Sárhelyi Erika és Neográdi

k u l t u r á l i s

2 0 1 0 • január–február 2. évfolyam 1. szám

Tartalomból: Tessékelõ • 3/ Gleccser paplan • 4/ Balogh János: Táncjelírás • 6/ Csabai Andrea verse •10/ Sárhelyi Erika és Neográdi Antal verse •11/ Németh Zsolt és Páva Zsolt verse •12/ Barát Kata és Kuhn Dávid verse •13/ „SÖRÉNY LÁBBAL, VÍG ORCÁVAL” – 55 éves a Mecsek táncegyüttes •14/ Áramlás – Szipl Mara •16/ Sévó Mások •18/ Hargitay Kuli Tamás és Csurai Zsófi verse •19/ Hatházi Áron: „de ha szíved nincsen, mégsem vagy ékessen” – elemzés • 20/ Kulináris élvezet • 23/ Orosz T. Csaba: Férfibecsület • 24/ Az Õ szemükben • 27/ Jeles napok: Február • 28/ Molnár Péter: Hideg van • 30/ Lovretics Gerti: Bátorság próbája • 32/ Hajdú Bernadett verse • 34/ Hortolányi Gábor: A Berkovicsról • 36/ Várkonyi Zoltán: A bordó vasparipa • 38/ RETINA – Colin Foster • 40/ Kosytor Imre: Mennyit ér egy huncut? • 42/ Balogh Márti: A nézõ • 43/ Thönköly Vajk: A mazsola legény II. •44/ Hortolányi Gábor: Adj egy cigit! • 48/ Kolomp verse •50/

f o l y ó i r a t

Mit nyújt a KUPÉ az alkotóinak? HA

GRAFOMÁN VAGY, VAGY KÉNYSZERESEN ALKOTSZ BÁRMIT. KÖZTÜNK A HELYED! DE HOL IS?

A KUPÉ MÛVÉSZETI KÖZÖSSÉGÉBEN! A KUPÉ megértette, és elfogadja: Nem mindenki lehet azonnal ismert alkotó. Éppen ezért életre hívott egy rendszert. Ahol mindennek meg van a helye. Valahogy úgy épülünk fel, hogy létezik egy blog. /http://www.kupe.blog.hu/ A szerkesztôk firkálják, no meg a KUPÉ egyre csak szaporodó tagja. Teljesen szabadon. Itt nincsenek szerkesztési elvek, nagyra törô elképzelések. Nem fontos a mûvészi élmény sem. Ha mondandód van, akkor mond el! Ez a hozzáállás. Tagként ide bármikor, majdnem mindent feljegyezhetsz. Tulajdonképpen ez a KUPÉ elôszobája. Annyi a dolgod, hogy csatlakozol közösségünkhöz és jelentkezel, a blogba szerzônek, tagnak és már tiéd is a pálya. Persze azért ha utólagosan is, de megnézzük, hogy mit adtál közre égiszünk alatt. Ez a hely a teljesen ifjoncok bemutatkozó helye is. Akiknek edzôdniük kell. Akiknek itt megengedett a szabados hangvétel. Vagy bármilyen hangvételt. Akiknek még nem kiforrott a stílusa, hangja. Akik sokkalta inkább magamutogatók, mint elmélyült alkotók. Persze itt leszünk veletek mi is, akik túl vagyunk már sok ezer karakter leütésén, átolvasásán és kitörlésén. Aki már úgy is láttak kiállítás, hogy nem vendégek voltak, hanem szervezôk vagy alkotók. Innen az út, a hamarosan induló honlapunkra vezet. www.kupefolyoirat.hu /az indulás, várhatóan február közepe. Jelenleg szerkesztés alatt./ Ott már a szerkesztô az úr. Ott már bizony figyelünk a tartalom minôségére. Az elôszobából bekerülsz a nappaliba. Amíg a blogban szabadon publikálhatsz, egy nick mögött, ott be kell mutatkoznod, hogy csókolom, Béla vagyok a hegyrôl, vagy Írén

a faluvégrôl. És, – ennyivel meg sem elégszünk. A szerkesztôi akarat rádkényszeríti, hogy arcképes fotóval mutatkozz be, s ha mindez megvan, akkor küldhetted a szerkesztôség ítélôszéke elé alkotásaidat. Ôk pedig, szépen beszerkesztgetnek a honlap megfelelô oldalára. Vagy nem szerkesztgetnek be, de elmondják miért nem és segítenek, hogy legközelebb már beszerkeszthetô légy. A KUPÉ honlapja, a KUPÉ alkotói mûhelye. Megteremti a légkört arra, hogy tehetséged csillogjon és csiszolódjon. De mást is nyújt a KUPÉ. Minden alkotói tag lehetôséget kap, hogy rendezvényeinken – kiállítások, találkozók, fesztiválok – bemutatkozhasson a közönség, a zsûri elôtt és megmérettessen. Természetesen nem ígérjük a világsikert, csak egy lehetôséget arra, hogy kitörj, és ha csak tizenöt percre is, de tiéd legyen a hírnév A tisztaszoba, a KUPÉ Kulturális folyóirat. A havonta megjelenô kézzel fogható kiadvány. A honlapon jól mérhetô, látható, hogy alkotói tevékenységed milyen fogadtatásra talál. Ha a látogatók melletted voksolnak, a szerkesztôség is ezt fogja tenni. Azaz megjelentet, bemutat, támogat a kiadványban is. Röviden, ezt nyújtja majd neked a KUPÉ. Még mielôtt megkérdeznéd, hogy milyen témakörben? Várunk minden olyan alkotót, aki alkot. Mi meg fogjuk oldani, hogy bemutatásra kerüljön alkotásod, legyen az betûvarázslat, hangjegy kavalkád, színorgia, vonalas rajz vagy kôbe-fába vésett pillanat. Szerkesztôség

Ücsörgéseimbe belefér egy pár jó mondat. Ezt annak idején egy költô mondta, aki, szaros alsógatyák közt élt, miközben azzal áltatta magát, hogy ô mester. Tanítványai majd tisztességgel emlékeznek rá. Nos, a tanítványok hálátlanok. És nem az alsógatyák miatt. Az majdhogynem mûvészi. Sokkal inkább, mert ô annakidején támogatott volt. A jelen kiderítette nem is annyira azért, mert költészete örökéletû a magyar irodalomban. De mégis! Bármely alkotó örökéletû. Alkotása, önkifejezése tisztelendô, megsüvegelendô. De mégse! Mert alkotás, mûvész és mûvész közt nagy különbségek vannak. Szubjektív különbségek. Éppen ezért valójában csak egyetlen igazi tudomány létezik. A Mûvészet. Minden más – tudománynak hívott tevékenység – nem más, mint a világ vizsgálata. Elméletek gyártása, megcáfolása, az egységes egész szétmarcangolása, és kényszeres megértése. Mind hiábavalóság! A mûvészet más. A mûvészet nem hajlandó a világot vizsgálni. Csak a világról kinyilatkoztat. Szóban, képben, szoborban, egy székben, szôttesben, bármiben. A mûvész a világgal mit sem törôdik. Jól tudja, önmagában benne van. Minden. A mûvész – legyen az bárhol is, holmi ranglétrán – önmagát kutatja. A mûvészet tudománya az én bemutatása. És fel sem merül, hogy mitôl mûködik. Természetesen egyszerû, hogy az én hajtja, adja és fogadja is be. Két ember közt a legrövidebb út a mûvészet. Nem ismerik egymást. Soha nem találkoztak, ám mégis szimbiózisban élnek. Az alkotónak kell, hogy tudja; más is érti, látja azt, ami belôle kiszakadt. Míg a mûélvezô tudja. Ezt pontosan és kizárólag neki küldték. Ezt a szót, ezt a hangot, képet, rajzot, apró miniatûrt.

"Aki egy kicsit is közelebbrôl ismeri az ôszinte mûvészeket, jól tudja, hogy állandó segítségre van szükségük, mert ôk is azt teszik folyamatosan. Embertársaik lelkére küldözgetik a fénysugarakat, ahelyett, hogy saját jólétükkel foglalkoznának." Károlyfi Zsófia

Tessékelô Bámulok ki a hóesésbe, és gondolkozom, mit írjak, ami nem szokványos és unalmas. Hosszú körmondatokat, arról, mi a tartalom, nem szeretnék! Kavarognak a fejemben a szavak, mint a hócsillagok, és akkor jön a megoldás: annyi jó író van, megkérem valamelyiküket, foglaljanak helyet, itt nálam, és meséljék el, nekik mit jelent a KUPÉ! Báder Judit fôszerkesztô

Errôl szól a KUPÉ. Hortolányi Gábor © Krizsik András

Ember a természetben

Gleccser paplan A HÍR:

„NEM OLCSÓ, RÁADÁSUL JELENLEG CSAK EGY KIS TERÜLETET LEHET VÉDENI VELE, DE A KÍSÉRLET SZERINT AZ ICE PROTECTOR HATÁSOS VÉDELMET NYÚJT A GLECCSEREKNEK.“ MTI Májustól nyár végéig védte egy – 150 négyzetméteres, 4 milliméter vastag, kétrétegû anyagból készült – takaró a Nap melegétôl az olasz Alpok egyik „szerencsés” gleccserét. Csaknem 2 méter vastagságú jégpáncél menekült meg a takaró védelmének köszönhetôen, csakúgy mint az a lombardiai völgy, amelyre 115 köbméter víz zúdult volna az olvadás következtében. © Krizsik András

20 10 01

04 05

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

A különleges védelmet nyújtó anyag – melynek két rétege közé izolált levegôt zártak –, és maga az ötlet, hogy napvédôt kapjon a gleccser, milánói tudósok kutatásainak köszönhetô. A várható kárnak csak töredéke az a 700 euró, amennyibe az anyag került. Úgy tervezik, hogy a következô tavasszal is betakarják a gleccsert, és a sikeren felbuzdulva újabb területeket is megvédenek az olvadástól. A globális felmelegedés egyik következménye a középhômérséklet jelentôs emelkedése, aminek kézzel fogható bizonyítéka, hogy a hótakaró vastagsága – közel 50 év alatt – 64 centiméterrel csökkent. A gleccserek olvadása világszerte felgyorsult. Legrosszabb a helyzet az Alpokban és a Pireneusokban. A harminc éve mért évi átlag 30 cm-es gleccserolvadás napjainkban meghaladja a másfél métert, de akad ennél riasztóbb érték is. Norvégiában a Breidalblikkbrea egy év alatt több mint 3 métert „fogyott”. A Pireneusokban jelenleg még meglévô 21 gleccser 40 éven belül el fog tûnni. Csaknem biztos, hogy a folyamat megállíthatatlan.

1880 óta 111 gleccser olvadt el a „kis jégkorszak”-ban – 1300 és 1860 között – kialakult glecscserek közül. Megkezdôdött a visszaszámlálás… Még van 21 gleccser, és 40 év… De nem jobb a helyzet a világ más tájain sem. Világszerte kutatók hada keresi a lehetséges kiutat. A jövô drámai. Az ENSZ megbízásából több ezer kutató figyeli, elemzi a klímaváltozást. 1995-ben kiadott elsô jelentésükben az elôrelátható hômérsékletemelkedés 2100-ig minimum 1,3, illetve maximum 5 fok volt. Ez a várható emelkedés egyben azt is jelenti, hogy a tengerszint akár 1 métert is emelkedhet az olvadó sarki jég miatt.

De ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk minderrôl! Fel kell készülni, hogy emberek milliói fognak új élôhelyet keresve felbukkanni szerencsésebb fekvésû, víztôl védett helyeken. Sûrûbben, színesebben, és többnyelvûbben fogunk – mert kell! – élni. Szükség lesz az együttérzésünkre, a segítségünkre, a nyitottságunkra… Mi magyarok – köztudottan – vendégszeretôek, jók vagyunk. Nagylelkû, barátságos emberek… És szerencsések is, mert nincsenek gleccsereink… Sági Erzsébet

… De a tudósok tévedtek. A hômérséklet sokkal gyorsabban emelkedik, mint azt feltételezték. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor 70 év múlva nem lesz gleccser Ausztriában, és Kínában, ahol a világon fellelhetô gleccserek 15%-a található, 2100-ra mindegyik elolvad. És a fenyegetô jelek, hogy ennek milyen következményei lesznek, egyre érkeznek. Kanadában jegesmedvék tévednek el, és bukkannak fel lakott területeken, mert észak felé vándorlásuk útvonalának folyói késôbb fagynak be mint eddig, és nem tudnak rajtuk átkelni. A hegycsúcsokról eltûnô jég védelmének hiánya miatt hegyomlásokkal kell számolni. Édesvízkészletünk csökkenni fog, és ez a fenyegetettség több milliárdnyi ember jövôjét teszi lehetetlenné a Himalája és az Andok gleccsereinek olvadása által. Az óceánok, tengerek élôvilága is veszélybe kerülhet, mert a sós vízbe folyó édes víz keveredése, és az arányok megváltoztatása akár azzal is járhat, hogy megszûnik a Golf-áramlat, ami Európa nyugati vidékére szállítja a meleget. A várható, átlagos hômérsékletesés akár 10 Celsius fok is lehet. E közben, a tengerszint magasságának emelkedése miatt millióknak kell majd elhagynia víz alá került otthonát. Fôleg Hollandia part menti városai vannak veszélyben, és a csendes-óceáni szigetek kis falucskái. Hogy mit tehetünk mi? Nem tudom. Valószínûleg semmit…

© Krizsik András

Violin

Balogh János:

Táncjelírás A HANGJEGYÍRÁSRÓL (NOTÁCIÓ) Az énekelt dallamok, zenék lejegyzésének igénye is igen régi idôkbe nyúlik vissza. Az európai értelemben vett notációk (jelölés, jelölési rendszer; hangjegyírás) nem léteztek Európán kívül. Ezeken a helyeken másféle grafikus megoldásokkal próbálták – kezdetekben az egyszólamú éneket – lejegyezni, megörökíteni. Az ABC feltalálásának, és alkalmazásának szerepe, feladata, funkciója és tartalma is más volt, mint a zenei hangok lejegyzésének. Ez már természetesen

Az ókori zene egyszólamú volt: énekes (vokális) elôadás, illetve ének hangszerkísérettel. Az ókori Kelet zenéje szájhagyomány útján élô mûvészet volt. A szájhagyományos idôszak nem igényli az írásos rögzítést, a zenei anyagot egy-egy terület, körzet helyi kultúrája ôrzi. Az ábrázolási rendszerek a zenei szöveg pontos, írásos rögzítése helyett inkább csak emlékeztetô jelek voltak, az elôadó memóriájának adtak támpontokat, segítették a szöveghez vagy szótagokhoz tartozó dallamfordulatokat felidézni.

jóval magasabb kulturális igény kielégítését igyekezett kiszolgálni. Míg a mai értelemben folklórnak tekintett hagyományos népi vokális és hangszeres zenei kultúra születésétôl fogva szájról szájra, azaz az írásbeliség teljes mellôzésével terjedt. Az a tudatosság, mely e zenei (és tánc-) kultúra – a középkorban kezdôdô, és a reneszánszban kiteljesedô, de a mai napig tartó – elhatárolódását eredményezte a „népi“-tôl, magával hozta a zenei alkotások lejegyzésének komolyabb igényét is.

A legrégebbi zenei ábrázolások, melyek az elôadásmódra is tartalmaznak utasításokat, az óegyiptomi birodalomból származnak. Ezek hieroglifikus, azaz képjelek, amelyek szóírásos emlékek, de már a hangírás jeleit is tartalmazzák. Az asszíroknál és másutt Keleten is, ezek a sumér eredetre visszanyúló szótagok már egy bizonyos dallamszakaszt, dallammotívumot vagy ritmusmodellt jelentenek, melyek mindegyikét meghatározott nevek jelölik. A kor zenészét így csak ezek a szótagok emlékeztették a dallamra vagy a ritmusra.

20 10 01

06 07


Ez már SZÓTAGNOTÁCIÓ, amely megfelel a betûírásban a szójel- vagy szótagírásnak. (A szótagírás az egy szótagú szavak lerövidített jele, amelyben minden egyes írásjel – itt a mássalhangzók is írásjelnek tekintendôk! – egy-egy szótagot jelent. A HANGÍRÁS túl azon, hogy lehetôvé tette a különbözô nyelvû népek írásformáinak és írásrendszerének kialakulását, egyúttal alapja a zenei hang írásbeli rögzíthetôségének is. Megteremtése lehetôvé tette, hogy különbözô változatokon keresztül mai notációnk kifejlôdhetett. A bizánci hangjegyírás a már korábban ismert és alkalmazott notációk ötvözete. Alkalmaztak továbbá olyan – már a görögöknél is elôforduló – grafikus jeleket is, amelyek a dallamok kezdetén önállóan, nem a szövegsorhoz kapcsolódva álltak. Ezek a jelzések az egész dallam hangmagasságára és lejtésére, illetve egyes elkülöníthetô dallamszakaszokra vonatkoztak. Elnevezésük, a NEUMA a görög „intés, figyelmeztetés“ szóból ered. Az ilyen jelekkel írt notáció a NEUMAÍRÁS. A görögök kétféle hangjegyírást ismertek, mindkettô a hangíráson alapuló betûnotáció volt. Hangszeres darabok lejegyzésére az archaikus ábécé betûit használták. Énekes mûvek lejegyzésére már az újabb, magánhangzós hangjegyírást alkalmazták, a klasszikus ábécé betûinek felhasználásával. Ez az írásmód már a hangzásra, ritmusra és elôadásmódra vonatkozó jeleket is tartalmazott.

