Fordította URBÁN ERIKA

1 Fordította URBÁN ERIKA

2

Barbara Taylor Bradford

Elizabeth

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2010

3 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Barbara Taylor Bradford: Being Elizabeth HarperCollins Publishers, London, 2008 Copyright © Barbara Taylor Bradford, 2008 All rights reserved Originally published in English by HarperCollins Publishers Ltd. under the title Being Elizabeth. Hungarian translation © Urbán Erika, 2010 A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: ANGYAL BÍZVA BÍZZÁ EGY GAZDAG NŐ EMMA TITKA HÁROM HÉT PÁRIZSBAN KATIE DIADALA KEZDD VELEM ÚJRA AZ ÉLETED A LEGKÜLÖNB UNOKA MÁS SZÍV, MÁS LÉLEK MEGÉRDEMELT JUTALOM A MÚLT KÖDÉBEN ŐRIZD AZ ÁLMOT! A RAVENSCAR DINASZTIA RAVENSCAR ÖRÖKÖSEI SZERELEM EGY MÁSIK VÁROSBAN TITKOS SZERELEM VÁRATLAN ÁLDÁS VESZÉLYES ISMERETSÉG

4

Szeretettel ajánlom Bobnak

5 ELSŐ RÉSZ Kvartett „Elaludtam és azt álmodtam, hogy az élet öröm. Felébredtem és láttam, hogy az élet kötelesség. Cselekedtem és látom, hogy a kötelesség öröm.” Rabindranath Tagore „Bár meghajoltam, nem törtem el.” Jean de la Fontaine „Nincs a munkánál jobb szórakozás.” Noel Coward ELSŐ FEJEZET – Meghalt! – jelentette be Cecil Williams a ravenscari ebédlő küszöbén állva, majd becsukta maga mögött az ajtót, és fürge léptekkel odament az asztalhoz. Elizabeth Turner önkéntelenül felpattant. – Mikor halt meg? – kérdezte; hangja hirtelen feszült és izgatott lett; szeme Cecil arcára tapadt. – Ma reggel korán hajnalban. Pontosabban szólva, pitymallatkor. Néma csönd. Elizabeth keményen tartotta magát, uralkodott a rátörő érzelmeken; bár régóta várták már Mary halálhírét, valahol a lelke mélyén félt, hogy sosem hallja meg az imént elhangzott szavakat. Kis időbe telt, mire felfogta, miről van szó. – Mit mondjak erre, Cecil? – szólalt meg aztán. – Nincs mit mondanom. Egyébként is, mi értelme lenne? Nem vagyok képmutató. Minek játszanám el, hogy siratom a halálát? – Megértelek, Elizabeth. Én sem sírok utána. – Átkarolta a lány vállát; arcon csókolta, s mélyen belenézett a ragyogó, fekete szempárba. Könnyek csillogtak benne, melyek (s ezt Cecil jól tudta) nem az elhunytat siratták: az őszinte megkönnyebbülés könnyei voltak. – Vége, Elizabeth – mondta gyengéden. – Végre. Nem gyötörnek többé, biztonságban vagy, fellélegezhetsz. Többé senki sem parancsolhat neked. A magad ura vagy, a saját kezedbe veheted a sorsodat. Nyomban tovatűnt a feszültség Elizabeth sápadt arcáról. – Igen, szabad vagyok – kiáltotta. – Végre szabad vagyok! Ó, Cecil, milyen csodálatos érzés! Mégis, olyan hihetetlen, alig bírom felfogni. – Reszketeg mosoly rebbent meg ajkán, ám menten tovaröppent, mintha el sem hinné, milyen rangra emelkedett. – Meglátod, beletelik egy-két napba, mire magadhoz térsz – mosolygott Cecil. Elizabeth fürkésző pillantással nézett rá, szemét résnyire húzta. Cecil ismerte és megértette őt; igaza van, kell egy-két nap, mire elhiszi, hogy minden megváltozott. Gyorsan összeszedte magát. – Jaj, de udvariatlan vagyok, Cecil! – mondta aztán. – Mindjárt adok neked reggelit, biztosan éhes vagy. Lucas annyi mindent idehordott, hogy egy egész hadseregnek elég lenne. Nos, mit kérsz? – Mi tagadás, csakugyan éhes vagyok, de majd kiszolgálom magam. Ülj csak le, idd meg a kávét és lazíts egy kicsit! Ma különösen jó okod van rá. Elizabeth így is tett; örült, hogy leülhet a kényelmes karosszékbe, hiszen reszketett legbelül, bizonytalanul állt a lábán, szinte tántorgott. Ahogy hátradőlt, a hőn áhított nyugalom helyett váratlan aggodalom tört rá. Felsejlett előtte a jövő, az ismeretlen jövő. Nyomasztó volt. Rosszullét fogta el arra a gondolatra, hogy tovább kell lépnie, maga mögött hagyva régi életét, s két kézzel meg kell ragadnia a sorsát. Ó, az a sok álmatlan éjszaka, amikor hajnalok hajnalán felkelt az ágyból, sokszor már pirkadat előtt. Folyton aggódott és idegeskedett, s szüntelenül rettegett. A nővére miatt. Hisz sosem tudta… sohasem sejtette, mit forral Mary,

6 miféle vádakat vág majd a fejéhez. A szakadék szélén egyensúlyozott… a szakadék szélén; amióta az eszét tudta, állandó félelemben élt. Mary már kiskora óta gyötörte. Cecil nemsokára visszatért egy tányérral, rajta a reggeli, s letelepedett Elizabeth mellé. Miután bekapott pár falat rántottát, megjegyezte: – Még sötét lehetett odakint, amikor felkeltél. Nagyon meglepődtem, amikor reggel fél hétkor tárva-nyitva találtam az ajtót, a hálószobát meg üresen. – Nem bírtam aludni, felkeltem hát. Szörnyű volt ez a hét, annyira belefáradtam; sajnos erőt vett rajtam az elkeseredés… csak várni, csak várni, folyton csak várni, gondolom, ez lehetett az oka. Cecil rápillantott: állhatatos tekintete, két szürke szeme Elizabeth arcát fürkészte. Hosszú éveken át aggódott miatta, s tudta, hogy ezután is félteni fogja. Odaadóan szolgálta Elizabethet, s ebben a pillanatban egyetlen gondolata volt csupán: mindenáron meg akarta védeni. Mégsem szólalt meg, higgadtan reggelizett tovább. Megfontolt, óvatos ember volt, mindent gondosan megtervezett és minden eshetőséggel számolt. Miután megitta a kávét, Elizabeth megtörölte a száját, s bevallotta: – Egy cseppet sem érdekelt, hogy beteg, fikarcnyit sem törődtem vele. Miért tettem volna? Mindenki tudta, hogy haldoklik, felemészti a rák, hiába áltatta magát azzal, hogy terhes. Múlt héten azonban… eszembe jutottak a múltbeli dolgaink. A szép emlékek. Meg a kevésbé szépek. Többnyire még lánykorunkból… azokból az időkből, amikor apánk mindkettőnket kitagadott. Akkoriban közel kerültünk egymáshoz, bár csak ideig-óráig. A többi év… – Elizabeth elhallgatott, s megrázta a fejét. – A többi év szörnyen nehéz volt. Lehetetlenül viselkedett. Az ellenségének tekintett. Ki akarta sajátítani apánkat. Anyám átvette Mary anyjának helyét, én pedig a nővérem helyébe léptem. Apámért folyt a harc, azért a nagydarab emberért, igyekeztünk a kegyeibe férkőzni és a kedvében járni. És imádtuk. Fenntartás nélkül. Mary versengett velem, és mint köztudomású, mindig is azt hitte, hogy ellene áskálódom. – Elizabeth nagyot sóhajtott. – Egy szó, mint száz, amióta az eszemet tudom, rosszban voltam a nővéremmel. – Ennek már vége, ne rágódj rajta. Új élet vár rád… és mindent elölről kezdhetsz – biztatta Cecil. – Úgy van, és ki szeretném használni az új élet adta lehetőségeket – felelte rá Elizabeth bizakodó hangon, majd felállt, odament a pohárszékhez, s töltött magának egy csésze kávét. Pár pillanat múlva, két korty kávé között megkérdezte: – Tudják, hogy meghalt a nővérem? Gondolom, szétkürtölték már a hírét. – Nem egészen, még nem. – Cecil az ebédlő sarkában álló ingaórára pillantott. – Korán van, még nyolc óra sincs. Ráadásul vasárnap van, nem szívesen telefonálgat az ember ilyenkor. Majd később. Nicholas Throckman volt az első, aki felhívott, szólt, hogy Mary meghalt, aztán mindjárt utána bejelentkezett Charles Broakes is, és megerősítette a hírt. Elizabeth elgondolkodva nézett rá. – A mobilod! – kiáltotta. – Azon értek el. Hát ezért nem hallottam a telefoncsörgést. – Megkértem Nicholast és Charlest, hogy mobilon hívjanak. Minek vernék fel reggel hatkor az egész házat? – mondta Cecil. – Én is sokat forgolódtam éjszaka, akárcsak te, sejtettem, hogy nem húzza már sokáig. Nem bírtam aludni. – Feltételezem, hogy Nicholas már úton van. Idehozza a fekete dobozt? – Igen. Péntek óta nála van. Mary emberei már péntek délután átküldték, hogy Nicholas azon melegében áthozhassa neked. Azt hitték, hogy Mary aznap meghal, de tévedtek, vaklárma volt. Így Nicholas ma reggel félórán belül elindult, amint meghallotta a hírt. Már az autóban ül, idejön, és megkért, hogy figyelmeztesselek: a mi asztalunknál szeretné elkölteni a vasárnapi ebédet. Elizabeth napok óta először elmosolyodott. – Szívesen látjuk.

7 – Sidney Payne is telefonált. Azon nyomban ide akart rohanni, de lebeszéltem. Elmagyaráztam neki, hogy a hét második felében Londonban leszünk, majd akkor találkozunk. Említette, hogy már hárman is felhívták, gyorsan terjed Mary halálának híre. Pletykásak az emberek, folyton találgatnak-spekulálnak. Nem csoda, ha futótűzként terjednek a hírek. Elizabeth előrehajolt, s hirtelen támadt lelkesedéssel megkérdezte: – Na és kit hívunk meg az első ülésünkre? – Howard bácsikádat nem hagyhatjuk ki, ahogy az unokatestvéreidet, Frank Knowlest és Henry Carrayt sem; Sidney Payne-nek is jönnie kellene, meg néhány igazgatósági tagnak, akik már régóta várják ezt a napot. – Tudom, kikre gondolsz – bólogatott Elizabeth. – Már alig várom, hogy találkozzam velük. És mi lesz a cégbeli ellenlábasaimmal? – Ugyan, mit számítanak? – csóválta Cecil a fejét. – Tehetetlenek! Nem tiltakozhatnak, Elizabeth. Apád végakarata szerint te vagy a Deravenel Vállalat törvényes örököse. – Megtorpedózhatnak, megfúrhatnak, elbuktathatnak, kikészíthetnek, nevezd, ahogy akarod. – Elizabeth vállat vont. – Mary csatlósai, engem sosem fognak megkedvelni. Mindig is utáltak. – Kit érdekel? Ha nem kedvelnek, nem kedvelnek. Tiszteljenek! Ez a lényeg, más nem számít. Meglátod, majd megtanulnak tisztelni! Gondom lesz rá. * Mary Turner, a nővére, halott. Nem, nem is Mary Turner, hanem Mary Turner Alvarez, Philip Alvarez, a legnagyobb madridi iparmágnás felesége, azé a férfié, aki elvette a pénzét, megcsapolta a tartalékait, aztán elhagyta, hogy egyedül haljon meg. Hát igen, ilyenek a férfiak, nem igaz? Kihasználják, aztán félredobják a nőket. Elizabeth apja is ezt tette. „Ne gondolj most rosszat róla”, figyelmeztette magát Elizabeth. Hiszen Harry végrendeletének köszönhet mindent, mivel ő apja harmadik és egyben utolsó örököse. Így lett övé a Deravenel Vállalat. Marynek végül nem volt más választása: meghajolt Harry Turner végakarata előtt. Igaz, korábban kétségbeesetten igyekezett megfosztani Elizabethet jogos örökségétől. Mary először születendő gyermekét nevezte meg utódjaként, azt a nem létező gyermeket, akiről álmodozott, akiről azt hitte, hogy ott hordozza domborodó hasában. Pedig nem új élet lapult meg benne, hanem a gyógyíthatatlan rák. Ezután következett a briliáns ötlet, ahogy Mary nevezte. Örököljön a férje, a spanyol Philip Alvarez. Elvégre híres üzletember Spanyolországban, tapasztalt vállalkozó. Ki más vezethetné a patinás vállalatot, ha nem ő? Mikor ezt az ötletet sietve megfúrták azok, akik tehették, Mary belekapaszkodott az unokatestvérükbe, a skót-francia származású Marié Stewartba, abba a nőbe, aki javarészt francia volt, alig csörgedezett benne angol vér. Akkoriban Cecil fennhangon megkérdezte: vajon mit tudhat ez a gall nőszemély a Londonból irányított, nyolcszáz éves kereskedőcégről, amely az önző, hímsoviniszta férfiak fellegvára? Semmit, ebben mindketten egyetértettek, s csodálkoztak, hogy Mary Turner ilyen szemérmetlen lépésre szánta el magát. Marié Stewart már rég kijelentette, hogy ő a törvényes örökös; sokat hangoztatta, hogy angol nagyanyja, Margaret Turner, Harry Turner nővére révén szállt rá az öröklés joga. Harry azonban férfi-ágon vitte tovább apja vérvonalát, ezért az utódai – akár fiúk, akár lányok – elsőbbséget élveztek a nővére, Margaret leszármazottaival szemben. Így határozza meg az elsőszülöttségi jog: a legidősebb fiú és annak leszármazottai az igazi örökösök. Mary Turner újabb ötlete sem volt hosszú életű. A Deravenel Vállalat igazgatótanácsa nem kért Marié Stewartból, akiben több okból is az ellenséget látták. És az álláspontjuk később sem módosult.

8 Ezért Mary végül mégis elismerte húga utódlási jogát, bár név szerint nem említette meg Elizabethet. Valamiért nem vitte rá a lélek. Ám tíz napja elküldött a titkárával egy táskát, amelyet megtöltöttek a Turner család ékszereivel meg banki értékmegőrző szekrények, széfek és a család tulajdonában lévő házak kulcsaival. – A maga módján így ismeri el az utódlási jogodat, Elizabeth – bölcselkedett Cecil azon a délutánon. – Meglátod, végül teljesíteni fogja apád végrendeletét. A tettei beszédesebbek, mint a szavai. De miért nem ejtette ki a húga nevét? Miért nem mondta ki: a húgom, az örökösöm Elizabeth Turner? Csak motyogott valamit Harry Turner törvényes örököséről. Miért? „Mert utál téged, és nem bírja elviselni a gondolatot, hogy hamarosan átveszed a helyét”, merengett Elizabeth. „Felejtsd el, felejtsd el”, suttogta fejében egy hang, s Elizabeth igyekezett elhessegetni a gyötrő gondolatokat. Mit számít ez most? Mary Turner Alvarez halott. Ő pedig, Elizabeth Deravenel Turner él és virul, s nemsokára a Deravenel Vállalat ügyvezető igazgatója lesz. Most már minden az övé: a cég, a házak, ékszerek, a hatalom és a vagyon. És vágyott rá. Ki utasítaná vissza? Jog szerint is őt illeti meg, mert ízig-vérig Deravenel és Turner is. Harry lánya, s apja kiköpött mása. Mary egyáltalán nem hasonlított az apjukra. Spanyol édesanyjára ütött, de sokkal alacsonyabb volt, mint Catherine – kissé tömzsi és feleolyan szép. Elizabeth átballagott a hálószobán, kinyitotta a szekrényajtót, elővette a táskát, melyet Mary küldött, s odavitte az ágyhoz. Előkereste a kulcsot az íróasztal fiókjából, kinyitotta a kisbőröndöt, és kotorászni kezdett benne: megnézett egypár barna bőrtokot, melyekre ezüst névtáblát erősítettek, elöl. Az egyiken ez állt: Waver-ley Court, Kent; a másikon: Ravenscar, Yorkshire; a harmadikon: a chelsea-i ház; mind telis-tele kulccsal. Aztán volt ott még néhány banki bőrtasak, a Coutts, a Lloyds és a Westminster Bank páncélszekrényeinek kulcsával. Ceciltől hallotta, hogy a banki értékmegőrzők a Deravenel és a Turner család ékszereit rejtik, valamint más értéktárgyakat, például gyémántos fejdíszeket, ezüstneműt és teáskészleteket, ezüst evőeszközöket, aranytárgyakat meg régi iratokat. Feltétlenül végig kell járnia a bankokat, amint visszatérnek Londonba, hangsúlyozta Cecil, hogy szemügyre vegye az örökségét. Elizabeth félretette a barna bőrtokokat, s hosszú ujjaival végigsimított néhány, vörös bőrkötésű ékszerdobozt, majd sorra kinyitotta őket. Az egyikben pazar gyémánt nyaklánc lapult; a következőben különleges, szépen metszett smaragd fülbevaló; az utolsóban pedig hatalmas, zafírokkal és gyémántokkal kirakott dísztű. A mesésen szép ékszerek nyilvánvalóan az 1930-as évekből származtak, mire Elizabeth eltűnődött: melyik rokona vásárolt ilyen csodás kincseket? És kinek szánta? Elgondolkodott azon is, vajon ő felveszi-e őket valaha. Nem, talán sose, de feltétlenül felteszi majd a déltengeri gyöngyöket, melyeket nemrég nézett meg Cecillel. Kivette a gyöngyöket a fekete bársonydobozból, s felemelte a fénybe. Hogy csillogtak… pompás látványt nyújtottak. Igen, ezeket feltétlenül magára ölti. Miután mindent visszarakott a kisbőröndbe, bezárta, és visszatette a szekrénybe; majd később újra előveszi. A következő hetekben égetőbb teendők várnak rá. Az értékmegőrzőkkel várhat még, ahogy a két házba – Waverley Courtba és a chelsea-i házba, ahol Mary évekig élt, és ahol ma meghalt – is ráér ellátogatni. A hét második felében elhantolják a nővérét itt, Ravenscarban, a családi temetőben, ahol az összes Deravenel és Turner nyugszik. Most a legfőbb gondja a temetés: megszervezi, és értesíti a rokonokat meg az ismerősöket. Leült az íróasztalához, felütötte a naplóját, lapozott egyet-kettőt, míg a mai napnak szentelt laphoz nem ért: 1996. november 17-e, vasárnap. A lap tetejére felírta: A nővérem, Mary Turner Alvarez hajnalban elhunyt. 42 éves volt.

9 Hátradőlt a széken, a falra meredt, agya sebesen zakatolt. Félve gondolt rá, milyen érzés lesz bemenni a Deravenel Vállalathoz. Ő veszi át az irányítást. Hiába fél, nincs más választása. Vajon meg tud birkózni a feladattal? Mivel kezdje? Megvoltak a tervei, de miként valósítják meg őket Cecillel? És mi lesz Cecil bonyolult elképzeléseivel? Vajon hogy fog boldogulni? Hébe-hóba besegített a Deravenel Vállalatnál, amióta nagykorú lett, és megkedvelte a céget, ám Mary tavaly kirúgta onnan. Most pedig arra készül, hogy visszatérjen, és átvegye a vállalat vezetését. Alig huszonöt éves, és alapjában véve tapasztalatlan. Mégsem visszakozhat, meg kell birkóznia a helyzettel. És ami a legfontosabb: nem bukhat el. Egy biztos: be kell bizonyítania a vállalat dolgozóinak, hogy más, mint a nővére, aki gőgös volt, és alkalmatlan a vezetésre. Elég nagy baj, hogy eleve gyűlölik a gyengébb nemet; szerintük nem irányíthatja nő a patinás kereskedőcéget, a férfifelsőbbség bástyáját, mert nem erre hivatott, és Mary gyenge teljesítménye megerősítette őket ebbéli hitükben. „Meg kell tennem. Nincs más választásom. Ide erő kell, kitartás és ész. És szükség esetén fondorlat. Győznöm kell. Győzni akarok. A céget akarom. Mindent akarok, hiszen az én örökségem. Ismét naggyá teszem a vállalatot.” Elizabeth lehunyta szemét, ráfeküdt az íróasztalra, s feje megpihent a karján; agya továbbra is szorgosan dolgozott: terveket szőtt. MÁSODIK FEJEZET Cecil Williams a György kori, dupla íróasztalnál ült, a tágas dolgozószobában, abban a helyiségben, melyet már évszázadok óta a Deravenel és a Turner család férfi tagjai birtokoltak. Elizabeth erősködött, hogy költözzön be ide, amikor Cecil pár hete megérkezett Ravenscarba, mivel ő maga jobban kedvelte a kisebb irodát, mely az étkezőbe nyílt. Elizabeth világéletében imádta Ravenscart, a mutatós, ódon, Erzsébet kori házat, mely a sziklákon állt, az észak-yorkshire-i felláp peremén; s az elmúlt évek során kényelmesen berendezkedett itt. A nővére, Mary valamiért gyűlölte ezt a helyet, elkerülte, szívesebben tartózkodott Londonban. Ostoba volt, gondolta Cecil, s körüljáratta szemét a szépen berendezett szobában: megcsodálta a kandallót, a finom régiségeket, a szattyánbőrbe kötött könyveket és a Deravenel család férfi tagjainak réges-régi arcképét, valamint a Turnerek portréit, melyek az utóbbi évtizedekben készültek. Köztük volt Guy de Ravenel, a dinasztia alapítójának arcképe is, a Faiaise-ből származó normandiai lovagé, aki Hódító Vilmossal jött Angliába. Az általa létrehozott kereskedőcégből született aztán a Deravenel Vállalat, melyből mostanra az egyik leghíresebb nemzetközi konglomerátum lett, s világszerte voltak érdekeltségei. Cecil az íróasztalra szegezte szemét: a nap eddigi eseményeiről készült jegyzeteit tanulmányozta, s leírta mindazok nevét, akikkel reggel hat óta beszélt. Elizabeth hébe-hóba csipkelődött vele, mert fáradhatatlanul jegyzetelt, de ő már csak ilyen, így biztosan megjegyez minden fontos dolgot. Már iskoláskora óta nap, mint nap aprólékos gonddal jegyzetelt. Így tett egyetemi hallgatóként, Cambridge-ben, aztán amikor jogot tanult, és később is, amikor munkába állt a Deravenel Vállalatnál, s először Edward Selmere-nek dolgozott, aztán John Dunleynak. Nehezen tudott felhagyni ezzel a szokással, s már rég eldöntötte, hogy nem is erőlködik. Hasznos dolog a jegyzetelés, s mostanság nagy előnyhöz juttatta az üzleti életben. Mindig kéznél volt a jegyzettömbje, így gyorsan felfrissíthette a memóriáját. E téren verhetetlen volt. A harmincnyolc éves Cecil tisztában volt vele, hogy élete fordulóponton áll, ahogy Elizabeth Turneré is. Nővére korai halálával Elizabeth kezébe került az üzletbirodalom irányítása; s Cecil jól tudta, hogy Elizabeth őt tekinti a jobbkezének, bízik benne, és számít az útmutatásaira meg a tanácsaira.

10 Cecil öt éve otthagyta a Deravenel Vállalatot, amikor rájött, hogy bajosan tud együtt dolgozni Mary Turnerrel. Óriási különbség volt kettejük között, mindenről másként gondolkodtak; s amikor Mary lett az örökös és átvette a hatalmat, Cecil szép csendben távozott, vidékre költözött. Elizabethnek viszont hosszú éveken át segített, a magánvállalkozását igazgatta; azóta is neki dolgozott, a könyvelőjével, Thomas Parrell-lel együtt. A határ a csillagos ég, állapította meg, s jókedvre derült. „Sikerülni fog! Feltámasztjuk a Deravenel Vállalatot, megint olyan lesz, mint Harry Turner idején.” Harry halála után kissé ingatag lett a helyzet; mindenki így gondolta, nem csak Cecil. Annak idején Elizabeth öccse, Edward örökölte meg a Deravenel Vállalatot, de még csak iskolás fiú volt, nem tudta hát irányítani. Így, a Harry végrendeletében foglaltak szerint, Edward anyai nagybátyja, Edward Selmere lett a kirendelt ügyvezető. Selmere azonban bakot lőtt, mire az igazgatótanács eltanácsolta, s John Dunley került a helyére. Ő is régi bútordarab volt a vállalatnál, ahogy előtte az apja, Edmund Dunley is. John Dunley sikeresen egyensúlyban tartotta a céget, s a kis Edward besegített, együtt dolgozott vele. Edward azonban tizenhat évesen elhunyt, Mary Turner átvette hát a stafétát, és ezután sok minden balul ütött ki. Mary tönkretette a vállalatot, csúnyán, de nem visszafordíthatatlanul. Legalábbis Cecil így remélte. Hátradőlt, s Elizabethre gondolt. Véleménye szerint az egyik legbriliánsabb tehetség volt, akivel valaha találkozott. Kiváló iskolákba járt, s már akkor is megmutatkozott a benne rejlő hév, amikor a Deravenel Vállalatnál dolgozott; emellett – szerencséjére – megörökölte apja intelligenciáját, ravasz eszét és éleslátását, olvasott az emberekben. Ráadásul megvolt benne apja jó üzleti érzéke, és könyörtelen volt, mint Harry. Az utóbbi jellemvonásra nagy szüksége lesz majd a Deravenel Vállalat igazgatójaként, vagyis jövő héttől kezdve. Elizabeth igazi Turner volt, ő hasonlított leginkább Harryre, kívül-belül egyaránt. A néhai Edward és a nemrég elhunyt Mary nemigen ütött rá. Könnyed „kopp-kopp” hangzott fel, kivágódott az ajtó, és megjelent Elizabeth. Megállt a küszöbön, apja és dédnagyapja képmása között, melyek kétoldalt, az ajtó mellett függtek. – Nem zavarlak? Cecil megrázta a fejét, egy pillanatra a torkára forrt a szó. A nap besütött az ablakokon, csillámló fényben fürdette Elizabethet, mire teljes pompájukban felragyogtak rajta a színek: a tündöklő, rőtes hajkorona, melyet aranyszálak szőttek át; s a tökéletes, angolszász arcbőr, mely finom és tejfehér volt. Szoborszerű vonásai a Deravenelekre emlékeztettek. A két férfi kiköpött mása volt, csupán a szemük színe különbözött. Elizabethé különös szürkésfekete, míg Harry Turner és Edward Deravenel szeme egyformán égszínkék volt. – Mi van? Olyan furcsán nézel rám – szólalt meg Elizabeth, majd belépett a dolgozószobába; arca csupa tanácstalanság. – Mint három tojás – vágta rá Cecil fojtott nevetéssel. – Ez jutott eszembe, ahogy ott álltál a küszöbön. Besütött a nap, és ez a feltűnő hasonlóság közted meg édesapád és a dédapád között… hátborzongató. – Ó – fordult meg Elizabeth; szeme apja portréjáról dédapja arcmására siklott: a híres Edward Deravenel, Bess édesapja, Elizabeth apai nagyanyjáé. Őt csodálta a legjobban, őt, akit minden idők legnagyobb vállalatvezetőjének tartott… remélte, hogy egyszer utolérheti még. Ő volt a példaképe. – Igen, igen, alighanem látszik rajtunk, hogy rokonok vagyunk – felelte, s fekete szeme huncutul mosolygott. Letelepedett Cecillel szemközt a székre, s így folytatta: – Bízzunk benne, hogy véghezviszem mindazt, amit ők. – Véghezviszed. – Mármint véghezvisszük.

11 Cecil rábólintott. – Megtesszük, ami tőlünk telik – mormolta. Elizabeth kissé arrább helyezkedett a széken, és Cecilre szegezte tekintetét. – Mi lesz a temetéssel? Ugye az illendőség azt diktálja, hogy Ravenscarban búcsúztassuk el? – kérdezte vontatottan. – Máshol nem lehet a temetés, csak itt. – Kit értesítsek? Van valami elképzelésed? – A vezetőség tagjait feltétlenül meg kell hívni. Úgy gondoltam viszont, hogy az adott helyzetben jobb, ha John Norfell-re bízzuk az egészet. A rangidős igazgatók egyike, régóta bizottsági tag, és Mary barátja volt. Keresve sem találhatnánk nála alkalmasabbat. Szervezze meg a szertartást! Már beszéltem is vele. Elizabeth bólintott, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. – Ötven ember fér be a családi kápolnába, és kész. Aztán a tor sem maradhat el… – Sóhajtozva ingatta a fejét. – Ne legyen késő délelőtt a temetés? Mit szólsz hozzá? Utána ebédhez ülünk, és három körül kirakjuk a szűrüket. Cecil jókedvűen kuncogott. – Á, látom, már kifundáltad a dolgot! Jól kitaláltad. Valami hasonlót súgtam Norfellnek, úgy tűnt, nincs ellenére. Kétlem, hogy bárki is ide kívánkozik télvíz idején. Elizabeth vele együtt nevetett. – Olyan hideg van – hangsúlyozta. – Nemrég kidugtam az orrom, aztán úgy döntöttem, hogy mégsem megyek sétálni. Isten tudja, hogy bírták ki az őseim központi fűtés nélkül. – Ott volt a lobogó tűz – mondta Cecil, s a dolgozószobában vidáman pattogó lángokra pillantott. – Bár ha belegondolok, a kandalló nem lehetett elég… teljes kapacitással megy most a fűtés, még sincs hőség. – Apám egyik legremekebb újítása volt, hogy beszereltette a fűtést. Meg a légkondit. – Elizabeth felállt, odasétált a kandallóhoz, újabb fahasábot vetett a tűzre, majd megfordult, s halkan megkérdezte: – És az özvegy? Meghívjuk Philip Alvarezt vagy sem? – Ahogy akarod… de talán meghívhatnánk. Puszta udvariasságból. Mindig jóindulattal viseltetett irántad – emlékeztette Cecil Elizabethet. „Ó, emlékszem”, gondolta Elizabeth, akinek eszébe jutott, hogy spanyol sógora milyen kéjvágyó tekintettel méregette, s megcsipkedte a fenekét, amikor Mary nem nézett oda. Elhessegette a bosszantó emlékeket, s bólintott. – Igen, hívjuk meg. Ne szaporítsuk a haragosaink számát. Úgyse jön el. – Ebben igazad van. – Cecil, mi van a vállalatnál? Nagyon rossz a helyzet? Az elmúlt hetekben érintettünk néhány problémát, de csak felszínesen, nem beszélgettünk a részletekről. – Nem is tehetjük meg, amíg nem láttam a könyvelést. Már négy és fél éve nem dolgozom ott, te meg egy éve eljöttél a cégtől. Csak akkor derül ki az igazság, ha mindketten munkába állunk – magyarázta, majd hozzáfűzte: – Habár egyvalamit tudok: Mary rengeteg pénzt adott Philipnek a spanyolországi építkezésekre. – Mi az, hogy rengeteg pénzt? – Milliókat. – Font sterlingben vagy euróban? – Euróban. – Ötmilliót? Tízet? Vagy még többet? – Többet. Félő, hogy sokkal többet. Elizabeth visszament az íróasztalhoz, leült a székre, s Cecil Williamsre meredt. – Sokkal többet? – ismételte suttogva, gondterhesen. – Ötvenmilliót? – Hetvenötmillió körül – mondta Cecil fejcsóválva. – Viccelsz? – jajdult fel Elizabeth, s meglepett kifejezés suhant át arcán. – Hát az igazgatótanács? Hogy hagyhatták jóvá ezt a befektetést?

12 – Fogalmam sincs róla. Négyszemközt elárulták, hogy mulasztás történt. Én személy szerint ezt vétkes gondatlanságnak nevezném. – Beperelhetünk valakit? – Halottat nem perelhetünk. – Szóval Mary hibájából történt? Erről beszélsz? – Igen, nekem ezt súgták, de csak akkor tudjuk meg az igazságot, ha már ott leszünk, és beülsz az igazgatói székbe. Majd akkor elkezdjük a nyomozást. – Már tűkön ülök – mormogta Elizabeth feszülten. Az órájára pillantott, s így folytatta: – Ideje átöltöznöm. Nicholas Throckman itt terem, mielőtt észbe kapunk. Elizabeth dühöngött; rettentő dühös volt, legszívesebben kirohant volna, hogy beleüvöltse haragját a szélbe, míg ki nem tombolja magát. Nagy badarság lenne. Fagyos volt a reggel, csontig hatoló, jeges szél fújt. Zord idő volt. Felrohant hát az emeletre, aztán be a hálószobába: bevágta maga mögött az ajtót, térdre rogyott, s ököllel verte a matracot, mélyfekete szemében a düh könnyei csillogtak. Verte, verte az ágyat, mígnem enyhülni kezdett a haragja, majd szertefoszlott, s akkor könnyekben tört ki: zokogott, zokogott, szívet tépően. Végül elapadtak a keserű könnyek, felállt hát, s bement a szomszédos fürdőszobába, ahol megmosta az arcát. Miután visszatért a hálószobába, leült a fésülködő-asztalhoz, és gondosan bepúderozta az arcát és kifestette a szemét. Hogy tehette? Hogy dobhatott oda annyi pénzt a kapzsi Philip kezébe? Csak azért, mert szerette, bálványozta és magához akarta láncolni? Azért, hogy ott tartsa Londonban? Jaj, de ostoba volt a nővére! Elizabeth tudta, hogy a sógora nagy szoknyavadász. Folyton hajkurászta a nőket, még neki is csapta a szelet, a felesége kishúgának. És a bolond, szerelemtől részeg Mary még több pénzt adott neki a spanyolországi ingatlanüzérkedésre. Nem gondolta meg, nem használta a józan eszét. Más vezérelte, az a sürgető viszketés a két lába között… a szexuális vágy… mely elvakítja a nőket. Elizabeth is tudta, mit jelent a sóvárgás. Még mindig elevenen élt benne annak a nagydarab embernek, Tom Selmere-nek a képe, még tíz év után is emlékezett rá. A másik sikeres üzletember, aki megkívánta felesége akkoriban tizenöt éves mostohalányát. Elvette Harry özvegyét, Catherine-t, mikor Harry teste még szinte ki se hűlt, épphogy sírba tették; és Harry lányát is az ágyába akarta vinni. Hát az özvegyasszony nem volt elég, nem tudta kielégíteni a buja Tom vágyait? Ó, mennyit tűnődött ezen Elizabeth az elmúlt évek során. Philip Alvarezt ugyanabból a fából faragták. Mi az ördögöt művelt Philip azzal a rengeteg pénzzel? Hetvenötmillió. Jaj, Istenem, odalett a sok pénz… a mi pénzünk… a Deravenel Vállalat pénze. Úgy tűnik, Philip sosem számolt el vele. Vajon megteszi valaha? El tud számolni? Kérdőre vonjuk majd. Meg kell tennünk. Bizonyára dokumentálták az ügyletet, nem? Valahol meg kell lennie a papíroknak. Mary nem lehetett annyira ostoba. Vagy mégis? A nővérem pocsékul vezette a vállalatot. Már régóta megsúgták nekem a cégnél dolgozó barátaim, és Cecilnek is megvan a maga kémhálózata. Csak töredékét árulja el annak, amit tud – az én érdekemben teszi. Bízom Cecilben, vakon bízom benne. Tisztességes ember; odaadó hívem és igaz barátom. Olyan csendes és szerény; sziklaszilárd, nem ismerek nála becsületesebb embert. Együtt vezetjük majd a Deravenel Vállalatot. És nyereségessé tesszük. Elizabeth felkelt a pipereasztaltól, s elindult az ajtó felé. Közben a komódon álló fényképre vetődött a tekintete. Róla és Maryről készült, itt, Ravenscar teraszán. Már el is felejtette. Felvette, s megnézte. Tovatűnt két évtized, s ő újra a teraszon állt… ötéves volt, oly kicsi és ártatlan, s oly nagyon bízott alattomos nővérében. – Menj csak, Elizabeth, menj oda hozzá! Apa hívatott – lökte előre Mary a kishúgát. Elizabeth felnézett a huszonkét éves lányra, s megkérdezte: – Biztos, hogy engem akar látni?

13 Mary lepillantott a vörös hajú kislányra, akit fölöttébb bosszantónak talált. – Persze hogy látni akar. Eridj csak! Elizabeth végigszaladt a teraszon. – Itt vagyok, apa – kiáltotta, ahogy az asztal közelébe ért; az apja ott ült, és a reggeli lapokat olvasta. Harry fürgén felkapta fejét, majd felpattant. – Mit keresel itt? Mit lármázol? Miért nem hagysz olvasni? Elizabeth megtorpant, és szájtátva bámult rá. Reszketni kezdett. Harry egy lépést tett feléje, szemlátomást haragosan. Lenézett rá, szeme jégkék lett. – Mit keresel itt, a teraszon? Mit akarsz itt egyáltalán? – Mary szólt, hogy jöjjek ide – suttogta Elizabeth reszkető ajakkal. – A pokolba Maryvel! Nem érdekel, mit mondott. És nem vagyok az apád, megértetted? Amióta anyád meghalt, nincsenek… szüleid. Kis senki vagy. – Közelebb lépett. „Mars, mars”, intett lapátkeze, és elhessegette onnan a kislányt. Elizabeth megfordult, és elmenekült: futott, futott, végig a teraszon. Harry Turner nagy léptekkel utánaeredt, követte a hosszúkás hallba. – Dadus, dadus! Hová tűnt? – harsogta közben. Avis Paisley szinte a semmiből került elő; elsápadt, amikor megpillantotta a feléje futó, rémült, riadt gyermeket, s könnypatak áztatta arcát. Elébe sietett, gyengéden megölelgette, és oltalmazón magához vonta. – Csomagoljon, és menjenek Kentbe! Még ma – parancsolt rá Harry Turner dühös hangon, szeme szikrákat szórt. – Waverley Courtba, Mr. Turner? – Nem, Kőligetre. Felhívom a nagynénémet, Mrs. Grace Rose Morrant, szólok neki, hogy ma este érkeznek. – Igenis, uram. – Avis szó nélkül a lépcső felé terelgette Elizabethet, s magában néma átkot szórt Harry Turner fejére. Micsoda szörnyeteg. Az anyja miatt bünteti a gyereket. Gyűlölte érte. Elizabeth ismét megnézte a fényképet, aztán bedobta a szemétkosárba. „Hál' istennek megszabadultam tőle”, gondolta, miközben elhagyta a hálószobát.

HARMADIK FEJEZET Elizabeth leszaladt a széles lépcsőn, átvágott a hosszúkás hallon, majd megállt, s hallgatózott. Férfihangok szűrődtek ki a szomszédos könyvtárból, mire odasietett. Kinyitotta az ajtót, s belépett, de rögtön meg is torpant, úgy meglepődött. Mivel arra számított, hogy Nicholas Throckmant találja ott, megdöbbent, amikor megpillantotta Róobert Dunleyt. Gyerekkori barátja, akivel nyolcéves koruk óta ismerték egymást, most ott állt Cecillel az ablak közelében. Annyira belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy észre se vették a belépő Elizabethet. Ám Robert váratlanul sarkon fordult, mintha megérezné Elizabeth jelenlétét. Azon nyomban felderült az arca. – Szervusz, Elizabeth! – üdvözölte, s máris elindult feléje. – Robert! Hogyhogy itt vagy? Micsoda meglepetés. – Rossz pénz nem vész el. – Vigyorogva karjába vonta a lányt, megölelgette, aztán elengedte, arcon csókolta, s közben így magyarázkodott: – Amikor korábban beszéltem Cecillel, külön figyelmeztettem: nehogy elárulja, hogy itt leszek. Gondoltam, megleplek.

14 – Sikerült – kiáltotta Elizabeth, s vele együtt nevetett. Belekarolt, s mindketten csatlakoztak Cecilhez. Elizabeth örült, hogy Robert is eljött; mindig is hű barátja volt. Nem felejtette el, mennyi mindent tett érte Robert akkoriban, amikor ő kiesett a nővére kegyeiből. Az ilyesmit sose felejtette el. Ó, a drága Robert, oly kedves volt Elizabeth számára. – Ez csak aprócska csalás volt részemről, Elizabeth – mentegetőzött Cecil, kinek tiszta, világosszürke szeme a lányon pihent. – Tudom – mosolygott rá Elizabeth. – Kérsz egy pezsgőt? Vagy mást innál? – kérdezte Cecil, s odament a zsúrkocsihoz. – Pezsgőt kérek. – Elizabeth elengedte Robert karját, odaállt az ablak elé, s megcsodálta az elébe táruló panorámát: az Északi-tengert és a krémszínű sziklák végtelen sorát, melyek elnyúltak messze-messze, egészen a Robin Hood-öbölig, sőt azon is túl. Micsoda lélegzetelállító látvány volt, főleg azon a napon. Ragyogóan sütött a nap, az ég makulátlan kék volt, mint a tündöklő nyári napokon, s maga a tenger is kevésbé fenyegető és marcona, hiszen visszatükröződött benne az égbolt. Ez a látkép mindig felvidította Elizabethet. – Mintha szép tavaszi nap lenne odakint – mormolta Robert, miközben odaállt a lány mellé. – Milyen csalóka. – Ó, tudom. – Sokatmondó pillantással végigmérte Robertet. – Ahogy oly sok minden az életben… Robert nem válaszolt, s egy perccel később Cecil átnyújtotta Elizabethnek a pezsgővel teli poharat: ő megköszönte, aztán leült. – Vajon mi történt Nicholasszal? – kérdezte, s a két férfira nézett. – Már itt kellene lennie, nem? Mindjárt egy óra. – Bármelyik pillanatban megérkezhet – bizonygatta Cecil. Robertre pillantott, felvonta fél szemöldökét, s megkérdezte: – Nagy volt a forgalom? – Tűrhető. Nicholas talán óvatosabban vezet. Mázlim volt, mert nem állítottak meg a zsaruk. Úgy hajtottam, mint egy őrült. – Nicholas hozza a fekete dobozt – jelentette be Elizabeth, s Robertre lesett, de mielőtt a fiatalember válaszolhatott volna, Elizabeth hirtelen témát váltott. – Ha nem tévedek, jóban voltál Philip Alvarezzel, igaz? Ugye egyszer elkísérted Spanyolországba? – Igen – felelte Robert. – Mégsem állítom, hogy jóban voltunk. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy rendes volt velem, és egyszer tanácsra volt szüksége, de inkább a fivérem, Ambrose tanácsára. Valóban elutaztunk vele Spanyolországba, elintéztünk neki valami bagatell ügyet. Elizabeth szólásra nyitotta a száját, ám tüstént be is csukta, mivel észrevette Cecil arckifejezését. Cecil megköszörülte a torkát. – Kétlem, hogy ebben a pillanatban hosszas eszmecserét kellene folytatnunk Philip Alvarezról. Robert, te talán segíthetsz nekünk. Ugye van némi információd arról az üdülőhelyről, amelyet Alvarez Spanyolországban épített? Feltétlenül el kell mesélned, de nem most! Azt hiszem, Nicholas ebben a szent pillanatban megérkezett. – Felállt, kiment a hosszúkás hallba, s hátraszólt a válla felett: – Igen, ő az. Nicholas Throckman egy perccel később arcán széles mosollyal üdvözölte Cecilt, Elizabethet és Robertet. Régi barátok lévén szívesen töltötték együtt az időt. – Annyira sajnálom, hogy ezt ilyen prózai módon kell átadnom, Elizabeth – szabadkozott Nicholas, miután elfogadott egy pohár pezsgőt, s ivott az egészségükre. – Ráadásul egy Fortnum és Mason bevásárlószatyorban! – kuncogott. – Bevallom, ebben hozták. No mindegy, íme, itt van. – Sebaj! Egész flancos ez a bevásárlószatyor – felelte Elizabeth, miközben átvette a táskát. Miután letette maga mellé a padlóra, kiemelte a fekete dobozt; ahogy a kezében tartotta, lenézett rá, s végigfutott rajta a hideg. A doboz inkább ékszeresládikára hasonlított, s a tetején immár kopott, domborított arany betűkkel a mélyen tisztelt név állt: Edward Deravenel.

15 A térdére fektette, keze megpihent a doboz fedelén. – Tizenegy éves koromban, két évvel azután, hogy apám ismét elismert a lányának, megmutatta ezt a dobozt – kezdte vontatottan, reszketeg hangon. – Elmondott róla egy történetet. Helyesebben szólva, arról, ami benne van. Gyertek, üljetek le egy kicsit. Szeretném, ha végighallgatnátok, mit mesélt nekem Harry Turner tizennégy évvel ezelőtt. Mindhárman eleget tettek a kérésnek, s közben a pezsgőt kortyolgatták. Kíváncsian várták a folytatást. Elizabeth nem kezdett bele azonnal. Helyette újabb pillantást vetett a dobozra, végigsimította, hirtelen elgondolkodott, valahol messze járt, belefeledkezett az emlékeibe. Robert Dunley, aki figyelmesen nézte, megint rácsodálkozott, milyen szép a keze: hosszú, kecses, elvékonyodó ujjakkal, tökéletes körmökkel. Félig-meddig elfelejtette már, milyen gyönyörű a keze… Ami Nicholast illeti, ő csodálta Elizabeth józan eszét, s azt, hogy fittyet hány az illendőség szabályaira. Íme, itt van, élénkpiros pulóverben és a hozzáillő nadrágban, azon a napon, amikor a nővére meghalt, és nem érdekli, ki mit gondol. De hát Elizabeth ilyen: a velejéig őszinte. Nicholas tisztában volt vele, hogy a két testvér gyűlölte egymást, s tisztelte Elizabethet azért, mert nem is színlelte az ellenkezőjét. Cecil arra gondolt, milyen gyorsan vágott Elizabeth esze, amikor felemlítette Philipet, s rákérdezett Robert spanyolországi útjára. Igen, Dunley hasznos információkkal szolgálhat Mary katasztrofális befektetéséről… majd később kifaggatja. Elizabeth kényelmesen elhelyezkedett a pamlagon, s felpillantott a festményre, amely már több mint hetven éve itt lógott a kandalló felett a könyvtárban… Edward Deravenel életnagyságú képe… milyen jóképű férfi volt: Harry, Elizabeth apja tényleg őrá hasonlított, ahogy maga Elizabeth is. Most a három férfira nézett. – Mint tudjátok, ez a doboz egykor az övé volt – mondta – , apám nagyapjáé. – A portré felé mutatott, majd leemelte a doboz fedelét, s kivette az aranymedaliont, mely keskeny láncon függött, s felmutatta nekik: megcsillant rajta a napfény. Az egyik oldalán a Deravenel családi jelkép, a fehér rózsa meg a béklyó, a rózsán fehér zománc; a másik felén pedig a napkorong, teljes pompájában, annak a napnak az emlékére, amikor Edward 1904-ben átvette a céget a lancashire-i Grantektól. Az érem peremére, körben, a rózsával egy oldalon, bevésték a Deravenel család jelmondatát: „Hűség az idők végezetéig.” – Tudom, hogy már láttátok ezt a medaliont, ahogy én is. Apám tizenegy éves koromban mutatta meg először, mint az imént említettem. Elmesélte, hogy a nagyapja tervezte, és hat darabot készíttetett belőle. Egyet saját magának, kettőt az unokatestvéreinek, Neville és Johnny Watkinsnak, egyet-egyet a legjobb barátjának, Will Haslingnek, meg két kollégájának, Alfredo Oliverinek és Amos Finnisternek. Az ő segítségükkel szerezte meg a vállalat irányítását, és élete végéig odaadó hívei maradtak. Ezután apám elárulta, hogy tizenkét éves korában kapta az érmét az édesanyjától, Bess Deraveneltól… közvetlenül Bess halála előtt. Az apja valószínűleg megkérte, hogy őrizze meg a medaliont az öccsének, aki egy nap megörökli a céget. Nos, ismeritek a régi történetet a két Deravenel fiúról, akik titokzatos körülmények között eltűntek. Nagyanyám elmagyarázta apámnak, hogy eredetileg a bátyjának, Arthurnak szánta a medált, aki alig tizenhat évesen váratlanul elhunyt. Bess ezért kisebbik fiának, Harrynek adta a medaliont, mivel Arthur halála után ő lett az igazgatói szék várományosa… – Bess sosem adta oda a medaliont a férjének, Henry Turnernek? – szólt közbe Robert határozottan. – Nyilván nem – felelte Elizabeth. – Ha jobban belegondolok, apám egyszer sem emlegette az apját, amikor az érméről beszélt, csak arról mesélt, milyen boldog és büszke volt, amikor megkapta. Nagy becsben tartotta, mert történelmi ereklyének tekintette. Imádta az édesanyját,

16 s gyanítom, hogy a medalion azért is volt olyan különleges a számára, mert nagyanyám egyik utolsó ajándéka volt. – És most a tiéd lett – jegyezte meg Nicholas, s gyengéd pillantást vetett Elizabethre: kedvesen, szeretettel nézett rá. Cecilhez és Roberthez hasonlóan ő is féltette Elizabethet, mindig megvédte és szem előtt tartotta az érdekeit. – Apám halála után az öcsém, Edward kapta meg – folytatta Elizabeth. – Noha túl fiatal volt ahhoz, hogy vezesse a vállalatot, jog szerint őt illette a medál. Aztán Maryhez került, amikor Edward meghalt. Csak a Deravenel Vállalat vezetője viselheti, bár alapjában csak jelképes értékkel bír. A Turnerek mégis nagy becsben tartják, és azonnal átadják a soron következő örökösnek. – Meseszép, és apád roppant büszkén viselte, amikor különleges alkalmakkor a nyakába akasztotta – mondta Cecil. Elizabeth bólintott. – Igen. Másik történet is kapcsolódik ehhez a bizonyos érméhez, ezt is apámtól hallottam. A fáma szerint Neville Watkins és Edward Deravenel csúnyán összeveszett, éveken át tartott a háborúskodás, és mindenki számára pusztulást hozott. – Ivott egy korty pezsgőt, majd így folytatta: – Johnny, Neville öccse kettejük között őrlődött, közvetíteni igyekezett, ám sikertelenül. Végül a bátyja mellé állt, nem tehetett mást. 1914ben, amikor autóbalesetben meghalt, a medalion ott lapult az inge alatt. Edward öccse, Richárd elvitte a bátyjának az érmét, melyet Edward élete végéig hordott. A sajátját pedig odaadta az öccsének. Ismét felvette a medaliont, előrehajolt, s megmutatta nekik a ragyogó napkoronggal díszített oldalt. – Ha alaposan megnézitek, láthatjátok a J. W. monogramot. Edward vésette az érme peremére, és melléje saját nevének kezdőbetűit. Mikor apám megkapta a medált, bevésette a saját monogramját, ahogy Edward és Mary is. – Ezzel átadta a medaliont Cecilnek, aki tüzetesen megvizsgálta, aztán átnyújtotta Nicholasnak, aki ugyanígy tett, majd Robert következett. Miután megnézte az egymás után sorakozó kezdőbetűket, Robert Elizabethre emelte a tekintetét. – Ezt feltétlenül fel kell venned, Elizabeth – mondta. – Most rögtön. Hiszen a tiéd, és olyan sokat jelent, családod történetét jelképezi. Ha nincs ellenedre, következő héten bevésetem a monogramodat az érme peremére. – Nagyon kedves tőled. Köszönöm, Robert. Robert felállt, odament hozzá, kinyitotta a kapcsot, s Elizabeth nyakába akasztotta az aranyláncot. – Tessék – mosolygott le rá. – Most már te vagy a főnök! Mielőtt Elizabeth megszólalhatott volna, Lucas megjelent az ajtóban. – Az ebéd tálalva, Miss Turner – hirdette ki. – Köszönöm, Lucas, mindjárt megyünk. Elizabeth felpattant, s megölelte Robertet. – Mindig kitalálod a szívem kívánságát, így van ez már kiskorunk óta – búgta lágyan a fülébe. – Ugyanezt mondhatom rólad – válaszolta Robert, karon fogta a lányt, s kikísérte a könyvtárból, be a hosszúkás hallba; Cecil és Nicholas utánuk ment. Már az étkezőben, Elizabeth Cecilhez fordult. – Gyere, ülj mellém! Ti pedig, Nicholas és Robin, kérlek, foglaljatok helyet velem szemben – mondta. Mindnyájan leültek. – Először pecsenyezsírban sült tésztát eszünk, aztán báránysültet, sült krumplit és a szokásos zöldségféléket – sorolta Elizabeth. – Remélem, ízleni fog. Nicholas elvigyorodott. – Nincs jobb a hagyományos vasárnapi ebédnél. Egész délelőtt erről ábrándoztam. – Fogadok, hogy Párizsban ritkán tálaltak eléd hasonlót, igaz, öreg cimbora? – kérdezte Cecil. – Apropó, nagyon örülök, hogy visz-szatértél. – Én is – bizonygatta Nicholas. – Úgy vettem ki a telefonos beszélgetéseinkből, hogy sok teendő vár ránk.

17 – Így van – helyeselt Cecil – , de mielőtt átszervezzük a vállalatot, és jövedelmezőbb céget csinálunk belőle, tennünk kell valamit az igazgatótanáccsal. Túl sokan vannak. – Bizony! – kiáltotta Elizabeth. – Mary túlságosan felduzzasztottá a létszámot. Szerintem tizennyolc igazgatósági tag elég lenne, mint apám idejében. – Egyetértek, és… – Cecil elhallgatott, amikor Lucas bejött, kezében tálcával, a nyomában fiatal szolgáló. Az inas letette az asztalkára a tálcát, aztán ő meg a szolgálólány mindenkinek kiosztott egy tányért, rajta nagy, kerek, pecsenyezsírban sült tészta. – Szervírozhatom a bort, Miss Turner? – kérdezte az inas, miután felszolgálta a mártást. – Miért is ne, Lucas. Köszönöm. Miután ismét magukra maradtak, Nicholas az asztal túloldalán ülő Cecilre és Elizabethre nézett. – Nem gondoljátok, hogy a túlméretezett igazgatótanács kevésbé hatékony? – kérdezte. – Hosszú távon óriási gondot jelenthet az, ha túl sokan adnak hangot a nagyon is eltérő véleményüknek. Örülök, hogy csökkenteni akarod a vezetőség létszámát. – Az egész cégre ráfér a racionalizálás – jelentette ki Robert. – Őrült pazarlás folyik. Elvész a pénz meg a tehetség is. Új emberekre van szükség, elsősorban fiatalokra. – A számból vetted ki a szót, Robert – bólintott Cecil. – Most pedig igyunk az egészségedre, Elizabeth. – Megfogta a vörösborral teli kristálypoharat, s felemelte. – A Deravenel Vállalat új korszakára és az óriási sikereidre! A másik két férfi visszhangozta Elizabeth nevét, és mindketten felemelték poharukat. Elizabeth rájuk mosolygott, fekete szeme élénken csillogott, s mindnyájan belekortyoltak az óborba. – Köszönöm – szólalt meg Elizabeth, miután visszatette a poharat az asztalra. – Nagyon örülök, hogy mindhárman itt vagytok velem ezen a napon, és a jövőben megosztjuk a Deravenel Vállalat vezetésének terheit. Félő, hogy nélkületek nem boldogulnék. – Dehogynem – vágta rá Robert határozottan. – Bár sokkal kellemesebb, ha ott nyüzsgünk körülötted, nem gondolod? Elizabeth nevetett, nekilátott az ebédnek, s a többiek követték példáját. Robert időnként átnézett az asztal túloldalára, s fogva tartotta Elizabeth pillantását, míg ő le nem sütötte szemét a tányérra s így folytatta az ebédet. Olyan boldog volt, mert Robert eljött, és ott volt vele ezen a különleges napon. Fess, roppant jóképű és vonzó férfi. Egyszer csak azon kapta magát, hogy őt bámulja, talán túl áthatóan nézi, mire Robert megemelte fekete szemöldökét, s kérdő pillantást vetett rá. Erre Elizabeth gyomra összeszorult, s érezte, hogy elpirul. Legnagyobb döbbenetére az utóbbi órában nagyon is tudatosult benne Robert jelenléte, szinte érezte testének melegét. NEGYEDIK FEJEZET Az én Robert barátom alig változott az évek során. Legalábbis a természetében. Világéletében figyelmes és segítőkész volt, mindig féltett. Kitalálta, mire van szükségem; váratlanul előbukkant a semmiből, mintha olvasna a gondolataimban. Gyerekkoromban az a remény éltetett, hogy rábeszéli az apját: hozza el hozzánk, Kentbe. Ó, hányszor fohászkodtam térden állva azért, hogy nyisson be az ajtón. Ő meg az apja néha felbukkant Waverley Courtban, rendszerint péntek délután, s John Dunley olyankor otthagyta a fiát hétvégére, sőt nyaranta gyakran hosszabb időre is. Kat Ashe, a nevelőnőm, nagyon megkedvelte Robint, s lelkesen fogadta. Így visszagondolva, biztosra veszem, hogy mindez Kat és John Dunley ötlete volt, ők szervezték meg egymás között ezeket a látogatásokat, hiszen tudták, milyen magányos vagyok. Apám chelsea-i házánál találkoztunk először, s rögtön megkedveltük egymást. Azon a napon, amikor Robin eljött ebédre meg játszani, megkérdeztem, hány éves. „Nyolc”, felelte ő.

18 Emlékszem, menynyire meglepődtem, mert magas volt és idősebbnek tűnt, aztán elárultam, hogy én is nyolc vagyok, és szeptember 7-én van a születésnapom. – Hát a tiéd? – kérdeztem utána. Sosem fogom elfelejteni, milyen döbbent képet vágott erre. – Az én szülinapom is akkor van! Szeptember 7-én. Szervezzünk közös bulit! – Rám vigyorgott, s felkiáltott: – Tyű, a mindenit! Voltaképpen ikrek vagyunk, Elizabeth. – Hát igen, többször is meglepve tapasztalom, mennyire hasonlítunk. Magányos kislány voltam. Apám szörnyen megutált azután, hogy anyám meghalt Franciaországban, autóbalesetben. Elkerült, végül kitagadott, és ide-oda küldözgetett, azokhoz a rokonaihoz, akik hajlandóak voltak befogadni. Nem kívánt gyereknek éreztem magam, akit nem szeretnek, és így is volt. Legalábbis apám nem szeretett. Végül elküldött Kentbe, Kőligetre. Kat is velem tartott. Anyám helyett anyám lett; imádott, és a mai napig imád, de, mint várható, én akkoriban apám szeretetére vágytam, ám ő megtagadta tőlem a szeretetet. Az igazat megvallva, kegyetlenül és durván bánt velem. Magamra hagyott, sokszor rám se hederített, nemigen érdekelte, mi van velem, mindent Katre bízott. Ráadásul egyfolytában ócsárolt; ha hébe-hóba találkoztunk, mindennek elmondott; fattyúnak nevezett, mondván, hogy nem ő nemzett; ordítva közölte velem, hogy anyám csalfa ringyó volt. Sosem értettem, miért gyűlölt annyira, még most sem értem. Gondolom, mondanom sem kell, mennyire féltem tőle. Kiskoromban eljátszottam a gondolattal, hogy Robin a testvérem, mert annyira vágytam a családra, tartozni akartam valakihez. Szükségem volt valakire, akit szerethetek. Imádtam Robint akkoriban, és még most is imádom. Ő a legjobb barátom; s valahol legbelül érzem, hogy ő is így gondol rám, már többször is bevallotta. Gyerekkorunkban igen közel álltunk egymáshoz, de ahogy cseperedtünk, és Robin bentlakásos iskolába került, kicsit eltávolodtunk egymástól. Mégis mindig számíthattam rá, ha úgy hozta a szükség; abban a szörnyű időszakban, amikor Mary bosszút akart állni rajtam és aljas módon bánt velem, Robin gyengéd volt hozzám, és megvigasztalt. Az én hűséges Robinom, odaadó, jó barátom. Örülök, hogy Cecil is kedveli. Már évek óta ismerik egymást, Cecil egy időben Robin apjának dolgozott, akkoriban ismerkedtek meg. Egészen más a vérmérsékletük. A szürke szemű, értelmes ábrázatú és gyors felfogású Cecil Williams olyan ember, akiben bíznak az emberek, és akit mindig meghallgatnak. Hozzám hasonlóan óvatos, körültekintő, nem hoz elhamarkodott döntéseket. Vár és figyel, ahogy én is. Végzett jogász, aki pontról pontra betartja a szabályokat. Robin is intelligens, okos és ravasz, és bebizonyította már, hogy ért az üzlethez. A finom vonások, fekete haj, vonzó külső, a könnyed, természetes sárm meg a nagy szöveg – mindmind növeli vonzerejét, ahogy magassága, testalkata és jó ízlése is, nem csoda hát, hogy a nők futnak utána, és a lába elé omlanak. Bár nem sokat foglalkozik velük, tudom, hogy szereti a nőket és kedveli a társaságukat. Sosem volt azonban szoknyabolond; ilyen szempontból jó hírnévnek örvend. Egyetlen kivetnivalót találtam csak benne, és emiatt rá is szóltam már: ne döntsön a pillanat hatása alatt. Mostanában sokkal megfontoltabbnak látom. Nagyon örülök, hogy múlt vasárnap eljött Yorkshire-be. Kellemes meglepetés volt, s hosszasan elbeszélgettünk – ő, Nicholas, Cecil meg én – a Deravenel Vállalatról és a jövőre vonatkozó terveinkről. Ő meg Nicholas hétfő reggel útnak indult. Én ott maradtam Cecillel, és napokig keményen dolgoztunk. A temetés miatt sem hagyhattuk el Raven-scart. Hatvanan jöttek el, mégis befértek a kápolnába. John Norfell a maga ízléses, akkurátus módján mindent megszervezett. A kápolnát megtöltötték virágokkal, Londonból idehozták Mary kedvenc lelkipásztorát, ő meg John Norfell kísérte a koporsót. A szertartás után következett a halotti tor, melyet a háznál tartottunk. Megtettem a kötelességem, eljátszottam a szerepem, komoly arcot vágtam, visszafogott méltósággal beszélgettem mindenkivel, s azt mondtam, amit ilyenkor mondani kell. Legalábbis Cecil szerint méltóságteljesen és az alkalomhoz illően

19 viselkedtem. Miután elment a gyászolók serege, bepakoltuk a bőröndöket Cecil kocsijába, és kettesben elmentünk Londonba. És most itt vagyok; szombat délelőtt van, visszatértem a lakásomba, az Eaton Square-re, s az én drága Katemet várom, aki bármelyik percben megérkezhet. Minden vágyam, hogy újra lássam… már hónapok óta nem találkoztunk. – Na, mutasd magad, drága lánykám! – szólalt meg Kat, s felnézett Elizabethre. – Meg kell hagyni, nem látszik rajtad, hogy hetekig északon fagyoskodtál. Sőt bátran kijelenthetem, hogy majd kicsattansz az egészségtől. Bár kissé sápadt vagy. Elizabeth elnevette magát, megölelte hajdani nevelőnőjét, az asszonyt, aki felnevelte. – Ugyan, Kat, ilyen hóka a bőröm – mondta, miután Kat végre elengedte. – Pont te mondod? Hiszen sosem engedtél ki, ha sütött a nap vagy fújt a szél. – Ez az! Ravenscar roppant huzatos hely. Bevallom, attól féltem, hogy vörösre csipkedte a bőrödet a szél, hisz heteken át odafent gubbasztottál. Volt már ilyen! – emlékeztette Kat. – Kiskoromban. – Elizabeth belekarolt hajdani nevelőnőjébe, átvezette az előcsarnokon, s közben így folytatta: – Tudod, hogy mindig szót fogadok. Már régóta megfogadom a tanácsodat, és vigyázok a bőrömre. – Igen, tudom – mosolygott Kat. Besétáltak a nappaliba, melyet Elizabeth jó pár évvel ezelőtt Kat segítségével rendezett be. Tágas, szellős helyiség volt, magas mennyezettel, nyurga ablakokkal és a kandallóban elevenen lobogó tűzzel. A halványsárga falak, a krémszínű díványok és székek, meg az antik bútorok, melyek Ravenscar padlásáról kerültek ide, vidám bájjal fogadták a látogatókat. – Jaj, annyi mindent meg kell beszélnünk – sóhajtott Elizabeth – , de előbb felteszem a kávét… – Hagyd csak, majd én elintézem – szakította félbe Kat. – Nem, nem, majd én behozom a tálcát – erősködött Elizabeth. – Most az egyszer engedd meg, hogy kiszolgáljalak, Kat! Szinte egész életemben te gondoskodtál rólam. – Aranyos vagy. Köszönöm. Elizabeth kisietett, Kat pedig odaballagott a két ablak egyikéhez, s lenézett az Eaton Square közepén elterülő kertre: a csupasz, levelüktől megfosztott fák komoran búslakodtak ezen a hideg szombaton. Kat úgy gondolta, hogy nincs lehangolóbb és barátságtalanabb látvány, mint a téli kert, melyet megtöltenek a halott növények. Bár újabban nagy örömét lelte a kertészkedésben, élete legnagyobb büszkesége Elizabeth Turner volt, akit imádott és a sajátjaként nevelt fel. – Már itt is vagyok. – Elizabeth visszatért a nappaliba egy hatalmas tálcával, melyet aztán lerakott a kandalló előtt álló alacsony asztalkára. – Gyere, Kat, igyuk meg a kávét, és beszélgessünk egy kicsit! A díványon üldögéltek, a kandalló előtt, és elcsevegtek erről-arról. – Nos, milyen volt a nénikémnél? – kérdezte aztán Elizabeth. – Mondd csak, hogy van Grace Rose néni? – Fantasztikus asszony – felelte Kat mosolyogva, s gyengéd arca felragyogott. – Megint elszórakoztatott, imádok vele lenni. Szinte hihetetlen, hogy kilencvenhat éves, pedig annyi… az évszázaddal egyidős. Éles az esze, nyoma sincs a szenilitásnak, rendkívül fess és csinos, és ízlésesen öltözik. – Hát igen, Grace Rose néni igazán bámulatos. A korához képest remekül tartja magát. – Mi tagadás, gyengécske már, de azt mondja, hogy rendszeresen eljár otthonról: hol ide megy, hol oda, egyszer ebédre, máskor vacsorára. Ha megérem ezt a kort, remélem, olyan jó karban leszek, mint ő. – Értem, mire gondolsz – felelte Elizabeth, majd bevallotta: – Úgy megkönnyebbültem, amikor felhívtál és bejelentetted, hogy nem jön el Mary temetésére. Attól féltem, hogy mindenáron itt akar lenni… a család miatt. Nagy becsben tartja a famíliát.

20 Kat letette a kávéscsészét, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Bevallotta, hogy nem jár már temetésre – magyarázta. – Az ő korában már nem, mondta, hiszen rövidesen a sajátján vesz részt, és az éppen elég lesz. Azzal folytatta, hogy csak abban az esetben fogadja el a meghívást, ha keresztelőre vagy esküvőre invitálják, bár jobban szereti a keresztelőt, mert a modern házasság kérészéletű. Minek menjen hát a menyegzőre? Jó humora van, végignevettem az egész látogatást. Elizabeth bólintott, ő is jót kacarászott. – Semmit sem változott. Olyan, mint régen: ami a szívén, az a száján. Van valami kívánsága? – Ha a pénzre gondolsz, nem. Igen tehetős. Lenne azonban egy kérése. Elizabeth türelmetlenül előredőlt. – No, áruld el, mi az! Remélem, segíthetek neki. – Minden bizonnyal. Látni akar. Mihamarabb. Persze tudja, mennyi dolgod lesz, de megkért, hogy figyelmeztesselek: fogytán az ideje, hiszen kilencvenhat éves. – Miért szeretne találkozni velem? – Magához kéretett, talán jobb, ha így fogalmazok. Sejtelmem sincs, miért. Nem árulta el. – Jövő hétre már nem tudom bezsúfolni, de megadok néhány időpontot a rá következő hétre. De csak este érek rá – válaszolta Elizabeth. – Elkísérsz, Kat? – Sajnos nem tehetem, életem. Grace Rose kijelentette, hogy négyszemközt óhajt beszélni veled. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy mondani akar valamit, állítólag roppant fontos dolog. – Értem. Majd kitalálok valamit. – Nem érsz rá holnap délután, Elizabeth? Menj el hozzá uzsonnára. Persze, ha neki is megfelel – javasolta Kat. – Holnap rengeteg dolgom van. Átnézem a ruhatáram. Szörnyű hét áll előttem, fel kell készülnöm rá. – Elizabeth aggodalmas orcával rázta a fejét. – Azt se tudom, hová kapjak, főleg a vállalatnál. Mivel Kat látta, milyen gondterhelt, s felfigyelt a hangjában bujkáló őszinte aggodalomra, megfogta a kezét, és megszorította. – Minden rendben lesz – mondta határozottan. – Jó igazgató lesz belőled… – Figyelj ide, Kat! – szakította félbe Elizabeth. – Nagyon köszönöm a belém vetett bizalmat, megtisztelsz vele, de nem lesz könnyű dolgom. Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem. Még sosem vezettem nagyvállalatot, és Mary kiállhatatlan természete miatt már bő egy éve nem dolgozom a Deravenel Vállalatnál. Annyira félek, hogy elszúrom, és mindent összekavarok. – Nem fogod elszúrni. Eszembe se jutna ilyesmi. Úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Ügyes lány vagy. Olyan jó üzleti érzéked van, mint apádnak; két lábbal a földön jársz, és igen gyakorlatias vagy. Ráadásul mások segítségével vezeted majd a céget, igaz? – Igaz. Ott van Cecil Williams, Robin Dunley és Nicholas Throckman, és Cecil tegnap említette, hogy Francis Walsington is visszatért Párizsból, most, hogy Mary meghalt. – Elég, ha van néhány használható embered, másra nincs szükséged – bizonygatta Kat. – És már megtaláltad őket. – Igaz. Kat egy-két percig a távolba meredt, majd Elizabethez fordult. – Éppen elég dolgod lesz, minek törnéd magad a ruhák meg hasonló apróságok miatt? – kezdte. – Van egy ötletem… – Itt elhallgatott, s fürkésző pillantást vetett a fiatal nőre, akit ő nevelt fel, és akit oly jól ismert. – Mi van? Miért nézel így rám? – Kitaláltam valamit, Elizabeth. Miért nem kéred meg Blanche Parrellt, hogy nézze át a ruhatáradat? Évekig ő volt az öltöztetőnőd, mikor kicsi voltál. Kérd meg, hogy vásároljon be, válasszon neked komplékat, nadrágkosztümöket, kabátokat, cipőket, kiegészítőket. Nyugodtan rábízhatsz mindent. Majd idehozza a ruhákat, te szépen felpróbálod őket, és kiválogatod azt, ami tetszik, a többit meg félredobod. Mindezt esténként is megteheted.

21 Elizabeth arca felderült. – Fantasztikus, Kat! Nekem is van egy ötletem. Átvennéd az irányítást itt, ebben a lakásban és Ravenscarban? Eddig én magam csináltam, mint tudod, de félek, hogy ezután nem lesz rá időm. Teljesen le fognak kötni a vállalati teendők. – Ravenscar Lucas működési területe, nemdebár? Nem veszi zokon, ha beleütöm az orrom a dolgába? – Nem. Különben is, te csak felügyeled a munkát: időnként odamész, gondoskodsz róla, hogy rend legyen a birtokon, megnézed, jó állapotban van-e a ház kívülről. Nem szólsz bele a háztartás irányításába. Lucas és Marta, a felesége ügyesen megszervezi a házimunkát, és néhány falubeli asszony is dolgozik nekünk, besegítenek a takarításnál. Ami pedig ezt a lakást illeti: ezzel nem lesz gondod, Angelina remek házvezetőnő. Ott van viszont Waverley Court, Kentben. Néhanapján el-elnézek oda, a rend kedvéért. Most nem lesz érkezésem rá, hiszen tenger sok munka vár rám. Katnek nem kellett kétszer mondani. – Persze hogy megcsinálom! Sőt szíves örömest elvállalom… szóval azt javaslód, hogy ósdi kifejezéssel élve, a tiszttartód legyek. Ugyanis száz éve még így hívták ezt a posztot. A tiszttartó igazgatja a birtokot, a házakat meg az uradalmat és ő kezeli a vagyont. Erről van szó? – Igen. – Elizabeth előrehajolt, s tovább sorolta: – Kőligetet sem hagyhatjuk ki. Grace Rose évekkel ezelőtt odaajándékozta apámnak. Mary általában ott lakott, bár a chelsea-i házat is sokat használta. Mi lesz velük? Mihez kezdek ennyi ingatlannal, Kat? – Nem akarsz beköltözni a chelsea-i házba? – Nem. Szeretek ebben a lakásban élni. – Az a ház már évek óta a család birtokában van. Richárd Deravenel a nagyanyádra, Bessre hagyta, utána pedig apád örökölte meg. Ha jól emlékszem, egy időben ő is ott lakott. – Kőligetet viszont elkerülte. Inkább Waverley Courtban szállt meg, amikor Anglia déli részén tartózkodott. Apám imádta Ravenscart, az volt a kedvence, akárcsak nekem. – Emlékszem. Tudod, mit? Menjünk át a dolgozószobádba, és írjuk össze, mi lesz a dolgom, Elizabeth. Azt hiszem, legjobb, ha a chelsea-i házzal és Kőligettel kezdem, mivel Mary évekig élt mindkét helyen. Megnézem, mi maradt ott utána, aztán kidobálom a felesleges limlomot. – Ó, istenem, igazad van. Erre nem is gondoltam. És van még valami, Kat. – Elizabeth felpattant, és intett Katnek, hogy kövesse, miközben ő a dolgozószoba felé tartott. – Ott a rengeteg banki értékmegőrző, mindet át kell néznem. Segítenél? – Természetesen. Nyugodj meg, majd én kézbe veszem a dolgokat! Te csak foglalkozz a Deravenel Vállalattal meg az igazgatói teendőkkel. * Aznap, valamikor estefelé Elizabeth felidézte magában Kat szavait. Koncentráljon a vállalatra meg az irányítására, mondta neki Kat. Olyan ismerősen csengett ez a mondat. Most visszagondolt a múltra. Mikor kilencéves volt, az apja szájából szinte szóról szóra ugyanez hangzott el. Ám Harry saját magáról beszélt, nem a lányáról. Örökre Elizabeth emlékezetébe vésődött az a bizonyos nap, elevenen élt benne az emlék. Harry aznap fogadta vissza a családba… milyen boldog nap volt! Elizabeth hátrahajtotta fejét a széken, s lehunyta szemét, megint a múltban járt… * – Ne ácsorogj ott! Miért húzódozol? – kérdezte Harry Turner; kék szeme tetőtől talpig végigmérte a kislányt, aki ott állt előtte a könyvtárban. A lányka biccentett, közelebb lépett, s megköszörülte a torkát. Harry összevonta a szemöldökét. – Csak nem félsz tőlem, Elizabeth? – kérdezte kedvesen csengő hangon. Elizabeth, aki egyfolytában azt hangoztatta, hogy senkitől és semmitől sem tart, habozás nélkül rávágta a választ. – Nem, apám, nem félek, de olyan ritkán találkozom veled. Kicsit megszeppentem.

22 Harry ajka mosolyra húzódott. – Csak bátran, kicsim, hisz az édesapád vagyok – biztatta a kislányt. – Gyere, adj egy puszit! Elizabeth nekilendült, Harry pedig lehajolt, hogy a kislány arcon puszilja. – Hallom, milyen ügyes vagy az iskolában. Kitűnő tanuló vagy – mondta aztán. – Nagyon örülök neki, Elizabeth. A kislány benyúlt a zöld blézer zsebébe, előhúzott egy borítékot, és átnyújtotta. – Neked hoztam, apa. A bizonyítványom. Harry bólogatva átvette, majd végigböngészte. – Hű, ez igazán dicséretes! – harsogta arcán széles mosollyal. – Látom, osztályelső vagy, és mindenből ötöst kaptál. Te jó ég, valóban öt nyelven beszélsz? – Nagy szemeket meresztve nézett a lányára, szemlátomást imponált neki a dolog. – Igen, az angolt is beleszámítva. – És a másik négy? – nevetett Harry. – Latin, francia, olasz és német. – A német nehéz nyelv. Okos kislány vagy, Elizabeth, nagyon okos. Fordulj meg, hadd nézzelek. Elizabeth engedelmeskedett; már mosolygott, nem feszélyezte annyira a helyzet, lassan feloldódott. – A mindenit, te lány, igazi Turner vagy! – ujjongott Harry. – Az én rőtarany hajam, a magasságom és apám szikár termete. És Deravenel is vagy. Anyám fehér bőrét örökölted, igen, igen, az övét. Mi tagadás, nem bánom, hogy igazi Turner a lányom. Sőt megörvendeztet. Na, menjünk át az étkezőbe, ebédeljünk meg. Majd mesélek a vállalatról meg az igazgatói teendőkről. Elizabeth felnézett rá, és széles mosoly terült el az arcán. – Jaj de jó, apa! Ugye beviszel majd az irodába? – Ebéd után bejöhetsz velem – ígérte Harry, kézen fogta a lányát, és bevezette a chelsea-i ház ebédlőjébe. Elizabeth felegyenesedett ültében, felállt a székről, bement az öltözőfülkébe, odaállt a tükör elé, és megnézte magát. Igen, ő igazi Turner, jó adag Deravenel-vérrel elegyítve. A mosoly még ott időzött az ajkán, amikor Elizabeth átvonult a könyvtárba, és leült a sarokban álló íróasztalhoz. Hogy felejthetné el azt a napot…? Aznap helyezték vissza jogaiba, és attól fogva apja kedvence lett… attól a naptól kezdve csodálta az apját, mivel ráeszmélt, milyen tehetséges üzletember. Az apja iránt érzett szeretet megenyhítette a haragot, mely korábban páncélként vette körül. Élete végéig vegyes érzelmekkel gondol majd Harryre, ám ahogy teltek-múltak az évek, egyre jobban megszerette, s mire Harry meghalt, a gyűlöletnek már csak az írmagja maradt Elizabethben, aminek nagyon örült. ÖTÖDIK FEJEZET – Gyere, Elizabeth, ne tétovázz, induljunk már! – sürgette Robert Dunley, és szigorúan ránézett. – Nem időzünk sokáig, ha nem akarod, de azért jó lenne körülnézni. – Rendben van – felelte Elizabeth némi habozás után. Robert meghívta a Savoyba, vasárnapi ebédre, de amikor pár perce ideért, a fiatalember bejelentette, hogy először átmennek a Deravenel Vállalathoz. Robin elégedetten bólintott, kézen fogta Elizabethet, átterelgette a szálloda előcsarnokán, majd ki, az előudvarba. Pár pillanat múlva átvágtak a Strandén, s máris a Deravenel Vállalat impozáns épülete felé lépkedtek. – Áruld el, mit akarsz megmutatni? – kíváncsiskodott Elizabeth. – Meglepetés lesz. – Sötétbarna szeme megtelt nevetéssel. – Kíváncsi vagyok, milyen arcot fogsz vágni.

23 – Mégis, mi az? – faggatózott Elizabeth türelmetlenül. – Nem árulhatom el – hangzott a határozott válasz; közben megálltak az épület méretes, dupla ajtajában. Robert beütötte a kódot az ajtó bal oldalán elhelyezett kezelőtáblán, majd hátralépett, és várt. Egy pillanat múlva személytelen hang szólalt meg a távbeszélőrendszer hangszórójából. – Jó napot. Ki az? – Jó napot, Alfréd. Robert Dunley vagyok. – Üdvözlöm, uram. Fáradjon be. Hangos berregés következett; Robert belökte a nehéz ajtót, s amikor az kitárult, betessékelte Elizabethet. Az ügyeletes portás, Alfréd Vine a központi előcsarnokban várt rájuk. Az arca felderült, amikor megpillantotta Elizabethet. – Miss Turner! – lelkendezett. – Micsoda öröm! Isten hozta újra a cégnél. – Én is örülök, hogy látom, Alfréd. – Elizabeth kedvesen rámosolygott; régóta ismerte, ahogy a személyzet többi tagját is. – Sajnálattal hallottam, hogy Mrs. Turner Alvarez elhunyt – folytatta a portás fojtott hangon. – Őszinte részvétem, Miss Turner. – Köszönöm. Nagyon kedves. – Felmegyünk az igazgatói irodákhoz – jelentette be Robert. – Nemsokára visszajövünk. – Ráérnek, uram, csak nyugodtan. Elizabeth körülpillantott, miközben átballagtak az óriási márványcsarnokon; „kopp-kopp” – lépteik hangosan kopogtak, ahogy a hatalmas dupla lépcső felé tartottak, mely felvezetett az első emeletre. Milyen lenyűgözőnek találta ezt az előcsarnokot kislánykorában, ijesztően nagynak tartotta. Lopva elmosolyodott. Talán még most is annak tartja. Igazán impozáns, ez nem vitás. – Olyan nagy a csend, Robin – szólalt meg Elizabeth, s meglepve hallotta, hogy visszaverődik a hangja. – Ó, egek, elfeledkeztem a visszhangról! – Csakugyan? – sandított rá Robert vigyorogva. – Nem emlékszel arra, amikor felfedeztük? Tízévesek lehettünk, és a te szavaiddal élve „visszhangot csináltunk”. Sikítottunk meg kiabáltunk, aztán lett nemulass. – Istenkém, hát persze! Naná hogy emlékszem. Atyáink roppant dühösek lettek, akkora lármát csaptunk. Pedig ez vasárnap történt, és akkor is kihalt volt az épület, akárcsak most. Sosem értettem igazán, miért bosszankodtak annyira. – Apám megkurtította a zsebpénzemet. Hát a tiéd? – Nem emlékszem. Azt hiszem, csak ordibált, és kész – kuncogott Elizabeth. Némán kaptattak tovább, fel a lépcsőn, aztán végigmentek a főfolyosón, s megálltak az ügyvezető igazgató irodájánál. – Hunyd le a szemed! – szólt rá Robert. – Legyen igazi meglepetés. Elizabeth eleget tett a kérésnek; Robin kézen fogta, bevezette az irodába, utána felgyújtotta a villanyt. – Rendben, kinyithatod a szemed – mondta. Elizabeth úgy is tett, s eltátotta a száját. – Atyaég! Robin! Ezt meg hogy csináltad? – Közben végigfuttatta szemét a helyiségen, szinte falta a látványt, majd sarkon fordult, s megölelte a fiatalembert. – Ez megint apa irodája lett, nem Maryé! Köszönöm! – Tetszik? – kérdezte Robert mohón, hiszen folyton Elizabeth kedvét kereste. – Hát nem látod, mennyire tetszik? – Lassan körbesétált a tágas szobában: az elmúlt évszázadban itt dolgozott Richárd Deravenel, aztán a fia, Edward Deravenel, s Edward legkisebb öccse, Richárd. Utána Elizabeth nagyapjáé lett, majd Henry Turner halála után Elizabeth apja, Harry használta hosszú éveken át. Mivel Edward Selmere csak gyám volt, aki Elizabeth öccse helyett vezette a vállalatot, másik irodába költözött, ugyanezen az emeleten. Miután Mary ügyvezető igazgató lett, annak

24 rendje és módja szerint birtokba vette Edward Deravenel hajdani irodáját, ám felforgatta az egészet, legalábbis Elizabeth véleménye szerint. – Mi a csudát műveltél azzal a sok ízléstelen, modern bútorral, amelyet Mary vásárolt? – szegezte Robertnek a kérdést. – Mindent kidobáltam, persze Cecil engedélyével – nevetett Robert, s hozzáfűzte: – Végre megszabadultunk tőlük. Nézd csak, Elizabeth, ott a falon, az íróasztal mögött… a híres, régi világtérkép, amelyet Mary leküldött a raktárba. Megmentettem, és íme, most visszakerült a helyére. – Úgy látom, új keretet kapott – mondta Elizabeth, miközben odasietett a falhoz. – Igen. Most, hogy új üveget raktak a keretbe, sokkal jobban látszik a térkép. – Olyan drága vagy, Robin, hogy ennyit fáradoztál! Köszönöm, nagyon köszönöm. Úgy örülök! – Leült a mutatós, György kori íróasztalhoz, melyet a felmenői használtak, a cég hajdani vezetői; tiszteletteljes áhítattal végigsimította a finom bőrrel fedett asztallapot, s egy pillanatra belefeledkezett a gondolataiba. Pár pillanat elteltével felocsúdott, s ismét szemügyre vette az irodát: megnézte a krémszínű falakat és a kárpitozott, antik pamlagot, melynek fényes, sötétzöld bőrhuzatán megcsillant a lámpák fénye. – Ugye minden itt van, Robin? Visszakerült az összes bútor, melyet apám oly nagy becsben tartott. – És őelőtte meg a Deravenelek – sorolta Robert. – Még a perzsaszőnyeg is ugyanaz. Bár bevallom, a szőnyeget kitisztíttattam. Körülbelül három hete kezdődött az egész, amikor megkérdeztem Ceciltől, hogy lefestethetem-e a falakat, mielőtt visszatérsz. Biztosan emlékszel még arra a szörnyű, barátságtalan acélszürke színre, melyet Mary választott. Cecil rávágta, hogy felőle azt csinálok, amit akarok. Hirtelen mindketten rádöbbentünk, hogy a bútor, amelyet Mary vásárolt, nem illik hozzád, sem az irodához. Így hát… voilá! Örülök, hogy tetszik. – Igen, tetszik. – Akkor szíves engedelmeddel elviszlek ebédelni. Megünnepeljük azt, hogy visszatértél a vállalathoz, és iszunk az új pozíciódra is, kedves főnökasszony. Sok fej utánuk fordult, amikor útban az étterem felé átsétáltak a Savoy Hotel előcsarnokán. Mindketten szemrevalóak voltak, s Elizabeth alig volt alacsonyabb Robertnél. Szép, elegáns párost alkottak, Elizabeth különösen feltűnő volt meglepően fehér bőrével és rőtes aranyhajával. Mesteri szabású, sötétlila gyapjúkabátra esett a választása; mályvaszínű ruhája kihangsúlyozta tökéletes, karcsú alakját, míg a zöldes-lilás sál remekül kiegészítette az öltözékét. Robert Dunley is észrevette, milyen feltűnést keltettek, amikor átvonultak az éttermen. Máskor is előfordult már. Mindketten imádták a divatos ruhákat. Robert szívesen parádézott. Ami Elizabethet illeti: mindig is volt stílusa, és értett az öltözködéshez. Joseph, Versace és Cavalli kreációiban járt, élénk színű, egyéni tervezésű ruhákban, melyeket roppant nagy öntudattal viselt. Mi tagadás, mindketten igen magabiztosak voltak, és határozott ízléssel válogatták meg az öltözéküket. Miután leültek az egyik ablakhoz, mely a Temzére nézett, s rendeltek két pezsgőt, Robert megfogta Elizabeth kezét, és megszorította. – Hát nem örülsz, hogy bementünk az irodába? – De igen – helyeselt Elizabeth. – Már megint igazad volt. Te mindenkinél jobban megértesz, drága Robin. Elismerem: szörnyen féltem attól, hogy holnap be kell mennem. Sokat segített ez a kis kirándulás. És még egyszer köszönöm, hogy átrendezted apa irodáját. Gyűlöltem azt a rideg, acél-üveg ketrecet, amelyet Mary kreált magának. Elborzadtam a gondolatra, hogy ott kell dolgoznom. – Engem is kiráz a hideg, ha rágondolok. Jólesett kidobálni a holmiját. Örültem, hogy felhozhatom a szép, régi bútorokat az alagsori raktárból. Jó móka volt, nagyon élveztem – bizonygatta Robert.

25 Ebben a pillanatban megérkezett a pincér a pezsgővel. Miután ittak egymás egészségére, Elizabeth megkérdezte: – Szerinted, mi legyen a chelsea-i ház sorsa? – Ott akasz élni? – érdeklődött Robert. – Nem tudom… nem hiszem. Bár az előbb, ahogy kinéztem a hömpölygő folyóra, megállapítottam, milyen gyönyörű a Temze ma délelőtt, főleg a ragyogó napfényben. Ne feledd, az a telek egészen a folyópartig nyúlik. – A ház építészetileg fontos emlék, biztosan szép pénzt kapnál érte, de ne kapkodd el. Talán egyszer még odaköltözöl. Ugye nem kell most azonnal döntened? – Nem. Egyébként Kat tájékoztatni fog a pontos állagáról, miután pincétől a padlásig átnézte a házat. Ugyanis őt bíztam meg az ingatlanok felügyeletével. – Elizabeth Robertre vigyorgott, s hozzátette: – Képzeld, Kat elfogadta a felkérést, ő lesz a tiszttartóm. Tudom, ósdi titulus, de hát ez lesz a munkája, pontosan az, amit a tiszttartók csináltak hajdanán. – Na, akkor hamar rend lesz! Kat roppant precíz. – Hátradőlt, s a homlokát ráncolva megkérdezte: – Mit is mondtál korábban Blanche Parrellről? – Blanche éppen most hajigálja ki a holmimat, legalábbis ezzel foglalatoskodott, amikor reggel elindultam otthonról. Kat tanácsára átszervezi a ruhatáramat. Már hegyekben áll a jótékonysági célra szánt ruhanemű. Úgy vettem észre, hogy Blanche teljesen le akarja cserélni a ruhatáramat. Szeretné, ha az új pozíciómhoz illő öltözékben járnék. – Miért is ne? – dörmögte Robert, majd a zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtogatott papirost, s csendesen így szólt: – Hoztam neked valamit. Feltétlenül látnod kell. Tudom, döbbenetes lesz, mégsem szeretnélek felzaklatni… – Miről van szó? – szakította félbe Elizabeth, s a szemöldöke összeszaladt. Robert figyelmeztető szavai és komor arckifejezése azt jelezte, hogy a papiros nemcsak rossz hírt rejt, hanem életbe vágóan fontos is a számára. – Először nézd meg – mondta Robert. – Megbeszéljük, utána pedig megrendeljük az ebédet. – S ezzel átnyújtotta a papirost. Elizabeth mindjárt látta, hogy bankátutalás Mary Turner Alvarez aláírásával. A nővére három évvel korábban ötvenmillió eurót utalt át újdonsült férjének, Philip Alvareznek, Madridba. Elizabeth döbbenten meredt a papirosra, s ismét átfutotta. Éktelen haragra lobbant, s megremegett a keze, mely a papírt szorongatta. – Ezt nem hiszem el – sziszegte halk, ám dühös hangon. – Mary megbolondult, elvette az eszét a szerelem, vagy Philip rábeszélte. – Minden lehetséges – vágta rá Robert. Elizabethnek szörnyű gondolata támadt. – Mit gondolsz, a vállalat pénzét osztogatta, vagy a sajátját? – kérdezte rekedtesen suttogva. – Fene se tudja. A banki szelvényből nem derül ki. – Cecil említette, hogy Mary hetvenötmillió eurót fektetett be Philip ingatlanfejlesztési terveibe. Hallottál róla? – Fülembejutott ez-az arról, hogy roppant nagylelkű volt, de nem beszéltek konkrét összegekről. – Légy szíves, ne áruld el Cecilnek, hogy elkotyogtam! – Jó – ígérte Robert. – Hogy került hozzád ez a banki szelvény? – kérdezte Elizabeth. – Ne foglalkozz vele. – Nekem elárulhatod, Robin. – Jobb lenne, ha kimaradnál belőle… elég, ha annyit mondok… hogy évekig a Deravenel Vállalatnál dolgoztam, ahogy apám és a nagyapám is. Képzeld el… egyeseknek megvan az a rossz szokásuk, hogy nem cseréltetik le a zárakat. – Vagyis azt állítod, hogy rengeteg kulcsod van? – Elizabeth sokatmondó pillantással nézett rá.

26 – Eltaláltad. – Ez a szelvény csak másolat, ugye? – Igen. Az eredeti a helyén maradt. Megtarthatod, ha akarod, csak ne vidd be az irodába! Zárd be otthon a páncélszekrénybe. Megvallom, véletlenül került a kezembe. Gondoltam, megmutatom… a jól értesült ember könnyen tud védekezni. Isten tudja, mire bukkansz, ha egyszer nyomozni kezdesz, de szeretném, ha lépéselőnyben lennél, Elizabeth. – Ezt el kell mondanom Cecilnek. Nyakamat teszem rá, hogy az ötvenmillió Mary magánszámlájáról származik. – Nyugodtan elmondhatod neki. Jó, ha tudja – felelte Robert, majd figyelmesen szemügyre vette Elizabethet. – Jobban viseled, mint gondoltam – mormogta. – Állati dühös vagyok, ha tudni akarod az igazságot! De már a múlt héten, amikor Ceciltől hallottam a nagy költekezés hírét, rádöbbentem, hogy a hetvenötmillió euró, amelyet a nővérem Philipnek adott, csak a jéghegy csúcsa lehet. Robin ismét jót tett velem. Odafentről súghatták neki az ötletet, hogy cipeljen be a Deravenel Vállalathoz. Már nem félek bemenni. Rettegve gondoltam arra, hogy egy év kihagyás után megint be kell mennem, hiszen annyi emlékem fűződik ahhoz a helyhez, szépek és rosszak egyaránt. A rosszak mind Maryvel kapcsolatosak és azzal, ahogy velem bánt. Miután átvette a céget, sok szempontból zsarnokká vált, főleg velem. Alattomos és gyanakvó volt, többnyire levegőnek nézett. Végül száműzött. Nagyon hiányzott a munka, de tehetetlen voltam. Ő volt az ügyvezető igazgató, engem pedig elküldtek. Elmenekültem Ravenscarba, s annak ellenére, hogy Mary gyűlölte azt a házat, és elkerülte, továbbra is tartottam a hangulatváltozásaitól és a szeszélyeitől. Hiába volt távol tőlem, mindazonáltal az ellenségem maradt, sosem tudtam, mikor tör ellenem. A szép emlékek apámhoz fűződnek; boldog voltam, amikor megláttam, hogy az iroda pontosan úgy néz ki, mint az ő idejében. Sosem értettem igazán, Mary miért szedte szét, miért küldte le az értékes régiségeket a tárolóba, s miért töltötte meg a szobát éles peremű, modern bútorokkal. Ezzel akarta kitörölni apánkat az emlékezetéből? Régóta neheztelt rá, mert félredobta az édesanyját; azt hiszem, a szíve mélyén sohasem bocsátott meg neki, bár elég körmönfont volt ahhoz, hogy leplezze valódi érzéseit. Öröm szökött a szívembe, amikor megláttam, hogy a szoba megint olyan, mint volt, hiszen évszázadokon át így nézett ki; s kellemes emlékek árasztottak el. Miután apám kilencéves koromban visszafogadott, reggelente gyakorta magával vitt az irodába. Leültem a kárpitozott díványra, és olvasgattam, a francia szőlőskertekről, az indiai gyémántbányákról meg az afrikai aranybányákról. Apámból folyt a szó: sokat mesélt az ősi kereskedőcégünkről, aztán elvitt ebédelni, a Savoyba vagy a Rulesba. Ahogy cseperedtem, egyre jobban lenyűgözte az intelligenciám és a tudásom; azt hiszem, akkoriban Mary minden korábbinál féltékenyebb lett rám. Gyűlölte apámat, mert megdicsért; engem ki nem állhatott, mert apám kicsinyített mása voltam, a rőtes hajammal, magas termetemmel meg a Turnerek vonásaival. Apám sokat hangoztatta, hogy nagyapám, Henry Turner szikár termetét örököltem, azét a walesi férfiét, aki elvette Bess Deravenelt és átvette a Deravenel Vállalat irányítását. Igaza volt, valóban őrá ütöttem, és büszke voltam rá. Tizenkét éves voltam, amikor apám meghalt, de volt pár csodálatos év, melyet vele meg a féltestvéremmel, Edwarddal töltöttem; most, visszatekintve, azt mondhatom, hogy azok voltak gyerekkorom legboldogabb évei. Jól tanultam az iskolában, apám büszke volt rám és Edwardra is. Sok időt töltöttünk együtt, közel kerültünk egymáshoz és szerettük egymást. Aztán ott volt az új mostohám, Catherine Parker, aki felkarolt bennünket, apám gyermekeit; kedves volt hozzánk, szeretett minket és anyáskodott velünk, Maryt is beleértve. Apám megbántott, amikor kislány voltam, ám ahogy idősebb lettem, kárpótolt a szívtelen bánásmódért. Sokat tanultam tőle, s élete alkonyán ő lett a példaképem. Nagyszerű ember volt, és sokkal jobb vállalatigazgató, mint az apja, akit időnként „házgondnok” titulussal

27 illetett. Egyszer említette, hogy nagyapám nagyon vigyázott a pénzre, és sose engedte, hogy Bess beleszóljon a vállalat ügyeibe. Voltaképpen ő volt az örökös, az apja, Edward révén, s apám szerint nagyapám rosszul tette, hogy kizárta nagyanyámat a hatalomból. Apám imádta az édesanyját, aki felnevelte a húgával, Maryvel együtt. Sokat voltak együtt Ravenscarban, gondolom, ezért is szerette apám annyira azt a helyet. Az édesanyja gyakorolta rá a legnagyobb hatást, ő beszélte tele a fejét a családi legendákkal és a Deravenelről szóló mítoszokkal. Apám továbbadta nekem a családi hagyatékot, s holnap bemegyek a vállalathoz, és átveszem az engem megillető helyet: én leszek a cég feje. Én vagyok apám örököse. A törvényes örökös. – Elizabeth, ráérsz megnézni a ruhákat? – kérdezte Blanche Parrell daloló walesi tájszólással, miután benyitott a dolgozószobába, s bedugta fejét az ajtón. – Máris megyek – felelte Elizabeth. A kandalló közelében ült az egyik széken, s az apján merengett, de rögtön odahagyta gondolatait, és felpattant. – Jól áll neked a sötétlila – jegyezte meg Blanche csak úgy mellékesen, majd átsietett az előcsarnokon. – Szerintem is. – Elizabeth követte a bájos walesi nőt, s magában megállapította, milyen jól néz ki: az arca rózsás; sima, fekete haját hátul kontyba fogtak; s fekete szeme vidáman csillog. Rendszerint szívélyes mosoly ült ajkán, s igyekezett mások kedvében járni. Elizabeth gyerekkora óta imádta Blanche-t, szerette kedves és gyengéd természetét, nagyra becsülte remek ízlését, s családtagként gondolt rá. – Ez most kaotikusnak tűnik – mentegetőzött Blanche, amikor beléptek a hálószobába. – De én tudom, mi hová kerül. – Csodálkoznék, ha nem tudnád. – Elizabeth a fal mentén sorakozó szekrénysorra pillantott. Meglepve látta, hogy még mindig tele van ruhával, felkiáltott hát: – Te jó ég, azt mind megtartjuk? – Pontosan. Sajnálom kiselejtezni azt a sok finom holmit, a vezető divatházak termékeiről nem is beszélve. Igazán mutatós darabok. Ezután a padlón heverő ruhakupacokra mutatott. – Az ott mind mehet jótékonysági célra – folytatta – , az ágyon heverő darabokat viszont néhány helyen meg kéne igazítani… némelyik szoknya túl hosszú, a zakók meg vagy nagyok, vagy kicsik, a többi meg, ott a széken a tisztítóba kerül. Elizabeth megértően bólogatott. – Csodálatos munkát végeztél, Blanche. Nagyon köszönöm. Egyedül sosem értem volna a végére. – Nem ám! Mert nem mered kidobálni a ruháid. Nincs szíved hozzá. A legtöbb nő ilyen. Ragaszkodnak a holmijukhoz, hátha fogynak egy kicsit, vagy meghíznak, esetleg jó lesz különleges alkalmakra. .. és a többi és a többi. – Ha jól sejtem, szeretnéd, ha felpróbálnék egy-két darabot – mormolta Elizabeth. – Nem gondolod, hogy megkönnyítené a dolgom? – Igaz. És ki kell választanom a kosztümöt az első munkanapomra, abban megyek be a vállalathoz. Valami elegáns, ám szolid darabra gondoltam. Mi a véleményed, húzzak nadrágkosztümöt? – Igen, frissen vasalt, fehér ingblúzzal. – Blanche odasétált a szekrényekhez. – Gyere, nézzük át ezeket. Akár egész hétre kiválaszthatjuk a ruhád, azzal is időt nyerünk. Thomas Parrell Elizabeth dolgozószobájában ült és tévét nézett, bár az igazat megvallva nem is nézte, oda se figyelt rá. Csak bekapcsolva felejtette a készüléket. Most felvette a távirányítót, és kikapcsolta a televíziót. Csönd telepedett a szobára, csak a kandallóban lobogó tűz pattogása hallatszott és a kandallópárkányon álló óra halk ketyegése. Thomas elterült a kényelmes karosszékben, kinyújtotta lábát, s körüljáratta szemét a szobában.

