Ta r t a l o m
Tartalom
Centrum – Mezey Katalin Mezey Katalin: Megbocsátatlan emlékek, Nem félti a fényét..................................... 5 Petőfin nem fog a szamárköhögés – Mezey Katalinnal Zsille Gábor beszélget.............. 7 Oláh János: Lélek háttérrel (esszé).......................................................................... 12 Lackfi János: Zsoltár............................................................................................... 17 Jókai Anna: A mi Katink (köszöntés)......................................................................... 20 Alföldy Jenő: Magán- és közügyek költészete (tanulmány)..................................... 22 Baán Tibor: A rend eszméje Mezey Katalin költészetében (tanulmány).................... 26 Iancu Laura: Találkozások....................................................................................... 30 Kelemen Lajos: Etruszk kapu................................................................................. 31 Ircsik Vilmos: Rosszkor vagy hívő, s rosszkor kétkedel (esszé)................................. 32 Ködöböcz Gábor: „Még mindig tervez, / valamit akar / velem az Úr” – Ember és Isten párbeszéde Mezey Katalin költészetében (tanulmány)................. 39 Lázár Balázs: Y-Stáció............................................................................................ 42 Báger Gusztáv: Mezey Katalin költői világa (tanulmány)........................................ 43 Bakonyi István: Az életmű két pillanata (esszé)........................................................ 48 redivivus – Rózsa Endre Kiss Benedek: Beszélgetés egy halott baráttal.......................................................... 53 Vasy Géza: Húsz év múltán (tanulmány)................................................................. 54 Léka Géza: Aranyalma hullt..................................................................................... 60 Győri László: Az el nem süllyedt költő (esszé)......................................................... 61 Szepes Erika: „...ami már nem cél, csak irány” – Gondolatok Rózsa Endre Az elsüllyedt csatatér című verse kapcsán (tanulmány)....................................... 64 Saitos Lajos: Tetszés szerint továbbírható............................................................... 70 Onagy Zoltán: Kezdet és vég – Hajnali szövegromok Rózsa Bandi után a pincében (naplóesszé)...................................................................................... 71 Mezey Katalin: Földben talál.................................................................................. 75 * Vasadi Péter: Emberi mesterség............................................................................. 76 Kiss Anna: Kövem szigete......................................................................................... 78 Prágai Tamás: Csonka szonettek.............................................................................. 81 Suhai Pál: Sestina egy hallgatagról.......................................................................... 82 Szauer Ágoston: Li Csien két verse; Öreg szoba..................................................... 84 Kürti László: versenyt köptem; tükörhatás; megváltás előtt.................................. 85 Oláh András: lecke a hazáról.................................................................................. 87
1
Ta r t a l o m
Barna T. Attila: Apám és zenekara; Anyám levelei.................................................. 88 Fenyves Marcell: Két ölelés szünetében.................................................................. 90 Lázár Bence András: Káddis................................................................................... 92 Marton Réka Zsófia: Őszről 2 percben; Megváltás-áruda; Köztemető.................... 94 Vass Tibor: Bibinke és a húsz dughagyma............................................................... 95
*
Borító: Stark István
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban a fiatal költôk – Fodor Ákos–redivivus
2
Mezey Katalin, 1997
Centrum – Mezey Katalin
Mezey Katalin
Mezey Katalin
(1943. május 30.Budapest) Felsőfokú tanulmányait az ELTE BTK magyar–népművelés szakán végezte 1961 és 1967 között. 1963 óta jelennek meg írásai. 1964 és 1966 között általános iskolai tanárként dolgozott Tatabányán, az akkori Mező Imre (napjainkban a Sárberki Általános Iskola telephelye Móra Ferenc Általános Iskolában). Ennek az élményeit írta meg a Zöld Vadon című elbeszélés kötetében. 1966-tól 1968-ig a Tatai Faipari Kisipari Szövetkezet, 1968 és 1970 között a KISZÖV, majd az OKISZ népművelési előadója volt. A Kilencek költőcsoport tagjaként szerepelt a Nagy László előszavával megjelent, legendássá vált Elérhetetlen föld című antológiában (1969). 1970 óta újságíró. Ugyanebben az évben egyik szerkesztője volt a Kísérlet című irodalmi folyóiratnak, amelynek példányait még megjelenésük előtt rendőrileg elkobozták (Nyíregyháza, 1970). 1970 és 1977 között a Népművelés, 1977-től 1981-ig a Szovjet Irodalom, 1983 és 1988 között a BSZV Híradó c. üzemi lap munkatársa volt. Irodalomszervezői munkássága is jelentős. Kezdeményezte az Írók Szakszervezete létrehozását. 1987 és 2008 között a szervezet titkára volt. 1989 óta tagja az Írószövetség elnökségének. 1990 óta az Írók Alapítványa és a Széphalom Könyvműhely alapítója és vezetője. 2004 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2012-ben megválasztották az MMA Irodalmi Tagozata vezetőjének. Díjai: IBBY-díj (1990) Greve-díj (1992) József Attila-díj (1993) A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994) Forgács Pál-díj (2000) Az Év Könyve (2001) Artisjus Életmű Díj (2003) Prima díj (2007) Művészekért-Művészetért-díj (2008) Bethlen Gábor-díj az Elérhetetlen föld c. antológia költőivel közösen (2009) A Magyar Érdemrend középkeresztje (2013) Kossuth-díj (2015)
4
Művei: Verseskötetek Amíg a buszra várunk. 1960–68 (Magvető, Budapest, 1970) Anyagtanulmány. 1968–75 (Szépirodalmi, Budapest, 1978) Újra meg újra (Szépirodalmi, Budapest, 1985) Szárazföldi tél. Válogatott és új versek 1960–1991 (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1991)
Furcsa világ (Kiss Benedekkel és Utassy Józseffel; Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000) Párbeszéd. Új versek (Felsőmagyarország, Miskolc, 2002) Holdének és más versek gyerekeknek (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2007) Mezey Katalin válogatott versei (Vál.: Vasy Géza; Magyar Napló, Budapest, 2008) Bolygópályák. Új versek (Széphalom, Budapest, 2010) Regények, elbeszélések: Zöld vadon (Szépirodalmi, Budapest, 1979) Csutkajutka meséi (Móra, Budapest, 1983) Élőfilm (Szépirodalmi, Budapest, 1984) Lyukak az osztálykönyvben (Móra, Budapest, 1986) Kivala Palkó Nemlehet-országban (Móra, Budapest, 1987; Új KÉZirat, 1999) Levelek haza (Móra, Budapest, 1989) A kidöntött kerítés. Gyerekkori történetek (Új KÉZirat – Írók Szakszervezete, Budapest, 2003)
Megbocsátatlan emlékek Milyen könnyű volt régen kimondani a szót. Immár csak mint egy tőr élét, tapogatom: elég gyors lesz-e, vagy vonakodva, cseppről cseppre ereszti ki a vérem? Gyors légy és jó helyre fuss átkozott penge! A tudat úgyis jobban fáj a testnél, sebe nem forrad be soha, legföljebb kihúny, mint a kanóc, mikor kifogy alóla a gyertya. Még nem jött el az igazság órája, amikor már nem mosolyogva, nem halogatva és tagadva próbálja belém ölelni, de szemtől szembe rámemeli. Széthasítja a megbocsátatlan enyészetre ítélt emlékeket is.
Mezey Katalin
Mezey Katalin
5
Mezey Katalin
Nem félti a fényét Miért teremtettél rosszat is? Miért hagytad, hogy rossz is teremjen? Miért teremtetted a kínt, fájdalmat, szenvedést, bűnt, erőszakot, hazugságot, csalást, enyészetet? Vagy nincs mód létrehozni árnyék nélkül a fényt? (Fény nélkül az árnyékot?) Miért teremtettél rosszat is? Vagy a rossz van? Magától terem? *** Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét, de nem tud sütni szembe veled, és a hátad mögül is ugyanakkor. Sugara kedvét nem pazarolja, arra fénylik, amerre kering. Szitokszóktól akadozó léptekkel jön el az éjjel. Eltaszít, megcsúfol, aki alkalmatlan időben, nyilvánosan becéz, enyeleg, de ha magad maradsz, elbújik előled, minden lépését titkolja, takarja, minden szava mögött más szó leselkedik, mindig dugdos, rejteget valamit, úgy néz, mintha rátörted volna az ajtót: elharapná a nyelvét, semhogy pergő gondolatait kimondja. Nyilván, hogy a Nap nem félti a fényét, de nem tud ugyanegy pillanatban a szemedbe és a tarkódra is sütni. Fénye-árnyéka egy, ugyanannak a színe-fonáka.
6
Petôfin nem fog a szamárköhögés
Zsille Gábor
Zsille Gábor
Beszélgetés Mezey Katalinnal
Több mint ötven éve jelennek meg írásaid. Felidézhető tisztán a pillanat, amikor megfogalmazódott benned, hogy az irodalom a hivatásod? Vagy csak úgy „észrevétlenül”, „suttyomban” váltál költővé? – Volt ilyen pillanat. Tizenegy éves múltam, édesapám egy hete a Bükkben, a bánkúti sípálya kitűzésén dolgozott. Nagyon hiányzott. Este, lefekvés után nem tudtam elaludni, és ahogy ma is szoktam, imádkozni kezdtem. Érte is imádkoztam. Ebből az imából végül egy nyolcsoros vers lett. Ennek a versnek a születése ugyanolyan tünetekkel járt, mint a későbbieké: szinte készen kaptam a vers szavait, miközben a fejem alatt, a párnában jól hallottam szívem erős dobogását. Olyan éberség fogott el, hogy még sokáig szinte izzott a homlokom. Anyám talán hallotta a forgolódásom, vagy csak anyai rutinból benyitott a szobába, és észrevette, hogy nem alszom. Rákérdezett, mi baj van. Bevallottam neki, hogy kitaláltam egy verset. Kérte, hát a fülébe suttogtam. „Nagyon szép” – mondta meghatottan –, „de azért éjszaka inkább aludni kellene.” Reggel mindketten úgy csináltunk, mintha semmire sem emlékeznénk. Vagy inkább én voltam, aki zavaromban úgy tettem, mintha éjszakai lelepleződésem és a versmondás nem is történt volna meg. Anyám pedig volt annyira tapintatos, hogy a többi családtag jelenlétében nem hozta szóba a dolgot. Később biztosan beszámolt minderről édesapámnak, de mivel magamtól nem mondtam el neki, ő sem kérdezett rá a versre. Azt hiszem, ha el kellett volna mondanom neki, szégyenemben meg is némultam volna. Volt egy füzet nagyságú, keményfedelű határidőnaplóm, annak első oldalára később beírtam ezt a verset, és nyolcadikos koromig még további négyet-ötöt, meg egy „elbeszélést”. Ez a néhány mű kellő alapot nyújtott számomra ahhoz, hogy költő akarjak lenni. A költői mesterség elengedhetetlen része az olvasás… – Igen, az első versem előtt is, után is éjjel-nappal olvastam. Nyolcévesen szamárköhögés miatt két hét szobafogságra ítélt a gyerekorvos. Anyám olvasnivalóul odaadta nekem egyik féltett, még a 19. században, az Athenaeum által kiadott könyvét, Petőfi összes költeményeinek hazai szerzők rajzaival illusztrált díszkiadását, amelyet a megjelenés óta eltelt több mint hetven év alatt annyit forgatott a család, hogy egyszer már újra kellett köttetni. Csodálkoztam, hogy anyám nem félti a könyvet a fertőzéstől. Azt hittem, mindenki elkapja majd a szamárköhögésem, akinek ez a kötet később a kezébe kerül. Jól emlékszem törékeny, megsárgult műnyomópapírjára, az illusztrációk kanyargós rajzolataira. Például a Megy a juhász szamáron című versről készült rajzra, amelyen valóban földig ért a juhász előrenyújtott lába, így valószínűleg nem jutott volna messzire vele a
7
Zsille Gábor
dühösen ostorozott, szegény kis szamár. A Petőfi összest hamar végigolvastam. A hosszú verseket, a Helység kalapácsát vagy Az apostolt fárasztónak éreztem, nem kedveltem, de a rövidebbekből – mint például a Szeptember végén, vagy az Itt van az ősz, itt van újra – többet meg is tanultam. Szóval elmondható, hogy nem én fertőztem meg Petőfit szamárköhögéssel, hanem valószínű, hogy ő engem költészettel. Az 1956-os forradalom legérzékenyebb, a világra nyiladozó életkorodban zajlott. Miként élted meg azokat a tragikus napokat, és milyen erkölcsi-szellemi tanulságokat vontál le belőlük? – Tizenhárom éves voltam a forradalom idején. A tizenhárom éves forradalmár, a vállán puskát viselő „pesti srác” fotója annak idején bejárta a világot. Tehát az én évjáratom ott volt az utcai harcokban is, dobta a Molotov-koktélt, fegyveresen küzdött a felkelők oldalán. Én a családommal egy csendes, budai mellékutcában éltem, ahol nem folytak harcok. Csak a november negyedikén megindult szovjet támadást követően gurultak végig a Szilágyi Erzsébet fasoron baljós lánccsörgéssel a tankok. A rádió mellett izgultuk, zokogtuk végig ezeket a napokat. Azután mindennek vége volt. Az elbukott forradalom nemzedékem sok tagjával közös, megrázó élményünk lett: érzelmileg azonosultunk a vesztesekkel, mi magunk voltunk a vesztesek. 1956-ról még biztosan rengeteg mondanivalód lenne – hiszen Ismernek téged címmel tavaly megjelent prózaköteted egyik fő témája is ez. Ám ebben az új könyvben az 1960-as évek fojtott légkörét is olvasóid elé tárod. Most tehát beszéljünk a hatvanas évek második feléről, a Kilencek költőcsoport legendás antológiájáról! Az Elérhetetlen föld kiadását többéves kultúrpolitikai hercehurca előzte meg. Anélkül, hogy elmerülnénk a hosszas küzdelem részleteiben, általánosságban milyen felismeréseket köszönhettél annak az időszaknak? Nemesített, hogy ennyire megszenvedtél a pályára kerülésért, vagy jobb lett volna zökkenőmentesen kezdeni a munkásságod?
8
– Mi lett volna, ha nincs az Elérhetetlen föld? A hatvanas évek kezdetén a fiatalok számára a publikáció nagyon nehézkes és esetleges volt: sok politikai szempont, társadalmi beágyazottság befolyásolta a lehetőségeket, tehetséges emberek írásai hosszú hónapokon át reménytelenül várakoztak a folyóiratok szerkesztőinek asztalán, míg vissza nem adták őket. Hogy a könyvkiadókról ne is beszéljünk. Ezek lehangoló tapasztalatok voltak. De egy tizennyolc éves lányt – aki ráadásul verseket ír – többnyire mindenhol szívesen fogadnak, hiszen a szerkesztői székekben akkor is, ma is, férfiak ültek és ülnek. Viszont én nem akartam kedvezményezett lenni, igazságtalannak éreztem a velem egyszerre induló fiúkkal szemben. (Az egyetemen már az első órán megismertem például a későbbi Kilencek közül Utassy Jóskát és Oláh Jánost, akik csoporttársaim voltak, az önképzőkörben Rózsa Endrét és másokat.) Tehát bosszantott, amikor a szerkesztők főként a fiatal lányt nézték bennem, még ha az voltam is. Pont a legnevesebb pesti irodalmi lapoknál fordultak elő ilyenek, amire én sértődötten reagáltam, így aztán többnyire „haragszom rád” lett a vége. 1963 késő tavaszán vagy kora nyarán a 2-es villamoson megláttam Nagy Lászlót. A Lánchídnál leszállt, botozott a Dorottya utca felé. Néztem, ahogy áthalad egy lebontott Duna-parti ház helyén, és megszületett bennem az elhatározás, hogy elküldöm neki a verseimet. Ha azt mondja rájuk, hogy rosszak, akkor abbahagyom az írást. Nagy László
A naiv irodalombarát azt hinné, ezek után akadálytalanul haladhattál az utadon…
Zsille Gábor
hat versemből hármat néhány héten belül megjelenéshez segített az Élet és Irodalom hasábjain, ahol képszerkesztőként dolgozott, és ahonnan már ugyanezeket a verseket előzőleg elutasították. Így kezdődött.
– 1968-ban a Magvető Kiadó elfogadta az első kötetem kéziratát, de még két éven át halogatták a kiadását (Amíg a buszra várunk, 1970). Nemzedéktársaim is hasonló cipőben jártak, ezért 1965-ben elhatározták, hogy antológiát szerkesztenek, és megpróbálják kiadatni. Oláh János és Utassy József voltak az ötletgazdák és a szervezés motorjai; évfolyamtársunk, Angyal János, a későbbi kritikus és újságíró szerkesztőként működött közre. Végül négyéves próbálkozás után, 1969-ben – miután mozgolódásunk hatására már mindkét szépirodalmi könyvkiadó megjelentetett egy-egy, fiatal tehetségeket bemutató antológiát – a Nagy László, Juhász Ferenc, Váczi Mihály és Kormos István írásbeli ajánlásával felvértezett Elérhetetlen föld is kiadóra talált. Darvas József írószövetségi elnök segítségével az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó nyomtatta ki kétezer példányban. Tehát, hogy alapkérdésedre válaszoljak, nemcsak én, de a legtöbb akkoriban induló fiatal megszenvedte a pályakezdésünket fogadó közönyt. A forradalmat eltaposó hatalom azokban az években már azon fáradozott, hogy kiegyezzék az értelmiséggel. Ezért az előttünk járó, már valamelyes nevet szerzett írókkal, költőkkel létrehozta a nyilvánosság néhány új fórumát, ezzel akarva bizonyítani befelé az engedékenységét, kifelé pedig a legitimitását. Az újonnan érkezőket, akiknek még nem volt nevük – néhány kivételtől eltekintve –, sorsukra hagyta. A hatvanas évek pályakezdő írói, költői életében szinte kivétel nélkül tetten érhető a késleltetett indulás. Csak 1969-től, talán a mi renitens szervezkedésünk hatására, nyitott utat a kultúrpolitika az egymásra torlódott, új nemzedékek képviselőinek. Mi azonban ezeket a lehetőségeket már jórészt nem élveztük, mert az Elérhetetlen föld megjelenésének kiverekedése, és a KÍSÉRLET című nemzedéki folyóirat megszervezése miatt rossz szemmel nézett ránk a hatalom. Nekem például csak nyolc évig tartó, kemény szilencium után, elsősorban Nagy László közbenjárásának köszönhetően, 1978-ban jelenhetett meg Anyagtanulmány című, második verseskönyvem. Ezután javult a helyzetem: Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, az egykori kitűnő esszéista és prózaíró, nagyra becsülte Oláh János tehetségét, és nekem is lehetőséget adott: haláláig időről időre, de rendszeresen kiadta a könyveimet. Így 1990-ig három verseskönyvem és hat prózakötetem, köztük ifjúsági regényeim és mesekönyveim láttak napvilágot – utóbbiak Borbély Sándor irodalomtörténésznek, a Móra Könyvkiadó főszerkesztőjének jóvoltából, aki 1983-tól szintén bizalmat szavazott kézirataimnak, mi több, felkért ifjúsági regények írására is. Ezek egyike, Levelek haza című regényem (1989) Év Könyve-díjat, IBBYdíjat is nyert (1990). Ez és a Weöres Sándor kezéből átvett Füst Milán-jutalom, amelyet Újra meg újra című verseskönyvemért kaptam (1985), volt a rendszerváltásig az összes irodalmi elismerésem – kilenc megjelent könyvem ellenére. De nem panaszkodom emiatt, sőt büszke vagyok arra is, amit kaptam, és arra is, amit nem. Nehéz tehát eldöntenem, hogy siettette-e vagy hátráltatta indulásomat a nevezetes antológia, de annyi biztos, hogy meghatározta. Sokoldalú alkotó vagy, hiszen a versek mellett elbeszéléseket és ifjúsági műveket is írsz. Mit jelent számodra a meseírás? – Mint minden más műfaj: kihívást. Gyerekkorom első irodalmi élményei a népmesék, mesék és a népdalok voltak. Mindez már nem egy falusi közösséghez kötődött:
9
Zsille Gábor
édesanyám olvasott fel nekünk esténként például Benedek Elek gyűjtéséből vagy a Süss föl, nap című folkórgyűjteményből. Így ismertem meg olyan, rám máig hatással lévő meséket, mint A két egyforma királyfi, amelyből húszas éveim végén írtam is egy kétrészes színpadi művet, melyet a párhuzamos élettörténetek, az ikertörténetek ihlettek, és amelyet – talán nem nagyképűség – bölcseleti drámának nevezek, de amely hűségesen követi az eredeti mesecselekményt. De fátumszerűen hatott rám már kiskoromban is a Vas Laci, a Szépjány Ibronka vagy A kis hableány című mese. (Ez utóbbi Andersentől.) Természetes módon azután kezdtem gyerekverset és meséket írni, hogy a gyerekeim megszülettek. Első gyerekírásaimat az ő beszédtanulásuk, az ő értelmük kinyílásának „tünetei” ihlették. Ám sok állatmesét, kutyatörténetet is írtam, amelyekből éppen mostanság jelenik meg egy kötetnyi a Magyar Napló kiadónál, Csutkajutka meséi és újabb történetek címmel. Időről időre dzsungelharcot folytatsz az irodalompolitika sűrűjében. A Széphalom Könyvműhely élén eltöltött több mint két évtized is rengeteg erődet és idődet felemésztette. Ha nem lettek volna ezek a csatározások, ma terjedelmesebb lenne az életműved? – Én dzsungelharc helyett inkább partizánharcot mondanék, mert tömegjelenetekre eddig nem került sor. Ez bizonyos szempontból családi örökségem is: szüleimnek, nagyszüleimnek mindig megvolt a maguk véleménye koruk politikájáról, társadalmi problémáiról, és ezt hűségesen tükrözte például az az alapállásuk, hogy minden politikai szervezettől és szervezkedéstől mindvégig távol tartották magukat. Pontosan ismerték a diktatúrák természetét, és ezt előttünk, a gyermekeik előtt sem tartották titokban, noha a gonoszság és a gyalázat valóságos mélységeivel azért nem rémisztettek minket. Ám amit iróniával, humorral el lehetett mondani, azt elmondták nekünk is. Tudtuk, hogy életeszméjük az önálló egzisztencia, a magabíró munkás élet. Édesapám fájdalmas délibábja, amit az ötvenes évek elejéig kergetett, a „self-made-man” az ő esetében az önálló kertész státusza volt – annyira, hogy a végleges kudarcon nem sikerült túltennie magát, és hatvannyolc éves korában elvitte a szíve. Édesanyám kellő fölényes belátással rendelkezett ahhoz, hogy így is kedvet érezzen az élethez, ő kilencvenhetedik évében, 1999-ben halt meg. Tehát a 20. századi magyarországi viszonyok között, előbb az első, majd a második világháború kataklizmái közepette, utóbb a „proletárdiktatúra” évtizedeiben kudarccal zárult partizánharcot folytató emberek gyermekei vagyunk, bátyámmal együtt. Ez mindkettőnk karakterén nyomott hagyott. Arról nem is beszélve, hogy irodalmi indulásomat, majd Oláh Jánossal való együttélésemet is meghatározta egy, a családihoz nagyon hasonló mentalitás, így eleven maradt a gyermekkoromból hozott hagyomány. E 20. századi magyar hagyomány kulcsszava az újrakezdés…
10
– Ami pályakezdési kalandjaink után kényszerűen abbamaradt, az a rendszerváltozás idején, a nyolcvanas évek végén óhatatlanul újrakezdődött. Abban az időben olyan impulzusokat kaptunk a politikai átalakulások meghirdetőitől, mintha módunk lenne volna beleszólni a sorsunk, a politika, esetemben a szakmapolitika alakításába. Elég rossz tapasztalatom volt mindarról, amit a diktatúra irodalompolitikájában megszenvedtünk, és voltak hallomásaim, elképzeléseim arról is, milyennek kellene lennie egy alkotói szabadságot biztosító, nemzeti kulturális stratégiával és célkitűzésekkel rendelkező, demokratikus irodalompolitikának. Ehhez hozzátartozik a szakmai érdekképviselet megléte, továbbá a független folyóirat- és könyvkiadói struktúra, ezért hoztuk létre az Írók Szakszervezetét, majd a Széphalom Könyvműhelyt. Sajnos, ahogy a hazai
Zsille Gábor
politikai és gazdasági átalakulás mind teljesebben beletagolódik a globalizmus, a globális kapitalizmus rendszerébe, úgy válnak egyre illuzórikusabbá ezek a törekvések. Mára – úgy tűnik – a politikusok is megértették, hogy az emberi életet befogadni, megőrizni képes történelmi, szociális és kulturális közösségek (például a család, a nemzetség, a nemzet, az állam) nem maradhatnak fenn a globális világrendben, ha nem tartják fenn saját, belső kohéziójukat. Ezért szükséges, hogy a nemzeti, a nyelvi, a kulturális identitás megőrzését biztosító eleven szellemi élet, a tudomány, a művészetek, a sport fontos legyen minden modernkori politika számára. Sokan úgy tartják – olykor jómagam is közéjük tartozom –, hogy mindez csak értelmiségi illúzió… – Hát igen. De ezek az illúziók, „rögeszmék”, történelmi és társadalmi találós kérdések éppen úgy foglalkoztattak az elmúlt huszonöt évben, mint a vers, a regény és az egyéb műfajok. Nagy számú cikket, esszét, helyzetelemzést írtam, ami szintén az életművem része. Sajnos, ma már számomra is nyilvánvaló, hogy valamennyi az illúziókergetés szüleménye volt. Az illúziók pedig – szokásukhoz híven – elvesznek, és ami marad belőlük, az kordokumentum. Biztos, hogy jobb lett volna helyettük még több regényt és verseskönyvet írni, de ezek a cikkek is az én hangszeremen születtek: se megtagadnom, se letagadnom őket nincs miért. Ugyanezt mondhatom arról a sok száz könyvről, amelyeknek a Széphalom Könyvműhely vezetőjeként kiadója, szerkesztője lettem: nélkülük, például Várkonyi Nándor, Karácsony Sándor életművének megismerése és gondozása nélkül – mindkét esetben sok ezer kéziratoldalról van szó – nem az lennék, aki ma vagyok. Persze más kérdés, hogy lesz-e még időm hasznosítani a sok ismeretet és tapasztalatot, mert, igaz, ami igaz, közben eltelt az élet. Véleményed szerint betemethetők még a kultúrpolitikai lövészárkok? – Természetesen betemethetők, ha van erre politikai akarat, mint ahogy még tovább mélyíthetők is. A kultúrpolitikai lövészárkok világméretűek. Itthonról, bármennyire szeretnénk is, sosem leszünk képesek betemetni azokat. A globális világrendszerben, az elektronikus forradalom korában, amelyben élünk, már nemcsak arról van szó, hogy minden mindennel összefügg, hanem a megvalósulás sebessége is felgyorsult. A lomhán és keveset gondolkodó, alapvető információkról mit sem sejtő tömeg nem értheti meg és nem követheti a körülöttük történő eseményeket. Behozhatatlan előnybe kerültek azok az embercsoportok, amelyek elegendő gazdasági erővel és politikai hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy érdekeiket történelmi léptékű cselekmények során – például háborúkkal, társadalomszervező elképzelések, utópiák keresztül-erőszakolásával – érvényre juttassák. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyes embernek ne lenne felelőssége az élete, az életünk alakításában. Lövészárkok vannak vagy nincsenek, nem szabad gyűlölködnünk, nem szabad részt vennünk méltatlan játszmákban, még ha ezáltal – úgy tűnik – sok mindenből ki is maradunk… Az például rajtunk múlik, hogy a nyilvánosság kedvéért se bonyolódjunk bele az alantas hangvételű vitákba, sőt, még akkor is tiszteljük a másik emberi méltóságát, ha neki fogalma sincs arról, hogy az mi fán terem.
11
Oláh János
Oláh János
Lélek háttérrel Mezey Katalin önarckép-verseirôl
12
A köznapi életben azt a valakit tartják „kétlelkűnek”, aki alakoskodik, megjátssza magát, aki nem őszinte, és mondják ezt elmarasztalóan, megrovóan. Költőről szólva azonban ez a mondás értelmét veszti, a megbélyegzés meg különösen, hiszen a költő azáltal, hogy versben megnyilatkozik, önkéntelenül is kénytelen kilépni hétköznapi énjéből, amelyet ennek ellenére mégiscsak meg kell tartania, tehát akarja, nem akarja, „kétlelkűvé” kell válnia. Olyasfajta jelenséggel van dolgunk, mint amilyennel a fizikusok anyagi világunk természetét kutatva nem egyszer találkoznak. A fényt például bizonyos mérőműszer hullámként egy másik pedig részecskeként észleli. A jelenség ettől természetesen ugyanaz marad. Ugyanez a helyzet a költői, és a hétköznapi én viszonyával is. Ha más és más közegen át ismerjük meg ugyanazt a jellemet, más jellegzetességei érvényesülnek. Egyik könnyen elhomályosíthatja a másikat. Nem a magam mentségére bonyolódtam ebbe a bevezető okfejtésbe, bár szükségem van a mentegetőzésre, hiszen nem vagyok Mezey Katalin verseinek elfogulatlan olvasója, ítésze meg különösen nem, hiszen több mint fél évszázada közelről ismerem őt, több mint negyven évet pedig a családalapítás, a gyermeknevelés és sok-sok közös megpróbáltatás közepette együtt éltük le. Ez a tény azonban nem tett vakká, talán a hozzá kötő vonzalom is onnan, a versekből eredt, olvasójaként tiszteltem és szerettem meg. Soksok tapasztalat kellett hozzá, hogy megértsem, a hétköznapi együttélésben tapasztalt személyiségjegyek, ha ugyanazoknak vélem is őket, mennyire másként jelennek meg a költői szavak okozta fénytörés terében. Még a legpontosabb helyzetkép is, amelynek minden egyes mozzanata a valósággal megegyezik, mást jelent a költői szavak tükrében. A közösen megélt helyzetek versbe emelt rajzáról leperegnek a „nem egészen úgy volt” aggályos okoskodás érvei, a vers, ha igazi költő szavai teremtik önmagában kikezdhetetlen. Hiszen „…a költő – ahogyan Petőfi mondja –, az istenség szent levele, /Melyet leküld magas kegyében / Hozzátok, gyarló emberek. / Amelyekbe örök igazságit / Saját kezével írta meg.” (A magyar politikusokhoz) Ami a hétköznapi életben sérülékenység, a versben sérthetetlenséggé, ami túlzott érzékenység, lebegő magabiztossággá válik. E kétféle én, a hétköznapi és a költői én viszonyrendszere határozza meg az a reflexiós teret, amely a költészet lételemét jelenti, talán nem túlzás, ha azt mondom, a racionális és a transzcendentális világértelmezés egyetlen kettős lélekbe sűrített konfliktusa a költészet. A két én, a költői és a magánéleti, néha olyan távol van egymástól, hogy a kettő között alig vannak érintkezési pontok, Mezey Katalinnál csaknem egybeesik a kettő. Valószínűleg ez a nehezebb út, azonban vannak helyzetek és korok, amikor lehetetlen a goethei felsőbbrendű távolságtartással szemlélni és hitelesen megjeleníteni az emberi kiszolgáltatottság drámáját. Alighanem ez a mi korunk is ilyen. Mezey Katalin pedig nem keres kibúvókat, vállalja a korszerűség valódi kihívásait, miközben messze kerül minden olcsó divatot.
