„ÚJ EGYÜTTMŐKÖDÉS”, AVAGY A FELÜGYELETI PARADIGMAVÁLTÁSRÓL Dr. Asztalos László - a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának tagja Mindenekelıtt szeretném megköszönni, mind a biztosítási szakma, mind a PSZÁF Hivatala vezetıinek, hogy megtiszteltek a hozzászólásra vonatkozó felkéréssel. Mielıtt azonban a rendelkezésemre álló rövid idıben kifejteném a szóban forgó tárgy jelentıségén tudatosan túlmutató gondolatmenetemet, a helyes értelmezés végett köteles vagyok két megszorító megjegyzést elırebocsátani. Egyrészt - mint az remélhetıleg a pénzügyi szektorban ma már közismert - a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának tagjai, s így jómagam is, kizárólag a pénzintézeti szféra és felügyelés stratégiai ügyeivel kívánunk foglalkozni. A mostani felvetetéseimet tehát megfontolásra javaslom a banki, biztosítói és egyéb pénzintézeti intézményekben, ill. a PSZÁF-on dolgozó, s a mindennapi (operatív) ügyekkel foglalkozó kolléganık és kollégák számára, ám félrevezetı lenne ezeknek ettıl eltérı - kisebb vagy nagyobb - jelentıséget tulajdonítani. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy itt kizárólag egy olyan egyéni vélemény fogalmazódik meg, amely semmiképpen sem tévesztendı össze a PSZÁF Felügyeleti Tanácsának hivatalos álláspontjával. (Más kérdés, hogy értelemszerően az FT hivatalos ülésein és valamennyi stratégiai vitában ezt az álláspontot képviseltem-képviselem.) S azt is tisztességesen el kell árulnom, hogy jó néhány hazai és külföldi felügyeleti szakember, továbbá a más területeken - így különösen az üzleti, a tudományos, a jogalkotói, a politikai stb. közegben tevékenykedı kollégám egy része is elgondolkodtató ellenérveket fogalmazott már meg az évek óta, s több fórumon is javasolt, paradigmaváltást szorgalmazó gondolatmenetemre vonatkozóan. Rátérve megbeszélésünk témájára, a Banyár József úr nevéhez köthetı jó másfél éves kutatás munkaanyagára, tisztelettel javaslom, hogy bontsuk ketté a témát, mivel így talán gyorsabban haladhatunk elıre. Elıször viszonylag röviden talán a jutalékszerzési versenyben kialakult helyzettel, ill. a helyzet értékelésével kellene foglalkoznunk azért, hogy azután jobban elmélyedhessünk a „Mit is tegyünk akkor….?” klasszikus kérdésére adható válaszok latolgatásában. A biztosítási szakmában a piacszerzés-, s így a jutalék-költségek területén már kialakult - a nyugdíjpénztári, ill. a banki-pénzkölcsönzıi, egyéb pénzügyi intézményeknél pedig éppen a napjainkban egyre fenyegetıbben élezıdı - verseny megítélésében a szakma „négyszemközt” elmondott véleménye és a munkaanyag fı megállapításai sajnos egybeesnek, s ez egyáltalán nem véletlen. A rengetegféle nyílt és burkolt, költség és követelmény stb. elemő rendszer leírásával összefüggésben ugyanis sokféle szempontból és jogosan lehet(ett) felvetni jó néhány, az anyaggal kapcsolatos módszertani, biztosításpolitikai, ill. üzemgazdasági stb. kritikai érvet. Ezek mind a PSZÁFon belüli, mind a korábbi, illetve a mostani a vitában is elhangzottak. („Ex-tudományos kutatóként” azonban erkölcsi kötelességem annak a felvetése is, hogy bármiféle más, a pénzügyi közvetítéssel kapcsolatos számszerősített és egyértelmően, „karakteresen” megjelenített egyéb állítással szemben
is - éppen az összehasonlítható adatok viszonylagos szegénysége miatt - ugyanúgy, sıt, elıreláthatóan legalább ugyanennyi kifogást lehetne felvetni…) Az elmúlt 10-15-évben azonban abban elég egyértelmő szakmai konszenzus alakult ki, hogy a jutalék-költségek ügye egyike azon néhány területnek, ahol sajnos nem a jó irányban haladunk. Természetesen jogos és fontos viták vívhatók meg arra nézve, hogy pl. egy, a biztosításügyében is felzárkózni szándékozó, a piacot ki- és felépítı, 1
ún. „utolérési-helyreállítási periódusban,
„felzárkózási kényszerpályán” haladó ország esetében
mennyire és mennyi ideig (átmenetileg vagy véglegesen)
indokolt a szerzési költségek
megemelkedése. Abban azonban nincs közöttünk vita, hogy az ezen a területen az elmúlt évtizedben megfigyelhetı költségrobbanás nagyban rontotta és rontja biztosítóink vállalati-vállalkozói, ill. - a más megtakarítási eszközöket győjtı intézményekkel folytatott küzdelemben pedig - a biztosítási szakma egészének versenyképességét. S fel kell hívnom a figyelmet a tanulmány azon egyik fontos megállapítására, amelyik szintén teljes mértékben megegyezik a piaci résztvevık megfigyelésével. Ti., hogy a piacon sok, s egyre több olyan alacsony, ill. negatív határ-termelékenységő biztosításközvetítı is megjelent, aki „még a „melegvizet se tudja megkeresni”. Számszerően igazolódott, hogy a szakma egészében, az egyik cégtıl a másikig vándorolnak olyan „csapatok”, amelyek mindenütt felveszik az egyre újabb és még újabb címeken adott jövedelmeiket, miközben a tartós állománybıvítésben, ill. ápolásban az eredményeik még a biztosítói ráfordítások mértékét sem érik el. (S akkor még nem is beszéltünk a „visszaírások”, a követelések behajtásának alacsony valószínőségérıl és magas idı- és költségigényérıl…) Az ún. jutalékszint emelkedése, ill. az egyre inkább végtelennek tőnı „költségtérítési innovációs lista” - l. a jutalékot jelentısen kiegészítı költségtérítéseket, mobil- és autófinanszírozási „besegítést”, betanítási-képzési költségtérítést, -hozzájárulást, ruhapénzt, incentivutakat, bónusz autó-sorsolásokat stb., - által kiváltott, s mindig csak felfelé haladó „jutalék-spirálba” 2
