Ta r t a l o m
Tartalom
Centrum – Tolnai Ottó Tolnai Ottó: A kis herélt kórus (A csökmői esőcsatornák; Nézte a kacsákat; Szobrot akasztón)................................................................................................. 5 A görbe egyenes – A költővel Rudaš Jutka beszélget.................................................. 10 Harkai Vass Éva: Ókanizsától Palicsfürdőig (tanulmány)......................................... 17 Bozsik Péter: esztelen bohóc (esszé)....................................................................... 23 Bencsik Orsolya: A sivatag, a Semmi szép, brutális nem-árnyéka (tanulmány)....... 27 Vörös István: Tolnai Ottóval a vonaton................................................................... 31 Radics Viktória: A költészet partecédulája (esszé)................................................... 33 Gerold László: Valóság és beszédmód (esszé)......................................................... 43 redivivus – Szép Ernő Tandori Dezső: Pilinszky hangján........................................................................... 51 Fodor Ákos: Szép Ernő(m)..................................................................................... 52 Bárdos László: Közvetlenség – több hangon (tanulmány)...................................... 53 Borbély Szilárd: Csokonai, Mátyási és Szép Ernő filozófiája (esszé)....................... 58 Kukorelly Endre: Szép?........................................................................................ 62 Fecske Csaba: Ponniló............................................................................................. 66 Payer Imre: A lét egy nagy csodálkozás (esszé)........................................................ 68 Kölüs Lajos: Szép Ernő, várjon, talán egy percig (esszé)......................................... 70 Vörös István: „Leírom, mert eszembe jut”.............................................................. 73 Turi Timea: Aki hiányzik (esszé).............................................................................. 77 Átjárás – Tomaso Kemeny Szkárosi Endre: A nyelv lélegzete – Egy magyar, aki olasz költő (bevezető)............. 80 Tomaso Kemeny: Ugo Foscolóhoz; Giacomo Leopardihoz; Liszt Ferenchez; 20. század; James Joyce szólítása; Kristálycédula Bretonnak; Posztumusz beszélgetés Céline-nel; Ligeti Györgynek: elágazások; Bloomhoz, a „Casa della Poesia” képzeletbeli vendégéhez (Szkárosi Endre fordításai)................................................................................. 84 Az idő és a nyelv alakzatai – Szkárosi Endre beszélgetése Tomaso Kemennyel........... 90 * Aczél Géza: (szino)líra – Torzószótár....................................................................... 97 Térey János: Aranykor............................................................................................. 99 Poós Zoltán: A keresztre feszítés napja.................................................................. 101
1
Ta r t a l o m
Jenei Gyula: Pofon................................................................................................. 102 Szauer Ágoston: Rögzítés; Vihar............................................................................ 103 Balázs F. Attila: A legnagyobb vers....................................................................... 104 Lackfi János: Pedig................................................................................................ 106 Ijjas Tamás: [Nem az áram, bennem a vörösrézdrót]; [A kővendég dörömbölésétől]................................................................................................. 107 Ayhan Gökhan: Feketerigó 1-5................................................................................ 109 Gáti István: Revans; November, Öregmesék.......................................................... 112 Kürti László: működés; lelkigyakorlat................................................................... 114 Kerber Balázs: Árnyjáték....................................................................................... 115 Székelyhidi Zsolt: Tűzz le délre!........................................................................... 117 Birtalan Ferenc: a szokásos vásár lehetett; egyre több reggelembe tülekednek......................................................................................................... 119 Jónás Péter: Viszem; (Szeretem); Szerény; Egyszer még....................................... 122 Sebestyén Ádám: Utoljára éjszaka; Golgota-sorok.................................................. 124 Boda Magdolna: alagút; majd................................................................................ 125 Gömöri György: Téli elégia; Egy antológia szerkesztése közben.............................. 126
Borító: Batai Sándor
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban Szepesi Attila – Bella István–redivivus
Helyesbítés: A Parnasszus 2012/3. számának 55. és 56. oldalán, a Balaskó Jenő kézírásos hagyatékából közölt két vers szerzője Weöres Sándor.
2
Fotó: Aleksandar Kamasi
Centrum – Tolnai Ottó
To l n a i O t t ó
Tolnai Ottó
(Magyarkanizsa, 1940. július 5. –) 1955 és 1959 között a zentai magyar gimnázium tanulója volt. 1959 és 1962 között az Újvidéki Egyetemen, majd a Zágrábi Egyetemen tanult, magyar és filozófia szakokon. 1961-től az újvidéki Ifjúság hetilap Symposion mellékletének szerkesztője, majd az ebből létrejövő,1964-ben induló Új Symposion alapító munkatársa, 1969 és 1974 között főszerkesztője volt. 1974 és 1994 között az Újvidéki Rádió magyar adásának szerkesztője és képzőművészeti kritikusa. 1992-től 2004-ig az Ex Symposion főszerkesztője. 1994-től Palicson él. 1998-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja. Művei 1963 Homorú versek (versek) 1967 Sirálymellcsont (versek) 1968 Valóban mi lesz velünk (versek, Domonkos Istvánnal közösen) 1969 rovarház (regény) 1969 Agyonvert csipke (versek) 1970 Ördögfej (regény) 1972 Gogol halála (elbeszélések) 1973 Legyek karfiol (versek) 1973 Versek 1978 Sáfrány Imre (képzőművészeti monográfia) 1980 Világpor (versek) 1982 Elefántpuszi. Versek koravén gyerekeknek 1983 Virág utca 3. (regény) 1983 Vidéki Orfeusz (versek) 1986 Rokokokokó (versek) 1986 Gyökérrágó (versek) 1987 Prózák könyve (elbeszélések) 1989 Cápácskám: apu (gyerekversek) 1992 árvacsáth (versek) 1992 Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orfeusz (versek) 1992 Versek könyve 1992 A meztelen bohóc (esszék) 1994 Június (elbeszélések) 1994 Kékítőgolyó. Új prózák könyve (elbeszélések)
4
1996 Végel(ő)adás (dráma) 1997 Rothadt márvány. Jugoplasztika (képzőművészeti esszék) 2001 Balkáni babér (katalekták) 2004 Költő disznózsírból (interjúkötet, Parti Nagy Lajossal közösen) 2005 Szög a nadírban. Kovács Antal naplója 2006 Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (regény versekből) 2007 A pompeji szerelmesek (Válogatott prózai írások) 2007 Tolnai Ottó legszebb versei 2008 Grenadírmars. Egy kis ízelt opus 2010 Világítótorony eladó. Festettvíz-próza. 2010 A kisinyovi rózsa (versek) 2011 A tengeri kagyló (kisregény) Fontosabb díjai 1967, 1980 Híd-díj 1988 Mikes Kelemen-díj 1991 József Attila-díj 1992 Kortárs-díj 1995 Déry Tibor-jutalom 1997 Füst Milán-díj 2005 Magyar Irodalmi Díj 2007 Kossuth-díj 2009 ARTISJUS Irodalmi Fődíj
A kis herélt kórus
To l n a i O t t ó
Tolnai Ottó
A csökmÔi esÔcsatornák Le kellett térnünk sándorfalvára (fájkiskösség mint a többi tán csak tapolca meg hát akasztó más) le kellett térni egy pecsétért már csak az a pecsét hiányzott algyőn lőtér eladó meg tojás egy tojás volt az ablakban arra gondoltam talán azt kell lőni azt a tojást ott az ablakban megálltam és néztem algyőn azt a tojást olykor mintha még mindig azt nézném azt a tojást magyarországon csökmőn a leghosszabbak az utcai esőcsatornák már talán a guinessben is benne vannak ha egyáltalán bele férnek és nem lógnak ki mert félek még onnan is kilógnak a csökmői esőcsatornák még onnan is kilógnak a csökmői esőcsatornák énekli amadeó aki operaénekes szeretne lenni (szegeden) úgy gondolta majd engem is magával visz én írom neki a szöveget én a csökmői esőcsatornákat megkérdeztem regény misut kinek lehet meg palicson a guiness értetlenül nézett rám azt hitte talán már abban is benne vagyok sőt onnan is kilógok szeretném leellenőrizni mondtam benne vannak-e már a csökmői esőcsatornák regény misu próbálta utánam mondani a csökmői esőcsatornák miközben amadeó meg akárha tercelt volna rá
5
To l n a i O t t ó
a csökmői esőcsatornák még jó mondta aztán jonathánnak a költészettől mindig távol tartotta magát különben most a csökmői esőcsatornákkal kellene bajlódnia számolni méricskélni tuszkolni őket vissza hova kérdezte p howard jenőke hát a guinessbe mit kérdezte p howard jenőke hát a csökmői esőcsatornákat lám vad jocónak jobb hallása van azt kérdezte amadeótól aki operaénekes szeretne lenni (szegeden) miért nem inkább bádogos csökmőn azért mondta amadeó mert sosem is érdekeltek a fúvós hangszerek én meg arra gondoltam közben visszamegyek és algyőn meglövöm azt a tojást.
Nézte a kacsákat
6
Piacra mentünk tapolcára a zöldséges piacon láttam két szép papagájzöld nagy sándor-papagájt de különben a zöldséges meg az ócskapiac is olyan varsói szerződés-szagú volt jóllehet a tömérdek turkahegy pedig angol hányingerem lett jóllehet én is turkából öltözködöm de ha varsói szerződés-szagot érzek hányingerem támad hányingerem támadt hányingerem az angol turkahegyek között a varsói szerződés-szagtól tapolcán és már mentünk is volna vissza feketebács alá amikor barátaim közül valaki azt találta mondani tapolca nem szép és ez valamiért akkor ott fájni kezdett nekem jóllehet tapolcát is ad acta tehettem volna a többi varsói szerződés-szagú fájkiskösség közé tapolca nem szép
To l n a i O t t ó
de van egy tó a közepén mondta másikuk és én kértem menjünk el ahhoz a tóhoz és tényleg középen ott volt a tó egy szép malomtó és hirtelen felvidultam elöntött a boldogság madarat (aranyhalat) lehetett volna fogatni velem tapolca mondtam lám nem fájkiskösség közepén ott egy tó egy csodálatos malomtó és a város felettébb izgalmasan van rávarrva akárha egy shakespeare-díszlet a malom-tóra és ef ottó is ott tapolcán volt tévéigazgató ültem az egyedülálló malomtó mellett és arra gondoltam most már meghalhatok úgyis bekerülök ef ottó halott vajdasági költői közé ahogy a guinessbe is bekerültem illetve nem én hanem a csökmői esőcsatornák amik abból is kilógnak mindenből kilógnak és akkor ott az egyedülálló malomtó mellett egy érdekes asztalosról kezdtek mesélni feketebácsi barátaim aki a ház alsó és felső szintjét összenyitotta mert addig belülről nem lehetett közlekedni és ez az érdekes asztalos szokatlan módon még olcsón is dolgozott amikor észrevették hiányzik két ujja megkérdezték mi történt hogyan veszítette el őket azt mondta nézte a kacsákat és ez olyan különösen hangzott nézte a kacsákat kérdezték és én is kérdeztem ott a malomtó mellett a kacsákat nézve akárha algyőn azt a tojást nézte a kacsákat igen mondták azt mondta nézte a kacsákat hogyan basznak és ezt ragyogó arccal mondta nézte őket tátott szájjal nézte
7
To l n a i O t t ó
és közben lecsapta két ujját az én palicsi asztalosom mondtam akkor mind az öt ujját elvesztette mind az ötöt kérdezték mind az ötöt mondtam érzem ötágú fantomfájdalmát irakban vesztette el tettem hozzá de sosem is fejtette ki részletesebben hogyan.
Szobrot akasztón Az idilli öbölben (bačvicén) éppen zajlott a picigén világbajnokság egy fiú váratlan flik-flakkot csinált splitben szombaton viszik a szemetet tapolcán kedden van piac magyarkanizsán csütörtökön adorjánon vettem egy drótkefét mert repecki a halász azt mondta drótkefével tisztítsam a halat (a márnát) akasztó számomra a magyar művészet egyik székvárosa ugyanis az ahogyan az utolsó vacsora semmis nyomatáért stadler visszaigényelte az áfát szememben duchampi gesztusnak minősül most is börtönben ül szegény legújabb műalkotásáért emlékszem amikor dr görög orebić oroszlámosi születésű orvosa kikérte véleményemet állítsanak-e szobrot al capone cseh származású orvosának lévén hogy al capone cseh származású orvosa a harmincas években ott élt orebićen azt mondtam nem tudom de azt hogy stadler szobrot érdemelne szobrot akasztón abban most egészen biztos vagyok szobrot állítani stadlernek szobrot akasztón énekli amadeó szobrot akasztón énekeli jonathán
8
Kossuth-díj átvétele 2007-ben
To l n a i O t t ó
akit egyszer beválasztottak a kórusba csak módszeresen elkerülte a próbákat szobrot akasztón és én hallgatózom sikerül-e kiénekelniük mint izidornak a kék kereszt mögötti ördögcérnabokor alól a kisrókákat jóllehet ő magát akarta kiénekelni kék jézuska vezess ki kék jézuska vezess ki az életből vad jocó sehogyan sem érti mi köze izidornak al capone cseh orvosához mivel fogalma sincs izidor is akasztói izidor is akasztói énekli amadeó aki operaénekes szeretne lenni (szegeden) szobrot akasztón szobrot akasztón énekli a kis herélt kórus.
9
Rudaš Jutka
A görbe egyenes Tolnai Ottóval Rudaš Jutka beszélget
Úfajta poétika, újfajta szövegforma, Thomka Beáta szavaival élve „a formátlansággal való formázás” jellemzi a műveidet. Hogyan működik nálad ez a „formázás”? Gyerekkoromban, a negyvenes években, telente, mindig éhesen, nem egyszer nyulak, őzek társaságában, a tiszaparti kertekbe jártunk különböző gumókat, leginkább csicsókát kaparni. Emlékszem, miután megmostam a folyóban, egyenként a nap felé emeltem őket, nem tudtam betelni a váratlan, különös gumókkal, abszolút formátlanságukkal. A különös az, hogy már akkor is, mintha a nevét, a csicsókaság fogalmát is fogtam, markoltam volna sáros ujjaimmal. És valóban, már legelső szövegeimben is felbukkan, dolgozok vele. Tehát akár úgy is mondhatnám, én csicsókával a kezemben, a csicsóka aranyrögeivel, egyfajta szabad, formátlan természetességgel érkeztem a merev, népi és szocreál avagy klasszicizáló sémák között vergődő irodalomba az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. De akkor Belgrádban a szürrealizmus már ismét reneszánszát élte, lévén hogy kiemelkedő figurái a valós ellenállás, a partizánháború fontos szereplői voltak, ahogyan ’48-ban az Informbiroval való szakítás, illetve az elnemkötelezettség stratégái között is ott látjuk őket… Valahol megírtam már, gyerekkori barátaim egyszer szalonna, kolbász helyett, hogy megvicceljenek, csicsókát küldtek utánam a tengerre, ahol egy hosszú tél közepette éppen éheztünk volt. Ma viszont immár, hogy öreg költő lettem, orvosságként ajánlják, és én fogyasztom, harsogva, mint ama nyulak, őzek, rágcsálom is, ugyanis közben észrevettem, felénk minden udvarban, kertben van valahol egy majdhogynem rejtett csicsókasáv, tehát most is szépen letérdelhetek, kaparhatok magamnak néhány rögöt. Igen, immár a csicsókasáv mint olyan is egyik fontos meghatározója lett topográfiámnak. Lám, én ilyen sávokhoz tartom magam. Mondanom sem kell, mekkora meglepetést, örömet jelentett aztán Deleuze-nek a rizómát mint kategóriát bevezető szövegeit olvasni. De ugyanígy voltam a sulyom, a szerzetesdió szabályosabb, ám ördögi formájával is. Később képzőművész barátaimat rávettem, rajzolják, mintázzák meg. A mi képzőművészetünk az egyetlen, ahol a sulyom folyamatosan az egyik centrális motívum. Természetes, ám ugyanakkor egy tiszta elvont forma is. A napokban kedves barátom, Agyag Ózsvár Peti izgalmas kiállításon mutatta be Szabadkán e sötét, misztikus termések olykor félméteresre növesztett változatait… Deleuze kapcsán meg kell említenem, milyen izgalmasnak találom az ő kategória-gyártási mechanizmusát, ahogyan például Hantai hajtogatási technikájából (valójában édesanyja mángorolt kötényéből) is kategóriát gyárt, igaz, a Hajtogatás könyvét már nem Hantairól, hanem Leibnizről írja, akinél szintén felfedezi a hajtogatást, a pliszirozást mint olyant… Szövegeidnek erejét a kis apró karcolásokban és a repedésekben látom, melybe az ex-jugoszláv kultúra szabadon behatol. Kik a szövegeid történelmi (multi)kulturális figurái? Kik vannak/voltak nagy hatással rád?
10
Például az úgynevezett jugoszláv festészet horvát, szlovén, szerb és montenegrói tengerfestői: Milunović, Čelebonović és Mušić, hogy ez alkalommal csak hármukat em-
Rudaš Jutka
lítsem. Milunović ifjú korában harcolt az albánok mellett, tudott albánul, Itáliában tanul, majd Párizsba megy, ahol Čelebonović-tyal, illetve Giacomettivel és Campiglivel barátkozik, lévén hogy Čelebonović kezdetben szobrásznak készült Bourdellnél (noha közben a jogot is elvégezte a Sorbonne-on), de későbbi, főleg öregkori, számomra különösen fontos, teljesen leredukált képei miatt, említsük meg még azt is, hogy Giacometti átengedi neki párizsi műtermét, amit aztán egész életében megtart, noha különben már korán, 1925-ben Saint Tropez-ban telepszik le, ahol viszont Sagonzak műtermét örökli meg. Campigli gyakran meglátogatja, majd maga is odaköltözik. Valamint említsük meg még azt is, hogy Bourdell vásárolt néhány korai Milunović-képet, hosszú lelkes levélben méltatta munkáit. Milunović később Montenegróba távozik, ott húzódnak meg Lubardával az Informbiróval való szakításig, közben egy igen jóhírű művészeti iskolát alapítva, ahová mellesleg Danilo Kiš is járt volt. Danilo korai Milunović-esszéjét nemrég sikerült előkotornom, így némileg én is hozzájárultam újraközléséhez. A különös az, hogy Čelebonović Saint Tropez-ból is eljár Milunovićhoz, a monetenegrói tengerpartra festeni. Milunović-tyal nem volt alkalmam találkozni, de Čelebonović-tyal igen. Utolsó belgrádi kiállításán, 1975-ben, a Szerb Akadémia galériájában, a nagy tumultusban megszólítottam a kreol, tengerszagú mestert. Megemlítettem neki Ács Józsefet, egyik legjelentősebb festőnket, aki Belgrádban nála tanult volt az Akadémián és szép szövegekkel kísérte mestere munkásságát, valamint arról beszéltem, hogy szeretném meglátogatni Saint Tropez-ban, hogy a helyszínen tanulmányozhassam azúrját… Hallgatott, fürkészett, mind közelebb hajolt hozzám, már jó ideje beszélgettünk, amikor hirtelen rám meredt, megragadta vállamat és azt kérdezte, maga honnan a fenéből pottyant ide?! Különös, a jugoszláv festészet nagy korszaka főszereplőinek e kötődése Giacomettihez és Campiglihez. Ugyanis Campiglihez Mušić is kötődik, aki viszont tényleg az egyik legfontosabb számomra. Campigli, az etruszk, írtam, mint ahogyan Rónay nyomán írtam volt Kosztolányiról. Talán Mušić példájával, életével, művészetével tudnám legjobban érzékeltetni azt az izgalmas valamit, amit e térségek művészeivel való foglalkozás jelentett számomra az életem folyamán. Azt nevezetesen, hogy a karszt lokális festője hogyan lett Velence utolsó releváns festőjévé, mint ahogyan mondani szoktam, neki még megengedte az Úr, hogy Velence-festő legyen, igaz, ehhez kellett a karszt és a koncentrációs tábor tapasztalata is, úgy is mondhatnám, neki még mert egy marékkal azúrt az Úr… Mennyire használod fel nyersanyagként a valóságot saját anekdotikus/mitikus/fiktív szövegvilágodban? Teljes egészében felhasználom. Így próbálom megváltani, kiemelni – felmutatni kisebbségi létem mint nem-kisebbségi létet… Egy századfordulós salakbeton villában élek, amit Homokvárnak neveztem volt el (lévén, hogy gyerekkoromban, a csicsóka, a sulyom és a tiszavirág korszakában, a Tisza-partján intenzíven építettem, csöpögtettem volt a homokvárakat), ugyanis a salakbeton könnyen homokká bomlik. Na mármost ezen a váron (valóban egy különálló építményről van szó – ahol saját független életemet próbáltam, próbálom külön külüggyel-belüggyel, flórával és faunával kialakítani, felmutatni) újabban veszélyes repedések kezdtek mutatkozni. Először Hajnóczy úr, a palicsi kéményseprő (kiváló galambász és ismert bélyeggyűjtő különben) figyelmeztetett erre, az egyik kémény sahtja előtt térdeltünk vele, amikor kezembe adott egy rózsaszín, kis női púderos szelencét, felütötte és mutatta, dugjam be a kéménybe és nézzem meg tükrében, hogyan omlanak belülről a falak… Épp mostanában bajlódtam egy verssel, arról, hogyan verni szöget függőleges homokba? Hogyan akasztani képet, újabbnál újabb képeket a Homokvár falaira? Akasztgatni mániákusan egészen addig, amíg a homokszemek át nem veszik a képek szerepét, amíg minden egyes homokszem
11
Rudaš Jutka
12
külön képként nem kezd villózni a napon egy nagy vízszintes galériában… Mivelhogy a homokvár centrális metaforáim (költői kategóriáim) közé tartozott, így e versemben immár, bizonyítván hogy valójában nem is annyira ártatlan játékról van szó, metaforám gyilkos metaforának nevezem… Dél körül minden nap kávézni megyek az egyik vegyész barátommal, majd utána feljegyzem témáinkat. A horgosi paprikanemesítőben töltötte egész munkakorát, annak pedig Kárász gróf (földbirtokos) volt a megalapítója, főnöke, aki egy szakállas ember volt, modellező és madarász, nyakában állandóan ott lógott a távcső, úgyhogy ha felemelte fejét a gorcsőről, az eget kezdte azonnal kémlelni. A gróf egyik lánya, meséli barátom, magázta a teheneket, apáca lett Martonoson… Most éppen affelé tapogatok, netán szentté kellene avattatnunk, lévén hogy van némi ilyen jellegű tapasztalatom, ugyanis angazsálódtam volt Woytilla kapcsán, és ma is ügyködöm a montenegrói-velencei Anna-Mária Marović szentté avatása körül… A-M.M. költő volt és festőnő, aki saját rendet alapított volt Velencében: apácái kanáriárulással keresték a pénzt, amit a börtönből szabadult kurtizánok megsegítésére fordítottak. Nagy bánatom, hogy A-M.M.-ról már nem tudtam mesélni Pilinszkynek, jóllehet ha írok róla, úgy írok, akárha Pilinszkynek mesélném, ugyanis nélküle nem lettem volna ennyire érzékeny A-M.M. kurtizánjaira… Barátomat Czipriánnak neveztem el, lévén hogy az édesanyja lengyel volt, az édesapja pedig olasz, ő viszont, ahogy mondja, nagy magyar. Tőle tanultam meg, hogy az egérszőr harántcsíkos, és azt is hány dekagramm egérszőr engedélyezett egy mázsa őrölt (amit én olykor őrültnek mondok) paprikában… Vasárnaponként viszont minden reggel a kisállat piacra vonulok, amely érintkezik a nagybanival és van egy keskeny ócskás bordűrje is. Na márt most ezen az ócskás bordűrön képeket, könyveket is lehet találni olykor, ócska képeket, ócska könyveket. Nemrég ezt az ócskás bordűrt elöntötte egy elsőosztályú filozófiai könyvtár, Heidegger (Vittorio Kloster-féle) összes, valamint a filozófiai könyvek között olyan alapkönyvek, mint a Maldoror, a Monsieur Teste, a Kommunista Kiáltvány, a Szürrealista kiáltványok, valamint a Finnegans. Egyik alkalommal találkoztam e bordűr előtt Rühl-lel, a szabadkai antikváriussal (Kosztolányi Árpád unokájával) és kérdeztem, látta-e azokat a kitűnő filozófiai könyveket?! Azt mondta, igen, de sajnos, tette hozzá: nagyon füstszagúak. Nemrég írtam egy szöveget, ahol a piac kis bircuzának a teraszán üldögélve az infaustuszokkal, meséiket hallgatva, meséltetve őket, magamat, alteregóimat is meséltetve persze (Találnunk kell, tetten kell érnünk valakit történet-mesélés közben, mondja Deleuze.), egyszer csak észreveszem: elkelt a Finnegans! Üvöltve ugrottam fel: Elkelt a Finnegans! A szabadkai kisállatpiac ócskás bordűrjén elkelt a Finnegans! Az infausztuszok nem tudták, mi történt velem, miért ugrálok. Ki az a Finnegans?! Nem elég kétes alakot gyűjtöttél már magad köré?! Akkor Cziprián szép halkan azt kérdezte, ír az a Joyce? Mondtam, igen, ír. Majd arról kezdett mesélni, hogy különös, de éppen a Finnegans fantasztikus lényeinek hangutánzó szavairól nevezték el az elektron addig szerkezetnélkülinek hitt kisebb töltésmennyiségeit kvarkoknak… Az meg még különösebb, folytatta Cziprián, hogy az egészet, mármint a molekula szerkezetét, illetve azt, hogy nem csak három kvark lehet, hanem több, szintén éppen egy ír tudós sejtette meg… Biztosan sokat olvasgatta a Finnegans-t, mondta PH Jenőke. Peter Higgs, mondta Cziprián, így hívják azt az ír tudóst. Nyolocvan éves korára még megérhette, hogy akárha valahol túlnan, megleljék a negyedik (vagy hatodik? kérdem, ugyanis csak részben tudtam követni obszervációját) kvarkot... A jugoszlávságon keresztül megtapasztalt nyitottság mennyire lehet intellektuális ekhó? Tudnillik nagyon szépen fogalmazol, amikor azt írod, hogy „aki művészi-szelle-
Rudaš Jutka
mi értelemben valamiképpen többséginek, »szuperiorikusnak« álmodja, tudja magát (aki belülről ismerhette Danilo Kišnek és Mészölynek, ennek az akkortájt szinte ikerpárnak tűnő írónak a munkásságat, megbeszélhette velük a részletkérdéseket, az használhat ilyen nagyképűnek tűnő szavakat, annak legalábbis nem muszáj, hogy kisebbségi komplexusai legyenek, különösen nem, ha ehhez még hozzáadjuk Kosztolányi, Csáth, Sinkó, Krleža, Tišma közelségét, irodalmunkba való inkorporálását.)”. Egyszer, a ‘90-es évek elején, kora délelőtt bementem Pesten az Írók boltjába. Az üzlet üresnek tűnt, de akkor az egyik alacsony hajónál egy könyv fölé hajoló embert pillantottam meg. A ruhája olyan volt, mint ma a mienk, akik angol turkából öltözködünk. Mintha az erdőből jött volna. Arra a cserzett arcú, keskeny emberre emlékeztetett, aki bakancsban, hátizsákkal a vállán, minden fél évben begyalogolt valahonnan messziről órás barátomhoz, hogy ráhelyeztesse karóráját a pontosító-gépre, a vibrofgráfra, jóllehet sosem is kellett állítani azon az órán, mivel egy békebeli Schafhausen volt… Gondoltam, nem akarja megvenni, magával cipelni a könyvet, elolvassa a boltban. Már tovább akartam menni, ne zavarjam, amikor is feltűnt hihetetlen olvasásmódja, addig általam nem tapasztalt odafigyelése, koncentrációja. Így még tényleg nem láttam olvasni embert. És akkor felismertem, Mészöly volt. Nagyon megörültem neki, ugyanis akkortájt éppen kis esszéprózája, a Balladában (öreg barátsággal, dedikálta a postán küldött, penge-karcsú könyvet) clipjeivel egyetemben olvasható, csodálatos Az istálló igézetében éltem. Valami újat véltem felfedezni benne. Akárha eldobta volna mindig görcsösen szorított vonalzóját, mintha átjutott volna a pontosság túloldalára. Igen, akkortájt egyértelműen görbe egyenese mentén mozogtam, úgy ott akkor a reggeli könyvkereskedésben is… (Ezt a görbe egyenest sodrom majd be abba a Pesten, a Mátyás utcában vásárolt vörös hajókötélbe, ami egészen addig szolgál vörös fonalamul, amíg el nem lopják, illetve Split Zenta nevű kis öblében, ami ugye éppen a versben említett Bačvice nevű öböl mellett található, meg nem veszem azt a köteg fekete, selyem hajókötelet, amelybe most is kapaszkodom…) Sehol sem találunk elégséges utalást a bibliai istállók formájára, méreteire, mondja, majd leírja, ő maga milyen felismerésekre jutott. Sok évtizedes vándorlásaim során azt tapasztaltam, hogy legmeggyőzőbben és tartósabban a lapos, hasított kövekből az idő tudja felhúzni az istállófalakat. Vagyis rétegesen és semmiképp sem csiszolt szabályossággal, amilyennel a tégla és a kőfalak hivalkodnak, abban bízva, hogy ha két szerkezeti elemet természetellenes drill esztergályoz egybe, már győztünk, a múlást kalodába zártuk. Ezzel szemben az esetlegesen illeszkedő kövek úgy hágnak egymás fölé, hogy hűek maradnak a példaadó föld építkezési stilusához. Amit kirajzolnak, tele van törésvonallal, görbe egyenessel, sőt slendriánságnak tűnő üregekkel és hézagokkal, melyek azonban a tartóerő, a statikai fesztávolság szempontjából nagyon is kiszámítottak. S éppen azt teszik nyílvánvalóvá, hogy mindez nem is lehet másképp: az önkéntes ülepedés a legjobb kötőanyag. Az így emelt falak filozófiája semmiben sem különbözik a szurdikok vízmosta falainak sárga, vörös, barna, szürke, s még ki tudja, hány árnyalattal pompázó rétegvonulatainak családias összefonódottságától… Köröztem egyet, csak aztán léptem hozzá. Megörült, azt mondta éppen írni akart nekem, ugyanis most, hogy clippjeit írja, újra elolvasta a Virág utcát… Az utóbbi időben Sinkó Ervin kísért leginkább, lévén hogy Palicson is élt, mint Balázs Béla is különben. Sinkó Optimistáit és az Egy regény regényét összefüggő, egységes könyvnek tudom, és a legfontosabb magyar könyvek között látom. A legaktuálisabb könyve számunkra mostanság persze mégis, a Drvari napló: ott mozgott ő is ugyanis, ahol Mušić, a karszton, ott azokon a helyeken, azokban a városokban, ahol majd ezek az újabbkori balkáni háborúk történnek… Különben Balázs Béla igen izgalmas dolgokat
13
Rudaš Jutka
jegyzett fel Palicsról, akárha egy Csáth-hős, itteni életem, illetve a nagy atomtudós, Szilárd Leó kérdésére adott válasz összerakásánál nélkülözhetetlen volt néhány passzusa: Mi az, hogy Palics? Éppen azokról a napokról van szó, amikor Sinkó nagy Nietzsche-stúdiumaiba kezd, megrendeli a szanszkrit szótárt satöbbi. A Palics, az árván hagyott tengerszem, mely mellől a hegyek elvándoroltak. Konok, boszorkányos víz. Dacos idegen a rónán. Színeit nem érti és nem tükrözi vissza, éjszaka óriás hegyek jelennek meg benne. Munkásságod a nemzetek identitásbeli káosza fölé emelkedik. Tudatosan vagy tudattalanul? Nagyon is tudatosan, jóllehet e magatartás genézisét sehogyan sem tudom megmagyarázni, hiszen pontosan ellenkezőleg kellett volna hogy történjen. Elvették édesapám üzleteit, börtönbe zárták, vigighurcolták Szerbia nagyobb karcerein, hogy végül a koszovói Prokletijen (Átkozottak hegye) kössön ki… De nálam, valamiért ez az ő mozgása, végighurcolása a Balkán-félszigeten valami pozitívummá tűnt át, kalanddá lett, ugyanis aztán rossz lábaival édesanyám is végigjárta azt az utat a Balkán-félszigeten át… Amikor hosszú idő után édesanyám hazaért az útjáról (Hol van anya? kérdeztem mindig bátyámat, a Balkán-félszigeten, mondta bátyám, mi az, hogy Balkán-félsziget? kérdeztem, nézd meg a Tolnaiban, mondta), megállás nélkül meséltettük, sosem is hallottam izgalmasabb, meghittebb kalandtörténeteket. Sosem felejtem el meséit például arról, hogyan jutott át az utolsó komp távozása után egy-egy széles folyón, gyors hegyi patakokon nagy csomagjaival, vagy ha nem jutott át, kik, milyen emberek fogadták be, látták vendégül napokra. Csodálatos barátnőkre tett szert, akik kisegítették, útba igazították, elkísérték, szerbekre, albánra, törökökre, vlahokra és goránokra, akik később mind ellátogattak hozzánk és olyan különös, más, izgatóan egzotikus szaguk volt… Egyszer halála előtt, minden bevezető nélkül azt mondta nekem, tudod, kisfiam, volt nekem egy nagyon jó török barátnőm, sokat gondolok mostanában rá… Majd amikor édesapám a börtön után először elutazott a tengerre, s küldött egy képeslapot, ez az egész passió hirtelen egy máig tartó szerelmes földrajzzá változott, a Balkán-félszigetté, az Adria által ölelt félszigetté, s meglepő módon, boldogsággá, hogy én is része vagyok ennek a félszigetnek, hogy az Adria engem is ölel…. Lényegében ezt még most is így érzem. Sőt. Nemrég Belgrádban, ezekről a dolgokról mesélve: a nagy folyón éppen elment az utolsó komp és édesanyám ott ül a füves töltésen, súlyos csomagjai között egyedül, miközben lassan alkonyodni kezd, akkor már rég nem jutott eszembe megboldogult édesanyám és váratlanul elszorult a torkom, sokáig nem tudtam megszólalni, féltem, felzokogok. A közönség meglepve nézett, most mi lesz, nem értették pontosan vagy talán értették is, nem tudom, hogyan van az, hogy ez az ember sírva beszél Jugoszláviáról…. Ki építi a Homokvárat? Mennyire azonosak Palicsi P. Howard Jenőke, Gorotva, Elemér, Kafga Ferike, T. Olivér, T. Orbán és Szanitter Tibike? Lehet azt mondani, hogy „az író én forrásának a szereplők fiktív én-forrásával való helyettesítésé”-ről van itt szó?
