TARTALOM MÛHELY. MESTERHÁZI MÁRTON Shelley Ozymandiásának újrafordításához TÁJÉKOZÓDÁS

LX. évfolyam, 9. szám

2015. szeptember TARTALOM

UWE JOHNSON Évfordulók – Gesine Cresspahl életébõl (Ircsik Vilmos fordítása) ........ 959 JORGE LUIS BORGES versei (Imreh András fordításai) .................................. 997 JOHN BANVILLE De rerum natura (Szilágyi Mihály fordítása) .................................................. 999 MATHIAS MENEGOZ Kárpátia (Lukács Laura fordítása) .................................................................... 1005 F. SCOTT FITZGERALD Édes szeretteink (Ortutay Péter fordítása) .................................................... 1014 ZELDA FITZGERALD A jéghegy (Ortutay Péter fordítása) ................................................................ 1016 HAYDAR ERGÜLEN versei (Lackfi János fordításai) ........................................ 1019 ALBERT CAMUS Az idegen – Második rész (Ádám Péter és Kiss Kornélia fordítása) ...... 1023 MÛHELY MESTERHÁZI MÁRTON Shelley Ozymandiásának újrafordításához .................................................. 1032 TÁJÉKOZÓDÁS MAGYAR MIKLÓS Albert Camus: Boldog halál .............................................................................. 1035 IRCSIK VILMOS Uwe Johnson és az Évfordulók ........................................................................ 1050 RYSZARD LEGUTKO A közönséges ember diadala (Pálfalvi Lajos fordítása) .............................. 1055

KÖNYVRÕL KÖNYVRE LUKÁCS LAURA Zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. Mathias Menegoz: Karpathia ............................................................................ 1072 PETRÕCZI ÉVA Amerika gyógyintézet. Jonathan Franzen: Erõs rengés ............................ 1076 A kárpótlás. Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna ...................................... 1078 Helsingforsi krónika. Kjell Westö: Ahol egykor jártunk ..........................1080 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ............................................................................................1083

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

UWE JOHNSON

Évfordulók Gesine Cresspahl életébõl

1967. október 3., kedd Emmy Creutz, a jerichowi temetõgondnok felesége elküldte a számláját, mint minden októberben. Igen tisztelt asszonyom, a sírhelyek befedése télire egyenként hat márka, amiben benne foglaltatik a csokrok ára is. Azonkívül esedékes a három sír állandó gondozásáért járó évi illeték is, síronként húsz márka. A New York Times Saigonból az Észak-Vietnam elleni bombatámadásokról tudósít. A B–52-es típusú bombázógépek hét bevetésben, csekély három nap alatt száztíz másodlagos robbanást idéztek elõ. Conthientõl északnyugatra egy légitámadás során a ledobott bombák negyvennégy másodlagos robbanást és az egész környéket lángba borító hatalmas tûzvészt okoztak. Az ellenõrizhetõség végett Emmy Creutz a listájához fényképfelvételeket mellékel a sírokról. Anyám vas sírkeresztje most is szépen le van kalapálva, és be van lakkozva. A terméskõbe, amelyet Jerichow városa hengerített fejfának apám fölé, a fémbetûk rozsdafoltokat martak. A kõlap, Jakob nevével, még mindig nem a sírhanton fekszik, hanem továbbra is elõtte áll, mint valami ártábla. Na igen, hova jutnánk, ha Emmy Creutz az ügyfelekre bízná a temetõ küllemét. Isztrián elfogták Erik Rajakovitschot, aki 1941-tõl 1943-ig a hágai deportálásokat irányította. Hollandia, becsült adatok szerint, százezer zsidó meggyilkolása miatt körözi. A jerichowi sírokról készült képek augusztusi állapotokat mutatnak, száraz virágszínek kavalkádját, sehol egy sötét árnyalat. Csak anyám fölött nõ borostyán, amit a másik két sírra is szerettem volna, de hát Creutzéknak az üzletre is gondolniuk kell. – A másik kettõ túl napos helyen nyugszik – írta Emmy Creutz: ott nem marad meg a borostyán. Pedig különben nem lehet mondani, hogy sok munka volna vele. A nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére a New York Times beszámolót közöl azokról a tisztogatásokról, amelyeket Sztálin végeztetett elvtársai között Berijával és Poszkrebisevvel. Poszkrebisev rendkívül megbízható volt. Még felesége, a régi párttag agyonlövetése ellen sem emelte fel a szavát. Az 1966-os és ’67-es túlfizetéseim egy részét Emmy Creutz állítólag árvácskák ültetésével tudta le, így legalább mindig virágzik valami az egyik sírján, asszonyom. Nahát, ez kertnek gondolja az egészet. A fennmaradó összegért és az 1968–69-es bankszámla megelõlegezéseként a természetbeni juttatások kibõvítését kéri. Poszkrebisev tábornok önmagától halt meg az elmúlt év õszén, gondos ápolás mellett, a Kreml kórházában. Az emlékezete ragyogóan mûködött. A kórházban elmondott egy történetet barátjáról, Berijáról. – Ül még ez és ez az elvtárs? – kérdezték Beriját. Mire az vigyorogva így válaszolt: – Dehogyis! Már rég nem ül, hanem fekszik. Mélyen 959

a föld alatt. Az anekdota elmondása közben Poszkrebisev tábornok is hangos hahotára fakadt. Emmy Creutz honoráriumként egy magas nyakú, borvörös szilasztik férfipulóvert kíván, 48–50-es méretben, továbbá egy vasalást nem igénylõ, negyvenhármas méretû inget, egy ötvenhatos nagyságú, bélelt, nem túl rövid nejlonanorákot, a színét magára bízom, asszonyom. Ezeknek az áruknak a létezésérõl Emmy Creutz csakis a nyugatnémet televízió reklámmûsoraiból szerezhetett tudomást. Mikor egy másik áldozatról kérdezték, Poszkrebisev tábornok elhúzta a száját, és azt mondta: Biztosan agyonlõtték. A mérget csak 1940-ben kezdtük alkalmazni, vagy úgy a körül. A természetbeni juttatások beszerzése egy egész szombat délelõttömbe kerül az áruházakban és a Herald Square-on. Aztán a csomagot Ite Milenius címére kell elküldenem Lübeckbe, hogy Emmy Creutz megtakaríthassa az amerikai küldeményekre kirótt vámot. Ite Mileniusnak hivatalos igazolást kell kérnie a fertõtlenítésrõl, különben a textíliákat a Német Demokratikus Köztársaság lefoglalja a maga javára. Aztán a holmikat három kisebb csomagba elosztva kell Jerichowba küldenie, Emmy, Erich és Jürgen Creutz nevére, mivel a Német Demokratikus Köztársaság nem engedélyez három ruhadarabot egy küldeményben. Mindezekért viszont Ite Milenius karácsonyi ajándékainak listáját fogja benyújtani. Darmstadtban tegnap elkezdõdött az A 4-es SS-különítmény tizenegy tagjának pere, akik 1941-ben részt vettek körülbelül nyolcvanezer szovjet állampolgár, köztük hetvenezer zsidó legyilkolásában. Kijevben harmincháromezer-hétszázhetvenegy férfit és nõt és gyereket hajtottak a Babij Jar szakadékhoz, agyonlõtték, majd alig harminchat óra alatt beledobálták õket a mélybe. Vajon ki fogja hordani a borvörös pulóvert? Talán Erich Creutz, a maga hetvenegy évével? Vagy Jürgen, a schwerini katonai körzet parancsnokhelyettese, a keletnémet néphadsereg tisztje, aki hivatalból a nyugatnémet kereskedelmi televíziózás ellensége? Alighanem majd a kimenõruhájához veszi fel. Júliusban még a közvélemény hetvenkét százaléka akarta a vietnami háborút, augusztusban hatvanegy, most száz megkérdezettbõl már csak ötvennyolc. Erich Creutz elsõ felesége, Amalia, 1945 októberében felakasztotta magát a hálószobájában. Világos nappal, délidõben, talán azt remélve, hogy a két cselédjük, akikre fõzött, még idejében rátalál. Három hónapos terhes volt annak a kilenc szovjet katonának az egyikétõl, akik a Grófnéerdejében megerõszakolták. Akkoriban éppen apám volt a polgármester, és kérelmét, hogy vegyék el a gyereket, mind a gneezi kórházban, mind pedig a schwerini egészségügyi osztályon elutasították. Sõt a Vörös Hadsereg kémelhárítása le is tartóztatta. Amalia Creutz félt az akkor még francia hadifogságban lévõ férjétõl. És félt a jerichowi közvéleménytõl, hogy a férje inkább annak fog hinni, mint neki. Eltemetésében Jakob anyja segédkezett. 1950-ben Creutz feleségül vette az egyik munkásnõjét, a sziléziai Reichenbergbõl idemenekült özvegyasszonyt, Emmy Burbachot. Az asszony tizenkét évvel volt fiatalabb, mint Creutz, aki eleinte örült is, hogy a fiatal feleség leveszi válláról az üzletvezetés terhét. Azelõtt Creutz a számlale960

veleit mindig így kezdte: Kedves Gesine, és így fejezte be: Szeretettel, Erich Creutz. Most ez áll a levél végén: Mély tisztelettel, Emmy Creutz. Aztán még itt van Jakob anyjának sírja Hannoverben, Nyugat-Németországban. Annak a gondozása automatikus banki átutalással történik. Ha a nap elfogyna az égrõl, de szomorú is volna élnünk.

1967. október 23., hétfõ Ma nem akarod kinyitni a szádat, Gesine? Be akarod fogni a csõröd? Mukkanni sem akarsz? Úgy mondják, ez jellemzõ New Yorkra. Egy férfi huszonegy napos hallgatási rekordot állított fel. Ez lenne a tipikus New York-i elidegenedés. Te miért akarsz hallgatni, Gesine? Nincs kedvem semmit mondani. A munka miatti beszélgetések nem számítanak. Mariát is kihagyhatjuk, noha õ szótlanul ment az ajtóhoz, miután váratlanul, futólag, de nyomatékosan a fél karjába zárta Gesinét, úgy, hogy testének érintése egypár lélegzetvétel erejéig egészen a térdétõl a válláig átjárta. (Ne kérdezz semmit, Maria.) Jasonnal egyetlen szó, sõt egyetlen grimasz nélkül történik az egész. Masszívan, feketén, komoran, sötéten jelent meg az ajtókeretben, ahol a liftakna körüli acéllépcsõ a ház személyzetének váróhelyiségébe torkollik, egy pillanatra elállta a rádiók és tévék zaját, aztán belelépett a szeme mögötti sötétségbe. (Gyönyörû reggelünk van ma, Jason.) A középsõ garázsban a szerelõk eléggé be vannak melegedve, kiáltoznak, úgy üdvözlik Mrs. Cresspahlt, mint a testvérüket, egyikük utána is füttyent. (Olyan rövid szoknyát hordok, ami éppen jól áll.) A West End sugárúthoz vezetõ 96. utca sarkán járõrkocsi megy el, és kitesz egy rendõrt, aki minden áldott reggel segít eljutni a gyerekeknek az Emily Dickinson iskolába. Miközben az útkeresztezõdés közepére ér, határozott mozdulatokkal felhúzza fehér kesztyûjét, és végigmustrálja a járdán a gyalogosokat, akik ezúttal zavartan és bosszúsan kénytelenek ügyelni a lámpa jelzésére. (Ez az, õrmester úr!) A Finom Falatok tulajdonosa, Charlie némán áll a kirakat mögött, mint egy fa, õsz, kefefrizurás, meredek fejét pillantás nélkül a Broadway felé fordítja, és oda se nézve kezével egy hamburgert tesz a kis lapátkára. A kirakat sarkában zsírfoltos, nyomtatott étlap áll, amely Charlie konyháját ajánlja egy nyugatnémet utazási iroda ügyfeleinek. (Charlie, vajon mit szólnak hozzá a feletted lévõ irodában a zsidók?) Az újságosbódénál az öreg árus erszényes kötényébe dugott kézzel olyan fürkészve figyeli a pénzét papírra cserélõ vevõjét, mintha egyenesen a száját lesné. (Ma valahogy elfelejtettem, hogyan kell jó reggelt köszönni.) Ez bizony nem volt könnyû. Majdnem vissza is ment, hogy az idõjárásra tett valamilyen megjegyzéssel kibékítse. (Uram, megjött már a Spiegel?) A metróba vivõ bûzlõ lépcsõn, mint valami álomból, egy szolid, kispolgári öltözetû, a férfi utasok számára túl unalmas nõ lép elõ a falból, és azt mondja: Édes szivikém, nincs egy tízesed? 961

(Egy remek Brecht-verset tudnék ajánlani neked, te elvadult háziasszony.) Az A jelû szerelvény ma zsúfolásig van emberekkel, és percrõl percre szûkebb lesz egy sötét bõrû férfi önfeledten áradó monológja közben, aki rekedten köszörülõ hangján a mennyezetnek mondja a magáét, nyakába húzott fejjel, mint egy fuldokló: Meg akarják nyerni maguknak a négereket! Azon jár folyton az eszük, azt tervezik, hogy szexszel megnyerjék õket. (Kinek mondja ezt, uram?) A Grand Central pályaudvar csarnokában egy selyemblúzos, mértékre készült fekete kosztümös, tisztes öreg hölgy ottfelejtett aprópénzért zörgeti végig a visszajárónak való tálcákat a telefonok alatt, és amikor rajtakapva érzi magát, egy elõkelõ egyetem szökellõ akcentusával a Montrealból érkezõ vonat felõl kezd érdeklõdni. (Hívja fel a tudakozót, asszonyom.) Samnél abban kell bíznunk, hogy kívülrõl tudja a rendelésünket, és csakugyan, a pultja elõtti tolongás miatt a kiegészítõ köszönetváltás nélkül nyújtja át az elõre elkészített zacskót, a bólintása, a kiabáló szája feletti komor tekintete remélhetõleg nem nekünk szólt. (Hei, Sam, tea, citrom. Köszönöm, Sam. Ne gürizz annyit, Sam. Viszlát, Sam.) Így sikerül némán eljutunk az elsõ liftsorig, fel a tizenegyedik emeletre, aztán a gépírórészlegen a lányok mellett az íróasztalig, és a zümmögõ, rúgkapáló gép elõtti kétórás hallgatás után, gõzölgõ kávéval és égõ cigarettával felszerelve Amanda rendezkedik be egy hosszabb látogatásra a másik széken, a hogylétünk felõl érdeklõdve. És ragaszkodik hozzá, hogy megtudja. Ezzel el van rontva a játék. – De hiszen látod, hogy csak úgy sugárzom a boldogságtól – mondja Mrs. Cresspahl. A washingtoni tüntetés idõközben történelemkész állapotba került, már a New York Times hírelemzésében lehet olvasni róla. Ha ennek hisz az ember, mindenki veszített. A kormány a külföld szemében csorbát szenvedett tekintélye miatt szomorkodik. A tüntetés szervezõi pedig azért, mert nem tudtak elegendõ embert maguk mellé állítani az elnök ellen. A személye ellen irányuló olyanfajta gyalázkodások, mint például „Johnson, a hentes”, ráadásul még szerencséjének süllyedését is megállíthatják majd a szavazófülkékben. A plakátok és képek túl tisztességtelenek voltak a közléshez (too obscene to print). A legtöbb letartóztatott állítólag úgy viselkedett, mint közönséges polgár, akit egy szombat esti ivászat után rajtakaptak valamin, viszont Norman Mailer mindenesetre és természetesen szemmel láthatólag önmagát adta. A tüntetés különbözõ csoportjai se a céljukban, se a taktikájukban nem tudtak megegyezni. Viszszaéltek az idealizmussal. A radikálisok harcot kerestek és meg is kapták. Szóval így történt a dolog. A szovjeteknek állítólag nincs tudomásuk róla, hogy átszökött titkos ügynökük, Jevgenyij J. Runge, valaha is náluk szolgált volna a hadseregben vagy a titkosszolgálatnál. Állítólag nincs tudomásuk róla. A hazafelé tartó úton ismét megpróbálkoztunk a hallgatással. Ám a dohányos standnál Mrs. O’Brady csak a cigaretta veszélyességérõl való beszélgetés ellenében akart cigarettát adni, Mr. Stample nem akarta egyedül meginni a felesét a Grand Centrálnál, mikor pedig tõle megszabadultunk, a Lexington sugárút kellõs közepén egy fiatalember állított meg, és azt kérdezte, hogyan jut el a Times Square-re, na persze, éppen a Times Square-re, ahová a vak is eltalál. (Ezt a trükköt nem veszem be, ember, ezt valami könyvben olvasta.) De bolyhos rozsdavörös szakállas, kisfiús arcán tényleg olyan za962

varodottság látszott, és olyan brit akcentussal beszélt, amitõl akár új-zélandi is lehetett, szóval valóban úgy nézett ki, mint akit hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül letettek valahol idegenben, így aztán folytonos beszélgetés közepette magunkkal vittük a föld alatt a Grand Centráltól a Times Square alatti rókalyukig, mulatva a másikon, az idegenen, a diákkori angol nyelven. Maria ott állt a 96. utcai metrókijáratot körbefogó korlátnak támaszkodva, kissé gondterhelten, elszántan, mint aki engedélyez még néhány néma lépést, mielõtt tisztába lesz téve a nap. – Szomorú vagy még, Gesine? – Nem. – Tudod még, min szomorkodtál? – Nem. – Ezek miatt az istenverte hétfõk miatt, Gesine. Néha én sem bírom õket, Gesine.

1967. november 29., szerda Kedves Maria! Ma elõször próbálok valamit a hangszalagra mondani neked, „arra az esetre, ha meghalnék”. Hét hete te magad kívántad így, amikor Annie-hoz mentünk Vermontba. Emlékszel rá? I read the Times today. Oh boy. Most a szalagról hallhatod, hogy nem tudok énekelni. „Olyan a hangod, mint egy picit megrepedt üvegé”, mondogatta Jule Westpahl. Aztán mégis bevett az iskolai kórusba. Alt kettesnek. Ha Eisenhower megtehetné, még egyszer bevonulna Észak-Vietnamba, sõt szükség esetén Kambodzsába és Laoszba is. És nem Észak-Vietnam inváziójáról beszélne, hanem arról, hogy „ezt a tüskét ki kell húznunk a talpunkból”. Azért említem ezt neked, mert valamikor olyan helyesnek tartottad. Most felolvasok valamit a New York Timesból: „Napnyugta után két órán belül már mutatkoznak a félelem elsõ vonaglásai a nyugati hatvanadik, hetvenedik és nyolcvanadik utcákban. Az üzletek tizenkilenc óra körül bezárnak, és az olyan fõutakon, mint a River Side Drive, a Columbus és az Amsterdam sugárút alig van élet, vagy teljesen kihaltak.” Ez a helyzet a kilencvenedik utcában is, ahol mi lakunk. Gyerekkoromban egy kissé selypítettem, ami most nagyon jól jön a th kiejtéséhez. Megpróbáljam? „Removing a thorn in our side.” Na, érezni? 1956 õszén úgy bántak velem odahaza Jerichowban, mint egy taknyos gyerekkel, mint egy õrülttel. Mintha nem fogtam volna fel az õ helyzetüket. Néha olyan fáradt vagyok, hogy éppoly zavarosan beszélek, mint gondolkodom. Egyáltalán nem találom normálisnak a gondolkodásomat. Ahonnan én jövök, az már nem létezik. 963

Legfeljebb már csak a könyvekben, te el se tudnád olvasni õket. Ott vannak az üveges szekrényben. Mindig a legszebb mondásokat kerestem bennük, például az ilyeneket: „szólt az ifjú”. Meg azt, ahol a róka és a macska és a sün és szinte minden madár beszélni tud. A legjobban annak a fiúnak a történetét szerettem, aki olyan fáradtan ült az ágyban, hogy lefeküdni sem tudott. Odahívta hát az anyját és megkérte: – Fektessen le. De az „ifjú” igazából csak egy gyerek volt, akinek nehéz volt a sora. Az õseid közül egy sem tudta leírni még a nevét se. Nagyapád volt az elsõ. Lovat te csak vedlettet ismersz, virággal a fején és a csüdje köré csavart foszladozó ronggyal. Soha nem mentünk át a Central Parkon hintóval, kezdetben a pénz miatt, késõbb pedig már csak turistáknak valónak tartottuk. Ha hiszed, ha nem, az elején mindenáron vissza akartál menni Németországba. Fél év múlva a szupermarketben már figyelted az eladólány szájmozgását, amikor másodszor tette eléd az egydollárost és megkérdezett, ki az az ember ott a papíron: George Washington – válaszoltad neki, mire õ: Do you like him? Te meg azt mondtad: Yes, ma’am. Most, ha kiejtek egy tányért a kezembõl, szigorúan rám szólsz: Watch your language. Néha, az állításokról a tényekre való átmenet közben úgy beszélsz, mint az a ló, aki már látja az ismerõs istállóajtót, és a beszédben mintha úgy járnál haza, mint az a ló, akit senki nem tart kötõféken. Amikor írni tanultál, az én gyakran befejezetlen mintabetûimet gondosan lezártad, a keresztbe húzott vonalakat a következõ szó kezdetéig meghosszabbítottad, a kerekítéseket addig húztad, amíg össze nem értek. Tegnap elmagyaráztam egy fényképet. 1960-ban készült Ratzeburgban. – El tudom képzelni – mondtad. Neked nagykanállal adták az udvariasságot. Én gyerekként azt a felületetet akartam minél nagyobbá tenni, amelyen kinõhet az anya iránti szeretet. Állandóan magammal hordtam egy gyerekkori fényképét 1913-ból. – Tényleg õ az? – kérdeztem késõbb apámat. Egész hosszú ruhában volt. A képnek pedig nagyon barna volt az árnyalata. Nem hittem el, hogy õ az. Elkövetett valamit… magával követte el. Amikor apád meghalt, még a meghalni szót sem értette igazán. Csak a legszükségesebbeket tudom róla. És amit tudok, abban nem bízom, mert nincs benne állandóan az emlékezetemben, aztán váratlanul mégis felbukkan. Talán az emlékezet is olyan mondatot formál magából, amelyet apád mondott, vagy esetleg mondott, mondhatott. Ha egy ilyen mondat egyszer elkészül, és kéznél van, az emlékezet, egész más emberek hangján, újabbakat épít köréje. Ettõl félek. Gondolatban csak úgy a semmibõl hirtelen beszélni kezdek egy beszélgetésrõl, amelynek nem is voltam részese, és csak apád hanghordozásának emléke igaz benne. A mai napra rendelt mondat úgy hangzik, hogy nem mondom meg. Különben teljesen ártalmatlan, nincs benne semmi titok, semmi érzelem. A kimondása tenné elviselhetetlenné, szörnyû. Apádról csak azt tudom, amit holtakról tudni lehet. Kézilabdás, szocialista, albérlõ. Egy bizonyos idõ után a dolgok a személy helyére lépnek, és csak egy kis teret hagynak meg, amelyben az illetõ állítólag élt. Hogy mit is tartott fontosnak igazán, azon gon964

dolkodnom kell. Fontosnak tartotta az anyját, de õt rám bízta és elment. Jól megértette magát a lányokkal. Jól megértette magát minden nõvel, sõt többnyire apámmal is, jól megértette magát a macskákkal és az összes barátjával. Az apád volt az egyetlen, akivel minden kollégája békében kibírt egy mûszakot. Kivéve Jöchét, de õ csak fogja be a száját, õ nem számít, és még túl fiatal volt, amikor 1956 õszén hetet-havat összehordott apámról Jerichowban. Apád még szót tudott érteni a türelmetlen, holtfáradt emberekkel is, estefelé a bolti eladónõkkel, a tehervonat-kísérõkkel. Velem úgy megértette magát, mint én senki mással. Ha én… hallgass ide, Maria. Ha én közel engedek magamhoz egy embert, annak fájna a halála. Nem akarom még egyszer átélni ezt a fájdalmat. Ezért kell D. E.-vel is úgy maradnom, mintha csak egy férfiismerõsöm volna a sok közül. Szóval, nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkihez túl közel kerüljek. Ez a megállapítás nem vonatkozik egy Maria Cresspahl nevû kislányra. Bocsáss meg. Amint tudod, nappalra hallgatási fogadalmat tettem.

1968. január 1., hétfõ Nyolc centi hó. A huszonnégy fok Fahrenheitet az ennél jóval hidegebb szél beletörli az ablaküvegekbe. Maria egészen a reggeli végéig bírja, és hagyja eltéríteni magát D. E.-tõl, aki el akarja hitetni vele, hogy benne vannak a New York Timesban. Egy részletekben gazdag fotón tényleg látható két személy, egy kisebb, a nagyobbik pedig mintha testalkatában hasonlítana is D. E.-re, esernyõvel a fejük felett mennek le a hófoltok és a park fái felé vezetõ lépcsõn. Az esernyõket Maria még el is hinné D. E.-nek, ám a jobbján álló kisebbik alakban sehogy sem ismer önmagára, és az sem használ semmit, hogy D. E. ráteszi hüvelykujját a Central Park aláírásra – ott ilyen lépcsõ nincs, bizonygatja neki, még ha tegnap este valóban le is mentek egy ilyenen, jobboldalt lámpa is volt, de akkor sem ez az. – New Yorkkal – mondja a gyõztes magabiztosságával és lenézõen –, New Yorkkal engem nem húzol csõbe. Az esztendõ fordulóján a városi protestáns egyház tudtunkra adja, hogy a vallás 1968-ban minden kétséget kizáróan éppen úgy csõdöt fog mondani, mint 1967-ben. „Olyan sok elvégzendõ dolog van, amit azonban nem végez el…” Most aztán Maria már tényleg meg akar szabadulni a nekem szánt ajándéktól, a titokzatos újévi figyelmességtõl. A szobáját több mint hat hétre lezárt területnek nyilvánította, csak a fûrészcsikorgás, kalapácsütés és a fúró árulkodott valamirõl, amit azonban lemezhallgatással igyekezett álcázni. December elején láttam kijönni a Broadwayra vezetõ mellékutcák százainak egyikébõl, a hóna alatt lécekkel, és kifúrt deszkalapokkal, valószínûleg valami fából készült ajándék lehet. Valami olyan kívánság, amelyrõl én magam sem tudok. D. E. az ünnepnap kora reggelén már úgy ki van öl965

tözve, mintha étterembe vagy valamilyen konferenciára menne, és most kéjesen szemlélõdve, karba tett kézzel, az ablaknak dõlve a gyerekkoráról beszél, amikor a lombfûrésze alól esetenként folyosólámpához hasonló munkák kerültek ki.

Jól vigyázz, Gesine! Maria félénk. Ha õ félénk, én még inkább az vagyok. A Maria szobájába nyíló ajtó két szárnya közé felállított és terítõvel letakart ajándék akkora, mint egy kutya, nagyobb doktor Berling chow-chow kutyájánál, aki mindig az asztal alatt tanyázott. De fehér kendõt csak arra szokás teríteni, ami meghalt, aminek vége van, ami nem jön vissza többé. – Hiszen ez a mi házunk, Maria. – Nem a házad akar lenni, csak az, amit megértettem belõle! – mondja Maria. Közben nyugtalanul ide-oda tipródik mellettem, mintha el akarna tuszkolni a modell közelébõl. Ez az a ház, amelyet 1933 tavaszán Albert Papenbrock nagyapám rám, az unokájára íratott, hogy apám engedelmeskedjen anyámnak, és térjen vissza Angliából Jerichowba. Ez az a viharvert vörös színû, zömök épület, mélyen lefutó piros és mohás, mindkét oldalon kontyos tetõvel. Ez az a három ablak, a fehérre festett keresztjeivel, a bejárati ajtótól balra, egy pedig jobbra. És tökéletesen ez az az ajtó a tömörített bélésben, sarokillesztéssel, mindkét keret alul fa, felül üvegbetétes. A pánton függõ két ajtószárnyon fogantyú és kilincs. – Nem tehetek róla, hogy az egyetlen fényképünkön a diófák eltakarják a homlokzatot és a fél ajtót. – Nem a küszöbre gondoltál inkább? Az elõtérben piros csempe volt, olyan, mint ez itt. Aki ide belépett, azt az ajtón át balra vitte a lába, ahol az elõttünk itt élt parasztcsalád még fenntartott egy tisztaszobát, amit apám is próbált megõrizni a Richmondból magával hozott és a szoba közepére állított, csaknem nyolcszemélyes ünnepi ebédlõasztallal. De mire a házat az udvarral és kerttel együtt rendbe hozta, nem volt többé mit ünnepelni. Ekkor az asztalt keresztbe állította, fejtõl az ablak mellé, és attól kezdve az adópapírjai, a megbízási jegyzékei, rajzai, colstokjai hevertek rajta. A másik ablaknál, könyvekkel a polcán anyám szekreterje állt, az apai hozományból. De õ maga nem járt be ide, akkoriban többé már nem volt mit olvasnia, és nem volt kinek levelet írnia. Apám a ruhásszekrényt, a székeket kipakolta innen, szétosztotta õket a munkások szobáiba, és itt aludt, a fal mellé állított bõrpamlagon, ami megfelelõen kopár volt neki. Én a nem túl nagy szomszédos szobában aludtam, amelyet egy falba épített kályhából fûtöttek. 966

– Onnan tényleg csak apád irodájába nyílt ajtó? – Másikat nem említettél. Csakugyan, ha kellett, apám jött be éjszakára hozzám. Ha nincs Maria, el is felejtettem volna. Az íróasztalától a hosszanti fal végében lévõ ajtón át tudott bemenni a nagy, duplaágyas szobába. Az ágyat maga ácsolta Lisbeth kérésére, aki most egyedül aludt benne. Ebbõl a szobából egyenesen a konyhába lehetett jutni, de ha reggelizni ment, apám inkább az elõtéren át vezetõ utat választotta, és a hátsó pitvarból jutott be a konyhába, csak hogy elkerülje alvó feleségét. Vasárnaponként is itt, a konyhában étkeztünk, a csempézett asztalnál. – Ha a ház jobb oldala nem jól sikerült, az a te hibád: mondja Maria, aki egy kissé még aggódik, hogy vajon igazából miért is kellett újjáépítenie a múltat. – Persze, mert arról nem beszéltem neked. Miért nem? Miért nem szóltam semmit Paapról, Alwin Paapról, aki az elsõ szobát lakta, az ajtótól jobbra? 1939-ig élt a házban, mesterlegényként. Ezért, alkalmazottnak érezve magát, mégis kerülõ úton ment a szobájába, a hátsó pitvaron keresztül. Maria a ház másik felének fennmaradó részét két kamrára osztotta, ahogy a valóságban is volt. Az egyiket, a konyhával szemben lévõt, éléskamrának használták, a másikat 1935ben két munkásnak rendezték be, akik a háború kezdetéig maradtak benne. Aztán három év múlva jöttek a francia hadifoglyok, és három évig õk fognak egymás fölött aludni az emeletes ágyakban. – Asztalos lánya vagyok, Maria. – Én meg az unokája, at that. – Igen, az unokája. És az arányaiban egész jól eltaláltad. – Tényleg jól? Olyan, amilyen volt? – Persze hogy olyan. Pontosan így áll ott Jerichowban, és te fogod örökölni. – Nekem nem kell. Csak tudni akartam, hogy néz ki a valóságban az, amirõl mesélsz. – Egyetértek, Maria. – Akkor még a padlást is elkészítem. Ahhoz, amit majd most fogsz elmondani.

1968. január 19., péntek Tegnap az utcai bûnözés megvitatására tizenöt hölgyet hívtak meg a Fehér Házba, köztük az öreg hölgynek titulált New York Timest, és Eartha Kitt énekesnõt. Miss Kitt válaszolt arra a kérdésre, hogy miért lázadoznak a fiatalok az utcán, miért szednek kábítószert, és miért kerülik az iskolát: Mert elszakítják õket az anyjuktól, hogy Vietnamban agyonlõjék õket. Az ország legjobbjait külditek a halálba és teszitek nyomorékká. 967

Az elnök felesége ugyan elsápadt erre, de felállt, és remegõ hangon, kibuggyanó könnyek között elmagyarázta: Erõszakkal nem oldható meg minden probléma. Eartha Kitt: A többi vendég turistaként ismeri a gettókat, én viszont magam is csatornában éltem. Mrs. Johnson: Nem érthetem meg azokat a dolgokat, amelyeket ön megért. Miss Kitt: Itt valamit nagyon elrontottak. A Times szinte elsõként számol be az eseményrõl. Képesek vagyunk még egyáltalán elviselni egymást? – És most mondd el a történetet a nagy vizeshordóról… – Miféle nagy vizeshordóról? Hiszen arról te nem tudsz semmit. – Annyit tudok róla, hogy James Shuldiner azt mondta nekem tegnap a Mediterranean uszodában: Téged biztos nem enged az anyád beleesni a nagy vizeshordóba. – Nem. – Kezdd el, anya! – Különben is harminchét nyarán történt, azon már rég túl vagyunk. – What is a water butt, anyway? – Anitának biztos van. – Anita nincs itt. – Egész egyszerûen egy vizeshordó, Maria. – Értem – Vidéken többnyire a szabadban tartják, de úgy, hogy ne kerüljön bele falevél vagy virágpor. Az esõvizet gyûjtik bele, mert ez a legtisztább víz, ami a természetben elõfordul. Tartalmaz ugyan nitrogént, szénsavat, salétromos ammóniát, és más egyebet, amit a légkörbõl magával hoz, de sem a földben megtalálható sók, sem kalciumkarbonát nincs benne. Megsûrûsödött vízpára az egész. A tapintása lágy, ezért is hívják lágy víznek. A szárazföldi esõ a legtisztább. Mifelénk több ammónia van benne, mert a tengerpartról belekerül a sós víz párája. Attól lágyabb lesz, és jobban habzik. Ha mosnak vele, érted? Ha a hordó fából van, a felfogott víz kissé megbarnul, mert az ammónia leköti a szerves anyagokat. Na hát ez a water butt, és kész. – Úgy menekülsz ettõl a történettõl, mint Robert Papenbrock elõl menekültél. – Meg fogod bánni, hogy tudni akartad. – Néha úgy kezelsz, mintha nem tízéves volnék. Sõt tíz és fél. – Apám felállított egy vizeshordót a pajta mellett. Az ugyan messzebbre esett, de tisztább vizet még az égbõl sem meríthetett volna. Különben is 1938-ig a porta minden szöglete olyan rendesen volt gondozva és tartva, mint ahogy az iskoláskönyvekben lerajzolják. Ott egyetlen árva szeg sem lötyöghetett sokáig, a kútvíz pedig nem a földbe folyt el, hanem egy kádba, amiben egy gyerek fadarabokból eszkábált hajót úsztathatott, vagy a lábait hûthette. A házban nem uralkodott kicsinyes rendszeretet: a hátsó bejárat feletti új ablakból kivettek egy üveget, hogy a fecskék továbbra is berepülhessenek a pitvarba, és törzshelyükre, a megszokott gerendához rakhassák a fészküket. Amíg itt voltak, eggyel többször súrolták fel a piros csempét, mert nem mindig találták el pontosan a leterített Lübecki Híradót. Szóval ilyenféle volt az a nagyhordó 968

is, amit még az elõzõ tulajdonos, Pinnow a konyhaablaknál állított fel az ereszcsatornából levezetõ csõ alá. Apám nem nyúlt hozzá. Egyébként is alighanem ripityára tört volna, ha elmozdítja. Mivel szivárgott, mindig kövér, hosszú fû nõtte körül, nedvdúsan virágzó gizgaz. Azt nagyon szerettem nézegetni. De az esõvíz a tetõrõl mohát és port hozott magával, így mosáshoz alig használták, és a hordó fedõjét is alig vették le. Maga a fedõ különben új volt, apám csinálta, nehogy esetleg odacipeljek egy sámlit a konyhából, és beleessek a vízbe. – Ha a fedõ nem volt rajta, akkor véletlen lehetett. – Igen, egy idegen emelhette le. Mert a házban mindenki tudott róla, hogy állok a macskával. Hatalmas, szürke bestia volt, kövér és lusta. Mikor apám Pinnowék pajtáját mûhelynek építette át, ott aludt a volt takarmányos csûrben a szerszámaival, hozzá szegõdött, és nála is maradt. Anyám akkoriban még a szülei házában lakott velem, aztán amikor odaköltöztünk, a macska továbbra is ragaszkodott a régi jogaihoz. Engem nem szeretett, pedig próbáltam rávenni, hogy játsszon velem, de õ mindig bent heverészett a konyhaablaknál és a madarakat leste. Már öreg is volt, nemcsak lusta. Gyakran álldogáltam odakint behúzott nyakkal, felnéztem rá az ablakba, beszéltem hozzá, de õ úgy bámult rám, mintha valami titkot tudna, amit nem hajlandó megosztani velem. – Vagy gondatlanság? Hiszen anyád mégsem kötözhetett oda a szoknyájához, és a négyévesekrõl én is tudom, hogy úgy eltûnnek egy pillanat alatt, mint a kisnyulak. – Na látod. – De anya, elõtte még fel kellett jutnod a hordó tetejére, a macska fejéhez, hogy beleessél a vízbe! – Ahogy mondod. – És anyád, anyád ott állt? – Igen, vagyis nem. Ha véletlenül az eszembe villan, ma is látom magam elõtt. Ott áll a hátsó ajtó elõtt, a kötényébe törli, vagy inkább tördeli a kezét, talán ez, talán az. Úgy nézi, mit teszek, ahogy egy felnõtt kedvét leli egy gyerekcsínyben, és várja, mi lesz a vége, komolyan figyel rám, szinte dicsérõleg, mintha bízna benne, hogy mindent jól csinálok. De ha emlékezni akarok, nem jelenik meg a szemem elõtt. – És meg se moccant. – Akkor már rég a víz alatt voltam. Még mindig õt láttam magam elõtt, csak aztán tûnt fel, hogy a hordó kerek üregében már az égbolt látszik. – Aztán kihúzott. – Aztán apám kihúzott. Mögüle jött ki a ház sarkánál, és nézte, hogy néz õ engem. A háború után nemigen akarta egész pontosan elmesélni, csak annyit mondott, „úgy állt ott, mintha megdermedt volna”, miközben mellette bevitt a házba, mint valami víztõl csöpögõ csomagot. – Nehezen tudom elképzelni apádat, amint egy gyerekrõl leveti a vizes ruhát, aztán megmosdatja, megtörli, felöltözteti. – Azt anyám csinálta, behívta odakintrõl. Amikor pedig új ruha volt rajtam, és anynyira magamhoz tértem, hogy elfelejtsem a merülést… – Akkor megverte. 969

– Soha. Azt nézette végig vele, hogy ver el õ engem. Nem nagyon igyekezett visszafogni magát, hogy egyszer s mindenkorra az eszembe véssem a nagy vizeshordót. Csak így tudott megóvni anyámtól. – És õ nem fogta le a kezét? – Ugyan már. Most legalább felajánlhatta Istenének gyermeke jogtalan szenvedését. – Megvertél engem valaha? – Nem. Az ütlegekben persze nem az igazságtalanságot találtam szörnyûnek, hanem azt, hogy apám haragszik rám. Ezért ebéd közben végig azt kerestem, mivel kezdhetném el a békülést, mégpedig az asztal alatt, ahol biztonságban éreztem magam a tekintetétõl. Ekkor visszajött a macska a ház elõtti sétájáról, apám széke alá osont és fapapucsos lábára feküdt. Én pedig megszólaltam: Idesapám, a macska! Õ pedig azt mondta: Ott nyugton elülhet. És rám nézett, mintha velem együtt csodálkozna a macskán, és mintha minden újra a régiben volna köztünk. – De anyád a vesztedet akarta! – Le akart rázni magáról, Maria. – Biztosan gyûlölt téged. – Nem is tartott sokáig az a fuldoklás. – De meg akart szabadulni tõled! – „Aki a gyerekét szereti”, Maria, az… Csak biztonságban akarta tudni a gyerekét a bûntõl és a bûnössé válástól. És ezért képes lett volna a legnagyobb áldozatot hozni. – Azt akarod mondani, hogy szeretett? – Azt. – Anya, ha legközelebb valamit nem akarsz elmondani, ne mondd el. – Most kételkedsz bennem. – Dehogyis. Hiszen apád lánya vagy, ugye? – Igen, Maria. Apám lánya vagyok. Lisbeth, én agyoncsaplak téged. Csapj agyon, Heinrich. Rajtam nem lehet segélni.

1968. január. 20., szombat Bánt valami, Gesine? Valami bánt? Hagyd el, ahogy Grete Selenbinder mondta. Ha nem volt kedve valamihez. Nekem sincs. Mégis csehül tanulsz. Ceskoslovensko je také velmi krásné. És nem ám holmi turistaút miatt, hanem a bank megbízásából. Sokkal inkább kaptál két szabad órát minden csütörtökre, és õk fizetik a nyelvtanárt, Kreslil urat is. Az meg nem is tudja. 970

Ahogy senki nem tud semmit. Hová akarsz kilyukadni? Sehová. Úgysem lesz belõle semmi. A takarítónõn kívül még soha nem dolgozott nõ azon az emeleten, ahol a parkettás padlót majdnem igazi szõnyegek borítják, és majdnem igazi képek függenek a falon. Ennek ellenére csaknem kívülrõl fújod Csehszlovákia negyedik ötéves tervét. Mert De Rosny belevett valamit abba a busa fejébe. Komolyan gondolja a dolgot, és a bolhát a Csehszlovák Állami Bank rakta a fülébe. Olyasmit csinálsz, amiben nem hiszel. Nem elég, hogy dolgozom a banknak? Még érezzek is iránta valamit? Cresspahl banktisztviselõ kapott egy kis ösztönzést. Ugyanis a személyzeti költségek csökkentésére állítólag beütemezték egy, azaz egy makrancos nõi munkatárs elbocsátását. Igaz? Igaz. Ha pedig a csehek és szlovákok mégsem reparálhatják meg De Rosny hiteleivel a szocializmusukat, Cresspahl banktisztviselõ továbbra is elüldögélhet a külkereskedelmi osztályon, az alelnök pedig törölhet egy befektetést. Te mint befektetés. Mint munkaerõ-alkatrész, amit elõrelátó módon átszerelnek egy másik gépbe. Nehogy a banknak késõbb hanyagság miatt szemrehányást kelljen tennie önmagának. De Rosny számára Crespahl banktisztviselõ mégiscsak egy személy. Úgy kezel. Alkatrészként tisztít és olajoz, amiben csak annyi a személyesség, hogy az évi jelentésében azt írhassa a részvényeseknek: Gondoskodott a kelet-európai országokkal való kapcsolatokról. Ezért is jár neki egy jó pont, ha nincs is eredménye. Tegyük fel, hogy tényleg felkerülsz oda, azokra a szõnyegekre, az ünnepibe öltözött fiatal urak közé, és neked is lenne egy olyan vörös fából készült íróasztalod, amely mögül egy egész országgal folyó kereskedelmet irányíthatnál. A kollégák talán élni hagynak, de ha mégse, akkor csak azért, mert irigykednének rád a lehetetlen küldetés miatt. Egy nõ mint bankigazgató. Ez olyan, mint a hétfejû borjú. Az ilyesmi a New York Timesba való. Hagyd ezt most, Gesine. De Rosny elhiszi, amit a banknak lojalitás gyanánt eljátszol, azonkívül kész szerencsének tartja, hogy csakugyan egy kelet-európai országban éltél – Három és fél évet a Német Demokratikus Köztársaságban. Félig még gyerekként. Hagyd ezt most, Gesine. A cseh nyelv, és amit nemzetgazdaságból a Columbia Egyetemen magadra szedtél – A ti kedvetekért. Elfogadom, hogy weather conditions providing. Mintha tényleg új idõk járnának. Hogy a csehszlovák kommunista párt valóban demokratizálódni és humanizálódni akar? Ezt már ismerem. Tövig lerágott csont. Miért nem csomagolják akkor az új fõnököt egy rémhírbe, valami hetven év feletti, fogatlan vénemberként, aki fel akarja áldozni magát, ezt viszont az ország 971

minden újságjában mutogatják, teljes életrajzzal, Alexander Dubček, negyvenhat éves. Ez valami újdonságnak látszik. Meg az is, hogy nem fogadták el az új lakásépítési törvényt, és hogy végre saját maguk bevallották a hibáikat. Igaz. Aztán itt van a gazdasági döntések decentralizációja. Meg a vita a jövedelmezõségrõl. Hogy a túl alacsony lakbérekbõl nem fedezhetõ a lakások fenntartása. Na látod, Gesine. És a Petschek család élettörténete a csehszlovák állami televízióban. Ez már túl sok. Õk voltak Csehszlovákia Rockefellerei, akiket eddig elnyomóknak állítottak be. Most hirtelen tisztelettel beszélnek róluk, Gesine. Meg csodálattal. Hogy soha nem buktak bele egyetlen tõzsdekrachba se. És amikor 1938-cal együtt Hitler is beköszöntött Csehszlovákiába, Petschekék eladták a legtöbb bányájukat, kivonultak a bankjaikból és áttelepültek Amerikába. Csak nem gondolod, hogy ez a Dubček-kormány fél szemmel nem figyel oda a saját televíziójára? És engedélyezi, hogy bemutassák a kapitalisták ügyeskedéseit. Inkább az igazság egy darabját, Gesine. Méghozzá úgy, mintha tanulni lehetne tõlük. Én nem láttam. De azt tudod, hogy még Petschekék házait is megmutatták. Ma a szovjet, a kínai és az amerikai követség van bennük. Aztán a Petschek Bankot, amibõl a Gestapo fõhadiszállása lett, utána pedig odakerült a Külkereskedelmi Minisztérium. Kiásták a nemzeti történelem egy betemetett darabját, megmutattak valamit úgy, ahogy volt. Nekem ez túl magas. A következõ lépés az lehetne, hogy a csehek meg a szlovákok kibékülnek. Szabadság, testvériség, egyenlõség. Vágj bele valamelyiküknél. Oké. Külföldi kölcsönökbõl gyorsabban és alaposabban meggyógyíthatnák a gazdaságukat. Ezért dolgoznál ott náluk. Ha megtartják, vagy bevezetik a szocializmust. Ez olyan munka, amihez nemcsak alkalmaznának, hanem te magad is benne lennél. Na jó. Most már elég. Nem, Gesine. Van itt még valami. Maria még magasabbra emeli a lécet. Nemi to pekne dite? Ano, je vskutku velmi pekne. Hol nyitná meg az irodáját De Rosny, ha a testvériségben egyesült csehek és szlovákok belemennek az ajánlatába, és hová kellene költöznie a meghatalmazottjának? Erre még nem gondoltam. 972

Látod, Gesine, ha mi nem lennénk... A banknak van egy fiókja Londonban. És egy Frankfurt am Mainban. Melyik esik közelebb Prágához? Frankfurt nem. Oda nem megyek még egyszer. Azt nem te döntöd el. Ma szombat van. Ilyenkor mentek ki Mariával a manhattani komphoz. Londonban van komp? A frankfurti kikötõben – kompok járnak nyáridõben. Maria. Szóval Cresspahl banktisztviselõt Londonba helyezik, Maria pedig itt fog élni az Alcron Hotelban. Nem bírná ki. Vagyis veled kellene jönnie, és õ menne is. Három évet veszítene, mielõtt egyáltalán beletanult volna, hogy New Yorkon kívül máshol is lehet élni. Te pedig nem akarod látni a sebeket, amelyeket ezalatt szerez. Nem. Látod, Gesine? És most mondd meg végre, bánt valami! A New York Times, a szigorú erkölcsû nagynéni valami „otromba viselkedést” emlegetve nem akarja megbocsátani Eartha Kittnek, hogy megválaszolt Mrs. Johnsonnak. Holott nagyon is az elnök neje mellett szól az az õszinteség, amellyel azt mondta, hogy õ nem értheti meg azt az életet és azokat a dolgokat, amelyeket Miss Kitt megért. És hogy tanulni lehet belõlük. Hogy megértsük. A több évszázados lelki sérülésekbõl gyakran otrombán és meggondolatlanul, gyakran önpusztító módon fakad ki a felgyülemlett méreg. De ha már így van, együttérzéssel kell fogadni. Ezek után nehezen fogjuk elviselni egymást a szigorú erkölcsû tantival.

