próbáltam elhessenteni, és odafigyelni arra, mit mond a beteg. Egy perc múlva azonban tudatomban ismét megjelent a szó, olyan élesen, mintha csak recehártyámra lenne írva: Pinocchio. Most már bosszús voltam. Erősen hunyorogtam, hogy eltűnjön a

szó, s figyelni tudjak betegemre. Ám akárha saját akarattal rendelkezne, a szó egy perc múlva ismét megjelent. Várjunk csak egy pillanatra, mondtam magamnak. Ha ez a szó annyira be akar fészkelődni a tudatomba, talán nagyon is fontos dolgot akar közölni velem, és helyesebben tenném, ha nem hessegetném el erőnek erejével. Mit jelenthet? Lehet valami köze a beteghez? Talán ő Pinocchio? Csinos, mint egy kis baba. Ruhája piros, fehér és kék. Mindig ezeket a színeket hordja. Mereven jár, mintha fából lenne. Mint egy fabábu. Tényleg Pinocchio! A beteg lényének lényege egy pillanat alatt megvilágosodott. Nem valódi személy volt, hanem egy merev kis fabábu, amely megpróbál életszerűen viselkedni, de fél, hogy bármelyik pillanatban fölbukhat zsinórok és pálcikák tömkelegében. A többi gyorsan kiderült: a betegnek hihetetlenül zsarnok anyja van, aki mintegy zsinóron rángatta egész életében, büszke volt rá, hogy lányát egyik napról a másikra ránevelte a vécére járásra. A beteg akarata teljesen kimerült mások elvárásainak kielégítésében, abban, hogy azt mondja, amit kell, olyan legyen, amilyennek lennie kell: tiszta, rendes, jólnevelt. Rémülten próbálta mindenki elvárását kielégíteni, teljesen hiányzott belőle minden indíttatás vagy az önálló döntés képessége. A szikra, amely betegem problémáját egy csapásra megvilágította, kényelmetlen betolakodóként érkezett tudatalattimból. Nem hívtam. Nem kellett. Jelenléte feleslegesnek tetszett, úgy éreztem, elvonja figyelmemet dolgom végzésétől. Több ízben el akartam hessegetni, visszatuszkolni az ajtón, melyen kiszökött. A tudatos elme tipikusan idegennek és fölöslegesnek tekinti a tudatalatti üzenetét. Részben ezért tekintette Freud (s tekintették első követői) a tudatalattit kezdetleges, antiszociális, gonosz világnak. Mintha annak alapján érezték volna rossznak, hogy a tudatos elmének nem kellett. Hasonló meggondolások alapján tételezték föl, hogy az elme betegségei is a tudatalattiban lakoznak, mint megannyi démon az elme földalatti rétegeiben. Jungra hárult a feladat, hogy e félreértéseket eloszlassa. Többek között ő alkotta meg ezt a kifejezést: „a tudatalatti bölcsessége". Saját tapaszta-

128

205

latom Jung nézeteit támasztja alá, elannyira, hogy a lelkibetegséget nem a tudatalatti produktumának tartom, hanem ellenkezőleg: a tudaténak vagy pedig a tudat és a tudatalatti kapcsolatában mutatkozó rendellenességnek. Vegyük például az elnyomás (represszió) jelenségét. Freud fölismerte, hogy sok betege olyan nemi vágyakkal vagy negatív indulatokkal rendelkezik, amelyekről nem tud, de amelyekbe nyilvánvalóan belebetegedett. Mivel ezek a vágyak és indulatok a tudatalattiban lakoztak, megjelent az elképzelés, hogy a tudatalatti okozza az elme megbetegedését. Ám miért voltak ezek a vágyak és érzések a tudatalattiban? Miért voltak elnyomva? A válasz az, hogy a tudatnak nem kellettek. S éppen ebben rejlik a probléma. Nem az a gond, hogy az ember ilyen vágyakkal és indulatokkal rendelkezik, hanem az, hogy olyan tudattal, amely nem képes elviselni sem őket, sem a megoldásukkal járó fájdalmat, s ezért kész mindet a szőnyeg alá seperni. A tudatalatti megnyilatkozásának harmadik útja a magatartás. Olyan „elszólásokra" vagy „hibákra" gondolok, amelyeket Freud A mindennapi életpszichopatológiája című könyvében ír le, ahol egyben azt is bizonyítja, hogy ezek a tudatalatti megnyilvánulásai. Hogy Freud eme jelenségekre a patologikus jelzőt használta, ismét jól mutatja, hogyan vélekedett a tudatalatti felől, úgy látta, mint a gonoszt, vagy legalábbis mint egy incselkedő ördögöt, aki bukásunkon mesterkedik, nem úgy, mint a jó tündért, aki becsületre akarja nevelni a tudatot. Amikor a beteg a kezelés során elszólja magát, ezzel mindig előbbre viszi saját gyógyulását. Ilyenkor a tudat ellenáll a kezelésnek; a tudatalatti köt szövetséget a terapeutával, a tudatalatti küzd az igazságért, az őszinteségért, a valóságért. Vegyünk további példákat. Egy különben roppant pontos betegem, aki képtelen volt elismerni önmagában a harag érzelmét, s ezért képtelen volt a harag nyílt kifejezésére, egyik napról a másikra elkezdett néhány perces késéssel érkezni a foglalkozásokra. Amikor fölvetettem, hogy ennek magyarázata egyfajta harag, melyet a terápia vagy a terapeuta, esetleg mindkettő iránt 206

érez, határozottan tagadta ezt a lehetőséget, megmagyarázva, hogy esetenként milyen véletlen késztette késedelemre, s biztosítva arról, mennyire fontos neki a kezelés. A rá következő estén kifizette számláit, köztük azt is, amellyel nekem tartozott arra a hónapra. Nekem küldött csekkje azonban nem volt aláírva. A következő foglalkozáson ezt megemlítettem, ismét fölvetve, hogy haragszik, azért nem írta alá a csekket. Azt válaszolta: „Ez nevetséges! Még soha életemben nem mulasztottam el, hogy egy csekket aláírjak. Tudja, milyen gondos vagyok ilyen dolgokban. Lehetetlen, hogy nem írtam alá a csekkjét." Megmutattam neki. Bár eddig roppant önuralommal viselkedett, most hirtelen összeomlott, és sírni kezdett. „Mi történik velem?" - kérdezte. „Szétesem. Mintha két ember lennék." Elkeseredésében először fogadta el a lehetőséget, hogy talán valóban él benne harag, amihez hozzájárult az is, hogy egyetértettem vele, valóban olyan, mondtam, mintha meghasonlott volna. Az első lépés tehát megtörtént. Egy másik betegemnek hasonló problémája volt. Úgy érezte, méltatlan dolog haragot érezni, s még méltatlanabb ezt ki is fejezni, főleg egy családtag esetében. Amikor nővére meglátogatta, beszámolt az eseményről, hozzáfűzve, hogy nővére milyen nagyszerű ember. Később elmesélte, hogy aznap vacsorát ad, amin meg fog jelenni néhány szomszédos házaspár és természetesen a sógornője is. Figyelmeztettem, hogy a nővérét sógornőnek nevezte. „Gondolom, maga most azt hiszi, hogy ez egy freudi elszólás volt" - mondta könnyedén. „Igen, azt gondolom. Azt hiszem, tudatalattija annyit akar közölni, hogy maga nem akarja, hogy nővére a nővére legyen, sógornőjének* érzi, s valójában ki nem állhatja." „Ez nem igaz, nem utálom - mondta - , de valóban megállás nélkül beszél, s tudom, hogy az esti vacsoránál senkit sem hagy majd szóhoz jutni. Való igaz, hogy időnként szégyellem magam miatta." Ismét egy lépés történt előre. Nem minden elszólás fejez ki elnyomott rosszindulatot vagy megtagadott „negatív" érzelmet. Minden megtagadott érzelmet ki* Angolul a sógornő „sister-in-law", azaz törvényes nővér. - A ford.

128

fejeznek, függetlenül negatív vagy pozitív voltuktól. Az igazságot fejezik ki, érzelmeink valós állapotát. Az elszólásnak talán legmeghatóbb példája egy fiatalasszony betegem első látogatásához fűződik. Tudtam, hogy szülei távolságtartó és érzéketlen emberek, akik mindent megadtak gyermeküknek, kivéve a szeretetet. A fiatalasszony kivételesen érett, magabiztos, fölszabadult és független embernek mutatta magát, aki azért keresett föl, mint elmagyarázta, mert rengeteg ideje van, s úgy gondolja, hogy egy kis pszichoanalízis nem árthat szellemi fejlődésének. Érdeklődésemre, hogy miért van annyi ideje, elmondta, hogy éppen most szakította félbe egyetemi tanulmányait, mert öt hónapos terhes. Nem vágyott házasságra. Úgy gondolta, hogy a gyereket születése után örökbe fogadtatja valakivel, aztán Európába utazik elméje további pallérozására. Megkérdeztem, értesítette-e az atyát a gyerek jöveteléről. (A férfit négy hónapja nem látta.) „Igen - válaszolta - , írtam neki egy pár sort, tudattam vele, hogy egy gyerek szülte kapcsolatunkat." Azt akarta mondani, hogy kapcsolatukból gyerek született, de valójában elárulta, hogy a felnőtt nő mögött szeretetre éhes kisgyerek lapul, aki úgy akarta sohasem volt anyját pótolni, hogy maga lett anyává. Nem hívtam föl a figyelmét elszólására, mert ebben a kezdeti stádiumban még nem lett volna képes elviselni függőségvágyának tudatát. Mindazonáltal az elszólás nagy segítségemre volt, megmutatta, hogy egy ijedt kislánnyal állok szemben, akinek még hosszú ideig gyengéd védelemre, szinte fizikai törődésre lesz szüksége. Ez a három beteg nem annyira előttem akart titkolódzni, mint önmaga előtt. Az első valóban azt hitte, hogy szikrányi harag sincs benne. A második meg volt győződve róla, hogy családja egyetlen tagjára sem haragszik. A harmadik őszintén felnőtt, független, nagyvilági nőnek hitte magát. Tudatos én-képiink kisebbnagyobb mértékben mindig elüt tudatalatti párjától. Szinte mindig többet vagy kevesebbet hiszünk magunkról, mint amennyi valójában vagyunk. A tudatalatti azonban tisztában van a valóságos helyzettel. A lelki fejlődés egyik legfontosabb része, hogy a tudatos énkép közeledjen a tudatalatti valóságához. Amikor en209

nek az egész életre szóló feladatnak a nagy részén gyorsan túlesik az ember, meglehet, a pszichoterápia segítségével, sokszor érzi úgy, hogy újjászületett. „Nem az vagyok, aki voltam" - mondja gyakran a beteg, ha tudatában valamilyen drámai változás állt be. „Teljesen új és más ember lettem." Ha tudatos énképünkkel azonosulunk, be kell vallanunk, hogy a tudatalatti bölcsebb nálunk. „Pinocchio" esetével azt akartam bizonyítani, hogy ez mások esetére is igaz lehet. Az az igazság, hogy a tudatalatti általában mindenben bölcsebb. Egyszer a feleségemmel Szingapúrba utaztunk nyaralni. Sötétedés után érkeztünk, és hamarosan sétára indultunk a szállodából. Pár perc múlva egy beépítetlen térségre értünk, ahol a sötétben felrémlett egy elég távoli, meglehetősen nagy ház. „Vajon mi lehet ez?" - kérdezte a feleségem. Gondolkodás nélkül, teljes bizonyossággal rávágtam: a krikettklub. Amint kimondtam e szavakat, már sajnáltam, hogy kicsúsztak a számon. Elvégre fogalmam sem volt, mi az épület rendeltetése. Még soha nem voltam Szingapúrban, még soha nem láttam krikettklubot, világosban sem, nemhogy sötétben. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy réztáblát találtunk az épületen, ezzel a felirattal: Szingapúri Krikettklub. Hogyan tudhattam azt, amit nem tudhattam? Az egyik lehetséges magyarázat az, amit Jung „közös tudatalattinak" nevez, mely összegyűjti az elődök bölcsességét, ha magunk nem is tapasztaltuk. Ez a tudományos elmének bizarrnak tetszhet, de furcsa módon a köznyelv nem egy kifejezése szolgáltat rá bizonyítékot. Vegyük magát a „felismerni" szót. Amikor olvasunk, és egy tetszetős gondolatra lelünk, fölismerjük, már ismerjük, jóllehet tudatosan talán sohasem gondoltunk rá. Mintha minden tudás és bölcsesség már létezne elménkben, s a tanulás nem lenne más, mint annak újbóli megismerése. Hasonló eredményre vezet a tanítani (to educate) szó elemzése. A szó a latin educare, azaz kivezetni szóból ered. így, ha a szó komoly értelmében akarunk embereket tanítani, nem újdonságokkal kell tömni a fejüket, hanem valamit ki kell vezetni belőlük, a tudatalattit kell kivezetni a tudatosba. A tudatalatti mindig is rendelkezett a tudással. 128 210

De mi a felsőbbrendű tudás forrása? Nem tudjuk. Jung teóriája szerint örököljük. A memória genetikus vizsgálata az utóbbi időben bebizonyította, hogy valóban lehetséges a tudás öröklése. Az az elképzelés, hogy a tudást kémiai hatóanyagok tartalmazzák, megmagyarázza, miként tartalmazza a rendelkezésre álló tudáskincset az agy néhány köbcentiméternyi térben. Egy kérdés azonban még így is megválaszolatlan marad. Bármennyit tudunk is az agy működéséről, az elme mint jelenség továbbra is bámulatba ejtő. Az agy felépítésén és szinkronizációján tűnődni nem sokban különbözik attól, amikor a kozmosz berendezésén tűnődik a teológus elme: Istenen, arkangyalain, angyalai seregén és kórusán, szeráfjain és kerubjain, kik segítségére vannak a világegyetem elrendezésében. Az elme, mely néha úgy gondolja, hogy csodák nem léteznek, magában véve is csoda.

A szerendipitás, azaz a mindennapok szerencsés véletlenjeinek csodája Elképzelhető, hogy megértjük a tudatalatti hatalmas bölcsességét mint az agy molekuláris működésének utolsó, még érthető szintjét. Ekkor azonban még mindig értetlenül állunk az ún. pszichikai jelenségek előtt, melyek valamiképpen nyilvánvalóan összefüggésben vannak a tudatalattival. Montague Ullman és Stanley Krippner bonyolult kísérletek sorozatával bebizonyította, hogy egy ébren lévő ember képes képzeteket közölni egy tőle több szobával odább alvó emberrel: ezek a képzetek megjelennek az alvó álmában. Az efféle képzetközlés nemcsak tudományos kísérletben fordul elő. Nem ritka jelenség, hogy két ember egymástól függetlenül azonos vagy meglepően hasonló álmot lát. Hogy miképpen lehetséges ez, fogalmunk sincsen. De megtörténik. Egyik éjjel álmot láttam, melyben hét képzet jelent meg. Később megtudtam, hogy egy barátom, aki két nappal előbb házamban aludt, ugyanezt a hét képzetet látta álmában, méghozzá ugyanilyen sorrendben. A jelenséget nem tudtuk

megmagyarázni. Nem találtunk semmilyen közös élményt, amely a jelenséget megmagyarázhatta volna, és értelmes módon nem tudtuk megfejteni az álmot. Éreztük, hogy fontos dolog történt; az eset olyan valószínűtlen volt, hogy nem lehetett véletlen. A valószínűtlen, természeti törvényekkel nem magyarázható jelenségek gyakori előfordulását nevezzük a szinkronitás elvének. Barátom és én nem tudtuk, hogy miért láttunk hasonló álmot, de feltűnt, hogy a két álom időben közel esett egymáshoz. Ezt fontosnak gondoltuk. A nagyjából egyidejű és tartalmában azonos álmok jelensége azért pszichikai, azaz természetfölötti, mert gyakorisága szöges ellentétben áll statisztikai valószínűségével. Jelentése homályos, mint a legtöbb pszichikai jelenségé. Másik érdekes jellemzője, hogy előfordulása szerencsésnek tetszik alanya számára. Egy érett, nagyon szkeptikus és köztiszteletben álló tudós jár hozzám analízisbe, s nemrég a következő esetről számolt be: „Utolsó foglalkozásunk után a tó mentén hajtottam haza, mert gyönyörű nap volt. Mint tudja, ezen az úton sok kanyar van, amit nem lehet belátni. Talán a tizediknél hirtelen az jutott eszembe, hogy a kanyar túloldalán éppen előz egy autó, tehát az én sávomban halad nagy sebességgel. Azonnal fékeztem, és megálltam. Rögtön megjelent egy autó, előzés közben, nagy sebességgel, az én sávomban, s még így is alig fért el mellettem, pedig az út szélén álltam. Ha nem húzódom le, biztosan összeütközünk. Mégis, fogalmam sem volt, miért álltam meg. Megtehettem volna bármelyik kanyar előtt. Sokszor megjártam ezt az utat, s bár mindig veszélyesnek tartottam, még soha nem jutott eszembe, hogy megállják egy kanyar előtt. Nem hiszek a csodákban, de itt aligha van más magyarázat." Lehetséges persze, hogy e normálison túli jelenségek károsak is lehetnek. Csodával határos balesetek is léteznek, nemcsak csodával határos megmenekülések. Ezen a területen nem végzett senki kutatómunkát. Csak annyit állapíthatok meg, hogy a hasznos „véletlenek" száma túltesz a káros „véletlenekén". A hasznos jelenségnek kiváló példája Carl Jung „szkarabeusz"-álma, amelyet a szinkronitásról írt cikkében közöl, s melyet most teljes egészében idézek. 128

„Példám egy fiatal nővel kapcsolatos, aki pszichológiailag megközelíthetetlennek bizonyult, bár a kezelésben ő is, én is nagy erőfeszítéseket tettünk. A nehézség abban rejlett, hogy a fiatal nő mindig mindent jobban tudott. Kiváló iskolázottsága remek fegyverrel ruházta fel, kartéziánus racionalitással, amely a valóságot kifogástalan geometriaként látta. Egy ideig azzal próbálkoztam, hogy kegyetlen racionalizmusát egyfajta emberibb értelemmel feloldjam, de végül kénytelen voltam annál a silány reménynél kikötni, hogy egy váratlan esemény majdcsak a segítségemre siet, valami váratlan és irracionális, ami végre áthatol intellektuális páncélzatán. Egy napon ültem a szobámban, betegemnek háttal, és az ablak felé fordulva hallgattam véghetetlen beszédét. Érdekes álmot látott az éjjel, arról számolt be. Álmában valaki egy aranyszkarabeuszt adott neki, egy drága ékszert. Míg álmát mesélte, arra lettem figyelmes, hogy valami többször megkoppantja az ablakot. Odafordulva láttam, hogy egy nagyobb repülő rovar kopogtatja az ablaktáblát, mint aki be akar jönni a szobába. Ezt furcsállottam: miért akarna egy rovar a napfényből a sötét szobába jönni? Kinyitottam az ablakot, és a berepülő rovart elkaptam. Egy szkaraboid bogár volt, tehát nem szkarabeusz, de azonos rendbe tartozó lény (Cetonia aurata), melynek aranyzöld színe igen hasonlatossá teszi a szkarabeuszhoz. Az elfogott bogarat azonnal átnyújtottam betegemnek, ezekkel a szavakkal: »Parancsoljon, itt van a szkarabeusza.«Az eset elérte a célt, áthatolt a nő intellektualitásának vértjén. A kezelés a következőkben sikeres véget ért. "* Ez a szerendipitás jelensége. A szót az amerikai értelmező szótár a következőképpen határozza meg: olyan értékes vagy kellemes dolgok fellelésének adottsága, amelyeket egyébiránt nem kerestünk. A definíciónak sok érdekes jellemzője van. Egyfelől a szerendipitást adottságnak tartja, arra célozva, hogy egyes emberek ren*J. Campbell (ed.): The portable Jung. New York, Viking Press, 1971. 511-512.

213

delkeznek vele, míg mások nem, egyes emberek szerencsések, míg mások nem. Ennek a résznek azonban alapvető tétele, hogy a „kegyelem" mindenkié, csupán azzal a megkülönböztetéssel, hogy van, aki észreveszi és hasznosítja, s van, aki nem. Jung észrevette, mert észrevette a bogarat, beengedte, elfogta és odaadta betegének. Annak okait, hogy egyesek miért nem veszik észre és ragadják meg, később az „Ellenállás a kegyelemmel szemben" című fejezetben taglalom. De hadd jegyezzem meg már most, hogy gyakran azért nem találunk rá értékes dolgokra, mert bár magukat a dolgokat felleljük, nem ismerjük föl értéküket. Öt hónappal ezelőtt egy idegen városban jártam, s mert két elfoglaltságom között volt két szabad órám, fölkerestem egyik kollégámat, s engedélyét kértem, hogy a két órát dolgozószobájában tölthessem, ahol ennek a könyvnek az első részén akartam dolgozni. Mikor odaértem, kollégám felesége fogadott, egy hűvös, kimért asszony, aki sohasem kedvelt különösebben, s több ízben elutasító, szinte rosszindulatú volt velem. Talán öt percig feszengve beszélgettünk. Az asszony megjegyezte, hogy hallotta, könyvet írok, s megkérdezte, miről szól. Azt válaszoltam, hogy a lelki fejlődésről, s nem volt semmi kedvem a dolgot részletezni. Bementem a könyvtárba, és munkához láttam. Félóra múlva megállt a tudomány. A felelősségről írt fejezet nagyon rossznak látszott. Világos volt, hogy bővíteni kellene érthetősége érdekében, de úgy éreztem, hogy a bővítés megbontaná a könyv egységét. Ugyanakkor kihagyni sem akartam ezt a fejezetet. Egy óráig rágódtam a dolgon, minden eredmény nélkül, s egyre jobban elkeseredtem. Ekkor kollégám felesége csendesen bejött a szobába. Félénk volt, bátortalan, tisztelettudó, mégis meleg, egyszóval nem ismertem rá. „Remélem, hogy nem zavarom - mondta ha igen, csak szóljon, és megyek." Azt válaszoltam, hogy nem zavar, megakadtam a munkában. Az asszony egy kis könyvet tartott a kezében. „Ráakadtam erre a könyvre" - mondta. „Gondoltam, talán érdekelné. Valószínűleg nem. Ám úgy gondoltam, nem tudom, miért, hogy hasznára lehetne." Mivel ingerült voltam és siettem,

majdnem azt válaszoltam, hogy elborítanak a könyvek, amelyeket el kellene olvasnom - ami igaz is volt - , és a belátható jövőben aligha lesz időm erre a könyvre. De furcsa viselkedése másféle válaszra késztetett. Azt mondtam, hogy nagyon köszönöm a kedvességét, s amint lehet, elolvasom a könyvet. Hazavittem, bár nem tudtam, hogy mikor jutok hozzá. Aznap este azonban történt valami, ami arra késztetett, hogy minden más olvasnivalómat félretéve ezt a könyvet vegyem elő. Vékonyka kis kötet volt, Allen Wheelis Hogyan változnak az emberek? című munkája. Az egyik fejezet remekül megfogalmazta mindazt, amit saját könyvem annyi nehézséggel járó fejezetében én is meg akartam írni. A következő reggel fejezetemet egy rövid bekezdéssé változtattam, s lábjegyzetben Wheelis könyvét ajánlottam az olvasónak, mint a téma legjobb kidolgozását. Problémám megoldódott. Ez önmagában még nem csodálatos. Egyetlen harsona sem szólalt meg, hogy figyelmeztessen, mi következik. Figyelmen kívül hagyhattam volna a könyvecskét, vagy meglettem volna nélküle is. Mégis, részesültem a kegyelemben. Az eset egyszerre volt különleges és hétköznapi - különleges, mert valószínűtlen, és mindennapi, mert hasonlóan valószínűtlen és hasznos események állandóan megtörténnek, naponta bekopognak tudatunk ablakán, mint a bogár Jung szobájának ablakán. Tucatszor történt velem hasonló eset, mióta kollégám felesége kölcsönadta nekem a könyvet. Mindig is történtek. Van, amit fölismerek, van, amit hasznomra fordítok, anélkül hogy csodálatosságát tudatosan felfognám. Fogalmam sincs, hány kerüli el a figyelmemet.

128

215

A kegyelem meghatározása Ebben a részben eddig olyan jelenségek változatait írtam le, amelyekre a következő közös tulajdonságok jellemzőek: 1. Elősegítik, támogatják, védik az emberi életet és a lelki fejlődést.

2. Működésük csak részben érthető (mint a fizikai ellenálló képesség vagy az álmok esetében) a természeti törvények alapján, legalábbis ahogyan azokat a tudományos gondolkodás értelmezi. 3. Gyakran és egyetemesen jelentkeznek az emberek életében. 4. Bár a tudat hatást gyakorolhat rájuk, eredetük a tudatos akaraton és a tudatos döntés képességén kívül esik. Ezeket a jelenségeket általában elkülönítik egymástól, én azonban azt hiszem, hogy egyetlen jelenség különböző megnyilvánulásai, egyetlen hatalmas erő megnyilvánulásai, amely az emberi tudaton túlról gondoskodik a lelki fejlődésről. Sok száz, sok ezer évvel azelőtt, hogy a tudományos gondolkodás kialakította az olyan fogalmakat, mint az immunglobulinok, az alvási szakaszok, a tudat és a tudattalan, a vallásos emberek ezt az erőt fölismerték, és kegyelemnek nevezve énekelték meg dicséretét. Mi, akik megfelelően tudományosan és szkeptikusan gondolkozunk, mit kezdjünk ezzel az erővel? Nem tudjuk megérinteni. Nem tudjuk megmérni. Mégis létezik, mégis valóságos. Ne vegyünk róla tudomást, mert nem illeszkedik bele a természeti törvények rendszerébe? Ez veszélyesnek látszik. Alig hiszem, hogy megérthetnénk a világegyetemet és az ember helyét a világegyetemben a kegyelem fogalma nélkül. Még csak a helyét sem tudjuk ennek az erőnek. Csak azt tudjuk, hol nincsen: az emberi tudatban. Akkor hol van? A taglalt jelenségek egy része arra utal, hogy a tudatalattiban. Más formái, mint a szerendipitás vagy a szinkronitás arra mutatnak, hogy az egyéniség határain túl keresendő. Nemcsak azért nehéz meghatároznunk helyét, mert tudományosan gondolkozunk: a vallásos gondolkodás hasonló nehézségekkel küzd. Bár a kegyelmet természetesen Istennek tulajdonítják, s azonosítják Isten szeretetével, sohasem tudták pontosan meghatározni Isten helyét. Ebben a tekintetben a teológiában két, egymásnak nagyjából ellentmondó elmélet uralkodik. Az egyik az emanáció elve, mely szerint a kegyelem egy kívül álló Istenből sugárzik; a másik az immanencia, mely szerint a kegyelem az emberi lét középpontjában fellelhető Istenből sugárzik.

Ez a dilemma elsősorban a dolgok elhelyezésének vágyából fakad. Az emberek szeretik a fogalmakat határozott formában elképzelni, mint a cipőt, a hajót, a pecsétviaszt. A jelenségeket akkor értjük, ha sikerült a megfelelő kategóriába sorolni őket. Valami vagy cipő, vagy hajó - a kettő egyszerre nem lehet. Én én vagyok és te te vagy - és a kettő nem összekeverendő. Hindu és buddhista gondolkodók ezzel nem értenek egyet, mayának, azaz illúziónak nevezik. Ugyanígy azok a modern fizikusok, akik relativitással, hullámrészecskékkel vagy elektromágnesességgel foglalkoznak, egyre inkább fölismerik ennek a gondolkodásnak a tarthatatlanságát. A régi szokást azonban nehéz levetkezni, az ember továbbra is el akarja helyezni a dolgokat, még ha Istenről vagy a kegyelemről van is szó, még akkor is, amikor érzi, hogy az elhelyezés kényszere korlátozza a jelenség megértésének lehetőségét. Én azt kísérlem meg, hogy az egyéniséget ne elkülönült egységnek lássam, s ha már kénytelen vagyok az egységek nyelvén írni, az egyéniséget úgy látom, mint olyan egységet, amelynek határa egy áthatolható vékony hártya vagy kerítés, ha úgy tetszik, de semmiképpen sem fal. Ahogy a tudatos és a tudattalan között lehetséges a közlekedés, ugyanúgy lehetséges az egyéni elme és a külső „elme" között is, mely utóbbi még nem egyénenként hat át bennünket. A ma tudományos nyelvénél könnyedebben és találóbban fogalmaz Julianus, a XIV. században élt remete, amikor az egyén és a kegyelem kapcsolatáról ír: „Mert amiképpen a ruha fedi a bőrt, bőr a húst, hús a csontot s az egész a szívet, azonképpen fedi a testet és a lelket Isten jósága. Úgy és még annál is jobban, mert ruha és test elkopik és semmivé lesz, de Isten jósága örökké megmarad." Akárhogyan fogalmazzunk is, nyilvánvaló, hogy lelki fejlődésünket elősegíti egy tudatos, akaratunkon túli erő, melynek tökéletesebb megértése érdekében megvizsgálunk egy másik csodát, az élet fejlődésének csodáját, melyet evolúciónak nevezünk.