14
Sajnos, mint érzékeltettem, immár éppen hogy nem építésével, hanem a Homokvár óvásával vagyok elfoglalva. Előre bukott a teraszunk, mert rövidre szabta a bádogos mind a csatornáinkat, és a víz évekig a Homokvár alá folyt, majdnem magával húzva az egész Homokvárat. Egy aranyos mérnök szanálta. Állandóan mosolygott. Azt mondta, ő már nem idegeskedik az életben, csak mosolyog, ugyanis volt két gutaütése… Testvérje minden vasárnap kint van az ócskás bordűrön, történelmi könyveket keres, meséli, le-
Rudaš Jutka
fényképezte Orbán Viktort, elküldte neki a képeket és viszonzásul megkapta tőle egyik dedikált könyvét… Azért említem őt, mert újabban az Orbán-keresztnél kezdődő, a temetőnél végződő utcánkat Orbánfalva utcának nevezik. Tudod, alteregómat évekig Orbánnak neveztem, később Olivérre változtattam, ugyanis sokan áthallani véltek bizonyos dolgokat, a baj akkor kezdődött, amikor egyszercsak, Olivér nevű politikusunk üstökösként kezdett emelkedni, és immár, ha éltem keresztnevével, hívei rám támadtak, miért bántom Olivért, jóllehet én nem bántottam, hiszen nem is ismertem, nem is foglalkozom politikusokkal, pártokkal, senkit sem bántok… Az Orbán nevet az Ottó helyett kezdtem volt használni, sokszor rövidítve is: TOrbán, TO, de, elfelejtettem említeni, amikor Olivérre cseréltem, azért az Orbánt is megtartottam, őt is megkíséreltem külön hőssé, infaustus-szá formálni, csak a T-t helyeztem át az Olivér elé…. Érdekes megfigyelni, a műfajok ide-oda játékát (Nem elég azt mondani: „le a műfajokkal”, valóban úgy kell írni, hogy ne legyenek műfajok, mondja Deleuze, aki lám, interjúnk idézett filozófusa lett.) például az esőcsatornák esetében. A Homokvárral bajlódva prózákban próbálom érzékeltetni, mekkora katasztrófát okozott az, hogy a villa renoválásakor bádogosunk rövidre szabta a csatornákat. Különben igen bonyolult rendszer egy nagy századfordulós villa csatornázata, ha netán fel kell mennem a tetőre, félek, eltévedek a tornyok közötti mély szakadékok labirintusában…Idővel külön is írni kezdtem a bádogosokról (most is itt látom az asztalomon a bádogosok és szerelők 1914-es szaknaptárát), például a Jámbor bádogosról, aki leesett a létráról, mert, mint MáriaRóza barátnőm mondja, Nagyboldogasszony napján is dolgozott… És akkor egyszer csak bejöttek a képbe a csökmői esőcsatornák. A világ leghosszabb utcai elvezető esőcsatornái. És azok immár eleve versként, akárha valami égi harsonákként szólaltak meg… Mivel bővül mostanában az ÚJ TOLNAI VILÁGLEXIKON? Képzőművészeti vonatkozású esszéim kötete, a Kalapdoboz (címe Szikora Tamás barátom Kalapdoboz, a Holt-tenger partjáról című fetményére utal), azt hiszem már nyomdában van. Össze kellene gyűjteni az utóbbi évek verseit is, amelyek közül az egyik, jut Rólad eszembe, Šalamunhoz kötődik. Együtt kezdtük valamikor a hatvanas években. Korán üzentem volt neki egy versben: Tomaž Šalamun Te nem vagy Tomaž Šalamun! Olykor összefutottunk, de én közben is folyamatosan követtem munkásságát. Rajta kívül csak Dragojević költészetét követem ilyen figyelemmel, szeretem ilyen nagyon. Aztán egy évig együtt voltunk Berlinben, majd Ljubljanában is találkoztam vele. Izgalmas volt látni, ahogyan figyelte berlini és ljubljanai költői müködésemet. A születő, fellebbenő végtelen berlini flamingót, aminek én a berlini rózsaszín csöveket neveztem (meg ama ljubljanai koponya utáni újabb kutatásaim történetét is követte, amelyről Forró arany című versemet írtam volt). Egyszer azt mondta, be kell hogy vallja nekem, hogy zavarta, idegesítette már-már az az én végtelen berlini flamingóm, mindenki azt kezdte emlegetni, de aztán, mondta, egy napon, ahogy visszaérkezett dél-amerikai utjáról Berlinbe, és megpillantotta a csöveket, ő is azt mondtam: nézd, a végtelen berlini flamingó! Én a végtelen berlini flamingót röppentettem volt fel, lévén, hogy sosem is jártam Kelet-Németországban, Berlinben sem sosem 2004 előtt, és a Berlini falhoz sem kötött semmilyen konkrét élmény… Egyszer együtt kellett volna fellépnünk Bora Ćosić-tyal és Šalamunnal. Méghozzá a Történelmi Múzeumban, ahol Hitler is beszélt volt. De elakadtunk az est címénél. A szervező ragaszkodott ahhoz, hogy az est címében benne legyen az, hogy balkáni írók vagyunk, mi persze, ki-ki a maga módján szeretjük, sőt mint a fentiekből látszik, nagyon is szeretjük e térségeket, de nem nevezzük magunkat balkáninak, jugoszlávnak
15
Rudaš Jutka
16
talán igen, de balkáninak nem… Érdekességként említem, hogy mind a ketten, Boro és Tomaž is Zágrábban születtek… Mi egy másik cím, a Párhuzamos akció alatt szerettünk volna fellépni. Ezt azért említem, mert a párhuzamosság valamiféleképpen még mindig működik. Különben, Bora Ćosićot, az igen jelentős prózaírót, kitűnő esszéírót, pillanatnyilag a legjobb szerb költőnek tekintem. Senki sem osztja ezt a véleményemet, de ilyenkor, ha ez szóba kerül, azt szoktam mondani, hogy én ezt azért jobban tudom… De volt egy izgalmasabb élményem is Šalamunnal, aki személyesen is jól ismerte Mušićot, művészettörténészi diplomáját Stupica festészetéből írta, igen, korunk egyik legfontosabb költője, Stupicából diplomázott (akkor is megszédülök, ha e festő neve kerül szóba, annyira szeretem, jóllehet ő nem egy mediterrán festő, hanem egy kifejezetten északi jelenség), testvérje, Andraž, igen radikális festő, felesége, Metka Krašovec viszont a legizgalmasabb szlovén festőnő… Nem csoda tehát, hogy Tomaž-zsal mindig a szlovén festőkről beszélgettem. Nagyon szépen tud mesélni Mušićról, aki őt emberi mivoltában is megigézte. Az egyik új Mušić-monográfiát ő hozta meg nekem Ljubljanából Berlinbe. Így, festészetről beszélgetve, egyszer azt mondta, tudod, van Metkának egy zombori magyar festő rokona. Hirtelen nem jutott eszébe a neve. Egy kitűnő festő, magyarázta tovább, képeink is vannak tőle… Hirtelen megállt az eszem. Már attól is, hogy Šalamunéknak egy bácskai magyar festőtől vannak képeik… Pesten egyetlen egy vajdasági magyar festőt sem ismernek, Šalamunéknak viszont az egyiktől még képei is vannak.. Konjović, Radović, nem magyar, tényleg nem tudtam hirtelen kire is gondoljak. Akkor eszünkbe jutott: Húsvét! Húsvét felettébb izgalmas jelenség. Különben Herceg Jánosnak is rokona volt, és ő is sokat írt volt róla, egy igen szép kis könyvet lehetne kiadni Herceg Húsvét-szövegeiből. Pesten, majd Münchenben tanult. Dobrović-tyal, Radović-tyal és Konjović-tyal barátkozott, Dobrović-tyal jár festeni a tengerre, Mlinibe (ezt a helyet különben Te is jól ismerheted Fejtő könyvéből).… De idővel zavarni kezdte Konjović spektakuláris életvitele, hangos expresszionizmusa, már-már informel, már-már absztrakt festészete… Ellenkező irányba fordult és immár csak szénaboglyákat, és teheneket festette (Zombory Lajosnál, a kitűnő állatfestőnél tanulta a mesterséget). Hadifogoly volt, miközben feleségét koncentrációs táborba hurcolták satöbbi. Ifjú korunkban nem tudtuk, később se, senki sem tudta, talán csak Šalamun tudta, hogy az a statikusság, mindennek az az isteni delelése, amely Nagyapáti-Kukac festészeti delelésével is korrespondál, a mi létünk súlyát, belső csendjét, belső tágasságát is növelte, őrizte, a mi delelésünket - létünket is csendesítette, óvta… Tehenei, mint Cioran mondja a holland festők tehenei kapcsán, akárha nem füvet, hanem metafizikumot legelnének, kérődznének… Herceg mintha Konjović pártját fogta volna, de így még tanulságosabbak az írásai. És akkor én, mondom, Šalamuntól, a legmodernebb, legvilágibb költőtől, akit ismerek, a modern költészet egyik letétményesétől, akit az egész világon, még New Yorkban is a modernizmussal azonosítanak, a maga aranyos módján, Ljubljanában vagy Berlinben, már nem emlékszem hol is, Húsvétról kezd mesélni, Húsvétot kezdi dícsérni nekem, megdöbbentően alapos jártaasságról téve bizonyságot… Lehetséges, gondolom, hogy egy olyan ciorani tehén legel ma is Šalamun szobájában?! Ez is egy sokk volt, šalamuni sokk, ahogyan az ő verseinek minden szava, sora egy-egy ilyen kontra-sokkot rejteget az olvasó számára… Aztán írtam egy kisregényt az ide, hozzánk, határsávunkba torlódó afgán menekültekről, illetve azok kapcsán, hogyan is éli meg, kommunikálja, hogyan is próbálja megmenteni, megváltani őket TOlivér. E kisregény különössége abban van számomra, hogy az afgánokkal bajlódva, azok gyephoki csapatait szervezve jutok, jut hősöm, TOlivér olyan helyzetbe, hogy végre Bartókról tud értekezni, igaz, éppen egy elmegyógyintézetben…
Ókanizsától Palicsfürdôig Tolnai Ottó költészetérôl
Harkai Vass Éva
Harkai Vass Éva
1940 az egykori jugoszláviai (ma vajdasági) magyar irodalom történetének a szempontjából meghatározó jelentőségű korosztály születésének az éve: Domonkos Istváné, Tolnai Ottóé, Fehér Kálmáné, Gerold Lászlóé s a már nem élő Bosnyák Istváné. Olyan kultikus és emblematikus évszám tehát, amely mögött ott sorakoznak az Új Symposion első korosztályának tagjai. Az előbbi névsor ugyanakkor bővítésre szorul, hiszen tágabb értelemben, „irodalomtörténeti“ időszámítás szerint ehhez a korosztályhoz tartozik az 1939-ben született Bányai János, az 1941-ben született Gion Nándor, Utasi Csaba és Végel László, az 1942-ben született Ladik Katalin, az 1943-ban született Brasnyó István, valamint az 1944-ben született Jung Károly is stb., hogy csak a szűkebb kör tagjait említsem. E nemzedék a hatvanas évek elejétől előbb az akkori Ifjúság Symposion nevű mellékletében, majd saját, már önálló folyóiratában, az Új Symposionban publikált szépirodalmi alkotásaival, esszéivel, kritikáival, tanulmányaival és vitacikkeivel, folyóiratának koncepciójával, meghirdetett irodalmi programjával, szemléletével, majd verses- és kisprózaköteteivel, regényeivel, esszé-, kritika- és tanulmányköteteivel – saját könyvsorozatával, a Symposion Könyvekkel – látványosan megújította az irodalmi nyelvet – s nemcsak az akkori jugoszláviai magyar irodalomét. Az avantgárd poétikák hagyományára hagyatkozva, egyben felvállalva a hatvanas–hetvenes években jóval tágasabb hazai színtér szellemiségét, szemléleti-poétikai váltást, irodalmi paradigmaváltást hozott létre a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalomban. Míg ennek az első korosztálynak a tagjait a hatvanas évek elején-közepén – mint Gerold László nevezte − az „irodalmi hangfal-áttörés”, továbbá a szellemi bezárkózás, a „tópartiság”, a „templomtorony-perspektíva”, a tespedt mozdulatlanság, a vidékies színvonaltalanság, a banalitás, a provincializmus, az irodalom közvetlen használhatósága elleni harc és radikális fellépés gesztusa határozta meg, az utóbbi néhány évtizedben e nemzedék tagjainak legtöbbje létrehozta a maga szintézisét. Korosztályom tagjai számára (mely korosztályt irodalomtörténet-írásunk a Symposion harmadik nemzedékeként jegyzi) a hetvenes évek közepe táján ők voltak az első felnőttkori olvasmányok, tőlük kaptuk eszméledésünk első impulzusait, s esztétikai igényességet is tőlük tanultunk. * Az előbbiekben szintézisről szóltam: arról, hogy az Új Symposion köré csoportosuló szerzőknek ez az első nemzedéke az utóbbi néhány évtizedben létrehozta a maga szintézisét. Tolnai Ottóra vonatkozóan inkább azt mondanám, hogy esetében, bár napjainkban is folyamatosan íródó, ám a maga nemében kiteljesedett életműről van szó: verseskötetek, prózakötetek, (képzőművészeti) esszékötetek, valamint Újvidéken, Pesten, Kecskeméten, Szegeden, Szabadkán stb. előadott drámák soráról.
17
Harkai Vass Éva
18
Írói opusok kapcsán gyakran kell fájdalmasan konstatálnunk életművek megszakadását, időbeli kihagyásait. Tolnai Ottó életművét szemlélve azonban ezzel szemben épp a folyamatos kiteljesedés ívét konstatálhatja az, aki ennek az életműnek a nyomába ered. Azt, hogy az 1963-ban megjelent első verseskötetétől, a Homorú versektől kezdődően dinamikus egymásutániságban, töretlenül követik egymást verses-, próza-, esszékötetei és drámái. Műfajokat és műnemeket sorolunk, amikor Tolnai életműve felett végzünk leltárt, azonban ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy olyan életműről van szó, amely inkább lebontja, elbizonytalanítja a műfaji és műnemi határokat. Mint Mikola Gyöngyi, Tolnai Ottó 2007-ben megjelent gyűjteményes verseskötetének (Tolnai Ottó legszebb versei) utószavában írja, Tolnai már első verseskötetével, a Homorú versekkel „megteszi azt az első lépést, amely a vers és a próza közti senkiföldjén, a »seműfajokon« keresztül a formátlanság esztétikájának deklarálásáig, kiteljesedéséig vezet“. Különösen ennek az írói-költői (drámaírói) életműnek egyik legmeghatározóbb vonása – egy jellegzetes motívumvilág folyamatos alakulása, azonos és különböző műfajú és műnemű szövegekben való felmerülése – hozza magával a műfaji-műnemi határok elbizonytalanítását, légiessé válását. Egy legyezőszerűen szétterülő életműről van szó, amelyen belül évtizedeket átfogóan motívumok keringenek s képeznek kohéziós erőt a szövegek között. Szándékosan említek szövegeket, hiszen nemcsak arról van szó, hogy a motívumok kilépnek egy-egy (vers vagy próza)mű textuális teréből és megbontják a szöveghatárokat, hanem arról is, hogy a folytonos szövegáttűnések különféle műnemek között (is) zajlanak, lírából epikába, onnan a drámaszövegekbe vándorolnak és vissza. Ily módon nemcsak a Tolnai-életmű ugyanazon műnembe tartozó szövegeinek határai relativizálódnak és nyílnak fel, hanem a műnemek zárványa is felenged, s a művek motívumvilágának közös pontjaiban, metszeteiben már-már érvényét veszíti a műnemiműfaji különbségtétel, elkülönböződés. A hol a Tolnai-lírában, hol a -prózában, hol a -drámában újra és újra felmerülő, ismétlődő motívumok a műnemi határokat feloldva szabad és átjárható szellemi határövezeteket hoznak létre az életműben. Ez nem azt jelenti, hogy Tolnai életművén belül egybemosható lenne líra, epika és dráma, de azt igen, hogy a különféle műnemi kategóriába tartozó szövegek közös motivikus vonatkozásaik, mikrotematikus felületeik révén a műnemi határok ellenére is szabadon áramlanak, írják és olvassák egymást, s hogy ennek következtében szinte lehetetlenné válik az életmű lírai, epikai és drámai vonulatainak, de az ezeken belüli szövegek differenciált és izolált megközelítése (olvasása, megértése, interpretálása) is. Mindezt fokozva pedig, minél tovább íródik az életmű, annál szerteágazóbb és bonyolultabb lesz a szövegből szövegbe átkerülő, átúszó, átvezető motívumok kombinatorikája. A régebbi motívumokhoz ugyanis mindig hozzátapad valami új, valami más, ami az elkövetkező szövegekben szintén tovább ismétlődik, variálódik, gyűrűzik. Mindebből következik, hogy ezen az életművön belül akár versről, azaz líráról, akár prózáról, azaz epikáról, akár drámáról van szó, hasonló struktúraszervező eljárással szembesülünk. Bár ez a struktúraszervező eljárás Tolnai lírájában a legerőteljesebb, próza- és drámaszövegei is motívum-egybejátszások sorát kínálják. Még mielőtt ezt az analógiákat felszikráztató motivikus építkezést, szövegalakításmódot közelebbről szemléltetném, néhány szót szólnék a Tolnai-vers alakrajzáról. A kiindulópont megint csak a címében is e költészet egyik vonulatára önreflexív módon utaló Homorú versek, amelynek költeményeiben maga Tolnai beszél a vers „karcsúsításáról“, „homorításáról“ – ezzel szemben pedig a versben való „nyújtózásról“. Ezek az önreflexív vonatkozások az ars poetica szintjén egy formaelvi kettősséget jelölnek ki, amelynek egyik változatát (végletét) a minimalizmus, a másikat pedig a hosszúvers (és itt most zárójelben hozzátenném: az avantgárd vagy neoavantgárd hosszúvers) képezi. Tolnai
1 Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Tegnap és Ma. Kortárs magyar írók. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994. 19. 2 Utasi Csaba: Aki dudás akar lenni… In: U. Cs.: Tíz év után. Esszék, kritikák, tanulmányok. Symposion Könyvek 40, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1974. 116. 3 Uő: A Lola-versektől a Gerilladalokig. In: Uő: Vonulni ha illőn. Kritikák, tanulmányok. Forum, Újvidék, 1982. 112. 4 Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története. Forum−Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Újvidék, 1998. 200—201. 5 Thomka Beáta: I. m., 24.
Harkai Vass Éva
monográfusa, Thomka Beáta hasonló módon egyrészt „miniatűröket“ és „roppant egyszerű »helyzetdal«-formát”, másrészt pedig olyan „epikus jellegű versek“-et különböztet meg, amelyek „eseménysorok, történetszilánkok vagy egész történetek elbeszélései.“1 De sorolhatnám tovább a kritikának a Tolnai-líra e formai kettősségére vonatkozó, differenciáló megnevezéseit: Utasi Csaba az első Tolnai-kötet Lola-verseit hasonló módon „leheletfinom miniatűrök“-nek nevezi2, majd ezzel szemben „narratív tömbökből“ épült, történetet, eseményt elmondó versváltozatokról beszél3, Bori Imre pedig a minimalizmus és a hosszúvers kettősségét a „dadaisztikus dal“ és a poéma műfajaiban differenciálja.4 Akár a verstest radikális leépítése, akár hosszúverssé „nyújtása“ , akár a poéma műfajára vagy a dadaista vonásokra való hivatkozások egyértelműen az avantgárd irányába mutatnak. Egészen pontosan: e korosztály a történeti avantgárd tapasztalataira építő, bár ettől sok szempontból el is térő neoavantgárd poétika és versnyelv szokatlan újdonságával tört be a hatvanas évek jugoszláviai magyar irodalmába. E radikális fellépés egyben szembefordulás a hagyománnyal, a hagyományos versnyelv és verskép visszavonása, leépítése – egy akkor újfajta retorika kialakítása. A történeti avantgárdtól örökölt szabadvers-forma nélkülözi a hagyományos értelemben vett szépségelv lírai demonstrációját, a lírahagyományból ismert „emelt” dikciót és „költői“ megszólalásmódot. Maga a verskép (a nagy kezdőbetűk, a központozás elmaradása) is a neoavantgárd versnyelv azon módosulását jelzi, amelynek mélyebb rétegeit a kötöttebb (hagyományos) szintaktikát felváltó töredékesség, felsorolásjelleg, mellérendeléses viszonyokon alapuló versstruktúra, a montázs vagy épp az asszociációk irányította struktúraépítés jelzik. Ezek a vonások máig jellemzik Tolnai Ottó költészetét. És még valami, ami az első verseskötetben még nem mutatkozott meg: a „karcsúsított“ verseken és a versben való „nyújtózáson“ kívül a későbbiek folyamán egyrészt – mint Thomka Beáta írja – „bővülnek a szabadvers nagy szerkezetei“5, másrészt pedig jellegzetes verssorozatok képződnek meg. Ilyenek például a két további verseskötetben, a Sirálymellcsontban (1967) és az Agyonvert csipkében (1969) a Gerilladalok vagy jóval később, már a nyolcvanas–kilencvenes években a Wilhelm-dalok (1983; 1992), az árvacsáth (1992) teljes verseskötetet kitöltő kompozíciója, valamint 2001-ben a Balkáni babér című verseskötet Pilinszky-sorozata (π). A szövegszerveződés e módjának újabb változatát pedig a már-már regényszerűvé formált (verses) kompozíció képezi Tolnai Ottó költészetében: a 2006-ban megjelent, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című verseskötet alcíme szerint „regény versekben“, a 2010-ben megjelent, A kisinyovi rózsa című verseskötet pedig – miként a regények – 2 könyvből és 11 részből áll. Azt látjuk tehát, hogy Tolnai lírája külső dimenzióit tekintve egyre inkább a versben való „nyújtózás“, a már-már regényszerű nagy verskompozíciók irányába mutat, mely kompozíciókon belül egyre sűrűbbé váló motivikus háló szövődik. A Tolnai-líra újabb vonulatainak egyikét képező, az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című kötet versciklusaiban és hosszúverseiben ez a versalkotó eljárás egyenesen motívumok gyűjtőlencséjeként funkcionál. Oly módon, hogy a motívumok, topo-
19
Harkai Vass Éva
20
szok élénk egybejátszása, sűrű, bonyolult és átláthatatlan, kibogozhatatlan hálózata egy magánmitológiát hoz létre. Ennek a magánmitológiának a legjellemzőbb vonásai közé tartozik, hogy a szinte állandó képzőművészeti vonatkozásokon kívül (képtárak, művészeti esszék, művészalakok és műveik), velük párhuzamosan, azonos értéket képviselve, ott vannak a semmis kis tárgyak (a szódásszifon, a csipkerongyika, a rézszita, a ciklámenceruza), az otthoni világhoz kötődő vagy épp az egzotikum erejével ható élőlények (a tiszavirág és a flamingó), a mindennapok létkeretébe tartozó (s itt is: velük szemben szintén az ettől való elrugaszkodást jelző) anyagok: a gipsz, a nullás liszt, a (szik)só, a tengeri só(pároló), az azúr. A korábbi művekből ismert, régebbi motívumok közül A kisinyovi rózsában is újra felmerül a karfiol, az indigó, a vulkánfíber. S születik egy sor új motívum, amelyek közül a legfrekventáltabbak egyike a címbeli jerikói/kisinyovi rózsa. Mint ahogyan Tolnai eddigi műveiben, ebben a szövegben is megjelennek a költészetre vonatkoztatott önreflexiók, itt különösen a tiszta költészetre vonatkoztatottak. Egy felfokozott motívumtobzódásról van szó, s ez nemcsak a felsorolhatatlanul sok motívum szintjén mutatkozik meg, hanem abban is, ahogyan ezek a motívum-szatellitek6 keringenek, kavarognak, egymásba ütköznek, társulnak, elválnak-eltávolodnak, újra és újra más-más kombinációkban merülnek fel, gyakran a groteszk, az abszurd, a nonszensz megjelenítőiként. Az a fotó, amely Thomka Beáta Tolnai-monográfiájában látható, s a Virág utcai dolgozószoba íróasztalának tárgyait örökíti meg, szinte emblematikusan képezi le a Tolnai-szövegek ismétlődő motívumait – a szerző magánmitológiájának gyakran szövegekbe foglalt tárgyait (Lea balettcipői, a bosnyák holló, az azúr szifon, a Tolnai Lexikon kötetei). A fotót az a szintén kanizsai származású Nagy József készítette, aki méltó ismerője e magánmitológiának, s aki maga is részben otthoni (azaz ugyanazon régió, helyszín) motívumaiból építi fel mozgásművészeti produkcióit. A Tolnaival nagyjából egyidős és szintén a neoavantgárd kereteiben (is) mozgó Tandori Dezső életműve említhető meg analóg példaként, hiszen Tandori szövegeiben is hasonló (műnemeken: a líráján, prózáján egyaránt átívelő) magánmítosz artikulálódik (l.: verebek, közöttük is néhány kiemelkedő jelentőségű, mint pl. Totyi és Szpéró, továbbá játékmackók „minden mennyiségben“, gombfocijátszmák és -bajnokságok, lóversenyek és fogadások, utazások stb.). Tandori líra- és prózaszövegei is hasonló módon olvassák egymást, szöveg- és műnemhatárokat átlépve/légiesítve, épp ennek az egész életművet át- és egybefogó motivikus hálónak a révén. Merész és sokfelé ágazó vállalkozás lenne sorra venni a Tolnai-féle magánmitológia motivikus elemeit, mitologémáit s ezek szerteindázó szálait. Talán elegendő a már említetteken kívül még néhány csomópontját felfedni: a motivikusan ismétlődő festőneveken kívül az életművet átjáró emblematikus író- és költőnevekből szőtt háló egyes csomópontjait (Csáth, Pilinszky, Kosztolányi, Danilo Kiš, Tomaž Šalamun s a festőnevekhez hasonlóan más író- és költőnevek a tágabb értelemben vett Jugoszláviából, az annak széthullása előtti idők szellemi közegének emblémáiként), a magánmitológia hangsúlyos helyszíneire utaló toponimákat (az újvidéki Virág utca 3. a Telepen, az Adria, Ókanizsa a Járással, újabban Palicsfürdő a Vér-tóval és a Homokvárral) – s nem utolsósorban e magánmítosz vissza-visszatérő emblematikus alakjait, hőseit (a Vitézeket, a Kracsunokat, a szűkebb és tágabb család tagjait, újabban a „helybéli infaustusok“ nyilvánvalóan egy vagy több alakból összerakott fiktív alakjait: Elemér, Jonathán, Tihamér, Regény Misu, T. Olivér, Kafga Feri alakját stb.). Az Ómama-kötet a címbe emelt alak köré hol szorosabban, hol lazábban kötődő költemények, versciklusok „tematikus“ gyűjteménye. Tolnai magánmítoszának a talaján vagyunk hát, hiszen a szövegek főalakja magával hozza, a szövegbe vonja saját időbeli 6 Thomka Beáta a Legyek karfiol (1973) című kötet kapcsán „remek kis metafora-meteorok” szabálytalan, összefüggéstelen keringéséről beszél. (I. m., 70.)
7 Mikola Gyöngyi: Utószó = Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben. Regény versekből. zEtna, Zenta, 2006. 232. 8 L. Tolnai az öböl című költeményének mottóját: „most kaptam meg weöres sándor merülő / saturnusát herceg-noviból”. Tolnai Ottó: Agyonvert csipke. Forum, Újvidék, 1969. 22. 9 L.: Weöres Sándor: Stewardessek a repülőgépen. Változat Tolnai Ottó versére. In: W. S.: Egybegyűjtött írások. Magvető, Bp., 1970. II., 515—516. 10 Tolnai Ottó: Mint lovukkal vitézeket. In: T. O.: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben. Regény versekből. zEtna, Zenta, 2006. 9.
Harkai Vass Éva
és térbeli meghatározottságait és létkoordinátáit, még akkor is, ha Tolnai ómama motivikus-emblematikus alakját szabadon mozgatja, áramoltatja különféle – fiktív és valós – terek (Ókanizsa, Rotterdam, Szibéria) és idők (a lírai én gyermek- és felnőttkora, múlt és közelmúlt) között. Legfőképpen pedig azt a világot mutatja fel újra, bár más, „civilizáltabb“ részleteiben, amelynek talajáról a gerilladalok származnak. Azaz a gyermekkor szabad portyázásainak időszakát, itt most hangsúlyosabban ütköztetve, egybeszőve a megírás jelenidejével, s az előbbiből is a szabad portyázásokból, a gerilla-életmódból otthonába, családtagjai közé hazatérő gyermekhősre koncentrálva, hozzászámítva ehhez a minderre reflektáló „felnőtt“ lírai ént. A kettősség már a címbe bele van foglalva: ómama a lírai én gyermekkorába tartozó alak, (évtizedekkel halála utáni) újbóli megjelenésének ürügye pedig a rotterdami nemzetközi költészeti fesztivál, ahol az Ómama-vers felolvasása s az ehhez kötődő asszociációk során kirajzolódik a vers utóélete. Maga a cím hangsúlyosan utal e kontradikcióra – akár nyelvi dimenzióiban is –: a népies-familiáris megnevezést (ómama) ütközteti a távoliság-idegenség hármasával (rotterdami, gengszter, film). Ezt a főalakkal szembeállított fogalmi hármast akár konkrét részleteire bontva lehetne elemezni: az egy zarándokút során csupán Rómát megjárt ómama Rotterdamba „helyezésével“, az ókanizsai-bácskai-Tisza menti „egyszerű“, szorgos életképlet gengsztervilággal való ütköztetésével, valamint a tájunkon a múlt század közepe táján még (a csak a hatvanas évek körül beköszöntő televíziózás tényét ismerve) elképzelhetetlennek tartott film, filmezés, filmforgatás idegenségének és ismeretlenségének a főalakkal való kapcsolatba hozásával Tolnai szinte a nonszenszt célozza meg. Vagy – ami ettől nem esik távol, mert a művészetben, a művilágban indokolt – merész fikcióhoz folyamodik. Mint Mikola Gyöngyi írja a kötet utószavában: „Az a hinta, amely Tolnai korai Delta-esszéjében kezdett ingani Abszolút és Semmi között, itt, az Ómamá-ban is éppúgy állandóan kileng a végső pólusok felé [...] A művészet ebben az értelemben olyan tükör, amely épp a látszatot, az illúziót, a hamisságot kettőzi meg, »veri vissza«, hogy ezáltal létrehozza az illúziók elfedte igazságokat mint az élet új lehetőségeit.“7 Mint egy fordított weöresi szituáció. Weöres Sándor ugyanis sajátos szerepjátéka során egy fiktív, kitalált költőnő életrajzához és (fiktív) költészetéhez társít valószerű személyeket és epizódokat az irodalom világából, Tolnai pedig az egykor létező, élő ómama életének narratíváját röpteti kitalált, fiktív időzónákba és illuzórikus terekbe. Azaz itt, ezekben az időkben és terekben bonyolítja az egykori dédszülő alakjához rendelt, szintén kitalált, illuzórikus narratívákat. (Weöres Sándor neve nem véletlenül merül fel: az ízig-vérig költő, mester, épp egy adriai tartózkodása alkalmával saját verseskötetét küldi Tolnainak8, azt a verseskötetét, amelyben épp Tolnai versére ír változatot.9) A családi legendárium múltbéli, már nem élő alakjainak elősorolása („enumerációja”) során a motívumok között megképződnek bizonyos csomópontok. Közöttük a(z ismétlések által is) leghangsúlyosabb Vitéz ómama sámlija, amelyről a családtagok sorra buknak a földnek – „mint valami / magas trambulinról a halálba”.10 Egy másik póluson – hol az egybejátszások, hol a szétírás gesztusaként – ott a só sokfelé ágazó motívuma: a sziksóval főzött szarszappan, az erdélyi sóbányák–adriai sópárolók motívumpárhuzama (tovább variálódva: sziksót söpörni Ókanizsán – sót pá-
21
Harkai Vass Éva
22
rolni az Adrián) stb. A tenger és a tengeri egybehangzáson alapuló (de más-más régiót megcélzó) kettőse szintén az Adria és a Pannon tenger párhuzamát viszi tovább. Külön motívumegyüttest alkotnak a használati eszközök, a mindennapi élethez szorosan hozzá tartozó tárgyak (rézszita, tűpárna, szabókréta, rézdrótkefe, sámli, lavór, szifonbél) s az ehhez a természeti-emberi világhoz s a kettő egymásrautaltságához kötődő motívumok (bíbictojás, rókalyuk, a tyúk szemének bevarrása, malacmiskárolás), különféle más műveletek (kamillafésülés, a sziksó söprése, szappanfőzés, misling szecskázása), a (gyakran egzotikumként ható) színek s e színek által megérzékített tárgyak, anyagok, fogalmak (a máriakék festék, a parasztrózsaszín, a mindenség zöld tónusa, a szabókréta halvány kékje, a semmike indigó pruszlik, a manila lila és kék szálai)… stb. Nem túlzás tehát, amikor Mikola Gyöngyi a motívumok folytonos ismétlődése, szerveződése és újjászerveződése kapcsán, eredményeképpen szöveglabirintusról, az (olvasói) eltévedés koreográfiájáról beszél. Ez a fajta ismétlés, variabilitás, széthangzás, névés motívumkatalógus határozza meg A kisinyovi rózsa szöveguniverzumát is, régebbről ismerős és új, az intertextualitás révén többek között Puskinhoz is köthető motívumok és toposzok kontaminálásával, variálásával, rekontextualizálásával. Ily módon jön létre a Puskin-életrajz kisinyovi részleteinek, a Kisinyovból író barátnő és a jerikói/kisinyovi rózsa ezzel a logikai sorral még korántsem befejezett motívumkombinációja. Mintegy bizonyságát adva annak, amit Bányai János írt az Ómama-kötet kapcsán, e líra újabb vonulatának elmozdulását abban látva, hogy a költői pályán „homorú dalokkal“ indult Tolnai mintha a „domborítás” gyakorlatában ismerne önmagára.11 Két újabb, említett verseskötete legalábbis ebbe az irányba mutat.
11 Bányai János: A Tolnai-kód. A versbe írott Ómama-regénytől A kisinyovi rózsáig. Híd, 2010. 6., 71.
esztelen bohóc
Bozsik Péter
Bozsik Péter
„Félve kérdeztem, mi lesz velük, mi lesz a (meztelen) bohócokkal, ha majd már az agg szabó nem lát tűbe fűzni? Majd őt szurkálják nagy tűkkel, mondta:” (T. O.)
most, hogy megint kiújulni látszik a prosztatagyulladásom, amely gerincfájdalommal kezdődik épp, és olyan lomha lassú, akár egy magántulajdon, amit akart a fene, de úgy érzi az ember, megdolgozott érte. azon morfondíroztam, végül is jobb, mint egy hasnyálmirigy-gyulladás, hiszen most csak a fűszeres ételekről kell lemondanom, míg abban az esetben, ha hasnyálmirigyes lennék, hónapokig nem ehetnék mást vízben főtt rizsen és krumplin kívül, só nélkül. és a fájdalmaim is jelentősebbek lennének. meg az is átfutott a fejemen, hogy krisztus valamelyik reinkarnációja vajon miért nem döfi a gerincembe a rozsdás kötőtűt, az egyszerűbb lenne és hatásosabb. de ez már irodalmi allúzió. neki a gerincem jutott. és tán az epém. bár epében ottokár mester azért jobb. volt szerencsém látni, amikor az egyik műtétje után kivették az epekövét, amely akkora, mint egy pingpong labda, spirituszban tartja, és olyan, akár egy minihold, nem véletlenül hívja belső meteoritnak. a gerincfájdalmaim korán kezdődtek, még amikor dzsúdóztam, tizenhét éves korom után. emlékszem a pillanatra, amikor mártonnal tréningeztem, aki vagy tízenöt-húsz kilóval nyomott többet, mint jómagam, és aki azóta a szellemi egészség modern tudományának követője lett. azért szerettem vele edzeni, mert a versenyeken így valamivel könnyebb lett az azonos súlycsoport. olyan ez, mint fennsíkon futni. ha tengerszintre érsz, jobb lesz a teljesítmény. egy általam és bal oldalra kifejlesztett kubi nage (fejfogásos dobás), taiotosi (támasztott gáncsdobás) harai gosi (csípődobás) kombinációval próbálkoztam, de megkontrázott, pedig elég lomha volt még akkoriban, én pedig ahelyett, hogy átmentem volna oszoto gariba (nagy külső horogdobás), hogy kihasználjam az ő visszafelé ható energiáját, tovább erőlködtem, és akkor hasra estem, ő meg rám, mind a 80 kilójával. és éreztem, hogy valami megpattant a gerincemben. nem vészesen, de ha nehezet emelek, mai napig érzem. utána egy darabig a lányokat tanítgattam, de irigykedtem a többiekre, kicsit szégyelltem is magam, pedig jó volt a lányok hónaljszagában, amely a frissen eldobott kagylóhéj illatára emlékeztetett, a földharcot gyakorolni. pont egy ilyen edzés után történt meg velem az is, hogy szabályosan összerogytam a fájdalomtól. tizenhét év körül nem hisz az ember az ilyesmiben, hogy a fiatal test csak úgy fogja magát, és minden külső erő nélkül, csak úgy fájdalomba kezd, mintegy önmagától, kivéve persze a fogfájást, de az egy másik sztori, és különben sem ilyen. mentem haza a kangüdrösön, azóta kibetonozták és elnevezték kansztrítnek, és pont a plátói szerelmem háza előtt, bumm, a gyomorszájamba nyilallt valami, összecsuklottam, és nyüszítettem a fájdalomtól, nem is tudom meddig. mert az idő, az persze tapodtat sem haladt. megállt, mint régi mozdonyok füstje a novemberi ködben. fogadkoztam, ha ennek vége, azonnal, már holnap, orvoshoz megyek. más fogadalmakat is tettem: nem iszom több sört, többet tanulok, hinni fogok istenben vagy a kommunista
23
Bozsik Péter
24
pártban, mindegy, melyikben, valamelyikben, esetleg elmegyek buddhista szerzetesnek, ilyenek. később, weissbrunnban még egyszer megismétlődött ez a váratlanul érkező hihetetlen szúrás, ekkor a nagyszobában estem össze, mint bohóc a fűrészpor aranyában, a telefonig sem tudtam elvánszorogni. amikor meg elmúlt, úgy voltam vele, most mit mondjak a dokinak, hogy fájt, de már elmúlt? hagytam a francba. azóta az első gyanús jelre, ha csak a gyomortáji fájás, nem is fájás, valami kétes érzékenység megközelíti az ingerküszöböm, azonnal rohanok az első kocsmába, és megiszom egy unicumot, az hat. pedig nem is szeretem. álmos fantáziáimban akupunktúrás kezelést követelek jézustól. és ha nem engedelmeskedik, beállítok majd hozzá, letartóztatom, kikötözöm, ahogy ő az írógépét szokta, ha nem engedelmeskedik vasakaratának. előbb megpróbálnék szépen beszélgetni vele, megpróbálnék csínján bánni jézussal. ha nem menne, akkor ott vannak a könyvei közé szúrva a véres acéltűk. elszórakoznék, el én, jézus gerincoszlopával. visszafejteném jézust, mintha horgolva lenne. az éjjeliszekrény előtt guggol. le kellene puffantanom gyönggyel töltött browingommal, amelyet a mestertől csentem el. a padláson jól begyakoroltam pisztolyom használatát, egyetlen patkányt sem tévesztettem el. vagy mégis jézus módszerével kellene dolgoznom? odalopakodni mögé, és acéltűt döfni a gerincébe. úgy még valamit ki is szedhetnék belőle. ha nem vallaná meg a gyógyítás titkát, akkor meg a rozsdás acél kötőtűvel a gerincében visszaengedném az övéihez. legalább látnák, nem viccelek. megkérném, húzza föl a redőnyt. mögé osonnék és kilökném. jó stósz lenne. jézus azonban megelőz. hátamba vágja rozsdás tűjét, majd tovább piszkálja a fogát. mit csinálhatnak a bohócok, kérdezem üvöltve, de nem kapok választ. alig teszem föl a kérdést, váratlanul menekülőre fogom. előre vetem magam, ám egyszerre két tű is a lapockáim közé szalad. jajgatva hemperegek. jézus ördögien kezeli e tűt. élvezet nézni. már szép kis kecskeszakálla nőtt. biztatom, növesszen szakállt. megfogadta, de nem lett belőle semmi. hideg van. okvetlenül meg kell oldanom a fűtést. megnéznem, nem dugult-e el a kémény, ahogy szokott. és ha igen szólni a közös képviselőnek, hívja a kéményseprőket, akik, tudom, valóban szerencsét hoznak. házon kívül. ha házon belül vannak, fekete hó hull mindenre a lakásban. a korom kristályszerű szerkezete a falon és a lepedőkön különösen tetszetős. hetekig takaríthatsz, a fekete korompelyhektől akkor sem szabadulsz. bedugult a cserépkályhám kéménye, és erre már tényleg elszomorodtam – na, most, október harmincegyedikére, mindennek tökre vége – a kémény hal meg utoljára, idézi a faszbukon, mint egy nekem, ria ángyom lábasst. okvetlenül meg kell oldanom a fűtést. ha valahogy visszakeveredek önmagamba. jégcsapfarokkal nem sokra viszi manapság az ember, pedig előttem karrier áll. ti átkozottak, mit tettetek a rágógumimba?! rétestésztát nyújtottam a fenekéből, és belegöngyöltem magam .egész életébe mákosat fog szarni. felhúzódtak a tökeim, mintha mandulagyulladásom lenne. kasza óráján olvastam mindezt (rovarház), a malomipari technikumban. kasza feketicsi származású volt, nem a politikus kaszáról beszélek, akiről, amikor weissbrunnban járt azt írták szabadkai barátaim… eh, meg sem írom, döglött keselyűbe nem rúgok. ezt most nem tudom, miért írtam ide, talán azért, mert később sok jó feketicsi embert ismertem meg. első nagy szerelmemet is például. egyoldalú szerelem, hiszen csak én szerettem. fél évkor egyest adott a vadbarom, isten nyugosztalja, mert nem mutattam hajlandóságot a színházba járásra. ma is elkap a sikító frász, ha a színház szót hallom. hiába érveltem, elolvastam a vihart, lezárta félévkor egyesre a jegyemet. apám agyonüt, gondoltam, és megalkudtam, egye fene, megyek, megnézem azt a kurva vihart. írom mindezt most, amikor a sandy, így legyöngülve is, húszmilliárdos kárt csinált new yorkban. visszatérve kaszára, most kivételesen és utoljára a politikusra, (jaj, nagyon társadalmi lettem, nabokov gonoszul rám kacsint porszemével), apám miatta nem fizeti és nem is
Bozsik Péter
nézi a szerb tévét, mert a háború alatt, (jól mondta az a pasas néhány pár gyapjúharisnya állandóan legyen tartalékban, s ha kitör a háború, oda se fütyülsz, veszed a vastag gyapjúharisnyákat, és mész), a jugó polgárháborúra gondolok, seselyű, a csetnikvajda egy újsággal verte a kasza fejit, akkor apám azt mondta, ő ezt nem akarja látni soha többet, és azóta nem nézi a szerb tévét, punktum. és nagyon makacs tud lenni az öreg, ha valamit elhatároz. pedig a villanyszámlába van beaplikálva a tévédíj, de valahogy kiszámolja, és csak a kilowattokért perkál. apám, a lányok meghalnak, megrepedeznek, elpattannak a napon, fölhasadnak, mint a gyümölcs, szeretem, égő sebeiket, apám, a lányok szépen üresek akár csillogó harci jelenetekkel díszített amforáid. ha lenyúlsz karcsú torkukon, fölzavarod a mandulaillatú dohos levegőt. a manduláról, bár lehet, ezt már, megírtam, nekem az orvosságszag jön be, és az epezöld félelem, az injekciós tűtől, amelytől mái napig kiver a víz, pedig majd’ negyven éve nem kaptam a seggembe oltást. jut eszembe, hogy’ nem szerettem ottokár mestert egyetemista koromban. csak egy rövid ideig nem, és a versek című verseskötetét, mert azt gondoltam, hogy a festő barátom meséli, találkozott köcsöggel, villanyszerelő, valahol topolya körül kezdetű versek nem versek, akkor még nem ismertem kavafiszt, akkoriban a minden összeomlett, minden szertefoszló eszme kosz lett, a vécékefe és a láncosbomba elment a párközpontba típusú versekért rajongtam, de később, mikor rájöttem, hogyan szövi az öreg pók (világ) hálóját, akkor döbbentem rá kivel is, mivel is van dolgom. és ezt az öreget most csak úgy leírtam, ahogy titora mondták a tőle tíz-tizenöt évvel fiatalabb djilasék, hogy stari, azaz öreg, mert sose gondoltam rá öregként, mint például az apámra vagy a nagybátyáimra, akiket már harminc-negyvenévesen öregeknek láttam,. hogy mi lehet az oka? valószínűleg a folytonos figyelem,érdeklődés, tájékozottság, nem csak az irodalom, a festészet, filozófia, művészettörténet, pszichológia iránt, hanem a személynek szóló befogadó, kutakodó tekintet, igen, kortársam, ő, a szó szoros értelmében; szelleme fiatalabb, mint az enyém valaha volt, van, lesz, és nála tényleg életforma az írás, nem magatartás. toll tolni tolnai okosabb dolog lett volna kizárni magam a mai költészetből, mint egész délután a pataknál, a várfalnál lődörögni, okosabb dolog lett volna kirázni magam, márta biztosan várt, csak le kellett volna tolni a nadrágom, a vár lépcsőjére ülni, s ölemben márta kis barna testével nézni a patak fölött rajtó csillagokat. egy ember aludt a kavicsos parton, mintha a víz dobta volna ki. pénzt is kérhettem volna tőle, eurót, mielőtt belém ül. meg kell nyálaznom, olyan, mint a kovász, amely pék (AKI KORÁN KEL VAGY HÜLYE, VAGY PÉK, ÉN MOLNÁR VAGYOK, üvöltöttük részegen önigazgatva a TMASZban, aki nem érti, járjon utána), szóval a pék hosszú késére ragad. azt mondta, ha velem sem fog sikerülni az ügy, végképp kikészül, és megmutatta hozományát, a fehér kúriát. épp sirálybőr cipőben, sirálymellcsont brossal mellemen, milliós vulkánfíber kofferral a kezemben, üres laptoptáskával az oldalamon, újságírók hadától kísérve, mint a régi szentképeken részletesen megrajzolt lélek, vonulok börtönbe. a költőtől elveszik cipőpertlijét. ez afféle vaj’magyar toposz lett a fiatal költők között 83 után, amikor még érdekesek voltak a versfaragók és féltek tőlük a komcsik, vagyis a hatalom, és versek, novellák, esszék miatt küldtek börtönbe költőket, tiltottak be lapokat, váltottak le főszerkesztőket és így tovább és így tovább, régi szép idők, régi szép idők, gondolom félálomban, vécére menet, miközben mindenféle zsinórok galandférgei akasztják meg testem kinövéseit. nem adtam meg magam az ihlet követelőzésének. a társalgásnak, amelyben ezernyi beszélő van, de csak egyikük az igazi, és ezt az igazit kéne befogni és hallótávolságban tartani. de nem teszem, nem én, nem élek az adománnyal. telefon csörög. fölveszem. retinavizsgálatra hív egy unott női hang, szerdán fél nyolcra, egy számomra ismeretlen
25
Bozsik Péter
26
weissbrunni hotelba. tudom, hogy nem megyek el, de alig tudok beszélni, hajnali kilenc van, ötkor feküdtem le és hugyoznom kell, hívjon-e délután?, hívjon, mert nem tudok ilyen korán dönteni, hazudom neki. köszönöm, mondja, leteszem a vezetékes telefont, és majdnem hasra vágódom: bokámra tekeredett a fekete zsinór. elhajolok az ihlet elől. mintha saját erejével győzném le ellenfelemet a tatamin. prózává égetem a költészetet. odakozmált költészet a próza, ottokár mester? ó, esztelen bohóc, térj észre, mormogom magamnak, még föl sem ébredtél, hagyd a versírást másra, húzzá’ föl a padlásra!, patkányt irtani. ez áll közel hozzád, ha már a raktári kártevők és az ellenük való védekezést választottad a szakdolgozatod témájául, baz’meg.