28 Régóta tetszett neki ez a szépen berendezett, lakályos helyiség a mohazöld selyemmel tapétázott falaival, a hasonló színű szőnyeggel és a sötét rózsaszín brokátfüggönyökkel, melyek színe illett a kényelmes pamlag meg a karosszékek huzatához. A hátsó fal előtt sorakozó mahagóni könyvespolcok szinte roskadoztak a sokféle könyv súlya alatt. Thomas elmosolyodott magában. Mikor Elizabeth kicsi volt, könyvmolynak titulálta, mire a kislány vidáman nevetett, mulattatta a becenév. Pedig igen találó volt. Tökéletesen illett Elizabethre, aki egyfolytában a könyveket bújta, ahogy ma is. Igen művelt volt, az összes magántanár kedvence; Thomas tisztán emlékezett rá, mennyire csodálta Harry Turner is a koraérett kislány eszét és szerteágazó tudását. Maga Thomas Elizabeth hajthatatlan, racionális gondolkodását becsülte leginkább. Észrevette már, hogy Elizabeth az eszével gondolkodik, nem a szívével. Ez bizony életbevágóan fontos volt; a racionális gondolkodás és a gyors észjárás sok bajtól megóvta Elizabethet – főleg, amikor a nővérével, Maryvel csatározott. Mary immár halott és a földben nyugszik, Elizabeth pedig arra készül, hogy átvegye az örökségét; s Thomas azok közé tartozott, akiket mindez megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltött el. Már évek óta Elizabeth alkalmazásában állt, a könyvelését vezette, meg az üzleti érdekeltségeit irányította, egyfajta menedzserszerepet töltött be mellette. Harry Turner jelölte ki erre a posztra, s Thomas hálás volt érte, szerette a munkáját. A húgát, Blanche-t meg őt rendszerint a walesi maffia tagjainak titulálták, olyan alkalmazottaknak, akik a Turnerekhez hasonlóan walesiek, ezért kiváltságos helyzetben vannak. Thomas egyszer elkotyogta Elizabethnek, milyen jelzőt ragasztottak rájuk. Elizabethnek nagyon tetszett az elnevezés, s hangos hahotában tört ki. – Tökéletes! Szerencsére nekem dolgoztok! Thomas felállt, amint meghallotta az elülső hallban kopogó léptek hangját, s amikor Elizabeth belépett, elébe sietett, s kedvesen üdvözölte. – Ne haragudj, hogy megvárattalak, Thomas. A húgod segítségével összeállítottam a következő heti ruhatáram. Időt nyerünk vele. Kérsz egy italt? – Elfogadom. Egy sherryt kérek. Elizabeth egy perccel később átnyújtotta a poharat; saját magának ásványvizet töltött, azután mindketten letelepedtek a tűz mellé. – Azért kérettelek ide ma estére, Thomas, mert igen zsúfolt lesz a következő hetem… – Meghiszem azt – helyeselt Thomas a szavába vágva. – Mint említettem a telefonban – folytatta Elizabeth – , Kat felügyeli az ingatlanokat, legalábbis egyelőre. Ő lesz a tiszttartó. Arra is megkértem, hogy nézze meg, mi van a banki értékmegőrző fiókokban, de erre mindjárt részletesebben is kitérek. Cecil szerint a Coutts, a Westminster és a Lloyds Bankban található páncélszekrényekben rengeteg értéktárgy van, az arany- és ezüstneműtől kezdve az egyedi ékszerekig. Segítesz neki a leltárkészítésben? – Persze. Szívesen segítek, nagyon szívesen. Az iménti felsorolásból ítélve elkel a segítő kéz. – Thomas bólintott, belekortyolt a sherrybe, s rámutatott: – Minden egyes darabot fel kell becsültetnünk, hogy megtudjuk a pontos értékét. Majd intézkedem. – Jól van. Nézzétek át a páncélszekrényeket, amilyen gyorsan csak lehet. – Elizabeth ekkor az ajtóra kapta a pillantását, mivel Blanche váratlanul betoppant. – Gyere be, Blanche, csatlakozz hozzánk! Éppen ideje, hogy szusszanj egyet. Egész nap dolgoztál. Blanche odament a kandallóhoz. – Kiválasztottam a következő hétre való ruháidat – magyarázta. – És holnap nekilátok, összeszedem a rá következő heti adagot. – Hűha, ég a munka a kezed alatt! – hüledezett Elizabeth. – Én már csak ilyen vagyok. HATODIK FEJEZET

29 Odakint állt a főutcán, a Strandén, s felbámult az épületre. Az ő birodalma. Impozáns, több évszázados, a város jellegzetessége – ez lesz az állandó munkahelye. A Deravenel Vállalat. Elizabeth Deravenel Turner mély levegőt vett, kinyitotta az ajtót, s belépett. Az ügyeletes ajtónálló kihúzta magát, amikor megpillantotta. – Jó reggelt, Miss Turner. Elizabeth odabiccentett, s rávillantotta legragyogóbb mosolyát. – Jó reggelt, Sam. – Átvágott a roppant nagy, márvány előcsarnokon, aztán szép lassan fellépkedett a lépcsőn; kavarogtak benne az érzések: az izgalom, a pátosz, a várakozásteljes öröm, hiszen ez a hely immár az övé volt; ugyanakkor volt benne egy csipetnyi szorongás is, melybe türelmetlen vágyakozás keveredett. „Ez természetes, teljesen természetes”, gondolta. „Nagy kaland elébe nézek.” Amint belépett a szobába, felakasztotta a kabátját, és odasétált az iroda közepére, közben körülnézett, s önkéntelenül eszébe jutott a három férfi, aki korábban itt dolgozott… a dédapja, Edward Deravenel; a nagyapja, Henry Turner meg az édesapja, Harry Turner, akitől oly sokat tanult. Tisztességes, becsületes, okos emberek. Mintha itt lennének vele a szobában, érezte a jelenlétüket, a szellemüket… elárasztották jókívánságokkal… Átballagott az irodán, s leült az íróasztalhoz. Ezzel élete új korszakába lépett. Erre születtem. Arra, hogy itt legyek a Deravenel Vállalatnál ezen a szent napon. 1996. november 25-én, hétfőn. Hogy átvegyem az irányítást, ügyesen kormányozzam, átsegítsem a jelenlegi krízishelyzeten, és feltámasszam. Nem félhetek. Senkitől és semmitől. Elszántság, fegyelem, odaadás, szorgalom és elhivatottság – ez kell ide. Csak a Deravenel Vállalat érdekeit tarthatom szem előtt. Immár az enyém, és ismét fel kell virágoztatnom. És meg is teszem. Két emberem van, akikre bizton támaszkodhatom, s akikre az életemet is rábíznám: Cecil Williams és Robin Dunley. Mi hárman – a triumvirátus – vezetjük majd a Deravenel Vállalatot; visszaszerezzük cégünk régi hírnevét, és a vállalat megint olyan lesz, mint apám idejében. Tudom, hogy vannak ellenségeim a cégnél, akik korábban a féltestvéremet, Maryt szolgálták, és akik tovább szeretnék vinni az általa folytatott politikát, de ebbe nem mehetek bele. Mary tönkretette a vállalatot, csúnyán megfizettük az árát. Nem maradhatnak itt az emberei. Alapos tisztogatást kell végeznünk. Erre célzott Kat előző este, mikor azt mondta: én vagyok az új seprű, és „ új seprű jól seper”. Imádja a régi közmondásokat, minden helyzetre tud egyet. Kat mindig megnevettet, amikor rosszkedvű vagy beteg vagyok, még olyankor is, amikor senki más nem tud a közelembe férkőzni. Az én hűséges Katem különleges helyet tölt be a szívemben. „Kopp, kopp”, hangzott fel, s az ajtó sietve kitárult, és belépett rajta Cecil Williams. – Jó reggelt, Elizabeth. Hű de korán bejöttél – mondta, miközben besétált az irodába. – Hogy aranyat leljek – vágta rá Elizabeth, Kat egyik ósdi közmondását idézve. – Emlékezetes nap ez a mai, ugye, Cecil? – Valóban. – Leült az egyik székre, az íróasztal túloldalán, s a régi térképre pillantott, mely Elizabeth háta mögött lógott. – Örömmel látom, hogy az ott visszakerült az őt megillető helyre. Emlékszem rá gyerekkoromból, akkoriban apám Henry Turnernek dolgozott, a nagyapádnak. – Most már sosem derül ki, miért szedette le onnan a nővérem – merengett Elizabeth. – Ahogy azt sem fogom megérteni, mi befolyásolta a döntéseit, amikor itt ült, ebben az irodában. Tessék, itt a banki szelvény. – Kivette a papirost az aktatáskájából. – Robin kérésére megmutatom neked, aztán hazaviszem. – Ezzel átnyújtotta a papirost. – Jó ötlet – jegyezte meg Cecil, majd ajkbiggyesztve megszemlélte a szelvényt. Ezután felemelte a fejét, s Elizabethre meredt. – Egyelőre csak tippelek, hiszen nem néztem utána a dolgoknak, de ezt a pénzt valószínűleg a magánszámlájáról utalta át. – Attól még az én pénzem, bármelyik számláról származott is – jelentette ki Elizabeth pattogó hangon. – Minden vagyonát apánktól örökölte, tehát ami az övé, az egyben az enyém

30 is. Nem volt joga ahhoz, hogy elkótyavetyélje a pénzünket. – Az asztal fölé hajolt, s elszántan, céltudatosan megkérdezte: – Visszaszerezhetjük az ötvenmillió eurót? – Hogy őszinte legyek, sejtelmem sincs, Elizabeth. Át kell néznem Mary összes aktáját meg a könyvelését. Remélhetőleg megtalálom az idevonatkozó iratokat… – Ha léteznek – szólt közbe Elizabeth határozottan. – Való igaz. Félő, hogy nincsenek ilyen iratok. Az értekezlet után elkezdem a nyomozást. Jut eszembe, úgy döntöttem, hogy külsős revizorcéghez fordulok. Gondolom, te sem tartod felesleges pénzpocsékolásnak. – Nem bizony. Mielőbb fel kell mérnünk a cég állapotát, hogy aztán megtegyük a megfelelő lépéseket. Cecil rábólintott. – Konkrétan, milyen lépésekre gondolsz? – Tisztogatni szeretnék, Cecil. Már napok óta ezen töröm a fejem. Úgy számoltam, hogy globálisan nézve el kell bocsátanunk ötszáz embert. – Ötszázat! Egy csapásra? – Nem feltétlenül egyszerre, de sok a hasznavehetetlen ember a vállalatnál. Már akkor megállapítottam, amikor itt dolgoztam, és Robin is hasonló véleményen van. Nyugdíj előtt álló emberekről van szó. Többnyire. – Elizabeth Cecilre sandított. – Látom, meglepődtél. Nem tetszik az ötlet? – Osztom a véleményed, Elizabeth, de óvatosságra intelek. Nem lenne szerencsés, ha feltűnést keltenénk a legfelsőbb pénzügyi körökben. Még a végén azt hinnék, hogy nagy bajban vagyunk. A tömeges elbocsátás felkavarja az indulatokat, ilyenkor mindjárt a legrosszabbra gondolnak. – Rájöttem már, hogy finoman kell csinálnunk, kellő körültekintéssel. Nehogy alapot adjunk a pletykára. Sokan jó néven veszik, ha idő előtt nyugdíjba vonulhatnak. – Elizabeth elhallgatott, s röpke habozás után hozzátette: – Nem gondolod, hogy világszerte csökkenteni kellene a hivatali állomány létszámát? – Jó meglátás – vágta rá Cecil hezitálás nélkül. – Múlt héten csak felületesen érintettük, de a vállalati vízfej is óriásira duzzadt. Megkérem Sidney Payne-t, hogy foglalkozzon ezzel a problémával. Roppant tapintatos, és kényes helyzetekben kesztyűs kézzel kell bánni az emberekkel. Mint említettem, nem kelthetjük a gyengeség látszatát, nehogy úgy tűnjön, hogy a Deravenel Vállalat veszélyben van, vagy a tönk szélén áll. – Értem. Múlt csütörtökön a kocsiban, amikor visszafelé utaztunk a városba, azt mondtad, hogy a vállalatnak tőkeinjekcióra van szüksége. Honnan keríthetnénk pénzt, Cecil? Vagy még nem találtad ki? – De igen. Félig-meddig. Mondjuk, visszaszerezhetnénk azt a szép, kerek összeget Philip Alvareztől. Legalább próbáljuk meg! És az ingatlanvagyon egy részét is szívesen eladnám. Ha gondolod, délután megbeszélhetjük a részleteket. – Jó lenne. De mondok neked valamit… én adhatok a vállalatnak némi pénzt. – Soha! – Cecil döbbenten bámult rá. – Nem hagyom! Nem adhatsz pénzt a vállalatnak. Soha, Elizabeth. Bár lehet, hogy eljön a pillanat, amikor kölcsönadsz a cégnek. Vagy megveszed valaki részvényeit. De pénzt adni? Soha! Szó sem lehet róla. Sosem engedném, hogy ilyen elhamarkodott lépést tegyél. Tessék, itt van a vezetőségi tagok listája. Nézd meg, ha lesz egy szabad perced. Ne feledd, csak két hét múlva lesz az igazgatósági ülés. – Mi van a mai értekezlettel? Van valami változás? – érdeklődött Elizabeth, s hátradőlt a széken. – Nincs. Mindenki eljön, akit meghívtunk. – Senkit sem óhajtok meginvitálni ebédre. Hát te? – kérdezte Elizabeth. – Sajnos én sem. Túl sok a munka – hangsúlyozta Cecil. – Ez az első munkanapom, csaknem öt év távollét után. Az az érzésem, hogy sok pótolnivalóm lesz.

31 Miután egyedül maradt, Elizabeth visszatette a banki szelvényt az aktatáskájába, aztán kézbe vette az igazgatósági tagok listáját, melyet Cecil otthagyott. Gondosan végigtanulmányozta, s eltűnődött, vajon kitől szabadulhatna meg a legkönnyebben. Szemébe ötlött három vezetőségi tag neve, lévén idősebb urak, akik nem akarnának, illetve nem tudnának ellenkezni vele. Aztán ott volt még két férfi, akikről sejtette, hogy nem kedvelik, és nem értenek egyet vele, tehát menniük kell. – Vajon hogyan penderíthetem ki őket az igazgatótanácsból? – mormogta magában, s az ajtóra pillantott. Többször is határozottan kopogtattak, majd kitárult az ajtó, és besietett Robert Dunley, arcán széles mosollyal, kezében hatalmas virágcsokor: vörös és fehér rózsák zöld levelek gyűrűjében. – Személyesen kézbesítve, Miss Turner – mondta, miközben odament a dohányzóasztalhoz, s a közepére tette a vázát. – A Turnerek vörös rózsája és a Deravenelek fehér rózsája – magyarázta, majd hozzáfűzte: – Szép jó reggelt, édes virágszálam. – Jó reggelt, Robin! Nagyon szépen köszönöm. Gyönyörűek. – Közben felállt, odasétált Roberthez, megölelte és hozzásimult. – Beugrottam szerencsét kívánni – felelte Robert, s viszonozta az ölelést: ölelte, ölelgette, tovább, mint az illendőség diktálta. – Megmutattam Cecilnek a banki szelvényt – újságolta Elizabeth, miután elléptek egymástól. Megfordult, odament az íróasztalához, s közben elmagyarázta: – Szerinte Mary magánszámlájáról származik a pénz. – A fenébe! – szitkozódott Robert. – Ha valóban így van, Philip Alvarez azt fogja mondani, hogy nászajándék volt, vagy valami hasonló, és nehezebb lesz visszaszerezni. Remélem, vállalati pénz. – Akárhogy is, az én pénzem – hangsúlyozta Elizabeth hivatalos stílusban; az előbb Cecil Williamsszel is hasonló hangnemben beszélt. – Lesz, ami lesz, mindenképpen visszaszerzem attól a szörnyetegtől. Robert az iroda közepén állt, s Elizabethre meredt. Szája szigorú ívéből és a határozottan csillogó, szürkésfekete szempárból kiolvasta, hogy Elizabeth mindenáron végrehajtja akaratát, s eszébe jutott, hogy az évek során felfedezte már benne a könyörtelenség nyomait. Persze, lehet, hogy több volt benne, nem csak csipetnyi adag. – Miért bámulsz így rám, Robin? – kérdezte Elizabeth. – Túl rámenősnek tartasz? Erről van szó? – Nem, szó sincs róla – felelte Robert őszintén. – A jelenlegi helyzetben jobb, ha rámenős vagy, sőt légy kegyetlen, ha kell. Philip Alvarez járt az eszemben. Kinyomozom, mi van az ingatlanügynökségével. Kíváncsi vagyok, hogy halad a marbellai munkálatokkal. Mindent kiderítek, amit csak lehet. – Jó ötlet. És ha kell, utazz el Spanyolországba, és légy a „szemem”, Robin. – Előbb utánajárok egy-két dolognak. – Konkrétan mit épített Alvarez cége Marbellában? – kérdezte Elizabeth, s metsző pillantást vetett Robertre. – Nyaralókat, golfklubot, lovaspólópályákat. Amerikai mintára tervezett lakóparknak indult – magyarázta Robert. – Philip rábeszélt, hogy menjek oda Ambrose-zal együtt, nézzük meg a lovaspólópályákat meg az istállók terveit, tulajdonképpen mindent, ami a lovakkal kapcsolatos. – Értem. Ha nem adja vissza a pénzt, megpróbálunk beszállni az üzletbe. Talán életképes vállalkozás lesz belőle, főleg akkor, ha kiegészítjük egy élményfürdővel. Manapság az hozza a pénzt, egyre népszerűbbek. – Az is lehet, hogy felépült a lakópark, funkcionál, és remekül megy az üzlet – mondta Robert – , bár kétlem. Nemrég olvastam róla valamit… mintha Alvarez abbahagyta volna az építkezést. Egyik pillanatról a másikra. Talán gondjai támadtak.

32 – Egy cseppet sem lepett meg, hogy nem jött el a temetésre – jegyezte meg Elizabeth. – Bár azt is előfordulhat, hogy azért maradt távol, mert nem akart kínos kérdésekre válaszolni. Mármint a marbellai projekttel kapcsolatban – ingatta aztán a fejét. – így már érthető a viselkedése, nem gondolod, Robin? – De igen. Mindenképpen kiderítem, mi a helyzet. – Odabaktatott az ajtóhoz, s megfordult. – Egy óra múlva találkozunk az értekezleten. Elizabeth bólintott, s tovább tanulmányozta az íróasztalán heverő iratokat. De csak egy pillanatig. Aztán Robertre gondolt. Együtt élt, együtt lélegzett vele; olyan jóképűnek találta, érezte testének melegét, sőt szexuális vonzerejét is. Lehajtotta fejét, s megszagolta a kosztümkabátkát: még érződött rajta Robert kölnijének illata, tantaluszi kínokat okozva Elizabethnek. Enyhe borzongás futott végig rajta. Miért támadtak ilyen furcsa gondolatai? Robert Dunley gyerekkori jó barátja volt. Lesütötte a szemét, s mereven nézte a lapot, melyet az előbb olvasott. Azután lopva elmosolyodott, hiszen jól tudta, miért. HETEDIK FEJEZET A három fiatalember, aki ott ült vele együtt az irodában, Cecil csapatának magja volt. Évek óta Cecil Williams látókörében éltek, ahogy Elizabethében is. Miért? Mert tehetséges, okos, megbízható és szorgalmas emberek voltak, arról nem is beszélve, hogy lojálisak Elizabethhez. És magához Cecilhez is. Együtt üldögéltek a szoba túlsó végében, s békésen csevegtek, s ahogy Cecil még egy-két percig vizsgálgatta őket, titokban elmosolyodott. A három férfinak más közös tulajdonsága is volt. Mindhárman nyurgák, jóképűek és jól öltözöttek; mindenkit elbűvöltek, legyen az férfi, nő vagy gyermek. A huszonöt éves Robert Dunley volt a legfiatalabb, s egyben a legmagasabb és legfessebb is. Magasan képzett férfi volt, s a másik kettőnél hajlamosabb arra, hogy piperkőc módjára öltözködjön, a tökéletes szabású Savile Row meg Armani öltönyeivel és a jó divatérzékével. Régi bútordarab volt a vállalatnál, s élt-halt a cégért; őszinte hűségéhez hozzájárult apja és nagyapja éveken át tartó, állhatatos munkája is, mellyel a Turnereket s előttük a Deraveneleket szolgálták. Elizabeth egyetlen gyerekkori barátja volt, s kétségtelenül a kedvence is. Robin, ahogy ő nevezte, volt az egyetlen, aki rá tudta venni Elizabethet, hogy változtassa meg a véleményét és hozza meg a megfelelő döntést; ő mindig jó irányba tudta terelgetni Elizabethet. Nyilván azért, mert jobban ismerte, mint bárki más, Cecilt is beleértve. Már gyerekfejjel is ragaszkodtak egymáshoz, főleg abban a nehéz időszakban, amikor Elizabethet előbb az apja, aztán meg a nővére gyötörte. Robert megértette őt, elnézte a hóbortjait, s jól tűrte a hisztériás kitöréseit meg a különféle nyavalyáit. Cecil régóta ismerte Robertet, ahogy korábban az apját is, és tartós barátság alakult ki köztük. A huszonhat esztendős Francis Walsington ült a nála egy évvel fiatalabb Robert egyik oldalán. Miután mindketten Cambridge-be jártak és jogot tanultak, Francis meg ő jól megértették egymást, s régóta üzleti partnerek voltak. Cecil örült, hogy Francis itt van velük; ravasz fickó volt, s belelátott az emberekbe; bármilyen helyzetet biztos fellépéssel és ügyesen tudott kezelni. Értett a hírszerzéshez, a kémkedéshez és a terrorizmushoz, biztonsági ügyekben is járatos volt, és számtalan kétes, ám hasznos kapcsolattal rendelkezett, melyekről Cecil inkább nem vett tudomást, titokban mégis örült a létezésüknek. Mikor még Mary vezette a vállalatot, Francis ide-oda utazgatott Európában, s többnyire elkerülte Londont. Nem szívelte Mary sajátos vezetési stílusát; mellesleg a hitbuzgalmát is visszataszítónak találta. Túlzó fanatizmusnak tartotta Mary bigott katolicizmusát, melyet anyja nevelt beléje. Bizony, nem illett Francis higgadt, protestáns életszemléletéhez. Pár hete

33 nagy sebbel-lobbal megérkezett Londonba, hiszen tudta, hogy Elizabeth hamarosan átveszi a vállalat irányítását, s Cecil mindjárt jobb kedvre derült, amint betoppant a barátja. Nicholas Throckman ült Robert túloldalán. A három férfi közül ő a legidősebb. Negyvenhárom éves volt, és régóta a patinás kereskedőcég alkalmazásában állt. Nicholas elmenekült Mary uralmának egyik nehéz pillanatában, nem bírta tovább Mary elhibázott döntéseit, vezetési stílusát és különös viselkedését. A-tól cettig ismerte a cég ügyes-bajos dolgait, mivel Edward Selmere-nek dolgozott, amikor az Harry kisfiának gyámjaként vezette a vállalatot. Tinédzserkora óta ismerte Elizabethet; szegről-végről rokona volt Catherine Parkernek, Harry hatodik feleségének és özvegyének, aki Elizabeth mostohaanyja és drága barátnője is volt. Cecil véleménye szerint a három férfi közül Nicholas a legtehetségesebb diplomata, valószínűleg azért, mert tapasztalt. Elizabeth ma reggel megjegyezte Cecilnek, hogy: „Mindössze néhány jó emberre van szükségünk.” Igaza volt. És szerencsére, állapította meg Cecil, közülük három máris itt ül. Cecil felállt az íróasztal mögül, s odament pártfogoltjaihoz. – Nos, elégedettek vagytok? – kérdezte, miközben letelepedett az egyik székre. – Megfelel az új pozíciótok és mindaz, amit Elizabeth múlt pénteken javasolt nektek? – Abszolúte! – kiáltotta Robert. – Ki reklamálna? – Egyetértek – helyeselt Francis. – Roppant elégedett vagyok, Cecil – mormolta Nicholas. – Tényleg. – Örömmel hallom. Azért kérdezem, mert Elizabeth az értekezleten bejelenti, milyen posztra kerültetek, és nem szeretném, ha váratlan problémák adódnának. Szeretném, ha a hatalomátvétel során úgy menne minden, mint a karikacsapás. – Eddig hogy állnak a dolgok? – hajolt előre Francis, és Cecilre szegezte a szemét. – Örömmel jelentem, hogy jól haladunk. Előző héten, péntek délelőtt találkoztam John Norfell-lel, aztán valamikor a délután folyamán Charles Broakesszal. Úgy láttam, Charlie nagyon megkönnyebbült, mert ilyen hamar beköltöztünk, és igen készséges volt. – És Norfell? – puhatolódzott Nicholas. – Tűrhetően viselkedett. Óvatos voltam vele. Ne felejtsük el, hogy igen közel állt Maryhez, befolyásos ember, és már régóta igazgató. Kesztyűs kézzel bántam vele, mivel nem szívesen szaporítom Elizabeth ellenségeinek számát. Ritka barátságos voltam vele, s ettől teljesen megnyugodott. Jót tett az ügyünknek, hogy rábíztam Mary temetésének szervezését. Robert szénfekete szeme megpihent Cecilen. – Ettől függetlenül rajta kell tartanunk a szemünket – mondta figyelmeztető hangsúllyal. – Higgyetek nekem! – Ó, hiszek neked. Én sem bízom benne, Robert. Ahogy Elizabeth sem. Nos, egy szót még az értekezletről. Elizabeth akkor akar bejönni, amikor már elfoglaltuk a helyünket. Egyedül lép be az ajtón. Ő vezeti az ülést, és mi hallás után játszunk. Alaposan fontoljátok meg a szavaitokat, ne adjátok ki a terveinket. Értettétek? Mindhárman bólintottak, arcuk ünnepélyes volt. Robert Dunley Elizabeth jobbján ült, s mérhetetlen büszkeség töltötte el, ahogy Elizabethet hallgatta, aki higgadt volt, összeszedett és magabiztos, s ékesszólással beszélt a Deravenel Vállalatról. Robert Elizabeth külsejére is büszke volt: sikkes volt a tengerészkék, hajszálcsíkos kosztümben, a ropogósra vasalt, nyitott nyakú, fehér ingblúzban, fülében a nagy gyöngyklipsszel – maga a megtestesült elegancia. Csodaszép, mégis hivatalos, épp az alkalomhoz illő, legalábbis Robert így vélte. A hatalmas mahagóni asztal körül ültek, a tanácskozóteremben, s míg Elizabeth pár perce be nem lépett, a férfiak állva tereferéltek, így várták. Charles Broakes, Sidney Payne, Nicholas Throckman és Francis Walsington egy csoportba verődött a terem egyik végében; Elizabeth két unokatestvére, Henry Carray és Frank Knowles elmélyült társalgást folytatott Cecillel, míg maga Robert John Norfell-lel és Elizabeth nagybátyjával, Howarddal

34 beszélgetett, aki előrehaladott kora ellenére továbbra is a cég igazgatója és szakértője maradt. Összesen kilencen voltak; Robert hétről biztosan tudta, hogy hűséges; egynek a feje fölé azonban nagy kérdőjel került. Robert már régóta gyanakodott John Norfellre, mert olyan közel állt a néhai Mary Turnerhez. – Bizonyára megértették, hogy erőmön fölül fogok dolgozni annak érdekében, hogy a Deravenel Vállalat prosperáljon és megerősödjön az elkövetkező években, ahogy egyre közelebb érünk a huszonegyedik századhoz. – Elizabeth szünetet tartott, végigfuttatta szemét az asztalnál ülőkön, rámosolygott az egybegyűltekre, s így folytatta: – Most pedig be szeretném jelenteni az első kinevezéseket. – A balján ülő Cecilhez fordulva így szólt: – Cecil Williamsszel régóta együtt dolgozom, mivel egy ideje ő intézi a magánjellegű ügyeimet. Mától fogva ő lesz a pénzügyi igazgató és a jogi osztály igazgatója. Robert Dunleyt pedig… – Itt elhallgatott, s a jobbján ülő fiatalember felé fordult. – Robertet kinevezem üzemeltetési vezérigazgatóvá és szállítási igazgatóvá. Lényegében mi hárman fogjuk irányítani a Deravenel Vállalatot. Mindketten köszönetet mondtak, a többiek pedig tapssal fogadták a bejelentést. Elizabeth szaporán folytatta: – Nicholas Throckmant választottam ki a PR-igazgató posztjára, és ő lesz a vállalat utazó nagykövete is, Francis Walsington pedig a világcég biztonsági igazgatója lesz. – Mindketten hálálkodva köszönték meg a megtiszteltetést, a többiek pedig helyeslően bólogattak, illetve tapsoltak. Elizabeth az asztal túlsó végén ülőkre nézett, és szeme megpihent Sidney Payne-en. Rámosolygott. – Tudom, hogy Cecil beszélt magával tegnap, Sidney, és továbbította a kérésemet, hogy vállalja el az emberierőforrás-igazgató posztját. Csak annyit mondanék: boldog vagyok, hogy örömmel fogadta a felkérést. Sidney, a patinás kereskedőcég régi alkalmazottja és Elizabeth odaadó híve, széles mosollyal válaszolt. – Köszönöm, Elizabeth. Az „ujjongva” találóbb lenne, jobban kifejezné az érzéseimet. Elizabeth fejet hajtott. – Egyelőre nincs több bejelentenivalóm – fejezte be – , de a következő két hétben további kinevezésekre számíthatnak, uraim. – Ezután John Norfellre és Charles Broakesra szegezte szemét. – John, Charles, napokon belül megkapjátok az új felkérést. Henry és Frank, rátok is számítok a további munkában. Ezzel az unokatestvéreire, Frank Knowlesra és Henry Carrayre mosolygott, akik helyeslően bólogattak. Elizabeth végül nagybátyjára, Howardra emelte tekintetét, aki kedvesen mosolyogva bólintott, mikor unokahúga kijelentette: – Természetesen maga megmarad a korábbi pozíciójában, bácsikám, és remélem, hogy engem is ellát majd tanácsokkal. Nagyon boldoggá tenne. – A legnagyobb örömmel, állok rendelkezésedre – válaszolta Howard elégedetten és nem kis büszkeséggel. – Nos, uraim, mára ennyi volt – hirdette ki Elizabeth szokásos, hivatalos stílusában. – Köszönöm, hogy eljöttek, és részt vettek az értekezleten, most pedig, szíves engedelmükkel, magukra hagyom önöket. – Hű de gyorsan kámforrá vált! – jegyezte meg John Norfell, s hozzátette, kissé lekicsinylően: – Nyilván más dolga van. Együtt ebédel a barátnőivel, vagy talán új pasit talált? Cecil, aki megdöbbent és dühös lett e becsmérlő és felesleges megjegyzések hallatán, alig bírta leplezni haragját; lesújtó pillantást vetett Norfellre. – Kérlek, ne beszélj Elizabethről ilyen hangsúllyal, John. Semmi közöd hozzá, mit csinál, ahogy nekem se. Szabad, fiatal, és történetesen ő a vállalat ügyvezető igazgatója, arról nem is beszélve, hogy ő a legnagyobb részvénytulajdonos. Más szóval: ő a főnök.

35 John Norfell sosem kért bocsánatot, mindazonáltal volt benne annyi jóérzés, hogy észrevegye baklövését: arcáról lerítt, hogy kellemetlenül érzi magát, s hirtelen megbánta iménti megjegyzéseit. Némi tűnődés után békülékeny hangot ütött meg. – Nagyot csalódtam, Cecil – magyarázkodott. – Abban reménykedtem, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével, és velünk ebédel, de… – Tehetetlenül széttárta két karját, és szomorú arcot vágott. – Nem tudtuk meghívni. Esélyünk sem volt rá. Egyszerűen elment. – Ő ilyen. Csak az üzlet érdekli. Ha tudni akarod, visszament az irodájába dolgozni – mondta neki Cecil; komoly és higgadt maradt, noha forrt benne a méreg. – Nem szokott ebédelni, repiebédekre se jár, jobb, ha megszokjatok. Felesleges dolognak tartja, szerinte az ebéd nem üzletelésre való. Az a véleménye, hogy közben az ember nem tud jóízűen enni, és az üzletet sem lehet rendesen megbeszélni. – Értem. Most már tudjuk, és nem számítunk arra, hogy… ezután összejárunk. – Jól teszitek – dörmögte Cecil csendesen. – Mondd csak, milyen szerepet szán nekem? – szólalt meg John Norfellből a kíváncsiság. – Nem társalogtunk róla. – Hiszi a piszi, Cecil. Bökd már ki, hisz mindent meg szoktatok beszélni! Cecil eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Csak annyit hallottam, hogy előléptetnek – vágta rá gyorsan. – Ó, kösz az infót, pajtás. Jó tudni, hogy nem nyomnak ki innen– felelte Norfell fanyar nevetéssel. Cecil megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Sidney Payne csatlakozott hozzájuk, s rövid, fesztelen csevegés után John Norfell átballagott a helyiség túloldalára, mert beszélni akart Charles Broakesszal. – Remélem, jól tettem, hogy idejöttem és csatlakoztam hozzátok, Cecil – mondta Sidney. – Észrevettem, milyen fancsali pofát vágsz, és gondoltam, kihúzlak a csávából. – Köszönöm, Sidney, tényleg megmentettél – kuncogott Cecil. – Norfell sosem volt az esetem, ahogy Elizabethé sem, de befolyásos ember errefelé, tehát úgy illik, hogy elszórakoztassuk. – De csak módjával, igaz? – vigyorgott Sidney régi barátjára. Cecil Williams nevetve bólogatott, s az ajtó felé terelgette Sidneyt, át az üléstermen. – Örülök, hogy elfogadtad az állást. Azt mondtad Elizabethnek, hogy ujjongtál örömödben… ezzel boldoggá tetted, hiszen nem a legkönnyebb posztot kaptad. – Mert tisztogatást kell végeznem? Erre célzói? – kérdezte Sidney. Biccentés volt a válasz. – Ne félj, megbirkózom vele – nyugtatta meg Sidney. NYOLCADIK FEJEZET – Híreket hoztam, jót és rosszat egyaránt – jelentette be Robert, s Elizabethre pillantott; az ajtóban állt, mely összekötötte a két szomszédos irodát. – Melyikkel kezdjem? Elizabeth kihúzta magát a széken, s futó pillantást vetett Robertre. – Miért kérded? – szólalt meg. – Tudod, hogy jobban szeretem, ha a rosszabbal kezded. Robert belépett a szobába, átnyújtotta Elizabethnek a barnás borítékot, melyet magával hozott, s letelepedett vele szemközt, a székre. – Mi ez? – kérdezte Elizabeth szinte félve. Nem nyitotta ki, inkább letette az íróasztalra. Fürkésző pillantással nézett Robertre, kinek tekintete őrajta pihent, mire Elizabeth szemében riadt fény csillant meg. – Annak az üzenetnek a másolata, amelyet a nővéred írt… leendő férjének, Philip Alvareznek, közvetlenül azután, hogy átutalta a számlájára azt a hatalmas összeget. Mármint a másolat, amelyet Mary saját magának készített. Más szóval, lekopírozta az eredetit, amelyet Alvarez biztosan megőrzött. Miért ne tette volna?

36 Elizabeth felütötte a dossziét, és gyorsan átfutotta a feljegyzést; azon nyomban felismerte Mary kézírását. Zord tekintettel ráncolta a homlokát. Az üzenet rövid volt, ám mézesmázos szavakkal írták. Undorító. Elizabeth becsukta az iratgyűjtőt. Ostoba! Ostoba! Nincs Marynél nagyobb szamár. Philip lóvá tette. Elizabeth egy percre lehunyta pilláit, és összeszedte magát. – Szóval, tényleg nászajándéknak szánta a pénzt – dünnyögte végül, s megcsóválta a fejét. – Ugye nem kapom vissza, Robin? – kérdezte gyászos hangon. – Nem, sajnos nem. Gondolom, Alvarez szemében ez egyfajta… hozomány. – Ezzel gyakorlatilag minden vagyonát odaajándékozta. Cecil mondta, hogy a magánszámlája úgyszólván üres. – Igen, már nekem is említette. Erre a pénzre keresztet vethetsz, nem tehetsz mást – hangsúlyozta Robert, hogy tisztázza a helyzetet. – De tudod, mit? Mivel megtaláltuk a marbellai projekt szerződéseit, úgy gondolom, és Cecil is csatlakozott a véleményemhez, hogy beperelhetjük Alvarezt és a cégét. – Félek, hogy azt a pénzt se kapjuk vissza! Mary mindent tönkretett, és a férjével folytatott ügyletei nagy kockázattal jártak. Hiába tartják Alvarezt nagyszerű üzletembernek, úgy látom, ez csak üres titulus. – Így van. Mégsem lehet akkora a baj, mint eredetileg gondoltuk. Igaz, sok a gond, de a könyvszakértők jól haladnak a munkával, és Cecil is sok mindent kibogozott. Ahogy én is. Lassan megállítjuk a hanyatló tendenciát. Innen már csak egyetlen irányba visz az út: felfelé. Elizabeth némán helyeselt, arca azonban mogorva maradt. Robert az íróasztal fölé hajolt, s Elizabethre szegezte csillogó, fekete szemét. – Mi az, nem is vagy kíváncsi a jó hírre? Elizabeth arca menten felderült; Robert mindig felvidította. – De igen. Mesélj, Robin. – Hétvégén kirándulunk. Már intézkedtem. – Nem mehetek el. Ne légy nevetséges. Rengeteg munkám van, és neked is, Robin! – Elmehetsz, és én sem maradok itt. Mindenképpen elmegyünk. Szükségünk van a pihenésre. Pokoli volt az utolsó két hét, éjjel-nappal dolgoztunk. Irgalmatlan tempót diktáltunk. Fáradt vagyok, és te is kimerültél. Látom rajtad. – Még sosem voltál ilyen jó formában, Robin Dunley! – csattant fel Elizabeth méltatlankodva. – Olyan helyes, fess és vidám vagy ma délelőtt. Egy cseppet sem tűnsz fáradtnak. – Te viszont igen, Elizabeth. Az arcod megnyúlt és falfehér, és sötét karikák rajzolódnak a szemed alatt. Az elmúlt két hétben egész álló nap az irodában robotoltunk. Ez nem egészséges. Szükségünk van a testmozgásra. Menjük lovagolni! Igazat szólt. Mindig igaza volt, és szívén viselte Elizabeth sorsát. A vállalat új igazgatója fáradt volt, sőt egyenesen elcsigázott. Az íróasztalán álló naptárra sandított: december 5-e, csütörtök volt. Pirossal bekarikázta a vasárnapot, vagyis nyolcadikát… aznapra odaígérkezett Grace Rose nénihez teára. A következő napot, a hétfőt is karikával jelölte… akkor lesz az igazgatósági ülés. Ahogy eszébe jutott az ülés meg az igazgatósági tagok, akik ott lesznek, mindjárt kedve támadt megkérdezni: – Hová szeretnél menni, Robin? – Waverley Courtba. – Waverley Courtba! De hát zárva van! – Nincs. Tegnap este beszéltem Toby Watsonnal. Azt mondta, a kérésedre egész télen alacsony hőfokon járatják a kazánt, nehogy befagyjanak a fűtéscsövek. Áradozott, milyen meleg és lakályos a ház. Megrakták fával a kandallókat, csak be kell gyújtani, leveszik a porhuzatokat, és elküldi Myrtle-t a boltba… – Felhívtad a házgondnokot! – hüledezett Elizabeth. – .. .és szóltam neki, hogy készülődjenek – fejezte be Robert.

37 – Készülődjenek? Ezt meg hogy érted? – Megmondtam neki, hogy elküldheti Myrtle-t bevásárolni. Nem koplalhatunk, Elizabeth, amíg ott vagyunk. Elizabeth egy pillanatra zavarba esett, aztán összeszedte magát. – Cecil holnapra több értekezletet is összehívott – kiáltotta. – Egyiket sem tarthatják meg nélkülem, feltétlenül ott kell lennem. – Már módosították az időpontot. Cecil mindent áttett következő hétre. Ő is úgy gondolta, hogy rád fér a pihenés. – Cecillel is beszéltél! – Elizabeth görbe szemmel nézett Robertre. – Bizony. Most az egyszer a kezembe vettem az irányítást. Nem engedek a negyvennyolcból: pár napig én gondoskodom rólad. Ne vitatkozz hát! Elizabeth hátradőlt a széken, nem találta a szavakat. – Vasárnap délután idejében vissza kell érnem – csúszott ki a száján, mikor végre megszólalt. – Együtt teázom Grace Rose nénivel, Robin. Már nagyon várja… nem szeretnék csalódást okozni neki. – Akkor nem okozunk neki csalódást – vigyorgott Robert, abban a tudatban, hogy győzött; ezután felpattant, megkerülte az íróasztalt, és felhúzta Elizabethet a székről. – Gyere velem egy percre – mondta – , mutatni szeretnék valamit. Elizabeth rábólintott, többé nem ellenkezett, hagyta, hogy Robert átterelgesse a saját irodájába. A fiatalember szorosan fogta a kezét, s odavezette a pohárszékhez, mely végignyúlt az iroda egyik fala mentén. – Ezt nézd meg. Hát nem gyönyörű? – Végigsimította a fényesre polírozott fát, s így folytatta: – Egy darabnak tűnik, pedig valójában két kredenc egymás mellett, a XIX. század elejéről származnak. Nézd meg, milyen fényesen csillog a mahagónifa… hát nem káprázatos, Elizabeth? – Igen, ritka szép a fa meg maga a bútor is. Már ezer éve itt állnak ezek a szekrények… emlékszem, apám rengeteget áradozott róluk. – Bizonyos Will Hasling vette őket, külön ebbe a szobába. Dédapád legjobb barátja volt, és ez volt az irodája. – Milyen érdekes. Nem is tudtam. – Zavarodottan nézett rá. – Miért mesélsz most róluk? – Emlékszel, hogy múlt héten kulcsokat szortíroztam? – Sok százat – bólogatott Elizabeth. – Amióta megszereztem ezt az irodát, miután Mary titkára, Neil Logan táppénzre ment, többször is megpróbáltam kinyitni a pohárszékekbe rejtett szekrénykéket. Hiába. Egyik kulcs sem illett a zárakba. Egészen tegnap estig. – A zsebébe nyúlt, elővett egy régi, sárgaréz kulcsocskát, és megmutatta Elizabethnek. – Látod, ezzel nyitottam ki a szekrényajtókat. Nem ide való, nem a kredenc kulcsa, mégis nyitja ezeket a zárakat. Így nem kellett szétszedetnem a zárszerkezetet, legalább nem tettünk kárt ebben a gyönyörűségben. – Időközben kinyitotta a szekrényajtót, és kihúzta az egyik fiókot. – Innen származik a dosszié, amelyet az előbb mutattam. Itt volt, egy rakás képeslap, újság és mappa alatt. Neil Logan valószínűleg megfeledkezett róla, és elfelejtette, hová rakta. Apropó, hogy van? – A minap beszéltem a feleségével, tőle hallottam, hogy nem is idegösszeomlása volt. Az orvosai szerint ez már az aggkori elbutulás kezdete. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, nyugdíjazom a férjét, és tisztes apanázst kap. Nagyon megkönnyebbült. – Elizabeth közelebb lépett a pohárszékekhez, megnézte a szekrénybe rejtett fiókokat, majd felpillantott Robertre, és megkérdezte: – Volt itt még valami… említésre méltó irat? – Nem – felelte Robert. – Csak az a feljegyzés, amelyet mutattam. – Örülök, hogy olyan kitartóan keresgéltél a kulcsok között. – Elizabeth váratlanul felnevetett. – És nagyon boldog vagyok, mert elviszel Waverley Courtba. Mikor indulunk?

38 – Ma este – válaszolta Robert határozottan, s Elizabethtel együtt nevetett, aztán hozzátette: – És nehogy megint vitatkozni kezdj! Amikor az ember egy ideig távol él az imádott háztól, elfelejti, milyen szép, és mit jelent számára. Én is így voltam ezzel. Ma, kora este, mikor Robinnal együtt megérkeztem ide, Kentbe, eszembe jutott: amióta az eszemet tudom, Waverley Court különleges hely volt a számomra. Kat otthont teremtett itt nekem, és az évek során bejártam minden zegét-zugát… ismertem minden apró szegletet és rejtekhelyet, a titkos szobákat és a kert rejtett odúit, melyek az enyémek és csak az enyémek voltak. Imádom a verandát és a tengerpartot, mely a La Manche csatornára néz; gyerekkoromban oda jártam Kattel, s ő megmutatta Franciaország fényeit, melyek úgy csillogtak a messzi távolban, mintha engem hívogatnának. Waverley Court tavasszal és nyáron a legszebb, de még ősszel és télen is szépek a kertek. Régen, karácsonykor Kat és Blanche látványosan feldíszítette a földszinti szobákat, Toby segített nekik. Magyalgallyakat tűztek a festmények tetejére, és nagy csokor fagyöngyöt kötöztek az elülső hall csillárjára. Mindig hatalmas karácsonyfánk volt, tündöklő díszekkel és apró égőkkel. Karácsony. Pár hét és máris itt van. Talán lejöhetnénk ide, Robin és én, egy régimódi kenti karácsonyra. Majd megkérdezem, mit szól hozzá. Azt hiszem, élvezné. Én biztosan jól érezném magam. Vele szeretném tölteni a karácsonyt. Ő a családom, ő áll hozzám a legközelebb. – Fogadok, hogy jól aludtál – mondta Robert, s Elizabethre nézett az asztal felett; péntek délelőtt volt, és éppen reggeliztek. – Megnyugtató érzés abban a szobában ágyba bújni, ahol az ember gyerekkorában lakott, nem igaz? – Valóban jól aludtam – felelte Elizabeth. – Meg kell hagyni, szeretem a régi hálószobámat, de tegnap este hullafáradt voltam. Vacsora közben kis híján leragadt a szemem. – Nem is örülsz, hogy rábeszéltelek erre a kirándulásra? – vigyorgott Robert. – Rábeszéltél! Milyen pimasz vagy, Robin Dunley. Én inkább azt mondanám, hogy ideparancsoltál. – Néha rád kell pirítanom, mint régen – vágott vissza Robert még mindig vigyorogva. Elizabeth mosolygott, nem tett megjegyzést. – Akarsz lovagolni? – szólalt meg Robert kis idő elteltével. Elizabeth döbbenten kapta fel a fejét, nem értette a kérdést. – Itt nincsenek lovak. Robert egy hosszúra nyúló percig ránézett, aztán megjelent arcán a huncut vigyor, melyet Elizabeth olyan jól ismert. – Már hogyne lennének. Kettő is van. Egy nekem, egy neked. Vörös Lányka és Egyenes Nyíl. Ma reggel érkeztek. Megkértem Ambrose-t, hogy küldje őket ide. Szóval, jössz lovagolni? Kellemes meglepetés volt ez, így hát Elizabeth nevetve felpattant. – Már alig várom. Milyen elmés ötlet… Gyere, öltözzünk át lovaglóruhába! – Pajkos pillantást vetett Robertre. – Mivel már tegnap meg kellett egyezned Ambrose-zal, gondolom, elhoztad a lovaglóruhádat. – Így van. – Robert felállt, követte Elizabethet, aki kiment a reggeliző szobából; ezután átvágtak az előcsarnokon. Egymás mellett mentek fel a lépcsőn, és amikor Elizabeth szobájához értek, a fiatalember megszólalt: – Tíz perc múlva találkozunk az istállóknál. Robert tovább vágtatott, üldözte Elizabethet, szorosan a sarkában volt. Elizabeth nyaktörő tempót diktált, s éppen a birtok legmagasabb kerítése felé közeledett. Robert szíve a torkában dobogott. Féltette a lányt, biztosra vette, hogy nem bírja átugratni az akadályt, beleakad a ló patája, és Elizabeth kiesik a nyeregből. És megsérül. Régebben is vakmerő és gyors volt, még ifjoncként, s most Robert rádöbbent, hogy azóta még merészebb lett, és szívesen kockáztatott. Amióta bő egy órája elindultak, Elizabeth végigvágtatott a Waverley Courtot övező mezőkön, azokon az ösvényeken haladt, melyeken gyerekkorukban is jártak.

39 És ott a kerítés! Közvetlenül előtte. Robert visszafojtott lélegzettel fohászkodott azért, hogy Elizabeth sikerrel járjon. És átugratta! A fiatal kanca, Vörös Lányka, könnyedén átrepült a korlát felett, meg se kottyant neki, tökéletesen vette az akadályt. Nagy kő esett le Robert szívéről, s ő maga is átugratott a kerítés felett, éppolyan könnyedén, mint Elizabeth. Utánaeredt. – Elizabeth! Várj! Állj meg! – kiabálta közben. Elizabeth engedelmeskedett, végre lassított, és megfordult a nyeregben. – Mi a baj? Valami gond van, Robin? – Kutya bajom. Bár az előbb kis híján szívrohamot kaptam miattad. – Csakugyan? – Elizabeth furcsa pillantást vetett rá, s összevonta a szemöldökét. – Hogyhogy? – Azt hittem, hogy túl nagy tempót diktálsz a lónak, túl magas neki a kerítés, és leesel. Elizabeth kissé önelégülten mosolygott. – Bízz bennem, Robin. Egész jó lovas lett belőlem, amióta utoljára együtt lovagoltunk… sok-sok évvel ezelőtt. – Észrevettem. – Robert az órájára nézett, s témát váltott. – Ne menjünk vissza a házhoz? Már fél egy. Megéheztem. Hát te? – Akkor ideje visszafordulni. Myrtle figyelmeztetett, hogy pontban egykor tálalják az ebédet. Megfordították a lovakat, és sétagaloppban, szótlanul lovagoltak egymás mellett, a réten át. Szép idő volt, napfényes, csípős hideg; s puffos, fehér felhőcsapatok szelték át a halványan kéklő kenti égboltot. A vörös arany levelek még nem hullottak le, a réteket szegélyező fafüzér barnásán csillogott, s az erdő megőrizte az ősz rozsdabarna és aranyló árnyalatait. Ahogy továbblovagoltak, Robert a gyerekkorában itt töltött időkre gondolt, meg arra, amikor apja lehozta ide, Aldingtonba, hogy Elizabeth ne legyen egyedül. Egyszerre vágyódni kezdett: sóvárogva gondolt gyerekkorának rég tovatűnt éveire, mikor még olyan más volt a világ, valahogy szebb és jobb volt, legalábbis az ő szemében. Rendben mentek a dolgok… a testvérei vidámak és boldogok voltak, mindnyájan éltek még, ahogy a szülei is. Elfogta a bánat, jóképű arca elkomorodott, s szerettei elvesztése felett érzett fájdalmában elfacsarodott a szíve. Kis idő múlva kihúzta magát a nyeregben, s felemelte fejét. Okos, elszánt, ambiciózus férfi volt… és optimista… nem nézhet vissza a múltba, csak előretekinthet… folytatnia kell… előretörni, előre… Ekkor Elizabeth megszólalt, s megzavarta Robert elkalandozó gondolatait. – Robin, délután elkísérsz Kőligetre? Átugrom, körülnézek egy kicsit. – Persze, veled megyek. Mit mondott Kat Kőligetről? – kérdezte nagy érdeklődéssel. – Állítólag tökéletes állapotban van, hála a házgondnoknak, Briney Meadowsnak. Sőt azt is hozzátette, hogy szerinte szép summát ér. Az utóbbi években Alison Harden gondozta a kerteket, festői látványt nyújtanak. Régen is mutatósak voltak, emlékszel, Robin? Sokszor jártunk oda, Grace Rose nénihez. Agyonajnározott bennünket. Azt mondtad, hogy vicces néni, és a felnőttek közül őt szereted a legjobban. – Megnevettetett bennünket a fanyar humorával, és bármit ehettünk nála, amit csak akartunk… gyümölcstortát, csokikrémet, kosárkát, és egyszer befaltunk egy nagy tál somlói galuskát, te meg én. A nénikéd csak ámult-bámult. – Ne is emlegesd! – nevetett Elizabeth. – Iszonyúan elcsaptam a hasam. Kis bélpoklos voltam. Robert komoran rázta a fejét. – Dehogy, Elizabeth, folyton csak csipegettél. Kat mindig siránkozott, hogy túl sovány vagy. – Jaj, tudom, állandóan fontoskodott, nem igaz? Olyan, mint te. – Én nem fontoskodom! – méltatlankodott Robert; kiérződött a hangjából, hogy kicsit megsértődött.

40 – Hát az előbb mi történt? Attól féltél, hogy nem tudok átugratni egy alacsony kerítést, és kitöröm a nyakam! – Kat és Cecil meg a többiek szíjat hasítanának a hátamból, ha bajod esne, amíg velem vagy. Ne mondd, hogy nem tudod – mutatott rá Robert továbbra is ingerülten. Elizabeth szélesen mosolygott, s hogy még jobban bosszantsa a másikat, megsarkantyúzta a lovát és előrevágtatott, amilyen gyorsan csak tudott. * Mindketten visszakerültek a múltba, amikor aznap délután Briney Meadows kíséretében körbejárták Kőligetet. A házgondnok ötven éve ott dolgozott, és már gyerekkorukban is ismerte őket. Az összes szobában csillogtak-villogtak az ablakok, a padló ragyogott, az antik bútorokon megcsillant a fény. A szőnyegeken látszott, hogy nemrég tisztították őket, sehol egy porcica; minden a helyén volt, a házban tökéletes rend uralkodott. – Mintha csak tegnap jártam volna itt – merengett Elizabeth, s mosolygós arccal Briney felé fordult. – Pontosan olyan, mint kislánykoromban. – Valóban, Miss Turner, de hát Miss Grace Rose akkurátus asszony. Mindig is ügyelt a rendre, és gondoskodott róla, hogy mi is azt tegyük. Roppant pedáns volt akkoriban, és még most is az. Sokszor telefonál, és osztogatja a parancsokat. – Nem is tudtam, hogy még mindig törődik a házzal – csodálkozott Elizabeth, s futó pillantást vetett a házgondnokra. – Ó, nagyon is törődik, Miss Turner! Az ő gondoskodásának köszönhető, hogy a házat jó karban tartották, és szépen rendbe szedték az évek során. Ahogy a kerteket is. Sajnálom, hogy pont ma nincs itt Alison, a kertész. Olyan büszke lenne, ha körbevezethetné magukat. Meseszép ilyenkor a lapályos kert. Egész enyhe az idei tél, legalábbis ez idáig. – Idejövet megcsodáltuk a kerteket – jegyezte meg Robert – , igen látványosak. Az a temérdek bokor meg cserje, és a bükkfák… egyszerűen lélegzetelállító. Briney derűs arccal bólogatott, szemlátomást megörvendeztette a dicsérő szó, s ahogy ott állt, és Robertre nézett, eszébe jutott a hajdani kisfiú, mire lopva elmosolyodott. Íme, itt áll, felnőtt férfi lett, s milyen sudár és jóvágású. – Aztán lapul-e brekkencs a fiatalúr zsebében, he? – csúszott ki a száján, mielőtt még megálljt parancsolhatott volna a szónak. Robert hátravetette fejét, és hangosan hahotázott. – Milyen jó a memóriája, Briney. Csakugyan szerettem a békákat iskoláskoromban. – Úgy van, uram. Izgatták a fantáziáját, és állandóan a tó körül kujtorgott. Jaj de féltem, hogy belepottyan! – Egyszer fogtál nekem ebihalat, és betetted egy lekvárosüvegbe – szólt közbe Elizabeth. – Biztosan elfelejtetted már. – Hogy felejtettem volna el? Ajándéknak szántam, az egyik első ajándékom volt. – Robert kuncogott, miközben kiléptek az elülső lépcsőre. – Különben is, hogyne emlékeznék arra a pompás ebihalra? Elizabeth nevetett. – Köszönöm, hogy körbevezetett bennünket – mondta a gondnoknak, majd megrázta Briney napbarnította, bütykös kezét, és elindult kifelé. – Örömömre szolgált, kisasszonyka… maguk között megfiatalodtam. .. felidézik a régi, szép emlékeket. Robert megragadta az öreg gondnok kezét, és erőteljesen megrázta. – Igen, mindannyian visszarepültünk a múltba, Briney. Vigyázzon magára! Briney integetett, miközben a fiatalok a kőlappal kirakott terasz felé sétáltak, ők pedig visszaintettek, mielőtt elindultak a lapályos kert felé. Elizabeth egyszer csak megszólalt:

41 – Észrevetted, hogy Briney nem emlegeti Maryt? Bár igazából nem lep meg. Toby említette, hogy nem szívelték egymást. Briney állítólag megadta Marynek a tiszteletet, de megtartotta a távolságot. – Kedves öreg fickó, a föld sója – válaszolta Robert, aztán kérdőn Elizabethre nézett: – Vajon miért törődik Grace Rose nénikéd a házzal? Egyszer azt mondtad, hogy apádnak adta. – Úgy vettem ki a szavaikból. – Elizabeth vállat vont. – Talán azért kedveli ezt a helyet, mert itt nőtt fel, és felnőttként is itt lakott, miután hozzáment Charles Morranhez. Mellesleg, Katnek igaza van. Ez a birtok kész vagyont ér. – Mik a terveid vele? Eladod? – kérdezte Robert. – Nem tudom. Nem élhetek ennyi helyen, nem igaz? Kőliget gyönyörű, mégis Waverley Court a nagy kedvencem. Történetesen közelebb is van Londonhoz. Ravenscart nem adhatom el. Elidegeníthetetlen birtok, az örököseimre kell hagynom, amikor meghalok. – Hé, most ne emlegesd a halálodat! Sok dolgunk van még az életben, tündérkém! – Ez igaz, Robin. Sok közös dolgunk. Robert lopva rápillantott, de nem válaszolt. KILENCEDIK FEJEZET Grace Rose egész életében jó érzékkel válogatta meg a ruháit, s egyedi stílusban öltözött. Elizabeth megállapította, hogy ezen a vasárnap délutánon is remekül fest. Sikkes frizurába fésülték az ezüstös hajtömeget; ízlésesen kifestette az arcát, s a ruhája igazán figyelemre méltó volt. Brokátselyemből varrt, lezser, bíborszínű, raglánujjú kabátkát viselt, sötétlila selyemfelsővel meg a hozzá való selyemnadrággal. Többsoros, méretes ametiszt- és türkizgyöngyökből álló füzér övezte nyakát, s fülébe kis ametiszt klipszet tűzött. Ahogy ott ült, és a nagynénjét tanulmányozta, Elizabeth nehezen tudta elhinni, hogy Grace Rose kilencvenhat éves. Külseje meghazudtolta korát, ahogy szellemi frissessége is. Szenilitásnak vagy elbutulásnak nyoma sem látszott rajta. Épp ellenkezőleg. Fürge észjárású volt, mindent megértett, és száraz humora is a régi volt. Igaz, hogy szép kort megért, az évszázaddal egyidős volt, ám a lelke örökre fiatal maradt. Elizabeth hallotta hírét, hogy nagynénje egyfolytában sürög-forog, intézkedik, továbbra is jótékonykodik, sok üzleti érdekeltségével ő maga foglalkozik, és jól informált, mindenről tud, ami körülötte zajlik. Elizabeth letette a teáscsészét, s előredőlt. – Még sosem láttalak ilyen jó színben, Grace Rose néni. Olyan szép vagy – mondta. – Köszönöm. Ugyanezt mondhatnám rólad, angyalom. Illenek hozzád ezek a rozsdabarna árnyalatok, Elizabeth. Gondolom, a Hermés divatház ruháját viseled. Annak idején én is kedveltem ezeket a színeket. – Grace Rose elhallgatott, majd megkérdezte: – Tennél nekem egy szívességet? – Természetesen. – Nem hívnál Grace Rose-nak? Ahogy annak idején, mikor gyerek voltál, aztán nővé cseperedtél. Úgy egy éve hozzáteszed a „néni”-t. Ettől olyan öregnek érzem magam. Elizabeth kuncogott. – Jó, ezentúl Grace Rose leszel! – válaszolta nyomatékkal. – Köszönöm. – Grace Rose nekitámaszkodott a pamlagra helyezett tűcsipke párnáknak, s az unokahúgára nézett: úgy vizslatta, mint az előbb Elizabeth őt. Egy perc múlva bejelentette: – Sose lássák rajtad, hogy izzadsz. Elizabeth úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája. Nem tudta, miként válaszoljon. Grace Rose, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, tisztában volt vele, hogy célba talált: unokahúga őszintén megdöbbent, mire titokban elmosolyodott. Aztán kiült arcára a mosoly, miközben elmagyarázta: – Ez volt apám szavajárása… „Sose lássák rajtad, hogy izzadsz.” Őrajta sosem látták. Ugye rajtad sem fogják látni, Elizabeth? Holnap. Az igazgatósági ülésen.

42 – Nem bizony – nyögte ki Elizabeth, aki közben rájött, hogy Grace Rose hallott az ülésről, hiszen ő is részvénytulajdonos. – Apám még egy szabályt szigorúan betartott az üzleti életben, éspedig a következőt: „Sose mutasd a gyengeséged, sem az igazi arcodat.” Egyszer elmesélte, hogy az unokabátyja, Neville Watkins sulykolta ezt beléje, mikor apám tizenkilenc évesen belépett az üzleti életbe. Ez lett Edward Deravenel mantrája, válaszd te is annak. Jó szolgálatot fog tenni. – Bizonyára. Tudod, hogy mindig is felnéztem a dédapámra. Grace Rose hosszasan, elgondolkodva Elizabethre nézett. – Mindenkit elvarázsolt – mondta végül. – Végzetes vonzerő birtokában volt. Dúskált benne. Kedves, nemes lelkű, megbízható ember volt. – Kis sóhaj szakadt fel belőle, azután kiegyenesedett, és élénkebben folytatta: – Mi vagyunk az utolsók, te meg én. Az utolsó Deravenelek. Elizabeth bólintott, félt tiltakozni, nem merte megmondani a nagynénjének, hogy ő egyben Turner is, nehogy megbántsa. – Persze, tudom, Turner lány vagy – folytatta Grace Rose sietve, mintha olvasna Elizabeth gondolataiban. – De apád, Harry nem rájuk ütött. Ahogy te sem. Bess Deraveneltól, apai nagyanyádtól, a féltestvéremtől származnak a génjeitek. Mindketten vörös hajú lánykák voltunk. – Grace Rose végigsimította a haját. – Most már ősz, de valamikor csillámló rőtarany volt. Grace Rose kissé oldalvást fordult, s kotorászni kezdett az előre odakészített asztalkán heverő dossziék és iratok között. Megtalálta azt, amit keresett: egy ezüstkeretes fényképet. Odanyújtotta Elizabethnek. – Ez itt Edward a nagyanyáddal és velem… az ott, balra én vagyok – magyarázta. – 1925-ben készült, nagyjából egy évvel apánk halála előtt. Elizabeth most látta először a felvételt; ült és két kézzel szorongatta, s alaposan megnézte. A nagyanyja, Bess, nagyon hasonlított Grace Rose-ra, s mindketten erősen emlékeztettek Edwardra. Mindhárman szépek voltak. – Le se tagadhatnátok, ki az édesapátok! Ahogy az én származásom sem kétséges – mondta széles vigyorral. Grace Rose elégedetten mosolygott. – Légy szíves, tedd vissza a fényképet a helyére, oda a konzolasztalra – mondta. – Üresen áll a helye. Elizabeth bólintott, majd felállt, odament a magas ablakok közé állított konzolasztalhoz, és letette a képkeretet a helyére, azután visszatért az ülőgarnitúrához, a lobogó tűz elé, s leült a karosszékbe. Grace Rose Chester Street-i lakásának elegáns szalonjában üldögéltek, Belgravia szívében, vagyis London egyik központi kerületében. Tágas szoba volt, s Elizabeth szerint elbűvölően rendezték be a megnyugtató, krémszínű-rózsaszín-zöld színvilágával, a mutatós régiséggel és a ritka műkincsekkel. Grace Rose-nak különleges, egyedi gyűjteménye volt; Elizabeth mindig megcsodálta a falakon lógó festményeket, itt is és a többi helyiségben is. Itt-ott az asztalokon csokorba rendezett fényképek álltak: a Deravenel család tagjairól készültek, meg a Turnerekről és Grace Rose néhai férjéről, a híres színészről, Charles Morranről. A tenger sok vázába rakott virág illata megtöltötte a levegőt, s összekeveredett a potpourri finom illatával. Grace Rose imádta a firenzei apácák által készített potpourrit, melyet Olaszország egyik legrégebbi patikájában, a Farmaceutica di Santa Maria Novellában vásárolt. Miután Elizabeth megitta a teáját, letette a csészét és a csészealjat a dohányzóasztalra, és megtörte a csendet. – Kat azt mondta, hogy magadhoz kérettél, Grace Rose – próbálkozott, s kérdő pillantást vetett a nagynénjére. – Így van. – Grace Rose fakókék szeme Elizabethre szegeződött. – Rendkívüli életed volt, és feltételezem, hogy az adott körülmények között az is marad. – Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, mit értesz „rendkívüli” alatt – válaszolta Elizabeth tanácstalan orcával.

43 – Szó szerint gondoltam. Az eddigi életed rendkívüli volt. Más, mint a többi ember élete. Szokatlan. Nem hétköznapi. Az enyém is ilyen volt. – Ismét előrehajolt, gyengéden megérintette unokahúga kezét, s így folytatta: – Édesanyád meghalt, mikor egész kicsi voltál. Alig ismerted. Apád förtelmesen viselkedett, szívtelenül eldobott, hol egyikünkhöz lökött, hol a másikhoz, és kitagadott. Elkerült. Imádtam Harryt, attól a naptól kezdve, hogy megszületett. Legkedvesebb húgom fia volt, és igen, elkényeztettem, ez igaz. De őszintén megutáltam, ahogy teltek-múltak az évek, főleg azután, hogy felnőtt ember lett. Többek között azért, ahogy veled bánt. Visszataszító volt a viselkedése, szégyenletes, és ezt meg is mondtam neki. Persze nem szerette ezt hallani. Elizabeth bólintott. – Ugye Kőliget sohasem volt az övé? – kérdezte gyorsan. – Jól mondod. Nem volt. Felajánlottam, hogy odaajándékozom neki, de visszautasított, mert jobban szerette Waverley Courtot. És volt még egy indoka. Nem szívesen vállalta… a ház fenntartásának meg a kertek gondozásának költségeit. Így hát megtartottam a birtokot, és Charlesszal együtt továbbra is odajártunk hétvégenként. A férjem halála után nem szívesen mentem oda egyedül, olyan magányosnak éreztem ott magam. Szeretem viszont Kőligetet. Ott nőttem fel, ezért megtartottam. Nem tudtam eladni egy vadidegen embernek, nem vitt rá a lélek. – Hogy került oda a nővérem? Hogyhogy Kőligeten lakott az utóbbi években? Ő is azt hitte, hogy az övé, mert előtte apánké volt? – Sajnos igen. Rögtön elmagyaráztam neki, mi a helyzet, és felvilágosítottam a történtekről. De minden vágya volt, hogy ott töltse a hétvégéket, megegyeztünk hát. Én fedeztem a ház és a teljes birtok fenntartásának költségeit, ő pedig kijelentette, hogy kifizeti a személyzet bérét. Úgy vettem észre, hogy – veled és apáddal ellentétben – Mary valamiért nem kedvelte Waverley Courtot. „Ó, én tudom az okát, mindegyiket”, gondolta Elizabeth, de helyette fennhangon ezt mondta: – Pénteken elmentem Kőligetre, mert azt hittem, hogy megörököltem, tehát az enyém lett. Fogalmam sem volt róla, hogy még mindig a tied. Ám Brineyt hallgatva rádöbbentem, milyen sokat foglalkozol a házzal, és elbizonytalanodtam. Sejtettem, hogy még most is a tiéd. – Bocsánatkérő hangon fejezte be: – Szörnyen érzem magam, ne haragudj, hogy alkalmatlankodtam. – Ne csacsiskodj már, nem alkalmatlankodtál, ahogy Kat sem, mikor múlt héten odalátogatott. A családhoz tartoztok, akkor mentek oda, amikor akartok. – Egyszerűen nem értem… mármint apám viselkedését. Miért hagyott bennünket abban a hitben, hogy Kőliget az övé? – Csakugyan felajánlottam neki, Elizabeth, apád nagy örömére és büszkeségére. Aztán rájött, milyen drága a fenntartása, és a végén… visszautasított. Valószínűleg fűnek-fának elmesélte, hogy odaadom neki Kőligetet, talán még hencegett is vele. Aztán már nem törte magát, nem verte nagydobra, miért nem fogadta el az ajándékomat. Talán kínos lett volna magyarázkodni. – Igazad lehet. Akkor is furcsa, hogy így viselkedett – mormogta Elizabeth ajkbiggyesztve. Grace Rose élénken folytatta. – Látni akartalak, angyalom, hogy beszéljek veled valamiről, ami aggaszt, de előtte feltehetek néhány kérdést? – Nyugodtan. – Hanyatlóban van a Deravenel Vállalat? – Grace Rose Elizabethre függesztette a tekintetét. – Nincs. Szó sincs róla. Már két hete ezen dolgozunk Cecil Williamsszel, megoldást keresünk a problémákra. Bízom benne, hogy végül minden elrendeződik. Grace Rose bólintott. – Azt mondod, hogy nem megy tönkre a vállalat? – Pontosan. Így lesz, ígérem. Sőt nagyobb és prosperálóbb lesz, mint valaha. – Mary katasztrofális állapotokat hagyott maga után, igaz?

44 – Igaz. – Rengeteg pénzt adott Philip Alvareznek. – Igen – válaszolta Elizabeth kurtán, immár leplezetlen haraggal. – A vállalat pénzét? – Igen. Milliókat fektetett a marbellai projektbe. De biztosíthatlak róla, hogy nem hagyjuk annyiban. Vagy visszaszerezzük a befektetett pénzünket, vagy átvesszük a projektet. Úgy hírlik, hogy senor Alvareznek gondjai támadtak. Éppen most elemezzük a helyzetet. – Bennetek van minden bizodalmam: benned és Cecilben. – Grace Rose metsző pillantást vetett Elizabethre. – A saját pénzéből is juttatott neki? – Igen. Bár kétlem, hogy azt visszaszerezhetem. – Nem csodálom, hogy Mary Turnernek mélyen a pénztárcájába kellett nyúlnia ahhoz, hogy férjet szerezzen magának. Nem volt éppen a világ legnagyobb szépsége, és észnek is híján volt. No, erre Elizabeth elnevette magát. – Jaj, Grace Rose, nincs hozzád hasonló… olyan jópofa vagy. Grace Rose csak mosolygott. – Ami a holnapi igazgatósági ülést illeti… ne tégy… elhamarkodott lépéseket. Elizabeth döbbenten szegezte nagynénjére a tekintetét. – Tudod, hogy nem szoktam elkapkodni a dolgokat – felelte. – Roppant óvatos vagyok, és Cecil is az. Mit akarsz ezzel mondani? – Az igazgatótanács túl nagy. Ormótlanul nagy. De kit zavar? Mármint ebben a szent pillanatban? Szerintem meg kellene hagynod a jelenlegi formájában. Ne dobj ki senkit. Senkit se szólíts fel lemondásra! Maradjon minden úgy, ahogy van. – Miért mondod ezt? Miért jó ez nekünk? – Ne szerezz ellenségeket, Elizabeth. Még ne. Foglalkozz a vállalat vezetésével. Később is változtathatsz az igazgatótanács összetételén. .. várj vele… most inkább szerezz barátokat, ne ellenségeket. – Hm. Mondasz valamit, Grace Rose. – Te vagy a legnagyobb részvénytulajdonos. És az ügyvezető igazgató. Remek csapatot szedtél össze. Vágj bele, dolgozz szorgalmasan és végezd el a feladatodat, állítsd talpra a Deravenel Vállalatot! Aztán azt csinálsz az igazgatótanáccsal, amit akarsz. Elizabeth figyelmesen hallgatta Grace Rose bölcs szavait. Megfontolandó. Bólintott, majd megkérdezte: – Ezért akartál találkozni velem? – Nem egészen. Másvalamit kell megbeszélnem veled, olyasmit, ami nem tűr halasztást és fölöttébb aggaszt. – Grace Rose talpra állt. – Gyere velem, kapsz tőlem valamit. Elizabeth, akiben feltámadt a kíváncsiság, nagynénje után ment: elhagyták a szalont.

TIZEDIK FEJEZET Elizabeth követte Grace Rose-t: át a kis előcsarnokon, aztán be a vörös fogadószobába. Ez volt az egyik kedvenc szobája itt, nagynénje lakásában. Imádta a helyiséget uraló piros kavalkádot: a karmazsinszínű selymet a falakon és az ablakoknál, a szalaggal hátrafogott drapériát, a szőnyeg élénkvörös színeit, a kandalló elé rakott ülőgarnitúra bordó bársonyhuzatát. Úgy gondolta, hogy a vörös színárnyalatok remek hátteret biztosítanak az impresszionista és posztimpresszionista festményeknek, melyeket Grace Rose ebben az elegáns helyiségben

45 helyezett el. Ugyanakkor úgy érezte, hogy az eleganciát ellensúlyozza a barátságos meleg és az otthonosság érzete; a rózsaszín selyemburájú lámpák kellemes, rózsás fényt árasztottak, mely megmelengette az ember szívét, különösen ezen a téli délutánon. – Ülj oda, a tűz mellé, kicsi szentem – utasította Grace Rose az unokahúgát. Közben odament a sarokban álló, György kori íróasztalhoz, megfogott egy vaskos, barnás színű borítékot, aztán csatlakozott Elizabethhez. – A festményről lenne szó – kezdte Grace Rose, s átható pillantással nézett az unokahúgára. – Ezért hívattalak ide. Remélem, nem kell elmagyaráznom, melyik festményre gondolok. – Persze hogy nem – bólintott Elizabeth. – Arról a képről van szó, amelyet 1918-ban vásárolt édesapád, mert annyira emlékeztette rád meg Bessre. – Úgy van. Egyvalamit ígérj meg nekem! Ígérd meg, hogy sohasem adod el. Csak ha muszáj… mert csak úgy tudod megmenteni a Deravenel Vállalatot. Abban az esetben eladhatod. – Esküszöm, hogy sohasem adom el, Grace Rose. Szavamat adom rá. – És ha nagy lesz a kísértés, hogy elárverezd? Ma már kész vagyont ér. – Ez tény. – Szóval máris felbecsültetted? – csapott le Grace Rose sietve, s metsző pillantást vetett Elizabethre. – Nem egészen. – Elizabeth megköszörülte a torkát. – Mindjárt elmagyarázom, miként döntöttem a festmény sorsáról egy évvel ezelőtt. Ez akkoriban történt, amikor a féltestvérem közölte velem, hogy többé nem látnak szívesen a vállalatnál, és abba kell hagynom a munkát. Mivel nem sejthettem, mit tartogat még számomra, mi lesz a következő lépése, Ravenscarba költöztem. Ha úgy tetszik, elbujdokoltam. – Emlékszem rá. Felhívtál onnan, bejelentetted, hol vagy, hátha szükségem lesz rád. De kérlek, mesélj még a festményről! – Azon a héten, amikor Mary közölte velem, hogy kotródjak onnan, elmentem Waverley Courtba, és megkértem Tobyt, hogy vegye le a képet a könyvtár faláról. Óvatosan pokrócba tekertük, aztán Londonba hoztam. Azt mondtam Tobynak, hogy letisztíttatom és restauráltatom. Így is történt. Most az öltözőszobám falán lóg, a lakásomon, az Eaton Squareen, ott biztos helyen van. Grace Rose zavarodott arcot vágott. – Pedig Briney Meadows alig néhány hete látta a festményt – mormolta. – Toby megkérte, hogy menjen át vele Waverley Courtba, segítsen megszerelni a riasztóberendezést. Valami gond volt a huzalozással. Széles mosoly terült el Elizabeth arcán. – Briney a másolatot látta. Azután készíttettem, miután letisztították és restaurálták a képet. Miközben lemásolta a festőművész, akit megbíztam a munkával, rájöttem, hogy Toby és Myrtle könnyen kiszúrhatja az új keretet, mikor a kép visszakerül Waverley Courtba, mivel az eredeti keret kicsit csorba volt már, ittott lepattogzott róla az aranyozás. Szóltam hát a festőnek, hogy a régi keretbe tegye a másolatot, az eredetit meg az újba, nehogy észrevegyék a cserét. – Roppant elmés ötlet, angyalkám – kuncogott Grace Rose. – Azért kíváncsi lennék rá, miért hoztad el a képet a helyéről? – Attól féltem, hogy Mary esetleg ellopja. Bejáratos volt Waverley Courtba. Bevallom, nem bíztam benne. Noha utálta a képet, sejtette, hogy rendkívül értékes. Könnyűszerrel elvihette volna. Senki sem állította volna meg. Egy szó, mint száz, nem akartam kockáztatni. Mi lett volna, ha eladja, és odaadja a pénzt Philip Alvareznek? – Remek logika, Elizabeth. Azonban… – Grace Rose elharapta a mondatot, aztán megfontoltan kijelentette: – Gondolom, jog szerint az övé volt.

46 – Tisztában vagyok vele. Apánk hagyatéka volt, előbb az öcsénkre, Edwardra szállt, aztán Maryre. Azon a bizonyos napon önhatalmúlag döntöttem… úgy határoztam, hogy nem lehet a nővéremé a kép, mert nem érdemelte ki. Grace Rose elfojtotta a feltörő kacajt. – Elizabeth, azt hiszem, a helyedben én is ugyanígy cselekedtem volna – jegyezte meg kis idő múlva. – Köszönöm, hogy ezt mondod. – Közelebb hajolt a nagynénjéhez, és bevallotta: – Elképesztő összeget ér. Az egyik képkereskedő, régi barátom, azt mondta, hogy Renoir összes festménye megfizethetetlenül értékes, főleg ez a kép, Les deux soeurs, mivel bámulatosan jó állapotban van, és azért is, mert Renoir 1889-ben festette, amikor remek formában volt. Múlt nyáron beszéltem az említett barátommal, Julián Eversonnal, és megmutattam neki a Renoirt. Teljesen lenyűgözte. Megsaccolta az árát. Azt mondta, minimum hatmillió fontot ér. Még azt is hozzátette, hogy ezzel igen szerényen becsülte meg a kép értékét. – Korrekt árnak tűnik. Én nyolcmillió fontra saccoltam. Íme, ez a dosszié a tiéd. Rengeteg irat van benne azokról a festményekről, amelyek Jane Shaw tulajdonában voltak. Jane apám barátnője volt, helyesebben szólva, a szeretője. A halála után Bess-szel együtt megörököltem a képgyűjteményét. Már akkoriban is értékes volt, manapság pedig még nagyobb értéket képvisel. Tudom, mi lóg a lakásom falain. Idebent… – elhallgatott, megpaskolta a barnás borítékot, majd tovább beszélt: – …fényképeket találsz, azokról a festményekről, melyek nagyanyádhoz kerültek. Ha van egy szabad perced, kérlek, keresd meg őket azokban a házakban, melyeket megörököltél. Megteszed, Elizabeth? Nem árt, ha tudod, hol vannak. – Okvetlenül megkeresem őket. Sőt Kat máris nekiláthat. Pillanatnyilag nekem dolgozik, hasonló jellegű feladatokkal bíztam meg. – Örömmel hallom. Ügyes teremtés. A képek egy része a chelsea-i házban lesz, ott, ahol apád lakott, miután eladta a régi házat a Berkeley Square-en. A többi alkalmasint Ravenscarban és Waverley Courtban lehet. Itt a dosszié. Alkalomadtán nézd meg, talán ráismersz némelyik festményre. Elizabeth odavitte a vaskos mappát a vörös fogadószobában található íróasztalhoz, és tanulmányozni kezdte a festményekről készített iratokat. Grace Rose már több mint húsz perce eltűnt – az Írországban élő unokaöccse telefonált – , és azóta se jött vissza. Elizabeth, aki a festményekről készült fényképek varázsa alá került, az első pillanattól kezdve, ahogy lapozgatni kezdte a fotókat, tudta, hogy ritka kincseket lát. Ám azt eddig nem sejtette, hogy Jane Shaw gyűjteményéhez tartoztak. Némelyikre azon nyomban ráismert, a pontos helyüket is ismerte. Alaposan megnézte az egyik felvételt, mely Camille Pissarro művéről készült: azóta imádta ezt a festményt, amióta az eszét tudta. Vörös cserepes, öreg házak csoportját ábrázolta, körülöttük szinte csupasz fákkal. Waverley Court ebédlőjében függött, ahogy az a látványos, havas tájkép is, melyet Armand Guillaumin festett. Elizabeth ezek között a képek között nőtt fel, és tetszett neki, hogy olyan jól kiegészítik egymást. Pissarro vörös háztetőinek színe visszaköszönt Guillaumin képén, a hófedte domboldalakon álló fák rozsdabarna leveleinek színében. Utána Claude Monet havas tájképe következett, melyet kizárólag különböző fekete, fehér, sárgásfehér és szürke színárnyalatokkal festett; Harry egyik kedvence volt, és még most is ott függött Ravenscarban, abban a szobában, ahol hajdanán Elizabeth apja dolgozott. Számtalan egyéb fotó volt ott, különböző festményekről; Elizabeth ráismert Matisse, Van Gogh, Sisley és Manet stílusára. Mind a négy festmény ismerősnek tűnt neki; biztos, hogy nincsenek sem Ravenscarban, sem Waverley Courtban. Megeshet, hogy a chelsea-i házba kerültek. Ebben a pillanatban előkerült Grace Rose. – Annyira sajnálom, angyalom! – szabadkozott. – Patrick nem szokott ilyen hosszasan telefonálni, de most mindent el akart mesélni a barátnőjéről… épp az eljegyzésére készül. A hétvége felé elhozza Londonba, hogy bemutassa.

47 – Ó, milyen kedves – mondta Elizabeth, s mosolyogva felpillantott. – Igen, az. Igazán figyelmes. Ha csak lehet, bevon a családi életbe. Na, de térjünk a festményekre! Bizonyára ráismertél némelyikre. Ha minden igaz, ott lógnak valamelyik házad falán. Elizabeth visszatette a fotókat a dossziéba, felállt az íróasztaltól, s odaült a nagynénjéhez, a tűz közelébe. – Ott is vannak, mindjárt megmutatom, mi van nálam. Emlékszem, hogy a többit is láttam valahol, csak az a gond, hogy nem rémlik, hol… valószínűleg a chelsea-i házban lehetnek. Ha nem adták el őket. – Természetesen ezzel az eshetőséggel is számolnunk kell, bár kétlem, hogy apád elkótyavetyélte volna a műtárgyakat. Híres művészek festették ezeket a képeket, a fülembe jutna, ha piacra kerülnének. Ezért gondolom, hogy Mary sem adott el képet. Értesültem volna róla. – Szólok Katnek, hogy menjen vissza a chelsea-i házba, és írja össze a festményeket – mondta Elizabeth. – Múlt héten ott járt, apránként számba veszi a dolgokat. Eszembe se jutott, hogy külön felhívjam a figyelmét a házban található festményekre. – És mi lesz azzal a házzal, Elizabeth? Megtartod? Vagy eladod? – Azt hiszem, eladom, Grace Rose. Bájos, ódon épület, tudom, de túl nagy egy egyedülálló nőnek. Grace Rose bíráló pillantást vetett rá. – De nem leszel örökké egyedül – háborgott. – Egy nap férjhez mész és gyerekeid lesznek. Elizabeth szájtátva bámult rá, arcán rémület futott át. – Sose megyek férjhez. Soha! – Ugyan, ugyan, angyalkám. Miért mondod ezt így? Az ember sosem tudhatja, mit hoz a jövő… az élet bővelkedik váratlan fordulatokban. – Nem, én sose megyek férjhez. Független nő vagyok. Mellesleg, nem szeretném, ha az uram parancsolgatna nekem, és megmondaná, mit csináljak. Én a magam ura akarok lenni. Nem szeretnék másvalaki függeléke lenni. És gyerekekre sem vágyom, karriert akarok. Grace Rose hosszan, elgondolkodva ránézett, de csöndben maradt. – Nyolcéves koromban – szólalt meg Elizabeth váratlanul – közöltem Robert Dunleyval, hogy nem megyek férjhez soha. Nyugodtan megkérdezheted, majd ő megmondja, hogy ez az igazság! Grace Rose beleharapott az ajkába, hogy visszafojtsa mosolyát, aztán könnyedebb hangot ütött meg. – Ez akkor történt, amikor először kérte meg a kezedet, Elizabeth? – mormogta. – Miket beszélsz, Grace Rose! Nem kérte meg a kezemet. Sem akkor, sem máskor. Ami azt illeti, ezután sem fogja megkérni, biztosíthatlak róla. Grace Rose lenyelte az előkívánkozó szavakat. Már majdnem közölte Elizabethtel, hogy nagyon téved. Robert Dunleyt elvarázsolta a bájos Elizabeth Turner, már akkoriban, amikor nyolcéves volt, éppúgy, mint Elizabeth. Sok időt töltöttek vele Kőligeten, mikor kicsik voltak, s Grace Rose még emlékezett rá, hogy Robin áhítattal csüggött Elizabeth minden szaván, teljesen megigézte a kislány. Elizabeth, aki képtelen volt más témára térni, most bejelentette: – Robin olyan, mintha a rokonom lenne, a testvérbátyám. Ő is a testvéreként gondol rám. – Csakugyan? – duruzsolta Grace Rose. – Hallottam, hogy üzemeltetési vezérigazgató lett a Deravenel Vállalatnál… remélem, hamarosan elhozod hozzám. Olyan tündéri kisfiú volt. – Nem várta meg a választ, gyorsan más tárgyra tért, s így fejezte be: – Feltétlenül tudasd velem, milyen festményeket talált Kat a chelsea-i házban. Izgatottan várom a híreket. – Reggel ráállítom a feladatra, holnap estére már biztosan megtudok valamit. Most pedig megmutatom, mi van a tulajdonomban. – Kinyitotta a dossziét: a Pissarro-reprodukciót vette elő elsőként, és átnyújtotta nagynénjének. Miután távozott Grace Rose lakásából, és hazament, Elizabeth eltűnődött: milyen furcsa, hogy a nagynénje Robertet meg a lánykérést emlegette. Grace Rose nyilvánvalóan megfeledkezett arról, hogy Robin elvette Amy Robsont. Ennek immár nyolc éve, vagy talán

48 több is. Mindenki elfeledkezett erről a frigyről, mert sosem látták Amyt; mintha a feledés homályába veszett volna. Blanche Parrell egyszer említette, hogy Amy Cirencesterben él, és nem szokott bejönni a városba, minthogy külön él Roberttől. Robin nem emlegette a feleségét, s Elizabethnek ezer éve nem jutott eszébe Amy, egészen ma estig. Igen, úgy tűnik, ez a tinédzserkorban kötött házasság nem sikerült. Blanche meg is jegyezte: „Három napig dínomdánom, holtig való szánom-bánom.” Annak idején sokan azt hitték, sietni kell a friggyel, aztán kiderült, hogy mégsem. Nem született gyermek ebből a ripsz-ropsz házasságból. Robert Dunley olyan volt, mint egy agglegény, látszólag facér volt, és szerelem nélkül élt. Londonban lakott és dolgozott, nem járt Cirencesterbe. Elizabeth Amyre gondolt. Hogy hagyhatta, hogy ez a remek pasi kicsússzon a kezéből? TIZENEGYEDIK FEJEZET – Diplomácia és színlelés, ezek a leghatásosabb fegyvereink. Minden rendben lesz, ha ügyesen használod őket, Elizabeth – bizonygatta Cecil Williams. Elizabeth, aki figyelmesen nézte Cecilt az íróasztal túloldaláról, így válaszolt: – Igazad van, Cecil. Grace Rose is nagyjából ugyanezt mondta tegnap. Figyelmeztetett, hogy várjak még, ne tegyek elhamarkodott lépéseket. Inkább barátokat szerezzek magamnak, ne ellenségeket. – Bölcs öregasszony. Különben is, mit tehetnél? Szerintem semmit. Nem rúghatsz ki vezetőségi tagokat, nem hozhatsz új szabályokat, meg hasonlók. Mindezzel csak magadra haragítanád az igazgatótanács többi tagját. Óvatosan kell lépned, és nagyon, de nagyon lassan. – Cecil kiegyenesedett a széken, s ivott egy korty kávét. – Mindenesetre ma igen alacsony lesz a létszám. Elizabeth felkapta a fejét, szeme elárulta meglepetését. – Hogyhogy? – Charles Broakes péntek délután felkeresett a távolmaradók névsorával. – Cecil elővette a jegyzettömböt a zsebéből, s rápillantott. – Malcolm Allén benyújtotta a lemondását. Los Angelesbe költözik, hogy közel legyen a lányához és az unokáihoz. Nemrég halt meg a felesége. Ketten ágynak estek, influenzások, aztán ott van Rodney Nethers, a nyáron szélütés érte. Lemondott. Ahogy Péter Thwaites is, aki elköltözött Monacóba, mert ott sokkal alacsonyabbak az adók. Ez már öttel kevesebb. Mary meghalt, Neil Logan pedig dementiában szenved, te küldted nyugdíjba. Ezzel már heten kiestek. Rushton Douglas tavaly augusztusban elhunyt, így nyolc lett azoknak a száma, akik nem lesznek jelen. – Ez hihetetlen! – kiáltott fel Elizabeth. Felhúzta rőtes szemöldökét, s megkérdezte: – Mit gondolsz, van köztük olyan, aki azért nem jön, mert átvettem az irányítást? Cecil hevesen megrázta a fejét. – Nem, ez kizárt. Biztos, hogy nincs. – Honnan tudjuk, hogy ketten valóban ágyban fekvő betegek? – Ezt nem tudjuk biztosan, de Rodneyt valóban szélütés érte, Malcolm is özvegyember lett, és Rushton is tutira halott. A gyászjelentés megjelent a The Times hasábjain. Elizabeth az ajkát harapdálva igyekezett leplezni mosolyát. – Szóval tíz vezetőségi tag, meg én, vagyis összesen tizenegyen leszünk. – Pontosan. Ez már sokkal kezelhetőbb, nem olyan ormótlan nagy. Nem szeretném, ha megint felduzzadna a vezetőség létszáma. – Cecil becsúsztatta a jegyzetfüzetet a zsebébe. – Gondolom, Charles Broakes is osztja a véleményem. Jut eszembe, nagyon boldog, mert összevontuk a szőlőgazdaságokat, és őt tettük meg a részleg fejévé. – Örömmel hallom. Úgy vettem észre, hogy mindig is becsületesen végezte a munkáját. – Charles is úgy gondolja, hogy ott kellene lennem az ülésen, és jó lenne, ha Robert is jönne, elvégre meg kell tartanunk a beszámolónkat.

49 – Remek. Különben is, ugye, ő meg John Norfell valójában nem kifogásolhatja, ha megjelentek az ülésen? – Nem várta meg a választ, szaporán folytatta: – Apropó, kinevezlek benneteket, mármint téged és Robint, vezetőségi tagokká. Szeretném, ha mindketten bekerülnétek az igazgatótanácsba. Ugye nem lesz ellenvetés? – Kétlem. Charles és John rá fog bólintani, ahogy Howard bácsikád is. A többiek vagy melletted állnak, vagy semlegesek. Én pedig örülök, ha bekerülök a tanácsba. Köszönöm, Elizabeth, és… – Cecil elhallgatott, mivel Robert berohant a szomszédos irodából. – Hála legyen Istennek Francisért! – harsogta közben. Mindketten rábámultak. – Mi van, Robin? Mi történt? – kérdezte Elizabeth. Olyan aggodalmas arcot vágott, és olyan nyugtalanul csengett a hangja, hogy Robert gyorsan rávágta: – Ne haragudjatok, hogy így rátok rontottam! A következő történt. .. Walsington körülszaglászott Madridban, és sok mocskos dolgot derített ki Philip Alvarezről. Habzsolja a nőket, tivornyázik, szórja a pénzt, élvezi az életet. Nagyobb összegekkel tartozik. De a legrosszabb, hogy a marbellai munkálatok megtorpantak. Könnyen belebukhat, és akkor kénytelen lesz csődöt jelenteni. – Ó, istenem! – jajdult fel Elizabeth, és szája elé kapta a kezét. – Ha csődöt jelent, sose kapjuk vissza a hetvenötmilliónkat. Jaj, Robin, ez szörnyű hír. Cecil elsápadt. Szeme Robertre szegeződött, aki lerogyott a másik székre. – Jó lenne, ha elrepülnél Madridba, Robert – mondta Cecil mogorván. – Amint lehet. – Egyetértek. Ami azt illeti, máris foglaltattam helyet. Holnap az első géppel megyek. Előreküldöm a bátyámat. Ambrose ma délután utazik, a szállodában találkozik Francisszel. Nem tétovázhatunk, meg kell tennünk a szükséges lépéseket. Nincs vesztegetni való időnk. – Pontosan – vágta rá Cecil. – Walsington megbízható hírforrás, annyi szent. Sokszor mondom neki, hogy remek kém válna belőle. Felvetted a kapcsolatot a madridi irodánkkal? – Igen. Már ráálltak az ügyre. – Elizabethre pillantott, s hozzátette: – Nyugodj meg… megoldjuk a dolgot. – Bízom benned, Robin, és Ambrose-ban meg Francisben is. Ha valaki, akkor ti kihúztok bennünket a „spanyol” csávából. Szép kis kalamajka! Most pedig, fussuk át az ülés tervezett napirendjét. Elizabeth abban a pillanatban, ahogy belépett az ülésterembe, megérezte a gyűlöletet. Nyitott könyv volt számára az emberi lélek, senki sem palástolhatta előtte az érzéseit; menten észrevette hát, milyen hangulat uralkodik körülötte. Itt, a tárgyalóteremben szinte tapintható volt az ellenséges érzület; Elizabeth úgy érezte, ha kinyújtja kezét, megérintheti. Bár meglepődött, megőrizte arcának szenvtelenségét. – Jó reggelt kívánok – köszönt, miközben az asztalfő felé sétált; mellette Cecil és Robert, akik aztán a két oldalán foglaltak helyet. Ők is köszöntek, mire a jelenlévők szintén jó reggelt kívántak, és barátságosan rájuk mosolyogtak. Miután leült az asztalfőre, Elizabeth nyájas, sugárzó mosollyal ajándékozta meg a jelenlévőket. – Nagyon örülök, hogy itt látom önöket, uraim – kezdte. – Isten hozta önöket az… első igazgatósági ülésen, amelyet én vezetek. Csillogó, fekete szeme végigfutott az asztalnál ülőkön, ám arca rezzenetlen maradt, mikor Mark Lottra és Alexander Dawsonra tévedt a tekintete, a két vezetőségi tagra, akik Cecil elmondása szerint influenzával ágynak estek. Hamar meggyógyultak, állapította meg Elizabeth, s tüstént rájött, hogy ők gerjesztik az ellenséges hangulatot. Hát persze! Mark Lott jóban volt Maryvel, és gyakran vendégeskedett Kőligeten. Ami pedig Alexander Dawsont illeti: Elizabeth őt már akkor sem kedvelte, amikor korábban a Deravenel Vállalatnál dolgozott. Alattomos, sunyi fráter volt, Elizabeth többször is hazugságon kapta. „Ők az ellenségeim”, gondolta most. Jó lesz, ha rajtuk tartja a szemét.