Az ókori notációkra az volt jellemzô, hogy csak a dallamvonal jelzésére törekedtek, a zenei tagolást és ritmust általában a szöveg ritmusa határozta meg. A görögök, mint minden téren, itt is tökéletességre törekedtek, megpróbálták a lejegyzést a tagolás szempontjából is egyértelmûvé tenni. A keresztény szertartások egységesítésére, kanonizálására már a 3. sz.-ban történtek kísérletek. A latin nyelvû liturgia egységesítése és kiterjesztése I. Gergely pápa nevéhez fûzôdik a 7. sz. elején. Az így kialakult dallamosság a gregorián ének, amely a római katolikus egyház hagyományos latin nyelvû liturgikus éneke, az ókori népek zenei hagyományainak összefoglalója. Lejegyzésmódja a neumaírás, korális notáció. Itáliában Arezzói Guidó zeneelmélet-író (1000–kb. 1050) a neumaírás megreformálásával elôször alkalmazott vonalrendszerre illesztett hangokat és kulcsokat. Reformjának lényege a három hang magasságának megfelelô, azaz terctávolságú vonalak és betûkulcsok használata. Újításával határozott hangokat és hangmagasságokat tudott jelölni. A vonalak alkalmazásával lehetôvé vált ismeretlen dallamok lapról való pontos, az eredetihez hû leéneklése. A guidói reform oktatási téren is újat hozott, a vonalrendszer használatával az írást összekapcsolta a hallásképzés új módszerével, a különbözô hango-

kat a kézen való mutogatással. A guidói kezet, mint szemléltetôeszközt, rövidesen az iskolákban is kezdték használni, majd az egész középkorban általánosan bevezetett módszerré vált, a vonalrendszer pedig kiszorította az átmeneti írásokat. Ez az eljárás a szolmizáció használatára vezetett, és feltételezhetôen mai ötvonalas rendszerünk is ebbôl ered. A ritmus jelzése új korszakot jelentett a zene történetében és a hangjegyírás további alakulásában. A Kölni Frankó és Petrus de Cruce 1250–1260 között kidolgozták a hangjegyek alakváltozatrendszerét és az egész notáció-technikára következetesen alkalmazták. Ezzel megteremtették a szûkebb értelemben vett MENZURÁLIS notációt. 1320 körül jelentkezik Philippe de Vitry, aki Ars Nova c. mûvében az új irányzatot a notáció oldaláról vizsgálja. A 15. sz. elsô felére Vitry és de Muris által megalkotott menzurális notáció rendszer lényegében véglegesnek bizonyult. Alkalmazása széles körben elterjedt, és elfoglalta az addigi próbálkozások helyét. Ez idôtôl kezdôdôen csak néhány formai változtatást vezettek be a hangjegyírásban,

20 10 01

08 09


például a fehér notációt. Itt a nagyobb értékû hangjegyek belsejét nem töltötték ki, hanem csak körvonalait rajzolták meg feketével. Elmondható, hogy a 17. sz. végére kialakult notáció az írásmód egyszerûsítésére irányuló törekvések eredményeként már rendelkezett mindazokkal az eszközökkel, amelyek lehetôvé tették a dallamok pontos lejegyzését és ennek alapján mindenkor azonos interpretálását. A kottakép a partitúraírás eredményeire támaszkodva már nemcsak a különbözô szólamok egyéni dallammozgását tükrözte, hanem az összes szólam együttes hangzását, a mû egészét is. A partitúraírás már összefoglalóan tartalmazta és többé-kevésbé egységes módon alkalmazta a zenei rögzítésmód különbözô részterületein eddig létrejött eredményeket. A leolvasást könnyítô és a kottaképet is egyszerûsítô „grafikai“ változások fokozatosan mentek végbe. Végeredményben, az 1600-as években a hangjegyírás fejlesztésének legfôbb törekvése abban állt, hogy mintegy „matematikailag“ legyen képes a dallamvonal és a ritmus együttes rögzítésére, a zene alapvetô belsô összefüggéseinek a zeneszerzô elképzeléseivel egyezô módon történô visszaadására. Így a 17. sz. vége felé már kialakultak a mai értelemben vett kottakép legfontosabb és meghatározó vonásai.

A zenei formanyelv fejlôdése, a különbözô új zenei mûfajok kialakulása (pl. opera, szvit, concerto, szonáta) és határozott különválása azonban már megkövetelte, hogy a zenész a mû elôadásakor pontosabban tartsa magát a mûfaj hangzási-elôadási szabályaihoz és a zeneszerzô elképzeléseihez. Ez az igény a notációban elôtérbe helyezte az elôadásigyakorlati elôírások feltüntetését. A 18. sz. vége és a 19. sz. a zene számára meghatározó, alapvetô újításokat hozott mind a stílusok és stílusirányzatok gyors fejlôdésében, mind a zenei mûfajok számának növekedésében, differenciálódásában. A hangjegyírás mai formája csak a 18–19. századra alakult ki véglegesen. Annak ellenére, hogy nemzetközileg érthetô és használt írásrendszer jött létre, az 1800-as évek végén és a 20. sz. elején több reformkísérlet történt a zenei írás bizonyos részleteinek egyszerûsítésére, illetve zenei gyorsírások létrehozására. Elsajátításuk nehéz volta miatt ezek nem terjedtek el, gyakorlati jelentôsége csak a vakok kottaírásának van. A cikk teljes terjedelmében Löblin Judit: A hangjegyírás a kezdetektôl a tipográfiáig címû munkájának kivonata. (http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/zene/hangjegy/html/loblin.htm#TARTALOM)

A TÁNCJELÍRÁSRÓL (KINETOGRÁFIA) Tánclejegyzésen a táncos emberi mozgás kétdimenziós, rendszerint papíron való rögzítését értjük. Az eddig ismert, megközelítôleg száz tánclejegyzô rendszer számos módon próbálta a mozgást megörökíteni. Kezdetben a legkézenfekvôbbnek tûnô két módszer valamelyikét használták: a tánclépések megnevezését, esetleg betûkkel való helyettesítését vagy a tánc jellemzô mozdulatainak lerajzolását. Késôbbi korokban a rajzok pálcika figurákra egyszerûsödtek, majd megjelentek azok a rendszerek, ahol a mozdulatokat grafikai jeleknek feleltették meg. E grafikai jelek egyes tánclejegyzô rendszereknél egybeestek a rokon mûvészeti ág, a zene lejegyzésére használt hangjegyekkel, de sok rendszeralkotó érezte úgy, hogy elvont, absztrakt jelekkel tudja a táncot céljainak legmegfelelôbben leírni. Ez utóbbi rendszereket nevezzük szimbolikus notációnak. Bár a szimbolikus rendszerekbôl elsô pillantásra nehéz a mozgást felismerni, jelentôs elônyük a szöveges illetve figura-rajzoló rendszerekkel szemben áttekinthetôségük és tömörségük. A történeti tánclejegyzô rendszereket mindig a kor és a táncstílus igényeinek megfelelôen alakították ki, azaz a 19. század végéig nem törekedtek a

CSABAI ANDREA: KOLDUS ÁLMOK néma botjára támaszkodik az est koldus álmokat ringat az ég csillagfény csendek zokognak Isten visszatartja lélegzetét árnyéka mögé bújik a Hold a fák dacolnak a széllel üres arcú házak felett minden mállik szerte széjjel hideg ágyban ébred a hajnal koldus álmokat ringatott az ég a Nap kibontja jóságát és az Isten

táncos mozgáson túl bármely emberi mozgás részletes lejegyezésére alkalmas rendszer kidolgozására. Az egyszerûbb mozgásokból, általánosan ismert lépésekbôl felépített táncok nem kívántak bonyolult lejegyzô rendszert. A lépések jelölésére, emlékezetben tartására elegendô volt egy-egy betû vagy jel. Azonban ahogy a táncok mozdulatvilága differenciáltabbá vált, a meglévô lejegyzô rendszer már nem felelt meg az elvárásoknak, ezért nem használták tovább, feledésbe merült. Az új technikát, koreografálási szemléletmódot újabb, a stílus vagy technika igényeinek megfelelô, részletesebb tánclejegyzô rendszerrel kísérelték meg megörökíteni. A rendszerek története így szinte teljesen párhuzamos a táncstílusok történetével, fordulópontjai egybeesnek a tánctörténet fôbb eseményeivel. Folytatjuk

20 10 01

10 11


kiengedi lélegzetét

© Krizsik András

NEOGRÁDY ANTAL ÉLÜNK Élünk. Ma újból megfagyott a macskavíz, Az orgonát a pókfonál beszõtte. A köd mögül szajkó acsarkodik, S a tûzrakóban szürke lett a sár. Reklámpapíron olvad szét az álom: Kerti lámpa most jutányos áron, Epoxikarbon ajándékkosár. Élünk. Fûtésre kész a kerti hulladék, A farkavesztett régi hintaló, A nádazásra eltett hintaszék. A zsákbagyûjtött bábszínházbabák Bársonykötésû emlékalbumok, Dédanyánk hajából font hurok, Kisvasúthoz a parányi fák.

©Busi Sándor

SÁRHELYI ERIKA: BIZTOS, AMI BIZTOS Tudod, nem félek a haláltól, csupán bosszant, hogy egyszer nem leszek. Nem rendít meg, hogyha rám számol, ha egyébként jól szólnak a negyedek. Meglátod, haláli egy tánc lesz végre csapok egy jó kis görbe estét. Ha akarod, te is ott lehetsz, talán jobban bevésõdik az emlék,

Élünk. Temetõre régen nem telik, Egyre több a sok halott rokon Lux perpétua elföldelik, Vak lámpás guggol a sírokon. És, hogy mégse gyõzzön az enyészet, Dobál az ég friss vadgesztenyéket E rajztáblányi magánbirtokon. Élünk, És abból értesülhetünk e tényrõl, Kenyérre, sóra futja még talán, Csak úgy beszélnek rólunk, mint szegényrõl, S jobb ruhákban jár egy utcalány. Bár csecsmeleg avarba bujt a macska, A fáskamrában ó szmoking a vacka, Hogy kié volt, az ma már talány.

hogy voltam! - a létezésen túl -, sõt, néha még éltem is egy keveset. Másnap aztán - ha úgy alakul mesélj rólam. Ígérem, nem nevetek.

© Krizsik András

NÉMETH ZSOLT: LELÖKNÉM A MANÓKAT bár fejed alatt nem nedves a vánkos boldoggá mégsem tesz a tudat, hogy nem vagy rákos csak az a picike íz, a só a levesbõl, az égrõl a fény, lejtõ alján a hegytetõ, tenger medrébõl a víz, tüdõdbõl a levegõ, hurkáról a bél, karodból a bõsz erõ, lábadból a lendület, szívedbõl a szeretõ

© Krizsik András

PÁVA ZSOLT (Fénytörés): MINTHA A MINDENT

hiányzik… valami… itt… hibázik valaki, ha: hazavitt, még visszavihet, csereszabatos életünk, a sorsunk cserélhetõ lett egyen-fazonírozott arcunk helyét radírozott arcú szeretõink arcába mártjuk, rózsaszín lányregények mintáit várjuk

szeretném megölelni a fáradt utakat a fákat és szerelmet mondani vasárnap estéken mikor a vagonok is elálmosítanak mert elrohannak feketén ezek a hegyek a bozótos takarásokban bújó õzek lábnyomai mert elrohannak feketén ezek a hetek--

de én fölkelek a földrõl, öledbõl vadrózsafát termek, a poromba, mint vizet keverlek, és ha ellenünk jön is a had, te ne hagyd magad erõsen fogom majd kezed, szorítalak

a könyveket ölelném a párnából kivágott tollakat! boraim káprázatát: illúzióim csattanását betonoszlopokon fizikai képtelenségeket és rakodómunkások arcát az arcomon--

szorítalak, foglak és számban leheleted ízével erõs falat állítok, amin nem jön át a vad, a ránk támadó éjszakai gonosz manókat pedig a lépcsõn lelököm, pusztuljanak!

– Kazincbarcika – 20 10 01

12 13

© KuPé KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

de olyan zavartalanul zavarosak itt a péküzemek lisztporos kövei mintha büszke évszázadok mintha gyötört tegnap esték lesnek utánunk kicsavart karokkal behavazott kertem ösvényein mintha a minden is ugródeszka volna beláthatatlan szakadékaim felett mintha a mindent ölelném magam helyett mintha a minden ölelne veled vissza

– Dunakeszi –

BARÁT KATA: SEMMI - SZÍN ALATT vonások helyett: csak kendõviasz. oldás és kötés. a semmi az. háttér vagy. biztos. úgy lépsz elõ, fölemelt tenyér: érintõ s szelõ, s korlátok sincsenek. nyújtott két kezed fényesnek tûnik, csurom-képzelet, mert nyugvást adok a nyest-ecsetnek, ma sem festelek meg. hiszem: ha létrejössz, ujjamnak ásnia kellene alólam, új karnyújtásnyira, míg a textil bitjei, a van-nincs síkú tér áttört. törhetõ. de sápadt szín ha ér, mattá folyna szét a lett a múlton, s kaparni kéne újra megtanulnom, ha patyolat-ráncok rád estelednek. ma sem festelek meg. hogy mindenhatóként másszon elébed és képére formáljon vászoncseléded: nem tudom - semmi szín alatt - nem lehet, s hogy tégelybõl öntsem ki a lelkedet, mert kacagna rajtam a lágy szatén, s nem te lennél, csak egy látszat-én… tisztelgek a régi mestereknek ma sem festelek meg. ne lássam, tempera alatt mivé lett idõd. s felmentõ légy, ha már ítélet, mert szûz az a mozdulat, áttetszõ, natív, fel- és leáldozó, láthatatlan ív, s a festék: gyalázat - csöppet - ellene. s hogy intés vagy intés: tudnom kellene, inkább légy örök-lélek, mint test-esetleg. ma sem festelek meg.

© R. Kesh

KUHN DÁVID: RAJZOT BONT százhuszonhat napja járok utánad, élõ-holt napjaimmal csak magamban, és tudom, õrült vagyok még mindig: leveleket gyûjtök neked, meg illatokat ? mikor észreveszem… már nem lehet, csupán felfüstölt szeleket az ingem alatt. de ha jönnek nagykabátos éjek, mindig téged látlak álmaimban, ? ha nem is hiszed ? és látlak téged is, te átkozott másik, színeket lobbantó, széles vállú, engem temetõ földdarab. és egy percre tõled, (ébredéskor) rárajzolod a virradatra, hogy igaz.

és színpadi bemutatására szövetkezett, „Kiváló Együttes“ címet viselô társulat azóta több jelentôs megújulási folyamaton ment keresztül, követve a hazai néptáncmûvészeti irányzatok alakulását. A kezdeti idôkben a néptánckompozíciók mellett táncszínházi darabokat állított színpadra az együttes. Simon folklórból táplálkozó tematikus mûvei pedig a zalai és szolnoki fesztiváldíjak mellett országos hírnevet szereztek a Mecseknek. A hetvenes évek közepétôl, a Bodai József mûvészeti vezetô nevével fémjelzett idôszakban, az együttesnél kibontakozott a táncházmozgalommal megjelenô új, erôteljesen folklorista szemléletû elôadásmód. A színpadias megoldásokkal szemben ekkortól elôtérbe került a néptánc formakincsének eredetiségre törekvô újrafogalmazása. 1980 környékén a „tiszta forrás“ megjelenítésével ismét jelentôs szakmai sikereket ért el a Mecsek. A kilencvenes évektôl napjainkig ívelô idôszakot – Molnár János irányítása alatt – a tánchagyomány 1966 – sÛrÛmagyar még mélyebb megismerése, hiteles színpadra

“Sörény lábbal, víg orcával”

55

ÖTVENÖTÖDIK JUBILEUMÁNAK MEGÜNNEPLÉSÉRE KÉSZÜL A MECSEK TÁNCEGYÜTTES PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ, 2010. MÁRCIUS 26. ÉS 29., 19.00 ÓRA

Az Európa Kulturális Fôvárosa-évben ünnepli Pécs egyik legaktívabb amatôr mûvészeti együttese megalakulásának 55. jubileumát, amely alkalmat teremt a számvetésre. Az együttes jelenlegi és egykori tagjai márciusi elôadásukon idézik fel az elmúlt évek és a korábbi évtizedek sikereit. 1955 februárjában a város néptáncegyütteseként alakult meg a Mecsek, Simon Antal Erkel-díjas koreográfus vezetésével. A kárpát-medencei magyarság hagyományos kultúrájának megôrzésére 20 10 01

14 15


állítása, ugyanakkor a színházi-táncszínházi eszköztár lehetôségeinek kihasználása jellemzi. Autentikus mûsorszámait az együttes elôszeretettel helyezi a szokáshagyományból merítô dramatikus környezetbe, de Bognár József pécsi koreográfus révén a néptáncmozdulatokra épülô táncszínházi darabok is hozzájárultak a közelmúlt sikereinek és szakmai elismerésének kivívásához. A korábbi évtizedek értékeit egyesítô mûvészeti arculat kialakítása mellett az elmúlt csaknem húsz esztendôben új alapokra helyezôdött a táncosképzés is, amely 2003 óta a mûvészeti iskolai rendszerben nyerte el kiforrott formáját. A Pécsi Nemzeti Színházban két alkalommal megtartandó jubileumi est mottója a tánc lényegére: test és lélek harmonikus összjátékára utal, mely kellô temperamentummal és vígsággal párosulva jelenik meg a magyar nép hagyományaiban. Az ünnepi elôadáson a Mecsek fiatal tagjai, valamint az egykori táncosok három „öreg“ generá-

1978 – csizmas

1991 – hetényi

2003 – bonchidai ciója állítja színpadra a közel- és régmúlt emblematikus koreográfiáit, felsorakoztatva a Kárpátmedence néptánckincsének táji és történeti rétegeit, a Mecsek Zenekar kíséretében. A jövô nemzedékét képviselve a Berze Nagy János AMI Lókötôk és Ifjú Mecsek csoportja is színpadra lép. Az elôadás több mint százhúsz táncos közös produkciójával valódi táncünnepet ígér! Molnár Péter

A MECSEK MINTEGY

ALKOTÓKÖZÖSSÉGÉNEK HATSZÁZ

FIATAL

1955

ÓTA

KÖSZÖNHETTE

HAGYOMÁNYOS TÁNCKULTÚRÁNK SZERETETÉT ÉS NÉPMÛVÉSZETI ÉRTÉKEINK TISZTELETÉT.

A

TÁNCOS-GENERÁCIÓK SZÁMTALAN HAZAI ÉS

KÜLFÖLDI FESZTIVÁLSIKERREL GAZDAGÍTOTTÁK

– NYOLC ALKALOMMAL „KIVÁLÓ EGYÜTTES“ CÍMET,

A VÁROS HÍRNEVÉT NYERTÉK EL A

FÉLSZÁZNYI SZAKMAI ELISMERÉST SZEREZTEK A HAZAI FESZTIVÁLOKON, S MINTEGY HATVAN KÜLFÖLDI VENDÉGSZEREPLÉS SORÁN A TÁVOLKELETTÔL ÉSZAK-AMERIKÁIG KÉPVISELTÉK MÉLTÓ MÓDON PÉCSET ÉS MAGYARORSZÁGOT.

2007

További információk az elôadásról: www.mecsektanc.hu

Mesterek MÁR 20 ÉVE, MINDEN ÉVBEN ELZARÁNDOKOLOK MAGYARLUKAFÁRA, VENDEL NAP TÁJÁN. ÍGY VOLT EZ TAVALY NOVEMBERBEN IS. NEM MENTEM HIÁBA, HISZEN FELFEDEZHETTEM EGY FIATAL TERVEZÔT, ÉS LENYÛGÖZÔ MUNKÁIT. SZILP MARIANNA KÉPZÔMÛVÉSZ, A KAPOSVÁRI EGYETEM MÛVÉSZETI KARÁN VÉGZETT, 2008-BAN. Marianna, miért pont a textil varázsolt el?

Gyermekkorom óta mélységes vonzódás, szeretet és tisztelet van bennem, az emberi kultúra szerves részét képezô textilek iránt. Mint kifejezésforma, állandó változásban, fejlôdésben van. Egyszerre véd, díszít, és gyönyörködtet. Lenyûgözô ez a kép! Mesélnél róla?

