Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
SZERELEM A LEVEGŐBEN
- Jó napot! – köszönt tisztelettudón az ifjabbik Szenttamássy azon a különös, általam már oly sokszor elképzelt hangon, ami most a valóság teljes erejével hatott rám. Ez most nem álom, nem képzelgés, az az ember, akiről napok óta csak ábrándozom, itt áll az ajtóban, pont velem szemben. – A ház asszonyát keresem. - Ő most nincs itthon – válaszoltam minden erőmet összeszedve, majd félreálltam, utat engedve neki az előtérbe. – De bármelyik pillanatban itt lehet. - Ha megengedi, megvárnám – mosolyodott el kedvesen, én pedig viszonoztam a gesztusát. – Elnézést, látja, milyen illetlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Szenttamássy Áron, szolgálatára – csókolt kezet illedelmesen, és egy kissé meghajtotta a fejét. - Horváth Andrea – mutatkoztam be én is, de képtelen voltam ennél többet kipréselni magamból, annyira nagy hatással volt rám ennek a jóembernek a jelenléte. - Emlékszem Önre. A legutóbbi találkozásunk az istentiszteleten kissé… viharosra sikeredett. Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy szíves elnézést kérjem a faragatlan viselkedésemért! - Ugyan - legyintettem zavartam, és éreztem, hogy a fülem tövéig elpirultam. – Köszönöm, hogy visszaadta a könyvemet! - Tudom, hogy egy fiatal hölgy az imakönyve nélkül félkarú óriás. Te szent Ég! Nekem eddig az a könyv csak nehezéknek kellett, hogy ne fújjon el a szél. De ha ez hozzátartozik az „ifjú hölgyek” itteni menetfelszereléséhez, hát legyen: eztán egy tapodtat sem teszek meg nélküle. - Még egyszer, köszönöm. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, és zavarunkban mindketten elmosolyodtunk. Bevallom, én még egy jó ideig képes lettem volna elmerülni abban a zöld szempárban, ami annyi titokzatosságot és szenvedélyt rejtett magában, ha valaki nem zökkent ki ebből a nemes tevékenységemből egy hangos torokköszörülés keretében. A hang irányába fordultam, és Kalmár ott állt a nappali ajtónak vetett háttal. Egy apró bólintással nyugtázta, hogy ismét minden tekintet ráirányul, majd odalépett mellém. 86
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Kalmár Péter – nyújtotta kezét Szenttamássy felé, aki kissé sután viszonozta a köszönést. Láthatóan nem számított arra, hogy más is tartózkodik a házban rajtam kívül. - Elnézést, nem tudtam, hogy zavarok! Jobb, ha inkább visszajövök később. - Nem zavar - tiltakoztam gyorsan a felvetett távozása ellen. Talán túl gyorsan is, mert Kalmár felém kapta a tekintetét, mintha helytelenítené a viselkedésemet, de nem érdekelt. Elég nekem a nyakamba egy Horn Mici, nem kell még egy erkölcscsősz, köszönöm szépen. – A tanár úr, csak beugrott. - És még szándékában is áll maradni – fejezte be a mondatomat Kalmár, gúnyos mosollyal az arcán. Most rajtam volt a megdöbbenés sora, és én voltam az, aki egy pillantásommal elküldtem a fenébe, de ő vagy nem értette, vagy nem akarta tudomásul venni, amit közölni akartam vele: jelenleg ő most felesleges harmadik ebben a társalgásban. Ahelyett azonban, hogy bármelyikünk is megmozdult volna, még mindig ott álltunk mindhárman az előszoba kellős közepén. Mivel, még úgy, ahogy, én voltam otthon, rám várt a feladat, hogy helyettesítsem Horn Micit, míg ő haza nem tér, így hellyel kínáltam mindkettejüket a nappaliban, bár szívem szerint az egyiket már rég kiraktam volna az utcára. - Egy italt? – kérdezte udvariasan Kalmár Szenttamássyt, majd miután az bólintott, töltött neki egy pohár konyakot, elhelyezkedett az egyik fotelban, közvetlenül Áronnal szemben, és nyugtalanítóan összehúzta a szemöldökét, mintha ki akarná fürkészni a másik férfi gondolatait. - Még egyszer nagyon köszönöm a segítségét – törtem meg a kellemetlen csendet hármunk között, mire Szenttamássy kedvesen elmosolyodott, és udvariasan bólintott felém. - Kérem, ha zavarok, tényleg visszajöhetek később is. - Nem zavar – biztosítottam őt, megelőzve Kalmárt, aki épp szólásra nyitotta a száját. – Mint már említettem, az unokatestvérem csak egy pillanatra ugrott be hozzám– néztem jelentőségteljesen Péterre, akinek úgy vettem észre, jelen pillanatban derogált velem bármiféle rokoni kapcsolatba kerülni. Mielőtt azonban kikérhette volna magának, folytattam. – Rég találkoztunk, ezért úgy gondolta, megnézi, hogy vagyok. - Értem – bólintott Szenttamássy, és mintha némi megkönnyebbülést fedeztem volna fel a zöld szemekben. – Már sok jót hallottam a tanár úrról. - Igazán? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában Kalmár. - Igen, édesapám nagyon jóban van az összes nevelővel a Matulából. Kölcsönösen segítik egymás munkáját. - Valóban. Az édesapja nagyon derék ember. - Köszönöm az ő nevében is. Remélem, ennyi idősen én is ilyen leszek majd. 87
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nem láttam még Árkodon – folytatta Kalmár, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy milyen gyilkos pillantásokkal próbálom őt csendre inteni. Mások már sírva menekültek volna a közelemből, de ő ügyet sem vetett rám. - Igen, nem rég tértem haza a tisztképzőből. Hadnagyi fokozatban várom, hogy kivezényeljenek a frontra. - Gratulálok! – mondta rezignáltan Kalmár, és úgy döntött, tovább nem forszírozza a témát, helyette inkább rágyújt egy cigarettára, ám továbbra is ugyanolyan gyanakvón nézegette a vele szemben ülő Szenttamássyt. De legalább a társalgásból kiszállt végre! - A húgom is nem rég tért haza Árkodra – folytatta Áron, de mivel látta, hogy Kalmárt a legkevésbé sem érdekli, hogy mit mond, immáron felém intézte a szavait. – Egy zárdában nevelkedett eddig. Négy nyelven beszél, csodálatos, intelligens lány. - Valóban? – kérdeztem vissza érdeklődőn, és szememmel próbáltam jelezni Kalmár felé, hogy épp egy nagyon fontos infó hangzott el az imént, de ő rám sem bagózott; csak szívta tovább a büdös cigarettáját. Nem nézett ő semerre sem, így nekem kellett kézbe vennem az irányítást. – Hát nem érdekes, Péter, amit az imént a hadnagy úr mondott a húgáról? - Rendkívüli mód – morogta, és eleresztett egy kedvesnek éppen nem mondható, ámbár annál udvariasabb mosolyt felénk. - Nagyon szívesen találkoznánk a húgával. - Ez esetben, legközelebb örömmel elhozom majd őt is. Kalmár dühösen kifújta a cigarettafüstöt, és helyeslőn bólintott, bár szinte biztos voltam benne, hogy gőze sem volt arról, miről folyik a társalgás, ahogyan a továbbiakban sem lehetett, hiszen a következő félóra eseményeiből teljesen kivonta magát. Ellenben én nagyon jól éreztem magam. Szenttamássy Áron nagyon kellemes benyomást tett rám. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: udvarias, jó társalkodó és mindamellett, természetesen piszkosul jóképű is. Mellékesen. Hogy én milyen hatást gyakoroltam rá, vagy egyáltalán tettem-e rá bármilyen benyomást is, arról fogalmam sem volt, csak erősen reménykedtem, és az apró jelekből; kézmozdulatok és mosolyok, amikből arra következtettem, hogy talán mégsem olyan reménytelen a helyzetem. Mici is hamarosan hazaérkezett, és mikor meglátta, hogy ki várja a nappaliban, egy pillanatra megtorpant, majd hűvös, amolyan horn micis udvariassággal köszöntötte a hívatlan látogatót, aki tolmácsolta édesapja szívélyes üdvözletét, és megkérdezte, hogy a városparancsnok mikor találkozhatna vele, majd egyeztettek egy időpontot, és Áron távozott. Ám még mielőtt kilépett volna az ajtón, reményét fejezte ki, hogy mihamarabb viszontláthatjuk egymást. Madarat lehetett volna velem fogatni az örömtől. 88
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Horn Mici ugyan semmi érzelmet nem mutatott, mikor a hadnagy távozott, csak közölte, hogy készíttet Róza nénivel egy jófajta teát, majd eltűnt a szuterén irányába. Mondanom sem kell, igencsak furcsálltam a viselkedését. Ő nem ilyen; mindig mindenkivel kedves és segítőkész, viszont Áronnal olyan hideg volt, akár egy jégcsap. Volt még valaki, aki igencsak hűvösen viselkedett, és az Kalmár volt. Még mindig ugyanúgy ült a karosszékében, mint félórával ezelőtt. Úgy döntöttem, éppen ideje egy kicsit felráznom a hangulatot. - Hallotta, mit mondott Szenttamássy Áron? – kérdeztem, ahogyan leültem vele szemben a kanapéra. - Hallottam. Szörnyű ember. - Én a húgára gondoltam. - Kire? - Maga nem is figyelt… - Dehogynem, egész idő alatt szemmel tartottam ezt az alakot, és mit mondjak, egy cseppet sem tetszik. - Nem is kell, hogy magának tetsszen – mosolyogtam jókedvűen, de láttam, hogy most még ez sem hatja meg. Rezzenéstelen arccal nézett rám továbbra is. - Modoros pojáca. - Nagyon kedves ember! – tiltakoztam hevesen. - Hát persze, hogy az – nevetett fel gúnyosan. – Mégis, melyik kitüntetésének csillogása vakította el ennyire? - Igazán elárulhatná, mi baja! - Elárulhatnám. De nem fogom. - Akkor sajnos nem tudok segíteni. - Ami azt illeti, eddig sem mondhatni, hogy sokat segített volna. Azon kívül, hogy szétválasztott bennünket Zsuzsannával, nem tett még semmit! - Na, álljon meg a menet… - És, ha azt hiszi, hogy azzal, hogy idehoz egy apácák között nevelkedett fiatal lányt, mint jövendőbeli feleséget, minden el van intézve, akkor ki kell ábrándítanom. Nagyon téved! Megígérte, hogy segít nekem, de úgy látom, sokkal fontosabb dolga akadt! - Nincs joga, hogy így beszéljen velem! - Magának pedig nem volt joga ahhoz, hogy mások boldogságába beletiporjon! – azzal fogta magát, és a kijárat felé indult.
89
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Szóval erről van szó – nevettem fel gonoszul. – Csak azért, mert magának nem jött össze, másnak se jöjjön össze, igaz? - Maga az oka annak, hogy úgy alakult az életem, ahogy – vette fel a kabátját dühösen. – Magának kell rendbe hoznia, amit elrontott, de úgy látom, erre képtelen. És tudja mit, nem is kell a segítsége. Az első velem szembejövő nővel ágyba bújok, és még ma éjjel megkérem a kezét. Remélhetőleg akkor maga is eltűnik az életemből örökre! – azzal fogta magát, és kilépett az ajtón. - Sok sikert! – kiáltottam utána dühösen, majd becsaptam az ajtót utána, de olyan erővel, hogy félő volt, kiesik a helyéről. Mégis, mit képzel magáról ez az önző, fafejű alak? Ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt akarja, máris elkezd hisztizni, mint egy kislány, aki nem kapja meg azt a játékot, amit kinézett magának! Annyira mérges voltam, hogy képes lettem volna sikítani egy hatalmasat, és minden bizonnyal meg is tettem volna, ha Horn Mici meg nem jelenik a szuterén ajtajában, és nem találkozik a tekintetünk. - Most mi az? – kérdeztem dühösen. – Hallotta, mit mondott! Áldásom rájuk! - Mégis, mi történt? – kérdezte szelíden. - Az, amit hallott. Irigy. - Úgy látja? - Maga talán nem? - Én nem – válaszolta csendesen, és elindult a nappali felé, én pedig követtem. – Amit én látok, az teljesen más, és azt kell, hogy mondjam, Kalmár Péternek igaza van. - Persze, fogja csak a pártját nyugodtan! - Képzelje magát a helyébe! – engedte el füle mellett a dühkirohanásomat. – Ő mindent feladott, ahogyan maga mondta neki, cserébe azért, hogy Ön majd megmenti az életét. És mit lát? Hogy valaki más képes letéríteni erről az útról. Az életével játszik kedvesem, ráadásul, azt kell, hogy mondjam, nem éri meg. Ha Szenttamássy Áron, csak negyed annyira hasonlít az apjára, akkor már régen rossz. - Ezt hogy érti? – kérdeztem vissza gyanakodva, de érdemi választ már nem kaptam, csak egy kedves mosolyt, és szinte rögtön a nőegyletben történtekről kezdett el mesélni. Nem forszíroztam a témát, de tudtam, itt valami egészen különös, és rejtélyes dolog húzódik meg a háttérben. Én pedig ki fogom deríteni, hogy mi az.
