Dr. Juhász Imre
A jogalkalmazási joghatóság európai és magyar összefüggései, különös tekintettel a székhely-problematikára
c. doktori értekezésének tézisei
Témavezetı: Dr. Németh János ELTE Állam- és Jogtudományi kar, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola Budapest, 2010
1
I. A KUTATÁSI FELADAT ÖSSZEFOGLALÁSA, A KUTATÁS CÉLKITŐZÉSEI
Nyilvánvaló, hogy az európai egység gondolata nincs gyakorlati és elméleti elızmények nélkül. Úgy gondoljuk a II. világháború vízválasztó az európai népek történetében. Az áldozatok hatalmas száma és Európa nyilvánvaló nagypolitikai térvesztése ekkorra tette egyértelmővé a kabát újragombolásának szükségességét. Ez az egységgondolat sajnos csak Európa nyugati felén bonthatott zászlót. Bár politikai síkról indult, de – sok más együttható mellett – szolgálóleánya és motorja is volt egyben az a jogi felépítmény, amelyet ma az Európai Unió jogának nevezünk. Ahogy bıvült a tagállamok sora, úgy bıvült a nemzeti jogrendszerek különbözı jogi megoldásainak tárháza. Az egyes országok eltérı megoldásai, a különbözı fogalmi értelmezések, a kontinentális jogrendszer és common law egymás mellett élése törvényszerően arra vezettek, hogy sokszor egymással homlokegyenest ellenkezı értelmet, és/vagy tartalmat tulajdonítottak a fogalmaknak az egyes szerzıdı (késıbbiekben tag)államoknak. A közösségi, majd uniós jogalkotók egyes területeken inkább szembenéztek a túlszabályozottság vádjával, míg más kérdésben nem voltak hajlandók állást foglalni. Jelen dolgozat mindenekelıtt egy olyan problémára – a fogalomalkotás és a fogalmi tisztánlátás hiányára – kívánja ráirányítani a figyelmet, amely önmagában talán nem tőnik kardinálisnak, de valójában az Unió eredményes mőködése áll vagy bukik rajta.
A fogalmi tisztánlátás iránti igény felértékelıdött az Unió 2004-es, drasztikus kibıvülésével. A hivatalos nyelvek nagy száma önmagában is feszültséget indukált, de ez a feszültség a szaknyelvre fokozottan igaz. Munkánk – elsısorban a polgári eljárásjog 25 éves oktatói tevékenysége – során, illetve gyakorló jogászként, vagy a szakirodalmat olvasva, de annak idején (1997-2000) az európai jogi szakjogászi képzés keretein belül is, egyre többször szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a nemzeti és uniós (Unión kívüli) jogrendszerek milyen gyakran és milyen különbözı értelemben használják a székhely, lakóhely, telephely fióktelep, tartózkodási hely – és ezek különbözı változatai – fogalmát. Az ellentmondások és különbözı értelmezések még a nemzeti jogágak között, illetve egyes esetekben a jogágakon belül is tapasztalhatók.
2
Feladatként azt a célt tőztük ki magunk elé, hogy feltárjuk a fenti fogalmak (és a velük rokon kifejezések, pl. COMI) lehetséges értelmét, nyomára bukkanjunk (ahol egyáltalán lehet) az elszórtan és szeszélyes eloszlásban meglévı definícióknak, elemezzük ezeket, megvizsgáljuk a felmerülı elméleti és gyakorlati problémákat, feltaláljuk a megoldást keresı hazai és nemzetközi példákat, elemezzük egy jövıbeli fogalomalkotás lehetıségeit. A dolgozat a tárgyi kérdéseket a joghatóság (azon belül a jogalkalmazási joghatóság) szabályainak erıterében kívánta vizsgálni. Természetesen a célkitőzés során figyelemmel kellett lenni a Ph.D. értekezés terjedelmi korlátaira is, ezért nem vonhattunk minden kapcsolódó jogterületet a vizsgálódás tárgyai közé (így pl. a végrehajtási joghatóság által felvetett problémák kérdései). Nem volt feladata a dolgozatnak az önálló, sui generis fogalomalkotás, amelyre vonatkozóan viszont fontosnak tartott megfogalmazni olyan módszereket, szempontokat, amelyek érvényesítésével a jelzett probléma általunk preferált megoldása – egységes uniós fogalmak alkotása a vizsgált területen – irányába lehet elmozdulni.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi indokolja e körben („székhely és társai”) keresni a választ egy általánosnak is tekinthetı (uniós vagy nemzeti jogalkotási) problémára. Erre választ a mindennapi joggyakorlatunk ad, amelyben lépten-nyomon találkozhatunk a ”hely” jelentıségével a nemzetközi magánjog kapcslóelveitıl, a joghatósági okokon át, a polgári eljárásjogi illetékességi okokig. És e körben a szokásosnál is zavaróbban hat a sokféle fogalomértelmezés.
A jelen dolgozat a „Bevezetés” és a „Függelék” mellett három nagyobb egységre oszlik. Ezen egységek mindegyike a fent megfogalmazott cél(ok) érdekében került a dolgozatba. Az I. Részt jelentı „Alapvetés” jelöli ki azt a terepet, amelynek világában a dolgozat mozogni kíván. Ennek során – mindösszesen 20 oldal terjedelemben – az igazságügyi integrációnak a a joghatóság uniós szabályaira és a nemzetközi és európai polgári eljárásjogra gyakorolt hatásaival foglakozunk. A joghatóság fogalmi kérdéseit azért kell górcsı alá vennünk a második – egyben legnagyobb egységben –, mert magunk nem eshetünk abba a hibába, hogy nem tisztázzuk, mit is értünk a vizsgálat tárgyán. Ráadásul a joghatóság fogalma szintén többféle értelmezést kapott az elmúlt évtizedekben. A dolgozat és egyben a II. Rész legmarkánsabb része a joghatóság és a territorialitás összefüggésein keresztül mutatja be a tárgyalt fogalmak értelmezése és definiálása körül kialakult helyzetet, a domiciliumtól a fióktelepig. A III. Rész pedig összegezve a dolgozat 3
kutatási erdményeit, a jövı lehetıségeinek feltárása érdekében, elemzi az egységes fogalomalkotás módszereit, és távlatait. Ennek során nem kerülheti meg a jogharmonizáció és a jogegységesítés dilemmáját sem.
II. A KUTATÁSI MÓDSZEREK, ÉS A FORRÁSOK
Az értekezés kutatási módszerét tekintve alapvetıen történeti leíró és jogösszehasonlító jellegő. A dolgozat valamennyi fı-részében jól kitapintható a történeti módszer alkalmazása, akár az integrációtörténet, akár a joghatóság, akár az egyenként tárgyalt „székhely és társai” fogalomkörben. A jogösszehasonlító szemlélet, pedig hol mélyebben, hol csak érintıleg, de folyamatosan jelen van a dolgozatban. Ennek során a jogágak között, az Európai Unió egyes tagállamai között, vagy az unión kívüli megoldási kísérletek között érhetı tetten leginkább az összehasonlítás, mint módszer. Ez nyilvánvalóan feltételezte azt is, hogy a polgári eljárásjog vagy a nemzetközi magánjog mellett, az érintett jogágakban, jogterületekben (pl. fizetésképtelenségi jog) is el kellett mélyedni. Természetesen nem maradt figyelmen kívül a bírósági gyakorlat sem, légyen bár nemzeti vagy kapcsolódjon az Európai Bírósághoz.
A dolgozat jellemzıje – különösen a II. Rész vonatkozásában – a leíró jelleg. A legtöbb hatályos közösségi, magyar és egyéb nemzeti szabály, értelmezési kísérlet itt került ismertetésre. Ez a leírás – a lehetıségek szerint – nem nélkülözi a kritikai hangvételt sem. Erre azért volt szükség, mert (különösen) a gyakorlat nem mindig mutatja a kérdés megoldása tekintetében az elszántságot. Erre szükségesnek tartottam rámutatni és idınként markáns véleményt megfogalmazni a csak tüneti kezelést jelentı, vagy esetenként még arra sem törekvı szabályozás, jogértelmezés kapcsán.