Diplomamunkámnak, egy haute couture öltözék kollekciót készítettem, melynek az Áramlás címet adtam. A textil kiválasztásánál az anyag kiválasztása meghatározó jelentôséggel bír, emellett megmunkálása is fontos szerepet kapott. A formákkal, az anyagfelülettel, a natúr színek kontrasztjával kísérleteztem, hogy ezt jobban tudjam érzékeltetni egyszínû, nyers kezeletlen vásznat használtam. Egyfajta öregített hatást szerettem volna elérni, akár az antikváriumi tárgyaknál, ahol érzôdik a tárgy története, ezért kávéval színeztem meg a nyers textilt. A kollekció három ruhából áll, egységet alkotva, ezáltal erôsítik egymás hatását. Az elsô ruhánál a fejfedô és ruha együtt él, különlegessége, hogy az ujja nincs kiszabva vagy szerkesztve, a fûzött nemez sodratok alakítják ki. Elöl kifûzôdik, hátul befûzôdik míderbe, ami hasonló egy 18. századi fûzôhöz. A második ruhán a fûzôbôl kinô egy kapucni, mely ráborul a vállra. A fejfedô nemezcsíkokból van kialakítva, hasonló elven mûködik, mint a legyezô. A harmadik ruhán a nemezcsíkok a nyaktól indulnak, a karnál kiválnak a ruhából és a formák áramlása körül öleli a testet. Megszületünk, testünket textilbe bugyolálják. Meghalunk, textilbe öltöztetik. Az anyag elkísér minket, egész életünkön át, úgy, hogy nem is gondolunk rá, milyen fontos számunkra. Banicz Anna 20 10 01

16 17


Áramlás

TANULMÁNYAI: - ANK Mûvészeti Szabadiskola, magánórák Lantos Ferenc csoportjában, - Major Judit iparmûvész magántanítványa - Szegedi Divatiskola, divat-stílustervezés,

KIÁLLÍTÁSOK, BEMUTATÓK: - Szegedi bemutató, ETNO címmel - Budapest, Fashion Week Hungary divatbemutató - Mûvészetek Palotája Divatolimpia - Bemutatkozás az Elite magazinban - Szipál Márton fotós, kiállításának rendezése - Magyarlukafa, nemezmûvészeti kiállítás

Más-kép(p)

Mások Mióta az ember feltalálta a rácsokat, azóta létezik az az örök, és mindmáig megválaszolatlan kérdés is, hogy: – Ki van mögötte? A másság, mint megkülönböztetô jelzése az emberek bizonyos csoportjának, már kezdetektôl létezô fogalom. Mások vagyunk mi mind! Nincs két egyforma élô szervezet, de nincs két egyforma hegy, vagy felhô, nem egyformák – bár annak tûnhetnek – az állatok, és növények bizonyos egyedei. Nincs két azonos szempár, nincsenek egyforma DNS-eink, és a hangunk, érzéseink, gondolataink is különbözôek. Mégis, a másság kifejezést leginkább a szexuális másságban élôkkel kapcsolatban szokás emlegetni. És kijelenthetjük, hogy ebben a vonatkozásban degradáló, dehonesztáló hangsúlyt kap ez a jelentés. Egy jobbkezes világban másnak számít az, akinek a bal keze az ügyesebb. A másság okai lehetnek a viselkedési zavarral küszködô ember normálistól, pontosabban az átlagtól eltérô szokásai. Van, aki a belsô világhoz kötôdik erôsebben, mert introvertált, más pedig a külsô világ fontosságára esküszik, mert extrovertált. Az egyik nem jobb, a másik pedig nem rosszabb, csak egyszerûen mások. Ezek a címkék nem minôsítés, hanem megkülönböztetés, hovatartozás pontosítása céljából fontosak, hiszen az ember értékét nem irányultságai, hanem teljesítménye alapján lehet meghatározni. Van egy barátnôm, Gôsi Valika, a kortárs irodalom egyik csillaga. Fiát életmentés közben ragadta el a halál. Másokon segített, és akiket kimentett a hullámok közül, azok ma is élnek. Ôt pedig elnyelte a tenger. Ez a fiú más volt, mint az átlagember! Mássága tette hôssé! Az átlagember ott állt tipródva a sziklafalon, drukkolt a fuldoklók20 10 01

18 19


© R. Kesh

nak, és segítségért kiáltozott. Ô levette a saruját, és ugrott. Menyasszonya a szikláról nézte végig rettegve, tehetetlenül a hullámok és a fiú küzdelmét... És nagyon más volt az a papnövendék, Nándi atya is, akit bár nem hurcoltak volna el málenkij robotra, de önként híveivel tartott, hogy támaszuk lehessen ott, ahol senkire sem számíthattak. Mások megszöktek a vagonokból, mások elfordultak, hogy ne is lássák, hogy mi történik. De Nándi atya összeszedte a legszükségesebbeket, és ment a bizonytalanságba azzal a bizonyossággal szívében, hogy a pásztornak az a dolga, hogy kövesse bárányait. Néhány éve, felszentelésének 50. évfordulóján a halálból megmenekült hajdani táborlakók, és övéik körében ünnepelhettem Vele én is. Míg celebrálta a szentmisét, a templom keresztjén fehér galamb ült türelmesen, szimbolizálva a szentlélek, és a béke, a megbékélés jelenlétét. Más, nagyon más az a barátom is, aki másságát nem a felvonulásokon hirdeti, hanem csendes magányban, feltûnés, és társ nélkül, hivatásában éli ki, és élvezi a megérdemelt sikert, és megbecsülést. Tanuljuk meg elfogadni, tisztelni a másságot, bármi légyen is az. Más hitét, etnikai hovatartozását, a miénktôl eltérô gondolkodását, szokásait, életvitelét, szexuális érdeklôdését. Ha azt megérteni, elfogadni képtelenek vagyunk, akkor kerüljük a megjegyzéseket, az összeütközésre lehetôséget, és okot adó találkozásokat, mert ne feledjük, hogy a mássághoz mindenkinek pontosan olyan joga van, mint nekünk. Arról nem is szólva, hogy valójában melyikünk is van a rács mögött? Sági Erzsébet

CSURAI ZSÓFI: LEGFAHÉJABB

HARGITAY KULI TAMÁS: FÁZISOK leülök egy kockás plédre egyszerû vagyok és fekete olyan, mint egy toll most írni kéne valamit a hamutartóról vagy egy szerelemrõl költõk is ezt mondják a korhadásnak fokozatai vannak éppen a kettes szakaszban vagyok nyilvánvaló és banális akit elfelejtettek beállítani ez által használhatatlan most meghalni volna jó aztán megszületni a konyhakövön nem rossz dolog csak fel kéne mosni magam után és a hamutartót kiüríteni a szemetet levinni újra átélni azt mikor a homlokom nekinyomom az üvegnek s nem te nézel vissza

körvonalak tévutak nélkül kikopott belõlem minden józanság felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon és rettegek hogy nincs is arcod csak valami lassú mámor ez az egész mégis csupa nagybetûs szenvedély ha egyszer majd kibontasz magadnak hát engedem hát legyen ebben az átizzadt sötétben az a most annyira igazi hogy téged is felver álmodból mert minden magam-érintésben olyan sûrû a léted hogy végre azt is elhiszed a legtisztább kék és a legfahéjabb illat te vagy.

kifordulok az ajtón a kabátomat felveszem egyedül északon hideg van oda hazaérkezem

© R. Kesh

Stilisztika

Hatházi Áron:

“DE HA SZÍVED NINCSEN, MÉGSEM VAGY ÉKESSEN“ Pesti Gábor: Aesopus meséi Történeti stilisztikai elemzés Mire vállalkozik, aki azt a célt tûzi ki, hogy egy mûvet történeti stilisztikai szempontból elemezni fog? Mindenképpen nehéz dologra, már csak azért is, mert a stilisztika igazán multidiszciplináris tudomány, hiszen részben a nyelvtudomány, részben az irodalomtudomány körébe tartozik, s mert ilyen természetû, nehéz a nyomvonalán maradni. A mindennapi beszédben, de még szépirodalmi mûvek olvasása közben sem mindig tûnôdünk el azon, hogy a nyelvi kifejezôeszközöknek mennyi sajátos jelentésárnyalata van, de azt tudjuk, hogy az a mód, ahogyan valamit kifejezünk, tanúskodik rosszallásunkról, közömbösségünkrôl vagy nyelvi attitûdünkrôl. Így ékesítjük fel a kimondott szavakkal a gondolatainkat. Hogy ha egy stilisztikai vizsgálathoz még azt a törekvést is társítjuk, hogy mindez történeti stilisztika legyen, megint egy újabb horizont tárul fel. Horizont, mert a nyelv idôben és térben is értelmezhetô, és vele együtt a stílus is. Ennek a szép, tágas horizontnak metszetét szeretném bemutatni ebben a dolgozatban, mégpedig Pesti Gábor Aesopus-fordításain keresztül. Pesti Gábor az 1500-as évek elején, közepén élt, régi magyar meseíró, szótárszerzô és bibliafordító volt. Õ volt a magyar nyelvû irodalom mûvelésének elsô, Erasmus programjából merítô öntudatos hirdetôje. Ez lehetne a száraz összefoglalás Pesti Gáborról, avagy Pannóniai Pesti Gáborról, még másképp Pesti Gábrielrôl. Nem véletlen azonban, hogy saját szavai ennél sokkal színesebben mutatják be ôt: „Amikor azt látom, hogy majd minden ember, a földkerekség majd minden 20 10 01

20 21


nemzete a fordítások csodálatos sokaságával bôvelkedik, s szerte a világon ezen serénykedik, azért, hogy hazája dicsôségét valamicskével mindig öregbítse, és hogy övéinek mind nyelvét, mind szellemét ezzel finomítsa és gazdagítsa; miért ne szabadna akkor nekem is – kérdem én – az enyéimnek a nyelvét és szellemét a régi bölcsek tudományával erôim szerint csinosítanom és a hazáért, amelynek egyszer s mindenkorra adósai vagyunk, fáradoznom.“ Mindezt az Aezopusi mesék fordításának latin elôszavában fejtette ki. Egy egészen átgondolt nyelvi attitûdöt, nemes hazaszeretet látunk ebben a mondatban. Tagadhatatlan, hogy Erasmus tanításai nyomot hagytak Pesti Gábor mûvein, ám ki állítaná, hogy nélkülözhetô lenne Pesti Gábor tevékenysége? Céljaiban nyelvi programnak, hazafias humanista törekvésnek van nyoma, és ettôl gazdagodik a stílusa is. Pesti Gábor Aesopus-fordítása 1536-ban jelent meg Bécsben. A mesék fordítása az elsô nyomtatott, magyar nyelvû szépirodalmi termék. Pesti tudatosan az olvasók gyönyörködtetésére szánta, de nem hallgatta el a fabulák hasznát sem, hiszen azok magyarítása részben erazmusi indítékokból eredt. (Ezt nem is titkolja elôszavában.) Kötete száznyolcvanöt Aesopusnak tulajdonított mesét tartalmaz. A rövid, szûkszavú meséket gonddal, takarékos egyszerûséggel, szép magyarsággal fordította. Az egyszerûséget is értelmezhetjük felvállalt, célzott tanítói szándéknak. Azért megnyerô, mert bár gondos, alapos munka – milyen is lehetne egy tudós humanista fordítása – nem mûvi, nem erôltetett. Ezt nagyban köszönheti annak, hogy engedte

a toll alá az élô nyelv szavait és stílusát gördülni. Persze az akkor élô köznyelvet hívom élô nyelvnek, hiszen a mûvek abban a XVI. századi nyelvi áreában születtek és keltek útjukra. Stílusával, elôadásával határozottan esztétikai hatásra törekedett, hogy belopja az emberek lelkébe a tisztes és hasznos tanulságokat. E szándéka elsô „mûfordítónkká“, a magyar széppróza elsô tudatos mesterévé avatta. Pesti fordítása magvas, tömör, célja meggyôzni a közönséget arról, hogy a magyar nyelv alkalmas irodalmi mûvek tolmácsolására, alkotására. A fabulák tanulságát többnyire háromsoros versekben foglalta össze, a maga részérôl csupán ezekkel toldotta meg a meséket. Nincsen határozott felépítésük, lazák, szabadok, talán ártana is nekik a szoros megkötöttség. Milyen érzés is találkozni ezekkel a fabulákkal? Vegyük szemügyre a kötet huszonegyedik fabuláját.

túlzás azt állítani, hogy mindez az eljövendô irodalmi mûfajoknak elôhangja? Olyan egységet teremt a stílus a jelentés és az esztétika között, hogy egyértelmûvé válik a tanulság. A háromsoros tanulság fôként tükrözi az akkori nyelvhasználatot – és nem csak a mainál árnyaltabb igeidôrendszer miatt, hiszen látjuk a stílusbéli különbséget a fordítás és az értelmezés között. Egy érdekes frazeológiai kitekintésként megnézhetjük, hogy Pesti Gábor mûve frazémákban igen gazdag, és hogy legtöbbször az értelmezések végén található a frazéma (szólás, közmondás vagy ezekre értelmileg nagyon hasonlító megjegyzés), mintegy csattanóként.

„A HEGYEKNEK SZILÉSÉRÔL. Egyszer egy idôbe nagy híre vala, hogy a hegyek szilnének. Az emberek oda futának, várván ez csodát nagy félelemmel. Végre szilének az hegyek, és egy egérke jöve ki belôlök. ÉRTELME. Sokan, kik igen nagyokkal kérkednek, Várd végre a dolgot, hát csak veszekednek, És mint hegyek egérrel, úgyan szégyenkednek.“ ÉRTELMEZÉSE: A hegyeknek szülésérôl. Egyszer híre kelt, hogy a hegyek szülni fognak. Az emberek odafutottak, félelemmel vegyes csodálkozással várták, mi fog történni. Végre aztán szültek a hegyek, és egy egér jött elô belôlük. Ennek értelme: Sokan nagy dolgokkal kérkednek, de aztán kiderül, hogy mindez csak hiábavalóságot, vitát eredményez, így szégyenkezni fognak, mint a hatalmas hegyek, akik csupán egeret képesek szülni. Az olvasó kénytelen elmosolyodni, amikor ezt olvassa. Mi ez, ha nem humor? És mi ez, ha nem erôteljes képiség? A kép mûszó erôsen túlzsúfolt jelentéssel bír a stilisztikában, mégis ezt kell használni itt is, hiszen a felidézett látvány groteszksége tanít. Vajon

© Krizsik András

Nézzünk egy másik fabulát, a száztizenkettediket. „AZ PARASZT EMBERRÔL ÉS HERCULESRÔL. Megálla szekere a paraszt embernek egy mély sárba. Kezde könyergeni Hercules istennek, hogy meg segítené ôtet. Szózat lôn mennybôl hozzája, mondván: Balgatag ember, sujtold jól meg a lovakat, és tennen magad is tolj hátul a szekér kerekin, és úgy

híjad Hercules segétségét, mert kilemben meg nem segít tégedet. Értelme. Az istenek embert akkoron segítnek, És nehéz terhekhez olykor közelítnek, Mikoron ô magok is azon emelítnek.“ ÉRTELMEZÉSE: A paraszt emberrôl és Herkulesrôl. A paraszt szekere egyszer beleragadt a sárba. A paraszt könyörögni kezdett Herkulesnek, hogy segítsen neki. Akkor szózat hallatszott az égbôl, ami azt mondta: Balga ember, hajtsd meg jól a lovakat, és te magad is told a szekeret hátulról, és utána hívd Herkulest, mert különben nem segít meg. ENNEK ÉRTELME: Az istenek csak akkor segítenek az embernek, csak akkor könnyítenek terheiken, ha maguk is tesznek érte valamit. Itt is az ízes népiesség jelentkezik a stílusban. A népiességgel együtt jár a nyelvi humor és az erôteljes vizualitás. Szinte látni a parasztot, ahogy az ég felé kiált a sárba süllyedt szekér mellôl. A tanulság levonása, bár a mai stílusérzéknek erôltetettnek tûnik, akkoriban ez nem volt visszatetszô, az embereknek nem tûnt fel, hogy a kezükbe adják a legdominánsabb jelentést. Hasznos pillantást vetni a fabula mûfajára a stílus vizsgálata közben. A fabulák jelentôsége egyrészt a reformáció, másrészt a humanizmus stílusmintáiból adódik: mindkettô jelentôs mértékben támaszkodik a képes beszédre, a példázatos kifejezésekre. Ezek forrása nem más, mint a szentírás, a görög és latin szerzôk újra felfedezett mûvei (köztük természetesen Aesopus fabulái is). A fabula a klasszikus retorikában az érvelésnek a hasonlóságon alapuló, a példázattal rokon formája. De óhatatlanul kívánkozik a gondolat, hogy ezek a fabulák egyszersmind parabolisztikusak is. Akkor fabula vagy parabola? A fabula esetében az erkölcsi tanulság feleltethetô meg a rejtvény megfejtésének, a parabola pedig már a szinekdochikus szerkezet felé tendál, azaz önmagában hordozza jelentését. 20 10 01

22 23


Ismét nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a történeti stilisztika olyan korokon átívelô stílusazonosságokat fed fel, amire talán nem is gondolunk. Nem egészen modern elgondolás-e (még ha nem is teljesen tudatos), hogy ilyen bonyolult szerkesztéssel készül egy pusztán erkölcsi tanításnak látszó, latin epigrammák átdolgozásának tûnô pár sor? Csupán két fabulát vettünk szemügyre történeti stilisztikai szempontból, és még ezeknek a vizsgálata sem teljes körû ebben a dolgozatban. Viszont talán a kezdetben kitûzött célt eléri, és megmutat egy korabeli metszetet a nyelvbôl, az irodalomból és így együtt a kultúrából. Elôdeink is ugyanúgy díszítették szavakkal a gondolataikat, így alakult ki a sajátos stílus, amit most kissé szemügyre vettünk. Kissé talán furcsa, mégis érezhetô, ahogyan érzelmi érintettségbe kerülünk ezektôl a különös, régies ízû meséktôl, ettôl az ízletes sokszínûségtôl, ami a folytonos változásról, színesedésrôl tanúskodik. Így válik érvényessé Pesti Gábor örökérvényû tanulsága: „De ha szíved nincsen, mégsem vagy ékessen“.