való belekerülésünknek tehát üzemgazdasági , ill. éppen a valódi verseny folyamatos kényszerébıl adódó, objektív alapja van. Az alacsony, ill. negatív határtermelékenységő biztosításközvetítık számának bıvülése ugyanakkor tízmilliárdokkal növeli meg a biztosítók, ill. nagyrészt az ügyfeleik költségeit. S bármennyire is nem magától értetıdı: a tisztességes biztosításközvetítık számára sem lényegtelen, hogy sáskajárásszerő „ügynökhordák” söpörnek-e végig az egyik biztosítótól a másikig, „letarolva” mind az ügyfelek, mind a közvetítıkkel foglalkozó biztosítói részlegek bizalmát. A „Banyárpapír”, ill. a szerzıinek komoly érdeme, hogy legalább megkísérelték számszerősíteni azt a közös érdekünket, amelyet évek-évtizedek óta valamennyien fel-felismerünk, s négyszemközt ki is mondunk. Nagyságrendileg világossá vált, hogy a „jutalékspirál” esetleges megtörése, ill. a fölöslegesen, visszaszerezhetetlenül kidobott szerzési-költségek X százalékos esetleges csökkentése évente hány (tíz-)milliárd forint ésszerőbb felhasználását tenné lehetıvé. Emiatt vélem úgy, hogy az egész tisztességesen boldogulni akaró biztosítási szakma nevében fejezhetem ki a szerzıknek szóló köszönetünket. Úgy gondolom azonban, hogy a felvetett szakmai kritikai megjegyzések összességét is érdemes megfontolni: ti. tudunk-e most, ezen a meglévı - ill. roppant hiányos - adatbázison olyan
módszertani változtatást végrehajtani, amivel a dolgozat állításainak megbízhatósága jelentıs (szignifikáns) mértékben javulna? Az eddigi viták alapján sajnos ilyen kedvezı választ senki sem mert megfogalmazni, s ezt valószínőleg jól is tette. Ez alapján pedig kérdéses, hogy érdemes-e további komoly erıforrásokat lekötni, kizárólag a közvetítıi költségek (lényegében így is tisztázott nehéz) helyzetének további pontosítása végett?!Szerény véleményem szerint a jövıben kimondottan hiba lenne, ha egy fontos, ám mégis csak részletkérdésre fecsérelnénk el az erınket és a figyelmünket. Egy sor további alkotmányos, biztosításpolitikai és üzemgazdasági (elıreláthatóan terméketlen) vitát spórolhatunk meg ugyanis magunknak, ha szellemi kapacitásainkat elsısorban nem egy-egy költségelem elszigetelt elemzésére, hanem - több, más tényezıvel összefüggésben - a különbözı szektorokban tevékenykedı pénzintézetek összköltségeinek, ill. azoknak az (értelmesen értékelhetı) összehasonlító
elemzésére-értékelésére
összpontosítjuk.
(A
szavatolótıke-szabályozással
kapcsolatosan évtizedek óta hangoztatott „népiesebb megfogalmazás” itt is jogosultnak tőnhet: ne a kutya-farok „csóválási mutatóinak ” vizsgálatával próbáljuk megállapítani, hogy egyáltalán életben vane még az a bizonyos élılény…) Mielıtt azonban áttekinthetnénk azt a „tárgyat”, hogy mit is kellene akkor csinálnunk, elıbb nem ártana az „alany” meghatározása: „kinek, s mit kellene a jövıben tennie egy nemzetközileg is versenyképesebb, s a pénzintézeti versenyben elért valódi teljesítményhez kötötten nagyobb nyereségességet hozó (megırzı) magyar banki, biztosítói, nyugdíjpénztári stb. szabályozás kialakulása végett?!A „jutalékprobléma” felvetése mindenkor jó példát és indokot adott a költséggazdálkodásra vonatkozóan már jó évtizede folyó, nem hivatalos viták résztvevıi számára. Leegyszerősítve a részleteket, a „cselekvésre kötelezettel” összefüggésben, lényegében háromfajta jellemzı gondolkodásmód alakult ki. a) Cselekedjenek a törvényalkotók, s hozzanak drákói szigorúságú tiltó jogszabályokat arra vonatkozóan, hogy senki - egyetlen bank, életbiztosító, pénztár stb. - se fizethessen több jutalékot, mint „mondjuk” az éves díj, ill. annak X százaléka. Ezzel évezredünk elsı évei folyamán ebben az anyagban is felvetett, ill. az egyéb jogszabálytervezetekben - sajnos egy idıben még a PSZÁF által is javasolt - gondolatmenettel azonban nem kívánnék részletesebben foglalkozni. Határozott és évtizedek óta vallott-hangoztatott elvi meggyızıdésem, hogy egy ilyenfajta megoldás az alkotmányunkat, az Európai Unió eddigi irányelveit, sıt, még a normális igazságérzetet is súlyosan sértené. Emellett gyakorlatilag is szinte kivitelezhetetlen, ill. félrevezetı lenne: pl. „ki”, melyik bürokrata, s ugyan már miért lenne jogosult az X avagy Y százalék meghatározására, ám miért csak az élet-, ill. a személyi kockázatokhoz kapcsolódó megtakarítási eszközöknél tenné ezt, s mennyi idınként, hogyan változtatná a mágikus X értékét. S végül még egy abszolút pragmatikus érv: elnézve a magyar gazdaság és pénzügyek jelenlegi s közeljövıbeli helyzetét, nem vagyok egészen meggyızıdve arról, hogy a magyar parlament legfontosabb feladatát tényleg az egyes pénzintézeti költségelemek részletekbe menı szabályozása jelentené…
b) A másik szélsıséges álláspont szerint „senkinek semmit sem kell csinálnia”, mivel majd úgy „magától”, automatikusan itt is minden megoldódik, s a szokásos piaci mechanizmus következtében visszaáll egy normális költségszintre. Ezen nézetek bírálatával sem kívánnék azonban túlzottan sokat foglalkozni, mivel azokat mind elvileg, mind gyakorlatilag tévesnek és károsnak tartom. Semmi sem indokolja egy ésszerőtlen, haszontalan (hasznot elprédáló) és még ráadásul erkölcstelen állapot további tőrését. Ha látjuk, hogy rossz irányba, a fogyasztókat, a biztosítókat, a tisztességes pénzügyi közvetítıket fölösleges tízmilliárdokkal és alig helyrehozható bizalomvesztéssel terhelı, a nemzetközi versenyképességünket értelmetlenül (minden haszon nélkül) romboló úton haladunk, akkor azt miért akarnánk továbbra is így folytatni?! Fontosabb azonban az az elmúlt évek gyakorlatában már számtalanszor - szinte minden egyes biztosítónknál egyszer-egyszer megpróbált, s sajnos bebizonyosodott összefüggés, hogy „egyedül nem megy”… A „jutalék-fronton” az egy-egy biztosító által elkezdett „rendcsinálást”, ill. „a versenybıl való kiszállást” ugyanis (legkésıbb egy fél éven belül) mindenütt le kellett állítania az azt elrendelı vezetıségnek… ha a forgalom, sıt a meglévı állomány gyors és drasztikus visszaesése miatt nem akarta elveszíteni az állását. Ha pedig pl. a költségkontroll és -csökkentés területén a „piaci innovátorok” rendszerszerően nem tudnak teret nyerni, ill. a piacon akár csak bent maradni, akkor ez bizony a piaci viszonyok tartós ún. zavarát (market failure) jelenti, s ez elıreláthatóan a verseny-intenzitás gyengülését hozza magával. Ebben az esetben piac- és versenyelméletileg is hibás, ill. egyszerően illuzórikus arra várni, hogy egy „utólérési periódusban” lévı ország valóban fejlıdı piacának mechanizmusai - valamilyen csoda hatására - majd maguktól is 3
vissza tudják állítani az árakat és a ráfordításokat dinamikus egyensúlyban tartó viszonyrendszert.