A sivatag, a Semmi szép, brutális nem-árnyéka
Bencsik Orsolya
Bencsik Orsolya
Egy felzabálás, csipkévé verés elodázásának vázlata
Ha hihetünk a Miquel Barceló árnyéka (2006) című, Franciaországban megjelent, kétnyelvű (magyar-francia) Tolnai-verseskönyv költői szubjektumának, Tolnai Ottó Orléans-ban kezdte el írni a kötet verseit, az ún. afrika-verseket. A mallorcai festővel való személyes találkozásra viszont valamivel később került csak sor, a harminckét vers talán több mint háromnegyedének az elkészülte után. Miquel Barcelót a szintén ókanizsai születésű barát, a táncos és koreográfus Nagy József révén ismerte meg, ő vezette el műtermébe is, ahol, mindez a számomra a kötet törésvonalát képező Harmincadik című költeményben hangzik el, a lírai én, vagy, ha hihetünk neki, maga Ottó, megdöbbenve látta, ennek a furcsa, spanyol festőnek (és nemcsak azért, mert úgy helyezte a festéshez használt refrektort) nincsen árnyéka. „Mind elhasználta (szétosztotta)”. A továbbiakban ugyanez a vers a „kissé oldalra dőlt, egykedvűen” cigarettázgató Nagy József mellett keresgélő költőt rajzolja meg, a padlón, falakon nézelődő, kutatgató Ottót, majd visszatér a táncos baráthoz, annak dőléséhez, ahogy szinte érinti a műterem padlóját, és ahogy végül eljátssza, akármit is értsünk most ez alatt, (mint nehéz szerepet) Miquel Barceló nem-árnyékát. A kötet, és nemcsak azért, mert a címe odairányítja a tekintetet, központi problémája a látvány, reprezentáció és igazság kérdése mentén körvonalazódik, és a teremtés, az alkotás létezéssel szembeni eredendőségére utal, valamint a műalkotás isteni jellegét, jóságát, szépségét és örökkévalóságát emeli ki. Mindez pedig egy olyan szakralitással is erősen átitatott térben valósul meg – mely egyébként, és éppen ezért érthető a Barcelóval való foglalatoskodás, Tolnai számára saját szikes, ó-kanizsai vagy éppen homokos, palicsfürdői közegével rokon –, ahol a tűző nap, a sivatagi forróság a végtelen homokdűnék között (a semmi közepén) megjelenő, feltáruló, nemcsak körvonalaikat, hanem teljes attribútumaikat felkínáló, látható, valódi entitásokat kikezdi. A színek roncsolódása, a hús szikkadása, a bőr kiszáradása a halódó test képzetét adja, redukálja a létezést, hogy végül annak csak egyfajta járulékos, mondhatni üres helyét kínálja fel. A sárga homokszemcsék mint „önfejű, virtuóz kottafejek” (Huszonegyedik) által betemetett, „bedarált” fehér csontokat (Tizenkettedik), széthányt gazellaszarvakat (Huszonötödik), tevemaradványt (Tizenhatodik), az önmagát kifacsart ember képzeteként a maradékot mint „kopogósra száradt termést” (Tizennegyedik), kiszáradt mocsarat, döglött antilopot (Huszonnegyedik ), áldozati felmutatásként a „Semmivel játszó délibábban” kilöt�tyintett pohár vörösbort (Nyolcadik) vagy éppen vizet (Tizenharmadik). Míg a sivatag, a nap általi roncsolódás, a pusztulás, a megsemmisülés a már említett hús-vér vagy tárgyszerű egzisztálás sajátja, addig a folyamatosan, motivikusan megjelenő árnyék,
27
Bencsik Orsolya
28
mely a teljes látvány, a színekkel, ízekkel, szagokkal, a hús és a bőr redőzöttségével jelenvaló attribútumok tagadása, valójában – az eltűnés, a halál negligálása értelmében – az állandóság alakzata. Ahogy a Hatodik versben az Afrikában éppen széket vagy asztalt festő Barceló tapasztalja az árnyék anyagának erősségét a tárgyéval szemben, mintha magához az árnyékhoz kapcsolódna a megmunkálás vagy éppen az eszközszerűség, de mégis, ennek ellenére, mintha egyedül csak rajta nem lehetne tényleges fogást találni, teljes mértékben hozzáférkőzni, birtokolni, így roncsolni, csipkévé verni, felzabálni sem. („A termeszek egyedül árnyékod nem verik csipkévé / A sakálok egyedül árnyékod nem zabálják fel / Mint felzabálják húsod jóízűen ropogtatva / Felzabálják csontjaid”.) Az árnyék artikulálatlansága, szürkesége vagy éppen sötétsége ellenére (még ha elsőre azt is gondolnánk, másodlagos az általa közvetített hús-vér vagy dologi entitáshoz képest) eredendőbbnek tekinthető a nem csak körvonalakként vagy homályos masszaként létezőkkel szemben, hiszen valójában „az árnyék az ember”, a láthatatlan, kibogozhatatlan lényeg, maga a teremtés, az alkotás matériája. Ennek a kibogozhatatlanságnak, a teljes hozzáférés, birtoklás lehetetlenségének következménye pedig a tűző napsugarakon keresztül átsütő, a homok aranyló porán átcsillámló valósággal szemben az árnyékként értelmezhető művészi alkotás pusztíthatatlansága, örökkévalósága, még akkor is, ha a már előbb idézett versben Rimbaud rajzait „csipkévé verik felzabálják a termeszek”, vagy később, például a Huszonötödik címűben, a papír, akárcsak a bőr, foszlásnak indul, és végül elkoptatják a homokviharok, szétrágják a nyüvek. Mindezt pedig tovább finomítja és rétegzi (valójában önmagát csipkézi ki, csipkévé veri), hogy a Barceló festményekből átkerülő, átlényegített képek, az elefánt, az anyasakál, a teve és a nyest fanszőréből készült ecsettel teremtett „isteni motívumok” – melyek viszont csonkaságukban, romlásukban, Tolnai Ottó egyik kulcsszavával élve, semmis, szörnyű, szép halálukban (szögre akasztottságukban vagy feláldozásukban) válnak ábrázolttá – maguk is árnyékokként kezdenek el működni. Ily módon, mint ahogy a tolnai opus darabjai csicsókává vagy éppen a legcsúnyább virággá, a karfiollá nevelik magukat, úgy az afrikai költemények „a verejték tükröződő tócsájában”, „a sivatag semmis átlóján” árnyékká löttyennek egybe (Második). Tolnai a Miquel Barceló árnyéka című verseskötetében bizonyos értelemben összezavarja a létező és ábrázolt viszonyát, átszabja a létkategóriákat, hiszen a hagyományosan az igazság szimbólumaként értelmezhető fényt, és így a teljes látványhoz kapcsolt (mivel magába foglalja az összes attribútumot) testi létezést másodlagossá teszi annak árnyékához, a sötétséghez képest. A valóság és annak művészi reprezentációja, a festmény az afrikai versek szerint úgy viszonyul egymáshoz, mint a létező és annak képe, mint egzisztencia és esszencia, ahol is a reprezentáció (bár kétségkívül nem a legprecízebb itt ez a terminus) magasabb szinten helyezkedik el a reprezentálttól, sőt meghatározza azt. Ebből kifolyólag pedig, ha hihetünk a képleírások költői szubjektumának, nem arról van szó, hogy a katalán festő képeit nézegető, Nagy József mozdulatait figyelő, a műterem padlóját, falát leső, kutató Ottó esztétizálja a valóságot, hanem éppen arról, hogy a valóságot megelőzi az esztétikum, az egzisztenciát pedig egy letapogathatatlan, isteni (jó, szép és örök) esszencia. Így Miquel Barceló létezése szempontjából a Harmincadik című versben felvázolt lényegi helyzet (a festő árnyékának nem látása és keresése) súlyos, lényeges, tulajdonképpen a leglényegesebb probléma, akárcsak Nagy József mozdulata, a nem-árnyék, akármit is értsünk most még ez alatt, eljátszása. (Azt pedig csak vázlatosan tudjuk megemlíteni – bár kétségkívül fontos lenne ez is –, hogy az előbbi állításokhoz érdemes lenne hozzánézni, hogyan is viszonyulnak a teremtő, alkotó mozzanatok a valósághoz, de leginkább a (már korábban is kevésbé precízen használt) reprezentációk, a Barceló-festmények, a Nagy József-fotók, a Tolnai-versek vagy éppen, többek között, a bennük megjelenő Nagy József-szólók, performansz-szerű mozdulatok) egymáshoz.
Bencsik Orsolya
Az Afrika-motívumokat, kultúrtörténeti utalásokat (például Rimbaud, Exupéry, Gárdonyi Géza stb.) is magába szövő, többek között a sivatagban kiömlő víz szorongató érzését vagy a már említett semmis, szörnyű, szép halálokat (festéknyomokat is tartalmazó szögre akasztásokat, szívek kitépését, felfeszítéseket) kötetté szublimáló harminckét képleírás szinte állandóan visszatérő helyzete, momentuma a teremtés, az alkotás mellett – mint annak ellenpontja – a semmivé válás, a pusztulás és a halál, mely egy örökkévaló entitás (akár tárgy, akár növény, állat, akár ember) puszta negligálásának, az alak és az anyag, a hús romlandóságának, a birtokolt test esetlegességnek a hangoztatásán túl szakrális dimenzióval is telítődik. (A metafizikai esszencia-fogalomhoz így kapcsolódik egy jóval vallásibb értelemben használt lélek-fogalom.) A halál egyrészt az árnyék és a hozzá sokszor kérdésesen kapcsolódó ábrázolt (az attribútumokkal ellátott, valóságos létező) közötti viszony által rajzolódik ki, másrészt a teremtés közegében, a sivatagban, a végtelenben, a semmi közepében („Jóllehet nincs közép” – Kilencedik) ténylegesen is jelen van. A képi látvány, a reprezentáció, az Afrikában alkotó katalán festő vásznain, papírjain kitüremkedő, lebegő alakok ebből a semmiből (egyfajta teremtő sivatagtemetőből) színesednek ki, nyernek formát és anyagot: húst, bőrt, hajat vagy szőrt, növényi erezetet. A tárgyak (pl. a kidöntött pohár, a „homokra vetett, homokon köröző, fekete póker” – Tizenhatodik), az emberek (pl. az afrikai kalandorként megfestett Bruno Bischofberger, Barceló svájci galeristája, a három grácia), a növények (pl. „a sivatagok mindenkori szomját oltó” néhány szál zsenge fű a tálkában – Kilencedik, a száraz, apró, csillagforma virágok az átlátszó üvegedényben) és az állatok (pl. a gazella, a teve, az anyasakál, az elefánt, a felakasztott, kizsigerelt, szétszáradt tyúk, melynek lógó lábán, karmain Barceló azúrkék festékes kezének a nyoma látható) körvonalvesztése, pusztulása, halála, de árnyékuk (a festmény, vers, a fotó, a mozdulat) felzabálhatatlansága, örökkévalósága ebben a teremtő sivatagi temetőben, a Semmi nem-létező közepén az ártatlanság és az áldozatiság jelenvalóságát sugallja. Nem mást, mint bűntelenséget, mellette minden csontig zabálás, felfalás, csipkévé verés, semmivé foszlás ellenére is egy teremtő, puszta, tapasztani is szerető kéz (Első) gondoskodását, egy reményt: az alkotó, a teremtő, Miquel Barceló, vagy éppen, áttételesen, Tolnai Ottó, Nagy József tényleges létezését. Hiszen a Harmincadik versben megjelenő eljátszás tétje, az alapvető színházi, performanszi értelmén túl, másik, az egész kötet szerves, egybelötykölt rétegeként, az egzisztálás állítása, bizonyítása mellett valójában a halál sikeres kijátszása: ezért a ’nehéz szerep’ (ha nem éppen a legnehezebb) – megjegyzés. A nagy hóban ugráló, az afrikai versekért Ottóhoz siető (Huszadik), az afrikai versek létezéséért és sorsáért felelősséget érző Nagy József mint Miguel Barceló, a teremtő cinkosa, a műteremben (és nem a teremtés közegében, hiszen az maga a sivatag!) a katalán festő árnyékának elhasználtságából, szétosztottságából fakadó, pusztulóként vagy már hiányként való jelenvalóságát – mert a teremtés önmagából való teremtés, és az anyag, így önmaga, szétosztódik a teremtettekben, tehát bizonyos értelemben elfogy – a halállal szembeni megtévesztésül, egy másik, arrébb helyezett térben, átvitt jelölőként, egy teremtő mozdulatsorral megadja az elmúlás számára az árnyékkal már önmagában nem, csak teremtményeiben rendelkező Barceló nem-árnyékát. Exupéry Citadella című befejezetlen regényében, melyből a Tolnai-kötet egyik mottóját veszi, van egy rész, éppen a legelején, ahol a berber fejedelem, aki a fiát, tanácsokkal látja el, arról beszél, hogy nem érez szánalmat a haldoklók és a halottak iránt. A szánalom teljes megtagadását pedig azzal magyarázza, hogy a haldokló, aki saját testét haszontalanként, nyűgként, „pusztulásában elébe táruló, széthulló testnek” érzékeli, nem érez iszonyt, hogy a haláliszony mint olyan valójában nem is létezik, és hogy volt szerencséje megismerni a halottak tökéletességét. Tolnai az árnyék eredendőségét, a létezéssel szemben a teremtés fontosságát kihangsúlyozó képleírásaiból szintén ez a
29
Bencsik Orsolya
haldoklással szembeni, hétköznapi szánalom tűnik el, és a halál iránt érzett iszonyt az alkotás egyfajta szörnyű, brutális szépsége váltja fel. „Az egyik szögön kampó kötélcsomó miegymás / A másik nyakára hurkolt zsinegen / Félig kopasztott kizsigerelt tyúk / Hos�szan lecsüngő karmos lábakkal / Amelyek pikkelyes bőrén látni Miquel / Azúrkék festékes kezének nyomát / És aztán ott valahol balra alól a műterem falára / Ács vagy közönséges ceruzával száraz filccel / Elefánt- aranysakál-fanszőrrel felskiccelve / Egy buta áttetsző öblös kis üvegedényben / néhány szál (8-10) száraz apró csillagforma virág / Ahogyan balra dől hosszú szárán gyengédségében / Akárha korbács visszacsapni készül a szögön csüngő / Korpuszra mert lám még mindig a szép mint olyan / Az aktív”. (Negyedik)
A balatonfüredi Fordítóház előtt
30
Tolnai Ottóval a vonaton
Vörös István
Vörös István
Mért van az, hogy az ember folyton elfelejti a verseket? A szavak fele az olvasás utáni első másodpercben esik ki. Nem a vers, a szó elolvasása után. Mire egy hosszabb vers végére érsz, alig emlékszel belőle valamire. A mondatok fele a vers olvasása utáni első másodpercben hullik ki. A metaforák vagy úgy belénk égnek, hogy később nem tudjuk, hol olvastuk őket, vagy elfoszlanak fehér izzásban. Mért van az, hogy az ember folyton elfelejti a verseket? A gondolatok felét észre se vesszük, bár megértjük, a másik felét észrevesszük, de nem értjük meg. Az érzések egyik felét nem érezzük, de úgy teszünk mintha, a másik felét átérezzük, de azt igyekszünk eltitkolni. A versbe bele tudja bocsátani az ember az érzőidegeit, fázik, ha a vers fázik, melege van, ha a versnek melege van, éhes, ha a vers éhes, üzekedik, ha a vers egy csukott könyvben a lapszomszédjára fordul. Mért van az, hogy az ember folyton elfelejti a verseket? Vladimír Holan vagy Paul Celan verseit nem lehet elfelejteni, mert lehetetlen megjegyezni őket. Nincs bennük semmi fogódzó, nincs bennük semmi felejthető. Vladimír Holan vagy Paul Celan versei időn kívüli pályán keringenek az irodalomban. Az egyiken folyton fekete hamueső zuhog, a másikon folyton két hold süt, mintha egy jégből faragott macska szeme bámulna bele a képekbe, a képünkbe. Mért van az, hogy az ember folyton elfelejti a verseket? Tolnai Ottó verseit nem lehet elfelejteni, mert lehetetlen megjegyezni őket. Nincs bennük semmi fogódzó, nincs bennük semmi felejthető. Tolnai Ottó versei időn kívüli pályán keringenek az irodalomban. Egyszer hamueső zuhog, rózsaszín, mint a rákokból jól bezabált flamingó, máskor két nap süt, mintha egy tűzből lehűtött kutya nyelve akarná kiinni egy csapásra a Palicsi-tavat.
31
Bencsik Orsolya
Egyszer vonaton jöttem végig vele egész Ausztrián. Régi költők versei voltak nálam, és amikor már egyikünk se bírta nézni az Alpok tüntető szépségét, amire előbb rá lehet unni, mint a bácskai sík vadregényes szintkülönbségeire, amikor már nem tudtuk nézni az állomások mellett népviseletbe öltözve misére tartó tiroli lányokat és fiúkat, amikor már nem bírtuk a rönkfákat idegesen magukkal rángató patakok látványát, mert mintha az igazgatói irodába gyereket berángató tehetetlen és elszánt tanárt láttunk volna, aki nem hiszi el, hogy tanítványa, bár megtanulta otthon a verset, mostanra elfelejtett mindent, mert az ember folyton elfelejti a verseket, hiába tudja, ismeri, érti őket, és csak egy hangulat marad, vagy annyi se, egy érzés, vagy annyi se, amikor tehát nem tudtunk már kibámulni az ablakon, és azon is kisajnálkoztuk magunkat, hogy tegnap nem mentünk be Oskar Pastior felolvasására, bár annyira megörült mind a kettőnknek, amikor meglátott, és nem tudhattuk persze, mert ha a versre nem lehet visszaemlékezni, akkor a vers se láthatja mindig a jövendőt, nem tudhattuk, hogy Oskar még abban az évben meghal, még mielőtt átvehette volna a végre neki ítélt Büchner-díjat, mint ahogy azt se, hogy egy másik, Romániából elszármazott költővel, Herta Müllerrel közösen az Oskar ottani börtönéveiről tervezett regényüket Herta egyedül lesz kénytelen végigvinni, amire majd egyedül lesz kénytelen Nobel-díjat kapni, nem tudhattuk, hogy mi vár majd Oskarra, és azt se, hogy szerencse az vagy a szerencse mögött orrhosszal való lemaradás, ami ugye korántsem szerencsétlenség, mint ahogy meghalni se szerencse, beleunva még a beszélgetésbe is Oskarról, és arról, ami lesz, végignyúltunk a fülke fekvésre kényelmetlen két ülésén, és én hosszú francia verseket olvastam fel Ottónak. Már nem tudom mit, nem, tudom kitől. Az egyikben talán volt egy farkas. Vagy egy flamingó? Vagy egy isten? Vagy nem volt benne semmi emberi, semmi felejthető, semmi idegen, semmi csodátlan? Mért van az, hogy az ember folyton elfelejti a verseket?
32
A költészet partecédulája Sötétséget óhajtottam, miután végigbogarásztam Tolnai Ottó Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című könyvét. Agyagmécsesem alig pislákolt, csak a tető felhajtott ablakáról verődött a szobába sárgás rózsaszín lámpafény, mint mikor üveglapra kenik a vérmintát a laboránsok. Kétségbeesés fogott el, félelem, hogy gyógyíthatatlan betegséget mutatnak ki – azok a laboránsok –, hogy a metasztázisok elburjánoztak. Mert Tolnai Ottónak ez a regény versekből alcímmel jelölt könyve, mely különféle műnemek és műfajok keveréke, összerázása, elég borzalmas. „Rázókeverék” – volt ilyen orvosság húsz évvel ezelőtt még, talán még ma is van, talán még kombináltport is kapni? Gyerekkoromban gyakran szalajtott nagyanyám a bezdáni patikába kombináltporért (finom kis papírzacskókban adták, pont, ahogy Ottó leírja, és akkor még kincs volt a papiros), lányom gyerekkorában pedig „rázókeverékért” jártam a pesti patikába, és az üvegcsében hó esett, ha fölráztuk. Gyógyírás – ez pedig Tolnai Ottó szava, mint minden, amit itt kurziválok majd, noha ő maga csöppet sincs meggyőződve a költészet ilyetén potenciájáról; nem mintha apatikus lenne, hanem inkább az olvasókon múlik, hogy a költő szava hogy s mint hat, netán homeopátiásan? Engem fölkavart ez a könyvecske. Össze is zavart. Nemcsak több műforma – vers, próza, esszé, filozófia, dokumentum, kép, fotó, filmforgatókönyv, egy kis történelem, művészettörténet, irodalomtörténet, fordítás, miegymás – kavarog a kis barna könyvben, hanem sokféle tónus is, az érzékenytől a szarkasztikusig, sokféle stilisztikai, retorikai eljárás, képek garmada a leheletfinomtól a durváig, és olyan metaforák, melyek tulajdonképpen nem is metaforák, hanem a legvalósabb dolgok, ready made-ek, meg olyan valós dolgok, melyek egyből metaforizálódnak, akárha bűvész volna az előadó. Kész transzformáció és transz formáció! Hangból is megannyi, megjelennek Tolnai infaustusai, megszemélyesített belső hangjai, és nem árt tudni, hogy az „infaustus” latinul annyi mint: „kedvezőtlen, kilátástalan, reménytelen, szerencsétlen, áldatlan”. A megszemélyesítések azonban szintén reális színezetűek, mert ezek a faramuci tolnais figurák, habókos alakok és habakukok, akik hol érzelmesek, hol ironikusak, hol rosszmájúak, hol okoskodók, hol vicceskedők, a bácskai valóságban sündörögnek, gubbasztanak és kellemetlenkednek; szívük kékarany kaptár. (Van, hogy hirtelen megreped.) Én legalábbis látom őket a saját szememmel (meg Ottóéval is), ha otthon vagyok a Szerbia halálos ölelésébe vesző tartományban. Láttam sok egyebet is a délibábos Bácskában, pont olyan tárgyakat és dolgokat, amelyeket Tolnai a kötet össz-őrülete (mint Gesamtkunstwerk) közepette pontosan ábrázol. Precizitása olykor mentőövnek látszik, szellemi minőséggé válik, hiszen ha ilyen sok minden igaz/igazi/valódi/létező, empirikusan és kulturálisan azonosítható és a zavaros emlékezetből fényképészi hitelességgel előhívható, akkor az nem semmi. Nagyon fontos, hogy Ottó örvénylő magánmitológiája jórészt a legzsírosabb és legpusztább bácskai valóságból táplálkozik, abban sül, abban veri ki a sziksó és ül ki rá a harmat. Továbbá a dokumentaritás másik, kulturális vonulata is legalább ennyire lényeges, az irodalmi, művészeti, filozófiai faktumokra és leletekre való építkezés, jobban mondva az erudícióból font Ariadné-fonal (véres cérna, kék és lila manila), amelynek szerteágazó rojtjait ő fonja össze és cibálja versről versre és könyvről könyvre újra meg újra, és húzza-
Radics Viktória
Radics Viktória
33
Radics Viktória
vonja (Úgy érzed, jó a földnek). E két miheztartás (mérőón) nélkül félő, hogy végképp elvisz minket a sündörgő ördög. Miért is ejt kétségbe e bizarr címet viselő könyvecske, mely azonban a látszat ellenére hosszadalmas és vaskos, telis-tele van tömve (jó kárpitos lett volna belőled kisfiam / te szerezted volna be / a legfinomabb füveket a sezlonokba), másrészt bolhapiachoz is hasonlítható, annyi ósdi, elhasznált, csorba, kopott kacat, kiégett metafora van benne kirakva a rongypokrócokra. Hozzáfűzöm, hogy a bolhapiac Tolnai egyik fontos egzisztenciális (egzisztencialista!) és költészeti helyszíne, és megkockáztatom, hogy a híres nemzetközi „art world” is olyan, akár egy bolhapiac. Ócskapiac, bazár, vagy ahogy a könyvben még nevezik, buvljak, hongkong és novibazár, mivelhogy ez is internacionális. De még a kétségbeejtőnél erősebb jelzőt sem röstellnék: észveszejtő (ilyenkor ugye nem az ész jár / mint valami rezge vérzékeny lény / különben is mindig rettegtem azon / kis figuráktól kiknek vágott az esze), hátborzongató (giccs hollywoodi horror), morbid burleszk. Pedig ez egy vallásos könyv, nemcsak a szentes ómama hitéről szól, hanem maga is az, noha Tolnai vallását nem könnyű meghatározni, nincs benne semmi lexikonban, még a Tolnaiban sem. Az is lehet, hogy negatív vallás, a negatív teológia mintájára, mindenképp művészetvallás is1, csakhogy a hitehagyott (kihívóan okafogyott), lefokozott, rangja fosztott, egyenesen megszégyenült művész/művészet vallása, akinek/amelynek letéptek minden aranygombot (opál gombot) és érdemrendet, cifra kitüntetést az egyenruhájáról, és most itt áll, mint egy neceguga (egy varjú ereszkedett a madárijesztőre / arra gondolt a madárijesztő túl fogja élni / őt). Mint egy semmi koma, akit itt felejtett az isten a kiszáradt pannon tenger fenekén, véres tócsában, alföld porában. Hiszen irodalomelméleti közhely, hogy egyenként alusznak ki a költészet fókuszai. Sötét van.2 Tolnai egy sosemvolt-sosemlesz vallás szentmiséjét cerebrálja ennek a könyvnek a stációin, némi túlzással fekete misének is nevezhetnénk, csakhogy a rituáléja teljesen szabálytalan, összeomlott a miserend, a vallás pedig abszurd, s a duhaj papja kirúg a hámból; fölépíti-leépíti (megfúrja), folyton alakítja, hol ékesíti, hol lerombolja – templom helyett légvár, kártyavár, homokvár épül… Annyi szent, hogy a szépség, az esztétikum szakrális minőség benne, noha ebben a könyvben a szerző (Tolnai többek között szerző is, saját magáé, meg költő is, meg író és olvasó, amatőr tudós, noha maga is infaustus) zárójelben megjegyzi, hogy ez jelenleg egy alvó kategória. A szépség nála szinte mindig elviselhetetlen, mint a rémálom, az iszonyattal határos, legalábbis bizarr, s ha ómódi, klasszikus-féle, akkor a nyelv, egy hasonlat, asszociációk sora szeplősíti a szeplőtelent, vagy valami inverzió fordít rajta egyet. Példának okáért a hófödte bácskai síkság olyan, akár egy vízszintes fal / amelyet vak pingálóasszony meszelt / maga oltotta mésszel / ami a szeme világát is kioltotta volt. Ebben a kötetben az egyik legklasszikusabban szép kép, melyen látni az említett „rontásokat” is, a borzalom lopódzását, a Mint szép csokrot című versben szerepel, és női hangon szól a hajnalpírról: az őzeket akarom nézni az őzeket hajnalonta a pusztában ahogy a róka rozsdája felgyújtja az árvalányhajat
34
1 Tolnai Ottó idézi a Disznózsírban Rilkét Báthori Csaba fordításában: „Isten a legrégibb műalkotás. Nagyon rossz állapotban maradt fenn, sok részletét később – jól-rosszul – kiegészítették. De természetesen a képzettségünkhöz tartozik, hogy tudjunk beszélni róla, s hogy láttuk a részleteit (maradványait).” Ez alapszöveg. 2 „én is oda röppennék föl ha meghalok / az ecetfára a gyöngyösök közé / végre bennem is gyönyörködik valaki / telihold lesz mázsaszám a csillagok” (Az ecetfa)
Amúgy teli van hintve a könyv különféle festői és nyelvi szépségekkel, melyekben hol szemernyi csupán a „rilkei” iszonyat, hol felrobbantja a képet, képsort. Azt már régóta tudjuk Tolnaitól, hogy szép lehet a rézdrótkefe, a szifonbél, a szita, a kóró vagy akármi, ám a szépség explóziói és implóziói ebben a könyvben sorozatosak, és ezek a képi és nyelvi események megrendítőek, mondhatni, vallási rezdülést keltenek. Átlépik a fájdalomküszöböt. Így például az a hasonlat, melyben a fájdalom mérhetetlen kékes tónusa olyan, mintha a megnyúzott kékeres őzet / futni hagyták volna, vagy a szibériai kényszermunkások szájába fagyott jégtojás:
Radics Viktória
és ég selymesen hullámozva és mintha én is és a róka is a tűz elől futna szájában a vérző tyúkkal.
szájukban öklömnyi jég ragyogott végre mind kiénekelte a magas cét voltak akik meg állva fagytak meg ragyogtak a poláris napban isten drága jégsakk-készlete. A katalógus azonban százoldalas lenne, ha folytatnám ezt a felsorolást és idézést. Az a lényeg, hogy pont a szépség elváltozása, színeváltozása jár vallási rezonanciához mérhető megrendüléssel. Ez az elváltozás nem ritkán brutalizálódás: ez a könyv brutálisokban bővelkedő – akárcsak, apropó, véres vallásunk, a kereszténység. Ennek is hosszú lenne az előbbivel összehangzó, az előbbit keresztező listája. A Január című versben, melyből az imént a vízszintes fehér falat idéztem, található a fagyhalál leírása: egy még langyos lótetemre lel felhasítja hasát abba bújik netán ott áttelelhetne aztán lassan kihűl mind a két tetem mint egy jeges fétuszra találnak rá bajtársai a ló hasában amikor a lovat mohón enni kezdik – ezt nevezem az esztétikum fölrobbantásának, amit nem más, egy szakasztott esztéta végez, ami olyan, mint mikor egy pap a saját hitét tagadja vagy a tagadásával küszködik, mely aktus egyébként mindennapos a misztikusoknál. Mégsem lesz boszorkányszombat, fekete mise vagy valami babonás pogány rítus a bizarr szépségek cerebrálásából, bár közel kerülünk ehhez, például a Múzeumi tárgy című versben, ahol a narrátor a vidéki káplánnal szinte azonosulva fehérre rágott, picassói birkakoponyát mutat föl, miután corpus gyanánt még gőzölgő forró birkahúst göngyöltek tiszta lepedőbe; vagy az Olyan címűben, mely a temetési szertartás paródiája. (A paródia Tolnainál sosem vidám -- a röhejesség eleddig ismeretlen minőségét, a hahota torokszorító fordítottját találta fel.) Misére hajaz a Jércemód is, ahol a „musica sacrát” pókháló szolgáltatja a frissen meszelt tanyán, miközben a lírai én az urat szólongatja, aki jércemód kissé oldalra dőlve ül a mindenség közepén. Nem gyalázása ez az Úrnak, hanem a komikum egyfajta szent minősége, mely az abszurdum közepette is – kissé oldalra dőlve – helyt áll. Ahogy abszurd a Roncstelepünkön credója (hiszekegye):
35
Radics Viktória
egyértelművé lett az isten is egy olyan perpetuum mobile amelyből éppen a mozgás iktatódott ki ragyogó perpetuum mobile amely áll. A „megtérés” csakúgy hátborzongatóan ironikus-parodisztikus vetületben válik verssé az Ilyen dolgokban nem hibázik című darabban, melyben a gumicsizmájába fiadzott egérre hágó vidéki férfi teszi meg rettenetében ama híres „misztikus ugrást”. Krisztus halálának hírét s az „Éli, éli…”-t halljuk repedten visszhangozni a Lábad a lavórban című versikében, az egyik infaustus, Elemér hangján: a cigányok fésülték a cirkot meséli mi meg egy hombárt betonoztunk éppen s akkor valaki hátul vizelés közben felüvöltött ennyi hiába faggattuk könyörögtünk azt mondta nincs tovább minden jel szerint van amikor nincs tovább. Bizony nem lesz szentségtörés, vallásgyalázás ezekből a kompozíciókból, csak az esztétikum védőburka hasad föl, s kél ki belőle a tolnaisan nyers, vad szép, mely ateologikus metafizikai tartalmakat sugall. Az Ómama állított és tagadott versjelenléte (a költészetben állítás és tagadás egyáltalán nem úgy áll s dől, mint a józan logikában) óv meg a teljes szellemi kikészüléstől (elzülléstől), a beszélő nevű Vitéz törzstől való elfajulástól, azaz a totálkáros dehumanizálódástól. Mint a Költő disznózsírból című interjúregényből tudjuk – amúgy ebből a kötetből is világos, lásd a végjegyzetben látható dokumentumokat –, Tolnai 1890-ben született dédnagyanyjáról van szó, aki római katolikus hívő volt, zarándokolt és Pálra hallgatva szüntelenül imádkozott: vitéz mária istenhez való viszonyára vagyok kíváncsi mert számomra fél évszázadon át lestem a kiskonyha ablakán egzakt dolog hogy viszony volt közöttük talán ő volt az utolsó némber aki még kommunikált vele A „kommunikál”-ban ott fészkel a „communio” is, ami áldozást, úrvacsorát és (egyházi, rendi) szeretetközösséget is jelent. Amikor Tolnai a versekbe belerakja az intellektuális felhangú idegen szavakat és frázisokat, ezzel rendszerint jelzi, hogy nem engedi meg a szóban forgó dolog kedélyesen népies értelmezését vagy lefelé-stilizálását, ellenkezőleg, átfilozofálja azt. (A némberrel viszont magához rántja.) A népi vallásosság az istenhez való viszony egyik hiteles, noha együgyű, ám szellemiekben gazdag formájává válik a kitágított és feldúsított költői térben. Amelyben a mindennapi, ma már archaikusnak számító (skanzenes) tárgyak, dolgok, mint a sámli, a gyúródeszka, a kisdeszka, a tisztaszoba, a súrolt padló, a lesaralt padlás, a rakott sparhelt és így tovább, színeváltozáson esnek át, nem metaforizálódnak, hanem aurát nyernek, megmutatják magukat, mint a festészetben a tárgyak, enteriőrök és tájak a festő és a néző szemének; kiviláglik,
36
Radics Viktória
Merleau-Ponty kifejezésével élve, hogy „a világ húsából” vétettek.3 Tolnainak ez a látási képessége valóban originális festői tehetség, irodalomba oltva. Az életinterjújában mondta: „Általában úgy éltem meg mindent kisgyerekkoromban, hogy valami sátor, aura keletkezett a dolgok körül és fölött”. Ez a világlátás is ellenáll az abszurdizálódás, a kisemmiz(őd)és elsöprő erejének, rezgő feszültségtereket gerjesztve. „A semmiségbe lép / ki most mozdulni mer”, írta volt Radnóti Miklós. „A valóság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.” Ebben az ontológiai robbanásban áll benne, mindig éppen mozdulván, dolgaira rámozdulván Tolnai Ottó az infaustusaival, és kiragadja tárgyait az erőteljes megsemmisülési processzusból. A processzus az erőteljes, ő ellenben a finom, a puhatolózó (én mindig mindent ki akartam puhatolni), Danilo Kiš-i értelemben érzékeny és gyöngéd – miközben kegyetlenségekkel, a valóságra ráfordult kegyetlen színházzal szembesül. Az állatok agyonverése, levágása, ölése, nyúzása, miskárolása, dögkútba eresztése, ágyúzása (seregélyágyúk) az embervilágban zajlik, a legújabb balkáni háborúkban (erre a könyvben számos utalás történik) emberekre mérve elevenen és holtan. A népi világ brutalitásai átgöngyölődnek a populista társadalmi-politikai világ horrorisztikus gengszterfilmjébe; az esztétika apokaliptikussá és politikussá válik, a hit abszurddá, a vallás pedig frenetikussá. Úgy, ahogy az ártatlan kissámliból csataló lesz, a halasból hentes, a költőből szörnyeteg. A halasember ólomcsővel veri szét a jégtömböt, ez a dolga, a mestersége, de simán agyonvert volna azzal az ólomcsővel a halasok is hentesek másképpen viszonyulnak a halálhoz jégtömbbe fagyasztott volna engem is belökött volna az óriási hűtőbe nyálas angolnák dülledt szemű szörnyhalak közé. Szóval a régi, kiszuperált almáriumban lakó Ómama az, akinek a hallucinált szaga és hangja, mániákus tisztaságvágya, a homályból felderengő és oda visszazuhanó emléke óvja a sarját a féktelenségtől, a bűntől, a mértéktelenségtől, noha a formavesztés kínjától nem tudja megvédeni. Az antropológiai, ontológiai és egzisztenciális lúzerség a formavesztésben válik költészeti kategóriává, amivel Tolnai inaszakadtáig küzd, és amire reflektál is. Ebben a könyvben például a szerkesztéssel – ez alkalommal nem is tudom számba venni a kötet szabásvonalait, kompozícióját, melynek értelme – miközben a dolgok maguktól forognak – a pestises, leprás háborús fragmentumokon keresztül egyfajta gyógyírás felé tendál. Jézus mindenekelőtt gyógyító volt, és a keresztény vallás vagy mitológia, miként felrobbanva, szilánkjaira hasadva jelen van ebben a könyvben, úgy ez a gyógyító mivolt is hangot kap. Az Ómamához többen járultak ember voltukban elbizonytalanodva (ezt a sort külön kiemelem, mert bizonyosan nagyon találó), akár Ottóhoz az infaustusok. Itt jelenik meg, a kötet elején, a söprés motívuma és imperatívusza, ami majd az utolsó ciklusban, a Barnabásban bokrosodik (meg). Barnabás (Szent Barnabás egyébként Pál apostol elődje és társa volt, kora-keresztény avantgárd) utcasöprő, együgyű figura, aki minden este levest főz magának majd a kenyér belével kitörölgeti a kislábast és imádkozik 3 „A világ jelenléte éppen a világ húsának saját húsomban való jelenléte; a világ húsából vagyok, de mégsem vagyok azonos vele” (Maurice Merleau-Ponty, ford. Farkas Henrik)
37
Radics Viktória
– amint ez többször repetálódik a ciklusban, a keresztény vallási szertartás, az úrfelmutatás és a szentáldozás reminiszcenciáival. A vesszősöprű nesze fölerősödik, s mint az egyik infaustus prófétálja a kövek fognak zokogni zokogni fog a homok ahogy zokog is már barnabás sárga vesszősöprűje alatt – apokalipszist vagy parúziát hirdetve? kissé habókosan? A pluralizálódott lírai én nem a prófétikus, inkább az imádkozó hanggal hajlamos azonosulni, a térdeplő Vitéz Máriával, ám az ő ártatlan mivoltát nélkülözve. Nem egy versben ima bujkál: hiába, ó uram / kis azúr beltengerünkben való hancúrozásom / én csúnyán elkormosodtam. A tisztítás/megtisztulás mitologémája abban a jelenetben abszurdizálódik, elég frenetikusan, amelyben, a Lyukak című versben, a lírai én lyukakkal teli ólomteknőbe, rozsdás vízbe fekteti a halott (?) ómamát/némbert, és halottmosás gyanánt incesztuózusanerotikusan animálja: …rezgő kézzel lába közé csúsztattam az orgonaillatú szappant. Az almárium, a valóságból, valamint Weörestől/Mallarmétól átszármazott főmotívum (illetve szó) koporsó is, bölcső is, hattyúk vonta mesebeli hintó is, a megtisztulás medencéje is, hangszer is, frigyláda és cirkuszi láda, meg írópult – ezernyi átváltozáson esik át a versekben –, és egyúttal rámaként szolgál a Vitéz ómama arcképéhez vagy falemezként aranyfüstös ikonjához. Ez utóbbi is fontos motívuma a kötetnek, kalandos expedíció folyik érte és alkimista experimentum, melyben ólomból (Tolnai egyik alapeleme) állítják elő, vagy szarból, mézből, sárból keverik (hazudós fajták): Nem szaros ez a gatya magyarázza a kényszerből lenyelt megetették velem a martalócok az angyalok számára kiutalt aranyfüst lemezkéket és most szépen pufogom nekik de hát az aranymosók gatyája is csillogni kezd végül a patakban. A költészet és az egész nemzetközi „art world” szép hazugságát is leleplezi Ottó a kis kötetből az imént kihullott, fényes fekete papírra fehér betűkkel nyomott inverz gyászversben, a költészet partecéduláján (Ómama), addig hajtogatván a nemet, a nincset, a semet, míg át nem fordul az ellenkezőjébe, és a sok „ó” tól invokációvá nem válik. Ahogy Ladányi István szépen elmagyarázza4, Jonathan Culler nyomán: az „aposztrofikus fikció” létezőként tünteti föl a megszólítottat és az elbizonytalanodott megszólítót is, kommunikációt generál azáltal, hogy a megszólító provokálja, válaszra akarja bírni a megszólítottat. Ennek grammatikai formája a Tolnainál oly gyakori vocativus, az odafordulás szava pedig az „ó”. „Tolnai talán az egyetlen a mai magyar költészetben – írja Ladányi – aki hitelesen tudja megszólaltatni ezt az ’Ó’ hangot, az invokáción túl is
38
4 Ladányi István: A tábornok fordított távcsövében, http://jelenkor.net/main. php?disp=disp&ID=1362.
* A szabadulás víziója a Mint rongy című vers elején tágul ki, mint a nagy robbanás után az űr:
Radics Viktória
szerephez juttatva, az O és a nulla egymásba játszásával, az Ottó név két keresztre feszített nullaként való azonosításával többek között. Az Ómama ’Ó’-ja is működteti ezt az aposztrofikus hatást az alapjelentése mellett, és nemcsak a névként is funkcionáló szó megszólításként való használatával, hanem a szó hangzása révén, az “ó” hangoztatásával, ismételgetésével közlekedve a lehetséges jelentések között.”
Egy imaginárius térben látta működni a kis szabó (rég halott) mágnespatkóját amint az élet által brutálissá dagasztott tűpárnákból egyenként huzigálja a rozsdás tűket de nem ebbe hibbant bele – egy kellék, a mágnespatkó földöntúlivá növekszik itt és olybá tűnik, mint a költészet meggörbült tengelye, égi meridiánja, a tűpárnáról pedig a töviskoronára, sőt Kafka büntető boronájára asszociálhatunk, ám ezek egyúttal szemantikai „tűpárnák” is, felduzzasztott jelentések zsákjai, isten pedig, ha lehet órásmester, hát szabómester is – hanem abba észrevette a szabókréta lapocskájának halványkékje immár nem azonos egzaktmód a biliárdkréta tömböcskéjének halványkékjével ebbe a diszkrepanciába hibbant bele a kék megfáradt bágyadt halványságáról beszélt – ez a vers második, földi, mikrokozmikus sávja, mely az agyban lokalizálódik; pontos meghatározása (etimológiája) a meghibbanásnak: valami hibádzik, nem stimmel, elvész az identikusság s az élet vonalvezetése, a minimális azonosság mint létföltétel (kinek micsoda), amivel számolni, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi a továbblépést; kibillent valami, a megbízhatóság minimuma károsodott (a világrend, az ősi rend és/ vagy az én megbízhatóságáé). A diszkrepancia válik lényegivé, lényegessé és beszippantó létállapottá. A tárgyak és anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik fontos kutatási területe. Minden bizonnyal egyedülálló lírai színtan az övé. Egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat (máriakék, parasztrózsaszín, kékarany, méreglila stb.), a természet és a művészet színeit egyaránt. Nála egyúttal minden figurális, azaz tárgy, dolog, konkrét matéria alakjában jelenik meg a földön. (Nem véletlenül a szélütött nagyapja figuránsa5 ő maga is egyik alakmásában.) A fenti kréták is konkrét tárgyak, kellék voltukból kivetkezve, gyermeki, avagy művész-szemmel nézve – vagy annak szemével, akinek már nincsenek funkciói. De menjünk tovább a Tolnaisávokon:
5 Figuráns: 1. néma szereplő, 2. földmérési munkálatoknál alkalmazott betanított munkás.
39
Radics Viktória
mások másba hibbannak bele nem bírják elviselni a liszt szitálásának hangját – ismét egy ősi tolnais anyaggal (liszt) és használati tárggyal (szita) van találkozásunk, melyek itt funkciójukat vesztették. A szitálás dobaja ki van hangosítva („A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva” – Nemes Nagy Ágnes), ahogy más versben a billentyűzet verésének hangja válik elszalasztott vagy hiábavaló biblikus kopogtatássá (én dobolok / úgy kevéssé fáj gennyes ujjbegyem / valaki be akar jönni / ki az / senki). Lépjünk tovább: énrám példának okáért mondta a rénszarvaslapát anyagának a finomsága hatott hasonlóan vannak ilyen lapátok mondtam a tengerit a kölest a fénymagot is ilyen bársonyos lapátokkal forgatják át meg át be ne gyúljon igen mondta majd hozzátette isten is ilyen lapáttal hányja ránk a szűz havat lényegében ennyi hangzott el egy-két mondattal ha több – a fenti idézetben több sáv lelhető fel, méghozzá négy rongyszőnyegcsík, melyek egy belső dialógus replikái. A rénszarvaslapátnak, mely Tolnai régi misztikus kelléke, csakúgy a fénymagnak, ami takarmány és madáreledel is, a lírai jelentése tobzódik, akárcsak a tengerié, vagy ahogy a hó égi elemből tapintható anyaggá változik át. Matériák és elemek konvergálnak és szóródnak szét, mint a teremtésben. Az égi lapát, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátok (szerszámok), melyektől a magok szállnak, összeszikráznak, akárcsak a hó, a manna s a fénymagok, s ez minden jel szerint számomra elég volt mások is megjegyezték belehibbant egymásról mindig megjegyezzük ki mikor mibe hibbant bele de persze tovább éljük éltünket rég el is felejtve már mágnespatkót szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat – ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és filozófiai igazság is? Maga az egyéniség, az individuum a hiba, a hibbanás: az igazságból, a létből örökre kirekesztett, a saját vakfoltjára eső magánember. Akkor is, ha ejti rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer már, és mégan�nyira, ha nem felejt, és paroxizmussá fokozza nyelvzavarát. A rongyszőnyeg azonban kifut, és megjelenik a színen a Másik Ő, lehet, hogy az Úr, én nem tudom, hiszen olvadékony sziluett csupán a távolban. A költő maga ironikusan szól saját látási képességeiről és a látási viszonyokról:
40
Radics Viktória
csak hát éppen hogy hibbantan ültem a kis tőzegtó partján mesélte ő épp átvágott az árvalányhajas pusztán már ez is végtelennek tűnt a délibábban majd megállt a kissé magasabb szúrósabb selyemkóró (vaddohány) sávban s egyértelmű volt azon sosem is fog tudni átkelni leverő érzés volt rádöbbenni többé sosem is találkozhatunk immár jóllehet valahol sejtettem ezeket a sávokat maga a teremtő teríti elénk mint rongygyöngy- selyem- égő pipacsszőnyeget. Délibáb és árvalányhaj, akár a festetten-pingáltan giccses, s e mivoltukból kiszabadulófélben lévő motívumok Frida Kahlo vagy Anna Margit meg a naivok festményein, ugyanakkor bácskai rongyszőnyeg klee-i kivitelben. A délibábok hőse, avagy az Eljövendő a pontosan megnevezett selyemkóró/vaddohány mezőn (Asclepias syriaca) jár. Tolnai botanikája legalább olyan fontos, mint a zoológiája, az ásványtana, a kőtára és más gyűjteményei, táblázatai és katalógusai, a híres Tolnai-enciklopédia betétjei. A vaddohány-sáv a Merleau-Ponty-féle „vad tartományt” hozza képbe, melyet még nem taroltak le a diszkurzusok.6 Az ismeretlen Ő, aki megtorpant, aki nem jöhet át, nem kelhet át a szúrós tengeren, szemkápráztató alakmás, vízió (tán az infaustusok ősképe), csak a szőnyeg jól látható köztünk: a bácskai puszta veszélyes és/vagy gyógyító gyomnövényeiből, anyagaiból, színeiből és metafizikai sávokból szőtt. A figura (vagy csak egy figuráns?) az, aki nem jön, nem kel át, akinek a parúziája képtelenség (többé sosem is találkozhatunk immár), noha ott a sejtelmes kérdés, hogy akkor minek a szőnyeg, hiszen a „primum movens”, a Teremtő avagy a költő bizonyára okkal terítette, gördítette elibénk. Két tudás áll egymással szemközt: az egyik az egyértelmű, leverő, hibás, tapasztalati, a másik az ellenőrizhetetlen, intuitív költői sejtelem. Ismét oda jutunk, hogy a Tolnai-esztétika túlgöngyölődik önmagán és metafizikai rongyszőnyeget alkot, mely az ismeretlenbe hajt. Ez a költészet nem elégszik meg az irodalommal, önmagával mint szép irodalommal7, nem véletlenül van átszőve képzőművészettel, filozófiával, etno-, geo- és más gráfiákkal. Kiterjed az irodalom keretein túlra, és a kánonokban gondolkodó magyar irodalmi tudatban pont ezért megfoghatatlan, nem látni jól – miként a fönti vers központi-végső alakját sem. * Számomra, aki földi vagyok, minden ismerős, lírai déja vu ebben a költészetben. Anyai nagyszüleimnél a padlásföljáró és a füstölő közelében, a döngölt földes kamrában állt az almazöld almárium, melynek egyik fiókjában nagyanyám a csipkézett szemfödelét meg a halotti ruháját, fekete kötényét őrizte (az ilyen fölkészülés nem volt ritkaság falun), és amelynek a szagát és tapintását Tolnai Ottó most fölidézte számomra a 6 A francia filozófus szerint minden, amit másokkal közlünk, „a nagy, néma földben születik meg, amely nem enged el bennünket”. ("A 'válasz' magasabban van, mint a 'tények' és alacsonyabban, mint a lényegek, egy olyan vad Létben, ahol tény és lényeg még nincsenek szétválasztva, és ahol ezek megállapodott kultúránk szűrője mögött és alatt folyamatosan együtt élnek és léteznek." – Farkas Henrik fordítása) 7 írni mégis szép volt ilyesmiket ilyesmiket szép szép ilyesfajta költészetet csinálni – hangzik a „gyászbeszéd” Ómama és a költészet fölött az Ómama című fekete versben.
41
Radics Viktória
maga (mallarméi-weöresi és dédanyai eredetű) almáriumával. A könyv többi tárgyairól is elbeszélhetném emlékeimet, a gyúródeszkáról, könyökcsőről, feszületről, palatábláról, mosószappanról, szálkásra súrolt padlóról és egyebekről, miként az anyagokról (liszt, csipke, kukorica) s az állatokról, növényekről. Pontosan emlékszem a mi utcabéli szabónk lapos kék szabókrétájára meg a tűpárnákra, a stoppolófára, a zsákvarrótűre… Óbecsei baptista dédanyám kis vulkánfíberére, melyben a Bibliáját meg a papírzacskóba ragadt savanyúcukrot hordozta. Mint az utószóban olvasom, Mikola Gyöngyinek, a könyv szakavatott olvasójának hasonló evokációban volt része. Az invokáció evokációt involvál, okoskodhatnék, ám pontosabban fogalmaz a költő: ám a versekben nem halnak meg az öregasszonyok nem halnak meg ó sosem halnak meg a mamuszos nénikék végtelen foltoznak valami szétmosott csipkerongyikát ómama minden pillanatban készen áll a szerepére. Ebben az írásban egyebek között nem foglalkoztam a kötet egyik fontos repetitív jelenetsorával, mely a központi gyászvers kamerák előtti rotterdami felolvasásának8 kalandjába foglalva Slobodan Milošević háborús bűnös elfogatását, hágai halálát és a ránk mért „anatómialeckét”, húsz órán át tartó trancsérolását tárgyazza, ami Jugoszlávia véres szétesésével kvadrál. Ehelyett az imádkozó ómamára meg a körbeszart palicsi Vértó partján térdeplő költőre figyeltem, amint, Bábel tornya gyanánt, a menekültek által hátrahagyott kék ételhordót próbálja összerakni. Ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy búcsúzóul Christian Morgenstern A térd című versét idézzem Molnár Imre fordításában: A föld körül egy térd bolyong. Egy térd és semmi más. Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy! Egy térd és semmi más. Szitává lőttek egy legényt a háború alatt, de térde, szent ereklyeként sértetlenül maradt. Azóta társtalan bolyong. Egy térd és semmi más. Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy. Egy térd és semmi más.9
42
8 A videofölvételt lásd: http://www.poetryinternationalweb.net/pi/site/country/video_item/22184/11629 9 vitéz mária térdkalácsa / a sok térdepléstől / valójában egész életében térdepelt / olyan volt mint az aszfaltozó munkásoké (Mint lovukkal vitézeket)
Valóság és beszédmód Annak ellenére, hogy az irodalmi közvélemény (nem csak a magyar) Tolnai Ottót költő, próza- és esszéíróként ismeri és tartja számon, ő ha tehette, ki-kimozdult a dráma és a színház felé. Így van ez, ha nem tévedek, a Nádtető című 1970-ben pályázatra írt három részes drámájától kezdve az első színpadra került művén, a Végeladáson (1978), továbbá a Paripacitromon (1991) át a kolozsvári Magyar Színház kétszáz éves évfordulójára kiírt drámapályázaton megosztott első díjat nyert Könyökkanyarig (1992), és tovább, beleértve Nagy József színházi előadásainak alapjául szolgáló költői szövegeit (például a Commedia Tempióhoz (1990) felhasznált árvacsáth, vagy az Orfeusz létráihoz (1992) felhasznált Wilhelm-dalok című köteteket) egészen a közelmúltig, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban bemutatott A kisinyovi rózsa című, a 2010-es évi szerbiai országos fesztiválon is figyelmet keltő poéma színpadi változatáig. De említhetnénk a Stúdió „K” Skalpoljuk meg szegény Józsit! (2009) című előadását, melynek szövegkönyvét három dráma, a Tűzálló esernyő (1974), a Végeladás és a Paripacitrom részleteiből szerkesztették drámává (dramaturg Gyarmati Kata, rendező Fodor Tamás). És ha a fentiekhez hozzátesszük a prózából, illetve hosszúversből színpadra vitt két monodrámát, a Briliánst (1985) és a Bayer-aszpirint (1982) meg az ugyancsak hos�szúversből előadássá formált Izéke homokozója avagy a mammuttemetőt, akkor talán sikerült nevesíteni az eddigi életmű teljes drámai/színpadi vonulatát. Bár valóban impozáns opusról van szó, Tolnai nem par excellence drámaíró, de drámái, illetve költeményeiből és versköteteiből színpadra alkalmazott művei alapján, mégis az. Hogy Tolnai színpadra készült szövegei a számos anekdotaszerű narratív részlet és a beszédmódjára jellemző költői attitűd ellenére drámaként működ(het)nek, arról elsősorban az utóbbi tízegynéhány év bemutatói tanúskodnak, jóllehet a színház részéről az elés befogadás mind a mai napig nem zökkenőmentes. A Tűzálló esernyő mindeddig nem kapott önálló színházi bizonyításra alkalmat, a Könyökkanyarból a megírást és díjazást követően tíz évig nem készült előadás. Ugyanakkor az előadássá formálódott, a Tolnaiversek és -prózák világát idéző sajátos tárgy- és szókészletéből építkező, a krisztusi élettörténetre hajazó (főhőse Krisztián!), szürreálisan játékos Paripacitrom, vagy – ahogy a kötetet értő tanulmányban elemző Harkai Vass Éva fogalmaz: akárha a Tolnai–költészet szöveguniverzumának tekinthető – A kisinyovi rózsa bemutatóinak ténye jelzi, hogy ha akadt rendező (Tömöry Péter, illetve Urbán András, két monodráma esetében Jancsó Miklós, illetve két újvidéki bemutatót jegyző Virág Mihály), aki vállalta, hogy a magyar színházi hagyomány és gyakorlat szerint előadásra alkalmatlannak vélt szöveg(ek)ből előadást hoz létre, akkor ez megtörtént. Ha van a színházi kultúránknak olyan hagyománya, melyhez Tolnai szövegeit sorolhatjuk, akkor az a színpadot egyáltalán nem, vagy szinte alig kapott avantgárd vonulat Füst Milántól Déry Tiboron, Remenyik Zsigmondon, Karinthy Frigyesen át Tamási Áronig, ahogy erre Radnóti Zsuzsa tanulmányai figyelmeztetnek. De a sor természetesen folytatható Pilinszkyvel, Weöressel, Mészöllyel meg másokkal, és sajnos talán nem is Tolnaival zárul. Aki valamelyest is jártas irodalmunk drámai vonulatában, az tudja, hogy egymástól igencsak különböző, távoli opusokról van szó, de van egy közös nevező, amely
Gerold László
Gerold László
43
Gerold László
44
összeköti őket: a színházak részéről megnyilvánuló érthetetlen idegenkedés, elutasítás, ami sajnálatosan nem csak az egyes életművek kibontakozását akadályozta, hanem a magyar színházi kultúrát, a játékstílus skáláját és ízlésvilágát is egészen a közelmúltig jóvátehetetlenül a realizmus keretei közé zárta. Tolnai színpadra írt vagy alkalmazott szövegei az opus szerves részeként nem az egyoldalú magyar színházi felfogás szerintiek, azaz, ahogy a pálya felét áttekintő monográfus, Thomka Beáta írja, nem „a nyelv, a szöveg, a diszkurzus síkjait részesítik előnyben, s nem a klasszikus cselekményközpontú struktúrát, feszültségteremtést, -feloldást”. Ennek pedig következménye volt a művek lassúbb elfogadása, az irodalmi recepció akadozása éppen úgy, mint színházi térhódítása. Hogy ez mennyire jellemző volt a Tolnai-drámák kritikusi megítélésére, azt saját példám is tanúsítja. Annak ellenére, hogy egyrészt kezdetektől lelkes híve voltam Tolnai költői dikciójának és versvilágának, másrészt pedig a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál, a BITEF rendszeres látogatójaként és az előadások recenzenseként a modern színházi törekvések sem voltak számomra ismeretlenek, az újvidéki Forum Könyvkiadó drámapályázatának zsűrijében mégis inkább a hagyományos dramaturgia szerint készült szövegeket részesítettem előnyben, s nem Tolnai Nádtetőjét. Bevallom, értetlenül álltam a szöveg jelképei előtt, nem éreztem, hogyan funkcionálhatnak a színpadon. Mentségemre szóljon azonban, hogy a pályázati beszámoló szerint felfigyeltem „néhány távolról hallatszó becketti hang”-ra. Ezzel szemben az Új Symposionban (1974/111112) közölt, de egy felolvasó színházi estet (1987, rendező Paál István) nem számítva napjainkig színpadra nem vitt Tűzálló esernyőről, majd Tolnai első színházi bemutatójának, az újvidéki (1979), illetve a kecskeméti (1980) Végeladásról írt kritikáim már a felfedezés és az elismerés jegyében születtek. Sajátos azonban, hogy mind a Tűzálló esernyő, mind pedig a Végeladás esetében elsősorban a kiváló drámai alaphelyzet tetszett, s nem a drámai beszédmód, ami az előbbi szöveg esetében kevésbé, az utóbbi esetében pedig inkább érthető. A Tűzálló esernyőben az alaphelyzet attól maximálisan drámai, hogy az emberi élet két olyan tényezője határozza meg, mint a tűz és a víz. De nem azért, mert a történetben az író e két természeti elem konfliktusát tematizálná. Nem a víz és a tűz küzdelme a dráma anyaga, hanem az a veszély, amely az embert mind a tűz, mind pedig a víz által fenyegeti, s ő – ahogy drámában ez elkerülhetetlen – választani kényszerül, holott evidens, hogy számára egyik sem kínál megoldást. Sem a gátakat mállasztó víz (a Tisza), amely pusztulással fenyeget, sem a vízveszély elől fóliába csomagolt ház, melyben pusztító erejével a tűz fenyeget. Hogy a drámai feszültség ne csak elvont konstrukció legyen, az alól az egymástól különböző helyzetű, különféle viselkedési reflexekkel rendelkező, más-más magatartást tanúsító szereplők (tűz és víz!) kiválasztása menti fel a szerzőt. Egyik oldalon a szegénységét féltő, ezt semmi áron elhagyni nem képes, a legközönségesebb nevű kisember, Nagy István van, vele szemben pedig a nevével is a teljes bizonytalanságot képviselő Iksz Ypszilon (a későbbi infaustusok prototípusa!) áll. Tolnai mindkettejüket, bár már-már naturalista valóságigénnyel lépteti fel, de szinte észrevétlenül, fokozatosan szimbólummá formálja át. A konkréttól az elvontig vezető ívet azonban már nem a drámaíró, hanem a nyelv lehetőségeit kiválóan ismerő és kiaknázó költő húzza meg. Ezt az utat járja végig a prózájára és verseire is jellemző, itt a drámai szövegbe lírai rekvizitumokként beszüremlő „kis semmiségek” (hársfaedényke, vonuló hangyák) felidézésével. Hogy azonban némi műfaji disszonanciát is okozó sajátosan tolnais szövegstruktúra nem lehet akadálya a mű színpadi megjelenítésének, ahogy vélnénk, azt a Tolnaiéhoz hasonló színházi nyelvet beszélő rendezőnek, Paál Istvánnak a zalaegerszegi Nyílt Fórumon történt Műhely-bemutatója igazolta több mint tíz évvel a Tűzálló esernyő megírását követően.
Gerold László
Míg a Tűzálló esernyő esetében Tolnai a nyelv segítségével a konkréttól az elvontig húzódó íven mozog, addig a Végeladásban ennél összetettebb feladatra vállalkozik. Itt már a kiindulópont kettős jellegű, valós is és elvont is. Valós, mert annak ellenére, hogy a történet főszereplője, a beszédes nevű Csömöre bácsi a számára kedves tárgyait (bútordarabok, tükör, ruhák, kolbásztöltő, diótörő, gyúródeszka, zsírosbödön, orvosságosüvegek stb.) kiárusítva búcsúzik az élettől, amit alaphelyzetként az öregség igazol, elvont viszont, mert a történet az elkerülhetetlen elmúlásról szól, ami ebben az esetben a főszereplőt körülvevő tárgyi emlékek elvesztésében objektivizálódik. Talán elsősorban abból adódóan, hogy a Végeladásban a tárgyi reáliáknak döntő szerepük van a dráma alakításában, itt a nyelvi dimenzió, kivált a Tolnai-művekre jellemző lírai hangvétel, lényegesen kisebb szerepet kap. Amikor a szerző, nem tudván átlépni saját árnyékát, megpróbál elemelkedni a már-már naturalisztikus alaprajztól, amikor víziókat halmozva elrugaszkodik az élettörténet szilárd talajáról, akkor drámából vers lesz. Olyan műfajcsere történik, ami gondot jelenthet s jelentett is a művet színpadra állító rendező számára, aki, mint Virág Mihály az újvidéki ősbemutató rendezője tette, a drámaiatlannak vélt, számára zavaró mozzanatot igyekezett eliminálni, s közben nem vette észre, hogy lemond az előadás befejezését drámává erősítő lehetőségről: a Csömöre bácsi önvesztése okozta tragédiáról. Ezt a veszélyt részben sikerült elkerülnie a kecskeméti előadás rendezőjének, Tömöry Péternek, aki viszont feleslegesen nagy teret adott a szövegben említett tárgyak szemléltető bemutatásának, ami szükségtelenül didaktikussá tette a dráma megjelenítését, ugyanakkor nem szolgálta a rendező koncepcióját sem, amely a főszereplő történetével szemben a környezet hamisságát, alakoskodását igyekezett hangsúlyozni. Amíg a Tűzálló esernyőben és a Végeladásban az imaginárius mozzanatok inkább kísérő vagy háttérmotívumként kapnak szerepet, addig ezek a tudatfelbomlás folyamatát ábrázoló Paripaciromban központi szervezőelvként funkcionálnak. Következésképpen a tárgyi reáliák centrális helyét, annak ellenére, hogy előfordulásuk ezúttal sem elhanyagolható, ebben a szövegben a laza asszociációk veszik át, melyekről olykor, amikor csupán a hívószó egy töredéke (Spanyolország, spanyolcsizma, spanyol gallér) vagy a hasonló hangzás (dog, dög, dong) hívja őket életre, azt gondoljuk, sok van belőlük, túlcsordulnak a történetet úgy-ahogy műfaji kordában tartó kereten, jelenlétük öncélú, ám végül is rá kell jönni, hogy szerepük épp ebben a kaotikusságban rejlik. Azt a zűrzavart hivatottak érzékeltetni, melynek megmutatása Tolnai célja. Hogy szavakat ismétel, azzal a céllal teszi, hogy hangulatuk, hangzásuk által miliőt idézzen fel, egy kaotikus világot körvonalazzon. Így kap ebben a szövegben (mint majd később A kisinyovi rózsa című verses regényben) központi szerepet a nyelv, a nyelvi játékosság és a kaotikusság sajátos összefonódása. Annak ellenére, hogy a Paripacitrom élettere (tyúkketrecekkel határolt baromfiudvar-bolondokháza), illetve „hőseinek” (nála a hősök kivétel nélkül antihősök!) vágya és ennek akadálya (a korlátlan mozgás lehetőségét biztosító, de lényegében ezt korlátozó színhely) valós, de ennél fontosabb a tudat felbomlását kifejező asszociatív nyelvi réteg. Az, amit Tolnai drámáiról írt esszéjében Visky András így foglal össze: ahogy „a tárgy megjelenése a színházi térben magában való jelentéssel bír” – amint erre Artaud utal –, „ehhez hasonlóan változáson megy át Tolnai nyelvhasználata, illetőleg a szavaknak mint talált tárgyaknak a beépítése a szabadvers ritmikájú dialógusokba”. Ugyanez jellemző A kisinyovi rózsára, melyről Harkai Vass Éva azt írja, hogy a mű központi helyszínéül választott, akárha „világszeletként is interpretálható” elfekvő lakóinak „tudatában emlék- és gondolatfoszlányok sejlenek fel és merülnek el, s ez mintha magának a műnek az asszociatív mechanizmusát képezné le szinekdochikusan, melyben […] történetszilánkok és -szálak merülnek fel és el, miközben összjátékba kezdenek: hol közelítenek, hol távolodnak egymástól”. Hogy majd miután ízelítőt ad a jellegzetes tolnai szókataszterből (halál – hárfa – hársfa, rab – ráb – rab rábi, tű – tetű, cím – címer, bim-
45
Gerold László
46
bó – bomba stb.), megállapítsa: „a szövegben szinte kényszeresen és már-már folyamatosan ihletet adóan működik a szavak egymásra ható hangzásbeli vonzerejére építő, a szavakat a hangzósági analógia révén egymáshoz rendelő költői eljárás, diskurzusnem”. Arra a költői/prózaírói eljárásra, amiről a Paripacitrom kapcsán volt szó, s amely Tolnai más drámai szövegeit is kisebb, de inkább nagyobb mértékben jellemzi, talán valóban A kisinyovi rózsa versvilága a legjobb példa. Más, de megkerülhetetlen kérdés, hogy ha a versből, történetesen ebből a szövegből színpadi változat készül, akkor a színházban ez a sajátos nyelvi világ hogyan s egyáltalán visszaadható-e. Az Urbán András rendezte előadás tanúsítja: igen, visszaadható, de ahhoz az kell, hogy az előadásban az elhangzó szavakkal egyenértékű, egyszerre önmagukat jelentő és jelképes értékű tárgyak töltsék ki a teret. Fordított a helyzet, mint a Végeladásban, ahol a nyelv az alaphelyzet és a tárgyak függvényében létezik, nyer drámai evidenciát, itt az alaphelyzet a nyelv függvényében jön létre, alakul ki, a nyelv teremti meg. Eltekintve attól, hogy egy-egy szöveg melyik változatot példázza, Tolnai drámáira, mint verseire és prózájára is, teljes mértékben igaz a szerzővel regénnyi interjút készítő Parti Nagy Lajos meglátása, miszerint „a legevidensebb, legköznapibb dolgok válnak a kezén valami fantasztikus közvetlenséggel költészetté, metaforává, a legvadabb, legszürreálisabb képzettársításairól is kiderül, talpig valóságból vannak.” Ilyen talpig valóságra épül Tolnai Könyökkanyar című nyolcrészes játéka, amely felidézi mind a Végeladás reálvilágát és más drámai művek, többek között talán elsősorban a Paripacitrom nyelvi struktúráját. Az alaphelyzet, bár kissé rendhagyó, de nem elképzelhetetlen. Az, hogy egy pótkocsis kamion rosszul veszi be a kanyart s belerohan az ott lévő házban, tekinthető egyszerű balesetnek is. De lévén, hogy a kamion (dél) szerbiai rendszámú, a ház pedig a Tisza-parti Ó-Kertben van, az eset nem a közlekedési szerencsétlenségek rovatába illik, hanem két világ, két kultúra szembesülésére, sőt konfliktusára épülő drámába. A házban élők jellegzetesen közép-európai kisvárosi miliő képviselői. Erre utalnak helyhez és hagyományhoz kötődő emlékeik (színházi előadások, köztük a Csárdáskirálynő legendás előadása, a saját készítésű, Abbáziát ábrázoló, az ottani emlékeket idéző olajfestmények, a szép szórakozásra utaló gobelinek, a polgári diszkrétség pillanatait őrző öltözőparavánok stb.). Ezzel szemben a házba fúródó kamion utasai afféle mai nomádok, életformájuk a vándorlás. Örökös vándorok, akiket a szélhámos dörzsöltség éppen úgy jellemez, mint az, hogy bármit gátlástalanul birtokba vesznek. Ez a sors vár erre a muskátlis ablakú (kis)polgári életvitelt magába záró családi házra is, melybe a vándorokat szállító, motorházán akár másik tudatvilág jelképének is tekinthető szerencsepatkókkal „ékesített” kamion belerohant. A történet ilyen olvasata már egyértelműen két világ találkozására utal, arról, amelyiknek féltve őrzött emlékei vannak, s ezeket (önmagát!) szeretné megőrizni, s arról, amely semmire sincs tekintettel, mindent maga alá gyűr. Ez az olvasat további konfliktus lehetőségét veti fel. Azt, amely a kisebbségi (történetesen) magyar világot, embertenyészetet szembeállítja a házának falát áttörő kamion szimbolizálta, vértől csicsegő Balkánnal. Következésképpen több szempontból is evidens a dráma valóságalapja, de ezt Tolnai nem újabb helyzetek ráépítésével, hanem a nyelv, a sajátos tolnais beszédmód segítségével bontja ki. Egy-egy szó nem jelentésével, hanem hangzásával hívja életre a másikat (a hajnalodik a hasad a hajnal fordulat alapján a selymet kézzel hasogató boltost idézi), az egyik név idézi fel a másikat, az egyik anekdota indukálja a következőt. De sem a szerzőre jellemző fogalom- és tárgymitológia toposzai (azúr, tenger, búza, borbélykoffer stb.), sem pedig az összefüggéstelen beszéd látszatát keltő, játékosan csapongó dikció nem öncélú. Ebbe az ügyesen forgatott szókaleidoszkópba egyszer csak váratlanul felvillan egy nagyon is konkrét eseményt idéző mondat („Amikor elvitték apádat a partizánok”, ami az addig tabutémáként kezelt kivégzésekre utal. „Hallom az amatőrszínház épülete éppen el-
Gerold László
adó”, ami a darab írásakor valóban napi aktualitás volt.), vagy akár egyetlen szó vagy név felemlítése, ami mint a késpenge villanása a valóságra, időre, helyre figyelmeztet. Így, a nyelv által szervesül egységes egésszé Tolnai műveiben, ahogy fentebbi idézetben Parti Nagy fogalmazott, a valóság és a költészet. Drámáról lévén szó, okkal-joggal felmerül bennünk a kérdés, hogy igen, valóban sajátos dramaturgiáról van szó, melynek lényege, hogy az erős drámai helyzetet Tolnai nem – ahogy a hagyományos szerkesztési elv alapján várnánk – ennek megfelelően „bontja ki célirányosan, hanem lírai és epikai kitérők sokasságát sorakoztatja egymás mellé”, ahogy a három drámából szerkesztett negyedik, a Skalpoljuk meg szegény Józsit! előadásáról közölt kritikájában Nánay István fogalmaz. Ezek után lehetséges-e, és ha igen, hogyan a Könyökkanyar (vagy a szerző bármelyik művének) előadássá formálása. Erre a legfrappánsabb választ talán a dráma előadásának kezdő jelenete adta meg. Ebben a színésznő (Varga Henrietta) a darabot indító két könyvoldalnyi monológot, ami olvasva élvezetes, színpadon elmondva viszont könnyen érdektelen lehet, egy körülbelül három méternyi keskeny, lejtő gerendán percekig egyensúlyozva, araszolgatva mondta, ily módon előlegezve és megteremtve azt a bizonytalanságot, ami a történet során a kanyarban levő ház lakóira vár. Végezetül, bár a téma kimeríthetetlen, hadd szögezzem le még egyszer, hogy Tolnai Ottónak a valós élethelyzeteket és a sajátos töredékes beszédmódot szervesítő, akárha szociográfiai abszurdnak is nevezhető, a magyar dramaturgiában fölöttébb rendhagyó drámai szövegei nem csak olvasásra, hanem a textussal adekvát előadásra is alkalmasak.
Munka közben
47
Fotó: Aleksandar Kamasi
48
Redivivus – Szép Ernô
Szép Ernõ
Szép ErnÔ
(Huszt, 1884. június 30. – Bp., 1953. október 2.) költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Iskoláit Debrecenben végezte. 1903-tól Budapesten él, újságírókét dolgozik. 1908-tól a Nyugat, 1910-től Az Est munkatársa. 1925-től Az Ujság-nál helyezkedik el 1933-ban Baumgarten-díjat kapott Művei
50
Első csokor – versek és műfordítások (1902) Kabaré-dalok (1908) Kucséber kosár – versek, karcolatok (1911) Énekeskönyv – verseskötet (1912) Irka-firka – karcolatok (1913) Az egyszeri királyfi – dráma (1914) Sok minden – karcolatok (1914) Élet, halál – karcolatok (1916) Emlék – versek (1917) Egy kis színház – dráma (1917) Kávécsarnok - dráma (1917) A jázminok illata – elbeszélések (1917) Kenyér – karcolatok (1917) Május - dráma (1918) Patika – dráma (1919) Régi kedvünk – versek (1919) Szilágyi és Hajmási – dráma (1920) Szegény, grófnővel álmodott – regény (1921) Az Isten is János – elbeszélések (1921) Magyar könyv – elbeszélések (1921) A világ – versek (1921) Vőlegény – dráma (1922) Lila ákác – regény (1922) Két felől angyal – elbeszélések (1922) Bűneim – karcolatok (1924) Elalvó hattyúk – versek (1924) Hetedikbe jártam – regény és elbeszélés (1926) Egy falat föld, egy korty tenger – elbeszélések (1927) Valentine – regény (1927) A május – színmű (1928) Jó szó – versek (1929) Azra – mesedráma (1930) A Hortobágy – karcolatok (1930) Magyar drámák a bécsi színpadon – drámák (1930) Aranyóra – mese (1931) Dali dali dal – regény (1934)
Ádámcsutka – regény (1935) Szívdobogás – színmű (1936) Szeretném átölelni a világot – elbeszélések (1936) Háromlevelű lóhere - dráma (1937) Balett – elbeszélések (1938) A tajtékpipa története – elbeszélések (1938) A negyedik nyúlláb – elbeszélések (1940) Úrinóta – versek (1940) Felnőtteknek – önéletrajzi elbeszélés (1941) Züm züm – elbeszélések (1942) Emberszag – regény (1945) Czüpős Kis János – elbeszélések (1947) Vétkeztem, válogatott elbeszélések (1951) Úriemberek vagyunk – válogatott elbeszélések (1957) Gyereknek való… – versek (1958) Add a kezed – versek (1958) Egyszer volt Budán kutyavásár – mesék (1972) Színház – dráma (1975) De kár… – versek, karcolatok (1978) Szép Ernő válogatott versei – versek (1978) Most szeretnék gyerek lenni – versek (1983) Járok–kelek, megállok – válogatott művei (1984) Két kezdő bohóc – válogatott elbeszélések (1985) Hét szín – válogatott versek (1989) Kispanasz – publicisztikai írások (1992) Összegyűjtött versek – versek (1995) Fiú, leány – Elfeledett drámák (2006http: //hu.wikipedia.org/wiki/Speci%C3% A1lis:K%C3%B6nyvforr%C3%A1sok/ 9630777061) Natália – regény (2008)
Pilinszky hangján
AD NOTAM „Szép Ernő voltam”.