FELHASZNÁLT IRODALOM Horváth János 1953. A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete. Budapest: Gondolat Könyvkiadó. Kollár Krisztián 2003. Heltai Gáspár és Pesti Gábor fabulafordításainak frazeológiai vizsgálata. In: Fazekas Csaba (szerk.): Miskolc: A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara tudományos diákköri közleményei, 2. Sôtér István (fôszerk.) 1964–1966. A magyar irodalom története. Budapest: Akadémiai Kiadó. Szabó Zoltán 1998. Kis magyar stílustörténet. Budapest: Tankönyvkiadó. Martinkó András 1967. Nyelvi változás és stílusváltozás. In: Imre Samu–Szathmári István (szerk.): A magyar nyelv története és rendszere. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kulináris élvezet

ÓH JAJ, EZEKBEN A NAPOKBAN HÁNY KERESZTÉNY EMBER FORDUL A KEGYELEM VILÁGOSSÁGÁBÓL A SÖTÉTSÉG CSELEKEDETEIHEZ, VAGYIS A TORKOSSÁGHOZ, AZ ISZÁKOSSÁGHOZ, A BUJÁLKODÁSHOZ. AZ EFFÉLE EMBEREK A FARSANGBAN ISTENÜKNEK VÁLASZTJÁK AZ ÖRDÖGÖT, AKIT ÁLARCOS MULATSÁGGAL ÉS FAJTALAN ÉNEKEKKEL DICSÔÍTENEK MEGVETVÉN KRISZTUST.” - ÍRTA DÖRGEDELMES SZAVAIT BOLDOGGÁ AVATOTT TEMESVÁRI PELBÁRT A 15. SZÁZADBAN. A fánkot Magyarországra Mátyás királyunk hozta el, a nápolyi udvar szakácsaival és a karnevállal egyetemben. Azonban világszerte ismert édességrôl van szó, mely meghódította Amerikát is. A fánkot véletlenül találták fel, de ugye véletlenek nincsenek J. Frau Krapfen bécsi péközvegy mellédobott egy kis kenyértésztát, ami forró olajban landolt. Aranysárgára sült, ízletes, különleges és finom lett. A kanadaiak fogyasztják a legtöbbet belôle, természetesen juharsziruppal. Fánk szavunk szász eredetû: fankox, fankoch szavakból származik. Erdélyben pánkó, a Bodrogközben krepli, a Felvidéken siska, a Palócföldön pampuska, Baranyában huppancs. A jó fánk, a háziasszony büszkesége, a titkokat anyák suttogták el leányaiknak. A sikerült fánk egyik jellemzôje, hogy szalagos vagy „pántlikás”. A nagyságára nézve szabály volt, hogy egy vizespohár nyílását be kellett fednie, aranysárga színû és szabályos gömbölyded forma. Minden kelt tészta szabálya, hogy a hozzávaló alapanyagok egyforma hômérsékletûek legyenek, a lisztet nagyanyám mindig átszitálva használta csak, a dagasztás a kezében volt, olyan szépséggel és értô mozdulatokkal dolgozott a tésztán, hogy öröm volt azt nézni. Soha nem sietett, mindennek ideje volt, így a kelésnek is. Tudta mikor jó, amikor még nem kelt túl, de már épp elég. Mert a fánktésztánál ez különösen fontos. A duplájánál egy kicsit mindig

A SZALAGOS FÁNK RECEPTJE: 3 ll langyos tejbe tegyél 3 dkg élesztõt és 1 evõkanál porcukrot. Egy nagyobb tálba keverj össze 5 dkg vajat, 2 tojássárgáját és fél dl rumot, késhegynyi sót és 50 dkg lisztet. Jól dolgozd ki, dagaszd hólyagosra, langyos helyen másfél órát pihentesd.

A többi, nagyiról átöröklött titkot már elárultam. Sok sikert és jó étvágyat! .„Az élet olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. nagyobbra kelesztette, akkor a lisztezett deszkáján ujjnyi vastagra nyújtotta és pohárszájjal kiszaggatta. Betakarta még egy könnyû takarót is tett rá. Szereti a meleget. Így kelt még vagy fél órát. Akkor nekiállt a sütésnek. Éppen jó olaj, nem túl forró, nem langyos. A fánkokat mindig fordítva rakta be sütni, tehát a deszkán lévô fánkok teteje került elôször az olaj, a sütô aljára. Lefedve sütötte addig, amíg nem kellett megfordítani. Utána már nem kellett a fedô. Szûrôkanállal szedte ki, soha nem pakolta egymásra, csak szép tornyosan építgette ôket, mint valami ôsi alkotmányt. Még forrón vaníliás porcukorral megszórta. Ünnepi szôttest tett a viaszosvászon asztalára, amit még a nagymamája szôtt, üvegtálkában a kajszi lekvárjával kínálta nekünk. Illata, hangulata, szép emléke bennem él, amikor most nekivágok én is a szalagos farsangi fánknak. Mert ez asszonydolog, farsangi fánkot sütni…. Lázár Szilvia

Javában tombolt a Nagy Háború! Az a háború, amelyikrôl dicsô császárunk, a kezdetekor úgy nyilatkozott, hogy „Mire a levelek lehullanak csapataink hazatérnek“. Ennek már két éve! Az Isonzó két partján megfagyott a front. Állóháború – mondták. Az elôretolt állásokban csak a Halál szaladgált lelkesen. Volt dolga bôven! Hol a gáz szedett századnyi áldozatot, hol a bevágó aknatûz söpört el egy legénységi szállást nyomtalanul, hol a ritka támadások valamelyikében vesztek oda az emberek. Kaverna háború. Érdekes momentuma volt a harcoknak, hogy az elsô frontvonalban csak magyar beszédet hallott az ember. Ízes szögedi káromkodást vagy szûkszavú jászkun mondatokat. A Nagy Monarchia összes katonája közül csak a magyar volt érdemes arra, hogy ezrével hulljon naponta a dermedt front ôrjöngô tüzében. – 1129-es magaslat, Juhos figyelô, elôrefigyelek, jelentem alássan semmi nem történt! – hangzott az unalomig ismételgetett mondat, amikor az ôrt megközelítette egy elöljáró. Az emberek beleszürkültek a dolinák köveibe, fásulttá váltak és szinte már nyitott szemmel aludtak. Akinek volt, az kétpercenként pillantott az órájára, hogy mikor jár már le az ideje és mikor mehet a szállásra belepunnyadni a szürke kôágyba és átzuhanni egy boldogabb öntudatlan világba. Ez most más volt. A tiszt megállt Juhos tizedes mögött, aki erre összecsapta a sarkát, szabályos hátraarcot csinált és vigyázban megállt a tiszt elôtt. A fiatal zászlós volt, aki egy hónapja jött a frontra. Emberséges, bár néha indokolatlanul kemény katona volt. Nem is emlékezett a kis zászlós nevére. Az szokatlan dolgot mûvelt. Juhos szinte megdermedt. A zászlós mosolygott. – Parancs zászlós úr? – kérdezte a kôportól rekedten. – Hamarosan jön a váltás tizedes, és akkor maga bevonul a századirodára! – Juhos 20 10 01

24 25


megijedt, vajon mit követett el? Arcjátékát a zászlós is észrevette és felnevetett. – Ne ijedjen meg! Megjött a szabadságos levele! Hazamehet Juhos! Juhos Péter most még jobban megijedt! Egy éve nem volt otthon. Akkor is csak két napra a kis Jancsika születése miatt. Róza akkoriban sokat sírt és követelte, hogy valahogy sikerítse magát haza, akár egy sebesülés árán is. Akkor ezt ô betudta a szülés utáni nôi idegességnek és csak késôbb döbbent rá itt kinn a fronton, hogy mennyire hiányzik az asszonynak. Ettôl kezdve minden bevetésre jelentkezett ahol önkénteseket kerestek. Vágyta azt a sebet. De elkerülte ôt a golyó, nem fogta a gránátszilánk. Kézitusában mindig az elsôk között volt. Már két vaskereszt és egy nagyezüst lógott a mellén. Vitézségi érdemrendek. Most pedig megijedve állt a zászlós elôtt és arra gondolt, hogy mit fog szólni Rozi ahhoz, hogy még sebesülni sem volt képes. – Értettem alássan! – mondta hebegve a zászlós távolodó hátának. Három óra múltán már robogott vele a bakavonat és éjfélre Bécsben voltak. Itt látta az undorító Hinterlandot azaz a hátországot, ahol jókötésû, egészséges frontlógósok egész hada bámult rájuk utálkozva. Rájuk, akik kopott frontruhában, felgyûrt lábszárvédôkben, tarisznyájukat szorongatva nézték az illatos dámák oldalán korzózó hátországi vitézeket . – Ezeket védjük? – kérdezték egymástól. – Na, majd otthon! – felelték maguknak bizakodva. – Majd otthon lelkesebben fogadják ôket és megkapják a frontharcosnak kijáró tiszteletet. Ez a kincstári optimizmus kitartott a Kelenföldi pályaudvarig, ahol is a szabadságos levelüket kellett lepecsételtetni a pályaudvari parancsnokságon, hogy tovább utazhassanak az áldott borsodi kis falujukba. Itt kapták az elsô hazai pofont. Két ismeretlen ezredbôl való társával, akikkel egyfelé utaztak bekopogtak az irodába. A kelletlen „tessék“ után beléptek. Kikent kifent százados ült az íróasztal mögött és unottan bámult a belépôkre. Még a kezében

tartott körömreszelôt sem tette le. – Százados úrnak jelentem alázatosan, Juhos Péter tizedes és három társa kér engedélyt a belépésre! Jelentem, úti okmányokat hoztunk pöcsételésre! – Letörölték a lábukat mielôtt beléptek? – kérdezte a tiszt kényeskedve. – Ide a papírt, és addig is álljanak vigyázzban jó távol tôlem! Szörnyû szaguk van fiam! Mondja, ott a fronton elfelejtik az alapvetô higiéniát? Péter megdöbbent!

Hogyan tehetnék én is szert egy ilyen csecsebecsére? – Vérrel, kapitány úr! És vitézséggel – mondta Péter, amikor átvette a lepecsételt papírokat. Kifelé még halkan hozzátette: – Semmiképpen nem körömreszelôvel! Másnap hajnalban Péter ott állt a házuk elôtt. Nem akart kopogni, nehogy felijessze az asszonyát, aki a sok veszôdségben biztosan fáradtan alszik. Benyitott. A sötétben elôször a konyha közepén álló kiságyat látta

Orosz T. Csaba:

Férfibecsület Higiénia? Lábtörlés? Amikor a fronton még inni is alig van víz, nemhogy mosakodni! Hetente egyszer zárt rendben lemennek az Isonzó partjához mosakodni, amikor éppen nem ágyúz a digó. Büdösek? Frontszag az! – azonban hangosan csak ennyit mondott – Igenis kapitány úr! – és ránézve a társaira beálltak az egyik sarokba. A társai szemében az a megdöbbenés ült, hogy itt is ez van. Csak a fronton jó, csak ott kell az igazi ember. Közben a százados tovább fecsegett. – Ki sem látszom a munkából, ha ilyen sokan jönnek haza, ki marad a fronton? Katona, hogy szerezte azt a nagyezüstöt?

meg! Vajon miért nincs benn az ágy a szobában? Hallotta szuszogni kisfiát, ezért gyufát gyújtott. Meg akarta nézni az angyali kis arcot, hiszen még csak egyszer látta. A gyufa sercenésére a szobában hirtelen zaj támadt. Meghallotta Rozi suttogását. – Ébredj, hazajött a Péter! – Egy dobbanás, amikor valaki kiugrik az ágyból, egy csattanás, amikor kivágja az ablakot. Péter egy ugrással az udvaron termett. Egy hihetetlen mozdulattal elkerülte a feléje tartó vasvillát és jobb kezével leoldotta a bajonettjét. Visszafordult, éppen idôben, hogy elüsse a feléje tartó öklöt, és a szuronyt markolatig döfte a

támadója hasába. Az elernyedt és halkan lecsúszott a földre a vizes hordó mellett. Még mindig markolta a villát, amikor Péter meggyújtott egy gyufát, hogy megnézze az arcát. Oldalról sikoltást hallott és látta, hogy asszonya mezítláb egy hálóruhában a sás közé fut. Amikor fellobbant a gyufa, megrökönyödve ismerte meg támadóját. Feri, a számadó lógós fia volt az. Péter belépett a házba, odament a kiságyhoz és ügyetlenül megpróbálta kiemelni kisfiát, amikor ez nem ment, felkapta ágyastól és kisietett a házból. A falu másik széle felé vette az irányt. Hamarosan anyja háza elé ért. Bekopogott. Szinte azonnal fény gyúlt és apró anyóka lépett elé botjára támaszkodva sietôsen. Beengedte fiát, leültette és kivette a kis embert. Bevitte a nagy ágyba a még meleg helyére, betakargatta és visszasietett a fiához. – Mióta? – kérdezte halkan Péter. – Miután egy éve visszamentél, onnantól két hétre! Nem írhattam meg kisfiam! Megölt volna! – Talán jobb is lett volna anyám! – Mindkettôt? – kérdezte az anyja félve? – Csak a Ferit, mert nekem jött! A Rozi elszaladt! – mondta keserû haraggal. – Mi lesz most fiam? – kérdezte Anyóka remegve. – Maga felöltözik anyám, átmegy a portára korán reggel. Utána jelenti az elöljáróságon, hogy a kisfiút egyedül találta és magához vette, meg a Ferit is jelenti. Rozi úgy hiszem, maholnap nem kerül elô. Vigyázzon Jancsikára, anyám! Én azonnal visszamegyek a frontra, a többit meg eldönti majd Miasszonyunk! Az anya nem mert ellenkezni, sietôsen kenyeret szelt, szalonnát tett közé, asztalkendôbe csomagolta és a fia kezébe nyomta. Forró csókot lehelt az arcára, mintegy megáldva a további veszélyes útján és besietett öltözködni. Péter gondolt egyet és a kis kendôt az asztal sarkán hagyta. Jobban kell majd nekik, hiszen immár két szájat etet az anyja. 20 10 01

26 27


Csak a Dolinák között robogó vonaton döbbent rá, hogy mit tett. A fronton embert ölni mindennapos dolog. De otthon, az más, az nem ellenség, földi. Még ha százszor is megcsúfolta ôt az asszonnyal. Csak ne támadott volna az az ökör! Senki nem hinné el, hogy ô csak védekezett. A számtartó nagy ember volt a faluban. Gyurákovics zászlós századparancsnok helyettes álmosan morrant a kopogásra. – Szabad! – Jelentem alázatosan bevonultam szolgálatra! – A zászlós nem hitt a szemének. – Juhos, hiszen még volt hátra két hete! – Jelentem alázattal, csak itt jó! – mondta a tizedes. A zászlós ránézett a gyötört emberre és mindent megértett. – Itt várjon Juhos! Késôbb visszajött a századossal, aki a parancsnok volt. A százados keményen rádörrent a fájdalmában összezuhant emberre. – Vigyázz tizedes! – Juhos összecsapta a bokáját. – Fogja a fegyverét és azonnal kimegy a hármas kavernába ahol is betört a digó. Támadást visszaverni a szakaszával, megerôsíteni a vonalat. Fiam, ha lehet, hozzanak nyelvet a digók közül! – Értettem alázatosan kapitány úr! – mondta Juhos és hálásan nézett a századosra. Hajnalban Juhos Péter tizedes és szakasza bevonult a századhoz. Egy félájult olasz ôrmestert hoztak. A kapitány a század elôtt felolvasta a napiparancsot, mikor az utolsó sorokhoz ért ezt olvasta. – Valamint azonnali veszteséglista a törzsnek! A mai napon 04.35-kor az ellenség betört a hármas kavernába. A kavernáért folyó ütközetben elesett Juhos Péter tizedes. Helyét a szakasz élén Kecskés Péter ôrmester vette át! – Majd felemelte a fejét a papírból és keményen a századra nézett. – Aki pedig mást mond vagy gondol, az rongyember és nem való közénk! Kecskés ôrmester vegye át a szakaszt! – Majd intett az újjászületett Juhos Kecskés Péternek és elvonult a némán vigyorgó bakák sorfala között.

az Õ szemükben

Kovács Zsuzsi vagyok. Tíz éves múltam és az Illyés Gyula Általános Iskola és Óvoda 4./b osztályába járok. Kedvenc tantárgyam a matek, az infó és az olvasás. A tanító nénim szerint okos vagyok! Szeretek suliba járni, mert sok barátom van itt és jól is tanulok. Év végére remélem, hogy kitûnõ leszek és akkor én is kezet foghatok majd az igazgató néninkkel a színpadon, amikor gratulál. Jó lenne, ha szeptemberben végre visszaköltözhetnénk a régi sulinkba a Rózsadombra. Hiányzik a szép udvarunk és a tornatermünk. Szabadidõmben sokat rajzolok, vagy a kutyámat sétáltatom. Szeretek mosolyogni, mert akkor visszamosolyognak rám. EZEKET A KÉPEKET AZ OSZTÁLYTÁRSAIMMAL FESTETTÜK ÉS A "HÓCSALOGATÓ" CÍMET ADTUK NEKI, MERT NAGYON VÁRTUK A HAVAT, MÁSNAPRA MEG IS ÉRKEZETT.

Az õ szemükben KEDVES APRÓK ÉS NAGYOBBAK! Ez az oldal a tiétek! Ide várjuk sok szeretettel alkotásaitokat: legyen az vers, mese, rajz vagy festmény. Szerkesztôségi elbírálás után, akár már a jövô hónapban is, lehetôséget adunk a megjelenésre. Cím: [email protected]

Jeles napok

Lázár Szilvia

Február A hagyományainkat, régi ünnepeinket sokan megmosolyogják manapság. Babonás hiedelmeknek tartják, amikbôl kinôttek a szenzációk, az anyagi haszon és a látványos turista látványosságok. Pedig milyen mély, egyszerû bölcsesség rejlett a természettel való együttélésben, az áldozathozatalban, a föld ritmusának követésében, az évszakokra való figyelemben. Február nem a legkedveltebb hónapunk. Fázunk és elegünk van a sötétségbôl, a hidegbôl és a hóból. Várjuk már az enyhülést, vágyjuk a tavaszt, az életet, a meleget. A régiek is így lehettek ezzel. A téli hideget mulatozással, bálozással, karneválokkal, nagy eszem-iszomokkal viselték el.

A vízkereszttôl tartó mulatozás idôszaka a farsang, ami húshagyó keddig tart. Az olasz karnevál szó tükörfordítása „hús ég veled”, carne vale ! Olaszországból indult, a leghíresebb a velencei karnevál. Az utcákat, tereket álarcba öltözött emberek lepték el, színdarabokat adtak elô, a hölgyek az erkélyrôl nevettek vagy dobálhatták éppen tojással a produkciót. Egyre szabadabban lehetett bármirôl véleményt mondani, szabad volt a csók. Hazánkba Mátyás király korában kerültek elôször álarcok és karneváli szokások. 20 10 01

28 29


© Deli József

Magyarországon a leghíresebb téltemetés a busójáráshoz kötôdik. A három napon át tartó duhajkodás, kolompolás, lányok ijesztgetése, hamus harisnyával verése. A fôszenzáció itt is a tél koporsójának elégetése. Európa-szerte húshagyókedden tûzzel, égô lánggal kell elpusztulnia valaminek, hogy megszülethessen az új. Fellini Amacordja a tekercseken ôrzi a szalmabábú elégetését a városban, míg a felnôttek boldog gyerekmosollyal nézik a tüzet, az égô áldozatot, a nagy „zabálások“ végét, az önkéntes böjt kezdetét, ami ugye negyven napig… mert a testi megtisztulást, a fogyókúrát követnie kell a lelki tisztaságnak is. Február 2-a, a gyertyaszentelés és Mária megtisztulásának is ünnepe. Szülés után, a negyvenedik napon tisztul meg a nô, ahogy ôsi könyvekben írva vagyon. Égô gyertyákkal körmenetet tartottak, s nem is a keresztények tették ezt elôször. Mint a legtöbb ünnepünknek, ôsi, mély gyökerei vannak. A rómaiak is gyertyákkal vonultak e napon, fôként a nôk ünnepe volt. A gyertya az ember életét elkísérte a bölcsôtôl a koporsóig. Az újszülött mellett is égett egészen a keresztelôig, a halott mellett is ég, a sírig. Védelmet kértek a fénytôl. Elsô magyar versemlékünk is így nevezi Jézust: „Világnak világa…“

És a medve? Épp gyertyaszentelôkor jön ki a barlangjából körülnézni. Ha meglátja árnyékát, visszacammog, ha hideg és borús az idô, kora tavaszra számíthatunk. Azt hiszem, ebben az idôjósok sem hisznek, meg a medvék sem. Ôseink állatistenként tisztelték a holdváltozások urát, aki ekkor hozza világra bocsait, tehát alszik a szülés elôtt. Milyen bölcs állat. Itt van nekünk a nagy medve csillagkép, itt vannak a medvebôrösök és a sok-sok mese a medvérôl. Az ôsi népek nem mondhatták ki hangosan a totemállatok nevét. Mézevônek, torkosnak, erôsnek hívták. Amikor a medve felébred álmából medvehagymát eszik és megtisztul… mondja Arisztotelész. Az áldásos gyógynövény nálunk késôbb bújik elô a földbôl, de áldásos hatását szereti, aki ismeri. Vannak szentjeink is februárban. Ágota, szûz vértanú, akinek mellét vágták le és így vált az anyatej, a szoptatós dajkák védôszentjévé. Balázs, aki a gyermeket mentette meg egy halszálkától való fulladozásából és lett a torokfájósok, a szélmolnárok és a fúvószenészek védôszentjévé. Dorottya, aki a hitért vállalt szenvedéseiben belehalt és rózsákat és almát küldött halála után. Így lett a kertészek, a virágárusok védôszentje.

