DR. ASZTALOS LÁSZLÓ - BIZTOSÍTÁSÜGY ÉS FELÜGYELET - HÁRMAS "SZORÍTÁSBAN" a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának tagja és elnökhelyettese

DR. ASZTALOS LÁSZLÓ - BIZTOSÍTÁSÜGY ÉS FELÜGYELET - HÁRMAS "SZORÍTÁSBAN" a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának tagja és elnökhelyettese (A felügyelet-szabályozási normák újkori fejlıdéstörténetének vázlata) BEVEZETÉS HELYETT: (MIÉRT) KELL EZZEL FOGLALKOZNI? Napjaink pénzügyi világában sokan tekintenek a látszólag állandóan változó szabályozási és felügyelési környezetre úgy, mint valami olyan össze-vissza, sıt kaotikus laboratóriumra, amelyben egyes "íróasztal melletti bürokraták" a pénzintézeteket, s azok menedzsmentjét tekintik a "kísérleti nyulaknak". Ebben a dolgozatban azt szeretném bizonyítani, hogy napjaink pénzügyi szolgáltatásainál "a helyzet még ennél is súlyosabb, sıt fokozódik...". Ugyanakkor azonban - megfelelı rendezı elvek alapján - a fejlıdési vonalak (trendek, ill. a "mainstream") viszonylag könnyen áttekinthetı, kiszámítható. A korszak törvényszerőségeit felismerı és azokat fel- és kihasználó magyar piaci résztvevık számára pedig ez a - valóban pénzügytörténeti és korszakos jelentıségő - váltás akár még hasznos is lehet a piacok, ill. és szabályozási-felügyeleti rendszerek között egyaránt folyó világmérető versenyben. Ehhez persze minden sikeresen szerepelni akaró szereplınek fel kell ismernie, ill. el kell döntenie, hogy vajon számára az elmúlt és az elıttünk álló évtized átalakulása. Az egyik a régi "kívánságának" (a végre-valahára megvalósuló) teljesülését vagy új, érdekes - bár némi félelmet is keltı, ám elkerülhetetlennek látszó - fenyegetı "kihívást" jelenti-e? A pénzintézeti világ szabályozási-felügyelési elvi alapjainak (paradigmájának) megváltozását három, egymásra épülı szakmai kérdéskör alapos körüljárásával viszonylag egyszerően át lehet tekinteni: 1. Miért és miben kell(ett) megváltoznia a korábbi, "klasszikus" szabályozási-felügyelési gondolkodásmódnak, filozófiának? 2. Hogyan, milyen módszertannal, "technológiával" lehet megvalósítani az új felfogást? 3. Kik lesznek a "Pénzintézeti Szép Új Világ" legfontosabb szereplıi? "KIHÍVÁS NR.1.": "TELJESEN ÚJ GONDOLKODÁSMÓD KELL!" Az általános egyenértékes szerepét betöltı eszközzel, hétköznapi nevén, a pénzzel, kapcsolatos mőveletek, ill. az azt végzı személyek az idık kezdetétıl fogva, de legalábbis vagy jó 4000 év óta mindig valamilyen központi - például (kis- vagy nagy) közösségi, majd pedig (város, nemzeti) állami, ill. regionális és szövetségi, szakrális vagy/és világi, stb. - szabályozás és felügyelés tárgyát képezik. 1.1. A "klasszikus ellenır(zés)i" gondolkodásmód

Megkímélve az olvasókat a pénzintézeti szabályozás és felügyelés több évezredes és kusza fejlıdéstörténetének ismertetésétıl most elegendı csak két idıpont kiemelése. I. kulcspont: 1689, a bankrendszerek, a monetáris politika és központi bank, továbbá a (piacvezérelt) központi felügyelés fejlıdés szempontjából kiemelkedı jelentıségő ún. angolszász felügyeleti modell alapintézményének, az Angol Banknak (Bank of England) létrejötte. II. kulcspont: 1826, (az államilag vezérelt) központi felügyelés másik, ún. kontinentális (európai) modelljének alapintézményét jelentı svéd biztosításfelügyelet megalakulása. Témánk szempontjából azonban bıven elegendı annak kiemelése, hogy mindkét alapvetı modell sok-sok évtized (180-300 év) tapasztalatait győjtötte, elemezte és kristályosította ki, majd pedig öntötte (különbözı, de) konzisztens szabályrendszerekbe. Az így kialakított "klasszikus felügyeleti modellek" ún. (szők értelemben vett) "Megfelelési ("Compliance") típusú felügyeleteket hoztak létre. Ezekben az évtizedek alatt kicsiszolódott felügyeleti rendszerekben az elsıdleges és döntı központi tevékenység az akkor még csak a pénzintézetek pénzügyi biztonságaként értelmezett prudenciális szabályok betartatására irányult: az addigi felügyeleti tapasztalatoknak megfelelıen kialakított szabályok, reális feltételezések és a jogszabály-elıkészítı hivatalnokok által ésszerőnek minısített és általuk határértékek alapján eleget tud-e majd tenni az adott pénzintézet valamennyi ügyfele, ill. beszállítója felé vállalt pénzügyi kötelezettségének, vagy sem. Ha pedig egy pénzintézet betartotta az évszázadokig viszonylag stabil, a szervesen és nyugodtan fejlıdı gazdasági-pénzügyi közegben kialakított szabályokat, akkor nyugodtan alhatott mind a bank, vagy biztosító vezetıje, mind pedig a szabályok listáját precízen "kipipáló" állami ellenır. Ez a rendszer tehát a mai ruha-iparban közismert logikára épült. Tudjuk ugyanis, hogy a készruhagyártást iparosító egyszerő és világos mértékekkel - pl. X, M, L, XL - valószínőleg a világ lakosságának 95 %-át úgy nagyjából jól fel lehet(ne) öltöztetni. (Gyakorlott szem persze észre veszi, hogy a készruha soha nem tökéletes, sohasem passzol teljesen az azt viselı egyén adottságaihoz, mivel "itt" a szükségesnél egy kicsit több erıforrást "pazaroltak el","ott" meg "kispóroltak egy kis anyagot."). Ugyanígy mőködtek a klasszikus felügyeleti rendszerek is: a bankok és biztosítók 95%-ának mőködését - a nyugodt, statikus, s csak komótosan változó világ idıszakában - igen jó hatékonysággal, mert viszonylag kevés ráfordítással lehetett rutinszerően ellenırizni. A korábbi felügyeletek ezért a több száz oldalas ellenırzési kézikönyveik minden pontjának " kipipálása" után szellemi és egyéb erıforrásaikat igen eredményesen összpontosíthatták a "maradék", a "kiugró", ám mindössze kb. 5%-ot kitevı, a szabályozási mértékeket átlépı "rendetlenkedı" - pl. különlegesen

tehetséges, újító, dinamikus, "elıre szaladó", avagy éppen hogy még az átlagos színvonalat elérni sem tudó - pénzintézetekre, s azok vezetıire. (Korábbi hasonlatunknál maradva: ezek azok a különleges adottságú, nem szokványos személyek, akikre nem jó készruha, mert ık vagy túl kicsik, vagy túl nagyok, vagy túl merész, az adott korszakban még szokatlan szabást, avagy színeket akarnak...) Az ellenırzési munkát az is megkönnyítette, hogy az évszázadok alatt kiformálódott szabályokat átlépıknek, a cégek többsége által vita nélkül elfogadott "Rendet" megsértıknek kellett bizonyítaniuk, hogy még az "egyénieskedésük" ellenére sem kell visszavonni az engedélyüket,... ha bizonyítani tudták, hogy a sajátos viszonyaik közepette is majd eleget tudnak tenni a vállalt kötelezettségeiknek. 1.2. A klasszikus "ellenıri gondolkodásmód" összeomlása Témánk szempontjából azonban elegendı annak belátása, hogy a XX. század 70-es, 80-as éveire mind a két alapvetı szabályozási felügyeleti gondolkodásmód - s természetesen, az arra épülı intézményrend, módszertan, szervezeti rend, s a az ellenır-típusú "felügyelık" szaktudásának jó része is - az egyik (s nem csak pénzügy- történelmi) pillanatról a másikra, villámgyorsan elavulttá vált. A történelmi jelentıségő változást alapját az a ma is tartó (permanens) pénzügytechnikai-technológiai forradalom adta, amelynek alapját a számítógépek és a telekommunikáció megjelenése, villámgyors fejlıdése és - az élet minden területét, metszetét, s az egész világot érintı - világmérető összekapcsolódása adta. Ez tette ugyanis lehetıvé a pénzügyi szolgáltatásokkal összefüggı kockázatok - s azok fedezésének, porlasztásának avagy összpontosításának - térben és idıben végtelen számú új összekapcsol(ód)ását, illetve teljesen új nagyságrendő kockázat-mennyiséget és minıséget jelentı új szolgáltatások (termékek),, avagy a mindennap új és még újabb kockázatok pénzintézeti rendszer általi (újfajta) kezelhetıségét. A klasszikus ellenırzési gondolkodásmód tényleges összeomlását közvetlenül a 70-es, 80-as évek ún. New York-i aranyláza váltotta ki. Ez volt ugyanis az a néhány jó és közepes filmben és sikerkönyvben bemutatott idıszak, amikor a világ leginkább vállalkozó kedvő, legdinamikusabb fiatal(os) számítógép-programozói, az innovatív "termékfejlesztı" közgazdászai és dörzsölt jogászai, a leginkább kreatívan könyvelni tudók, a változásokra leginkább fogékonyabb menedzserek stb. tízezrei tódultak a New York-i tızsde közelébe azért , hogy hetek-hónapok-évek alatt a semmibıl dollármilliárdosakká vagy legalábbis "szolid száz-milliósakká" váljanak. Ekkor születtek meg az olyan ötletek, mint a végtelen számú fedezeti, ill. derivatív ügyletek, a hedge-fundok, a unit-linked, a DD- és a menedzser-felelısségbiztosítások, a katasztrófa-kötvények, a fél-állami katasztrófa kezelési rendszerek, poolok, a jelzáloghiteleket kiváltó "másodlagos" eszköztár, a legkülönbözıbb pénzügyi szolgáltatások és termékek összekapcsolása, az ún. vagyon-tervezés stb. S ezek alkalmazásakor már

az egész világ 24 órán át nyitva tartó tızsderendszerének - s így akár London, Frankfurt, Hongkong stb. - erıforrásait is azonnal, ill. bármikor, s "bármikorra, elıre", külön-külön, vagy ötlet szerint összekapcsolva, igénybe lehetett venni. 1.3. Felügyelet(-szabályozási) válasz (I.) A "pillanatok" alatt felbolydult pénzintézeti világ sokkolta a világ 80-as évekbeli felügyeleteit. Az "évszázadok óta jól bevált rutinok" ugyanis az egyik percrıl a másikra elavulttá, ill. csak a folyamatok egyes részleteit - úgy-ahogy - feltáróvá váltak. (Ekkor kezdıdött a komoly felügyeleti vezetık részére az "egymás között", ott legalább ıszintén - csak a "bottal ütjük a pénz nyomát" elnevezéssel "büszkélkedı" korszak ...) Az észak-amerikai és az európai fejlett országok pénzügypolitikusainak elsı reakciója enyhén szólva is vegyesre sikerült. Tartalmilag kétségbeesett és alapjában téves kísérletet tettek: összpontosítsunk akkor kizárólag a "pénzügyi felügyeleti" elemekre való ill. az "anyagi" felügyeleti elemek történelmi kacatjától való megszabadulásra. A 90-es évek elején ugyanis "idejét múltnak", s felszámolandónak tekintették azt, ha egy felügyelet (akár csak) - elızetesen, vagy legalább utólag, de - részletesen és rendszeresen megnézte egy-egy pénzintézet termékének és szolgáltatásának szerzıdési, kalkulációs, tartalékolási stb. feltételeit. "Ez a "burkolt termék-engedélyezés visszacsempészése lenne", a "piac gúzsbakötését jelentené" stb. - így hangzottak az "anyag" felügyeleti elemek leépítése melletti korabeli fı érvek. Megtiltották a felügyeleteknek a pénzintézetek belsı üzemgazdasági folyamatainak részletekbe menı és rendszeres, rendszerezett elemzését, mondván: bıven elegendı, ha a hivatalnokok azt látják, hogy a végsı pénzügyi-biztonsági mutatók rendben vannak, ill. elégedjenek meg az utólagos, "nemrendszeres" (non-systematic) ellenırzések lehetıségével. (Az ENRON-ügynek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a világ minden törvényalkotója megértse, hogy - ha a "kreatív könyvelı" és az általuk fizetett auditáló- és rating-cégek érdeke úgy kívánja, akkor - a végsı pénzügyi mutatók "papíron még nagyon-nagyon sokáig rendben lehetnek" ... nagymértékben elszakadva, sıt néha még függetlenül is a mögöttük folyó valós kedvezıtlen gazdasági folyamatoktól.) A "nagyobb verseny" tételét valódi "üdvtanná" téve, támogatták a biztosítási egyesületek, a takarékszövetkezetek és bankok, a viszontbiztosítók, a pénzintézeti közvetítık, a pénzforgalmazók stb. engedélyezési eljárás alóli kivételét, s az egyszerősített felügyeletét, elfeledvén, hogy pl. a világ 10 legnagyobb biztosítója között mindenkor vannak egyesületi formában mőködı nagyvállalatok, a modern hitelközvetítık százmilliós ügyleteket bonyolítanak le, míg a nagy pénzforgalmazók dollár-milliárdokat utalgatnak át az országhatárokon, mindenfajta komoly pénzintézeti felügyelet nélkül.