Oláh János
Olyan közel hajol a hétköznapi lét racionális, magasabb szempontból talán jelentéktelennek tetsző mozzanataihoz, amilyen közel csak lehetséges, rábízza magát a természetesen gyöngyöző szavak belső erejére, a nyelvtani vonzások jeltelen igazára. Ezt a minden költői pózt messze kerülő hangnemet értette félre az Anyagtanulmány című kötet kritikusa, mondván, a szerző nem érdemli meg a nyilvánosságot, a hét évnyi kényszerű hallgatás feloldását, mert úgymond mosogatólébe mártja a legszentebb emberi érzelmeket. És ezt értette meg Weöres Sándor az Újra meg újra ajánlásában: „Ritka költő, még a legnagyobbak között is, aki olyan fogékony a mindennapi apró szenzációkra, mint Mezey Katalin. A napi élményeket úgy tudja versbe és verssé varázsolni, hogy felsóhajthatunk: ilyen a valóság, ez a valódiság és keresetlen őszinteség. /…/ Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel. S az emberek körül ott röpül a sok levetett ing, mosatlan tányér, szobasarok gyűjtötte szeretett hulladék. Rácáfol arra a régi tételre, hogy a líra személyi megnyilvánulás. Nem, itt már a líra csak közvetít a személyek között, és minden felolvad ebben az együttélésben, mely csupa izgatott rezgés, de végső lényegében csupa szeretet.” A rövid ajánlás azonban nem tér ki arra, miféle szeretet is ennek a költészetnek a lényege, sugárzó ereje. Semmiképpen sem a köznapi értelemben vett majomszeretet. Ez a szeretet sokkal inkább a Petőfi által említett „istenség” csillagközi üzenete, a mindenről tudni akaró, mindenről gondoskodni szándékozó, mindenütt jelen lenni hivatott egyetemesség. Ez a szeretet jóval közelebb van a világhoz – és ez által jóval többet is tud róla –, mint amilyen közel a racionális gondolkodás valaha is juthat. Mezey Katalin finom iróniával hárítja el magától a kiválasztottság terhét és kiváltságát, mondván nemcsak a költő, de minden értelmiségi feladata, „hogy ösztönösen vagy tudatosan a lét teljessége felé forduljon. Akkor pedig nem állhat meg a mindenkori emberi tudás határainál, be kell ismernie, hogy még a mindennapi életről is, önmagáról vagy a másik emberről, akár a legközelebbi hozzátartozójáról is milyen keveset tud, hogy a világmindenségről ne is beszéljünk. Meg kell tehát fogalmaznia a világ egészét átfogó kérdéseit. Ha elhallgatjuk a lelkünk mélyén föltétlen meglapuló, a sorsunk lényegét érintő kérdéseket, és úgy teszünk, mintha mindenre volna válaszunk, minden nehéz helyzetre megoldásunk, receptünk, akkor nemcsak hazudunk, de kevesebbre vállalkozunk, mint a gyermek.” (Az Istenhiányos művészet) Az örökösen éber, kérdező, vallató szeretet a lét esendő, jelentéktelennek tetsző titkaiban is az öröklét üzenetét keresi, a mikrokozmosz villanásnyi változásaiban a makrokozmosz fényévnyi távlatait, habár tudja, ezt a teljességet egészen soha nem tapasztalhatja meg, nem érheti el. Mezey Katalin elmondása szerint első versét gyermekkorában, fejben, éjszaka alvás helyett írta távol lévő édesapjához, de nem ez volt az első élmény életében, amely a költészet felé vonzotta, nem is a szamárköhögéses betegágyban kiolvasott Petőfi összes, jóval előbb, már az anyaméhben megérintette a szó. „Előbb Ízleltelek, / mint az anyatejet, / fülemet tapasztva / a magzatburokra, / már mozdult az ajkam, / beszélni akartam. / És úgy hallgattalak / anyám szíve alatt / kucorgó magzatként / mint jós-szót hallgatnék, / rejtelmes igéket / amiket nem értek, / de mégis enyémek.” (Előbb ízleltelek) A régiek szerint a jós-szók értőjét, tudóját, a javas embert már születése pillanatában megjelöli a fölös csont. Ezt a jelet Somogyban még gyermekkoromban is komolyan vették az öregek, isteni intést láttak benne, amelyet a gyermeket fogadó közösség is azonnal megértett, és méltányolt. A Mezey Katalin által versben felidézett megjelölés titkos, mint ahogyan maga a magzat is titokzatos lény, és még inkább az volt az ultrahangos indiszkréció divatja előtt. A későbbi jeleket a költő is titkolja, éjszaka írt első versét csak édesanyjának mondja el, aki tetten éri a virrasztó gyermeket. Úgy érzi, ha arra kényszerülne, hogy édesapjának is el kelljen mondania, menten megnémulna. A költő születését kísérő gátlások, lelki
13
Oláh János
14
fájdalmak azonban nem a betegség, az elmúlás vészjelzései, a jövővel terhes megkön�nyebbülés, a kimondható világ kimondásának ígéretét hordozzák magukban. Lehet, ez a természetfölötti élmény, és az általa előhívott bizonyosság az oka annak, hogy Mezey Katalin nem próbálgatta a költői szerepeket, kerülte a fölösleges díszítményeket, a tetszelgést, ha egyáltalán állást foglalt a kimondás természetes rendjét mindenáron torzítani igyekvő modern poétikai elvekkel kapcsolatban, sosem a kidíszített kerülőutak iránt kacsintgatott, a beszélő és a hallgató közötti távolságot próbálva lerövidíteni „a félszóból érteni” közlésmód közvetlenségét kereste inkább. „Azokat a félszavakat, szavakat, mondatokat, azokat a pillanatokat, helyzeteket, amelyekkel a költészet a mai magyar nyelvű közösséghez szólhat, kell is, hogy szóljon. Hogy félszóból is értsék egymást. A világ megfogalmazható sűrűsödési pontjait, a nyelv és a költészet útkereszteződésit. (Anyagtanulmány) Weöres Sándor megérezte és megértette, hogy ez a mulandó létbe ezer hajszálgyökérrel kapaszkodó költészet a lét egyetemes üzenetét közvetíti. Arra azonban nem figyelt föl, hogy az olyan kibeszélhetetlen nagy nemzeti traumákat is kikezdhetetlenül őszinte és mélyre ható költeményekben elemezte, élte, és tette átélhetővé, mint Trianon (Határaink), a kommunista diktatúra (Mellékutcákon) ’56 (Október hazalátogat). A nemzettudat elemzése, a magyar sorstragédiák újraértelmezése egyébként is központi helyet foglal el Mezey Katalin költészetében, amelynek apa és anya képét, családábrázolását, vallási vonatkozásait több értő elemzés is boncolgatta. Az azonban az senkinek nem tűnt föl, milyen számos, és hányféle önarckép került ki a költő keze közül. Rembrandt ontotta ilyen bőséggel és mégis mindig új, meglepő tartalmakat feltáró invencióval az önarcképeket. A líra, mondják szubjektív műfaj, még az úgynevezett objektív, tárgyias vers is személyes világértelmezés, a szubjektum lencséjén át láttat mindent. Mezey Katalin mintha éppen ezt a hibaforrást próbálná kiküszöbölni azáltal, hogy mikroszkóp alá helyezve a lírai ént, rámutat annak esetleges torzító észlelési gyakorlatára, bízva benne, hátha így az olvasó korrigálni tudja majd érzékelési torzításait, s közelebb jut a vers tárgyához, mint maga a költő. Az önarcképnek csaknem minden válfajával találkozunk, vannak a kötetekben tárgyilagos, formahű, a külső jegyeket aggályosan rögzítő rajzok, kettős arcképek, zsánerek, tükörképek, bonyolult önelemzések, s végül az öregkori Rembrandtot idéző spirituális lélekidézések, amikor néhány jellemző fényfolton kívül csupán a lélek tükre, a zaklatott tekintet villan elő a távolodó, bizonytalan háttér homályából. Már az egyik legkorábbi vers – ez az egyetlen hasonlatba bujtatott önelemzés – is ebbe a műfajba tartozik: „Nem szeretem / a tűzszagot, / magára hagyott / tűz vagyok. / Lángokkal / nem vetekszem, / magamba / megbetegszem, / saját füstömbe / fulladok.” (Ének) Aztán egy távlatokba helyezett önmeghatározás, ahol az én szinte ponttá zsugorodik: „középeurópai nő vagyok // magyar / (’akinek Európához alig van köze / akihez Európának alig van köze’)” (Nacionálé) „Én vagyok Mezey Katalin. / A fényképeim is engem mutatnak. / Én tetőtől talpig én vagyok, / Ameddig lenni hagynak.” (Azonosítás) „Véremet anyámtól örököltem: / AB és RH pozitív. / Keverékfajta. Az arcom keleti. / Még ma is elcsodálkozom, / mennyire nem hasonlít / azokéhoz, akikhez tartozom.” (Portré) „Ez az arc / képekről, kövekről / több ezer éve ismerős. / Hogyan járkálhatsz / ilyen arccal, / hiszen nem is vagy drámahős?” (Ez az arc) „Olyan vagyok, / mint Picasso / avignoni kisasszonyai: / sok jellegzetes, / össze nem illő részlet. // Barátom, / ha megállsz előttem, / ne nevesd ki / a vibráló egészet, / ne nevesd ki / a tört vonalakat. // Ott kezdődünk, / ahol a Festő / abbahagy.” (Olyan vagyok) Az eddig idézett példák mind miniatűrök vagy azok részletei. Az Önvizsgálat című három részes vers is csupán huszonkét sor, de gondolati íve, összetettsége és gazdag utalásrendszere az egész életmű egyik kiemelkedő darabjává teszi. „olyan átlátszó vagyok,
Oláh János
/ mint az üveg, / és mégis ravasznak / képzelem magam, / önveszélyes vagyok, / mint az élénk gyerek, / aki miatt az anyja / örökké gondban van.” Ez a középső önjellemzés értelmezi át aztán az Istenhiány és az erkölcs viszonyát ábrázoló első részt, s ad átértelmezési lehetőséget a hatalom és a védtelenség közti feszültséget leíró befejezésnek. Az én egyrészt a világ tükre, de a világ is visszatükrözi az ő arcát. „Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell? / Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel. /…/Megvallom, nincs is benne más szándék, / csak olyan, mintha tükörnek állnék.” (Befogadni vagy kivetni) „A világ fényes / almája kezemben, /arany tükrén / törött fogam / karcolást sem hagyott. /…/ Torz kép néz vissza / torzító tükörből.” (Ki hitte volna?) „A szekrényekből kitört a káosz / és szertefröccsent ebben a szobában, / negyven év használhatatlan tárgyait / dühös vulkánként szanaszét dobálva. /…/ – Lelked odvából kitört a káosz, / benned is az van, ami e szobában, / csinálhatsz most már akár rendet is, / ez a tükröd, ajtó hiába zárja.” (Költözködés) A tükörkép és a tükrözött én kettőssége a lelkiismereti versek alapmotívuma. „Ha már így kell élni, / pénzből és kenyéren, / hasítsuk magunkat / kettőbe egészen. / Így tán megmaradhat / a két fél is egynek.” (Ismét az utaknak) „Kívülről hit, cél, fegyelem, / de kétely is, csüggedés idebenn.” (Nyugtalan kikötő) A kettőzöttség azonban nem csupán a külvilág és az egyén közötti meg nem felelésből fakad, az én belső, harmonikusnak érzett állapotában is ott van: „mélyről jövő vágyam, / hogy háborítatlan feküdjem itt sokáig / nyugtalanítja az a vágy / hogy rám találjon mégis valaki” (Reggel a kertben). És ott van a megmagyarázhatatlan késztetésekben: „le akar esni / lábamról a cipő / görcsösen visszatartom / pedig tudom / hogy mezítláb vagyok” (Konyhai este). Az önelemző versek olyanok, mint egy fájdalmas, de bravúros műtét leírásai. Hogyan lehet úrrá az egymást leromboló késztetésektől megkísértett én önmagán? „Két külön tartályban tartom a lelkemet: / szétválasztva a gyúlékony elegy /…/ közte a mindennapok hűtővize kering / biztosnak hitt rendszabályok szerint.” (Vallomás) De a biztosnak hitt rendszabályok hamar összekuszálódnak a lelkifurdalás viharában: „lelkifurdalásom van mert későn indulok /…/ mert túl gyorsan megyek /…/ mert anyám háza előtt megállás nélkül elmegyek /…/ mert elfeledtem /…/ mert nem írtam /…/ mert megint nincs erőm időben lefeküdni / lelkifurdalásom van…” (Mezey Katalin, a komputer második saját költeménye). A Honvágy Arany János után torokszorító hitelességgel idézi fel a méltatlan megalázottság személyes fájdalmát, és helyezi el fölényes eleganciával a kor társadalmi miliőjében. A külső megaláztatás elviselésénél is kísértetiesebb, reménytelenebb a belső kétségekkel való szembenézés: „Akármilyen fűtött, tiszta csarnok / a jövő, központja mégis – a lélek – / keskeny, sötét sikátor marad. /…/ Felriadsz a lámpafényes éjben, / ahogy az ember rossz álomból ébred, / és rádöbbensz, hogy ez az a sötét /…/ fuldokolsz, föl kéne ugranod, / egy korty teával, egy falat kenyérrel / a pusztulás ízét kioltanod. / Szédülve kelsz föl, reszkető kezeddel / tapogatod a szekrény-falakat, / lámpát se gyújtva, nehogy rád találjon / ami elöl épp mentenéd magad.” (Ez marad) Az emberi gyarlósággal, nyomorúsággal való nyers számvetés ellentéte az önjellemzésnek az a sajátos, már-már idilli formája, amelyet személyiség eltüntetésnek is nevezhetnénk. A költő gyakran él vele. Az én az általa hagyott nyomokban rejtőzik, vagy éppen azokból bukkan elő, esetleg más lényekbe költözik: „Kosár cseresznye közt / leld meg a szám nyomát, / a harapásom is / a kásahegyben, / kezem nyomát / erdő-alja levélben, / kazal hajam / széldúlta fellegekben.” (Ismerj rám) „Mint a madárkönyvekben. /…/ Sárga csőr, kémlő fekete szem. / Laza szárnyak, kerek tollmadár. / Biztosan létezik. // Melyik könyvben vagyok / – tőlem függetlenül – / ilyen pontosan rögzítve én?” (Rigó) „Macska vagyok, / mindig szelíd, / soha meg nem / szelídíthető. /…/ Madár vagyok, / lomb közül néző, / veszélyre váró, / elrebbenő.” (Állatok nevére)
15
Oláh János
A jelekben, más lények alakjában rejtőzködő, de azokban felismerhető én mellett megjelenik az eltűnni vágyó én: „piros cseresznyeszár / zöld levél / mindenfelől / motoz benne a szél / zöld cseresznyeház /…/ vadonemelet / vastag egylábú fa / nagy zöld madár / bújok tolladba / mint a tyúktetű / bölcsőringás / szívom / a véredet” (Cseresznyeház). Bölcsőringás, közel az anyaméhhez, az első szavakhoz, egy a végtelenbe röppenni kész madárfa levéltollai között lapulva úgy várni a végtelen érintését, mintha nem várnánk semmire. „Nemlenni szeretnék, / hogy ne maradjon / utánam hiány vagy fájdalom, / utánam semmi jel. / Mint aki rossz ajtót nyitott, / és már nyitáskor / helyesen dönti el: / nem ide készült. / Be sem lép, visszafordul, / az ajtót visszacsukja. / Úgy vágyom más életbe. / Úgy vágyom más anyagba.” (Nemlenni) A máslét vízióját a Nyugodt jövő című nagy ívű vers fogalmazza meg legteljesebben: „Kivándorlok a Hangya Államokba, / ott élek majd nyugalomban tovább. / A hangyaelnök ötszáz hangyaévig / építtet nekem kutatószobát.” Ott, a köznapi, emberi lét minden szenvedését hátrahagyva „közömbös, pontos kívülálló” lesz a fikcióvá absztrahált én. Nem lesz benne részvét se harag. Tisztán lát, hideg távlatokban mér. „Kajánul ismerem fel itt is, ott is / a szenvedő, tilalmas géneket. / De nem érint az igazságtalanság.” Hűvös nyugalommal szemléli „a hangyajajjal eltelt életet.” Hasonlítani kezd az „istenséghez”, akinek üzenetét közvetíteni a sors kiválasztotta: „Olyan leszek ott én is, mint az Isten, / nem látnak majd, de tudják, hogy vagyok. / S én látom őket, mégse fáj a sorsuk, / mert más mértékkel mérnek a nagyok.”
Ferivel, 1946
16
Zsoltár
Mezey Katalin nyomán
Lackfi János
Lackfi János
Uram, én nem csodálom, hogy összekevered a dolgokat, hogy minden kimegy a fejedből, nem is lehet mindent nyilvántartani ebben a koszmós világegyetemben Ráadásul, Uram, öregszel is már, annyi év után, még szép, kopaszodol, mint én, néha hatalmas robajjal lehull egy-egy hajszálad, boldogan szaladnak vele, viszik-viszik rejtekükbe odalenn a hangyalétezők Az ember feje nem káptalan, de még egy Isten is képtelen mindent megjegyezni, mindenkinek a telefonszámát, karácsonyi ajándék-vágyait, azt, hogy simogatásra vágyik vagy egy jó szóra, csak egy szál rózsára, bonbonra néhanap Arra, hogy megdicsérjék, milyen szépen rendben tartja a háza táját, meg lehet nézni, csupa virág, és ki a virágot szereti... milyen jól vezet, már megbocsáss, de mint egy Isten, milyen jól áll neki a top, a farmer, a tapadónaci, milyen szépen lefogyott, milyen remek az új haja, az új szemüvege meg kiemeli az arca formáját
17
Lackfi János
Arra, hogy megdicsérjék a főztjét akkor is, ha nem fogy el, milyen ügyesen horgászik, akkor is, ha nem fog semmit, arra, hogy szépen lemoshassa a terepjáróját, és az eső ne pöttyözze össze, miután szarvasbőrrel kifényesítette, arra, hogy hetente megcsináltathassa a haját, kéthetente a körmét, és néha elvigyék egy wellness-hétvégére Van, aki szereti nézni a Forma 1-et, van, aki utálja Van, aki odavan a focimeccsekért, van, aki gyűlöli ezt a köpdöső, izzadságtól fröcsögő, bunkó népséget Van, aki él-hal a főzőpercekért, van, aki unja a főzőcskét, mint a hetednapos esős időt, legyen jó sonka-kolbász, azt kész, Van, aki bélyeget gyűjt, és van, aki rühelli az ölelkezés helyére befurakodó enyves, nyálas bélyegeket Hogy tudnád ezt te számon tartani, Uram, mikor mi is rendre megfeledkezünk évfordulókról, névnapokról, és nézünk csak, mint bánatos csacsi: MI VAN? MA VAN?
18
Uram, elindulsz otthonról, és rájössz, hogy nem mosogattad el a bűnösöket, rájuk fog száradni a sok gusztustalan maszat, lehet kiáztatni mindet, és az nem két perc, hogy benn maradt egy mosásra való lélek, és mivel nem lettek kiteregetve, most berohadnak, lehet újrapörgetni az egészet
Lackfi János
Uram, leérsz a lifttel, és rájössz, hogy az intrikusok fejében el kellett volna csippentgetni a csavaros gondolatok fonalait, bámuljanak csak zavarodottan maguk elé, hogy elfelejtetted lavór jeges vízzel leönteni a féltékenyeket, és nem volt érkezésed a gyűlölködőket jacuzziba ültetni, aromaterápiás kamillafelhőket pöfögtetve megkeseredett orrlikaikba A kapualjba érve átfut fejeden, hogy elfelejtetted elöl összevarrni az összes szatír ballonkabátját, kivenni az összes gyilkos puskájából a töltényt, hogy nem kötötted pórázra a cunamit, hogy nem rögzítetted le négy csavarral a földrengést, pedig akartad, hogy nem nyomtad el a hamutartóban az erdőtüzet, hogy feltetted főni a vulkánt, hogy nem zártad el a háborút, de ki az ördög tudná mindezt számon tartani, Uram, ki az Isten?
1948
19
Jókai Anna
Jókai Anna
A mi Katink A mi Katink vagy. Nekem barátom. Sokaknak menedék. Az irodalomnak egyenletes meleget sugárzó fényessége. Még sohase láttalak pihenni. Andalogni sem. Te mindig úton vagy. Fájdalmat cipelsz, és nagy csomagokat egyensúlyozol. Életműved nem mű-életből született. A gyorsan fogyó időt nem hiábavalóságokra pazarolod, hanem odaajándékozod mások gondjainak enyhítésére. Rejtély, mikor írsz, mikor születik ez az egyre gyarapodó líra, s az is rejtély – ámbár talán csak egyszerűen Isten kegyelme –, hogyan tudtál három, nem akármilyen művész-gyereket így fölnevelni, s közben író-párodnak megtartó társa lenni... Még nem hallottam panasz-szavadat, s nem hallottalak szidalmakat szórni sem, pedig hálátlanságot gyakran tapasztalhattál. Fiatal tehetségek patrónája vagy, s bizony öregek sorsának gyámola is. Emlékszem, a hetvenes években találkoztunk először. Az Írószövetség klubjában két oszlop között állt egy fekete hajú, szépséges lány, színes poncsóban... Éppen beszéltél, a szakma elesettjeinek, kirekesztettjeinek védelmében. Már akkor sem önmagadról. Önmagadról te csak a verseidben vallasz. De akkor úgy, hogy könnyekre fakaszt őszinteséged, megrendít az a kendőzetlenség, ahogy a világot – s benne a hazánkat – ábrázolod. Megmaradtál ebben a pénzhajhász, eszmét kiárusító korban jó ügyek támogatójának. Nagy szellemek keltek életre a kicsiny kiadódban (pl. Várkonyi Nándor, Karácsony Sándor), hited és bizalmad mindig megtalálta Istent. Nem voltál cinikus soha, tudtad, ami tragédia, az bizony tragédia. Ami szörnyűség másutt megesik az emberi nemmel, mindannyiunkkal történik egyúttal: Az Európai Megfigyelő megfigyeli, amint az egyik európai a másikat házából kizavarja, kibelezi, a szemét kiveszi, az üzemudvaron egyenként lelövi, a ponyvás teherautóra halomba fellöki. Európában. Európából hivatalosan figyeli, hogy egyik európai a másikat házából kizavarja, fejét lecsavarja, szemét kiveszi, teherautón egy távoli tömegsírig elfuvarozza, Európában. az Európai Megfigyelő megfigyeli. (Európai Megfigyelő, Srebrenica, nyár, 1995.) Fojtogató a népen. De van, aki segít látni: ...A földszín vékony mázát karcolja csak tudásom, Te mélyebben lakol, de teremtésedet látom.
20
És már beérem evvel. A nem tudás tudása
Sokan érezzük a pályán, amit Te versben kérdesz:
Jókai Anna
egyszer csak rátalált a hit alázatára. (Uram, ha nem vezetnél)
Nagyobb az irigység, hiúság hatalma rajtunk, mint a jóság? Jobban félünk egy vetélytárstól, mint az Istentől magától? Jobban a császár haragjától, mint a Teremtés urától? (1. Stáció) Hitelesebben senki sem írt az ötvenéves 56-ról, a megesett gyalázatról: Névnapján eljött, velünk ünnepelt. Mint villámok közt a szent király. Izzó parázs lett a város megint. Fölemelkedik? Vagy föntről leszáll? (Október hazalátogat) Keserű a felismerésed, sokan osztozunk benne: Ne lásd vendégül ellenségeid, édes borod számukra savanyú, nagylelkűséged pazarló kérkedés, és hogy te vagy a házadban a gazda, bizony, az is rosszul esik nekik. Ne hívd vendégül ellenségeid. (Ne hívd vendégül) Kati, a mi Katink – megmaradtál alázatosnak a felfuvalkoldottak között: Atyám, a végső pillanatban kinyújtod-e értem a kezedet? (9. Stáció) Támasz vagy, nem dőlhetsz össze. Viszonzást embertől nem vársz már. Én is csupán csendes, múlthatatlan szeretettel köszöntelek születésnapodon és az eljövendő küzdelmes hétköznapokban: Nem várok már hímes szóktól édességet. Egyedül Istentől esengek hűséget. (Sokáig szolgáltam) Tudom Katikám. De azért engedd, hogy szeressünk. Fogadd el!