Ta n d o r i D e z s ô
Tandori DezsÔ
Élni: jósága, halni: rettentője; Szép Ernő is
√agyok.
51
Fodor Ákos
Fodor Ákos
Szép Ernô(m), szeretlek, nagyon szeretlek – és csak semmi múltidő, meg kor- és szakszerűsködés! Szeretem meztelenségig fedetlen, mindenkor bevallottan érzelmes tárgyilagosságodat, rendíthetetlen tétovaságodat, olykor körmondatszecesszióba öltöztetett, ám ön-nemkímélő ön-kiadásodat (a szleng bumfordi bájában is mértékkel dúskálván) versben, prózában és dialógusban; szeretetkövetelő békepártiságodat; manipulálhatatlan, gyémántkemény és szűzhótiszta gyermeki csodálkozásaidat és szomorúságaidat és fölöttük: aggastyán-mosolyodat (azt hiszem: csak „FELNŐTT” nem volt soha, egyikünk sem…); igen, – nagyon szeretem, hogy reménytelenül és reménytkeltően Különleges Eset vagy, Te: Rokontalanok Rokona, Te: r e á l m o d o z ó Köz-Magányos. Mondataidat „lekörözni” úgysem tudnám – maradjunk tehát ezúttal is ennyiben:
SZÉP
„te, milyen szép:
kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy másik kezet
maguktól mennek mint gyökerek a földben a maguk útján
jó nékik együtt”* – Szavaiddal k ö s z ö n l e k, Drága-Szép Ernő.
* id. Sz. E.: LILA ÁKÁC (regény)
52
Közvetlenség — több hangon
Bárdos László
Bárdos László
Szép Ernô néhány nagyobb kompozíciójáról
Némely alkotó mintha azért nem irányította volna magára eléggé az irodalomtörténet-írás figyelmét, mert eleve megvonta tőle az osztályozás, a besorolás, a meghatározás lehetőségeit. Vagy legalábbis jócskán megnehezítette ezeket a szakszerű feldolgozás számára oly fontos műveleteket. Ilyesfajta feszengést sejthetünk a Szép Ernő lírai (de talán egész) életművét övező hallgatás mélyén. Ez a hallgatás különben már régóta megtört, a versanyag is értelmezőkre talált – de korántsem a kívánatos mértékben, és végképp nem folyamatosnak mondható értelmező beszédként. Pedig már úgyszólván irodalomtörténeti ténnyé vált Tandori Dezső találkozása a Szép Ernő-i életművel: az a találkozás, amely „váratlanságánál” fogva eseményjellegű volt ugyan, de korántsem csupán epizodikus, s amelynek okairól és összetevőiről legelébb maga Tandori igyekezett számot adni. Nehezen vitatható azonban, hogy elmélkedései, észrevételei valamelyest elkülönülnek az irodalomtörténeti reflexiók gondolati és fogalmi rétegeitől s még inkább: intézményesült beszédformáitól. Talán ezzel a távolsággal magyarázható, hogy még ez a nagy erejű hatástörténeti fejlemény sem volt képes kimozdítani a szakszerűbb irodalomhistóriai kutatásokat a túlontúl meggyökerezett sztereotípiák köréből. S legkivált mintha éppen a lírikusi életmű újraértelmezését gátolnák ilyenfajta megrögzött vélekedések. Sokszor olvashattunk irányzati meghatározásokat erről a költészetről: neoprimitív, impresszionista, szimbolista, szimultaneista, expresszionista és így tovább. A terminusok meggyőző ereje, valamint időbeli terjedelme mindamellett nem egyenlő: expresszionista vonások – a tanulmányok szerint – jobbára csak az I. világháború második felétől mutatkoznak Szép Ernő versein. Alaposabb vizsgálódás közben pedig valamennyi irányzatjelző fogalom többé-kevésbé tévesnek vagy legalábbis hiányosnak bizonyul. Különösen azok a hosszabb darabok állnak ellen a besorolási igyekezetnek, amelyek a már jelzett kataklizma idején s nyilván: hatására szaporodtak meg s váltak jellegzetessé. Ezek közül a monologikus, felváltva hol ének-, hol nagyon is beszédszerű szövegek közül négyhez fűznék rövid kommentárt. (Hármuk a Nyugatban jelent meg először: a publikáció adatai tehát erre a folyóiratra vonatkoznak. A betű szerinti idézetek forrása a következő gyűjtemény: Szép Ernő, Add a kezed. Összegyűjtött versek, kiad. Hatvany Lajos, Bp., 1958, Szépirodalmi Könyvkiadó; a lapszámok is erre a kötetre utalnak.) Az ilyen nagyobb lélegzetű verskompozíciók korán megjelentek Szép Ernő lírájában: induló korszakának egyik híressé vált darabja, a Szent Ambrus-idézetet címbe emelő költemény már a Nyugat 1911. évi első számában jelezte, hogy a – még közismertebb – Gyermekjáték zártabb, egységesebb tónusú és szerkezetű lírai alakzata mellett a köl-
53
Bárdos László
tőnek szüksége van egy oldottabb, rapszodikusabb, csapongóbb verstípus tágas belső térszerkezetére is. Csakhogy a korai példák – újító elemeik ellenére – még viszonylag zavartalanul beilleszkednek a szimbolista, impresszionista líra téma- és hangzásvilágába; a világháború alatt írt Szép Ernő-i „hosszúversek” azonban már bonyolultabb poétikai összefüggésekkel lepik meg az olvasót, akár a kevés híján száz évvel későbbi olvasót is. Szerkesztettsége, beszédmodalitása alapján A semminél kevesebb valami (Ny 1917. 1. sz. – Add a kezed, 113–115. o.) c. költemény rokonítható leginkább a verses drámai monológ romantika utáni, főképp Browningtól ismert változatával. Ebből az is következik, hogy a mű gócoltabb, következetesebb, koherensebb az ily nemű versek többségénél. Koherensebb a De kár (1915) véget nem érő litániájánál, pedig ez utóbbit retorikailag összetartja a címbe emelt előrefrén („de kár a[z] …-ért” séma). A semminél kevesebb valami-nek már verselése is más: eltér az (addig) jól megszokott Szép Ernő-i hangtól. Rímtelen drámai jambusban, komor pátosszal sorjáznak az ítélet erejű megállapító mondatok: „Kik élünk itt sem élünk szívesen, Nem is tudjuk már mi az élet. […] A lét fájdalma utca rongya lett. A gyász megvette mind a könnyeket, Éhség, irtózat használják a sóhajt, A szűz mosolyt a téboly elszöktette, A túlzás összement, lesült az álom, A képzelem festékje mind kiporlott Tündéreink sértetten elvonúltak, Az angyalok lebuktak ájulattal.” A már haldokló Kosztolányinak ugyan nem erről a versről jutott eszébe Vörösmarty, miként Hatvany emlékezetéből tudjuk („bevezetés” az Add a kezed-hez, 12. o.), de itt is meghökkentő a Gondolatok a könyvtárban, sőt Az emberek látásmódjának és hangütésének közelsége; mint ahogy szinte mindvégig érzékelhető Ady világháború alatti költészetének hatása is. – A vers mindamellett az első sortól az utolsóig Szép Ernőre vall, sorainak az egészet mintegy mindig újrakezdő dinamikájával, gyakori megszólító-beszélgető alakzataival, a pillanatnyi érzelmességből azonnal groteszkbe csukló hangzataival: „Kiáltsd el ifjúság! – szavad színészet S próbáljon szíved bánatot csinálni. Mondjad barátom! – s nem hiszel magadnak, Mondd testvérem! – s tudod mit mondtál: semmi. […] Már nem vagy ember, állat nem lehetsz, Találj magadnak új nevet ha tudsz.”
54
A vers fináléja csakugyan az expresszionizmus „ember-himnuszait” idézi – meglehet, egy kissé szervetlenül hozzáillesztve az antropológiai süllyedést megjelenítő képek sorozatához. Miként a De kár, összetartó egyneműséget sugall a Jaj fájdalom (Add a kezed, 192– 193. o.) c vers többszörösen jelölt retorikai struktúrája is. Mindegyik sorpár (a kétsoros egység azonban egy sornak is olvasható) zárt mondat, és a mondat vége megismétli az elejét, azaz a „jaj fájdalom” szókapcsolatot, némelykor az indulatszó elhagyásával. A re-
Bárdos László
torikában reddíció-nak nevezett eljárás kiváltképp gyakori Whitman költészetében – és valóban, Szép Ernőnek ez a kompozíciója nem csupán „alakzattanilag”, hanem világképével s dikciójával is közel áll az amerikai poéta által művelt jellegzetes szabadvers-típushoz. Szép Ernő versének feszültsége is a mondattani kötöttség, a tematikai-motivikai oldottság, valamint az egész siralmat átjáró egyetemes szánalom három tényezője közötti ugrások és ütközések egymásutánjából ered. Az egész „kiszámított és rendezett fokozás” mögött (Kosztolányi Dezső: Szép Ernő négy könyve, Nyugat, 1922. nov. 1. – K. D., Egy ég alatt, Bp., 1977, Szépirodalmi Könyvkiadó, 404. o.) tehát nem csupán az impresszionizmus és a szimbolizmus jellegadó hatása rajzolódik elő, mint ugyancsak Kosztolányi állította. Sőt a keretező ismétlés tükörszimmetrikus alakzata, illetőleg a sirató, a siralom beszédtípusa Whitmannél is távolabbi forrásra, a Bibliára, főképp az ószövetségi Bibliára utal vissza. Különösmód ugyanezt az eredetvidéket sejteti a vers zárlata is, mely pedig kilép az addigi mondattani szabályosságból: „Nagy nagy nagy fekete kürtön kéne feljajdúlnom az egekre, Forró ólomnak kéne két szememből csurogni Hónak kéne hullani kezdeni s hullani örökkön örökké.” Mennyire nem igazolja ez a beszédmód ama szokásos jellemzéseket, közkeletű hiedelmeket, amelyek idestova egy évszázada hozzátapadnak Szép Ernő lírájához! A Bizalmas (Ny 1923. 21. sz. – Add a kezed, 208–201. o.) bátran nevezhető az életmű egyik legkülönösebb, egyúttal legsikerültebb darabjának. Ismét a rímtelen drámai jambus, a blank verse szürkébb, észrevétlenebb metrumát választja; a vers tematikus, referenciális síkját pedig – legalábbis első olvasásra – a többi tárgyalt darabnál erősebben egységesíti. Itt ugyanis hosszan, szinte monoton egyöntetűséggel zuhognak a második személyű megszólítások, azaz inkább kérdések, amelyek egytől egyig a személy, az egyén testi, biológiai, fiziológiai önérzékelésére, önismeretére vonatkoznak: „Hallod lépéseid ha sétálsz? […] … S ha társaság közt ülvén Hasad megkordul, elrémülsz ugye S egyet köhintesz. […] Hűs és meleg szél sétál néma szádon Ki és be: a lélegzet. Életed. Érzed? hallod? hát azt hallod ha nyelsz? […] Mondd, hát az ajkad ízét ismered? […] Szemed megérzed néha hirtelen, A két szemed, mikor húnyod s nyitod? Érzed, hogy él a két néző csiga? Sejdíted ízetlen s érzékeny ízét?” A kérdések közé illesztett szóképek, figuratív elemek és részletek sem „emelik föl” ezt az immanenciát – Szép Ernő verse éppoly elszántan testi (anti-transzcendens) térbeliséggel vesz körül, mint Szabó Lőrinc néhány jelentős verse nagyjából a 30-as évek közepéig. Immanenciát, bizonyosfajta egysíkúságot sugall a testrészek, testtájak halmozásos felsorolása, puszta egymás mellé rendelése is: megint messzire sodródtunk az oly
55
Bárdos László
gyakran Szép Ernőnek tulajdonított karakterjegyektől (dalszerűség, énekbeszéd, gyermeki naivitás), olyannyira, hogy fel kell ismernünk: egyfajta modern katalógus-költészettel van dolgunk. A Szép Ernő-i „katalógus” arra törekszik, hogy apránként, mintegy egyesével sorolja fel s jelenítse meg valamely tárgyi összefüggésrend, -halmaz elemeit, a végén pedig lemondjon az összegzés, az egybefoglalás, a szintézisteremtés műveleteiről. A Bizalmas a jelzett szerkezeti eljárás, valamint a fölfedezés erejű, testi önérzékelésre épített énkép folytán is tematikusan meghatározott versnek látszik: olyan költeménynek, amely szól valamiről. Kosztolányi, miután prózában felidézi jellegzetes motívumait (ez épp tőle merőben szokatlan), így foglalja össze a vers jelentését: „Csupa ilyen kis semmiségből egyszerre – észrevétlenül – kirakódik valami nagy élmény, mindnyájunk gyarlósága, testvérisége.” (Jó szó. Szép Ernő verseiről, Új Idők, 1929. jan. 20 – K. D., Egy ég alatt, 408. o.) Érzékeny megfigyelés, de csak kevéssé vet számot a versnek mint beszédműnek azokkal a heterogén mikroszerkezeteivel, amelyek ellenállnak az ilyenféle totalizáló olvasásmódnak. A „hát azt hallod ha nyelsz?” kérdése után például a szöveg így folytatódik: „E földön szolgálat nélkül maradtam Nincs semmi gondom aaa unatkozom! Nevess ki, örvendek ha szép fogad van.” Ez meg micsoda? – hüledezik az olvasó. A „katalógus” kérdései ugyan sorjáznak tovább, a textuális egység mégis megszakadt: olyan részlet ékelődött belé, amely tudatos semmit-mondása, sőt halandzsát idéző nyelvhasználata révén a groteszk (ön)paródia hatáselemével téríti el a verset tematikai (és érzelmi) pályájáról. Kevésbé meghökkentő, de legalább ennyire ki- és eltérítő (labirintusszerű) a következő néhány sornak a figurativitása: „Jaj hadd kérdezlek! a friss kis hidegre Emlékszel, amit ujjhegyedre vettél Mikor betűket húztál ablakon Télben, midőn a hályogos üveg Hólepte kertbe s alvó múltba néz?” Hosszan lehetne elemezni az e sorokban feltorlódó képek és képkombinációk rejtett ütközéseit, bújtatott disszonanciáit. Annyi bizonyos, hogy ezek után szinte természetesnek hat a költemény lezáratlansága: a nagyszabású és megrendítő sírás-képzet egyszer csak megtörik, elhallgat, mintegy elengedve, ám be nem teljesítve a „főtémát”. A modernség korszakküszöbe utáni, magyar „apró képek balladájának” hat a Holnap c. költemény (Ny 1926. 10. sz. – Add a kezed, 215–217. o.). A jambikus sorok ezúttal négysoros strófákba rendeződnek, és páros rímekben csendülnek ki. A verselés bizonyosfajta egyszerűséget, közvetlenséget áraszt – és „egyhangúságot” is, mivel mindvégig kilenc szótagos (ötödfeles jambikus) sorokat olvasunk, és végükön persze csupa nőrímet hallunk. Az „alaptétel”, a propozíció itt az idő, az ifjúság múlása, majd mindinkább az öregedés:
56
„Holnap ha nincs többé ifjúságod A fejed mondd a falba vágod Szaladsz majd hajdonfőtt [!] a járdán S óbégatsz csődületben állván?
[…]
Bárdos László
Bukdácsolsz ájulsz és remegve Kapaszkodol minden gyerekbe Belékötsz majd az élő fába Azt rázod rángatod hiába?
Tavaszt lehell, ha nem is ingyen, Chipre a nyakon, parfum az ingen S majd a brijjantin dúsan adja Kamasz fényét rongyos hajadra Ó képedből szerveznek újat A ráncaidban dúló ujjak Tyű strimflid masnid de betyáros Ismer mint a rossz pénzt a város” Majdnem mindegyik sor egy-egy „apró kép”, pillanatkép, egyszersmind aforizma, sőt némelykor poén vagy összezsugorított vicc; a hosszabb Szép Ernő-kompozíciók között talán egy sem akad, amely ennyit merítene a költő populárisabb műfajaiból, a sanzonból, a kupléból, a kabarédalból. Az olyannyira szubjektív alaptémát nemcsak a második személyű (önmegszólító) dramaturgia távolítja el, hanem – tragikumát vagy elégikumát is oldva – a hangoknak, előadásmódoknak zavarba ejtő kavalkádja, „hangzavara” is. (Ez a hangzavar a könnyedén perdülő versritmussal ugyancsak ellenkezik.) Amint a hetyke, a „betyáros” tónus az időnkénti fájdalmas, szégyellnivaló képzetekkel, közlésekkel ütközik, úgy ellenkeznek egymással – az idézett strófákban is – a magukat kelletőn sznobisztikus, korhoz kötött divatszavak (idegen és vándorszavak) olyan magyaros és népies, széles körben használatos idiómákkal, mint például „az élőfába is beleköt” vagy „(ismerik,) mint a rossz pénzt”. Ez a nyelvi heteronómia még e közvetlen vallomásként ható lírai szöveg esetében sem elgondolható személyiségként állítja elénk a vers szubjektumát, hanem sokkal inkább mint nyelvi és valóságsíkok, beszédalakzatok, beszédalkalmak és stílusrétegek mindig elmozduló, átszíneződő találkozási pontját. * Szép Ernő „hosszúversei” tehát meghatározott témák és élmények közvetlen kibeszélését ígérték, de másféle olvasói élményben részesítettek: az atematizmus, sőt antitematizmus, illetőleg a többszólamú modern lírai beszéd alkalmai (terei) lettek. Ő maga nem úgy él bennünk, mint munkáján töprengő, reflektív művész. De meglehet, még ebben a vonatkozásban sem látjuk egészen tisztán. 1921-ből fennmaradt az alábbi feljegyzés: „Ideális vers: ne legyen benne sehol se pont, se felkiáltójel, se vessző, semmi jel, csak betű. A jel elárulja, hogy józan írástudó vagyok versírás közben is. Az írásjel próza. Csak verset szabad adnom. Hátha még a betűt is nélkülözhetném!” (OSZK Kézirattár 81. fond. 547, 171. – Idézi Purcsi Barna Gyula, Szép Ernő, Bp., 1984, Akadémiai Kiadó, 41. o.) Kortársai közül alighanem a nála egy nemzedékkel fiatalabb Illyés határozta meg legpontosabban költészetének jövőbe mutató sajátosságát: „Valóban ő volt az első, aki magyar nyelven szerkezettelen, középpont nélküli verseket írt… melyek épp konstrukciótlanságukban, szabad áramlásukban voltak korszerűek, őszinték, modernek…” (idézi uő, uo.) Ezt a „konstrukciótlan” lírai szervezetet és szerveződést igyekeztünk – létrejöttében és hatásában is – egy kissé alaposabban megvilágítani.
57
Borbély Szilárd
Borbély Szilárd
Csokonai, Mátyási és Szép Ernô filozófiája Az a könnyű, finom, dalszerű, a költői beszéd minden pátoszát, műviségét mellőző verselés, amely Szép Ernő líráját jellemzi, sok tekintetben egyedülálló a magyar költészet történetében. Az a szelíd radikalitás, amellyel szinte egyáltalán nem vesz tudomást sem elődeiről, sem kortársairól, és az a fajta angyali ártatlanság, ahogy rácsodálkozik mindenre, ami emberi, leveszi az olvasót a lábáról. Leginkább Tandori Dezsőt vette le a lábáról, és ennek köszönhetően került újra be a szakmai társalkodásba is Szép Ernő. Ha azonban a hatás felől nézve vizsgáljuk egy idő után elhallgató költészetét, akkor elbizonytalanodhatunk, vajon valóban jelen van-e ma Szép Ernő. Az a fajta szelídség, amely a versek beszélőjét, az ábrándos, életidegen, de életrajongó Szép Ernőt elképzeljük, nagyon is poétikus módon hozza magával a hallgatást, a hosszú csendes szemlélődést, és a világ eldurvulását kísérő elhallgatást. A drámaíró és prózaíró Szép Ernő erősebb hatást gyakorolt kortársaira és utókorára is, mint a költő Szép Ernő. Az Emberszag elbeszéli, de mélységében, drámaiságában nem tudja felmutatni az embertelenséget. Szép Ernő nem tud még, a humanizmus és a polgári eszmék neveltje képtelen megrázó hangon beszélni arról, ami elmondhatatlan, és számára még akkor is elképzelhetetlen volt, amikor vele történt meg. A képzelete nem tudta követni az irreális valóságot. Nem csoda, hogy hamarabb elhallgatott a költő. Egyre ritkábban szólalt meg. Mégis a költő fájdalma tűnik a legerősebben megformáltnak ma is.
58
Szép Ernő egész művészete nem a realitás talaján állt, hanem kezdettől fogva valahol fölötte lebegett. A világ, amelyben élt, saját zárt világ volt. Csodálatos önmagában már az is, hogy ez a környezetétől teljesen elütő zseniális művész megtalálta a helyét abban az országban, amellyé Trianon után Magyarország vált. Szép Ernő annak az Osztrák-Magyar Monarchiának volt és maradt haláláig a polgára, amely államalakulat már maga is csak a csoda folytán létezhetett egészen 1918-ig. Az öreg császár halálát leste már minden szomszédja, ahogy egész Európa diplomáciája ugrásra készen várakozott arra, hogy felzabálják, szétszedjék, megszűntessék ezt a modernizálódni már nem tudó, anakronisztikus, középkori birodalmi alakulatot. Az osztrák császárok birodalma az oszmán török birodalommal folytatott évszázados csatákból maradt itt, miközben a szultánok kora lejárt, Sztambulban degeneráltnál degeneráltabb, életidegen vezetők voltak palotáik zárt osztályán elzárva. A Habsburg Ferenc József az édes élet jegyében uralkodott és irányította sokféle népeket magába ölelő, egyébként rég idejét múlt birodalmát télen a Burgból, nyaranta pedig Schönbrunnból. A Monarchia eszméi avíttak voltak, belső rendje a fegyveres erőszakot képviselő hadsereg és a vallási áhítatra épülő egyház kettősén nyugodott még mindig. A hosszú életű császár uralkodása azonban a béke és a civilizáció folyamatosságát teremtette meg, a birodalom elitjét összetartó kultúra pedig a francia elegancia és az olaszos slamposság egyvelegét nyújtotta furcsa hangzású német nyelven. A birodalom számos városában pedig leginkább a még furcsább jiddis nyelv jelentett hidat a távoli központhoz. Csodálatos világ, Európa térképén
Borbély Szilárd
mindez már egy rég elsüllyedt földrész, egy olyan Atlantisz mítosza, amelynek nyomai azonban még városközpontokban, épületekben, parkokban, a Habsburg-sárga falfestés meglepő helyeken visszaköszönő nyomaiban, családi hagyományokban, az ezüst étkészletben, egy valamikori viselkedésrend generációkon túlnyúló jeleiben hagyományozódik. Szép Ernő ennek a birodalomnak volt mindhalálig polgára, amely a zsidókat is befogadta, épp ellentmondásai és irreális volta miatt. A Monarchia volt és maradt Szép Ernő szellemi hona. Azok közé a zsenik közé tartozott, akik ebben a kultúrában nőttek fel, volt köztük festő és fizikus, mérnök és matematikus, atomtudós és költő. Szép Ernő nem lett világhírű, még csak magyarhírű sem. De aki olvasta a munkáit, az tudja, hogy a híres nagyokkal egyenrangú zseni volt. Az 1917-es Emlék című kötetben jelent meg A semminél kevesebb valami című „félhosszú” vers, amely szintén a Tandori Dezső által kedvelt fogalmat és verstípust képviseli. Ez a szöveg és a cím azért feltűnő, mert ez a szókapcsolat áthallásokkal terhelt. Ugyanis Csokonai Vitéz Mihálynak van egy 1794-es verse, amelynek a címe nagyon hasonló: Semminél több valami. Azonban azon túl, hogy Szép Ernő kifordítja a Csokonai-vers címét, nem kapcsolódik a két vers semmiképp sem egymáshoz. Az a kép, miszerint Szép Ernő tudatosan távol tartja magát költészeti elődöktől, jelentésekkel terhelt előképektől, szövegáthallásoktól, itt mintha megtörni látszanak. Verseit még csak alkalmasint sem nehezítik terhelő és béklyózó utalások, nem húzzák el könnyed, ellebegő, sanzonszerű, kuplékra inkább hasonlító verseit a kollektív traumák sötét színei, mint az rendre dívik ekkoriban a nehézkes, véresen komoly, látványosan tragizáló, a kétségbeesésből nemzeti sportot csináló költészeti beszédben. Ha elolvassuk a Csokonai-verset, akkor kiderül, hogy az nem önálló alkotás. Alkalmi, udvarló versről van szó, amelynek megszólítottja valójában Mátyási József, Csokonai kortársa és a vers keletkezési idején olyan ismerőse, aki már kötettel és nem is kevés hírnévvel rendelkező idősebb pályatárs. Egyúttal gróf Fekete titkára. Csokonai legnagyobb gondja pedig ekkoriban a mecénás keresés volt. Mátyási közvetítésével abban reménykedett, hogy talán a művelt és maga is poéta Fekete pártját fogja majd. Az alkalmi versben a Mátyásit udvarolta meg, akinek nem sokkal korábban jelent meg a Semminél több valami című, már akkor is ironikus, szerénykedő, önkicsinyítő szándékú kötete. Ha most azt hihetnénk, hogy akkor valaminek a nyomára bukkantunk, akkor sajnos tévedtünk. Ugyanis Mátyási kötete alkalmi verseket tartalmaz, amelyben van minden, így a kor kedvelt témái fölött való moralizálás, lamentálás, filozofálás is bőven, de olyan szöveg egyáltalán nem bukkan fel, amellyel Szép Ernő verse bármiféle párbeszédet folytatna. Szép Ernő nem idézi meg Mátyásit, ha esetleg még a kezébe keveredett volna is egy kötet. Nem tűnik elő az a szövegköziségre utaló kapcsolódás, amely efféle feltételezést valószerűsíthetne. Akárhogy is volt, Csokonainál találkozott a címmel vagy Mátyási kötete keveredett a kezébe, vagy csak ez a cím híre jutott el hozzá, igazából minden jel szerint csak a cím jelentette kifordítás, megfordítás, elbizonytalanítás, és az innen induló gondolatmenetre lehetett szüksége. A Mátyási-kötet cím valójában a korabeli címadási gyakorlattal és a filozófiai ös�szefüggésekkel játszik el. Ezekben az években a verseskötetek egyre nagyobb zavarba kerülnek, elveszítik addigi legitimációjukat, témáikat, hiszen a mecénások már nem kérnek könyveket és az addigi kultikus témákat pedig már nem verselgetik újra. Ebben az átmenetben sokféle olvasót céloznak meg, számos ilyen vers az alkalmiságnak köszönheti létét, illetve sokféle témát bogozgatnak, megrendelés híján a filozofálás, a mesterségesen kreált kérdéseket forgatják és magánhasználatú válaszokat fogalmaznak meg a
59
Borbély Szilárd
régi nagy kérdésekre. A verseskönyvek ebben a zavart helyzetben olyan szerény címeket kaptak, mint például a szerény, de merészen semmitmondó Holmi. A holmi jelentése ’ezmegaz, himihumi, egyveleg, izék, semmiségek’. Mátyási címadása erre a gyakorlatra válaszképpen, maga is már ironizálva írja könyve homloklapjára a fenti címet. Csokonai csak átveszi és megünnepli a könyvet. De Szép Ernő elgondolkodik a szavak jelentésén. Maga is ironizál. De már az ironizáló címmel ironizál. Az irónia ilyen tünékeny eszköz, hogy számára már nem érzékelhető. Szép Ernő azonban csak a hagyományból vett címmel kapcsolatban ironizál felszabadultan, a vers maga komoly. Sőt komor. És nyíltan, szinte már deklaráltan filozofikus vers. A klasszikus magyar irodalom hangja azonban átcsendül itt. Nem Csokonai vagy Mátyási, hanem sokkal erősebben Vörösmarty, bár rá nem történik jelölt utalás. A Vörösmarty versek létfilozófiai kérdései görögnek itt tovább, az irónia örve alatt mintegy elmismásolva. A vers végső célja minden jel szerint a teljes jelentéskioltás. A zárlat a Vörösmartytól ismert retorikus fokozás végén nem ad tanítást, tanulságot, tragikus mélységet, apokaliptikus távlatot a beszédnek, hanem épp a hang kioltását mutatja fel. A nagy frazémák görgetése, a pátosszal áthatott képek kavalkádja a várakozás, a hiány, az erősítés alakzatait alkalmazása ellenére a ’valamit’, a létezést mondjuk csak mint a ’semminél’, a nemlétezésnél többnek mondja. Épp csak valamivel többnek. Az ironikus játék épp a szavak játékában ölt alakot, hisz ez a valami, amit a nyelv csak mint apróságot gondol el, ez a mindenség maga. Avíttabb nyelven szólva: a teremtés maga. Vagy ahogy Vörösmarty gondolja el: a Teremtés maga. A játék mindjárt a vers felütésében kiterjeszti a mondandó színterét a többes szám által a szerénytelenség jegyében az emberiségre mint olyanra: Kik élünk itt sem élünk szívesen, nem is tudjuk már mi az élet. Az élet, a lét súlya, értelme, mélysége, maga a létezés lényege veszett el, sugallja a gondolat tovább fokozása. Aztán egyszerre átcsap e lefokozó megjegyzések után a Vörösmarty nyelvéből ismert pátoszba, amely az állandó fokozás eszközével, a többszörösen összetett mondatszerkezet kalodájába űzi, hajtja maga előtt a jelentést valahová, a költői messzeségbe: Maradni szégyen, veszni borzalom. A lét fájdalma utca rongya lett, A gyász megvette mind a könnyet, Éhség, irtózat használják a sóhajt, A szűz mosolyt a téboly elszöktette, A túlzás összement, lesült az álom, A képzelem festékje mind kiporlott Tündéreink sértetten elvonúltak, Az angyalok lebuktak ájulattal.
60
A paralógia minősített esetével állunk szemben. A stílusidézetként ható sorok után további „természetfestés” következik. Ahogy azt a klasszikus irodalomból ismerheti az olvasó, nagy és túlterhelt képek, jelek, metaforák sorjáznak tovább. A jelentés felmutatása, a hiányból építkező képek fokozása nem tud lezárulni. A vonatkoztatások sorozata nem talál vonatkoztatottat. Mígnem további tíz sor után átmeneti részösszegzésre kerül sor, amely ugyan választ nem ad e hatalmas, mindent meghaladó hiányra:
A megszólító módú beszéd címzettje is, természetszerűen, bizonytalan és homályba vész. A többes számban történő leírás és önvád tényszerűségét időről-időre felváltja a szemrehányó megszólítás, egy Te-beszéd keretben. A vers ironikus invenciója jegyében a lét és a semmi közötti aszimmetriába meghökkentő felvetést tesz: a valóság eluralkodását. A költői beszéd végső és jóvátehetetlen szegénysége a nyelv drámája egyben. A világ, amely lét és nemlét drámája, egyszeriben a valóság csapdájába esik. A magyar klasszikus költészet további ironikus pazarlása a továbbiakban is, még hosszan, pazar képek, metaforák, jelképek következnek. A kései Vörösmarty befejezetlen drámája is ezzel a groteszk vízióval viaskodott, amelyben az emberek helyébe bábok, gépezetek veszik át az emberek helyét. Ezeket a kéziratban maradt drámatöredékeket Szép Ernő még nem ismerhette, amelyben Ahasvérus, az örök zsidó gépekké váló emberek között, életre kelt holtak között téblábol, a nyelv pedig tébolyult víziók lejegyzésére alkalmas csupán:
Borbély Szilárd
Hiába van minden, nem is igaz, Sehol semmi a földön, elveszett, Mert nincs már semmink sem csak a valóság.
Nem élünk már többet, csak itt vagyunk, Úgy állunk itt akár meghaltunk volna, De el sem dűltünk, állva itt maradtunk, Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok Kiknek mellében szerkezet forog. Ez a valóság foglyává vált embergép A semminél kevesebb valami új ura. A Vörösmarty által használt nyelv pátosza, az elhalasztott jelentés nem talál otthonra ebben a létezésben. A bábuember már szinte tökéletes pedig. A nyelv, a jelentés, a költői szó kioltása marad ennek a filozófiának a tanulsága. Így ér véget a vers: Erőnek kéje izmait lovallja Tovább haladni, soha meg nem állni, Fülén szép hang, cimpáin jó szagok, Szemét szállatja halmokon tova, Tengerre ér s ott vész tekintete S nyilt ajkán hallga isten hangja: óh.
61
Kukorelly Endre
Kukorelly Endre
Szép? De a lélek érzi, hogy az örvény vonja (Arany János) A szívem, minden, nem tudom leírni. (Szép Ernő)
(Bev.) Ez az írás egy kissé mogorva ajánlat néhány kedvenc magyar szerzőmről: Arany Jánosról, Hekerle Lászlóról, Vörösmarty Mihályról, Tandori Dezsőről, Mikszáth Kálmánról, Babits Mihályról, József Attiláról, Erdély Miklósról, Csáth Gézáról, Ottlik Gézáról, Tasnády Attiláról, Móricz Zsigmondról, Weöres Sándorról, Szép Ernőről, Kosztolányi Dezsőről, Dsida Jenőről és Mészöly Miklósról. 17. Ahány tiszt vesz részt kedvenc könyvem, Tolsztoj Anna Kareninája lóversenyén, ahol Vronszkij elbukott. Úgy elképzelem el, mint egy operát és szereplői: a komponista tudja/sejti, hogy hősei milyenek, viszont nem ő írta a librettót. Nem véletlenül ők szerepelnek, de, mondom, a librettó nem azé, aki komponál.