90
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Kettő, azaz két teljes napig bírtam a duzzogást. Ennyi időmbe telt, míg rájöttem, hogy Horn Micinek igaza. Tudják, milyen bosszantó az, ha valakinek mindig igaza van? Pláne, ha az a valaki nem én vagyok. A rossz hangulatomat még az is tetézte, hogy abban a két napban semmi előrelépés nem történt az Áron-üggyel kapcsolatban, leszámítva, hogy másnap eljött hozzánk még egyszer, hogy megerősítse édesapja látogatási szándékát. Haj, bezzeg otthon csak ír az ember egy mailt, hogy: Oké, jövök. Mondjuk, nem bántam, hogy Szenttamássy Áron személyesen jött, hogy átadja az üzenetet, mert esztétikailag azért mégiscsak élvezetesebb látvány, mint egy dörmögő hang a telefonba, vagy éppen pár személytelen szó a fehér papírlapon, vagy a monitoron villogó kurzor. Ráadásul, stikában még tudtunk pár szót is váltani egymással. Mondtam már, hogy mennyire kedves és udvarias ez a srác? Végre valaki, aki nem ordítja le a fejem, és akivel anélkül tudunk beszélgetni, hogy egymás torkának ugranánk. Egyszóval, vagy inkább hárommal, igen kellemes társaság. Csakhogy, mint már említettem, két nap múlva erős hiányérzetem lett. Pont az a kiabálás és veszekedés hiányzott, aminek hiánya miatt úgy éreztem, Szenttamássy a számomra legmegfelelőbb társaság. Így hát fogtam magam, és mint a mesében a szegény parasztlány, felkerekedtem, és elvonszoltam magam a Matulába. Pontosan tudtam, hogy itt most én vagyok a hunyó, hiába is várnám Kalmár bocsánatkérését, azért neki is van gerince. Nem fog olyasmiért szabadkozni, amit el sem követett. Bizonytalanul léptem át az iskola kapuját, és indultam el a tanári irányába, de alig tettem meg pár lépést, máris ismerősbe botlottam: Zsuzsannába. Érdekes módon, most nem úgy tűnt, mint aki egyenként akarja kitépni a hajamat, vagy megfojtana egy pohár vízben. Éppen ellenkezőleg: kedvesen mosolygott rám, és láthatóan arra készült, hogy szóba elegyedjék velem. - Jó napot! – köszöntött jókedvűen, én pedig kissé bizonytalanul viszonoztam a köszönését. – Nagyon sajnálom, hogy a múltkor olyan csúnyán beszéltem magával! - Nem történt semmi. - Beszéltem Péterrel – érintette meg a karomat kedvesen. – Tudom a titkát. - A titkomat? – kérdeztem most már mély gyanakvással a hangomban. Ha Kalmár olyan hülye, hogy merő szerelemből elfecsegi Zsuzsannának, hogy ki is vagyok valójában, akkor bizony ő az, akinek a lábtörlőmön kell éjszakáznia és esedeznie a bocsánatomért Úgy gondoltam, ha már egyszer szóba került, itt az ideje, hogy rákérdezzek, hogy: - Milyen titokról beszél, testvér? Csakhogy Zsuzsanna nem válaszolt. Jelentőségteljesen elmosolyodott, majd az egyik terem irányába mutatott. 91
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Ott találja Pétert. A következő pillanatban pedig már nem volt sehol. Az első gondolatom az volt, hogy megölöm Kalmárt, a második pedig az, hogy itt kezd mindenki meggárgyulni. Úgy döntöttem, jobb, ha egyelőre az elsőre koncentrálok. A terem ajtaja rényire nyitva volt, így óvatosan bekopogtam, de nyilván túl halkra sikeredett, mert választ nem kaptam, így fogtam magam, és benyitottam. Kalmár valóban ott volt, háttal nekem éppen a táblát törölte. - Ez nem a hetes dolga lenne? – kérdeztem, és jómagam is meglepődtem, hogy a síri csendben milyen hangosnak is hat az én halkan feltett kérdésem. Kalmár hirtelen felém kapta a tekintetét, és láttam, hogy arca egyik pillanatról a másikra hogyan válik érzelemmentessé. Még Sherlock Holmes sem tudott volna leolvasni róla semmit, az tuti. - Pótcselekvésnek jó – válaszolta rezignáltan, majd visszafordult a táblához, és a krétákat kezdte el rendezgetni. - Sajnálom, hogy a minap olyan minősíthetetlen hangon beszéltem Önnel. - Nem tesz semmit. - Dühös rám? - Nem. - Dehogynem - erősködtem szakadatlanul. – Ha nem lenne rám mérges, nem egyszavas mondatokban válaszolna. - Nem vagyok mérges, már mondtam – fordult felém ingerülten, mire az én szemem diadalittasan felcsillant. - Na ugye, megmondtam, hogy dühös. Semmi baj, joggal az. Én is dühös lennék magamra, ha… - Csendben maradna, kisasszony? – szakított félbe hirtelen, majd mikor meglátta a döbbent arckifejezésemet, szelídebben hozzátette. – Csak egy egészen kicsit. Nagyon szépen köszönöm. Ma beszéltem Zsuzsannával. - Említett valamit. Meg azt is, hogy ismeri a titkomat. Maga mondta el neki? - Kérem, kisasszony – nézett rám szemrehányón, és ettől a pillantástól még a vér is megfagyott az ereimben, nemhogy ellenkezzem vele. – Soha nem árulnám el a titkát senkinek. Zsuzsannával kettőnkről beszéltünk. - És mire jutottak? - Lerendeztük a közös dolgainkat. - Kőniggel hogy állnak?
