HAJRÁ, ECSET!' TOLNAI OTTO Nagydarab ember voltál. Sokszor vetettük egymásnak hátunkat, méretkeztünk, melyikünk a magasabb. Két-három centivel magasabb voltál. (Lám, még most is csalok, elcsaltam egy-két centit.) És mennyivel erđsebb! Tényleg: bikaer đs. Hisz pontosan fél évszázadra (a koporsó födele oda volt támasztva a sarokba: ÉLT 50 ÉVET, írta rajta aranypapírosból vagy valamiféle leheletnyi lemezb đl vágott, mintásra-díszesre préselt bet űkkel, számokkal, minden betű külön-külön volt felszögezve, gombostűnyi szögekkel, minden bizonnyal behozatali anyag, villant át az agyamon, Németországban dolgozva meglep đdve tapasztaltam, hogy az emberek hazahozandó cuccának nagy része a temetkezéshez szükséges kellékekb đl áll, meglepđdve, megszégyenülve, nem kis pánikkal tapasztaltam, az egyszer ű emberek, idény- és vendégmunkások egy pillanatra sem feledkeznek meg a halálról, a temetkezés rítusának milyenségérđl különleges gyertyákat, mécseseket, kereszteket, szalagokat, szemfedđket vásárolnak, mert jobb min đségű, szebb; az egyik bet ű elmozdult koporsód sarokba támasztott fedelén, kevesebb szöggel volt felerđ sítve, mint a többi, kisujjammal, éppen csak oldalra fordulva, viszszaigazitottam, hüvelykujjammal meg rágörbítettem a szöget, ne mozdulhasson el ismét, ne mozdulhasson el, ha majd ráhelyezik, rászögezik a koporsódra, minden bizonnyal azért keresve ezt a foglalatosságot, azért kapaszkodva abba az egyetlen bet űbe, már nem is emlékszem, melyik is volt, azért kapaszkodva abba az aranyozott semmiségbe, hogy ne kelljen odanéznem) volt szükség, hogy szétrombold, megöld magad. Fél évszázados napi huszonnégy órás, er đltetett munkára. Nagydarab ember voltál, mondom, bikaerđs, de a fejed keskenynek, áramvonalasnak látszott, volt benne valami madárszer űség. Ezért az ember nem volt mindig tudatában valós méreteidnek, az egykor kisportolt testnek (igen, egyedül a labda volt képes levezetni, visszafogni az đrlđ energiákat, a művészet nem, akármennyire is harcoltál a m űvészet ellen, akármenynyire menekültél is tđle, a művészet csak fokozta). Az utóbbi egy-két * Folytatás az 1987. májusi számunkból
HAJRA, ECSET!
1155
évben már nemigen gondoztad, nem nyested, nem nyesetted sz őrzeted, hajzatod sátrát, pedig sok borbély, barátod, ismer ősöd volt. Dusit, aki nálad is jobban elmagányosodott, szibériai rabokat idéz ően bebugyolált lábával, hóna alatt zsíros táskájával (mi lett a kis borbélykoffer sorsa?! — erre a kérdésemre, ha hozzád merek lépni, te tán még ott, a ravatalon is érdekes történettel válaszolsz, felkönyökölsz, és el őadod Dusi kis borbélykofferja elt űnésének hihetetlen történetét, még egyszer, utol jára megnevettetve az alig elviselhet ő fagyban topogó, gyászoló tömeget) ott láttam vacogva zokogni koporsód mellett. Dusi jóval id ősebb volt nálunk, de még emlékszem az apjára is: kemény, világéletében kopasz emberke volt, a negyvenes és az ötvenes években borbélyként dolgozott, hajnaltól késő estig rohangálta kiskofferral, jóllehet eredeti foglalkozása rendőr volt, a rendőr Mladen, mindenki így hívta, bár fogalmam sincs, melyik rezsimben is rend đrösködhetett. Dusi semmiben sem emlékeztet a rikácsoló, tüskés emberkére, állandóan mosolyog (most láttam arcát el őször e mosoly nélkül, ám a sírás, a zokogás is e mosoly fonákja volt), egy évtizede még választékosan öltözködött, inkább arisztokratának t űnt, tán még leginkább a kis fehérorosz kolóniához tartozónak vélhette az ember. Dusi — érdekes, az emberek milyen csodálatos leleménnyel, nyelvérzbkkel látták el kicsinyít ő képzővel, magyar kicsinyítő képzővel Du$an cár zord nevét, amelyb ől azelőtt sosem véltem kihallania lélek szót, ám most már, e kis borbélynak hála, a cár nevében is kihallom a lélek (duša) szót. Rongyokba bugyolálva, csontvázsoványan zokogott, de látszott: Dusi még ilyen állapotban is teljesen szolgálatkész. Napok óta nem evett, átfagyott, ujjai meggémberedtek, de még ott, akkor is hajlandó lett volna gyorsan megnyírni téged. Különben is a forró könny felmelegítetne kissé arcát, arcát törölget ő ujjait. Hajla йdó lenne körülstuccolni, megnyesni szakállad. Kellemes, ám a vacogást csak fokozó, halk zeneként csattogtatva az ollókat, amíg kint elhangzanak a beszédek, míg a Pap imádkozik, énekel. Szépen, észrevétlenül végezte volna el Dusi a munkáját, észrevétlenül, mint ahogyan él is, még észrevétlensége miatt is állandóan bocsánatot kérve mosolyával. Magában tán neheztelt is rád egy kicsit Dusi, már amennyire đ neheztelni tudott valakire, neheztelt, hogy ha már ilyen dologra szántad cl magad, miért nem szóltál neki, elég lett volna csak egy intés, egy jelzés, és egy fröccs, egy mártás ellenében minden id őben, minden helyen, akár a fagyos, csillagos ég alatt is, rendbe hozta volna hajad, szakállad. De, még ott,, akkor, a szertartás els ő pillanatában sem volt kés ő. A kis kefével minden sz őrszálat azonnal összesöpört volna. És valami ezüstfej ű üvegcséb ől tán még némi pacsuli is el őkerült volna, komolyan konkurálva a tömjénnel, az élet princípiumát hirdetve. Igen, Dusi hajlandó lett volna. Hajland5 mindenre. Hallatszott, amint zokogás közben össze-összekoccantak az 0116k, a nyírógép, a tekn őcnyelű borotva, sőt, ha egy-egy erő sebb koccanás hallatszott, arra gondoltam, Dusi tás-
1156
HID
kájában ott egy borbélytányér is. Egy csodálatosan ragyogó borbélytányér, amit Dusi azonnal kivesz, ragyogó napként felemel, beragyogtatva az egész fagyos világot, felemeli, óvást jelent be, életében el őször határozottan: leállítva az egész cirkuszt„ téged meg visszaparancsolva az életbe, vissza, hogy szépen megvetett helyedre feküdhessen, hisz, nemrég mesélte Bütyök, neki már ágya sincs, semmije, hisz ő még meghalni sem mer, még a halállal szemben is tapintatos, úgy érzi, ha végezne magával, ha, elvágná nyakát a tekn őcnyelű borotvával, egy mesterség, a borbélyművészet tekintélyén ejtene csorbát, és hát tapintatlan lenne a halállal szemben, ráer őszakolná magát a halálra... Igen, Dusi hajlandó lett volna szépen rendbe hoznia bajuszod, kivágni az orrodból, a füledből is+ a szőrzet ördögcérnabokrait. Igen, hisz látszott, hatottakon kívül mást már nem bíznak Dusira. No de hát, tenné hozzá Dusi, az is foglalkozás, mármint a halottborotválás, szép, egyike a legszebb foglalkozásoknak. A ravatalon egy torzonborz jelenség, melletti pedig egy zokogó, csenevész kis; borbély, akinek sosem is adatott meg, hogy önálló műhelye legyen, de akinek most is ott kocognak táskájában a nikkelszerszámok, s aki, nincs kizárva, csorgó könnyein keresztül nagy, tükrökkel, ropogósra vasalt szalvétákkal teli borbélyszalonnak véli a ravatalozót, borbélyszalonnak, amilyeneket a cowboyfilmekben látott, borbélyszalonnak, amely közepén ott fekszik — a lefektethet ő, csodálatos borbélyszékben — az abszolút kuncsaft, akir ől a világ összes borbélya álmodik ... Mondom, nem vágatkoztál az utóbbi években. És ellobbant, kiégett sz őrzeted er ős, nagy sörénnyé terült a ravatalon. Nem ismertelek meg. Ez már nem alibi volt. Tényleg nem ismertelek meg. Mert elő ször voltál az, aki valójában mindig is voltál, el őször nem rejtő zködtél grimaszok, öngúny, miegymás mögé. El őször látszott tisztán, egy az egyben mindaz a min őség, érték, amib ől annyian éltünk, ami annyiunkat segítetti élni, annyiunkat éltetett, amib ől annyian csipkedtünk, lopkodtunk (persze mindig csak szigorúan kis adagokban, éppen csak fűszerként használva monoton, hazug, döglött életünkre), az a valami, ami láthatatlanul, észrevétlenül beépült a városka, a tartomány szellemi, művészeti életének alapjaiba. Én még egzakt pontossággal felismertem ezt a valamit az emberek gesztusaiban, szavaiban, rajzaiban, írásaiban. Megijedtem. De el őször történt meg velem, hogy a ravatal mellett nem a halál negatívumától ijedtem meg, nem a máris horpadó, színét változtató hullától, nem attól a bizonyos sült t őktől, hanem a halál pozitívumától. Mert te nem horpadtál, nem változtattad a színedet, nem lettél tökvicsorivá, sült tökké. Egyszer űbb, természetesebb szavakkal kellene mondani, de most hirtelen nem találom őket, hiába kapkodok értük, mint ahogy te kapkodtál a tubusokért, vakon is mindig Pontosan megtalálva azt, amelyikre szükséged volt, a kéket, a zöldet, a vöröset, hiába, úgy látszik, nálam az ilyen fordulatok idegződtek be: monumentálissá magasodtál ott, abban a kis kanizsai ra-
HAJRA, ECSET!
1157
vatalozóban. Olyannyira, hogy hirtelen azt hittem, egy Jean Genetdráma barokkos jelenetét látom (természetesen Szentkuthy és Krleža leírásainak folytatásaként). Igen, felmagasodtál. Mint egy zseniális párizsi klosár, mint egy orosz regényh ős. Utolsó felvételeden, utolsó zónapörkölted elfogyasztása közben sem vetetted le oroszsapkád. Felmagasodtál, mint egy patriarcha/pátriárka. Akármilyen meglep ően hangzik is veled kapcsoladban, de az voltál a m űvészek, mindig az voltál a fiatal művészek számára. Mindenki tudta, hogy te, aki komolytalan dolognak tartottad a m űvészetet, a m űvészet egyetlen papja voltál felénk (ha nem az egyetlen, akkor szomszédoddal, az iigyvéd Koncz Pistával együtt). Ha nem mondják el őző napa telefonba, hogy mondtad: zárják 1 a koporsót, ha virrasztásom alatt, fényképeid tonnányi levélzete között, alatt, ott, a szoba padlóján egyfolytában azon t űnődtem volna, hogyan is fogok találkozni veled, hogyan utoljára, a ravatalon, legrévültebb, leglázasabb pillanataimban, látomásaimban sem képzeltelek, láttalak volna létezd-nem létez ő szüleid között futkosó, örök lelenc így, ilyen igazul. Monumentális patriarcha/pátriárka voltodban. Pedig ha valaki, akkor én mindig is tudtam, ismertem ezt a dimenziódat. Koporsód megemelkedett, vagy te emelted meg egy kicsit fels őtestedet, vagy a fehér, friss virággal teli hó emelkedett feléd óriástükörként, valami gyönyörű optikai játékot játszva, valami hasonlót, mint amilyen képeiden játszódik a víz és az ég tükre közé emelked ő, az ék erejével és az ék szépségével a víz és az ég tükre közé feszül ő, kátrányos halászladikokkal, amelyek különben legalább annyira hasonlítanak a koporsóra, mert hát olcsó koporsók is vannak, minta gondolák, a pompás, kecses gondolák. Ott, a szikrázó, vakító hótükör el őtt felmagasodó ravatalnál Szentkuthy, Krleža és Genet leírásaitól függetlenül is eszembe jutott volna, eszembe, hisz annyiszor idéztem, minden bizonnyal neked is mutattam (mivel a fest ő naplóját neked ajándékoztam) Süt ő András leírása Nagy Imre elhamvasztásáról: „A testének elhamvasztását tanúsító ember azt mondta: a lángok láttán mintha fölült volna. Micsoda színzuhatag!... Azt is mondják, hogy a csontjai — már-már a képeire emlékeztet ő módon — változatos színekben ragyogtak. Orvosi vélekedés szerint: a töménytelen orvosság következménye. És mégis úgy gondolom, hogy á jelenség nem lehetett egyéb, mint ami lényege volt; halhatatlan színeit a Nap küldte neki, de maga is fényforrás volt. A természet ritka jelensége." Úgy volt, szólnom kell majd valamit a koporsó vagy a sír mellett. frni képtelen voltam. Mondataim nádszerkezete azonnal összereccsent súlyod alatt, noha az a súly még nem ez a ravatali súly volt. Emlékszem, gyerekkoromban sem sikerült soha igazán megszerkesztenem a sárkányok nádvázát. Alig lebbentek fel, hirtelen a föld felé fordultak, mer őlegesen, hogy szétroncsolják magukat. (Később, a Járáson, sztyeppénkon, ahogy Gyuri mondaná, viszont nem foglalkoztam sárkányépítéssel, sárkányeregetéssel, pedig ilyen kit űnő
1158
H1D
terepük még a japánoknak sem lehet.) Képtelen voltam írni, képtelen voltam úgy a végtelenbe rántania bet űket, mint ahogy te rántottad határozottan, élesen és mégis tele gyengédséggel a végtelenbe vonalad, azt a vonalat, amely derekasan megállja a helyét a legnagyobb rajzolók vonala mellett is (Szalag, Picasso, Veli čkovié, hogy csak azokat említsem, akiket évtizedek óta tanulmányozok ilyen szempontból is). Csak már rég felhígult, rég elkopott szavaim, közhelyeim tolultak el ő, nem is csoda, hisz végül is a képzőművészetről való írás nekem is valami olyasmivé lett, mint neked, a te számodra a napi mázolás. Ezért, gondoltam, ha nagyon muszáj, ha a kanizsai protokoll egyértelm űen betervezett, és f őleg ha még lesz er őm, ha még oda tudok menni a mikrofonhoz, akkor papír nélkül mondok valamit. Valamit a Tiszáról, a Járásról, de nem úgy, ahogy írni szoktam, nem mint motívumokról, hanem úgy, ahogy nyaranta szoktunk veled beszélgetni egymás között, halkan, alig hallhatóan, a szik csillanó horizontjára mer őlegest hasító pacsirtát, vagy a sziksóból ezüstzacskót csavaró forgószelet figyelve, ahogy te nekem fiatalkoromban Segantinir ől, Mednyán3zkyról, I гrnyai rбl, az orosz erdőfestőkről, Hangya képein azokról a kis színlobokról meséltél, amelyek mellett felmelegítheti meggémberedett ujjait, meggémberedett lelkét bár egy villanásra az ember. Ami a képz őművészetet illeti, mindent tőled tanultam még tizenévesen, Kanizsán, csak utána lett tanárom Zentán Benes József, Dado évfolyamtársa a belgrádi akadémián. De hát azt is éppen t őled tanultam, hogy nem a képz őművészetről van szó: az égre tapadó pacsirta, az egyetlen él őlény, amelynek fix pontja van az égen, az égben, a szik bárányparéja, sóvirága közé bukva nem vonalat húz, hanem a még egyetlen pontos információt közvetíti ...Ahogy, mellesleg, a tiszavirág , és az ökörnyál végén röpül ő, láthatatlan pókocskák is ... De ahogy nyitott koporsódhoz léptem, akkor, ott, még jóval Dusi megjelenése és a temetési szertartás el őtt: arcodfejed letaglózott. Le, mint amikor a kocsmai verekedésekkor fejjel ütik szét egymás arcát az emberek. El őbb is éreztem, könny űnek bizonyulnak papírra vetett szavaim, azt is azonnal, szólni sem leszek képes, hangom ravatalod mellett m űkedvel ő hangjaként hangzana, mert veled kapcsolatban minden m űvészetre, ellenm űvészetre való utalás csakis műkedvelés, dilettantizmus lehet. De most ott, a nyitott koporsó mellett már nem is gondolkodhattam ilyesmikr ől, csak azt éreztem, azt hallottam, hogyan reccsen izét fejed er ős ütésétől az orrom, a homlokom, hogyan zúzódik szét a szám. Fejed mint tököt üti szét a fejemet, mint tökvicsorit, mint sült tököt, miközben a Te hatalmas homlokodon csak egy kis horpadás marad, az a kis horpadás, b őrcsomó, ami a pisztoly riasztó durranása után maradt. Mesélték, az utolsó napokban rossz, összekent sportszatyroddal l ődörögtél. Cikázásod tehát lelassult, de nem szűnt meg. Lődörögtél a szatyorral. De nem volt már tele megnyomorított tubusokkal (óriáshernyószer ű, fehér tubusokkal, amelyek-
HAJRA, ECSET!
1159
bđl sosem volt elég, valójában egész életedben a fehér tubusokért ügyködtél, szaladgáltál, a ven сégmunkások nem gyđzték hozni a fehéret, pedig hát ,a fél város kint dolgozik — s mosta ravatallal szemben ott volt, ott az összes fehérség, az abszolút fehérség, tisztaság`, elkopott ecsetekkel, spaklikkal, nem volt benne semmi. Üres volt, mondták. Illetve, tették hozzá csak úgy, mellékesen, volt benne valami: egy k ődarab. Ezzel a kődarabbal járkáltál az utolsó napokban. És végül azt a szatyrot is odaadtad egyik barátodnak. Nem teatrális ajándékozásról volt persze szó, hanem csak megjegyezted, vigye ezt a vacak szatyrot. Hallgattam a történetet (temetésed után az Aranyhalban), majd megkérdeztem, megvan-e még az a k ődarab, nem dobta-e el. Megvan, mondta barátunk. Meg, azt hiszem. Miért? Mit akarsz azzal a k ődarabbal? Semmit. Hát? Az egy agykorall, tettem hozzá. Barátunk öszszerezzent, megijedt, úgy tett, mintha kiejtene valamit a keze, er ősen lefelé görbül ő mutatóujjai közül. Megijedt, megrettent a szótól: agykorall. Gyorsan hozzátette, megvan, neked adom, a k ő a tiéd. Pontosan éreztem, nem meri kimondani utánam a szót: agykorall. Amikor utoljára jártam műtermedben, az a korall még Ott állt, annak a kis, redőnyös, fekete szekrénynek a tetején. Tulajdonképpen már akkor teljesen ki volt ürítve , m űtermed. Már semmi sem maradt az afrikai ajándékokból, elt űnt a rádió, a hatalmas b őrönd, a drága karóra (ami megállás nélkül izgatta a város fantáziáját, katalógusokban is leellenőrizték: 1000 dóllárba került, izgatta, amíg egy napon el nem t űnt a kezedről), a képes ,albumok afrikai festményeid színes felvételeivel, rózsaszín selyemleped ővel takart afrikai rézágyad fényképével, el a négerplasztikák, el az afrikai m űvészettörténetek, el a népzenei kazetták, el a monogrammal ellátott, könny ű, kis, terepi stafeláj, el minden. Csak nagy műtermi állványod és egy iskolai, padszer ű állvány volt a helyiség közepén. Egy időben rajztanfolyamot tartottál ott. Tulajdonképpen azért kaptad a m űtermet, a munkásegyetemt ől, hogy az érdeklődőket rajzolni tanítsd. Rövid ideig szinte egész osztályod volt, de aztán lassan elfogytak a tanítványok. Elfogytak, hála istennek, mesélted. De egytől képtelen voltál megszabadulni. Kovács Tónítól, a szobrásztól. Ő kitartóan, minden szerdán megjelent. Ha nem voltál fent műtermedben, leült a létrára, és várt, képes volt várni egész n p. Mesélted, legtöbbször csak hazarohantál, aranzsáltál neki valami csendéletet: épp csak középre helyezted a széket a lavórral, s hozzádöntöttél egy söprűt. És néha csak másnap vánszorogtál haza. Olyankor, mesélted, mindig megdöbbenve láttad, Tóni megfeszülten dolgozik. Én is láttam Tбninak egy ilyen csendéletét, s őt egyet nekem is adott. Ereklyeként őrzöm. Tóni kőműves volt, birkózóbajnok. De idegileg összeroppant, fiatalon nyugdíjazták. Remeteként él egy kis házban a Budzsákban. És szobrászkodik. Egész erdejét készítette már el a kitűnő szobroknak. Olykor elutazik Párizsba, Budapestre. Sorban nézi
HID
1160
a szobrokat a múzeumokban, beállít egy-egy ismert szobrászhoz, és aztán tovább dolgozik serényen. Olykor még eljár edzésre. És rendszeresen eljárt minden szerdán hozzád, rajzórára. Több szobrom van Tónitől, de legjobban azt a reliefjét szeretem, amelyben mint egy ősállat nyoma, tenyerének er đs csapása látható. Éjszaka, mondta, rohamában belecsapott az agyagba. Reggel megtalálta, és kiöntötte. T őri padja ott állt nagy állványod mellett. Az állvány bels đ oldalára egy kocsmai számlára -- APATINI SOR — kék golyóstollal rajzolt cigányló (vagy fiákeros nagyapád gebéje, amelyet éjszakánként mindig felkötött a gerendához, nehogy összepiszkolja magát, csutakolt. kelljen, és hát, hogy reggel fél bírjon kelni) volt gombost űvel felerősítve. Ez a lovacska volt a védjegyed. Hangya festi igya sovány kóborkutyákat, afféle önarcképként. Levetted akkor, nekem adtad. Mohón kaptam érte (ezért nincs jogom megszólni azokat, akik a többi motyódat széthúzták), de ugyanabban a pillanatban azt is megéreztem, itt valami baj van, valami nagy baj, ha már ezt a semmis, megsárgult cetlit is leveszed állványodról, elajándékozod. Emlékszem, ugyanilyen sóváran néztem Hangya egyik kutyás önarcképét Zágrábban, de Hangya határozott volt, azt a rajzot nem adja, mondta, szüksége van rá az óriási, puszta műteremben. Míg noteszomba helyeztem vigyázva, s k ćzelebbról szemügyre vettem a könnyed, zseniális kis vázlatot, véletlenül a sörgyár közepén lévő jelre pillantottam: APA, irts rajta. Az idős Hangya is apjával birkózott, pontosan úgy, mint Kafka, rettegett tőle. Mit szólna apám, mondta a 70 éves fest ő, ha befejeznék egy képet? Rettegett t őle, de kereste is... Festmény, különösen befejezett festmény sosem volt műtermedben. Ahogy Hangyánál sincs. Hangya postázza őket, mint Kavafisz a verseit, vagy pedig lebontja, lekaparja őket. Te viszont mindig mindent rendelésre festettél, és azon nyomban nyersen, ragadósan liferáltál is. Egyszer Újvidéken egy ilyen nyers tájképet rányomtál a buszban egy tengerésztiszt sötétkék hátára, s az nyakon csípett, magával hurcolta vegytisztítóba, kifizettette veled a számlát. Szerencsére a képvásárló nem fedezte fel a festményen a tengerésztisztet ... Akkor sem volt m űtermedben egyetlenegy befejezett kép sem. De, csak most emlékszem, volt egy befejezetlen vászon, amit már belépve át kellett ugranom. Az ugrás viszont ott, fenn meglehet ősen merész dolognak számított, hisz a padlódeszkák különben is meghajoltak az ember alatt, állandóan az volt az érzésem, leszakad az egész padlás. Fogalmam sincs, mit kereshetett épp az ajtó el őtt az a vászon. Tan eldobtad, minél messzebb akartad tudni magadtól, nem tudom. Átugrottam, és a lefektetett vászon aféle szakadékként („azúr-szakadék”) váratlanul aláejtett, megfordított, egy pillanatra fejjel lefelé tartott. Azt hittem, üres, csupáncsak lealapozott vásznat ugrik át, de ugrás közben felfedeztem a képet! Kit űnő gesztusú, dinamikájú és ugyanakkor leheletnyi nüanszírozású képet. Finom, kék szüremlések, kék selyemmé t űJ
HAJRA, ECSET!
1161
nő sárgavászon. Lenn gipszes formátlanság, fenn pedig fehér csapkodás, habzás. Igaz, átrepülve, földet érve már nem izgat, azonnyomban meg is feledkeztem róla, mert jól ismerem famózus alapozásaidat. Mindig is kész modern képek voltak. Aztán visszavontad, elrontottad vagy gyáván kifestetted őket. Bár annyira nyersen hagynád đket, mint Tóth Menyus, magyaráztam régebben. Menyus volt az egyetlen fest ő, akire mertem hivatkozni. Noha ellenkez ő oldalról, de mind a ketten a legnagyobb magyar festőnek tekintettük. Különös, mennyire megérezted, megszeretted az óceánt. Nem hiába festetted évtizedekig a Tisza vizét, nem hiába birkóztál az Adriával. Mindinkább divatba jöttek Afrikaképeid. Ezen nem gy őztem csodálkozni. Igaz, ha már Menyust említettem, élete vége felé neki is milyen nagy élménye lett az óceán. Ha véletlenül az Antarktiszre kerültél volna, mert ahogy Afrikába kerültél, úgy az ,Antarktiszre is elkerülhettél volna, akkor mindenki jéghegyeket rendelt volna t đled. Akkor az Antarktisz most tele lenne Tisza-képekkel, kanizsai idillekkel, a kanizsai lakások meg tele lennének jéghegyekkel. Te, aki mindig fáztál, egészen biztosan fantasztikus jéghegyeket tudtál volna festeni. Szóval már ott, röptömben Afrika-képed felett, tudtam, holnap reggel már el is fogod rontani, zseniális gyorsasággal, ügyességgel egzotikus giccsé varázsolod ... Akkor, utolsó m űteremlátogatásom alkalmával vettem kezembe azt a követ. Azt a korallt ... Oláh Sándor egyik virágcsendéletén, a hidegkék kockás asztalterít đn egy karfiol látható. Els ő alkalommal majdhogynem véletlenül kerültem Oláh képe elé. Váratlanul nagy hatást gyakorolt rám. Igaz, régóta foglalkoztam a virágcsendéletek újfajta olvasatával, de most nem erről volt szó. Az is igaz, hogy Konjović Dáridó című, ekszpresszív festménye kapcsán hosszasan értekeztem a kocsmai asztalterítđk kockáinak fontos szerkezeti szerepér đl, de mondom, Oláh képén valami egészen más fogott, döbbentett meg. Valami ilyesmit motyogtam: ez a vén, müncheni diák végül is az agyát volt kénytelen az asztalra tenni. Persze ezt senki sem vette észre. Mindenki karfiolnak vélte a karfiolt. Pedig hát ez a töksüket (Herceg nevezte így) piktor úgy csapta tenyerünkbe eze a formátlanul gomolygó, rezg đ, fehér maszszát, mint ahogy a hentes csapja a kezünkbe az újságpapirosba csomagolt velőt. Persze ez csak nekem rémlett így. A kép különben egy teljes egészében szalonképes — szalonba való — virágcsendélet. Most megjelent kismonográfiájában be sem sorolták , legjobb alkotásai közé, tán nagy tárlatán sem akasztják ki, ha véletlenül cl nem terjed a hír, hogy egyik kedvenc képemr ől van szó. A form✓atlan gumókkal (krumpli, csicsóka), már el đbb is foglalkoztam (most is itt van az asztalomon egy cikk, amelyben a csicsóka reneszánszáról írnak: „Siófokon nem-
zetközi szimpóziumot tartanak a Csicsóka reneszánsza címen. A szimpozium célja, hogy egyesítse a különböz ő országok kutatóinak a csicsókára vonatkozó eddigi ismereteit. fgy újra el őtérbe kerül ez az ér-
1162
H1D
tékes és igazságtalanul mell őzött vad f őzelék f éle." Minden nagyképűség nélkül mondhatom tehát, hogy jó pár évtizeddel megel őztem a tudományt, hisz nem csak verseimben írtam róla állandóan, hanem termesztettem is. Különben a Virág utcára mer őleges vakvágány is egy óriási csicsókaültetvény — óriási csicsókaültetvény, amelynek én vagyok a gazdája ... Foglalkoztam a karfiollal is, számtalanszor idézgetve Dali és Németh László szavait, akik abszolút formának, szent növénynek nevezték a karfiolt. De az utolsó, nagy lendületet az Oláh-képt ől kaptam. Ezért az épp akkortájt befejezett, kifejezetten modern faktúrájú versciklust, mindenki számára váratlanul és értetlenül: Oláh Sándornak, a töksüket müncheni fest őnek ajánlottam. Ma, Oláh felmerülése, váratlan reneszánsza, Csáth és Kosztolányi mellé helyezése után, lehet annak az egykori ajánlásnak is megváltozik az akusztikája ... További költő i manipulációim során gipszből öntöttem ki karfiolt, és becsempésztem egy anatómiai ember koponyájába, az anatómiai ember gipszagyát pedig kicsempésztem egy karfiolföldre ... Majd nemsokára meg korallba oltottam karfiolt, karfiolba meg korallt. Sokfajta korallt ismertem, ugyanis költ ői kísérleteim tán legfontosabb vállalkozása volt a veteményeskertek alól az Adriába vezetni, téríteni a Tiszát: Adorjántól az Adriába. Mondom, ebből következ đen tényleg sokfajta korallt tanulmányoztam, de az agykorall valahogy elkerülte a figyelmemet, úgy látszik, a Tolnai Világlexikona miatt els ősorban. Ugyanis mégiscsak az a bibliám. A világító tollkorallról, pl. külön verset írtam, úgyszintén a s§ibeniki korallpadokról, de mondom, mivel a Tolnai Világlexikona nem tud az agykorallról, én sem tudtam. Az új kiadásba természetesen már beiktattam. Sajnos, a költ ői experimentum, még a költő i kategóriák házi, kisiparosi, veteményeskerti el őállítása, kicsíráztatása, palántálása is hirtelen megszakadt. Azon a napon, amikor f őbe lő tted magad. Majd részletesen el is mesélted (ugyanis csak néhány napig forgott nehezebben a nyelved), hogyan üt ődött csontfaltól csontfalig az agy fehér zónáiban az ólom, miközben a meggymagnyivá deformálódott golyót a tenyerembe ejtetted. Hirtelen megsz űnt a játék. Igaz, a Világporba még bekerült néhány, esetedre való utalásként is felfogható apróság, mint pl. éppen az a Karfiol cím ű háromsoros: '
karfiol közepében mint agyba lőtt golyó az ének-ón De a játék valójában megsz űnt. Meg, noha mindig is tudtam, ez a játék, nem az a játék (s ha egyszer majd véletlenül valaki újraolvassa azokat a verseket, látni is fogja): élet-halálra men ő . Az is igaz, nem sokkal az eset után Németországba mentem: spárgát szúrni. Heidelberg mellé. rlgy tűnt ez is csak a játék folytatása, a költ ővé lett fi-
HAJRA, ECSET!
1163
lozopter játéka, de Németországban dolgozni nem jááték, nem költ ői experimentum (több nemesmiliticsi asszony halt meg ott, a spárgaföldeken). És a folytatás még kevésbé volt az: , a Németországban keresett pénzen vásárolt bikák, a bikák szétvert feje, tenyerembe nyomott, takonyselyem karfiol-agyveleje... Mióta érzem, hogy ez a játék veszélyes, de sehogyan sem tudtam megszakítani, sehogyan sem tudtam, mint te, kiszállnia buliból, jóllehet szellemi életünkben már csak aszszisztálhattam ... Akkor, ott, utoljára m űtermedben, átrepülve Afrikaképed felett, kezembe vettem a korallt. Ujjaim mindent éreztek, tudtak, de ahogy megszólaltál, ahogy kimondtad a nevét: agykorall, kis híján én is elejtettem, mint ahogy az a barátunk, akinek végül is életed utolsó napján ajándékoztad. Persze te nem vettél észre semmit. Elmesélted, orvosodtól, a temerini Gáspártól kaptad, attól, aki kivette agyadból a golyót. Az ólommeggymagot. Usszebarátkoztatok (mint különben annyi orvosoddal), gy űjti képeidet. Majd hirtelen elhallgattál. Feléd fordultam. Megijedtem, verseimre, felel őtlen játékomra térsz. Megkérdezed, miért nem az őszről, a citromkörteszín levelekr ől, az őszi esőkrő l írok, miért arról az ólomról, amit a fejedbe l őttél, miért vájkálok az agyadban, hisz te sem az én görbe orromat fested, nagyítod egész vászonra, pedig egészen izgalmas ' informelképet lehetne képezni belőle, nem, hanem virágcsendéleteket, miegymást. Már kész is voltam a válasszal: igaza van, ha még írni fogok valaha is valamit, csakis az évszakokról, gyerekkorom egy-két jelentéktelen eseményér ől, a Tiszáról, apám boltjáról, ég ő házunkról... Érdekes, amikor Koncz Pistával vagyok, akkor is mindig attól rettegek, megdorgál fegyelmezetlen, mohó verseim miatt ... Megszólaltál. De nem a versekr ől kezdtél beszélni, életünk folyamán egyszer sem beszéltünk róluk. Képzeld, mik történnek velem, mondtad. Mik, kérdeztem megkönnyebbülve, hogy nem kell verseimről okoskodnom, de azon nyomban még jobban megijedve, hisz te nem szoktál ilyesmiket mondani, nem, hisz veled mindig különös, borzalmas dolgok történtek, amióta megszülettél. Mik történnek, kérdeztem ismét, alig hallhatóan. Egy n ő idehozta ezt a magnót. Hogy beszéljek bele. Beszéljem bele az életemet. De be sem tudom kapcsolni. Tudod, ezt a vacak olajkályhát sem tudom begyújtani .. . emlékszel, amikor Grétiék teát tanítottak f őzni, hogy bár teát tudjak magamnak készíteni ... most bevallom, azóta sem f đztem magamnak teát... semmit.. . ; Nem tudom bekapcsolni, meg hát, nekem nincs is életem, mint nektek, akiknek apjuk, anyjuk van, akik hazajárhattok ebédre, akiknek kimossák, kivasalják a nadrágjukat, ingüket. Nekem egy nagy, egy borzalmas lyuk van az életem helyén. Ha elkezdenék mesélni, ha elkezdenék beszélni itt, egyedül gubbasztva éjszakánkint ezen a végtelen padláson: lángra kapna a hússzín hangszalag. És ez még semmi. Képzeld, az a n őszemély azt kérte t đlem, fessem meg az önarcképemet neki. Fessem meg annak a 68-as, romantikus önarckép-
HID
1164
nek, amiről: a Domi azt a szép kis versikét írta (mit csinál a Domi? hol. a Domi? miért hagyott itt bennünket? jó, hogy itt hagyott bennünket, jó, mert aki itt marad ...) a párját. Megpróbálta felidézni a versikét. Olykor büszke volt, hogy olyan költ ők írtak róla verset, mint Gál, Pap, Fehér, Ács, Koncz, Domonkos. Megpróbálta felidézni Domonkos önarcképe alá írt, kis versikéjét. Segítettem befejezni neki:
szóhurok feszül a világ nyakán. Fessem meg neki az önarcképem. Az . önarcképem — abban a pillanatban, amikor főbe lőttem magam. Elzavartam. De aztán, egy napon nagyon kellett a pénz. Éhes voltam, , adósságom is volt, meg estére kártyázni is szerettem volna a Hat Csöcsben. És nem volt más rendelés. Már nem volt egyetlen Tisza- vagy virágcsendélet-rendelés sem. És én feltettem egy nagy vásznat az állványra. És megfestettem neki azt az önarcképet. Azt, amikor szétl őttem a fejem. És elvittem neki, ide, a cipőgyárba, ahol dolgozik, el, még úgy, nyersen, csöpög ősen ... Az a kép, az az önarckép attól az utolsó m űteremlátogatástól kezdve mind intenzívebben foglalkoztatott. Utazgattam az országban, a világban, rengeteg képet, szobrot néztem (legfontosabb élményeimr ől neked is beszámoltam: Balthus és Wayt, és mindenekel őtt Meštrovićnak az a levágott kez ű gipszfeszülete), de mindinkább éreztem, a kép, amivel nekem szembesülnöm kell, az ott van, ptt, ahonnan elindultam, Ott van: Kanizsán. Többször látni ;;véltem, ; hisz ott, az ágyon gubbasztva akkor, néhány mondatban le is festetted nekem. Ez az, minden bizonnyal, az a kép, amit csak te festhettél meg, amelyben végre benne foglaltatik egész m űvészi és emberi tapasztalatod, az a valami, amit eddig teljes egészében csak a fényképeiden találtam meg, csak a fényképeidr ől tudtam leolvasni. Csak most értettem meg, ezért volt szükség tehát a sok fényképezkedésre, hogy aztán egy napon te is lefotografáld magad, úgy istenigazából. Le, méghozzá a legborzalmasabb pillanatban. Igaz, itt kicsit zavart egy képeslap, amit a gyerekeknél láttam, most isi kint van a falukon: You drive 'fi crazy; felirattal: egy fiatalember szétlövi, azaz átlövi a fejét,, a pisztolyt a halántékához szorítja, a másik felén ; meg kilövell valami rózsaszín maszsza, anélkül persze, hogy a fiú mosolya változna, anélkül, hogy rajzfilmfigurás trikója egy kicsit is összepiszkolódna ... Valójában én egy önarcképet képzeltem el, a 68-as önarckép elmozdítását, folytatását, továbbírását fényképeid irányába. Portréfestészeted két pólusa: rózsaszín lényeid (rendelésre, ám végtelen szeretettel festett gyerekportréid) és morbid, informeles anyagkezelést és fotórealizmust ötvöz ő állatembereid (tisztán a m űvészkedés kedvéért festett Cápa-Mussolini és a Gorilla) között. Végre egy kép, amelyen destruktív, önromboló és angyali dimenzióid megütköztek. És valami új egésszé álltak össze. Lám,
HAJRA, ECSET!
1165
megvan a Kép! Mégis elkészült. Nem hiába kiáltoztam, mint az őrült, a smaragd- és salakpályák szélén, a végtelen, fekete asztallap felett — még álmomban is, ahol ezek a terrénumok természetesen eggyé olvadtak, megszűnt a határ, a smaragd- és salakpályák, valamint a nagy, fekete íróasztal között:
Hajrá, Ecseti Megvan a Kép, melyben benne összes haláltapasztalatod (nálad ez nem kategóriát, valós tapasztalatot jelent, de benne az újjászületés is az a gyerekportréidról sugárzó valami. Megvan a Kép! Megvan a KÉP! Ne haragudj, Ecset, de nem sokkal temetésed után, amikor még intenzívebben kezdett élni bennem az, a Kép, élni, n đni, valami olyasmivé, mint amit Ott láttam, a ravatalon: megkerestem az általad említett n őt. Mondták, míg nyomoztam utána, mert nyomoznom kellett, hisz tényleg annyira elszakadtam Kanizsától, hogy a neve már semmit sem mondott nekem, mondták, hogy magnetofont hordott utánad, szalagokat, de te tiltakoztál, azt mondtad, ráfingasz a szalagra. Nekem, igaz, nem így fejezted ki magad, csak azt mondtad, azért nem beszélsz a magnetofonba, mert nem tudod kezelni, ahogy meg közeledett a tél, mind lilábbak, mind gémberedettebbek lettek kezeid, nagy, püffedt, döglött halra kezdtek emlékeztetni, amely csak a fehér papíron, csak a fehér papír közegében (egyszer mesélted, mivel gyakran dolgoztál gyerekkorodban a parókiákon, sok ostyahulladékot, ostyareszlit ettél, és később a fehér papír, különösen az a kézzel gyártott, cseh papír, amilyenre a Tribün kiállítására dolgoztál, az ostya anyagát, izét idézte fel benned, óvatosan dolgoztál rajta, akárha ostyába rejtenél valamiféle vízjelet) éledt fel olykor, csak a fehér papíron vált csíkhallá — csíkká. Hogy az a kéz ennyire deformálódott, abban nem láttam semmi különöset, sőt amióta olvastam Heidegger lelkes szavait Hitler csodálatos kezeiről, még szükségszerűnek is hittem ... Szóval, megkerestem azt a nőt a Faluban. Almási lány, magyarázták, de nem a cukrász, hanem a Kácsa-féle Álmásiak közül, most Pekláné ... Benyitottam egy házba, és éppen Gela háza volt, Geláé, gyerekkorunk mitikus, ferde nyakú futballistájáé (egy kocsmai verekedés alkalmával, állítólag, nyakába tört a késpenge — és benne maradt!); ő igazított aztán útba, 6, akivel még, nincs kizárva, fociztatok együtt. Mondtam az asszonynak, mi járatban vagyok: önarcképed keresem. Azt, amelyet az 6 furcsa rendelésére készítettél. Nincs meg, mondta. Volt valami vázlat .. . Vártam, bélekezdjen a vázlat leírásába, bár csak egy mondattal is igazolja vissza képzelgésem Képét, bár azt igazolja, hogy annak a Képnek a vázlatáról van szó. Idealizált, szép képnek indult, mondta az aszszony. De széttépted. Vagy ráfestettél valamit. Hirtelen bedugtam a lábam ebbe a résbe: vagy ... Igen, minden bizonnyal ráfestett, bizony-
1166
HID
gattam magamnak is, tehát a Kép mégis létezik, csak elrejt đzött, el, mint az a hulla, amelyr ől a párizsi Ljuba Popovi ć mesélt nekem egyszer a tengeren: lefestette, magyarázta, mert zavarta a kompozíciót, de tette hozzá, azért létezik, egyszer, nincs kizárva, aféle hamleti sírásóként rábukkan valamelyik restaurátor ... Ráfestettél valamit. Szégyenlősen eltakartad az arcod. Igen, ráfestettél valamit, mint arra a portrévázlatra is, amelyet Horgoson láttam, Virág Ibinél: megfordítottad a vásznat, a fejet és egy szárazvirág-csendéletet raktál rá késsel, egy monokrom csendéletet hófehér alapra, de közben titokban a szemeket visszafordítottad, egy kis szürkével úgy rejtetted a csokorba, hogy nézzenek, lessenek, figyeljenek bennünket. De mindezt igazán csak akkor látni, ha a fény felé emeljük a vásznat, különös, de akkor meg a virág tűnik el... Igen, minden bizonnyal hasonlóan rejtetted cl önarcképedet is. A vázlat még az angyali állapotot rögzítette, és a destruálás, a f őbe lövés elmaradt, kés őbb szándékoztál felrobbantani. Tehát mégiscsak pontos az a Kép, éppen csak a vásznon akkor még nem dördült el a lövés, illetve, lehet, a vásznon nem is kellett volna eldördülnie annak, ami a valóságban eldördült. Épp így tudtad volna csak kikerülni annak az említett, giccses képeslapnak a csapdáját. Hisz a fejedben állandóan ott visszhangzott az a robanás, az a reccsenés, ahogy az ólom átütötte a koponya falát, szétrobbantotta fejed csontlabdáját. Aki igazán a szemedbe tudott látni, az hallhatta azt a borzalmas detonációt. Tehát egy angyali rózsaszín portré lett volna, hasonló a 68-ashoz, sőt még romantikusabb, idealizáltabb, még közelebb rózsaszín ű gyermekportréidhoz, csak a szemeken csapott, hangzott volna ki az az elviselhetetlen detonáció. Goya porcelán arcképein lesnek ki hasonlóan a fekete szemek, a borzalom ... És akkor még csak Van Gogh nevét kell ideírnom, mert csak most látom, milyen nagy hatással volt rám arról a Képr ől való képzelgésemben Artaud Van Gogh-könyve, amit én olyan sokáig az egyetlen elfogadható szövegnek tekintettem a képzőművészetről (Ružótól kaptam még ott a Mirabeau-hídnál), akárhol is ütöm fel a Gallimard életm űsorozatának ezt a kötetét, most is úgy érzem, rólad szól, arról, pontosan arról a Képr ől: „Van Gogh tekintete olyan átható, hogy szinte árad belőle a skro f ulózis, egy maszk kiszáradásának átka, melyet nem tudni, milyen rossz szellem ragasztott az emberre, olyan maszk, melyet egész életünkben leplezünk. Ez a gyötrő átható metsz ő tekintet majdnem az éleslátásig, az őszinteségig obszcén, ugyanakkor üres, tartalmatlan, zavarodott, visszatekintő, az egész bels őnél szörny űbb külszín alatti külalakká változik. Nagy pszihológus volt, aki festette .. . Bár látszik, hogy ez a pszichológus őrült volt, de ha bármilyen őrültséget, delíriumot látunk egy hasonló tekintet ű arcban, akkor magunk
HAJRA, ECSET!
1167
is elidegenedettek vagyunk, végérvényesen elidegenedettek minden emberi igazságtól, és ez bizonyítja, hogy az egész pszichiátria mindig is csak abból élt, hogy elidegenedett a legalapvet őbb és legegyszer űbb igazságtól ..." (Abba kell hagyni az idézést, és Persze még a, fordítást is le kellene ellenđriztetnem valakivel.) ... Nincs kép, mondta az aszOlyan gyorsan, mintha csak várta volna kérdésemet. Nincs. Nincs kép. De van: kazetta. Kazetta? Igen. Lehet, volt több is, sokat felhordtam neki, de hozzám csak ez jutott. Csak : ez az egy, de ezen is rajta az egész élete ... оnről (mármint rólam) is beszél. Arról a nagy, fekete íróasztaláról... O. rávett, csináljak kiállítást. Ó tudott csak szony
ilyen hülyeségekre rávenni. Akkor karistoltam a Tiszavirágot, az ČOkörnyált, A hal árnyékát, A tekn ős halálát. Cikornyás, munkás rajzok voltak azok ... Volt egy nagy asztala, szép, fekete volt, jól nézett ki rajta a fehér lap, kedve támadt az embernek, hogy karcoljon rá valamit. Sercegtem néha egész éjszaka... Kihúzott bel őlem egy egész kiállításra valót... Szép sikerem volt. Az akkor már nagybeteg Sáfrány dísztáviratot küldött ... Nincs mellettem senki, aki ösztönözne. Magamtól csak vicik-vacak, színes levelez őlapokat tudok csinálni. Odajutok lassan, mint a Tácsi Béla, a kovács... Az asszony szinte szó nélkül kezembe nyomta a kazettát. Nem értettem, mir ől is van szó: kép nincs, nincs az a kép, amir ől meséltél nekem, kazetta viszont van — nem fingottál rá, hanem szokatlan alázattal meséled rajta életed történetét ... Radács bácsi vitt rá a rajzolásra. De mesélték, hogy már
kiskoromban is gyakran fogtam egy fadarabot, és követtem azokat a rajzolatokat, amelyeket a föld diktált, azokat a formákat, repedéseket, kerestem, mi alakulhat ki bel őlük. fgy szoktam rá a rajzolásra... Századszor hallgatom újra, amit err đl az asztalról mondasz, az els ő tárlat nagy lapjairól, amelyekr đl (akár B. Szabó nagy lapjairól) sem a jugoszláv, sem a magyarországi képz đművészeti kritika nem vett tudomást; nagy, összefoglaló tárlatokat készítenek, amelyeken egyáltalán nem szerepelsz, noha objektíve az egyik els ő hely illetne meg a mindenkori rajzolók között ... Már elkészült az t$környál, amikor Futak mellett egy nádasban megpillantottuk a haladó tekn őst: olykor még megmozduló, pikkelyes lábai ökörnyálba gabalyodtak, hol azt hittük, finom selyemmel kötözték meg, hol pedig azt, hogy az az égi selyem nem más, mint atekn ős távozó lelke ... „Teknőc vagyok, a karmos jaguár majd felfordít", szavalom Hajnal Anna versét... és közben ismét hallani vélem tollad határozott zenéjét, látni azt a csodát, ahogy a természetb ől vett motívuma tiszta rajz metaforájává válik. Herman Ottó írja Magyarország pókfaunájának Vándorlás ( Ősi fonal, bikanyál) című fejezetében: ,,Egyes szakait e tünetnek gyakorlatom közben igen
gyakran észleltem, de egész lefolyását, a felötl ő különbségek eredetét csak a Bácska rónáján és mocsárai körében sikerült felderítenem, hol az őszi fonal tünete néha valóban óriási mérveket ölt, a lég, a rét, a
1168
HID
bokrok, a talaj tele vannak foszlányaival .. ," Századszor hallgatom újra utolsó tekercsed, és mind többször nyomom le a gombot ennél a mondatnál: Nincs mellettem senki, aki ösztönözne ... Ezeket a szavakat akár vádként is értelmezhetném, de nem értelmezhetem úgy, ha értelmezhetem, ha értem , egyáltalán, nem, mert nekem is ugyanolyan nagy szükségem volt arra, hogy együtt dolgozzunk. Munka közben egybenyílt a képz őművészeti és a költ ői műhely. A költői műhelyben különültek el, preparálódtak gyerekkorunk mitikus lényei, a tiszavirág, a végtelen fonalat vonszoló, csöpp pók, de egész napos rajzolásuk, újrateremtésük nekem is sokat jelentett, valójában a te m űhelyedben ellenőriztetett le, kibírják-e a magasfeszültséget. És lettek azon nyomban magának a rajznak/rajzolásnak a metaforáivá. Fantasztikus gesztusok, amelyek mégsem futnak a semmibe, / amelyek mégsem ürülnek ki, mint ahogy id ővel kiürülnek még a legnagyobb modern m űvészek — mint amilyen Hartung vagy Pollock — gesztusai is... Igaz, abban az időben, amikor első kiállításodat csináltuk, volt id őm bőven, épp nem dolgoztam, ez volt az az id ő, amikor a Symposion felelős szerkesztőjeként feltételesen elítéltek, s őt Jutka sem dolgozott épp, így tényleg volt id őnk bőven veled foglalkozni. A másik médiumba való menekülés egy időre elterelte a figyelmemet az irodalomról -- amiért elítéltek... A rajzkiállítás után hazamentél, hazaszöktél, és f őbe lőtted magad. Aztán még megcsináltuk a temerini portrékiállítást, de id ővel teljesen elidegenedtél Újvidéktől. Megértetted, itt sosem kaphatsz állást (err ől a problémáról utolsó tekercseden is beszélsz), és többé már nem voltál hajlandó egy napig sem itt maradni, pedig itt várt a manzárd, ideális, kis m űterem, itt a fekete asztal. A tanyára minden nyáron kijöttél egy-két napra. Nekem az is fontos volt, fontos, hogy amit hónapokig néztem a vakító szik felett, arra te is vess néhány pillantást, tegyél néhány megjegyzést. De festeni csak egy alkalommal festettél, rajzolni egyszer sem. Az els ő Járás-kép (szakadt szikes-meszes part, fányi szamártövis és a kiégett, foltos legel ő), még most is ott lóg a tanyán. Érdekes, ezen még van néhány motívum, pedig ezt m űvészkedve készítetted, viszont ahogy kommercializáltad a témát, már csak a „nagy sömmi" látszik ... Az egyik szomszéd tanyasi gyerek sokáig állt a kép előtt. Na, kérdeztem. Jó, mondta: olyan sűtt ... Hallgatom utolsó tekercsed, és mindinkább megbizonyosodom róla, semmit sem értek, semmit sem tudok. Nem lett volna szabad ebbe a levélbe se belebonyolódnom ... Részletesen elmeséled halálaid ... Aznap, amikor lövöldözni kezdtél, egy Márta nev ű szegedi lány is felbukkan Kanizsán ... Meséled, a Rekecki-kocsma sarkán Vas Bandi el akarta venni tőled a pisztolyt, de nem adtad oda neki, ő meg elment a Barsához megpatkoltatnia lovát. Azt mondta, ,várd meg, de te nem vártad meg... Csak akkor engedsz fel mesélés közben, ha nagyanyádról beszélsz (cselédmámi volt, mondod, és felsorolod a grófokat, akikkel kap-
HAJRA, ECSET!
1169
csolatban volt), meg amikor Afrikáról. Részletesen leírod az Indiaióceán nagy hullámait. Lebújtam, átdübörgött fölöttem, hátára emelt, és olyan gyöngéden tett le a sima homokra, mintha a dunnába eresztettek volna gyerekkoromban. Tán ez kárpótolt mindenért... Hát igen, végül is megkaptad azúrkék paplanod... Említed afrikai naplódat. Én is láttam azt a fekete fedel ű naptárt, amikor visszaértél: szépen, rendszeresen jegyezgettél... Nem tudom, mi lehetett a sorsa. Vagy nekiajándékoztad valakinek, vagy ellopták, míg holtan ültél ott, az asztalnál... Akkor, utolsó műterem-látogatásom alkalmával már nem kerültem vissza az Afrika-kép fölé, az agykorallt sem vettem ismét kezembe. Alltam az ablak el őtt, bámultam le Kolozsvárt'-Seszák Uklöz ő Jézuskájára, néztem azt a helyet, ahol egykor artézi kút állt nagy vályúval... Az ágyon gubbasztottál, magad elé meredve, egyre csak azt ismételgetve: képzeld ... képzeld ... Hirtelen öregembernek t űntél... Képzeld, valamelyik éjszaka nem bírtam elaludni, az Üvölt ő szeleket olvastam már vagy tizedszer. Éppen elmúlhatott éjfél. Hirtelen dörömbölni kezdtek a padlás, a m űterem ajtaján. Kuss! — kiáltottam ki, éreztem, nincs annyi er őm, hogy kikecmeregjek az ágyból, hogy lebotorkáljak ezen a meredek létrán. A rend őrség! — kiáltották. Nem érdekel, :kiáltottam vissza, és fejemre húztam a párnát. Tovább dörömböltek. De nem olyan durván, mint különben szoktak. Nem olyan durván, mint amikor a Hekával harcoltunk ellenük. Ezt azonnal érzékeltem. A rendőrség finoman dörömbölt a m űterem ajtaján? Mit jelentsen ez? Békés szándékkal vagyunk, kiáltották. Fontos. Beengedtem őket. (Egyszer, még a kis házban, kiugrottam el đlük az ablakon, és Koncz Pista ügyvédi irodájának védelmét kértem. Kisült, a tartományi elnök küldte a pénzt egyik festményemért ...) Papírt, radírt, ceruzát hoztak. Félresöpörték a száraz kenyérdarabokat, és az asztalra terítették a hattyúlapot. ; És ráhelyezték átlósan a t űhegyes ceruzát. Meg a radírt. A radírra meredtem. És a fejembe szaladt a vér. A radír, tudod, mindig bosszantott. Csak tudnám, ki találta fel! És miért?! A radírgumival ki lehetne zavarni a világból. Kiradírozni valamit, egy vonalat, újat húzni, ezt sosem értettem. És most még a rend őrség is radírgumit hoz nekem! Gondoltam, bekapom és megeszem. Úgyis éhes voltam, mint a farkas. Mondták, a nap folyamán egy idegen férfival biliárdoztam a Tiszában. Valami naiv famozaikokat árult. Mondtam, igen. De egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a radírról. A radírgumit fixáltam. A vadonatúj radírgumit, oldalán egy aligátorral. Ez az idegen férfi, folytatták a rend őrök, délután — december 13-a volt, péntek — meger őszakolta és megfojtotta az erdész kisunokáját a népkertben. Rajzoljam le, hogyan nézett ki. Itt ,a papír, meg a ceruza. Meg a radír, tettem hozzá. Rajzoljam le, hogyan nézett ki? Ismertem a kislányt. Szép, nagy, ,kék szemei voltak, szinte naponta itt olvasgatott a műterem alatt, a könyvtárban. Minden érdekelte, szokatlanul
HÍD
1170
intelligens kislány volt. Ez lett a végzete: az üres, téli népkertben odament megnézni a padra rakott intarziákat, ahogy kés őbb az újságivók írták: a szörnyfest ő ,halálkiállítását. Mondom, St minden érdekelte Rajzoljam le, hogyan nézett ki a gyilkos? Lerajzolom, Pontosan. De minek ez a radír?! Miért hoztatok radírt?! Az egyik rend őr zavartan egyenruhája zsebébe csúsztatta a radírt. Az aligátoros radírgumit, nem a gumibot fölötti zsebbe. És megmutattad a leveg őben, hogyan vázoltad fel nagy, lila kezeddel, két-három vonallal azt az embert. Néztem nagy, lila kezedet a mocskos párnán — már gyerekkorom óta sejtettem, erre a nagy lila kézre még a fényképez őgép korszakában is szükség lesz egyszer ... A rend őrök gyorsan eltűntek, lebukdácsoltak a rajzzal. Én meg itt maradtam, ebben a mocskos ágyban, az Üvölt б szelekkel. .. .
Sonn4vendstein, 1917. V. 20.