50 – Mai első napirendi pontunk Cecil Williams és Robert Dunley igazgatósági tagokká történő kinevezése. Mint tudják, mindketten vezérigazgatók, és velem együtt fogják irányítani a Deravenel Vállalatot. Éppen ezért elsőrendű fontosságú, hogy bekerüljenek az igazgatótanácsba, és engem ért a megtiszteltetés, hogy kinevezhetem őket. Ki csatlakozik az indítványhoz? – Én – szólalt meg Charles Broakes az asztal túlsó végéről. – Támogatom Cecil Williams és Robert Dunley vezetőségi tagokká való kinevezését: vegyük fel őket a Deravenel Vállalat igazgatótanácsába. – Én is támogatom a kinevezésüket – bömbölte John Norfell mennydörgő hangja. – Kézfeltartással jelezzék, ha támogatják a javaslatot. Kérem, tegyék fel a kezüket! Elizabeth végigfuttatta szemét az asztalnál ülőkön: minden jelenlévő felemelte a kezét. Elmosolyodott. „Lott és Dawson nem mer ellenem szavazni, ha Broakes és Norfell mögöttem áll”, gondolta. „Hasznomra vált, hogy előléptettem őket, és még nagyobb hatalmat kaptak.” Charles Broakes végignézett az asztaltársaságon. – A jelenlévők kézfeltartással egyhangúlag megválasztják a Deravenel Vállalat igazgatótanácsának tagjaivá Cecil Williamset és Robert Dunleyt – hirdette ki. – Üdvözöljük önöket a vezetőségben, uraim, és szívből gratulálunk! – Most pedig térjünk át az üzletre… – folytatta Elizabeth sietve. – Kezdjük a vállalat helyzetével. A mai napon nem tudok részletes és pontos helyzetelemzéssel szolgálni, minthogy a könyvszakértők, könyvelők és elemzők még nem fejezték be az adatok egyeztetését. Azt azonban már most kijelenthetem, hogy a Deravenel Vállalat nincs komoly veszélyben, bár a korábbi, rossz befektetések miatt veszteségeket szenvedett el. – Vigyázott, hogy a szeme se rebbenjen, miközben ezt kimondja, hiszen tudta, hogy hazugság, jóllehet kegyes hazugság. Úgy érezte, hogy felesleges lenne kiteregetni, milyen helyzetben van a cég valójában; és tanácsosabb, ha elhallgatja a gyászos spanyolországi helyzet részleteit is. Minek ijesztene rájuk? – Vagyis azt állítja, hogy a Deravenel Vállalat biztonságban van? – kérdezte Alexander Dawson; enyhén előredőlt, s Elizabethre szegezte a szemét. – Igen, ezt állítom. Mindjárt felvázolom a terveinket. Mint hallották, John Norfell és Charles Broakes magasabb pozícióba került, az általuk irányított részleg vezetői lettek immár nemzetközi szinten… – Ez azt jelenti, hogy most már a külföldi részlegek vezetői is az irányításuk alá tartoznak? – vetette közbe Mark Lott, aki szintén Elizabethre függesztette könyörtelen tekintetét. – Igen, azt. Szeretném, ha a londoni központú Deravenel Vállalatot valóban Londonból irányítanák. A jövőben a külföldi részlegek vezetői közvetlenül londoni feletteseikkel egyeztetnek, ahelyett, hogy a saját fejük után mennének, mikor olyan, nagyobb horderejű döntéseket hoznak, melyek az egész cégre hatással lehetnek. – Ezzel Cecilre pillantott. – Ez egyfajta kontrollt jelent – magyarázta Cecil – , így biztosíthatjuk, hogy a külföldi részlegeinket is a terveink szerint vezessék, aszerint, ahogy a vállalat jövőjét képzeljük. Az irodáink többségét világszerte átszervezzük, természetesen lesz némi… létszámcsökkentés is, és néhányan… – Remélem, nem lesznek tömeges elbocsátások! – kiáltotta Dawson harsány hangon, félbeszakítva Cecilt. – Mert akkor megkongatnánk a vészharangot, és az egész világ megtudná, hogy komoly gondjaink vannak. – Egyeseket elküldünk, másokat nyugdíjazunk – mondta Elizabeth komoly, határozott hangon. – De fokozatosan intézzük a dolgot, több hónap leforgása alatt, jövőre talán a teljes évet rászánjuk. Nem szeretnénk riadalmat kelteni, már csak azért sem, mert nincs okunk rá. A Deravenel Vállalat biztonságban van, mint az imént említettem, viszont hatékonyabb struktúrát kell kialakítanunk. – Roberthez fordulva így szólt: – Szeretném, ha főbb vonalakban felvázolnád a változtatásokra vonatkozó terveinket, Robin.

51 Robert az előtte szólókkal ellentétben felállt. Tekintélyes, impozáns alakja a többiek fölé magasodott, így kezdte ecsetelni a terveket, melyeket Cecillel együtt formába öntöttek; rögtönzött beszédet mondott, nem használt jegyzeteket. Mestere volt a szónak, szabatosan fogalmazott, és világosan elmagyarázta a terveiket, mindenki megtapsolta hát, amikor befejezte. Ezután Elizabeth felkérte Cecilt, hogy mondja el részletesen, hogyan képzelik a világ különböző pontjain lévő irodák egy részének bezárását, és mivel indokolják mindezt. Cecil is felállt, s világosan, érthetően beszélt az igazgatótanács tagjaihoz; látszott rajta, hogy biztos a dolgában. Készségesen válaszolt a rázúduló kérdésekre, s megnyugtatta azokat a vezetőségi tagokat, akiket nyugtalanított a külföldi irodák bezárása és annak visszhangja. John Norfell is ecsetelte a terveit és a nemzetközi szállodacsoportra vonatkozó elképzeléseit; Charles Broakes hosszasan szónokolt a borgazdaságokról, melyeket ezután ő fog irányítani. Mindketten magabiztosak voltak, és alaposan felkészültek. Ezután újabb kérdéseket tettek fel, és válaszok hangzottak el; olyan témákat hoztak fel, melyeket Elizabeth el akart kerülni, mégis állta a sarat, a maga szokásos okos és ravasz módján. Jó színésznő volt, ügyesen palástolta az érzelmeit. Bizony, jó hasznát vette színészi képességeinek és csavaros eszének ezen a hűvös decemberi délelőttön. Mikor fél egykor véget ért az igazgatósági ülés, körbejárta a szobát, mindenkivel kezet fogott és csevegett egy kicsit, aztán szép csendben elosont: otthagyta Cecilt és Robint, hogy szórakoztassák a vezetőség tagjait ebéd közben, melyet a cég ebédlőjében tálaltak. TIZENKETTEDIK FEJEZET Hiányzik Robin, jobban, mint gondoltam. Megint elutazott Madridba, hogy a Philip Alvarez-féle üggyel foglalkozzon. Jóllehet rengeteg dolgom van, olyan örömtelenek és unalmasak a napjaim nélküle. Annyira sivár az iroda, ha nem tölti meg eleven mosolyával, viccelődésével meg incselkedésével, könnyed nevetésével és fanyar humorával. No meg bölcs szavaival. Robin az egyetlen, aki csitítani tudja háborgó lelkemet; a segítségével átlátom a bonyolult, szövevényes ügyeket. Racionálisan gondolkodik, ami nagyon megnyugtató. Minden áldott reggel, amikor megjövök, bemegyek a szomszédos irodába, és felgyújtom a villanyokat; egészen addig égnek, míg este hazamegyek. Kevésbé érzem a magányt, ha látom a szomszédos helyiségben világító fényeket. Olyan, mintha bármelyik pillanatban betoppanna. Madridban van, a bátyjával, Ambrose-zal, Nicholas Throck-mannel és Francis Walsingtonnal; ő vezeti a csapatot. A hírek szerint tegnap este előreléptek. Remélem is. Szeretném, ha az Alvarez-féle ügy számomra kedvezően alakulna, akkor nem bosszankodom többé a hetvenötmillió euró miatt, melyet Mary olyan meggondolatlanul elajándékozott. És ami legalább olyan fontos: Robin végre hazajöhet. Nincs hozzá fogható. Még nem szakadt el az a különleges kötelék, mely gyerekkorunkban alakult ki köztünk. Most, ha visszagondolok, rájövök, mennyi mindent elszalasztottunk tinédzserkorunk utolsó éveiben és a húszas éveink elején. Akkoriban ritkán kereszteződött az utunk. Sajnos. Magániskolába járt, aztán bentlakásos iskolában tanult, utána pedig egyetemre ment. Cambridge-i diák volt, ahogy Cecil Williams meg néhány más barátom is itt, a vállalatnál. Mikor korábban a Deravenel Vállalatnál dolgoztam, Robin éppen a New York-i irodánál kapott munkát; miután néhány évig New Yorkban élt, átküldték Indiába, ahol a bányászati részlegnél dolgozott Újdelhiben, a cég központi irodájában. Tulajdonképpen csak akkor pótoltuk a lemaradást, amikor visszatért Angliába, s rájött, hogy kiesett Mary kegyeiből, ahogy én is. Akkoriban újra elmélyült a barátságunk; nagyon kedves volt velem, megértett és mellettem állt, amikor Mary zsarnok módjára viselkedett.

52 Robin tavaly sokat legyeskedett körülöttem, el-ellátogatott Ravenscarba, együtt dolgozott velem és Cecillel, együtt terveztük a jövőt. Jól tettük, mert rengeteg időt megspóroltunk vele, most késedelem nélkül munkához láthattunk. Most itt tartunk, Robin meg én jól kiegészítjük egymást, ideális munkatársak vagyunk, mondhatni, szinte összenőttünk. Igaz, már akkor is jól illettünk egymáshoz, amikor először találkoztunk, nyolcéves korunkban. Hosszan tartó barátság ez. Hasonló az érdeklődésünk, ahogy régen is az volt. Imádunk mozogni, sétálni, táncolni, teniszezni, de legjobban lovagolni szeretünk. Bámulatosan ügyes lovas, jobb, mint én, bár én is jó lovas vagyok. Mégis elmaradok mögötte. No, ezzel még nem ért véget a felsorolás, mivel szívesen járunk moziba, koncertekre, operába és színházba is. Néha-néha csipkelődöm is vele, mert olyan jól játssza a szerepét, egy színész veszett el benne. S mézédes a hangja, meghódítja az embert, ahogy a néhai Richárd Burton hangja is megigézte a színházi nézőközönséget, és mindenkit magával ragadott. Robin rendszerint azzal válaszol, hogy én sokkal jobb színésznő vagyok, és igaza lehet. Robin rendkívül intelligens, sok szempontból briliáns, s rejtélyes módon mindennek megtalálja a nyitját, főleg az üzleti életben; mindennap tanulok tőle valamit. Lojális és megvéd a bajtól, ahogy Cecil is, mindkettőjüket nagyra becsülöm. Igaz barátság szövődött közöttük, aminek nagyon örülök. Ők ketten életem fő támaszai. Isten ments, hogy egyszer megorroljanak egymásra és összevesszenek. Szerencsére erről szó sincs. Annyi minden történik a Deravenel Vállalatnál; zajlik az élet, olyan sebességgel, hogy csak kapkodom a fejem. Cecil remek munkát végez, ő felügyeli a változásokat, melyeket már az első pillanatban végrehajtottunk. Ösztönösen érzem, hogy megvalósul mindaz, amit az évek során terveztünk. Ebben a percben a City összes bankára a Deravenel Vállalatra koncentrál. Figyelnek, fülelnek és várnak. Nem botladozhatunk. Magamban megfogadtam, hogy nem is fogunk. Robin megígérte, hogy időben visszajön, és velem tölti a karácsonyt. Remélem, elmegyünk Waverley Courtba. Ránk fér. A munka rabjai lettünk. Robin és én… * Fülhasogató telefoncsörgés lepte meg Elizabethet, mire riadtan felült, s a telefonkagylóért nyúlt. – Elizabeth Turner. – Én vagyok az. – Robin! Szia! Épp azon tűnődtem, mikor telefonálsz – így Elizabeth. – Hát most. És ha minden igaz, jó hírekkel szolgálhatok. – Nehogy azt mondd, hogy kipréselted belőle a pénzt. Mert ha igen, kész zseni vagy! – kiáltotta Elizabeth izgatottan csengő hangon. – Nem, erről szó sincs – mondta Robert józanabb hangsúllyal – , bár jelentős haladást értem el. Tulajdonképpen többes számban kellene beszélnem, hisz csapatmunka volt. És te is hozzájárultál a sikerhez. – Mire gondolsz? – Philip mindig is kedvelt téged, Elizabeth, sőt úgy látom, hogy kifejezetten szeret. Teljes mértékben megérti, mennyire sajnálod a hetvenötmillió eurót, amelyet Mary befektetett, és nem akar kibabrálni veled – magyarázta Robert. – Nagyjából ugyanekkora összeget fektetett be ő is a marbellai projektbe, így, bizonyos értelemben, egyenrangú partnerek vagytok. Helyesebben szólva, a Deravenel Vállalat és ő egyenrangú társak. Akárhogy is, a projekt nem úgy ment, ahogy ő képzelte, és szeretné, ha átvennénk tőle. – Mármint az irányítást? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedő hangon. – Pontosan. Nincs tapasztalata e téren, nem menedzselt még efféle nyaralóparkot, mert valójában erről van szó, és ha nem segítünk neki, és nem vesszük át tőle az irányítást, belebukik. Mi pedig tuti, hogy elveszítjük a hetvenötmilliónkat. – Azt mondod, hogy Philip csődbe megy?

53 – Nem ő, személy szerint. A legtöbb cége biztonságban van. De a marbellai projekt megbukik, és akkor úszott a Deravenel Vállalat pénze. – A társunk marad? – Elizabeth szorosabban markolta a kagylót. – Igen. Úgy gondolom viszont, hogy számunkra előnyös megállapodást tudok kiharcolni a tárgyalások során. Más szóval, mi diktálunk, mi vezetjük majd a projektet… – Szőröstül-bőröstül a miénk lesz? – Szőröstül-bőröstül, sőt csontostul – felelte Robert hangjában csipetnyi nevetéssel. – Cecil is tudja már? – Még nem. Most hívom fel. Nos, mi a véleményed? Arról, hogy a Deravenel Vállalat viszi majd a prímet? – Megcsináljuk. Megvannak a megfelelő embereink. – Elizabeth hangja hirtelen komor színt kapott. – Különben is, nem írhatom le, csak úgy, azt a fránya hetvenötmillkót! – Tudom. Nincs más választásunk. Nézd, rengeteg dolgot kell még egyeztetnünk. Csak kíváncsi voltam, mit szólsz úgy általában az ötlethez. Persze Cecilt is meg akarom kérdezni, hogy holnap le tudjam zárni a tárgyalásokat Philippel. Természetesen a szerződésekkel meg a papírmunkával meg kell várnunk az ünnepek végét. Ha viszont egyezségre jutunk, a csapat szinte abban a minutumban elhagyhatja Madridot. – Mi a véleményed, Robin? Mit tegyünk? – Az ösztöneim azt súgják, hogy el kell fogadnunk Philip ajánlatát… legalábbis a tárgyalások jelenlegi fázisában. Ha meg tudok egyezni vele, és számunkra kedvező megállapodásra jutunk, a végén még győztesként kerülhetünk ki az ügyből. – Akkor rendben. Légy szíves, hívd fel Cecilt, jó? Most íziben átmegyek az irodájába. És köszönöm, Robin. – Szívesen, Elizabeth. Holnap estére visszaérek, ha minden jól megy. – Örömmel hallom. Hiányoztál. – Te is nekem. Elnémult a telefonvonal, mire Elizabeth letette a kagylót, kisietett az irodából, majd át a hallon. Sietve bekopogtatott, s épp akkor lépett be Cecil irodájába, amikor megszólalt a telefon. – Robin az – jelentette be komoran, odaballagott Cecil íróasztalához, és leült az egyik székre. „Értettem”, bólintott rá Cecil; hűvös, szürke szeme meg se rebbent, és higgadtságát is megőrizte. Felvette a kagylót. – Williams vagyok. – Csendben végighallgatta Robertet, aztán így felelt: – Igen, pont ebben a pillanatban lépett be, Robert. Na, mesélj! Jól ment? Ezzel hátradőlt, bólogatott, közben többször is Elizabethre nézett, elkapta a pillantását. – Mindketten jól látjátok Elizabethtel – mondta végül. – Nincs más választásunk. Nyugodtan csatlakozhatunk Philip Alvarezhez, legalábbis egyelőre, amíg a tárgyalások zajlanak. Számunkra igen-igen kedvező alkut kell kötnöd vele, Robert! Elizabeth kényelembe helyezte magát, csak fél füllel figyelt Cecilre. Aztán, mikor barátja letette a hallgatót, közelebb hajolt az íróasztalhoz. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte, s Cecil szemébe fúrta fekete tekintetét. – Osztom a véleményeteket: nincs vesztenivalónk. Ebben a pillanatban. Hiszen egyelőre csak tárgyalunk. Elizabeth felállt. – Mondok neked valamit, Cecil. Ha John Norfell ráteszi a kezét a marbellai projektre, aranyat csinál abból a nyaralóparkból. Ez éppen neki való feladat. Amennyiben átvesszük a projektet, nyugodtabban aludnék, ha ő vezetné a munkát. – Engem is megnyugtatna – válaszolta Cecil. Elizabeth az órájára sandított. – Mennem kell. A chelsea-i háznál találkozom Thomasszal és Kattel. Tegnap este roppant titokzatosak voltak. – Reméljük, hogy ők is jó hírrel szolgálnak – felelte Cecil, s megajándékozta Elizabethet ritka mosolyai egyikével.

54

TIZENHARMADIK FEJEZET A ház a XIX. század elején épült. Tökéletes szimmetria jellemezte, és vitathatatlanul jó ízlés; tenger sok ablaka volt, és magas kéményei. Ez az építészeti remekmű magas téglafalak mögött rejtőzött, s bájos kertben állt, a Temze partján. Eredetileg Neville Watkins vásárolta a feleségének, Nannek, aki később eladta Edward Deravenelnek, ő pedig azon nyomban odaajándékozta az öccsének, Richárdnak. Richárd cserébe Bess Deravenelre hagyta a házat, akiből rövidesen Mrs. Turner lett. A fia, Harry Turner aztán megörökölte Besstől, s ott élt egy ideig, ahogy a lánya, Mary is. Pontosabban fogalmazva, a haláláig ott lakott. Mivel az említett tulajdonosok mind nagy becsben tartották ezt a helyet, féltő gondoskodással vigyázták az elmúlt száz évben. Ahogy korábbi tulajdonosai is rendkívüli szeretettel gondoskodtak róla. Ennek köszönhetően kívül-belül kiváló állapotban volt, igen sokat ért hát. Valóban igazi kincs, merengett Elizabeth, miközben belökte a kovácsoltvas kaput, mely megtörte a téglafalat, és besétált a kertbe. Ott állt és megcsodálta az épületet, s akkor, váratlanul megrohanták a fájó emlékek. Képek táncoltak a szeme előtt… azok a napok, melyeket itt töltött öccsével, Edwarddal, meg az édesapjával… azok a boldog, nyolcvanas évekbeli napok… apja, aki oly kedves volt… aztán apja és annak hatodik, immár utolsó felesége, Catherine… az édes, anyáskodó Catherine, kedvenc mostohaanyja, aki annyira szerette őt. És Thomas Selmere, Catherine új férje, aki szintén szerette… Mert szerette, nemdebár? Árny suhant át az arcán, s elborult a homloka, majd hagyta, hogy a feledés homályába vesszenek az emlékek Tomról – a roppant veszedelmes Tomról. Önkéntelenül megborzongott, s érezte, hogy libabőrös lesz. Tom könnyen tönkretehette volna. Ő azonban józan és higgadt maradt, nem vesztette el a fejét, felvette az ártatlanság álarcát, illedelmes maradt, sokszor volt elgondolkodó és hallgatag. Feddhetetlen viselkedése és fürge észjárása miatt szerencsésen elkerülte a bajt – nem úgy Tom. Szerencsétlen, ostoba ember. Becsöngetett, s Ann Whitehead, a házvezetőnő, nyomban ajtót nyitott; szívélyesen üdvözölte Elizabethet, aztán bekísérte. A téli napvilág betöltötte az előcsarnokot, és Elizabeth a ragyogó fényben hunyorogva körülpillantott. A széles fénykévékben porszemek emelkedtek felfelé, s Elizabethből elnyújtott sóhaj szakadt fel… Kellemes csend uralta a hatalmas előcsarnokot; nyugalom, melyre oly jól emlékezett… békés volt a nagy becsben tartott ház, mely oly régóta a család birtokában volt. Ann lesegítette róla a kabátot, Elizabeth megköszönte, s megfordult. Tüstént széles mosoly terült el arcán. Kat, Thomas és Blanche sétált feléje… az imádott trió, akik felnevelték… akik már gyerekkora óta mindenben kiszolgálták és segítették. Szerette őket. Mindhárman körülvették, megölelték, megcsókolták, s látszott az arcukon, hogy jó szándék vezérli őket; és feltehetőleg jó híreket hoztak. Amióta ismerte őket, átlátott ezen a három emberen. Rögtön látta rajtuk, ha baj leselkedett rá; megérezte a küszöbönálló rossz hírt; megsejtette, ha boldog idők elébe nézett, vagy katasztrófa fenyegette. Egyikük sem tudta tehetségesen palástolni az érzéseit, így hát sosem tudtak titkolózni előtte. Ahogy ma délután sem. – Látom a mosolygós arcodon, Thomas, hogy csoda jó hírt szeretnél közölni velem. Ugye így van? – Elizabeth hátrább lépett, és szemügyre vette Thomast; fekete szemében kacaj csillogott. – Gyerünk, valld be! – Igen, jó hírem van – kuncogott Thomas. – Bár mesébe illőnek is nevezhetnénk. De előbb menjünk be a könyvtárba, és üljünk le, beszélgessünk egy kicsit.

55 – Rendben. Csak teutánad – felelte Elizabeth, aztán Kathez fordult, és szeretetteljesen megszorongatta a vállát. – Köszönök mindent, Kat, és köszönöm, hogy rendszeresen odakészíted nekem a vacsorát. És neked is köszönet jár, Blanche. – Belekarolt a walesi nőbe, s hozzátette: – Kitűnő munkát végeztél a ruhaszortírozásnál. Remélem, tudod, hogy nagyon tetszenek az új ruhák. – Igen, sejtettem, hogy kedvedre valók. Hálás közönség vagy. – Elizabeth még kislány volt, amikor megismerkedett a mindig vidám Blanche-sal, aki azóta is ott sürgölődött körülötte. A jóságos walesi asszony a szívét-lelkét kitette Elizabethért. Mélyen bevésődött a Parrell testvérekbe a tudat, hogy walesiek, ami nagyon imponált Elizabethnek, akinek az ereiben szintén folyt walesi vér. Végigballagtak a folyosón, a könyvtár felé tartottak. Elizabeth már kiskora óta vonzódott ehhez a helyhez, amelyet mások is hamar megszerettek. Most, miközben bevonultak, azokra az időkre gondolt, amikor még az apja használta ezt a szobát… ó, milyen szívesen olvasgatott itt. Több száz bőrkötéses könyv sorakozott körben a falak mentén, a mahagóni polcokon; a kandallóban most is lobogott a tűz, mint mindig, minden évszakban. A hihetetlenül kényelmes, süppedős bőrkanapék és karosszékek, feltűnő műtárgyak és a felbecsülhetetlen értékű festmények egyedi pompát kölcsönöztek a helyiségnek; az ember úgy érezte, hogy itt megállt az idő. Minden olyan volt, mint Neville Watkins idejében, igaz, a képek száma nőtt: az új festmények Jane Shaw gyűjteményéből származtak, melyet aztán Bess Deravenel Turnerre hagyott. Elizabeth letelepedett a tűz közelében. – Tűkön ülök – szólalt meg. – Na, halljuk, Thomas, mi az a pompás hír? – Felfedeztünk valamit az itteni alagsorban… igazság szerint Katé az érdem, úgyhogy most átadom neki a szót. Kat, aki a szék szélén ült, izgatottan és türelmetlenül rákezdte: – Pompás ezüst- és aranytárgyakból álló kollekcióra bukkantam odalent a páncélszobában, Elizabeth. Mivel rendkívül impozánsnak találtam némelyik darabot, felkértem egy antik ezüsttárgyakra specializálódott szakértőt, hogy nézze meg a gyűjteményt, és becsülje meg az értékét. Alex Pollardnak hívják az illetőt. Csak ámult-bá-mult, teljesen lenyűgözte a látvány. Megtisztíttattam és kifényesíttettem a legértékesebbnek tűnő tárgyakat, és kiderült, hogy igazam van. Alex is csatlakozott a véleményemhez. Híres ötvös mesterek munkáiról van szó. Hallottál már Paul Storról, William Dennyről vagy Paul de Lamerie-ről? Elizabeth a fejét rázta. – Várjunk csak! – kiáltott fel. – Igen, apám többször is említette Paul de Lamerie nevét. Azt mondta, korának legismertebb aranyművese volt. Úgy rémlik, hogy kinevezték I. György udvari ötvösévé. – Elizabeth megpróbálta felidézni az emlékeit. Apám nagy csodálója volt, valószínűleg vásárolt az általa készített tárgyakból. – Valóban. De Lamerie ötvösmunkáinak tárházára bukkantam odalent, a pincében. – Kat felállt, s így folytatta: – Szeretném, ha megnéznéd a gyűjteményt… mindent kiraktam az ebédlőasztalra. Az ebédlőt szépen berendezték, és mindennel felszerelték, ami kell, s jóllehet igen széles és magas volt, a színek meghitté és családiassá tették. Vörös selyembrokát fedte a falakat; piros taftból varrták az ablakokat övező, pompás függönyöket; s vörös-fekete mintás, antik, francia szőnyeg takarta a fényes parkettát. Elizabeth Kat mögött lépett be a helyiségbe; azonnal feltűnt neki, hogy teljesen kinyitották a mahagóni étkezőasztalt, és az összes pótasztallapot kihúzták. Tüstént megértette, miért, ahogy megállt mellette. Arany- és ezüsttárgyak tengere fedte az asztalt; szemlátomást igen értékes darabok. Gondosan elrendezték a gyertyatartókat, tálcákat, tálalótálakat, kelyheket, levesestálakat, csemegés-tálakat, gyümölcsöstálakat és serlegeket.

56 – Hű de mutatósak – kiáltotta Elizabeth; felemelte az egyik kupát, s megnézegette. Aztán Kathez fordult: – Pompás darab. És mennyi munka lehetett! Amint látom, tulipán alakú. – Paul de Lamerie készítette, ahogy az összes többit, ami az asztalon van – magyarázta Kat. – Alex Pollard nagyjából tízezer fontra becsülte a serlegek értékét, darabonként. Harminc van belőlük összesen. Elizabeth rámeredt. – Vagyis a harminc kehely háromszázezer fontot ér, ugye, erre célzói? – mondta vontatottan; meglepetten csengett a hangja. – Pollard váltig állítja, hogy ezzel nem becsülte túl az értéküket – válaszolta Kat. – Egy árverésen még többet is kaphatunk értük, hiszen Paul de Lamerie korának egyik legismertebb aranyművese volt. Igaz, csakugyan kinevezték I. György udvari ötvösévé. Ez még 1716-ban történt, nem sokkal azután, hogy 1712-ben megnyitotta londoni műhelyét. Nagyhírű mester volt. Elizabeth elgondolkodva visszatette a kupát az asztalra. – Hogy készíthetett ennyi mindent? – kérdezte. – Elvégre igen díszes, művészi ötvösmunkáról van szó, mint az imént hangsúlyoztad. Kat Thomasra nézett, aki odasietett hozzájuk: ő is odaállt az asztal mellé. – Jó kérdés, Elizabeth. Már nekem is eszembe jutott, ezért múlt héten nyomoztam egy kicsit. Paul de Lamerie hatalmas műhelyt nyitott, amelyben tizenkét-tizenhárom alkalmazott dolgozott; így igyekezett biztosítani az anyagi boldogulását. Talpraesett ember lehetett. Jobbára megrendelésre dolgoztak, de olyan darabokat is készítettek, melyeket csak később adtak el. Lamerie ki tudta elégíteni az egyre növekvő igényeket azzal, hogy műhelyt nyitott és tehetséges kézműveseket alkalmazott. Ő volt az ötvös szakma legtekintélyesebb képviselője a XVIII. század elején, elsősorban dísztálakkal alapozta meg a hírnevét. Az elsők között volt, akik rokokó stílusban dolgoztak. – Thomas ezzel az asztalra pillantott, és lendületes karmozdulattal mutatott a tenger sok tárgyra. Kat Elizabethre nézett. – Mindenre rákerült Paul de Lamerie védjegye – magyarázta – , ahogy az angol fémjelzés is, amely a nemesfémpróba évét jelöli és garantálja a fém minőségét. – Köszönöm a kimerítő magyarázatot, Kat. De egyvalami szeget ütött a fejembe. Hogyhogy a legnagyobb angol ötvösként ismerik, amikor francia neve van? Thomas válaszolt a kérdésre. – A szülei francia hugenották voltak, akik vallási okokból elhagyták Franciaországot. Németalföldre költöztek, Paul már ott született, aztán, 1691 körül Londonban telepedtek le. Paul de Lamerie Londonban nőtt fel, és itt tanulta ki a mesterséget. – Értem. – Elizabeth szép lassan megkerülte az asztalt, és csak nézte, nézte a temérdek arany- és ezüsttárgyat. Egyszer csak odaszólt Katnek: – Ha harminc aranykehely háromszázezer fontot ér, mennyit ér a többi, Paul de Lamerie-féle ötvösmunka? Nekem igazi műkincseknek tűnnek, bár nem értek hozzá. Rendkívül értékesek lehetnek, ez nem vitás. – Alex épp most készíti a leltárt, és felbecsüli az értéküket is. Karácsony után számol be a pontos adatokról. De igen, jól sejted, Elizabeth. Az, amit az asztalon látsz, kész vagyont ér. És azok ott, úgyszintén. – Ezzel az ablakok közelében felállított, kecskelábú asztalokra mutatott, melyek további ezüsttárgyak halmai alatt roskadoztak. Thomas Elizabethtel együtt átvágott az ebédlőn, a nyomukban Kat és Blanche. – Az itt látható tárgyak többségét Paul Storr és William Denny készítette, szintén nagynevű angol aranyművesek – regélte Thomas. – De Kat többet tud róluk, ugyanis búvárkodott egy kicsit. – Nézd meg ezeket a pazar desszertestálakat! – lépett előre Kat, megérintette az egyik tálat, s Elizabethhez fordult. – 1815-ben készítette őket Paul Storr, amikor György régensherceg uralkodott Nagy-Britanniában. Ugye milyen szép, patinás az ezüst? Elizabeth előrehajolt, s bólogatva megszemlélte az egyik tálat. – Igen, valóban szép, és ez a páros is gyönyörű. Igazán… különleges. – Szeme egy ideig még a desszertestálakon pihent. Mindkettőt bonyolult mintázat díszítette: két kövérkés, szárnyas kisfiú, talapzaton, közöttük

57 leopárd. A fiúcskák felemelt kezükben ezüsttálat tartottak, benne kristály tál. Ezután Elizabeth elfordította a fejét, s egy pár elegáns gyertyatartóra vetődött a pillantása. – Ezeket is Paul Storr készítette? – érdeklődött. Kat bólintott. – Igen, III. György uralkodása idejéből származnak, szintén 1815-ből. Az a nagy ezüsttál Anna királynő korabeli: fogazott puncsos tál, 1720-ból; William Denny munkája, aki hasonlóan nagyhírű angol ezüstműves volt. De Paul Storr-ra visszatérve: ő különösen híres volt művészi ötvösmunkáiról, és sok ezüst tálalóeszközt is készített. A Nemzeti Tengerészeti Múzeumban látható az a csésze, amelyet Lord Nelsonnak szánt, így ünnepelte meg az admirális győzelmét, amelyet az 1798-as nílusi csatában aratott. Elizabeth, aki érdeklődéssel hallgatta, most megszólalt: – Hát a többi ezüstnemű? – Tekintete végigsöpört a két kecskelábú asztalon. – Annyi minden van itt. Kávéskészletek, teáskészletek, tálak, levesestálak, kancsók, csészék, vadászkupák, virágtartó tálak, tálalótálak, tojástartók. – Nevetésben tört ki. – Istenem, ki vásárolt ennyi mindent? Kinek a gyűjteménye ez? – Örömmel közölhetem, hogy találtam néhány összeírást odalent, a páncélteremben. Tulajdonképpen hatalmas helyiségekről van szó, melyeket teleraktak polcokkal, és nehéz fémajtók mögé rejtettek el. De ne térjünk el a tárgytól. A Paul de Lamerie-féle aranykelyheket az 1920-as években árverésen vásárolta a dédapád, Edward Deravenel. Ő vette meg a desszertestálakat is, melyeket Paul Storr készített. Akkoriban kerülhettek át ide, amikor édesapád eladta a Berkeley Square-i házat, és ideköltözött. – Értem. Mindent leltárba vettek? – érdeklődött Elizabeth. – Sajnos nem. Ellenben van egy káprázatos gyűjtemény, György kori ezüstneműből, amely még Edward édesanyjáé, Cecily Deravéneié volt. – Kat elmosolyodott. – Némelyik felmenőd sokkal alaposabban dokumentált mindent, mint mások, és az ükanyád különösen precíz volt. Mindent lajstromba szedtek, ami az övé volt. – Nem gondolod, hogy Elizabeth időközben elunta magát? – jegyezte meg Blanche, s a vele átellenben ülő testvérére emelte a tekintetét. – Úgy értem, biztos elege van, hiszen ma már rengeteg csecsebecsét látott. Őt nem érdekli az ilyesmi. – Felsóhajtott. – Ő iparmágnás akar lenni. Thomas kuncogott, szokás szerint jót derült húga szókimondó megjegyzésén. – Tényleg hidegen hagyja az efféle holmi, ez igaz. A pénz viszont érdekli, és a „csecsebecse”, ahogy te nevezted, ezt képviseli az ő szemében. Már gyerekfejjel is imádta a pénzt, és zavarta, ha kevés volt belőle. Emlékszel, mennyire elszontyolodott, mikor nem futotta új ruhára? Az apja néha szörnyen fukar volt. – Hű de fösvény ember volt! És kapzsi is. Az összes Turner szűkmarkú volt. Szegény lány! Lelki sérüléseket okozott neki az apja otromba viselkedése… – Ugyan, Blanche, mit vájkálsz mások lelkében? – Thomas hosszasan a húgára nézett, majd megkérdezte: – Lemész a pincébe, és szólsz Katnek, hogy… szűnjön meg, vagy valami hasonló? – Várjunk még egy kicsit. A raktárszobák tele vannak értékes porcelánokkal. Mind tökéletes állapotban van, és a többségét sosem használták. Sévres-i, limoges-i, worcesteri, meisseni, drezdai és Royal Doultonban gyártott porcelán, és még sorolhatnám. Aztán ott a rakás kék-fehér Wedgwood porcelán is. Százezreket ér. – Lefogadom, hogy Cecily Deravenelé, igaz? – találgatott Thomas. – Igen. – Blanche ficergett a széken, közelebb húzódott a bátyjához, s halkan odasúgta: – Megemlíthetnéd Elizabethnek Alex Pollard ötletét, Thomas. Itt az alkalmas pillanat. – Igazad van, majd teázás közben szólok neki. Ebben a minutumban kinyílt a könyvtár ajtaja, s besietett Elizabeth, Kat társaságában. Odaültek Blanche-hoz és Thomashoz a kandalló mellé. – Hideg van odalent – panaszolta Kat

58 dideregve. A tűz felé tartotta a kezét, ahogy Elizabeth is, aki minden eddiginél sápadtabb lett a hidegtől. – Megyek, megkérem Annt, hogy hozza be a teát – jelentette be Blanche; határozottan felpattant, s máris indult, hogy szóljon a házvezetőnőnek. – Kat bizonyára említette, milyen értékesek a porcelánok, és tökéletes állapotban vannak – szólalt meg Thomas; Elizabethnek címezte szavait. Elizabeth elfordult a tűztől, és odaült melléje a pamlagra. – Szédületes, mennyi mindent láttam ma délután, Thomas, és ez csak a kezdet. Még nem is jártam a többi házban, sem Ravenscarban, sem Waverley Courtban, pedig ott is vannak páncéltermek, a banki széfekről nem is beszélve. Igaz, azokat már megnéztétek Kattel. – Épp az imént meséltem Elizabethnek a huszonkét gyémánt-tiaráról, melyek a Coutts Bank páncélszekrényében vannak – vetette közbe Kat. Mielőtt Thomas megszólalhatott volna, Elizabeth nevetve megrázta a fejét. – Hát nem hihetetlen, Thomas? Huszonkét gyémánttiara. Különféle alakú és méretű fejékek, és mind a családom nőtagjaié volt, az elődeimé. Elképesztő. – Tényleg csodás darabok – felelte Thomas. – Gondolom, Kat említette, hogy némelyiket szét lehet szedni és nyaklánccá alakítani, ezek a legértékesebbek. – Mert manapság már nem divat a tiara – nevetett Elizabeth. – Ettől függetlenül, biztos lesz rá vevő. Thomas egyetértett vele, és hangot is adott a véleményének, aztán (mivel úgy gondolta, hogy elérkezett az alkalmas pillanat) így folytatta: – Hallgass meg, Elizabeth, eszünkbe jutott valami. Tulajdonképpen Alex Pollard fejéből pattant ki az ötlet. Azt mondja, jobban járnál, ha nyilvános árverést tartanál, akár a Sotheby's, akár a Christie's aukciósháznál, ahogy neked tetszik, amennyiben el akarod adni az arany-és ezüsttárgyakat, a porcelánokat és talán a műtárgyak egy részét – festményeket, amelyeket nem akarsz megtartani – meg esetleg néhány antik bútort. Főleg, ha áruba bocsátod ezt a házat. Elizabeth hátradőlt a széken, és egy ideig elgondolkodva ült: Thomas szavain töprengett. Végül kiegyenesedett ültében. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek a házzal – kezdte. – Eladjam, ne adjam el? Nem is tudom. De az aukció ötlete határozottan tetszik. Különben hogy szabadulunk meg ettől a sok holmitól? Nekem nem kellenek. – Ott vannak az ékszerek is – mutatott rá Kat. – Azt mondtad, hogy csak egy-két dolgot akarsz megtartani annak a bőröndnek a tartalmából, amelyet Mary átküldött neked. Ami nem kell, mehet az árverésre. – A déltengeri gyöngyöket nem adom el! – kiáltotta Elizabeth fürgén. – Azokat meg szeretném tartani, a fülbevalókkal együtt. Azt hiszem, még egyszer végignézek mindent, mielőtt meghozom a végső döntést. – Örülök, hogy helyesled a Turner-aukció ötletét – mosolygott Thomas. – Alex Pollard javasolta ezt a nevet, mert ezzel is növeljük az esemény rangját. – Legyen inkább Deravenel-Turner-gyűjtemény – vágta rá Elizabeth, aki gyors volt, mint a villám. – Alatta a következő felirattal: antik ezüst- és arany tálak, XVIII. és XIX. századi mesterek remekei; antik porcelánok, híres angol és európai gyártók műhelyéből; neves XVIII. és XIX. századi festők remekművei; régi angol bútorok és szőnyegek… és így tovább. És a végén hozzátehetnénk, hogy: világhírű ékszerészek pompás ékszerei. Vagy valami hasonlót. Mit gondolsz? Bár Thomas sosem hökkent meg azon, amit Elizabeth mondott vagy csinált, most mégis elképedt. Imponált neki az iménti felsorolás. – Briliáns! Tetszik, hogy mindkét nevet használtad, így sokkal impozánsabban hangzik. Ezt jól kitaláltad, Elizabeth!

59 – Csatlakozom Thomas véleményéhez – kockáztatta meg Kat szélesen mosolyogva. – És hozzácsaphatnánk még egy kategóriát, a következő névvel: tiarák. Elvégre egyedi darabokról van szó. Majd meglátod, milyen káprázatosak, Elizabeth! Igazán lenyűgözők. – Pompás ötlet, Kat. Azt hiszem, a Sotheby's aukciós házat bízom meg a szervezéssel. Igaz is, mikor mutattok be Mr. Pollardnak? – Amikor óhajtod. A felesége a Sotheby's aukciósház ingatlanrészlegénél dolgozik. Nyugodtan hozzájuk fordulhatsz, ha mégis úgy döntesz, hogy eladod ezt a házat. – Jobbat nem is találhatnék – mosolygott rá Elizabeth. – Tett megjegyzést a házra? – Megállapította, hogy szép, és kifogástalan állapotban van. Állítólag látszik rajta, hogy sokat törődtek vele. Azt mondja, hogy akár harmincmillió fontot is megkaphatnál érte. – Ó, hogyne kaphatnék! De nem fogadnám el. Nem adom el hetvenmillió alatt. Kat szájtátva bámult rá, Thomas úgyszintén, de mielőtt megszólalhattak volna, Blanche visszatért, a nyomában pedig Ann érkezett: zsúrkocsit tolt. – Szívderítő látvány vagytok – lelkendezett Elizabeth, felállt, s odament hozzájuk. – Pont erre van szükségem, hogy felmelegedjek. Egy csésze finom teára. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Már elfelejtette, milyen szépek a chelsea-i ház felső szintjei a tágas hálószobákkal, széles folyosókkal és a jókora lépcsőfordulókkal. Ablakok sora kísérte végig a főfolyosót, melyet megtöltött a fény; Elizabeth itt sétált végig a központi hálószoba felé menet. Benyitott, belépett és körülpillantott: eszébe jutott az a nap, amikor utoljára itt járt. Látogatóba jött, Maryhez, aki nem szívesen látta, mégis itt volt, mert úgy érezte, a rokoni kötelék erre kötelezi. Mary hűvösen viselkedett, nem érdekelte a féltestvére, s egyértelműen kimutatta: alig várja már, hogy végre elmenjen. Elizabeth visszagondolt rá, hogy fogcsikorgatva itt maradt; ott ült a széken, melyet Mary ágya mellé tettek a látogatók számára. Mary, aki szentül hitte, hogy Philip gyermekét hordja a szíve alatt, elégedett arcot vágott, sőt olykor-olykor kifejezetten önelégültnek tűnt, pedig igazából halálos betegség gyötörte. Elizabeth sejtette, hogy a szörnyű kór miatt duzzadt meg nővére hasa, nem másért. Kiderült, hogy igaza volt, amikor az orvosok megállapították, hogy Mary rákos. Ám azon a napon, immár több mint egy évvel ezelőtt, Elizabeth nővére hajthatatlan volt. Dühösen acsarkodott, rámordult a húgára: közölte vele, hogy többé nem dolgozhat a Deravenel Vállalatnál, és örökre kitagadja. – Tűnj el! Tűnj a szemem elől! – visította az egyik pillanatban; fekete szeme kidülledt izzadt arcában. – Mindig is szálka voltál a szememben, te kis ribanc. Elvetted tőlem az apámat. Aztán mire mentél vele? Enyém a hatalom. Nem a tiéd. Sose lesz a tiéd… Mary köhögni kezdett, s hátrahanyatlott a párnákra, mire Elizabeth riadtan felállt, föléje hajolt, de vadul ellökték onnan. Visszaült hát a székre, s várt, míg elmúlt a roham. Mikor alábbhagyott a köhögés, Elizabeth megkérdezte féltestvérétől, miben lehet a segítségére. Mary hevesen és dühösen válaszolt. – Tűnj el! Az biztos segít. Kotródj innen, és ne gyere vissza többé! Elizabeth elment hát. Most lopva felsóhajtott, átvágott a szobán, s letekintett a kertre. Színektől megfosztott téli táj terült el odalent, s a kerteken túl ólomszürkén hömpölygött a Temze. Bús-borongós nap volt. Mikor megfordult, a baldachinos ágyra vetődött a pillantása, rajta a friss, fehér vászontakaró meg a csipkeszegélyű, Viktória királynő korát idéző vánkoskiállítás. S ekkor a többiekre gondolt, mindazokra, akik itt laktak, ebben a szobában… a többi rokonára.

60 Nagybátyja, Richárd Deravenel, meg a felesége, Anne Watkins Deravenel… Richárd, a nagybácsi, akiért – a fáma szerint – Bess rajongott. Elizabeth apja egyszer mesélt Richárdról, elmondta, milyen odaadóan szerette a bátyját, Edward Deravenelt, s mennyire imádta az unokahúgait meg az unokaöccseit, főleg Harry édesanyját, Besst, Edward legidősebb gyermekét. Richárd két kis unokaöccse… Elizabeth egy pillanatra őrájuk gondolt… a kisfiúkra, akik eltűntek Ravenscarnál a tengerpartról… nem kerültek elő soha. Titokzatos rejtély volt akkoriban az eset. Manapság már kevésbé meglepő, hiszen gyakran eltűnnek gyerekek: vagy valamelyik feldühödött szülő rabolja el őket, vagy egy idegen, bűnös szándékkal. Minden ötödik percben. A statisztikák szerint ötpercenként eltűnik egy gyerek… valahol a világon, és a többségük sohasem kerül elő. Harry Turner is itt lakott a harmadik feleségével, Jane Selmere-rel, aki életet adott Harry első és egyetlen fiúörökösének. Jane-nek két testvérbátyja volt, a Selmere fivérek… Edward és Thomas, két jóképű, veszélyes férfi. Elizabeth megfordult, elhagyta a központi hálószobát, végigsietett a folyosón, s odament a hálószobához, mely hajdanán az övé volt. Árny bontotta a helyiséget a késő délutáni, gyengülő fényben, hiszen már esteledett, de így is látta, hogy semmi sem változott, úgy maradt minden, ahogy ő itt hagyta. Becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, szeme bebarangolta a helyiséget. Egyszerre minden megváltozott. Tovatűntek az évek. A múlt közrefogta és behálózta. Tom a sarokban áll, az ablak közelében. Fekete hajú, vékony, sudár és igen jóképű. Még a halovány fényben is látom mosolygós, mogyorószínű szemét…, mely oly gyakran megtelik vággyal és szenvedéllyel. Engem kíván. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, de nem mozdultam onnan. – Gyere ide, csillagom – duruzsolta. – Gyere gyorsan, hadd öleljelek meg! Kérlek, Elizabeth, annyira vártalak. Nem mozdultam, sóbálvánnyá váltam, ez kétségtelen. Tudtam, pontosan tudtam, mit akar. Kilelt a hideg, s félelem töltött el. Es vágyakozás. Ő tette ezt velem, az én tengerészem, ő tanított meg rá, hogy kívánjam, magamon akarjam tudni simogató kezét, s ajkamon a száját. Helytelen volt, tudom. De… ellenállhatatlan férfi volt. Akaratom ellenére odamentem hozzá. A karjába vont, és magához ölelt. Olyan magas és erős volt, s éreztem, hogy kalapál a szíve a vékony pamutvászon ing alatt. Lehajolt, és megcsókolt, rászorította száját az enyémre, aztán nyelve a nyelvem után kutatott; én pedig az övét kerestem: viszonoztam a csókot. Úgy éreztem, hogy mindjárt összerogyom, és beléje csimpaszkodtam. Közelebb húzott magához, egészen szorosan ölelt, s éreztem, hogy felgerjedt benne a vágy, mire megborzongtam. – Érints meg, simogass meg, Elizabeth – suttogta bele a hajamba. – Látod, mit művelsz velem, kicsi rózsám. A tiéd, fogd meg, a tiéd. Megpróbáltam kibújni az ölelésből, igyekeztem elhúzódni tőle, mert rám tört a félelem, hogy rajtakapnak bennünket. Ő azonban sokkal erősebb volt, ledöntött az ágyra, felhúzta a hálóingemet, s egy hosszúra nyúló percig csak nézett, nézett, sóhajtozva. – Elizabeth, Elizabeth, annyira vágyom rád. Légy az enyém, teljesen az enyém, kicsi rózsám. – Tom, ne, nem tehetjük! – suttogtam; küzdöttem ellene, fel akartam ülni, de visszanyomott, s fölém hajolt. Ismét megcsókolt, s keze két lábam közé csúszott: gyengéden simogatott, ügyesen, szerelemben járatosán. – Ó, tubicám, üde kis virágom – duruzsolta, s gyengéden simogatott, nagyon gyengéden, s ujjai belém hatoltak, miközben felnyögtem. – Igen, Elizabeth, igen. Ezt szereted, igaz? És engem is szeretsz, ugye? Elnémított a hirtelen támadt félelem, küszködve felültem, s minden erőmet megfeszítve eltoltam magamtól. Ösztönösen tettem, megszólalt bennem a túlélés ösztöne, s lassan kitisztult a fejem. – Tom, nem tehetjük. Itt nem. Túl veszélyes – rebegtem; a köntösömért

61 nyúltam, és felhúztam. – Kérlek, Tom, menned kell. Könyörgök. A saját érdekedben. Kérlek! Mi lesz, ha bejön valaki? – Senki sem jön be, Elizabeth – vigyorgott. – Reggel hét óra van – mormogta lágyan. – De látom, hogy félsz. Ígérd meg, hogy később találkozol velem. A Ritz Hotelben. – Benyúlt a nadrágzsebébe, megmutatta a kulcsot, aztán odament a pipereasztalhoz, és betette a kulcsot a fiókba. – Két órakor. Hogy szabadon élvezzük egymás szerelmét. Gyere az ötödik emeletre, a szobaszám ott van a kulcson. Rendben? Végigfutott hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy a karjában lehetek, vele együtt az ágyban, s nem csak egy ilyen, lopott pillanatban. Ugyanakkor féltem megtenni ezt a lépést. Katasztrófával fenyegetett. Elbizonytalanodtam. De megoldódott a gondom, nem kellett válaszolnom, mert kivágódott az ajtó, s ott állt Kat Ashe a küszöbön. – Mi az ördög folyik itt? – szörnyülködött; riadt orcával bámult ránk: előbb rám, aztán Tomra. – Selmere admirális, mit keres ön Elizabeth szobájában, ebben a korai órában? – kérdezte, s bíráló tekintettel, még szigorúbban meredt a férfira. – Csak megkérdeztem Elizabethet, hogy van-e nála aszpirin – válaszolta Thomas higgadtan, rezzenetlen arccal. Közben benyúlt nadrágja zsebébe, elővett egy üveg aszpirint, s felmutatta. Aztán ragyogó mosolyt villantott Katre, hozzám pedig így szólt: – Köszönöm, Elizabeth. – Ezzel távozott. Kat odajött hozzám, és alaposan szemügyre vette az arcomat. – Nekem ez nem tetszik, Elizabeth. Mit keres a hálószobádban? Főleg amikor hálóingben vagy. Ez illetlenség. Elvégre a mostohaanyád férje. Szerencsére rajtam volt a köntös, s most szorosabbra húztam magamon. – Tudom, de csak fájdalomcsillapítóért jött. – Értem. Ennek ellenére félreérthető volt a helyzet, amikor beléptem. A személyzet könnyen félremagyarázhatja, ha itt találják a hálószobádban. Nem szeretnénk, ugye, ha megindulna az ocsmány pletyka? A jövőben pedig zárd be a szobádat. – Nincs zár az ajtón – mutattam rá. – Akkor majd lesz – vágta rá Kat, és kiment; elfelejtette megmondani, miért is jött be hozzám. Mikor ismét magamra maradtam, lefeküdtem az ágyra, és a tengerészemre gondoltam… káprázatos férfi, ámde veszedelmes. Menjek el a szobába, melyet kivett a Ritz Hotelben? Nem tudtam, mitévő legyek. Mikor Elizabeth visszatért a könyvtárba, Thomas Parrell éppen a kandalló előtt melegedett. – No, felfrissítetted az emlékezetedet? Megnézted az emeleti hálószobákat? – kérdezte, s Elizabethre mosolyogott. – Igen, és meg kell erősítenem korábbi véleményemet, Thomas. Ez a ház igazi ékszer, és a lehető legmagasabb árat szeretném kapni érte. – Szóval elszántad magad? Eladod? – Kat kérdőn nézett rá. Elizabeth bólintott, nem bírta megszólítani; még mindig elevenen élt benne annak a reggeli jelenetnek az emléke, ott a tinédzserkori hálószobájában. – Bölcsen teszed – mondta erre Kat, s Blanche is helyeselt. Ezután Kat megkérdezte: – Szóljak Alex Pollardnak? Igazán bemutathatna a feleségének. – Szívesen találkoznék vele, hogy megbeszéljük az árverés részleteit, de a házat egyelőre nem akarom emlegetni – felelte Elizabeth, aki ismét a régi önmaga lett. Leült a tűz közelébe, és így folytatta: – Mesélj még egy kicsit az aukcióról. Szerinted mikorra tűzzük ki az időpontot? * Nem jött álom a szemére. Kavarogtak a fejében a gondolatok… a chelsea-i házban talált különleges tárgyak… döbbenetesen szépek és drágák… gyorsan osztott-szorzott… kiszámolta a többi holmi értékét

62 is, melyeknek most már ő a tulajdonosa… ékszerek, tiarák, az ezüstnemű meg az aranytárgyak, a Waverley Courtban és Ravenscarban található festmények és régiségek. Mindez pénzt jelent. Ez a lényeg. Pénz. Gyerekkorában ez mérgezte meg az életét; Kat és Blanche szerint sosem volt belőle elég, hogy fedezzék a szükségleteit. És a pénz még most is problémát jelentett. Mary miatt. Elizabeth ösztönösen érezte, hogy a spanyol üzlet nem lesz olyan sima ügy, mint Robert állítja. Túl hamar nyélbe ütötték a megállapodást. Valami csalafintaság lehet a dologban. S a csontjaiban érezte, hogy a pénz lesz a buktató. Cecil kijelentette: nem hagyja, hogy Elizabeth kisegítse a Deravenel Vállalatot. De ha egyszer úgy adódna, hogy megszorulnak, azért kölcsönözhetne valamennyit, nem igaz? A dédapja, Edward Deravenel is ezt tette, amikor saját maga finanszírozta a Deravco Oil perzsiai próbafúrásait. Két társa volt, két amerikai olajkutató, Jarvis Merson és Herb Lipson, akik teljes mértékben élvezték a bizalmát. Miután megtalálták az első, gazdagon ömlő természetes olajkutat, aztán sorra a többit, Edward eladta a Deravcót a Deravenel Vállalatnak. Az olajcég áldás volt, remekül kiegészítette a kereskedelmi konglomerátumot, s Edward hatalmas magánvagyonra tett szert. Edward Deravenel nemzette Bess Deravenelt; Bess pedig életet adott Harry Turnernek, Elizabeth apjának. Senki sem vitathatta, hogy Elizabeth apja lánya. Úgy nézett ki, mint az édesapja, Harry pedig Edwardra ütött, s nyilvánvaló volt, hogy maga Elizabeth is ízig-vérig Deravenel. Az ő génjeiket hordozta, ahogy a Turnerekét is, így hát a két család elegyedett benne… de különös módon a Deravenelekhez húzott, valamiért vonzódott hozzájuk… Most a chelsea-i ház felé fordultak a gondolatai, és sokáig töprengett rajta. Önmagát is meglepte, amikor kijelentette, hogy hetvenmillió fontot akar kapni érte. Minél többet gondolkodott azonban, annál inkább úgy érezte, hogy ez nem is irreális összeg. Sőt még ennél is többet kaphat. A ház tényleg meseszép; egyszer már ő is megingott, hogy mégis megtartja, de ma délután megértette, hogy túl sok fájdalmas emléket őriz az a hely… rossz emlékeket… amikor Mary tavaly ellökte magától… amikor a mostohaanyja, Catherine elűzte onnan, miután Tom karjaiban találta… és a fájó emlékek Tomról, melyek időnként elviselhetetlenül kínozták. Milyen bolond volt, hogy flörtölt vele. Hagyta, hogy csókolgassa, ölelgesse, cirógassa. Hála az égnek, sosem hált vele. Mégis, ostoba viselkedésével hozzájárult Tom bukásához. A vakmerő, vonzó, szellemes Tom a lehengerlő külsejével és hatalmas szexuális potenciáljával. Ám a józan ész hiányzott belőle. Önmaga ellensége volt. Ellentengernagy volt a Királyi Haditengerészetnél, évszázadok óta a legfiatalabb ezen a poszton; miután leszerelt, belépett a Deravenel Vállalathoz, a hajózási részlegnél dolgozott tanácsadóként. Összeveszett azonban a bátyjával, mikor Edward Selmere a vállalat kirendelt ügyvezetője volt; s Edward lelkiismeret-furdalás nélkül kirúgta öccsét a cégtől. Tom Selmere kegyvesztetté vált; ekkor már Catherine sem élt, így hát Tom elköltözött Franciaországba, ahol később autóbalesetben életét vesztette. Autóbaleset, gondolta Elizabeth cinikusan. Már az első perctől fogva zavaros históriának tűnt az egész. Sokszor eszébe jutott, hogy Tomot valószínűleg megölték. Még most is így vélekedett. Eladja a chelsea-i házat… s így kitörli a fejéből a rossz emlékek egy részét. Már döntött. Nincs visszaút. TIZENÖTÖDIK FEJEZET Robert Dunley a tükör előtt állt, az öltözőszobájában, jóvágású arcán zaklatott kifejezés ült. Az üzlet járt a fejében, a Deravenel Vállalat ügye, s égett a vágytól, hogy végre bemehessen az irodába.

63 Elfordult a tükörtől, s az öltönyzakóért nyúlt, mely a szék támláján lógott, belebújt, aztán besietett a hálószobájába. Leült az íróasztalához, átnézte a dosszié tartalmát, melyet előző este Madridból idefelé jövet a repülőn tanulmányozott, feljegyzett még egyet, s mást, aztán betette az iratokat az aktatáskájába. Öt perc múlva már az utcán állt, s leintett egy taxit. Mivel reggel fél hét volt, egyszerű dolga volt. Tüstént megállt előtte egy kocsi, s nemsokára áthajtottak Belgrávián, aztán rákanyarodtak a Mailre, útban a Strand és a Deravenel Vállalat felé. Ahogy behúzta magát a nagykabátba, s kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, a gondolatai megpihentek Elizabethen és Cecilen, valamint az aktuális üzleten. Remélte, hogy jóváhagyják a próba-ajánlatot, melyet Philip Alvareznek tett. Hosszú órákat töltött a csapatával a madridi szálloda lakosztályán, meghányták-vetették a dolgot; s biztos volt benne, hogy minden szemszögből megvizsgálták az ügyet. Eltöprengett, még egyszer átgondolt mindent, esetleges problémákat és buktatókat keresett, de nem talált komoly kivetnivalót. – Megérkeztünk, uram – szólalt meg ekkor a sofőr, s ezzel megállt a kocsi. Robert rekordidő alatt ideért. Kiugrott a taxiból, kifizette a fuvart, bement az irodaépületbe, s üdvözölte az ügyeletes ajtónállót. Utána felszaladt a grandiózus lépcsőn, kettesével szedte a lépcsőfokokat, alig várta, hogy végre elkezdhesse a munkát. Égett a világítás az irodájában, s a szomszédos irodába nyíló ajtón keresztül hallotta, hogy Elizabeth Cecillel beszélget. Ledobta az egyik székre az aktatáskáját, felakasztotta a kabátját, és belépett. – Nehogy azt mondjátok, hogy elkéstem! – harsogta. – Jó reggelt mindkettőtöknek. – Jó reggelt, Robert – felelte a mindig vidám Cecil. – Isten hozott újra itthon! Elizabeth felpattant, odalépett és futó csókot lehelt Robert arcára. – Nem késtél el – mondta. – Mi is csak pár perce érkeztünk. Robert követte: odasétált az ülőgarnitúrához, mely az iroda végében állt, s leült Cecil mellé. – Ambrose és Nicholas tegnap késő délután lement Marbellába. Fényképeket készítenek, és még egyszer körülnéznek a nyaralóparkban. Holnapra visszaérnek. – Gondolom, égsz a vágytól, hogy végre beszámolhass a Philip Alvarezzel folytatott tárgyalásokról, de mielőtt elkezded, kérdeznék valamit. – Elizabeth hátradőlt a kanapén, és vizsla szemmel Robertre nézett. – Olyan simán ment minden, hogy az ember önkéntelenül csapdát sejt… attól félek, hogy a pénz lesz a dolog buktatója. – Igazad van – vágta rá Robert habozás nélkül. – Mielőtt átvennénk a marbellai nyaralópark vezetését, be kell fejeznünk az építkezést, ami nem olcsó mulatság. – Mennyire becsülöd a költségeket? – kérdezte Cecil; enyhén előrehajolt a széken, s riadtan Robertre nézett. – Körülbelül hetvenmillió euró lesz. – Hetvenmillió! – jajdult fel Elizabeth. – Ezzel jó pénzt költünk egy elveszett ügyre! – Nem egészen. Ha ügyesek vagyunk, 1997 végéig be tudjuk fejezni a nyaralóparkot, aztán üzembe helyezzük. Szerintem nagy siker lesz. Ráadásul rövid távú befektetésnek tekintem a dolgot. Ha úgy döntünk, hogy beszállunk a projektbe, jobb, ha már itt az elején elhatározzuk, hogy öt éven belül eladjuk a parkot. Visszanyerjük a befektetett tőkét, és szép haszonra teszünk szert. Jelentős fellendülésre számítok ebben az iparágban, meglátjátok, nagy jövő vár a marbellaihoz hasonló üdülőhelyekre. Cecil, aki közben hegyezte a fülét, és szokásához híven bőszen jegyzetelt, rábólintott. – Mesélj még a nyaralóparkról, Robert. Miért olyan különleges? És miért számítasz zajos sikerre? – Először is: hatalmas, értékes telken fekszik, álomszép helyen, közvetlenül a tenger és a strand mellett. A golfpálya elkészült, és a klubház is áll már. A lovaspólópályákat is befejezték, de a hozzájuk tartozó klubházat még nem építették meg. A kis szállodát viszont

64 már felhúzták, de a golfklubházhoz hasonlóan még festeni-mázolni kell. És a villákat is fel kell építeni. – Villákat? – Cecil komoran felvonta a szemöldökét. – Erről most hallok először. Mennyibe kerülnek? Drága mulatság ez, nem? – Nem, mert nem igazi villák. Valljuk be, Cecil, hogy csak földszintes nyaralóházak, mint a Beverly Hills Hotelnél épült házikók. Philip szereti a hangzatos elnevezéseket. Minden nyaralóban lesz nappali, egy-két hálószoba meg a fürdőszobák. Maga a szerkezet rendkívül egyszerű, és véleményünk szerint viszonylag gyorsan felépíthető. – Értem. És a tervek szerint hány épülne belőlük? – Hat. De rengeteg a szabad terület, így, ha szükséges, többet is építhetünk. – Élményfürdő is lesz? – szólt közbe Elizabeth. – Milyen nyaralópark az, ahol nincs wellness? Olyan népszerűek manapság. Már-már kötelező kellék. – Egyetértek. Már a tervek is elkészültek, de nem voltam elragadtatva tőlük. Sokkal, de sokkal nagyobb és impozánsabb wellness-részleget kellene építenünk. És ha uszodával meg teniszpályákkal is kiegészítenénk, olyan sokoldalú sport- és szabadidőközpont lenne belőle, amely már jobban megfelel az elképzeléseimnek. – Robert felállt, s közben hozzáfűzte: – Van néhány fénykép az aktatáskámban, mindjárt idehozom. Rövidesen visszajött, leült Elizabeth mellé a kanapéra, s megmutatta neki a nyaralóparkról készült színes képeket, melyeket Elizabeth aztán továbbadott Cecilnek. – Igazad van, Robin, tényleg festői hely – mondta Elizabeth. – Csodaszép. No, mesélj csak, mi volt a bibi? Miért nem fejezte be Philip Alvarez az építkezést? – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Arra tippelek, hogy a többi vállalkozása mellett nem maradt ideje meg energiája a marbellai projektre, talán nem is látott már benne fantáziát. Most pedig benne van a pácban, és ha nem segítünk rajta, csődbe megy. A bankok egyfolytában a nyakára járnak. Nem viccelnek. Cecil, aki alaposan megnézte a fotókat, most letette őket a dohányzóasztalra. – Igazán varázslatos hely. Na de térjünk a lényegre! Ha úgy döntünk, hogy beszállunk az üzletbe, be kell fektetnünk hetvenmillió eurót, hogy befejezzük az építkezést, és beüzemeljük a létesítményeket. Aztán finanszíroznunk kell a további üzemeltetést meg a napi kiadásokat. Jól mondom? Robert biccentett. Cecil elgondolkodott. – Tulajdonképpen mit ajánlottál Alvareznek, Robin? – fordult Elizabeth Robert felé. – És ezután mi lenne az ő szerepe? – A következő ajánlatot tettem neki – kezdte Robert. – Először is, a hetvenkétmilliós befektetése bent marad a projektben, ahogy a Deravenel Vállalat hetvenötmillió eurója is, melyet még Mary fektetett be. Másodszor, új céget hozunk létre a projekt irányítására. Alvarez bekerülhet az új igazgatótanácsba, nem vehet azonban részt a nyaralópark közvetlen irányításában, és nem is szólhat bele. Ezt ránk kell bíznia. Harmadszor, csak akkor kapja vissza a befektetett pénzét, ha öt év múlva eladjuk a parkot. Ha valóban eladjuk. Nem volt ellenvetése. – Nincs más választása – jegyezte meg Elizabeth. Robert elmosolyodott a velős megjegyzés hallatán. – Nagy igazságot mondtál. – Közelebb hajolt Elizabeth-hez. – Bármit javasolunk neki, rá fog bólintani, legfeljebb vitatkozik egy kicsit, mert nagy szüksége van ránk, mi vagyunk az utolsó mentsvára. És meg akarja védeni a többi vállalkozását. – Tegnap, amikor telefonon beszéltünk, azt mondtad, hogy hajlandó várni. Elég, ha karácsony után tájékoztatjuk a végső döntésünkről – szólalt meg Cecil. – Nos, tegyük fel, hogy átvesszük az irányítást. Mit gondolsz, Robert, mikor tehetjük meg ezt a lépést? – Január közepén.

65 – És mi van a bankokkal? Azt mondtad, hogy a nyakában lihegnek – kötekedett Cecil, kinek szemöldöke szigorúan összeszaladt. – Megígértem neki, hogy megkapja a szándéknyilatkozatot, azt megmutathatja a bankoknak. Abban írásba foglalnánk az ajánlatunkat, feltéve, hogy mindent rendben találunk a projekt dokumentációs anyagában, és a Deravenel Vállalat igazgatótanácsa is kimondja az áment. – Mindenképpen az igazgatótanács elé akarod vinni az ügyet? – Elizabeth kérdő pillantást vetett Cecilre. – Igen, feltétlenül. Simán fog menni – válaszolta Cecil. – Ránézésre kiváló üzletnek tűnik, és a Deravenel Vállalat már úgyis érdekelt a projektben, hisz hetvenmillió eurót belerakott, akár tetszik, akár nem. Szerintem a vezetőség hozzánk hasonlóan úgy fogja gondolni, hogy valamilyen úton-módon meg kell védenünk a spanyol befektetésünket. – De honnan szedünk hetvenmillió eurót, hogy be tudjuk fejezni az építkezést? – kérdezte Elizabeth, és Cecilről Robertre kapta a tekintetét, aztán megint Cecilre nézett. – Mondjuk, átcsoportosíthatunk egy kis pénzt a szállodaágazatból meg a borgazdaságokból – morfondírozott Cecil. – Majd beszélek Broakesszal és Norfell-lel, a maradékot meg kölcsönből fedezzük. A bankok támogatni fognak bennünket. – Ne küldjük el Norfellt Marbellába, hogy felügyelje a munkálatokat? Mit szóltok hozzá? – kérdezte Elizabeth. – Jó ötlet. Épp javasolni akartam. Persze nem most, majd valamikor karácsony után – felelte Robert. – Mit mondott Alvarez, mikorra kell neki a szándéknyilatkozat? Van valami határidő? – Cecil szúrós szemmel nézett Robertre. – Más szóval: mennyi időnk van a dokumentáció tanulmányozására, mielőtt kiadjuk a szándéknyilatkozatot? – Úgy vettem ki a szavaiból, hogy január elejéig még kihúzza valahogy. Ambrose és Nicholas holnap elmondja a részleteket; elhozzák a terveket, vázlatokat meg az új fényképeket. – Nagyszerű. – Cecil a jegyzettömbre pillantott, becsukta, aztán sietve folytatta: – Majd négyszemközt tárgyalok néhány vezetőségi taggal, de őszintén mondom, hogy szerintem sima ügy lesz, a jelen körülmények között nem lesz ellenvetésük. Bár mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk, ha meg akarjuk menteni az eredeti befektetésünket, én is úgy gondolom, hogy gyorsan megtérül a befektetett összeg. Reméljük, szép nyereséggel szállunk ki a végén, amellett, hogy Mary eredetileg befektetett pénzét is visszakapjuk. – Biztos vagy benne, hogy Philip Alvarez nem fog beleszólni a dolgunkba, ha egyszer átvesszük az irányítást? – kérdezte Elizabeth aggódva. – Nem fog – nyugtatta meg Robert – , mert olyan szerződést kötünk vele, amely kizárja ennek a lehetőségét. Emiatt ne fájjon a fejed! Valami azt súgja nekem, hogy a mi spanyol barátunk csak menteni akarja az irháját. Örök hálára kötelezzük, ha levesszük róla a terhet, és végre befejezzük a nyaralóparkot. Elizabeth kétkedő pillantást vetett rá, de nem fűzött hozzá semmit. Cecil felállt. – Találkozzunk holnap kilenckor, akkor majd meghallgatjuk Ambrose és Nicholas véleményét. És köszönöm, Robert, csodálatos munkát végeztél. – Nem pusztán enyém az érdem, Cecil. Miután kettesben maradtak, Elizabeth Roberthez fordult. – Cecilnek igaza van, fantasztikus munkát végeztél. De most más jellegű kérdésem lenne… a karácsonnyal kapcsolatban. Lassan itt vannak az ünnepek. Kíváncsi vagyok: nem gondoltad meg magad? Eljössz Waverley Courtba? – Nem megyek. – Ó. – Elizabeth meglepődött; arcáról lehervadt a mosoly; állt, állt és bánatosan nézett Robertre.

66 – Es te se mehetsz. Mert rengeteg dolgunk van még, ha nyélbe akarjuk ütni ezt a megállapodást. Legalább az ünnep egy részében együtt kell dolgoznod Cecillel meg velem. – Sebaj! És mi lesz karácsony napján? – Együtt töltjük. Londonban maradunk, nem megyünk vidékre. – Értem – mondta Elizabeth megkönnyebbült mosollyal. – Később eljössz velem ebédelni? Elizabeth megrázta a fejét. – Sajnos nem érek rá, Robin. Megígértem Grace Rose-nak, hogy vele ebédelek, és nem szeretnék csalódást okozni. De este szabad vagyok. – Akkor vacsorázzunk együtt. Elviszlek a Caprice-ba, rendelünk neked halpogácsát sült krumplival, úgyis imádod. Elizabeth felnevetett. – Megbeszéltük! Robert összeszedte a fényképeket, és elindult az ajtó felé. – Nagyon sok dolgom van, de nyugodtan átjöhetsz, ha szükséged van rám. Elizabeth rábólintott, aztán leült az íróasztalához és somolyogva tollat ragadott: boldog volt, mert Robert visszajött. – Tündérszép vagy, angyalom – mondta Grace Rose derűsen mosolyogva, s megragadta Elizabeth kezét. – Köszönöm, te is jól nézel ki, Grace Rose. – Elizabeth odahajolt hozzá, s gyengéden arcon csókolta szeretett nagynénjét. – Gyere, üljünk le egy-két percre a szalonban. Kérsz egy sherryt? Elizabeth, akinek eszébe jutott, hogy tegnap este egyetlen banánból állt a vacsorája, és egy csésze kávé volt a reggelije, udvariasan visszautasította. – Nem bírom az alkoholt, főleg nem ebédidőben, hiszen utána még folytatnom kell a munkát. – Értem. – Grace Rose, aki még mindig Elizabeth kezét szorongatta, bevezette unokahúgát a szalonba, aztán odaterelgette a kandallóhoz. – Üljünk le ide, a melegbe. Légy szíves, angyalkám, hozz nekem egy sherryt! Ott az üveg az asztalon. – Máris hozom. – Odaballagott az ablak közelében álló asztalhoz, és borostyánszínű amontilladót töltött az egyik pohárba, mert ez volt Grace Rose kedvence, aztán úgy döntött, hogy saját magának is önt egy kortyot. Egy pohárka sherry nem árthat. Odavitte a poharat a kandallóhoz. – Én is iszom egyet, Grace Rose – mondta. – Elvégre kinőttem már a gyerekkorból. Grace Rose jót nevetett, s elvette a poharat. – Egy gyűszűnyi az egész. Boldog karácsonyt, angyalkám. – Boldog karácsonyt. – Annyira megkönnyebbültem, amikor mondtad, hogy Jane Shaw összes festménye megvan. Pontosan hol vannak? – Ott, ahol gondoltam. A chelsea-i házban több is van, néhány pedig Waverley Courtba került, de a többség Ravenscarban található. Kat újra végigjárta az említett helyeket, és számba vette a képeket. Részletes listát készített róluk. Íme, a te példányod. – Letette a poharat a kis asztalra, benyúlt a méretes, piros színű Hermés Birkin retikülbe, elővett egy borítékot, és odaadta Grace Rose-nak. – Csodálatos Sisley-kép lóg a chelsea-i ház vörös ebédlőjében – mondta Elizabeth. – Tegnap, amikor ott jártam, rájöttem, hogy csak te dekorálhattad azt a szobát. Tiszta vörös az egész, ez a névjegyed. – Eltaláltad, csakugyan én rendeztem be – bólintott Grace Rose – , de annak már jó ideje. – Szépen rendben tartják, még most is mutatós. – Ha nem tévedek, Híd Moret-ban a Sisley-kép címe, ugye, ez a festmény lóg az ebédlőben? – Igen, és Ravenscarban is vannak még Alfréd Sisley-képek. Azonkívül egy Rouault, két Matisse és két Monet. Mindkettő folyón ringó csónakokat ábrázol.

67 – Jane Shaw-nak csodálatos szeme volt. Igen értékes ez a gyűjtemény, Elizabeth. – Rájöttem már. – Elizabeth mély levegőt vett, és belevágott. – Azon gondolkodom, hogy eladok néhány festményt. Ugye nincs ellenedre? Ki tudja, Grace Rose-t meglepte-e a kérdés, mert arca rezzenetlen maradt. – Mind a tied, azt csinálsz velük, amit akarsz. Én csak attól féltem, hogy… némelyiknek lába kelt. Csak úgy kíváncsiságból kérdezem: miért döntöttél így? Pénzre van szükséged? – Nem feltétlenül, nem, de nem kérek ebből a hatalmas műkincsgyűjteményből, sem a vele járó vesződségből. Egyébként is nagyszabású aukcióra készülök, sok mindent elárverezünk, gondoltam, jó lenne néhány festménnyel bővíteni a palettát. – De a Renoir-képet megtartod, igaz? – Grace Rose szúrós szemmel nézett az unokahúgára. – Igen, mindenképpen. Sosem adom el. Kat viszont kész kincseskamrát fedezett fel a chelsea-i ház alagsori páncéltermeiben. Csupa felesleges holmi, nincs szükségem rá, innen az árverés ötlete. „Deravenel-Turner-gyűjtemény” lesz a neve. Jövőre tartjuk, remélhetőleg a Sotheby's aukciós ház szervezésében. – Mondd csak, mit talált Kat a páncélszobákban? – kérdezte Grace Rose csodálkozva. Elizabeth elmesélte. – És tenger sok más, felbecsülhetetlen értékű tárgy került még elő, a Cartier-féle ékszerektől kezdve, huszonkét gyémánttiaráig meg kézműves mesterek által készített, XVIII. és XIX. századi ezüst- és arany tálakig. Grace Rose szemlátomást meghökkent, s egy percig a távolba meredt. – Azt hiszem, egy részüket apám szedte össze – szólalt meg végül. – Bár a többségét Neville és Nan Watkins hagyhatta Richárd és Anne Deravenelre, aztán pedig a nagyanyádra. Ha jobban belegondolok, talán még régebbre nyúlik vissza a történetük, akár több száz évvel ezelőttre. Hiszen Neville apja, Rick korának legnagyobb angol iparmágnása volt, és nagyhírű műgyűjtő is; temérdek értékes ezüstneműt, műtárgyakat, festményeket, értéktárgyakat vásárolt. Ebben a pillanatban belépett Louisa, a házvezetőnő, s bejelentette, hogy elkészült az ebéd, hamarosan tálalják. TIZENHATODIK FEJEZET „Istenem, fantasztikusan néz ki”, gondolta Elizabeth, miközben Grace Rose nyomában átsétált az előcsarnokon. „Remélem, én is ilyen jól fogom tartani magam öregkoromban. Nyoma sincs a csontritkulásnak, nem púpos a háta.” A nagynénje magas volt, egyenes tartású és csinos. „Teljesen épelméjű és mindent észben tart”, állapította meg Elizabeth, akit bámulattal töltött el a kilencvenhat éves asszony szellemi és testi frissessége. Miután helyet foglaltak az asztalnál az ízlésesen berendezett ebédlőben, melynek színvilágát a fenyőzöld és a fehér elegye uralta, Grace Rose felvette beszélgetésük iménti fonalát. – Örülök, hogy árverést tartasz, Elizabeth. Nagy fába vágtad a fejszédet. Igazad van, nagy balgaság, ha az ember fölösleges dolgokat halmoz fel, melyekre semmi szüksége. Jó áron fog elmenni minden, főleg a műtárgyak! Ekkor megjelent Louisa, füstölt lazacot szolgált fel nekik vékonyra szelt barna kenyérrel, mellé vajat és citrom negyedeket hozott. – Szervírozhatom a fehérbort, Mrs. Morran? – kérdezte Grace Rose-tól. – Azt hiszem, most kihagyjuk a bort, Louisa – felelte Grace Rose; Elizabethre sandított, s kérdőn felhúzta fél szemöldökét. – Én nem kérek! – mosolygott Elizabeth a házvezetőnőre. Pár percig csendben ebédeltek, aztán Grace Rose letette a kést meg a villát, s halkan, bizalmasan odasúgta az unokahúgának:

68 – Nem szívesen kíváncsiskodom, és most is csak azért teszem, mert aggódom miattad. Milyen az anyagi helyzeted? Van pénzed? – Megvagyok, Grace Rose. Őszintén. Apám gondoskodott az életjáradékomról, és ott a céges fizetésem is. Szépen kijövök belőle. De megjegyzem: örülök, hogy édesapád olyan tisztán látta a jövőt. – Mire gondolsz? – kérdezte Grace Rose zavartan. – Edward Deravenel roppant előrelátó volt, amikor sok-sok évvel ezelőtt létrehozta a ravenscari bizalmi letéti alapot, Ravenscar fenntartásának költségeit fedezendő. Az évek során ügyesen forgatták a pénzt, a kamatokból fizetjük a ház rezsijét, a kertek gondozását, az esetleges javításokat és a személyzet bérét. Nem tudom, mihez kezdenék, ha a dédapám kevésbé gyakorlatias gondolkodású. Ha nem lenne a letéti alap, a ház nagy részét le kellene zárnunk, csak három szobát használnék. Esetleg bérbe adnám az épületet, mivel nem bírnám fedezni a költségeket. Egy biztos: nem adhatom el. – Tudom. Elidegeníthetetlen birtok – sóhajtotta Grace Rose. – Nyilván Mary tehet róla, hogy ilyen szűkös anyagi helyzetbe kerültél, igaz? Elizabeth ajkbiggyesztve bólintott, s ivott egy korty vizet. – Hidd el, nincsenek komoly anyagi gondjaim – bizonygatta. Grace Rose témát váltott, mivel látta, hogy az unokahúga kissé kellemetlenül érzi magát. – Korábban Cartier ékszereket emlegettél. Mindegyik a chelsea-i ház páncélszobáiból került elő? – A többsége igen, de közvetlenül a halála előtt Mary is küldött pár impozáns darabot. – Volt köztük egy akvamarin- és gyémántkövekből álló szett? Egy gyűrű, karkötő meg egy pár fülbevaló? Ha igen, az a nagyanyádé volt, a nagybátyjától kapta. Elizabeth arca felderült. – Igen, igen, van ilyen szett. Ó, azt nem adom el! – Illetlenség lenne. Bess imádta, mindig azt viselte különleges alkalmakkor. – Igen közel állt a bácsikájához, igaz? – Nagyon közel, örökké védte a nagybátyját, ahogy jómagam is. Sose gondoltuk, hogy bármi köze lenne a fiúk eltűnéséhez. Elizabeth, akit meglepett a váratlan kijelentés, a nagynénjére meredt. – Miért, egyesek azt hitték, hogy köze volt hozzá? Grace Rose szótlanul bólintott, szája szinte alig észrevehetően megfeszült. – Milyen szörnyű. – Elizabeth elhallgatott, mivel Louisa visszatért, és leszedte a tányérokat. Mikor ismét kettesben maradtak, Elizabeth közelebb hajolt Grace Rose-hoz. – Vajon mi történt valójában a testvéreiddel? Olyan furcsa volt az a történet, amelyet apámtól hallottam. Egyszerűen eltűntek a ravenscari tengerpartról, és többé nem kerültek elő? – Tényleg furcsa. Értetlenül álltunk az események előtt, még a rendőrség is tehetetlen volt. Természetesen mi Bess-szel kitaláltuk a saját teóriánkat. – Mi volt az? – csapott le Elizabeth kíváncsian. Grace Rose hallgatott, látszott rajta, hogy eltűnődött, s belefeledkezett a gondolataiba. – Végül arra jutottunk, hogy elvitték őket, nehogy megörököljék a Deravenel Vállalatot – mondta, mikor végre megszólalt. – Felvetődött bennünk a gondolat, hogy valaki saját magának akarta megkaparintani a vállalatot. Miután eltávolították a fiúkat az útból, nem maradt több fiú örökös. – De azért maradt örökös. A nagyanyám! – Igen, ő volt az örökösnő, ezt mi is tudtuk, nem voltunk ostobák. Felfogtuk, hogy bárki lesz is a férje, ő vezeti majd a vállalatot, mivel Besst sose fogadták volna el a cégnél ügyvezető igazgatónak. Hiába módosította apánk a szabályzatot, hogy a Deravenel család nőtagjai is megörökölhessék a vezető pozíciót. A Deravenel Vállalat mindig is a férfisovinizmus fellegvára volt, mint te is tapasztaltad. – Szóval egyesek Richárdra akarták terelni a gyanút?

69 – Igen. De miért tette volna? Imádta a fiúkat, és egyébként is ő vezette a vállalatot. Minden az övé volt: a hatalom, pénz, a kiváltságok. Még legalább tíz-tizenöt éven át ő irányította volna a céget, a fiúk nagykorúságáig. Badarságnak tartottuk az egész teóriát. – Nem gyanakodtatok Henry Turnerre? – Elizabeth óvatosan megkockáztatta a kérdést, közben a szeme Grace Rose-ra tapadt. – Nem, főleg azután, hogy jobban is megismertük. Különben is, Bess sose ment volna hozzá, ha őt hibáztatta volna a testvérei eltűnéséért. Akárhogy is, mindketten úgy véltük, hogy valakinek, aki a színfalak mögött rejtőzik, akinek van miért kockáztatnia, esetleg valamilyen rejtett cél érdekében, jó szolgálatot tehet az, ha Edward Deravenel fiai eltűnnek. – De ki lehetett az? – merengett Elizabeth. – Mi is csak találgattunk. Kész talány volt az egész. Aztán egyre inkább egy bizonyos Jack Buckley nevű emberre kezdtünk gyanakodni. A kuzinunk volt, Deravenel-ágon, ám a Grantekhez is erősen kötődött, viszont, mondhatni, semleges maradt, mivel elvette Bess nagynénjét, pontosabban Bess anyjának testvérét, Katherine-t. Úgy láttuk, hogy mindkét táborban feltalálta magát, és finoman fogalmazva, kissé hatalomra éhes volt. – Hasznot húzott abból, hogy Henry Turner átvette a Deravenel Vállalatot? – Nemigen. Egy évvel később váratlanul elhunyt, szívroham végzett vele – mondta Grace Rose. – És Richárd halála? Megölhette ez a Jack Buckley nevű ember? – Hogy őszinte legyek, Elizabeth, már a nagyanyáddal is megtárgyaltuk ezt a lehetőséget, de semmit sem tehettünk. Nem volt bizonyítékunk, és ne felejtsd el, hogy akkoriban mindketten csitri lányok voltunk, semmit sem ért a szavunk… sejtettük, hogy úgysem hallgatnának ránk. Nem volt senki, akihez bizalommal fordulhattunk volna. Senkiben sem bíztunk igazán. Kinyílt az ajtó, mire Grace Rose odakapta a fejét: épp ekkor lépett be Louisa, zsúrkocsit tolt, arról szolgálta fel a vékonyra szelt báránysültet, amely mellé vegyes zöldségköretet tálalt, utána pedig öntetnek mentamártást kínált. – Köszönöm, Louisa, ínycsiklandóan néz ki – mormolta Grace Rose. – Hagyja itt, kérem, a mentamártást. Hadd kanalazzak belőle, imádom, ha bőven jut mindenre. – Jaj, én is! – lelkendezett Elizabeth, a nagynénjére mosolygott, aztán megfogta a kést és a villát. Az előbb élvezettel falatozott a füstölt lazacból, most pedig nekilátott a báránysültnek, mert időközben rájött, hogy farkaséhes volt, amikor ideért. Esténként csak egy banánt evett meg mellé egy pohár tejet ivott. Ezt bizony aligha lehet vacsorának nevezni, sóhajtott magában, s megfogadta, hogy ezután rendszeresen fog étkezni. – Ugye nem zavar, ha a múltbéli dolgokról beszélgetünk, Grace Rose? – Elizabeth kérdőn nézett a nagynénjére, arcán gyengéd szeretet tükröződött. Őszintén kedvelte a nagynénjét, és félt, hogy kellemetlen helyzetbe hozza. – Miért zavarna? – mosolygott Grace Rose. – Mi tagadás, sokkal világosabban átlátom a múltbéli dolgokat, mint a jelent. Könnyedén felidézem a negyven évvel ezelőtt történt eseményeket, de arra már nem emlékszem, mi volt tegnap. – Kuncogott. – Talán azért, mert a múlt sokkal fontosabb számomra, sokkal érdekesebb, mint a jelenlegi életem. Persze, örülök, hogy élek és virulok, Elizabeth. Szívesen maradnék még, hadd rosszalkodjam még egy kicsit. Elizabeth vele együtt nevetett. – Akkor, gondolom, nincs ellenedre, ha a húgaidról faggatlak – mondta aztán. – Sokszor eszembe jutnak a legkisebb Deravenel lányok. Mi lett velük? – Harry sose mesélt róluk? – Nem, és amikor megkérdeztem, kitérő választ adott. – Nem hiszem, hogy apádat különösebben érdekelték volna a nénikéi. No, lássuk csak… Bridget, a legfiatalabb, apáca lett, és nem bánta meg, rettentő elhivatott volt. Cecily idősebb férfihoz ment feleségül. Boldogtalan volt vele. A férje halála után újra megházasodott. –

70 Grace Rose fakókék szeme felcsillant, amikor hozzátette: – Jóképű férfi volt, elragadó, fiatal szerető. Elköltöztek, gondolom, Cecily utána boldogan élt a férjével. Anne és Katherine is szimpatikus átlagembert választott férjül. Mindketten vidékre költöztek. Tartottuk a kapcsolatot, rendszeresen küldtünk egymásnak karácsonyi lapot, de egészen más világban éltünk, így végül eltávolodtunk egymástól, főleg Bess halála után. Ő mindig igyekezett összetartani a családot. – Mit gondolsz, boldog volt a nagyanyám? – Boldog? Hű de bonyolult szó. Hogy boldog volt-e? Fogas kérdés, nem könnyű megválaszolni. Inkább úgy fogalmazok, hogy nem volt boldogtalan. – Grace Rose ismét a távolba révedt, mintha látná a múltbeli dolgokat s az embereket, akiket szeretett, és akik már rég elmentek innen. Ahogy Elizabeth alaposabban megnézte, rádöbbent, hogy a nagynénje hirtelen elszomorodott, árny ült az arcára: gyászolta a halottakat. Elizabeth kinyújtotta a kezét, s megfogta Grace Rose karját. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Ó, igen, jól vagyok, angyalom – bólogatott Grace Rose. – De a kérdésedre válaszolva: kétlem, hogy nagyanyád mámorítóan boldog lett volna a férjével. Henry Turner kissé unalmas volt, mondhatni: fárasztó, alighanem ez illik leginkább rá. Egyvalamit biztosan tudok: szívből szerette Besst, rendesen bánt vele és hűséges volt hozzá. Sokszor úgy éreztem: Bess csalódott, mert a férje nem hagyta, hogy beleszóljon a Deravenel Vállalat ügyeibe. Nagyanyád szerette a vállalatot, az övé volt, és igazán okos, talpraesett asszony volt, sokat segíthetett volna a férjének. Másféle csalódás is érte, ez is hozzátartozik az igazsághoz. Hét gyermeket szült, de csak négy maradt életben, aztán Arthur, a legidősebb, tizenöt éves korában elhunyt. Micsoda csapás! Bess roppant bánatos volt, mint mindenki más is. Azután minden figyelmét apádnak szentelte, és elkényeztette. Harry mindig is közel állt hozzá. Azt hiszem, a nagyanyád Edward Deravenelt látta benne. – Igen, tudom, gyakran mondta apámnak, mennyire hasonlít a nagyapjára. Apám említette, hogy nagyanyám halála után olyan elveszettnek érezte magát az édesanyja nélkül. Fene se tudja, hogy szerette-e az apját. – Én sem tudom megmondani. Ettől függetlenül, jól kijöttek egymással. Szegény Bess, túl fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon. Nagyon fiatal volt, alig harminchét éves. Szörnyen lesújtott a halála, kiskorom óta a legjobb barátnőm volt. Elizabeth szeme továbbra is Grace Rose ráncos, öreg arcán pihent. Nem remegett meg nagynénje hangja, nem lágyult el, de fakó szeme könnybe lábadt. Elizabeth ismét megsimogatta nagynénje karját, s ekként mentegetőzött: – Annyira sajnálom. Ne sírj! Nem akartalak felzaklatni. Ne haragudj, hogy a múltról faggattalak. Sajnálom, nagyon sajnálom, Grace Rose. – Kutya bajom, hidd el! – kiáltotta az idős asszony erőltetett mosollyal. – Szeretek visszaemlékezni… mihez kezdene egy vénasszony a régi emlékei nélkül? Na, de Elizabeth, beszélgessünk inkább a jelenről! Mi újság a Deravenel Vállalatnál? – Úgy tűnik, megtaláltuk a megoldást Mary hebehurgya spanyolországi befektetésére. – Mesélj csak! Halljam a részleteket! És Elizabeth eleget tett a kérésnek. Aznap este Elizabethet elfogta a vágy, hogy megnézze a régi fényképalbumokat, melyeket az apjától kapott. – Ez téged jobban fog érdekelni, mint Edwardot vagy Maryt – mondta Harry, s megajándékozta lányát huncut mosolyai egyikével. – Maryt hidegen hagyja az apja angol múltja, csak az anyja spanyol ősei érdeklik. Ami pedig Edwardot illeti: őt teljesen lekötik a tanulmányai, ami igazán dicséretes. Övé lett hát a nagy rakás album. Belelapozott az egyikbe, s egy fényképsorozatot nézegetett, melyet az 1920-as években készítettek Ravenscarban. Szent egek, ott volt Grace Rose, akivel ma együtt ebédelt. Grace Rose, fiatalkorában, s vele volt Bess Deravenel, Elizabeth nagyanyja. Vajon ki lehet az a férfi, aki közöttük áll? Ahogy megnézte a

71 szarkalábas írást a képen, rájött, hogy a híres – hírhedt? – Richárd Deravenel. Egy ideig nézegette a képet, aztán letette az albumot, és kényelmesen elhelyezkedett a pamlagon. Richárd Deravenel. Jó ember, akit bemocskoltak? Vagy szívtelen gyermekrabló és gyilkos? Melyik lehetett? Elizabeth nem ítélhette meg, de Grace Rose ma azt mondta, hogy ő meg Bess hitt Richárd ártatlanságában. – Sokan gyűlölték – jelentette ki Grace Rose. – És az ellenségei kioltották az életét. Nemcsak Richárdnak, az egész családnak voltak ellenségei, gondolta ekkor Elizabeth, Deraveneleknek és Turnereknek egyaránt. Vajon a hírnevük, gazdagságuk és kiváltságos helyzetük hozta ki egyesekből az irigységet és a gyűlöletet? Költői kérdés volt, hiszen Elizabeth tudta a választ. „Nekem is vannak ellenségeim? Nagyon valószínű. És kik azok?” Megborzongott, s vállára terítette a kardigánját. „Egyelőre nem tudom, de hamarosan kiderítem. Előbb-utóbb úgyis elárulják magukat.” Ismét kilelte a hideg. Résen kell lennie. MÁSODIK RÉSZ A szerelem nem vár Szívem hű férfié, s övé enyém: szív a szívért, igazságos csere. Kell nekem ő, és kellek neki én, ez így a világ legjobb üzlete (Sir Philip Sidney: Szívem hű férfié Tandori Dezső fordítása) „Hogy szeretlek? Figyelj: Amennyire csak hatolni bír föl s le s szerteszét a lelkem, mikor kiröppen a lét és az eszmény végső egeibe. Szeretlek a köznap szükséglete fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég.” ( Elizabeth Barrett Browning: 43. portugál szonett Szabó Lőrinc fordítása.) TIZENHETEDIK FEJEZET – Attól tartok, hogy hajdanán itt zárkák voltak. – Robert Elizabethre pillantott, és körbetáncoltatta a zseblámpa fényét az óriási pincében, mely Ravenscar alagsorában rejtőzött, a kőlépcső alján. – Igazad lehet – felelte Elizabeth, miközben kitapogatta a falon a villanykapcsolót, aztán felgyújtotta a lámpát. Az irdatlan nagy pince máris fényárban úszott. – Ez már bennem is többször felmerült, mert beljebb az alagsorban van néhány boltozatos helyiség, melyeket nehéz fémajtó zár le, az ajtókon pedig kis ablakok vannak, így be lehet kukucskálni. De apám sosem említette, hogy itt várbörtön lett volna. Csak érdekes anekdotákat mesélt Ravenscarról. – Hű de utálnám, ha bezárnának ide! – borzongott Robert. – Pokoli hideg van. Szerencsére figyelmeztettél, hogy húzzak vastag szvettert meg széldzsekit. Meg lehet fagyni. – Tudom, de tíz perc alatt végzünk. Gyere, fiam, vágjunk bele! Itt van az orrunk előtt a legnagyobb pincehelyiség, amelyet tízes számmal jelöltek meg. – Mint a toplistákon! A tíz legjobb…? – Robert vigyorogva felhúzta a szemöldökét. – Valahogy így – nevetett Elizabeth – , tényleg nyerő hely lehet. Állítólag rengeteg ékszer van ott, bőrtokokban. Cartier, Boucheron, Mauboussin, Garrard, Asprey, Harry Winston meg Tiffany ékszerek, és még sorolhatnám. Emellett francia Aubusson szőnyegek és kárpitok is vannak ott, és természetesen tengernyi ezüst- meg aranytál. Kat csak ámult-bámult, ahogy Blanche és Thomas is. Ők is lejöttek, segítettek Katnek: átnézték a pincét, és leltárt készítettek. Mindnyájan úgy gondolják, hogy árverésre való holmi. Igazat adok nekik. Minden elismerésem Katé, remek munkát végzett. – A mi Katink maga a tökély. Örülök, hogy kézbe vette a dolgot, hiszen úgyis időszűkében vagy.

72 – Igaz. No, itt a páncélterem. – Elizabeth megállt a főfolyosón, és odanyújtotta Robertnek a nagy vaskulcsot. – Nyisd ki, Robin! Kat azt mondta, hogy kicsit akad a zár. – Egy csepp olaj biztosan orvosolná. – Elvette Elizabethtől a kulcsot, pár percig küzdött a zárral, végül elfordította a kulcsot, majd lenyomta a vaskilincset, s nekivetette vállát az ajtónak, mire az nyikorogva kinyílt. Belépett, és „katt” felgyújtotta a villanyt. Még a mennyezeti lámpa gyenge fényében is látták, milyen óriási helyiségbe kerültek. – Atyaég, mintha a Nemzeti Bankban lennénk! A többi ajtóhoz is van kulcsod? – Igen. – Elizabeth átadta a kulcskarikát, melyen számmal jelölték meg a kulcsokat. Ahogy körbejártak és sorra nyitották az ajtókat, polcokkal szegélyezett termek tárultak fel előttük; a polcok roskadoztak az értékes tárgyak alatt. Elizabeth odaintett Robertnek, amikor az egyik szobában megpillantotta az egymásra halmozott ékszerdobozokat. – Hihetetlen. Istenem, dúskálunk a sok jóban! – Leemelt vagy fél tucat dobozt az egyik polcról; s miközben kivitte őket a szobából, így magyarázkodott: – Kat arra kért, hogy nézzem meg az ékszereket, és döntsek a sorsukról. Gyere, vigyünk fel mindent az ebédlőbe! Jó ötlet, nem? Majd ott szortírozunk. – Hát itt nem nézegethetjük az ékszereket, annyi szent. Először is, nincs elég fény. Ráadásul hideg van. A végén még tüdőgyulladást kapunk, ha nem sietünk. – Akkor csipkedd magad! Ezeket vidd ki a páncélteremből. Odapakolunk a kőlépcső aljára, itt bezárunk, aztán behúzódunk a meleg ebédlőbe. – És megkérjük Lucast, hogy készítsen egy kis teát vagy levest. – Robert követte Elizabethet, bement a kisebbik páncélszobába, felmarkolta az ékszerdobozokat, és hozzátette: – Jól fog esni a forró ital. – Lucas és Marta bement Scarborough-ba vásárolni. Majd én főzök teát – ajánlkozott Elizabeth. – Egyelőre hagyjuk a teát! Pakoljunk, aztán menjünk fel! Hiába igyekeztek, még fél órába telt, mire odahalmozták a különféle méretű és alakú dobozokat a kőlépcsőhöz. Még Robert Dunley is elképedt a tenger sok ékszerdoboz láttán, pedig ő ritkán lepődött meg. – Pakoljunk be a nagy szemeteszsákokba! Úgy tudjuk leggyorsabban felvinni ezt a sok holmit. Aztán, ha elfogyott a zsák, elővesszük a párnahuzatokat – javasolta, miután mindent kihordták, ő pedig bezárta a belső ajtókat, majd a tízes páncélterem ajtaját. – Nagyon okos vagy, Robin! Csillagos ötös. * Elizabeth a könyvtárban üldögélt, a kétszemélyes kanapén, közel a tűzhöz, a lehető legközelebb. Reszketett, úgy érezte, hogy az alagsor fagyos levegője a csontjáig hatolt és jéggé dermesztette. Robert alaposan megrakta fával a kandallót és feljebb kapcsolta a központi fűtést, aztán eltűnt. Most, ahogy Elizabeth összekuporodva ült, és szó szerint igyekezett magába szippantani a lángok melegét, meghallotta Robert lépteit, mire fürgén megfordult. Robert belépett: mindkét kezében egy-egy stampedlit szorongatott. – Tudom, hogy nem csíped a piát, de ezt kóstold meg a kedvemért! – Megállt Elizabeth mellett, és átnyújtotta a poharat. Elizabeth először a pohárra, aztán Robertre meredt. – Mi ez? – Calvados. – Hogyhogy stampedliben hozod? – Ne kérdezősködj, csak hajtsd fel. Így ni! – A szájához emelte a poharat, és bedobta az almapálinkát, majd döbbent arccal letette a poharat a dohányzóasztalra. – Atyám, megállt bennem a szusz! Ütős pia, de ilyenkor jólesik. Gyorsan hajtsd fel, különben kifog rajtad. Elizabeth bólintott, aztán engedelmesen felhajtotta az italt, utána megborzongott, s kissé hátrahőkölt. – Hű az angyalát, tényleg ütős!

73 – Megmelengeti a szíved. Elizabeth fejcsóválva Robertre mosolygott, a szemében kacaj táncolt. – Mi az? – Robert átható pillantással nézett rá. – Régen szóról szóra ugyanezt mondtad, amikor Kat belém erőltette a zöldséglevest, én meg tiltakoztam. – Bölcs kisfiú lehettem. – Bizonyos értelemben régi vágású voltál – mormolta Elizabeth, s mereven nézte a tüzet. – Többnyire úgy mondtad, mint aki el is hiszi. – Mert el is hittem, és most is őszintén mondtam. A calvados szívet-lelket melengető ital, a tüze átjárja az embert. – Ekkor észrevette, hogy Elizabeth továbbra is didereg, odaült hát melléje a kanapéra: átkarolta, és magához vonta. – Majd én megmelengetlek. – Fél kézzel megdörzsölgette Elizabeth karját, aztán közelebb húzta magához, még szorosabban ölelte, s mindkét karjával körülfonta. – Meglátod, mindjárt rendbe jössz. Tudományosan bizonyított tény, hogy az alacsony testhőmérséklet legjobb ellenszere a másik ember testének melege. „Főleg a tiéd”, gondolta Elizabeth, aki közben rájött, milyen jó Robert karjaiban lenni. Magas, erős, izmos férfi volt, virágzó egészségben, s Elizabeth érezte, ahogy átjárja a fiatalember ereje és energiája. Lopva rápillantott, aztán lehunyta szemét, lehajtotta fejét Robert széles mellkasára… s visszagondolt… visszagondolt… az ő tengerészére. Robin nagyon hasonlított rá a fekete hajával és kifejezésteljes szemével, bár az ő szeme sötétebb árnyalatú. Ám a magassága, a testfelépítése ugyanaz; ugyanolyan hosszú lába és izmos teste van, mint Tom Selmere-nek. Hát igen, ez az ő típusa, ugyebár? Világéletében a Robin Dunley-féle férfiakhoz vonzódott… az ő Robinja, az ő kedves, szerető Robinja… legjobb barátja… a családja… a férfi, akit szeret… ó, istenem… Elizabeth szinte mozdulatlanul ült, alig mert lélegezni. A férfi, akit szeret. Hogy jutott ilyesmi az eszébe, ilyen hirtelen… minden előzmény nélkül? Nem igaz, volt ennek előzménye. Már régóta szerelmes Robinba, csak nem vallotta be magának. Egyszerre kifulladt, izgatott lett, elfogta a vágyakozás Robin után. Kívánom… azt akarom, hogy az enyém legyen… ugye máris az enyém? Nem, még nem… majd az enyém lesz. Muszáj… mert hozzám tartozik, igaz? Ekkor eszébe jutott Robert felesége… akiről sosem beszélt… látszatra sosem járt hozzá… a feleség, akit Elizabeth rég feledni kívánt… és akiről sikeresen meg is feledkezett… Amy… a fiatal lány, akit Robin nyolc-kilenc éve feleségül vett, a férfiasság első, fiatalos hevületében… az asszony, akin messze túlnőtt. .. mert Elizabeth sejtette, hogy túlnőtt rajta… – Jól vagy? – kérdezte Robert; elhúzódott tőle, s lenézett rá, aztán felfelé fordította Elizabeth arcát, hogy jobban lássa. – Remekül vagyok – felelte Elizabeth elhaló hangon. – Miért? – Hirtelen csendes lettél, nagyon csendes. – Csak… megpihentem, már nem fázom annyira. – „Mondhatnánk inkább, hogy felhevültem, zaklatott lettem és feltámadt bennem a vágy”, gondolta Elizabeth; küszködve kiszabadította magát az ölelésből, és felpattant, ami meglepte Robertet. – Lucas készített nekünk ebédet. Megyek, megmelegítem. – Hangja szokatlanul pattogó volt; elfordult a kandallótól, szinte szaladt kifelé a könyvtárból. Robert egy ideig azt se tudta, mitévő legyen, annyira meglepte Elizabeth váratlan és sietős távozása. Utána akart szaladni, de előbb le kellett higgadnia, mert ágaskodott benne a férfivágy, s reszketett legbelül; úgy érezte, vége van. Már régóta sóvárgott Elizabeth után; csaknem egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor el-eljárogatott Ravenscarba, ahol Elizabethtel és Cecillel együtt konspiráltak, terveket szőttek, felkészültek a Deravenel Vállalat jövőbeli vezetésére, és várták Mary halálát. Hosszú hónapokon át sikeresen uralkodott magán, sosem került olyan helyzetbe, amikor kísértést érzett volna, hogy… elcsábítsa, ágyba vigye, a

74 magáévá tegye, pedig mennyire vágyott rá. Milyen régóta szerette, szinte egész életében szerette, már akkor is, amikor rövidnadrágos kisfiúként hódolt Elizabethnek. Az előbb olyan falfehér volt, csontig átfagyott, ő meg annyira igyekezett felmelegíteni, hogy a nagy igyekezetben teljesen felgerjedt benne a vágy. „Te szegény hülye”, ostorozta magát gondolatban. Elizabeth egyvalamit nagyon csodált Harry Turnerben: ha nekifogott valaminek, rendszerint rekordidő alatt befejezte, és tökéletes munkát végzett. Az apjára gondolt, miközben ide-oda cikázott a konyhában, és az ebédet készítette. Tizenegy éves korában, amikor Harry visszafogadta a kegyeibe, közölte az apjával, hogy a ravenscari konyha ódivatú, és lassan alkalmatlan a főzésre. Elizabeth – és a személyzet – legnagyobb örömére Harry nem tiltakozott, s óriási összegeket költött a felújításra, melyben a lánya aktívan segédkezett. Miután szétszedték és kidobták a régi berendezést, a padlóra spenótszínű gránitkövezet került, a konyhaszekrényekre pedig hasonló színű munkalap. A falakat barackrózsaszínre festették, a szekrényeket és az ajtókat pedig tiszta fehérre. Ezután beszerelték az új konyhai eszközöket, melyeket Elizabeth segítségével választottak ki, köztük volt két hatalmas, modern hűtőszekrény, acélszínű ajtóval, az italhűtő, a mikrohullámú sütő, és mindenki öröme: az AGA tűzhely. A nők imádják ezt a hőtárolós tűzhelyet és sütőt, és Elizabeth ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen szerezzék be. Nagy főzőlapokkal és méretes sütőkkel is felszerelték a kombinált tűzhelyet, mely állandóan üzemelt, így a konyhában éjjel-nappal kellemes meleg volt. Harry a felújítással kapcsolatban mindenben kikérte a lánya tanácsát, így Elizabeth javaslatára a konyha közepére gránitlappal fedett pult került a régi fenyőfa asztal helyére. Elizabeth ahhoz is ragaszkodott, hogy alakítsanak ki külön étkezősarkot, ahová leülhetnek enni. Ő maga választotta ki a tökéletes helyet, az AGA tűzhely közelében, ahol jó meleg volt, mégsem olyan közel, hogy túl nagy legyen a forróság. Most odament az étkezősarokhoz, alátétet, kést, villát és szalvétát rakott az asztalra, aztán következtek a poharak. Tavaly, amikor ideköltözött Ravenscarba, rengeteg szabadideje volt, főleg hétvégenként. Elment hát Harrogate-be, és beiratkozott egy főzőtanfolyamra. Nem volt oda különösebben a főzésért, de szívesen készített egyet, s mást, és ma örült volna, ha ő főzheti az ebédet. Lucas azonban kardoskodott, hogy ő főz, és így is lett. Jénai tálakba tette az ételt, s a középső pultra rakta, Elizabethnek csak be kellett tennie a tört burgonyában sült marhahúst, a borsót és a mártást a mikroba, és máris tálalhatott. Miután odavitte a tányérra rakott garnélarákot a kerek asztalhoz, vizet töltött a poharakba, aztán elkészítette a pirítóst. Ott állt a kenyérpirító mellett, és azon tűnődött, vajon mit csinál most Robert. Legnagyobb meglepetésére egy perc múlva felharsant a fiatalember hangja. – Megéheztem – jelentette be. Elizabeth megpördült. Robert lezseren állt, az ajtótoknak támaszkodott, s rámosolygott; hihetetlenül jóképű volt a krémszínű gyapjúpulóverben és a farmernadrágban. – Pompásan néz ki a garnélarák. Mi lesz még ebédre? Elizabeth felsorolta, mi minden, aztán fürgén hozzátette: – Ülj csak le, egy perc és jövök. Robert így is tett, s miközben a vizet kortyolgatta, azon tűnődött, vajon miért cseng ilyen feszülten Elizabeth hangja. Végül megszólalt: – Belenéztem néhány ékszerdobozba, Elizabeth. Igazán pompás darabok vannak köztük. Találtam valami egészen különlegeset, azt hiszem, nagy ritkaság. Egy vagyont érhet, mert rangos helyről való. – Mi az? – Ha leültél, elmondom. Segítsek?

75 – Kösz, nem, magam is boldogulok. – Odasietett az asztalhoz, és letette a pirítóssal megrakott tányért a közepére, utána odament a hűtőszekrényhez, elővette a vajtartót, aztán végre leült Robert mellé. – Előbb megkóstolom a rákot, tudod, mennyire imádom, azután mesélek az ékszerről – mondta Robert, miután elvett egy pirítóst és megvajazta. Elizabeth bólintott, ő is vajat kent a pirítós kenyérre, aztán belebökte a villát a vajba foglalt rákkal teli cserépedénybe, megkóstolta és megállapította: – Hű de finom! Kérsz hozzá citromot? – Kösz, nem. – Miután evett még egypár falatot a Morecambei-öbölben halászott garnélarákból, Robert hátradőlt, és letette a villát. – Gyémántokból fűzött nyaklánc, igen régi. Nagy ritkaság. Igazán értékes darab, erre még én is azonnal rájöttem. Találtam egy borítékot is a tokban, felismertem Kat kézírását. Mindössze ennyit írt rá: Eugénia. Egy nagyobb boríték belsejében több fontos irat is lapult: hosszúkás papírfecni, amelyre ódivatú, szarkalábas kézírással lejegyezték, hol készült a nyakék; és egy kisebb kártya, amelyen az állt, hogy a nyaklánc Elizabeth Wyland Deravenelé volt, s Edwardtól, a férjétől kapta ajándékba. Egy szó, mint száz, a lényeg: eredetileg Eugénia francia császárné számára készítették. A koronaékszereket egy aukción adták el, amely „A francia korona gyémántjai” nevet kapta. Ez még 1887-ben történt. Az elárverezett gyémánt ékszerek többségét a híres ékszerész, Boucheron vette meg, ez a nyaklánc is köztük volt. – Ez elképesztő! És egyben csodálatos is. – Elizabeth hangja izgatottan csengett. – Bizonyára szép pénzért fog elkelni az árverésen, nem gondolod? – De igen. Nincs hozzá fogható azok között az ékszerek között, amelyeket eddig láttam, pedig az összes gyönyörű. Megfizethetetlenül drága lehet. Ebéd után megnézzük, aztán visszavisszük a páncélterembe. Csak találgatok, Elizabeth, de legalább öt-hat millió fontnyi ékszer hever ott az ebédlőasztalodon. Talán még nyolcmillió is megvan. Elizabeth meglepődött, szájtátva bámult Robertre. – Ez lehetetlen? – hüledezett. – Nem az. Továbbá, körülbelül hatvanöt dobozt hoztunk fel, de még rengeteg odalent maradt. Minimum ötven darab. – Felnevetett, mivel látta, mennyire kipirult a lány. – És mihez kezdesz azzal az irdatlan nagy összeggel, amelyet a te híres-neves árveréseden bezsebelsz? – Felvásárolom a Deravenel- részvényeket. Amennyit csak lehet. Robert meghökkent a válasz hallatán; a homlokát ráncolva, zavart arckifejezéssel nézett Elizabethre. – Van felvásárolható Deravenel-részvény? Elvégre magáncég vagyunk, nem kereskedünk a tőzsdén. Vagy titokban arra készülsz, hogy nyílt vételi ajánlatot teszel a részvényekre? – Szó sincs róla! Ha így lenne, te lennél az első, akinek bejelenteném, hiszen te vagy a bizalmasom. A részvények egy része azonban az igazgatók tulajdonában van, idősebbek is vannak köztük, az ő részvényeikre fáj a fogam. A korosabb vezetőségi tagok hamarosan visszavonulnak, és ha megfizetem az árát, meglátod, megkapom a részvényeiket. – Szóval nagyobb részesedést szeretnél a cégben… – Robert hangja elhalt. – Igen. Mégsem fordítom a teljes összeget részvényvásárlásra. Fel akarom duzzasztani a tartalékaimat, hátha egyszer ki kell segítenem a Deravenel Vállalatot. Robert bólintott, inkább nem szólalt meg. Régóta sejtette, hogy Elizabeth él-hal a Deravenel Vállalatért, elkötelezett, mint Harry Turner. Apja lánya, gondolta. De most döbbent rá igazán, mennyire a cég érdekei irányítják Elizabeth életét és befolyásolják a tetteit. – Jaj, istenem! Elfelejtettem a marhahúst! Nem tettem be a mikroba – jajdult fel Elizabeth; fürgén felpattant, odament a konyha közepén álló pulthoz, és berakta a húst a mikrohullámú sütőbe. – Mindjárt hozom a többi fogást – szólt hátra a válla felett. – Még megmelegítem a borsót meg a mártást. – Csak nyugodtan. – Robert magában feltette a kérdést: vajon az imádott cég mellett jut neki is hely Elizabeth szívében? Úgy tűnt, hogy a vállalat iránti teljes odaadás és önfeláldozás

76 a legfontosabb Elizabeth életében. „Hé, várj csak, pajtikám”, figyelmeztette magát Robert. „Honnan szeded, hogy egyáltalán érdeklődik irántad? A gyerekkori pajtása vagy, te hülye. Ha végül férfit keres magának, újabb, frissebb terepen fog körülnézni.” Robert felhúzta a viharkabátot, s végigbaktatott a hosszúkás hallon: a dupla ajtó felé tartott, amely a kertre nyílt. Miután kilépett, végigsétált a teraszon. Elizabethet kereste, s hamar észrevette: ott állt a romos erődítmény csipkés oromzatán, a sziklák peremén. Robert didergett a hidegtől, miközben végigsétált a teraszos kerteket átszelő, kövezett ösvényen. Megkérdezte magában: mit keres idekint ezen a zord márciusi napon? Nagypéntek volt, ezen az északi partszakaszon mégis olyan volt az időjárás, mint télvíz idején. Felpillantott. A késő délutáni égbolt egyre kékebb, egyre sötétebb lett, a nap lassan lenyugodott. Mi tagadás, gyönyörű volt, ahogy estébe fordult a nappal. Nem pettyezték felhők az eget, és Robert biztosra vette, hogy aznap este telihold lesz. – Mi a csudát keresel itt? – kérdezte, amikor csatlakozott Elizabethhez, aki a kerek bástyán álldogált, mely évszázadokkal korábban őrtorony volt. Egykoron katonák álltak itt, Ravenscart őrizték, s ha kellett, megküzdöttek az Északi-tengeren érkező behatolókkal, akik a gazdag és termékeny földre ácsingóztak. Elizabeth megfordult, amint meghallotta Robert hangját, s arcára széles mosoly ült. – Szükségem van a friss levegőre. Annyit dideregtünk az alagsorba zárva, amikor elpakoltuk a nyüves ékszereket, de idekint sincs meleg. – Meg lehet fagyni! Egyébként is ideje bemenni, hamar ránk sötétedik. – Esthajnal. Ez a legszebb szó az alkonyi szürkületre. – Megfordult, s a mellvédfal fölött kitekintett a tengerre. – Csodaszép idekint így estefelé. – Ahogy ezt kimondta, megostorozta a feltámadó szél, mire közelebb lépett Roberthez. Ő átölelte, s a kert felé terelte. Elizabeth egy percig hagyta, hadd vezessék. Egyszer csak felkiáltott: – Futás befelé! – S máris szaladt; elinalt, mint egy riadt őzike. Robert utána rohant: a teraszon érte utol, majd követte a hosszúkás hallba. Elizabeth küszködve kibújt a steppelt kabátból, s letekerte a nyakát övező gyapjúsálat. Robert követte példáját: ledobta a viharkabátot, s megkérdezte: – Mi volt ez? Elizabeth rámeredt, nem válaszolt. Robert nyomban észrevette, milyen sápadt, fehérebb, mint valaha, s reszket is. Látta, hogy szemébe könnyek gyűltek, s ott csillognak a szempilláján. – Valami baj van? – kérdezte aggódva. Elizabeth a fejét rázta. Közelebb lépett hozzá. A lány tüstént hátralépett. Robert szeme fogva tartotta Elizabeth tekintetét. Egyikük sem bírt félrenézni. Robert alig bírt levegőt venni; összeszorult a torka, ahogy megrohanták az érzések, mikor rádöbbent, milyen kifejezés ül Elizabeth arcán. A saját érzései tükröződtek benne: a vágy… a mindent elsöprő epekedés. – Elizabeth. – Reszketeg hangon ejtette ki a nevét, szinte alig hallhatóan. – Drágám… – Ó, Robin, ó, Robin. Egyszerre mozdultak meg, s egymás karjaiba omlottak. Robert lehajolt Elizabethhez, megkereste a száját, s hevesen, szenvedélyesen, önfeledten megcsókolta. Olyannyira egymásba merültek, s annyira elfeledkeztek a körülöttük lévő világról, hogy észre se vették Lucast, aki nagy kosár farönköt cipelt be a könyvtárba. – Felmegyünk a hálószobádba? – suttogta végül Robert Elizabeth haja felett. – Siessünk!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

77 Kéz a kézben felmentek a lépcsőn, s végigandalogtak a folyosón Elizabeth hálószobájáig. Elizabeth sosem vette vissza a fűtést, így amikor beléptek, körülölelte őket a meleg. Robert rámosolygott. – Hál' istennek, jó meleg van. – Vidám lángok táncoltak a kandallóban; Robert odament, rádobott még néhány fahasábot, és megkotorta a tüzet. – Na, így jó lesz. Pár perc és a tűz új erőre kap. Elizabeth bezárta az ajtót, odament hozzá, kézen fogta, és lehúzta a terebélyes pamlagra, mely a kandalló előtt állt. Mélyen a szemébe fúrta a tekintetét, majd fürkészve megnézte az arcát. – Azt hiszem, az előbb mindketten megvilágosodtunk… hirtelen rádöbbentem, hogy többé nem tudom leplezni az érzéseimet… nem bírom eltitkolni, mennyire szeretlek, Robin – mondta kis idő múlva. – Ugyanígy éreztem, Elizabeth. Már egy éve tudom, mennyire szeretlek, mégsem árultam el neked. Néha olyan ostoba az ember. – Lehajolt, két kezébe fogta a lány arcát, és gyengéden szájon csókolta. – Nagyon szeretlek… mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. Elizabeth közelebb húzódott hozzá, és megsimogatta Robert arcát, a jól ismert arcot. Szép volt, határozott, tiszta vonásokkal; magas pofacsontja volt; széles, sima homloka és kifejező szeme, Elizabeth még sohasem látott ilyent. Nem kérdés, hogy a legvonzóbb férfiak egyike. Elizabeth szerette, hogy ilyen magas – szerette nyurga lábát, izmos testét és széles mellkasát. Hozzásimult, mire Robert átölelte. – Ó, Robin, drága, édes Robinom… annyira vágyom rád. – Ahogy én is rád. – Gyengéden megcsókolta, majd egyre hevesebben, s hamarosan szenvedélyesen csókolóztak, gátlástalanul, tomboló vággyal. – Hol az az ágy? – szólalt meg Robert, s felhúzta Elizabethet a pamlagról. Odavezette a baldachinos ágyhoz, levette a szvetterét, aztán lesegítette Elizabethről is a pulóverét. Egy-két pillanat és már meztelenül feküdtek a paplan alatt, egymás karjában, végre meghitt közelségben. – Olyan romantikus a tűz fényében szeretkezni – suttogta Elizabeth. – Ne gyújtsd fel a villanyt! – Jó. – Robert felkönyökölt, és belenézett Elizabeth szürkésfekete szemébe. – Hosszúhosszú ideje ábrándozom arról, hogy a karomban tartalak… tulajdonképpen már egy éve. – Ó, Robin, drágám, ha sejtettem volna. Elvesztegettük az időt. Robert Elizabeth feje fölött mosolygott. – Már időtlen idők óta elpocsékoljuk az időnket. Voltaképpen nyolcéves korunk óta. – Milyen ostobák voltunk. – Sült bolondok. – Röpke habozás után Robert halkan megkérdezte. – Ugye akarod? – Most kérdezed? Ilyenkor? Hát nem látod? – Nem várta meg a választ, gyorsan hozzátette: – Még semmire se vágytam ennyire. – Én sem… csak azért kérdeztem, mert részemről nincs visszaút. .. ha most szeretkezünk, ezután hozzád leszek láncolva… – Én pedig hozzád. Szembefordultak és egymás szemébe néztek. Robert úgy érezte, hogy feltárul előtte Elizabeth lelke, és nagyot dobbant a szíve. Abban a szent pillanatban megértette, hogy teljesen az övé lett. Őhozzá tartozik, és örökké hozzá fog tartozni, bármi történik is vele. Elizabeth Turneré, amíg él. S tudta, bár Elizabeth nem mondta ki, hogy ő az élete párja. Sose lesz más férfié, mert sohasem akar másé lenni. Csak az övé. Elhelyezkedtek, s Robert keze végigvándorolt a lány keblén, aztán le, a hasán, s a végén megpihent két lába között. Érezte, hogy Elizabeth rögtön megmerevedik, mire felemelte fejét, s kérdőn felvonta a szemöldökét. – Igen – sóhajtotta Elizabeth. – Ó, igen Robin.

78 Ahogy gyengéden simogatta, szakértő ujjakkal, egyre izgatottabb lett. Óriásira duzzadt benne a vágy, s ekkor hirtelen abbahagyta a simogatást, hogy tovább élvezhesse szerelmüket, és mindent megízleljen. – Mi van? Miért hagytad abba? – kérdezte Elizabeth csodálkozva. – Mert nem szeretném elkapkodni… először vagyunk együtt. Élvezni akarom minden porcikádat és azt, hogy veled lehetek. Túl sokáig vártam ahhoz, hogy pár perc alatt túl legyek rajta. Elizabeth megmozdult, közelebb húzódott Roberthez, s a combján érezte, mennyire kemény lett, mire végigfutott rajta a hideg, aztán meg a hőség, mely végigperzselte testét. Égett a vágytól, zabolátlanul tombolt benne a szenvedély; alig várta, hogy Robert végre szeretkezzen vele. Éppen ezen ábrándozott, amikor Robert föléje hajolt, megcsókolgatta a keblét, aztán lecsúsztatta kezét a lány testének gyönyört hozó pontjára. Elizabeth kinyitotta a szemét, és ránézett. Olyan közel volt az arca: a feszült, elragadtatott arca; nagyot dobbant Elizabeth szíve… ó, mennyire szerette Robint. S ekkor ő újra simogatni kezdte, repkedő ujjakkal. – Ó, igen, Robin, ó, igen, ne hagyd abba! – suttogta Elizabeth. A fiatalember néma maradt. Félredobta a paplant, s lejjebb csúszott az ágyon: szája csatlakozott az ujjaihoz, s megajándékozta Elizabethet a gyönyörrel, amely után sóvárgott; ahogy Robert is vágyott rá, hogy magán tudja szerelme ajkát. Elizabeth egyszerre megvonaglott, s Robert többé nem tudta megzabolázni saját vágyát; feljebb kapaszkodott, ráfeküdt Elizabethre: két karja átölelte, szája a szájára tapadt, gyorsan beléje hatolt, s rögtön körülvette testének melege. Elizabeth felsóhajtott, hosszú lába körülfonta Robertet, felvette a ritmusát, s vele együtt lüktetett. Egyszerre értek fel a csúcsra; Robert arca Elizabeth nyakába temetkezett, ajkán az ő neve remegett. Nem mozdultak. Összefonódva feküdtek, nem akartak elválni egymástól. Elizabeth még sosem volt ilyen boldog és ilyen elégedett – senki mással, sem Selmererrel, sem Murreyvel, a másik férfival, aki üldözte… Elkalandoztak a gondolatai, s közben hallgatta, ahogy Robin egyenletesen szuszog mellette; beszippantotta testének kellemes, ismerős illatát, melyben a sampon, a szappan és a tisztaság szaga elegyedett a kölni citromos illatával, s mindebbe belevegyült egy csipetnyi a zöld természetből is… a legelők és fák párlatából. Ez maga a mennyei boldogság volt, melybe most kóstolt bele először. Elment, visszament a saját szobájába: lezuhanyozik, megborotválkozik és felöltözik a vacsorához. Vonakodott elmenni, és én vonakodtam elengedni. Nem bírom elviselni, ha nem láthatom. Olyan jóvágású, de hát mindig is az volt, már kisfiúként is; és olyan jólelkű. Bárki bármit mond, vitába szállok vele, mert őszinte ártatlanság rejtőzik Robin Dunleyban. Pletykálni fognak, ez elkerülhetetlen. Irigykedni fognak rá és rám is. Irigykedni fognak ránk. És nem ok nélkül. Van valamink, ami keveseknek adatik meg: a teljes összhang – megértjük egymás vágyait és kívánságait. Mégsem pusztán két lélek találkozása ez, hanem két testé is. Az ágyban is tökéletesen összeillünk. Egy perce, mielőtt elment, mohón és szenvedélyesen megcsókolt, és ezt mondta: – Az imént megpecsételtük az alkut, te meg én. Ezt sose felejtsd el! Innen már nincs visszaút. – Ó, hogy feledkezhetnék el róla? Az övé vagyok, és ő az enyém. Egyek vagyunk. Örökké. Egy óra múlva, amikor Elizabeth belépett a könyvtárba, megtorpant a küszöbön, s egy pillanatra megállt a szívverése. Ott állt az ő Robinja, háttal a tűznek, és őt várta. Hihetetlenül jóképű volt. Piros garbót viselt, és szűk szárú farmernadrágot. Tetőtől talpig tipp-topp volt, egészen a fényesre suvikszolt cipője orráig. Elizabeth elindult feléje. – Lakat alatt foglak tartani – kiáltotta. Robert kézen fogta, és odavezette a kandalló mellé. – Miért mondod ezt? – Káprázatos vagy. Nem engedhetlek ki innen, mert ellopnak tőlem!

79 Robert felnevetett, lehajolt hozzá, és arcon csókolta. – Azért látsz ilyennek, mert szerelmes vagyok – mormolta. – Beléd. – Én meg tebeléd. – Mi tagadás, te is egész csini vagy. – Végigfuttatta szemét Elizabethen: végigmustrálta a bíborszínű, bokáig érő gyapjúszoknyát, a hozzá való pulóvert és a rózsaszín kasmírgyapjú sálat, mely kámzsanyakat imitálva övezte a lány nyakát. – Ezek a te színeid. Tökéletes. – Jobban passzolnak a vörös hajamhoz, mint a zöld, mi? Nos, iszunk valamit? – Miért is ne? Lucas hozott egy üveg Veuve Clicquot pezsgőt. Hogy hangzik? – Pompásan. Robert kitöltött két pohár rozépezsgőt és odavitte a kandallóhoz. Magasra emelték a poharukat, aztán Elizabeth belekortyolt a pezsgőbe. – Köszönöm, hogy segítettél az ékszerszortírozásban – mondta utána. – Egyedül nem boldogultam volna. – Örülök, hogy segíthettem. Impozáns része lesz az árverésnek. Igaz is, mikorra tettétek az időpontot? Elizabeth leült a kétszemélyes kanapéra, kényelmesen elhelyezkedett, aztán belekortyolt a pezsgőbe. – Tárgyaltam az aukciósház kulcsembereivel. Úgy számolnak, hogy még négy hónap kell, mire mindent leltárba vesznek, összeállítják a különböző kategóriákat, és elkészül a katalógus. Ha minden jól megy, ősszel vagy tél elején megtarthatjuk az aukciót. – Még az idén? – Igen, remélem. Jobb, ha mielőbb túlesünk rajta. – És a chelsea-i ház? Azt is piacra dobod? – Azt hiszem, igen. – Már majdnem elárulta az okát; kis híján kikotyogta, hogy tele van rossz emlékekkel, de meggondolta magát, főleg azért, mert nem akart előhozakodni Tom Selmere nevével. Továbblépett hát. – Ott a többi ékszer, azokat is meg kellene néznünk. Esetleg holnap vagy holnapután sorra keríthetjük? Ha már mindent láttam, Kat intézkedhet: bekerülnek a bankba, egy páncélszekrénybe. – Majd holnap elintézzük, meglátod, hamar túl leszünk rajta. Figyelj csak! Következő héten Madridba kell mennem, és zuhanyzás közben támadt egy ötletem. Nem jössz utánam Marbellába következő hétvégén? – Ó, szívesen megyek, Robin! Olyan jó lenne veled lenni. Kifújjuk magunkat és sütkérezünk a meleg napsütésben. Különben is, már alig várom, hogy végre lássam az üdülőkörzetet. Az a bökkenő… – Nem fejezte be a mondatot, helyette aggodalmas orcával az ajkába harapott. – Na, ki vele, mi a bibi? – Remélem, nem kell találkoznom Philip Alvarezzel. Ugye ő kimarad a programból? – Persze, persze. Ne aggódj, nem lesz ott. De miért lettél ilyen ideges? – Elizabethre meredt, s tanácstalanul összevonta a szemöldökét. Elizabeth idegesen nevetgélt. – Mert egyfolytában… hajkurászott, talán ez a legjobb szó rá. Mikor azt hitte, hogy senki se látja, álladóan ölelgetni meg fogdosni akart, és a fenekemet csipkedte. – Micsoda disznó! – harsogta Robert, s nevetésben tört ki. – Mégsem hibáztatom érte, édesem. Roppant kívánatos vagy, és fogdosni való. Odaballagott a pamlaghoz, leült a lány mellé, s megfogta a kezét, hogy megnyugtassa. – Kétlem, hogy felbukkanna Marbellában. Ha mégis odavetődik, ígérem, megvédelek. Elizabeth szembefordult vele; látta Robert szemében a huncut nevetést, mire ő maga is elmosolyodott. – Mindig tudtam, Robin Dunley, hogy te vagy álmaim hercege. Ebben a pillanatban Lucas megjelent az ajtóban. – Bocsásson meg, Miss Turner. A vacsora tálalva. – Köszönöm, Lucas, mindjárt megyünk.

80 Felhajtották a pezsgőt, felálltak, átmentek az ebédlőbe, aztán helyet foglaltak. Lucas rövidesen visszajött, tanyasi májpástétomot szolgált fel nekik apró uborkával és pirítóssal, majd fehérbort töltött a poharukba. – Óhajt még valamit, Miss Turner? – érdeklődött. – Minden tökéletes, Lucas. Köszönöm. Az inas fejet hajtott, és eltűnt a konyhában. – Valami azt súgja, Elizabeth, hogy igen kellemes hétvégém lesz. Szörnyen el leszek kényeztetve. Kiválogattad a kedvenc ételeimet. Garnélarákot és tört burgonyában sült marhahúst kaptam ebédre, most meg májpástétomot savanyú uborkával. – A kegyeidbe szeretnék férkőzni – incselkedett Elizabeth túláradó boldogsággal. – Emlékszel? Egyszer megettünk egy óriási üveg savanyú uborkát Waverley Courtban, aztán megfájdult a hasunk – vigyorgott Robert. – Kat pokoli dühös volt, és közölte velünk, hogy megérdemeltük, így jár, aki mohó, mondta. – Mégsem utáltam meg az uborkát. – Elizabeth elrágcsált egyet, s máris nyúlt a következőért. – Bár mostanában mértékkel eszem. – Megkérdezhetem, mi a főfogás? – Robert levágott egy szelet pástétomot, és rárakta a pirítósra. – Az egyik kedvenced, Robin. Rántott tőkehalszelet sült krumplival és borsópéppel. – Ezzel szerelmes, gyengéd pillantást vetett Robertre. – Onasi! Es Lucas újságpapírba csomagolva szervírozza a halat meg a sült krumplit? Remélem. – Attól tartok, nem, szívem. Meglátod, tányéron tálalva is ízleni fog. No, de Philip Alvarezre visszatérve: igaz az a bűnlajstrom? Mármint a sok ocsmányság, amit Francis Walsington tavaly előkotort róla. Tényleg habzsolja a nőket, mulatozik, és tele van adóssággal? – Ami az adósságot illeti: igen, igaz. De úgy vettem ki Francis szavaiból, hogy lassanként rendezni tudja a tartozásait. És ha imádja a nőket, és szeret nagy lábon élni? Kit érdekel? Az ő dolga, nem? – Persze – bólintott rá Elizabeth. – Ugye milyen mázlija van, hogy beszálltunk az üzletbe, és átvettük a marbellai projektet? Megmentettük a csődtől. – Valóban mázlista. – Lenne még egy kérdésem… – Ki vele! Bátran! Kérdezd csak. – Robert hátradőlt, s kérdő tekintettel fürkészte Elizabethet. – Sok rosszakaróm van a Deravenel Vállalatnál? – Kevesebb, mint gondolnád – vágta rá Robert habozás nélkül; higgadt, határozott hangon beszélt. – Természetesen ott vannak a begyöpösödött nőgyűlölők, akik nem csípik, ha a gyengébb nem tagjai áttörik a korlátokat, és ők dirigálnak az üzleti életben, ezért minden nőre orrolnak, bárki legyen az. Nem titok, hogy a vállalatnál bőven akad ebből a bigott fajtából. Elvégre, mint köztudomású, a cég évek óta a hímsoviniszták gyűjtőhelye. Ami a tényleges ellenségeidet illeti, csupán két olyan tag jut eszembe, aki valóban rossz szemmel nézi, hogy a vállalat élére kerültél. Igen, ők tényleg a rosszakaróid, bár egyiket sem tartom veszélyes ellenfélnek. – Feltételezem, hogy Alexander Dawsonra és Mark Lottra gondolsz? – Na, látod! Máris kitaláltad. – Sejtettem, hogy nem kedvelnek, mivel az igazgatósági ülésen is elég ellenségesen viselkedtek. De gondolom, igazad van, Robin, nem árthatnak nekem. Vagy mégis? – Nem hiszem. Mark Lott Mary kebelbarátja volt, senkit sem szívelne, aki Mary helyére kerül. Ami pedig Dawsont illeti, ő finoman szólva igazi rossz fiú. – Tudom, és ez előtte sem titok. Jó párszor hazugságon kaptam, és többször is tapasztaltam, milyen sunyi tud lenni.

81 – Igen, említetted már. De a lényegre térve: nem árthat neked. Igaz, bizonyos dolgokban vitába szállhat veled az igazgatósági ülésen. Rá se ránts, úgyis leszavazzák! Az igazgatótanács tele van az embereiddel. Rajtam kívül ott van Cecil meg a nagybátyád, Howard, aztán Nicholas, Francis meg az unokatestvéreid, Henry és Frank. És Mark Lott miatt se fájjon a fejed! Mary meghalt, nincs többé. Te vagy a főnök, és Lott nem önmaga ellensége. Nem fog szervezkedni, nem fogja ellened tüzelni a többieket. Tudja, hogy úgysem győzhet. – Robert megemelte a poharát. – Fogadok, hogy te nyersz, Elizabeth. – Én is bízom benne, Robin. – Koccintottak. – Még egy kérdésem lenne… mondd csak, számíthatok a nővéredre? Velem akar dolgozni vagy sem? Robertnek jólesett az ajánlat, széles mosoly terült el az arcán. – Ha akarod, Meny szívesen beáll hozzád. Azt mondta, hogy elfogadja az állást, ha felajánlod. – Akkor felajánlom. Lucas bejött, leszedte a tányérokat, majd pár perc múlva visszatért, és felszolgálta a főfogást. – Csöngessen, Miss Turner, ha szükség van rám – mondta; nem sokkal később sietve visszavonult a saját birodalmába. Robert és Elizabeth is kedvelte a hagyományos, gyorsan elkészíthető ételeket, melyeket már gyerekfejjel is jó étvággyal ettek; hasonló ízlésük volt. Élvezettel falták hát a rántott tőkehalat meg a köretként tálalt sült krumplit, borsópépet és tartármártást. Elizabeth maga is meglepve látta, hogy majdnem minden elfogyott a tányérjáról. Robert hirtelen eltöprengett, majd Elizabethre nézett. Krákogott, aztán belekezdett. – Bevallom, mégis van kitől félned, Elizabeth. Úgy hírlik, hogy a veszély jelenleg is ott lebeg a láthatáron. Elizabeth döbbenten ráncolta a homlokát. Szúrós szemmel nézett Robertre. – Azt akarod mondani, hogy Marié Stewart megint a régi nótát fújja? – Sajnos igen. – De hát miért, Robin? Miért acsarkodik rám már megint? Mert burkoltan ene céloztál. – Saját magát tekinti törvényes örökösnek, Elizabeth. Kétlem, hogy valaha is megváltozik a véleménye. Most, hogy belekóstolt a hatalomba, feltehetőleg vérszemet kapott. – Belekóstolt a hatalomba? Hogyhogy? – csattant fel Elizabeth, s hangja egy oktávval feljebb emelkedett. – Mint hallottad, tavaly áprilisban hozzáment Francois de Burgh-höz. Ennek lassan egy éve. A férje a nagy konglomerátum, a Dauphin örököse, mivel az apja a cégtulajdonos. Noha kisebb, mint Bemard Arnault cége, az LVMH, illetve Pinault konglomerátuma, az Artemis, mindazonáltal fontos cég, és világszerte vannak érdekeltségei. A férj, Francois az apjával dolgozik, és Marié is besegít nekik. Ambiciózus nő lévén, valószínűleg abba a hitbe ringatja magát, hogy megkaparinthatja a Deravenel Vállalatot, és bevonhatja apósa világméretű bizniszébe. Akkor nagyot nőne Henri de Burgh szemében. – Nem teheti meg! Apám végrendelete megtámadhatatlan. Nincs gyenge pontja. Marié egyébként sem követelheti nőági vonalon az örökséget, hiába hivatkozik a nagyanyjára. – Elizabeth szemlátomást felbőszült. – Ezt neki mondd, ne nekem! – vágta rá Robert. – Margaret Turner volt a nagyanyja, vagyis apád nővére, Bess Deravenel Turner és Henry Turner legidősebb lánya. Marié a nagyanyja révén örökölte meg a Skót Hagyaték nevű céget, de nyilvánvaló, hogy nem elégszik meg ennyivel. Többet akar. – Jaj, istenem! Mitévő legyek? – Az örökké sápadt Elizabeth arca most minden korábbinál fehérebb lett. – Higgadt és nyugodt maradsz, mint mindig. Mi pedig figyelünk és várunk, és munkába állítjuk Francis Walsingtont. Ha valaki, akkor ő elő tud ásni valamit. Nagyon ügyes, még a legnehezebb problémákat is könnyedén megoldja.

82 Robert Elizabeth karjáéit nyúlt, és biztatásképpen megszorította. – Mint mondtam az előbb, én rád fogadok, Elizabeth. Vigyázok, nehogy hátba támadjanak, és Cecil is vigyáz rád. Nem hagyjuk, hogy bántsanak! Nem vehetik el tőled a Deravenel Vállalatot. Bízz bennem! – Bízom – mondta Elizabeth, s hátradőlt, igyekezett megnyugodni. Nagyot sóhajtott, s hozzátette: – A kezetekbe teszem a sorsom, és mi hárman – te, Cecil meg én – megszilárdítjuk a vállalat helyzetét. És új magasságokba emeljük a céget. – Ez a beszéd! – helyeselt Robert Dunley. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Robert felébredt, és kinyújtotta a kezét: Elizabethet kereste, de nem találta az ágyban. Feltámaszkodott, nekidőlt a párnáknak, s körüljáratta tekintetét a szobában: szeme a lány után kutatott. A helyiség holdfényben fürdött, s Robert egyszerre észrevette Elizabethet: az ablak mellett álldogált és kitekintett az Északi-tengerre. Robert félredobta a paplant, lelendítette hosszú lábát az ágyról, s nesztelen léptekkel odaosont az ablakhoz. – Valami baj van? Nem bírsz aludni, Elizabeth? A lány nem válaszolt, csak állt ott, körül se nézett. Merev tartása elárulta, milyen feszült. Robert nyugtalan lett, rátette kezét Elizabeth vállára, s gyengéden maga felé fordította az arcát; s ekkor észrevette, hogy a szeme könnyben úszik. – Mi történt, édesem? Mi bánt? – kérdezte Robert, s magához húzta Elizabethet: karjába vonta, és szorosan megölelte. – Áruld el, mi zaklatott fel ennyire? Hát nem jöttél még rá, hogy nekem bármit elmondhatsz, Elizabeth? – Nem bírtam elaludni. Az agyam dolgozni kezdett, sok minden megfordult a fejemben, és akkor eszembe jutott… Amy. Robertnek a pillája se rezdült; nem mozdult meg, továbbra is ölelő karjában tartotta Elizabethet. Csak áll, állt, és a mellkasához szorította a lány fejét. Egy-két perc elteltével Elizabeth kissé hátradőlt, s Robert arcába nézett. – Nehogy azt hidd, hogy féltékeny vagyok. Csak tudni szeretném, mi van köztetek… a puszta tények érdekelnek. Bízom benne, hogy nem beszélsz mellé, Robin, hiszen még sosem hazudtál nekem. Robert könnyedén megsimogatta Elizabeth arcát, s csókot nyomott a homlokára. – Gyere, üljünk le a kandalló elé, és elmondok mindent, ha kíváncsi vagy rá. – Odasétáltak a pamlaghoz, és helyet foglaltak. Robert behúzódott az egyik szegletbe, a háta mögé igazította a vánkosokat, nyíltan kedvese szemébe nézett, és így szólt: – Külön élünk, Elizabeth, már nagyon régóta külön élünk. – Mióta? – kérdezte ő, és szeme Robertre tapadt. – Már öt éve. Nem működött a házasságunk. – Egyáltalán, mi a csudának vetted el, Robin? Robert a fejét ingatta, szemlátomást kínos zavarban volt. – Fiatal tacskó voltam, nincs más magyarázatom. Egek, mit tudtam én tizenhét-tizennyolc éves koromban? Semmit. Sem a nőkről, sem a szexről, sem a világról, sem az életről. Tomboltak bennem a hormonok, Amy pedig igen helyes, érzéki és gömbölyded volt, és megkívántam. Hát igen, a bátyám, Ambrose, gyakorta hangoztatja: nem jó, ha a farkával gondolkodik az ember. Ágyba akartam vinni, szeretkezni vele, és azt hittem, hogy ehhez mindenképpen feleségül kell vennem. Elvettem hát. Egy évre rá már csupa kétely voltam. Megbántam, nagyon megbántam. Az ember ne ugorjon be a kád fagylaltba, ha csak pár gombócot akar. – És nem tudtátok elsimítani a nézeteltéréseiteket? – Nem igazán voltak nézeteltéréseink. Amy nem volt boldogtalan, csak én… egyszerűen nem tudtam, mi a túróról beszélgessek vele. Annyira különböztünk. Amy imádott vidéken lakni, utálta a városi életet, szívesen heverészett, lustálkodott. Semmit sem csinált, csak várta, hogy hazamenjek és a gyerekekről ábrándozott. Nem jöttek azonban a kis porontyok, és végül

83 már én sem jártam haza. Meguntam, szörnyen ráuntam Amyre. Egy világ választ el bennünket. – Miért nem váltál el? – Amy nem foglalkozott vele. Ahogy én sem. Egészen mostanáig. Amint lehet, beszélek vele. Biztos, hogy simán belemegy. – Nem fontos, Robin, legalábbis nekem nem. Úgyse akarok férjhez menni. A meglepett Robert szájtátva bámult rá. – Ó, értem. Szóval, azóta sem változott a véleményed a házasságról – mondta könnyed hangon, enyhén derülő ábrázattal. – Nem, nem változott. Független, önálló nő vagyok, nem szívesen kötöm le magam. A magam ura akarok lenni. Csak azért emlegettem Amyt, hogy tisztázzam a helyzetet. Elmondtad, mi történt. Rendben van, felfogtam. Semmi gond, semmi az égvilágon. – Közelebb húzódott hozzá, s megfogta a kezét. – Sosem hazudhatunk egymásnak, Robin. Csak annyit kérek tőled, hogy légy őszinte és becsületes. – Hát a szerelem? Arra nem vágysz? – De igen. Nagyon is, de már megkaptam, ahogy te is megkaptad az én szerelmemet, és engem is. Teljes egészében. Bizonyára észrevetted, nem? – Igen. Észrevettem. – Karjába vonta Elizabethet, és megcsókolta. – Bevallom, te vagy életem egyetlen szerelme, nem szerettem soha senki mást. – Soha a huszonöt év során? – Te is csak annyi vagy. Mondd csak, én vagyok az egyetlen férfi, akit valaha szerettél? – Igen. – És az admirális? Őt nem szeretted? Elizabeth úgy érezte, hogy Robert szavai ott lebegnek kettejük között a levegőben, vészterhesen; egy pillanatra elfogta a méreg, nem bírt válaszolni. Végül erőt vett magán. – Nem szerettem – mondta halkan. – Bár, gondolom, belehabarodtam egy kicsit. Jóképű volt, igen vonzó és jóval idősebb nálam. – Igen, tudom. Apám megjegyezte, hogy már csak a korod miatt is igen botrányos a viselkedése. – Ó, valóban ezt mondta? Értem. Te is azt gondoltad? – Nem. Tényleg az volt? Mármint botrányosan viselkedett? – Nem is tudom. – Szeretkeztetek? – Nem feküdtem le vele, ha erre célzói. – De szeretkeztetek… – Elhalt a hangja, s nyeglén vállat vont. – Sokat… simogatott. Érted, mire gondolok. – Intim helyeken? – kérdezte Robert, és szúrós szemmel vizsgálgatta a lányt. Elizabeth szótlanul bólintott. – Tom Selmere sok mindenben hasonlított rád… – Nem, nem! Ezt kétlem! – tiltakozott Robert; felegyenesedett ültében, s vonásai megkeményedtek. – Éppen hozzá akartam tenni, hogy külsőleg. Egyébként igazad van, csöppet sem hasonlított rád. Legalábbis a természetében. Ha úgy vesszük, erkölcstelen volt, és messze sem olyan intelligens és okos, mint te. Az igazat megvallva, felelőtlen volt. Megvolt a magához való esze, de ritkán használta. – Apám szerint is. Elizabeth arrébb helyezkedett a pamlagon, hátradőlt, s a kémény felé törtető lángokat bámulta. Hallgatott, ahogy Robert is; mindketten belefeledkeztek a gondolataikba. Egy kis idő múlva Robert megtörte a csendet, közelebb húzódott Elizabethhez, és magához vonta. – Teljes szívemből szeretlek, Elizabeth. Őszintén szeretlek. – Nem háltam az admirálissal. Esküszöm.

84 – Elhiszem. Különben sem számít, ha mégis. Bizonyos értelemben mindig is az enyém voltál, kiskorunk óta, és most teljesen az enyém vagy, én meg a tiéd. Gyere, bújjunk be az ágyba, és bizonyítsuk be, rendben? Elizabeth szólni készült, de Robert csóközönnel torkára forrasztotta a szót; karjába kapta, és odavitte az ágyhoz. – Kit érdekel a múlt? – mormolta, miközben leheveredett melléje. – Csak a jelen számít. – Mi az első dolog, ami eszedbe jut, ha rám gondolsz? – kérdezte Elizabeth, miközben odabújt Roberthez, s átkarolta. Ámbár szerelemmel jóllakottan, kimerülten hevertek az ágyon, valamiért nem jött álom a szemükre. Robert háttal feküdt neki, s tompa hangon válaszolt: – A lelki szemeimmel olyannak látlak, mint kiskorodban, fiús kislánynak. Igen, ez a kép él bennem. – Hát ez nem valami romantikus – mormogta Elizabeth, és megcsókolta a fiatalember vállát. – Lehet, hogy nem, pedig elragadó kislány voltál. Volt benned… kurázsi. Főleg, amikor szembeszálltál Harryvel. – Csak képzelődsz! Sosem szálltam szembe apámmal. Az igazat megvallva, tartottam tőle egy kicsit. – Lárifári! – kiáltotta Robert; megfordult és csodálkozva nézett rá. – Úgy élsz az emlékeimben, mint a legbátrabb lány, akit valaha ismertem. És még most is ilyennek látlak. – Milyen kedves bók. Köszönöm, Robin, de őszintén mondom, hogy néha egyenesen rettegtem tőle. – Nekem úgy rémlik, hogy meglágyult a szíve… nem volt olyan kegyetlen veled, ahogy öregedett és visszafogadott a családba. – Igen, kedvesebb lett. Többé nem gyalázott meg. – Csakugyan meggyalázott? – Robert szeme Elizabethre tapadt, így fürkészte. – Nem szexuálisan, testileg sem bántalmazott, nem erre gondoltam. Egyfolytában ócsárolt és becsmérelt. Lelkileg gyalázott meg. Nagyon jól tudod, hogy megtagadott és eltaszított magától. Már tipegő kisgyerekként is elkerült. Mindenki mondta, hogy borzasztó apa volt akkoriban – suttogta Elizabeth. – Biztos, hogy anyád miatt tette. – Mire gondolsz? – Emlékszem, hogy a szüleim megtárgyalták egymás között, hogyan viselkedik anyáddal. Úgy rémlik, hogy Anne nem akarta feladni a lakberendezői karrierjét, amit Harry zokon vett, aztán bizalmatlanná vált vele szemben. Azt hitte, hogy szeretőket tart, valami ilyesmi. Aztán jött az a szörnyű autóbaleset, és ott volt Anne az öccsével meg a barátaival… Franciaország déli részén… – Tudom, hogy ott halt meg, de mire akarsz kilyukadni ezzel, Robin? – Az az érzésem, hogy… ööö… apád valamiért anyádat okolta a balesetért. Csak elbizonytalanodtam, hisz olyan rég volt. Akárhogy is, apám szerint Harry valahogy… sikeresen… befeketítette anyádat. – Hallottam róla. A nővérem sose hagyta ki az alkalmat, amikor csak lehetett, a fejemhez vágta. Egy időben apámból kész szörnyeteg lett, nagyon csúnyán viselkedett. – Az a rengeteg asszony, Elizabeth! Összesen hat. Te jó Isten, nem csoda, hogy nem akarsz férjhez menni… apád nem mutatott jó példát, igaz? – csóválta Robert a fejét. – Bizony, bizony, nagy szok-nyapecér volt. – Igen. Ugyanakkor fiú örökösre vágyott. Nem elégedett meg a nővéremmel meg velem… fiút akart. Aztán nemzett egyet, aki fiatalon meghalt, így hát hiába volt minden, apám feleslegesen okozott annyi fájdalmat másoknak.

85 – Senki sem tudja, mit tartogat számára az élet – felelte Robert, aztán Elizabeth elmélázó arckifejezését látva hozzáfűzte: – Most én következem… halljuk, benned milyen kép él rólam? Elizabeth mosolygott, szinte csak magának, s flörtölős pillantást vetett rá. – Bennem egykét évvel korábbi kép él rólad, amikor kiestünk a rettenetes Mary Turner kegyeiből. Hoztál nekem egy nagy csokor virágot, szagos bükkönyből, és kijelentetted, hogy mindig számíthatok rád… máskor meg pénzt küldtél. Emlékszel? – Hogyne. Segíteni akartam, mert szerettelek. – Noha kicsit másként, mint most – mondta Elizabeth. Robert az ajkát harapdálva lenyelte vidám mosolyát. – Ühüm. Elizabeth odahajolt hozzá. – Most pedig rengeteg új kép él a fejemben rólad. Mindegyik romantikus és érzéki. Tudtad, milyen szexi pasi vagy, Robin? Lefogadom, hogy rengeteg nő szájából hallottad már. Robert válasz gyanánt a karjába vonta, és szenvedélyesen megcsókolta, s pár perc múlva már javában szeretkeztek. És így ment ez egész hétvégén. HUSZADIK FEJEZET Így kezdődött hát a mi nagy szerelmünk, egy hideg, szeles, márciusi hétvégén Ravenscarban. Most már június van, Párizsban vagyunk, és szokás szerint minden percet élvezünk, melyet a dicső Fény Városában töltünk. Szenvedélyesen szeretem Robint, és ő is engem. Őrülten szerelmesek vagyunk, mondja ő, tudom, mire gondol. Merthogy van valami őrület abban, ha az ember teljesen odavan valakiért, s együtt él vele egy különös, ám csodálatos helyen, ahol a világ többi része megszűnt létezni. Furcsa, ugye, ha valaki huszonöt éves fejjel hirtelen szerelmes lesz, miután éveken át ismerte szerelme tárgyát. Igen, mindketten furcsálljuk. Robin szerint olyan, mintha váratlanul eltalált volna bennünket Ámor nyila; igaza van. Egyik nap még jó barátok voltunk, másnap már szeretők lettünk. Sülve-főve együtt vagyunk; együtt töltjük az ébrenlét perceit és az álom perceit egyaránt. Robin beköltözött a lakásomba, együtt élünk. Megtartotta a saját lakását is, másnaponként odamegy a rend kedvéért, de alig időzik ott. Nehezen tűrjük egymás hiányát. Érzem, ez életem végéig így lesz, mivel Robin hozzám tartozik, a lelkem darabja. Magányos lennék nélküle, s bús-borongós. Sok szempontból ő az életem. Nem tudok élni nélküle, sem a Deravenel Vállalat nélkül. A munka természetesen beleszól a magánéletünkbe, mert időnként el kell utaznia. Jelenleg ide-oda utazgat Marbella és London között, a nyaralópark építését felügyeli. Roppant elégedett, jól haladnak a munkálatokkal, amit én magam is megállapítottam, amikor áprilisban ott jártam. Nem vitás: gyönyörű hely. Én is rózsásan látom a jövőt. Philip Alvarez pompás parcellát vásárolt a tenger partján – jól tette. Miután visszatértünk Marbellából, megindult a pletyka. Futótűzként terjedt a hír a vállalatnál, hogy van köztünk valami. Röpködtek a rosszindulatú megjegyzések, ment a terefere, egyfolytában súgtak-búgtak. Mi viszont fittyet hánytunk rájuk. Nem érdekel mások véleménye… hisz a világ többi része úgysem létezik a számunkra. Nem titkoltuk a kapcsolatunkat, nem bújtunk el a világ szeme elől. Épp ellenkezőleg. Sokat járunk társaságba. Robin nem szeret otthon ülni, ahogy én sem; imádunk színházba járni, de a vacsorákat is szeretjük, és szívesen látjuk vendégül a barátainkat. Sokat adakozunk, és gyakran járunk jótékonysági rendezvényekre, mivel hiszünk abban, hogy jó adni. Ennélfogva gyakran írnak rólunk az újságok hasábjain, és sokszor jelenik meg a fényképünk a magazinokban. Ezzel csak olajat öntünk a tűzre.

86 Ami Amyt illeti: Robin nem szokta emlegetni, és én sem. Csak annyit kérdezett, miért sírtam, mikor előhozakodtam a felesége nevével azon a bizonyos estén Ravenscarban. Őszintén feleltem… megmondtam neki, hogy sejtelmem sincs róla. Elfogadta a válaszom. Nekem édes mindegy, hogy elválik-e vagy sem. Becsületszavamra. És az én drága Robinom tudja ezt, ahogy azt is, hogy nem akarok férjhez menni. Sohasem akartam. Robin nemrég rátapintott a lényegre, mikor megjegyezte, hogy apám rossz példával szolgált. Igen, ez az egyik oka. Aztán ott volt az admirális… Tom Selmere nem volt eszményi férj… elvette apám özvegyét, aztán engem is megpróbált becsábítani az ágyba. Hát apám ötödik házassági kísérlete? Bájos, ifjú felesége, Katherine szeretőket tartott, és olyan ostoba, meggondolatlan és óvatlan volt, hogy rajtakapták; aztán elküldték, miután apám elvált tőle. Nem, nem vonz a házasság. Sőt inkább taszít. Esküvő nélkül is boldog vagyok. Robin szeret, tudom, hogy teljes szívéből szeret; őszintén mondom, hogy ennyi elég nekem. Gyakran eljövünk Párizsba, hogy kettesben legyünk. Kedvelem ezt a szállodát, a Relais Christine-t, melyet Robin pár éve fedezett fel. A Latin negyed közelében található; kis vendégfogadó, mely korábban apátság volt, s még a XIII. században épült. Különleges báj jellemzi; virágokkal teli, macskaköves udvarra néz a lakosztályunk, és külön terasz tartozik hozzá – többek között ezért is élvezzük annyira ezt a helyet. Emellett annyira csendes és nyugodt, hogy mindketten úgy érezzük: valahol vidéken vagyunk, pedig tulajdonképpen Saint Germain szívében lakunk, mindössze egy kőhajításnyira a Notre-Dame-tól… Ahogy meghallotta, hogy elfordították a kulcsot a zárban, Elizabeth bement a teraszról, arcán várakozásteljes kifejezés ült. Robert mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót; letette a bevásárlószatyrokat, karjába kapta Elizabethet, s lelkesen megölelgette. Aztán eltartotta magától, és sietősen szemügyre vette az arcát. – Örömmel látom, hogy sokkal jobb színben vagy, szívem. Korábban szörnyen sápadt voltál. – Kicsit fáradt voltam, de már elmúlt. – Egy pillantást vetett a táskákra, aztán megkérdezte: – Mit vettél? Látom, alaposan bevásároltál. – Csücsülj le, mindent megmutatok! – Odavitte a négy reklámszatyrot az ülőgarnitúrához, mely a teraszra nyíló erkélyajtó mellett állt, s átnyújtotta az egyiket Elizabethnek. – Ezt neked hoztam. – Chanel! Jaj de jó! Köszönöm. Mi ez? – Majd meglátod, ha kinyitod. – Á, a hőn vágyott retikül! – ujjongott Elizabeth, miután kibontotta a csomagolást. – Ó, köszönöm, Robin. Megkértem Blanche-t, hogy vegyen egyet, de elkapkodták a londoni üzletből. – Tessék, itt van, sok szeretettel adom. Elizabeth felpattant, odament hozzá és megcsókolta. – És a többi? – kérdezte aztán. – Chanel retikül Merrynek. Másféle, mint a tiéd, de ő ez kérte. Irattárca Ambrose-nak és két nyakkendő Cecil Williamsnek, az utóbbi kettőnk közös ajándéka lesz. – Igazán kedves tőled, Robin. Eltaláltad az ízlésüket, örülni fognak az ajándéknak. – Kényelmesen elhelyezkedett a széken, s más tárgyra tért. – Mi van a cégnél? – Semmi különös. Kifogástalan munkát végeznek a párizsi irodánkban. Nagyon kedvelem Jacques Bettancourt-t. Kiváló munkaerő, rendet tart a cégnél, s mindezt kedvesen, ügyesen, jó érzékkel teszi. Jó lenne, ha a többi külföldi irodánkat is hasonló vezetők irányítanák. Némelyikkel elég nehéz dűlőre jutni. – Érthető. Csökkentettük a létszámot, hogy lefaragjunk a kiadásainkból. Nem csoda, ha nincsenek elragadtatva. Bár ügyesen intézted a dolgokat. – Nem az enyém az érdem, Elizabeth. Nicholast illeti dicséret. Zseniálisan csinálta: egyeseket szép pénzzel nyugdíjazott, másokat tisztes végkielégítéssel menesztett, így nem

87 neheztelnek. Sokba került ez nekünk, de hosszú távon nagy összegeket spórolunk a fizetéseken. Hála Nicholasnak, minden zökkenő nélkül zajlott. – Könnyedén lenyeleti az emberekkel a keserű pirulát, mert mindig van nála tartalékban egy édes is. Ma este vele vacsorázunk? – Igen. Mindenképpen a Le Grand Véfourba akar vinni bennünket. .. ragaszkodik hozzá, váltig állítja, hogy az a kedvenc éttermed. – Igaza van. Olyan érdekesnek találom, hogy Napóleon ide vitte Joséphine-t, amikor romantikus hangulatban volt. Különben is, imádom a berendezést. – Mindig ezt mondod, ha éttermekről beszélgetünk – nevetett Robert. – A bútorokat emlegeted, nem az ételt. És mielőtt kimondod: tudom, nem vagy nagy ínyenc. Elizabeth bólintott; megfogta a steppelt, vörös színű anyagból készült Chanel retikült, és alaposan szemügyre vette. – Annyira vágytam rá… – mondta szinte csak magának. Ahogy ránézett, Robert rádöbbent, milyen soványnak tűnik ma délután. Érdekes, hogy eddig nem vette észre; talán a fekete ruha teszi. Vagy még jobban lefogyott? Sokat aggódott, mert Elizabeth rendszertelenül evett. Kis étkű volt, s már kiskora óta válogatós. Természeténél fogva ideges típus volt, s mostanában többször is elájult és fölöttébb ingerlékeny volt. – Mi a baj? Miért bámulsz így rám, Robin? – Csak megcsodáltam rajtad a sikkes, fekete vászonruhát, kincsem. Elizabeth mosollyal ajándékozta meg; sokáig ott időzött arcán a mosoly. – Olyan jó, hogy behoztad Merryt a céghez. Ő a jobbkezem – mondta. – Örülök neki. Ambrose pedig az én jobbkezem, legalábbis a marbellai projektben. Sok terhet levesz a vállamról. Mi tagadás, ha ő nem segítene, sokkal több időt kellene ott töltenem. Remek helyettesem. Elizabeth bólintott. – Olyan jó, hogy körülvesz a családod, Robin. .. – Megsimogatta a fiatalember karját. – Köszönet érte. – A családom, legalábbis, ami megmaradt belőle, szeret téged, Elizabeth. Bármit megtennének érted… bármit. Őszintén tisztelnek és szeretnek. – Előrehajolt, s a lányra szegezte a szemét. – Cecil mondott valamit rólam? Mármint, kettőnk kapcsolatáról? – Nem. Kicsit furcsállom is. Bár mostanában észrevettem, hogy néha elég furán néz rám. Nehéz megfogalmazni, mi van ilyenkor a szemében. Talán… tétova tanácstalanságnak nevezhetnénk. – Hm. Nicholas említette ma délután, hogy már hangosan pletykálnak a londoni irodában. Azt mondja, hogy előbb-utóbb úgyis elül a szóbeszéd, ne foglalkozzunk vele, csináljuk a dolgunkat és éljük az életünket. – Én is így gondolom. Hogy őszinte legyek, nem lep meg. Újabban igazi sajtócsemege lett belőlünk. Már látom a legújabb szalagcímet: „Szép, sikeres, fiatal és Szerelmes”, nagybetűvel írva. Robert felállt, odalépett Elizabethhez, felsegítette, átkarolta és bevezette a hálószobába. – Gyere, pihenjünk le egy kicsit ebéd előtt. Mit szólsz hozzá? – Lepihenni? Még mit nem! De szívesen leheverednék melléd, drágám, aztán ölelj meg és szeretkezzünk. – Rendben. * A Le Grand Véfour étterem, mely a Palais-Royal ódon boltívei alatt bújt meg, a nagy francia forradalom előtti időkben épült. 1784-ben nyitott ki először, akkoriban Café des Chartres volt a neve, s az elmúlt néhány száz évben sok ünnepelt híresség kedvenc étterme lett… idejárt Napóleon és Joséphine; az író, Victor Hugó és Colette; valamint francia politikusok, neves festők, a színházi élet nagy alakjai és filmcsillagok, akik ismert embereknek tekintették magukat.

88 Elizabeth tizenkilenc éves korában jött ide először, Grace Rose nénivel, aki különleges születésnapi ajándékként elhozta Párizsba. Ezen kívül csak egyszer fordult meg itt, mégsem feledhette ezt az álomszép, szinte nem is e világi helyet. Az emléke kitörölhetetlenül megmaradt benne. Olybá tűnt számára, mintha a főterem lebegne a vendégek körül; a régi, csorba tükrök miatt támadt ez az érzése, mert a foltos, aranyozott keretbe foglalt tükrök, melyek a plafont és a falak egy részét fedték, visszaverték a fényt; közöttük virág- és folyondárcicomába öltözött nimfákat ábrázoló festmények lógtak. A képeket védőüveg fedte, minthogy igen régen készültek. Az egész éttermet hamisítatlan, varázslatos hangulat jellemezte, mely ismét elbűvölte Elizabethet, amint betették ide a lábukat. Nicholas már ott volt; felállt, s mindkettőjüket lelkesen üdvözölte, majd arcon csókolta Elizabethet. – Ülj ide, Elizabeth, és te is, Robert. – Ezzel a vörös bársonnyal kárpitozott padra mutatott, mely a fal előtt állt, aztán hozzáfűzte: – Meglátjátok, milyen kényelmes ülés esik rajta. – Ha nem bánod, én inkább a széket választom – mondta erre Robert, s miután Elizabeth leült a kárpitozott padra, ő helyet foglalt a fekete-aranyozott antik széken, Nicholas pedig letelepedett Elizabeth mellé. – Rendeltem egy üveg Krug pezsgőt – fordult Nicholas Elizabeth felé. – Mindjárt hozzák, aztán iszunk egyet a közelgő nagy eseményre, az aukcióra. Csak ámultam-bámultam, mikor Robert ma délután elmesélte az irodában, miféle terveket forgatsz a fejedben. Teljesen paff lettem, mikor közölte velem, hogy akár ötvenmillió fontot is összeszedhetsz. Szinte hihetetlen. – Azért ekkora az összeg, mert rengeteg dolgot elárverezünk. A többsége családi hagyaték, innen-onnan a rokonságomból. Még én sem fogtam fel teljesen. Az aukciósház szakértői azonban meg vannak győződve róla, hogy ez lesz az év legszenzációsabb árverése. Tudod, Nicholas, tenger sok műkincs kerül kalapács alá: értékes festmények, több halom ékszer; arany- és ezüsttálak garmadával, és rengeteg bútor. És mind rendkívül értékes. – Robert említette, hogy eladod a chelsea-i házat… mindig is kedveltem, igazi kincs. – Igen, az. Remélem, hogy valamelyik orosz oligarcha vagy milliárdos üzletember lecsap rá, és megveszi hatvan-hetven millió fontért. – Hű, de felverted az árát! – szólalt meg Robert, s mosoly suhant át az arcán. – Pár napja még csak negyvenmillióra taksáltad. – Megint közbeszólt az aukciósház, Robin. Az ingatlanokkal foglalkozó csoportjuk szerint egyedi épület. A XIX. század elején épült, tökéletes állapotban van, modern konyhával és új fürdőszobákkal. Sőt mi több: úgy gondolják, hogy többet is kaphatok érte, mivel a ház a Temze partján fekszik, és szép nagy kertje van. Ebben a pillanatban megérkezett a pincér a behűtött pezsgővel, betette az ezüst jeges vödörbe, kihúzta a dugót, kitöltötte a rozépezsgőt, fejet hajtott és távozott. Nicholas felemelte a poharát. – A Deravenel-Turner-gyűjte-ményre! – mondta. – A gyűjteményre – kontrázott Elizabeth, aztán koccintottak. Elizabeth pár perccel később Nicholashoz fordult. – Kérdezni szeretnék valamit… elég fontos. – Kérdezz csak bátran. – Van olyan ismerősöd, akinek Deravenel-részvény van a birtokában, és esetleg hajlandó lenne eladni nekem? Felárat fizetek. – Így kapásból, nem, nem tudok ilyet – rázta Nicholas a fejét. – De biztos vannak ilyenek, főleg azok között, akik nemrég mentek nyugdíjba, illetve a korábbi igazgatók özvegyei vagy gyerekei között, akik megörökölték a részvényeket. Mivel jól ismerlek, arra tippelek, hogy Marié Stewart miatt aggódsz, de neki jóval kevesebb Deravenel-részvénye van, mint neked. Labdába se rúghat melletted.

89 – Ez igaz, bár ki tudja, vajon nincsenek-e olyan részvényei, melyek mások nevén lettek bejegyezve? – Hát ezt nem tudhatjuk – szólt közbe Robert. – De gyorsan kideríthetjük. Majd óvatosan puhatolózunk. Francis zseniálisan intézi az efféle ügyeket. – Azért rendezel árverést, hogy utána felvásárold a részvényeket? – Nicholas hosszan, kíváncsian Elizabethre nézett. – Igen is és nem is. Valóban szükségem van a pénzre ahhoz, hogy újabb részvényeket vegyek, ugyanakkor vésztartalékot szeretnék képezni, hátha a vállalatnak hirtelen tőkeinjekcióra lesz szüksége. Vagy harcba kell szállnom… a francia nővel. – Elizabeth egy korty pezsgő után így fejezte be: – Egyébként sincs szükségem ennyi mindenre. Púp a hátamon az a sok holmi. Ma már más világot élünk. – Ühüm. – Nicholas hátradőlt, s réveteg tekintettel üldögélt. Kicsit később csendesen kijelentette: – Kétségtelen, hogy Marié Stewarttal egyszer még meggyűlik a bajunk, mert az a rögeszméje, hogy őt illeti a Deravenel Vállalat. Mégsem diadalmaskodhat, Elizabeth, hiszen ott van apád végrendelete. Megtámadhatatlan, bármelyik bíróság előtt megállja a helyét. – Figyelj oda Nicholasra, Elizabeth! – Robert az asztal fölé hajolt, s Elizabethre szegezte a szemét. – Igazat szól, s ne feledd: körülvesznek az ügyvédek… többek között Cecil és Francis Walsington. Védik az érdekeidet, és ellátnak hathatós jogi tanácsokkal. – Marié csak akkor kaparinthatja meg a Deravenel Vállalatot, ha örökös nélkül halsz meg – mutatott rá Nicholas. – Ez nem feltétlenül igaz – vágott vissza Elizabeth. – Ott a Greyson família. Az öcsém, Edward, kedvelte őket, és nekem is rokonaim. Ók a soron következő örökösök. Sőt mi több, ugye, én magam is kijelölhetem az utódomat? – Bizonyára, de erre majd Cecil válaszol. – Nicholas összevonta a szemöldökét. – Vagy férjhez mész, és szülsz egy örököst. – Ugyan, felejtsétek már el azt a némbert! – Robert megfogta Elizabeth kezét. – Lehet, hogy borsot tör az orrunk alá, de nem jelent igazi veszélyt. Most pedig rendeljük meg a vacsorát, szívem. Farkaséhes vagyok. Átvették az étlapot a pincértől; meghallgatták, miféle specialitásokat kínálnak nekik vacsorára, s végül rendeltek. Elizabeth sült nyelvhalat választott, míg Robert és Nicholas a libamájpástétommal töltött galambra szavazott. Utána hátradőltek, élvezettel kortyolgatták a pezsgőt, és fecsegtek erről-arról. Robert Dunley mindig el tudta terelni Elizabeth figyelmét, s hamar megnevettette a száraz humorával; Elizabeth szellemes megjegyzésekkel válaszolt, mire a két férfi hétrét görnyedt a kacagástól. Nicholas Throckman végül megkönnyebbülten konstatálta, hogy Elizabeth nem emlegeti többé Marié Stewartot, aki már egy ideje szálka volt Nicholas szemében. Veszélyes bajkeverőnek tekintette, de ezt gondosan titkolta, főleg ma este. Minek idegesítené Elizabethet? HUSZONEGYEDIK FEJEZET – Francis! Milyen kellemes meglepetés! – kiáltotta Elizabeth csaknem két órával később, amikor Francis Walsington megjelent az asztaluknál; széles mosoly ült jóvágású arcán. Elizabeth Nicholasra pillantott. – Miért nem mondtad, hogy ő is itt lesz? – Mert akkor nem lett volna meglepetés, igaz? Francis csókot dobott Elizabethnek, aztán leült Robert mellé. Mikor a pincér odajött, Francis rendelt egy konyakot, aztán átnyúlt az asztal felett, és megszorította Elizabeth kezét. – Olyan jó, hogy látlak. Gratulálok! Csodákat művelsz, Elizabeth. Hat hónap alatt sok mindent

90 helyrehoztál, amit a féltestvéred több mint öt év leforgása alatt lerombolt. Ez ám a teljesítmény! – Köszönöm, Francis. Nélkületek nem ment volna; mindhárman sokat segítettetek, ahogy Cecil is. Hatékony csapatmunka volt. Francis rábólintott. – Remekül sikerült a marbellai projekt – folytatta, azután Roberthez fordulva hozzáfűzte: – Fantasztikus munkát végeztetek Ambrose-zal a nyaralóparkban. Mi lenne, ha hasonló elvek alapján átalakítanánk egypár szállodát is? – Ez már bennem is felmerült – szólalt meg Nicholas – , de félő, hogy John Norfell tiltakozna. – Miért? – kérdezte Elizabeth zavartan, s kérdő tekintettel Nicholasra nézett. – Azt fogja mondani, hogy roppant költséges – vetette közbe Robert. – Úgy van – helyeselt Nicholas. – Nincs rá pénzünk, mondja majd. Pedig szükség esetén bankkölcsönt is felvehetünk. – Esetleg kölcsönadhatok a vállalatnak, akkor modernizálhatjuk a szállodákat. – Elizabeth Nicholasról Francisre kapta a tekintetét. – Többek között azért szerveztem meg az aukciót, hogy létrehozzam a krízisalapot; így kisegíthetem a Deravenel Vállalatot, ha tökére van szükség az új tervek megvalósításához. Be kell vezetnünk a vállalatot a huszonegyedik századba. – És ennek egyetlen módja van: a modernizáció – tette hozzá Robert. – Charles Broakes érdekes ötlettel keresett meg a hét elején. – Itt Elizabeth elhallgatott, s Roberthez intézte a szavait: – Meséltem róla, ugye, Robin, és neked is tetszett. Igaz? – Igen. – Robert hol Francisre, hol Nicholasra pillantott, és elmagyarázta: – Felmerült benne, hogy vendégcsalogató programot szervezhetnénk a szőlőskertekben: borkóstolóval, borismertetővel és finom falatokkal, sőt szállást is biztosítanánk. Jó ötletnek tartom. Franciaországban van két szőlészetünk is, ahol senki sem lakik már az udvarházban, irodaként funkcionálnak az épületek. Ott a remek lehetőség, mégsem élünk vele, pedig tisztes profitra tehetnénk szert. – Szerintem is – szólalt meg Francis. – Ripsz-ropsz felhúzunk egy kisebb irodaépületet, aztán a kúriát átalakítjuk vendégházzá. Ugyebár Charles is erre gondolt? – Igen. – Elizabeth elnevette magát. – Tudod, mit? Eszembe jutott, hogy wellnessrészleget is építhetnénk. Olyan népszerűek manapság. És ezzel még nincs vége! Azok a hölgyek, akik nem kedvelik a bort, elmehetnek a wellnessre, masszázsra meg pakolásra, míg férjük a borászattal ismerkedik. Ha egyszer belevágunk, tisztes haszonra tehetünk szert, bár óriási összegeket nem keresünk vele. Mégis ügyes húzás lenne, minthogy ezzel is népszerűsítenénk a borainkat. – Briliáns ötletnek tartom – kockáztatta meg Nicholas. – Feltételezem, hogy Charles a máconi és provence-i szőlőskertekre gondolt. – Úgy van. – Elizabeth megemelte fehérborral teli poharát, és ivott egy kortyot. – Ha megtaláljuk a módját annak, hogy új távlatokat nyissunk a vállalat számára, talán megszüntethetjük a veszteséges ágazatokat, bár nem sok van belőlük. Egészében véve jól boldogulunk. Egy-két ágazatot azonban feleslegesnek tartok. Egy ideig még a vállalatról beszélgettek, de amikor felszolgálták a kávét, Francis Walsington elhallgatott. Látszólag a kávét szürcsölgette, és a többieket hallgatta, ám valójában belefeledkezett a gondolataiba. Az asztalnál ülő férfiakhoz hasonlóan ő is magas, jóvágású és jól öltözött volt, s huszonhét éves kora ellenére disztingvált külseje miatt idősebbnek látszott. Egyik legfeltűnőbb jellegzetessége rendkívüli magabiztossága volt. Tekintély sugárzott belőle. Jogi diplomát szerzett, de a Deravenel Vállalat biztonsági igazgatója lett; élvezte a munkáját, ügyesen végezte a dolgát, s rendszerint lelkesen teljesítette a feladatát.

91 Évek óta ismerte Elizabethet, odaadó híve volt, s már akkoriban is hűséggel szolgálta, amikor még Mary vezette a céget. Kilépett a vállalattól, amikor Mary Turner megörökölte az igazgatói széket, s Párizsba költözött, melyet London után a legjobban szeretett. Most, ahogy ott ült és Elizabethet nézte, akaratlanul is megcsodálta, hiszen gyönyörű volt azon az estén. Piros selyemruhát viselt, és nagy, fehér gyöngyökből álló nyakláncot, hozzáillő fülbevalóval. Rőt haja most hosszabb volt, keretbe foglalta az arcát, s lekerekítette kissé szögletes vonásait. Feltűnő, ritka szép nő volt. Abban a pillanatban, ahogy megérkezett, észrevette, hogy Elizabeth szinte ragyog; tisztában volt vele, hogy mindez a Robert Dunleyval folytatott szerelmi viszonynak köszönhető. Egymásba szerettek, s Francis örült ennek az új fejleménynek. Elizabeth élete eddig boldogtalan volt, megérdemelte hát az örömöt, mellyel megajándékozta Robert, az a férfi, akit csodált, és aki élvezte a bizalmát. Francis jól ismerte Robertet; több mint tíz éve barátok voltak, és jól kijöttek egymással. Megmosolyogta azokat, akik csak legyintettek rá, mondván, hogy piperkőc szépfiú. Francis régóta tisztelte, minthogy tisztában volt vele, mennyire intelligens, milyen jó üzletember és milyen hűségesen szolgálja Elizabethet. Azt is sejtette, hogy Elizabeth, Cecil és Robert ezután már együtt fogja vezetni a Deravenel Vállalatot; tudta, hogy ügyesen megszervezik a munkát, és keményen tartják a gyeplőt. Bárki, aki másként látta a dolgokat, alábecsülte őket – főleg Robertet; igen ostoba az ilyen, nem viszi sokra a Deravenel Vállalatnál. Ők hárman triumvirátust alkottak, a kezükben volt a végső hatalom. És ez örökké így lesz. Francis és Nicholas sokáig élt Párizsban, s kívül-belül ismerték a várost. Hosszú évek óta jóban voltak, megsegítették egymást a bajban, s közös erővel legyőzték a nehézségeket; óvták, védték és oltalmazták egymást, mikor az igazságtalan Mary Turner irányította a vállalatot. Egyikük sem tartozott Mary klikkjéhez; nem is bíztak azokban, akik bekerültek Mary belső köreibe, s messze elkerülték őket. Erről beszélgettek, miközben átballagtak a Palais-Royal boltívei alatt; a Vendőme tér és a Ritz Hotel felé tartottak, ahol rendszerint megszálltak. Elizabeth és Robert elandalgott már: visszatértek a szállodájukba. A két barát és kolléga pedig örült a kedvező alkalomnak: elcsevegtek, és együtt elmélkedtek a cégről, melynek elkötelezték magukat; valamint a nőről, akiért mindketten rajongtak. A Louvre Múzeum felé baktattak, szép kényelmes tempóban; egy ideig hallgattak, élvezték a kellemes időjárást, Párizs szépségét és a felséges éjszakai égboltot. Francis egyszer csak megtorpant, s Nicholas felé fordult. – Kicsit sajnálom őket, pajtás – vallotta be. – Ez a sok ostoba pletyka! Elképesztő. Bosszantó lehet. – Kötve hiszem, hogy odafigyelnek rá. Őszintén mondom, Francis, tényleg nem hiszem. Lesz, ami lesz, én Elizabeth pártjára állok. Az apja rohadt alak volt, pocsékul bánt vele gyerekkorában, már akkor is, amikor még tipegő kislány volt. Sosem értettem, miért. Kőszívű, kegyetlen ember volt. Gondolj bele, hogy bánt Catherine-nel! Csaknem húsz éven át boldog házasságban éltek, aztán előlibbent Anne Bowles, megakadt rajta Harry szeme, és a többi… már történelem, ahogy mondják. – Anne jól megtáncoltatta az öreget – dünnyögte Francis. – Köztudomású, hogy több mint hat évbe telt, mire ágyba vitte. Aztán piszok rosszul sült el a dolog, szinte hihetetlen. – Persze Anne-t hibáztatta. Jellemző. Harry Turner mindig mást okolt. Ritka önző ember volt. Akkoriban ismerkedtem meg vele, amikor először munkába álltam a Deravenel Vállalatnál. Bevallom: sose kedveltem. Rátarti ember volt, akkora öntudattal, mint az Eiffeltorony. – Térjünk vissza Elizabethre és Robertre! – szólt közbe Francis. – Elizabeth pár hete azt mondta, hogy megfelel neki a jelenlegi állapot… váltig állítja, hogy nem akar Roberthez menni.

92 – Ettől függetlenül, ugye, Robert azért beadja a válókeresetet? Tisztázza a helyzetet, és végre elválik a feleségétől? – Nicholas aztán vállat vont. – Fogalmam sincs, mit tervez, hát neked? Francisből elnyújtott sóhaj szakadt fel, aztán belekapaszkodott barátja karjába. Így bandukoltak tovább, s belefeledkeztek a gondolataikba. Mivel Francis továbbra is hallgatott, Nicholas végül megkérdezte: – Miért sóhajtottál fel olyan hosszasan, barátom? Úgy hangzott, mintha a világ összes terhe a válladat nyomná. Megosztod velem a gondodat? – A pletyka elérte a La Manche csatorna innenső partját, Nicky. Bizonyos körökben Elizabethről suttognak… arról pletykálnak, hogy titkos viszonyt folytat az egyik nős kollégájával. Találd ki, honnan indult el a mendemonda! – A skót szoknyás franciától? – Pontosan. A szentfazék, aki fűnek-fának elmondja, ha meghallgatják, hogy egy nap ő fogja irányítani a Deravenel Vállalatot a léha és erkölcstelen kuzinja helyett. – Nem kaparinthatja meg a vállalatot! – tiltakozott Nicholas. – Ezt mindketten tudjuk. – Megnehezítheti azonban Elizabeth dolgát, sőt egyenesen megkeserítheti az életét, miközben minden részvényt felvásárol, amit csak bír. – Miért, van olyan részvénytulajdonos, aki hajlandó eladni a Deravenel-részvényeit? – Kétlem. Különben is, Cecil megnyugtatott minket afelől, hogy Harry végrendelete megtámadhatatlan. Sajnos, Nicky, hosszú távon igen sok kárt okozhat a mendemonda, az ocsmány sztorik, a sajtónak kiszivárogtatott hírek, a hazugságok, koholmányok meg miegyéb. Szerencsétlen dolog lenne, ha a Deravenel Vállalat a rosszindulatú pletykák miatt az újságok címlapjára kerülne. – Nem tudod elintézni, hogy a Stewart lány végre befogja a száját? – érdeklődött Nicholas. – Több ötletem is lenne, ha megkerülöm a törvényt – kuncogott Francis. Nicholas felröffent, miközben befordultak a sarkon, s nekivágtak a mellékutcának: a Ritz Hotel felé baktattak. Már a félkörív alakú Vendőme téren jártak, s a szálloda bejárata felé közeledtek, amikor Nicholas váratlanul megtorpant, s megragadta Francis Walsington karját. – Már korábban is meg akartam kérdezni: miért gyanakszik Robert John Norfellre? – Menjünk be a bárba, és egy calvados mellett elmondom a véleményemet – ígérte Francis, miközben beléptek a szállodába.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET – Már megint ilyesmibe keveredtél! Elizabeth arcán vidám mosoly terült el, ahogy meghallotta Kat Ashe hangját; felemelte fejét, s az ajtóra nézett. Menten lehervadt azonban mosolya, amint megpillantotta Kat aggódó arcát. Tüstént felpattant, megkerülte az íróasztalt, ám hirtelen megtorpant: elbizonytalanodott, s eltűnődött, vajon mi lehet a baj. Bár valahol a lelke mélyén sejtette, mi. Kat, aki máskor nagy lelkesedéssel és szeretettel sietett Elizabeth üdvözlésére, most hozzá hasonlóan megtorpant, s csak állt mogorván, mozdulatlanul a könyvtár küszöbén; szemlátomást feszengett. Elizabeth görbe szemmel nézett rá. – Kissé feldúltnak látlak… – kezdte, de elharapta a mondatot; csak állt, állt, s a nőt fürkészte, aki gyerekkora óta fő támasza volt, aztán nagyot

93 sóhajtott. Ahogy megvilágosodott előtte a helyzet, rádöbbent, hogy most korholás következik, felkészült hát. – Hű, de finoman fogalmaztál! – dörrent rá Kat szemrehányóan. – Rettentő dühös vagyok rád, Elizabeth. Hogy tehetted? Hogy művelhettél megint ilyesmit? – Miről beszélsz? – motyogta Elizabeth akadozva. Bárcsak elkerülhetné a fájdalmas fejmosást! – Nagyon jól tudod, miről. Hogy állhattál össze megint egy olyan emberrel, mint Selmere? – Robin egészen más, mint Tom! – Nős ember, nemdebár? – vágott vissza Kat dühösen. – Na és? Nem akarok férjhez menni, Kat. Pont neked mondjam? Tudod, mi a véleményem a házasságról. Mit számít, ha nős ember? – Nagyon is számít! Botrányba keveredtél. Immár másodízben. Megismétlődött a Selmereféle affér. – Ez egészen más! – tiltakozott Elizabeth. – Nem más. Tiltott viszonyt folytatsz egy nős férfival. És most már a Deravenel Vállalat feje vagy. Ráadásul együtt hálsz a kollégáddal. Rosszul teszed, ahogy annak idején sem lett volna szabad összefeküdnöd a mostohád férjével. Már megint ostobaságot művelsz, Elizabeth. – Nem feküdtem le Tom Selmere-rel – csattant fel Elizabeth, s hangja szokatlan élt kapott. Még sosem volt ilyen fehér az arca, s minden ízében reszketett. – Igen… közel engedted magadhoz, és bátorítottad. Azért pályázott a kezedre a mostohád halála után. Mire a bátyja úgy feldühödött, hogy megnehezítette a helyzetedet, ahogy az ostoba, meggondolatlan Tomét is. – Nem bátorítottam Tom Selmere-t, Kat. Az ő ötlete volt a lánykérés. Nem is sejtettem, hogy beszélt róla a bátyjával… egészen addig, amíg nagy bajba nem került miatta. Ártatlan kívülálló voltam, és ez előtted sem titok. Ahogy azzal is tisztában vagy, miként vélekedem a házasságról. Kat néma maradt, s lerítt róla, hogy megenyhült a haragja. – Az ég szerelmére, gyere már be és csukd be az ajtót! – szólt rá Elizabeth barátságosabb hangon. Kat így is tett; fürgén belépett a könyvtárba, s elindult a kandalló felé. Leült az egyik székre, s várakozásteljes arccal nézett Elizabethre. – Akár hiszed, akár nem, rendkívül diszkréten viselkedünk az irodában. Nem verjük nagydobra, hogy szeretjük egymást, ahogy a nyilvánosság előtt sem kérkedünk a kapcsolatunkkal. – Pedig sokat szerepeltek a pletykarovatokban meg a magazinokban. Hiába próbálod szépíteni a dolgot, ez botrányos – hangsúlyozta Kat. – Nem a mi hibánk, hogy a sajtó üldöz bennünket. Igaz, időnként együtt mutatkozunk, ittott, különféle rendezvényeken meg menő helyeken. Nem bujkálunk, és nem is tervezzük. Nyíltan vállaljuk a szerelmünket. Jobb, ha tudod: Robin már öt éve külön él a feleségétől. – Ebben az esetben jó lenne, ha tisztázná a helyzetét – szögezte le Kat határozott hangon, de immár higgadtabban. – Sürgősen el kell válnia. Tegye szabaddá magát! – Én nem ragaszkodom hozzá. – Pedig akkor elül a pletyka, Elizabeth – mutatott rá Kat. – Ugyan, kit érdekel a szóbeszéd? Fütyülök rá! – Ejnye, te lány, világéletedben nyakas voltál! Elizabeth előrehajolt, s gyengéden megfogta Kat kezét. – Senkit sem zavar, hogy összeálltam a kollégámmal. Sokan beleszeretnek a munkatársukba. Manapság az időnk nagy részét az irodában töltjük. Hol találkozunk emberekkel? Természetesen a munkahelyünkön. Ja, és még valami. 1997 van. Ma más időket élünk, másként viselkedünk. Már nem kötnek bennünket… a régi, szigorú erkölcsi szabályok.

94 – Tudom – ismerte el Kat. – Mégis féltelek. – Kérlek, próbálj megérteni! Végre boldog vagyok. Életemben először. Szeretem Robint, és ő viszontszeret. Ha jobban belegondolok, mindig is szerettük egymást. Te is tudod, hogy régóta közel álltunk egymáshoz. Odavagyok érte. Ő életem szerelme. Mégsem megyek hozzá. Jobb, ha hozzászoktok a gondolathoz: sose megyek férjhez. Kat nagyot sóhajtott; dühe lassan szertefoszlott, majd teljesen elmúlt. Egyébként sem tudott sokáig haragudni Elizabethre. – Tudom, hogy túlzásba viszem, Elizabeth. Annyira féltelek! Nem tehetek róla. Így van ez, amióta apád rám bízott. A másik indokom: nem szeretném, ha fájdalmat okoznának neked. – Ne aggódj, Robinban nem fogok csalódni. Egyébként tudom, hogy szeretsz és féltesz, hiszen már sokszor kiderült. Csak… szabad vagyok, Kat. Szabad. Életemben először azt csinálok, amit akarok. Többé senki sem dirigálhat nekem. Azok, akik olyan sokáig parancsolgattak nekem – apám és a két féltestvérem – , meghaltak és a földben nyugszanak. Senkinek sem kell számot adnom a tetteimről. Felszabadultam. Kat felállt, felsegítette Elizabethet, aztán megölelte, s egy ideig szorosan a karjában tartotta. Egy hosszúra nyúló perc után elengedte, és sápadt arcába nézve gyengéden így szólt: – Csak a legjobbat kívánom neked. – Hidd el, tisztában vagyok vele, Kat. És ismered Robin Dunleyt, kiskora óta ismered. Ő is csak az én érdekeimet nézi. De egyvalamit megígérek: el fog válni Amytől. Jó lesz? Megnyugtat? Kat bólintott. – Szeretném, ha nőtlen lenne, mert akkor senki nem mutogathat rád ujjal, Elizabeth, és nem illethetnek különféle csúfnevekkel. – Következő héten beszél Amyvel, miután visszatért Marbellából. Azt mondta, hogy elmegy hozzá Cirencesterbe. Sima ügy lesz, békében váltak el. Robin lényegében már régesrég túlnőtt a feleségén, és Amynek van annyi esze, hogy ezt elismerje. Ritkán találkoznak. Helyesebben szólva, már évek óta nem látták egymást. Kat arca rögtön felderült. – Micsoda megkönnyebbülés! Annyit rágódom, hogy lassan belebetegszem. – Nyugodj meg, és lássunk munkához! Hozd ide a leltárkönyveket, átnézünk egypárat. Talán megsaccolhatjuk, mennyi üti a markomat az első árverésen. – A műtárgyaukció lesz az első, a Sotheby's emberei kidolgozzák a részleteket, ez az ő asztaluk. Természetesen az ékszerek értékét is felbecsülik. Persze én is szolgálhatok némi információval, elmondom a véleményemet, és szívesen megmutatom a számvetésemet is. Elizabeth sugárzó arccal nézett rá. A két nő a következő órában végigböngészte az ékszerekről készült leltárt, melyen Kat Ashe hónapokon át dolgozott. Elmesélte, hogyan választott ki bizonyos darabokat és szetteket, mivel úgy gondolta, hogy kapósak lesznek és szép összegekért fognak elkelni. – Például arra számítok, hogy a „Francia korona gyémántjai” elnevezésű árverésen vásárolt, és eredetileg Eugénia császárné számára készített gyémánt nyaklánc ára a csillagos egekbe szökik majd – lelkendezett, s átnyújtott egy fényképet Elizabethnek. – Mekkora összegre gondoltál? – kérdezte ő, s előbb a fotóra, aztán Katre nézett. – Valószínűleg felmegy kétmillió fontra, talán még magasabbra. Következő héten találkozom az aukciósház embereivel, majd akkor megtárgyaljuk… a részleteket. Aztán itt vannak ezek a Harry Wins-ton, Cartier és Mauboussin nyakékek, az 1950-es és 60-as évekből. Várakozásaink szerint az áruk szintén igen magasra fog szökni az árverésen. Elizabeth elvette a fényképeket, és bólogatva nézegette őket. – Emlékszem ezekre a pompás darabokra. Mikor Robinnal rájuk bukkantunk Ravenscar páncélszobájában, leesett az állunk. Óriási gyémántok, némelyik húsz-harminc karátos, és a kivitelezés is meseszép. Gyanítom, hogy ismét milliókról van szó.