21
Alföldy Jenô
Alföldy JenÔ
Magán- és közügyek költészete Mezey Katalin verseirôl
A „közéleti költő” elnevezést sokáig a politikai propagandára felhasznált irodalommal azonosították.1 Ezért tartózkodom attól, hogy Mezey Katalint közéleti költőnek nevezzem. Illyés Gyulával szívesebben emlegetem a közügyek költőjének2. Mezey Katalin költészetében – akárcsak egyéb műfajaiban – a magánügyek éppúgy a közügyek rangjára emelkednek, mint a történelem, a nemzet és a társadalom dolgai. Közüggyé válik a vers maga is, amely a szépen kimondott igazság erejével szolgálja az egyénekből összeállt emberi sokaságot. Meggyőz arról, hogy a mindennapi kenyér, a család, a nemzet és általában a közösség ügyei szorosan összetartoznak. Harmóniát ezek akkor alkotnak, ha érzelmi alapjuk a szeretet. Az pedig nem csak érzelem – az is persze –, hanem képesség arra, hogy a jót elválasszuk a rossztól, s hozzá ragaszkodjunk. Ilyen értelemben erkölcsi kategória is. A szeretet nem passzív lelkiállapot, hanem érzelmi középpont, jó választás, szilárd védelem, összefogás a fenyegettetésben. És ellenállás, ahogy Babits Mihály vallotta. Cselekvés, tett; ha kell, küzdelem. A szellemi életben nem fegyverrel, hanem szép szóval kifejezve vívják, és jó szóval oktatják, ahogyan József Attila értelmezte költői és szerkesztői ars poeticáját. Mezey Katalin verseinek egyik legfontosabb üzenete, hogy a mindennapi élet megszokott, de nélkülözhetetlen részeinek helyük van a közérdekű költészetben. Az anyaságapaság, a gyermeki ragaszkodás, a mindennapi munka és létharc, a gondoskodás a családról, a fennálló és változó emberi viszonyok, az apró örömök, remények és csalódások ugyanúgy rangot adhatnak a versnek, mint a nagyszabású témák, a szabadság, a hit, az élet és a halál, a kozmoszt átható hatalmak, a magasabb ideálok kitűzése és védelme – szavak pajzsával, sok iróniával. A boldogító és áldozatos szolgálat, nem pedig a kisajátító hatalom kényszerű kiszolgálása ad tartalmat Mezey Katalin gondosan megmunkált verseinek. Amit a költészetben a 20. századi lét nevezetes, balsejtelmektől gyötört nagy olasz poétája, Montale „elcsépelt semmiségek”-nek3 nevezett, az Mezey költészetében jelentős részben új értelmet nyer az értelmes élet érdekébe fogva. Úgy, ahogy Illyés Gyulánál „nem a vezényszó: Rohamra! s Imához! / Hanem a megfordított vánkos”. A lét kérdéseire adott „igen” és „nem” harcában mindkét oldalon egyre több munícióra van szükség a meggyőzőbb igazságért – sokszor egy-egy művön belül is. Mezey Katalin sok tragikummal terhes költészetében (gyásszal, erőszakkal, igazságtalanságok sorozatával), a létköltészet megszenvedett „igenje” földrengések közeli és távoli morajában is biztosan áll alapzatán. Viszonylag újszerű jelenség, hogy a nők között is egyre több tehetség tűnik föl a költészetben, irodalomban. Költői érzéke férfinak és nőnek egyaránt lehet – ez vállalás, önképzés, tehetség és jól választott példaképek dolga. El kell azonban ismerni, hogy a
22
Alföldy Jenô
költőnők számaránya is, rangja is megnőtt a huszadik században, egyebek közt azért, mert a közművelődés, iskolázás általánosabbá vált; az esélyegyenlőség ezen a téren kétségtelenül növekszik.4 A nőiség, a „női elementum”, mely közügyekben is illetékessé vált, olyan sajátos és maradandó értékeket emel be a művészetbe, amelyeket a férfilíra aligha pótolhat. Egyetlen példával szeretném ezt megvilágítani: csak a huszonegyedik századból ismerek olyan, hölgyek által írott verseket, amelyek Beatrice szempontjából élik át és értelmezik Dante önmagáról mintázott férfihősének érzelmeit, és mai érzékenységgel keresnek rájuk választ5. Nemcsak a két nem egymáshoz való viszonyára, hanem általánosabb társadalmi együttműködésére is gondolok, s ez ugyancsak sokat változott az életünkben. Nyugodtan cáfolhatjuk azt a sokáig – legalább a nőkre is kiterjedő szavazati jog elterjedéséig – fennálló vélekedést, hogy a férfiaknak tulajdonított (ahogy Veres Péter mondta:) guvernamentális (közösségirányító, társadalmi szinten ható)6 képességek nem férnek össze az anyaságra, háztartásra és más, főként biológiailag meghatározott, specifikusan női, asszonyi tevékenységekkel. Ezek is érnek annyit Mezey Katalin verseiben, hogy elmondhassuk róluk: van biztos középpontja, (géneket rejtő magva!) az emberi létnek, amely körül a modern élet szétzilált, kisebb-nagyobb részletproblémái keringenek. Azért kellett ezeket elmondanom, mert örömmel állapítottam meg Mezey Katalin kitűnő nyelvi, formai készségre és érzelmi kultúrára valló, egyszersmind intellektuális jellegű költészetéről, hogy a nőiségből jottányit sem veszítve nőtt fel a közügyek költőihez. Ahogy Illyés Gyula nőkhöz írt nagy versei, a Ditirambus a nőkhöz vagy Az orsók ürügyén „férfi-oldalról” megerősítik ezt, a jelentéktelennek látszó magánügyek és közügyek a költészet rangján kezelhetők. Mezey a mindennapos feladatok szorításából a „harmadik műszakra”, a szellemire váltva nemcsak új „témákat”, hanem eddig árnyékban maradt emberi megnyilvánulásokat, érzéseket is hozott a költészetbe. Ősi gyökerűeket, mint Gellért püspök kézimalmot hajtó parasztlányának dala. Ilyesmivel – a népköltészettől eltekintve – csak a tizenkilencedik század óta foglalkozik a magas költészet az életmód gyorsuló változásait követve. Látszólag csupán „tartalmi” kérdés ez, de ha csak az volna, akkor is meg kell becsülni, mint irodalomszociológiai jelenséget. Ám úgy vélem, stílus-meghatározó, vagyis esztétikai kérdés, hogy a zöldséget, gyümölcsöt hazacipelő, gyerekeiről és öregeiről gondoskodó és mindenféle társadalmi munkát végző asszonyról rajzolt életkép miként válik közérdekű verssé, élvezhetővé s elgondolkoztatóvá. Hiteles vallomássá, lélekemelő énekké. Illetékességet bizonyít a közügyekben már azóta, hogy az Elérhetetlen föld című antológia szervezésében részt vállalt a hatvanas évek közepe óta, és tiltott vagy alig tűrt gondolatokkal, elintézetlen sorskérdésekkel vagy a Kassák-féle, avantgárd verskon strukciók élesztgetésével és más, újszerű versformák meghonosításával álljon elő. Idővel vállalta a vers filozófiai, netán politikai síkon is érvényesülő intellektualitását. Mellőzte az indulásakor és később elvárt költői penzumok teljesítését. Az irodalmi életben – például az írói utánpótlás nevelésében – évtizedek óta részt vevő Mezey Katalin számos versében a nagyobb közösségre, a nemzetre vonatkozó bölcseleti, erkölcsi, azaz társadalmi kérdéseket és válaszokat is formába önt. Ritkaság a hazai költészetben, hogy ilyen magától értetődőn forrjon össze magán- és közügy, a köznapiság (hol meghitt, hol ironikus) hangulata és az univerzális kérdések sokasága – például a társadalmi erkölcsök – halk, de hallható ünnepélyessége és kitartó képviselete. Pontosan kifejezi spontánul alakuló, de egyre tudatosabb teljességigényét: „a legfurcsábban / keverednek el / össze nem tartozó dolgaim” – írja (Zsoltár). Az önirónia szemérmessége sem rejtheti el a női, családanyai sorsban rejlő mindennapi helytállást, hiszen ebben asszonytársainak tiszteletre méltó sokaságával osztozik: „Mert hogy kerül / zokni a kéziratba? / A ruhaszárítón / mért van újságpapír?” Magán- és közügyek egységét éreztetik a banalitást költői eszközként
23
Alföldy Jenô
24
kiaknázó versrészletek: „Van úgy, hogy / egyazon pillanatban / kifut a tej / és megszólal a telefon” (Van úgy). A fennköltek által lenézett „banalitás” persze már régóta jelen van a költészetben, nemcsak a végletekig elvont ideák, mítoszok ellenpontjaként, hanem önmagában is. Az olvasóknak megkönnyebbülést hozott, hogy a vers el tud szakadni a magasztos közhelyektől. Petőfi ebben az első számú előd, de ő sem feltaláló, csak a népdal egy nemére érez rá, amikor életképet ír Anyám tyúkjáról vagy a juhász szamaráról. Szabó Lőrinc Új lakásban című versét is szívesen említem az előzmények között, mint az egyik fő létgond megoldásának költői alkotássá avatását. Ha így szebben hangzik, „ontológiai fölismerések” fakadnak a bevásárlást, mosást, mosogatást, pelenkázást, gyereknevelést végző családanya tennivalóiból. Verseiből és prózáiból ítélve,7 kertész édesapától is örökölhette a parányi salátamagtól a napszakokat és évszakokat befolyásoló kozmikus tényezők összefüggései iránti érzékét, azt, hogy az életet miként lehet és kell újrateremteni, mulandóságával együtt is megőrizni s az élet-energiát közösségi értékké szelídíteni. Azt pedig jórészt a történelmi környezet állása, a nagy magánéleti ás történelmi léptékű megpróbáltatások emlékei, ritkábban katartikus pillanatai határozzák meg, hogy miként befolyásolják sorsát, közérzetét és ítéleteit azok a „hatalmak”, amelyektől sok versében számon kéri az őt és társait sújtó gondokat. Ha már hatalmat említettem, nem felejtkezhetem meg azokról a verseiről sem, amelyek a magassághoz folyamadó, istenes lelki ösztönzésekből fakadtak (Isten a pusztulásra gondolt; Uram, ha nem vezetnél; Látja az Isten). Vasy Géza már idézte Weöres Sándor ajánló sorait a költő egyik verseskönyvéből:7 „Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy kis csoportokban, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel”. Ez önmagában csupán a költő valóságérzékét, verseinek anyagszerűségét és emberi kötődéseinek természetességét jelzi. Önmagában is érték ez, de a weöresi esztétikát illetően érdekes váltás következik az idézetben: „Rácáfol arra a régi tételre, a líra személyi megnyilvánulás”. Aki ismeri Weöres világszemléletét, tudja: a mestertől ez nagy elismerés. Most kivételesen van ezzel szemben némi ellenvetésem. Mezey Katalin költészetének egyik erőssége nem a személytelenség, hanem éppen a perszonalitás, amely persze nem zárja ki a személyen túlit, az általános emberit. Ahogy szüleiről, gyermekeiről, általában hozzátartozóiról és barátairól, mestereiről, nemkülönben közéleti szövetségeseiről és ellenfeleiről ír, abban mindig az igényesen gondolkodó, érzelmeit, rokon- és ellenszenveit el nem hallgató személyiség őszinte megnyilatkozását érzem. Weöres így folytatja rövid jellemzését: „Itt a líra már csak közvetít a személyek között, és minden felolvad ebben az együttélésben, mely csupa izgatott rezgés, de végső lényegében csupa szeretet.” (Vagy annak fájó hiánya, tenném hozzá.) Azt hiszem, csupán a „végső lényeg” értelmezésében van eltérés Weöres mesterünk és énköztem. Észrevételét annyiban fogadom el, hogy a csupa szeretet végső lényegébe beletartozik a családi gondoskodás mellett a létharc is meg a tiltakozás az igazságtalansággal és az idegen érdekekből igazgatott hatalom packázásaival szemben. Tudva, hogy ez utóbbiakkal Weöres Sándor sem ismert pardont, megnyugodhatom abban, hogy nézetem nem puszta replikázás a Mesterek Mesterével, Weöres Sándorral. Csupán arról van szó, hogy az általa vallott, személytelenségre törekvő esztétikának igyekezett megfeleltetni Mezey Katalin vonzónak tartott, tárgyiasságát és gyakori elvonatkotatottságát. Az asszonyi líra nagy ismerőjeként, úgy lehet, Weöres az iránt akarta kifejezni ily módon az elismerését, hogy Mezey Katalin minden érzelgősség nélkül képes kifejezni az érzelmeit, és „lírizálástól” mentes, korszerű létkifejezése megfelel az objektív líra egocentrikusságtól megszabadító jellegének. Belefér ebbe a „csupa szeretet” lírába rengeteg ellenállás, undor és megvetés is a gonosszal szemben. A méltatlanul kezelt alkotómunka jogáért kevesen tettek annyit ebből az 1940 körül született nemzedékből, mint Mezey Katalin. Vannak megfelelői szűkebb
Alföldy Jenô
irodalmi társaságában, a Kilencekben is – az általa oly szépen elsiratott Rózsa Endrével, Utassyval és a többiek részesei voltak az irodalom, a társadalom és a nemzet demokratikus átalakulásáért folytatott, több évtizedes „engedetlenségnek”. A történelem – amelyről Mezey Katalinnak jó néhány pontos, keserű verse van – ezt a korosztályt csak napokra hozta olyan helyzetbe, hogy forradalmárnak érezze magát, mindenekelőtt 1956 októberének és novemberének fordulóján. Engedte a kamaszkorú lánynak, hogy néhány napig örüljön a szabadságnak, majd az évek múltán szurkoljon a nemzet cseh, lengyel, német, román sorstársainak, s átélje kudarcaikat is. Az igazi szabadság, az esélyegyenlőség és a testvériség főként vágyképzetekben valósult és valósul meg, felfellángoló remények és keserves csalódások közepett. A Mezey Katalin-költemények azonban megvalósultak, tiszteletre méltó minőségben és erős gondolati tartalommal, köztük olyan „kötelező olvasmányokkal”, mint például az Önarckép vályúval; a Mellékutcákon; az 1996; az Október hazalátogat; A négy elem – Jankovics Marcellnek; A város; A másikat becsapni; Hívtál, hiába nem hallottalak; A fehér ember és az egész Férfi és nő ciklus. Legszívesebben a versek összfolyamatát méltatom: a versek egymásutánját, a gondos építkezés hitelesen összeállt egységét, amely méltó a közérdekű költői életmű megnevezésre. Jegyzetek Elsőül a saját kultusz-verseit megelégelő Benjámin László számolt le a „közéleti költő” hamis ideáljával, 1955-ben írt, Köznapi dolgok igézete című versében, a „magánügyek” tüntető dicséretével. 2 Illyés Gyula Közügy című verseskönyve 1981-ben jelent meg. Ugyanilyen című költeménye szerint „A sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni: / ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a / demagóg, a szó-diarés / üzér s mind a törtető” s az akkoriban jószerével még csak általa és néhány követője által képviselt közügy, az „etnikai határok” sorskérdése. 3 Eugenio Montale: Áramok. Lator László fordítása. In: A magnólia árnya. Európa, 1968. 4 A 19. század tekintélyes kritikusa, Gyulai Pál még kétségbe vonta a nők alkalmasságát a költészetre. 5 A klasszikus, férfiak alkotta líra alapműveinek női szempontból való „megfordításának” szemléletes példája Mezey Katalin költészetében a Ballada múlt idők szerelmeseiről is: a hasonló című Villon-balladára játszik rá (Ballada a tűnt idők hölgyeiről, Vas István fordítása). 6 Szó szerinti magyarításban kormányzati; a parasztpárti író-politikus ezt a kívánt néphatalomra értette. 7 Lásd pl. Ismernek téged – elbeszélések és kisregények című kötetét. Magyar Napló, 2014. 8 Mezey Katalin válogatott versei. Benne: Vasy Géza: A létezés sokarcúsága, utószó. Magyar Napló, 2008. 1
1965
25
Baán Tibor
26
Baán Tibor
A rend eszméje Mezey Katalin költészetében A Kilencek antológiája, az Elérhetetlen föld napok alatt elfogyott. Az a szerencsés olvasó, aki kézbe vette és azon melegében átlapozta az antológiát, le sem tagadhatta, hogy irodalomtörténeti esemény részese. Ezt a körülményt csak erősítette, hogy a versek elé maga Nagy László írt előszót s ebben megértő rokonszenvvel figyelte az új nemzedék indulását, akik szép megfogalmazása szerint „a torkonvágott forradalmak pirosát és gyászát viselik belül”. A megfogalmazás akarva-akaratlan is felidézte, felidézhette az „emberarcú szocializmus” kísérletét. (Kísértetét.) Annál inkább, mert az antológia megjelenési éve (1969) nagyon közel volt még a ’68-as prágai bevonuláshoz s ezáltal 1956 szellemiségéhez is. Ebben a feszült légkörben a rajban fölrepülő nemzedék, akik a költészetet eszméltető, utakat kereső tevékenységnek érezték, meglehetősen nehéz helyzetben voltak. Többek köz azért is, mert hittel szólaltak meg. Egy olyan nemzedék lelkiismereteként, amely megengedte magának a „váteszkedést”. Ekkoriban még nem csengett olyan rosszul ez a minősítés, mint a későbbi években, amikor a márciusi eszmék tüzének élesztgetését, permanens forradalom ide vagy oda, nem nézték jó szemmel. Az antológia költői azonban, különösen indulásuk idején, a fiatalok gyanútlanságával hittek a vers társadalomformáló erejében. Mezey Katalin rendszerváltás előtti versköteteiben (Amíg a buszra várunk, 1970; Anyagtanulmány, 1977; Újra meg újra, 1985; Szárazföldi tél, 1991)) nem egyszerűen a személyiség női, asszonyi feladatainak felmérése történik, hanem ezzel párhuzamosan a társadalmi rend (ígéret és valóság) megismerése. Ahhoz, hogy az én önmagát mondja, értenie kellett helyét és helyzetét. A mikrovilágtól a makrovilágig. A szülői ház (a kertészet), a családban elfoglalt helyzet mind költői élménybirtokká nőnek az évek alatt. Így válik az én- és öntudat élménygazdálkodássá. A konkrét dolgok eszmei kisugárzása, érzelmi és gondolati kapcsolatának megismerési terepe: a költészet nemcsak megkötöttség a költő számára, hanem sors és feladat, amely arra ösztönzi, hogy a bezárkózás és elszigetelődés helyett az élő, lüktető, társas élet színterein keresse lehetőségeit. Így azt a mondanivalót is, amely többek közt a rendről és harmóniáról szól. Nem kell itt nagy szavakra gondolni, ez a líra ugyanis nem az ideák felől közeledik a valósághoz, hanem fordítva: a hétköznapok napi gyakorlatát szembesíti az ideákkal. Az Énekben így: „Nem szeretem / a tűzszagot, / magára hagyott / tűz vagyok. / Lángokkal / nem vetekszem,/ magamba / megbetegszem, / saját füstömbe / fulladok.” A takarékosan leírt költői képben életismeret, célkitűzés, létstratégia együtt és egyszerre van jelen. Az én kitörési pontot keres a határoltságból, a rácsozó valóságból. Innen már csak egy lépés, hogy ez a líra eljusson a felfelé pillantó, az emberi helyzet horizontális logikáját legyőző vertikális állítmányhoz, a fentet a lenttel összekötő transzcendenciához:. „Istenem, adj eleséget, / harchoz halálig ellenséget, / forró egedhez kemény szárnyat, / messzeségedhez merész vágyat...” A Fohász utoljára igazi invokációs élet- és szerephelyzetet fogalmaz meg. A segítségkérés egyszerre ősi és modern mozdulata számos életműben föllelhető. Nagy László például, aki a Kilencek nemzedékének, külö-
Baán Tibor
nösképpen Utassy Józsefnek meghatározó költője, igazi sámános előérzettel szerencsét kér Istentől. Valami nem szokványosat. De neki épp erre volt szüksége, hogy lekésse a végzetes repülőt, mely egyenesen a halálba vitte volna. Mezey Katalin invokációs szerephelyzete, ha támaszkodik is Nagy László vallomására, szükségképpen más. A népi regölők, köszöntők családjából való mintát („Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét...”) ugyanis elmozdítja a zsoltár felé. Lényegében ugyanilyen elmozdítást, aktualizálást hajt végre a Fordított Kőmíves Kelemen esetében is, mikor a balladás élethelyzetet a nőiséget kifejező mítoszként értelmezi: „Jaj, nékem, fordított Kőmíves Kelemen / palotám falait növelő szerelem, / vertvasú csákányom hiába emelem, / felszökken, felépül Dévavár ellenem.” Amire már itt fel kell figyelni, az a költői logika hajlékonysága, amely a nézőpont eredeti megválasztásával, a belső forma iránti érzékenységével tartalmi összefüggésekhez jut el. Innen pedig a hét-köznapi vershez, amely csak visszafogottan él a költészet évszázadok óta gyűjtögetett hatáseszközeivel. A többnyire dísztelen hétköznapi életet avatja ugyanis témává, amely nem tűri a fedezet nélküli szavakat, de a spontaneitás jel-szavával élő formátlanságot sem. Versei az ésszerű erkölcsi rend, a felelősségvállalás képletével írhatók le. Mindez mégsem valami kimódolt útnak a követését jelenti, hanem szerves folytonosságot. Ezek az értékek ugyanis mélyen a versekbe szívódva élnek és hatnak. Egy olyan világkép fogalmi elemei, amelyek más versekkel összekapcsolódva egy sajátos költői karaktert rajzolnak elénk, aki bizonyíthatóan a pontos megfigyelésre alapozza mondatait. A természeti látványt (Berzsenyihez) mint rebbenő szépséget dokumentálva felfedezi a külső és a belső világ közötti átjárókat. Azt, ahogyan egy látványelem érzelmi, gondolati impulzusokat kelt, feladatot jelent vagy éppen elhatározást indít el (Varjak szállnak; Új város). A líra egész épületét megalapozó versmozdulatok fokozatosan történelmi távlatot kapnak (Mint a hajdani kóborok, Ballada), máskor az neoavantgarde leleményeket is felhasználó verstípusokkal (Szerkezet; Alapállás; Kút) találkozunk, melyek a szóstatika lehetőségeit, illetve a szerkezet teherbíró képességét kutatják. A költői beszédnek azt a hangtartományát, ahol a lírai alany máshonnan beszélhet, mást vehet észre, mint elődei. Valójában ezek az elemi közlésekre redukált versek, sajátos tipográfiájukkal is költői tartalmakat közvetítenek. Például egy elgépiesedő világról vallanak játékosan (Mondóka; Mezey Katalin, a komputer első saját költeménye stb.) és ezzel hozzájárulnak egy olyan nézőpont kimunkálásához, amely realitásérzékével határozott ellentéte a romantikus hevületű, a szómámorba feledkező versbeszédnek. Mezey Katalin lírai nézőpontja túl van a plakátok és tézisek könnyen leleplezhető hazugságain, vallástalan vallásán. Többnyire rejtett iróniája, elnéző humora és nem utolsósorban a tényeket feltáró realizmusa mint életjobbító korkritika érvényesül. Így veszi észre az ünnepek halálát (Ünnepeink), a leszorítottság, tehetetlenség lassan ölő mérgeit (A hontalanság évszaka), a sivár tengődést, a kallódást, amely a versek egy részében szociológiai megfigyeléseket, biográfiailag hiteles tapasztalatot fejez ki. Az utoljára említett versben így: „Betonúton jövök / vasbeton otthonomba. / Ázott gazok között / egymást se látva, / így jövünk meg mindig estelente. Foglyaként zárja be / hétköznapunk / az egyféle anyag.” Az idézet a lenyomott létezést panaszolva az „egymást se látó” idegenségben ismeri fel a létrend elzüllését, amelyben a külső világ belsővé alakul és fordítva, a kallódó személyiség a maga irracionális lelki terheit rászabadítja a világra. A helyzet gyógyíthatóságában ugyanakkor ez a líra nem kételkedik. Mondhatni a jövő felől fogalmaz: egy olyan jövő felől, amelyik képes számot vetni a változó idővel (Határaink), akkor is, ha kevés ok van az optimizmusra. Baudelaire halhatatlan szimbóluma az Albatrosz című versben határozottan átalakul: „Egy hétig ette az egész család.” A mulatságosnak tűnő helyzet („Folyton előkerült, / hol a nyaka, hol a mellcsontjai, / hol egy szárnydarab / a rizs között”), mint egy abszurd dráma, csak folytatódni tud, de befejeződni, megoldódni nem. Ez a groteszk iróniába csomagolt valóság e líra egyik fontos
27
Baán Tibor
28
meglepetése. Szembesülés a gondolatformák átalakulásával, mint ezt a Határ Győzőnek ajánlott Eltávozott szavakból is kiolvasható: „Akik elmentek, elvitték magukkal a szavakat is. Együtt bolyonganak az ismeretlen tömegben. Egyszerre tartalmaz minden lehetőséget a nyelv, ezért jobb és rosszabb, mint mi magunk. Nem kell szégyenkeznie”. A részlet ismét rávilágít arra, hogy ez a líra a fogalmi valóságot minduntalan élettanulságba fordítja. Nem elégszik meg a puszta közléssel, a logika trapézmutatványaival, a valóságos emberi praxist akarja felmutatni, ahol semmi sem öncélú, mindennek sorsa, küldetése van. Az Európa virágkorában (még bőven a Kádár-korban) a nagy és a kicsi nézőpontját ütköztetve a kilátástalanságig jut el: „poloskát szült nekünk / ez a viszálykodás / kerekein – magas lábakon / tolja előre potrohát / európa virágkorában élünk / szerencse gyermeke / fölégeti s fölégeti magát / de közbe míg – / föléget minket is.” Az érzékeny líraiságtól a tragikusig, a filozofikustól a groteszkig számos vershanggal találkozunk. Mindegyik a vers-én világhoz való viszonyának kifejezése. Így is lehet, úgy is. A lényeg a hangok és a témák váratlan modulálása. A költői üzenet sokirányú megközelítése. Így annak feltárása, hogy az erkölcsi normák ellen elkövetett vétkek visszahatnak a közösségre. A normaszegések egy bizonyos elviselhetőségi határon túl az emberi rend építményét, a humanizmust veszélyeztetik. Az életpárti gondolkozásnak nincs más útja, mint a világ rendezetlenségét az egyénnek megadatott eszközökkel a rend felé terelni. Mezey Katalin költészetében – többek között – a család az az erőközpont, amely épp a gyerekverseknek álcázott, mulatságosan eleven életpárti képzeletjátékokban fordul a jövőbe, amely éppenséggel nem elvont fogalom többé, hanem valódi hús-vér valóság. A Zsoltár ezt a folyamatot, a családi univerzum élethelyzeteit festi: „Mert hogy kerül / zokni a kéziratba? / A ruhaszárítón / mért van újságpapír? / És gyerekrajz / hogy jut a lábasokba?” Innen érkezik el a felkiáltásig: „Uram, a teremtésben / hibázik valami.” A humort fokozó áltragikus kijelentés valójában az életbe vetett hit fontosságát ünnepli. A családot. Az értékteremtő életet (Ez marad). Így azt is, hogy nem lehet részvétlenül élni, hogy „Akármilyen fűtött, tiszta csarnok / a jövő, központja mégis – a lélek – / keskeny, sötét sikátor marad. /.../ Ahol éhező csupasz gyerekek / tartják eléd ragacsos mancsukat, / s rájuk riad a lelkiismeret, / érezve minden múltán ez marad...” És ugyanez a felelősségvállalás a Credo-ban, mely a magyar bölcseleti líra legjobb hagyományai szerint vet számot a sorserőkkel, az emberi faj lehetőségeivel, távlatával: „A lánc egyetlen láncszemének lenni, /a nincsből jőve, s oda vissza-térőn, / a véletlen nászából megszületni / mindenben bizonyosságot igénylőn: // van-e kajánabb csapda a tudatnál? / van-e fájóbb a lét-nemlét sebénél, / melyet gyógyítani jobb gyógyszerre vágynál /az egyedül létező létezésnél ?” Mezey Katalin költői útja e verspéldákkal is bizonyíthatóan felfedezi a valóság torzulásait mint a létrend folytonos kisiklásait. Az Önvizsgálatban így örökíti meg helyzetét: „A keresztény embernek az a szerencsétlen típusa vagyok, / aki az istenbe vetett hitét elvesztette, / de erkölcsi igényességét nem”. Ugyanakkor az erkölcshöz való igazodás szükségképp előhív egy olyan transzcendens távlatot, amit az egyik ember a másiknak ad át. A W. S.-tól búcsúzó Fénytörésben így: „Törékeny, tipegő gyermek-agg, / mindenkinél magasságosabb, / kiben érzem Isten közelét / és hogy összeköttetés a lét / Istennel. Ajándék. Védelem.” Az idézett néhány verssor alkalmas arra, hogy a próza karcos lehetőségeit is felvállaló, sosem nagyot mondó, bátor kérdéseket, egyenes válaszokat megfogalmazó, tárgyiasan pontos, a belső napló önmegfigyeléseire támaszkodó líra ez idáig rejtett összefüggéseit is felfedezzük. A rendszerváltás utáni verskötetek (Párbeszéd, 2002; Holdének, 2007; Bolygópályák, 2010) izgalmas kérdése, hogy a belső rend, a kiküzdött hit, az erkölcsi iránytűk segítségével betájolt transzcendencia, az én világát átsugárzó, elvesztett és megtalált távlat, a civilizáció kliséin túli istenkép hogyan és miképp hatja át a verseket?
1966
Baán Tibor
A hirtelen kitört felemás szabadság légkörében Mezey Katalin az elkendőzött igazságok kimondásával a magyar sorskérdésekre koncentrál. Az 1996 című versében így: „Egy nagy kártyaadósság, / olyan ez a kis ország. / A kártyára feltette / valaki, s elvesztette.” A téma gondolati párhuzamot mutat az Október hazalátogat számvetésével: „ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.” A változás, az igazi megújulás csak az emberi felelősség felébresztésével képzelhető el. A kollektív megváltás az egyén belső munkája, megújulása nélkül elképzelhetetlen. A líra ebben az értelemben is, mert minden ízében személyes, a személyes énből sarjad, fontos feladatot vállal magára. Nem kinyilatkoztat, hanem – Mezey Katalin kötet- és verscímét idézve – „párbeszédet” folytat. Múlt a jelennel és jövővel. Ember az emberrel, mert egymás tükrei vagyunk. Jól példázzák ezt a költő édesanyjának végső korszakát festő versek (Akár a rozsdás késeket), amely az egymáshoz csikorított kések hasonlatát növeszti példázattá. Végső soron a Weöres Sándor egykori fülszövegében említett szeretet, ez a láthatatlan, mindent behálózó erőtér az, amely a versek mögött a rend eszméjét sugározza. Mindennek kikezdhetetlen érvényű összefoglalása (a filozofikus versösszegzések közül való) a Látja Isten, mely nem több és nem kevesebb, mint a létezés szintjeinek és határtalan tértségeinek átvilágítása: „Látja Isten / a vízben a halat, / a férget a halban, / és látja mindkettőnek / az összes sejtjét, / és a sejtmagokat, / és azok magvait, / le egészen / a végtelen parányig.” Ez a kozmosz építményét, mint élő organizmust: az emberi tudást meghaladó rendet ábrázoló látomás logikusan jut el a megalázottak igazságához, a népdaloktól a zsoltárköltészetig s tovább: a világvallások archetipikus igazságaiban kinyilvánított egységhez, ahol az erkölcsi igazságok találkoznak.
29
Iancu Laura
Iancu Laura
Találkozások Mezey Katalinnak Nem lehetetlen, hogy egy este eltévedt emberrel találkozzam. (Annyi az üldözött, és oly láthatatlan az irgalom.) Balról kilátó, jobbról torony, s felgyújtott létrák halmai. Járt erre más is. Látni a meglopott est végi Krisztuson: fél lábbal tart, fél karral emelget, lehetetlen, hogy zsákutcára mutasson. Utóhang Madarat hallani. A feltüzesedett holdon Dávid hárfázik. (Nagyobb a fájdalma annak, aki másokért sóhajtozik.) Bekopog, csőrével jó reggelt kíván, aztán odarepül a gerendához, a töviskoronás fejről elhordja a pókhálós leveleket. Emlékszem, egyszer téged is láttalak, maradék erődet vitted a kereszthez. Szólj, Uram, mondtad, mit akarsz, hogy cselekedjek?
30
Fiával, Janival
Etruszk kapu Mezey Katinak, barátsággal
Kelemen Lajos
Kelemen Lajos
Jövünk haza, a megtérés szabálya: az útra bocsátottak elmosódott körvonalakkal. De el nem fulladnánk e kicsiny sérelemben. A népek nagy szitája, ami, mondják, jól időzített, pedig stílust sem ismerő hézagos uralom inkább, ideejtett minket, kegyes, mert annyi képtelen utat összeköt, s mint mikor olajfüst nyílik szét szél-hatásra, s mi ott az első fényre várva; lángpallosával az angyal vagy az őrség jelzi újra: a világ voltaképp végig és örökké jövés-menés – rólunk, etruszkokról azt beszélik tán rózsa-tüllben, az utolsó epesztő új zenére távoztunk el, szárazföldi hajótörés közben, ki-ki a kobakját vakargatva: szédültető porvihar a földnek szerenádja? És ha szelídül, az erkölcsös képzelet majd mindent újraír a levegőre? – Öreg gesztenyés, megőszült narancsfák, hosszú sorban, még mindig az állhatatos életesség. Csak ne volna annyi gát, görbület, az újrafaragott régi fal, melynek árnya az öt világrész térkép-hasonmása, s ez az árnyék éppen rálóg a horizontra, és még a tócsákban sincs semmi a tükrök győzelméből – úgy tűnünk el, hogy jövünk haza! Jövünk, hogy a hely ismét lenyűgözzön, érzelem és nyelv szép ívű kapuja, az egybeeső távlat és panoráma, Európa a kertek alatt, halkulnak, erősödnek, és visszazengnek ismeretlen nyelvek; istenem, milyen közel is vagyunk a kerthez – s kívánatos tartani a távolságot?