92
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Állnak – ült az egyik pad szélére Kalmár, és összefonta a karjait, úgy nézett vissza rám. – De legalább már beszélnek egymással. Ez is haladás. - És maguk? - Elmondtam neki, hogy magának és nekem semmi közünk egymáshoz, és hogy nem azért bontottam fel az eljegyzésünket, mert viszonyom volt Önnel. Majdnem három óra hosszát beszélgettünk, és rá kellett jönnünk, hogy semmi közös nincs bennünk. Még csak az érdeklődési körünk sem azonos. - Mégis szerették egymást. - Igen – sóhajtott fel mélyen, majd lopva rám nézett, és halványan elmosolyodott. – És, történt valami említésre méltó ebben a két napban, amíg mi haragszom rád-ot játszottunk? - Hát, Áron megint meglátogatta Horn Micit, hogy leegyeztessék az apjával való találkozót és… - Áron? – kérdezte csendesen. – Csak így, Áron? Nagyon komoly lehet ez a dolog – jegyezte meg anélkül, hogy rám nézett volna, de nekem még időm sem volt tiltakozni, hogy alig váltottunk két szót, amikor ő folytatta. – Nem szeretném, hogy azt higgye, irigylem a boldogságát… - Dehogy. -… egyszerűen csak… nem bírom annak a ficsúrnak a képét. - Ne kezdjük újra! – emeltem fel a kezem hárítón, és még mielőtt bármit is mondhatott volna, beléfojtottam a szót. – Megígérem, hogy a magánéletem semmiféle kihatással nem lesz a feladatomra, és igenis szét tudom választani a kettőt! - Mondom én, hogy komoly az ügy. - Eljön holnap? – szaladt ki a számon anélkül, hogy gondolkodtam volna. Kalmár rám nézett, egy pillanatig kutatón fürkészte az arcomat, majd vonásai ellágyultak, és megjelent egy apró mosoly a szája szegletében. - Hát persze.
A nap már magasan fent járt az égen, mire én méltóztattam felkelni az ágyból, és levonszolni magam az emeletről, hogy egy könnyű reggeli elköltése után mély punnyadásba süllyedjek. Komolyan meg is tettem volna, ha odakintről kopogás nem hallatszik. Felkaptam a fejem, és az ajtó résén át figyeltem, ahogyan Róza néni beljebb tessékeli a vendéget, és nem is volt szükséges, hogy a nevét megmondja, mert első pillantásra tudtam, hogy ki az: Szenttamássy Kázmér, Árkod városparancsnoka. Szinte ugyanúgy nézett ki, mint a fia, Áron. Persze, egy húszassal idősebb volt, de ugyanaz a zöld szempár, és a megszólalásig hasonló, karakteres 93
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
arcél. Fekete haja egy kissé deres volt már, de ez mit sem rontott az összképen: vonzó férfi volt, az tuti. Lépések zaját hallottam az emeletről, és egy pillanattal később Horn Mici köszöntötte hűvös udvariassággal a parancsnokot. - Szeretnék bemutatni Önnek valakit – hallottam meg Mici hangját, és láttam, hogy egyenesen a nappali felé indulnak. Gyorsan elugrottam az ajtótól, és várakozó álláspontra helyeztem magam a kanapén: felkaptam az első kezembe kerülő magazint, és úgy tettem, mintha épp baromira elmerülnék a heti kötésminta vázlatában, így mikor Mici belépett Szenttamássyval, már teljesen megnyugodtam, és a meglepődés legnagyobb látszatát keltve néztem ki az újság lapjai közül. - Parancsnok úr – szólalt meg a nő kedvesen felém fordulva, - ez a fiatal hölgy itt Horváth Andrea, Kalmár Péter messziről jött unokahúga. - Ó, igen – bólintott Szenttamássy halvány mosollyal az arcán, - a fiam már rengeteget mesélt Önről, kisasszony. Helyesebben szólva, szinte egyfolytában csak Önről beszél. - Valóban? – csillant fel a szemem, és képtelen voltam elrejteni, hogy mennyire örülök annak, amit mondott. Csak Mici felém villanó tekintete jelezte azt, hogy fogjam kissé vissza magam, mert a viselkedésem a legkevésbé sem illik a kor normáihoz. - Talán akkor fáradjunk át a másik szobába beszélgetni – mutatott az asszony az ajtó felé. – Ne zavarjuk a kisasszonyt az olvasásban! - Természetesen – mosolygott barátságosan Szenttamássy, majd Micit követve elhagyták a nappalit, de még fél füllel hallottam az egyik megjegyzését: - Áronnak valóban igaza volt. Rendkívül bájos kislány. Aztán a hangok elhaltak, és a nappaliból nyíló szárnyas üvegajtó is becsukódott, én pedig magamra maradtam. Diadalittasan öklöztem a levegőbe. Áron szerint jó csaj vagyok! Na, erről van szó. Hiszen már Kalmár is megmondta, hogy milyen jó lábaim vannak. Vigyorogva néztem körbe a helyiségben, hogy akkor most mégis hogyan tovább. Tekintve, hogy Miciék épp tárgyalnak, Áron meg sajnos sehol, valamivel el kellett ütnöm az időt, és a tekintetem ekkor tévedt rá a hatalmas terítővel letakart zongorára. Zenész családból származom, így már hat éves korom óta játszom hangszeren, köztük zongorán is, és most valami ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ismét lepötyögjek pár hangot a fekete-fehér billentyűzeten. Kihúztam a széket, felhajtottam a hangszer fedelét, és óvatosan ráütöttem az egyik billentyűre. Nem rég hangolhatták fel – állapítottam meg halványan mosolyogva, és újabb hangot ütöttem le. Kicsit bemelegítettem, hogy lássam, hosszú évek kihagyása után vajon ugyanúgy 94