A 90-es évek "éljen a tiszta pénzügyi felügyelet"-mozgalmának az alapvetı problémája így az lett, hogy pontosan a pénzügyi mutatók (esetenkénti) irrealitását, (jövıbeli) romlását - s ami a legfontosabb: - mindezeknek az okait, összetevıit nem vizsgálhatta a felügyelet (még utólag se nagyon). Így bizony lassan tényleg fogalmuk se le(hete)tt, arról, hogy akkor vajon mitıl is vált sikeressé az egyik pénzintézet, s mitıl került csıd-veszélybe a másik?! A pénzügyi folyamatok - nem egyszer manipulált, ám mindenkor csak - a valós piaci és "termelıi-szolgáltatói" folyamatok egyfajta, egyetlen leképezését jelentı - felszínének az elemzése így valójában még a "pénzintézeti biztonság illúziójának" a megteremtésére sem volt elegendı. A valós piaci és pénzintézeti (vállalati) termelı-folyamatok, erıforrás-hatékonyság és szerzıdési feltételek átfogó és rendszerezett ismeretének felügyeleti hiánya még inkább megbosszulta magát akkor, amikor - hosszú évszázadok gyakorlatát megtörve - ekkor már a politikai szféra kikényszerítette a felügyeletek fogyasztóvédelmi szerepének az elismerését is. A klasszikus szabályozási-felügyleti gondolkodásmód ugyanis évszázadokon át egyértelmően elutasította az egyedi panasz-ügyekkel, a fogyasztók tájékoztatásának és "népoktatásának", ill. a pénzügyi nyilvánosság fejlesztésének igen csak populáris, s kétségkívül nem túl elegáns kötelezettségének elfogadását. (Ehelyett a pénzügyminisztériumok és a felügyeletek évtizedekig a kétségkívül arisztokratikusabb általános "biztosítotti, avagy pénzintézeti" ügyfélvédelmet, a fogyasztók pénzintézetek általi tájékoztatásának és "oktatásának" stratégiai irányítását stb. vállalták.) A valós fogyasztóvédelmet azonban nem lehet megvalósítani akkor, ha a fogyasztóvédelmi vagy/és a pénzintézeti vagy/és a versenyfelügyeleteket éppen ebben az idıszakban fosztották meg a piacon lévı

termékekre

összehasonlításának

és

szolgáltatásokra és

elemzésének

vonatkozó a

információk

jogosítványától.

rendszeres

Egy-egy

bekérésének,

pénzintézeti

termék

"tisztességességének", szakmai helytállóságának - sıt, akár csak a jogszerőségének - az alapos és felelısségteljes elbírálásához ugyanis utólag, s általában a nyilvános botrányok miatt feszített határidıkön belül, be kell(ett) mindig kérni a meglévı, s általában hiányos termékleírásokat, s azokat "villámgyorsan" értelmezni-értékelni kel(ett volna). Ha azonban nincs kötelezı "termékfejlesztési terv" és termék elı- és utókalkuláció (profit-testing) - mert a "pénzügyi felügyelet" tiszta logikája miatt ennek még az elıírását is megtiltották -, akkor sokszor még maga a bajba jutott cég sem tudta, hogy melyek is a termékeivel valójában vállalt kockázatok, s azok tényleges mérete. A felügyeletek azonban még akkor se kerülnek sokkal jobb helyzetbe, ha egy-egy gondos és felelısen mőködı vezetıség önmagától, azaz mindenfajta törvényi kötelezettség nélkül, "önként" és rendszeresen is elkészítette a terméktervet és díjkalkulációt, elı- és utókalkulációt, profit-tesztelést stb. Ti. egy-egy terméket értékelı felügyeletnek ugyanis "kapásból" tudnia kellene a piacon lévı valamennyi többi, vagy legalábbis a hasonló és lényeges "helyettesítı" és "versenyzı" termékek"

alap-összefüggéseit. Ezeket pedig nem lehet 30 napos határidık alatt begyőjteni - azoktól a pénzintézetektıl, amelyek, azokat pl. addig még meg se csinálták?! Átfogó, rendszerezett és állandóan megújított (updated) termék adatbank, mint értékelési bázis nélkül hogyan lehetne azonban megalapozottan dönteni egy-egy konkrét fogyasztói ügyben?! A "pénzintézeti forradalom" kellıs közepén a felügyeletek "fogyasztóvédelmi" feladatokkal való megterhelése tehát teljesíthetetlen, ill. - éppen a "pénzügyi" felügyeletre való radikális áttérés által ellehetetlenített, hibás döntés volt. (A pénzintézeti felügyeletek szerencséjére az európai jogalkotóknak is majd egy évtizedig fogalmuk sem volt arról, hogy igazából mit is értenek pénzintézeti "fogyasztóvédelem" , versenyfelügyelet stb. alatt , s így jó ideig azt sem tudták világosan megfogalmazni, hogy igazából és konkrétan mit is várnak el a felügyeletektıl....) A pénzintézet-szabályozási és -felügyeleti válságra adott formai válasz már sokkal sikeresebbnek bizonyult. A különbözı szektorok közötti "falak" lebontása, a felügyeleti munka létfontosságú és ezért sokkalta élıbb együttmőködése, ill. a szervezeti összefonódások - a 90-es évek közepéig a pénzügypolitikai vezetıségek által a világ legtöbb országában el- és megvetett gondolat volt, majd pedig elszabotálandó elképzeléssé vált. Az adott esetben azonban ez volt az egyetlen lehetıség arra, hogy a részben elavulttá váló szaktudással, évtizedes rutinnal mőködı és a "jó volt eddig, jó lesz ezután is" -típusú, ill. "az ej ráérünk arra még, "Pató-Pál-os" gondolkodásmódú felügyeleteknél "felkavarodjon az állóvíz". Ez pedig lehetıvé tette az információk, a pénzügyi és szellemi erıforrások, a meglévı vizsgálati kapacitások ésszerőbb és hatékonyabb felhasználását. Nem véletlen ezért az, hogy a 90-es-közepétıl-végétıl hirtelen felgyorsult a felügyeletek világmérető összevonása, ill. valamilyen fajta "egységes" felügyelet visszafordíthatatlannak látszó kialakulási folyamata. 1.4. Felügyelet(-szabályozási) válasz (II.) A pénzintézet-technológiai forradalomra adott elsı felügyelet(-szabályozási) válaszról viszonylag gyorsan kiderült, hogy az bizony zsákutcának bizonyult. A 90-es évek közepétıl ezért vált szükségessé egy olyan alapvetı korrekció, amelyet - a politikai-diplomáciai élet sajátosságainak megfelelıen - nyíltan természetesen sohasem deklaráltak, avagy ismertek el. Ennek a kb. 1997-2002 közötti jó fél évtizednek a fı feladata az - ekkor már felismert és elkerülhetetlennek elismert felügyeleti átalakításhoz és generációváltáshoz szükséges - idınyerés lett. Tartalmilag igazán sokkoló példával járt elıl az Európai Unió akkor, amikor létrehozta azt az ún. pénzügyi helyreállítási terv konstrukciót, amely a 2003. évi LX. számú magyar biztosítási törvényben a következı megfogalmazást nyerte el:

131. § (1) Ha a biztosító mőködése a biztosítottak érdekeit veszélyezteti, akkor a Felügyelet a biztosítót hároméves idıtartamra terjedı pénzügyi helyreállítási terv készítésére kötelezi. (2) A pénzügyi helyreállítási tervnek a következıket kell tartalmaznia: a) az igazgatási költségek várható alakulását, b) a biztosítási tevékenység - ideértve az aktív és passzív viszontbiztosítást - várható bevételeinek és kiadásainak alakulására vonatkozó részletes tervet, c) az elızetes mérlegtervet, d) a biztosítási szerzıdésbıl eredı kötelezettségek és a minimális szavatoló tıke szükséglet fedezetéhez szükséges pénzügyi eszközök várható alakulását, e) a viszontbiztosításra vonatkozó átfogó terveket, (3) A pénzügyi helyreállítási tervet a Felügyelet határozatának kézhezvételétıl számított 90 napon belül a biztosítónak a Felügyelethez jóváhagyásra be kell nyújtania. Ez a határidı különösen indokolt esetben 30 nappal meghosszabbítható. (4) A Felügyelet a pénzügyi helyreállítási terv benyújtásától számított 60 napon belül köteles elbírálni, hogy a pénzügyi helyreállítási terv alkalmas-e a biztosító biztonságos mőködésének helyreállítására. (5) Ha a biztosító rosszabbodó pénzügyi helyzete a biztosítottak érdekeit veszélyezteti, akkor a biztosító rövid távú fizetıképességének biztosítása érdekében - a pénzügyi helyreállítási terv alapján a Felügyelet a biztosító számára a 8. számú melléklet szerint számított minimális szavatoló tıke szükségletnél magasabb szavatoló tıke szükségletet is elıírhat. (6) A Felügyelet elıírhatja a biztosító 8. számú melléklet szerinti minimális szavatoló tıke szükséglete számításánál a viszontbiztosítás beszámításának csökkentését, ha a) a viszontbiztosítási fedezet minısége az elızı üzleti évhez viszonyítva lényegesen romlott, vagy b) a biztosító viszontbiztosítási szerzıdései tényleges kockázatmegosztást nem, vagy nem elégséges mértékben biztosítanak. (7) A pénzügyi helyreállítási terv elutasítása vagy megvalósulásának meghiúsulása esetén a Felügyelet a 195. §-ban foglalt intézkedések megtételére jogosult." (Az én kiemelésem. ALGY)

Ez a szabályozás alapvetı törést jelentett klasszikus, a kizárólag a jogszabályoknak való megfelelést követelı (compliance) ellenırzési gondolkodásmódban. Eddig ugyanis kizárólag akkor intézkedhetett egy felügyelet, ha már bekövetkezett valamelyik - pl. a biztosítástechnikai tartalékra, szavatoló-tıkére, alárendelt kölcsöntıkére stb. vonatkozó -, jogszabályokban elıre rögzített norma-érték megsértése. Ez volt az elsı eset, hogy egy pénzintézet jövıbeli kockázatainak "feltárása" - értsd: mindenfajta szabályozott, elıre meghatározott módszertant mellızı felügyeleti "felbecsülése" - már is elegendı jogalapot adott ahhoz, hogy emiatt a tıkekövetelményét meg lehessen emelni, azaz a tulajdonosokat pótlólagos befizetésre lehetett kötelezni. A kiemeléssel bemutatott általános megfogalmazású "gumiparagrafusok" kétségkívül komoly jogbizonytalanságot okoztak a pénzintézeti szférában. A szabályozók elıírták a felügyeletek számára, hogy az általános normákat még tartassák be, ám már jogosultakká váltak azok egyéni, a pénzintézet valóságos helyzetére szabott alkalmazására is... ha tudták, s akarták. Innentıl kezdve tehát a felügyeletek "kettıs játékot" őzhettek: ha kellett, a jogszabályok konkrét megsértésére

hivatkozhattak;

azok

hiányában

pedig

felvethették

a

"biztosítotti

érdek

veszélyeztetésének" "Jolly Jokerét". A korábbi hasonlatnál maradva: ekkor még persze a szokásos (pl. S, M, L, XL. stb.) méreteknek megfelelıen kialakított "készruhából" ("kényszerzubbonyból") lehetett kiindulni. Ennek a tényleges pénzintézet "kockázati éhségére" (risk appetite) és valós kockázatvállalására való egyedi (induviduális) "rászabását" - igaz, még csak a különleges értékellek (méretekkel) rendelkezı célszemélyek (bank, biztosító stb. ) esetében - már alkalmazni lehetett. A korábban használt közkelető "szabósági" mőszavak egyikével élve, feltaláltuk tehát a pénzintézeti "fittinget", az általános pénzintézeti normák egyedi igényekhez való szabását. Amennyire helyes volt tehát, hogy a pénzintézetek szabályozói is kezdték fel- és elismerni a pénzügytechnológiai forradalom miatt állandó változásokhoz szükséges felügyeleti rugalmasság jogát, annyira hiányos és egyoldalú volt még ez a szabályozás. A pénzintézetek ugyanis teljes joggal vetették fel, hogy legyen egyértelmő: 1. a kockázatfelmérés akkor már ne csak felügyeleti jog, hanem kötelezettség is legyen, 2. a "kockázatfelmérés" módja legyen egyértelmően és elızetesen, áttekinthetıen szabályozott, 3. általános és átfogó, azaz minden piaci résztvevı - így pl. az átlagosnál kedvezıbb kockázatvállalással, s így a kisebb fajlagos tıkeigénnyel is mőködni tudók - valamennyi kockázatára kiterjedı úgy, hogy ezzel egy idıben

4. a kockázatoknak való megfelelıs esetleges hiányának bizonyítási kényszere helyezıdjön át az érintett felügyeletre. A pénzintézeti szféra multinacionális képviselıi a 90-es évektıl kezdve lényegében ezért fogadták el, hogy a korábbi központi szabályozási-felügyeleti - utólagos, merev, egydimenziós (pénzügyi) "ellenırzésrıl" a rugalmasabb, a folyamatosan változó korunknak jobban megfelelı, a valamennyi kockázatot (több dimenzióban is) már elızetesen is felmérı, s emiatt intézkedést is vállaló (pro-aktív) "felügyelésre" kell áttérni. A pénzintézeti szektor nyomása abban ment ezen túl, hogy a "politikusaikon" keresztül elérték: akkor pedig ezt csak szabályozott és transzparens módszerrel, s valamennyi pénzintézeti vetélytárs számára semleges hatással legyen megtehetı. A kockázat-alapú felügyelés általános igényének megjelenése tehát a pénzügy-technológiai forradalom olyan szükségszerő következménye, amely elıször csak (részlegesen) a szabályozói-felügyeleti oldalról, majd pedig már átfogóan (totálisan) a piaci résztvevık oldaláról fogalmazódott meg. 1.5. Felügyelet(-szabályozási) válasz (III.) A "kockázatalapú felügyelés" alapgondolata sem a semmibıl pattant ki; két szakmai elıfutára biztosan érdemel némi bemutatást.. Az egyik szellemi pillérét az a pénzelméleti megalapozás adta, amelyet az 1920-as években szellemi zőrzavarában igen elterjedtté vált., majd pedig 30-50 évente "újra felfedezett" ún. termodinamikai (kinetikai) pénzelmélet jelentette. Ezen, még a virágzásának legfıbb korszakában is megsemmisítı szakmai bírálatokat kiérdemelt, s ezért joggal elfeledett, ám a pénzügypolitikai dilettánsok által mindenkor kedvelt elképzelés szerint ugyanis igazából nincs is szükség pénzügytanra, pénzelméletre - talán még a közgazdaságtanra sem ... Képviselıi szerint a fizika gáznemő anyagokra vonatkozó törvényei alapján, mindig, mindenkor és mindenhol (minden civilizációban), mert a természeti törvényszerőségeknek megfelelıen, tehát roppant egyszerően lehet és kellene is elemezni, s befolyásolni a pénzfolyamatokat. Ebben az elméletben persze az egyes személyek, intézmények, régiók stb. csak mint egynemő, arc- és személyiség nélküli "gáz-molekulák" - a "bölcs központi vezetés" által elhatározott "gáz-nyomásnak" megfelelıen - "sőrősödhetnek" avagy "megoszlanak", azaz teljesen felesleges, sıt félrevezetı ha a "bölcs vezetés" az élı, az egyes "önállóskodó" emberek és gazdasági szereplık lelkével, pszichológiájával, akaratával stb. is foglalkozni akarna. A centralizált, sıt totalitárius társadalmi berendezkedést szolgáló, s ezért elfogadhatatlan elméletnek azonban volt három olyan elméleti és módszertani újítása, amelyek jelentısége csak vagy 60 évvel késıbb, talán épp csak a pénzügytechnikai forradalom által vált igazán felismerhetıvé.

1. Ez az elmélet a pénz kizárólagos állam általi elismerésének, s ezzel a teremtésének több évezredes dogmáját törte meg azzal, hogy a pénz keletkezését - kizárólag csak a természeti és fizikai törvényektıl függıvé, s ezzel - az állami akarattól teljességgel függetlenné tette. Az "állam-pénz" védelmének több ezer éves törvénykezési gyakorlata és annak a G. F. Knapp-féle elméleti megalapozásának a világmérető elterjedése után megdöbbentı - sıt , szó szerint felforgató és törvénysértı - jelentıségő volt annak a gondolatnak már csak a felvetése is, hogy akkor esetleg az állam által elismert és feljogosított gazdasági alanyok kívül még mások is ugyanúgy teremthetnek pénzt egy-egy nemzetgazdaságban?! Sıt, még az a "szentségtörés" is felvetıdhetett: lehet-e a pénz annyira demokratikus, hogy minden - a társadalom által elismert szolgáltatást, munkát teljesítményt nyújtó - személy maga is teremthet jogosítványt "általános ellenértékes" megszerzésére? S akkor talán még arra is jogosult lehet, hogy azt ne az állam által elismert pénz formájában, s az állam által felügyelt intézményektıl akarja megkapni?! 2. Ez a pénzelmélet volt az elsı, amelyik nem csak az arany-alaptól, hanem már a papír- és érmealaptól, ill. általában is, mindenféle anyagszerőségtıl is el tudott szakadni. Ezzel pedig már a 20-as években felvetette az imaginárius, azaz bármiféle - a közösség, ill. az állam által elfogadott-elismert jel által való pénzteremtés elvi lehetıségét. S a számítógépek, a mobiltelefonok, az e-phone-ok, az "üdülési" csekkek, "kárpótlási" avagy a "kártérítési" jegyek, kuponok stb. naponta megújuló jeleivel való szerzıdéskötés, átutalás és fizetés, majd pedig hitelpénz-teremtés, úgy 60-80 évvel késıbb már nem csak bebizonyította a "sajátos jelekkel" való pénzteremtés gyakorlati megvalósíthatóságát, hanem naponta állítja - gyakran szinte megoldhatatlan - feladat elé a világ pénzügyi felügyeleteit. Milliárdos forgalmú cégek esetében kell ugyanis súlyos következményekkel járó döntéseket meghozniuk: az egyre újabb és újabb ilyenfajta jelekkel mőveleteket végzı vállalkozásokat mely ponttól kezdve lehet, s kell is akkor (esetleg illegális) pénzintézeti tevékenységnek minısíteniük?! 3. A termodinamikai pénzelmélet talán legmerészebb újítása azonban az volt, hogy a korábbi, talán determinisztikusnak nevezhetı pénzfogalom- valami vagy pénz, vagy nem, azaz a pénz jellegének valószínősége is kizárólag vagy O, vagy 1 értékő - helyére az ún. sztochasztikus pénzfogalom elvi lehetıségét állította. Eszerint bármely társadalom, avagy kisebb közösség által elismert és szolgáltatások ellenértékeként (széles körben, ill. általánosan) elfogadásra méltatott jel, a 0,00 és az 1,00 közötti valószínőség-tartományban ingadozva, pénzjelleggel funkcionálhat. S ez a pénzjelleg a körülményektıl és a megfigyelıtıl függıen nem is stabil, hanem állandóan ingadozó értékkel bír. A Basel I rendszer hitel-minısítéseinek elıírásai, a magas és ingadozó storno-hányadú életbiztosítók tartalék-igényeinek felmérése, az évek múlva bekövetkezı nem-életbiztosítási kifizetések elızetes letartalékoltatásának szakmai vitái stb. már a kilencvenes évek kezdetétıl igazolták, hogy vége a pénzügyi mőveletek determinisztikus, ill. a pénzt egyszer s mindenkorra változatlannak tekinthetı értékelhetıségének.

A "kockázatalapú" szabályozás és felügyelés második elıfutárát és egyben pillérét az észak-amerikai szövetségi biztosításfelügyelet, az NAIC, által a 80-as évektıl majd egy évtizedig, rengeteg munkacsoportban, s majd 10 esztendeig szervezett és irányított Risk Based Capital-módszertan jelentette. Az amerikai szövetségi felügyelet sajátos közvetítıi szerepet tölt be: egyrészrıl (hivatalosan) az egyes amerikai állami felügyeletek módszertani fejlesztéseinek harmonizálása és koordinálását, másrészt (nem hivatalosan) a közös felügyeleti elképzeléseknek a multinacionális biztosítókkal való egyeztetését végzi. Ez alapján az NAIC vezetésével az amerikai kollégák egy valóban új gondolkodásmódot megjelenítı módszertant dolgoztak ki. A minden szektorban fejlett amerikai pénzügyi infrastruktúrára támaszkodva, a gyakorlatban lehetséges végtelen számú (nelemet), a biztosítóknál megfigyelt kockázatok közül a legfontosabb néhány százra szőkítették (kelemet), amelyeket a tény-adatoknak megfelelı (objektív) valószínőségek alapján jelöltek ki. (Egyes számú "levetítés") Ezeket azután - kezdetben szubjektív, majd késıbb, a bıvülı statisztikai bázis objektív adataival folyamatosan finomítva - objektív valószínőségekkel súlyozták, majd 4 faktorban fogtak össze. (Kettes és hármas számú "levetítés"). Az így kapott eredményt pedig egy négyosztatú, a felügyeleti cselekvést meghatározó egydimenziós skálára vetítették le: vagy "hagyd békén" vagy "kezdj odafigyelni" vagy "komolyan avatkozz be" vagy "azonnal csukd be" - szólt az iránymutatás. (Négyes számú "levetítés") A kezdetben igen alacsony teszt-eredményeket mutató RBC-módszertan forradalmi jellege abban nyilvánult meg, hogy 1. ez lett az elsı, valóban és ténylegesen mőködı kockázat-alapú rendszer, ahol 2. elvileg végtelen (n) számú, ill. 3. a gyakorlatban pedig a tény-adatok alapján a minden intézménynél egyedi és változó legfontosabb (k-elemő) kockázati tényezıt úgy tudták egységes és nyilvános rendszerbe foglalni, hogy az 4. jogilag is képes volt megalapozni egy-egy felügyeleti intézkedést. S mindezek az új követelmények 5. hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai, ill. az angol-szász biztosítási üzemtan ugrásszerő fejlıdésnek induljon úgy, hogy a biztosítói, a felügyeleti és a független szakemberek egymással versenyezve és együttmőködve elemezték a valóságos amerikai piac tényleges és vélt kockázati tényezıit. A "kockázat-alapú felügyelés" gondolata és módszertana tehát nem néhány "íróasztal mellett unatkozó" bürokrata "kísérletezgetése" a pénzintézeti kollégákkal, hanem a - pénzintézetek által

választható

kockázat-kombinációk,

s

azok

fedezése

szempontjából

a

számítógép

és

a

telekommunikáció fejlıdése miatt tényleges globalizálttá és totálissá vált pénzügyi regionális- és világpiacok szükségszerő - és Észak-Amerikából világszerte exportált velejárója. Ez az új pénzintézeti szabályozási és felügyelési filozófia tehát egyáltalán nem a "semmibıl" kerül(t) elı, hanem egy jó 2-3 évtizedes szerves szellemi elıkészítés eredményeként, a világmérető, vagy legalábbis a régiók, ill. a pénzintézeti szektorok közötti együttmőködés és kölcsönhatás alapján formálódott ki. Lényegében "csak" azt fejezi ki, hogy - igaz, 1-2 évtizeddel elmaradva, lekésve az elmúlt évszázad pénzügytechnológiai forradalmától, de végül is - még a pénzügyi szabályozók és felügyelık is felismerték, hogy az egész világunkra, a mindennapi életünkre, s így természetesen a pénzügyekkel foglalkozó intézményekre vonatkozó korábbi állításaink is "csak" naponta megújulóvá, változóvá váltak. S ezzel bizony az évszázados rutin alapján oly megnyugtató "biztos" hitünkbıl szinte az élet minden területén a félelmet keltıen "csak (ilyen vagy olyan fokon) valószínő" minısítés lett a mai korszak meghatározó jellemzıje. Úgy is fogalmazhatunk: a világ maga vált állandóan megújulóvá, kockázatossá, s ezzel "sztochasztikussá";

a

pénzintézetekre

vonatkozó

felügyelet-szabályozási

filozófia-

és

gondolkodásmód-váltás csak sajátos, s igencsak elkésett visszatükrözıdése a világ pénzügyeiben végbement korszakos változásnak. A "kockázatalapú" felügyelés azonban más szempontból is "korunk terméke". A piacgazdaság igényeinek megfelelıen azt is kifejezi, hogy ma már az állami szolgáltatások, s így a "felügyeletek piacán" is komoly nemzetközi verseny folyik. A felügyelt pénzintézetek tulajdonosai a globális vállalatszervezésükre vonatkozó döntéseiknél figyelembe veszik az egyes felügyelet színvonalát, s a különbségekbıl számukra adódó kedvezményeket is optimalizálják (arbitrálják). A nagy világcégek a döntéseik elıtt mindenütt - tehát nem csak az autó (Audi), a gumi (Hankook), vagy gyógyszer stb. gyártásnál, hanem már ugyanúgy a pénzintézetek alapításánál-átvételénél is - elvárják, hogy a szabályozó-felügyelıi rendszer képes legyen az ı egyedi (individuális) igényeik szempontjából (közel) optimális feltételeket (meg)teremteni. Az elmúlt években több pénzintézetünknél is sajnos tapasztalhattuk: ha nem kapják meg az "egyéni kockázat-optimalizálásra" vonatkozó jogosultságukat, akkor meg átteszik - mondjuk Prágába, Bécsbe, vagy akár nemsokára Moszkvába, Bukarestbe stb.- a regionális pénzintézeti központjukat. (S például leányvállalattá minısítik vissza a (nekik) nem megfelelıen szabályozott avagy felügyelt országban lévı pénzintézetüket.) A korábbi hasonlattal élve: a nagy pénzügyi holdingok már nem elégednek meg sem a rutinszerő felügyeleti "készruhaszabászattal,

sem

a

szokásos

felügyeleti

"kényszerzubbonyok"

rájuk

igazítását

szolgáló

"fittingeléssel", hanem az "egyéni kockázati méretre" szóló "úri szabósági tevékenységet" is elvárják az állami intézmények (túlnyomó) többségétıl. (S teszik ezt úgy, hogy közben még meg is versenyeztetik egymással a különbözı országok kormányait, törvényalkotóit, ill. pénzügypolitikusait...)

Demokratikus berendezkedéső társadalmakban azonban elvileg nem szabad, - ill. legalábbis nagyon nem illik - nyíltan és egyéni vállalkozásra célzottan kedvezményeket nyújtani. "Kultúr(ált)" országban ezeket legtöbbször ezért úgy teszik általános és személytelen "Renddé", hogy azután a kedvezményben részesítendık elınyös helyzete "valahogy úgy látszólag magától", "spontán" módon, csak is közvetve, a látszólag nyílt és szabad versenyen keresztül "jöjjön ki", szilárduljon meg. A multinacionális, s mindenekelıtt az amerikai és nyugat-európai világcégek számára - a magas szintő és a méret-nagyságból (economies of scale) adódóan elvileg fajlagosan kisebb (tıke)ráfordítást igénylı kockázat-kezelésük miatt - így különösen elınyös, ill. a kisebb vetélytársakhoz viszonyítva: kevésbé hátrányos, s ezért - kedvezı az eddigi "átlagos" kockázatkezelési tıke-hatékonyságra épülı klasszikus szabályozási gondolkodásmód helyett az egyéni kockázati viszonyok optimalizálásával indokolható kisebb tıkelekötést követelı "kockázat-alapú" felügyelésre való áttérés. A "kockázatalapú" felügyelés gondolkodásmódjának térhódítása ugyanakkor azzal a következménnyel is járt, hogy nem csak rehabilitálta az "anyagi" felügyeleti módszertanok alkalmazásának ésszerőségét, hanem soha nem látott magasságba emelte a bankok, biztosítók, s a többi pénzintézet által vállalt szerzıdéses kockázatok, azaz (1) szerzıdési feltételek és a teljesítéssel összefüggı (2) üzemgazdasági ismeretek pénzintézeti és felügyeleti elemzésének és folyamatos ellenırzésének az igényét. Bármely pénzintézet egyéni "kockázati profiljának" megfelelı és szükséges, azaz megkövetelendı (alap-, kiegészítı -, szavatoló-, biztonsági stb.) tıke mértéke ugyanis csak ezen tényezık igen részletekbe menı elemzésével, továbbá a cég (4) vállalat vezetésében és irányításában (corporate governance), a (3) piaci viselkedésében (market conduct) megjelenı kockázatok folyamatos értékelésével lehet megállapítani. S ezen 4 elemzendı alaptényezı (faktor) állandó, folyamatos vagy legalábbis rendszeres, s valamennyi eszköz (5) ún. piaci áron való értékelésének és (6) az Eszköz- Forrás- Menedzsmentnek (ALM) is megfelelı szintetizálására a pénzintézetnek kell olyan módszertant kialakítania, amelynek helytállóságát, s így a használati jogosultságát azután a felügyeleteknek kell mérlegelniük és ellenırizniük (validálniuk). A formálódó újfajta gondolkodásmód fontos jellemzıje volt, hogy (7) "prudenciális felügyelet" (prudential supervision) klasszikus, kizárólag csak a pénzügyi biztonságra vonatkozó, értelmezése is fokozatosan átalakult és kibıvült. Az elmúlt évszázad 80-as és 90-es éveinek pénzügyileg sikeres, ill. sikertelen pénzintézeteinek elemzései alapján ugyanis kiderült, hogy annak meghatározó tényezıje a vállalatvezetés és irányítás (szabályozottság, minıségbiztosítás, belsı és külsı ellenırzés, teljesítmény-értékelés stb.) minısége. Az új, "kockázatalapú" gondolkodásmódnak megfelelı "prudenciális" felügyelés" fogalma ezért az ezredforduló óta egyértelmően már magába foglalta a pénzintézeti vezetésre és irányításra vonatkozó kockázatok folyamatos elemzésének az igényét is.

A megújuló felügyeleti filozófia további fontos (8) jellemzıjeként, az évezred-forduló táján a szabályozók és felügyelık fokozatosan kezdték felismerni a fogyasztóvédelem (consumer-protection) és a pénzintézetek piaci viselkedésének (market disclosure) összefüggéseit és az emiatt szükségessé vált együttes kezelésüket, és értékelésüket (market on-sight). Világossá vált, hogy az egyszerő piaci zavarok gyakoribbá válása mögött gyakran olyan súlyos prudenciális hiányosságok és hibák húzódnak meg, amelyeket azonnal fel lehet ismerni egy megfelelı felügyeleti koordináció esetén. S fordítva: a pénzügyi biztonság és önbizalom egyik árulkodó jelének tekinthetı az is , hogy egy-egy pénzintézet mennyire elegánsan tudja kezelni a panaszokat. S a felügyeleti paradigma talán legérdekesebb (9) felismerése az lett, hogy a pénzintézetek (kibıvült tartalmú) "prudenciális felügyelete" (prudential supervision) és a pénzintézetek "piaci viselkedésének felügyelése" (market on-sight) ) között olyan szorosak és lényegiek az összefüggések, hogy a kétfajta jövıbeli kockázatelemzést és -értékelést csak is együttesen, és az egységükben kezelve kell, ill. szabad megvalósítani. Ennek lett az a jogi következménye, hogy a kétfajta felügyeleti tevékenység a XXI. század elejére a fejlett országokban már jogilag, szervezetileg és erıforrás-igényessége szempontjából is egyenrangúvá vált. Ezen 9 kiemelt kockázat-elemzési kulcspont együttes értelmezése és értékelése ugyanakkor megköveteli azt is, hogy egy-egy multinacionális cégnek ne kelljen minden egyes ország minden egyes felügyeletével (eltérı) részletekben menı, (különbözı módszerekkel folytatandó) szakmai, majd pedig jogi-bírósági vitákat vívnia az eltérı módszertanok miatt. A "kockázatalapú" felügyelési filozófia térhódításának ezért szükségszerő következménye a nemzeti felügyeleti rendszerek közötti jelentıs differenciálódás. A nagy pénzügyi holdingok központjait "otthonukban" (home) rejtı országok felügyeletei ugyanis ezek után már az egész pénzügyi holding valamennyi más országban található egysége (leány-pénzintézete, fiókja, határon átnyúló szolgáltatást képviselı egysége stb.) számára is "jelentıs" (major) felügyeletekké válnak. A világ, legfeljebb tízre tehetı ilyenfajta, "jelentıs" felügyeletei" - a náluk lévı nagy pénzintézetek nem is titkolt "háttér-támogatásával" - pedig élen járnak a pénzügyi konglomerátum szintjén kialakítandó, egységes "kockázatkezelésnek", ill. annak a "home"ország felügyelete által irányított (lead supervisor") egyszeri elemzésével. Ez a minden pénzintézeti szférában megfigyelhetı, s egyre erısödı nyomás pedig - hasonlóan az euró-zónához kapcsolódott európai országok központi bankjainak helyzetéhez - a nem sok nemzetközi pénzügyi holdingnak otthont adó, hanem inkább más országokban bejegyzett konglomerátumok egységeit " csak vendégül látó" (host), s emiatt "nem-jelentıs" (non-major) felügyeletek szerepének és jelentıségének alapvetı újragondolását is felveti. "KIHÍVÁS NR.2.": ÚJ MÓDSZERTAN IS KELL!

Minden korszakos gondolkodásmódbeli és intézményi változás magával (kell, hogy) hozza az új megvalósítási-érvényesítési módszertan és technológia, ill. az azt mőködtetni képes, új szemlélető személy(zet)ek megjelenését. Ezen - esetleg idıben ugyan kissé elodázható, szabotálható törvényszerőség érvényesülése alól pedig még a világon mindenütt vitathatatlanul befolyásos, nagyhatalmú pénzintézeti szféra szabályozása és felügyelete sem lesz-lehet kivétel. A "klasszikus" ellenırzési modellek (pl. a bankokat érintı Basel I., a biztosítókra vonatkozó Solvency I., ill. a valamennyi pénzintézetet a pénzmosás elleni fellépésben érintı Crime I. stb. rendszerek) néhány (10-12) euro-atlanti ország érdekeinek és mértékeinek átlagát kifejezı olyan politikai kompromisszumát jelentették, amelyek egyszerő és idıben is viszonylag stabil ún. egydimenziós pénzügyi mutatókkal (mint pl. 8 vagy 10, 12%-os tıkemegfelelés, a díjbevétel 4 vagy 16 százalékát kitevı automatikus minimális szavatoló tıkenövelés, X USD feletti összegő készpénz-befizetés bejelentési kötelezettsége stb.) próbálták értelmezni és szabályozni a pénzintézetek biztonságát. Ez az évszázados tapasztalatokra épülı és rutinszerő "készruhagyártási" technológia - kiegészítve még némi kis egyéni "ruha-fittingeléssel" - jól és olcsón tudta szolgálnia pénzintézeti ellenırzést mindaddig, amíg maga a (pénzügyi) világ (és a kockázatai) térben és idıben viszonylag korlátozott(ak) és változatlan(ok), vagy legalábbis alig, s akkor is csak lassan változó(k), azaz egyszerően áttekinthetı(k) volt(ak). Az elsı "Kihívásnál" bemutatott "pénzügy-technológiai forradalom" miatt azonban ez a módszertan is lassúvá, részlegessé és tehetetlenkedıvé ("alibizıvé"), azaz teljességgel elavulttá vált. A modern pénzügyi intézmények összefonódásainak, állandó változásainak és térben, ill. idıben végtelen számú kockázati-kombináció fejlesztésének (product engineering) megjelenése ezért már a múlt század nyolcvanas éveitıl felvetette egy teljesen új szabályozási és felügyelési technológia kialakításának szükségességét. Jelenlegi ismereteink alapján joggal feltételezzük, hogy a pénzintézeti világ szakemberei a mintegy 2-3 évtizedes komoly fejlesztési munkálataik eredményeként Európában például várhatóan a Crime II-t 2007-ben, a Basel II.-t 2008-ban, a Solvency II-t 2012-ig életbe léptetve - létre tudnak hozni egy olyan új, "kockázatalapú" szabályozási és felügyelési módszertant, amely a korábbiaktól elvileg is eltérı alapokon nyugszik majd. 1. Ez a szabályozási technológia már valóban globálisan, a világ valamennyi komolyabb pénzintézeti kultúrával rendelkezı országának véleményét a nemzetközi (szakmai, érdekvédelmi és politikai) szervezeteken keresztül összevetve alakul ki. Így az alap-(standard)- modell a nagyon sok ország - s mindenekelıtt persze az OECD, ill. a G-8 tömörülés - pénzintézeti érdekeinek és mértékeinek átlagát kifejezı olyan politikai kompromisszum lesz, amely már a pénzintézetek teljes tevékenységét átfogóan bonyolult, s a változásokat gyorsan és rugalmasan követı-módosuló lesz. Ez lesz a kis- és közepes,

ill. lényegében csak nemzeti keretek között tevékenykedı pénzintézetek tömeges szabályozási és felügyelési technológiája. 2. A világ talán száz legjelentısebb - a pénzügyi aktívák 80-85%-át összpontosító, s szinte kivétel nélkül multinacionális - pénzintézeteinek otthont adó, kb. egy tucatnyira sem becsülhetı "jelentıs piacú" (major market) ország érdekeit kifejezı és védı pénzügyi szabályalkotóinak és felügyeleteinek kompromisszumaként alakulnak ki azok az egyéni ("belsı") kockázatkezelési és értékelési módszertanok,

melyek

egységes

felügyeleti

értékelésében

és

minısítésben

(validációjára

vonatkozóan) is meg kell állapodniuk a Nagy Játszma résztvevıinek. A játékszabályok kialakításakor azonban a kisebb pénzintézeti potenciállal rendelkezı "nem-jelentıs" országok állami és pénzügyi intézményeinek gyakorlatilag semmiféle "lapot se osztanak". Sıt, általában már minden nemzetközi szervezetben nyíltan fel is vetik a "jelentékteleneknek" az ilyenfajta szakmai vitákban való "fölöslegességére" vonatkozó, s nem túl kellemes minısítését... 3. Az új módszertan forradalmi újítása lesz azonban az, hogy ettıl kezdve a pénzintézeti szféra nem lesz

belekényszerítve

az

évszázados

tapasztalatok

alapján

kialakított

merev

felügyeleti

"kényszerzubbonyba". (Vö. a már többször emlegetett "készruha"-gyártásban használatos S, M, L, XL stb. mértékek kötelezı használatára vonatkozóan kifejtettekkel, ill. a rendkívüli adottságokkal rendelkezıknek a saját "veszélytelenségüket" bizonyítandó kötelezettségével.) Ettıl kezdve ugyanis a pénzintézetek alanyi jogává válik akár még a lehetı legextrémebb kockázatvállalási és kezelési módszerek választása is. (Vö.. pl. a törpe-méretőeknek, ill. az XXL-értékekkel rendelkezıknek a megfelelı "ruha" megszerzésére a többiekkel azonos emberi jogát.) Ezek után már nem a vállalkozó kedvő (innovatív, átlagosnál nagyobb kockázatot vállaló, dinamikusabb stb.) pénzintézetnek kell védekeznie azért, mert a "klasszikus" felügyeleti módszertan szerint szokásos értékeket nem tudják, avagy nem is akarják betartani. Ilyenkor majd a felügyeletnek kell bizonyítania az adott kockázatvállalási és kezelési technika "közveszélyességét", ill. hogy (csak) pl. annyi lekötött (biztonsági) tıkével, olyan vállalt-irányítási renddel, személyi állománnyal stb. nem mővelhetı. A jövıbeli felügyeleteknek azonban már csak akkor lesz joguk meg is akadályozni az újítás (innováció) vállalásával szinte mindig együtt járó "kockázatos" pénzügyi aktivitást, ha a pénzintézet a pótlólagos (pl. tıke-, informatikai, személyi, szervezeti, szabályzati stb.) igényekre vonatkozó felszólításnak nem akar vagy nem tud eleget tenni. Ha azonban egy-egy pénzintézet tudatosan vállalja a kockázatosabb tevékenységével együtt járó nagyobb lekötöttséget, akkor azt a jövıben megakadályozhatatlanul teheti. 4. Az új módszertan egyik fontos eleme, hogy a fogyasztóvédelem, ill. a piaci rend védelmének a felügyeletekre vonatkozó kötelezettségei és jogosítványai is fokozatosan kikristályosodnak. Lépésrıl lépésre, egyik ügyrıl a másikra, válik világossá, hogy a jövıbeli felügyeleteknek mit is kell csinálniuk

ahhoz, hogy valóban hatékony fogyasztóvédelmet tudjanak nyújtani: pl. a pénzintézeti termék sokkal alaposabb ismeretével, a piacon lévı szolgáltatások rendszeres összehasonlító elemzéseivel, a potenciális ügyfelek tájékoztatását elısegítı regiszterekkel, a lényeges adatok ügyfelekkel való közlésének jogi kötelezettségével és használható technikájával, a (potenciális) ügyfelek egyes pénzügyi szektorok feletti áttekinthetıségének és összehasonlításra való alkalmassá tételének (transzparencia) kikényszerítésével, ill. a többi pénzintézeti szolgáltatással való összehasonlíthatóság megteremtésével,

a

határozatoknak

a

jogszabálysértés

megelızését

szolgáló

közzétételi

technológiájával, újfajta panasz-értékelési, elemzési módszerekkel, hatékony fogyasztóvédelmi, ill. békéltetı testületek létrehozásával és fennmaradásával stb. kell majd rendelkezniük. S a felügyeletek fogyasztóvédelmi feladatai ma már a prudenciális elıírások betartatásával legalábbis azonos súlyúak, sıt - mint azt például értékpapír-forgalmazás jelenlegi gyakorlata is már bizonyítja - azoknál gyakrabban,

és

emiatt

komoly,

tekintélyvesztést

(reputációs

kockázatot)

okozva

kerülnek

szankcionálásra. 5. Nem csak a felügyeleti és a fogyasztóvédelmi feladatok intézmények és módszerek változásában nyilvánul meg ez az új technológia. Legalább ilyen jelentıs a felügyeleti gyakorlat és a versenyhatósági eljárások és intézmények közötti viszonyok újraszabályozódása is. A két hatóság kapcsolata így a jövıben nem korlátozódhat formális együttmőködési megállapodások aláírására, hanem a mindennapi munkájukban kell kicserélniük az információkat, értékelni a kialakult álláspontokat, bemutatni a "legjobb gyakorlatnak", ill. a "szokásos gyakorlatnak", az írott és az íratlan szakmai szabályoknak megfelelı cselekvéseket stb. Áttekintve

a

"második

csapást",

a

módszertani

megújulás

kényszerét,

összefoglalóan

megállapíthatjuk: a "második generációs" felügyeletszabályozási módszertanok (Basel II., Solveny II. és Crime II.) kidolgozása és kötelezı átvétele nem véletlen sorscsapást, hanem a "kockázatalapú" felügyelés koncepciójának az elengedhetetlen megvalósítási eszközét jelentik. (Igaz, ez nem is lesz több, mint egy, remélhetıleg hasznos eszköz arra, hogy "segítsen felásni a pénzintézetek által megmővelt kockázati mezıt...") Ez a módszertan azért tekinthetı valóban újnak, mert - egyrészt megújította és kiszélesítette a prudenciális felügyelés fogalmát és tartalmát, - másrészt pedig azt egyenrangúan kapcsolta össze a piacfelügyelési tevékenységgel, s így - harmadrészt új viszonyt alakított ki a versenyhatósági, a fogyasztóvédelmi és a fogyasztóvédelmi intézménynek és eljárások között is. Nem kell azonban megijedni ettıl az új módszertantól, ill. annak hatásától. A pénzintézetek többsége már most jelezte, hogy az ún. alapváltozatot (standard-modellt) fogja választani, s ez a döntésük

érthetı és ésszerő (ökonomikus és racionális). Ez pedig azt jelenti, hogy az alapjában véve hasonló összefüggéseket megvizsgálva, tömegesen lehet majd elemezni és értékelni a látszólag oly különbözı eredményességő intézetek látszólag sokféle kockázatait. S azt se felejtsük el, hogy a standard- modell alapadatai (paraméterei) ugyanazok a hosszabb adatsorok lesznek, amelyeket már most is használunk az "elsı generációs" felügyeleti módszerek alkalmazásakor. "KIHÍVÁS NR.3.": ÚJ SZEREPEK ÉS SZEREPLİK IS KELLENEK! A felügyelet-szabályozási világ megújulásának ezen harmadik kihívása valójában két szinten is keseríti a pénzintézeteket, s az ı (nem mindig túlzottan kedvelt) felügyeletük életét. Ebben a "Szép Új Pénzintézeti Világban" ugyanis egyszerre, s egymással sokszor térben és idıben is összefonódva érvényesül két alapvetı folyamat: I. A különbözı pénzügyi szolgáltató szektorok összeolvadása, az új és végtelen számú együttmőködési mechanizmus és közös intézmény kialakulása a pénzintézeti szektor minden szereplıjének egzisztenciáját érintı döntéseket jelent. Így mindenekelıtt az új, vegyes ("keverék és vegyület"-típusú) kombinált termékek kialakítása és bevezetése, a helyettesítı és a versengı termékek közötti "kannibalizmus" megjelenése, ill. elkerülésének igénye, a közös értékesítési csatornák kialakítása, a back office-funkciók kiszervezése stb. ad feladatot és mindennapi izgalmat a pénzintézeteknél, ill. a felügyeleteknél dolgozóknak. II. Ennél is nagyobb jelentıségőek viszont a nemzetközi, az országhatárokon átnyúló (fı)szereplıváltozások. A mai pénzügyi világban az "anyavállalat" tulajdonosi szerkezetében, szervezeti rendjében, vagy akár csak kulcsember-váltásában stb., s több ezer kilométerrel távolabb, s hazai cégek vezetıitıl és felügyeleteitıl teljesen függetlenül és befolyásolhatatlanul lejátszódó változásai, a "leány-pénzintézet" , az új "fiók" avagy a telephely, képviselet nyitása, avagy bezárása, a határon átnyúló szolgáltatás elkezdése avagy elhalasztása, vagy akár csak az új és erıteljes vetélytársak piacon való megjelenése stb. az egyik napról a másikra alapvetıen érinthetik, sıt akár fel is bolygathatják mind a pénzintézetekben, mind a felügyeletükön dolgozók életét. (Az utóbbiakét annyiban, hogy másnaptól például már egy egészen másik szervezeti egység (osztály) keretében kell ellátniuk az újonnan létrejött piaci szereplı felügyelését...) Ezen kétféle pénzintézeti szférával kapcsolatos "kettıs szorításra" minden országnak legalább két szinten kell megfelelı megoldást találnia. A) Annak eldöntésére, hogy mi a nemzeti jog, az országos pénzügyi felügyelet szerepe, joga és kötelezettségvállalása a nemzetközi szabályokkal és intézményekkel szemben, mindenütt, s kizárólag a politikai szféra joga és felelıssége. (Természetesen, minden pénzintézetnél, ill. felügyeletnél

dolgozónak meg lehet a maga egyéni véleménye, s alkotmányos joga ezt otthon, a magánéletében, baráti körben stb. hangoztatni, s méghozzá mindenfajta retorziótól mentesen.) Tudomásul kell azonban venni, hogy csak a politikusok jogosultak annak eldöntésére, hogy az ország nemzetközi, a külpolitikai, ill. a diplomáciai stb. stratégiája és aktuális taktikája szempontjából mikor mennyire fontos bizonyos nemzeti pénzügypolitikai érdekek megvédése... összevetve, és együttesen értékelve, mondjuk például a mezıgazdasági, kereskedelmi, környezetvédelmi, honvédelmi stb. területekkel. Hivatalos tárgyalásokon tehát minden pénzintézeti szakembernek "hideg fejjel" kell követnie a világgazdaság integrációjával kapcsolatos mindenkori parlamenti, ill. kormányzati álláspontot. B) Ezzel szemben annak az eldöntése, hogy pl. az európai integrációban vállalt feladataink és kötelezettségeinek teljesítése és a minden lényeges pénzintézeti kockázat idıben való felismerése és megfelelı stb. kezelése végett milyen fajta pénzintézeti szabályozás és felügyelési elvek, módszerek, intézményi keretek stb. szükségesek, egyértelmően pénzintézet-politikai szakmai feladat. (A politikai szféra és a vállalkozások tulajdonosainak pedig hasonlóképpen alkotmányos joguk, hogy csak az olyan megoldásokat, ill. vezetı szerepet betöltı személyeket fogadják el, ahol meg lehetnek arról bizonyosodva, hogy nem csak a pénzintézeti világ átalakulásából adódó feladatokat, hanem az általuk meghatározott gazdaság- és pénzügypolitikai célkitőzéseket is eredményesen el fogják érni.) A pénzintézet-szabályozási és -felügyelési korszakváltás miatt szükséges lépéssorozatok kidolgozása tehát

minden

fejlettebb

országban

elsısorban

az

egységes

pénzintézet-politikáért

felelıs

Pénzügyminisztérium feladata, amelynek azonban, az érvényes jogszabályoknak megfelelıen, a munkájába be kell vonnia a pénz- és tıkepiacok valamennyi szereplıjét, ill. a legitim szövetségeiket, ill. a pénzintézeti, a fogyasztóvédelmi, a verseny- stb. felügyeleteket. A felügyelet-szabályozási korszakváltásban való részvétel, ill. a késıbbi szerepek tisztázása elkerülhetetlen, egyértelmő és nyílt érdekellentétekkel, konfliktusokkal jár, amelyeket azonban egyrészt nem is lehet elkerülni, másrészt nem is kell félni tılük. Ha a pénzügyi piacok szereplıi meg tudnak egyezni a közös célok érdekében végzendı - eufémisztikusan fogalmazva: -"harmonizációs", "koordinációs" mechanizmusok-alapelveiben, intézményeiben és módszereiben, akkor a) közösen fel lehet tárni a változtatással, ill. az érték(-meg)ırzéssel kapcsolatos feladatokat, b) egyértelmően meg lehet fogalmazni az eltérı, sıt sokszor ellentétes érdekeket, c) gyorsan ki lehet jelölni a közös érdeket rejtı egyetértés területeit (megkímélvén mindenkit a fölösleges szócséplés veszteségeitıl), s

d) összpontosítani lehet a valóban meglévı ellentétek minden fél számára még elfogadható kompromisszummal való áthidalásához szükséges - gyakran rengeteg idıt és türelmet igénylı tárgyalások (alkudozások) megkezdésére és gyors lezárására. ÖSSZEFOGLALÁS HELYETT: MI IS AKKOR AZ IGAZI GOND? A világ pénzügyi szektorainak mai össze-vissza változásainak az igazi gondja az, hogy a pénzintézeti technológia - és ezzel, a pénz- és tıkepiaci világmérető kockázatvállalás és -kezelés - forradalmi (minıségi) megváltozásától jó egy-két évtizeddel elkésve és egyszerre zúdul az összes változtatási igény a felügyelet-szabályozási területtel foglalkozók, s ezzel persze az általuk érintett valamennyi pénzügyi szereplı nyakába is. "Ha lenne még idınk..." arra, hogy külön-külön foglalkozzunk és szép lassan, nyugodtan, megfontoltan megbirkózzunk a gondolkodásmód-váltásból, a módszertani megújításból, s a pénzügyi kulcsszereplıi körben adódó szervezeti és személyi mobilitásból fakadó, s önmagukban is rengeteg gondot okozó problémákkal... De sajnos nincs idınk. Állandóan az elkésettség miatti kapkodásban, a most felsorolt sokféle szempont szorításában, az épp aktuális feladatot "valahogy" legalább végrehajtva, szervezetlenül és átgondolatlanul próbálunk megfelelni a kor összesőrősödött, egymásra halmozódo(tt) kihívásainak. Ez a dolgozat ezért kettıs "üzenetet" szeretne elterjeszteni: egyrészt, a pénzintézeti szféra valamennyi tagja ismerje fel, hogy értelmetlen és reménytelen szembeszállni a világmérető, az egész világot átható - s valójában jó két-három évtizedes késésben lévı felügyelet-szabályozási új gondolkodásmóddal, módszertannal és szereplıváltással. Másrészt azonban - éppen a "hármas szorítás" egyszerre és halmozottan való érvényesülése miatt - a folyamatokat külön-külön, majd pedig a kölcsönös egymásra hatásukban (szintetizálva) is elemezni képes országok pénzügyminisztériumai, jegybankjai, pénzintézetei és felügyeletei újabb versenyelınyt szerezhetnek a globális átalakulást meg nem értı, azzal, az az ellen hadakozó, ill. változni alig képes vetélytársaikkal szemben. Egy-egy új jogszabály (törvény, rendelet), ill. felügyeleti intézkedés (tájékoztatás, konzultáció, állásfoglalás, körlevél, állásfoglalás, Felügyeleti Tanács-ajánlás stb.) meghozatalánál a PSZÁF 2004 májusa óta tudatosan és mindenkor ezt higgadt, fokozatos és így átgondolt "átalakulást-felzárkózást" kívánta szolgálni... még akkor is, ha azt a politikusok és a pénzintézetek bizonyos csoportjai nem mindig voltak képesek felismerni, avagy elismerni. Tennivalónk azonban még bıségesen akad. 4. JAVASLATOK 1. A "Nagy Átalakulás" legfontosabb - s talán a legkegyetlenebb - következményét az jelenti, hogy néhány évtizede alapvetıen változott meg a munkahelyi "csapatkomponálás" elve. A "klasszikus"

pénzintézeti idıszakban a minél hosszabb idıtartamú, szélesebb és alaposabb ismereteket győjtı, nagy tudású "öreg rókák" ("Nagy Nevek") győjtése volt az alapelv, s a egy-egy fiatal tehetség, vagy akár még néhány "barát-haver(csókos"), ill. "politikai ejtıernyıs" köreikbe való beillesztése sem jelenthetett különösebb gondot. Napjainkra azonban ez alapvetıen megváltozott. A csapatok alapját - mindenütt, úgy a gazdasági vállalkozásoknál, mint az államapparátusban - már a korábbi generációknál korszakosan modernebb pénzügy-technológiai, számítógépes, nyelvtudási, prezentációs stb. és a változást nem csak elfogadó, hanem azt személyesen megvalósítani akaró, tehát kimondottan ambiciózus "fiatal farkasok" gyakran cserélıdı hordáiból kell újra és újra felépítve, létrehozni.. Egy jól szervezett mai munkahelyi csapatba persze - fıleg tanácsadói (coach), ellenırzıi (compliance) posztokon - nagy, s egyre nagyobb szükség van a valóban nagy tudású, ám egyben a változásra alkalmasokkal párbeszédet folytatni képes néhány "öreg rókára", ill. élı, az intézménynek ténylegesen - a mostani, vagy majd a következı kormányzatoknál visszatérni akaró - "hozni tudó" "politikai számőzöttekre" is. A megújulásra képtelen "régi cimborák", a naponta megújuló viszonyok változásait elutasító-lenézı, a régi (részben elavuló) évtizedes gyakorlatukat átadni nem tudó "régi haverok", ill. a tengı-lengı fiatalok, avagy a korábbi nagyságukból megélni akaró, ám kikopott "politikai nagyságok" stb. alkalmazását azonban ma már egyetlen komoly vezetı sem engedheti meg... s mindenekelıtt saját maga miatt. A mai vezetınek a korábbiaknál sokkal célzottabban és a hideg "haszonelvőség" alapján kell felépítenie a csapatát. (Ha pedig az "esze vagy a szíve" nem viszi rá erre az új és rideg kurzusra, akkor bizony valószínőleg már nem sokáig tudja megırizni a vezetı szerepét a helyére törı, s a "kor szellemét" jobban felismerı ambiciózus kollégákkal szemben.) 2. A pénzintézetekkel kapcsolatos munkaerı iránti követelmények alapvetı megváltozása a képzésükoktatásuk jelentıs módosulását is magával hozta. A mai "kulcsembereknek " ugyanis a) már az iskolai-beiskolázási éveik alatt meg kell szerezniük a legújabb pénzügy-technikai ismereteket, a nyelvtudást, a számítógép-kezelés és a nyilvánosság elıtti fellépés (prezentáció) tudását, s az erre vonatkozó (legalább egy-két) hazai diplomát, igazolást (certificate). A ma már az egységesülı Európa, ill. világgazdaság nyomasztóan kiszélesedı munkaerı-piaci versenye alapján ilyen célzatú képzés miatt igazából egyetlen modern intézményvezetınek sem lenne szabad egyetlen fillér kiadást elfogadnia. A modern felkészültségő munkaerıt, vagy a szolgáltatását - pl. kiszervezésen keresztül - ma már "készen", s a piacról kell megvenni. b) A tehetséges és ambiciózus - s elsısorban fiatal, avagy legfeljebb középkorú - néhány fontos ("félkész") kolléga célzott továbbképzésénél azonban nem szabad sajnálni a pénzt. Az adott területen

nemzetközileg is leg(el)ismertebb hazai vagy még inkább oktatási intézmények papírjai (diplomái, fokozatai, igazolványai stb.) ugyanis növelik az intézmény presztízsét, s ezzel a (piaci) értékét is. S ezeket a mindig újabb és újabb "oktatási fokozatokat" - az ilyenfajta "papírok" meglétére különös súlyt helyezı - új felügyelet-szabályozási módszertanok is egyre inkább megkövetelik a személyi és képzési követelmények rendszeres emelésével. c) A kulcsemberek döntı többségét adó, itthon és külföldön magasan, ám egyoldalúan, ill. fókuszáltan képzett "fiatal farkasok" mellett azonban különösen nagy szükség van, s lesz a velük "szót érteni képes", a különbözı pénzintézeti kultúrákban már dolgozott, a klasszikus pénzintézeti ismereteket, a régi megoldásokat, trükköket, manipulációkat, csalási lehetıségeket stb. ismerı, egy-két kollégára. A hosszabb távon is érdekes közép- és idıskorú kollégáknál, az "öreg rókáknál", ezért fontos lehet, hogy az új kor egyre újabb követelményeinek megfelelı, azaz célzott, pl. vezetıi, csapat-tanácsadási (coach), ellenırzési (kontrolling), elıadói (prezentációs) tanfolyamokat, stb. elvégezve igazolják a cég iránti elkötelezettségüket. d) A mai világban minden intézmény minden pozíciójánál arra is kell gondolni, hogy mindig legyen egy "kiképzett

helyettes"

is.

Hazánkban

is

megszőnt

ugyanis

a

"törzsgárda-tagság"

jellegő

gondolkodásmód. Számítani kell arra, hogy bármelyik sikeres kulcsemberünk bármelyik pillanatban eltávozhat pl. a vetélytársak csábítása, vagy csak az anyagi, vagy egyéb elırelépés, esetleg családkövetés stb. miatt. A különlegesen magas szintő beiskolázásnál is gondolni kell tehát arra a stratégiai jelentıségő humánpolitikai irányelvre, hogy vagy legyen "saját tartalék", vagy pedig olyan lista, amelyben az azonos posztra máshonnan "elrabolható" potenciális helyettesek mindig aktualizálandó jelöltjei azonnal megtalálhatók. e) Évtizede vitatott állításom - bár napjainkban a kötelezı gépjármő felelısségbiztosítás internetes kötéseinek gyors terjedése, ill. a Brokernet-csoport feltőnése után már egyre inkább mérsékelt lett a kritikusaim hangja -, hogy a jövıbeli pénzügyi szolgáltatások piaca élesen ketté fog szakadni... ha eddig még nem különült volna el két, egyre jobban elhatárolódó halmazra. Nagy részben, a jövıbeli termékek túlnyomó részét (kb. 60-70%-át) igen egyszerő, a lehetséges kérdések (99%-át) két-értékő "kérdés-válaszokká", avagy internetszerő kitöltési útmutatókká egyszerősített módszerrel fogják értékesíteni. A leegyszerősítendı és olcsó "bináris termékek" értékesítésére különösen alkalmasak az ún. sztenderdizálható termékek - pl. a már említett "kötelezı", az utasbiztosítások, a lakás-, a Casco-biztosítások, a személyi hitelek, a lakáshitelek, a betétlekötések, az azonnali (promt) tızsdei vételek és eladások stb. A ráfordításoktól függıen azonban elvileg minden termék leegyszerősíthetı ehhez az értékesítési technikához. (Napjainkban már a unit-linked biztosításoknál is lehet látni, hogy egyre több értékesítı a központilag egyetlen kis

csoport által kidolgozott és karbantartott, elıre betáplált laptopos programmal képes az ügyféllel való találkozáskor a legkülönbözıbb szimulációs élethelyzet-modelleket gyártani.) Az ilyen "bináris" tömegtermékeket értékesítık képzésénél az eladási nagyság (skálahozadék) és állomány-minıség (storno-hányad) együttes függvényében kialakuló, a befolyt díjbevételre jutó fajlagos költségcsökkentési nyomás (lesz) minden (tömeg-)üzletet is vállaló biztosító vezetıségének az oktatáspolitikáját meghatározó-kényszerítı erı. Nekik mindenekelıtt az egyszerő, olcsó, és moduláris elven nyugvó, a nagy mennyiségő értékesítést megalapozó, minimális oktatásra van szükségük. Az ilyen nagy népi-nemzeti biztosítók közvetítıi seregénél ugyanis bıven elegendı, ha az ügynök az egy-egy modulban meglévı terméket értékesíti hatékonyan, s ezért csak ahhoz kapja meg a képzését. (Az általános, a magas színvonalú stb. sokak által hangoztatott pénzügyi közvetítıképzésnél nem csak olcsóbb az ilyen lecsupaszított oktatás, hanem nehezebbé teszi a közvetítıknek a kiképzı pénzintézettıl való máshoz való átállását is ...) A "bináris" tömeg-terméket értékesítıknél tehát - álláspontom szerint - teljesen fölösleges, költséges, idıt és energiát pazarló, s a magyar biztosításügynek versenyhátrányt okozó a közvetítıi "agyonképzés", s különösen annak jogszabályi elıírása-megkövetelése. (Külön probléma, hogy mi lesz a rengeteg drágán és 200 órákban kiképzett "egyszerő" pénzintézeti közvetítıvel az internetes tömegtermék-vásárlás világmérető elterjedése után...) Kisebb részben azonban szerintem a jövıbeli termékek egy jó része mindenkor és mindenütt - az adott ország középosztályának erejétıl és létszámától függıen, 20-40 %-os sávban ingadozva "biztosítás utáni", "bankolás utáni" stb. azaz "szektort-túllépı" (post-sectoral) termék lesz. Az olcsó tömeg-pénzügyi szolgáltatásnál többet kívánó ügyfelek ugyanis már nem elégednek meg azzal, ha a bank, a biztosító, az értékpapír-forgalmazó stb. közvetítıje csak a saját termékére vonatkozóan tud számukra (összehasonlító) képet adni. İk elvárják a csak rájuk szabott, ill. családjuk igényeinek felismerését és rendszerezését (a komoly és felelısségvállalással együtt járó "igény-felmérést" "vagyon-tervezést"), a különbözı pénzügyi szolgáltatások összekapcsolásának idıbeli és költségoptimalizálását, az azzal járó adó-, illeték-, és társadalombiztosítási, örökösödési stb. terhek és kedvezmények feltárását, a vissza- és átválthatóság sokféle élethelyzetre vonatkozó bemutatását, sıt - a fejlettebb országok nagy pénzintézeteinek kiemelt ügyfelei már - az ingatlan, az arany-, a jelentısebb értékpapír- és nyersanyagpiacok fıbb tendenciáinak, ill. az állampapír-hozamok nemzetközi trendjeinek stb. az ismeretét, s összevetését is természetesnek veszik. Az ilyen, valóban sokoldalú és átfogó, az igényeket és a lehetıségeket egymáshoz is szintetizáló és optimalizáló közvetítıi szolgáltatás pedig mindig, ill. egyre jobban meg fogja követelni a személyes kapcsolatot, a bizonytalanságot feloldó megbeszélést, érvelést. (Ez a termékcsoport tehát talán, ill. remélhetıleg soha sem személyteleníthetı el, nem "binarizálható", "sztenderizálható", "elektronizálható"...)

A piaci igények ezen változása és a "teljes pénzügyi szolgáltatás" utáni igény azonban - eltérıen a korábbi várakozásoktól - nem annyira a szolgáltatás-termelıi (banki, biztosítói stb.), hanem a pénzintézeti értékesítı és -közvetítıi területen kezd igazán megjelenni. Emiatt pedig a mai, nem is olyan régen bevezetett, ám még mindig "egyszektoros" pénzintézeti közvetítıi képzésünk több szempontból és már most is kevésnek, ill. elavultnak tőnik. A minıségi termékeket értékesítıknél ugyanis már nem elegendı a 200 óra sem. A nagyobb óraszámot azonban nem egyszerően pótlólagos ismeret-területek felvételével kell kitölteni. A jövıbeli közvetítıknek meg kell tanulniuk minden más, az adott ország pénzügyi kultúrájában már elterjedt, s ezért potenciálisan igényelt szolgáltatástípus fıbb jellemzıit, függetlenül azok szektorális, avagy adóztatási stb. besorolásától. S még inkább, hozzá kell szokniuk, hogy mindenféle más közvetítıvel, ill. szakértıvel úgy kell kialakítaniuk az együttmőködés mechanizmusait, hogy azonnal, ill. bármelyik pillanatban képesek legyenek a bizonytalankodó ügyfél számára megnyugtató választ adni. A "magányos nagy tölgyek és mamutfenyık" kora tehát a pénzintézeti közvetítıi területen is - szerintem: sajnos, de - lejárt. Helyüket várhatóan az internetes szolgáltatók, az "ecet- és akácfa"súlyú egyszerő értékesítık serege, vagy a csapatokban (szövetség, team, pool) dolgozó sokféle, és egyformán magas színvonalú tanácsadók és közvetítık változatos formációja váltja fel. (Az európai piac ugyanis úgy tőnik, hogy csak ezt kívánja, ill. hajlandó megfizetni...) 3. Az eddig leírtak azt kívánták meg bizonyítani, hogy a "kockázat-alapú" , ill. folyamatos és megelızı jellegő (pro-aktív) felügyelésnek nincs alternatívája. A (pénzügyi) globalizáció ezen érvényesülése "gızerıvel" folyik, s a különbözı nemzetközi szervezetek hivatalból készítik, ill. támadják-vitatják a kiformálódó új módszertant. A pénzintézeti területen dolgozóknak emiatt - eltérıen az elmúlt évtizedektıl, évszázadoktól - mostantól az felügyelet-szabályozás ugrásszerő, fokozatonkénti de állandó megújulására, kell felkészülniük. Amennyire meghatározott (determinált) a felügyelet-szabályozás elmúlt és elkövetkezı évtizedbeli fejlıdésének fı-sodra (main stream, global trends), annyira nem mindegy, hogy a globalizáció adta kereteken belüli lehetıségeket egy ország mennyire, s hogyan használja ki: "feltartott kézzel" kényszerően (passzívan) átveszi azt, amit úgy sem tud elkerülni, vagy "bölcsen végiggondolva", a saját érdekeit ıszintén és kritikusan áttekintve, önként (aktívan) átvesz minden (számára önmagában is ésszerő) változtatást. A PSZÁF 2004 májusa utáni vezetésének tudatos, határozott és egyértelmő álláspontja az, hogy a) minden fajta - akár hazánkból, akár külföldrıl származó - változtatási igényre, javaslatra vonatkozóan "nyitottaknak" kell lennünk, azokat minél hamarabb meg akarjuk ismerni azért, hogy, majd részletesen és nyugodtan elemezni tudjuk, s így kapkodás nélkül képesek legyünk az esetleges

változtatások elınyeinek és hátrányainak az elızetes végiggondolására. A jövıben ezért komoly károkat okozhat az egész pénzintézeti szektornak a "Pató Pál"-típusú "ej, ráérünk arra még" mentalitás következményét jelentı, az utolsó percekben összecsapott jogszabályok megalkotását hozó "szabályozási kampány, avagy láz" stb. esetleges folytatódása. b) A változatási igények közül azokat, amelyek összességükben a magyar pénzintézeti szektor fejlıdését

,

a

belföldi

pénzügyi

kultúra

színvonalának

emelését

és

a

nemzetközi

versenyképességünket elısegítik, saját magunk, - s nem csak a nemzetközi intézmények - miatt szeretnénk minél hamarabb megvalósítani. Fölösleges, ill. hibás taktika tehát mindenkor az Európai Unió "szoknyája mögé bújni". Az elmúlt 3 év tapasztalatai alapján sokkal hihetıbbnek és támogatást győjtınek látszik az, ha nem az "EU-kötelezettségekkel", hanem a saját érdekeink ésszerő felismerésére való hivatkozással próbálunk meg érvelni a hasznos változtatások mellett. c) A változások megvalósítása során azonban sem okunk, sem lehetıségünk sincs a világ szerencsésebb és gazdagabb részén végbemenı fejlıdés "túllihegésére". Az érdekeinknek megfelelı, hővös és hideg számítás (racionalítás) alapján kell azokat a taktikai eszközöket bevetnünk, amelyek az átalakulás (érdekeink szempontjából optimális) szakaszolására, ütemezésére, és idızítésére vonatkoznak. (Semmi okunk tehát arra, hogy - a korábbi idıszakok nem egy módosításakor megfigyelhetı tapasztalatokhoz hasonlóan - "pápábbak legyünk a pápánál", mindig mi legyünk az "éltanulók", ill. állandóan "átessünk a ló túloldalára"...) d) Minden, értelemszerően veszteségekkel és vesztesekkel is együtt járó változtatást úgy kell a modern demokratikus társadalmakban végrehajtani, hogy az - egyrészt az érintettekkel való együttmőködés alapján formálódjon ki, - másrészt adjon reális lehetıséget (idıt, oktatást-képzést, tesztelési lehetıséget, próbavizsgát stb.) a lehetı legkönnyebb átmenetre. A felügyelet-szabályozás vázolt paradigmaváltásának követése ugyanis nem öncél, ill. elsıdlegesen nem a nemzetközi " pirospont-győjtés" fı területe. Az ezzel kapcsolatos ráfordítások értelmét csak az adhatja, ha a magyar pénzintézeti szektor globális versenyképessége javul. Ez pedig - legalábbis demokratikus berendezkedés mellett - a piaci résztvevık, s mindenekelıtt a pénzintézetek önkéntes, tudatos és aktív részvétele nélkül úgy sem valósítható meg. 4. A felügyelet-szabályozási koncepcióváltás a korábbiaktól eltérı "új pénzintézet-külpolitikai stratégiát" kíván meg a nemzetközi intézményekkel, elsısorban az Európai Unióval, a WTO-val, az OECD-vel, ill. a BIS-vel, IAIS-vel a CEIOPS-val, a CSAR-ral stb. szemben. Az elmúlt évtizedekben

ugyanis a magyar stratégia lényege a "legfejlettebb, a legdinamikusabb és "legvidámabb kelet-európai barakk" - tételére épült, s ez alapján próbáltunk meg aktív szerephez, például. regionális képviselethez jutni. A korábbi alaptételünk mai helytállóságára vonatkozó szokásos terméketlen vitát mellızve, elegendı most annak a belátása, hogy ma már a (világgazdaságban sajnos egyértelmően leértékelıdı) középkelet-európai régióhoz való - történelmileg és lélektanilag persze érthetı - görcsös kapaszkodásunk visszahúz, akadályoz minket (is). Reálisabb és a jövı felé mutató ezért az, ha ezután már nem a kelet-európai, hanem az összeurópai porondokon próbáljuk meg védeni az érdekeinket. Hazánknak még mindig maradt annyi (egyre fogyó) tekintélye a pénzügyi világban, hogy alkalmanként, esetleg befuthassunk, mint az "európai kis (non-major) országok" egyik potenciális képviselıjelöltje, idıszakos szószólója, megbecsült tagja stb. A Kelet-Európából való "kitörés" és az "európai szintre való felemelkedés" természetesen nem csak az egyszeri és egyszerő elhatározás kérdése, hanem bizony a szívós munkát, a jövıbeli szabályozásokra vonatkozó, s részletekbe menı kidolgozásban való aktív részvételt, azaz rengeteg, csak késıbb megtérülı mai anyagi és szellemi befektetést is igényli. Mégis megéri, mert.... nincs más esélyünk arra, hogy "bent maradjunk" a megújuló globális pénzügyi világ "játék-asztalához (egyáltalán) odaengedettek" zárt körébe való bejutásra, ill. a bent maradásra. 5. Az új pénzintézet-külpolitika érvényesítésre azonban csak akkor van esélyünk, ha a szabályozás és a felügyelés hazai intézményei között a (rendszerváltás óta) sohasem látott együttmőködés, mindenekelıtt információcsere, elızetes felkészülés, álláspont-harmonizáció, közös, ill. egymást támogató fellépés stb. valósul meg. Ne kerteljünk: a magyar pénzintézeti rendszer jövıbeni szerepét nagyban meg fogja (rossz irányban) határozni az, ha a Pénzügyminisztérium, a Magyar Nemzeti Bank és a PSZÁF közötti együttmőködés nem válik a központi pénzügyi intézmények elsı számú értékévé ("Prioritás Nr.1".) és cselekvési vezérfonalává. Más megfogalmazásban: mindazoknak, akik megpróbálják ezen intézményeket összeugrasztani, egymás ellen kijátszani, a természetszerőleg meglévı érdek-, stílus- és személyi ellentéteket nem a kompromisszumos megoldások segítségével feloldani stb. tudniuk kell, hogy az egész magyar pénzügyi szektor nemzetközi leértékelıdésének (hosszú idıre szóló lesüllyedésének) felelısségét is viselniük kell. 6. Az új típusú felügyelés szabályozásának kialakításakor kezdettıl fogva gondolni kell az azt elindító "pénzügy-technológiai forradalom" azóta is tartó folyamatosságára (permanens jellegére). Emiatt egyfajta sajátos "Pénzügyi Mengyelejev-táblázat" logikájának megfelelıen, már most gondolni kell egy sor újfajta, még ki sem talált, de reálisan várható-felfedezendı pénzügyi termék (elem) üres négyzetére. A nap mint nap kitalált újabb és újabb pénzhelyettesítı eszközök, ill. az általános egyenértékes szerepében egyre szélesebb körben a közösség által is elismert, ám a központi (állami) intézmények által még nem elfogadott (legitim) újfajta jelek térhódítása ugyanis elıreláthatóan olyan új

típusú szolgáltatásokat is fog eredményezni, amelyeket eddig még senki sem ismert fel. A pénzügyi szabályozóknak és felügyeleteknek igen csak "fel kell tehát kötniük az alsónemőjüket" ahhoz, hogy pl. egy 30 napos határidın belül meg akarják és tudják (következetesen) fogalmazni a vadonatúj pénzügytechnológiai innovációkkal kapcsolatos, s esetleg néhány hónap alatt milliárdos összegő következményekkel járó állásfoglalásaikat. A világ pénzintézeteinél és államapparátusaiban dolgozóknak egy elenyészıen kicsiny körét ismerve, talán meg szabad fogalmazni azt a félénk tételt, hogy a jövıbeli", esetleg a korábbiaktól minıségileg eltérı sajátosságokkal is bíró modern "Pénz", ill. az azzal foglalkozók "Pénzügyi szolgáltatás" fogalmának meghatározása sokkal komolyabb dolog annál, mint hogy azt kizárólag a pénzzel foglalkozó egyszerő menedzserekre és bürokratákra bízzuk. Emiatt javasolom egy olyan, legfeljebb 5 fıt foglalkoztató, a tekintélyes tanácsadó funkcióját ellátó "Pénz- és Pénzügyi Szolgáltatás-definiáló Állandó Munkabizottság" felállítását, amelyik folyamatosan és összefüggéseiben is végiggondolva foglalna abban állást, hogy ez vagy az a "pénzügy-technológiai innováció" mennyiben tekinthetı (már, ill. még, ill. bármifajta) pénzügyi tevékenységnek. 7. A jövıbeli felügyeletszabályozás mellett már egyetlen intézmény sem engedheti meg magának azt, hogy csak "úgy nagyjából legyen rendben", ill. hogy "néhány gyenge pontunk azért még maradt..." A "kockázat-alapú" felügyelés esetén ugyanis minden egyes kockázatot értékelni kell, s akár egyetlen jelentıs hiányosság miatt is a korábbiakban elképzelhetetlenül szigorú felügyeleti döntéseket kell hozni. Hiába mőködik tehát majd egy-egy intézmény 98%-a kitőnıen, a maradék 1-2% hiányosságai miatt az egész intézet besorolása jelentısen romolhat. Itt tehát biztosan nem fog mőködni a másutt éppen hogy kívánatossá váló ún. nettó(zási) szemlélet, azaz, hogy egy-egy intézmény erıs és gyenge pontjainak (SWOT- analízisszerően) kedvezı végeredménye elegendı lenne a boldoguláshoz.. Az intézményi "gyenge pontok" további eltőrésének lehetetlensége, ill. kockázatossága a pénzintézeti szféra egészében, mind a piaci, mind az állami, fél-állami (pl. szakmai-érdekképviseleti szövetségeknél lévı) intézményeknél kikényszeríti a munkavállalók közötti állandó versenyt. A "bérelt helyek" megszőnését a mindenütt bevezetendı és keményen érvényesítendı folyamatos és teljes körő a teljesítmény-értékelések hasznosságát hirdetı új és kıkemény menedzserek fogják megvalósítani... még ott is, ahol az eddigi "jószívő és rendes" vezetık elszabotálták a kegyetlen tizedelést, rotációt, és elbocsátást is hozó "mechanikus módszereket". A magyar piacon is láthatunk már olyan pénzintézeteket, amelyeknél jellemzı a folyamatos vezetıváltás (rotáció) ill. a középvezetık idıszakonkénti "tizedelése". Ez a mindenkit kissé bizonytalan helyzetbe hozó új versenyszellem, az állandóvá tett "bizonyítási kényszer", a mindenkori "átszervezési fenyegetettség", a tulajdonosváltásból" avagy csak egy-egy vezetı "lebukásából", avagy -

kiemelkedésébıl fakadó "beosztott-megújítások" stb. végül is az önkéntes, avagy kényszer hatására megvalósuló cég-elhagyások (mobilizáció) mértékének a természetszerő emelkedésével jár együtt. A "törzsgárda tagság" megbecsülést - szerintem: sajnos - a pénzintézeti szektorban is "lesöprik az asztalról" a multinacionális cégek globális és regionális érdekei, s az azt kiszolgálni akaró modern menedzserek "kényszerpályás" döntései. Jobb ezért, ha a pénzintézeti szektor valamennyi dolgozójának oktatásakor és továbbképzésekor kihangsúlyozásra kerül az, hogy a jövıben mindig, mindenhol és mindenkinek meg kell küzdenie a helyének megırzéséért. (S a korrektség kedvéért, valószínőleg nem kevés szomorúsággal - még azt is hozzá lehet tenni, hogy ez a törvényszerőség valószínőleg még fokozottabban érvényes és hátrányos az idısebbek számára...) 8. A szabályozási és felügyeleti filozófia- és módszertanváltás más típusú felügyeleti szervezettséget, ill. államapparátusi munkafelfogást és -erkölcsöt kíván. A modern felügyeleteken - a prudenciális és a piacfelügyeleti tevékenységet egyenrangúan, s egymással szorosan együttmőködıen kell megszervezni és mőködtetni, ahol - az ún. kiszolgáló egységek jelentısége (viszonylagosan) leértékelıdik, esetleg akár "kiszervezésre" is kerülnek , mivel - még az állami intézményeknél is követelmény lesz az (emberi, idı, pénzügyi stb.) erıforrások hatékony és rendszeresen ellenırzött felhasználása, ami - kötelezıvé és rutinszerővé teszi a minden dolgozóra kiterjedı teljesítményértékelési (Balance Core Card), az idımérleg- és tervezési, a kontrolling-rendszerek, a külsı és a belsı ellenırzési és értékelési mechanizmusok stb. használatát, - az önkéntes vagy/és a kikényszerített nagyobb személyi mobilitást, ill. - folyamatos szervezetkorszerősítést (magyarul: a gyakori átszervezéseket), - a (szükség esetén számolatlan) túlórázást stb. Ebben a "Szép Új Felügyeleti Világban" mindenkit - vezetıt és beosztottat egyaránt - rendszeresen, "kívülrıl" és "belülrıl", "alulról" és "felülrıl" rendszeresen értékelnek és intézményesen megítélnek. A létszámában csökkentendı állami pénzügyi szakapparátusban is kegyetlenül érvényesülnek a pénzintézeti szférában már évtizedek óta alkalmazott (és vitatott) módszerek. Alap-összefüggéssé válik itt is, hogy csak az lehet biztos a munkahelyében, akinél nem lehet találni (gyorsan) olyan más

személyt, aki - a fınökei nem is mindig objektív véleménye szerint is - "ugyanennyi pénzért jobban", vagy "kevesebb pénzért ugyanígy" el tudná látni a feladatot. A felügyelés maga is megváltozik, ill. talán még inkább, visszatér az eredeti "mővészi" jellegéhez. A "klasszikus ellenırzés" idıszakában is érvényben volt ugyanis a felügyeleti munka igazi szakmai nehézsége és szépsége: Ti. az, hogy egy felügyeletnek mindenkor "csak 5 perccel a 24. óra elıtt" szabadna beavatkoznia. Ha ugyanis hamarabb, mondjuk már " fél 12-kor", beavatkozik, akkor még nem győlik össze elég bizonyíték a jogszabály-sértésre, s emiatt pl. a rendırség, az ügyészség, a bíróság stb. futni hagyhatja a mindenki más számára egyértelmő szélhámoskodót, csalót is. A "túl gyors" felügyeletnek ezért ilyenkor nem csak komoly presztízsveszteséggel, hanem alkalmanként még a komoly kártérítési kötelezettség fenyegetettségével is szembe kell néznie. Ha pedig a felügyelet túl késın, mondjuk "éjfél után", avatkozik be, akkor meg elszabadulhat a "vámpírok bálja", s mindenki a felügyeletnek eshet a késedelméért, a fölösleges veszteségért, a tehetetlenkedéséért stb. A felügyeleti intézkedések helyes idızítésének egyetlen "szépséghibája" az, hogy mindig csak utólag derül ki, hogy mikor is volt, ill. lett volna az "optimális - a lehetı legkisebb, de még szükséges társadalmi veszteséggel járó - beavatkozási idıpont", azaz az a bizonyos "24. óra" (S talán ezen szaklap olvasóinak nem meglepı, ha kiderül: utólag mindig rengeteg olyan személy is elıkerül, aki "már korábban is tudta, hogy mit kellett volna csinálni...") A "klasszikus ellenırzés" idıszakában azonban a társadalom a "tökéletes idızítést" nem nagyon várta el, ill. legtöbbször elfogadta a felügyelet azon védekezését, hogy "az elıírásoknak megfelelı módon és gyakorisággal ellenıriztünk, s akkor sajnos még nem lehetett látni a késıbbi bajokat..." A "kockázatalapú" felügyelés társadalmi elfogadottsága, ill. megkövetelése azonban egyenértékő lesz azzal, hogy már senkit sem fog érdekelni, hogy a felügyelet megvizsgálta-e a veszteséget okozó pénzintézetet, s akkor az évszázadokig bevált vizsgálati módszereit alkalmazta-e?! A mai közösség (a publikum) már nem a magyarázkodást, az önfelmentést, az alibizést, hanem azt várja a felügyelettıl, hogy idıben ismerje fel a valós kockázatokat, s azokat kezeltesse úgy a pénzintézetekkel, hogy a "társadalmi veszteség-ráta" a lehetı legalacsonyabb legyen. A jövı felügyeleteitıl nem csak, ill. elsı sorban nem a szabályzataik, a kézikönyveik, kiforrott módszereik stb. tökéletes alkalmazását, hanem mindenekelıtt a pénzintézeti kockázatok megfelelı kezeltetését várják el. A korábbi hasonlatnál maradva: most is a felügyeleteknek kell meghatározniuk a "24. óra" pontos idejét, de a jövıben a helytelen idızítés miatti veszteségekre vonatkozóan már nem lesz kimagyarázkodási lehetıségük. 9. Az új típusú felügyelethez új mentalitású felügyeleti személy(iség)ek is kellenek. Olyanok, akik •

egyaránt ismerik a "klasszikus" pénzintézeti trükköket (jogszabálysértéseket) és

•

a legújabb pénzügy-technológiai "stikliket", ill.

•

képesek önállóan elismerni a "jogszabálysértési innovációkat" és

•

mindenfajta pénzintézeti kockázat növekedését, megújulását, s emellett

•

elsajátították a hazai és nemzetközi alap-szakirodalmat és folyamatosan követik az új szakmai fejleményeket,

•

részt vesznek a kötelezı, ill. a kívánatos-célszerő továbbképzéseken,

•

naprakészen ismerik a hazai jogrendet és

•

az Európai Unió elıkészületben lévı tervezeteit,

•

képesek együttmőködni a felügyelet intézménnyel, ám

•

idıben és alacsony tévedési százalékkal fel tudják mérni a felügyelt intézményekre jellemzı kockázatokat és

•

képesek azok szintetizálására is, ill.

•

szükség esetén, vállalják még a nyílt konfliktust jelentı döntéseket is, sıt,

•

hajlandók a végsı határokig is elmenni a kialakult konfliktusok és kockázatok kezelése érdekében, s mindemellett

•

legalább egy idegen nyelven (angolul) tárgyaló- és prezentációképesek, s

•

gond nélkül dolgoznak az elektronikus iroda követelményei között,

•

elviselvén a az állandó és még a sikeres döntésekkel is együtt járó feszültségeket,

•

megfelelıen együttmőködve a felügyeleti, ill. a "külsıs" kollégákkal, ill. más kultúrájú országban tevékenykedı társintézmény dolgozóival,

•

nem csak elviselvén, hanem aktív hozzájárulással meg is oldva a legkülönbözıbb érdekkonfliktusokat, váratlan helyzeteket stb.

Különösebb elemzés nélkül belátható, hogy már csak az egyszerő felügyeleti dolgozókkal szembeni jövıbeli

követelmények

ezen

vázlatos

felsorolása

is

igen

távol

áll

a

jelenlegi

európai

államapparátussal szemben támasztott követelményektıl. (S nincs igazán jogunk azt feltételezni, hogy a magyar államapparátus átlaga magasabb szintő és modernebb lenne, mint az európai átlag...) A kisebb mérető foglalkoztatást biztosító (szektorálisan és regionálisan is) egységesülı felügyeleti rendszerben bent maradni akaróknak így a jövıben már legalább olyan követelményeket és munkaterhelést kell elviselniük, mint az általuk felügyelet intézmények kulcsembereinek. A minıségileg megváltozó, az ugrásszerő követelmény-növekedést is magával hozó, a felügyelt intézmények vezetıivel való szakmai vitapartneri színvonal elérése azonban így együtt fog járni a felügyeleteknél "bent maradni tudó", a mainál jóval kisebb létszámú kollégák presztízsének és jövedelmének jelentıs növekedésével. 10. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, azt kell már csak kihangsúlyoznunk - minden alkalommal, s szinte szuggerálva önmagunkat is - , hogy a magyar pénzintézeti szféra dolgozóinak minden okuk

és

kényszerük

megvan

arra

vonatkozóan,

hogy

"bízzunk

magunkban".

Több

ilyen

felügyeletszabályozási korszakváltás volt már a világ és a magyar pénzügy-történelemben, s eddig is mindig sikerrel - igaz, a legtöbbször némi késedelemmel - meg tudtunk birkózni a korábbi kihívásokkal. Ha •

- nem sajnáljuk a fáradságot a formálódó "Szép Új Pénzügyi Világ" sajátosságainak megismerésére,

•

- az új, "kockázat-alapú" felügyelési módszertan kialakításban való részvételhez számunkra esetleg adódó, nem túl jelentıs (non-major) esélyek kihasználására, s így

•

- aktívan "ott tudunk lenni" az új szabályok megszületésekor, majd pedig

•

- képesek leszünk higgadtan felmérni a saját érdekeinket, s

•

- azokat következetesen és bölcsen meg is tudjuk védeni a "Nagy Átalakulás" folyamatában,

azaz, vállaljuk az így is, úgy is, elıttünk álló rengeteg munkát és küszködést, akkor a magyar pénzintézeteknek,

a

pénzügypolitikának,

kialakítandó

szabályozásnak

és

"kockázat-alapú"

felügyelésnek legalább annyi esélye van a nemzetközi elfogadtatásra, mint bármelyik másik kis európai ország pénzügyi életének. A globalizált pénzügyek és pénzintézetek "elit-klubjában" való bent maradásunk pedig olyan versenyelınyt adhat a magyar pénzintézeti szféra közelében dolgozó valamennyi kollégánknak, amelyet saját életpályája folyamán kihasználhat majd a "klubból kimaradó" országok intézményeinek képviselıivel szemben. Mert ahogy a szállóigévé vált megállapítás megfogalmazza: "aki kimarad, az lemarad..." FELHASZNÁLT IRODALOM •

ASZTALOS László György (1981): A tıkés bankrendszerek fejlıdésének kettıssége (Pénzügyi Szemle, 1981/4)

•

ASZTALOS László György (1985): A modern tıkés bankrendszerek alapvonásai (Pénzügyi Szemle, 1985/1)

•

ASZTALOS László György (1986): Egy (joggal) elfeledett pénzelméletrıl (Közgazdasági Szemle, 1986/9)

•

ASZTALOS László György (1987): Versenyelmélet és biztosításügy Magyarországon (15 tézis biztosításügyi reformunk ún. versenyelméleti ideálképérıl (Biztosítási Szemle,1987/8-9)

•

ASZTALOS László György (1988): Jogi alapok és belsı logika (Ellenırzési Szemle, 1988. IV. szám)

•

ASZTALOS László György (1989): Általános és biztosítási versenyelmélet (MKKE BKCS kiadványok, 1989. július)

•

ASZTALOS (1997) : Biztosítási Kézikönyv (Basic Insurance) (BOI-kiadvány, Budapest).

•

ASZTALOS László György (1999): Hogyan felügyelik a világban a bankokat, biztosítókat és az értékpapírpiacokat? (Bankszemle, 1999/9)

•

ASZTALOS László György (2005/a):Kilencven éve alapították a magyar pénzügyi felügyeletet (Pénzügyi Szemle, 2005. évi újraindító szám)

•

ASZTALOS László György (2005/b) Hogyan felügyelik a világban a bankokat, biztosítókat és az értékpapírpiacokat? (A Freshfields' Revisited) (In: Sorsfordító esztendı, MKT és TAS-11 közös kiadvány, Budapest)

•

ASZTALOS László György (2007): A "világi felügyelet" avagy a "felügyelt világ" kialakulása In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején (Akadémia kiadó, Budapest)

•

BARA Zoltán (2006): Verseny és a magyar versenypolitika (A magyar gazdaság versenyhelyzetének változási tendenciái – a versenyszabályozás nézıpontjából) (Pénzügyi Szemle 2006/1)

•

BAV

(2001):

100

Jahre

materielle

Versicherungsaufsicht

in

Deutschland

I.-III.

(Bundesaufsichtsamt für Versicherungswesen, Berlin) •

BÁCSKAI Tamás - HUSZTI Ernı - SIMON Péterné (1974): A pénz ( Kossuth Kiadó, Budapest)

•

BÁCSKAI Tamás (Szerk.) (1993) A Magyar Nemzeti Bank története I. rész, (KJK, Budapest)

•

BALÁZS, Etienne (1976): Gazdaság és társadalom a régi Kínában (Európa Kiadó, udapest)

•

BÁNFI

Tamás

-

HAGELMAYER

István

(1984)

:

Pénzelmélet

és

pénzügypolitika

(Tankönyvkiadó, 1984) •

BOKROS Lajos- SURÁNYI György (1985): Piac és pénz a modern gazdaságban (KJK. Budapest)

•

BOTOS János (Szerk.) (1999): A Magyar Nemzeti Bank története II. rész (Presscon kiadó, Budapest)

•

BONIN, von Konrad (1979): Zentralbanken zwischen funktioneller Unabhaengigkeit und politischer Autonomie (Nomos Verlag; Baden-Baden)

•

BREHIER, Louis (2003): A bizánci birodalom intézményei (Bizantológiai Intézet kiadványai, Budapest)

•

BRÓDY András (1986): Gazdasági és termodinamikai mérés (Közgazdasági Szemle, 1986/1)

•

CURTIS, Neil (Edit): "How Countries Supervise their Banks, Insurers and Securities Markets 2004" Central Banking Publications; London )

•

CSURY Jenı - MAROSI Imre (1931): A magyar biztosításügy története (Gyarmati Ferenc kiadó, Budapest)

•

DORFMAN, S. Mark (1998): Introduction to Risk Management and Insurance (Sixth Edition, Prentice Hall, Upper Saddle River, New Yersey)

•

ERDİS Péter (1974): Adalékok a mai tıkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (2. Javított kiadás, KJK, Budapest)

•

FARKAS István (2007). Pénzügyi felügyeletek mőködési alapja, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének stratégiája In: Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején (Akadémia kiadó, Budapest)

•

FARRNY, Dieter (1995): Versicherungsbetriebslehre (2., Überarbeitete Auflage, Verlag Versicherungswirtschaft, Karlsruhe)

•

GARAMI Erika (2007): Pénztörténet (TAS-11 kiadó, Budapest)

•

GFB

(2000):

A

Gépjármő

Felelısségbiztosítási

Bizottság

ország-jelentései

(ÁBIF

Mühelytanulmányok, 9. sz. kiadvány) •

HELLER Farkas (1921): Közgazdaságtan I.-II.(Németh József könyvkiadó, , Budapest)

•

HELLER Farkas (1937): Közgazdasági Lexikon (Grill kiadás, Budapest)

•

HELLER Farkas (1943): A közgazdasági elmélet története (Gergely R. könyvkereskedése, Budapest)

•

HERZOG, Roman (1999) İsi államok. A hatalomgyakorlás eredete és formái (Corvina Kiadó, Budapest)

•

HEVESI Zsuzsa (é.n.): Biztosítási piac, felügyelet és szabályozás a tıkés és fejlıdı országokban (MKKE Biztosításkutató Csoport kiadványai, Budapest)

•

HOMONNAY Farkas (1946): Banktörténet (Officina Kiadó, Budapest)

•

KROPOTKIN Péter (1908) : A kölcsönös segítség mint természettörvény (Atheneum Kiadó, Budapest)

•

LLEWELLYN, Douglas (Edit., 1999)): How Countries Supervise their Banks, Insurers and Securities Markets 2004" Central Banking Publications; London)

•

MARÓTI Lajos (1986): A parnasszus horizontja (Gondolat Kiadó, 1986)

•

PK (1941): A Pénzintézeti Központ elsı huszonöt éve, 1916-1941 (PK, Budapest)

•

REYDA, E. George (1992): Principles of Risk Management and Insurance (Fourth Edition, Haper Collins Publishers, New York)

•

RIESZ Miklós (1970): Pénzforgalom és hitel (Tankönyvkiadó, Budapest)

•

SAMUELSON, A.Paul (1976): Közgazdaságtan (KJK, 1976)

•

SCHILLING Zoltán (1932) Energiatan ás pénzelmélet (Stúdium kiadás, Budapest)

•

SIMONYI Károly (1986) A fizika kultúrtörténete (Gondolat Kiadó, Budapest)

•

STEINER Péter (2006): Paradigmaváltás a pénzmosás elleni küzdelemben (Pénzügyi Szemle, 2006/3)

•

SZÁSZ Antal (1947):Banküzemtan (TÉBE kiadó, Budapest)

•

SZÁZ János (1986): A kötvény (KJK, Budapest)

•

TALLÓS János (1932): A biztosító magánvállalatok állami felügyeletének feladatai (A szerzı kiadása, Budapest)

•

THEISS Ede (1935): A termelés és a pénz dinamikája (Közgazdasági Szemle, 1935/9-10)

•

WEBER Max (Gazdaságtörténet, (KJK, Budapest)

•

ZAVODNYIK József (1995): Reaktiválás (Válogatott tanulmányok) (ÁBIF Mőhely-tanulmányok 1. k., Budapest)

•

ZELOVICH

László (1933): Könyvismertetés

Polgár

László:

Alapvetı dolgozatok

közgazdaságtan quantitative elméletéhez (Közgazdasági Szemle, 1933/6-7)

a