© Deli József

© Deli József

Ó február, ha kint hideg van, bent is hidegnek kell lennie. Kövessük az évszakot, lassú múlását. Ha tehetjük, csillogjunk egyet egy bálban. Táncban éljük át a mulatozás szépségeit, hangoskodjunk és kolompoljunk a karneválok idején. Eresszük szabadjára, hideg lehelettel a telet, hisz nem sokáig tart már!

Hideg van

© Krizsik András

Évek teltek el tisztességes tél nélkül. Globális felmelegedés, plusz hat fok karácsony elôestéjén, hó helyett esô. Nos, idén megkaptuk rendesen. Van hó is, hideg is, napok óta nem emelkedett mínusz négy fölé a hômérséklet, éjszaka lesüllyed tizenöt fok alá is. Hideg van, és elszoktunk tôle. Évekig szerveztem és vezettem téli kirándulásokat a Mátrában, Bükben és a Bakonyban. Két-, néha három napos kiruccanások voltak ezek, nálam jóval fiatalabbakkal. Nagyképûen túlélô-túráknak neveztük, bár a túléléshez nem volt köze. Az egészen más. A fiatal hölgyek és urak megtanultak hóban és fagyban mozogni, térképet olvasni, megismerték milyen az erdô, a hegy téli éjszakákon. Megtanultak tüzet rakni vizes gallyakból, úgy, hogy az a tûz ne csak világítson, de melegítsen is. Megtanulták elfogadni a tapasztaltabbak tanácsait, az öltözködéssel kapcsolatban. (Volt köztük olyan, aki minden tanács és elôírás ellenére vékony, magas szárú edzôcipôben vágott volna neki a közel harminc 20 10 01

30 31


kilométeres útnak, januárban, harminc centis hóban. Megelôzendô a fagyási sérüléseket, otthon hagytuk. Másnap bement Várpalotára, és vett egy pár tisztességes bakancsot, a hozzá való zoknikkal.) Vannak az öltözködésnek bizonyos szabályai. Alulra pamutból készült alsó-ruházatot húz magára az ember, elôször vékonyat, arra vastagabbat. Erre, ha mód van rá, vékonyabb gyapjú pulóver kerül, lévén, hogy a birkaszôr kiválóan szellôzik, ám a meleget megtartja. Ezután, következô rétegként, régebben vastag pamutból készült pulóver és nadrág került, mostanában jobb és praktikusabb a mûszálból szôtt bolyhos, úgynevezett thermo pulóver, és végül vastag, polietilén szállal töltött kabát kerül. A láb, ha gyalogolsz, különösen fontos. Vékony pamut zokni, arra egy gyapjú, majd ismét pamut. Ha jó lábbelit választottál és nem ázik át, a lábad nem fagy le. Kesztyû, – én a pamutot preferálom –, és valami fejfedô, de legalább egy vastag, gyapjúból kötött hajpánt. Az alvásnak is megvannak a maga szabályai. A kilencvenes évek derekán, egy januári napon, délután indultunk el Egerbôl, és az éjszakát a Bükkben töltöttük. Egy arra alkalmas helyen tüzet raktunk, eltakarítottuk a havat egy nagyobb területen. A hó helyére töméntelen mennyiségû fenyôgallyat gyûjtöttünk, erre mindenki leterítette a saját sátorlapját. Elôkerültek a speciális, mínusz tizenöt-húsz fokig használható hálózsákok. Aztán nyugodni tértünk. Én levettem magamról mindent, a pamut alsóruhát – vö.: jégeralsó – leszámítva. Fiatal barátaim döbbenten pislogtak ki hálózsákjaikból, ahová teljes öltözetben, kabátostól, sapkástól bevackolták magukat. Aztán rövid félóra leforgása alatt valamennyien elôbújtak, levetkôztek és visszamásztak a fészkükbe. Láss csodát, pár perc alatt átmelegítették a zsákot belülrôl, és tudtak aludni. (Mindez négy-öt réteg ruhában lehetetlen.) Járom a várost, megyek a dolgom után. A gyalogjárókat vagy takarítják, vagy sem. Általánosnak mondható, hogy az ember bokáig tocsog a sós latyakban, a méregdrága cipô pillanatok alatt átázik, este lehet szárítgatni, és kenni valamivel,

mert a só randa fehér sávokban csapódik ki a bôrön, már ha bôrbôl készült a lábbeli. Áll a hideg, sós lé az aluljárók kövén, a hideg huzat belemar az arcokba, az orrok, fülek lilásvörösben játszanak, fogy a papír zsebkendô. Mínusz hat fok van, délután kettôkor. Ilyenkor öltözni is, étkezni is másképp kell. Több réteg ruha egymás fölé, és norbiapdéjt ide, kalóriatáblázat oda, vastagabb, tartalmasabb ételeket fogyasztunk. Már az okosabbja. (A plázajáró botsáskákkal, akik jó ötletnek tartják a vékony dzseki és a csípô alá szabott nadrág közt kikandikáló, minimum tíz centis csupasz bôrt, most nem foglalkozom.) Nézem az aluljárók fala mellé, a sós hólébe terített, és már kásásra ázott kartonpapír-matracokat, amelyeken emberek fekszenek. Alattuk – jó esetben – valami paplanszerûség, ami megszívja

A magam idejében volt szerencsém éjszakákat eltölteni ronggyá ázott hálózsákban, vizes göncökben, úgy, hogy közben szakadt a havas esô. Tudom milyen az, amikor az ember a hátralévô fél életét odaadná egyetlen bögre forró kávéért vagy teáért. Tudom milyen, ha napokig a víz hiánya jelenti a legnagyobb problémát. (Ételrôl szó sem lehet, ugyanis nincs.) Tudom, milyen pokoli kínt jelent a hideg, ami elôl nincs hová menekülni. Tudom milyen, amikor az ember úgy érzi, szó szerint csonttá fagy. Tudom, mert megtapasztaltam, de nem kényszerbôl. Nekem volt választásom, bármikor azt mondhattam: Köszönöm, elég volt, haza mennék inkább. Nézem a szennyes rongyhalmazokat, tudom, hogy valahol alul, az ázott takarók közt emberek fagyoskodnak. Ôk hová mehetnek "haza"?

© Krizsik András

magát vízzel, rajtuk szedett-vedett kabátok, néha több is, aztán újra paplanok, kockás, szakadozott, humán célra rég alkalmatlan pokrócdarabok. Pontosan emlékszem rá, mennyibe került annak idején az én erdôjáró felszerelésem. A sátorlap, a hálózsák meg a thermo-paplan, és a magamon hordott ruházat. Meg a málhazsákom, mert én nem teszkós és ikeás mûanyagszatyrokban cipeltem a cuccaimat. Abból a pénzbôl ezek a fedél nélkül tengôdô emberek több hónapig jól élnének.

Haza... Mennyi mindent jelent, jelentett már, ez az egyszerû szó. Ringó búzamezôket, szülôföldet, szülôi házat. Templomot és iskolát, tájat és embert, anyát, apát, szeretôt. De nekik! Nekik vajon mit jelent, ha jelent még valamit egyáltalán? Az aluljárót, a hólében ázó vackot? Ki, és mikor adja vissza nekik azt, ami a hazát jelenti? Molnár Péter

Ezo-Teri

Lovretics Gerti

Bátorság próbája avagy, a Hellinger terápiáróL másodszor A KÖZELMÚLTBAN MÁR ÍRTAM NÉHÁNY „HELLINGER“FÉLE CSALÁDÁLLÍTÁS MÓDSZERÉRÔL. A CIKK MEGJELENÉSE UTÁN TÖBBEN MEGÁLLÍTOTTAK,

GONDOLATOT ÉS INFORMÁCIÓT A

MIKÉNT IS NÉZ KI EGY ILYEN ÁLLÍTÁS A GYAKORLATBAN, MI MINDENRE LEHET EZT A MÓDSZERT HASZNÁLNI… A PROBLÉMÁK ÉS KÉRDÉSEK, MELYEKRE EGY-EGY ÁLLÍTÁS RÁ TUD VILÁGÍTANI, FEL TUD TÁRNI, ÉS ÁLTALA VÁLASZT TUD ADNI – A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL – A KÖVETKEZÔK:

• • • •

nem érzem magam jól a bôrömben párkapcsolati problémák kapcsolatalakítási problémák nem találom a helyem, mintha nem a saját életemet élném • olyan tüneteim vannak, amik nem reagálnak semmilyen kezelésre • a családban ismétlôdnek bizonyos szerencsétlen események • sikertelennek érzem magamat, sokszor vagyok depressziós, vagy lehangolt

Bert Hellinger (sz: Anton Johann Hellinger) 1925. december 16-án született Leimenben, Délnyugat Németországban. 20 10 01

32 33


• • • • •

nem tudok lefogyni cigaretta és egyéb függôségek vonzom a baleseteket, szerencsétlenségeket nem tudok teherbe esni a pénzügyeimmel mindig borotvaélen táncolok • komoly betegség. És hogy is néz ki ez a gyakorlatban? Lássunk egy példát. Elôrevetítem, nehéz errôl írni, mert ilyenkor nagyon intim dolgok kerülnek a felszínre a családról, most mégis rászántam magamat egy személyes élmény átadására. Az egyik alkalommal én is – többek között – a helyemet kerestem az „eredeti“ családomban. Kíváncsi voltam, hol fog kibukni valami „drámai“, amitôl, úgy éreztem, nem találtam a helyemet, úgy éltem meg, édesanyám nem ért meg engem, számára egy csodabogár gyermek vagyok, aki szüntelenül keres valamit, éli élénk fantáziával a maga kis egyszemélyes, de nagyon színes, világát. Mindennek dacára sosem érzi magát egyedül… Gondoltam arra, hogy ama idôszak körül fog valami kiderülni, amikor legszenzitívebb csecsemôkoromban „intézetis“ voltam (4 hónapos koromtól egészen egy éves koromig, mert anyu komoly beteg lett, kórházba került…), vagy amikor serdülôkori lázadásomban kis híján anorexiás lettem. Nos! A felállítás minden esetben úgy indul, hogy az ember megfogalmazza a terápiát vezetônek a kérdését, legminimálisabb információt adva a többieknek. Aztán együtt a terapeutával eldöntik, ehhez kit szükséges a családból megszemélyesíteni. Majd a kérdezô feláll és kiválasztja a résztvevôk között, ki kicsodát képvisel… Kiválasztja, a saját képviselôjét is és az egészet – egy ideig – kívülrôl nézi. A résztvevôk beállnak a „mezôbe“ és figyelnek az érzéseikre, amelyek a szerepbôl fakadnak… Az állításomban a kép onnan indult, ahogy apu és anyu ismerkedtek, majd összekerültek. A képet nem részletezem, de amit láttam, meggyôzött,

mert édesanyám elbeszéléseibôl tudtam a szerelmük történetét… Összeházasodtak. Az életüket – sok minden más mellett –, az jellemezte, hogy akkor tudtak békében lenni önmagukkal és egymással, ha a dolgok úgy alakultak, ahogy az „illik“. Majd gyereket vállaltak. Kettôt, mert akkoriban így volt szokás. Pedig anyu már a bátyám után is sokat betegeskedet… de az orvosok azt javasolták, hogy szüljön, mert „jót fog neki tenni“. Sokszor viccelôdés tárgya volt a családban, hogy orvosi receptre lettem… Nos, lettem. Ráadásul lány (ugyanis fiúnak várt). Nem tudott velem mit kezdeni, mert én nem egy „szokásos“ gyerek voltam számára… Nem részletezem, de teljesen ült a kép. Sôt értelmet kapott néhány bizonytalan érzés, amely ott motoszkált bennem évekig.

A bátyámmal – a kamaszkor elértével – már teljesen „kívül“ álltunk a szüleimtôl, és néztük, ahogy sétálgatnak az életükön át, ahogy szokás. Sok-sok szeretet és sok-sok nem megértés keveréke… Elképesztô és kicsit vicces is volt a látvány. Számomra „komolyabb“ rész akkor kezdôdött, amikor leváltam (azaz még mindig a képviselôm) a bátyámról is, és elkezdett valami húzni „elfelé“… Majd megálltam egy lány elôtt, aki a körben ült, de nem volt szerepe. A lány ösztönösen felállt és átöleltük egymást. Majd kicsit beljebb jöttünk, továbbra is ölelve egymást egészen kicsire gömbö-

lyödtünk. A terapeuta, aki pillanatokon belül felmérte a helyzetet, ránk terített egy plédet, és az egész úgy nézett ki, mint egy anyaméh… ikrekkel! Döbbenetes látvány volt, és akkora érzéshullám söpört végig rajtam, amelyet nem lehet szavakba önteni. Ekkor kellett helyet cserélni a képviselômmel. Egyetlen kifejezés, ami eszembe jut az érzéseimmel kapcsolatban ott a pléd alatt, összeölelkezve azzal a lánnyal, az „egységélmény“… Majd kibontottak a pléd alól és el kellett búcsúzni tôle. Nem részletezem… Nehéz megfogalmazni az igazán megrendítô érzéseket. De boldog voltam, és óriási megnyugvás töltött el. Jó volt látni, átélni, hogy megtaláltam azt, amirôl nem is sejtettem, hogy kerestem. Vagyis sejtettem, hogy valamit nagyon keresek, de fogalmam nem volt, mit. Hát az elveszett ikertestvéremet. Akirôl édesanyám sem tudott. Ez a felismerés közelebb vitt minket egymáshoz. Megértettem, hogy nem egymással volt „bajunk“, nem a saját, vagy másik „hibája“ miatt nem tudtunk egészen közel kerülni egymáshoz, hanem azért, mert ott „állt“ köztünk egy picike lélek, aki ugyan valamiért nem születhetett meg, de a jelenléte ott rezgett édesanyám és közöttem… Persze, most az olvasó azt kérdezheti, mi a biztosíték, hogy mindez így történt… Semmi! Vagyis kézzel fogható nincs! De nem is kell. Ha valaki nagyon szeretné valamire megtalálni a választ és rászánja magát a keresésre, a „bizonyítékot“ csak nemes egyszerûséggel megéli. A saját érzelmei, lelke rezdülései lesznek a biztosíték, hogy megtalálta a választ… Arról már nem is beszélve, ha az ember a folyamatoknak – mondjuk – a nyolcvan százalékát tudja ellenôrizni (mert hiszen az élete játszódik le a szemei elôtt), a fennmaradt húszat azért hiszi el, mert az elôzôeket kiegészíti, megmagyarázza… Vagy, a kép segít kimondani azt, amit már meglehet – ott legbelül – már rég sejtett…

Magamra maradtam. Árván. (Az idõ… nem felejteni tanít, csak megszokásra. Kértem: élj Te nélkülem! ? mégis én fekszem üres ágyra.)

HAJDÚ BERNADETT NERINA: CIPELLEK Szeretnélek, de már késõ – sírod felett fûzfa nõ – s szomorú ágai alatt, arcomra kimondatlan szavak – mély barázdaként – hullanak.

Úgy hittem – egykor –, nem lehet nagyobb a csend, mint mikor (észrevétlen) elkopnak a tegnap mohó csókjai. De most, hogy még neszezésed sem hallom,: gondolataim folyton döngetik homlokom és semmi sem tudja túlharsogni néma sikolyom.

Még sért a napfény: – minden céltalan – ajtómon lakat kattan, s ablakom függönye /ne lássak és ne lássanak/ behúzva maradt. Lelkemhez láncol a vádló emlékezet ? kínlódásom nem ereszt: rosszul szerettelek!? (Nem hallottam meg szavaid közt, a szünetet.)

Gyenge vagyok. A halálhoz gyáva. Lassan emésztõdöm majd bele az élet-pusztaságba. (Mert igen, a hídon állva, gondoltam a halálra. Míg tollam hegyén csonka szavak

/B/omló magány. Lavinaként temet a volt-múlt, s a nincs-jelen. A jövõ? Vakvágány. 20 10 01

34 35


jártak-keltek – velük fel-felsejlõ emlékképek feleseltek – a Nap aranyhidat ácsolt mentében s néhány tele/s/írt lapom fogócskát játszott a széllel a mélyben.) …ó, hányszor emlegettük – összemosolyogva – azokat az elsõ, õrült napokat, mikor azt kérdezted, – nevetve – mondjam hát, játszótársad leszek-e? S emlékszem a szóra, mikor elõször mondtad ki – sírva –, és nem feledem azt az estét, mikor térden álltál – kezed egy kis zöld dobozt fogott (a szívem úgy kalapált… pedig tudtam: sohasem leszek igazi arád) Az elsõ éjen rámcsókoltad a sóvárgó hónapok minden vágyát. – és azon az átvirrasztott éjszakán, mikor egymás ölébe bújva

órákig néztük a nyár-este meteorit-rajzát… – Te akkor mit kívántál– – mikor a város felett a csillagos eget fürkésztük… (Én lopva arcod figyeltem.) Hajnalban szeretkeztünk – oly' mohó vággyal, ahogy azelõtt soha – égetett minden érintésed, mintha az elsõ volna és méhem azon az éjjen magába fogadta (hetekig magában hordta) a sejtet, ki gyermekünk végül nem lehetett… …s ha kérdeztem, öledben ülve: hogy' lehetsz ennyire lüke? Te komolyan azt felelted: ha nem lennél az, nem is lennék melletted. …a dühöt, mikor öklöd nyomot hagyott – most is látom! – a tapétánkon...

…a kést, a mocskos konyhakövön… (…a szenvedélyes – néha lázig tartó – szócsaták után álomba ringató kezed…) – Te se feledd! S hogy halántékod gödrébe épp beleillett homlokom. Hányszor bizonygattuk, Kedvesem, mi ez, ha nem jel: összetartozunk?! ('Semmi'k mögött rejtõzik a fájdalom.) …volt, hogy együtt olvastuk Merlét, vagy szavaltuk Pilinszky versét, s ha azt dúdoltad fülembe: "…szeretnélek, csak egy percre…" – elsodort az este. (Majd ártatlan képpel kérdezted: egy tigrincs libabõrös hogy' lehet?!) Most… csukott szemhéjam vásznára vetítem az elmémbe

mélyen beégett képeket. – Oly' kevés! Hát ennyi járt! Ez volt kimérve. – És bár néha fájt, megérte! – hogy Feléd sodort a Csillag-Sors. És lángolt. (Az álmok… olykor kegyesek. Újrafonják Sorsom: Sorsodba. Mindig Feléd megyek.) Nem felejtem az érzést, a szavakat, és azokat a napokat – még azt az utolsó szörnyût se! Azt a romba döntõ átkozottat, mikor hiába kiáltottam fuldokolva neved. (Szemhéjad meg sem rebbent és lezárt pilláid mögött nem álom járt. Magához csábított a halál.) Jéghideg kezed már hiába vettem kezembe és hasztalan

csókoltam homlokod… A vér ajkaidra fagyott. A közelgõ ünnepre, mit kérek? – kérdezted, majdnem utoljára. Még vágyhatok? A meg nem élt napok… (A szó, mely kimondatlan maradt – mi már csak gondolat. '…nincs azoknál magányosabb, kik a földi létben találkoznak…') Így, akarvaakaratlan,: szüntelen cipellek magamban.