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
működnek-e az ujjaim, mint annak előtte, aztán gondolkodás nélkül elkezdtem játszani a kedvenc dalomat. Jellemző, és az amerikanizálódás mintapéldánya, hogy ez a dal a The Color of Roses volt Beth Nielsen Chapmentől. Be kell vallanom, jó ideig magam sem hittem abban, hogy a Metallica és a jó öreg Beth megférnek egymás mellett, de mégis. És ha egy dallamhoz szöveg is tartozik, akkor azt ugye illik énekelni, hát én megtettem. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a hosszú éveken át berögzült tudás irányítsa az ujjaimat, miközben az én lelki szemeim előtt már az otthonom, és a családom képe lebegett. A nagy közös beszélgetések és mókázások, a gondtalan idők, amikor nem érdekelt, hogy mit hoz a holnap. Láttam magam előtt anyát, és a mamámat, amint épp a konyhában vitatják meg a legújabb családi eseményeket. Ott voltam, mikor a barátaimmal ugrattuk egymást minden aprócseprő dolgon. Fájdalmasan hasított belém a tudat, hogy most pedig itt vagyok messze tőlük, és egy egész világ választ el bennünket egymástól. A dal végére értem, a billentyűkről lecsúsztak az ujjaim, és éreztem, ahogyan egy könnycsepp a múló pillanatok kegyetlen gyorsaságával pereg végig az arcomon. - Nem tudtam, hogy ennyire muzikális alkat – szólalt meg egy lágy hang a nappali ajtaja felől. Ezer közül is felismertem, felesleges volt odafordulnom, hogy tudjam, kié az arc, akihez ez a hang tartozik. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, nem akartam, hogy Kalmár észrevegye, hogy sírtam. - Mióta áll ott? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, hogy még véletlenül se vegye észre, hogy néha-néha igencsak megremeg a hangom. - Elég régóta – lépett hozzám közelebb, és kalapját letette a zongora fedelére, majd leült mellém. – De nem bántam meg. Nagyon szépen énekelt, bár be kell vallanom, egy szót sem értettem belőle. - Angolul volt – mosolyogtam halványan. - Ezt a nyelvet még nem beszélem. Francia, német, latin, némi olasz, de az angol még nem megy. Miről szól a dal? - A vágyakról, az álmokról, amik valóra válhatnak. Az élet szépségéről a csalódásokkal és minden csodával együtt, és arról, hogy nincsenek távolságok azok között az emberek között, akik igazán szeretik egymást. - Szép, és minden bizonnyal igaz is. - Nem hisz az álmokban? - Nem nagyon hiszek én már semmiben. - Súlyos kijelentések ezek egy harminc éves embertől.
95
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Háború van, ezrek halnak meg nap, mint nap. Nem hiszek abban, hogy a szeretet erejével véget lehetne vetni ennek az egész rémálomnak. Ha ilyen egyszerű lenne, csak valakinek meg kéne csókolnia Hitlert, és vége lenne a háborúnak. - Ahhoz gyomor kell – mosolyodtam el először azóta tiszta szívemből, mióta Kalmár belépett a nappaliba. - A családjára gondolt, igaz? – kérdezte csendesen, én pedig érdeklődve néztem vissza rá. Nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával letörölt egy könnycseppet az arcomról. – Én alig emlékszem a szüleimre. Hat éves voltam, mikor már mindkét szülőmet elvesztettem. Szinte semmire sem emlékszem róluk, így könnyebb abban a tudatban élnem, hogy soha nem is ismertem őket. Viszont az, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíti őket, úgy, hogy mindvégig a közelében voltak, az szörnyű érzés... Egy pillanatig némán, szótlanul ültünk mindketten, elmerülve a saját gondolatainkba. Most kivételesen azonban nem a saját családomra gondoltam, hanem Kalmáréra. Milyen szörnyű lehetett úgy felnőni, hogy nem volt mellette senki, aki jó tanácsokkal látta volna el. Nem volt vele egy olyan ember, mint mellettem az anyám, akivel bármit meg tudtam beszélni, és mindenben számíthattam rá. Ő csakis saját magára számíthatott, meg talán a bátyjára, de valljuk be őszintén, egy báty, legyen bár idősebb öt, vagy akár nyolc évvel, mindig csak báty marad. Nem pótolhatja a szülői szeretet és gondoskodást. És ki tudja, talán épp a családi otthon melegének hiánya tette Kalmárt egy állandóan a boldogságot űző, elveszett férfivé. Csak sokkal később jöttem rá, mekkorát tévedtem. - És mondja csak – törtem meg a köztünk beálló csendet, majd felvettem Kalmár kalapját a zongoráról, és a fejembe húztam, mert úgy éreztem, egy jó poénnal még a legfagyosabb, és legszomorúbb hangulatot is fel lehet oldani kissé. A kalap nagy volt, egészen a szemembe csúszott, így csak egy szűk résen láttam ki alóla, de nem zavart. El akartam űzni mind Kalmár, mind pedig a saját bús hangulatomat. - Mi az a szöveg, amivel meghódítja a nőket? Gondolom, nem véletlen, hogy Árkod minden nőnemű lakója, kortól függetlenül a lábai előtt hever. Tuti van valami sablonos csajozós szövege. - Honnan tudja, hogy nem csak a sármommal hódítok? – kúszott fel a jól ismert mosoly az arcára, majd kalapja karimája alá nyúlt és egy kicsit megemelte, hogy lássa a szemem. - Minden pasinak van olyan bevált mondataik, amikkel meghódítják a nőket. Magának is van. - Úgy véli? - Úgy bizony. Szóval, elő a farbával! Hadd lássam, milyen sablonos dumát nyom le a nőknek! - Tényleg tudni akarja? – nézett rám kissé kétkedve, és én heves bólogatásba kezdtem, hogy meggyőzzem arról, hogy igenis meg akarom ismerni a titkát. Óvatosan levette fejemről a 96