1968. február 3., szombat – Hogy nézett ki apád 1938 szeptemberében? – Ötvenéves volt. Egy méter kilencven magas. (Hat láb két hüvelyk.) Messzirõl szálfatermetû, közelrõl nézve kissé elõrehajló váll, ami a szakmai ártalom vagy a kedvetlenség jele. Hosszúkás fej, még hiánytalan, kõszürke, kemény, göndör haj. A tekintete hallgatás közben: olyan kiegyensúlyozott, hogy a figyelem benyomása minden más kifejezést eltakar, beszéd vagy munka közben pedig szigorúan, fürkészve, élesen a tárgyra irányul. A szeme színe: világoskékbõl szürkészöldbe játszó. Az ajka már nem olyan lazán elõredomborodó, mint a harmincas évek elején, hanem szorosabbra zárva, így keskenyebbnek tûnik. A szája két sarkában nyers, bágyadt redõk. Szájának állásában már nincs várakozás, hanem csak enyhén utálkozó éberség, és ennek ellenére mégis valami gyanútlanság. Az öltözéke: Általában kék mozdonyvezetõ-szövetbõl készült ruha, a mûhelyben fapapucs. Ezt az életkort hívták régen a legszebb éveknek. – Anya, azt kérdeztem, hogy nézett ki! 973

1968. február 18., vasárnap Részvétem, Chresspahl úr. Jó napot. Mikor értesült a felesége haláláról? Ma reggel hat körül. Kitõl? Jansentól. Õ a polgármester és a helyi gruppenführer? Õ Jansen. Milyen formában? Semmilyen formában. Telefonon. Mi hangzott el? „Jó reggelt. Most halt meg a felesége.” Milyen hangnemben? Jansen hangnemében. Ellenséges viszonyban van vele, Cresspahl úr? Egy Jansennal nem ellenségeskedem. A felesége 1938. november 9-én huszonhárom ötvenötkor vagy nulla órakor arcul ütötte Jansent. Letartóztat? Hogy tartoztatnánk le olyasvalakit, mint maga, Cresspahl úr. Elég rongy ember szaladgál mostanában odakint szabadon. Akkor szeretném látni a feleségemet. Rögtön, Cresspahl úr. Csak még egypár kérdés. Hadd kérdezzem meg, felügyelõ úr – Hívjon egyszerûen Vicknek. Hogy halt meg? Miben? Ezt mi akarjuk magától megtudni, Cresspahl úr. De én kedd délelõtt óta nem vagyok Jerichowban. Maga hozatott el a güstrowi vonatról. Milyen vonattal ment Güstrowba? A berlin–koppenhágaival. És kedd óta hol tartózkodott? Wendisch Burgban. Rokonoknál Egész idõ alatt? Elõtte Malchow am See-ben. Mivel tudja bizonyítani? A szállodai számlával. Kivel vett fel ott kapcsolatot? A szüleimhez mentem. A sírjukhoz. Mindent kiderítünk, Cresspahl úr, mindent kiderítünk. Hogy halt meg? 974

Tûz volt maguknál, Cresspahl úr. Igen. Szóval már tudja. Nem. Az apósáék Jerichowban laknak, nekik van telefonjuk, Jerichow 209, és be akarja mesélni nekem – Süket volt a vonal. Tényleg. A tûzoltók kidöntöttek egy villanyoszlopot. Igen. Honnan tudja? Mondja meg nyugodtan. Magától, Vick úr. Papenbrockéknál senki nem jött a telefonhoz. Nem is jöhettek. Már úton voltak a Téglagyári úthoz. A gyorsvonaton nem volt telefon, Güstrowban nem értem rá, és amikor itt, Gneezben megpróbáltam, jöttek értem az emberei. Tûz van magánál, és erre azt mondja: igen. Igen. Egyáltalán nem lepõdik meg. Sok fa van az udvaron, az könnyen ég. Nem is ott kezdõdött. A fa csak késõbb kapott lángra. Hol volt a feleségem? Éjfélkor a jerichowi Piac téren, elõtte azon a csetepatén a zsidókkal. Mit keresett Tannebauméknál? Hallja, Cresspahl, én száz kilót nyomok. Engem nehéz felültetni. Talán nem olvas újságot? De. Ma is olvasott? Ma nem. Vagy úgy. És Wendisch Burgban nem tûnt fel semmi? A rokonai ott laknak az erdõben. Igen, egy erdei zsilipnél. A nõvérem és a férje. Mondok magának valamit, Cresspahl. Ami tegnap este az egész birodalomban történt, arról nem beszélünk. Az nem érdekel. Miféle csetepaté volt az, Vick úr? Agyonlõttek egy zsidó kölyköt. Waltert? Vagy a Mariát? A Mariát, Cresspahl úr. Maria Sara Tannebaumot. A maga felesége – A feleségemnek nincs is lõfegyvere. Magának teljesen mindegy, ki volt a tettes. Meg hogy kivel történt ez a kis baleset. A maga felesége csak úgy ott volt. Akkor ütötte arcul. Igen. Itt a jelentés Wendisch Burgból. Tényleg ott tartózkodott. Miért nem szólt rögtön, hogy a másik sógora a birodalmi birtokos osztályból való. Tessék. Nézze meg. Nincsenek titkaink. 975

És akkor ütött ki a tûz. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor ütött ki. Hol ütött ki? A tûzoltóságot ma hajnali négy harminckor hívták. Éppen akkor tört át a tetõn. A háztetõn? A pajtatetõn. Ahol a mûhelye volt. Vannak ellenségei, Cresspahl úr? Gyújtogatás történt? Nem tudjuk. Minden porig égett, minden, ami az egykori istállóktól nyugatra van. A mûhelytõl keletre esõ négy ajtóból három égett ki. A negyedik, a délnyugati sarkon, be volt zárva és el volt reteszelve. Oda ért el a tûz utoljára. Ebben az idõpontban a tetõ még csak átizzott, de bizonyára elfogyott az oxigén. Ott volt azelõtt a takarmányos kamra. Ott feküdt a felesége. Holtan? Nem. Akkor halt meg, amikor kihozták. A tûztõl? Nem égett meg, ha erre gondol, Cresspahl úr. Az orvos szakértõk egyelõre fulladásban állapították meg a halál okát. Igen. A munkások hogyhogy nem láttak, vagy hallottak semmit a házból? Ezt magyarázza meg nekem! A keleti oldalon minden ablak falmélyedésben van. Ha ott az üvegtáblák szétpattantak, akkor befelé estek, nem pedig kifelé, a kövekre. Ha a tûz elõször a szérût és a pajtarekeszeket pusztította el, vagyis a mûhelyt és a munkadarabokat, akkor a világosság felfelé és nyugat felé terjedt. Ha a takarmányos kamra nem égett le, az üvegezés a déli kapunál pattant meg utoljára. Ezt Alvin Paapnak bizonyára hallania kellett. Mintha csak ott lett volna, Cresspahl úr. Igen. De a tûzoltókat nem Alvin Paap hívta. Akkor a szemközt lakó Friedrich Jansen volt. Ha az északi kapu kiégett, neki észre kellett vennie a világosságot. Valóban Jansen telefonált. Nem gyanús ez magának? Vick úr, láthatnám a feleségemet? A legközelebbi vonat csak három óra múlva indul. Azzal maga nem fog elmenni, Cresspahl úr. De mondja csak, az imént miért beszélt olyan lekicsinylõen Jansenról? Csak azt mondtam, hogy Jansennal nem ellenségeskedem. Ezzel saját magának árt. Én asztalos vagyok, Jansen pedig a helyi gruppenführer. Mirõl vitáznék vele, Vick úr? Ha már egyszer gyújtogatásra gyanakszunk – 976

Az kívülrõl nem megy. Ha valaki fel akarja törni a mûhelyt, zaj nélkül nem jut messzire. Ez nem olyan, mint egy tûz, amit a fal meg a tetõ még kordában tart. A feleségem meghallotta volna. Paap meg kiváltképp. Mondjuk, a felesége meghallja, felkel az ágyból, magára vesz egy télikabátot – Egy vastagon bélelt felöltõt, londoni címkével. Mintha csak ott lett volna, Cresspahl úr. És meglepi a fickót valamelyik kapunál -Melyiknél? Arról nincs semmi nyom! Hová gondol? A jerichowi tûzoltóság már csak ilyen! Ezek azt hiszik, egy zár kinyílik, ha fejszével mennek neki. Igen. Ha már oltani nem tudtak. Nem tudtak oltani? Próbálni próbálták, Cresspahl úr. Meg is találták a tûzcsapot a Téglagyári úton, rácsatlakoztatták és meghosszabbították a tömlõket, ami idõbe került, és a végén nem mûködött a vízpumpájuk. A fecskendõt használták a rendbontáshoz a zsidónál. Ki? Jansen, Cresspahl úr. Igen. Nem lát benne valami feltûnõt? Ezért égett el a fa az udvaron. Minden odaveszett, Cresspahl úr. A gépekbõl kiégett roncs lett. Hiszen rájuk omlottak a falak meg a tetõ. Örülhet, hogy a lakóház megmaradt. Igen. Szóval a felesége kijön, a betörõ, a gyújtogató elveszi tõle a kulcsokat, becipeli a mûhelybe, ott fejbe vágja – Bántalmazták? Nem tudjuk. Mintha homokzsákkal mértek volna egy ütést a tarkójára. Tudom, ki használ homokzsákot. Kedves Cresspahl úr, vegyük úgy, hogy ezt nem hallottam. Nem a Gestapónál van, hanem a bûnügyi rendõrségen. Csak ne éljen vissza vele. Na szóval, a fickó eszméletlen állapotban bezárja a feleségét a takarmányos kamrába – A takarmányos kamrának kétszárnyas válaszfala van. Azt egy gyerek is ki tudja reteszelni. De nem volt benne kulcs. Kívülrõl szokott benne lenni, de soha nem zárjuk rá. De ha mondom, nem volt benne kulcs, Cresspahl úr. A fickó most nyugodtan meggyújthatja a tüzet, visszazárhatja a kaput, és eltûnhet. Talán nem is kellett messzire mennie. Olyan valaki lehetett, akinek nem tetszett, hogy a légi támaszpontnak dolgoztam. És dolgozom. Cresspahl úr, ha azért menteget itt valakit, hogy aztán maga intézhesse el – na, jó. De ezzel nem tudok mit kezdeni. 977

Akkor most elmehetek? Nem mehet, Cresspahl úr. Elõbb még nézze meg ezt a kötelet. Ez nem kötél. Ez egy ruhaszárító zsinór darabja. Lehet a maguk ruhaszárítójáról? Miért ne? Felismeri? A feleségem a házban tartotta a ruhaszárító zsinórjait, hogy szárazak maradjanak. És mire tette a kisebb fehérnemûket, amiket naponta kell mosni? Egy zsinór mindig ki van feszítve a kerítés mellett, a kertben, azt éjszakára nem mindig vesszük le. Ezt levágva találtuk, Cresspahl úr. Ne érjen hozzá a vágáshoz, mert bizonyíték. Van, aki amott lopja a tehenet, emitt meg a kötelet hozzá. Ez nem tehéntolvaj volt, Cresspahl úr. Ez tudta, mit csinál. Hogy ez a darab a maguk szárítózsinórjáról való-e, majd csak akkor derül ki, ha visszakapjuk a laborból. Az viszont biztos, hogy a felesége ezzel volt megkötözve. Hiszen meg sem égett. De olyan szaga van, mintha egy évet lógott volna a füstön. A bokájánál volt vele megkötözve, a kötelet áthúzták egy falba vert karikán, a végére pedig csomót kötöttek. Egy másik darab is feküdt mellette, azt nyilván sikerült neki valahogy leszednie a csuklójáról. Akkor most megyek. Még valamit, Cresspahl úr. Friedrich Jansen tényleg azt mondta: Most halt meg a felesége? Elõször azt, hogy jó reggelt, utána meg ezt a másikat. Nem azt mondta véletlenül: A felesége öngyilkos lett? Nem. És mit szól ahhoz, hogy Jerichowban azt hajtogatja mindenkinek, aki hallani akarja: A felesége öngyilkos lett. Ehhez mit szól? Neki semmi köze hozzá. Cresspahl úr. Maga nem ért meg engem. Nem akar megérteni. A bûnügyi rendõrségen van. Nem az állami titkosrendõrségen. Nem felejtettem el. Egyvalamit én sem felejtek el magának, Crespahl úr. Most már elmehet. Otthon van a feleségem, Vick úr? Nincs. A holttestet bûntény gyanúja miatt egyelõre nem adjuk ki. Ma éjszaka felboncolják. Holnap a gneezi kórházban jelentkezhet, Cresspahl úr. Ha tudni akarja, miben halt meg. Részvétem, Cresspahl úr. Jó napot.

978

1968. április 17., szerda 1945 júniusának utolsó hetében apám elújságolta, hogy a nyugati szövetségesek megállapodtak Sztálinnal abban az idõpontban, amikorra kiürítik Mecklenburg, Szászország, Szász-Anhalt és Türingia általuk megszállt területeit, és cserébe bevonulhatnak Berlin nyugati szektoraiba. 1945. július 1-jén, vasárnap, a szovjetek jönnek a helyükre Jerichowba. A britek a maguk megszállási övezetében már rég feloldották az utazási tilalmat, Mecklenburgból megnyíltak az utak Holsteinbe, Lübeckbe, Hamburgba, Lauenburgba, Alsó-Szászországba. Most akkor menjünk az angolokkal, vagy maradjunk? Brüshaver lelkészhez nem lehetett igazodni. A feleségét nem találta meg Rostockban, egyszer már halottnak is hitte, amikor a Royal Air Force elõször tette egyenlõvé Rostockot Coventryvel, a koncentrációs táborba pedig nem érkeztek meg azok a vörös nyomtatványok, amelyeken a légitámadások túlélõi bejelölhették, hogy életben maradtak. Ha valahol, hát akkor még Jerichowban találkozhatnak, vélte Brüshaver, háromnapos gyaloglással elnyûtten és porosan visszajött a városba, ahol a parókiát kitakarítva, feleségét pedig éppen padlófelmosás közben találta. Ettõl fogva a gondolatai sokkal inkább a vasárnapi prédikáció és nem az oroszok elõli menekülés körül forogtak. Amit viszont anyai nagyszüleimrõl, Papenbrockékról nagyon is el lehetett képzelni. Maga az Öreg a Luftwaffe szállítójaként is gyarapította üzletét, amit most biztosan elvesznek tõle. Aztán még ott a pékség. A ház pedig tele van menekültekkel, azt se kapja vissza. Szinte felfoghatatlan volt, hogy mégsem akar mozdulni. Igaz, a környékbeli nemesség kivonulását a Mecklenburgi-zugból elszalasztotta, így most már egy lovas kocsit se tudott volna szerezni a holmijának, és alighanem derogált neki gyalogosan útra kelni. Vagy végtelen bölcsességében talán elmulasztott pénzt és vagyont menekíteni a brit zónába? Az utóbbi idõben már elég rosszul tartotta magát, ha megjelent az utcán, begörbített vállal járt, többé már nem elegánsnak, hanem inkább betegnek látszó tar fején alul loboncosra növesztette maradék haját. Szóval Papenbrock maradt, és alighanem ez volt életének elsõ ballépése. Vissza egyvalakit vártak nagyon, mégpedig a koncentrációs táborba hurcolt állatorvost, doktor Arthur Semiget. Az angolokról az a szóbeszéd járta, hogy galádul és hûtlenül a szovjetek kezére játszották Jerichowt! A mecklenburgi lélek a briteknél már berendezkedett egyfajta jogosnak vélt lelki gyámolításra. Július elsején reggel két súlyos amerikai teherkocsin megjöttek Jerichowba a szovjetek elõõrsei. Ezek meg sem álltak, hanem a városon át egyenesen a repülõtérre mentek, ahol a brit megszállóknak már csak a maradékát találták. Ami a repülõgépeken még épségben megmaradt, azt a britek rég felpakolták, és légi úton a saját zónájukba vitték, csak az üres épületeket és a kifutópályát hagyva hátra, amelyet Kutschenreuthernek kellett felrobbantania. A britek a foglyaikat is magukkal vitték az utolsó emberig. Közöttük volt egy altábornagy, aki Papenbrockkal ellentétben azt állította, hogy a nagynémet légierõbõl a Szovjetunió haditechnikai segítsége és a húszas évek lipecki repülõközpontja nélkül nem lehetett volna nagynémet légierõ. Ez az ember nyilván979

valóan a szovjeteknél akarta megtalálni a számításait. Aztán mégis Nyugatra vitette magát. Most már csak másnap reggelig volt idõ. Pahl szabó az égõ Hamburgban vesztette el rokonságát. Õ nem akart idegenbe menni és az összeesküvõ németek segítõkészségére szorulni, amelyet maga megtagadott a hajléktalan menekültektõl. Családjával inkább az ingoványba menekült, és mindnyájan belefulladtak a lápba. Mások a Keleti-tenger felé próbálkoztak. Doktor Berling azokból a tablettákból vett be, amelyeket nem volt hajlandó felírni a betegeinek. Nála a hadifoglyok és kényszermunkások majdnem olyan kezelésben részesültek, mint az emberek, és ha szükségesnek találta, ki is írta õket. Gneezben akadtak orvosok, akik az ilyen betegeknek a sztetoszkóp helyett ceruzát tettek a szívük fölé, és azt mondták: Mehet! Dr. Berlingnek nem kellett tartania a szovjetektõl, és mégis végzett magával ez a nagydarab, búskomor, gyerekes flótás. Robert Papenbrockról semmi hír nem volt, azon kívül, hogy a szovjetek azonnal végeznének vele, ha a kezükbe kerülne. Horst felesége állítólag a Wehrmacht teherautó-sofõrjeként fogságba esett Gdańsknál. Böttcherék annyit tudtak a fiukról, hogy egy dél-oroszországi táborban van, nyolc névtelen levelet is kaptak, amikor beolvasták a nevét a moszkvai rádióban. Methfessel hentest, aki a koncentrációs táborban töltött néhány hét alatt megtébolyodott, a nácik egy menhelybe hurcolták, és a Führer parancsa szerint, mint értéktelen életet halálra injekciózták. Friedrich Jansen Lauenburgba szökött, ahol nem ismerték mecklenburgi ténykedését, egy igazoltatásnál felfedezték nála a pisztolyát, amelyet szükség esetére magánál tartott, a britek fegyverbirtoklás miatt ítélték halálra, és múltját nem is gyanítva lõtték agyon Lübeckben. Alexander Paepckétõl egy úton lévõ katona hozott levelet Jeríchowba, kijevi keltezéssel 1944 júniusának elsõ felébõl. A levélben Alexander részesedést ígért unokahúgának, Gesine Cresspahlnak az althägeri házból, abban az esetben, ha õ örökli. 1944 szeptemberében még egyszer felbontotta a levelet, és azt kérte Gesine apjától, sürgõsen vegye rá a feleségét, hogy a gyerekekkel az Odera jobb partjáról a bal partra költözzön, vagy inkább vissza Mecklenburgba, és ha õ elesik, Cresspahl fogadja be házába a családját. A levelet borító vérfoltok köré franciául azt írták, hogy a feladó 1944. szeptember 29-én meghalt, az viszont nem derült ki, hol van eltemetve. A két francia fogoly, Maurice és Albert az angolokkal Lübeckbe ment. Még egy harmadik is lakott náluk, akinek a neve azonban feledésbe merült. (Parasztgyerek volt Clermont-Ferrand környékérõl, és kerülte a városokat, kerülte a németeket.) A franciák nem búcsúztak el Gesinétõl, aki emiatt csalódást érzett, amikor szobájukban másokat talált. Persze hiszen megtanították neki anyanyelvükön a napszaknak megfelelõ köszönéseket, együtt énekeltek, és a kislány úgy hitte, hogy legalábbis neki, nem ellenségei. A július másodikára virradó éjjel sokat ástak a jerichowi udvarokon és kertekben. Papenbrock a családi ezüstöt vejéhez, Cresspahlhoz vitte, akinek még egyszer fel kellett bontania a már befalazott pincerészt. – Nagyapám azért maradt, mert a felesége ott van eltemetve? 980

– Két tífuszos gyerekkel csak nem vághatott neki az országútnak. – Nem félt a szovjetektõl? – Miért félt volna? – Anya, otthagyott téged a szovjeteknek! – Jó iskola volt az, kár lett volna kihagyni. És nyolc év után mégiscsak elmehettem. A Cresspahlék háza elõtt álló diófák megmaradtak. Pedig az ilyen fából készítik a puskatust. Hanna Ohlerich még mindig nem tudta, miért menekítették a szülei a tengerre, és miért akasztották fel magukat rögtön azután, hogy elhagyta a házat. Karsch meg se merte mondani neki, amikor lázas betegen meglátta. Július másodikán délelõtt a gneezi úton vonultak be a megszálló szovjet csapatok Jerichowba, a legénység alacsony, zörgõ lovas kocsikon, a tisztek amerikai dzsipeken. A városparancsnokság Cresspahlék házával szemben, a téglagyári villában rendezkedett be. Ott vonták fel a zászlójukat, a negyediket ebben az évszázadban. Ez aztán ott is maradt. Estére majdnem elkészült a parancsnokság körüli zöld deszkapalánk. És estére elmentek Cresspahlért a városházára. A parancsnok látni akarta, milyen lakásban lakik a polgármestere. A házban összezsúfolt menekültek láttán, és tudomást szerezve róla, hogy a polgármester abban a szobában alszik, ami egyben az irodája is, azt ajánlotta, távolítsanak el minden idegent, és csak vonakodva adta meg magát Cresspahl fejcsóváló tiltakozásának. Cresspahl a lehetõség szerint kerülte a beszédet az orosszal, inkább próbált minél többet megfigyelni rajta. A szovjet õrnagy zömök, testes, szomorú, idõs ember volt. Folyton sóhajtozott. Egyáltalán nem vette észre, amikor éppen leül, vagy beszélni kezd, hanem lágy torokhangon mindig valami súlyos sóhajt bocsátott ki magából. Megkérte Cresspahlt, hogy rámolja le az asztalt, amire aztán három üveg vodkát hozatott, kiküldte a küldöncöt az ajtó elé, sóhajtva leereszkedett, és elkezdte az ismerkedést ezzel a némettel. – Tetszik leülni, polgármesternek – mondta, a másik székre mutatva. Odakint még világos volt. Mivel nem akart eljönni az éjszaka, Gesine az ajtóhoz lopakodott, hogy lássa az idegent, aki barátságosan odahívta, és maga elé állította: – Te vagy fasiszta – szólt hozzá biztató hangon. Gesine jó éjszakát kívánt neki a Papenbrockéktõl tanult pukedlival, és zavarba jött, mert ez az ember szemmel láthatólag nem érte be ennyivel. Neki pedig fájt a válla, mintha elnáspángolták volna. Meg szégyellte magát a fején lévõ kendõ miatt. Szédült a láztól, és rosszul is hallott. Cresspahl úgy nézett rá, mintha vizsgázna, és nem segíthet neki. Már a szemét nyitva tartani is nehezére esett. Az õrnagy úgy mustrálgatta, mintha tréfát próbálna ûzni vele. Õ pedig már nagyon kívánkozott az ágyba, és megtette neki a szívességet. Ez kéjes élvezettel töltötte el a tisztet, aki megismételte a játékot: – Te vagy fasiszta – mondta fenyegetõn és örvendezve. – Én vagyok fasiszta – válaszolta a lány. 981

1968. április 22., hétfõ Reggel súlyos, zavarba ejtõen világos köd függött a Hudson folyó felett, és mint valami reggelire meghívott vendég, idõnként résre húzva fehér szemét, vaksi pillantással hunyorgott. Aki azonban még mindig nem érti New York idõjárását, az finoman permetezõ esõben juthat el a 96. utca emelkedõjén a Broadwayhez. Gesine az újságospavilontól már futva ment le a metróba, aztán az esõ ellen tetõnek összehajtogatott New York Timesszal a fején, a munkába sietõk sokaságában igyekezett tovább végig a Lexington sugárúton. A 45. utcánál az újságtetõ szegélye alól kikukkantott a közlekedési lámpára, közben a tetõ belsõ oldalán utólagos tálalásban megpillantotta a háborús hétvégét: Szombaton Saigontól délkeletre harmincegy vietkong esett el, tegnap reggel valamivel északabbra újabb tizenöt… továbbhaladt a tolongásban, idegen könyököktõl körülvéve. Csak délben, a már megszáradt újságban olvasott utána, hogy a New York Times az idegen fõvárosért folytatott harcot nem Amerika védelmi háborújának, hanem inkább offenzívának tekinti. A lap mára napos és enyhe idõjárást jósolt, nem ezt a metszõ esõt. Az a hõséggel egyenletesen megtámogatott, ragyogó idõjárás, a Jerichowban kezdõdött új idõk elsõ nyarának egyetlen emlékeként, egyáltalán nem tetszett Mariának, pedig már kilencvenegy évszakra és több mint hatezer kilométer távolságra volt. – Lusta vagy rendesen elmondani – hányta az anyja szemére. A nyaraló kandallója elõtt ülve segített újjáéledni a tûznek, míg végül körültekintõ munkálkodással meg nem találta azt a fenyõforgácsot, amely egy másfajta tûz fellobbantásához kellett: – Az oroszok állítólag nem voltak tisztességes gyõztesek – mondta. Mondd el neki, Gesine. Gyerek voltam akkor. Tizenkét éves. Mit tudhatok? Amit tõlünk hallottál. Amit láttál. Félre fogja magyarázni. De hiszen még gyerek, Gesine. A holtak könnyen beszélnek. Ti õszinték voltatok hozzám? Csináld jobban, mint mi. És hogy tudja, hova kell eljutnia, és kihez. És a mi kedvünkért, Gesine. Mondd el neki. Jerichow, egész Nyugat-Mecklenburg még brit megszállás alatt állt, fegyveres vonalakkal lezárva, miközben már rég megérkeztek a szovjetek, láthatatlanul és mégis jelenvalón a mendemondákban, az elhallgatott félelmekben: a híresztelésekben. Többé nem voltak már azok a rejtélyes, alsóbbrendû emberek, akiknek a birodalmi kormány népnevelése és propagandája 1941-ben beállította õket Németországban, de még azokon a fényképfelvételeken sem õk voltak, amelyeket a német csapatok által még egyszer visszafoglalt kelet-poroszországi falvakban a kioldógomb sûrû nyomo982

gatásával készítettek meggyalázott nõi holttestekrõl és a pajtakapukra kereszt alakban felszegezett férfiakról: a birodalmi kormány túl sok hírt talált ki, és koholt képekkel akarta igazolni õket. Apámnál egy beteg gyerek feküdt, Hanna Ohlerich, Wendisch Burgból, akinek a szülei a képek koholtságán kívül nem sok mindent hittek el a birodalmi kormánynak, és felkötötték magukat, mielõtt saját szemükkel, saját fülükkel megtapasztalhatták volna a keletrõl jött idegeneket, mondták a túlélõk, köztük a jerichowiak is, de persze már a brit fennhatóság alatt. Aztán, már május elején a híresztelések többé nem a letûnt birodalmi kormánytól jöttek, hanem a barátoktól és rokonságtól, a szovjetek megszállta Mecklenburg többi részébõl. És ezek már majdnem hírek voltak. Warenban a nácik egy esküdt ellensége, akit egészen az utóbbi idõkig vörös patikusnak hívtak, egy teljes éjszakát átünnepelt szovjet felszabadítóival, akik végül minden nõt megerõszakoltak a házban, és ezután az egész család öngyilkosságot követett el a korántsem erre a célra tartogatott mérgezõ gyógyszerrel – a hír szilárdan rátelepedett egy névre, egy piactérre, egy oromtetõs házra és annak földszinti üzletére. Malchinban, Güstrowban, Rostockban a híresztelések emberei vécékagylóban akartak krumplit mosni, és a lánc meghúzása után a mit sem sejtõ németeket fegyverrel fenyegették meg a vízöblítéses szabotázs miatt. Wismarban az hírlett, hogy az éj leple alatt három szovjet katona a brit õrszemek között egy regulátort cipelt el egy órásmesterhez, azzal, hogy csináljon belõle nekik a csuklójukra tizenhárom órát, amelyekbõl hiány támadt a szovjet-mecklenburgi területen, ugyanis külföldi szokás szerint a megállt órákat nem húzták fel újra, hanem elromlottnak vélve valami bozótba, vagy vízbe hajították õket. Egy egész sor lakókastély azért égett porig, mert a fosztogató árnyalakok, még ha volt is áram, nem hittek a villanyvilágításban, és papírfidibusszal kutatták át a helyiségeket. Az egyik egyetem patológiai osztályáról való mikroszkópot két üveg likõrért adták el, élestölténnyel galambokat lõdöztek, és állítólag egyáltalán nem tudtak mélabús énekeket énekelni. Mire a britek elvonultak, mindez, meg hogy bolondulásig szeretik a gyerekeket, köztudott és felfoghatatlan lett Jerichowban, a város polgárai és a menekültek között ismét akadtak olyanok, akik vízbe fojtották, felakasztották és megmérgezték magukat, ám nem mindegyik az új hatalomtól való félelmében: Pahl szabó egyszerûen nem tudta, hová legyen, Berling doktor pedig hiába filozofált a búskomorság leküzdésérõl. A többiek maradtak Jerichowban, július harmadikán a becslések szerint három és fél ezer személy. – Kíváncsiságból? – kérdezte tegnapelõtt Maria. Csak ritkán lehetett nevetésre bírni, tekintetét mereven a lángokra szegezve arcát úgy elrejtette a kandalló tüzében, mintha egyáltalán nem, vagy csak egyetlen gondolatra figyelne oda. – Igen, kíváncsiságból. – A saját kárukkal maguk mögött? – Nem mindenkinek lett saját kára. – Na és a vörös patikus Maaß meg a felesége, a Piac tér 14.-bõl? – Ilyenek is voltak. Akit nem ért baj, az hallhatott beszélni a másokéról. – Csak kíváncsiak voltak, hogy igazak-e a híresztelések? – Igen, és még egy más okból is maradtak. 983

– De az nem gyereknek való – állapította meg Maria. – Talán. De inkább csak azért, mert nem találom rá a szavakat. – És a zsidóitok miatt. Hatmillió. – Hogy beszélhetsz így, Maria! – Csak veled. Hiszen õk arra vártak, hogy benyújtsák a számlát. – Igen. Noha õk nem hittek azoknak a híreknek. – Tudni akarták, mi lesz az elszámolással. – Igen. – Mint mindig. – Igen! – Szóval mégis a kíváncsiság – mondta Maria. A jerichowi emberek, akár az itt lakók, akár a menekültek, azért maradtak, mert volt saját, vagy kölcsönbe kapott tetõ a fejük felett. A britek július másodikától kezdve különben sem engedtek át senkit holmival felpakolva új határukon, a Trave-csatornán, így aztán poggyász nélkül kellett a túlpartra úszni. Wulff nemcsak a vegyeskereskedéssel együtt mûködtetett vendéglõje miatt maradt, hanem azért is, mert tagja volt a betiltott szociáldemokrata pártnak, ráadásul katonai szolgálatra méltatlannak nyilvánították, és ha mindezért jutalmat nem is várt, üzleti méltányosságra azért számított. – Kíváncsiságból – mondta Maria. – Papenbrockról idõközben már gyanítani lehetett, hogy mi tartotta itt. Apám azért maradt, mert a britek polgármestert csináltak belõle, és rendesen át akarta adni a hivatali ügyeket. A helybeliek pedig még Jerichow panorámájában is bíztak Pedig hát úgy különben mi látnivaló akadt az érkezõ idegenek számára ezen a kis városkán, távol az országúttól, a Mecklenburgi-zug kellõs közepén, ráadásul kikötõ nélkül a Keleti-tenger partján? Bármilyen irányból jöttek is, távolról csupán jellegtelen házak alacsony tömkelegét láthatták. A püspöksüveges torony, akármilyen magasra is nyúlt, akármilyen sûrûn borították is a hatszáz éves fák lombjai, csak az elmúlt, és nem a jelenkori gazdagságról tanúskodott. Az idegenek útközben láthatták a mecklenburgi kastélyokat, a parkok nagyvárosi remekléseit, a kerületi székhelyeken elmasírozhattak a császári idõket idézõ üzletházak között – Jerichowban viszont kevés egyemeletesnél magasabb épületet találtak, amelyek ha be voltak is vakolva, a háborús gazdaság nagy lyukakat szaggatott téglafalaikon, a favázas épületek pedig már réges-rég nem láttak festéket, de még karbolíneumot sem. És hogy milyen úton jöttek a gyõztesek? Bizony nem aszfalton, hanem hepehupás, macskaköves flaszteren, amelynek a szélén még kék bazaltból rakott, dupla csíkos kerékpárút sem futott (ez jól illett ahhoz a mendemondához, hogy milyen ügyetlenül ülik meg a biciklit). Így aztán maradt a téglagyári villa, ahol berendezhették a parancsnokságot. Az egykor Lassewitz, most pedig a Papenbrockék tulajdonában lévõ városházát hátramenetben hagyták el, amikor a szobákban egymás hegyén-hátán megpillantották a menekülteket – úgyhogy a járványtól való állítólagos félelmükben lehetett valami igazság. Az angolok Lindemann Lübecki Udvarában rendezték be a klubjukat, a szovjeteknek most csak a cégtáblát kellett kicserélniük. A piactér az avatatlanok számára kissé 984

tágasnak tûnhetett, amiért egyik-másik háromemeletes ház tulajdonosának fejében alkalmasint a kisajátítás gondolata is megfordult. Mindezek mellett Jerichow járási jogú város a szovjetekben bizonyára leginkább a szegénység egyhangú terepének benyomását kelthette, ahol még fosztogatni sem volt mit, mivel semmit nem mutattak nekik. Az elsõ szovjet katonák bevonulását követõ vasárnapig, azaz július nyolcadikának estéjéig csak egyetlen híresztelés igazolódott be. Otto Quade bádogos és vízvezetékszerelõ mûhelyébe behatolt egy vöröskatona, és az alacsony válaszfal fölött egy háború elõtti idõkbõl való vízcsap mintadarabjára mutatott: Elmenni víz – mondta a mester ott tartózkodó feleségének, Bergie-nek, aki az akkori recepteknek tökéletesen megfelelõ öreges öltözékben, bemázolt arccal, szoknyája alatt tyúkganés kötéssel és a rá jellemzõ lélekjelenléttel azt válaszolta: eszébe sincs vízbe menni, különben egyáltalán nincs is szüksége rá. Vagy talán csak nem azt akarja tudni, ki mindenki ment mostanában a víznek, akár az ingoványba, akár a Keleti-tengerbe? Ezt a felsorolást azonban a Vörös Hadsereg nem várta ki a végéig, hanem fejcsóválva elvonult, amit az asszony akaratlanul is dorgálásnak látott. Ez volt az elsõ héten az egyetlen katona, aki Jerichowban kíséret nélkül mutatkozott. A parancsnok a megszállókkal együtt beszegeltette magát a téglagyári villa mögé, és a németekkel kizárólag rendeletekben érintkezett, amelyeket Cresspahllal tetetett ki a városházán. A jerichowi északi légi támaszponton, a város mások háborújában való részvételének baljós tanúhelyén, még mindig nem szállt le egyetlen szovjet repülõgép sem, és noha a szögesdróttal bekerített terület alkalmas lett volna büntetõtábornak, az új tulajdonosok erre sem használták fel. Nos hát akkor milyen is volt az idõjárás 1945 júliusának elsõ hetében Jerichowban? – Nagyon sokat túloztak azok a híresztelések (Bergie Quade). – Ha nem is túloztak, de az oroszok mégsem mertek odáig vetemedni azokkal az emberekkel, akik egyszer már megtapasztalták a brit megszállást (dr. Kliefoth). – Azért Ilse Grossjohannt mégiscsak megerõszakolták (Frieda Klütz). – Nem avatkoznak bele a városvezetésbe, nem használják a repülõteret – de vajon meddig? (Maaß házaspár.) – Papenbrock a vagyonában maradt, úgyhogy a britek alighanem visszajönnek (az idõsebb Creutz). – Mit mûvel ez a Cresspahl, hogy nem szégyelli magát! (Käthe Klupsch.) – Talán visszakerülünk Svédországhoz. Kétszáz éve már, hogy odatartoztunk (Brüshaver lelkészné). – Papenbrock mégiscsak elõkelõség. Persze üzletileg értve (Else Pienagel). – Hiszen ezek félnek tõlünk. Éjszakai kijárási tilalom. Mondom, hogy félnek! (Frieda Klütz.) – Elvégre csak éjszaka merészkednek ki a szabadba. (Frieda Klütz.) – Háborúban az ilyen dolgokat latrinajelszavaknak hívták (Alfred Bienmüller, Peter Wulff). – Várjuk ki a végét. (Gesine Cresspahl.) 985

1968. április 24., szerda A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban három igazságügyi hivatalnokot szabadon bocsátottak, és nem holmi bírósági hivatalsegédeket vagy házmestereket, hanem három helyettes fõállamügyészt, akik közül az egyik ráadásul még a katonai büntetõügyek fõvádlója is volt. Az új kormány szóvivõi nem magyarázzák a botlást. Pedig a törvénynek ezek az õrei mintha egykor mégiscsak bûntetteket követtek volna el. A szovjet megszállók pontosan egy hete tartózkodtak Jerichowban, és a háború utáni július második hétfõjére a helyi polgárok szemében ennek egyik bizonyítható felelõse apám, Cresspahl lett. – Õ hozta a nyakunkra az oroszt – hangzott az ítélet felette, amely nemcsak az idegenek elleni panasz volt. Egyszerûen jólesett kimondani, hogy Cresspahl nélkül ide sem dugták volna az orrukat. Az egész Käthe Klupsch letartóztatásával kezdõdött. De azt nem Cresspahl tette. Amíg a britek voltak itt, büntetést helyeztek kilátásba annak a rémhírnek a terjesztéséért, hogy ki fogják üríteni Jerichowt keleti fegyvertársaik javára. Noha ezt a jövendõt lehetetlennek tartotta, Käthe Klupsch egy ragyogó júniusi napon, a Klein hentes üres kirakata elõtti forgalmas járdán mégsem tudott ellenállni annak a kellemes borzongásnak, ami a tiltott jóslat kimondásától elfogta. Így aztán két Tommy kíséretében be kellett mennie a városházára. A katonák óvakodtak ugyan a súlyosan rengõ keblû, terebélyes hölgynek még a közelébe is érni, õ azonban mégis „testi erõszakról” beszélt. A Cresspahl hivatali szobája elõtti négyórás várakozást „cinikus kínzásnak” nevezte, még csak a száját sem nyithatta ki. A tényállás rögzítése „lelki gyötrelmet” jelentett a számára, sõt „egyenesen agymosást”, mert Cresspahl tolmácsolásában kellett meghallgatnia brit látogatójának kérdéseit. Miután beismerte, hogy a géppel írt nyilvános parancsokat is el tudja olvasni, figyelmeztetésben részesítették, de Cresspahlnak akkor este nem volt ideje az eltávozási engedély kiadásához, így a kijárási tilalom végéig a britek benn tartották egy cellában a városháza alatt. Ezt õ úgy értelmezte, hogy egy házban kellett töltenie az éjszakát Cresspahllal, azonfelül egy kissé össze is tévesztette önmagát két menekülttel, akiknek hasonló vétség miatt Randéban kellett ülniük, és végül aztán a szovjetek elítéltként vették át õket. Ezt híresztelte Klupsch, egészen a szovjetek bevonulásáig, attól kezdve viszont már csak azzal vádolta Cresspahlt, hogy titokban lepaktált velük. Mert ugye, a végén mégiscsak bejöttek, nem igaz? És emiatt kellett politikai fogságot elszenvednie egy feddhetetlen nõnek, vagy ez sem igaz? Szóval Cresspahl lett a bûnbak az oroszok miatt. Pedig hát egészen másként kezdõdött. A britek tették meg polgármesternek, és ha más németnek, esetleg árulónak is tartották volna, mégis majdnem úgy bíztak benne, mint egy barátban. A brit elhárítás emberei nem találtak benne semmi kivetnivalót, búcsúzáskor külön is köszöntötték, ráadásul katonai módra! Még amerikaiak is jártak nála a schwerini körzetükbõl, hosszú éjszakákat töltöttek irodájában, és ha a nyugati megbízhatósága felõl ki is hallgatták, az ilyesmi mindig ivással és az ahhoz tartozó beszédekkel folyt le. Aztán bevonultak a szovjetek, és hadicselként Cresspahlt meghagyták a hivatalában, így akarva elleplezni titkolt viszályukat az angolszász 986

szövetségesekkel. Ám magát Cresspahlt nem vették át, és arról szó sem volt, hogy megerõsítik hivatalában. Egyszerûen csak bevetették. A bevetés szó a horogkeresztes korban valami rendkívüli eseményt jelentett, a létszám feltöltését az emberhiány pótlására, a szokásosnál nagyobb erõfeszítést akár aratáskor, akár a szétforgácsolt katonai alakulatok bevetésével, akár a hivatalnokokéval, akiket senki nem választott meg, és akiket elõzõleg kérdezni sem kellett. Cresspahl tehát még egyszer elárulta a briteket, és kitetette a városháza falára, hogy a szovjet parancsnok megbízásából õ az oroszok segítõtársa, eszköz a kezükben, azaz õt is bevetették. Az amerikai 6. deszanthadosztály 18. deszanthadtestének élén álló B. L. Montgomery májustól, júniustól kezdve egyre több parancsnoki jogkörét veszítette el Jerichowban. Az õ távozásuk után nem sokkal Cresspahl az orosz városparancsnok, K. A. Pontij alárendeltje lett. Cresspahl Jerichow város területének nyolcadrészét juttatta az oroszoknak, akik természetesen nem maradtak meg a kerítésükön és a téglagyári villán belül. A bevonulásuk utáni negyedik napon az is kiderült, hogy a nyugati oldalon miért csak néhány szögesdrót huzalt fontak az aranyesõbokrok köré. Reggel nyolc embert hívattak be Cresspahlhoz a városházára, de nem ám rendeletileg, hanem név szerinti felszólítással, és többek között még Mine Köpckének is meg kellett jelennie férje építõanyag-telepének képviseletében. Talán bizony a britek által felforgatott Lübecki Udvart kellett rendbe hozniuk, hogy Jerichow visszakapja szállodáját? Nem. Egy kerítést kellett építeniük. Egy kerítést, ami a városparancsnokságtól kiindulva szigorúan nyugatnak tartott, a Bäk kertjein át, onnan egyenesen északnak fordult a földútig, majd keletnek a Város utca házaihoz tartozó udvarok határáig, aztán pedig vissza a már megszállt területre! Mina Köpcke az építõanyag-telepükön a Litvániában egy légvédelmi ágyúval együtt eltûnt férje helyett a számításokat végezte és a javítási munkákat ellenõrizte, most pedig egy építkezéssel szeretett volna bizonyítani neki, amit teljes egészében maga vezényelt, és aminek a felügyelõje lett. Cresspahl ezúttal újfent bebizonyította az oroszok iránti szolgalelkûségét, és minden fatartalékát a rendelkezésükre bocsátotta, Mina pedig bárhol lebonthatott Jerichowban minden deszkakerítést, ahol neki éppen tetszett, az ellenségeinek viszont nem. Ehhez pecsétes parancsot kapott a szovjetektõl, amit õ szóban azzal egészített ki, hogy Cresspahl a bûnös az elkobzásokban és az oroszok építkezéseiben. Bezzeg vele ellentétben õ igazi hazafiként, nem rakatta le a cölöpöket olyan mély kõágyazatba, mint a saját kerítésével tette volna, amikor pedig a festéket a német megrendelõk esetében szokásosnál hígabbra kevertette, akkor azzal mentegetõzött, hogy a tengeri szél így nem marja le. Erre fel mit tett ez a Cresspahl, aki mégiscsak egykori iparoskollégája és Jerichow érdekeinek õrizõje? Mintának elküldte neki az egyik elsõ kerítésdeszkát, és amikor az õ elsõ festései még mindig egy kissé halványzöldebbre sikeredtek, lemérette vele a városi mérlegen a festékes kannákat, amirõl nyugtát kellett adnia. Aztán a számlával elment a városházára, és hiába adta becsületszavát, Cresspahl nem hitt neki, amint az egy idegen hatalom áldozatai között illenék, hanem késõ este a városparancsnokával végigjárta a lefestett kerítést, mintha csak a cimborájával sétafikált volna, egyikük egy mérõléccel hadonászott, a másik pedig a körzõt forgatta széles lendülettel, hogy ország-világ lássa, mek987

kora öröme telik benne. Ezután a Köpcke céget ismét berendelték a városházára, és Cresspahl négyzetméterre és köbméterre pontosan kimutatta, hogy valami susmus történt. Nem csalást mondott, nem is tévedést, csupáncsak egy másik számlát kért Minától. Szorosan összezárt könyökkel, görnyedten ült a polgármesteri asztalánál, és ferde, csodálkozó pillantásával minden fáradtsága ellenére nemcsak egyszer, hanem sokkal többször kellett volna szemöldöke alól az asszony szemébe néznie. Mina Köpcke ragaszkodott a maga mennyiségeihez, aláírta a harci számláját, és késõbbi beváltásra átvette a városi pénztárnak szóló utalványt. Pénzt egyelõre nem kapott, amit Cresspahlnak orosz ügykezelésként, de különben saját bûnéül rótt fel. Mert ez nemcsak az oroszok kezére játszotta Jerichowt, de még hasznot is húzott belõle! Miközben Köpckéné hét emberével bekeríttette a Bäk mellett elvivõ utcát, az ottani házakra egymás után cédulákat szegeztek ki Zárolva felirattal, és amikor a két déli végpont építkezése továbbhaladt, a Bäkbõl olyan zacskó lett, amelynek napról napra szûkült a szája. A Bäk tulajdonképpen parkosított utca volt, negyven évnél nem régibb, a tetõ közepén sok esetben tágasan megnagyobbított, megbízható téglaépítményekkel, köztük doktor Semig csaknem hatalmasnak mondható villájával, minden házat jókora telek választott el a Város utca keskeny parcelláitól, és ebbõl a gazdag negyedbõl kellett a tulajdonosoknak a zsúfolt városba költözniük, a kényszerbeutalót pedig Cresspahl írta alá. Csak annyi holmit vehettek magukhoz, amenynyit a kezükben el tudtak vinni, és minden helyiséget azonnal lakható állapotban kellett hátrahagyniuk az idegenek számára. És Cresspahl maga elé se engedte a panaszosokat, ha zúgolódtak az egyetlen szoba miatt, amit Quadeséknál vagy a patika fölött kaptak, esetenként menekültekkel megosztva! Helyettük inkább a Bäkbõl szintén eltávolított menekülteket vette pártfogásba, noha azok még az egy fél éven belüli harmadik vagy negyedik átszállásolásuk után is sokkal csendesebben várakoztak rá, és meg is szerzett minden talpalatnyi helyet, amit a jerichowiak maguknak vagy a rokonságuknak tartogattak, persze, hiszen úgy ismerte a város minden házát, mint a helybeliek az övét. Aztán keresztben a Bäk elõtt felhúzták a kerítés északi végét, és azóta ezt a parkosított utcát a mai napig senki emberfia nem látta többé Jerichowban! A kerítés melletti telektulajdonosok pedig nem gyõztek panaszkodni az árnyék miatt, amit az új építmény vetett, és amit a kerti növények nem tudtak elviselni. Ebben vajon ki volt a bûnös? Mindenesetre Cresspahl a maga házával és telkével a kerítésen kívül, a Téglagyári út túlsó felén volt. A barátairól is gondoskodott: Creutz kertészete a megszállt területhez tartozott, és ha terményeiket teljes egészében a parancsnokságnak is kellett beszállítaniuk, Amalia továbbra is használhatta a paplak mellett a Város utcára vezetõ utat, az egyháztól bérelt földjük pedig valami örök tulajdonként szintén a kerítésen belülre került. Cresspahl másik szomszédja, Brüshaver lelkész is szabadon élhetett házában, egy stratégiailag amúgy gyenge ponton, amelynek lezárása aztán igazi erõdítménnyé tette volna a zöld hadikerítést. És Cresspahl biztosította magát a fosztogatók és a hívatlan vendégek ellen is, eztán csak a Téglagyári úton lehetett eljutni hozzá, amely azonban ettõl fogva, történetében legelõször, egy táblával is dicseked988

hetett, egész pontosan egy nyílvesszõ formájúra kihegyezett táblával, rajta a KOMMANDANTURA felirattal. Ki ment volna feleslegesen egy ilyen irányba? Cresspahl még arra sem vette a fáradságot, hogy lefordíttassa a feliratot, ami így az orosz nyelv tanulására való felszólításnak tûnhetett, mert az ilyen ember még erre is képes. Hogyne, hiszen Bergie Quadét is rákényszerítette, hogy elmenjen a szovjet kommandanturára. Az a vöröskatona, akit az asszony olyan talpraesetten világosított fel a vízcsap felõl, ismét eljött hozzá az üzletbe, mégpedig ezúttal egy fiatal pomerániai menekült fiúval, akit Cresspahl fogadott be a házába. A tizenhét év körüli, vállas, ráadásul hallgatag legény felnõtt módjára mélyen Bergie szemébe nézett, ezt nem tudta csak úgy elhajtani, ennek nem tudta telebeszélni a fejét. Beszélgetés közben a vöröskatona alaposan végigmérte az asszonyt, aki a sokatmondó pillantásoktól egész kívánatosnak kezdte magát tartani. A fiú el sem mosolyodott, csak fordított, megbízható északnémet tájszólásban, bár a vöröskatonánál néha vissza kellett kérdeznie. Bergie Quade pedig nem tudott ellenállni annak az igénynek, hogy még egyszer megmossa a kezét. Jóakarata jeléül behívta vendégeit a konyhába. Abban viszont már nem sok élvezetet talált, amikor kettõjük között végig kellett mennie a Város utcán, mintha valami letartóztatott, becsületes német úriasszony létére elvezetnék, amihez sikerült is elég komoran határozott képet vágnia. Követte két kísérõjét Creutzeék földjén át, egy pillanatig leállt Amáliával, aki éppen a kerítésépítõket ellenõrizte az egresbokrok átültetésében, és aztán csakugyan belépett a megszálló hatalom elzárt területére. Az elkövetkezõ órákban a vöröskatona olyan káromkodásokat tanult tõle, amelyek még hosszú ideig keringtek ide-oda a jerichowi szovjetek szókincsében. A melléje rendelt raktárost, Jakob Absot viszont nyakra-fõre dicsérte azért a megfontolt pontosságért, amivel valóságos vízvezeték-szerelõ mesterként kézzelfoghatóvá tette az utasításait. A téglagyári villa utolsó tulajdonosai jobbára nem ép, hanem lefûrészelt lefolyócsöveket hagytak örökül a szovjeteknek, a konyhai és fürdõszobai vízcsapokon Bergie kalapácsütések nyomait vélte felfedezni, és titokban nagyon elcsodálkozott, hogy mégiscsak nemesi származású emberek hogyan intézhettek el így egy házat. Munkadíjul a városi pénztárnak benyújtható számla és egy félliteres, címkézetlen vodkásüveg között választhatott, férje emlékére az utóbbi mellett döntött, és meg is osztott egy elõre ki nem számított kortyot a vízcsapos vöröskatonával, aki segített neki a munkában. Mikor Jakob a téglagyári villa bejárati ajtaján kikalauzolta a civil Téglagyári útra, kísértés fogta el, hogy utánanézzen Cresspahlnál, nem kell-e neki segítség a sok gyerek és menekült mellé. Ám Jakob fejcsóválására a temetõfal mentén, mint valami rendes úton, kiment a Város utcára, kezében a szerszámosládával, az üveggel a köténye alatt, éppen ott, ahol nemrég azt a tyúkganés kötést viselte, és gondolataiba mélyedve azt fontolgatta, kinek és mit mondjon el errõl a kiruccanásról. Ha jobban belegondolt, az, hogy a bolondját járatta a vízcsapos orosszal, Cresspahlnak került idõbe és munkába. Szóval legalábbis ebben nem bûnös. Ámde az asszony szomszédjainak elmondott, visszafogott beszámolója is elegendõnek bizonyult Cresspahl egy újabb bûnéhez. De idõközben Cresspahlnak ki kellett függesztenie Jerichow város katonai parancsnokának 2. számú rendeletét, amelynek értelmében a polgároknak három napon belül be kell szolgáltatniuk minden rádiót, akkumulátort, írógépet, telefon989

készüléket, mikrofont, fényképezõgépet stb. Papenbrock magtárába. A stb.-rõl Cresspahl az éjszaka folyamán kiderítette, hogy azon fegyver, löveg, robbanóanyag-készlet, mindennemû lövedék értendõ, egy nappal késõbb pedig K. A. Pontij 4. számú rendelete már minden arany-, ezüst- és platinaérmét, nemesfém rudat, minden külföldi értéket a Raiffeisen Bankban kívánt látni, sõt még a külföldi vagyon egyszerû dokumentumait is, amitõl Cresspahl ismét a szovjetek cinkosa lett. Hiszen látták reggel a városházára menni a telefonjával a hóna alatt, egyszer pedig két Wehrmacht-karabéllyal, amiket valaki éjszaka az udvarába dobott, ám ennek ellenére a néprádiók és a stb.-k gyûjteménye Papenbrocok magtárában nem bõvült eléggé. Akkor Cresspahl újfent bebizonyította polgártársainak, hogy nemhiába élt immár tizenkét éve közöttük, és kifüggesztett a városházán egy felhívást arra a listára vonatkozólag, amely a postán nyilvántartja az egykori rádió- és telefontulajdonosokat. Ezek közül néhányan el is jöttek, de csak azért, hogy a készülékeket az oroszbarát Cresspahl lába elé dobják, ráadásul hosszan kellett várakozniuk a magtárkapunál, mivel a polgármester kétóránként újra meg újra jelezte az érkezését, aztán mégse jött el. Végül a parancsnokság azzal fenyegette meg a háztulajdonosokat, hogy felelõsséggel tartoznak az összes zárolt javakért, amelyeket velük egy fedél alatt megtalálnak, erre a helybeliek rávették a menekülteket a beszolgáltatásra, amit pedig õk nem tudtak elásni, azt elégették, így többek között a hadifoglyoknak a brit megszállók visszatérése vagy a svédek bevonulása utáni üzletekre megtakarított rubeljeit is. És ezért a veszteségért még mindig Cresspahlt tehették anyagilag felelõssé, hiszen a bûne feketén, fehéren ott állt a nyugtákon. A szovjetek zsoldjában álló Cresspahl elvetemültsége Jerichow számára a Papenbrockékkal szembeni viselkedésében is megmutatkozott. Újabb és újabb menekülteket küldött apósa és anyósa házába, akiknek így öreg napjaikat az irodában kellett tengetniük. Akkor sem mozdította meg még a kisujját sem, amikor a Vörös Hadsereg Papenbrockék Lassewiztõl örökölt bútorait kivitette a házból, majd a nyílt piactéren Lysollal lepermetezték és elszállították õket a parancsnokságra. Papenbrockék udvarát és magtárát gabonástul elkobozták a Vörös Hadsereg élelmiszer-tartalékának feltöltésére, és Cresspahl nyugodt lélekkel tovább tudott élni, miután a rokonságát kiforgatta a vagyonából. Az ilyen bûnt akkor se tudja levezekelni, ha kilencven évig él is. Maguk a szovjetek semmibe vették. A britek reggeltõl esetig egy dzsipben furikáztatták ide-oda, a szovjetek gyalog járatták a Téglagyári úttól a városházáig, a kórháztól a gázmûvekig, Jerichow egyik végétõl a másikig, kíséret nélkül, védtelenül, egy szál magában. – De most legalább már nem köpték le – mondta Maria. – Nem. Még utána sem kiabáltak. – Rajtad töltötték ki haragjukat. – Tudtam, hogy az apámnak szánják, és nem zavart. – Mikor a boltba mentél… – Igen. 990

– …kilöktek a sorból. És véletlenül megrúgtak. Volt olyan szülõ, aki megtiltotta a gyerekének, hogy veled… – Ilyen nem történt, Maria. – Csak nem vettek észre. – Nem vettek észre. – Most Francine jut eszembe, aki fekete létére fehér iskolába jár, és ha reggel bejön és köszön… – Nem lehet összehasonlítani. Az a gyerek, aki én voltam… – Jól van, anya. I dig you. Valamit el akartál mondani nekem, és nem megtanítani valamit. De gondolni azért gondolhatok valamire. – Csak ne hasonlítgass. – Az már az én dolgom. – A te dolgod, Maria. Késõ estére jöttünk haza a nyaralóból. A súlyos esõ érdes, szürke párafüggönyt vont a park mögött a folyó és a szárazföld elé. Amögött megáll a világ.