© Búsi Sándor

A Berkovics azt mondja a söre fölött, hogy leszarja a szépprózát. Inkább füvet szív titokban, az egészségesebb. A vers meg általában túl érzelgôs, és lássuk be, mi itt a Víziszonyban azért már jól bekorcsosultunk az érzelgôsséghez. Önmagunkba, a napi rutinba, tényünkbe, hogy vagyunk. De a Berkovics mondja, csak mondja. Ugyan a festményeket egyáltalán nem érti, a grafikáról pedig elsô blikkre azt hiszi, hogy egy új italmárka, de a zenében: A Hobo a Király! Érted? Adj egy sört Bözsi!

Azzá tették. Azzá tették a fûzfapoéták, az elhagyott, unatkozó családanyák, a besavanyodott széplelkû, a magány elôl menekülô jó seggû negyvenesek, a félre tekingetô, meg félre is dugó házimacsók és még sorolhatnám. Mert ma már mindenki ír. Vesz áruhitelre egy számítógépet, a gyerektôl eltanulja a fogásokat és éjszakánként ír. Mind a nagyok, pedig csak mosolyognak fentrôl, hiszen alapesetben nem baj az alkotás maga. Csak az bántó néha, ha a Mindenki el is hiszi, hogy nem

© Tóth László

Hortolányi Gábor:

A Berkovicsról De azért csak mondja. Hévvel, hittel, lendülettel. Csillog a szeme. Élvezi. Élvezi, hogy mondhatja és, hogy nem hurrogják le, mindjárt ez elsô mondat után, hogy: Jaj már, Te ehhez nem értesz! Nézem a Berkovicsot, rágyújtok, remeg a kezemben a cigi. Erôs késztetést érzek, hogy ordítsak, hogy oda menjek és felrúgjam ezt a félhülyét, aki a negyedik sör után mindenhez ért, sôt hat sör után, minden bizonnyal le is diplomázik atomfizikából. Ám rájövök, nem tehet róla. Nem tehet róla, hogy neki a széppróza csak akkor szép, ha a könyvborítón valami dögös csaj feszít, félmeztelen. Azt meg el sem akarom magyarázni neki, hogy az nem széppróza, hanem valami a parasztvakítás, a giccs és a ponyva között, üzletileg. A Berkovics arról sem tehet, hogy a vers ma már túl érzelgôs. 20 10 01

36 37


élete legjobb alkotását készítette el, hanem a világét. Ha elhiszi, hogy a világ majd jól térdre esik elôtte és elkezd a kegyeiben járni. Nos, nem. A világ nem ilyen. Bár marketing megfontolásokból nagyon is ontja magából a félmeztelen nôcis borítókat, de a világ ezen is csak mosolyog, mert tudja, él még az alaplényeg, a mûvészet. A világ megbocsát a Berkovicsnak, meg a tanárainak, mindenféle rendszereknek és izmusoknak. Azt mondja: A mûvészet, a valódi mûvészet, bárhol, bármikor utat talál magának. Majd lesz egy pillanat, amikor a Berkovics megérti a szépprózát, majd lesz egy pillanat, mikor bemegy a múzeumba, és csak áll egy kép elôtt. Sôt eljön az az idô is, mikor a kocsmában az asztalon állva szaval. Bár ez inkább ne jöjjön el. Még akkor se, ha a mûvészet mindenre, bármire képes. Alkotásra hivatott, és magamutogatásra. Ám nem mindenki számára

szent szeretô, hisz nem egy kurva. Pénzért árulják ugyan, de nem megvehetô. Érezni és érteni kell. Hagyni, hogy hozzánk és belénk bújjon. Meg kell ismerni az erogén zónáit, hogy hogyan szereti intim pillanatainkat. Sôt! Még azt is ki kell fürkészni, hogy mik a kedvenc figurái, mit szívesen élvez veled. Mert mással, mással, lehet másként bánik. Ki tudja. Alkotás bármibôl születhet. Vad szeretkezések ivadéka épp úgy lehet, mint egy félreértett tévedés, vagy szórakoztató ágycsata. Nagy kihívás ez a mûvészet dolog. A Berkovics még nem is vállalta fel láthatólag. Nem a mûvészetet, a kihívást. Mert lusta. A Poplárovics Jenôbá, a magyartanárunk ugyan azt mondta a Berkovicsra, hogy egy hülye, de én tudom, nem az. Lusta. No meg hiszékeny. Elhitte, sôt megtapasztalta, hogy a televízió és a pletykalapok nélkül nem lehet élni, ám dráma és rézkarc nélkül nagyon is. Nézegetem a Berkovicsot. Már ott jár kocsmai napi rendszeres expozéjában, hogy ha ô vonatfütty lenne, akkor csak úgy nem fütyülne. Mert például erdô közelében nem akarná megzavarni a vadakat, a tavaknál a halakat óvná és különben is, a mindent fômegmondók és annak bálványai, kinyalhatják. Mert a Berkovics erre is képes. A vonatfüttyrôl átkötni a fômegmondók egyedi lehetôségeire, egy slukk és két korty között. Tehát a Berkovics is tehetséges. Kár, hogy ez már a negyedik söre, kár, mert most jön a személyeskedô mûsor, hogy a Vali, a neje, meg az a vén hárpia, az anyósa, hogyan kitoltak vele tizenöt éve, amikor behálózták. A Vali, a kemény kis melleivel, éjszakánként a lábával a nyakában, az anyja pedig, a húslevessel és a körömpörkölttel. Arra gondolok, kár, hogy a mûvészetnek nincs valódi édesanyja, felesége, anyósa. Olyan kézen

fogható, szerethetô, imádható mama, mákos bejglivel, tojáslikôrrel meg tudom is én mivel. Csak itt lenne velünk, mellettünk. Megsimogatná a fejünk, vagy jól letolna. Mindegy miért, hogyan. De a mûvészet magányos dolog. Az igazi mûvész Mester. A múlt üzeneteinek mesemondója, a jövô hírnöke, a jelen pillanatainak tudósítója. Ám magányos. A mûvészet magányos dolog. Belôlünk szakad fel, a miénk. Az alkotás épp úgy, mint a mûértés. Nincs társ, szeretô vagy barát. A Mûvészet vagyok és Én. Szeretkezünk. Nap, mint nap. Beléveszünk egymással egy soha véget nem érô orgiába. Odamegyek a pulthoz. Csak a Berkovicsnak rendelek. A hatodik söre lesz. Mire én elmegyek haza, befejezni azt a könyvet, a Berkovicsból még az is lehet, agysebész lesz. Belém az oldalak folynak, belé a sör. Ilyen ez a világ. Helye van a Berkovicsnak is benne, nekem is, a Kedvesemnek is, és a szomszédnak ugyanúgy, mint Bubukának a felsô lakó erôsen macskára hajazó kutyájának, a politikusnak, aki elfelejtett már rettegni és félni, felsôbbrendûnek és sérthetetlennek érzi magát. Pedig csak szerepjátékos. Sôt csak mellékszereplô egy tragikomédiában. Én pedig, úgy is fogom fel a dolgot, hogy tragikomikus. Nem élem a társadalmat, csak megélem. Élni a Szerelemmel lehet, gyermekeinkkel és tikos szeretônkkel, a Minden egyetlen tiszta gyermekével, a Mûvészettel. Reggel elmegyek a zenész haveromhoz, elôvesszük a gitárt, a bort és elhatározzuk, írunk errôl az egészrôl egy gúnydalt, de nem az születik meg. Képtelenek vagyunk a tükör elôtt állva kimondani az igazságot. Magunkról. Ezért csak ezt a jegyzetet vetem papírra a Berkovicsról.

Mû-emlék

Várkonyi zoltán

A BORDÓ VASPARIPA

Ezek a jellegzetes, impozáns megjelenésû, szép hangú, takarékos üzemû és kiemelkedôen megbízható jármûvek üzemelésük során bejárták az ország szinte összes fôvonalát, de akik ismerik és szeretik ôket, azoknak leginkább a Balaton északi partjáról hiányoznak, ahol közel húsz évet dolgoztak. A NOHAB–GM Alapítvány azért jött létre 2000-ben, hogy a magyar vasút barátai és a típus megszállottai a hazai vasúttörténet eme kiemelkedô mozdonytípusát ne csak múzeumi tárgyként lássák viszont. Ezért vettük meg a MÁV-tól 2001-ben az addig M61-010 pályaszámú, 2585 gyári számú NOHAB-ot. Bár a mozdony megvásárlása sem volt egyszerû kihívás, az igazi megpróbáltatások csak ezután kezdôdtek, hiszen telephelyet, alkatrészeket, szerszámokat stb. kellett biztosítani azért, hogy a közel négy évtizednyi szolgálat alatt példátlanul elhasználódott gépbôl belátható idôn belül futás- és üzembiztos mozdonyt varázsoljunk. Az alapítványt és mozdonyát a G.Tim–Co. Kft. fogadta be, így a Keleti pályaudvar egykori fûtôházában alakíthattuk ki telephelyünket. A magas vételár – több mint 8 millió forint – elôteremtése akkora anyagi próbatétel volt az alapítványnak, hogy annak kigazdálkodása után, csak 2003-ban nyílt módunk alkatrészek rendelésére. Ezen elemek beépítése, a motor teljes kitisztítása és az olajcsere után 2004 decemberében tudtuk újra beindítani a motort, melyet 2005 januárjában nyílt napon mutattunk be az érdeklôdôknek. 2005 márciusában egy váratlan lehetôséggel élve megvettük a gépészeti berendezéseitôl idôközben barbár módon megfosztott egykori M61-002-t (NOHAB gyári szám: 2547), elsôsorban olyan fôdarab-tartalékok biztosítása érdekében, mint a forgóvázak és a jármûszekrény. Mi természetesen hiszünk abban, hogy a távoli jövôben ezt a mozdonyt is életre tudjuk kelteni, ám az egykori M61-010 újbóli üzembehelyezéséig és stabil mûködéséig mindez csak távoli terv maradhat.

© Takács Gábor

20 10 01

38 39

ALAPÍTVÁNYUNK A NEVÉT AZ EGYKORI SVÉD NOHAB ÉS AZ AMERIKAI GENERAL MOTORS GYÁRAK NYOMÁN KAPTA. TEVÉKENYSÉGÜNK EGYIK KÖZÖS TERMÉKÜKHÖZ, A MAGYARORSZÁGON 1963. ÉS 2000. KÖZÖTT KÖZFORGALOMBAN KÖZLEKEDETT M61 SOROZATÚ DÍZELMOZDONYOKHOZ KÖTÔDIK.


2005 elején az egykori MÁV Északi Jármûjavító Kft. segítô kezet nyújtott a kerékabroncsok cseréjére és a forgóvázak megfelô szintû, a mozdony jövôbeli életét biztosító javításainak elvégzésére. Ezen a felajánláson kívül módunk nyílt más szükséges munkálatok kedvezményes árú kiviteleztetésére is. A jármûjavítóban a mozdonyból kiemeltük a vonatfûtô kazánt, melynek felújítását és üzemeltetését mûszaki állapota és a felmerülô költségek miatt hosszútávon sem tervezzük. Mozdonyunk 2008 februárjában tért vissza a Keleti pályaudvar fûtôházába. 2008. november 15-én, mozdonyunk elsô üzembe helyezésének 45. évfordulója alkalmából rendezett nyílt napon elôadásokon mutattuk be a jármûjavítóban töltött idôszak

tethetôvé vált. Ez kétségtelenül egy látványos és fontos állomása a mozdony felújításának, de nem a végállomása. A futásengedéllyel elérhetô közelségbe került azon célkitûzésünk teljesítése is, mely szerint megszervezhetjük elsô különvonatunkat is. Reméljük sikerül majd mindezt a hazai jövedelmi viszonyok figyelembevételével is megfizethetô áron megoldani. Óvnánk mindenkit annak a hamis képnek a kialakításától, mely szerint ha a mozdony egyszer elindul, akkor úgymond „készen van“. A nyilvánvaló külsô felújításon („festésen“) kívül a stabil üzemeltetés elengedhetetlen elôfeltétele a motor hûtôjének javítása, melyhez a szükséges alkatrészeket már 2009-ben beszereztük Európa különbözô © Takács Gábor

eredményeit és természetesen a fûtôházban az „ünnepelt“ is megtekinthetô volt. 2009-ben a mozdony levegôs- és fékrendszerét is felkészítettük a hatósági vizsgára. 2010. január 19-én mozdonyunknak sikeres volt a hatósági futópróbája és ennek következtében a mozdony a közforgalmú vasúti hálózaton üzemel-

jármûjavítóiból. A dízelmotor fôcsapágyai közel kétmillió kilométert futottak eddig! A vezetôállások belsô felújítása már a közforgalmi években is aktuális lett volna, de mégsem volt rá soha se idô, se pénz, tehát ez a feladat is ránk marad. Részletesebb információkért látogasson el honlapunkra: http://nohab-gm.com.

Retina

Colin Foster

Körtvélyesi László

1987 ÓTA ÉL MAGYARORSZÁGON COLIN FOSTER (DLA), ANGOLSZÁRMAZÁSÚ SZOBRÁSZMÛVÉSZ, A PTE MÛVÉSZETI EGYETEMÉNEK REKTORA. Ô VOLT AZ ELSÔ VENDÉGE A RETINA MÛVÉSZEKET BEMUTATÓ

RETINA A KÉPZÔMÛVÉSZET MA, AVAGY A RETINÁN INNEN ÉS TÚL Beszélgetések alkotókkal és szakemberekkel Dominkánus Ház 2010. február 16. 18:00 A mûvészet létszükséglet – és csodálatos eszköz. Minden élô, érzékelô, gondolkodó és szépet szeretô ember számára fontos és meghatározó elem a mindennapi életben. Behálózza életünket és mindent, ami körülvesz, finomítja és nemesíti a gondolatot, közvetít, értelmez, igényeket elégít ki és hoz létre, mögöttes, belsô tartalomra irányítja a figyelmet, kérdéseket vet fel, teremt, tanít, fejleszt és gyógyít. 2010 januárjában induló programsorozatunk második vendége KÖRTVÉLYESI LÁSZLÓ, fotómûvész. A soproni Erdészeti Technikumban végzett 1968-ban. 1972 óta hivatásszerûen fotózik. Fényképei számtalan képzô- és iparmûvészeti kiadványt, kiállítási katalógust gazdagítanak, jelentôs mértékben hozzájárulva a kortárs mûvészet minél szélesebb körû megismeréséhez. A Pécsi Tudományegyetem Mûvészeti Kar oktatója volt közel 10 éven keresztül. Rendkívül ismertek és keresettek aktfotói, portréi, pécsi városképei, természetfotói, színházi képei és balett képei, amelyek több kiadványban is megjelentek. A Pécsi Nemzeti Színház elôadásait örökíti meg hosszú évek óta, és másfél éve pedig a Pécs 2010 EKF program egyik kiváló, hivatalos fotográfusa. Az alkotóval Fûkô Béla szobrászmûvész beszélget. A belépés díjtalan. 20 10 01

40 41


BESZÉLGETÉS SOROZATNAK, AMI HAVONTA JELENTKEZIK MAJD, AZ ALKOTÁS MINDEN TERÜLETÉRÔL MEGHÍVOTT VENDÉGEIVEL. AZ EST HÁZIGAZDÁJA FÛKÔ BÉLA SZOBRÁSZMÛVÉSZ.

Mikor, hány évesen került kapcsolatba a mûvészettel?

A fontos lépéseket az életemben, mindig a véletlenek jellemezték. Tizenöt éves koromban, családi nyaraláson találkoztam, egy tengerparton festô hölggyel, akihez odamerészkedtem. Lenyûgöztek a vászonra vitt, életre keltett színek. Másnap megengedte, hogy vele tartsak. Egy pillanat alatt elvarázsolt a papír, a festék illata. Apám akarata ellenére, felvételiztem – titokban – a képzômûvészeti fôiskolára. Olyan általános szakra, ahol elsô évben, minden képzômûvészeti ágba belekóstolhattam. Fotóztam, kisfilmeket is készítettem. Amikor a szobrászat következett egyszerûen beleszerettem. Mi az, ami ennyire vonzotta?

Itt nem csak az agy, a szem, a kéz fontos, az ember egész testével dolgozik. Mikor ebben az idôben megkérdezték tôlem mi szeretnék lenni, már tudtam, hogy tárgyakat, érinthetô alkotásokat akarok létrehozni.

Miért épp Magyarországot választotta, második otthonául?

1983-ban jártam elôször, és 1984-ben kerültem végleg ide. Megint csak egy véletlennek köszönhetôen. Szentendére invitált egy angol építész ismerôsöm, akinél akkor dolgoztam, szobrokat, épületeket nézni. Csodadolognak találtam a sok köztéri szobrot, amikkel Magyarországon találkoztam! Ezen felbuzdulva pályázatot adtam be, hogy az akkori Szovjetunióba tanulmányozhassam a köztéri szobrokat. Elutasítottak. – Talán azt hitték kém vagyok! Akkor megpróbáltam Magyarországot és az sikerült. Mikor ide kerültem, rá egy évre felkértek a Villányi szoborpark vezetésére. A kô rossz volt, a villányi bor finom, és tehetséges nemzetközi mûvészek, akiktôl sokat tanulhattam. Az itt kialakult, szakmai barátságokkal jártam be a világot, Japántól, az Egyesült Államokig. Úgy tudom, nem csak mindig kôvel dolgozott?

A kôszobrászat sokszor nagyon nehéz világ, a követ nagyon lehet szeretni és nagyon lehet utálni is, pihenésképp ellopakodtam a jég, a hó, a tûz, sôt a „szemét”szobrászat világába. Ez érdekesen hangzik! Elmesélné?

Ez utóbbi ötlete, akkor merült fel bennem, mikor Pécs mellett parasztházat vásároltam és a padláson talált szerszámok, lapát, gereblye, megihlettek, a már nem használatban lévô tárgyak mintegy átminôsítése, objekté. Viccesen, a szemét Picassójaként emlegettem magam.

Tudom, hogy sokat dolgozott, egy nagyon kemény kôvel, a kalcittal?

Egy pécsi cégtôl kaptam ajándékba, egy kis mennyiséget. Pár száz tonnát. Ilyen kemény kôvel nem dolgoztam még, pedig a gránittal, ezelôtt már sokszor találkoztam. De rájöttem, hogy azt a technikát kell alkalmaznom, mint a gránit esetében. Repeszteni. Mi a kedvenc anyaga?