31
Ircsik Vilmos
Ircsik Vilmos
Rosszkor vagy hívô, s rosszkor kétkedel Mezey Katalin istenes versei
A Kilencek többi tagjával egybevetve, a sok közös motívum mellett, Mezey Katalin lírájában van jelen a legnagyobb nyomatékkal a moralizáló hajlam, az erkölcsi elkötelezettség, az istenkeresés és a hit kérdése. Ez az attitűd a keresztény létfelfogással társul, amint azt a prózai szövegezésű szabad vers, az Önvizsgálat meg is fogalmazza: A keresztény embernek az a szerencsétlen típusa vagyok, aki az istenbe vetett hitét elvesztette, de erkölcsi igényességét nem. Az idézet olyan paradoxont vet fel, amelynek feloldása mindenképpen szükséges a szerző istenes költészetének érdemi elemzéséhez: valóban kereszténynek tekinthető-e az, aki elvesztette Istenbe vetett hitét, illetve valóban elvesztette-e Istenbe vetett hitét az, aki kereszténynek vallja magát? Ennek megítélése akár a magánéletben, akár egy költői életműben olyan circulus vitiosushoz vezethet, amely tetszés szerint így is, úgy is értelmezhető. Az irodalomnál maradva: Király István a maga fanatikus marxizmusával Ady esetében úgy próbálta elkerülni a csapdát, hogy az Álmom: az Isten költőjének hitét ciklikusnak tartotta. Vagyis a ciklikusan visszatérő istenes versekre hivatkozva azt állította, hogy Ady alapjában véve nem hívő, csak időnként, ciklikusan fogja el az Isten utáni vágy, aztán ismét visszazökken a hitetlenség állapotába. A látszólag tetszetős állítás gyenge lábakon állt, és akinek volt rá alkalma, kapásból cáfolhatta, sőt az ellenkezőjére is fordíthatta: a ciklikusság igaz, csak éppen fordítva: azaz Ady alapjában véve hívő, csak időnként, ciklikusan fogja el a hitetlenség. És ez a meddő vita aztán tetszés szerint folytatható akár a végkimerülésig. Mások kárán okulva, Mezey Katalinnál nem lenne sok értelme azon elmélkedni, hogy hiszi-e, vagy sem a testnek feltámadását, az eljövendő örök életet, és mindazt, amit egy hívő kereszténynek vagy keresztyénnek tételesen hinnie kell. Mindez magánügy, amelyet leginkább önmagával, vagy a gyóntatószékben gyóntatóatyjával intézhet el az ember. És mindez a valóság kihívása. Ám más a valóság, és más a költészet. A versben minden másként történik. És másként történik ez Mezey Katalinnál is, akinek lírájában az istenes téma sokrétűen és ellentmondásosan már a kezdetektől fogva jelen van. Márpedig ezt a sokrétűséget és ellentmondásosságot a versek szövegéből tanácsos a leginkább rendszerezni és tisztázni, szigorúan kerülve annak feszegetését, kiváltképp pedig eldöntését, hogy szerzőjük hívő, netalántán vallásos-e, vagy sem. Egy valami már a kezdet kezdetén, a rövid idézet ismeretében leszögezhető: nem a nietzschei Gott ist tot jelenségével állunk szemben, nem is Dosztojevszkij hőseinek felfogásával. Hiszen sze-
32
Ircsik Vilmos
rintük, ha nincs istenhit, akkor nincs se büntetés, se erkölcs, és az ember azt tesz, amit akar. Márpedig az Önvizsgálat tanúsága szerint lírai hősünk első olvasatban Istenbe vetett hitét ugyan elvesztette, de erkölcsi igényességét nem. Erkölcsi igényességét pedig kereszténységének köszöni. Ugye, hogy máris automatikusan bekapcsolt az a bizonyos circulus vitiosus? Egyébként ennek, az Istentől megfosztott és az erkölcstelenségbe taszított világnak a visszautasítását az Önvizsgálattal nagyjából egy időben, az 1980-as évek derekán írt Credo legjobban sikerült strófája még határozottabban megfogalmazza: Mert nincs erkölcs, mi számon kérne bármit, ha a hatalmad takarója hosszú, csak az ügyetlent, s aki rosszul számít, éri utol az emberi bosszú. De kezdjük a legelején! A kötetek tanúsága szerinti első istenes vers, a Fohász utoljára az 1960-64 között keletkezett Se nyugalmat, se biztonságot ciklusban található, annak is az élén. Ennek megfelelően igazi zsengének, egy hangját kereső költő próbálkozásának tekinthető. A kezdés: Istenem, adj eleséget – egyértelműen Nagy László Adjon az Isten című korai versének hatását mutatja. Szintén Nagy Lászlóra utal a strukturális felépítés, a verset uraló és többnyire rímhelyzetben használt nyelvtani tárgyeset: eleséget, ellenséget, szárnyat, vágyat, szájat, olajágat – akárcsak a szóképek: fényes porhó, akaratomtól legyek forró. Ezek némelyikéből még József Attila is kihallatszik: eressz bízással, buktatóval / élni és meghalni valóval. Továbbá néhány botlás is a kezdő lépésekre utal: így például az előzmények ismeretének híján a nehezen értelmezhető cím, vagy az egymásra épülő szóképek kellő grammatikai koherenciájának hiányossága: lábamat növeszd már a földig / szelek uszálya nem kötődik. Ugyanakkor már itt felfedezhetők a szuverén költő eredeti hangjának jelei. A Nagy László-vers indító mondatából, amely ott személytelen beszédfordulat és semmi köze a hithez, itt segítségért folyamodó, második személyű, meghitt kapcsolat lesz, amolyan invokáció. Az egy mondatban, egy szuszra elmondott fohász pedig egy olyan költői attitűd első jele, amely a későbbiekben, kiérleltebb formában, hitelesebb költői helyzetben még többször is felbukkan, az olyan típusú versekben, mint a jó egy évtizeddel később keletkezett Nem tudom vinni már és a Fohász betegen. Az előbbiben, a tipikusan feminin költői helyzetben, az élet terhei alatt roskadozó lírai hős a kettős szerep szorításában fordul Istenhez, a személyiség teljességének megőrzésében kérve segítségét: Más életekkel megrakodva gazdagon Hozzád fohászkodom. ………………….. Hogy érkezem el míg felnő a gyermek s visszaadhatom magamnak magam? – az utóbbiban pedig a betegségtől rettegve menekül az Úrhoz. Amint azt Babits minden emberre vonatkoztatva a Balázsolásban felismerte: a bajban visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én. A két vers közül különösen az epigrammatikus tömörségű Fohász betegen mutatja az indulástól az érett korszakba tartó költő kvalitásait. A nyolcsoros dalban a koherens költői eszközök hitelesen teremtik meg egy könyörgés atmoszféráját: így például az egy kivételével többnyire szóismétléses felszólító módú igék:
33
Ircsik Vilmos
Ne adj zavart, ne húzzad a sápot, türelmetlenséget ne adj, ne adj iszákot – valamint az ellentét: lábunkba–kezünkbe. Ugyancsak ezt az atmoszférát hitelesítik a mondatpárhuzamok és a hatásos rímek, a hitelesség mellett pedig a feszültséget, drámaiságot is növeli az a megoldás, hogy a fohász ezúttal negatív tartalmú és irányú, vagyis a lírai én nem elnyerni akarja az itt szintén grammatikai tárgyesetben álló és egy kivételével rímhelyzetben lévő negatív fogalmakat: zavart, elmebajt, sápot, türelmetlenséget, iszákot – hanem elhárításukért könyörög az Úrhoz. Szintén válságvers a már szintén kiforrt hangú Nagycsütörtök, nagypéntek. De az itt leírt válságból a lírai én nem Istenhez intézett fohásszal próbál kilábalni, hanem a húsvéttal jelképezett lelki megújhodásban reménykedik. Az elégiába hajló dal keretes szerkezetű. Az elégikus hangulat megteremtésében fontos szerepet játszik a két középső strófa, a tavaszi táj metaforáival és az önmagát mardosó lélek kétségeivel: Füzéres, fényes nyírfa, én, téplek, csak tékozollak. A keretes szerkezetnek megfelelően a záróstrófában újra visszatérő és költői kérdésben megfogalmazott lelki feltámadás törékeny lehetősége az ismétléssel nyomatékosítva még bizonytalanabb lesz: szabadságom tört virága, van-e húsvét utánad?
34
A hatvanas évek derekán keletkezett és szintén még kiforratlan hangú A fekete Mária egy másfajta válsághelyzetre, a személyiség önmagába és küldetésébe vetett hitének megrendülésére épül. A példázatul szolgáló vershelyzet a német nyelvterület egy kegyhelye, amint az Mária egyik megidézett csodatevéséből kiderül: a szembajos suggenthali Barbara Reichenbachot meggyógyítottad. Az első három strófa ezt a vershelyzetet vázolja fel, különösebb törések nélkül. Aztán amikor a de ellentétes kötőszóval bevezetett második szerkezeti egységben a költői helyzet kibontása következne, megtörik a lendület. A magát tehetetlennek érző lírai én és Mária párhuzamba állítása, azaz a költői helyzet és vershelyzet nem kellően kidolgozott megkülönböztetése érthetetlenül blaszfémikus, apokrif és mesterkélten önsajnáló megoldásba fullad: csak azért gyűlöllek téged, te kőanya / mert látom sorsunkat és vagyok, miként te / magam is éppenoly tehetetlen. / A gondolati törést egyébként jellemző módon a forma is követi: az addig magabiztosan végigvezetett keresztrímek az utolsó strófában indokolatlanul félrímre zsugorodnak. A kegyhely motívuma néhány évvel később, A fekete Máriában is érintett miszticizmus és vallási vakbuzgóság riasztó szövegkörnyezetében, az Álmok című prózaversben újra felbukkan: Egy épület aljában kőbejárat, medence. Sötétzöld víz. Fal takarja a mélyét, diktálás visszhangzik a víz fölött: „Én, aki megszentelt valék, valékra ékezet…” Nem megyek be. Valami kegyhely Az isten diktál. Aztán 2010 körül Mezey Katalin is megírja a maga Pócsi Máriáját. A vers címe: Hívtál, hiába nem hallottalak. Ennek részletes elemzése azonban nem fér bele jelen tanulmányba, amely az 1990-es évek közepéig írt istenes versek bemutatását tűzte ki céljául. Ám a Mária-kép változásához és a Mária-téma teljességéhez két megjegyzés mégis ide kívánkozik: A hívtál, hiába nem hallottalak szerves folytatása A fekete Máriának, amelyre többször is visszautal, továbbá az is kiderül belőle, hogy az a bizonyos kegyhely a német nyelvterületen nem más, mint Einsiedeln. És hogy miért Pócsi Mária az Einsiedelni? Mert ugyanolyan vezeklő, megbánó hangon íródott, mint az Ady-vers, amelyben a „szüzetlen és bűnös kálvinista” tér meg Máriához. Amit az elemzés A fekete
Zarándokként, mégis hitetlenül néztem egykor szobrod, Istenanya, vakká tett ostoba önhittségem, Te mégis oltalmaztál, Mária.
Ircsik Vilmos
Máriában esztétikai hiányosságnak próbált felróni, azt a Hívtál, hiába nem hallottalak, lelki fogyatékosságként vallja meg:
Szintén a személyiség és a többé már nem vállalható költői szerep ellentétéből fakadó válságot fogalmazza meg a Ha Krisztus még egy esztendőt megér. A jó tíz évvel később, az 1980-84 közötti korszakból való vers egyben jól példázza a költői fejlődést is. Az addig dédelgetett, világmegváltó szerep kudarcát az első részben ötször ismétlődő nemmel nyomatékosított tagadó mondatok bizonyítják: nem feszítteti keresztre magát, nem szidja a forgandó szerencsét, nem dicséri a jó fogást, nem adja át magát az árulónak, nem vall színt ellensége előtt. A második részben pedig a kudarc felismerését a tudja nyomatékos ismétlése erősíti: tudja, mikor kell ütni – tudja, hogy az élő kín többet ér. A kezdősorban és a vers közepén megismétlődő feltételes értelmű cím világossá teszi a különbséget a vershelyzet és a költői helyzet között, azaz azt a tényt, hogy nem Krisztusról, nem valami apokrif szövegről vagy blaszfémiáról, hanem egy lírai szerep csődjének belátásáról, a világmegváltó magatartás tarthatatlanságáról van szó. Így aztán a két utolsó sor „irgalmatlan felismerése”, amelyet a jelképes krisztusi kor harminchárom éve még tovább motivál – minden kétséget kizáróan a lírai én magatartásváltását sürgeti: a gonosznak ellent kell állani, és nem fontos a gyors mennybemenés. Az 1980-as évek közepétől a hit, az istenkeresés, az Istenhez való kiteljesedő viszony témáját egyre érettebb, egyre letisztultabb versek fémjelzik. A Hit Isten megnyilatkozását írja le, az ismert ószövetségi toposz, az égő csipkebokor motívumából kiindulva. De a megnyilatkozás itt nem csipkebokorban, hanem a téli égbolt fehér lángjaiban, pirosló fényében, ragyogásában történik. Az isteni tündöklésnek ezek az elemei uralják az epigrammatikus tömörségű verset, és teremtik meg a befejezés megnyugtató, boldogító állapotát: Róla írok, és ő fénybe borít: A nem-véletlen távlatába vet. Az Attól félek, a tárgyalt korszak istenes verseinek alighanem legjobbika, szintén az Istennel való találkozás, a benne való megnyugvás vágyáról szól, a korábbiaknál jóval aprólékosabban, részletesebben dolgozva ki ezt a lelki folyamatot, amelynek összetettségét, ellentmondásosságait már a paradox verskezdés is jól mutatja: Attól félek, úgy elgyávulok, egy szép napon istenhez fordulok. A következő két strófa az Istenhez vezető rögös út két állomása: az első állomás a könyörgés és ima, második a bűnbánat és a gyónás. A rendkívül árnyaltan kidolgozott lelki folyamatban minden szónak megvan a maga funkciója. Így például a könyörgés befejező
35
Ircsik Vilmos
sorában: mennyországába hogy / mégis vegyen be – a mégis egyértelműen arra utal, hogy nem valami harmonikus, egyértelmű kapcsolatról van szó, és hogy az áhított megbocsátás elnyerése nagyon is kérdéses, nemcsak a kezdésben beismert ingatag hit, hanem a harmadik strófában megvallott bűnök miatt is. A második rész az üdvözült boldogság idillje: kerek felhőkkel, örök napsütéssel, az úr fenséges közelében és jóságában, teljes lélekkel, az örökkévalóság ígéretével. Ám mint minden idill, ez is törékeny, amit a szóképek mellett a földöntúli finomságú hangulat leírásában használt igék feltételes módja nyelvtanilag is motivál: ülnék, fürdenék, lelkem sose hasadna ketté. A vers teljességéhez a következetesen végigvitt és megvalósított gondolatmenet mellett nagyban hozzájárulnak a tisztán csengő félrímek és a klasszikusan szerkesztett négysoros strófák is. Az Attól félek kétarcúságával szemben a Te vagy a feltételi nélküli hit verse, amely a panteizmus szellemében a mindenben jelenlévő Istent vallja, és a Te Deum ünnepélyes egyhangúságával magasztalja. A himnikus hangot a mind a hat strófán végigvonuló Te vagy áhítatos, nagybetűs ismétlése teremti meg. Az ismétlés mellett az ünnepélyesség további stilisztikai eszközei az ellentét: Te vagy az élő és Te vagy a holt – a halmozás: Te vagy a tűz, a víz a vér – a párhuzam: Te vagy a csillag és a levegő / a kabóca-hangok boltozata. A természeti jelenségek, a külvilág mellett ez az Isten az egyéni sorsot is betölti: anyám szigora, ás apám szava / Te vagy a rég elvesztett nagyapa – a befejező strófában pedig az időt is ő uralja: mindenütt Te vagy / s voltál, amikor nem is láttalak / s leszel, amikor én már nem leszek. A négysoros versszakokat a sajátságos xaax képletű rímek zenéje teszi még emelkedettebbé. A Titkos szolgálat személyes szövetség kötését ajánlja az Úrnak. Ennek a szándéknak nagyon jól megfelel a vers közvetlen, alkudozó hangneme: hadd legyek, nyújtsd ki felém, legyen a Tiéd, magam is felcsapok. A tömör, tizenhat két-három szavas sorból álló epigramma egyetlen metafora részletekre menő, aprólékos kidolgozása. Ez a metafora az Istennek felajánlott titkos szolgálat, amelynek egybeírt formája, a titkosszolgálat, a vers keletkezési idejének ismeretében (1990 körül) némi politikai mellékzöngét is feltételez. A komplex szókép egyes elemei: sakkjátszma, ügynök, parola, konspirációs szervezet, felcsapok – szerves egységet alkotnak egészen az utolsó két sorig: Élet-halál véletlene – legyen tied a tét.
36
Itt azonban a gondosan kidolgozott metafora az új elemet – élet-halál véletlenét – már nem bírja el, így a befejezés mesterkélt, sőt tautologikus lesz, hiszen a legyen Tiéd, két sorral feljebb is előfordult, csak ott az Úrra vonatkoztatva nagybetűvel és tied formában. A túlcizelláltság megbosszulta magát, a vers rideg, racionális számítások szerint két sorral túl van írva. Mezey Katalin istenes versei között üde színfolt a Zsoltár. Legfeljebb teológiai tanulmányokban találkozni azzal a ténnyel, hogy bármilyen furcsa, de a köztudatban a szakralitások gyűjteményeként számon tartott Biblia helyenként a humor eszközével is él. Ennek a humornak talán a legjobb példája János evangéliumának egy olyan helyén bukkan fel, ahol a legkevésbé várná az ember. Húsvét vasárnapjának reggelén, a feltámadás leírásában valóságos helyzetkomikum található: Mária Magdaléna a feltámadt Krisztusról azt hiszi, hogy a kertész az, és őt kérdezi meg, hová vitte, és hol tette le a holttestet. Csak sajnálhatjuk, hogy az evangélista rövidre fogja a dolgot, és tüstént tisztázódik a félreértés. Ennek ismeretében kell tehát értékelni a Zsoltár hangnemét, amely a szakrális és az ironikus stílus bátor és eredeti ötvözésére épül. A versben a lírai hős tipikus feminin szerepben, a családi kör szent összevisszaságában jelenik meg. Az általánosító indítás után: a Földön nincsen semmi rend – a mikrovilág rendetlenségének életképszerű
S hiába, mert külön a papírok, külön a gyerekek, külön az evőeszközök, külön a kabátok, cipők, külön a tiszták és külön a szennyesek maradni nem akarnak.
Ircsik Vilmos
leírása következik finom iróniával. Ennek az iróniának az eszközei többek között: a bibliai hangra való rájátszás: e ház népeit/legalább részben / magam hoztam össze / – a harmadik versszakot végig uraló túlzó jellegű, zsörtölődő kérdő mondatok és a tárgyak furcsa helyzetkomikuma: a kulcs / miért a félcipők közül / bújik elő? – és a negyedik strófában a kétségbeesett sopánkodás az életkudarc miatt a külön hatszoros ismétlésével:
Ezt a szándékosan profán képet emeli gondolati magasságba az aranymetszés szabályai szerint a kezdésben, a vers közepén és a befejezésben elhelyezkedő fohász – ez utóbbi már a világ zűrzavarára vonatkoztatva: Uram, én nem csodálom – Uram, én ezt másképp terveztem el – Uram, a teremtésben hibázik valami. A klasszikus irodalomban elterjedt műfaj volt a személyhez szóló erkölcsi, vallási intelmeket tartalmazó, akár verses, akár prózai parainézis. Művelői között ott találni a római Lucretiustól kezdve Szent Istvánon át Kölcsey Ferencig azokat az írókat, történelmi személyiségeket, akiknek munkásságában fontos szerepet játszott a morál, a morálfilozófia. Mezey Katalin Sok kicsi együtt című verse is ebbe a műfajba sorolható be leginkább. A vers formailag is a klasszikus hagyományokat követi az egy-két zökkenőtől eltekintve végig szigorú pontossággal betartott ötös és hatodfeles jambusi sorokkal, illetve a keresztrímekkel. Az erkölcsi intelmek magának az Úrnak a szájából hangzanak el, és leginkább lelki önvizsgálatra, az önmagával való szembesülésre ösztönzik a lírai hőst: De ha már engem nem tudsz hova tenni, fölmérhetnéd jól legalább magad! A sajátságos előadásmód érdekessége és hatásossága abban a stilisztikai áttűnésben rejlik, amely azt a benyomást kelti, mintha az Úr feddő hangján néha maga a lírai hős szólna, a parainézis pedig mintha önmegszólításba menne át. Ez különösen a lelki válság okára világosan rámutató kulcsmondatra érvényes: rosszkor vagy hívő, s rosszkor kétkedel. A vizsgált korszak lezárásának tekinthető a Titkos szolgálat ciklusból való Tebenned bízom hozzávetőleg egy időben keletkezett a ciklus másik két, már elemzett istenes versével, a címadó Titkos szolgálattal és a Te vagy-gyal. A Tebenned bízom egyáltalán nem kronológiailag jelent határkövet, hanem leginkább azért tekinthető annak, mert az erkölcsi elkötelezettség, a hit, az istenkeresés a sok vajúdás és tévelygés után ebben a rövid, mindössze tizenkét sorban látszik a legegyértelműbben nyugvópontra jutni. Az első négy sor az elvesztett példaképeket idézi: Én is mindig biztonságra vágytam: apám erős kezére, N.L. ítéletére, W.S. szeretetére Szívesen bíztam magam, Uram.
37
Ircsik Vilmos
Ám ezek a példaképek és gyámolítók, az apa, Nagy László és Weöres Sándor, a hozzájuk kapcsolt jelzőkkel túllépnek önmagukon, és a Szentháromság képe bontakozik ki belőlük: az Atyaisten hatalma / apám erős keze /, a Szentlélek okossága / N. L. ítélete / és a krisztusi szeretet / W.S. szeretete /. Érdemes megjegyezni, hogy Dante Babits fordította Isteni színjátékában a Pokol kapujának feliratán szinte ugyanezek a szavak szemléltetik a Szentháromságot: Isten Hatalma emelt, égi kénnyel / az ős Szeretet és a fő Okosság. A jelképes átváltozás, a beazonosítás elkerülése érdekében nem véletlen a teljes nevek helyett a monogramok használata, ami stilisztikailag az elhallgatás alakzatának felel meg. A második rész élén álló bizony már a belátásra való hajlandóságot sejteti, aztán folytatásként kisírt szemmel az Úrra való ráismerés, befejezésül pedig a benne való megnyugvás következik: Tebenned bízom én is már, Uram, A cím és a befejező sorok természetesen Szenczi Molnár Albert 90. zsoltárából erednek, ám a lírai hős helyzete szempontjából fontos stilisztikai deformációkkal: ott a többes számú forma / Tebenned bíztunk / az egész református közösségre utal, itt az egyes szám az egyénre helyezi a hangsúlyt. Ott a múlt idő a bizalom állandóságát jelzi, itt a jelen idő egy hosszú kihagyás után éppen csak most bekövetkezett állapotot, amit persze a csattanószerű kiegészítés még nyomatékosabbá tesz: ha nem mondhatom is, hogy elejétől fogva. A Tebenned bízom óta keletkezett újabb és legújabb istenes versekben – a Párbeszéd (2003) és a Bolygó pályák (2010) című kötetekből – éppen ennek a versnek a szellemében egy jóval kikristályosodottabb, jóval letisztultabb erkölcsi világrend, illetve Istenkép rajzolódik ki, amelynek részletesebb taglalása azonban már túllépné ennek a dolgozatnak a kereteit, és amely már egy másik, önálló tanulmány témáját képezheti.
38
Jánossal, 1970
„Még mindig tervez, / valamit akar / velem az Úr”
Ködöböcz Gábor
Ködöböcz Gábor
Ember és Isten párbeszéde Mezey Katalin költészetében
Amint az erdélyi magyar kultúra égtartó emberének, Kós Károlynak a példája is mutatja, életünk során úgyszólván minden a harmóniától függ. Kitartóan törekednünk kell arra, hogy harmóniát teremtsünk a természettel, önmagunkkal, embertársainkkal és Istennel. Az erőfeszítés, a szorgos igyekezet mellett nem kevés belátás és bölcsesség is szükségeltetik ahhoz, hogy a külső-belső harmóniát elérjük. Tisza szívvel, világos elmével, alázatos lélekkel és az ima erejével messzire juthatunk. Kiváltképpen akkor, ha a Gondviselésben bízva elfogadjuk a nekünk szánt keresztet és a vele járó személyes sorsot. A saját élethez való jussunkat ugyanis a Krisztus-követő kereszthordozás alapozhatja meg. Mezey Katalin öt évtizedes alkotói pályáján – a léleklángra figyelve és önnön növéstervét követve – mindvégig próbálja pontosan olvasni önmagát és az „éber szerelem öntudatával” lekottázni saját dallamát. A spirituális értékekre különösen fogékony, szüntelenül befelé (is) figyelő emberként evidenciának tekinti, hogy a valóban fontos és mélyreható dolgok odabent, a lélekben dőlnek el. Az isteni törvényt az öntörvényeivel szerencsésen ötvöző művészként pontosan tudja – számos írásában artikulálja is –, hogy a vágyakra alapozott élet sohasem téveszthető össze a törekvésre alapozott élettel. A földi hívságoktól motivált, vágyakra alapozott élet ugyanis mindenekelőtt az anyagi javakat, a birtoklást és a nagyságot célozza meg, míg a lélekláng által vezérelt, törekvésekre (transzcendenciára!) alapozott élet elsősorban Isten-megvalósításra tör, és eközben állandóan az önzetlenséget és a jóságot tartja szem előtt. A Jókai Annát köszöntő születésnapi vers – a felülről és belülről vezérelt értékvilágot tükröző konfesszionális vonatkozások miatt – önarcképnek is kiváló. „Boldog, / akinek nem rongyos a lelke, / de fényes, mint a nehéz selyem, /aki hiszi is, amit mondott, / akit nem zsarol a félelem,// boldog, akit nem az önérdek / kormányoz, hanem önként szolgál, / adósait nem tartja számon,/görbe utakon titkon sem jár. // Boldog, akinek láthatatlan / púpként a múlt nem ül a hátán,/ nem üzletel gazemberekkel, / árnyékán nem táncol a sátán. // akinek a szemén ki-fénylik, / hogy süt benne az Isten napja, / akinek lelke nehéz selymét / magasságos szél lobogtatja.” (Boldog, – Jókai Anna születésnapjára –). Az irodalmunk nagyasszonyának címzett opusában Mezey Katalin úgy formálja meg az ünnepelt portréját, hogy közben saját értékvilágát is megvallja. A finom nyelvi strukturáltságú kettős portré a legeszményibb vágy- és célképzetek hívószavát, az ar-
39
Ködöböcz Gábor
40
chaikus életrend örök törvényeit követve artisztikus szépséggel fejezi ki az istenfélelmen, a folytonos szolgálaton és tisztaságon alapuló élet megtartó erejét. A lírai alany nemcsak az önérdek nélküli jóság és evangéliumi szeretet csöppnyi öröklétet kigyöngyöző esélyét villantja föl, de a szemek tükrén fölfénylő végtelenre, „Isten napjá”-ra figyelmezve emberlétünk transzcendens távlatból fölsejlő mélyebb és teljesebb értelmét is fölmutatja. A szívem szerint való vers egyik fontos üzenete talán az lehet, hogy a legszebb imádságot fondorkodás és félelem nélküli életünkkel mondhatjuk Istennek. Mert a legszebb imádság mégiscsak az igaz élet. Az olyan élet, amely „görbe utakon titkon sem jár”, és az olyan élet, melynek „árnyékán nem táncol a sátán”. Mezey Katalin költészetének avatott ismerői (Vasy Géza, G. Komoróczy Emőke, Szakolczay Lajos, Pósa Zoltán) egyetértenek abban, hogy a lírai alany kacskaringós és küzdelmes utat járt be, amíg az ontológiai jellegű kétségektől (Credo) a „gondviselő félelem” és „megtartó irgalom”stációin keresztül (Uram, aki; Imádság fonala) a lelki megigazulást és megnyugvást hozó istenhithez eljutott (Uram, ha nem vezetnél). Egy nemrég született tanulmányában Szakolczay Lajos értekezik arról, hogy „az Elérhetetlen föld költői közül talán Mezey Katalin volt az a lírikus, akitől aligha lehetett várni a hit katedrálisának építését. Akkori Isten-élménye távolinak tetszett, s majdnem elveszett – elveszni látszott – a köznapi lét fenségének, egyúttal az íróságnak elfogadtatásáért vívott csatában.”1 Ennek dacára – és ez feltétlenül tiszteletet parancsoló mozzanat - az istenes versek vonulata lett a líravilág talán legszebben fénylő orma. A Szárazföldi tél (1991) című kötet egyik őszinteségével lefegyverző versének (Önvizsgálat) ismeretében („A keresztény ember-nek az a szerencsétlen típusa vagyok, / aki az Istenbe vetett hitét elvesztette, / de a változás igényét nem; / a forradalmárnak az a szerencsétlen típusa vagyok, / aki az alapvető változások-ba vetett hitét elvesztette, / de a változás igényét nem”) a Párbeszéd (2002) és a Bolygópályák (2010) darabjainak evangéliumi esztétikát kigyöngyöző emelkedett szakralitását fokozott áhítattal és csodálattal fogadjuk. Az egzisztencia és transzcendencia egyre mélyülő és mind intenzívebbé váló kapcsolatának megszenvedetten hiteles lenyomatai ezek a versek. Egyik kérdez: „Mit válaszolhatnék kérdéseidre? / S mit érsz vele, ha a választ kimondom? (Párbeszéd); a másik fohászkodik: „Adj nyugalmat, / adj türelmet, / adj mindent kibíró lelket!” (Fohász); a harmadik a földi dimenziókon túlmutató feloldozás- és megváltásreményt recitálja: „Adj Uram, némaságot. / Add, hogy a lelkem, / kinyújtózva, / mint a bársonyszőnyeg, / fusson a világból kifelé.” (Adj Uram némaságot). S mindezek nyomán jutunk el a megtérés misztériumát is fölmagasztaló keresztény / keresztyén istenbizonyosság kimondásáig: „Önámítás vagy véletlen, ahogy / megint s megint / kezedre ismerek, / midőn, mint játékot/ az oktalan gyereknek, / csöndben visszaadod / eldobott hitemet?” (Uram, aki). Mezey Katalin alkotó művészként és hívő emberként is jól tudja azt, hogy a létrontás és létabszurditás erőivel vívott sokszor egyenlőtlen küzdelemben egyes-egyedül csak a gondviselő Istenhez fordulhat segítségért. Ahhoz az „egyetlen tornyos sziklaszál”-hoz, aki oltalmat, vigasztalást, megnyugvást és feloldozást jelenthet a legnagyobb veszedelmek s a legsúlyosabb próbatételek idején is. Ennek jegyében az Úrvacsora előtt elhangzó lélekteljes ima („tiszta szívet teremts bennem és az erős lelket újítsd meg bennem”) Mezey Katalin költészetének is fontos inspirációja. Íme, néhány jellemző példa a Fennvalóval folytatott intenzív párbeszédre:„Istenem, adj eleséget, / harchoz halálig ellenséget,/forró egedhez kemény szárnyat, / messzeségedhez merész vágyat, // csókomhoz adj kerek szájat, / szabadságomhoz olajágat.” (Fohász utoljára); „Ötvenhatban megperzselődtünk, / 1 Szakolczay Lajos: A fényed átjárt. Mezey Katalin istenes verseiről. In: „... minden mindenre vágyik...” Antológia Mezey Katalin 70. születésnapjára, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2013: 143.
Gábor Áron u., 1978
Ködöböcz Gábor
hatvannyolcban bekormozódtunk, / nyolcvannyolcban lángra gyulladtunk, / dereng a horizont alattunk. // Adja Isten, hogy őrtűzképpen / lobogjunk a keleti égen. / Fényünk kitartson virradatig, / míg a szabadság megadatik.” (Imádság); „Még mindig tervez, / valamit akar / velem az Úr. / Gyereknek tart, / akinek jót tesz, / hogyha tanul. // Botladozom a valóság / nehéz csizmáiban, / pedig egy csigaházban / megbújnék boldogan. / Nem nézném földre szegzett / szemmel az utakat, / csak a papírt figyelném,/ szabad lennék, szabad.” (Még mindig tervez). A Bolygópályák című 2010-es kötetében külön ciklust alkotnak a teremtettségtudatot és az Istenre való ráutaltságot konfesszionális mélységgel, már-már Szent Ágostonra valló élménysűrűséggel kifejező versek. A liturgia költészetét a költészet liturgiájaként újragondoló művek sora (Testemben elrejted; Még mindig tervez; Kinek az asztalán; Látja az Isten; 1. Stáció; 9. Stáció; Hívtál, hiába nem hallottalak) a legkomplexebb élményés érzékenység-formákat megragadó Uram, ha nem vezetnél című versben teljesedik ki. Az ötször nyolc sorból fölépülő remekbe szabott kompozíció a szeretet- és tudásmisztikát ötvözve nyit új dimenziókat az ön- és létmegértés számára. A versbeli kontempláció egyik lehetséges üzenete talán az lehet, hogy soha, egyetlen pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy kreatúrák és istenképmások vagyunk. A „nyugtalan a mi lelkünk, Uram, míg meg nem nyugszik Tebenned” augustinusi hitvallásában osztozó lírai alany az alázat misztikáját artikulálva találja meg a számára egyedül járható utat. „Uram, ha nem vezetnél / mindég tüskés utakra, / aligha ismernék rá / sorsomban kéznyomodra. / Uram, ha nem vezetnél, / akkor senkim se volna, / aki vergődő, lázas / lelkemnek válaszolna. // A fölszín vékony mázát/ karcolja csak tudásom, / Te mélyebben lakol, de/ teremtésedet látom. / És már beérem evvel. / A nemtudás tudása / egyszer csak rátalált a / hit alázatára.” A riadalmat reménységgé, a félelmet megtartó irgalommá s gondviselő szeretetté átlényegítő evangéliumi attitűd oly mértékben átüt a sorokon, hogy önkéntelenül is a református énekeskönyv 272. dicsérete juthat az eszünkbe: „Mind jó, amit Isten tészen. / Szent az ő akaratja./ Ő énvélem is úgy tégyen, / Mint kedve néki tartja. / Ő az Isten, ki ínségben / Az övéit megtartja, / Hát légyen, mint akarja.”