62
(Tárgy.) Hogy mi következik az irodalom után – egyáltalán, mi jön mi után –, sokak kedvenc témája. Ködképek a kedély láthatárán (Kemény Zsigmond), komor arcok, komor életművek, a fontosság tudata, egyfajta hanghordozás, hozzá való tekintet, mély, súlyos, nedvtelen, hanyatlás, katasztrófa, özönvíz-szerűség. Ez nekem tetszik. Süllyedsz. Onnan tudod, nem ám másoktól, onnan kell megtudnod, ahogy örülni kezdesz annak, ha véletlenül megint úgy sikerül valami, mint valaha. Valaha minden kétségtelenül jobb volt, a nagyon-nagyon, n rossz is, szörnyű rossz volt, de jobb, mint most: a világ ilyen most rossz. Tetszik, ez így nem pontos, mert maga a romlás nem tetszik, az irodalom viszont igen. Újra és újra mellbe bök, hogy belém szorul a levegő, visszaránt, mint az őrangyalom, mert vélek ugyan magam is észrevenni egy és mást, de az mind eltörpül a bökések és rángatások nyomán. Lila foltokat hagy, de tetszik nekem az irodalom – melynek, ahogy sokszor állítja magáról, azonnal vége van. Világ vége. S valóban, tudok-e akár egyetlen percig egyfolytában kizárólag azokra a kilátástalanságokra gondolni, amiket naponta többször is lead nekem a tévé? 1 percig sikerül, de 5 percig? 6 percig? Szennyes föld, víz, levegő, világromlás, na persze, hol a söröm! És ez a hol a söröm valószínűleg a világvég. Azonban ez is nyilván szerep. Az addig még, tessék mondani, hányat kell aludni, és szabad-e majd ott lábat lógázni frivol hangsúlya, ami ebből esetleg kihallható, puszta szerep, ezt azoknak, akik a maguk komorságát nem szerepként élik meg, becsszóra kell elhinniük. Az én szerepel, és ha kiáll a szerepéből, azonnal más szerepben találja magát. Nincs kitöltve és befödve, változó-fölfeslő hálózat, raszter, kristály-szerkezet, üres, ha rácsozatra lehet ilyet mondani. Űr fogja körül. „Ábrándozás”, bámul a vakvilágba, „a semmibe hajóz”, és az írás ezt az ábrándos hajózót keresgéli. A szereplőt, nem a szerepet,
Kukorelly Endre
noha legtöbbször az utóbbit találja, és csak kivételes pillanatokban mást. Írsz, olvasol, magadnak csinálod, és biztos nem mániából. Az én úgy engedi keresztül (magán) a nyelvet, hogy az anyag arra a formára alakul, a szöveg az én szerkezetét mutatja. Szép szerepek, vad, hősies, jópofa, komor is, nem beszari, nőknek tetszik. És olykor kitekint, mindenképp kitekint belőle. Olykor pedig a kivételes másmilyen. Mindebben nincs semmi fiktív, a fikció nem-fikció, nem a képzelet működik, az autentikus szövegre való ráismerés öröme a másikra való ráismerés érzéki öröme. Az én által közvetített művi és a valóság azonos szerkezetek, egy mű élvezete a szó szerinti valóság élvezete, minden egyes olvasat feltár, kaput nyit az egészre. Valami ilyesmi, mert ilyesmire használom. Ajánlat, pontos, nem agresszív, nem szégyenlősködik és nem kíván szebbnek látszani. Ponnilovon sose űltem, / Kis biciklin se repűltem, / Nem volt fényes kerékpárom, / Kerékpárom, / Kerékpárom, / pedig de jó rajta nyáron.” Ez pontosan Szép. Az írás pontosan az én. Pontos – de távoli? Túl pontos, mégis engedi magát félreolvasni, sőt félreolvasásra ingerel? Tényleg nem növekszik „az elemi érzék” (Georg Büchner: Lenz). Az írás randevúra hívás, a csajozás egy fajtája. Ha beszélgetünk (csevegés, diskurálás), ott vagyok, igyekszem, hogy ott legyek, nézzük egymást, látjuk, ami jó, de veszélyesen mellé mehet az egész. József Attilával egy kávéházi asztalnál csúnyán mellé menne, elég hamar elég durvákat mondanék neki. Hogy el vagy te merülve magadban, elfoglalva magadtól, gorombáskodsz és vágyódsz kifelé, nagy fasz vagy, öcsém, ilyeneket. Tandorival néha beszélünk telefonon. Vagyis ő beszél, én vigyorgok stb., ez folyik egy darabig. Aztán abbahagyjuk. Nem látom, igyekszem odaképzelni, tulajdonképpen ugyanaz történik, mintha olvasnám, tehát csörög a telefon, felkapom, és olvasni kezdem TD-t. Tényleg csak félreértések lehetségesek, világ vége pedig aligha van. Egyenesen nincs is. Hogy művészet utáni helyzetben volnánk, ez puszta metafora, de bizonyos használatoknak, felhasználásnak, hasznosulásnak, bizonyos fajta művelésnek tényleg vége. Legyen vége! Az irodalom ki lett használva. Volt mire használni, és nem mondom, hogy nem használható bármire, mert én is használom. Úgymond, „rosszra” is. Lehetséges, hogy inkább az irodalom előtt vagyunk. Igaz, jóval Arany János után. Aranytól baromságokat vártak el, a kor sok-sok baromságát. Ottliktól újabb normális, rendes és kerek nagyregényt. Elvárás van. A magyar irodalomnak fontosságtudata van. Ahogyan eltűri, hogy várjanak tőle már valamit, és ahogy ezt még el is várja magától! Aggodalmas körbepillantás, készenlét, belenyugvó várakozás a feladatra. Hekerle László irodalmár, irodalomkritikus, 1986 őszén, huszonkilenc éves korában meghalt. Az ikertestvére, egy a testében hordozott fél öklömnyi csont- és szőrcsomagocska vérmérgezést okozott neki. Nem volt túl barátságos a Hekerle. Féltékenykedés, ilyesmik, igazából nem is szerettük egymást. Azt csinálta, amit kellett. Akkoriban nem lehetett számítani semmire, és ő azt csinálta, amire számítanunk kellett volna. Lehet, hogy mogorván, ha nem tetszett neki, ijesztő pontosan volt mogorva, úgy, hogy az ember voltaképp ha valakinek, akkor neki írt. Arany érem. Erdély Miklós 1986 kora nyarán halt meg. Mogorva volt, és éles. Nem volt kellemes. Nem került bele az úgynevezett irodalomba. Tudta, hogy nem kerül bele, büszke volt rá, vagyis tudott úgy tenni, mintha ezzel büszkélkedne, de hát nem. Nem, ő igazán szeretett volna bekerülni. Na és ez hogy volt a Széppel? Tudta az Erdély, hogy fontos, és hogy ez senkit sem érdekel, tehát nem fontos. És Szép mit tudott? Belépni, és leülni kényelmesen. De hát a helyek már mindig is örökre foglaltak ügyes foglalók, erős lobbik által, és van, aki akkor már inkább nem megy oda. Na és a Szép? Babits szörnyen fontos volt, irtózatosan erős helyfoglaló, milyen kár. Ottlik fütyült az egészre, látszólag nem épp sikeresen, és még csak nem is túl bátran. Talán nem kellett volna annyira fütyülnie. Mészöly is, ő viszont hősleg, és totál a-karrieristamód, mint egy kisfiú. Arany János morogva megcsinálta, amit akartak tőle, és bármit
63
Kukorelly Endre
64
csinált, az ő maga volt, a legelképesztőbb külsődlegességeket is legbelülről csinálta. Igen ám, de a Buda halála messzi van. Ő messzi a legnagyobb. Annyira, hogy komoly világirodalmi kánonalkotókat olvasva mindig oda kell jutnom: nem tudnak semmit, mert Arany Jánosról nem tudnak semmit. Vörösmarty is sokáig azt csinálta, amit vártak tőle – baj, nem baj, ki dönti el? Weörestől nyilván nemigen vártak semmit, túl azon, hogy nem is értette volna. Beszélnek hozzá, ő meg hátrafordul, körülnéz és csodálkozik, mert nincs ott senki. A legtökéletesebb magyar(ul) beszélő, Mikszáth, kapkodott. Nemigen fért hozzá magához, kevés időt hagyott rá. Ormótlan életmű, akár Móriczé, aki többet engedett magából, de ő is kapkodott. Ormótlan és kapkodó naplója viszont szétüti az olvasót – ahogy Csáth naplója is. Csak a naplója. És Kosztolányi naplótöredékei! Létezik, ez biztos, a magyar irodalom. Nem lehet tudni, milyen. Olyan: de micsoda olyan? Szép? Gyönyörű Szép Ernő? El van rontva? Ha tudnád, hogy pontosan milyen, unalmasabb volna? Nekem jó érzés Mikszáthot olvasni, az ilyesmi érzések fönntartanak. Mikszáth-összes, és nyilván nem mind az összes, de mégis! A papírlap öreges sárgája, régi könyvek szaga, sötétkék borító, megkopott aranyozás, könnyen törik a papír. Némileg málladozik az irodalom. Irod., túlzottan is nyelvújított szó, sok százezer hosszabb-rövidebb szövegtest, töredékét egyszer vagy kétszer-háromszor, valamikor és valahogyan elolvastam. Van irodalom, szépen látszik, és ami látszik, el is takar, a látványos feltárások minden mást veszélyesen kitakarnak. Látok jól, és ez magabiztossá tesz: miért nem inkább elbizonytalanít? Az ajánlatom valamiféle a szeretet és a mérgelődés, ha tetszik, dühöngés között bizonytalankodó olvasat. Ajánlat tizenhét szerzőről. Vörösmarty Mihály, költő és szobor, tér, Zserbó cuki. Dsida a rokonom. Kosztolányi a legjobb(ban idegesít). És Tasnády Attila. Tasnády Attilát nemigen ismeri senki. Magyar költő. „Ősmagyar nevű kis ugrifüles”, 1989-ben jelent meg a kötete a Holnap Könyvkiadónál, neve a borítón i-vel szerepel. Nem ügy, elitrák. Elírták a borítón, nem akadt, aki ellenőrizte volna, a könyvről egy recenzió se jelent meg – akkor ő létezik? Néha átugrom hozzá, itt lakik a szomszédban, a Rudas László utcában. Eszembe nem jut átmenni hozzá. Fölmegyek, unatkozom, büdös van, nikotinszag, az ablakok csukva, ülünk a füstben. Nem lehet a Tasnádyval beszélgetni. Írsz valamit? Bizonytalanul ingatja a fejét. Oké, de úgy mégis, mit csinálsz egész nap? Hát izlandi nyelven olvasok. Miért olvasol izlandi nyelven? Hát nem tudom, valahogy kitaláltam, hogy izlandi nyelven, most az engem elkezdett érdekelni, az izlandi. Erre mit mondjak, beszéljek vele az izlandi nyelvről? Nézzük egymást, ő elnéz, én is elnézek, közben meg ilyen hosszúak a lábkörmei, mert nem vágja le, és ott nyüzsög a lehetetlen nagynénje. Kimegy, bejön. Ül a csávó a frottír fürdőköpenyében, kedvesen bámul rám, így, és érdeklődik, nem mintha érdekelné, hogy mi van a világban. Akkor ő van? Hanyatlik? (Bef.) Befejezés. Ha operába mész, tudod, mi várható. Lelkesítő. Rikító díszlet, nagy hangok, mind egyszerre sipítozik, enyv- és festékszag, bajusz, kacagány: magyar opera. Szünetben felvonulnak a nagyestélyik, erős parfümszag, a vécé büdös, a büfében túl hosszú a sor. Ismered a történetet, úgy-ahogy, nem pontosan, viszont sokkal jobban nem is fogod megérteni: nem azon a nyelven szól, és lehet, hogy füle-farka sincs. Mindenesetre a végére, grandiózus jelenetek, csengés-bongás, megannyi hamisság és öblögetés után, a végén meghalnak. Nem mindenki, csak akinek elő van írva. A szereplőgárda nem igazán tetszetős, mégis megbámulod őket, látcsövet is szokás használni. Látcsőben szebben tátog? Ha folyamatosan figyeled azt a zömök kövéret, folyamatosan szépül? Igen, szebben, igen, szépül. Meghal, szép, végzet, végzetes, aztán hajlong a függöny előtt, az is szép, örülsz, tapsvihar, ez lenne a vég? Én ide jöttem, a szék kemény, de tűrhető he-
Kukorelly Endre
lyet kaptam, sokáig kell várni a pezsgőre, mégis hamar lefut a sor, tudom, miért veszek részt. Hogy tudom, az túlzás, mégis jól érzem magam. Részt veszek, pompás előadás, mégiscsak ülök az operában, hol az egyik fenekemen, hol a másikon, de ezt inkább csak a végén veszem észre. Némi jelenetek a ruhatárban. Mi van azután? A földalattin hazafelé. Hogy mi van azután?
65
Fecske Csaba
Fecske Csaba
Ponniló Úgy tíz esztendővel ezelőtt egy Szuha-völgyi kis településen, Izsófalván kisdiákok szavalóversenyén zsűriztem. Zsűritársam, atyai jóbarátom, Somló Ferenc Jászaidíjas színművész, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja, némi kedves unszolásra, a verseny és az eredményhirdetés után maga is elmondott egy verset, mégpedig Szép Ernő Gyermekjáték c. versét. Úgy éreztem, hogy ő maga Szép Ernő, a kisfiú és a meglett férfi is. Meghatódva hallgattuk őt, amint a göcsörtös, szálkás deszkáról szinte fölemelkedve mondja, mondja a verset. Nem ismervén a költeményt, azt hittem, hogy Ferenc a saját szája íze szerint mondja hosszú n-nel a pónilovat. Ennek ellenére nagyon tetszett, sokáig zengett fülemben ez a furcsa szó: ponniló. Persze nekem se volt ponnilovam, de megmondom őszintén, valahogy nem is hiányzott. Most, hogy újraolvastam a verset, újra muzsikálni kezdett bennem a szó, és hirtelen vágyakozni kezdtem a ponnilóra. Szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen különös ízű saját szavam. Míg e verset írtam, egy kicsit Szép Ernő voltam, szegény kisfiú. Amikor én kicsi voltam, Fűzfavesszőn lovagoltam, Nem volt nékem Mercedeszem, Mercedeszem, Mercedeszem, Bár csak azon járt az eszem. Mercedeszen sose ültem, És robogón se repültem, Nem volt nékem kerékpárom, Kerékpárom, Kerékpárom, Mert ellopta Terék Áron. Nem volt nékem aranyórám, Boldogtalan volt sok órám, Jó lett volna reggel, este, Reggel este, Reggel, este, Az idő múlását lesve.
66
Sose volt nékem rakétám, Ezen búslakodtam némán, Nem vittek el Disneyland-be,
Én nem kaptam toronygombot, Márton napon libacombot, Nem vittek a Vidám Parkba, Vidám Parkba, Vidám Parkba, Kedvem senki nem akarta.
Fecske Csaba
Disneyland-be, Disneyland-be, Nem járt senki a kedvembe’
Én játékot már nem kérek, Lassan végcélomhoz érek, E földről a mennybe térek, Mennybe térek, Mennybe térek, A Jóistennel beszélek. Arra kérem könyörögve, Hogyha szeret, vegyen ölbe, Adjon nekem ponnilovat, Ponni lovat, Ponnilovat, Hátára ülök, ha szabad. Ponnilovam, ponnilovam Velem a Tejúton rohan, Az életünk úgy ellovan, Ponnilovam, Ponnilovam, Jaj, hiába van, ami van!
67
Payer Imre
Payer Imre
A lét egy nagy csodálkozás – Szép Ernô költészetérôl – Találkozom egy bölcs, idős arccal a nagykörúton. Aztán ez az arc szinte ötéves hangon szólal meg. Ember és világ találkozásáról így ad számot. A gyerekhang a legöregebb érett ember hangja, aki megértette a lét mélyét. A legérettebb ember éretlen. Volt valami, de már „emlékszem, emlékszem, nem tudom, mire”. A nyelvnélküliséget közelítő nyelven a nemhelyet teszi olyan képzelt hazává, amely melankóliájában igazab, mint az úgynevezett valóságos. Ha elvesznek, akkor az elveszett alapokról, az elemiekről kell beszélnie a szónak. Nincs cél, nincs logosz, csak az emléke van, hátat fordítva mutatunk rá. Közelítve a nyelvhez, mintha még a régi lenne. Ám az édeskés szecessziós mondatokat hirtelen és oly sokszor “besnitteli” egy-egy öregesen belvárosi személytelen mondat. Elvont távlatba kerül a szecesszió és a még régebbi, romantikus tájlíra. Például a jelzők segítségével . Bizonyos fák virulnak. A Miramare kévéházban a fess hölgyeket úgynevezett emberek fixírozzák. Milyen a Szép Ernő-jambus? Mintha egy régi-régi gangos bérház belső udvarán, valahol mélyen a VII. kerületben egy égi verkli hangzana. Mert az élet - esetleges dátum. Mondjuk szeptember 12. A lét lényege tétova rutincselekvések sorozata.
68
Szeretem a plajbászt hegyezni Az arcom könyvvel meglegyezni Az órámat felhúzni lustán Cipőkenést nézni az utcán Esőben az ablakhoz állni Egy gyufaszállal elbabrálni Fiókban semmiért kutatni Ismeretlennek tüzet adni Nyakkendőt kötni Fésülködni A kalapom kefélni Élni. (Szeptember 12) A lényegtelen a lényeg. A felszín a mély. A komolytalan a komoly.Az életet barátom szétszórja itt az élet, /Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam (Néked szól.) Nem ragadható meg az élet értelme, nem ragadható meg az, ki vagyok. Szép Ernő voltam.
Payer Imre
Az én életem nem élet, /Csak életet játszik, /Az a fa vagyok kérlek, /Aki a vízben látszik. (Életem) Figyelemreméltó a megszólítás formája. Kérlek – belvárosiasan közvetlen, demokratikus, megadja a tiszteletet, kedves. Én úgy szerettem volna élni Minden halandóval beszélni Mindenkinek nevét kérdezni Mindenkinek szívét érezni (Én így szerettem volna élni) De ki is ő? A beleírás. A papíron való toll-nyom. Ez a halhatatlanság, ott, a közegben, a folt, a betű, a lélek itt rejtőzött el, az úgynevezett szív ide záródott, hogy onnét sugározzék az időben. Onnét szólítja meg, amit úgy hívunk jövő. És az ide tud visszaszólni – Szép Ernőnek, a hangnak. Meleg lehelletem fut a tiszta papirosra Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban, Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban, Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa. Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem, Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló, Tán még a képed is meg járásod is s a romló Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen. (Néked szól) Életgeometria szőttese ez a szöveg. Csak megszentelten üres helye adatik ember és világ találkozásának. Nem választja az abszurdot. Vagy mégis? Olyan mintha Beckett tiszta jambusokban, omló versmondatokban mondaná ki, hogy : téboly! pokol! nem igaz semmi! Igen avantgárd is lehetne. Ő az egész emberiség és külön-külön minden ember. Mikszáth mondta, ha nem Magyarországon születik, úgy írt volna, mint Dosztojevszkij-. Ha Szép Ernő nem Magyarországon születik ,úgy írt volna mint Beckett. A Tiszántúl a budapesti aszfalton. Petőfies természeti kép a sodródás járdáján. Ő a részvét költője. Ki a szegény? Az, aki egy boldog regényt olvas. Akit nem engednek be a Ritz luxusszállóba, de gagyin kinyalva magát, ott kukucskál a halálos utcán, még gyermekét is felemeli, lássa a... Mit is? Saját persona non grata-ját. Én mindennap megnéztem a felhőket az égen. A felhők pártján voltam – írta. Felhő voltam, gyors égi füst, Vonagló szárny, uszékony álom, Egy árnya sem maradt, nem lett eső A szívszorulás voltam, a sohaj, A messzenézés, csönd két szó között, A fülcsengés, az elcsodálkozás. (Valami) Igen, igaza van Szép Ernőnek. A lét egy nagy csodálkozás.
69
Kölüs Lajos
Kölüs Lajos
Szép Ernô, várjon, talán egy percig Mottó: „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva” (Szép Ernő sírfelirata)
Mit mondana Kosztolányi? A Hajnali részegség utolsó sorával válaszolna: „… mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak/ vendége voltam.” Voltam, üti meg fülem a szó. És ma hol vannak, odaát vagy ideát? Rokonok, gyermekek, panasszal a szájukon. Szegény Szép Ernő. Sovány és kistermetű. Hova tévedt, ha úgy érzi, a felnőttek között él, és hazamenne?1 Dalokat énekel Medgyaszay Vilmával, gitár kíséretben. Sanzonokat. Versei is azok. Hulló falevelek. Ősszel összesöpörjük őket, fekete zsákba gyömöszöljük, és a kukák mellé állítjuk. Vagy avarként elégetjük, füst száll, marja a szemünket, fojtogatja a torkunkat, és körbe-végbe szidnak a szomszédok, hogy megint mit csinálunk. Télutón várjuk a tavaszt, az első rügyet, és levélkezdeményeket. Már nem emlékszünk az őszi levelekre. Várjuk az új dalokat és énekeseket. A költőző madarakat. Várjuk Szép Ernőt (aki olyan „egyetemes Közeli. Mindig frissen megdöbbentő.”2). Szív Ernő biztosan ott lesz. Talán a két Esti is. Hogyan látom őt, akit csak néha olvasok, bár naponta kellene? „Aki tegnap voltál:/ ma már nem te vagy,/ Aki holnap léssz:/ ma még nem te vagy” írja Weöres Sándor Majdnem szonett versében. Majdnem olvasom. Majdnem vigyázok rá. Majdnem találkozunk. Majdnem beszélgetünk. Majdnem meghalok érte. Majdnem érdekel,”hogy mennél kevesebbet figyelsz/ – hol a bogaram? – meg, annál jobban/ mulatsz ebben az egyetlen életben.”3 Felszökik a Celsius, mindinkább forróbb nyarak jönnek. Gázok a levegőben. Szmogra ébredek, és nem látom a napot. Belelapozok egy írásba, Szív Ernőébe, aki bár nem idézi Adyt: „Szép Ernőt olvastam, szép jóság érintett meg, jó vagyok, aki örül, hogy drága emberének a szomorúsága ilyen boldog szomorúság.”4 – csak szelleme hat szövegében: „Tudjátok, mit szoktam mostanában tenni, amikor rossz? Amikor savanyú a kedv, nyűgösség és elveszettség gyötör, amikor olyan a világ, mintha valami keserű özvegy lenne? Ilyenkor szépen leülök az ágy szélére. Nem az asztalhoz, s magam se tudom, miért éppen az ágyra, hát csak, vonom meg a vállam, szóval leülök oda, és találomra elolvasok egy Szép Ernő tárcát. Csak egyet, mert annyi is elég. Tudjátok, olyan ez, mint amikor a tenyeredbe veszel egy üveggolyót, s bár sokan azt mondták rá, értéktelen semmiség, hogy egy kacat, te mégis jó negyedórát eltöltesz vele. És aztán jót tesz.”5
70
1 Szép Ernő: Falióra (Egy gyáva kis fiú sir benne, / Ki a felnőttek közzé tévedt, / s jaj gond, nők, elzüllött évek / idegenéből hazamenne.) 2 Tandori Dezső: Hol élsz te? (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2003) 3 Tandori Dezső: Celsius (Magvető, Budapest, 1984) 4 Ady Endre: Szép Ernő könyve (Nyugat, 1914. 9. szám) 5 Szív Ernő: Üveggolyók (Eső. Irodalmi lap, 2003. (6. évf.) 1. sz. 8-16. old.)
Kölüs Lajos
Nekem is jót tesz, hogy Szép Ernőt visszaolvasom. A múltba, amely most jelenné válik. Mocorog a szíve, hétköznapi csoda, hogy hallom, dobog bennem. Nem tudom, hogy miért és meddig. Elég, hogy van szívünk, hisszük, hogy van, azoknak is, aki nem tartoznak sehova, senkihez. Egyedül vannak. Dobog a szívük. Kívül állnak vagy a kör közepén, mindegy. Kezük nem fonódik kézbe. Szép Ernőnek hívják őket. A lányokat, az asszonyokat is. Szép Ernő Orlandóként látta meg a napvilágot, csak nem tudott róla. Senki sem nevezte őt annak. „Melyik a nagyobb gyönyör? A férfié vagy a nőé?”6 Orlandóé, mondaná Szép Ernő. Huszton született, vidéki embernek, városi lett belőle, de vidékinek városi, városinak vidéki maradt, nem találta a helyét, mindenütt kereste, hiába. Hontalan maradt, és mindig úgy tudta, hogy hazájában él. Kilépett az ajtón (margitszigeti hotelszoba), és visszakopogott, én vagyok, egyedül megyek? Én, ismételte többször is, és nem jött válasz. Kosztolányi megjegyzi, hogy: „Majdnem minden prózai írása ezzel a szóval kezdődik: én. Nem támad-e kedve látszólagos közönybe burkolózni, amint olykor hidegen mondjuk ki, idegenek előtt ezt: «anyám», ehelyett: «az én édes-édes, áldott anyám?»”7 Nem támad kedve, még halálában sem. Grombowicz sem adja alább, aki idegen, argentin földön írt híres naplóját így kezdi: „Hétfő: Én. Kedd: Én. Szerda: Én. Csütörtök: Én.”8 Szép Ernő csak én akart lenni, az én hangján szólni, az ént megérteni. Húzni egy határt, eddig én vagyok, innen meg vagyok én. Senki más. Az élet, a világ folytonosan falhoz állít, ki vagy, ki akarsz lenni és ki voltál. Bárhol is vagy, a kérdést nem lehet kikerülni. Egy egész élet kevés hozzá, hogy kimerítő választ adjunk rá: celeb, kifutó, pincér, hajléktalan, betűvető, író, költő és/vagy olvasó. Egyszerre lehetsz mindegyik. Ritkán sikerül, néha igen, annak biztosan, aki örökgyermek. Szép Ernőt annak tartották. Talán még Kosztolányi is, aki úgy vélte, Szép Ernő görcsösen ragaszkodik álmaihoz, fél a valóságtól, fél „megvizsgálni érzéseit az érzelem fényében.”9 Megírja regényét a szerelemről. Valamit nem veszünk észre, nem figyelünk oda, mert figyelmünket más vagy másvalaki köti le. Mire kinyílik a szemünk, már késő: „Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.”10 1934-ben a Lila akácból készült film happy enddel végződik. Végződhetett akkor másként? Szép Ernő átírta volna önmagát? Nem vette észre? Bizonyára tudott róla, talán bólintott is a fejével. Máshova nézett mosolyogva, komédiázott, sikerült. Megtanult mindig máshova nézni és mindent észrevenni. Százéves elmúlt, ünnepeljük. Kérdezzük, hol van Szép Ernő? Itt, mondják, Hol, nem látjuk. Nem akar mutatkozni. Keressük tovább. Egy lokálban megtaláljuk. Vannak még lokálok Pesten és lokálpatrióták? Vannak. Nem öregedett, de öregnek látjuk, férfinak férfi, de kételkedtünk benne, hogy az. Elfeledtük, hogy szaga van. Igaz, emberszaga, csak az orrunk jelezte. Jó az orrunk, messziről megérzi az emberszagot. Nem rajongunk érte. Elüt a mi szagunktól. És folyton elnyeri a pénzünket. Nőügyei vannak, még most is. Imádja őket és a titkos szerelmét, akit nem tudott szeretni. Jól nem tudta szeretni. Elment volna érte a világ végére, azt gondolta, hogy igen, ő 6 Wirginia Woolf: Orlando (Európa, 1966) 7 Kosztolányi Dezső: Szép Ernő négy könyve (Nyugat, 1922. 21. szám) 8 Witold Gombrowicz: Napló 1953-56 (Kalligram Kiadó, 2000) 9 Kosztolányi Dezső: Szép Ernő négy könyve (Nyugat, 1922. 21. szám) 10 Szép Ernő: Lila ákác (Ulpiusház Könyvkiadó, 2008)
71
Kölüs Lajos
el fog menni. A szerelemért, egy istennőért, mert az ő szerelme nem lehet más, ha éppen bártáncosnő is. „Te légy az isten, hogyha nincs.”11 Elment érte, de hiába. Eltévesztette a házszámot. Nem találta az utcát. Nem találta a várost. Nem találta az országot. Senkit sem talált. Csak önmagát. De akkor már késő volt. Elfeledték, hogy visszatért. Sokáig volt úton. Közben volt két háború. Az egyikben önkéntesnek állt. A másiknak meg nem kellett, levitézlett, de azért begyűjtötték. Megint útra kelt. Egyszerűen úton volt, nem volt ideje megállni. Itt ülünk mellette. Egy kávét iszik, erőset, most cukor nélkül, és mindig máshova néz. Figyelek, mondja. Nem tud leszokni róla, és kéri, hogy hagyjuk őt békén, nem akar senki és semmi lenni. Olyan emberszagom van, teszi még hozzá, félnek tőlem. Nem tudtam róla, hogy sáncásónak is állt. Odaállították, olyan idők jártak, néz máshova és arcán nincs grimasz. Hogy megváltozik az ember, gondoltam. Én is kértem egy kávét, egy cukorral. Egy kávécsarnokban minden megtörténhet. „Holnap este biztos egy csomó csillag-gal több lesz az égen. Gyula fizet. Pszt.”12 És valaki találkozni fog az álmával, ha volt neki. „Hiába, – némelyiknek csak az álma jut!...”13
72
11 Szép Ernő: Ne hidd! (Szép Ernő összes versei, Szukits, Szeged, 2003) 12 Szép Ernő: Egy főúr halálára. (Újság, 1927. május 7.) 13 Füst Milán: Szép Ernő: Patika (Nyugat, 1920. 5-6. szám)
„Leírom, mert eszembe jut”
Vörös István
Vörös István
Szép Ernő
De kár, hogy elmúlt, bár nem is történt meg, az emlék hamis. De kár a régi sok agyért, elhangzott verses szavakért, Szép Ernőért és Adyért, siratni őket van miért, de persze én se, most se sírok, mert az ember csak leír. De kár a szépekért, de kár. A jajgatás most körbejár a szobában, és ó de kár, a könyvespolcomnál megáll. De kár kitépni egy lapot, én olvasok és olvasok. De kár, hogy elmúlt, bár nem is történt meg, az emlék hamis. Nem is volt soha senki Szép, és Ernő se, ez a csibész, nem is írt verseket Babits, és Füst Milán se, a hamis. De kár a régi sok agyért, elhangzott verses szavakért, mert Kosztolányi elveszett, s a keresése élvezet. De kár, hogy nem is volt Nyugat, a kutyám Rilkéről ugat, de Tóth Árpádról mit se sejt az akvárium, így felejt. De kár, hogy nem kell már tanár, ki néha versekre talál, ha gondolkodik és szabad, nem sportol ő, s nem mérnök-agy,
73
Vörös István
de kár hogy most a pénz beszél, és az táncol is, és az zenél, de kár, hogy érdek itt az úr, és nem az érzéstől tanul kis emberarcot ölteni, aki ezt érti, az zseni, lehet zsidó vagy épp cigány vagy kispolgár vagy huligán. De kár, hogy nem kell itt az ész, az érzés se, de kell a félsz. De kár a szépekért, de kár. A jajgatás most körbejár az országban, és ó de kár, a könyvesboltoknál megáll. De kár, hogy nem kell már jogász, ki titkok között kotorász. De kár, hogy nem kell francia nyelv se már. Az szarvas hiba. De kár, hogy nem kap verset a csórónak szakmunkás fia, nem is kell sokáig tanulnia, hát így épülget a haza. Közgazdaságot senkinek, de kár, tanulni nem lehet. Vagy fizessen, ha van miből, vegyen példát, ha van kiről. De üres a haza feje, mi benne van, adózza le, a hülyeségre is adó, s az észre is kiszabható. És elfolyik, és elfolyik, mit összeadsz, az elveszik, a léted, nyelved elveszik, a sorsod kell, azt élvezik. De kár, de kár, de kár, de kár, ki károg itt, miféle száj? Az orvos külföldre szökik, az ápolónők élvezik, hogy nem futja a mozira, de jut nekik kilós ruha.
74
ki elsöpri, nem kér babért, e versből biztos mit se ért. De kár a színházért, ha nincs. Rajta lakat, letört kilincs.
Vörös István
De kár a szépekért, de kár, a jajgatás most körbejár. De kár a régi házakért, az erdőért, a nádasért,
Egy rablóbanda fosztogat, mert az hiszi, szabad, szabad, ha nem szól rá, akit előbb elnémitott, félrelökött. Szép Ernő voltam, és te is, voltam dicsőség, szégyen is, az emberszag arcomba csap, de kár, hogy félni még szabad, de kár, hogy sírni még szabad, lecsapoljuk, mint egy tavat. De kár a régi nagy vizért, kiszáradó Balatonért. De kár a szeméttel rakott útszélekért. Mit láttatok? Dadog, dadog, dadog, dadog, akár a kinti angyalok, akiknek nincs hol hálniuk, és mód emberé válniuk. Milyen jó volna most a vers, de bambán, szimplán csak heversz. De kár a férjért, ó, de kár, de kár a múltért, hogy lejár, de kár, a jelen nincs jelen, a jövőt úgyse ismerem. De kár a megvert asszonyért, az elütött vadállatért. De kár a régi sok agyért, elhangzott verses szavakért. De kár, hogy elmúlt, bár nem is történt meg, az emlék hamis. Szép Ernőért és Adyért, hallgatni róluk van miért,
75
Vörös István
hallgatni őket van miért, mindig van: de kár, van: miért. De kár, de kár, de kár, de kár! Mi nyílik itt, miféle száj? Mi zárul itt, miféle kor? Nem őrület, de elsodor. De kár az évért, hónapért, az ég ma reggel földre ért, akár egy alvó nagy keze, az ágy alá benyúl vele, bedőlt az ablakon a hó. De jó, ha kár. De kár, ha jó.
76
Aki hiányzik Ki tudja, végig tudom-e ezt írni, a gyerekem a bölcsőjében alszik, én kiszöktem a nappaliba a géphez – mikor megtudtam, hogy lesz, vagyishogy már van, tehát amikor már volt, akkor megfogadtam, hogy nem leszek irodalmi anya, az ember gyereke nem szókép, nem hasonlat, hogy használni lehessen, ne legyen az én fiam narratív eszköz –, szóval a gyerekem bármelyik pillanatban felébredhet, és én akkor nem fogom tudni végigírni, hogy miért szép Szép Ernő. A gyerekem alszik, vagyis voltaképpen semmit nem érzékel – úgy, ahogy az érzékelésre gondolni szeretünk – abból, hogy létezik, pedig létezik, és ahogy ránézek – a nyitott ajtón keresztül belátni a bölcső rácsain –, úgy tűnik, nagyszerűen érzi magát ebben az álmos, emlékezés előtti, időn kívüli tudatlanságban. Nem fog emlékezni semmire. Néha elszomorodom emiatt. Ha mosolyog, vagy ha valamire nagyon figyel – ha meg is határozza, aki lesz – nem fog emlékezni – úgy, ahogy az emlékezésre mi szeretünk gondolni, tudatos, szóvá tehető emlékezéssel. Szép Ernőt már akkor ismertem, amikor még nem olvastam, vagyis az ismerete megelőzte a valódi ismeretét. Ez az ismeret mégsem volt pontatlan. Az anyám mindig emlegette, hogy van egy szöveg, aminek a végén azt mondja a főszereplő, hogy „boldog voltam, csak nem vettem észre”. Ezt nagyon sokszor elmondta nekem gyerekkoromban, és ezt a mondatot használta bizonyítéknak, hogy mindig a jelenben kell örülni annak, ami van – az irodalmi mondatok valahogy mindig bizonyító erejűek –, pedig amikor ezt mondják az ember fiának (lányának), akkor általában olyan helyzetet él át, hogy épp az ilyen mondatok hiányoznak a legkevésbé. Csak egy példa: vigasztalj meg egy reménytelen szerelmes kamaszlányt, hogy mindaz, amit érez, attól gazdagabb lesz. Azzal, hogy bár még nem tudja, de később majd jó lesz visszanézni. Egy frászt. Nincs megszépítő messzeség. Ha visszanézek arra a sok mindenre, ami valaha hiányzott, azt látom, hogy rengeteg munkát igényel, hogy a sok-sok hiányból hirtelen valami legyen az emlékezés által, és hogy ez valódi munka, nem magától értetődő. Nem rejtőzik semmi szépség abban, ha valami elmarad, az idő múlása nem hántja le a fájdalmat a szép nosztalgiáról. Nekem magamnak kell megdolgozni érte. Egy újabb bizonyíték-mondat: „boldognak kell elképzelnünk Sziszifuszt”. Vagyis az emlékezőt. Boldog voltam, csak nem vettem észre. Később már kerestem ezt a mondatot, és persze a Lila ákácban, a regényben, ahol először kerestem, nem így van meg (csak a drámában), a szállóigék mindig pontatlanok, és ha várod, elvéted. Aztán csapás a szívre: minden, amit kerestem a Lila ákácban, megtaláltam az Ádámcsutkában – nem véletlen, hogy szeretik egybekötni a két regényt. Egy szöveg, ami, ahogy mondani szokás, megváltoztatja az ember életét – mert megváltoztathatja-e valami jobban az életet annál, hogy megváltoztatja azt, ahogy emlékezünk? Ahogy az emlékezésre gondolunk? Hogy hirtelen minden, ami nem volt, ami lyuk volt az időn, megtelik és kifordul? Az Ádámcsutka nem egy szentimentális őszike, nem egy életunt fellángolás, nem egy kései szerelem krónikája, hanem program: élj úgy ma, hogy tudd, a múltban élsz. A jövőben. A jelen nem más, mint metszet, nyom. Mindig elvéted: türelmetlenül toporogsz a beteljesülés előtt, vénemberesen sírdogálsz az elszalasztott után, és csak úgy élhetsz a pillanatnak, hogy ezt közben tudod. És ebben csak annyi szépség van, amennyi fájdalom.
Tu r i T í m e a
Turi Tímea
77
Tu r i T í m e a
78
A magyar irodalmi emlékezet nem csak szövegeket őriz, hanem karaktereket is, és ebben az értelemben Szép Ernőnek sikerült magát halhatatlanná írnia – az örök gyerek, az örök aggastyán, az öreg csecsemő. (Ez a figura mindig is rokonszenves volt nekem, aki annyiszor volt koravénkisasszony –) Az örök mellékalak, aki ott van minden kép szélén. Aki folyton hiányzik, de akit teljesen sohasem lehet elfelejteni. A kávéházi ficsúr, akit otthagynak zárás után. A „ne vágj pofát, kisfiam, mert úgy maradsz”. Aki már nincs otthon vidéken, de vidéki szemmel nézi a nagyváros Budapestet, ahol senki sincs otthon, ami olyan otthonos, amin csak csodálkozni lehet. Aki „nem tud megállapodni”: se család, se polgári otthon, mindig csak a nők (a „nőcskék”!), és egy hotelszoba a Margit-szigeten. Különcök számára örök menedék, és örök menedék különcnek gondolni, aki ő, vagy aki vonzónak találja. Szép Ernő: finom kis ezüstpapír a magyar irodalom fényes ékszerdobozában. Olyan kis bizsu. Pedig ha közel hajolsz hozzá, ott zörög: bizsu az életed, kamerád. Aki úgy beszél, hogy miközben hozzád fordul, leszed egy cérnaszálat a válladról. (Hogy került oda?) A nyelv, amin beszél, valaha a közvetlenség nyelve volt, mára már egzotikus, régies („azok a boldog békeidők!”), de ha olvasod, még mindig le tudja szedni azt a cérnaszálat. Miért? Mert tudta – ha nem is úgy, ahogy a tudásra gondolni szeretünk –, hogy a kor, amiben él, az a mindenkori kor, az nem magától értetődő, tudta, hogy az emberi természetben annyi a nem természetes; hogy a jelenben élni: munka. A belefeledkezés: várakozás és emlékezés. Vagyis szóvá tétele annak, ami nincs. Amit az idő mos el és az idő vet partra. Egy szüntelen eszmélkedése egy csecsemőnek, aki nem tud emlékezni, aki maga az emlék. Nem a mi időnkből való, nem a mi időnkben él, hanem a mi időnk fonákján, aki volt, aki lesz, aki alszik – aki úgy van, hogy nem veszi észre.