Egy koreai, világos gránitfajta. Különleges technikával, gyorsan és precízen lehet vele dolgozni. Milyen irányzatok határozták meg a munkásságát?

Minimal art, concept art hatottak erôsen a munkásságomra. Olyan szobrokat lehetett létrehozni, amelyek nagyon egyszerû formák, voltak és nem szóltak semmirôl, csak az anyagról. Önmagukról. A concept a 70' években nagyon fontos volt, és érdekes, de manapság jobban izgat, mint akkor. Jelenleg, a PTE Mûvészeti karának dékánja. Milyen különbségek vannak, az angol és a magyar mûvészképzés között?

A magyar mûvészeti oktatást másnak, és alaposabbnak tartom-mondja Colin. Angliában, a diákokat, amolyan „kis mûvészként” kezelik, és csak finoman irányítják a munkájukat, de nem tanítanak olyan alapokat, mint például rajz, vagy anatómia. Itt Magyarországon, nagyon jó tanárok, valóban igyekeznek a tudást átadni a tanítványoknak.

Spiró György: Feleségverseny

Olvasólámpa

Mennyit ér egy Huncut?

A forint volt nyolcvan éven át a hivatalos magyar fizetôeszköz. Sok évvel történetünk kezdete elôtt az egyik bukott magyar miniszterelnök a lemondása után szóvá tette, hogy az utolsó havi járandóságát nem fizették ki neki, „nem kapott egyetlen huncut vasat sem“. Ellenfele és ellensége, az ellenzék vezére másnap küldött neki egy papírlapot, amelyre saját kezûleg felírta: „huncut vas“, és mint reménybeli következô miniszterelnök, alá is írta. A volt miniszterelnök, aki a képviselôi mandátumát megtartotta, másnap a parlamenti büfében ezzel a papírlappal fizetett a kávéért. A büfés egy darabig forgatta a papírlapot, végül úgy döntött, hogy elfogadja, és visszaadott húsz forintot. A különös új pénz híre futótûzként terjedt el, és már este bemondta az egyik kereskedelmi televízió, hogy új magyar pénz született, a huncut.

A Vulnera család életén keresztül beláthatjuk Spiró szatirikus társadalmát, részletes bepillantást ad az oktatás reformjába, a már-már viccbe hajló közbiztonságba, de a médiát sem kíméli. Bár a szerzô nem von párhuzamot napjaink problémái és a regény története között, lehetetlen, hogy az olvasó ne rágódjon el egy fél percig azon, mennyi köze van a leírtaknak a realitáshoz? A Feleségverseny remekül illeszkedik Spiró mûvei közé, bár nem lehet összevetni drámáival, technikája, nyelvezete kiváló. Sajnos a vége nem volt olyan ütôs, mint a könyv elsô fele, de nem nevezném unalmasnak sem. Kíváncsi leszek, lesz-e színházi adaptációja, netán film is készül-e belôle? Én mindenesetre megnézem majd. Kosztor Imre

Mivel is kezdhetném Spiró legújabb regényét, mint ezzel az idézettel? Jó hír, hogy a szerzô szerint is létezni fog még Magyarország 2030-ban. Igaz, egy szégyenteljes háború hatására ismét megcsonkolják az országot, Békés megye az áldozat, ami aztán a továbbiakban Romanisztán néven vonul a történelembe. A történet fôhôse Vulnera Renáta, aki nemcsak hogy csúnya és szegény, de buta is. Nem is kell jobb ajánlólevél egy valóságshowba, ahol III. József, magyar király (korábbi kispesti villanyszerelô) számára keres a média feleséget. A mai viszonyokból kiindulva tuti befutó. 20 10 01

42 43


© Krizsik András

KultúrAnti Amikor elhatároztuk, hogy létrehozunk egy a kultúra értékeit közvetíteni hivatott folyóiratot, már körvonalazódott bennem egy elhatározás. Ugyanis egy környezet kulturális, szellemi formálásában a nyilvánvaló értékek átadása mellett fontos az is, hogy észrevegyük, szóvá tegyük környezetünk azon visszásságait, groteszk megnyilvánulásait is, amelyek éppen ezen értékek ellen hatnak. Mivel számomra nagyon fontos a jókedv, a vidámság, elhatároztam, hogy amennyire lehet, a humor eszközeivel veszem majd fel a harcot az „antikultúra mindent megfertôzô mételye ellen“… így született meg KultúrAnti! Ám ez nem is olyan egyszerû feladat! Mert kultúrája mindennek van, nemzetnek, családnak, egyénnek, kommunikációnak… és ahogy az egyének, úgy a kultúrák között is óriási lehet a különbség. Ügyelni kell arra, hogy ami számunkra viccesnek, groteszknek tûnik, az másnak teljesen elfogadott, tradicionális is lehet. Ettôl egy dolog, jelenség persze még lehet megmosolyogtató, vagy vicces. Valamin, vagy valakin nevetni még nem feltétlenül bûn, kigúnyolása viszont már az lehet. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sok környezetromboló megnyilvánulás nem „tudatos szellemi termék“, hanem éppen a tudás, a kultúra hiánya idézi elô, ami legkevésbé az azt elkövetô egyén hibája, sokkal inkább az ôt – nem, vagy rosszul – formáló társadalomé. Éppen ezért bármilyen, ezekre az oldalakra kerülô írást, fotót kéretik egyszerre figyelemfelkeltésnek És görbe tükörnek is tekinteni! KultúrAnti

A NÉZÕ De ki ez a Colin Foster? Itt ülök az elôadóteremben, az érkezô embereket nézem. Fiatal egyetemisták, középkorú elegáns, és kevésbé elegáns, hosszú hajú, amolyan mûvész kinézetû férfiak és nôk, szolid megjelenésû párok lépnek be az ajtóban. Mind az elôadásra jött. A terem megtelik, zörgés, suttogás, fojtott nevetgélés hallatszik. Az vendég, Colin Foster. De ki Ô? A vetítôvászon mellett ül, forró teát kortyol. Lopva felpillant a bögréjébôl, és lassan mesélni kezd. Arról, hogyan lett egy angol vidéki kisfiúból, Magyarország elismert és tiszteletben tartott szobrászmûvésze, a PTE Mûvészeti karának, tanszékvezetôje, dékánja. Akcentusa erôs, ahogyan hangja is, betölti a termet. Arcát nézem, az idô rajzolt barázdákat a homlokára. A vetített képek, diák sorra mutatják alkotásait, üzenetét a világnak, a szépet értô, vagy kevésbé értô, de mindenképpen szeretô embernek. A szobrait melyek kapcsolatot alkotnak, hidat építenek a természet, a mûvész és a szemlélô közé.

© Krizsik András

© Deli József

Egy fekete-fehér képen, kalappal a fején, deszkákból tákolt deszka-pallón egy férfi áll. Olyan Indiana Johns-osan. Tartása egyenes, kezében kalapács és vésô (pisztoly helyett). Szinte látom, mozgásra rezdül a kép. Lassított felvételként jelenik meg szemem elôtt: a vésôre üt. Kôszilánkok szikráznak a felhevült kôrôl, melynek nyomán apró vésetek, domborulatok, ékes görbületek születnek. És a Kô, nyers tárgyként, kitéve sok millió év változásainak, némaságából a mûvész kezei alatt most megszólal: Láss, érezz, érj hozzám, hogy meghalld az üzenetet, én vagyok a Fényfogó, Ô pedig Colin Foster. Balogh Márti

A mazsola legény II Thököly Vajk - A tökéletes páros Már négy év telt el, mióta Boros Ádám a fekete bôrcsizmáját rongyosra kezdte taposni a Vigadó deszkáin. Szinte minden szombaton ott volt, s ha hiányzott is, az akkor volt, ha esetlegesen egy jó lakodalom többet ért, mint a csárdásos éjszaka. Annyira szerette ezeket a mulatós éjszakákat, hogy csütörtökön már bokszolta a bôr csizmáját, és elôvette az ingeit, mire menni kell, biztos legyen a dolgában. A jó bor az soha nem hiányzott mellôle, meg a barátok is ott voltak. Ami neki a fájdalma volt mostanság, s egyre nagyobb, hogy minden barátjának már egy menyecske táncolt az oldalán, s neki pedig soha. Vagy ha táncolt is, az csak véletlen, ha úgy hozta a sors, hogy sikerült odalapulni valakihez, s elkapni a derekát egy tánc erejéig. De a leányzó nem szívesen verte vele a port, mert Ádám, biza még megcsókolni sem tudta, ha csak egy fejôszékre fel nem állt volna. – Mindenkinek van már menyecskéje – motyogta magában, s fájdalma akkor lett a legerôteljesebb, mikor már a faluvégi Kántor Pistának is volt leány a karjára akasztva. Pedig az egy ágrólszakadt juhászlegény volt. És itt van az, akinek megvan mindene, csak a magassága hiányzik, annak biza csak a magányosság maradt. Ez biza fájdalom volt a javából Boros Ádámnak. 20 10 01

44 45

© KuPé

Ezen a szombaton is ott ült a Vigadó fala mellett, s bosszúsan nézte a táblát, mely még most is ott díszelgett, a próba padláda felett, melynek a lábait lefûrészelte. Azóta is nagy titokban tartotta, mert ha ez kiderülne, akkor lehet, hogy a becsülete örökre elveszne, s a Vigadóba sem léphetne be, hisz a növése bizony nem akarózott az ég fele nyúlni. – Itt egy menyecske, ott egy, s itt sincs menyecske, s ott sincs KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

számomra – motyogta csendesen. – „Eme tisztességes fonóházba csak az a legény léphet bé, aki ha leül a faragott lócára, akkor annak a lába érnie köll a fôdet“ – olvasta magában a törvény tablát, s szíve hevesen dobogott, miként nézte a barátait, ahogyan ölelgetik a leányzókat. A cigány úgy húzta ma is, mint régen, de már nem csengett a muzsika hangja olyan szépen mint hajdan. Itt volt már huszonegy éves, és csak a száját tátotta. És bent, nagyon bent, a

férfiassága egyre jobban ki akart törni belôle. Úgy tíz óra lehetett, vagy utána pár perccel, mikor egy idegen lány lépett be a Vigadóba. Mindenki a szemesarkából nézte az új leányzót, aki mikor az elsô lábát betette, le kellett hajtsa a fejét, hogy az ajtófélfába nem üsse be a kobakját. – Nézzétek mán, mekkora egy menyecske – hallatszott a sugdolózás innen-onnan. Volt ki még nevetett is rajta, de annyira diszkréten, hogy azt csak a mellette álló vehette észre. A zene hangosan szólt, s Ádám is mint más betyárlegény, nézte az új lányt a szeme sarkából. – Micsoda leány ez – gondolkodott magában. – Ennek a fele sem tréfa… – s kicsit kuncogva, a fogát kocogtatta miként egy lócán üldögélt. Aztán a leány is megállt a fal mellett, s arra várt, hogy valaki vele is eljárja a ropogóst. De hiába volt a lány kétszer akkora mint Ádám, mert ôt sem táncoltatta senki meg, mint ahogy Ádámot sem. Melyik legény mert volna alá állni, hogy azzal az égi meszelôvel ropja a csárdást. Hisz ha a derekát meg kellet volna fogni, akkor valahol vállmagasságban lett volna egy átlagos legény karja. A Vigadó szinte összedôlt, ahogy járta a jónép, s mindenkin az izzadság csak úgy verejtékezet kifele, ahogy a padlót verték a lábukkal. Két ember ült csak a teremben csendesen. A jobb sarokban Boros Ádám, a bal sarokban pedig az idegen égi meszelô. Pár húrszakadás után, végül, az unalomtól, vagy csak azért, mert ô is férfi akart lenni, Ádám is elindult táncolni.

– Egyet-erre, egyet-arra – mondogatta magában, s lassanlassan odasomfordált az új leányhoz. Kicsit háttal állt neki elôször, s lassan-lassan mindig fordult pár centit, hogy aztán ha eljön az a pillanat mikor csend lesz, akkor bátran megszólítja. Egy lecsendesedett pillanatban végül odaszólt hozzá, s kihúzta magát, akár egy katonatiszt. – Szabad é egy táncra? – mondta oda. De a lány, ahogy állt, mintha nem is rá nézett volna. Nézett az erre is, meg arra is, de mintha nem tudta volna honnan jött a hang. – Itt vagyok lent, szabd é egy táncra? – kiáltott fel újból Ádám. Ekkor vette észre a lány, hogy a hang ami felkéri, az szinte a talpa alól jött. Lenézett, s a körülbelül köldökéig érô legényt alaposan szemügyre vette. – Táncolsz, vagy csak álldogálsz itt magadban! – emelte fel a hangját Ádám. – Látod csak én meg te vagyunk itt, akik nem járják! A lány egy kicsit megszeppenve, de végül beadta a derekát és kilépett a táncparkettre. Ádám felemelte a kezét a feje fölé s megfogta a lányt a derekánál. A cigány az pedig mint mindig, húzta. Léptek erre, léptek arra. A lány kisebbet, Ádám nagyobbat, s mindenki ámultan nézte ezt a párosítást. Érezték mind a ketten, hogy mindenki ôket nézi. Akár a törpe és az óriás, biztosan ezt gondolta mindenki, de próbáltak úgy táncolni, mintha nem lenne semmi. Aztán egy nem várt pillanatban a lány megfordult, és kirohant a terembôl. Ádám egy pillanatra ott állt magában, de végül úgy döntött, hogy a lány után megy. Kilépett az utcára, s csak úgy

szaladt az apró lábaival, a most már sétáló lány után. – Várj meg mán! Mi a baj, mond mi a baj? Talán nem tetszek vagy… megsértettelek? – kérdezte érdeklôdôen Ádám a leány árnyékából, mi az utcák fényében rávetült a kis növésû legényre. A leány megállva, maga elé nézve, nézte a kis embert, ki akkor mintha a szívét öntötte volna ki. A szemiben könnyek kezdek potyogni a lánynak. – Nézd, senki sem akar velem táncolni, mindenki elkerül, mert ekkora vagyok. Félnek tôlem a legények – mondta zokogva, s arcát takarta, mintha szégyellné a könnyeit. – De hát én táncoltam veled! – szólalt meg a kis ember meglepôdve a leány szavain. Ki ekkor elhúzta a kezét az arca elôl, s könnyes szemeivel újból Ádámhoz szólt. – Jó, de az más… te… – s elhallgatott ekkor. Ádám úgy érezte, hogy így nem sértették meg soha a növése miatt. Abban a pillanatban az egész világot átkozta, hogy ô miért lett ilyen kicsi. Eddig soha senki nem csúfolta ki, még a barátai is elfogadták, ahogy van, és nem is hányták neki fel. S most itt ez a leány, aki az eget súrolja a kontyával. Pont egy ilyen mondja meg neki. Mérgesen megfordult, s lassan elindult haza. Nem érdekelte már sem a lány baja, sem a hegedû hangja. Nem volt már kedve menni a Vigadóba sem, és sehova, ahol emberek vannak. Magában ült otthon. Hiába jött a csütörtök, a péntek, a csizmát már nem bokszolta oly szeretettel, mint eddig. Az ingei csak úgy lógtak a vállfára akasztva a szekrényben

mozdulatlanul. Három hét is bele telt, mikor legalább a templomba elment. Ott ült valahol hátul, az emberek mögött. Csendesen hallgatta az igét, mikor felnézve a lányok karjába, meglátta az égi meszelôt. – Még itt sincs nyugtom ettôl – gondolta magában. De nem bírta ki, hogy ne pillantson odaoda. Azon vette észre magát, hogy a lány is ôt nézi. Kényelmetlenül forgatta a fejét errearra, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy mekkora harag van az ô kis lelke mélyén. De minden fej fordításnál a tekintete végül a lány szemével találkozott. Ahogy nézte ôt ez a menyecske, mintha valamit intett volna neki, de nagyon diszkréten, mert mégis csak templomban voltak. A hosszú ujjával minta azt mutatta volna, hogy várja meg ôt a templom elôtt. – Ilyet! – gondolta magában Ádám. – Vajon mit akarhat ez? Megint kicsúfol és jót kacag ezen is. Mérgesen ült a padban s továbbra is vagy a földet nézte, vagy a lányt. Az istentisztelet végeztével lassan kisétált a templomból, s elindult hazafele. Szépen sütött a nap ebben a déli órában és nyugtatóan is hatott a kis emberre ez a fényben fürdôzés. – Meg sem vársz, Ádám? – szólalt meg a háta mögül egy hang. Ádám megfordult és mérgesen nézett felfele, hogy mi az, ami eltakarja a napot? Vagyis ki az, aki már ezt is elveszi tôle? – Én vagyok az Bori, tudod a Vigadóban táncoltunk. – Tudom – motyogta mérgesen a fiú. 20 10 01

46 47

– Na ne legyél már olyan makacs, inkább gyere, sétáljunk egy kicsit így ebéd elôtt. Szeretném, ha te kísérnél el ma a Vigadóba, a farsangi mulatságra – mondogatta hívogatóan a lány, akinek eddig a nevét Ádám még nem tudta. De most, hogy bemutatkozott neki, hogy Bori, már tudta. És úgy szólította meg, hogy Ádám, azaz a nevén. Tehát érdeklôdött utána, töprengett a fiú magában. – Nincs kedvem nekem sétálni veled Bori, és a Vigadóba sincs kedvem menni farsangolni. Minek is öltözhetnék, a hét törpe egyikének? – mondta, és lassan elindult tovább az utca szélén. A lány nem szólt, csak nézte ahogy elmegy Ádám. A vasárnapi ebéd íze keserûbb volt, mint valaha, és még az sem vidította fel a legényt, hogy a Vigadóban este farsangi mulatság lesz. Pedig tavaly ilyenkor ott volt az elsôk között, kik beléptek farsangkor. A nap lassan elbújt, s az utcákat elborította a lámpák aranyba bújtatott simogatása. Nem bírta tovább, nem bírta elviselni azt, hogy mindenki ott van, ahol az ô helye is lenne. A Vigadóban! Felkapott magára egy gyûrött fekete inget, s egy gumicsizmát, melyet akkor viselt, mikor az apjának kellett segítsen kint a ház megett. Nem érdekelte, hogy a ruházata milyen, hisz farsang van, s ô most úgy gondolta, hogy ha szégyen, ha nem szégyen, ô ma este az ágrólszakadtat fogja alakítani. Hisz a Kántor Pista is egy ágról szakadt, s mégis cserélni tudna vele. Végigrohant az utcákon, s a Vigadó elôtti sarkon megállva KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

nézte, ahogy a nép mindenféle maskarában ropja a csárdást. Már kívülrôl látta, hogy egy fej, aki mindenkinél magasabb, nem táncol, nem mozgatja magát, csak áll háttal az ablaknak. Ádám átszaladt az utcán, majd belépett a Vigadóba, hol a muzsika belekapott a lábába és már dúdolta is magában, hogy egyet-jobbra, egyet-balra. Aztán, mint pár hete, odasomfordált Borihoz, aki óriásnak volt öltözve. Nem kellett sokat tegyen érte a lány, hogy annak fessen. Az ágrólszakadt legény bátran szólalt meg, akár egy mesehôs. – Táncolsz? Vagy csak magadban akarsz itt álldogálni? A lány lenézett, elmosolyogva magát, leengedte a két karját egészen szinte függôlegesre, s Ádám vállára tette, majd egy mozdulattal a táncparkettre repítette a kis embert. Hajnalig járták, nem törôdve azzal, hogy kik nézik ôket, s miket mondogatnak a hátuk mögött. Nem érdekelte ôket, ha esetleg azt suttogta valaki, hogy a mazsola legény az égi meszelôvel járja. Hisz minden csoda úgy is csak két napig tart. Aztán mikor már a nap is ébredezni kezdett, elindultak haza, Bori kapuja fele. Oda érve, egy kicsit reszketô lábakkal mind ketten, Ádám lábujjhegyre emelkedve, Bori pedig meghajolva, közeledtek egymáshoz. Túllépve határokon, félelmen, gátlásaikat a porba taposva csókoltak meg elôször valakit. Ádám Borit, Bori Ádámot. S ezzel is csak azt bizonyítva, hogy a világ szemében nem feltétlen kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.