A kutatás forrásaként elsısorban a hazai és uniós, illetve tagállami és nem tagállami tételes jogi szabályokat kell megjelölnünk.
A normatív oldalhoz kapcsolódik szorosan az Európai
Bíróság (és kisebb részben a magyar és más tagállami bíróság) esetjogának elemzı bemutatása. A kutatómunka során és a dolgozat megírásakor a magunk részérıl annak a 4
tartalmi felépítésnek voltunk a hívei, hogy a dolgozat térjen ki a fıkérdések jogi és társadalmi környezetére, az elızményekre és a következményekre is. A fejlıdés stációit és tanulságait illetıen – különösen a joghatóság világában – szembesülhetünk mindazzal a nehézséggel, amellyel a jogtudomány mővelıinek szembe kellett néznie, amikor az adott témához közelítettek. Amíg a joghatóság tárgyában széleskörő a hazai és a nemzetközi szakirodalom, a dolgozat fı kérdésének tekintett „hely”-ek fogalmi kérdéseit illetıen ugyanez már nem mondható el. A magyar szakirodalom mellett igyekeztünk a külföldi szakirodalmi forrásokat is feldolgozni. Ez elsısorban angol, német és néhány mő erejéig orosz és francia nyelvő tudományos értekezéseket jelent. Természetesen a külföldi tudományos eredmények publikációiból sosem elegendı és nyilván maradtak ki fontosnak tekinthetı mővek, de azért arra törekedtünk, hogy egy általánosnak tekinthetı kép rajzolódjon ki a szakirodalmi mővekre való hivatkozások nyomán.
III. A KUTATÁS EREDMÉNYEINEK ÖSSZEFOGLALÁSA
A dolgozat céljai, feladatai fényében az alábbiakban összefoglalandó eredményre jutottunk: A különbözı jogágak, de különösen a nemzeti és nemzetközi polgári eljárásjog, a nemzetközi magánjog, illetve ezeken belül, a határmezsgyéjükön elhelyezkedı joghatósági szabályozás gyakran használja illetékességi vagy joghatósági okként, a fórum és a fél közötti kapcsolat szorosságára utaló kifejezési formaként a fent már részletezett, felsorolt „hely”-eket. A nemzeti, illetve az Uniós szabályozás pedig eseti jelleggel ad teret e fogalmak pontos értelmének és tartalmuk rögzítésének. A következetesség teljes hiánya jellemzi magát a jogalkotást is. Így van példa arra, hogy az adott EK Tanácsi Rendelet szerint, annak megállapítása során, hogy a fél rendelkezik-e lakóhellyel abban a tagállamban, amelynek bíróságához fordultak, a bíróság saját belsı jogát alkalmazza, de ugyanakkor ugyanazon rendelet, következı cikkében a székhely ismérveit részletesen tárgyalja. A szabályozás hiányosságai és következetlensége miatt döntı szerep jut a bíróságoknak, ideértve az Európai Unió bíróságát is. Az eseti döntések komoly támpontot nyújtanak a többi jogalkalmazó számára, még akkor is, ha a bírói gyakorlat még nem tudott minden szabályozási rést megszőntetni.
5
Szilárd meggyızıdésünk, hogy semmilyen mélyebb jogi összefüggés nem érthetı meg, ha nem „ásunk le” a gyökerekig. Témánk egyszerően nem volt feldolgozható vagy megérthetı a történelmi (integrációtörténeti) összefüggések nélkül. A Római Birodalomtól a Nagy Károly-i keresztény „egységen” át Habsburg V. Károly dantei ihletéső álmáig sokan értekeztek az egyesült Európáról. Ennek normatív nyomai is fellelhetıek. Így pl. az ún. Rajnai Szövetség, Bajorország és Württemberg vezetésével, az európai integráció sajátos napóleoni változataként már eljutott a közös bíróság létrehozásának felismeréséig és tagállamai többségükben – a jogegységesítés jegyében, némi változtatással, úttörınek tekinthetı francia törvényeket (pl. a Code Civil, a Code de Commerce, a Code de Procedure Civile), léptettek hatályba. Egyébként az egykori Ius Commune Europaeum, a római jog továbbélése tagadhatatlan a kontinentális jogrendszerekben, de lényegében a common law világában is. Ez a római jogi forrásvidék pedig azért hangsúlyozandó, mert ez lehet az a közös alap, amelyre a ma emberének jogharmonizáló-jogegységesítı törekvései építhetnek Európában. A joghatóság és a székhely-problematika kérdéskörének vizsgálatához jogági tisztánlátás is szükséges, mert az érintett jogágak közül szinte mindegyik „többre vágyik”, mint amire hivatott és a jogági határok idınként elmosódni látszanak. A fentiek okán elemeztük az ún. nemzetközi polgári eljárásjog helyét és szerepét, arra a következtetésre jutva, hogy annak jogági önállósága még kérdéses. Ezzel összefüggésben kitértünk az európai polgári eljárásjog fogalmára is kimutatván, hogy széles kölcsönhatás jellemzi az európai uniós tagállamok (tagjelöltek)
nemzeti
polgári
eljárásjoga
és
az
„európai
polgári
eljárásjog”
kapcsolatrendszerét. Bemutattuk a polgári eljárásjog harmonizációjának kezdeti állomásait, különös tekintettel az 1968-ban a bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezményre. A Maastrichti Szerzıdés létrehozta az Európai Uniót, és ez önmagában is egyértelmővé tette az elırelépés szükségszerőségét. A perjogi harmonizáció szempontjából a pillérváltás (Amsterdami Szerzıdés) jelentett új lehetıséget, mivel a kormányközi szférából a másodlagos közösségi jog által szabályozható szférába került a polgári és kereskedelmi ügyekben érvényesülı igazságügyi együttmőködés. A következetes törekvések a korábbiakhoz képest nagyszámú, eljárásjogi tárgyú Tanácsi rendelet megalkotásához vezettek. E másodlagos jogforrásokban, a programok alapján, kiemelt szabályozási területet képez a joghatóságnak és – természetesen – a határozatok elismerésének és végrehajtásának a problematikája. A joghatóság, mint a „külföldiek” feletti ítélkezés joga már az ókorban felmerülı probléma, amelyet – mai szemmel nézve – aránylag egyszerően meg lehet(ett) oldani, tekintettel arra, 6
hogy a kollíziók lehetısége minimális volt, mivel a bíróság a saját eljárási és anyagi jogát alkalmazta a „külföldiek” ügyeiben is. A dolgozat megállapításai szerint a helyzet nem sokat javult a kapitalizmusban sem, és a XIX. sz.-ban is az volt a jellemzı, hogy az egyes országok igyekeznek kiterjeszteni bírói joghatóságukat a külföldiek és általában a külföld rovására. A helyzet a jogsegélyegyezmények elterjedésével ugyan árnyalanyit javult, de Európában csak a határozott integrációs folyamatok beindulásával változott meg döntıen. Nehézkes folyamat volt a jogirodalomban a joghatóság fogalmának cizellálása (a joghatóság hagyományosan három ágra bomlik, úgy, mint jogalkotási, jogalkalmazási és végrehajtási joghatóság) és elválasztása
a
hatáskörtıl
és
illetékességtıl.
Sor
került
a
bírói
joghatóság
megkülönböztetésére és az ún. bíráskodási képesség (facultas iurisdictionis – a német jogban alkalmazott kifejezéssel: Gerichtsbarkeit) teljes leválasztására is. A hagyományos jogirodalmi álláspont szerint a joghatóság fogalmát semmilyen jogforrás nem határozza meg. Magunk részérıl egy letisztult, felesleges és félrevezetı oldalvágásoktól, kinövésektıl mentes fogalom hívei vagyunk, eképpen: a (jogalkalmazási, polgári peres, bírósági) joghatóság az ügyek megosztását jelenti az államok között. Ennyi és nem több, mivel a hatáskör fogalmát üresítenénk ki, ha tovább „finomítanánk” e fogalommagyarázatot. Itt ugyanis már a bírói út, az általános és külön bíróságok és a helyi vagy megyei szint kérdéseit kell megválaszolnunk bármely nemzetközi elemet is magában foglaló konkrét jogvita meghatározása kapcsán.