1968. június 19., szerda A vak koldus a Lexington sugárúton (az én napjaim sötétebbek, mint a ti éjszakáitok) ma reggel egy sárga vödröt tett a kutyája elé, tiszta, étvágygerjesztõ vízzel. Estére a vödör pereme összekenõdött, a víz pedig elpiszkolódott. Egész különlegesen mûvelt gyalogjárók a vízbe dobálták pénzadományaikat. A Grand Central pályaudvar fõcsarnokában a lépések és a hangzavar szörnyû keverékébe még egy kisebb, sokkal ismerõsebb zaj vegyül, amely egész ésszerûtlenül egyre növekszik az ingajáratokhoz vezetõ folyosókon. A zaj egy embertõl származik, aki a metrózsetonokat szedi ki a beléptetõ-automatákból. A zsetonok megcsörrennek a szürke fémen, a vödör pedig a padlón horzsolódik, amikor az ember továbblép. Ilyen széles, vaskos vödrökben itattuk odahaza a lovakat. Estére zivatar függeszkedik a folyó fölé. A villámok árnyékokat szelnek ki a parkból, néha csak a túlpartot világítják meg foltos fehérséggel. A rövidebb, alig észlelhetõ villanások éles hasadásokat marnak bele az agyba. Gyerekkorunkban, zivatarkor a gabonakévék között azt hittük: valaki néz bennünket. Mindenkit néz valaki.

1968. július 12., péntek Friday. Még harminckilenc nap. Kevesebb, mint hat hét. A gazdasági rovatot olvasd, Gesine! Három perccel múlt kilenc, elkezdõdött a munkaidõd. Inkább a font sterlinggel foglalkozz. Inkább a Threadneedle Street-i öreg hölgyrõl álmodozz, a New York Times helyett. 991

Pedig statisztika is van benne. Például nõttek a helybeli súlyos bûntettek éves mutatói, és ezek csak a bejelentett ügyek. Az autólopások száma hatvannégy és fél százalékkal, a rablótámadásoké ötvenkilenc egész hét tized százalékkal, a gyilkosságoké húsz egész három tized százalékkal emelkedett, a nemi erõszakoké viszont hat százalékkal esett. Tegnap egy fekete kalapos, sötét szemüveges férfi, kezében sósavas fóliával a Jericho Turnpike-on behatolt a Chemical Bank woodburyi fiókjába… A Szovjetunió Kommunista Pártja a maga igazának hangján még egyszer válaszol a csehszlovák Tízezer szóra, mintha bárki is kérdezte volna. Az új prágai vezetés valódi céljaival szemben semlegességet színlel, Novotnyról kész elismerni, hogy talán hibázott és csõdöt mondott, de a „jobboldali és szocialistaellenes erõk tevékenysége” egyáltalán nincs ínyére. Ezek „a szovjet testvérpárt befeketítésére és lejáratására törekszenek”, éppúgy, mint tizenkét éve Magyarországon történt. Nem az a helyzet inkább, hogy a párt saját magát járatta le? Vagy netalántán 1948-tól kezdve az évek során végig tiszta és ártatlan maradt, mint a ma született bárány? Bármit is csinál Gesine Cresspahl banki alkalmazott, augusztus 20. mindenképpen el fog jönni. Addig alighanem még egyszer kimegy az óceánhoz, körülbelül harmincszor felhúzza az ablakot, Mariával megvásárolja az õszre és télre való holmikat, amikor kedve tartja, ágyba bújik barátjával, D. E.-vel, elhasznál további két hangszalagot, „arra az esetre, ha meghalnál”, elkészíti Mariának a szokásos ráklevest, talán az ébredésig végig tud álmodni egy álmot, mindezeken felül pedig egyáltalán és teljes egészében bele lesz gabalyodva az életrõl való képzelgésbe. A valóságban pedig az idõ síkos jegén egyre közelebb siklik ahhoz az idõponthoz, amelyben a fõnöke megállapodott a Csehszlovák Állami Bankkal. Ha hajóval mehet, augusztus 12-én indul New Yorkból, repülõvel augusztus 19-én. Augusztus 21-én, szerdán kell elkezdenie Prágában az üzleti tárgyalásokat. Ott várni fogja valaki a repülõtéren. A Pravda Magyarországot emlegeti. Márpedig ez tankokat jelent. Na és ha a levegõbõl támadnak? Az irodában csaknem teljes csend van. A telefon a munkakezdés óta az igazak álmát alussza. Az ajtón át néha becsordul Henri Gelliston számológépének zúgása. Mérhetetlen mélybõl egy teherautó légydongássá halkult nyüszítése hallatszik. Bizonyára bekapcsolt a riasztója. A járókelõk izgatottan meg fogják közelíteni a zajforrást, majd közömbösen elmennek mellette. Itt pedig egy magánlevél íródik, ezt még mélyen meg fogod bánni. Igen Tisztelt Professzor Úr, hangzik a megszólítás, aztán jön a kérem bocsásson meg, egy barátnõm tanácsára írok, és hogy nem bízom a New York-i szakorvosokban, már csak a közmondásos agyturkászok miatt sem, persze tisztában vagyok egy távdiagnózis esetleges tévedéseivel, akkor meg hagyd az egészet a csudába, ám a barátnõm tudni szeretné, hogy lelkileg zavartnak tekintse-e magát, mivel élethelyzetében szakmai okokból változás fog bekövetkezni, ami bõven elegendõ egy végrendelet készítéséhez és óvintézkedések megtételéhez, arra az esetre, ha pszichikai állapota veszélyessé válna, életrajz mellékelve, miért szolgáltatod ki ennyire magad? Itt van mindjárt a kézírásod, ezek a nagy, egyenletesen kerek, alul élesen kihúzott vonalak, amit valaki tulipánírásnak nevezett. Ha alaposabban odafigyelsz, a betûk középsõ része ugyan folyamatos, de túl nyitottak, azaz gyakran hiányzik belõlük az 992

elõírásos kerekség, a felsõ és alsó hosszanti vonalak pedig túl szegényesek, túlzottan le vannak egyszerûsítve, az utóbbiak semmiben sem különböznek holmi függõleges vonalaktól. Ha már tulipánhoz hasonlítanak, legfeljebb valami rövid szárú, egyenesen álló fajtáról lehet szó. Jól kiírt kézírás. De vajon mit ismer fel belõle másvalaki, és mire következtet abból, hogy fekete tintát használsz? …és hogy miért emlékszem életem abszurd cselekedeteibõl csak a köznapiakra, beleértve a reakciómat annak a férfinak a halálára, aki a lányom apja volt. Alapjában véve szeretném normálisnak tartani magam. Kivéve: ha hangokat vélek hallani. …és hogy miért felejtem el a kezdeteket. Ami feltételezéseim szerint harminckét éves koromtól van így, de az okát nem látom, és akaratomon kívül történik. Ennek ellenére olykor szinte teljesen múltbeli helyzetekbe kerülök vissza, és úgy beszélek az akkori emberekkel, ahogy akkor beszéltem. Mindez csak úgy kavarog a fejemben, anélkül, hogy irányítani tudnám. Meghalt személyek is úgy beszélnek hozzám, mintha jelen lennének. A szememre vetik a lányom nevelését (született 1957-ben). A holtak egyáltalán nem üldöznek, többnyire ki tudok velük egyezni az ilyen képzelt beszélgetésekben. De csakugyan képzelt beszélgetésekrõl van-e szó? Olyan halottakkal is beszélek, akiket csak látásból ismerek, akik gyerekkoromban csak egy köszönés erejéig szóltak hozzám, vagy valami cukorkát adtak. És most olyan helyzetekbe visznek bele, amelyekben nem voltam jelen, amelyeket nyolc vagy tizennégy éves fejjel semmiképp nem tudtam felfogni. Szóval nemcsak a szubjektíven reális, elmúlt helyzetbõl hallom magam beszélni, hanem a ma harmincöt éves egyénébõl is. Alkalmanként a saját akkori helyzetem, azaz a tizennégy éves gyereké, átvált a mai partneremébe, amelybe azonban csak nehezen tudom belehelyezni magam Sok ilyen, valóságosnak tûnõ képzelt beszélgetés saját magától keletkezik, apró csírákból, egy hanghordozásból, egy jellegzetes hangsúlyból, rekedtségbõl, a mecklenburgi tájszólás és az angol nyelv azonos szógyökeibõl. Ezek a foszlányok elegendõk arra, hogy a tudatomban megjelenítsenek egy múltbeli személyt, a beszédét és vele együtt egy születésemnél jóval korábbi állapotot, így például 1920 márciusát nagyapám bérelt földbirtokán, amikor anyám még gyerek volt. Hallom beszélni õt, és a szobában lévõ többi embert is, de nem egyszerû kívülállóként, hanem abban a biztos tudatban, hogy kimondottan hozzám szólnak, ami a látomás(?) vége felé úgy rémlik, hogy az akkori személyek az én mai énemhez szóltak. Élõ személyek esetében, akár távol vannak, akár jelen, ezzel a tudati vonzódásommal(?) vissza is lehet élni. Például, akkor is képes vagyok beleélni magamat a lányom gondolataiba, ha egy szót sem szól, és magamban akár a leghevesebb veszekedéssel válaszolni is tudok rájuk, függetlenül attól, hogy az üzenet valóban célhoz ért-e nála. A gyerekembõl tehát szinte mindent ki tudok kémkedni, és ritkán van biztonságban tõlem. Egyetlen mentségem, hogy mindezt önkéntelenül teszem. Nemcsak a gyerek esetében, hanem akár a mai aktuális beszélgetésekben a földalattin, a kollégákkal vagy idegenekkel, ott fut a valóságosan elhangzottak mellett egy második vonulat, amelyben a kimondatlan nyilatkozik meg, nevezetesen az, amit a másik fél elhallgat, vagy pusztán gondol. Ennek a második, képzelt vonulatnak a hangereje, ha nem is teljes egészében, de néha a figyelem szélére szorítja az adott pillanat993

ban ténylegesen hallottakat. A „képzelt” szó funkciójával kapcsolatban itt újólag fenntartásaim vannak, mert bár egyáltalán nem vagyok biztos a csupán mentálisan hallottak hitelességében, ám elég gyakran mégis bebizonyosodik róluk, hogy igazak, hogy már tudtam róluk. Az is lehetséges persze, hogy ennek a másik akusztikai vonulatnak a létezését csak ráfogom a beszélgetõtársra, így próbálva elõnyt szerezni saját véleményemnek és igazolni önmagamat, ám ez kevésbé valószínû, hiszen lépten-nyomon a legcsúnyább dolgokat vélem „hallani” az olyan személyektõl, akiknek a rokonszenve égetõen fontos a számomra. Elismerem, hogy az ilyen rokonszenv mindig elutasítást is tartalmazhat, ám arra nem vagyok képes, hogy ezt a lehetõséget barátokra vagy ismerõsökre is alkalmazzam. Különben más panasz: nincs. A második hangzószalag nem állítja le az elsõt, különösen nem az olyan személyekkel való társalgás közben, akik elõtt a gyengéim feltárása szakmai hírnevem rovására menne. Ha megpróbálok lányomnak mecklenburgi vagy pomerániai nagyapjáról mesélni, a halottak közbeszólásai miatt olykor szünetet kell tartanom, de csak olyan rövidet, ami alatt egy tüske lyukat tép a ruhán. (Vagy pedig a gyermek palástolja el közben a rémületét, és tartózkodik a gesztikulálással való reakciótól.) Az efféle automatikus beszédátvitelek enyhe kábultsággal járnak, amelybõl saját elhatározásommal ki tudok lábalni, ennél lényegesen gyorsabban pedig azzal, ha egyetlen lendülettel, késlekedés nélkül felhívom a gyereket (ha az ablak elõtt rádudálok az autóból, vagy más ilyesmit teszek, az nem segít). Vajon betegség-e ez? Hozzá kell-e igazítanom hivatali kötelezettségeimet? Óvni kelle tõlem miatta a lányomat? „Õk beszélnek hozzám.” Árulkodtál ránk. Ti, tik hun virrasztatok? Vártál minket? Hiszen a halottak amúgy… Elõre megmondják. Mindig kéznél vannak. Más dolgunk volt. Mondjátok meg ti nekem. Nekünk nincs semmink. Egyszer se mondtátok: Mindannyian itt vagyunk. Most meg senki nem akar beszélni velem. Nekünk semmi közünk a jövõhöz Mi az, ami… nem nekem kell, Maria kérdezte. Mi az, ami maradandó? Mink.

1968. július 30., kedd A szombat óta zömében megtalálhatatlan szovjet politikai bizottság tegnap reggel kilencembernyi magasságban kilépett a nappali világosságra, tizenöt zöldre festett 994

vasúti hálókocsiban, amelyeket határvárosuktól, Csaptól egy piros-sárga-zöld dízelmozdony vontatott Csehszlovákia területére, egész pontosan a cukorrépát és búzát termõ Ágcsernyõ földjére, az élen Leonyid I. Brezsnyevvel, akit a pályaudvar téglaépülete elõtt Alexander Dubček és tizenöt tanácsadója köszöntött. Csókok? Ölelések? Semmi ilyesmi. Csak három és fél órás tanácskozás, utána pedig mindkét küldöttség szépen egymaga étkezik a saját vasúti szerelvényében. Semmi nyilatkozat, hacsak nem halászunk ki egyet a Pravdából, amely becsületszóra és lelkiismeretére tudatja a vendéglátókkal, hogy országuk a Szovjetunióból fedezi csaknem teljes ásványolaj-szükségletét, nyersvasimportjának négyötödét (a csap–ágcsernyõi határátkelõn keresztül), a szintetikus gumi hatvanhárom, a színesfém negyvenkét százalékát. Ráadásul a szovjet fizetési feltételek is sokkal kedvezõbbek, mint a nyugatiak, ahol minden részrehajlás és kivételezés szerint zajlik. Most pedig vessük vigyázó szemünket a New York Timesra. Ez a belevaló öreg hölgy úgy véli: a francia kommunisták számára katasztrófát jelentene Csehszlovákia szovjet lerohanása. De a szovjet kormány által a saját újságíróik számára Csehszlovákiára elrendelt beutazási tilalomból levezetve azt is bebizonyítja, hogy az ottani, állítólagos sajtózûrzavar nem egyéb merõ koholmánynál. És mi van akkor, ha a szovjetek csak attól akarják megóvni riportereiket, akik mégiscsak értékes káderek, hogy a jövõben azért ne látogassanak Prágába, mert ott esetleg meggörbülhet egykét hajszáluk?

1968. augusztus 18., vasárnap Amikor Cresspahl 1962 õszén meghalt, a lánya már New Yorkban élt. Amerika nekem túl messze van, hogy gondoljak rá. A hetvennégy annál közelébb. A hátán fekve próbált elaludni. Azt akarta, hogy reggel elég közel találjanak rá, és ne kelljen veszõdniük a testével, mert esetleg másként fekszik, mint feküdnie kellene a koporsóban. Az ilyeneknek régen eltörték a csontjukat. De elalvás közben a feje valahogy mégis oldalra fordult. Reggel felé, amikor agyában ritkulni kezdett a sötétség, a fej ismét vízszintes helyzetbe hozta az orrt. Érezte, amint a kijárati ajtó felé viszik, és közben kissé megbillentik a szobaajtó szûkületében, végül pedig odakint, a sövény csupasz ágaival csíkozott, hûvös, téli napsütésben. A zötyögõs kövezet apró vérhullámokat gerjesztett a homloka mögött, miközben még hallani vélte Prüss egészségügyi tanácsos szavait: Ilyen betegséggel bizonytalan az élettartam. Ma reggel Maria álmában még látta az anyját, amint felkelt, kihajolt az ablakon a River Side-ra, a zöld patinás hídkorlát fölé, és az alatta elvezetõ útra. Az orvosi beutaló figyelmeztetésének megfelelõen csak egy kabátot vett fel a blúz fölé. A kocsiajtót olyan nesztelenül tette be maga mögött, mint egy tolvaj, aztán keleti irányba eresztette meg a kerekeket, az alagút bejáratához, amerre a napvilágra kiérõ földalatti a Broadwayt keresztezi. Kíséretként fekete lakkos luxusautók vették körül, mint valami foglyot. A kocsi simán gurult, csak az automata vezérlõgombot kellett néha benyomnia. A temetõk után egy kör alakban kiszélesedõ betonbarlangba jutott, amelybõl a klinikai 995

ajtók nyíltak. Az elsõ az öltözõbe vitt, ott kellett átöltöznie a kivizsgálásokhoz. A folyosó belsõ ívén újabb ajtók jöttek, szív, tüdõ, vese, vér felirattal. Az utolsónál egy könnyû kis csomagot nyomtak a kezébe, az élveboncolás maradványaival. Megint újrakezdeni a napot. A WNBC hajnali öt órakor közkedvelt Mozart- és Haydn-mûveket sugároz. A WNYC sem hagyja magát, itt hat órakor Brahms, a Requiem és Schubert szól. Ma vasárnap van. Maria gyerekeket hívott vendégségbe, hogy elbúcsúzzon tõlük, mielõtt Európába indulnak.

1968. január 29., New York – 1983. április 17., Sheerness, Kent IRCSIK VILMOS fordítása

A nagy oszlopsor Palmürában.

996

JORGE LUIS BORGES

A Borgesek Borges-õseimrõl mit sem tudok, pedig e félhomályos portugálok alakítják mindazt, amit csinálok: szokásuk, szorongásuk, szigoruk. Lassan egyre vékonyabbá enyésznek, és bár egyik sem volt mûvészi alkat, részei lettek, nemhiába haltak, az idõnek, földnek és feledésnek. Jobb is ez így. Mûvük azóta kész rég – most õk a híres Portugália, amelynek sikerült áthágnia Kelet falán: víz- s homoktengerésznép. Õk a sivatagba veszett király, s az is, aki visszatértére vár.

Kardok Durendal, Joyeuse, Excalibur, Gram. Régi csatáik az emlékezetben: versekben zajlanak, szétszórva. Ketten délre kerültek, kettõ északon van. Ma már por és hamu, de fennmarad a dicsõ jobb a kard markolatában; bronzára-acélpengéjére Ádám óta minden férfivér rátapad. Sok távoli kardot megénekeltem, sárkányok és kígyók kaszabolóit, királyölõket. De vannak valódi kardok is, a falon, itt, a közelben. Hadd találjak ki verseket a kardra, ha már forgatnom a sors nem akarta. 997

Fiához Nem én nemzelek. Hanem a halottak. Apám, nagyapám, minden õsapa; már Káin és Ábel sivataga óta egy labirintusban bolyongtak, a szerelemében – emlékezet elõttivé vált rég ez az idõ, de hús-véreinkként jönnek elõ ma, jövõjükben, ahogy nemzelek. Csak úgy nyüzsögnek. Õk mind mi vagyunk, és köztünk te is, sõt sorukra várván leendõ fiaid, s a vörös Ádám összes ivadéka. Õk is vagyok. Az örök dolgokon nem fog enyészet: formák, miket az idõ hevenyészett. IMREH ANDRÁS fordításai

Palmüra. 998

JOHN BANVILLE

De rerum natura* Az öreg a kertet öntözte, amikor megjelentek a légtornászok. A legkevesebb, ami elmondható, hogy váratlanul. Ha törpék lettek volna, vagy egy csapat manó, meglepõdik. De hogy légtornászok! Mégis megszokta, s az utóbbi hetekben kezdte mindennél többre értékelni õket. Csodás hetek voltak, az év legszebbjei: verõfényes, pacsirtadalos kánikula. A kertben töltötte, a derékig érõ fûben gázolt, mámorosan a hõségtõl és a körötte lüktetõ számtalan élettõl: nyüzsgõ hangyák, a fák madarai, kéken csillogó legyek, gyíkok és pókok, nem is beszélve szeretett méhecskéirõl, a mozdulatlan dolgokról, és a földrõl magáról. Minden egyszerre szaporodott, nyüzsgött és pusztult. Néha elege lett belõle. Akkor elõvette a locsolót, elárasztotta a kertet, és õrülten hahotázott undorral vegyes örömében. Egyik ilyen tobzódása végén látta meg elõször a légtornászokat. George és Lucy alig ismerték meg. Ha a kertben találkoznak vele, fának is nézhették volna kérges, vörösesbarna bõre és repkényszerû õsz szakálla miatt. Rég letette a borotvakést, mert félt, hogy egy reggel elvágja a torkát, és nem akart nekik véletlen ürügyet adni egy felszabadult gyászmulatsághoz. Bárhogy volt is, akkoriban úgy festett, mint aki nemsokára éhen hal. Aztán felfedezte, hogy a kert gazdag zöldségben és gyümölcsben: káposzta, rebarbara, krumpli, málna, mindenfélék teremnek a gyomok alatt. Még rózsák is voltak, nyugtalanítóan vérvörös virágúak. Locsolási rohamai jót tettek a növényzet fejlõdésének. Micsoda csend lett egy-egy özönvíz után! Némán csurgott a víz levélrõl ágra, tõre, a szikkadt talajba. A légtornászok csillogó fényfátyol mögül léptek elõ, egy csoport zömök fickó fekete csíkos dresszben, a karjukon pántlikával és szõrös ó-lábukhoz nem illõ fekete topánban. Látomás, mondta, még egy pillanat, és eltûnnek, csak egy alig visszhangzó pendülés marad utánuk. De tévedett. A gyümölcsfák mögötti tisztáson felállították a gumiasztalt és a korlátot, majd tapssal, kurjantásokkal és vezényszókkal biztatva egymást, ugrálni és szökellni kezdtek. Hopp, föl! Egy nõ is volt közöttük, kövér, a szeme égõ fekete, kétségkívül õ lett a mutatvány középpontja, pedig csak pózolt, a haját dobálta és a szemét meresztgette. Az elsõ elõadás rövid volt, és lihegve, izzadtan elvonultak. Másnap visszajöttek. A kaptárokkal foglalkozott, amikor a fák között meglátott egy hanyag eleganciával röpködõ alakot a gumiasztal fölött. Kidolgozottabbnak találta a produkciójukat. Azzal zárták, hogy felállítottak egy ingatag építményt, gúlát raktak magukból. Az almafa árnyékában ült, onnan nézte, hogyan ugrálnak, bukfenceznek, és azon töprengett, vajon elvárják-e tõle, hogy tapsoljon. A harmadik elõadásra kivitt egy edényt és két villát, és a mutatványok utolsó kunsztja elõtti feszült nyugság pilla* A dolgok természetérõl –[lat.] utalás Lucretius tankölteményére, mely magyarul A természetrõl címmel jelent meg (Kossuth Kiadó, 1997, Tóth Béla fordítása).

999

nataiban dobpergést utánzott. A végén a nõ elõretipegett és önelégült mosollyal mélyen meghajolt. Õ csodalátó messiásként áradozott bravúrjaikról leveleiben, melyeket bélyeg nélkül tuszkolt a postaládába az éjszaka közepén, és a sötétben azon nevetett, mekkora vihart és riadalmat okoznak majd a családjának és barátaiknak az étkezõasztalnál. Válasz nem jött, ami meglepte és bosszantotta, míg rá nem jött, hogy akiknek írt, halottak, kivéve a fiát és a menyét, akik egy forró napon, délben érkeztek és ostrom alá vették félreesõ vidéki búvóhelyét. – Most komoly lehet a baj – mondta George. – Bélyeg nélkül adta föl – mondta Lucy. – Jellemzõ. A ház csendes volt, az ablakok elsötétítve, az ajtó belülrõl eltorlaszolva. Dörömbölésükre fojtott nevetést hallottak bentrõl. Szólongatták, kérlelték és már épp sarkon fordultak, amikor hirtelen fülsértõ billentyûpüfölés, majd görgõcsikorgás hallatszott. Az ajtó lassan bedõlt, és az öreg a zongora mellõl vigyorgott rájuk, apró kék szeme megcsillant a félhomályban. A ruhája rongyos volt, mezítelen lába retkes. Leginkább csecsemõre hasonlított. A kopasz feje, a görbe lába, a szeme, az ínye: egy huncut, elaggott csecsemõ. – Atyaisten! – sóhajtotta Lucy elborzadva. – Úgy van, én vagyok az! – harsogta az öreg, és rövid, magamutogató táncot lejtett a kõpadlón, aztán megállt és rájuk meredt. – Mit akartok? George elõbbre lépett, megbotlott a bedöntött ajtóban és elpirult. – Hát mi újság? – kiáltotta. – Hogy vagy? A lelkesedése olyan hamisan csengett, hogy belesápadt. Noha jócskán középkorú volt, George esetlen, nagyra nõtt iskolás fiúnak látszott. Nyurga, vékony teste mindenekelõtt sápadt benyomást keltett; fakószürke szem és haj, halovány bõr. Amikor mosolygott, meglepõen piros nyelv villant elõ a fogai közül. Nyakkendõjén sárga tojásfolt aszalódott. Az öreg egykedvûen szemügyre vette, majd maró gúnnyal így szólt: – Még mindig csetlünk-botlunk, Georgie? No, mindegy. Gyere, kerülj beljebb! Lucy nem moccant, dühében földbe gyökerezett a lába. Hogy meri leszólni az õ férjét ez a hibbant vénember! A felháborodástól vörös lett az arca. Az öreg gúnyosan rámosolygott és beljebb tessékelte a fiát. Úgy vezette õket körbe a birodalmán, mintha idegenek volnának. A házban teljes volt az összevisszaság. Galambok tanyáztak a hálószobákban, patkányok a konyhában. Õt nem zavarják, mondta. Élet körös-körül. Elmondta, hogy a múltkor kizárta magát, és hogy visszajusson, beszakította az ajtót. Azóta kell a zongorával kitámasztania. Az eset után elmenekült a nénike, aki a dombháti majorságból járt be gondját viselni. Az öreg a szalonban aludt, régi pokrócokból, újságpapírokból és pókhálókból álló vackán, de a jelenléte olyan átható volt, hogy a ház minden zegzugába behatolt, akár egy hosszan kitartott zenei hang. Tudta, hogy még a padlás egerei is érzik. Az egyik emeleti folyosón Lucy megragadta a férje karját, és odasziszegte neki: – Meddig idétlenkedünk még itt? George, mint egy ütés elõl, lehajtotta a fejét. Idegesen az elõttük lépdelõ öreg felé pillantott és ezt motyogta: 1000

– Nyugi, semmi gond. Rengeteg idõnk van. Lucy kimerülten sóhajtott és becsukta a szemét. Molett volt, még csinos. Feltûnõen dús keble rezgett, ha dühbe jött. Az orrán veríték fénylett, testébõl enyhe izzadságszag párolgott. A nyár nem tett jót neki. – Mondd meg neki, hogy elvisszük – mondta. – Mondd meg az otthont. – Lucy, õ az apám. George szándékosan elfordította a fejét és felgyorsította lépteit. Ismét elcsodálkozott, hogy milyen fura ez a ház a kis tornyaival és bástyáival, a rózsaszín és fehér faborításával. Mint egy hatalmas születésnapi torta a mezõ közepén. Egyedül az apja érezte otthon magát benne, a család többi része régente, mint lidérces álomban, próbált menekülni a hamis pompa e világából. George-nak felrémlett a gyerekkora, a cifra nyomorúság, a falubéliek gúnyolódása, a barátai, akiknél hegyes térde közé szorított kézzel ült és befelé sírt, irigyelve az õ egyszerû, unalmas szokványéletüket, melyben az öltönyös-nyakkendõs apák esténként elcsigázottan térnek haza újságjukhoz, papucsukhoz és bõséges teájukhoz. Egy folyosó végi ajtó az egyik tornyocskába nyílott, egy üvegbõl és fehér fából épült kilátószobába, melyet meglepõen kecses csúcs koronázott. Ide, ebbe a csupa fény fellegvárba vonult vissza az öreg, hogy lassúdan haldokló feleségét és aggódó gyermekeit feledve, részletesen kidolgozza eszelõs terveit. George érezte, kezd felkúszni benne a méreg, és kihátrált a folyosóra. Az apja utána sietett a szobából. – Várj, megmutatom, hol tartok a szeszfõzde tervével. George megállt. – Szeszfõzde?! – Az. A kert tele van krumplival. Azért. Lucy hangos kacajra fakadt mögöttük. Az ebédet – nyers répa, zöldborsó és málna kupacokban – a levitézlett ebédlõben fogyasztották el. Lucy talált késeket, villákat és három csorba tányért, de az öreg azt mondta, nem foglalkozik ilyen fölösleges hívságokkal. – Miért, az állatok használnak villát? – szegezte nekik a kérdést az asztal fölé hajolva. A mûfogsortól furcsa lett az arca. Egyszerre mulatságos és félelmetes. – Használnak vagy nem? – Nem vagyunk állatok – mondta Lucy sértõdötten. Az öreg elvigyorodott. Pontosan ezt a választ várta. – De bizony, azok vagyunk, kislányom. Szegény, meztelen villás állatok.1 Lucy melle hullámzani kezdett, a homloka elsötétült. George idegesen keresztbe tette a lábát az asztal alatt és kétségbeesetten kereste, mivel vehetné elejét a mindjárt elhangzó nyilvánvaló ellenérvnek. – Figyelj csak, miért nem mesélsz nekünk azokról a fickókról, akiket a kertben láttál? A légtornászokról.

1

Utalás Shakespeare Lear király c. tragédiájára: „A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény, meztelen villás állat, mint te vagy.” (III. felv., 4. sz., Vörösmarty Mihály fordítása.)

1001

Az öreg tekintete ravaszkás lett, és miközben egy répát rágcsált, magában motyogott. Aztán hirtelen kihúzta magát ültében. – Tudjátok, táncolnak. Amikor iderepülnek, van egy táncikájuk, amely megmutatja a kijövõknek, hol a lelõhely, milyen messze, melyik irányba. Pontosan. Nem hisztek nekem? Megmutatom. Tényleg nagyon ügyesen táncolnak. Lucy az öregrõl George-ra, majd megint az öregre nézett, értetlenül, és zavarában bekapott egy marék borsót az asztallapról. – Kik? – szólalt meg végül. Az öreg felderült. – Miféle kik? Hát a méhek! Nem errõl beszéltem az elõbb is? A csigák úgyszintén. – A csigák?! – kiáltott fel George, egyszerre igyekezve döbbentnek és kíváncsinak hangzani, majd idegességében csuklásrohamszerûen felnevetett. – Pfuj – nyögte Lucy. Az öreg megsértõdött. – Mi van? Mi baj a csigákkal? Táncolnak. Minden táncol. Kivette a mézbõl a lépet. A sûrû aranyszirup észrevétlenül csöpögött az ölébe. Ajka egy ideig némán mozgott, kínlódva kereste a szavakat. Hab jelent meg a szája sarkában. – Hétszáz méh kell fél kiló méz összegyûjtéséhez. Hétszáz, mondanátok, nem is olyan sok, de tudjátok, mennyit kell ehhez repülni? Ötvenezer kilométert. Tudtátok ezt? Szótlanul, tátott szájjal néztek rá. Az öreg megrázkódott és hirtelen könnyekre fakadt. – Gondoljatok bele, mennyi fáradság: hány kilométer, a sok munka a virágokon, a királynõ felhizlalása, a peték kikelése, aztán a fagyok, a pusztulás ezerszám, egy új világ. Ha azt mondjátok, csak egy oktalan rovar, érzéketlen, gépies, a természet rabszolgája, igazatok van. De elárulom nektek, mi a létük középpontja, mi tartja õket mûködésben. A tánc. Hirtelen felugrott székérõl, és zümmögni, hajladozni és körözni kezdett az ebédlõben. Sírt és nevetett egyszerre, a lépet lengetve mézzel pettyezte az asztalt és a székeket, míg végül megbotlott a szikrafogóban, és hamu-, korom- és pókhálóvihart kavarva beesett a kandallóba. Onnan szállt fel a hangja öblösen, mint a harangszó: – Szegény, meztelen villás állatok. És táncolnak! Teltek-múltak a napok. Lucy és George megtisztították a pókoktól és az egérpiszoktól az elülsõ, nagy hálószobát, ott töltötték a forró éjszakákat sûrûn felébredve, meddõ vitákkal. George zavart lett, tudata beszûkült, fagyosan mosolygott, ok nélkül kuncogott. Egyszer, Lucy szavába vágva, ábrándosan kijelentette: – Tudtad, hogy a bálnák énekelnek? Igen, dal zeng az óceán mélyén. Tõle tudom. – George, szedd már össze magad! – Igen, persze. De... Az öreg a második naptól kezdve nem foglalkozott a jelenlétükkel, visszatért a maga kertbéli életéhez. Gyakran találták csuromvizesen a talajt, hallották az öreg hahotáját. 1002

Amikor a házban összetalálkoztak, lopva rájuk pillantott és halványan elmosolyodott, mint aki ismerõs, ártalmatlan kísérteteket lát. Lucy dühe kétségbeeséssé változott. Folyton elkerülhetetlen, végsõ döntések elé állította a férjét, aki ezeket mégis elkerülte valahogy. Maradt a kánikula: naphosszat verõfény, fullasztó éjszakák. Nehezen viselte magát: az izzadását, a tapadós haját, a lepirult bõrét. A fürdõszobában nem mûködtek a csapok. Biztos volt benne, hogy már szaga van. Ez így nem mehet tovább. – George, komolyan beszélek. Döntsd el: vagy én, vagy õ. A férje behúzta a nyakát és megropogtatta az ujjperceit. Utóbbitól Lucynek sikíthatnékja támadt. Ezt a választ kapta: – Mi az, hogy te vagy õ? Nem értem. – Dehogynem, érted te. – Valóban? Én nem tudok róla. Lucy jobban szemügyre vette. Most ugratja? Világosszürke szeme nem állta a tekintetét. Harcmodort váltott. – Kérlek, George. Hát nem látod, hogy nem bírom itt? Megõrülök. Olyan leszek, mint õ. Rosszabb. Ekkor, elõször azóta, hogy megérkeztek, George a szemébe nézett, és látszott az arcán, kezdi felfogni, hogy valóban szenved. Lucy elmosolyodott és megérintette George kezét. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, berobbant az öreg és odaintett nekik. – Mind elõjöttek! Gyerünk, ezt látni kell! Lucy karon fogta George-ot, de õ rosszul színlelt sajnálkozással rámosolygott és kibújt a fogásából. Az öreg eltûnt az ajtóból, és George utána iramodott. Mikor kiért a kertbe, nem látta sehol. A levegõben mély, ellenséges zúgás lüktetett. Átbukdácsolt a vadrózsákon, a kusza fûrengetegen és átbújt az ágak alatt. Az öreg a kaptárok között a hátán feküdt, tágra nyílt szemmel, kezében a fölfelé locsoló tömlõvel, és a visszahulló víz az arcát csapkodta. George mellé térdelt, a sugár alá. A kert vibrált körülötte. A nap alatt nyomasztó hévvel munkált a természet: burjánzás, zöldellés, szárak, zuzmók, rothadás, hulladék. Borzongott tõle. És akkor meglátta a csigákat. A nedvességtõl mintegy önkívületben elõbújtak házukból, és a leveleken, a fákon, a vékony fûszálakra tapadva mindenütt ott voltak a nyirkosan meredõ kunkori szarvú, ezüstösen és feketén csillogó puhatestûek. És tánc folyt. Táncoltak a csigák. Méhek fekete felhõje szállt fel a kaptárokból és húzott el zümmögve az égbe. Az öreg halott volt. George a hálószobában állt. – Jobb, ha itt maradok egy-két napig. Tudod, elrendezni a dolgokat. Lucy szórakozottan bólintott, miközben összeszedte a holmiját; egy újságot, ruhákat, egy rúd rúzst. Úgy látszott, alig figyel a férjére, és kerülte pillantását. George a szalonban állt, onnan nézte, hogyan tipeg-kopog tûsarkújában végig a kocsibejárón, aztán elõrement és az ajtóhoz tolta a zongorát. Csodás idõ, verõfényes, pacsirtadalos napok, levendulától tarkálló tikkadt mezõk, reszketõ csend az esti lég magasában, aztán az éjszakák csillámos, fekete bársonyragyogása, a Szíriusz emelkedése, a hajnal füstfehér szellõje. A kertben töltötte az idõt, a rózsákat, a zöldségeket, a kaptárokat gondozta. Néha fogta a 1003

tömlõt és meglocsolta a fonnyadó növényeket, a fákat és a földet, aztán órákig üldögélt, a körülötte lüktetõ életet: pókokat, madarakat, legyeket és az õ szeretett méhecskéit tanulmányozta. Egy méhraj beköltözött a szalon egyik sarkába a mennyezet alá. Nem zavarta. Élet körös-körül. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

Palmüra. 1004

MATHIAS MENEGOZ

Kárpátia Korványi grófék jobb idõt nem is választhattak volna – a szeles éjszakát derült, pezsdítõen hûvös virradat követte –, hogy Lánffy intézõ vezetésével lóháton körbejárják, most elõször, a grófi birtokot. A mögöttük lovagló Paulusnak ugyancsak érdekében állt megismerkedni a környékkel: a gróf szolgálatában feltehetõen gyakran akad majd dolga házon kívül. A kis Lajos zárta a menetet, elülsõ nyeregkápájára és karja közé támasztott elemózsiás kosárral; várható volt, hogy a földek végiglátogatása a nap nagy részét igénybe veszi. Lajos egyben a grófné inasának szerepét is betöltötte, magasra emelte a zablát, míg a grófné nyeregbe szállt, másik kezével a kengyelt tartotta. A tízéves Lajos korához képest kis növésû, fürge, érdeklõdõ gyerek volt, büszkén végezte a ráosztott feladatot, és izgatottan várta, mit hoz a kirándulás. Ugyanúgy hívták, mint apját, az intézõt, de ebbõl sosem adódott zavar, mert a grófék csak a fiúcskát szólították a keresztnevén, az intézõt soha. Kisnemesi születése és apja tisztsége révén fölötte állt a kastély jobbágysorból való háznépének, de kívül rekedt azon a szûk, bizalmas körön, amelyet a grófi párt kiszolgáló Paulus és Heike képviselt. Lánffy intézõ már reggel kimerültnek látszott, s a tõle megszokott, természetes elevenség helyett eleinte csak akadozó, ködösen bizonytalan, nyugtalanságról árulkodó megjegyzéseket tett. Miért ilyen ideges, tûnõdött Cara, vagy csak fáradt, esetleg beteg? Hát nem elég baj neki, hogy gyatrán lovagol? Nyilvánvaló, Lánffy azok közül való, akik csak kötelességbõl lovagolnak, s bár mindennap nyeregbe száll, csak szófogadó közlekedési eszköznek tekinti a lovát, így évek alatt sem fejlõdik semmit; a lomhán lépkedõ, lusta ló közönyös lovasra vall. Korványiék hamar megtapasztalták, hogy az õ hátasuk sem kapott jobb kiképzést, mint Lánffyé, és a különb bánásmódot érdemlõ jószág csúfos elhanyagoltságában önkéntelenül is a hanyatlás újabb jelét látták. Ha a kastély és a nemesi tekintély fénye megkopott is, a táj kárpótolta, sõt lenyûgözte õket; az elõttük elterülõ tavat egy szabálytalan Y formájú völgy vizei táplálták, a két kastély pedig háromszöget alkotott a vízfelület felsõ száraival, és találkozási pontjukkal, magával a tóval. A fekete kastély volt az öregebb, és védekezés szempontjából elõnyösebb helyen állt, kétfelõl ugyanis víz védte, a harmadik oldalról pedig a tó fölé magasodó másik épület: a fehér kastély. Enyhe, füves emelkedõ vezetett a víztõl a fehér kastély tó felõli szárnyáig. A lanka alsó részén teraszos konyhakertek sorakoztak a dombhát redõit, beugróit, kitüremkedéseit követve. A teraszokat elválasztó vaskos kis falakon sûrûn burjánzó, magas fûfélék és sziklatûrõ növények buktak át. Magasabban, egészen az erdõ széléig gyümölcsfák kapaszkodtak a meredekebbé váló domboldalba, törzsükkel függõlegesen törve fölfelé. Így a belsõ oldali, alacsonyabb ágaik nemegyszer összeértek a magas fûvel. A fák nedvességtõl fekete kérgén mohapárnák és zuzmócsipkék más-más árnyalatú zöld foltjai ragyogtak. A gróf birtokain csak a falvacskákba tömörülõ házak közvetlen környékén lehetett találni hasonló – figyelmet és állandó gondoskodást igénylõ – gyümölcsösöket, konyhakerteket. A körút 1005

hátralévõ részén Korványiék leginkább csak magányos tölgyet, réten árválkodó gesztenye-, dió- vagy mogyorófát láttak. Északkeletnek indultak a lovasok, a tó legkeskenyebb nyúlványa – egy vízzel elöntött, mély, kanyargós, szûk kis völgy – mentén. Lánffy lassan magához tért, s menet közben bõséges tájékoztatással szolgált, hogy buzgalmát bizonyítsa, és kérkedjék tapasztalatával. Õ mutatta az utat; ismert minden ösvényt, megnevezte a dûlõket, a névvel bíró összes kis magaslatot, és tudta, hol célszerû átvágni az erdõs részeken, vagy átkelni egy-egy hegygerincen. Gyakran három nyelven is magyarázott, a magyar és német neveket román megfelelõikkel kiegészítve, ami zavarhatta a románul nem tudó grófot, és még inkább a grófnét, mert õ még magyarul is alig értett. Alexander igyekezett egyelõre németül megjegyezni a helyneveket, remélve, hogy a tájékozódáshoz ennyi is elég, a többit pedig majd késõbb megtanulja. Az intézõ értelmezte a tájat, azaz igyekezett fölhívni a figyelmet az emberi termelõtevékenységre is: emitt egy viszonylag friss irtás, amott a réten egy nem túl népes csorda, és pásztorgyermekek, alig nagyobbak, mint a kutyáik; a meredek hegyoldalban az élénkzöld foltok arra utalnak, hogy ott nemsokára kaszálják a szénánakvalót; végül megmutatta azon ritka helyeket, ahol elég sík volt a föld a gabonafélék termesztéséhez. Korványi gróf csodálkozva állapította meg, hogy a modern termények – például a kukorica vagy burgonya – ide még nem jutottak el. A keskeny, kanyargós ösvényeken csak libasorban lehetett haladni. A ritka szekérutak viszont a lovakra nézve jelentettek veszélyt, mert az elmúlt napok heves viharai megtöltötték esõvízzel a keréknyomokat, így nem látszott, milyen mélyek. A szél szárazra fújta a fák lombkoronáját, de a talaj közelében és a védett zugokban érezhetõen megbújt a nedvesség. A paták elmerültek, meg-megcsúsztak az út sarában, szörtyögve taposták az ösvényeket és rétek kövér füvét. Cara ruhájának alja gyorsan elnehezült. A lovak szõrét egykettõre eláztatta, csüdtõl hasuk aljáig sötétre színezte a harmat, jóval elõbb, mint ahogy oldaluk ködfelhõcskéket eregetve párállani kezdett a reggeli hûvösben. Cara alig várta, hogy kiismerje az ösvényeket, és mehessen kedvére; utált mások után kullogni, a sorban rabnak érezte magát. A lovasok csak a rétekre kiérve húzódhattak kissé széjjel. Ilyenkor a gróf balján Lánffyval, jobbján Carával lovagolt, míg Paulus és a kis Lajos néhány lóhosszal hátramaradtak. Paulus igyekezett emlékezetébe vésni, amit látott, azt képzelve, hogy óriási házban jár, amelyben csarnokok, termek, szobák helyett erdõk, tisztások és dombok vannak. De máson is járt az esze: azon tûnõdött, elképzelhetõ-e, hogy Lánffy meg az uraság nem bírnak zöld ágra vergõdni egymással, és ez esetben õ, Paulus számíthat-e elõmenetelre a grófnál. Igaz, világéletében inasként szolgált, de némelyik gazdája annyi hatalmat ruházott rá, hogy egy intézõ is megsokallta volna. Az ifjú Korványi nem olyan hóbortos, mint korábbi kenyéradói voltak, de elég tapasztalatlan, gondolta Paulus, ám ahogy telt a nap, és egyre határozottabb képe lett a grófi uradalom méretérõl és állapotáról, úgy lanyhult benne a becsvágy. A tó felé tartva elég hosszan haladtak a kanyargós patak mellett, míg alkalmas gázlót nem találtak. Kétarasznyi mély volt a víz. A lovak magasra emelt lábbal lépkedtek, és ahogy visszaejtették patájukat az élénk sodrású vízbe, mintha súlyos kövek dobbantak 1006

volna a meder fenekén. Az átkelés csobogó-görgõ hangjai betöltötték az erdõt, és vidáman visszhangoztak a szûk kis völgy falai között. Cara, bár besározódott a ruhája, boldogan mosolygott Alexanderre, aki nyergében hátrafordulva nézte, miként veszi a grófné az akadályt. Cara arcáról sugárzott a könnyû gyõzelem öröme, a játszva teljesített (ifjonti túlzással mégis kalandosnak ítélt) próba izgalma. Alexander már megtanulta, hogy ne aggódjék érte túlságosan, de az intézõ nem is sejtette, mekkora melléfogás azt javasolni, építtessenek hidat a patakra, akkor a jövõben nem kell a grófnénak hasonló kellemetlenséget elszenvednie. Mit tudhatta Lánffy, hogy Cara a fivérei mellett nõtt fel, fiús nevelést kapott, s míg a szalonokban szívesen fogadta, sõt elvárta a nõknek kijáró udvariasságot, amint nyeregbe pattant, megváltozott a helyzet? Cara ilyenkor sietett a környezete értésére adni, hogy nem tart igényt a nõket megilletõ figyelmességekre, és nem hajlandó kimaradni – csak mert nõ – semmiféle izgalmas, szabadtéri szórakozásból. A tó másik partja mentén folytatták az utat; hol enyhén ereszkedõ lejtõn, hol pedig egészen a víz szélén kanyargott az ösvény. Amikor visszaértek a fõághoz, vagyis az Y lábához, Korványi gróf és felesége megálltak, hogy errõl az oldalról is alaposan szemügyre vegyék a fekete kastélyt. Az egyenetlen terep miatt az építõk helyenként egészen a vízig megnyújtották az alapokat. A fal alsó szakaszát ritkás lõrések tagolták. A tó fölöslege a völgyet dél felõl lezáró, Zátonynak nevezett természetes akadályon átbukva csordult alá. A Zátony elõtt leülepedõ iszaptömeg kisebb lápvidéket hozott létre itt, s Cara gyakorlott szeme azonnal fölfedezte, hogy a szélben susogó nádas gazdag vadászzsákmányt rejt: vízi madarak ezreit. A Zátony völgy felõli oldala jóval meredekebb és sziklásabb volt, így a víz szinte átmenet nélkül változott át lustán csordogáló, mocsaras vízfolyásból örvénylõn alázúduló hegyi patakká. Kissé lejjebb a völgyben ismét megnyugodott, és a sok kis mellékér jóvoltából ráérõs folyóvá szélesedett. A grófi birtok legnagyobb, oláh jobbágyok lakta falvának aljába érve újból elmocsarasodott, majd a déli birtokhatárnál beleömlött a Marosba. – Mi mindent halásznak errefelé? – fordult hirtelen Alexander az intézõhöz. – Fenékhálóval szoktam átfésültetni a vizet, és amit ilyenkor fognak az embereim, azt megeszi a cselédség. De szívesebben etetem a kastély népét Maros-vízben fogott, jóízû hallal. – Nem láttam a fõkönyvben, mennyi jövedelem származik a halászatból… – Mert nemigen volt mit följegyeznem. Itt leginkább csak ponty akad. A Maroson pedig csupán egy halászunk dolgozik, egyedül is fog annyi halat, amennyit megeszünk. A füstölés, sózás és szállítás költsége miatt nem érné meg többet fogni, és városi piacokra hordani a fölösleget. A besztercei szász polgároknak amúgy is jobban ízlik a Balti-tengerrõl hordóban érkezõ hering, vagy a közelben fogott, friss folyami hal. – De a mi asztalunkra – szólt közbe Cara, aki ugyanúgy bolondult a halért, mint a vadhúsért – azért csak kerül majd pisztráng vagy csuka? – Igyekszem megfelelni óhajának, méltóságos asszonyom. Marosi halászunk majd elhozza önnek a napi fogás legjavát. Itt, mifelénk orvhalászok pusztítják az állományt… Éjszaka lopóznak le a tóhoz a vesszõvarsákkal, és ki tudja, mekkora zsákmánnyal tér1007

nek haza, s mi mindent össze nem fognak! Másfelelõl, nem kötelezhetem õket, hogy halásszanak inkább nekünk, hiszen már így is épp elég robot terheli a jobbágyokat: dolgoznak a földeken, gondozzák az állatokat, fát vágnak. – Lánffy egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy hangsúlyozza, milyen nehéz a munkája, valahogy úgy, ahogy sajnálkozó ügyvédek vagy orvosok kezdik a mondókájukat: „Nem rejthetem véka alá, hölgyem, hogy csöppet sem rózsásak a kilátások…” Indultak tovább. Alexander pillantása megakadt a felesége haján: napfény és szél kergetõzött benne, és ettõl valahogy mindjárt jobb kedve lett a grófnak, komor gondolatait derûsebbek váltották fel. A tó felé ereszkedve átkeltek egy kis fahídon, és ismét rátértek a fõútra. A társalgás természetes módon terelõdött a halászatról a vadászatra. Lánffy ugyanabban a hangnemben folytatta: – Az utóbbi években igencsak megszaporodott a vad. Ami engem illet, sem idõm, sem kedvem nem volt a vadászathoz. – S bár Cara szemében ez nagy ostobaság volt, Lánffy nem neki, hanem a grófnak szánta a megjegyzését, nehogy azt higgye a földesúr, hogy a szolgálatában állók nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. – A vadorzás még az orvhalászatnál is nagyobb mértékû, a jobbágyok mégis folyton panaszolják, hogy a vaddisznó meg az õz kárt tesz a terményekben, az állatokat farkas és medve tizedeli. – Ahelyett, hogy szemet hunyunk a vadorzás felett – felelte nyersen a gróf –, inkább rendszeres hajtóvadászatot kellene szervezni, így elkerülhetõ lenne az efféle kár. – Igaz, méltóságos uram, de honnan vegyük hozzá az embereket? És mihez kezdjünk a rengeteg egyszerre leölt állattal? Mi lábon tartjuk a jószágot, úgy sokkal jobban eláll a hús, mint sózva… Hiába a hajtóvadászat, ha szinte az egész zsákmány kárba vész! – Mi lenne, ha szétosztanánk a hajtók között? – rukkolt elõ Cara a szemlátomást neki magának is szokatlan ötlettel. – Erre gondolni sem szabad, asszonyom! – botránkozott meg Lánffy. – Beláthatatlan következményei lennének! Azt hinnék, övék az erdõ, és szabad préda a vad. Fizetségnek tekintenék a részüket, holott a hajtás úrdolga, amiért semmi sem jár. Tovább ereszkedtek a völgybe, negyed óra elteltével már áttekinthetõbb, civilizáltabb táj vette körül õket, mint a tónál. Az erdõk fölhúzódtak a dombtetõkre, és a megmûvelt földek csaknem annyi területet foglaltak el, mint a rétek. A nap most éppen besütött a kis völgyek aljába. A szemet gyönyörködtetõ összkép már-már a termékenység ígéretével biztatta volna Korványiékat, ha észre nem veszik, hogy a napfényben más is – a falvak pusztulása és lakóik nyomora – sokkal élesebben látszik. Carát legalább annyira fölzaklatta ez a nyers, vad valóság, amilyen jólesõn izgalomba hozta a természet, a nyers vadon, a sûrû erdõ. Útjuk a legnépesebb oláh falu határában vezetett. Rendezetlenül, egymás hegyénhátán sorakoztak a házak és az alacsony pajták, mintha a szegénység súlya belenyomná õket a földbe. Az idõ feketítette zsúpfedelek annyira megrogytak, hogy a vályogból vagy fából emelt házfalak szinte ki sem látszottak alóluk. Távolról régi sírokra emlékeztettek ezek a fáradt, roskatag formák. És mintha minden szárnyalás vagy lendület az ég és a fény felé az ortodox templom fa harangtornyában összpontosult volna. Kar1008

csú, nagyon hegyes torony volt, a hosszú tetõéleken szigonyszerûen fogazott mintával. Cara patinás barokk kupolákhoz volt szokva, leginkább ilyeneket látott Bécsben. A görögkeleti kereszténység komor szépségérõl pedig épp annyi elképzelése volt, amennyi egy távol-keleti vallás rejtelmeirõl lett volna, így a fekete harangtorony szomorú, kissé nyugtalanító érzéseket keltett benne. A mezõn, a határban dolgozó parasztok már messzirõl észrevették õket; moccanatlanul álltak, s bámultak, míg a lovasok egészen közel nem értek. Akkor a férfiak lekapták a sapkájukat, s lehajtott fejjel fél térdre ereszkedtek. De amint a gróf úr és kísérete elhaladt, pillantásuk a távozók hátába fúródott. A pásztorok ugyancsak mozdulatlanul nézték a lovasokat – mint észrevétlenségükben bízó, kõvé dermedt gyíkok. Némelyik gyerek úgy ölelte kedvenc állatát – kutyát, kecskét, birkát, ritkábban tehenet –, mintha az anyjába kapaszkodna. Az intézõ azt magyarázta, mirõl lehet a különbözõ nemzetiségeket fölismerni. A népviselet, a külsõ jegyek és a jellembeli tulajdonságok egyformán estek latba, sõt egybemosódtak Lánffynál. De Alexander még jól emlékezett rá, hogy a különbözõ származású katonák nagyon is egyformák voltak az egyenruhában, csak az akcentusuk különböztette meg õket, és az, hogy miféle szeszt ittak legszívesebben. Lánffy osztályozása tehát nemigen gyõzte meg, már csak azért sem, mert az intézõ részrehajlón eltúlozta a magyarok erényeit, és szinte karikírozva ecsetelte, milyen gyarlók a románok. Ám a jobbágyok – anyanyelvüktõl és származásuktól függetlenül – élesen elváltak a többi társadalmi osztálytól, fõleg az Erdélyt alkotó három rendi „nemzet” kiváltságos rétegeitõl. Cara furcsának, egzotikusnak találta mindegyik erdélyi népviseletet, és nemigen tudta elképzelni, hogy valaha is olyan otthonosan érzi majd magát itt, mint annak idején Bad Schelmben, ahol barátságos osztrák parasztok vették körül. Ezek az emberek inkább a bécsi szegényekre emlékeztették; azok ugyanígy kerülték a tekintetét, vagy ellenkezõleg, ugyanilyen nyugtalanítóan kemény pillantással állták. A jobbágyok jelenlétében Lánffy idegesen forgatta a fejét, folyton körülnézett, de egyszer sem állt meg. Magyarázattal is szolgált: – Már mindannyian tudják, hogy a gróf urat tisztelhetik önben. – Akkor is úgy helyénvaló, hogy hamarosan összehívja õket. Hadd tudjam meg én is, hogy kikkel van dolgom. – Egyenként végig kívánja látogatni a falvakat, méltóságos uram? – Úgy van. De miután ellátogattam a falvakba, szükségesnek tartom, hogy egy ünnepnapon, például húsvétvasárnap, összehívjam a különféle falvakból a férfiakat. – Mindegyik faluból, gróf úr? – Igen, Lánffy, talán látja valami akadályát? – Bocsásson meg, uram, de az oláhok keleti vallásúak, nem ugyanakkor ünneplik a húsvétot, mint a magyarok meg a szászok. Emellett nemigen keverednek, egyik falu sokszor alig érti a másikat. Ha egy helyre akarjuk összeterelni õket, valamelyik falut elõnyben kell részesítenünk a többivel szemben. Vagy a nyílt mezõn kívánná a seregszemlét, uram? Nem is tudom… azt hiszem, nehéz lesz elkerülni a… ööö… a rendbontást. – De hát hogy szokta csinálni, amikor mindannyiukhoz kell szólnia? 1009