Támogatónk

A látás védelmében:

RAFTING OPTIKA

Nézni és látni, nem ugyanaz; látni és jól látni; ezeknek az elvárásoknak és igényeknek mindsem ugyanaz. Miért fontos ez? Talán nem is annyian megfeleljünk. Egy részrôl abban, hogy a gondolnánk. Hiszen természetesnek tûnik, hogy modern tudomány vívmányainak segítségével a látunk, érzékelünk, tesszük a dolgunkat. Csak legjobb minôségû szolgáltatással, kiszûrjük az akkor kezdünk el gondolkodni, ha a már esetleges látásproblémákat, más részrôl, pedig egy megszokott esti olvasás nem ellazít, hanem fáraszt, igazán jó, személyre szabott szemüveggel, vagy a számítógépen nem tudunk sokáig dolgozni, esti akár kontaktlencsével segítsünk bárkinek, hogy vezetésnél túl sok a felesleges fény, ami miatt esti számára saját maga, vagy a "világ "által támasztott programot inkább nem szervezünk. Gyûlnek a követelményeknek maximálisan megfeleljen. Egy kellemetlen élmények, egyre idegesebbek és igazán jó szemüveg szinte észrevétlen. Könnyû fáradtabbak leszünk. Miért dolgunk van, hiszen a lencsevan ez? A válasz nagyon egygyártók folyamatos fejlesztészerû. Miután a környezeseinek köszönhetôen a legtünkbôl jövô információk modernebb szemüveglencsék zöme a szemünkön keresztül és felületkezelések állnak a mi jut el hozzánk, illetve a és a vásárló rendelkezésére. látásunk segít a munkánkban, A felületkezeléseknek fonaz olvasásban, az életben, így tos szerepe van a látás védelnyílván való; a szemünknek is mében. A Super Hi-Vision szüksége van törôdésre. Idôrôl réteg a legmagasabb szinten idôre ellenôriztetnünk kell, képviseli ezeket a tulajdonhogy látásélességünk még a ságokat. Elsôként a lencse régi-e. Akinek gyermekkorámegkarcolódásának esélye a tól, vagy iskolás korától van réteggel a minimumra csökmár szemüvege; nos ô már ken. Vízlepergetô, portaszíkorábban megélte a tökéletes tó, és a legfontosabb, hogy látás hiányát, így számára tükrözôdésmentesítô. Ez egyértelmû, hogy látásélesutóbbi a leglényegesebb; TOVÁBBI, AKTUÁLIS AKCIÓINKRÓL ségét idôrôl idôre, lehetôleg megszûnteti a kellemetlen INFORMÁLÓDHAT HONLAPUNKON: évente megvizsgáltassa. Ahogy tükrözôdéseket, éles, kontemlítettem a jó látás relatív rasztos látást biztosít, biztonWWW.RAFTINGOPTIKA.HU fogalom, igazán akkor válik ságos éjszakai vezetést, és a Ha felkeltettük érdeklôdését, fontossá, ha már a mindennapi szem elfáradása nélküli szávárjuk üzleteink bármelyikében. életünkre van negatív hatással. mítógép használatot. Ebben E világban egyre nônek az a hónapban (2010.02.02RAFTING OPTIKA igények és ezzel párhu2010.02.28-ig) e réteget téríPÉCS, FERENCESEK U. 15. zamosan az elvárások is az élet tés menetesen biztosítjuk, TEL.:06-72/222-890 minden területén. Mi a minden egyes szemüvegPÉCS, CITROM U. 2-6. RAFTING OPTIKÁBAN, lencsére. TEL.:06-72/216-299 abban tudunk segíteni, hogy Doszpoth-Nagy Kata

www.raftingoptika.hu

Azt szeretem, ha üres a ház reggel. Meztelen. Pontosabban meztelen szagú. Már mindenki a dolgára ment, lezuhanyozott, felöltözött, kis cetlikre utasításokat hagyott hátra, vagy csak egy szívecskét, netán egy csókot. De itt maradtak elmaradt zoknik, a szennyestartó mellé dobott alvópólók, egy a szekrénybôl kirántott tiszta bugyi, lábról lerugdalt papucsok sietôs összevisszaságban a

napi kávét és szívni a spanglit, de a novemberi reggelek csípôssége már inkább a szobában tart. Persze az elején azt hittük, hogy úgysem veszi észre a másik, mert jól kiszellôztetünk, de mindig marad egy elmosatlan hamutartó, egy rosszul titkosított csikk és nem utolsó sorban a füst mindenbe beleívódó rossz szaga. De még sincs lelkiismeret furdalásunk. Valahogy nincs. Sôt néha összekacsin-

Hortolányi gábor

Adj egy cigit!

© Krizsik András

cipôsszekrény körül, a nyers kávé és tea összekeveredett furcsa illatorgiája, amibe szinte elveszik a parfümöd szaga és a tízóraik illata, amit a gyerekeidnek készítettél. És az ágyak melegének kipárolgása is itt ólálkodik még, amíg ki nem nyitom az ablakot, hogy átszellôztessem a házat. De elôtte még belekuporodok a bôrfotelbe, hogy megigyam a maradék kávét, és bûnös élvezetként elszívjak egy cigit, ami ugyan teljességgel tilos lenne, mert megállapodtunk, hogy a házban nem dohányzunk, de pontosan tudjuk, hogy csak akkor tartjuk be a szabályt, ha látjuk egymást. Nem azért, mert nem tisztelnénk közös döntésünket, de még azért sem, mert jó felrúgni a szabályokat, sôt semmilyen nemû hátsó vagy titkos szándék nem vezérel bennünket a titkos dohányzások terén, csupán a lusta kényelem. Amíg nyár volt, élvezetes a teraszon sütkérezve a reggeli napfényben inni a 20 10 01

48 49


tanánk a téli hétvégi reggeleken, hogy akkor irány a bôrfotelek öle, de az egyességet a gyermekeid elôtt megszegni nincs jogunk, így melegítônadrágot és nagykabátot húzunk, és pár slukkal elintézzük a reggeli kávé-cigit, miközben a csészében kihûl a fekete ital. Ülök a bôrfotelban. A füstöt nézem. Az eredendô bûnt. A titoktalan titok leleplezôjét, mi beleívódik a fallakba, bútorokba, szônyegekbe, kárpitba, függönyökbe, a mosott ruhába, a kutya szôrébe. Mindenütt ott van, hogy bármikor leleplezhessen, amikor módja van rá. Amikor este fáradtan és frusztráltan hazaérsz, és szembesülnöd kell vele, hogy nincs kenyér, mert elfelejtettem vagy egyszerûen csak lusta voltam. Akkor a füst elôbújik rejtekeibôl és az árulás szégyenfoltját, ejti rajtam és nincs még mentségem sem. Csak állok némán a konyhapultnak dôlve, miközben azt hallgatom, hogy miért is kell nekem állandóan a lakásban bagózni, tudom, hogy másról van szó.

Még csak nem is rólam, de semmiképpen nem vélt bûneimrôl, sem pediglen nem valós gaztetteimrôl. Azok mind, bocsánatot nyertek már rég. Persze nem elfeledettek, de nem fájnak annyira, mint a reggeli dugó borzalma, a fônököd kiállhatatlan arcszesze és modora, az újságok címlaphazugságai, a szellemi terror és a kulturálatlan barbár médiaháború áldozataival. Én és az elfelejtett kenyér csak ugyanannak a ránk kényszeríttet egyre kifinomultabb utálathadjáratnak a céltáblái vagyunk, ami nap mint nap mélyebbre és mélyebbre ássa be magát magunkba, hogy védekezésül bizony néha már el kell hajolni egy rossz helyen letett pohár, vagy tányér elôl. Pedig csak cigiztem egyet a reggeli kávém mellé, és tudod, hogy holnap is fogok, ahogy én is tudom, hogy te is fogsz még. Itt tartottam füstbéli merengésemben mikor felzavart a telefoncsengetése. Nem szeretem a megzavaró, nem várt csengetéseket. Amikor váratlanul, pimaszul és könyörtelenül csenget bele a telefon a titkos füstömben, ücsörögvén a fotelban. Nem értem, hogy mi jogon veri szét gondolataimat és állít szembe olyan helyzetekkel, amiket, sem megélni, sem megérteni nincs is kedvem abban a pillanatban, de mert a társadalomnak meg kell feleljek, hát egy igen aprólékosan kimért igent nyögök bele a telefonba, hogy bárki is legyen a túlvégen bizony lelkifurdalással kezdjen bele reggeli mondanivalójába. – Dohányzol mi? – kérdezed a telefonvonal másik végérôl és én meglepetésemben majdnem – de csak majdnem – letagadom. – Azt hittem, hogy letagadod! – mintha le kéne tagadnom. Mintha le kéne tagadnom bármit is. Mintha a gyarlóságunkból eredendô önimádattal vegyes képmutatás rá kéne, hogy kényszerítsen, hogy tagadjam le és meg azt, ami valójában vagyok, és amit te pontosan és igazán jól ismersz már régrôl. De valahogy ezt is belénk égette a külvilág, hogy le és megtagadjunk, lett légyen bármirôl és bárkirôl szó, mert ez már amolyan kötelezô megszokás. – De tudod, hogy megígértük a gyerekeknek, hogy… – Tudom – válaszolok szégyenkezve, bár nem nagyon értem, hogy miért szégyenkezem, azért mert nem tartottam be egy ígéretet, vagy azért mert lebuktam. Emiatt zavarba is kerülök és várom mentômondatodat, hogy e váratlan reggeli telefonbeszélgetés végre valamelyest alakot öltsön

és elkezdjen arról szólni, amiért eredendôen létrejött, de most a bejárati ajtó csengôje szaggat bele a reggelbe, amitôl igazán ideges leszek. Mert hozzám korán reggel ne jöjjön senki, hozzánk korán reggel nem szokás becsöngetni, mert reggel dolgozom, a kávé után, amikor mindenki elment és befogad a lakás meztelen magánya, de nem tesz magányossá, mert elég, ha csak felnézek és látom valamelyik képedet, vagy a hûtôre ragasztott bevásárló cetlit, a gyerekek szétszórt papucsait. Ekkor dolgozom és ezt tudják, hát nem jönnek és nem telefonálnak és nem kopognak és… Mindenki tudja, hogy majd csak délután érek rá, miután elkészültem a meleg étellel és elindulok rendes megszokott utamra, melynek vége általában a sarki búfelejtô és pár pohár bor, hogy utána már nyugodtan várhassalak. De most valaki mégis bele merészel csöngetni a reggelmagányba, a meztelenszagú lakásba, egy nem várt telefonbeszélgetés közepébe. Arcátlanság! Így aztán kellô vehemenciával indulok a bejárat felé, miközben a telefonba mormolom, hogy: – Csöngettek. – Hallom. – De ki lehet ez ilyenkor. – Én nem tudhatom – csenged bele a fülembe, hogy még inkább elképedjek, amint az ajtót kinyitom, és ott állsz virágzó vigyorral, és édes mosollyal közlöd, hogy: – Szabadnapot vettem ki mára. Nem titkoltan bosszankodom, mert nem szeretem a tréfákat, sem a jókat, sem a rosszakat. Annál már jobban beléívódott a zsigereimbe a gyanakvás és a naivitás. De minden haragom eltûnik, ahogy leveszed a kabátod és elnézem karcsú testedet. Valahol hátul egy mellékgondolat még kiáltozik, hogy: Vigyázz! Ez lehet, hogy csak egy fatális félreértés és… De mosolyod megnyugtat, ahogy féllábon állsz a konyhakövön, és némán figyelsz. – Nagyon lebuktam? – Nem szép tôled az a dohányzós dolog. – Úgy is tudtad. – Akkor sem szép. – Ezért jöttél? – Nem egészen. – Akkor? Az ölembe kucorogsz, és ajkaiddal játszol egy kicsit reggeli borostámon, mielôtt felelnél. - Adj egy cigit.

KOLOMP: SZÜRKEMARHA

KUPÉ

KULTURÁLIS FOLYÓIRAT 2 ÉVFOLYAM 1 SZÁM Ingyenesen megjelenik havonta 5000 példányban: Pécs, Bonyhád, Szeged, Székesfehérvár (Mûvész kávéház, Rockport Music Hangszerbolt) és Budapest különbözô terjesztési pontjain

Marha vagyok. Szürke és nemes. Szarvaim szélesek, megtarthatom velük a kék eget, s ha húzni kell hát húzok, térdepelve is! Húzok akkor is, ha az ájulás messze visz egy õsi rónaság-világba, hol reszketõ csontomig kiáltva szólnak szellemek!

Kiadja: a KuPé Közhasznú Egyesület Bogád, Petõfi utca 18/5 www.kupefolyoirat.hu [email protected] telefon: +3630/574-7779

Marha vagyok. Szürke és nemes. Szívem néha megremeg, ha látom puszta lett a puszta, hol egykor számos csorda zúzta, tépte a sarj-füvet, s négy láb mellett két láb haladt, amerre kellett, segített ha fajtám új, szebb jövõket ellett. Marha vagyok. Szürke és nemes. Karámos, még inkább ketreces, vásári különlegesség, dics-vesztett múlt-tulok. Lassan megbolondulok… Pedig ha kérnék, tudnék még húzni, tartani eget! Lehetnék bõgõ, vad bika, ahogy rég; rettegett! Lehetnék… csak kérjetek! szürkemarhás kép

Címlap: TÓTH LÁSZLÓ: APOSTOLOK Fõszerkesztô: BÁDER JUDIT [email protected] Fõmunkatárs: HORTOLÁNYI GÁBOR [email protected] Lektor: SOMLAI GÁBOR Irodalmi szerkesztõk: HATHÁZI ÁRON KUHN DÁVID [email protected] Képzõmûvészet: BALOGH MÁRTI FÛKÕ BÉLA [email protected] Terjesztési felelõsök: NAGY SZILVIA TÖRÖK LÍVIA [email protected] © KuPé

© Busi Sándor

Hirdetések VÁRADI ATTILA marketing referens +3620/410-4205 VARGA ZSANETT 0670/322-7093 [email protected] Grafikai munka [email protected] nyomás és kötészet BOCZ NYOMDAIPARI KFT., PÉCS Felelõs vezetõ: BOCZ EMIL

20 10 01

50 51


A kiadványban található képi és szöveganyag a kiadó és a szerzõk tulajdona, bárminemû felhasználásuk, csak írásbeli engedélyükkel lehetséges. ©KuPé–2009

Csatlakozz hozzánk! A KUPÉ KÖZHASZNÚ EGYESÜLET. A KUPÉ EGY HAVONTA MEGJELENÔ IRODALMI ÉS MÛVÉSZETI FOLYÓIRAT. A KUPÉ EGY ÖSSZMÛVÉSZETI MÛHELY. A KUPÉ EGY KREATÍV MÛVÉSZETI ÉS KULTURÁLIS VÁLLALKOZÁS. A KUPÉ EGY KÖZÖSSÉG. A KUPÉ megálmodói, tagjai, pártolói, felismerték a mondásban rejlô igazságot: Segíts magadon… Ezért létrehozták és mûködtetik kulturális vállalkozásukat non profit jelleggel. Kiadványukban be és megmutatnak olyan szerzôket és alkotókat, akiket a hivatalos kultúrpolitika nem ismer el. Akiket a hivatalos közösségek nem engednek maguk közé. Azt mondják ugyan, hogy azért mert tehetségtelen, vagy tehetsége nem eléggé kimûvelt, valójában más az indok. Arról van szó, hogy az állami támogatások és egyéb juttatások csak egy kis számú közösség között oszthatók fel úgy, hogy azoknak megélhetést biztosítson. Ezért zárt a klub. Zárt és belterjes. Valakinek a valakije kerülhet csak be, ráadásul egy-egy tagságot csak megörökölni lehet. A KUPÉ mást gondolt. Fél évtized tapasztalata után ráébredtünk, hogy az alulról építkezô „amatôr irodalmi és közösségi portálok” belterjessé váltak. Látogatottságuk alacsony, szerzôinek alkotásai valójában nem jutnak el, a mûvészeteket kedvelôkhöz. Annyi történik, hogy udvarias mosolyszavakat kommentelgetnek egymás alkotásai alá, miközben észre sem veszik, hogy belterjességük lassan már nyomasztó. A KUPÉ mindezen változtatni szeretne, és a szerkesztôk reményei szerint fog is. Folyóiratának lapjait megnyitja minden alkotó elôtt, legyen az író, költô, képzô- vagy iparmûvész, fotós, grafikus. Szívesen mutatunk be bárkit. Bárkit, akirôl a szerkesztôség úgy gondolja, hogy arra érdemes. Mert bizony, a KUPÉ nem egy

idealista társaság. Jól tudja nincs egyenlôsdi, értelmetlen az álszemérmes „mi mindenkinek helyt adunk” szlogen. Mi szerkesztünk. Vannak elvárásaink és vannak, minimális igényeink is, a szerzôk és alkotásaik felé. Jól tudjuk, ez szubjektív dolog. Ettôl függetlenül felvállaljuk szubjektivitásunkat. Felvállaljuk, kitartunk mellette. Azt gondoljuk, hogy így épülhet egy a hivatalos mûvészeknél nagyobb mûértô és mûélvezô közönségre alapuló társaság. Nem vagyunk szégyenlôsek. Nem is akarunk azok lenni. Bizony felvállaljuk és felhasználjuk a mai világ minden lehetôségét. A Kiadványunk ingyenes és folyamatosan bôvíteni fogjuk terjesztési pontjainkat. Hamarosan elinduló honlapunk, ki és felhasználja annak minden lehetôségét. Nem elzárkózni akarunk a világtól, hanem szerves részévé akarunk válni. Fel fogjuk vállalni, hogy az alkotók bizony a társadalomban élnek és arról véleményük van, nem csak mûvészi értelemben. Mindemellett, több a KUPÉ-hoz kapcsolódó honlappal segítjük is szerzôink, alkotóink be és megmutatását. Csatlakozz hozzánk! Legyél a KUPÉ közösség tagja. Legyél tag azzal, hogy figyelemmel kíséred blogunkat, a blog közösségéhez csatlakozol, hogy rendszeres olvasójává válsz honlapunknak, tag vagy pártoló tag leszel egyesületünkben. Vagy csatlakozz, mint alkotó! KUPÉ szerkesztôség

Sárhelyi Erika és Neográdi

Recommend Documents