Átjárás – Tomaso Kemeny
Szkárosi Endre
80
Szkárosi Endre
A nyelv lélegzete Egy magyar, aki olasz költÔ
Tomaso Kemeny a kortárs olasz költészet legismertebb és legelismertebb képviselői közé tartozik. Nehéz ma olyan mértékadó irodalmi folyóiratot vagy költői antológiát találni Itáliában, amelyben időről időre ne lenne jelen költeményeivel, s újabban a merész széppróza sem idegen műfaj tőle. Fiatalkori köteteit (1959-1971) követte első igazán nagy figyelmet keltő, egyébként kétnyelvű (olasz-angol) kötete, az „Il guanto del sicario” (A bérgyilkos kesztyűje) 1976-ban, legutóbbi, a „Poemetto gastronomico e altri nutrimenti” (Gasztronómiai költemény és egyéb táplálékok) 2012-ben jelent meg. A közben eltelt időben további, mintegy tucatnyi verseskönyv s jónéhány rangos tanulmánykötet jelzi a szerző kivételes szellemi aktivitását. Annál is inkább, mivel Kemeny az olaszországi anglisztikai tudományok egyik vezető alakja, a Paviai Egyetem angol tanszékének volt vezetője, elméleti és történeti tanulmányai a nemzetközi tudományos élet fórumain rendszeresen jelennek meg. Egyben az angol irodalom (többek között Coleridge, Dylan Thomas, Seamus Heaney és mások) megbecsült fordítója is, legutóbb a Mondadori Kiadó például vele fordíttatta le Lord Byron vagy épp Christopher Marlowe műveit. Mindezek alapján meglepőnek tűnhet, hogy Kemény Tamás 1939-ben Budapesten született, s már Újpest-drukkernek tudta magát, amikor a szociáldemokrata pártban magát exponált, jól ismert vizilabdázó papával és családjával a történelmi kényszer emigrációba kényszerítette. A tízéves gyermeknek hirtelen, egyik napról a másikra le kellett mondania a megszokott életkörnyezetről, a barátokról, a városról, a tájról, amelyben addig nevelkedett, s egy teljesen új közegben és nyelvben kellett megtalálnia a maga új identitását. Évtizedekről is visszatekintve a dolog nem sikerült rosszul, ám egy elvarratlan szál mindig is ott maradt a felnőtt férfi lelkében: a lezáratlan, a befejezetlen, a félbehagyott gyermekkoré. Ez a mélyen őrzött trauma valószínűleg költészetét érlelő ténnyé vált, amely tematikusan sohasem jelent meg lírájában, ám éppen annak jellegzetességét, az olasz poézis gazdag színterében is feltűnő sajátosságát minden bizonnyal alapvetően, mélyen és titkosan formálta. Legszebb köteteiben – és különösen az „Il libro dell’angelo”-ban (Az angyal könyve) – feltűnő a képi sűrítésnek, a nyelv által képezhető metaforák többszörös áttételezésének intenzitása, amely az eredendően tradicionálisnak tekinthető lírai indulatot, érzelmet, képzetet szinte az avantgárd nyelvi és szellemi szerkezetek felé tolja el. Mivel az erősebben verbális, többnyire a lineáris szerkesztést követő olasz költői hagyományban ez az eljárásmód nemhogy ritkaság számba megy, de szinte teljességgel hiányzik, régi hipotézisem, hogy azt a magyar költészeti hagyomány és nyelvi gondolkodásmód mélyrétegei működtetik a mélyben és a tudat alatt. Egy, a saját szellemével, képzeletével és nyelvformáló erejével dolgozó költő sohasem függetlenítheti magát a testébe kódolt zsigeri mechanizmusoktól, az emlékektől, a személyiségnek a mélyben megbújó zárványaitól. Beszédes bizonyítéka ennek ama egyszerű életrajzi tény, hogy Tomaso Kemeny a ‘80-as évekig nem tért vissza Magyarországra. Ma is emlékszem 1985-ös első találkozásunkra Milánóban, amikor is erről
Szkárosi Endre
faggatva őt, megvallotta: fél a megszakadt múltjával, az otthagyott gyermekkel való újratalálkozástól, s csak valamifajta meghívás, praktikus munkamotívum tudná e mély gátláson átlendíteni. Nemsokára sikerült is őt egy egyetemi előadásra Szegedre csábítani, amit egy irószövetségi bemutatákozás is kísért, a görcs oldódni látszott, Kemény Tamás azóta egyre többet jár haza, egyre rendszeresebb résztvevője a tudományos és immár az irodalmi életnek is. Sajnálatos és, mondhatnám, szégyenletes, hogy egy-két régebbi folyóiratpublikációtól eltekintve költőként alig van jelen a magyar irodalomban, jóllehet már két kötete is napvilágot látott itthon, magyar nyelven. Nem beszélnek és nem írnak róla – pedig fajsúlyos költői jelenlétével és sajátos, barbár-pannon charmejával Itáliában a magyar költészet világirodalmi horizontját is színezi. Mindemellett a magyar költészet sokat köszönhet neki mint fordítónak is, hiszen számos magyar költőt fordított olaszra Adytól Kosztolányin át József Attiláig és kortársainkig. Különösen értékes a Nicoletta Ferroni József Attila-monográfiája számára külön elkészített Flóra-versgyűjtemény, amely végre, annyi derék és tiszteletreméltó fordítás után, a költészet erejével adja vissza József Attila verseit olaszul. Nagyszámú megjelent verseskönyve, prózai és tanulmánykötete mellett vagy között, ahogy tetszik, van egy nagyszabású műve Tomaso Kemenynek, amely egy eposzi formában megírt, onirikus mű, és epikus hangolása ellenére valójában Kemény Tamás talán legmélyebben lírai alkotása. Ez a hatalmas Tasso-i eposz, a Gerusalemme Liberata mintájára a „La Transilvania Liberata” címet kapta. A Szentföld felszabadítása a reneszánsz és barokk olasz epika visszatérő, nagyívű témája, epikai locus comunis-a (közhelye), amelynek sohasem Jeruzsálem és a Szentföld tényleges, a keresztes hadjáratokra visszanyúló katonai meghódítása vagy annak kísérlete, politikai sorsának vitatása adta időszerűségét – hanem a hősiesség, a lovagiasság, a nemes erények, az ellenféllel ápolt, a halál kockázatán túl is bajtársi, nemes viszony, természetesen a keresztbe-kasul szövődő szerelem (amely a sors szeszélye szerint az egymással szemben álló feleket sem kíméli meg egymástól), általában az erények kölcsönös megbecsülése képezte költői és szellemi értelmét. Megjelenik persze ezen alkotásokban az is, ami mindezzel szemben áll: a cselszövés, a csalás, a nemtelenség, a gyávaság – de mindezek fölött mégis és elsősorban az ember erkölcsi ereje marad mintaadó. Ez a ma már archaikusnak tekinthető költői alapforma adja a kihívást és a formai kiindulópontot Kemény számára, hogy a nyelvi képzelet eszközeivel végre mélyen, átfogóan és kíméletlenül szembenézzen saját önazonosságának problémájával, személyiségének mélyéről felkutassa emlékképeit, sorsának furcsa, olykor értelmezhetetlen töredékeit, s mindezen keresztül azt az elvesztett, de nem elveszett nyelvet és kultúrát, hiedelemvilágot, ellentmondásos történelmi tudatot, amely az olasz költő identitását a magyar gyermek mindeddig töredékes emlékezetének rekonstruálásával egészíti ki. Így teszi visszavonhatatlan egésszé önmagát, és sóhajtja ki az eddig kimondatlan mondatot: „ez vagyok én”. Eposzi hivatkozása és annak külső formájára támaszkodó költői felépítése ellenére ezért is hihetetlenül lírai ez a mű: mert a líra örök témáját, a „ki vagyok én” kérdését boncolgatja nagy költői erővel, bonyolult, összetett, de a nyelv erejével világossá tett szellemi szerkezetben, az alkotás és az emlékezés rengetegében nem kímélve sem önmagát, sem olvasóját. A Transilvania Liberatának, amelyet éppen az onirikus költői áthallás miatt fordítottam az „Erdély aranypora” főcímmel (ki ne emlékezne a híres Jókai-regényre?), semmi köze semmifajta politikai olvasathoz semmilyen oldalon. Ok sem megsértődni, sem irredentaként felsóhajtani nincsen. Az Erdély-mitologéma a magyar történelmi és kulturális identitás egyik olyan meghatározó eleme, amely sok mindent magába sűrít egy olyan nép, és így – és főleg jelen esetben – egy olyan ember fájdalmas emlékezetében, amely és aki valamit, valamikor, valamiért elvesztett, ami életéhez, tudatához, eszmélkedé-
81
Szkárosi Endre
82
séhez az évszázadok során hozzátartozott, anélkül, hogy a politikai határok kérdésével bármikor bíbelődött volna, vagy akárcsak tudott volna róluk. Egy sokrétegű kulturálistörténelmi identitás egyik sokrétegű összetevője ez a mitologéma, amely az elvesztett gyermekkor újra meglelésének, pótlólagos újraélésének és feldolgozásának a metaforájává válik ebben a nagyszabású költői műben. Ahogyan az olasz költőhöz hozzáköti az elvesztett magyar gyermekkort és anyaföldet, annak minden lelki-szellemi ága-bogával együtt, úgy ez az – egyébként konkrétumaiban ritkán megjelenő – Erdély-mitologéma a maga sokrétűségében köti egymáshoz nemcsak az emlékeket, hiedelem- és képzelettöredékeket, hanem a hozzájuk kötött embereket, a hozzájuk kötött történelmi régiót, amely a történelem katasztrófáiban sokszor egymás ellen játszotta ki őket, olykor pedig, ritkábban, a lassan alakuló megbékélés reményét építette. A Kemény-költemény konkrét esetében: 1956 Magyarországa és az orosz csapatok, az első világháborús összeomlás és a román csapatok olyan emlékképek, amelyekkel az elvesztett magyar gyermekkorát a költészetben újrakereső és rekonstruáló költő szembe kell, hogy nézzen – emlékeiben és költői képzeletében nem alkudhat meg politikai áthallásokkal és aktuális olavasati (és félremagyarázási) lehetőségekkel. Ő saját magán, saját életén és elvesztett közössége megtalálásán, saját múltjának és jelenének szellemi és érzelmi igazságán dolgozik, s ezzel mindent és mindenkit tiszteletben részesít. Ezen a nyomvonalon született egy hasonló, nyelvi rétegzettségében és montázsolásában még radikálisabb, kvázi-epikus műve Keménynek: az a bizonyos „Una scintilla d’oro a Castiglione d’Olona” (Aranyszikra Castiglione Olonában), amely a mai idő történésvillanásait Hunyadi János alakjával és történelmi környezetével, valamint a korabeli olasz reneszánsz festészet gazdag reminiszcenciáival ötvözi. Olyan nyelvi teret és szellemi-történeti horizontot talált e két alapművében Kemeny, amely költőileg tökéletesen fejezi ki kettős identitását és annak összes lelki-zsigeri-szellemi problémáját. Kemény költészetében egyébként immár rendszeresen jelennek meg magyar személyiségek a költői reflexió kifejezőiként, sajátos regisztert kínálva a személy, a kultúra és a nyelv bonyolult összekötöttségének megjelenítéséhez. Ilyen visszatérő alak Ady Endre vagy Petőfi Sándor, de felbukkan Liszt Ferenc vagy Ligeti György is, olykor a mai költőbarátok. Keménynek az utóbbi években kikristályosodott másik fő költői felfogása és beszédmódja az általa (is) alapított mitomodernizmusban kristályosodik ki, amely egy sajátos retorikát és motivikát alakít ki, amely egyrészt a klasszikus, illetve főleg a romantikus Szépség ideáljának mai visszavételén, másrészt a poundi értelemben felfogott kulturális szinkronicitáson („all ages are contemporary”, Ezra Pound), vagyis a történések, érzékletek és értelmezések, gondolatok és csekedetek időn és téren túl való kulturális jelenvalóságát és egyidejűségét valló és megvalósító felfogáson alapszik. Éppen legutóbbi kötetének (amelyből részleteket közöl a Parnasszus e száma) jónéhány darabja ad példát erre: a modern irodalom és művészet alakjai (Pound, Joyce, Céline, Breton stb.) mellett az olasz klasszicitás és romantika Kemeny számára – itáliai identitásából fakadó – formatív személyiségei is megjelennek (Tasso, Foscolo, Leopardi stb.). Végül is van egy olasz költőnk, aki magyar, és van egy magyar költőnk, aki olasz (és figyelem: nemcsak olaszul ír!) – és verset, költeményt, nagyszabású ópuszt olaszul ír, magyarul érzékel, és a nyelvek közötti, alatti, fölötti szellemi áramlásban, vagy ha tetszik – egy itt közölt versére is utalva – nyelvi lélegzetben gondol el. Így leszünk vele mind gazdagabbak, mi, magyarok, olaszok, európaiak, emberek.
6 poesie, Carducciana ed., Milano , 1959 Suspense extensive o intensive, Milano, il periplo, 1969 quando, Milano, tool edizioni, 1970 Urlando Sodoma, Bologna, sampietro editore, 1971 Il guanto del sicario – The Hired Killer’s Glove. Out of London Press, New York – Milano, 1976 Qualità di tempo (Időminőség). Società di Poesia, Milano, 1981 Recitativi in rosso porpora (Recitatívók bíborvörösben). Campanotto Editore, Udine, 1989 Il libro dell’angelo (Az angyal könyve). Ugo Guanda Editore, Parma, 1991 Melody. Marcos y Marcos, Milano, 1998 La rima non scalda (A rím nem melegít). Dialogo Libri, Como, 2000 Désirée. Lietocollelibri, Camnago, 2002 Se il mondo non finisce (Ha a világ nem ér véget). Melisante & Company, 2002 Don Giovanni innamorato. ES, Milano, 2003 Eterna Disarmonia. Signum Edizioni d’arte, Bollate, 2004 La Transilvania liberata, Milano, effigie, 2005 La morte è un’altra cosa, Pisa, Ets, 2007 Una scintilla d’oro a Castiglione Olona, in Il primo amore, giornale di sconfinamento, effigie, Milano, 2009 Paesaggi immaginari, Milano, poliArt, 2010 Quarantacinque poesie 1952–1961, Busto Arsizio, Nomos edizioni, 2012 Poemetto gastronomico e altri nutrimenti, Milano, Jaca Book, 2012
Szkárosi Endre
Tomaso Kemény szépirodalmi művei:
83
To m a s o K e m e n y
Tomaso Kemeny
Ugo Foscolóhoz ...vajon elér-e az unokákhoz is Itália nyelve (Ugo Foscolo, Le Grazie, 2, vv. 419-420) Kedves Ugo, az olasz szó még készen áll mély és szenvedélyes csókként elomolni a szájban, s ha versbe szorítva, a papírt is képes végtelen mindenséggé avatni, mégis kurafiak rejtik gátlástalanul a mindennapok piszka alá a Gráciák fátylát, s a szépséget őriző Szűzek vére cseppen alá a Különféle Hatalmak és a szokássá vált Igazságtalanság Palotáinak lépcsein. Hamisságban ragyog minden, s az úton parkoló autók mindenhol a városi Édent bitorolják, s csak a politikában és a művészetekben esik meg ismét, hogy az új már rokkantan születik, s hogy a lélekharangok a Gráciákért, a Szerelem nővéreiért csengenek. Én mégis, akkor is (ha Hozzád s a nagy olasz hagyományhoz méltatlanul is) a költészetet ünnepelem, mely a többihez nem hasonlítható: a levegő azúr ereiben árad, hogy vággyal itassa át az eget, s gyöngyökkel és virággal koszorúzza a betelhetetlen szerelmet. Egyedül ő hívja ki a kaland aggkori rémületét, s borítja lángba az alkonyatot, hogy a méltóságos éj csillagos könnyét elállítsa. Őt ünnepelem, a költészetet, mely a vérben sarjad, és minden sárkányfogveteményt elnémít a fényrózsában, mely a világot létre ébreszti.
84
... én egyedül harcolok majd, elesni is egyedül én fogok... (Giacomo Leopardi, All’Italia, Itáliáhioz, vv. 37-38)
To m a s o K e m e n y
Giacomo Leopardihoz Gyakran idézem e chiazmusodat, ha elfog az ostoba szarkazmus, mint ki nem ismeri, hogyan követheti olykor az árnyék kúpját a fény tölcsére. Mint exergót idézem e chiazmusodat, mert tudom, hogy minden szarkazmust megérdemelek, amikor elaléltan a hajnal villanásakor úgy érzem, én egyedül vagyok, aki még a szépségben él.
Liszt Ferenchez Liszt szelidítette meg a zongorát, vagy a zongora hajtotta Lisztet táncolni a halállal? szemgödre betelt a csillagos éggel, és kezei határtalan búzamezőkbe merültek; őrült szélparipák zilálták össze sűrü sörényét, és a boszorkányok táncoltak tekintetében, hogy szűzen szülessenek újra a legvadabb tavaszban, a miénkben. Zongorabillentyűi fehér márványsír-galambokká váltak, mindegyikből egy lehetetlen nagy szerelem lett. Liszt szelidítette meg a zongorát, vagy a zongora emelte Ferencet az Élet Táncában? a föld öléből kiemelkedve a legmagasabbra repült, hogy az Arkangyalok kezéből kitépje az érzéketlen szívek kulcsát,
85
To m a s o K e m e n y
a szenvedélyek csillag-kikötőjébe hajtva őket. Igen, Liszt Ferenc volt, ki a tűzzel jelezte nekem, hogy örökre magamra hagyott a fényözönben.
20. század A huszadik században érkezett, lüktetőn és nyíltan, mint egy seb, a szó, mely a szent erdő fáit letarolja: egy kiirtott fa rönkje magányosan és látomásban égve, Dino Campana véste bele: „mentse magát, aki tudja“, az ember túlélését végérvényesen az ihletett szó mesterségéhez kötve.
James Joyce szólítása J. J. pillanatokat különít el, kivonja az élet banális láncolatából és maró villanásokba fészkeli őket, vagy labirintusokban szórja szét, s ami Dublinból marad, az ábrázolható végső határaira ér. Az olvasás aktusa így kalandba csap, mely a bevégzetlenbe karmol, s a korláttalan történetmondás fedi fel.
86
Kedves André, egy cédula röppen fel a jelek bűvös cilinderéből, azzal a céllal, hogy e rövid költemény minden szótaga csillag-mélységben fogadja be a lakástalan szerelmeseket, a csavargókat, az aszociális jómadarakat, valamint korunk szégyentelen méltánytalanságának áldozatait. A sötétben egy hang susogja nekem: „Je respire au-delà de ma propre poitrine”.
To m a s o K e m e n y
Kristálycédula Bretonnak
Posztumusz beszélgetés Céline-nel „Az életben a lehető legnagyobb kínt keresem, hogy elviselhetetlen görcs fogjon el a halál pillanatában”. Így Louis-Ferdinand Destouches. „Én ellenkezőleg, az életben a lehető legtágabb határt keresem, egy hatalmas gyönyörért, mely csak a galaxissal együtt táguló térben ragad magával”.
87
To m a s o K e m e n y
Ligeti Györgynek: elágazások Nem roppannak s nem is nyílnak meg a jégkelyhek a tudatlanság sarkköre ellen, azért vagyunk itt csak, hogy megbocsássunk, ki bódulatba ejtett, hogy kitépjük gyökereinket. És most szétszórva a világban, s én legalábbis beleszédülök „to breath again the air / she breathes”, vagyis a nyelvbe, amely a határtalan otthon levegőjét árasztja, mi, távol minden középponttól és határtól, a meghatározatlanunkba vesztünk. Mikropolifónia, egymásra halmozott kották szertartása, hangok, felhők, kialudt órák pókhálója a századok hamutartójában, hét hegedűvel, két violával, a Paradicsom két madarával, ritka pontosságú gépezet. Mozdulatlan harmóniát inni, vagy inkább bomló testek halmaza a hangillúzió mámorában, melyek a földönkívüli ketrecben találkoznak majd, ahonnan se ki-, se belépés megfeszült testtel. Rejtve volt talán, vagy csupán egy fehér porszembe illesztve az elszenesedett gyökerek kitartó röptében „pour respirer encore cet air / Qu’elle respire”, Berliozt, Bartókot, Berget értve ezen. És a csontok szétporlanak, és nem szolgál kimonó, hogy a lábak ritmust váltsanak, totyogás avagy futólépés a bunker cementjébe vésett nyelv felé, a gyászoló családdal. Az utókor számára elföldelve és nem is szívesen „um noch einmal die Luft / zu atmen die sie atmet“, ebben az életben már nem találkozhatunk a Kölni Elektronikus Stúdióból az elágazások felé tartva. „Hogy beszívhassuk még a levegőt, amelyet ő áraszt”, az elvesztett anyanyelvét, az idővel egybekötve szünetekkel, félhangokon, de most, 1969-től tovább, csak elágazásokban.
88
To m a s o K e m e n y
Bloomhoz, a „Casa della Poesia” képzeletbeli vendégéhez Bloom üzenete: „My beloved subjects, a new era is about to dawn”. Egy erdei rózsabokorból Gábriel Arkangyal szava hangzik: „Fuss, ha kín néked a halál, a világból, hol mérgező áru alakjában szabadságot hánynak”. Az utazó, mivel él, megértette, hogy nincs elegendő szabadság megváltoztatni az életet és a világot, és csak a szabadság viharai előzhetik a boldog napokat. Az utazó megsejti, hogy amint az Adria tengerpartját Riccionénél a homokszemek beborítják, úgy fedik a földet a tetvek, amelyek az egy igaz halott, az utópia vérét szívják. És vigasztalanul borítja ki a bűnbocsánattal teli zsákját, miközben a lehetséges világok fogatlan kalauza, halottkísérők raja élén, díszsortűz pompájával a fülkébe tör, keserű évszázadok szennyét kieresztve („keservek, általad szeretve per secula seculorum amen“, sóhajtja a poggyászban guggoló Ámor, szűvem kezébe szorítván, Kis-Küküllő felé utazván). Arany akasztófa emelkedik az éjben, és egy vén pók megáldja a nyitott szemü álmok halálát. Értő bürokraták lyuggatják a jövő fényét, miközben hitelesítik, s a járókelőt helyéhez szögezik. A fülke megőrzi az idő apokaliptikus kihúnytának fázisait. De az idő nem torpan meg, s a tér is átalakul, s vele az élelmesebbek is. Szkárosi Endre fordításai
89
Szkárosi Endre
Az idô és a nyelv alakzatai Szkárosi Endre beszélgetése Tomaso KemEnnyel
– Milyen családba és milyen környezetbe születtél, kik voltak a szüleid? Budán születtem, a Pasaréten, a Hadapród utcában… Apám, Török László a Sztár Textilgyár tulajdonos-igazgatója; anyám, Barca Edith több díjat is elnyert fotográfus volt, emellett műkedvelő zongorista. 1938-ban kifinomult, gyöngéd és jómódú környezetbe születtem bele; a munkából hazatérve apám verseket olvasott anyámnak (Schillert különösen szerette), anyám pedig zongorajátékkal válaszolt neki, érzékenyen szólaltatva meg Bachot, Mozartot, Schubertet és Kodályt. Ezt a védett és könnyed világot söpörte el az 1942-es év, amikor apám elesett az orosz fronton. 1944-ben vidékre adtak, a Duna menti Gönyüre, Győr közelében, egy Mészáros Mária nevű óvónő gondozásába; anyám a fővárosban maradt, hogy vezesse a gyárat. Én pedig, városi gyerekként, végtelen örömömre megismerhettem a magyar földet, a parasztgyerekek életét, s csodálatos kalandokat élhettem meg a szabad mezőkön, távol a polgári neveltetés szertartásaitól. Ezt az idilli világot döntötte romba a Vörös Hadsereg érkezése, nyomában pedig a fosztogatások és az erőszakoskodások. Egy hős “felszabadító” katona, csontrészeg állapotban, Tell Vilmost játszott velem, fejemről az almát egy rövid géppisztolysorozat vitte le. 1947-ben Kemény József adoptált, aki anyámat elvette feleségül. Gyárunk államosítása után második apámat (a hétszeres magyar bajnok Újpest vizilabdacsapatának volt játékosát) felhívta egy pártmegbízott, és felajánlotta neki a Sztár igazgatói állását, azzal a feltétellel, hogy belép a kommunista pártba. Szociáldemokrata előélettel bíró apám visszautasította a nagylelkű ajánlatot. E visszautasítás miatt a rendszer feketelistájára kerültünk, de egy jóravaló kommunista, a család barátja, a nagyszerű műfordító, Balabán Péter megmentett bennünket az eljövendő üldöztetésektől, és hamis útleveleket szerezve, megszöktetett Magyarországról, pár órával azelőtt, hogy a titkosrendőrség letartóztatott volna bennünket. Az Újpest futballcsapatának kísérőjeként repültünk, apám úgy szerepelt, mint a csapat masszőre. 1948 nagypéntekén történt mindez. – Tíz éves korodig tehát Magyarországon éltél. Mit jelentett ez neked később az életben, és mit a költészetben?
90
Szelíd embernek tudom magam, de 1943-ban, Buda dombjain győzhetetlen fakardommal lefejeztem a fűszálakat és a pitypangokat, azt játszva, hogy Erdélyt szabadítom fel, amelyet szeretett anyám igazi Hazánknak nevezett. Habár két apám is volt, mindketten hősök a maguk módján, úgy éreztem, a Duna az én isten-apám. Ha nem kellett volna megszöknünk, a sorsom másképp alakul…de ma minden költőnek az a sorsa, hogy száműzött legyen egy olyan világban, amelyben a technológiát ültették a halott Isten trónjára, a technológiának pedig nincsenek tízparancsolatai, nem azt mondja meg, mit tegyünk és mit ne tegyünk, hanem azt, hogy hogyan tegyük, és mindent, amit meg lehet tenni, és ami azonnali hasznot hoz, azt meg is teszik. Így aztán nap nap után ( a hosszútávú hatások szempontjából) a Rút és az Ostoba zsarnoksága erősödik egyre a
– Hogyan lett a magyar gyerekből olasz költő? Az írás számomra a mindennapi, biológiai, lélektani, kulturális és társadalmi élet elválaszthatatlan része. Meghatározó volt számomra a hangváltás, a mutálás, férfihangom már Itáliában jött meg, és a használati nyelvem már az olasz lett. Első szerelmem egy tüzes, gyönyörű emiliai lány volt, az ő teste, ifjú női szavai, az olasz festészet, zene, építészet, a bőséges természet és az olasz költészet vezettek rá, hogy olaszul fejezzem ki magam. Mivel egy szótagszámláló-hangsúlyos költészetbe illeszkedtem be, a magyar költészet ritmusát és időmértékét elveszítettem. Elméleti téren nagyon hasznos volt számomra Dante Convivio és De Vulgari Eloquentia című műve: Dante úgy határozza meg a költészetet, mint a magánhangzók ritmikai kötésén alapuló zenét (lévén a magánhangzók a teremtő lélegzet közvetlen kiáramlásai), amely nem más, mint az isteni teremtésnek megfelelő emberi mikrokozmosz.
Szkárosi Endre
világban, és a kortárs költők, a kivételes szépségek különböző formáinak e felfedezői, diszharmóniában találják magukat korunk vallásával, kevéssé jelentékeny eretnekeknek számítanak, vagy pedig az időszerűtlenség máglyájára kerülnek.
– Hogyan indult a költői pályád, és hogyan változott költői felfogásod pályád során? Költőnek a milánói Giosuè Carducci gimnázium diákjai és tanárai kiáltottak ki, az iskola színházában olvastam fel első verseimet (még az első osztályban). Ezek között ott volt egy, Oroszországban elesett apámnak szentelt költemény is, amelyet fölidézek: Per un soldato
Egy katonára
Morì combattendo- Harcolva esett el caldo era il piombo fagyott testében nel suo corpo meleg volt congelato. az ólom. Un commilitone Egy bajtársa gli tolse le scarpe, levette cipőjét, un altro l’orologio. egy másik az órát. Lo ricoprì Befödte la neve. a hó. La Patria A haza guardava máshova altrove. nézett. Amikor interjút készíteni mentem Eugenio Montaléhoz (aki nagy költő volt, de cseppet sem nagylelkű ember), a Corriere della Sera székházában levő irodájában azt mondta, Ungaretti szagát érzi e sorokban. A Bocconi Egyetemen is, az Idegen Nyelvek Karán, “természet adta” költőnek ismertek el, és rovatot kaptam a Nuovo Impegno folyóiratban; a hatvanas években jártunk, és közreműködésem itt akkor szakadt meg, amikor azt írtam, hogy a költészet se nem barokk, se nem romantikus, se nem avantgárd, se nem elkötelezett, hanem – valamennyi érvényes formájában – az ostobaság, a konformizmus, a gonoszság, a hatalomvágy, a kapzsiság évszázados formái ellen irányuló lázadás nyelve. Ez a felfogás sokak számára túlságosan is megengedőnek és ökumenikusnak tűnt. 1968-ban, amikor a költészetet hallgatólagosan az „elkötelezettség hiányának”
91
Szkárosi Endre
egy formájaként bélyegezték meg, Ugo Carregával, a vizuális költészet mesterével Milánóban, egy pincében megalapítottuk a Centro Suolo-t (Talaj Centrumot). Sok egyéb esemény mellett megünnepeltük például Ezra Pound nyolcvanharmadik születésnapját, akit abban az időben sokan egyszerűen csak háborús bűnösnek tekintettek. A hetvenes évek elején Nanni Cagnone költővel divatba hoztuk a nyilvános költészeti felolvasásokat. 1979-ben Cesare Vivianival szemináriumot szerveztünk a hetvenes évek költészetéről, és ezen – Nanni Balestrini avantgárdjától Giovanni Raboni kifinomult kamaraköltészetéig – szerepeltettünk minden létező irányzatot. Költői eredetemet illetően azt mondhatom, hogy az szürrealista volt. Személyesen is megismertem André Bretont, akinek a halálára aztán egy verset írtam, amely a „tool” avantgárd kiadványaként jelent meg 1966. szeptember 28-án (Breton halálának napján). Érdemesnek tartom idézni néhány sorát, hogy megvilágítsam költői “hitvallásom” egy aspektusát: nelle foglie sicure da ogni fischio nessuno vuole essere (diven tare) un Autore si pubblica per cercare nella scintilla l’uomo e la donna che si incontrino nell’eden gli occhi incendiati dall’estate minden füttytől védett leveleken senki se kíván lenni (válni) Szerző(vé) azért írunk hogy a szikrában megkeressük az embert és az asszonyt hogy az édenben találkozzanak a nyártól lángra lobbant szemek Számos cselekvési formám volt a költészet sokszoros életeiben, de ezek közül az egyik legjelentősebb a Mitomodernista Mozgalom megalapítása volt költő-, filozófus és művészbarátaimmal, a nyolcvanas években, fesztiválok formájában néhány elágazással Németország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia felé. Ha a szürrealizmustól azt tanultam meg, hogyan kell az írott nyelvbe átvinni a képeket és az onirikus (álomszerű – a szerk.) cselekvés töredékeit, ezeket a szükségképpen szubjektív anyagokat, akkor a Mitormodernizmussal a nyitott szemmel észlelt kollektív álmok versekbe átvihető elemeire akartam rálelni. A Mitomodernizmus spontán mozgalom, amely éppen a nyolcvanas évek második felében kelt életre, úgy is, mint a „rút” mélységes romboló hatására született válasz: ez az a rút, amely képes az emberek érzékenységét megrontani, összezavarni az álmokat, és amely képes száműzni egy olyan jövő lehetőségét, amely tiszteletben tartja az emberiség teremtő vágyait. Újabban megbízást kaptam Milánó városától, hogy – nyolc másik költővel együtt – alapítsam meg a Költészet Házát (Casa della Poesia) ebben a városban. – Ezen évtizedek során hogyan értékelte munkádat, tevékenységedet és könyveidet az olasz kritika?
92
A hetvenes években kitüntető figyelmével tisztelt meg Antonio Porta, a költő és irodalomszervező, aki ennek jeleként Bretonnak szentelt versemet beválogatta Poesia degli anni settanta (A hetvenes évek költészete) című antológiájába. E költeményt Alfredo Giuliani, a Gruppo ‘63 költője és teoretikusa úgy értékelte, mint a neoszürrealizmus egy igen eredeti beoltását az – irracionalizmussal szemben hagyományosan ellenséges – olasz költészet világába. A marxista térfél kritikusa, Asor Rosa viszont képi világom és képláncolataim szimbolikus értékeire mutatott rá. Fiatal kritikusok, Enzo di Mauro és Giancarlo Pontiggia a La parola innamorata (A szerelmes szó) című antológiájukba
Szkárosi Endre
vettek be, ezzel azon költők közé is, akik az experimentalizmuson keresztül verseik újszerű érzelmi intenzitásának kidolgozásáig jutottak. A kilencvenes évek elején megjelent egyik verseskönyvemet, az Il libro dell’angelo-t (Az angyal könyve) a költő-teoretikus, Giuseppe Conte úgy üdvözölte, mint egy szerencsés alkímia eredményét, amelyben a „valóságfölötti csodálatos” meglepő természetességgel illeszkedik a „canto” hagyományába, amely Petrarcától kezdve végigkíséri az olasz költészet világát. A kiemelkedő filológus, Cesare Segre prozódiai megoldásaim eredeti aspektusaira hívta fel a figyelmet, amelyekben, szerinte, a magyar költészet ritmusainak visszhangja hallik. A munkámról szóló számos írás között szívesen emlékezem Fulvio Papi filozófusnak az én Transilvania Liberatámról mondott szavaira, melyek szerint onirikus eposzom Torquato Tasso képalkotó eljárásának modernista átiratát is nyújtja. – Mint Európa egyik vezető anglicistájának, mit adott neked az angol irodalom, és az, hogy tevékeny tudós kutatója voltál és vagy? „A megtört test bárdjának”, Dylan Thomasnak a költészete indított arra, hogy az angol irodalmat tanulmányozzam és tanítsam: hagyományos, egyben mégis újító ritmusaival, erőteljes, de onirikus-kozmikus pátosszal telt képeivel a bátyámnak éreztem őt. A hetvenes években megírtam a Dylan Thomas költészete című könyvemet, amely a Gruppo 63 által gondozott kritikai könyvsorozatban jelent meg. Paradox módon a könyv, amelyben a strukturalizmus eszköztárát alkalmaztam a thomasi prozódia elemzésére, megnyitotta előttem az olasz egyetemek kapuját. Ezt követően Christopher Marlowe költői-drámai életművének erőteljes dikcióját és Lord Byron műveit tanulmányoztam (munkáinak olasz kiadását én gondoztam, és én is fordítottam). Byron az a költő, akinek sikerült az életet és a művészetet egyesítenie: minden nép függetlenségéért harcolt, elesni azonban csak egy nép szabadságáért tudott: Homérosz és a Múzsák hazájának, a görög népnek a szabadságáért. Azután James Joyce jel-labirintusának feltárásában lelhettem gyünyörűséget, s ez a munka végül elvitt a világ minden részébe, Koppenhágától Philadelphiáig, Frankfurttól Párizsig. Sokat foglalkoztam a huszadik század eme Homéroszának életművével: időszerűtlen író ő, a jövő szerzője, akinek írásművészete egy olyan virtuális olvasó számára nyújt otthont, aki a kozmopolita humorizmus érzékével van megáldva, egy olyan szelíd olvasó számára, akinek első szerelme a nyelv a maga óceáni tágasságával és a maga bábeli magasságával és gazdagságával. A Skócia történelmét megéneklő Walter Scott művéből pedig azt értettem meg, hogy a tragikus történelem az ipari forradalom korában miként nem találkozhat többé semmiféle katharzis élményével. Innen értettem meg a katharzis lehetetlenségének problémáját a huszadik század és a posztmodern kor irodalmában. – Játszott-e a magyar költészet – bármily áttételesen is – szerepet költészeted alakulásában? Kiket szeretsz legjobban a magyar költők közül? Sok magyar költőt becsülök, köztük egy bizonyos Szkárosi nevű illető performanszait is (az énekelt magyar nyelv – amelyet más nyelvekkel kever, amelyet ordításban és a szintaxis kötéseinek ritmikájában szabadít fel –, rendkívül időszerű jelentőséget nyer, amely egyszerre nyúl vissza a futurizmushoz, ugyanakkor titokzatosan archaikus-mágikus tartalmakat hordozó is). (Az interjú készítője e sorokat elhagyta volna, de a szerkesztő ragaszkodott hozzájuk.) De ugyanígy az erdélyi Szőcs Géza enigmatikus és játékos költői eljárásmódját is szeretem, vagy éppen Tandori Dezső rendkívül ízgazdag nyelvét, vagy Miklya Zsolt bővérű nyelvi fantáziáját.Gyermek- és ifjúkoromban magukkal ragadtak és alakítottak József Attila versei, A Dunánál-ból emlékezetből is tudok részleteket:
93
Szkárosi Endre
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. ........................................................... Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Csodáltam Petőfi utánozhatatlan “beszédtechnikáját”, akinek szava – mitikus harci trocheusaiban (ld. “Talpra magyar, hí a haza!”) – egyenesen a cselekvésre nyílik. Ugyanígy tanítottak engem Ady szineztéziái is (Erósz és Thanatosz egyesítésének nagy mestere ő), amelyek fénnyel telítetten és illatosan vágnak át a test sötétjén, mint például eme verse mutatja: Csók-csatatéren minden éjjel, Mikor már sok a halott, Jönnek hirtelen, szárnysuhogva Testetlen, szép lovagok. – Mióta fordítasz magyar költészetet, és főleg kiket? A Római Egyetem Magyar Tanszéke címzetes tanárának, Sárközy professzor barátomnak a gyengéd sürgetésére kezdtem fordítani. Hálás vagyok neki kedves állhatatosságáért. Olaszra fordítani elvesztett anyanyelvemből egyfelől bizonyos fájdalommal tölt el amiatt, ami lehettem volna, de nem lettem (magyar költő), ám ahogyan fordítani kezdek, máris úgy érzem, a Duna hullámain úszok, s ez egy bizonyos transzcendens érzéssel tölt el, minek nyomán a Duna nyelve Gangeszemmé, Walhallámmá, Olümposzommá és visszahódított Paradicsomommá válik. A Rizzoli kiadó számára készített világköltészeti antológiába, amelyet Giuseppe Conte szerkesztett, Ady Endrét és József Attilát fordítottam (utóbbi költészetének külön kötetet is szenteltem, ezt a Római Magyar Akadémia adta ki); a Sárközy által gondozott, magyar filológiai folyóirat, a Rivista di Studi Ungheresi számára Kosztolányi és ismét csak József Attila költeményeit (a Flóra-verseket) fordítottam; de ültettem át Szőcs- és Szkárosi-verseket, a balatonfüredi Quasimodo-díj néhány nyertesének műveit, továbbá azokat a József Attila-töredékeket, amelyeket Kurtág megzenésített. Fordítottam továbbá egy nagy magyar avantgárd költő, Kassák Lajos verseit is – Kassákot nagyon szeretem. Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy a költői sajátságosat lefordítani lehetetlen, mivel meggyőződésem, hogy a költészet azokból az alkimista eljárásokból származó zene, amelyeket – Dante és Rimbaud jelzéseit követve – a magánhangzókon alkalmazunk. S ha a képek megfoghatóak is a másik nyelven, az a ritmus, amelyre támaszkodnak, visszaadhatatlan. A költészetet nem is annyira fordítani, mint inkább” visszaadni”, imitálni lehet, mint azt Leopardi és Ezra Pound tanítja. – Költői pályád sajátságos alkotásaként, hogyan született nagyszabású műved, a Transilvania Liberata1, amelyet “onirikus”, azaz egyfajta álomlátásos eposznak nevezel? Valóban álomszerűen keveredik itt a lírai, a történelmi, a mitikus, az epikus, s a képzelet világában mintegy egymásba folynak az idők. Anyám halálakor (aki apámmal együtt Milánó egyik külvárosában, Lambratéban van eltemetve), ellenállhatatlan szükségét éreztem annak, hogy ne hagyjam csendben
94
1 Magyarul: Erdély aranypora. Ford. Szkárosi Endre. A Dunánál / Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest – Kolozsvár, 2005
Szkárosi Endre
elenyészni mindazt a szeretetet, amelyet Erdéllyel kapcsolatosan belém plántált, miközben régi dalokat énekelt, meséket olvasott, és gyakran ismételgette, hogy első hazánk Erdély volt, amely „az álom fiának”, Álmos hercegnek és az ő anyjának, Emesének a bűvös védelme alatt állott. Előkapartam emlékezetemből azt is, amit a gönyüi parasztoktól, illetve nagyapámtól, Török Gyulától hallottam, aki budapesti házunk erkélyén a karjában tartott, s megmutatta nekem a menetelő magyar csapatokat, amelyek Erdély felszabadítására indultak, a régi háborús időkben. Évekre volt szükségem ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjam írni a költeményt, mivel az írás a nyelv falának és a lehetetlen iránti nosztalgiának az áttöréséből született. A történelmi szükségszerűség börtönéből Erdélyt és Magyarországot jelképesen a mitikus szabadság síkjaira, egy olyan utopikus álomba akartam átköltöztetni, amelyben valamennyi népnek és valamennyi kultúrának igazi autonómiája van a globalizáció korában is. Nem tudom, sikerült-e e vágyképet költőileg megvalósítanom, de az olasz sajtóban megjelent húszegynéhány recenzió azt állítja, hogy igen, az álom megvalósult. Most éppen Paul Eluard-nak a békéről írott egy sora jut eszembe, ám úgy érzem, engem az íráson keresztül minden út Erdélybe vezetett, és vezet ma is: Tous les chemins mènent à ta beauté. Minden út a te szépségedhez vezet. – Mit gondolsz, olasz vagy magyar költői mű a Transilvania Liberata? Mindkettő, de azt szeretném, ha a világ összes népéé lenne, s ha nem lenne többé olyan nép, amely fogolynak vagy méltóságától megfosztottnak érezné magát. Tűzzel írt vers ez, éppen avégből, hogy a szavak hamvaiból olyan világ születhessen, amely megszabadult a gyermekkor édenének megszállóitól és kifosztóitól. – Rendkívüli aktivitásodat többen ismerjük - mi történt azóta a szakmai életedben? Igen, sok mindent meg akarok még írni és csinálni – az idő sürget, mondanivalóm van, és nem szeretném tétlenül, vagy legalábbis szótlanul nézni azt, ami történik a világban. Például pár éve egyetlen költőként vehettem részt a Filozófusok Fesztiválján, Modenában; egy estét az én költői munkámnak szenteltek. A fesztivál témája a „tudás” volt, s én „a nem-tudás erejéről” beszéltem, „arról, amit csak a költészetben lehet elmondani”. Mivel az egész nap a rendelkezésemre állt, a költészetről szóló előadásomat és a vitát 18 téma köré szerveztem, s minden témához felolvastam egy verset: 1. A képzelet. 2. A lehetetlen. 3. A Szép / A Rút. 4. A szöveg genezise. 5. Vágy / Törvény. 6. Az első szerelem: a nyelv. 7. Hitelesség / Műgond. 8. Mitosz és Természet. 9. A költészet mint természetes zene. 10. Emlékezet / Prófécia. 11. A varázslat megtörése (Hagyomány / Újítás). 12. Szigorúság / A szöveg öröme. 13. Műfajok és a Kozmikus Szó. 14. A szöveg titka. 15. Eposz / Líra. 16. Az onirikus nyelv. 17. A költői fordítás művészete. 18. A költői cselekvés és a mitomodernizmus. Nemrég pedig elkészült a Transilvania német fordítása Heidelbergben, ez alkalomból sok felolvasást tartok, így például volt egy Münchenben is, ahol vitaestet is rendeztek a mitomodernista költészetről és esztétikáról. Hamarosan egy könyvemnek is ki kell jönnie, amely az utópia haláláról szól. Megjelent még egy könyvem, amelyben a legnagyobb szabású költemény címe “Aranyszikra Castiglione Oloná”-ban: ez Hunyadi Jánost és Zsigmond királyt jeleníti meg, mint Masolino egy reneszánsz festményének alakjait. És bizony az egyik legfontosabb esemény volt az életem utóbbi éveiben, hogy a közelmúltban megjelent második magyar nyelvű kötetem (A vízözön mondja, Magyar
95
Szkárosi Endre
96
Műhely Könyvkiadó, 2011), amely lírai verseim egy szép válogatását tartalmazza, régi barátom és értő költőtársam, Szkárosi Endre kitűnő fordításában. Jelentős eseményeket szervezek és szervezünk milánói költőtársaimmal együtt a Casa della Poesia-ban, megünnepeltük például a mitormodernizmus születésének huszadik évfordulóját, aztán működik nálunk a Moltinpoesia című slam-sorozat, és a legkitűnőbb olasz, olykor külföldi költőknek, vagy legalábbis az életművüknek rendezünk költői esteket a Házban. Nem annyira ünneplésről van itt szó, mint inkább olyan új törekvésekről és tettekről, amelyek a fenséges káoszhoz térítenek vissza, hogy újra kisarjasszuk az idő alakzatait.