– Ó, nincs annál könnyebb, gróf úr, elég mindhárom közösségbõl néhány tekintélyesebb férfival beszélni, és mindjárt híre megy. Meglepõen gyorsan. Az intézõ a románlakta környékrõl nyugat felé terelte a grófékat, két kicsi, de meredek dombvonulaton át. Ismét sokkal több volt a vad rét és az erdõ, mint a megmûvelt földek. Egy helyenként szinte szurdokká szûkülõ vízmosásban mentek tovább. Néhány fõút kivételével alig volt mozgás az utakon, így a növényzet lassan kezdte birtokba venni õket. A vadhajtások, zöld indák, a tavasszal megbokrosodó tüskés szederágak bele-belekaptak a lovasok csizmájába, nem kímélték a grófné szarvasbõrrel szegélyezett lovaglóruháját és a kis Lajos báránybõr lábszárvédõjét sem. Cara szégyellte a nyergét, de a kastélyban ez volt az egyetlen használható nõi nyereg. Molyrágta gidabõr borította, szalagfonatos, hímzett díszítéssel. Az egykor valószínûleg gyönyörû darab megsárgult, ráncossá zsugorodott, mint egy öreg pergamen. Cara eltöprengett, férjének vajon hány nemzedékkel korábbi nõi felmenõje használhatta utoljára. Az elaggott nyereg és a fekete kastély összetartoztak: mindkettõt az egykori nagyság emléke lengte be. A grófné alig várta, hogy megérkezzen Bécsbõl a csomagjait szállító konvoj, s vele kedves lovai és a sok remek lószerszám. Ezután magyarlakta birtokrészeket látogattak végig, ahol másfajta feudális törvény volt érvényben, mint a román területeken. Ahogy a birodalmi törvényeknek is nehezen lehetett érvényt szerezni az Erdélyt alkotó három rendi nemzet eltérõ hûbéri viszonyai között, a magyar vármegyék hûbérbirtokain, ha többféle nemzetiségnek adtak otthont, leginkább a saját szokásai szerint igazgatták mindegyiket. E megosztottság miatt folyton fõhetett a fejük a gazdálkodóknak, arról nem is beszélve, mennyi irigység és perlekedés származott belõle. Elsõ, feszített tempójú sétájuk során Korványiék nem szívhattak magukba mindent, amit láttak, de azt nagyon is érzékelték, hogy hatalmas birtokaikon a legnagyobb tarkaság virágzik. Carát a dolgok szelídítetlen jellege nyûgözte le; mintha a természetbõl, a földbõl, a falvakból és lakóikból egyaránt valamiféle õsi, vad, szilaj erõ áradna, különös, archaikus hangulat, amit valódi egzotikumként élt meg. Úgy érezte, mintha egyszerre utazna a térben és – visszafelé – az idõben. A grófi uradalom nyugati határánál orsós utcájú szász falucska tûnt föl; épületsora némileg Szászrégenre emlékeztetett, kicsiben. A szász parasztok késõn érkeztek ide, magyarázta Lánffy, és csak a XV. században álltak a Korványiak szolgálatába. Amikor a szászok megostromolták a közeli Besztercét, sokan megszöktek, és a grófnak meggyûlt a baja a város szász bíráival, amikor el akarta érni szökött jobbágyai kiadatását. A nemzetiségi összetartozás igénye, a szász munkaerõ megbecsültsége, és az a határozott törekvés, hogy számszerûen és minõségileg is egyben maradjon a német ajkú közösség, ellene dolgozott annak az egyezségnek, amelyet a három rendi nemzet kötött, s mely a bíráskodásban is együttmûködést írt volna elõ. Igazság szerint a Korványi-birtokhoz tartozó legkisebb szász települések már kezdtek elnéptelenedni. Sokan elszökdöstek, a szász közösség legnépesebb falvát gyarapítva tovább. Valami õsi ösztön is munkálhatott bennük, úgy hihették, a gyéren lakott hely csupa veszély. Ahol már nem volt meg a nagyjából száz felnõtt férfi – ez lehetett a küszöb –, onnan igen gyorsan elmenekültek a falusiak. 1010

Kitérõk, kerülõk, mezõk és erdõk követték egymást, repült az idõ. Carát egyre jobban nyomta a kemény nyereg. Alexandernek fájt a combja (a párbajban szerzett sérülés helye), hiába vette ki gyakran a lábát a kengyelbõl, hogy pihentesse. Feltámadt a szél, lehûtötte a lovasok ruhájába ivódott verejtéket s harmatot. Mindenki éhes volt, és a kis Lajos, kihasználva, hogy õ megy a sor végén, és észrevétlenül belenyúlhat a kosárba, már csipegetett is az útravalóból. A társaság úgy döntött, elindul hazafelé, mégpedig a kastélyba vezetõ legrövidebb úton, vagyis a tó nyugati partjánál összetorlódott magas dombokon keresztül. A meredek kaptatókon csak lépésben haladhattak a lovak. Korványi gróféknak joggal lehetett olyan érzésük, mintha elhagyták volna a civilizált világot, hogy megrohamozzák a Kelemen-havasokat. Nem beszéltek, madár sem énekelt, csak a szél susogott a fák lombjában, és a lovak szuszogtak egyre jobban, patájuk pedig gyakrabban csikordult, csúszott meg a köveken. Cara attól tartott, még megárt a kemény túrákhoz nem szokott állatoknak, ha nem fújhatják ki magukat egy kicsit. További fél óra emelkedõ után érték el a hágót. Lánffy pihenõt javasolt, mielõtt megkezdenék az ereszkedést a kastély felé. Alexander és Cara egymás mellett, mozdulatlanul nézte a tájat, miközben Lánffy innivalót vett elõ. Csak Paulus figyelt fel rá, hogy az intézõ rámordul a fiára, és leken neki egy nyaklevest (amiért megdézsmálta az uzsonnát), bár különösebb meggyõzõdés nélkül, inkább csak az ujjai hegyével, nem teli tenyérrel. Korványiék leszálltak a nyeregbõl, és Paulusra bízták a lovakat (õ pedig azonnal a kis Lajos kezébe nyomta mindkét kantárszárat), majd kissé arrébb sétáltak; Alexander meg akarta mozgatni a lábát, és olyan pontot keresett, ahonnan belátja az egész vidéket. A tó vizével teli völgyek, a környezõ hegyhátak, és azon túl a grófi birtok északi része – a legvadabb és leginkább dimbes-dombos területek – jól látszottak onnan. A tekintetnek csak a Kelemen-havasok gerince szabott határt, hullámzó dombvonulatok, lépcsõs-teraszos elõhegyek sora után. A széltõl tisztára fújt égbolt alatt egyszerre volt végtelenül tágas és domborzattól zsúfolt a belátható tér. Alexander súlyosnak érezte a látványt, bár talán csak a séta terhelte meg a hosszú lovaglásban elgémberedett tagjait. Mégis, annyira lenyûgözte, amit látott, hogy még sajgó lábáról is elfeledkezett – azaz, csak majdnem: ez a mérsékelt, de állandó fájdalomérzet olyan volt, mint az egész emlékezetes nap hangulatának zenei aláfestése. Cara is megbabonázva nézte a tájat, mely inkább volt érdes és kemény, mint nagyszerû vagy festõi. A körút végén, ahogy az elõtte elterülõ dombokat, földeket szemlélte, úgy érezte, már valós fogalma van a Korványiak birodalmának méreteirõl. Amennyi a tóból látszott, fényes vonásként húzta alá a kastély szabálytalan alakzatát. A táj minden vonala, a tarajos hegygerincek, a völgyek – mintha mind a kastélyt venné körül, a kastély felé tartana. Mintha pupilla lenne a kastély egy szürkészöld szivárványhártya közepében. Lánffy egy-egy nagy pohár baranyai bort töltött a grófi párnak, s õk kesztyûjüket le sem véve ittak (a durva bõrbõl hasított kantárszárak kikezdték a finom kesztyûket, a lovak ugyanis erõsen rágták a zablát, és folyton rángatták a fejüket). Alexander még egy pohárral töltetett magának, ünnepélyesen a kastély felé emelte, majd tartalmát italáldozatként a földre löttyintette. A többiek meglepõdve nézték ezt az emelkedetten jelképes gesztust. De mintha nem érné be a rögtönzött pogány szertartással, Alexan1011

der lehajolt egy maréknyi növénytörmelékkel kevert földért, megszagolta, majd mintha magot vetne, félkörívben maga elé szórta – tavat, kastélyt, hegycsúcsokat, égboltot egybefogva a széles mozdulattal. Hirtelen mintha eltávolodott, messzire szakadt volna a többiektõl, mégsem érezte magát egyedül. Tudta, hogy ameddig ellát a szem, szinte minden az övé, õ parancsol itt mindennek a nap alatt, s most nem tesz mást, mint birtokba veszi jogos örökét. Magába szívta a föld enyhén korhadó illatát, amely éppolyan bódító volt, mint Cara bõrének illata. Azt akarta, hogy ami tájat befogni képes a tekintetével, ezentúl olyan közel legyen, és oly szorosan kötõdjék hozzá, mint a tulajdon végtagjai. S hogy sok mindent nem tud még, nem ismeri a rejtett zugokat és titkos szögleteket? Ez mit sem változtat a lényegen: attól, hogy nem ismeri teste legapróbb anatómiai részleteit, s nem tudja, mint hálózzák be az erek és idegek, nagyon is biztos benne, hogy ez a test az övé. Most, hogy „visszatalált” õsei földjére, és lélekben megtért az övéihez, valami hasonló tudatosság fogant meg benne. Cara hangja zökkentette vissza a valóságba. A grófné enni kívánt, és engedélyt adott, hogy Lánffy és Paulus is igyon. Hála a pihenõnek és a bornak, Cara és Alexander közös élményei – az út fáradalma, a felfedezések – valamiféle elragadtatott örömben csapódtak le. Cara kimelegedett testét borzongás járta át, de ennek nem sok köze volt a hûsítõ levegõhöz, sem férje különös viselkedéséhez. Sokkal inkább valami gyermeki örömhöz – mintha különleges ajándékot kapott volna. Összenéztek, mosolyogtak, osztoztak ebben az érzésben. Az ereszkedés a kastély felé olyan gyors volt, amilyen csak lehetett; a lovak egészen nekividultak az istálló közelségétõl. Mire a tó északnyugati csücskéhez ért a társaság, elállt a szél. Már nem fodrozódott a víz, sima felszínén egyre nagyobb helyet foglalt el az árnyék. Menet közben – hol libasorban, hol egymás mellett, kényelmesen – az ifjú gróf és a grófné azt játszotta, hogy egyik a másik elé vág, s közben egészen közel megy hozzá; így Cara lába nemegyszer Alexanderét súrolta. Még a paták dobogásától megriadt hollók károgásában sem volt semmi baljóslatú. Ez a komor madár díszelgett a Korványiak címerében, és Alexander jó elõjelnek tekintette megszólalásukat: mintha azt ismernék el, hogy az új gróf birtokba vette a tulajdonát, és áldásukat adnák a frigyre – erre a másodikra, amely épp az imént köttetett. A kastélyban Cara azonnal a szobájába vonult Heikéval, hogy átöltözzön. Heike kigombolta, kifûzte a nehéz ruhát, majd leeresztette a földre, miközben a kis grófné toporogva várta, mint egy izgatott gyerek, hogy végre kiléphessen belõle. Heike nem örült neki, hogy „egyedül hagyták” a kastélyban, a cselédek ugyanis alig álltak szóba vele. Pedig Heike próbálkozott; ártalmatlan kérdéseket tett fel – hogy hol tartják ezt vagy azt, melyik szekrénybe való az ágynemû, mikor szoktak nagymosást rendezni –, azt remélve, hogy apránként eljuthat az érdekesebb kérdésekig, például kérdezhet a kastélyról, a parasztokról, az intézõrõl. Némelyik cselédlány értett németül, de a kitérõ válaszok nem elégítették ki Heike kíváncsiságát. Cara csak fél füllel hallgatta szobalánya panaszát, de azért megpróbált lelket önteni belé: igenis mindkettõjüknek az a dolga, hogy – ki-ki a saját helyén – megszokja új otthonát, és elfogadtassa magát a környezetével. A grófné szerette az egyenes, õszinte beszédet, és Heikéban nemcsak a szobalányt, hanem a nõt is látta, akivel nyíltan megoszthatja a gondolatait. Akár barátnõk is 1012

lehettek volna, ha mindketten szobalánynak, vagy mindketten arisztokratának születnek. Amikor Cara a szalonba lépett, Alexander egy kényelmes, párnás karosszékben ült, és a mennyezetre – éles sarkokkal, szegélyekkel váltakozó arabeszkekre, barokkos párkányokra – függesztette álmodozó pillantását. Sokkal derûsebb hangulatban volt, mint elõzõ este. Nyújtotta a birtokbavétel könnyû mámorát, mint a szeretõ, aki felidézi a szerelmesével töltött örömteli pillanatokat. A hosszú nap a szabadban, a szél, a nedvesség, a lovaglás a tájban jólesõ fáradtsággal lepte meg; most, hogy száraz ruha volt rajta, a kályha kellemes meleget árasztott, és egyszeriben Cara is mellette termett, határtalanul boldognak érezte magát. Még azt is el tudta képzelni, hogy hideg fejjel újra átnézi a leltárt, mintha õt már nem érinthetnék a benne olvasott lehangoló adatok. Amit aznap látott, érzett és tapasztalt, eltörpítette a korábban nagynak vélt gondokat. LUKÁCS LAURA fordítása

Palmüra. 1013

F. SCOTT FITZGERALD

Édes szeretteink Ó, Szépséges Ifjú, ki oly elmélyülten olvasod Platónt! Ó, barna hajú szépség, színes golfbajnoka Chicagónak! Fut a síneken a vonat, s õ is vele, mert dolgozik: szalonkocsik1 derék stewardja, aki munka végeztével egyetlen villanykörte homályos füstös fényében a büdös köpõcsészék mellett írogat. Leveleket ír Nyugatra – a Rosecrucian2 Testvériség címére. Csak ír és ír rendületlenül. Ó, Szépséges Ifjú, itt van az a lány is, aki szeret; nem szárnyal fennen, mint te, de ügyes, okos, és tud alkalmazkodni, mint a kígyó, és rajtad kívül senki férfiembert nem lát meg a földön és veled lesz egyszer az égben is. Liliomvirág, mivel szerette, örök hûséget fogadott neki az észak-englewoodi Szent Jarvis-székesegyházban. Aztán az évek folyamán csak egyre tökéletesebben végezték munkájukat a földi taposómalomban, idõsebbek lettek, de megmaradtak olyannak, mint azelõtt. A Chicago Daily hirdetési igazgatójának feleségétõl a Szépséges Ifjú kölcsönkapta a Kommunista kiáltványt, hogy elolvassa, de a változatosság kedvéért Platónt is kapott tõle – a Phaidónt és a Szókratész védõbeszédét, vagy épp a Sacramentói Rosecrucian Testvériség kiskönyvét, mely éppúgy kattogott fülében, mint a vonat kereke a sötétben az Altonon Springfielden és Burlington át. Rézbarna szerelmesek, nektek sohasem lehet meg rézbarna gyermeketek – vagy legalábbis így tûnt évekig. De aztán ütött az óra, megszólalt a gong és doktor Edwin Bruch a South-Michigan Sugárúton vállalta, hogy kétszáz dollárért kezébe veszi a dolgot. Hisz mindketten annyira rendesek, annyira kimondottan rendesek, soha sem bántották túlságosan egymást, annyira tudták, hogyan kell kompromisszumot kötni. A Szépséges Ifjú, mint szeme fényét óvta feleségét áldott állapotában – fizetett húgának, hogy vigyázzon rá, míg másodállásban felszolgál a városban; s egy szép napon világra jött a rézbarna bébi is. Ó, Szépséges Ifjú, mondta Liliomvirág, lám, megszületett szépséges kisfiad. Egy négyágyas kórteremben feküdt a kórházban egy bokszbajnok, egy temetkezési vállalkozó és egy orvos feleségével. A Szépséges Ifjú arca ragyogott a boldogságtól; mosolygott két hófehér fogsorát villogtatva, a szeme meg olyan kedves és szelíd volt, hogy úgy tûnt, nem érheti semmi baj sem az életben. A Szépséges Ifjú ott ült felesége mellett, amikor aludt, és már harmadszor is Thoreau Waldenjét3 olvasta. Aztán a nõvér azt mondta, hogy most már el kell mennie. Aznap este vonatra szállt, és Altonban, ahol az egyik utas kérésére levelet akart postára adni, megcsúszott, egy mozgó vonat alá került – s az egyik lába, térdbõl, oda lett. Angolul club car, vagy lounge car, ahol ehettek, ihattak és pihenhettek is az utasok, természetesen a gazdagok. 2 Helyesen Rosicrucian – a Rózsakeresztesek titkos társasága. Itt Fitzgerald minden bizonnyal a rose (rózsa) és a crucian (kárász) szavakat felhasználva farag egy szójátékot. 3 Henry David Thoreau (1817–1862) amerikai író, filozófus. Fõ mûve a magyarul is olvasható Walden. 1

A Szépséges Ifjú kórházba került, s elmúlt egy év. Liliomvirág ismét munkába állt, mint szakácsnõ. Nehéz idõk jöttek. Még a kárpótlást is nehezen tudta kiverekedni a vállalattól a sérülésért – de könyvei megvigasztalták. Megtalálta bennük azokat a szavakat, melyek segítettek átvészelni a nehéz idõket, miközben mindenki más annyira, de annyira mással volt elfoglalva… A kisbaba fejlõdött, de távolról sem volt olyan szépséges, mint a szülei; egyáltalán nem lett olyan, mint ahogy annak idején, az aranyidõkben remélték. Túl kevés idejük maradt, hogy szeretettel övezzék a gyermeket, ezért a nagynéni mind nagyobb és nagyobb szerephez jutott nevelésében. Mert hát õk szerettek volna visszatérni oda, ahol egyszer már voltak – azt akarták, hogy a Szépséges Ifjú lába ismét kinõjön, és hogy ismét minden olyan legyen, mint azelõtt. Hogy újból örömmel tudjon belefeledkezni könyveibe, Liliomvirág pedig ismét reménykedve várja gyermekét. Múltak az évek. Újból végezni kellett a szokott munkát a taposómalomban, és nem lehetett abbahagyni. A Szépséges Ifjú most éjjeliõrként dolgozott, fél lábát hatszor is megmûtötték, de a mûlábat sehogy sem tudta megszokni. Fájt a lába tûrhetetlenül. Liliomvirág sokat és becsületesen végezte munkáját mint szakácsnõ. Most már pont olyanok voltak, mint a többi ember. Már a Szépséges Ifjú húga is régen elfelejtette, hogy bátyja Chicago színes bõrû golfbajnoka volt egykor. S egyszer, amint a sufniban rakosgatott, kidobott minden Platónt, a Phaidónt és a Szókratész védõbeszédét, valamint Thoreau-t és Emersont,4 meg minden brosúrát és levelet, amit egykoron a Szépséges Ifjú váltott a Rosecrucian Testvériséggel. Észre sem vette, hogy ez mind eltûnt. Amikor meg észrevette, üveges tekintettel bámulta hûlt helyüket, és csak annyit mondott:„nahát, nahát…” Mert a dolgok egyre csak változnak, és annyira mások lesznek, hogy már fel sem lehet õket ismerni, csak a nevük marad a régi. Jóval azután, hogy minden örömük elszállt, hamisan csengett a Szépséges Ifjú és a Liliomvirág név is. Néhány év múlva influenzajárvány következtében mindketten meghaltak és fölszálltak a mennybe. Azt hitték, hogy most már minden rendben lesz – és valóban, a dolgok pontosan úgy kezdtek alakulni, ahogy azt nekik gyermekkorukban mesélték. A Szépséges Ifjú lába újra kinõtt és az egész Mennyország golfbajnoka lett, a fehéreké és a feketéké is, és hatalmas ütésekkel röpítette a labdát felhõrõl felhõre a kék golfpályán. Liliomvirág melle is újra fiatal és kemény lett; tiszteletnek örvendett a többi angyal körében, és ismét éppoly büszke lehetett a Szépséges Ifjúra, mint annak elõtte. Esténként kiültek egy felhõ szélére és azon törték a fejüket, hogy mi is az, ami még hiányzik. Nem a könyv, mert itt mindenki tudott mindent; nem a gyerek, mert egyikük sem érezte a sajátjának. Nem tudtak sehogy sem rájönni – ezért aztán feladták, és csak arról beszéltek, hogy milyen tökéletes is a másik, és hogy mennyivel fog gyõzni a Szépséges Ifjú a következõ meccsen. Így mennek most a dolgok. ORTUTAY PÉTER fordítása 4

Ralph Waldo Emerson (1803–1882) amerikai esszéíró, költõ, unitárius lelkész és a transzcendentalista mozgalom vezetõje a XIX. század elején.

1015

ZELDA FITZGERALD

A jéghegy Zelda Sayre, a késõbbi Zelda Fitzgerald, ezért az elbeszéléséért, mely a Sidney Lanier Gimnázium irodalmi lapjában jelent meg 1918-ban, még díjat is kapott. Tizenhét vagy tizennyolc éves volt, amikor ezt az elbeszélést megírta; nem sokkal ez után találkozott F. Scott Fitzgeralddal, aki kiugrási lehetõséget jelentett számára az Alabama állambeli Montgomery korlátokkal teli életébõl az irodalmi életben zajló színes, de viharos csaták világába. Az elbeszélésre nemrég bukkant rá a család, és mindenki meglepõdött azon, hogy létezik. A jéghegy (The Iceberg) hõsnõje, Kornélia egy déli arisztokrata család sarja és kimondottan bátor fiatal nõ. Mivel nincsenek kilátásai jól férjhez menni, úgy dönt, hogy a gazdasági életben fog érvényesülni. Fõiskolai diplomát szerez, és boszorkányos gyorsaságú gépírónõi tudásával ámulatba ejt egy gazdag férfit, és a család tudta nélkül férjhez megy hozzá. Amikor Eleanor Lenehan, Zelda unokája elolvasta az elbeszélést, a következõket mondta: „Ki tudta, hogy Zelda már azelõtt is írt elbeszéléseket, hogy Scott megjelent az életében? Ki tudta, hogy elbeszélésében épp egy fiatal dolgozó nõ találja meg a legnagyobb boldogságot? Egy bájos és tanulságos erkölcsi mese ez az írás. Bármennyire furcsán is hangzik ez manapság, de a történet úgy végzõdik, hogy Kornélia gazdag férjével a legnagyobb boldogságot is megtalálja. Ez a történet valóban egy csodálatos mese – Zeldáról, a Délrõl, és arról, hogy milyen esélyei is voltak egy fiatal nõnek az életben akkoriban, úgy 1917 körül.” Az elbeszélés derûs, ironikus, de miközben a szerzõ az olvasóra kacsint, úgy tûnik, hogy elõre jelzi magánéletének buktatóit is: azt, ami Zelda önállóságra való vágya és egy férfihoz való kötõdése közt feszült, a kettõsséget, ami néha igazi konfliktusokhoz vezetett. Ugyanis Zelda írni is akart, de közben arra vágyott, hogy mindenki csodálja. Ezért mindent megtett, hogy meglelje azt az eszközt, mely a legalkalmasabb az önkifejezésre. New Yorker Kornélia kinézett az ablakon és sóhajtott. Nem mintha különösebben boldogtalan lett volna, hanem azért, mert megbántotta a szüleit és csalódást okozott barátnõinek. Két sokkal fiatalabb húga már régen férjnél volt és megállapodott az életben; õ pedig, lám, már harmincéves, és mint egy kései téli alma vagy hervadt kerti boglárka, el van feledve, vagy azt gondolják róla, hogy letépni sem érdemes. Igaz, az apja egy szóval sem bántotta. Halkan megjegyezte, hogy talán többet törõdne magával, ha a család békén hagyná. A fivére így jellemezte: „Kornélia rendes lány, és nem is csúnya, de hiányzik belõle az a bizonyos kisugárzás. Olyan, mint egy jéghegy, és a férfiak ezt nem szeretik.” A ház macskája azonban nem értett vele egyet, mert nagyon is szerette Kornéliát, s egyáltalán nem érezte jéghegynek. A kis foxterrier is nagyon ragaszkodott hozzá, mint ahogy az a kék szajkó is, amelyik mindig barátságos disputára invitálta, 1016

ha Kornélia visszavonult a régi kertben a rejtekére, amilyet manapság már csak Délen lehet látni. Az anyja viszont azt állította róla, hogy „Kornéliából hiányzik a rokonszenv mások iránt. Úgy néz az emberre, mintha gondolatai valahol nagyon messze járnának, s ez természetesen minden valamirevaló férfi hiúságát bántja. Mit ér a szép ruha és a zseniális zongorázás, ha kihagyjuk belõle az emberiséget? Nem és nem! Neilie sohasem fog tudni férjhez menni. Kétségbe vagyok esve miatta.” Idõnként Kornélia már nagyon unta az ilyen feddéseket, és haragudott is miattuk: – Mama – vetette ellen ilyenkor –, szerinted a házasság az élet egyetlen célja? Egy nõ másra nem is fordíthatja erejét és energiáját? Nettie húgom egy lelkésznek a felesége, mit sem csinál a gyereknevelésen és a háztartáson kívül, és mivel nem veti fel õket a pénz és a gazdagság, máris idõsebbnek látszik, mint én. Blanche húgomat meg minden tekintetben annyira elhanyagolja a férje, hogy asszonyi teendõi helyett misszióknak segít és a nõk szavazati jogáért harcol. Úgyhogy ha nekem a gazdasági élet kéri meg a kezemet, elfogadom. Kornélia nem is halogatta tovább a dolgokat, hanem titokban beiratkozott egy gazdasági ismereteket oktató tanfolyamra, és arra kezdte tanítgatni a Chopinhez és Chaminade-hoz szokott fürge ujjacskáit, hogy ugyanolyan fürgén futkossanak az írógép billentyûin is. A szeme szinte kitágult és felragyogott, amint a hieroglifákhoz hasonló gyorsírásjelek jelentéseit fejtegette. – Ez a Miss Holton egy csoda – mondta a tanfolyamvezetõ. – Igen, lehet, hogy társadalmilag nem jutott messzire, de az üzleti életben még sokra viheti – értett vele egyet egy fiatalember, aki egyszer már hiába próbált a kegyeibe férkõzni. S épp ekkor megszólalt a telefon. „Azt mondja, most rögtön! Várjon egy kicsit, megkérdem.” Lassan odament a lány íróasztalához, s így szólt: – Miss Holton, úgy vélem, ön már eléggé képzett ahhoz, hogy munkába álljon. Kész most azonnal elkezdeni? A Gimbel, Brown és Társa cégnek gyors- és gépírónõre van szüksége. Sürgõs. Mit szól hozzá? – Mit szólok hozzá? Hiszen erre vártam. Csak felteszem a kalapomat és már megyek is. – Nagyszerû – mondta a tanfolyamvezetõ. – Szeretem az olyan lányokat, akik tudják, mit akarnak. Hû, ha ezt az anyja hallotta volna! Végül is, lehet, hogy Kornélia mindig is tudta, mit akar, csak eddig nem találta meg, amit keresett. Végül is, lehet, hogy nem a férfiakkal való jogegyenlõség volt számára a legfontosabb, hanem sokkal inkább az, hogyan fejezze ki önmagát. Mindazonáltal sietett megkeresni a Gimbel, Brown és Társa céget, és egyáltalán nem rendítette meg az a körülmény, hogy a sokszoros milliomos Gimbel kérte fel dolgozni. – Miss Holton, azt mondja? Kornélia Holton, az én régi jó barátom, Dan Holton lánya? Az ég szerelmére, kérem, foglaljon helyet! Ez annyira váratlanul ért! Hogy került az üzleti arénába, maga ártatlan? Kornélia egyáltalán nem jött zavarba. Komolyan, mint mindig, kijelentette: – Igen, Kornélia Holton vagyok, s úgy kerültem az üzleti életbe, hogy ezt választottam. És ha 1017

ez az aréna tele van vad Bivalyokkal és Medvékkel, akkor kész vagyok velük megküzdeni. Miben lehetek a szolgálatára, Mr. Gimbel? Válaszul megcsillant valami Mr. Gimbel szemében, furcsán elmosolyodott, majd Kornélia felé tolt egy halom hófehér papírcsomót. Aztán diktálni kezdett. Csak úgy szálltak a különbözõ üzenetek észak, dél, kelet és nyugat felé, és Kornélia ujjai velük együtt röpdösött. A fehér, karcsú és formás ujjak úgy ugrándoztak az írógép billentyûin, akárcsak korábban a zongorabillentyûkön, és amikor elérkezett az ebédidõ, Kornélia pirosló arccal állt fel a székérõl. Hajának zilált barna fodrai a munkától kissé izzadt homlokához tapadtak. Gyönyörû volt ez a lány az írógép felett aratott elsõ gyõzelme után! Mielõtt azonban elindult volna, Kornélia elpirult és dadogni kezdett: – Mr. Gimble, hálás lennék, ha nem szólna errõl a szüleimnek. Nem tudják, hogy munkába álltam, és csak szörnyülködnének. Tudja, vinni akarom valamire. Eddig csak kudarcban volt részem. – S ezzel mosolyogva távozott, eltökéltsége ellenére a régi bálteremi kecsességgel. Hát ilyet! – kiáltott fel magában Mr. Gimble. – Istenemre, hát ilyet! – ismételte. – Ki gondolta volna, hogy egy Holton lány munkába áll! De hisz ennek a lánynak az anyja volt a szépek szépe ebben a városban. Nos, talán valahogy nem sikerült férjhez mennie. – Ezek a gondolatok ismét a feleségét juttatták eszébe, azt a szép kicsi feleségét, akit már több éve elveszített. Hatalmas ürességet hagyott maga után, amit õ most pénzzel próbál meg betölteni. Elrepült néhány hónap. Holtonék egészen megdöbbentek, amikor Kornélia bejelentette üzleti sikereit, de aztán visszatért minden a régi kerékvágásba. A macska azt nyávogta: „Ugye megmondtam! Tudtam, hogy magában hordozza a siker csíráit!” A kiskutya meg azt ugatta: „A kutyafáját, ugye, most már belátjátok, hogy nemhiába csóváltam neki a farkamat!” A kék szajkó meg hangosan szajkózta: „Gyerünk már, gyerünk, fejezzük be a disputát, és aztán rakj fészket, ha tudsz, és keltsd ki a fiókáidat, ha képes vagy rá. Gyerünk mán, gyerünk!” De mindez semmi volt ahhoz képest, amit a társasági élet képviselõi akkor mondtak, amikor Kornélia Holton és James G. Gimble karonfogva bevonult a helyi fõtisztelendõ tiszteletes csendes kis kápolnájába és minden hûhó nélkül örök hûséget esküdtek egymásnak, hogy aztán az következzék, ami a mesében. Mrs. Holton egyszerûen elájult reggeli kávézás közben, amikor a reggeli újságot fellapozva elolvasta a fõcímet az elsõ oldalon, rögtön a háborús hírek mellett, hasonló nagy betûkkel nyomtatva. Mr. Holton felnevetett, amikor vizet töltött magának neje méregdrága neglizséje fölött és leöntötte. – Mindig mondtam, hogy a mi Kornéliánknak még van egy adu ász a kezében. – Na, végre – szólt hozzá a bátyja. – Az öreglány úgy döntött, hogy mégsem lesz apáca. Nyílt az ajtó, és lelkendezve berontott a két húg: – Mama, mama – a vénkisasszony Kornélia végül mindegyikünknél hamarabb házasodott! ORTUTAY PÉTER fordítása 1018

HAYDAR ERGÜLEN

A barátságról Ha van egy barátom fütyülök ellenségemre mert a barátság feledteti ellenségeim létezését fogalmam sincs egy barát hány ellenséggel ér fel ám egyet tudok éppen: elég pár csepp barátság a legtöbb ellenségesség ellenében Pár barát épp elég ha túl sokan vannak gõzöm sincs miért de megrémülök mi lesz ha barátaim ellenségei lesznek egymásnak? Ha fennáll ez a veszély jobb ha barátaim nem ismerik egymást Ha jól ismerjük egymást az a barátságot olykor aláássa s akkor már nincs többé barátság hiszen barátság és ellenségesség egyazon tésztából van gyúrva kovászuk egyazon kovász egyikük teknõje sómarta, vize sûrû másikuk lenge kalász, sárga mondat, gyengéd szív Ha barátaid száma gyarapszik az önmagában még nem jó egy barát értéke mint a színes üveggyöngy pár barát mint szilárd kõ, túl sok barát túlburjánzó rózsakert véges számú szoba van a szívben s a barátságban hogy férne el, aminek már nem jut hely a szívben? Szívednek ablakán egy kõ becsörömpöl, aki dobta, barátod „Ha üvegbõl van a szíved, csoda, hogy betörik?” szíved kertjében rózsa hervad, aki ültette, barátod ha van egy barátod, a kõ akár a rózsa, az este, akár a nappal ha van egy barátom, szavam költemény lesz, én pedig költõ van egy barátom, így hát akár már meg is halhatok!

Vigasztalás A versek éve után jött az az év angyalkórral fertõzött meg a város sóvárogtam a hold tanítása után el kellett hagynom a verset már most 1019

Abban az évben akartam, kerüljön a bánat nem néztem többet a holdra nem írtam verset a Kert Évében jártam ahogy õsi perui legenda mondta Aztán a legendát sehol se leltem kertet bérelni se tudtam a városba visszatértem holdon merengtem írtam a versem

Ne szapuld a világot, ha szegény vagy! 1 A szívnek is vannak indítékai! Egyes mondatok elég hosszúak ahhoz hogy összerogyjon alattuk a költõ a sor papírra kerül vonakodva a költõ összeveti más versekkel s a vereség ízét értékelni fogja A költõ olyan ember, ki vereséggel kezdi a verset A költõ ázott virágait elrejti szépen tükörbe löttyenti ifjúságát, olyan, akár egy fiatalember, mikor elõször fésülködik éppen, az általa alkotott mondat tükrében: tükrös idõben kell fésülni a vágyat – Ne számolgasd szavaidat a kiszámolt idõben, vigyázz, ki ne fusson a szó, mielõtt még megfõne * 1020

Nincs szó, melyet megmenthetnék a világtól pedig a versnek is akár a szerelemnek megvan a maga oka, megmenti tõlünk saját szívünket... aki szeret, megszabadul szívétõl, így beszélik a virág a kerten kívül szeretne nyílni a vers is szeretne megszabadulni kéjvágytól, durvaságtól, túl könnyed szavaktól mire jó a vers, ha nem szakít ki akár egyetlenegy szót a világ nyelvébõl a szerelem, ha nem tépi ki a szívet s a vágy... ha máris illan! – Csend el a világot, legyen a vershez bátorságod! Határtalan vadon, szittyós szavak: tolvajok osztoznak azon, amit meghagytak a vadászok a láng tûzvésszel bünteti magát

Akár egy álom vendéged érkezik ezen az éjszakán szobádba zúdul a sûrû illat ablakodban egy arc tûnik fel halovány vendéged érkezik ezen az éjszakán ha nem is ismered fel ama bágyadt mosolyt mely mint a számûzött éneke olyan ám szívedre az esõ hull csak bársonypuhán vendéged érkezik ezen az éjszakán a nap egyik végén betoppan a halál tested kihûlve bár szíved ne fagyjon át elszáll a bú izzó hangodnak hallatán vendéged érkezik ezen az éjszakán

1021

nyugodt nyarak jönnek amelyeknek során csendes szenvedélytõl lobog a házi tûz álmok keringenek mint fehér madarak vendéged érkezik ezen az éjszakán ki könyörülni tudsz ó drága kedvesem aggódó szerelem, te riadt, nyugtalan, vacogó, közönyös hó és mardosó szél toppan be tehozzád ma éjszaka velem LACKFI JÁNOS fordításai

Palmüra. 1022

ALBERT CAMUS

Az idegen Második rész I

Õrizetbe vételem után többször kihallgattak. De csak a személyes adatokat vették jegyzõkönyvbe, így az egész nem tartott sokáig. Az elsõ kihallgatáson, ez még a rendõrõrsön történt, olyan érzésem volt, mintha az ügyet senki se vette volna komolyan. De a vizsgálóbíró, egy hétre rá, már sokkal nagyobb érdeklõdéssel kezdett méregetni. Viszont az elején õ is csak arra volt kíváncsi, mi a nevem, hol lakom, mi a foglalkozásom, mikor és hol születtem. Azt is tudni szerette volna, van-e ügyvédem. Mondtam, hogy nincs, és megkérdeztem, feltétlenül szükséges-e, hogy legyen. „Ezt meg hogy érti?” – kérdezte. Amire azt válaszoltam, hogy szerintem az én ügyem nem valami bonyolult. Mire õ, mosolyogva: „Gondolja maga. De a törvény az törvény. Ha nincs saját ügyvédje, majd kirendelünk egyet hivatalból.” Arra gondoltam, végül is nekem sokkal egyszerûbb, ha ezekkel az apróságokkal az igazságszolgáltatás foglalkozik. Ezt meg is mondtam. Igazat adott nekem, és azzal zárta a beszélgetést, hogy ugye, milyen szerencse, hogy a törvény mindenre gondol. Kezdetben a vizsgálóbírót nem is vettem komolyan. Befüggönyözött helyiségben fogadott, íróasztalán csak egyetlen lámpa égett, és ez is azt a karosszéket világította meg, amibe leültetett, õ maga mindvégig sötétben maradt. Korábban több könyvben is olvastam hasonlót, így az egész valamiféle játéknak tûnt fel a szememben. De miután elbeszélgettünk, alaposabban megnéztem magamnak, és egy finom vonású magas férfit láttam, mélyen ülõ kék szem, hosszú õszes bajusz, sûrû, majdhogynem hófehér haj. Józannak és megfontoltnak látszott, és ha a száját idõnként eltorzító ideges rángást nem számítom, mindent összevéve egész rokonszenves volt. Kifelé menet majdnem kezet is nyújtottam neki, de szerencsére idejében eszembe jutott, hogy mégiscsak embert öltem. Másnap a börtönben felkeresett egy ügyvéd. Alacsony, köpcös, viszonylag fiatal férfi volt, gondosan brillantinozott hajjal. Nagy volt a hõség (én magam is ingujjban voltam), az ügyvéd mégis sötét öltönyt viselt keménygallérral meg nevetséges feketefehér csíkos nyakkendõvel. Hóna alatt szorongatott aktatáskáját letette a priccsre, bemutatkozott, és közölte, hogy alaposan áttanulmányozta az iratokat. Az ügy nem egyszerû, de ha bízom benne, egy percig sem kételkedik a per pozitív kimenetelében. Megköszöntem a fáradozását, mire azt mondta: „akkor kezdjünk is hozzá”. Leült a priccsre, úgy magyarázta, hogy a nyomozó hatóság idõközben tájékozódott a magánéletem felõl. Azt is megtudták, hogy anyám nemrég halt meg egy öregotthonban. A nyomozók még Marengóba is elmentek. Azzal az információval jöttek vissza, 1023

hogy a mama temetésekor „a lehetõ legnagyobb közönyt tanúsítottam”. „Remélem, érti, tette hozzá az ügyvéd, milyen kínos nekem erre rákérdezni. De ez rettenetesen fontos. Ez lesz a vád egyik döntõ érve, legalábbis akkor, ha nem tudjuk kivédeni.” Ehhez viszont szüksége van a segítségemre. Meg is kérdezte, éreztem-e lelki fájdalmat azon a napon. Meghökkentett a kérdés, annál is inkább, mert ha nekem kellett volna feltennem, nagyon kínosan éreztem volna magam. Azért válaszolni válaszoltam, mégpedig azt, hogy elszoktam én már az önvizsgálattól, és hogy errõl nem nagyon tudok mit mondani. Nyilván szerettem a mamát, na bumm, és akkor mi van? Így vagy úgy, minden normális ember várja a szerettei halálát. Az ügyvéd a szavamba vágott, nagyon feldúltnak látszott. Megígértette velem, semmi ilyesmit nem mondok a tárgyaláson, a vizsgálóbíró elõtt meg pláne. Azt azért muszáj volt neki elmagyaráznom, én már csak úgy vagyok összerakva, hogy a fizikai szükségleteim gyakran zavaróan hatnak arra, ahogy érzek. A temetés napján például nagyon fáradt voltam, és álmos is. Így aztán képtelen voltam felfogni, mi történik. Annyit azonban teljes bizonyossággal állíthatok, hogy ha lett volna választásom, inkább azt választom, hogy a mama ne haljon meg. De az ügyvédnek ez se tetszett. „Ennél azért valamivel több kéne” – mondta. Egy darabig gondolkodott. Megkérdezte, fogalmazhatna-e úgy, hogy azon a napon elfojtottam a természetes érzéseimet. Ezt válaszoltam: „Nem fogalmazhat így, mert ez nem igaz.” Erre nagyon furcsán nézett rám, mintha a mondottak mély ellenszenvet váltottak volna ki belõle. Majd azt mondta, alig leplezett rosszindulattal a hangjában, hogy mindenképp be fogják idézni tanúnak az öregotthon igazgatóját meg a személyzetet, és „egyáltalán nincs kizárva, hogy rossz vége lesz ennek az én hozzáállásomnak”. Ekkor megjegyeztem, ennek a dolognak semmi köze az ügyemhez, mire azt válaszolta, látni valóan még sohase volt dolgom az igazságszolgáltatással. Azzal bosszús képet vágva faképnél hagyott. Szívesen visszatartottam volna, ha másért nem, hogy elmondjam, nekem nagyon is fontos a rokonszenve, nem feltétlenül a jobb védelem reményében, hanem csak úgy, általában. Azt is muszáj volt észrevennem, hogy kínos helyzetbe hoztam. Ugyanis teljesen félreértett, ezért is haragudhatott rám egy kicsit. Olyan jó lett volna tudomására hozni, hogy olyan vagyok, mint bárki más, hogy pontosan olyan, mint bárki más. De ennek nem láttam túl sok értelmét, így végül lemondtam róla, már csak lustaságból is. Nem sokkal ezután újra a vizsgálóbíróhoz vittek. Délután két óra volt, a vakító világosság az egész helyiséget betöltötte, a napfényt az összehúzott vászonfüggöny se tudta enyhíteni. Rekkenõ hõség volt. Leültetett, majd szertartásosan bejelentette, hogy az ügyvédem „egyéb elfoglaltság miatt”, sajnos, nem tudott eljönni. Így nem kötelezõ válaszolnom a kérdésekre, a válasszal várhatok, amíg az ügyvédem is itt tud lenni. Amire azt mondtam, tudok én ügyvéd nélkül is válaszolni. Megnyomott egy gombot az asztalon. Fiatal írnok lépett be, és ült le közvetlenül a hátam mögé. Mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk a karosszékben. A kihallgatás megkezdõdött. Azzal kezdte, hogy az ismerõseim hallgatag és zárkózott embernek jellemeznek, és tudni szeretné, mi errõl a véleményem. Ezt válaszoltam: „Hát az, hogy általában nincs sok mondanivalóm. Így inkább hallgatok.” Mint elõször, a vizsgálóbíró most is elmosolyodott, elismerve, hogy ez eléggé nyomós érv, majd hozzátette: „Nem 1024

mintha ez valamit is számítana.” Szótlanul nézett, majd hirtelen kihúzva magát odavágta: „Engem csakis az érdekel, hogy maga valójában milyen ember.” Nem nagyon értettem, mit akar ezzel mondani, nem válaszoltam. „Van egy-két dolog – fûzte hozzá –, amit nem értek a tettében. De biztos vagyok benne, hogy a maga segítségével mindent meg fogok érteni.” Erre azt válaszoltam, hogy nincs az egészben semmi bonyolult. Felszólított, meséljem el pontosan, mi történt aznap. Újra elmeséltem, amit egyszer már elmondtam: Raymond-t, a strandot, a fürdést, az arabokkal való konfliktust, aztán megint a strandot, a kis forrást, a napsütést meg az öt revolverlövést. „Rendben”, mondta minden egyes mondat után. Amikor az elbeszélésben a földön heverõ testhez értem, ezt mondta, nagyokat bólogatva: „Jól van.” Belefáradtam ennek az egyszer már elmesélt történetnek az ismétlésébe, úgy éreztem, ennyit még soha életemben nem beszéltem. Egy darabig hallgatott, aztán felállt, azt mondta, õ jót akar nekem, érdekes egy ember vagyok, és – ha Isten is úgy akarja – segíteni fog rajtam. De elõzõleg szeretne még feltenni néhány kérdést. Minden átmenet nélkül megkérdezte, szerettem-e a mamát. Ezt mondtam: „Persze hogy szerettem, mindenki szereti az anyját”, mire az írnok, aki addig egyfolytában verte az írógépet, valószínûleg melléütött, és ettõl megzavarodva az egész mondatot újrakezdte. Ekkor a bíró, minden látszólagos logikát felrúgva, azt kérdezte, közvetlenül egymás után lõttem-e ki mind az öt golyót. Némi gondolkodás után azt válaszoltam, elõször csak egyet lõttem, aztán pár másodperc után még négyet. „De hát miért várt az elsõ meg a többi négy között?”, kérdezte. Megint láttam magam elõtt a vörösen izzó homokot, és éreztem, hogy a nap szinte perzseli a homlokomat. Most nem válaszoltam. A kérdés utáni csendben úgy láttam, mintha a bíró egyre nyugtalanabb volna. Leült, beletúrt a hajába, rákönyökölt az íróasztalra, majd elõrehajolva furcsa ábrázattal ezt kérdezte: „De hát miért lõtt egy földön heverõ testre, miért?” Erre se tudtam válaszolni. A bíró, homlokát kezébe fogva, megismételte a kérdést, de már egy kicsit más hangon: „Miért? Miért? Ezt muszáj megmagyaráznia.” Még mindig hallgattam. Akkor hirtelen felállt, határozott léptekkel elindult az iroda túlsó végébe, és kihúzta az iratszekrény egyik fiókját. Ezüst feszületet vett elõ, és visszafelé jövet kinyújtott karral felém tartotta, miközben teljesen elváltozott, szinte remegõ hangon kiáltotta: „Tudja maga, hogy ez mi?” Mire én: „Hogyne tudnám.” Ekkor szenvedélyesen hadarva azt mondta, hogy õ hívõ ember, és mély meggyõzõdése, hogy nincs olyan bûnös, akinek Isten meg ne bocsátana, de ehhez az kell, hogy a vétkezõ, bûnbánatot gyakorolva, mint a gyermek, ki tudja tárni lelkét, és kész legyen mindent befogadni. A bíró egész testével az íróasztalra nehezedett, úgy hadonászott elõttem a feszülettel. Az igazat megvallva nem nagyon tudtam követni a gondolatmenetét, legelõször is azért nem, mert nagyon melegem volt, és a helyiség tele volt kövér legyekkel, amik mind az én arcomra szálltak, meg aztán azért sem, mert a bíró egy kicsit megijesztett a viselkedésével. Aztán rájöttem, van ebben a helyzetben valami nevetséges, utóvégre én volnék a bûnözõ, nem pedig õ. Ennek ellenére csak nem akarta abbahagyni. Ha jól értettem, az volt az egyetlen problémája a vallomásommal, hogy az elsõ lövés után vártam egy kicsit. A többivel semmi baja nem volt, de ez sehogyan se fért a fejébe. 1025

Már a nyelvemen volt, hogy felesleges akadékoskodnia: nincs olyan nagy jelentõsége a dolognak. De a szavamba vágva tett egy utolsó kísérletet, és fölém magasodva megkérdezte, hiszek-e Istenben. Nem hiszek, mondtam. Felindultan ült vissza a helyére. Azt mondta, ez lehetetlen, minden ember hisz Istenben, még azok is, akik elfordultak tõle. Neki ez mély meggyõzõdése, és ha ebben valaha is megrendülne a hite, egész élete értelmetlenné válna. „Csak nem azt akarja, kiáltott fel, hogy értelmetlen legyen az életem?” Én viszont úgy gondoltam, hogy mindez nem tartozik rám, ezt meg is mondtam neki. De az asztal felett megint az orrom elé tartotta a feszületet, és magából kikelve ordította: „Én keresztény vagyok. És én igenis esedezem Jézushoz, hogy oldozzon fel a bûneid alól. Hogyan tudsz nem hinni abban, hogy érted is szenvedett?” Feltûnt, hogy tegez, de ekkorra már nagyon elegem volt az egészbõl. A hõség is egyre kibírhatatlanabb lett. Amikor szeretnék megszabadulni valakitõl, akire csak fél füllel figyelek, általában úgy csinálok, mintha igazat adnék neki. A bíró legnagyobb meglepetésemre diadalittasan ezt mondta: „Látod, látod. Ugye, mégiscsak hiszel, ugye, mégiscsak rábízod magad az õ ítéletére?” Erre természetesen megint nemet mondtam. A bíró megtörten roskadt vissza a karosszékbe. Kimerültnek látszott. Egy darabig hallgatott, miközben az írógép, amely egész idõ alatt folyamatosan követte a párbeszédet, még kattogott egy darabig, míg az utolsó mondatokat le nem jegyezte. Majd a bíró figyelmesen rám nézett, tekintetében egy kis szomorúsággal. Ezt mormolta: „Soha életemben nem találkoztam ilyen megátalkodott lélekkel. Eddig nem ült elõttem bûnözõ, aki sírva ne fakadt volna a Keresztrefeszített fájdalma láttán.” Már-már azt válaszoltam, persze, azért bûnözõk. De eszembe jutott, utóvégre én se vagyok sokkal különb náluk. Pedig ezt a gondolatot egyáltalán nem volt könnyû elfogadnom. Ekkor a bíró felállt, mintha ezzel akarná jelezni, hogy a kihallgatás befejezõdött. Még csak annyit akart tudni, ugyanazzal az elcsigázott ábrázattal, hogy megbántam-e a tettemet. Némi töprengés után azt válaszoltam, nem is annyira igazi megbánás van bennem, mint inkább kínosan érzem magam. Úgy láttam, mintha nem értené, amit mondok. Aznap ennél tovább nem jutottunk. A késõbbiekben még többször találkoztam a vizsgálóbíróval. Ezeken a kihallgatásokon a védõügyvédem mindig jelen volt. De már csak arról volt szó, hogy néhány helyen kiegészítsem a korábbi vallomásomban mondottakat. Vagy arról, hogy a bíró az ügyvédemmel egyeztette a vádpontokat. Igazság szerint ezeken a megbeszéléseken már ügyet se vetettek rám. Akárhogyan is, lassanként egészen megváltozott a kihallgatások hangneme. Olyan látszata lett a dolognak, mintha a bírót már nem is érdekelném annyira, mint korábban, mintha a részérõl már lezártnak tekintette volna az ügyet. Már egyetlenegyszer sem beszélt Istenrõl, és soha többet nem volt olyan felajzott, mint amilyennek az elsõ kihallgatás napján láttam. Még a beszélgetéseink is egyre kedélyesebbek lettek. Feltett egy-két kérdést, beszélgetett egy kicsit az ügyvédemmel, és már vége is volt a kihallgatásnak. Az ügy ment a maga útján, ahogy a bíró is mondta. Egyszer-kétszer, amikor a beszélgetés általánosabb témára terelõdött, még engem is bevontak. Lassan fellélegeztem. Ezeken a kihallgatásokon mindenki kedves volt velem. Minden olyan természetesen zajlott, olyan szabályozottan és visszafogottan, hogy lassanként az a nevetséges képzetem támadt, mintha én magam is „odatartoznék az õ 1026

belsõ körükbe”. Az alatt a tizenegy hónap alatt, amíg az ügy kivizsgálása tartott, nem kis csodálkozásomra, semmi sem töltött el akkora örömmel, mint azok a ritka pillanatok, amikor a bíró az irodája ajtajánál vállon veregetve kedélyesen ezt mondta: „Akkor mára végeztünk is, Antikrisztus úr.” Azzal átadott az õröknek.