Dolgozatunkban a joghatóság általános értelmét, témánk
szempontjából, néhány kivétellel, a bírói joghatóságra szőkítettük. Nem foglalkoztunk íly módon az eljárásjog keretébe sorolható végrehajtási joghatósággal. A dolgozat egyik legkomolyabb tartalmi tényezıje a székhely-problematika körébe vonható fogalmi meghatározások felkutatása. Ezt mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban lehetı legszélesebbkörően elvégeztünk, esetenként a jogállami korlátokat is félretéve. A domicílium fogalmának és a joghatóság kapcsolatának vizsgálata során rámutattunk arra, hogy a domicílium tulajdonképpen – mai divatos kifejezéssel – integráló fogalom, mivel egyes Uniós államok értik alatta mind a lakóhely, mind a székhely fogalmát. Ami a lakóhelyet illeti, egyáltalán nem foglalt állást a Brüsszeli Egyezmény egykori hat aláírója (illetve a késıbb csatlakozók). Kimutattuk, hogy az értelmezésben tapasztalható viszonylagos elırelépést egyfajta fogalmi ügyeskedés segítette elı. Az angol vagy francia szövegezések a domicilium kifejezés megfelelı változatát használják (domicile, domicilié), míg a német megkerüli a domicilium kifejezését, de ügyes megoldással lakóhelynek (Wohnsitz) nevezi a természetes személyek és a jogi (és velük egy tekintet alá esı) személyek, más szervezetek esetén is. Nem feledkezhettünk meg arról, hogy genezisét tekintve az angolszász gyökerek 7
tagadhatatlanok és még az 1982-es Civil Jurisdiction and Judgments Act a tradicionális angol domicilium-koncepcióból indult ki. Bemutattuk a „Domicile of origin”, a „Domicile in choice”, a „Domicile of dependency” fogalmát és az „ordinary residence” és a „habitual residence” fogalmai közötti különbségtétel szükségességét. Ennek kapcsán egyértelmővé vált, hogy a domicilium megállapítása kapcsán minıségi és nemcsak mennyiségi kritériumok találhatóak a hagyományos angolszász felfogásban. A lakóhely és a tartózkodási hely fogalmának elemzése során bebizonyosodott, hogy az uniós szabadságjogok szempontjából a lakóhely – Unión belüli – szabad megválasztása alapvetı kérdés. Tény, hogy már a Brüsszeli Egyezmény preambuluma is érzékeltette, milyen fontosságot tulajdonít a lakóhelynek, amikor kimondta, hogy célja (az EK 293. cikknek megfelelıen) megkönnyítése,
a
bírósági valamint
határozatok a
Közösség
kölcsönös területén
elismerésének lakóhellyel
és
végrehajtásának
rendelkezı
személyek
jogvédelmének elısegítése. A 83/183 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének elsı albekezdése értelmében pedig a személy lakóhelye az a hely, ahol e személy személyes és foglalkozási kötıdések miatt él. Fontos felidéznünk, hogy Jenard már a Brüsszeli Egyezményhez írt „Jelentés”-ében is felteszi a kérdést: Felváltható-e a lakóhely, mint kapcsolóelv a szokásos tartózkodási hellyel? Különösebb dilemma nélkül arra a következtetésre jut, hogy tekintettel a tagállamok lakóhely-fogalomra vonatkozó kiterjedt szabályozására a különbözı értelmezések konfliktusát okozná, mivel akként rendelkeztek, hogy a lakcím-bejelentés egyben a tartózkodási hely meghatározásának döntı bizonyítéka. A Brüsszeli Egyezmény aláírói, érzékelvén a jelzett problémát – közös fogalom helyett – egy kollíziós szabályt alkottak, miszerint annak a kérdésnek az eldöntése során, hogy a fél lakóhelye annak a szerzıdı államnak a felségterületén van-e, melynek a bíróságához fordult, a bíróság saját jogát alkalmazza. Az Európai Bíróság a Pedro Magdalena Fernández v Commission of the European Communities ügyben mondta ki, hogy a lakóhely szerinti állam a személy „létérdekének állandó szokásos központja, amelyet tartósnak szánva választott; ennek a lakóhelynek a megállapításánál minden lényeges ténybeli szempontot figyelembe kell venni.” Az Új Luganoi Egyezmény kapcsán kiküldött munkacsoport – Fausto Pocar vezetésével – megállapította, hogy „a lakóhely kritériumát meg kell tartani. A lakóhely fogalmát árnyalta az Európai Bíróság a Roberto Adanez-Vega kontra Bundesanstalt für Arbeit ügyben hozott ítéletében, mely szerint „lakóhely” az a hely, ahol az alapvetı érdekek központja van. Újdonsága abban volt, hogy e körben fontosnak minısítette a munkavállaló családi helyzetének, új lakóhelyválasztása okainak és a munka jellegének figyelembevételét is.
8
A Róma I. Rendelet vizsgálata sajátos megközelítést adott témánknak. Konkrét ügyben és a Róma I. Rendelet 17. preambulumbekezdésében is megjelenik – a szolgáltatásfogalom meghatározásának apropóján – a Brüsszel-I. Rendelet és a Róma I. Rendelet egységes értelmezésének a koncepciója. Szemben a Római Egyezménnyel, amely még beérte azzal, hogy rögzítette az ún. „legszorosabb kapcsolat” jellemzıit, a Róma I. Rendelet nem tudta megkerülni az egyik legfontosabb kapcsolóelvének, a szokásos tartózkodási helynek az értelmezését. A fentiek szerint a szokásos tartózkodási hely – legalábbis a Róma I. Rendelet alkalmazása vonatkozásában – a társaságok és a jogi személyiséggel rendelkezı vagy jogi személyiség nélküli más szervezetek esetén a központi ügyvezetés helye. A szokásos tartózkodási hely elemzése során az Európai Bíróság – nem minden elızmény nélkül – foglalkozott a tartózkodási hely fogalmával. Ennek kapcsán kimondta, hogy "szokásos tartózkodási hely": az a hely, ahol a személy általában él. Az általában konkretizálásaképpen naptári évenként legalább 185 napban határozta meg az adott államban tartózkodást. A tartózkodás oka: személyes és foglalkozási kötıdések, illetve ilyen foglalkozási kötıdéssel nem rendelkezı személy esetében olyan személyes kötıdések, amelyek szoros kapcsolódást mutatnak a személy és azon hely között, ahol él. A szokásos tartózkodási hely meghatározása – érthetı okokból – gyermek esetében másként alakult, és az Európai Bíróság megállapította, hogy a gyermeknek az egyik tagállamban való, puszta fizikai jelenléte nem elegendı a gyermek szokásos tartózkodási helyének megállapításához, ezért annak a meggyızıdésének ad hangot, hogy szükséges az autonóm közösségi fogalomalkotás, miután e körben nincs közvetlen utalás a nemzeti jogokra, hangsúlyozta, hogy gyermek szokásos tartózkodási helyét az adott ügy konkrét tényállásában szereplı valamennyi körülmény alapján kell megállapítani és valamelyik tagállamban való fizikai jelenlétén kívül más olyan tényezıkre is figyelemmel kell lenni, amelyekbıl következtetni lehet az ideiglenes vagy alkalmi jellegre, illetve arra, hogy a gyermek tartózkodása együtt jár-e a szociális és családi környezetbe való, bizonyos fokú beilleszkedéssel. Feltérképezi a dolgozat a hatályos magyar jogszabályok megoldási kísérleteit is. Az 1992. évi LXVI. törvény szerint a „polgár lakóhelye” annak a lakásnak a címe, amelyben a polgár él. Ettıl különbözik a polgár tartózkodási helye, azaz annak a lakásnak a címe, ahol – lakóhelye végleges elhagyásának szándéka nélkül – három hónapnál hosszabb ideig tartózkodik. Az adózás rendjérıl szóló 2003. évi XCII. tv. (Art.) is megkísérli az értelmezı rendelkezések között az „állandó lakóhely” fogalmának tisztázását. Az 1979. évi 13. sz. tvr. (Nmjtvr.) szerint a lakóhely feltételezi az állandóságot vagy a letelepedés szándékát. A magyar bírói gyakorlat is „megküzdött” a tárgyi fogalmakkal. A dolgozat kitér erre a kérdésre is és elemzi
a 9