95 – Abszolúte. Az aukciósház szinte lázban ég. A legújabb becslések szerint a kollekció jóval túlszárnyalja a kezdeti várakozásokat. Nincs ehhez fogható gyűjtemény manapság. Rendkívüli örökségre tettél szert, ezek művészi ékszerek. – Már rájöttem, és köszönöm, Kat, hogy ilyen keményen dolgoztál. Gondosan különválogattad az ékszereket, és mindent összeírtál. Köszönöm szépen a segítséget. – Nagyon élveztem – mondta Kat; nekitámasztotta hátát a dívány támlájának, hogy végre megpihenjen; örült, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Végigmérte Elizabethet. – Sajnálom, hogy az előbb úgy neked estem. Az én hibám, elnézést kell kérnem, Elizabeth. A levegőbe beszéltem, amikor kijelentettem, hogy együtt háltál Tom Selmere-rel. Rosszul tettem, puszta feltételezés volt. Kérlek, bocsáss meg! – Ugyan, Kat, ne csacsiskodj már! Az ég szerelmére, nincs mit megbocsátanom. Különben is, tudom, hogy csak az érdekeimet nézed. Remélem, azért megnyugtattalak egy kicsit. Úgy értem: sikeresen tisztáztam Robin helyzetét. – Igen. Bevallom, nagy kő esett le a szívemről. Jól teszi, ha végre beszél a feleségével, és tiszta vizet önt a pohárba. – Persze, persze, így lesz. Nyugodj meg, minden elrendeződik. Most pedig, sajnos, indulnom kell az irodába. Megígértem Cecil Williamsnek, hogy délre odaérek az értekezletre. – Menj csak. Ha végeztem, összegzésként írok néhány sort. Blanche azt mondta, hogy kicsit később átjön. Összeszedett neked egypár ingblúzt, nemsokára áthozza. Ma együtt ebédelünk. – Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Később találkozunk! Cecil Williams a vele átellenben ülő Nicholas Throckmanre nézett. – Eddig abban a hitben éltem, hogy észrevetted, mennyire kedvelte John Norfell Mary Turnert – mondta vontatottan. – Csak akkor jöttem rá, amikor Francis Párizsban felnyitotta a szememet. Azt mondta, Robert Dunley ezért gyanakszik Norfellre. Kétszínűnek tartja. – Találó megfogalmazás, megfelel az igazságnak, Nicholas. Régóta ugyanezen a véleményen vagyok. – Hogy kerültek olyan közel egymáshoz? – Ugyanabba a templomba jártak, és mindkettő belefolyt a parókia ügyeibe. Sejtésem szerint, valahogy belekeveredtek az intrikákba, az egyházi politikába. Fogadok, hogy Norfell még most is részt vesz benne. – Vagyis John Norfell római katolikus! – hüledezett Nicholas, majd megrázta a fejét. – Furcsa, nem is tudtam. Igaz, senkit sem szoktam kifaggatni a vallási hovatartozásáról. – Többnyire Párizsban voltál akkoriban, amikor Mary Turner vezette a vállalatot, én pedig vidéken éltem. Nem vettük észre, menynyire összemelegedtek. – Francis is Párizsban lakott akkoriban. Sokszor összefutottunk. – Nicholas felállt, átsétált Cecil irodáján, s egy percre megállt az ablak előtt és kitekintett rajta: gyönyörűen kéklett az égbolt, nem pettyezték felhők. Alig várta, hogy elszabaduljon innen; délután elutazik Gloucestershire-be, ott tölti a hétvégét; szerette a júniust, kellemes volt ilyenkor vidéken. Cecil hátradőlt a széken, s Nicholast figyelte, ám rövidesen megtörte a csendet. – Mondott még valamit Francis múlt hétvégén, mikor Párizsban találkoztatok? – Megsúgta, hogy már a La Manche csatorna túlsó partján is pletykálnak Robert és Elizabeth viszonyáról. Valahogy így mondta. Kétlem, hogy különösebben izgatná a dolog, bár megjegyezte, hogy a Marié Stewartként is ismert Madame de Burgh kígyót-békát kiált Elizabethre; szigorún bírálja kuzinja erkölcstelen magatartását, a nős emberrel folytatott afférját, és így tovább, megy a szokásos sárdobálás. – Csak annyit mondhatok erre: hála az égnek, Harry Turner rigorózusan ügyelt a törvényes formaságok betartására, főleg, amikor a végakaratáról volt szó. Meg az örököseiről.

96 Shakespeare ezt mondta: „Első tennivalónk az legyen, hogy minden törvénytudóst agyonverünk.”3 Harry Turner ellenben ezt: „Első tennivalónk az legyen, hogy minden törvénytudóst éltetünk.” – Cecil jót kuncogott ezen. – Jaj, de sokszor idézte apám Harryt gyerekkoromban! Na, de komolyra fordítva a szót: még meggyűlhet a bajunk Marié Stewarttal, ha kötözködni támad kedve. – Miért tenné? – Hogy bajt keverjen, megnehezítse a dolgunkat, ennyi. – Ugye nem tehet kísérletet a cég felvásárlására? Elvégre magántulajdonban vagyunk – suttogta Nicholas. – Igaz, de az évek során az igazgatók is kaptak részvényeket, prémium gyanánt; később egyes családtagoknak is juttattak belőlük, illetve ők is vásárolhattak részvényeket, azután továbbadták. Azóta már más tulajdonoshoz kerültek. Előfordulhat, hogy ők hajlandóak lennének eladni a részvényeiket egy kívülállónak. Mindazonáltal, szerintem, biztonságban vagyunk. Mindjárt elmagyarázom, miért. Hiába tennének felvásárlási ajánlatot, nem jutnának messzire a cégszabályzat és a vállalat szerkezete miatt. És még egy érvem van: csak született Deravenel, legyen az férfi vagy nő, vezetheti a céget. Ráadásul Elizabeth kezében van a részvények többsége, hála az apja végrendeletének. – Francis szerint Marié Stewart is részvénytulajdonos. Állítólag a nagyanyjától, Harry Turner testvérétől, Margarettől örökölte a részvényeit. – Így van. De jóval kisebb a részesedése, mint Elizabethnek. – Áruld el, miért nyugtalankodik Francis annyira a Stewart lány miatt? – Mert felkavarhatja az állóvizet, tönkreteheti a jelenlegi menedzsmentet. Borsot törhet az orrunk alá. Nem mutatkozhatunk gyengének az üzleti életben, ha ellensúlyozni akarjuk azt a képet, amely az elmúlt évek során alakult ki rólunk: Mary Turner ugyanis azt a benyomást keltette, hogy nem tudja, mi fán terem a vállalatvezetés. Ezzel szemben mi igen hatékonyan és hatásosan küzdünk az imázsunk megőrzéséért. – Hál' istennek. – Nicholas visszaballagott Cecil íróasztalához, és leült vele szemben. – Örömmel hallom, hogy végre mi dirigálunk. – Térjünk vissza John Norfellre. Robert szerint roppant ambiciózus és a maga hasznát lesi… hataloméhes. Épp ezért bizalmatlan vele szemben. Az ilyen ember ugrásra készen áll, állítja Robert. Szerinte Norfellben megvan a hajlam az árulásra. – Nyilvánvaló, hogy Francis is így gondolja. – Bizonyára. És én is hajlok rá, hogy igazat adjak nekik. Nicholas bólintott, nekitámaszkodott a széktámlának, s eltűnődött. – Beszéltél Elizabethtel a Roberthez fűződő kapcsolatáról? – kérdezte egy-két perc múlva. – Minek tenném? Hiába papolnék, úgyis süket fülekre találnék. A szerelmes asszony csak a szeretője szavára hallgat. HUSZONHARMADIK FEJEZET – Kész bolondokháza van ma délelőtt – panaszolta Miranda Phillips, mikor bement Elizabeth vállalati irodájába, és odasietett az íróasztalhoz. – Egyfolytában csörög a telefon. – Éppen most olvasom az üzeneteket – felelte Elizabeth, s Robin testvérére mosolygott. Merry, mert rendszerint így hívták, a személyi asszisztense volt, és az egyik leggyönyörűbb nő, akit valaha látott: lélegzetállítóan szép vonásokkal, sötét hajjal és búzavirágkék szemmel. – Amint látom, Grace Rose is telefonált. Elárulta, miért hív? Merry vidáman nevetgélve ült le a székre, mely Elizabeth íróasztalának túloldalán állt. – Már megint magához kéretett. „Jöjjön, mihamarabb, minthogy lejárt már az időm.” így mondta, s közben, hozzáteszem, jót kuncogott. Megígértem neki, hogy még ma visszahívod.

97 – Ráérek a hétvégén. Alig van dolgom, hisz' Robin Marbellába ment. Valószínűleg meghívom Grace Rose-t, hogy vasárnap ebédeljen velem a Dorchesterben. Imádja azt a helyet, ünnep, ha ott lehet. Mindjárt telefonálok neki. – Alighogy a kagylóéit nyúlt, kivágódott az ajtó és berontott Cecil Williams: feldúlt volt és ideges. – Mi történt? – nézett rá Elizabeth gondterhelten. A máskor oly higgadt Cecil most ingerült volt, s állhatatos, szürkéskék szeme izgatottan csillogott, ami rosszat jelentett. – Valami baj van? – Igen – vágta rá Cecil határozottan, s megállt Elizabeth íróasztala mellett. Leült, s így folytatta: – Most tettem le a kagylót, Roberttel beszéltem. Ne izgasd fel magad, mert kutya bajuk, de ma reggel lezuhantak a repülőgéppel. Ambrose is ott volt. – Jaj, Istenem, ne! – Elizabeth szemmel látható riadalommal nézett rá, aztán Merryre sandított, aki megmerevedett a széken és falfehér lett. A szájához kapta a kezét. – Pár karcolással megúszták – hangsúlyozta Cecil. – Esküszöm, Elizabeth! – tette hozzá aztán, hogy biztassa. – És te is, Merry, nyugodtan elhiheted, hogy mindkét testvéred jól van, csak kisebb sérüléseket szenvedtek. Ambrose kificamította a térdkalácsát, Robert pedig eltörte a csuklóját. Állati szerencséjük volt. – Hol zuhant le a gép? Kórházba kerültek? – Elizabeth a telefon után nyúlt, keze már a kagylón pihent. – Csak lassan! Vegyük sorra az eseményeket: először ellátták őket a nyaralóparkban épített ambulancián, aztán bekerültek egy marbellai magánklinikára. Az alapos kivizsgálás után kijöhettek. Robert nemsokára idetelefonál, Elizabeth. Megkértem, hogy várjon bő tíz percet, hadd meséljek előtte az olajfoltról. Elizabeth döbbenten hátradőlt. – Miféle olajfoltról? – kérdezte. – Erről most hallok először. – A spanyol kormány még nem adta ki a hivatalos közleményt, Elizabeth. Robert az előbb elmondott róla egyet-mást. Állítólag kora reggel felrobbant egy tartályhajó valahol Spanyolország partjai mentén és… – Jaj, csak nem a mi hajónk? Az ég szerelmére, ugye, nem? – jajdult fel Elizabeth elfúló lélegzettel. Már csak az kellett, hogy valami gond legyen a Deravco Oilnál. Elszomorodott erre a gondolatra. – Nem, nem, de kellemetlenül érinthet bennünket. Kész katasztrófa, ha az olajfolt eléri a partjainkat, mindent tönkretesz. – A pokolba! – Elizabeth egy röpke pillanatra lehunyta pilláit; őszinte félelem vágtatott végig rajta. Mi lesz, ha odavész a rengeteg pénz, amit befektettek? Aztán felpillantott, s aggódó pillantást vetett Cecilre. – Már csak ez kellett! Akkor lőttek a marbellai projektnek. Szennyezett tengervíz, olajjal borított madarak és halak, pusztuló tenger- és növényvilág. Jaj! Mi lesz így a strandokkal? Édes istenem! Ne tedd! Ez nem történhet meg velünk, Cecil. Nem, nem történhet meg. – Imádkozzunk azért, hogy az olajfoltot ne sodorják arrébb a hullámok – suttogta Merry, aki gyorsan felfogta, mi forog kockán: bizony, ebbe belebukhat a Deravenel Vállalat, és Elizabeth is mint a cég vezetője. Elizabeth párszor nagyot sóhajtott, hogy összeszedje magát. – Mi lett a tankhajóval, Cecil? Hát a szerencsétlenül járt hajó legénységével? Gondolom, sokan meghaltak. Igaz? – Fekete szemét hirtelen bánat töltötte meg, ahogy azokra gondolt, akik odavesztek. – Mint említettem, alig szivárgott ki valami a balesetről – válaszolta Cecil. – De Robert szerint sokan megsebesülhettek. Azt mondta, hogy éppen most folyik a mentőakció. Na, de előbb elmesélem az előzményeket: amint a fülükbe jutott a robbanás híre, elhatározták Ambrose-zal, hogy kisrepülővel odamennek, szemügyre veszik a környéket, és terepszemlét tartanak. Már visszafelé repültek, Marbellába, amikor az egyik motor akadozni kezdett, aztán teljesen leállt; a pilóta kényszerleszállást hajtott végre: letette a gépet egy mezőre, körülbelül

98 nyolc kilométerre a nyaralóparktól. Sajnos sziklás, egyenetlen terep volt, nem lehetett simán landolni. A pilóta, a másodpilóta, Robert és Ambrose szerencsére csak kisebb sérüléseket szenvedett. Mint említettem, mázlijuk volt. Mind a négyen saját lábukon távoztak a baleset helyszínéről. – Kiderült már, mi okozta a robbanást? – tudakolta Elizabeth. – Robert nem tudta megmondani. A spanyol kormány állítólag már vizsgálódik, és még a délelőtt folyamán kiadják a hivatalos közleményt. – Hol robbant fel a tankhajó? – kérdezte most Elizabeth komor arccal. – A Gibraltári-szorosnál… – Jaj, ne! – szakította félbe Elizabeth. – Ha mégis arrébb sodródik az olajfolt, tönkreteszi a tengerpartunkat… Nem tudta befejezni a mondatot, mert megcsörrent a telefon, mire Elizabeth sietve felkapta a kagylót. – Halló? – En vagyok, szívem – jelentkezett be Robert Dunley. – Itt vagyok Marbellában, és a hajam szála sem görbült. – Robin, ó, Robin! Hallom, jól vagy, és Ambrose sem sérült meg. Hála az égnek! Szerencse, hogy épségben megúsztatok. – Bizony megúsztuk, nem hagytuk ott a fogunk. Kutya bajunk! Gondolom, Cecil most ott van melletted. Elmondta, mi történt? – Igen, és Merry is itt van, így ő is végighallgatta. Figyelj, délután repülőre ülök, hogy veled… – Nem, nem! Ne gyere ide, Elizabeth! Esküszöm, hogy teljesen felesleges. Kérlek! Élek és virulok, és a bátyám is jól van. Folytatni akarjuk a munkát, és segíteni szeretnénk, ha lehet. A mentőcsapatok is kivonultak már, összeszedik a sebesülteket. Kézben tartják a dolgokat. A spanyol kormány ügyesen megszervezte a mentést, úgy megy minden, mint a karikacsapás. Ne idegeskedj, nem szabad! – Hogyne idegeskednék? – tiltakozott Elizabeth. – Veled szeretnék lenni. – Csak a csuklóm tört el, cicám – nevetett Robert. – Még élek, és ha találkozunk, csóközönnel árasztalak el – évődött. – Remélem is. – Majd később telefonálok. Csókoltatom Merryt, és téged is puszillak. – Mikor jössz haza? – kérdezte Elizabeth, aki már alig várta, hogy Robert végre visszatérjen. – Következő héten, ahogy terveztük. Be kell fejeznem a munkám, Elizabeth, hiszen azért jöttem. Szervusz, szívem, és nyugodj meg, kérlek! – Igyekszem – mondta Elizabeth, és a telefonkészülékre meredt: Robert már letette a kagylót. Elizabeth ekkor az asszisztensére emelte a tekintetét, és sokatmondóan felvonta fél szemöldökét. – Máris letette! – háborgott. – Csak úgy! Jellemző. – Mindezt mosolyogva mondta, s arcára kiült a megkönnyebbülés. – Téged is üdvözöl, Merry. – Ezután Cecilhez fordult, és szaporán folytatta: – Cecil, te tudod, hogyan lehet eltakarítani az olajszennyezést? – Főbb vonalakban igen. Elsősorban gátakat, lefölöző berendezéseket és diszpergálószereket használnak; esetleg ott helyben elégetik az olajat. Sokféleképpen hatástalaníthatják az olajfoltot, de szakértők nélkül nem megy. A módszerek is eltérőek lehetnek, ugyanis figyelembe kell venni a szennyezés jellegét és a hely adottságait, és azt, hogy melyik módszer alkalmazható. – Miféle gátakat emlegettél? – kíváncsiskodott Elizabeth. – Egyfajta úszógátról van szó – mondta Cecil, majd elmagyarázta: – Körülkerítik vele az olajfoltot, így összefogják, aztán lefölöző berendezésekkel összegyűjtik az olajat. Ezek tulajdonképpen szivattyúkkal meg olaj-víz szeparátorokkal felszerelt hajók, melyek

99 eltakarítják az olajszennyeződést a tenger felszínéről. A diszpergálószerek használatához nagy szakértelem szükséges, nehogy még nagyobb kárt okozzanak. Ezek a szerek alkotóelemeire bontják az olajat: így szétszóródik, és kevésbé károsítja az élővilágot. A Deravco valamelyik embere bizonyára érthetőbben el tudná magyarázni. Hívjam fel Spencer Thomast? Ő sokkal részletesebb választ adhat a kérdésedre. – Nem, ne törd magad, de azért kösz, hogy felajánlottad. És köszönöm a magyarázatot is. Ez nekem bőven elég… és reméljük, hogy ennél többre nem lesz szükség. No, mi legyen, megbeszéljük Charles Broakes ügyét? – Igen, jó lenne, ha végre túlesnénk rajta – bólogatott Cecil. Meny felpattant. – Az irodámban leszek, Elizabeth, ott megtalálsz, ha kell – mondta; kisietett, s betette maga mögött az ajtót. – Mi van Charles Broakesszal? Mi a baj? Jó, jó, említetted, hogy meg kell beszélnünk az ötletet, amelyet felvetett, de azt hittem, hogy már sínen van az ügy. Elvégre rábólintottunk, nem? – Igen, Elizabeth, rábólintottunk. Nem számoltunk azonban John Norfell-lel. – Ó. Nehogy azt mondd, hogy akadékoskodik! – Sajnos. Kijelentette, hogy a szállodai ágazat nem hajlandó fedezni a felújítás költségeit, sem az iroda, sem a wellnessrészleg építését, mivel csak a borágazat látja hasznát a fejlesztéseknek, ergo fizessenek ők. – Végül is igaza van, nem? – Elizabeth hátradőlt, a plafont bámulta, s elmerengett, azután Cecilre pillantott. – Csak az a bökkenő, hogy a borászati ágazatnak nincs tartaléktőkéje. – Ez a baj. – Cecil kinyújtotta, majd keresztbe rakta a lábát, aztán mogorva képpel nézegette az egyik dossziét, melyet a kezében szorongatott. – Hiába szeretném, ha belevágnánk, nincs ötletem, nem tudom a megoldást a dilemmánkra. – A pénz a megoldás, Cecil. Valahonnan elő kell teremtenem. Engedjük be őket egypár percre, jó? Hallgassuk meg az érveiket? – Ezzel Cecilre vigyorgott, végre visszatért korábbi jókedve. – A szállodai ágazat nem tudja, és nem is akarja fedezni a szőlőgazdaságokban tervezett építkezéseket. Megmondtam és punktum? – csattant fel John Norfell, s haragos tekintetet vetett Charles Broakesra. – Továbbá, szeretném, ha többé nem hozakodnátok elő ezzel a témával. Ügy lezárva! Charles Broakes hasonlóan ellenséges tekintettel válaszolt. Már napok óta civakodtak, s Charles csalódott volt és dühös. Gyorsan belátta azonban, hogy nem győzheti le John Norfellt, elfordult hát a kollégájától, és Elizabethre emelte a tekintetét. – Mitévő legyek? – kérdezte szenvtelen hangon; igyekezett lecsillapodni, mivel Elizabeth, aki mindig higgadtan manőverezett és tárgyalt az üzleti életben, nem kedvelte a jeleneteket. A fejével gondolkodott, nem a szívével, és könyörtelen volt. Elizabeth részvétteljes pillantást vetett Broakesra, és felsóhajtott. – Nem tudom, Charles, hidd el, fogalmam sincs, mit tehetnél a jelen körülmények között – mondta könnyed vállrántással, csendesen. – Neked is tetszett az elképzelésem, hogy alakítsuk át divatos szállodává a szőlőskertekben lévő kúriákat. Remek ötletnek tartottad. Meggondoltad magad? – Nem, de a borágazatnak nincs felesleges pénze, a szállodai ágazat pedig nem hajlandó segítséget nyújtani. – Elizabeth Norfellre sandított, aztán megint Broakesra nézett. – Sírnak szegények, Charles, hát nem veszed észre? – Megvonaglott a szája, s lenyelte mosolyát. Charles Broakes régóta jóban volt Elizabethtel, rajongott érte, észrevette hát a hangjában bujkáló gúnyt, s végre leesett neki a tantusz. Elizabeth segíteni fog rajta: csak az alkalmas pillanatra vár. Addig eljátszadozik Norfell-lel, csipkedi egy kicsit, állapította meg Charles; kényelmesen elhelyezkedett hát a széken és várt. Jó móka lesz.

100 – Szörnyen sajnálnám, Charles, ha pár fillér miatt elvetnénk az ötletet. Ugye csak ennyi hiányzik? – Pontosan – válaszolta Charles. – Ötven lepedő elég lenne. – Még hogy ötven lepedő! Hiszi a piszi! – szólt közbe John Norfell dühösen. – Elfeledkeztél a wellnessről. Egy vagyonba kerül. Különben is, minek kell wellness a borgazdaságba? – Á, szóval a wellness ára kimaradt a kalkulációból – biggyesztette le Elizabeth az ajkát. – Jaj de kár, hogy nem tudjuk megcsinálni! Imádom a wellnesst… igaz is, ez az én ötletem volt, nemde? – De igen – ismerte el Charles. Elizabeth John Norfell felé fordult. – John, ugye, semmiképpen sem tudjátok megfinanszírozni az említett fejlesztéseket? – kérdezte. – Nem, nem tudjuk. Ne nézz madárnak! Nem erőszakolhatod rám a dolgot, csak azért, mert ilyen bogaras vagy. A wellness a mániád. Elizabeth, aki meghökkent a faragatlan megjegyzés hallatán, bosszús arcot vágott. – Nem vagyok bogaras, John! – csattant fel. – Főleg, amikor üzletről van szó. Az üzletnek semmi köze a bogarakhoz meg a madarakhoz. Talán az utóbbihoz igen, ha repkedünk örömünkben, mert dúskálunk a pénzben. Kérlek, ne becsülj alá! John Norfell elvörösödött, fellángolt benne a harag. Kicsoda ez a nő, hogy így rendreutasítja Broakes és Cecil Williams előtt? Csak egy kis csitri. Milyen arcátlan! Mintha olvasna Norfell gondolataiban, Elizabeth megfontoltan folytatta: – Most bizonyára azon morfondírozol, hogy csak egy ostoba lány vagyok, aki nem járatos az üzleti életben. Ki vagyok én? Hogy merek dirigálni neked? Ne félj, John, nem akarok parancsolgatni neked. Miért tenném? Elvégre te irányítod a szállodai ágazatot, téged terhel a felelősség, nem engem. A tiéd a dicsőség, ha sikereket értek el, az ellenkező esetben pedig együtt buktok el… egyek vagytok, te meg az ágazat. Ami az üzleti tapasztalatomat illeti: ne feledd, hogy magától a mestertől tanultam, és apám, Harry Turner igazi üzleti zseni volt. John Norfell hüledezve bámult rá, s azon tűnődött, vajon Elizabeth belelát-e mások fejébe. Teljesen paff volt, hiszen ez a lány úgy olvasott a gondolataiban, mint a nyitott könyvben. Hirtelen alábbhagyott a haragja. Elizabeth szókimondó tárgyalópartner volt, nem lehetett félvállról venni. – Nem akartalak megbántani, amikor azt mondtam, hogy bogaras vagy, Elizabeth – kezdte, miután nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon. – De elnézést kérek, ha illetlenségnek tűnt. A wellnesszel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy tisztában vagyok az árakkal. Nemrég újítottuk fel a wellness-részlegeket a kaliforniai La Jolla-i szállodában és a Los Cabos-i hotelben. Mindkét helyen csillagászati összegeket fizettünk ki. Ha úgy döntesz, hogy wellness is lesz a szőlőskertekben, jobb, ha felkészülsz a legrosszabbra! – Ó, megtettem, John. Mindenre felkészültem. Tévedés ne essék, én mindig és mindenkor készen állok. John rámosolygott. Elizabeth kedvesen beszélt, és Norfell nem vette észre szavainak csípős élét. Charles Broakes és Cecil Williams azonban felfigyelt rá, s összenéztek. Elizabeth felállt, odasétált az ablakhoz, és lepillantott a Strandre: a pénteki forgatagban szinte összeért a kocsik lökhárítója. „Napfényes idők jönnek. Ezt a játszmát nem veszíthetem el”, gondolta, ahogy megpillantotta a zsebkendőnyi kék eget és észrevett egy kíváncsian kandikáló napsugarat. – Arra gondoltam – szólalt meg végül, miközben visszaballagott az íróasztalához – , hogy alapítok egy céget. Ha nyereséges lesz, eladom a Deravenel Vállalatnak, ahhoz hasonlóan, ahogy a dédapám létrehozta a Deravco Oilt, aztán eladta a konglomerátumnak, mikor már profitot hozott. Az én cégem wellness-központok tervezésével és építésével foglalkozik majd.

101 Leült az íróasztalához, és végigmérte Charlest. – Mi legyen a neve? Hogy hangzik az… „Eksztázi”? Jaj, nem jó! Ugye van ilyen kábítószer? Mmmmm. Mit szóltok az Örök Gyönyörhöz… aha, ez már jobb. Örök időkig tartó gyönyör, meglátjátok, ez tetszeni fog a nőknek. Nos, Charles, rábíznád a cégemre a wellnessek építését? Charles bólintott, Elizabeth keze alá játszott. – Habozás nélkül felkérném a cégedet a munkára, bár félő, hogy adósod maradnék – mondta fojtott hangon. – Ó, emiatt ne fájjon a fejed! – Elizabeth jó ideig szúrós szemmel nézett rá. – Mindössze annyit kérek, hogy írj alá egy kötelezvényt, amelyben megígéred, hogy két éven belül visszafizeted a cégnek a pénzt, és megkapod a kölcsönt. Mit szólsz hozzá? Charles Broakes legszívesebben hangosan felnevetett volna, de nem volt mersze. – Ésszerű megoldásnak tűnik, Elizabeth – mondta helyette. Elizabeth kezet nyújtott az íróasztal fölött. – Megegyeztünk! Kezet rá! Ezzel megpecsételték az alkut. Ezután Elizabeth Cecil felé fordult, s cinkos tekintettel ránézett. – Úgy számolom, hogy körülbelül húszmillió fontot fog hozni az első tíz-tizenöt tárgy, amelyet aukcióra bocsátok. Ha az ékszereket fedezetként bankba teszem, tízmilliós jelzálogkölcsönt vehetek fel rájuk. Így megalapíthatom az új cégem, az Örök Gyönyört. Hétfőn máris intézkedünk, hogy Charles mielőbb elkezdhesse az itteni felújításokat és a máconi és provence-i építkezéseket. Később, a délután folyamán Elizabeth alaposan végiggondolta a wellness-központokkal kapcsolatos terveit: hemzsegtek a fejében az ötletek. Mire este kilencre hazaért, mindent kitalált. És roppant izgatott volt. Az utóbbi hónapokban megérett benne a gondolat, hogy az összes szállodájukban wellnesst nyitnak, hiszen manapság ez már alapvető szolgáltatásnak számít. A wellness divatcikk lett, ahogy az edzőterem is, és mindkettő szükséges kelléke a szállodavendégek életének. Egész egyszerűen, elvárták, hogy mindkettő legyen a szállodában. Elizabeth jó párszor mondta már Cecilnek és Robertnek, hogy ideje a XXI. század követelményeihez igazítani a szállodákat, s rámutatott, hogy ennek egyik módja a wellness-részleg és edzőtermek létesítése. Mindketten osztották a véleményét, és szerencsére az igazgatótanács sem tiltakozott. Elizabeth tervei már a megvalósítás küszöbén álltak, s lassan elkezdődtek a munkálatok. Ma látomása volt… látta a wellness-központokat, mint önálló üzleti lehetőséget. Nem kell, hogy a szállodákra korlátozódjon a wellness-építés. Bárhol nyithatnak Elizabeth Turner Wellnesst, melyet Örök Gyönyörnek hívnak majd; különálló biznisz lesz, melyet ő finanszíroz, így ő is irányít. Határ a csillagos ég. Megépítik a wellness-részlegeket a máconi és provence-i szőlőgazdaságban, ám Elizabeth aznap este elhatározta, hogy ettől függetlenül Londonban, Leedsben, Manchesterben és Edinburghban is nyit wellness központokat, talán még Párizsban és New Yorkban is. Ihlet szülte az ötletet, és biztos volt benne, hogy óriási siker lesz. Mi tagadás, csipetnyi kétely sem volt benne. Lelkes volt, sikerre akarta vinni az ügyet, és megvolt hozzá az anyagi fedezete is. Átsétált a lakáson, be a konyhába, kivette a tányérra készített füstölt lazacot és a megvajazott barna kenyeret a hűtőből, leemelte a konyharuhát, mellyel letakarták, és a tányérral együtt visszatért a könyvtárba. Leült az íróasztalához, és sebtében átfutotta a jegyzeteket, melyeket nemrég készített az irodában. Elégedett volt, mert mindenre gondolt. Kitalálta a tökéletes színvilágot: minden tiszta fehér lesz, kevéske halványzölddel elegyítve; ez a színvilág megteremti a kellő hangulatot, melynek kialakításához hozzájárul még a minimalista dekoráció is, a háttérben szóló, halk zene, az illatosított gyertyák és a potpourri; plusz a pazar fürdőköpenyek és törülközők. Sokféle szolgáltatást kell felkínálniuk: különféle masszázstechnikákat a világ minden országából, arcmasszázst, pakolásokat, fürdőket és reflexológiát. Fontos a szépségápolás: az összes wellnessben lesz pedikűr, manikűr és fodrászszalon. Elizabeth jól tudta, hogy a nők nem szívesen távoznak kócos hajjal. És még lesz…

102 A telefon lármás csörgése megzavarta gondolatainak folyamát; Elizabeth felvette a kagylót. – Halló? – Itt a kedvenc pasid beszél. – Úgy érted, hogy a sérült tulajdonom? – vágott vissza Elizabeth nevetve; örült, hogy ismét hallja Robert hangját. – Nyugodj meg, szívecském, a leglényegesebb testrészem ép maradt! – válaszolta Robert kuncogva. – Hála az égnek! Hogy érzed magad? – Jól vagyok, Elizabeth. A csuklótörés csak egy kis semmiség, apró kellemetlenség csupán. Ugye, tegnap sokáig bent maradtál az irodában? – Igen, és nagyon izgulok. Mindjárt elmondom, miért. – Sietve elújságolta neki, mi történt, reszkető hangon, lelkesen. – Csodás ötlet, Elizabeth. Ez be fog jönni. Tudom, hogy kényszerből vállaltad a wellness finanszírozását, de hosszú távon csak nyerhetsz belőle. Az a lényeg, hogy senki sem szólhat amiatt, mert megkerülted az igazgatótanácsot. A kialakításukkal óriási lépést teszünk a vállalat modernizálása felé, ahogy az üdülőkörzet építésével is, ez nem vitás. – Mesélj, mi újság felétek? A tartályhajó teljes legénységét kimentették a tengerből, Robin? És hogy haladnak az olajfolt eltakarításával? – A legénység megmenekült, és a tengervíz megtisztítása is gőzerővel folyik. A mi partszakaszunkat sem kell féltened, úgy látom, minden rendben lesz. Vélhetőleg nem fenyeget bennünket az olajszennyezés. .. egyfolytában imádkozunk, hogy ne sodródjon el idáig. – Hála Istennek! Egész álló nap azon rágódtam, mi lesz, ha az olaj tönkreteszi a partot. Ökológiai katasztrófa esetén csúszunk a nyaralópark megnyitásával. – Én is aggódtam, de ma este már rózsásabbnak látom a világot, hiszen jó hírek érkeztek. Figyelj ide, Elizabeth, mondani szeretnék valamit! Francis úgy hallotta a spanyol kormány egyik tagjától, hogy nem véletlenül robbant fel a tartályhajó. Terrortámadásra gyanakodnak. Feltehetőleg azért robbantották fel az olajszállító hajót, hogy ökológiai katasztrófát okozzanak a Földközi-tenger térségében. Francis rettentően megijedt, azt mondja, hogy sürgősen szigorítani kell a biztonsági intézkedéseket a Deravcónál. Gondoskodnunk kell az olajmezők és a tartályhajók védelméről. Osztom a véleményét. – Én is, Robin. Mondd meg neki, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, és ne sajnálja a pénzt. Az igazat megvallva, már régóta ott motoszkál a fejemben a félelem. Olyan védtelenek vagyunk, ki vagyunk téve a terrortámadásoknak. Majd megtárgyaljuk a részleteket, miután visszajöttél. Most beszéljük meg a dél-franciaországi utat, jó? Csak főbb vonalakban egyeztettünk, pedig tudnom kell, mikor hová megyünk, hogy előre tervezhessek. – Arra gondoltam, hogy… – kezdte Robert, és a következő negyedórában a nyaralás részleteit ecsetelte. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Grace Rose igazi sztár volt, ez nem volt kérdéses Elizabeth számára. Ott ültek az egyik legjobb asztalnál, a Dorchester Hotel grillbárjának közepén, s az embernek az az érzése támadt, hogy maga az angol királynő ül ott és fogadja alattvalói hódolatát. A személyzet felsorakozott, hogy tiszteletét tegye: a főpincértől kezdve az italos pincérig mind odajöttek; s úgy tűnt, hogy az arra járók mind megállnak egy szóra, akár ismerik Grace Rose-t, akár nem. Legalábbis Elizabethnek ez volt a benyomása. Grace Rose-nak rendkívüli kisugárzása volt. Egyesek karizmának neveznék; Elizabeth aurának… a méltóság, elegancia, a rang és igen, a híres sztárok aurája. „Nem tudok megszabadulni ettől a szótól, hogy sztár”, mosolygott magában Elizabeth.

103 Ahhoz képest, hogy kilencvenhat éves, javakorabeli hölgy volt, Grace Rose igen jól tartotta magát. Nem látszott rajta a kora, nem csúnyult meg. Ezüstfehér haját tökéletes frizurába fésülték, s rózsás arcbőre nála sokkal fiatalabb nők bőrével vetekedett. Szépen kifestették az arcát, s egyedi szabású, világoskék selyemkosztümöt viselt, fehér sifonblúzzal, az elején díszzsabóval, melynek csipkéje gazdagon omlott le elöl, a mellén, és igen nőies volt. Az akvamarin fülbevaló és az akvamarin-gyémántos bross visszatükrözte szeme kékjét, amely ma élénken csillogott, noha fényét megkoptatta már az öregkor. – Megint közeleg valaki, Grace Rose – figyelmeztette Elizabeth. – Bizonyára egy kíváncsi hölgy, aki tudni szeretné, hol vettem a blúzom – mormolta Grace Rose, s eleven mosolyt villantott Elizabethre. – Hasonló kérdésekkel szoktak idejönni. Apropó, miért jársz olyan ritkán fehérben? Olyan jól áll. – Köszönöm. Valójában férfi az illető. Mármint, aki errefelé tart. Valószínűleg ismer téged… szélesen mosolyog. Mielőtt Grace Rose megszólalhatott volna, a férfi már megállt az asztaluk mellett, s lehajolt, hogy kezet rázzon az idős hölggyel. – Jó napot, Mrs. Morran, Marcus Johnson vagyok. Egy időben a kedves férje mellett voltam sajtóreferens. – Ó, Marcus, emlékszem! De jó, hogy látom. Hogy van? – Köszönöm, remekül, kegyed pedig egyenesen kivirágzott, Mrs. Morran. – Elismerem, nincs okom panaszra. Engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgomnak, Elizabeth Turnernek. Elizabeth rámosolygott. A férfi visszamosolygott rá, s fejet hajtott. – Pont a minap eszembe jutott a kedves férje. Már megbocsásson, hogy ezt mondom, de Charles roppant eredeti figura volt, nem volt hozzá fogható. Rendkívüli ember volt. – Valóban az volt, Mr. Johnson. Emlékszem, milyen szívesen dolgozott magával. – Köszönöm, én is szerettem vele dolgozni. Nos, nem zavarom tovább önöket. Látom, a pincér már hozza is az italokat. Még egyszer: boldog vagyok, hogy találkoztunk. Kellemes meglepetés volt. Pompásan néz ki, asszonyom. Elbúcsúztak egymástól, s Marcus Johnson visszavonult. – Kifogástalan munkát végzett – mondta Grace Rose, miközben a távozó férfit figyelte. – Ha egyszer sajtóképviselőre lesz szükséged, jusson eszedbe a neve, Elizabeth. Nyílt és roppant becsületes ember. És tehetséges is. Keresve sem találhatnál jobbat. – Köszönöm, Grace Rose. Megjegyzem a nevét. A pincér eléjük rakta a pezsgőspoharat, majd eltűnt. – Egészségedre – mondta Grace Rose, s megemelte a poharát. – Rád, Elizabeth, és az új vállalkozásodra. A wellnessre! Koccintottak, és Elizabeth köszönetet mondott. – Olyan furcsa volt a pénteki nap… annyi minden történt – folytatta aztán. – Robin és Ambrose lezuhant a repülőgéppel, olajszennyezés fenyegette a partvidéket és a nyaralóparkot, meg kellett oldanom a vitás helyzetet Norfell és Broakes között, és mindennek tetejébe aznap délelőtt még Kat haragjával is meg kellett küzdenem. Nem hagy békén, mert… – Itt elharapta a szót, már így is a kelleténél többet locsogott. Minek emlegette egyáltalán Kat Ashe dühét és azt, hogy összezördültek? Felesleges volt. Ám Grace Rose, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, menten lecsapott. – Mi van Kattel? Miért nem hagy békén? – Ó, semmi, semmi – motyogta Elizabeth, aki igyekezett bagatellizálni az ügyet. – Gyerünk, mesélj csak! Bennem megbízhatsz, nem árulom el másnak a titkaidat. – Nem titok – felelte Elizabeth, aztán mély levegőt vett, és belekezdett: – Kat megmosta a fejem, mivel összeálltam Robinnal. Közölte velem, hogy botrányosan viselkedem, mert viszonyom van egy nős férfival. – Biztosíthatlak róla, hogy nem te vagy az első, és nem is te leszel az utolsó. Már az idők kezdete óta léteznek tiltott kapcsolatok. Gyanítom, hogy bosszantja a szóbeszéd, igaz?

104 Elizabeth riadtan nézett Grace Rose-ra. – Jaj, már te is hallottad? – Mindenki hallotta, angyalkám. Az egész város erről beszél. Én fütyülök rá, hiszen megértelek, drágaságom, és bízom a józan eszedben. Először kicsit meglepődtem, de csak azért, mert elfelejtettem, hogy Robert pár éve elvette a Robson lányt. Már az elejétől fogva meg voltam győződve róla, hogy az a házasság kudarcra van ítélve. Most meg igyekszik megszabadulni a feleségétől, mi? – Igen. Már öt éve külön élnek. Békében megegyeztek. Nem lesz gond, szép csendben elválnak, és kész. Grace Rose az asztal fölé hajolt. – Könnyítsd meg a saját dolgodat, drága Elizabeth. A lehajtott fejet nem éri a kard. – Mire gondolsz? – A következőt tanácsolom: mától kezdve viselkedj szolidabban. És Robert is. Kerüljétek a nyilvánosságot meg a fotósokat, ne járjatok fontos eseményekre. Más szóval: ne forogjatok annyit a londoni társaságban. Két-három hét és elül a szóbeszéd. A sajtót csak az új sztorik érdeklik, meglátod, hamar elfelejtenek benneteket. Bántó lehet a pletyka, de most ne foglalkozz ezzel. Apám hajdanán azt mondta: ha róla pletykálnak, másokat békén hagynak. Ezt tartsd észben! Na, idd meg a pezsgődet, Elizabeth, aztán nézzük meg az étlapot. Imádom a sült marhahúst, itt pompásan készítik, porhanyós, szinte elolvad az ember szájában, mint a vaj. Miután mindketten füstölt lazacot rendeltek, és marhasültet a zsúr-kocsiról, Grace Rose hátradőlt a széken, s egy ideig Elizabethet tanulmányozta, fürkésző pillantással nézte, nézte; végül megszólalt: – Péntek este, amikor telefonon beszéltünk, azt mondtad, hogy tízmillió fontos hitelt veszel fel a banktól, és az aukcióra szánt ékszerekből néhány értékesebb darab lesz a fedezet. Ugye jól mondom? Elizabeth bólintott. – Nincs más választásom. Az adott helyzetben az tűnt a legjobb megoldásnak, ha felajánlom, hogy majd én fedezem a wellness-részlegek építését. Így megoldódott a Broakes és Norfell között kialakult patthelyzet. Ugyanis tényleg tetszett Broakes azon elképzelése, hogy alakítsuk át divatos szállodává a kúriákat. Régóta favorizálom a wellnesst, és ahogy meghallottam a saját hangom, amint megígérem Broakesnak, hogy majd én finanszírozom a tervét, azonnal rádöbbentem, milyen szívesen irányítanám a saját cégemet. Nézd, tudom, hogy a Deravenel Vállalat az enyém, én vezetem… Cecillel és Roberttel. Ugyanakkor örülök a lehetőségnek, hogy létrehozhatom a saját vállalkozásom. Azt csinálok vele, amit akarok, nem köthetik meg a kezem. – Értem, miről beszélsz, Elizabeth, de miért veszel fel tízmilliós hitelt? Olyan soknak tűnik. – Most joggal mondhatnád, hogy türelmetlen vagyok – mosolygott Elizabeth. – Gyors sikerre vágyom, és gyorsan épülő wellness-központokra. Éppen ezért mindenütt egyszerre elkezdjük a munkát. Szeretném, ha egyszerre nyitnának ki, egyik a másik után, hatalmas csinnadrattával, nagy reklámkampánnyal. Mellbevágó hatás, gyors siker, én ezt így nevezem. Elizabeth Turner Wellness: az Örök Gyönyör Wellnesse. Már szinte látom magam előtt, ahogy peregnek az események. – Én is látom, mindazonáltal igen nagyra törő elképzelés ez, angyalom. Másrészt, egész életemben hittem a merész vállalkozásokban. .. nagy terv, nagy siker. Én rád szavazok. Ha valaki, akkor te biztosan sikerre tudod vinni az ügyet. És ne feledkezz meg a fiatalemberről, akivel az imént összefutottunk. Marcus Johnson nemcsak tehetséges, hanem kész zseni, és nem csak a médiaképviselethez ért. A marketing is a kisujjában van. – Úgy tűnik, nem véletlen, hogy találkoztunk, ez a sors keze, Grace Rose. Ha összeállt a végleges koncepció, megkeresem. – Elizabeth elhallgatott, aztán így folytatta: – Éjszaka újabb ötletem támadt. Annyi szépségápolási cikket használunk a wellnessben, miért ne árulhatnánk

105 a saját kollekciónkat? Felkérek néhány laboratóriumot, hogy készítsenek olyan termékeket, amelyek a nevemet viselik. Szépen kasszírozhatnánk vele. Grace Rose hahotában tört ki. – Elizabeth, igazi Deravenel vagy, hiába hívnak Turnernek! Mintha apámat hallanám. Állandóan jobbnál jobb ötletekkel állt elő, grandiózus és elképesztő tervekkel. Apád pedig egy időben a vállalatfelvásárlás királya volt. Emlékszel rá? Zseniálisan csinálta. – Tudom. Pénteken külön felhívtam John Norfell figyelmét rá, hogy magától a mestertől tanultam. – Az az ember kész talány számomra – jegyezte meg Grace Rose komoran. – A nővéred kis klikkjében forgolódott, mondhatnám, hogy az ágyában is, ha nem lenne szemem. Mary nem felelt volna meg neki, mint nő. John Norfell folyton a szép lányok körül sündörgött. Szereti a nőket. – Megáll az eszem! – fintorgott Elizabeth. – Ugyan, ki találja vonzónak Norfellt? Nem valami sármos ember. – Igaz. Van azonban két jellemvonása, amely a legtöbb nő szemében ellenállhatatlanná teszi. A pénz és a hatalom. És ahogy a férjem mondogatta hajdanán: kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít. – Jaj, Grace Rose, hallatlanul mulatságos vagy! – nevetett Elizabeth, aztán megfogta a pezsgőspoharat, és ivott egy kortyot. – Nos, mi a véleményed? Gyártsunk kozmetikai cikkeket? Jó ötletnek tartod, Grace Rose? Már azt is tudom, milyen illatokat választanék. Azt hiszem, néhány kiváló vegyész közreműködésével össze tudnám állítani a jellegzetes parfümkollekciómat. – Igen, nagyon tetszik az ötlet. Gondolom, elsősorban virágillatokra szavazol. Kiskorodban oda voltál a kertemért, folyton leszedted a virágaimat. – Hát még emlékszel rá! Igen, virágillatokra gondoltam, főleg az éjszaka virágzó jázminra, a nyári rózsákra, jácintra, szegfűre és a gyöngyvirágra. Bár a zöld növények, a nyári fű és az őszi levelek illatát is szeretem. Az igazán ügyes vegyész úgyis ért a szóból, nem hiszem, hogy el kell majd magyaráznom, miféle illatelegyet keresek. – Látom, rengeteget gondolkodtál a dolgon, angyalkám. Az az érzésem, hogy elsöprő sikered lesz. – Remélem is. Ó, megérkezett a füstölt lazac, Grace Rose, és életemben először kopog a szemem az éhségtől. – No, mondd csak, te lány, milyen lesz a berendezés a wellness-központokban? – szólalt meg Grace Rose az egyik pillanatban, mikor már javában falatoztak. Elizabeth fél órán keresztül mesélt és mesélt, lelkesen, izgatott hangon. – Tágas, hatalmas tereket képzeltem el, minden csupa fehér, csipetnyi, egészen halovány zölddel… áttetsző, fehér muszlinfüggönyökkel, dísztárgyak nélkül, az egész üres, minimalista. Mindenütt magas, tengerzöld porcelánvázák, telis-tele fehér virágokkal és orchideával. Minden más tiszta fehér. Egyszerűségre törekszem, jobb, ha semmi se vonzza a szemet. Azt akarom, hogy a nők azért látogassák a wellnesseimet, mert ott a legjobbat, legkellemesebbet kapják, a kedvükben járnak, babusgatják-kényeztetik őket… elfeledtetik velük a gondjaikat. Szeretném, ha a vendégeim kikapcsolódnának, és álmaik szárnyán lebegnének. – Értem. Megjegyzem, Marcus Johnson kedveli az efféle szlogeneket: „…álmaik szárnyán lebegnek.” – Igazad van! Ugye nem is olyan rossz? Talán felhasználhatjuk a reklámkampányban. Grace Rose nekidőlt a széktámlának, és szélesen mosolygott. – Olyan lelkes vagy, te lány. Csodálom a pozitív hozzáállásodat, az elszántságodat, a buzgóságodat és a benned rejlő kalandvágyat. Hiszem, hogy ez a vállalkozás nagy siker lesz. Elizabeth és Cecil Williams hétfő délelőtt együtt üldögélt Elizabeth irodájában a Deravenel Vállalatnál. Rendszeresen összeültek a hét első napján, kora délelőtt. Máskor Robert Dunley

106 is itt szokott lenni, de mivel még mindig Marbellában tartózkodott, ma csak ők ketten jöttek össze. – Mire számítasz, mikor fogadnak a bankban? – kezdte Elizabeth, aki alig várta, hogy végre megtárgyalják a wellness ügyét. – Ha itt végeztünk, felhívom Ed Aspleyt, és holnapra kérek időpontot, ha lehetséges. Nem kell azonban megvárnod, hogy a bank hivatalosan is engedélyezze a kölcsönt, Elizabeth, megkapod a pénzt. Már ma belevághatsz a vállalkozásba, ha kedved tartja. Látom, hogy tűkön ülsz. – Máris elkezdhetem? Jaj de csodálatos, Cecil! Igen, igen, már ma nekilátok: építészekkel és lakberendezőkkel akarok találkozni, és felhívok néhány menő ingatlanügynökséget is. Az is eszembe jutott, hogy előrukkolhatnánk a saját kozmetikai termékeinkkel. Keresek egy jó laboratóriumot, felhajtom a legjobb vegyészeket. – Beszélj Melanie Onslow-val, Elizabeth. A szállodai ágazatnál dolgozik. Ért a piperecikkekhez, ismeri a vegyészeket és a laboratóriumokat. Őt bíztuk meg a két amerikai szállodában kialakított wellness felszerelésével. Számíthatsz a segítségére. – Hogy ez nem jutott eszembe! Melanie fantasztikus munkát végzett. Majd később felhívom. – Hallottam, hogy Robert beszámolt Walsington félelmeiről. Ugye mondta, hogy Francis terrortámadástól tart? – folytatta Cecil, s kicsit halkabbra fogta a hangját. – Igaza lehet. Feltétlenül gondoskodnunk kell a megfelelő védelemről. Előfordulhat, hogy külsős biztonsági céghez kell fordulnunk. Mit szólsz hozzá? – Nincs ellenemre. Már egy ideje remeg a gyomrom az idegességtől. A terroristák meglapulnak, és egyre veszélyesebbé válnak. Ráadásul tökéletes célpontot jelentünk. Persze a spanyol kormány óvatosan fogalmaz a hivatalosan kiadott közleményekben. Robin tegnap este megsúgta, hogy Francis embereinek többsége tényleg terroristák művének tartja a tartályhajó felrobbantását. – Francis értesülései többnyire megbízhatóak. Sosem vonom kétségbe a szavát. Mi legyen, szóljak neki, hogy kezdje a Deravcóval? Mérje fel a cég biztonsági helyzetét? – Feltétlenül. És igyekezzen! Még félórát beszélgettek. Végül Cecil visszatért az irodájába, Elizabeth pedig nekiállt telefonálni, hogy működésbe lépjen a gépezet, amely a wellness-központ építését hivatott szolgálni. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – Robin, miért mondtad, hogy a szerelem nem vár? – Elizabeth a konyhaasztalnál ült, a könyökére támaszkodott, és a gyertyafényben Robertre meredt. – Szó szerint értettem… a szerelem nem vár. Menten ragadd meg, és kapaszkodj bele, ha váratlanul felbukkan teljes pompájában. Igen, így kell tenned, mert könnyen kámforrá válhat. Persze, erre azt mondhatod, hogy úgyis tiszavirág-életű. Gyorsan levegővé válik… hipp-hopp, ennyi. – Robert csettintett egyet az ujjával. – Egyet pislogsz, és máris tovatűnik. – Bezzeg mi ketten elkaptuk a grabancát, igaz? – Hál' Istennek elkaptuk! – Robert megfogta Elizabeth kezét, és megcsókolgatta az ujjait. – Szeretlek, Elizabeth, mindig szerettelek. Aztán egy nap szerelmes lettem beléd, és a szerelem nem várt. Ugye mindketten ugyanazt éltük át? Pontosan akkor, egyazon pillanatban. – Így történt. Szeretlek, Robin, te vagy az életem. Gyűlölöm, ha nem vagy mellettem. A június és a július határozottan borzalmas volt, annyit utazgattál Madridba meg Marbellába. Olyan jó, hogy végre vége. – Legalábbis egy időre – jegyezte meg Robert, s felállt. Megkerülte a konyhaasztalt, Elizabeth vállára tette a kezét, lehajolt, megcsókolta rőten aranyló feje búbját, s felhúzta a

107 székről a lányt. Átható pillantással nézett rá, s hirtelen komolyabb hangot ütött meg: – Felcsalogathatlak az emeletre? – Nem kell csalogatnod, dalolva megyek. – Kézen fogta Robertet, elfújta a gyertyákat, és felmentek Elizabeth hálószobájába. Fényesen világított a hold a sötét augusztusi égbolton; lágy, ezüstös fénye betöltötte a hálószobát, s a sejtelmes megvilágításban elmosódtak a tárgyak körvonalai. Robert rádobott egy fahasábot a kandallóban izzó parázsra, aztán megfordult, és megölelte Elizabethet. Magához szorította, s ahogy hozzásimult a lány teste, ismét rácsodálkozott, milyen tökéletes párt alkotnak: mindketten magasak, vékonyak, hasonló alkatúak, egyívásúak. Elizabeth két karja Robert köré fonódott; egy percre megpihentette fejét a fiatalember mellkasán, aztán hátralépett, s gombolgatni kezdte Robert ingét, aki odahajolt hozzá, hevesen megcsókolta, s ahogy egyre jobban felgerjedt benne a férfivágy, megfogta Elizabeth csípőjét, és magához húzta. Annyira kívánta, hogy szinte fuldokolt a vágytól. Elizabeth futó pillantást vetett rá, és sóvárgó arcát látva odasúgta neki: – Ne feledd: a szerelem nem vár. – Ezzel lehúzta pólóját, kinyitotta a szoknya cipzárját, kilépett belőle, így állt a szoba közepén, és Robertre nézett. Ő levette az ingét, sietve levetkőzött, Elizabethhez lépett, felkapta és odavitte az ágyhoz. – A szerelem nem várhat, és én sem – jegyezte meg kedvese nyaka felett. Ezután letette Elizabethet az ágyra, és leheveredett melléje. Felkönyökölt, s az arcába nézett. – Gyönyörű vagy – suttogta és rámosolygott. – Még sosem voltam ilyen szerelmes. Elizabeth visszamosolygott rá, nem válaszolt, csak könnyed ujjakkal megcirógatta Robert arcát. Robert föléje hajolt, megcsókolgatta a homlokát, arcát, nyakát, s végigsimogatta a keblét. A mellbimbó rögtön megkeményedett, mire Robert csókot nyomott rá; keze hamarosan levándorolt Elizabeth combjára, majd megkereste testének gyönyört hozó pontját. – Olyan, mintha életemben először tartanálak a karomban – mondta. – Imádom a felfedezés élményét… mindig az újdonság erejével hatsz rám. Mintha először szeretkeznénk. – Tudom – búgta Elizabeth; lehunyta szemét, és teljesen átadta magát Robertnek. Átforrósodott a teste: két lába között fellángolt a tűz, és onnan terjedt felfelé. Elizabeth élvezettel kóstolgatta azt az érzést, mellyel Robert megajándékozta: szinte elolvadt Robin keze alatt, hőség perzselte és vágy tüzelte. Örömmel töltötte el a tudat, hogy teljesen átadta magát szerelmének. Csak őrá gondolt, semmi másra; testük egybeforrt, és neki csak ez számított abban a pillanatban. Robert ráfeküdt, beléje hatolt, majd magához húzta a lányt, és szorosan tartotta. Elizabeth karja és lába átölelte – selymes és puha csapdába fogta; s Robert élvezettel és gyönyörrel zihált, miközben le-föl hullámzott a teste. – Nem bírom tovább, Elizabeth, nem bírom tovább – mormolta fojtott hangon. Elizabeth közelebb húzta magához Robert fejét, megkereste a száját, és nyelvük összefonódott, miközben testük is összeforrt, egyek lettek, és így mozogtak tovább. Egyesültek, és a tobzódó érzelmek hullámain feljutottak a csúcsra. Sokáig ebben a pózban maradtak, jóllakottan és gyönyörrel telve, mígnem Robert megmozdult, és belenézett Elizabeth fekete szemébe, mely csordultig megtelt szerelemmel. – Ugye milyen jó volt? Jó szex volt, igaz? – A legjobb. Egyre jobbak leszünk, Robin. – De azért sokat kellene gyakorolnunk. Elizabeth mosolygott; annyira szerette őt. – Ugye, sosem fosztasz meg ettől az élvezettől? – Egy elefántcsorda sem tudna megakadályozni benne – mondta Robert, s hangjában kacaj bujkált. Elizabeth hálószobájában üldögéltek, a kandalló előtt, meleg köntösbe burkolóztak és a behűtött pezsgőt kortyolgatták, melyet Robert a konyhából hozott.

108 Elizabeth hátradőlt, a pezsgőt szürcsölgette, s egy-két percig a tűzbe bámult, aztán Roberthez fordult. – Mit gondolsz, mi lesz a francia konglomerátum sorsa? – kérdezte. – Mármint Francois de Burgh fogja irányítani a Dauphint? Vagy továbbra is a vállalatvezetők kezében lesz a gyeplő, ahogy az apja idején is? – Fogalmam sincs. Elég fiatal, nem gondolod? – Robert elvigyorodott. – Hoppá! Bocsánat! Rossznak mondom, mi? – A fejét ingatva folytatta: – Óriási a döbbenet a vállalatnál. Legalábbis Francis Walsington szerint. Ezt nehéz megemészteni, Elizabeth. Ki számított rá, hogy Henri de Burgh-öt leveti a ló, miközben a versailles-i erdőkben vadászik? – És ráadásul a fejére tapos! – Remek lovas hírében állt. Szerencsétlen baleset volt. – Sosem lehet tudni, mit tartogat számunkra az élet, Robin. Ezzel mindketten tisztában vagyunk, nem? – Különös, Ambrose szinte szóról szóra ugyanezt mondta a minap. .. Ha az ember belegondol, hogy elvesztettük az összes fivérünket, egyiket a másik után… hihetetlen. Kétlem, hogy valaha is túltesszük magunkat rajta… Ambrose és Meny is ugyanígy érez. – Nem lehet alkut kötni a halállal – merengett Elizabeth. – Akkor viszi el az embert, amikor akarja. – A minap beszéltem Amyvel. A válásról – jelentette be Robert. – Ó. – Elizabeth csak ennyit tudott mondani. Meglepetésként érte Robert váratlan bejelentése. – Szeretné, ha valamikor jövő hónapban felkeresném Cirencesterben. – És elmész? – El kell mennem. Grace Rose szavaival élve: meg kell szabadulnom a feleségemtől. Valahogy így idézted a nénikéd szavait. – Feltételezem, hogy… – Elizabeth elhallgatott, oldalra biccentette a fejét, s a fülét hegyezte. – Azt hiszem, szól a mobilod. Igen, a mobilod csörög, Robin. Vajon hol lehet? Robert felugrott, megkereste a nadrágját, előkotorta a zsebéből a mobiltelefont, és beleszólt. – Halló? – mondta, majd fülelt. – Ó, te vagy az, Ambrose. Igen, minden rendben van. Miért telefonálsz ilyen későn? – Ismét elhallgatott, s közelebb sétált az ablakhoz, hátha ott jobb a térerő. – Igen, nyugodtan jöhetsz. – Ezután Elizabethre pillantott, s megkérdezte: – Nem baj, ha Ambrose holnap nálunk ebédel? Harrogate-ben lesz a hétvégén. – Szívesen látjuk – kiáltotta Elizabeth. – Elizabeth örömmel vár, Ambrose, és én is. Holnap találkozunk! A Dunley család minden bizonnyal a legszebb angolokból álló família, állapította meg Elizabeth, aki Roberttel és a bátyjával sétált a ravenscari tengerparton. Ambrose jóvágású férfi volt, ha nem is olyan döbbenetesen jóképű, mint Robin; a lánytestvéreik, Miranda és Catherine is ritka helyesek; sőt olyan feltűnő szépségek, mint a filmcsillagok. Mindnek fekete a haja, a szemük barna, illetve mogyorószínű, kivéve Merryt: az ő szeme élénken kéklett, akárcsak a búzavirág. Immár halott fivéreik hasonlóan jóvágásúak voltak. Egyetlen szóval jellemezhetjük őket: káprázatosak. Furcsán alakult a Dunleyk sorsa. A nagyapjuk, Edmund, Elizabeth nagyapjának, Henry Turnernek dolgozott; az apjuk pedig, John, Edmund fia, Harry Turner alkalmazásában állt. Elizabeth apja folyton az egekbe dicsérte John Dunleyt, de végül John is kegyvesztett lett (akárcsak korábban az apja). Elizabeth féltestvére, Mary, mérte az utolsó csapást John Dunleyra, mikor örökre kitiltotta: nem tehette be a lábát a Deravenel Vállalathoz. John nem érdemelte meg, hogy ilyen igazságtalanul bánjanak vele, ahogy régebben az apja sem. Súlyos méltánytalanság érte mindkettőjüket. Most Elizabeth jóvátette az igazságtalanságot. Felemelte a Dunleykat: újra hatalmat kaptak a Deravenel Vállalatnál, és befolyásos emberek lettek.

109 Elizabeth megosztotta Roberttel a cégvezetői széket, s Robert nővére lett a menedzserasszisztens, míg a marbellai projekt Ambrose irányítása alá került. Ismét teljes állásban dolgozott a konglomerátumnál, s fontos pozíciót töltött be. A felesége pár héten belül szintén munkába áll a vállalatnál, mint Elizabeth másodasszisztense; Anne Elizabeth saját cégéért, az Elizabeth Turner Wellnessért lesz felelős. A két fivér belemerült a beszélgetésbe, így sétálgattak a tengerparton, ám Elizabeth csak fél füllel hallgatta őket. Lekötötték a saját gondolatai, s jót nevetett magában. Nem volt titok előtte, hogy egyfolytában megy a terefere a vállalatnál; egyes igazgatók állandóan súgnakbúgnak, folyton a Dunleyk visszatéréséről pusmognak. John Norfell különösen lármásan szidja őket, és így, közvetve, Elizabethet is. Robert régóta gyanakodott rá, joggal. Most már Elizabeth is rajta tartotta a szemét. Most lopva Robertre sandított, akibe oly nagyon szerelmes volt. Az ő embere. Csodásan nézett ki ezen a délelőttön: fekete garbót viselt, és cserszínű-burgundi vörös tweedzakót – mely, noha régi volt, így még jobban festett – , bézs színű pantallót és burgundi vörös kasmírsálat, melyet a nyaka köré tekert. Ambrose hasonlóan öltözött: szvettert húzott, tweedzakót és farmernadrágot. Ámbár augusztus vége felé járt az idő, hűvös volt itt, Ravenscarnál, hiába sütött a nap. Szél fújt az Északi-tenger felől, mint mindig, s lehűtötte a levegőt. – Egyetértesz? – fordult feléje Robert. – Jaj, ne haragudj! Messze jártam, lemaradtam egy kicsit – mentegetőzött Elizabeth. – Miről van szó? – Arról, hogy Tony Blairben van valami… – Robert jellegzetes kézmozdulatot tett, felemelte a kezét, ahogy szokta. – Talán úgy jellemezhetném, hogy van benne valami egészen különleges. – Úgy van. Karizmája van, Robin. Nagy egyéniség, imádom a stílusát. Megjegyzem, én mindig is kedveltem John Majort. Az egyik legnagyobb charmeur, akivel valaha találkoztam. – Csatlakozom, Elizabeth – vetette oda Ambrose, s kedvesen mosolyogva rápillantott. – Sajnos csúnyán alábecsülték. Jóvágású, okos, elbűvölő, megnyerő, de az emberek valahogy nem értették meg, sem őt, sem azt, amit képviselt. Kár, igazán kár. – Nem mindenki arat tetszést a kamerán keresztül – mondta Elizabeth. – Néha balul sültek el a televíziós szereplései. Sokkal sikeresebb volt, amikor személyesen jelent meg a nyilvánosság előtt. – Most Robert karjába fűzte a karját, s megkérdezte: – Beszéltél Ambrosezal a francia konglomerátumról? – Igen, beszélt – szólt közbe Ambrose, mielőtt Robert válaszolhatott volna. – Francois de Burgh-öt valószínűleg kiokítják, hogy az apja nyomdokaiba léphessen. Eddig is ott dolgozott, ahogy a felesége is. Hidd el, rövidesen magukhoz ragadják a hatalmat. – Francois de Burgh valóban olyan ügyes lenne? Annyira ért az üzlethez? – csodálkozott Elizabeth, és szkeptikus pillantást vetett Ambrose-ra. – Walsington szerint ravasz ember, és sokkal tapasztaltabb, mint gondoltuk. És van egy rendkívül okos anyja, aki gondoskodni fog róla, hogy a nagyfia kezében összpontosuljon a hatalom és ne az alkalmazottakéban. Résen lesz, majd ő felügyeli az eseményeket. Legalábbis így vettem ki Francis szavaiból. – És mi van a jó öreg kuzinommal, Marié Stewart de Burgh-gel? Gondolod, hogy meggyűlik vele a bajunk? – Fene se tudja. De arra tippelek, hogy túl elfoglalt lesz, hisz a férjének segít a vállalatvezetésben, nem lesz ideje a Deravenel Vállalatra kacsingatni. – Remélem is – mormogta Elizabeth, s végigfutott hátán a hideg. Robert ránézett, s a vállára tette a kezét. – Fázol, szívem? – Hűvös a szél – felelte Elizabeth, pedig nem a szél tehetett róla. A lelke borzongott. Olyan érzése támadt, mintha valaki épp most sétált volna végig a sírján.

110 – Menjünk be? – kérdezte Ambrose. – Menjünk – válaszolta Elizabeth. – Már behűtötték a pezsgőt. Elizabeth és Ambrose bevonult a könyvtárba, Robert pedig a konyhába sietett, szólt az inasnak, hogy visszatértek a sétából. Ambrose bedobott néhány fahasábot a kandallóba, megigazgatta őket a piszkavassal, aztán felegyenesedett, s leült Elizabethtel szemközt. – Itt, Ravenscarban sokkal hidegebb van, mint Harrogate-ben – panaszolta. – Egész enyhe volt az idő reggel, amikor elindultam. – Az Északi-tenger miatt van – magyarázta Elizabeth. – Még a legforróbb nyári napokon is enyhe szellő fúj a tenger felől. A gyapjúpulóver errefelé szinte kötelező viselet. – Anyám egyszer mesélte, hogy Edmund nagyapám nem szívesen jött ide Henry nagyapádhoz, a hideg időjárás miatt. Itt húzódik az Északi-sarkkör, mondogatta mindig. Elizabeth felnevetett; kedvelte Ambrose-t. Régi kedvence volt, ahogy Meny is. – Örökké hálás leszek apámnak, mert beszereltette a központi fűtést. Hidd el, télen megkönnyíti az életet. – Meghiszem azt! Pokoli nehéz felfűteni ezeket a régi épületeket, arról nem is beszélve, hogy mennyibe kerül. – Kényelmesen elterült a karosszékben, s kinyújtotta nyurga lábát. Elizabeth kissé előrehajolt. – Meg szeretném köszönni, Ambrose, hogy olyan keményen dolgoztál Marbellában – mondta. – Fantasztikus munkát végeztél. Ügyesen összefogtál mindent, nem vesztegetted az időt. – Köszönöm, ez jólesett. Bevallom, időnként rettentő nehéz volt, de megérte a fáradságot. Gyönyörű az a hely, ritka szép üdülőkörzet lesz belőle, ha végre elkészül, bár ezzel önmagamat is dicsérem. – Nagyon jó, hogy munkába álltál a Deravenel Vállalatnál, és nekünk dolgozol. Annak is örülök, hogy Merry az asszisztensem lett. Nem is tudom, hogy boldogultam korábban a nővéred nélkül, és Anne is hamarosan beáll, ő irányítja majd a wellnesst. Bevallom, jó dolog, hogy körülvesznek a Dunleyk. Olyan, mintha saját családom lenne. – De hát tényleg a családod vagyunk, Elizabeth! Hiszen bekerülsz a famíliába, ha Robert végre tisztázza a helyzetet Amyvel, és összeházasodtok. Anne meg én titokban azt reméljük, hogy – szíves engedelmeddel – a mi lakásunkban adhatjuk az esküvői fogadást, elvégre, mint mondtad, olyan, mintha a testvérünk lennél. Csak egy bólintásra futotta Elizabeth erejéből. Dermedten ült a széken: meghökkent, sőt egyenesen megrettent Ambrose szavaitól. Ugyanakkor bosszankodott is. Miért tárgyalta meg Robin a magánügyeit a testvérével, és miért sugallta azt, hogy megnősül, amint szabad lesz? Hiszen tisztában volt vele, hogy ő nem óhajt férjhez menni. Elizabeth úgy érezte, hogy Robert visszaélt a bizalmával. – Megérkezett a pezsgő! – jelentette be Robert, miközben bevonult a könyvtárba az inassal, aki a jéggel teli ezüstvödörben hozta a pezsgősüveget; Robert pedig a száránál fogva szorongatta a három pezsgőspoharat. Lucas kinyitotta az üveget, megtöltötte a poharakat, mindenkinek adott egyet, aztán bejelentette, hogy egykor tálalják az ebédet. Ezután távozott, elindult a konyha irányába. Körülülték a kandallót, s miután egymás egészségére emelték a poharukat, megtárgyalták, hogy következő tavasszal megnyitják a spanyolországi nyaralóparkot, aztán Robert unszolni kezdte Elizabethet, hogy meséljen Ambrose-nak az aukcióról. Elizabeth – aki szemlátomást igen feszült volt – megpróbált lehiggadni. Miután ivott néhány korty pezsgőt, s minden igyekezetévei azon volt, hogy elfelejtse Ambrose megjegyzéseit, sikeresen lecsillapította haragját. Részletesen beszámolt az aukcióról; elmondta, hogyan kerültek különféle kategóriákba a műtárgyak, gyémánttiarák, ékszerek meg a többi holmi. Ám többnyire Ambrose-ra összpontosította a figyelmét, neki címezte szavait, minthogy képtelen volt Robert szemébe nézni.

111 – Szent egek, mesébe illő árverés lesz! – kiáltotta Ambrose, mikor Elizabeth befejezte. – A fejemet teszem rá, hogy milliókat fog hozni. Ezt nem hagyom ki, és fogadok, hogy te sem, igaz, Robert? – Mindenképpen ott leszek. Ott állok majd Elizabeth mellett, és azért fohászkodom, hogy minden a lehető legmagasabb áron keljen el. Ebben a pillanatban betoppant Lucas, és bejelentette, hogy elkészült az ebéd. Elizabeth lerakta a pezsgőspoharat, és felállt. – Gyertek, menjünk át az ebédlőbe! – mondta; előreindult, s igyekezett elfojtani bosszúságát. HUSZONHATODIK FEJEZET – Ambrose attól tart, hogy akarva-akaratlanul megbántott valamivel – kezdte Robert; az ajtófélfának támaszkodott, s a szoba túlsó felén ülő Elizabethre nézett, hátha fel tudja mérni, milyen hangulatban van. Elizabeth az íróasztalnál ült, a kisebbik irodában; előtte szétterítve az iratok. Nyomban felkapta a fejét, amint meghallotta Robert hangját. – Nem bántott meg – felelte kicsit később. Robert azonnal látta, hogy még mindig mérges, akárcsak ebéd közben; nyilván bosszantotta valami. Elizabeth hangja haragosan csengett, és a vonásai még jobban megnyúltak, mint az előbb. – Pedig itt valami gond van – erősködött Robert; besétált, majd megállt az íróasztal előtt. – Régóta ismerlek, és alaposan kiismertelek, úgyhogy hiába tagadod. Elizabeth egy ideig hallgatott; elbizonytalanodott: van kedve ehhez? Csakugyan nehéz beszélgetésbe akar most bonyolódni? Ám hirtelen meggondolta magát, s úgy döntött, hogy elárulja az igazságot. – Terád haragszom, nem a bátyádra. Ő csak ártatlan szemlélő – mondta halk, rezzenetlen hangon. Robert a homlokát ráncolva, szemlátomást tanácstalanul nézett rá. – Miért? Mit tettem? – Azt mondtad Ambrose-nak, hogy összeházasodunk, miután elváltál Amytől. Nem is tudtam, mit mondjak hirtelen, úgy meglepődtem. Robert hevesen megrázta a fejét. – Micsoda? Én ezt egy szóval sem mondtam! Ha Ambrose a házasságot emlegette, nem az én sugallatomra tette. Persze tudja, hogy tisztázni szeretném a zűrös helyzetet, és gondolom, ebből levonta a következtetést. Ennyi az egész. Elizabeth rábámult, de nem szólalt meg. – Különben is, miért nem kérdeztél rá korábban? Mondjuk még ebéd előtt, amikor az aperitifet ittuk? Nyilván akkor mondott valamit Ambrose… amíg én a konyhában jártam, és szóltam az inasnak, hogy hozhatja a pezsgőt. – Nem akartam jelenetet rendezni. Nem kell olyan nagy feneket keríteni a dolognak. – Pedig ebéd közben hihetetlenül elrontottad a hangulatot, Elizabeth. Kényelmetlenül éreztük magunkat, és ezt te is észrevetted. Kurtán-furcsán válaszolgattál, ha egyáltalán méltóztattál megszólalni. Többnyire hallgatásba burkolóztál, és sértődött képet vágtál. Mindnyájan láttuk, hogy haragos vagy. Gondoskodtál róla, hogy észrevegyük. – Nem voltam mérges, csak úgy éreztem, hogy… elárultak. Robert sóhajtozva ingatta a fejét. – Ambrose csak találgatott, ahogy te is. Hogy gondolhatod, hogy visszaélek a bizalmaddal? Pont én? Elizabeth egy percig hallgatott. – Azt mondta, hogy ő meg Anne azt szeretné, ha a lakásukon tartanánk az esküvői fogadást – kiabálta aztán. – Honnan szedte, ha nem tőled? – Ugyan, ne légy már ilyen átkozottul ostoba! Azon a feltételezésen alapult az egész, hogy egybekelünk, ha szabad leszek. És természetes, hogy a bátyám erre a következtetésre jutott, nem? A legtöbben erre gondolnának. Elvégre botrányt okoztunk, te meg én, a nyilvánosan folytatott viszonyunkkal. Tehát, józan ésszel belegondolva, a házasság lenne a következő lépés.

112 – Tudod, hogy nem akarok hozzád menni, Robin! – tiltakozott Elizabeth. – Felőlem nyugodtan nős maradhatsz! Elizabeth szavai lángra lobbantották Robertben a haragot. – Miért nem akarsz hozzám jönni? – harsogta; rátámaszkodott az íróasztalra, előrehajolt, s résnyire húzott szemmel, fürkésző tekintettel nézett a lány arcába. – Mi bajod velem? Nem vagyok elég jó parti a Turner örökösnőnek? A Deravenel Vállalat újdonsült tulajdonosának? Erről van szó? Vagy attól félsz, hogy a pénzedre meg a hatalmadra pályázom? Rettentő mérges volt. Elizabeth kiegyenesedett a széken, elhűlt a dühös hang és a nyers szavak hallatán, s a kemény vonások láttán. – Miket beszélsz? – kiáltotta indulatosan. – Miért ne lennél jó nekem? Jobbat nem is kívánhatnék. Tudom, hogy nem azért álltál össze velem, mert a pénzemre ácsingózol. Engem akarsz! – Pontosan! És szeretném, ha a feleségem lennél – üvöltötte Robert. Mikor észrevette, hogy Elizabeth hirtelen megmerevedett a széken, és elsápadt, ellépett az íróasztaltól. Gyengédebb hangot ütött meg, így folytatta: – Házasodjunk össze, ha egyszer szabad leszek. Akár… el is futhatunk, ha úgy tartja kedved. Megszökünk. Nekem nem kell nagy, pazar esküvő, csak mi ketten leszünk ott, meg két tanú. Elizabeth némán rámeredt, nem bírt megszólalni, s ekkor a jóvágású fiatalember arcán felvillant a jól ismert, huncut, vonzó mosoly. – Keljünk egybe, szívem, hiszen annyira szeretjük egymást – suttogta szinte alig hallhatóan. – És később, amikor már felkészültél rá, szülsz egy gyermeket, a várva várt örököst, hogy ne inogjon meg a Deravenel Vállalat helyzete. Hát nem vágysz rá? Elizabeth nem tudott válaszolni. Rossz néven vette, hogy Robert elő mert hozakodni ezzel a témával. – Nem bizony! Nem vágyom rá! – csattant fel, mielőtt még megálljt bírt volna parancsolni a szónak. – Még csak huszonöt éves vagyok. Bőven van időm, ráérek azon gondolkodni, ki legyen az örökösöm. Ugyanis nem szándékozom fiatalon meghalni. Különben is, egy kis semmiség miatt fortyantál fel. – Hogy mondhatod ezt? – Robert nagy szemeket meresztve nézett rá. – Csak az igazat mondtam. – Kis semmiség? Azt mondod, hogy valami bagatell dolog miatt sértődtem meg? És mi van az érzéseimmel? Én nem számítok ebben a kapcsolatban, Elizabeth? Kettőn áll a vásár, nem igaz? Még sosem jutott eszedbe, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a feleségem lennél, mint így? – Régóta tudod, hogy nem akarok férjhez menni. Sohasem. Már nyolcévesen közöltem veled. – Azóta felnőttél – felelte Robert metsző hangon; ismét fellángolt benne a harag. – És velem van viszonyod, a felnőtt férfival, nem a rövidnadrágos kisfiúval. Egymásba szerettünk, egymáshoz tartozunk, testileg-lelkileg egyaránt. Ennek logikus folytatása lenne a házasság, nem igaz? Elizabeth arcára kiült a makacsság. – Senkihez sem akarok férjhez menni, Robin. Nem miattad, ne vedd személyes sértésnek! – A fenébe, hogyne venném annak! – ordította Robert; sarkon pördült, hatalmas léptekkel távozott az irodából, s olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy megremegett az egyik festmény a falon. Elizabeth hátradőlt a széken; arcvonásai megkeményedtek, s megnyúltak. Nem akarta megbántani Robertet, sem megalázni, mégis megtette, ha akaratlanul is. Mit tegyen most? Mivel engesztelje ki? Mivel vigasztalja sértett önérzetét? Ezen tűnődött, miközben felállt és kisétált a teraszra. Látta, ahogy Robert végigbaktat a lépcsős kerteket átszelő ösvényen; minden bizonnyal a várrom felé tart. „Hadd higgadjon le”, merengett Elizabeth. „Jobb, ha akkor beszélek vele, amikor már lecsillapodott a dühe. Tudnia kell, mennyire szeretem.”

113

* Hiába erőlködött, Elizabeth nemigen bírt a wellnessre koncentrálni; egy órán át próbálkozott, majd felállt, felkapta a vállkendőjét, és kiment a házból. Az égbolt, mely nemrég még kéklett, mostanra felhőktől terhes lett, s különös, szürkészöld színt kapott; esőszag töltötte be a hűvös levegőt. Elizabeth felpillantott az égre, s úgy látta, hogy vihar közeleg, mire maga köré tekerte a nagykendőt, s Robin nevét kiabálva végigrohant az ösvényen. Nem kapott választ. Meglepődött, mivel nem találta ott a romos erődítményben; Robert nyomtalanul eltűnt. Vajon hová mehetett? Elizabethnek sejtelme sem volt róla. El kellett volna mennie az iroda ablaka előtt, ha visszajött a házhoz; csak idekint lehet. Ekkor eszébe ötlött, hogy talán lement a tengerpartra; ahogy kisietett a várromból, mennydörgés hallatszott, és óriás cseppekben hullani kezdett az eső. Fél óra múlva Elizabeth és Lucas megtalálta Robertet a tengerparton, a kiugró sziklák alatt kuporgott. A vihar még mindig vadul tombolt, s ömlött az eső. – Halálra aggódtam magam miattad – kiabálta Elizabeth, mikor észrevette Robertet; esőkabáttal meg vastag pulóverrel a kezében sietett a kőodú felé. – Miért nem jöttél vissza a házhoz? – Éppen indulni készültem, amikor jött a felhőszakadás – magyarázta Robert; nagy nehezen kibújt a vizes tweedzakóból, letette az egyik sziklára, és felhúzta a gyapjúpulóvert. – Na, így már jobb. Majd megfagytam. Akárhogy is, gondoltam, jobban teszem, ha a sziklák alá húzódom, míg alábbhagy az eső, de nem akarta abbahagyni. – Amint látom, egész este esni fog. Gyere, húzd fel az esőkabátot! – Megfordult, és odaszólt az inasnak: – Legyen szíves, adja ide a sálat. – Szolgálatára, Miss Turner. – Lucas átnyújtotta a sálat, majd Robertre pillantva megkérdezte: – Jól van, Mr. Dunley? Nem ütötte meg magát? – Á, kutya bajom. Megbotlottam ott, a kisebb szikláknál, mikor az eső elől menekültem, de nem sérültem meg. – Az ablakból láttam, hogy megcsúszott, uram. Már éppen készültem lejönni a partra, mikor Miss Turner bejött a konyhába. Örülök, hogy nem esett baja. – Köszönöm, Lucas. – Robert a nyaka köré tekerte a sálat, elvette az esernyőt Elizabethtől, s megfogta átázott zakóját. – Kösz, hogy megmentettél – mondta fancsali mosollyal. Elizabeth visszamosolygott rá, bólintott, majd elindult: felkapaszkodott a tengerparton, kezében az esernyővel, mögötte a két férfi, szintén esernyővel. Miután visszaértek Ravenscarba, Elizabeth erősködött, hogy Robert zuhanyozzon le forró vízzel, s míg a fiatalember fürdött, ő teát főzött, melyet aztán az inassal felvitetett a hálószobába. Robert, aki vastag frottír köntösbe bújt, tíz perc múlva csatlakozott a kandalló mellett üldögélő Elizabethhez. – Istenem, ezt nem hiszem el! – hüledezett, miközben odasétált az ablakhoz, és kitekintett rajta. – Igazad volt, egész éjjel esni fog. Ahogy megfordult, Elizabeth gyorsan mentegetőzni kezdett: – Robin, sajnálom, szörnyen sajnálom. Nem akartalak megbántani. Félreérthetően fogalmaztam. Csak annyit akartam mondani, hogy nem szeretnék férjhez menni. De nem miattad, drágám, hidd el! Tőled függetlenül döntöttem így. Szeretlek, és veled szeretném tölteni életem hátralevő részét, ezt te is tudod. Sosem okoznék neked fájdalmat, főleg szándékosan. Robert letelepedett a másik székre, töltött magának egy csésze teát, beledobott néhány édesítőtablettát meg egy citromszeletet. Miután ivott egy istenes kortyot, letette a csészét a kisasztalra. Elizabeth kezéért nyúlt, megfogta, a szájához emelte, és megcsókolta. – Nincs mit megbocsátanom, szívem. Elismerem: túl hevesen reagáltam, mondhatnánk, túlreagáltam a dolgot. Én is hozzád hasonlóan érzek, mindketten szeretjük egymást. Örökké veled akarok maradni, de ma délután hirtelen rádöbbentem, mennyire szeretném, ha

114 összeházasodnánk. Ettől függetlenül, ha te nem óhajtod törvényessé tenni a kapcsolatunkat, én sem erősködöm tovább. Majd ezután is élettársak leszünk, mint most. Elizabethből nagy, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. – Ó, Robin, olyan boldog vagyok, hogy ezt mondod. Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek. – Nem fogsz elveszíteni. Itt leszek, bármi történjék is. – Sohasem csábított a házasság – szögezte le Elizabeth. A fejét ingatva, halkan folytatta: – Nem találtam vonzónak soha. Épp ellenkezőleg. Gondolom azért, mert csak rosszul sikerült házasságokat láttam, boldogtalan feleségeket, zsarnoki férjeket – talán hozzá kéne tennem, hogy hűtlen és zsarnokoskodó férjeket. – Tudom, tudom, rosszak a tapasztalataid. Már kiskorod óta kellemetlen jeleneteknek voltál kitéve, melyek oka rendszerint a boldogtalan házasságban gyökerezett. Nem csoda hát, ha így vélekedsz. – Apám a zsarnoki, indulatos, csalódott férj tipikus példája, Robin. Olyan ember volt, aki valószínűleg gorombáskodott egyik-másik feleségével, talán mindegyikkel. Engem mindenesetre egyfolytában ócsárolt. – Az első feleségével boldog volt. Nagyon szerették egymást a spanyol Catherine-nel, mesélte anyám, aki jól ismerte Catherine-t. Egyetlen gond árnyékolta csak be az életüket: az örökös hiánya. Egyébként remekül kijöttek egymással. Catherine igen okos, szorgalmas, tevékeny, energikus asszony volt, Elizabeth, Spanyolországban roppant színvonalas oktatásban részesült. Apád fejét… izé… édesanyád csavarta el. Miután apád meglátta, teljesen belebolondult. No, mindegy, most ne menjünk bele a részletekbe, hiszen úgyis ismered a történetet. – Aztán apám megismerkedett Jane Selmere-rel, teljesen belehabarodott, és elhatározta, hogy feleségül veszi. Ezután anyámban már csak a hibákat látta meg, és kétségbeesésbe hajszolta, ez nem vitás. Mikor Jane a kis Edward születése után meghalt, apám elvette a német Anne-t, aki nem volt valami mutatós. – Inkább csúnyának nevezhetnénk – vetette közbe Robert. – Kedves nő volt, Robin, és barátságosan bánt velem meg Edwarddal. És Maryvel is. Úgy vettem észre, hogy szörnyen félt apámtól. Biztos forrásból hallottam, hogy boldog volt, amikor apám szép csendben elvált tőle. Sokkal jobban sajnáltam Kathy Howard Norfellt, apám káprázatosan szép trófeáját, aki túl fiatal volt hozzá. És sajnálatos módon nem valami fineszes. – Viccelsz? Hígeszű tyúk volt. A hűtlenség okozta a vesztét. Apám titokban sok mindent elmesélt róla, akkoriban apádnak dolgozott. De ki hibáztathatná Kathyt? Valljuk be őszintén: mire Harry elvette, már meghízott, pocakos lett és tohonya. Nem csoda, hogy Kathy annyi ágyban megfordult… sokkal vonzóbb, életerős fiatalemberek ágyában. És belebukott. Ocsmány válás volt. Szerencsére Catherine Parker túlélte apádat. – És akkor jött a lehengerlő ellentengernagy, aki elbűvölő és igen potens férfi volt – szólt közbe Elizabeth. – Catherine Parker fülig szerelmes lett, hozzáment hát az ellenállhatatlan Tom Selmere-hez, aki aztán flörtölni kezdett velem, sőt megpróbált megrontani. – Selmere modortalan fráter volt – nevetett Robert. – Az ilyen díszpéldány nem való férjnek, igaz, kiscicám? – Tényleg nem való. Ahogy Philip Alvarez sem. Mint azóta egyértelműen kiderült, csak a pénzéért vette el Maryt. Aztán kidobta, mondjuk ki kereken, ne szépítsük a dolgot. – A rohadt alak, még a temetésre sem jött el – háborgott Robert. – De mondok én neked valamit! – folytatta, s komolyabb hangnemre váltott. – Nem minden férfi olyan, mint apád, Selmere meg Alvarez. Engem más fából faragtak. Hát nem vetted észre ennyi év után?

115 – De igen. Hidd el, Robin, észrevettem. Mégis… szabad szeretnék lenni, független és a magam ura. Nem kérek a házasságból. Semmivel sem tudsz rávenni. – Könyörgő tekintettel nézett rá. – Most pedig, beszélhetnénk valami másról? Kérlek! – Jól van. Többé nem hozom szóba. – Ivott egy korty teát, aztán megjegyezte: – Köszönöm, hogy lejöttél a partra az inassal. – Nem ütötted meg magad, mikor megbotlottál a kőkupacban? – Nem, de csontig átfáztam és csuromvíz lettem. Most már jobban érzem magam. Pár perc múlva felöltözöm, aztán iszunk valamit. – Ugye megbocsátottál, Robin? – Nincs mit megbocsátanom – mondta Robert immár másodszor. – Olyan szépen süt a nap odakint, Robin – mondta Elizabeth vasárnap reggel, mikor elhúzta a függönyöket, és kinézett az ablakon. – Gyanítom, hogy a vihar északabbra húzódott. Gyerünk, kelj fel, te hétalvó! Menjünk le reggelizni. – Még hat óra sincs – dörmögte Robert; mindazonáltal félredobta a paplant, és felkelt az ágyból. A köntösért nyúlt, felhúzta, majd megkereste a papucsát. – Na, halljuk, mit készít ma reggelire, Miss Turner? – Majd körülnézek a hűtőben, biztosan megrakták finomsággal. Lucas rendszerint vásárol füstölt heringet. Mit szólsz hozzá? Vagy gombás vesét kérsz? Mindig van. – Nem eszünk inkább lágy tojást pirítóssal? – javasolta Robert, s kikísérte Elizabethet a hálószobából, majd le, a lépcsőn. – Jó, legyen lágy tojás – helyeselt Elizabeth. – Én is azt eszem. Már odalent a konyhában, bekapcsolta a kávéfőzőt, odament a hűtőszekrényhez, kivette a tejet meg a tojásokat, és odasietett a konyha közepén álló pulthoz. – Van narancslé? – kérdezte Robert. – Jaj, ne haragudj, elfelejtettem. Ott van a hűtőben. Robert megtöltött két poharat narancslével, majd odavitte őket a konyhaasztalhoz, megfogta a távirányítót, és bekapcsolta a televíziót. – Kíváncsi vagyok, milyen idő lesz… – Nem fejezte be a mondatot, a homlokát ráncolva bámult a képernyőre; Elizabeth is megfordult, s követte Robert pillantását. – Az autó, amelyben Diana hercegnő utazott, éjfél után huszonhárom perccel hajtott be a Pont d'Alma alagútba – közölte a hírolvasó hangja. – A mentő, amely rögtön a baleset után megérkezett, bevitte a Pitié-Salpétriére kórházba, ahol kora hajnalban elhunyt. – Szent Isten! – kiáltott fel Elizabeth. – Ez nem lehet igaz. Nem, nem lehet. – Robert felé fordult, aki sóbálvánnyá meredve állt az asztal mellett; Elizabeth nagyon óvatosan letette a tojásos dobozt, mielőtt leejtette volna. Remegő hangon tette hozzá: – Ez képtelenség, Robin. Pont Diana hercegnő! Robert nem bírt megszólalni. Átkarolta Elizabethet, lesegítette a székre, aztán melléje ült; mindvégig hitetlenkedve bámult a televízióra. Akárcsak Elizabeth, pár percig ő sem tudta felfogni a szörnyű hírt. Könnyek csordultak végig Elizabeth arcán, mire előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és megtörölte a szemét. – Azok a szegény kisfiúk! Olyan kicsik a gyerekei – suttogta; végtelen fájdalom töltötte meg, és ismét elsírta magát. Végül Robert vitte oda a kávésbögréket az asztalhoz; ott ültek még órákon át, s hallgatták a Párizsból és Londonból érkező híreket. 1997. augusztus 3 l-e volt. Egész Angliához és a világ többi részéhez hasonlóan őket is megdöbbentette, és bánattal töltötte el a szépséges hercegnő halála, aki élete virágjában hunyt el.

116

HUSZONHETEDIK FEJEZET Síri csönd uralja ma a Deravenel Vállalatot. Még nem volt ilyen soha. Mindenki olyan hallgatag és fásult. Az emberek a szokásos teendőiket végzik, dolgoznak, ám bánatfátyol borul az arcukra. Vánszorognak a folyosón, suttogva beszélnek; ellátják a feladatukat, de fájdalmuk szinte kézzelfogható, ködfelhőként lebeg körülöttük. Ilyen hangulat uralkodik most egész Angliában, sőt az egész földön, legalábbis a nagy részén. Egy életvidám, szépséges nő eltűnt ebből a világból. És mégis itt él köztünk… itt él a szívünkben és a lelkünkben, ahol örökké velünk lesz. Váratlan és tragikus halála szinte sokkolt bennünket; hirtelen rádöbbentünk, hogy halandó és gyenge emberi lények vagyunk, akikre folyton veszély leselkedik. A halál megrémíti az embert, gyászt és siralmat hoz. Öt napja annak, hogy Diana meghalt, és még most sem ocsúdtunk fel; nem hisszük el, nem tudjuk elhinni, hogy elment közülünk. Érzem… a sajgó fájdalmat és a döbbenetes veszteséget; mintha vibráló álomkép foszlott volna szét. Csupa élet volt, túláradó jókedv, csupa gondoskodás és szeretet, melyből másnak is juttatott – főleg az elveszetteknek, elhagyatottaknak, gyámoltalanoknak és tehetetleneknek. Az a sugárzó mosoly; az élénken csillogó, kék szempár… nehéz elhinni, hogy soha többé nem látjuk… csak az emlékezetünkben él tovább… Diana hercegnő halála rádöbbentett, hogy sok szempontból sebezhető vagyok. Nem a saját életemet féltem, hanem Robint és a kapcsolatunkat. Tegnap este nem jött álom a szememre… ébren forgolódtam, és emésztettem magam… miatta… mi van, ha hirtelen meghal? Mi lenne velem nélküle? Véget érne az életem. Mert számomra ő a lét értelme. Mégis oly nagyon megbántottam múlt hétvégén. Vérig sértették a szavaim. Sokkal óvatosabban kellene fogalmaznom… nem kellene ajtóstul rontanom a házba. „Nem kéne berontanom oda, ahová félnek lépni az angyalok.” Apám gyakran idézte ezt az angol szállóigét, melyet egyik kedvenc dalából kölcsönzött. Jó hangja volt apámnak. Máris hallom magamban; hallom, ahogy énekel: „A bolond ront be oda, ahová félnek lépni az angyalok.” Remek tenor volt, még az operaházban is énekelhetett volna. Apám imádta a zenét, gyakran komponált dalokat. Akár ő is írhatta volna ezt a dalt, mégsem ő szerezte. Egyszer rákérdeztem, s bevallotta, hogy szívesen vallaná a saját szerzeményének, de eredetileg Johnny Mercer és Rube Bloom írta. Apám, a romantikus… a romantikus bolond. Robin szörnyetegnek nevezte a minap, és talán valóban azzá vált. Egykor azonban aranyifjú volt. Káprázatos, jóképű, elragadó, ellenállhatatlan. A nők a lábai elé omlottak. Mi ez? Könnyes az arcom? Apámat siratom? Vagy Robint? Esetleg Diana hercegnőt? Ma kavarognak bennem az érzések, és a felszínre törnek. Apám, Harry Turner. Szerettem, és most már mélyen tisztelem is. Büszke vagyok a nagyszerű teljesítményére, és mindarra, amit a Deravenel Vállalatért tett, azokban az években, amikor ő irányította… Az áldozat mindig szereti azt, aki kínozza? Mindenki így van ezzel? Sokat tűnődtem azon, miért bánt velem olyan komiszul apám gyerekkoromban; miért ócsárolt, miért volt olyan döbbenetesen utálatos. Ordított velem, dühöngött, és elzavart magától. Tehetős ember volt, mégsem juttatott elég pénzt Kat Ashe-nek, így állandóan szűkölködtünk azokban az években, amikor felcseperedtem. Csak az olyan emberek, mint Grace Rose és John Dunley, Robin apja, mutattak könyörületet irántam, kedvesek voltak velem, és vidámságot hoztak az életembe. John azért, mert megengedte a fiának, hogy eljöjjön Waverley Courtba és ott maradjon velem; Grace Rose pedig azért, mert látogatóba hívott Kőligetre; és amikor odamentem, akár egyedül, akár Robinnal, szörnyen elkényeztetett bennünket. Varázslatos pillanatokat kaptunk tőle ajándékba.

117 Miért gyűlölt apám kislány koromban? Azért, mert anyámat látta bennem? Annyira utálta anyámat, hogy rajtam akart bosszút állni? Az ártatlan gyermeken, aki nem lehetett másé, csak az övé; erről tanúskodott lángoló, rőten aranyló hajam és magas, karcsú termetem, melyet nagyapámtól, Henry Turnertől örököltem. Harry Turner sosem emelt kezet rám, de szüntelenül ostorozott a szavaival. Kiszolgáltatott áldozat voltam, mégis szerettem apámat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a kedvében járjak. Azért tettem, mert kétségbeesetten vágytam a szeretetére és arra, hogy visszafogadjon? Akkor ismert el újra a gyermekének, amikor a legkevésbé számítottam rá, hiszen hosszú évekig nem találkoztunk. Meghívott, hogy látogassam meg Maryvel, a féltestvéremmel együtt, és velünk ebédelt. Azt hiszem, tetszettem neki; az intelligenciám mély benyomást tett rá, és nagy megelégedéssel látta, hogy az ő színeit és vörös arany haját örököltem. Elfogadott hát. Respektálta a tudásom és büszkeséggel töltötte el rendkívüli műveltségem – legalábbis Kat Ashe akkoriban így mesélte. Robin azt mondja: azért fogadkozom, hogy sosem megyek férjhez, mert félek a házasságtól; és azért félek tőle, mert rossz példák sora áll előttem. Igaza lehet. Fel nem foghatom, mit számít egy darab papiros, mit változtat két ember kapcsolatán. Elvégre csak egy papírdarab… nem, nem igaz. TÖRVÉNYES dokumentum, amely életünk több területén nagy fontossággal bír. Nem vágyom rá, jóllehet nagyon is sóvárgom Robin után. Így hát alaposan fontolóra kell vennem… mit ér az a bizonyos papiros. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem annak érdekében, hogy Robin jobban érezze magát. Meg kell nyugtatnom… – Gyere be, Merry – szólt ki Elizabeth válaszként a hangos kopogtatásra. A szépséges Merry bedugta fejét az iroda ajtaján. – Marcus Johnson megérkezett – mondta. – Kísérjem be? – Igen, és légy szíves, szólj Grace Rose-nak, hogy hatkor ott leszek nála, ahogy ígértem. – Jó, felhívom. – Merry feje eltűnt, és az ajtó becsukódott. Elizabeth közelebb húzta a fekete dossziét, kinyitotta, s végigfuttatta szemét az első lapon sorakozó listán, melyet Marcus Johnson állított össze. Aztán felpillantott, mikor Merry bejött Johnsonnal. Elizabeth felállt, megkerülte az íróasztalt, megragadta a férfi feléje nyújtott kezét, és megrázta. – Jó reggelt, Marcus. Örülök, hogy már ma el tudott jönni, így nem kell holnapig várnunk. Igazán méltányolom a fáradozását. – Üdvözlöm, Elizabeth. Semmi gond. – Foglaljon helyet! – mondta Elizabeth, s leült vendégével szemben, az íróasztal túloldalán. – Ugye, milyen megrázó Diana hercegnő esete? Mindenkit lesújtott a hír – jegyezte meg Marcus, miközben elhelyezkedett a karosszékben. – Én sem ocsúdtam még fel. Nem tudok megszabadulni a gyászos hangulattól… a sors keze nem válogat – felelte Elizabeth. – Folyton arra gondolok, milyen felesleges és értelmetlen volt a halála. – Én is ezt gondolom, ahogy sokan mások is. Nem figyeltek oda rá… úgy vettem észre, hogy… elég kaotikus volt a helyzet. – Most, hogy mondja… csakugyan az lehetett. – Az előtte heverő lapra pillantott, s tovább beszélt: – No, akkor térjünk az üzletre, Marcus. Nagyon tetszik az elképzelése, teljesen lenyűgözött. – Elmosolyodott, s hozzáfűzte: – Meg szeretném bízni a cégét azzal, hogy szervezzék meg az Elizabeth Turner Wellness nyitókampányát, és szívesen venném, ha besegítenének a Deravenel-Turner gyűjtemény árverésének reklámhadjáratában is. A Sotheby's aukciósház természetesen elvégzi a munka dandárját, de az az érzésem, hogy szükségünk lehet egy kis… kiegészítő reklámra. Nevezzük így, jó? Mit szól hozzá? – Mindent elintézünk kegyednek, és köszönöm a bizalmát, Elizabeth. Két különböző szaktanácsadót állítok munkába. Az egyik, a saját csapatával, megszervezi a wellness

118 reklámkampányát, az aukciót pedig rábízom a másik emberemre, aki szintén kisebb stábbal fog dolgozni. – Kicsit előrehajolt. – Nyilván elnyerte kegyed tetszését a tervünk, és az, ahogy a Wellness propagandakampányát felvázoltuk. Mi a véleménye arról, hogy a nyitó partit inkább egy szállodában tartanánk, nem a londoni wellness-központban? – Fenomenális! Maga a lehető legjobb ötlettel rukkolt elő, megtalálta a tökéletes megoldást – nevetett Elizabeth. – Annyira aggódtam a fehér enteriőr miatt: ott a világos padló, a hófehér függönyök meg bútorok, aztán jön a rengeteg ember, kiloccsantják az italukat, leejtik az ennivalót, csoszognak a padlón. Szörnyű! – Értem, mire gondol. Rémálom az egész. Isabelle Fort is mindjárt ezzel jött. Tüstént rátapintott a lényegre, és a szállodai fogadás mellett voksolt. Mint az anyagunkban is olvasható, a Dorchester Hotelt javasolta a nyitó parti helyszínéül. Vagy ön másik szállodát preferál? – Nekem megfelel a Dorchester, ott megtarthatjuk a fogadást. A másik ötletével is teljesen elvarázsolt: vezessük körül a divatlapok és női magazinok szerkesztőit. Nagyon jó! Hatfős csoportokban bejárják a wellnesst, aztán ott helyben megebédeltetjük őket. Zseniális. Tetszenek az ötletei, ezért is alkalmazom a cégét. Mi a véleménye, mikor indítsuk el a kampányt? – Ha továbbra is 1998 áprilisára tervezi az első londoni wellness megnyitását, akkor most azonnal neki kell látnunk. Méghozzá haladéktalanul. Hat hónapra van szükségünk ahhoz, hogy kidolgozzuk a részletes terveket. – Látom, összeállította a szerződéseket, mindent odaadok Menynek, majd ő átnézi, aztán az ügyvédeimhez kerülnek, csak utána írom alá őket. A lehető leghamarabb visszajuttatjuk magához az iratokat. Addig is tisztázni szeretnék egy-két dolgot. – Állok elébe – mondta Marcus. – Szabad a délelőttöm. – Igen, igen, ide a bökőt, hogy túl gyors tempót diktál – mormogta Mark Lott; felemelte a száraz martinival teli poharat, és ivott egy kortyot. – A kicsike ezúttal nagy fába vágta a fejszéjét. Alexander Dawson vidáman nevetett. – Á, látom, betett neked, igaz, Mark? Vagy inkább te tennéd be neki, he? – Elment az eszed? Komolyan gondolod? Azt hiszed, hogy eszembe jutna betenni a legbecsesebb kincsemet oda, ahova már az a barom Dunley is bedugta? Nem ettem meszet, pajtikám. Különben sem az esetem. – Pedig ő nagyon bukik rá. Azok ketten úgy kefélnek, mint a nyulak. Éjjel-nappal, és az egész város tudja. Nehogy azt hidd, hogy ezt csípik a fejesek a Cityben. Sokat pletykálnak a Deravenel Vállalat főnöknőjéről meg a jobbkezéről, akivel összefeküdt. Senkit sem kell félteni, a nagymenők sem csak a feleségük ágyát látogatják, mégis görbe szemmel nézik, ha az irodában folyik az etyepetye. – Az angyalát! Az irodában is hetyegnek? – kérdezte Mark metsző hangon, s a szeme sarkából a kollegájára sandított. – Ne légy röhejes! Képletesen beszéltem. Kollégák nem csinálhatják egymás között, ez tilos. De az első megjegyzésedre visszatérve, mármint arra, hogy gyors tempót diktál, ugye, a wellnessre gondoltál? – Magától értetődik. Magas lesz a cech – hangsúlyozta Mark. Alexander intett a pincérnek, rendelt még két száraz martinit, aztán Marknak címezte a szavait. – Hová tetted ma az eszed, te tökkelütött? Nem a vállalat kasszájából finanszírozzák a wellness-központokat. Ő fizeti, saját zsebből. – Jól tudod, hogy nincs pénze. A mi drága Marynk gondoskodott róla. Odadobta a sok lóvét annak a kapzsi spanyol csődörnek, Alvareznek. Az aztán tudta, hogyan kell megszopatni a csajt.

119 – Többféleképpen is – vágott vissza Alexander sokatmondó vigyorral. – Norfell legnagyobb bánatára. Úgy vettem észre, hogy szívesen belenyúlt volna a bugyijába, ha tehette volna. Puszipajtások voltak. Aztán ki tudja, talán ő is beszállt egy-két numerára. – Állati nagy sületlenségeket hordasz össze, pajtikám. Norfell meg Mary egy egyházba járt, ennyi az egész. Norfell megválogatja a nőket. Szereti a rózsás pofikát és a karcsú vonalakat. Meg a tüzes kancákat… meglovagolni. Mary nem volt az esete. Barna bőrű, testes nő volt és… búvalbélelt – fejezte be a jól értesült Mark. – Kedveltem Maryt – vallotta be Alexander, aztán szórakozottan körüljáratta pillantását a Dorchester Hotel grillbárjában. Egyszer csak felkiáltott: – Hogy az ördög vinné el! Emlegetett szamár megjelenik. Ott van Elizabeth. Ott ül. És ki az a jóképű pali vele? Nehogy azt mondd, hogy kirúgta Dunleyt egy idősebb csókáért? Röhögne a vakbelem. – Te barom, az Marcus Johnson, a híres PR-szakember. Együtt jártunk középiskolába. Az apja Lord Johnson of Beverley. Yorkshire-i família, piszok gazdagok. Ahogy ismerem, nem bukik erre a típusra. Mást favorizál… legalábbis régen így volt. – Mark hátradőlt, s Alexanderre mosolygott. – Különben is, nős ember. No, a wellnessre visszatérve: mint említettem, borsos lesz az ára. A kicsike tízmilliós hitelt vett fel a bankban. Most mondd meg nekem, pajtás, mi lesz, ha befuccsol? Ki fizeti vissza a kölcsönt? Elizabeth vagy a vállalat? Gyanítom, hogy a vállalat, mert neki nem lesz pénze rá. – Nagyon tévedsz. – Alexander indulatosan megrázta a fejét. – Elfelejtetted, hogy legalább ötven-hetven milliót fog keresni az aukcióval. Elárverezi a családi ékszereket meg a régiségeket, melyeket a Deravenelektől meg a Turnerektól örökölt. Mark összevonta a szemöldökét és résnyire húzta a szemét. – Biztos vagy benne, Alex? Ez bazi nagy összeg. Mi a csudát akar eladni? Te tudod? – Hogyne. Az unokahúgom történetesen a Sotheby's aukciósháznál dolgozik. Múlt hétvégén a szüleinél jártam, Hampshire-ben. Ő is ott volt, és pletykált egy kicsit. Azt mondja, hogy az aukciósház már rég nem rendezett ilyen nagyszabású árverést. A cucc egyszerűen káprázatos. Rengeteg gyémánttiara meg eszméletlen ékszerek; a műtárgyakat meg egyenesen az egekbe dicsérte. Impresszionista és posztimpresszionista festmények, melyek milliókért fognak elkelni őszerinte. – Ne bomolj már! – Nem viccelek – hangsúlyozta Alexander. – Hidd el, így igaz, Mark. Elizabeth megfogta az Isten lábát. Piszok sokat érnek azok a műtárgyak. A fáma szerint a java része Edward Deravenel babájától származik, bizonyos Jane Shaw nevű nőtől. Matisse, Manet, Monet, Van Gogh… nagynevű művészek. Igazság szerint, most már úgy gondolják, állítja az unokahúgom, Venetia, hogy először alulbecsülték a képek értékét. Az aukciósház most újrakalkulálja az árakat. – Hm. Azt mondod, mégsem sebezhető? – Mark fél szemöldöke felszaladt. – Nem tudjuk megbuktatni? – Ezt nem mondtam. Hogyne lenne sebezhető? Csak rámutattam, hogy nem a wellness okozza majd a bukását. Talán valami más. Sosem lehet tudni. Jut eszembe, lehet, hogy Robert Dunley lesz a veszte. Sokan vadásznak rá a vállalatnál. Egyfolytában megy a suskus, sokat szövegelnek róluk. Mark közelebb húzódott Alexanderhez. – Ki vadászik rá? – kérdezte. – Áruld már el! – kérlelte kaján vigyorral. – Norfell – válaszolta Alexander félhangosan. – A saját pecsenyéjét süti, nekem elhiheted. Kétkulacsos politikát folytat. Miért ne tenné? Mark csalódottan ráncolta a homlokát. – Ki vadászik rá igazában? – dörmögte. – Ha nem jöttél rá, nem mondom el. – Alexander hátradőlt, minthogy megérkezett a pincér egy tányér osztrigával, aztán már nem szólt többet.

120 Miután felszolgálták neki a füstölt lazacot, Mark újra próbálkozott. – Kétkulacsos politika? Mi a kánya! Mesélj már, az ég szerelmére. Mi az a nagy titok? – Bevallom, Mark, elbizonytalanodtam. Csak találgatnék, ami inkorrekt lenne, nem igaz? Mark Lott, aki sokkal fineszesebb volt, mint a kollégái, látta, hogy Alexander Dawson hazudik, nem tágított hát. – Gyerünk, pajtás, legalább súgd meg! Akkor összefoghatunk, és a szakadékba taszíthatjuk Elizabethet. Alexander hátravette a fejét és hangosan hahotázott; aztán, mikor lecsillapodott széles jókedve, szinte alig hallható hangon így szólt: – A néhai bácsikám nagybátyja szintén a Deravenel Vállalatnál dolgozott, még valamikor a század elején. Egy időben a bányászati ágazat feje volt. Furcsa körülmények között hunyt el, sosem derült ki, miért halt meg olyan hirtelen. A bácsikám arra gyanakodott, hogy a nagybátyját meggyilkolták, és a gyilkos valószínűleg a vállalattól, Edward Deravenel köreiből került ki. Élete végéig nyomozott, nem adta fel, folyton hangoztatta, hogy előbb-utóbb úgyis bosszút áll. – A nagybátyád is a Deravenel Vállalatnál dolgozott, Alexander? – Igen, a bányászati részlegnél, és erről a bizonyos rokonáról nevezték el. – Hogy hívták? – Aubrey lett a neve, a bácsikája, Aubrey Masters után, de az ő családi neve Dawson volt. Aubrey Dawsonnak hívták. – Értem. És bosszút állt? – Nem, nem volt alkalma rá. Teltek-múltak az évek és elfelejtették az esetet. A bácsikám agglegény maradt, és a halála után rám hagyta a Deravenel részvényeit. Az ő összeköttetéseinek köszönhető, hogy felvettek a céghez. Szeretem a Deravenel Vállalatot, és nem hagyom veszni. – Én apám révén kaptam itt munkát. Apám Harry Turnernek dolgozott, a nagyapám pedig igazgatósági tag volt annak idején, amikor még Henry Turner vezette a céget. Gondolom, ezzel nem mondtam újat. – Igen, hallottam róla. Régi bútordarabok vagyunk a cégnél. Védjük meg ezt a szent helyet. Az ég óvjon bennünket a kontár nők kezétől! – szónokolt Alexander. – Megoltalmazzuk a céget! – bizonygatta Mark, aki lenyűgözőnek találta, hogy Alexander olyan ügyesen témát váltott. Cecil Williams felpillantott, mikor bekopogtattak az iroda ajtaján; Francis Walsington besietett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Szervusz, Francis. Nem számítottam rá, hogy már ma bejössz az irodába. Azt hittem, hogy meghosszabbítod a hétvégét. – Úgy terveztem, de meggondoltam magam. Emiatt. – Francis előrehajolt, és lerakta a félbehajtott újságot Cecil íróasztalára, aztán leült vele szemközt, a székre. – Olvasd el! Lesz mit emészteni. Cecil rámeredt, aggódva ráncolta a homlokát, mivel érezte Francis szavainak súlyát; felvette az újságot: az International New York Herald Tribüné üzleti rovatának egyik oldala volt, Párizsban adták ki. Gyorsan átfutotta, majd felkiáltott: – Á, azt gondolod, hogy Francois és Marié de Burgh a Deravenel Vállalatra célozgatott? – Bizonyára nem a Marks and Spencerre kacsingatnak! Nézd meg még egyszer a második mondatot, és olvass a sorok között, Cecil. Cecil bólogatva áttanulmányozta az újságcikket. Egy interjú volt, melyet Francois de Burgh és a felesége, Marié Stewart de Burgh adott; mikor ahhoz a bizonyos bekezdéshez ért, amelyre Francis utalt, Cecil hangosan felolvasta: – „Úgy tervezzük a feleségemmel, hogy expanziót hajtunk végre, kibővítjük a Dauphin Vállalatot. Maga apám is erre készült a tragikus baleset előtt. Világméretű konglomerátummá szeretnénk tenni a Dauphint, és elsőként Angliában akarjuk megvetni a lábunkat. Éppen ezért be kívánjuk kebelezni az egyik

121 angol nagyvállalatot, amelynek világszerte vannak érdekeltségei, és amelyet minden gond nélkül beolvaszthatunk a Dauphinba.” – Cecil nekidőlt a széktámlának. – Gondolom, igazad van: a Deravenel Vállalatra céloz. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy nem kebelezhetnek be bennünket. Hiába próbálkoznak. – Persze hiába, de az egész nagy csinnadrattával jár, ujjal mutogatnak majd ránk, tönkreteszik a hírnevünket, legalábbis megpróbálhatják – fintorgott Francis. – Várható volt! Régóta sejtjük, te meg én, hogy ez lesz a vége… Marié őszintén hiszi, hogy jogot formálhat a Deravenel Vállalatra. Hiú reményekbe ringatja magát. Semmihez sincs joga. Amondó vagyok, hogy mégis támadásra készül. – De csak a szája jár! – Cecil a vele szemközt ülő kollégájára tekintett, s hozzátette: – Csak szavakkal harcolhat ellenünk, nincs más fegyvere. Elizabethnek sokkal több részvénye van, mint neki, tehát az ő kezében van a hatalom. – Igaz, és magáncég vagyunk, több évszázad leforgása alatt hozott, furcsa szabályokkal, melyek megvédenek bennünket a betolakodóktól. Kevesen tudnak e regulák létezéséről. Másrészt, mint jól tudod, Cecil, olyan embereknek vannak Deravenel részvények a birtokában, akiket hidegen hagy a vállalat sorsa. Könnyen megeshet, hogy csábítónak találják Marié ajánlatát, és eladják a részvényeiket. Jó áron, csillagászati összegekért. – Egyetértek. De tudomásom szerint senki sem óhajtja eladni a Deravenel részvényeit. Más szóval: ritkán adják-veszik, ha egyáltalán kereskednek vele. Hogy került a kezedbe ez a sztori? Előfizettél a Herald Tribune-re, Francis? – Nem, de ezentúl járatni fogom, amíg ez a két szabadon járkáló lőporos hordó Párizsban pufog. Az egyik barátom idetelefonált ma reggel Párizsból, beolvasta a cikket a telefonba, aztán átfaxolta. Olyan rossz minőségű volt azonban a fax, hogy alig bírtam elolvasni, megvetettem hát az újságot. Megmutatjuk Elizabethnek? – Igen, szerintem jobb, ha a saját szemével látja. Nincs értelme eltitkolni előle, csak azért, hogy megkíméljük – felelte Cecil. – Szíjat hasítana a hátunkból, ha megtennénk. De most nincs itt. Olyant tett, amit ritkán szokott: elment ebédelni Marcus Johnsonnal, a reklámszakemberrel, akit nemrég vett fel. Megvárjuk, míg visszaér. – Robert is velük ment? – Nem. Az irodájában van. Csörögjünk rá! Robert Dunley pár másodperc múlva bejött Cecil irodájába; aggodalom felhőzte be a tekintetét. – Mi a baj? Mi történt? – kérdezte, ahogy odament Cecil íróasztalához; üdvözlésképpen Francis vállára tette a kezét, majd leült a másik székre. Cecil átnyújtotta neki az újságlapot. – Olvasd el! Robert így is tett, aztán előbb Cecilre, majd Francisre nézett. – Régóta sejtjük, hogy egy nap támadásba lendül. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül rá, de most, hogy meghalt az apósa, ő meg a férje irányítja a vállalatot. Mmmmm. – Felemelte a kezét, megdörzsölgette az állát, aztán visszaadta Cecilnek a papirost. – Semmit sem tehetünk ellene. Persze, elhallgattathatjuk. De őszintén bevallom: félő, hogy hiába próbálkoznánk. – Francishez fordulva megkérdezte: – Mi a véleményed? – Csatlakozom hozzád. Már ezer éve siránkozunk, mert folyton kellemetlenkedik, de eddig semmit sem tettünk ellene. – Mert tehetetlenek voltunk – mutatott rá Cecil. – Ezt feltétlenül meg kell mutatni Elizabethnek, ha visszajön – mondta Robert. – Nem titkolhatjuk el előle. – Helyes! – Francis kényelmesen elhelyezkedett a széken, tekintete révetegen meredt a semmibe. – Alighanem figyelmeztethetnénk Francois de Burgh-öt – szólalt meg végül – , hogy ismerjük a szándékait, és cégünk bonyolult szabályzata miatt nincs esélye a győzelemre. Csírájában kell elfojtani ezt a tervet. Sőt megfenyegethetjük, hogy szükség esetén rászabadítjuk a jogi képviselőinket.

122 – Remek ötlet, Francis. Jó lenne, ha személyesen adnád át az üzenetet. Miért nem mész el Párizsba, de Burgh-höz? – javasolta Robert. – Miért is ne? – felelte Francis. – De először beszéljünk Elizabethtel. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Megfogadtam a tanácsod és felvettem Marcus Johnsont – jelentette be Elizabeth, s Grace Rose-ra mosolygott, miközben elhelyezkedett a pamlagon. A nagynénje kihúzta magát a széken és visszamosolygott rá. – Okos kislány – dicsérte meg. – Biztosíthatlak róla, kicsi szentem, hogy nem fogod megbánni. Feltételezem, hogy ő szervezi a wellness reklámkampányát. – A széke mellett álló kisasztal felé fordult, megfogta a fehérborral teli poharat, és ivott egy kortyot. – A wellnessét és az árverését is, ha további reklámra lesz szükség – magyarázta Elizabeth. – Nem kétlem, hogy a Sotheby's aukciósház remek munkát fog végezni, de nem lenne szerencsés, ha megfeledkeznének valamiről. Semmit sem akarok a véletlenre bízni. No, mindegy, többször is találkoztam Marcusszal, és ma megpecsételtük az alkut. Elvitt a Dorchesterbe ebédelni, hogy megünnepeljük. – Atyaég, ez talán az első volt? Most először mentél el valamelyik üzlettársaddal ebédelni? Elizabeth nem bírta ki, jóízűt nevetett. – Valahogy így. Igen – vallotta be. Grace Rose belgraviai lakásának szalonjában üldögéltek, s mint általában, jól szórakoztak egymás társaságában. Grace Rose Elizabethre pillantott, s megállapította, milyen jól néz ki és milyen csinos a halványszürke kosztümben meg a fehér blúzban, a gyöngy fülbevalóval és nyakában a fényes, déltengeri gyöngyökből álló lánccal. – Nagyon örülök, hogy feltetted a gyöngyöket – jegyezte meg Grace Rose. – Amint hallom, a nővéred a többi ékszerrel együtt átküldte hozzád, mikor a halálos ágyán feküdt. Valójában Jane Shaw tulajdonában voltak. Még emlékszem rá: apámtól kapta ajándékba. – Ó, ez csodálatos – lelkendezett Elizabeth; keze a nyakához vándorolt, végigsimította a gyöngyöket. – Nem is tudtam. De hát honnan hallottam volna? Mary nem mellékelt iratokat az ékszerekhez, egy sort sem vetettek oda magyarázatként. – Jane Shaw a végrendeletében a nagyanyádra, Bess Deravenel Turnerre hagyta a gyöngyöket, és Bess, természetesen, örökül adta apádnak. De egyik feleségén sem láttam. – Én sem. Azon nyomban beléjük szerettem, amint előkerültek a táskából. Nem ismertem a történetüket… most még értékesebbek lettek a szememben. – Ismét megérintette a gyöngysort, s így folytatta: – Bár ha jobban belegondolok, halványan emlékszem rá, hogy a mostohaanyám, Catherine Parker egyszer viselt egy ilyenforma, méretes gyöngyökből álló láncot valamelyik ebéd alkalmával, amelyet apám a Ritz Hotelben adott. Ez karácsonykor történt. Előfordulhat, hogy Catherine hébe-hóba felhúzta. – Remélem is, és bízom benne, hogy többször is feltette, mert a gyöngyöt viselni kell. Ezt sose feledd, Elizabeth! Ne dugd el a széfbe. Fényre és levegőre van szüksége, hogy lélegezni tudjon. Megsínyli ám, ha évekig elzárva tartják. Megrepedhet, sőt elporladhat. Mellesleg, apám egyszer eldicsekedett vele, hogy az a szett, amelyet Jane-nek vett, és amelyet most te viselsz, tökéletes gyöngyszemekből áll. És roppant értékes. – Jaj de jó, hogy felvettem, legalább meséltél róluk, Grace Rose! Nagyon örülök, hogy megismerhettem a történetüket, és köszönöm, hogy elmondtad, miként kell bánni a gyönggyel. – Miután ivott egy korty pezsgőt, még hozzátette: – Mi tagadás, Edward Deravenelnek tényleg kiváló ízlése volt. – Időközben keze ismét megkereste a gyöngyfüzért, és gyengéden morzsolgatta. Grace Rose rábólintott. – Apámnak remek szeme volt, szinte mindenhez értett, többek között a nőkhöz is. Ahogy apád is kiszúrta a szép portékát, ha a fehérnépről volt szó. Amikor

123 telefonáltál, azt mondtad, hogy Harryről szeretnél beszélgetni velem. – Oldalra biccentett fejjel, kíváncsian méregette unokahúgát. – Nos, mire vagy kíváncsi, Elizabeth? – Arra, hogyan bánt velem gyerekkoromban. Te vagy az egyetlen, aki még életben van azok közül, akiktől megtudhatom, miként viselkedett velem. Igaz, Kat Ashe, Blanche és a bátyja, Thomas Parrell, mind ismerték apámat, de másként, mint te, és ritkábban találkoztak vele. Tudnom kell… gyötör a vágy. Valljuk be őszintén: nehéz gyerekkorom volt. – Valóban az volt, és ezt sokszor meg is mondtam Harrynek. Állandóan pörölt veled, Elizabeth, pocskondiázott, sértegetett és becsmérelt. Egyszer kereken közöltem vele, hogy korbácsot érdemelne azért, ahogy veled bánik. Ki tudja, miért tette. Elizabeth érezte, hogy enyhül benne a feszültség; kényelmesen hátradőlt a széken, és megpihent. – Örülök, hogy ezt mondod, mert én is erre a gondolatra jutottam… mégis, időnként elfog a kétség; felmerült bennem, hogy talán túlzásba esem és csak a képzeletem játszik velem. Ugyanis szeretem apámat, és nagyra becsülöm a teljesítményét. De miért szeretem őt, Grace Rose, amikor olyan csúnyán viselkedett velem? Vagy a meggyalázott mindig szereti azt, aki bántalmazza? – Azért szereted apádat, Elizabeth, mert megbocsátottál neki. Kilencéves lehettél, talán tíz, amikor megváltozott irányodban, és így te is másként álltál őhozzá. Most pedig újra átgondolod azokat a gyötrelmes éveket, és bizonyára jó okod van rá. – Robin feleségül szeretne venni, ha kimondják a válást. Hiába, mert nem akarok férjhez menni. Senkihez sem. Nem Robin miatt, azt hiszem, ezt sikerült megértetnem vele. Azt állítja viszont, hogy apám miatt húzódozom, mert Harry rossz példát mutatott, és elriasztott a házasságtól. – Attól tartok, rátapintott a lényegre. – Grace Rose metsző pillantást vetett az unokahúgára. – Én is erre hajlok. Elizabeth némán bólintott. – Ne kerteljünk, Elizabeth, kérdezzük meg egyenesen: miért bánt apád olyan gyalázatosan veled? Amondó vagyok, hogy a saját tisztázatlan érzései miatt. Maga sem tudta eldönteni, miként érez anyád iránt. – Ugye, nagyon szerette? – Elizabeth türelmetlenül előrehajolt, arcán sóvárgó kifejezés ült. – Megrészegült a szerelemtől. Sokáig várt, mire végre feleségül vehette. Mivel Catherine, az első felesége római katolikus volt, ódzkodott a válástól. Végül Harry elvette anyádat, de mivel már régóta ácsingózott a fiúgyermekre, összetört, amikor Anne kislánynak adott életet. Vagyis neked. Keserű csalódás érte apádat, boldogtalan volt, szinte búskomor lett, bár igyekezett jó képet vágni. Aztán jöttek a vetélések, sorra, egymás után. Anne nem tudta kihordani a gyermekeit. Még hogy fiúörököst szülni! Apád valószínűleg meggyűlölte, legalább annyira, mint amennyire korábban szerette. Azt is zokon vette, hogy anyád karriert épített, és egyfolytában ide-oda utazgatott London és Párizs között, mert a lakberendezőcégét vezette. Gondolom, Harry gyanakodni kezdett rá, bebeszélte magának, hogy anyád szeretőt tart, amit egy percre sem hittem el. Apád csak fantáziált. Egy időben roppant ingerlékeny volt. Tisztán emlékszem rá, hogy meghízott, nagyokat evett, sokat ivott és lehetetlenül viselkedett, amit Charles többször is megjegyezett. – Vagyis a csalódás, hogy nem ajándékozták meg fiúörökössel, keserűségbe fordult, aztán düh lett belőle, végül gyűlölet anyám iránt. Erről beszélsz, Grace Rose? És apám így engem is megutált? – Igen, erről beszéltem. Nagyon nem szívelt akkoriban, amikor tipegő kisgyerek voltál. Hiszen anyád fekete szemét örökölted, és zsenge korod ellenére a modorodban is felfedezni vélte anyád jellegzetes tulajdonságait. Aztán Anne váratlanul meghalt, apád elveszítette, és igen szomorú volt. Bármit hallottál is, hidd el, hogy lesújtotta a bánat. Amikor a szeme elé kerültél, elszabadult benne a szörnyeteg – ingatta Grace Rose a fejét. – Erre nincs mentség.

124 Felnőtt ember volt és az édesapád. Hát igen, ki tudja megmagyarázni az emberi viselkedés titkait? – Hiszen pont most tetted meg, Grace Rose. Köszönöm, hogy megpróbáltad közelebb hozni hozzám apámat. Igaz, már évekkel ezelőtt megbocsátottam neki. Sőt bizonyos értelemben bálványozni kezdtem, noha édesapád, Edward Deravenel él bennem… példaképként. .. igen, jól hallottad, ő az ideálom. Robin úgy véli, hogy apám lelki sérülést okozott bennem azzal, ahogy a szebbik nemmel bánt. Jobban mondva: azokkal, akiket nőül vett. Robin szerint azért ment el a kedvem a házasságtól, mert apám olyan kegyetlenül bánt az asszonyaival. – És te is így gondolod? – kérdezte Grace Rose, s vizsla szemmel nézett Elizabethre. – Nem is tudom, őszintén bevallom. Egy biztos: önálló lettem, igyekeztem bátor és erős lenni, mert életem jó részében magamra voltam utalva. Megszoktam, hogy én irányítok, és nem akarom, hogy bárki más irányítson engem. Nem óhajtok más tartozéka lenni. Szívesen vagyok Elizabeth. Szívesen vagyok önmagam. – Megértem, és igazat adok neked. Az ember legyen hű önmagához. Ne akarjon más lenni, csak önmaga. – Grace Rose elhallgatott, eltűnődött, majd megkérdezte: – Robert nyaggat talán, hogy menj hozzá? Ezért emészted magad? – Nem igazán. Bár tényleg megkérte a kezem. Megérti azonban a döntésemet. Grace Rose, annyira megbántottam! Múlt hétvégén a lelkébe tapostam. Aztán megbántam és elég sokat tépelődtem rajta. – Azt tanácsolom, hogy ne kapkodj, gyermekem. Robert még házas, tehát egyelőre nem vehet el. Ha szabad lesz, még egyszer gondolj végig mindent. Beszéljétek meg újra. Hajlandó együtt élni veled, anélkül, hogy élvezné a házasság előnyeit? És te? Kész vagy rá? – Igen, mindkettőnknek megfelel az élettársi viszony. – Akkor most hagyjátok annyiban a dolgot. Ideiglenesen. – Rendben van, Francis, megmondom neki – ígérte Robert Dunley – , és jelentkezz, ha van valami. – Ezután figyelmesen hallgatta Francis Walsingtont, aki még néhány szót hozzáfűzött arról, milyen álláspontot fog képviselni Párizsban, azután elbúcsúzott, és letette a mobiltelefont. Egy-két lépés, és máris a lépcső tetején termett, mely abba a Chester Street-i házba vezetett, ahol Grace Rose lakása volt, majd megnyomta a kaputelefon gombját. Megadta a nevét a személytelen hangnak, amely megszólalt a kaputelefonban, s rögtön beengedték. Pár másodperc múlva bevezették a szalonba, ahol Elizabeth Grace Rose-zal együtt üldögélt. – Á, drágám, hát megjöttél! – kiáltotta Elizabeth, mikor Robert belépett; máris felpattant, és megcsókolta kedvesét. – Francist fogadják a Dauphin emberei – súgta oda Robert Elizabethnek. – Holnap indul Párizsba, hétfőn azzal kezdik a napot, hogy leülnek tárgyalni. – Örömmel hallom. – Kézen fogta Robertet, és odavezette Grace Rose-hoz, aki boldogan mosolygott, mikor megpillantotta a fiatalembert. Robert föléje hajolt, arcon csókolta az idős asszonyt, aztán hátrább lépett, és végigmérte. – Csodálatos vagy, Grace Rose néni! Bámulatos – lelkendezett, s őszintén beszélt. – Remekül nézel ki. Kortalan vagy, és nagyon csinos a ruhád. Illik hozzád, és a szarkaláb-kék visszatükrözi a szemed színét. – Jaj, Robert Dunley, életem, olyan vonzó vagy, hogy azt nem lehet szavakba foglalni. – Megszorította a fiatalember kezét, s hozzátette: – Tölts magadnak egy pohárkával, gyorsabb, ha te intézed. Ott az asztalon megtalálod a pezsgőt meg a szokásos italkollekciót. – Köszönöm, a pezsgő megfelel. – Átballagott a szobán, s a válla felett hátraszólt: – Neked is tölthetek még, Elizabeth? – Nem, de azért kösz.

125 – Mielőtt elfelejtem, Elizabeth, ott van két ajándékdoboz a dolgozószobámban – szólalt meg Grace Rose. – Az egyik a tiéd, a másik Roberté, a születésnapotokra szántam. Elmennél értük, drágaságom? – Természetesen. Térülök-fordulok, és már itt is vagyok. – Ezzel felállt, és kiment. – Mindjárt jövök, Robin – szólt oda Robertnek, miközben elsétált mellette. A fiatalember bólintott, majd odaült Grace Rose mellé. – Ugye milyen szomorú, hogy Diana hercegnő meghalt? – jegyezte meg, s közben letette a poharát a dohányzóasztalra. – Nemzeti tragédia. – Valóban – felelte Grace Rose. – Az emberek azóta sem tértek magukhoz. Képtelenek felfogni, hogy meghalt. Óriási méreteket öltött a gyász. Bizony, nagyot változott a világ, ha az angolok így kimutatják az érzéseiket. A Kensington-palota kapui előtt egyre nagyobb lesz a virághalom… lassan hegy méretűvé dagad. – Láttam. Néztem a reggeli tévéhíradót. Döbbenetes. – Mi a döbbenetes? – tudakolta Elizabeth, mikor visszatért a szalonba; két kis ajándékcsomagot hozott, mindkettőt lerakta a dohányzóasztalra. – A virághegy, amelyet Diana hercegnő emlékére emeltek a Kensington-palota bejáratánál – magyarázta Grace Rose. – Most pedig nézzük az ajándékokat. Tiéd a kisebbik csomag, Robert. Sok szeretettel adom. A másik pedig a tiéd, drága Elizabeth. – Nagyon köszönöm – mondta Robert. – Kibonthatjuk, vagy várjunk még? – vigyorgott az idős asszonyra. Grace Rose göcögött, és szeretetteljes pillantást vetett Robertre. – Úgy rémlik, hogy már hallottam tőled ezt a kérdést. Nem is egyszer. Hajaj, hányszor megkérdezted kiskorodban! Persze hogy kinyithatod, és te is, Elizabeth. – Ki is nyitom. Különben is, sokkal izgalmasabb, ha most mindjárt megnézhetjük az ajándékunkat – mormolta Elizabeth. – Ennyi jár nekünk, úgyis elhalasztottuk a születésnapi vacsorapartit, amelyet eredetileg vasárnapra terveztünk. A jelen körülmények között nem volt kedvünk ünnepelni. – Érthető, hisz az egész ország gyászol. – Kezdd te, Elizabeth! – javasolta Robert. – Jól van. – Mosolyogva elolvasta a kísérőkártyát, és letépte az ezüstpapírt: fekete bőrtokot tartott a kezében. Látszott rajta, hogy ékszerdoboz, régi és kissé elnyűtt, a bőr itt-ott megkopott már. Elizabeth megemelte a tetejét, és elállt a lélegzete, amint megpillantotta a gyémántbrosst. – Ó, ez meseszép! – lelkendezett. – Imádom ezeket a régimódi, masni alakú brossokat. Nagyon köszönöm. – Felpattant, odament Grace Rose-hoz, és puszit nyomott az arcára. – Nagyon tetszik! Nagyon, nagyon. – Örülök neki. Azért ajándékoztam neked ezt a melltűt, mert apámtól kaptam. Egyszer karácsonykor, valamikor réges-régen. Tudom, mennyire tiszteled Edward Deravenelt. Gondoltam, ez a legjobb születésnapi ajándék. – Valóban. Bárcsak ismerhettem volna! Nagy becsben fogom tartani ezt a melltűt, amíg csak élek. Grace Rose mosolygott, majd őszinte csodálattal a szemében Robertre pillantott. Mint máskor is, most is elkápráztatták a fiatalember ritka szép vonásai. Robert karizmatikus egyénisége mindig az újdonság erejével hatott rá. A legvonzóbb férfi lett belőle, akit Grace Rose valaha látott: magas, fekete hajú, finom metszésű arcvonásokkal. Olyan jóképű, mint egy filmsztár, merengett Grace Rose, miközben a fiatalembert mustrálgatta. Sokan alábecsülték a külseje miatt, Grace Rose azonban tudta, milyen valójában: briliáns, ravasz és céltudatos. Robert közben óvatosan leszedte a szalagot és a csomagolópapírt, aztán maga mellé tette. Miután elolvasta a kísérőkártyát, kinyitotta a vörös bőrtokot, és ő is meglepődött.

126 Egy pár arany mandzsettagombra meredt: gyémántkövek és rubintok díszítették. – Jaj, Grace Rose néni, elkényeztetsz! Még soha életemben nem láttam ilyen szép mandzsettagombokat. Köszönöm. Felállt, gyengéd szeretettel Grace Rose-ra mosolygott, aztán odament hozzá, hogy ő is megcsókolja, mint az előbb Elizabeth. Grace Rose felnézett rá. – Különleges helyet foglalsz el a szívemben, Robert, ahogy Elizabeth is – mondta elérzékenyülve, majd az unokahúgához fordult. – Boldog vagyok, hogy kölcsönkaptalak benneteket, mikor még kicsik voltatok. Olyan sok örömöt hoztatok az életembe. – Te pedig csodálatos pillanatokat adtál nekünk cserébe – válaszolta Elizabeth. – Hű, de pompás mandzsettagombok – mormolta Robert, ahogy alaposabban szemügyre vette az ajándékot. – Amint látom, Cartier készítette. Igazán különleges ajándékot kaptam tőled, Grace Rose néni. – A férjemé volt, Charlesé. Közvetlenül az esküvőnk után ajándékoztam neki. Minden premier után ezt viselte az előadás utáni partin. Úgy gondolta, hogy szerencsét hoz. Remélem, neked is azt fog hozni. – Bizonyára. – Ekkor hangosan csörögni kezdett a mobiltelefon Robert zsebében. – Elnézést – szabadkozott; odasétált a szoba végébe, s az ablak elé állt, ott fogadta a hívást. Grace Rose közelebb hajolt Elizabethhez. – Még egy dolgot el akartam mondani, angyalkám, éspedig a következőt – súgta oda. – Apád élete végén nemcsak hogy roppant büszke volt rád, büszke a tudásodra és a céltudatos viselkedésedre, de szeretett is. Igazán szeretett. És ezt sose felejtsd el! Elizabeth megfogta nagynénje kezét, és megszorította. – Köszönöm, olyan sokat jelent nekem, hogy elmondtad mindezt. Szeptember 7-e volt, vasárnap, mindkettőjük születésnapja; megszavazták, hogy otthon töltik az estét, Elizabeth Eaton Square-i lakásában. Egész nap lustálkodtak, a későn tálalt reggeli mellett kicsomagolták az ajándékokat, élvezték, hogy együtt lehetnek, és nem csináltak semmi konkrét dolgot, ami mindkettőjük számára újdonságot jelentett, hiszen igen tevékeny életet éltek. Robert erősködött, hogy ő készíti a vacsorát, Elizabeth pedig elment átöltözni. Robert gyors, egyszerű vacsorát ütött össze, amelyről sejtette, hogy Elizabeth szívesen fogyasztja, s most, miután bejött a konyhából, odament a kandallóhoz, tüzet gyújtott, kinyitotta a pezsgősüveget, amely a jeges vödörben várta, és letompította a fényt. A zene, jutott eszébe hirtelen, az hiányzik még. Villámgyorsan kiválasztotta az egyik kedvenc Frank Sinatralemezüket, feltette, s beállította a hangerőt. Háttal állt a kandallónak, mikor meghallotta, hogy „kopp-kopp” végigkopog Elizabeth cipője az előcsarnokon, s máris ott állt a lány a szalon ajtajában, s derűs arccal nézett rá. Őszinte csodálat suhant át a fiatalember arcán, s egy percig csak állt, állt, mert szólni nem bírt. – Azt mondtad, hogy öltözzek az alkalomhoz illően! – kiáltotta Elizabeth, mikor észrevette Robert csodálkozó arckifejezését. – Úgy öltöztem. Robert hátravetette a fejét és harsogó nevetésben tört ki. – Az alkalomhoz illően. Úgy festesz ebben a szerelésben, mint aki London legelegánsabb éjszakai lokáljába készül. Elizabeth vele együtt nevetett; amikor felöltözött, számított rá, hogy a tréfás ötlet elnyeri Robert tetszését. Így is volt. Elizabeth halványkék selyem hálóinget és fésülködőköpenyt viselt, és magas sarkú Manolo Blahnik cipőt; mégis az ékszerek tették fel a koronát a toalettre: a déltengeri gyöngyökből álló füzér a hozzá való fülbevalóval, a gyöngy karkötő és a gyűrű, melyet aznap reggel kapott Roberttől, és az Edward kori gyémántos melltű, Grace Rose ajándéka.

127 – Bámulatos! Káprázatos vagy, szívem – mondta Robert; átvágott a szobán, karjába kapta Elizabethet, megcsókolta, aztán belesuttogta a hajába: – Az enyém lehet ez a tánc, szerelmem? – Elizabeth rábólintott, ám egyikük sem mozdult meg. Csak álltak egymáshoz simulva, s ringtak-ringatóztak a zene ütemére, hiszen semmi másra nem volt szükségük a boldogsághoz csak egymásra. Végül Robert odavezette a lányt az egyik székhez, mely a kandalló mellett állt, kitöltötte a pezsgőt, leült Elizabeth mellé, s koccintottak. – Boldog születésnapot! – mondták egyszerre. – Tudom, hogy viccnek szántad, de oltári klassz ez a szerelés – mormolta Robert kicsit később. – Persze az ékszerek nélkül kevésbé impozáns lenne. Elizabeth bólintott, s pajkos szemmel nézett Robertre. – Gondoltam, kicicomázom magam, Robin, és kiöltözöm, mint régen, kiskorunkban. – Kinyújtotta fél lábát, megmutatta a bokáját, és megmozgatta a lábfejét. – Még a legdivatosabb cipőmet is felhúztam. Tetszeni szeretnék neked. – Tetszel, nagyon tetszel. – Felrántotta csuklóján az inget, hogy megmutassa Elizabethnek a Patek Philippe órát, amelyet tőle kapott, valamint a rubintos mandzsettagombot, Grace Rose ajándékát. – Látod? Én is felöltöztem a kedvedért. – Hát igen, egy kerékre jár az agyunk. Mindig kitaláljuk egymás gondolatát. – Remélem, én is eltaláltam az ízlésedet, legalábbis a vacsorát illetőleg. – Bizonyára. Egyébként sem számít, nem vagyok éhes. Robert csak biccentett, többé nem szólt. Elizabeth rendszertelenül evett, ami nagyon nyugtalanította Robertet, aki gyakorta megállapította, milyen vékony a kedvese. Pedig nem szokott fogyókúrázni, nem a hiúságának köszönhette karcsú vonalait. Azért volt olyan sovány, mert nem szeretett enni; ezért is rukkolt elő Robert ezzel a különleges születésnapi vacsorával. Most témát változtatott. – Igazán kedves volt Grace Rose-tól, hogy nekem ajándékozta a férje mandzsettagombját. Olyan megható. Látom, neked is tetszik a bross. Gyanítom, részben azért, mert Edward Deravenel vásárolta. – Jól tippeltél. De valljuk be őszintén, hogy igazán egyedi darab, Robin, és tényleg imádom a viktoriánus és Edward korabeli, masni alakú brossokat. – Elizabeth kicsit ficergett a széken, majd így folytatta: – Boldog vagyok, hogy Grace Rose ilyen hosszú életű, jó egészségnek örvend és nem butult el. Olyan jó, hogy köztünk van, hisz sok mindent átélt, és közös múltunk része volt. Most visszagondolva, rájövök, milyen rendes volt hozzánk, mikor kicsik voltunk, olyan sokat foglalkozott velünk. Talán azért, mert nem születtek gyerekei. – Elizabeth ekkor felnevetett. – Rettentő sokat tud a Deravenelekről meg a Turnerekről, csak győzzük faggatni. Ő a család históriása, nem gondolod? Robin bólogatott, s vele együtt nevetett. – Botrányok, szex és titokzatos ügyek, ez lehetett volna a családi mottójuk, mármint a Deraveneleké – merengett. – És a Turnereké is. A szüleim beszámoltak a pikáns ügyecskékről, mikor már elég nagy lettem ahhoz, hogy megértsem, miről van szó. – Ugyan már, még hogy pikáns sztorik! Piszlicsáré ügyek. Felejtsd el! Sokkal zaftosabb történeteket mesélhetnék. – Elizabeth a jól értesültek arckifejezésével végigmérte Robertet. – Mit szólsz a gyilkossághoz? Aztán még több gyilkosság, gyermekrablás meg mindenféle gaztett és árulás? És még sorolhatnám tovább és tovább. Néha elfog a vágy, hogy utánajárjak ennek-annak, de nem szívesen faggatom a nénémet, nem akarom nyaggatni. – Majd legközelebb, amikor találkozunk, udvarolok neki egy kicsit, hátha megszán még ezzel-azzal. Mármint megosztja velem a titkait. – Robert felállt, elment a pezsgősüvegért, odahozta és megtöltötte a poharakat, majd visszavitte az üveget és betette az ezüstvödörbe. – Na, ki vele, áruld el, mi van vacsorára! Olyan kíváncsi vagyok. – Gyerekuzsonna. – Viccelsz! – Nem viccelek. – Robert felhúzta Elizabethet a székről, és odaterelgette a konyhához. – íme, itt van. – Széles kézmozdulattal a megrakott zsúrkocsira mutatott, majd lerántotta a

128 tányérokat rejtő szalvétákat. – Folyton azt hangoztatod, hogy ezt szereted legjobban, íme, a gyerekuzsonna por excellence, kis szívem. – Ó, ez csodálatos, Robin! – Elizabeth szerelmes mosolyt villantott rá, aztán odament a zsúrkocsihoz, és megnézte, mit készített a fiatalember. Sokféle szendvics volt ott; a kenyérhéjat mindről levágták, mint annak idején Kat. Elizabeth kedvencei sorakoztak ott: tojássalátás, füstölt lazacos, vagdalt húsos és szardíniakrémes szendvics, uborka-, illetve paradicsomszeletek krémsajton, apró virslis roló is volt köztük. – A szendvics után képviselőfánkot szolgálok fel eperrel, végül pedig a másik kedvencedet, lekváros piskótatekercset. Az lesz a születésnapi tortád. – Meg a tied. Ó, Robin, annyira szeretlek. – Én sokkal jobban szeretlek. Egyszerre mozdultak meg, hirtelen egymás karjába omlottak, és szenvedélyes csókba forrtak. Mikor végre elengedték egymást, Elizabeth mélyen Robert szemébe nézett. – Ráér a vacsora, inkább szeretkezzünk. Persze, ha te is akarod – duruzsolta. – Akarom – vágta rá Robert habozás nélkül; kézen fogta Elizabethet és bevezette a hálószobába. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Francis Walsington hétfő reggel pontban kilenckor elhagyta az Avenue Montaigne-on található Plaza Athénée Hotelt. Mivel Diana hercegnő tragikus halála után nem volt kedve megszállni a Ritzben, inkább bejelentkezett a Plaza Hotelbe, mely régi kedvence volt. Jól ismerte a szállodát, ahol kellemesen és otthonosan érezte magát. Az elmúlt években többször is itt lakott, és a személyzet több tagjával is megismerkedett már. Csak tízre várták a Dauphinba, a francia konglomerátumba, ám friss levegőre vágyott, és össze akarta szedni a gondolatait, mielőtt elment a találkozóra. Kényelmesen ődöngött az utcán, majd a Champs-Élysées felé vette az irányt. Kellemes volt az idő, a levegő balzsamos, az ég tiszta és olyan ragyogó kék, mint sehol másutt, legalábbis Francis elgondolása szerint. London után Párizst szerette a legjobban; szívesen időzött itt, akármilyen volt is az időjárás. Akár esett az eső, akár sütött a nap, elragadó és felséges volt ez a város, de ezen a szép napon Francis különösen festőinek látta: szemet gyönyörködtető látvány volt. Elizabethre gondolt, miközben tovább-bandukolt. Kiderült, hogy megvan benne a vezető üzletemberek összes jó tulajdonsága – a magabiztosság, előrelátás és a merészség – melyek kivívták Francis csodálatát. Az egyik legfegyelmezettebb ember volt, akivel Francis valaha dolgozott, dicséretre méltó a lelkesedése és a céltudatossága. Cecil nemrégiben megjegyezte, hogy Elizabethben megvan az a különleges tulajdonság, amely megkülönbözteti egymástól azt, aki pusztán csak okos, és azt, aki valóban zseniális. Francis tudta, hogy Elizabeth emellett becsületes is – olyan, mint az apja: mindig állja a szavát. Harry Turner kézfogására üzletet lehetett építeni, amit azóta is sokszor emlegettek a Cityben, a legfelsőbb üzleti körökben. Francis boldog volt, mert Robert Dunley ott állt Elizabeth oldalán. Nemcsak tanácsadóként és vezetőtársként, hanem szeretőként és élettársként is. Francis tisztelte és csodálta Robertet, fenntartás nélkül bízott benne, s rendkívül tehetséges embernek tartotta; ugyanakkor azt is tudta, hogy tisztességes és megbízható. Bizonyos szempontból hátrányos dolognak tartotta Robert külsejét, ahogy elegáns öltözködését is. Bizony, gyakorta megesett, hogy egyesek pöffeszkedő pávának tekintették Robertet, s csak legyintettek rá, ezt Francis világosan látta, pedig milyen távol állt ez az igazságtól! Érdekes, mennyire befolyásolja az irigység és a féltékenység az emberek

129 gondolkodását, sőt az egész életét – merengett, miközben megérkezett a széles sugárúthoz, mely a fény városának főútvonala volt. A Champs-Élysées-t máris elöntötte a járművek és járókelők hada, lévén a hét első munkanapja. Francis jobbra fordult, továbbra is ráérősen őgyelegve; az egyik hatalmas épület felé tartott, mely a sugárút végén állt, a Rond-Point közelében, nem messze a Place de la Concorde-tól. Rájött, hogy még bőven van ideje a találkozóig, elhatározta hát, hogy iszik egy kávét; az egyik utcai kávézóra esett a választása, nem messze attól az épülettől, ahová igyekezett. Miután café au lait-t rendelt és mellé croissant-t, kényelmesen hátradőlt a széken, és figyelte a nagy jövés-menést. Ám gondolatai hamarosan megpihentek a fiatal házaspáron – Francois de Burgh-ön és a feleségén, Marié de Burgh-ön – , akikkel rövidesen találkozni fog. Jó ideje kutakodott már, igyekezett minél többet kideríteni róluk, de a párizsi emberei csak csip-csup dolgokat találtak a de Burgh házaspárról: látszólag tisztességes, jóakaratú embereknek tűntek, nem derült ki róluk semmi turpisság. A jellemükben azonban volt némi kivetnivaló: mindketten elkényeztetett gyermekek voltak, s Marié különösen akaratos volt. Francois Henri és Catherine de Burgh dédelgetett fia; néhai apja francia volt, anyja pedig olasz. Francois-nak több testvére is volt, ám ő a legidősebb, így ő örökölte az óriási üzletbirodalmat, amely az LVMH egyik riválisa. Francis információi szerint Francois de Burgh igen büszke fiatalember; sokan agyafúrtnak tartották, ugyanakkor lustának és egy csöppet könnyelműnek gondolták; köztudomású, hogy a felesége okosabb nála. Most, hogy az apja meghalt, Francois lett a Dauphin feje. Marié Stewart de Burgh, Francois felesége és üzlettársa, a Skót Hagyaték örökösnője volt, egy nagy vállalkozásé, melynek központja Edinburghban található. Ő lett a vállalat névleges feje, de mivel külhonban élt, anyjára hagyta a vállalat irányítását, aki köztiszteletben álló asszony volt, és jó munkát végzett a cégnél. Már hosszú évek óta ő vezette a Skót Hagyatékot, és megszilárdította a vállalat helyzetét. Francia nő volt, arisztokrata származású; jó családi háttérrel rendelkezett és remek iskolákba járt; három tehetős és befolyásos bátyja a francia társadalmi élet kiemelkedő alakja, kik a gazdasági és politikai életben is fontos szerepet töltöttek be. Marié Stewartot ötéves korában elküldték Párizsba, ott élt híres-neves bácsikáival. E ravasz és éles eszű arisztokraták között nőtt fel, és csak franciául beszélt. Később drága iskolákba járatták, leányinternátusba küldték, s beléje sulykolták, hogy nagy dolgokra hivatott. Francis Walsington azt szűrte le a rendelkezésére álló információkból, hogy Marié Stewart szép, fiatal nő, aki fenn hordja az orrát, büszke és sznob, nagyon is becsvágyó, s arra nevelték a bácsikái, hogy magasra tegye a lécet. Nem fűződtek botrányok a nevéhez, ahogy ifjú férjéről, az igen jó partinak számító Francois de Burgh-ről sem pletykáltak a városban. Francis a kávét szürcsölgette és elmerengett: Elizabethre gondolt, s lopva elmosolyodott. Szentül hitte, hogy Marié Stewart a nyomába sem léphet annak a nőnek, akinek ő dolgozott. Elizabeth Deravenel Turner igazi zseni volt. Már az alatt a rövid idő alatt, amióta a Deravenel Vállalatot kormányozta, bebizonyította, hogy briliáns üzletasszony; bár igen művelt és sokat tanult, Francis szavaival szólva: kijárta az élet kemény iskoláját is. Ugyanakkor minden idők egyik legnagyobb iparmágnásának lánya volt, s magától a mestertől tanult. Történetesen kiváló színésznő lett belőle, természet adta tehetség volt, s már régóta gyakorolta a tettetés művészetét. Eleven észjárású, ravasz nő, aki nem tűrt ellentmondást, ha üzletről volt szó; Francis világosan látta, hogy Elizabeth a fejével gondolkodik, sosem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják a döntéseit. Francis tehát az összeszedegetett információk alapján megállapította, hogy Marié Stewart de Burgh labdába se rúghat Elizabeth mellett. Marié a gyengéd bácsikák elkényeztetett kedvenckéje, akit a férje is ajnározott; igaz, jó iskolákba járt, nem volt azonban üzleti

130 tapasztalata. Kiemelkedő társadalmi ranggal és nagy vagyonnal rendelkezett, s egész bájos, szemrevaló asszony volt. Ám ezzel véget is ért erényeinek sora. Nem ellenfél, döntötte el Francis, miközben a kávét kortyolgatta. Ráadásul jog szerint nem tarthat igényt a Deravenel Vállalatra, bármit hisz is. Madame de Burgh szívesen tetszeleg a Deravenel Vállalat örökösnőjének szerepében, sokat ábrándozik arról, hogy övé a cég, a nagyanyja, Margaret Turner Stewart, Harry nővére révén, de mindez csak merő képzelgés. Puszta vágyálom a részéről, hiú reményekbe ringatja magát. Francis megitta az utolsó kortyot, előkotort a zsebéből némi pénzt, s intett a pincérnek, hogy szeretne fizetni. * Szép nő volt, de messze sem olyan gyönyörű, mint egyesek állították. „Hát ennyit a mítoszokról”, gondolta Francis, miközben Marié Stewart de Burgh és a férje, Francois felé sétált az antik Aubusson szőnyegen. Volt benne valami Elizabethből. Turner-alkat: sudár, magas és karcsú. Az arcvonásai szabályosak, s ovális arca éppoly sápadt, mint Elizabethé; arcbőre tökéletes, bájos szeme borostyánszínű. Mégis a haja volt legnagyobb ékessége: a válláig ért, s csillámló, rőtarany glóriába fogta az arcát. Elizabeth és ő unokatestvérek, s nem vitás: megvoltak bennük a közös genetikai vonások. – Jó reggelt, Mr. Walsington – mondta Marié Stewart akcentussal fűszerezett angolsággal, miközben határozottan megrázta Francis feléje nyújtott kezét. – Nagy örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem önt cégünknél. Engedje meg, hogy bemutassam a férjemnek: Francois de Burgh, a Dauphin elnöke. – Jó reggelt, madame de Burgh – köszönt Francis, majd megfordult és a férjjel is kezet rázott. – Monsieur de Burgh, bonjour. – Bonjour, monsieur Walsington – motyogta Francois; ő is akcentussal ejtette ki az angol nevet; hangja halk, ám kellemes volt. Barátságos mosollyal ajándékozta meg vendégét. Alacsonyabb volt, mint a felesége; ő fekete, míg az asszony rőtes; arca, mondhatni, érdektelen. Francis megállapította, hogy különös páros, főleg a magasságbeli különbség miatt. Marié Stewart előrement, s odavezette őket az ülőgarnitúrához, mely a tágas iroda túlsó végében állt, s ott mindnyájan helyet foglaltak. Az asszony a szék szélére ült, lerítt róla, hogy kezdené már, majd előrehajolt, és Francisre szegezte a szemét. – Amikor közölték, hogy el szeretne jönni, és beszélni óhajt velünk, mindjárt rájöttem, hogy Elizabeth küldte. Ugye így van, monsieur? – Az igazgatótanács, valamint Elizabeth közös felkérésére kerestem fel önt, Madame de Burgh. Az ügyvédeink is ezt javasolták. Önök ugyanis nemrégiben különös bejelentést tettek, emiatt mindnyájan úgy gondoltuk, hogy tanácsos lenne összeülnünk. – Majd Francois-ra pillantva hozzátette: – Önök ugyanis kihirdették, hogy meg akarják vetni a lábukat Angliában, és át óhajtják venni az egyik világvállalatot. Elég egyértelműen fogalmaztak abban az interjúban, amelyet nemrég adtak a New York Herald Tribune-nek. Francois habozás nélkül felelt. – Igen, valóban erre készülünk, monsieur Walsington. Mint manapság mindenki, mi is világméretű céggé szeretnénk fejleszteni a Dauphint. – Azzal, hogy kísérletet tesznek a Deravenel Vállalat bekebelezésére? – Nem említettem a Deravenel Vállalat nevét, monsieur Walsington – vágta rá a francia sietve, kissé ingerült hangsúllyal. – Ez igaz, de a Deravenel Vállalat Nagy-Britannia legnagyobb és legsikeresebb világcége. Értünk a szóból, uram, és az ügyvédeink is tudnak a sorok között olvasni. Marié Stewart, kinek borostyánszínű szeme Francisre tapadt, az iméntinél kissé hűvösebb hangon megjegyezte: – Már másodszor emlegeti az ügyvédeket, monsieur. Csak nem… fenyegetőzni akar?

131 – Szó sincs róla, madame. Bevett procedúra, hogy kikérjük jogi képviselőink tanácsát, abban az esetben, ha a legkisebb gyanúja is felmerül annak, hogy másik cég kacsingat ránk, és esetleges célpontnak tekintenek bennünket. Mi tagadás, az igazgatótanács életbevágóan fontosnak tartotta, hogy beszéljek önnel. Jövetelem elsődleges célja, hogy elmagyarázzam, milyen bonyolult a Deravenel Vállalat cégszabályzata. Marié Stewart átható pillantással nézett rá. – Hogy érti azt, hogy bonyolult? – kérdezte egy perccel később. – Ha megengedi, madame, röviden elmagyarázom. Bizonyára tudja, hogy a Deravenel Vállalat magáncég, nem kereskednek a részvényekkel a tőzsdén, ritkán adják-veszik őket. Egyszer-egyszer előfordul, hogy új tulajdonoshoz kerülnek, általában olyankor, amikor meghal az eredeti részvénytulajdonos, és az örökség részeként valamelyik rokonára hagyja a részvényeit. És… – Nekem is vannak részvényeim! – szakította félbe Marié Stewart, és szúrós tekintettel nézett Francisre. – Tudom, madame. A nagyanyjától örökölte. – És az ő révén lettem a Deravenel Vállalat örököse. Francis eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Teljesen függetlenül attól, hogy a bevett szokással ellentétben nem szoktak kereskedni a Deravenel Vállalat részvényeivel – folytatta hűvös, szenvtelen hangon – , léteznek egyéb szabályok is, melyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a cég felvásárlását. Az elmúlt bő hetven évben bevezettek bizonyos szabályzókat. E változások jó részét felesleges lenne most részleteznem. Csak egyet emelek ki közülük, Harry Turner egyik újítását, amely megtiltja, hogy külföldiek kezébe kerüljön a vállalat. .. csak angol nemzetiségű személy örökölheti a céget. – Én angol vagyok – hangsúlyozta Marié Stewart éles hangon; arca ólomszürke lett. – Aligha, madame, tisztesség ne essék szólván. Az édesanyja francia, néhai édesapja pedig skót származású volt, tehát akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, semmiképpen sem nevezhetném önt angolnak. Ráadásul ötéves korában idehozták, Franciaországba, és franciának nevelték. Nincs joga ahhoz, hogy magának követelje a Deravenel Vállalatot. – Pedig a nagyanyám angol volt! – Marié Stewart felemelte a hangját, szinte visított. – Az édes kevés. Harry Turner végakarata szerint ennél többre van szükség. Ne feledje, kérem, hogy ő az édesapjától örökölte a vállalatot. Harry végrendelete világosan leszögezi, hogy a céget először a fia, Edward, aztán a lánya, Mary, végül pedig Elizabeth örökli, amennyiben Harry többi leszármazottja elhunyt, és nem hagytak maguk után saját utódot. Harry Turner végrendelete mellett, a cégszabályzat több pontja is lehetetlenné teszi a vállalat felvásárlását. Senki sem kaparinthatja meg a Deravenel Vállalatot, mert a kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Továbbá, Elizabeth Turner, a jelenlegi ügyvezető igazgató egyben a legnagyobb részvénytulajdonos is, mivel az ő kezében összpontosul a töke ötvenöt százaléka. Ő a többségi tulajdonos, a pozíciója megingathatatlan. Marié Stewart hátradőlt a széken, és Walsingtont méregette. Jóllehet tapasztalatlan volt, megvolt a magához való esze. Naiv volt viszont, és már kiskora óta beléje sulykolták, hogy jog szerint őt illeti a Deravenel Vállalat. Jó munkát végeztek a francia nagybácsik meg az anyja jói sikerült az agymosás, ezért Marié nem adta fel egykönnyen. – Pedig jogos a követelésem, monsieur Walsington – szólalt meg végül, tisztán csengő hangon, könnyedén, hirtelen támadt önbizalommal. – Dédapám és a felesége, Bess Deravenel Turner, a dédanyám révén. Született egy lányuk, Margaret, Harry testvére, a nagyanyám, így lettem a Deravenel Vállalat örököse. De mivel jelenleg Elizabeth, a kuzinom vezeti a céget, hajlandó vagyok alkalmazkodni a helyzethez. Ha történetesen megbetegedne, vagy meghalna, illetve baleset érné, én lennék az örököse. Nincs más rajtam kívül. – Kedves asszonyom, az imént közöltem önnel, hogy külföldi illetékességű személy nem veheti át a Deravenel Vállalatot. Önt nem tekintenék angolnak, madame de Burgh.

132 – Pedig én vagyok Henry Turner egyetlen élő leszármazottja? – hangsúlyozta Marié metsző hangon. Francis Walsington, aki mindent tudott azokról, akik kapcsolatba kerültek a Deravenel Vállalattal, nagyon is tisztában volt vele, hogy nem Marié az egyetlen élő kuzin. Rövidre akarta azonban fogni a beszélgetést. – Remélem, világosan elmagyaráztam a helyzetet, és ön is felfogta, hogy nem érdemes kísérletet tennie a Deravenel Vállalat bekebelezésére. Nem lesz öné a hatalom, mert nem lehet az öné. Kérem, higgye el, a cég bonyolult szabályzata megtámadhatatlan. Minek pazarolná az idejét, az erejét meg a pénzét? Vagy valaki másét? Marié Stewart szemlátomást elgondolkodott, elborult a tekintete, s lesütötte a szemét: a kezét nézegette, mely az ölében pihent. Francis felfigyelt rá, hogy – akárcsak Elizabethnek – neki is gyönyörű keze van, finom vonalú, hosszú, elkeskenyedő ujjakkal. Végül Marié felemelte a fejét, és egyenesen Francis szemébe nézett. – Kérem, adja át tiszteletteljes üdvözletemet a kuzinomnak, monsieur Walsington. A kuzinomnak. Ezt ne felejtsük el! Igazán lekötelezne, ha megkérné, hogy nevezzen meg örökösének a végrendeletében. Francis Walsington egy pillanatra meghökkent, pillogott egyet. Ám a tettetés mestere volt, egyetlen arcizma sem rándult hát, mikor fürgén rávágta: – Attól tartok, kissé korai ez a kérés, madame. Elizabeth Turner még csak huszonhat éves, bizonyára férjhez megy, és… – Robert Dunleyhoz? Nős ember! – .. .és gyermekeket szül majd – folytatta Francis, akit nem zavart meg a közbevetett megjegyzés. – Azért megkérdezi? – erősködött Marié Stewart. – És kérem, mondja meg neki, hogy találkozni szeretnék vele. – Szó szerint elismétlem neki az egész beszélgetésünket – felelte Francis és felállt. – Bocsássanak meg, most mennem kell, sietek a repülőtérre. Köszönöm, hogy fogadott, madame, és önnek is köszönöm, monsieur de Burgh.

HARMINCADIK FEJEZET Francis, Robert, Cecil és Nicholas Elizabethtel együtt az irodában üldögélt; mindnyájan a dohányzóasztal köré csoportosultak, mely az ablakok közelében elhelyezett ülőgarnitúra közepén állt. Az elmúlt félórában Francis Walsington kötötte le a figyelmüket, aki beszámolt párizsi útjáról, szó szerint megismételte a beszélgetésüket, és részletesen elmesélte, mi történt a találkozón Marié Stewart de Burgh-gel és a férjével, Francis de Burgh-gel. A férfiak komoran bámultak Elizabethre, aki a gondolataiba mélyedve ült köztük. – Nem akarok találkozni Marié Stewarttal – szólalt meg csendesen egy kis idő múlva. – Óriási baklövés lenne, és előbb-utóbb meginnám a levét. – Gesztusértékű lenne, utána bátran hangoztathatná, hogy megteszed örökösödnek – mondta Cecil aggódó tekintettel. – Nem nevezheted meg örökösödnek. Soha! Tulajdonképpen ebben a pillanatban senkit sem nevezhetsz meg. – Veszélybe kerülne az életed, ha Marié Stewart de Burgh lenne a kijelölt örökösöd – hangsúlyozta Robert Dunley feszülten csengő hangon, gondterhelt arccal. – Gyakran megesik, hogy balesetnek álcázzák a gyilkosságot. – Szerinted Marié Stewart de Burgh elintézné, hogy eltegyenek láb alól? – Elizabeth futó pillantást vetett Robertre, majd így folytatta: – Hát igen, mindketten tudjuk, hogy mások is öltek már a Deravenel Vállalat igazgatói székéért, igaz?

133 – Régóta suttogják – szólalt meg Nicholas Throckman, mielőtt Robert felelhetett volna. – Amondó vagyok, hogy ez nem puszta szóbeszéd, van némi alapja. Bő nyolcvan éven át igen különös halálesetek történtek a vállalatnál. – Francisre pillantva megkérdezte: – Jól mondom? – Igen. Aubrey Masters, a bányászati részleg hajdani vezetője, szintén roppant gyanús körülmények között hunyt el. Ahogy Lily Overton is, Edward Deravenel kedvese. Viselős volt Edward gyermekével. Aztán ott volt Edward Deravenel két kisfiának rejtélyes eltűnése, és Richárd Deravenel halála: leszúrták a tengerparton, Ravenscarnál. Az utóbbi mindenképpen gyilkosság volt, nem lehetett öngyilkosság, nem szúrhatta le önmagát. Aztán ne feledkezzünk meg Will Haslings korai haláláról sem. Egyesek úgy vélekedtek, hogy összeverekedett Richárd Deravenellel itt, ebben az irodában. A régi beszámolók szerint, amelyeket olvastam, csúnyán beütötte a fejét, amikor elesett… ez vezetett a halálához. Mi volt ez, ha nem gyilkosság? – Ó, nekem nem kell mondanod, hányan vetemednek gyilkosságra a nagy haszon, a pénz és hatalom reményében – jegyezte meg Cecil. – Ez nekem nem újdonság. Na de térjünk vissza az eredeti témánkra. – Ezzel Elizabethre emelte a tekintetét. – Nem nevezheted meg az örökösödet. Ha megteszed, senki sem tudhat róla. Robertnek igaza van. Ha nyilvánosan kihirdeted, ki lesz az utódod, veszélybe kerülhet az életed. Ne felejtsd el, milyen gátlástalanok az emberek. Nicholas Elizabethhez fordult. – Van abban némi igazság, amit Marié Stewart mondott Francisnek. Ha meghalnál, tényleg ő lenne az örökös, mivel Henry Turner közvetlen leszármazottja. – Jusson eszedbe, hogy nem ő az egyetlen kuzinod! – szólt közbe Robert határozottan, s Elizabethre pillantott. – Elsőfokú unokatestvéreid is vannak, vagyis közelebbi rokonaid, mint Marié Stewart, mivel ő az elsőfokú unokatestvéred gyermeke. – Igazad van, Robin. – Elizabeth arcán különös félmosoly jelent meg. – Hisz jól tudjátok. Tényleg vannak elsőfokú unokatestvéreim. – Most Nicholas felé fordult, és sorolni kezdte: – Valószínűleg elfeledkeztél róla, hogy apám legjobb barátja, Charles Brandt elvette apám kedvenc húgát, Maryt. Két lányuk született. Az idősebbik, Frances Brandt, aki elsőfokú unokatestvérem, hozzáment Harry Greysonhoz. Három gyermekük érte meg a felnőttkort… Jane, Catherine és Mary – népszerű nevek a családban. Természetesen velük is számolnunk kell, hiszen ők is a „kuzinjaim”. Nagyon is. – Jane Greysonnal nem számolhatsz – figyelmeztette Robert. – Meghalt. – Igaz – felelte Elizabeth csendesen; Jane Robin egyik fivérének felesége volt, sajnálatos módon együtt haltak meg, amikor lezuhant a repülőgépük. – Egy szó, mint száz: vigyáznunk kell Elizabethre, Francis – mondta Cecil. – Egyetértesz? – Nem kérek testőrt! – tiltakozott Elizabeth. – Pedig tanácsos lenne – bólogatott Francis. – Olyan sofőr kellene melléd, Elizabeth, aki egyben a testőr szerepét is betölti. Gondolkozz rajta! Ígérem, hogy nem adok melléd olyant, aki kétbalkezes, sem olyant, aki folyton csak lábatlankodik. – Jó, legyen úgy – egyezett bele Elizabeth halk sóhaj kíséretében, hogy végre békén hagyják. – És mi a véleményed a de Burgh házaspárról? Pár szóban összefoglalnád a történteket, Francis? – Magától értetődik. Először is, nézzük magát a házaspárt. Véleményem szerint irritáló népség. Francois naiv és tapasztalatlan, nem járatos az üzleti életben. Ahogy a felesége sem. Mindketten fiatalok, elkényeztetett, elkapatott gyerekek. Megszokták, hogy ők diktálnak. Francois nem vett részt a beszélgetésben, Marié csevegett velem, gyanítom, hogy ő viseli a nadrágot. Megjegyzem, hat hónappal idősebb a férjénél. Francois de Burgh tutyimutyi alaknak tűnik. Ami pedig Marié Stewartot illeti: lerí róla, hogy makacs, akaratos, kissé dölyfös és szinte mániákusan hangoztatja, hogy néhai nagyanyja révén rokonságban áll a Turnerekkel. Meg kell hagyni, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít ennek a rokonságnak,

134 mint bárki más. Szavahihető forrásból hallottam, hogy a Dauphin tényleges irányítói fittyet hánynak a Turnerekkel való rokonságra. A Deravenel Vállalat sem érdekli őket. Tegnap este tudtam meg, hogy a Dauphin fejesei sem ujjongtak örömükben, amikor a fülükbe jutott a Herald Tribünének adott interjú híre; és attól sem voltak elragadtatva, hogy a Dauphin állítólag meg szeretné vetni a lábát Angliában. Az eredeti elképzelésemmel ellentétben, most már kétlem, hogy a de Burgh házaspárnak különösebb beleszólása lesz abba, mi történik a vállalat központi irodájában. – Rájuk vigyorgott, s vállat vont. – Biztonságban vagyunk. Nicholas és Cecil felnevetett, Elizabeth pedig megkérdezte: – Milyen a kuzinom valójában? Mi volt az első benyomásod? – Kellemes modorú, bár ez még nem jelenti azt, hogy kellemes egyéniség is, hiszen a kettő nem ugyanaz – mondta Francis. – A férje erélytelen. Kettejük közül Marié tűnik karakánabbnak. Kétlem viszont, hogy túl gyorsan vágna az esze. – Tényleg olyan gyönyörű, mint mondják? – kérdezte most Elizabeth. – Nem, de azért szemrevaló fiatalasszony – válaszolta Francis. – Megörökölte Henry Turner híres alkatát… magas, karcsú és bájos, a lépte kecses. A színeiben is a Turnerekre ütött: sápadt a bőre, a haja pedig vörösesszőke. Sőt bátorkodom megjegyezni, hogy rád hasonlít. – Jól járt vele – mondta Elizabeth kurtán. – Arról van szó, Cecil – magyarázta Elizabeth aznap, valamikor késő délelőtt – , hogy minél több Deravenel-részvényt szeretnék birtokolni. Amennyit csak lehet. – Már így is te vagy a többségi tulajdonos – mutatott rá Cecil. – A részvények ötvenöt százaléka a tiéd. – Tisztában vagyok vele, de legalább hetven százalékot szeretnék. Sokkal jobban érezném magam. Nagyobb biztonságban lennék. – Erősen kétlem, hogy bárki is eladná neked a részvényeit. Nem azért, mert rólad van szó, és kivárnak, hanem azért, mert a Deravenel részvények igen jól jövedelmeznek, még most is, annak ellenére, hogy Mary olyan ügyetlenül vezette a céget. Nyereségesek vagyunk, és az elmúlt tizenegy hónap során hozott intézkedések fantasztikus eredményeket produkáltak. Meghúztuk a nadrágszíjat, elbocsátottuk a felesleges embereket, másokat meg nyugdíjba küldtünk – mindez zseniális ötlet volt részedről. Az amerikai szállodákban épített wellnessrészlegek rekordbevételeket hoznak, ahogy maguk a hotelek is. A részvényesek is tudják, hogy fellendülőben van a vállalat. – Cecil hátradőlt, és kedvesen Elizabethre mosolygott. – Büszke lehetsz a teljesítményedre. És nyugodtan fellélegezhetsz: a Dauphin vezetőségét nem érdekli különösebben a Deravenel Vállalat, nem fenik ránk a fogukat. – Valóban megkönnyebbültem, és Francis szavaiból egyértelműen kiderült, hogy a kuzinomon kívül más nemigen álmodozik a Deravenel Vállalat bekebelezéséről. Francis szerint Marié hiú reményekbe ringatja magát. – Nagyon valószínű. Úgy vettem ki Francis szavaiból, hogy Marié sikeres agymosáson esett át. Az anyja meg a nagybácsik ügyesebben idomították, mint Pavlov a kutyákat. Elizabeth hahotában tört ki, aztán mély levegőt vett, és így szólt: – Még egy dologban a segítségedet kérem, Cecil. Meg szeretnék venni egy vállalatot… wellnesslánc, Örömteli Találkozások a neve. Egy New Yorkban élő amerikai nő a tulajdonosa, Anka Palitz. Anne Dunley mesélt róla, Anka állítólag el szeretné adni a láncot. Mit gondolsz, vegyem meg? – Attól függ, milyen állapotban vannak, mennyit kér értük, és szerinted növelhetik-e az újonnan nyitott wellnessközpontjaid népszerűségét. – Bízom benne, hogy igen. Pazar kivitelű luxushelyek, állítólag igen mutatósak. – Ez édes kevés, többet szeretnék tudni – mondta erre Cecil. – Én is. Amint megtudom a részleteket, remélem, újratárgyalhatjuk a dolgot. – Az órájára lesett. – Rohannom kell, már várnak az aukciósházban. Köszönöm, Cecil, mindent köszönök!

135 Cecil odakísérte a iroda ajtajához, és csókot nyomott az arcára. – Ne olyan sietősen! – mondta gyengéd pillantással. – Jól megy a szekerünk, Elizabeth. Nagyon jól. – Hála neked meg Robinnak. Ugye, milyen jó csapat vagyunk? A három muskétás. – A triumvirátus – vágta rá Cecil. – Nagyon köszönöm, hogy fogadtál, Grace Rose – mondta Elizabeth két órával később. – Feltétlenül beszélnem kell veled. – Tudod, hogy örülök, ha átjössz, Elizabeth. Főleg, amikor a tanácsomat kéred. Legalább hasznosnak érzem magam. Úgyis olyan kevés a dolgom mostanában. Mindig mondom neked, angyalkám, hogy lejárt már az én időm! – Akár lejárt, akár nem, hálás vagyok, mert köztünk lehetsz. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. – Semmi kétség, remekül boldogulnál. Meglátod, egész életedben… megtalálod majd a számításod. Persze sosem lesz hétköznapi életed, ahogy eddig sem volt az. Sebaj! Élvezni fogod a kihívásokat, és legyőzöd az akadályokat. Elizabeth nevetett, aztán ivott egy korty sherryt, mert Grace Rose erősködött, hogy mindkettőjüknek tölt belőle. – Dobjuk be! – mondta, miután koccintott a nagynénjével. – Még csak négy óra, Grace Rose, ilyen korán nem illik inni… – Elhalt a hangja, nem fejezte be a mondatot. – Emiatt ne fájjon a fejed, Elizabeth. Biztos van olyan pontja a világnak, ahol ilyenkor isszák az aperitifet… mondjuk, Párizsban, sőt inkább valahol Pandzsábban. Különben is, drága lánykám, nem rúgsz be egy pohárka sherrytől. – Miután belekortyolt az amontil-ladóba, kérdő pillantást vetett Elizabethre. – Miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte. – Nyilván a Deravenel Vállalatról, hiszen a szerelmi életeddel nem lehet baj, erről gondoskodik a mi elbűvölő Robertünk. – Igen, a vállalatról van szó. Helyesebben szólva, a részvényekről. Ötvenöt százalék van a tulajdonomban és… – Tehát te vagy a többségi tulajdonos. Ugye jól mondom? – Igen, de még több részvényt szeretnék, nehogy felvásárolják a vállalatot. Úgy érzem, kötelességem megvédeni a céget. – Úgysem tudnák felvásárolni. Túl bonyolult a vállalat szerkezete – jelentette ki Grace Rose őszinte meggyőződéssel; szentül hitte, hogy igaza van. – Régóta így gondolom, hiszen annak idején így magyarázta apám meg az én kedves barátom, Amos Finnister. Édesapád is ezt hangoztatta. Apám és apád is megváltoztatott egyes szabályokat, hogy azok jobban igazodjanak a kor követelményeihez. – Tudom, és az általuk hozott szabályok több szempontból is védik a vállalatot. – Elizabeth szünetet tartott, nagyot sóhajtott, majd gyorsan belevágott: – Bevallom, azért jöttem, mert szívességet szeretnék kérni tőled, Grace Rose. Én… – Meg szeretnéd venni a részvényeimet, igaz? Elizabeth meglepődött, egy percre elakadt a szava. – Igen – válaszolta aztán határozott hangon. – Sejtem, hogy az unokaöcsédre, Patrickre szeretnéd hagyni őket, de igen hálás lennék, ha legalább fontolóra vennéd a dolgot. – Nem adhatom el neked a részvényeimet, mivel… – Kérlek, ne mentegetőzz – szakította félbe Elizabeth sietve; nem akarta kínos helyzetbe hozni a nagynénjét. – Hidd el, megértem. – Nem, egyáltalán nem érted, és kérlek, engedd meg, Elizabeth, hogy befejezzem a mondatot. Nem adhatom el neked a részvényeket, mert már rád hagytam őket a végrendeletemben. Elizabeth megdöbbent, szájtátva bámult a nagynénjére, egy pillanatra összezavarodott, s a torkára forrt a szó.

136 Grace Rose felnevetett. – Á, most az egyszer elértem, hogy elálljon a szavad! Ritkán látlak ilyennek. Máskor kommentárt fűzöl a dolgokhoz. – A szeme csillogott, nyilvánvalóan élvezte a pillanatot. Elvégre most közölte Elizabethtel, hogy megajándékozza azzal, amire a legjobban vágyik a világon: növekszik a részesedése a Deravenel Vállalatból. És Grace Rose végtelen boldog volt, mert örömöt szerzett az unokahúgának. Elizabeth végre megszólalt. – Ez volt életem legnagyobb meglepetése. Annyira elképedtem, hogy elállt a lélegzetem, Grace Rose. Szinte el se hiszem. Milyen nagylelkű vagy! Csodálatos. Köszönöm, nagyon köszönöm. – Felugrott, odament a nagynénjéhez és megölelte, aztán lenézett rá és reszketeg kacajjal hozzátette: – Még most sem tudom elhinni… – Nyugodtan elhiheted, mert igaz. Elizabeth visszament a székéhez, s kényelmesen hátradőlt, hátha megnyugszik. Kavarogtak benne az érzések, és kis híján elsírta magát, annyira meghatódott, meglepte nagynénje váratlan ajándéka. Grace Rose alaposan szemügyre vette; szerette ezt a lányt, akit születése óta ismert. Ott volt a keresztelőjén, aztán figyelemmel kísérte, hogyan cseperedik. Ó, hányszor nézte elborzadva és dühösen, miként bánik vele Harry Turner! Íme, a kislány, akinek sok-sok éve odaajándékozta a szívét, és akit úgy szeretett, mint a saját gyermekét. Váratlanul csodálatos békesség szállta meg: teljesítette a feladatát. Mennyit törte magát, igyekezett kárpótolni Elizabethet Harry Tumer aljas viselkedéséért; többször is sikerrel járt, de még sosem ért el olyan átütő sikert, mint ma. Milyen tüneményes ez a lány… erős, bátor és csupa önbizalom. Elizabeth kezéért nyúlt, megfogta és megszorította. – Mindenem apámtól, Edward Deraveneltől származik, és úgy helyes, ha visszaszáll egy igazi Deravenelre. Vagyis terád, Elizabeth. Te vagy az utolsó a sorban. És te vagy az örökösöm. HARMADIK RÉSZ Veszélyes irányváltás „Ne félj a hirtelen való félelemtől” (Példabeszédek 3:25) „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban. Kézen hordoznak téged. Hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.” (Zsoltárok 91:1 l-l 2) „Az én ágyasházamban éjjeleken keresem azt, a kit szeret az én lelkem, Keresem őt, és meg nem találtam.” (Énekek éneke 3:1) HARMINCEGYEDIK FEJEZET A szerencse velem van. Úgy tűnik, sosem hagy el. Legalábbis eddig kitartott mellettem ebben az évben. Legelőször nézzük a kapcsolatomat Robin Dunleyval, hisz ez számomra a legfontosabb. Soha életemben nem volt ilyen jó vele, még gyerekkorunkban sem. Teljes az összhang köztünk. Még sohasem voltunk ilyen szerelmesek. Imádom őt, és ő is engem. Látom rajta. Egymásra találtunk: hasonlóan gondolkodunk, egyforma a szavajárásunk, sőt időnként megesik, hogy a számból veszi ki a szót, vagy egyszerre mondunk valamit. Mindez olyan rejtélyes és olyan látványos, hogy egyesek azt hiszik: előre gyakoroltuk. Minő ostobaság, mégis érthető, hogy felmerül bennük a gyanú. Robin a szívén viseli a sorsomat, és mindig az én érdekeimet nézi, ahogy az én szívemben és gondolataimban is ő az első. Néha-néha, mikor magamra maradok, vagy ő alszik, én meg ébren vagyok, titokban arra gondolok, milyen lenne megszülni a gyermekét… a kis elragadó

137 Robint, akit szeretgethet és babusgathat az ember, s nézheti, ahogy felnő, férfivá cseperedik és olyan lesz, mint az apja… Az én legdrágább Robinom: szerintem nincs hozzá fogható. Arany szíve van, gyengéd természete, végtelenül előzékeny és gondoskodó. Ugyanakkor erős akaratú, szenvedélyes, néha szeszélyes és szeret parancsolgatni. Ha üzletről van szó, kemény tárgyalópartner, s ilyenkor mindig hangoztatja, hogy csak az én érdekemben teszi, mert a legjobb üzletet akarja kötni számomra, és minden tőle telhetőt meg akar tenni annak érdekében, hogy megvédjen. Gyakran megnevettet, ám hébe-hóba meg is ríkat. Csak ő tud megnyugtatni, ha dühös vagy zaklatott vagyok, és most, jobban belegondolva, úgy látom, hogy az érzelmek teljes skáláját végigjátszottam már vele. Jól összeillünk az ágyban, megegyeznek a vágyaink és a kívánságaink, és hasonló a szexuális étvágyunk; mennyei gyönyör, ha vele vagyok. Ő létem lényege, ahogy én is az övé, és ha valaha köttetett házasság a mennyben, akkor a miénk ott köttetett. Minthogy házasságnak tekintem a kapcsolatunkat. Mi másnak nevezhetnénk? Akárhogy nézzük is, igazi társak vagyunk. Nincs szükségünk hivatalos papirosra. Ő sem emlegeti már, hogy tegyük törvényessé a kapcsolatunkat. Én sem beszélek róla. Mindketten boldogok vagyunk és elégedettek a jelenlegi helyzettel. Más szempontból nézve is boldog vagyok, Grace Rose miatt. Amióta múlt szeptemberben elárulta, hogy én leszek az örököse, a fellegekben járok. Rám hagyta azt, amire a legjobban vágyom: további Deravenel-részvényeket kapok tőle. Eszembe se jutott, hogy megöröklöm a részvényeit, hiszen van egy unokaöccse is. Nem is tudtam, hogy a részvények tíz százaléka a nénikém tulajdonában van. Azon a bizonyos délutánon mindent elmagyarázott nekem. Edward Deraveneltől kapta az első részvényeket, melyek számát aztán Amos Finnister gyarapította (Grace Rose jó barátja, aki Edwardnak dolgozott). Ő találta meg az akkoriban négyéves Grace Rose-t, egy kordéban, London keleti városnegyedében, és egész életében körülrajongta a kislányt. Miután meghaltak a nevelőszülei – Vicky és Stephen Forth – , Grace Rose újabb két és fél százalékot örökölt, így lett kerek tíz százalék a birtokában lévő részvények aránya. Grace Rose ezután elmesélte, hogy a végrendeletében további összegeket juttatott különféle jótékonysági szervezeteknek és a személyzet tagjainak; az unokaöccsére, Patrickre pedig festményeket és ékszereket hagyott. Patrick Maisie Morran, Charlie testvérének unokája. Maisie hozzáment egy ír arisztokratához, amikor a Broadway sztárja volt. Egyetlen fiuk született, aki negyvenes éveiben meghalt; mivel Patrick volt az egyetlen gyermeke, ő lett a nemesi cím, a birtok és a tisztes vagyon egyedüli örököse. Grace Rose véleménye szerint Patrick semmiben sem szenvedett hiányt, mindene megvolt, Grace Rose mégis ráhagyott két posztimpresszionista festményt, melyeket Patrick régóta csodált, valamint néhány Cartier ékszert leendő felesége számára. – A többi a tiéd, Elizabeth – fejezte be Grace Rose azon a bizonyos napon, s rögtön más témára váltott. A legtöbb ügyletünk szerencsésen végződött, ami megelégedéssel töltött el bennünket; úgy éreztük – mármint Cecil, Robin és jómagam – hogy nemhiába fáradoztunk annyit, siker koronázta a sok erőfeszítést. Persze Ambrose-ról sem szabad elfeledkeznem, hiszen Robin bátyja alakította ki a legszebb üdülőtelepünket – Marbellában. Márciusban nyitották meg, fontos esemény volt, el is utaztunk Spanyolországba. Tudom, elfogult vagyok, de a siker bélyegét hordja magán az a hely. Biztos győztes. A másik izgalmas esemény a wellness-központok áprilisi megnyitása volt… Londonban, Párizsban és New Yorkban. Mindezért Ambrose feleségének, Anne Dunleynak mondhatok köszönetet. Ő felel a londoni és a párizsi központokért; Anka Palitz pedig a New York-iért. Anne segített a tárgyalások lebonyolításában, neki köszönhetem, hogy Anka elvállalta az amerikai wellnessek irányítását. Hat közülük régebben az övé volt. Decemberben vásároltuk meg a cégét, azzal a feltétellel, hogy Anka öt évig az Elizabeth Turner Wellness

138 alkalmazásában marad. Beleegyezett, és eladta nekünk a wellnes-seit, s most ő az amerikai társam. Május elején megismerkedtem egy orosszal, Alexander Maszlenyikovval. Öten érdeklődtek az áruba bocsátott chelsea-i ház iránt, ő volt az egyik. Sejtettem, hogy kemény dió lesz, mégis ő tűnt a legalkalmasabb jelöltnek; bíztam benne, hogy kifizeti azt az árat, amelyre ácsingóztam, lecsaptam hát rá. Végül én győztem. Nyolcvanmillió fontot kértem, ő ötvenötmilliót ajánlott, mire megköszöntem, és nemet mondtam. És faképnél hagytam. Meg voltam győződve róla, hogy felemeli az ajánlatát, hiszen annyira akarta az én szépséges házamat. Jól tippeltem. Egy nappal később visszajött, és közölte velem, hogy hetvenmillió font sterling a végső ajánlata. Egy pennyvel sem ad többet, tette hozzá. Elfogadtam. Miután megegyeztünk az árban, úgy ment minden, mint a karikacsapás. A mérnökei sebtében megvizsgálták a házat, aztán Maszlenyikov minden további alkudozás nélkül aláírta az adásvételi szerződést, és átadott egy hetvenmilliós csekket. Azonnal beváltottam. Immár az övé az én gyönyörűséges házam, mely tele van rossz emlékekkel, a pénz pedig az enyém… a pénz, mellyel szükség esetén megvédhetem a Deravenel Vállalatot. Robin sokszor hangoztatja, hogy 1998 az én évem, nem lőhetek bakot. Reméljük, hogy igaza van, reméljük, hogy Fortuna nem hagy cserben… * Május 26-a volt, kedd, az első aukció napja… ma este kalapács alá kerülnek a DeravenelTurner-gyűjtemény impresszionista és posztimpresszionista festményei. Robin elment Grace Rose-ért, Elizabeth pedig nagyban készülődött. Bíborszín koktélruhát húzott, melyet Chanel tervezett, és feltette az aranymedaliont, az örökségét, amely hajdanán Edward Deravenelé volt. Az öltözőszobában volt, s ahogy megnézegette magát a szekrényajtóra szerelt tükörben, megállapította, milyen jól mutat az aranymedál a bíborvörös selymen. Mikor megfordult, megakadt a szeme a szobron, melyet Robintól kapott karácsonyra, s mint máskor is, most is vidám mosolyt varázsolt arcára a látvány. A szobor ideális helyen állt, egy asztalon, közvetlenül a fal előtt; egy ágyat ábrázolt, amelyet középen kettévágtak. Az egyik fele élénkvörös selyemrózsákból készült, a másik pedig szegekből, a szegfejek lefelé fordítva, a szögek hegyes vége pedig felfelé mutatott. Robin egyik barátja, Edwina Sandys, Winston Churchill unokája készítette, aki festő és egyben szobrász is. Igen találóan Nászágy-nak nevezték el, amit Elizabeth roppant humorosnak talált; Robinnak is nagyon megtetszett a szobor, mikor meglátta. – Itt a cipőd, Elizabeth – rontott be Blanche Parrell nagy sebbel-lobbal az öltözőszobába. – A hálószobában volt, a cipőszekrényben. Az estélyi retikülnek viszont itt kell lennie valahol. – Ó, köszönöm, Blanche. Igen, itt a retikül, az előbb láttam. – Miután belebújt a magas sarkú selyemcipőbe, melyet bíborszínűre festettek, hogy passzoljon a ruhához, Elizabeth megkérdezte: – Mikor jön érted Thomas? – Pár percen belül ideér, Katet is hozza. Őt szedte fel először. Megmondtam neki, hogy odalent várjon a kocsiban. Most nincs időd csevegni. – Hátrább lépett, és bíráló tekintettel méregette Elizabethet. – Nos, megütöm a mércét? – kérdezte Elizabeth, s a kedves és gyengéd walesi nőre mosolygott, aki gyerekkora óta körülötte sürgölődött. – Nyilván nem. Miért nézel ilyen morcosan, Blanche? – A fülbevaló! – válaszolta Blanche. – Az hiányzik. A gyémántokkal kirakott aranykarika. Mindjárt hozom. Egy pillanat és máris jövök. Elizabeth megkereste a sötétlila Prada selyemtáskát, berakta a rúzsát, a zsebkendőket, aztán elővette a mályvaszínű selyemstólát, mely illett a ruhájához. Mikor Blanche megérkezett a karika fülbevalóval, elvette tőle és betette a fülébe. – Elkészültem, és látom, te is – mondta. – Csinos vagy, Blanche, mindig is szerettem rajtad a matrózkéket.