41
Lázár Balázs
Lázár Balázs
Y-Stáció „A világ nem logikus és nem halad, Mindig válságban volt, van, s válságban is marad.” Mezey Katalin: A világért se Szétnyomja tudatunk az elmúlt század, a halottak bennünk zsolozsmáznak. Háborúk, forradalmak, haláltáborok, a gyilkolásra találtunk millió okot. Puha diktatúrában meg puhították az embert, bégesse ugyanazt a kottát, s ha mégsem? hát szépen elhallgattatták és vastagodtak a titokzatos akták. Mindezt persze épp a nép nevében, hogy beköszöntsön végre az éden, de az nem jött, nem jön, se most, se régen talán mert bűnös itt az is, aki vétlen. S ami ránk vár még az elkövetkezőkben az maga Nagy Testvér, a globális őrszem, és járványok, vízhiány, túlnépesedés, atomrobbanások, s ha még ez is kevés egyre gyorsuló tengerszint emelkedés, eltűnő országok, kultúrák, nyelvek és széthulló társadalmak, bűnözés, téboly, közeledik a véresebb, új középkor. Igen, kezd mélysége lenni az időnek, változtatni kell, mielőtt újra lőnek. Változtatni, változni, tenni ami jó, az utolsó percben vagyunk: Y-stáció…
42
Zágonban Simon unokámmal, barátokkal, 2010
Mezey Katalin költôi világa
Báger Gusztáv
Báger Gusztáv
1. Ívek és hatások Mezey Katalin az 1960-as években indult nemzedék egyik meghatározó képviselője, aki a Kilencek költőcsoport tagjaként szerepelt az 1969-ben megjelent Elérhetetlen föld című antológiában. Nemcsak költői és prózai munkássága jelentős – amely az évtizedek alatt kiterebélyesedett – hanem irodalomszervezői és közéleti szerepvállalása is. „Mezey Katalin alapvetően a tradicionális versbeszédet művelő irodalmi vonulathoz tartozik, de a hagyományos és klasszikus formákat a legújabb irodalmi eredményekkel, irányokkal szintetizálja. Azon költők közé tartozik, akiket nem hagytak hatás nélkül a legújabb irodalmi irányzatok, így az avantgárd kultúrkör. Ugyanakkor tevékenyen részt vett annak az irodalmi nyelvezetnek a megújításában és megőrzésében is, amely Nagy Lászlóék költői forradalma után a népi, népköltészeti és népdalból vett gyökerekből táplálkozik.”1 Mezey Katalin kezdeményezte az Írók Szakszervezete létrehozását, 1990 óta az Írók Alapítványa és a Széphalom Könyvműhely alapítója és vezetője. Mezey Katalin Amíg a buszra várunk (1970) című első önálló kötetén kívül jelentős tomusokat ajándékozott a magyar irodalomnak, többek között a Szárazföldi tél (1991), a Párbeszéd (2002) és a Bolygópályák (2010) című könyveket. Vasy Géza írja az induló költőről, Mezey Katalinról: „Pályát kezdeni sokféleképpen lehet. Mezey Katalin első verse az antológiában a Fohász utoljára. Így indul: „Istenem, adj eleséget, / harchoz halálig ellenséget, / forró egedhez kemény szárnyat / messzeségedhez merész vágyat, / csókomhoz adj kerek szájat, / szabadságomhoz olajágat.” A fiatal József Attila jellegzetes magatartására, a Tiszta szívvel elszántságára emlékeztet ez a vallomás. A bölcsészkari fiatalok tudatosan vállalták e programot, diákfolyóiratuk címéül e verset választották. A tisztaság, a fiatalság és a teljességvágy sugárzik Mezey Katalin verséből is, átszőve harci elszántsággal. Mint társai, ő sem azért vállalja a társadalmi küldetést is kereső költő-szerepet, hogy csupán e hagyomány útját járja. A halálos harcnál jobban illik hozzá a szabadság olajága, s egyik első nagy életproblémája éppen abból fakad, hogy a „szabadságot”, a társadalmi cselekvés lehetőségét folyamatosan és több életszinten is korlátozottnak kell látnia. Talán ezért is olyan eleven benne a veszélyérzet: nem az ifjúság elmúlásától, hanem eszmeiségének elvesztésétől félti önmagát és nemzedékét is: Jaj mit ér az ifjúság, / ha önmagába fullad! / (…) / Nagycsütörtök, nagypéntek, / arcomig érő bánat, / szabadságom tört virága, / van-e húsvét utánad? / (Nagycsütörtök, nagypéntek).”2 Mezey Katalin összetéveszthetetlen hangja már az első kötetében megjelent. Azon kevesek egyike volt, nemzedéke tagjai között, akinek már induláskor markáns, alt or1 2
Szentmártoni János születésnapi köszöntője, Irodalmi Jelen, 2013. június. Online. Vasy Géza: A létezés sokarcúsága. Mezey Katalin költészetéről. Irodalmi Szemle. Online. 2008.
43
Báger Gusztáv
gánum adatott a képességek birodalmából. Adottság ahhoz, hogy szinte azonnal lássa
a rajtnál, mi a cél? A mindenséggel méri magát. Az a lépték, mérőzsinór a viszonyítási alapja, mint a legnagyobbaknak. Olyan írótípus, aki a totalitás szemszögéből vizsgálja a konkrét tapasztalatot. Jól gondolja, hogy a valódi író az egész leírására, a teljes lét és élet számbavételére és értékelésére van elhívva. Nem éri be kevesebbel. E mellett a globális, de nem feltétlenül multikulturális látásmód persze áthatja az egyéni gondokról megfogalmazott opusokat is. Ott is, az individuális sorsban is a nemzeti kontextus és a még szélesebb régió, a világ szövevényes hatásmechanizmusa érhető tetten.
2. Az ízlés finom szálai Első könyve: Amíg a buszra várunk, bizonyította, hogy a dolgokon túl őt inkább a figyelem, a megközelítés milyensége izgatja, a rápillantás egyedisége, a jelenségek, és amit beléjük lát. A szemléletmódot firtatta mindenben, a gondolkodás és a világmagyarázat szabadságát. Van-e lehetőség léptéket váltani? Kibújni a hétköznapi mókuskerék robot-lapátjai közül és egyénített módon élni meg a történő időt. S előre borítékolható volt, amit a válogatott versek megjelenése végül bizonyított: a kísérlet sikeres volt. Lehet másképp. S nemcsak önerőből jött létre ez a sokágú életmű. Mezey Kati rábízta magát a magyar nyelvre, a nemzeti hagyományra. S az vitte, röptette a pályáján. Csak az tud ilyen ízesen és mégis emelkedett hévvel szólni, aki a Nagy László, Csoóri Sándor, Ágh István és Kormos István által kijelölt nyomvonalon halad. A legkorábbi versek a népdalokra emlékeztető elégiák, gospelek világa. Ezekre – Vasy Géza tipológiája szerint – elsősorban az emocionális jellegű versépítkezés volt a jellemző (Fohász utoljára; Ami tökéletes; Emlékek ingei; Fordított Kőműves Kelemen; Esőkergető; Legyek). A másik típust bölcseleti jellegű, egzisztenciális-anatómiai versnek nevezhetnénk. Ez a módszer látszólag szétszedi-felboncolja a versegységet, s a kollázshoz hasonlítható eljárással dolgozik, több stílusjegyet is érvényesítve. A vers tárgya azonban pontosan körülhatárolt mindig, így a montázsok szigorúan megszerkesztett kapcsokként illeszkednek egymáshoz. Ez végül azt eredményezi, hogy az elemző módú működés egyúttal összegző jellegű lesz: a részletek egységgé szerveződnek (Oltalom; Károlyi Amynak; Hamlet; Kifutópályák; Amíg a buszra várunk). Az analitikus vers közvetlenül vezet a harmadik típushoz, amelyre a nyelv lehetőségeivel való kísérletezés, a grammatológiai paradigma a legjellemezőbb. A vers tárgyának kivesézése szinte törvényszerűen hozta magával a vers szövetmintáinak értelmezését, a lehetséges újfajta kifejezési módok felkutatását-felfedezését. Ahogy Aniszi Kálmán írta róla: „Minden életmegnyilvánulásunk valamilyen struktúrában történik, zajlik. Tudva ezt, a költő figyelő tekintetét ernyedetlenül a távlatokon tartja. S miközben a teljességet keresi, és az emberibbet áhítja, a van és a legyen, a létező és a kellő, a valóságos és az ideális kettős univerzumában ingázik oda-vissza.”3 Költészetének poétikai, nyelvi, esztétikai értékessége, intonációjának állandósága kiemeli pályatársai közül. Isten-fogalma egyedi, nem a megszokott, profanizált vagy épp a megismerhetetlenségig éteri kép rajzolódik ki az Úrról, hanem egy omnipotens természetfelettit ismerhetünk meg a versekből, aki gondolkodik és figyel. Nála az időről való elmélkedés is a szellemi létezésbe nyit ajtót. Megtalálja a dolgokban Istent. Mezey Katalin Istene megközelíthető, kegyelmet osztó. A német misztikus, Angelus Silesius mély bordó melankóliája felől, a középkori laudációk Amor sanctusai vagy a XVI. századi
44
3
Aniszi Kálmán: Mezey Katalin válogatott verseiről. www.varad.ro
Báger Gusztáv
misztikus költő, Keresztes Szent János metaforikus, az Istenhez sóvárgó lelket menyas�szonyi ruhába öltöztető szerelmes izzása felől is megközelíthető lény, aki irgalmas és segítőkész. Rilke elmosódott-sejtelmekbe zárt Istenétől Pilinszky már-már empirikusan megtapasztalható Istenéig ott van a megidézett Isten-képek között a szellemben és igazságban imádandó, igazi, igaz Isten is. A Mezey-versek Istene szerteágazó intelligenciával bír (Omega és alfa). De alapvetően mégiscsak egy személyes, önmaga transzcendens és metafizikai beágyazottságának hitelt érdemlő, valóságos Istene ez a költőnek. Aki funkcióját tekintve teremtő-alkotó erő elsősorban, aki megtanítja az embert szeretni a másikat. Illyési terminológiával aposztrofálva, szíven ütő elesettséggel megfogalmazott, fikció voltában is emelkedett, cizellált szakralitás, aki segíteni tud, ha hisznek benne. Ha meg akarják valóban találni. „Mondják: amilyen súlyok emelésére képesek vagyunk, olyanokat tesz a vállunkra Isten.” (Súlyzó). „Istenem, Terólad, aki gyönyörű rendben neveled a hamisciprus hintázó ágait, milyen keveset tudtam akkor is, mikor megvettem ezt a csemetét. Akkora sem volt, mint én vagyok.” (Növekedés) „Testemben elrejted / halálomat. / Megtalálja az orvos / és kiveszi. / De Te újra / elrejted valahol. / Az orvos az életemért, / Te a lelkemért harcolsz.” (Testemben elrejted) Egységes életművét, Takács Zsuzsa kapcsán, Bodor Béla is azon női költők közé sorolta, akik számottevő és kivételes műveket adtak a magyar lírának. „Érdemes azonban megjegyezni, hogy (tágan értett) generációjának nőnemű költőire sokkal inkább az egységes megmunkálás, a szakadásmentes építkezés a jellemző. Gondoljunk Gergely Ágnesre, Beney Zsuzsára, Székely Magdára, Kiss Annára, Gutai Magdára vagy akár Mezey Katalinra.”4 Jól érzékeli Bodor, hogy a különböző irányzatok és tendenciák hálójában alakult ki és hatott Mezey életműve és alkotói stratégiája, s az ő teljesítménye is csak akkor ragadható meg a maga különösségében, ha környezetét is radikális újraértelmezésnek vetjük alá, s a mellette működő és ható írókat és gondolkodókat is megvizsgáljuk. Az egységes látás, a szerves, organikus és konzisztens nyelv valóban jól egybetartja ezt a lírát és kötetről kötetre megerősíti. S a költők között honi kánonunkban is kiemelkedő helyet vívott ki magának Mezey Katalin lírája, amit a befogadói konszenzus is alátámaszt. És ahogy Baán Tibor írja, a kis részletek és a nagy egész lüktetése nála evidensen összekapcsolódik, és ezek nála egymásból kikövetkeztethető entitások. S a versépítés láncszemei úgy alakulnak szerkezetté, mintha egyetlen nagy molekula képatomjai lennének. „A valóság apró életmozzanataiból a nagy igazságok működési ábrájára következtet. A tágabb és otthonosabb életet, hitet, országot, hazát szólítva a jövő esélyét vizsgálja. Jól példázza ezt a Csoóri Sándornak ajánlott A legkedvesebb szavak zárása: „Mért okoznak egymásnak akkora fájdalmakat az emberek, / hogy megkeserednek szájukban a legkedvesebb szavak: / hogy szerelem, hogy édes hazám, hogy Magyarország?” A kérdés, mint holt súly, a történelem mélységeibe zuhanva újra meg újra a változás és változtatás erkölcsi leckéjét írja korunk embere elé.”5
3. A hagyomány megszemélyesítése A rögzült elemzési stratégiák megváltoztatására, állandó felülvizsgálatára késztet Mezey Katalin költői világa, új interpretációs eljárást igényel, hisz a saját, az eddig bejáratott világképek, létszemléletek újraírására, átgondolására inspirál. 4 5
Bodor Béla: Beszédgyakorlatok tiltott nyelven, Takács Zsuzsáról, Holmi, 2005. október Baán Tibor: Mezey Katalin: Bolygópályák, Kortárs 2011. október
45
Báger Gusztáv
46
„Műfogból, szemüvegből, / néhány régi ruhából összetákolom / anyámat reggelente. / Csontváz lába közé pelenkát simítok,/ harisnyát, szövetpapucsot adok rá, / aztán két kézen vezetve / kicsoszogunk a nagyszobába. / Az önállóság bajnoka, ő.” (Mint rozsdás késeket). Ez a hangütés, ami a rozsdás kések összedörzsöléséből lehulló anyagdarabkák zenéjét is felfogja s közvetíti, kezdettől fogva egyértelműen a Mezey féle oeuvre sajátossága. Itt is az áhított teljességvágy itatja át a textus minden egyes betűjét, egy olyan karakter tudásából fakadóan, aki tisztában van a nagy elbeszélések szertefoszló érvényével, a minden egész eltörött, a történelemnek vége-típusú közhelyekkel, tud a korszakváltás legújabb fordulatairól, a filozófiák nyelvi- bölcseleti vívmányairól, mégis a legegyszerűbb utat választja a kifejezésben. A már-már bibliai ihletettségű, sallangmentesség modalitását és distanciáját. „Meghalt, aki semmit sem értett, / a test, akit mindenben gátolt,/nyűgeitől megszabadult és / most már tud mindent magától. // Tud mindent rólunk is, hiszen/ már minden tudás része lett. / Nem akadályozza az öregkor,/ meszes vér, dermedt ízület. // Kilépett a közös időből. / A közös szálat elszakítva,/ magunkra hagyott a világgal, / amelynek maga volt a nyitja.” (Új este ez, mindenben új) A német idealizmus és a fenomenológia által megfogalmazott kritika, mely szerint a szubjektivitás világvesztést szenved el, amikor különválasztja a gondolkodó részt, a szellemet és a kiterjedt dolgot, a testet. Descartes-ra utalva, ezt a kettéválást orvosolni nem a „testfeledéssel” kell s lehet, hanem az egység újra- s visszaállításával. Mezey Katalin ezt teszi. A Ballada a múlt idők szerelmeseiről című verse ezt a szemléletet példázza imígyen: „Herceg, ha mégis értenéd a lelket, / add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet, / hogy semmi kíntól komisszá ne váljak, / ne csak megértsek, de meg is bocsássak. / Hogy számolatlan szedjem a kudarcot, mint győztes hadvezér a hadisarcot.” Határ Győző mondta volt egy alkalommal, hogy a honi költészet akkor nyeri el majd igazi rangját a világirodalomban, ha kibillen vajákos, profetikus szerepköréből.6 Inkább a kamaszmentalitást szorgalmazta a wimbledoni orákulum, ami garantálja a mindenkori nyitottságot a változó Univerzum lehetőségeihez igazodva-megfelelve. S ez a fiatalos lendület és az ógörög, mívesen hajszálpontos erudíció dolgozik e gazdagon áradó Mezey életmű mögött. Ezért vált ő az én szememben a magyar irodalom tiszta lelkű hercegnőjévé, aki képviseli a kiválóságok közös igazát, mindenféle prédikátori attitűd nélkül. S ahogy a Zátonyok című versében elhangzik: „Megérezzük mélyét az időnek / mint a mérőón, belesüllyedünk. / vagy mint a horgony, hogyha bóját rögzít, / a zátonyokra figyelmeztetünk.” Van egy verse Mezey Katinak, amiben olyan mértékű finom irónia, ugyanakkor jelentés teli haza-szemlélet lakozik, amelyet beragasztottam a kedvenc verseim füzetébe 2012-ben, amikor megjelent az Új Emberben. Ebből idézek záróakkordként. Ez egy igazi, modern Népdal.
6
Határ Győző: A költészet kiskátéja, Bárka,1997. 3. 13. oldal
Báger Gusztáv
Magyarország, de kapós vagy, kutyáid sem harapósak. Hóbefödte, nádbeszegte földed fölszántva, bevetve. Hófelhőre karcolt fákon szarka hintázik az ágon, fut a nyúl, oson a macska. Függöny lobog a magasba, üres ablakon kivágta a szél, tótágast a házra. Szarvas keresi a hóban, ha valami ehető van, hosszú nyaka földre nyújtva. Agancsát felhőbe szúrja, társa mozdulatlan állva néz, mintha valakit várna. Mintha fehér porcelánban, úgy áll a fehér határban, feje fölött sólyom lebeg, szárnya megtartja az eget.
Családi húsvét-2012
47
Bakonyi István
Bakonyi István
Az életmû két pillanata Akik ismerik Mezey Katalin emberi és irodalmi létezését, azok nem menekülhetnek a hatása elől. A szelíd beszédhangtól, a mosolytól, vagy éppen írásainak varázsától. E sorok írója is részesült mindegyikből. Művei befogadása mellett fontosak a személyes találkozások, az irodalmi estek is ebből a szempontból. És nemcsak a költő és író eddigi életműve jelentős, de pl. kiadói tevékenysége is a Széphalom Könyvműhely élén. Bizony szép halom értékes könyvet köszönhetünk neki, Kazinczy Ferenc nagy titkának („jót s jól”) jegyében. Hogy csak egy, számomra is fontos tettét említsem: Várkonyi Nándor hatalmas életművének gondozását. *
48
Ezúttal szépirodalmi pályájának két pillanatát idézem föl. Egy regényét és egy verseskötetét. Az Élőfilm című regény mintegy három évtizeddel ezelőtt keletkezett, a Szépirodalmi Kiadó adta ki. Hősnője Szabó Mária, Mari, egy fiatal, vidéki varrónő. A történet a hetvenes évekbe viszi vissza az olvasót, abba a világba, amelynek jellemzői közé tartozik a remények újraéledése, s ugyanakkor a rendkívül sok ellentmondás. A lány sorsa jól tükrözi a külvilág sajátosságait: ő is kiforratlan még, hiszen huszonegy esztendősként keresi útját és jövőjét. A cselekmény igen fordulatos, a középpontban egy változásra érdemes, ám annak lehetőségeit elszalasztó főalakkal, akinek érzékenységét jól mutatja föl a mű. Számára nagyon fontos momentum a hatalmával visszaélő, csábító főmérnök jelensége. Olvasmányos, realista regény az Élőfilm, Mezey Katalin epikai tehetségének viszonylag korai bizonyítéka. (Ezt, az 1984-meglent kötetet két prózakötet előzte meg. Az 1979-es, elbeszéléseket tartalmazó Zöld vadon, valamint az 1983-as mesekönyv, a Csutkajutka meséi.) Az Élőfilmre jellemző az aprólékos, részletező megközelítés is. Fő értékei közé sorolhatjuk, hogy jól érzékelteti az erkölcsi törvények hullámzását a regény mélyrétegeiben. Mari a hagyományosnak mondható és változó törvények kereszttüzében él. Nincs ereje felülemelkedni azokon, hagyja magát sodortatni az eseményekkel és a kísértésekkel. Igazi szerelemre vágyik, de jórészt önhibájából azt nem érheti el sem vőlegénye, sem szeretője oldalán. Egyetlen valóban tiszta kapcsolata Péterhez fűzi, ám tőle meg kisebbségi érzése taszítja. Pedig életének ebben a szakaszában lehetne igazi esélye önmaga sorsának alakítására. A fiú hatására persze megváltozik: a szerelem – ha nem is végleg – egész lényét befolyásolja és hatalmában tartja. Mezey Katalin ebben a regényében egy korosztály és egy társadalmi réteg hányattatásait ábrázolja. Ezek az emberek sehová sem tartoznak igazán, pedig látszólag mindent megkaphatnak az élettől. Vannak a cselekménynek olyan részletei, amelyekben a lány döntésképes, és megvan az esélye arra, hogy önmaga alakítsa jövőjét. Ilyen a Bandival való szakítás íróilag precízen, hatásvadászat nélkül megformált pillanata. Ebben az időben tanul tovább, persze az sem mellékes, hogy az őt rövid időre elcsábító Varga főmérnök közbenjárásával. Ugyancsak jelentős fordulat Mari anyjának végzetes betegsége. Az idős asszony akkor lesz rosszul, amikor lánya több napig távol van, az „Élőfilm” fesztiválon játszik statiszta-szerepet. Ha nem is valósítja meg igazán önmagát ebben az idő-
Bakonyi István
ben, kiszakadása a szürkeségből mindenképpen nagy változás a korábbiakhoz képest. S ekkor éri a csapás: anyja betegsége, majd halála. Regénytechnikailag fontos mozzanat: mindez hozzásegíti a lányt a végleges döntéshez, amely újra Bandi mellé sodorja. Vissza a szigorú szabályok, a kockázatok nélküli lét világába. Ami lényegében idegen a többre hivatott Mari lényétől, ám mégiscsak törvényszerű következmény. Mari ugyanis – a történet haladásával ez egyre egyértelműbb – gyönge ahhoz, hogy sorsát alakítsa. Az anya halála tehát fordulópontot jelent Mari életében. Először marad teljesen egyedül a házban, hiszen elveszítette azt az embert, akihez a legszorosabban kötődött. Az erőgyűjtés pillanata is lehetne persze a szomorú fordulat. S hogy mégsem lesz az, azt Mezey Katalin Mari személyiségével és a környezetrajz visszahúzó erejével igazolja. A mű leleplezi az ember lehetőségeit behatároló korlátokat is. * S a másik pillanat egy szép verseskötet, jóval későbbről: a 2010-es Bolygópályák. Mezey Katalin eddig életművének egy fontos állomása, többműfajúságának ékes bizonyítéka. A szépség mellett találó a választás tartalmi része is, hiszen ennek a kötetnek egyik sajátossága éppen az, hogy az Ég és a Föld között „játszódik”. Az evilági szint és a transzcendens távlat, a biztos alapokon nyugvó hit együtt van jelen benne. Fontos ezt hangsúlyoznunk a mi világunkban, amelyben veszni látszanak hagyományos értékeink, amelyben sokan kétségbe vonják az európaiság valós gyökereinek meghatározó voltát. Ebben a világban különös jelentősége és varázsa van annak, hogy Mezey Katalin szelíd hangú és egyéniségű, veretes lírai nyelven szóló poéta. A szeretetközpontúság és az erőszakmentesség hirdetője. Ezt éppen az egyre erőszakosabb és durvább korban kell határozottan kiemelnünk. Amikor ezek a negatívumok beszüremkednek a művészet és az irodalom birodalmába is. Ő ebben a kötetében is fölmutatja az emberi kapcsolatok mélységeit, a hit erejét, a hazaszeretetet. S ami ugyancsak fontos: elkötelezettségét az értékőrzés iránt. A Bolygópályák szerkesztettsége tudatos munka eredménye. A Háttér című ciklus verseiben főleg a hétköznapok világa jelenik meg, a másodikban a Férfi és nő viszonya, az Uram, ha nem vezetnél gyönyörű vallomások és imádságok gyűjteménye, a Távoli tűzben köszöntések vannak, az Október hazalátogat pedig a közéletiséget és a gyászt állítja a középpontba. „Mezey Katalin szelektivitása szigorú, rezdülékenysége a szélhárfa húrjainak kiszolgáltatottsága. Ismeri (és lakolja) a szavak mágikus erejét – amely erő a kimondás után visszavehetetlen…” – írta hajdan Határ Győző. Szavai ma is igazak, ha az új kötet világát nézzük. Mezey Katalin az a költő, aki a pannonhalmi rét füvei között meg tudja ragadni a mindenséget, aki nem istenhívő, hanem istentudó (miként ezt a szót Jókai Annától hallhattuk), aki a míves formákkal épp oly jól bánik, mint a szabadverssel, és aki a fenti idézet megírása óta egyre inkább elmélyült az emberi kapcsolatok ábrázolásában. Költészete beskatulyázhatatlan, mivel nyitott minden szépségre, erkölcsi értékre, s ugyanakkor távol tartja magát holmi divatos tendenciáktól, múlékony álértékektől. A Nyugatos eszmény épp úgy jellemzi, mint a közéletiség, az apró dolgok igézete épp úgy, mint a kozmikus távlatok világa. Hite és versei szerint a Teremtő mindenütt jelen van, és formálja világunkat. Benne van létezésünk minden elemében, irányítja hétköznapi és ünnepi cselekvéseinket. Egyébiránt tudjuk költőnkről, miképpen az imént már erről szó esett, hogy Várkonyi Nándor hatalmas életművének rajongója és kiadója, így hát nem véletlen, hogy egy nyolcsorosban megénekli a hajdani pécsi tudóst: „Volt már hó Pécsett máskor is, / fehér fátyol hullott a háztetőkről, / s a napsütötte utcák csikorogtak, / ahogy a hó csikorog a
49
Bakonyi István
cipőktől. // Volt már hó Pécsett hajdan is, / mikor te még nem jártál benne. / Várkonyi Nándor bakancsa indult / a hóban fürdő Jakabhegyre.” A játékosság, az intimitás, a miliőteremtés itt is érték, mint oly sok más versében. S ha már az eltávozott személyek megidézésénél járunk, tegyük hozzá, hogy a kötetcímadó versben pedig szüleinek állít lírai emlékművet. Közben fölidéződnek a gyerekkori emlékek, az ötvenes évek sajátos levegőjéből. A hazugság korának, a „júdáscsókok” valóságának rögzítése idején észlelhetjük költeményeiben az éteri tisztaságot. A tiszta szív líráját írja az elembertelenedés és az elgépiesedés ellen. Teszi ezt akkor, amikor szinte mindent megkérdőjeleznek egyesek, amikor a meggondolatlanság az úr a hétköznapokban. A Férfi és nő című ciklus verseinek gyűjteménye a megélt, tartós emberi kapcsolat bölcs tükre, mögötte alapos valóságismeret és tapasztalat van. Szól a másik ember becsapása, a hűtlenség, a megcsalás ellen. Nem nélkülözik ezek a versek a megfontolásra érdemes gondolatokat sem. A Variációk kanásztáncra befejezése így hangzik: „Isten néked is azt adja, / amit nékem adtál! / Nékem meg azt adja vissza, / amit tőlem kaptál.” Azt üzeni, hogy húrok vagyunk Isten hangszerén, és ezzel egyúttal át is vezet bennünket az istenes versek ciklusába. Itt találjuk Mezey Katalin legszemélyesebb, legnemesebb vallomásait, imádságait. Átéli a kegyelmi állapotot, az Úr vezette útba vetett biztos hitet és tudatot. A túlzott ego elhagyását, a Teremtő világába való beleolvadást önti versformába. Uram, ha nem vezetnél című művében így vall: „A mellkasomban lüktetsz, / világod ölén élek, / szertefoszlott a gőgöm, / már nem bánt, hogy nem értlek.” Másutt gyönyörű Mária-énekben mondja el rejtett titkait. (Hívtál, hiába nem hallottalak) Költői nyelve rendkívül míves, mesterségbeli tudása, műveltsége együtt érvényesül a szárnyaló egyéniséggel. Alázata, a Teremtő elsőbbségének tudata az ilyesfajta alkotás, a műteremtés biztos záloga. Hangsúlyos ebben a szellemiségben a valódi megtérés ténye, ahogy ennek hiteles lírai krónikájában olvashatjuk. Az előbb jelzett mű záró sorai: „Add, hogy ne csak a bajban keressünk! / Tudjuk kimondani, hogy: Köszönöm, / hogy bárhonnan hazatérhetek Hozzád, / elhozhatom bánatom, örömöm.” Arra is gondolhatunk, hogy itt találjuk Ady Endre hajdani „köszönöm, köszönöm, köszönöm”-jének kései, mai változatát. A kötet, és persze Mezey Katalin egész lírai életművének sokszínűségét jelzi, hogy az Október hazalátogat című ciklus a közéleti témák gyűjtőhelye. Az azonos című vers az utóbbi évek, s azon belül 2006 októberének az egyik leghitelesebb művészi tükre. Az „arccal a földnek” (Bella István) elhantoltak emléke épp úgy földereng, mint a félévszázados évforduló brutális terrorja. Finom lírai áttűnésekkel, túl a hétköznapiságon. Emelkedett a lelkület, emelkedett a költői hangnem. Konok igazságkeresés és történelmi érzékenység jellemzi Mezey Katalin magatartását. Két kulcssor ebből a műből: „De a szellem nem tér a sírba, szabadon száll, nem köti semmi, / amint a test zárja fölpattan, többé nem lehet rabbá tenni.” Másutt (Ne hívd vendégül) a tiszta erkölcs és a hajlíthatatlanság alapján mond véleményt. Nem rejti véka alá, ha kell, politikai hovatartozását sem, bár ez inkább publicisztikai jellegű írásait, közéleti megnyilvánulásait jellemzi. És eljött számos búcsú ideje is, hiszen az irodalmi élet veszteségei mindig megérintik Mezey Katalint. Ezúttal a legemlékezetesebb példa ebben a tárgykörben Körmendi Lajos elsiratása. A Berekfürdői gyászdalokban fölidéződik számos emlék a gyilkos kórral szembeszálló emberről, s közben a lírai szöveg fölmutatja a gyászoló belső küzdelmét is. Hitelesen, erőteljesen. Úgy, ahogy az igazi költőtől várhatja az ember. *
50
Tán a fentiek igazolják az életmű tartalmi és műfaji gazdagságát, Mezey Katalin íróiköltői-kiadói-közéleti karakterét. Ha vázlatosan is…
Redivivus – Rózsa Endre
Rózsa Endre
Rózsa Endre
(Rózsa András) (Pécs, 1941. – Budapest,1995.) Költő, szerkesztő. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett 1965-ben. 1965–66-ban az Eötvös Egyetemi Klub vezetője. Az Elérhetetlen föld című antológia (1969, 1982) szerzője, a Kilencek költőcsoport tagja. 1968-tól a Fonómunkás című üzemi lap munkatársa. 1975–76- ban a Fiatal Írók József Attila Körének titkára volt. 1978–1985 között családjával Vácott élt. Főbe(n)járó(k)... címmel 1983-ban egy, azóta is kiadásra váró antológiát szerkesztett a Dunakanyar akkor induló fiatal nemzedékének, ma már ismert íróinak, költőinek. 1979- ben, alig egy évig a Művelődésügyi Minisztérium munkatársa, majd 1980-tól éveken át a Móra Ferenc Könyvkiadó elsőköteteseinek, a Kozmosz Könyvek sorozatának szerkesztője; 1988-ban az egyesületté alakuló váci MADÁCH – KÖR alapító és elnökségi tagja volt. Vácott születtek a Kietlen ünnep (1979) és az Anyag emlékezete (1987) című köteteinek legszebb opusai. Verseskönyvei: Kavicsszüret. Bp. 1970 Senki ideje. Bp. 1974 Kietlen ünnep. Bp. 1979 Az anyag emlékezete. Bp. 1987 Szomjúság örökmécsei. 1989 Árnyékszobrok (válogatott és új versek, 1993) Az ámokfutó álmai (hátrahagyott versek, 1998) Sárkányeregető (gyerekversek) Bp. 1985 Kitüntetései: József Attila-díj (1979) Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Kilenceknek (1994) Bethlen Gábor-díj a Kilenceknek (Posztumusz, 2009)
52
Beszélgetés egy halott baráttal
Kiss Benedek
Kiss Benedek
Rózsa Endre emlékének Sugárzó arcoddal beszélgetek. Komoly, nyárvégi sugárzás ez. Szigorún fordul felém szemed, s vonz, vonz magához, akár a mágnes. Mi újság azóta veled, barátom, hogy kihűlt ez a bűvös sugárzás? Kerülgeti lelked a Földet, s a láthatáron magasan te vagy az a csillag-bogárzás? Azt mondtad egyszer egy szüretelő lánynak, hogy szőlőszem-szeme van, ingerkedő. A tiéd szelíd gesztenye volt, alvó tüze a nyárnak, s alvó tűz azóta is, hogy elnyelt az idő. Köszönöm, megvagyunk, rosszabbul bár, mint mikor elváltál tőlünk. Hetvenkedésünk bíz sok bajjal jár, Lassúdik, poshad a vérünk. A világ nem lett szebb, sem jobb azóta, örülj, hogy idején leléphettél. Kopottak lettünk, mint a bakanóta, Te élőbb vagy, érvényesebb ennél. Látjuk még egymást vajh valaha? Gesztenye-szemed nem adhat választ. Nagy úr a most, de nagyobb a soha, Barátom , Isten veled és Isten velünk, szívünkből sajgó áldott káprázat!