szokásos tartózkodási hely fogalmát a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény és a Nmjtvr. alkalmazása során. A székhely vonatkozásában sem a közösségi társasági jog, sem a közösségi adójog nem határozza meg annak fogalmát, így az Európai Bíróság többször is foglalkozni kényszerült a kérdéssel, ennek során azonban következetes maradt ahhoz az álláspontjához, hogy a gazdasági tevékenység székhelyének fogalma önálló közösségi jelentéssel bír, ennek során nem zárta ki, hogy egy adott hely egyidıben szolgáljon az állandó telephely és a gazdasági tevékenység székhelyének céljára. Az Európai Bíróság szerint a gazdasági tevékenység székhelyének fogalma azon helyre vonatkozik, ahol meghozzák a társaság általános irányítására vonatkozó alapvetı döntéseket, és ellátják annak központi ügyviteli feladatait. Természetszerően foglalkozni kellett a többféle típusú székhely(ek) létével. Így az okirati és tényleges székhely, a bejegyzett iroda és a központi ügyintézési hely, a tényleges irányítás helye stb. fogalmi sokszínőségét tényként kell elfogadnunk, az összehasonlítás módszere itt hozzásegített minket a nemzeti jogok által alkalmazott sokszínő megoldások okozta helyzet felismeréséhez. Az Új Luganoi Egyezmény székhely-felfogása pl. alternatívaként adja meg a létesítı okirat szerinti székhelyet, a központi ügyvezetést és a társaság vagy a jogi személy üzleti célú tevékenységének fı helyét. A fogalmi tisztánlátás érdekében vizsgáltuk a székhely, az UNCITRAL Model law és a fizetésképtelenségi rendelet megoldási kísérleteit is, amelyek a „centre of main interests”, (COMI) körül csúcsodtak ki. A COMI meghatározásánál az elsı, Európai Bíróság elıtt is felmerült kérdés a vonatkozó idıpont meghatározása volt. A bejegyzett székhely ez esetben is adott, de annak eldöntése, hogy mi az irányadó idıpont, már bírósági döntést igényel. Az Európai Bíróság vállalkozott a COMI fogalmának tisztázására is. A székhely szabályozása a hatályos magyar tételes jogban komoly változáson ment keresztül és a jelenleg hatályos jog szerint székhellyel valamennyi cégnek kell rendelkeznie, míg elkülönült központi ügyintézési hely, illetve telephely, fióktelep létesítése a cég szabad elhatározásától függ. Az Art. a székhely fogalmát akként határozza meg, hogy a jogi személy alapszabályában, a cégbejegyzésben ekként megjelölt hely, ilyen hely hiányában, vagy ha több ilyen hely van, a központi ügyvezetés helye. A telephely szintén több elméleti és gyakorlati kérdést vetett fel. Az Európai Bíróság több ízben foglalkozott a fogalmával. A Bécsi Vételi Egyezmény bár nem tartozik az Európai Joghoz szorosan – hiszen az ENSZ égisze alatt létrejött hagyományos nemzetközi szerzıdésrıl van szó –, de fogalmi szempontból úgy gondoljuk jelentısége nem vitatható, ha 10
másért nem akkor rávilágít arra, hogy bár a telephely fogalma központi szerepet játszik mégsem került sor a definiálására. Itt és most egy, a kereskedelmi társaságokra vonatkoztatott érdekes megállapítást emelünk ki, ami a székhely és a telephely elhatárolását jelenti, illetve épp a fogalmi zőrzavart erısíti, amikor rögzíti, hogy „elsısorban az igazgatás kifejtésének székhelye minısül telephelynek”. Egyébként telephelynek minısül a Bécsi Vételi Egyezmény alkalmazása szempontjából a külföldiek magyarországi fióktelepe is. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy míg az uralkodó magyar felfogás a fióktelepet – a székhelyhez képest – másik közigazgatási egységben, esetleg külföldön tudja pozicionálni, addig ez máshol nem ilyen egyértelmő. A fizetésképtelenségi eljárás a telephely kérdéskörénél is megkerülhetetlen európai uniós jogforrás, míg a telephely fogalmára vonatkozó, hatályos magyar szabályozásban tallózva, az Art. szerint telephely az a hely, ahol az adóköteles tevékenységet folytatják,
ideértve
különösen
a
vállalkozó
állandó
üzleti
(üzemi),
termelı-,
szolgáltatótevékenységének helyét függetlenül attól, hogy a telephely a vállalkozás székhelyétıl különbözı közigazgatási területen található. Az Európai Bíróság viszonyát a fióktelep fogalmáról jellemzi, az az álláspont, amelyet a De Bloos, SPRL v Société en commandite par actions Bouyer ügyben fejtett ki: a fióktelepnek az az alapvetı jellemzıje, hogy alárendelt egy másik jogalany irányításának és ellenırzésének. Más hangsúlyokat talált a hatályos magyar szabályozás, amely szerint a cég fióktelepe olyan telephely, amely más településen – magyar cég külföldön lévı fióktelepe esetén más országban – van, mint a cég székhelye. Ez a szabály irányadó a külföldi vállalkozás magyarországi fióktelepe, illetve a külföldiek közvetlen kereskedelmi képviselete esetében is. Az Art. a fióktelep vonatkozásában sem marad adós a fogalom-alkotással, bár ezúttal azt a „kényelmes” megoldást választotta a jogalkotó, hogy a fentiekben ismertetett, a külföldi székhelyő vállalkozások magyarországi fióktelepeirıl és kereskedelmi képviseleteirıl szóló törvényben meghatározott fogalmat transzportálja az adójog világába. A székhelyáthelyezés sokat és sokszor tárgyalt kérdését egyrészt a letelepedés szabadságának vélt vagy valós sérelmei szemszögébıl, másrészt az ún. „székhely-elv” sorsának alakulása szempontjából vizsgáltuk. A székhely jogát, mint kapcsoló elvet tekinti irányadónak Ausztria, Belgium, Franciaország, Olaszország, Portugália, Luxemburg és Németország is a közelmúltig, így különösen sajnálatos, hogy fogalmával nem kívántak behatóbban foglakozni. Ebben sajnos az Európai Bíróság is követte ezen államokat. A szinte legendás Daily Mail-ügy vagy a Centros-ügy nem oszlatta el a dillemákat a székhelyelv közösségi joggal való összeférhetıségének kérdéskörében. Bár az Európai Bíróság expressis verbis nem foglalkozott a székhely-elv és a letelepedési szabadság viszonyával sem, 11
az értelmezések egy része szerint – mint arra rámutattunk – nyilvánvaló az összeférhetetlenség a székhely-elv és a közösségi jog között. A következı lépést a székhelyelv és a letelepedés szabadsága vonatkozásában a 2002-es Überseering BV v Nordic Construction Company Baumanagement GmbH (NCC) ügyben hozott ítélet jelentette. Ennek elemzése során azt az álláspontot támasztja alá a dolgozat, miszerint az Überseering perképessége németországbeli elimerésének elutasítása azzal az indokkal, hogy tényleges székhelyét – vélhetıen nem szándékosan – másik államba helyezte át, rávilágít a tagállamok egymástól eltérı nemzetközi magánjogának alkalmazásával a határokon átnyúló ügyletek szintjén esetlegesen okozott bizonytalanságra. Tekintettel arra, hogy valamely társaság tényleges székhelyének meghatározása nagymértékben a tényeken alapul, bármikor elıfordulhat, hogy különbözı nemzeti jogrendszerek, sıt akár ezek mindegyikében különbözı bíróságok nem egyformán vélekednek arról, hogy mi alkotja a tényleges székhelyet. Egyre nehezebb ráadásul a tényleges székhely meghatározása a nemzetközi és informatizált gazdaságban, ahol a döntéshozók fizikai jelenléte mindinkább fölöslegessé válik. Az Európai Bíróság azonban továbbra is megelégedett a tagállamhoz való kapcsolódás minıségét és intenzitását illetıen az alapító okirat szerinti székhely, a fıtelephely és a központi igazgatás helye egyenértékő tényezıinek valamelyikével és további (pl. gazdasági) kapcsolatot nem kíván meg. Íly módon nem vált a letelepedés szabadságának – és a fentiekben felsorolt „helyek” fogalmának – tartalmi elemévé, illetve íratlan feltételévé a valamely tagállam gazdaságával fennálló tartós és tényleges gazdasági összefonódás. A székhely-áthelyezés vagy a letelepedés szempontjából mérföldköveket jelentı ügyek vizsgálata során arra, az Európai Bíróságot jellemzı, „fogalmi nyakasságra” is szerettük volna ráirányítani a figyelmet, amely végighúzódik a székhely-áthelyezés körébe vonható Európai Bírósági ítélkezési gyakorlaton. Ezt támasztja alá az Inspire Art-ügyben hozot ítélet is. Az Európai Bíróság fióktelepnek minısítette azt a társasági telephelyet, amely nem az alapítás államában mőködik. Ez a minısítés független volt attól, hogy az alapítás helyén van-e székhely vagy telephely. A székhely-változtatás kérdésének körüljárása az Inspire Art ügy után is folytatódott – egy magyar vonatkozású üggyel. Megjegyzendı, hogy az Európai Bíróság leszögezte, hogy az EKSz (Szerzıdés az Európai Közösségrıl) figyelemmel volt a nemzeti jogszabályok eltéréseire. Az EKSz meghatározta azon társaságok körét, amelyek élhetnek a letelepedési joggal, és – legalábbis a kapcsolóelv szempontjából – azonos szintre helyezte a társaság létesítı okiratában megjelölt székhelyét, központi ügyintézése helyét és fı telephelyét. Az Európai Bíróság ugyanakkor nem foglalkozott a székhely-fogalom tartalmi kérdéseivel. Pedig 12
álláspontunk szerint erre sort kellett volna keríteni, mivel a Cartesio székhely-áthelyezése nem jelentette volna a magyarországi „hadállások” teljes feladását, így mód nyílt volna az okirati székhely-telephely-fióktelep-tényleges székhely problematika érintésére. Ez azért sem jelenthetett volna gondot, mivel az Európai Bíróság többször is túlterjeszkedett az alapügy tényállásán és – pl. a Cartesio-ügyben is citált – Sevic-ügyben Tizzano fıtanácsnok indítványával egybehangzóan – állást foglalt pl. a tagállamot elhagyó társaságok székhelyáthelyezése kérdésében is. A Cartesio ügyben eljáró Poiares Maduro fıtanácsnok megállapításai a magyar jogot illetıen rávilágítanak az Európai Bíróság eljárási rendjének problémáira is, hiszen a fıtanácsnok lándzsát tört egy legalábbis vitatható kérdésben, nevezetesen abban, hogy a magyar társasági jog a tényleges székhely elméletét követi-e avagy sem. Egyébként a
Cartesio-ítélet is megerısítette az Überseering-ítéletet abban, hogy a
nemzeti jog dönti el azt a kérdést, hogy lehetséges-e egy társaságnak a bejegyzett vagy tényleges székhely áttétele egy más tagállamba úgy, hogy közben a nemzeti jogi személyisége megmarad és az áttenni kívánt székhely államának joga írhatja elı, mekkora kapcsolat kell ahhoz, hogy ezen tagállam személyes joga alá tartozzon. A jogszabálymódosítással is mgterhelt, Cartesio-ügy után kialakult helyzetet vizsgálva a dolgozat megállapítja, hogy a kérdés még nem zárult le teljesen, mivel az új szabályozás sem tud mit kezdeni azzal, ha egy eredetileg másik tagállamban létrejött cég helyezné át székhelyét Magyarországra (VALE-ügy), másrészt a magyar cég külföldre történı áthelyezését a magyar adójog pl. egyáltalán nem reagálta le. A székhely-áthelyezés kapcsán szomorúan kellett megállapítanunk, hogy a nagyszámú és fontos bírósági ügy és az eltelt viszonyleg hosszú idı ellenére nem került sor a fogalmi kérdések egyértelmősítésére. A székhely-elv halálával riogató, vagy a székhely-elv felett tort ülı szakirodalom pedig láthatóan nem számol azzal, hogy a székhely-elv vitathatatlan háttérbe szorulása – és különösen annak elsietett, erıltetett háttérbe szorítása – milyen következményekkel járhat. A dolgozat itt csak arra hívja fel a figyelmet, hogy eggyel kevesebb ok létezik majd a fogalmi tisztázásra. Pedig ezt a fogalmi tisztázást a székhelytelephely-szokásos
tartózkodási
hely-fióktelep
Európai
Uniós
jogrendszerbeli
sőrő
elıfordulása mindenképp indokolná. A székhelyproblematika és a joghatóság összefüggéseinek okán és ezen összefüggés alátámasztásának bizonyítására a dolgozat ezt követıen a joghatóság vonatkozó kérdéseinek elemzése irányába fordul. A joghatóság magyarországi szabályozásának kérdése kapcsán vizsgálódásunkat lényegében a polgári peres eljárásokra szőkítettük. E szabályozás vázlatos érintése azért volt szükséges, 13
mert – nem kis mértékben épp az uniós szabályok hatására – jelentısen változott a jogi környezet mind a részletszabályok, mind a rendszertani kérdéseket illetıen. A joghatóság fajait a lakóhely/székhely szempontjából tekintettük át, és bemutattuk az Európai Unió joghatósági rendszerének alapvonásait is, mivel az Uniót jellemzı jogharmonizációs folyamatban véleményünk szerint döntı szerepe van a (polgári peres) joghatóság problémája felismerésének és e probléma megoldása iránti elkötelezett cselekvésnek. Értve ezen a jogtudomány részérıl az elméleti elıkészítést és megalapozást (illetve késıbb a jogértelmezésben játszott szerepet), az államközi, jogalkotói és/vagy jogalkalmazói tevékenységet egyaránt. Az egyes idıszakokban más és más tevékenység értékelıdött fel, illetve mozdította tovább az átmenetileg elakadt folyamatot. Mára kiépült a joghatósági szabályozás rendszere, amelyet komoly jogalkalmazói háttér (esetjog) is segít a jogértelmezésben. Az „elsı fecske”, a már korábban hivatkozott Brüsszeli Egyezmény volt, amelynek, véleményünk szerint, legjelentısebb technikai újítása az volt, hogy a hat alapító ország területét egységes egészként fogta fel, és ehhez képest újraértelmezte a „külföld” fogalmát. Külföldnek ugyanis az Európai Gazdasági Közösségen kívüli államokat tekintette. Bár a Brüsszeli Egyezmény elsısorban az újabb és újabb tagállamok csatlakozásakor többször is módosult, alapértékeit és szabályainak döntı hányadát megırizte. A 2000. december 22-én született 44/2001/EK Tanácsi Rendelet a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismerésérıl és végrehajtásáról (Brüsszel-I Rendelet) tulajdonképpen a Brüsszeli Egyezmény által felépített nemzetközi jogon nyugvó rendszert tette, most már nem vitatható módon, a másodlagos közösségi jog részévé. A Brüsszel-I Rendelet vizsgálata kapcsán, a hatály különbözı fajainak szempontjából emeltük ki a joghatóság és a „székhely és társai” jelentıségét. Az idıbeli és a funkcionális hatály természetszerően nem releváns a témánkat illetıen, de a hatály többi formájában markánsan jelen vannak a ”hely”meghatározás elemei. A Brüsszel-I Rendelet joghatósági rendszerének vizsgálata során vázlatosan érintettük a Brüsszel-I. Rendelet joghatósági szabályainak teljességét. Ezt azonban csak a rezsim zártsága indokolta. Elsısorban azokra a megoldásokra fókuszáltunk, ahol a székhely/lakóhely kérdésének központi szerepet szánt a jogalkotó. Íly módon lehetıség nyílt a szabályok gyakorlati érvényesülésének tanulmányozására is. Ez a vizsgálati irány vezetett arra a felismerésre, hogy a tartózkodási hely jelentıségének csökkenése mutatható ki az Európai Bíróság gyakorlatából. Az ennek kapcsán részletesen ismertetett – magyar vonatkozású – (Hadadi) ügyben az Európai Bíróság az azonos uniós kettıs állampolgársággal rendelkezı házastársak ügyében a mellett tört lándzsát, hogy a 14
házastársak saját maguk választhatják meg, melyik érintett tagállam bíróságához fordulnak házasságuk felbontása érdekében. Ezzel felülbírálta a tartózkodási hely (Franciaország) bíróságainak
a
tartózkodási
helyhez,
mint
joghatóságot
megalapozó
okhoz
való
ragaszkodását.
A III. Részben, a jövı útjainak tárgyalása során, elsıként az egységes fogalomalkotás távlatait elemeztük. A római jog világából, Iavolenustól való idézet, egy ún. regula, a következıképpen fogalmazott: „Omnis definitio in iure civili periculosa est; parum est enim, ut non subverti posset” – azaz szabad magyar fordításban: „A ius civile terén minden meghatározás veszélyes, kevés ugyanis az olyan, amelyet ne lehetne a visszájára fordítani.” Dolgozatunkban ennek ellenére arra törekedtünk, hogy a székhely-lakóhely-telephelyfióktelep-tartózkodási hely problémakörében az egységes fogalomalkotás vagy legalábbis egyértelmő normatív meghatározások mellett tegyük le a voksot. Bemutattuk azt – a diplomatikusan szólva – sokszínő világot, ami e területet jellemzi. Összegezve a leírtakat, úgy tőnhet, le kell mondanunk a több jogágra kiterjedı, európai uniós fogalomalkotásról. Három olyan ok-csoportot is ismertettünk, amelyek jó hivatkozási alapot szolgáltathatnak (illetve szolgáltatnak) az egységes fogalomalkotást ellenzıknek.
Elsıként áll a jogágak eltérı szabályozási területe, a gazdasági és társadalmi viszonyok, illetve a többoldalú egyezmények fennállása és olyan mérvő különbözısége, amely ezt az egységesítést lehetetlenné teszi. Ebben a helyzetben célravezetı lehet a fogalom jelentését az értelmére, a céljára, valamint a szabályozási hátterére tekintettel közelebbrıl meghatározni, elegendı mozgásteret hagyva a nemzeti bíróság számára arra, hogy az adott konkrét ügyben valamennyi releváns ténybeli körülményt figyelembe vegye. A feladat ilyen háttér esetében (vagy inkább a háttér hiányában), tehát az Európai Bíróságra hárul, amely számottevı normatív segítség nélkül kényszerül egységes jogértelmezést kialakítani. Mindezt úgy, hogy a nemzeti bíróságnak még mozgástere is maradjon és a tagállamok is belenyugodjanak. Fel kell tennünk ugyanakkor a kérdést, hogy Uniós másodlagos jogforrás nélkül – az elfogadottság szempontjából kétesélyes európai bírósági jogértelmezés mellett – mi segíthetne még? Talán a kész fogalmak átvétele más típusú jogforrásokból, nemzetközi egyezményekbıl? Ennek ellentmondani látszik az a viszony, ami a Brüsszel-IIa. Rendelet és a többoldalú egyezmények között van és, mint
15
esetlegesen zavaró tényezı jelentkezhet. Ilyen egyezmény1 a már említett 1996. október 19-i Hágai Egyezmény (továbbiakban: 1996. évi Hágai Egyezmény), amely 5. cikkének (1) bekezdése a rendelet 8. cikkének (1) bekezdésével egyezıen elsıdlegesen azon állam bíróságainak a joghatóságát állapítja meg, amelyben a gyermek szokásos tartózkodási helye (résidence habituelle) van. Konkrét ügy2 kapcsán – miután a 2008. június 5-i 2008/431/EK tanácsi határozat3 felhatalmazza a 1996. évi Hágai Egyezményhez még nem csatlakozott EUtagállamokat, hogy az Európai Közösség érdekében megerısítsék azt, vagy csatlakozzanak hozzá – a finn, a német és a görög kormány, valamint az Egyesült Királyság kormánya is egyaránt hangsúlyozta, hogy az 1996. évi Hágai Egyezmény és a Brüsszel-IIa. Rendelet tárgyi hatályának koherens elhatárolásához és a tagállami bíróságok, valamint az 1996. évi Hágai Egyezményben
részes
más
államok
bíróságai
közötti
joghatósági
összeütközések
elkerüléséhez, a szokásos tartózkodási hely fogalmának egységes értelmezésére van szükség.4 Jól látható, hogy az azonos szabályozási tárgy, a joghatósági megoldások egyezısége is az egységes fogalomalkotást igényelné. Ugyanakkor tudvalevı – miután Bizottsági Határozat is megerısíti –, hogy azért vetették el anno a szokásos tartózkodási hely fogalmának az 1996. évi Hágai Egyezménybe történı felvételét, hogy ne sérüljön az ezt a fogalmat szintén használó, már meglévı egyezmények alkalmazása. A hasonló tárgykörben alkotott többoldalú egyezmények is szándékosan lemondanak a szokásos tartózkodási hely fogalmának meghatározásáról, és a pontosabb meghatározást az adott ügy tényállását értékelı bíróságoknak engedik át.
Az Európai Unió valójában bábeli zőrzavar képét mutatja. A mindennapi jogi ügyek kapcsán is meg kell küzdeni a többnyelvőség minden buktatójával. Pl. a bírósági iratok kézbesítése és azok továbbítása érinti a bírósághoz fordulás jogát, az alperes védelmének és a perhatékonyságnak a kérdéskörét is. Ebbıl a szempontból a polgári peres és nemperes eljárások intézményeinek összességét a veszélyeztetett kategóriába lehet sorolni. Lényegében egy aknamezın jár a jogalkotó, amikor nyelvi és fordítási kérdéseket kell eldöntenie
1
Ilyen továbbá még a kiskorúak védelme tekintetében a hatóságok jogkörére és az alkalmazandó jogra vonatkozó, 1961. október 5-én kelt Hágai Egyezmény (a továbbiakban: 1961. évi Hágai Egyezmény), a gyermekek feletti felügyeleti jogot érintı határozatok elismerésérıl és végrehajtásáról, valamint a felügyeleti viszonyok helyreállításáról szóló, 1980. május 20-án kelt Európai Egyezmény) (a továbbiakban: 1980. évi Európai Egyezmény) és a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, 1980. október 25-én kelt Hágai Egyezmény (a továbbiakban: 1980. évi Hágai Egyezmény) 2 C-523/07. A. Ítélet a Korkein hallinto-oikeus – Finnország, elızetes döntéshozatal iránti kérelme tárgyában 3 Európai Unió Hivatalos Lapja - HL L 151., 36. o. 4 C-523/07. Kokott fıtanácsnok indítványa (az ismertetés napja: 2009. január 29.) a Korkein hallinto-oikeus – Finnország, elızetes döntéshozatal iránti kérelme tárgyában. [EBHT 2009 oldal I-02805] 34. 37. pont
16
A szaknyelvek eredete az ókorba nyúlik vissza. A görögök és a rómaiak a szakkifejezések tömegét használták a jog világában is. A jogi szaknyelv különlegességeként szokták megemlíteni, hogy – szemben más szaknyelvekkel – a tartalom és a forma elválaszthatatlan. Az Európai Unióban a szaknyelvet (is) igénybevevı dokumentumok ma már leginkább angolul készülnek és azok fordítása a hivatalos nemzeti nyelvekre egyre több energiát emészt fel. A legfıbb problémát e tekintetben a fordítások pontatlansága okozza. Különösen veszélyes ez az alapfogalmak vonatkozásában. A múltban bizonyos kultúrák eltérıen álltak hozzá a fordításhoz (pl. az iszlám vallás elzárkózott tıle, a kereszténység pedig pártolta), mások pedig – félve a pontatlanságoktól – leírták mindkét változatot. Dolgozatunkban is érintünk néhány példát, amelyek a fordítási pontatlanságok következményeit érzékeltették. A (jogi) szakkifejezések jelentése adott a tagállamokban és a (tagállami) szakma nyilván e jelentés alapján használja ezeket. A „szimpla” fordítási pontatlanságok hatásfokát növeli az adott kifejezés esetlegesen eltérı tartalma. Erre különösen akkor van esély, ha más jogrendszertípushoz tartozik a két érintett nyelv. Az Európai Unión belül az egyeduralomra törı angol nyelv épp ebben a helyzetben van, mivel a tagállamok túlnyomó többsége a kontinentális jogrendszerek családjába tartozik. Itt esetleg a további nyelvi változatok összevetése segíthet a pontos fordítás érdekében.
Dolgozatunk viszonylag komoly teret enged az egyik lehetséges kitörési pont, a jogharmonizáció, illetve a jogegységesítés esélyeinek taglalását illetıen, nem feledkezve meg a munkamódszerként is megjelölt jogösszehasonlításról, mint a közös fogalomalkotás esetén is alapvetı kötelezettségrıl. A közösségi joggal foglalkozó szakirodalom mindig következetesen szétválasztja a jogegységesítést és a jogharmonizációt. Azt azonban lerögzíthetjük, hogy a jogösszehasonlítást sem a jogegységesítés, sem a jogharmonizáció nem nélkülözheti. Az igazságügyi integráció Amszterdam után számos példáját adja annak, hogy miként kellett kibékíteni a sokszor rendszerbeli eltéréseket. Ez nem lett volna lehetséges a komparatív módszer alkalmazása nélkül.
Ugyanakkor úgy tőnik a jogegységesítést (és ezáltal a harmonizációt is) meg kell elızze a jogösszehasonlítás. Egyetértünk azzal, hogy a jogösszehasonlítás a jogi gondolkodással egyidejő és elıtérbe kerül az a rendkívül fontos érv, hogy a nemzetközi elemet is magukba foglaló
eljárásjogi
tárgyú
jogforrások
a
jogösszehasonlító
módszer
segítségével
értelmezhetıek is. Épp az Európai Bíróság, Brüsszeli Egyezmény értelmezése során követett 17
gyakorlata alapult a legfontosabb döntések esetén, az érintett (és gyakran nem csak az érintett) nemzeti eljárásjogok összehasonlításán. Ugyanakkor ne feledjük: a (jog)történelem is arra tanít minket, hogy a kezdeti lelkesedést többször követte már hidegzuhany és a magasztos célok nem valósultak meg vagy nem a kívánt módon közelítettek hozzá. 1945 után a századelıhöz hasonlatos optimizmus jellemezte a (nyugat-európai) jogászi közéletet. Az alapvetınek tekinthetı mővek megjelenése viszont Európa-szerte élénk vitát váltott ki. Ezt a diskurzust még főtötte az ideológiailag is megosztott Európa – e tekintetben – „békétlen” egymás mellett élése. Sajnálatos tény, hogy maga a jogösszehasonlítás is Európa „burzsoá belügyeként” jelent meg a köztudatban. Megállapítható, továbbá, hogy a jogösszehasonlítás és a jogközelítés–jogegységesítés ügyében ötvözıdnek a nemzetközi magánjogi, nemzetközi polgári eljárásjogi és polgári jogi fejlıdési szálak, sıt ezen törekvéseket már hosszabb ideje nemzetközi szervezetek is felkarolják. Álláspontunk szerint ezt a jogösszehasonlítás, jogegységesítés dilemmát tovább színezi, maga az Európai Unió, jogalkotási gyakorlatával. A polgári eljárások terén mérföldkınek tekinthetı 861/2007 EK Tanácsi Rendelet a kis értékő követelések európai eljárásának bevezetésérıl, lényegében olyan keretszabályként született meg, amely nagy teret enged a nemzeti jog alkalmazói számára, és ekként jogegységesítésrıl nem beszélhetünk e jogforrás kapcsán illetve egyes vélemények szerint olyan egységes eljárás jött létre, amelynek szabályai tagállamonként más-más tartalmat kapnak. Véleményünk szerint a nemzeti polgári eljárásjogok hosszú távon is fennmaradnak, de autonómiájuk mindenképpen érintett lesz a közösségi jogalkotás nyomán. Az eljárásjogi harmonizáció nem motorja, hanem következménye az európai egységfolyamatnak. Összefoglalva: jogharmonizáció (jogegységesítés) azokon a területeken várható, ahol ez az Európai Unió és a tagállamok összeegyeztethetı érdekei szerint indokolt. Ennek során, álláspontunk szerint, a jogösszehasonlítás – jogharmonizáció – jogegységesítés sorrendjét be kell tartani. Pont a jogharmonizáció és a jogegységesítés igénye, az erre irányuló törekvések azok, amelyek a jogösszehasonlítás valamilyen szintjét mindenképpen megkövetelik. Dolgozatunk ismerteti a szkeptikus nézeteket is és bár ezeket nem tesszük magunkévá, egy valamitıl azonban óva kell intenünk minden döntéshozót: mindaz a jogi norma, amely nem kíván várni, nem veszi számításba az individuális döntések sokaságán alapuló lassú társadalmi átalakulást, csak programjellegő lehet.
Összegzésképpen – minden szkepticizmus és ellenszegülés mellett, vagy azok ellenére – kimutatható, hogy a nemzeti jog kifejezéseinek formájában megjelenı közösségi jogi terminus technicusok mellett, épp az Európai Unió és jogelıdjei jellemzıje egy új, sajátos 18
tartalmú jogi szaknyelv megjelenése és térhódítása. Természetesen még korai lenne a nemzeti rendszerektıl független közösségi jogi nyelv kialakulásáról beszélni, de a folyamat kezdetét vette. Jelen dolgozat remélhetıleg meggyızıen mutatta be, hogy – enyhe kifejezéssel élve – meglehetısen esetleges az uniós jogalkotó sui generis fogalomalkotása. Ez azonban reményre is okot ad, mert az esetlegesség semmiképpen sem jelent teljes és merev elzárkózást. Amikor a fentiekben a jogösszehasonlítás-jogharmonizáció-jogegységesítés témájáról általánosságban és viszonylag nagy horderejő jogintézmények kapcsán szóltunk, nem vizsgáltuk e kérdést a fogalmak aspektusából. Álláspontunk szerint anélkül, hogy eldöntenénk a jogharmonizáció vagy jogegységesítés vitát, itt nem lehet más a cél, mint a jogegységesítés. Az elırelépés feltétele:
egységes
fogalomalkotás–és
használat.