Éppen ellenkezıleg: joggal feltételezhetı, hogy - ha csak „ülünk és mesélünk” tovább, akkor - a jutalékspirál az egyre inkább elöregedı és vagyonosodó társadalomban csak gyorsulni, erısödni fog, méghozzá mind a négy mai pénzintézeti szektorban, s különösképp abban az esetben, ha még majd a „negyedik típusú (megtakarítási pillérekkel való) találkozások” is beszállnak a kockázatkezelési versenybe… c) Ezen elıre látott és látható összefüggés évek óta meglévı felismerése hozta létre azt a nem hivatalos beszélgetésekben gyakran felvetett „duruzsolást”, hogy „Valaki csináljon már végre rendet ebben a közvetítıi dzsungelben…!” Hosszú évekig reménykedtünk abban, hogy a MABISZ majd ún. kamarai funkciót és jogkört kap, s ebben az esetben a legjobb megoldás, ti. a szakma közvetlen önszabályozása kaphatott volna egy reális esélyt. Sajnálatos módon ez a törekvésünk - az évtizedes küzdelmünk ellenére - eredménytelen maradt, s botorság lenne azt hinni, hogy politikai és gazdasági vezetésünknek ma és a közeljövıben éppen ennek a megteremtése lenne a legfontosabb megoldandó feladata. A „ha ló nincs…” - elv alapján így kezdett el az elmúlt évtized folyamán szakmánk megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy akkor „talán a Felügyeletnek kellene már valamit tennie, de persze nem úgy,
hogy….”, s innentıl kezdve mindenki világosan megfogalmazta, hogy mit nem akarna. „Az „ésszerő és hatékony felügyeleti fellépés” jogosultságának és hasznának fokozatos felismerése azonban kezdettıl fogva - s valljuk be: nem is teljesen alaptalanul - összekapcsolódott a „felügyeleti önkény”, ill. „túlterjeszkedés” konkrét veszélyeinek az elutasításával. S ez egyáltalán nem baj. Így az évek folyamán kijelölıdtek azok a jogi, közgazdasági, pénzügypolitikai stb. határértékek, amelyeken belül pénzintézeteknek a „Felügyelettel” való újfajta együttmőködésére vonatkozó, s írott, avagy íratlan megállapodásban rögzíthetı és csak közös egyetértéssel változtatható, kompromisszumos szabályai kiformálódhattak. S ezzel el is értünk elıadásom második, mondhatnánk lényegi részéhez. A korábbi évtizedekben publikált elvi és majd másfél évtized óta követett (biztosítás)felügyeleti gyakorlatomra 4
építve , ugyanis azt állítom, hogy napjainkra már a felügyelet(ek) oldaláról is megértek a feltételek a pénzintézetekkel való „Új Együttmőködés” kialakítására. Sıt tovább mennék: ma már valamennyi európai felügyelet számára olyan kényszerítı új fejlemények alakultak ki, amelyek miatt újra kell gondolnunk és alakítanunk a pénzügyi felügyelet hagyományos koncepcióját. Ilyen „új kényszerítı tényezı” valamennyi mai pénzügyi felügyelet számára pl. - a térben és idıben, ill. pénzügyi szektorok között „át- és összefolyó” kockázathalmazok mindig újabb és újabb mutációinak világmérető hullámai, ill. - a felügyelés nemzeti, ill. bilaterális (home-host) keretek közötti „beszorítottsága” közötti egyre feszítıbb ellentmondás, 5
- a visszafordíthatatlannak látszó klimatikus változások természeti (natural), ill. az emberi (man6
made) kockázatok (terrorizmus, BCRN, járványok stb.) új minıségének (mega-kockázatok) naponta bıvülı listája, 7
- a több száz éves ún. utólagos és biztonsági (korrektív prudenciális) ellenırzés elméletét és 8
gyakorlatát felügyelés
10
9
„hivatalosan” is felváltó , ún. elızetes és kockázatalapú (preventív, risk-based) 1980 után való megjelenése, ill. 2000/11/11 utáni általános térnyerése, s 11
- a mindezen folyamatokat a pénzintézeti felügyelésre leképzı, az évtizedek óta érlelıdı , ám így is valóban forradalmi újdonságot jelentı, Basel II, ill. „Solvency II” bank-, ill. biztosító-biztonsági standardok 2007, ill. 2010 után várható megjelenése. Mindkét biztonsági rendszernek közös tulajdonsága ugyanis, hogy (1) a teljes felügyeleti gyakorlatot általánosan meghirdetett elvek alapján, ám minden egyes pénzintézet számára egyedileg kell „testre kell szabni” („validálni”), az adott cég lehetı legkonkrétabb személyi állományának és valamennyi lényeges kockázatának függvényévé tenni. (2) A pénzintézeteknek a (korábbiaknál jóval szélesebben értelmezett) ügyfélkör számára a piac feletti áttekintésük (a „transzparencia”) elısegítése végett egy sor olyan információt is nyilvánosságra
kell majd hozniuk, amelyek jelenleg még vállalkozásaik lényeges üzleti titkait, eszközeit képezik. (3) Az így adódó, s potenciálisan végtelen számú két- és sokoldalú jogviták - pl. egy bank v. Felügyelet, ill. a biztosítók csoportjai v. a Felügyelet stb. - elkerülése pedig megköveteli, hogy a pénzintézetek és a Felügyelet közötti informatikai kapcsolat, az értékelési módszertan és a bármely fél intézkedését megelızı formális vagy/és informális kapcsolattartás minıségileg térjen el a korábbi, a jogszabályok adta stabilitáson nyugvó, viszonytól. - S tovább bonyolítja a pénzintézeti szféra szabályozásának viszonyait, hogy a közel másfél évszázadot megélt, ám a XX. század vége felé, mint elavult vizsgálati módszertant, „nyugdíjba küldött” ún. anyagi ellenırzés
12
(„fantomja”) újból „életre kelt”. Az ún. pénzügyi ellenırzés
13
„legjobb
gyakorlatainak” („best practices”; sic!) vitathatatlan, (hogy vitatott) térhódítása és dominanciája mellett ugyanis egyre több területen kell az új feladatokkal küszködı felügyeleteknek visszatérniük az egyes cégek szerzıdési feltételeinek, ill. a belsı vállalati, üzemgazdasági összefüggéseik részletekbe menı elemzéséhez. Így pl. (1) pénzintézetek folyamatos, s kockázat-alapú figyelése és értékelése is csak úgy végezhetı el komolyan, ha a számítógépen beküldött adatok belsı (vertikális), a többi hasonló pénzintézettel
való
külsı
(horizontális)
megfelelısége
(konzisztenciája)
,
ill.