53
Vasy Géza
Vasy Géza
Húsz év múltán Két évtizede távozott el közülünk Rózsa Endre. Mindössze 53 esztendős volt, s ez úgy látszik veszélyes életkor a költők számára, mert ennyit élt Kormos István, Ratkó József, Nagy László pedig meg sem érhette ezt a születésnapját. 53 életév kevés, de húsz esztendő az utókorból bizony már soknak számít, különösen akkor, ha ezek – Nagy Gáspár szellemes megnevezése szerint – „ezredváltó, sűrű évek”. A felnőtté válás értelmében két új nemzedék is pályára lép ennyi idő alatt, s ezeknek már az említett költők mindegyike „múlt századi”, tehát régi. Klasszikus abban az értelemben, hogy valamennyire középiskolai tananyag lehet, mint Nagy László, vagy éppen az óvodások mesekönyveinek, a Vackor-történeteknek a szerzője, mint Kormos István. Igaz, az óvodások inkább emlékeznek Vackor nevére, mint Kormoséra. Persze tekinthetjük ezt népköltészetté változásnak, folklorizálódó klasszicizálódásnak, s ez sem kevés, még akkor sem, ha Kormos nagyszerű költészetét kevesen ismerik. Ratkó Józsefet sajnos még kevesebben olvassák, bár igaz, hogy Kelet-Magyarországon, ahol részben nevelkedett, majd felnőttként élt, szép kultusza van. A Pécsről elszármazott Rózsa Endre számára se éltében, se holtában ez sem adatott meg mostanáig. Emlékszem elégikus panaszára, sóhajtására, hogy szülővárosa, amelyben 19 éves koráig élt, amely már a gimnazistának közölte néhány versét a Jelenkorban, nem vesz róla tudomást, egyszer sem hívja meg, nem számít rá. Igaz, addigra a város és folyóirata már fokozatosan a posztmodern irodalom egyik fellegvára lett, s Rózsa Endrétől távol álltak ezek a törekvések. Ám Pécsnek olyan gazdagok voltak kulturális hagyományai, hogy a sokarcúságot az ezredvégen is megőrizhette volna, ha másban nem, legalább könyvbemutatókban, író-olvasó találkozókon. Rózsa Endre életművét nem csupán azért kell felidézni, mert húsz éve halt meg, nem is azért, mert jövő ősszel lenne 75 éves, hanem azért, mert jelentős költő volt. Ha valamilyen csoda folytán ma antológia készülne nyolc évszázad magyar költészetéből, abban neki is kiiktathatatlan helye lenne. S költészetének ismerője, de akármelyik új olvasója akkor máris belekezdhet a komoly játékba: melyik lenne az az öt vers, amelyet betenne az antológiába – vagy magával vinne a lakatlan szigetre, vagy akár a Holdra. Bevallom, nem könnyű a feladat. Persze, az idős ember már tudja, hogy ha egy életművel régi a kapcsolata, s ráadásul a szerzővel egyidős lévén, szinte a jelentkezésétől kezdve folyamatosan figyelhette a pályát, sőt többször írhatott is róla, akkor különböző időpontokban nem feltétlenül ugyanazokat a verseket választotta volna ki. Még akkor sem, ha csupán a pálya lezárulta utáni válogatásokat vennénk figyelembe. Most ez lenne a listám: Szépasszonyvölgye; Se híja, se hója; A tűz rapszódiája; Lélekharangszó; Ami megőriz. S érzékeltetve, hogy számomra mennyire nehéz a választás, ez lenne a tartalék-ötös: (B. D.), Árnyékszobrok; Oleander; Öregszik a szél; Azt ötvenharmadik ősz. Ha csak egyetlen verset választhatnék, a Se híja, se hója lenne az, ha hármat, akkor melléje kerülne Az ötvenharmadik ősz és az Ami megőriz. Az egyetlen versről néhány éve már készítettem egy elemzést (Magyar Napló, 2011. 11.). A Se híja, se hója „35. évemet taposván” keletkezett, s a költő ezt egy alcímben közölni is szükségesnek tartotta. Az Ami megőriz 1991 októberében jelent meg (Kortárs), amikor Rózsa Endre éppen 50 éves lett, s ő jelenetősnek élte meg ezt az életfordulót.
54
Hagyna magamra a tűz parittyás szikra-fiával. Máglyaként húnyjon a tűz, hisz e láng csak megharap átmar – hagyna magamra a tűz.
Vasy Géza
Ami megÔriz
Hagyjon el engem a víz: tavi hullák illata, bomlás. Cseppenként szökjön a víz. A tenger – az ősi hasonmás, hagyjon el engem a víz. Hagyna magamra az ég üresség létrafokán bár. A talpamig érjen az ég! A lepke az égbe kitárva a bálvány, hagyna magamra az ég. Hagyjon el engem a föld. Tüntess, milliárd csupa zöld uniformis! Rögönként fogyjon a föld: kirúgom magamat, megyek úgyis – hagyjon el engem a föld. Megőriz a máglya, a csepp, meg a tenger, a lég, meg a hant is. Tűz, víz, ég, föld – elesett. Evezünk, a hajónk ahogyan visz. Nem kérdés, mekkora volt, s hogy süllyedt el Atlantisz. De bárhová ússz – már nem feleded, Miurunk mire vár, míg alakja a szélbe lebeg… …Ő, Ő örök, és ha belehalsz is – a fényözön-űr, a galaxis. A vers címéből csupán annyi hiányzik a teljesebb egyértelműséghez, hogy „engem”. Ám már a legelső sor tisztázza a személyességet: első személyű vallomásról lesz szó. Mégsem ilyen egyszerű az értelmezés. Az egyes szám első személyben megszólaló beszélő ugyanis az ötödik versszakban megváltoztatja az igék funkcióját. A vers időszemlélete ugyan mindvégig egy majdan bekövetkező jövőre utal, arra, amelyik a beszélőre vár, aki felszólító, óhajtó módon sürgeti, szinte követeli ennek a jövőnek a bekövetkezését.
55
Vasy Géza
56
A „megőriz” formula viszont elsőként ennek a jövőnek a jelenidejű létét állítja. Bármiféle jelzés nélkül is nyilvánvaló, hogy ez az őrzés az eddigi beszélővel kapcsolatos, de a következő, egyértelműen cselekvésre utaló ige többes szám első személyű. Az „evezünk” mindannyiunkra, minden emberre vonatkozik, s ez visszautalva a megőrzést is általánosítja. A verset lezáró utolsó hat sorban az én és a mi után az önmegszólító jellegű te és a nagybetűs írásmóddal is kiemelt Ő, azaz Miurunk jelenik meg. Ez a te az igehasználat dacára sem azonos már azzal az én-nel, aki azt kívánta, hogy a tűz, a víz, az ég, a föld hagyja el, hagyja magára. A „megőriz” kifejezés ugyanis azt sejteti-közli, hogy a négy kívánság teljesült, a versben megszólaló személy már nem él, vagy legalábbis elképzeli a létezése utáni sorsot. Mintha egy másfajta létezést képzelne el, hiszen evezésről, úszásról van szó. A vízmotívumnak a verszárlatban ez a kiemelt visszatérése azonban felidézheti az alvilágot is. Áttételesen erre is utalhat az elsüllyedt Atlantisz. Kháron ladikjára is gondolhatunk, annál is inkább, mert a sor: „Evezünk, a hajónk ahogyan visz.” azt fejezi ki, hogy ezt a hajót nem mi irányítjuk. S elbizonytalanító a célképzet szempontjából a „de bárhová ússz” közlése is. Legvégül azonban, az önhalottság tudata után, s nem kétségbeesésként, hanem lét-felismerésként fejezi ki ez a költemény, hogy bár minden élet halállal zárul, nem értelem nélküli. De honnan s hogyan jutunk el idáig? A figyelmes olvasó számára magától értetődő, hogy ez a mű életszámvetés. Az ötvenedik életévéhez még csupán közeledő, de – más verseiből tudhatóan – már súlyosan beteg ember az élniakarás és az elmúlás-tudat kettősében az utóbbit tartja meghatározónak. Igazából tehát elsősorban nem is a hagyományos értelemben felfogott életszámvetésről van szó, sokkal inkább létezés-számvetés ez. A közelítő halál képzetével élve minden emberben felfokozódhat egyetlen személy voltának tudata, ugyanakkor szükségképpen az is, hogy ő az emberiség része, sorsa pedig elkerülhetetlen ember-sors. Különösnek tetszik az is, hogy a vers beszélője a létrehozott életmű maradandóságáról, annak lehetséges halhatatlanságáról egyetlen szót sem ejt, s arról sem, hogy az egyetlen személynek milyen érdemei, tulajdonságai, kapcsolatai voltak. A költők gyakorta írtak életművűk halhatatlanságáról, esetleg kételkedve az utókorban. Születtek olyan versek is, amelyek az átlagembert tették maradandóvá, mint Kosztolányi Dezső a Halotti beszédben. Rózsa Endre versében csupán annyi válik lényegessé, hogy az emberre elkerülhetetlenül vár a halál. De ezt a törvényt kiegészíti azzal, hogy az emberiség által teremtett kultúrák is pusztulnak, miként Atlantisz. S ha ez bekövetkezhetett, akkor bármi megsemmisülhet, akár az emberiség is. Érdemes-e gondolat kapcsán felidézni egy részletet a fiatal Bartók Bélának egy leveléből, amelyet reménytelenül szerelmesen írt Geyer Stefinek: „Egészen bizonyos, hogy egy évezred múlva, 10 ezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre a feledésbe süllyedt. Vagy ha még nem akkor, hát később. S mindnyájunk munkájának ugyanez az osztályrésze. Nem volna kellemes munkánkat csupán ezzel a lesújtó tudattal végezni. Ehhez életkedv és érdeklődés kell azért a szentháromságért, amelyről a levelében olyan szépen ír. Ha én keresztet vetnék, azt mondanám: „a Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak a nevében…” Bartók itt nem említi az emberiség, a földgolyó elpusztulásának a keresztény vallásban és a modern természettudományban is meglévő tézisét, legfeljebb sejtelmesen utal rá a tízezer évnél is későbbi időtávlattal. Ám az „örökre a feledésbe süllyedés” képzetének pontosan megfeleltethető Rózsa Endre versének ez a két sora: „Nem kérdés, mekkora volt, / s hogy süllyedt el Atlantisz.” S e vers kapcsán Bartók Béla „szentháromságából” a legelsőt szükséges párhuzamként említeni: a természetet, pontosabban a természetelvű világértelmezést. Ugyanis ez határozza meg Rózsa Endre költői világképét, a kései pályaszakaszban a legközvetlenebbül és legkövetkezetesebben éppen az Ami megőriz strófáiban.
Vasy Géza
Az általunk ismert ősi kultúrák többségének világértelmezése szerint kezdetben volt a Káosz, abból alakult ki a Kozmosz, s ennek négy alapeleme a Tűz, a Víz, az Ég és a Föld. Közülük a víz, a világóceán több változat szerint annak a káosznak az állapota is, amelyből kozmosz, azaz rend születik, s amelybe a kozmoszból visszahullhat az, ami-aki elpusztul, illetve újjá is születhet. A természeti népek rendre felismerték, hogy létezési terepüket, életüket ezen a földön élve a víz, az ég (a levegő) és a tűz (meleg, fény, Nap) határozzák meg. E fogalmakat kategóriákká emelve különböző szimbolikus világképeket alkottak, s ebben sok a rokonság a görög-római és a zsidó-keresztény kultúrák között. Az Ószövetségben Mózes első könyve magától értetődően a világ teremtésével kezdődik, leírva, hogy a káoszból miként lesz ég és föld, világosság és sötétség, Nap és csillagok, hogyan népesül be a föld, s teremti meg Isten a maga képére az embert. Vergilius dalnoka a Hatodik eklogában így foglalja össze a teremtést: „Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek, / tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel / mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből / kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt; / majd hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott / lassan Néreus is, mint formálódtak a testek; / s mint bámulta a föld, hogy kezd lángolni a napfény” (Lakatos István fordítása). A tűz teremtő erő, aktív, pusztításra is képes, férfi-jelkép. A víz ősanyag, női jellegű, megtisztulást, újjászületést is jelent. A tűz és a víz együtt az élet forrásai. Az ég ugyancsak férfi-jelkép, termékenységre utal, spirituális tartalmak kifejezője. A föld női jellegű, teremtés-, anyaság jelkép, anyagi természetű, s az alvilágot és az újjászületést is magába foglalja. Az ég és a föld is egységet alkot az emberi létezésben. Rózsa Endre versében a négy elem abban a sorrendben követi egymást, amelyet az alkímia is alkalmaz, s amely az előbb felsorolt ellentét- és egymásrautaltság-párokat is figyelembe veszi. De tudományosan is logikus, hogy előbb volt a világegyetemben a naprendszer s csak később a víz, s előbb volt az ég, a világűrt jelentve is, mint a földgolyó. Persze nem szükséges a mitológiai és a tudományos változatokat számon kérni ezen a versen, amelyben mintha egy jelenkori, racionalista módon létező sámán végezne ön-varázslást, alászállva a föld alatti és felemelkedve az égi világba. E versben a már említett őselem párokat keresztezi-kiegészíti egy másik fajta csoportosítás. Ebben a tűz és az ég, illetve a víz és a föld tartozik szorosabban össze, s ezt a „hagyna magamra” és a „hagyjon el engem” megkülönböztetés emeli ki. Figyeljük meg: az utóbbi a nőinek nevezett, az előbbi a férfias tulajdonságú őselemekkel kapcsolatos. A víz és a föld főként az ember anyagi jellegű létének alapelemei, a tűz és az ég sokkal inkább a szelleminek. S persze mind a négy jelképe nemcsak az életnek, hanem a halálnak és a halál utáni állapotnak is. A vízről mint őstengerről és alvilági folyóról már volt szó, de akár belefulladni is lehet („tavi hullák illata, bomlás”). A föld felszíne „milliárd csupa zöld uniformis”, de ha gödröt ásnak, „rögönként fogy” és sírhellyé válik, s amúgy is az alvilág, a pokol terepe. A tűz ugyan az élet feltétele, de a halotti máglya („Máglyaként húnyjon a tűz”) végül magát a tüzet is kioltja. Ám lehet a pokol tisztítótüze is. S végül az életadó Nap is megsemmisülhet. A versben az ég értelmezése a legbizonytalanabb, hiszen már az ösi világértelmezésekben szükségszerűen összekapcsoltan jelentette az anyagi természetű földi légkört, a levegőt és az égi hatalmakat, az isteni képzeteket. A versszak nyomatékos, s az egymásra rímeléssel is erősített kifejezései: „üresség létrafokán bár”, „bálvány” feltételesen utalhatnak egy Isten nélküli égre, de akár a nem az égben lelhető Istenre is, s ezt majd a befejezés értelmezi át. A Biblia így kezdődik: „1. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. 2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” Isten tehát nem része sem a káosznak, sem a kozmosznak. Pontosan ezt fejezi ki a vers is. Adott az őstenger, amelynek káoszába visszahull minden létező, s
57
Vasy Géza
adott Miurunk, akinek „alakja a szélbe lebeg” és „Ő örök”, s vele együtt a világegyetem. A mítoszok nem tudhattak a galaxisok létéről, csak geo- és teocentrikus világképet gondolhattak el. A mai ember annyival, de csakis annyival bölcsebb, hogy racionálisan kezelhető elképzelései vannak a Föld keletkezéséről és várható élettartamáról, de a világegyetem idődimenziói aligha tárhatók fel számára. Így logikus és modern Rózsa Endre felfogása, amely a földgolyó életidejéhez képest méri paránynál is parányibbnak az egyének létét. Már az ókori világ is mindent időben létezőnek látott: minden keletkezik, létezik, majd megszűnik, nemcsak az ember, hanem a Föld is. Persze a Tejútrendszer galaxisa sem örök, de azt is, még inkább magát a világegyetemet az emberi tudat önmagához mérten hitelesen öröknek nevezheti, akárcsak azt az elvet, képzetet, amelyet a vers Miurunknak, a Biblia Istennek nevez. Látszólag ellentmondásos a vers megőrzést közlő része: „Megőriz a máglya, a csepp, / meg a tenger, a lég, meg a hant is. / Tűz, víz, ég, föld – elesett.” Belátható azonban, hogy itt a szimbolikus őselemekről és azoknak az anyagszerűen létező változatairól van szó. A költő hangsúlyosan ezektől az ő életében is nyilván fontos szerepet játszó szimbolikus tartalmaktól akart elszakadni, s racionálisan vetni számot az elmúlással, annak fizikailag is megragadható elemeivel, amelyek, lám mind kétarcúak: életelvűek és a halált is kifejezőek. Ugyanez vonatkozik a hajó-motívumra is: az élet tengerén ugyanúgy haladhat, mint a Léthe vizén. S ezzel máris visszatér a mű a spirituális szintre, ahol a hiteknek és a kételyeknek megfelelően többféleképpen is feloldható a „már nem feleded, / Miurunk mire vár” sejtelme. Hasonló következetéssel zárul Rózsa Endre egyik legutolsó alkotása, Az Isten vár: Ősrobbanások, s száll a por cikázva. Univerzum lesz minden porcikája. Az isten vár. Valamit tartogat. Rózsa Endre klasszicizáló hajlamú költő volt, ami elsősorban annyit jelent, hogy a költemény szerkezetét, gondolati ívét, ritmikai, nyelvi megformáltságát mindig a hagyománykincset folytatva és gazdagítva formálta meg. Kedvelte az időmértékes ritmusokat is, különösen az emelkedő jellegű, igen dallamos anapesztikus sorokat. Ebben a műben is ez a meghatározó, de egy lényeges különbséggel. Az első négy versszakban a nyitó sor mindig ismétlődik zárósorként, tehát igen nyomatékos. Nos, ezek a sorok ereszkedő, daktilusi ritmusúak, s ez alighanem erősíti a távozás erélyes gondolatát. Az ereszkedőemelkedő jelleg rimushullámzáshoz vezet, s ezt fokozza a sok rövid szótag, mert ezek lényegesen dallamosabbá teszik a művet. Ebben a hangoltságban szinte fel sem tűnik, hogy az őselemek mindig háromszor kerülnek rímhelyzetbe, s ezek az egy szótagos önrímek magukban is szinte refrénként ismétlődnek, kiemelve meghatározó szerepüket.
58
Rózsa Endre Pécsett, igazi városban s egyúttal a Mecsek természeti világában élve nőtt fel. Legelső verseskönyve, a Kavicsszüret (1970) igen gyakran és nagyfokú változatosságban élt a víz, a föld és az ég motívumkörével, a tűzzel, a nappal akkor még ritkán. Ezeknek a verseknek a szemléletében a természetélmény a meghatározó, az anyagi jellegű valóság, gazdagon használva az adódó szimbolikus lehetőségeket, de még nem élt bennük az őselem gondolattal. Később ritkább, de egyre gazdagabb lesz ez a fajta természetélmény, s egyre jobban áthatja a gyakori ars poeticákban is a létfilozófia. Például így: „Kriptaköveken is / átfúrja, / átveri magát, / kicsírázik / a tűz levele! // S szilajodnak / a lángok: / nem / légbőlkapják, / fényből – / égből / harapják, / a szélből kiszaggatják, / rabságuk mélyeiről / magukkal cibálják elő // a szabadságot!” (A tűz rapszódiája). Az Ami megőriz szomszédságában már rendre felbukkan a meghalás kérdése, s ennek
Ti üresség tárt koronái! Tövetekben a tűz se figyel. Hát itt van a föld is – elásni. Gabonát belevethet akárki, learatni se tudja mivel.
Vasy Géza
kapcsán az, hogy mi van a halálon túl (Túl). Az Öregszik a szél és az Ami megőriz szinte társversei egymásnak:
Tovatűnő mozdulatokra a levegő hullámai emlékeznek: fura bokra a tájnak, a térnek, ami magától nem tud szertefoszlani, s a mindenségben széjjeloszani. Az Ami megőriz beszélője nemcsak az első pillantásra őselemnek alig mutatkozó tűzvíz-ég-föld egyszerre anyagi és szellemi jelentéskörű fogalmaitól kívánja magát elhatárolni, hanem sorra megjegyzi azt is, hogy ennek milyenek a következményei. A tűz nem pusztító máglyaként mutatkozik meg, „hisz e láng csak megharap, átmar”, vagyis nem árt. Persze voltaképpen a Nap is máglya, s talán nem felesleges említeni, hogy a költő napimádó, a forró nyarat is kedvelő ember volt. A víz kapcsán látszólag nem személyes vonatkozásúak a közlések a következményről, ám „A tenger – az ősi hasonmás” mégis személyhez is köt, hiszen itt a tenger nemcsak a víz egyik változata, hanem a világóceán is, így minden változásnak, kezdet és vég körforgásának, a személy változó sorsának is jelképe. Itt is érdemes utalni arra, hogy a tenger motívuma Rózsa Endre költői szemléletében meghatározóan van jelen. „A talpamig érjen az ég!” a földönjáró gondolkodásmód számára inkább azt a tényt rögzíti, hogy az ég valóban a föld felszínéig hatol, vagy ott kezdődik. De a lepke-motívum következtében inkább az a lényeges benne, hogy az ember a földtől elszakadva lebeghet az égi űrben, amelyet ürességnek is nevezhetünk. A lepke elsősorban lélek-motívum, a „halott” bábból kiröppenve az átváltozást jelképezi, de a létezés titokzatosságát s a feltámadást is. E versben megnehezíti az értelmezést a bálvány szimbolikus fogalma, amely a pogányság szemléletében isten, szellem, jelentéskörű. „A lepke a légbe kitárva / a bálvány” kijelentés tehát három spirituális fogalmat köt össze. Ugyanakkor, mint közismert, ég szavunknak főnévként két alapjelentése van: a levegőt és a Mennyországot is jelenti, s ezt az anyagi és szellemi kettősséget a vers egymásba játszatja, amit természetessé tesz az, hogy az életnek a levegő is feltétele, az emberének a szellemi élet; a versnek viszont az az alapkérdése, hogy mi lehet a halál után. A föld kapcsán határozott személyes cselekvésről van szó: „kirúgom magamat, megyek úgyis”, vagyis ha a föld nem hagyja el őt, akkor ő fog távozni. Hová? Léleklepkeként a légbe? Vagy vissza- és előreutalva a szövegre, az őstengerbe: „Evezünk, a hajónk ahogyan visz.”? S ebben a halottság-állapotban, amely időtlennek mutatkozik, hiszen „már nem feleded, / Miurunk mire vár”, mégis újra belép az időtényező, hiszen a világegyetem és az Úr örök léte mellett mintha az ember számára bekövetkezne a valóságos földi után a spirituális halál is. Vagy gyakorlatiasabban értve a verset: az elképzelt után a megtörténő halál.
59
Léka Géza
Léka Géza
Aranyalma hullt De tudtad, Bandi, Rózsa Bandi, beszélni akkor kell, ha szádat befogva oldaladon jön ki, ha emberebb ember a bánat. Arcod sárga volt már, báva Hold, szemed olaját is kilopták. S meg-megkopasztott, hisz kurva volt utolsó szerelmed, a Bosnyák. Nem érdekes, csak szólva szólhass, súgtad a nyolcvankettes trolin. Fölidéztük a Gólt, a Gólpasszt, s hogy lábát törte a svéd Brolin. Az ajtóból még visszanéztem, aranyalma hullt, mintha szórnák, szél cselezett a Tihany téren, s összefejeltek mind a rózsák.
60
Vác, Pokol sziget 1982
Az el nem süllyedt költô Dezséry Lászlóra már csak az idősek, a hetven felé vagy a hetvenen felüliek emlékezhetnek, a korai Kádár-korszakban, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején vasárnaponként kegyes, kenetteljes jegyzeteket olvasott föl a rádióban. A hatalom magához csalogatta az egykori evangélikus püspököt, nyilván úgy gondolta, ha egy igehirdető beszél a népnek, a nép el is hiszi, amit beszél. Kihasználták a szerencsétlent, ő pedig készségesen meghódolt. De volt egy érdeme: 1959-ben a dunántúli középiskolások keszthelyi Helikon-ünnepségéről tudósított az Élet és Irodalomban, s az egyik pécsi diáktól idézett is két sort: „csukott pillám alatt / szemembe hunytalak.” Harmadikos gimnazista voltam, verseket írtam. Elhűlve olvastam. Ezek után nekem már minden reménytelen. Először így ismerkedtem meg Rózsa Endrével, azaz akkor még Andrással. Eredetileg ugyanis Andrásnak keresztelték, csakhogy indulása idején már volt egy másik, nála idősebb költő, akit szintén Rózsa Andrásnak hívtak, kénytelen volt a nevét megváltoztatni. Az a Rózsa András még megjelent a Költők egymás közt című antológiában, de nyilván tehetségtelensége okán abbahagyta a versírást. Rózsa Endre viszont többé nem változtatta vissza a nevét, maradt Rózsa Endre. 1960 őszén bekerültem az egyetemre, rendületlenül írtam, írtam a verseimet, de éreztem, egyik sem az igazi, és akkor az Eötvös Kollégiumban a Ménesi úton, egy este a kollégium költői verseket olvastak fel. Az est az én szememben roppant ünnepélyes volt, szívszakadva hallgattam őket: Búzás Andort, Győri D. Balázst, Ágh Istvánt, Bokrost meg a többieket, és nagy irigységgel egy másik, atléta termetű, fekete hajú, villogó szemű elsőst. Nem emlékszem, akkor Andrásként vagy Endreként szerepelt-e, valószínűleg Andrásként. A többiek, akik mind idősebbek voltak nála, valószínűleg Búzás Andor javaslatára vették be maguk közé, aki pécsiként a másik pécsit pártfogolta. Később én is bejutottam a kiváltságosok közé, mintha már Rózsa Endre lett volna az est egyik szervezője, és én neki adtam „költeményeimet”, amiről jóval később meg is emlékezett. Hogy a verseimet lila indigóval gépeltem le, és olyan szép sorok voltak benne, mint például az, hogy „cirádás citorám”, ugyanis akkor éppen népies-régies hanggal próbálkoztam, a citora citera lenne. Eötvös kollégista volt, én nem, így – emlékezetem szerint – nemigen váltottunk szót egymással, ők külön világ voltak. Bella Istvánnal, Molnár (Péntek) Imrével, Kiss Benedekkel, Utassy Józseffel barátkoztam, annál is inkább, mert velük egy kollégiumban laktam, máshol, nem a Ménesi úton. Mindenben az első volt közülünk, az Elérhetetlen föld költőiből. Neki jelent meg először a neve – eszerint – az Élet és Irodalomban, neki jelent meg először verse, mégpedig a pécsi Jelenkorban, neki jelent meg először verse az Új Írásban, amely akkor a legjobb, a legáhítottabb fóruma volt minden költőnek. 1964-ben a 4. számban közölték (Virágének), s mindjárt a rákövetkező 5. számban is, az Országutakon címűt. Ehhez a vershez még egy grafika is járult, az arcképe. Nagyon ritkán történt meg, hogy egy kezdő költőt ne csak verssel, portréval is bemutassák. Ezzel külön fölhívták az olvasók figyelmét, hogy nem akárki indul el a pályán. Az Országutakon belekerült első kötetébe, a Kavicsszüretbe is, egy másik változattal. Sajnáltam, nekem az Új Írás-beli verzió sokkal jobban tetszett. A József Attila-díjat azonban Utassy József kapta meg először, 1978-ban, Rózsát 1979-ben tüntették ki.