139 Blanche arca felderült. – Köszönöm. Fogadok, hogy ideges vagy. Ma van a nagy nap. Tűkön ülsz, mi? – Eltaláltad, Blanche. Izgatott vagyok, nyugtalan és ideges. Bevallom, reszketek belül. – Ha ez segít, elárulom, hogy kívülről nem látszik. Nyugodt vagy, mint a hajnal csendje. Nyoma sincs az idegességnek, sem más érzelemnek. – Blanche felnevetett. – Már pöttömkorodban is jó színésznő voltál. Sokat mondogattam Thomasnak: „Igazi primadonna, és igen tehetséges.” A színpadra teremtettek. Összenevettek, mint máskor is, cinkos nevetéssel, miközben kisétáltak az öltözőszobából. – Egyesek arra számítanak, hogy a mai aukción lagymatag lesz az érdeklődés, ezért nem mennek fel az árak és a festmények egy része a nyakamon marad – szólalt meg váratlanul Elizabeth. – Az 1990-es évek elején visszaesett a műtárgypiac. A recesszió miatt befagytak az árak, amit persze már jó előre megjósoltak. Cecil Williams azonban úgy véli, hogy azóta sokat javult a helyzet, és a műkincspiac visszatért a normális kerékvágásba. Bízik benne, hogy ma este szépen felsrófolják az árakat. – Cecil sosem beszél a levegőbe – jegyezte meg Blanche. – De hát pont neked mondom! Ekkor a kaputelefon berregni kezdett, mire Elizabeth odalépett a készülékhez. – Itt vagyok, szívem, Grace Rose-zal – jelentette be Robert hangja. – És Thomas is megérkezett, elviszi Blanche-t. – Mindjárt odalent leszünk – felelte Elizabeth. HARMINCKETTEDIK FEJEZET Attól a pillanattól kezdve, ahogy megérkeztek a Sotheby's aukciósház New Bond Street-i galériájához, Robert tudta, hogy rendkívüli estéjük lesz. Érezni lehetett a levegőben: az izgatott zsongás, a feszültséggel teli várakozás, a tudat, hogy hamarosan elkezdődik az árverés, amely az év legjelentősebb művészeti eseményének ígérkezik. Az is növelte az est fényét, hogy késői időpontra tették az árverést, s elterjedt a hír, hogy ideözönlenek a híresek és a gazdagok meg az elegáns hölgyek. És így is történt. A nyüzsgő tömegben ott volt a londoni társaság elitje, a créme de la créme; a nők koktélruhát viseltek, férfiak pedig a legjobb Savile Row öltönyükben feszítettek. Robert pár pillanat leforgása alatt számtalan ismerőst pillantott meg… barátokat, üzletfeleket és kollégákat. A Deravenel Vállalat vezetőségének nagy része már megérkezett; Robert odaintegetett Charles Broakesnak meg Sidney Payne-nek meg a feleségüknek. Aztán John Norfellt is megpillantotta: éppen Jenny Broadbenttel társalgott, a City egyik legrangosabb üzletasszonyával, aki maga is híres műgyűjtő volt; s Robert a szeme sarkából észrevette Mark Lottót és Alexander Dawsont is. Elizabeth is látta őket. – Összegyűltek a barátaim és az ellenségeim is, hogy lássák, mi lesz a híres-neves műgyűjteményem sorsa – suttogta. – Ott azok ketten mindenképpen arra számítanak, hogy jól felsülök. Robert gyengéd szeretettel rámosolygott, és igen határozott hangon kijelentette: – Meglátod, Elizabeth, ez a te estéd lesz! Megmondtam neked a minap: ez a te éved, Fortuna kísér utadon. Elizabeth némán bólintott, nem fűzött hozzá megjegyzést, fekete szeme azonban várakozásteljesen csillogott. Robert ezután Grace Rose-hoz fordult, aki a karjába kapaszkodott. – És te leszel a ma esti show sztárja, Grace Rose néni – mondta neki. – Csinosan nézel ki, és eszméletlen jó a zafír fülbevalód. – Köszönöm, Robin, te aztán tudod, mi melengeti meg egy idős hölgy szívét. De bízom benne, hogy Elizabeth lesz a show sztárja, hiszen a mai árverés kétségtelenül nagy attrakció lesz.

140 Robert nevetett, ahogy Elizabeth is, aki hirtelen támadt büszkeséggel nézett a nagynénjére. A magas, karcsú, egyenes tartású Grace Rose ezüstösen csillogó hajával és ízlésesen kikészített arcával valóban fejedelmi látványt nyújtott, ő volt a társaság királynője. Minden szem rájuk tapadt, amikor elindultak a terem felé, ahol nemsokára megtartják az árverést. – Ezek vásárolni akarnak, Elizabeth – jelentette ki Grace Rose, miközben lassú léptekkel haladtak előre, a tömegen keresztül. – Érzem a levegőben. A pénz szagát. Ismerős műkereskedőket látok itt, egy részük Párizsból jött, de akadnak köztük itteniek is. Nem nézelődni jöttek, angyalom. Jegyezd meg, mit mondtam! – Remélem is – mormolta Elizabeth, s körülpillantott, aztán odaintegetett az unokatestvéreinek, Frank Knowlesnak és Henry Carraynek; Howard bácsikáját is észrevette: méltóságteljesen pózolt, ahogy egy köztiszteletnek örvendő, idős úrhoz illik. – Hallottam, Grace Rose néni, hogy a globális recesszió néhány éve tönkretette a műtárgypiacot – szólalt meg Robert – , de pár hónapja megállapítottad, hogy lassan megint a régi lesz. Jól mondom? – Igen. Mostanában sokkal jobb áron kelnek el a műtárgyak, főleg a remekművek. Ez a lényeg. Szerintem a Jane Shaw gyűjteményéből származó festmények, és azok, amelyeket Edward részére szemelt ki, a legpompásabb műkincsek közé tartoznak. És van itt még valami, Robert, ami szintén nem elhanyagolható szempont. Nagy a kereslet az impresszionista és a posztimpresszionista festmények iránt. Egy cseppet sem aggódom. Persze, megeshet, hogy sokan csak kedvtelésből jöttek, de biztosíthatlak róla, hogy bőven akad köztük komoly vevő. Mikor beléptek a tágas galériába, ahol az aukciót fogják tartani, megkapták a katalógusokat és a számozott licitáló táblákat, aztán megmutatták nekik a terem azon részét, ahol a számukra fenntartott székek álltak. Rövidesen felbukkant Marcus Johnson: egyenesen feléjük tartott; lerítt róla a fontosságtudat, jóvágású arca csupa mosoly volt, s egész lényéből áradt az energia és a lelkesedés. Elemében volt, mert épp neki való az efféle esemény, amelynek sikerén a színfalak mögött ő is szorgalmasan dolgozott. Üdvözölte mindhármukat, majd a helyükhöz kísérte őket; miután meggyőződött róla, hogy kényelmesen elhelyezkedtek, odahajolt Elizabethhez. – Most mennem kell, beszélek a sajtó embereivel – mondta. – Később várnak bennünket az Annabei 's Clubban, már mindent elrendeztem. Az aukció után ott találkozunk. – Széles vigyort villantott Elizabethre. – Megünnepeljük a sikert! Elizabeth, aki egyszerre ideges lett, sőt már-már félni kezdett, csak biccenteni tudott. Ezután Marcus eltűnt, Elizabeth pedig az ajtó felé fordította a tekintetét: figyelte a beömlő emberáradatot, s csak fél füllel hallgatta Robertet, aki a mellettük ülő Grace Rose-zal társalgott. Igyekezett uralkodni magán, mert hirtelen émelygés fogta el. Az idegesség, mondta magában, csak az idegesség miatt lehet. Ekkor felfigyelt Blanche-ra és a bátyjára, Thomasra; ott volt Kat Ashe is a férjével, Johnnal, és közvetlenül mögöttük jöttek az imádott Dunley család tagjai… Ambrose és Anne, Merry és a férje, Henry, és a nyomukban érkezett Cecil, Francis és Nicholas: a feleségüket is elhozták. A többiek félreálltak és elengedték a három jó barátot, hogy le tudjanak ülni Elizabeth mellé, a kijelölt helyükre. Cecil Williams ránézett Elizabethre, s látta, milyen hihetetlenül sápadt. – Ne idegeskedj, minden rendben lesz – biztatta csendesen. – Addig nem nyugszom meg, amíg nem kezdődik el az árverés, és nem hangzanak el az első licitek – mormogta Elizabeth a kezét tördelve. Apró fintort vágott. – Megszabadulok a családi… ereklyéktől. Elég nagy felelősség, nem igaz? – A plafonra emelte a tekintetét. – Fogadok, hogy most mindnyájan… mérgesen néznek le rám.

141 Cecil jót kuncogott. – Igen, nagy felelősség – válaszolta. – De helyesen döntöttél, emiatt ne fájjon a fejed. Különben is, ahogy mondani szoktad: a Deravenel Vállalat érdekében teszed… ha, ne adj Isten, egyszer pénzre lesz szükségünk. – Ugye tudod, hogy a kikiáltó szabályozza a minimális licitnövekményt? – szólt oda Grace Rose Elizabethnek. – Más szóval: ő határozza meg, hogy licitenként mennyivel emelkedik az ár. Vagy mennyivel csökken, ha ő úgy akarja. – Igen, Alistair Gaines, a Sotheby's aukciósház alkalmazottja elmagyarázta, hogyan zajlik az árverés – felelte Elizabeth. Kicsit arrébb helyezkedett a széken, s Robertre emelte a tekintetét, aki megfordult és rámosolygott. – Olyan meleg van – panaszkodott Elizabeth – , és megsüketül az ember, akkora a lárma. Robert bólogatott. – Már zsúfolásig megtelt a terem, bármelyik pillanatban becsukhatják az ajtót. Akkor elül a ricsaj. És elkezdődik a móka. Elizabeth azon tűnődött, vajon miért fogadta el a számozott licitálótáblát, elvégre nem fog licitálni. Ő elad. Lopva elmosolyodott. Minek tartogatná a táblát? Csak nyűg neki, letette hát a padlóra, aztán ránézett a vaskos katalógusra, mely az ölében feküdt. A borítóján a következő cím futott keresztbe: Deravenel-Turner-gyüjtemény. Pompás impresszionista és posztimpresszionista festmények. Ahogy nézte, nézegette a katalógust, büszkeség töltötte el: roppant büszke volt a családjára, s egyszerre megnyugodott. Tovatűnt a feszültség. Felpillantott, mikor kialudtak a fények, aztán rögtön megint kigyulladtak a lámpák, és egyszer csak ott állt az árverési kikiáltó a pódiumon. Miután jó estét kívánt a jelenlévőknek, ékesszólással beszélt a kollekcióról, aztán részletesen bemutatta a festményt, mely elsőként került kalapács alá. Elizabeth már az elejétől tudta, melyik lesz az… a kedvenc Claude Monet-festménye. Kihúzta magát a széken, figyelt és hegyezte a fülét, mivel végre elkezdődött az árverés. A kikiáltó végigtekintett a galérián, mely zsúfolásig megtelt társasági emberekkel, lelkes műkedvelőkkel, potenciális vevőkkel és műkereskedőkkel, és a jobbján elhelyezett festőállványra rakott Monet-képre mutatott. – íme, itt látható az impresszionizmus egyik remek példája. Monet: A Szajna Argenteuil-nél című képe. Kérem a liciteket! A kikiáltó nagy örömére tüstént felemelkedett az egyik licitáló tábla, mire ő lelkesen felkiáltott: – Elfogadom a nyitó licitet, tőlem balra. Egymillió font. A következő másodpercben a kikiáltó már másfelé fordult, és szeme megpihent a terem közepén. – Egymillió-kétszázötvenezer font a tét, ott elöl középen. Elizabeth összekulcsolta a kezét, maga elé meredt, a torka kiszáradt, s elfúlt a lélegzete. A kikiáltó kétszázötvenezer fontonként növelte a tétet, s Elizabeth rájött, milyen jól gondolta, hogy ez a bizonyos Monet-kép Jane Shaw rendkívüli gyűjteményének egyik legszebb darabja. Az első két tét után rohamosan növekedett az ár. Olyan gyorsan elemelkedett, hogy a közönség csak ámult-bámult. A következő húsz percben vadul rohant felfelé a kép ára, és a kikiáltó kalapácsa végül kilencmilliónál zárta le az árverést. Elizabeth teljesen elhűlt; átnyúlt Grace Rose fölött, és örömtől sugárzó arccal megragadta Robert kinyújtott kezét. – Ez hihetetlen!– lelkendezett halk, reszketeg hangon. – Igazad volt, Robin. Robert szeme éppolyan izgatottan csillogott, mint Elizabethé. – Mondtam neked, hogy óriási siker lesz. Gratulálok, drágám. Nem csak ők ketten kerültek izgatott lelkiállapotba: az egész galériában magasra csapott a lelkesedés hulláma. Tűzbe jöttek a jelenlévők, elragadtatott zsongás söpört végig a helyiségen, s pergő és élénk licitálás folyt a többi festményért. Elizabeth tizenkét festményt bocsátott áruba, és mindet elkapkodták. Alig bírt uralkodni magán, reszketett legbelül. Grace Rose egyszer csak megfogta a kezét. – Ez fantasztikus, Elizabeth! – mormogta. – Drága kincsem, döbbenetes ez az árverés!

142 – Megremegett a hangja, s könnyek csillogtak fakókék szemében, mikor hozzátette: – Jane Shaw-nak remek ízlése volt, mi tagadás, mindnyájan jól jártunk vele. Két órán belül elkelt az egész gyűjtemény: Elizabeth kedvenc Pissarro-festménye a piros háztetőkkel; a havas tájkép a vörös levelekkel megtűzdelt, téli fákkal, amelyet Guillaumin festett; a másik két Monet, egy Manet, egy Van Gogh, két Sisley, egy Rouault, és két festmény Elizabeth másik kedvenc festőjétől: Henri Matisse-tól. Pár óra leforgása alatt az összes vevőre talált, és Elizabeth sok millió fontot keresett. Nagy kő esett le a szívéről. Bármi történjék is, most már biztos, hogy meg tudja védeni a Deravenel Vállalatot. Amint véget ért az aukció, Robert felpattant, felsegítette Grace Rose-t, aztán megölelte Elizabethet: szorosan a karjába zárta, s arcon csókolta. – Megcsináltad, Elizabeth. Az egész város rólad fog beszélni – súgta oda. Elizabeth elhúzódott tőle, s vele együtt nevetett. – Na és? Ez nem újdonság – mondta jól ismert, tömör stílusában. Cecil, Francis és Nicholas körülvette, gratulációkkal halmozták el, és Cecil megmutatta a jegyzetfüzetét, mielőtt becsúsztatta a zsebébe. Elizabeth sejtette, hogy Cecil szokásához híven szorgosan jegyzetel, s rámosolygott. Csakhamar felbukkantak a Dunleyk is; Blanche, Kat és John pedig Thomasszal együtt a csoportosulás szélén nyújtogatta a nyakát; Elizabeth végül mindenkivel csevegett egy kicsit, és megköszönte, hogy eljöttek, és lélekben támogatták. Hirtelen felbukkant Marcus Johnson is, sietve közeledett: egy férfit és egy nőt kísért oda Elizabethhez. Könnyedén átsiklott a legkedvesebb barátok karéján. – Elizabeth, lennél kedves, és váltanál néhány szót Phoebe Jonesszal a Daily Mail-től és Angus Todd-dal a The Times-ló\l – kérdezte. – Örömmel – felelte Elizabeth, s Marcusszal meg a két újságíróval a terem egyik sarkába húzódott. – Mit érez most, Miss Turner? – érdeklődött Phoebe Jones. – Bizonyára boldog. Elizabeth rábólintott. – De még mennyire, Miss Jones! Finoman fogalmazott. Valljuk be őszintén, hogy szinte röpködök örömömben. – Hallotta, hogy a Vasúti híd Argenteuil-nél című Monet-kép, amelyet szintén az egyik legszebb impresszionista alkotásnak tartanak, 1988-ban ugyanitt, Londonban 12,6 millió dollárért kelt el a Christie's aukciós ház árverésén? – kérdezte Angus Todd. – Ez akkoriban rekordárnak számított. – Nem hallottam róla. Mint tudja, az én festményemet ma este kilencmillió fontért vitték el, ami körülbelül 13,5 millió dollárnak felel meg. Természetesen nagyon örülök, hogy megdöntöttük a tíz évvel ezelőtti rekordot. A két újságíró tovább kérdezősködött, ám Marcus végül közbelépett, elnézést kért, és bejelentette, hogy sajnos be kell fejezniük az interjút. Marcus és Robert kikísérte Elizabethet és Grace Rose-t a zsúfolt galériából, át az aukciósházon, majd ki, a New Bond Streetre. Miután Robert, Grace Rose és Elizabeth autóba szállt, Marcus közölte velük, hogy később találkoznak, és becsukta a kocsi ajtaját. Elizabethből végre óriási sóhaj szakadt fel, miközben elgördültek a járdától; aztán elmosolyodott és mosolygott és mosolygott, egész úton az Annabel's Club felé menet, vagyis egészen a Berkeley Square-ig: oda hívta vendégségbe legközelebbi barátait az ünnepi vacsorára. HARMINCHARMADIK FEJEZET Cecil Williams felnevetett, amikor Elizabeth irodájába lépve rajtakapta, amint egy fekete jegyzetfüzettel a kezében a benne sorakozó számoszlopokat tanulmányozza. – Nicsak! – mondta, miközben az íróasztal felé ballagott. – Lám, lám, végre megfogadtad a tanácsom, és nem könnyen elkallódó papírfecnikre jegyzetelsz.

143 Elizabeth felpillantott, széles mosollyal ajándékozta meg barátját, s bólintott. – Robintói kaptam ezt a csodadolgot: Moleskine jegyzetfüzetnek hívják. Sok híres író és művész használt ilyent, többek között Ernest Hemingway, Henri Matisse, Vincent Van Gogh és Bruce Chatwin. Mindent lejegyeztem ide a négy aukcióról, úgyhogy bármikor gyorsan összehasonlíthatjuk a jegyzeteinket. Fussuk át az adatokat, jó? Cecil leült vele szemben, előhúzta a saját jegyzettömbjét, felütötte és ránézett az első lapra, aztán Elizabethre emelte a tekintetét. – Ez új notesz, külön a Sotheby's aukciósház árveréseihez nyitottam – magyarázta. – Nos, mint a minap említettem, szép pénzt tettél zsebre. Nálam százhuszonhárommillió font lett a végösszeg. Istenem, most, hogy hangosan kimondtam a számot, rádöbbentem, milyen fantasztikus sikereket értél el. – Tudom. Ha hozzáadjuk a chelsea-i ház árát, amelyet Alexander Maszlenyikov hetvenmillióért vásárolt meg, kiderül, hogy összesen százkilencvenhárommillió fontot kerestem. Bruttóban, természetesen, adók meg a szokásos levonások nélkül. – Osztottam-szoroztam, mindent kiszámítottam már. Majd később megtárgyaljuk a részleteket, miután megkaptad Martine-tól a kalkuláció nyomtatott változatát. Addig is, elárulom, hogy a múlt heti árverések közül a második este jelentette számomra a legnagyobb meglepetést… az ékszerek. Döbbenetes árakon keltek el. Nem számítottam ilyen magas összegekre, Elizabeth. – Nicholas is ezt mondta, de amikor Robinnal belenéztünk a ravenscari páncélteremben tárolt dobozokba, mindketten rájöttünk, hogy igazi aranybányába csöppentünk. Vagy inkább gyémántbányát kellene mondanom? – Hüledezve ingatta a fejét. – Gondolj bele, milyen mesés darabok kerültek kalapács alá… huszonkét gyémánt-tiarával kezdtük, meg a gyémánt nyaklánccal, amely a francia koronaékszerek közé tartozott… az a páratlan szépségű nyakék, amelyet külön Eugénia császárné számára készítettek. Sok-sok millió fontért keltek el a fejdíszek meg az a bizonyos nyaklánc. Aztán ott volt a temérdek gyűrű, a világ legnagyobb ékszerészeinek alkotásai: legalább öt közülük darabonként több mint egymilliót hozott. – A noteszébe pillantva megjegyezte: – Huszonhatmillió font a családi ékszerekért és nyolcvankétmillió a műtárgyakért, nem rossz, mi? Cecil helyeslően bólintott. – Minden csúcsáron kelt el, ami kész csoda, legalábbis számomra. Kilencmillió font a tenger sok, antik ezüst- és aranytálért; a híres ötvös mesterek által készített, György kori darabokért meg a porcelánokért; további hatmillió a régi szőnyegekért, falikárpitokért, a finom francia meg a György kori angol bútorokért, valamint a műalkotások százaiért. Azt kell mondanom, Elizabeth, hogy teljes mértékben igazat adok Grace Rose-nak. Régóta nem volt ehhez fogható aukció, talán sohasem volt ilyen. Isteni sugallat volt, hogy Deravenel-Turner-gyűjteménynek nevezted el, mert ezzel a névvel, szerintem, sokkal kelendőbb lett a portékád. – A Sotheby's aukciósház ügyes reklámkampánya is sokat segített – hangsúlyozta Elizabeth. – Ne feledkezzünk meg Marcus Johnsonról sem, arról a zseniális reklámszakemberről, akit felvettél – tette hozzá Cecil. – Úgy vettem észre, hogy a szakma nagymestere. Lelkes közönséget csábított oda, felfokozta az érdeklődést és a hangulatot. – Különben is, a családom neve összeforrt a botrányokkal, a pénzzel és a hatalommal. – Elizabeth szája megvonaglott, nem bírta elfojtani a huncut vigyort, miközben hozzáfűzte: – És engem is megérintett a botrány szele. Ne felejtsük el, hogy én is megtettem a magamét. A botrányhősök vonzzák a tömeget. Cecil halovány mosollyal válaszolt. – Tudod, hogy nem szoktam a magánügyeidben vájkálni – mondta csendesen – , de hogy áll Robert a válással? – Sejtelmem sincs, és nem is érdekel. Igaz, következő héten elutazik Gloucestershire-be, felkeresi Amyt. Elhalasztotta az utat, mert Amy állítólag gyengélkedett.

144 – Értem. – Ne számíts arra, hogy most ripsz-ropsz férjhez megyek, Cecil. Nagyon jól tudod, hogy nem érdekel a házasság… és az én csodálatos Robinomnak az égvilágon semmi köze sincs ehhez… egyszerűen nem akarok férjhez menni, és punktum. Cecil Williams valahol a lelke mélyén tudta, hogy Elizabeth sosem fogja meggondolni magát. Mások abban reménykedtek, hogy igen, de Cecil ösztönösen érezte, hogy tévednek. Elizabeth ritka makacs nő, Cecil mindig is csökönyösnek ismerte. Ott volt azonban a gyötrő kérdés: mi lesz így az örökössel? Ki lenne az utóda, ha valami baja esne? Cecilnek fogalma sem volt róla, de sejtette: rosszul tenné, ha most előhozakodna ezzel a dologgal; témát váltott hát. – Sok pénzzel tartozol a banknak, Elizabeth – jelentette be, miután lapozott párat a jegyzettömbben. – Ott a kölcsön, amelyet az első Elizabeth Turner Wellness megnyitásához vettél fel, aztán jött a második hitel, amikor megvásároltad Anka Palitz amerikai wellnessközpontjait. Amint lehet, fizesd ki a bankokat, és tedd félre a pénzt, amit most a részletek törlesztésére fordítasz. Sokba kerülnek nekünk ezek a hitelek. – Éppen ezt számolgattam, amikor betoppantál. – Lesütötte szemét, megnézte a Moleskine jegyzetfüzet második oldalát, és így szólt: – Hetvenmillió fontot vettem fel a banktól, Cecil. Tízmilliót az itteni wellness indításához, aztán ötvenmilliót, mert ennyibe került Anka Palitz. Az utolsó tízmilliót a saját vállalkozásomba fektettem… szükség volt rá, a londoni meg a párizsi wellness-központok működtetéséhez. De igen, most már megszabadulhatok a hiteltől, haladéktalanul visszafizetem. Bőven marad pénzem, lesz mit félretenni, hátha egyszer ki kell segítenem a Deravenel Vállalatot. – Ezzel kapcsolatban van néhány ötletem. Be kéne fektetned a pénzt, de jól gondold meg, mibe. A kockázatmentes befektetés lenne a legjobb, a legbiztonságosabb. Nem hagyhatod parlagon heverni a pénzt. Invesztálj, hogy profitot termeljen a tőkéd. – Igen, igen, én is… – Elhallgatott, és az ajtóra kapta a tekintetét, mert kopogtattak. – Szabad! – kiáltott ki, de már be is nyitottak. Francis Walsington lépett be az irodába, majd betette maga mögött az ajtót, s egy pillanatra nekidőlt. – Mi a baj? – kérdezte Elizabeth, aki azonnal felfigyelt Francis borús arckifejezésére. Jól ismerte, úgy olvasott benne, mint egy könyvben. Jóllehet Francis mások előtt fapofát tudott vágni, Elizabeth előtt képtelen volt leplezni az érzéseit. – Elnézést a zavarásért, de gondoltam, jobb, ha tudjátok, hogy újabb tartályhajó robbant fel. Ez már a második három hónap leforgása alatt – mondta, miközben átballagott a szobán. – Ó, édes Istenem! – jajdult fel Elizabeth. – Nem a miénk – tette hozzá Francis sietve, hogy megnyugtassa. – Mindazonáltal aggodalomra ad okot. Nem tetszik nekem a dolog…remélem, ezzel nem indult el egy szerencsétlen sorozat. A Crestoil cég egyik olajszállító hajója volt az, New Jerseyből indult, és Bali partjainál robbant fel. – Sokan megsebesültek? – kérdezte Cecil gyorsan. – Természetesen a legénység, és óriási olajfolt terült szét a tengeren. Mint tudjuk, Bali igazi turistaparadicsom, nyaranta a világ minden pontjáról odaözönlenek a fiatalok. A kiömlő olaj komoly kárt tehet a környék élővilágában. – Szerinted terroristák műve volt? – Elizabeth Francisre meredt. – Nem lepne meg, ha az lenne. Egyre jobban félek a terrorista akcióktól meg a szabotázstól, főleg a tavalyi spanyolországi eset után. Bevallom, nemrég felmerült bennem, hogy talán el kellene adnunk a Deravco Oilt. – Pedig jól jövedelmez – figyelmeztette Cecil, bár mindjárt rájött, hogy ezzel nem mondott újat Elizabethnek. – Igazi fejőstehén.

145 – Tudom. De olyan nyomasztó az állandó fenyegetettség érzése… legalábbis bennem szüntelenül ott van a félsz. – Hátradőlt a széken és megkérdezte: – Spencer Thomastól hallottad a hírt? – Nem, tulajdonképpen nem – felelte Francis. – Pár perce véletlenül bekapcsoltam a televíziót az irodámban, és éppen elkaptam a CNN-en a rövid híreket. Tüstént odacsörögtem Spencernek, de éppen nyaral. Hétfőn már dolgozik. – Inkább őt kellene megkérdezni az olajcég eladásáról, nem? – vetette fel Elizabeth kérdő hangsúllyal. – Mit gondolsz? – Nem tudjuk eladni, ha nincs rá vevő – mutatott rá Cecil. – Ettől függetlenül összeülhetünk Spencerrel, fenntartás nélkül bízom a véleményében. Hallgassuk meg, mit mond úgy általában az olajiparról. Az egész a kisujjában van, különösen sokat tud az OPECről. – Jó ötlet – helyeselt Francis. – Addig is igyekszem a lehető legtöbbet kideríteni erről a legutóbbi rohadék esetről. Szólok Vance Codrillnek is, hogy szigorítsák a biztonsági intézkedéseket a tartályhajóinkon, bár őszintén bevallom: már minden szükséges lépést megtettünk. – Tudom, hogy mindig tökéletes munkát végzel – mosolygott rá Elizabeth, aztán Cecilt is megajándékozta mosolyával. – Van egy ötletem! Ma kivételesen veletek ebédelek, megszegem a saját szabályomat. .. menjünk el a Caprice-ba. Én fizetem a cechet. Ünnepeljük meg az aukciók óriási sikerét. – Te jó Isten! – hüledezett Francis, s rávigyorgott, majd odalépett az ablakhoz, és kitekintett. – Hogy a kánya vinné el, esik az eső. – Komolyan? – fintorgott Elizabeth. – Csak vicceltem – felelte Francis kacagó szemmel. – Hol van Robert? Ő is velünk tart? – Bizonyára. Nemsokára visszaér. A nénikém, Grace Rose, megkérte egy apró szívességre. – Elizabeth az órájára pillantott. – Tizenegy óra. Fél egykor elindulunk az étterembe, jó? Cecil, aki még Francisnél is jobban meglepődött a meghívás hallatán, most felállt. – Szólok Martine-nak, hogy foglaljon asztalt négy személyre – dörmögte, miközben Francisszel együtt távozott Elizabeth irodájából. Mikor ismét magára maradt, Elizabeth nekilátott jegyzetelni. Miután összeadott néhány számot, arra a következtetésre jutott, hogy az idén bőven adakozhat, akár egymillió fontot jótékonysági célokra fordíthat. Talán még többet is. Kihúzta az íróasztal fiókját, és elővette a papirost, melyet Merry odakészített neki, és szép lassan végigolvasta. Jótékonysági szervezetek listája volt, melyekről az asszisztense úgy gondolta, hogy felkelthetik az érdeklődését, és mint máskor is, Robin nővére most is kitalálta a gondolatát. Elizabeth megnézte a listát, és megjelölte a Gyermekekkel Szembeni Kegyetlenkedést Megelőző Nemzeti Társaság nevét. Egyvalamit ki nem állhatott: ha bántalmazták a gyerekeket. Vagy kínozták az állatokat. Látta, hogy Meny az Állatokkal Szembeni Kegyetlenkedést Megelőző Királyi Társaság nevét is felírta, mire ezt is kipipálta. Összerezzent, ha arra gondolt, hogy egy védtelen gyermeket vagy állatot szántszándékkal bántalmaznak; most is megborzongott, ám gyorsan elhessegette az iszonyú rémképeket. Ez a két szervezet hasznát látja majd annak, hogy eladta a megörökölt javait, a tenger sok kincset, melyeknek többsége manapság csak hasznavehetetlen dísztárgy volt. Örült, hogy elárverezte őket; bizony, a pénz, amelyre így szert tett, több szempontból is sokkal hasznosabbnak bizonyulhat, és egy részét eladományozza. Furcsa módon, eddig még senki sem mondta neki, hogy jó dolog adni, adakozni olyanoknak, akik nála kevésbé szerencsések. Ő maga jött rá, még egészen fiatalon. Már régóta vágyott arra, hogy segítsen valamelyik jótékonysági szervezetnek, amely méltó rá, és most elérkezett a pillanat, és ő megragadja az alkalmat.

146 Ekkor a hajdanán élt Deravenelek és Turnerek felé fordultak a gondolatai, s hirtelen sugallatra felpattant, elhagyta az irodát és végigsietett a folyosón: az ülésterem felé tartott. Kinyitotta a nehéz mahagóni ajtót, bement, és felgyújtotta a villanyt. Milyen csodálatosan berendezett helyiség volt ez a pazar, antik bútorokkal; a tündöklő kristálycsillárokkal, melyek a plafonról lógtak le a tárgyalóasztal fölé; és a falakat díszítő, pompás olajfestményekkel. „Mind az őseim voltak”, gondolta, miközben lassan végigsétált a terem egyik oldalán; nem emlékezett már mindegyikre, míg el nem olvasta a díszes, aranyozott keretekre rögzített fémtáblácskákra gravírozott neveket. Ahogy átballagott a terem másik oldalára, három jól ismert archoz ért: a nagyapja, Henry Turner, az első Turner, aki a Deravenel Vállalatot vezette; az édesapja, Harry Turner, a második Turner, aki a cég gyeplőit kezében tartotta; és a féltestvére, Mary. Rövid szemlélődés után folytatta útját, s dédapja, Edward Deravenel remekbe szabott portréja elé érve megállt. – Istenem, lehengerlő volt. Szexi pasi – mondta fennhangon, aztán gyorsan körülnézett, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy becsukta maga mögött az ajtót. És igazat szólt; Edward Deravenel igen jóképű férfi volt, az életnagyságú portré pedig igazi remekmű. „Őrá hasonlítok. Tényleg őrá”, állapította meg Elizabeth. Hátralépett, és a három impozáns festményre nézett, melyek apját, nagyapját és a dédapját ábrázolták, s felmerült benne a kérdés: vajon mit szólnának a legutóbbi ügyletéhez, amikor… könnyelműen eladta az örökségét, mintha nem is érdekelné, mit kótyavetyél el. Pedig nagyon is érdekelte, de nem vette hasznát annak a sok holminak; és ösztönözte a tudat, hogy így vésztartalékot képezhet a Deravenel Vállalat számára. Ezt ők is biztosan megértenék. És óriási sikereket ért el. Ők is csodálnák érte, ugyebár? Lopva elmosolyodott. Tapasztalt üzletemberek voltak, és ő csak a példájukat követte. Ez az igazság. Ő lett az ügyvezető igazgató, és feltett szándéka, hogy minden idők legjobb igazgatója legyen. Még hátrébb lépett, s pár lépés távolságról mustrálgatta a három festményt. – Tudom, hogy nem vagytok mérgesek rám – kiáltotta hangosan. – Közétek tartozom. Egyívásúak vagyunk, annak ellenére, hogy nőnek születtem. – Felnevetett. Ha valaki meghallotta, most azt gondolja, hogy bolond ez a nő, hiszen három halott férfi arcképéhez beszél. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET – Nos, a lényegre térve – fejezte be Nicholas Throckman – , meg vagyok elégedve a helyzet alakulásával: noha csökkent a létszám a párizsi irodában, igen hatékonyan dolgoznak. Most jó csapatunk van. – Siker koronázta Sidney Payne erőfeszítéseit, megtalálta a megfelelő munkaerőt. Még sosem volt olyan emberünk, aki ilyen ügyesen bánt volna a személyi állománnyal. – Elizabeth kényelmesen elhelyezkedett a széken, s Nicholasra mosolygott. – Ami pedig téged illet, jó öreg barátom, nem is tudom, mi lenne velünk nélküled. Robert átjött az irodájából, és leült a Nicholas melletti székre. – Nagyon sajnáltuk, hogy nem tudtál eljönni a születésnapi vacsorára, Nicholas. – Én is sajnáltam, de Párizsba szólított a kötelesség. – Szúrós pillantást vetett Robertre, majd tekintete Elizabethre vándorolt. – Elég sokat… – Itt elhallgatott, mert kinyílt az ajtó, és belépett Francis Walsington és Cecil Williams. – Elnézést a késésért. Nem hagyhattuk faképnél Charles Broakest és Norfellt – mentegetőzött Cecil, aztán az ülőgarnitúra felé mutatott. – Nem ülünk oda? Kényelmesebb lenne. Elizabeth felállt és átsétált a szobán. – Mi van velük? Megférnek egymással? – kérdezte közben. – Remélem, végre megbékéltek és befejezték a marakodást.

147 – Csendben vannak – nyugtatta meg Cecil, s leült Elizabeth mellé a díványra. – Most, hogy a szőlőskertekben lévő kúriákat átalakítottuk divatos szállodává, és a wellness-részlegek profitot hoznak, felhagytak a veszekedéssel, csak nagy ritkán zördülnek össze. De azért érezhető, hogy továbbra sem csípik egymást. Nem hiszem, hogy Charles rajong John Norfellért. – Kétlem, hogy bárki is odalenne érte – mormogta Robert, miközben csatlakozott hozzájuk, aztán Francis és Nicholas is követte a példáját. – Ugye éppen a mondat közepén tartottál, amikor bejöttünk, Nicholas? – kérdezte Cecil. – Ne haragudj, hogy így berontottunk. – Semmi gond, örülök, hogy megérkeztetek. Éppen el akartam mesélni Elizabethnek és Robertnek, hogy sokat pletykálnak Párizsban Francois de Burgh-rőL Felröppent a hír, hogy megrendült az egészsége. – Mi a baja? – csapott le Elizabeth, akiben felébredt a kíváncsiság. – Állítólag leukémiás, rohamosan romlik az állapota, és az anyja szörnyű aggodalomban él – magyarázta Nicholas. – Ahogy Marié de Burgh is. – Van miért aggódnia – szólt közbe Francis. – Ha a férje feldobja a talpát, kiteszik Marié szűrét. Francois anyja átveszi a Dauphint, betanítja valamelyik fiát, és megteszi a vállalat új fejének. Catherine de Burgh igen talpraesett asszony, és évek óta részt vesz a konglomerátum vezetésében. Henri de Burgh sokszor támaszkodott rá, mikor még élt, ahogy a fia is hallgat az anyjára. – Vagyis: ha Francois de Burgh csakugyan meghal, és Marié Stewartot kipenderítik a konglomerátumból, és számolnunk kell vele, hogy Skóciába megy, és átveszi a Skót Hagyaték irányítását? – kérdezte Elizabeth, akinek most is gyorsan vágott az esze. – Elvégre a saját cége, ráadásul mértéktelen becsvágy fűti, és imádja a hatalmat. – A fejemet teszem rá, hogy így lesz – mondta Francis, s összenézett Elizabethtel. – Akkor aztán nem lesz nyugtunk tőle. – Miért foglalkozunk állandóan ezzel a nővel? – kérdezte Nicholas kissé ingerülten. – Mindnyájan tudjuk, hogy meg se karcolhat bennünket. Minek hergeljük magunkat? A végén még paranoiásak leszünk! Ebben a pillanatban megszólalt Robert íróasztalán a telefon, mire Robert felugrott, és átment a szomszédos irodába. – Ne félj, nincs üldözési mániánk – tiltakozott Cecil, Nicholasnak címezve szavait. – Több szempontból is igazad van. Tulajdonképpen nem árthat nekünk, viszont sok kellemetlenséget okozhat… Cecil tüstént elhallgatott, mikor Robert megjelent az ajtóban, mivel látta, milyen döbbent arcot vág. Robert arcát látva Elizabeth mindjárt rájött, hogy komoly oka lehet, ha ilyen világfájdalmasan állt ott. – Mi történt, Robin? – kérdezte nyugtalanul; felpattant és odarohant hozzá. – Mi a baj? – faggatta. – Amy meghalt – felelte Robert halkan suttogva. – Baleset érte. – Miféle baleset? – kiáltotta Elizabeth, miközben megragadta Robert karját; hangja némi élt kapott. – Állítólag leesett a lépcsőn. Kitörte a nyakát. – Úgy ingatta a fejét, mint aki nem bírja felfogni, mi történt. Elizabeth arcára kiült a borzadály; odahúzta Robertet a pamlaghoz, s lenyomta rá, mivel rájött, hogy a hír nemcsak megrázta, hanem egyenesen sokkolta a fiatalembert. Ezután a többiekre pillantott, akiket hozzá hasonlóan megdöbbentett és megrendített a hír. – Ha minden igaz, találsz egy üveg brandyt Robin irodájában, a kredencben – szólt oda Francisnek. – Töltenél neki egy pohárkával? Köszi. – Azonnal. – Francis feltápászkodott, és kisietett.

148 – Ki telefonált? – hajolt oda Cecil Roberthez. – A rendőrség? – Nem, Anthony Forrest volt – felelte Robert, aki ekkorra megemberelte magát, felegyenesedett ültében, és Cecilre szegezte a szemét. – Már találkoztál vele. Régi kedves ismerősöm, a személyes ügyeimet szokta intézni. Sőt mi több, az Amy körüli pénzügyeket is őrá szoktam bízni. Ő is Cirencesterben él. – Szóval a gloucestershire-i rendőrség őt kereste meg? – kérdezte Cecil gyorsan, s gondterhesen ráncolta a homlokát; rosszat sejtett. – Nem, nem keresték meg, hacsak azóta nem, amióta beszéltünk. De biztosan felveszik vele a kapcsolatot, és engem is bármelyik pillanatban felhívhatnak. – Robert többször is nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát, aztán elmagyarázta: – Amy házvezetőnője, Connie Mellor szólt oda Anthonynak, miután kihívta a mentőket és a rendőrséget. Délután kettő körül ért vissza a piacról, akkor találta meg… Amy holttestét. – Most Elizabethhez fordult. – Egyszerűen nem tudom elhinni. – Én sem – válaszolta Elizabeth komor hangon. Francis odavitte a brandyt Robertnek, aki megköszönte, ivott egy-két kortyot, majd az órájára lesett. – Fél hat van. Felhívom Connie-t. És Anthonynak is szólok, hogy este Cirencesterbe megyek. – Jó lenne, ha Ambrose is veled menne – mondta Elizabeth sietve. Átvágott az irodán, felemelte a telefonkagylót és beszélt Merryvel: megkérte, hogy kerítse elő Ambrose-t, és sürgősen jöjjenek hozzá mindketten, mert váratlan probléma adódott. Utána leült az íróasztalához; az arca még sosem volt ilyen sápadt, sem ilyen zaklatott. Nem csodálkozott, hogy Robert számára felfoghatatlan Amy halála. Ő sem tudta elhinni; legalább annyira megdöbbent és meglepődött, mint maga Robert. Nagyon jól tudta, hogy Robert augusztusban felkereste Amyt, és mostanában többször is beszélt vele telefonon a válással kapcsolatos teendők miatt. Elizabeth lesütötte pilláit, és megnézte az íróasztalán álló asztali naptárat: szeptember 8-a volt, kedd, alig egy napja volt közös születésnapjuk, melyet előző hétvégén barátok százaival meg a rokonaikkal együtt ünnepeltek meg: fényűző partit rendeztek. Nekitámasztotta hátát a széktámlának, s egy szót sem szólt. A többiek is hallgattak. Mindenki csendben maradt, belefeledkeztek a gondolataikba. Egy perc múlva kivágódott az ajtó, s Ambrose és Merry besietett az irodába; arcukról lerítt az aggodalom. Elizabeth rögtön magához ragadta a kezdeményezést: felállt az íróasztal mögül, és bejelentette: – Sajnos, igen szomorú hírt kaptunk. Anthony Forrest az előbb felhívta Robint Cirencesterből… Amy életét vesztette egy szörnyű baleset következtében. Leesett otthon a lépcsőn. Merrynek tátva maradt a szája; állt, állt és Elizabethre meredt, mint aki nem hisz a fülének. – Jaj, Istenem! – Ambrose menten előrelépett, odarohant Roberthez, leült melléje, és megragadta a karját. Merry követte testvérét; a döbbenet éppúgy kiült az arcára, mint Ambrose-éra. – Sürgősen el kell indulnom Cirencesterbe – mondta Robert Ambrose-nak. – Velem tartasz? – Feltétlenül. Az ég szerelmére, nem is engednélek el egyedül! Mikor az íróasztalán csörögni kezdett a telefon, Elizabeth fürgén felkapta a kagylót. – Elizabeth Turner. – Jó napot, Miss Turner. Colin Lawson felügyelő vagyok a gloucestershire-i rendőrségtől. Mr. Robert Dunleyt keresem. – Még idebent van az irodában, Lawson felügyelő. Mindjárt szólok neki. Egy pillanat. – Lenyomta a „vonaltartás” gombot, és ellépett az íróasztaltól. – A gloucestershire-i rendőrség egyik felügyelője – mondta Robertnek. – Lawson – tette hozzá, megismételve a nevet.

149 Robert felvette a telefonkagylót. – Jó napot, felügyelő úr – köszönt. – Számítottam rá, hogy felhív, illetve, hogy idetelefonálnak a cirencesteri rendőrségtől. Alig egy-két perce hallottam az egyik barátomtól, Anthony Forresttől, hogy a feleségemet tragikus és halálos kimenetelű baleset érte a mai nap folyamán. Anthony részletesen elmesélte, mi történt. Azt mondta, hogy a feleségem leesett odahaza a lépcsőn. – Pontosan, Mr. Dunley – felelte a felügyelő. – Beszélnünk kell önnel, uram. Fel szeretnénk tenni önnek néhány kérdést. – Éppen Cirencesterbe készülök, a bátyámmal együtt. Autóval megyünk. Először kanyarodjunk oda a rendőrségre? Vagy találkozzunk inkább Mr. Forrest házánál? – Az utóbbi nekem tökéletesen megfelel, Mr. Dunley. Különben is beszélnünk kell Mr. Forresttel, így egy füst alatt elintézhetjük. – Praktikusan hangzik, felügyelő úr. Ha megkérdezhetem: hol van jelenleg a feleségem holtteste? A kórházban vagy a hullaházban? A felügyelő habozott, mielőtt válaszolt volna, ami nem kerülte el Robert figyelmét. – Azt hiszem, Mrs. Dunley holtteste az igazságügyi orvos-szakértőhöz került… felboncolják – mondta végül Lawson, miután megköszörülte a torkát. – Mire ideérnek, uram, pontos információval tudok szolgálni. – Köszönöm, Lawson felügyelő. Várhatóan bő három óra múlva odaérünk, attól függ, mekkora forgalom lesz az utakon. Miután elbúcsúzott és letette a kagylót, Robert a többiek felé fordult. – A felügyelő ki akar faggatni, engem is és Anthonyt is – magyarázta. Összevonta a szemöldökét, majd Francishez intézve szavait így szólt: – Úgy vettem észre, hogy habozott, amikor megkérdeztem tőle, hol van Amy holtteste, és kitérő választ adott. Nem találod furcsának? – Nem igazán – válaszolta Francis. – Könnyen megeshet, hogy tényleg nem tudta, hol van a holttest ebben a szent pillanatban. A mentő valószínűleg bevitte a helybéli kórházba, onnan átszállították az igazságügyi orvos-szakértőhöz, majd később felboncolják. Az is előfordulhat, hogy éppen most viszik át. Nem hiszem, hogy rosszat jelentene az, amit mondott, hidd el, Robert, tényleg nem. – Vajon mit akar tőled a felügyelő? – fordult Meny az öccséhez. – Hogy segíthetnél a baleset körülményeinek felderítésében? Egész álló nap itt voltál az irodában. Robert vállat vont. – Ez biztos csak rutin, Merry – bizonygatta. – Elvégre a férje vagyok, a legközelebbi hozzátartozója. – Robertnek igaza van, ez csak rutin, Merry – szólalt meg Francis. – A rendőrség mindig felkeresi az elhunyt személy házastársát, főleg ha az illetőt baleset érte és kétes körülmények között halt meg. – Miket beszélsz? Mi az, hogy kétes körülmények között? – bámult Elizabeth Francisre. – Mi a gyanús abban, hogy leesett a lépcsőn? – Biztosíthatlak róla, Elizabeth, hogy ilyenkor számtalan kérdés felmerül a rendőrségben. Pontosan hogyan esett le? Egyedül volt a házban, amikor a baleset történt? Lehet, hogy lelökték? Talán behatoltak a házba? Milyen lelkiállapotban volt Amy? Valóban baleset volt? Vagy inkább gyilkosság lehetett? Esetleg öngyilkosság? Elszomorította valami? Lelki beteg volt? Vagy megrendült az egészsége? Gyógyszert szedett? Drogos volt? Esetleg ivott? És még sorolhatnám a kérdéseket, amelyeket a rendőrség ilyenkor végig szokott gondolni – fejezte be. Senki sem szólalt meg. Meglepve hallgatták Francis Walsington szavait; most emésztették és elemezték a hallottakat. Elizabeth szólalt meg elsőként. Fekete szeme beszédesen nézett Francisre: gyakorta váltottak egymással efféle cinkos pillantást. – Csatlakozhatnál Roberthez és Ambrose-hoz – mormogta Elizabeth.

150 – Jobb lenne, ha ott lennél ma este Anthonynál, amikor találkoznak ezzel a bizonyos Lawson felügyelővel. – Nem lenne bölcs dolog – vágta rá Francis habozás nélkül, s hevesen megrázta a fejét. – Miért nem? – Mert betegesnek tűnne… olyan lenne, mintha félteném Robertet, vagy valami hasonló. Jusson eszedbe, hogy a Deravenel Vállalat biztonsági főnöke vagyok, és végzett jogász. Biztosíthatlak róla, hogy a rendőrség nem fog… – Nem követett el semmit! – Elizabeth felemelte a hangját, mint máskor is, amikor izgatott vagy zaklatott volt. – Ezt te is tudod. – De a rendőrség nem tudja. Igen, Robert ma itt volt az irodában, és mindannyian együtt voltunk vele a szombati születésnapi buli meg a vasárnapi ebéd óta. De ez még nem jelenti azt, hogy a rendőrség szemében is ártatlan. Ettől még gyanúsított marad… már ha bűntettre gyanakszanak. Miért gyanúsított? Mert ő a férj. Épp most magyaráztam el, hogy a házastársak mindig nagyító alá kerülnek, ha valaki kétes körülmények között hal meg. – Te ezt gyanús halálesetnek tartod, Francis? – Én nem, Elizabeth, de a rendőrség annak fogja tartani. – Felbérelhettem valakit, hogy kövesse el a gyilkosságot, Elizabeth – szólalt meg Robert, s odament Elizabeth-hez, hogy megnyugtassa. – Ugyan már, hetet-havat összehordasz! – kiabálta Elizabeth. – Ki gondolná ezt? Senki! – Nem biztos – válaszolta Robert. És jól tippelt. HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Alicia Fonest, Anthony felesége az ajtóban fogadta őket; az Anna királynő korabeli ház, Libuska Lak, már évszázadok óta Anthony családjának tulajdonában volt. – Hamarabb ideértetek, mint gondoltuk – mondta kedvesen, miután szívélyesen üdvözölte őket, és mindkettőjüket megölelgette. A család igen régi és közeli barátai voltak. – Gyér volt a forgalom – magyarázta Robert. – Köszönjük, hogy befogadsz bennünket éjszakára, Alicia. Nagyon kedves tőled, hogy szállást adsz nekünk, bár későn szóltunk. – Ne csacsiskodj már! Nem hagyhatjuk, hogy szállodába menjetek. Gyertek be, Anthony a könyvtárban vár a felügyelővel meg… az egyik segédrendőrrel. – Ambrose-hoz fordulva megkérdezte: – Hogy van Anne? – Jól van, Alicia. Üdvözöl. Nos, milyen a pali, mármint a felügyelő? – Kedves fickónak tűnik, visszafogott, finom beszédű, udvarias. Valószínűleg a legjobb magániskolákba járt, Etonba vagy a Harrow-ba. Meg kell hagyni: igazi úriember. – Nyilván a rendőrök új generációjának tagja – jegyezte meg Ambrose. – Feltehetőleg – mondta Alicia, s egy perccel később benyitott a könyvtárba, melynek falait faburkolat fedte, s közben bejelentette: – Robert és Ambrose máris megérkezett, hamarabb, mint vártuk, Anthony. Robert és Anthony évek óta jó barátok voltak, így hát lelkesen, nagy medveöleléssel üdvözölték egymást, azután Anthony kezet rázott Ambrose-zal. – Örülök, hogy megint látlak – mondta Robert bátyjának. – Sajnálom, öregem, hogy ilyen szomorú eset kapcsán találkozunk. Gyere, ismerkedj meg Lawson felügyelővel és Fuller őrmesterrel a gloucestershire-i rendőrségtől. Miután mindannyian bemutatkoztak, és kezet ráztak egymással, leültek, és a felügyelő megszólította Robertet. – Úgy tudom, hogy maga és a felesége külön éltek, Mr. Dunley. Ugye jól mondom? – Igen. Több mint öt éve már. – Peren kívül megegyeztek?

151 – Igen, békében elváltunk. Fiatalok voltunk, amikor egybekeltünk. Eltávolodtunk egymástól… – Robert hirtelen elharapta a szót, mert eszébe jutott Francis tanácsa: ne fecsegj feleslegesen, ne beszélj a kelleténél többet, röviden válaszolj a kérdésekre, és kész. Különben fogd be a szádat, figyelmeztette Francis még utoljára a barátját. – Maga a Deravenel Vállalatnál dolgozik, üzemeltetési vezérigazgatóként. Ugye ez a beosztása? Robert fejet hajtott, majd alaposan szemügyre vette Colin Lawsont, aki, Robert megítélése szerint, negyvenes éveinek elején járhatott. Kellemes külsejű, nyájas modorú férfi volt, s mint Alicia mondta: igazi gentleman. – És mióta van ezen a poszton, Mr. Dunley? – 1996 óta, Lawson felügyelő. – Akkor vette át Miss Turner a cég vezetését? – Igen. – De maga már régóta a vállalat alkalmazásában áll, igaz? – Kisebb-nagyobb megszakításokkal. Dolgoztam a londoni irodában és külföldön is. – Tulajdonképpen az apja és a nagyapja nyomdokaiban jár, jól tudom, uram? – Igen, valóban így van. – Tehát már régóta ismeri Miss Turnert, nemdebár? Robert rájött, hová akar kilyukadni a felügyelő, és úgy döntött, hogy most az egyszer nem fogadja meg Francis tanácsát. Köztudomású, hogy viszonya van Elizabethtel, már jó ideje cikkeznek róluk a magazinok és a hírlapok. Kényelmesen elterült a karosszékben. – Nyolcéves korunk óta ismerjük egymást, Lawson felügyelő. Gyerekkori pajtások voltunk, és együtt nőttünk fel – sorolta a legnagyobb nyugalommal. – Tehát a válaszom: igen, már régóta ismerem Elizabethet. – Mikor látta utoljára a néhai feleségét, Mr. Dunley? – Lawson szeme sokáig Robertre tapadt. – Augusztusban. Azt hiszem, hatodikán. Szóltam neki, hogy felkeresem, mert meg szeretném beszélni vele a válás részleteit. Beleegyezett. – Értem. Mint az előbb említette, mivel korábban békében megegyeztek, várhatóan a válás is békés körülmények között zajlott volna le. Jól gondolom? – Igen. Semmin sem vitatkoztunk. – Vagyis mindkettőjük számára elfogadható egyezségre jutottak Mrs. Dunleyval? Nem adódtak nézeteltéréseik? – Nem, felügyelő úr, minden kérdésben megegyeztünk a válást illetőleg. Közös megegyezéssel akartunk elválni, és éppen azon voltunk, hogy Mr. Forrest közreműködésével kidolgozzuk az egyezség részleteit, és megállapítsuk a tartásdíj összegét. – Egyszer sem vitatkoztak a válás vagy a tartásdíj miatt? – próbálkozott a rendőr, bár tapintatosan tette. – Nem bizony. Ha valaki mást mondott magának, hazudott. – Robert Anthonyra pillantott. – Ugye te is megerősíted a kijelentésem? Anthony bólintott. – Mr. Dunley igazat mondott, felügyelő úr – mondta nyomatékosan. – Nem volt nézeteltérés köztük a válás miatt, nem veszekedtek. Ahogy a külön töltött évek alatt sem civakodtak. Jól ismertem Mrs. Dunleyt, ahogy a feleségem is. Teljesen elégedett volt az itteni életével, jól érezte magát itt, Cirencesterben. Bármelyik ismerőse megerősítheti a szavaimat. Az, aki az ellenkezőjét sugallja… hazudik. – Köszönöm, Mr. Forrest, hogy tisztázta a helyzetet. – Lawson felügyelő – szólalt meg Robert – , Mr. Forrest ma délután a telefonban azt mondta, hogy a feleségem kitörte a nyakát, mikor leesett a lépcsőn. Tényleg így történt? – Igen, uram, de más sérülések is voltak rajta. Mély seb tátongott a fején, és horzsolások voltak a testén.

152 – Az esés következtében szerezte a sérüléseket? Mert úgy vettem ki a hallottakból, hogy ez okozta a halálát. Mármint az, hogy lezuhant a lépcsőn. – Igen, megeshet, hogy közben összeverte magát – helyeselt a felügyelő. – Korábban, amikor telefonon beszéltünk, maga megígérte, hogy ma este, mikor találkozunk, elárulja, hol van a feleségem holtteste. – Valóban megígértem. A halottasházban van, Mr. Dunley, az igazságügyi orvos szakértőhöz került. Holnap maga is megtekintheti a holttestet. – Mindenképpen meg szeretném nézni. Feltételezem, hogy bírósági vizsgálat is lesz az ügyben – mondta most Robert, és szúrós szemmel a felügyelőre nézett. – Kíváncsi lennék, mikor lesz. – Ebben a pillanatban még nem tudom pontosan megmondani, Mr. Dunley, de még ezen a héten. Ez a szokásos eljárás az adott körülmények között, feltéve, hogy addigra összeszedjük az összes bizonyítékot. – Értem. És itt tartják, Cirencesterben? – Nincs halottkémi bíróság Cirencesterben. Cheltenhamben lesz a tárgyalás, Mr. Dunley. Ha megengedi, most feltennék még néhány kérdést. Mikor beszélt utoljára a feleségével? Találkoztak még augusztus 6-a után? – Nem, de telefonon beszéltünk. Az elmúlt hetekben többször is. Nem emlékszem a pontos dátumokra. – Augusztusban vagy szeptemberben? – Augusztus vége felé beszéltem Amyvel, valamint szeptember elsején vagy másodikán. – És továbbra sem merültek fel problémák maguk között? Harmonikus volt a kapcsolatuk? – Lawson hátradőlt, így vizslatta Robertet. – Igen, felügyelő úr, az volt. – Robert tanácstalanul ráncolta a homlokát. – Az ellenkezőjére tippel talán? Vagy valaki más célozgatott rá, hogy összezördültünk a válás vagy a pénz miatt? – Dehogy, Mr. Dunley, senki sem vetett fel ilyesmit. – Colin Lawson felállt, ahogy Fuller őrmester is, aki egész végig hallgatott. – Gondolja, hogy Mrs. Dunley esetleg elkeseredett a válás miatt? – kérdezte most az őrmester. Robertet nemcsak az lepte meg, hogy a másik rendőr is megszólalt, maga a kérdés is megdöbbentette. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem – nyögte ki végül. – Miért? – Hirtelen eszembe jutott, hogy talán levetette magát a lépcső tetejéről, nem véletlenül esett le. Öngyilkosság történt és nem baleset. – Egyáltalán nem volt lehangolt! – tiltakozott Alicia Forrest hevesen, mivel bosszantotta ez a váratlan felvetés; gyorsan közelebb lépett a férfiak csoportjához. – Igen jól ismertem, teljesen normálisan viselkedett. – Elhiszem, Mrs. Forrest – mondta Fuller őrmester. A két rendőrtiszt köszönetet mondott, és végre távoztak, miután Lawson felügyelő közölte Roberttel, hogy még keresni fogja a halottkémi eljárás miatt. Alicia kikísérte őket, aztán kiment a konyhába, megnézte, elkészült-e a vacsora. Miután magukra maradtak, Anthony odaballagott az italokkal megrakott asztalhoz. – Na, ezek után mindenkinek jól fog esni egy kis szíverősítő – mondta közben. – Mit kértek? Robert? Ambrose? – Légy szíves, Anthony, tölts egy pohár fehérbort – felelte Robert, majd csatlakozott a barátjához. – Ugyanazt kérem – vágta rá Ambrose, és követte az öccsét. – Mondjátok, mi az ördögöt akartak ezek? – dünnyögte zavarodottan. – Szerintem csak puhatolództak – válaszolta Anthony, miközben megtöltött három kristálypoharat chablis-i borral. – Bár az is előfordulhat, hogy Connie Mellor Amy szomorú

153 sorsát emlegette. Persze csak találgatok. Mindenesetre, furcsa dolgot mondott nekem a válással kapcsolatban. Ennek már több hete. Megeshet, hogy Lawsonnak is hasonló célzást ejtett el. Állandóan kotnyeleskedik. Hallottam, hogy a felügyelő korábban ott járt a háznál, és beszélt Connie-val. – Miféle megjegyzést tett neked, Anthony? – kérdezte Robert, s miközben átvette a borospoharat, fogva tartotta barátja tekintetét. – Arról locsogott, hogy szerinte Amy nem szívesen vált el tőled, mert szeretett Mrs. Robert Dunley lenni, és csak azért egyezett bele a válásba, mert annyira erősködtél. Amy bevallotta neki, mondta Connie, hogy a kedvedben akart járni, mert még mindig szeretett, bár már nem viszonoztad a szerelmét. – Micsoda badarság! Merő ostobaság! – harsogta Robert dühösen, lángra gyúlt arccal. – Először is: sosem gyakoroltam nyomást Amyre, másodszor: egyáltalán nem akart a kedvemre tenni. Csak a pénzre pályázott. Azt mondta, hogy lakást akar venni Párizsban, esetleg Franciaország déli részén, vagy valami muris helyen. Szó szerint így fogalmazott. Különben, akármit állít is Connie, Amy már nem volt szerelmes belém. – Hiszek neked, Robert, becsületszavamra. Én akkor kereken megmondtam Connie-nak, hogy rossz helyen kereskedik, de ettől még Lawsonnak is elismételhette a sztorit. – Anthony ezután koccintott Roberttel, ahogy Ambrose is. Mindhárman odaballagtak a dohányzóasztalt körülölelő ülőgarnitúrához, és leültek. Röpke csend telepedett közéjük, miközben a fehérbort kortyolgatták és megpihentek. – Alig hittem a fülemnek, amikor Fuller a végén megszólalt – mondta Robert hirtelen. – A nyakamat tenném rá, hogy Amy nem vetette le magát a lépcső tetejéről. Nem volt öngyilkos típus. – Elfeledkeztél valamiről, Robert – jegyezte meg Ambrose, aki egy ideje elgondolkodva üldögélt. – Amy imádta a magas sarkú cipőket, főleg Manolo Blahnik és Jimmy Choo kreációit. Egyértelmű: legurult a lépcsőn. Akárcsak te, én is meg vagyok győződve róla, hogy baleset történt. – Na, ebből sajtószenzáció lesz – állapította meg Cecil, s a vacsoraasztal túloldalán ülő Francisre nézett, aztán Elizabeth felé fordult, aki mellette ült a kárpitozott padon. – És ezt mindketten tudjátok. Jó lesz, ha felkészülsz rá, Elizabeth, és felvértezed magad. – Igen, igen, kitalálnak majd néhány hangzatos szalagcímet – helyeselt Elizabeth. – Már látom is őket… és kígyót-békát kiáltanak majd Robinra, meg rám is. Megint botrány lesz belőle. Nem sokat tehetünk ellene, viszont mosolyogva kell elviselnünk. Fütyülünk rá, és kész. Francis ivott egy korty pezsgőt, majd Cecilről Elizabethre fordította a tekintetét. – Ha a rendőrség felveti, hogy Amy Robson Dunley esetleg gyanús körülmények között halt meg, lecsapnak rá az újságok. Óriási szenzáció lesz belőle, ocsmány szalagcímekkel. Szerencsére körülbástyáztuk magunkat ügyvédekkel. Elizabeth és Cecil is hallgatott. Akárcsak Francis, ők is szótlanul szürcsölgették a pezsgőt. Elizabeth a szemközti falat bámulta: teleaggatták kutyákról készült képekkel; szépek voltak, sok közülük régen készült, az alakjuk és a méretük is eltérő volt. Mark Birley, a Charles Street-i Mark's Club tulajdonosa (mert éppen ott vacsoráztak) évek óta lelkesen gyűjtötte a képeket. A kutyákról készült pasztellrajzok és olajfestmények egyedi jelleget kölcsönöztek a helyiségnek, mindenki nagy örömére. Elizabeth elfordította szemét a festményekkel teli falról, és Francisre szegezte a tekintetét. – Csak nem gondolod, hogy valaki, mondjuk a rendőrség, megpróbálja Robinra kenni Amy halálát? – Nem tehetik, ha nincs bűncselekményre utaló bizonyíték, amit kötve hiszek. Ne emészd magad, Elizabeth. Pár nap, és elül az egész.

154 – Remélem is. Meglátod, előbb-utóbb úgyis megjelenik a sajtóban, hogy Robin meggyilkoltatta Amyt, mert engem akar oltárhoz vezetni – mondta ajkbiggyesztve. – Persze, ti ketten tudjátok, hogy édes mindegy volt, elválnak-e vagy sem, hiszen úgysem akarok férjhez menni. – Ilyesmit nem írhatnak le – nyugtatta meg Cecil. – Ebben az országban törvény tiltja a becsületsértést és a rágalmazást. És Francisnek igaza van: amellett, hogy mindketten ügyvédek vagyunk, a Deravenel Vállalatnál is hemzsegnek a jogászok. Kerüld viszont a feltűnést, és ne rohanj le Cirencesterbe. Ígérd meg nekem, Elizabeth! – Ígérem. Robin különben sem szeretné, ha ott sürögnék a hétvégén. Úgy gondolja, hogy jobb, ha egyelőre nem találkozunk. – Bölcs ember – mondta Cecil, és néma hálát rebegett Istennek. HARMINCHATODIK FEJEZET Robinnak semmi köze sem volt Amy Robson Dunley halálához, ahogy nekem sem. Nem vagyunk gyilkosok, és másokat sem buzdítunk gyilkosságra; vannak azonban irigyeink, akik féltékenyek ránk, és a vesztünket akarják; undorító koholmányokat terjesztenek rólunk, melyeket kész tényként adnak tovább a hátunk mögött. Kínai suttogás, ó, mennyire gyűlölöm. Óriási méreteket öltött a pletykálkodás, amióta nyilvánosságra hozták Amy váratlan és tragikus halálának hírét. Nyolcadikán halt meg, kilencedikén jelent meg az újságokban, és azóta is folyamatosan közlik az újabb és újabb sztorikat. Az újságírók azonban óvatosak: nem rágalmaznak meg bennünket; homályosak a történeteik, s puszta feltételezésen alapulnak; Francis szerint csak akkor hagyják abba, ha végre tisztázódik az ügy. Vagyis a halottkémi eljárás után. A cheltenhami halottkémi bíróságon lesz a tárgyalás, hétfőn; már alig várom, hogy vége legyen és túlessünk rajta. Eredetileg péntekre tűzték ki a tárgyalás időpontját, de más bírósági ügyek miatt áttették huszonegyedikére, hétfőre. Nem aggódom. Nincs rá okom. Csak kétféle döntést hozhat a bíróság: öngyilkosság, illetve véletlen balesetből származó haláleset történt, vagyis Amy balszerencse folytán halt meg. Robin makacsul hangoztatja, hogy Amy nem ölte volna meg magát, főleg nem úgy, hogy leveti magát a lépcső tetejéről. Mások is ezt mondják; váltig állítják, hogy jó egészségnek örvendett és jó kedélyű volt. Hiszek Alicia Forrestnek és a férjének, Anthonynek, hiszen mindketten tiszták, mint a patyolat, jó természetükről híresek, s köztiszteletben álló, becsületes emberek. Senki sem kételkedne a szavukban, olyan jó a hírük. Alicia határozottan közölte velem, hogy Amy nem lehetett halálos beteg, s gondtalan és vidám volt két nappal a halála előtt. Nem féltem Robint. Nem tett semmi rosszat, a rendőrség sem emelt vádat ellene. Mindenki tudja, hogy nem találtak bűncselekményre utaló nyomot. Hiányzik viszont az én legdrágább szerelmem és legjobb barátom. És tudom, hogy én is hiányzom neki. Naponta többször is beszélünk telefonon, ami segít, mégis magányos és elhagyatott vagyok, mert nincs velem a kedvesem; hiányoznak a bókjai, az évődése, vidám nevetése és figyelmes szavai. Mérföldekre van tőlem: Grace Rose javaslatára Kentbe költözött, most Kőligeten lakik. Én pedig itt vagyok az imádott Ravenscarban. Cecil és Francis is úgy vélekedett, hogy jobb, ha különválunk és elbujdokolunk, mert csak így menekülhetünk el az újságírók zaklatása elől. Így tettünk hát. Angliányi terület választ el bennünket egymástól. – Te aztán bebiztosítod magad! Jellemző - mondta Robin, mikor közöltem vele, hová megyek és miért, és elmagyaráztam neki, hogy nem szeretnék túl közel lenni hozzá, mert akkor nem bírnám ki és hanyatt-homlok rohannék hozzá. Megígértem Cecil Williamsnek, hogy állom a sarat, és meg is teszem. Azóta sem változott meg a véleményem a házasságról. Meg akarom tartani a szabadságom… ugyanazt a nótát fújom… már évek óta. Amy váratlan halála nem hozott változást. Robin immár szabad, megnősülhet. Mégsem megyek hozzá. Hogy miért nem? Az

155 utóbbi napokban párszor már feltettem magamnak ezt a kérdést. Egyszerű a válasz.. nem akarom megtenni ezt a lépést. Ma tizenhetedike van, csütörtök, látom a határidőnaplómban; már csak néhány nap van a tárgyalásig. Ha túlesünk rajta, Robin idejön hozzám, Yorkshire-be. Merry is el akart kísérni, hogy ne legyek egyedül, de most nem vágyom a társaságra. Ráadásul – mint elmagyaráztam neki – szükségem van rá Londonban, hogy ne maradjon üresen az irodám. Robinnak van társa: az unokatestvére, Thomas Blunte vele ment Kőligetre. Megbízható rokon, aki élete nagy részét azzal töltötte, hogy a Dunleykra vigyázott; hol ebben, hol abban segített nekik, tapintatosan és szerető gondoskodással. Jótét lélek, aki élvezi Robin bizalmát, és akivel szívesen tölti az idejét. Boldog vagyok, hogy nincs egyedül. Ma újabb sztorik jelentek meg az újságokban, ártalmatlanok, mégis bosszantóak. Nagy megkönnyebbülés lesz, ha végre alábbhagy az érdeklődés. Néha elcsodálkozom, milyen nagyszabású ügy kerekedett az üres fecsegésen alapuló feltételezésből… * Elizabeth a tengerparton sétált, a sziklák alatt, s élvezte a friss levegőt. Szokatlanul szép szeptemberi nap volt; az ég ragyogó kékjét nem törték meg felhők, a nap melegen sütött, a levegő balzsamos volt… indián nyár volt, melyet Elizabeth mindig is szeretett. Ritka vendég Yorkshire-ben. A nap gyakorta elmenekült erről a partvidékről, sötét felhők csúfították el az eget, és az Északi-tenger felől érkező, metsző szél lehűtötte a levegőt. Ezen a délutánon nem borult be az ég, s Elizabeth tovább sétált, megcsodálta a néptelen tengerpart szépségét és élvezte a szabadságot, melyet ettől a helytől kapott ajándékba. Az egyik pillanatban megemelte fejét és feltekintett a ragyogó égboltra, közben beárnyékolta kezével a szemét. A háromujjú csüllők, melyek a szirtek peremén megbújó fészkekben laktak, ott pörögtek-forgolódtak a tiszta kék mennybolt előtt, rikácsoló hangjuk betöltötte a levegőt. Már évszázadok óta itt éltek ezek a szépséges madarak, ahogy Elizabeth ősei is. A Deravenelek több mint nyolcszáz éve laktak Ravenscarban. Mielőtt megépítették ezt az impozáns Erzsébet kori kastélyt, másik épület állt itt… mostanra csupán romos erődítmény maradt belőle, mely ott őrködött Elizabeth feje fölött, a szirtfal peremén. Látta az erőd távolban derengő körvonalait, és mindjárt eszébe jutottak a Deravenelek, akik őelőtte itt éltek, és akikre mindig gyengéd szeretettel gondolt; amióta az eszét tudta, vonzódott hozzájuk. Ő és Grace Rose a vérvonal utolsó képviselői. Ekkor eszébe jutott Richárd Deravenel és mindaz, amit Grace Rose mesélt róla. Bűntettel vádolták… őt okolták két kis unokaöccse eltűnéséért és esetleges halálukért. Grace Rose mégis a mai napig hitt az ártatlanságában. Újabb talány, melyet talán sosem fejtenek meg. Egyesek szemében Amy halála is örök rejtély marad, bárhogyan dönt is a halottkémi bíróság. Bizonyos emberek élvezik, ha összeesküvés-elméleteket gyárthatnak.., ez élteti őket. Ki gyilkolta meg Marilyn Monroe-t? Ki ölte meg John F. Kennedyt? Ki tette el láb alól Diana hercegnőt? Ki tette? Ki tette? Ki tette? Őrült hangzavar tombolt Elizabeth fejében, hangok visítottak, megállás nélkül, aztán a folytonos „miért?, miért?, miért?” Amy újabb kultuszfigura lesz talán? Akármilyen döntést hoz is a halottkém, sosem mossák már tisztára Robert Dunleyt és a szeretőjét, Elizabeth Deravenel Turnéit. Elizabeth lopva felsóhajtott, hiszen sejtette, hogy ezen már nem segíthet… Deravenel lány lévén ki volt téve a szóbeszédnek, és a botrányokat sem kerülhette el. Francis Walsington Cecil Williamsszel együtt az egyik bokszban üldögélt, a kedvenc haléttermükben voltak, a Jermyn Streeten található Wilton'sban. – Komolyan gondolom, hogy lemegyek Cheltenhambe, Cecil. Ott a helyem – mondta halkan, miközben becsúsztatta a kisvillát a colchesteri osztriga alá. – Csendes szemlélő leszek. Aztán ki tudja, lehet, hogy Robertnek szüksége lesz rám.

156 Cecil, aki ebben a dologban nehezen állt kötélnek, most váratlanul mégis beadta a derekát. – Rendben, menj, tartsd rajta a szemed Roberten. Meglátod, „véletlen balesetből származó haláleset” lesz az ítélet. Őszintén mondom, nem tudom elképzelni, hogy másfajta verdikt születhet. Hát te? – Én sem. De sosem tudhatjuk, mit tartogat számunkra az élet, bármikor fejbe kólinthatnak bennünket – mondta Francis bánatos hangon, és grimaszokat vágott. Cecil hahotában tört ki. – Túl sok bulvárlapot olvastál mostanában, cimbora! Az egyikben csupa mocskos ügy, botrány, botrány hátán, a másikban meg katasztrófák tömkelege. – Arra való a sajtó, Cecil, hogy szétkürtölje a rossz híreket. Most viszont hegyezd a füledet! Nicholas alig egy órája mesélte, hogy a minap Párizsban látta John Norfellt. Cecil megrökönyödve pillantott régi barátjára és kollégájára. – Na és? – húzta össze a szemöldökét. – Oda megy, ahová akar. – Természetesen, Nicholas azonban a Champs-Élysées közelében látta, amikor éppen kilépett a Dauphin vállalat épületéből. Ehhez mit szólsz? – Ejha! – Cecil értelmes, szürkéskék szeme résnyire szűkült. – Vajon mit keres a mi Johnunk a Dauphinnál? Meglátogatta Catherine de Burgh-öt? Vagy pedig a menyét, Marié de Burgh-öt? Na, ezen aztán törhetjük a fejünket, mi? – Csak nem pályázik… Marié kezére? – kérdezte Francis. – Már a jövőre gondol? Emlékszel, Norfell annak idején Mary Turner zsebében volt. – Á, mesebeszéd. A skót szoknyás különben sem az ő típusa. – Mary Turner sem volt az, mégis úgy vettem észre, hogy szívesen beakasztotta volna neki. Meg is tette volna, ha Mary nem megy hozzá a spanyol dzsigolóhoz. – Francis végre bekapta az osztrigát, és élvezettel ízlelgette. – Robert sokat hangoztatja, hogy vigyázzunk Norfell-lel, és ilyesmiben ritkán szokott tévedni. Ösztönösen kiszimatolja a kétkulacsos embereket és az árulókat. – Cecil is megette az egyik osztrigát, aztán belebámult a messzeségbe, mielőtt gondterhelten hozzátette: – Norfell igen nagyra törő, ez nem vitás. És ha Francois de Burgh meghal, és a skót szoknyás átüget a Skót-felvidékre, Norfellnek támadhat egy-két ötlete… – A Skót Hagyatékkal kapcsolatban – fejezte be Francis Cecil szavába vágva. – Jó lesz, ha rajta tartod a szemed – javasolta Cecil. – Inkább másra bízom a feladatot. – Ahogy akarod, Francis. Én mosom kezemet, nekem ne mesélj a módszereidről… minél kevesebbet tudok, annál jobb. Csak mihamarabb intézkedj! – Vedd úgy, hogy máris elintéztem – válaszolta Francis, és bekapta az utolsó osztrigát. HARMINCHETEDIK FEJEZET Hétfő reggel Robert Dunley, a Forrest házaspár és Francis Walsington társaságában, odakint álldogált a cheltenhami halottkémi bíróság épülete előtt. – Jó, hogy eljöttél, Francis – mondta Robert, azután bemutatta a barátait, akik épp akkor érkeztek meg. Miután mindnyájan kezet fogtak, Robert így folytatta: – Anthony és Alicia évek óta ismerte Amyt, és mint tudod, Anthony kezeli a vagyonom egy részét. Így hát gyakran beszélt Amyvel. Ezért jött el. Tanúvallomást fog tenni, ahogy Alicia is. – Értem – felelte Francis, majd arra a magas, fekete hajú nőre pillantott, aki éppen feléjük tartott. – Ismered azt a hölgyet? No, mindegy, mindjárt ideér. Robert követte a pillantását. – Ez Connie Mellor, a házvezetőnő. – Valóban? Idősebbnek gondoltam. Az áldóját, egész csinos? – Francis Anthony felé fordult. – Ugye őrá gondolt? Ő pletykálhatott. Locsogott a rendőrségnek, mi? – Igen, ő az – helyeselt Anthony, aztán kénytelen-kelletlen üdvözölte a házvezetőnőt, ahogy az megállt mellettük. – Jó reggelt – mondta neki, aztán bemutatta Francis Walsingtont.

157 Miután mindenkinek visszaköszönt, Connie Mellor egy lépéssel hátrább lépett. – Azt mondták, hogy fél tízre legyek itt, és nem szeretnék elkésni. Kérem, bocsássanak meg. – Ezzel elrohant. Francis komoran nézett utána. – Megjegyzem, kissé kurta volt. Robert metsző pillantást vetett rá. – Lehet, hogy lelkiismeret-furdalása van, ha tényleg fecsegett. Mindenesetre, egyvalamiben igaza van: valóban fél tízre rendeltek ide bennünket. Menjünk hát! Mind a négyen odacsődültek a Halottkémi Bíróság bejáratához és bementek. Azonnal üdvözölte őket egy hórihorgas, jól megtermett ember, aki szemlátomást rájuk várt. – Jó reggelt, Mr. Dunley – köszönt; nyilván felismerte Robertet. – Michael Anderson vagyok, a halottkém segédje. Robert visszaköszönt és kezet rázott vele. – Bemutatom Mr. és Mrs. Forrestet, régi barátaim, tanúként jöttek, ő pedig a barátom és kollégám, Francis Walsington – mondta aztán. Némi udvariaskodás után Mr. Anderson átvezette őket a kis előcsarnokon, végig pár folyosón, be egy tágas helyiségbe, mely koncertteremre emlékeztetett, és amelyet megtöltöttek a szépen rendezett széksorok. A szoba túlsó végében, a székek előtt, egy emelvényen állt a halottkém asztala, nem messze tőle pedig a tanúk padja. Mr. Anderson az első széksorhoz terelgette őket. – Üljenek le ide, kérem, és helyezzék kényelembe magukat. Bármelyik pillanatban megérkezhet a többi tanú. Bőven elférnek, amint látják, rengeteg ülőhely van, jut mindenkinek – magyarázta. – íme, ott vannak a sajtónak fenntartott helyek. – Nem is tudtam, hogy az újságírók is itt lesznek – csodálkozott Robert. – A halottkémi vizsgálat sosem zajlik zárt ajtók mögött, Mr. Dunley, a sajtó és a nagyközönség is részt vehet a tárgyaláson. Van kérdése az eljárással kapcsolatban? – Nincs. Mr. Anderson mosolyogva bólintott. – Bocsássanak meg, van még egy kis elintéznivalóm, pár perc és visszajövök – mondta. Francis odahajolt Roberthez. – Ne idegeskedj az újságírók miatt, minden rendben lesz – súgta oda. – Ez rutintárgyalás lesz. Megjegyzem, elsősorban azért tartják a halottkémi szemlét, hogy megállapítsák az elhalálozott személyazonosságát és halálának körülményeit. Nem itt mondják ki a halál okát. – Értem. – Robert körülnézett, mivel hangokat hallott, s látta, hogy a tárgyalóterem lassan megtelik emberekkel. Észrevette Lawson felügyelőt és Fuller őrmestert, valamint Amy háziorvosát, dr. Norman Allertont. Connie Mellor egyedül ült az egyik sorban; Robert nem ismerte a többieket, bár feltehető, hogy szintén tanúskodni jöttek. Meglepődött, amikor hirtelen elkezdődött a bírósági vizsgálat. Felharsant Mr. Anderson baritonja: – Álljanak fel, kérem – és ahogy mindannyian felálltak, belépett egy méltóságteljes úriember, egyenesen odament az emelvényen álló asztalhoz és leült hozzá. Robert azonnal rájött, hogy ő a halottkém, dr. David Wentworth. A halottkém beszélni kezdett: azért gyűltek össze, magyarázta, hogy megvizsgálják egy fiatalasszony halálának körülményeit, aki leesett a lépcsőn, kitörte a nyakát és ennek következtében életét vesztette. Ezután a halottkémsegédre pillantott, s felkérte, hogy nyissa meg a tárgyalást. Mr. Anderson elmondta az eskü szövegét, megesküdött, hogy az igazat fogja mondani, megadta az elhunyt személy nevét és címét, valamint részletezte halálának módját, s ezután lelépett az emelvényről. A halottkém pár percig beszélt a közelgő eljárásról, ám Robert figyelme időközben másfelé fordult… elkalandoztak a gondolatai, megpihentek Amyn és szörnyű halálán. Fatális véletlen volt… ostoba otthoni baleset, ilyesmi bármelyik pillanatban megtörténhet az emberrel. Szomorúság kerítette hatalmába… Amy alig huszonhat éves volt, és máris meghalt, egyik pillanatról a másikra, egy szempillantás alatt. Milyen ostoba baleset volt, ha jobban

158 odafigyel, nem esik le; de amióta Robert ismerte, Amy folyton ide-oda szaladgált, tett-vett, sürgölődött, rohangált, amit Ambrose is megjegyzett múlt héten a temetésen… egyszerű szertartás volt, Cirencesterben tartották, Amy kedvenc kápolnájában. Anne is eljött Ambrosezal, valamint Amy féltestvére, Jack, aki Roberten kívül a fiatalasszony egyetlen élő rokona volt. Szűk körben tartott, szomorú temetés volt. Bizony, tragikus esemény volt Amy halála… „Bumm” – valahol bevágódott egy ajtó, mire Robert felriadt a merengésből: összeszedte magát és felegyenesedett ültében. Egy másodperc múlva még jobban meglepődött, amikor a halottkém kihívta az első tanút. Arra számított, hogy ő lesz az első, aki tanúvallomást tesz, ám a halottkém Connie Mellort szólította ki a tanúk padjára. Miután elmondta az eskü szövegét, és megesküdött, hogy csak az igazat mondja, Connie megadta a nevét és a címét, és válaszként a feltett kérdésre elmondta, hogy az elmúlt négy évben Mrs. Amy Dunleynál dolgozott mint házvezetőnő. Robert hirtelen rádöbbent, hogy dr. Wentworth kedves beszédű, szimpatikus ember. Most a halottkém megkérdezte a házvezetőnőt, hogy ő találta-e meg az elhunyt személy holttestét. – Igen, uram. – Legyen szíves, mesélje el részletesen, hogyan fedezte fel a holttestet, és mondja el a bíróságnak, mi történt azon a bizonyos napon. – Elmondom, uram. Nos, a következőképpen történt a dolog. Miután felszolgáltam Mrs. Dunleynak az ebédet, elmentem vásárolni. Cirencesterbe. Bő egy órát lehettem távol, két órakor tértem haza Kakukkfű Lakba. Elpakoltam a piacon vásárolt élelmiszert, aztán elindultam, hogy megkeressem Mrs. Dunleyt. Hogy megbeszéljük a vacsorát. Mármint azt, mit tálaljak vacsorára. Délutánonként az irodájában dolgozgatott, az emeleten, így hát átvágtam az elülső halion, hogy felmenjek az emeletre. És ott találtam, a lépcső alján. Szörnyen megrémültem. Teljesen kicsavarodott a teste és furcsán kitekeredett a nyaka. Odarohantam hozzá, dr. Wentworth. Annyira féltem… sejtettem, hogy csúnyán megütötte magát. És amikor letérdeltem, rájöttem, hogy… – Connie Mellor elhallgatott, többször is megköszörülte a torkát, s reszkető hangon folytatta: – Nos, tudtam, hogy meghalt. Látszott a szemén. Nem kellett megnéznem a pulzusát. – És utána, Mrs. Mellor? Mit csinált ön ezután? – kérdezte a halottkém csendesen. – Odamentem a telefonhoz, és felhívtam a mentőket meg a rendőrséget. Hamar megérkeztek. Egyszerre jöttek. Az egyik mentőorvos megkérdezte, hogy hozzányúltam-e a testhez, mire közöltem vele, hogy nem. Több eszem van annál, mondtam neki. – Ekkor ön hivatalosan is azonosította Mrs. Dunleyt, és a rendőrségnek is elmesélte ugyanazt, amit az előbb a bíróságnak mondott? – Igen, uram. A másik orvostól megtudtam, hogy Mrs. Dunley kitörte a nyakát. A mentősök egy idő után elvitték a holttestet, aztán Lawson felügyelő kikérdezett. Kicsit később felhívtam Mr. Forrestet, és beszámoltam a történtekről. Megígérte, hogy haladéktalanul értesíti Mr. Dunleyt. – Köszönöm, Mrs. Mellor. Most pedig kérem, beszéljen arról, milyen lelkiállapotban volt aznap Mrs. Dunley, és milyen volt az általános kedélyállapota. Boldogtalan volt? Esetleg depressziós? Szomorú vagy levert valami miatt? – Aznap nem volt lehangolt, minden rendben volt, uram. Jókedvű volt. Sőt azt mondta, hogy talán elutazik egy időre, külföldre, mondjuk Párizsba, és megkérdezte, hogy nem féleke, ha egyedül maradok a házban. Megnyugtattam, hogy nem. Időnként azonban… izé… hogy is mondjam? Rosszkedvű volt. A válás miatt. – Az ördögbe, miket beszél? – sziszegte oda Anthony a feleségének, mire Alicia, „csitt” lepisszegte; megfogta a kezét, így próbálta csitítani. – Szó szerint ezt mondta magának, Mrs. Mellor? – kérdezte most a halottkém, és a házvezetőnőre szegezte átható tekintetét. – Nem egészen, uram, de sejtettem, hogy azért olyan bánatos.

159 – Félő, hogy ez esetben puszta feltételezésnek kell tekintenünk az iménti kijelentését, asszonyom. – Megvillant a halottkém élénken kéklő szeme, s a coroner újabb metsző pillantást vetett a házvezetőnőre. – Csak találgatott, nem igaz? Connie Mellor meghunyászkodott. – Valószínűleg – nyögte ki kissé vonakodva. – Volt rá precedens, hogy Mrs. Dunley konkrétan közölte magával: felzaklatta, illetve felbosszantotta a küszöbönálló válás? – Nem, ezt egyszer sem mondta. – Köszönöm, Mrs. Mellor. Visszaülhet a helyére. Mikor Robert meghallotta a nevét, nyomban felpattant, és odasietett a tanúk padjához. Megesküdött, hogy az igazat vallja, csak az igazat és elhallgatás nélkül a teljes igazságot stb., aztán várta a halottkém kérdéseit. – Látom a rendőrségnek tett korábbi vallomásából, hogy külön élt a feleségétől, a néhai Amy Robson Dunleytól, de barátságban váltak el – kezdte dr. Wentworth, és leplezetlen érdeklődéssel nézett Robertre. – A bíróság értesülései szerint önök éppen a válás anyagi részének kidolgozásán fáradoztak. Így volt, Mr. Dunley? – Igen, dr. Wentworth. A feleségem és én jó barátok maradtunk, közös megegyezéssel akartunk elválni; és az anyagiak miatt sem volt köztünk nézeteltérés. Már korábban odaadtam neki Kakukkfű Lakot, közvetlenül azután, hogy véglegesen különváltunk. – Mikor találkozott utoljára az elhunyt személlyel? – kérdezte a coroner. – Augusztus 6-án. Kakukkfű Lakban. Ellátogattam hozzá, hogy megbeszéljük a válással kapcsolatos teendőket – felelte Robert. – Akkor látta utoljára? – Igen, dr. Wentworth. Jóllehet augusztus vége felé és szeptember elején is beszéltünk telefonon. Nekem is mesélte, ahogy Mrs. Mellornak is említette, hogy valószínűleg egy ideig Párizsban lesz. – Látta valaha elkeseredettnek vagy lehangoltnak a feleségét, Mr. Dunley? – Nem. Nem volt búbánatos természetű, távol állt tőle, és egyáltalán nem szomorkodott a válás miatt. Éppen ezért szentül hiszem, hogy leesett a lépcsőn. Baleset volt. Biztos vagyok benne, hogy nem vetette le magát a lépcső tetejéről. A halottkém egy pillanatra meghökkent Robert megjegyzése hallatán, de semmit sem fűzött hozzá. – Nem figyelt fel valamire? Nem szenvedett az elhunyt személy testi vagy lelki betegségben? – Nem. Legjobb tudomásom szerint jó egészségnek örvendett – válaszolta Robert határozottan. – Köszönöm, Mr. Dunley, a helyére mehet. Dr. Norman Allerton, Amy orvosa volt a harmadik tanú, s miután letette az esküt, a halottkém megkérdezte tőle, hogy Amy Robson Dunley a betege volt-e. – Igen, de többnyire csak enyhe panaszokkal fordult hozzám. Hébe-hóba megfázott, influenzás lett, vagy valami hasonló apró nyavalya gyötörte. Nem volt komolyabb baja. – Mikor vizsgálta meg utoljára az elhunyt személyt? – kérdezte most dr. Wentworth. – Június végén. – Hirtelen megbetegedett? Új keletű panaszai voltak, dr. Allerton? – Nem, csak az évente esedékes kontrollra jött. – És ön úgy találta, hogy jó egészségben van? – Makkegészséges volt. – Milyen elmeállapotban volt, amikor utoljára látta? – Olyan volt, mint mindig. A néhai Mrs. Dunley nem szenvedett betegségben. Jó mentális és fizikális állapotban volt. – Köszönöm, dr. Allerton, visszaülhet a helyére.

160 És így ment tovább… sorra szólították a tanúkat, és mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Többé-kevésbé. Robert figyelmesen hallgatott, ahogy a barátai is; megállapították, hogy közvetlen, baráti hangnemben folyik az eljárás, ám a végére ráuntak az újra meg újra ismétlődő procedúrára. Ekkor az egyik mentőst, Arthur Tarlatont hívták ki a tanúk padjára, és a halottkém felszólította, hogy részletezze, milyen sérüléseket szenvedett az elhunyt személy. – Amikor beléptem Kakukkfű Lak halijába, abba a házba, ahol az elhalálozott lakott, megpillantottam Mrs. Dunley kicsavarodott testét: a lépcső alján heveit. Egyből arra következtettem, hogy esés közben valószínűleg megpróbált megkapaszkodni. Amikor megvizsgáltam, megállapítottam, hogy kitörte a nyakát. Hátul a koponyáján seb tátongott, ott verhette be a fejét a padlóba, bár az is lehet, hogy esés közben beütötte a fejét a lépcső szélébe. Vérfoltokat találtunk az előcsarnok márványpadlóján, később a DNS-vizsgálat kimutatta, hogy Mrs. Dunley vére volt a padlón. – Mr. Tarlaton, a maga véleménye szerint az elhunyt személy halálát az okozta, hogy leesett a lépcsőn? Vagy valami másba halhatott bele? Esetleg megölték? Mondjuk egy ismeretlen behatoló? – Kétlem. Mikor a baleset helyszínén megvizsgáltam az elhalálozott személyt, határozottan megállapítottam, hogy leesett a lépcsőn, amely, megjegyzem, igen meredek volt, és azért halt meg, mert kitörte a nyakát. – Szóval ön szerint a koponyán lévő sebnek semmi köze sem volt az illető hölgy halálához? – Így van, uram. – Köszönöm, Mr. Tarlaton. – Mrs. Alicia Forrest, kérem fáradjon ki! Alicia, aki megkönnyebbült, hogy végre tanúvallomást tehet, szó szerint odarohant a tanúk padjához, és elhadarta az eskü szövegét. – Ugy tudom, hogy ön az elhunyt fiatalasszony közeli barátnője volt – mondta dr. Wentworth, aki eddig csak hírből ismerte Mrs. Forrestet. – Igen, dr. Wentworth, és mindennel egyetértek, amit Amy orvosa, Norman Allerton mondott. Amy Dunley kedves, boldog, barátságos fiatalasszony volt, az angol királynő előbb követne el öngyilkosságot, mint ő. Továbbá, nem voltak problémák közte meg a férje között. Mindketten el akartak válni, és köztudomású, hogy barátok maradtak. A pénz miatt sem veszekedtek. – Köszönöm, Mrs. Forrest, távozhat a tanúk padjáról – jelentette be dr. Wentworth, aki látta, kivel van dolga: egy konok, művelt nővel, aki mérhetetlen önbizalommal rendelkezik, és akit nem egykönnyen lehet befolyásolni. A halottkém most kihívta Anthony Forrestet, aki elismételte mindazt, amit a felesége, Robert és dr. Allerton korábban mondott. Ugyanaz a történet hangzott el, csak más szemszögből, mindazonáltal, ugyanaz a sztori volt. Lawson felügyelő váltotta Anthony Forrestet a tanúk padján, miután a halottkém kiszólította. – Kérem, Lawson felügyelő, mondja el nekünk, mi történt azon a délutánon, amikor kiment Kakukkfű Lakba, miután telefonhívást kaptak Mrs. Connie Mellortól, az elhunyt személy házvezetőnőjétől. Lawson tanúvallomása pontosan megfelelt a mentős, Arthur Tarlaton vallomásának. – Mint Mr. Tarlaton elmondta önnek, dr. Wentworth, az elhalálozott személy teste furcsán kicsavarodott. Én is úgy gondolom, hogy valószínűleg megpróbált belekapaszkodni a lépcsőkorlátba, és a hirtelen mozdulat következtében még gyorsabban gurult lefelé a lépcsőn – magyarázta a felügyelő. – Mr. Tarlaton tájékoztatott róla, hogy a hölgy nyaka kitört, és tőle értesültem a fejsérülésről is. Később a rendőrségi orvos megállapította, hogy az elhunyt

161 személy halálát az egyik nyaki csigolya törése okozta. A toxikológiai vizsgálatok során nem mutattak ki drogot a vérében, sem altatószert, sem alkoholt. – Köszönöm, Lawson felügyelő. A rendőrségi jelentésből látom, hogy a házban nem találtak erőszakos behatolásra utaló nyomokat, és Mrs. Mellor mindent rendben talált az épület belsejében. Jól mondom? – Igen, uram. Biztos vagyok benne, hogy senki sem hatolt be a házba. Nem hiszem, hogy bűntény történt. – Van még valami hozzáfűznivalója, Lawson felügyelő? – Nincs, dr. Wentworth. Azon kívül, hogy az elhunyt hölgy igen magas sarkú cipőt viselt. Csak jóval később, mindössze két napja merült fel bennem, hogy a cipő hozzájárulhatott a néhai Mrs. Dunley halálához. Könnyen eleshetett benne, főleg, ha sietett. Alicia Forrest úgy ült a széken, mint macska a sövényen, és olyan nagy hűhót csapott, integetett és szólni próbált, hogy a halottkémsegéd nyomban odament hozzá, hátha ettől elcsendesedik az izgága hölgy. – Mi a gond, Mrs. Forrest? Valami baj van? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Semmi baj, Mr. Anderson, de vissza szeretnék menni a tanúk padjára. Szabad? Szíves engedelmével kiegészíteném az eredeti tanúvallomásomat. Rendkívül fontos lenne. – Nem is tudom… – Á, Mr. Anderson, valami gond van arrafelé? – kérdezte a halottkém, és a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi folyik ott. – Csak egy kis apróság, uram – válaszolta Mr. Anderson, aztán odasietett dr. Wentworth asztalához. – Mrs. Forrest az. Ki akarja egészíteni a vallomását. – Jaj, ettől féltem. Rendben, engedje vissza a tanúk padjára. Egy perccel később Lawson felügyelő lelépett az emelvényről, és Alicia Forrest átvette a helyét a tanúk padján. A halottkémre emelte a tekintetét. – Dr. Wentworth, szíves engedelmével hozzáfűznék valamit. Lawson felügyelő azon megjegyzésével kapcsolatos, amely szerint az elhunyt személy magas sarkú cipőt viselt a halálakor – mondta csendesen, a korábbinál halkabban. – Mrs. Dunley mindig magas sarkú cipőt hordott, és egyfolytában szaladt, sietett és szaporán szedte a lábát, bárhová ment. Sokszor figyelmeztettem emiatt, és a házában lévő meredek lépcső miatt is. Tudják, tavaly én is kis híján leestem onnan. Magas sarkú cipő volt rajtam, siettem, és gyakorlatilag fejjel lefelé leszánkáztam a lépcsőn. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni, mert elértem a lépcsőkorlátot és belecsimpaszkodtam, de megrándult a bokám. A cipő miatt estem le. Veszélyes dolog magas sarkúban járni, dr. Wentworth. – Értem. Nos, köszönöm az utólagos információkat, Mrs. Forrest. Újabb aspektussal egészítette ki az eddig elhangzott vallomásokat, ahogy Lawson felügyelő is új megvilágításba helyezte a történteket. Visszaülhet a helyére, asszonyom. Robert megszorította Alicia kezét, mikor az visszament és leült melléje, Francis és Anthony pedig sugárzó mosollyal nézett rá. Ezután csendben ültek és vártak, miközben a halottkém átolvasta a jegyzeteit és megnézte a jelentéseket. Aztán elkezdte az összegző beszédet, mely húsz perccel később ért csak véget. – A korábban bemutatott bizonyítékok alapján, és a mai napon itt, a tárgyalóteremben elhangzottakból ítélve arra a megállapításra jutottam, hogy véletlen balesetből származó halálesetről van szó, balszerencse folytán történt a baleset – hirdette ki a coroner. Robert barátai odakint az utcán várakoztak, míg ő egymagában félrevonult. Miután beütötte a telefonszámot a mobilba, várt, míg megszólalt Elizabeth hangja. – Rendben van – mondta neki Robert. – Minden rendben van, szívem. A halottkém meghozta az ítéletet: véletlen balesetből származó haláleset… vagyis baleset volt. – Ó, Robin, hála Istennek – suttogta Elizabeth a könnyein keresztül. – Maradj ott, ahol vagy! Hamarosan találkozunk.