helytállósága
folyamatosan ellenırzésre kerül, ill. a kockázatot jelzı adatok mögötti összefüggéseknek azonnal 14
„utána is erednek”. Az utólagos és a kockázatokra vonatkozóan folyamatos ellenırzési
és
intézkedési kötelezettség folyamán pedig a felügyeleten „valakiknek”- vagy az ún. „monitoringosnak”, vagy az „intézményfelügyelınek” - olyan részletekre is vissza kell kérdezniük, amelyekre még a 15
„prudenciális” idıszak legvadabb „materiális” felügyeletének hivatalnokai sem mert volna vállalkozni . (2) A még a „prudenciális” idıszakban bevezetett „rekonstrukciós tervek” - így mindenekelıtt a „pénzügyi terv”, a „szanálási terv, s különösen a „pénzügyi helyreállítási terv” - is csak úgy bírálható el komolyan, ha az azt benyújtó vállalat teljes szerzıdéskínálatát (kötelezettségeit) és gazdálkodását annyira részletekbe menıen, majd pedig szintetizálva vizsgálják meg, ahogyan azt egyetlen „anyagi” felügyelet sem merte volna megkérdezni. (3) Komoly fogyasztóvédelem sem képzelhetı el anélkül, hogy a felügyelet ne ismerné és értené meg a pl. megpanaszolt konkrét szerzıdés valamennyi 16
részletét, ill. a piacon lévı valamennyi azonos, avagy hasonló termékhez való viszonyát.
Ha
azonban a felügyeletnek a panaszt követıen csak 30 nap áll rendelkezésére az adott szerzıdésanyag begyőjtésére, akkor kérdéses, hogy vállalhat-e más szerepet, mint az állásfoglalást megkerülı „postás” szerepét. (4) Végül - de sajnos egyáltalán nem utolsósorban - a terror-, ill. a pénzmosás ellenes harc ürügyén ma már nem csak a pénzintézeti vezetık, majd a munkatársaik, hanem az ügyfeleik totális és elızetes kontrollja is az ıket foglalkozatók, ill. a felügyeleteik kötelezettségévé vált. - Egyáltalán nem meglepı ezért, ha a XX. század elején világszerte gyızedelmeskedni látszó ún. pénzügyi felügyelet globális modelljét, ill. annak teljes euro-atlanti kizárólagosságát, ill. túlzott dominanciáját napjainkban egyre többen kérdıjelezik meg. A különbözı pénzügyi szektorok
lényegileg hasonló világ-standardjának szerepére pályázó ún. szabályozói/felügyeleti önértékelési módszerek (self-assesment methodology) emiatt egyrészt lassan terjednek el a világban, másrészt jó néhány régióban - pl. a távol-keleti, ill. az iszlám országok részérıl - már az elvi elutasítás is egyre 17
inkább megfogalmazódott.
(Nem is beszélve az országok azon csoportjáról, ahol szinte már nyíltan
is bevallják, hogy a nemzetközi standardokhoz való viszonyításukat formális feladatnak, ill. az önreklámozó (PR) tevékenységük részének tekintik…) - Ezek után persze az is érthetı, hogy a pénzintézeti világ szabályozási koncepciójaként vagy/és a felügyeleti szervezeteként a múlt évszázad 90-es éveinek végén sokak által várt angolszász, s konkrétan a brit „Financial Services Authority ( FSA)-modell gyors térhódítása is lekerült a napirendrıl. Az elmúlt évek felügyeleti átszervezéseit áttekintve ugyanis megállapíthatjuk, hogy egyrészt vitathatatlan tendencia a szektorális felügyeletek egységesülési folyamata, másrészt azonban többféle 18
modell kezd kikristályosodni.
Szó sincs tehát arról, hogy egyetlen világ-modell kezdene kialakulni a
világ pénzügyi szabályozásában és felügyelésében. Éppen ellenkezıleg. Egyre világosabban láthatók a földrészenként, a kultúránként, ill. civilizációnként eltérı azon meghatározó tényezık, ami miatt szükségszerően eltérı tartalommal töltik meg pl. még az egységes felügyeletek filozófiáját, szervezetét. Megszőnt tehát az a közel kétszáz éve meglévı (látszólagos) biztonság, hogy (valamiért) ezt, vagy azt a felügyeleti modellt kell, avagy legalábbis lehetne, „világítótoronynak” tekinteni. Minden közösségnek - s így bizony nekünk, a magyar pénzintézetpolitikának is - magának kell kikínlódnia azt, hogy a sajátos történelmi sajátosságaiknak és a felügyeleti hagyományaiknak milyen modern 19
(egységesülı) pénzügyi felügyeletrendszer felel meg. A PSZÁF 2004. májusi EU-csatlakozásunk után kialakított Felügyeleti Tanácsa megértette a régi felügyeleti „paradigmát” megrendítı új kihívások jelentıségét, s az alapvetı és folyamatosan erısödı változtatási igényt/kényszert emiatt kezeli a stratégiai ténykedése vezérfonalaként. Így - a 2004-ben már az új korszak kihívásainak megfelelı új „Alapelvek és értékek” (Mission Statement) került meghirdetésre, - s mind 2004-ben, mind 2005-ben a modellváltással felérı - FSA helyett APRA - belsı szervezeti átalakulás következett be, amely - a decentralizálást, s ezzel a minden felügyeleti poszton megkövetelendı önállóságot, a felelıs döntés vállalását állította elıtérbe, amelyre azután ráépült- a 2005 folyamán elfogadott „A Hatékony Felügyelet 2005-2010” elnevezéső új stratégia, ill. - a 2005-ben módosított, 2006-tól pedig megújuló „vizsgálati politika”,
- a 2006-tól tervezett, ám idılegesen elhalasztott új, vagyon- és kockázatalapú felügyeleti díjszabályozása, s - végül, de egyáltalán nem utoljára, a közigazgatásra vonatkozó EU-irányelveket „magyarra fordító”, s így a minıségileg jobb, mert megalapozottabb felügyeleti munkát kívánó 2004. évi közszolgálati eljárási törvény, becenevén a „KET”, 2005. november eleji hatályba lépése is a változtatás kényszerét erısíti. Ezek szükséges, de közel sem elégséges lépések voltak. A felügyeleti modellek és módszerek vázolt új módszerei ugyanis szó szerint naponta forradalmasítják, mivel mindenütt szinte egyszerően „letörlik” a korábbi - a csak az elıre megadott ún. prudenciális értékek betartására vonatkozó, sokszor igen formális és agyonbürokratizált - felügyeleti, ill. pénzintézeti gyakorlatot. 1. Az elkövetkezı években a PSZÁF-nak is minden egyes komolyabb pénzintézetre „rá kell szabnia” az ı számára szükséges biztonsági tıke kiszámításának módszertanát, ill. mértékét. Ezen nem sokat változtat az, hogy formailag a bank, ill. a biztosító terjeszti elı a javaslatait, s a Felügyeletnek csak minden egyes esetben legalább olyan szinten felkészülve az adott pénzintézet valós viszonyaira, ill. az ún. belsı, avagy rating-jellegő módszertanára vonatkozóan. - „Jóvá kell hagynia”, vagy „el kell utasítania” („validálnia”) kell. Az errıl rendelkezı (akármilyen) határozat indoklásában ugyanis a PSZÁF a jövıben köteles lesz részletesen is megindokolni, hogy milyen alapon döntött így vagy úgy. Az esetleg százmillió, avagy milliárd forintokat érintı különbözı levezetésekben azonban (1) a jövıbeli nemzetgazdasági (makro) adatok mellett figyelembe kell venni a szektorra jellemzı (mezo), ill. üzemgazdasági (mikro) összefüggéseket is. Erre építve (2) a múltbeli tapasztalatok alapján a jövıbeli üzletpolitika várható eredményét és (pénzügyi, tárgyi és személyi) kockázatait is a matematikaistatisztika törvényszerőségein alapuló számszerősített indoklás alapján kell értékelni. Így tehát (3) messze nem lesz elegendı a „Basel-I”., ill. a „Solvency-I” által használt egyszerő, stabil, csak évenként egyszer, - ill. nagy bajok esetén negyedévenként - változást kívánó, alapjában véve statikus és mechanikus prudenciális szabályrendszer által kikalkulált összeget felülmúló tartalék, ill. szavatoló, avagy biztonsági tıkeszint képzése. Az összes jelen- és jövıbeli aktív és passzív mővelet piaci értéken való egymásra gyakorolt, ill. együttes hatásának folyamatosan változó, dinamikus ALMelemzése lesz az alapkövetelmény, mind a pénzintézetek, mind az azokat ellenırzı, elfogadó, avagy vitató Felügyelet részére. Ezen sokféle (ismeretelméleti) bizonytalanság közös nevezıre hozása - a valószínőleg erısen ellenérdekelt felek esetében - egyáltalán nem lesz könnyő felügyeleti feladat. 2. A BASEL II. és a Solvency II. rendszerek bevezetésének ún. harmadik szintje a lehetı legszélesebben vett ügyfelek számára akarja megteremteni a piac feletti áttekintés (transzparencia) új minıségét. Így például egyszerően összehasonlítható formában nyilvánosságra kell majd hozni az
ügyfelet érintı valamennyi lényeges költség- és hozam-adatot, a kiszámítás módját, a becslések alapfeltételezéseit stb. A „nyilvános információk” fogalmának új megközelítésével összefüggésben így valamennyi pénzintézetnek újra kell gondolnia az üzleti titokként még megtartható-megtartandó információk körét. Ez pedig kiválthatja egész üzletpolitikájának, versenytaktikájának, szervezeti kereteinek, üzemgazdasági összefüggéseinek az alapvetı, ill. esetleg többszöri átgondolását. A felügyeleteknek pedig egész Európában gondoskodniuk kell arról, hogy szinte ugyanazon információkat, szinte ugyanolyan gyorsan és szinte ugyanolyan megbízhatósági szint mellett meg kell majd kapnia. Sıt, emellett egyre növekszik a közvélemény oldaláról az a nyomás is, hogy a különbözı szektorokban használatos valamennyi jelentısebb megtakarítási eszköz befektetési hozadékai, ill. levont költségei egymással is könnyen, a laikusok számára is érthetı és azonnal összehasonlítható formában legyenek nyilvánosak. 3. A PSZÁF-nak jelenleg több mint 2000 intézmény mőködését kell felügyelnie. Reménykedvén a jövıben felügyelendı intézmények körének ésszerőbb meghatározásában, ill. a BASEL II. és a Solvency II. szigorú alkalmazásának csak a jelentıs pénzintézetek körére való szőkítésében, még így is azzal kell számolnunk, hogy 2007 után nagy mennyiségő, kb. 6-700 jelentıs (nemzetközi tulajdonlású és tevékenységő, nemzetgazdasági jelentıségő, holding-szervezető stb.) pénzügyi intézményre kell majd rászabni a közös új biztonsági öltözetet. (S miután jelentıs részük tulajdonosa olyan multinacionális nagyvállalat, emiatt reálisan feltételezhetı, hogy nem kis részük fogja az „anyavállalat” által meghatározott saját (belsı, ill. rating-megoldást választani a talán kevesebb felügyeleti terhet jelentı ún. standard-változat helyett.) Aki azonban akár csak egyetlen alkalommal is „végig élvezhette” a kötelezı gépjármőfelelısségbiztosítási bizottság 1992-2000 közötti szokásos, hetekig elhúzódó éves ár-, költség, tartalék stb. tárgyalásait, az fel tudja mérni, hogy ilyen mennyiségő pénzintézet valamennyi adatának már csak a leellenırzése és kiértékelése is milyen óriási munkát („pénzt és paripát”) igényel. Ha pedig a PSZÁF ezek után nem elégszik meg a bankok, avagy a biztosítók által beadott adatok formális átnézésével, hanem az esetleges gyenge, ill. kétséges pontokat - a törvényes kötelezettségének és az egészséges önvédelmi érzékének megfelelıen - részletekbe menıen vitatja, majd pedig indokolt határozattal ki akarja javíttatni, akkor belátható, hogy lesz még egy-két álláshirdetés a PSZÁFon…Évtizede képviselt szerény álláspontom szerint a felügyeletre és felügyeltekre egyaránt óriási pótlólagos terheket rovó felügyeleti paradigmaváltás problémahalmazát - legalábbis az európai demokráciákban - csak egyféleképpen lehet „keresztülvágni”: az egyes pénzintézeti szakmák és a 20
Felügyelet „újfajta együttmőködésével” (New Cooperation).
Ezen koncepció közgazdasági
kiindulópontját a néhány nagy és több kisebb kínálót, ill. sok viszonylag kis keresletet jelentı versenytárs által meghatározott ún. rész-oligopol (Teil-Oligopol), ill. ún. expanziós szakaszban lévı 21
ún. „hatékony versenyt” (Wirksames Wettbeverb) felmutató magyar biztosítási piac helyzete képezi.
Egy ilyen piacon valamennyi piaci résztvevı közös érdekét jelenti az, ha az évtizedek alatt - nem kis fáradsággal és költséggel megszerzett bizalmat, ill. arra épülı piaci pozíciókat - nem engedjük meg, hogy a csak rövid távú, ill. kalandor, az ígéreteiknek, a kötelezettségeiknek eleget nem tenni nem tudó/akaró vetélytársak ún. romboló hatású versenye (Ruinöses Wettbewerb) tönkretegye. Az irreálisan alacsony díjvállalásaik miatt pl. a kötelezı gépjármő-felelısségbiztosítás, avagy az ipari biztosítások területén már a következı évben a „pénzügyi tervig”, az irreálisan magas költségszintjük miatt pedig a „tıkeemelési kényszerig” is eljutó, vagy a nem megfelelı viszontbiztosítási védelmük miatt a „felügyeleti biztost” is „ magukhoz kirendelı” cégek, vagy akár a túlzott „komissiózás” miatt irreálisan alacsony nettó életbiztosítási hozadékokat, ill. visszavásárlási értékeket felmutató vállalatok stb. ugyanis nem csak a saját cégükbe, hanem a valamennyi biztosítóba vetett bizalmat ássák alá. A gyakran elıször piacfelügyeleti, fogyasztóvédelmi forrásokból származó kezdeti - a szakmában általában már a felügyeltet megelızıen kavargó - információk ugyanis a legtöbb esetben elıre láthatóan vezetnek el a súlyos pénzügyi, prudenciális gondokhoz. Az „Új Együttmőködés” lényege ezért annak a közös érdekek védelmének - a tisztességes verseny intézményének - a védelme jelenti. Az „intézmény-védelem” azonban egyben annak is a felismerése, hogy a magyar biztosítási piac jelenlegi fejlettségi szintjén valamennyiünk - a tisztességes biztosítók és biztosításközvetítık, ill. valamennyi pénzintézet, s a PSZÁF - közös érdekét a felelıtlen vállalásaikat elıreláthatóan teljesíteni nem tudó, s ezért nagykockázatú szereplık életének tudatos „megnehezítése” adja. Alkotmányunknak a szabad vállalkozás jogára vonatkozó alapelve miatt természetesen nincs arra vonatkozó legitim(álható) jogalap, hogy bármely állami vagy magánintézmény megtiltsa a szokásos versenybıl kirívó, utólag sikeresnek vagy sikertelennek bizonyuló piaci fellépést. (Ez elvileg sem lenne helyes, mivel
az
innovációk
megtiltásával
végzetesen
lemerevítenénk
az
egyszer
kialakult
versenyviszonyokat…) Az 1999. évi CXXIV. számú, ún. PSZÁF státus-törvény 2. § (1) bekezdése viszont egyértelmően megfogalmazza, hogy a „Felügyelet tevékenységének célja a pénz- és tıkepiac zavartalan és eredményes mőködésének, a pénzügyi szervezetek ügyfelei érdekeinek védelme, a piaci viszonyok átláthatóságának, a pénzügyi piacokkal szembeni bizalom erısítésének, továbbá a tisztességes verseny fenntartása érdekében … a pénzügyi szervezetek prudens és hatékony 22
mőködésének, tulajdonosaik gondos joggyakorlásának elısegítése és folyamatos felügyelete”.
Ebbıl pedig levezethetı, hogy a Felügyelet mindenkor köteles fellépni az elıre becsülhetıen irreálisan kockázatos, ill. az elıre kalkulálhatóan az ügyfeleknek vagy/és a gondos tulajdonosoknak veszteséget okozó tevékenységek, ill. azok megvalósítója ellen. Az új - a (túlzott) kockázatokat elıre felmérı és azok kezelésérıl is szükség esetén intézkedı - felügyeleti paradigma jelentısége tehát látszólag csak annyi: felismerésre került, hogy egyrészt ezt a feladatot a jövıben már a PSZÁF is csak a tisztességes menedzserekkel és a gondos tulajdonosokkal együttesen képes komolyan elvégezni, másrészt, hogy az új kockázati viszonyok között most már a pénzintézeti szakmának is érdekévé vált a mindenki másnak csak kárt okozó kalandorok felügyelet általi elızetes „hatástalanítása”.
Harmadrészt pedig - s ez csak Kelet-Európában jelenthet meglepetést - világossá vált, hogy a kívánatos, ill. még a szakmák által is elfogadott verseny állandóan változó határainak (módszereinek, csatornáinak, tényezıinek, mértékeinek stb.) kijelölése a jövıben nem mehet az eddig szokásos úton: az évekig elhúzódó, lassú és bürokratikus normál államigazgatási törvény-elıkészítéssel, avagy a már megtapasztalt felügyeleti önkény alapján. Új módon, még hozzá a szakmák és a PSZÁF közötti intézményesített bilaterális együttmőködés keretében, valósulhat meg az állandóan változó makrogazdasági, ill. piaci viszonyokhoz való gyors alkalmazkodás (A „bankügybeliek” és a PSZÁF, a „biztosításügybeliek” és a PSZÁF, a „nyugdíjpénztárosok” és a PSZÁF stb. - azaz, a már most is kialakult
informális
konzultációk
„formalizálásával”,
intézményesítésével.)Az
ún.
kondicionált
(kondíciók, határok közötti) verseny koncepciójának megfelelıen ezért javasolom már 1998 óta, hogy - hasonlóan az NAIC éves találkozóihoz - a PSZÁF is tartson minden év tavaszán, valamikor a mérlegzárás „hajrája” után - olyan egy-egy napos egyeztetı konferenciát, „konzultációt” a különbözı szektorok képviselıivel, ahol az adott - ill. a makrogazdasági adatoknál az azt követı 4 - évre vonatkozóan a biztosan tisztességesnek minısülı (közösen annak minısített) feltételezések, ill. verseny-eredmények határértékeit együttesen lehetne és kellene meghatározni. Egy szakma képviselıi ugyanis külön-külön egészen eltérıen vélekedhetnek, ám együttesen sohasem tévednek abban, hogy körülbelül „mettıl meddig”, azaz milyen sávban tartják ezt, vagy azt az értéket még tisztességgel elérhetınek, s így el is fogadhatónak. A Basel II. és a Solvency II megvalósítása (implementációja), ill. a „mi mennyire kockázatos tényezı?” minısítésnek folyamatos felügyeleti megítéléséhez így minden érintett fél részt vehet a „közös és világos játékszabályok”, az egyértelmő határpontok kijelölésében. AZ „ÉVES KONZULTÁCIÓ” I. A délelıtti plenáris ülésén mindenki meghallgathatná a PM, a PSZÁF , az MNB és a szakmai szervezetek elızı évet értékelı, ill. az adott évre vonatkozó terveket ismertetı beszámolóját. II. Délután több szekcióban folyhatna a munka: a) Minden pénzügyi szektor elsı munkacsoportjában az adott évre, ill. a következı 5 évre vonatkozóan a szavatoló tıkeszámításoknál elfogadható makrogazdasági adatokat, a becslések alsó és felsı értékeit, a trendjeit, függvényeit stb. határoznák meg. Így különösen az általános és a szektorális növekedésre, az egyes jövedelemtulajdonosok várható pozícióira, az általános, a szektorális, a termelıi és a fogyasztói árszínvonalra, az árfolyamra, a várható hozamgörbékre stb. vonatkozó további „vitán felül álló” sávokat kellene itt rögzíteni. b) A biztosításügyben a második munkacsoport a kár- és szolgáltatás-alakulásra vonatkozó reális becsléseket tekinthetné át. Itt különösen az egyes biztosítási ágak, ágazatok, fıbb termékek
kárhányadait, s azok összetevıit kellene végigelemezni, feltárva esetleg a függvényszerően elıre kalkulálható jövıbeli vészhelyzeteket. c) A következı biztosítási „egyeztetı csoport” a normálisnak tekinthetı költség-alakulást kell, hogy áttekintse. Így különösen a mőködtetési-üzemeltetési költségek, a szerzési költségek, a kiszervezési költségek, a munkabérek stb. ésszerő sávját, ill. az ezek alakulását meghatározó tényezıket kellene feltárni. Itt kellene foglalkozni a „kombinált mutató” (combined ratio) azon szélsı értékeivel is, amelyeken túllépı cégeknél már célszerő lehet a Felügyelet fokozottabb odafigyelése. Az elıadásom elsı részében említett ún. Banyár-papír alapján például már 2006 elején értelmes vitát lehetne (kísérleti jelleggel ) folytatni pl. a jutalékoknak a szakmában mindenki által ésszerőnek tartott mértékérıl, arányairól, elfogadható csatornáiról, módszereirıl, ill. a fokozottabb felügyeleti vizsgálatot érdemlı határpontokon túli jelenségekrıl. d) Biztosan szükséges a viszontbiztosítási háttér várható fejleményeinek szakértıi körben való egyeztetése is. Itt a fontosabb vb-fajták, ill. területek minimális biztonságot adó mértéke ugyanúgy fontos lehet, mint az adóztatási viták elkerülését szolgáló maximálisan ésszerőnek minısíthetı mértékeke meghatározása. e) Kiemelkedı jelentısége miatt érdemes lehet évente egy alkalommal a kötelezı gépjármőfelelısségbiztosítások helyzetének és az elfogadható fıbb jellemzıinek az áttekintése is. Itt lényegében ki lehetne térni mind a kár-, a költség-, tartalékolási határértékekre, problémákra, mind az elızı év végi kampány során világossá vált informatikai és jogi gondok megvitatására is. f) Egyre inkább szükség lenne a biztosításközvetítık sajátos tevékenységének szakmával közös áttekintésére is. Így különösen egyrészt a biztosítókkal kapcsolatos kétoldalú kapcsolataik általános, pl. a költség-elszámolási, informatikai, ellenırzési, felelısségi mértékei, gondjai, másrészt az egyéb pénzügyi szolgáltatók részére nyújtott közvetítıi tevékenység „harmonizációs igényeinek” feltárása és nyilvános rögzítése lenne itt a közös feladat. Ez a vázlatos séma természetesen a többi pénzintézeti szektorral lefolytatandó „egyeztetı értekezleteknél” is használható lehet, azzal az eltéréssel, hogy az elsı és az utolsó szekciók közötti munkacsoportoknak értelemszerően a szektorális sajátosságokkal kellene majd foglalkozniuk. Az „Új Együttmőködés” alapelveinek 2005 végi, 2006 eleji egyezményszerő elfogadása és az érdekvédelmi szervekkel való aláírása esetén el lehetne kezdeni a versenyjogi engedélyeztetést is. Mindezek alapján 2006 tavaszán már meg lehetne tartani az elsı, még csak kísérleti jellegő - azaz felügyeleti reakcióval („jogkövetkezményekkel”) még semmiképpen sem járó - „konzultációkat”. Ehhez természetesen mind a PSZÁF, mind a szakmát és az egyes társaságokat képviselıknek tudatosan és
alaposan fel kellene készülniük. Ez az „Új Együttmőködés” segítené a pénzintézetek azon túlnyomó többségét , akik a tisztességes verseny határértékein belül mozogva, elınyben részesítik a - kisebb kockázatosságuk miatt érthetı és jogszerő - „mérsékeltebb felügyeleti érdeklıdést”. Az új, a kockázatalapú felügyeleti paradigma alapvetı célja ugyanis éppen az, hogy - szemben a hagyományos prudenciális gondolkodás „mindenkit pl. kétévente egyformán, s a helyszínen is, hetekig vizsgálgatunk” gyakorlatával - (1) a stabilan alacsony kockázatú és (2) a PSZÁF-val együttmőködı pénzintézeteket „békén hagyja”, s lehetıség szerint csak az adatok szúrópróbaszerő ellenırzésével terhelné meg. Fontos célkitőzés ezért az, hogy minél több pénzintézet önként akarjon a szakma egésze által meghatározott ,s a felügyeleti gyakorlat által legitimált, „normális”, ésszerő, a nem irreálisan kockázatos tevékenységet tükrözı sáv határain „belülre kerülni”. Az így felszabaduló erıforrásait a PSZÁF-nak a jövıben a magas(abb) kockázatú vagy/és a Felügyelettel nem együttmőködı cégeknek a korábbiaknál sokkalta keményebb, határozottabb ellenırzésére kell majd fordítania, mindaddig, ameddig azok kockázata nem csökken az elfogadható határok közé. S az is lényeges szempont, hogy ezek után a jövıben a PSZÁF már az ilyen vizsgálódásainál is maga mögött tudhatja az elıre meghirdetett határértékeket önként betartó pénzintézetek morális támogatását is. Ebben az új felügyeleti paradigmában tehát elıször, ill. sokkal inkább érvényesülne az egyes cégek belátáson alapuló „egyéni önszabályozása”, ill. a szakma együttes véleménye által való „közösségi önszabályozás”, semmint az elsısorban a tisztességes verseny keretein túllépıkre összpontosító „állami felügyelés” hatása.Némileg paradox módon, ez a megoldás még a szakma által elfogadott „kondicionált verseny” keretei közül kitörni akarók számára is kedvezı, ill. a jelenlegi helyzetnél valószínőleg elınyösebb lesz. Ez a felügyelési paradigma ugyanis nem kíván az adminisztratív tiltás, a meghiúsítás eszközével élni, mivel Hayek és Schumpeter óta felismertük: gyakran éppen a korábban helyesnek vélt korlátok átlépése hozta-hozza magával a kedvezı irányú változást, a fejlıdést. Az „Új Együttmőködés” idıszakában azonban a piac valamennyi résztvevıje számára világossá kell tenni: a korlátok ugyan átléphetık, de annak mindig olyan többletkockázata is lehet, amelyet az adott cég menedzsmentjének és tulajdonosainak, ill. az ügyfeleiknek, s a vetélytársaiknak is elıre tudatosítaniuk kell magukban. Ám ha valakinek még - pl. a rosszabb kockázati besorolásból, a többlet tıkeigénybıl, a magasabb felügyeleti díjból, a gyakoribb és alaposabb felügyeleti vizsgálatokból adódó - elırelátható és kalkulálható többletterhek vállalása mellett is megéri a szokásos szerzıdési, üzletviteli, üzemgazdasági út elhagyása, akkor „a lelke rajta, csinálhassa...” (Ez a szabályozási modell tehát a „Forma I” autóversenyeinek azon típusához sorolható, ahol a kanyar levágása, vagy az abból való kicsúszás megengedett, mert senki sem csapódik a falnak; ám mindenkinek számítania kell az útjelzı kövek esetleges rongálásával, vagy az egyre mélyülı homokból
kialakított
biztonsági
sávban
való
békés
beleragadás
kockázatával…)Az
„Új
Együttmőködés” tehát egyáltalán nem akarja lefojtani a versenyt, ill. megbénítani az „úttörı szerepre” vállalkozó pénzintézetek szándékait. Szándéka csak a verseny fokozatos (evolúciós), a többség által
23
elfogadható ütemő változási mechanizmusának intézményesítésére irányul.
Ily' módon tökéletesen
megfelel a pozitív magyar történelmi hagyományok reformszellemének, ill. a magyar felügyeleti rendszer sajátos, az elmúlt negyedszázadot - egy rövid kitérıvel - jellemzı, ún. fokozatos felfogásának („gradual approach”) is. Elgondolkodtató viszont, hogy a közösség érdekeit demokratikus és nyilvános módon megjelenítı, sokban hasonló, a szakma és felügyelet közti folyamatos együttmőködést még az egészen más történelmi hagyományú és felfogású, az önálló cselekvést igen 24
csak díjazó amerikai biztosítói társadalom túlnyomó többsége is évtizedek óta elfogadta.
S nem is
kell olyan messzire mennünk. Napjainkban az Európai Bizottság és a 13 legnagyobb biztosítót - s egyben pénzügyi konglomerátumot - tömörítı ún. CRO-munkacsoport képviselıi közötti elırehaladott tárgyalások akár már a közeljövıben elvezethetnek egy „Egységes Európai S. II-Validációs Engedélyhez”, vagy legalábbis Módszertanhoz. (Single European Validation Pass, or Methodology). Az ún. Lámfalussy-eljárás keretében ugyanis az Európai Bizottság különösen nagy súlyt helyez a pénzügyi felügyeleteknek a szakmai közvéleménnyel együttesen kialakított és folyamatosan, közösen mőködtetett szabályozási megoldásokra. Mindezek az okok teszik megalapozottá azt a várakozást, hogy az ilyenfajta - elıre és hivatalosan még az ún. különleges versenyterületeken is bejelentendı, ám a - „közjót” szolgáló - „részleges versenykorlátozást” mind az annak elbírálására jogosult Gazdasági Versenyhivatal, mind pedig törvényességünk legfıbb ıre, az Alkotmánybíróság is jóvá fogja hagyni.