II Vannak dolgok, amikrõl nagyon nem szívesen beszélek. A börtönben néhány nap alatt tudatosult bennem, hogy olyan idõszak ez az életemben, amirõl szintén nehezemre esik majd beszélni. De ahogy telt-múlt az idõ, egyre kevésbé lett fontos ez a merevség. Ha jobban belegondolok, az elsõ napokban igazából még nem is voltam börtönben: mintha kimondatlanul is azt reméltem volna, hogy majdcsak történik valami. De Marie elsõ és egyetlen látogatása után minden megváltozott. Attól a naptól fogva, hogy kézhez kaptam a levelét (ebben azt írta, nem jöhet többet, mert nem a feleségem), egyszóval attól a naptól fogva úgy éreztem, nekem most már ez a cella az otthonom, és hogy ezzel vége is van az életemnek. Letartóztatásom napján elõször olyan helyiségbe zártak, ahol rajtam kívül más elõzetesek is voltak, fõleg arabok. Ezek nagy nevetéssel fogadtak. Aztán megkérdezték, miért hoztak be. Megöltem egy arabot, mondtam, mire rögtön elcsendesedtek. Nem sokkal ezután besötétedett. A többiek elmagyarázták, hogyan kell leteríteni a gyékényt, amin alszunk. Az egyik végét fel kell tekerni, az lesz a párna. Egész éjszaka poloskák rohangásztak az arcomon. Néhány nappal késõbb külön zárkába kerültem, itt már fapriccsen aludtam. Kaptam küblit és lavórt is. A börtön a felsõvárosban volt, a cella kis ablakából ráláttam a tengerre. Aznap a rácsban megkapaszkodva épp felhúzódzkodtam az ablakig, arcom a fény felé fordítva, amikor azzal jött be az õr, hogy látogatóm van. Arra gondoltam, biztosan Marie. Csakugyan õ volt. A beszélõre hosszú folyosón kellett végigmenni, aztán lépcsõ következett, utána megint folyosó. Beléptem egy nagy terembe, a széles ablakon csak úgy áradt be a napfény. A termet hosszában két nagy rácsozat osztotta háromfelé. A két rácsozat között nyolc-tíz méteres térség, ez a térség választotta el a látogatókat a foglyoktól. Egyszer csak észrevettem Marie-t, velem szemben állt csíkos ruhában, napbarnított arccal. Mellettem vagy tíz õrizetes, legtöbbjük arab. Marie körül csupa arab nõ, két oldalán pedig egy feketébe öltözött, száját összeszorító töpörödött öregasszony meg egy fedetlen hajú, nagydarab, gesztikulálva kiabáló asszonyság. A két rács között akkora volt a távolság, hogy a látogatók meg az õrizetesek csak hangosan tudtak egymással beszélgetni. Amikor beléptem, úgy megcsapott a csupasz falakról visszaverõdõ lárma meg az égbõl az ablaküvegre zuhogó és onnan a teremben szétáradó nyers fény, hogy valósággal beleszédültem. A cellám nyugodtabb volt és sötétebb. Beletelt néhány másodpercbe, míg megszoktam a fényt meg a hangzavart. A végén már tisztán ki tudtam venni minden arcot, ahogy élesen kirajzolódtak a nappali fényben. Azt is észrevettem, hogy õr ül a két rács közti folyosó végében. A legtöbb arab õrizetes, ahogyan a roko1027

naik is, egymással szemben guggolva beszélgettek. Õk nem kiabáltak. Hiába volt olyan nagy a lárma, szinte suttogva is értették egymást. Az alulról jövõ tompa mormolás megszakítatlan basszusa mindvégig szinte zenei aláfestést adott a fejük fölött elhangzó beszélgetéseknek. Mindezt abban a néhány másodpercben érzékeltem, amíg oda nem értem a Marie-val szemben levõ rácshoz. Marie, egész testével a rácshoz simulva, igyekezett minél mosolygósabb arcot vágni. Nagyon szép volt, de ezt már nem tudtam neki megmondani. „Mi a helyzet? – kérdezte hangosan. – Hát ez a helyzet. – Jól vagy? Nincs szükséged valamire? – Nincs, megvan mindenem.” Elhallgattunk, Marie még mindig mosolygott. A kövér asszonyság kiabálva beszélt a szomszédomhoz, gondolom, a férjéhez, egy magas, egyenes tekintetû szõke pasashoz. Javában benne voltak a beszélgetésben. „Jeanne hallani se akart arról, hogy magához vegye – kiabálta teli torokból az aszszonyság. – Értem, értem – mondta a férfi. – Hiába mondtam neki, hogy ha kijössz, majd elmész érte, így se volt hajlandó magához venni.” Marie azt kiabálta, Raymond üdvözletét küldi, mire én azt mondtam, „kedves tõle”. De a hangomat szinte túlkiabálta a szomszédom, aki azt kérdezte, hogy egy illetõ „jól van-e”. A felesége nevetve válaszolta, hogy „soha jobban”. Bal oldali szomszédom, finom kezû alacsony fiatalember, nem szólt egy szót sem. Akkor vettem csak észre, hogy a kis öregasszony áll vele szemben, és mindketten merõen nézik egymást. De nem volt idõ jobban megfigyelni õket, mert Marie azt kiabálta, soha nem szabad feladni a reményt. „Így van”, mondtam. Ahogy elnéztem, olyan jó lett volna a ruháján át magamhoz ölelni a két vállánál. Jó lett volna megérinteni a finom szövetet, és fogalmam sem volt, ezen kívül egyáltalán reménykedhetem-e valamiben. De, ki tudja, lehet, hogy Marie is valami ilyesmit akart mondani, mert egyre csak mosolygott. Már semmi mást nem láttam, csak a kivillanó fogait meg a kis ráncokat a szeme sarkában. Ezt kiáltotta: „Amikor kijössz, összeházasodunk!” „Azt mondod?” – válaszoltam, csak hogy mondjak valamit. Mire ugyanolyan hangosan rávágta, hogy hát persze hogy egész biztosan felmentenek, és hogy fogunk mi még együtt strandra járni. Ekkor megint a másik asszony kiabálását lehetett hallani, azt ordította, hogy amit hozott, egy kosárban otthagyta a börtönirodában. Hosszasan sorolta, mi mindent rakott bele. Jobb az ilyet tisztázni, amilyen drágaság van. A másik szomszédom meg csak nézte az anyját, szótlanul, ahogy az is õt. Közben egyetlen percre sem szakadt meg a körülöttünk guggoló arabok sustorgása. Odakint a napfény már az egész ablaktáblát betöltötte. Egy ideje már rosszullét kerülgetett, ha rajtam múlik, rég visszamentem volna a cellába. Elviselhetetlen volt a zsivaj. Viszont az is igaz, jó lett volna még egy kicsit Marie-val maradni. Nem tudom, mennyi idõ telt el. Marie még mesélt valamit a munkahelyi dolgokról, közben végig mosolygott. Mindkét oldalon folyamatos volt a sustorgás, kiabálás, lárma. Egyetlen csendes sziget volt, közvetlenül mellettem, az általános hangzavarban, az alacsony fiatalember meg az öregasszony, akik szótlanul nézték egymást. Lassan kezdték visszavinni az arabokat a cellákba. Ahogy az elsõt kivezették, majdnem mindenki elhallgatott. A kis öregasszony már egészen odapréselõdött a rácshoz, miközben az egyik õr intett az alacsony fiatalembernek. Aki még odaszólt: „Vigyázz magadra, 1028

mama.” Mire az öregasszony kezét a rácson átdugva lassú mozdulattal búcsút intett a fiának. Azzal kiment a helyiségbõl, de egy férfi, kalapját kezében szorongatva, már el is foglalta a helyét. Újabb rabot hoztak be, a két férfi rögtön izgatott beszélgetésbe kezdett, de visszafogottan, mert ekkorra a helyiség teljesen elcsendesült. Aztán a jobb oldali szomszédomért jöttek, az õ felesége viszont továbbra is úgy kiabált, mintha észre se vette volna, hogy erre már nincs semmi szükség: „Vigyázz nagyon magadra, és nehogy valami butaságot csinálj nekem!” Végül én következtem. Marie mutatta, hogy csókol. Az ajtóban még visszafordultam. Csak nézett utánam, mozdulatlanul, arcát a rácshoz szorítva, ugyanazzal az arcára fagyott kényszeredett mosollyal. Nem sokkal ezután levelet kaptam tõle. És ettõl a levéltõl fogva kezdõdött mindaz, amirõl nagyon nem szívesen beszélek. Jó, jó, nem kell túlozni, nekem még mindig könnyebb lehetett, mint a többinek. Az viszont tényleg nagyon nehéz volt, hogy fogva tartásom legelején úgy születtek egymás után a gondolataim, mintha még mindig szabad ember lettem volna. Például egyszer csak elfogott a vágy, kimenni a strandra, lesétálni a tengerhez. Egyik pillanatban elképzeltem az elsõ hullám moraját, ahogyan szétterül a talpam alatt, ahogyan lassan belemerülök a vízbe, és hogy ez mennyire felszabadító érzés, a másik pillanatban már arra eszméltem, milyen szûk helyre szorít be a cella négy fala. De ez mindössze pár hónapig tartott. Attól fogva már nekem is olyan gondolataim voltak, mint bármelyik börtönlakónak. Vártam a mindennapi sétát az udvaron, vártam az ügyvéd látogatását. De a többi idõ eltöltése sem okozott különösebb gondot. Akkoriban gyakran eszembe jutott, ha egy kiszáradt fa odvas törzsében kéne élnem, és ha csak az volna az egyetlen szórakozásom, hogy nézegethetem a fejem fölötti égdarabot, lassanként azt is megszoktam volna. Ugyanúgy vártam volna a madarak vonulását vagy az égen úszó felhõk találkozását, mint ahogy a börtönben az ügyvédemet a feltûnõ nyakkendõivel, vagy ahogyan egy másik világban a szombatot vártam, hogy Marie testét újra magamhoz szoríthassam. Márpedig, ha jól meggondolom, azért mégsem egy odvas fában kell leélnem az életemet. Vannak nálam sokkal szerencsétlenebbek is. Egyébként a mama is így gondolta, gyakran mondogatta, hogy végül mindenhez hozzászokik az ember. Azért ilyen mélyen, úgy általában, nem gondoltam bele a dolgokba. Az elsõ hónapok nehezek voltak. De egy kis erõfeszítéssel mégiscsak sikerült átvészelnem õket. A kielégítetlen szexuális vágytól például nagyon szenvedtem. Ilyen fiatalon érthetõ is. Ami még nem jelenti, hogy akár csak egyszer is kifejezetten Marie-ra gondoltam volna. De olyan erõsen gondoltam egy nõre, általában a nõkre, az összes nõre, akit ismertem, az összes alkalomra, amikor együtt voltam velük, hogy a vágy egy csomó nõi arccal népesítette be a cellámat. Ami, bizonyos értelemben, kibillentett az egyensúlyomból. Viszont megvolt az az elõnye, hogy eltelt vele az idõ. Sikerült elnyernem a körletparancsnok rokonszenvét, a déli meg az esti ételosztáskor õ kísérte a konyhásfiút. Egyébként a nõket is õ hozta szóba elõször. Azt mondta, a fogvatartottak leginkább erre panaszkodnak. Azt válaszoltam, ezzel én is így vagyok, és hogy igazságtalannak tartom ezt a bánásmódot. „Pedig, mondta, pontosan ezért zárják magukat börtönbe. – Mi az, hogy ezért? – Miért, miért, hát a szabadság miatt. Hogy elvegyék maguktól a szabad1029

ságot.” Ez eddig soha nem jutott eszembe. Igazat adtam neki: „Tényleg, mondtam, máskülönben nem volna büntetés a büntetés. – Na, ugye, maga legalább érti, mirõl van szó. Bezzeg a többinek fogalma sincs róla. Aztán valahogy mégis megoldják a dolgot.” Azzal ment is tovább. Aztán itt van még a cigaretta. A börtönben az volt az elsõ, hogy elvették az övemet, cipõfûzõmet, nyakkendõmet, meg mindent, ami a zsebemben volt, legfõképpen a cigarettámat. A cellában kértem, hogy az utóbbit hadd kapjam vissza. Az volt a válasz, hogy tilos. Az elsõ néhány nap nagyon nehéz volt. Lehet, hogy ez készített ki legjobban. Fadarabkákat szopogattam, az ágydeszkából tördeltem le õket. Állandóan hányinger kerülgetett. Sehogyan se értettem, mért kell még ezt is elvenni, amikor nem ártok vele senkinek. Késõbb rájöttem, része ez is a büntetésnek. De akkorra már nem hiányzott annyira a dohányzás, úgyhogy a tiltást már nem is éreztem büntetésnek. Ha ezeket a bosszúságokat leszámítom, nem mondhatom, hogy olyan nagyon szerencsétlen lettem volna. Csak azt kell tudni, hogyan üsse agyon az ember az idõt, de errõl már volt szó. Attól fogva, hogy rájöttem, hogyan idézzem fel az emlékeimet, egyetlen percig sem unatkoztam. Volt úgy, hogy az otthoni hálószobába képzeltem magam, és végiggondoltam, milyen tárgyak kerülnének az utamba, ha az egyik sarokból indulva körbejárnám a helyiséget. Az elején gyorsan visszaértem a kiindulópontra. De ahányszor csak újrakezdtem, mindig egy kicsit tovább tartott a dolog. Mert lassan megjelent elõttem mindegyik bútordarab, sõt az is eszembe jutott, hogy melyiken milyen tárgyak voltak, és eszembe jutott ezeknek a tárgyaknak minden apró részlete, egy intarzia, egy repedés, a porcelán csorba széle, színek vagy mintázatok. Közben arra is figyeltem, bele ne zavarodjak a leltárkészítésbe, és hogy ki ne hagyjak valamit. Ez olyan jól ment, hogy pár hét múlva már több óra is elment azzal, hogy számba vegyem, mennyi minden van a hálószobában. Minél jobban töprengtem, annál több felületesen ismert vagy elfelejtett részletet bányásztam elõ az emlékezetembõl. Akkor értettem csak meg, aki odakint egyetlen napot élt csak, az az egyetlen nap börtönben száz évre is bõven elegendõ volna. Már akkor annyi emléke volna, hogy soha ne unatkozzon. Ha úgy vesszük, lehet ezt szerencsének is nevezni. Vagy vegyük például az alvást. Az elején éjszakánként rosszul aludtam, nappal pedig egyáltalán nem. De ahogy telt-múlt az idõ, simán átaludtam az éjszakákat, sõt nappal is tudtam aludni egy kicsit. Az utolsó hónapokban már tizenhat-tizennyolc órát is tudtam aludni naponta. Maradt hat óra, ennyit kellett kitölteni étkezéssel, testi szükségletekkel, emlékezéssel meg a Csehszlovákiában történt sztorival. Találtam ugyanis még korábban a szalmazsák meg az ágydeszkák között, egészen a szövethez tapadva, egy megsárgult, szinte átlátszó régi újságkivágást. Érdekes esetrõl volt szó, a bûntény, bár a cikk eleje hiányzott, feltehetõen Csehszlovákiában történt. Egy cseh faluból a meggazdagodás reményében világgá megy egy férfi. Huszonöt év múltán, dúsgazdagon, visszamegy a faluba a feleségével és a gyerekével. Az anyjának meg a nõvérének szállodája volt a férfi szülõfalujában. A férfi, hogy meglepje az anyját meg a nõvérét, a feleségét a gyerekkel elhelyezi egy másik hotelban, és elmegy az anyjához. A nõ nem ismeri fel a fiát a férfiban, aki fogja magát és tréfából szobát vesz ki a szállodában. Még meg is mutatja, mennyi pénz van nála. Éjszaka aztán az anyja meg a 1030

nõvére kalapáccsal agyonveri, kirabolja, a holttestet pedig bedobja a folyóba. Reggel aztán jön a feleség, és mit sem sejtve elmondja, ki is volt a tegnapi szállóvendég. Mire az anya felköti magát, a nõvér meg kútba ugrik. Ha nem olvastam el százszor ezt a történetet, akkor egyszer se. Egyrészt elég hihetetlen történet volt. Másrészt viszont nagyon is érthetõ. Szó, ami szó, a férfi egy kicsit meg is érdemelte a sorsát, az életben sohase szabad szerepet játszani. Így aztán az alvással töltött órákkal, emlékezéssel, az újságcikk olvasásával meg a világosság és sötétség szabályos váltakozásával csak eltelt az idõ. Olvastam valamikor, hogy a börtönbe zárt ember elõbb-utóbb elveszti az idõérzékét. Csakhogy az én szememben semmi értelme sem volt az idõ fogalmának. Korábban sohase gondoltam volna, hogy a napok egyszerre lehetnek hosszúak meg rövidek. Hogy végigéljük õket, ahhoz nyilván hosszúak, de annyira laza szövetûek, hogy végül teljesen egymásba csúsznak. Még a nevüket is elveszítik. Az én szememben már csak a tegnap meg a holnap szónak volt még valamilyen jelentése. Amikor egyik nap a fegyõr azt mondta, hogy már ötödik hónapja vagyok itt, elhinni elhittem, de képtelen voltam felfogni. Úgy éreztem, mindig ugyanaz a nap hömpölyögteti át a cellámon a hullámait, mindig ugyanannak a feladatnak próbálok a végére járni. Még aznap, amikor a fegyõr már elment, megnéztem az arcom a bádogcsajka oldalában. Olyan érzésem volt, mintha az arcom komoly maradt volna, pedig igyekeztem mosolyogni. Megmozgattam a csajkát. Hiába mosolyogtam, ugyanaz a szigorú és komor arc nézett rám. A nap abba a neve nincs szakaszába fordult, amirõl nem szívesen beszélek; ilyenkor indul az esti zajok néma körmenete, és megy felfelé, emeletrõl emeletre. Odamentem a börtönablakhoz, és még egyszer megnéztem a tükörképem a lemenõ nap utolsó sugaraiban. Az arcom most is komoly volt, de miért is ne lett volna, ekkor én is komoly voltam. Ebben a pillanatban – hónapok óta elõször – hallottam meg, tisztán és érthetõen, a saját hangomat. Rögtön ráismertem, ugyanez a hang visszhangzott már napok óta a fülemben, azonnal rájöttem, hogy az egész eddigi idõben magamban beszéltem. Errõl az jutott eszembe, amit az ápolónõ mondott a mama temetésén. Hát igen, nincsen jó megoldás, odakint senki se tudja elképzelni, milyenek is az esték, amikor börtönben van az ember. ÁDÁM PÉTER és KISS KORNÉLIA fordítása

1031

MÛHELY

MESTERHÁZI MÁRTON

Shelley Ozymandiásának újrafordításához Az utóbbi idõben valamiért gyakran jut eszembe kedves költõm, Percy Bysshe Shelley (1792–1822) – nem egészen szabályos – szonettje. Mint tudjuk (a világhálóról), a mû 1818 januárjában jelent meg; föltehetõleg II. Ramszesznek a British Museum által megvásárolt, töredékeiben is 7,25 tonnás szobra, illetve a szobor híre ihlette; más források a fáraót Ozymandias néven említik. Diodorus Siculus (Kr. e. I. sz.) szerint a szobor felirata így szólt: „Királyok Királya vagyok, Ozymandiás, ha bárki tudni akarja, mily hatalmas vagyok, és hol nyugszom, múlja felül mûvemet.” A szobor és felirata végül is nem maradt fenn; Shelley természetesen soha nem látta. Pár kattintással olvashattam a szonettet angolul, majd magyarul is, Tóth Árpád fordításában. Minden tiszteletem a nagy költõnek, a kiváló mûfordítónak; nagyon nem szeretném az õ munkájának lecsepülésével fényezni magam – de ez a fordítás egyszerûen nem jött össze. A „kõarc” leírása nemcsak pontatlan („vén parancsszók”), hanem langyosan, puhán lirizáló („homloka setét”, „vont ajk… konok”). A szobrász, a modell veséjébe látó szobrász személye eltûnik; „(a kõarc) vad szenvedélye még kivésve ég / A hûs kövön” megoldás pasztellé lágyítja a képet. A vers szerkezeti mestergerendája, érzelmi csúcspontja félrefordul („király légy bár”), és megtörik („jöjj, és reszketve nézz”). A három záró sor, az igen, az Tóth Árpádé: a táj nagytotálja. Az eredeti zsarnokölõ haragja viszont nem volt neki való. Mert zsarnokölõ harag az „angyali” Shelleyé, messze távol a „Sic transit gloria mundi” borongásától. Madách soraival („Pár ezredév gúláidat elássa, / Homoktorlaszba temeti neved, / Kéjkerteidben a sakál üvölt...”) tán rokonítható, ám sokkal lángolóbb. A tárgyilagos bevezetõ sorok után az elsõ indulati csomópont a „shattered visage” képe, melyet a „frown”, a „wrinkled lip”, a „sneer” evidensen visszataszítónak fest. E szerzõi szándékból kiindulva – s talán egy kis lapáttal rátéve – használtam pl. a „gõgös”, majd a „gyõztes” jelzõt. A következõ három sor megérdemli, hogy szó szerint értelmezzem: 'szobrásza jól olvasta ama szenvedélyeket, / melyek máig túlélték – ez élettelen dolgokra rápecsételve – / a kezet, mely kigúnyolta õket, s a szívet, mely táplálta (õket)' – azaz a szobrászt magát, s a modell Ozymandiást. Itt azt tartottam alapvetõen fontosnak, hogy a szobrász legyen a fõszereplõ: a „hand” és a „heart” mesteri párhuzamba/ellentétbe állítását nem tudtam megoldani. 1032

Az áthajlásos (enjambement), közbevetéses indázó szerkezeteket lezáró, szabályos jambusú mestergerendát („Look on my works, ye mighty, and despair!”) pontosan és töretlenül illesztettem a versbe – csak az ereje lett kevesebb: a „ye mighty” megfelelõje nem fért bele a sorba. A többi technika, mesterség.

Ozymandias I met a traveller from an antique land Who said: “Two vast and trunkless legs of stone Stand in the desert. Near them on the sand, Half sunk, a shattered visage lies, whose frown And wrinkled lip and sneer of cold command Tell that its sculptor well those passions read Which yet survive, stamped on these lifeless things, The hand that mocked them and the heart that fed. And on the pedestal these words appear: `My name is Ozymandias, King of Kings: Look on my works, ye mighty, and despair!' Nothing beside remains. Round the decay Of that colossal wreck, boundless and bare, – The lone and level sands stretch far away”.

Ozymandiás Egy messzi vándor jött, ki õs romok Felõl regélt: A pusztán szörnyü két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kõarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok, S vad szenvedélye még kivésve ég A hûs kövön, bár, mely véste, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: „Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:

1033

Nevem Ozymandiás, urak ura.” Más semmi jel. A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszura A holt homoksík némán szétterül. TÓTH ÁRPÁD fordítása

Ozymandiás Õsi földek vándora mondta el: Két óriás kõlábnak csonkja áll A sivatagban. A homok, közel Repedt koponyát rejt: vad, gõgös áll Lefittyedt ajk, fagyott, gyõztes röhej. A szobrász jól ismerte a dühöt, Mely túléli – a kõnek nincs kora – Õt, a gúnyolót – és a dühödõt. A talapzaton kevély üzenet: „Ozymandiás vagyok, világ ura: Lássátok mûvem, és csüggedjetek!” Más semmi. A roncs kolosszus körül A sík, magányos homok-rengeteg A végtelenbe vész kietlenül. MESTERHÁZI MÁRTON fordítása

1034

TÁJÉKOZÓDÁS

MAGYAR MIKLÓS

Albert Camus: Boldog halál 1936-ot írunk. Camus huszonhárom éves, és befejezi filozófiai tanulmányait Algírban. Követhetné Sartre példáját filozófiatanárként, ám tüdõbaja ebben megakadályozza. Szenvedélyesen veti bele magát a színházi életbe. Közben ír, az 1937-ben megjelenõ Színe és fonákján dolgozik. De egyre inkább foglalkoztatja egy regény megírásának gondolata, aminek nyomait a Noteszlapokban láthatjuk. A magyar olvasók Fázsy Anikó fordításában ismerhetik meg ezt a rendkívül fontos forrást.1 Camus már 1936 januárjában jegyzeteket készít mûvéhez. Megtervezi a fejezetek címeit, felvázolja ezek tartalmát. Regényének címét Camus 1937-ben veti elõször papírra: La mort heureuse. A retorikában oximoronnak nevezett stilisztikai gondolatalakzat – a jelzõ (boldog) és a jelzett szó (halál) egymásnak ellentmondó fogalmak – azonnal megragadja az olvasó figyelmét. (Ugyanilyen oximoron Sartre-nál a Tisztességtudó utcalány.) Két éven át írja, átírja, javítja mûvét, amit végül abbahagy az 1938-ban megfogant L’Étranger javára, amely 1942-ben jelenik meg a Gallimard kiadó gondozásában. A Boldog halál címmel magyarul is megjelent regény (Magvetõ Kiadó, 1984, Örvös Lajos fordítása) csak az író halála után, 1971-ben lát napvilágot. Camus nem volt elégedett mûvével, ezért nem szánta kiadásra. Igen megvilágító Camus levele filozófiatanárához és barátjához, Jean Grenier-hez, aki elmarasztalta a regényt. Az 1938. június 18-án kelt levelet Roger Grenier idézi.2 „Amit ma mond nekem, az színigaz. Ez a könyv nagy fáradságomba került. Az irodában végzett munka után írtam, naponta néhány órán át. Egy sort sem mutattam meg senkinek, amíg a végére nem értem. Most, hogy már messzebbrõl nézem, nem kell soká vizsgálgatnom, hogy rájöjjek, nem sikerült úrrá lennem a nehézségeken, nem tudtam jól felmérni õket, és sok helyen nem azt írtam, amit kellett volna, hanem ami jobban tetszett. Úgy kell nekem, és úgy kell az egész témának, mely annyira a szívemhez nõtt (…). Õszintén hisz benne, hogy folytatnom kell az írást? Gyötrõdve teszem fel magamnak e kérdést. Jól látja, hogy részemrõl ez nem szakmai kérdés, nem arról van szó, hogy ilyen vagy olyan elõnyöm származik-e belõle. Nekem nincs sok plátói vállalkozásom az életben. De az írás az egyik közülük. Persze azért van annyi tapasztalatom, hogy tudjam, sokkal jobban járok, ha derék polgár maradok, mintha egy félresikerült értelmiségi vagy egy középszerû író volnék.”

Albert Camus: Noteszlapok I 1935. május–1942. február. Fázsy Anikó fordítása. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1993; Nagyvilág Könyvkiadó, 2009. 2 Roger Grenier: Albert Camus. Tûzõ nap és árnyék. Albert Camus intellektuális életrajza. Örvös Lajos fordítása. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994. 1

1035

Az elmaradt javítások miatt számos felesleges ismétlés, de még helytelen megfogalmazás is maradt a mûben. (Ezekrõl késõbb szólok.) Ugyanakkor megjelenésekor a kritika örömmel üdvözölte egy költõi nyelv kialakulásának folyamatát a regényben. A Boldog halál indítása még semmit sem mutat abból az eredetiségbõl, amit Az idegenben láthatunk. A regény elsõ mondatai: „Reggel tíz óra volt. Patrice Mersault egyenletes léptekkel haladt a Zagreus villa felé.” Egy kritikus szellemes megfogalmazása szerint „semmi nem hiányzik belõle, még a regényekben jól bevált indítás sem: »a márkiné öt órakor ment el otthonról«, amivel Valéry örök idõkre kifigurázta a mûfajt”. A Noteszlapokban írja Camus a Boldog halál témájáról: „a férfi, aki megértette, hogy az élethez gazdagnak kell lenni, szívével-lelkével a pénz hajszolásának szenteli magát, sikerrel jár, él és boldogan hal meg.” Mersault már az elsõ fejezetben meggyilkolja Zagreust, hogy a pénzével boldog lehessen. Lelövi közvetlen közelrõl, aztán úgy rendezi el a helyszínt, hogy a bûncselekmény öngyilkosságnak tûnjék. „Átment a fotel másik oldalára, esetlenül megragadta a nyomorék jobb kezét, kezébe nyomta a revolvert, a halánték magasságába emelte, s hagyta, hogy visszahulljon.” Ez eddig egy banális krimibe illõ jelenet. Ám Zagreus nem igazán áldozat, hisz maga bátorítja Mersault-t, hogy ölje meg és vegye el pénzét. Ha nem is mondja ki expressis verbis, kifejti elméletét, miszerint egy gyilkosság elfogadható, amennyiben az a boldogság feltétele. Megmutatja Mersault-nak pénzesládáját, a levelet, amelyben leírja, hogy önkezével vetett véget életének, és még egy revolvert is kikészít. „Ekkor Zagreus kinyitotta azt az alacsony kis szekrényt, mely a kandalló mellett állt, egy nagy, megbarnult ládikóra mutatott a kulcsával. A dobozon egy hófehér levél hevert, meg egy nagy, fekete revolver.” A levélben pedig ez áll: „Csak egy fél ember életének vetek véget. Kérem, ne haragudjanak rám, és merítsenek kis szekrényembõl sokkal többet, mint amennyire szükségük lehet, hogy kárpótolja magát mindenki, aki a mai napig szolgálatomra állt. A többletet meg, az a kívánságom, fordítsák a halálraítéltek étrendjének feljavítására. Jól tudom, nem keveset kérek.” A gyilkosság után Mersault hazamegy. „Odahaza aztán egy sarokba ejtette bõröndjét, s a délután közepéig egyfolytában aludt.” Nyoma sincs itt annak a döbbenetnek, amivel Az idegen hõse felismeri tettének súlyát. Pedig õ „véletlenül”, „a nap miatt” lövi le az arabot, Patrice Mersault viszont szándékos gyilkosságot követ el, ami akkor is gyilkosság, ha azt maga az áldozat sugallta neki. Érdemes megjegyezni, hogy Az idegen elsõ fejezete is a fõhõs hosszú ideig tartó alvásával fejezõdik be. Meursault anyja temetése után gondolja: „…legalább tizenkét órát fogok aludni egyhuzamban.” A következõ fejezetben a Meursault-hoz hasonlatosan kishivatalnok Patrice Mersault barátaival és az irodában töltött óráiról olvashatunk. Nem lehet véletlen, hogy a Boldog halálban és Az idegenben a második fejezet is egyformán végzõdik; szóról szóra ezt mondja mindkét hõs: „un dimanche de tiré”. (Magyarul a Boldog halálban: „Megint csak elment egy vasárnap”, Az idegenben: „ez a vasárnap is ki van pipálva”.) A harmadik fejezetben Mersault szeretõjével, Marthe-tal találkozik; itt tudjuk meg, hogy a lány Zagreusnak is a szeretõje; az is kiderül, hogy Patrice ugyanúgy gondolko1036

dik a szerelemrõl, mint Az idegenben Meursault. Marthe kérdésére, hogy szereti-e, Patrice ugyanúgy válaszol, mint Meursault Marie-nak. Azaz nem egészen. Igaz ugyan, hogy mindkettõjük válaszának lényege az, hogy nem szeretik partnerüket. A Boldog halálban: „– De hisz a mi korunkban nem szeretet fûzi egymáshoz az embereket, nézzék csak! Tetszünk egymásnak, ez minden. Csak késõbb, amikor megöregszünk, tehetetlenné válunk, akkor tudunk szeretni. A mi korunkban csak hisszük, hogy szeretünk. Hát errõl van szó.” (A fordítás nem adja vissza pontosan Patrice szavait. Az „on n’aime pas” nem szeretetrõl, szerelemrõl szól.) Az idegenben Marie megkérdezi, hogy szereti-e a férfi. Meursault: „Ugyanazt válaszoltam, mint a múltkor, hogy nekem ez az egész nem jelent semmit, de azt hiszem, nem szeretem.” Ezek az idézetek is jól mutatják, milyen változáson megy át Patrice Mersault, míg Meursault-vá válik Az idegenben. A Boldog halál hõse szinte filozofikus magyarázatát adja annak, hogy nem szereti a lányt. Egy kibúvót keres az általánosítás segítségével. Meursault viszont a maga õszinteségével egyszerûen közli a tényt. Mersault még ugyanebben a fejezetben ismét meglátogatja Zagreust. Szerkezetileg ez a látogatás sehogyan se illik a fejezetbe, és feltehetõleg át is írta volna Camus ezt a részt, amennyiben a regény még életében kiadásra kerül. Persze ez csak egy hipotézis. A szerkesztés gyengeségére utal az is, hogy a negyedik fejezet egyszerûen folytatja az elõzõ részt. Zagreus és Mersault hosszasan beszélgetnek életükrõl, a boldogság és a pénz összefüggéseirõl, és ekkor mutatja meg vendégének Zagreus a pénzesládát, a levelet és a revolvert. Az ötödik fejezetbe Camus mintegy belegyömöszöli azt a gyerekkori élményét, amikor nagybátyja elüldözi anyja udvarlóját. A fejezet végén újabb szerkesztési ügyetlenséggel Camus közli, hogy „Másnap Mersault megölte Zagreust, hazatért, és egész délután aludt”. Valójában itt egy felesleges ismétléssel ugyanazt mondja el, amivel az elsõ fejezet lezárul. Itt tudjuk meg azt is, hogy Mersault felül egy Prágába tartó vonatra, miután szakító levelet ír Marthe-nak. A második rész elsõ fejezete prágai tartózkodását írja le. Ugyanazt a nyomasztó érzést, amit Camus a valóságban is átélt Prágában, és amit a Szomorú szívvel címû esszéjében örökített meg. (Camus is és Mersault is a 34-es szobát kapja a prágai szállodában.) Egy nagy utazás után Mersault Génuán át visszatér Algírba, ahol boldogan él a „három kis csacsival” a „Világra nyíló Ház”-ban. Ez a történet a regény második részének teljes harmadik fejezetét kitölti. Csakúgy, mint a prágai utazás, ez is az író életébõl vett valóságos esemény. 1936-ban a Fichu-házban él Camus barátaival és barátnõivel, közel Algírhoz. Jegyezzük meg, hogy a valóságban Jeanne Sicard és Marguerite Dobrenn bérli a házat. A harmadik lány Christiane Galindo. A regényben Rose, Claire és Catherine szerepel. Maga a ház neve azonos. „Rose, Claire és Catherine Világra nyíló Háznak hívta ezt a lakot. Oly szabadon állt a vidék felett, mint a ragyogó égboltra függesztett léghajókosár, ahonnét kilátás nyílik a világ színes forgatagára.” 1037

A Világra nyíló Házról szóló fejezet azért is különleges, mert Camus többi regényével ellentétben, a Boldog halálban igen nagy szerepük van a nõknek. Itt kerülünk a legközelebb Camus szerelmi életének megértéséhez. Camus érdeklõdése a gyengébb nem iránt hasonlatos Sartre-éhoz. Míg az elõzõ négy, az utóbbi nyolc párhuzamos szeretõrõl számol be. Azonban míg Camus jóképû, sármos férfi, Sartre híján van mindennek, kimondottan csúnya. Százötvenhárom centijével, elhanyagolt külsejével nem éppen nõi ideál. Ha még hozzátesszük gyerekkorától meglévõ kancsalságát, igazán meglepõ, hogy valamennyi nõismerõsét le tudta venni a lábáról. Szeretõi gyönyörû színésznõk, fiatal – esetenként kiskorú – diáklányok, akiket Simon de Beauvoir „passzolt át” neki, amikor ráunt leszbikus partnereire. Camus nemegyszer szerette el barátai kedveseit, így Sartre fiatal szeretõjére, Wanda Kosakiewitzre is szemet vetett, amiért Sartre meg is haragudott rá. Ismeretes Camus vonzódása a színházhoz, és nemcsak mint színdarabíró, átdolgozó, hanem mint színész és rendezõ is megfordult a világot jelentõ deszkák körül. 1936-tól A Munka Színháza elnevezésû amatõr színtársulatot vezeti, majd megalapítja a Théâtre de l’Équipe-et. Mindkét társulatban szép számmal tûnnek fel szép, fiatal színésznõk. Camus elsõ nagy szerelme Simone Hié. A gyönyörû, gazdag családból származó lány az író, költõ, kritikus Max-Pol Fouchet menyasszonya volt. Camus lecsapta barátja kezérõl, és 1934-ben feleségül vette a lányt. Simone Hiével kötött házassága két éven belül felbomlik. Az asszony morfium és heroin rabja, és szépségénél csak hûtlensége nagyobb. Rendszeresen megcsalja Camus-t egy orvossal. Az újabb szerelem nem sokat várat magára. 1937-ben Camus megismeri Christiane Galindót. A szép barna lány egy tanító gyermeke, aki Camus elsõ kéziratait gépeli le. Az író egész életét végigkíséri ez a kapcsolat. Camus másodszor is megnõsül, miután találkozik ikergyermekei, Catherine és Jean anyjával, a „tökéletes nõvel”. Francine Faure nem csupán szép, de kitûnõ zongorista, Bach mûveinek egyik legjobb tolmácsolója. Emellett matematikus. Nem csoda, ha Camus beleszeret, és 1943. december 3-án feleségül veszi. Mindemellett Camus a házasság intézményét nem természetes, hanem megszüntetendõ dolognak tartotta. Ez a Boldog halálból is kiderül: „– Kedvem volna megházasodni… öngyilkosnak lenni, vagy elõfizetni az Illustrationra. Valami kétségbeesett lépésre” – mondja Mersault Zagreusnak, nem kevés iróniával. Házassága Camus-t nem akadályozza meg abban, hogy szenvedélyes szerelmi kapcsolatot létesítsen a rendkívül tehetséges, spanyol származású Maria Casarèsszel, aki a spanyol polgárháború alatt költözik családjával Franciaországba, és Párizs egyik legelismertebb drámai színésznõje lesz. Szerepet vállal Camus Félreértés (Le malentendu) címû darabjában, és az író haláláig tart kapcsolatuk, Camus feleségének, Francine-nak tudtával. Az asszony szenved attól, hogy osztozkodnia kell férjén, Camus-nek pedig lelkifurdalása van hûtlensége miatt. Ez különösen akkor válik súlyossá, amikor Francine depressziós lesz, családja pedig Camus-t vádolja amiatt, hogy az asszony állapota egyre súlyosbodik. 1038

Francine-nal szembeni lelkifurdalását A bukásban áttételesen olvashatjuk, amikor Clamence, a vezeklõ bíró, arról beszél, hogy tanúja volt egy fiatal lány öngyilkosságának, aki a Szajnába vetette magát, ám õ nem sietett a segítségére. 1946-ban Camus az Egyesült Államokban ismeri meg újabb szerelmét, Patricia Blake-et, aki kísérõként szegõdött mellé. 1956-ban találkozik az ugyancsak nagyon szép és tehetséges, mûvelt Catherine Sellers-el, akinek szerepet ajánl fel a Faulkner regényébõl átírt Rekviem egy apácáért (Requiem pour une nonne) címû színmûvében. 1958-ban, két évvel halála elõtt, a manöken Mi lesz utolsó szeretõje, akit saját lourmarin-i háza közelébe költöztet. Amikor az író „sétára indul”, egész családja tudja, hová megy. Camus szerelmeirõl, különösképpen feleségével és Maria Casarèsszel való kapcsolatáról részletesen olvashatunk Olivier Todd magyarul is megjelent kitûnõ életrajzi könyvében.3 Az idegenben Meursault-nak egyetlen nõvel van kapcsolata, Marie Cardonával. Marie-nak nagy szerepe van a regényben, mert Meursault természet- és életszeretetének résztvevõje. A pestisben a nõk csekély szerepet töltenek be. A férfiak „Kedvelik természetesen az egyszerû örömöket is, szeretik a nõket, a mozit meg a tengeri fürdõt”. Azonban elsõsorban „igyekszenek sok pénzt keresni”. A bukásban Clamence vallomása a nõkkel való kapcsolatáról hasonlatos Camus szerelemfelfogásához: „A nõkkel való viszonyom természetes, zavartalan, sõt, ahogy mondani szokás, egyenesen könnyed volt. Nem vittem bele semmi ravaszkodást, csak azt a nyilvánvaló formáját, amit õk hódolatnak tartanak. Szerettem õket, a szó hagyományos értelmében, ami azt jelenti, hogy egyiket sem szerettem.” Míg a fenti regényekben a nõk többnyire epizódszerepet kapnak, a Boldog halálban Mersault mellett fõszerephez jutnak. Patrice Mersault egy Marthe nevû nõ révén ismeri meg Zagreust. Jóllehet nem igazán szereti Marthe-ot, Mersault tudni akarja szeretõinek nevét. „Ígérd meg nekem, hogy elárulod a nevüket. Azokat pedig, akiket nem ismerek, ígérd meg, hogy megmutatod, ha találkozunk velük.” Ám ez nem igazán szerelmi féltés, inkább valamiféle szexuális féltékenység Mersault részérõl. Miután Mersault meggyilkolja Zagreust, közép-európai körútján egy bécsi konzumnõvel, Helénnel tölt egy éjszakát. „Ezen az estén, miután megírta levelét, Mersault visszatért a táncos mulatóba, s lefoglalta az egyik konzumnõ, Helén estéjét, aki tudott egy kicsit franciául és megértette rossz németségét. Amikor hajnali két órakor otthagyták a mulatót, hazakísérte, lefeküdt vele, ahogy ezt mindenütt elõírja a szokás, és reggel põrén ébredt egy idegen ágyban.” A negyedik fejezetben Mersault elhagyja a Világra nyíló Házat, és a gyilkosság révén szerzett pénzbõl „Chenouában, néhány kilométerre Tipasa romjaitól” a tenger és a hegy között házat vásárol. Ez a hely szorosan kötõdik Camus gyerekkorához. Itt élt anyjával rendkívül rossz körülmények között, de boldogan. Mint a Színe és visszája 3

Olivier Todd: Albert Camus élete 1–2. Mihályi Zsuzsa és Lõrinszky Ildikó fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

1039

elõszavában írja: „Szûkös viszonyok közt, ám egyfajta érzéki boldogság közepette éltem.” Ennek másutt okát is adja: „Afrikában a tenger és a nap ingyen van.” Mersault feleségül veszi Lucienne-t, aki gondozza betegségében, és mellette van halálakor is. A második rész ötödik és egyben a regény utolsó fejezete a könyv legszebb lapjai. Ebben Camus leírja a beteg, majd haldokló Mersault végsõ napjait és „boldog halálát”. De megtalálta-e Mersault boldogságát? Boldog volt-e halála? Mersault élete volt boldog, ezért hal meg boldogan: „Mert õ betöltötte szerepét, elvégezte az ember egyetlen kötelességét, mely nem más, mint az, hogy egyszerûen boldog legyen.” A regény utolsó mondata is ezt a boldogságot tükrözi: „És mint a kõ a kövek közt, szívének minden örömével megtért a mozdulatlan életnek bölcs valóságába.” Zagreus és Patrice Mersault halálán kívül két halálesetet is találunk a Boldog halálban. Az elsõ Mersault anyjáé: „Édesanyja ötvenhat éves korában halt meg. (…) A végsõ csapás hirtelen jött és rövid ideig tartott. (…) Mersault-nak abba kellett hagynia tanulmányait, munkát kellett vállalnia. (…) a beteg tíz éven át viselte ezt az életet. (…) Egy nap aztán meghalt. Mersault-t sajnálták a negyedben. Sokat vártak a temetéstõl. Emlékeztek rá, mennyire szerette a fiú az anyját. Kérlelték a távoli rokonokat, hogy ne ejtsenek könnyet, mert ez csak növelné Patrice fájdalmát.” (A regényben Mersault anyja betegsége miatt hagyja abba tanulmányait, a valóságban Camus tüdõbaja az ok.) Míg Patrice Mersault anyjának halála a Boldog halálban epizód jellegû, Meursault-é Az idegenben központi témává lesz. A könyv elején leírt temetés a regény kulcsa és Meursault késõbbi sorsának megpecsételõje. A fenti idézetben van egy mondat, amelyik magyarázatot adhat arra, hogy miért nem sírt Meursault anyja temetésén, miért kívánta, hogy „bárcsak abbahagyná” a sírást anyjának öregotthonbeli lakótársa, miért mondja a regény végén Meursault, hogy „Senkinek sincs joga ahhoz, hogy õt megsirassa, senkinek”. Ez a mondat: „Kérlelték a távoli rokonokat, hogy ne ejtsenek könnyet, mert ez csak növelné Patrice fájdalmát.” A másik haláleset Cardona anyjának halála. A süket, félig néma kádár anyja fényképével a kezében siratja az elhunytat, ám Mersault arra gondol, hogy csak saját magát sajnálja. Itt kell szólni a Boldog halál szerkezetérõl. A regény két részbõl áll: Természetes halál (7–84. oldal) és Tudatos halál (85–230. oldal). (A Boldog halállal ellentétben Az idegen két részének nincs külön címe.) Az idegen egyes szám elsõ személyû elbeszélésével szemben a Boldog halál egyes szám harmadik személyben íródott, „mindentudó” elbeszélõi módban. Ez a lényeges különbség és az a tény, hogy Camus egyszerre dolgozott a két regényen, valamennyi kritikust arra a megállapításra késztet, hogy hangsúlyozzák: a Boldog halál nem tekinthetõ Az idegen elõzményeként. Ezzel csak részben tudok egyetérteni. A Boldog halál nem elõzmény abban az értelemben, ahogyan Sartre-nál a Melancholia Az undor elõzménye, azaz nem egy már megírt mû átírása. Ugyanakkor – amint ez az alábbiakból kitûnik – a Boldog halál számos olyan elemet tartalmaz, amit Camus egészében vagy részben beépít Az idegenbe. Egybevetve a Boldog halál és Az idegen szerkezetét, ha nem is azonosságot, de párhuzamokat fedezhetünk fel. Mindkét regény két részbõl áll, amelyekben öt-öt fejezet található. Helyesebben Az idegen elsõ részében hat fejezet van, de ez a hatodik írja le 1040

magát a gyilkosságot, így az elõzõ öt fejezet mintegy elõzményként, míg az utána lévõk következményként kezelendõk. Mindkét regény halállal kezdõdik és fejezõdik be. A Boldog halál elején Zagreus erõszakos halála, a végén Mersault halála betegségének következtében; Az idegen az anya halálával kezdõdik és a fiú halálával végzõdik. A gyilkosság viszont a Boldog halálban rögtön a regény kezdetén megtörténik, míg Az idegenben a mû tengelye lesz. A két regény szerkezetének egybevetése is azt igazolja, hogy míg a Boldog halál egy kezdõ író – figyelemre méltó – írása, Az idegen tökéletesen megszerkesztett mû. De ha magukat a regényeket felütjük, akkor is szembetûnõ Az idegen megformálásának tökéletessége, a Boldog halál felesleges részeinek elhagyása, a rendkívül takarékos eszköztár, a hibátlan stílus. Csak azt veszi át Camus a Boldog halálból szinte szóról szóra, ami Meursault életkörülményeinek bemutatásához feltétlenül szükséges. Nézzünk erre egy példát. Mind a Boldog halál, mind Az idegen hõse Belcourt-ban lakik. Lakhelyük annak a lakásnak leírása, amely a valóságban a rue de Lyon 93-as szám alatt volt, és ahová férje halála után Camus anyja költözött gyermekeivel. Mindkét regény hõse szobája ablakából szemléli az utca forgatagát. Látják a sétára induló családokat, a matrózruhás gyerekeket, a szülõket. A két regény szövege egy-két szótól eltekintve azonos. A La mort heureuse-ben: „C’était d’abord des familles allant en promenade, deux petits garçons en costume marin, la culotte au-dessous du genou, empêtrés dans leurs vêtements raides, et une petite fille à gros nœud rose, aux souliers noirs vernis. Derrière eux une mère en robe de soie marron, (…)” A L’Étranger-ban: „C’étaient d’abord des familles allant en promenade, deux petits garçons en costume marin, la culotte au-dessous du genou, un peu empêtrés dans leurs vêtements raides, et une petite fille avec un gros nœud rose et des souliers noirs vernis. Derrière eux, une mère énorme, en robe de soie marron.” A legtöbb esetben azonban Camus jelentõsen rövidítve, stilizálva vesz át egyes részeket elsõ regényébõl. A La mort heureuse-ben: „Et quand Mersault pensait avec tristesse à la disparue, c’était sur lui, au vrai, que sa pitié se retournait. Il eût pu se loger plus confortablement, mais il tenait à cet appartement et à son odeur de pauvreté. Là, du moins, il rejoignait ce qu’il avait été et dans une vie dont volontairement il cherchait à s’effacer, cette confrontation sordide et patiente lui permettait de se référer encore à lui-même dans les heures de tristesse et de regret. Il avait laissé sur la porte un bout de carton gris, effrangé au bord, où sa mère avait écrit son nom au crayon bleu. Il avait gardé le vieux lit de cuivre, recouvert de satinette, le portrait de son grand-père avec sa petite barbe et ses yeux clairs immobiles. Sur la cheminée, des bergers et des bergères entouraient une vieille pendule arrêtée et une lampe à pétrole qu’il n’allumait presque jamais. Le décor douteux des chaises de paille un peu creusées, de l’armoire à glace jaunie et de la table de toilette dont un coin manquait n’existait pas pour lui, car l’habitude avait tout limé. Il se promenait dans une ombre d’appartement qui ne lui demandait aucun effort.” 1041

Ez a leírás Mersault lakásáról a hagyományos regény stilisztikai eszközeivel él: részletgazdagság, az imparfait használata stb. Érdemes megfigyelni, hogyan alakul mindez át a L’Étranger-ban. Minden felesleges részletezéstõl megfosztja Camus a lakás bemutatását, arra szorítkozik, hogy a legszükségesebb információkat adja Meursault közvetlen környezetérõl. Ugyanilyen fontos változás az oly sokat emlegetett összetett múltra (passé composé) való áttérés: „Après le déjeuner, je me suis ennuyé un peu et j’ai erré dans l’appartement. Il était commode quand maman était là. Maintenant il est trop grand pour moi et j’ai dû transporter dans ma chambre la table de la salle à manger. Je ne vis plus que dans cette pièce, entre les chaises de paille un peu creusées, l’armoire dont la glace est jaunie, la table de toilette et le lit de cuivre. Le reste est à l’abandon.” További példák. Míg a Boldog halálban Mersault irodáját és munkatársait Camus három oldalon írja le, addig Az idegenben ennyi áll: „Az irodának a tengerre néznek az ablakai, mi pedig elõzõleg megálltunk néhány percre az ablak elõtt, és csak bámultuk a kikötõt, a perzselõ napfényben horgonyzó teherhajókkal.” Céleste vendéglõje mindkét regényben szerepel. Mersault Emmanuellel érkezik a vendéglõbe, és ott hosszasan beszélgetnek a vendéglõssel. A hatoldalas leírás Az idegenben mindössze néhány sorra redukálódik. „Csurgott rólunk a verejték, mire beestünk Céleste-hez. Céleste állandóan a vendéglõjében volt, most ott állt a helyiség közepén, deres bajusz, nagy hasán kötény. Megkérdezte, hogy »azért nagyjából minden rendben van-e«. Azt mondtam, rendben, meg azt is, hogy éhes vagyok. Gyorsan belapátoltam az ételt, és ittam egy kávét.” Ugyanakkor maga Céleste Az idegenben jóval nagyobb szerepet tölt be, mint a Boldog halálban. Nem csupán ismerõse, de barátja is Meursault-nak. Jelen van, amikor Salamano a kutyáját bántalmazza, a tárgyaláson pedig kiáll Meursault mellett, és azt mondja, hogy a barátja. Az idézett egyezések és eltérések a Boldog halál és Az idegen szövegében nem mikrofilológiai kérdések. Az a tény, hogy Camus esetenként szóról szóra vagy csekély változtatással átvesz részeket Az idegenbe, azt jelzi, hogy már elsõ regénye írásakor birtokában van írásmûvészete olyan elemeinek, amiket késõbb sem tagad meg. Ugyanakkor, mint láttuk, a legtöbb helyen lényeges változtatásokat eszközöl. Most vizsgáljuk meg a két regény hõsének nevét, a nevek mögöttes tartalmát és a név megváltozásának okait. A Boldog halál hõse Patrice Mersault. Egy betû híján ugyanaz a név, mint Az idegenben. Tudjuk, hogy Camus nagyon gondosan választotta meg mûvei szereplõinek a nevét. A Mersault névbõl nem nehéz kiolvasni Camus két legfõbb éltetõjét és mûveinek legfõbb motiválóit: mer (tenger) és soleil (nap). Nem véletlenül nevezik az írót „a nap és a tenger szerelmesének”. Egy másik, patetikusabb megfogalmazás szerint „a Nap apa és a Földközi-tenger anya gyermeke”. Elõször a tenger. Camus-t a tengerhez egyfajta panteista szerelem fûzi. A tenger iránt érzett szerelmét így írja le az 1939-ben megjelent Nász Tipasában címû esszéjében, amelyet André Gide lelkesen üdvözöl: „Mit is számítok én, a világ, csak az összhang és a csönd a fontos, mely kettõnk közt szerelmet fakasztott.” Majd pár sorral 1042

odébb ezt írja errõl a szerelemrõl: „tudatosan és büszkén megosztottam egy egész fajjal, egy eleven és színes, a tengerbõl és a napból született néppel (…)”. Ugyanebben az esszében írja: „Meztelenre kell vetkõznöm és megmerülnöm a tengerben, a habokban leöblítenem testemrõl a föld frissen gõzölgõ páráit, és hagynom, hogy tenger és föld a bõrömön olvadjon össze az oly régóta áhított forró ölelésben. A vízbe lépve megborzongok, egyre emelkedik körülöttem a hideg és sûrû pép, majd lemerülök, fülem zúg, orrom csöpög, szájam keserû és már úszom is, kiemelem a tengerbõl víztõl csillogó karomat, melyet aranyszínûre fest a napsugár, és kitekeredett izmokkal visszamerítem; testem könnyedén szeli a vizet, lábam csapkodva zabolázza a hullámokat és eltûnik a látóhatár. A parton tagjaim, csontjaim újra ólomsúlyúak, a naptól kábán, a világnak kiszolgáltatva belezuhanok a homokba, s idõnként egy pillantást vetek a karomra, melynek bõrén, ahogy pereg le róla a víz, egyre terjeszkednek a szõke pihés, sótól fehér száraz foltok.” Az idegenben Meursault ugyanazt a szerelmet érzi a tenger iránt, mint Camus. Egy közös fürdõzés lesz a kezdete Marie Cardonával való viszonyának. „Délután négy körül a nap már nem sütött olyan melegen, a vizet, amely még mindig langyos volt, hosszan elnyúló, lusta hullámok fodrozták. Marie megtanított egy jó kis játékra. Úszás közben beszippantjuk a tajtékos vizet, amit az ember benn tart a szájában, majd a hátára fekszik, és a vizet erõteljes sugárban kifújja az ég felé. A vízbõl habos permet lesz, ez vagy szétporlad a levegõben, vagy langyos esõként hull vissza az arcunkra. Kár, hogy egy idõ múlva már égett a szám a sós víztõl. Marie odaúszott hozzám, és a vízben egészen hozzám simult. Száját szájamra tapasztotta. Hûs nyelve enyhítette számban a keserû ízt, és egy darabig csak ringatóztunk a hullámokon.” A pestisben egy közös tengeri fürdés pecsételi meg a barátságot Rieux és Tarrou között: „Rieux megfordult, egy vonalba ért barátjával, és vele egy ütemben kezdett úszni. Tarrou erõteljesebben haladt elõre, mint õ, ezért gyorsítania kellett a tempót. Néhány percig ugyanabban az ütemben haladtak, ugyanazzal a kitartással, magányosan, távol a világtól, végre megszabadulva a várostól meg a pestistõl. (…) Ismét felöltöztek s visszaindultak anélkül, hogy egész idõ alatt egy szót is szóltak volna. De szívük egy volt, és az éjszaka emléke kedves nekik.” A Boldog halálban a tenger nem játszik kisebb szerepet, mint a fentebb idézett írásokban. Patrice Mersault, halálát érezve, megfürdik a tengerben: „Úgy érezte, most bele kell merülnie a tengerbe, elvesznie benne, hogy megtalálja önmagát, úsznia a holdfényben, a langyosságban, hogy elhallgasson benne minden, ami csak megmaradt lelkében a múltból, és megszülessen boldogságának mélyrõl zengõ éneke. (…) szabályosan úszott, és érezte, ahogy hátizmai ütemezik mozgását. Valahányszor felemelte karját, csak úgy szórta az ezüstcseppeket a hatalmas tengerre, mintha a boldogság ragyogó magvait aratná le jelképesen a néma, életteli égbolt alatt. (…) Minden, ami alatta lebegett, úgy vonzotta, mint egy ismeretlen világ képe, mint az éjszaka folytatása, mely visszaadta õt önmagának, mint egy fel nem tárt élet vízzel és sóval táplálkozó szíve. Kísértés fogta el, amit tüstént valami nagy testi örömbe fojtott. Erõsebben úszott, egyre elõre. Aztán csodálatosan jólesõ fáradtság vett rajta erõt, és visszafordult a part felé. E pillanatban hirtelen egy jeges áramlatba került, vacogott a foga, és csak kapá1043

lózott. De a tengernek ez a váratlan ajándéka valahogy elbûvölte; ez a jeges hideg áthatotta tagjait, és úgy égette, mint valami tiszta és szenvedélyes mámorban égõ isten szerelme, amely elerõtleníti. Küzdelmesebben tért vissza, s tenger és ég világánál fogvacogva, boldog nevetéssel felöltözött a parton.” A regény végén is ugyanez a szerelem fûzi Mersault-t a tengerhez. Talán ezek a leírások a könyv legszebb részei, és annak bizonyítékai, hogy jóllehet Camus elsõ regénye jóval elmarad többi írásának mûvészi színvonala mögött, ezek a sorok az érett Camus-t idézik. „A pirkadó reggelt madársereg és frissesség töltötte meg. A nap gyorsan emelkedett, és egy szökkenéssel a látóhatár fölé került. Aranyló fény és meleg borította el a földet. Ég és tenger, kék és sárga fényekkel, nagy, szökdécselõ foltokkal fröcskölte egymást a reggelben. Könnyû szél kerekedett, az ablakon át sós levegõ szállt be, és felfrissítette Mersault kezét. (…) A tengert úgy borította el az aranyló lé, mint az olaj, s afféle meleg fuvallatot vert vissza a napfényben izzó földre, amelytõl kitágult, és fehér üröm, rozmaring és az átmelegedett kõ illata szállt fel belõle.” Az idézet átvezet bennünket Mersault nevének második eleméhez és Camus másik nagy szerelméhez, a Naphoz. Szomorú szívvel címû esszéjében az író szembeállítja Prága nyomasztó szürkeségével szülõföldje napfénytõl áradó melegségét. „(…) nem beszéltem még a napról. Ahogyan hosszú idõbe telt, míg megértettem, milyen erõs kötelék és szeretet fûz a szegénység világához, amelyben felnõttem, azt is csak most kezdem sejteni, mi mindent oltott belém a szülõföldem s fölötte a Nap.” A Boldog halálban már az elsõ bekezdésben megjelenik a napfény: „Április járta, hidegen ragyogó, tiszta, fagyoskék tavaszi délelõtt, kápráztató napfény, de semmi meleg.” A második fejezet is a napfény jegyében kezdõdik: „Ebben a nyári idõszakban zsivaj, kiáltások töltötték meg a kikötõt, a világ fényben úszott. A nap eltátotta torkát zenitjén, hogy minden melegét a rakpartra zúdítsa.” Amikor Patrice levelet ír Bécsbõl barátnõinek, Rose-nak és Claire-nek, ezzel fejezi be: „Csak az igazi napfény hiányzik. Mivel töltitek az idõt? Beszéljetek magatokról és a napfényrõl (…).” A Boldog halálban a nap hatvanötször fordul elõ. Nincs leírás, amely ne idézné fel a napot. Mersault-nak minden örömteljes pillanatát elkíséri a nap ragyogása. Az idegenben a nap egészen más szerepet kap, mint a Boldog halálban, ahol az mindenütt az öröm forrása. Igaz, hogy Marie-val való fürdése közben Meursault élvezi a nap melegét, de Az idegenben a nap egy tragédia elõjele, majd okozója. A nap elsõ említésére a regény elsõ fejezetében kerül sor, amikor Meursault anyja temetésén vesz részt. Érdemes megfigyelni, ahogyan Camus leírja az egyre forróbban tûzõ napot. Elõször csak annyit mond, hogy „a nap már teljesen felkelt”. Azután: „A nap már kicsit magasabban járt az égen: a lábamon egyre jobban éreztem a melegét.” Amikor a gyászmenet megindult, „A nap már elfoglalta az egész eget. Az ég mind nagyobb súllyal nehezedett a földre, egyre kibírhatatlanabb lett a hõség.” Mindennek betetõzéséül „a mindent birtokba vevõ, az egész tájat folyamatos vibrálásban tartó nap csupa kegyetlenség volt, csupa depresszió”. 1044

Mindez nem véletlen. Camus itt már elõkészíti a regény kulcsjelenetének atmoszféráját. A hatodik fejezet elején mintha a tragédia elõjele lenne a vakító napfény: „Az utcán – talán a fáradtság miatt, meg azért is, mert éjszakára zárva hagytuk a zsalugátereket – valósággal arcul csapott a vakító nappali fény.” Amikor Raymond és Masson társaságában Meursault két arabot pillant meg, „A nap csaknem merõlegesen tûzött a homokra, a víztükör visszaverte fény szinte kibírhatatlan volt”. A tûzõ nap egyre nyomasztóbb lesz. „Sokáig gyalogoltunk a tengerparton. A nap fénye most már kibírhatatlan volt.” A tragédia nem sokat várat magára. Mielõtt Raymond elõvenné revolverét, „már nem létezett semmi, csak a napfény, csak a csend, csak a forrás halk csobogása (…)”. Amikor Meursault egyedül indul vissza a tengerpartra, már úgy érzi, hogy „szétrobban a feje a napsütésben”. A regény tökéletes szerkezetét mutatja, ahogyan Camus visszautal az anya temetésekor fokozatosan egyre elviselhetetlenebbül tûzõ nap leírására: „Ugyanaz a perzselõ nap, mint a mama temetésekor (…).” Az arab késén megvillanó napfény, amely elvakítja Meursault-t, lesz az oka a gyilkosságnak, amellyel „négyszer egymás után megdöngeti a balsors kapuját”. A Boldog halál Mersault-jának (mer-soleil) Meursault-ra változtatásával Camus – mint azt többen kimutatták – a meurtre (gyilkosság) tényére utal. Talán nem tûnik belemagyarázásnak, ha úgy vélem, hogy a név elsõ szótagja, a „meur”, nem csupán a gyilkosságra, de a „meurtrier”-re (gyilkos) is utal. És ebben az esetben a gyilkos napról van szó, akár gondolt erre Camus, akár nem. A pestisben – néhány semleges említéstõl eltekintve – a nap természetszerûleg ugyanúgy negatív szerepet tölt be, mint Az idegenben. Ahogyan Camus írja, „a nap és a pestis találkoznak az utcán”. A bukásban a cselekmény jellegébõl és színhelyébõl adódóan mindössze hat elõfordulása van a napnak. A fõhõs neve után most vizsgáljuk meg az áldozat nevét. A Zagreus névvel Camus a görög mítoszokban találkozhatott, hisz hamar megismerkedett a görög mitológiával. Vallotta is, hogy a legotthonosabban a görög mítoszokban érzi jól magát. Ezekben Zagreus története több változatban is szerepel. Az egyik szerint Zeusz kígyó alakjában ejti teherbe lányát, Perszephonét. Így születik meg Zagreus, akit a Titánok Zeusz féltékeny feleségének kérésére darabokra tépnek. Szívébõl azonban újjászületik Dionüszosz formájában. Egy másik változat szerint Zeusz és Rheia illesztgetik össze Zagreus széttépett darabjait. De valószínûbb, hogy azoknak van igazuk, akik úgy vélik, hogy a Boldog halál Zagreusának nevét Camus Nietzsche: A tragédia születése avagy Görögország és pesszimizmus címû mûvébõl merítette.4 Nietzsche valóban utal egy helyütt Zagreus történetére: „Ez a hõs (…) a misztériumok szenvedõ Dionüszosza, az individuáció fájdalmait öntestén elszenvedõ isten, az, akirõl csodás mítoszok regélik el, hogy fiúkorában szétszaggatták a titánok, majd így feldarabolva Zagreusz istenként tisztelték õt

4

A mûvet Kertész Imre fordításában idézem (Budapest, Magvetõ Kiadó, 1986).

1045

az emberek, ami azt sejteti, hogy Dionüszosz feldarabolása, a voltaképpeni dionüszoszi szenvedés mintegy levegõvé, vízzé, földdé és tûzzé való átváltozás, hogy tehát minden szenvedés forrását és õsokát az individuációban, e már önmagában is elvetendõ állapotban kell látnunk. E Dionüszosz mosolyából születtek az Olümposz istenei, könnyeibõl az emberek.” A feltevés, hogy Camus Nietzsche könyvébõl merített, igazolódva látszik abban a tényben, hogy amikor Mersault Zagreus halántékához emeli revolverét, annak „szeme megtelik könnyel”. Ha tovább folytatjuk ezt a gondolatmenetet, Mersault úgy tekinthetõ, mint az ember, aki Zagreus könnyeibõl születik, hisz az õ halála teszi lehetõvé Mersault újjászületését, álmai megvalósítását. A kritika jogosan tekinti nietzschei regénynek a Boldog halált. Nietzsche nagy hatással van a fiatal Camus-re. Õ maga mondja, hogy Nietzschének köszönheti egy részét annak, aki. Elegendõ itt utalni azokra a mûveire, amelyekben vagy ír a német filozófusról, vagy amelyekben kimutatható Nietzsche hatása: Esszé a zenérõl (1932), Színe és visszája (1937), Nász (1939), Sziszüphosz mítosza (1942) vagy A lázadó ember (1951). Nem véletlen, hogy Camus halálakor táskájában Az elsõ ember kézirata mellett Nietzsche Vidám tudomány címû könyvét is megtalálták. Az 1882-ben született mû a súlyos beteg Nietzsche átmeneti gyógyulása idején, morfin tartalmú fájdalomcsillapítók hatása alatt íródott. Ennek az euforikus állapotnak tükrözõdése a mûben az élet igenlése. Három nagy téma köré csoportosítható a nietzschei hatás Camus-nél: esztéticizmus, a sors elfogadása és a kereszténység bírálata. Azt mondhatnánk, Zagreus Patrice Mersault szellemi atyja, aki Nietzsche tanításait adja át késõbbi gyilkosának. „(…) magának, Mersault, a maga testével, egyetlen kötelessége, hogy éljen és boldog legyen”; „Soha nem szabad bemocskolni az életet nyomorék csókokkal.”; „Még a szélhámosságtól sem riadtam vissza. Semmitõl se riadtam volna vissza”. Mersault nyitott a nietzschei tanításokra. „Nem akarok kísérleti malacként élni. Én szeretném jelenteni életem teljes tapasztalatát (…) Azelõtt túl fiatal voltam. A középutat választottam. Ma már – fejtegette – értem, hogy szeretni és szenvedni annyi, mint valóban élni, de csak olyan mértékben, amennyire kendõzetlenül élünk, és elfogadjuk sorsunkat mint az örömök és szenvedélyek szivárványának egyetlen visszfényét, amely mindannyiunk számára ugyanaz.” (Kiemelés tõlem. M. M.) De Mersault igent mond a reményre és reménytelenségre, a mosolyra és a könnyekre is. Mindezt Nietzsche jegyében. Fentebb láttuk, hogy a Boldog halálba számos önéletrajzi elemet emel be Camus. Ezekhez tegyünk még hozzá néhányat. Egy helyütt utal a marne-i csatára, amelyben apja elesett: „Mersault nyugodtan evett. Emmanuel meg mesélni kezdte a vendéglõsnek híres marne-i csatáját.” Ugyanitt saját betegségét idézi fel az író. Egy tüdõbajos gyerekrõl szól: „Szegény, jegyezte meg Emmanuel, elviszi a tüdeje.” Aztán Emmanuel egy másik tüdõbajosról beszél: „Nem ismered Jean Pérezt? A Gázmûvektõl. Meghalt. Pedig csak az egyik tüdeje volt beteg.” 1046

A Boldog halálban van egy jelenet, amelyik Camus egyik megrázó gyerekkori élményébõl fakad. Cardona, a kádár, fiatal korában együtt lakott nõvérével abban a szobában, amit Mersault adott nekik bérbe. Cardona megtiltotta a lánynak, hogy lássa azt a férfit, akit szeretett. „Titokban kellett találkozniuk. Egyszer mégis fogadta õt. Rajtakapta a kádár, és rettentõ, hangos dulakodással végzõdött a találka.” A valóságban Camus nagybátyja, Étienne, szintén kádár, csaknem teljesen süket és minimális szókészlettel rendelkezik. Amikor Camus édesanyjának megtetszik Antoine, a halárus, aki naranccsal és virággal kedveskedik neki, az asszony levágatja a haját, mire a nagymama azt mondja, hogy úgy néz ki, mint egy kurva. Étienne pedig jól ellátja a baját az udvarlónak, aki azután nem is jelentkezik többé. Ez a történet megrázza a gyermek Camus-t, és a Boldog halálon kívül Az elsõ emberben is részletesen megrajzolja édesanyja késõi szerelmének történetét. A három oldalon részletezett eseményeket rövidítve idézem. (A regényben a nagybácsi Ernest néven szerepel, míg a halárus itt is Antoine.) „Jó ideig rendszeresen járt hozzájuk esténként, vacsora elõtt egy bizonyos Antoine úr, Ernest távoli ismerõse, piaci halárus (…) Ahogy Jacques utánagondolt, rájött, pedig annak idején nem tûnt föl neki, hogy anyja ekkoriban kacérabban öltözködött, világos színû kötényeket vett föl, sõt, mintha icipicit ki is pirosította volna az arcát. (…) egy este levágott hajjal állított be (…) A nagymama (…) mindössze annyit mondott a fia jelenlétében, hogy most úgy néz ki, mint egy kurva. (…) Jacques egyszer csak észrevette, hogy feléjük tart Antoine, pedig már hónapok óta nem jött. Ernest kirohant, s néhány másodperc múlva tompa zajok hallatszottak a lépcsõrõl. Jacques is kirohant, s látta, hogy a két férfi hangtalanul verekszik a sötétben.” Jegyezzük meg, hogy áttételesen Az idegenben is szerepel a testvér, Raymond, aki nõvérének szeretõjét üldözi. Fentebb idéztem Jean Grenier elmarasztaló véleményét a regényrõl. A kritikusok többsége hasonlóan vélekedik a mûrõl. Dicsérik ugyan Camus késõbbi stílusának már itt megnyilvánuló jegyeit, de egészében véve bírálják a felesleges részeket, a következetlenségeket stb. Egy dolgot azonban meg kell említeni, amit a kritika – úgy tûnik – nem észrevételez. Még Roger Grenier, Camus egyik legjobb ismerõje is Patrice Mersault gyilkosságának lázadás jellegét emeli ki csupán. „Sokkal inkább, mint a nõalakok száma és fontossága, a Boldog halál és Camus többi mûvének különbözõsége Patrice Mersault filozófiájában rejlik. Az abszurd fogalma ekkor még nem született meg. Mersault élni akar és boldog akar lenni. Nagyon rövid idõn belül. Caligula azt látja, hogy az emberek meghalnak, hogy nem boldogok, és végsõ következtetéseket von le ebbõl. Mersault lázadása, ha a bûnt, melyet elkövet, lázadásnak tekinthetjük, nem ugyanaz a fajta lázadás, mint A pestisben, Az igazakban vagy A lázadó emberben. Mersault nietzschei figura, aki maga ácsolja szabadságát, boldogságát.” Ez a tény minden igazsága ellenére nem menti fel Patrice Mersault-t az olvasó szemében. A gyilkosság a regény erkölcsi, etikai problémája. Elfogadható-e Mersault életfelfogása, a boldogság elérése gyilkosság árán? Ezt Camus a regényben egy pillanatig sem kérdõjelezi meg. Az idegenben az olvasó felmenti Meursault-t a gyilkosság vádja 1047

alól. A Boldog halál elolvasása után nem tudjuk ugyanezzel a katartikus érzéssel becsukni a könyvet. Mint említettem, a kritikusok kimerítõen taglalják Nietzsche hatását a Boldog halálra, Camus-t nem marasztalják el Patrice Mersault gátlástalan nietzscheizmusa miatt. Ezt maga Camus viszont megteszi. A lázadó emberben bírálja Nietzschét: „Nietzsche felelõssége, hogy a módszer magasrendû okán, törvényesítette, ha csak egy pillanatra is, a gondolkodás delelõjén, a becstelenséghez való jogot, amelyrõl már Dosztojevszkij is megmondta: mindig biztosak lehetünk benne, hogy az emberek, ha felkínálják nekik, rávetik magukat a becstelenségre.” Ehhez még hozzáteszi: „De akaratlan felelõssége nem áll meg itt.” Ezek után kifejti, hogy mit ért ezen a mondaton: a marxizmus–leninizmus eltorzítva vette át Nietzsche tanait.5 De legfõképpen azzal ítéli el Camus Patrice Mersault szándékos gyilkosságát, hogy megírja Az idegent. Meursault-ban semmi sincs Patrice Mersault boldogság mindenáron, még gyilkosság árán is felfogásából. Igaz, hogy õ is gyilkos lesz, de tette nem szándékos, hanem indok nélküli, egy gide-i „acte gratuit”. Az indok nélküli gyilkosság, felesleges tett („acte gratuit”), André Gide A Vatikán titka címû regénye révén került be az irodalmi köztudatba. A mû egyik szereplõje, Lafcadio, minden ok nélkül kilök a vonat ajtaján egy ismeretlen útitársat. Az „acte gratuit” értelmezésének azóta a legkülönfélébb változatai láttak napvilágot. Többen a motiváció nélküli cselekedettel azonosítják. Ezt maga Gide igyekszik megcáfolni: „Mindig, mindennek van motivációja, ellenben én »felesleges tetten« (»acte gratuit«) azt a tettet értem, amelyiknek motivációja nem nyilvánvaló, és amelyik az érdeknélküliség (désintéressement) jegyeit viseli.” Ha ezeknek a kritériumoknak vetjük alá a Boldog halál és Az idegen hõsének gyilkosságát, azt kell mondanunk, hogy míg Meursault teljesen érdek nélkül, „a nap miatt” gyilkolja meg az arabot, így a gide-i terminológia szerint egy „acte gratuit”-t követ el, a Boldog halál Patrice Mersault-ja nagyon is érdekbõl, pénzért öl, mint Raszkolnyikov a Bûn és bûnhõdésben. A kritikusok egy része Dosztojevszkij hõsének a gyilkosságát is felesleges tettnek minõsíti. Ezek szerint Patrice Mersault tette is „acte gratuit” lenne? Nem, mert Raszkolnyikov cselekedete azzal válik feleslegessé, hogy nem találja meg az öregasszony pénzét. Az „acte gratuit” annyiféle színezetet kap, ahány regényben elõfordul. Erre jól rávilágít a magyar irodalom két remekmûvének felidézése. Örkény István maga is feleslegesnek minõsíti Tót Lajos gyilkosságát a Tótékban. De maga a család áldozata is felesleges, amivel minden megaláztatást eltûr a fiú parancsnokától azért, hogy a gyermeknek jobb sora legyen a fronton. Az olvasók már a regény elején tudják, amit a család nem tud, hogy a fiú elesett a harcokban. Ettõl kezdve minden felesleges tetté válik, beleértve azt, hogy Tót Lajos a margóvágóval felnégyeli az õrnagyot. A másik regény Kosztolányi Édes Annája, aki látszólag minden indok nélkül legyilkolja gazdáját és a feleségét. Anélkül, hogy a Kosztolányi-féle megoldás részleteibe be-

5

A lázadó ember. Fázsy Anikó fordítása. Nagyvilág Könyvek, Budapest, 1999.

1048

lemennénk, azt vizsgáljuk meg, hogy mennyiben azonosítható Anna tette Lafcadioéval. Tekinthetõ-e tehát az Anna által elkövetett gyilkosság felesleges tettnek csakúgy, mint Lafcadio cselekedete? Látszólag igen, ha a gide-i meghatározásra gondolunk, nevezetesen arra, hogy Anna tette érdek nélküli és látható motivációtól mentes. Egy lényeges különbség azonban van a két felesleges tett között. Míg Lafcadio egy spontán ötlet nyomán követi el a gyilkosságot, Anna tette egyáltalán nem elõzmények nélküli. A Vizy-házban elszenvedett sérelmek, a környezete okozta undor érzése gyülekeznek mintegy a tudatalattijában, hogy azután a gyilkosságba torkolljanak váratlanul, megállíthatatlanul törve elõ. De van még valami, ami elkülöníti mind Tót, mind Anna gyilkosságát a gide-i „acte gratuit”-tõl. Mindkettõjük tettébõl hiányzik az elméleti meggondolás. A felesleges tett náluk nem egy filozófiai kérdés, hanem válasz egy abszurd helyzetre. Befejezésül úgy gondolom, hogy a fenti elemzésekbõl kitûnik: a Boldog halál nem tartozik ugyan Camus legjobb mûvei közé, ám megkerülhetetlen azok számára, akik késõbbi regényeinek, elsõsorban Az idegennek, minden látható és rejtett értékét meg akarják ismerni.

Palmüra. 1049

IRCSIK VILMOS

Uwe Johnson és az Évfordulók Kezdjük egészen alapfokon! Mivel az író neve mifelénk egyáltalán nem forog közszájon, tudni kell, hogy a különben skandináv eredetû családnév természetesen németesen és nem angolosan ejtendõ: (jonszon). A skandináv eredet nyilván azzal függ össze, hogy Pomeránia, amelynek egy kis falujában, a Rostocktól húsz kilométerre fekvõ Camminban, Uwe Johnson 1934-ben született és tízéves koráig élt, az évszázadok folyamán sokáig Svédországhoz is tartozott. Aztán folytassuk középfokon: A második világháború alatti és utáni viszontagságokból a Johnson családnak is bõven kijutott: elõször lakóhelyükrõl Güstrow környékére menekülnek, majd a családfõ szovjet fogságba esik, egy szibériai büntetõtáborba hurcolják, ahol 1946-ban meghal. Így a két gyerek – egy fiú és egy lány – nevelése az özvegyen maradt édesanyára hárul. A fiú, Uwe 1952-ben érettségizik a güstrowi gimnáziumban, miközben elsõ közösségi tevékenységeként aktív tagja az akkor még szabadon mûködõ helyi evangélikus ifjúsági körnek. Most pedig térjünk rá a felsõfokra: 1952 és 1956 között két évet a rostocki, majd két évet a lipcsei egyetemen tanul germanisztikát, és kiadói lektornak készül. A lázadó szellemû diák Rostockban szembekerül az egyre leplezetlenebb diktatúra szolgálatában álló kommunista ifjúsági szövetséggel (FDJ) és az egyetemi pártbizottsággal, amikor egy nagygyûlésen az NDK alkotmányában garantált szólás- és vallásszabadságra hivatkozva az evangélikus ifjúsági körök szabad mûködését követeli, és saját példáját felhozva tiltakozik a Stasi-ügynökök beszivárgása ellen a középiskolákba, egyetemekre. Emiatt elõször kizárják, majd némi huzavona után mégis folytathatja tanulmányait. 1956-ban kap diplomát, szakdolgozatát Ernst Barlach Az ellopott hold címû regénytöredékébõl készíti. Egyetemi évei alatt írja meg elsõ regényét, Ingrid Babendererde – érettségi 1953 címen, amely azonban csak halála után jelenik meg. A regény egy érettségizõ osztály diákjainak sorsán keresztül az NDK-s fényes szellõk nemzedékének kommunizmusba vetett hitét és fokozatos kiábrándulását ábrázolja, párhuzamban az 1953. június 17-ei berlini munkásfelkelés eseményeivel. 1956-ban Johnson anyja Nyugat-Berlinbe menekül, de õ maga egyelõre még hisz az emberarcú kommunizmus eszméjében. Ám amikor 1959-ben a Suhrkamp kiadónál megjelenik második regénye, a Hogyan halt meg Jakob (Mutmaßungen über Jakob), hamarosan távoznia kell az elsõ német munkás-paraszt államból, ahol egyre forróbb lett lába alatt a talaj. Mivel nemcsak az NDK demokratizálódásában bízott, hanem ifjúkora meghitt mecklenburgi helyszíneihez is ragaszkodott, nehezen szánja rá magát a döntésre. Ezért a könyvet elõször Joachim Catt álnéven akarja kiadatni, ám barátai meggyõzik róla, ha a Stasi csak feleolyan hatásos, mint amilyennek éppen õ maga és éppen az ominózus regényben ábrázolja – rövid idõn belül úgyis felderítik kilétét. A két német állam megléte, a hozzájuk való viszony mûveinek is fontos témája lesz. Így kulcsszerepet játszik a Hogyan halt meg Jakobban, és szintén kulcsszerepet fog 1050

játszani az Évfordulókban. Ám a várakozásokkal ellentétben Johnson ugyanúgy elítéli az akkor Nyugaton már virágzásnak indult jóléti, fogyasztói társadalmat, mint a keleti kommunista diktatúrát. Sõt, amint az Évfordulókban kiderül, az ellentmondásokkal teli amerikai világ sem nyerte el tetszését. Baloldaliságával leginkább egy olyan társadalmat képzelt eszményinek, amely körvonalaiban a csehszlovák bársonyos forradalom alatt kezdett kibontakozni, ám soha nem valósulhatott meg, és csak utópia maradt. A Hogyan halt meg Jakob, amelyért 1960-ban Theodor Fontane-díjat kap, és amely az Évfordulók mellett legjelentõsebb alkotása, Johnson egyetlen magyarul olvasható mûve, jelen sorok írójának fordításában. 2001-ben minden nehezség ellenére azért döntöttem magyar megszólaltatása mellett, mert az 1956. október 23-a és november 4-e között játszódó jelen idejû cselekményében közvetlen módon döntõ szerepet kap az 1956-os forradalom. A három fõszereplõ Heinrich Cresspahl mûbútorasztalos, az õ Nyugatra szökött és most a NATO düsseldorfi fõhadiszállásán tolmácsként dolgozó lánya, Gesine, valamint Gesine szerelme, a drezdai vasutas, Jakob Abs. A történések színhelye ugyan az NDK, ám a szerelmesek sorsa a magyar eseményekkel pontról pontra párhuzamosan, a regény elemzõinek szóhasználatával élve a magyar dimenzióban alakul. Ennek a dimenziónak a felfelé ívelõ szakaszában Jakob és Gesine Nyugat-Berlinben találkozik, itt fogan meg lányuk, Maria, a hanyatló szakaszban pedig, november 4-én hajnalban a hazatért Jakobot rejtélyes körülmények között halálra gázolja egy tolatómozdony – éppen úgy és éppen akkor, ahogy és amikor a szovjet tankok a magyar forradalmat Budapesten eltiporták. A regény negyedik fõszereplõje a Stasi-tiszt Rohlfs, aki a pánikba esett hatalom számára gyanússá vált három fõszereplõ után nyomoz, és akinek az egyik emberével folytatott rövid párbeszéde mindennél jobban kifejezi a kommunista diktatúra híveinek, pribékjeinek gyûlöletét a magyar felkelés iránt: – Miért nem lövik halomra az egész bagázst? Miért nem lövi a Vörös Hadsereg halomra az egész bagázst? Megfordultam és megszemléltem az íróasztalomat. Ismét rend volt rajta. Az iraton egy folt, az egyik töltõtollam a virágcserépbe szúrva. – Ezt kérdezem én is. A magyarul megjelent regényt egyébként kimondottan elismerõ és értõ kritikák fogadták. Az Ezredvégben Kristó Nagy István, a Figyelõben Kékesi Zoltán, az Új Horizontban Kiszely Gábor méltatta Uwe Johnson jelentõségét, és latolgatta, hogy milyen hatással lehetett volna a magyar próza fejlõdésére, ha belekerül a magyar irodalom vérkeringésébe. Mert nem került bele. A kiadó ugyanis a terjesztésrõl a szükséges anyagiak híján már nem tudott kellõképpen gondosodni, így a könyv csak véletlenszerûen juthatott el az olvasókhoz. A Hogyan halt meg Jakob sikere után Johnson írói pályája már töretlenül ível felfelé, lassanként kizárólag az irodalomnak és az irodalomból élhet. Ráadásul magánélete is révbe jutni látszik, 1962-ben feleségül veszi az utána menekült barátnõjét, Elisabeth Schmidtet, és a házasságból hamarosan egy leánygyermekük születik. I9641051

ben megismerkedik Max Frischsel. Ellentmondásos, súrlódásoktól sem mentes, ám mégis mindkettõjük számára gyümölcsözõ barátságuk, amelyrõl a levelezésüket tartalmazó vaskos kötet tanúskodik, egészen Johnson haláláig tart. 1966-tól 1968-ig családjával együtt két évet New Yorkban él, a szükséges anyagiakat német nyelvû tankönyvek lektorálásával, illetve a Rockefeller Alapítvány ösztöndíjával teremti elõ. Itt fogan meg benne az Évfordulók ötlete, és hamarosan neki is lát a regénynek, amelynek elsõ kötete, hazatérése után, 1970-ben, a második 1971-ben, a harmadik 1973-ban, negyedik, egyben utolsó kötete pedig egy évvel halála elõtt, 1983-ban jelenik meg. Németországba visszatérve többféle funkciót is vállal különbözõ írói szervezetekben, tagja lesz a Mûvészeti Akadémiának, a Német Nyelvi és Költészeti Akadémiának, egyre gyarapodó életmûvéért pedig minden jelentõsebb német irodalmi díjat megkap. 1974-ben Angliába települ, a Temze torkolatának egyik szigetén fekvõ Sheernesssbe, ahol Max Frisch komoly anyagi segítségével házat vesz magának. 1978-ban elválik feleségétõl, ettõl kezdve szinte remeteként él az angol kisvárosban, magánéleti válságának és az Évfordulók írásának fogságában. A könyv befejezõ, negyedik kötete így is csak nagy nehezen, és az eredeti tervekhez képest évekkel késõbb, 1983-ban készül el. Ekkor szeretne visszatérni Németországba, egészen pontosan Nyugat-Berlinbe, és erre kínálkozik is alkalom, miután barátai felkérik, hogy jelöltesse magát a Mûvészeti Akadémia megüresedett elnöki posztjára, ám végül Günter Grass lesz a befutó. Az Évfordulók negyedik kötetének megjelenése után alig fél évvel szívrohamban váratlanul meghal. Holttestét csak hetekkel késõbb fedezik fel, így az orvosok viszonylagos pontossággal az 1984. február 23-áról 24-ére virradó éjjelre teszik halálának idõpontját. A regényeibõl, elbeszéléseibõl, tanulmányaiból, elõadásaiból, sok kiadatlan kéziratából, továbbá a Nibelung-ének prózai átköltésébõl álló tekintélyes hagyatékának öröklési jogaiért hosszas pereskedés kezdõdött egyrészrõl volt felesége és lánya, másrészrõl a Suhrkamp kiadó munkatársa, Siegfried Unseld között. A bíróság végül Unseld javára döntött, aki azóta is kitartóan dolgozik a teljes életmû megjelentetésén. Ennek az életmûnek a kutatására 2010-ben a rostocki egyetemen, Rostock város támogatásával megalakult az Uwe Johnson Társaság (Uwe Johnson-Gesellschaft), amelynek nevét az alapítók a német helyesírás szabályaitól eltérõen nyomatékosan kötõjellel használják, úgy, ahogy mûveiben Uwe Johnson írta az elõtagjukban személynevet tartalmazó összetételeket. Az Évfordulók jelen idejû síkjának központi alakja a lányát egyedül nevelõ anyaként Nyugat-Németországból New Yorkba áttelepült Gesine Cresspahl, a múlt idejû események középpontjában pedig édesapja, a Hogyan halt meg Jakobban úgyszintén fõszerepet játszó Heinrich Cresspahl áll. A fõszereplõk továbbélése a különbözõ mûvekben olyan alkotómódszer Johnson munkásságában, amely folyamatosan mûködésben tartja a cselekmény motorját. A regény, háttérben a vietnami háborúval és a csehszlovák bársonyos forradalommal, Gesine New York-i mindennapjait, illetve a múltra való visszaemlékezéseit mutatja be naplószerûen 1967. augusztus 21-étõl 1052

1968. augusztus 20-áig, háromszázhatvanhat napban (1968 szökõév volt). A regényidõ megválasztása és a befejezés mesteri: a lányával Európába utazó Gesinének augusztus 21-én kellene megkezdenie üzleti tárgyalásait Prágában, éppen azon a napon, amikor a szovjet csapatok bevonulnak a csehszlovák fõvárosba. A megoldás, a végkifejlet elhallgatása tipikusan johnsoni eszköz: a mûvet az olvasónak kell továbbgondolnia és befejeznie. Így végzõdik a Hogyan halt meg Jakob is, ahol az olvasónak kell eldöntenie, hogy az áldozat öngyilkos lett-e, esetleg a Stasi tette-e el láb alól, vagy egyszerûen csak munkahelyi baleset történt. Johnson tulajdonképpen a hagyományos történetmesélõ prózát mûveli, e téren tehát látszólag nem hoz újat az irodalomba. Nyelvezetét, stílusát, elõadásmódját tekintve viszont már a Hogyan halt meg Jakobban megteremtette azt az új regénytípust, amely aztán az Évfordulókban válik igazán teljessé. Õ maga így fogalmazta meg ezt a paradox helyzetet: Biztos vagyok benne, hogy léteznek olyan történetek, amelyeket olyan egyszerûen el lehet mondani, amilyen egyszerûnek látszanak. Én mindenesetre még nem találkoztam ilyenekkel. Az újfajta történetmesélés nyelvezetének, stílusának, elõadásmódjának legfõbb jellemzõi közül feltétlenül kiemelendõ: – A nyelvi polifónia, azaz a német irodalmi nyelv mellett a tájnyelv és az idegen nyelvû, holland, angol, dán, orosz, cseh szövegek tudatos használata; A parataxis, a hosszan elnyúló mellékmondatok domináns jellege; A leíró részek líraisága, metaforikus költõisége; A nyelvi, nyelvtani és helyesírási normák gyakori felrúgása, új szavak, illetve egyedi szóformák alkotása; Az elbeszélõi perspektívák gyakori váltása: a cselekményt hol a harmadik személyû elbeszélõ, hol az énelbeszélõk, hol a párbeszédek, hol a belsõ monológok, hol hangszalagra mondott visszaemlékezések, hol a New York Timesból, Pravdából, vagy más fórumokból vett idézetek tartják fenn és viszik tovább. Ezek a perspektívaváltások néha akár egy mondat közepén is bekövetkezhetnek, így az olvasóra hárul a személy azonosítása, illetve az énelbeszélõk megkülönböztetése, amit vizuális eszközként helyenként a különbözõ betûtípussal szedett szövegek hivatottak megkönnyíteni; Ez a módszer a jellemzés új fajtáját, a szereplõk, cselekedetek és motívumok mozaikszerû ábrázolását és szintén az olvasó aktivizálását teszi lehetõvé, aki olykor maga kénytelen kirakni a töredékekbõl az egészet; A hatalmas regényfolyamnak nemcsak a megírása volt egyedülálló vállalkozás, de bízvást annak nevezhetõ akár a lefordítása, akár csupán az elolvasása is. Ennek ellenére a mû német nyelvterületen legfõképpen szakmai berkekben kimondottan népszerû, egy írókból, kritikusokból, germanistákból álló bizottság 1999-ben a legfontosabb német regények listáján a hatodik helyre sorolta az Évfordulókat. Egy ilyen rangsorolás természetesen mindig vitatható, az viszont nem, hogy Johnson remeke a német és a világirodalom páratlanul egyedi és eredeti alkotása. A regénybõl Margarethe von 1053

Trotta rendezésében 1999–2000-ben forgatott négyrészes tévéfilm még a kevésbé vájt fülû nézõk körében is nagy sikert aratott. Hiú ábránd volna azt hinni, hogy egy 1800 oldalas regényfolyam tizenkét hónapjáról, ötvenkét hetérõl és háromszázhatvanhat napjáról átfogó képet nyújthat egy nagyjából negyven oldalra, két hétre és tizenöt napra rövidített szemelvény. Mégis megpróbálkoztam vele. Hosszas és gyötrelmes válogatás után sikerült is egy olyan öszszeállítást lefordítani, amely viszonylagos teljeséggel vázolja fel az Évfordulók legfontosabb alakjait és síkjait: a Gesine egyéni sorsát és benne a német történelmet az 1940-es évek derekáig bemutató családregényt, a New York-i hétköznapokat és a vietnami háborút, az 1956-os magyar forradalomra való utalás töredékeit és a prágai tavaszt. A kiválasztott tizenöt nap szerves egységet alkotva élvezhetõ olvasmánnyá állt össze, ám ez még mindig óhatatlanul tartalmaz néhány olyan nevet, motiválatlan eseményt, amely csak az egész ismeretében nyeri el igazi jelentését. A hitelesség és a szemelvények teljessége kedvéért mégis meghagytam õket, már csak azért is, mert a helyenkénti motiválatlanság és szürrealista képzettársítás különben is jellemzõ Johnson alkotói módszerére: egy adott mûvének egyik-másik eleme néha csak egy másik mûvének ismeretében válik világossá, ott kerül a helyére. A szerves egységre való törekvés természetesen sok lemondással járt. Ebbõl a szempontból leginkább az NDKban játszódó részek hiányát kell megemlíteni. Ezek szinte kivétel nélkül olyan elemeket, neveket, szereplõket tartalmaznak, amelyek külön-külön csak a teljes szövegösszefüggésben értelmezhetõk igazán. Az Évszakok töredékes bemutatására az is ösztönzött, hogy a magyar könyvkiadás mai körülményei között a teljes fordításra szinte semmi remény nincs. Hiszen ez nem az az eset, amikor a mûfordító lefordít egy novellát és elhelyezi egy folyóiratban, vagy valamilyen támogatást megpályázva, és egy kiadóval megállapodva lefordít egy átlagos terjedelmû regényt. Nem. Az Évfordulók megjelentetéséhez többéves kitartó alkotói munkára és komoly pénzekre lenne szükség, ami a miénknél boldogabb országokban nem is olyan lehetetlen. Ezt bizonyítja, hogy Johnson példátlan vállalkozása eddig többek között már megjelent angol, francia, olasz, spanyol, holland, koreai és lengyel nyelven.

1054

RYSZARD LEGUTKO

A közönséges ember diadala AZ IDEOLÓGIA 1 Az köti össze a szocializmust a liberális demokráciával, hogy mindkettõ igen hajlamos az ideologizálásra. Bonyolult története van az ideológia fogalmának, de fõként a marxizmusnak köszönheti azt, hogy ekkora karriert csinált. Marx és Engels nagyjából ilyen megfontolásból járt el: szerintük az emberek nem urai a nézeteiknek, mert minden korszakban és minden rendszerben eszmék valóságos arzenálja jön létre, melyet a többség a magáénak fogad el, noha ezek valójában e társadalom termékei, az intézményei és a gazdasági szerkezete hozták létre. Bár a többség az ellenkezõjét véli, a kétségbevonhatatlannak tartott eszmék, gondolatok és elméletek nem abszolút igazságokat fejeznek ki, nem hoznak létre korok feletti viszonyítási pontot, ezek is a kor produktumai. Aki másként gondolja, áltatja magát, nem veszi észre, hogy hamissá tették a tudatát. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindannyian a korunk foglyai vagyunk. Vannak, akik jobban látnak, a tudatuk már más rendben gyökerezik, amelybõl kritikai értékelést adhatnak a dolgok mostani rendjérõl. Pontosan õk a forradalmi tudat hordozói. Ezt a társadalmi tudatot nevezzük Marx és Engels nyomán ideológiának, függetlenül attól, hogy elfogadja a készen talált rendet, vagy bírálja, és elõlegezi az új korszakot. Hihetetlen karriert futott be a szó, akárcsak a mögötte álló gondolat. Kiváló fegyvernek bizonyult mindkettõ a politikai harcban, mert érvénytelenné tettek minden érdemi érvelést. Nem volt értelme már polemizálni az ellenfelekkel, kiismerni a fogalmak lényegét, finoman kimunkálni az érveket, vagy kideríteni az igazságot. Elég volt kimutatni azt, hogy valaki valamilyen érdeket képvisel, a hangoztatott nézetek pedig ezeket az érdekeket fejezik ki. Így lehetett diszkvalifikálni a szocializmusban a gondolkodás, a mûvészet és az irodalom hatalmas területeit, mondván, hogy a burzsoáziához köthetõk, burzsoá érdekeket képviselnek. Ez pedig a definícióból adódóan kártékonnyá tette õket a forradalom érdekei, a munkásosztály és az eljövendõ rendszer nézõpontjából. Az ideológia természetébõl adódóan mindig leegyszerûsítõ, mert eszközként használják, nem leíró jellegû. Nem a bonyodalmak és a kétértelmûségek érdeklik, világos kijelentéseket fogalmaz meg: ez és ez a kapitalizmus érdekeit fejezi ki, az pedig összhangban áll a kommunizmus érdekeivel. Lenin a pártosság elvének nevezte az ilyen hozzáállást. Vele vagy ellene. Aki más kiutat próbál találni, az automatikusan átáll az ellenség táborába. Ha a világtörténelem az osztályharc története, mint a marxizmus tanította, akkor az ideológia fogalma lehetõvé tette, hogy fölismerjük ezt a harcot a társadalmi élet, a mûvészeti és szellemi kultúra minden pontján, akárcsak az intézményekben és az er1055

kölcsökben. Ambiciózusabb változataiban, a létezõ szocializmus bizonyos idõszakaiban hivatalosan hirdették azt, hogy nincs semmi az ember életében, aminek ne lenne ideológiai dimenziója, másként fogalmazva, ne hatná át valamiféle elfogultság, ne lenne érintett a korra és a társadalomra jellemzõ legalapvetõbb politikai konfliktusban. Ez a tartalom lehetett helyes vagy helytelen, burzsoá vagy proletár, forradalmi vagy ellenforradalmi, szocialista vagy antiszocialista, materialista vagy idealista, haladó vagy maradi. Ezért nem kellett különösebben megerõltetnie magát az embernek a vitában, elég volt arra célozgatni, hogy az adott mû vagy gondolat egy ponton ellenséges érdekeket képvisel. Nincs polémia, ehelyett az a vád fogalmazódik meg, hogy az ellenség oldalán áll a vitapartner. Az ideológia terjesztette el az eszmék iránti általános gyanakvást. Kiderült, hogy az eszmék valójában nem is voltak eszmék, akik pedig hirdették, azok nem azt mondták, amit mondtak – még ha szubjektíve úgy is gondolták –, hanem rejtett céljaik voltak, még ha szubjektíve ennek nem is voltak tudatában. És a gyanakvás csak erõsödött, amikor csatlakozott két másik mester, Nietzsche és Freud a gyanú mesterének nevezett Marxhoz. Nietzsche alkotta meg az eszmék genealógiáját, rámutatva a determinánsokra: néha az erõ vagy a gyengeség volt a forrás, néha az egészség vagy a betegség (a metafizika forrásvidékén szerinte megtalálhatók a bõr és a tápcsatorna megbetegedései), sõt még a faj is (például a zsidó). Freud pedig a tudatos és a tudatalatti közti ok-okozati kapcsolatokból vezette le az eszméket. Amikor tehát valaki megfogalmazott egy ítéletet, a gyanú mestereinek tanítása szerint ezt nem az igaz és a hamis kategóriáiban vizsgálták, hanem rámutattak arra, hogy milyen körülmények között mondták ki; tehát azt felelték, hogy ez az ítélet burzsoá tartalmakat fejez ki, burzsoá érdekeket szolgál, vagy a neheztelésbõl fakad, esetleg az illetõ Ödipusz-komplexusáról tanúskodik. Az ideológia jóvoltából mindarról, ami a mûalkotásokban, a filozófiai, sõt a tudományos mûvekben ártalmatlannak és apolitikusnak látszott, aminek kizárólag esztétikai, szellemi vagy morális dimenziója lehetett, ami többé-kevésbé találóan írta le a világot és az embert, most egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy beleíródik egy politikai tervbe, melyet néha azért találnak még aljasabbnak, mert álcázzák valamivel. Nem volt már sem író, sem mûvész, sem gondolkodó, aki mentes lett volna az ideológiától, ne tekintett volna valamiképpen – megengedõen vagy kritikusan – a hatalmi gépezetre. A szocialista tankönyvekben és enciklopédiákban (de, tegyük hozzá nyomatékosan, ez a szocializmus utániakra is vonatkozik) állandóan azzal az alapinformációval méltatták a legtöbb nagyra becsült alkotót, hogy „kritikusan értékelte a helyzetet”, „kárhoztatta a körülményeket”, „leleplezte a hazugságot”, „megbélyegezte a kizsákmányolást” vagy valami hasonlóval. A helytelennek vélt alkotókról pedig azt írták, hogy „apologéták”, „kritikátlanok”, valamivel „ellentétes eszméket fejeztek ki”, „kiszolgálták a burzsoáziát és a reakciót”, „kommunista- és szovjetellenes” felfogásúak. Egy adott pillanatban, amely egyébként elég hamar eljött, az ideológia, mely eleinte mindenekelõtt a másik hamis tudatát leleplezõ kritika eszközeként szolgált, affirmatív módon, a szocializmus védelmében is használható lett. Szocialista ideológiáról kezdtek beszélni, ez pedig szükségszerûen bizonyos konzekvenciákkal járt. Magától 1056

értetõdõ, hogy amilyen könnyen azonosítható volt mindaddig a burzsoázia és az imperialisták hamis tudata, mert visszavezették néhány egyszerû sémára, most olyan könnyen lehetett azonosítani az új rendszer ideológiáját, mert azt is hasonló sémákra egyszerûsítették le. De ez az ideológia már nem volt hamis, ezt nem kellett leleplezni. Ennek kellett formálnia az új tudatot, ennek kellett új társadalmat teremtenie. De mivel az új tudat és az új társadalom kialakítása úgy folyt, hogy egyszerû tartalmakat sulykoltak az elmékbe, az ideológia ebben az új felfogásban nem volt megkülönböztethetõ a propagandától. Egyébként a kommunista rendszerben egymás mellett szerepelt ez a két szó, vagy egyenesen fölcserélhetõnek tekintették a kettõt. Elég rejtélyes volt az átmenet az ideológiától mint hamis tudattól az ideológiához mint az új, nem hamisnak vélt tudat kialakításában használatos eszközhöz. Hogy lehet az – kérdezné az ember –, hogy egyrészt gyanakvással tekinthetünk minden eszmére, mondván, hogy valamiféle instrumentális funkciót betöltõ külsõ vagy belsõ feltételek formálták ezeket; másrészt pedig önfeláldozóan harcolunk valamilyen eszmék nevében, melyeket kötelezõ érvényûeknek, kétségbevonhatatlannak tartanak? Már magában a kérdésben benne rejlik a válasz. Az ideológia valóban olyan szellemi konstrukció, amely lehetõvé teszi egymással ellentétes vonások összekapcsolását, ilyen az eszmék iránti végletes bizalmatlanság és ezek dogmatizálása. Az ideologikus ember egyrészt abszolút gyanakvó, másrészt abszolút rajongó. Nincs olyan eszme, amelyre ne tenne epés megjegyzéseket, ne fogadná fitymálva, kifejezve ezzel azt, hogy átlát a szitán, tisztában van azzal, hogy gyakorlatias célok, közönséges ösztönök és komplexusok rejlenek mögötte. Megveti hát az értelmet, megveti az ideálokat, megveti a múltat, mert mindenütt ugyanazt az ideológiai álcázást látja. Ugyanakkor ez az ember az állandó mozgósítás állapotában él, kész harcolni a jobb világért, a testvériség, a felszabadítás és az igazságos rend jelszavaival az ajkán. Minden kijelentésével értésünkre adja azt, hogy tudja jól, melyik oldalnak van igaza, õ pedig szívvel-lélekkel azonosul ezzel az oldallal. E kettõ összekapcsolása a hihetetlen magabiztosság mellett a belsõ önelégültség igen magas fokát biztosítja. 2 Minden jel arra mutatott, hogy a liberális demokráciának nagyrészt mentesnek kellene lennie az ideológiai kísértésektõl, mivel ígérete szerint belsõleg nagyon is differenciált, ennek pedig semlegesítenie kellene a csoportok és egyének ideológiai vonzalmait. Mivel a liberális logika szerint mindannyian a saját ügyeinkkel elfoglalt magánemberek leszünk, mivel a demokratikus logika szerint a hatalom bármelyik párt számára elérhetõ, a változások mechanizmusa pedig politikai ingára emlékeztet, mivel stabilizálódik a rendszer, az emberek pedig gazdagodnak, fölöslegesnek tûnik az ideológia. Úgy gondolták, hasznos volt a kommunista és a tekintélyelvû országokban, melyek a strukturális instabilitás mellett gazdaságilag sem hatékonyak. Ezzel manipulálták az emberi tudatot, hogy visszatartsák a hatalom elleni lázadástól. De a jómódban élõ, jogállamnak és intézményes stabilitásnak örvendõ szabad emberek 1057

hazájában nincs talaja az ideológiának, nem szorul rá arra, hogy ebben keressen támaszt. Milyen nagy célok elérésére lehet mozgósítani az emberi tudatot és energiát? A demokrácia és a szabadság kivívására? Azt már sikerült kiharcolni. Azért, hogy mindenkinek jusson kenyér? Jut már bõven. Lépjünk fel az általános elidegenedés ellen? Kit lelkesítene ilyen megfoghatatlan cél a stabil fogyasztói társadalmakban, melyekre jellemzõ a mobilitás, az információkhoz való korlátlan hozzáférés, és minden lehetõség adott a fejlõdésre? A liberális demokráciában nincs már forradalmi helyzet, sem strukturális instabilitás, enélkül pedig nincs értelme az ideológiának. A XX. század ötvenes éveiben néhány kiváló, társadalmi problémák iránt érdeklõdõ gondolkodó megfogalmazta azt a tézist, hogy véget ér az ideológia korszaka. Ezt állította Amerikában Daniel Bell, Seymour Martin Lipst és Edward Shils, Európában pedig olyan személyiségek, mint Raymond Aron. Bár nem számítottak a teljes eltûnésére, sõt úgy gondolták, bizonyos társadalmi csoportokban, például az értelmiségben továbbra is kelendõ lesz, arra az általános következtetésre jutottak, hogy a továbbiakban nem lesz szükség a világképet alakító és nagy tömegeket cselekvésre buzdító leegyszerûsített, könnyített rendszerekre. Valószínûnek látszottak az olyan kilátások, melyek szerint eltûnik vagy alacsonyabb szinten lesz jelen az ideológia a liberális és demokratikus világban. De a tapasztalat hamar rácáfolt erre a várakozásra. A hatvanas évek az ideológiai robbanás korszaka volt, ráadásul olyan erõsségû volt a kitörés, amilyenre korábban nem számított senki. Terjedt a forradalmi retorika, a rendszer megdöntésére, új társadalmi rend kialakítására felszólító radikális jelszavakat hangoztattak, nem kis helyet foglaltak el az ideológiai képzeletben az olyan tartalmak, amelyek közvetve vagy közvetlenül utaltak a marxizmusra. Igaz, hogy az értelmiség volt az inspiratív csoport – ebben igazuk volt a szociológusoknak, akik elõre látták, hogy nem szakad el az ideológiától –, de a társadalom széles köreire is kiterjedt a mozgósítás. Sok évtizede nem éltek át ilyen forrongást a liberális-demokratikus társadalmak. Majd minden intézményt és erkölcsi szabályt kétségbe vontak. Ismét megjelent az az ideológiára jellemzõ, jól ismert jelenség, hogy hatalmas, szinte õrült lelkesedéssel párosult a végletes gyanakvás. A jómódú társadalmakban milliók váltak Marx Károly tanítványává, hazugnak látták az általánosan elfogadott világképet, rámutattak az osztályalapjaira és az igazi céljára, ez pedig nem más, mint a kizsákmányolás igazolása és a forradalmi éberség elaltatása. Ezt gyakran a marxizmus nyelvén írták le – ki tudja, honnan tûnt fel ez hirtelen a jól táplált, önelégült kapitalista világ szívében. Az 1968-as forradalmi Franciaországban folytatott viták jegyzõkönyvei azt mutatják, hogy ez nemcsak egyszerûen marxista nyelv volt, hanem mindennek tetejébe a primitívség olyan fokán állt, hogy a korabeli Lengyelország pártalapszervezeteiben folytatott viták ehhez képest a szellemi pallérozottság impozáns példáival szolgálnak. Ugyanakkor hasonló erõvel tört ki a lelkesedés az új világ, a Vízöntõ, a szerelem, a béke, a testvériség, a szabadság és a spontaneitás kora iránt. Az „utópia” terminust is gyorsan felfedezték, noha ezt korábban vészterhes képzettársítások tették nyomasztóvá, az emberi természet elleni merényletre, embertelen kísérletekre emlékeztetett. Most nemcsak rehabilitálták, hanem teljesen tudatosan használták politikai jelszóként. 1058

Fertõzõnek bizonyult a lelkesedés. A lázadó fiatalok mellett mûvészek és értelmiségiek is hagyták, hogy magával ragadja õket; a politikusok egy része mellett a társadalom olyan széles rétegei is csatlakoztak ehhez, melyekrõl mindaddig azt hitték, hogy a társadalmi és politikai mértéktartás megõrzésén munkálkodnak. Dalokat énekeltek a közeledõ új korszakról, filmeket készítettek róla, tudós férfiak és úri hölgyek pedig fogalmi szintre helyezték ezt a hiedelmet. Eltelt néhány év a rendszerrel folytatott harc és az új világra való várakozás hangulatában, aztán mindez kezdett eltûnni. De ettõl még egyáltalán nem szorult vissza az ideológia a nyugati társadalmak életébõl, igaz, már nem lehetett hallani a májusi párizsi barikádok bikkfanyelvét. A virággyermekek is köddé váltak a Vízöntõ korának ígéreteivel együtt, eltûnt az utcákról az ellenkultúra folklórja. De ettõl még egyáltalán nem tértek vissza a társadalmak a tiltakozó mozgalmak elõtti állapotba, és nem az ideológiától való távolodás forgatókönyve szerint mûködtek. Elég hamar visszatért az ideológia, tulajdonképpen nem is távozott a nyugati világ lakóinak szellemiségébõl. De ezúttal liberális demokrata változatban lépett színre, és mindmáig ebben az alakban létezik. Mint már fentebb írtam, a szocializmusban az volt jellemzõ az ideológiával azonosuló emberre, hogy különös módon kapcsolódik össze benne a gyanakvás és a lelkesedés. Liberális demokrata kollégájára ez még inkább jellemzõ. Döbbenetes, hogy az ideológia jelenléte egyre hangsúlyosabb a mai társadalmakban – bár erre nem hívják föl a figyelmünket elég nyomatékosan –, és egyelõre semmi jele annak, hogy változhat ez a tendencia. De van valami, ami még ennél is meglepõbb: a kommunizmusban csökkenõ tendenciát mutatott az ideológia szerepe, a liberális demokráciában viszont egyre erõsödik. A kommunizmus kezdetben mindenre kiterjedt, de késõbb lassan visszaszorult. Gyengült az ideológiai éberség, bonyolultabban tagolódott a társadalom, már nem tulajdonítottak akkora jelentõséget a régi és az új harcának. Mivel háttérbe szorult az ideológia, az emberek kezdték érzékelni a világot, a jelent és a múltat, a maga teljes gazdagságában. Minél inkább elvetették a leegyszerûsítõ gondolati sémákat, annál differenciáltabb lett a világképük. A liberális demokráciában egyelõre ezzel ellentétes tendenciát figyelhetünk meg. Nem csökken az élet ideologizálása, hanem egyre erõsödik. A morális és politikai kategóriákban felfogott rendszert egyre inkább úgy látják, mint a struktúrák és az intellektusok nagy átalakulásának elõmozdítóját, ez a változás hatalmasabb annál, amelyrõl valamivel korábban írt Polányi Károly. Létrejött egyfajta liberális demokrata változata annak a tézisnek, mely szerint egyre élesebb lesz a harc, ahogy halad elõre az új társadalom építése. Hisz a liberális demokrácia is új társadalmat épít, és új embert nevel, állandóan hangot ad az elért eredmények felett érzett büszkeségének, mégis az a benyomása az embernek, hogy e terv megvalósulásának horizontjai egyre távolabbra kerülnek, hisz mi mással magyarázhatnánk azt, hogy egyre tolakodóbb az ideológia. Az igazság pedig az, hogy egyre nagyobb mértékben alakítja a politikai programokat, az intézményeket, befolyásolja a jogrend változásait és a bírósági ítéleteket, szabályozza az oktatás folyamatát, betölti tartalmaival a médiát. A kommunizmusban a kapitalizmus erõit képviselõ burzsoázia és a szocializmus erõit képviselõ proletariátus harca volt az ideológiát mozgató legfõbb jellemzõ jegy, ez 1059

a harc pedig az egész történelmen végigvonuló konfliktus újabb szakasza volt. A liberális demokráciában sokkal több harctér van, és ezekrõl a küzdelmekrõl azt gondolják, hogy a történelem kezdete óta tartanak. Létezik hát osztályokon, rasszokon és nemeken alapuló felosztás. A legfõbb ideológiai triász ma a class, race and gender, míg a marxizmusban csak a class számított. De hát ezzel még nem neveztünk meg minden frontot, ahol folyik a régi és az új harca. Tehát harcol az eurocentrizmus és a multikulturalizmus, a heteroszexuális és a homoszexuális opció, a logosz és valami, amirõl nem tudni pontosan, micsoda, de azt biztosan tudjuk róla, hogy harcban áll a logocentrizmussal. Van még több tucat hasonló sémánk: feketék a fehérek ellen, Afrika Európa ellen, ember a természet ellen, az öregek a fiatalok ellen, a soványak a kövérek ellen. Vannak szexuális, ökológiai, pedagógiai, klimatikus, irodalmi ideológiák, és még sorolhatnám tucatszám. Egyre több ideológiát nyelnek magukba az iskolák és az egyetemek, a média pedig ezt tette meg a vallásának. Az európai intézmények olyan tömény ideológiai tartalmakat sugároznak, hogy ha az ember hosszabb idõre kerül kapcsolatba velük, nem árt, ha utána alapos méregtelenítésnek veti alá az értelmét és a nyelvezetét. A liberális demokrata elmék, akárcsak annak idején a szocialista elmék, belsõ késztetést alakítanak ki magukban arra, hogy gyakran juttassák kifejezésre nézeteik helyességét. Kialakul egy bizonyos kötelezõ rituálé, melyhez minden politikusnak, mûvésznek, publicistának, celebnek, tanárnak vagy bármilyen közszereplõnek tartania kell magát. Ahogy egykor, függetlenül a kontextustól és az alkalomtól, mindig kellett mondani valamit a szocializmus felsõbbrendûségérõl vagy a Szovjetunióval ápolt testvéri barátságról, most úgy kell mondani valamit a melegekrõl, a nõk jogairól, a családon belüli erõszakról, a rasszizmusról és az idegengyûlöletrõl, a diszkriminációról és a szólásszabadságról. Azt is jó néven veszik, ha az ember még hozzátesz valamit a klímaváltozásról, demonstrálva azt, hogy már nem használatos az aktualitását vesztett „globális felmelegedés” meghatározás, ugyanakkor arcizma rándulásával sem jelezheti azt, hogy bármit is jelentene az, ha az egyik szót a másikra cseréljük. Ez a nyelv uralta el a nyilvánosság szféráját, már az iskolába is bejut, áthatja a tömegkultúrát, egy ideje pedig a reklámokba is behatolt. Már nem elég reklámozni egy terméket, jó, ha ideológiailag helyes üzenettel társítják, mert ha ez nem is tölt be üzleti funkciót, minden alkalom jó arra, hogy valaki úgy mutatkozzon meg a nyilvánosság elõtt, mint a rasszok testvériségének ápolója, az egyház bírálója és a melegek házasságának híve. Nagy elõszeretettel adják át magukat az ilyen ideológiai törleszkedésnek az újságírók, a tévé bohócai, a pornósok, a sportolók, a professzorok, a mûvészek, a szakmai alapon szervezõdõ csoportok és a fiatalok, akiket már megfertõzött az ideologizált tömegkultúra. Elég sajátos e jelenségek tömegessége, akárcsak a bennük megnyilvánuló csordaszellem. Nehéz lenne megmondani, hogy a társadalom többsége tényleg az ilyen ideológia mellett áll-e. Különleges légkör alakult ki, melynek következtében elvesztette liberális-demokratikus legitimitását az ellene való fellépés: ha tehát kétségbe vonja valaki, azzal elvileg morális és politikai önmegsemmisítésre ítéli magát. Ma ahhoz hasonlíthatnánk a szembeszállást, ahogy a múlt rendszerben ellenezte valaki a szocializmust, vagy vonta kétségbe a párt vezetõ szerepét. Tehát ez az ideológia olyan állapotba hozta az elméket, hogy képesek önmagukat igazolni, nincs szükségük filo1060

zófiai verifikációra, nem kell szembesülniük a tapasztalatokkal, demokratikus támogatást sem igényelnek. Kétségbe vonása morális viszolygást vált ki ahelyett, hogy vitát vagy gondolatébresztõ, érvelõ eszmecserét indítana el. Mindenki a haladás táborába törekedik, amely a morális-politikai egység kisugárzása, noha ez némiképp ellentétben áll a társadalomról alkotott ideológiai diagnózissal. Ha az ideológiának az eredeti változat szerint valamiféle partikuláris érdekeket kell kifejeznie, akkor most ideológiai vitának kellene folynia az érdekek megfelelõ ütközésével együtt, melyben a felek egyike a férfiak, az eurocentrikusok, a heteroszexuálisok és a többiek érdekét fejezné ki. Ugyanakkor az egész tábor vagy legalábbis az elsöprõ többség egyáltalán nem viselkedik az elfogadott ideológiának megfelelõen, ehelyett átadja magát a másik oldal imádatának, s teszi ezt minden érdek nélkül, az eszmék tiszta szeretetétõl vezérelve, mintha teljesen figyelmen kívül hagyná a saját érdekeit és azt is, hogy melyik rasszhoz, osztályhoz és nemhez tartozik. Ez majdnem olyan szürreális helyzetet hoz létre most is, mint annak idején, a szocializmusban. Az ideológia, melynek rá kellett volna mutatnia az eszmék valódi forrásaira – az érdekekre, a hatalmi struktúrában betöltött funkcióra, a társadalmi beágyazottságra, a biológiai determinánsokra –, független erõvé vált, melynek hatalma van az emberi elmék fölött azzal, hogy megteremti a világnézeti kényszer légkörét, gyámság alá helyezi az elméket, arra késztetve az embereket, hogy olyan dolgokat tegyenek és mondjanak, melyek ellentétben állnak azzal, amit kezdetben ugyanez az ideológia írt elõ nekik. A férfiak feministák, a heteroszexuálisok a homoszexuális opció hívei, európaiak bírálják az eurocentrizmust, a filozófusok a logosz ellenségei, monisták népszerûsítik a pluralizmust és a multikulturalizmust. 3 A kommunista és liberális demokratikus társadalmakban mindenütt jelen van az ideológia, elszakítva ezzel az embereket a valóságtól. A kommunizmusban élõ ember fájdalmas tapasztalata volt az a tudat, hogy állandóan valamiféle valóság felettivel, mesterséges létezõkkel van dolga, melyeket a keményen dolgozó propagandagépezet hozott létre, igencsak megnehezítve ezzel azt, hogy az ember hozzáférjen a valósághoz. Néha ezt szimpla hamisítással, a valódi információ eltitkolásával érte el: nem lehetett tudni, milyen állapotban volt a gazdaság, ki gyilkolt Katyńban, miben állapodtak meg a testvérpártok csúcstalálkozóján és így tovább. De gyakran azért érezte fullasztónak az életet az ember a kommunizmusban, mert volt egy olyan általános összbenyomása, hogy fantomok között él. Valamiféle általános létezõk vették körül az embert, melyek realitása kétségesnek tûnt, a hatásuk viszont óriási volt. „Párt”, „munkásosztály”, „revizionisták”, „cionisták”, „kommunistaellenes erõk”, „szélsõséges elemek”, „társadalmi munka”, „ötéves terv”, „bajkeverõk”, „munkabeszüntetések”, „imperialista erõk”, „Amerika-barát katonai körök”, „a párt vezetõ szerepe”, „testvérpártok”, „valutabolt”, „másik fizetõeszköznek fenntartott terület” – mindezek a fogalmak a valóság leírását, az érzelmek kifejezését, a politikai nyilatkozatok megfogalmazását szolgálták, ugyanakkor rejtegettek és deformáltak valamit. 1061

Tehát elég sajátosak voltak azok a valóságról folytatott beszélgetések, melyekben ilyen nyelvet használtak: látszólag a valóságot írták le, ugyanakkor híven követték a nyelvi-ideológiai rituálét, a hûségnyilatkozatot, valamint azt is beleértve, hogy az illetõk áldásukat adják a közleményben lévõ tartalmak elrejtésére és deformálására. E nyelv használata azt jelentette, hogy az ember részt vesz a rendszer mûködtetésében, egyéni energiájával táplálja az egész kommunista rendszert mozgásban tartó ideológiát. A részvétel felmondásához vezetõ elsõ lépés az volt, hogy az ember elvetette ezt a nyelvet, és próbált minél közelebbi kapcsolatba kerülni a valósággal. Az ideologikus maszkok letépésérõl és a valósággal való érintkezésrõl szerzett tapasztalatokat érzékletesen jelenítette meg a lengyel irodalom a XX. század hetvenes–nyolcvanas éveiben. Ekkor kellett feldolgozni az újra felfedezett igazság megrendítõ tapasztalatát. Mindez a nyelvi manipuláció hosszú évei után az élet nagy energiát adó friss lehelete, gyógyító légáramlat volt. A világ leírása, a valóság gazdagságának felfedezése, a rég elfelejtett tények, nézetek és beszédmódok megtalálása cselekvésre ösztönözte az embereket, kiszakította õket ideologikus szendergésükbõl. Tömegessé vált a hiteles világérzékelés vágya, melyhez elõzõleg le kellett mosni minden mocskot, ami az ideológia évtizedei alatt rakódott a lélekre és az értelemre. A kommunizmus bukásának és a liberális világrendszerbe való belépésnek el kellett volna mélyítenie, tartóssá kellett volna tennie ezt az átalakulást. Hisz a Nyugat alapja az objektivizmus és az igazság. Ott nagyszerû kutatóhelyek és oktatási intézmények mûködtek, szabad volt a média, akárcsak az újságírók, szédületesen fejlõdött a tudomány és a technika, és végül demokrácia volt, tehát olyan rendszer, melyben az egyik nézõpont egyoldalúságát mindig korrigálja egy másik. Hisz mindezek a dolgok lehetetlenek lennének, ha nem derítenék fel a legnagyobb alapossággal a különbözõ ismeretszerzési konvenciók mögött rejlõ valóságot, és nem méltányolnák az objektivizmust mint a szellem helyes beállítottságát, amely ennek köszönhetõen állhat ellen az ideológia kísértéseinek. Csalódniuk kellett azoknak, akiknek ilyen reményeik voltak. Bár egy pillanatra föltárult a valóság, megint ideológiai szemfedõ borult rá, a nyelv pedig megint átalakult az újbeszél zsargonjává, arra kényszerítve használóit, hogy vegyenek részt az ideológiai misztifikációkban. Föléledtek a lojalitás és a megbélyegzés kötelezõ rituáléi, bár ezúttal az elõbbi más rendszerre, az utóbbi más ellenségekre vonatkozott. Színre léptek a nyelv komisszárjai, bitorlóként kaparintotta meg a hatalmat a hitvány középszer, akárcsak korábban, hogy azok után nyomozzon, akik megtagadják az ideológiát, elítélje a helytelenül gondolkodókat, mindezt természetesen a rendszer dicsõségére és az ember érdekében tette. A média kifinomultabb, mint a kommunista idõkben, de csatlakozott a jobb világot építõ élcsoporthoz, a nyelv lezüllesztésével segítette a társadalom átalakítását. Lehetetlenné vált a világ leírásához szükséges távolságtartás, mert az ideológia harcosokká változtatta az embereket abban a háborúban, amelyet maga robbantott ki. Emellett kényszerhelyzetet is teremtett, amely nemcsak az egyetlen helyes oldalra állítja az embert, nemcsak arra készteti, hogy részt vegyen a kötelezõ nyelvi rituálékban, hanem ezenfelül még azt is megtiltja, hogy bármilyen gondolatokat is megfogalmazzon ezekrõl a rituálékról. A kommunista idõkben nem volt semmiféle védekezési 1062

lehetõsége annak az embernek, akit azzal vádoltak, hogy reakciós, mert ezzel a váddal megvonták tõle a szót. Az a magyarázat, bármilyen jó érvekre is épült, hogy maga a vád is logikátlan, mert ami haladó, az nem feltétlenül jó, a reakció pedig rossz, csak rontott a helyzetén, mert azt jelentette: elismeri, hogy a reakció oldalán áll, az pedig nyilvánvalóan elítélendõ vagy egyenesen bûnös dolog. Egy lehetõsége maradt a vádlottnak, önkritikát gyakorolni, amelyet elfogadhattak, bár persze nem volt muszáj elfogadni. Ha csak kísérletet is tesz arra, hogy ilyen szellemben válaszoljon – ez magától értetõdõ okokból nem hangozhat el a nyilvánosság elõtt –, rögtön elszabadul a pokol: megbélyegzik, tömeggyûléseket szerveznek, a mérnökök, a munkások és az írók pedig kellõ eréllyel lépnek fel a reakciós elem ellen. Ha valakit ma homofóbiával vádolnak, ezzel a váddal is megvonják tõle a szót, mert erre nincs jó válasz: bármilyen frappáns érvekkel támasztja is alá az illetõ azt, hogy nem egyenlõek a homoszexuális és a heteroszexuális kapcsolatok, ez csak megerõsíti azt a vádat, hogy a delikvens homofób, mert az ilyen megbélyegzés nem is vitatható. Egyetlen út marad a vádlott elõtt: önkritikát gyakorol, amelyet elfogadhatnak, bár persze nem muszáj elfogadni. Ha valamelyik vakmerõ hajthatatlan lesz, és megpróbál visszaszólni, a lumpenértelmiség bõszült falkája rögtön ráveti magát az óvatlan vitapartnerre, és beletapossa a földbe. Ezért a megfontolt, körültekintõ emberek – mint annak idején, napjainkban is – elejét veszik a lehetséges reakcióknak, és rögtön bebiztosítják magukat, ha valami kockázatosat akarnak mondani. A kommunizmusban az volt a legjobb, ha a reakció elítélésével és a szocialista haladás méltatásával kezdte az ember, aztán becsempészhetett Marx- és Lenin-idézetekkel megtámogatva, kellõ megfontoltsággal egy-egy vakmerõ gondolatot. A liberális demokráciában legjobb azzal kezdeni, hogy elítéli az ember a homofóbiát, aztán rátér a homoszexuális mozgalmak dicséretére, és csak aztán illeszt be bátortalanul valamit, aminek köze van a józan észhez, de csak úgy, hogy közben a tolerancia, az emberi jogok, az Európa Parlament határozatainak és az Európai Unió Bíróságán hozott ítéletek nyelvét használja. Különben problémák lehetnek. Mindkét társadalomra jellemzõ volt az, hogy sok mindenen nem vitatkoztak, mert bizonyos dolgok kétségbevonhatatlanul rosszak vagy jók voltak. A szocializmusban nem vitatkoztak az idealizmusról, a párt vezetõ szerepérõl, a revizionizmusról, a tervgazdaságról és még sok másról. A liberális demokráciában sokkal szélesebb körben érvényesül a szabadság, ennek ellenére mintha ez a kör egyértelmûen szûkülne. Bizonyos fogalmak, dicséretek vagy vádak lezárják a vitát: tolerancia, demokrácia, homofóbia, dialógus, gyûlöletbeszéd, szexizmus, pluralizmus; ezekhez járul még Lengyelországban a mucsa, az erkölcsi tekintély, a vad lusztráció, a zoológiai antikommunizmus, a szmolenszki vallás és még sok más. Ezeken a területeken az ortodoxiához kell tartania magát az embernek, le kell rónia hódolatát a megfelelõ helyen, vagy elõírásszerûen el kell ítélnie valamit, és nem kell nagyon okoskodnia. Mivel egyre inkább átideologizálják a modern társadalmakat, a nyelvre gyakorolt nyomás is erõsödik, így a szankciók is egyre súlyosabbak, ha valaki megsérti az ilyen nyelvhasználattal rögzített szabályokat. Tehát a liberális demokrata, akárcsak kollégája a létezõ szocializmus idõszakából, nagyon konvencionális és már gondosan interpretált világban él. Tulajdonképpen kizárólag kész formulákkal érintkezik, jól ismert gondolati és nyelvi sztereotípiák terü1063

letén mozog, ezekkel fejezi ki az elfogadás és a fölháborodás érzését, ezen alapul az, hogy miként fogja fel szerepét a világban. Ezek vonják be a kollektív ideológiai praktikákba, és mint az afrikai vadember hajdanán, járja a táncot, amely kifejezi törzsi hovatartozását vagy azt, hogy szeretne részt venni a háborúban, netán örül annak, hogy sikerült békét kötni, vagy valami mást akar tudatni a többiekkel a varázslók vagy sámánok által kidolgozott mozdulatok, jelek és szimbólumok segítségével. Nem létezik számára semmilyen más világ, semmilyen más identitásforma vagy közlésmód. Természetesen be lehet bizonyítani, hitelt érdemlõen, hogy pontosan így élt és gondolkodott az emberi nem óriási része az emberiség egész története során: interpretált világban élt, és az abban kötelezõ szabályok szerint gondolkodott. De a liberális és demokratikus társadalom különbözik másoktól, és közelebb áll a szocialista társadalomhoz, mint a korábbiakhoz. Két dologban mutatkozik meg ez a különbség. Az elsõrõl már írtam néhányszor: bár ez a társadalom végletesen ideologizált és uniformizált, mégis azzal büszkélkedik, hogy itt érte el a legmagasabb szintet a történelem folyamán az emberi emancipáció, önállóság és autonómia, ebbõl pedig az következik, hogy szöges ellentétbe kerül a deklaráció a valósággal. A másik különbség magában a társadalom természetében rejlik: a régi korokban valóban konvencionálisak voltak a közösségek, de ennek legfõbb oka az erõs erkölcsi szféra volt, nem pedig az ideológia; ma viszont egyre gyengébb az erkölcs, az ideológia meg egyre erõsödik. Mint Ortega y Gasset írta, a régi társadalmakban az embereknek voltak erkölcseik, közmondásaik, történeteik, szólásaik, most viszont nézeteik vannak. Ezeket a nézeteket nem maguk hozzák létre – alkatilag képtelenek erre –, hanem az ideológia szállítja nekik. Úgy alakult ugyanis, hogy a mai helyzetbe hierarchiát teremtõ erkölcs híján legfõképpen a nézeteivel fejezheti ki azt az ember, hogy jelen van a világban. De mivel demokratikus társadalomban élünk, az önkifejezés legbiztosabb módja az, ha az ember csatlakozik ahhoz a sokasághoz, amelyet valamiféle véleményközösség tart össze. Mert még ha ezek misztifikált fogalmakkal, banalitástól áporodott prosztó nyelven kifejezett sztereotip vélemények is, amelyek elsötétítik a valóság képét, megbénítják a gondolkodást, akkor is bõven elég az, hogy megfelelõ mennyiségû ember hirdeti ezeket, annak biztos tudatában, hogy ezek friss nézetek, nagy felfedezések, vitára ingerlõ, vakmerõ eszmék, melyek azok éleselméjûségét bizonyítják, akik ilyeneket hirdetnek. 4 Egyszerûen magyarázható az, hogy miért ilyen erõs az ideológia jelenléte a liberális demokratikus és a szocialista társadalomban. A fõ ok az egyenlõség, melyet mindkét rendszerben döntõ érvnek és a tevékenység céljának tekintenek. Mindkét rendszer kikényszerítette azt – a szocializmusban forradalmi, a liberális demokráciában evolúciós úton –, hogy felszámolják az erkölcsökbõl, a hagyományokból és az új rendszert megelõzõ gyakorlatokból keletkezett társadalmi hierarchiák többségét. A szocialista társadalom a régebbi közösségek és társadalmi struktúrák többségének tervszerû és kíméletlen lerombolását követõen épülhetett fel. Az új rendszer felszámolta az osztályokat – azzal a céllal, hogy osztály nélküli társadalmat hozzon lét1064

re –, valójában csoportokat, rétegeket, szervezeteket, közösségeket, intézményeket tüntetett el, vagyis elvileg a társadalom egész szövedékét megsemmisítette. Lengyelországban elpusztították az arisztokráciát, a polgárságot, a földbirtokosokat, még a munkások és a parasztok szervezõdési formáit sem kímélték. Gyakorlatilag nem maradt fenn semmilyen intézmény – a katolikus egyházon kívül –, azokat pedig, amelyeket formálisan a korábbiak folytatásának tekintettek, mint az iskolákat és az egyetemeket, teljesen átalakították. Az új világban minden ember elvtárs, vagyis azonos státusú állampolgár volt, akiket az kötött össze, hogy együtt aggódnak a szocializmusért. Az elvtársak egyenlõségén õrködõ kommunista pártnak szinte mindenütt megvoltak a maga helyi képviseletei. Amikor tehát a szocialista társadalomban nyilvánvalóan szükségessé vált az új adminisztratív és vezetõi hierarchia kiépítése, vagyis ki kellett jelölni az igazgatókat, feljebbvalókat, rektorokat, elnököket, akkor ezzel egyidejûleg létrehozták a politikai ellenõrzés második szintjét a pártszervek és végrehajtó bizottságok formájában, ez tartotta fenn az ideológiai fegyelmet, s egyben azon is õrködött, hogy ne alakuljanak ki új, független hatalmi struktúrák, a régi hierarchiák mintájára. Az iskolákban például újból kialakították az eredeti struktúrák egy részét, de mellettük, vagyis valójában felettük mûködött a pártszervezet, amely megfosztotta a formális hatalmat a pozíciójához illõ vezetõ erõtõl. Felhozhatnánk azt az ellenérvet, hogy a kommunista egalitarizmus lényegében fiktív volt, mert a politikai rendszer egyfajta despotizmus volt, melyben végletes egyenlõtlenségek alakultak ki. Nem volt egyenlõség a párttag és e párt ellenfele, a végrehajtó bizottság titkára és az egyszerû dolgozó között. Mindez igaz, de ne feledjük, hogy a despotizmus nemcsak hogy nem zárja ki és nem is zárta ki soha az egalitarizmust, hanem mindig is ebbõl nõtt ki. Az egyenlõség mintegy elõhívja a despotizmust, mert erõs ellenõrzõ és kiegyenlítõ intézményekre van szükség az egyenlõség kialakításához és a fenntartásához. Tökéletesen helytálló az a mondás, hogy teljes egyenlõség csak teljes despotizmus mellett lehetséges. De az egyenlõség és a despotizmus közti szoros kapcsolat legfõbb oka valami más. A szétzilált társadalmakban valójában a politikai hatalom lesz az egyetlen szervezõ erõ. Nem ütközik semmiféle ellenállásba, mert felszámolnak minden hierarchiát, hagyományos kapcsolatot és társadalmi tagolódást. Ezért soha nem rendi társadalmakban jött létre igazi despotizmus, ahol mindegyik rend körülbástyázta magát, ahol számos nem politikai hierarchia létezett, hanem ott, ahol már nem voltak rendek és közösségek, politikai és társadalmi értelemben légüres tér keletkezett, majd benyomult ide a despotizmus mint egyetlen kontrolláló erõ. Ehhez pedig szüksége volt az embereket összekötõ új identitásokra, melyeket az ideológia alakított ki. A kommunista társadalmakat nem alakították teljesen egalitáriussá, bár az olyan országokban, mint Lengyelország, a katolikus egyházon kívül nehezen találhatnánk más hatalmas intézményt, amely védõsáncot kínált volna a rendszer elsõ tíz évében. Késõbb részben újjáépültek nem egyenlõségen alapuló struktúrák, de ettõl még valósággá vált a társadalmi egalitarizmus, amelyet mindenki visszafordíthatatlannak tartott. Elég hamar elismerték azt, hogy maga az egyenlõség az valami jó dolog; bár a 1065

kommunisták megengedhetetlen eszközöket használtak, a végeredmény így is örvendetes. Úgy gondolták, a modern társadalomnak egalitáriusnak kell lennie, vagyis a kommunisták a modernizáció jó ügyét szolgálták. Azt is elismerték, hogy az egyenlõsítés folyamata lényegében egyirányú, másként fogalmazva, az egyszer már lebontott vagy elpusztított hierarchiákat már nem építhetik újjá. Így nem vetették el teljesen a szocialista egalitarizmus ideológiáját, bár a késõbbi idõszakban kinevették néha. Mert értékesnek, sõt magától értetõdõnek tekintett üzenetet hordozott. Ha egy adott pillanattól bírálni kezdték a kommunista államot, a kritika legbiztosabb alapja az volt, ha a szocialista egalitarizmusra hivatkoztak, amelyet úgymond elárult ez az állam. Az egyenlõség bizonyos formáit torzszülöttnek tartották, de maga az eszme mélyen beépült a társadalmi tudatba. A liberális elméletek többsége is egalitarizmust hirdetett, különösen, bár nem kizárólag azok, amelyek arra a koncepcióra épültek, hogy a természeti állapotra az emberek közti õsi egyenlõség jellemzõ. Ilyen perspektívában problematikusak, természetellenesek voltak a társadalmi hierarchiák. Mivel a nem természetes azt jelentette, hogy az ember alkotta, magától kínálkozott az a következtetés, hogy ezekben a hierarchiákban nem volt semmi sérthetetlen, hisz más formát ölthettek, lehetett rajtuk változtatni, javítani, el is lehetett tüntetni ezeket. Meg kellett indokolni tehát az egyenlõtlenség ténylegesen létezõ formáinak létét, mert nem voltak maguktól értetõdõek. A liberalizmus klasszikus változatának nyilvánvalóan antimonarchista éle volt, hívei mindenekelõtt a dinasztikus monarchiát és a nemzetségen alapuló intézményeket támadták, mert állításuk szerint mindezeket a régmúltba veszõ, rejtélyes forrásokra hivatkozó misztifikációk tartják fenn. Gyorsan átvitték, alkalmazták ezt a sémát más társadalmi és kulturális hierarchiákra is – családokra, iskolákra, egyházakra –, ezeket lényegében úgy kezdték kezelni, mint a politikai monarchizmus sajátos formáit. A természetes állapot hipotézise viszont demisztifikálta ezeket. Mivel az abszolút õsforrásnál teljes egyenlõség volt, a késõbbi egyenlõtlenség bitorlásra, csalásra, hódításra, a véletlenre vagy más hasonló okokra vezethetõ vissza. Az egalitárius társadalmak születésüktõl fogva hajlamosak az élet ideologizálására, méghozzá legalább két tekintetben. Elõször is, az egyenlõség hívei mindig gyanakvással figyelik a társadalmi és politikai kapcsolatrendszereket. Ha a kialakult egyenlõtlenségek következtében, akár a legvilágosabban megfogalmazott szerzõdésnek megfelelõen is a hierarchia csúcsára kerül valaki, akkor azzal gyanúsítja az alsóbb szinteken állókat, hogy el akarják foglalni a helyét; ha pedig valaki lent helyezkedik el, gyanítja, hogy nem korrekt szabályok szerint jutottak mások magasabbra. Annál indokoltabb lesz az a kérdés, hogy „miért õ, és miért nem én?”, minél inkább úrrá lesz az emberek gondolkodásán az egalitarizmus. Természetesen az egalitáriussá alakított társadalmak részben boldogulnak ezzel, meritokratikus és demokratikus mechanizmusok segítségével, de régebbi intézményeket is felhasználnak, amelyek még túlélték az egalitarizmus rohamait. De ezek a megoldások hosszabb távon nem elegendõek: a meritokrácia végül erkölcsileg kétessé válik, a demokrácia túl kevéssé demokratikus, a régi intézmények pedig rémisztõen anakronisztikusak. 1066

Ahogy halad elõre az egyenlõsítés mûve, úgy erõsödik az a gyanú, hogy a hatalomból való részesülés jogtalan és önkényes, mert az egyenlõségért folytatott harcnak sosincs vége. Olyan szörnyeteghez hasonlíthatnám, amely bármennyit is evett, telhetetlen marad. Egyenlõek vagyunk a törvény elõtt, ugyanakkor mindig lehet így érvelni: de hisz ez nem elegendõ. Hisz állandóan van egyenlõtlenség és dominancia, ezeken pedig föl kell háborodni. Bele van írva az erkölcseinkbe és a szokásainkba, ezek pedig feltehetõleg gyengítik a törvény elõtti egyenlõséget. Ezért az erkölcsök és a társadalmi szokások – ahelyett, hogy megnyugvást adnának – a gyanakvás újabb hullámát indítanák el, amely ezúttal a gondolkodásmódok ellen irányul, mert bennük rejlik az az erõ, amely fenntartja az erkölcsöket és a szokásokat. Mélyebbre kell tehát hatolni, jobban bele kell menni a részletekbe, nagyobb figyelemmel kell követni a gondolatokat, a nevelést, a családi életet, a mûvészetet, a tanterveket, a személyes kapcsolatokat, a nyelvet, sõt még a tudományt is. Sosem zárható ki az egalitárius gyanakvás, sõt nem is gyengülhet, mert minél mélyebbre hatol, annál több lehetõséget talál, rádöbben, hogy újabb meg újabb forrásai lehetnek az egyenlõtlenségnek. Az ideologizálás másik oka az olyan ember belsõ szükséglete, aki a legfõbb elvnek tekinti az egyenlõséget. Felismerték ezt a szükségletet a kommunisták, akik a legtöbb közösséget, s ezekkel együtt az embert alkotó identitások többségét is felszámolták, és úgy döntöttek, új identitással töltik be az ezek után maradt ûrt. Bár sokkal nehezebbnek bizonyult az új identitás átadásának folyamata, mint gondolták, bizonyos sikereket így is elértek. Sokak számára nemcsak kielégítõ volt az új, szocialista identitás, hanem annyira megfelelt nekik, hogy az egész lelküket betöltötte. Búcsút vettek a régi hazától, megszerették az új, kommunista hazát, szívügyüknek tekintették a rendszert, elfogadták a szabályait, a nyelvezetét, a stílusát és a mitológiáját. Mint már írtam, az ideológia egyik sajátossága az, hogy össze tudja egyeztetni a gyanakvást az elfogadással, így a szocialista egalitarizmusban nevelkedett ember idegenkedve tekintett mindarra, ami az õ szemében a hagyományhoz kötõdött, a lelkében üresen maradt helyet pedig elfoglalta a szocialista ideológia, amelyet komolyabb fenntartások nélkül fogadott el. Találóan írta le Tocqueville a demokratikus ember ideológiai szükségletét, felfedezte, hogy ez az elég egyszerû, gyakorlatias, a nem praktikus emelkedettségtõl idegenkedõ, a tevékenységben viszont igen hatékony lény nagy elõszeretettel használ általános fogalmakat. Mint a szerzõ bizonyította, ez a szükséglet igen jellemzõ az egalitárius társadalmakra, ahol az emberek olyanokat látnak maguk körül, mint õk maguk, mindenki hasonlóan gondolkodik, és nem szereznek tapasztalatokat arról, milyen bonyolult, összetett a világ. Az általános fogalmak teszik lehetõvé számukra, hogy ne foglalkozzanak a részletekkel, a konkrétumokkal, a dolgok olyan aspektusaival, amelyek megkülönböztetik õket egymástól; nincs idejük komplikált szellemi mûveletekre és az intellektus érdek nélküli fejlesztésére. De általános érvényû világképet akarnak, örömüket lelik ennek birtoklásában, és gyakran vonnak le végletes, extravagáns következtetéseket. Így a demokratikus ember, bár meg van gyõzõdve szellemi önállóságáról – mint Tocqueville megfogalmazta, kvázi karteziánus gondolkodása van –, egyre inkább annak a közösségnek a tükörképe lesz, amelyben él, egyre mélyebben olvad bele, elveszíti megkülönböztetõ jegyeit. 1067

A liberális demokrácia fejlõdésével ez a jelenség még inkább elterjedt, általánossá vált. Az egyenlõsítés gyengíti a közösségi identitásokat, ezek pedig ûrt hagynak maguk után, amikor eltûnnek. Ezért új közösségre, új, korszerû identitásérzetre vágynak, amely összeegyeztethetõ a harcias egalitarizmus szellemével. Tehát a következõ ideológiák szervezik az ilyen emberek tudatát, ezek adnak értelmet az életének, célt a tevékenységének, ettõl érzik magukat egy új közösség tagjának, ez inspirálja õket erõfeszítésre. Nincsenek már magányos egyének, mert színre lép a feminizmus, és egyik pillanatról a másikra nõvéri kapcsolat alakul ki a nõk között; minden homoszexuális harcostárs; minden környezetvédõ zöld; a tolerancia minden lelkes híve antifasiszta és így tovább. Ha az ember belép az ideológiai csoportba, minden világossá válik, mert egyszer csak kirajzolódik elõtte a választóvonal, és megmutatja, mi az, ami ideológiailag helyes, és mi helytelen. Az ilyen világszemlélet magát az embert is megváltoztatja. A liberális demokráciában, akárcsak a szocializmusban, az emberi lét egészére kiterjed a helyes és a helytelen megkülönböztetése: nincs semmi az emberben, ami helytelen maradhatna. A korábbi közösségekben elég gyakori volt a lojalitás differenciálása, az ideológiai közösségekben már nincs ilyen. Az ekképp felfogott korrektség olyan, mint egy mindent tartalmazó és mindent szabályozó tabletta. Ha beveszi az ember, helyesen reagál minden helyzetben, akármilyen problémával kell szembenéznie. Tökéletes egységet alkot a szellem és a test, szinte fiziológiai reakciót idéz elõ, tévedhetetlenül kapcsolva össze a mentális viselkedéseket a szervezet reflexeivel. Az ilyen ember tehát meg van gyõzõdve a maga bölcsességérõl, hisz az egész lényét elkerülhetetlenül uralma alá hajtja a helyes és a helytelen megkülönböztetése. Ez a bölcsesség egyik pillanatról a másikra hihetetlenül egyszerûnek bizonyul, aki ennek nincs birtokában, annak nyilván valami komoly szervi baja van. Nem kell túl nagy éleslátás ahhoz, hogy az ember nagy hasonlóságot találjon az ifjú kommunista vagy a felnõtt mozgalmi ember és a feminista, a homoszexuális aktivista vagy a liberális demokrata lumpenértelmiségi között. Ugyanaz a dogmatizálás, ugyanaz az abszolút kiszámíthatóság, ugyanaz a parlagi szellemi szint, ugyanazok a faék egyszerûségû szillogizmusok, ugyanaz a hitbuzgalom. Egyiknél, másiknál is megtaláljuk ugyanazt, ahogy a marxisták fogalmaztak, az elmélet és a gyakorlat egységét, ami azt jelenti, hogy teljesen alárendelik a gondolkodásukat a politikai programnak, ráadásul büszkén magasztalják ezt az alárendelést, korunk vívmányának tekintik ahelyett, hogy szégyellenék. Mindkét csoportot összetartja a gyûlölettel határos ellenszenv, melyet egyazon ellenségek iránt éreznek, ilyen az egyház és a vallás, a nemzet, a klasszikus metafizika, az erkölcsi konzervativizmus és a család. Egyiket is, másikat is megkülönbözteti az, hogy arrogánsan lép fel mindazzal szemben, amit nem szentesít az ideológia, amit forradalmi mámorban próbál eltüntetni a nyilvános és a privát térbõl. Mindkettõ sterilen monoideologikus lény, borzasztó unalmas, egy dologra áll rá, azt forszírozza megállás nélkül minden kontextusban, mindenrõl ugyanaz jut az eszébe. Egyik is, másik is anynyira vágyik a jobb világra, hogy az ember életének egészét ellenõrzése alá akarja vonni, hogy megvalósulhasson, a családi életet és az intim szférát is beleértve. Egyik is, másik is dicsekedhet politikai sikerekkel, mivel sikerült átvenniük az ideológiai hatalmat az intézmények, a jog, sõt még valami olyan megfoghatatlan jelenség fölött is, mint a politikai 1068

légkör. Belõlük lettek azok a figurák a kommunista országokban, a kommunizmus bukása után pedig az egész nyugati világban, akikre egyrészt gúnyosan, megvetõen tekint az ember, ugyanakkor félelmet is keltenek, vagy legalábbis a legtöbben meg vannak gyõzõdve róla, hogy veszélyes dolog összeütközésbe kerülni velük. Egyik is, másik is szellemi-mûvészi körökben szerezte meg a legnagyobb hatalmat, bármilyen rejtélyesnek is tûnhet ez, hisz azt hinné az ember, hogy a legmélységesebb megvetéssel kezelik õket visszataszító primitívségük és szellemi tehetetlenségük miatt. Miért nem váltották ki a feministák, a homoszexualitás ideológusai vagy a liberális demokrata lumpenértelmiség képviselõi az elutasítás organikus viszolygást kifejezõ reakcióját azokban az országokban, amelyek tapasztalták az ifjú kommunista mozgalmárok és a pártértelmiség tevékenységét – erre a kérdésre nem könnyû válaszolni. A legegyszerûbb, ha kijelentjük, hogy ezekben a társadalmakban hozzászoktak az emberek az ilyen attitûdökhöz, és a dolgok természetes rendjének tekintik a fokozott ideológiai mozgósítást és az ideológiai kényszert. 5 Nem jelentéktelen szerepet játszott a liberális és demokratikus ideológia megalapozásában a kommunizmus bukása és a hidegháború vége. Ekkor került forgalomba és vált teljesen elfogadottá a történtek hamis változata, mely szerint a szabadság és a demokrácia erõit képviselõ Nyugat gyõzte le az embert rabságban tartó szovjet kommunizmust. Milliók tudatába jutott hát be a liberális demokrácia olyan képe, mely szerint hatalmas erkölcsi és politikai erõ rejlik ebben a rendszerben, amely az örök emberi ideálokat reprezentálja. Erõsebbnek bizonyult a nagy totalitárius birodalomnál, melynek népei azonosultak a demokratikus értékekkel, megvalósították álmaikat, liberális és demokratikus államokká váltak, hogy védjék tovább az emberi jogokat, a pluralizmus és a tolerancia ideáljainak hódoljanak. Ez a kép nyilvánvalóan hamis. Mindenekelõtt azért, mert a nyugati országok, ahol liberális és demokratikus rendszer uralkodott, egyáltalán nem harcoltak a szovjet birodalommal, nem is voltak ilyen szándékaik. Igen jó viszonyt alakítottak ki a Szovjetunióval, kulcsfontosságú játékosnak, a kontinens politikai egyensúlyát fenntartó elemnek ismerték el ezt az államot, elég bizalmatlanul tekintettek a kommunista országokban kibontakozó kormányellenes mozgalmakra, néha egyenesen ellenszenvvel viseltettek irántuk. A csatlós országok egy részében kibontakozó demokratikus társadalmi törekvések destabilizációval, konfliktussal vagy – mint 1956-ban Magyarország, 1968-ban pedig Csehszlovákia esetében – fegyveres intervencióval fenyegettek, különféle súlyos problémákat okozva a nyugati országoknak. Az Egyesült Államok kormányai egy-egy alkalommal keményebb retorikát használtak, és nyíltan antikommunista politikát folytattak, de ez mindig irritálta az európai politikusokat, az éretlen kalandorpolitika tünetének tartották az ilyen fellépést. Ha elképzeljük a világ politikai térképét az Egyesült Államok nélkül, Európára korlátozzuk a Szovjetunió és a nyugati világ viszonyát, azt látjuk, hogy nyilván még mindig létezne a kommunizmus, továbbra is Lengyel Népköztársaságnak neveznék a lengyel államot. Európai 1069

szempontból figyelve tehát, eltekintve a háború utáni rövid idõszaktól, nem volt semmiféle hidegháború, amelyet meg lehetett nyerni vagy el lehetett veszteni. Fokozatosan ment végbe a kontinens két részének egymáshoz való alkalmazkodása, az európai vezetõk pedig e folyamat elmélyülésére számítottak. Jobban féltek a keleteurópai forradalmaktól, mint a szovjet birodalom fennmaradásától. Egyébként hasonló beállítottság jellemezte a nyugat-európai társadalmak nagy szegmenseit és véleményformáló csoportjait. Ellenségesen fogadták némelyik antikommunista mozgalmat, különös tekintettel azokra, amelyeket joggal vagy alaptalanul túlságosan jobboldalinak vagy túlságosan nacionalistának tartottak. Sokkal jobb véleményük volt azokról az ellenzékiekrõl, akik kapcsolatban álltak a szocializmussal, csatlakoztak az európai baloldali csoportokhoz, és a náluk kötelezõ retorikát használták. Az ideológiai szférában természetesen nem alakult ki pozitív kép a kommunizmusról, ugyanakkor ez a kép nem is volt a legrosszabb. Sosem volt olyan pejoratív az értékelés, mint a fasizmus esetében – ez a kifejezés hatalmas karriert futott be, ezzel neveztek meg mindent, ami a legrosszabb, egyenesen diabolikus, és természetesen a politikai jobboldal térfelén helyezkedett el. Sokkal rosszabbnak tartották a kommunizmusnál az antikommunizmust, az anti-antikommunizmus igen gyakori nézetrendszer lett Amerikában, Nyugat-Európában és végül Kelet-Európában is, a régi rezsim bukása után, ez pedig arra mutat, hogy a liberális demokrácia hívei úgy érezték, mély, intuitív kapcsolat fûzi õket a kommunistákhoz, az antikommunisták esetében pedig semmiképpen sem éreztek ilyet. Amikor tehát megbukott a kommunizmus, az anti-antikomunisták és a liberális demokraták arról kezdtek beszélni, hogy gyõzelmet arattak a nagy hidegháborúban, bár nem volt semmi alapja ennek, hisz nem folytattak ilyen háborút, sõt mindent megtettek annak érdekében, hogy ne is legyen ilyen háború, megtorpedózva minden offenzív állásfoglalást és tevékenységet, baráti jeleket küldözgetve a másik oldalnak. Egyébként amikor eltûntek a kelet-európai csatlós rezsimek, egykori funkcionáriusaik rögtön elnyerték a nyugati közvélemény szimpátiáját, ellentétben a deklarált antikommunistákkal, akiket nyílt ellenszenvvel fogadtak. A volt kommunisták egyik kormányát sem ítélte el az Európai Unió, a legrosszabbat is beleértve, az antikommunista kormányok viszont – a lengyel Jog és Igazságosság, valamint a magyar Fidesz – dühödt nemzetközi reakciót váltottak ki. A kommunisták mindmáig az Európai Unió, a fõsodor és a legbefolyásosabb véleményformáló csoportok védelme alatt állnak. A kommunista országokban mûködõ ellenzéki szervezõdésekrõl is hamis kép terjedt el. Olyan meghatározásokat alkalmaztak rájuk, amelyek csak részben voltak helytállók. Elnevezték hát demokratikus ellenzéknek, ez persze hûen fejezte ki sokuk szándékait, mindenekelõtt azokra gondolok, akik többpártrendszert és szabad választásokat követeltek, meg azokét is, akik ugyan nem fogalmaztak meg ilyen követeléseket, de ennek kizárólag taktikai okai voltak. Az ilyen ellenzékieket valóban demokratáknak tekinthetjük, de ez semmi esetre sem implikálta a demokrácia olyan totális felfogását, amely manapság uralkodik. Akkoriban nyilván nem arra gondolt az ellenzék, hogy demokratizálni kell a közösségi élet minden részét, sokan közülük most döbbenettel vegyes viszolygással figyelik a liberális és demokratikus társadalmakban végbemenõ változásokat. 1070

A rezsim ellenzékének másik elnevezése az emberi jogok kategóriájára épült. Emberi jogokért küzdõ harcosoknak titulálták hát az ellenzékieket, ami szintén csak szûkebb értelemben véve volt igaz. A többségük valóban politikai szabadságjogokért harcolt, de emellett a szólás- és a vallásszabadságot, a tudományos kutatások szabadságát is ki akarta vívni. Kétségkívül ezek is meghatározhatók emberi jogokként, de nemcsak az egyetemes nyilatkozat vagy bármilyen más dokumentum szellemében, hanem ennél mélyebb értelemben is. Az ellenzékiek szívesen vették át ezt az elnevezést és ezt a nyelvezetet, mert biztosabb jogi alapokat adott a tevékenységüknek, és a világban akkoriban uralkodó frazeológiába illesztette érvrendszerüket. De a többségük biztos nem a mai értelemben vett jogokat értett ezalatt, vagyis nem különbözõ politikai csoportok önkényes igényeire gondoltak, melyeket oly nagylelkûen teljesítenek a törvényhozó testületek és a bíróságok, gyakran a józan ész ellenében, a közés a magánerkölcsök kárára. Valójában olyan tényezõk játszottak meghatározó szerepet a rezsim ellen indított mozgalomban, amelyek nem kapcsolódtak szorosan a liberális demokráciához, ezeket pedig manapság rendszerint figyelmen kívül hagyják: ilyen a hazaszeretet, a jog és az igazságosság tisztelete, a kommunisták által meggyalázott nemzeti imponderábiliákhoz való ragaszkodás, a vallás. Lázadtak az emberek, mert azt vette el tõlük a rezsim, ami a legdrágább volt nekik, ez pedig sokkal inkább kötõdött a nemzeti és vallási hagyományokhoz, mint ahhoz a jogukhoz, hogy demokratizálják az iskolát, a törvényhozás tegye lehetõvé a gyûlöletbeszéd üldözését, tizenévesek pedig szülõi engedély nélkül végeztethessenek abortuszt. Mindazokat az értékeket, melyek hiánya oly fájdalmas volt annak idején, jól fel lehetett volna használni a régi rendszer romjain épülõ új politikai közösség szervezéséhez, de ez nem történt meg. Viszont gyorsan a kritika tárgyává tették mindezt, tudatosan marginalizálták, a helyét pedig egy merev ideológiai-politikai konstrukció foglalta el, ráadásul akik létrehozták ezt, maguknak tulajdonították a kommunizmus megdöntésének legfõbb eszmei érdemét. Az Európai Unió kulturális és önmagát népszerûsítõ programjaiból még azt is megtudhatjuk, hogy az antikommunista ellenzék igazából az európai integrációra törekedett, harcba szállva az elviselhetetlen rezsimmel, amely akadályozta e cél elérésében. Egyébként maguk a kelet-európaiak is elfogadták azt a nézetet, hogy a liberális demokrácia nyerte meg a háborút, ez a régi ellenzék nagy részére is vonatkozik, amely egyik pillanatról a másikra kezdett olyan benyomást kelteni, mintha szégyellné régi kapcsolatait és érzelmeit. Rögzült az a sztereotípia, mely szerint ez az ellenzék valójában mindig is európaira és nacionalistára oszlott, az elõbbi mindig is jó úton járt, a másik pedig rémisztõ volt, csak ez az utóbbi idézte meg a múlt démonait, melyek feléledtek, és most fenyegetik a liberális demokráciát. Ebbõl adódott a következtetés, hogy a rendszert megdöntõ igazi ellenzék európai, liberális demokrata volt, ezért ma ez a csoport érdemli meg azt, hogy fogadják az európai szalonokban mint olyan erõt, amely Gorbacsovval és a kommunista pártok reformszárnyával együttmûködve, a felvilágosult európai közvélemény, az uniós kormányok és intézmények segítségével egyesítette Európát a demokratikus értékek, a tolerancia és a pluralizmus jegyében. PÁLFALVI LAJOS fordítása 1071

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

LUKÁCS LAURA

Zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája Mathias Menegoz: Karpathia. (Éditions P.O.L., Párizs, 2014)

Nagy meglepetésre 2014 novemberében egy ismeretlen, elsõ könyves szerzõ, Mathias Menegoz kapta az Interallié1 francia irodalmi díjat Karpathia címû, közel hétszáz oldalas történelmi kalandregényéért, amely 1833–34-ben játszódik Erdélyben, és fõhõse a magyar Alexander Korvanyi gróf. Mathias Menegoz 1968-ban született, apja normann, anyja dunai sváb – magyarországi rokonokkal és felmenõkkel. Regényét, amelyen tizenöt évig dolgozott, egy utazás ihlette; miután megírta neurobiológusi doktoriját, pihenésképpen ellátogatott hozzánk, vagyis anyai rokonaihoz, majd megnyújtotta az utazást, és Magyarországról továbbment Erdélybe. És beleszeretett. Mint maga mondja, szinte azonnal megfogant benne egy könyv gondolata; lenyûgözte a táj, a fenséges hegyek, a természet vad szépsége, s elámult a Keleti-Kárpátok „egzotikus” etnikai tarkaságán. Történelmi regényt, egyben kalandregényt akart írni, de nem pastiche-t, és vigyázva, nehogy történelem-, földrajz- vagy útikönyv legyen belõle. Hogy Kárpátiája hiteles legyen, hónapokat töltött a bécsi Nemzeti Könyvtárban, és beleásta magát a XIX. század eleji Erdélybe. A színhely – Korvanya, a gróf birtoka – teljesen fiktív, csak annyit tudni róla, hogy valahol a Maros mentén, Szászrégentõl nem messze van. Ugyancsak fiktívek a szereplõk is, de Menegoz hiteles, korhû környezetben helyezi el õket. Nem akarta a történelmi regény nagy klasszikusait utánozni (bár a könyv megjelenése óta hasonlították már Tolsztojhoz is!), de – mint a vele készült elsõ interjúk egyikében mondja – határozottan el akart távolodni a kortárs francia irodalomra jellemzõ „köldökbámulás”-tól – õ sodrást, izgalmat, mesét, konfliktust, ugyanakkor jellem- és korrajzot ígér. Korványi Sándor (de leginkább Alexander Korvanyi) története Bécsben kezdõdik, itt szolgál a gróf császári kapitányként, neveltetésének, társadalmi rangjának megfelelõen. Itt éri a hír, hogy váratlanul hatalmas erdélyi birtokot örökölt, méghozzá olyat, ahová a Korványiak ötven éve nem tették be a lábukat. Alexander a régi nemesi erényeket – amilyen a hõsiesség, hûség, büszkeség, bátorság, a tekintély és a rang tisztelete – tartja legfontosabb értékeknek, és ebben a szellemben cselekszik akkor is, amikor egy férfitársaságban valaki sértõn szól Cara von Amprechtrõl (a gróf egyelõre még titkos szerelmérõl): gondolkodás nélkül kihívja párbajra a meggondolatlan fiatalembert, akinek a léha megjegyzés az életébe kerül. 1

Ez a rangos, bár pénzjutalommal nem járó díj 1930 óta létezik, és az Interallié klubról nevezték el az ott sûrûn megforduló (és díjalapító) újságírók.

1072

Bécsben szigorúan tilos a párbaj, de Alexander nemcsak ezért dönt úgy, hogy kilép a hadseregbõl, hanem azért is, mert jövendõbelije, Cara bárónõ, nem szeretne katonafeleség lenni. Cara anyátlan félárvaként, fiútestvérek között nõtt föl – jó vadász és lovas, kissé vadóc, kissé különleges, és természetesen szép. Alexander Erdélyben kínál neki új életet, a hivatásos földesúr feleségének – bécsitõl merõben különbözõ – életét. Menegoz minden interjúban megemlíti, hogy míg Európa nyugati felén a regény korában már megszületett a liberalizmus (Franciaországban Lajos Fülöpnek hívják a királyt), és virágkorát éli az ipari forradalom, Erdélyben még a legkeményebb feudalizmus uralkodik. Könyvében ugyancsak többször szó esik a vallási-etnikai színezetû 1784-es román parasztfelkelésrõl (Hórea-lázadás) – ekkor a Korványiak palotáját is felgyújtották, mi több, az akkori grófot megölték –, és a regény mintegy megörökli ezt a társadalmi-etnikai feszültséget: az oláh jobbágyok ellenségesek, bizalmatlanok a magyar nemesekkel szemben, így az új gróffal szemben is. Menegoz úgy látja, ekkor mutatkoznak meg a román nacionalizmus elsõ jelei, és ezt meg is formálja egy zsivánnyá vedlett, lázadó-fantaszta, összromán felkelésrõl álmodó ortodox szerzetes, Athanase alakjában. A könyv legérdekesebb, legfestõibb fejezetei közé tartozik Alexander és Cara utazása Erdélybe – hosszan a Dunán hajózva, majd kocsin, szekéren. Természetesen Budán is áthaladnak, sõt el is töltenek itt egy éjszakát. Menegoz érezhette, hogy olvasóinak nem sok fogalma lesz azokról a tájakról – hát még a korabeli viszonyokról e tájakon! –, ahová olvasóit vezeti, ezért néha kifejezetten ismeretterjesztõ hangnembe csap át; igaz, igyekszik Budát életképszerûen, eleven színekkel ábrázolni. (Erdélyben pedig a következetesen – és németesen – szeklereknek nevezett székelyekrõl, és persze sok másról ír majd hasonló ismertetõt.) Illendõen öltözött polgárasszonyok, urak, fiákerek, hintók népesítik be az utcákat, a rakparton „építõanyagot” (követ) rakodnak ki éppen munkások, és kissé arrébb cserzett bõrû hajcsárok, fehér ingben, fekete mellényben, kezükben ostorral a „szomszédos”(!) Pusztáról behajtott állataikat kínálgatják. A hasonló ruházat sokféle származást takar, „a Birodalom népei” mind képviseltetik itt magukat. A városi elegancia lépten-nyomon vidékiességgel keveredik, Buda és Pest olyan, mint a „civilizáció elõõrse hatalmas kiterjedésû, primitív vidékek határán; vagy mint virágzó kereskedelmi társaság, egy kontinensnyi gyarmat szívében”… Még „egzotikusabb”, még titokzatosabb hely Korvanya – a sejtelmes, sûrû erdõvel borított, csipkés hegyek, a tó, a rengeteg vad és a két kastély: a fehér meg a fekete –, ahol szinte kézzelfoghatóan ellenséges hangulat várja a grófi párt. A gróf birtokához tartozó magyar, szász és román falvak jobbágyai egyáltalán nem örülnek, hogy életük folyását ezentúl a szigorú, büszke, keménykezû és hirtelen haragú „új” gróf tartja mederben. Félnek, hogy terheik súlyosabbak lesznek, és nem véletlenül: Alexandernek minden vágya feudális szerepébe bele- vagy visszatalálni, életet lehelni a kastélyokba. A „háromszilvafás (!) nemes” Lánffy Lájosnak (!), a birtok intézõjének sincs egyszerû dolga, mert a gróf hamar rájön, hogy Lánffy, ha nem is csaló, nem éppen mintaszerûen vezeti a fél évszázada gazdátlan grófi uradalmat. 1073

Menegoz ráérõsen, alaposan és érdekesen szól az etnikumokról és a nyelvekrõl is, nem egy esetben érzékeltetve, hogy aki nem beszéli mind a hármat, a magyart, a németet és a románt, az bizony hátrányban van. Az etnikailag tarka kép egy népes cigány közösség érkezésével egészül ki, és a festõin ábrázolt cigány táborban kezdõdnek azok a „furcsa” dolgok, melyek egyre növelik a feszültséget, s végül véres összecsapáshoz vezetnek. Eltûnik egy cigány gyermek, és bár többször is átfésülik a környéket, sosem kerül elõ. Nem sokkal ezután egy oláh kisfiú tûnik el a faluból, és õt sem találják meg, de a gyanú a cigányokra terelõdik (bosszúból, a sajátjukért cserébe rabolták volna el?). A gróf igyekszik oldani a feszültséget, ám ekkor ismét valami váratlan és baljós történik: farkasok tépnek szét õrizetlenül hagyott állatokat… A gróf pedig azzal bünteti meg a gondatlan fiatal oláh pásztort – nem az állatok elvesztése, hanem a pásztor gyávasága miatt! –, hogy számûzi a faluból. Ám a falu pópája titokban befogadja a családjától elszakított, otthonából kiebrudalt fiút, majd néhány hét után elviszi a hegyekben bujkáló zsiványok közé. Így ismerjük meg ezt a különös közösséget, amelyben szökött katonák és jobbágyok, elbitangolt fantaszta szerzetesek, közönséges rablók, gyilkosok és még nõk is élnek – a nagy tekintélyû Vlad irányítása alatt. Mindannyian románok, az oláh falvak hallgatólagos támogatását élvezik, és csempészésbõl tartják fenn magukat. Vlad ifjúkorában már jeleskedett a Korvanyi-kastély felgyújtásában és kifosztásában; a rablóbanda magyar nemesek iránti gyûlöletéhez nem fér kétség. Ami ezután következik, igazi kalandregénybe illik, és valóban szinte letehetetlenné teszi a könyvet. Cara ötlete, hogy bemutatkozásul rendezzenek nagy vadászatot, hívják meg a környék nemeseit, lássák vendégül õket több napon át, és így teremtsék meg maguknak a beilleszkedés, szomszédaiknak pedig a befogadás lehetõségét. Alexander felkarolja a Jagdfest ötletét, de közben újabb esemény kavarja föl a már amúgy is zaklatott kedélyeket: egy Auranka Szábaros(!) nevû gyönyörû magyar jobbágylányt kegyetlenül megerõszakolnak. A gyanú elõször az oláhokra terelõdik, majd – mintha a kölcsönös gyanúsítgatások, babonák és a gróf érkezésével megváltozó körülmények összeadódása idézné elõ – egyenesen a grófra. A nép suttogni kezdi, hogy a gróf vámpír…! (Menegoz becsületére legyen mondva, hogy egyébként nem foglalkozik a Drakula-témával; tudja õ is, hogy a Transylvanie szó puszta említésére francia olvasói reflexszerûen Drakulára gondolnak. Ebbõl a szempontból könyve nagy szolgálatot tesz Erdélynek, hiszen kiderül belõle, hogy titokzatos, baljós, sötét hegyeken és Drakulákon kívül más is van, volt benne.) A grófnak annyira rossz híre kél, hogy számos meghívottja visszalép a vadászattól, Alexander többek között határõröket (Grenzers) hív meg a helyükre, akik egyébként mind magyarok (Gestenyi kapitány, Borz hadnagy és mások…). Amikor pedig együtt a társaság, a gróf a meghívottak elé tárja immár tarthatatlanná vált helyzetét, és lényegében felszólítja õket, hogy Jagdfest helyett álljanak mellé, és folytassanak magánháborút az erdõben tanyázó rablóbanda ellen, hiszen érzi, sõt tudja, hogy az ellenséges légkör és a rejtélyes gaztettek hátterében a zsiványokat kell sejteni. (Menegoz az õ életükbe, megfontolásaikba, egyéni érdekeik ütközésébe, szerelmeikbe is részletesen beavat, így mi – olvasók – már tudjuk, mi a céljuk: megleckéztetni Korvanyi grófot, s elvenni a kedvét a parancsolgatástól. Athanase becsvágyóbb, õ egy egész Erdélyre 1074

kiterjedõ román felkelésrõl vizionál, amelynek elsõ lépése lenne a korványai akció.) A grófnál egybegyûltek egy része ekkor távozik, az önként maradók pedig, ki ezért, ki azért, felsorakoznak a gróf mögött – a „törvényes rend” védelmében. A vadászat második napján a zsiványok tõrbe csalják a vadászokat, és szabályos vérfürdõt rendeznek. A harmadik napon pedig, amikor az életben maradottak kis csapata ismét nekivág a hegyeknek, hogy felkutassa az ellenség búvóhelyét, a zsiványok már lesben állnak a kastélynál… csellel beljebb kerülnek, majd beengedik társaikat. Kardélre hánynak, lemészárolnak mindenkit – cselédet, intézõt, sebesülteket –, és több helyen felgyújtják a fehér kastélyt, majd diadalmasan távoznak. Egy másik különítményük foglyul ejti Cara grófnét. A helyzet megoldhatatlannak látszik, ám ekkor a gróf begyûjti a fél oláh falut a pópával együtt, és ultimátumot ad nekik: vagy vallanak, vagy lógnak. Így lesz a tulajdon családját féltõ pópából áruló: nemcsak azt árulja el, hol tartják fogva a grófnét, hanem a rablókhoz is elvezeti a gróf embereit. A gróf egy ügyes kommandós akcióval kiszabadítja a feleségét, a másik fronton harcoló emberei pedig két-három kivétellel minden zsivánnyal végeznek. Menegoz itt is elemében van: a véres csatajelenetek részletei kalandfilmszerûen elevenek. (Kiábrándító persze, hogy a divatos adrenalin azért az õ vérszomjas harcosainak ereiben is ott kering… Ilyenkor nem tudni, hová tegyük a narrátort, aki egyszerre csak kilép személytelenségébõl, kortalanságából, és a jelen kiábrándító kémiájával jellemzi harcoló hõsei kedélyállapotát. Máskor sem egyértelmû, hogy hol van az elbeszélõ – kint vagy bent?) Ezután már csak a szálak elkötése van hátra. A gróf bõkezûen kárpótolja a harcban elesettek családját, így mesés vagyona alaposan megcsappan. A kastélyban élõk – akik megmaradtak – rendezik soraikat: Ferencz Hobor(!), magyar orvos, Aurankával az oldalán Pestre távozik; Paulus (a gróf poliglott inasa) tovább küzd Heike (a grófné szobalánya) szerelméért, Reinhold pedig (osztrák intézõ) végképp átveszi a kastély hõsies védelmében elesett Lánffy helyét. A gróf és a grófné tovább élik kissé páros magányra hasonlító életüket, s az utóbbi sokat töri a fejét, miként kerülhetne közelebb különös, zárkózott, sokszor hideg és érzelemmentes, máskor büszke, haragos, vagy épp gyöngéd férjéhez. Nincs könnyû dolga: Alexander nemcsak vele, hanem birtokával is szerelmi házasságban él. Saját bevallása szerint Menegozt a kalandregény mozgalmasságán túl az érdekelte, hogy osztályuk, származásuk szerint „beskatulyázott” hõsei vajon hogy viselkednek válságos helyzetben; mit tesz a konzervatív gróf és a bécsi kényelemhez szokott bárónõ, amikor érkezésükkel akaratlanul is kirobbantják a régió latens feszültségeit? És bár nem vádolhatjuk azzal Menegozt, hogy ne idõzne eleget alakjai gondolatainál és érzelmeinél, a lélekrajz mégsem igazán mély, sõt inkább kétdimenziós – mindenki nagyjából úgy cselekszik, ahogyan „beskatulyázottsága” alapján gondolnánk. Korvanyi például összeomlik, amikor megtudja, hogy a feleségét elrabolták. Hirtelen átvillan rajta a gondolat, hogy értelmetlen a rengeteg véráldozat. Aztán gyõz benne a küldetéstudat, az apai örökség, a meggyõzõdés, hogy õrá (és nemesekre) szükség van; halottnak tételezi föl a feleségét (pedig még nem tudhatja, él-e, hal-e), hogy elsõsorban a küldetésére összpontosíthasson. 1075

A magyar olvasóra kissé hervasztóan hat, hogy Korvanyi gróf birtokának neve Korvanya, és nem (ha már, persze ékezettel…) Korvány. Címerében holló található… Szomorú, hogy nem volt kéznél egy magyar, aki megsúgta volna Menegoznak, hogy eléggé komikusak az alábbi magyarnak vélt nevek: Andraskany, Szenthély, Szatvár, Lennosh-Taly, Eger (nemesurak), vagy a már említett Borz határõr hadnagy; helységnevek, mint Uzök, Maroskestély stb. De hát mindent nem lehet. Be kell érni azzal, hogy hétszáz oldalon keresztül nem unatkozunk, hogy Menegoz nagyon ért a crescendókhoz, a feszültség ügyes fokozásához, a szálak ügyes összegubancolásához és az erõviszonyok érzékeltetéséhez; hogy leírásai – táj vagy ember – nagyszerûek, s hogy végre egy könyv, amely áttör a drakulásított közhelyeken, és valami olyat mutat az olvasónak (miközben kalandosságával szórakoztat), ami talán nagyon is megtörténhetett volna abban az egzotikus, törvényen kívüli, misztikus, varázslatos Erdélyben. A regény egy téli napon, Cara gondolataival ér véget, valahogy így: „Amikor föltámadt a szél, a csupasz, hóverte ágak suhogásában ezt hallotta: íme, így születnek Korvanya nagy erdõségei, ezeken a rom- és hamuhegyeken, a holtak testén; ezen a vér és gyûlölet áztatta talajon nõnek magasra, s bennük dolgozik mindaz, ami itt szenvedélyesen élni és szeretni akar.”

PETRÕCZI ÉVA

Amerika gyógyintézet Jonathan Franzen: Erõs rengés. Bart István fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014 Kétségtelen, hogy Jonathan Franzen a jelenkor egyik legtöbbet tárgyalt, emlegetett, hol szidott, hol magasztalt egyénisége. Ráadásul a mi legutóbbi Nemzetközi Könyvfesztiválunk díszvendége. A Javítások és a Szabadság méltán megérdemelt sikerén felbuzdulva, harmadik magyarországi Franzen-publikációként az Európa Könyvkiadó egy korai, 1992-es, nagyon ambiciózus és nagyon eklektikus regénye, az Erõs rengés kiadására vállalkozott. Merész, majdnem hõsies lépésnek mondható ez, hiszen e könyv a csak kicsit is figyelmes olvasóban a Britannia gyógyintézet címû gyilkos angol filmszatíra képeit idézi fel, Millar professzor kísérletét, aki jól-rosszul összefércelt testrészekbõl igyekszik új embert alkotni. Némelyik „alkatrész” még jó is, szép is – de együtt nem igazán képesek mûködni. A valamikor germanisztikai tanulmányokat folytató, Németországban diákoskodó amerikai író nyilván maga is tudja: ez a korai mûve bizony jócskán az õ személyes Sturm und Drangjának terméke. Amelyben – megint csak „germanizálva” – elõttünk áll egy tanulóéveiben bukdácsoló, akár-Werther-is-lehetne, központi figura, az Illinois állambeli Louis Holland, professzor apával és középosztálybeli, kapzsi anyával, s egy gyönyörû nõvérrel. Louis egyetemi tanulmányai után egy kis rádiónál köt ki, törpe fizetéssel és mérhetetlen, rokonszenvesen naiv lelkesedéssel, már ameddig megtûrik ott. Tehát egy eklektikus amerikai család igazi rút kiskacsája. Az írói nyersanyagát ebben a regényében még jócskán kamaszos telhetet1076

lenséggel kezelõ szerzõ ennyivel azonban nem elégszik meg. Belecsempész a regénybe abortuszellenes fundamentalisták elleni felháborodást, krimit, sci-fi-közeli elemeket, ökovonulatot, szokatlan helyszínû (bostoni) földrengést és két szerelmet, amelyben a második számú hölgy, a Louisnál idõsebb Renée Seitchek földrengéskutató – mi is lehetne más? Az eddigiek talán azt sugallják, hogy ezek után nem érdemes ezt a csaknem hatszáz oldalas, merész és helyenként zavaros regény-Gólemet elolvasni. De – félreértés ne essék – nem errõl van szó. Mert a könyv még így, gyöngéivel, egyenetlenségeivel, szerzõje mindent akarásával együtt is értékes, tanulságos, helyenként egyenesen gyönyörködtetõ olvasmány. Franzen ugyan a Varázshegyet emlegeti egy helyütt, azonban az Erõs rengés legjobb epizódjai egy másik Thomas Mann-remekmû, A Buddenbrookház aprólékos eleganciáját idézik. Többek között az a részlet, amikor Louis anyja valósággal lubickol a frissen megszerzett gazdagságban, a földrengés áldozatául (ráadásul egyetlen áldozatául!) esett ezoterikus író nagynéni nagyvonalú hagyatékának köszönhetõen: „Louis felhúzott szemöldökkel, ámulva nézte, ahogy az anyja elõvesz egy pár cipõt a doboz bordó selyempapírágyából. Eileenre nézett, hogy vajon õ is olyan ámulva nézi-e, hogy az anyjuk mennyire megváltozott a hirtelen ölébe hullott vásárlóerõtõl. Eileen azonban szintén megváltozott. A sértettségtõl és haragtól (mert anyjuk erõteljesen visszaverte a lány agresszív igényét az örökölt vagyon egy részére P. É.!) kivörösödött szemmel és jeges arccal nézte, ahogy az anyja feltûnõen kis lába belecsusszant a cipõbe, mely úgy csillogott, akár egy Jaguar. Az anyjuknak kellett felfedeznie Eileen megbántottságát. Így aztán, miközben Eileen az ablaknál szenvedett (hideg esõ csepergett közte és a business school között), és az anyjuk önelégülten két szál fehér rózsát tûzött a vajszínû kalap fekete szalagja mellé, Louis leült az ágyra és kinyitotta a Globe sportmellékletét. Akár az is elképzelhetõ lett volna, hogy õ áll az ablaknál keseregve, és nem a nõvére…” Még erõteljesebb, szociográfiai és lélektani mélységeket egyszerre mutató, s az amerikai vallási fanatizmust pontosan ábrázoló részlet az az „Egy Állam Polgár” által aláírt levél, amelyet Louis szeizmográfus kedvese kap: „Kedves Dr. Scheik (hibásan írva! P. É.)! A drogbárókon kívül nincs a világon ocsmányabb féreg, mint aki az abortuszt pártfogolja. Minden második nõ, aki bemegy abortuszra, nem jön ki élve. Hogy tud maga nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy hány emberi életet vesz el munka közben? (Megjegyzés: egy földtani labor még véletlenül sem abortuszklinika! P. É.) Vagy esetleg altatóval alszik? (Haha) remélem, le fogják csukni, és börtönbe zárják. A börtönben külön tartják a férfiakat és nõket, ami nagyon helyes. Remélem, ott majd jól elintézik magát.” Ez a két kiragadott idézet is jól illusztrálja, milyen különbözõ nyelvi síkokon, milyen, egymással szöges ellentétben lévõ stílusrétegekben mozog Franzen szövege. Így aligha túlzás azt állítanunk, hogy Bart István magyar változata maga a megtestesült mûfordítói remeklés. Tudatos, pontos, hol érzékeny, hol sziklakemény textus. Amely akár arra is alkalmas volna, hogy az eredetivel összevetve kiváló tananyagul szolgáljon alkotóírás-tanfolyamok fordítópalántái számára.

1077

A kárpótlás Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna. Bart István fordítása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015 Mindazoknak a hazai Franzen-rajongóknak komoly és tartós kárpótlást jelent a világhírû amerikai író 2006-ban írott, s magyarul kilenc évvel késõbb megjelent, hat esszébõl komponált remeke, a Diszkomfortzóna, akiknek két évvel korábban az Erõs rengés csalódást jelentett. Ez a kis könyv olyan ragyogó írói és emberi teljesítmény, hogy hirtelenjében csak egyetlen, rokon mûfajú alkotáshoz, az orosz-amerikai Joszif Brodszkij Másfél szoba címû, ugyancsak önéletrajzi ihletésû esszékötetéhez tudom hasonlítani. Már a felütés, a nyitány, a helyenként még az Erõs rengés bizonyos elemeit is felidézõ Eladó ház is egy földrengés erejével hat ránk, amikor kíméletlen õszinteséggel és tisztánlátással mutatja meg az amerikai álom fonákját. Amelynek – legalábbis a középosztálybeli családokban – kötelezõ „kûrje” volt a Disney World-látogatás. A kiskamasz Franzen számára, aki egy három fiúgyermeket felnevelõ pár kései magzata, mindez felért egy rémálommal. A muszáj-körhintázás jelenete pedig egy ifjúkori trauma öngyógyításának (az írói szó erejével!) nagyszerû példája: „Én csak mereven néztem a ringlispíl rovátkolt vaspadlóját, szégyenemben majd elsüllyedtem, és közben felöklendeztem magamban az ajándékot, amivel szüleim örömet akartak szerezni nekem. Anyám, mint kötelességtudó turista, fényképeket készített apámról és rólam a kényelmetlenül alacsony falovakon ülve, de kényszeredett vidámsága alatt valójában haragudott rám… Közben apám… rezignált pillantással nézett a távolba… Én voltam az õ késõn jött, szerelmetes kisfiuk, és most egyszerre mit sem akartam jobban, mint lerázni õket magamról.” Ugyanez a gyerek-szülõ idegenség hatja át a Két póniló címû epizódot is, amelyben nem csupán a szerzõ és szülei végzetes idegensége, a Disney-kalandból már ismert légkör kelt együttérzést az olvasóban, de bepillantást nyerünk Franzen egyik egyetemista bátyjának, Tomnak és kommunikációképtelen apjuknak összecsapásába is. Ebben az esszében hangzik el a „komfortzóna” szó is, ugyancsak a mindig-elégedetlen apa szájából, akinek hidegsége nem csupán környezetét, de önmagát is állandóan megvacogtatja. Ezért is érzi úgy, hogy agyonfûtött lakásuk termosztátjának beállításakor felesége és gyermekei nem veszik figyelembe az õ komfortzónáját, már-már anakronizmusnak ható melegségérzet-igényét. Amelyrõl nekünk, magyar olvasóknak óhatatlanul is Örkény novellája juthat az eszünkbe: Az ember melegségre vágyik. Az És kiárad az öröm lapjain már túllépünk a Franzen család életének keretein. Itt egy jellegzetesen amerikai keresztyén ifjúsági közösséggel (itt: nagybetûs Közösséggel) ismerkedhetünk meg, a Kongregacionalista Egyház és az Egyesült Krisztusi Evangélikus Egyház zászlaja alatt. Ez a hitéleti hátterû ifjúsági szervezet sok vonásában emlékeztethet bennünket szegény Tom Sawyer vasárnapi iskolai kalandjaira – modern kiadásban. Vannak itt – az új idõk jegyében – kapcsolati tréningek, nyári táborozások, elkötelezett teológushallgatók (szeminaristák!), heves kritika-önkritikák és hajnyírási viták… és természetesen felbukkan Joni Mitchell evangelizátor legendás alakja is, aki a hetvenes évek egyik keresztyén ifjúsági mozgalmi 1078

ikonjának számít. És eljön a nagy csalódás is: a kételyekkel teli ifjú Franzen vágya nem teljesülhet, nem választják be a Közösség elitjébe, a Tanácsadó Testület tagjainak sorába. Ebben a környezetben érik el szerzõnket a kamaszkori élmények, vágyak, így az elsõ szerelem is, egy, a Közösségben megismert lány személyében. A serdülõkor lélektanának lényegét érintik a kamaszkornak szentelt következõ írás, a Központi fekvés alábbi sorai: „Kamasznak lenni úgy jó, ha közben valaki nem is tudja magáról, hogy kamasz, de sajnos a kamaszkornak éppen az az egyik legfontosabb tünete, hogy az ember nagyon is tudatában van a saját kamaszságának.” És ebben a fejezetben találkozunk Gene Weberrel és Frau Plaxtonnal is, akik a fiatalember figyelmét a német nyelvre és kultúrára, késõbbi alkotói évei e fontos elemére irányították. Az ezt követõ, Az idegen nyelv címû mozaikkocka éppen Franzen pályakezdõ germanista idõszakába vezet bennünket, abba az idõszakba, amikor kóstolgatja ezt a különös, az angolszásszal ugyan rokon, mégis sok vonásában idegen és szellemi kalandokat kínáló világot. Ez a részlet különösen a németül is tudó magyar olvasók számára lehet érdekes, hihetetlenül finom nyelvlélektani fejtegetésekkel, szövegelemzésekkel. Ám ezeket a friss, intellektuális maiden voyage-élményeket is megkeseríti a mindig mogorva apa gyanakvása a szerinte haszontalan, mert piacképtelen stúdiumokkal szemben. Az én madárproblémám már látszólag a felnõttkori élmények világába vezet, amikor Franzen – oly sok jeles íróhoz hasonlóan – amatõr madármegfigyelõként igyekszik erõt gyûjteni, felfrissülni, újabb alkotói célok nyitányaként. Csakhogy itt, a madarak között sem tud elszakadni ember léte béklyóitól, szülei – különösen sokat szenvedett anyja – emléke a természetben is meg-meggyötri. Végül egy éppen ilyen élethelyzet segíti hozzá anyja hirtelen halálának feldolgozásához. Nem csoportfoglalkozáson, nem lélekgyógyász, hanem egy sármány és cinkék társaságában nyer végül feloldozást a fiúi bûntudat alól: „Seattle-ben halt meg, egy péntek reggel. A kaliforniai írónõ (egy lehetséges élettársjelölt! P. É.), akit aznap estére vártunk, és aki azért jött volna, hogy néhány napot velünk töltsön és egy kicsit közelebbrõl is megismerkedjen anyámmal, végül is kénytelen volt velem kettesben eltölteni egy hetet… Napjában többször is elfogott a sírás, amit annak jeléül vettem, hogy már elkezdõdött a gyászmunka és valószínûleg hamar véget is ér majd. Ültem a fûben a távcsövemmel, és egy zöld farkú sármányt figyeltem… nagy örömmel néztem a fenyõk ágai közt ugráló vöröses hátú cinegéket, mivel a madárhatározóm szerint csakugyan a fenyves a kedvenc tartózkodási helye.” Bár több generáció van köztük, bizton állíthatjuk, hogy Franzen meghatározó mesterei, Goethe, Rilke és Kafka író urak tetszéssel olvasnák amerikai tanítványuk életmûvének ezt a kis remekét. Amely magyarul is rendkívüli nyelvi élmény, Bart István fordításának köszönhetõen.

1079

Helsingforsi krónika Kjell Westö: Ahol egykor jártunk. Papolczy Péter fordítása, Dalos György utószavával. L’Harmattan, Budapest, 2014 A „Valahol Európában” sorozatnak, a L’Harmattan minden elismerést megérdemlõ vállalásának egyik vitán fölül legrangosabb, s a maga csaknem hatszáz oldalával leginkább csuklópróbáló darabja a híres finn-svéd író-újságíró, Kjell Westö nagyregénye, az Ahol egykor jártunk. Westö mûve még azoknak is sok-sok meglepetést okoz, akik otthonosan mozognak Finnországban, a finn irodalom és történelem világában. Elsõsorban talán azért, mert – bár a szerzõ gyermekkorától fogva kétnyelvû – szigorúan csak nagypolgári õsei nyelvén, svédül tér vissza újra meg újra a helsinki svéd közösség életéhez és annak a városnak az életéhez, amely az õ számukra – Helsingfors. 2006-os, Finlandia-díjjal elismert, jelentékeny alkotása – amelynek bemutatása, s írójának sikeres budapesti jelenléte a mi 2015-ös Nemzetközi Könyvfesztiválunk egyik fõ eseménye volt – nem csupán fizikai, de szellemi súlyában is nehéz, de ennek ellenére nem nehézkes, inkább rendkívül olvasmányos mû. Az 1906-tól a második világháborúig pásztázó, hatalmas anyagot sokan hasonlítják a Háború és békéhez; én azonban nem tenném. Igaz, annak stílusát felidézõ módon, rendkívül aprólékos, górcsõ alá veszi a falusias városkából metropolisszá, de legalábbis európai várossá formálódó Helsinki/Helsingfors legkülönbözõbb társadalmi osztályait, a nagypolgárságot, a proletariátust, s a bohémek világát. Továbbá azt a még Finnország-rajongó magyar körökben sem sokat emlegetett 1918-as finn polgárháborút, amely a mi Tanácsköztársaságunkkal számtalan rokon vonást mutat. Mindazonáltal, s hosszas finn–orosz kényszerszimbiózis ellenére, én Kjell Vestö írói szemléletének forrásvidékét mégsem Tolsztoj nagy mûvében, hanem valahol Martin Andersen Nexø Ditte, az ember lánya címû regényének táján keresném. Valószínûleg azért, mert a megalázottak és megszomorítottak, Vivant, a szép és öntudatos szobalány, elsõ férje, a nyughatatlan „mozgalmár”, Enok sõt fiuk, Allu, a matróz és élsportoló is, számos vonásukban olyanok, mintha a baloldali dán író köpönyegébõl bújtak volna ki. Ami azonban már nem a mindig komor Nexø, hanem egyértelmûen Westö találmánya, az a nagyon finom irónia, amellyel az író az 1918-as, sokszor haláltáncba csúszó polgárháborús eseményeket kommentálja. Egy ilyen, az átlagosnál békésebb kulminációs pont a könyvben a málnalekvár-epizód, a rekviráló „vörösök” ezúttal legalább nem vérben, de a gyümölcs bíborában tocsogó hõstette: „Krogell egy ideje már eltûnt, de most léptek hallatszottak a pincébõl felvezetõ lépcsõn, és néhány pillanattal késõbb belépett a konyhába. Nagy, nyitott befõttesüveg volt a hóna alatt, a kupakot valahol az úton elhagyta. Az üvegben lévõ sötét massza látszott Krogell szája körül és a jobb keze ujjain is. Boldogan mosolygott. – Alexandra néni málnalekvárja? – fakadt ki Sigrid Lilliehjelm. – A feleségem málnalekvárja – vonította Berndt Staudiger, szinte egyszerre Sigriddel. – Ez most már tényleg mindennek a teteje. – Krogell Marjamäkinak nyújtotta az üveget, aki elvette, két ujjával belenyúlt a lekvárba, majd az ujjait a szájába dugta, és megízlelte. Krogell Enokhoz lé1080

pett, és súgott valamit a fülébe. – Hogyne rekvirálhatnánk el pár üveggel – mondta Enok. – Csak elismervényt kell adnunk a lekvárról is.” Ennek a könnyed részletnek természetesen hamarosan találkozunk a komoly párjával, az események mulatságos fonákja mellett a magyar kommünéhez kísértetiesen hasonlító, tragikus oldalával is. Ebbõl a második idézetbõl kitûnik, hogy a nemzeti önállóságért küzdõ Finnország életét éppúgy megterhelték e polgárháborúvá dagadó mozgalom eseményei, mint egy évvel késõbb nálunk az Osztrák–Magyar Monarchia béklyójából kitörni készülõ Magyarországét: „A munkásújságok lelkesítõ írásai egyre üresebben kongtak, és a gyõzelemrõl szóló álhíreket már megtûzdelték a polgároknak és gazdáknak szóló esdeklések, hogy nyújtsák a megbékélés jobbját a munkásosztálynak, és ne folytassák a háborút, amely már tönkretette az országot. A líceumban is megváltozott a hangulat. A fehér foglyok nyíltan tervezgették, hogy gyõzelmi lakomákat rendeznek majd szerte a városban és az ország déli felében, míg a vörösõrök napról napra egyre jobban meghunyászkodtak. Még a feszült és barátságtalan õrök is szívélyesek és beszédesek lettek, sokan ledobták a vörös karszalagot és vörös rozettát, és azt mondták, hogy itt a rabok és õrök egy csónakban eveznek, és fogadkoztak, hogy parancsra sem lõnek soha többé a fehérekre, és keserûen panaszkodtak a hatalomvágyó vezetõikre, akik a békés, dolgos népet a pusztulásba vezették harci buzgalmukban.” Ha azonban csupán ennyi, egy bárki-írhatta-volna, tárgyilagos történelmi krónika lenne Westö könyve, akkor aligha emelkedett volna a XXI. századi világirodalom élvonalába. Akkor nem lenne több egynél, a száraz, posztrealista írások sorában. Sikerének titka a fentiekben vázolt, hatalmas körkép mellett a miniatûrökben rejlik. A kevéssé ismert finn/svéd jazzkorszak és a helsingforsi fotográfiatörténet bemutatásában, s apró, finom couleur locale elemekben. Olyan látszólagos apróságokban, mint a Rörstad márkájú porcelán sótartók, Villeroy és Boch-féle szószos tálak, az Oxygenol fogpaszta, a Felejtés Elixírje nevû, urakat és proletárokat egyaránt sikerrel kábítgató itóka, továbbá a Pirolin rovarirtó, a Fazer cukrászda, a Landis nevû gyöngyvirágkölni, vagy éppen az Operapince nevû divatos helsingforsi szórakozóhely. Olyan hatást keltenek bennünk mindezek a finn/svéd mikrotörténelmi elemek, mint – mondjuk – az, ha egy mai magyar dédunoka az Új Idõk régi számaiban búvárkodik. Nem hiányzik a könyvbõl a korabeli mozi- és spottörténelem sem, Douglas Fairbanks Zorrójával és Paavo Nurmival, a finn csodafutóval, meg a párizsi olimpiával. Sõt Orczy Emmával és a Vörös Pimpernellel. A finn irodalom klasszikusaival, „rurális” szerzõivel, Linnakoskival és Sillapäävel ellentétben a finnországi svéd irodalom, s így maga Westö is jellegzetes, nagyon urbánus városlakó és városábrázoló. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy regényében felbukkan a két háború közti Európa illat-újszülöttje, a Chanel No 5., de még Joséphine Baker alakja is, Lucie, a jómódú, mûvészetekkel kacérkodó polgárlány egyik, Párizsból írott levelében. Ezekben a részletekben még akár Doctorow Ragtime-ja is felsejlik az olvasó elméjében… A regény befejezõ részében Finnország második világháborús vonzásai és választásai mellett a másik nagy téma az osztályok társadalmi közeledése. Mandie, a több nyelven beszélõ, angolt tanító, emancipált nõ a munkáscsaládból származó Allu 1081

felesége lesz, s fiuknak már finn nevet adnak: Tuomas. Életükbõl nem hiányzik a polgárosodó, gazdaságilag egyre erõsebb finn társadalom egyik, úgyszólván kötelezõ státusszimbóluma, a tóparti kisház, a mökki sem. Ez a már-már kispolgári béke akkor ér véget, amikor a németek a szabotázzsal vádolt Allut, számos társával együtt, halálra ítélik, s halott arca 1944-ben egy dér verte õszi mezõn mered a semmibe… Ezzel együtt, mint tudjuk, a finnek sem Németország, sem a Szovjetunió csatlósává, áldozatává nem váltak, legalábbis nem úgy, mint mi, a magyar rokonok… A Westö-regény szövevényes világához két iránytût is kínálhatunk: Dalos György kísérõtanulmányát s egy 2015-ös, az interneten olvasható mélyinterjút, amelyet Szécsi Noémi készített a szerzõvel. Ebbõl most csak azt a részletet idézzük, amelyben a szerzõ munkamódszerérõl és forrásairól vall: „Gondosan és türelmesen kutatok. Az évtizedek során végre elsajátítottam a türelmet és kitartást, hogy »kivárjam a történeteimet«: hosszú ideig hordozzam õket magamban, míg megírhatom és véglegesíthetem õket. …Nagyon-nagyon sokféle módon kutakodom. Levéltárban ülök, régi napilapokat és magazinokat olvasok, emlékiratokat és levelezéseket olvasok… A két legkedvesebb forrásom a régi fényképek és a régi dokumentumfilmek vagy híradók. Sok szereplõt úgy találtam ki, hogy makacsul bámultam ismeretlen emberek arcát a régi városfotókon.” Egy ilyen, archívumból elõásott, régi városfotó köszönti az olvasókat a címlapon, mielõtt megismerkednének Papolczy Péter igényes, elegáns és nagyon találékony fordításával.

Toronysírok Palmürában. 1082

KÜLFÖLDI SZERZÕINK JOHN BANVILLE (sz. 1945) ír regény- és drámaíró. Újságíróként kezdte, majd néhány elbeszélés után regényekkel jelentkezett. A tenger 2005-ben elnyerte a Man Booker-díjat. Magyarra fordított könyve még a Kepler és a Végtelenek. 2011-ben Franz Kafka-díjjal ismerték el. Eddigi életmûve: tizennyolc regény, egy novelláskötet, egy útirajz, három dráma, négy forgatókönyv és (Benjamin Black álnéven) hét krimi. Lapunk most elõször közöl szépprózájából. JORGE LUIS BORGES (1899–1986) argentin költõ, elbeszélõ, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus, a XX. századi világirodalom egyik legjelentõsebb alakja. ALBERT CAMUS (1913–1960) Nobel-díjas francia író, esszéista, gondolkodó. Az idegen (L’Étranger) címû regénye Gyergyai Albert fordításában Közöny címen 1948-ban a Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalat gondozásában jelent meg. Második kiadás: Albert Camus: Közöny. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1957. HAYDAR ERGÜLEN török költõ Eskişehirben született 1956-ban. Szociológiát végzett az ankarai egyetemen, jelenleg török irodalmat és kreatív írást oktat Isztambulban, a Bahçeşehir és a Kadir Has egyetemeken. Elsõ verseskötetét 1981-ben publikálja, ezt további három versgyûjtemény, valamint öt esszékötet, egy monográfia és egy filmelméleti munka követi. Mûveit több nyelvre lefordították. Számos költészeti díjban részesült, ezek közül a legjelentõsebbek: Akdeniz Altın Portakal-, Metin Altıok-, Cemal Süreya és Behçet Necatigil-díj. Egy gyermek édesapja, és az Eskişehir futballklub elszánt szurkolója. FRANCIS SCOTT FITZGERALD (1886–1940) regény- és novellaíró, az amerikai regényirodalom egyik jeles képviselõje. Az elsõ világháború utáni évek ún. elveszett nemzedékének egyik tagja volt

(az elnevezés Gertrude Stein, Franciaországba emigrált amerikai írónõtõl származik). Fitzgerald az 1920–30-as éveket a dzsessz korszakának nevezte. Regényei közül leghíresebb A nagy Gatsby (1925), melynek 1926 óta hat filmfeldolgozása is készült, a legújabb 2013-ban került a mozikba, Leonardo DiCaprio fõszereplésével. ZELDA FITZGERALD (Zelda Sayre) (1900– 1948) tizenhét vagy tizennyolc éves volt, amikor ezt az elbeszélést a Sidney Lanier Gimnázium irodalmi lapjában megjelentette. Nem sokkal ez után találkozott F. Scott Fitzgeralddal. „A történeteim hõsnõjét vettem el” – vallotta egyszer a feleségérõl F. Scott Fitzgerald. Legendás házasság volt az övék, extravagáns életvitelükrõl elõszeretettel számoltak be a korabeli lapok. UWE JOHNSON (1934–1984) német író. RYSZARD LEGUTKO (sz. 1949) a Jagelló Egyetem filozófiaprofesszora, Platón fordítója és kommentátora, társadalmi-politikai gondolkodó és publicista, a lengyel konzervativizmus kiemelkedõ képviselõje. 2007-ben oktatási miniszter volt. Az Európa Parlament képviselõje. Szókratészról írt terjedelmes monográfiájáért (Sokrates, 2013) Józef Mackiewicz-díjat kapott. Mûveibõl magyarul is jelent meg válogatás A demokrácia csúfsága (2005) címmel. MATHIAS MENEGOZ (sz. 1968) francia író, anyai ágon magyarországi sváb felmenõkkel. Neurobiológusnak tanult, és a szakmájában dolgozott a Karpathia (2014) megjelenéséig, de ezentúl kizárólag az írásnak szeretne élni. A Karpathia az elsõ könyve, amellyel 2014 novemberében elnyerte az Interallié francia irodalmi díjat. A közel hétszáz oldalas történelmi kalandregény 1833–34-ben, Erdélyben játszódik, és fõhõse a magyar Alexander Korvanyi gróf.

1083

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Ádám Péter, Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11