Megjegyezzük,
hogy
ez
a
jog
hatékonyságának is egyik eleme. El kell ismerni, hogy az Európai Bíróság – egy részben eltérı közjogi környezetben – sokat tett
fogalmi
tisztánlátás
érdekében,
de
most
kellı
jogalkotási
felhatalmazással
„felvegyverkezve” az Európai Unió másodlagos jogot alkotó szerveinek kell felvállalni ezt a feladatot. Ennek a feladatnak a következetes végigvitele számos, fentiekben jelzett hibaforrást kiküszöbölne. Bizonyára nem tartható az olyan felemás megoldások világa, amely pl. autonóm közösségi szabályozást és fogalomalkotást valósít meg a nem természetes személyek székhelye vonatkozásában, de szót sem ejt a természetes személyek lakóhelyének fogalmi kérdéseirıl. A munka megkezdése elıtt fel kell térképezni azokat a fogalmakat, amelyeket a jogalkotó már „közösségesített”, fel kell tárni, hol rendelkezünk a bírói gyakorlat használható, vagy továbbgondolható szempontrendszerével (esetleg definícióval), illetve hol lehetséges széleskörően, esetleg több jogágra kiterjedı fogalommal operálni. Ennek során mind a nemzeti bíróságok, mind az Európai Bíróság gyakorlatát figyelembe kell venni. A jogalkotásból ugyanis nem zárhatók ki a törvénykezés szervei, mivel gyakorlati tapasztalata csak a bíróságoknak van. E bírósági tapasztalatok mellett, szerepet kell kapjanak a fogalomalkotás – ha úgy tetszik a jogalkotás – nyelvi, technikai jellegő törvényei is. Nehéz a jogi szaknyelvben véghez vinni, hogy egy fogalomhoz csak egy jelentés társuljon, mert a társadalomba, a mindennapi életbe – az orvostudományhoz, vagy a fizikai, kémiai, mőszaki tudományokhoz képest – sokkal jobban beágyazott fogalomrendszerrıl van szó. A köznapi életben használt, jog világából kölcsönzött szavak azonban nem feltétlen fedik le a szaknyelvi jelentést. És ez fordítva is igaz. Egy Bacsó Jenı-idézet véleményünk szerint kifejezi a lehetıségeket: „A közérthetıségnek éppen a szabatos és tömör megfogalmazás a feltétele: A szétfolyó, pongyola, a jogi fogalmakat feladó szöveg nem hogy közérthetıvé nem lesz, de azt a jogászok 19
sem értik meg. Ennek hatása a jogértelmezésben és a jogalkalmazásban fog mutatkozni.”5 E negatív hatásokat elkerülendı, a szabatosság, egyértelmőség, tömörség, határozottság, kell legyenek olyan jellemzı erények, amelyek fémjelezik a jogi szakszöveget. Ezek hiányában biztosan nem beszélhetünk átgondolt fogalomalkotásról. Meg kell határozni – a kizárólagos nemzeti törvényhozási tárgyak mintájára – azokat a jogintézményeket, ahol egységesíteni kell a fogalomhasználatot. Ennek során a szükségesség és arányosság követelményét be kell tartani. Az egységes fogalmi szabályozás területérıl számőzni kell a keretszabályok használatát, mivel az a technika nem vezethet eredményre, amely az adott tagállam kritériumait, szabályozását engedi érvényesülni. Megfontolandó olyan nyelv használata, amely a római jog egykori terrénumán nem hat idegenként és nem sérti a vélt vagy valós nemzeti érdekeket. Ez a nyelv pedig nem lehet más, mint a latin. Át kell térni a latin kifejezések használatára. Szándékosan nem használtuk a „visszatérni” fogalmat, mivel a római jogi értelemben használt mai kifejezés megint félreértésre adhat okot, nem beszélve arról, hogy az idısebb jogászi nemzedékek többé-kevésbé ismerik is ezeket a fogalmakat. Mi a jog világában ismeretlen – ha úgy tetszik „új” kifejezések használatbavétele mellett tennénk le a voksot.
Végezetül: Amikor e dolgozatban az egységes fogalomalkotást kértük és kérjük számon, az uniós szerveken, akkor nem az uniformizált társadalom orwelli képe lebeg szemünk elıtt, mint követendı példa. Mindössze annyit szeretnénk elérni, hogy amely területen szükség van egységes szabályozásra, ott ezt a jogalkotás minden progresszív eredményét felhasználó módon, minél elıbb tegyék meg az arra feljogosított szervek. E tevékenységük legyen következetes és esetleges kényelmi okokból ne tolják át a jogalkalmazóra azt, ami a feladatuk lenne: mőködıképes állam és/vagy európai integráció zökkenımentes tevékenységének segítése. Ne cél legyen a jogalkotás, hanem eszköz. Eszköz, a jó értelemben. Eszköz abban az értelemben, hogy a társadalomért van a jog és nem fordítva. Véleményünk szerint a jogi alapfogalmak egyértelmősítése – amelyért e dolgozat is kiáll – semmiképpen nem vezet az ilyen eleve kudarcra ítéltetett jogalkotási dömpinghez, hiszen leszőkíti a jogalkotási feladatot és nem feltételezi a totális szabályozást az adott területen. Amennyire lehet – a szakmai szempontok érvényesülése érdekében – függetleníteni kell a jogalkotást a politikai és jogi alrendszer mindent átható dominanciájától és minél több döntési alternatívát kell elızetesen bevinni a pokitikai akaratképzésbe. Az alternatívák kidolgozásakor szükséges támaszkodni a
5
BACSÓ JENİ: A jogszabályok közérthetısége. Jogtudományi Közlöny, 1968. 457. p.
20
korábbi bírói gyakorlatra és – lehet, hogy a XXI. században furcsának tőnik, de – a társadalmi (jog)szokásokra is. Miként Plósz Sándor igazságügy-miniszter tette pl. a törzsöröklési törvény elıkészületi munkái során, tanulmányozván a parasztság öröklési szokásait, az 1800-as évek elsı harmadából származó alsótáblai jegyzıkönyveket, illetve kérdıívekkel kereste meg a járásbíróságok százait és körjegyzıségek ezreit. Sajnos mind a nemzeti jogalkotásban, mind az Európai Unióban egyre ritkább a fentiekben felhozott, az elıkészítést valóban komolyan vevı példa. (Jog)történetében pedig bizonyára minden nemzet találhat követendı példát. Egy ilyen pozitív kicsengéső, akár bizakodásra is okot adó példázattal zártuk dolgozatunkat és úgy véljük a „Tézisek” zárógondolataként is helyet kell kapnia e néhány sornak. Az indiai brit kodifikáció elıestéjén, 1833-ban, a Kelet-Indiai Társaság vitáján Lord Maculay a következıképpen fogalmazott: „nem javasolunk hirtelen (meggondolatlan) innovációt; nem kívánjuk sokkolni alattvalóink bármely csoportjának elıítéleteit sem. Alapelvünk egyszerően ez: uniformitás, ahol ez lehetséges; különbözıség, ahol azt el kell fogadnunk, de minden esetben bizonyosság.”6
IV. A DOLGOZAT TÉMAKÖRÉVEL ÖSSZEFÜGGİ – LEKTORÁLT – PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE
1. A bíróságok székhelye – kontra elérhetıség. Magyar Jog, 1997/6. 353-354.p. 2. A Perrendtartás” történelmi távlatból In: A magyar polgári eljárásjog a kilencvenes években és az EU jogharmonizáció 93-100-p. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2003. 3. Gondolatok a Brüsszeli Egyezményrıl In: Magister Artis Boni Et Aequi, Studia in Honorem Németh János 385-414p. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2003. 4. Polgári jog II., A gazdasági társaságok III., Cégjogi kitekintés IV., A csıdeljárás, a felszámolási eljárás, a végelszámolás VI., Büntetıjog VI., Polgári perjog VIII. In.:
DR.
BADÓ KATALIN -
DR.
DR.
JUHÁSZ IMRE: Jogi Ismeretek (fıiskolai tankönyv – szerk.:
JUHÁSZ IMRE) Heller Farkas Gazdasági és Turisztikai Szolgáltatások Fıiskolája, Budapest, 2004. 43-174p., és 203-262p. 5. A joghatóság közösségi szabályozásának további egységesítése – a 664/2009/EK rendelet margójára Európai Jog 2009/11. 32-39.p.
66
ANTHONY ALLOTT, The Limits of Law Butterwoods, London, 1980. 163. p.
21
6. A polgári nemperes eljárások fogalma és általános jellemzése, I. fejezet In.: ÉLESS TAMÁS – JUHÁSZ EDIT – JUHÁSZ IMRE – KAPA MÁTYÁS – PAPP ZSUZSANNA – SZÉCSÉNYI
NAGY
KRISTÓF – TIMÁR KINGA – TÓTH ÁDÁM – TÖRÖK JUDIT – VARGA ISTVÁN (szerk.: VARGA ISTVÁN): A polgári nemperes eljárások. ELTE Eötvös Kiadó, Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest, 2010. 29-87.p.
22