128

217

Az evolúció csodája Bár nem tematizáltuk, bizonyos értelemben végig foglalkoztunk az evolúcióval, hiszen a lelki fejlődés az egyén evolúciója. Az emberi test az élet során változik, de nem fejlődik (abban az értelemben, hogy eladdig ismeretlen jegyeket mutatna). A fizikum öregkori leépülése elkerülhetetlen. Egy élet során azonban megdöbbentő fejlődésre képes a lélek; egészen a halál pillanatáig fejlődhet (bár ez ritka). Jóllehet ennek a könyvnek elsődleges témája a lelki fejlődés, az evolúció hasonló jelenség, és mindenképpen elősegíti a lelki fejlődés és a kegyelem jelenségének megértését. Az evolúció legkülönösebb jellemzője, hogy csoda. Annak értelmében, amit a világegyetemről tudunk, az evolúció jelenségének nem kellene léteznie. A termodinamika második törvényének értelmében az energia a fokozottabb szervezettség formájából a kisebb szervezettség formájába vándorol át, a differenciáltabból a kevésbé differenciáltba. Azaz lefelé tendál. Ezt általában a patakkal szokták példázni, amely föntről lefelé folyik a hegyoldalban. Energiára van szükség ahhoz - munkára, vödrökre, pumpákra - , hogy a folyamatot megfordítsuk, s a víz ismét a hegy tetejére kerüljön. Mindeme energia valahonnan származik. A termodinamika második törvénye szerint végül, évbilliók múltán eljön az az idő, amikor a világegyetem teljesen leapad, s legmélyebb pontján alaktalan, rendezetlen, teljesen differenciálatlan „folttá" válik, amelyben többé nem történik semmi. Ezt az állapotot nevezzük entrópiának. Ennek tendenciáját pedig entrópikus erőnek nevezhetjük. Most már világos, hogy az evolúció és az entrópikus erő ellentett folyamatok. Az evolúció során egyre összetettebb, differenciáltabb és magasabb szervezettségű organizmusok fejlődtek ki. A vírus a molekulánál alig összetettebb lény. A baktérium már jóval fejlettebb, sejtfala van, különböző molekulái és egy metabolizmusa. A szivacs nemcsak sejtekkel rendelkezik, de különböző, kölcsönös

128

függőségben lévő sejtekkel. A rovaroknak és a halaknak már idegrendszere van, képesek a helyváltoztatás bonyolult tevékenységére, sőt a társadalmi szerveződésre is. És ez így megy tovább, egyre összetettebb és összetettebb formákon keresztül, míg eljutunk az emberhez, hatalmas agykérgével, roppant bonyolult magatartásformáival - az ember az evolúció általunk ismert eddigi netovábbja. Az evolúció csoda, mert a természet törvényeinek ellentmondó folyamat. Az evolúciót az 1. ábrával szemléltethetjük. MAGASABB SZERVEZETTSÉGŰ ORGANIZMUSOK

Az 1. ábrán a csúcs felfelé tör, az entrópikus erő ellenében. A háromszögön belül felfelé mutató nyíl jelképezi az evolúciós erőt, azt a „valamit", amely millió és millió nemzedéken át olyan sikeresen állt ellen a természeti törvényeknek, hogy végül maga is egy eddig fel nem ismert természeti törvényt képvisel. Az emberiség lelki fejlődését hasonló ábrával illusztrálhatjuk (2. ábra).

219

korrupció és környezetszennyezés. Hogyan állíthatja bárki is, hogy az emberiség fejlődik? Mégis ezt állítom. Kiábrándultságunk érzése is abból fakad, hogy többet várunk magunktól, mint elődeink. Amit ma felháborítónak és visszatetszőnek látunk az emberi viselkedésben, tegnap még norma volt. E könyv hosszan foglalkozott a szülők gyermekeik iránti felelősségével. Ez ma aligha forradalmi gondolat, sok száz évvel ezelőtt azonban meg se fordult az emberek fejében. A legtöbb szülő ma is rossz, de a szülők általában mégis sokkal jobbak, mint akár csak néhány nemzedékkel ezelőtt. Egy, a gyermekgondozásról nemrégiben megjelent tanulmány ezekkel a gondolatokkal kezdődik:

Sokszor hangsúlyoztam, hogy a lelki fejlődés nehéz folyamat. Azért nehéz, mert a természetes ellenállás, a henyeség, a könynyebb út választása, a megszokás ellenében kell haladnia. A lelki élet természetes entrópikus erejéről hamarosan bővebben szólok. A fizikai evolúció csodája az, hogy legyőzi az ellenállást, s ez a csoda jellemzi a lelki fejlődést is. Fejlődünk. Hiába minden ellenállás, jobb, fejlettebb emberi lényekké válunk. Nem mindannyian és nem könnyen. De az emberek egy jelentős részének valamiképpen sikerül, hogy önmagukat és kultúrájukat a fejlettség magasabb fokára emeljék. Létezik egy erő, melynek segítségével kezdeti állapotunk mocsara fölé emelkedhetünk. A lelki fejlődés ábrája az egyénre is értelmezhető. Mindenkiben él a fejlődés vágya, s mindenki maga vívja meg küzdelmét saját ellenállásával. A 2. ábra ugyanakkor az egész emberiségre is vonatkozik. A társadalom evolúciója a társadalmat alkotó egyének evolúciójának következménye. Azt a társadalmat alakítjuk felnőttként, amely minket gyerekként alakított. Aki fejlődik, fejlődésének gyümölcseit nemcsak saját maga élvezi, jut belőle a világnak is. A fejlődő ember a hátán hordja az emberiséget. Azt az elképzelést, hogy a lelki fejlődés kiterebélyesedik, aligha vélik igaznak azok, akik kiábrándultak a fejlődés eszméjéből. Mindenütt háború van, 128 220

„A római jogban az apa teljhatalommal rendelkezett gyermekei fölött: eladhatta vagy halálra ítélhette őket. Ez a fölfogás átkerült az angol jogba, ahol a XIV. századig észrevehető változás nélkül maradt meg. A középkorban a gyermekkor az életnek nem az a különleges szakasza volt, amiként mi ismerjük. Hétéves gyerekeket már inasnak adtak, s tanulásánál fontosabb volt a munka, amelyet a mester számára végzett. Bánásmód tekintetében a gyereket és a szolgát nem lehetett megkülönböztetni, gyakran még a nyelv sem mutatta, hogy különböznének. Csak a XVI. században kezdődött meg az a folyamat, melynek során a gyerekekről alkotott kép megváltozott, fontosnak, a fejlődésben jelentékenynek és szeretetre méltónak csak ekkor kezdték tartani őket. "* Mi tehát az az erő, amely a letargia ellenében fejlődni készteti az egyént? Már megneveztük: a szeretet. Úgy határoztuk meg, mint azt a hajlandóságot, hogy saját énünk kiterjesztésével elősegítsük magunk vagy más lelki fejlődését. Akkor fejlődünk, ha munkálkodunk rajta, s akkor tudunk munkálkodni rajta, ha szeretjük magunkat. A szereteten keresztül emelkedünk föl. S a má*André P. Derdeyn: Child custody contests in historical perspective. American Journal of Psychiatry, 1976, 133, 1369.

sok iránti szeretet késztet minket a mások felemelkedésében való segédkezésre. A szeretet ilyenformán azonos az evolúcióval. Az evolúciós erő az emberiségben a szeretet formájában nyilvánul meg. Az emberiségben a szeretet az a titokzatos erő, amely ellenáll az entrópia természeti törvényének.

Az alfa és az ómega Továbbra is nyitva áll a kérdés: honnan jön a szeretet? Vagy, az előbb elmondottak alapján általánosabb formában: honnan jön az evolúciós erő? S ehhez még hozzáadhatjuk a kegyelem eredetével kapcsolatos értetlenségünket is. Mert míg a szeretet tudatos, a kegyelem nem az. Honnan jön tehát ez a külső erő? A kérdésre a tudomány nem tud válaszolni, mint ahogyan azt sem képes megválaszolni, hogy honnan van a liszt, az acél vagy a féreg. Nem csupán arról van szó, hogy a kérdés túlságosan megfoghatatlan, de túlságosan alapvető is a tudomány számára. Nem is ez az egyetlen alapvető kérdés, amelynek megválaszolására a tudomány képtelen. Nem tudjuk például, hogy valójában mi is az elektromosság. Vagy hogy eredetileg honnan jön az energia. Vagy honnan a világegyetem. Talán egy napon a tudomány választ ad ezekre az alapvető kérdésekre. Addig csak elméleteket, hipotéziseket tud fölállítani. A kegyelem csodájának magyarázatára állítjuk föl Isten létezésének teóriáját, egy olyan Istenét, aki azt akarja, hogy fejlődjünk, aki szeret minket. Sokaknak ez a feltevés túl könnyűnek, túl egyszerűnek, gyerekesnek és naivnak tetszik. De mi más lehetőségünk van? Nem kaphatunk választ, ha fel sem tesszük a kérdést. Lehet, hogy egyszerű, de még senkinek sem sikerült jobb hipotézist felállítania. Amíg nem jelenik meg jobb feltevés, addig vagy ezt választjuk, vagy a teoretikus vákuumot. S ha ezt a feltételezést komolyan vesszük, ráébredünk, hogy a szerető Isten alapvetéséből következő filozófiai rendszer már nem is olyan egyszerű. 128 222

Ha föltesszük, hogy a szeretet képességét, a fejlődés vágyát Isten valamilyen módon „belénk leheli", meg kell kérdeznünk, mivégre teszi. Miért akarja Isten, hogy fejlődjünk? Mi a fejlődés célja? Mit akar tőlünk Isten? Nem szándékozom bonyodalmas teológiai levezetéseket alkalmazni, s a hozzáértőknek meg kell bocsátaniuk, hogy egy huszárvágással túlteszem magam a formális teológia számos érvén és ellenérvén. Mert akármennyit érvelünk is, és kerülgetjük a forró kását, aki hisz Istenben, aki szereti az embereket, előbb-utóbb elérkezik a rettentő feltevéshez: Isten azért akarja, hogy az ember fejlődjön, hogy maga is Istenné váljon. Isten a fejlődés célja. Az evolúciós erőnek Isten az eredője és a célja. Ezt fejezi ki a Biblia: Isten az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Amikor a feltevést rettentőnek neveztem, még enyhén fejeztem ki magam. Az elképzelés nagyon régi, s az emberek milliószámra esnek pánikba e lehetőség elől. Soha gondolat nem rótt még az emberi elmére ilyen súlyos terhet. Nem mintha nehéz lenne fölfogni, mert maga az egyszerűség, hanem azért, mert aki hisz benne, annak mindenét oda kell adnia. Könnyű abban a hitben élni, hogy van valahol egy kedves, öreg Úristen, aki gondot visel ránk, hatalma magasságából, amit mi soha meg sem közelíthetünk. Jóval nehezebb azonban abban a hitben élni, hogy Istennek éppen az a célja velünk, hogy felemelkedjünk hozzá hatalomban, bölcsességben, egyéniségben. Ha lehetségesnek hiszsziik ezt, akkor a hit természetéből fakadóan kötelességünk, hogy megkíséreljük megvalósítani. Erre a kötelességre azonban nem vágyunk. Ennyit nem akarunk dolgozni. Nem akarjuk Isten felelősségét felvállalni. Nem akarunk állandóan gondolkozni. S amíg úgy hisszük, hogy Isten bölcsessége számunkra elérhetetlen, kényelmesen élhetünk, nem kell a fejlődésnek mindig magasabb és magasabb szintjére törekednünk, megmaradhatunk egyszerű embereknek. Isten az égben van, mi idelent a Földön - a kettő sohasem lesz ugyanaz, meghagyjuk neki az evolúció felelősségét és a világegyetem irányítását. Nekünk elég, ha biztosítjuk a békés öregkort, remélhetőleg jó egészségben, unokák és déduno-

kák körében; ezen túl fölösleges is erőlködnünk. E célok sem olyan könnyűek, nem kell őket lenézni. De amint abban hiszünk, hogy az ember számára lehetséges, hogy istenné váljon, nincsen többé nyugalmunk, sohasem mondhatjuk, hogy munkánkat bevégeztük. Mindig a bölcsesség és a hatékonyság magasabb fokára kell törekednünk. Ez a hit bezár minket a fejlődés egy életre szóló taposómalmába. Fel kell vállalnunk Isten felelősségét. Aligha csodálatos, hogy ez a hit nem népszerű. Az az elképzelés, hogy Isten azért törődik fejlődésünkkel, mert azt akarja, hogy hozzá hasonlóvá legyünk, elkerülhetetlenné teszi, hogy szembenézzünk saját renyheségünkkel.