Gyôri László
GyÔri László
61
Gyôri László
62
Nagyon fényesen indult. Rá is szolgált. Ritka tudatos, összefogott elme volt. Eötvös kollégistaként, a legjobbak közt, kiválasztottként járta ki az egyetemet, akár tudós is lehetett volna, ha nem hódítja el véglegesen és egyes-egyedül a vers, amelyet épp olyan tudatosan művelt, mintha csak egy lenne a többi elméleti tartomány között, persze azzal a József Attila-i kitétellel, hogy a líra logika, de nem tudomány. A legnagyobbra tört: egy nemzedék, egy kor tudatát, lényegét megragadni. Megírta az akkoriban, tehát a hatvanas évek közepén eszmélkedő nemzedék egyik programversét, Az elsüllyedt csatatér címűt, amelynek az az első sora: „Sosem halunk meg ezen a csatatéren”. Gregory Corso, az amerikai beat költő Ucello című verse szinte szóról szóra ugyanígy kezdődik: „Sose halnak meg ők ezen a harcmezőn”. Szó sincs átvételről, egy életérzés fűtötte mind a kettőjüket. Persze a „sose halunk meg”, s a „csatatér”, a „harcmező” más volt Magyarországon és más a nem itteni Egyesült Államokban. De lássuk, hogy folytatja Rózsa? „... mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk”. Nem harcolunk, nem küzdhetünk, mert egy másik akkoriban keletkezett verse szerint: történelemszünet van, a szüret csak kavicsszüret, ez az idő senkinek sem az ideje, a senki ideje. S Rózsa Endrének 1970-ben hiába jelent meg egy nagyon ígéretes első kötete, hiába kapott viszonylag hamar József Attila-díjat, kezdettől fogva bizalmatlanul viselkedett iránta az irodalompolitika, nyilván amiatt is, hogy az Elérhetetlen föld egy egész egy tizede volt, de főleg annak okán, hogy láthatólag érzékenyen érintette a prágai tavasz. De írhatott-e Rózsa Endre a prágai tavaszról? Írhatott-e arról, hogy az a csatatér, az a hadszíntér az 1956-os Budapest? Arról a kritikák sem jegyeztek föl semmit, hogy a háttérben, a homályban 1956 kulisszái húzódnak meg. Mellébeszélt a recenzió, olyan is akadt, amely a fiatal költők „ambivalens életérzéseit és iránytalanságát” annak tulajdonította, hogy nincs szociológiai és történeti műveltségük, hiányzik belőlük a kellő poétikai kultúra, majd ha egy kicsit okosodnak, még akár Garai Gábor is lehet belőlük. Ez másképpen szólva ugyanaz, mint amit Petri György idéz föl egy interjúban: „A kritikák ... elismertek, de hozzátették, hogy ideológiailag még fejlődnöm kell.” De a kezdeti próbálkozások után mellé kezdtek beszélni a fiatalok is – a hatalom sem óhajtott nyíltan ötvenhatról beszélni, eredete, lényege illegitim voltáról, a költők pedig öncenzúrára kényszerültek nemcsak a nagy nemzedéki élményt, ötvenhatot, hanem a kádári korszakot, költőiségük idejét illetőleg is. Hogy ötvenhatot emlegetem, egyáltalán nem légből kapott dolog, szintén Petri György támasztja alá: „Egy minden szempontból prűd társadalomban éltem, és ez a prüdéria akár 1956-hoz is kapcsolható. Itt minden el volt hallgatva.” Az elhallgatott ötvenhat helyett népről, nemzetről, magyarságról, szabadságról, Petőfiről, Dózsáról, a Donról, Erdélyről írtak, amit még fejcsóválva, huzakodva, sokszor acsarogva, dühtől fuldokolva, de mint maximumot és mint helyettesét, árnyalakját sok egyébnek – mást már nem tehetve – tudomásul vett (eltűrt) az irodalompolitika. Ezen csak az a radikalizmus segített volna, hogy elég, ebből a székből felállok, becsukhatjátok utánam az ajtót. Verseiben a hetvenes évek közepétől egyre áttételesebben kezdett fogalmazni; az a kezdettől fogva benne lévő hajlam uralkodott el benne, hogy metaforát csikarjon ki akkor is, ha egy sima, szürke, költőietlen, egészen köznapi mondat kellett volna. Túlcsigázta, túlgyötörte a vers szerkezetét, rímeit, képeit, ahogy később maga is megfogalmazta: az elme erőműve örökké metaforákat termelt. De homályos, maguknak való álmai is az eredetiség monumentumai. S közben egyre munkált benne a klasszicizálás iránti hajlam is. Olyan műveket tesz az asztalra – „Se híja, se hója...”; Kortársaimhoz; Gördülő siralomház; Hadakozom a verssel; Caracalla; Úgymond; Lélekharangszó; Dodekafon litánia – a konstrukció, a forma biztos, koherens, megrendítő, fenségesen egyszerű erejével, melyeknek diszkurzív szövegterében nincs redundáns elem (hogy tolvajnyelven szóljak), anélkül versek, hogy egyre azok akarnának lenni.
Sumen, 1992 magyar költészeti szavalóverseny
Gyôri László
Rózsa Endre már csak betegen, félig bénán érhette meg a politikai változást. Tragikus, hogy ezt a különös, bosszantóan jó és idegesítően furcsa képzeletű költőt, vagy lekicsinyelték, vagy maradéktalanul felmagasztalták. Egy nagy tehetség – akárcsak mi – verseket írt köztünk. Remekműveket is. Úgy hangzik, mint valami vállon veregetés, pedig nem az. Nagyon sokat vívódtam vele, nem személyesen, mert elég keveset találkoztunk, kettesben szinte alig-alig, jóformán csak társaságban; eleinte elfogódott voltam vele szemben, csak később vettem észre kedvességeit, esendőségeit. Tiszteletet és szeretetet érzek iránta, a saját sorsunkat látom benne. Az egyik nagy mai magyar költő, amikor megkérdezték tőle, kiket tart ma a legjobbaknak, egészen elfogult és erőszakos természetességgel azt mondta: a barátom a legnagyobb. Lehet, hogy tetszik ez a magatartás? Miért legyünk mi elfogulatlanok, amikor mások sem azok hozzánk? Barátunk, Rózsa Endre, a mi egykilencedünk, habár nem érdemlitek meg, felejthetetlen verseket írt nektek. És mi a fertelmes, a gonosz végszó, a szégyenletes csattanó beléndek? Rózsa Endre mindenben az első volt közülünk: először jelent meg és először is tűnt el.
63
Szepes Erika
Szepes Erika
„…ami már nem cél, csak irány” Gondolatok Rózsa Endre Az elsüllyedt csatatér címû verse kapcsán
Kevés költőnek adatik meg, hogy fiatalon, 24 évesen megalkossa saját generációja, sőt több őt követő generáció emblematikussá vált versét, Az elsüllyedt csatatér című, tragikus, önkínzó állapotrajzot. A vers 1965-ben született, és három tragikus kataklizmához kötődik.
64
Az első a háború, amelyet kisgyermekként már maga is megélt. Így nyilatkozik erről az Elérhetetlen föld évfordulós, második kiadásában: „Azt kell mondanom, nem volt virágos gyerekkorom. Háborúra, aknadörgésre, falhoz nyomó légnyomásra emlékszem, később piros marhasóra, melaszra és kukorica prószára, megfőzött tengeri magra, s a babbal és krumplival kiegészítve ez volt a mindennapi eleségünk a százmillió pengős világban. (1994, 252.old.) A háború mint egy meghatározott költemény elsődleges tárgya, ritkábban bukkan fel, de emléke mindvégig meghatározza költői képeit, hasonlatait, metaforáit. Önnön arcát is így látja: „szemeim között / ráncok / világháborús lövészárkok / gyökér-meztelen / pillantás tapogat / föld- emésztette fegyvereket / földből kiálló végtagokat // … // hány emberöltő kulcscsontja csikorog / az örökre-zárt kőben / hány nemzedék / gomba / indul sisakját vesztve rohamra / a föld alatti végtelen esőkben…” Az elsüllyedt csatatér egyik szakaszában a költő körüli teljes világot betöltik a közös tehetetlenség okozta tetszhalál részletező képei: „Az elsüllyedt csatatér ez összes kellékével és figuráival / A kiszántatlan álmok a jövendő légszomjában élők helye / Az elevenek köztemetője a holtak nyüzsgő tartománya / S ama álbölcsek hona akik kavicsot ültetnek a szívük alá…” Származásom címen megírja azt a verset, amiben summázza, hogy születésünk pillanatától a halál jelei vesznek körül („a lehullott kéz a befelé nőtt szárnyak / a múlt /…/ az önmagára csomókat kötő víz /mely hallgat / kudarcait a nyár / a halál halomban hordja eléd”) A családot közvetlenül érintő tragédiát, bátyja megsebesülését a fronton, majd ennek következtében bekövetkezett halálát aszklépiadészi strófákban beszéli el, mintha a forma tartást és erőt adna az elviselhetetlen elviseléséhez ( A lábatlan Krisztus). További tájképei is a pusztulást elevenítik meg: „Kőparázs az Ismeretlen / Katona szeme; / szél fuvint – és kőporhamu / szemhéjazza be..” – kezdi balladai tömörségű és elliptikusan szerkesztett, a negyvenezer bolgár mártír-katona emlékműsírjára írott versét, majd a természet empátiájával nagyítja fel: „Láttad már, ha roppant vállal / sírni kezd a hegy, / s lepatakzik ezer kő, ha mélybe gördül egy? //… // Sziklaégbolt visszhangozza, / merre csörtet ő, / s tördeli jég-ujjperceit / az ijedt idő?” Múltjában mindig a háborút látja, ezért a múlt képei mindig sérültek: „világom egét múltam rétjeiről / pipacs vérezi csalántűz perzseli föl / perzselje bánat füst vet annak
Szepes Erika
ágyat / aki sok kórót hullt gallyat gazt örökölt” Természeti képei mind háborús metaforák: „Az üres almafák most / dühöt érlelnek háborút teremnek: / kőgolyó gyümölcsökként / zúdítják le a terhet ágaikról”. Gyermekkorba visszarévedő, mesésen induló életútelbeszélése a szépség felől ( ibolyás / mezőt, hol gyermek-arcodat / hozza a vízfolyás”) halad a jelen háborúra emlékeztető képei felé („a feltépett tér mellkasából / kiállanak a fák, / erek, zsigerek, messziség / vérzi be ágbogát…”) Kép(let)ek cím alá foglalja rémlátomásait a tájról: „örvénylés hüvelyéből / kirántott kard a pisztráng / eget-vágó tekintet / a vak zuhatag felett…” Felderülnénk a következő címen: Öregek táncolnak, ha már a második sorban nem változtatná át az öregeket „holnapi holtakká”, az őket megszólító szavakat durva káromkodássá, az egész kultúrházi táncot a hatodik szakaszban háborús rángássá, az öregek füleit a Don mentén kilőtt lövegek dörrenéseitől süketté, és végül az egész verset rémítő haláltánccá. És megírja a partraszállás saját változatát Legenda címen, amelyben egy hajó eltűnése, pusztulása mitikus történetté alakul („Itt-ott még látják. Kidugja periszkópját / bárhol a föld alól; egyesek sorsuk ujjának vélik”). A pusztítás vízióival küzdő költő feltételes jóslatot ad magának és kortársainak Jöhet még idő címen, ebben tényként kinyilvánítja, hogy a háború örök (szakaszait előrefrénnel kezdi, az előrefrénben láttatja a mindig rombolásra kész ágyúkat, majd így foglalja ös�sze: „töltve az ágyú tékozló történelemmel”). A bellum aeternum erejét a költő saját magán is érzi: „ két kezem érc-ág és tűz csordul ki számon.” Azt hihetnénk, hogy akinek ennyire alapélménye a pusztulás, a romlás, a bomlás, az minden harctól, háborútól rettegni fog, és szeretné minél távolabb tartani magát tőle. De Rózsa Endre már 24 évesen tudta, érezte, hogy a csatatéren elhullani lehet mártírként, de lehet igaz ügyért küzdő forradalmárként is. Mert a második alapélmény 1956, amikor még zsenge kamaszként nem vehetett részt az országot felpezsdítő forradalomban sem. Az elbukott ’56-ot gyászolva már nem is a harctól, a fegyverektől, csatazajtól fél, hanem azt éli át, hogy itt lehetett volna tenni valamit. De generációjának, a háború előtt, alatt és közvetlenül utána születetteknek az értelmes küzdelem esélye sem adatott meg; ’56 a meghiúsult álmok és a jobb jövendőre szomjazók örök nosztalgiája marad. A tettvágy, az értelmes élet e fantasztikus dokumentuma Az elsüllyedt csatatér, melynek nemzedéke megrázó módon nemcsak visszafelé, a múltban nem találhatja meg cselekvési lehetőségét, hanem előre mutatva, 1968 felé sem. Emlékező és jósló mű ez, megérezvén, hogy a változás érik, a vers keletkezéséhez képest nem is olyan távoli jövőben. Petri György, a másik emblematikus mű, az Ismeretlen kelet-európai költő sírverse 1955-ből szerzője, 1956-ot és 1968-at is antedatálja, s a két élményt egymásra vonatkoztatja, együtt említi: „két számot mondok: / 56 / 68 / Összeadhatjátok, kivonhatjátok, / megoszthatjátok, megszorozhatjátok. / Csődöt mondott aljasságotok /számtalan tana.” (A kis októberi forradalom 24. évfordulójára) Rózsa a bekövetkező harmadik élményt, 1968-at 1965-ben anticipálta. Azt a ’68-at, ami beteljesíthette volna reményeit, amelyek mellett, mindennek ellenére, következetesen kitart. Erről maga vall egy versében, szinte ellenpontozva a Jöhet még idő rémlátomását saját karjainak érccé válásáról és szájának tüzet leheléséről: „Ágbogas, gyom gyökérzetű / vagyok, a törzs, a lomb – s a mű. / Fáj minden múlt: / fűrészpor hullt, / benőttem a rést, fürge fű, / s kiforrtam – fát gyantás nedű. //… // Ezért minden termő terű. / Ezért leszek / a szépre szebb, / időtlen emlékezetű, / holtomban is egyéletű.” Hogyan hangolódhat el a tragikus kép ilyen derűssé? Ironikusan. Mert: „Makacs vagyok, hű, egyszerű, / mennyboltba szöget vert kezű.” A vers eleji bevert szög Krisztus-utalás, ami sejteti a drámát , a versvég pedig magyarázza: „De az a kondor-keselyű / világra kifent köszörű.” Helyben vagyunk: a fegyvernél. A köszörűnél, a késnél és minden harci eszköznél, amit 1968-ban sem volt módja használni.
65
Szepes Erika
A Nagy Generációnak – mert így tartják számon magukat – csaknem minden jeles betűvetője beszámolt 1968-as megrendüléséről, arról, hogy nincs lehetőség küzdeni valami saját célért, pedig a kor hősiességről és forradalmiságról szavalt. (Király Istvánnak az egész társadalomra vonatkoztatott kifejezése, a „hétköznapi forradalmiság” is ezt követelte.) Akinek látlelete, szóhasználata, képalkotása a legközelebb áll Rózsa Endréhez, az Petri György, akinek világképében a tragédia mellett majdnem mindig ott az irónia, önirónia, a groteszk, és – a támadó hangvétel. Rózsa Endre leír, elbeszél, emlékezik és értelmez, Petri gúnyolódik, szatirikus éllel fogalmaz, de olykor gorombán támad. (Persze mindez csak a politikai költészetére vonatkozik. Lírája, különösen a késői, a legnemesebb érzelmek hangján szól.) Amiben teljesen megegyeznek, az a két évszám egymás mellé állítása: Rózsa Endre az 1968-at megelőző, majd követő korszakot jeleníti meg szürkének, mocskosnak, unalmasnak, tett nélkülinek. Ünnepeink kiüresítését, formálissá degradálását a történelem meghamisításának, meggyalázásának érzi, így különösem fájlalja a „Naptárból kitagadott nap”-ot, március 15-ét, az igazi hősökről való elhallgatást, ami egyaránt jellemezte az ’56-os és a ’68-as korszakokat („Ki merészeli újra ledöfni / emlékedet is ma, Petőfi?”) És az 1956 novemberének réme ihlette versben: „A folyóból levágott kezek / kapkodnak ki a partra. / Fagy éle / piroslik messziről, / hajszálerenként metszi föl, / amit az emlékezet / odalök kényre. / A boncasztalon / források szíve, kék izom / lüktet elhagyatva.” Nem kevésbé zaklatott a ’68 bukását, emlékezetének fenntartását célzó mű, a Vers ifjúságom értelméről (Európa diákmozgalmainak), melyben a tetteket lehetetlenné tévő felső erőkre támad: „Gyalog szellemek lóugrásban / gondolkodnak – de csend: / megtörténhet-e nélkülem is, / ami velem? // Kitömhető-e koponyám az ő / sakktábláikon nőtt mohával? / Háborús játékom, a papírrepülő, / milyen gazos udvarokon szárnyal?” És ami a legmeglepőbb, legmegrendítőbb, hogy az ünnepek nélkül, tétlenül töltött időre csaknem egyformák a képei a Nagy Generáció majdnem minden tagjának. Rózsa Endre Kivágtatnak a taps érsekjei, haynaui, ó és új vérszeplős tahók márvány paripán ellenük – csak a szél fúj, mérsékelt, északi szél fúj. Rózsa Endre kiürült ünnep-képe: „Szűkölve tágulnak önmaguktól / a kimosdatott utcák. // Fülig szakadt szájjal, / hogy homokjuk kicsordul, / falrepedések röhögnek. // Kihűlt arcokról vakolat pereg. / A téglák nyerse előförmed.” Petri György Hol vannak az ünnepek? Vastag por alatt, a meleg padlástérben hallgat egy szétszerelt világ.
66
Eltűnt a menet. Átváltozott ordítássá és elszéledt a széllel.
És a nemzedék néhány évvel fiatalabb tagjánál, az 1946-ban született Körmendi Lajosnál ’56 leírása: „Kölyökkoromat fehér ingben, / kék rövidnadrágban töltöttem, / tribünlakók / viaszmosolya / átgázolt rajtam, / mint egy körmös traktor. / Aztán / utcakő-szavak verték be a plakátok / kirakatait, / azon az őszön / tankok / szántottak, varjak / arattak.” És ugyancsak Körmendi Naplóversek-et ír 1968-ban, amelyben már barátaival tevőlegesen részt vett: 1968. 08.22. (A bevonulás hírére): „A holnapunk / a kútba lett taszítva, / félhomályba / vész / az életünk.” 1968. 08.25. (Újabb hírek után) „Feketében / a szó. / Gyászol.” Még egy rokonság: a két költő között: a tárgyak, dolgok, emberek egyaránt sérülnek, és sérüléseik egymásra vetülnek. Rózsa: „véreres utca”, Körmendi: „Cézár-idő patanyoma a szemed alatt.” Mert az egész világ megsebesült, beteg. A megélt 1968-ról konkrétabb képei, tárgyiasabb emlékei vannak annak a generációnak, amelyik éppen 1968 okán lett Naggyá, éppen azáltal, hogy meg tudta fogalmazni, milyen lehetőségeket veszítettek el, mely élethelyzetük maradt rossz, vagy vált még ros�szabbá. Bella Istvánnak egy egész kötetét nevezhetem emblematikusnak, az 1968-ban keletkezett Szeretkezéseink-et, amelyet a kor álszemérmes – pontosabban a politikai tiltást álszemérembe bugyolált – cenzúrája nem engedett ezen a címen megjelenni, ezért a kötet a Sárkeresztúri ének lényegesen kevésbé felhívó címet kapta. Bella versei döbbenetes erővel mutatják meg a nem-szabad létben megélt szerelem torzultságát: a szeretett nő mozdulatait, testrészeit fegyverekhez, rabsághoz hasonlítja. „Mit csináltál velem, hogy szemöldököd / mint bilincs kattan szemeim fölött? // Láncból vagy drága, s lánccal ölelkezel, / hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel?” És az a képe, amely a legrokonabb Az elsüllyedt csatatér-rel: „…fekszünk pucéran a hiába- / harcmezőn , elárvult, árva zsoldosok sokaságában” (kiem. Sz. E.) Bella egy 1987-es interjújában pontos elemzést ad a versek hátteréről: „A Tiszta szívvel című antológia első száma 1965 januárjában jelent meg. Olyan kísérlet volt, amit rögtön el is fojtottak. Pedig a mindenkori fiatalságnak ki kell fejeznie önmagát. És van egy olyan törvényszerűség is, hogy minden ifjúság szűknek érzi azt a mozgásteret, amiben él. A mi megkésettségünk egyik oka, hogy változtatási szándékainkat rendszerint félreértették.” Bella bölcs szavai két évtizednyi rálátással születtek: két évtizeddel Az elsüllyedt csatatér és a Szeretkezéseink keletkezése után. A szavak – bölcsek, a versek – lázítóak. Mint Béres Attila lapidáris Bonfini-je, ami szintén ezt a lemaradást fájlalja:
Szepes Erika
Ünnepi költők helyett most a szél mond verseket. Kerge port mond…
Én tulajdonképpen harcosnak születtem de mire elvégeztem a kötelező tanfolyamokat már nem volt felvétel a Fekete Seregbe Rózsa Endre barátja, társa a Kilencek szövetségében, Péntek Imre, így foglalja ös�sze 1968-as élményeit: „Kallódásaim fő oka 68-ra vezethető vissza: néhány, szűk körben elejtett megjegyzésemért rendőrségi figyelmeztetésben részesültem. Majd egy évig munkanélküliként (szabadúszóként) tengettem életemet, fél évig megtűrtek a budapesti Várna utcai szakmunkásképző nevelőotthonban, tanítottam, nevelőtanároskodtam Zalaegerszegen, míg végül, hála Gulyás Mihály nagylelkű meghívásának, Miskolcon, a Napjaink szerkesztőségében kötöttem ki…”
67
Szepes Erika
68
A Nagy Generáció egyik legtehetségesebb, de csupán késői elismerésre szert tett tagja Birtalan Ferenc, akit éppen Rózsa Endre pártfogolt, segített. Szépen ír róla Birtalan Versek regénye című, életrajzi eseményeket és azok versbéli megszóltatásait egybeszövő kötetében. Az ő széles spektrumú látásmódja világméretű összefüggésekbe helyezi a mi ’68-unkat. Műve világosan kimondja, hogy 1968 volt az az év, amely az egész világtörténelem különleges pillanata volt, a világ sok pontján egyszerre mozdult. Az USA-ban indult „flower power” békemozgalma, a vietnami háború elleni lázadása mellett a párizsi diáklázadások követelték a fiatalság egyenjogúsítását és politikába való beleszólási jogát, a „prágai tavasz” eseményei „emberarcú szocializmussá” szerették volna változtatni a totális diktatúrát. Ezek az áramlatok törtek be hozzánk is, majd ennek a Nagy Generációnak együtt kellett megélnie, hogy az apák generációja felülről véget vetett terveiknek. Egyesek megtorlást is elszenvedtek. Életérzésük ettől kezdve lett a kiábrándultság, a fölöslegesség tudat. Ez az élmény teszi hasonlóvá erről a korszakról tanúskodó műveiket. Pontosan összegzi Birtalan prózaversében: „A halott, a túlélő, a becsapott apák fel nem nőtt, állampolgári jogokkal felruházott gyermekei vagyunk. Mondhatod ezt a korosztályt a kioktatottak, rendre utasítottak, a szemérmesen októberi eseményekről suttogók, Kogutowitz Manó-féle térképek fölött leselkedők, a mindent készen kapottak seregének […] nekünk nem volt egy vacak háborúnk, hogy esténként mesélhessünk a gyerekeinknek…” Birtalan precíz megfogalmazásával jól zárja az 1968-as emlékezést, és a legvilágosabban magyarázza Az elsüllyedt csatatér által anticipált életérzést. A ’68 utáni „pangásnak” nevezett évtizedek hasonló lelkiállapotban teltek, így ismét hasonló versekre késztették a költőket. Az éppen megélt jelenről szólván, melyben „ami már nem cél, csak irány”, azazhogy céljaink már nincsenek, csak irányaink, Rózsa Endre ezt a képet látja és formálja metaforává: „Ez az idő a csuklókról leesett karóráké”, míg Petri: „Ez nem ideje semminek.” S ha nem is idő, nem is hely, vezető van: Rózsa Endrét Ady kalauzolja el abba a magyar világba, ami – Rózsa szerint – azóta sem változott: „só-sömör a síkon / se veréb se túzok / bevetem búzával / ocsúra ocsúdok // buckám a bukfenc / nagy port verve érik / kereket old innen / az ördögszekér is” (a vers címe: Számkivetett Sziszifusz Hortobágy-országban) – így válik Rózsa Endre is a Hortobágy poétájává. És látja Rózsa a nem-helyeket is (ezek Marcel Augé elméletének magyar költészeti megfelelői, Augé in: Non lieux. Introduction à un anthropologie de la surmodernité, Paris, Le Seuil, 1992, 155): Palack-postát küld Rodostóból : „honn élek én is itt. Száműzött az ország… // Nagy vizekben lakom, süllyedt tengerárban / csillámcseréptetős hullámhegy a házam, / haltátogás ablaka. / Buborékok közt naphosszat elülök, / bekoppant kagylószáj, némaságot szűrök, / kallódó kopoltyú, végtelent fésülök; / van az ember egymaga.” Másutt se idő, se tér: „Zsugorító idők. / A kör – ponttá ijed. / Nincs fa. Kisemmizett / árnyéka nagyra nőtt. // A karó önmagát / karózza, nincse: bab…// Itt pár nélkül szalad / minden párhuzamos. // Én is. Kifut e vers. / A vágányok sehol.” A Teljes kör című vers alcíme szerint Csokonai versét értelmezi. (Tudjuk, hogy nem. Tudjuk, hogy elődöt keres Csokonaiban, de ennek a versnek az elődjét a 20–21-ik századnál korábban nem lelhetné fel.) A Teljes kör-ben szintén nincs se tér, se idő: „mintha üres meder sodorná / a testek kallódó hiányát / a nemlehet mint holt folyó / s a mégis rajta a hajó” Rózsa alapvetően rosszkedvű költészetében néha – mint itt is – megcsillan a magyar költészet József Attilától származó, „és mégis” dacos szembenállása. De egy szólamban elhal. Pedig Rózsában nagyon is élt A méltó élet vágya (ez egyik versének címe is): Csak dolgozni, szeretni, gyermekét fölnevelni,
Szepes Erika
hogy szülőjét ne szidja: az ember dolga ennyi. … S mint minden holnap: aznap, úgy szolgálod, ha már ma maradni mersz szabadnak. József Attilásan dacos a másik „és mégis” vers, az Adyt is maga mellé szólító „Se híja, se hója…”, amelyben a „csakazértis” pátoszával szól: Nem adom magamat meg a múltnak! Sorsunk – ez a dolga – betelhet; de bennem idők igazulnak, s igazolva, jövőbe emelnek! Utólag – minden előzmény. … A Nagy Generáció életérzését, hiábavalóság tudatát igen korán, a még nem is sejthető 1968-as világeseményeket a megtörtént 1956-ból anticipálta, logikai-érzelmi úton kikövetkeztette az akkor és a most összevetéséből. Amiként utánozhatatlan, filozofikus tömörséggel gondolkodásának eredményét meghatározta: utólag – minden előzmény Ezért lehet, hogy minden későbbi megszólalás őrá utal. A Nagy Generációnak – ha nagy tettei nem is lehettek –, de nagy költészete, emblematikus versei igen. Mint Az elsüllyedt csatatér.
Írók csapata Szoc.real 70-es évek
69
Saitos Lajos
Saitos Lajos
Tetszés szerint továbbírható (Egy Rózsa Endre-vers folytatása) 1. Amikor az eszmét elvetik a rögbe abból lesz a rögeszme. 2. Kezdet és vég között a valóság – rajta kívül az örökké valóság. 3. Ember ha alkot az Isten pihen de teremtményén van fél szeme… 4. Törés nélkül nincsen cserép – tűrés nélkül nincs feszület.
70
Kezdet és vég
Onagy Zoltán
Onagy Zoltán
Hajnali szövegromok Rózsa Bandi után a pincében
2014. 01.01., szerda 04:14: Boldog új esztendő következhetne, itt az idő. De nem úgy néz ki, hogy bármi változna. Én nem változom, a közeg nem változik. Mi más lehet az egyenlet vége? Szopás 2014-re is. Ehhez kívánok magamnak modort és türelmet. A kettőbe hajtott, fettel nyomtatott felszólítást látom elsőként, miután villanyt kapcsolok a dolgozószobában. December közepe óta lóg agresszíven az üzenetfalon az utolsó Dorothy e-mail: „Ha Szilveszterig nem juttatod el, hozod, küldöd Rózsa Bandi nálad lévő köteteit, akkor Ausztriából hazafelé a fiammal belépek érte január hetedikén, jó-e? Úgy is régen meginnék veled egy kávét.” Ilyenkor mindig elhessentem Dorothy képét, majd, majd. Ma reggelig soha nem merült fel a kérdés, ugyan miért, milyet ötlettől vezérelve hoztam magammal őket: nem emlékszem a leküzdhetetlen vágyra, amivel a Rózsa Bandi verseket faltam volna. Két hete fenyeget a felszólítás. Mégse bírom elszánni magam a pincére. Odalent hideg, por, a legutóbbi csőtörés óta bűz is, szerencse, hogy a könyves dobozok téglán fekvő deszkákra emelve, ha nem pakolom fel, az utolsó vagyontárgyamnak is vége. Rózsa Bandiról apám jut eszembe. Ül a kánikulában a kertvégben, az árnyékban, ahol elviselhető, amikor lebaktatok elköszönni. Kérdezi, nincs valami könyv nálam, amit itt hagyhatok? Ekkoriban tanulom Rózsa Endrét, ha egyszer hivatalosak vagyunk valami antológia dolgában. Két kötet is. Vers nem érdekel, mondja. Ha olyan verset látsz, ami hatvannyolcról szól, azt hozd el. Hatvannyolc augusztus huszadika az öreg bögyében, az is, hogy számtalan barátja az Ipoly túlpartján, hogy az unokabátyám páncélosként részt vesz a hadműveletben. Bögyében az is, hogy írok. „Hazudhatsz, amíg élsz”, mondja, „mi lehet jó ebben?” Általában nem értettem az öreget, itt pedig sehogyan nem. Az adott rendszerben nőttem, fel, a rendszer szocializált, tanított. Ők pedig, a felnőttek, akik látták ötvenhatot is, hatvannyolcat is, tudhatták, mit láttak, nem beszéltek. Velünk, gyerekekkel, nemigen. Mindenesetre kiemelt feladat ezt követően, hogy találjak egy hatvannyolcas verset. Nem sikerült. 04:22 – Hajnalban megint nincs net. Ötig várnom kell, hogy sms-t küldjek a szolgáltatónak. De nem megy el az sms, nem értem. Ilyenkor többnyire azt gondolom, én vagyok a hülye. Korábban nem tapasztalt gebasznál valóban azt hiszem. Egész nap hol leesek, hol újra vagyok. A szolgáltató szerint nézzem meg a rendszerem, valami csatlakozó lesz. Hja. Lassan cseng le, hogy de valóban, apám nem mond hülyeséget. Egy költő forradalmi alkat. Hogyan költ, ha nem költ pl. hatvannyolcról? Ötvenhatról? De ha költ, ki látja? Én még ellavírozok, ha akarok, ha kötelező, de egy költő nem lavírozhat, ő odacsap,
71
Onagy Zoltán
ahova köll, ha nem csap oda, milyen költő? Hogyan akaszt királyokat, ha nem mondja ki legalább óhajként? Talán ez a kánikula pillanat az ebéd utáni délutánban, miután úgy tekintek a költőkre, hogy szegények, szépen beszorultak a vágyak és a valóság közé. 04:33 – Várakozás és szentségelés helyett kabát, cipő, elemlámpa, hogy belássak a dobozokba, kulcscsomó, a pincerészig öt ajtót kell nyitnom. A Kavicsszüretet azonnal megtalálom az Új Termés feliratú felső dobozban, legutóbb Tar Sándor első könyvéért, A 6714-es személyért túrtam fel a pincét. Egy időben minden Új Termés sorozat kötetet megvásároltam az antikváriumokban. Hogy kinek, minek gyűjtöttem az első-könyveket, értelmezhetetlen, felfoghatatlan. A Modern Könyvtár zsebkönyvsorozatának máig látok értelmet, az Új Termésekkel ugyan mi volt a szándék, hacsak az nem, hogy az első kötetem is itt jelent meg. Kicsit lentebb, ugyanebben a dobozban Az anyag emlékezete és a fekete borítójú a Szomjúság örökmécsei. Dorothy korábban is követelte a Rózsa-köteteket, egyszer már összeraktam. Akkor se érthettem, miért. Minek. A következő világháborúig, ami megszünteti majd a Hálót, a villanyt, a fűtést, mondom mindig a kényelmeseknek, aki nincs fent a neten, nem létezik. Addig nem kell könyv, gondolok a balkáni mészárlásra konkrétan. Akkor lesz szükség a könyvekre legközelebb, fűtőanyagként, unaloműzőként. Addig porfogó. 06:25: Gyors levél Andrassewvnek, látom, zöld a lámpája, napok óta készülök. „Iván, nekem újra reggel. Újra nyakig a Naplóra morgó naplóban. Háromévente kiesik a gépemből, nem tehetek más, belenyitok, olvasom. Kritikus vagyok, saját szöveggel a normálisnál is finnyásabb, mégis egyre jobbnak tartom. Éppen tizenkét évvel ezelőtt írtuk, abban az évben, amikor a Fideszt leváltotta az ország, számtalan kitétel foglalkozik ezzel, és a lehető következményekkel, lehetőségekkel. Szerintem bűn ki nem adni. Meghalunk, és velünk együtt enyészik el ez a hatalmas kor-szöveg, ami minden pontján fontosabb, jellemzőbb, mint bármi, amit olvasok róla. Két írástudó tizenkét évvel a rendszerváltás után – a világról, amibe keveredtek. Egyszóval: elgondolkodhatnál a dolgon, mielőtt kivágom én is a francba.” Azonnal válaszol válasza: „Add ki. Mivelhogy Kata elhagyott, már nem játszik az érzékenysége. Amikor kiderült, hogy agydaganatom meg tüdőrákom van, elhagyott. Nyilván pánikba esett. Semmi baj. Az egészben az volt a rossz, hogy még nekem kellett magyaráznom.” Nem reagálok az asszonyra, aki lelépett. Akkor is bűn volt reagálnom, amikor először szóba került ez az érzékenység, és mondtam csípőből, amit gondoltam. Elhagyottakkal és elhagyókkal tele a világ. Kár szólni. Az elhagyottság és az elhagyás elmúlik. Ha lassan is, de elmúlik. Dorothyhoz hasonló egy – leginkább egy sem – jut egy életre. Tíz éve, húsz éve ugyanígy vert végig. Nem jó. Mindenképpen jó hír. Ha egyáltalán jónak nevezhető, ha elhagyják az ember, ha nincs nő. Még akkor is, ha fék a munkában, ha mindenütt fék és hisztéria. Franc se tudja, mi a jó. Remélem, gyorsan haladok, gyorsan szerzek neki rendes kiadót, és a derű gyógyít rajta, életben tartja, végigrodeózzuk az országot Ivánnal és az óriáskönyvvel, halálra keressük magunkat. Kérek Ivántól egy kiadói listát. De már nem válaszol.
72
09:00 – Ünnepi kisfutam a Csendesben. Viszem Rózsa Bandit, de nincs pofám elővenni, a kocsma nem illeszkedik a verseskönyvekhez. Nyugodt őszi idő. Nyitva mindkét ajtó. Ketten. Egy vendég, egy személyzet. A kocsma üres és néma. Szinte egész évben üres. És néma. Elolvasom az újságokat, végiggondolom, hogy mennyire szükségtelen ennek a szerencsétlen országnak szociológusokra költeni, elég volna hónap elején és végén kilistázni, milyen élelmet vásárol a nyugdíjas mami a boltban, és hány öregember
09:59 – Haza. Megvolt a vékonyka ünnepi napisajtó. A búzaföldem jól bírja az ablak és madáretető alatt a juharkorona és a minden évben sűrűbb, testesebb orgonabokor közt. Zöldell, mintha nem január elseje volna. A cinegék valami okból nem eszik a búzát, viszont most olyan eledelt kaptam, aminek a fele búza, csak a másik fele köles, cirok, napraforgó, apró tökmag. Amikor fel-feltöltöm az etetőt, a padozaton hagyott búzát kézzel kisöpröm az ablak alá a fűbe. Már tavaly is. Ott csírázik. Ablak alatt csírázik az élet. Höhö. Két négyzetméteres, a katasztrofális viszonyokat – kánikulát, özönvizet – jól tűrő búzapázsit alakult ki lassan. Nem aratja senki.
Onagy Zoltán
ül a kocsmában egy héttel a nyugdíjfizetés után. A minimálbéres melós se nagyon ül le. Nem kockáztatja.
10:12 – Nincs net. Nem értem. Valami összeakadhatott a szerverben az esztendőváltással. Kerek órakor leesek, sms, a szolgáltató igazít valamit, és újra net. Várakozásközben olvasgatom Ilia mester vonatkozó III/III-as anyagait. Éppen a Tiszatáj szerk. bemikrofonozásának dokumentációja, ami hol bornírt detektívregény, hogy debil úttörők titkos akciója. Az ügynökök, három független brigád, telefonon és rádión tartják a kapcsolatot. A rejtjelezett hívójelek a következők: a behatoló csoport: „Fecske”, a külső biztosító: „Bagoly”, a lakásbiztosító: „Rakéta” névre hallgat. Ha az alapos szervezés ellenére váratlan esemény zavarná meg a terv végrehajtását, a biztosítók a következő titkos parancsot továbbítják a szerkesztőséget feltörő ügynököknek: „Fecske repüljön a fészekbe.” Ez annyira infantilis, olyan gyermeteg, maga a jelentés is gyermeteg, ahonnan idézem, hogy felfoghatatlan. Hogyan értethetem meg a gyerekeimmel, hogy ilyen fazonok irányították és felügyelték az életünket? Egyrészt nem hiszik, másrész kiröhögnek, vagy egyszerre mindkettő. 11:00 – Újra lent, megint nincs net, minden kerek órában. Apámnak igaza lehet. A Tűztánc költőinek, Baranyinak, Csanády Jánosnak, Kalász Mártonnak, Ladányinak, a Barátság olajvezetéket balladában megéneklő Soós Zoltánnak, Váci Mihálynak ötvennyolcban nincs befutható tér vakhit nélkül, ha költők. Bár nehéz megérteni manapság, milyen hitekről beszélhet a költő – amilyen rövid, olyan durva Rákosi-éra, ötvenhat, és az ötvenhatot követő megtorlás majd konszolidáció időszakában? Minden kor kitermeli a maga költőit? Érdekes. Bár, aki hinni akar, talál alapanyagot, „Aki mit kíván, kön�nyen hiszi” mondja bölcs latin. De hogy kilencek tizenegy évvel később hogyan oldják fel, rejtély, titok. Egy költő akkor költ, abban a korban, amikor születnie sikerül, ahhoz igazodik, mi egyébről szól az élet? 11:42 – Író miért is ne hazudozhatna egész életében, válaszolom erős késéssel apámnak, ha minden kötél szakad, történelmi parabolaregényt ír a házatlan csigák honvédő harcairól, és máris kéznél a megoldás. Akkoriban, ha az öreg valamit megkérdőjelezett, megsértődtem, nem vettem tudomást a lényegről, ha reagáltam, annak tömör közepe az, mit dumál bele ebbe is, abba is, amabba is, ha nem ért hozzá? Pedig hát – látom be, újra csak erős késéssel –, szegény, többnyire a lényeg felől közelített, csak én nem ismertem a szöget. Mert valóban. Mit csinál a költő, ha az író sorsát így sikerült elrendeznem? Azt se tudom ekkor, hogy a „szabadság, szerelem” parancsszava felől érkezve, ha az egyik hiányzik, néhányszáz métert eldöcög a mozdony, aztán vége. 12:12 – Későbbi tapasztalat, hogy szokni kell a szerkezetet. A hetvenes-nyolcvanas években minden elcsúsztatva a normálishoz képest egy arasszal, semmi nem működik úgy, ahogyan fiatalember elképzeli. Hogy Bandi hagyományos, a leghagyományosabb
73
Onagy Zoltán
lakótelepi otthonban él, a leghagyományosabb berendezési tárgyak közt. Hogy minden reggel bevonatozik Pestre, munkahelyére, a nagyságos Minisztériumba, onnan haza. Hogy egy kedves, barna negyvenes ember, kedves barna negyvenes feleséggel, végtelen türelemmel a félkegyelmű világ és a még félkegyelműbb fiatalok iránt. Csupa költőkre nem jellemző tulajdonság. Semmi költői, semmi alkaioszi strófa. 13:00 – A strófa akkor kezdődik, amikor a türelmek miatt (nyilván folyamatos harcban a költő és a türelemre késztető kor) a szerkesztőt, férjet, barátot elgázolja sztrók, és átigazítja a költői prioritásokat. De ez egy másik történet. Amikor a költő felismeri az idő végességében a végtelent. Borítékot keresek, ráírom Dorothy nevét, címét, belepakolom a könyveit, vigye a posta. Nem akarok találkozni a múlttal. A múltammal, múltakkal. A múlt soha nem olyan vidám, mint szeretnénk. *
74
Szent György hegy -Kiss Bence pincéjében 1992
Földben talál
Rózsa Endre születésnapján
Mezey Katalin
Mezey Katalin
Immár a tél, a nyár földben talál. A riadt gondolat átjárja hantodat: nem jó gondolni rád, szegény barát. Nagy csend ölel körül, aki él még, örül, hogy él. Történetünk kerekül nélkülünk, és nélküled. Vagyunk, beszélünk, hallgatunk, mindegy. A hangzavar téged már nem zavar. Te holtan vagy halott. Múlt századi halott, akit múlt századi barátai bordakosár alatt, legbelül hordanak.
75
Vasadi Péter
Vasadi Péter
Emberi mesterség Nem törtettem, nem törtem soha, sehova. Se föl, se előre, se be. Ahol éppen voltam, ott képződött meg a középpont. De nem az „én”, nem a „miattam” – a bennem. Csak fogta magát, forgott egyet, villant s egybeesett. Illeszkedtünk. Nem a vonzalmam, erőm, sem az ellenszenvem. Éppen a hiányuk. Az, hogy én akartam ugyan, de soha az enyémet. Nem is tudtam, hogy van. Mindig mással törődtem. De valami, s az határtalanul... Mi a csuda ez?, gondoltam. Lestem rá. Mekkora térség. Színek, szavak, futamok csúszkáltak higanyosan ebben a nem-evilági, folyékony üvegesben. Nyugtalanító, örökös fölvonulás. Néma, táncos. Körülírt homályok és mint alkonyi surlófény, adagokban. Ki, és honnan, hová? Miért? Lassan élesedik, elmélyül. Mind rajzosabb. Megpiszkáltam. Mintha nevetett volna. Ez a tétova sűrűsödik az áttetsző ürességben, melynek már alakjai vannak. Az, hogy élesen figyelek, megdolgoztatja agyamat. A várakozás zenei. Jönnek. Ezek ők. Ám, se idő, se varázslás. Se ígéret. Marad a talán.
76
Vasadi Péter
A testesülés lassú, de folytonos. Most már szóról szóra. Percről percre. Végül csatakosan ugyan – megszületik. Nyomban munkát követel, mint egy csecsemő. Megkapja. Ez öröm. Kiszakad s él. Látom, igen szép.
77
Kiss Anna
Kiss Anna
A kövem szigete Sötét hordalék-kő sír ágyam havában, álmában merre járhat?, hová legyek ternyérben hordott gyermekemmel, ha megleli a bánat?, s hullnak az órák halk mutatói újra, mintha sötét vitorlák lobbannának a holdra, rémítené a parton világoló cet-borda, lassú jég aljában, kőben feledték volna, nálam is, árvább lenne, fordul a tenyerembe. Hullnak az órák halk mutatói újra, derengő, hűs világát, vad őszét félve járják, kik bárhová letérnek, kezemből, mint a semmi, hullik ki a valóság, átfúj a sós szél rajtam, feloldanak a fények – arra ébredt volna, valami szélben járó szellem ríkatta volna. Mert derengő világát, fű-tengerét
78
parton világoló cet-borda, sötét hordalék-kő sír a vízszintes szélben, hol nagy üres vitorlák lobbannak fel a holdra, kilenc sötét vitorla, sötéten, mint a hegy, lassú útján a jég, aljában a kövek.
Kiss Anna
ha járják, úgy sodródnak vélem, mintha a lét szívében –
Szivárvány fenn a szélben, hófelhő kavarog, mert egy feltámadt dallam kikölti a napot – arra ébredt volna, kőben feledték volna, valami szélben járó szellem ríkatta volna?, távozzatok!, derengő ürességben, lassú őszi lunnák, hó-tojást költő lunnák, szárnyak sodródnak vélem, mintha a lét szívében – sötét hordalék-kő ruhám havas zsebében, átfúj a sós szél rajtam, harangozhatnak értem, nem is vagyok, fölöttem szél, szivárvány, hófelhő kavarog, rám derengő világát, vad őszét
79
Kiss Anna
félve járják, kik bárhová letérnek, ám sötét határán, megkímél a víz, fenn a lassú jégen a szörnyű rés, ha nyílik, hó-tojást költő lunnák sodornak át, medrébe hull a tenger, havas kagylóiban világol, zúg tovább, de én hová legyek, tenyérben hordott gyermekemmel?, halk óramutatók hullnak a szélen át.
80
Csonka szonettek
P r á g a i Ta m á s
Prágai Tamás
Reneszánsz ember Csodálnak, mióta márvány arcom õrült tehetség mintázta és faragta – hibátlan, tökéletes forma, sima mosoly, sugallja: énem sokoldalú, akár egy oktaéder. De én tudom, hogy szaglik és romlott belül, és rohad a márvány, mint a többnapos hús – a hentesbolt hulladékai között feledtek –, kihûlt, a romlott szem szinte elfolyik, a reneszánsz kertet többé nem csodálja, Téged néz, Téged méreget és gyûlöl.
*Sonka szonett Így ért a végzet. Saját belembe visszatöltve lógok a kamrában, szögön, a gerendán – füstölés után a semmi szálán függök, megdarálva. Én csak a sonkát irigylem húsvét elõtt, õ a nagy, õ a tömeg, õ az egész – ha valaki, hát a sonka: õ a példaképem, magával azonos, egylényegû, mellet – tem lóg, vagy velem? Megtartja a háló.
81
Suhai Pál
Suhai Pál
Sestina egy hallgatagról Ó névtelenek! robotjuk mindig a hallgatás.* Pierre Emmanuel Mit tudtok, emberek, mit tudtok arról, hogy van, ki úgy beszél, hogy egyre hallgat, saját lakást tart fönn egy hontalannak, utcára lép, de mintha önmagából, nevet és arcáról a mész pereg rám s átfújja már a szél, ha ablakot nyit. Egy kendő távolból most ablakot nyit, valaki int és éppen onnan, arról, ahol a gond örömmel szól s ki hallgat, már jön felém: lován egy hontalannak, idő, szobrod faragja önmagából, feléje indulok ma s víz pereg rám. A jegenyéről már a lomb pereg rám, e pőreség az égre ablakot nyit, hogyha kinézek, látom, hallom, arról, a dombon túlról, bár még minden hallgat, bölcsőjét ácsolják egy hontalannak, innen kel ki, ha végül önmagából. De addig azt lesem, mit nyújt magából: pillája hogyha rebben, hogy’ pereg rám, ha érkezem, ajtót vagy ablakot nyit, megnyugtat, biztosít-e engem arról, hogy csöndje értem szól, ha kedve hallgat, s nem hátat fordít majd egy hontalannak? Hazája íme, itt egy hontalannak, maga is oly szegény, hogy önmagából építi házát, múltja úgy pereg rám, rég-zárt szobában mint ki ablakot nyit s bedől egy láthatatlan kert, hogy arról ne szóljon senkinek már: lát, de hallgat.
82
* Szabó Ferenc fordítása
Suhai Pál
Beszél a csönd helyette (hangja hallgat), kimondja ő szavát egy hontalannak, ki jön felém s nyergében önmagából lovast ügetve alkot, míg pereg rám a késő köd s kezével ablakot nyit – csak tudnám, mit súg és mit tudtok arról. Beszéljen ő ma arról, ő, ki hallgat, hogy van, ki hontalannak hont magából teremt, míg csönd pereg rám s ablakot nyit.
83
Szauer Ágoston
Szauer Ágoston
Li Csien két verse Nedves holdfény, távol kutya ugat. A nyolcvan éve egyforma szoba. Feldagasztja a függönyt a huzat – ágyunk hajó, mely nem megy sehova. *** A tó. Alján kavics, akár a rizs. Ellátni messze itt, a Hold-fokig. Ha nagy, fehér köd ül rá, jó az is, annak, ki másik múltat álmodik.
Öreg szoba Az ágy alá nem látni be, az éjnek kell ott élnie, esténként szivárog, kinő. A szekrényt szürke máz fedi, fogas kabátja dől neki, sötétbe bújik, szék, cipő. Az inga áll. Vak óralap. A lakk pattan csak néhanap: egy mérhetetlen, más idő.
84
versenyt köptem
Kürti László
Kürti László
hánykolódtam az éjszaka, elveszett szobámban. versenyt köptem szörnyeimmel, s törték közbe szárnyam. legújabban csalnom sem kell, úgy gyűlölnek engem, mintha saját szörnyük lennék, csak elevenebben. a szörnyeim kiveszőben, sápadnak egymáson, rettegnek, fent hagyom őket egy égő padláson. esküdöznek, ők csak annyit gyötörnének rajtam, őrületté virágozzon bennem minden hajlam. csalni kezdtek a szörnyeim, köpnek győzelemre, jó bolondjuk leszek, hagyom, néhány évtizedre. nem bánják, ha megalázom, verem őket, kéjjel, térdre rogyva borzasztanak újabb leleménnyel.
tükörhatás beteggé emelt az örökös megvonás. hiába jegeltem, jött újabb látomás. álmot váltottam be, zörgettem az aprót, köptem több szokásra, hirtelen kalandból. vágytükre lehettem szépülő arcodnak, vakító fénytenger, hozzád, ha úgy szóltak. biztonság amerre, nincs jóság ,se illem, sorsokat bíztak rám, fájdalmasok ingyen. mégsem vagyok hitvány, hízelgő, áruló, fröccsöntött istenek közt, hőre lágyuló. ne kényszeríts térdre, eleven ismerős, hadd legyek dalnokod, te pedig néma hős.
85
Kürti László
86
megváltás elôtt isten nevét megint, nem fogta rád senki, fúj a szél a hideg földalattiban. „hé, te ott, figyelj csak! adj már egy kis tüzet!” ha kínálnak is sörrel, már csak hab, mi van. nem hitetlenkedsz, de ismered a dörgést, nődtől úgy köszönsz el: „ szádra ma se végy”. ajándék talizmánt, híved, hogyha adna, úgysem fogadnád, mert rettegsz, hogy lelép. inkább sétálj vele, őszi duna parton, lelkendezhessen, hogy színed, színarany. mert hisznek benned szépek, rútak is még régről, s kulcsolná derekad, ki még boldogtalan. de azt a nevet egyszer, csak mondaná rád bárki, „saját tanúm lennék, esküszöm neked”. míg a gyors szerelvény, deákig nem ér el, válthatnál jegyet, mert lejárt a végzeted.
lecke a hazáról
Oláh András
Oláh András
akkor még Jugóból szereztük a farmert magunk koptattuk rongyosra a szabadság jelképe volt s a különállásé ahogy a hosszú hajban is felnőtt a dac s az apáink nagyapáink arcát pirító pofonok bennünk sajogtak tovább és taszítottak egyre távolabb e romlás sújtotta térből de hiába metszettünk át minden köteléket mégis itthon tartott valami nincs ebben semmi drámai: a leghétköznapibb kérdést kellett eldönteni nem velünk: bennünk küzdöttek meg ellentéteink – közben megéltünk néhány erdőhalált láttuk haragra gyúlni a villamoskalauzt a könyvtárost a bányászt s a péket is ám mégis mozdulatlan maradt a világ itt most is a tegnapi nyálas törtetők cicáznak kicsúfolt szentségeken taposnak aláírnak bérjegyzéket és kiáltványt otthont s országot cserélnek és versengve dünnyögnek új mesét – bomlásnak indult a bizalom a bliccelőről utcát neveznek el a gyűlölet bekérezkedik otthonodba s ha séta közben hirtelen megállsz mert elvétett szavakba botlasz még most is szünetjelet karcol beléd a régi rémület
87
B a r n a T. A t t i l a
Barna T. Attila
Apám és zenekara A szüleim egy amatőr táncdalfesztiválon találkoztak először. A felsőgödi kultúrházban. Apám Scott nevű zenekara kísérte anyámat. Ő akkorra már szerepelt több fesztiválon is Váchartyánban, Őrbottyánban, Veresegyházán, Sződön és Dunakeszin. Alig múlt tizennégy éves. Csörögön lakott szüleivel és két húgával. Az apja traktoros volt a téesznél. Anyám hangjára az énektanára figyelt fel. Azon az estén is szép sikere volt. Mire a koncertnek vége lett, elment a váci vonat. Apám és zenekara vigyázott anyámra a vasútállomáson hajnalig.
88
Akkor már rég nem énekelt. Takarítónőként dolgozott a felsőgödi Ramóna gyárban. Otthon, az albérletben, a szekrényben kosztümök lógtak. Azokban lépett fel valamikor. Esténként leakasztotta az egyiket, felvette, és táncolni tanított a rojtos szőnyegen. Közben dúdolta hozzá a dallamot.
B a r n a T. A t t i l a
Anyám levelei
Szájára vette a falu. Elcsábítja a tisztességes asszonyok urát. Egyszer meg is tépték az utcán feldühödött feleségek. Mindenről, ami vele történt, húszoldalas leveleket írt apámnak Sopronkőhidára. Apám jobban élvezte őket, mint bármelyik író történeteit.
89
Fenyves Marcell
Fenyves Marcell
Két ölelés szünetében (Czinke Beretta, a külváros poétája) van pocakom toka is van házam előtt fasza lexus állna ha dőlne a baksis addig a bringa ha az van nem csak a hóra okádtam mindenemet telehánytam írja a lány aki költő én meg a semmirekellő várom a jó kritikákat hexametert napi százat körmölök égi a fényem pislog a hold kicserélem kétezer és tizenötben évvel előtte utána járni ma száraz esőkben íme a vágy netovábbja … mikor kaput nyitott az és az volt az első áttörés babéréért izzad czinke-mancs beérek lassan mint narancs … Múzsa, ha Marsra tapadsz; Merkúrra leülsz lovagolva, vagy Jupiter dönget – ne feledjük a nyálas Apollót –, két ölelés szünetébe’ tekints Rákospalotára: itt lakom én, ki szavak nélkül nyögi régen a terhed.
90
de mammutok sem élnek itt, piac van, áruház, trafik, mi nyitva áll ünnepnap is. Zugló a filantropolisz.
Fenyves Marcell
(Zugló filantropolisz) Ha villamossal érkezel, a belvárostól négyezer szekundum távolságra van és nem Rió, nem is Havann’ –,
Kalóriában bő a koszt, az asztalkendő is Lacoste; ha néhanapján rí a lány, lovag csitítja, nem puhány. Ez is Zugló: a HANTAMOL seregnyi csórót felkarol, ezért – ki arra érdemes – egy tankolás itt ingyenes. A jó zuglói pubba jár és hét után, mint egy király a keskeny asztalfőre ül tizedmagával egyedül. Barátom, hogyha tőrt ragad s ezer torokból bőg a had, lazulj velünk, ne törd magad. Nyomodban szóvirág fakad. (…)
91
Lázár Bence András
Lázár Bence András
Káddis balesetek rejtélyek hogy az egésznek kerítsek most hogy múljon és így tovább vegyek vegyél csak tudomást de az isten meg miegymások a szomorú boldogságok tűnjél el a szemem lássa kinek mindegy merre látnak fel-alá meg le-felé ez az élet de kemény hogy itt volt minden de már nincsen az istenünk megint legyint legyint csak és bólintok hogy elvisz téged okkal joggal vigyen messze üssön bottal engem téged verje el az összes vétket hisz istenünk zsidó isten római meg lutheránus van is nincs is messiásunk ha megvárjuk későn jön majd elveszünk hisz az estében szögek voltak a testében árva péntek felszögelték rozsdás szögek vedd el innen vidd el kérlek el se jött még higgyük azt hogy vele jöttél de menj egy kicsit távolabb hidd el ez nem vádirat a bokorban nincsen alma pedig védte pedig védtük nem is volt és most sincs vétkünk csak a vágy hogy a ház legyen közös mi hibánk
92
de a szélben a lassú széllel a titokban jöttél lassan nem viharral üstökössel jöttél te a mágiával jöttél te a tiszta füsttel balesettel a rejtéllyel
hisz istenünk zsidó isten római meg lutheránus van is nincs is messiásunk árva péntek felszögelték itt se volt tán el se jött még higgyük azt hogy vele jöttél
Lázár Bence András
az egésznek hogy kerítsek most hogy múljon és így tovább vegyél vegyek csak tudomást higgyük el hogy egyszer egy az egész nem egyre megy
93
Marton Réka Zsófia
Marton Réka Zsófia
Ôszrôl 2 percben Rövidre vágott film: nappalok Ordító gyümölcsorgia S aztán betapasztja a fák száját A róluk lecsüngő Fagyott hidrogénnász.
Megváltás-áruda Divatos tunikák Divatos jehovák Divatba jött a levadászás. Istennek, embernek lasszó kell a kezébe Hogy kényszermennyországba taszítson, Ahol nincsenek jehovák, Nincsenek tunikák, Csak a pőre, muzsikus valóság.
Köztemetô Ugyanúgy, ahogy van iroda, Ahová dolgozni járunk, Úgy van temető is, Ahová halva feküdni járunk. Közhivatal. Egy az elintéznivaló sürgősségek sorából. Majd végül a pázsit alkonya munkaidőt zár.
94
Bibinke és a húsz dughagyma
Vass Tibor
Vass Tibor
Készecske A Nagy Bibin és a mûlovarnôbôl Szereti a tavasz szagát az utcában, a földművet, az összevetődő tavasz gaszát, azaz az utca szagát tavasszal. A tavutca szagtavaszát. Azaz ahogy felázik a föld, azaz feláztat az első eső, és szaglik, és nem az esőről beszél, az esőáztatta utca szagáról, de tavasszal. Beszél, és ez a tavaszi. A tavasz betétes, jó helyre csorgat és jóhonnan. Ami kell, az szárazon marad. Földművlik a szag, szaglik a gaz, a gasz, azaz a veteményes gaszszaga. Hallás utáni a korrektúra. Mintha valami napról-napra egyre erősebben húzkodná az újhagyma szárát, azaz nyomkodná, tolná inkább valami napról-napra egyre erősebben alulról fölfelé, hogy erősebb legyen a szag, a tavasz szaga tavasszal, a szag tavasza szagasszal, azaz a hagymaszag, esőszag, a húzkodás szaga, azaz a szagtavasz, amikor az eső a föld szagába úgy vág, ahogy csak tavasszal, ahogy húsz szóhoz a huszonegyedik, mást jutni nem hagy, azaz a föld az eső szagába, azaz a szó, a jutásszag, a hagyásszag maga, magába. Az esőszag tavaszbetétes. Más műlovarnők azt hihetnék, egy szagát sem lehetne elhinni már az utcának, ha így beszél. Hiszen füllent, azaz hallatja szagát, azaz szereti, az utcában. Az utca az, ami a szag. Azaz a tavaszé az utca tavasza. Szereti az új betét tévéreklámját, nem válogatja meg szagait, fejjel lefelé is felszívja és tartja a nedvességet, hát még jó, azaz jó hogy, azaz jó hogy nem már, eljátszik a természettel, azaz a természet játszik el vele hagymaduggatáskor,
95
Vass Tibor
gyökérrel fölfelé duggat párat, egy egészen rövid sort, húsz darabot pontosan, vagy többet eggyel, ahogyan kijön. Figyel, mennyivel később lesz felülről húzkodás, alulról tolkodás, egyik szag hogyan a másikba öltve, mi lesz így belőle, azaz belőlünk, az új betét tévéreklámja hogyan szagtavaszodik bele a hagymaduggatásba, jutás a hagyásba, hagymás a jutmásba. Elvetüli, hogy a föld betét, aztán azt, hogy az ég, mikor ki áll a vetésben felül, áll-e egyáltalán felül bármelyikük, kié a szivárgás, azaz ki mikor fejjel lefelé, azaz lejjel fefelé, ki szívja, ki tartja a nedvességet, hogyan érnek, érződnek össze szagok, hogyan utcai a tavaszszag és hogyan újhagymás a tavasz utcaszaga, amit szeret. Azaz ahogy a tavaszutca bennünket ebben megszeret. A tavasz az átszivárgás maga. Húsz dughagyma szaga annyi, mint húsz hold földé a vetülésben, pontosan húszé. A fejjelé, a lefeléé. A vetésforgó lefelé jel: húsz annyi mint dug. Mint föld. Mind húsz a föld, az árnyékos holdoldala. Mind húsz hold a napos földoldala. Mind holdszag a tavasz és mind földszag az eső, és húsz van belőlük mindig. És húsz van mindenből és belőlünk is, így vagyunk húszan az egyek, pontosan. A minden vagyunk; plusz egy és minden, s ami vagyunk, az plusz egy. Áthat a húsz húszassága, és át a föld holdsága. Mennyis, semennis égi szagtavaszok csapnak át minőségibe, tavaszszagok gaszszagba. Ugyanannyiszor húszat szeretnénk még, duggatni annyit annyiszor. Bizonygatni, hogy a gaszszag nem a gaz szaga, mert az leírva, duggatilag odaáti, más nagyon. Vagy nem annyira, de nagyon.
96
Tollkodik egy egészen rövid sort még, mielőtt újból teszteli a fejjel lefelé duggatottakat, hogy mennyivel később, hogy milyen dőlésszögben, azaz a szaguk milyen lesz, azé az utcábbé vagy azé a tavaszabbé, kijön-e mind a húsz és egyformán jön-e ki majd, azaz ha leírja és nézi a szót, hogy helyes-e: nedvességéé, akkor már ne legyen, aki a húszszagon nálunknál – de szép szó ez, nálunknál, olyan műlovarnősen szép – hosszabban, pontosabban eltöprengjen.
az újhagyma húszszaga. A hallás utáni korrektúra, pontosan. (Azaz ez a tavasz igaz az egészből, és ugyan még sok másik tűnik szagahihetőnek, csak ez az az atavasz, ami azaz. És akkor innentől már tényleg csak az újhagymák, nyelvek újonnan, duggatottan, húszan, és figyelve a fejjellefelék, a lefelé fejjelek.)
Vass Tibor
Ígérte, duggat egy egészen rövid sort a vége felére, amit szeret: jaj, de
97
2 0 1 5 T A V A SZ _ X X I . ÉV F OLY A M _ 1 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító, főszerkesztő: Turczi István Szerkesztik: Turczi István (vers, tanulmány) Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő) Király Farkas (on-line) Vass Tibor (képzőművészet) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – indigoline Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Honlap: www.parnasszus.hu Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatta:
„20 év Parnasszus” utazó kéziratkiállítás értékes kéziratait és grafikáit, melyek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének tulajdona az biztosítja Sokszorosítás: Miprodukt Kft.
98
Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.) Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu