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
kalpagot, és kisimított egy tincset a szememből. – Hát jól van, maga akarta – sóhajtott fel, majd átvetette egyik lábát a zongora hosszú székén, és felém fordult. – Először is, megfogom a kezét, így – azzal finoman két tenyere közé vette a kezem, majd rám szegezte égszínkék tekintetét, halványan elmosolyodott és nagyon halkan megszólalt úgy, hogy senki más ne hallja, csak én. – A puszta jelenléte, az, hogy gondol rám, hogy törődik velem… már ettől biztonságban érzem magam. Minden félelem, a tegnap minden árnya a múlté, és az ölelésben már csak a remény ígérete maradt. Azért vagyok hálás Istennek minden hibáért, amit életem során elkövettem, mert ezek tereltek arra az ösvényre, ami végül Önhöz vezetett. Egy pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni. Ha lehet így fogalmazni, minden épeszű gondolat eltűnt a fejemből, és úgy éreztem, egy életre képes lennék elmerülni abban az égszínkék szempárban. - Hűha – sóhajtottam fel ábrándos hangon, mert nagyjából ennyi volt, amit akkor és ott ki tudtam bökni. De amint ezt kiejtettem a számon, rögtön észbe kaptam, és arra gondoltam, hogy én egy modern, XXI. századi nő vagyok, akit ilyen beszéddel nem lehet csak úgy levenni a lábáról, és gyorsan megembereltem magam. – És mondja, ez tényleg bejön? - Általában – mosolyodott el, és csak akkor vettem észre, hogy még mindig a kezében tartja a kezemet. Gyorsan kihúztam a tenyeréből, és mindketten zavartan tekintgettünk körbe a szobában, mígnem Kalmár szeme a becsukott szárnyas ajtóra tévedt. – Vendég? - A városparancsnok. - Mit csinál? – kérdezte Kalmár, ahogy az ajtó közelébe mentem, és a fülemet a fal mellett az ajtóra tapasztottam, hogy még véletlenül se lásson meg senki. – Hallgatózik? - Informálódom. - Elnézést! - Maga nem jön? - Nem érdekel. Nem szokásom másokat kihallgatni. - Mindegy, úgysem hallani semmit – legyintettem lemondón, és már éppen indultam volna vissza mellé, amikor hangos szóváltásra lettem figyelmes az ajtó túloldaláról. Bevallom, kissé hirtelen ért a dolog, így gyorsan visszatepertem Kalmár mellé, és most már egyáltalán nem volt szükség volt arra, hogy bármelyikünk is hallgatózzon, így is tisztán hallottunk minden szót. - Nem elég, hogy idetolod a képed, még sértegetsz is a saját házamban? – hallatszott Mici szokatlanul feldúlt hangja.
97
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Eszembe sem jutott, hogy sértegesselek! – replikázott a férfihang, nyilván Szenttamássy. – Csupán a véleményemet fejeztem ki. Az pedig, hogy a lelked ilyen érzékeny, nem az én hibám. - Még hogy érzékeny! – kérte ki magának Mici. – Ellenben te… Kalmárral elhűlten hallgattuk a kiszűrődő veszekedés hangjait. Egyikünk sem volt hozzászokva, hogy Micit így hallja beszélni. Ő mindig a megfontoltság és a hidegvér mintaképe volt. Nagyon kihozhatta a sodrából ez a pasi, annyi szent. De volt valami, ami… - Maga szerint nem hasonlítanak valakikre? – szegeztem neki a kérdést Kalmárnak, miközben még mindig az ajtót figyeltük. - Stan és Pan? - Ugye? – fordultam felé vigyorogva, hogy ő is észrevette a hasonlóságot, és mindketten elmosolyodtunk. - Nevetséges dolgokat vágnak egymás fejéhez. Mint egy rossz bulesk-ben. - Fárasztó. - Az bizony – helyeselt Kalmár, majd elmélkedőn felém fordult. – Mit szólna, ha itt hagynánk őket? - És hová mennénk? - Hát nem is tudom – vonta meg a vállát. – Mondja, még mindig lenne kedve eljönni arra a bizonyos helyre? - Ahol az átlagéletkor hatvan alatt van, és nem kötésmintákról folyik a társalgás? – kérdeztem lelkesen, Kalmár meg bólintott. – Na, húzzunk innen! Van, hogy az ember életében egy-egy pillanat is meghatározó lehet, nem hogy egy hirtelen meghozott döntés. Aznap este, mikor igent mondtam Kalmárnak, fogalmam sem volt róla, hogy az életem alapjaiban fog megváltozni, ahogyan azt sem tudta, hogy a kimondott szavaknak, és még a legapróbb mozdulatoknak is mekkora súlya lehet. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon foglalkoztatott még akkor sem, mikor már Kalmár Péter mellett lépkedtem a sötét, macskaköves után. Összébb húztam magamon a kabátom, mert a november végi éjszakai levegő igencsak hideg volt már. Kalmár hagyta, hogy belékaroljak, nyilván azért, mert felmérte, hogy a közel tíz centis sarkú korabeli csizmában könnyebb egy hátast dobni, mint a braziloknak eljárni egy szambát a világ bármely pontján. Mit tagadjam, biztonságérzetet adott, hogy volt kibe kapaszkodnom, ráadásul igen erős karokról volt szó, mint egy bokabicsaklás alkalmával kiderült.
98
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Jól van, na – jegyeztem meg a kék szemek számon kérő pillantására, és hálát adtam az égnek a gyér megvilágításért, mert így legalább Kalmár nem láthatta, hogyan szökik az arcomba a vér. - És még szín józan. - Ezt meg sem hallottam. Tovább haladtunk az utcán, majd befordultunk egy szűk sikátorba. Bevallom, kezdtem kissé nyugtalanná válni. - Remélem, nem a saját kivégzésemre visz épp. - Megfordult a fejemben, de aztán jobbat találtam ki – válaszolta Kalmár, és hiába volt sötét, a hangján hallottam, hogy mosolyog. Alig haladtunk pár métert előre, máris újabb kanyar következett. - Nem kellett volna morzsákat elszórnunk, hogy visszataláljunk? - Nincs szüksége semmire, míg szerény személyemben ilyen remek idegenvezetője. - Most megnyugtatott, köszönöm. Miért álltunk meg? – kérdeztem, mikor megtorpantunk egy öreg, rogyadozó ház ajtaja előtt. - Mert megjöttünk. Bizalmatlanul tekintettem fel az omladozó homlokzatra, és a szúette bejáratra. - Ha csak éjfélkor át nem változik palotává, én ide be nem teszem a lábam. Kalmár viszont nem foglalkozott vele, hogy mit akarok és mit nem. Megfogta a kezem, és együtt beléptünk az ajtón. Egy sötét szobában találtuk magunkat. - Ha nyúlkálni mer, letöröm a kezét – figyelmeztettem szigorúan, de ő töretlenül haladt előre. Nyilván nagyon jól ismerte a helyet, mert még csak meg sem botlott, velem ellentétben, aki kis híján kitörtem a nyakam. - Ne engedje el a kezem, mert elveszik. - Most ugye, csak viccel? – suttogtam fojtott hangon, de ő már nem válaszolt. Hirtelen kopogást hallottam valahonnan elölről, aztán mintha valamivel távolabbról zene hangjai szűrődtek volna ki, majd hirtelen olyan erős fényesség támadt, hogy el kellett fordítanom a fejemet. A zene felerősödött, és éreztem, hogy Kalmár kézen fogva behúz valahová. Mire újra kinyitottam a szememet, egy emberektől nyüzsgő, dohányfüstös helyiségben találtam magam. A hegedű hangosan szólt valahonnan elölről, és egy-két vállalkozó szellemű, rendkívül jó ritmusérzékkel megáldott ember lelkesen püfölt két bongo dobot, aminek dübörgése elnyomta a beszédnek még csak a lehetőségét is. Imádtam a helyet! - Jöjjön! – jutott el hozzám Kalmár néhány hangfoszlánya, és anélkül, hogy egy pillanatra is elengedtem volna a kezét, követtem őt az egyik szabad asztalhoz. Lesegítette rólam a nehéz 99
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
télikabátot, és az egyik szék karfájára terítette. Jómagam ámulva néztem a zenés, táncos vidám forgatagot, aminek gyorslábú tagjai éppen valami bonyolult táncot adtak elő. Bevallom, elég sok mindent láttam már, de ehhez hasonlót még soha. Mintha a hagyományos ír néptánc, és a magyar csárdás keveréke lett volna. - Szóval, gyakran jár erre a helyre? – kérdeztem Kalmár felé fordulva, aki lelkesen bólogatott. - Az utóbbi két hétben, hála magának igen sűrűn. - Tényleg izgalmasabb, mint a nőegylet. - Tessék? – kérdezett vissza hangosan, hátha túl tudja kiabálni a zene, és a cipők kopogásának, valamint a fülsüketítő kurjongatások egyvelegét. - Csak azt mondtam, hogy jobb szórakozás, mint a nőegylet. - Mondjon valamit, ami nem jobb annál! - Tessék? Pár perc múlva már feladtuk, hogy emberi beszélgetést folytassunk egymással. És most kivételesen nem azért, mert egymást próbáltuk túlkiabálni veszekedés közben, sokkal inkább azért, mert képtelenek voltunk túlordítani a hatalmas zajt, pedig a jövetelem óta eltelt pár hónapban igencsak intenzív edzésben tartottuk a hangszálainak, éppen az előbbiek okán. Beszélgetés tehát kizárva, ennek ellenére nagyon élveztem a helyzetet, egészen addig, míg valaki elém nem állt, és nem közölte velem, hogy most elvisz táncolni. Segélykérőn pillantottam Kalmár felé, aki megérintette „majdnem” táncpartnerem karját, és nemet intett a fejével. A fiatal srác kissé csalódottan távozott, én pedig megkönnyebbültem mosolyogtam Kalmárra. - Nem szeret táncolni? - Viccel? Rock koncerteken rázom a sörényemet, és az első sorban tombolok. - Nem ez volt a kérdés. - Nem szeretek hülyét csinálni magamból nagy nyilvánosság előtt. Kalmár sokat mondón bólintott, majd átvette az italainkat a kocsmárostól. Ő egy korsó sört rendelt magának, én pedig, a józanság mintaképe, egy nagy pohár szódát. - Komolyan ezt akarja meginni? - Én ma az antialkoholista jelmezét öltöttem magamra – válaszoltam, és komoly arccal belekóstoltam. A gyerekkoromat idézte a szúrós íz. Amikor még ásványvíznek híre sem volt Magyarországon, hanem a szemben lévő házban töltötték újra a szifonokat. Szemem sarkából láttam, hogy Kalmár végig mér, és mire felé kaptam a tekintetemet, ő nem nézett félre. - Mi az? – kérdeztem a legrosszabbtól tartva. 100
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Meg fogom táncoltatni. - Azt nem – tiltakoztam hevesen, és hogy még jobban nyomatékosítsam az ellenállásom, még az asztal szélébe is belekapaszkodtam. - Mindketten jobban járunk így. A jókedv alig negyedóra múlva már a tetőpontjára hágott. A zene gyorsabb és tempósabb lett, a dobok és a hegedűk egyre sebesebben húzták a talpalávalót. A füstöt már szinte vágni lehetett, és a táncolók kurjongatása is hangosabb lett. Nevetve figyeltem, ahogyan az egyik férfi megpörgetett egy fiatal lányt, majd a lendülettől egészen egyszerűen fenékre ült. Nem zavarta, hogy mindenki rajtuk nevetett, a következő pillanatban ismét ott ropták a többiekkel, én pedig azon kaptam magam, hogy a lábam a zene ritmusára mozog az asztal alatt. - Melege van? – kérdeztem Kalmárt, aki levette a zakóját, és ledobta kabátjaink tetejére. - Magának is az lesz, odakint – intett a fejével a táncolók felé, én pedig egy pillanat alatt elsápadtam. - Ez nem akarhatja. - Dehogynem – vigyorgott gonoszul, és már húzott is volna maga után, ha én nem rántom vissza. - Nem táncolok. - Nem kérdeztem. - Ne merészelje! - Miért? - A saját biztonsága érdekében. És az enyémben is – válaszoltam, mire ő érdeklődve felhúzta a szemöldökét, hogy ebből vajon mit hozok ki. – Ebben a cipőben lehetetlen táncolni, és mivel falábam van, tutira rálépek a maga lábára, ami egy tíz centis saroknál kínzó fájdalommal jár… Most meg mit csinál? – kérdeztem ijedten, amikor lehajolt, és elkezdte lecsatolni a cipőmet. - Vigyázok a testi épségemre – és mire észbe kaptam, már le is került a cipő a lábamról. - Na, és az én testi épségem? Ha ezzel a cipővel rálép az én meztelen lábamra… Istenem, nehogy levegye! – kezdtem volna heves tiltakozása, de mire végig gondolhattam volna az érveimet és ellenérveimet, már le is rúgta a lábáról a fekete bőrcipőt. - Egyenlő esélyek. Jöjjön! - És, ha szálka megy a lábamba? - Higgye el, remek sebészeink vannak – jegyezte meg gúnyosan, és már húzott is maga után, de én ismét megállítottam. - És ha elviszik a holminkat? Nem hagyhatjuk ott… - Kisasszony, lehet, hogy háború van, de itt az emberek vigyáznak egymás dolgára. 101
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Na, de… Várjon, ne húzzon olyan erősen! Azonban minden tiltakozásom hiába való volt, mert mire kettőt pislantottam, már ott álltam Kalmár mellett, aki berántott a táncolók közé. - Ez nekem nem fog menni. - Dehogynem – vigyorgott szüntelenül, és én meg mertem volna esküdni rá, hogy élvezi a helyzetet. Kezébe vette a kezemet, majd másik kezét a derekamra csúsztatta. – Készen van? - Nem hiszem, hogy… Jézusom! – kiáltottam fel ijedten, mikor Kalmár megindult velem a táncparketten. Először csak nagyon egyszerű lépésekkel kezdtük, aztán mikor ráéreztem az ízére, már a bonyolultabbakkal is megpróbálkoztunk. Mikor végre kezdtem volna megszokni Kalmár közelségét, egyszer csak eltűnt, és egy vadidegen férfi mellett találtam magam. Ijedten pillantottam körbe, tekintetemmel keresve Kalmárt, aki alig egy karnyújtásnyira táncolt egy másik nővel. Ugyanakkor megnyugodtam, mert ahogyan végignéztem a vidám forgatagon, senki nem azzal ropta, akivel kezdte, tehát Kalmár nem passzolt le másnak, és nem sokkal később ismét az ő karjai között landoltam. Így már sokkal élvezetesebb volt a dolog. Vele valamiért nagyobb biztonságban éreztem magam, mint életem során eddig bárkivel, pedig nem is létezik, csak Szabó Magda fantáziájának egy nagyon jól sikerült szüleménye. Közel negyedórán át roptuk a többiekkel együtt, tökéletes összhangban mozogva. Ez idő alatt volt, hogy olyan gyorsan forogtunk, többször is be kellett csuknom a szemem, nehogy elszédüljek, de Istenemre mondom, nagyon élveztem. - Jól van? - kérdezte Kalmár, mikor már az asztalnál ültünk mindketten. - Ez fantasztikus volt! – kissé pihegve. - Látja, megmondtam! Inni valamit? - Sört. - Biztos benne? - Naná – nevettem fel jóízűen, és alig egy perccel később már ott volt két korsó sör az asztalunkon. Fogtam a fülénél fogva, és egy szuszra lehajtottam, Kalmár pedig csak pislogott nagyokat. - Szomjas? – kérdezte ő, aki épp csak belekortyolt a saját italába. – Nem lesz sok? - Viccel? Rock koncertekre járok, vodkát iszom, és más mérgekkel gyilkolom a májam. Hozzá vagyok szokva. Táncoljunk még! – fogtam meg a kezét, és máris a parkett felé húztam. Azt kell, hogy mondjam, XXI. század ide vagy oda, soha nem szórakoztam még olyan jól, mint azon a hideg éjszakán. A hangulat überelhetetlen volt, a tánc szuper, az italok úgy szintén. Merthogy többet is leöntöttem a torkomon, és figyelmen kívül hagytam Kalmár azon 102
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
megjegyzését, ami sör alkohol tartalmára irányult. Ugyan, legyintettem le, otthon is ittam sört és semmi bajom nem lett tőle. Azt az apró tényt azonban sikerült figyelmen kívül hagynom, hogy a XXI. század nagy csodája, az alig pár százalékos alkohol tartamú sör a hőskorában bizony kisebb adagokban is alkalmas volt arra, hogy az ember lánya alaposan beálljon tőle, nemhogy olyan mennyiségben, amit nekem sikerült aznap este elfogyasztanom. - Miért akarta, hogy eljöjjünk, én jól éreztem magam? – szegeztem neki Kalmárnak a kérdést, amikor már hazafelé tartottunk. - Elfogyott a sörük. - Nem én ittam meg. - Nem is ezt mondtam. - Nagyon jól éreztem magam – vigyorogtam lelkesen, és mikor a bokám megbicsaklott, Kalmár utánam kapott. – Nem vagyok részeg. - Spicces, de jól áll magának – mosolygott rám kedvesen, és pedig hálásan visszamosolyogtam rá. Már épp szavakban is ki akartam fejezni, hogy mennyire hálás vagyok, ám mikor kinyitottam a számat, hatalmas dörgés és villámlás kíséretében leszakadt az ég, és az eső kövér cseppekben hullott alá. Egy pillanat alatt bőrig áztunk mindketten, és ha Kalmár nem fog kézen és fut be velem az egyik kapualjba, garantált egy újabb tüdőgyulladás. Ehelyett, ha vizesen is, de viszonylag száraz helyen fogjuk átvészelni a vihart. Legalábbis én így gondoltam. Hátamat a falnak vetettem, és egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy kifújjam magam. Mikor ismét felnéztem, láttam, hogy Kalmár engem néz. Elázott akárcsak én, és hosszú ujjaival beletúrt vizes, szőke hajába, de még mindig engem nézett. Hirtelen jött lányos zavaromban gyorsan elfordultam tőle, de az arca és az égszínkék szemei vonzották a tekintetemet, ami most találkozott az övével. Mozdulatlanul figyeltem, ahogyan közelebb lépett hozzám, és önkéntelenül is lehunytam a szemem. A következő pillanatban pedig már csak azt éreztem, hogy egy puha száj az enyémre tapad, én pedig karjaimat a nyaka köré fonva próbáltam valahogy talpon maradni, és viszonozni a csókját. Éreztem, ahogyan tenyere végigsimít a hátamon, ujjaim pedig végigszántanak vizes hajtincsein. Eddig ismeretlen, soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Éreztem, ahogyan Kalmár keze lassan lecsúszik a derekamra, és közelebb húz magához… Ez volt az utolsó emlékem, aztán hirtelen minden elsötétült előttem.
103