Az entrópia és az eredendő bűn Ha ez a könyv a fejlődéssel foglalkozik, foglalkoznia kell az érem másik oldalával is: a fejlődés akadályaival. Végső soron csak egy akadály létezik: a lustaság. Ha ezt legyőzzük, minden más akadályt is legyőzünk. így ez a könyv a lustaságról is szól. A könyv első részében azt állítottuk, hogy a lustaság kísérlet a szükséges szenvedés elkerülésére, a könnyebb út választására. Amikor a szeretetről beszéltünk, megállapítottuk, hogy a szeretet hiánya nem más, mint az én kiterjesztésére való hajlandóság hiánya. A lustaság tehát a szeretet ellentéte. A lelki fejlődés, ahogyan ezt sokszor elmondtam, erőfeszítést igényel. Mindezek tudatában fölismerhetjük, hogy a lustaság nem más, mint az entrópikus erő megnyilvánulása az emberi életben. Sok évig nem értettem az eredendő bűn elképzelését, sőt viszszatetszőnek találtam. A nemiséget nem éreztem különösebben bűnösnek. Más vágyakat sem. Nemegyszer előfordult, hogy valamilyen remek ételből többet ettem a kelleténél, s bár kétségkívül elrontottam a gyomrom, bűntudatom nem volt. Láttam, hogy a világban van bűn: csalás, előítélet, kínzás, brutalitás. De nem láttam be, miért gonoszak a csecsemők, s hogy a gyerekeken miért ül átok, amiért távoli elődeik megízlelték a tudás fájának gyü128 224

mölcsét. Apránként azonban fölismertem, hogy a lustaság menynyire mindenütt jelen lévő. Betegeim kezelésében is a lustaság legyőzése bizonyult a legfőbb feladatnak. Magamban is fölismertem létezését. Ebben a tekintetben egy voltam az emberiséggel. S így hirtelen értelmet nyert a kígyó és az alma története. A történet megoldása abban rejlik, ami hiányzik. Tudjuk, hogy az „Úr... a hűvös alkonyatkor a kertben jár vala", s hogy nyíltan közlekedett az emberrel. Ha pedig így volt, Ádám és Éva miért nem fordult hozzá a kígyó mesterkedései után, s miért nem kérdezte: „Szeretnénk tudni, hogy miért nem ehetünk ebből a gyümölcsből. Jól érezzük itt magunkat, és nem akarjuk, hogy hálátlannak tarts minket, de ez a törvény értelmetlennek látszik, örülnénk, ha megmagyaráznád." Persze nem kérdezték meg. Ehelyett megszegték Isten törvényét, anélkül hogy értették volna. Hallgattak a kígyóra, anélkül hogy meghallgatták volna az Istent is, mielőtt cselekvésre szánják el magukat. Miért? A megkísértést miért követte rögtön a tett? Ez a hiányzó lépés a bűn lényege, a mérlegelés hiánya. Ádám és Éva nem mérlegelték egyaránt a kígyó és az Úr szavait. Isten és a kígyó vitája pedig a jó és a rossz ellentétét jelképezi. A bűn pedig a jó és a rossz mérlegelésének hiányából fakad. Az emberek csak a rossz tudására hagyatkozva döntenek, meg sem hallgatják a bennük lakó Istent, a jó tudását. Vagyis lusták. A mérlegelés, a belső vita erőfeszítést kívánna, időt és energiát. Ha komolyan vennénk ezt, ha valóban meghallgatnánk a bennünk lakó Istent, meghallanánk, hogy a nehezebb út választására ösztökél. Ez azonban küzdelemmel és szenvedéssel járna. Időnként mindenki meghátrál attól, hogy ezt a lépést megtegye. Mint Ádám és Éva, minden elődünk lusta volt. így az eredendő bűn létezik, és lustaságnak hívják. Nagyon is létezik. Mindenkiben fellelhető: csecsemőben, gyerekben, kamaszban, felnőttben, idős emberben - az okosban és a butában, az egészségesben és a betegben. Van, aki kevésbé lusta a másiknál, de valamennyire mindenki az, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire törekvő, energikus vagy bölcs.

Egyes olvasók talán azt mondják most maguknak: „De én nem vagyok lusta. Heti hatvan órát dolgozom, s bár fáradt vagyok, elviszem a feleségemet szórakozni, elviszem a gyerekeket az állatkertbe, segítek a házimunkában, megcsinálok mindent, amit kell. Néha úgy tetszik, mást sem csinálok, mint dolgozom és megint csak dolgozom." Együttérzek az ilyen olvasóval, de csak ismételni tudom, ha őszintén belegondol, rá fog lelni a lustaságra, amelynek sok olyan formája van, amelynek semmi köze a heti hatvanórás munka tényéhez. A lustaság egyik fő formája a félelem. Ádám és Éva példáját itt is felhasználhatjuk, s mondhatjuk azt is, hogy nem annyira a lustaság akadályozta meg az első emberpárt Isten indítékainak megismerésében, mint a félelem; féltek Istentől és Isten haragjától. A félelem nem mindig, de gyakran azonos a lustasággal. Az ember leggyakrabban a változástól fél, a megszokott rend elvesztésétől. Ezért minden újnak ellenáll, csak hogy ne kelljen változtatnia a valóságról alkotott képén. Ellenállása mögött félelem van, félelme mögött pedig lustaság. Nagyon valószínű tehát, hogy Ádám és Éva féltek nyíltan megkérdezni Istent, ezért választották settenkedő megoldásukat. A pszichoterapeuták jól tudják, hogy bár a beteg a kezeléstől változást remél, ugyanakkor rettenetesen fél a változástól és az azzal együtt járó munkától. Ennek tudható be, hogy tíz beteg közül kilenc félúton abbahagyja a terápiát, rendszerint nem is félúton, hanem a kezelés első néhány foglalkozása után vagy legalábbis az első hónapokban. A legvilágosabb példákat házaspárok szolgáltatják, akik azért keresik fel a pszichoterapeutát, mert fölismerték, hogy a házasságukkal baj van; vagy el kell válniuk, vagy rengeteg fájdalom és erőfeszítés árán teljesen újjá kell építeniük kapcsolatukat. Ezt rendszerint már akkor tudják, mielőtt fölkeresnék a terapeutát, s az első néhány foglalkozás csak megerősíti őket feltételezésükben. Egyedül nem akarnak élni, de ugyanilyen lehetetlennek érzik, hogy hónapokig, esetleg évekig küzdjenek a terápiában kapcsolatuk fejlődéséért. így aztán otthagyják a kezelést, olykor két-három, olykor tíz-húsz foglalkozás után. Rendszerint találnak valamilyen ürügyet: „Tévedtünk, ami-

kor azt hittük, hogy megengedhetjük magunknak anyagilag." Olykor őszintén megmondják: „Tartok attól, ami a házasságommal történhet a terápia révén. Tudom, hogy ez gyávaság. Talán egy nap elég bátor leszek arra, hogy visszajöjjek." Mindenesetre úgy döntenek, hogy maradjon meg a status quo. A lelki fejlődés kezdeti szakaszában az emberek nincsenek tisztában saját lustaságukkal, bár időnként minden meggyőződés nélkül megjegyezhetik: „Persze, mint mindenki másnak, nekem is vannak lusta pillanataim." A lustaság, akár az ördög (és lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz), nem válogat, és mindenféle racionalizációval takargatja magát, amelyen az én fejlődni akaró része nem lát át, vagy túl gyenge legyőzéséhez. így ha azt javaslom, hogy új tudásra tegyen szert, ilyesféle válaszokat kapok: „Ezt a kérdést már sokan tanulmányozták, és még senkinek sem sikerült választ találnia rá." Vagy: „Ismertem valakit, aki ezzel foglalkozott: alkoholista lett, és végül megölte magát." Vagy: „Ehhez én már öreg vagyok." Vagy: „Maga azt akarja, hogy olyan legyek, mint maga, és a pszichiátereknek nem ez a feladatuk." Az ilyen válaszok alapjában véve mind a lustaság leplezését szolgálják. Nem is annyira a terapeuta előtt, mint inkább önmaguk előtt akarják leplezni. Mert a lustaság fölismerése és létezésének elismerése - legyőzésének kezdete. A lelki fejlődés egy előrehaladottabb állapotában az ember már tisztában van saját lustaságával, s ezt rendszerint a legkevésbé lusta ember tudja magáról leginkább. Saját fejlődési folyamatomban is látom, hogy amikor egy pillanatra felvillannak előttem a fejlődés újabb, lehetséges útjai, először öntudatlanul is elkerülöm őket. Csak később, amikor ennek tudatára ébredek, kényszerítem magam arra, hogy végigjárjam őket. Az entrópia elleni küzdelem örök. Mindannyiunknak van egy egészséges és egy beteg énünk. Függetlenül attól, hogy az ember mennyire neurotikus vagy pszichotikus, félelemmel telt és merev, az elmének van egy része, bármilyen kicsiny is, amely a fejlődésre törekszik, amely vonzódik az újhoz és az ismeretlenhez, s amelyik hajlandó dolgozni és vál-

128

227

Megállapítottuk, hogy a lustaság az eredendő bűn, hogy a beteg én azonos lehet az Ördöggel; ideje, hogy foglalkozzunk a Rossz fogalmával, amely a teológia talán legnagyobb problémája. Ám, mint annyi más teológiai kérdés esetében, a tudomány a Rosszat is úgy tekinti, mintha nem is létezne. Egy későbbi könyvben részletesen szeretnék írni erről a kérdésről. Most csak érintőlegesen foglalnám össze a Rossz természetével kapcsolatos vizsgálódásaim következtetéseit. Elsősorban is arra a következtetésre jutottam, hogy a Rossz létezik. Nem csupán primitív vallások elképzelése. Valóban vannak olyan emberek és intézmények, amelyek gyűlölettel reagálnak a Jóra, és elpusztítanák, ha ez módjukban állna. Ezt nem tudatosan teszik, nincsenek tudatában saját rosszindulatuknak, sőt azon vannak, hogy ez ne is tudatosodhassék bennük. Ahogyan a vallásos irodalom leírja az Ördögöt, ők is gyűlölik a fényt, és ösztönösen megtesznek mindent, hogy elkerüljék, megkísérlik azt

is, hogy kioltsák. A fényt elpusztítják gyermekeikben és mindenkiben, aki fölött hatalmuk van. Gyűlölik a fényt, mert megvilágítja gonoszságukat. Gyűlölik a jóságot, ugyanezen oknál fogva, gyűlölik a szeretetet, mert megmutatja lustaságukat. Elpusztítják a fényt, a jóságot és a szeretetet, csak hogy ne kelljen meglátniuk magukat. Második következtetésem az, hogy a gonoszság vagy a Rossz nem más, mint a lustaság szélsőséges formája. A szeretet, meghatározásom szerint, a lustaság ellentettje. Az egyszerű lustaság csak a szeretet passzív hiányát eredményezi, még nem gonoszságot. A valóban gonosz emberek már aktívak. Mindent elkövetnek lustaságuk és beteg énjük védelmében. Szükség esetén a gyilkosságtól sem riadnak vissza a lelki fejlődéssel járó fájdalmak elkerülése érdekében. Ha környezetük egészséges lelkülete veszélyezteti beteg énjük biztonságát, megpróbálják környezetük egészségét megrontani. Ezért a Rosszat úgy határoznám meg, mint a mások fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett alkalmazását a lelki fejlődés elkerülése érdekében. Az egyszerű lustaság a szeretet hiánya. A gonoszság a szeretet ellentéte. Harmadik következtetésem szerint a Rossz létezése elkerülhetetlen, legalábbis fejlődésünk jelenlegi szintjén. Az entrópia és a szabad akarat alapvetéseiből következik, hogy egyes emberekben megtalálható a lustaság, míg másokban nem. Az entrópia és az evolúció, mint egymással ellentett erők, a legtöbb emberben bizonyos egyensúlyban lesznek, tehát viszonylag kevesekben nyilvánul meg tisztán a szeretet vagy a Rossz. Ugyancsak elkerülhetetlen, hogy a két erő harcban álljon egymással; természetes, hogy a Rossz gyűlöli a Jót, mint ahogyan természetes a fordítottja is. Végül pedig azt állapítom meg, hogy bár az entrópia igen erős, legszélsőségesebb formája, az emberi gonoszság társadalmi szinten hatástalan. Magam láttam, ahogy a Rossz tucatnyi gyermek lelkét teszi tönkre. De az evolúció nagyobb folyamatában csütörtököt mond. Minden elpusztított lélek segédkezik a többi megváltásában. Akaratán kívül a Gonosz figyelmeztető fényként szol-

128

229

lalni a fejlődés minden kockázatát. S ugyanakkor, függetlenül attól, mennyire fejlett az ember, mindig van egy része, amelyik nem akar változást, nem akar erőfeszítést, ragaszkodik a régihez és a megszokotthoz, fél a változástól és az erőfeszítéstől, kényelemre vágyik bármi áron, még ha az ár a hatékonyság feladása, a stagnálás, a regresszió is. Van ember, akiben az egészséges rész szánalmasan kicsiny, a félelem és a lustaság valóságos kényuralma alatt szenvedve létezik. Mások roppant iramban fejlődnek, de nekik is állandóan résen kell lenniük a lustaság veszélyével szemben. Ebben a tekintetben egyenlőek az emberek. Mindenkiben két lény él, az egyik egészséges, a másik beteg - az élet ösztöne és a halál ösztöne, ha úgy tetszik. Minden ember az egész emberiséget példázza: mindegyikben van valami isteni, és mindegyikben megvan a lustaság eredendő bűne, az entrópia örök ereje, amely vissza, a méhbe, a mocsárba taszít, amelyből kifejlődtünk.

A Rossz problémája

gál. Mivel legtöbbünk részesült abban a kegyben, hogy ösztönösen irtózik a Rossztól, fölismerjük jelenlétét, és személyiségünket csak jobbá teszi létezésének tudata. Tudatunk a jel a megtisztulásra. így például Krisztust a gonoszság juttatta a keresztre, abba a magasságba, ahol az egész világ láthatja. A Gonosz elleni harc a fejlődés része.