(szino)líra
Aczél Géza
Aczél Géza
torzószótár
ahol a belső pásztori idill már egyre ritkábban jő elő valamikor a kamaszkor delelőjén kellett hozzá némi giccsbe forduló ártatlanság melyen megfutott a zöldellő mező és egét sem láthattad csak kéknek nem állítom hogy göndör barikák is éltek ebben a naiv sávban ahol a lélek fölös színei vibráltak s e vizuális élményből fölpárolgó nyugalom mely annyira absztrakttá vált hogy nem maradt rajta nyom rideg hétköznapi kilábolásra s ebben a tanácstalanságban hajlani is kezdett a sebzett lélek egy különös metafizikus találkozásra amelynek peremén mint gyenge akadozó lámpafényben pulzálni kezdett egy sejtelmes hitélet bár nem volt mögötte semmi szenvedély legfeljebb a kultúrának hiányos tudása mendegélt az évezredek roppant terhei mögött melyből a rácsodálkozás affinitása már régen elköltözött s kiemelkedő lelki pozíciójából az árva lassan visszazuhant köznapi praktikákba biológiai életet élni gonoszkodni és másokkal megbeszélni hogy egykori álmaink elúsztak mert fajsúlytalanul virágba borultak laikus jövőképeink a fagy előtt s azóta csak csalfa árnyjátékokat imbolyog a délelőtt ha szürke ablakunkból kitekintünk
ahonnan most fordult zordabb felére az ősz nyirkos fasoraiban az ember borzongva még elidőz gyáván meg-megcsúszik a dérrel átitatott avaron és átleng benne a félelem ami persze egyáltalán nem új elem de ezek a rideg díszletek vénülő csontjáig sugároznak úgy érzi köszönni is illenék már a sok ismerős halottnak kik uralják a vidék asszociációs bázisát merev csontkezeikkel intve át a szorongva érkezőknek kikben a kínok szemöldökig nőnek s kezdik hidegen hagyni őket lám figyeljük az érkező jelzőket a népbutító statisztikák egyszóval végleg hideg lett a világ színes tablóját károgva kaparják a varjak s aki ebbe a roncsolt zenébe csüggedten belehallgat szűkülő útján hitetlenül ballag s nem vidítja évszakok parádés változása s bár rázúdulhat hars tavaszon a zöldek árja és kidugja csoszogó lábai elé fejét néhány apró virág benne már fagyott ködként
97
Aczél Géza
terjeng a betapadt téli táj ahonnan bölcs feleletet hiába vár valami esztelen túlélésre elmaradoz helyette lelkében valami gyalázatosan hamis béke mely széles árkokkal megágyaz a feledésre tényét okosnak vélt árnyként még valahogy felfogja majd lovagló ülésben ráül egy sírhalomra
ahová a pszichiáter ha van ilyen biztosan jobban tudja riadt zónákon át merre is tekeredik az ember útja ha hátsógombolósan kis homokdombjára kiáll s mivel mesékből sincs teljesen tisztában azzal hogyan születik a király a dolgokat natúrból lebontja rendőr szeretne lenni tűzoltó vagy ahogy egyik klasszikusunk írta sudár katona mivel zsigereiben még mágnesként vonzza a hű szolgálat démona valamit tenni és átmeneti önmatatások után bármily hihetetlen másokért is cselekedni előbb csak odaadni a kislapátot ajándék csokiból némi sápot a játszótársnak ha tág szemében észleled a vágyat s kedvező esetben még a kies iskolára is marad némi gyöngécske partnerségi alap a társakkal együtt menetelni közben pedig magad menedzselni hisz ez lenne a bűvösen szép feladat aztán lassacskán a közösségi szellem leszakad csúcspéldányai nőnek holmi kivagyiságnak a többség árt amikor csak árthat s ha megszeged e törvényt a kis hiénák ütődöttnek gyorsan bepelenkáznak ne állj keresztbe a világnak s ahová egykor tisztán menni akartál ott régóta rozsdásodnak a zárak romlani kezdesz s nem lesz már alany akit megaláznak
98
Aranykor
Té r e y J á n o s
Térey János
A Centennial Parkban Az ovális medence Még aranykori helyszín. 95 Fahrenheit. Akarok élni, ajvé! A huszonötödik nyár. Loyolai Szent Ignác Egy megálló a HÉV-en. Abban a forró parkban Evanston peremén – mely Kevés híján Chicago – Elnyújtózom, miközben Komor görkorcsolyázók És kocogók írnak le Köröket körülöttem: E hosszú tó a fókusz. Szinte porzik a torkom A Samuel Adamsért, S oly édesdeden alszom, Mint alsó tagozatban, Amikor utoljára nyugton – Érzem a halvész bűzét A hideg Michigannél. Azt kérdezed, ki játszik? A Seattle a Bullsszal, Ki nyer? Kettőt találhatsz. Tobzódó júniusban Fölzúg az ütvefúró, És kettesben verünk szét Egy ötvenéves lépcsőt A csikánó negyedben, Talajszintig hatolva, S tovább... Mr. Sausage-nak Hívják a flegma hentest Százfős kolóniánkban. Vasárnap a misén egy Pityókás pap dicsekszik, Hogy fényt vitt Afrikába. Magyarok, Istenem!...
99
Té r e y J á n o s
A Centennial Parkban Az ovális medence Lett aranykori bölcsőm. Már mozgósít a honvágy, Dolgom az Óhazában: Ha kanasztázni hívnak A legfelső körökből, Lemondani, hogy inkább Kanosszázni szaladjak, Megfagyni szép hazámban. Jegyezni mind a botrányt, Kanosszát és vidékét... S az éjjeli körúton A szikraesőt szóró Síncsiszolót figyelni; S józan megfontolásból Nyitott szemmel haladni A magyarok között.
100
A keresztre feszítés napja
Poós Zoltán
Poós Zoltán
„a föld megrendült, sziklák repedtek meg…” (Máté, 27,51) A tudósok szerint 33. április 3-án halt meg Jézus. Egy földrengésből állapították meg a dátumot. (National Geographic) Azon a napon szétvált a sűrű és a híg, a tiszta és az új. Azóta tudja az ember, hogyan rétegződik a régi és az új hó, a régi és az új bűn. Tudták a régészek is, hogy a Jeruzsálem melletti Ein Gedi Spánál kell talajmintákat venniük,ha meg akarják határozni a keresztre feszítés napját. Azon a napon, amikor az emelkedő egek a halált jelezték, nem volt akkora árnyék, ami megmérhette volna a gyászt. Majd’ kétezer év múlva a régészek az agyaglerakódás mélyén földrengés nyomát fedezték fel. Tudták: azon a napon alulról jött a sötét. A földrengés utáni porfelhőtől fekete lett az ég. 33. április harmadikát írtak. A fák tövében elfogyott az út, a házakban forró vízzel teltek meg a fazekak. Megmérhetetlen szél kerekedett, és máig itt kering az idővilágban.
101
Jenei Gyula
102
Jenei Gyula
Pofon cigány fiú lesz, vagy inkább félcigány; ám ennek csupán egy véletlen mondat miatt támad jelentősége. különben ugyanolyan mackós kis ördög, mint mi valamennyien. farmernadrágot akkoriban még csak az agronómus fia hord majd, akit ezért irigyelni fogunk, de vele is jól megleszünk. felső tagozatba járunk, talán hatodikba, s óraközi szünetekben cserépdarabokkal focizunk a betonon, mert ez válik szokásunkká az évek során. szüleinknek meg az, hogy időnként pofonnal nyomatékosítva korholjanak bennünket, amiért szétrúgjuk a cipőnket. ha nem focizunk, akkor is mindig lesz valami. mondjuk, az előző esti filmek megbeszélése. ám azokba én nem tudok beleszólni, mert nekünk nem lesz tévénk. pedig mennyit könyörgök érte! anyám hajlana is rá, apám viszont megmakacsolja magát: hazudozni ott a rádió! de mégis hallgatja majd a híreket, s kombinál. néha egészen odatartja fülét a kis dobozhoz, olyankor a szabad európa recseg, vagy annak úszik el a hangja a zörejek mögé. hébe-hóba azért átmegyünk a szomszédba tévét nézni, de csak egyetlen sorozatot rémlik a fekete-fehér képernyőről: salto mortale. ez a címe. apám nagy cirkuszbolond, s engem is lenyűgöz a film. hatására hetekig vagy hónapokig légtornász leszek falusi udvarunk díszletei között. a történetből persze semmire nem emlékszem már, amikor majd ezt a verset írom, csak hogy hármas szaltóval pörög az artista a másik trapézon lengő társa fogásába. pörögnek a mondatok, az élmények szájról szájra: a kurucok újra és újra győznek a bugyuta és a nyúlszívű labancon, partizánok áldozzák értünk az életüket, s az iskolaudvaron képzeletbeli golyók röpködnek mutatóujjainkból. én lélekben egy lépéssel hátrébbról figyelem a tévésorozatok másnapi eljátszását, mert nem tudom, ki-kicsoda, s még nem döntöm el akkor, hogy kuruc vagy labanc leszek. éljen hitler!, kiáltja a félig cigány vagy tán egészen az fiú, s ratatázik bőszen a képzelt vöröskatonákra, míg arra járó fizikatanárunk le nem kever neki egy óriási pofont. kimerevedik a kép, s állunk értetlenül, ijedt szoborcsoport, s hallgatjuk: kisfiam, hitler téged gázkamrába küldött volna a zsidókkal együtt! sőt meg sem születtél volna! akkor, arra a szünetre abbamarad majd a játék, s próbáljuk csordába verődve értelmezni, hogy mit jelent ez a megseszülettélvolna.
Rögzítés Egy részlet kellene, mely még hosszan elél, mint feltűzött bogár vagy préselt kis levél,
Szauer Ágoston
Szauer Ágoston
egy vers alján lapul, mint vitrinben a kő, mint óralap mögött az elnémult idő.
Vihar Éled levél, sok ág, átbillen szín, fonák, a kertbe szél szökött. Most minden balra tér, lejtőssé vált a tér. Egy hagymaszár, törött. Huzat lehet talán. Egy ajtó nyitva áll az ég s a föld között.
103
B a l á z s F. A t t i l a
Balázs F. Attila
A legnagyobb vers Szavalt hangja ezernyi csápként tapadt hallgatóságára az ijedt arcok mint földrengés idején rezzenni sem mertek tehetetlenül várták a mutatvány végét szerette saját hangját szavakat rakosgatni kedvére élvezni kellett Róma népének eszement hőbörgéseit a jelentésüktől megfosztott vagy dagályos szavakat minden új versét ünnepelni kellett dicsérni magasztalni idézni még nem írtam meg legjobb versemet mondta elkomorodva néha ilyenkor a felhők eltakarták a napot életeket oltott így vezette le feszültségét kezét barátai tógájába törölte majd mulatni kellett vele hajnalig a nyomornegyedben egyszer elejtett fáklyától lángrakapott egy putri gyorsan terjedt a tűz a lángok mohón falták a szegényes díszletet Ő megbabonázva nézte az utolsó lobbanásig szemében tovább tomboltak a lángok gyönyörű – mondta – mint egy vers az ihlet sarkallta éjjel-nappal egyre szebbek ezek a versek – mondta felgyújtotta fél Rómát szép versért pusztuljon a ronda!
104
de torzó maradt már nem tudta megírni a tudatlan nép a műveletlen tömeg fellázadt ellene életére tört nagy költőt veszít el a világ mondta miközben egy kudarc után lincseléstől rettegve másodszor készült méltó halálba menekülni.
B a l á z s F. A t t i l a
szerette nézni a tűzet betegesen ilyenkor mindenről megfeledkezett fiukkal hált és gyilkolt élvezettel és közben a paloták közt sétálva megért benne legnagyobb verse világraszóló lesz, megismételhetetlen
105
Lackfi János
Lackfi János
Pedig Balettre járunk, hogy kecsesebb legyen a mozgásunk, pedig meghalunk. Kitanuljuk a sminkelés rafinériáit, szájkontúr, szemceruza használatát, pedig meghalunk. Festetjük a hajunkat, mert belülről szebbnek látjuk, mint kívülről, pedig meghalunk. Jelentős mennyiségű, különleges színű, ízű táplálékot juttatunk szervezetünkbe, pedig bármekkora burkot növesszünk is magunk köré, meghalunk. Kézkímélő mosogatószert veszünk, pedig meghalunk, és annyit kímélt bőrünk kihűl. Illatosító szereket kenünk magunkra, egy életen át küzdünk a büdösség ellen, melyben az állatok oly remekül érzik magukat, pedig meghalunk, és végleg megbüdösödünk. Sportolunk, és kidolgozzuk izomzatunkat, kiélesítjük reflexeinket, pedig meghalunk, és az izomkoloncok sorra leomlanak csontjainkról. Évekig magoljuk növények illatát, formáit, tapintását, latin nevét, pedig meghalunk, és ez a tudás szerteszáll belőlünk, anyagtalanul, akár a pitypangpihék. Városokat csodálunk, egymásba pászított kövek szabálytalanságát, harmóniáját, meghitt zugokat és szédítő térszerkezeteket, pedig meghalunk, és összeomlanak bennünk a kövek. Szurkolunk, és felszisszenünk egy-egy pontatlan átadáson, pedig meghalunk, és a focisták is meghalnak mind egy szálig. Filmeket nézünk és mély érzéseink támadnak, haragra, örömre, nevetésre ingerel a kétdimenziós illúzió, pedig meghalunk, és velünk halnak mély érzéseink, haragunk, örömünk, nevetésünk. Emberekkel kerülünk kapcsolatba, és mély érzéseink támadnak, haragra, örömre, nevetésre ingerel a háromdimenziós illúzió, pedig meghalunk, és velünk halnak mély érzéseink, haragunk, örömünk, nevetésünk.
106
[Nem az áram, bennem a vörösrézdrót]
I j j a s Ta m á s
Ijjas Tamás
Nem az áram, bennem a vörösrézdrót hullámzik végig. A méreg felfelé mutató nyíl, hiába siklik a fénytől átforrósodott hüllő villámvonala a Föld magja felé. A test lassú dőlése, mint harisnyán lefutó szem, mint egy hosszú comb végigmustrálása. A próbafülkén a függöny, akár kacér szemrebegtetés, szinte babusgatva húzza fel a testemet kígyózó csípőjére a halál. Lecsusszanok végül, még nem hízott eléggé belém. Mint egy akkumulátor, mit feltöltött az életveszély, és most a negatív pólusban a rézdrót tekereg, a pozitív pólusban méregtől bénult aforizmagyűjtemény, felettük az utolsó leheletek egybefüggő gőze, a lélek, üres szóbuborék. A testemben elered a zápor, s mintha újraélednék valami elhagyott, levedlett élet után, mintha ez a csend a feltámadás kitárt kapuja lenne, s mögötte a legöregebb kert zöld ágaskodása, pedig csak a nyelvembe haraptam beszéd helyett.
[A kôvendég dörömbölésétôl] A kővendég dörömbölésétől megrepednek a gyógyszeres üvegcsék, és a bálozók ruhája magába szívja a repülősó
107
I j j a s Ta m á s
macskahúgy szagát. A fejem üres, kirázták belőlem az összes gondolatot a rekeszizmok. A nevetéskényszer bicskává hajlította a testem. Minden gúny az élét veszti lassan, és eljött annak az ideje, hogy a düh ökle áttörjön a vitrinüvegen. Az álarc letépése, mintha madárról nyesnék le az evezőtollat. A tánctér az egérlyuknak nevezett türelemjátékká változott, a szédelgő golyóbisok nem találnak fedezékükbe. A széptevő bőre alatt az igazi valóm vasreszelékét egy helyre parancsolja a megszállott, delejes tekintet. A szégyen súlya a kiindulási pont, ahonnan láthatatlan korcsolya-élek cikáznak végig a parketten. Egy búgócsiga tengelye a testem, és ahogy az almától hosszú kígyóként búcsúzik a héja, alám pörög az életút. Egyetlen hódításom sincs, mintha csak prospektusban kínálták volna magukat a hófödte hegyek. Ahogy estefelé a kisasszonyok szelencébe dugják az ékszereiket, csak a nyakon lüktető ér igazsága marad, hogy hét másodperc alatt kiszökhet az élet, kővendég, én semmit sem birtokoltam, nőim nem voltak mások csak, mint kitapintani egy nadrág korcát, ahol a szóalak kellemesebb tapintású, mint maga a matéria. Csak fényesre sikált kádak, amikbe bőrpuhító, hidratáló hízelgéseket önthettem, csak üres, kitöltendő köbméterek a szép fogalmának, ezek voltak a nők. Hidd el, a lányod is csak porcelán köpőcsészéje volt szavaimnak, nem találsz rajta repedést, könyörgöm, engedj el, ne hipnotizálj.
108
Feketerigó (1) Néma szanatórium az asztmás tüdőtől sárgán, sárosan, mint az átszúrt rigószív vagy az összerezzent feketerigó, felégetve, eltakarítva, kezdődik az egyik-élet, lépésenként, lassan, puha lábakon áll, majd lassan lila színű, mint a szorongás, majd élénk, mint a megvert női arc, folytatódik a másik-élet, lépésnyien és lassúdan, mert jobban fáj és mert egyre nehezebb a mélyről vett levegő. elhagyom, így megyek, hagyjon el, legyen búcsúzás a feketerigó, az átszúrt, összerezzent, gombszemű, halott feketerigó, az életével tartozást téve felelőssé, önként, szándékos szeretetté. újra ennek az életnek ki ad már hitelt? újra: ennek az életnek nem ad már hitelt senki.
Ayhan Gökhan
Ayhan Gökhan
Feketerigó (2) a feketerigó a sárga, puha rész oldaláról átfordított föld-vonal szomorú bemélyedése. megalázása ugyanannak az erőnek, és születése az erő ugyanannak.
109
Ayhan Gökhan
Feketerigó (3) Ki ez a félholt, beteg feketerigó kicsi, barátságtalan fejével? a harmadik hónapja nem hagyja el, föld nélküli János, igen, a Jánosok nemzetségéből gyásza, sötét színe a nemzetétől, e rigóroncs-tetem mit mutat neked, mit nem mutat nekem magából? elválaszt magától a hátrányos, nyelvében összeroncsolt, négyszemű, a bűn közepes nagyságú, vétlen, fekete, puha madár, ismerje fel és el a János-névben magát, lábainál sírjon, sirassa mint egy barátság, többjelentésű, meggyászolt és meggyalázott magát.
Feketerigó (4) mint egy kis feketerigó olajos szárnyán átmásolt élet, indigókék ismétlésbe tört ismétlés. zakófehérnyi tört részbe ejtett visszafoglaló terület. a test hullámverése összefoglalta hullámvert test. mintegy kis feketerigó.
110
túl sok a részletezésből: ment el vadászni ez, az meg a gyerekkort sem élte meg, a másik gyerek egy feketerigó halott testébe bevarrva tizenkét évig élt, lehetséges ez? lehet, mint szanatóriumtól válni el, sötéttől az esték, öreg betegségtől a fiatal betegség, nem kérdezek vissza, vissza se érkezem, vadászni elmentem a feketerigó testében, a feketerigó meghalt, nézett a szemével a szemem, a szemem nézett a szememmel, a szemével a szem, de nem részletezem. minek de. nem.
Ayhan Gökhan
Feketerigó (5)
111
Gáti István
Gáti István
Revans A tárgyak bölcs ragaszkodása. Lukas cipő, a régi táska, A gyermekkor relikviái, A gardróbpolc alatt a sámli, Családi kép cipős dobozban, Az évek könyvgerince hosszan. A gépek lassú porckopása. A „vedd meg ezt”, „cseréld le másra”. Menő zenék korongra írva. Alsógatyád maroknyi Kína. A lélek bús kapaszkodása. Autód a tested folytatása, És millió közt megtalálod Saját köved, saját pedálod. Gyűrűnyi seb bőrödbe mélyül. Hová viszed, ki tudja végül? Színes romok közt szédelegve Ne gondolj még szeméttelepre. Szűz angyalok világi mása Tiéd egy röpke gombnyomásra. Rakd össze drága gyűjteményed! Halotti könyvben ott a bélyeg. S ha kész, a földalatti láda Mohóbban olvaszt önmagába.
November A test utat hasít a néma ködbe. Bizarr homályba olvadó terek. Nem ismerős a fák közt hömpölyögve A százszor átfutott lakótelep. Hagyom, vigyen csak kódorogni lábam. E ház előtt még gondozott a kert. Egy asszony ás sötét polár ruhában. Holnapra fagy, s a föld ma mit se sejt.
112
Polcon maradt a spárga és a gomba. Csak vitt a sűrű köd, de otthonomba Egy jó adag novembert felviszek.
Gáti István
Nem őszben andalogni, boltba jöttem, S egy furcsa üzlet nyílt meg itt köröttem. A rongyszatyor dologtalan lifeg.
Öreg mesék
Öt limerick az MTVA archívumából
Elaggott csöndben Mekk Elek. Testét a köszvény ette meg. Csúfolták: – Hát ez itt?! Helyét majd átveszik Pelenkás seggű hekkerek. Mivé lett Süsü, a sárkány! Botorkál szomorú sántán. Tüzet már nem okád. Ne firtasd az okát! Örül, ha tele az ágytál. Fejemre ugrott Pom-Pom. Húsz évig volt a kontyom. Eldobtam azóta: – Bugyuta paróka! Viszketett már egy ponton. Rokkant a Ho-ho-ho horgász. Ő is csak valaha volt ász. Ráébredt Bugacon: – Vén már a kukacom! Megfelel nekem a kolbász. Eltévedt Mézga Aladár. GPS nem volt a Ladán. Mérgét, hogy hárítsa, Ráförmedt Márisra, Eközben érte a halál.
113
Kürti László
Kürti László
mûködés közénk álltak, akik nincsenek közöttünk. hónapok óta ülök a kisszobán. állott levegőben nézed, ahogy foszlik, foszlik le rólam a magány. aki mereng, nagy huzatot remél, ócska tervet újabb működéshez. légyszárny se rebben, lassan fonnyad a futónövény. elfásult inda kérgesedik a polcon. könyvjelzőnek is vacak törtetés. zuhogó tükrök, mázgás belső tájaink. hetek óta ígéred, megsemmisíted a nem levést: átülteted, áttörlöd, kimentesz túlzásaimból. téged az erjedések, engem a felszakadások tartanak életben. új táptalaj kéne. fekete, zsíros, amin beérik a cigánymeggy vére.
lelkigyakorlat először csak a kabátot, sálat. rendelni teát vagy inkább egy feketét. nézni szét a termen, cukros áthatással, ahogy kanalat forgatnál forró, sűrű sebben. bárki ha felismer, nem fordulni vissza, sosem volt arcokra köszöngetni, mégis. ráncolni az ingen, ha jól vasaltnak tűnnél, érteni, hogy többé nem jön semmi könnyen. és vetkőztetni tovább: szavaidat gondra, lázad is, ha volna, cserélni nagyobbra. semmit el nem szólni, vigyázni a sóhajt, s felköhögni bátran, ami beteggé furdalt.
114
Árnyjáték Ha dúdolok: a hold ütemre billeg. (Li Taj-po)
Kerber Balázs
Kerber Balázs
ezen az estén sebesebbek a fények mint akit elhagytak több mint ezer évek tang kori kupámból iszom itt az ég alatt sugarak omolnak legfeszültebb hullámzása a bornak és árnyaknak egy bálban a ruhák bokáig simulnak míg széjjelforog az éj egészen kiiszom a holdban
Nagy Fal: ezer li holdfény. (Li Ho) hold árad ablakomra fehéres kása tálam szélén dermednek a cseppek és szél sodrása járja torkomat ha szippantok belőle a tiensanon míg loulan árnya lépked a falakon és szaporázzák az őrmenetet mintha rám szakadt volna az ötödik hónap és villanni látnám túloldalt a hegyeket
Tárt ablakomnál fenyőraj figyel. (Meng Hao-zsan) a hegygerincen átkelek este hull fölém sötétje vállamon lebeg csúcsok lánca feldereng utánam zárul egy fenyőraj hol ágak tépték sálamat és
115
Kerber Balázs
szövete széjjelszaladt gallérom is szeleké lesz árnyékom nyúlik át az úton közel a hasaló kövekéhez
hó mint szirom hull – szirom mint hó száll. (Fan Jün) sárkányos zászlók forgatagában egy régi menetben a lojangi falnál az égre néztem és kürtök szóltak a délután liláján akkor már halvány komorabb csíkok az estét mutatták foltok maradtak a rézdobokból az éjszaka sűrűn darabokban hullott nem láttam semmit a szálló koromtól
Remélem, hogy maholnap mind a hárman Közönnyel bolygunk fent a fellegárban. (Li Taj-po) felébredek hűvösre fényre fejem alatt párnám ziláltan gyűrődései völgyfutamok szilánkok színe tengerpart tágas kékje spirálban kiugranék forgó takarómból mégis elnyúlva fekszem hullámfodrokon tempózik ágyam karikák szememben hálóköpenyem könnyű mint mólón a labdák nem látok ki mert köd teríti lojang minden kőhídját minden bambuszházát
116
Tûzz le délre! Tűvel tűzött türelmem, szekrénybe tört nyugalmam, abból székbe kiveszem, onnan, van, hogy felveszem, ha szűk, akkor is. Ha szúr, akkor is.
Székelyhidi Zsolt
Székelyhidi Zsolt
Ki viszi át a türelmet nyúlt pólóban, lukadt zakó alatt, fesletten, megletten, hurkahájjal megkenten, feszítve hasfalat, benn forgó gyomor és reflux üzemel. Ki teszi a szűrömet ki a székről lócára száradni, meg a napmelegben kopott, pár szűk sarkai a csizmáknak hol javulhatnának újra, vissza meg, ha szarok, akkor is, ha sarok, akkor is. Posztóképzőbe járatom majd a fiam, az első gyorsfonattal indítom útra, tűzze a tanulóéveket egymásra, posztoljon cérnafűzött írásokat, az eltűnt idő nyomába érjen, takarózzon évszak szerint sűrűn vagy ritkán szőtt írószövetségekkel, ha prosztók, akkor is, ha proustok, akkor is. Felveszem a varrógatyót, filmben játszok varrogatót, csipkeverek, variálok, Conan egy nagyot kiált, hogy tűkön ül és töke tele, verekedni támad nekem. Felveszem a csont-bőr kesztyűt, azzal adok pofonantyút, verekedem ímmel-ámmal, nem tudunk végezni egymással, mert nagyon erősek vagyunk, de erősebb ő, én meg gyorsabb. Kiszabnak ránk 5-6 évet felfüggesztve, aggasztóan, nem üljük le, megjavulunk. Ez aztán a filmtörténet,
117
Székelyhidi Zsolt
ez aztán így nem történt meg, nem varrtak be akkor se, máskor se. Mit tehetnék, kérdezgetem, a varrogatás sem nekem való, nem kafa, nem baró. Kérlek szépen, jön a tanács, ami mára önkormányzat, veti sulykát, jön az adó, a tb járulása és a kötész-varrász gép- és cérnaáfa, a tűk ára! Na, a díjszabást az egekben szövik, szökik a fitying Duna mellől, dunna alól, ahogy a felfúható kispárnából a légnyereség folyvást. A nyolc órát nem öltöm ki dolog-fércművekkel, zsebluk-foltozással, nem panaszként vetem a beszéd fonalát át, de elegem lesz, a fiam felnő, a nőm fázós és nincsen télikabátja, egy jó bőrcsizmája, kilóg a nőláb a szövetszoknyából, a rokonruhából, a rokolyából. Ej, elég lesz most már télleg, elég lesz akkor, mondom a családnak télen a munkakezdéskor, hatkor. A szálvetést a forgó bekaphatja, a rokkát leszázalékolom, a tűkkel nem lehet fűteni, a szén a kazalban. Menjünk délre, mediterrán borvidékre, tenger és melegebb égtáj, nem kell kapucnis pulóver és polár, csak papucs. Nem kell az egész varroda se, majd kajak-kenu kölcsönzőt nyitunk, és termesztjük a gyümölcsöző, évelő túristaparadicsomot! Jöhetnek a pénzes, macsós-macás kalandorok, hullámoztatjuk mindet az óceánmedencében, a természetesen sós stadionvízben, és elérjük a legbarnább stádiumot, miközben végig a nap tűz, de mi már soha tovább, soha tovább, mert felgyúlt és azóta ég a tűz, éget a tűz, a tüzünk, és szülünk még gyereket, egyet-egyet.
118
a szokásos vásár lehetett mint az ötvenes évek elején a kerepesi úti kispiac mögött ahol a szörény utca megy el az iskola mellett oda állították a ringlispílt hajóhintát mikor közeledett a menet vége emelkedő deszkákkal fékezték a lengő csónakot a százados útról már hallottuk a bádogtölcsérekből recsegő zenét
Birtalan Feren
Birtalan Ferenc
balázzsal mentünk ezt megint ébrenlétben kell kikutatni tízéves lehetett tudatosan indultunk megkeresni az aktuális szobrot nem időztünk sokat kifizettem és vittük a fehér talán egy méteres figurát határozottan emlékszem nem volt sem angyal- sem démonutánzó következő alkalommal bizonyára komoly oka lehetett balázs egyedül hozta hóna alatt a hevenyészetten csomagolt új szerzeményt félakkorát mint a múltkori a szobor feje mögött visszahajlottak a szárnyak először azt hittem szatír de nem is az volt az érdekes hanem az egészet fedő barna lakk nem mondom hogy nem tetszett kettőezer nyolcszázért méltányos is volt az ára különben ötezret szántam rá gondoltam vehetett volna jóval nagyobbat három órakor felébredtem a két fröccs az esti tea aztán visszafekve próbáltam folytatni a történetet de csak derengő képen álltak színüket-vesztett terrakotta-katonák egy lány volt velem nem bogár nem tengerszínszemű mégis természetesnek tűnt mellettemléte
119
Birtalan Feren
később lacival és apuval indultunk hódmezővásárhelyről egy másik városba ebédelni ittunk három üveg vörösbort aztán vissza vásárhelyre mikor újra megéheztünk autóba szálltunk apu vezetett pedig sofőrülésen sem ült soha de valamiért a rendőrségre mentünk ahol magyaráztam rég voltunk az étteremben apu alig ivott fújassák meg vele a szondát hét órakor harangoztak nem érdekel gondoltam maradok a nincsnevű mellett át akartam ölelni de világosodott a függöny mögött kirajzolódtak a körvonalak nézett befelé az angyalos a mázas az agyaghadsereg a lány kisimult mellőlem az ágyból szomorú mosolyába gyűjtve magával vitte álmaimat
egyre több reggelembe tülekednek az álmokra keresett magyarázatok sokat nyom a latba a magány évtizede a ritmussal küszködő szív magánelőadása de racionális válaszokat álomfejtésre nem ad az elme csak találgathatom miért keltem fel éjjel resztelt májat készíteni krumplival s miért mentem vissza a szobába mondván korán van még az evéshez aludt a ház elmerültem fontosnak hitt dolgaimba ám nem hagyott nyugton a majoránnás illat
120
a harmadik lábas fedelét emeltem mikor észrevettelek mondtam hajnalban csináltam kaját de valami másról beszéltél meg hogy miért fontos ez az egyik edényben sült krumpli volt de nem hasáb recés laskára vágott visszatettem a fedőt megint egy hülye helyzet miért csinálok ügyet abból a vacak májból neked volt igazad felébredtem
Birtalan Feren
az étkezőben voltak a lányok azt hittem koraibb az idő becsapott a téli sötétség zselyke az asztalnál dóri a kenyeres dobozzal szemben ült előrehajtott fejjel kicsit oldalról a homlokához értem
néha visszaálmodom magam általában egy télbe takarítom a havat az anyuformájú nemtudommilyennevű selyemciprusról a magyarázatokkal nem jutottam semmire talán a hűtőben lecsónak várakozó paradicsom paprika indította az álmot a simogatás érthető az érintéshiány miatt minden múlt idő mennyiszer mondtam a hidakra vigyázni kell de ahogy néztél a lábasok fölött tudtam élesek az aknák hagytam a májat a hidat nem áltattam magam semmivel
121
Jónás Péter
Jónás Péter
Viszem A szándékaim meztelenek a szabadság egy hegyre vezet a magány cseppfolyós állapot ha már könnyeztem, száradok A körülmények szertelenek törvénytelen rendszer leszek ha rendszer tapos a törvényre magamat szorítom önkényre Hát megyek a hegyre meztelen minden szándékom esztelen szabadságom törvénytelen talpam alatt ösvény terem (Szertelen könnyezem, száradok a szabadság hazátlan állapot arra nem lehet – erre kell viszem a hazám a hegyre fel)
(Szeretem) Szeretem az esőt, ha kopog az ablak szorít a cipő és száraz a száj szegény barátom évek óta hallgat mindig a hülyék kapnak hatalmat Nyári zümmögés fűtengerben másnapos szív és átizzadt ágy cuppanó sár lábujjak között a gólyacsalád is visszajött Kannás bor és töltött cigaretta biciklim nyergén szakadt szatyor a tollak, a szél, a szabadság mikor elindul a gólyacsalád
122
(A fény, a szó, a szél örökre elmentél a föld, a szív, a táj örökre maradtál) (2011. augusztus - 2012. február, Köln)
Befőttnek tettük el a nyári vágyakat Az angyalok lecsatolták a szárnyakat Lukas zokni, rossz cipzár, pecsétes ing Ellopták a jövőt terv szerint
Jónás Péter
Szerény
Sáros hóba fagyott szerelem, falevél Olajos tócsa, kásás jég és vér Vízbe esett bogár a szívben a vágy A sosemvolt kertben nem lelünk hazát Befőttnek eltett, cukrosodó libidó Alvadt vérrel telt meg a szem, kicsi tó Metrószélben sodródó remény Nézz szét, biccents, maradj szerény (Valakik ellopták a jövőt De ne keressétek, kik ők Nézzetek szét, bólintsatok Semmi kétség, mi voltunk azok)
Egyszer még Még egy korty hajnalt a sebre véreres legyen az ég esőt az ablaküvegre csak egyszer szédülni még Harapjon meg még egy emlék ujjaim zsíros nyomát ablakon felejtsem, mert még markolom az éjszakát Véreres hajnalt a fejbe ujjnyomos ablak a lét felejtés csorog a sebbe csak egyszer szeretni még
123
Sebestyén Ádám
Sebestyén Ádám
Utoljára éjszaka Vonagló szörnyeteg a nappal. Széttaposott fagylaltban pancsol a fény. Egy étterem bordái közül kiömlik a konyhai pokol gőze. Színek kavarognak az utcán, parttalan folyók a hömpölygő arcok. Villanyvezetékek szaggatják szét a temetőszemű galambokat. Nem tudjuk mikor lesz éjszaka. Csak várjuk ázott bor-és ecetszagú ünnepeink gyertyahomályát. Egyforma feketeség öleli fel a szentesték, nagycsütörtökök és lupercaliák remegő fényét. Öntörvényű lángunk kialszik az örökké áramló testek között.
Golgota-sorok „Mit keresitek a holtak között az élőt?” Reggelre semmi sem marad. Felszáradt, vasízű esőcseppek, vértől, portól bűzölgő kavicsút. A barlang tátong, tátongó gyomor. Tizenhat volt, talán fiatalabb. Kevert, és néhány sápadt tabletta, tánc, és őrült gyerek-Heródesek. Most üres a teste, üres, hideg, egy néma, elhagyott, száraz barlang. Nem maradt semmi, csak halk sziréna, ittmaradt egy messzi éjszakából. Homoktenger hullámzik valahol, túl a tekintet sírboltozatán.
124
Halványnak látták másnap az angyalt. Szeme tiszta, nedves tengeri kő. A hegytetőről egyszer visszanéz. Holtak közt nehezebb felejteni.
alagút alagútban szabad a csók csak épp akkor sosincs mellettem senki lehet visongani bár ez gyerekes dolog nem lelkesít az alagút végén megjelenő fény ígérete újra minden a régi csak lyukas dobozok a valóság elnyűtt monoton ezerszer látott képei megvakítanak a többiek elbújtak mind épp akkor mikor alagút van és szabad a csók
Boda Magdolna
BODA MAGDOLNA
majd majd mosolyog ahogy régen „long time not to see you” mondja és megölel a halas kezével addigra férje a mérlegre dobja sorban a kagylót a rákot a halat amire böktem aztán mosolyogva felmetszi a hal hasát pikkelyes késével feltámadáskor majd mindketten kapunk egy sárga csekket vagy hazudtak és jóváírnak mindent
125
Gömöri György
Gömöri György
Téli elégia Ánizskapor teát ittam, de nem segített – újabban elég gyakran álomtalan vagyok. Ülök a nappaliban, holnapra megterített asztalra bámulok és verset olvasok. Ilyenkor teljes csönd van a téli éjszakában és vaksötét – de szemben egy árva lámpa ég; nem látni soha senkit. Talán ül egymagában egy gyermektelen férfi – párja elhagyta rég. Lehet, hogy ő is olvas: nem verset, régi prózát, angol regényeket, Dickenst meg Thackerayt, vagy leveleket forgat, amelyek visszahozzák rég-elmúlt éveit, s az ifjúkor hevét – Öreg embernek, mondják, nincsen saját hazája, száműzte sejtjeit a szenvtelen idő, s ha lenne is családja és van, ki hazavárja, akkor is nyugtalan, hiszen már elmenő – Ilyenkor, télidőben, készülnünk kell a halálra, ami (itt nincs vita) közös végünk s hazánk – s bár sokszor még igéz a lét tűnő varázsa, örüljünk, hogyha van, ki gondol néha ránk. 2012 január
126
Gömöri György
Egy antológia szerkesztése közben legalább a gyerekek legalább ők emlékezzenek a mi fiaink meg a ti játékháborúkon felnövő unokáitok Hisz minden nemzedék igazából mindent újrakezd levetné az apák bőrét lázad a fásult beletörődés a gépies ismétlődés ellen Igazuk van de ezt a kort az államilag szentesített rablógyilkosok korát amikor pattogó indulókkal tüzelt indulat vitt tévútra egész népeket azt nem szabad felednünk jóllehet minden másképp történik és a gyűlölet a hamu alatt lappangó parázs amelynek mindig akad önkéntes felszítója – ezért hát jól vigyázzatok 2012 február
127
2 0 1 2 t é l _ X V I I I . ÉV F O LY A M _ 4 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító főszerkesztő: Turczi István Munkatársak: Kukorelly Endre Vass Tibor Szerkesztik: Bedecs László (tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – indigoline Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Honlap: www.parnasszus.hu Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatta:
Budapest főváros XIV. kerület Zugló Önkormányzata Sokszorosítás: Pénzesék Kft.
128
Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.) Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu