Ta r t a l o m
Tartalom Centrum – Ágh István Ágh István: Radnóti, Szentkirályszabadja; Vissza-távolodás; Kastély az Örök Várakozáshoz; Várjáték......................................................................................... 5 „Van egy belső világ is” – Bedecs László nagyinterjúja a költővel.............................. 12 Pomogáts Béla: Elégiák az ezredvégen (esszé)........................................................ 22 Elégikus élményköltészet? – szemelvények Ágh István versesköteteinek kritikáiból (Bedecs László összeállítása).............................................................................. 28 Vasy Géza: Költő a költőkről (esszé)......................................................................... 40 Alföldy Jenő: Ágh István fogadalma (esszé)............................................................ 44 Kabdebó Lóránt: Lélekkarambol (esszé)................................................................. 47 Báger Gusztáv: Ágh István öröksége (esszé)............................................................ 52 Ács Margit: A bakonyi betyár és Vorosilov csicskása (tanulmány)............................ 54 Bágyoni Szabó István: Aranyosszéki levél Ágh Istvánnak.......................................... 59 Zsávolya Zoltán: A Költészet „iskolása” (tanulmány).............................................. 61 Redivivus – Rákos Sándor Rákos Sándor hagyatékából..................................................................................... 69 Alföldy Jenő: A besorolhatatlan költő (esszé).......................................................... 71 Bodor Béla: Hová megy Dehát Kitsodais úr? Rákos Sándor reális alakmásai és talányos önmagasága (tanulmány)................................................................. 74 Valachi Anna: Csigavonalban a Parnasszusra – Rákos Sándor földi poklai és táguló költői világa (tanulmány)..................................................................... 79 Molnár Krisztina Rita: Két lelet............................................................................. 84 Hoványi Márton: Nyelv-öltések – Rákos Sándor korai költészetének némely poétikai útkereséséről (esszé).................................................................. 85 Dukay Nagy Ádám: Élô közvetítés............................................................................ 90 Imre László: A kanonizálás esélyei és problémái az 1970-es években (tanulmány) ...................................................................................................... 91 Molnár Illés: Fosszilis energiák – avagy széljegyzetek egy széljegyzethez (esszé)................................................................................................................. 95 Babiczky Tibor: Saint-Malo................................................................................... 100 Nagy Balázs: Vizuális elemek Rákos Sándor költészetében (tanulmány)................ 101 Krupp József: Az arc és az én – A Narcissus-történet nyomai Rákos Sándor költészetében (tanulmány)......................................................... 107 Sághy Balázs: Szárnycsapások.............................................................................. 113 Oravecz Péter: Záróra – Gondolatok Rákos Sándor négysorosának margójára (esszé)............................................................................................................... 114 Tolvaj Zoltán: Két Sándor (esszé)......................................................................... 121 Szentmártoni János: „arcunk mögül halálunk arca néz reánk” (esszé).................. 123 Filip Tamás: Előkészületek egy ciklushoz............................................................... 127 Kalász István: A legszebb zászló a fehér – Rákos Sándor utolsó versére (esszé)...... 129 Koppány Zsolt: Kiáltásnyi a csönd? (esszé)........................................................... 131 Angyalosi Gergely: Rákos Sándor ravatalánál...................................................... 135
1
Ta r t a l o m
Átjárás – Sylvia Plath G. István László: Plath fordításai elé (esszé)......................................................... 138 Sylvia Plath: Jóság; Müncheni próbababák, Ariel................................................. 139 Tandori Dezső: Térhús. Időhús; „Ideje hóhér”; A híd. És dombja; Átsokasodás....................................................................................................... 142 Vasadi Péter: Annyira........................................................................................... 145 Kun Árpád: Segélykiáltás; Világrend; Négy sor a gyengeségről; Apám társasága................................................................................................. 147 Szauer Ágoston: Házhely; Innen.......................................................................... 148 Nyilas Atilla: Családmesék.................................................................................. 149 Payer Imre: Leukonoéhoz; „A szabadság a legfőbb érték”..................................... 151 Farkas Wellmann Éva: Válasz rektoromnak. A női szépség; Duett, apokrif; Üresjáratok....................................................................................................... 152 Boldogh Dezső: Nephilimi portré; Ha moccannál................................................ 154 Lázár Balázs: Daniel; mint puha nyári éjjel; mint sápadt szivacsok; karc............. 156 Tóth Imre: Metanoia; Megszakadt; Vasárnapra virrad; Földrajz; Holttá nyilvánítva . ......................................................................................... 158 Harkai Vass Éva: Két hangra................................................................................. 160 Svébis Bence: Déjà vu; Közhely............................................................................. 163 Weiner Sennyei Tibor: A napsárga gangon; A reggeli kertben............................... 164 Turbuly Lilla: Folyamatos jelen........................................................................... 165 Szenti Ernő: Építési terület.................................................................................. 166 Lászlóffy Csaba: Tíz kör helyett: 10x7?............................................................... 167
A Redivivus-rovat vendégszerkesztője: Tomaji Attila Borító: Nagy László levele Ágh Istvánhoz Rákos Sándor kézirata
KövetkezÕ számunkból: – A Centrumban Oravecz Imre – Beney Zsuzsa–redivivus
2
1989, Gellérthegy. Fotó: Kecskeméti Kálmán
CENTRUM – Ágh István
Ágh István
Ágh István (szül. Nagy István), költő, író, műfordító, Iszkáz, 1938. március 24. • Az ELTE magyar-könyvtár szakán végzett, majd könyvtáros, folyóiratszer kesztő • 1968-1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975ben az Új Írás versrovatvezetője • 1985-1990 között a Magyar Nemzet munkatársa. 1997 óta a Hitel munkatársa • Kossuth-díjas, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia és a Digitális Irodalmi Akadémia tagja Kötetei
4
Szabad-e énekelni (1965) Rézerdő (1968) A tündér megkötözése (1971) Jóslatok az újszülöttnek (1973) A madár visszajár (1973) Jól vagy? (1977) Krumplinyomó huszár (1977) Boldog vérem (1979) Üres bölcsőnk járása (1979) Hányat nézek a naptárban? (1980) Napvilág (1981) Struga manó csöngölődzik (1982) Egy álom következményei (1983) Keseredik a föld héja (1984) Dani uraságnak (1984) Felekirály (1985) Napló és tulipán (1987) Egymás mellett (1988) Utolsó terelés az őszi legelőn (1989) Kidöntött fáink suttogása (1990) Emberek éltek itt (1991) Rókacsárda (1993) Évfordulók (1994) Parazsat evő paripa (1995) Virágárok (1996) Árokból jön a törpe (1997) Mivé lettél (1998) A képzelet emléke (2000) Ahogy a vers mibennünk (2000) Gianicolo fehér virága (2000) Ágh István válogatott versei (2000) Semmi sem úgy (2003) A megtalált időből (2005) Októberi fogadalom (2006) Kidöntött fáink suttogása (2008) Fénylő Parnasszus (2008)
Radnóti, Szentkirályszabadja
Ágh István
Ágh István
(1944. október vége) Akkor a répaföldön dolgoztunk mindahányan, hétköznap, mégis ünnep volt az esős időben, hogy végre valahára együtt a nagycsaládban, bátyám és két nővérem közelében lehettem, mert visszaadta őket az alma máter, Pápa, Érsekújvár és Veszprém, a háborús szünetre, s nekem se kellet járnom, otthoni iskolánkat katonák, menekültek számára foglalták le. Ahogy a marharépák sokaságát csíráztuk, én csak az apraját, mert nem bírtam még kilóssal, megjelent a kisbíró, parancs, hogy egy családot szállásolnak be hozzánk, akik tízen is voltak, fekete bársony ruhás ember és nők után a kicsik csutkababával, ám arra nem emlékszem, hova fértek a házban, amíg tovább nem álltak a behemót lovakkal, hosszú ekhós szekéren. Senki se mondta, honnan és miért menekülnek a mi falunkon át, s miért baj az, ha svábok, csak hogy a Délvidékről, de melyik úton jöttek, s látták-e, amit tudni vélünk a krónikából, jöttek-e, mint a foglyok Cservenkán is keresztül, megszálltak-e, mint nálunk, épp Szentkirályszabadján, a munkatábor mellett, ahol más miatt űzött század pihent, s mint falka hajszoltan elporoszkált. Az itt hiányzó férfi, amott őre talán az erőltetett menetnek, mely a semmibe marsol, ahogy Radnóti Mikós élte, s razglednicával értesít odaátról, pontosan mi volt akkor, feszül, mint húr, ha pattan, a test a költeményben, tarkólövésre bukva, s az Így végzed hát te is, a sárral kevert vértől fölsejlő előérzet, valóra válik, bár még be sem következik.
5
Ágh István
Közben az oktalan nép jámbor világán végig földönfutók vonszolják léptük végtelen hosszát, itt a bácskai kislány csutkababáját félti, s a költő meghal, versben már Szentkirályszabadján, országúti keresztek bólintanak mohásan, ha a szekéren biccent, s zökken a nyaklott teste, kiárad Mindenszentek lassú litániája, Halottak napi gyertyák gyulladnak körülötte. S ahogy a valóságból kitetszik látomásom, egy élmény szörnyű képe jelenik meg előttem, a megfeszített Krisztust látom sárga plakáton, rajzszögekkel a füstös kocsma falára tűzve, Ne káromkodj! – és legyek lepik, mint lépes mézet, én pedig málnaszörppel, hajcsár- és kocsisforma idegenek közt állok, akkor még alig félve, inkább csak meglepetten, ártatlan csodálkoztam.
Vissza-távolodás
6
Ó, a meleg pajtában múló esős idők, szabad félálmaim, távol a szorgos háztól, mentás, bükkönyös lustaságom fekvőhelyén, én a szelíd kamasz, egy egész rétet megkívántam, s akik sohase szökhettek át a kapun, csupán a szénaszagot sóhajtozták ábrándjaimban, vad, petrencés Hetérák, kihívóan és ártatlanul csábítottak, öngyulladásig magamra hagyva, így lettek örökkévaló, hisz olyan semmiség, ami beteljesült, miként eltávozott belőlem, kiért egy egész életet megadtam volna, még az sem jelent a puszta nevénél többet, nem érdekel már személyük kiléte sem, és hogy milyenné változtam, az se fontos, többen por és hamu, de akkor is ugyanazok, kiket a gyöngybagoly jegyében kigondoltam, mert ők nem hagynak engem, és hódítani jönnek, a szerelmes regékből integetnek, moslékos vödör mellől, az ólak felől, s kényeztetnek sással és fűselyemmel, tartják a tetőt, bár éppen akkor szakad le az első gerenda, mikor kilépek onnan, csak fundamentum látszik a bozót alatt, nem kérdezik, mi az ott, én se mondom.
Ágh István
Kastély az Örök Várakozáshoz Széttörhető a versem, mint a virágos váza, melyet már ledöntöttem véletlen megbotolva, s szőnyegről szedegettem cserepet, rózsaszálat, ijedten, hogy a szándék látszatát is kerüljem, ám a vers maga bűnjel, ha én vagyok a tárgya, s minden, mi velem együtt vesztette el mivoltát ennek a zárt világnak a nyelve tudta nélkül. Feldöntöm ezt a verset, mint vázástul az asztalt, ha nem tudom a fa nevét, hogy elmondhassam, hol burukkol az ismerős hangú madár, s nem értik a szárnyakkal pengetett citerafa metaforáját. Feldöntöm ezt a verset, ha nem jut eszembe semmi, pedig azt tudni kellene, miért vagyunk épp itt most, önszántunkból, vagy fortélyos meghívással, elgyengítésünk végett, vagy csak oly valószínűtlenül, mint a fecskék a fűben? Kit érdekel? Csak te meg én, egymással. Kinti motor zúgása zümmög a kerten át, külön égi sziget borul fejünk fölé, felhősödik, s amíg az ablak mögött állok, megpillantom az örvös galambnak tetsző szárnyast, olyan messzire költőhelyétől, ilyen közelről nem láttam soha. Éhes vagyok. Csak majd ha a kolomp szól, ehetem főúri ételem, s kihányhatom, mert illetlenség félben hagyni az ábránd szalonkasültet.
7
Ágh István
Készítik már a rókagomba salátát az aljnövényzet rejtekéből elsurrogó fácánkakashoz, a kövér nyári fecskét nyárson forgatják, falják az énekes madarat, akár a pacsirtát a barázda. Csak az unalom sétaútja végén derül ki, mi a csudán mentünk keresztül, de akkor már viharra vágyunk, dörög az ég, gőzöl a kertész háta. Kit érdekel az óriás komondorfa a tisztás közepén? Csak te meg én hallgatjuk fekete bundás ugatását. Ez a nagy délutáni park füstölgő krátere a nyárnak, röpködő kévék légi nászát zengi a gabona jégverése, nyirkos homályban, villany nélkül, jövendőnk cellájában várunk. Behunyt szemmel villámlok, ingemben rejtem a sárgarigót, mint a csempész az aranyat, hadd higgyék, hogy szívem világít. Olyan sokáig nézem az esőt, s nem mondok róla semmit, nem jut eszembe több az unalomnál, s hogy attól gyógyulok halálra, s hova repülnék innen, amikor összeragadnak a szárnyak? Mit is tudnék az esőről beszélni? épp akkor jött, mikorra vártuk, a fák, e zöld menyasszonyok, és így tovább, inkább kívánkozom. Becsorognál-e bőröm alá eső, akár a kérgén át a fába, hogy mohámból kimosd a gyászt? Kit érdekel? Csak te meg én, egymással. Éhes vagyok.
8
Ágh István
Születtem volna fűevőnek, baromnak kellett volna lennem, vagy inkább kényes telivérnek, harminc kataszter asztalom lehetne. kezemben pohár, vacsora előtt, amíg nem kolompolnak, csak be ne konyakoljak, zöldnek látnám a fehér abroszt, az ebédlőt porcelánboltnak, s akik széttörnek csörömpölve, keresgélve szedegetném darabonként, akár csak ezt a verset, mit fölrúgtam, mint vázástul az asztalt. Millió lehallgató fülön csüng a világ, besúgja a palotafán egyik levél a másikat, karórám szerint itt az éjfél. Micsoda madár szépasszony beszéde! Egyetlen égi akkord többet ér megannyi róla szóló költeménynél. micsoda hangzat húrjának villanása? nevezze már meg valaki, mit érez, legalább mondja meg, ha karmestere nem lehet annak, amelytől néhány centire a pázsit fölemelkedik. Átunatkozva ezt a kegyelmet is, elfelejtettünk félni, kedvesem, hogy a jelennek tetsző nyugalomban otthon lehessünk. Három napja nem láttam az örvös galambot, elszállt emberszagomból, itt hagyta a fán mészfehér ürülékét. Túl közel jött az ifjúság, s nem lehet újat mondani, nem jut eszembe semmi róla e purgatóriumban. Kit érdekel, ha emlékezetemben egy Árpád-kori templom fészkelődik, életre kel reggelente az Isten, én meg akár a ministránsa lennék, van ott vakablak, benne misebor, dűlők szelleme a szellő fölötte, göndör nyájam legel a láthatáron, s a szivárvány nem kastélykerti páva. Éhes vagyok, de ha majd a harang szól.
9
Ágh István
10
Várjáték Építünk várromokat az ég alá a csonka kúpra a kiásott alapzatot fehér festékkel megjelöljük lőrést rakunk a levegőbe betonba kötjük omladékát fölhúzzuk bástyának az állványt a lőportorony magasáig felhők közé tűzzük a zászlót várjuk ellenségünket elszánt sereg kígyózik lentről betódul a lelkes közönség csak ellenségünk nem nyomul kisorsoljuk egymás között vagyunk bőven egy várostromhoz hajrá üstdobok trombiták szablyák kardok csatakeresztek hajrá kelevéz számszeríj címerállatok viaskodnak kiirtott sasok tolla száll oroszlán bődül griff sivít fejünk fölött a lobogóról elszökik a kerecsensólyom neki a vadgalambnak végre valódi vér folyik hazamennek a gyerekek ideje lett az asszonyoknak nagy vigasságot csapunk lerágott csontból aztán majd degeszre lakunk holnapi combbal berúgunk alszunk álmodozunk a reteráton vége a fesztiválnak isten áldjon ellenség ellenség isten áldjon vége a fesztiválnak álmodozunk a reteráton berúgunk alszunk holnapi combbal aztán majd degeszre lakunk lerágott csontból nagy vígasságot csapunk ideje lett az asszonyoknak
Ágh István
hazamennek a gyerekek végre valódi vér folyik neki a vadgalambnak elszökik a kerecsensólyom fejünk fölött a lobogóról oroszlán bődül griff sivít kiirtott sasok tolla száll címerállatok viaskodnak hajrá kelevéz számszeríj szablyák kardok csatakeresztek hajrá üstdobok trombiták vagyunk bőven egy várostromhoz kisorsolván egymás között csak ellenségünk nem nyomul betódul a lelkes közönség elszánt sereg kígyózik lentről várjuk ellenségünket felhők közé tűzzük a zászlót a lőportorony magasáig fölhúzzuk bástyának az állványt betonba kötjük omladékát lőrést rakunk a levegőbe fehér festékkel megjelöljük a kiásott alapzatot az ég alá a csonka kúpra építünk várromokat.
11
Bedecs László
„Van egy belsô világ is” Ágh Istvánt Bedecs László kérdezi
– Amikor egyeztettük a mai interjút, épp Szigligeten volt. Hogy érezte ott magát? – Legalább negyven éve járok Szigligetre, nyári üdülésre, tavasszal, ősszel, télen szeretek ott dolgozni. Szeretem a kastélyt, vannak kedvenc, megszokott, csendesebb szobáim, bár végiglaktam én már az egészet. A kertet és környezetet azonban még a kastélynál is jobban szeretem, nagyon jól ismerem is, minden évszak inspirál, főleg, ha előttem változik egyik a másikba. Tavasszal, ahogy az ibolya kinyílik, elkezdik a mandulafák, a barackok végig a hegyeken, völgyeken, kizöldülnek a hegyek, s mindez valami csodálatos harmóniában. És az ősz meg a tél! – Sikerült pihenni egy kicsit? Vagy inkább munkával telt ez az idő? – Most azért mentünk, hogy együtt legyünk húsvétkor a családdal. Ha kimondottan a munka miatt, akkor inkább egyedül szoktam, mostanában a feleségemmel, aki textilművész. Néhány fontos könyvet, prózát, ott kezdtem el írni, vagy épp ott fejeztem be. Most viszont verseken dolgoztam. – A társaság milyen volt? – Akik valaha olyan sokszor voltunk ott együtt, mára az első nemzedék lettünk, megöregedtünk, vagy sokan itt hagytak bennünket. Egy-egy beutalt társaságból már több az ismeretlen. Ezt nyáron érezzük legjobban, mikor már Bella Istvánnal, Lázár Ervinnel, Orbán Ottóval nem lehetünk együtt a régi megszokott csapatban. Már szinte az vagyok a fiataloknak, mint Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Örkény volt akkor nekem. Maradtak a legendák, de az újabb generációknak azok sem úgy érdekesek már, mint nekünk. – Iszkáz sincs messze a Balatontól, nem lehet több ötven kilométernél. Már a gyerekkorának is része volt a tó? – Nem, egy-egy alkalommal jutottam oda. Tizenegy éves koromban táboroztam Tihanyban, kirándultunk egyszer-kétszer falum iskolájával. Szigligeten, azon a strandon, mely marhafürdető, itató volt inkább, tizennégy évesen, elsős tapolcai gimnazistaként fürödtem. Az Iszkázhoz közeli Somló-hegyre viszont gyakran felmásztunk, kisgyerekként, onnan rá lehet látni a Balatonra. Lenyűgöző, ahogy tükröződött a víz felszínén a nap a vulkánok között. Aztán Tapolcán voltam gimnazista, a balatoni tájban. – Most milyen érzésekkel jött vissza Pestre? Milyennek látja a várost Szigliget után?
12
– Nekem sosem volt kérdés, hogyan lehet vidéki emberként a városban élni, nem biztos, hogy azon múlik egy élet milyensége, minősége, hogy az ember hol él. Nekem
Bedecs László
Szigliget a falum a szülőfalum helyett, de már ötvenhárom éve budapesti vagyok, ez az otthonom, itt a családom. Ha kinézek az ablakon, látok egy vén akácot, ez a fa azt a világot jelképezi, ahonnan jöttem. Legalább tíz helyen laktam a városban, főleg Budán, közben Pesten is az Üllői úton albérletben, s már saját lakásban, Zugló zöld övezetében, az Uzsoki utcában. Mindenhol voltak fáim, itt egy gesztenye, amott az erkélyre hajló jegenye, amitől a természetben éreztem magam. Itt a Gellérthegy alatti lakásból bármikor fölsétálhatok a lombok alá. Mint ahogy vasárnap is ezt tettük a Ménesi, Mányoki, Kelenhegyi úton. Így aztán be tudom lopni a természetet az én városi életembe. – A kritika is hamar felismerte, hogy a falutól való elszakadás, a városba, sőt a fővárosba költözés a költészete alapélményévé vált. Nagyon szimpatikus nekem, hogy a szeretet nyelvén beszél a városról. Pedig nyilván látja az árnyoldalait is, a koszt, az elhidegülést, zajt, a zsúfoltságot. – Kisgyerekkoromban Pest volt a vágyaim világa, ahová majd eljutok, nagyon szép, romantikus gyerekálmokkal átszőtt képzelődés volt. Ide vágytam, és nem kellett csalódnom. De ami rossz van ebben a városban, az engem is sért, úgy, mint egy lokálpatriótát. – De azért nem volt ez mindig így. Az ötvenes évek végén került Pestre, és legalább tíz évig az otthontól való elszakadás volt a témája. Olyannyira, hogy a szülők, a szülőföld és az anyanyelv szinte egymást is helyettesítő fogalmakká váltak az ön költészetében. Egyik korszakos verse, a hatvanas évek közepén született Harangszó a tengerészért ebbe a sorba állítható.
Édesanyja
13
Bedecs László
– Számomra nagyon fontos ez a vers, egy felszabadult időszak emléke. Egyik része a szüleimtől és a falumtól történt elszakadásomról szól, a másik része viszont a feleségemtől való elválásról. Mindkettő nagyon fájdalmas volt. A versben szereplő két öregben a szüleim jelennek meg. Nehéz volt az életük, a huszadik század minden borzalmában részük volt, világháborúkban, padláslesöprésben, téeszesítésben. Mindig vesztesek maradtak. Azt szoktam mondani, apám volt az utolsó paraszt, hiszen utána már nem az van, ami addig, évszázadokig volt. Minden megváltozott, megváltozott a falu is. A versben így nemcsak a szüleimet jelenti a két öreg, hanem az egész parasztságot, azokat az embereket, akik előtt már nem volt jövő. Ahogy apám meghalt, úgy halt ki a parasztság is, elsorvadnak a falvak. Szóval hiába éltem én már akkor jó ideje Pesten, aggódva figyeltem az otthoniak sorsát, ezt versben kifejezni, akkor nekem a legfontosabb volt, úgy látszik, még az enyémnél is fontosabb. – Ők elolvasták a verset? – Apám akkor már nyolcvan felé járt, talán elolvasta, talán nem. Nem beszélgettünk ilyesmiről. Egyáltalán: akkoriban ő már senkivel sem beszélgetett. De egyébként sem volt a vers különösebben fontos dolog a családban. A szüleim örültek, hogy sikerült boldogulnom, a bátyám után pedig már tudták, a költői lét nem valami bolondság, hanem tisztes munka. Természetesnek tartották, hogy költő lett belőlem, de nem beszéltünk többet a munkámról, mint ha könyvelő lettem volna. Legfeljebb az nem tetszett nekik korábban, ha akkor is olvasni akartam, amikor a mezőn is szükség lett volna rám, de persze megcsináltam én mindent ott is. Ez fontos volt, mert egy faluban a költőt gyakran nézik csodabogárnak, bolondos embernek, olyannak, akitől el kell zárkózni, vagy aki nevetséges. De nekem ilyen problémáim sem voltak, együtt éltem az emberekkel, tudtam, mi foglalkoztatja őket, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak. Eközben arról, hogy mit gondolnak a szüleim a versekről, szinte sosem beszéltünk, de nem hiszem, hogy különösebb dolgokat gondoltak volna. – És az ön gyerekei, unokái? Ők számon tartják, hogy a nagypapa egy nagynevű költő? – Nem-nem, isten őrizz. Tudják persze, hogy ki vagyok, a gyerekkönyveim írása közben, a hetvenes években, a lányaimra gondoltam. De ezt sosem említettem nekik. Nem olyan különös dolog az, ha valaki költő. Ma már egyébként sem az. A költészetet persze nagyra tartom, de nem több mint egy mesterember munkája, úgy értve, hogy a mesterember munkájában is van ihlet és költészet. Egy pontosan elkészített csizmának vagy asztalnak is van valami költői jelentősége. A különbség csak annyi, hogy a költészet anyaga a nyelv, az érzelem és a gondolat. De megmunkálás nélkül ezek sem érnek semmit. – És az unokában lát már tehetséget? – Három unokám van, két lány és egy fiú. És a fiú, aki kilenc éves, a múltkor hozott egy verset, nem is volt az ügyetlen. De ez nem jelent még semmit. A lányok jobban mutogatják, mit tudnak, a fiú, legalábbis előttem, visszafogottabb. Igaz, ő viszont mindig meglepetést okoz..
14
– Hadd kanyarodjak vissza még egy kérdés erejéig a Tengerészhez. Említette, hogy a fölbomló első házasságáról is szól az vers. Hogy emlékszik ma vissza arra az időszakra?
Bedecs László
Édesapjával a szülőház udvarán, Iszkázon, 1969 tavaszán
– Nézze, a magánéletem csak annyiban tartozik az olvasóra, amennyire beleíródik a versbe. Sőt talán még annyira sem. A válás itt csak azért érdekes, mert egy tipikus történet volt. Amikor 1956-ban felkerültem a Eötvös Kollégiumba, csupa hozzám hasonló ember vett körül: vidékről, munkás- vagy parasztszülőktől származó fiatalok. Én nem voltam Pesten egy napig sem magányos vagy idegen. Ráadásul itt volt a bátyám, Nagy László is, aki ekkor már ismert költő volt, ahogy megérkeztem, máris ott ültem vele és az író- és művészbarátaival a kávéházak asztalainál. Majd az egyetem után, huszonhárom évesen, megházasodtam. A feleségem egy budai, polgári családból származó lány lett, a Keleti Károly utcában laktunk, egy kellemes, Rózsadombra néző garzonban. Eszembe sem jutott az a kulturális különbség, ami miatt aztán feszültségek támadhatnak. Bekerültem ebbe a kedves családba, s mintha nem értettük volna, mi áll közénk. Azt sejtettem, hogy egy költő-feleségnek nagyon nehéz, sokszor gondoltam azután is, hogy az én költői ambícióim rontották el a házasságomat. Volt bennem a költészet oldaláról valami jó értelemben vett önzés, ami sok apró sérelmet szült, és ezek lassan felhalmozódtak. Sok lett.
15
Bedecs László
– A versbeli tengerész mégis szinte ugyanazzal a fájdalommal búcsúzik a feleségtől, mint a szüleitől. – Ezen nincs mit csodálkozni. A szerelmes hitvesi lét állapotát, a feleségem iránti vonzalmamat is meg szerettem volna írni ebben a versben. – De közben azt is mondta, a vers egy felszabadult életpillanat dokumentuma. Ez hogy kell érteni? – Úgy, hogy a vers írása szabadság-élmény volt. Örültem, hogy megszületett a költemény, mert azt jelentette, van jövőm, tudok verset írni és tudok szabadon írni. Mert a vers épp arról szólt, hogy muszáj meghozni ezeket a nagyon fájdalmas döntéseket, el kell jönnöm a falumból, el kell válnom a feleségemtől, hogy költő lehessek. De a lelkem mélyéig bizonytalan voltam abban, hogy képes leszek-e írni, képes leszek-e költővé válni. És ez a négyszáz soros, kiáradó vers mutatta meg, hogy igen, jól döntöttem. Nagyon boldog voltam, mikor megszületett, igaz, csak két évvel később jelenhetett meg. A Kortárs elfogadta, de nem közölte, innen került a miskolci Napjainkhoz 1968-ban. – Tengert egyébként látott már akkor? Vagy legalább tengerészt? – Tengert csak Leningrádban láttam, messziről egy stadion magasából pillantottam a Finn-öbölre. Ám volt egy ismerősöm, a feleségem rokona, tengerészkapitány, ő sokat mesélt az útjairól és a kalandjairól. Ezek a történetek olyanok, mintha az én élményeim lennének. De semmilyen tapasztalatom nem volt a tengerről, csak a hatalmas hullámzó gabonatáblákról. Nincs is olyan messze ez a két élmény egymástól. – Ezt csak azért kérdeztem, mert önnel kapcsolatban az élménylíra fogalma ugyancsak gyakran merül fel. Vannak, akik szinte csak ebből az irányból hajlandók olvasni az ön művészetét. – Annyiban joggal, hogy az átélt eseményekből táplálkozik a költészetem és a prózám. Az élményeimet használom föl, de nem önéletrajzot írok. Ezért élménylírának nem mondanám, inkább élményből fakadó költészetnek. Számomra a Tengerész írásakor mégis csak fontos volt, hogy a versem különbözzön Nagy László hasonló indíttatású verseitől, még inkább Juhász Ferencnek a Szarvassá változott fiú kiáltozása… Cantata profanára épülő nagy költeményétől, melyben a visszatérhetetlen elszakadás, mint téma közös az enyémmel. Nem akartam epigon lenni semmiképpen! Pedig a bátyámmal ugyanazt láttuk, és ugyanarról írtunk. A külső világ, az élmények köre ugyanaz, de van egy belső világ is, ami kivetítődik a külsőre, és ebből lesz a vers. Mivel az érzelmeink, a gondolataink mások voltak, a versünk is más lett. Ha visszaolvasom az első kötetemet, csodálkozom is, mennyi jó vers van ott. Olyanok, melyek már a sajátjaim. Persze azt is tudom, hogy mennyi gyötrelem van ezek mögött, mennyi rossz vers, melyek nyilván nem kerültek be a kötetbe. Akkor írtam rossz verset, ha nem voltam felkészülve az írásra, és épp az élmény szempontjából voltam felkészületlen. – Nagy Lászlóval egyébként milyen volt a kapcsolata? Volt önök között például rivalizálás?
16
– Tizenhárom év volt köztünk, azaz ő már jegyzett költő volt, amikor én még az általános iskolába jártam. Szóval én nem lehettem számára konkurencia. Ő a családban lévő
Bedecs László
Egyetemistaként
felnőtt volt, aki hozta haza nekem a várost, az olvasmányokat, a kihívásokat. Természetesen vonzott, amit csinált, próbáltam utánozni gyerekkoromban, de pont a költészetre ez nem igaz. Volt, aki azzal dicsért, hogy a kettőnk költészete annyira más, hogy nem is érdekes, hogy mi testvérek vagyunk. Később aztán volt olyan, hogy Laci egy versemre azt mondta, ezt ő szerette volna megírni. De ez sem volt jellemző. Voltaképp más térben, más életkorban éltük át a történelmet, ezért sem lehettünk egymás konkurenciája. Én megírtam 1959-ben az Újkori várromot, ami a paraszti világ elmúlását pedzi házunk állapotában, ő pedig ’65-ben a Zöld angyalt, ami ugyanaz a téma, de mitikussá növelve. Az én versem kisebb sugarú, közvetlenebbül élményszerű, közelebb van a földhöz, az övé katartikusan nagy költemény. – De mit jelent az, hogy a költő felkészül a saját élményéből a vershez? Mindig kell idő az átéltek verssé válásához? – Talán az 1956-os élményemen keresztül érthetővé válik, mire gondolok. Ott voltam a Kossuth téren azon a bizonyos napon, amikor a tömegbe lőttek október 25-én. Sőt, nem csak ott voltam, de meg is sebesültem. Nem túlzás azt mondani, hogy akkor
17
Bedecs László
szinte újjászülettem, hiszen megérintett a halál, megértettem, hogy csak a szerencsének köszönhettem, hogy az ágyúgolyó-szilánk nem okozott halálos sebet. Teljes váltás történt akkor a gondolkodásomban, másként gondoltam a saját életemre azután, és persze azokra és utódaikra is, akik ott a tömegbe lőttek. Ezt az élményt azonban akkor még nem tudtam megírni. Pedig a formához én már egész fiatalon is jól értettem, a tizennégy éves koromban írt dolgaimban már minden benne volt, ami egy jó vershez kell, de persze nem voltak azok még jó verek. ’56-tal azonban sokáig nem tudtam mit kezdeni. Nem ért meg bennem az élmény. Hiába éltem már közel egy évtizede Pesten, még a várost sem éreztem igazán. Nagyon lassan, csak a hatvanas évek végén kezdtem el úgynevezett városi témákról írni, addig a falut idéztem szinte minden versemben. Persze ma már tudom, hogy nincs városi meg falusi téma, sőt, épp a harmadik emelet huszonegyből látható akácfa izgat, ami ez is, az is. Illetve egyik sem. – A másik gyakran visszatérő fogalom önnel kapcsolatban az „elégikusság”. Ezt milyen megszorításokkal tudja vállalni? – Miért kérdés, hogy vállalom-e? Az elégia a szocreál és az avantgárd felől lett negatív jelző, mert nem eléggé harcos, inkább szomorúságra hajló, s az elégiában van valami nosztalgikus, visszavágyódó, s mintha elfordulna a jelenkor gondjaitól, s főleg a
18
1957 tavasza – évfolyamtársával, Asbóth Károllyal, akivel együtt élték túl a Kossuth téri sortüzet
Bedecs László
jövőtől. Mégis minden művészet az emlékekből táplálkozik, az meg már a személyiségtől függ, ha egyáltalán fontosnak tartja a művész saját személyiségét, mire hajlamos. Én a létezés fájdalmát és csodáját szeretném kifejezni az elmúló időben. Egy egész, könyvre való versciklust szenteltem annak, hogy az időt rögzítsem Címe is A megtalált időből. Mindig a jelenből idéződik fel e múlt, sokszor mintha nem is az enyém lenne, mert inkább a képeket látom, de az érzelmeket a jelenből vetítem vissza, hogy megelevenüljön a vers. Így már az emlék is jelenné válik a nosztalgiás visszavágyódás helyett. Viszont a megsemmisített, visszahozhatatlan értékek nagyon fájnak. Számomra a falu érték, sőt értékrend, és veszélyben van. Ha erről írok, és ezt nevezik elégikusnak, azt vállalom. Ugyanígy vagyok a magyar irodalmi örökséggel is. Egy óriási értéknek tartom, amiért aggódom, mert egyre kevesebben ismerik. – Tudja, néha azt érzem, hajlamos túlzottan megszépíteni azt a világot, ami a múltba veszett. Pedig ön tudja a legjobban, micsoda szegénység volt ott, mennyi munka, mennyi betegség, gyerekhalál. Szerintem nem olyan nagy baj, hogy ez a része elmúlt a falusi világnak. – Tévedés azt hinni, hogy a falusi élet csak munkából állt. Ott volt a tél, amikor jóformán csak ünnepek voltak. De annyi, hogy az ember már unta is. A nyári munkáknak pedig megvolt a ritmusa, és aki benne volt, az sohasem gondolta, hogy ő most ilyen vagy olyan nehéz munkát végez. Együtt voltunk és tettük a dolgunkat. Senki sem siránkozott. Én kapáltam és arattam, s bizonyos megdicsőülést is éreztem a munkában. A szegénység? Az tisztes szegénység volt. Most mi van? Mindenki eladósodott, tartalékja senkinek. És épp azt látom, hogy akik azt mondják, nincs szükség a falura, szép sorban kiköltöznek például Solymárra és a hasonló városkörnyéki településekre, mert közösséget még ezek e helyek tudnak teremteni. És mert persze utálják ők is a város mocskát és zaját. – A legfőbb ütközőpont a falusi iskolák körül szokott kialakulni. Akikre gondol, azt mondják, a falu újratermeli a szegénységet, hiszen egy kicsi iskolában gyenge az oktatás színvonala, aki oda jár, annak alig van esélye egyetemre menni, azaz a társadalmi létrán feljebb kapaszkodni. És egyébként az is biztos, hogy akik Solymárra költöznek, azért a legjobb fővárosi iskolákba járatják a gyerekeiket. Vagy helyben szerveznek még jobbat… – Ha támogatják, ha nem viszik el a gyerekeket, akkor helyben is lehet jó az iskola. De ha elviszik őket, megszűnik az iskola, nem lesz értelmiségi és azzal a falu is megszűnik. Én tízévesen jöhettem volna Pestre tanulni. Volt egy Apáczai Csere mintagimnázium a Somlói úton. Tehetséges voltam, és akkor a bátyám már Pesten élt. Apám nem engedett, féltett, ezért Pápára írattak a bencésekhez, s mert az iskolákat államosították, s az általános iskola felső tagozata megfelelt a középiskolák alsó négy osztályának, otthon maradtam. Ebből sem a gimnáziumban, sem az egyetemen hátrányom nem származott, bár az én családom félig-meddig értelmiségi környezetet is jelentett, hisz a testvéreim mind a hárman érettségiztek. Szerencsések voltunk, ha szüleink beleszegényedtek is. – Hadd kérdezzek akkor mást. Költői pályájának fontos fejezete volt a Hetek néven emlegetett költői csoportban való részvétele. Hogyan szerveződött ez a csoport? – A véletlen által. Mi nem szerveződtünk, nem szervezkedtünk. Nagyjából egyidősek voltunk és egyszerre jelentek meg a köteteink, ezután nevezett el minket a kritika Heteknek. Konkrétan Kabdebó Lóránt, aki éles szemmel vette észre, hogy milyen közös esztétikai és szociális jegyek kötik össze a műveinket és kötnek össze bennünket. Már
19
Bedecs László
ezelőtt ismertük és becsültük egymást, a csoportosításnak pedig örültünk, mert hamar felismertük, hogy jobb rajban kirepülni, mint egyenként. De tudtuk, hogy lehetnénk többen és kevesebben is, a hetes szám tényleg véletlen volt. – Kiket soroltak ide? – Bella Pistát, akivel már az Eötvös Kollégiumban egy szobában laktam, ő is magyar-könyvtár szakos volt, mint én. Igaz, csak később lettünk igazán barátok. Buda Ferit a bölcsészmenzán mutatta be nekem Tóth Éva, mint debreceni földijét, előtte szabadult a börtönből, ahol ’56 miatt ült, épp állást és lakást keresett Pesten. A Nyírségben élő Ratkó Jóskát Sántha Ferenc mutatta be egy presszóban. Serfőző Simont az Új Írás egyik éttermi (Kárpátia?) összejövetelén ismertem meg, akkor épp sorkatona volt. Kalász Laciról jóval előbb hallottam, és a versei után őt is megismerhettem, végül Raffai Sacit is. Mi Bella Istvánnal éltünk Budapesten, a többiek vidéken, falun vagy városban. Nem is szervezhettük magunkat. – Nagyon érdekelne, miről folytak akkoriban a beszélgetések. Ha ezek a fiatal költők körbeülték az asztalt, min vitatkoztak? Voltak heves vitáik a költészetről? – Mi, a Hetek, természetesen az irodalomban is éltük összetartozásunkat. Ismertük, elismertük egymás munkáit. De különböző helyeken lakván naponta, hetente nem találkozhattunk, mint ahogy Bella Pistával, de annál azért többször, mint hogy azt levelezéssel pótoljuk. Nem gyarapítottuk egymás levelesládáját, de nagyon sok közös irodalmi estet szerveztek nekünk, akkor mindenről szó volt Nem feltétlenül a verseinkről, inkább az irodalmi életről, az életről. Az igazság az, hogy ha összeakadtunk, akkor nem a mesterségről beszélgettünk. Nekem egyetemista koromban arra ott volt az alkotókör, ahová Orbán Ottó vitt el, és például Füst Milán előadásait hallgattuk. Aztán sokszor beültünk a Nárcisz presszóba, a bölcsészkarhoz közel, ott Pilinszky is sokszor az asztalunknál ült. A Hungária kávéházban rendszeres irodalmi beszélgetések folytak. De jártam az Építész Pincébe is, az avantgárd szerzők találkozóhelyére, ott Kondor és Erdély volt legtöbbször
20
Az Eötvös Kollégiumban, 1958-ban
Bedecs László
a társam. Tandori Dezsővel ötvenéves a barátságom, ő többször írt is a könyveimről. Tehát az irodalmi jelenlét, együttlét nem szűkült le hetünkre. A hetes raj tagjaival főleg a kritikák nyomán kerekedett vita, eszmecsere. Mi nem antológiával indultunk, bár Bata Imre szerkeszteni próbált egy szélesebb, nemzedéki gyűjteményt, ami nem készült el. Csak később, 1985-ben és 2001-ben jelent meg antológiánk, hogy mi is voltunk, ilyenek voltunk együtt. Ma már csak hárman élünk. – És még mondja valaki, hogy a költészetnek nem kell a reklám. A Hetek végső soron egy jól csengő márkanév lett. – Nem tudom, mennyire jól csengő, de hadd mondjak ezzel kapcsolatban még valamit. Úgy érzem, volt azért ebben politikai manipuláció is. Abban az időben kellett valami új, valami friss, amivel a Tűztánc leváltható. Nem szeretném az oda tartozó költőket bántani, de az az antológia ’56 elárulásának volt az antológiája. A Hetek a hatvanas évek vége felé állt össze, mert a kádári konszolidált kultúrpolitikának szüksége volt olyan költőkre, mint amilyenek mi voltunk: népi származék, aki ragaszkodik egy bizonyos társadalmi osztályhoz, de a politikának nem annyira hű szolgája. Ez közelebb állt hozzájuk, inkább ezt engedték, mint mondjuk Tandoriékat, akik egyidősek voltak velünk, de hozzánk képest csak évekkel később jelent meg az első kötetük. – Az egyetem után kis ideig egy könyvtárban dolgozott, aztán kisebb megszakításokkal szabadúszóként élt. Az egyik állása 1975-ben volt, amikor az Új Írás szerkesztője lett. De ez igen rövid ideig tartott. Miért? – Én inkább arra terelném a kérdést, miért voltam szabadúszó huszonhét évig. Mert ha nem lettem volna, valószínű, hogy most nem kérne interjút tőlem. Szabadfoglalkozású íróként tudtam megvalósítani magamat. Képtelen a kötött munkaidőben. A könyvtárban nyugodt körülmények között, mégis ingerszegény környezetben, nem tudom a verseknél többre futotta volna-e, hát az újságírással próbálkoztam, de az ottani politikai korlátoltság, a másféle kisajátító munka valósággal megbénított. Úgy vágtam neki a szabadúszásnak, mintha sötétbe ugrottam volna. De szerencsém lett, mert nagyon sokan segítettek. Ám ehhez több műfajban kellett dolgoznom. Szociográfiával kezdtem, verseket fordítottam, rádióműsorokat szerkesztettem, kritikákat írtam. Az Új Írásnál viszont, bár több volt az alkotásra fordítható idő, a költő versrovatvezető konfliktusa okozott nehézséget, kizökkentett abból a lelkiállapotból, mely nekem az íráshoz szükséges. Utána még huszonkét évig bírtam a független írói életformát, a maihoz képest a honoráriumokból még meg lehetett élni, normálisan, úgy, hogy a feleségem textilművész volt. 1997-ben már nem, s amikor Lázár Ervin nyugdíjba ment a Hitelnél, a helyébe állhattam, rovat nélküli szerkesztőnek, a három év múlva bekövetkező nyugdíjas korhatárig. Akkor kértek föl a képszerkesztésre, melyet szabadon, kötöttség nélkül végezhetek. Így élem most már a valóban nyugodt nyugdíjas éveimet. Olvasással, írással, unokákkal és néha pár nap Szigligettel.
21
Pomogáts Béla
22
Pomogáts Béla
Elégiák az ezredvégen Ágh István pályakezdése
Ágh Istvánt közel félévszázada ismerem, jól emlékszem, Parancs Jánosnál találkoztunk először: a házigazda, aki akkoriban tért haza párizsi emigrációjából, gyorsan ös�szebarátkozott nemzedékének költőivel, Ágh mellett Bella Istvánnal és Csukás Istvánnal. Akkoriban már olvasható volt első verseskötete, a Szabad-e énekelni?, a nagyon is visszafogott költői bejelentkezés, minthogy a fiatal költőt nem csak a nagyvárosi élet feszélyezte, hanem az az árnyék is, amelyet nagyszerű és akkor már országos hírű, népszerűségének magaslati pontján álló bátyjának: Nagy Lászlónak a költészete vetett első verseire. Igaz, ez a közelség nem csak a személyes költői bátorság próbáját jelentette, felszabadító hatása is volt, miként különben Ágh István nemzedéktársainak, Bella Istvánnak, Ratkó Józsefnek, Buda Ferencnek, Galambosi Lászlónak és másoknak az esetében is. Valójában valamennyiükre az a poétikai feladat várt, hogy elfogadva annak a költői „forradalomnak” az eredményeit, amelyet az előttük járó nagy páros: Juhász Ferenc és Nagy László lírája hozott, ne váljanak ezek epigonjaivá, és ezért inkább a korábbi „nagyköltészettel”, mindenekelőtt Illyés Gyula és József Attila poétikájával találjanak kapcsolatot, természetesen megújítva (például az akkor ismét felfedezett avantgárd hagyományokkal) az örökségbe kapott szemléletet és nyelvezetet. A hagyomány követése és megújításának szándéka a pályakezdő Ágh István lírájában is egyszerre, egymással összefonódva volt jelen. Indulásának körülményei nem ismeretlenek a magyar költészetben, huszadik századi költészetünk Erdélyi Józseftől Csanádi Imréig és Nagy Lászlótól Kiss Benedekig mutatja a hasonlóságokat. Vidékről, egy kis Veszprém megyei faluból és a pápai kollégiumból került a fővárosba, a szülőföld nehezen bocsátotta el, az új környezet nem tudta a szívére szorítani. Arcára az elszakadás fájdalma, a magány keserűsége rajzolt jeleket, idegennek érezte magát, nehezen alkalmazkodott a megismert városi világ törvényeihez. Mindegyre az elveszített édent idézte maga elé. A verseit tápláló erőt a nosztalgiában, költészetének anyagát az emlékben találta meg. Nosztalgiája az érzelmek holduvarával vette körül emlékeit, de sohasem vált érzelgőssé, az emlékek tárgyi valósága fegyelmezte az érzéseket. „Kocsizás hosszú lustasága, pásztorkodás melankóliája, / kórók között bánatos tehénszem, / kaszálás esőutáni réten, / kaszás légtorna szivárványon, / hegyek mögé tűnő vonat, / hátam mögé taszított alkonyat, / ifjúság, ifjúságom” – hangzik Ifjúságom című verse, egyszerre búcsú és nosztalgikus vallomás. Az emlékek szinte tárgyias módon pontosak, ugyanakkor a nosztalgikus érzés derengő fénye veszi őket körül. Ez a pontosság és ez a derengés volt jelen az első verseskönyv soraiban. A visszatekintésnek nem csupán poétikai, hanem morális következménye is volt, a gyermekkor nemcsak vonzotta a fiatal költőt, figyelmeztette is. Nem engedte, hogy a szülői házban szerzett erkölcsi biztonság és belső tartás fellazuljon a köznapok álnok nyomása alatt. Az emlékezés nosztalgikus rétegei mögött Ágh István személyiségében és költészetében valami keményebb és súlyosabb belső mag rejtőzködött: az erkölcs fegyelme, a gondolkodás ébersége, a vállalkozás bátorsága. Lassanként leszámolt azzal a nosztalgiával, amelytől korábban kamasz Anteuszként az erejét kapta, s kegyetlen kézzel,
Pomogáts Béla
mégis igazságkereső szenvedéllyel vetette el magától a gyermekkori romantikát. Ezzel támasz és kapaszkodó nélkül maradt, önként vetkezte le vértjeit, de le kellett vetkeznie őket, ha növekedni akart. Át kellett élnie a magány próbáit, a szorongást és a társtalanságot, vallatóra kellett fognia emlékeit és tapasztalatait, számot kellett vetnie önként vállalt hivatásával, a költészettel. A romantikus nosztalgia után a józan értelemben talált új erőt. „A gyerekkori tájat siratom, / elmúlik, nem látom többet – / temetetlen halottam, lehullott csillagom, / még emléked is sárrá püffed, / megfertőztél, kilelt a láz, / csak józan elmém a vigaszom: / csontjaimon hideg borogatás” – hangzott a keserű, mégis öntudatos számvetés a Szabad-e énekelni zaklatott sorai között. Az elveszített gyermeki világ és éden után Ágh István valami biztosabbat talált: megtalálta önmagát, s most már nem félt attól, hogy a nagyvárosi élettel szemben védtelen marad. Józanul akart számot vetni megváltozott helyzetével, a tennivalókat mérlegelte, saját alkotó személyiségét akarta mind teljesebben kibontakoztatni. A költői személyiség magára eszmélését az 1968-ban közre adott Rézerdő című kötet hozta. Első pillantásra ez a verseskönyv a megrendülés, a megingott belső biztonság dokumentuma volt: Búcsú az ifjúságtól – ahogy egyik hangsúlyos versének címe is mondta. Ágh István az ifjúság szertelen vágyainak, reményeinek és szenvedélyeinek mondott búcsút, egyszersmind a szülőföld, a gyermekkor emlékeinek. Az otthonosabb világtól szakadt el, s tudta, ennek így kell történnie. „Ha ott maradnánk, / bakancsból, vatelinkabátból kioldva / nem szállnánk már föl sohasem, / és árvák lennénk ott, ahol / kofaságba hajszolnak a hétköznapok, / s hebegésbe zilálják szavunkat düheink, / tél lenne, mire fölegyenesednénk a földön, / életünk fölsérti a földet, / s bolondok, muzsikuscigányok lennénk, / hogy adjunk még vígasztalást” – olvassuk a Szülőhazánkra vall csalódással és fájdalommal terhes sorait. A búcsúra szükség volt tehát, nemcsak azért, hogy a költő el tudjon szakadni a múltbéli világ vonzásától, hanem azért is, hogy felkészülhessen a jövendő küzdelmeire. „A múlt terhét nem lehet viselni annak, / aki veszélyből menti magát, / nem lehet tűnődni édes otthoni síron / kettéhasadt hullámok fölött” – hangzik a Harangszó a tengerészért, az elszakadásról írott oratórium, amely egy nagyszabású és személyes értelmű metaforában fejezte ki a költő érzelmi életének hullámzását és a lassanként bekövetkező nyugalmi állapotot. A Rézerdő nemcsak a búcsúzásnak adott hangot, hanem a felkészülés vágyának is. Sorra jelentek meg verseiben Ágh István költői világának alapvető fogalmai: a személyes veszendőség-tudat, a szerelmi kapcsolatban megtalált emberi teljesség, az anyanyelv iránt érzett hűség, valami szemérmes, mégis erős hazaszeretet. Ezek a fogalmak már egy új költői tájékozódás mérföldkövei, és ennek a tájékozódásnak mindinkább történelmi és közösségi jellege van. Közösségi kapcsolatairól persze eddig is beszélt a költő, csakhogy akkor a gyermeki romantika és nosztalgia gyanútlanságával, természetességével vállalta az adott közösségi kötelékeket. Most meg kellett vizsgálnia őket, ki kellett próbálnia erejüket. Nem volt ez könnyű feladat, hiszen olyan korban kényszerült erre a vizsgálatra, midőn széles körben lazultak fel a közösségi kapcsolatok, midőn a hagyományos kötelékek lassanként oldódni kezdtek, s az új kapcsolatok még nem alakultak ki. Ágh István maga is tudta, hogy nehéz vállalkozásba kezdett. Mégis vállalta azt, hogy a tudatos értelem fényénél gondolja át közösségi elhelyezkedését, elemző szigorra ellenőrizze emberi kapcsolatait. E kapcsolatok korábban természetesek és maguktól értetődőek voltak, most megfontoltak és tudatosak lettek: etikai értelmet kaptak, az elszántság, a fegyelem, az áldozatkészség morális természetű elemeivel gazdagodtak. Ennek a költői etikának a kidolgozásában látjuk a Rézerdő legfőbb érdemét, egyszersmind Ágh István költészetének jelentőségét nemzedéktársai között. Az etikus jelleg, a belső fegyelem természetesen a költő poétikjában és alkotó műhelyében is kifejezést kapott. A korábbi vallomásos lírát keményebb anyagból építkező,
23
Pomogáts Béla
24
tárgyszerűbb költőiség váltotta fel. Ágh István a dal műfajától indult, a Rézerdő hangsúlyosabb költeményei azonban a „lírai riport” formáját választották, mindenképpen hatott rájuk az az epikai elemekkel is átszőtt nagyobb lírai kompozíciós forma, amely a hatvanas évek magyar költészetében olyan általánosan volt jelen. Ágh István lírai riportjai a tárgyi világ részletező rajzával, epikus szemléjével indulnak, hogy aztán a tárgyak lírai sugallata meditatív befejezéssé fokozódjék. A felelősségtudat komolysága, fegyelme alakította ki ezt a versalakot: a Rézerdő költője visszafogott szenvedéllyel beszél, mint ahogy emberi kapcsolatai is tartalmasabbak lettek. Költészete talán veszített abból a természetes lendületből, amely indulásakor röpítette, ám hangja mindenképpen súlyosabb lett, egyszersmind biztonságosabb. E nagyobb biztonság serkentette új vállalkozásokra, általa mérte fel saját helyét, s határozta meg költői létét abban az emberi közösségben, amely körötte élt. A gyermekkor falusi világától búcsúzó költőnek számot kellett vetnie a modern városi ember tapasztalataival, s ennek nyomán az éden elvesztésének érzését a természettől elszakadó férfi önvizsgálata váltotta fel. Ágh István is a természet és a technikai civilizáció, a klasszikus embereszmény és a modern emberi tapasztalatok mind feszültebb konfliktusát élte át. Annak a gépekkel viaskodó városi embernek a közérzetét érezte, aki a természettől egyre távolabb került, következésképp elveszítette az ember és a világ között valaha meglévő harmóniát. A természetes dolgok elemi összhangjára, boldog zengésére minduntalan egy fémekből szerkesztett „második természet” ijesztő zörgése válaszolt. „Kimondom utolszor fű, fa / május, nap, lepke, szerelem, / rá a jégvisszhang, fűrész / cilinder, szög, rozsda, bádog” – kottázta le ezt a csikorgó visszhangot a Fejem fölé című költemény. Az egymással szembeállított fogalmak és képzetek a természet és a gépi civilizáció konfliktusára vallanak. Az a költői szenvedély, amely az 1971-ben megjelent A tündér megkötözése, illetve az 1973-ban az olvasó elé került Jóslatok az újszülöttnek című kötetekben fejeződött ki, részben ettől a szembeállítástól kapta erejét. Nemcsak a természet és a technika ütközik meg itt, hanem két életrend, két emberi léthelyzet is. Az egyik oldalon az az életrend található, amelyet a klasszikus emberideálok vezérelnek: a világban otthont találó és saját személyiségét szabadon kibontakoztató ember eszményei. Ezek az eszmények humánus értékeket jelölnek meg: a magatartás kultúráját, a hagyományok vállalását, közösségi elkötelezettséget. A másik oldalon azt az emberi helyzetet látjuk, amelyet a huszadik század gépi civilizációja és elidegenedése hozott létre. A dráma, amelynek középpontjában Ágh István érzi magát, e két élethelyzet, e két emberi lehetőség feszültségéből ered. A költői hang nosztalgikus fájdalma nem egyszerűen a természettől búcsúzó ember veszteségtudatát fejezi ki, hanem azt a szorongást is, amelyet a technicizált és elidegenedett modern világ láttán érez a kor költészete. Ágh István költészete most emelkedik igazán magasba: a személyes sors és a közösségi küldetés költői átélése után az emberi „lényegre” kérdez, az emberiség és a kultúra jövendő sorsával viaskodik. Nem könnyű ez a küzdelem, szorongó félelmekkel jár együtt, vajon az emberiség nem szakadt-e el túlságosan a természeti világtól, s nem lett-e egy pusztán mechanikusan működő rendszer alkotórésze. „Én már nem boldogságra vágyom”, „aki rám szól egy barlangba kiált”, „nézek hányingeresen / tériszonyom csúcsáról alá” – hangzanak a versek, általában a magányról és rossz közérzetről valló Fejem fölé-ciklus darabjai. Ágh István keserűen beszél önmagáról, saját szívveréséből is a megsemmisülést hallja ki, s kételkedve tekint az emberiség és a történelem nagy mozgalmaira. Ez a kétely időnként reménytelenséggé hevül. „Elvesztették körmeik élét, / metszőfoguk keménységét, inaik ruganyát, / és ama képességüket, miszerint puszta kézzel / szakították meg felebarátaikat, / lehajoltak a kőért, csináltak / éles körmöket külön, kemény metszőfogakat, / különb
Pomogáts Béla
gyors és ruganyos inakat, / szerkezetet, / s lettek a saskörmök, kövek, / a gyásszal megtöltött csövek, / mint az istenek, fegyverek” – olvasom a Fegyvereket. Valóban ennyi lenne az emberi történelem? Verseiben mind több a sötét szín, a fájdalom, soraiban ott a pusztulás rettenete, költeményei gyakran siratók, mégis általuk küzd meg szorongásaival és félelmeivel. Intellektuális erőfeszítés tanúi vagyunk: látható, hogy egy költő, akinek eszméletét eredően a hagyományok befolyásolták, miként próbál viaskodni a modern filozófiák, a huszadik századi tapasztalatok és felismerések következményeivel. Belső küzdelem nagyszabású eredménye az Üdvözlet az embernek című nagyobb költői kompozíció. Ez a vers már az emberiséghez szól, az emberiség küzdelmeiben jelöli ki a költő helyét. Arthur C. Clarke, a neves futurológus egyik gondolatára utal: „a világegyetemnek kétféle megjelenése van – a méretei és mindent elsöprő, észbontó bonyolultsága. Felszámolván az elsőt, szemtől szembe találjuk magunkat a másodikkal”. Ágh Istvánt is szorongással töltik el a létezés, a kozmosz, az emberi lélek és a történelem bonyolultsága és ellentmondásai, ám, nézete szerint, éppen ebben a bonyolultságban rejlik az emberi méltóság záloga. A világ igazi valóját lassanként megismerő ember teljesebben képes betölteni a maga küldetését, küzdelmeiben még vereségeiben is, tragikusemberi méltóságot szerez. Az Üdvözlet így lesz az emberiség himnusza, így zárhatja le a költő emésztő töprengéseit. A szemlélet és a magatartás alakulásával együtt a kifejezés is átalakult. A nosztalgia és a panasz korábban lazább költői szerkezeteket hozott, a versek mozaikusan épültek, a soroknak lágy zenéje volt. A most alakot öltő intellektuális igénynek és etikai szigorúságnak mások a következményei. A verseket – a korábbi nosztalgikus érzések, emlékképek után – töprengések és felismerések szövik át; a költészet gondolatokat közvetít, olykor az esszével érintkezik. Olyan érintkezés ez, amely a közelmúlt magyar lírájában – Illyésnél, Weöres Sándornál, Juhász Ferencnél, Nagy Lászlónál és másoknál – egyre gyakoribb. Egyszersmind a költemények szerkezete is zártabb lett, fogalmazásuk keményebbé és szikárabbá vált. Ágh nem a hagyományos költői „szépségre”, hanem a modernebb és intellektuálisabb pontosságra törekedik Bizonyára a pontos fogalmazás következménye, hogy a szóképek sejtelmesebbek, kevésbé átláthatók, megértésük elmélyültebb gondolkozást követel. A tömör és pontos fogalmazás igénye kényszeríti Ághot, hogy elkerülje a hagyományos és szokványos metaforikus alakzatokat, amelyek más jelentést adnának, mint amit ő akart. Személyessé kellett formálnia ezeket az alakzatokat, s ez a személyesség teszi olykor nehezebben átláthatóvá szóképeit. Ezeknek a szóképeknek a megfejtésekor gyakran ismerni kellene a versteremtő élmény körülményeit, ám e körülmények ismerete nélkül is evokatív ereje van Ágh metaforáinak. Gyakran egész asszociatív „mezőket” mozgatnak meg ezek a metaforák, és az asszociatív környezet mozgósítása a vers értelmét teszi gazdagabbá, teljesebbé. Tömör kifejezésekben sikerül így megvalósítania a kommunikációt. A Balassivers például a költő szavainak felidézése folytán mozgósít egy sereg irodalomtörténetitörténeti asszociációt. Borisz Paszternák valamikor a kifejezendő tartalmak sokaságával és összetettségével magyarázta a modern költészet „metaforizmusát”: „A metaforizmus – mondotta – a nagy egyéniség sztenogrammja, lelkének gyorsírása”. Ágh is ilyen sztenogramot használ, s az ő sztenogramja is a személyiség belső törvényeire világít rá. Intellektuális és morális vállalkozásra vall, a belső rend megteremtésének igényét és folyamatát világítja meg. Ágh István verseinek alapszólama nem ritkán a keserű meditáció, a magányba és közönybe temetkező lélek tétova fájdalma, amely örömöt már alig, legfeljebb vígaszt talál. Érvényes ez a megállapítás az 1984-ben közre adott Keseredik a föld héja című kötet darabjaira is. E versek gyakori színhelye az őszi vagy téli táj, kulcsszavaik a „hideg”, a „hó”, a „fény”, a költő csak akkor rajzol mozgalmasabb, színesebb képet, ha a
25
Pomogáts Béla
26
természet életére figyel. Ez a természeti világ egyaránt jelen van a gyermekkor iszkázi emlékeinek felelevenítésében és a jelenben, a személyes megnyilatkozások állandó keserűségét valójában a természeti képeknek a mozgalmassága, elevensége, esetenként derűje ellentételezi. Különös szembeállítást tapasztalunk az alany és a tárgy között: Ágh István szinte mindig kiábrándultnak, közönyösnek, szinte személytelennek festi önmagát, és szinte mindig elevennek, nyugtalannak ábrázolja a természetet. Megmondanád az öregség kezdetét? című elégikus költeményében „személytelen és tárgytalan történetekről” beszél, önmagát közönyös idegennek mutatja, akinek egyéniségét már csak a megszokott mozdulatok, gesztusok jelzik, s nyomban szembeállítja önmagával a fűben élvetegen heverő „lump kandúrt”: ebben a kettős képben a teljesebb életet, a személyes jelenlétet valójában a macska képviseli. A személyesség erősen lefokozott: végül is egy kedvét veszített, közönybe dermedt lírai hős hogyan is tudná személyisége elemi erejével áthevíteni a verseket? Helyette a külső világnak, a tárgyi környezetnek van, mondjuk így, „személyessége”, ennek a környezetnek a költői leírása-ábrázolása mutat evokatív erőt, sőt árulkodik arról, hogy a költői én csak látszólag hűlt ki, s érdeklődésben, szüntelen figyelemben milyen jelentős lelki tartalékok rejlenek a kiábrándulás mögött. A költő olykor fuldoklik a keserűségtől, undorodik köznapi tapasztalataitól, azoktól is, amelyeket az irodalmi életben szerez, személyes értelmű utalásokkal, alig érthető célzásokkal beszél mindarról, ami kedvét szegi. A szöveg gondolati és érzelmi szerkezetét ez a belső forrongás bontja meg, a versek így lesznek töredékes elégiák, elégia-töredékek, egy válságok között hányódó lélek tükörképei. Megformált és ép viszont a természeti környezet ábrázolása, az iszkázi emlékek, a zuglói életképek rajza, az a színes és gazdag világ, amelyben a virágok pompája, a madarak röpülése jelzi, hogy minden kedvetlenség, keserűség ellenére valamelyes bizalom fennmaradt az élet iránt. A természeti környezet képe emlékek és megfigyelések nyomán alakul ki, s Ágh István kiváló megfigyelő, különösen az apróságokat, a kicsiny részleteket, hogy Radnóti Miklós találó kifejezését használjam, „a világ apró rebbenéseit” veszi észre és rögzíti verseiben. Annak idején Komlós Aladár beszélt arról, hogy Radnóti s előtte József Attila költészetében milyen ihlető ereje volt a köznapi dolgoknak, mintha e két költészet az avantgárd líra képteremtő fantáziáját és tágas perspektíváját váltotta volna fel a természet érzékletes képeivel, a valóság egyszerű varázsával, azzal a szűkítő perspektívával, melyet a közelrenézés, az élet kicsiny dolgainak figyelmes tanulmányozása okoz. Hivatkozhatnók az esztergomi Előhegy nyári életére figyelő Babits vagy a balatoni kisvilágot oly nagyszerűen ismerő és leíró Illyés Gyula költészetének példájára is: Ágh István költői érdeklődése az ő gazdag lírai realizmusukat is folytatja, midőn az iszkázi múlt és a zuglói jelen mozgalmas természeti világát tekinti át, és a virágoktól, a madaraktól vár vigasztalódást, várja az élet értelmének titkos magyarázatát. Süvöltők című verse szerint gerlék, verebek, rigók, süvöltők „egynapos ittlétében” látja meg a teremtés rejtőző rendjét, Micsoda nyári nap! című lírai életképének tanúsága szerint pedig a vízparti tájban, a vidám nyaralókat és a türelmes horgászokat tanulmányozva találja meg azt a törékeny harmóniát, amelyet az ember és a világ között keres, és amelyet saját sorsában már hosszabb ideje oly fájdalmasan nélkülöz. A töredékes elégiák ilyenkor hagyományosabb daloknak vagy távlatosabb költői meditációknak adják át helyüket, ezek a dalok, illetve meditatív költemények jelzik az új versek poétikai erejét. Szeretnék egy-egy példát idézni Ágh István költészetének ezekre az eredményeire: a Fázom című, mindössze tizenöt soros vers a hagyományosabb dalszerkezetet használja, pontosabban alakítja át, midőn a természet őszi elmúlásának groteszk rajzával érzékelteti a költő dermesztő közérzetét. Ezt a szembeállítást „szürrealisztikus” képek mutatják: „Micsoda idegenség a fölrepülő / fácán robajában, pedig elszálló / me-
Pomogáts Béla
legség, érmelegítőm lehetett volna, / körtefalevelek rohadnak posvány/ -kútban, s fölül a drót-növényzet / vas-oszlop almafatörzsek, mohos / dongák, én nagyon fázom…” Az emberi otthonosság szomorú hiányát a pusztulás, az elmúlás képei fejezik ki. A nagyobb ívű lírai meditációt jól mutatja A Békás szorosban című költemény, a szöveg az erdélyi hegyszoros rendkívüli látványának rajzával indul: „Sorsomat megforgatja ez a magnetikus / nyakcsigolya-roppantó szűkösség, mikor / az ég csupán egy pallos-él, szememnek új irány, tekintetem gyakorlatlan / alpinista fölfelé, látásom lezuhan ide, ahol majdnem kiszakad szemgolyóm…” A monumentális természeti jelenség ámulatot kelt a költőben, ez az ámulat viszont keserű számvetésre készteti, a természet hatalmas alkotásai mellett az emberi művek hovatovább elveszítik valós értéküket: „Csupa haszontalanság, minden munkám / gyanús, idegen és felejthető”. A természeti látvány leírása és a személyes értelmű meditáció után a világot fenyegető veszélyek felidézése következik: „Könyörögjünk a földrengés elodázásáért!” Végül elégikus, mégis reménykedő kérdés zárja a gondolatok sorát: „mégis / nekiszekerezik Philemon, Baucis s két / lovacska szemben, találkozunk-e visszafelé, / látjuk-e megpihenni egymást?” A versnek, talán ez a vázlatos áttekintés is mutatja, erőteljes logikai és érzelmi szerkezete van, s a rövidebb dalszerű groteszkek mellett éppen ez a bonyolultságában is arányos kompozíció jelzi azt, hogy az alkotó erő a mélyen átélt és meglehetősen tartós személyes válság idején is töretlenül működik. Ágh István valamikor oly büszkén írt „üdvözletet az embernek”, az akkor megnyilvánult teljes bizalmat bizony már felőrölte a múló idő: a költészet azonban megőrzi a lélek erejét. Költészet és lélek termékeny kapcsolata az azóta eltelt évtizedekben is rányomta bélyegét Ágh István költészetére. Ez a költészet természetesen változott, minthogy változtak a tapasztalatok, kiváltképpen a történelmi tapasztalatok, mindazonáltal azonos maradt mindenkori önmagával. Ahogy az előtte járó költőknek, például Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek, úgy neki és legjobb pályatársainak (Csukás Istvánra, Bella Istvánra, Tandori Dezsőre, az erdélyi Király Lászlóra, a felvidéki Cselényi Lászlóra gondolok a többi között) is kialakult az a másokkal összetéveszthetetlen költői látásmódja és nyelvezete, amely különleges bélyeget nyom minden versre, amely a keze nyomán a papírra kerül. Ágh István és néhány társa (az imént soroltuk fel a neveket) mára a sok évszázados magyar líra egyik karakteres irodalomtörténeti fejezetét írta meg, utánuk (legalábbis az én tapasztalataim szerint) egészen más utakat választott a költészet, az én számomra nem egyszer bejárhatatlannak bizonyuló utakat.
27
Bedecs László
28
Elégikus élményköltészet? Szemelvények Ágh István versesköteteinek kritikáiból
„Ágh István költői világának alapvető fogalmai: a személyes veszendőség-tudat, a szerelmi kapcsolatokban megtalált emberi teljesség, az anyanyelv iránt érzet hűség, valami szemérmes, mégis erős hazaszeretet. Ezek a fogalmak egy új költői tájékozódás mérföldkövei, és ennek a tájékozódásnak mindinkább történelmi és közösségi jellege van.” (Pomogáts, 1992) „Mi foglalkoztatja leggyakrabban Ágh Istvánt? Úgy vélem, a múlt és a jelen egymáshoz való viszonya. Úgy senki sem éli jelenét, hogy személyes múltját ne hordozná magában, s hogy ne idézné fel életútjának főbb pillanatait, amelyek gyakran nagy történelmi sorsfordulókkal estek egybe.” (Vasy, 1984) „Figyelemre méltó, hogy Ágh István Nagy László, e hódító egyéniségnek a testvéröccseként is meg tudta teremteni és őrizni a maga szerénységében is szuverén költői létét. Juhász és Nagy lázadása és látomásos dinamizmusa nála tűnődő mélabúvá, ökonomikus képgazdagsággá szelídült.” (Vas, 1968) „Ágh István azok közé tartozik, akiket a tehetségen kívül a szükség tett jelentős költővé. Születése miatt ugyanis (Nagy László öccse) szinte az összes, az induló fiatalok számára lehetséges út zárva volt előtte. Semmiképpen sem lehetett például „népi szürrealista” (Szabó Lőrinc csak félig komoly meghatározása), mert akkor óhatatlanul bátyja követőjének minősült volna. De ugyanezen okból nem kereshetett példaadó mintául egyetlen kitaposott utat sem, egyetlen bejárt világhoz sem csatlakozhatott, mert akkor épp az ellenkezőjével vádolhatták volna meg. Alig van nagyobb istencsapása, mint az, ha valaki nagy alkotóművész gyermekének vagy testvérének születik. Csak nagyon jót teremthet, vagy semmit. Mert a semmit, azt legalább elnézik neki. Az ilyennek, mint Ágh, vagy in medias res kellett belépnie az irodalomba, vagy sehogy. Nem kísérletezhetett, nem téblábolhatott tétován az adódó lehetőségek erdejében, hiszen akkor azonnal felhangzott volna a „bezzeg”, az összehasonlítás, ami mindenképpen a később jött kárára válhat. (Kemsei, 2000) „Igazán ritka dolog, hogy a legszűkebb családban, testvérek között legyen egy művészeti ágban egyaránt tehetséges ember több is. Nagy László és Ágh István költészete mégis ezt példázza. Általában úgy tartja a közvélemény, hogy Nagy László – és Pilinszky János – életművéhez nemigen mérhető hozzá másé, főleg az utánuk következők közül senkié. S ez bizonnyal így is volna – ha a hasonlóságot-azonosságot keresnénk. Ám nem csak a világ változott nagyot az utóbbi két-három évtizedben, hanem a költészet is.” (Vasy, 1988) „Mi tehát a különbség? Leginkább a zenéből vett hasonlattal tudnám érzékeltetni. Ágh István mollban látja és mondja el azt, amit Nagy László dúr fekvésben. Nagy László bartóki mélységek és magaslatok felé tör, Ágh István világa kodályibb, földközelibb. Nagy László verseiben az ódák fenséges és tiszta hegyi levegőjét érezzük, Ágh Istvánéban
Bedecs László
29
Bedecs László
30
az elégiák kandalló-duruzsolását, mely félálomba ringat, csobogó ritmusának hátára vesz.” (Gyertyán, 1979) „Biztos művészi ízlése nem hagyja cserben, és mindannak, ami a személyi részt illeti, csak szordínóval és moll hangnemben ad hangot. De kíméletlen erővel fejezi ki iszonyodását, amikor egy látomásos képben arról ad számot, hogy mivé lett őszerinte az ember a mi időnkben.” (Domokos, 2005) „Merőben más természetű líra ez, mint a Nagy Lászlóé. Annyira más, hogy nem is mondhatja ugyanazt, amit Nagy László, hiszen a mondandó (ha nem azonosítjuk a vershez anyagot adó élményekkel, emlékekkel) a hang forrása, s ahol a hang vagy a hangnem más, ott a lényeg is más. Minden rokonság ellenére. Úgyannyira, hogy az Ághversek eredetisége, az autonómia, melyet kivívtak, ennek látványa éppen Nagy László költészetének kontrasztjában szemlélhető és mérhető a maga jelentőségében.” (Kiss, 1980) „Aki az elmúlt 6-8 évben elszórtan megjelent versei láttán nem figyelt föl rá, most az első kötet lapjainak egymásra ható közegéből bizonnyal észreveszi, a szerényen énekelni kezdő kéredzkedő fiatal költő hangja milyen tiszta, vonzó, mennyire tele van a szülőföld, az útra-bocsátó falusi közösség iránti felelősség-tudattal.” (Fodor, 1965.) „Az 1965-ös első kötet már előlegezi a továbbiak sok fontos témáját, életérzését és módszerét. A Nyári vásár a jelenségek középpont nélküli kavargását, a világ szétesettségét érzékelteti a sokszoros mellérendelésekkel. A Reggeltől estig a később is keresett, de csak ritkán megtalált idillt fogalmazza meg sikeresen. A gyermekkori világ teljességét és pusztulását egyszerre érezzük át az egész életmű egyik nagy versében, a Bárányarcú sárga házunk-ban.” (Sturm, 1999) „Az édes haza és az életet adó s felnevelő édes szülők, a szülőhaza és a szülői ház egymástól elválaszthatatlan, rokon értelmű fogalmak Ágh költészetében. A Fejem fölé ciklusban válik ez leginkább nyilvánvalóvá. Az édesapa elvesztésének tragikumát örökíti meg az Öt zodiákus jegy. A Világvégi otthonom pedig a magyar irodalom egyik legszebb édesanya-verse.” (Vasy, 1971) „Kezdetben a szülőföldtől való elszakadás élményét írta meg elégikus hangú verseiben. De már a korai élménylírában is feltűnnek a szerkesztés, kompozícióteremtés poétikai újdonságai, az egymást kiegészítő, felerősítő, ellenpontozó formák. A peremlét helyzetét hol tárgyias pontossággal, hol szürrealisztikus képi fantáziával jeleníti meg. Az Ágh-vers a válságos állapotban kifejlő vallomás és létértelmezés kettőssége.” (Olasz, 1998.) „Amit a vékonyka Szabad-e énekelni című kötet egésze nyújt: élménylíra, a szó eredeti, tiszta értelmében. A versek szüntelenül a szűkebb tájházat, az otthont, a gyerekkort, a szülőket idézik. A fájdalomnak, mit a lírai hős az idegenbe kerülés, a falutól való elszakadás miatt érez, természetes őszinteséggel adnak hangot. De az elszakadás, a bizonytalanba kerülés ekkor még nem döntő fontosságú, alig több az ösztönök mozgolódásánál.” (Kiss, 1986) „Ágh szinte sohasem kommentálja versének tárgyát, nem lép ki az élményközvetítő szerepéből. Mindössze annyit tudat velünk, hogy ő látja azt, amit lát, ő gondolja, amit gondol. Emiatt nem is tompul az élmény ereje. Mintha egy németalföldi festő képének belsejében járnánk, annyira berendezi nekünk a verset.” (Kemsei, 2000) „Minden látszat ellenére ez bizony nem sorolható a hagyományos „élményköltészet” zónájába: ontológiai líra valósul meg itt a személyesség maszkjában, amely az egykor megélt valóság felszínének gyorsan fakuló fátylait leoldva mutatja meg azokat a szavakkal szinte megfoghatatlan érzelmi és életérzésbeli tartalmakat, amelyek Ágh István személyiségének a mindenki mástól megkülönböztető karaktervonásait formálták, és előhívták belőle a költőt.” (Domokos, 2005)
Bedecs László
„Ágh a konvencionális falu-kép és -dilemma mögött felvázol egy másik, számára még jelentősebb probléma-sort. A megváltozott és változó falu-kép számára egyszersmind egy új, emberibb létezésmód feltételeinek kiindulópontja is. S az igazi morális dilemma nem a „hűségé”, hanem a közös történelemformálásban való személyes részvétel lehetőségének és módjának kiküzdése. Természetes, hogy az ilyen sokrétű meditáció nem foglalható konvencionálisan kötött formákba: a költő a formáknak is többféle rétegét építi egymás fölé.” (Diószegi, 1966) „Fölösleges is magyarázni, hiszen a szöveg beszél helyettünk: embert, költészetet átformáló heves indulat dolgozik itt, nem emlékeket bogozó, hanem létkérdéseknek nekifeszülő. Valami láz, amely csillapodottabb állapotában tiszta, szép verseket is terem, felszaladtában pedig már-már megfejthetetlenné teszi a költői beszédet.” (Lengyel, 1974) „Egy életrajzi fogantatású, de nem életrajzi logikájú kötettel (Emberek éltek itt) van dolgunk. Kétségkívül megjelenik, némelykor nagyon plasztikusan, az élmények háttere, az anekdotikusan értett történet, de valahogy mindig egyidejűen azonos térben, ok-okozati viszonyok, választások és döntések nélkül, határolatlan vágyakkal, késztetésekkel, egymásba tűnő-oldódó motívumokkal, akarásokkal, tettekkel.” (Varga, 1991)
31
Bedecs László
32
„Epizodista költészetnek minősítik e művet mindazok, akik az életrajzi nyomon indulnak el. Pedig az is nagyjából édesmindegy egy költői oeuvre szempontjából, kinek mikor mekkora máj adatott vala. Az igazibb, a mélyebb indíték: éppen az önéletrajzi dolgok „kiokádásán” keresztül valamiféle sértettséget elszemélytelenítő tartás, mely új helyszínt teremt, tépetten, de nem sérülten, a magasabb rendű személyiségnek, befogadó teret az újra hihetőnek.” (Tandori, 1969) „Ágh István a dunántúli faluról, a régi paraszti világról, az organikus kultúrát építő ember közösségéről, társadalmáról és hagyományáról mindent tud, s mindenről belülről, a beavatottak szemszögéből. Betyárjairól, történelem okozta seblázairól, a házak
Bedecs László
berendezéséről, lakodalmi ételeiről éppúgy, ahogy lovairól, akik – úgyszólván teljes jogú polgárai voltak a paraszti életnek.” (Pécsi, 2008) „Az sem hallgatható el, hogy a falusi létformából a városiba átváltó tehetségek utolsó olyan generációjához tartozott (Lázár Ervinnel és másokkal együtt), akiknek ez az aktus – az őt megelőző nemzedékkel szemben – már kevésbé jelentett romantikus, ifjúkori kalandot, kevésbé jelentette valami mámorosan új világ kezdetét, annál inkább a szülőföldtől, a szülőföld hagyományaitól való tragikus elszakadást.” (Kemsei, 2000) „Lehetséges, hogyha nem pusztuló falut hagy maga mögött, ha egy erőszakos, konzervatív paraszti világból erőnek erejével kellett volna kiszakítania magát, lázadó költőként elhagyogatta volna múltja emlékeit. Így azonban egész élete hosszán hűségesen vezekelt „szökéséért”, s paradox módon ez a vezeklő hűség olykor életfontosságú erőforrás volt a számára.” (Ács, 2000) „Ágh falu-választása nem tehetetlen visszafordulás, keserű elernyedés csupán, sokkal inkább küzdelem, értékek bátor mentése, morális kiállás. Nemcsak felelős komorság, de a közösség, az eleven emberi munka pezsgését, vidám bizakodását árasztó hang is. Elhiteti velünk a kötet utószavának pátoszát: ’Azért írok, mert verssel tudom leginkább kifejezni hálámat, hűségemet, szüleik iránt és általuk osztályom, nemzetem iránt is.’” (Fodor, 1965) „Az Ágh-versek minden emelkedettségük dacára voltaképpen dokumentálnak, s még olyan eseményeket is igyekeznek rögzíteni, amelyekről a költőnek nem lehetnek biztos, konkrét emlékei. Apró kockákból áll össze az Ágh-univerzum, amelynek felfoghatóságát, érzékelhetőségét éppen a részletek fényei biztosítják – hála a költő mozaikrakó mesterekével rokon elmélyültségének és koncentráltságának. Ezek a részletek, bár egy földi (valós) élménykör darabjai, még akkor is, ha a – nem létező vagy bizonytalan emlékek újraélésére siető – képzelet segítségével vannak rekonstruálva, összképük azonban (egyrészt e mnemotechnikai eljárás, másrészt Ágh István költői látásmódjának következtében) valóban mintha valóságfölötti volna.” (Szentmártoni, 2005) „Az emlékezés folyamata ellenőrizhetetlen, csapongó és parttalan, a forma azonban korlát, mely míves keretét adhatja e parttalanságnak: Ágh István így fékezi le a fantázia vágtáját. A hangnem mindenütt ugyanaz a visszafogottan érzelemteli, mondhatnánk, férfiasan lehangolt, mondhatnánk másfelől ismét: éretten, bölcsen szomorkás. Mentes minden hivalkodóan önsajnáló gesztustól, a megverselt öregkor filozófiája nem létös�szegző aforizmák, hanem a megbonthatatlanul pontos, az érzelmi állapotot megérzékítő vizualitás által teremtődik meg. (Cs. Nagy, 2004) „Az időbeliség tudata természetesen nem csupán a személyes létidőre vonatkozik: az emlékek láncolata a léte előtti létbe is visszavezeti a költőt. Szemléletesen fejezik ezt ki az itáliai és görög utazások által inspirált alkotások, amelyekben ott vannak a friss úti élmények, de még inkább az emberi léttel, annak végességével és a lehetséges halhatatlansággal való találkozás. Egy műemlék, egy híres szobor látványa elsősorban nem művelődéstörténeti ismereteket elevenít fel, hanem olyan régi embereket, akik lényegük szerint ugyanolyanok, mint a maiak.” (Vasy, 2000) „Ágh István nagyformátumú költészetében a „valóságos látszat” és a látomásszerűen föltárulkozó valóság egymáson áttükröződve van jelen. Mint mikor az ablaküveg előtt állva egyszerre érzékeljük a kinti világot és a benti visszfényét, önmagunk arcképével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az Ágh-versek olyan létszinten alakulnak, készülődnek napvilágra, ahol egységben működnek még az alkotó szellem reális és szürreális érzékszervei. Így történhet, hogy ugyanolyan hitelességgel kelnek életre gyerekkori hiedelmek, mint megtörtént események. Ebből adódik az is, hogy hiába az alapvetően prózai, enjambement-os dikció – maga a vers mintha lebegne, egyfajta szolid ünnepélyességben, álombeszédként a valóság fölött.” (Szentmártoni, 2004)
33
Bedecs László
34
„Az otthontalanság, a hűség és hűtlenség kérdése (a szülőföld lett hűtlen, vagy az elszakadó?) sokféle variációban Ágh István költészetének mindmáig egyik alaptémája. Ebbe a vonulatba sorolható az egyik legnagyobb visszhangot kiváltott és talán legnagyobb hatású verse, a Harangszó a tengerészért, amely Ágh István szerint mintegy fordulatot jelentett pályáján. A Szereleműző ráolvasásjellege („Ezt a szerelmet / szívem kivesse / zuhanjon messze / oda aki adta / a nő álmába” stb.) ilyen intenzitással sokszor nem ismételhető meg ugyan, de a későbbi versek egyes részeiben gyakran visszatér.” (Sturm, 1999) „A Harangszó a tengerészért óta – ha változott is ez a költészet, az inkább hullámmozgás volt, s nem a költői szemlélet lényegét érintette a kötetek rendje. Tendenciaként annyi azonban látható, hogy a hetvenes években erősebb volt a biztonságtudat, több az örömös elem, s így az 1979-es, az összegyűjtött verseket tartalmazó kötet nem erőszakoltan kapta a Boldog vérem címet. Azóta a kötetcímek váltakozva derűsebbek és komorabbak.” (Vasy, 1994) „Ha életérzésében és tematikájában Ágh István költészete nem változott is alapvetően, mégis sokat gazdagodott, míg eljutott legújabb művei bölcs rezignációjához és érett arányérzékéhez.” (Sturm, 1999) „Ágh István költői világát kezdettől fogva az elégikusság jellemzi, s egy ezen alapuló magatartás eleve érték- és időszembesítő, vagyis az értékek és a melléjük rendelt időpillanatok rendre eltűnnek, s olykor újra felsejlenek, azaz megtalálhatóak. Az elégikus szemléletű alkotó szükségszerűen jutott el oda, hogy nagyciklusba sűrítve nézzen szembe az idővel és emlékeivel. Az elégikusság is sokféle lehet. Meghatározóvá válhat benne a lázadás is, a beletörődés is. E kettő között létezik az átmenetek sokasága. Közülük talán a legrokonszenvesebb és Ágh Istvánra is a leginkább jellemző egy olyanfajta rezignáció, amely a lét és az emberi társadalom korlátozottságát felismerve is meg van győződve arról, hogy a behatárolt és megismételhetetlen emberi élet nem értelmetlen, hogy benne rejlenek és ki is bonthatók a szépség, az igazság, a boldogság elemei.” (Vasy, 2005) „Kiélezettség jellemzi Ágh István költészetét, a törik-szakad állapotok rendje. Mert rend van, mindazonáltal. És a szembeállítások, mint a hiteles világi állapotok, úgy költözhetnek be a versébe, csak úgy, ha szavak szerveződéseiként segítik a nagyobb kompozíciót, melyet mesterkélten zárttá ő persze nem tesz – még ha csupán egy váratlanul kirívó szó, egy elgondolkodtató disszonancia erejéig is, nyíltnak hagyja a játszmát. Nem játszik, ha krumplinyomó huszárról ír, akkor sem, hanem játszmája van, melyben a eszközöket és a személyeket ő határozza meg.” (Tandori, 1980)
Bedecs László
„Azért fontos ez, mert Ágh István kötetének rendigénye abszolútnak minősíthető instanciára, a természeti egyetemességre, a szocietás és a kultúra fundamentálisnak tekinthető értékeire alapozódik. Az ebből bontakozó szemléleti egész lehetőségeit nagy bölcseleti hagyomány igazolja, amely szerint az értelem a világ teljességben rejlik, innen árad ki a részre, az emberi életre is, ezért a rész csak az egészben ismerhet rá a maga igazi mivoltára, a maga rendeltetésére.” (Varga, 1991) „Soraiban ott a pusztulás rettenete, költeményei gyakran siratók, mégis általuk küzd meg szorongásaival és félelmeivel. Intellektuális erőfeszítés tanúi vagyunk: látható, hogy egy költő, akinek eszméletét eredendően a hagyományok befolyásolták, miként próbál viaskodni a modern filozófiák, a huszadik századi tapasztalatok és felismerések következményeivel.” (Pomogáts, 1992) „A címben (Emberek éltek itt) benne van Ágh István két meghatározó emberi-költői alapélménye: a létezésélmény és az emberszeretet, s benne van, a múlt idővel jelezve, ezeknek az élményeknek a fenyegetettsége: a létezéssel szemben a megkerülhetetlen elmúlás, a szeretettel szemben az idegenség és gyűlölet. Az élmények színe és fonákja lírai drámát csiholhatna, s csihol is, de ez rendre elégiába oldódik. Az elégikusság e költői világ egyik legmeghatározóbb minősítő jegye. Az ötvenéves férfi alkatának és választott nézőpontjának ez felel meg leginkább: egy rezignált, de nem reménye vesztett szemlélet. (Vasy, 1991) „Ágh versein látszik a küzdés. De épp ez a jó! Ezek azért olyan versek, amelyeken látszik a küzdés, mert Ágh – négy verseskötet után az ilyesminek igazán látszania kell – ilyen költő. Nála az elemek azért tűnhetnek összekuszáltnak, mert a külszíni rendteremtésnél értékesebb arányrendszert teremtenek meg így.” (Tandori, 1974) „Már a Tündér megkötözése című kötet is azt mutatta, hogy a Szabad-e énekelni és a Rézerdő lapjain megismert hajlandósággal kicsit talán ellenkezőleg is, mennyire központivá alakult Ágh István formaképző technikájában a zeneiség. A Variációk I-IV népdalmotívumokból építkező szonatina, a Csillagra-török oratorikus és szimfonikus motívumokat egyesít markáns verszenévé.” (Belohorszky, 1974) „A költő képek és látomások által megrajzolt rossz közérzetet fejezi ki a versek keserves zenéje is: a mondanivaló és a képzelet drámai csapongása, a metaforikus szöveget megszakító rövid felkiáltások, a versmondat gyakori megtörése, a tudatosan keresett és létrehozott diszharmónia.” (Pomogáts, 1992) „Talán nem véletlen záródik a Zene című költeménnyel A megtalált időből kötet – hiszen a muzsika (természetéből és lényegéből adódóan) ugyanolyan megfoghatatlan, mint az emlékbillentyűkön zongorázó képzelet. Mégis összeáll valami egésszé, története lesz, illata, színe – ugyanakkor megmarad lebegő-könnyűnek, minden falon átszüremlik, a legkisebb zugba is bevilágít. Ahogy a költő pásztázza végig zseblámpafénnyel életét, melynek során a legapróbb tárgy, jelenet is fölszikrázik, s múlásában is összeáll valami egésszé, nemlétében is létező lesz.” (Szentmártoni, 2005) „Ágh verseinek a legfőbb természetessége abból fakad talán, ahogyan hatnak: ahogyan rávesznek, ahogyan arra vesznek rá engem, az olvasót, hogy lényemnek valami nagyon természetes működését gyakoroljam: hogy a természetesség szintjén hozzak ös�sze állítólag különvált dolgokat. Ehhez kell az a fájdalmasság, ami egy-egy sorzárulásból vagy éppen sor-átindázásból kicseng. Ehhez kell az a ’tartalom’, az az éppen-az-a-szó (így értem én a tartalmat.)” (Tandori, 1974) „Mi az a veszély, ami Ágh István költészetét kerülgeti? Láthatóan nem értéktelen és nem tartalmatlan szöveg ez, és még sincs igazi evidenciája. Az egyes elemek nem érnek össze benne, és korántsem egyenértékűek. A homály oka: az egymásra halmozott képi és jelképi megjelenítés túlhajtása nem is annyira az asszociációs távolságok túlméretezése révén, hanem inkább képi pontatlanság, tetszetős, de félrevezető szavak meg nem fon-
35
Bedecs László
36
tolt alkalmazása s legfőképp a versírás előtti vers-prekoncepció tisztázatlansága miatt.” (Lengyel, 1974) „Ágh István rímeinek tekintélyes részét a vaskalapos rímelméletek (vagy a minél tisztább rímelésre törekvő régebbi nagy példák) szerint ’rossz rímek’-nek kellene tartanunk, ha nem úg futnának egymás nyomában, mint hullámra hullám, habra hab, s keresetlen összeolvadásuk, játszi illanásuk nem járulna jelentékenyen – a rímvilág keltette eredetiséggel, örömmel – ahhoz a boldogságképzethez, mely a kötetben szétárad, magába mosva, de szét nem áztatva az emlékező fájdalom, a fantáziáló szorongás nagy rögeit. A poéta kedveli az a és az o kissé régiesnek ható megfeleltetését. Nála az utánam és a tátong, a vart és a napóleont: rímszavak.” (Tarján, 2004) „A vátesz-költő és az Ágh István-típusú elégikus költő között nem az a lényegi különbség, hogy az előbbi az emberiség üdvéért száll síkra, az utóbbi pedig a személyiség állapotát faggatja. A két ügy nem választható el egymástól. S ezt nemcsak Nagy László költészetének a hatvanas évek második felében megfigyelhető szemléleti módosulása, a személyiség épségéért való mind nyomatékosabb perlés igazolhatja, hanem – egy másik szerepelv alapján – Ágh István költészete is. Sokkal meghatározóbb különbség, hogy a vátesz-szemlélet a létet, az életelvet sokkal fontosabb etikai értéknek tartja magánál az életnél. Hajlamosabb arra, hogy az emberiségben gondolkodva kevésbé figyeljen az egyes emberre. Az elégikus költő az életet pótolhatatlan értéknek tartja még akkor is, ha ennek etikai megítélése korlátozott lesz.” (Vasy, 1994) „Generációs társai közül talán ő a legnyitottabb a különböző költői alakváltozatok asszimilálására, s ugyanakkor ő tudja leginkább egységes alkotásba fogni ezeket a megfigyelt és alkalmazott, sokszor nagyon is különböző hatásokat. A népköltészet archaikus képvilága éppúgy jelen van ihletői között, mint a virágénekek szabályos dallamossága; Weöres Sándornak a létezés lényegi összefüggéseit felmutató kozmikus bukolikája éppannyira segítette költői érzékelésének a világot átfogni, mint amennyire a viharokban való helytállásra, a veszélyálló személyiség megfogalmazására biztatta, Nagy Lászlónak a történelemről formált látomása.” (Kabdebó, 1980) „Szolid a modernsége, mint ahogy egész lírája is az. Tudom, a szolid jelző, művészetre vonatkoztatva, manapság sértésnek számít – én mélységesen művészi értéknek tartom, kivált manapság. Ennek a fiatal költőnek van rá esélye – ha élete, érzékenysége és fogékonysága hozzásegíti –, hogy ő legyen a Tóth Árpádja ennek az újabb keletű magyar modernségnek.” (Vas, 1968) „Ágh azokat a költőket követte, akik az ötvenes években, behozatalra nem szorulva, a népköltészetből, sőt valamennyire a népies iskolából indulva teremtették meg saját modernségüket. Később aztán, kedvezőbb időkben, tudomásul vették, részben át is hasonlították a huszadik század európai költészetének eredményeit, de lírájuk eredeti és hazai jellegét mégsem adták fel.” (Vas, 1968) „Még mondja valaki, hogy a népi ihletésű irodalom nélkülözi a tudatosságot és a mívességet. A mai magyar költészetben – sokadmagával – Ágh az eleven cáfolata e hiedelemnek.” (Bálint B., 1995) „Ághot született beleélési, benneélési hajlama megóvta a népi líra legnagyobb gyengéjétől, a néha már-már a belemagyarázásig didaktikus, szélsőségesen tiszta reflexivitástól, attól a versépítési módszertől, amelyben a gondolat kiindul tárgya felé, majd visszahajlik az alanyra, s újra a tárgy felé lendül. Ebben a folyamatban a megismerő tudat az elsődleges, nem pedig az emóció. Ághnak nincs szüksége arra, hogy megismerő aktusait és belőlük levonható következtetéseit az olvasó elé tárja.” (Kemsei, 2000) „Ágh István sajátosan szintetizáló költő, aki mégis különbözik a szintézisalkotóktól. Nála a szintézisre törekvés nem az összegzésigényből, a végiggondolt gondolat, a teljességében megélt élmény vagy a birtokba vett forma eredményéből fakad, hanem a
Bedecs László
37
Bedecs László
38
vizsgálódás, keresés nyitottságából, valamint a személyiségbeli és költői kiteljesedés akarásából.” (Kabdebó,1980) „A versépítés metodikája, a lírai világépítés folyamata ezekben a versekben így írható le: a régmúlt, az elmúlt világa, a már-már szakrálissá mélyülő idő vagy egy megidézett, reális, tárgyias életmozzanat, vagy az eleve sejtelmessé, imagináriussá, misztikussá omlasztott valóság képvilágából emelkedik, a konkréttól az egyetemes felé haladva, az emberi élet más időszakaszára utalóan érvényessé, többjelentésűvé. A versszerkezetet a kép, a vizualitás tartja, a konkrétból, a hangsúlyozottan tárgyiasból a metaforikusba sem filozófiai úton jutunk, mindig a kép kényszeríti az olvasót arra, hogy a látványt gondolattá fogalmazza, hangolja át. Szemérmes költői attitűdöt is mutat ez az eljárás: az én sohasem, még itt sem adja ki, fedi fel teljesen önmagát, a lírikus a képek mögé rejtőzik, az önkinyilvánítás, önmegmutatás gátjait maga a költő emeli. Bölcs, de nem bölcseleti líra ez.” (Cs. Nagy, 2004) „Ágh rátalált egy olyan vers-struktúrára, amely akár egész életművét is végigkísérheti anélkül, hogy ez egyúttal költészete megakadását, egyetlen témához vagy élménycsoporthoz kötődését jelentené. E módszer lényege a tárgyias személet és a legszubjektívabb életrajz-élmény-költészet egyidejű jelenléte. Nem úgy, mint mondjuk Szabó Lőrinc klasszikus példája esetében, akinél az életrajzi megfigyelés egyúttal az elemzés, megítélés tárgya. Ágh költészetének lényeg a távolságtartás, a viszonyítás a megélt élmény és az azt körülfogó valóság között.” (Kabdebó, 1969) „A történés, a személyiségreflexió és a költői reflexió elemei a költői képek hálórendszerében rendeződnek el, s bár ez Ágh Istvánnál olyan háló, amelynek általában nincs egyetlen kitüntetett pontja, amelynek a többi alárendelődik, mégis áttekinthetővé válik az a költői világ, amelyet az érzékletesség mértéke és módja is különösen varázslatossá tesz.” (Vasy, 1991) „A tündér megkötözése című kötetben Ágh István asszociációi a korábbiaknál távolabbiak, de nem a naturális tudatfolyam reprodukálását szolgálják, hanem a gondolat, etikai elemek kiemelését. Így a távoli asszociációk feszes építményt alkotnak, amelyben a köznapi emlékek, a történelmi és társadalmi utalások is átlényegülnek, de egyszersmind korhoz és konkrétumokhoz kötik a végső kérdésekkel szembesülő töprengést.” (Bodnár, 1976.) „Keseredik a föld héja – ez a címe ennek az új kötetnek, az utolsó ciklus egyik versének, s a vers maga is ezzel a kijelentéssel indul. Jelentős mű a vers, de a kötetcímmé emelt alapkép még többet mond, s Ágh István egész mai lírájának, e líra alapvető életérzésének lesz szimbolikus kifejezője. S ez az életérzés nem csupán egy negyvenes évei sűrűjében járó férfi századvégi (sőt: ezredvégi!) kesergése, hanem mindenkié, aki az elmúlásélményt, a személyeset is meg az emberiséget fenyegetőt is átéli, érzékeli. Keseredik a föld héja – ez egy ép és egész vers, amely szinte beláthatatlan gondolatláncolatot indíthat el.” (Vasy, 1986) „Ő nem a költői beszéd valóságos helyzetét érzékeli, nem a megszólalás gondjaival vívódik. Neki még közvetlenebb és személyesebb a gondja: sorsának súlyos élményeivel él együtt, létének mindegyre feltámadó ügyei tartják örökös feszültségben. Innen nézve kap különös értelmet és rendeltetést a vers, mely Ágh Istvánnak egyáltalán nem valami esetlegesség. Személyiségének szerves része a költészet, ilyen értelemben megvalósulás, rátalálás, kiteljesedés. Olyan közeg – és lényeg – szerepét tölti be, amelyben önmagára találhat az egyéniség.” (Fülöp, 1979) „A vers a maga anyagi mivoltában, alakjában az lesz Ágh Istvánnak, amit elvesztett: életformája. A költészet volt már az élet utánzása, az élet ünnepé sűrítése-emelése, élettudat és lét-tudat, igazából mégis inkább önmaga: költészet. s akkor leginkább ez, ha – mint Ágh Istvánnak – életformája. A poéta ő, aki mindent elveszített, s ebben és ezáltal
Az idézett írások:
Bedecs László
lett önmagává: költővé. Semminek sem testet öltése és reinkarnációja. Nem paraszt és nem filozófus, nem férj és nem jós. Egyszerűen és nem definiálható módon poéta. S ha tudnánk, hogy mi az a poéta, akkor azt is meg tudnánk mondani, hol lakik az isten.” (Bata, 1971)
Bálint B. András: Ágh István: Évfordulók. Kortárs, 1995/7. 108–109. Bata Imre: Ágh István költészete. Forrás, 1971/1. 56–62. Belohorszky Pál: Ágh István: Jóslatok az újszülöttnek. Kritika, 1974/5. 27. Bodnár György: Ágh István: A tündér megkötözése. = B. Gy.: Törvénykeresők. Bp. Szépirodalmi, 1976, 535–539. Cs. Nagy Ibolya: „A megtalált idő.” Ágh István: Semmi sem úgy. Kortárs, 2004/4. 100–104. Diószegi András: Első-kötetes költők 1964–65-ben. Kritika, 1966/2. 46–49. Domokos Mátyás: „Isteni rész az egészben.” Holmi, 2005/11. 1297–1299. Fodor András: Ágh István: Szabad-e énekelni. Kortárs, 1965/12. 2001–2002. Fülöp László: Ágh István lírája. Új Írás, 1979/12. 104–107. Gyertyán Ervin: Ágh István. Népszababdság, 1979. aug. 3. Kabdebó Lóránt: A huszonévesek magánya. Új Írás, 1969/6. 114–115. Kabdebó Lóránt: A teljesség vagy töredék esélye. = K. L.: Versek között. Bp., Magvető, 1980., 371–378. Kemsei István: „Ahol minden magában való összefonódik. I.” Ágh István lírája. Kortárs, 2000/9. 27–36. Kiss Ferenc: Ágh István költészete. Alföld, 1980/7. 36–45. Kiss Mihály: Ágh István. = A magyar irodalom története 1945–1975. II/2. A költészet. Bp., Akadémiai, 1986., 937–939. Lengyel Balázs: Hol kezdődik a költészet? Élet és Irodalom, 1974/13. Olasz Sándor: Ágh István. = Új Magyar Irodalmi Lexikon. Bp., Akadémiai. 1998. Pécsi Györgyi: Hazát teremtő emlékezet. Kortárs, 2008/5. Pomogáts Béla: A megmaradás zászlaja. (Ágh István költészetéről.) Alföld, 1992/4. 44-57. Sturm László: Ágh István: Mivé lettél. Kortárs, 1999/4. 113–115. Szentmártoni János: „hol minden részlet ismerősen földi, de teljessége valóságfölötti.” Kortárs, 2005/ 11. 106-109. Szentmártoni János: Ágh István: Semmi sem úgy. Forrás, 2004/7–8. 158–161. Tandori Dezső: „Csillag szabad akaratából.” Ágh István költészete. Tiszatáj, 1980/9. 59– 62. Tandori Dezső: Ágh István: Rézerdő. Kritika, 1969/6. 58–59. Tandori Dezső: Jóslatok helyből és nekifutásból. Új Írás, 1974/11. 123–124. Tarján Tamás: Dioptria. Ágh István: Semmi sem úgy. Holmi, 2004/9. 1159–1162. Varga Lajos Márton: Ágh István: Emberek éltek itt. Kortárs, 1991/7. 119–120. Vas István: Költők között. Ágh István. Népszabadság, 1968. dec. 14. Vasy Géza: Ágh István költői világa. Műhely, 1994/5. 53–37. Vasy Géza: Ágh István verse és prózája. Tiszatáj, 1986/1. 101–106. Vasy Géza: Ágh István: A tündér megkötözése. Kritika, 1971/11–12. 107-110. Vasy Géza: Ágh István: Egy álom következményei. Tiszatáj, 1984/9. 102–104. Vasy Géza: Ágh István: Napló és tulipán. Napjaink, 1988/1. 29. Vasy Géza: A szárnyas idő igézetében. Új könyvpiac, 2005/5.
Összeállította: Bedecs László
39
Vasy Géza
40
Vasy Géza
Költô a költôkrôl Ágh Istvánnal manapság már akár egy nemzedékbelinek is tekinthetem magamat, hiszen alig négy esztendővel vagyok fiatalabb nála. A verseit is akkor kezdtem olvasni a folyóiratokban, amikor még kötete sem volt, de a hatvanas években még nagy volt közöttünk a korkülönbség. 1956-ban ő az egyetemet kezdte, én csak a gimnáziumot. A bölcsészkarra sem járhattunk még részben sem egy időben, mivel én csupán 1964-ben kezdhettem meg ott a tanulmányaimat. Később azonban, egy stilisztika-szemináriumon neki köszönhettem egyik sikeremet. A tanár Pusztai Ferenc volt, akiről akkor még nem tudtam, hogy mint Ágh, ő is a tapolcai gimnáziumba járt. Egyik óra elején felolvasott egy verset, talán az Új Írás egyik számából, s kérdezte, van-e ötletünk, ki írhatta. Jól emlékeztem a versre. Így könnyű dolgom volt. Diáktársaim többsége pedig akkor sem volt állandó folyóirat- és versolvasó. Már nem tudom, mikor és hol ismerkedtünk meg, de egy régi jelenet élesen az emlékezetembe vésődött. 1971-ben írhattam először Ágh Istvánról. Akkor jelent meg harmadik verseskötete, A tündér megkötözése. A Kritika című folyóirat utolsó „régi” számában jelent meg Béládi Miklós szerkesztői jóvoltából. (Ma már az is magyarázatot igényel, hogy mit jelent ez a „régi” jelző. A folyóirat az MTA Irodalomtörténeti Intézetének volt a havi kiadványa, s rendszeresen ismertette, alkalmazta az akkori új irodalomtudományi eredményeket. Az ortodox módon marxista Pándi Pál ezt a folyamatot nagyon veszélyesnek tartotta, főként a strukturalizmustól kívánta óvni a szakmát, s befolyásos emberként elérte, hogy a folyóiratot ő kapta meg, s alakította az Aczél-féle kulturális politika fórumává. Az Intézet pedig a negyedévente megjelenő, szűkebb szakmai közönséghez szóló Literaturát szerkeszthette.) Kritikám megjelenése után találkoztunk az utcán, s Pista azt mesélte el, hogy mit mondott neki Kormos István, miután elolvasta a kritikámat. Az idősebb költőtárs lelkesen idézte fel, hogy a kritika szerint a kötet javának „hét évszázad legszebb magyar versei között a helyük”. S természetesen egyetértését fejezte ki. A fiatal kritikus, aki voltam, még viszonylag kevés tapasztalattal, hajlamosnak mutatkozott arra, hogy olykor kissé végletesen fogalmazzon. Hol lelkesebben, hol elítélőbben minősített. Lassan négy évtized távlatából azonban büszke vagyok arra, hogy korán felismertem Ágh István költészetének jelentőségét. Akkor még csak azt, hiszen próza- és esszéíróvá később vált. Ha ma szerkeszthetnék immáron nyolc évszázad magyar verseiből antológiát, az említett kötetből a Balassi és a Világvégi otthonom címűeket semmiképpen sem hagynám ki. Alkotójuknak kétségbevonhatatlan helye van a fénylő Parnasszuson. E kifejezést azért használom, mert ez a címe Ágh István esztendeje megjelent es�székötetének. Ebben három klasszikusunkról, Balassiról, Csokonairól és Adyról készít portrét. Vajon miért éppen ők? A szokványos válasz az lehetne, hogy számára nyilván ők a legfontosabb mesterek. Mintha az előbb említett Balassi-hommage ezt máris igazolná. Azonban ha végigolvassuk az életművet, eléggé sok verset találunk, amely klasszikusaink előtt tiszteleg, őket idézi meg. Van köztük egy szépséges Adyt idéző is: Az ő nagy barna szemében. Aztán feltűnik Berzsenyi Dániel, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kisfaludy Sándor, Radnóti Miklós, Sinka István, Tompa Mihály, Tóth Árpád, Weöres Sándor. A találó című Apokrifák ciklusban Balassi, Csokonai és Ady mellett Gyöngyösi István, egy Somogyi
Bátyjával, Nagy Lászlóval, 1975-ben
Vasy Géza
Névtelen, Kölcsey, Vörösmarty és Arany kapott helyet. Megjelennek a kortársak: Bella István, Csoóri Sándor, Erdély Miklós, Szécsi Margit, Tóth Bálint és mások, természetesen Nagy László is. Sorolhatnánk más művészeti ágak jeleseit. Ágh István költői horizontján a magyar lírai hagyomány és annak jelenkori változatai egyaránt olyan gazdagsággal vannak jelen, mint egy tág szemléletű irodalomtörténésznél és kritikusnál. Aki alaposabban ismeri az ő költészetet, mégis csak azt állapíthatja meg, hogy választott mesterek alig ismerhetők fel benne. A költő olyan szuverén világot épített fel, amely már második kötetében összetéveszthetetlennek bizonyult. Elsősorban nem X vagy Y hatott rá, hanem a költészet örök folyama. Ebből természetesen kiemelkednek különleges egyéniségek, s a Fénylő Parnasszusról így szól a vallomás: „Esszéimet hittevésnek szántam, mikor a magyar költészet három óriásáról írni kezdtem. A zseniális Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Ady Endre líráját magamban hordoztam gyermekkoromtól, s úgy éreztem, eljött az ideje, annyi év után megvallani hűségemet.” A költőnek korábban már két olyan esszéket és kritikákat tartalmazó kötete jelent meg, amelyekben részben vagy egészben a magyar lírával foglalkozik (Egy álom következményei, Ahogy a vers mibennünk). Voltaképpen kritikái is esszék, miniesszék, s ezek fő munkamódszere annak vizsgálata, hogy miként jelenik meg a vers egy adott befogadóban, aki történetesen maga is költő, tehát a versértelmezésben kétszeresen szakember. Az évekkel ezelőtti esszé, az Ahogy a vers mibennünk négy vers miniatür és személyes élményekhez kötött elemzése. Ágh Istvánnak különleges gyermekkora volt az iszkázi portán, ugyanis bátyja révén már háromévesen is költői remekműveket hallhatott, sőt tanulhatott meg. Amint megtanult olvasni, versolvasóvá vált, majd kilenc évesen irogatni is kezdett. Egyes verseket oly módon őriz hosszú évtizedek óta az emlékezetében, hogy fel tudja idézni azt a hatást, azt a befogadást, amely kilenc-tíz évesen ragadta meg őt, s egybe tudja vetni a felnőttkorival, akár annak is különböző időben történő elemeivel. Olvasói tapasztalatainak rögzítése a modern befogadásesztétika gyönyörű, spontánnak mutatkozó, ám nagyon tudatos példatára. Minden jó olvasó megtapasztalhatta élete során számtalanszor, hogy az újraolvasás mindig újabb befogadás, s egyetlen személy
41
Vasy Géza
42
befogadói élményei olykor a másképpen látáshoz, az átértékeléshez, ám többnyire a teljesebb megértéshez vezetnek el. Az Ahogy a vers mibennünk egyik példáját idézem: „Korán érintett meg Berzsenyi Dániel Közelítő tele, nehéz, mégis eggyé tudtam vele lenni. Nem volt fontos, nem is volt érthető akkor nekem a labyrinth, a Zephyr, a symphonia, a thyrsus, csak a késő ősz megjelenítése, a múlandóság bánata. Annyira az enyémé lett, hogy közeledő telem, falusi tájam, a kertünk, a rétünk végében a Hunyor patak, nyárfáink alatt az ölesárok, a néhány kilométerre magasodó Somló, vázzá meztelenített gyümölcsfáink, akácosunk, udvari bokraink azonosultak a verssel. És a nyelvi méltóság birtokomat fölemelte a nyomorúságból, mintha házunk lenne a Berzsenyikúria, mintha én lennék a költő. Ott volt mellettem minden, ami a versben, bár minden választékosabb, disznóröfögés, tyúkkárálás, tehénbőgés nélküli. Ősz, melyet az idegen szavak rejtelmei örökkévalóvá távolítanak tőlem az időben visszafelé.” A Fénylő Parnasszus három portréjában is helyet kaptak az első vers-találkozások emlékei. Oly elevenen és szemléletesen, hogy Ágh István szövegének olvasójában akaratlanul is megindul az emlékidézés: hát én magam mikor is, miként is találkoztam ezzel vagy azzal a költővel. Feltételezem, hogy Ágh István esszéinek más olvasói is hasonló élményekhez juthatnak majd el. Senki ne gondolja azonban, hogy ezek az esszék kifejezetten a tapasztalt versolvasókhoz szólnak. Szó sincs erről, ugyanis mindhárom portré bevezetés is egy-egy költői világba. Ágh István célja részben a megértés dokumentálása, részben a megértetés: a szépről szépen szólva tanítani. „Nem középiskolás fokon”, ám hozzájuk, a mindenkori ifjakhoz is szólva. A kortársi irodalomtudomány számos áramlata lenézi a szerzői életrajzot, mellőzhetőnek tartja a megértéshez. Van olyan vélemény, amely még a középiskolai tanításban is ódonnak, feleslegesnek tartja az életrajz-ismeretet. Helyesen teszi Ágh István, hogy nem vesz tudomást erről a divatról. Mert az igaz ugyan, hogy a mű az életrajz nélkül is helyt tud állni magáért, ám a mű és a személyiség kölcsönhatásban van egymással. Miként vélekednénk Petőfi Sándor műveiről, ha róla magáról semmit se tudnánk? S vajon mennyiben formálta a gyermek Ágh István Berzsenyi olvasását, hogy tudhatta: a költő az ő falujától tíz kilométerre született? Ezért adta később a szülőföldjéről készült szociográfiának azt a címet, hogy Dani uraságnak, mintha Berzsenyinek mutatná be a jelenkort. Tapasztalatainak szellemében az ő portréi az életrajz, a korrajz és a mű együttes szemléletéből születnek meg. S ugyanez érvényes az elődöket megidéző lírai művekre is. Valamennyire ismernünk kell Balassi Bálint életrajzát, legalább halálának körülményeit ahhoz, hogy Ágh István versét értsük. Pünkösd hava azért szerepel a Balassiban, mert májusban halt meg a költő, a Duna azért, mert mindez Esztergom ostrománál történt. A záró sorpár pedig a költő utolsó szavaiként latinul feljegyzett szöveg magyar változata: „te katonád voltam Uram, / és az te seregedben jártam”. Természetesen vannak olyan alkotók, akiknek életrajza a mű szempontjából szinte eseménytelennek mondható, ám a személyiségrajz akkor is közvetít a szerző és az életmű között. Ilyennek mondható például Weöres Sándor, s ehhez a típushoz áll közelebb maga Ágh István is. Az a tény például, hogy ő Nagy László kisöccse, inkább csak a költői nevelődésben játszik szerepet, költészetük két külön világ. Inkább az a jelentés ragadhat meg bennünket, hogy effajta testvér-csillag pár ritkán adódik az irodalom történetében, nálunk legfeljebb a Kisfaludyakat, Sándort és Károlyt lehet említeni. (Köztük még nagyobb volt a korkülönbség.) Az esszé műfajában természetes a személyesség, a vallomásosság, az egyéni véleményalkotás. Ágh István ezek szerencsés összhangját teremti meg. A műfaj sajátossága szerint nem hivatkozik szakirodalomra, ám nyilvánvaló, hogy sokat olvasott, főként az életrajzhoz és a korszakbemutatáshoz. Igazán egyénit, újat természetesen az értelmezésekkel tud adni. Már eleve azzal is, hogy kiemeli ezt a három költőt, s éppen őket állítja
Vasy Géza
a középpontba. E három költő három különböző korszakban egyaránt összegző és újító volt. A magyar reneszánsz végpontján Balassi Bálint formálta világirodalmi szintűvé anyanyelvű költészetünket. A felvilágosodás korában Csokonai Vitéz Mihály sokoldalú életműve bizonyult – Berzsenyi Dánielé mellett – költészettörténeti szempontból a legállandóbb hatásúnak. Végül Ady Endre nevéhez kötődik a századelő legnagyobb szemléleti-poétikai fordulata. Mindhárman a középiskolai oktatás, s így az általános műveltség törzsanyagához tartoznak. Balassi és Csokonai azonban egyre jobban háttérbe szorul, s csupán a mai köznyelv, beszédmód ismeretében valóban nehezebb hozzájuk közelebb kerülni. Ám éppen a közelebb kerüléshez adnak sok segítséget az esszék. Ady Endrének az érettségi idejére nem néhány versét, hanem az életművét kellene valamennyire ismerni. Azonban az ő munkássága is inkább tananyag, mint megélt esztétikai, világszemléleti tudás. Pedig Ady nem nyelvében, legfeljebb stílusában, emelkedettségében állhat kissé távolabb a mai fiataloktól. Valóságképe, a személyiségről, a magyarságról, az emberiségről kifejlett gondolatai azonban semmit sem vesztettek időszerűségükből. Maga Ágh István is megvallja, hogy a teljesebb Ady-képhez csak évtizedek során jutott el, s mint írja, ez az idő „nekem majdnem az egész élet, amíg bizonyossággal mondhatom, micsoda nagy lélek-világegyetem Ady Endre költészete”. A világ szó a másik két költő minősítésénél is kulcsszerepű. „Balassi által az akkori világköltészet egyszerre teljes szellemével, mitológiai bőségével meggyökeresedik a magyarban, olyan természetes tökéllyel, hogy már gyanút kelt, ezt a hatalmas művet egyedül létrehozni képes volt-e valaki. Valami titokzatos, a szerelmi líra tiltása miatt, illegális társaságnak, műhelynek kellett működnie, ahol befogadták a reneszánsz szellemet, s gyakorolták, versengve formálták a magyar szerelmi lírát. És kivált bizonyos értő közönségnek is az erre fogékony hölgyek és ifjak köréből.” A korszak kutatóinak érdemes volna szembesülniük e költői hipotézissel. Magam úgy gondolom, korántsem volt annyira tiltott a szerelemi líra, s ne feledjük azt sem, hogy Balassi jónéhány nyelv költészetével ismerkedhetett. Akárcsak Csokonai, aki „Világokat teremtett a nyelvből.” Míg Balassi esetében úgy látja a költő, hogy szinte előzmények nélkül teremtett magas rangú költészetet, Csokonai kapcsán nagy figyelmet szentel a XVIII. század utolsó szakaszának lírájára. Érdemlegesen esik szó Bessenyei Györgyről, Barcsay Ábrahámról, Orczy Lőrincről, igen részletesen, felfedezés-igénnyel Ányos Pálról, majd másokról. Én legfeljebb Fazekas Mihályt hiányolom, akinek kevésszámú lírai műve máig alig számontartott értéke a korszaknak, s ugyancsak kötődik Debrecenhez. Három életmű – három halhatatlan alkotó a Parnasszusról. Tehetségük predesztinálta őket erre a teljesítményre, szembeszállva a balsorssal. A nagyvilág nem ismeri ezeket a költőket, mégis világszínvonalú mindegyikük. Életművük a magyarság sorsát is kifejezi, s bele van zárva a magyar nyelvbe, ebbe a teljességgel csak számunkra felfogható csodába. Ágh István azért írta meg esszé-trilógiáját, hogy könnyebb legyen megértenünk őket is, magunkat is.
43
Alföldy Jenô
Alföldy JenÕ
Ágh István fogadalma Ágh István régtől fogva – első költői megszólalásai óta – szeretett volna szabad lélekkel, korlátozatlan képzelettel költeni – dalolni, meditálni, játszani, gondolkozni, vallani, dühöngeni. Bármiféle érzelméről, ötletéről, tapasztalatáról. Csak részben tehette: az 1956. október 25-i, Kossuth téri sortűz testi-lelki sérültjeként harmincöt éven át hallgatnia kellett legszemélyesebb történelmi alapélményéről. Természeti képekbe, metaforákba rejtette azt, ami vele és Magyarországgal történt. A dolog nem tehető mindenestül múlt időbe – történnek botrányos dolgok ma is. A rejtőzködés pedig azért nem múlt el egészen, mert a szabad költői megnyilatkozás is kedveli a transzformáló, képletes kifejezést –, de immár nem a tilalmak kijátszásáért, hanem a minden érzékünket megszólító, teljesebb igazság kedvéért. És Ágh István a nagyon plasztikusan író, szimultán látásmódú költők közé tartozik: egyszerre érzékeli az emlékeit, s velük együtt újra időszerű, egyszersmind örökre megmaradó, jelképes érvényüket. Megtanulhattuk, a szabad szónak is hányféle akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy hiteles legyen. Sokszor a kényszerű álcázás, a megfogalmazás kerülői és áttételei segítik a költőt, nemcsak abban, hogy az őröket kijátssza, hanem az új művészi módszerek világra hozatalában is. 1989 fordulatával Ágh Istvánnak megadatott, hogy nyíltan szóljon az ellene és kortársai ellen elkövetett merényletről – és rá kellett ébrednie, hogy ez legalább akkora kötelezettségeket ró rá, mint az elmúlt harminchárom év. Több okból is. A nyilvánosan folytatható nyomozás újabb és újabb emlékeket hoz napvilágra, de a nagy bűnök tettesei, felbujtói, hogyanjai és miértjei továbbra is az ismeretlenség homályába burkolóznak. És nemcsak annak a rozsdavörös és vérmaszatos őszi napnak a titkai maradnak rejtve, ki tudja, meddig ki nem derítve. Az utána lepergő évek, évtizedek, sőt a közelmúlt kísértetiesen visszaköszönő eseményei is arra figyelmeztetnek, hogy vannak dolgok, amelyeknek utóhatása nem megkönnyebbülést hoz, hanem újabb, megemészteni való gondokat és egyre nehezebben megoldható feladatokat. Vigasz csak annyi jut – igaz, ez sem kevés –, hogy a költő versei egyre összetettebb, sokrétűbb és mélyebb tanulságot hordoznak. Olvassuk csak Ágh István újabb költeményeit – például a 2001-es Összegyűjtött vallomásokat. (Alcíme: Kossuth tér, 1956.) Nem csupán azt rekonstruálja a részleteket egyre aggályosabban felidézve, szinte nyomozóként helyszínelve azt, amit a költő áldozatként élt át a sortűz apokaliptikus perceiben, hanem növekvő mértékben azt is, amit azóta tapasztalt önmagában és másokban. Például így: „verset írtam / az őszről mint természeti jelenségről, / mintha az az egész természeti csapás lett volna”. Valóban, költészetének évtizedeiben jellemző az őszi képek sokasága. De mennyire más ez, mint amikor például Tóth Árpád édesbús, szép őszi hervadásával szembesülünk! Amaz elemésztő hervadásában is szelídebb; Ágh István októberi képei hozzájuk képest gyászosak, befelé háborgók, s a színpompán átüt nemcsak a láz pírja, hanem az erőszakosan kiontott vér vöröse is. Mégis elégedetlen azzal, amit négy-öt évtized alatt kimondott:
44
[…] akkor még nem sejtettem, majd összefog a hazugság a múló idővel, emlékeinkbe
Alföldy Jenô
rejtőzik a gonosz, miénkké szervesül belénk, s a tér visszhangjai, az ablaktükrözések viszonylagossá változtatnak minden bizonyosat, […] és a vértanú nem tanú, és a túlélő nem túlélő, a szörnyű álom délelőttjén akár részt sem vettem volna […] Az amnézia a forradalom óta állandósult kényszer volt mindnyájunk számára, de a költői lelkiismeret nem éri be ezzel a mentséggel vagy magyarázattal: akkor még nem sejtettem, majd összefog a hazugság a múló idővel, emlékeinkbe rejtőzik a gonosz, miénkké szervesül belénk, s a tér visszhangjai, az ablaktükrözések viszonylagossá változtatnak minden bizonyosat – és így tovább; az egész versen át kitartott, pont nélküli, sokszorosan mellérendelt mondat gyorsítja a vers iramát, de a gondolat mintha kényszeresen forogna a lelket lehúzó súly körül, béklyóitól nem szabadulhat. Ki lőtt? Honnan lőtt? Merre tűnt el a jól végzett merénylet után, mint a géppuskacső füstje? Válasz nincs, de az ítélet önmagát, az áldozatok egyikét sújtja: kiderítetlen tettesek nyomán így marad el a büntetés, tragédiám katarzisa […] A katarzis nélküliség pedig nem csupán személyes ügye, megkövült országos állapot. A verset ez lehúzná, ha nem az őszinteség, a feloldáshiány megvallása emelné magasra. De a szabad szárnyalásnak így is megvan a határa: amíg a társadalom nem tisztázza a tisztázandókat, addig a lélek csapongva keres kiutat. Az Összegyűjtött vallomások után keletkezett Októberi fogadalom nem valaminő ünnepélyes eskütétel arra, hogy nem felejtünk – épp ellenkezőleg. Inkább kísérlet a fogadalom feloldására, a történelmi teher enyhítésére, arra, hogy az ősz legyen végre megint nyájas, színpompás, ökörnyálas hangulatú évszak, a természet elrendelése szerint, ha már a társadalom nem tud mit kezdeni saját történelmével: „Jó lenne, ha már idejét múlná fogadalmam, / volna csak ősz ez az ősz”. De így sem a mindenáron megkönnyebbülést kereső alku és magamegadás ez a vers, hanem eszmélkedés, mely váddá erősödik: még a továbbélésben is az győzött, ki megőszít, fölmenti magát, hisz a múltja bírája is ő, még korhű változata nő utódaiban, kárvallottjaiból édesgeti cinkosait, annak hisznek, ki reményeiket bitorolta, most meg a vesztőhelyből édeni kertet igér… Hallottuk, amint a „vesztőhelytől” pár kőhajításnyira tanácsadóként szólította meg a kivégzett miniszterelnök szobrát hetvenhétszeresen méltatlan utódja. A vers nem zárulhat másként, csak így: …ám én látom, ahogy kényszeredett mosolyából fegyver villan, a tél elvetemült hidege,
45
Alföldy Jenô
46
hát akkor soha többé sehogyan soha semmit! hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj. Ezek a hexameterre, disztichonra emlékeztető, dobogó ritmusú sorok zenéjükben is mintha az egykori lábdobogást idéznék föl az emlékezőben, ki maga is menekült a fedezékbe, II. Rákóczi Ferenc lovának márványtalapzata mögé (ha jól követem). Szívesen írnék hosszabban Ágh István formaművészetéről, nemcsak sajátosan emelkedett, a nyers tényeket képekké sűrítve sorjáztató versbeszédéről s a dikcióban rejlő energiáról, de ma még ennél is fontosabbnak tetszik az, ami működteti őket: az indulat. A régtől fogva gyülemlő, és az új társadalmi tapasztalatokat hólabdaként magával görgető emlékezés. Ez alighanem sohasem oldódik föl már nemzedékünk életében. Pedig maga a létezés már a természettől meglevő magán- és közdolgaival is ad éppen elég mondandót a költőnek – alkalmat a versbeli vágyakozásra, reményre, gyászra, örömre. A Boldog vérem verscím (még a hetvenes évek közepéről) nemcsak a kiontott életnedvre utalt, hanem az otthoni, a családi örökségre is. Játékra, felhőtlen gyerekkori és apai, nagyapai telekre, nyarakra. A gyűjteményes verseskönyvben tallózva rábukkanhatunk a költői szívhangokra, családi és szerelmes intimitásokra, testvéri, baráti gesztusokra, közös játékokra – az idő múlásával egyre több gyászra is. A régiek élesztésére úgyszintén. Az Apokrifák versciklusára például, Balassi, Gyöngyösi, a Somogyi Névtelen, Csokonai Vitéz, Kölcsey, Vörösmarty, Arany és Ady modorában írt nyelvi és formabravúrokra. Majd’ mindbe visz valami pajzán erotikát és jó kedélyt, csak a Vanitatum vanitas modorában tartott Kölcsey-vers komorlik félelmetes intelemként, megmutatva Ágh István tragikus hangoltságát. Költészetében ez akkor is túlsúlyban van, ha akadnak benne jócskán vidámságok is. Olyanok, mint a Schéner Mihály rajzaihoz írt dalai. Koszovói és itáliai útjairól hazahozott, képzőművészeti alkotásoktól elragadtatott költeményei. A hazai gyümölcsök ízeit minden érzékünk számára „megszólaltató” képversek az újabb termésből. A nem is tudom, ábrándos donjuanságáért, vagy inkább szívenütő szomorúságáért imádnivaló Jékely-elbeszélésből újravarázsolt verset, a Hajnali zarándoklatot. (Címe Jékely utolsó novella-remeklésére utal.) Vagy a Krúdy-olvasmányokból felragyogó Boldogult ifjúkoromban. Vagy ritmikai ráhangolódását említsem-e Illyés Egy mondatára, amelyben mestersége címerét megmutatva idézi ötvenhat szellemét, mint számos pályatársa, Tornaitól, Orbántól Nagy Gáspárig és Csontos Jánosig? Vagy az iszkázi szülőházra és az ötvenes évek elejére emlékező Feketevágást citáljam? Ez utóbbit nem állhatom meg: „a padlás végén elfalazva / rejtegettük a hízót, mintha mennybe / juttatnánk előbb, mintsem szíven szúrja / apám (…)”. Bódy Gábor és Huszárik Zoltán fimjében, a Psychében volt egy jelenet, amelyben a koca nem az ól földszintjén, hanem a padlásán díszeleg, hátát verdeső angyalszárnnyal, mintha repülni készülne. Weöres közismert gyerekversére utaló képnek éreztem ezt: „Bóbita, Bóbita játszik, / szárnyat igéz a malacra”. Ágh a véres valóságba hozza vissza ezt a szürreális szentivánéji tréfát. Az ő versének hátborzongató humora gyerekkorának veszélyes léthelyzetéből fakad: az ávósok és a besúgók elől a padláson, titokban kellett nagyra táplálni a jószágot, mint a galambdúc lakóit, vagy mint az űrutazó multimilliomost. A disznó odafönt „mintha valami láthatatlan szárnyat / emelne, s mintha elfeledtük volna, / mibe is kerül nekünk a szalonna”. Ha már a falusi állatoknál tartunk: sokra tartom Az éj kutyája című versét is, melyről Illyés híres verspéldázata, A magánszorgalmú kutyák jut óhatatlanul az eszembe: „marcangolásra álló fogsorával / támadó pofáján a gazda maszkja / rémlik, azé, ki beleszuggerálta / kegyetlen félelmét e házi vadba, / hogy más szorongjon kutyaláncon, jobban, / emberállatnak kiszolgáltatottan”. Nemcsak a sortűz tanította arra, hogy szavait fegyverként is forgassa, ha kell, hanem az egész történelmi korszak, amely kölyökségünk óta szerencséltette generációnkat.
Lélekkarambol Ágh István: Harangszó a tengerészért
De régen volt! Akkor kezdett összeomlani a világ. A költő ráérzett. A fiatalemberek még reménykedtek. A szöveg, ami akkor született, mára fejti fel értelmét. Mert akkor is, ma is a pusztulás ellen beszél. Pedig benne él a pusztulás. Mégis hiteti, hogy van szöveg, amely túlél minden pusztulást. Megtartja az életet. Ezért érdemes figyelni rá. Közölni, utánamondani. A történet: lehet, hogy halál; de a szöveg: az élet. Valahol a Fő utcában, a Korvin tér környékén, szemben a Népművelési Intézettel, ahol akkoriban az épp akkor végzett bölcsész, Ágh István könyvtároskodott, ha pontosan emlékszem, ott találkoztunk, egy presszóban. Ő, a fiatal költő, én a miskolci Napjaink szerkesztője. Elém tette legújabb versciklusát: oratóriumát – mint mondta. Beleolvastam, lapozgattam, élveztem sorait. Különösen a sorok zenéjére emlékszem. Gyorsan magamhoz vettem az egész dossziét, amiben a versek gépirata volt. Mint egy kincset. Mit kerestem a Fő utcában? Őt és Szaudert. Mert ott lakott szigorú mesterem, nevelőnk, professzorunk, Szauder József. Bár ekkorra már elpártoltam közös korábbi korszakunktól, a 18. századi irodalomtól, de Szabó Lőrincről írott munkáimmal is meg-megkerestem, véleményére számítva. Ekkor fejeztem be monográfiám első kötetét (Szabó Lőrinc lázadó évtizede címmel jelenik majd meg könyvként), és a kritikus Szabó Lőrincről írott fejezeteket mutattam be. Amikor megérkeztem, a rekamién szétrakva Nyugat-számok. Kikereste otthoni példányaiból a valahai fiatal költő kritikai cikkeit, hogy megítélje, sikerült-e a legfontosabb idézeteket megtalálnom az írásokból. Felkészülten vizsgáztatta szövegemet. Ezúttal megelégedetten távozhattam. (Nem sokkal később egy téli éjszakán bezzeg kétségbeesve kutyagoltam hazáig az éles szélben, mondogatva az úton magamban: ő sem ért meg. Pedig mennyire megértett! Az első fogalmazásban már meglátta a későbbi átdolgozást. Mert bízott benne, azért pocskondiázta a kezdeteket. Életem legjobb írása alakult szigora következtében utóbb.) Jókedvűen mentem a presszóba. Még konyakot is ittunk, ha jól emlékszem, koccintottunk Pistával. Mindketten kissé félszegen, a másik nehogy meggondolja ígéretét. Ő örült, hogy fiatal kezdő létére egy folyóirat felvállalja a teljes versciklust, én boldog voltam, hogy ilyen kiváló valamit szereztem vidéki lapunk számára. Utóbb meg is jelent nagyszerű tálalásban, Feledy Gyula egyenértékű grafikáival illusztrálva. Két évtizeddel az oratórium megjelenése után egyszer a rádióban rákérdeztem, mit is jelenthetett számára a versbéli történet. A nyolcvanas évek közepén így emlékezett: „Két öreg, egy öregasszony és egy öregember – a szüleim. Mindenki a maga életének a megvallásával van jelen ebben a versben, a férfi a férfimunkával és a férfigondolkodással, az öregasszony pedig annyira a maga életével és gondolkodásával, amennyire általános és megszokott a parasztoknál. Nagyon nehéz volt az életük. Apám végigharcolta az első világháborút, és utána is résztvevője volt a magyar történelem nehéz, válságos állapotainak. Az apám mindig vesztese volt az időnek. Ez a vesztés 1959-ben tetőzött aztán igazán, a szövetkezetesítéssel. Hetven éves abban az időben, ő már a jövőt nem képviselhette, csak a múltat. Ebben a tehetetlenségben, ahogy ők kiöregedtek, és ahogy az apám meghalt, úgy öregedett ki a parasztság és úgy halt meg. Amikor én őróluk beszélek,
Kabdebó Lóránt
Kabdebó Lóránt
47
Kabdebó Lóránt
48
akkor az egész paraszti osztályról beszélek. Már nemcsak apa és anya ők, hanem az egész parasztság együtt. A huszadik századi paraszt osztályt képviselik – jelképi szinten: mind a két ember, apám is, az anyám is az utolsó paraszt. Történelmileg véve. Utánuk már nem az van, ami azelőtt, minden megváltozott. Megváltozott a falu is. Abban az időben, amikor írtam, hárommillió falusi ment városba. Hárommillió ember sorsának részese voltam én is.” És a címadó tengerész ebben a tengernélküli országban? „Én nem voltam tengerész soha, tengert is csak egyszer láttam, éppen abban az évben, de nagyon messziről, Leningrádban, a Kirov stadion tetejéről. Még a partján se voltam. Semmi tapasztalatom nem volt a tengerről, csak képzeteim lehettek, viszont ott volt a rozstábla, mint tenger, vagy az ég, mint tenger, tehát a határtalanságnak voltak bennem tiszta képei. Volt egy ismerősöm, tengerészkapitány – most nem tudom, hol van --, ő mesélt nekem a tengerről olyanokat, amik mintha az én élményeim lennének, beleépítettem a versbe. Talán azért választottam a tengerészt, mert ez a bizonytalanság, ami rám jellemző volt, így teljesen egyértelmű alakban fejeződhetett ki.” Szakítás? „Nem nagyon téptem meg, nem nagyon stilizáltam a verset. Az elmenni akarásom nagyon határozott volt. Miért ne lett volna, amikor nem maradhattam volna ott? Van egy versem, amiben azt írom meg, hogyha ott maradtam volna, mi lehettem volna: hát költő nem, vagy ha költő, akkor csak a falu bolondja. Sinka István is ott hagyta azt a világot. Mindenki ott hagyta. Tehát van a költői sorsban eleve egy elszakadás, és van egy másik, mely a társadalmasított sorsokban nyilvánul meg. Az építőmunkás elszakadása, aki feljön munkásszállásra.” És a feleség? „Akkor én úgy képzeltem, hogy a költőfeleségnek nagyon nehéz. Nem is lehet azt elviselni. Minden művészben van valami jó értelemben vett önzés, ami csak az ő szempontjából jó értelemben vett, a környezete szempontjából nem annyira. Sok mindenben összeütközések lehetnek. Abban például, hogy úgy tűnik, mintha az ember nem csinálna semmit, pedig közben gondolkodik, bár olyan dolgokat kellene akkor csinálnia, amit minden más rendes ember megcsinál. Ezek a pici dolgok naggyá halmozódhatnak. Abban az időben ez természetes volt számomra, mintha a költészetem, költővé lenni akarásom és ez az életmód tette volna tönkre azt a házasságomat. A feleségszerep a második lépcsője volt ennek a versnek, a végső elmenetelhez, a kifejlesztéshez szükséges fokozat, hogy az utolsó monológban elmehessen és mindennel leszámolhasson a tengerész. Ebben a nő iránti vonzalmamat is ki akartam fejezni, a szerelmes hitvesi létet is, olyan ranggal köszönök el tőle is, mint ahogy elbúcsúzom a szüleimtől.” Végleges szakítások? „Viszont én nem végleges szakításról beszélek itt, hanem egy természetes elszakadásról, ami örökké ragaszkodik az örök visszatéréshez is. Rendszeresen visszatérek oda, mert szükségem van rájuk, ahányszor odamegyek a rokonaimhoz, az anyámhoz, a falubeliekhez, olyan erőt kapok újabb munkákhoz, ami nélkül nem lehetne tovább élni. Velük nem lehet lennem, de elszakadni tőlük sohasem tudok.” Olvasom újra a verset. Hullámzik bennem szövege. Van egy történet, amely elszakít, és van egy szöveg, amely összeköt. Világok omlanak, de az élet mégis megmarad. Más történik és közben más mondódik. „Nem tudom, a versben így fejeződik-e ki, de így akartam. Amikor én ezt a verset írtam, akkor én nem akartam semmit, hanem csak írtam, jött belőlem, szinte megfoghatatlanul. A vers fegyelmezte magát. Folyt belőlem.” És mindezek után kimondja verse sorsát: „Több a vers, mint ahogy most el lehetne mondani, a vers magában mondhatná ki önmagát.”
Feleségével Máriaremetén
Kabdebó Lóránt
Négy évtizedes távlatból visszatekintve ezen gondolkozom el most én is: vajon az akkori mezőben tűnhetett fel kiemelkedő alkotásnak Ágh István versciklusa, avagy maradandó értékű alkotásként olvashatom ma is a művet? Durvábban fogalmazva: akkor a pályakezdő Szabó Lőrincről írva egyúttal tudtam lelkesedni Ágh István művéért, ma rátekintve a huszadik század irodalmára, továbbra is ott látom-e a versciklus helyét, ahová akkor helyeztem? Első válaszom: ma is gyönyörűséggel olvasom. Van Ágh Istvánnak egy sajátos versbeszéde, amely csakis őrá, magára érvényes. Talán Kassák esetében érzem ugyanezt századuk (melyet a magam századának is mondhatok) irodalmában. Személyre szabott, egyénien elbeszélő. Ágh István esetében látszólag slampos beszédhang, amely mégis magában foglal valamiféle emelt retorikát. Szépen, magyarul hangzó beszélést. A beszélőnek az öröme fejeződik ki általa, hogy beleszólhat ezzel a létezésbe. Rendet követ és önmaga is tovább ad és meg is újít ezáltal egy rendet. Továbbvisz és újat teremt. És éppen ezt az újítást-továbbvitelt tartja a maga alkotói létfeladatának. Sajátos és ugyanakkor hagyományba illeszkedő. Egyben újabb hagyományt formáló. Amikor el akarták fojtani a beszédet, amikor meg akarták szakítani a hagyományt, akkor Ágh István felvállalja az évezredes beszédmód folyamatosságát. Egy kicsit kivagyisággal, büszke öntudattal, szembeszegülő daccal. Szemedbe néz a versben, aminthogy az életben is. Soha sem tudtam, miért ez a védekezésből kiváló szembeszegülés. Mintha mindig valamilyen támadástól tartana. Mintha mindig figyelnie kellene, őrizni valamit. Ma már tudom: a beszélés lehetőségét. A hallgatás ellenében. Egyik újév előtti estén, az Új Írásból eljőve, egy étterembe beszorulva az EMKE táján olyanokat mondott nekem, amit talán legjobb barátai sem tudhattak, amit bátyja barátai sem ismerhettek hajdanán. Egy dunántúli falu történetét. Apja kiemelkedő szerepét abban a világban. Egy történetben, amely versében már csak a vesztes, megöregedett szüleit mutatta, akkor este újra élte fiatal apjának emberi magabiztosságát, rendteremtő erejét. Nagyságát. Felmutatta az emberi létezés örökre érvényes nagyszerűségét. A méltóságot, amelyet apja képviselt, és amelyet éppen fiai felnőtté válása idejére tett próbára a történelem. Megalázni akarták, a megtörhetetlent. Azt, aki jelképpé lehetett egy ország
49
Kabdebó Lóránt
számára: a rendteremtésben Akkor értettem meg, ez a gyermek, ebből a rendből már nem kérve, kilépett belőle, elszállt, költővé vált. De a költő magával hozta – mentette – az elmúló élet méltóságát. Egyben az ember méltóságát. Versének történetében nem ezt énekelte ki. Amit kiénekelt, az egy közölhető eseménysorozat volt: pusztuló szülőkről, új veszélyeket rejtő életformát vállaló ifjakról. De ezen az estén értettem meg, hogy mennyire különbözik versének konkrét története és a benne és általa élő énekmondás. Mit mondhat a költemény hangneme, tónusa, amivel mindezt kimondja. A mondás maga: a szabad beszéd. A beszéd által önmagát felszabadító ember megszólalása. A hang halhatatlansága. A sorok zenéje, amelyre ma is visszaemlékszem. Ez a megszólalás ma is élteti a történetet. A magyar versbeszédnek egy gyilkos korban való továbbvitele. Életben tartása akkor. És éltetése mindmostanáig. A beszéd lehetőségének kiküzdése. Természetes magamondással. A kimondhatatlan elbeszélése. Csoda: mert beszélt, amikor nem lehetett beszélni. Történet: amikor az emberektől elvették életük értelmét. Amikor a vers mindig rejtvény kellett, hogy maradjon. Akkor egy nem rejtvény hogyan tudta fenntartani a beszélhető hangot? Úgy, hogy az ma is érvényesen szóljon. Ma is természetesen. Amiről beszélt, az volt, amiről nem beszélhetett. Ami mégis a mának is szól. A mai eszmélkedésben kelhet életre. Hogy a létezés folyamatossága töretett meg éppen azokban az években. Nem erőszakkal, mint próbálták korábban, hanem észrevétlen. Becsapással. És nemcsak ott, és nemcsak egy diktatúra álságos akaratával. Hanem egy világrendváltással. Hogy fogalmazza meg oly telitalálatos szóval mindezt Ágh István? „Lélekkarambol”. Most látom, most értem, miről is beszélt. Ő sem tudta, hogy erről is beszél. Én sem, pedig akkor én is próbáltam szóvá tenni, más témákkal kapcsolatban ugyanezt. Hogy megbomlott a világ. És mindez azóta fennmaradt. Akkor még csak probléma, mára tragédia. Fiatalon, az öregség rangját sirattam. Ma jövök rá, magam mostani öregségét féltettem előre. Az öregség formáját tartottam (mint tette mindnyájunk előtt jóval korábban Weöres Sándor, még Sanyika korában) katasztrofálisnak. Kodály is ráérzett kórusában. Ma tudom csak igazán: mit vertek szét a huszadik században. Hitben, sorsban, szeretetben. Összetartozásban. Hát itt vagyunk. Mindenki: egy-egy hajótörött. Hol van aktuálisabb mű, most, itt, mirólunk szólva, mint a Harangszó a tengerészért. Mert ma már – akkori fiatalok, akkori „tengerészek” – mi vagyunk az Öregember, az Öregasszony, sőt a Feleség is. Mert ma már elérkeztünk a szétszóratásba. Nemcsak a közösség szétesésében élünk, de önmagunkban is apró darabokra hullva vonszoljuk magunkat. Én legalábbis ott vagyok, ott bizony. Hogy történhetett? Mit tettünk magunkkal? Mit hagytunk tenni? Mint magányos őrült mondom magamban Ágh István oratóriumát. Egyszerre öreg, egyszerre fiatal, egyszerre férfi, egyszerre asszony. Bennem magamban hullik szét a világ. Mert hol vannak már azok, akiket elbúcsúztatott a vers? ti egyszer születők, ti egyszer pusztulók, fiatalon fiatalok, öregen öregek, ti szabályosan boldogok, szabályosan boldogtalanok, de mindig pontosan menők, de mindig pontosan érkezők, Akkor még lehetett tőlük búcsúzni. Mert Voltak ŐK. ŐK.
50
ti forró párok padokon, vasárnapi csónakosok, családi ebédhez ülők, egymásra hasonlító vén házasok,
Megszakadt a világ rendje. Eltűntek mindezek. Akkor el lehetett még menni tőlük. Mert voltak ŐK. most elmegyek, ne sajnáljatok, ne haragudjatok, ne féltsetek, ti, ti, ti, előttem és utánam.
Kabdebó Lóránt
ti várandós anyák, virágot kapók és adók, rózsaszín masnit kötözők, ti hegytetőn uzsonnázó családok, patyolatos teniszezők,
Már nincsenek ŐK, és nincsenek TI. Mi vagyunk csak. A magunkra maradtak. A magányosak. A „rézerdőben” a „tiltott ház” lakói. Magunkra maradtak. Akik éppen értelmüket: méltóságukat veszítették. Már nincs a többes számú beszéd értelme. De még inkább veszendőbe ment az egyes számú öntudat. Amikor mindenki valaki lehetett. Akitől lehetett búcsúzni, és aki búcsúzhatott. És elveszett a minden perc kitölthetősége. A minden percben értelmesen élhető élet lehetősége. És éppen ezért elveszett a kaland, a nagyszerű kiválás lehetősége is. Egyformán sivárodunk. Ki figyel a másikra. Kinek kell a másik? Barátom visszavonul, önmagába száműzi méltóságát. Az egyes ember jogát. Tudom, valaha mondta, ő is nagyra tartja Ágh Pista versét. Ennyi maradna csak? Mint oldott kéve… Szól értünk még az a harang? Mindenkiért: külön-külön? Vagy mindenki magában harangoz önmaga részeiért, amint darabjait is veszíti? Az öregség beszél belőlem? De jó lenne, ha csak ennyiről lenne szó. Ha hihetném, hogy van értelme az öregségemnek. A mások szemében. Akkor nem kellene siratnom. Akkor rábízhatnám másokra. Hol vagytok? ti, ti, ti, előttem és utánam. De jó, hogy van ez a vers. Mondja önmagát. Talán segít összeszedni darabjainkat. Darabjaimat.
51
Báger Gusztáv
Báger Gusztáv
Ágh István öröksége A pályám elején két út vitt Ágh Istvánhoz: Nagy László volt az egyik, mint példa, a másik Bella István, mint barát. E két forrás csörgedeztette az akkor még kezdő versíró hírét és lényét. Nagy László tisztaságán, természetességén és izzásán keresztül értettem meg Ágh archaikus temperamentumát, Bella pedig az Ágh-líra zeneiségére mutatott rá. Magam is falun nőttem fel, ezért képzeletemben Iszkáz ugyanolyan takaros kis falu volt, mint Csörötnek. Gyapjas, füves, patakos, lovas és tehenes község, ahol szerették egymást az állatok és az emberek. Egyszerűen nem volt élet jószág nélkül. Hozzátartozott a lét egyetemes folydogálásához. Nem úgy mint ma, hogy legfeljebb egyetlen kutyája van minden házikónak. Esetleg még egy strucc. Hanem egyedülálló farmok, személyes állatkertjeink voltak. Az Ágh-életmű erről a természet szeretetről szól. Ágh Pista, tulajdonképpen a tiszta ész kritikája. Úgy racionális, hogy kapitális. Született költő, a vérében van a tradíció. Nincs benne semmi naiv, sem ál, igazi minden szava, valódi minden egyes mondata, mint a kidöntött fák suttogása. A panteista pátoszú kompozíciók úgy állnak lírai kastélyában, mint ódon oszlopok. Az első kötetemben (Örök párbeszéd) írtam a Somló című verset, amely így hangzott, Iszkázi Nagy László emlékére: „A reggeli szórt nyári fényben/ a vadlovas iszkázi háza/ fölött/magasan száll a felhő. // S mit istenek tartanak kézben/ eső-ruhaként a nagy vállas/ fogasra// a Somlóra ráhull.” A zivatar ruhája azóta Ágh Pistára esett rá, mint egy harci köpeny. Ahogy a Kármell hegy Illésének a kabátja Elizeusra. Körbefogja, mint a dicsőség palástja vagy mint a hit pajzsa és az igazság mellvasa a Biblia Efézusi levelének hatodik fejezetéből. Akárcsak Pál apostol csinálta Athénban, Ágh evangéliuma sem a testnek vet magot, hanem a szellemnek. Ő tudja csak zsigeri érvénnyel, hogy miként keseredik a föld héja. Ott van neki a szőlő, a pince, a kaputámasztó, a fűzfák az árokparton, a kocsiszín kemencével, a húsfüstölő és a kút. Almárium és sublót. Nincs hiány, csak az életszomj, az eredeti világ íze tudja jó kedvre deríteni. „Az egyik ló neve Laci, a másiké meg Juci volt. Se a Laci, se a Juci, csak mint a fűrész, egyik se ment. Meg volt rakva a kordé répával, a paripák megsüllyedtek a sárban. Azután a Zalavárt befogták elé és ugye, csődör lévén ment a kanca után és kihúzta a nagy kocsi répát. Annyira lekuporcolt, leguggolt valósággal a kocsi elé, hogy egy arasz nem volt a hasa meg a föld között, annyira nekirugaszkodott, végighúzta a földön azt a nagy kocsi répát.”1 Ha meglátott valami más lovat az úton, a feje mindig járt, mint afféle csődöré, akkor aztán megiramodott, akkor engedtük, ment, úgy kihabosodott, csak arra kellett vigyázni, mire hazaértünk, megszáradjon. Azért jó, ha kéznél van a nádnyeles ostor. Mert jön A nagy herélés balladája. „Ne nézzétek olyan mohón azt a Hatalmasat!” Vagy az Orgona-fújtató. „Pap, hívek és kántor fölött, Istenhez legközelebb, fújtattam a paraszt-gregoriánba tömjénfüstös, illetlen bagófüstös levegőt, még a tüdőkbe is, azt hittem, még a templom is nekivetemedik, fölfújódik, mint ama Zeppelin, száll, száll a virágvasárnapi lelkekkel megzsúfolva.” Azután
52
1
Ágh István: Kidöntött fáink suttogása, Bp., Magvető. 1990., 226.
Lányaival a Kossuth-díj átvétele után, 1992-ben
Báger Gusztáv
a Hóemberek divatbemutatója. „A jobb cipőm csámpás, suszterhoz kellene vinni, a balerina cipők, avagy különböző sarkú szandálok teszik teljessé az öltözetet, a hóemberek szivárványosak belül.” Ahogy az egyik este a kis lámpát akartam felkapcsolni, levertem a polcról egy kötetet, kinyílt Ágh Pista könyve a Dolmányos varjú című remekműnél. „Friss venyige füstjében kialszik a parázs. A nők közül az egyik vasvillát húz maga után. Deszkát cipel két férfi, mintha katonák vinnék azt a deszkát, egyszerre jár a karjuk. Ábelivé csavarodnak a füstök. Piros ruhás gyerek a szürke földről, a kezdődő zöldből elfelé. Kivágják a diófát. Megjelenik a dolmányos varjú.” Ágh elengedi a pillanatot, hogy egy nagyobb lépték ütemezése szerint lásson bele a szimfóniába, amit a természet és az idő esztergált zeneművé. Fantasztikus világ: rokka, motolla, kendertiloló, vaseke, kajszi, ringló, császárkörte, rozmaring alma. A ház öt ablaka előtt virágos kert. Tűzpiros futórózsa, jázmin, jácint. Illat-tenger. Szüntelen reflexióra késztetik a formák és a gondolatok. Roppant öntudat az ő elméje, ami egy berendezett én-tudat. Tényközlő pontosság, a lét hitele, lényege. Egy ajtó kinyílik a kőszikla közepén és belépünk Ágh István világába, abba a templomba, ahol az orgona egy hegy. Isten belelehel a fújtatóba és Pista iszik a lélek forrásából. Végignézi az ikonokat és megírja a boldogság prelúdiumát. A fúga pedig álmában megy utána, mint mellékhajó. Bella Pista és a Nagy László pedig örökre be van írva a könyvébe. Mindegyikbe. Ahogy a Nyolcas sorok melankóliája című versemben írtam, A tükör éle kötetben: „Hárfák égnek papírdombon. Gépek ölén rozsdás macska. A kietlen városszélen aszfalt-fokkal beszélgetnek. Kinn felejtett teavajban, lélekhúsba vág a kés.” A Kortárs folyóirat közölte a Csendélet, szegfűcsokorral című versét Ágh Pistának, amely ragyogóan képekkel mintázza a lét alap dilemmáit. „Ez a piaci parasztszegfű úgy áll, a zöld korsóban, mintha még most is, valamelyik falusi kerítésre nyújtózkodna, ollózó leveleivel vagdos, miután az ismeretlen asszony levágta szálanként, s világnak eresztette, mint lánykori kartonszoknyája repdeső mintáit a szélben.” A „repdeső minták”, világnak eresztve, a panteista tarkaságba emelik a parasztszegfűt, mint címert, paradigmát. Az élet élni akar, nem alkuszik. És épp a Parnasszus az, ahol ezek megesnek.
53
Ács Margit
54
Ács Margit
A bakonyi betyár és Vorosilov csicskása Van Ágh Istvánnak egy regénye, amelyet kevesen ismernek. Elbeszélő prózája egészében sem kapja meg azt a figyelmet, amelyet érdemelne, s bár sokan kedvelik, szívesen olvassák önéletrajzi fogantatású, Iszkázhoz és fővárosi lakhelyeihez, családjához és barátaihoz kötődő novelláit, kisregényeit, még sohasem tapasztaltam, hogy az új magyar irodalom szépprózai termésének számbavételénél Ágh István e műfajú teljesítményeit is felsorakoztatták volna. De, mondom, legalább szeretik, s ha az ő munkásságát tekintik át, már nem mulasztják el prózája megemlítését. A Rókacsárda azonban még a prózai művek körében is mostoha sorsra jutott. 1993-ban jelent meg a Magvetőnél, olyan időszakban, amikor a politika szippantott el minden érdeklődést, leértékelődött az irodalom, a belterjessé váló irodalmi életet is a politika, a Kulturkampf foglalta le, s ennek részeként az irodalomtudományi paradigmaváltás. A legjobb esetben is a hatalmi csaták sakkfigurájává vált az író. Még jól járt, ha ezt a státuszt megkapta, mert legalább szó volt róla, belül maradt a falakon. Úgy látszott, a falakon kívül minden az enyészeté, de hál’ Istennek túl sok mindent szántak szemétdombra, a kincses hagyomány nagy részét is, s e nemes táptalajon élet sarjadt azóta. Eleven maradt a Rókacsárda fénye is, a csaknem eltemetett kincsé. Ideje, hogy felfigyeljünk a fű között a ragyogásra. A Rókacsárda fikciós próza, hangvétele is jelentősen különbözik a narráció barátságos iróniával átszőtt, de mégiscsak szomorkás, nyugodt tónusától, amelyet Ághtól megszoktunk. A fikció persze nem röpteti messze a történetet Iszkáztól, az a földrajzi táj és azok az emberi sorsok szövődnek itt is regénnyé, amelyeket akár a versek, akár a próza eddig is sokszor megidézett, de tágabb léptékűvé transzformálódik minden esemény, és élesebb vonásokká rajzolódik minden karakterjegy, mint az életrajziságot, netán költői alanyiságot nem leplező művekben. A gúny pedig nem marad meg a humor tartományában, hogy az érzelmek túlcsordulását visszafogja, mondhatóvá-megvallhatóvá tegye akár a gyengédséget, akár a bosszús haragot, hanem elárad a gyűlöletig és az undorig, igaz, hogy azt is kimondhatóvá teszi. Elárad a kétségbeesett keserűségig, odáig, ahol nincs tovább, és csak a távlatos gúny segít visszafordulni, nyekergő nevetésbe fojtani az önpusztító indulatot. Magyarán: e regénybe egy erőteljes szatirikus komponens is belevegyült, de szerencsére nem szorította ki az egészséges évődés regisztereit sem, sőt megmarad a kamaszkori szexuális túlfűtöttséget megillető jóízű mosolygás is. Ez a rusztikus idill nem a romantika vagy későromantika nosztalgikus ideáljaira utal vissza, Ágh István ezt a falusi életképet abból a nehezen meghatározható távlatból írja le, mint amelyet Pieter Brueghel alkalmazott képein. Kicsik és enyhén elrajzoltak a Rókacsárda környékének lakói, de hihetetlenül vitálisak a maguk óriási fontosságtudatában. Brueghelnél a táj és a rájuk záruló tér leleplezi le a tömör, mozgékony alakok gyámoltalanságát, Ágh Istvánnál az egykedvűséggel álcázott, kényszerű meghunyászkodás az erőszak előtt. De széles a skála a familiárisan csipkelődő jellemzéstől a nyersen ítélkező karikatúrán át az undorodó megvetésig. A két kamasz-szerelmes, Molnár Sanyi és Joó Mari a skála innenső végén vannak: szépek, vonzóak, szerelmükben szemérmesek, tehát életminőségüket tekintve felette
Ács Margit
állnak az ilyen-olyan fogyatékosságban vagy torzulásban szenvedő, közönségesen, sőt alantasan gondolkodó és viselkedő környezetüknek. Felette állnak, de ennek nincsenek tudatában, kedvesen és természetesen illeszkednek a falu kétes alapokon, de biztosan álló rendjébe, s a falu maga is szereti, a maga módján még becézi is őket, és kezdettől egymásnak szánja a két gyereket, minden lehető alkalommal hangot adva a közvélekedésnek, miszerint egymásnak vannak teremtve. S alkalom van rá, hiszen Mari apja kocsmájában segédkezik a kiszolgálásban, bimbózó szépségét nemigen hagyja szó nélkül az ott gyülekező férfisereg. Sanyi a molnár fia, más időben biztos lenne a jövője, ám az ötvenes években nem olyan idők járnak a Bakony aljában sem. A faluba érkező új rendőr, Haszonics megvadítja a régi rendőrt, Göndicset is, és belevetik magukat az osztályharcba. Hogy el kell intézni a kulákokat, azt a sertésgondozóból tanácselnökké előlépett Bozóky és a párttitkár, a faluba gépészként betelepült Tompa Sándor képviselik, mint az országos politika helynökei. Rekvirálnak is ezt-azt, meg hát a beszolgáltatás végrehatatásánál is megteszik a magukét, de brutalitás nem telik ki tőlük. Már csak azért sem, mert nem túl jó lelkiismerettel viselik hivatalukat belülről ismerve a falu értékrendjét. Mindketten szorgalmas látogatói a Rókacsárdának, Tompa Sándort e látogatásai végén talicskával kell hazafuvarozni, főleg amióta párttitkár lett. Egyébként furcsa módon lett párttitkár. Még akkor, amikor összesen ketten voltak tagok a faluból egy kőfaragóval, s az az ünnepi beszédével csúfosan leszerepelt. „Le az impricistákkal! Ucle Samu, ismerlek, mert én olvasom a Ludas Matyit… Sztálin elvtárs a béke!… Kulákok! Név szerint Molnár Sándor, Joó Béla, Gazsi Lajos a Dunába!… Éljen a Volga!” No, ekkor mondta a járási ellenőr Tompa Sándornak, hogy legyen inkább ő a titkár. Bozóky is benne van a falu vérkeringésében, mint valami kétes nevezetesség: állítása szerint Vorosilov csicskása volt, erről egy csoportkép hivatott tanúskodni, még interjút is adott ez ügyben egy országos lapnak. A beszédébe kevert orosz szavak bizonyítják, hogy valóban vannak ismeretei a Szovjetunióról, bár elég gyakran összemosódnak a fejében a slágerszövegek a Párt direktríváival. Ők ketten a skála másik vége felé kaphatnak helyet, de még mindig messze a végponttól, Haszonics rendőrtől, akinek a megérkezésével kezdődnek meg a tragédiák a faluban. Haszonics egyébként a legkevésbé sem az elvek embere. Nem fanatizmusból teszi, amit tesz. Az se volna mentség, azonban mégis undorkeltőbb az a bestiális mohóság, amely zabrálásait, bosszúállását, a nők legázolását irányítja. Különös, hogy bár van, aki ismeri múltját, tudja, hogy rettegett csendőr volt egy másik vidéken, mégsem meri kikezdeni, a megrettent, a jogszerűség széttiprásával minden támaszát elvesztett nép nem bízhat abban, hogy megszabadul tőle, a falu népe számára az ő brutális hatalma a Hatalom. Érdekes felismerésre vezethet a regénynek ez az aspektusa az általánosan használatos formula: a bolsevizmus bűnei tényleges tartalmaival kapcsolatban. Nagyvárosi közegben szinte teljesen arctalan a terror, s mintha a jelszavak másznának le a drapériákról gyilkolni, mintha az eszmék okoznák a szenvedéseket a nevükben elkövetett gaztettek által. A kicsi, történelmi közösségben, a faluban azonban minden bűnelkövetőnek arca van, s arca van az áldozatnak is. A jelszavak itt a mindennapok élethelyzeteiben értelmetlen butaságok, össze is keverik őket általában, viszont az elkobzott vagyon volt valakié és kerül valakihez. Ez már érthető a legbutább ember számára is. Ágh István tehát úgy idézi meg a magyar falvak kálváriáját és máig tartó agóniáját elindító Rákosi-diktatúrát, a magyar sztalinizmus legsötétebb éveit, hogy nincs a regényben szó a kitelepítés tényeiről, a kuláknak minősített nagygazdák bebörtönzéséről, az ÁVH-ról, ezekhez a bűntettekhez képest szinte jelentéktelen minden, amit Haszonics elkövet, de a falu évezredes belső rendjét végzetesen megbontja, a sorsokat kilöki rendelt pályájukról. A gaztettekre a jogfosztottság előbb említett állapota ad módot, tehát a totalitárius rendszer, amelynek sohasem hívekre van szüksége, hanem alkalmas szolgákra, akiket semmi sem
55
Ács Margit
56
érdekel a koncon kívül, s akik épp ezért általában túl is élik a legpusztítóbb történelmi fordulatokat. Haszonics is a Rókacsárda új tulajdonosaként külföldi befektetővel tárgyal a regény végén. Megint Brueghel jut eszembe, a falusi tabló a Heródesi gyermekgyilkosságokról. Töredéke jelenik meg a képen annak, ami lehetett, de a helyszín, a szerény parasztudvar, elviselhetetlenné fokozza a rettenetet. A Rókacsárdában is ott van, de rejtőzik a rettenet. Fenyegető nyitány, ahogy a rendőrök a regény elején lepuffantják a molnár két szép kutyáját. A molnár részegen Haszonicsnak ugrik a kocsmában, de zsebkését még ködös fejjel is bölcsen otthon „felejtette”. Bezzeg Haszonics kilesi a bosszú alkalmát és beléfojtja a meghurcolt embert saját malmának vizébe. Baljós Haszonics beszállásolása a kocsmába, ahogy a kocsmáros remek igáslovát menten kiszemeli hátasnak. Előbb a ló lesz övé, majd a kocsmárost elköltözteti, és istállóstól birtokba veszi a házat. És ahogy Tompa Elemért elintézi! A párttitkár fia eléggé elüt a családtól, szeretőket tart, szerencsejátékot űz, nagylegény. Mint traktoros, élheti is világát, hiszen a nagy hajtás után nagy pihenők következnek. A tanácselnök bővérű leánya, Baba az egyik szeretője, akit Haszonics menyasszonynak nézett ki magának. Tompa Elemért nem nehéz rajtakapni valamin, s ez meg is történik: a bőr hajtószíjat eladta egy cipésznek, aki cipőtalpakat szab belőle. Tompa Elemért leültetik, szabadulása után nem találja a helyét az idegen környezetben, hiszen falujába nem jöhet vissza. Egész személyisége megcsúszik, megöli cimboráját, a pénzéért, de épp 56 őszén ítélik halálra, így megússza, külföldre szökik. Ott is gyilkosságba keveredik, majd elvész szem elől. Ágh István a Rókacsárda írása idején már megnyomhatta volna a tollat, tobzódhatott volna a parasztságot ért agresszió tényeiben, mégis kerülte a véres szörnyűségeket, s még Molnár Sándor meggyilkolásánál sem kell az olvasónak szemtanúnak lennie. A hatalom bűneinek, a félelemnek nagyobb dózisát már nem lehetett volna az emberi léptékű tabló keretébe fogni, nem lehetett volna a humor felszabadító komponensével elegyíteni, s a regény nem arról szólt volna, amiről így minden keserves fordulata ellenére is szól: a falu szeretetéről, amelyben titkon mindig ott a remény a túlélésre. Gyilkosok idején is (a regény egyik fejezetcíme!) és tolvajléptű időkben is, amikor a gyilkosok piaci szereplők
Moszkva, 1988. Rosztov kastély. Baka Istvánnal, Tóth Bálinttal és Bella Istvánnal
Ács Margit
lesznek. Az író azt írta 1993-ban a könyv borítójára: „Egyszer csak elkezdődött bennem ez a történet, válaszul valami eddig ismeretlen hívásra. Függetlenítette magát a tapasztalataimtól, helytől, esettől, személytől, megéledt, formálódott, papírra vágyott, kisajátított kizárólagosan. Éreztette, eljött az idő, szabad lehetek. Az is voltam, együtt az országos megkönnyebbüléssel; boldog, pedig olyan korszakról írtam regényt, meg kellett kérdeznem a végén, hogyan bírtam ki azt, ami volt.” A szabadság a regény szövetébe észrevétlenül fonódik, de több szállal. A kamasz szerelmesek egymásra találásának boldogságával, Tompa Elemér és a szép traktoros lány ölelkező meztelen testével az éjszakai szántást végző traktor nyergében, még Bozóky Baba ledérkedésével is, aki napozásai közben csaknem minden arra járó fiatalembert az ölébe húz. A tudálékos szabómester, Sánta Pali kacskaringós világ-kommentárjaiban is valamifajta ravaszkás szabadszájúság mutatkozik meg, Kityöri Ferkó, a félnótás legényke pedig a szabadszólás bajnoka, mert az égvilágon mindent kimond, kifecseg, olykor komoly kalamajkát okozva. De igazából Savanyú Jóskával, a betyárral jelenik meg a szabadság, mármint az elérhető, kicsit fals, kicsit gyanús szabadság metaforája. A bakonyi betyár történetét aratáskor, éjszakai tűzőrségben Sánta Pali meséli el egy birtokába került könyvecske alapján Kityöri Ferkónak, elálmosodás ellen. Savanyú Jóska rabló volt, sokáig nem tapadt vér a kezéhez, s nem is rossz vére vitte a betyárságra, hanem a kényszer. Az őt bekerítő kényszerre emlékeztet Tompa Elemér története, de hát ő hamar gyilkossá válik, s Savanyú Jóskával ellentétben meg is menekül a hurokból, sőt a regény végén mint svéd tőkebefektető jelenik meg a Rókacsárdában, ellenségével, a majdnem vesztét okozó Haszoniccsal tárgyalgatva. Szegény Joó Mari is belekeveredik ebbe a mocskos üzletbe, mert a „svéd” tudja, hogy ő volna a csárda jogos örököse, és bevonja az egyezkedésbe. Joó Mari szép, ápolt özvegyasszony, mert Molnár Sanyinak nem volt való a tengerészet, ahová a faluból való kiüldöztetése után került, és idegei felmondták a szolgálatot a folytonos szerelemféltéstől, öngyilkos lett. Mari azóta sem lett hűtlen hozzá, ám a falu görbe pillantásaiba is belefáradt, és egy nagy, keserves kacagással törődik bele, hogy a svéddé vált Tompa Elemér magával sodorja egy ismeretlen rengetegbe. Szabadság ez is, végtére! S megint meg kell állnom egy pillanatra Ágh István világláttató ösztönének pontos működését megállapítva: a szabadság veszélyes is. Ezzelazzal fertőzött. Olykor erkölcsileg elfogadhatatlan. Ára van a szabadságnak. Ne legyenek illúzióink! Csak azon ámulok kissé, hogy Ágh István ezt már a kilencvenes évek legelején is fontosnak tartotta elmondani. Elmondani? Nem, ez a regény nem elmondja a szereplői történetét, a cselekmény eddigi ismertetésével félrevezettem az olvasót. Ugyanis a regény szereplői mondanak ezt azt, megbeszélnek egymás közt eseményeket, visszaemlékeznek esetekre, olykor magukban monologizálnak: szinte állandóan dialógus zajlik a lapokon, s ebből a szóbeszédből lehet rekonstruálni, hogy ki kicsoda, és mi történt vele. Hangzó beszéd ez, mintha egy rejtett magnetofon felvételeit szerkesztené össze az író. Így tehát minden információ áttételesen jut el az olvasóhoz. A tikkasztó aszályról például úgy értesülünk, hogy a gazdaasszony pöröl a cséplőbrigád tagjaival, otthon mosakodjanak, ne őnála, este meg kell itatni az állatokat, még majd kimerik a kútból a vizet. (Ez az apró epizód arról is tájékoztat, hogy mennyi testi kínnal jár a gazdálkodó életvitel, persze drámai felhangok nélkül, szemlélődő tárgyilagossággal – abszolút hitelesen.) Bravúros a Rókacsárda szövegteremtése. Valójában maga a történet csak váza a regénynek, amitől „megéled”, az az élőbeszéd, amely valóságos beszéd-vegetációként sarjad a lapokon. Ahány szereplő, annyi beszédmód. Az ősi nyelvi réteg a fogyatékos értelmű Kityöri Ferkó lotyogásában jelenik meg. Az ő tájnyelvi akcentusát fonetikusan jegyzi az író, s külön gyönyörűség így olvasni a nagyon is aktuális szövegrészeket: „Mondok
57
Ács Margit
58
evvicet, Sztalin beleesik a vízbe, kihúzza eggyerek, aszongya Sztalin, mivee haállaájjam meg, aszongya a gyerek, aggyon emmotrot meg ekkoporsuat, jua van, de minek neked a koporsuó, mer agyonüt ídesapaám, hommagaát kimentettem a vízbüő.” A nyelvi humor gazdag termőhelye Sánta Pali szabómester mindentudása is. A fontoskodó beszédmódjára jellemzően nála nem ember mondódik, hanem enber, nem Tompa, hanem Tonpa. Az amúgy is mulatságos történet – hogy a rendőrök Savanyú Jóska elrejtett aranyát vélték megtalálni a háborúban földbe került aranyszínű puskaporban, kiásták, és a puskaporból jócskán bezabált a kocsmáros szamara, amiért tejjel kellett volna megitatni – sokat nyer Sánta Pali gördülékeny előadásmódjával is: „– Melegítsék fel az összes tejet, mintha nem tudta volna, Joó Bélának csak egyetlen tehene maradt a felszabadulás alól, hogy lenne akkor összes tej, na de kérem?” Savanyú Jóskában meg Sánta Pali szerint „mégiscsak magyar szív dobogott, fennen hirdeti első bravúrja, mely által egy hárámia meg szokta alapozni a kárrierjét.” Göndics viszont keményen megküzd minden mondattal, hogy hivatalos formát adjon rendőri megmozdulásainak. Tompa Elemért például így tartóztatja le: „Már az is följogosítaná az őrizetbevételt, az a nemi erőszak elleni kísérlet.” Talán ez a mintavétel is elég ahhoz, hogy érzékeltessem: 1993-ban a kézirat akkori egyik első olvasójaként, kiadói szerkesztőjeként megfogalmazódó haragom jogos volt. Az irodalomértelmezők figyelme ebben az időben szinte kizárólagosan a nyelvi megalkotottság és nyelvi megelőzöttség felé fordult, s íme, a magyar irodalomban valaki könnyed természetességgel valósította meg azt a regénypoétikai lehetőséget, hogy a narrációt minimumra csökkentve a beszélt nyelvből komponálta meg a művet – de észre se vették! Mert nem várták a szerzőtől? Mert nem volt elég rangos hivatkozási alap a sznoboknak? Mert nyelvi bravúr volt, de nem csak a nyelvről szólt, hanem sok fontos dolgot mondott el az életről? Vagyis élettel szennyezett volt? Ha Savanyú Jóska kincse nem került is elő ez ideig a földből, az ő történetét is megidéző regény, Ágh István remeklése itt lehet a kezünkben. (Feltéve, ha akad a könyvtárakban még néhány példány.)
Lázár Ervinnel
Aranyosszéki levél Ágh Istvánnak Gondolattöredékek a Kidöntött fáink suttogása hazaúti olvasása közben
Bágyoni Szabó István
Bágyoni Szabó István
Felhősödik kőasztalaink fölött a két kezünk ékesítette menny Az újabb-kori, a valamikori, a már sose lesz holnaputáni boltég… Itt a portánk, amott bomlik az erdő, Isten erődítménye, a Nagyles-tetőről látni, ha tatár közelg Gyermeknek egyetlen törvény: „Szedd a lábad, vissza se nézz, ha ütnek!” S ütöttek, és meg sem álltunk fejedelmi skólákig: Enyedig, Kolozsvárig porzik ma is az út De maradt a bágyoni kőasztal, a mozdíthatatlan, mit szerre jól felékesítettünk Ákkal és Ékkel és Űkkel, besikáltuk félelmeinkkel, hajnali álmainkkal – sajátjainkkal Bő ultramarinban pácolt balladákkal, bicskákra rángó izomrostokkal Sajog is ujjbegyünk millió árka és villan a Nagyles tölgyeit bámuló tengerszem-retinánk Felhősödik kegyetlenül íróasztalunk fölött az ég Az elsikált, megannyi indulás-vágta-lenyakazás utáni moccanás kékjéből Még kidomborodni látszik egy faragott betűsor – kitépett Bágyon-ákombákom… Udvaron felejtett hordódonga, apák gyomorszájában bősz csizmarúgásokkal „Idomuljon gőzölgés, hajlítás előtt még!” Borlötyögés előtt még. Nyomodban liheg a cujka, akárha élne még az a Másnapos holnap-utániság, üres üveget gyűjtögető – hogy már a kanna szája se volna Gyomrot nyugtató, gyomrot nyugtalanító, mikor a kukás inge-gatyája szakad s izma feszül Hogy fel, hogy fel, egyre csak feljebb, józan istenek magasáig Zuhintsa azt a kurva kiürült álomszilánkot, kiradírozott szivárványflaskát Halványkék gomolygás némul kalamárisaink száradó szája széle fölött S nincs nyugtató dér, csipogó csepergés se, záporok, gyermekkor-zuhék maradoznak el rendre Marad a Kossuth adó torokszorító imája, a kötél szorította, a Sztálin-csizmára köpő Most is taszít, lök mindenik vérhóhér-ölelés, az újra felsarjadt érdemek rendje Istenem, meddig nőnek alánk a halott diktátor-körmök, meddig mélyülnek szőlőoldalba Ha látnád, kiürült csűrbe sikált elsőházba tocsogó pinceföldjébe Fészkelődnek Trianon-gombák hajszálgyökereinél jobban, átok átkánál is álságosabban LE sírgödör-mélyre oda le, hogy onnan vissza visszakunkorodva Jó európai módra sarjadjanak a halálkörmök SZÍV iránt NYELVED gyökere iránt Mintha a kémények füstje is megfeledkezett volna már az emelkedésről Mintha tölgyeseink fohászára, kidöntött fáink suttogására már hegyeink se emlékeznének
59
Bágyoni Szabó István
Csak a nincs-szekér, a nincs-bölcső, a nincs-iskolapad – akárha magát óvná az erdő Csattogó fejszétől, fatolvajok nyekkenésétől – hátha visszatér majd a valódi gazda! Így védekezne az elorzott tölgyes, s rejtegetné villámok elől is hatalmasságát Látva ezt az örökös tatárjárást szilánkvilágot forgácslobogást? „Fa kidőlhet, ámde az erdő soha!” – hallja a visszatért gyermek, kinek olyan pár cipellőt Fabrikált a tordai cipészmester, amiben bárhonnan hazatalál mint patkótlan csitkó Hallja ma is, s mintha erdők Isten magasságába szálló végrendelkezését... Pedig nem hajít semmit itt senki a boltég iránt, semmit, átkot se… vagy csak azt Hanyatt fektetve Erdőelve lumpol, idébb valahol a histórinkban önnön oldalába Váj lukat egy pörgő ceruzahegyző, ringásba lódul egy itatós, akárha tudná: ITT csak úgy érvényes minden állítmány, megcélzott tárgy, bóklászó jelző Ha kőasztalba vésésük előtt még istenesen belepréselik ebbe a váltakozó semmibe E transsylván szemkápráztatásba, amit édes Anyaléleknek hívnak az „árvák” Kik Apát ritkán láttak csak anyamesékben, táncokba keserült kurjantós nótákban Mit kitalálhatnak minden kocsmából hazaútban hogy hát lekoptak, elmaradoztak Rigómezőn, Kenyérmezőn, Königratz mellett... és kupleráj-idők emlékmorzsái körül El a Donnál, el az Ojtoz-szorításban, és igen, itt, a Tordai Cinterem fölött is elmaradoztak és addig-addig maradoztak míg az egek sírni kezdtek míg a fák elhervadoztak s maguktól elheveredtek a botok nem védekeztek az ásók meg ástak ástak idegennek mindég másnak harmadnapra cinteremben citeráztak feszületek megfeszültek és az anyák erdők mélyén anyanyelven szültek szültek Hát… Felhősödik erdőink fölött a két kezünk ékesítette menny Az újabb-kori, a valamikori, a már sose lesz holnaputáni boltég… A levél margójára: Az el-elmaradozó apák – vagy az erdő hatalmassága, talpra álló képessége után áhítoznának, suttognának kidöntött fáink? Még szerencse, hogy az első betűbölcsőt úgyszintén fába faragták a messzire látók – akár bágyoni Nagylesről, akár a Somló pontjáról néznők a kegyetlen időt.
60
A Költészet „iskolása” Indexek Ágh István pályakezdÕ lírájának jellemzéséhez
Zsávolya Zoltán
Zsávolya Zoltán
Ágh István feltehetően mindig is nagyon komolyan gondolta a költői pályát: művészi tevékenységet és társadalmi-kulturális szerepkört; első öt kötete mindegyre új versgyűjtemény, első tíz kötete között pedig csak a két szociográfia olyan, hogy nem verseket ad közre; s a tízes számot kikerekítően felidézendő további három önálló publikációjából kettő csak „speciális” funkciója következtében nem új lírai összeállítás, lévén szó egyik esetében – főként a Jóslatok az újszülöttnek címet viselő negyedik verseskönyv (1973) egyik rész-anyagából szerveződő – gyermekvers-csokorról (Krumplinyomó-huszár, 1977) a másikéban meg már az első gyűjteményes lírakötetről (Boldog vérem, 1979). Igencsak külsődleges adatok ezek, ám azt ugyancsak bizonyítják, irodalomtörténetileg s ezáltal szellemileg is jelentős viszonyulási momentumként tekintve őket, hogy a megragadott-megélt egzisztenciális vagy „intézményes” pozíció, státusz elérése a hajdani pályakezdőnek valóban fontos, egyszersmind sikeresen végrehajtott projektje volt. Világosan kell látni itt: az 1960-as évek elején-közepén még jócskán a kultúrapolitikai hivatalosság elfogadó viszonyulása, végső soron tehát afféle állami döntés (!) alapján történt, vált lehetővé egyáltalán a frissen jelentkező író befogadása, a létéről, létezhetéséről való döntés, szakmai létének tényleges megvalósulása. A folyóiratpublikációk, az első önálló kötetek beálló sorjáz(tat)ása, továbbá az akkoriban már néhány kötet után gyakran odaítélésre kerülő József Attila-díj1 megkapása fémjelezte ennek az útját-menetét. Mármost Ágh István ezeknek a paramétereknek a begyűjtése tekintetében tagadhatatlanul igen jól teljesített. Különös fénytörésbe állítja ezt a jól-teljesítést, hogy az induló alkotó testvérbátyja ugyancsak költő volt. Mégpedig – és ez nyilván legalábbis érdekessé tette a fiatal író szakmai stabilizálódásának körülményeit – mára már köztudomásúan olyan költő, aki mind a szakmai, mind a hivatalos (köz)vélekedés szerint az egyik legjelentősebb kortárs magyar alkotónak számított ugyan, ám aki, 1966-os, voltaképpen évtizednyi „késéssel” megkapott Kossuth-díjával még éppen csak kilábalt bizonyos fokú félreállítottságának, műfordítói „száműzetésének” nem sokkal korábban még eléggé szigorú vagy nehéz állapotából, mely utóbbi szintén körülbelül évtizedes helyzete végső soron politikai okokra vezethető vissza.2 Ilyen körülmények között önkéntelenül is a rokoni sorsközösség valamiféle tudata vagy átgondolt, átérzett emberi-szakmai következtetései szintén ott kellett hogy hassanak, mozogjanak, egyfajta „árfolyamingadozás” dinamiAmely jutalmat a megalapítását követő évtizedekben elsődlegesen, sőt, alapvetően valóban az induló (éspedig fiatalon induló) tehetségeknek ítélték oda – összhangban a névadója által megélt 32 teljes év jelképességével és konkrétságával –, míg ellenben a későbbiekben vagy különösen mára már, ha akad is ilyesmire példa, nem éppen ez a gyakorlat az általános. 2 1956-ot érintő beállítottsága, visszamenőlegesen „más” értékelése, a kultúrdiktátumokkal szembeni diszkrétebb-csendesebb, ám korántsem elhanyagolható ellenállása, autonóm személyiségéből fakadó „makacssága”, méltán büszke emberi tartása játszotta ebben a főszerepet. 1
61
Zsávolya Zoltán
62
kájával, Ágh kezdeti törekvéseinek környékén. Még a negyedik kötet darabja, a Családi csonka-kör című szöveg is így vall: „Béla-apám-Magyarország / sehonnai nem-mennyország / mégis dér fölött világlott / pirostetejű világot / most már virágnyugalomban / lomb a földre ömlött lombban / magavágta diófában / oszlik testamentumában / László világít helyette / énekké szelídítette / apánk csuklócsontját újra / hazasimogatja ujja / kantárt csattant ujra nyergel / az elveszett bőrnyereggel / mi tudunk csak abba ülni / apánk lelkével csücsülni / együtt szállni elmerülni / mint a szárnyasok elülni / aztán szárnyatlan repülni / édességtől keserülni”. Az idézett rész többes szám első személyében kódolt grammatikai kettősszubjektuma igen erős összetartozásról és összetartozás-érzetről ad hírt tartalmilag, de nem éppen elhanyagolható a népdalos lüktetésdikciójú versforma (Nagy László egyik verstípusa a sok közül!) ritmikai, hangütésbeli alkalmazása, továbbvitele sem. És a mintegy „iskolás”, otthoni magániskolai költészet- és költőség-elsajátításnak nem is annyira a konkrét motivikus rétege emelendő ki, vagyis a közvetlen kommunikatív közelségben tevékenykedő nagy és szuggesztív költő, a szellemi apa, és szinte az élők sorából már eltávozott apa helyett is apa idősebb fitestvér „kikerülhetetlen” (és nem is mindig kikerülni akart – hiszen miért is feltétlenül?!) árnyéka, hatása, hanem az általa kifejtett, talán bizonyos fokig ellenőrző jellegű befolyásnál még fontosabb – különben szintén Nagy Lászlóhoz is húzó, ám ennél az egyéni relációnál a korabeli általános irodalomprogramhoz kapcsolódva jóval általánosabb követelményként jelen lévő – poétikai program, amely lényegében nem tud mást elképzelni a maga számára, mint így vagy úgy egyfajta familiáris írásmódot. Amelynek magától értődő összetevője a tapasztalati élményvalóság világa, nevezetesen tehát (vagy mindenekelőtt) a dunántúli falu (jelesül éppen Felsőiszkáz) univerzuma. Papírforma szerint ez a szemléleti-alkalmazási momentum lehetne az utolsó, a betetőző hatású azok elképzelt sorában, amelyek kissé szomorúan szavatolnák: nemcsak Nagy László hivatalosság általi egykorú (ingadozó, aztán a hatvanas évtized második felétől már egyértelműen pozitív irányba billenő) megítéltetésének osztályosa, de attól szellemileg-poétikailag is szinte elszakadni képtelen fiatal alkotó fog itt a különleges, rendkívüli tehetség működésének, kisugárzásának, magával ragadó hatásának áldozatául esni... És mégsem! Éspedig micsoda sajátszerűséggel nem! (És az eredetiségen belül mégis mennyire szimpatikus-megragadó, az olvasónak otthonos odakapcsolódó egyivásúság keretei között.) A másikénál kisebb indulatfeszültség, valamint az átszellemítő, (szó)képesítő szemlélet az impresszionisztikus megragadásban és egyénileg karakteres módon érdekes plasztikusságban találja meg a maga eredeti kiútját az előbbiekben felvillantott szakmai szorongattatásból. Ez a tehetséges költészetiskolás helyes reagálása, egyetlen valódi útja! Egészen pontosan. a Nyári vásár című vers szövegének megalkotásakor, a benne kibomló (élet)kép kidolgozásakor, megrajzolásakor született meg a(z új) költő. Valahogy úgy, mint amikor az addig szentimentalista-szimbolista rutin szerint dolgozó Rilke rátalált a „tárgyköltészetre”, méginkább, amikor ezen sorozatának keretei között, a kisebb és/vagy statikus tárgy-megjelenítések után egyszerre csak előadta a Körhintát, illetve magát a körhinta-jelenséget. Meg is mozdítva végre, igazán a kiterjedt, nagy alakú tárgyat és fenomenológiai tárgyszerűséget. Nos, Ágh Istvánnál is megmozdul egyszerre csak az élménynyalábok soka a nyári vásárban; szerkezetileg mozdul össze, kalimpál szét egyúttal százfelé, és mindjárt a versszerkezetet is meglendíti: „Tüzes lepedőjével beborít a nap, / barmok tüdején elszorul a pára, / bús ökörfejek összehajlanak, / hab hullik, szájuk mészfehér virága: / eladó minden, a drót szájkosár / gyökérből rozsda szivárog a szárba, / futball-vízióban az oxidált / lánc, labda együtt vág a kapufára. // Cigányleányként táncot jár a pénz / tenyerek dombján, suhogó ruhában, / a zöldpaprika-toronyból kinéz, / s hortyog a kofa kotlóként magában: / végeladás nyomában buja gaz, / gerjedelem csalánja, s nyit a bodza, / ha megejtik a boszorkányokat, / árnyékával
Zsávolya Zoltán
mocskuk bearanyozza.” Így az első két szakasz. Az utolsóban pedig a megvizsgált-megtisztelt „kemény emberek” viszonylatában illendő és egyébként művészileg elhatározott módon kikristályosodó beállítottság is megjelenik, mintegy József Attila-i gesztussal vivődnek, szinte „lopott faként” az irodalomba, a szociális-társadalmi programosságba ezek az „öreg fiúk”: „Bajszukon sörhab, nyári hópehely, / szellő suhint, a semmiségbe fújja, / a hajfürt homloklépcsőn térdepel, / a fejet verőér koszorúzza: / vásározunk, s még el sem képzelik, / rajtuk lépek, ha velük dáridózom, / vettem tőlük, vagy eladtam nekik, / vagy csak közöttük kódorogtam otthon?” Ehhez a tudatossághoz, módszerességhez és elszántsághoz képest látszatra naívabb a Reggeltől estig benyomásgyűjteménye, ám a képalkotás valójában csendes forradalmisággal tud eredeti lenni benne: „Ébredek csikónyerítésre, / szobámba tipeg a jérce, / piros bot a napfény, / gyenge még ütése.” S az átélést mesébe, legendába, mítoszba illő megszemélyesítés hitelesíti a kezdősorból kiemelt című (milyen gyakori eljárás ez Ághnál később is!) „Bárányarcú sárga házunk”. Amelynek, pontosabban akinek oda lehet szólni: „...pléh-csizmád az esőcsatorna. / paprikafüzér: a nyár vérlakkos / mellénye kampódra dobva.” Mégis, ez az élménykör kezd a múlthoz tartozni, helyét a nagyvárosi életforma momentumai veszik át, a visszalátogató valamiféle bűntudatába ágyazottan: „Eljöttünk mindannyian. / Otthon csak kinőtt ruhánk, / kétes hírünk, / vénasszonyok szájától elfelejtve / romlunk egyenként, / anyánk sem tudja, merre.” (A szökevények) A Kőbánya című vers nyolcsoros szakaszai epikus hangsúlyokkal és egyáltalán: formaválasztással számolnak be a Budapest munkáskerületében begyűjtött felemás tapasztalatokról. Valamiképpen óhatatlanul egységesül persze a metropolisz fonáksága mint „tartalom”, és az otthoni gyökerű metaforika mint „forma”. Példa rá a Másnap felütése: „Fejemnél pohár szóda. / Ruháim széjjelszórva. / Vergődő gúnár az ingem, / ott lóg az ajtókilincsen.” Prózai momentum szavatolja a főváros, a lélekvesztő, bűnös metropolisz érintésének tapasztalati felülkerekedését: falun társadalmilag nem volna lehetőség arra, hogy nők is igyanak. („De szívem megszakasztom, / zsúfolt kocsmákba hajtom: / férfiak, nők berúgva / dőlnek a bádogpultra, // nyüzsögnek csapon, poháron, / mint méhraj édes ágon.”) A Szívem alatt (egyébként rímtelen) dalszövege vagy a Szereleműző ráolvasásszerű olvasásmódot lehetővé tevő, mondókás megalkotottsága látszólag tisztán a forrásokhoz való visszafordulás alapgesztusából táplálkozik poétikailag, ám motívumkincsük kevertsége, az idegen elemek, momentumok odacsatolása jelzi, hogy az elszakadás folyamata megállíthatatlan. Ezt látja be fájdalmasan, ám a tapasztalati, gyökerező jellegű poétikai programot a legkidolgozottabban fogalmazza meg a jelkées című, már feliratában cselekvési szándékot hordozó Szabad-e énekelni című szöveg. „Húsvétra, karácsonyra, szabadságra / hazajövök, / nem ismernek már a kutyák, megugatnak, mint a betörőt. / A tenyér itt, mint a tarló / szúr, hogy fáj a kézfogás. / Idegen, irigy, gyanakvó, / kinek szíve, vágya más. / Szavaimat / senki nem hiszi el, / akihez szólok, bólogat, / de nem felel.” Jóformán a Szülőhazánkra vall már ismert „határjárásának” előlegzése ez, rezignáltabb gesztussal, szűkebb, önmagára fojtottabb körben. És mégis kimondatik a felcsattanó szándékigazság: „Nem vendégségbe jöttem, / nem mesélni, aludni, enni. / Kezeim dolga helyett / szabad-e énekelni?” Majd a vers derekán variatívan megismételve, az elutasítással bátran szembenézve, azt máris határozottan áttörve: „Nem vendégségbe jöttem, / nem mesélni, aludni, enni. / Bezárt kapuitoknál / szabad-e énekelni?” Mert igenis lehet képviselni („képviseleti lírát” művelni), és csak látszatra a képviselt (megváltani szándékozott) közösség akarata ellenére, hiszen már Goethe megmondta, hogy az embereknek azt kell adni, amit kérniük kellene: „Szabad-e énekelni, / ha másra hallgat a fül? // Micsoda ősi kínok vigyorát láttam e képen! / Más kínlódik, hogy én a napot megérjem, / ha majd másképpen virrad a dombok mögül.”
63
Zsávolya Zoltán
64
Kétségtelenül az ifjúság, Ágh István ifjúsága időszakának eszménye volt ez, s ez az ifjúság önérték: „Szemhéjam alatt verőfény, / kiskutyás mosolyom, / édes harmattól maszatos / suhancarcom, / erdei szűz világom, / ragyogó jegygyűrűm, / te égen-földön enyém, // ifjúság, ifjúságom.” (Ifjúságom) Ám nem lehet beérni a kellems vagy érdemleges momentumok puszta számbavételével, közeleg a másodi, majd a harmadik kötet megalkotásának, publikálásának ideje, aktusa. A Költészet iskolása újabb feladatok elé kerül, hiszen az irodalmi világ úgy tartja: egy úgynevezett „első kötetet” mindenki tud írni, az induló tehetség sorsa kicsit később dől el igazából. és valóban, a Rézerdő és A tündér megkötözése című verseskönyv (1968-ból illetve ’71-ből, anyagkeletkezés szempontjából tehát a hatvanas évtized közepéről illetve végéről) a költői mitologizáló képesség ékes bizonyításának (iskolásan szólva: a „líra-érettségi” letételének) szándékával, illetve a demitologizáló, dezilluzionáló ellenképesség rögtön való megmutatási, érvényesítési (a nagykorú „költő-egyetemista” önállósulási, elhatározott modernkedési) igyekvésével növeszt felvonultatott vershalmazainak egy-egy általános jellemzőt (egy-egy amolyan közös nevezőt mindegyik szövegének számlálója alá). Szinte törvényszerű, hogy az érettebb ifjú fiatalságának máris-elmúltával számol, Ágh Istvánt (vagyis lírai hősét) viszont megkülönbözteti a sztereotip reagálótól, hogy könnyen válik meg a számára nem feltétlenül csak jót hozó életszakasztól. Ez tapasztalatvilágának rétegzettségét, korán elért megszenvedettséget, bölcsességet jelent, amint azt a Búcsú az ifjúságtól című vers, s leginkább mindjárt annak felütése, határozottan mutatja: „Sugarat és családot átkoztál körülöttem, / öltél és vakítottál, széttörtél jegygyűrűt, / ajtót nyitottál rám, és minden idegennel / kifosztattál, hogy ágyam is kihűlt...” A zárlat pedig tételesen kimondja az önértelmező szerénység post festa megszerzett vagy kivívott tartásának meglétét: „... megértővé aláztál, / jeltelen földbe ástad emlékeimet, jelenemet is emlékké kuszáltad, / lábakhoz görbítettél, amikor / tornyokhoz kellett volna egyenesednem, boldogan búcsúztatlak, ifjúságom.” Szólamossága, befejezésének refrén-megidézése szerint is ismétli ez a vers az első kötetben található Ifjúságomat. Talán ez az első (komoly) példa arra az eljárásra Ágh Istvánnál, hogy bizonyos versek tudatosan, hangsúlyosan elővetetnek a későbbiek során az alkotó által, aki mintegy újraírja őket, de legalábbis szellemi-poétikai lényegük szerint meg-, egészükben felidézi, egyes konkrét részleteikben pedig szövegszerűen idézi azokat. Ilyen a második kötetben a Szülőhazánkra vall feliratot viselő fontos munka, amelynek majd a nyolcadik verseskönyvből (Napló és tulipán, 1987) a Határjárás lesz a párdarabja. A bátyjának ajánlott korábbi vers az aktuálisan jelenidejű konkrétság megjelenítése mellett az elvonatkoztatás viszonyulásirányaként a falusi létezésmódnak az immár tagadhatatlan távolságát, egyben emlékszerű elevenségerejét, plasztikus tapasztalatát mutatja a beszélő és az ő testvéri-szakmai szubjektumkettőződése számára: „Sasdögöt látunk a havon, akácosok / verebeket hajítanak fejünk fölé, / rongylabda-gurulású nyulat hajszol tekintetünk, / árnyunk a hörcsögök téli álmán átsuhan, / akár a varjaké, / ruháink hullámzása már nem ismerős, mikor hazamegyünk, karunkba befogva a szél, / gépek utszéli haldoklásából / hazavezetnek jégpatkós nyomok, / s nem köszönnek a szembejövők, / s nem tudjuk, kinek köszönünk”. A képiségnek (metaforizáltság, hasonlat, animális-topológiai rávitel, megszemélyesítés stb.) az elégikus-szomorkás, talán az elszakadók városi életformája felől szemlélve tényleg nosztalgikus-bűntudatosnak is érzékelhető hangulat, s a szociografikus mondandó fölé való rendelődése a szakmaiságnak, a szabatos-tetszetős lírai kifejezésmód eluralkodását is mutatja a kibocsátó és szellemileg képviselt közösség meg településtér etikai jellegű befogása felett. Mely utóbbi persze, sokrétűen és végtére is kitágított, országos érvényűvé válik fokozatosan; az előbbi idézet, a versnyitány már eleve kétféle értelemben hozza a momentumot: előbb a Budapestről Felsőiszkázra történő látogatás, utóbb az Iszkáz határába(n) tett kirándulásnak
Zsávolya Zoltán
a hazafelé, a szülőház felé fordulás merül fel a beszélő és a cselekvők aktivitásán belül; a verszárás azután a szülőháztól a földrajzilag jelzett tájhaza, majd pedig az egész ország tágasságáig feszíti szét a kezdetben még mindössze az útmenti látványokra szorítkozó leírást, látásszélességet: „...elmondhatjuk, hazafelé megyünk, / karunkkal bekeríthető otthonra lelünk talán, / ha más nem, a bazalthegy lefejezett válla a régi lesz, / szülőhazánkra vall, mikor / vénemberjajgatást utánoz majd a szél.” Így nyer igazi értelmet a címkiemelés szókapcsolata grammatikai-kontextuális viszonylatban: ő, a költő a miénkre utal (valami olyasmire, ami a miénk is – vagyis az övék, Nagy Lászlóval). Mennyire más ez a fogalmazás- és szemléletmód, mint az első kötet faluverseinek impresszionista lendülete és színessége! És mégis mennyire egybevág az újuló program a régivel, az eredendővel, a talán ösztönszerűen, de legalábbis önkéntelenül, esetleg önkéntelenelhatározott mintakövetés által kialakítottal. Később aztán, a Határjárásban egyedül, pontosabban virtuális, szellemi alakkal folytatódhat a környezetszemle és -értékelés: „Gyere velem döcögő csontváz! / a határban senki, hát / nem feltűnő a pár, megmutatom / elhagyott mezőidből mi lett: / legelő, sárarany repcetábla, / a csalános akácoson hatalmasan / átsárgállik tovább a kápolnás Hegyig...” S ha kultúratörténeti adalékokkal, apróságokkal egyértelműsítve van is, hogy ez a kísértet nem úgymond „Nagy László árnya” akar lenni, annyi azért szintén világossá van téve, hogy a leltárba belekódolódó, az egykori saját és környezeti „tulajdon”elvesztése feletti szomorúságérzet és mégis-birtoklási büszkeség édes-bús, fájdalmasan természetidill-érző boldogsága munkál itt a sorok mögött és között. Olyasvalami tehát, ami az idősebb és a vers írásának idején már majd hatvan évvel korábban született költő-testvért is jellemezhetne, ha momentán élne és éppen elkísérné öccsét szemléző körsétájára: „...mosolyod koponya-szemüregedben élő / könnycsepp, ne sirasd elkommunizált / földed! ezt a legelővé degradált / savanyú talajt, jó a fácánnak, őznek, / itt végre boldogok leszünk, dologtalan / bujdosók, gombán, madártojáson, / tőrbe ejtett nyúlon élünk, harmatban / mosakszunk, a csorda messze legelészik, / ellehetünk, amíg kinő a fű.” Visszatérve a második kötet anyagához, arra éppúgy jellemző a személyes életvalóság tapasztalati „realizmusa” (csak éppen a megváltozott életszféra és alakulásban lévő emberi helyzetek, állapotok momentumaira alkalmazva), mint a leginkább a címadó versbe foglalt és annak szövegében megvalósított meseperspektíva kidolgozása (csak éppen felnőttesítve), a mitizáló teremtésgesztusok gyakorlása. Bízvást borítékolható (visszamenőlegesen) az ide sorolható verstermés alapján is, hogy Ágh István a hatvanas évek folyamán előbb komolyan megszerelmesedett, majd megházasodott, gyermeket nemzett, gyermeket nevelt (A gyerek), az első házasság intézménykeretei között idővel elkedvetlenedett (Védjük magunkat; Másoké ez a május), elvált (Befejező), újraszerelmesedett, újranősült, új házasságában magára és igazinak bizonyuló társára talált, mindennapjait hol rezignáltan, hol erőteljes életenergiával csinálta végig (Fölriasztott reggelem)... Ami A tündér megkötözése kötetet illeti, az értelmezés által behatárolható, feltehető feladatát, funkcióját eminensen végrehajtja végre. Vagyis elvégzi a pátosz mindennapiasítását, a romantika lehozást a földre és földszintre. Balassi, a klasszikus, nagy magyar költő emberközelbe hozása éppúgy a prózaiasítás gesztusa, mint a Lamentáció a kutyákért formatökéletes, egyben „alantas” témaválasztású retorikai kidolgozása. „Költőietlen”, és hát prózavers is, Az utolsó hónap ünnepei címet viselő „értekezés”, téma-kivitelezés. A sort lehetne folytatni, de emelődjék ki a Fejem fölé versciklusa, egyáltalán a vers-sorozat műfaja, amely mintha a Juhász Ferenc-i/Nagy Lászlói „(közép)hosszú versek ihletésének nyomát viselné magán. s lehet, hogy viseli is, „mentsége” azonban összetéveszthetetlen egyéniessége, eredetisége. Egyébként már az előző kötetben is volt rá példa (Levelek a Splendid Hotelből; Harangszó a tengerészért), csak éppen itt válik gondolatilag is számottevővé.
65
Zsávolya Zoltán
66
A negyedik és az ötödik verseskönyv (Jóslatok az újszülöttnek, 1973; Jól vagy, 1977) a második-harmadikhoz hasonlóan szorosabban egymás mellé állítható. Összesített anyagukat azon az alapon lehet jelképesen egybenyitni az értelmezésben, hogy a személyes tájékozódást hol megint a familiaritás felé tágítják (feltehetően az 1972-ben született második gyermek apropóján!), hol pedig a baráti-társadalmi körök fel nyitják meg kommunikatíve (pl. a barátok nevenapjával foglalkozó vers), sokszor az iszkázi momentumoknak a korábbinál intenzívebbé tételével (A böjti szél fekete lovával), és nem ritkán egy abszolút egyéni mozgás- és eszmélkedéstopográfia dokumentumait szolgáltatva (Téli délelőtt Budán; Helyzetrajz tanulsággal; A világ közepén; Boba átszállóhely stb.). Az Apám órájától (az 1973-as kötetben) azelső öt verseskönyv anyagát egyesítő Boldog vérem című gyűjteményes kötet (1979) egészéig terjedően jófajta familiáris költészet tehát az Ágh Istváné, ahogyan poétikai értelemben már volt szó róla. És persze a továbbiakban, máig terjedően úgyszintén. Akár Nagy László „motívumával” is érdemi szellemiség keretei között felruházva. Mert finom mértéktartással, a szakmaiság minden tudásával felruházva. Nemcsak teljességgel kijárva, de egy idő óta alakítva is a Költészet iskoláját.
Gerzson Pál festménye
Redivivus – Rákos Sándor
Rákos Sándor
Rákos Sándor költő, műfordító, esszéíró (1921. november 25., Kálmánháza – 1999. december 25., Budapest) 1942-1944-ben a Közgazdasági Egyetemre járt. 1944-1945: a Nyírségi Magyar Nép munkatársa. 1946-1949: a MOKÉP sajtóosztályán dolgozott. 1949-1951: a Révai (majd Szépirodalmi) Könyvkiadó szerkesztője. 1951-től szabadfoglalkozású író. Művei Az eb válaszol (1949) Férfikor (1952) A tűz udvarában (1957) Szegények vonulása (1959) A fény felé, (1961) Fák, viharban (1962) Táguló körök (1965) Hét zöld csillag (1969) Kiáltásnyi csönd (1969) Meztelen arc (1971) Kisfiú, idegenben (1971) Az emlék jelene (1973) Elforgó ég (1974) Ellenpontok (1979) Harc a madárral (1980) Ellenpontok (1980) Társasmonológ (1982) A tűz kérlelése (1984) Gyíkpalota (1984) A király és az űrutazó (1985) Többedmagam (1986) Szólítások (1988) Két vers között (1990) Csörte (1991) Senki úr Semmibe indul (1996) Zsuzsanna és a vének (1997) Rákos Sándor válogatott versei (1998) Helyzetgyakorlat (1999) Féljelen: Rákos Sándor hátrahagyott jegyzőfüzeteiből (2002) Művek (vál. elbeszélések, drámák, cikkek, tanulmányok) (2003)
68
Fotó: Csigó László
Halálomhoz
Rákos Sándor
Rákos Sándor hagyatékából
Mindig téged kerestelek Mikor rettegtem tőled akkor is Szerelmeim mélyén is te voltál Te legnagyobb kaland Mostantól fogva már nem kereslek megismerlek és elfogadlak
Szertartás a jeges borzongást a fázást hasogató kiszáradást a meder éles köveivel szemközt ráolvasással versek dobszavával kiűzni
(Cím nélkül) sorsom sokszöge áttörhetetlen oldalaival bezárva fehér egérként elképzelem a látóhatárt az még csak az egérfogó fölötte a karvalyszemű ég határtalan tekintete
69
Rákos Sándor
(Cím nélkül) Égre emelt ujj, eget emelő ujj az oszlop, dóri oszlop töredéke. Hallgatag ég mellének szögzett kérés, pogány szájból kiszökkent karcsú imádság. Vándor kőműves jön, falat rak, romot mezőn, parasztok otthonául, fogytán a kő, a mester nagyot gondol, int a parasztnak, a fiának, meg a menyének, s négyen kötéllel, görgőrudakkal a ledőlt oszlopot a falhoz húzzák. Így épült falba a rom-templom oszlopa. Ő, aki lázadás volt addig, építőkővé változott. Torz és hibátlan kockák között, íme, az oszlop, mélység és magasság összekötő vonala, három dimenzió közül a függőleges szeretője. Megszűnt eredeti szerepe, fala lett a kalyibának, annyi más, faragott és faragatlan kővel együtt. A falba zárt oszlop közhasznúvá lett, mint a kősó, vagy a sárgaföld, amivel a ház falát tapasztják. S mégsem csak kősó, mégsem csak sárgaföld, mégsem csak fal a falban, kő a kőben, mert míg új tisztét betölti, a régit sem feledte el. Ő a sötétbe zárt sötét, a kőbe zárt kő, a befalazott lázadás!
(Cím nélkül) Mint mikor a diót feltörik Mint mikor csontkemény burkát lehántják Úgy törték föl itt a félhomályt Úgy fejtették le védőburkát Minden Rejtett megtöretésre vár Minden Sötét egyszer fényre kijusson a hiányban szólal meg a teljesség minden kiált amit elhallgatunk
70
A besorolhatatlan költô Rákos Sándorra emlékezve
Jó, hogy van Rákos Sándorunk. Nehezen szétszálazható összetettségével, megszenvedett és indulatos elfogulatlanságával, időben-térben hatalmas szerteágazó műveltségével, hatások sokaságát egyesítő, mégis összetéveszthetetlen költői egyéniségével. Ha rá gondolok, szinte törvényszerűen nyomul tudatomba ez a szó: besorolhatatlan. Ez a jelző minden költőegyéniséget megillet, ám az ő esetében különös nyomatékot kap. Több okból is. Először azért, mert sokszor besorolták, elég változatos módon („polgári humanista”, „nyírségi tanítógyerek”, „újholdas”, a „meszesgödör-nemzedék” költője) és így tovább. Másodszor azért, mert ha mellőzték, akkor annak többnyire az volt az oka, hogy kilógott a kívánatos skatulyából. Harmadszor, de nem utolsósorban azért, mert makacsul és következetesen ellenállt, sőt, pörölt és tiltakozott az egyoldalú minősítés ellen, akár lefokozó, akár kisajátító szándékkal kísérelték meg, nemcsak ővele, hanem pályatársaival, közelebbi és távolabbi elődeivel, hazaiakkal és külföldiekkel egyaránt. Többször is perbe szállt ezzel, mert érezte, hogy az általa képviselt értékek sérülnek így. Tiltakozott azért is, mert különösen sérülékeny és önérzetes ember volt, még a többi költőhöz mérve is. Ezért láthattuk őt ritkán a nyilvános összeröffenéseken, s bár kollegiális kapcsolatai voltak bőven – a társművészetek képviselőivel is –, nem tartozott klikkekbe, kerülte a véd- és dacszövetségeket, a gittegyleteket. Látszólag ellentmond ennek, hogy nemzedékének jelképes alakja volt. Látszólag csupán, mert nem elfogult nyilatkozatokkal vagy előnyös fellépéssel érte el ezt, hanem a műveivel. Ahhoz a korosztályhoz tartozott, amely a második világháború éveiben érkezett a sorköteles életkorba (mint Pilinszky, Csanádi, Somlyó vagy Rába), s ezért kétszeresen is veszélyeztetettje volt az általános megpróbáltatásnak. (Csanádit okvetlen említenem kell, hiszen hozzá írta legszebb nemzedéktársi episztoláját). Van egy költeménye az ötvenes évek végéről, a Rasz Samra torzója, amely híven kifejezi ennek a költőgenerációnak az életérzését: az egzisztenciális megrendültséget, a magányt, a kiszolgáltatottságot – egyúttal az egymásrautaltság kétségbeesett sikolyát, mely a részvét mozzanatát sem nélkülözi, tudva, hogy panasza nem magánügy. Rasz Samra egy eltemetett óvilági város, amelynek falai között az elsüllyedt és bűntelenül elkárhozott nemzedék feledésre ítélt lelkei könyörögnek a végső megsemmisülésért, a fonák megváltásért, hogy végre az őket túlélő, szűnni nem akaró fájdalom is elenyésszen. Rákos Sándor „…a háború testi-lelki rokkantjainak, egy háborúban elsikkadt nemzedék újra megszólaló költőinek” ajánlotta ezt a jeremiádját. Fogékonyabb irodalomtörténészek együtt emlegetik ezt a verset Pilinszky János Apokrifjával, Rába György Hazám helyett című költeményével vagy Nemes Nagy Ágnes Hadijelvényével. S nem felejtkeznek el mások háborús és hadifogoly-verseiről sem. Az óvóhelyen szorongók, a bujkáló vagy a lágerba terelt üldözöttek és a katonaszökevények műveiről. A félelem, az életveszély s a morális felháborodás költői jeladásairól. A hazáért
Alföldy Jenô
Alföldy JenÕ
71
Alföldy Jenô
72
és Európáért aggódó, s az egész emberi létezést megkérdőjelező és újraértelmező gondolatokról. Elképzelhető, hogy vannak olyan közös ismérvei ezeknek a verseknek, amelyek az egyéni hangnem ellenére is nemzedéki sajátságként fölismerhetők, mert azonos történelem munkál bennük. Eltűnődhetünk azon, hogy vajon ez a jelleg a közös léthelyzetből, a témából fakad-e, vagy csupán saját, mindenben törvényszerűséget kereső gondolkodásunk káprázatáról van szó – a rendszerező gondolkodást sokszor csak egy hajszál választja el a besorolástól, skatulyázástól. De most nem valamilyen stiláris közösségre gondolok – ahány költő, annyi egyéniség a nyelvezetben, a versformákban –, csupán az életérzés elkerülhetetlen hasonlóságáról beszélek. Arról, ami a fronton, a bunkerban és a búvóhelyen, a háborús élethelyzetekben, sorsokban egymásra hajazó érzelmi megnyilvánulásokat okozott, s tiltakozásként, felháborodásként és örök mementóként csapódott le a kor költészetében – nem csupán az 1920 táján születettekében, hanem a korábbi és a háborút gyerekként átvészelő évjáratok verseiben is, a jóval később eszmélkedő hadiárvákat beleértve. Rákos Sándor besorolhatatlan költői egyénisége nem a megkülönböztető jegyek hiányából, hanem azok együttes meglétéből következik. Egyszerre ösztönös és intellektuális, fővárosi és falusi (ha úgy tetszik: „urbánus” és „népi”), modern és hagyományos, az „újholdasok” szövetségese és az ősi kultúrára különösen fogékony mester, mint például Tornai József. Az utóbbival azért rokonítom szívesen, mert bár verseik kevéssé hasonlítanak egymáshoz, az ősi és a törzsi költészet iránti közös műfordítói érdeklődésükben indokolt párban emlegetni őket, úgy, ahogy ezt oly gyakran megtesszük másokkal. (Néha olyan elmaradhatatlanul, mintha sziámi ikrekről beszélnénk: „Nagy László és Juhász Ferenc”, „Pilinszky és Nemes Nagy”...). Éppen a közhelyekkel dacolva mondom, hogy Rákos Táncol a hullámsapkás tenger címen összegyűjtött óceániai népdalfordításai bízvást együvé tartoznak Tornai József Boldog látomásaival: jelzik, hogy lírai fordításirodalmunk néhány korábbi kezdemény után végre kilépett az önmagában oly nagyon kívánatos és fölemelő, a világkultúrához képest azonban mégiscsak behatároló Európacentrizmusból. S akkor még nem beszéltem Rákos műfordítói hódításainak másik nagy területéről, a sumer-akkád őseposzokról, amelyek a Weöres Sándor által megkezdett út folytatójává teszik őt. Nemcsak azért, mert világirodalmi tájékozódásunkat tágította ezzel, hanem azért is, mert új lehetőségeket nyitott meg a lírai önkifejezés számára. Mindenekelőtt azzal, hogy – a kora-ókori agyagtáblák üzenetének mintájára – a verssorokat nem csupán vertikálisan, hanem horizontálisan is tagolta, új ritmusformákat és verslogikát teremtve így saját költészete számára – gondoljunk csupán az olyan verseire, mint Az emlék jelene, sokáig kimondhatatlannak érzett háborús emlékeinek ez a Hadészból vagy Tartaroszból visszhangzó műve. Törekvéseit persze csak részleteiben társíthatjuk bármelyik pályatársáéval – a többiek műveivel való átfedéseket el sosem feledve. Próteuszi sokarcúságát és a kultúra történeti idejében való, mérföldes léptű közlekedését például Weöres Sándoréval emlegethetném együtt, de máris beugrik az a mélyen átélt szolidaritása a gyerekkora óta közelről ismert szegényekkel, s ez már a nincstelen, de szabad lélekkel élő, nagy rokonszenvvel megidézett Berda Józsefet juttatja eszembe. Kálnoky Lászlóval szinte szóegyezésszerűen egybecseng a műfordítói robotról alkotott véleménye – mindketten fájlalták, meg is elégelték, hogy saját költővérükkel táplálták a magyarul megszólaltatott, idegen nyelvű versek sokaságát. Mélyen megfogták őt Füst Milán ószövetségi, mégis ízig-vérig modern próféciái, csakúgy, mint Kassák Lajos énközpontú, mégis (vagy éppen ezért) az emberibb jövőt megálmodó kollektivitása. S hogy külföldi mestereit se hanyagoljam el egészen, legfőbb példaképei közé tartozott a tizenkilencedik század egyik legnagyobb formátumú írógéniusza, Dosztojevszkij.
Alföldy Jenô
Rá azért kell kitérnem, mert emlékezetes poéma-triptichonban öltötte magára három nevezetes Dosztojevszkij-hős – Raszkolnyikov, Szvidrigajlov és Porfirij – „maszkját”: ezzel a színpadi kellékkel jellemezte egyik esszéjében a költői szerepjátszás módszertanát. Freudot és a mélypszichológiát nemigen emlegette, de – íme egy újabb „rokonság” – abban igencsak hasonlított lelkész pályatársára, a szeretetreméltó és mélyen érző Jánosy Istvánra, hogy mindkettőjüket élénken foglalkoztatták az emberi lélek mélyén megbúvó, többnyire elfojtott, ám időnként váratlanul és kiszámíthatatlanul felszínre törő hajlamok, a különféle archetipikus érzelmek – vágyak és agressziók, elementáris testi vonzalmak és ismeretlen eredetű fóbiák. Azt hiszem, éppen rejtőzködő hajlamainak köszönhető, hogy olyan eruptív költői nyelvet szólaltatott meg, mint kevesen líránkban. Nem annyira metaforikus, mint inkább a dolgokat mágikusan fölidéző és megnevező jellegűnek látom, legalábbis ha olyan képekben, látomásokban gazdag életművekkel vetem össze, mint amilyen Weöres Sándoré, Nagy Lászlóé. S a nála nemzedékkel ifjabb erdélyi költő, Szilágyi Domokos lírai világában látok valami hasonlót, mint ami Rákos Sándor nagyobb terjedelmű poémái fölött leng, mint valami függőhíd a szakadék fölött: a kultúra magasan ívelő, s bizony nem könnyen követhető átjáróit függesztette a mélyben kavargó, kiszolgáltatott emberi sors és a megnyugodni nem tudó lélek gomolygása fölé. Hosszú verseihez hasonlóan karakterisztikusak szűkszavú, s egészen a „versmagig” sűrített-tömörített, néhány soros miniatűrjei. Nem is aforisztikusak ezek a kis szövegek, hiszen az aforizma, bármilyen mély bölcsességet fejez ki, az ész munkájával jön létre, és Rákos Sándor költői ösztönei annál sokkal mélyebbről törnek fel, mint hogy pusztán „elmés megállapítások”-nak tartsam őket. Az ész már csak szelektálja, jóváhagyja és ápolgatja azt, amit a lélek kilökött magából, mint újszülöttét az anyaállat. Csupán egy szerelmes versét idézem, hogy megmutassam, milyen mélyről fakadó tapasztalatok sűrűsödnek egy-egy költeményében. A ruhájukat ledobó szerelmesek ismerkedő, nagy pillanatát vetíti képzeletünk vásznára ez a négy sora: S míg a szem, mint orvos vizsgálta meg, mit kíván a vakon érző ideg, az érzékek, a láncra vert ebek, jelre vártak, hogy előtörjenek. Szeretők (1959 körül) A gátjaikat letépő ösztönök felett napként világít apollói tudatossága. A költői stílusról írt esszéiben visszatérő mondása, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes – ezt érdemes követnie a költőnek is. Annyit tennék hozzá, hogy ő ezt az egyenest a kötéltáncosok módján, szédítő magasságokban húzta meg.
73
Bodor Béla
Bodor Béla
Hová megy Dehát Kitsodais úr? Rákos Sándor reális alakmásai és talányos önmagasága
74
Az a benyomásom, hogy nincs minden rendben Rákos Sándor költői utóéletével. Azt természetesen tudom, hogy néhány évvel a halála után az átmeneti feledés tisztítótüzébe került; ezt a stációt alig néhány alkotónak sikerült kihagynia. Arra sem szeretnék szót vesztegetni, hogy egy frissen doktorált bölcsész nyilván a nevét sem hallotta soha, mert ezt talán tucatnyi félmúltbeli alkotót leszámítva bárkiről el lehet mondani. Én azokról az emberekről, értelemszerűen szakmabeliekről beszélek, akik ismerik és értékelik is Rákos életművét. Ez egyébként a másik érdekesség: miközben nagyon ritkán és kevesen vesztegetnek akár egy szót is erre a költészetre, bíráló megjegyzést alig hallani. Pedig meggyőződésem, hogy akad a szövegkorpuszban üresjárat, szószaporítás, tisztázatlan gondolatoknak újra és újra nekirugaszkodó önismétlés; de amikor mintegy két évtizede szóvá tettem, hogy Rákos esszéi javarészt érdektelenek, sokan úgy néztek rám, mint egy gyilkosra. És a versekkel ugyanez történik. Ellenvetések nincsenek, ugyanakkor egészen az 1990-es évekig (illetve Angyalosi Gergely karakteres kiállásáig) a recepciót udvarias érdektelenség jellemzi. Persze az 1960-70-es évek magyar kritikai élete egészében véve sem ért sokat (a korábbiakról pedig szó sem essék), de azért olykor ezt-azt észrevettek a korabeli műítészek is. (És most nyilván nem a lírában Tandoriék, illetve a prózában Nádasék nevéhez köthető beszédfordulat recepciójára gondolok, ami a korabeli irodalomértelmezésben maga is fordulattal felérő változásként értékelhető.) Rákos esetében inkább csak udvarias közhelyekre futotta. Úgy látom, hogy e költészet értékelésekor nagyjából ugyanabba a problémába botlunk, ami Orbán Ottó munkásságának korrekt feldolgozását is megnehezíti. Arra gondolok, hogy mindketten (de a korkülönbségből adódóan Rákos még inkább zavarba ejtő módon korát megelőzve) felismerték: tarthatatlan az az elképzelés, ami a lírai narratívát szorosan és feltétlenül szerzőjének személyéhez köti. Az a dogma, mely szerint a szerepversek marginális esetétől eltekintve a költemény beszélője maga a költő, a magyar irodalomértelmezési gyakorlatban hihetetlenül sokáig tartotta magát. Jelentős irodalomtudósok még az 1980-as évek végén sem ismerték fel, hogy ez a differenciálatlan azonosítás problematikus. Orbán Ottó sokszor elmondta, hogy ő tudatosan alakított ki egy ilyen flexibilisebb, „áramvonalasabb” szerzői alteregót, és mélyen meg volt sértve, amiért a recepció ezt a törekvését kezdetben nem értette, később pedig ügyet sem vetett rá. Rákos annyival volt nehezebb helyzetben, hogy eleinte (az 1940-es években!) csak kínlódott a megszólalás hitelességével, később pedig nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy alteregóit a helyettesítés alakzataival kapcsolja össze, vagyis vagy túlterhelten metaforikus szerepbeszédhez, vagy az irónia valamely formájához jutott, és ezekkel éppen ő maga volt szemlátomást elégedetlen. Gondoljunk csak arra, hogy né-
Bodor Béla
hány évvel korábban milyen súlyosan elítélő megjegyzésnek számított, amikor Németh László azzal vádolta József Attilát, hogy „elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és kefés asszony gazdátlan árváját”, mint a Nincsen apám se anyám költeményeit. És talán akad még, aki emlékszik, hogy az 1960-70-es években a kritikák maníros fordulata volt a „becsületes” költői, írói munka, becsületes dráma vagy film. Ez voltaképpen nem jelentett mást, mint az 1940-50-es évek harcos, párthű, osztálytudatos jelzőinek eufemisztikus cseréjét, persze a korszellemnek megfelelően rugalmas tartalommal. Ami azonban nem változott, az a szöveg (vagy tágabban a mű) és alkotója beszélőjének hitelessége. Az a természetesség, ahogyan ma arról beszélünk, hogy egy versnek eleve a nyelvben foglalt és a költőtől elkülönülő narrátora van, ezeknek az évtizedeknek az olvasói magatartásától idegen. Ha azt keresem, hogy ki az a költő, akinek a világával Rákos Sándorét rokoníthatnám, egyetlen név jut eszembe: a Füst Miláné. Ez az analógia azonban mindjárt félre is visz, mert Füst stilizált, patetikus hangja lényegében véve egész életén át azonosnak mondható, modorosságait és pátoszát mint a saját költői beszédét intonálja. Ezzel szemben Rákos már az egészen korai kísérleteitől kezdve fiktív médiumokat beszéltet, mint ilyen ölti magára versalanyának sajátos világismeretét, hiedelmeit és ezeket megjelenítő hangját. Ehhez a beszédmódhoz kiforrott ízlésre, arányérzékre és önkontrollra lett volna szükség, és ezekkel a pályára nagyon fiatalon lépő Rákos nem rendelkezett. Korai munkái között sok az alaktalan indulatkitörés, a zavaros allegória, kellően át nem gondolt gondolatmenet. Természetesen méltányolandó az 1930-40-es évek fordulóján az a retorika, mely a világot prófétai dühvel, differenciálatlanul elutasítja, egyszerűen azért, mert a korban nincsenek elfogadható gondolati áramlatok vagy társadalmi mozgalmak, és erre csakugyan a hisztérikus kétségbeesés hangján lehet adekvát módon reagálni. Ugyanakkor ennek a periódusnak a reprezentatív darabja, az 1949-ben megjelent Az eb válaszol című kötet címadó darabja zavarba ejtő vehemenciával reflektál Petőfire, a Farkasok dalára és a Kutyák dalára, és azonosítja a szabadságot a halállal: „…Értsék meg a népek, / gyilkos az mind, ki nem békét hozott, / a kóbor ebek egy akolba férnek / – ki mást akar, az százszor átkozott!” Programjában a vers lényegében véve megegyezik Babits Mihály Húsvét előttjével, ami a maga idejében ugyanilyen zavarba ejtő lehetett: „adjon Isten bort, buzát, / bort a feledésre! / Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!” De mindkét esetben fel kell ismerni, hogy nem az abszolút igazság kimondására törekvő ember megnyilatkozásával, hanem egy redukált narrátor indulatait megfogalmazó kiáltásával állunk szemben. Azzal a szűkölő dühvel, amikor az emberben a rettegés paradox módon legyőzi a félelmet, és fegyvertelenül ordítja a fegyveresek pofájába, hogy elég volt, mindegy már, hogy mi lesz, csak ők takarodjanak. Ezt a beszédszituációt kongeniálisan ragadja meg Rákos Az eb válaszolban. Csakhogy ez a voltaképpen minden társadalmi értéket elutasító ellenbeszéd nagyon nehezen állítható más szövegek kontextusába. Ebben a kötetben is kölcsönösen értelmezhetetlenné teszik egymást a hasonló vehemenciával előadott és hasonlóan differenciálatlan, de zavarba ejtően különböző dolgokat elutasító indulatkitörések. A Dávid sírása, a Jeremiád vagy éppen A Nap halála amennyire egyek kozmikus méretarányaikban és a szöveget átható kétségbeesésben, annyira nehéz meghatározni, hogy kétségkívül allegorikus kódolásuk miként lenne megfejthető. Érezzük az archaizáló, bibliás nyelv pátoszát, a költemények hatalmas tereit: „Minden voltunk, mi egykor egy vala / és most szétváltan új egységre tör: / a Mindtől terhes Semmi, mely méhéből / egy világeszmét vérzőn kigyötör / s a szám nélküli lét, mivé ez eszme / az idők sodrán kibontja magát: / az iker-szűlő űr, közös burokban / ellvén a nappalt és az éjszakát…” stb., de a vízió tárgytalan és személytelen marad. Arról nem is beszélek, hogy az irodalomtörténet té-
75
Bodor Béla
76
tova gesztussal az Újhold vidékére szokta utalni Rákost, és ha valahol, hát Nemes Nagy Ágnes mentális erőterében aztán végképp idegen az efféle dikció. Szintén nem szeretnék túlzott jelentőséget tulajdonítani Rákos szocreál korszakának, amit elismerésre méltó jellemességgel vállal akkor is, amikor kortársai hasonló bordán szőtt munkáikat igyekeztek meg- és letagadni. Én egy pillanatra még meg is hatódom a bődületes naivitáson, amikor a költő úgy érzi, hogy az ő selejttelen, tartós művét várják a Weiss Manfréd gyár dolgozói. A maga módján az erről szóló vers eszméltetőbben beszél keletkezése koráról, mint a vele egykorú remekművek. A lényeg tehát az mindabban, amit eddig elmondtam, hogy Rákos költészete emberfeletti terekben mozog, és „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel” játszik. Természetesen le lehet vezetni ezt az attitűdöt egyrészt a Nyugat poétikáiból (Adyra, Babitsra, a már említett Füst Milánra, és némiképp tágítva a fogalmat eminensen József Attilára gondolok), másrészt a klasszikus avantgárdból, Kassákból, de még inkább világirodalmi (expresszionista) előképekből. Nem tekinthetjük azonban véletlennek, hogy éppen az avantgárd ezen irányzatai fedezték fel a primitív népek művészetét, a törzsi költészetet, az egyistenhit előtti vallásosságot (különös tekintettel a totemizmusra, a samanizmusra, az animizmusra) és kisvártatva Egyiptom, Mezopotámia és a korai görögség kultúráját. Úgy látom, hogy akkor talált rá költészetének belső arányaira Rákos Sándor, amikor elmélyülten kezdett foglalkozni a törzsi költészettel és a sumér-akkád szöveghagyománnyal, „az agyagtáblák üzenetével”. Erre a nagyon ősi gondolatiságra volt szüksége ahhoz, hogy a fiatalon átélt világvége-élményt feldolgozhassa és művészien megjeleníthesse. Nagyszerű himnuszok jelzik e szüntelen munkálkodás nyomát, végig az egész életműben; olyanok, mint a Rasz samra torzói. Nota bene: ebben a költőiségben érintkezik költészete a másik nagy látomás-lírával, a Juhász Ferencével. Ez a rokonság azonban pusztán tematikus: Juhász A szent tűzözön regéiben és hasonló munkáiban egyfajta kontrollálhatatlan modernitás-élményt, a világkatalógus vízióját igyekszik megragadni, míg Rákos csakugyan megpróbál elébe menni a logika világkorszakának, annak a kultúrtörténeti korszakváltásnak, amit Heidegger a létfeledés fogalmával igyekszik leírni és a Szókratész utáni görögök nyakába varrni. És ami ugyanilyen fontos: Juhász a szakadatlan áradást igyekszik megvalósítani, sokszor redundáns elemek tornyozásával vagy a halmozás nyelvi alakzataival, míg Rákos „hosszúverseinek” legfontosabb alaki sajátossága a töredékesség. Ahogyan Mezopotámia világénekei állnak össze sokszor apró cserépdarabok felirataiból, úgy szerkeszt egész világunkat leírni (vagy szerényebben: láttatni) hivatott nagyszabású műveket Rákos mondattöredékekből, kósza strófák, falfirkák és piktogramok, archaikus és modern forrásokból kiemelt idézetek még csak sorba sem állított halmazából az Anyasiratóban, a Forrásvidékben, vagy a Gilgames a sivatagban című, immár a forrásra is rámutató költeményben. Kétféle beszédmódot látunk tehát Rákos költészetében. Az első olyan módon redukálja a költői beszédhangot, hogy lecsupaszítja, megfosztja emberi komplexitásától, és csupán egyetlen funkcióra, az átkozódásra, a fohászra, a jajveszékelésre egyszerűsíti a szöveget. Ezek a darabok ennek ellenére monológok, de olyan ember monológjai, aki a maga teljességében kihullott a világból, mert olyan eseményeket kellett elszenvednie, olyan hatalmak játékszerévé kellett válnia, amelyekkel szemben nem állhatott emberként, gondolkodó, érző és erkölcsi döntéseket hozó szabad individuumként. A második típus is redukálja a költeményt mint narratív gesztust, de olyan módon, amit ma már nyilván posztmodern processzusként azonosítanánk, holott par excellence avantgárd eljárás, tudniillik hogy jelzetlen forrású szövegfragmentumok montázsaként szervezi a terjedelmes nyelvi halmazt, és a töredékek virtuális kontextusából az olvasó alkotja meg a szöveg beszédét és gesztusrendszerét. Ezért tartom problematikusnak, ha
Bodor Béla
az 1980-as évek kedvelt formulájával a „hosszú ének” kifejezést alkalmazzuk ezekre az alkotásokra. Nem, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul van egyfajta muzikalitásuk ezeknek a daraboknak (hogy tovább halmozzam a paradoxonokat: ez a muzikalitás olykor kifejezetten vizuális természetű; aki áttanulmányoz néhány olyan szöveglabirintust, mint a Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak, érteni fogja, hogy mire gondolok), határozottan meg kell különböztetnünk Juhász Ferenc époszaitól vagy Nagy László hasonló vállalkozásaitól. Rákos ilyen munkáinak az a tétjük, hogy felszabadítsák azokat a nyelvben rejtőző, de korántsem kéznél levő lehetőségeket, melyek a logikus gondolkodás és a tematikusan éppúgy, mint érzelmi palettáját tekintve kötött és behatárolt költészet korában elveszni látszanak. Rákos költészete sokkal intenzívebb olvasói alkotómunkát követel, mint amit kortársaitól megszokhattunk. És itt már túl is léphetünk az összetettebb kompozíciók, hosszú versek körén. Rákos ugyanis pályájának egyes időszakaiban kifejezetten rövid darabokat írt elsősorban. Ezek azonban ugyanolyan fragmentumok, mint a hosszú versek építőelemei; sokszor még abban a tekintetben is hasonlók, hogy változatlan vagy torzított formában más szövegekből, alkalmasint irodalmi alkotásokból kiemelt szövegegységeket foglalnak magukban. A Kövek, a Törvény, a Félelem nélkül és hasonló ciklusok ugyanolyan pontszerű, olykor fragmentumnak, olykor gnómának ható elemekből épülnek, mint a hosszú versek. Itt azonban megmutatkozik Rákos költészetének legsebezhetőbb pontja. Ha ugyanis egy gondolatot egyetlen nyelvi gesztusban próbálunk megragadni, a végeredmény könnyen lehet közhelyes vagy jelentéktelen. Amíg ezekből az elemekből nagyszerkezetet építünk, az olvasó maga alkotja meg várakozásaiból és csak rá jellemző asszociációiból azt a metanarratívát, amelyben a fragmentumok helyükre találnak. De hadd idézzek néhány rövid darabot egészében: „Előtte – ő nincs. Utána – te nem vagy. / Számodra csak jövőideje van. / Félelmeidben létezik.” (Háromsoros). Vagy: „minden halál hősihalál” (Végső szó a halálról). Ezeken a lapos közhelyeken az sem segít, hogy rövidek. Ugyanakkor például ez: „egyedül / köhécsel / ezer férőhelyes teremben” (Öregember) nagyon erős, szuggesztív kép. Vagyis nem magával a versidommal van probléma, hanem a költés esendőségével. Könnyű beleszeretni az efféle „japánságokba”, de kontrollálni és pláne az arra ítélendőket eldobni annál nehezebb. Ugyanezt a problémát látom Rákos többet dicsért, mint amennyit olvasott szerepverseiben. Üdítő, és – bevallom – elképesztő fordulat volt ebben a költészetben, amikor beszélőtársként megjelent Berda József és Catullus alakja. Különösen Berda megjelenése volt meglepő. Nem tudom, hogyan talált utat a fröccs és a fing poétája a galaxisokkal dominózó Rákos Sándor szívéhez, de hogy ez a hatás erős és felszabadító volt, az bizonyos. Angyalosi Gergely a Rákos válogatott verseihez írott utószavában rosszallotta, hogy egyesek az 1970-es években fordulatként értékelték a szerepversek megjelenését. Igaza van, valójában (fentebb beszéltem erről) Rákos életművének egyik legerősebb vonulata éppen a szerepversekből áll össze. Ezek a korai darabok azonban zömmel olyan munkák, melyekben az emberi és az isteni, a földi és a transzcendens princípium áll szemben egymással (vagy éppen egymás mellett). A „társasmonológokban” egészen másról van szó: itt egy költői individuummal mint egésszel azonosul a költő, persze játékosan és erősen stilizáltan. Igaz, hogy a költő szerint az első Berda-liturgiák már az 1960as években elkészültek. Igazi hatásukat azonban szövegegyüttesként, ha úgy tetszik, könyvműként fejthették ki (ámbár önálló kötetként sohasem jelentek meg, csak a többi társasmonológgal együtt, s így ez a megjegyzés csak egy virtuális kötetre vonatkozik). Azért tartom nagyszerűnek Rákosnak ezt a sorozatát, mert ideális szimbiózis jön létre a két költő (illetve a költő és a másik költő hasonlatosságára alkotott képzelt alak) között: Rákos átengedi magát a Berda költőiségéből áradó spontaneitásnak, oldottságnak,
77
Bodor Béla
78
erőnek és egyszerűségnek, és a maga költőiségéből azt a transzcendens szférát, sokszor csak ikonológiailag megjelenített tágasságot adja hozzá, ami eleve megvolt Berdában, de a vele szemben állított olvasói prekoncepciók ezt a szólamot elhallgattatták. És azt a szférát nyitották meg Rákosban, amit szorongásai, gyermekkori gyötrelmes élményei és egész világészlelése elfojtott addig: a dacos szabadságot. Sok komor verset írt Rákos a Berda-liturgiák után is, sok fájdalmast, befelé fordulót, halálfélelmeset. De ezekről sokkal kevésbé lehet elmondani, mint a korábbiakról, hogy alapvető élményük a frusztráció. Ugyanez a recept a másik nagy ciklusban, a Catullusi játékokban sokkal kevésbé működött. Ha Berdától az életerő, úgy Catullustól nyilván az erotika felszabadítását várta Rákos. Ehhez azonban nem találta meg a kulcsot. Hiába a modern környezet, a kötött formákból kioldott szabadvers-alakzatok, a triviális célozgatáson és a táncdalszövegnek is lapos metaforákon („dárdám kiböki tunikámat / iszonyúan vágyom utánad”) alig sikerül túljutnia. Sokszor és sokan elmondták: a magyar „magas irodalomban” az erotikának nincsen nyelve. Hát ez a ciklus az eleven bizonyíték, hogy ez nemcsak így van, de komoly költői apparátussal és jelentős képzelőerővel sem tudjuk áthidalni. A leginkább érdekes részei a ciklusnak azok a többszörösen stilizált darabok, amelyek a Catullus-parafrázisokat, palimpszeszteket és hommage-okat magyar kultúr- és irodalomtörténeti kontextusba állítják. No meg a Berda és Catullus alakját egymásra tükröző mély és nagyobb lélegzetű játékok. Nem szeretném azzal szaporítani a szót, hogy Rákos életművének utolsó periódusáról, a Csörte és a Senki úr Semmibe indul verseiről beszélek. Voltaképpen ezek megjelenése után kapta meg azt az elismerést, ami költői teljesítményét megilleti, és itt nemcsak a Kossuth-díjra, de egy néhány évig tartó kissé intenzívebb olvasói érdeklődésre is gondolok. Voltaképpen az történt ebben a periódusban, hagy valamiképpen elenyészett a nagy kompozíció megalkotásának vágya, és Rákos ritka tudatossággal végigtekintett életművén. Ez a két kötet csakugyan költői életművének esszenciája; nem fokról fokra laposodó önismétlések sora, amit az irodalomtörténet eufemisztikusan szokott összegzésnek nevezni, hanem igazi szembenézés – nem a halállal, hanem az élettel. A halál-témájú verseket nem tartom igazán mély daraboknak. De a Fehér ország keserű humorral kancsalkodó öregség-versei, vagy Az elragadtatásról ciklus egyiptomi, mezopotámiai és egyéb himnusz-parafrázisai csakugyan aszú-sűrítményei az életműnek. Rákos Sándor Majd című versét ezekkel a sorokkal zárja: „már bejárt ösvényeket újrajárni / hogy ott kezdhessük ahol befejeztük / saját léptékünkhöz méltón kimérni / a messzeséget hány tengeri mérföld / majd száraz lábbal járni a vizen / majd átlépni a nyíló végtelenbe”. Azt hiszem, ez lehetett a Senki úr… célkitűzése. Irigylésre méltóan kerek egésszé sűrűsödött az életmű az összegzésnek ezzel a gesztusával, melyen belül éppen így szövődött feszesre az összefüggések hálózata. Ha egészen közel hajolunk hozzá, olyasféle zúgást hallhatunk a háló húrjai között, mint gyenge szélben az eolhárfa hangja. Hát hajoljunk közel hozzá, a mindenségit.
Csigavonalban a Parnasszusra
Valachi Anna
Valachi Anna
Rákos Sándor földi poklai és táguló költÕi világa*
(1948) A Négy nemzedék. Élő magyar költők című versantológia 1948 szeptemberében jelent meg, a Születő arcok fejezetben Rákos Sándor Az eb válaszol című versével.1 A kötetről Szabó Ede […] gyilkos iróniával mondott ítéletet a Magyarok decemberi számában, nem kímélve a szerkesztőt, Sőtér Istvánt, a „kitűnő esszéistát”, aki „egy laikus kritikátlan rajongásával közelít a lírához, amely némileg kívül esik működési területén”. Kritikájában Rákos Sándor besorolását is kifogásolta: „…nem lett volna szabad egyedüli kritériummá tenni azt, hogy valaki él, mert ettől még senki sem lesz jó költő. Helytelen és elvetendő a »Születő arcok« c. elkülönített résznek a könyvbe ilyenformán való beiktatása is. Vagy beveszünk valakit egy antológiába, vagy nem – s ha igen, akkor mire jó ez az önképzőköri lapokra emlékeztető »fakadó rügyek« és »bontakozó szárnyak«-szerű elintézési mód? […] különösen kirívóan rossz összeállításban szerepel Illyés, Kassák, Jankovich, Sinka és Weöres, nem is szólva Jánosy Istvánról, vagy Rákos Sándorról. Céltalan lenne részletesen kitérni Sőtérnek minden egyes költőt bevezető jellemzésére – talán csak még annyit: mindenki »leg«-nagyobb, -merészebb, -sajátosabb, -érdekesebb, -jelentősebb – …azt hisszük, mégsem. A tárgyilagos értékelésre is szükség lett volna, mert igazán nem valószínű, hogy országunknak ma, ebben a pillanatban hetvenhét nagy költője van.”2 Az antológia-kritikát Darázs Endre ironikus verse egészítette ki – csattanós poénban örökítve meg a még csak „születő” költők nevét: „Vagyok hát csak az igricek utódja. / Nem fogad be e csillogó bazár / Akárkiket. De hangszeremmel együtt / Maga a nép önként magába zár / Azokkal együtt, »kik csak még születnek«. / Csak »még«, mert e sor azt dalolja ki, / Mi a v a l ó s nem rak »még« füstből tornyot. / Erről szól: Rákos, Kuczka, Jánosy.”3
* Részletek a szerző megjelenés előtt álló, azonos című könyvéből. 1 Lásd: Négy nemzedék. Élő magyar költők. A tanulmányt írta és a költőket bemutatja: Sőtér István. Parnasszus Kiadó, Bp., 1948. 322–323. 2 Szabó Ede: Négy nemzedék. Élő magyar költők antológiája. (Parnasszus, Bp. 1948.) Magyarok, 1948. december, IV. évf. 12. sz. 774–776. 3 Darázs Endre: Igricek, regősök. (Egy anthológiára). Magyarok, IV. évf. 12. sz. 776–777.
79
Valachi Anna
(1982) Az immár mindenkivel azonosulni (sőt önmagát akár parodizálni is) képes költő a Társasmonológ kötet Csigavonalban című záróciklusában a régmúlt és a jelenkor tükörcserepeinek kaleidoszkópszerű képével búcsúzott. Karinthy Cirkusz című novelláját és Dante Isteni színjátékát idézve, az elődök törekvéseinek folytatójaként, önironizáló ars poetica formájában, hömpölygő prózaversben válaszolt a hetvenes évekből származó, két pontból álló körkérdésre: „1. Mikor találkozott először az irodalommal és egyéb művészetekkel? 2. Hogyan hatottak ezek a találkozások későbbi fejlődésére?”: most kellene csomóra kötnöm a fura szerpentint mikor úgy-ahogy mégis följutottam rajt némi emelkedőre a Parnasszus tüdőszaggató kapaszkodóin de meg nem állhatom hogy el ne rontsam a fő-befejezést egy kevéssé fennkölt bár szívemnek fölöttébb kedves albefejezéssel magam előtt látom az embermagasságnál is magasabb dobogót kisebbfajta hegyhát (fiók Parnasszus?) de ha már fönn az ember akkor nagyon is dobogón áll én a mélyből bámulom S. J.-t (hatodikos) amint félrehajtott fején ünnepi hajtincseit táncoltatva rövidnadrágosan feszes sötétkék zakóban iszonyatos igyekezettel szorítja álla alá a hegedűt s miközben le nem hervad pelyhedző alig-kész profiljáról törékeny szája mellől a megvonagló félbüszkeség fél-bocsánatkérés aggályos rángásokat művel a vonóval s hogy szégyenszemre izgultában el ne hibázza térdharisnyás lába sovány bokája talpa (úgy emlékszem sárga cipőbe zártan) előbb halkan majd mind hangosabbra váltva serény taktust kopácsol számomra máig ez a vitustáncos erőlködés vall leghívebben rólunk »művészekről« kik fölborzolt üstökkel próbáljuk napról-napra kikényszeríteni a csodát noha szinte soha nem hívásra érkezik az inkább lábujjhegyen oson be játékosan s titkosan mikor legkevésbé várjuk félálmunkban vagy két telefonhívás közt azért hát alázattal hallgatózzunk addig míg a repülőgépzúgás mögött egyszer vígan a m a perc suhogtatja szárnyát s akkor boruljunk le…4
80
4 Rákos Sándor: Csigavonalban föl a tüdőszaggatóan meredek Parnasszusra. (In: R. S. Társasmonológ. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1982. 103–107.)
Jelképes csillaghullás vezette be Rákos Sándor lírai korszakváltását, melyben az addig háttérbe szorított, szerepek és maszkok mögött rejtőző személyiség újra a világ elé lépett, s a maga illúziótlan valóságában föltárulkozott. A társadalmi rendszerváltozáshoz közeledve már megkezdődött – Weöres Sándor hosszú betegségével, majd 1989. január 22-én bekövetkezett halálával pedig a hazai kulturális életben is mind érzékelhetőbbé vált – a „világ varázstalanodásának”5 folyamata. Rákos Sándor számára nemcsak egy elbűvölő ifjúkori barát szállt a sírba, hanem olyan, rokon mentalitású – mindenkori mércének és titkos riválisnak tekintett – pályatárs, aki költői horizontját és választott műfajait is folyamatosan meghatározta. Az ősi kultúrák, a keleti filozófia és a régi magyar irodalom iránti kitüntetett vonzalmukban éppúgy találkoztak, mint lírai törekvéseikben; mindketten fontosnak tartották a lét sarkalatos törvényeit és paradox jelenségeit néhány szóba sűrítő rövidverseket (az egysorosokat, a haikukat, a „versmagokat”); hasonlóképp vélekedtek az isteni géniuszt hordozó nyelv korlátlan teremtőerejéről és az imaginárius úton előidézhető, személytelen teljesség élményéről. A kortársak nemigen tudhattak régi keletű barátságukról, sem „a lét értelme, illetve értelmetlensége körül” forgó vitáikról – hiszen Rákos Sándor többnyire csak költőbarátai elvesztése után írta meg emlékversei javát, köztük az Egy napom Weöres Sándorral című költeményét. Ebben az élőbeszéd spontaneitását keltő, feltartóztathatatlan emlékfolyamként ható, hosszú versben – egy közösen eltöltött nap történéseibe sűrítve – rendkívüli vizualitással idézte meg, mi minden történt 1946 egyik hideg téli napján, amikor oxigénhiánytól fuldokolva fölkaptatott Illés Árpád „negyedik? ötödik?” emeleti, jéghideg festőműtermébe, ahol a „Buddha-mosolyú házigazda” akkoriban lakott, s többnyire a „rendhagyóan beállított vaságyon” fekve, „jógi szemmel maga elé meredve” meditált. (A hajdani mesteréhez és barátjához fölfelé igyekvő ifjú költő fullasztó lépcsőházi élménye nyilván nem véletlenül emlékeztet Rákos Sándor ars poeticának beillő, hasonló terjedelmű versének – Csigavonalban föl a tüdőszaggatóan meredek Parnasszusra6 – légszomj-élményére és szerpentin-metaforájára, mely egyszersmind József Attila híres „szallagút-elméletének”7 képi megfelelője.) A posztumusz főhajtás során azonban nemcsak a múzsák szent hegyén honos, földi táplálékot alig igénylő, „asztráltestű” poétával közös földi kalandjairól számolt be, hanem arról a bámulatba ejtő pillanatról is, amikor hirtelen rácsodálkozhatott a legbensőbb vágyairól valló – indiai pária-létre és mérhetetlen belső szabadságra áhítozó – költőzseni transzcendens kisugárzású lényére: „akkor két reflektor gyúlt ki két szemében / olyan erővel hogy a hitvány lámpa / amely egy polcon silbakolt fölöttünk / egyszerre elhomályosult - - - / s azóta hiszem ő valóban / asztráltest volt ha így nevezzük / a 5 Max Weber (1864–1920) német közgazdász, szociológus által bevezetett fogalom. A Kelet és a Nyugat eltérő fejlődési irányának okait kutató tudós vallásszociológiai vizsgálatai során arra a következtetésre jutott, hogy a szekularizált világban a matematikai alapra helyezett tudományos racionalizmus, a jogtudomány, a munkaszervezés, a kormányzati adminisztráció és a gazdasági vállalkozások célszerűségi szisztémája „a világ varázstalanításához” vezet, s ez az oka annak, hogy a szakralitás, a spontaneitás, a személyesség háttérbe szorulása, a világ kiüresedése, az abszolút értékekre hagyatkozó rend biztonságának megrendülése jellemzi a nyugati civilizációt. 6 A vers Rákos Sándor 1982-es Társasmonológ című kötetben jelent meg először (103–107) 7 József Attila 1930-ban, Az Istenek halnak, az Ember él című, hírhedt Babits-pamfletjében egy spirálisan fölfelé haladó alakzattal tette szemléletessé az ihlet önmegvalósulásának stációit, az időben és térben kibontakozó teljességélményt modellezve. (Lásd: József Attila Művei I–II. Az összegyűjtés, a szöveggondozás és a jegyzetek Szabolcsi Miklós munkája. Magyar Remekírók sorozat. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977. II. 63–64.
Valachi Anna
(1989)
81
Valachi Anna
82
koronként választott kevesekben / testet öltő üstökös fénycsóvájú / lehúzó földi nyűgök ellenében / élő égő teremtő szellemet”. 8
(1998) Akik nem látták közelről a régóta betegeskedő költőt, csak a műveit olvasták az irodalmi lapokban, föl sem tételezhették, hogy egy magatehetetlen test örökmozgó szelleme szülte az elragadóan könnyed, szellemes, önironikus költeményeket. Ilyen volt az az „alkalmi vers” is, amelyet a Parnasszus költészeti folyóirat fölkérésére írt, Lengyel Balázs köszöntésére, aki 1998. augusztus 21-én töltötte be nyolcvanadik életévét. A kerek születésnap ismét jó alkalomnak bizonyult, hogy kettősportrét rajzoljon az ünnepeltről, s a hozzá fűződő, régi keletű kapcsolat tükrében – önmagáról: „történt egyszer hogy mint / poszt-lovagkori hős / szélmalomharcot-vívni-bátor / álmokkal viselős / útnak eredtem én is / és Pestig meg sem álltam / térdig gázolt a lábam / valódi s ál-csodákban […] még ismeretlenül / első szerkesztőm voltál / hindu-szobor-fejed / gyakran borongott el / kéziratom felett / mit is láthattál bennem? / Dosztojevszkiji-vészes / Raszkolnyikovutódot / ki ölni volna képes / megszállottan aki / véres baltát emel / ha lelki üdvösségét / rossz lapra tette fel / s mit láttam benned én? / elfinomult filoszt / szépre fölszánt esztétát / ki igazságot oszt / kertészt az üvegházban / akit nem a nyers élet / kitenyésztett virágok / párolt illata éltet […] próbáló évek jöttek / s te megálltad a próbát / ibolyatermő kerted’ / durva talpak gázolták / s amit elvettek tőled / az egyre gazdagított / mind szorosabb kötéssel / magához hasonított / érzékenységed megnőtt / emberséged kitágult / de csitt! megállni gyorsan! / (intem magam) […] fölős a méltatás / hiszen már tananyag / az Újholdas Lengyel Balázs / lurkók vizsgáznak abból / ami eleven élet / volt még nem is olyan rég / megbukhatnak belőled / vagy felelnek jelesre / és már csak rajtad múlik / hogy nyomába eredsz-e / tulajdon legendádnak / vagy legendátlanul / éled meg az időt / mely ellenünkre múl / de nem árthat neked / koszorúval illeti inkább / szép kerek nyolcvan évedet”9 A Parnasszus őszi számának bemutatóján, az ünnepelt jelenlétében elhangzott versnek átütő sikere volt. Lengyel Balázs a tőle megszokott, rezignált hangú örömének adott kifejezést: „Kedves Sándor, nagyon szép verset írtál, ahogy szép, remek verseket szoktál írni mindig, de ez kivételes (számomra), mert rólam szól. Engem persze túlbecsülve. Nagyon-nagyon köszönöm. Versed nagy tapsot és sikert hozott. Tapsoltak a fiatalok is, ami nagy szó, mert olyan az irodalmi élet, mintha már nem is volnánk. Versed közös ügy; ahogy írod, hogy tanítani kellene vagy kell, hát mindnyájunkat kell. Reménykedjünk. És elsősorban a költőket kell tanítani. Ők a maradandók, a nyelv, a metaforák megrögzítői. »Minden halál: hősi halál« – ez örök axióma. Kár, hogy személyesen nem találkozunk, de én is nehézkes vagyok. Alig mozgok. S talán jobb is, hogy fiatalabb arcunkra emlékszünk, ha egymásra gondolunk. Mindent köszönve (az Ágnesről10 szóló gyönyörű verset is) szeretettel ölel Balázs”11 8 Rákos Sándor: Egy napom Weöres Sándorral. (In: R. S. Senki úr Semmibe indul. Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 1996. 128.) 9 Rákos Sándor: Lengyel Balázs nyolcvan éves. Parnasszus, 1998. ősz. IV. évf. 3. sz. 81–83. – A vers Lengyel Balázs köszöntése címmel megjelent a költő Helyzetgyakorlat című kötetében is (Magvető, Bp., 1999. 21–24.) 10 Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs első felesége. Az emlékére írt vers: Egy régi s egy még régebbi nyár. (Lásd: Rákos Sándor: Senki úr Semmibe indul. Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 129–132.) 11 Részlet Lengyel Balázs 1998. szeptember 24-én „Rákos Sándor Kossuth-díjasnak” írt leveléből. (Hagyaték.)
Valachi Anna
Turczi István, a költészeti folyóirat főszerkesztője, az est rendezője is beszámolt a sikerről: az ünnepelt „megkönnyezte-átnevette nagyszerű köszöntő-versedet. Fodor Tamás pazarul mondta, vastaps volt. Köszönjük.” Majd hozzátette: a decemberi szám központi témája: ISTEN. Hol felemelő, hol kínos. De: megkerülhetetlen. Feltétlen várok Tőled új verset ebben a témában.”12 Alkalmasabb időpontban nem is említhette volna a költő-szerkesztő a tematikus hívószót. Hiszen márciusban, a Kossuth-díj átvétele idején Rákos Sándor azt is elárulta egy interjúban: az öregségről, betegségről szóló költői helyzetjelentések mellett „egyre több istenes versem születik, nem a szó vallási értelmében: a végső kérdésekre keresem a választ, s közben óhatatlanul eljutok Istenhez, vele vitázom”.13 A Parnasszus következő számába még nem küldött verset a költő, de a következő évi könyvhétre megjelent utolsó kötetének „Rendben van, Úristen!” című utolsó fejezetébe már beválogatta azokat a lázongó-perlekedő-beletörődő istenes verseket,14 amelyekkel majd halála után két évvel, A bárány lázadása című posztumusz versválogatás15 záró darabjaiként találkozhatnak újra az olvasók. De még megadatott neki is az „élő klasszikus” besorolás, amely igazi elégtétellel tölthette el. A Magyar Költészet Kincsestára-sorozatban 1998 őszén megjelent válogatott verseinek gyűjteménye,16 saját szerkesztésében, Angyalosi Gergely utószavával.
(2000) Lengyel Balázs – akit nyolcvanadik születésnapján a költészeti folyóiratban verssel köszöntött Rákos Sándor – ugyancsak a Parnasszusban siratta el költőbarátját, s elemezte annak sajátos, halál-centrikus költészetét: „…bármit is mond Rákos Sándor arról, hogy »kerüljétek a síromat – halni hagyjatok legalább« – figyelmeztetésül minden jövendőnek elevenen beszél, mégpedig éppen a Kortárs sírfelirata című versben: »nyers erőszak fojtogatott – hol ennek, hol annak nevezték – s bár váltott nevet alakot – korbácstól némultak az eszmék«. S így pontosítja: »Két terror között olajág – botorul azt hittük szabadság – pedig már újabb despoták – főszerepeit osztogatták«. Persze meglehet, hogy a köznapokban élő embernek túlzott ez örökös lét- és erkölcsi probléma, a halál és újra halál. Igen, de Rákosnak ha olykor nem is mindig a részletezett, indulatos kétségbeesett művében, hanem egy-egy összeszedett, tömény megfogalmazásában jelen van költészetünknek egy-egy nagy pillanata. Bizony ott van. Így hát Rákos Sándor legfontosabb kötetének címe nem pontos. Mert nem igaz, hogy Senki úr Semmibe indul – ahogy magára gondolva írta, hanem útra indult egy kivételes nagy költő a maradandó magyar költészetbe.” 17
Turczi István levele Rákos Sándornak 1998. szeptember 24-én. (Hagyaték.) Múzsacsók a betegágyban. Rákos Sándor költői helyzetgyakorlatai az öregség témájára – Népszava, 1998. március 20. 9. 14 Rákos Sándor: „Rendben van, Úristen!”, Ima, Áldassék a verő kéz, Ne hagyj magamra, A bűnhődés, Apokrif a feltámadásról. (Lásd: Rákos Sándor: Helyzetgyakorlat. Magvető, Bp., 1999. 101–109.) 15 Rákos Sándor: A bárány lázadása. Bibliai és istenkereső versek. Szerkesztette: Szentpál Monika és Tabay Ede. Utószó: Szentmártoni János. Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Bp., 2001. 16 Rákos Sándor válogatott versei. Szerkesztette: Rákos Sándor. Utószó: Angyalosi Gergely. A magyar költészet kincsestára. Sorozatszerkesztő: Lator László. Unikornis Kiadó, Bp., 1998. 17 Lengyel Balázs: Sirató. Rákos Sándor halálára. Parnasszus. 2000 nyár. 6. évf. 2. sz. 3–5. 12 13
83
Molnár Krisztina Rita
Molnár Krisztina Rita
Két lelet
Rákos Sándornak
Kô Akit az ostor iszonya megvert, akin a korbács sebeket ejtett, annak szívében paripa vágtat, menekül onnan, zivatarűzött fekete ménes. Az a beszédet a kőbe rejti, dadog a tűzről, ami emészti.
Barlangrajz a barlangban homály a barlang nyirkos hang be nem ér és nem szabadul ki a földön kődarab a földről fölveszi kővel kőre ír a falra karc falra szórt mennykő a falra felfeszült szóra szó kerül
84
vonások ordítás helyett a társak biccentése helyett az Isten bólogat hisz sok idő míg álló cseppkövet épít
Nyelv-öltések Rákos Sándor korai költészetének némely poétikai útkeresésérÕl
Rákos Sándor első verseskötete, Az eb válaszol, 1949-ben lát napvilágot. Recepciója az életmű egészéhez képest is elenyésző. Az, ami a későbbi köteteiben kísérletezésként regisztrálható sokszínűség, itt még sok esetben csak ígéretes útkeresésnek mondható. Az alábbiakban öt költemény lírai beszédmódjának vizsgálatakor azt az ószövetségi ihletésű retorikát, szereplírát és performativitásra törő hangot vehetjük szemügyre, ami talán leginkább hozzá fog járulni Rákos esetében egy Berda Józseféhez hasonló magánmitológia kialakításához. Törekvése rokonítható azzal a Weöres Sándor által már valamivel korábban megkezdett, de Nagy Lászlóval és Juhász Ferenccel együtt csak az ötvenes évek második felétől kiteljesedő visszanyúlással, amely azt célozza, hogy egy archaikus hitvilág motivikus felidézése által egy új, a művészet számára sajátosan elkülöníthető, legitim nyelvre tegyen szert. A Prófécia, Dávid sírása, Jeremiád, A betömöttfülű jajongása és az Átkozott, ki olvas! amellett, hogy az említett útkeresés kezdeti fázisait képezik, poétikai teljesítményükben is elválnak a kötet többi, kevés kivétellel, zsengének vagy a „hároméves irodalomra” jellemző munkásmozgalmi versnek tekinthető részétől. A Prófécia cím kettős értelemmel bír. Egyfelől jelöli azt a prófétai retorikát, amely imperatívuszokban irányítja a rábízott népet vagy személyt. A vezetésre a versben jelöletlen transzcendenstől kapja a próféta saját felhatalmazását, mégpedig a tévelygő vezetettek javára. Erre vonatkozik az egyes szám második személyű felszólítások számos mozgásra, térbeli érzékelésre és irányokra történő utalása: Előre-hátra nincs utad, céltalanul keringsz […] A föld […] az ég […] Arcod, hátad, jobb- és balkezed,talpad, fejtetőd merre ellát […] Fojtsd magadba az irányokat […] Fordulj befelé […]. A cím kapcsán prófétaként értelmezhető lírai én egyetlen intertextuális utalás által válik reflektálttá, a második sor záró hasonlatában: céltalanul keringsz, mint a forgószél. A prófétai intézmény első kiemelkedő alakjának tekintett Illést ugyanis egy forgószél ragadja az égbe (2Kir 2:11), ami vertikális mozgásában a föld és az ég összekötéseként a versben is felidéződik: A föld leveti hátáról nyomod, - az égi kizárja súlyos szárnyaid. Illés és a többi próféta hivatása a közvetítés az Ég és a föld között, ennek tipológikus tükörképe Illés égbe ragadása, amit Rákos az 1986-os Szólítások kötetében külön fel is dolgozott Az elragadtatásról című versében. Anélkül, hogy a lírai beszélőt azonosítanánk Illés alakjával, érdemes megemlíteni, hogy a prófétai imperatívuszok beszédmódja Illésnek az általa ostorozott két királynak, Akhábnak és Akháziának adott intelmeit is megidézi a versben. A cím másik értelmezési lehetősége szerint a prófécia az utolsó sor jelölőjeként is állhat: Fordulj befelé ennekutána s merülj alá, le, le szintjeid fenekére s enmélységed ősüregéből ölts nyelvet a kívülrekedt világra. A vers ilyen kifutása már nem az ószövetségi próféta képét mutatja, hanem annak egy sajátos, megkeseredett interpretációját. A prófécia azonosul a nyelvöltés gesztusával, így persziflálva annak eredeti, magasztos jelentését. A nyelv kiemelt szerepe a prófétaság intézményében is jelen van pozitív értelemben, hiszen a misztikus tapasztalat nyelvi közléssé alakítására hivatottak a próféták. A versben megjelenő befelé
Hoványi Márton
Hoványi Márton
85
Hoványi Márton
86
fordulás azonban egyúttal mentesíti is a beszélőt a közösségnek tartozó felelősségétől. A vers így a helyét és küldetését nem találó személy magába zárulásának és dacos elutasításának történetét írja meg, ami antinomikus viszonyban áll a hivatását beteljesítő és másokért beszélő ószövetségi prófétaképpel. A Prófécia világában még nem rendelkezik a lírai én olyan határozott karakterrel, mint a Dávid sírásában. Absolon és Dávid király történetének (2Sám 13–18) újraírásakor Rákos Dávidot beszélteti. A verskép, a ritmus és megénekelt történet egybefonódik, mintha minden a vágtatásról, a sebességről és a hirtelen, sőt, halálos megakadásról szólna. A király az első versszakban egy idilli előzményt ír le. Azonban a szélsebes lovaglás felszabadító érzésének leírásában már ott van a baljóslatú hajmotívum, ami Absolon halálának megelőlegezője. És a második versszakot nyitó Gyanútlanul kifejezésben meg is indul az egyre rövidebbé váló strófák zaklatottságában a nyugodt elbeszélés fokozatos sírásba fordulása. A sírás végső felkiáltását megelőzően Isten egyre haragosabb számonkérésének vagyunk a tanúi. A Jahve felségét tisztelő Dávid először Adonájnak szólítja Istent, amit felvált a magyar Uram kifejezés, végül a megszólítás nélküli kárhoztatásban csúcsosodik ki a siralom: mi van a fiammal, hova tetted? A cselekedetek, döntések és fájdalmak közös okaként Istent megjelölni, bevett ószövetségi gondolkodásforma (vö. pl.: 2Móz 7:3). Ezzel párhuzamosan azonban él az a feltevés is, hogy az ártatlan fiak az atyák bűne miatt bűnhődnek sokad íziglen, ami Dávidot is sújtja Bethsabéval történt félrelépése miatt (2Sám 12:7–18). A versben mind a két okkeresés végbemegy, hiszen a fia halála felett síró király először Isten vétkének rója fel a halált, majd az ó, nem az atyák vétkét bünteted, / de megirigyelt atyát a fiúval sorokban a második lehetőség is felemlegetésre kerül. Dávid fájdalmát az utóbbi értelmezés tovább erősítheti, hiszen ebben az esetben saját bűne miatt kellett elszenvednie Absolon lázadását és halálát. Ezért tehető fel a vers címében szereplő fonikus bennfoglalásra vonatkozó kérdés: Dávid sír-ás-a miként függ össze a vers végén megjelenő képpel: Ahogy feketén e tárt sírhoz lépek […]? A gyermekét nemző atya, akinek a vers nyitánya szerint a lovaglás közben szabadon lobogó hajfürtjei jelentették az idillt, miként felelős az ellene lázadó és seregeivel katonai összecsapásba keveredő Absolon haláláért? Mennyiben áshatja meg az apa saját létezésével, az élet átadásával és elkövetett bűnével tulajdon fia sírját? Meglehet, hogy Dávid király éppen emiatt kívánja saját halálát a tárt sírban fekvő Absolon feletti siralomban: bár én haltam volna meg helyetted! Rákos sajátos hosszú verseinek eredőjeként is számon tartható a Jeremiád. A Prófécia világához hasonlóan itt sem jelölhető ki egyértelmű szerep a lírai én számára, jóllehet, itt is érezni a konkrét ószövetségi kötődéseket, ami a szintén kettős értelemmel bíró címen túl megmutatkozik Jeremiás próféta meghívására történő finom allúzióval: Ezt töltöm én életfogytiglan, gyermek- / koromtól, midőn legelőször / szúrt át a gyanú, hogy hozzád közöm van. Hasonlóan pretextusnak tekinthető Jeremiás siralmaiból a harmadik ének egy verse (3:29) és a Jób állapotáról szóló híres leírása (Jób 2:8) a következő sorokhoz képest: És én mégis – habár jól tudom sorsát / bölcseidnek, kik legtöbbször a porban / fetrengtek és cserépdarabbal marták / lyukadt testükről a viszkető sebhelyt, miközben Istened is elátkozták. A sajátmagát féregként leíró gesztus pedig a 22. zsoltár világát (22:7) idézi meg. Ezeken az áthallásokon túl a lírai hang ismerős a Prófécia végkicsengéséből, a vádló beszédmód pedig a Dávid sírásával rokonítható. A Jeremiád egyszerre vonatkozik a megidézett szöveghelyek miatt Jeremiás próféta történetére és tevékenységére valamint arra a panaszos műfajra, amelynek hangvételét és bizonyos értelemben tematikáját is hordozza. Bár a Szentírásban a Kr. e. 586-ban bekövetkezett babiloni fogság felett siránkozik az a szent szerző, aki a hagyomány szerint a Júdeában élő Jeremiás prófétával azonosítható, itt a kettészakadt ország északi részével, tehát Izraellel folyik a már ismerősen egyoldalú dialógus. Ettől az ellentmondástól elte-
Hoványi Márton
kintve a választott nép siratásában egyezik a vers és a vélhető pretextus témája. A Nincs még egy költőid sorában / ki mint én, érted annyit szenvedett! sorokban a vers legelején feltárul a legfontosabb szerepbeli változtatás, a Jeremiád beszélője prófétából poétává lesz. A szakrális szó esztétikai funkciót ölt. A szerep Isten emberéé, a nyelvi tapasztalat a lírai éné. Az Izraeltől való eltaszítottság, az érte való szenvedés, az oda nem tartozás mellett egyszerre kibukik az a belső motiváció, ami mégis énekre kényszeríti a lírai ént: – én nem átkozlak Izrael… Sőt szeretlek. Az ezt követő sorokban pedig az ambivalens viszony a Jeremiád énekese és a megszólított Izrael között fokozatosan felszámolódik és helyébe a szeretet és a ragaszkodás kizárólagossága kerül, amiben a névmások felcserélhetősége által a megszólító és a megszólított egységre lép: Te, én síró-zokogóm, én haldoklóm, / én édesem, én szentem, Izrael! Ez a versvégi fordulat eredményezi azt, hogy a küldetésére mégis rátalál a poéta, így válhat Izrael feltámadásának hírvivőjévé az utolsó sorra. Az eltaszítástól az egymásra találáson át vezet az öneszmélés folyamata, ami éppen az éneklés, az írás által jöhet létre. A folyamatot megrendítő finomsággal ábrázolja a vers, még akkor is, ha néhol túlírtság és felesleges bonyolítások figyelhetők meg benne. A betömöttfülű jajongása klasszikus példája lehet a Rákos Sándor által a későbbiekben is előszeretettel használt performatív beszédmódnak, ahol egészen közel kerül a szó és a cselekvés dimenziója. A vers egyetlen performatív beszédaktusként is elgondolható. A beszélő tanúsága szerint élete egyezik a jajongással: csak ha jajgatok, tudom, hogy élek: / soha még jajra rávartabbat, mint én! A hallás érzékétől megfosztottan jajongó még ennél is markánsabban azonosul a jajjal a következő öntükröző sorban: Én, én, én, én! Jaj, jaj, jaj, jaj! Nincs más létmódja csak a jajongás. Felvethető, hogy az önmagát a jajongásban megélő lírai én honnan szerezhet tudomást arról, hogy valóban jajong, ha a hallástól megfosztottként él. A legfontosabb tükrözési lehetőséget dekonstruálja a betömöttfülűség, amit Istenre vezet vissza a versbeszélő: isten fülem betapasztá, / enjajomnál egyebet meg nem hallok. Ez az önellentmondás ugyan nem kerül feloldásra, de egy ponton az istenné válás lehetőségét felvetve elképzelhetővé válik a sajátmagán való túllépés lehetősége: Istenné bíztat lenni ennyi én s jaj / s így megkiáltni ama Másikat. Ebben a divinációban képessé válik a beszélő arra, hogy a nagybetűs Másikat, akit vélhetően Istennel azonosíthatunk, úgy definiálja, mint aki saját korábbi létmódjának részese, azaz ő is betömöttfülű és süket Jajongó lesz. A lírai éntől ettől kezdve nem hangzik fel jajongás, ez is bizonyítja, hogy a megistenülés gondolata, amit korábban elgondolkodva kifejezett, meg is valósult. Immár nincs szüksége a jajongásra, enélkül is létezhet, kiszélesedett perspektívájába belefér a többi, talán minden korábbi sorstársa is, ezért az ő képviseletükben perel így Istennel: ki hívásunkra hátra sose nézel. Az immár közösségi emberként, mások jajgatását is birtokló beszélő a megszerzett szemlélet és tudás tükrében magáról Istenről is azt mondja, hogy volt olyan időszak, amikor még ő is csak egy volt a többi jajongó között, és csak ezután válhatott Istenné: kínodban lettél isten! Ezt erősíti, hogy a vers utolsó két sorpárjának kezdő szava a képmását kifejezés, ami újból minden fájdalmat Istenre hárít, a szenvedés okozójára, azáltal, hogy képmására teremtette a betömöttfülű jajongókat. Az ebből feltörő verszárlat a közösség egészének divinációjáért könyörög: képedmását vedd vissza már a földtől / s hová való, emeld jobbodra őt! Ez az óhaj, ha teljesül és minden teremtmény megistenül, magában hordja azt a lehetőséget, hogy ki-ki istenként megteremti a saját képmására alkotott betömöttfülű jajgatókat, ezáltal újraindítva ezt a sajátos teremtés, jajongás, megistenülés és közbenjárás lépcsőiből álló folyamatot. Ebben a körkörösségben válhat a jajongás a létben maradás és az ontológiai szintváltás hatékony eszközévé. Ismét azzal találkozunk, hogy a nyelvi közlés, akár a korábbi verseknél, itt is a történet elbeszélésén túl egy önbeteljesítő feladatot is ellát, ami a lírai én öneszmélési folyamatában is kizárólagos szerepet tölt be.
87
Hoványi Márton
88
Az Átkozott, ki olvas! című vers is olvasható a nyelv önértelmező reflexiójaként. Nyelvem – miként fogyatékát a koldus / csonkon könnyítő botnak nekivetve – / nyelvem támasztván az időfalának / hagyom a jövendő évezredekre… szól a vers kezdete. A címben megjelölt olvasás folyamatát először az írás felől közelíti meg a beszélő. Az a beszélő, aki nyelvét mint beszédszervet és mint kommunikációs formát hagyja örökül az elkövetkezendő korokra. Ez a hagyaték Ady költészetét megidézően válik lesújtó átokká. Átokká, amit mindenkire kiterjeszt a lírai én, és minthogy az ő kiléte is tisztázatlan, bárki behelyettesíthetővé válik az átkozó szerepébe is. Így azt a fajta sajátos zsoltárirodalmat idézi meg, melynek éppen az a funkciója, hogy egy általános emberi tapasztalatot közvetítsen nyelvi formában, így lehetővé téve azt, hogy bárki bárkit átokkal sújtson vagy áldással halmozzon el. Ahhoz, hogy ezt a formát elérje, fokozatosan le kell foglalnia a nyelvi megnyilatkozók személyét és a megnyilatkozások körét: valaki, bárki, bárhol a világon / gondol vagy kiejt olyan szavakat, / melyek nevem jelentik vagy személyem / avagy művemből csupán egy betűt, / az haljon, ha élt, s ha halt, újra éljen. Az átoknak az élők és holtak világára történő kiterjesztése után a verset mint az átok médiumát hivatkozza a vers: és amit versem vasketrece zárt: / átkom – szálljon rá s verje. Így válik a költemény az átok foglalatává, ahogy ez Baudelaire, Mallarmé és más szimbolisták költészetében is megfigyelhető. Az átkozóról a vers utolsó harmadára kiderül azonban, hogy ő maga is átkozott. Halni kívánt volna, de ehhez nem volt bátorsága. Ezért élt és írt, írásában pedig létrehozta azt az átkot, amit az erről való beszéd is tematizál. A vers utolsó két sorában pedig mintegy beteljesülnek a rontó szavak: utód, ha olvas, átkul szálljanak rá / a semmisülést gátoló szavak! Ezzel végső beismerését adja a vers annak, hogy az átkozó szavak maguk is átokként visszahatnak a megnyilatkozóra, hiszen a haláltól elválasztó átkozott élet fenntartóiként funkcionálnak. Ezért nemcsak az lesz átkozott, aki olvassa, hanem az is, aki írja a költeményt. Az pedig, hogy a költő átkozottá válik a költés által, lehetővé teszi azt, hogy életét átkozottként élje meg, ami arra ad felhatalmazást, hogy maga is újramondója legyen a versbeli átoknak. Így ezúttal is visszatérünk a verskezdetéhez, az átkos kígyó a saját farkába harap. Rákos Sándor költészetéről megállapítható az eddigiek alapján, hogy több olyan kísérlettel is él, melyek a nyelvi közlés performativitását mutatja be. A leírt szó jelentése összhangba kerül saját és a vers egészének formájával. Kimond és egyben meg is valósít egy szándékolt tartalmat. A ritmus és a hangzás által bennfoglalásos jelentéseket teremt, melyek visszaíródnak a legtöbbször önálló narratívába önthető verstörténetre. Költeményei cselekményes dialógusokat imitáló (ön)megszólító megnyilatkozásokat vonultatnak fel. A versekben a beszélő hangneme alapján többnyire egy igen határozott szubjektum rajzolódik ki, aki arra vállalkozik, hogy környezetének hatékony befolyásolója legyen. Miközben ezt a folyamatot énekli meg, rendre változás következik be a lírai én saját tapasztalatában is. Létrejön az öneszmélés, egy másik létmódba lépés. Feltűnően gyakori jelenség a körkörösség, mely a költemények végét a címmel vagy a vers kiinduló állapotával köti össze, ezáltal megold(hat)atlanságot és végtelenséget sugallva a befogadó számára. Ha a kiválasztott öt költemény alapján kéne bemutatni az induló Rákos Sándor líráját, a Prófécia című vers zárlatában megjelenő nyelvöltések gesztusát választhatnánk egy tanulmány címéül. A huszonéves Rákos Az eb válaszol kötetével, úgy tűnik, elindul egy saját lírai hang és mitológiai világ kidolgozásának az útján. A jelenből visszatekintve már az első kötetnél látszanak azok a bibliai kötődések, melyek a Gilgames-eposszal kiegészülve alapjait képezik fabuláris szinten Rákos későbbi költészetének. Ahogy látszik az is, hogy az ehhez szükséges nyelvet már igen korán képes néha csak próbálgatni, olykor sikeresen birtokolni is. A szimbólumok, a képalkotás és a hangvétel komolyabb költői kvalitást sejtet ezekben a kiemelt versekben, mint az ebből az elemzésből kimaradt alkotások helyenkénti esetlegessége és túlírtságból fakadó meg-megbicsaklása. Nem tagad-
Hoványi Márton
hatjuk ugyanakkor, hogy a mindenáron valamit mondani akarás hatékonysága, néhol ebben az öt költeményben is a feszesség és az esztétikai élmény kárára van. Kevés az igazán jó sor Rákos korai verseiben, mégis van abban valami megkapó, ahogy egyedisége a szemünk láttára bontakozik. A nyelv, amelyet használ, egyszerre törekszik egy archaikus világ és a jelen birtoklására. A beszédmódbeli sokféleséget célozza, de sokszor ugyanabba a regiszterbe csúszik vissza, amit ha vállaltan kimunkálna, hamarabb jutna eredményhez, mint a szerteágazás egyelőre még túl nagy kihívásának vállalásával az első kötet eljuthatott. Az első (nyelv)öltések már elkészültek, a szabásminta egyelőre még (ígéretesen) alakul. Lehetne ennek a tanulmánynak is ez a címe: Nyelv-öltések…
A gyermek Rákos Sándor*
* A fotókat özv. Katona Béláné bocsátotta Szilágyi László rendelkezésére, akinek tanulmánya hangzott el a Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumban 2009. április 4-én tartott Rákos Sándor Konferencia és emléktábla-avatás alkalmából.
89
Dukay Nagy Ádám
Dukay Nagy Ádám
Élô közvetítés Rákos Sándor Mozgóképére Csapódom erre-arra, de ez a vak test nem én vagyok – még ha sokáig úgy is hittem. Fény vetül a falaimra, az vagyok csak, amit gondolok – átlebeg a tárgyakon a szívem. Palaszínű mozgókép, élő közvetítés az élet – néha látom benne magamat. Nem hiszem, hogy vak test volnék – inkább egy abban lakó félek, egyetlen elvékonyult gondolat.
90
A kanonizálás esélyei és problémái az 1970-es években
Imre László
Imre László
1973 őszén jelent meg kismonográfia Rákos Sándorról a Kortársaink sorozatban1, melynek azonban ekkor már többéves története volt. Az az ötlet, hogy a jelen (illetve a félmúlt, hiszen az elsők között jelent meg Szabó Lőrincről kötet) íróiról kismonográfia sorozatra volna szükség, minden bizonnyal többeknél és korábban is felmerülhetett. (Már csak azért is, mert Debrecenben ilyen címmel a két világháború között jelentek meg füzetek élő írókról.) A terv azonban konkrét formát akkor öltött, amikor Szabolcsi Miklós 1964-ben a debreceni egyetemre kapott kinevezést. A XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék akkor ifjú oktatóival, Juhász Bélával és Fülöp Lászlóval (egyébként a Debrecenben megjelenő Alföld című folyóirat rovatvezetőivel, XX. századi magyar irodalommal, illetve élő magyar irodalommal foglalkozó kritikusokkal, irodalomtörténészekkel) való beszélgetések során körvonalazódott a szándék: legyen a debreceni egyetem Irodalmi Intézete a székhely, ahonnan a sorozatot irányítják, s legyen a két sorozatszerkesztő Szabolcsi Miklós és Juhász Béla. Igazi szakmai háttérként azonban ott szerepelt az MTA Irodalomtudományi Intézete, Szabolcsi Miklós másik munkahelye is. A témák kijelölése, a szerzők felkérése hamar megindult, s egy lista el is készült. A folyamatot aztán az fékezte le, hogy Szabolcsi Miklós 1966-tól párizsi vendégprofesszor lett. Igaz, debreceni állását megtartotta, s a kapcsolatot is ápolta, igyekezett minél gyakrabban megjelenni Debrecenben. A fordulat mégis azt hozta magával, hogy a sorozat Juhász Béla melletti másik szerkesztője Béládi Miklós, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lett. Az Alföld-ben a 60-as évek második felétől, egyetemista koruktól publikáló, majd 1969–70-től az Irodalmi Intézetbe kerülő fiatal kritikusok, Görömbei András (ekkor a felvilágosodás és Csokonai kutatója is, az egyetemen a XX. századi világirodalom előadója) és Imre László (ekkor az orosz szimbolizmusból doktorál, a XIX. századi világirodalom előadója) Juhász Béla segítségével nagyon hamar lehetőséget kaptak, hogy témához jussanak. Annak, hogy Rákos Sándor miért került az első körben megírandó témák közé, véletlenszerű okai is voltak. Szabolcsi Miklósnak is, Juhász Bélának is feltett szándéka volt, hogy a sorozatnak ne csak szerkesztési színhelye, hanem munkatársi gárdája is jelentős mértékben Debrecenhez kötődjék. Az egyetem gyakorló gimnáziumának akkor ifjú, harmincegynehány esztendős tanára, Vass József az Alföld-ben írt Rákosról, s kismonográfia témaként meg is kapta. Azonban egyéb elfoglaltságai miatt utóbb lemondott róla. Rákos viszont már rajta volt a listán, így lett az én hősöm. Ugyanis a felkínált szerzők között olyanok voltak, például Sinka István (ő lett utóbb Görömbei András témája) és Erdélyi József, akiknek monográfikus feldolgozása elmé1 Imre László: Rákos Sándor ( Kortársaink, szerk.: Béládi Miklós és Juhász Béla) Akadémiai Kiadó, Bp. 1973. 125 lap
91
Imre László
92
lyült irodalomtörténeti feldolgozást igényelt volna. Magam pedig olyan élő irodalomról is író kritikus, irodalomtörténész pozíciójában éreztem magam, aki XIX. századi orosz irodalomról is publikál, de oktatási profilja, illetve hosszú távú irodalomtörténeti feladatai (pl. kandidátusi értekezésének elkészítése) a XIX. század második felének magyar irodalmához fűzi. Gyakorlati megfontolásból tehát egy viszonylag körülhatárolható, s relatíve rövid időn belül elkészíthető feladatra vállalkoztam, amikor Rákos Sándor pályaképének megírására írtam alá szerződést. A feladat méretében tehát nem volt ijesztő, hamarosan tisztáznom kellett azonban azt a pozíciót, melyből megírható. 1970-re már régen túl voltunk azon, hogy hangzatos és vulgáris szocialista jelszavak szerint kellett volna könyvet (vagy akár cikket) írni. Rákossal kapcsolatosan azt sem volt nehéz belátni, hogy a „háromT–s” kultúrpolitika időszakában semmiképpen nem tiltott, de nem is támogatott lírikus, tehát leginkább a tűrt kategóriába sorolható, mint nem szocialista, de ún. humanista író, éppúgy mint tágabb környezete, az „újholdasok”. S éppen ez az, ami csaknem négy évtized távolából a Rákos recepciót érdekessé teheti, hogy ti. éppen akkoriban volt változóban a követelményrendszer és a kanonizációs esély is. Senki nem deklarálta az 1950-es évek elején meghirdetett szocreál elvek érvénytelenné válását, mégis a kritikai diskurzus legkiválóbbjai (Béládi Miklós, Fülöp László, Czine Mihály, Kenyeres Zoltán, Koczkás Sándor stb.) folyton tágították a pozitív befogadás határait. Nyíltan nem vonták vissza azt, hogy az irodalomnak a szocialista átalakulást kell segítenie, hogy a munkás–paraszt hatalom „demokratikus” alapelveit kell szolgálnia, hogy a nép szellemi és erkölcsi emelkedését kell előre mozdítani. Mindezt azonban egyre engedékenyebb és elvontabb formában hangoztatták. Nemcsak Vas Istvánt és Nemes Nagy Ágnest, hanem a korábban reakciósan idealistának mondott Weöres Sándort is egyre csökkenő fenntartással kommentálták, s ez érvényesült Rákos megítélésében is, aki egzisztencialista–pesszimista létlírával indult, egészen rövid ideig a szocialista elvárásoknak is eleget tett (Férfikor), majd 1957 után ismét (az akkori szóhasználat szerint) elvont, ontológiai költészetet művelt. A kor legmagasabb színvonalú líratörténeti összegzései már nem a párt politikájának támogatását kérték számon, hanem a líra körének tágítására, magatartásformák, élménytípusok, stílustörekvések változatosságára buzdítottak. Kiálltak a líra teljes mezőnyének méltánylása mellett. Mint a kor kiemelkedő kritikusa, Fülöp László fogalmazta: a költő most már úgy vállalhatta „a közösségi szolgálatot, a társadalmi tudat formálásának nagy hagyományú szerepét, hogy közben nem kellett eleget tennie téves irodalompolitikai és ideológiai kívánalmaknak, megőrizhette lírikusi szabadságát, belülről vezetve követhette legsajátabb művészi hajlamait, építhette pályáját.”2 Az 1950-es évek sematikus, Petőfit követő líraideálja helyett Kassák és Áprily került a figyelem középpontjába, Benjámin és a „újholdasok” (Pilinszky, Rákos, Rába stb.). A legintenzívebb méltánylásban a (nem annyira az irodalompolitika, mint inkább az igazi értők által ) nagyra tartott Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László részesül, de kimondatlanul is terjed az az elképzelés, hogy a József Attilához, Szabó Lőrinchez fogható líratörténeti géniusz mégiscsak a sokáig gyermekversírónak elkönyvelt Weöres. Az „újholdasok” javuló megítélése jószándékú „átsatírozáson” is alapul: pl. Pilinszky antifasiszta beállításán, de általában is az „elvont humánum” egyre kevesebb szemrehányásban részesül. Elhangzik még a szkepszis, az individuális elkülönülés elmarasztalása, de nagyobb hangsúly helyeződik a létfilozófiai igényű személyiséglíra értékeire. 1970 után az „újholdasok” elfogadottsága mind olvasói, mind kritikai–értékelői viszonylatban egyenletesen emelkedik. A 70-es évek közepére már senki nem vitatja, hogy Mészölynek, Ottliknak, 2
Fülöp László: Élő költészet, Magvető, 1976. 10 l.
Kéry László: Szegények vonulása Rákos Sándor versei Élet és Irodalom, 1959. 23. Vass József: Fák, viharban (Rákos Sándor válogatott versei) ALFÖLD, 1969. 1. 5 Kelemen János: Rákos Sándor: Fák, viharban KORTÁRS, 1962. 7. 6 B. Nagy László: Szomj az egységre (Rákos Sándor), In: A teremtés kezdetén Bp. 1966. 97.l.
Imre László
Mándynak milyen nagy a prózatörténeti jelentősége. Ők azok, akik a 80-as évek végére már középiskolai tankönyvek címlapjára kerülnek. (Tegyük hozzá 2009-ből: talán kissé elhamarkodottan.) Mindennek hátterében ott van az 1968-as válság, amikor a csehszlovák bevonulás miatt a Lukács–tanítványok többsége is szembefordul a rezsimmel, amivel párhuzamosan a rendszert direkte nem támadó irodalom egyre több megértésre talál. Ennek a kiszélesedő kanonizálói gesztusnak következtében emelkedik a legnagyobbak közé Rákos a 70-es évek elejére, akinek tudatlírája, a Kiáltásnyi csönd végsőkig redukált versbeszéde számára megfelelő kategóriának mutatkozik az „elvont tárgyiasság” (Kenyeres Zoltán kifejezése). A magas fokú sűrítettségben rejlő esztétikai lehetőség sem találkozik értetlenséggel. A lét esszenciáját a lényegre csupaszító beszédmód egyébként éppen az ellentétes irányban halad, mint Juhász Ferenc fel- és elszabaduló gigantikus alakzatai. (Juhász megítélése is ekkor változik meg: riasztó vízióit már nem a szocializmusból való kiábrándulásával, hanem a lehetséges atomkatasztrófa borzalmainak az ihletésével magyarázzák.) Így azután annak, aki 1971–72-ben kapott lehetőséget arra, hogy Rákos Sándorról kismonográfiát írjon, már nem volt nagyon nehéz dolga. Még nem kellett azt éreznie, ami a 80-as években vált zavaróvá, hogy az „újholdasok” kultuszát egy olyan hátsó szándék is bátorítja, hogy a kultúrpolitika számára még mindig könnyebben kezelhető ez az irány, mint a kádári konszolidációval szemben radikálisan fellépő Csoóri, Konrád, Petri. A 70-es évek elején a felfedező és a kanonizáló aktus relatív közelkerülése még osztatlan örömmel és egyetértéssel történhetett, ami a huszonéves szerző, e sorok írója számára ritka pillanatként adatott meg. Rákos eme megkésett kanonizálása azzal is magyarázható, hogy igazán jelentős lírikussá túl a negyvenen, a 60-as évek második felében érik, s ezt a kritika példás érzékenységgel konstatálja is. Nemcsak a hivatalos irodalompolitika adja jóváhagyását ahhoz, hogy igazi nagyságként lehessen szólni róla, hanem maga is új és új megszólalásmódokat meghódítva emelkedik feljebb–feljebb. Kéry László 1959-ben még azt írja a Szegények vonulásá-ról, hogy a költő szilárd világnézeti támasz híján marad meg a torz látomások szintjén.3 Az imént említett Vass József a disszonáns költői világból már a válságból való győztes kiemelkedésre következtet.4 Kelemen János pedig még tovább megy. Szerinte Rákos nem a „valóságtól szakad el, hanem a valóság rejtett arculatát, lényegét igyekszik kifejteni a holt formákból.”5 Legszebben, immár a kanonizálás érvényességével B. Nagy László fogalmaz: „Megrendítő kötet a Rákos Sándoré... Végletes kontrasztjaival, roppant feszöltségével, s hirtelen hullásaival, üdvcsikaró konokságával, s a fölsejlő–elboruló hivatástudat mind élesebb fény–árnyjátékaival: kiemelkedő teljesítmény az új magyar költészetben!”6 Ez már valóban a kanonizáció első lépése, hiszen B. Nagy László a kor legtekintélyesebb kritikusainak egyike. A 73-ban megjelenő kismonográfia előtt és vele egyidőben talán Fülöp László tanulmányai jelentik a legkörültekintőbb értékelést. A 70-es évek elejére mintegy hétszáz lapnyi doktori értekezést írt a legújabb magyar líráról, tehát a legnagyobb anyagismerettel ő értekezett Rákosról. Az Anyasirató nagykompozícióról például: Rákos egy sereg hagyományos és újszerű elemet ötvöz, varázsmondókákat és aforizmákat, dalszerű futamokat és ódai emelkedettségű formákat: „a mintírozó és parafrazáló technika révén kialakulhat a szöveg sajátos összeéneklő jellege, magába ölelhet ősi szövegeket, mítoszokat, népi mondásokat, varázsénekeket, rigmusokat, pogány 3 4
93
Imre László
és keresztény fohászváltozatokat... A hangnem, a szemléletformák, a tónus, a műfaji alkatrészek, az effektusok, az érzelmi szintek eme szüntelen belső váltakozása, szervezett mozgása végül is egészen nagyszabású, dinamikus szerkezetet alakít, a sokhangúság, a komplexitás, s a jelentés síkján a polivalencia gazdagságát teremti meg.”7 A mai olvasó (vagy visszaemlékező) némi megdöbbenéssel veszi észre, hogy az a lírai kompozíció, amiről Fülöp László szól, utóbb a posztmodern költői alakítás leírásaként terjedt el. Tehát akár szükségszerűnek is ismerhetjük fel Rákos ezt követő elfogadását, sőt beépülését a 70 utáni költészet horizontjába. „Egymásra torlódnak benne az emlékképek, az érzelmi s gondolati elemek, az időrétegek, sugallva az emlékezés kényszerét... A rapszódikus ihlet alakítja ki a zaklatottságot tükröző versmenetet, amelyben szerephez jutnak az avanatgarde versformálás áthasonított eszközei is, egészen a különböző tipográfiai effektusokig.”8 Fülöp László most idézett tanulmánya 1973-ban született, amikor a kismonográfia megjelenik, mely pályaképpel, a szakirodalom csaknem teljes feldolgozásával a kanonizálást egy bizonyos szinten elvégzi. Ezután már csak „nagy” költőként lehet beszélni Rákosról, s ez a „beérkezés” új utak, új megoldások felé tereli a nemrég ötvenéves költőt. Lezárul tehát a felfedezés–elfogadás–elfogadtatás–kanonizálás első szakasza, hogy újabb befogadói periódusok, s újabb és újabb költői önalakítás lehetőségei teremtődjenek meg.
7
94
8
Fülöp László: A 60-as évek lírájáról KRITIKA 1971. 11–12. Fülöp László: Rákos Sándor költészete In: Élő költészet Magvető, 1976. 264. l.
Fosszilis energiák – avagy széljegyzetek egy széljegyzethez Fosszilis energiák nagy nyomás alatt képződnek. Ez volt az első mondat, amit Rákos Sándor verseit olvasva feljegyeztem – és azóta is érvényesnek érzem a költő szövegeire nézve. Ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, ezen energiák feltárása volt a költő franciaországi útja. Míg verseinek jelentős hányadát az elhagyatottság, a mellőzöttség érzéseinek dokumentációjaként is olvashatjuk – szóljanak azok a beletörődés vagy a konok dac hangján – addig az Elforgó ég napló-esszé-próza(vers)-kötete ennek a levertségnek a fokozatos levetkőzéséről is szól, egy újjászületésről, ahogy egy szabadabb, tágasabb térben az alkotó intelligenciának szélesebb pálya jut, reflektáltabb, és megkockáztatom: összetettebb szövegeknek adva helyet. S ha tetézhetem az olvasó traktálását személyes és esetleges élményekkel: a Rákos Sándor-szövegekkel való találkozás nekem meglepő ellentmondásokkal volt tele. Költészetének minden szaván érezni a rendkívüli megmunkáltságot, mesterművek egytől egyig, számomra mégis az a szövege ment revelatív élményszámba, amit éppen marginális jegyzettömbként, személyes benyomások gyűjtemények halmazaként aposztrofált szerző és kritika egyaránt: az Elforgó ég. (Talán nem függetlenül attól, hogy eme jegyzeteket magam is otthonomtól távol, Anglia déli partjainál írogatom.) Amennyire érzelmes, expresszív, és mindig pillanatnyi, aktuális, éppen ezért helyhezés időhöz kötött versek Rákos költeményei, annyira kozmikus, univerzális az Elforgó ég revelatív, szuggesztív, ihletett feljegyzésgyűjteménye. Paradoxon ez, hiszen (hagyományosan) műfajilag épp a verseket dedikálják az örökkévalóságnak, az útinapló erénye pedig sokkal inkább a pillanat művészete, egyfajta verbális fotóriporterség. S mint az igazán kiváló fotóriporterek, Rákos Sándor is túlmutat élményei temporalitásán, és az általános egzisztenciális megrendülés irányában nyitja meg azt felfelé, az aeternitas dimenziói felé, egyfajta vallásos-misztikus élménnyé transzformálva azt, amely egyszersmind a nyelvet magát is próbára teszi, s majdhogynem beletörik, de legalábbis meghajlik, önmagába fordul vissza, és rámutat saját korlátolt medialitására, azaz elmegy a saját határaiig: ezt talán a naplószöveg utolsó fejezete szemlélteti a legjobban, melynek címe: A lehetetlen megkísértése vagy egy mondat arról, mi volt még? S maga a fejezet, mely egyetlen, oldalakon keresztül hullámzó, kvázi-végtelen mondat, tanúja annak, hogy a nyelv nem lehet több önmagánál, nem más, mint közmegegyezésen alapuló kódrendszer, amellyel képtelenség közölni valóban egyszeri és személybe, szemlélődőbe zárt élményeket, és a legtöbb, amit tehet, hogy egyik kezével erre a korlátoltságára mutat, a másikkal pedig az élményanyag egzisztenciába ágyazott egyetlenségére: a nyelv így hálóként feszül önnön véges külsődlegessége és az elbeszélő belső végtelene közé: és ami ezen a hálón fennakad, az képes sejtetni azon szubtilis esszenciákat, amelyek átcsúsztak rajta. Mielőtt azonban belegabalyodnánk ebbe a hálóba, beláthatjuk tehát: jellegzetesen
Molnár Illés
Molnár Illés
95
Molnár Illés
96
huszadik századi problémát feszegetnek ezek a szövegek, de eddig valahogy mégsem irányult rájuk kritikai figyelem. Az utazás mint újjászületés, mint a világ felnyitása szimbolikus jelentőséggel bír, amit messze nem merít ki a tény, hogy a költő érett fejjel tette meg első külföldi útját – ez talán termékeny talajt szolgáltatott annak az egzisztenciális rácsodálkozásnak, amely mély gyökereket eresztett a szerzőben, és talán legsűrűbb, legerősebb szövegévé nőtte ki magát. A gyűjteményes kötet címe és az útinapló címe egyaránt Elforgó ég, csak az alcímek különítik el a kettőt: Elforgó ég – Napló, tanulmányok – majd: Elforgó ég - franciaországi napló. Jelen írás jegyzetei a kötet első részét, a naplót hivatottak vizsgálni. A szöveg nem más, mint a belső történések exteriorizációja, azaz külsővé tétele – ez akár a kreatív írás egyik definíciója is lehetne –, öndefiníciója szerint egy belső és külső utazás naplója; élménybeszámoló. Praktikus célja tulajdonképpen nincs, mint a művészetnek általában, hacsak nem önmagára irányuló, azaz esztétikai: „Arról írtam, ami igazán megragadott; akkor is, ha csak számomra újság. S annyit írtam, amennyit szükségesnek éreztem leginkább hozzám nőtt emlékeim fölidézésére.” Amennyi az elbeszélőnek magának elég – nem külső igények kielégítésre született szövegről van tehát szó. A szöveg megemlékezik önnön előzményeiről, pretextusairól is: „Utazásaim emlékeiről – katalógusok, jegytömbök, hazai levelek üres oldalaira firkantott följegyzésekből – írtam ezt az útinaplót, kedves baráti biztatásokra.” Az apológia szerint tehát az utazások ismert melléktermékeinek margóira írt, tehát négyzetre emelten marginális szövegek válnak főszöveggé. Határokat bontogató próza, ha ugyan próza – az emléke kusza labirintusaiban kirándul – nem tévelyeg, mert céltalanul, az utazás ritka ünnepeit éli újra, rakja össze, alakítja szöveggé. S ez a kirándulás, céltalan séta ad ünnepi jelleget a szövegnek, s épp keresetlensége spontán jellege, s az ebből fakadó öröm ad rituális, olykor kimondottan szakrális jelleget a leírásoknak. Az Elforgó ég nem bedekker, hanem élménybeszámoló: személyessége líraivá teszi. Különlegessége, hogy az első külföldi út élményét érett, felnőtt fejjel éli meg, így minden pillanat felértékelődik, elemző, költői tekintettel telítődik. Ezek a revelációk adják az útleírás beavatás-jellegét, amik a szakrális regiszterek felé tolják el az olvasói attitűdöt, hatványozott jelentőséget adva minden mondatnak. A napló fejezetei jól strukturált, dinamikus dramaturgiával követik egymást (ami látványosan ellentmondani látszik az előszóban foglalt apológiának, miszerint hevenyészett jegyzetekről lenne szó ezeken a lapokon). Az Útban Párizs felé klasszikus pikareszk-eszközökkel él, találkozás idegenekkel, a francia pár, akik nem hiszik el, hogy magyarok léteznek, viszontagságok, lerobbanó vonat, kóborlás ismeretlen utcákon, egy Baudelaire-versből idetévedt nő, szempilláin egy könnycseppel, és egyéb regényes kellékek... A Három párizsi kép már erőteljesebb nyelvi eszközökkel él, a felvezető után az elbeszélő úgy távolodik el fokozatosan az útleírás megszokott eszközeitől, ahogy a vonat viszi egyre messzebb hazájától. A Hotel – egyszerűségében is találó cím: épp az otthontól elvágott és bedobozolt köztes lét instant tapasztalatát írja le, az interkulturális találkozások intézményesített helyét, amelyet végső soron egyetemes emberi tapasztalattá, a jelenlét felfokozott megélésének katalizátorává tesz meg. Az epizód leltározó, nyugodt hangja az utolsó bekezdés eksztatikus felkiáltásába fut ki: „Madame, adja már azt a villanykörtét, átnyúlok érte Európán, s iszom belőle a fényt, az elektromosságot, a pezsgő, hullámzó, felszökellő létezést, mert itt vagyok, jelen vagyok, a Föld nevű bolygón, Európában, igen, Párizsban, a maga hoteljában. Proszit, isten éltesse Normandiát meg a Nyírséget!” – ennyi ideológiát beleírni egy villanykörtébe: a ráció fényes diadala és a népek barátsága eme felvilágosodás jegyében, ehhez minden kétséget kizáróan Rákos Sándornak kell lenni Párizsban, a
Molnár Illés
huszadik század második felében. A Kávéház a Szajna-parton címként egy festményhez illene, mindenesetre jól bejáratott témája a művészetnek, hogy – óvakodván a közhelyektől – ne mondjuk: közhely. A szerző reflektál is erre a kulturális terheltségre, mégpedig bekezdésenként másként: az élmény kubista geometriájára utaló kifejezésekkel („... anyagszerű, kékeszöld kockát hasít maga fölé a szeptemberi délutánból...”), klasszicista mitologizálással („Egy afrikai Veszta-szűz, egy néger Artemisz, vagy minek is nevezhetném ezt a grecói csodát...”) körvonalakat elmosó impresszionista csoportképekkel („A terasz emberi testekkel végigöntve, sűrűn és szakértelemmel, mint mártással a hús, tejszínnel a sütemény...”) vagy fanyar iróniával („Az emlősök közül legföljebb a kutyák érdemelnek említést, a mókusok, nyulak, tengerimalacok sokatmondó csöndbe burkolóznak”). Bármely regiszterbe mártja is tollát, két fontos mozzanatot szinte minden mondatban tetten érünk az Elforgó ég lapjain: a szöveg önmagára való reflexióját és a testek hangsúlyos jelenlétét (gyakran egybejátszva az emberi testek és a táplálék leírásait): „A szája – akárha két nyershús-szeletet varrtak volna bajusza és szakálla közé – időnként megmozdul, s érthetetlen szavakat formálgat; olykor szederjes-lila nyelvét is kidugja fogai fehér rácsa mögül, s ide-oda forgatja, mintha az imént formált szavakat – vagy talán a száguldó szelet – akarná megízlelni vele.” A száj, a nyelv kulcspozíció a táplálék és a szöveg számára is; s mint ilyen, a testi és szellemi aktivitás kulcsfontosságú színtere, interfésze. A száj, illetve a nyelv az a pont, ahol fizikai és szellemi szféra találkozik. A száj, az ízlelés és a szemek, illetve a szemlélődés aktusai a szövegben kulcsfontosságú szereppel bírnak. Jelen fejezetben a folyóparti nézelődő tömeg maga válik látványossággá – posztmodern kép, a világ minden tájékáról érkező emberek bestiáriumára étel- és cirkuszi attrakció-hasonlattal él: rácsodálkozik, de mégis távolságtartással. Karneváli hústömeg a maga érzékiségében és plaszticitásában jelenik meg: „négerek, a csokoládébarna és a fekete szín minden árnyalatában – ha férfiak, többnyire fehéresszőke hajú északi nőkkel (a szén meg a hó ölelkezésére kell gondolnunk, téli rámpákon)... olajos-nedves bőrű, kihívó tekintetű, operaházi mimikájú és hanghordozású dél-amerikaiak.” Úgy objektív, hogy közli saját rácsodálkozó attitűdjét az elején – introspekció és kontempláció, mint ok és okozat - így lesz természetbúvár, aki embereket ír le, gombostűre szúrja őket és a gyűjteménybe helyezi, de közben folyton emlékeztet: a gombostű hegyén ezek már csak üres vázak, az éltető nedvek már kiszáradtak, mire vitrinbe kerültek... A Múzeum című fejezetben ugyanez a karneváli katalógus folytatódik, de egy szinttel feljebb emelkedik, mert ebben a karneválban már nem csak a népek tarka forgataga vesz részt, de festmények is, azok alkotói és szereplői. Ebben a fejezetben éri el a szöveg retorikai csúcspontját is. A múzeumlátogató önmagát szemléli a keretben, „portrénk tükröződött a Mona Lisa arcát védő üveglapon csakúgy, mint Raffaello, Tizian, Velasquez ragyogásában.”, és persze a többi szemlélőt és a kiállított képeket is. Ez a fejezet színtiszta posztmodernizmus: „A Múzeumlátogató idővel már nemcsak a kiállított műveket nézi, hanem azokat is, akik a kiállított műveket nézik (vagy nem nézik).” – csakúgy, mint a kávézó látványossággá váló nézelődő tömege – ugyanaz a problematika, a megfigyelt tárgyat befolyásoló megfigyelő bizonyossága a bizonytalanságban, Heisenberg, ha úgy tetszik, vagy Nietzsche: ‘Aki az örvénybe néz, arra visszanéz az örvény.’ Az elbeszélés tetőfokán egy szélvihar feltépi a múzeum ablakát, és a röpködő képek, valamint az egyszer csak hajóvá változó belső múzeum-tér már egyértelműen lírai, metaforikus költői térként viselkedik, nem pedig naplószövegként (függetlenül attól, hagyományos értelemben ‘valós’-e a leírt esemény). „Láttuk röpülni, ...Holbein pénzt számoló kereskedőjét, ujjai közül kis híján ránk hullott a szétguruló arany.” „Brueghel koldusai...[k]öröztek is – durva szín-disszonanciákat villogtatva keringőztek az ördög ringlispíljén... Legszívesebben leugráltak volna a vászonról, s két kézre kapott furkósbotjaikkal, mankóikkal, falábaikkal agyba-főbe verték volna a sa-
97
Molnár Illés
rokban összetorlódott csoportot... s ha kedvük tartja, mellemnek szegzett botjaikkal, mankóikkal, falábaikkal a szépség templomából is visszaterelnek a maguk kegyetlen, véres életéhez.” Az identitás karneváli felcserélhetősége átveszi a hatalmat a hétköznapi józan ész felett, a Mona Lisa, Tintoretto feje, és mindennemű fekete, fehér, egzisztencialista és ceyloni népviseletben levő bennszülött, hotelszobában suttogva éneklő és doboló afrikai egyetlen kitüntetett, lehatárolt és így szakralizált térben járja bacchánstáncát. Az elbeszélő pedig ott áll az örvény közepén, a szélcsendben, figyel és jegyzetel a belépőjegy szélére. Az ismeretlenben minden távolivá, ezáltal egzotikusan rituálissá lesz: „akár valamilyen mezei szertartás résztvevői is lehetnénk.”. A domesztikált élet óhatatlanul is karneváli, szertartássá lesz: minden civilizáció kitermeli önnön rítusait, de sajátjainkként nem ismerjük föl ezek ceremoniális jellegét, külsőként szemlélve viszont óhatatlanul ritualizálódnak az egyszerű mindennapok is, ha látogatóként egy sajátos aurát képzelünk nekik. Ennek a mindennapi ünnepélyességnek a katalógusa, költői természetrajza, antropológiája, imakönyve az Elforgó ég. Saint-Rémy A dramatikai tetőpont után mi más is következhetne, mint egy nyugalmas, vasárnap délelőtti séta. Az idegen harmónia először balsejtelmeket vált ki: „Apám jut eszembe, a hangja, mozdulata, ahogy leinti bennem a derűt: »Ej, no, vesztedet érzed, gyerek!», majd rituális, ceremoniális emelkedettségbe fut ki: „Ahogy vonulunk, akár valamilyen mezei szertartás résztvevői is lehetnénk. De csak a hagyományos őszi országúti kerékpárverseny nézői lettünk. Bár szertartás ez is a javából. Mezei szertartás.” S itt kap a szöveg először explicit szakrális referenciát: „Megállunk egy pátriárka-szakállú öreg mögött. Úgy lebeg az alkonyi víz szürrealista sugártörésében, mintha a Genezáret-tavon halászgatna.” Saint Malo, esőben Hasonlatok hálójába fogni a tengert – az élmény a tenger, ami táplálék, ami női test – ez a három fogalom a narratív tapasztalásban újra és újra eggyé lesz, egybe íródik, mint az extázis helyei, annak katalizátorai: „Dagályát hasonlíthatnám eksztatikus női testhez, apályát óriás-ragadozók alattomos visszahúzódásához, egét egymásba nyíló kristálytermek fény-árny-játékához, de mindez a senkiföldje még a magam és a mások emlékei között. Ami valóban az enyém, azt mélyebbről kellene előbányásznom. S időben is távolodva az élménytől, hónapok, évek múltán.” Emberi és állati, sőt ragadozó-bestialitás íródik egy képbe. Női-érzéki-csábító-befogadó és ragadozó-veszélyes-támadó-fizikai... yin és yang... És: „Sós íze bujkál a reggeli ízében, mikor kénsárga, jócskán elsózott vajat eszik az ember. Ebéd- és vacsoraidőben is asztalunkhoz ül: csigával, kagylóval, rákkal, hallal kínálgat. Csillogó, színes köveivel, malomkeréknyi csigaházaival, kagylóhéjaival az üzletek kirakatában is otthonos. És őt érezzük az esőben is, amely most Saint Malo falait öntözi.” Az elbeszélés, mint egy test birtokba vétele és mint táplálék: érzéki folyamat. Az áttétel többszörös: az élmény lecsapódik az elbeszélő elmében, onnan szavakká desztillálódik, ezek a szavak azonban önmagukkal is párbeszédbe lépnek, amikor a szöveg önnön elbeszélhetetlenségét tárgyalja – ez a textuális, heroikus erőfeszítés, ami es�szenciálisan sűrített olvasmányt hoz létre, és ami az olvasót megrészegíti, elévülhetetlen érdemeket szerezve az Elforgó ég szerzőjének.
98
Chateaubriand sírja körül A romantika apológiája: avagy használati utasítás a felbukkanó romantikához, ha úgy tetszik: a talált pátosz megtisztítása. Az ezután jövő vers – Bretagne sziklái – ennek
Molnár Illés
a romantikának a jegyeiben készült: tájköltészet, óda, kicsit Füst Milán, kicsit francia impresszionizmus. Az utolsó fejezet ennek szöges ellentéte: végletekig modern problémával foglalkozik (ha nem poszt-...) Címe: “A lehetetlen megkísértése vagy egy mondat arról, mi volt még?” A cím pontosan fedi a tartalmat, akár a szövegben többször megénekelt tenger, véget nem érően áramlik a mondat, hullámokban, de nem a nyugodt, hanem a viharos tenger dühével, csillapíthatatlan, szerelmes házastársi haraggal leghűbb társa, a magyar nyelv iránt: “de hát kicsoda is egy tollrágó, minden második szavát elhallgató költő a párizsi festőkhöz képest, egy magyar költő, uramisten, akinek itt nemhogy a beszédét, a hallgatását sem értik meg; ha festő lehetnék Párizsban, a hazámat is jobban ki tudnám mondani formákkal és színekkel, nem veszne el fordításokban a hangom.” „hol van a Királyasszony Háza, Morlaix-ban vagy Dinanban? – utánanézhetnék, de én nem az adatok, hanem az emlékek leltárát készítem” – ez talán az Elforgó ég kulcsmondata. Az elbeszélő nem a várost, hanem az elmét térképezi föl, az utazás, ha úgy tetszik csak ürügy erre a sokkal nagyobb, és voltaképpen bevégezhetetlen munkára. Az írás így tudattérképpé lesz a könyvben, ami nem térben, hanem időben segít eligazodni, nem a kronoszban, hanem a kairoszban, nem a temporalitas, hanem az aeternitas dimenzióiban mozog. Az emlékmunka tudatosítása, szavakká szűrni a primer élményt, és tudni, hogy a kódolt élmény már mást hív elő az olvasóban – ebben nagyon is előremutató ez a negyven éves szöveg. Ez a globalizált kultúrsokk-nyelv, amely reflektál is saját kódokra korlátozottságára, ma nagyon is aktuális és olvasmányos. Pár nélkül, sőt, párhuzam nélkül álló szöveg Rákos Sándor szövege. Szabad, ötletekben gazdag, finom és szemlélődő meditációk füzére, amely akár archetipikus, akár pszichoanalitikai vizsgálódásokra, de tisztán irodalmi értelmezésekre is nyitott.
A nánási kisdiák
99
Babiczky Tibor
Babiczky Tibor
Saint-Malo Estére megjött a dagály. A súlyos, sós levegő meglódult a házak közt, s megremegtek a párás ablakok a fölcsapó fehér morajban. Hallottam a bódult teherhajók kürtszavát távolodóban. Tegnap még hó hullt, de a ládákban reggelre majd virágot bont a mályva. Szívemből egy behemót árny mászik elő, lépte ropog az udvaron, s a rózsákat tövig lerágja. A parton kutyák kergetőznek. Férfiak várnak az apályra. Mindegyik cukrászda zárva. Tétlenül állnak a hullámtörők. Lélegző állat a víz, egy időre visszavonul zihálva. A külső erőd mögött az ég alja rőt. Szendvicsekkel és sörökkel érkeznek a partra a nők. Oldalra dőlve hevernek az üres öbölben a csónakok. Szikrázik a hosszú föveny, hatalmas aranyló tükör. A sötét sziklákon só ragyog. S a megtorpanó párás levegőben felragyognak a sóhajok.
100
Vizuális elemek Rákos Sándor költészetében
Nagy Balázs
Nagy Balázs
Egy 1968-as interjúban azt nyilatkozta Rákos Sándor az újságíró költői magányosságot firtató kérdésére, hogy „azokhoz tartozom, akik léteznek ugyan, de címke nélkül”. Amint mondja, beskatulyázásra alkalmatlan többszólamúság jellemezte nemcsak munkásságát, de emberi kapcsolatait is. Egy harminc évvel későbbi beszélgetésben Angyalosi Gergely is érinti a kérdést, aki a költő eltelt évtizedeinek munkálkodása nyomán méltán mondhatja, hogy írói csoportosulásokhoz, szekértáborokhoz való tartozás nélkül is lehet jelentős életművet alkotni. Rákos Sándor úgy fogalmaz ebben az interjúban, hogy a megalkuvás veszélye nagyobb, ha az ember tartozik valahová. „…minden újabb kötetemben jelen volt az a bizonyos belső késztetés, hogy mást és másképpen írjak, mint addig” – írja, s éppen ez a megalkuvás nélküli belső késztetés az, ami egy sokszínű, egyetlen fókuszpontra visszavezethetetlen életmű létrehozója lett. Lehet ugyan értekezni a Gilgames-fordító Rákos Sándorról, az istenkereső Rákos Sándorról, a szerepverset író Rákos Sándorról, a hosszúverset kiteljesítő Rákos Sándorról, de önmagában egyik jelzővel sem lehet kifejezni azt az örök változást alapelvének tartó formai és hangütésbeli sokféleséget, ami fáradhatatlan, sokoldalú kísérletezővé teszi őt. Most én is egy merész kísérletet teszek, a képnyelvnek mint a vizuális gondolkodás kifejeződésének eszközeit kísérelem meg számba venni Rákos Sándor költészetében. Nem véletlen a témaválasztás, elektronikus irodalommal foglalkozván vallom, hogy az orális és az írott nyelv mellett a látható nyelv mint jelentéshordozó réteg ugyanolyan fontos szerepet tölt be a nyelv információs szintjében. De van-e létjogosultsága a modernitásnak a friss keletű irányzatait Rákos Sándor költészetére alkalmazni? A kérdés kettős, egyrészt vonatkozik arra, hogy mennyiben tekinthető Rákos Sándor modernnek, másrészt arra, hogy a vizuális hatáseszközök témája mennyiben modern terület. A látszólag kettős kérdésfeltevésre mégis választ adhatunk egy mondatból kiindulva, ami a már említett interjúban hangzott el a költőtől. „Én az asszír-babilóniaktól számítom a modern költészetet.” – mondja, s valóban nem lehet időrendi kérdéssé degradálni a modernséget. Ezzel összhangban a vizuális eszközök sem az évszámokkal definiálható modern kultúra hozadékai. A kép-nyelvűség régóta jelen van az emberi gondolkodásban. „A strukturális és szemiotikai kutatások eredetileg is érdeklődéssel fordultak a vizuális narráció felé” (Thomka Beáta). Descartes óta tudjuk: a gondolkodó tudat teljesen biztos tárgyakat hoz elénk; nem tévedhet az, akinek gondolkodás közben „képe van valamiről” (Jean-Paul Sartre). Ahogy Falus Róbert írja Theokritosz pánsíp alakú, A szűrinx című képversével kapcsolatban, e játékos „műfaj” ugyanolyan jellegzetes tünet a hellenizmus és a kései ókor irodalmában, mint az anakreóni dalok és epigrammák költésének divatja. A látványnak itt egy olyan, kezdetlegesebb fokát tapasztalhatjuk, mint Rákos Sándor A tűzfal háromszöge című versében, ahol a geometriai síkidom alakja szerint van elhelyezve a szöveg.
101
Nagy Balázs
A tűzfal háromszöge Fal Fehér kihívás Függőleges közöny Fáradhatatlan jelenlét Lehet, hogy ez az avantgárd kalligrammáitól, a 20. századi képversektől távolinak érzett tipografizmus még nem is tudatosítja velünk, hogy itt valami új folyamat indult meg, de épp Apollinaire mondja azt, hogy csupán a tipográfiai eljárások is képesek vizuális líraiságot szülni. Amit célszerű is még ezen a ponton elválasztani a kalligráfiától, hiszen ott szó és kép összeolvadásának azon szélsőséges esetéről van szó, amikor nem eldönthető, hogy a betű vált-e képpé vagy a kép betűvé. A vizuális költészet esetében ennek az átalakulásnak az iránya meghatározható, itt mindig a betűk és a szavak utánoznak képeket, sohasem fordítva. Ennek valamint a nyelvi és képi, kettős kódolás kritériumának megfelelve az említett alkotás már besorolható a tipografikusvizuális költészet darabjai közé. Mivel a szöveg a vizualitás eszközével is hangsúlyozott, mindenképpen hozzátartozik ahhoz a vizuális-nyelvi diskurzushoz, amelyet ma vizuális költészetnek nevezünk. Ha a figyelmünket erre a klasszikus formakezeléstől eltérő költői kifejezésre irányítjuk, felvetődik a kérdés, hogyan hat ez a grafikai elrendezés, milyen jelentést hordoz, milyen új gondolatokat indító hatása van. A közönyös világ ellenállása mellett is állandó kihívást jelentő, s csak a fáradhatatlan jelenlét által végezhető alkotó munka kijelöli a költői háromszöget, de hogy milyen metaforikus tartalmakat rejt a háromszögben is a többi fogalom elé húzódó fal, az nagyobb befogadói játékteret enged. Számomra először eszembe juttatja Szentmártoni János tanulmányát, melynek címadó sora szerint is Rákos Sándor „A csönd magas falai közt” élt és alkotott mindvégig. Címe utal a kritika által méltatlan módon kezelt írói munkásságra. De összefüggésbe hozható ez a fal a magányos költő – magányos költészet problematikával, ami több interjúban is megjelenik. A vizuális törekvésekkel szorosabb kapcsolatban van a Vitorlás – meg az árnyéka című vers. Vitorlás – meg az árnyéka
102
a tó rin gó r ingat tó dob oló/ölő ölelő öl : szitakötő szárnyú te ott röpülsz a víztaréjon árnyékodat is vonod magaddal fordított mását a sötét út előtt
játszott zenebonát üstre-ütő játékot a zörgő nádasban vadlibatoll-pen gette éjizenét egy vidám had mind vakmerő zajt csapni illedelmes partokon : széled e had már árnyék hajón elvi tor lá z A látásra még nagyobb hatást gyakoroló költemény a szavakat is megtöri, hogy látható kép alakját öltse. Egyes, a hagyományos szerkezetből kiemelt szavakat nem lehet hangtani sorként felfogni, a vers egy mozgékony, kinetikus forma, amiben a kettévágott szó is létjogosultságot nyer. Ebben a nominális stílusú alkotásban ráadásul a hangszimbolikának is fontos szerep jut, így a vers vizuális és auditív elemeinek szintézise is megtörténik. Az kétségtelen, hogy ezekben a formákban a látvány, a vízió, a grafikai elrendezés is hatni akar, hogy hogyan, az már vitatott. Tőzsér Árpád szerint „… ez az a forma, amely nem szünteti meg a természetes többértelműséget, a több jelentést. Minden más forma egy kicsit önolvasat.”, más értelmezések azt vallják, hogy „A szavak azonban, mihelyt képekhez társítják őket, szűkíteni látszanak az értelmezés lehetőségeit: egyértelműsítik a képet, felszámolják a jelentés többértelműségét” (Kibédi Varga Áron). Igazságot tenni nem könnyű, a vizuális költészet sokszínűsége miatt talán nem is lehet. Az említett vers esetében azonban kétségtelen, hogy az értelmezésnek nem nyílik sok útja, a szó és kép azonos oldalon jelenik meg, egymásra vonatkoznak, interreferenciális viszonyban vannak. A verbális-vizuális viszonyokat tekintve érdekes lehet még a hierarchia problémája, azaz hogy hierarchikusan rendezett-e minden szó – kép viszony. A kép akkor játszik fölérendelt szerepet, ha annyira ismert a néző számára, ha egyáltalán nincs szükség szavakra az azonosításhoz, a jelentés megragadásához. Az alárendelt kép esetén a szó magyarázza a képet, leszűkítve és rögzítve a jelentést. A Vitorlás – meg az árnyéka című versnél ez utóbbi viszony igaz. A víztaréjon röpülő hajó leírása szavakban teremti meg a kép stabil megfelelőjét, nyelvi leképezését, mégha a képszöveg olvasásának első fázisa a jobb agyfélteke működéséből következően a kép észlelése is. A bal, az olvasó, racionálisabb agyfélteke végzi csak az észlelés második fázisát. Harmadik példaként Rákos Sándor Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak című versét említeném, melyben a nyelvemlék strófáira készít variációkat. „E nagyszabású költemény a magyar nyelv iránti töretlen szeretet megnyilvánulása is egyben. Egye-
Nagy Balázs
fénnyel átitatott gyanútlan magadnak
103
Nagy Balázs
104
dülálló a végig jelenlevő ihletett lendület…” – írja Szentmártoni János, de nemcsak a lendület, hanem a tipográfiai megoldásai is egyedivé teszik. A kereszténység centrális szimbólumát, a keresztet használva építi fel versét. A kereszt évezredek óta a megváltás egyetemes szimbóluma, s ahogy történelmi változásai során különböző formák és elnevezések alakultak ki (latin kereszt, görög kereszt, András-kereszt, kettős kereszt, talpas kereszt, máltai kereszt), a versben is több változattal találkozunk. Az Ómagyar Mária-siralom alapszövegéből kölcsönzött versszakok centrális helyen, általában a kereszt alakot formáló szöveg középpontjában helyezkednek el, s ezen autentikus szövegváltozatokat a nagybetűs írás is kiemeli. Az ezt körülvevő többi versszak szabad átköltés, öttől tizenhat strófáig terjedő költői szövegvariáns, mely központozás nélküli, kisbetűvel szedett, s nem követel, sőt az elrendezésből adódóan nem is tesz lehetővé lineáris olvasatot. Már-már egy olyan izgalmas területhez, a több bejáratú szövegekhez érünk, melyeknek befogadója szabadon élhet a meghatározatlan kezdő- és végpont, illetve a középpont nélküliség előnyeivel. Utalnom kell itt egy, a szövegek szerveződési elvét merőben megváltoztató új fogalomra, a hipertextre, mely ugyan szorosabban kötődik a digitális közeghez, közel sem új keletű írásmódot takar. Számtalan író kísérletezett és kísérletezik ma is az írás nem folytonos formáival, aminek új lehetőségét nyitja meg a hipertext, azaz a nonlineáris, sokközpontú, egymásra hivatkozó részeket tartalmazó szöveg, melynek kétségkívül egyik legizgalmasabb tulajdonsága, hogy szerteágazik, és ezáltal időnként bonyolulttá, akár követhetetlenné is válik, ugyanakkor a bejárási út szabad megválasztása révén a befogadói interaktivitásnak is nagyobb teret enged. Rákos Sándor számos szövegvariánst tartalmazó verse abból a szempontból is érdekes, hogy modernsége mellett hogyan teremt kapcsolatot a nyelvemlék keletkezési korával. A főképp szóbeliség által meghatározott időben az irodalmi művek szájhagyomány útján terjedtek, szerzőjük személye kétséges vagy irreleváns volt, s a szöveg folyamatos módosulása és a különböző változatok békés egymás mellett élése hozzátartozott az irodalom létmódjához. A vers következetesen három strófa esetén bontja meg a kereszt-formát. A két szótőismétléses alakzatot tartalmazó versszakot „Világ világa / Virágnak virága!”, mely az isteni kinyilatkoztatás, az üdvösség és a hit jelképeit is tartalmazza, szövegváltozatok nélkül, a többi strófától elkülönítve illeszti a vers szövetébe. Szavait nagybetűvel szedi, s kiemelt szerepét a betűméret növelésével is hangsúlyozza. Központiságát a középre zárt tördelés mellett az is érzékelteti, hogy a szóközök helyére kereszteket illeszt, ily módon mégis bekapcsolja a versszakot a többi szakasz vizuális egységébe. A második és a tizedik strófa sem szakad el teljesen a kereszt-szimbolikától, de ezek esetében a képi kompozíció a tartalom erősítését szolgálja, hiszen a két oszlopba szervezett, szétváló strófák a fiától elszakított istenanya elválását tematizálják. Az egész versre igaz az, hogy a dimenzió meghatározó a költői üzenet tolmácsolásában. A következőkben a képversektől eltávolodva, de a vizualitás érvényesülésénél maradva arra szeretnék példát hozni, hogy a sormetszet, a szokásostól eltérő vertikális és horizontális olvasat vagy néhány más tipográfiai megoldás milyen funkcióval, esetleg jelentéstágító esélyekkel bír. Rákos Sándor több kötetében találunk olyan verseket, melyekben következetesen alkalmaz sormetszeteket. De az esetek nagy részében valójában nem is sormetszetről, a verssor metrikai képletét tagoló szünetről, hanem spáciumról, két írott szakasz közötti kihagyásról van szó, mely a hagyományos szóköznél nagyobb méretű. Már egy 1978-as interjúban rákérdezett erre egy riporter. A költő válasza szerint ezek a sumer-akkád költészet fordítása közben ragadták meg a figyelmét. Jellemzően az agyagtáblák szövegeit törik meg spáciumok, s bár a fordításokban nem volt szerepük, a hűség kedvéért mégis megtartotta őket. Közben folyamatosan gondolkodott, saját költészetében hogyan lehetne értelmet adni ennek, milyen funkciót kaphatna a versben a spácium. „… tudtam, hogy a versbeli kihagyásoknak ugyanolyan szerepük lehet, mint
Nagy Balázs
zeneművekben a szüneteknek. Nemcsak a hangzás, hanem a csönd is mérhető térfogatává sűrűsödhet a versnek, sőt szavakkal meg nem valósítható új dimenziót is adhat neki. Hiszen a szó hiánya, a hallgatás is beszéd, más nemű, de ugyanolyan súlyú közlés, mint a kimondott szavaké.” S ahogy egy még korábbi jegyzetében írja: „Így nemcsak a szokásos módon, függőlegesen, hanem vízszintesen is tagolódik a vers. … A többjelentésű közlésmód azt a folyamatot utánozza, ahogy az értelem prizmáján megtörik, és alkotóelemeire bomlik az egyneműnek látszó versindulat.” Jól szemlélteti ezt a szavakkal meg nem valósítható új dimenziót egy kisebb kompozíció, például a Felező című vers: Felező tettenérni a lombok színében felezővonal két part egybeszakad füst száll föl gondolat évszakok áradása kezdet és vég nélkül esthajnali arc emlékezet és a hosszúvers általa kifejlesztett változata, például az Anyasirató vagy Az emlék jelene. Ahogy A magyar irodalom történetében értékelik, Rákos Sándor ezzel a legmodernebb versépítés jegyében fogant, új, kihagyásos modellel vélt célhoz érni. A múló idővel és az ellenséges világgal folytatott reménytelen, de az emberi méltóságot megalapozó küzdelemnek talán ez a verstípus felel meg legjobban. Hosszú felsorolásaihoz jól illeszkedik fiatalkori lírájának zsoltárokat idéző jeremiádos hangja, ami fogékonnyá tette a mítoszok és az ősköltészet iránt is. Ugyanakkor a versmagig lebontott jelenségek, a sűrítettség is jellemzői e versmodellnek, vagy verskompozíciónak, hogy Rákos Sándor kifejezésével éljek, hiszen ő maga nem tekintette költeményeknek hosszúverseit a szó egy bizonyosfajta idő- és térszemléletet, valamint szerkesztési elvet sugalló értelmében. (Érdekes lenne annak vizsgálata, hogy hányféle értelmezési lehetőséget kínál a szavak között kisebb-nagyobb távolságokkal megtört verssor.) A tipográfiai eszközök sokszínűségére szeretném ráirányítani a figyelmet az Anyasirató című műben. A verskezdet középre zárt, kurzív szedése első látásra elkülöníti ezt a részt a következő szerkezeti egységtől. A szürrealista elemeket tartalmazó szabadversszerű hömpölygés tartalmilag és formailag is megidézi az óceániai költészetet. Talán nem véletlen, hogy a negyedik sorban említett Rongo nemcsak a kannibalista elemekben gazdag csendes-óciáni mitológia fontos istene, hanem a Húsvét-szigeteken egykor használt máig rejtélyes írásrendszer neve. A versben sokszor válik a tartalmi és az érzelmi erősítésnek eszközévé egy térköz „a gyilkos hátralép”, a nagybetű és a ritkított betűköz „E L V É G E Z T E T E T T”, sőt számos példát találunk arra, hogy a tipográfiai eljárások és a szöveg ugyanarra a valóságdarabra vonatkozva még tovább erősítik egymást: „vonszolják egymást kis térközzel kapcsolódva” … „vízszintes áttekinthető tagoltságból függőlegesek imbolygó ketrecébe rántottalak” … „f lép le f a cső lá a l ze tó l a tes a k k”
105
Nagy Balázs
A fenti eszközökhöz egy szöveghelyen járul még a betűméret folyamatos növelése, „KIÁSNÁL
KIÁSNÁL
KIÁSNÁL ” máshol keretbe foglalt szöveggel hangsúlyoz „ MEGFIGYELÉS ALATT ” vagy a félkövér szedéssel és a megnövelt sortávolsággal irányítja figyelmünket, s érzékelteti az összetartozást vagy az elválasztást „anyám engem a világba kilöktél”. A szóközök teljes elhagyásával tagolatlanná váló sor „kőtengersivatagűrhidegárnyéknélkülvakítófén yerősség” a végtelenített jelenből való menekülés lehetetlenségét asszociálja. A szövegközti viszonyokat kiemelve három helyen is többhasábos szedést alkalmaz. Ebből az első szöveghely azért is különösen érdekes és kettős, mert annak ellenére, hogy itt találkozunk először szabályos strófaszerkezettel és verstani sajátosságokkal, itt teremtődik meg először a lehetősége a többirányú olvasatnak. A versszakokat függőlegesen olvasva a párhuzam, vízszintesen az ellentét válik fő szervezőelvvé. Mindezek a többféle értelmezésre, a vers értelmi és érzelmi elemeinek újrarendezésére alkalmat adó eszközök egy le nem zárt, körül nem határolt formával teremtenek és oldanak fel ellentmondásokat, s tükröznek egy olyan új szemléletmódot, mely a legmodernebb irodalom horizontjából vizsgálva is érdekessé teszi Rákos Sándor költészetét. Lehetne még sorolni a további példákat, Az emlék jelene című hosszúverset, a Mérleg című verset vagy a Visszaforgó című költeményt, melyek mind olyan dominánsan verbális szövegek, amelyeknek jelentését a figura komponens jelentős mértékben meghatározza, s a szavak elrendezéséből adódó vizuális tapasztalat mintegy átrendezi a tartalmi hangsúlyokat, újabb olvasatokkal gazdagítja a szövegeket. Ahogy a költő írja, akár a legformaibb rendezőelv is váratlan, olykor meglepően törvényerejű kapcsolódásokat eredményezhet. Rákos Sándor életműve egyaránt teret enged a szemiotikai-textológia, a vizuális költészet vagy a tipográfia területén végzett kutatásoknak. Az ilyen irányú vizsgálódások létjogosultsága arról tanúskodik, hogy az utóbbi évtizedek kétségkívül jelentékeny és izgalmas költészetéről van szó.
106
Az arc és az én A Narcissus-történet nyomai Rákos Sándor költészetében
Krupp József
Krupp József
„Nem szeretném nyilvánosságra hozni műhely-forgácsaimat: Olyan, mintha alvás közben mutatnám az arcom.”1 Hátrahagyott jegyzetei gyűjteményének legelején írja ezt Rákos Sándor. Ha a műhely-forgácsok az olvasók elé kerülnek, az olyan, mintha látnánk az alvó szerző arcát, melyet nem véd a tudatosság kontrollja – ha továbbvezetjük ezt a gondolatot, akkor azt mondhatjuk, hogy ha a kész műveket olvassuk, akkor a szerzőnek azt az arcát látjuk, melyet láttatni akar. Az arc az én kitüntetett jelentőségű trópusa, s mint ilyen, a líra egyik legfontosabb metaforája. Lírai megnyilatkozás, arc és szubjektum mély összefüggéséről így beszél az 1986-os Többedmagam kötetben olvasható A vers halála c. Rákos Sándor-vers lírai alanya: […] íme a vers lángra lobbantható s mécslángja vagy máglyatüze az ember arcát világítja meg és ha kihúny a lét is meghasad jegesen villámlik verstelenül s a fagy kígyója a teremtés szívére kúszik A költői mű ezek szerint képes arra, hogy fényével megvilágítsa, s így láthatóvá tegye „az ember arcát”. Az arc addig látható, amíg a vers fényt ad. A szubjektum léte a vers létével egyidejű; amint a mű megszűnik világítani – miként a fagyban és sötétben reményt jelentő gyufaszálak, melyekről az idézett részlet előtt olvashatunk –, az én, pontosabban a versben megformált én, sem „látható” többé. A saját arccal való találkozás egyik alaptörténete Narcissus2 mítosza, melynek klasszikus megfogalmazása Ovidius Metamorphosesének harmadik könyvében olvasható (III, 339–510). A jól ismert történetben a gyönyörű boiótiai ifjú, akiről Teiresziász azt jósolta, hogy akkor fogja megérni az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát, dölyfében visszautasította mind fiú, mind lány rajongóinak szerelmét. Egy szerelmes ifjú megátkozta őt, ő pedig szerelemre lobbant saját tükörképe iránt, s végül belepusztult szerelmébe. (Ovidius nagy leleménye, hogy a Narcissus-epizóddal összekapcsolja Echo történetét.) A történetnek rendkívül sokrétű az értelmezéstörténete; léteznek pszichoanalitikus olvasatai, elemezték mint a művészetről, az illúzióról (stb.) szóló elbeszélést, izgalmas értelmezések
1 Rákos Sándor: Féljelen. Rákos Sándor hátrahagyott jegyzőfüzeteiből. Szerk. Szentpál Monika. Bp., 2002. 7. 2 Az Ovidiusnál is megtalálható latinos írásmódot használom (Nárcisz neve görögül Narkisszosz).
107
Krupp József
készültek róla a dekonstrukció belátásainak jegyében;3 szinte minden művészeti ágban folyamatosan születnek interpretációi – a magyar irodalomból megemlíthetjük az utóbbi évek egyik figyelemreméltó lírai teljesítményét, Marno János Nárcisz készül c. kötetét.4 Rákos Sándor költészetében Narcissus alakját nem mítoszparafrázisokban találjuk meg, hanem néhány olyan költeményben, melyben fontos szerepe van az arc képzetének, a saját arccal való szembesülés mozzanatának – ezek mögül a versek mögül mintegy alapképletként sejlik fel Narcissus mítosza.5 * Rákos életművében, melyben meghatározó szerepe van a szerepverseknek, a „maszkos” költészetnek, az arc képzete elválaszthatatlan a maszkétól. A Narcissus-történet egyik nyoma a „maszk” poétikai kérdését kommentáló versben, a Társasmonológ kötet (1982) Tükörjáték Berdával és Catullusszal c. mini-ciklusának harmadik darabjában, a Berda – a Berda-liturgiákról című szövegben fedezhető fel. Ennek a versnek az ös�szetettségét az adja, hogy benne a Rákos által megkonstruált „Berda” reflektál Rákos Berda-verseire. Vagyis a maszk mögé bújtatott én rámutat arra, hogy a Berda-liturgiák I és a Berda-liturgiák II darabjai szerepköltészetként olvasandók – és miközben rámutat erre, fönt van tartva az az illúzió, hogy az ebben a versben megszólaló én nem más, mint „Berda”. A vers fiktív beszélője kritizálja és korrigálja azokat a szövegeket, melyekben az „ő” nevében szólaltak meg, vagyis amelyekben Rákos Sándor megrajzolta az arcát. „Angyalibb mását rajzoltad helyenként / ennek az én rücskös pofámnak, máshol meg / keményebb vonásút, élesebbet.” Miközben „Berda” ezeket mondja, azt az ént szólítja meg, aki megalkotta „őt”, a hangját kölcsönözte neki és ezáltal arcot adott neki. (A hangkölcsönzés persze kétirányú, amennyiben Berda is kölcsönadja a saját költői hangját, stílusát és alakját Rákosnak, aki „visszaadja” ezt neki, amikor „Berda-verseket” teremt.) A vers beszélője azt panaszolja fel, hogy a Berda-liturgiák darabjaiban olyan képet alkottak róla, mely nem felel meg valóságos „arcának”. S ez még hagyján, noha egyetlen kis porcikám sem vágyik önmagánál különbbé eszményülni. Csakhogy a képet te kéthegyű tollal írtad, barátocskám, berdai csúfondáros grimaszaim közé, hol csak tehetted, a magadét is jócskán belopva. Szemem káprázik, orrom bosszúságtól viszket, amint egy-egy ismert vonás meghosszabbított vagy megrövidített mását arcképemen fölismerem.
108
3 A történet beláthatatlanul gazdag szakirodalmából hadd utaljak itt csak három nagyjelentőségű munkára az elmúlt évtizedekből: Brenkman, John: Narcissus in the Text, The Georgia Review, 1976, 293–327.; Gildenhard, Ingo–Zissos, Andrew: Ovid’s Narcissus (Met. 3.339–510): Echoes of Oedipus, American Journal of Philology, 2000, 129–147.; Hardie, Philip: Ovid’s Poetics of Illusion. Cambridge, 2002. 4 Ami az irodalmi feldolgozásokat illeti, csak jelzésképpen utalok Almut-Barbara Renger hasznos szöveggyűjteményére: Mythos Narziß. Texte von Ovid bis Jacques Lacan. Leipzig, 1999. 5 Távolabbról ide kapcsolhatnánk például a Fa képe a patak tükrében című verset is (a Táguló körök kötetben, 1965), mely hasonló kérdéseket érint, mint az ovidiusi Narcissus-elbeszélés: „Tudom, megtanultam elég korán, / hogy amit látok, tükörkép csupán, / csalóka ábránd, nem igazi fa, / s bár ennek is van lombjasudara, / mégsem dalol rajta részeg madár, / mert a madár az igazira száll – / az igazira? De vajon ami / annak látszik, nem tükröz valami / még igazibbat, mely van valahol – / és a madár azon a fán dalol?”
Krupp József
„Berda” retorikája etikai vonatkozásba helyezi a maszkalkotás költői eljárását. A szóhasználat – „belopva”, „megrövidített”, ami azt a jelentést is implikálja, hogy ’meglopott’ – azt sugallja, hogy Rákos eljárásában ott rejlik a csalás mozzanata. A „kéthegyű tollal” író szerző nem hitelesen rajzolja meg halott költő-társa képét, mert önmagát is beleírja Berda József alakjába. Ez a maszk-versek recepciója felől értelmezve azt jelenti, amire a kritika már a Társasmonológ megjelenése után rámutatott: a megidézett költői hangok mellett a szövegekben megszólal az a lírai hang is, amelyet Rákoshoz köthetünk.6 Ezt a „hibát” „teszi helyre” „Berda”, és ezt igazítja ki ez a vers, amennyiben lehetőséget ad a hanggal már nem bíró holtnak arra, hogy „beleszóljon” a róla formált képbe, vagy, ha ezt nem is teheti meg, legalább kommentálja azt. Eddig a pontig a szöveg elsősorban a szerepvers kérdésének jegyében értelmezhető – a Narcissus-történet fölidézése azonban magával hoz egy másik problémát is. Gyermekkorom Vizafogója jut eszembe, Duna-menti zöld állóvizek, s még inkább a szeszélyes tükrű Rákospatak – azok fölé hajolva láttam lebegő arcom ekként változni folyvást szélfújta hullámon, hogy nem egyszer odakaptam, hol arcomhoz, hol a vízhez, igazítani vágyván azt, ami elmozdult, illő helyére. (Kiemelés az eredetiben.) A szövegrész, mely egyértelműen utal a Narcissus-történetre, lényeges eltérést mutat annak a Metamorphosesben olvasható változatához képest. Ovidius elbeszélésében döntő jelentősége van annak, hogy a víztükör, melyben Narcissus meglátja önmagát, mozdulatlan. Éppen ezért a szöveg hangsúlyozza a történet helyszínéül szolgáló, a locus amoenus hagyományai szerint megrajzolt táj érintetlenségét és a vízfelszín nyugodtságát.7 Narcissus a tükör szerepét betöltő vízben pillantja meg önmagát, és nem ismeri föl, hogy akit lát, saját maga. Amikor szerelmes lesz az ifjúba, nem tudja, hogy tulajdon maga iránt érez vágyat. A mítosz boiótiai forrásával szemben azok a vizek, melyekben „Berda” szemlélte magát, szélfúttak. Nem a mozdulatlanság, hanem az állandó mozgásban levés, a változás a meghatározó jegyük. A tükörképpel való szembesülés jelentése, egzisztenciális tétje is egészen más jellegű Rákos Sándor versében, mint Ovidiusnál. Mert bár Narcissus ugyanúgy „odakap” tükörképéhez, mint „Berda”, azonban őt az az illúzió tartja fogva, hogy megérintheti szerelme tárgyát, míg „Berdát” az, hogy helyreállíthatja azt, amit szétbomlani lát. Amiképpen az értelmezők Narcissus magatartását gyakran a naivitás fogalmával jellemzik, úgy nem véletlen az, hogy a Rákos-vers beszélője gyermekkorába helyezi a jelenetet. Mítoszbeli előképéhez hasonlóan a „gyerek-Berda” is téved a víztükörben látott arc ontológiai státuszát illetően, és ugyanúgy megérinthetőnek véli, mint valóságos arcát. A Vizafogó, a Duna-menti állóvizek és a Rákos-patak mozgásban lévő felszíne nemcsak azt mutatja meg a jelenet szereplőjének, hogy arca lebegésben, állandó elmozdulásban van, hanem azt is, hogy énje nem egységes: az a Angyalosi Gergely Weöres Sándor munkáival összevetve jutott a következő megállapításra: „…Weöresnél láthatóan a minél tökéletesebb azonosulásnak, Rákosnál a maszk alóli gyakori kitekintésnek van nagyobb jelentősége.” (Kortárs, 1983, 1, 153–154. 153.) Ugyanő másfél évtizeddel később, a Senki úr Semmibe indul megjelenése után így írt: „Az utánzott személy még tökéletesen felismerhető volt ugyan, de nem okozott nehézséget, hogy mögüle kihalljuk annak az énnek a hangját, amely álarcként tartja maga elé a másik költői szubjektumot.” (Az utolsó nyugatos, Holmi, 1997, 1, 136–139. 138.) 7 „Volt egy iszaptalan és kristályos ezüstvizü forrás, / melyhez még pásztor soha, sem legelő hegyi kecske, / más nyáj sem járult, a madár s más vad se kavarta, / sem fáról bevetődött ág, zavarosra a habját.” (Ovidius: Metamorphoses III, 407–410; Devecseri Gábor fordítása.) 6
109
Krupp József
mozzanat, ahogy az én szemléli lebegésben lévő önmagát, láthatóvá teszi, hogy az ént az alany-tárgy viszonyhoz hasonló, az önreflexivitást lehetővé tevő szerkezet jellemzi. Az én egységességét és önazonosságát a „szeszélyes” víztükörbe való bepillantás éppúgy megbonthatónak mutatja, mint a költői hangokkal – a „maszkokkal” – való játék. A vízparti jelenet leírását kétségkívül áthatja bizonyos kedélyesség, és a jelenet akár még komikusnak is mondható volna. Meggondolandó, hogy a Vizafogó mint színhely nem jelenthet-e ironikus utalást a víz felé kapás gesztusára (noha persze a Vizafogó szóban a vizát fedezhetjük fel, nem a vizet). A Rákos-patak megemlítése viszont – melyben a tulajdonnévi tagot ráadásul dőlten szedve olvassuk – nyilvánvalóan értelmezhető Rákos Sándorra illetve az ő szövegeire tett utalásként: amiképpen „Berda” gyerekként a víztükör fölé hajolt, úgy tekint most a Berda-liturgiák fölé, hogy ne találja az önmagával való azonosságot. A víztükörrel való szembesülés és a szerepvers közötti párhuzam még világosabbá válik a szöveg zárlatában: Így most is nehéz megszoknom a másik, idegenebb arcú énemet, akivé egy fura játék szeszélye teremtett – és hogy bőrömben vele együtt ketten, sőt, ha jól számolom, hárman vagyunk. A „fura játék szeszélye” fordulatot a szóhasználat is összeköti a „szeszélyes tükrű Rákospatak” képével. A hullámzó felszínű víz játékát folytatja a maszkokkal kísérletező költő-utód. Az egykor arcának tükröződésében énjének kettősségét fölfedező „Berda” Rákos Sándor „liturgiáiban” már hármassággal számol – ezt a megállapítását pedig természetesen a „harmadik én”, a Rákos Sándor megalkotta költői hangon teszi. * A Narcissus-mítosz elemei egészen más összefüggésben kerülnek elő Rákos „őszikéiben”, költészetének egyik csúcspontját jelentő öregség-verseiben. A Senki úr Semmibe indul c. kötetben (1995) olvashatjuk az Amelyben azon töpreng hogyan szabaduljon a vénembertől aki szembenéz vele című költeményt. egy csupa-ránc-arcú vénember él vissza csúful a nevemmel tükör lapjáról sandán les rám a százéves vaksi aggastyán csorba szája azt hajtogatja én ő vagyok önmagam apja
110
Az alaphelyzet azonos a Narcissuséval: a lírai alany a tükörben (Rákosnál nem víztükörben) megpillantja önmagát, és a tükörben látott alakról mint másikról beszél. Itt persze nem arról van szó, hogy az ifjú ember szerelemre lobban önmaga szépsége iránt, hanem arról, hogy az öregember nem szeretne azonosulni azzal a képpel, melyet a tükörben lát. Az én megkettőzése itt nem tévedésen alapszik, hanem a méltatlankodáson: a vers beszélője, amikor „másiknak” tekinti a tükörképet, úgy tesz, mintha hinne annak lehetségességében, hogy megszabadulhat önmagától, illetve az öregségtől. Az alany-én azáltal tud eljátszani azzal a gondolattal, hogy nem érvényesek rá a saját – az öregséggel összefüggő – tulajdonságai, hogy azokat a tárgy-énhez rendeli, és mint önmagától idegent mutatja föl. A tükörkép szemlélését is áthelyezi a „másikra”, amennyiben nem arról
Krupp József
beszél, hogy ő néz tükörbe, hanem arról, hogy őt lesi a „vaksi aggastyán”. A „sandán” lesés felidézi az öregség, a halál fenyegetését, a „vaksi” jelző pedig előrevetíti azt a bizonytalanságot, mellyel az alany-én leírja a tárgy-énhez való viszonyát. Ahogy Narcissus ingadozik a valóság – vagyis a tükörkép mibenlétének – felismerése és félreértelmezése között, szinte észrevétlenül csúszva át a naivitásból a tudatosságba és vissza, úgy jelenti be a bizonytalanságot a vers beszélője énjének kettősségét illetően. kételkedem? sorolja rendre emlékeimet rákként menve hátra évszámra az időben és menten rátalál a dőre valamire mit rajtam kívül nem tudhat más csak ő egyedül Ahogy a Berda – a Berda-liturgiákról c. versben a Rákos-patak fölemlítése, úgy ebben a szövegben a „rákként menve” fordulat idézi meg Rákos Sándor nevét. Az időben való visszafelé haladás, mellyel a „tükörképnek” az a célja, hogy bebizonyítsa a lírai alanynak a vele való azonosságát, azt is implikálja, hogy a „visszaútnak” van egy végpontja, a múltban megtalálható egy eredő pont, melyben az én és a tükörkép egysége nem kérdéses. Másfelől a „rákként” szó értelmezhető úgy is, mint a vers fölött – illetve a könyvborítón – olvasható szerzői név „tükörképe”, mely mintegy „kiles” a szövegből arra az énre, melyet a szövegen kívül tételezhetünk; ez pedig fölveti a szöveg és a tükör párhuzamát is, melyet az előbb elemzett vers esetében láttunk. perbe szállni vele nincs kedvem magammal harcba keverednem és dacból ha megtenném ezt is egymagam lennék győztes-vesztes mint aki ottfelejt akartan mosdóban öltözőben parkban régi ruhát ha szerez újat tőle talán úgy szabaduljak? vagy mint ebét szívtelen gazda veszti el – zárjam ki a fagyba? vagy – western-hős – szögezzek inkább torkának kést szívének flintát? vagy tán végezzek én magammal s árnyékomként ő is velem hal? (Kiemelés az eredetiben.) A lírai alany először azt mondja, nem akar „vele” perbe szállni, majd a következő sorban már azt, hogy ez azt jelentené, hogy saját magával („magammal”) harcolna: az egyik verssorban tehát még két énről beszél, a rákövetkezőben pedig jelzi, hogy tisztában van a két alak azonosságával. Ezután mégis különböző hasonlatokat-lehetőségeket vesz számba „ellenfele” legyőzésére, míg el nem jut a halálhoz mint megoldáshoz. A vers zárlata a Metamorphosest visszhangozza: „Könnyen halnék meg, hisz a kínomat oldja
111
Krupp József
halálom. / Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem: / egy lelket veszitünk ketten, mikor így lehanyatlunk.” (III, 471–473) Szorosan kapcsolódik ehhez a vershez az Epitáfium, szintén a Senki úr Semmibe indul c. kötetből: valahol fény gyúlt valaki fölébredt ezredév súlyú pillanatig fali tükörben magára riadt de hirtelen üres lett a tükör eltűnt a kép mert az is eltűnt aki magával szembenézett A cím ajánlása alapján sírfeliratként olvasható, néhány sorában komoly egzisztenciális kérdést érintő szöveg a tükörbe nézést az énnel való szembesülés rémületes pillanataként értelmezi, és hasonló eredményre jut, mint az Amelyben azon töpreng…. Kései költészetében Rákos Sándor még egy versben újraírta a motívumot: a Ne hagyj magamra című imában (az 1999-es Helyzetgyakorlat kötetben): ne hagyj magamra Istenem félek a sötéttől és a világostól is félek víz tükréből ajtó üvegéből ha előugrik gyűrött vénember arcom magamtól is megijedek mit akarsz még velem késélű szirtek holtomra éhes szakadékok között vezettél idáig és most magamra hagysz? vagy már régen eloldottad pórázomat s képzelem csak hogy vezetsz mint a gyerek aki apját hiszi maga előtt a sötétben pedig csak a saját lépéseit hallja
112
A saját arccal való találkozás ebben a szövegben is a tükörben látott énnel való azonosulás rettenetét, az öregkor és az elmúlás valóságával való szembesülés nehézségét jelenti a lírai alany számára. Nyoma sincs itt a vélt másik iránti vágyakozásnak – mert a tükörképből nem egy szép ifjú, hanem egy „gyűrött”, öreg arc tekint vissza a vers beszélőjére. A mozgásban lévő, az én egységét megbontani látszó (víz)tükör szeszélyének sincs szerepe ebben a két szövegben, sőt, a tükörképpel való azonosság kétségbe vonásának lehetősége sem áll fenn immár. A tükörképben látott arc és a saját arc azonosak, és mind a kettőre az öregség jele van ráírva. Nincs másik, még illúzióként sem – csak az én, a halál, és Isten, de ő is talán csak, mint elképzelt, a reményekben élő apa.
Szárnycsapások
és fülemhez szorítva szádat megsúgnád: a halál sem árthat! R. S.: Kialvó csillagok alatt
Sághy Balázs
Sághy Balázs
Enyém a tanyákra árnyat vető fák sóhajtása de soha nem éreztem ahogy fogják a téli szelet láttam tapodtam földönfutó borostyánod süppedő szőnyegét a folyó kanyarulatában és pincéd porszáraz ívekbe futó boltozatát Vajon besütött-e a Nap besütött-e szobádba mikor senkié voltál és mindenkié Gondoltad-e akkor kitől a vajas kenyeret kaptad cérnahangon táncolni akart egykor félholtan Akkor ugyanúgy kelt-e fel ahogy most s most úgy kel-e a Nap mint akkor Mondd hogy lesz ezentúl járhatjuk-e magunk lépteit s meddig is félünk és mitől Lassan szakadunk el Magunktól fáinktól fiainktól nőinktől Kilépünk függetlenségünkből Igazodunk éghez földhöz vízhez szélhez Már értem hogyan élhetted túl –
113
Oravecz Péter
Oravecz Péter
Záróra Gondolatok Rákos Sándor négysorosának margójára
Valószínűleg senki sincs ma a Föld nevű bolygó öntudattal bíró lényeinek táborában, akit közvetett vagy akár közvetlen módon ne értek volna el egy lehetséges világvége baljós, feszültséggel terhes hullámai. Ezt a tényt természetesen igyekeznek kihasználni mindenféle érdekcsoportok is, akik az emberek félelméből rövid (esetleg hosszú) távon kívánnak hasznot húzni. Se szeri, se száma a globális válságstáb-szimulációknak, a pokollal riogató aluljárós igehirdetőknek, a különféle, egymásnak ellentmondó, mégis ugyanannál a kiadónál napvilágot látó elméleteknek, stb1. Hiába érzi minden jóérzésű, gondolkodó ember, hogy valaminek ténylegesen a vége közeledik, véleményt mégse képes formálni szinte senki, mert a bizalom intézményei (a kérdezni lusta és magukban hinni gyáva fanatikusokon kívül) már nem keltenek bizalmat senkiben. A tudományos gondolkodás felszámolta önmagát, egy helyben topog2. Az aktuálpolitikába bevonódott egyházak félő, hogy előbb-utóbb hitelüket vesztik. A művészet (tisztelet a kivételnek) már nem felébreszteni, sokkal inkább elaltatni akar – jóllehet, a mai kor fogyasztói leértékelt és könnyen beszerezhető álmok begyűjtésére fordítják tartalék energiáikat. Röviden összefoglalva: válság van, és ennek legbiztosabb jele a válságos helyzeteket kontrollálni hivatott intézmények és fórumok válsága. Ezeknek az ellentmondásos időknek több krónikása is volt a legújabb kori magyar lírában, ám két életmű (tematizáltsága okán) e sorok írója szemében jócskán kimagaslik. Az egyik Orbán Ottóé, aki a társadalmi igazságtalanságok és értékválságok bemutatásán keresztül siratta/búcsúztatta el a felravatalozott ószövetségi istenképet, a másik pedig Rákos Sándoré, aki a protestáns retorikai sémák újragondolása mellett új esélyt adott egy hihetőbb istenkép megszületésének is3. * A ’világvége’ mint fogalom szemantikai tisztázatlansága miatt rengeteg félreértés forrása lehet, ezért fontos, hogy néhány dolgot a helyére tegyünk. A magyar nyelvben a ’világ’ tulajdonképpen a szellemi fény kiáradását, a folyamatosan történő teremtést jelöli (’világosság’, Nap-kultuszok!), s itt kell megemlítenünk, hogy Rákos Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak című többdimenziós szövegében éppen a leghíresebb stró-
114
1 A közelmúlt első „világvége-lázát” a nostradamusi jóslatok köztudatba kerülése okozta, majd ezt követte a maya naptár kódjainak megfejtése. Az exoterikus gondolkodás kizárólag a környezetszennyezésre és a gazdasági világválságra hajlandó fókuszálni, az ezotéria lejáratói pedig a fizikai világ megsemmisülését sürgetik. 2 Csak hogy két példát említsünk: „értékrelativitás” és „szkepticizmus”. Az egyik irány abszolút(!) igazságként kezeli az Absolutum kétségbe vonását, míg a másik a tagadás létjogosultságán kívül(!) szinte mindent tagadása tárgyaként kezel. És akkor nem szóltunk még az empirikus megismerés korlátairól sem... 3 Orbán tulajdonképpen Nietzsche sokat vitatott kijelentése végére biggyesztett egy pontot, rámutatva, hogy a világ-színház játékterében a deus ex machina mozzanatával már nem számolhatunk, míg Rákos a vallástalan hívő szerepéhez keresett hiteles megszólalásmódokat.
Oravecz Péter
fa, a „világnak világa” kezdetűhöz nem tűzött széljegyzeteket, mintha egy szórejtvényre akarná felhívni figyelmünket – hiszen itt nem csupán fokozásról van szó: egy rég elfelejtett jelentés van újjászületőben. Ha tehát a ’világ’ (eredetileg) a létezésnek az a tartománya, ami a szellem megléte nélkül nem lehet (vagyis minden), szükségszerűen végtelen kell legyen – mind idő-, mind térbeli, és minden másfajta kiterjedését illetően is. Az tehát, amit világvégének gondolunk, az tulajdonképpen nem más, mint egy korszakhatár megjelölése. (Egy a sok fordítói és kommentátori hiba közül, amik a Bibliát az egyik legfélreérthetőbb szent szöveggé tették sok évszázadon át – egészen napjainkig.) Az ókori görögök aiónoknak, az óindiaiak jugáknak hívták azokat az idő-ciklusokat, amelyek évszázadokon-évezredeken át a történéseknek ugyanazt a mintázatát rajzolják meg. A világot tehát úgy is elképzelhetjük, mint egy megunhatatlan jazz örökzöldet, melynek harmónia-váza állandó, ám az ismétlődő körök mindig újabb és újabb témavariációkkal gazdagodnak. Egy valamire való jazz-zenész nem sír azon, hogy zenéje a pillanatnak szól, hiszen műfajának legjellemzőbb ismérve a periodikus mozgás – az állandó elemek maradnak, a változók pedig (nem elvesznek:) folyton átalakulnak. Egy periódus vége nem azonos a világ végével, csupán egy jelzés, hogy újabb lehetőségek bontakoznak ki a körforgásban résztvevő elemek előtt. Mivel mai történelem-szemléletünk túlzottan lineáris, és túlzottan tárgyi bizonyítékokra hagyatkozó (Orbán Ottó szavaival), pontatlan pletykákból és ékszernek készült művekből ítélünk, megkísérelve a lehetetlent: a tűzhely hamujából rekonstruálni a tűz lángnyelveit. Hangról hangra megtanulni egy improvizációt: súlyos elengedési problémára vall. Ilyet csak az csinál, aki nem hisz a zene éltető-továbblendítő erejében. Rákos Sándor Áldozati tábla című szövege is mintha azt sugallná, hogy az egyes emberi életek csupán sors-mintázatok, zenei témák egy nagy szimfóniában. A lírai én teremtőjéhez intézett fohászát így zárja le: „Esőid mosnak, szeleid szárítanak / vagyok elgurult kő, lehulló faág. (…) S ha majd elásott testem fölött az évezredek átdübörögnek, (…) talán benned magadban merül csak föl az, aki voltam, / szólván eképpen: / Igen, ezt is gondoltam valamikor!” * Világosan látszik, hogy a végességgel való szembesülés minden esetben felidézi bennünk a végtelenség képzetét is. Ennek két egyszerű oka van. 1. alapvetően bináris oppozíciók, ellentétpárok megkonstruálásával modellezi elménk a világot (innen a ’két-ség’). 2. Feltételezem, mindenki végigfuttatta már magában a következő gondolatsort, mely nagyjából így összegezhető: ha valami időbeli kiterjedését tekintve egyik irányba véges, nem valószínű, hogy a másik irányba végtelen, mert az azt jelentené, hogy az univerzum egyensúlytalanságra törekszik; viszont ha valami mindkét irányba véges, akkor egész létezése is kétségbe vonódik, hiszen miféle dolog az, ami semmiből tart a semmibe, sehonnan nem4 tart sehová; ez esetben egész lényünk egy illúzió, amely egy „programhiba” folytán saját jelentőségének túldimenzionálásában merül ki; leegyszerűsítve: az emberi élet kaotikus, tartalmatlan, céltalan, stb. Figyeljük meg a fosztóképzőket! Mintha valami szántszándékkal saját magát is megtagadni igyekeznék bennünk5. Az öröklét cáfolói csupán egy valamit nem kérdeznek meg saját maguktól: ha semmi nincs, és mi sem vagyunk (ők sincsenek), mi értelme bármit is csinálni? Mi értelme van a semmi intézményesítésének? Miért kell a semmiA kettős tagadás itt félrevezető lehet... Érdekes, hogy Descartes sokat idézett felismerését is („cogito ergo sum”) a tagadás tagadásának mozzanata előzte meg. Logikája egyszerű és világos: ha minden cáfolható, a cáfolásnak mint aktusnak működnie kell, a cáfolást végző valami pedig létező kell legyen (tehát van). 4 5
115
Oravecz Péter
ről konferenciázni, szavazni, dönteni, könyveket írni? És ezek után jogosan tehetjük fel a kérdést, szégyenérzet nélkül: nem hitelesebbek-e a hidegvérű öngyilkosok, vagy a bűnügyi filmek pszichopata fenegyerekei? Hiszen gondolataikat és világképüket minden cselekedetük hűen tükrözi. Természetesen hitelesek lehetünk úgy is, ha hiszünk életünk céljában, értelmében, és nem ugrunk ki a tizedikről. Ehhez csupán annyit kell belátnunk, hogy lényünknek van egy állandó, sosem változó része, amely minden tekintetben végtelen. A maradék tartomány pedig olyan változó elemek halmaza, melyek a végtelennek alárendelve funkcionálnak. Vannak, akik érteni, vannak, akik sejteni vélik az efféle igazságokat. A legtöbbet azonban mindig a tapasztaláson alapuló bizonyosságok érnek. Hogyan lehetséges a fent leírtak megtapasztalása? Az ezoterikus gyakorlatban ezt szellemi észlelésnek hívják. Nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus beszédei végén nem a gyakori fülpucolásra gondolt, mikor azt mondta: kinek van rá füle, hallja meg. És nem erre gondolt Rákos Sándor sem, mikor egy verssé komponált meditációját (Nagy, hófehér madarak szárnyai) ezzel zárta: „ne csak erre figyelj, ne csak e tompa zajokra, / ne csak a barna és fekete szaggatott változataira, / ne csak nehéz léptű, elzuhanó erők ütközéseire: / te halld és lásd meg azt is, / amint fönn, fönn, szemnek és fülnek már elérhetetlen magasságokban / nagy, hófehér madarak szárnyai / lebbennek / kinyílott ejtőernyők selymeként.” * Mivel az írói státusz a médiumitás szerepköréből apránként kivonta magát az idők előre (körbe) haladtával, szükségszerűen kiépültek bizonyos (időn-téren is keresztül haladó) csatornák, melyekben már csak közvetetten, de ugyanakkor „konyhakészen” is képesek átáramolni az emberiség és az egyes emberek életét közvetlenül érintő információk. A Rákos Sándor-i életmű arra enged következtetni, hogy a már említett csatorna a szerzőt az ókori nagy kultúrák világlátásával és nyelvhasználatával kötötte össze. Ezt a meglátást csak még jobban aláhúzzák Rákos riportok és esszék formájában rögzített gondolatmenetei, melyeknek egyik végső tanulsága éppen az, hogy a sumér irodalom jóval modernebb, mint pl. a 19. századi almanach-líra, dacára minden időbeli távolságnak és történelmi sorrendiségnek. Ennek a szigorú ítéletnek két fontos hozadéka van: 1. A modernség is hagyomány – ezt bizony még a legvadabb korszakát élő Kassáknak is be kellett látnia az őt kioktató Babits Mihállyal szemben; 2. a modernség egyfelől korszerűség, másfelől az örökérvényűség kifejeződése, tehát nem köthető semmiféle történelmi, eszme- vagy művészettörténeti korszakhoz.6 Ha tehát Rákos Sándor költészetének értelmezésekor figyelembe vesszük a szerző önmeghatározásait is, tudnunk kell, hogy időtlenül modern szövegekkel van dolgunk, s ezért rá kell mutatnunk az újraértelmezett modernség ismérveire is. A központozást mellőző vagy szokatlan sortörésekkel dolgozó tipográfia esetében pl. meg kell fejtenünk bizonyos vizuális tartalmakat; az archaikus retorikai mintázatok alkalmazásánál pedig vizsgálatunk tárgyává kell tennünk a nyelv általi gondolkodás mechanizmusát is, stb. A legfontosabb értelmezői elv azonban, úgy hiszem, az lenne, ha megpróbálnánk szóról szóra olvasni Rákost – ott is, ahol (lustaságból?) könnyen siklana át sorok felett a befogadói figyelem. *
116
6 „Az érthetetlenség vádja koronként megismétlődik, s azután koronként megint érthetővé válik az érthetetlen, ahogy előrenyomultában az egész csapat fölismeri és újraéli a valószínűtlen előörsi közléseket.” Rákos beszélgetése Bart Istvánnal (Új Tükör, 1982).
Oravecz Péter
Világ, világosság; végtelenség, végesség; idő: ciklikusság és linearitás; állandók és változók; érzéki és szellemi tapasztalások; hihetetlen és hihető istenkép – joggal kérdhetik most tőlem, hová is akarok kilyukadni. Az eddig elmondottakat bemelegítésnek szántam. Azt is elárulom, hogy mihez. Aligha van időszerűbb „nem-új-keletű” problémafelvetés a kortárs világirodalomban, mint Rákos Sándornak az a kései négysorosa, melynek címét rövidke dolgozatom számára kölcsönraboltam. Íme a szöveg: ZÁRÓRA oltogatnak már a teremben egyre több lámpa nem világol részenként húnyunk ki az Egésznek bennünk is égő tudatából Ez a vers komoly fejtörést okozhatott volna irodalomtudósoknak, esztétáknak, egyetemi szemináriumoknak, de valahogy szem (akarom mondani: fül) elől tévesztettük a locsifecsi szóviccek és a nemzetféltő kocsmai hőbörgések hangzavarában. Mivel nem sikerült a köztudatba kerülnie, így a teológusok és a túlkínálattól összezavarodott versolvasók sem tudtak elmerengni e nyúlfarknyi szöveg értelmén. „csönddel üzensz rejtőzködő” – írta Rákos Forrásvidék című nagy lélegzetű versének zárlatában, és valóban: mintha a Záróra is örök csöndjével élné túl a kortárs irodalom „listavezető slágereit”. Innen-onnan említést tettek róla, valakinek két sör közben eszébe villant a kocsmapultnál, én a monitor előtt görnyedve pötyögöm ezt a szöveget, önök meg éppen engem olvasnak. Fontos, hogy a Záróra életünk részévé váljon, mert része a világ-örök-ségnek is épp úgy, mint a Blake-i és a Novalis-i kinyilatkoztatások. Szent szöveg. * Első lépésként figyeljük meg, milyen asszociációkat ébreszt bennünk a cím. A záróra tulajdonképpen figyelmeztetés, hogy jelenlegi helyünket rövidesen el kell hagynunk. Bizonyára fel tudja idézni mindenki, milyen, amikor egy múzeum vagy áruház hangszórói udvarias visszaszámlálásba kezdenek, vagy egy vendéglátóipari egységben bocsánatkérő ábrázattal kihozzák a számlát. A záróra egy ciklus végét jelenti, de úgy, hogy közben két dologra: az idő betelésére és a tér megüresedésére is utal. De honnan kell elmennünk, miért, és legfőképpen: hova? Ez a kérdésfelvetés mindannyiunknak ismerős. Legtöbbünk csak kamaszkorában rágódott napi szinten ilyen és ehhez hasonló problémákon, később ezek fontossága eltörpült a mindennapok gond-áradatában. Ezzel még a legnagyobb művész egyéniségek is így voltak, emberségük és hétköznapiságuk egyik legjellemzőbb ismérve éppen az, hogy csupán a halál torkában, valamilyen súlyos trauma következtében, vagy kivételes kegyelmi állapotban merült föl bennük a „honnan-hová” dilemmája. Gauguin például sikertelen öngyilkossági kísérlete után festette meg minden idők egyik leggyönyörűbb és legtalányosabb képét ezzel a címmel: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? De talán még ismerősebben csengenek Kosztolányi szavai a Hajnali részegségből: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, (…) hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.” Érdemes megfigyelni, mi a közös elem ezekben a sejtésekben: az én-tudat mindig mint átutazó ill. vendég modelleződik a fizikai észlelés számára valóságként definiált tér- és időtartományban. A záróra tehát egy bizonyos „látogatási idő” lejártára utal, de nemcsak az egyes emberi sorsok, hanem az egész emberiség vonatkozásában is. *
117
Oravecz Péter
„oltogatnak már a teremben”. Az első sor érdekessége, hogy általánosító jellege folytán kizárólag egy fényjelenség képsorait vetíti elménkbe. Nem az a fontos tehát, hogy kik és hol cselekszik mindezt, mert valójában nem egy kifejtésre váró, csonka hasonlattal, hanem egy szellemi történést rögzítő vízióval van dolgunk. Ugyanakkor felidéződhet bennünk Fellini Casanova c. filmjének híres lámpaoltogató jelenete is: hatalmas csillárokat eresztenek le csörlőkkel, hogy a gyertya-paloták tornyocskáit egyenként olthassa el a színházi személyzet. Nekünk, huszonegyedik századi embereknek szinte felfoghatatlan, hogy voltak képesek más korokban ennyire lelassult, ráérős életet élni elődeink. Nem csoda, mivel a mi életünkből szinte teljes mértékben eltűnt a szertartásosság, ami többek között éppen a ciklikusság élményével gazdagíthatná agyonhajszolt fogyasztói életünket. Adott tehát egy szellemi történés, mely egyfelől: az érzéki valóság keretei között szertartások formájában modelleződik, és szétszórtan elhelyezkedő fényforrások apránkénti kihúnyásaként vizualizálható; másfelől pedig: mentes az apokaliptikus látomások teatralitásától, mellékes eseménnyé egyszerűsödik. „egyre több lámpa nem világol”. Íme, egy igazi Rákos Sándor-i fordulat. Ahhoz, hogy mélyebb értelmét felszínre hozhassuk, próbáljuk megkonstruálni az első sor egy másik lehetséges (kevésbé meglepő) folytatását. Például: oltogatnak már a teremben / egyre kevesebb fáklya lángol. Ha most a két variációt összehasonlítjuk, a különbségek kielemzésénél azonnal kitűnik az eredeti második sor többlettartalma. Először is: nem fáklya, hanem „lámpa”. A fáklya vagy a gyertya szavak archaikus kisugárzása valószínűleg eltávolítólag hatnának a mai olvasóra. Az ismert, a megszokott elem itt azt sugallja: a záróra miránk, olvasókra (is) vonatkozik. Ilyen apró részletekben rejlik Rákos időtlen modernsége – és tegyük hozzá: „újholdassága” is.7 Másodszor: nem lángol, nem ég, még csak nem is világít – „világol”. Újra előkerült az Ómagyar Mária-siralom (és a magyar nyelv) egyik kulcsszava. A nem szokványosan képzett szóalak egyenesen az ősi szótőre, és annak eredeti jelentéstartalmára irányítja figyelmünket. Az értelmes lét, a Valami tehát ott (és csak ott!) van jelen, ahol a szellemi fénynek forrása, illetve visszaverődése van.8 Végül pedig: nem egyre kevesebb lángol, hanem „egyre több nem világol”. Az „egyre több” lendületét kíméletlenül megtöri a „nem” tagadása/visszavonása. A „lámpa” szokványossága után a „nem világol” szokatlansága további szokatlanságok előhírnöke. * A szöveg második fele olyan kinyilatkoztatást rejt magában, mely jócskán adhatna okot filozófiai, teológiai és hitvitákra egyaránt – látszólagos ellentmondásossága a nagy tanítók érvelési technikáival rokonítható. Mindjárt szemet szúrhat az is, hogy a szóban forgó teret nem elhagynunk kell, hanem eltűnnünk belőle. Vizsgáljuk meg első lépésként, ahogy az a felvilágosodás óta szokásunkká vált: józan paraszti logikával. Eszerint minden létező összessége alkotja azt az abszolút Egészet, amely a részeket egyenként, mintegy belülről hatja át. A rész-egész viszony számunkra szokványos feltárása mindjárt ezen a ponton értelmetlenné válik, hiszen az Egész nem lehet része a résznek, ha az (mármint a rész) az Egésznek része. Mindez nem elég: az Egész egységes, önálló tudattal rendelkezik, dacára annak, hogy az Őt alkotó részek tudata nagyon is különböző. Ráadásul a részek ki is hunynak, belevesznek az Egészbe, melynek ezáltal ugyanígy ki kéne hunynia, de erre vonatkozólag semmilyen közlést
118
7 Csak emlékeztetőül: „Alvó szegek a jéghideg homokban.” Majd két sorral lejjebb: „Égve hagytad a folyosón a villanyt.” (Pilinszky: Négysoros) 8 A fizikai világ fény-árnyék kettősségét csakis a szellemi fény képes eggyé oldani – „ha fény meg árny újra valódi / világossággá fog fonódni” (Novalis-Rónay: Ha majd).
Oravecz Péter
nem tartalmaz a szöveg. A spekuláció ezen a ponton már nem lendít tovább, kár is erőltetni. A szöveg ritmikai elemzése talán több fogódzót nyújt az értelmezésnek. A legszembetűnőbb furcsaság, hogy a harmadik sor hatalmasat döccen, a „ki” igekötő szócska után villanásnyi szünetet tart az olvasás. Az ókori időmértékes és a modern jambikus verselést könnyedén művelő Rákosnál semmi sem véletlen. Nyilvánvaló, hogy a „ki” szócska elhagyásával szebben, dallamosabban szólna a vers; a sorok lüktetése megőrizné a látens ötödfeles jambust, valamint az első és a harmadik (nem rímelő) sor az adóniszi kólonok miatt tökéletesen összecsengene („már a teremben” – „-nyunk az Egésznek”). Az egyetlen dolog, ami indokolttá teszi a „ki” szócska meghagyását, egy retorikai fogás, a harmadik sor közepén ugyanis egy szövegképben nem jelölt sortörés keletkezik, valahogy így: „részenként húnyunk ki / az Egésznek bennünk is égő tudatából”. Vagyis rejtjelezett utalás történik arra vonatkozólag, hogy a négysoros rejtvény megfejtése kizárólag az (így keletkezett) utolsó sor megfejtésén múlik. * Ha figyelembe vesszük, hogy a szerző nagybetűvel emelte ki az „Egész”-et mint a történések egyetlen és végső alanyát, olvashatjuk a szöveget úgy is, hogy saját énünket a részek halmazának egy feltételezett elemével azonosítjuk. Mi történik ekkor? Az, amit énünknek gondoltunk eddig, megszűnik a világ középpontja lenni. Mellékesek leszünk, az Egyetlen Téma ki tudja hányadik variációja. A már idézett, Áldozati tábla című szöveg felől olvasva definiálhatjuk magunkat egy mindenre kiterjedő tudat felejtésre ítélt, de bármikor fel is idézhető gondolataiként. Az individuum tulajdonképpen szél: kiegyenlítő mozgás a Világ két eltérő „légnyomású” területe között – az egyik egy gömb középpontjaként, a másik ugyanezen gömb felszíneként is felfogható. Mivel háromdimenziós térszemléletünkkel elgondolhatatlan az olyan egyirányú mozgás, melynek kiinduló és végpontja egy és ugyanaz, fogadjuk el a tényt, hogy a megismerésnek egy magasabb fokán a kint és bent azonosságának paradoxona feloldódik. A bennünk rejlő Egészé, mely emlékezetünkben él, s melynek emlékezetéből az Őrá emlékezők kihullnak. Érdemes említést tenni róla, hogy az ausztrál bennszülöttek9 egy szájhagyomány útján megőrzött esti mesét mormolnak gyermekeiknek, mely egy Nagy Álmodóról szól, aki kisebb álmodókat álmodik, akik még kisebb álmodókat álmodnak és így tovább. Minden álmodó a Nagy Álmodó álmát álmodja, és az összes álmodó felébredése a Nagy Álmodó végső felébredése lesz. Választhatjuk kiindulási pontként Hamvas Béla véda-olvasatait is, melyek sokak szerint a legalaposabb módon kísérelték meg idehaza a brahmanista terminusok megértését és tudatos alkalmazását. A hamvasi értelmezés szerint a világnak van egy megnyilvánult és egy soha meg nem nyilvánuló „arca”. A meg nem nyilvánuló (dacára, hogy „nincs”) minden megnyilvánultat áthat. Ez az Átma, a világ-lélek, de így hívják az egyes individuumokhoz kapcsolódó lelket is (Vö: „bennünk is égő tudatában”). A megnyilvánult Egynek további három arca van: születésekor Bráhma, pozíciója megerősítésekor Visnu, megszűnését megelőzően Síva. Így modellezik a hinduk a megnyilvánulás ciklusainak három fázisát. A Rákos Sándor-i életmű is mintha álarcos bál lenne, de a szerepversek virtuális szerzői mögött mindig érezhető a valós, az Egyetlen Szerző személyisége. Egyik gyerekversének olvasásakor leltem rá ars poeticájára: „Álarcom alatt még egy arc, / alatta megint egy arc, / s még és még arc, számtalan – / mind én vagyok, én magam. / Milyen sok – és mégis egy! / Aki ismer, elhiszi: / arcom az álarcomon / nem ál arc, de igazi!” 9 Milyen érdekes: Rákos az óceániai és az ausztráliai népköltészet egyik leghitelesebb tolmácsolója az európai irodalomban! (Táncol a hullámsipkás tenger – Óceánia népeinek költészete)
119
Oravecz Péter
A megnyilvánult világ (a „világnak világa”) kihunyása tulajdonképp egyre növekvő sötétségnek látszhat az utolsó, még égve maradt lámpa szemszögéből, de valójában a végső álarc lehullása arról az Ürességről, amit jobbára „semmi”-nek hívunk, bár potenciálisan benne rejlik a Minden – az összes forma létre hívásának elve. Akár szorongást is ébreszthet bennünk ez a záróra, hiszen a végső pillanatban fog csak nyilvánvalóvá válni, hogy a dolgok lényegében valóságosabb önmagukká szűnnek. * A megsemmisüléssel való szembenézés komoly próbatétel, Rákos utolsó köteteiben ennek számos dokumentuma van. A Senki úr Semmibe indul utolsó két verséből egyértelműen kiderül, hogy a „Semmi” (nagy betűvel, mint az „Egész”!) nem az, aminek gondoljuk, hanem az, ami elgondolhatatlan: „valahol fény gyúlt / valaki fölébredt / ezredév súlyú pillanatig / fali tükörben magára riadt / de hirtelen / üres lett a tükör / eltűnt a kép / mert az is eltűnt / aki magával szembenézett (Epitáfium); „majd hite a sohamég-nem-volt / határtalan teljesülésnek (…) majd száraz lábbal járni a vízen / majd átlépni a nyíló végtelenbe” (Majd). Összefoglalóan: itt nemcsak az ember Isten-magára ébredése, hanem a megnyilvánult Isten meg-nem-nyilvánuló-önmagára ébredése is lezajlik egy szempillantás alatt, hogy újra felejthető, de tanulságos kalandokba vághasson az Egy. A Záróra tökéletes társ-szövege Novalis Ha majd című költeményének.10 A különbség köztük annyi, hogy míg a Novalis által megidézett események meghatározhatatlan időben, valamikor zajlanak, addig a Rákos Sándor-i vízió a jelenről tudósít, hisz éppen velünk történik. Csakhogy az eddig elmondottak értelmében a Zárórát nem olvashatjuk úgy, mint pesszimista, nihilista szöveget, sem mint egy közelgő világvége látomását. Sokkal inkább tanítás ez, a hit végső próbája. Az egyén saját halálának elfogadása, az emberiség pedig a korszakváltások kríziseinek feldolgozása révén készítheti fel a „világnak világát” a Nagy Átváltozásra.
120
10 „Ha majd nem az ábrák s a számok / kulcsára nyitnák a világot; (…) fölzeng egy titkos ige, és / az egész fonák lét semmibe vész.” (Rónay György fordítása)
Két Sándor Jelen sorok szerzője, némi idevágó túlzással, kamaszéveinek számottevő részét két darab Sándor igézetében töltötte. Az egyik egy lezáratlan formákból álló játszótér homokjában ücsörgött, állandó játékra csábítva a parttalan tenger nézőit és lakóit. Indiai ékítményeket idéző felhőkakukkvárakat épített, olykor felerősítve, máskor teljesen mellőzhetővé téve a nézőkben felmerülő teremtési vágyat. Jobbára felesleges lett volna megkísérelni alakváltásaikban utolérni őket. Hiszen a másik Sándor sem volt kevésbé polimorf, ám távlatai nem voltak annyira beláthatatlanok, és a változatos álarcok mögött álló mellékszemély érthetőbb volt, lehetett látni a partot, képességeinek határát. Sarat dagasztott, antropomorf alakokat formált, amikkel persze végig saját magát tette szóvá, személytelen alakmásain erőteljesebben átsugárzott a személyes birtoklény patológiája. „Bezárva egyetlen időmbe, mint borostyánba gyíkelődöm”. Vagyis a két Sándor talán csak abban az órajel-minőségben különbözött, ahogyan az idő térré rugaszkodhatott bennük. Tenger és Folyam. Persze az előbbi Sándor felhőkakukkvára a maga nagyszerűségében néha felhőkukabúvárnak volt olvasható, főként első találkozásra égruhájú csöveseket asszociáltatott, mint valamiféle mennyei lomtalanításon. Ám ha a félrehallások mellett önzetlen irigykedés volt soron, ami jó esetben átcsapott valamiféle építő jellegűnek mondható, elfogult káprázatba, olvasni mindkét esetben őket volt muszáj. Elgondolkodtató az is, vajon honnan szerezték az építőelemeket, miféle adott vagy kimért szövegelsajátítás felől, egy precedenseket nem feltételező közös tudattalan tájékáról, amelynek addig nem voltak érzékelhető nyelvi variánsai. Az egyik Sándor egy addig csupán részleteiben felfedett terep nyelvi-zenei vakfoltjait tárta szem elé az észlelet számára andalító részletességgel, a másik által pedig a szavak ormótlan koccanása öltött hangalakot, mint egy piramis újjáépítésekor. Weöres mestersége, amelyért – azt is lehet hinni – talán egy tapodtat se mozdult, sokszor tűnt könnyebben elkönyvelhetőnek. A Logosz gigantomániája egy manóimágóba csomagolva, csupa delej és konfabuláció. Ezzel szemben a másik Sándor szélsőségei nem álltak szükségszerűen modellt hasonló életműkerethez, nyilván nem csupán eltérő, archaikusabb egyéniségének köszönhetően. Elképzelhető az arca, amint egyik legremekebb fordítói átlényegülését, a Gilgamest látta viszont Weöres tömör sűrítményében, egészen pontosan az Istar pokoljárásában, egy jóval kompaktabb variánsban, mennyire intenzív lehetett a dózis. De ez így már egészen elnagyolt és igazságtalan. Ám könnyen elképzelhető, hogy WS hasonlóképpen írt volna, mint RS, ha az előbbi megélt volna mondjuk 180 évet, belátva végül az idő szűkebb terepeit, elszórt sziklát és követ, ami alá, vagy ami elől, „rejtőzködni nem lehet”, és nem csak az esszenciák alakváltó hullámzásait tagolja. Ahogyan a finom por egyre vastagabb, levakarhatatlan földtakaróvá nehezül, elszív csont elől nedvet, kiszárít, mint papi maszkot, legyen a végzet személytelen munkaeszköz, mégsem mellőzheti a képből saját áttűnéseit, hátsó udvarának megannyi limlomát. Tehát egy igen vulgáris pszichológiai arányítás kedvéért Weöres lehetne Rákos osztatlan gyermeki énje, afféle fecsérlő, mágikus fiú-utód, aki atyai szemszögből nyilván az atavisztikus meghasonlás miatt nevezhető tékozlónak. Már eleve fura, ahogy a fiatalabbat tekintjük épp öregebbnek. Pedig nem volt több, csak idősebb; már ha lehetne szoros értelme a szónak. Ekképp nehezen is érthető, mért Weöres írta meg a Merülő Szaturnuszt, az ókori világrend hanyatló törvé-
To l v a j Z o l t á n
Tolvaj Zoltán
121
To l v a j Z o l t á n
122
nyeinek kiseposzát, s nem Rákos, akinél a profétizmus hullámvölgyei jóval artikuláltabbak, feltűnőbbek. Avagy ha még távolabbról, mondjuk Empedoklész felől közelítünk, hasonlóan orpheuszi síkon Weöres lehetett az alaktalanság vize, a matéria ridegségét feloldó, a vágyakozás időtlen körforgását jelképező Hekaté, míg Rákos a tűz kérlelője, egy bukott Prométheusz, aki gránittömbök súlyos zuhanásával próbálta leplezni azt, ami végül megszakadt benne. Amely szerint a XX. századi ember drámája elvesztette mitikus dimenzióit, még abban az esetben is, ha megtörténte során talál ennek retusálásához passzoló narratívákat. Mindemellett Empedoklész földelemének inerciális súlya, a folytonos gravitálás tette ilyen meggyőzővé, ám ez az erő, a maga egyszeri irányának mélyrángásaiban, mindig kevésbé lelkesítő, mint a víz nem-lineáris, organikus mágiája. Rákos esetében ez az energia képes volt tüntetően apollóni színezetet ölteni, bár sosem tudta teljesen elhárítani az „évezredek monoton pergése” miatt érzett közönyt, ami eleve a kijelentés tartalmatlanságából fakad. Weöres pszichonikus szöveggyárának daimónja nimfákkal és madáragyakkal szimpatizált, ám eme régió felől visszanézve sem biztos, hogy akadna nivelláltabb együttérzésről tanúskodó vershang a magyar irodalomban, mint Rákos Sándor Siratója. Bár tagadhatatlan, hogy a „Termő ékes ág” Mária-képe eszkatológiailag jobban kiemeli azt a vágyat, ami a halállal szemközt alapvető érzésszükséglet. Ám míg Weöres gügyögő gyermek módjára mindennel képes együtt szenvedni, amit képzeletben összemorzsol, addig Rákos a szenvedéstörténet ősanyai szemszögéből a legprofánabb kín alternatíváját mutatja fel. Weörest a tudat tüneményei eleve egy transzcendáló érzelmi tulajdon formájában érintették, oly annyira, hogy egy megrepedő szikla, egy röptéből kibillenő madár tán megindítóbb lehetett a számára, mint összetett individuális problémák szerteágazó anatómiája. Igazságtalanul szólva, Rákossal szemben Weöres tán mélyen viszolygott a konkrétumoktól, amelyek mentén néha meg kell hasadni. Rákos ezzel szemben archaikus, már-már gyakorlatias szemmel közelített ehhez a matériához. A Siratóban azzal szemben, hogy „kirobbanna az időből” és a pillanat jelenéből, hogy az esztétikum szublimációja óvja saját kontúrjait, egyenesen belelövi magát a Stabat Mater roskadozó fájdalomtestébe, egy örök esemény középpontjába, melynek atavisztikus kínja minden organizmusban pillanatról-pillanatra megfogan. Teljes retorikai szerepvesztés, gondolhatnánk, ha a Catullusi játékokat vagy a Berdaliturgiákat vennénk alapul. Talán ettől válik kevésbé ízlésbaráttá, ám puritán felfogással megközelíthetőbbé Rákos: az életmű különböző pontjain ez a lapidáris személymag, aki olykor harlekinné válik a kápráztatás céljából, ilyen váratlan őszinteséggel tartja el magától saját joculator-i szerepét, és végül eme kibillentség fonákságain egyensúlyozva kerül ki poétikai perszóna-válságaiból. Persze megfigyelhető, hogy a legutóbbi évtized irodalmai nyomán egy olyasféle horizont van kialakulóban, amely egyre kevésbé leli izgalmát a többközpontú szöveg perszónavesztéseiben, az irodalmi álöltözetekben, és az amerikai new sincerityhez hasonlítható evolúciós fázis felől eme szövegek héjrendszere néhol vonatkoztatásait veszti, talán épp azért, mert túl sok kifelé mutató vonatkozása van. A jelenkori kritériumok inkább a konvergens énállapotoknak kedveznek, persze ha van mód váltogatni megítélések között, semmiképp sem puszta regresszió, ha valaki a Sándorok versében talál arra a hangzó környezetre, szerkezetre, trópusra és alakra, ami valamiféle egyszerű épséget, könnyen eloszló érzéki enigmát ígér az olvasás ésszerű megtörténtekor. Mert minden előbbi kontextusnak vége, ha egyetlen soruk élni kezd.
„arcunk mögül halálunk arca néz reánk”
Alighanem azon utolsó kevesek közé tartozom, s ez nem titkolt büszkeséggel tölt el mindmáig, akik Rákos Sándorral még kezet rázhattak. Jóllehet, egyszer sem találkoztam vele, de könyvváltásunk fölér bennem egy igaz kézfogással. 1998-ban mint Sándor költészetének akkor még anonim rajongója megküldtem neki második verseskönyvemet. Izgatottan vártam válaszát. Nem tudhattam, hogy akkor már ágya és betegsége rabja, legalábbis zöldfülűségemnek betudható tájékozatlanságom számlájára írom ma már, hiszen akkoriban versek fároszai közt bolyongtam lázasan önmagam keresve, s nem újságcikkek zátonyai közt. (Bár ma is így élhetnék, jegyzem meg keserűen.) Felesége, a legendás előadóművész, Szentpál Monika mesélte később, miután megküldtem neki véleményezésre Rákosról szóló diplomamunkám, s ezzel kezdetét vette számomra megtisztelő barátságunk, hogy Sándor miként forgatta nagybetegen könyvecskémet, kérette ágyba válogatott kötetét, amely az Unikornis Kiadó A magyar költészet kincsestára sorozatában látott napvilágot épp abban az évben, javította ki remegő, gyenge kezekkel a szedéshibákat benne, dedikálta, s kérte meg Monikát, hogy adja föl nekem viszonzásul: „Szentmártoni Jánosnak megköszönve kiváló új kötetét, a Madárjós-t, atyai szeretettel, Rákos Sándor”. Melegség jár át, ahányszor csak fölcsapom ezt a könyvet. Idős kortársaim közül mesterem, Kárpáti Kamil költészete után Rákos Sándoré volt a második elementáris élmény, amely kapukat tépett föl s falakat rombolt porig bennem, hogy olyan végtelen vidékre pillanthassak rá egyszerre euforikusan és iszonyodva, amely az emberi szellem magaslatait és emberi lélek feneketlen mélységeit mutatta föl nekem. Megborzongtam tőle. De kezdeti bénultságomon, kamaszgőgöm leváltó kishitűségemen idővel úrrá léve, kellő alázattal és elszántsággal mégis útra keltem, hogy meghódítsam, föltérképezzem Rákos Sándor lírai világát a magam és utódaim gazdagításáért. Lépésről lépésre fokozódott bennem az izgalom, sokszorozódott az öröm. Hát amikor az 1965-69 között született Anyasirató című nagyvershez értem, amelyről úgy éreztem, helyettem és belőlem is szól, mit szól, szakad, hömpölyög, árad kifelé az elhallgatott évek tárnáiból, egyre pusztítóbban, egyre rémisztőbb indulattal dübörgött kifelé a gyerekkoromból, és sodort magával tajtékzó habjain. Hiszen nyolcéves korától, igaz, óvó rokonság fészkében, de mégiscsak anya nélkül felnőtt fiatalember voltam, zivatarokkal a szívemben, amelyeket nem tudtam elcsitítani, hiszen nem ismertem eredetük, illetve nem tudtam elhatolni gyökerükig, s most, még harmincon túl is meg kell állapítsam, nagy hátrányból indultam, sok utat kell még magam alá gyűrnöm a célig. Nem csoda hát, ha kiforgatott magamból az Anyasirató, amely úgy feszítette szét értelmem, pszichém határait, hogy közben önnön darabjaimból valami újat építsek, másképp lássak dolgokat, mint addig. Kezdetben nekem is József Attila volt bibliám, hogyne ujjongtam volna, amikor ebben a vers-orkánban föltámadni láttam a Kései sirató, a Nagyon fáj zsenijét:
Szentmártoni János
Szentmártoni János
123
Szentmártoni János
a gyilkos hátralép hagyja elzuhanni a testet maga mellett földre se koppant még máris megéled a kialudt élet a lét az áldozaté a gyilkosé valódi értelmére ébred most kötöttek igazán egyezséget örökkévalóságon át vonszolják egymást kis térközzel kapcsolódva beszélhetek szólhatok hozzád most már lehet kannibál a szertartás után fölfalta akit szeretett s akit megevett úgy él tovább ahogyan élve sosem élt éhes daganat páncéltörő magzat szétfeszítve túlnövő alakzat lávafolyó a medre lettem nő nő bennem mivel megettem bennem és mégis kívülem bennem és mégis körülöttem én vagyok s mégsem én vagyok én vagyok s mégsem azonos magammal az egyenlet két oldala közt a mérleg nyelve kis gúnyt biccen az egyenlet két oldala a fiú s a halott anya Később, újabb és újabb nekirugaszkodások után, ennek a kassáki méretekben és asszociációs technikákból is építkező, expresszív gondolatritmusával egész a babiloni siratókig visszafénylő nagyversnek toronymagas hullámai időnként szétnyíltak előttem, s mögéjük pillanthattam, a dübörgés mögötti csendbe, a lélek zizzenéstelen némaságába. Ez volt Rákos Sándor másik arca. A Kiáltásnyi csönd költője olyan erővel tudott a csöndből is kupolát emelni, amilyen elszántan és eredményesen regulázta indulatai kakofóniáját. A feszültség csak nőtt, duzzadt bennem – izgatottságom csúcspontjára ért, amikor a következő sorokra leltem: „sok van mi csodálatos de az embernél nincs semmi csodálatosabb / mert halálunkkal szembenézve élünk” (kiemelés tőlem). Úgy éreztem, hallottam már ezt a csöndet, valahol, valamikor, valakinél. Hát amikor később ezt olvastam: végigbolyongjuk a sziklás partokat egymással s fantomjainkkal civakodva míg vár a biztos szakadék fények tükröket villantanak megállunk magunkat látjuk minden tükörben arcunk mögül halálunk arca néz reánk (kiemelés tőlem)
124
Szentmártoni János
A legkíméletlenebb és legyőzhetetlen ellenféllel, a halállal Rákos Sándor mindvégig farkasszemet nézett, s nem alkudott még akkor sem, amikor már ő volt alul. Konokan, méltósággal és keményen dacolt az elmúlással. Számára az élet lázadás volt, az egyetlen értelmes magatartás a szükségszerű és megalázó véggel szemben. A nagy maszkmester, hiszen több tucat szerepversben keltette életre kedves költőit Catullustól Berda Józsefig, én-sokszorozó költői és létfilozófiai játékában az életet is szerepnek látta, amit el kell játszani, a lehető legmagasabb fokon és minőségben, így vágva arcul a mindent bekebelező, nyáladzó halált. Az tud ilyen késpenge-élen táncolni, akit tulajdon végzete egyszer már szájon csókolt, hogy e gyilkos csók eleven emlékének terhével éljen tovább. Rákos tarkójára fél-zsidó származása miatt a II. világháború vége felé már szegeztek töltött fegyvert kihallgatáson, melynek megrázó költői-emberi hozadékát többek közt az Emlék 1944ből című versében dokumentálta, az Anyasirató intenzitásával és sodrásával dolgozó Az emlék jelene monumentális szövegtábláin pedig elementáris erővel szakadt föl belőle. „halálunkkal szembenézve élünk”; „arcunk mögül halálunk arca néz reánk”. Motoszkáltak, zizegtek, visszhangoztak bennem e sorok, kezdett fölrémleni, mi felé induljak el, hol hallottam már ezt a csöndet, a halál csöndjét, amely nem kétségbeeséssel, épp ellenkezőleg, nyugalommal tölti el az embert, a végső igazság fölismerésének és tudatosításának nyugalmával. De kellett egy utolsó lökés: „anyák anyák ti szülitek az ágyúgolyót a tányéraknát a sortüzeket / ti szülitek a kerékbetört forradalmakat” (kiemelés tőlem). Hát persze, világosodott rám: Gérecz Attila. „Minden halál hősi halál” – írta Végső szó a halálról című egysorosában Rákos. Gérecz Attila valóban hősi halált halt, s nemcsak filozófiai, de tapasztalati értelemben is: 1956. november 7-én a Klauzál térhez közeli Nyár utcában géppuskasorozat terítette le, miután két szovjet tankot maga röpített át a másvilágra. A volt kadét és nagy jövőnek elébe néző öttusázó, Sándor mindössze nyolc évvel fiatalabb kortársa 1949-től Rákosi börtöneinek foglya. Összeesküvés és hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoztak, közülük hármat fölakasztottak. Attila büntetését csak az utolsó pillanatban módosították: tizenöt évet kapott. A bitófa árnyékából kiszakadva, tömlöcből tömlöcbe lökve-taszigálva, a váci füveskertiek körében és hatására kezdett verseket írni, társai, Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Béri Géza, Tollas Tibor, Szathmáry György… nagy ámulatára, hiszen rögtön a legelső verse, az Így bocskorosan már teljes költői vértezetben állította eléjük. Ha Sándor ismerhette volna, bátyjaként is magasba emeli őt, eleven bizonyítékaként az emberhez méltó lét görög épségének, az ép testben ép lélek ideájának. Az én kezembe Kárpáti Kamil adta költeményeit 1991-ben, Sándor halála előtt nyolc évvel, s ujjongva olvastam – akkor még siheder öccseként, jó néhány éve azonban növekvő szégyenkezéssel, amiért méltatlanul bátyjává öregedtem –, ezeket a pokolban kelt üde és lázadó verseket, amelyek nem ismertek cellarácsot, szökését Vácról, amelyet később maga is megörökített töredékben maradt elbeszélő költeményében, s Márianosztra szigorított börtönében, a forradalom előtti halálos csend pillanatában írt egyik legnagyobb költeményét, az Örök arcunkat: Ha zárkám festeni kéne, a kép zord lenne. A táj, faláról mint sötét keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld lángjaival fürtös főt hajt föléd. Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld, mint végtelennek véges küszöbét… S a középen, keresztbetett lábbakkal Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.
125
Szentmártoni János
126
Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett az Isten lágy agyagból – gondolom -, s most a fájdalommal lesz az enyészet drágább, a végtelennel oly rokon arcon, mint évszázados repedések ifjú-mosolyú Buddha szobrokon. Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer. Ha élni kell, ily halálos az ember! (Márianosztra, 1956) Megpihentem hát, amikor tudatom mélyéből előúszott ez a remekmű, azzal a mindenen túli csönddel, amelyet Rákos vihara mögött is meghallottam. S a következő két sornál végső bizonyosságot nyertem: „Ha élni kell, s az ember még halálos / angyalarcával egyszer visszaint.” (kiemelés tőlem). Igen. Megérkeztem. Ez az a hang, amiért a költő általában útra kel, hogy lényegéig lecsupaszodva aztán megvesse lábát, számot vetve életével, művével. Orbán Ottó írta a Hallod-e te sötét árnyék című, 1996-os kötetében: „A kezdet egyszerű, mert nehéz. Lefoglal a fölszerelés, a beszerzés, nincs időd homályos sejtelmekre. Néha látod a csúcsot, ahogy kibukkan a felhőkből s megcsillan rajta a hó. / Később logikusnak látszik, hogy minél több súlytól megszabadulj. A levegő ritkul, megtanulsz lemondani. / Csak a lényegeset viszed magadból, és az mind kevesebb. / Azzá csupaszodsz, aki vagy. Átlátni rajtad, mintha üvegből volnál. Látni a csontjaidat. (…) Most már látod, a csúcsra fölérni – halál.” (Fönn a Csomolungmán). A végső bizonyosság szólal meg Gérecz Attila gyönyörű költeményében is, amely barátja, Kárpáti Kamil lopott napfürdőzésének leírásából bontakozik ki, s válik sorról sorra létfilozófiai eszmefuttatássá – de mindvégig fegyelmezetten, halkan, nyugodt lüktetésben, ahogy az egy a halállal naponta farkasszemet néző emberhez illik. Több mint ötven évvel a vers születése után, sok mindent belelátok, de hiszem, hogy a vers valóban magában rejti titkos kódként írója jövőjét is. Gérecz Attila Örök arcunk című költeménye egy az önnön közelgő végzetét megsejtő ember üzenete is a számomra, aki társa pokolszéli napfürdőjének nyugalmában, a pillanatnyi csöndben, amely akkor őket körbelengi, a kitisztult és fölös terheit magából kivető tudat céltalan és kristálytiszta állapotában – valóban megláthatta az ember örök arcát, amely túl minden halálon épp azáltal kap nemes karaktert, formát, lebegő, finom nagyszerűséget, hogy a csontvázon áttükröződve is az emberi szellem halhatatlanságát sugározza. A teremtés pillanata, csöndje ez: „Kihűl a Szépség, homlokára alszik, / s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért / lemeztelenítse az emberarcig. / A vers körülvesz, mint ezüstös vért.” Ma már tudom, Rákos Sándor dedikációja, melyet több mind tíz évvel ezelőtt írt nekem, búcsúintés volt. A nagy kétkedő halálos angyalarcával visszaintett a jövőnek, egyszerűen és elegánsan. Magamat csapnám be leginkább, ha azt hinném, csak nekem szólt ez a mozdulat. Mindannyiunknak, akik még itt botladozunk egy ideig, málhákkal megpakolva. Igyekszem méltónak megmaradni ehhez a kézfogáshoz.
Elôkészületek egy ciklushoz
F i l i p Ta m á s
Filip Tamás
Rákos Sándor emlékére
IdÕ Irigylem az edzőt, hogy kérhet időt. S azért még jobban, hogy ezt másokért teszi.
Egy költÕre Minden előzőt elégeti a rákövetkező pillanat, és a vershamu beeszi magát a hajadba.
Anyák hite Fiam, örökbe fogantalak.
Ómega Állok az Északi-sarkon, egyetlen lépésre futja erőmből. Bármerre teszem meg, dél felé indulok.
Barbár segítség Amikor a gúzst úgy veszik le rólad, hogy meggyújtják.
127
F i l i p Ta m á s
Éjszaka Műszer, ami a testhőt látja. Tehát, számára is láthatatlanok a holtak.
Földrengés A porvihar, ami fölcsap, széttört urnák lakóiból való.
VégsÕ megaláztatás Amikor a halál alezredese szó nélkül átnyújtja a Styx-jegyzéket.
Az üdvösség íze Tőlem lehet fehér por vagy kávészín granulátum, csak legyen mindig velem, kis dobozban, hogy bármikor, ha megszáll a kétely, egy pohár forró vagy hideg vízben elkeverve mohó kortyokban magamhoz vehessem. Igen, szeretnék találni egy instant istent.
Közelítés A fényes út, vajon milyen? Egyre szűkebb, vagy táruló kapu felé vezet? És akivel ott találkozol, visszaküld-e, vagy magához ölel?
128
A legszebb zászló a fehér Rákos Sándor utolsó versére
A hátsó szobában ülünk anyámmal, csendben ketten a kanapén a meleg délutánban, anyja, fia, és az asztalon a már halott költő könyve. Benne az utolsó vers. Amiről beszélünk. Anyám mondja, hogy a költő mindig, tudatosan mondta, a költészet önéletírás, erre én azt kérdeztem, a halálos ágyán is hű maradt ehhez? Mert volt lelke, és mert a lélekről beszélni akart? És a beszéddel emlékeztet arra, emberek vagyunk? Ez volna hát a megoldás? Hogy ember vagyok? És lelkem van? Valahogyan így magyarázom, aztán még megkérdezem, az utolsó verse miért zsoltár? Anyám mosolyog, ó, már a vers címében kifejezte lelkiállapotát, erre én valami olyasmit kérdezek, hogy kit dicsért a versben? Anyám mondja, a Teremtőt, a Mindenhatót, az életet irányító erőt. A zsoltár dicsőítő ének, ehhez két személy kell. Az, akit dicsőítenek, és az, aki dicsőít. A zsoltárban, aki dicsőít, annak önmagával van dolga. Hiszen én kellek hozzá, mondja Anyám, hogy észrevegyem a másikban lévő dolgokat. A másikban lévő érték felismeréséhez, bennem kellenek, hogy legyenek képességek. Elképzelem: a költő fekszik a szobában, és tudja, az élet végén a MI-ből megint ÉN lesz, a halál személyes, igen, a költő átizzadt ágyban fekszik, egyedül van a fehér mennyezet alatt bűzös verejtékben, már minden mindegy, és mégis írja, diktálja (De kinek is?) a verset, a költő így beszél Istennel, mert fordul innen el, megyek át, gondolja, igen, a szöveg mögött ember van, ezúttal haldokló, aki a visszanyert Éntől búcsúzik..., a költő tudja, meghal. Én mondom valahogyan így Anyámnak, a zsoltár összekapcsol. Nevel ugye? És Anyám mondja, a zsoltár elemel, felemel, hiszen felnövök ahhoz, akit dicsérek, és én erre közbeszólok türelmetlenül, és mondom, az utolsó mű visszaintés? Vagy elemelkedés tőlünk? Mi lenne itt a helyes? Hogyan is kell elmenni? És Anyám mondja, hogy ez is, az is helyes, de én meg kötekedem tovább, hogy miért van ez így? Miért nincsen lelki rítusa a halálnak? Anyám erre, ó, ebben az egy versében benne van minden. Mire én megint, de a nyelve prózai. Mi ez, vers fertőzte próza? Vagy prózával megsebzett vers? Én, mondom hangosan, azt hiszem, inkább az első igaz, és talán azért van ez, mert a prózai nyelv őszintébb. Igazabb? Egyszerűbb? Nem tudom. Talán lázasan, ágyban kell olvasni (mégis) az ilyen verset. A lírát a prózai nyelv vezeti, így beszélek, járkálok fel-alá, mert úgy érzem, nem érti anyám. Anyám nevet, a kötött forma minden nyűgét le akarta vetni a költő, így tökéletesedett a Teremtőhöz. Én meg nyugtalanul folytatom, ó, hát máris hárman vagyunk a szövegben? A teremtő, a költő és én? Anyám mondja, üzenetével majdani személyes ügyemet, halálomat segít megoldanom. A halálfélelem feloldásánál nagyobb segítség nincs. Elképzelem: fekszem az ágyban majd > valamikor > valahol > legyen éjszaka. Igen, langymeleg tavaszi éjszaka lesz akkor, és teljesen egyedül leszek a szobában, odakint, az ajtón túl zörögnek, tesznekvesznek, mizergálnak emberek, én meg közben érzem, lassan gyengül a szívem, hűlnek ki karjaim. És leszek egyre bágyadtabb, tompább; tudom, hogy ember vagyok, tudom, meghalok, tudom, mi történik a testemben, ha meghaltam, a fehérje dermedni kezd, és még azt is tudom, a halálfélelmem erőt ad, a radikalizmust erősítette bennem sok-sok
Kalász István
Kalász István
129
Kalász István
130
éven át, és azt is tudom, a halálfélelem arra jó, hogy kivegyem magam a világ közepéből, és így győzzem le azt. Ezt is tudom, hogy nem tudom, hová tart a költészet, és az a szép benne. A markolás az ismeretlenbe. A meglepetés. Én kérdezem Anyámtól, tehát akkor ez a személyes vers nem is vers? A szó rossz értelmében? Micsoda hülye fordulat ez amúgy, ez a „szó rossz értelmében”, nem is tudom, miért mondom, erre anyám, bizony, ha esztéta lennél, fiam, találnál ebben a versben hibát, de ez a szöveg több annál, hogy redukáljuk csak a formára, mert itt nem a forma a fontos. Itt a mérhetetlen személyesség által lesz az olvasó érintve, lettél Te is érintve, mert erről a pontról-ágyról már nincs hová menekülni, itt kapja azt a bizonyosságot a költő, hogy egész életében kutatnia kellett az önmaga tökéletesítését, mert rájön, ha nem tette volna, nem is lenne ember. Én nem hagyom annyiban, kimegyek a konyhába, rossz kávét főzők a rossz gépen, aztán szinte visszafutok, és mondom dühösen, hogy vannak olyanok, akik szerint a forma a fontos. Mert a formában, a láthatóban van a világ rejtelme, erre anyám lassan, puhán legyint, fiam, nem kell ezzel törődni, ember üzen nekünk, és minden nagy műalkotásban terólad van szó, és ennek a költőnek, ahhoz, hogy az utolsó verset meg tudja írni, meg kellett írnia az összes előzőt, a rosszakat is. Én erre, a vers végén, ahogyan az élete végén ez a vers, jut el a felismerésig, hogy így iskolásan mondjuk. A művészetben nincs előre-hátra, nincs fejlett versus fejletlen művészet, a művészet nem tartja magát az elmélethez, nem engedi a jövőt megmondani, mert akkor minek írni? És úgyis érthetek valamit, ha nem értelmezem. Haha, látod, nevetek fel, és anyám mondja erre, hogy ez az utolsó vers tökéletes műalkotás, adott helyen adott pillanatban adott ember adott életérzése. A valóság találja el itt az embert. A tiszta költészet patakjába az élet szennyleve folyik. Én meg mondom még, a zsoltár legmélyén egyetlen kérdés van: Miért? És még mondom hozzá, hogy ezen sokat kell gondolkodni. Aztán megkérdezem, hogy mit kell tennünk hát ezzel a verssel? Semmit? Jó tudni, a vers nem azért íródik, hogy irodalomkritikusok köszörüljék elméjüket, nyelvüket, hatalmukat rajta. Nem-nem, nem azért van a vers, hanem azért hogy vegyük magunkhoz, szeressük, babusgassuk, egy ismeretlen barát írta. De főleg érteni kell a verset, amit üzenetnek kellene nevezni inkább, ezért köszörülni kell magunkat akár véresre a versen. Például ezen az explicit ábrázoláson, mert akkor ott volt a szerző, ott > az ágyban. És haldoklott. Azaz: szédült. Talán hányingere volt. Fázott. Félt? És Istenhez fordult. Azért kell értenünk (ezt) a verset, mert egyszer mi is meghalunk? Ki tudja, mondom én. Én nem tudom, hogyan fogok meghalni, mondja halkan Anyám, talán van még tíz évem? És nem tudom, hogyan halok majd meg. Nem tudom elképzelni anyám halálát, így hallgatok. Inkább mondom, hogy itt és most én is jelen vagyok a szövegben, én, az olvasó, mondom, és meghalok én is, és olyan haldokló szövegét olvasom, aki már halott. A költőnek van sírja, melynél ott áll, aki áll. És ez az aki, azt tesz azzal a sírral, amit lelkiismerete enged. A hátsó szobában ülünk, anyámmal csendben ketten a kanapén a meleg délutánban, anyja, fia, és az asztalon a már halott költő könyve. Azt hiszem, mondja Anyám, vagy én mondom, már nem is tudom, ki beszél kettőnk közül, tudod, erről a versről az jut eszembe, hogy a halálban Isten és az ember megpillantja egymást, és az ember érzi, nincs egyedül, és nem kell félni. Ne félj.
Kiáltásnyi a csönd? 10 éve halt meg Rákos Sándor
Láttam ezt a nagy vacogót, bőre alatt didergőt, örökké fájdalmasan fázó rémületét, bordaközeiben az idegzsábát szinte tapintottam, furcsálltam a vastag kabátját, sálját és félszeg sapkáját; tatárosan szép fejét, mely úgy ragyogott, mint a világot körbetáncoló zseniális Nureyevé. Ordított a meleg a hófehérre meszelt szobában, ahol a falakon szakrális tárgyak meg pogány mítoszok keveredtek, furcsán derengő szobrok a fényes parkettán, ő meg csak ült, mintha félt volna attól az idegentől, aki én voltam. A csöndje sikoltozott. Jelen volt, amit írt: „Hallgatásom hatalmas mint a hegy”, írta, és tudtam, éreztem, micsoda íve van ennek az életműnek, benne a művel eggyé vált embernek. Ez az eruptív, lázas elme nem mindig volt ilyen. Nem fázott még a hidegben sem. Ki tudja, miért jut el az ember onnan – idáig; „messze már július és még messzebb május amikor legyőztem az ég bikáját és el- / szerettem a tűzvérű Istárt”. Eggyé olvadt Gilgamesével. Tekintete mögött ott ragyogott az a régi én, a Nietzsche-i elragadtatás, a rommá lőtt fővárosban a megérkezés pokla, aztán Szabó Lőrinc, akihez először bekopogtatott, s aki a legnagyobb jóindulattal azt javasolta neki, hogy Budapesten most a legfontosabb, hogy nőd legyen és lakásod! Hol volt akkor nő és épen maradt lakás? És még azt is megkérdezte, hogy zsidó-e? Erről Rákos Sándor maga mesél a Kortársaink című sorozatban Imre László tollából megjelent monográfia első pár sorában, 1973-ból: „Rákos Sándor a magyar líra magányos, sajátos egyediségű alkotója. Alapvető, vérébe ívódott érzése a kirekesztettség…”, amelyről még ír Imre László, s idézzük is, de talán a legfőbb rettenet mégiscsak az volt, hogy a nyíregyházi gimnáziumban az igazgató egyszer csak neveket kezdett felolvasni, köztük Rákosét is, hogy szépen vonuljanak át egy másik osztályba, mert ők bizony mások, nem idevalók, s mindezt szenvtelenül, a világ legtermészetesebb módján. „…a sehova nem tartozás riasztó állapota, amelyet különös helyzete magyaráz. Apja, a tanyasi tanító, hódmezővásárhelyi parasztfiú.” Itt Imre László magát a költőt idézi. „A fajvédők álma lehetne ez a hódmezővásárhelyi ág: évszázadok óta a legtisztább magyar, még egy csepp német vagy szláv vér se vegyült bele. Anyám zsidólány. Kiskunsági parasztokkal kevert, nagyon szegény, kaszáló-kapáló, gyönyörű XVI. századi nyelven zsoltározó és káromkodó, alkalomadtán dicséretes buzgalommal verekedő família, míg az apai ősök jobbára csöndes, szelíd emberek voltak.” Nem kell megijedni. Szabó Lőrinc, miután Rákos bevallotta, hogy félzsidó, nevetni kezdett. És útjára bocsátotta az akkor már kész költőt, aki egy esztendővel később, már a csillogó Centrál Kávéházban találta magát Pilinszky, Lengyel Balázs, Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes újholdas asztalánál. 33 éves voltam, amikor is a Kozmosz Könyvek sorozatban, végre 1988 tavaszán megjelent Költői Színjáték című verskötetem, mely könyveim sorában is az első volt. Ismertem én már a Nyugat nemzedék legkiválóbbjait, találkoztam Pilinszkyvel kétszer is egyegy órára, följártam Hajnal Annához és Kálnokyhoz, de szívesen fogadott Nemes Nagy Ágnes is. Csak épp Rákostól tartottam. A fényképei. A „rácsos” Szép Versekben. Talán az ijesztett. Hogy lenyel keresztben. Ez a nagy magányos. Ott derengett minduntalan a rákkórház-film, az Új Gilgames. Nyitómondatai a kötetből. Maga a pokoli sumér sivatag
Koppány Zsolt
Koppány Zsolt
131
Koppány Zsolt
132
mennyországa. Ambivalencia minden mozdulatnál. Milyen lehet ez a Sándor? Barátságos vagy elutasító? Mi van, ha rábólint, ahogyan tette azt Zolnay Vilmos író, esztéta, aki feleségével együtt menekült a halálba, de odakészítette egy borítékban korai novellámat, és egy cédulát, melyre ezt írta: „Nincs mit tanulnod. Biztos vagyok benned.” Mindegy. Egy életem, egy halálom, valahogy elküldöm ezt a puhafedelűt, az első könyvemet Rákos Sándornak. Postán? Az nem jó. Személyesen. Úgy, hogy ne nyisson senki ajtót. Majd bedobom a postaládába és elszaladok. Szoktam így. Ha az ember átkel a Lövölde téren, együtt dúdolja Kern Andrással a nagysikerű dalt. Nem is tér ez. A Király utcára nem fut rá egyenesen a Városliget felől a volt Vilma királyné út. Egy kissé eltoltan futnak egymásnak itt az utak. Régi villák sora, arrébb az Árkay Aladár építette templom, az akkori Gorkij fasorban. Szervizút. Elegancia. Meghitt csönd. Besettenkedtem a 3-as szám alatti udvarba. A falon Szentpál Monika szüleinek emléket állított márványtábla fékezte erőltetett menetemet. Máriusz, az apa. Micsoda név! Nekem kellett volna ilyen! Írónak való. És Szentpál Olga, a nagy mozgásművész. Balerina feleségem, ha látná! Monika, az előadó, az ízig-vérig színházi ember, az Angelika-sarokasztal életre hívója, háziasszonya régről volt ismerős. Pár lépcső. És sehol egy postaláda. Az ajtón nyílás. Majd belegyömöszölöm valahogy. De a kötet olyan majdnem-négyszögre sikeredett. Nem fért bele. Odatámasztottam az ajtóhoz, kétszer csöngettem, aztán spuri! Tél volt, hideg és nedves. Még azon a héten levelet kaptam Rákos Sándortól. Vajon mit írhatott? Hogy rossz az egész? Csapnivaló félreértés és nem költészet… „Kedves Koppány Zsolt! Meghatott a levelével. Talán mégsem hiábavaló a vers (és a versre feltett élet), ha ilyen visszhangok (is) érkeznek. Kötetét még nem olvastam végig, erről majd személyesen szeretnék Magával beszélni. Ami az én „válogatott” kötetemet illeti, olyan több is van, s a legautentikusabb nem is válogatott, hanem gyűjteményes. (Életmű-sorozat). Kis példányszámban jelent meg, s a „terítésben” is bizonyos kontraszelekció érvényesült – úgyhogy ma már nehezen vagy sehogy sem hozzáférhető. Talán könyvtárakban. (Címe: A tűz kérlelése). Legjobb lenne, ha felhívna (427 562), s megbeszélnénk a személyes találkozás mindkettőnk számára alkalmas időpontját. Budapest, 1988. december 11. Szeretettel üdvözli:” Itt abbamaradt a gépirat, s a már ismert aláírás következett kék tintával. A Tűz kérlelése ott billegett anyám polcán, úgyhogy nem volt már akadálya, hogy fölkeressem őt. Még karácsony előtt találkoztunk, s tegeződtünk, és úgy beszélgettünk pár órát, mintha mindig is ismertük volna egymást, mint két újholdas, úgy váltottunk eszmét, és úgy búsongtunk, úgy vigasztaltuk egymást. Verseimet megsüvegelte, és elszomorodott, mikor közöltem: annyit kínoztak, annyit húzták az időt, hogy ezek a versek már válogatott művek, nincs tovább, csak magamat ismételném. Átnyergelek a prózára. Meg az esszére. Nyomban fel is kértem, hogy legyen részese egy hosszas beszélgetés-esszé sorozatnak, melynek szereplői: Kocsis Zoltán, Makovecz Imre, Mándy Iván, Vattay Elemér és ő. Rábólintott. A kötet 1994-ben jelent meg a Jel Kiadó gondozásában, A Gondolat birodalma címmel. Sokszor meglátogattam. Mindig kabátban volt és mindig fázott. Halni készült. Úgy, hogy élni szeretett volna örökké. Legalább kétszer megemlítette, hogy igazi költőhöz méltó volt, ahogy a füzetszerű könyvemet ajtajához támasztottam. Az Új Írás című folyóirat vége előtti pillanatában még közölte Két vers között című prózakötetéről írott kritikai esszémet, bár igen nehezen, merthogy kilóg a sorból, nem eléggé száraz, másik baj az volt, hogy túlságosan személyes, túl szép, és szubjektív. Őrjöngtem. Hát milyen legyen. Mint a többieké – mondták. Hát nem lesznek olyanok soha; a vége, tényleg mintha mennybe menne. Apológia? Szeretet? Realitás, vagy a magam valósága? „Még a kötet záró darabjai, a két hangjáték is csupa-csupa részvét. Simone Weil mondta, hogy a hazát csak részvéttel szabad szeretni. De talán nem csak és kizárólag a hazát. Ez a szeretet legfőbb törvénye. Több ez, mint humánum, irgalmas szamaritánusság: „hátracsuklik fejünk úgy tekintünk / a tejüvegfalu üres égre / fölfeszí-
Koppány Zsolt
tett két karunkat tárjuk / céltalanul örök ölelésre / megtörtcsontú lábunk kíntól földbe gyökerezik.” Ezek a Rodin-szoborsorok kiáltásnyi csöndből világítják be a csupasz teret. Igen, a szeretet itt kezdi elhagyni szűkös udvarát. Fölülemelkedik és visszanéz ránk. Két vers között – sűrűsödik a csönd.” A költő zavarban volt, de látszott rajta a meghatódottság. Végtelen harcokba kezdtem. Szóltam az Írószövetség akkori elnökének, Tornai Józsefnek, miért nem kap Rákos Sándor Kossuth-díjat? Mert nincs jelen, válaszolta Tornai, lakonikusan. Nincs? Majd minden folyóirat élén ott a versek egész sora. A nagy búcsúverseké. Persze nem úgy értette. Személyesen nincs jelen. Áhá. Már értettem. Igaz volt ez a végtelen igazságtalanság. Mert kit érdekel maga a költő? Talán a mű a fontosabb. De az számított a legkevésbé. Levakarhatatlan lényem célba ért. Nem találtam bele a tízesbe, hogy a Soros-féle Életműdíjat megkapja. Helyette jött a kisebb összeggel járó, de rangosnak mondható Weöres Sándor-díj. 1997-ben a fülembe súgta Angyalosi Gergely: most már biztosan megvan a Kossuth-díj! És nem lett meg. Somlyó György kapta. Aki ugyan nem volt holokauszt-túlélő, de ott van tőle a könyv: a Rámpa című regény 1984-ből. Rákos elismerte: Somlyónak legalább van életműve! Aztán, 1998-ban megjött Kossuth-díja is. Már nem tudta élvezni. Az összeg, mely akkor sem volt kevés, az állandó ápolói felügyeletre volt elég. Még a régi lakásban laktak – később a mellettük lévőbe költöztek, mely fiáé volt egyúttal –, megkért, hogy az egyik szoba ajtajára szereljek föl biztonsági láncot, hogy ne tudjanak csak úgy – rányitni. Tudott lakatos múltamról, melyben nem voltam jeles, de ezt könnyedén fölszereltem. Elájult. – Hogy te miket tudsz! Nagyobb dolog ez egy vacak versnél. – Igaza volt. A vacaknál nagyobb dolog. De nála nem volt semmi, ami vacak. Csak a szétszórt tárgyak, cédulák hanyag összevisszasága. Zebegény volt nyári istene. Odamenni. Kiülni a nyugágyba. Hétköznapi passió című novelláskötetemet adtam át neki 1992-ben. Utólag elárulta: – Féltem. Mit mondok neked, ha nem tetszik? Kérdezd meg Monikától! De megnyugodtam. Az egyik katonanovellád olyan erővel hatott, hogy nem tudtam ebédelni! Elment az étvágyam. – És sok-sok kézszorítással megköszönte, hogy meglátogattuk, az akkor árvíz idején, mert mi van, ha rosszul lesz, és nem ér ide a mentő? Nem mondtam semmit. Hogy mekkora marhaság ez! Hiszen nem az Amazonas lépett ki medréből, csak a Duna. El sem mertem mondani, hogy kis Polskink nem hagyott minket cserben, mégsem érkeztünk meg időben, mert az ok szintén az árvíz. Nagymaroson nem mertünk átmenni, hanem föl a hegyre, úttalan utakon, majd leereszkedtünk Szobnál, és onnan jöttünk vissza Zebegény–Újvölgybe. Pedig csak két utcával kellett volna csak följebb mennünk, utána minden út szabad volt… Ha teszik, ha nem, az 1998-ban, az Unikornis Kiadó zöld bőrkötésű sorozatában – A magyar költészet kincsestára –, a 69. kötettel Rákos Sándor már életében klasszikussá emelkedett. 1999-ben, halála évében pedig megjelent a nagy búcsúkönyv, a Helyzetgyakorlat. Fölösleges megszámolnunk, hányadik kötete ez a költőnek. Katedrális-magas verstorony. Mint Gaudi La Sagrada Famíliája. Csak itt a tető is befejezve. Innen már alig van tovább. Nemcsak nála. A magyar költészetben, a kortársak között. Monikát szólítja, hívja. Öregkori ragaszkodás. Több mint szerelem. Valami eltéphetetlenség. Az öregség szégyene, és mégis élniakarása Adyt simogatja vissza, ide, az ezredvégre. „Öreg arcom égeti a szemed / ne nézz rám mert megszégyenítesz / ha velem beszélsz hunyt szemmel beszélj / hogy ne kelljen lesütnöm az enyémet.” Ebbe a válogatásba nem került bele a talán legszebb vallomásos vers, melyet közölt a Magyar Nemzet Albert Zsuzsa interjújába beékelten: „találhattál volna alva is / találhattál volna halva is / ágyam fejénél megálltál / köszönöm hogy ébren találtál //…/ szavak nélkül is szólítlak / halálos ágyamon is hívlak / nagy csöndem akkor sem ereszt el / csordultig megtelik neveddel”. Elégedetlensége legnagyobb szorongásaikor sem engedte, hogy felületes legyen. Egyik versvége így emelkedett föl egy folyóiratközlésben: „elnapolni napom kevés már / enge-
133
Koppány Zsolt
dem veszni mégis mindet / számadáskor majd a határon / üres kezemmel visszaintek”. A Helyzetgyakorlatban így módosul: „üres kezemmel csak legyintek”. Minden mindegy alapon. Érezte a véget. Az Istent kereste egész életében. És megtalálta a személyes Istent. Az ő istenét: „ismertem istent kiskorában / mezítláb járt az iskolába / ujjas nélkül jött fején kucsma / a hátán hófehér tarisznya / szeméből fájdalom sugárzott / megteremtette a világot.” Benne minket. A Homo sapiens sapiens-t. A tavaszra várt valahányszor: „meddig tart még ez a nagy tél / tavasz ha jön nem talál.” 2000 tavasza már hiába kereste. Halála hetében elhaló hangon nyugtatott meg valódi prózaíróságom felől. Hiába kérleltem, hogy a 2000. évet meg kell várni. December 25-ére virradó éjszaka elment. És született meg Jézus Krisztus. Rövid helycsere. Fagyosan kezdtem a sírbeszéd megírásába. És nem voltam író. Csak ostoba árva.
Az ifjú költő
134
Rákos Sándor ravatalánál Kedves Sándor bátyám – sok-sok levélben szólítottalak így; hadd szólítsalak most így ebben az utolsó levélben is, hiszen a búcsúbeszéd nem egyéb, mint az eltávozott után küldött üzenet, amelyről pontosan tudjuk, hogy sohasem érkezik meg a címzetthez. Sándor bátyám, hát elérkezett ez a pillanat is, amelyre annyiszor gondoltam riadozva az elmúlt másfél évtizedben. Itt állok kiüresedett aggyal és szívvel a ravatalodnál, és legszívesebben nem mondanék semmit, némán búcsúznék Tőled. Hiszen nálad avatottabban senki sem szólhat a halálról, a halálról, amely hosszú évek óta központi témája volt a költészetednek. De nem jól mondom: nem maga a halál foglalkoztatott téged, az elmúlás nyers ténye, a létezéstől elválaszthatatlan obszcenitás, ahogy egyik versedben megfogalmaztad. Ami igazán izgatott, az a halál egyre súlyosodó árnyékában való továbbélés lehetősége volt. Ezt a lehetőséget tekintetted ember-létünk egyik zálogának. Miért és hogyan képes az élet folytatására az egyetlen lény, az egyetlen, „kitüntetett” létező, ahogy Heidegger mondta, amelyik tudván tudja, hogy meg fog halni? Te így fogalmaztál: „e tudás bére életem / bűnhődnöm minden percemmel ezért kell / nem szenved a kő nem tud az időről / nem szenved a por nem tud a halálról”. Miért kezdi hát mindig újra az ember a megnyerhetetlen játszmát, a csörtét, amely – ahogy írtad – „kényszerít bajnokká gyötörve / páston maradni még”? Ez a rejtély foglalkoztatott. Noha tudtad, hogy sohasem juthatsz el a végleges válaszig, egyre alább szálltál önmagadban, mintegy helyettünk is, hogy a testi-lelki szenvedés iszonyatos mélyeiből felhozz nekünk valamit, ami már költői beszéddé formálva tudósít az elfogadhatatlanról, s vele együtt az emberi méltóság mibenlétéről is. Hiszen te magad voltál az, akit hosszú éveken át körültáncolt a halál, akit bajnokká kényszerített a vele való küzdelem. Számtalan testi kín, megalázó gyötrelem formájában adta tudtodra, hogy nem tágít a közeledből. Valóban, mintha ismeretlen értelmű próbatételek alanya lettél volna; mintha egy nagyon távoli, de nagyon is jól hallható hang folyamatosan azt kérdezte volna: „Lássuk, meddig bírja még?” Mi pedig, akik a pást széléről figyeltük a küzdelmet, döbbenten láttuk a törékeny fizikumban rejlő hihetetlen életerőt és emberi nagyságot. Mert csak az emberi nagyság megnyilvánulásaként lehet jellemezni azt, ahogy a testi nyomorúságot egy csodálatos költészet kiapadhatatlan forrásává tetted. Erre valóban a legnagyobbak képesek csupán. Aki felületesen ismert, az talán csak az elesettséget, a „csont és bőr és fájdalom” létállapotában vergődő, panaszolkodó lényt látta; annak talán csak az tűnt fel, hogy mennyire igényled és elvárod azt a kivételesen odaadó és szeretetteljes gondozást, amelyben családod, környezeted részesített. Holott a küzdelem magasabb szinten folyt, a költészeted szintjén, amelyről pontosan tudtad, hogy az elmúlt fél évszázad magyar lírájának egyik legjelentősebb teljesítménye. Nem volt szükséged egyetlen kritikusra vagy irodalomtörténészre sem ahhoz, hogy érzékeld saját jelentőségedet, s ebben a viszonylagos visszhangtalanság és – életed egyes szakaszaiban – a méltatlan félreszorítottság sem tudott megingatni. Megint rosszul fogalmaztam: nem a saját, esendő és halandó személyed jelentőségéről voltál meggyő-
Angyalosi Gergely
Angyalosi Gergely
135
Angyalosi Gergely
136
ződve, hanem annak a fontosságáról, amit az évtizedek során papírra vetettél. Kívülről szemlélve néha önzőnek látszódhattál, pedig nem magadat, hanem a művedet féltetted. Nem sok költőt tudunk megnevezni a mai magyar lírában, aki olyan könyörtelen éleslátással vizsgálta volna önmagát, mint ahogy Te tetted, s aki hozzád mérhetően groteszk szcenírozással énekelte volna meg az aggkor hányattatásait. Ám azt is látnod kellett, hogy a világ gyakran süket és vak, hogy az elismerés sohasem időben jön, ha megjön egyáltalán (Neked, szerencsére megjött, legalább az utolsó pillanatban). Ezért védened kellett, amit létrehoztál, óvnod, mint apaállat a kölykét; ehhez kérted és vártad el családod és nem túl nagyszámú barátod segítségét. Többször is versbe emelted – a legnagyobb erővel talán a Rasz Samra torzóiban – korosztályod, e „sötétbe süppedt nemzedék” élettapasztalatát: a kiszolgáltatottságot, az életveszélyt, az erőszak jelenlétét mindenütt, a jogfosztottságot, a szellemi értékek lenullázását. Elmondhattad nagy elődöddel, Baudelaire-rel együtt: „Ifjúságom sötét, fekete zivatar volt / csak néha láttam egy kivillant sugarat”. Már a pályakezdésedet is ennek „a sötét, fekete zivatarnak” a közeledő morajai vették körül. „Alighogy megnyílt a kapu, melyen át beléphettem volna az irodalmi életbe, máris bezárult” – emlékeztél alig másfél hónapja megjelent, immáron utolsó interjúdban. Szimbolikusnak és életed során sokszor visszatérőnek látom ezt a képet: a hívogatón kitáruló, majd brutális hirtelenséggel újra bezáruló kapu fájdalmas üzenetét. Mert ha a talajvesztésben és a történelem kegyetlen sivárságának átélésében osztoznod kellett is számos kortársaddal, társtalanságod egészen egyedi és csak rád jellemző volt. Ám Te, akárcsak a betegségből, a magányból is remekműveket tudtál formálni, azzal a titokzatos alkímiával, amelyre csupán a nagy művészek képesek. Azért voltál képes erre, mert lényednek és költészetednek volt egy közös jegye, amelyet ritkán szoktak hangsúlyozni, talán éppen azért, mert olyannyira magától értetődő volt: a belső szabadság elpusztíthatatlan igénye. Nem véletlen, hogy utolsó köteted egyik versében a szabadságot megjelenítő képek között ismét csak találkozunk a kitárt kapukkal. „SZÉLGYALULTA ÁRADÁS FESZÍTETT VITORLÁI + MAGASFÖLDEK FÖLÖTT GYORS FELHŐFUTÁS + SZABADKIKÖTŐK SARKIG TÁRT KAPUI + FIATAL FÉNY”. Sándor bátyám, most az utolsó kapu is megnyílt előtted, és ez kapu sohasem fog bezárulni. Itt hagytál minket, „átléptél a nyíló végtelenbe”. Most már rajtunk múlik, mit kezdünk gazdag hagyatékoddal – sokunk nevében ígérhetem, hogy értéke szerint kezeljük majd. Ha most megkérdezhetném tőled, nehéz volt-e az elszakadás ettől a földi léttől, vajon mit válaszolnál? Azt hiszem, talán zsarnoki természetű szellemi atyádat, Füst Milánt idéznéd: „örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol százezer kígyó sziszeg.” Nyugodj békében.
Átjárás – Sylvia Plath
G. István László
G. István László
Plath fordításai elé Pentagram címmel adok ki verses fordításkötetet. Öt költőtől fordítok – közülük három: Dickinson, Yeats, Plath beszerezhető magyarul, bőven fordítottak tőlük, a fordítások kitűnőek. Kettő: Owen Sheers, Kei Miller szinte még nem szóltak magyarul – Sheerstől néhány szöveg akad, talán. Most mégis ez az öt hang – bennem – egybekívánkozott. Húsz-húsz verssel kényszerítő teret hívtak elő, egy fordításkötet terét: angol-amerikai zordságot, elhangolt pátoszt, fanyar próféciát. A kimondás, a kijelentés energiacentruma kísértett mind az ötben. Dickinsonnál hallgatag vulkanikusság, Yeatsnél elvarázsolt, mondókás-vajákos prózaiság, Plathnál hisztériába hajló, démoni nyersesség, Sheersnél a keserédes idill torokhangzása, Kei Millernél a trópusok tágas, száműzött próféciája. A kijelentés energiája szintjén életmű-rímek ezek – hangjaikból felépült az ötívű boltozat. Plathtól csak egyetlen egy szöveg van, amit nem fordítottak le előttem magyarul, a többi mind nagy vers, öröktől fogva antológia-darab. A meglevő fordítások érvényes, telitalálatos darabok. Az újrafordítás tehát nem volt a magyar olvasó érdeke – csak az önző, és önzéséből építkező fordítóé. Tandori Zúzódásán nőttem fel – illetve pontosabban, húszas éveim a Zúzódáson edződtek – egy-hang építette Plath-t, a Tandori hangja, mint egyfényű lézersugár: egyszerre gyógyított és roncsolt, mint az antiszeptikus fogyasztói világot bombázó besugárzás-terápia. Ebben a hasadó energiában mindenki tönkremegy: alkotó, befogadó, ha komolyan veszi az energia természetét, és mindenki megtisztul – ha a besugárzással élni tud. Egy burjánzó világban meg kell tanulnunk a nyelv besugárzásával élni. Szükségem volt tehát a nagy versekre, még egyszer, most már a saját hangomon, hogy eddzenek és gyógyítsanak. Sejtelmességükkel, rámenős (olykor hisztérikus) drámaiságukkal hívják tetemre bennem az elvesztegetett időt – a privát vallomásosság közbotrányát, intimitás és pornográf közszereplés egybeérését. Az életszentségeket körbevevő olcsóságot és ennek az olcsóságnak a drámai, megvesztegethetetlen nyersességét.
138
Jóság
Sylvia Plath
Sylvia Plath
Jóság futja be a házamat, Jóság asszony, olyan kedves! Gyűrűjének kék-vörös ékszere füstöl Az ablakokon. Mosollyal Telnek a tükrök. A gyereksírásnál mi lehet valódibb? A nyúl sírása vadabb, De lélektelen. A cukor mindenre gyógyír, mondja a jóság, A cukor megnyugtat, folyik. Minden szeme pici borogatás. Ó jóság, jóság, Felcsipeget édesen, Japánselymem, szegény lepkém, Bármikor feltűznek, nincs érzéstelenítés. De már jössz is, kezedben tea, Egy gőzkoszorú. Patakzik a vér, a vers Megállíthatatlan. Átadsz két gyereket, két rózsát.
139
Sylvia Plath
Müncheni próbababák A tökéletesség rettenetes, nincs gyereke, Lehelete hideg hó, kivattázza a méhet – Ott tiszafák zúgnak, akár a hidrák, S az élet fája, az élet fája Havonta engedi el hiába holdját. A véráradás a szerelem áradása, Tökéletes áldozat. Azt jelenti: bálvány nincs, csak én, Te meg én. Aranyos, kénsárga, müncheni próbababák Dőlnek el mosolyogva ma éjjel A Párizs-Róma közötti hullaházakban, Meztelenül, a kucsma alatt kopaszon, Ezüst pálcikán narancsszín nyalókák, Gondolat nélkül, elviselhetetlen. Sötétség-darabok hullnak a hóval, Senki nem jár arra. A szállodákban Ajtók nyílnak és kirakják tisztítani A cipőt, széles lábujjak bújnak beléjük másnap. Ó, az ablakoknak ez az otthonossága. A babacsipke, a zöld leveles torta. Álmos kövér németek feneketlen Stolz-a, Fekete telefonkagylók nyugalma, Lógnak, csillognak, Csillogva emésztik, Ami hangtalan. A hónak nincs hangja.
140
Kivárás a sötétben. Aztán kék roham: testetlen Távolok, kopár hegyek.
Sylvia Plath
Ariel Istenoroszlánnő, Végre egyek lettünk, Sarok-térd egybeforog! – Barázdák Nyílnak, záródnak, egy nyak Barna íve, Amit elérni nem tudok. Bogyók néger Szeme egy-egy sötét Horog – Árnyak. A szájat fekete Édes vér tölti. Valami más Ragad az égbe – Csontok, hajak, Sarkamról bőrszilánk. Fehér Godiva, kibontom magam – Halott kezekből, halott kötelékből. Most búzává Habzom, tengercsillogássá. Gyereksírás Olvad szét a falban. És én Vagyok a nyíl, Harmat öngyilkos Röpülése, maga a vágta, Vár a vörös Szemű reggel, az üst.
G. István László fordításai
141
Ta n d o r i D e z s ô
Tandori DezsÕ
Térhús. Idôhús Egyetlenednek Egyetlenednek. Nekierednek. Mindek neki erednek. Egyetlenülnek. Végül. Elülnek. Térré, idővé lesznek. Térhús, időhús. Ennyi juss. És huss. Tér, idő egy suhanás. Legkevesebbje. Véged lehetne. Bármidből valami más. Valami másod. Idegen álltod. Múltod. Megülepedted. Még. Kapkodásod. Belenyugvásod. Mi ez mind. Hogy helyetted. Mint leküzdötted. Ismeretlennek. Indulsz magad előtted. Csontig csapnak mögötted.
„Ideje hóhér” Az Itélettér Az itélettér. Ami eget kér. Itéletidejével. Nincs az az idő. Mely kivédhető. Él itélet terével.
142
Ta n d o r i D e z s ô
A túlsó partra. Bárkáját hajtja. Lélekmentő ladikját. Míg testveszejtő. Itéleteidő. Tölti terét. Ideát. Kiürülnének. Terek. Időknek. Népessége dől. Árad. A lélekladik. Nem tétlenkedik. Szolgál mindkét partjának. Itélet. Idő. Tér. Be nem telő. Egyre kihagy és áthat. Tér barlangjából. Időpusztából. Létezők előállnak.
Híd. És dombja Mint légvonatban Mint légvonatban. Vad rohanatban. Függönylobogásokban. Húz. Von. Egy-fogytán. Táj. Lég. Idő. Tér. Mid van. Most csak itt helyben. Vas híd tövén lenn. Utak célja nem látszik. Ködös örökdomb. Megjössz. Sem-célpont. Messzi jó köd. Más-s-másik. Itt csak a gyom közt. Rágó a koton közt. Kis por. Nagy por. Járda. Állsz. Kutyák. Pár madár. És hallani már. Aki jön, húz csupa más.
143
Ta n d o r i D e z s ô
Ablakban. Nem lógsz. Alakban. Kallódsz. De a mind-ugyanabban. A lobogások. Utak és mások. Mind idegen vonatban.
Átsokasodás Mind bolondgomba Mint bolondgomba. A híd és dombja. Sokasul. Vagy tövén te. Már nem. Hogy elég. Itt tovább nem lép. Út. Hogy önmagát nézze. Nem, hogy netovább. Nem itt maradtát. Nézi. Épp csak. Vonatát? A rézsű füvét. Porát. Ahogy épp. Levedli lághuzatát. Köd szállta. Dombját. Látja. Fák ontják. Házak. Mindenségüket. A vonatzajban. Zajjal se. Halkan. Se. Ég-talpig térsüket. Idősüket. Fussanak. Társ vagy sem. Csak álljanak. Köztük álljon a vonat. Nem visz. Társának. Egy pogácsának. Felét emeld tárcsának. Ínyedre? Vérét lássad.
144
Annyira
Vasadi Péter
Vasadi Péter
Azt hiszem, a szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévalós legyen, mint a szellem, tehát, hogy szellemmé váljon. (József Attila levele Vágó Mártának, Pest, 1928. okt. 12.) A létezés izzás-fokán ellobban minden különbség. Most, hogy heves harc folyik a töredékekért, s fonák egy épkézláb mondatot leírni, sőt elgondolni is, korszerűtlen-te, gyermekmeséket olvasol? Gyönyörködve? S tanulsz belőlük vén korodra? Kiben a létezésnek hajszálvékony tétjei túlfeszített húrokként remegnek, nem szégyelled magad? Hogy illik össze ezzel az? ... Én nem illesztgetek. S nem is -gatok. A mély sötétlés hallatja meg velem, hogy a földmozgásnak vannak neszei, ahogy belül csattint már az olló fémesen, mielőtt megélezett száját kitátaná. S vajon ennek az egésznek van neve? És ismered, ha van? Mondják, hadarják, beléd verik álneveit: egyik sem igaz. Tudod, a Föld kissé ferdén forog, ami létérdekünk. S ki tesz azért, hogy tengelyferdesége megmaradjon, minden mesterkedésünk ellenére? Magam múlok, halok, változom a láthatatlan eltéréseken, egy-egy parányi, de átélem, hogy végbemegy; létével felel az ember, ha tett, ha mulasztott. Mozdult-e, tűrte mozdulatlan. Jó lenne már lehántani leples, tömérdek, hártyás burkainkat – tömeghalálunk volna az, mezítelen, géppisztolyos
igazság-zűrzavarban. Benti rezzenéseink egyképpen ölnek s mentenek, mi meg ötvösmunkával fabrikálunk vádat, lejárató busó-álszenteket, homok-szelíd rágalmakat, némák figyelmét félelemből elterelve, s áttetsző téglából rakjuk magasra elítéltetésünk’. Áll majd ez a város, nem inog abban a túlvilágításban, mely közeleg, suhog, de símogat, izzása szólít, mozgása illatoz, s elképzelhetetlenül szeret; ez lesz ítélete. Menekülnénk előle, de ő van mindenütt. S különben is meggyökereztünk. A Hegy körül a látottak mind fölvonulnak, az elgondoltak is, s ahogy mások látványa voltunk, egymásnak sugárzó látomása; több leszünk; hozzánk adódik a gyanútlanokban keltett vágyak futótüze, népe, letarolt tája, szikrás éneke, s a keserűség folyója ránk fröccsen, zuhog alá feketén a tiltakozás állókövein. Percről-percre voltunk mindene, pillanatra, vagy teljes hosszán élt időnkben valakiknek, sokaknak, s talán – iszonyú – mindenkinek. Nem tudtunk róla? Az lehet. De ő tudott. Most kiszabadul, szökik belőlünk, mégis megtart ölelve, mivel önmagát nem képes tagadni. Benne vallomássá leszünk, legmélyebb sajátunkat beszéljük;
145
Vasadi Péter
146
kimondja végre titkát mindegyikünk, ahogy a Nap ontja leglényegét, de itt fogyatkozástalan’, mert mérés, mennyiség, anyag a test s forma javára megszűnik: határtalan járunk-kelünk a folyton új, s újonnan föltáruló –szent – Létezésben. Itt mindig előbb tudunk, nem lesz többé utóbb,
majd apadva szétbocsátunk, hogy ismerhessünk másmilyet. S minthogy a Föltámadt az Őstudó, kinek szók ürügyén égképek fordultak ki száján, kozmoszt villogtat beszédünk; ácsolt halottas fa-ágyról, s szerelemből a teremtést fényinfekcióval ő szórta meg... Bizony, Attila, annyira.
Segélykiáltás
Kun Árpád
Kun Árpád
Álljatok mellém mind, aki voltam és leszek! Fogjatok kézen, vezessetek át a pillanaton!
Világrend Azt hittem, az a világ rendje, hogy a lehetetlennel keljek és feküdjem. Ma nem ismerem a világ rendjét. Álommal kelek, fáradtsággal fekszem
Négy sor a gyengeségrôl Apám és anyám fiaként gyengébbnek éreztem magam náluk, pedig erősebb voltam. Lányaim és fiam apjaként gyengébbnek érzem magam náluk, pedig erősebb vagyok.
Apám társasága Nagykamasz apámat többször megölték, ahogy ő is többeket megölt a háborúban. Számára örökre ezek a gyilkos kapcsolatok maradtak a legfontosabbak. A békeévekben reménytelenül kereste gyilkosai és az általa legyilkoltak társaságát. Nem tudott mit kezdeni a feleségeivel, se velünk, a gyerekeivel. Bármennyire igyekeztünk, képtelenek voltunk pótolni számára mindazok hiányát, akik lelőtték, felrobbantották, elgázosították, akiket lelőtt, felrobbantott, elgázosított.
147
Szauer Ágoston
Szauer Ágoston
Házhely A szoba hűvöse még itt lebeg, könyvespolc – minden felidézhető, szőnyegén a kilépett méterek, szemközt a fák és a szürke tető. Itt állt a ház, majdnem jelen való az óra vékony hangja, egy kanál; s a kép helyén a fal ma is fakó… Csak pár növény még, lassan elenyész, s a génjeikbe kódolva talán e csendes létből egy kicsiny egész.
Innen Az alkonyat ma sárga, tálcán szalvéta, körte, hosszan szemlélve görbe az asztal hosszú árnya. Az ajtó tárva sarkig, kedves, nyugalmas látvány, ha nincs a légy a lámpán, talán már giccsbe hajlik. A tudat rögzít, filmez, mert rajta túl már az van – s egy másik olvasatban érvényét veszti mindez.
148
Családmesék
Nyilas Atilla
Nyilas Atilla
JenÕ az oka mindennek. Ha ő annak idején nem szokta volna tárva-nyitva hagyni a kertkaput, mikor csak a faluba ment, sőt nem intett volna minket is erre (s tudjuk, neki nem tanácsos ellentmondani), nem vettük volna át ezt a szokását, és évekkel később, eggyel azután a rossz emlékű beszélgetés után, amely miatt búcsúznunk kellett, talán örökre, a kenesei háztól, most keresztmama telkéről kihajtva rögtön megálltál volna, s nem csak úgy másfél óra múlva derült volna ki, hogy nincs meg a kulcscsomó, amit mintha a kocsi tetejére tettél volna, ám hiába modelleztük, nem esett le, amint újra megfordultál, sem a tarlón, sem a föld- és a bekötő, de még az országúton se, és attól fogva, ahol aznap jártunk, szinte bárhol lehetett, fél délutáni hasztalan keresgélés után nem kellett volna késő estig autóznunk, a világ egyik legnyomasztóbb lakótelepére a pótkulcsokért, és vissza a hátul kényelmetlen pózokban alvó gyerekekkel.
149
Nyilas Atilla
Mikor adjam át? A nőnap után két nappal van a névnapja — a névnap előtt két nappal van a nőnapja. A nő névnapja a nőnap után van két nappal, a név nőnapja a névnap előtt van két nappal. Két nappal van a nő napja a név nőnapja után, két nappal van a név napja a nő névnapja előtt. A névnap után két nappal van a nőnapja — a nőnap előtt két nappal van a névnapja.
Április végén Apa, úgy várom, hogy karácsony legyen. Miért? Mert azt nagyon szeretem. A legjobban szeretem, mint a húsvétot meg a télapót. És miért szereted? Azért, mert akkor díszek vannak fölakasztva, és újabb ajándék érkezik, és nem tudom még, hogy mi. És ha kibontjuk, akkor kiderül. És aztán még azt szeretem, hogy játékok vannak az ajándékban. — Tudod mit, én azt gondoltam, hogy a Jézuska… hogy ha az angyalkák élők, akkor kitesszük ezt a papírt az ablakba — észrevette, hogy jegyzetelek —, és akkor elolvassák, és hogyha tetszik nekik, amit írtunk, akkor hozzák azokat az ajándékokat.
150
Leukonoéhoz
Payer Imre
Payer Imre
Kedves, csak bogarászd a Babylon-Cash magazinban, az utolsó lapokon, lent a horoszkóp rovatot. Nekem hosszan szőni az intelmeket, itt, tiltja irigy idő. Mit szántak, mi jövőt? Nézd, az is ott szerepel. Meg az, hogy az én jegyem épp gilt veled, és így e tudás – miénk. Ma, négy húszra, ha az isteneink promt odahatnak – a cégnél vége a meeting-nek, a nap, huss, tovatűnt… Siess, tedd a jégre a viszkit, ne parázz, Leukonoé, jövök!
„A szabadság a legfôbb érték” A hideg és huzatos téren a tömzsi test felugrik, kinyúl az olcsó anorákba bújtatott mancs, lecsap a másik testre. A National Geographic-on a csimpánz fekete szőrrel borított teste lendül, karja lecsap a falkatársra – nézi a képernyőn a biztonsági őr a sarkon levő épületben. Bent a Rt. ügyvezetője azt mondja: A rettegés lépett a tisztelet helyébe. Nézz le nyugodtan. De engedelmeskedj! A néző csatornát vált. „A szabadság a legfőbb érték” – artikulálja a képernyő.
151
Farkas Wellmann Éva
Farkas Wellmann Éva
Válasz rektoromnak. A nôi szépség „Mert ördögei mind a smink s az ékszer.” De szép a nő. Nem tudván visszalépni – s nem hallhatván ez állítást elégszer (mindegy, hogy gondolatnyi vagy ha képnyi). Sok céda tézist elfelejts, s ne vesd e tant szemétbe? – Anyag, mi rajta ékül még megragad, mert – mondod – szép a teste. De szép a nő. Mert szép a teste nélkül. Nem tét a tét. Ezt tudtad jól előre. Nincs alkonyat se már, s a reggeled dél. Próbálj meg élni nélküle vagy tőle: miként lesz perc idő vagy ketreced tér, csak nézheted. Nem ő, a lelked pőre. „S csak akkor mondd e szót, ha megszerettél.”
Duett, apokrif Örökké kettőtökből áll a szólam. Te csak zenélsz, míg ő hanyatt (a szótlan) A forma sínén tart feléd, a dalba, Együtt veled, e lant húrjába varrva. De most lassan zsoltárba vált az ének, Hogy boldogok bár a lelki szegények, Ország a tested, mennyei, s az ajkad – a toll kisiklik – halkan így szavalgat: Mily untató nesz, míg mind tovaszállunk: (Marad a szó, mit ki vagy sem a szájunk) Ezópus, s Dante nyomdokain Kain…
152
Vonat, hajó, min vágtat ő, vagy orkán; Vagy néha épp egy szonettben botorkál: E záró szextett sánta verslábain.
Hogy elnézem azt a három villamost, Amint a félhúnyt útba belevágtat Egymás után… Pályájuk te is láttad Így este: körtér s a sarki villa most, Majd üresen (egyik a más nyakában) A Gellért Szállón is túl a híd felé. De éjjel gyalog már, három-négy felé. Ő Nyilas volt a Skorpió havában.
Farkas Wellmann Éva
Üresjáratok
S bár csappant jócskán az esti forgalom, Nem véltelek látni a túloldalon, S így, idegen csapáshoz igazodtan Azt hiszem, ezek az üresjáratok Teszik, hogy még mindig érted fáradok. Azóta be és át is igazoltam.
153
Boldogh Dezsô
Boldogh DezsÕ
Nephilimi portré Lásd túl a Nap iker-arca néz rám itt sose pislog a hatalmas üvegszem nincs bűvigém „nyitja-csukja szézám” özön lényeidnek bambulója lettem Bosszant már a tér-idő az ó-év eső csepeg lehetne bármi évszak árnyad rajzol nephilimi portrét aztán a tél csipkés lombjai közé fagy Rádtündököl egy bolygónyi pária kiürült szemmel bámul most a látnok örökélet vagy örök adáshiba csak mániáimat kerítő talányok Egy új vízözönre egyéletem rest még legyen jelbeszéded megannyi fényjel és sűrű gyolcsban ragyogók az esték mert vár a Nap és a harmadik éjjel
Ha moccannál És végignézel egy híradót aztán az összes ismétléseket (se versek se idő se pókok számolása áporodott-egyedül) vagy menekülsz mint az éjjeli kovboj buszablaki tájba veszel vagy járkálsz csak föl-alá vizenyős szemeidben nappalaiddal odafent az űrbeli rézkarc kint szirom-szürkület rózsa-olvadás (összehordott megint a vihar meztelencsigákat halott baglyokat) És végignézel egy híradót aztán az összes ismétléseket (korán fekvő állatok sivatagi katonák gólhelyzet lassítva) vagy könyörögsz a szeleknek bízni kezdesz hámozod a szót és felelőtlen vagy az igaz dehát a Jóisten is az és két kezeddel körbeéred a Földet az igaz mozdulatlanul kinyúlva fekhelyeden
154
Boldogh Dezsô
Mindig is ilyen szerettél volna lenni mint az ott kétüléses sportautódat tengerparti pálmasoron vezető ehelyett idegent kalauzolsz csak végig a bugyraidon − „szemben az értfogyos iskola aztán balra a művház indul a mandala-tanfolyam is a nagyobb gyerekeknek” − „ez meg egy archaikus kibeszélőshow meg a holtak közvetítése a csúcsbuliból fizetett nevetőkkel” Betonkockák édes betonkockák tőzsdék tőzsdék kígyók mászta fal mondod az értetlen idegennek „így megy már ezer éve” itt Bangkok ősi földjén ha moccannál a mindenség is veled mozog ha távirányítasz csak ülsz nyugodnak ujjaid nézd őt inkább ahogy nyargal vigyorin a városvégi mezőn és lobogó ingjébe egy másik égbolt szele kapdos sárkánya helyett lelket ereget
155
Lázár Balázs
Lázár Balázs
Daniel villámcsapás hasít így a légbe ahogy Daniel vad üvöltése a csoportmegbeszélés közepén mindenki azonnal megdermedt én azt hittem hülyéskedik valaki néha előfordult egy kis brahi csak a görcsökben földön fetrengő féregszerű test látványa előtt döbbentem az epilepsziára s tehetetlenül némán kiáltva néztem a hörögve habzó szájat mint haláltusáját vívó állat s a szétrobbant öntudat remegő részecskéiben próbáltam meg őt mosolygós barátomat az Embert felismerni kétségbeesetten
mint puha nyári éjjel mint puha nyári éjjel a túlérett gyümölcs ahogy váratlanul huppan a fűkoronás földre úgy érkezik meg bennem régen várt önmagam holdvilág-eszmélet ez hűs visszatükröződés az álom és ébrenlét közötti pengeíven ahonnan hirtelen felfoghatóvá nyílik a széttáruló jelen
156
mint sápadt szivacsok szívtuk be a tavaszi napot hanyagul összekuszált testek a Rousseau-apartmanház deszkáin elterülve fáradt túlélők egy be sem következett katasztrófa roncsai felett
Lázár Balázs
mint sápadt szivacsok
karc Egy mondatban mit jelentett? A régen várt tavaszi reggelt, mely a tágra nyitott ablakon át bezúdul millió ingerével, megszédít és lassan felemel, mint egy földöntúli csel, mígnem a felhőtlen égből egy váratlan esőcsepp pottyan le és folyik hidegrázósan végig a hosszú téltől hamuszürke testen…
157
Tót h I m r e
Tóth Imre
Metanoia A gyermek boddhiszatva, egy alföldi vasútállomáson, forró, nyári délután, amikor remeg a levegő a sínek fölött, találkozik későbbi önmagával. Fejében a térkép, szívében életének terve. „Egész életed eseménytelenül fog eltelni, még a hadsereg sem hoz megváltást, nem fogod megtudni, milyen érzés puszta kézzel ölni. Talán, ha az ejtőernyősökhöz jelentkeznél… Nem fogod szeretni a gyávaságot, és az árulást, és ha valaki névtelenül feljelent. Szeretsz majd néhány nőt, de ők nem igazán értenek, mire apád meghal, megtudod, mi az igazi szeretet, és hogy az emberek nem érdemlik meg a segítségedet. Azzá válsz, amit elgondolsz.” A gyermek boddhiszatva kinéz az ablakon. Az állomás remeg az alkonyi fényben. Elnyeli a lemenő nap a világot. Homlokára hidegvizes zsebkendőt tesznek – „szegény, félrebeszél, hőgutát kapott.” – már nem akar semmit, csak azt, hogy ne legyen más, mint egy közönséges kisgyerek.
Megszakadt Egy zöld táska fekszik a padon, lelke már az égbe ment, holt csend ül a park felett. De a Mennyország nem felel. Csendben vár a 144 ezer. Te is közülük vagy, ne tagadd. Beszakadt ég a táj felett. Nem baj, hogy mindig másokat. Egyszer már én is láttalak.
158
Tót h I m r e
Vasárnapra virrad Mire végre elfelejtelek, Nem marad idő, ahol élhetek, Az öröklét, és néhány pillanat, Ez az, ami mindig megmarad.
Földrajz Azt a mexikói képeslapot végül soha nem kaptam meg. Skandináviából sem érkezik már levél. A szíriai rádió sem küld üzenetet. De a szeretet minőségét nem befolyásolja, hogy viszonozzák-e.
Holttá nyilvánítva Hideg. Végtelenül hideg. Abszolút nulla fokra hűlnek csontjaim. Kiégett a Nap, lámpát gyújtok : embert keresek. Fehér ingben ténfergek Demiurgosz városában, mindenhol csak házak, és kövek. Ha láttok az utcán, ne gondoljátok, hogy meghaltam, nem ti öltetek meg. Sohasem éltem itt igazán. Korszakok jönnek, korszakok mennek. Semmi sincs, amiért kár lenne. A sír megásva, a kalitka nyitva áll. A szellem örökké szabad.
159
Harkai Vass Éva
Harkai Vass Éva
Két hangra (NÕi szólam) I. A domb, a víz, a part mind távolabb kerül, a szél halomba söpri az elnyűtt képeket. Pár percnyi kegyelem után majd újra kél, s újult erővel szétfúj mindent. Így fúj be néha hozzám, felkapva dolgaim, emlékeim között lapoz, s elejti, mit megtartani már úgysem érdemes. Cipőm alatt iszap, hínár, bogáncs. Feldúlt ösvények mentén tarol a torz erőszak. Egyszerre üli nászát s torát a pusztulás.
(Férfihangra)
160
II. A vadak útján indulsz, s a hegytetőre érsz. Őr áll a bástya szélén, s a távcsövébe néz: Távol a domb, a víz, a part, mind távolabb kerül most józanság, értelem, s csak émelyegni tudsz már a kaput döngető megszálló hadak láttán. Nászát s torát üli a pusztulás.
Harkai Vass Éva
III. A vadak útján éjjel sűrű, sötét ködök, lucskos levekbe fúló, kihúnyó fényjelek. A bokor alján meglapuló szörnyek: villog üvegszemük, mind lesben s készen áll vérét venni az áldozatnak. Kioltott életek között üli nászát s torát a pusztulás. IV. A domb, a víz, a part mind távolabb már, és minden mily reménytelen. Levert hadak nyomában csak fáradt, lanyha szél botorkál. Ez férfias poézis, hiába vársz feloldó rímet, metrumot. Ha nincs, hát nincs feloldás, csak folytatás, s ismétli minden önmagát: V. A domb, a víz, a part taram-ta-tam-ta-tam-tam, és nincs feltámadás. Magam vagyok, hogyan lehetnék másként köztetek. A szél, a szél feléled. Hová vezet a pusztulás? Levert hadak felett kötéltánc, szent bohóckodás.
(NÕi szólam) VI. A domb, a víz, a part közel kerül most. Hideg homokban hűlő lábnyomok, folyókanyarban megrekedt napok.
161
Harkai Vass Éva
VII. Lángokban áll a vár, a várfal, lobog a tűz, és ellobbant napok pernyéje száll a partra, vízre. Folyókanyarban néma várkisasszonyok. VIII. A domb, a víz, a part egész közel jön, és mily reménytelen e férfias poézis, a rímek s metrumok. A szél, a szél feléled, megtép és sodra van. Veled vagyok, hogyan lehetnék másként egymagam.
162
Déjà vu
Svébis Bence
Svébis Bence
tűzijáték virrasztáshoz mákony hajtincs copfból kibomló egykedvűen pocskondiázom mit nekem pár zsíros szitokszó ha kéjhölgyek kacaja csábít a grand-guignoltól a sunset boulevardig aztán délutáni séta a parkba’ megkésett főúri szokás nem önjáró csak lendkerék hajtja s hittem rajtam nem talál fogást de dorongokkal végigverik testem útonállók áldozata lettem nem is rám vall de mégis hagyom más a modor más az alkalom
Közhely végül minden közhellyé áll össze s minden mi kész álszerény most hogy így látlak felöltözve te cselédlány vagy én lovászlegény csak ne kéne folyton visszalopódzni legyek nemtörődöm élveteg hideg nyál mit meg lehet szokni mint a melleden futó kék heget de ha összemérem magamat veled recsegve forrnak össze görcseink s ha aláhull bennem minden szerep Uram alakíts kedved szerint mint kelmefestők a vásznakat minden józanság rám szakadt
163
Weiner Sennyei Tibor
Weiner Sennyei Tibor
A napsárga gangon Egy szelet ég az enyém a napsárga gangon, Ennyi égbolt úgy tűnik mindenkinek jár. Hol hagytam a tengernyi horizontom? Az Istenek Szigetét? És az Óceánt? Hol hagytam a nyugodt idegrendszert? Édes önbizalmat? Forró lelkieket? Hol hagytam a trópusi kertet? Hol hagytam a zengő csendet? De bennem van a tengernyi horizont, Én vagyok az Istenek Szigete és én az óceán. Idegeim téphetetlen acélhúrok, Melyen bőszen penget egy nagy király. Ő bízik bennem és lelkemre úgy vigyáz, Hogy térdre borulva őszintén örüljek, Mint rügyet hajtó cseresznyefaág Mi örömében is csupa mozdulatlanság.
A reggeli kertben
164
A reggeli kertben úgy bolyongtam, mint éhes Isten, mint kószáló, szomjas halhatatlan, S csak szalmaszálat szíttam, és csakis Gyöngyházfény harmatot ittam. Tobozok voltak az én szobraim, és rőt Fasor volt az én gyapjas nyájam. Ruhát rám szőke patak szőtt, Szerető madarakkal háltam. Most ismét itt vagyok a reggeli kertben. Sétámat sípon játszom, s az éjszaka Rámborul forrón, fodros szerelemben, Mint csillagokkal rakott szoknya. De halandó vagyok. Éhem hús ha oldja, Szomjamra csak vér és bor adhat enyhet. Embernek szült a Föld, s hogy azt adjak vissza: Emberként járom a reggeli kertet.
Folyamatos jelen „Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják az utat a mindennapok szakadéka fölött.” Borbély Szilárd: Epilógus II.
Tu r b u l y L i l l a
Turbuly Lilla
Mert azt várják az élőktől, hogy ne nézzenek túl a mindennapok szakadékán. Az álmot is temessék reggelente el, a beszéd mögötti csendbe, mélyen. A lecsavarozott névtábla helyét át kell festeni, és lássák be, hogy ezek az újabb, perzselő nyarak nem kedveznek a gyászruhának. Nincs egyszerűbb létidő, mint a folyamatos jelen: mindenki annyi csak, aminek most látszik, s ha már nem látszik, mit számít, hogy volt egyáltalán? Rendezzék el a dolgokat, ahogy a könyveket a polcon, ne tűnjön szembe az elveszett hiánya. Mert azt várják az élőktől, hogy felejtsenek.
165
Szenti Ernô
Szenti ErnÕ
Építési terület Szóltál egyszer –, semmi reagálás. Másodjára is szóltál: Alulra bújt a fény, a lényegnél is fentebb tornázta magát a sötét. Nincs két egyformán betördelt égbolt. Soványságba zárt gyerekkort soha többé! Szűnni nem akaró bepiszkolódás. Fegyelmezettebb csöndekre, merészséget megtáncoltató hangokra lenne szükség! Akikkel először fogtál kezet, mind másként volt ismeretlen. Akikkel utoljára találkoztál, mind másként volt ismerős. Feketerigó fehér árnyékkal. Toldalékképzés, aszimmetrikus havazás, körberöhögött üresség. A csinálás a továbbjutás feltétele. Borítékolt temetés, puffadt valóságlátás. Többet ésszel, mint az erőszakos cselekedetek együttvéve! Madár lépked aláaknázott álmaidon.
166
Tíz kör helyett: 10 x 7?
„A sebeknek hinni fognak.” (A hely szellemei)
Lászlóffy Csaba
Lászlóffy Csaba
Csiki László emlékének
Az öregség brutális, keserű kontúrjai, midőn a drótfarkú üstökös visszfénye nem érintheti már beszűkült köreidet. Fakult, megégett szárnyad láttán nem csodálkozol, mint aki minden korban otthon érzi magát; béklyóval csak az ember életvitelét, értelmét lehet fogva tartani – képzeleted viszont a fantasztikum áttűnéseivel, a fikció fölényével bosszút állhatott zsarnokán. (Ha megfontoltabb lett volna, isten bizony nyomasztana.) Mi az, hogy «hajlott koromban?« – e szókapcsolatot mint metaforát sehogyan sem érted (még nem élted meg); csak az igazságként föléd tornyosuló nyomasztó igazságtalanságokat, amelyek menten eltörpültek, mihelyt fölismerted gyöngéjüket.* (Nagy ínségünkben hajlamosak vagyunk eltúlozni egy emberöltőnyi szenvedést.) Közérzeted nemigen volt jajdevidám, legfeljebb, míg fehér lap állt előtted; ha teleírtad, már csak a hiány lidércfénye világított. Volt-e más esély? Hangulatok hullámvonalai föl-fölrepítettek – jó, hogy mégsem felejtetted a földön az árnyékodat.
* Camust parafrazeálva
167
2 0 0 9 n y á r _ XV . ÉVF O LY A M _ 2 . SZÁM
Költészeti folyóirat Első szám: 1995. október 10. Megjelenik negyedévente Alapító főszerkesztő: Turczi István Főmunkatárs: Kukorelly Endre Szerkesztik: Bedecs László (tanulmány) Vass Tibor (olvasószerkesztő) Szerkesztőségi titkár: Pálos Anna Lapterv: Takács József Logó: Urbán Tibor Tördelés: Rencsényi Beatrice – CoGraf Bt. Szerkesztőség: 1147 Budapest, Gyarmat u. 106. Tel./fax: 25-181-63 E-mail:
[email protected] Kiadja a TIPP-Cult Kft. Felelős kiadó: Turczi István Alapító mecénás: Ispánki László ISSN 1219-3275 Lapunk megjelenését támogatták:
Budapest főváros XIV. kerület Zugló Önkormányzata Sokszorosítás: BédaBooks Kft. Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.)
168