A tudat evolúciója Sokat használtam a „tudat" és a „tudatos" szavakat. Rossz emberek visszautasítják gonoszságuk tudatát. A fejlődés jele önnön lustaságunk tudata. Az emberek nincsenek tudatában saját vallásos világnézetüknek, s fejlődésük során szükséges, hogy fölismerjék saját hitüket és elfogultságra való hajlamukat. A zárójelezés és a figyelem révén fokozottan tudatunkba fogadjuk szeretteinket és a világot. Az önfegyelemnek lényeges része a felelősség és a választás tudatosulása. így eljutottunk oda, ahol a lelki fejlődést a tudat evolúciójaként határozhatjuk meg. Még mindig magyarázatra szorul azonban az a kérdés, hogy a tudatalatti miképpen jut mindama tudás birtokába, amelyet tudatosan nem sajátítottunk el. Ez a kérdés ismét annyira alapvető, hogy a tudomány nem ad rá választ. Ismét csak feltételezésekkel élhetünk. S ismét hiába keresek jobb hipotézist annál, hogy létezik Isten, aki annyira közel áll hozzánk, hogy részünket képezi. Aki a kegy helyét keresi, magába tekintsen. Ha a magamagáénál nagyobb bölcsességre vágyik, azt is magában lelheti föl. Mindebből az következik, hogy Isten és az ember átfedése azonos a tudatos és a tudattalan átfedésével. Egyszerűbben kifejezve: Isten a tudatalatti. Isten belül van. Mi Isten része vagyunk mindenkor. Isten mindig velünk volt, van és lesz. Hogyan lehetséges ez? Ha az olvasót megbotránkoztatja az az elképzelés, mely szerint Isten és a tudatalatti egy és ugyanaz, hadd emlékeztessem arra, hogy ez nagyjából megfelel a mindenkiben jelen lévő Szentlélekről alkotott keresztény elképzelésnek. 128

Úgy kell elképzelnünk, mint valami hatalmas rizómát, óriási, kiterjedt gyökértörzset, amelyből csak a tudat apró növénykéje emelkedik ki láthatóan. Ezért a hasonlatért Jungnak tartozom köszönettel, aki magát „a végtelen istenség egy szilánkjának" nevezvén a következőket írta: „Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad. "* Jung maga sohasem jutott el addig a kijelentésig, hogy Isten a tudatalattiban létezik, bár írásai kétségkívül ebbe az irányba mutatnak. Ehelyett a tudatalattit két részre osztotta: az egyéni, személyes tudattalanra és a közös tudattalanra, ti. az emberiség közös tudattalanjára. Az én nézetem szerint a közös tudattalan Isten, a tudat az ember, az egyéni tudattalan pedig a kettő átfedése. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy a kettő harcának színtere legyen, az isteni és az emberi akarat harca itt folyjon. Az imént a tudattalant jónak és szeretettel telinek neveztem. így is hiszem. De az álmok nemcsak a bölcsesség üzeneteit közvetítik, hanem konfliktusról is beszámolnak, nem csupán a megújulást hozhatják, lehetnek kellemetlen, szorongásos rémálmok is. Ezért hajlik arra a legtöbb szakember, hogy az elmebetegségek színhelyének a tudatalattit tekintse, a szimptómákat pedig egyfajta démonoknak, amelyek a mocsárból felütik fejüket. Én az ellenkező véleményen vagyok. Véleményem szerint a pszichopatológia a tudat*Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok. pa Könyvkiadó, 1987. 16.

231

Ford. Kovács Vera. Bp., Euró-

ban helyezkedik el, s az elme megbetegedései a tudat rendellenességei. Azért betegszünk meg, mert tudatunk ellenáll tudatalattink bölcsességének. Éppen a tudat rendellenessége az, ami szembeállítja a tudattalannal, amely nem akar mást, mint meggyógyítani a tudatot. Más szavakkal kifejezve: az elme akkor betegszik meg, amikor akarata lényeges mértékben elüt Isten akaratától, amely egyben saját tudatalatti akarata is. Megállapítottam, hogy a lelki fejlődés végső célja Isten állapotának elérése. Az előbb elmondottakból következik tehát, hogy a célt a tudatalattival való azonosulásként is meghatározhatjuk. Azt jelenti-e ez, hogy a tudatnak egybe kell mosódnia a tudattalannal, hogy az utóbbin kívül ne is létezzen más? Aligha. Most érkezünk el az egész értelméhez. A lényeg az: úgy válni Istenné, hogy közben megőrizzük tudatunkat. Ha a gyökértörzsből kibúvó tudat, lévén a gyökértörzs Isten, maga is Istenné lehet, akkor Isten az élet egy új formáját veszi föl. Ez az élet értelme. Azért születünk, hogy tudatos egyénként Isten életének új formájává lehessünk. Lényünkben a tudat parancsol, hoz döntéseket és utasít a cselekvésre. Ha teljesen tudattalanná válnánk, valóban olyanok lennénk, mint a ma született csecsemő, aki egy az Istennel, de képtelen arra, hogy bármilyen cselekedettel éreztesse a világban Isten létezését. Mint említettem volt, a buddhista és hindu misztikus teológusok némelyike olyan regresszív elveket vall, melyek szerint az egyéniség határait nélkülöző csecsemő a nirvánához hasonlatos, s a nirvána elérése nem más, mint a méhbe való viszszatérés. A legtöbb misztikus és az itt kifejtett teológia ennek pontosan az ellenkezőjét állítja. Nem az én föladása, a csecsemő tudattalan állapota a cél. Ellenkezőleg, egészséges ént kell fejleszteni, amely aztán Isten énjévé válhat. Ha két lábon járó, befolyásos felnőtt emberek saját, érett akaratukat azonosítani tudják Isten akaratával, Isten a mi tudatos énünk révén öltheti föl létezésének új formáját. így válhatunk mi Isten cselekvő részévé, úgyszólván karjává. S amennyiben Isten akaratának megfelelően tudjuk a világot befolyásolni, Isten kegyének cselekvő részévé is vá128

lünk. A kegy egyik formájává leszünk így, s Isten nevében munkálkodhatunk a világban, szeretetet teremtve ott, ahol nem volt addig szeretet, a tudatosság általunk megélt szintjére vonva embertársainkat, így segítve elő az emberi fejlődést.

A hatalom természete Ezen a ponton már megérthetjük a hatalom természetét. Gyakran félreértett téma. Ennek egyik oka, hogy kétfajta hatalom létezik: politikai és szellemi. A vallásmitológia gondosan elválasztja egymástól a kettőt. Buddha születése előtt a jósok azt mondták atyjának, hogy születendő gyermeke vagy a világ leghatalmasabb uralkodója lesz, vagy igen szegény emberként a világ legnagyobb szellemi vezetője. Vagy az egyik, vagy a másik, de semmiképpen sem mindkettő. A Sátán fölajánlotta Jézusnak „a világ minden országát és dicsőségét", de Jézus visszautasította, s inkább - látszólag tehetetlenül - meghalt a kereszten. A politikai hatalom abban áll, hogy másokat saját akaratára kényszeríthet valaki. Ez a hatalom vagy valamilyen pozíció, mint például a király vagy az elnök személye, vagy pénz. Nem a pozíciót elfoglaló embernek van hatalma, hanem a pozíciónak. Következésképpen a politikai hatalomnak semmi köze a jósághoz és a bölcsességhez. A szellemi hatalom viszont személyhez kötött, és senkit sem kényszerít semmire. Előfordulhat, hogy nagy szellemi hatalommal rendelkező emberek egyszersmind magas hivatalban is ülnek vagy gazdagok, de jobbára mégis inkább szegények, és nincs politikai hatalmuk. Mi tehát a szellemi hatalom lényege? A legnagyobb fokú tudatos döntőképesség. A tudat. A legtöbb ember csak félig tudatosan hoz döntéseket az életben. Nemigen értik saját indítékaikat, és nemigen vannak tisztában döntésük lehetséges szövődményeivel. Valóban tudjuk, mit teszünk, amikor egy új kliensei elfogadunk vagy elutasítunk? Tudjuk, mit cselekszünk, amikor megütünk egy gyereket, előléptetünk egy beosztottat vagy flörtölünk egy ismerőssel? Aki sokáig volt 233

jelen a politika arénájában, jól tudja, hogy a legnagyobb jó szándékkal hozott döntések gyakran rossz következményekkel járnak, míg néha a látszólag alantas indítékból követett politika is hasznosnak bizonyul. Ugyanez a helyzet a gyermeknevelésben. Jobb-e rossz okból jót cselekedni, mint jó okból rosszat? Gyakran akkor vagyunk leginkább a sötétben, amikor a legbiztosabbak vagyunk magunkban, és megfordítva. Mit tehetünk, a tudatlanság óceánjában hánykolódva? A nihilista azt mondja: semmit. Szerinte az egyetlen, amit tehetünk, hogy a hullámokra bízzuk magunkat, és tovább hánykolódunk - mintha a tengeren nem lehetne utat találni, amely értelmes úti célhoz vezet. Mások, saját elveszettségíik tudatában, azt remélik, hogy kikerülhetnek a tudatlanságból, és a tudat még magasabb fokára fejlődhetnek. Nekik van igazuk. Ez a magasabb rendű tudat azonban nem egyetlen perc műve. Apránként kell elérni, darabonként összeszedni, mindent meg kell figyelni, tanulmányozni - saját magunkat is. Az ember alázatos tanítvány. A lelki fejlődés útja egy életre szóló tanulás útja. Ha az ember ezt az utat őszintén és kitartóan követi, a tudás darabjai lassan összeállnak. A dolgok értelmet nyernek. Vannak persze zsákutcák, csalódások, téves következtetések, de lassanként mégiscsak lehetséges a létezés mély megértése. S lassan elérhetünk odáig, amikor már tudjuk, hogy mit csinálunk. Ekkor teszünk szert a hatalomra. A szellemi hatalom alapjában véve örömforrás, a mester öröme. Nincs is annál nagyobb öröm, mint teljes mértékben tudni, hogy mit csinálunk, mint önmagunk szakértőjének lenni. Aki a legtöbbet fejlődött, az ért csak igazán az élet éléséhez. S van egy még nagyobb öröm: Isten közösségének öröme. Mert amikor valóban tudjuk, hogy mit miért teszünk, részesei vagyunk Isten mindentudásának. Tudatos énünk sikeresen egyesült Isten elméjével. Istennel együtt tudunk. Mégis, aki elért a lelki fejlődésnek erre a fokára, rendszerint egyfajta örömteli alázattal él. Mert annak is tudatában van, hogy tudata a tudattalanból ered. Tudatában van kapcsolatának az őt 234

tápláló gyökértörzzsel, a tudatalattijával, s tudja, hogy tudása a gyökérrel való kapcsolatából fakad. Az igazán hatalmas ember, ha hatalma forrása felől kérdik, mindig így fog válaszolni: „Hatalmam nem az enyém. Ami kevés hatalmam van, az egy nagyobb hatalom megnyilatkozása. Én csak vezetője vagyok ennek a hatalomnak, amely egyáltalán nem az enyém." Mondottam volt, hogy ez az alázat örömteli. Ennek az az oka, hogy a valóban hatalmas emberek, éppen azért, mert kapcsolatban állnak Istennel, énük terhének csökkenését tapasztalják. „Legyen meg a te akaratod, ne az enyém. Tégy engem eszközöddé." Ez a vágyuk. S az én ilyetén elvesztése egyfajta nyugodt eksztázist hoz magával, valamennyire hasonlót a szerelem érzéséhez. Tudatában vannak közelségüknek Istenhez, s ezzel megszűnik magányérzetük. Ez az úrvacsora.* A szellemi, lelki hatalom örömteli, de ugyanakkor rettentő is. Mert minél tudatosabb egy lény, annál nehezebb a cselekvés. Erről az első rész végén már említést tettem, a két tábornok példájában, amikor is el kell dönteniük, hogy harcba szálljanak-e csapataik. Az a tábornok, akinek számára csapatai csak hadászati egységet jelentenek, jól alszik döntését követően, a másik, aki a katonákban látja az embert is, hosszasan tépelődni fog. Mindannyian tábornokok vagyunk, hiszen minden egyes cselekedetünk befolyásolja az emberi civilizáció menetét. Annak eldöntése, hogy egy gyereket megdicsérjünk-e, avagy megbüntessünk, messze ható következményekkel járhat. Könnyű úgy cselekedni, hogy az ember a tudatosság alacsony szintjén áll. Minél magasabb fokú a tudat, annál több tényezőt kell figyelembe venni. Ugyanakkor minél többet tudunk, annál inkább előre látjuk cselekedeteink következményeit. Ám ha cselekedetünk minden lehetséges következményét előre akarjuk látni, teljes tehetetlenségre kárhoztatjuk magunkat. Ugyanakkor azonban a cselekvés hiánya is egyfajta cselekvés, s vannak olyan helyzetek, amikor a leghelyesebb, ha az ember nem tesz semmit; más helyzetekben *Communio

ugyanez káros következményekkel járhat. így a lelki hatalom nem csupán tudat, hanem a döntésképesség megőrzése az egyre fokozottabb tudatosság mellett. Ez valóban isteni hatalom. De a közhiedelem ellenére a mindentudás nem teszi könnyebbé a döntést, ellenkezőleg. Aki Isten tudásának részese, részese gyötrődésének is. Még egy gond van a hatalommal: az egyedüllét. Sietek megkülönböztetni az egyedüllétet a magánytól. A magány a kapcsolatteremtés képességének hiányából fakad. Hatalommal bíró emberek körül vannak véve embertársaikkal, akik mindent megtesznek a kommunikáció érdekében: tehát az ilyen ember nem magányos, sőt olykor még vágyhat is a magányra. Az egyedüllét, értelmezésem szerint, a tudatosságban azonos szinten lévő társ hiánya. Az egyedüllét tekintetében még bizonyos hasonlóság is mutatkozik világi és lelki hatalom között. A szellemi hatalom csúcsán álló ember hasonló a politikai hatalom legfelsőbb birtokosához, amennyiben nem áll fölötte senki, senki sem mondja meg neki, mit hogyan kell tennie, nincsen kire hárítania a felelősséget. Mások adhatnak tanácsot, a döntést neki kell meghoznia, és a felelősséget is neki kell vállalnia. A szellemi hatalom egyedülléte még nagyobb. Miután a politikai hatalom birtokosai ritkán vannak a tudatosság magas fokán, környezetükben könynyebben találnak hasonszőrűekre. Elnököknek és királyoknak lehetnek cimboráik. De valószínűtlen, hogy a szellemi hatalom magasságában létező ember találjon a környezetében magához hasonlót. Az Újszövetség egyik legkeserűbb tanulsága, hogy Jézus Krisztus senkit sem talált, aki igazán megértette volna; még saját tanítványait sem tudta saját szintjére emelni. A bölcsebbje követte, de nem érte be vele, és a szeretet sem tudta feloldani egyedüllétét. Ez a keserű érzés minden olyan ember „közös" tapasztalata, aki a legtávolabbra jutott a lelki fejlődés útján. Ezt a terhet senki sem tudná elviselni, ha Isten közelségének érzete nem növekednék egyenes arányban.

(lat.) - közösség. - A ford.

128

237

A kegyelem és az elme megbetegedése: Oresztész mítosza Az elme megbetegedéseiről több, látszólag összefüggéstelen kijelentést tettem. „A neurózis a szükséges szenvedést helyettesíti." „Az egészséges elme nem más, mint a valósághoz való feltétlen ragaszkodás." „Az elme megbetegedése akkor jelentkezik, amikor a tudatos akarat lényeges mértékben tér el Isten akaratától, amely azonos a tudatalatti akarattal." Vizsgáljuk meg most a kérdést alaposabban, hogy e látszólag összefüggéstelen elemek összeálljanak. Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól. Erre különböző módszereket alkalmazunk, amelyeket a pszichiátria védekező mechanizmusnak nevez. Mindannyian alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat, a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz. S mivel értelmünk szabja meg cselekedeteinket, az utóbbiak sem lesznek a valóságnak megfelelőek. Amikor ez az állapot elér egy bizonyos mértéket, környezetünk is fölismeri, hogy „nem vagyunk kapcsolatban a valósággal", és elmebetegnek tart bennünket, bár mi valószínűleg meg vagyunk győződve elménk egészséges voltáról. (Természetesen az elmebetegségnek ez a beállítása nagyon is leegyszerűsíti a problémát, amennyiben nem veszi tekintetbe azokat a szomatikus vagy biokémiai okokat, amelyek bizonyos elmebetegségekben elsőrendű szerepet játszanak. S azt is meg kell jegyezni, hogy egyes embereket a környezetük éppen azért nem tart normálisnak, mert náluk sokkal na128

gyobb mértékben vannak kapcsolatban azzal a valósággal, amelyet egy beteg társadalom esetleg egészében nem ismer fel.) A környezetnél jóval előbb figyelmeztet minket a tudatalatti. Jelt adhat rossz álommal, szorongásos rohamokkal, depresszióval vagy más szimptómák útján. A tudatalatti - mint azt már többször elmondtam - bölcsebb, és segíteni akar. így az elmebetegség szimptómái a kegyelem megnyilvánulásai is egyben, megnyilvánulásai annak az erőnek, „amely a tudaton kívül ered, s lelki fejlődésünket segíti elő". A depresszió jelenségének taglalásakor már elmondtam, hogy a jelenség nem más, mint annak jelzése, hogy a szenvedő alanynyal valami baj van, s nagyobb helyreigazítás szükségeltetik. Ezt több leírt eset is bizonyítja: az elme megbetegedése azt jelzi, hogy az egyén a rossz úton halad, s lelki fejlődése veszélyeztetve van. Betsy roppant kedves és intelligens, huszonkét éves asszony volt, csendes és szinte szűzies. Súlyos szorongásos rohamoktól szenvedett, ezért keresett fel. Egyetlen gyermeke volt egy katolikus munkásházaspárnak, akik élére rakták a garast, hogy lányukat egyetemre küldhessék. Az első év után azonban Betsy otthagyta az egyetemet, bár előmenetele kiváló volt, és elhatározta, hogy feleségül megy a szomszéd fiúhoz, egy fiatal szerelőhöz. Egy közértben lett pénztáros. Két évig minden jól ment, aztán megérkeztek az első szorongásos rohamok, minden előjel nélkül, teljesen váratlanul. Sohasem lehetett előre tudni, mikor jelentkeznek, illetve mindig olyankor jelentkeztek, amikor férje nélkül tartózkodott a lakáson kívül. így jelentkezhetett a roham munkája közben, bevásárlás közben vagy amikor az utcán sétált. Szörnyű, pánikszerű félelem fogta el ilyenkor, olyan erővel, hogy abbahagyta, amit éppen csinált, és hanyatt-homlok rohant haza vagy férje munkahelyére. A szorongás csak akkor csillapodott, amikor hazaért vagy férjével együtt volt. Szorongásos rohamai miatt arra kényszerült, hogy fölmondja állását. A körzeti orvos nyugtatói semmit sem használtak, s Betsy ezek után fordult hozzám. „Nem tudom, mi bajom van" - siránkozott. 239

„Az életemben minden a legnagyobb rendben van. A férjem jó hozzám. Szeretjük egymást. A munkámat is élveztem. Most minden szörnyű. Nem tudom, miért történt ez velem. Úgy érzem, hogy meg fogok őrülni. Kérem, segítsen rajtam, hogy megint olyan lehessek, mint voltam, hogy minden olyan jó lehessen, mint volt." Persze a kezelés során Betsy rájött, hogy a dolgok nem is voltak olyan jók. Elsősorban is kiderült, hogy bár férje kétségkívül jó hozzá, bizonyos megnyilvánulásai ingerültté teszik. Bárdolatlan volt. Érdeklődési köre roppant szűk. A szórakozás számára a televíziózásból állt. Untatta feleségét. Aztán Betsy arra is rájött, hogy a pénztárosnői munkakör is untatta. így fölmerült a kérdés, hogy voltaképpen miért cserélte föl az egyetemet egy ilyen ingerszegény életmódra. „Hát - mondta - egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. A többiek túl sokat törődtek a kábítószerekkel és a szexszel. Másként gondolkoztak. Nemcsak a fiúk, akik le akartak fektetni, hanem a barátnőim is. Úgy gondolták, naiv vagyok. Végül én magam is kezdtem elbizonytalanodni, kezdtem nem hinni az egyházban, sőt megkérdőjeleztem a szüleim értékrendjét is. Azt hiszem, végül megijedtem." Betsy ekkor kezdett el gondolkozni a terápiában azon, hogy miért is hagyta ott az egyetemet. Végül újra beiratkozott. Szerencsére a férje is képes és hajlandó volt arra, hogy feleségével együtt fejlődjön, és maga is egyetemi tanulmányokba kezdett. Mindketten gyors ütemben tágították látókörüket, és Betsynek megszűntek a szorongásos rohamai. Ezt a meglehetősen tipikus esetet több szempontból is megítélhetjük. A szorongásos rohamok nyilvánvalóan az agorafóbia egyik formájának megnyilvánulásai voltak. (Az agorafóbia a nagy, nyílt terek keltette szorongás.) Agorafóbiája Betsy esetében a szabadság félelmét jelentette. Olyankor vette elő, amikor lakásán kívül volt, férje gátló hatása nélkül, szabadon. A szabadság félelme neurózisának lényegi eleme volt, azt is mondhatná valaki, hogy betegsége nem volt más, mint a szabadságtól való félelemből eredő szorongásos rohamok sorozata. Én azonban helytállóbbnak érzek egy másik megközelítést. Betsy szabadságfélelme jóval megelőzte szorongásos tüneteit. Ez a félelem késztette arra,

hogy otthagyja az egyetemet, és korlátozza fejlődésének folyamatát. Véleményem szerint Betsy már a szorongásos tünetek megjelenése előtt három évvel is beteg volt. Betegségének azonban nem volt tudatában, mint ahogyan annak sem, hogy mennyi kárt okoz magának fejlődése korlátozásával. Végeredményben a szorongásos rohamok révén tudatosult benne betegsége, s így közvetve - e szimptómák voltak felelősek azért is, hogy végül a fejlődés és a gyógyulás útjára lépett. Azt hiszem, hogy ez a séma minden elmebeli megbetegedésre áll. A betegség nem azonos tüneteivel. Az előbbi jóval előbb létezik az utóbbinál. A tünetek megjelenése már a gyógyulás kezdetét jelzi. Az a tény, hogy a tünetek kéretlen jelentkeznek, még inkább arra mutat, hogy a kegyelem megnyilvánulásaival állunk szemben - Isten ajándékával, vagy ha úgy tetszik: a tudatalatti üzenetével, amely önvizsgálatra és javulásra buzdít. Amint az a kegyelem esetében történni szokott, a legtöbb ember elutasítja, s nem figyel az üzenetre. Sokféle módon teszik ezt az emberek, de minden mód azt célozza, hogy elhárítsák maguktól betegségük felelősségét. Megpróbálják figyelmen kívül hagyni a tüneteket, mondván, hogy ezek csak afféle apróságok, amelyek időnként mindenkivel előfordulnak. Megpróbálják kikerülni azáltal, hogy otthagyják az állásukat, felhagynak az autóvezetéssel, más városba költöznek, abbahagynak bizonyos tevékenységeket. Megpróbálnak tüneteiktől fájdalomcsillapítókkal, alkohollal vagy kábítószerrel megszabadulni. S ha elismerik tüneteik létezését, a legkülönbözőbb módokon fogják a világot hibáztatni azok létezéséért - a nemtörődöm családot, a hazug barátokat, a pénzéhes vállalatot, a beteg társadalmat vagy a sorsot. Csak kevesen vannak, akik elfogadják a felelősséget szimptómáikért, fölmérik, hogy lelki rendellenességre utalnak, meghallgatják a tudatalatti üzenetét, és elfogadják a kegyet. Elfogadják saját elégtelenségüket, és megértik, hogy a gyógyulás érdekében erőfeszítést kell tenniük. Csak ők látják meg az eredményt, mint Betsy Róluk beszélt Krisztus a Hegyibeszédben: „Boldogok a lelki sze gények, mert övék a mennyeknek országa."

128

241

A kegyelem és az elmebetegség összefüggését nagyszerűen illusztrálja Oresztész és az Erinnüszök mítosza a görög mitológiában. Oresztész atreida volt, Atreusz unokája, annak az Atreusznak leszármazottja, aki hatalmasabb akart lenni az isteneknél. Ezért az istenek megátkozták minden ivadékát; ennek az átoknak a jegyében gyilkolta meg Klütaimnésztra férjét, Agamemnónt. így szállt az átok Oresztészre, aki a görög szokások szerint köteles volt megbosszulni atyja halálát. Ugyanakkor a görögök elképzelése szerint az anyagyilkosságnál nem volt nagyobb bűn. Oresztész gyötrődött: nem tudta, mitévő legyen. Végül megölte anyját, úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Bűnéért az istenek rászabadították az Erinníiszöket, a bosszúállás, a mardosó lelkiismeret istennőit, akiket csak a bűnös lát és hall. Oresztész, az Erinníiszöktől üldözötten, szörnyű állapotban bolyongott, hogy valamiképpen bűnbocsánatot nyerjen. Sok év szenvedés után arra kérte az isteneket, szabadítanák meg az átoktól, mert immár megbűnhődött anyja meggyilkolásáért. Az istenek tanácskoztak. Apollón azzal érvelt, hogy mivel ő hozta Oresztészt olyan helyzetbe, hogy nem tehetett mást, mint hogy megöli szülőanyját, nem terheli valódi felelősség. Ekkor azonban fölpattant Oresztész, s védelmezőjének ellentmondva, így kiáltott: „Én öltem meg az anyámat, nem Apollón!" Az istenek elképedtek. Atreusz ivadékai közül eladdig egy sem vállalta magára a felelősséget, mind az isteneket hibáztatta. Végül az Areopagosz úgy döntött, hogy nem csupán fölmenti Oresztészt az atreidák átka alól, de az Erinníiszöket, a bosszúállás istennőit Eumeniszekké, „jóakaratú" istennőkké változtatja, így fordítva áldásra átkot, s így segítve hozzá Oresztészt sorsának jobbra fordulásához. A mítosz jelentése nem homályos. Az Eumeniszeket, a „jóakaratú istennőket" a „kegyelem hordozóinak" is nevezi a mitológia. Az Erinnüszök hallucinációja Oresztész őrületének magányos poklát jelképezi. Az átok azért változhatott áldássá, mert Oresztész hajlandó volt fölvállalni elmebetegsége felelősségét. Az Erinníiszöket nem igazságtalan büntetésnek látta, magát pedig nem a társadalom áldozatának. Az atreidák átka jól mutatja, hogy az 128 242

elmebetegség „családi ügy", apák és nagyapák bűnéért lakolnak meg az ivadékok. Oresztész azonban családját sem hibáztatta, holott ezt bízvást megtehette volna, nem hibáztatta sem az isteneket, sem a sorsot. Állapotát sajátjának ismerte el, és nekifogott, hogy meggyógyítsa magát. A folyamat hosszú volt de saját erőfeszítése révén meggyógyult, s ami gyötrődését okozta, bölcsességének forrása lett. Minden tapasztalt pszichoterapeuta látta már, hogyan valósul meg ez a mítosz a gyakorlatban, látta, ahogyan egy-egy beteg sikeres terápiája során az Erinnüszök Eumeniszekké alakulnak át. Az átalakulás nem könnyű. A legtöbb beteg félbehagyja a terápiát abban a pillanatban, amikor felfogja, hogy betegségéért és gyógyulásáért magának kell vállalnia a teljes felelősséget. Inkább maradnak betegek, és az isteneket okolják, mint hogy meggyógyuljanak, és ne okolhassanak senkit. Aki ennek ellenére is megmarad a kezelésben, annak még mindig meg kell tanulnia, hogyan kell felvállalnia a felelősséget. Ez roppant nehéz folyamat, melynek során a terapeuta minden egyes esetben megmutatja a betegnek, hogy mikor akar kibújni a felelősség alól, s ez így megy foglalkozásról foglalkozásra, hónapokig, esetleg évekig. A beteg, akár egy csökönyös gyerek, gyakran kézzel-lábbal tiltakozik a felelősség ellen, de végül is elfogadja. Nagyon ritka az a beteg, aki úgy kezdi a terápiát, hogy teljes mértékben vállalja felelősségét. A kezelés ilyenkor rövidebb, s bár így is eltarthat egykét évig, rendszerint zökkenőmentes; mind a beteg, mind a terapeuta számára kellemes folyamat. De akár könnyű a folyamat, akár nehéz, ha sikeres, az Erinnüszök átalakulnak Eumeniszekké. Aki sikeres terápián esett át, nemcsak gyermekkora és elődjei átkaitól szabadul meg, hanem egy új és más világban találja magát. Ami gond volt, most lehetőség. Ami gyűlöletes korlát volt, most izgalmas kihívás. Eleddig kellemetlen gondolatok fontos és kellemes felismerésekké válnak, eladdig eltaszított érzelmek az energia és az irányítás forrásává. A teher ajándéknak tűnik föl, beleértve a betegség tüneteit is. Gyakran így szól a beteg sikeres terápiája után: „A legjobb dolog, ami valaha történt velem, a dep-

resszióm volt, illetve a szorongásos rohamaim." Bár a terápia után nem feltétlenül hisznek Isten létezésében, a legtöbb beteg határozottan érzi, hogy a szó nagyon is valódi értelmében a kegyelem részese lett.

Oresztész nem keresett föl terapeutát, önmagát gyógyította meg. S ha létezett volna az ókori Görögországban szakavatott pszichoterapeuta, akkor is magát kellett volna meggyógyítania. Mert, mint említettem, a pszichoterápia csak eszköz. A beteg dönti el, hogy felhasználja-e vagy sem, s ha igen, milyen mértékben és céllal. Van, aki a terápia sikeres lefolytatásának érdekében legyőz minden akadályt, megszerzi a pénzt, felülemelkedik pszichiáterekkel megélt megelőző rossz tapasztalatain, ellenáll a rokonság kedvezőtlen véleményének. Mások akkor sem fogadják el, ha ezüsttálcán nyújtják feléjük, s ha mégis alávetik magukat a terápiának, úgy vesznek részt benne, mint uszadékfa a folyó mozgásában, semmit sem nyernek, függetlenül a terapeuta szakképzettségétől és lelkesedésétől. Egy sikeres terápia végeztével úgy érzem, meggyógyítottam a beteget, pedig valójában tudom, hogy csak a katalizátor szerepét töltöttem be. Miután az emberek előbb-utóbb meggyógyulnak, pszichoterápia segítségével vagy anélkül, miért gyógyul meg mégis olyan kevés ember, s miért van az, hogy sokan nem a gyógyulást választják? Ha a fejlődés útja, bár nehéz, mégis mindenki előtt nyitva áll, miért csak kevesen járják végig? Erre utal Krisztus, amikor azt mondja: „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak." Miért van így? A legtöbb pszichiáter a jelenséget azzal magyarázza, hogy nem mindenki egyformán beteg, s minél betegebb valaki, annál nehezebben lehet meggyógyítani. Hozzáteszik, hogy a betegség súlyossága egyenesen arányos a gyermekkori rossz élmények súlyosságával és koraiságával. Úgy gondolják, hogy a pszichotikus betegek

azok közül kerülnek ki, akikkel szüleik életük első kilenc hónapjában nagyon rosszul bántak; a kórnak ez a formája valamennyire enyhíthető, de a teljes gyógyulás nem lehetséges. A személyiségzavarokkal küzdő betegeknek csecsemőkorban még elég jól ment a sora; ők kilenc hónapos és kétéves kor között élték át traumatikus élményeiket. Nem annyira betegek, mint a pszichotikusak, de még mindig éppen eléggé, s gyógyításuk roppant nehéz. A neurotikus betegek kétéves koruk után szerezték be traumáikat (de ezek az események rendszerint öt-hat éves kor előtt kezdődtek), s így jóval kevésbé betegek, és gyógyításuk is könnyebb. Azt hiszem, ebben az osztályozásban sok igazság van, és hasznos a pszichiátáriai gyakorlatban. Nem szabad túl könnyedén kritizálni. Mindazonáltal nem tartalmazza a teljes igazságot. Nem szól a késő gyermekkor és a kamaszkor lehetséges traumáiról. Okom van feltételezni, hogy a rossz családi környezet ebben az életkorban is okozhat neurózist, míg a jó környezet ebben a korban még feloldhat korábban szerzett traumákat. Mi több, bár az imént felvázolt besorolás statisztikailag érvényes, nem feltétlenül vonatkozik az egyénre. Az egyik leggyorsabb és legsikeresebb esetem egy súlyosan pszichotikus férfi volt, aki kilenc hónappal később gyógyultan távozott a kezelésből. Ugyanakkor három évig szenvedtem egy „csak" neurotikus asszonnyal, minden jelentősebb eredmény nélkül. A statisztika nem veszi figyelembe a beteg gyógyulásra való hajlandóságát. Elképzelhető, hogy valaki nagyon beteg, de rendkívüli módon akarja a gyógyulást, s ebben az esetben a gyógyulás be is fog következni. Másvalaki pedig talán csak egészen kevéssé beteg, de annyira hiányzik belőle a gyógyulás akarása, hogy nem is fog meggyógyulni. Ezért azt hiszem, hogy a beteg akarata lényeges összetevője a gyógyulásnak, de ezt a tényezőt a kurrens pszichiátriai elméletek nem ismerik el. Én elismerem létezését, de megértéséhez csak kevéssel tudok hozzájárulni: a kérdés ismét a misztériumok közvetlen közelébe vezet. Hamarosan kiviláglik, hogy a fejlődés akarása lényegében

128

245

Ellenállás a kegyelemmel szemben

azonos a szeretettel. Azt hiszem, hogy a fejlődés akarása nem csupán a szülői szeretetnek tudható be, hanem a kegyelemnek is, Isten szeretetének. Miért van az, hogy egyesek a szülői szeretet hiányának ellenére is fejlődnek, a kegyelem jóvoltából, mások pedig nem. Csak azt a választ adhatom, hogy egyesek elfogadják a kegyelmet, mások nem. Krisztus mondását így fogalmaznám át: Mindenkit fejlődésre szólít a kegyelem, de csak kevesen hajlandók ezt meghallani. Miért? Korábban megemlítettük, hogy a kegyelem ruház föl minket a betegséggel szembeni ellenálló képességgel. Miért van bennünk hasonló ellenálló képesség az egészséggel szemben is? A választ már megadtuk: ez a lustaság, az eredendő bűn, az entrópia. A kegyelem a fejlődés forrása, az entrópikus erő az ellenállás. Megemlítettem, hogy milyen nehéz a fejlődés. Természetes, hogy az ember meg akar hátrálni e nehézségek elől. Az entrópia, illetve a lustaság problémájával már foglalkoztunk. Még egy utolsó vonatkozást kell megvizsgálnunk: a hatalom kérdését. Pszichiáterek és laikusok egyaránt tisztában vannak azokkal a gyakran előforduló pszichológiai változásokkal s a nyomukban járó problémákkal, amelyek valamilyen előléptetéssel vagy kinevezéssel járnak együtt. A katonai pszichiáter azonban azzal is tisztában van, hogy az „előléptetési neurózis" nem jelentkezik nagyobb arányban, mint a civil életben. Sok tisztes nem akar altiszt lenni, sok tiszthelyettes meg van elégedve azzal, hogy tiszthelyettes, és több ízben is nemet mond, amikor fölajánlják neki, hogy tisztiiskolába küldik. Ugyanígy van a lelki életben is. A kegyelem szólítása már magában előléptetés, nagyobb hatalom és felelősség. Tudatában lenni a kegyelemnek, állandóan érezni Isten közelségét olyan mély belső elégedettséget és békét szül, ami keveseknek osztályrésze. Másfelől viszont ez a tudat roppant felelősséget is ró az emberre. Mert aki Isten közelében van, az kötelezettségének érzi azt is, hogy Isten hatalmának és szeretetének cselekvő részese legyen. A kegyelem egyben erőfeszítéssel teli életre szólít föl, amelyben törődni kell a világgal, és minden módon szolgálni kell fejlődé128

sét. A hívó szó a lelki gyermekségből szólít az érett felnőtt állapotába. T. S. Eliot jól írja le ezt a Gyilkosság a székesegyházban című drámájában, abban a jelenetben, amelyben Thomas Becket karácsonyi prédikációját tartja: De gondolkodjatok el egy kicsit ennek a „béke" szónak a jelentésén. Nem érzitek-e furcsának, hogy az angyalok békét hirdettek, amikor a világot szüntelenül háború meg a háború félelme sújtja? Úgy érzitek talán, hogy az angyali hangok tévesek voltak, és hogy az ígéret csalódás és csalás volt? És gondoljatok aira is, hogy a Mi Urunk maga miként szólt a békéről? Ezt mondta az Ő tanítványainak: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek.De hogy értette Ő a békét? Úgy-e, ahogy mi értjük: az angol királyságot békességben a szomszédaival, a bárókat békességben a királlyal, a gazdát, amint békés nyereségét számolja, tűzhelye tisztára takarítva, legjobb bora az asztalon jó barátja előtt, felesége pedig a gyerekeknek dalol? Azok az emberek, az Ő tanítványai, az ilyesmit nem ismerték: távoli utakra indultak, túrni szárazon és tengeren, megismerni kínzatást, bebörtönöztetést, csalódást, elszenvedni a vértanúhalált. Akkor hát hogyan értette a békét? Ha ezt kérditek, emlékezzetek rá, hogy Ő mondta ezt is: „Én nem úgy adom néktek, amint a világ adja." - így tehát békét adott az Ő tanítványainak, de a békét nem úgy, amint a világ adja. *

így a kegyelem békéjével együtt jelentkezik a gyötrődő felelősség, a kötelesség. Aligha meglepő, hogy sok őrmester nem vágyik tiszti rangjelzésre. S aligha meglepő, hogy a legtöbb betegnek kevéssé van ínyére az elme egészségének hatalma. Volt egy betegem, egy fiatalasszony, akit súlyos depresszióval kezeltem. Egy év után elég sokat értett környezete pszichopatológiájából, s egy nap lelkesen számolt be arról, mennyi bölcsességgel és nyugalommal rendezett egy családi problémát. „Ettől nagyon jól éreztem magam" - mondta. „Szeretném, ha gyakrabban érezhetném magamat ilyen jól." Azt válaszoltam, hogy ez lehetséges. Rámutatott, hogy azért érezte magát ilyen jól, mert első ízben, hatalma magasságából, átlátta, hogy családjának tagjai milyen bonyolult módokon próbálják őt arra kényszeríteni, hogy megfeleljen a va*T. S. Eliot: Versek. Gyilkosság a székesegyházban. pa Könyvkiadó, 1966. 224.

247

Ford. Vas István. Bp., Euró-

lósággal sok közösséget nem vállaló követelményeiknek, s így első ízben tudta a dolgot kézben tartani. Megmondtam neki, hogy amennyiben ezt a tudatosságot az élet más területeire is kiterjeszti, egyre gyakrabban fogja tudni a helyzeteket kézben tartani, s így egyre gyakrabban fogja magát jól érezni. A félelem sejtésével nézett rám. „De hiszen akkor folyton gondolkoznom kellene!" mondta. Egyetértettem, hogy csak sok gondolkodás révén szerezheti és tarthatja meg ezt a hatalmat, amely egyben megszabadítja majd a depressziója mélyén rejtőző érzéstől, a gyengeség érzésétől. Dühös lett. „De a fene egye meg, én nem akarok állandóan gondolkozni" - kiabálta. „Természetesen akarok élni. Maga pedig azt akarja, hogy valami istent faragjon belőlem!" Sajnos nem sokkal később az asszony abbahagyta a kezelést, bár a teljes gyógyulástól még igen messze járt. Megijedt azoktól a követelményektől, amelyeket az egészséges elme támasztott volna. Laikusoknak talán furcsán hangzik, de pszichiáterek jól tudják, hogy a legtöbb beteg retteg az egészségtől. A pszichoterápia egyik fő feladata megakadályozni - megnyugtatással, néha eréllyel - , hogy a beteg azonmód elmeneküljön egészségétől, amint elérte. Ennek a félelemnek az egyik oldala természetes, és önmagában még nem is tekinthető egészségtelennek. Az ember fél attól, hogy visszaél a hatalommal. Szent Ágoston írja: „Dilige et quod vis fac." Azaz: „Légy igyekvő, s tedd, amit akarsz." Ha a beteg nem menekül el a terápiából, végül megszabadul attól az érzéstől, hogy védtelenül él egy kegyetlen világban, és ráébred, hogy mindent megtehet, amit csak akar. Ez ijesztő lehetőség. Ha bármit megtehetek, amit akarok, gondolja a beteg, mi gátol meg abban, hogy hibát hibára halmozzak, hogy bűnöket kövessek el, amorálisan viselkedjem, hogy visszaéljek szabadságommal és hatalmammal? Elegendő-e az igyekvés és a szeretet, hogy irányítsanak engem? Máskor a beteg felfogja, hogy részesülhet a kegyelemben, de erre méltatlannak tartja magát. Ez a félelem persze nagyon hasznos a hatalommal való visszaélés megakadályozásában. Ezért nem elvetendő, de nem szabad olyan méreteket öltenie, hogy meg-

akadályozza a kegyelem befogadását. Vannak, akik évekig küzdenek ezzel a félelemmel, mire el tudják fogadni önnön isteni mivoltukat. A félelem lehet olyan nagy, hogy már neurózisnak számít, s elképzelhető egy terápia középponti problémájaként is. A legtöbb ember esetében a kegyelem visszautasításának nem a hatalommal való esetleges visszaélés félelme az oka. Nem a „tedd, amit akarsz" zavarja őket, hanem a „légy igyekvő". Legtöbbünk egész életében olyan, mint a gyerekek vagy a kamaszok. Úgy érezzük, hogy mint felnőtteknek kijár nekünk a szabadság és a hatalom, de az önfegyelem és a felelősség már nincsen ínyünkre. Szüleinket hibáztatjuk, a társadalmat vagy a sorsot, mintha csak nem tudnánk meglenni hibáztatható felsőbb hatalom nélkül. Félelmetes helyzet, amikor nincsen fölöttünk szükség esetén hibáztatható hatalom. Már említettem, hogy a hatalom elviselhetetlenül magányos volna, ha ugyanakkor nem töltené be Isten közelsége. Sokan inkább megvannak Isten közelsége nélkül, mint hogy a magányt el kelljen viselniük, mint hogy saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását. Az emberek általában békét akarnak, de magány nélkül. Felnőtté akarnak válni anélkül, hogy felnőnének. Sokat beszéltünk a felnövekedés nehézségeiről. Néhányan bátran és tétovázás nélkül, egyértelműen lépnek a felnőttkorba. Jóval többen sohasem nőnek föl teljesen, mindig elriadnak a felnőttkor felelősségétől. így van ez a lelki fejlődéssel is, amely elválaszthatatlan a pszichológiai éréstől. Az entrópikus erő magyarázza ezt a jelenséget. A kérdés tehát nem az, miért utasítják el annyian a kegyelmet, inkább az, miért léteznek néhányan, akik elfogadják. Mi különbözteti meg az egyik fajtát a másiktól? A válasz: fogalmam sincs. Betegeim a legkülönbözőbb körülmények között nőttek fel és élnek. Van, aki gazdag és művelt családban nőtt föl; van, akit szerettek gyermekkorában, van, akit nem; van, aki apró-cseprő problémával keres föl, van, aki súlyosan beteg. Vannak köztük öregek is, fiatalok is. Van, aki hirtelen és könnyedén ismeri föl és fogadja el a kegyelmet, van, aki körömszakadtáig harcol ellene, s csak sokára, lassan fogadja el. Az évek so-

128

249

Ismét paradox helyzettel állunk szemben. Ebben a könyvben mindvégig úgy írtam a lelki fejlődésről, mint rendezett, kiszámítható folyamatról. Úgy vélhették, hogy megtanulható, mint egy tantárgy, mint egy egyetemi szaktárgy: be kell fizetni a tandíjat, aztán szorgalmasan tanulni, s előbb-utóbb az ember megszerzi a doktorátust. Krisztust idéztem arra vonatkozólag, hogy sokak előtt nyitva áll a kegyelem, de kevesen fogadják el. Ezzel azt is kifejeztem, hogy a kegyelem elfogadása elhatározás kérdése. S tudom, hogy ez igaz. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem csak így működik a dolog. Nem mi sietünk a kegyelemhez, hanem a kegyelem jön hozzánk. Kereshetjük, s esetleg mégsem találjuk meg. Tudatosan vágyhatunk rá, de aztán mindenféle akadályokra bukkanhatunk az úton. Vagy nincsen ínyünkre, mégis állandóan az utunkba akad. Egyfelől úgy látszik, mi választunk, másfelől úgy, Isten kezében van a döntés. A kegyelem részeseinek közös élménye a csodálat. Úgy érzik, nem érdemelték ki. Talán tudatában vannak, hogy jók, de ezt nem saját akaratuknak tudják be, úgy érzik, az, ami bennük jó, magasabb hatalom munkája. Akik a legközelebb vannak a kegyelemhez, azok érzik leginkább titokzatos természetét.

Hogyan oldjuk föl ezt az ellentmondást? Nem oldjuk föl. Csak annyit mondhatunk, hogy míg magunk nem juthatunk el a kegyelemhez, megtehetjük, hogy befogadására kész állapotban tartjuk magunkat. Ehhez nem kell jártasnak lenni a teológiában, vagy folyton Istenre gondolni, elég, ha fegyelmezett és szeretettel teli emberek vagyunk. A teológia puszta tanulmányozása önmagában véve elégtelen felkészülés. Mégis, azért írtam meg ezt a fejezetet, mert azt hiszem, hogy a kegyelem létezésének tudata fontos lehet azok számára, akik elhatározták, hogy végigjárják a lelki fejlődés hosszú útját. Három módon is segítségükre lehet: segítheti őket útjukon, jobban érezhetik, merre a cél és bátoríthatja őket. A kegyelem választásának és a kegyelem általi kiválasztatásnak paradox helyzete a szerendipitás lényege. A szerendipitást úgy határoztuk meg, mint értékes ajándékok fellelését azok keresése nélkül. Buddha akkor világosodott meg, amikor megszűnt keresni - amikor hagyta, hogy a megvilágosodás jöjjön hozzá. Kétségtelen azonban, hogy ez nem történt volna meg, ha nem fordít tizenhat évet az előkészületekre. Keresnie kellett, és nem kellett keresnie. A bosszú istennői a kegyelem istennőivé váltak Oresztész esetében, mert Oresztész részint bízott az istenek kegyelmében, részint pedig nem várta el tőlük, hogy útját megkönnyítsék. A keresés és a nem keresés paradox helyzete segítette hozzá a kegyelem megtalálásához. Ugyanez a jelenség nyilvánul meg a pszichoterápiában az álmok magyarázatának fölhasználásakor. Vannak betegek, akik tudatában vannak annak, hogy álmaik választ adhatnak problémáikra, s ezért határozottan és lelkesen próbálják álmukat megfejteni, minden álmukat részletesen följegyzik, meglehetős erőfeszítés árán is. Mégis, előfordul, hogy álmaik semmi segítséget nem nyújtanak, sőt talán még hátráltatják is a terápiát. Van úgy, hogy egyszerűen kevés az idő minden álom elemzésére. Előfordul, hogy e rengeteg álom csak egyfajta védekezőmechanizmus, amely elterelni igyekszik a terápiát azokról a területekről, ahol érdemibb munka folyhat. Ugyanakkor az ilyen álmok

128

251

rán egyre kevésbé válogatok a betegek között, egyre inkább mindenkit alkalmasnak találok a terápiára. Elnézést kérek azoktól, akiket tudatlanságomban nem vállaltam. Tapasztalatom megtanított rá, hogy lehetetlen előre megállapítani, kinek az esetében lesz sikeres a kezelés és kivel fog kudarcot vallani, kinek lesz részben hasznára és ki nő föl a kegyelemhez csodálatos módon. Maga Krisztus is beszél a kegyelem kiszámíthatatlanságáról, amikor így szól Nikodémushoz: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született." Bármennyit tudjunk is a kegyelem jelenségéről, végül újólag el kell ismernünk titokzatos természetét.

A kegyelem üdvözlése

többnyire roppant homályosak. Ezeket a betegeket rá kell venni arra, hogy hagyják békén az álmaikat, hagyják, hogy tudatalattijuk döntse el, milyen álmot látnak. Ez nem könnyű, de ha sikerül, a fölidézett álmok száma csökken, értelmezhetősége és minősége azonban növekszik. A tudatalatti most már nem tudatosan kikényszerített, hanem spontán ajándékai könnyedén segítik elő a gyógyulást. Ugyanakkor vannak betegek, akik úgy kezdik meg a terápiát, hogy fogalmuk sincsen az álmok jelentőségéről, s ezért minden álmukat kivetik a tudatukból mint lényegtelen és felesleges holmit. Ezeket a betegeket arra kell megtanítani, hogy emlékezzenek álmaikra, és fogják föl, milyen értékes jelenség az 'álom. Hogy a terápiában fölhasználhassuk őket, néha az is szükséges, hogy engedjük őket spontán módon, maguktól jelentkezni. Hagyjuk meg az álmokat a tudatalatti ajándékainak. így áll a helyzet a kegyelemmel is. Ugyanezzel az ellentmondásos módszerrel kell megközelítenünk minden megnyilvánulását, a hirtelen felismeréseket, a megérzéseket, a szinkronisztikus és a szerendipitásra valló jelenségeket is. És így kell megközelítenünk a szeretetet is. Mindenki szeretetre vágyik. De először szeretetre méltóvá kell magunkat formálnunk. Elő kell készülnünk a szeretetre. Az előkészület abban áll, hogy magunk is szeretettel teli, fegyelmezett emberekké válunk. Ha azt akarjuk csupán, hogy minket szeressenek, ezt nem érhetjük el - dependensek leszünk és követelődzők: ez nem valódi szeretet. De ha nem a jutalom reménye késztet szeretetre, akkor valóban szeretettel teli emberek leszünk, s akkor valódi szeretettel jutalmaztatunk meg. így van ez ember és Isten szeretetével is. Ennek a résznek egyik legfőbb célja, hogy a lelki fejlődés útját járókat segítse a szerendipitás képességének megszerzésében. Határozzuk most meg újra ezt a fogalmat, nem ajándékként, hanem képességként a kegyelem ajándékainak elfogadására és felhasználására. E képesség birtokában úgy érezhetjük, hogy egy láthatatlan kéz irányítja utunkat, Isten mérhetetlen bölcsessége, összehasonlíthatatlanul jobb iránytűként működve, mint amire tu128 252

datunk önmagában képes volna. Ilyen útmutatás mellett utunknak gyorsabban végére járunk. Ezeket a gondolatokat különböző formában sokan leírták Buddha, Jézus Krisztus, Lao-ce és sokan mások. Könyvem annyiban eredeti, hogy ezekhez az elvekhez saját XX. századi mellékútjaimon jutottam el. Ha az olvasó e kérdések mélyebb megértésére vágyik, mint aminőt ez a néhány modern jegyzet adhat, bízvást visszatérhet az ősi művekhez. Keresse a mélyebb megértést, de ne számítson nagyobb részletességre. Sokan vannak, akiknek passzivitásuk, függőségük, félelmeik és lustaságuk miatt arra volna szükségük, hogy az út minden centiméterét külön elmagyarázzuk, minden lépés értelmes és biztonságos voltáról meggyőzzük őket. Ez nem lehetséges. A lelki fejlődéshez bátorság és kezdeményezőképesség is kell, gondolati és cselekvési önállóság. A próféták szavai és a kegyelem segítenek, de az utat mégis egyedül kell megtenni. Nincs tanító, aki a hátán vihetné az embert. Nincsen bevált módszer. A szertartás csak segédeszköz. Az ember nem ér el céljához csak azért, mert diétázik, reggeli előtt elmond öt Üdvözlégyet, s az se számít, hogy kelet vagy nyugat felé fordulva imádkozik-e. Nincsen olyan tanítás, amely a lelki fejlődés útját járót mentesítené az erőfeszítéstől, az aggályoktól, attól, hogy maga találja meg a helyes irányt, saját élete egyéni körülményei között, hogy végül elérhessen az Istennel való azonosuláshoz. Még ha mindezt valóban értjük is, az út gyakran riasztóan magányos. Korunk tudományos szelleme számos vonatkozásban előny, de nem mindegyikben. Tudományos elvekben hiszünk, csodákban nem. A tudomány megtanított arra, hogy bolygónk egyetlen kicsinyke világ, egy kicsinyke naprendszerben, amely galaxisával együtt elvész a mindenség végtelenjében. Ahogyan a világegyetemben kicsinek és elveszettnek érezzük magunkat, ugyanúgy érzünk szellemi értelemben is. A tudomány arra is megtanított minket, hogy akaratunkon kívül eső erőktől függünk - agyunkat kémiai folyamatok szabályozzák, tudatalatti elménkben különböző konfliktusok kényszerítenek arra, hogy bizonyos

érzelmeket érezzünk és bizonyos módon viselkedjünk, anélkül akár, hogy ennek tudatában lennénk. Az emberi mitológiát a tudományos adat helyettesítette, s magával hozta az értelmetlenség érzetét. Milyen jelentőséggel is bírhatnánk - akár egyénekként, akár mint az emberi faj - , amikor érthetetlen kémiai és pszichológiai erők martalékaként hánykolódunk egy olyan világegyetemben, amelynek felmérésére még tudományunk sem képes? S mégis, bizonyos értelemben ugyanez a tudomány segített hozzá a kegyelem valóságának felismeréséhez. Megkíséreltem e felfogás közlését. Mert amint az ember felfogja a kegyelmet, többé nem érzi magát sem értelmetlennek, sem jelentéktelennek. Az a tény, hogy létezik egy 'rajtunk és tudatos énünkön túlmutató erő, amelynek célja lelki fejlődésünk. S ez elég ahhoz, hogy jelentéktelenségünk érzetét tompítsa. Mert ennek az erőnek a létezése bizonyosság arra, hogy fejlődésünk roppant jelentőségű valamilyen erő számára. Ezt az erőt nevezzük Istennek. A kegyelem létezése nemcsak Isten létezésének nyilvánvaló bizonyítéka, de annak is, hogy Isten óhajtja az emberiség lelki fejlődését. Életünket Isten szeme előtt éljük - nem látókörének szélére szorulva, hanem középpontjában. Valószínű, hogy az általunk ismert világegyetem csak egy lépcső Isten országának bejárata előtt. De nem vagyunk elveszve vagy elveszejtve ebben az egyetemben. Ellenkezőleg: a kegyelem arra mutat, hogy az emberiség a középpontban van. Ez a tér és ez az idő azért van, hogy átutazhassunk rajta. A kegyelem segít, hogy föl ne bukjunk, és megsúgja, hogy az út végén várnak minket. Kérhetíink-e többet ennél?

Tartalom

Bevezetés 5 Első rész: Önfegyelem 7 Problémák és fájdalom 8 A kielégülés késleltetése 11 Az atya bűnei 13 A problémamegoldás és az idő 18 Felelősség 24 Neurózis és jellemhiba 26 Menekülés a szabadságtól 30 Hűség a valósághoz 34 Indulatátvitel: a túlhaladott térkép 36 Nyitottság 40 Az igazság visszatartása 46 Egyensúly 50 Az egészséges depresszió 54 Föladás és újjászületés 57 Második rész: A szeretet 63 A szeretet meghatározása 64 A szerelem 67 A romantikus szerelem mítosza 72 További megjegyzések az én határairól 74 Függőség 77 Kathexis szeretet nélkül 85 Az önfeláldozás 90

A szeretet nem érzelem 94 A figyelem munkája 97 A veszteség kockázata 106 A függetlenség kockázata 109 Az elkötelezettség kockázata 114 Az összetűzés kockázata 122 A szeretet fegyelmezett 126 Aki szeret, egyedül van 131 A szeretet és a pszichoterápia 139 A szeretet misztériuma 148 Harmadik rész: Fejlődés és vallás 151 Világnézet és vallás 152 A vallástudomány 158 Kathy esete 163 Marcia esete 173 Theodore esete 174 A csecsemő és a fürdővíz 185 A tudományos szemellenző 189 Negyedik rész: Kegyelem 195 Az egészség csodája 196 A tudatalatti csodája 202 A szerendipitás, azaz a mindennapok szerencsés véletlenjeinek csodája 211 A kegyelem meghatározása 215 Az evolúció csodája 218 Az alfa és az ómega 222 Az entrópia és az eredendő bűn 224 A Rossz problémája 228 A tudat evolúciója 230 A hatalom természete 233 A kegyelem és az elme megbetegedése: Oresztész mítosza 238 Ellenállás a kegyelemmel szemben 244 A kegyelem üdvözlése 250