162

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET – Ez illene magához, Miss Turner – mondta az eladó. – Bátorkodom megjegyezni, szerintem nagyon jól áll magának a vörös. – Köszönöm, Clarice – mosolygott rá Elizabeth. – Bevallom, szeretem ezt a színt. Ez pasmina? – Közben alaposan szemügyre vette az akasztón lógó, hosszú sálat: skarlátvörös volt, mindkét végén csipke díszítette, valamint mutatós hímzés üveggyöngyökből; igazán pazar darab volt. – Nem, kasmír és selyem, viszont Indiában készült. – Clarice megkereste a címkét, bólintott, és megmutatta Elizabethnek. – Jó nevű divatcég forgalmazza. Kézzel hímezték. – Hm, azt hiszem, megveszem magamnak, bár eredetileg karácsonyi ajándékért jöttem – magyarázta Elizabeth. – Mutatna még néhány sálat? Három ismerősömnek szeretnék vásárolni. Ha lehet, matrózkéket, feketét meg valami kékes árnyalatot kérek, ezek a színárnyalatok illenek legjobban hozzájuk. – Kérem, fáradjon utánam, Miss Turner. Ott vannak a sálak. – Clarice ezzel kicsit odább tessékelte Elizabethet, aki szívesen vásárolgatott itt, a Fortnum and Masonnél. Jó minőségű árut kínáltak, egyedi és igen sikkes volt a portékájuk, s kevesen jártak ide, nem tolongtak tömegek. Gyorsan kiválasztotta a neki tetsző holmit, mindig udvariasan kiszolgálták, és rekordidő alatt visszaért az irodába. – Íme, egy igen különleges darab – mondta Clarice, és előhozott egy ibolyaszín, gazdagon hímzett sálat, amelyet szintén gyöngyökkel és szalagokkal díszítettek – , és nézze meg ezt a zöldet is. Igazán egyedi a színe, nem gondolja? – Hű, de szépek! – lelkendezett Elizabeth; Grace Rose-ra gondolt, ahogy végigsimította a sötétlila sálat, és Anne Dunleyra, akin biztosan jól mutatna az almazöld. – Ezt a kettőt mindenképpen elviszem, meg a vöröset. Az utóbbit magamnak, Clarice, a maga javaslatára. És ha talál nekem feketét meg egy matrózkéket, akkor azt mondhatom, hogy remekül sikerült a ma délelőtti karácsonyi bevásárlás. – Minkét színben tudok mutatni sálat. Csak egy perc türelmet kérek, asszonyom. Jut eszembe, igen finom kesztyűk érkeztek Párizsból, ha meg szeretné nézni, szívesen megmutatom. Ott láthatóak, az üvegszekrényben. – Köszönöm, Clarice, mindjárt megnézem. Kis szerencsével az összes ajándékot megvehetem a maga osztályán. Az eladó elmosolyodott és mentegetőzve elsietett: igyekszik vissza, ígérte. – Hisz maga mindig szalad, Miss Turner. – Ma ráérek – válaszolta Elizabeth; aztán kotorászni kezdett a táskájában, mert csörgött a mobilja, végül előhúzta, s az ablak felé sétálva beleszólt: – Halló? – Elizabeth? – Igen. Te vagy az, Francis? – Én vagyok. Az előbb kerestelek az irodában. Merry azt mondta, hogy elmentél. Pillanatnyilag hol vagy? – A Fortnum's Áruházban. Francis Walsington felnevetett. – Mi olyan vicces? – Semmi. Úgy esett, hogy beszélnem kell veled, és láss csodát, egy kőhajításnyira vagy tőlem, mert éppen a szabómnál vagyok, a Savile Row divatházban. – Sürgős a dolog? – Nem az a baj. Négyszemközt kell megbeszélnünk. Figyelj, Elizabeth, találkozzunk a Ritzben, hiszen egy ugrásra van tőlünk. Mondjuk félóra múlva, jó? – Miről szeretnél beszélgetni velem, Francis?

163 – Nem árulom el a telefonban, főleg amikor mobilon beszélünk. Meghívhatlak egy italra a Ritzbe? – Igen, Francis, ott leszek. Szia! – Kikapcsolta a mobilt, és bedobta a retiküljébe; felébredt benne a kíváncsiság. Vajon miféle csemegét ajánl neki Francis ma délelőttre? Fontos lehet, ha kinyomozta, hol van. Visszasétált az üvegszekrényhez, és megnézte a kesztyűket. Remélte, hogy talál ibolyaszínűt, a sálhoz illőt. A kettő együtt tökéletes ajándék lenne Grace Rose-nak. Mikor Clarice visszatért a sötétkék sállal meg a feketével, melyek egyazon divatházból származtak, Indiából, Elizabeth mindkettőt megvette. – Ennyi lesz, Clarice – mondta, miután kiválasztott néhány kesztyűt, és megnézte, illenek-e a sálakhoz. – Legalábbis mára. – Nagyszerű, Miss Turner. Ajándékcsomagolásban kéri? Megjelölöm a csomagok alját, hogy tudja, milyen színű sál van benne, és feltüntetem a kesztyűk színét is. – Köszönöm, Clarice. Írja meg a számlát, aztán vitessen mindent a lakásomra, legyen szíves. Sajnos most rohannom kell. – Semmi gond, Miss Turner, később átküldőm futárral. Francis a Ritz Hotel előcsarnokában állt, és Elizabeth elé sietett, aki pontban tizenkettőkor belépett az ajtón. Francis csókot nyomott az arcára, belekarolt, azután bekísérte az eszplanádra. – Gyere, üljünk le itt egy italra, jó? – mondta közben. – Nekem megfelel. Bevallom, kedvelem ezt az eszplanádot, vagy minek is nevezik. Kellemes, Edward kori hangulat tölti be. Nos, miért akartál találkozni velem? – Mindjárt elmondom, de előbb helyezzük magunkat kényelembe és rendeljük meg az italt. Rendben? – Már fúrja az oldalamat a kíváncsiság, Francis. Mi ez a nagy titkolózás? Máskor alig várod, hogy végre elmondhasd a rossz híreket, mert feltételezem, hogy arról van szó. – Személyesen akartam elmondani, ennyi az egész. Ó, nézd csak azt az asztalt a cserepes pálmafa alatt, kellemes helynek tűnik. Gyere, üljünk oda! Villámgyorsan ott termett a pincér, és felvette a rendelést. Francis egy pohár pezsgőt kért, és Elizabeth is, amivel meglepte barátját. A pincér távozott, és most, hogy magukra maradtak, Elizabeth előrehajolt, és egyenesen Francis szemébe nézett. – Oké, ki vele! Tudni szeretném, mi ez az egész. Francis az órájára pillantott. – Most pontosan öt perccel múlt tizenkettő – mondta. – Körülbelül tíz óra ötven lehetett, amikor felhívtak Párizsból. Francois de Burgh félórával előtte halt meg. Elizabeth egy percig szájtátva bámult rá, annyira meglepődött a hír hallatán. – Ejha, trés rapidé megtudtad! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, talán beépített ügynököd van a Dauphinnál? – Nagyon jól tudod, Elizabeth, hogy erről nem beszélhetek. Minél kevesebbet tudsz, meg miegyéb… ismered az álláspontomat. Elismerem, az embereim a legjobb helyekre épültek be Párizsban. Biztosíthatlak róla, hogy a francia televízióban bármelyik pillanatban bejelenthetik de Burgh halálát. – Igazán szomorú, hisz olyan fiatal volt. – Elizabeth nagyot sóhajtott, majd hátradőlt a széken. – Ugye, Francis, aggaszt a halála? Ezért hívtál ide. – Igen, mert az özvegyasszony most minden bizonnyal felszedi a sátorfáját, és átköltözik a La Manche csatorna innenső oldalára… véglegesen. – Mit gondolsz, mikor jön át Skóciába? – Ki tudja, ezt nehéz megmondani. A de Burgh-ök nem fogják megtűrni maguk között, legalábbis hosszú távon nem lesz maradása Párizsban. Ismerem Catherine-t; noha mindent megtesz annak érdekében, hogy segítse a fiai karrierjét, nem lelketlen. Van benne emberség. A közös gyász idején kedvesen fog bánni a menyével, de a végén úgyis távoznia kell a skót szoknyásnak. Catherine-nek egész egyszerűen terhes lesz a menye jelenléte.

164 – Úgy érted, hogy el kell hagynia a Dauphint? De ettől még Párizsban maradhat? Illetve Franciaországban? – Elizabeth kérdő pillantással nézett Francisre. – Gondolom, hogy ott maradhat Franciaországban, de minek maradna? Megfosztják a hatalomtól, és képletesen szólva, szegre akaszthatja a kalapját. Hová menne, ha nem Edinburghba? Elvégre a Skót Hagyaték az ő tulajdona. Minden bizonnyal át akarja majd venni a féltestvérétől, Jamestől, aki az anyja halála óta vezeti a céget. – Na, ettől James nem lesz elragadtatva, igaz? – jegyezte meg Elizabeth. – Fene se tudja. Végül is együtt dolgozott az anyjával, és remekül végezte a dolgát. – Attól félsz, ugye, hogy ezután meggyűlik a bajom Marié de Burgh-rel? – Elizabeth elhallgatott, s kényelmesen hátradőlt, mivel a pincér megérkezett két pohár rozépezsgővel. Egy perc múlva Francis felemelte a poharát. – Egészségedre, főnökasszony! – És a tiédre, Francis. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. – Őszintén mondom, hogy én sem tudom. Hát igen, téged is szapulni fog és a Deravenel Vállalatot is és… – Nem fejezte be a mondatot, elhallgatott, mire Elizabeth fürkésző tekintettel ránézett. A mindig beszédes, szószátyár Francisnek hirtelen torkán akadt a szó, nem tudta, miként folytassa. – Mondd csak, Francis, valójában nem árthat nekem, igaz? Állítólag nem támaszthat igényt a Deravenel Vállalatra. Francis megrázta a fejét. – A nagyanyja révén jogos lehet a követelése, ő lesz a törvényes örökös, ha egyszer meghalsz. – És mi van a többi kuzinommal, a Greysonokkal? Ők is igényt tarthatnak a vállalatra. – Jól mondod. Bizony, bizony, Edward öcséd is így vélekedett, de valójában Marié Stewart de Burgh az első a sorban, minthogy a nagyanyja, Margaret Turner Stewart, Harry nővére volt. Ezzel szemben Mary Turner Brandt apád húga volt, és az ő lánya, Frances a Greyson lányok édesanyja. Tehát a végén a skót szoknyás győzedelmeskedne… legalábbis a halálod esetén. – De hát ott van apám végakarata! – mutatott rá Elizabeth. – A végrendeletéhez csatolt kiegészítő záradék megtiltja, hogy külföldi illetékességű személy örökölje a Deravenel Vállalatot, és Marié nem angol. – Tudod, Elizabeth, egyesek igen akaratosak és önfejűek tudnak lenni, és nem hallják meg az igazságot, és mindez Marie-ra is vonatkozik. Kapzsi, hatalomra éhes és önbizalommal telt nőszemély. – Francis felsóhajtott. – Hát igen, ilyen az emberi természet, amióta világ a világ, véres harc folyik a pénzért és a kiváltságokért. – Gondolod, hogy megöletne? Lenne mersze hozzá? – kérdezte Elizabeth suttogó hangon, abban a biztos tudatban, hogy Francis úgyis őszintén elmondja a véleményét. – Fogalmam sincs róla, és nem is akarok találgatásokba bocsátkozni, de sokszor mondtam már, hogy számtalan gyilkosságot álcáztak balesetnek. Ez neked különben sem újdonság, hisz a családodban gyilkosságok sora történt. – Szóval rá akarsz beszélni, hogy vegyek magam mellé testőrt? – Mi másért hívtalak volna ide? Elizabeth előrehajolt, keze megpihent Francis karján. – Nézd, mindent elhiszek, amit mondasz, Francis. Vakon bízom benned, és tudom, mennyire féltesz. De… nos, ő az unokatestvérem… – Az ellenséged! – szisszent fel Francis halkan, ám szenvedélyesen. – És erről sose feledkezz meg, Elizabeth Deravenel Turner. Nagyon jól tudod, hogy a vér igenis vízzé válhat, a saját családod története bizonyítja, hogy a rokonok egymás ellen fordulhatnak. Testőrt akarok melletted látni, és a legjobbat szeretném felfogadni. Nem egy sofőrt, aki remélhetőleg megvéd, ha bajba kerülsz. Olyan testőrt akarok, aki a sofőr mellett ül, és nem a nyüves autót vezeti. Azt akarom… – Elharapta a szót, és szemét Elizabethre függesztette. – Elmesélhetem az egyik, show-biznisszel kapcsolatos sztorimat?

165 – Természetesen – bólintott Elizabeth. – De mi köze ennek a testőrömhöz? – Mindjárt meglátod. Az egyik kedves barátom egy hollywoodi stúdióban dolgozik. Egyszer, ennek már jó pár éve, beprotezsáltak a stúdió vezetőinek egy New York-i színészt, akit valamelyik nagynevű ügynök őstehetségnek tartott és potenciális sztárjelöltnek tekintett. Az ügynök remélte, hogy meglátják jelöltjében azt, amit ő észrevett, és szerződést kötnek vele. Felkérik egy nagyszabású mozifilmre. Nem tudták azonban eldönteni, milyen szerepre való… legyen főszereplő? Vagy inkább romantikus komédiába való típus? Esetleg jobb lenne karakterszínészként? Tanácstalanok voltak. Egész egyszerűen, nem tudták betenni egy skatulyába. Ahogy a barátom sem, azonban vakon bízott az egyik munkatársa véleményében – nő volt az illető, a reklámosztály főnöke – , ezért összehozta az ifjú színésszel. Abban reménykedett, hogy az illető hölgy kitalálja, milyen szerepre való a fiatalember, így megoldódik a dilemmájuk. A nő fél órát beszélgetett a fiatalemberrel, aztán kirohant az irodájából, gyorsan előkerítette a barátomat, a főnökét, és közölte vele: – Sejtelmem sincs, miféle szerepre vagy melyik filmbe való. Az is lehet, hogy csapnivaló színész, de egy biztos: állati tökös fickó. Azonnal írjátok alá a szerződését! – így is történt. Ilyen palit szeretnék testőrnek. Igazi tökös fickót. Olyan valakit, akit semmi sem állíthat meg, és aki minden erejével azon van, hogy megvédjen téged. Olyan férfit, aki talpraesett, kemény legény, könyörtelen és veszélyes, akitől elrettennek, és aki szükség esetén meg meri húzni a ravaszt. – Nem szeretem a fegyvereket – mormogta Elizabeth. Francis rábámult, aztán elnevette magát. – Pedig meg kell szoknod, hogy a testőröd fegyvert visel. Megteszed a kedveméit? Kérlek! – Igen. – Nem kérdezted meg a színész nevét. – Csak akkor vagyok kíváncsi rá, ha valóra vált az ügynök jóslata és tényleg nagy sztár lett belőle. – Az lett. – Nos, hogy hívják? – Bruce Willis. – Akkor kérem a testőrt! – felelte Elizabeth vigyorogva; ám utána komolyan csengő hangon folytatta: – Tudom, hogy veszélyes időket élünk, és a pozícióm miatt sok veszedelemnek vagyok kitéve; nem csak Marié de Burgh miatt, aki a székemre pályázik, és abban a hitben él, hogy több joga van erre a posztra, mint nekem. – Ivott egy-két korty pezsgőt, és így fejezte be: – Nem vagyok ostoba, Francis, gondolom, ezt nem kell bizonygatnom. Felfogtam, hogy remek célpont vagyok. – Nézd, milyen szép ez az ebédlő – mondta Francis húsz perccel később, miközben körüljáratta szemét a Ritz éttermében. – Hát nem örülsz, hogy eljöttél velem ebédelni? Legalább élvezheted ezt a rendkívüli helyet. És egész jól főznek – fejezte be, s Elizabethre mosolygott. Amellett, hogy rettenetesen csodálta, Francis Walsington törődött is Elizabeth Turnerrel, úgy érezte, hogy óvnia-védenie kell. Odaadó híve volt, féltette és nem akarta, hogy baja essék. – Mindig örülök, ha veled lehetek, Francis, hisz az egyik legkedvesebb barátom vagy. Csakugyan elbűvölő ez a hely, és szép kilátás nyílik a Green Parkra. Ó, nézd, esik a hó! Lehet, hogy az idén fehér karácsonyunk lesz. Francis követte Elizabeth tekintetét, kinézett az ablakon, s látta, hogy igazi hóvihar van odakint. – Hol töltitek Roberttel a karácsonyt? – kérdezte, s végigmérte Elizabethet. – Remélem, nem utaztok külföldre? – Ne félj, itthon maradunk. Kőligeten leszünk Grace Rose-zal. Már ezer éve elígérkeztünk neki, és… – Elizabeth elhallgatott, s megcsóválta a fejét. – Öreg már, ezért úgy döntöttünk Robinnal, hogy az idén mindenképpen nála töltjük a karácsonyt. Ki tudja, meddig él még? Kilencvennyolc éves. Ugye, milyen szép kort megért már?

166 – Valóban. Jót fog tenni neked a vidéki levegő meg a pár napos pihenés. Folyton csak robotolsz, Elizabeth. – Lehet, de tudod, mennyire élvezem, Francis, és időnként elmegyünk szórakozni Robinnal. – Örülök, hogy megint kimozdultok otthonról, és nem zárjátok magatokra az ajtót. Nincs szégyellnivalótok, nem tettetek semmi rosszat. Élvezzétek az életet! – Még mindig suttognak rólunk. Félek, hogy sosem szabadulunk meg a rosszindulatú pletykáktól. Egyesek képtelenek elhinni, hogy nem a mi lelkűnkön szárad Amy halála. – Rá se ránts! Hidd el nekem, hogy azok az emberek, akik igazán számítanak, nem hibáztatnak benneteket. Mellesleg, a legjobb családokat sem kímélik a botrányok, a tietekről nem is beszélve. – Felnevetett. – Egyébként is, kit érdekel? Hadd jártassák a szájukat. Elizabeth vele együtt nevetett. – Ha egyszer felszáradnak Marié de Burgh könnyei, fogadok, hogy John Norfell mindjárt lecsap rá – jegyezte meg. – Máris megkörnyékezte, gondolom, Cecil mondta már. – Futólag említette. Mondd csak, ha Norfell összeszűri vele a levet, ami könnyen megeshet, mivel Marié özvegyasszony lett, végre megszabadulhatunk tőle? Elküldhetjük a vállalattól? – Csak abban az esetben, Elizabeth, ha az igazgatótanács be tudja bizonyítani, hogy a machinációival kárt okozott a Deravenel Vállalatnak. – Nos, akkor várunk, és nyitva tartjuk a szemünket. – Úgy bizony, hisz nincs más választásunk… – Nem fejezte be a mondatot, az asztal fölött Elizabethre mosolygott, miközben a pincér kihozta az első fogást. – Boldog vagyok, hogy végre étellel megrakott tányért látok előtted. Az embernek az az érzése, hogy sosem eszel. – Már hogyne ennék! – Elizabeth megfogta a kanalat, megkóstolta a paradicsomlevest, majd csendesen így szólt: – Aztán keresd meg a nekem való testőrt, Francis. Szokás szerint igazad van. Nem járkálhatok védtelenül. – Hihetetlen, hogy valóban itt állunk a Downing Street 10.– ben – súgta oda Elizabeth Robertnek aznap este. – Annyira örültem, hogy bemutattak Tony Blairnek és Cherie-nek, majd kiugrottam a bőrömből. Hát te? – Legalább olyan boldog voltam, mint te, kis szívem. Mindketten elbűvölő emberek. – Robert gyöngéd mosollyal ajándékozta meg Elizabethet. – És örömmel látom, hogy minden sikered ellenére egy csöppet sem vagy nagyképű. – Karon fogta Elizabethet, és végigvezette az emeleti fogadószobán; a brit miniszterelnök rezidenciájában voltak, ahol előrehozott karácsonyi partit tartottak. Elizabeth körüllesett. – Atyaég, mennyi ünnepelt híresség van itt… filmsztárok, híres írók, televíziós főmuftik meg médiaguruk – lelkendezett. – És popsztárok. Jaj, nézd, Robin, az ott nem Sting a feleségével? Robert követte Elizabeth pillantását, s bólintott. – Ő az. Most vettem észre Dávid Hockneyt, az egyik kedvenc festőmet, éppen Emma Thompsonnal és Alan Bennett-tel beszélget. Amott pedig, a karácsonyfa közelében Jenny Seagrove áll, az egyik kedvenc színésznőm. – Ugye milyen jól néz ki? És ki az a férfi, aki elkísérte? – Bizonyára az élettársa, Bili Kenwright, színházi impresszárió. Látom, a művészetek és a kultúra minden területe képviselteti magát. És rengeteg sportsztár is itt van, Elizabeth. – Olyan jó, hogy eljöttünk. A világ minden kincséért sem hagytam volna ki ezt a csodás partit. A pincér odament hozzájuk egy tálca itallal, és mindketten elvettek egy-egy pohár pezsgőt. Koccintottak. – Emeljük poharunkat a „menő Britanniára”, ahogy miniszterelnökünk szokta mondani – szólalt meg Robert. – Arcáról eltűnt a vidámság, miközben hozzáfűzte: – Valóban nagyszabású változások történtek az angol társadalomban, amióta az Új Munkáspárt

167 hatalomra került és a Blair család beköltözött a Downing Street 10.– be. Az egész ország új életre kelt. Úgy érzem, hogy bármi megtörténhet… mi leszünk a világ urai. – Azt hittem, hogy máris azok vagyunk – vágta rá Elizabeth, aztán komolyabbra fordította a szót: – De az utolsó megjegyzésedre visszatérve, Robin, azt hiszem, mindenki érzi, hogy megváltozott az ország. Én biztosan érzem. Ez a… ööö… dolgok új rendje. – Úgy van – válaszolta Robert; belekarolt Elizabethbe és átvezette a szobán. – Gyere, menjünk oda Jenny Seagrove-hoz, beszélgessünk vele! HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Millennium. Egyszer csak beköszöntött. A kétezredik év nagy csinnadrattával kezdődött, legalábbis a Deravenel Vállalatnál. Óriási partit adtam, meghívtam az összes alkalmazottat; mind eljöttek, egytől egyig. A Dorchester Hotel báltermében voltunk… koktélt ittunk, megvacsoráztunk és táncoltunk. Nem sajnáltam a pénzt, óriási muri volt, mindenki jól szórakozott. Én is. Élveztem minden percet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elsősorban nem is az ezredforduló beköszöntét és az új esztendőt ünnepeltük, hanem a Deravenel Vállalatot, amelyből modern, XXI. századi céget csináltam. Igaz, hogy foggal-körömmel harcoltam, de véghezvittem az akaratom. Mindazonáltal nem csak enyém az érdem. A világ legjobb segítőtársai álltak mellettem. Éppen ezért jobb lett volna, ha azt mondom, hogy megcsináltuk – Cecil, Robin és én. Közös erővel. A három muskétás. Cecil ilyenkor ki szokott javítani; „a triumvirátus” – mondja fanyar mosollyal, mire viszonzom a mosolyát, minthogy kedvelem Cecil akkurátus viselkedését, és azt, hogy aprólékos pontossággal intézi a dolgokat az életben. Francis Walsington, Nicholas Throckman és Ambrose Dunley is sokat segítette a munkánkat. Jó emberek mind, egy csapatként vezetjük ezt a hatalmas konglomerátumot. És olyan naggyá tettük, amilyen hajdanán volt, Edward Deravenel és később apám, Harry Turner vezetése alatt. Mary, a féltestvérem, tönkretette a céget; mi sikeresen felemeltük, és minden korábbinál nagyobbá tettük. Az a csodálatos az egészben, hogy én meg a csapatom mindezt alig négy év leforgása alatt vittük véghez. 1996-ban vettem át a vállalatot, most pedig 2000 októbere van. Csodálnak bennünket a legfelsőbb üzleti körökben; jómagam is nagyra becsülöm a teljesítményünket… büszke vagyok önmagunkra. A Deravenel Vállalat ismét szilárd talajon áll. Acélgerendákra építettük. Az összes ágazat nyereséges. A szállodák virágoznak, ahogy a szőlőgazdaságok is meg a kúriákból átalakított szállók; a wellness-központjaim a világ legszebb luxushelyei közé sorolják, számos díjat kaptak a vendégeknek kínált, egészséges és hatékony kúrákért. A marbellai projekt sikerén felbuzdulva új ágazatot hoztunk létre, és nemsokára a világ több turistaparadicsomában is hasonló nyaralóparkokat alakítunk ki. Ambrose a motorja ennek az új vállalkozásnak. Olyan ügyesnek, eredményesnek és kreatívnak bizonyult, amikor a marbellai projektet felügyelte, kézenfekvő volt hát, hogy ő lesz az új ágazat feje. Robin bátyja csodálatos ember, ahogy a többiek is, akik győztes csapatomat alkotják. Nos, tavaly meggyűlt a bajunk John Norfell-lel, akit Marié de Burgh megbabonázott, amikor 1999-ben átköltözött Skóciába. Nem volt más választása; Francistől hallottam, hogy az anyósa a végén elég csúnyán bánt vele, így Marié arra kényszerült, hogy elhagyja a Dauphint és egyben Párizst is. Látszólag kacérkodott a férfiakkal, de John Norfell – legnagyobb bosszúságára – rádöbbent, hogy a kuzinom kihasználja, és a saját céljainak megfelelően irányítja. Hamar kiderült, hogy Marié nem óhajt ágyba bújni vele. Még hogy hozzámenjen! Soha. Ezzel szertefoszlott Norfell minden álma arról, hogy együtt vezessék a Skót Hagyatékot.

168 Norfell bevallotta, hogy sosem lett Marié szeretője, és azt állítja: amikor rájött, milyen fondorlatos és fineszes nő, gyorsan délre menekült, Angliába. Mindezt Francistől tudtam meg, aki azt tanácsolta nekünk, a triumvirátus tagjainak, hogy hunyjunk szemet Norfell kis kalandja fölött, amely valójában ártalmatlan csíny volt csupán. Rábólintottunk, azzal a feltétellel, hogy Cecil és Robin összeül Norfell-lel, megdorgálják és figyelmeztetik, hogy ezután viselkedjen tisztességesen. John elismerte, hogy Marié de Burgh igen vonzó nő – mesélte Robin – , és John szavaival élve: „jó buksza”. Amikor ezt meghallottam, közöltem Robinnal, hogy ettől felfordul a gyomrom. Milyen megalázó, ha így beszélnek egy nőről. Ezután más szemmel nézek John Norfellre. Mivel Cecil és Robin figyelmeztette, hogy újabb kihágás esetén kipenderítik a Deravenel Vállalatból, Norfell tavaly szolgálatkésznek mutatkozott. Most rajta tartom a szemem. Olykor-olykor eszembe jut ez a különös nő, a kuzinom, aki engem majmol, aki meg akarja kaparintani mindazt, ami az enyém, és az igazgatói székemre pályázik. Milyen pofátlan! Hihetetlenül pimasz. Egyfolytában követelőzik… találkozót kér; könyörög, hogy fogadjam be egy időre, és a végakaratomban tegyem meg örökösömmé. Még mit nem! Ezzel aláírnám a halálos ítéletemet. Elcsodálkoztam, amikor elküldte a fényképét. Megnéztem és elismertem, hogy tényleg szép, bár sejtettem, hogy a kép messze sem adja vissza azt a lehengerlő vonzerőt, amely állítólag a kuzinomból árad. Egyedül Nicholas Throckmannek volt bátorsága bevallani, milyen Marié valójában. Nemrég elárulta, hogy Marié de Burgh szavak nélkül is el tudja hitetni a férfiakkal, hogy megkaphatják. Hozzátette, hogy álomszép, kecses nő, potenciális férfifaló, aki összetöri a szíveket. Egy biztos: az én szívemet nem fogja összetörni, mert nem hagyom. Éppen ezért meg szeretném tartani a karnyújtásnyi távolságot. Tűzbe vetettem a fényképet, és hiába könyörgött, hogy találkozzunk, a kérése süket fülekre talált. Francis nem hagyja, hogy meginogjak. Nem rajong Marie-ért; azt mondja, rettenetesen igyekszik férjet fogni magának, és azt jósolja, hogy egyszer még nagyon csúnyán végzi. Francis – a férfiak többségével ellentétben – nem veszti el a józan eszét, ha a szebbik nemről van szó, ismer minden női praktikát. Rájöttem, hogy mélyről fakadó ellenszenvvel viseltetik Marié Stewart de Burgh iránt. Ismeri a féltestvérét, Marié apjának és régi szeretőjének fiát, aki azelőtt született, mielőtt James Stewart elvette Marié anyját. Tizenkét évvel idősebb Marie-nél; az apjáról nevezték el, így őt is Jamesnek hívják; jóllehet törvénytelen gyermek, amikor elérte a megfelelő életkort, bevonták a Skót Hagyaték irányításába. Francis kedveli a fiatalembert, tehetségesnek és nyílt beszédűnek tartja. Nem csinál azonban titkot abból, hogy szerinte az üzleti életben nem valósítható meg az együttműködés a két féltesó (mert ő csak így hívja őket) között. Összességében jó volt a kétezredik esztendő. Legalábbis ez idáig. Jól megy a Deravenel Vállalat szekere. Francis is elégedett, mert felbérelte a számára ideálisnak tűnő testőrt, egy igazán erős, szívós embert, aki minden szempontból megfelel Francis elvárásainak. Meg kell hagyni, Gary Hinton nekem is tetszik, mert csendes, udvarias és „nyugodt”… nem bírom elviselni, ha olyan valaki van mellettem, aki egyfolytában izeg-mozog, fontoskodikokoskodik, és ő nem ilyen. Higgadt, céltudatos és éber. Biztonságban érzem magam mellette, és szilárd meggyőződésem, hogy meg tud védeni. Robin is kedveli Gary Hintont; ügyes fickónak tartja, és megnyugodott, hiszen biztonságban tudhat. Remekül kijövünk egymással; Amy váratlan és tragikus halála beárnyékolta az életünket, de végre sikerült megszabadulnunk ettől a tehertől. Hála az égnek, lassanként elül a szóbeszéd, és a sajtó érdeklődése is ennél érdekesebb, zaftos sztorik felé fordult. Persze Robin néhanapján élcelődve felemlegeti, hogy notórius gonosztevők vagyunk.

169 Eljöttünk New Yorkba. Pár hetet a Deravenel Vállalat manhattani irodájában töltünk, és Anka Palitzcal is találkozom, a wellnessköz-pontok ügyében… csak az a gond, hogy szörnyen náthás voltam, amikor elindultunk Londonból. Bárcsak meg tudnék szabadulni tőle… Elizabeth nem bírta abbahagyni a köhögést, lerogyott hát az egyik székre, és a szája elé tette a kezét. Robert rövidesen berontott a hálószobába, jóképű arcán riadalom ült. – Jól vagy? – kérdezte, s aggodalom csengett a hangjában. – Nagyon csúnyán köhögsz, Elizabeth. – Nem tudom, mi történt – nyögte ki Elizabeth elfúló hangon. – Hirtelen rám tört a köhögés. Elkap, aztán elmúlik, és kész. Semmi bajom, Robin, hidd el. – Csak nincs bronchitiszed? – Á, biztosan nincs. – Felállt, megigazította a piros gyapjúruha szoknyarészét, odasétált a szekrényhez és elővette a hozzá illő kabátot. – Késésben vagyunk. Félóra múlva találkozunk Ankával a La Grenouille-nél. – Minden erejét összeszedve megajándékozta Robertet a legragyogóbb mosolyával, hogy megnyugtassa. – Ha felöltöztél, akkor mehetünk, szívecském, én indulásra készen állok. – Megfogta Elizabeth kabátját, és felsegítette rá, aztán odakísérte az ajtóhoz. – Gary már odalent vár. A szőke, helyes és igen csinos Anka Palitz már az étteremben várt, és szívélyesen rájuk mosolygott, mikor Charles, a La Grenouille tulajdonosa odakísérte az asztalhoz Elizabethet és Robint. – Olyan jó, hogy mindketten eljöttetek – mondta Anka, miközben Elizabeth beült melléje a kárpitozott padra, Robert pedig letelepedett az asztal túloldalán lévő székre. – Ne haragudj a késésért, nem gondoltuk, hogy ilyen nagy forgalom lesz – magyarázkodott Elizabeth. – Semmi gond. Mit kértek inni? Pezsgőt, bort vagy üdítőt? – Köszönöm, nekem a víz megfelel, Anka. Elálmosodom, ha ebédidőben alkoholt iszom. – Én is. Hát te, Robert, mit kérsz? – Csak egy pohár vizet, mint Elizabeth – felelte Robert. Anka odaintett a pincérnek, leadta a rendelést, Robert pedig alaposan megnézte Elizabethet, s rádöbbent, hogy most határozottan betegnek tűnik. Az arca még sohasem volt ilyen sápadt, és a szeme kissé üveges lett. Robert megállapította, hogy lázas lehet. Olyannyira bámulta, hogy Elizabeth nem állta meg szó nélkül. – Jól vagyok, Robin – jegyezte meg. Rendszerint kitalálta Robert gondolatát, és most a fiatalember arcára volt írva, mi zajlik le a fejében. Anka is odafordult: egy pillantást vetett Elizabethre, s nyomban felfigyelt arcának kísérteties színére. – Biztos vagy benne? Rosszul vagy talán? – Jaj, csak a nyüves nátha gyötör, még Londonban fáztam meg. Egyébként jól vagyok. Igaz is, ezt neked hoztam. – Ezzel benyúlt a méretes retikülbe, és előhúzott egy barnás színű borítékot. – Itt van az egész tervezet, amelyet összeállítottam az amerikai wellness-központok részére. Nézd át, aztán mondd el a véleményedet. Nem sürgős, de szívesen meghallgatnám, mit gondolsz, mielőtt visszautazunk Angliába. Kíváncsi lennék arra is, hogy továbbra is a cégnél szeretnél-e maradni, miután eladom őket a Deravenel Vállalatnak. Minden marad a régiben, csak papíron adom el a vállalkozást, ezután is velem fogsz dolgozni. – Tisztában vagyok vele, és szívesen maradok, Elizabeth. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok a tervezetre. A hét második felében ismét összeülhetünk. Ebédeljünk, vagy vacsorázzunk együtt, ahogy akarod. – Jól van, és… – Elizabeth nem tudta befejezni a mondatot, mivel újabb köhögési roham fogta el. A szájára szorította a szalvétát, és köhögött, köhögött, míg bele nem vörösödött. Végül enyhült a roham, s Elizabeth felsóhajtott, mire megvonaglott az arca, és a mellkasához kapta a kezét. – Mi van? – kérdezte Robert, akit mindez fölöttébb nyugtalanított.

170 – Annyira szúr, amikor mély levegőt veszek – panaszolta Elizabeth. Elgyengült, nekidőlt hát a padtámlának. – Szédülök, Robin. – Ideje, hogy orvoshoz vigyünk – mondta Robert aggódó hangon; Ankara szegezte a tekintetét, s kérdőn megemelte fél szemöldökét. – Egyetértek. Gyerünk, siessünk! – adta ki az utasítást Anka pattogó hangon, rögtön magához ragadva a kezdeményezést. – Remek orvosom van, Robert. Meglátod, azonnal fogadja majd Elizabethet. Megyek, felhívom a rendelőt. Gondolom, használhatom az étterem telefonját, Charles biztosan megengedi. – Rendben. Veled megyek. Felhívom Garyt, valahol itt parkol a közelben. – Felállt, kisegítette Ankát a padból, s Elizabethre nézett. – Tüstént jövök, kicsi rózsám. – Jól vagyok, Robin. Ne félj, túlélem! Dr. Andrew Smolenski – akinek Anka Palitz a telefonban elmondta, hogy Elizabeth Turner szemlátomást igen beteg – mindjárt megértette, hogy sürgős esetről van szó. Amint megérkeztek a rendelőbe, rögtön behívta őket. Miközben Anka magyarázott, Elizabeth köhögni kezdett, mire dr. Smolenski megrémült. – Mióta köhög, Miss Turner? – kérdezte, miután alábbhagyott a köhögés. – Múlt héten kezdődött… – Itt Elizabeth elhallgatott, s a fejét ingatva egy kézmozdulattal jelezte, miként érez. – Ne haragudjon, kicsit szédelgek. Robin közbeszólt. – Múlt pénteken, huszadikán érkeztünk meg New Yorkba, dr. Smolenski – magyarázta szinte hadarva. – Elizabeth rettentő náthás volt, amikor eljöttünk Londonból, de csak itt kezdett el köhögni, igazság szerint most, a hétvégén. – Értem. – Az orvos feljegyzett egy-két szót, aztán ismét Elizabethnek címezte szavait. – Fáj a mellkasa, amikor nagy levegőt vesz? Elizabeth bólintott. – Felszakad valami? Van köpet? – Ma reggel, egész korán, de nem sok. Az orvos felállt és megkerülte az íróasztalát. – Meg kell vizsgálnom, Miss Turner. Kérem, jöjjön ide! – Időközben kinyitotta a vizsgálóhelyiség ajtaját, és hozzátette: – Legyen szíves, vegye le a kabátját meg a ruháját. Mindjárt jön az asszisztensem és segít. Elizabeth felállt, átsétált a rendelőn, és dr. Smolenski betessékelte a másik helyiségbe, majd magára hagyta. Hamarosan belépett az asszisztens is a másik ajtón, s Elizabethre mosolygott. – Ne aggódjon, Miss Turner, ez csak rutinvizsgálat. Kérem, húzza fel ezt a köpenyt, ha levetkőzött. Egy-két perc múlva bejött a doktor, és munkához látott. Megmérte Elizabeth lázát, megszámolta a pulzusát, fogta a sztetoszkópot és meghallgatta a tüdejét, aztán megnézte a vér oxigénszintjét. Mikor végzett, bólintott. – Kérem, öltözzön fel, Miss Turner, és jöjjön vissza az irodámba. – Miután elment, a nővér visszatért és segített Elizabethnek felöltözni. Mikor Elizabeth átment az orvos irodájába, dr. Smolenski éppen Ankával és Robinnal beszélgetett, az arca komor volt. – Á, hát itt van, Miss Turner! – mondta. – Kegyednek 38,5 °C a láza, a pulzusa szapora és alig tapintható. A légzésszám magas, és a vér oxigéntartalma 84 százalék. Szerintem a tüdeje nem juttat elegendő oxigént a vérébe. Mr. Dunley épp most kérdezte, hogy kegyednek hörghurutja van-e. Mondtam neki, hogy nem. Félő viszont, hogy tüdőgyulladása van, és szeretném, ha haladéktalanul befáradna a kórház sürgősségi osztályára. A további vizsgálatok miatt. – Ó – sóhajtotta Elizabeth, és döbbenten meredt az orvosra. – Mindjárt intézkedem – jelentette ki dr. Smolenski határozott hangon, amelyből kiérződött, hogy nem tűr ellentmondást. Elizabeth több vizsgálaton is átesett a New York-i Weill Cornell Kórház ambulanciáján. Miután elkészült a mellkasi röntgen és megcsinálták a rutin vértesztet, hamar meglett a diagnózis: Elizabethnek tüdőgyulladása volt, mely heves tünetekkel járt.

171 Dr. Melanie Roland, aki a laborvizsgálatokat intézte, bement a vizsgálóhelyiségbe, ahol Elizabeth Roberttel és Ankával üldögélt; a doktornő elmagyarázta nekik, mi a helyzet. – Azonnal fel szeretnénk venni önt a kórházba, huszonnégy órás megfigyelésre – jelentette be. – Befektetjük egy kórterembe, és addig is elkezdjük az antibiotikumos kúrát, amíg kiderül, milyen kórokozó tenyészett ki a levett váladékból. – Egyetlen éjszakára sem vagyok hajlandó befeküdni a kórházba! – tiltakozott Elizabeth, s Robertre pillantott. – Pedig tanácsos lenne, Miss Turner – mondta neki dr. Roland. – Elég hevesek a tünetei. Önnek komoly tüdőgyulladása van. Robert odament Elizabethhez, és átkarolta. – Csak egyetlen éjszakáról van szó – vigasztalta. – Visszamegyek a szállodába, összeszedek néhány dolgot, amire szükséged lehet, aztán visszajövök, és melletted maradok. – Dr. Rolandra pillantott. – Ugye pár órácskát itt lehetek? Dr. Roland már azon volt, hogy visszautasítja a kérést, ám helyette bólintott, és kedvesen Robertre mosolygott. – Természetesen, Mr. Dunley. – És, ugye, drága doktornő, el tudja intézni, hogy Miss Turner egyágyas szobába kerüljön? – érdeklődött Robert. – Máris intézkedem. – Itt maradok, Elizabeth, amíg Robert visszajön – ajánlkozott Anka. – Köszönöm, Anka, roppant hálás lennék. Másnap reggel, amikor Robert visszament a kórházba, kiderült, hogy Elizabethet kiköltöztették az egyágyas szobából. Átkerült az intenzív osztályra, csövek lógtak ki belőle, és géppel lélegeztették. – Mi az ördög történt? – szegezte dr. Rolandnak a kérdést, aki bevitte őt az intenzív osztályra, hogy egy pillanatra megnézze Elizabethet. A doktornő visszakísérte Robertet a folyosóra. – Erős nyugtatókat kapott. Jobb így neki – mondta már odakint; aztán leült Roberttel egy padra, és elmagyarázta: – Éjszaka nagyon belázasodott, kevés oxigént kapott a szervezete, és egyelőre nem reagál az antibiotikumra. Robertet elfogta az aggodalom, mindazonáltal sikeresen megőrizte a hidegvérét. – És mi van a levett mintákkal? – kérdezte. – Kitenyészett már a kórokozó? – Még nem érkezett meg az eredmény, Mr. Dunley. Addig is, többféle antibiotikumot is kiírtam Miss Turnernek, remélem, így eredményesebb lesz a kezelés. De közölnöm kell önnel, hogy igen kritikus stádiumban van. – Miért? Mi történt? – Úgy tűnik, hogy a tüdőgyulladás nagyon komolyra fordult, és Mrs. Turner szervezete nem reagál a gyógyszerekre. Ez idáig. Reméljük, az új antibiotikum beválik. Én bízom benne – bizonygatta a doktornő, mivel látta, milyen ideges lett a fiatalember. Robert megdörzsölgette az arcát, és nagyot sóhajtott. – Sok embert elvitt már a tüdőgyulladás… ugye Elizabeth nem fog meghalni? – Mint az imént említettem, Mr. Dunley, kritikus stádiumban van, de minden tőlünk telhetőt elkövetünk annak érdekében, hogy átsegítsük Miss Turnert a nehezén. És ha megkapjuk a leoltás eredményét, sokkal többet fogunk tudni. – Maradjak itt, várjam meg, míg felébred? – kérdezte Robert kétségbeesett hangon. – Higgye el nekem, hogy felesleges lenne. Talán csak órák múlva tér magához. Bevallom, remélem, hogy sokáig alszik. – Jól van – mondta Robert. – És köszönöm, dr. Roland. NEGYVENEDIK FEJEZET A következő napokban sem javult a helyzet: Elizabeth továbbra is kritikus és életveszélyes állapotban volt; Robert borzalmasan aggódott, s nem tudta, mitévő legyen. Segíteni szeretett

172 volna, ám tehetetlen volt, hiszen nem volt orvos; ugyanakkor tudta, hogy Elizabeth jó kezekben van. Dr. Smolenski is figyelemmel kísérte az esetet, és folyamatosan tájékoztatta Robertet a beteg állapotáról. Melanie Roland is megnyerte Robert bizalmát: már abban a pillanatban, amikor az ambulancián találkoztak, megállapította, hogy a doktornő szívvel-lélekkel végzi a munkáját. Robert naponta kétszer bement a kórházba, megnézte Elizabethet, aztán elkullogott. Tudta, hogy nem tehet mást: várnia kell. Meg imádkoznia. Sokat imádkozott. És sokat telefonált Londonba. Cecil éppolyan feldúlt és nyugtalan volt, mint Robert, és már azon volt, hogy felszáll a következő New York-i gépre. – Várj még egy napot, míg megérkezik a leoltás eredménye – erősködött Robert. Még jobban megrémült azonban, amikor végre megjött a laboreredmény, ugyanis dr. Roland ekkor közölte vele, hogy Elizabethnél a tüdőgyulladás egyik legritkább kórokozója mutatható ki, s ennél a típusnál igen magas a halálozási arány. – Jaj, Istenem, ne! Ne! Menthetetlen? – Szó sincs róla – nyugtatgatta Melanie Roland, bár ő maga is elbizonytalanodott. Elizabeth az intenzív osztályon feküdt, lehunyta szemét, arca nyugodt és rezzenetlen volt. Robert lenézett rá; annyira szerette, mégis tehetetlen volt. Elfordult az ágytól és ajkán rebegő fohásszal távozott. Élnie kell! Nem halhat meg! Mi lenne vele Elizabeth nélkül? * Haldoklom. Biztos vagyok benne. Nem akarok meghalni. Még csak huszonkilenc éves vagyok. Még élni szeretnék. Robin miatt. Ó, Istenem! ROBIN. Mi lesz vele, ha meghalok? Szüksége van rám. Tehát életben kell maradnom. De mi van, ha mégsem élem túl? Le kell győznöm a betegséget. Ha mégis meghalok, Robin sebezhető lesz. Nem hagyhatom magára így, ilyen védtelenül. Meg kell védenem. De hogyan? Gondoskodnom kell róla, hogy biztos helye legyen a Deravenel Vállalatnál Megkapja a legjobb pozíciót. Rangja és vagyona lesz. Majd gondoskodom róla. Ide kell kéretnem Cecil Williamst. Ide kell jönnie. Cecil kell ide, néhány tanú meg ügyvédek. Kiegészítő záradékot csatolok a végrendeletemhez. Cecil Williams egy nappal később megérkezett New Yorkba. – Nem értem, eddig miért tiltakoztál annyira, hogy idejöjjek – mondta, és szúrós tekintettel nézett a reggeliző-asztal túloldalán ülő Robertre; a Carlyle Hotel éttermében üldögéltek. – Halálra aggódtam magam Elizabeth miatt, és még most is roppant ideges vagyok. – Tudom, tudom, de semmit sem tehetünk. Csak az orvosok segíthetnek rajta. – Robert, mondd meg őszintén, hogy van? – Cecil szomorú, világosszürke szeme Robertre szegeződött. – Kicsit jobban van. Végre kikerült az intenzív osztályról, visszavitték a másik kórterembe, és leválasztották a lélegeztető-gépről, de még nincs túl a nehezén. – Hogyhogy? – kérdezte Cecil, s hangja minden korábbinál komorabb színt kapott. – Ebben a stádiumban bármikor rosszabbra fordulhat az állapota. De ne fessük az ördögöt a falra! Reméljük, hogy jobban lesz, nem rosszabbul. Cecil letette az asztalra a szalvétát, és hátratolta a széket. – Én végeztem, máris indulhatunk a kórházba, ha te is úgy gondolod. – Akkor menjünk. Röpködni fog örömében, ha meglát, Cecil – mondta Robert, s barátjával és kollégájával együtt elhagyta az éttermet. Kellemes idő volt, noha már novembert írtak a naptárban. Végigballagtak az utcán, a sarokig, s a Madison Avenue-n leintettek egy taxit. Robert megadta a New York-i Weill Cornell Kórház címét a sofőrnek, s kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. – Lefogyott, és még sosem volt ilyen sápadt. Nehogy megijedj, ha meglátod? – figyelmeztette Cecilt. – Nem ijedek meg, ígérem – fogadkozott Cecil, mégis meghökkent, mikor végre megpillantotta Elizabethet, aki egyrészt sovány volt, másrészt olyan falfehér, mint még soha életében.

173 Cecil odasietett az ágyhoz, lehajolt és arcon csókolta a beteget, mire Elizabeth megfogta barátja kezét és megszorította. Cecil mindjárt vidámabb lett, ahogy észrevette Elizabeth fekete szemében a mosolyt. – Azon nyomban idejöttem, amint megkaptam az engedélyt Roberttől. Rettentően akadékoskodott. Elizabeth félrehúzta az oxigénmaszkot. – Tudom – mondta – , és igaza volt. Sokáig eszméletlenül feküdtem. Halálra untad volna magad, ha itt lebzselsz. Robert is csatlakozott hozzájuk, megcsókolta Elizabethet, odahúzott egy széket Cecilnek, aztán magának is hozott egyet. Cecil egy ideig csevegett Elizabethtel, többnyire a Deravenel Vállalatról beszélt, beszámolt erről-arról; Elizabeth figyelmesen hallgatta, s időnként bólogatott. Robert szeme közben Elizabethre tapadt, szokás szerint minden rezdülésére felfigyelt, s rövidesen észrevette, hogy lassan elfárad. – Azt hiszem, mennünk kéne. Pihenj inkább – mondta, s megsimogatta Elizabeth karját. – Később visszajövünk, megint meglátogatunk. Elizabeth bólintott, s félrehúzta az oxigénmaszkot. – Beszélnem kell Cecillel, Robin. Magunkra hagynál bennünket egy percre? – Persze – válaszolta Robert, s ismét megcsókolta Elizabethet. Ha meg is lepődött, ügyesen palástolta. Szó nélkül kivonult a kórteremből, s magukra hagyta őket, Elizabeth kérésére. – Miről van szó? – kérdezte Cecil, s közelebb hajolt. – Valami fontosat szeretnél mondani? Elizabeth bólintott, és levette a maszkot. – Ha történik velem valami, esetleg nem gyógyulok meg, azt akarom, hogy Robert Dunley kerüljön a posztomra, ő legyen a Deravenel Vállalat ügyvezető igazgatója, ígérd meg, hogy teljesíted a kérésem! – Nem tehetem meg, Elizabeth. Bármennyire szeretnék is a kedvedben járni. Ne feledd, ehhez módosítani kellene a cégszabályzatot. Hiszen Robert nem Deravenel! Csak a Deravenel család sarja ülhet az igazgatói székbe. – Akkor változtassuk meg a cégszabályzatot. – Gyorsan visszatette a maszkot az arcára, mert hirtelen kifogyott az oxigénből. – Ahhoz össze kellene hívni az igazgatótanácsot. – Inkább találjunk ki másik titulust. Legyen, mondjuk kirendelt ügyvezető, mint Edward gyámja, Edward Selmere. – Ismét helyére csúsztatta a maszkot, előrehajolt, és belekapaszkodott Cecil karjába. Kicsit később levette az oxigénmaszkot, és így szólt: – Szeretném, ha a halálom esetén ő lenne a vállalat feje. Ezt ebben a szent pillanatban el kell intéznünk, Cecil. Kérlek! Elvégre bármikor meghalhatok. – Rajtam nem múlik, én minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte Cecil, aztán gyengéden visszafektette Elizabethet a párnákra, megigazította az oxigénmaszkot, és kiment Robertért, hogy elbúcsúzzanak, és hagyják a beteget pihenni. Mindenki nagy megkönnyebbülésére és örömére, Elizabeth Turner pontosan három héttel azután, hogy bekerült az intenzív osztályra, kijött a kórházból. Még sosem volt ilyen sovány és vékonyka; legyengült, felgyógyult azonban a tüdőgyulladás ritka fajtájából, amely könyörtelen támadást intézett a szervezete ellen, és kis híján sírba vitte. – Látjátok, mégis itt vagyok! Élek és virulok – lelkendezett, miközben elhelyezkedett a pamlagon a Carlyle Hotelben lévő lakosztályuk nappalijában. – És köszönöm, hogy tartottátok bennem a lelket. – Felmosolygott Robertre, aztán Anka Palitzra, majd megveregette maga mellett a pamlagot. – Gyere, ülj ide, Cecil – mondta, s hangjából kiérződött, mennyire kedveli barátját. – Olyan jó, hogy itt vagy. No, megrendeljük a délutáni teát? Szívesen innék egy csészével. A többiek egyetértettek, s Robert elment szólni, hogy négyre kérik a teát; Anka exkuzálta magát, s szaladt, megkereste a táskáját, hogy odaadja Elizabethnek az iratokat, melyeket visszahozott neki. Cecil közelebb húzódott Elizabethhez. – Nem akartam a Deravenel Vállalat jogászaihoz fordulni, Elizabeth – súgta oda. – Másik ügyvédi iroda képviseli majd az érdekeidet, ha Robertet szükség esetén kirendelt ügyvezetővé kell kinevezni. – Bizalmasan

174 suttogott, kihasználta az alkalmas pillanatot, amikor kettesben maradtak, hogy tájékoztassa Elizabethet. – Nevezd meg a napot, amikor leülsz velük tárgyalni. Elizabeth elgondolkodott, s a távolba révedt. – Inkább módosítom a cégszabályzatot, Cecil, hogy a halálom esetén Robertből ügyvezető igazgató lehessen – mondta halkan. – Rendkívüli igazgatósági ülést hívok össze, ha visszanyerem az erőmet, és visszatérünk Londonba. Az igazgatótanács úgyis teljesíti a kérésemet, nem fognak akadékoskodni. Bár Cecil nem volt olyan biztos benne, helyeslően bólintott. Robert Dunley végre megnyugodott és megkönnyebbült, mert Elizabeth olyan gyorsan felépült; mindazonáltal nagyon féltette, még a széltől is óvta. Annyira megijedt, sőt egyenesen megrémült, mivel Elizabeth oly közel került a halálhoz, ezért ráparancsolt, hogy vegyen vissza a tempóból. Mikor engedélyt kaptak dr. Smolenskitől az utazásra, repülőre szálltak és ellátogattak Kaliforniába, hogy a barátaiknál töltsék a hálaadás napját. Robert azt akarta, hogy Elizabeth meleg éghajlaton és nyugodt környezetben lábadozzon. Még akkor is, amikor karácsonyra visszatértek Londonba, szigorúan vigyázott Elizabethre. Összeállította a napirendjét, és nem volt apelláta, Elizabethnek ahhoz kellett tartania magát… elvégre együtt éltek, így Robert kedvese minden lépését felügyelte. Nem hagyta, hogy éjjel-nappal a Deravenel Vállalat irodáiban robotoljon; odafigyelt, hogy rendszeresen egyen; és rászorította, hogy pihenéssel töltse a hétvégéit. Végül bevált a zsarnoki szigor, s ahogy közeledett 2001 vége, Elizabeth végre ismét régi önmaga lett. Egy teljes év kellett hozzá, de megint visszatért a korábbi lendület és energia. – Megint önmagam vagyok – mondta Robertnek 2001 decemberében, egyik reggel, mikor belépett az irodájával szomszédos helyiségbe. – Mármint a régi Elizabeth vagyok. – Megállt a küszöbön, s pajzán mosollyal nézett Robertre. A fiatalember felállt, odament hozzá és a karjába vonta. – És egyszerűen… mesésen nézel ki – mondta, s könnyű csókot lehelt Elizabeth ajkára. – Hoztam neked valamit. – Miközben visszasétált az íróasztalához, így folytatta: – Ezt hívják előkarácsonyi ajándéknak. Elizabeth kíváncsi lett: csodálkozva követte Robertet az íróasztalig, aztán átvette az ékszerdobozt, amelyet felkínáltak neki. Mikor kinyitotta, apró sóhaj szakadt fel belőle. – Ó, Robin, ez álomszép? – Egy pár smaragd fülbevalóra meredt, tökéletes négyszög alakúra csiszolt smaragdkővel, amely alatt négy kis gyémántkő helyezkedett el. – Köszönöm, nagyonnagyon köszönöm. – Közelebb lépett, megölelte Robertet, aztán arcon csókolta. – Azért kapod, mert jó csapattárs voltál, és követted az utasításokat – viccelődött Robert nevetve. Elizabeth vele együtt nevetett. Nagyon szerette Robertet. Ő volt élete középpontja… minden körülötte forgott, s ez fordítva is igaz volt, ezt jól tudta Elizabeth. NEGYEDIK RÉSZ Végső csapás az ellenségre „Sokáig szemléld azt, amiben örömödet leled, és még tovább azt, ami fájdalommal tölt el…” (Colette) „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (Zsolt. 23:4-6) NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

175 Robert meg a bátyja, Ambrose az újonnan épített pajta közepén állt, mely Waverley Court egyik tágas mezején épült, Kentben. Múlt héten elkészült a fedett lovaglópálya, és most tüzetesen szemügyre vették. – Hű, piszok jó munkát végeztek, Robert – állapította meg Ambrose, s továbbra is kritikus szemmel vizsgálgatta a pályát. – Meglátod, milyen pompás lesz télen, főleg rossz időben. Keleti kényelemben folytathatod az idomítást. Látom, beépítették a központi fűtés csöveit a falakba. – Ühüm. Nagyon praktikus. Időnként roppant hideg van errefelé. Gyakran metsző szél fúj a tenger felől, és végigsüvít a romneyi lápvidéken. Kiderült, hogy a másik pajta, amelyet az év elején építtettem, túl hideg, ha rossz az idő. Majd oda is bevezettetem a központi fűtést. Robert karon fogta a bátyját, s még egyszer megkerülték a pályát, aztán kiballagtak. 2002. szeptember eleje volt, kellemes szombat délelőtt. Vatta-pamacs felhők pöttyözték a ragyogó kék eget, s az aranyló napfény felmelegítette a levegőt. Robert felpillantott az égboltra. – Olyan gyönyörű Anglia, ha szép az idő. Párját ritkítja. – Szívemből beszélsz – helyeselt Ambrose, majd kérdőn Robertre nézett. Azután így folytatta: – No, és milyen érzés, hogy uraság lett belőled? Hisz most te vagy ennek a fantasztikus birtoknak a tulajdonosa! – Csodálatos, mi más lenne? – nevetett Robert. – Ha kíváncsi vagy az igazságra, őszintén bevallom, hogy még most sem tértem magamhoz a meglepetéstől. Leesett az állam, amikor Elizabeth nekem adta Waverley Courtot, hiszen világéletében imádta ezt a házat. – Tudom, és éppen ezért én is meglepődtem. – Persze ez mégsem olyan, mintha odaadná egy idegennek – jegyezte meg Robert. – És rendszeresen itt tölti velem a hétvégéket. Az az igazság, hogy ő örökli Kőligetet, ha Grace Rose egyszer elmegy közülünk, és megkérte Elizabethet, hogy ne adja el és ne is ajándékozza oda másnak. Szeretné, ha a családban maradna. – Elizabeth nyilván beleegyezett. – Igen, Ambrose. Nem tiltakozhat. Grace Rose megtette az örökösévé. Majdnem mindent ráhagyott, helyesebben szólva a teljes vagyonát. – Értem. Drága dolog Waverley Court fenntartása, igaz? – kockáztatta meg Ambrose, s az öccsére sandított, miközben a rózsakert felé sétáltak, melyet Robert akkoriban alakított ki. – Ki lehet bírni. Nincs nagy személyzet, csak Toby és Myrtle, meg a takarítónők, akik naponta jönnek, amikor itt vagyunk. Toby gondozza a lovakat, és ő vigyáz a birtok állagára. Felvettem viszont egy kertészt is. Egyébként Elizabeth létrehozott egy vagyonkezelői alapot, abból fedezzük Waverley Court rezsijét. Edward Deravenel ötletét másoltuk: ő ugyanis így biztosította a pénzt Ravenscar fenntartására. Elizabeth engem is megajándékozott egy életjáradék-alappal, ebből származik a jövedelmem. Ambrose csak ámult-bámult a felsorolás hallatán. – Örömmel hallom, hogy Elizabeth ilyen szépen gondoskodott rólad, Robert – mondta. – Őrült módjára hajtasz a vállalatnál, a lelked is kiteszed a cégért. Meg Elizabethért. Ha jobban belegondolunk, a kapcsolatotok tulajdonképpen egyenértékű a házassággal… csak a papír hiányzik. – Igen, én is így gondolom – mondta Robert csendesen – , és nehogy azt hidd, hogy nem akartam törvényessé tenni. Nem rajtam múlott. Hanem Elizabethen. Így hát nem forszírozom már a dolgot. Jobb, ha békén hagyom, nekem a jelenlegi állapot is megfelel. Nem velem van baja. Egyáltalán nem akar férjhez menni, és ehhez csökönyösen ragaszkodik. Ambrose egy percig hallgatott, s bár volt annyi esze, hogy ne avatkozzon bele öccse magánügyeibe, kicsúszott a száján: – Nem szeretnél gyereket? Robert hallgatott, továbbsétált, már szinte rohant. Ambrose utánaeredt, s hamar beérte. – Ne haragudj, nem akarok a magánügyeidben vájkálni – szabadkozott.

176 – Tudom – sóhajtotta Robert. – Szeretnék gyereket, de ő mindennél fontosabb számomra, mindig is ő volt az első az életemben. Pedig gondolnunk kellene a gyerekre, mert Elizabeth nem maradhat örökös nélkül, de ő fittyet hány rá. Mindketten harmincegy évesek vagyunk, tehát még nem késtünk el, Ambrose. Szinte hihetetlen, hogy már hat éve együtt élünk! Elképesztő. Tempus fugit, mi? – Igen, valóban röpül az idő – helyeselt Ambrose. – Hol van most Elizabeth? – Grace Rose-nál. Elment hozzá Kőligetre, a nénikéje egész nyáron ott lakott. Százkét éves, de nem látszik rajta. Remekül néz ki és nem szenilis. Igaz is, itt töltöd a hétvégét? Nem láttam nálad bőröndöt. – Toby elvette, abban a minutumban, amint megérkeztem. Természetesen itt maradok hétvégére, mert a feleségem üzleti ügyben New Yorkba utazott. Óriási kofferrel jöttem. – Akkor most már odafent van a szobádban. Myrtle biztosan kicsomagolta, szorgalmas asszony, jól végzi a dolgát. Ha esetleg nem hallottál róla, elárulom, hogy Elizabeth Cecil Williamsszel is bőkezűen bánt. Életjáradékot és telket adott neki, hogy házat tudjon építeni, és vett neki egy Bentleyt. Alig hittem a fülemnek. Minek Cecilnek a Bentley? Hisz olyan puritán, nem szívesen fitogtatja a pénzét. – Robert Ambrose vállára tette a kezét. – Nem én vagyok az egyetlen, akit Elizabeth megjutalmazott. – Tudom. Számomra is létrehozott egy nyugdíjalapot, és Francis meg Nicholas is hasonló ajándékot kapott… hihetetlenül bőkezű volt mindenkihez. – Időközben odaértek a lapályos kerthez, és Ambrose meglepve látta, milyen sokat dolgozott az öccse. – Ez káprázatos! Milyen gyönyörű rózsák! – hüledezett. – A későn virágzó rózsák utolsó képviselői – magyarázta Robert. – Ez a kert valóban párját ritkítja. Egyszer odafönt matattam, a padláson, és a kezembe akadt egy régi könyv: a kertépítés kézikönyve. Rögtön beleszerettem az egyik kertbe, ennek a mását láthatod itt. Hamisítatlanul Erzsébet kori: Tudor rózsakert az 1560-as évekből. Már csak az utolsó simítások hiányoznak. – Tudod, mi van Mark Lott-tal és Alexander Dawsonnal? – kérdezte Robert Dunley később, miközben a könnyű ebédet fogyasztották. Ambrose letette a villát, s komoran megrázta a fejét. – Miért kérdezed? – Francistől hallottam, hogy többször is jártak Skóciában, párszor felváltva mentek. Mit gondolsz, összeszűrték a levet a skót szoknyással? Forralnak valamit? – Miért? Francis nem tudja? – Ambrose fürkésző tekintettel nézett az öccsére. – Elvégre az ármány és a cselszövés az ő asztala. – Furcsa módon nem tudja, csak sejti, hogy valami rosszat forralnak. Azt mondja, nagy a csönd Edinburghban, bár azt is megjegyezte, hogy elgondolkodott rajta, vajon ez nem a vihar előtti csend-e. – Mit akart ezzel mondani? – tűnődött Ambrose; hangjából kiérződött, hogy valóban tanácstalan. – Fene se tudja, de valószínűleg a skót szoknyásra célozgatott. Azt mondta, hogy Marié de Burgh a féltestvérével együtt a Skót Hagyatéknál dolgozik, és nem mindig férnek meg egymással. Sokat veszekednek. Marié azóta sem ment férjhez. Francis szerint most még elszántabban igyekszik férjet fogni magának. – Ugye Lott nem lehet potenciális jelölt? És Dawson sem? Szerintem ők csak játékszernek valók – szögezte le Ambrose. – Nehogy melléfogjál! – figyelmeztette Robert. – Kétkulacsos gazember mind a kettő. – Vállat vont. – Egy biztos: Marie-nek most rengeteg a dolga, teljesen leköti az üzlet. – Ami jó nekünk, mert mostanában kevesebbet szapulja a Deravenel Vállalatot. És úgy tűnik, Norfell kimarad a táncból. Alighanem távol tartja magát Marie-től. – Ha mégis a közelébe merészkedik, felakasztjuk, kibelezzük és felnégyeljük! – Robert nem bírta ki kuncogás nélkül, amikor hozzátette: – Jól ráijesztettünk Cecillel.

177 Megfenyegettük, hogy… izé… szalonképesen fogalmazva: megfosztjuk a férfiasságától, ha nem vigyáz magára. Elizabeth már hosszú évek óta rendszeresen el-ellátogatott ide, Kőligetre, de még sosem látta ilyen gyönyörűnek. Bár szeptember volt, a kertek mégis tüneményesen szépek, telis-tele káprázatos virágokkal, egzotikus növényekkel, virágzó bokrokkal, cserjékkel meg pompás fákkal. Tipikus angol kert volt, Elizabeth kedvence, s Grace Rose az évek során látványos tündérkertet varázsolt belőle. Ragyogó tisztaság uralkodott odabent a házban, csillogott-villogott minden. A napsugár megcsillant az antik bútorokon és a polírozott fapadlón; és a sok magas ablak napfénnyel árasztotta el az ízlésesen berendezett szobákat. Az asztalokat meg a komódokat telehintették rózsával megtömött ezüst- és kristálytálakkal, s a nyárutó virágai megtöltötték a szobát édes leheletükkel. A levegőben más pompás illat is terjengett… a konyhából ínycsiklandó illatfelhő érkezett… a főtt alma, a sütőben piruló kenyér, a kés alatt nyögő fűszernövények és a mentalevél… mindez elegyedett egymással… és most, a meleg légáram szárnyán lebegve megérkezett a sült sajt csábító illata. – Grace Rose, elkényeztetsz! – fordult Elizabeth a nagynénje felé. – Valami azt súgja, hogy sajtos felfújt lesz az ebéd. A kedvencem. – És az enyém is. Eltaláltad, felfújtat eszünk. – Mielőtt elfelejtem, szeretném, ha tudnád: megfogadtam a tanácsod, és végül a kedvenc jótékonysági szervezetedet választottam. Pénzt adományoztam nekik, és a továbbiakban is támogatni fogom a Szülők és Elrabolt Gyerekek Együtt nevű szervezetet. Nemes célért dolgoznak. – Én is adtam már nekik az elmúlt két évben, amióta létrehozták az alapítványt – mondta Grace Rose, majd elhallgatott és szemügyre vette az unokahúgát. Ezután bejelentette: – Egész évben szörnyen elgyötört és nyúzott volt az arcod. Ugye jól vagy, angyalom? – Majd kicsattanok az egészségtől, még sosem voltam ilyen jól. – Elizabeth sietve megnyugtatta nagynénjét, aki mindig is féltette. – Néha… olyan szórakozottnak látlak – hangsúlyozta Grace Rose. – Sejtem, hogy nem a Deravenel Vállalat miatt emészted magad, és nem is Robin miatt. Mégis lerí rólad, hogy bánt valami. – Bevallom, sokszor eszembe jut Marié Stewart de Burgh. Nyugtalanít. Gyanús, hogy hallgat. Néma csönd van odafönt, Skóciában, amit Francis is aggasztónak tart. A válasz meglepte Grace Rose-t. – Miért? – Furcsállja a csendet, akárcsak én. Persze arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ki nem állhatja Marie-t. Állandóan azt szajkózza, hogy ennek gyászos vége lesz. Nem tudom, honnan szedi, hiszen nem jós, de hát hiába mondom neki. – Én bízom benne, Elizabeth. Okos ember, tudja, mit csinál. Jó szeme van, belelát az emberekbe, helyesen ítéli meg őket. Figyelj a szavára! Ne felejtsd el: lehet, hogy az ösztönei beszélnek belőle, és az ember sosem csalatkozik a megérzéseiben. – Én is így gondolom. – Elizabeth fészkelődött egy kicsit a széken. – Oda akartál adni valamit, mi lenne az? – Ez a kulcs – felelte Grace Rose, s felmutatta a kulcsot. – A nagy fekete bőröndöt nyitja. A hálószobámban találod, a szekrényben. Tele van iratokkal, a többsége értékes családi dokumentum, Edward Deravenel egykori tulajdona. Ha úgy vesszük, ez a Deravenel család históriája, és részben a Turnereké is. Gondoltam, te leszel krónikánk őrzője, miután elmegyek innen. – Mivel észrevette, milyen sóvárgó pillantást vetett rá Elizabeth, gyorsan hozzátette: – Meg kell hagyni, igen büszke vagyok családunk történelmére… – Itt elhalt a hangja, s Grace Rose ezzel átnyújtotta a kulcsot.

178 – Köszönöm – mondta Elizabeth, és biztonságba helyezte a kulcsot: betette a retiküljébe. – Égek a vágytól, hogy végre elolvassam őket. Tudod, mennyire érdekel a Deravenelek története. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Maddie, a házvezetőnő, és bejelentette, hogy kész az ebéd. Elizabeth felsegítette nagynénjét a karosszékből, és átkísérte az ebédlőbe. Miután helyet foglaltak, Maddie felszolgálta nekik a gőzölgő, tűzforró sajtos felfújtat, egyenesen a sütőből hozta; külön-külön adagot kaptak, majd kibuggyant a fehér tálból a barnára sült felfújt. – Hű, de gusztusos! – ujjongott Grace Rose. – Gratulálok a szakácsnak. – Én készítettem, Mrs. Morran – felelte Maddie nevetve. Grace Rose elmosolyodott és rákacsintott. * Ebéd után kiültek a hosszan elnyúló, fedett teraszra, amely az óriási tölgyfákkal és platánfákkal övezett pázsitra nézett. A platánfák, Kőliget híres-neves ékességei több száz éve álltak már ott, és lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak a sötétzöld lombkoronájukkal. Teát szürcsölgettek, mely a golgotavirág gyümölcséből készült, és a Deravenel családról társalogtak, ami Grace Rose legkedvesebb témája volt. Elizabeth úgy vette észre, hogy nagynénjét most még jobban lekötik a múltbeli események, mint korábban. Grace Rose az utóbbi időben többnyire csak a múltban élt, valahová messzire sodorták az emlékek. Pár percre csend telepedett közéjük, ám Grace Rose egyszer csak megszólalt. – Remekül boldogulsz majd, drága Elizabethem – mondta tisztán csengő hangon, könnyedén. – Bármit tartogat is számodra az élet, te mindig az élen leszel… mindig győzni fogsz. Elizabeth odahajolt hozzá, és megszorította a kezét, mely puha volt, mégis száraz, mint a régi papiros. – Tudom, Grace Rose… mert Deravenel vagyok, mint te. Az idős asszony rámosolygott: az arca csupa szeretet volt. Így ültek, kéz a kézben, míg Grace Rose végül erőt vett magán. – Menjünk be! Olyan meleg lett idekint. Bár szívesen nézegetem a kertet. Ugye milyen szép? – Igazán pompás – válaszolta Elizabeth, és felsegítette a nagynénjét. – Tulajdonképpen Vicky kertje. Eredetileg anyám tervezte… – Grace Rose kissé megingott, s belekapaszkodott Elizabethbe. Riadt hangon mondta: – Nem hiszem, hogy be tudok menni. – Akkor ülj le! – Elizabeth segített neki elhelyezkedni a karosszékben, majd hátralépett; szólni akart Maddie-nek. – Ne hagyj itt, Elizabeth – suttogta Grace Rose. Elizabeth tüstént leült melléje, és megfogta a kezét. – Rosszul vagy? Grace Rose rámosolygott, sugárzó mosollyal, s a szeme hirtelen felcsillant és kékebb lett. – Még sosem éreztem ilyen jól magam, drágaságom – mormolta, s lehunyta pilláit – Mind itt vannak velem… – szólalt meg egy kis idő múlva – … ó, az én drága Charlie-m… hát itt vagy… Bess-szel… apa… várj meg… megyek már… Charlie… várj, futok hozzád… – Grace Rose! Grace Rose! – kiáltotta Elizabeth, s föléje hajolt. A nagynénje nem mozdult, nem felelt, s Elizabeth tudta, hogy meghalt. Megcsókolgatta, s közben könnyek csorogtak végig az arcán, s lepotyogtak az idős asszony ráncos bőrére. Elizabeth fél kézzel megtörölte szemét, s visszatartotta a könnyeit. – Végül eljöttek érted – suttogta nagynénje arca felett. – Mindazok, akiket annyira szerettél hosszú életed során. És elmentél velük. Ó, milyen boldog lehetsz most… ég veled, Grace Rose. Isten vezéreljen utadon! NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

179 – Szombat éjjel szült – újságolta Francis Walsington, s Elizabethről Robert felé fordította a tekintetét. – Fiú… a James nevet kapta, a nagyapja, James Stewart után. És egy nap övé lesz a Skót Hagyaték. – Szóval lekörözött. Már van örököse – szólalt meg végül Elizabeth. Hátradőlt a széken, s így folytatta: – Csipetnyi boldogságot visz majd az életébe. Már az elejétől fogva sejtettük, hogy rosszul döntött, amikor hozzáment Henry Darlayhoz. Jó, jó, a férje szegrőlvégről rokonom, hiszen a kuzinom fia, de hát hiába, Marié ezzel nem került közelebb a Deravenel Vállalat igazgatói székéhez. – Elizabeth Cecilre pillantott, s így fejezte be: – Ne feledkezzünk el apám végakaratának másik záradékáról! Cecil visszanézett rá, s résnyire húzta a szemét. – Hiába erősködik Marié, hogy nem hallott arról a záradékról, nem számít. Jól mondod, Elizabeth, apád végrendelete csakugyan tartalmazza azt a bizonyos kikötést, világosan fogalmaz és jogerős. Harry Turner nemcsak a külföldieknek tiltotta meg, hogy megörököljék a Deravenel Vállalatot, hanem a nővére, Margaret leszármazottainak is. Azért rendelkezett így, mert jobban szerette a húgát, és közelebb állt hozzá. Különben is, a húga Harry gyerekkori barátjához, Charles Brandthez ment hozzá, aki voltaképpen egész életében Harry legjobb barátja volt. – Az öcsém, hozzám hasonlóan, ezért favorizálta a leszármazottaikat, az unokatestvéreinket, a Greysonokat – fejtegette Elizabeth. – Százszor mondtam már. – Jó, jó, felfogtam – vágta rá Cecil. – Az a lényeg, hogy Marié de Burgh nem vonhatja kétségbe az örökösödési jogodat. – Cecilnek igaza van – szólt közbe Francis. – És a skót szoknyás egyébként sem csinál mást, folyton csak a marhaságait hajtogatja. Hidd el, nincs okod aggodalomra. Különben sem ér rá ebben a pillanatban, nem gondolod? Ott van neki Henry Darlay meg a kisbaba. Francis olyan mókás arcot vágott, hogy Elizabeth nem állhatta meg nevetés nélkül. – Ráadásul a részvények hatvanöt százaléka az én tulajdonomban van. Erről se feledkezzünk meg! – Csodálom, hogy kihordta azt a gyereket – jegyezte meg Robert, s Francisre pillantott. – A legtöbb nő elvetélt volna, ha fényes nappal az utcán, a szemük láttára megölik a személyi asszisztensüket. Megdermed a vér az ereimben, ha eszembe jut az a szörnyű eset. – Osztom a véleményed – csatlakozott Elizabeth, bár ő általában egyetértett Roberttel; hasonlóan gondolkodtak. – Gondolj bele, Marié is ott volt, amikor Dávid del Renziót megtámadták, agyonszúrták és elvették tőle az aktatáskáját. Vajon mire számítottak, mit találnak benne? – Valószínűleg pénzt szimatoltak… és a rendőrség azóta se kapta el a tetteseket – hangsúlyozta Francis. – Bár Nicholasnak megvan a saját teóriája arról a bizonyos gyilkosságról. – Nocsak, ki emleget? – kérdezte Nicholas Throckman, miközben belépett Elizabeth irodájába, s becsukta maga mögött az ajtót. – Bizonnyal a határon túli iszonnyal kapcsolatos. Gyanítom, hogy már hallottatok a Skót Hagyaték új örököséről. Nem mintha bárki is efféle örökségre vágyna… – Döcög a cég szekere, mi? – kotyogott közbe Francis, s odébb húzódott a pamlagon, hogy helyet szorítson Nicholasnak. – Aligha érdemli meg a konglomerátum nevet. – Közvetlenül azelőtt, hogy Marié Stewart hozzáment Darlayhoz, a féltestvére, James elpanaszolta nekem, hogy a húga csöppet sem konyít az üzlethez, és hebehurgya elképzelései vannak – mesélte Robert. – James nem repesett az örömtől, hogy Marié beleüti az orrát a vállalat dolgaiba. Még azt is elárulta, hogy kölcsönt kellett felvennie a cég részére. – Robert fintorgott. – Tőlem kérdezte, melyik bankhoz forduljon. – Miért nem ajánlottad fel, hogy kisegíted? – dörmögte Cecil; ajka körül csúfondáros mosoly játszott. – A végén még elkaptuk volna a grabancukat, az is lehet, hogy átvehettük volna a vállalatot – fejezte be szárazon.

180 Robert nevetett, ahogy Francis és Nicholas is, ám a fapofa Cecilnek arcizma sem rándult. – Úgysem engedtem volna meg! – csattant fel Elizabeth. – Nem kell nekem a Skót Hagyaték. Semmi áron sem kell. Akkor sem fogadnám el, ha ingyen adnák. – Nicholashoz fordulva megkérdezte: – Mesélj csak, mi van a gyilkossággal? Hallottál valamit? – Sokat pletykálnak a féltékeny férjről, de Francis bizonyára többet tud nálam. – Nem sokkal. Márciusban történt, több mint két hónappal ezelőtt, és a rendőrség semmit sem tudott felmutatni. Természetesen Darlay is gyanúba keveredett, de nincs bizonyíték rá, hogy köze lett volna a gyilkossághoz. Két álarcos férfi megragadta Dávid del Renziót, leszúrták, felkapták az aktatáskáját és elinaltak. Egy szempillantás alatt eltűntek. És Marié Stewart ott állt egymagában az edinburghi utcán, és a személyi asszisztense ott vérzett el, Marié lába előtt, aki ráadásul terhes volt. Nicholas bólintott. – Hallottam egyet-mást… pletykákat… mindenfélét suttognak. Jaj de gyűlölöm! Nos, az egyik sztori, amelyet szájról szájra adnak, így szól: állítólag Darlay szörnyen féltékeny volt Dávid del Renzióra, és tévesen azt hitte, hogy Marié Stewart szeretője, ezért orgyilkosokat bérelt fel, hogy végezzék el helyette a piszkos munkát. Megjegyzem viszont, hogy Darlay sokat veszített a népszerűségéből. Időközben kiderült, hogy arrogáns, öntelt fráter, aki imádja a bort meg a nőket, és nem tud betelni velük. Marié Stewart visszasírja az özvegységet. Állítólag rég megbánta, hogy hozzáment Darlayhoz. – Úgy kellett neki – dünnyögte Elizabeth. – Darlay jóval fiatalabb nála. – Állítólag káros szenvedélyeknek is hódol – bökte ki Robert. – Drogok, meg miegyéb. – Ki mint vet, úgy arat – bölcselkedett Cecil. – Meglátjátok, Darlay elcsúszik egy narancshéjon, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy fapapucs. No, de addig is, mennem kell, tíz perc múlva kezdődik az értekezletem. Bocsássatok meg, Elizabeth, uraim. – S máris indult az irodájába. – Gondolom, ezzel azt akartad mondani, hogy ha Darlay keze is benne volt a gyilkosságban, feltehetőleg megússza – mondta most Elizabeth Nicholasnak. – Megússza a gyilkosságot. – Így van. De mint korábban említettem, nem emészthetjük magunkat a mi kis skót lánykánk miatt. Nem jelent veszélyt rád nézve, Elizabeth, és a céget sem fenyegeti. Esküszöm rá! Ma hétfő van, 2004. június 21. Harminchárom éves leszel szeptemberben, és garantálom, hogy abban a székben fogsz megöregedni. Hatvanéves korodban is ott fogsz ülni. Jegyezd meg, mit mondtam! – Jaj, Nicholas, olyan jópofa vagy, mindig megnevettetsz? – jelentette ki Elizabeth. – Nincs hozzád fogható. Nicholas valóban párját ritkítja, ez igaz. És az én legdrágább Robinom is, életem szerelme. Tegnap este, hazafelé menet kiborultam, mert gyűlölöm az erőszakot. Egész nap kísértett Dávid del Renzio meggyilkolása. Egyfolytában azt kérdezgettem magamban – aztán Robint is erről faggattam – , vajon mit tett Marié Stewart, hogy ilyen féltékeny lett rá a férje. Nem tudtam a választ, ahogy Robin sem. Igaz, végül elmagyarázta, hogy egyes emberek minden ok nélkül gyanakszanak és féltékenykednek a feleségükre. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy az én különc kuzinom, Henry Darlay elkényeztetett, öntelt és ostoba ember hírében áll. Igaz, rendkívül jóképű, a cseppnyi Turner-vérnek köszönhetően, amely az ereiben csörgedezik, tette hozzá Robin csipkelődve. De nemcsak jóvágású, hanem becsvágyó is. A végén mindketten megállapítottuk, milyen nevetséges, hogy Darlay féltékenykedett, hiszen a felesége erős terhes volt. Milyen alattomos dolog volt a részéről, hogy akkor küldte rá del Renzióra a bérgyilkosokat, amikor éppen Marié Stewarttal sétált az utcán. Könnyen megeshetett volna, hogy Marié elveszíti a babát. Egy kisbaba. Tegnap este, miután szeretkeztünk, Robin megkérdezte, hogy megfordult-e valaha a fejemben, hogy szülök egy gyereket. Bevallom, legjobb tehetségem szerint kikerültem a kérdést, mivel nem akartam megbántani Robint, pedig ha nemet mondtam volna,

181 megbántottam volna. Kérdéssel feleltem hát. – Miért, te szeretnél gyereket? – szegeztem neki a kérdést, mire bevallotta, hogy már sokszor gondolt rá, de nem bánja különösebben, ha mégsem lesz apa. Most nincs itt. Ma reggel elutazott Párizsba Nicholas Throckmannel, felkeresik a vállalat ottani irodáját, és remélhetőleg felvesznek egy új igazgatót a franciaországi központunkba. Pár napig távol lesz. Én addig a Deravenel családi dokumentumokat meg iratokat tanulmányozom, amelyeket Grace Rose a gondjaimra bízott. Hihetetlen, hogy lassan már két éve halott. Nagyon hiányzik. Marié Stewartot pedig ki kell vernem a fejemből. Tegnap kicsit megsajnáltam, mikor del Renzio meggyilkolásának körülményeit taglaltuk, de azt hiszem, jobban teszem, ha elfeledkezem a sajnálatról. Francis figyelmeztetett rá, hogy Marié az ellenségem. És talán önmaga legnagyobb ellensége is. Francis Walsington folyton azt jósolja, hogy egyszer még csúnyán végzi, és Grace Rose is bízott a tehetséges és sokoldalú Francis megérzéseiben. Nos, majd meglátjuk. Biztosan hallunk még Marié Stewartról… – Azt hiszem, fel kell szólítanunk Norfellt, hogy távozzon a hivatalából – mondta Cecil Williams Elizabethnek fojtott hangon. Már napok óta halogatta ezt a beszélgetést, nem fűlt a foga hozzá, mert Robert Dunley is érintett volt a dologban. – Miért? Belekontárkodott a skót ügyekbe? – kuncogott Elizabeth. – Kötve hiszem, hiszen a madame-ot odafent csak az új bébi érdekli. – Ennek semmi köze sincs Skóciához, Elizabeth – felelte Cecil, s ivott egy korty bort, hogy erőt merítsen belőle. A Mark's Clubban vacsoráztak, Mayfairben. Cecil meghívta Elizabethet, mert Robert még mindig Párizsban volt Nicholasszal, és úgy gondolta, hogy itt a kedvező alkalom a bizalmas beszélgetésre. – Ha nem a skót szoknyásról van szó, akkor miről? Mit követett el Norfell, ami miatt szerinted mennie kell? – kérdezte Elizabeth, akinek már fúrta az oldalát a kíváncsiság. – Nem szépítgetem a dolgot, Elizabeth. Kereken megmondom az igazságot, nem fogok hímezni-hámozni. Norfell nem a barátod. – Ami nem meglepő, hiszen ötödfokon rokonok vagyunk – vágta rá Elizabeth savanyú mosollyal. – Valamiért mind ellenem törnek. De folytasd csak, Cecil, mesélj még! – Nem a barátod, mivel szent meggyőződésem, hogy Robert ellensége. Elizabeth rámeredt, hirtelen támadt bosszúság és döbbenet elegye suhant át arcán. – Ó, hányszor mondta Robin, hogy tartsuk rajta a szemünket! – csattant fel. – Szóval, jól ítélte meg Norfellt, igaz? – Igen. Alapjában a féltékenység az oka. Nem a szerelemféltésre gondolok, Norfell Robert vállalati sikereit irigyli. Állítólag egyfolytában áskálódik, és kiugrana a bőréből örömében, ha látná Robert bukását. Boldog lenne, ha Robert kiesne a kegyeidből. – Nem valószínű, hogy ez valaha megtörténik, ezt te is tudod. Ha ki akarod rúgni Norfellt, tedd meg. Jusson azonban eszedbe, hogy csodákat művelt a szállodai ágazatnál. Nem lehet hatástalanítani a támadásait valahogy úgy, hogy továbbra is az alkalmazásunkban maradjon? Cecil, aki megkönnyebbülten konstatálta, hogy Elizabeth félvállról veszi a dolgot, és nem kap dührohamot, mint máskor, vele együtt nevetett. – Ennek egyetlen módja van: küldjük el valahová messzire. Mondjuk a Déltengerre. Kár, hogy nincs valami jó kis feladatunk a számára, szereti az efféle kiruccanásokat. Elizabeth felkapta a fejét, Cecilre nézett, majd széles mosoly terült el az arcán. – A számból vetted ki a szót. Már régóta ábrándozom róla, hogy nyitok egy szállodát a Fidzsiszigeteken, illetve valahol a környéken, természetesen wellnessel együtt. Ugrásszerűen megnőtt a népszerűségük, és Anka Palitz is régóta gyötör, hogy nyissunk már egy igazán fényűző luxusklubot. Miért nem küldjük John Norfellt a Fidzsi-szigetekre? Vagy valami hasonló helyre, majd eldöntjük, hová, terepszemlét tartani és a többi és a többi.

182 – Ugye komolyan mondod? – dőlt hátra Cecil, s magában bólogatott. – Bizony. De előbb beszélek Robinnal. – Elárulod neki, miért akarjuk elküldeni Norfellt? – Mindenképpen. Hiszen tudnia kell, nem igaz? Sőt mi több, ha mi hárman, a triumvirátus, úgy döntünk, hogy jobb, ha megtartjuk Norfellt, de elküldjük valahová… – Vidáman felkacagott, majd folytatta: – .. .Fidzsire vagy Bálira, vagy ki tudja hová, akkor kérjük meg Robertet, hogy közölje vele. – Mivel Cecil hallgatott, megkérdezte: – Nos? Mit szólsz hozzá? – Szerintem briliáns ötlet, és igazán diplomatikus lenne, ha Robert jelentené be neki. – Akkor megegyeztünk. – Elizabeth beledöfte a villát a garnéla-rákba, aztán egyenesen Cecil szemébe nézett. – Fogadok, hogy Charles Broakes dobta fel Norfellt, mi? Nincsenek jóban, hiába akarják az ellenkezőjét elhitetni velünk. Úgy vettem észre, hogy Charlie kimondottan gyűlöli Norfellt. – Nem Charlie Broakes volt. – Akkor kicsoda, Cecil? – Mark Lott. Elizabeth szájtátva bámult rá, annyira meghökkent. – A teringettét! – kiáltotta, Francis kedvenc szavajárásával élve. – Ki gondolta volna! Vajon miért jártatta a száját? Mire tippelsz? – Sejtelmem sincs – felelte Cecil szűkszavúan. – De jól tette. NEGYVENHARMADIK FEJEZET Francis Walsington néma csendben ült, s figyelmesen hallgatta a férfit, akivel együtt ebédelt; pókerarcáról semmit sem lehetett leolvasni, noha riadalma nőttön-nőtt. – Ez minden – fejezte be végül Giles Frayne, és emberes kortyot ivott a vízből. – Az áldóját, ez ám a fantasztikus történet, Giles! Szinte hihetetlen. – Nekem is leesett az állam, ahogy lassanként összeállt a kép. Hát neked? – Giles kérdő pillantást vetett Francisre, s kényelmesen elterpeszkedett a kárpitozott padon, így várta a választ. – Ez elképesztő! Megáll az ész. No, rendeljünk! Farkaséhes lehetsz. És köszönöm, hogy repülőre ültél és ideutaztál Skóciából. Rendes fickó vagy. – Gondoltam, jobb, ha óvatos az ember, Francis. „Amit a szem nem lát, azért a szív nem fáj”, mondta hajdanán a mamám. Francis halványan elmosolyodott, aztán intett a pincérnek, aki tüstént ott termett az étlapokkal. A Borostyán étteremben ebédeltek; behúzódtak a terem végébe, az egyik csendes sarokba, ahol észrevétlen maradtak, és nyugodtan beszélgethettek anélkül, hogy bárki kihallgathatta volna őket. – Itt istenien készítik a tőkehalat, nem bírok ellenállni neki – dünnyögte Francis féligmeddig önmagának; közben az agya sebesen dolgozott, igyekezett összeilleszteni a kirakós játék darabkáit: igazi fejtörő volt. – Azt hiszem, csatlakozom hozzád… – szólalt meg Giles. – Tőkehal sült burgonyával, hm, ez igazán jól hangzik, és osztrigával kezdem. – Úgyszintén. – Francis intett a pincérnek, aki odajött, felvette a rendelést, és átnyújtotta Francisnek a borlapot. – Kérsz egy pohár bort, Giles? – érdeklődött Francis. – Nem. – Én sem. – Francis a pincérre pillantott, visszaadta a borlapot, és kijelentette: – Köszönjük, a víznél maradunk. Francis az asztal fölé hajolt, és fojtott hangon folytatta a társalgást. – Egyébként igazad van, Giles, nem láthatnak minket együtt Edinburghban. Mindjárt lebuknánk. Igaz, ott a

183 telefon, de jobban szeretem személyesen intézni az ügyeket. Legalábbis a jelen esetben. És ezt is át akartam adni. – Ezzel benyúlt zakója belső zsebébe, elővett egy borítékot, és átnyújtotta Gilesnak. – Köszönöm – mondta Giles, és becsúsztatta a borítékot nadrágja zsebébe. – Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan pörögnek majd az események – folytatta Francis. – Sőt mondhatnánk, hogy villámgyorsan zajlik minden. Keményen pedálozhatok majd, ha nem akarom, hogy kicsússzon a kezemből a gyeplő, és katasztrófa legyen a vége. – Úgy van, de addig is, mondd csak, mitévő legyek? – A teringettét, Giles, maradj a helyeden! Ügyesen beépültél. Add le a drótot! Tudnom kell, mikor mi történik. Még sose volt ilyen rafkós beépített ügynököm. – Francis hátradőlt, s vizsgálódó tekintettel végigmérte a másik férfit. – Ugye senki sem gyanakszik rád? – Dehogy! Ne aggódj, tiszta vagyok. A Francis Walsingtonnál pár évvel fiatalabb, harmincéves Giles Frayne történetesen igen jó színész volt és ügyes képmutató. Növelte az értékét, hogy igen intelligens volt, és tapasztalt üzletember; már jó pár éve Francis listájának élén állt, ha efféle fontos és kényes megbízásra került sor. – Nehéz kitalálni, mi lesz a következő lépésük, ugyebár? – Francis hátradőlt a széken, és mogorva arccal dörzsölgette a száját. – Szinte lehetetlen – mormogta a saját kérdését megválaszolva. – Nem szívesen filózom azon, mit gondolnak mások. Hát te? – Giles tanácstalannak tűnt. – Itt bármikor bármi megtörténhet. Kiszámíthatatlan bagázs. – Ugye ma este visszautazol? – Igen. Ahogy megegyeztünk. Holnap reggel a helyemen kell lennem… ha hasznomat akarod látni. Francis bólintott. – Ma április 4-e van. Kilencedikén, szombaton üljünk össze megint. Rendben? – Nekem megfelel. Hétvégére elhozom Londonba a feleségem meg a lányom… élvezni fogják, és jó alibi lesz. – És hogy ütjük nyélbe a találkát? – Bízd csak rám. Szombaton, estefelé összeülünk egy italra, jó? Ráérsz? – Természetesen, Giles. Hatkor a Ritzben. Á, már hozzák is a vacsorát! Aznap, késő délután, már odabent a vállalati irodában Francis Walsington leült az íróasztalához, és végiggondolta mindazt, amit Giles mesélt neki. Mikor Giles aprólékos részletességgel beszámolt a történtekről, Francis ereiben meghűlt a vér; most azon tűnődött, vajon mindez milyen következményekkel jár Elizabethre nézve. Milyen hatással lesz rá? És ő, mármint Francis, mit tehet ellene? Vajon meg tudja védeni Elizabethet, ha úgy hozza a szükség? Valahol a szíve mélyén sejtette, mire készülnek. Nagy baj lesz, gondolta. „Vész közeleg. Meg kell találnom a módját, hogy elkerüljük.” Aznap este hatkor Francis odasietett Elizabeth irodájához, bekopogtatott, aztán benyitott. – Szervusz, Francis – kiáltotta Elizabeth, mikor megpillantotta a küszöbön álló férfit. – Ne ácsorogj ott, gyere be! – Beszélnem kell veled – mondta Francis, és elindult az íróasztal felé. Alighogy leült, Elizabeth rögtön rájött, hogy valami baj van. A másik szemében aggodalom ült, s arca szokatlanul borús volt. – Mi történt, Francis? Olyan arcot vágsz, mint aki rossz hírrel érkezett. – Eltaláltad. Hol van Robert? Jó lenne, ha itt lenne. És Cecil is. – Mindketten Cecil irodájában vannak. – Elizabeth közben felemelte a telefonkagylót és beütötte barátja számát. – Francis itt van az irodámban – mondta, mikor a vonal túlsó végén megszólalt Cecil hangja. – Híreket hozott, szemmel láthatólag rossz híreket. – Elizabeth letette a kagylót, majd hátradőlt és megjegyezte: – Előttem nincsenek titkaid, Francis.

184 Francis halovány mosollyal válaszolt, majd göcögve felnevetett. – Nem is akartam titkolózni. Egyszerűen megállt a tudományom, ez a bökkenő. Az izgatott Robert és Cecil egy perccel később berontott Elizabeth irodájába. – Gyere, üljünk le oda, Francis, ott sokkal kényelmesebb lesz – ajánlotta Robert, és Cecillel együtt letelepedett az ablak közelében álló pamlagra. – Mi történt, Francis? – kérdezte Cecil. Francis Elizabeth nyomában átvágott a szobán. – Az az ostoba tyúk! – harsogta közben. – Új pasit fogott magának, de minek, csak bajt hoz a fejére! És talán a miénkre is. Teljesen elment az esze. – Marié Stewart! – jajdult fel Elizabeth. – A skót szoknyásról beszélsz, mi? – Igen. – Szóval új pasija van… pedig nemrég halt meg a második férje hüledezett Elizabeth. – Tudom… az egész világ tudja – felelte Francis. – Nyilvánvaló, hogy fütyül az emberek véleményére. – Ki az a pacák? – tudakolta Cecil. – Jimmy Bothwith. – A skót iparmágnás? – kérdezte Elizabeth hitetlenkedve. – Nagyra van magával, de biztosíthatlak róla, hogy nem nagy szám – mondta Cecil. – Ajaj, Francisnek igaza van: ez bizony rossz hír. Isten tudja, mennyi kétes ügyletben vett részt. Kész csoda, hogy megúszta a börtönt. Robert Francisre meredt. – Ha nem tévedek, nős ember, he? – Na és? Gondolod, hogy ez zavarja a skót szoknyást? Fittyet hány rá – válaszolta Francis. – Darlay februárban halt meg egy robbanás során. Áprilisban már új pacák lép színre. – Elizabeth felhúzta fél szemöldökét. – Jól mondom? – Ó, állítólag már jóval korábban megjelent a porondon – világosította fel Francis. – A fáma szerint már Darlay halála előtt összefeküdtek, és szó sincs balesetről, a robbanás nem a véletlen műve volt, ahogy a tűz sem. Úgy hírlik, hogy szántszándékkal gyújtották fel a kúriát. – Gyújtogatás volt? – suttogta Elizabeth. – Vagy bomba robbant? – Így mondják – helyeselt Francis. – Állítólag mihamarabb meg akartak szabadulni Henry Darlaytól, hogy zavartalanul folytathassák az enyelgést. – Többes számban? – Elizabeth metsző pillantást vetett Francisre. – Azt beszélik, hogy Marié is cinkostárs? Hogy összejátszott másokkal, és részt vett a férje meggyilkolásában? Feltéve, hogy tényleg gyilkosság volt. – Igen, egyesek szerint így volt. Elizabeth megborzongott, de egy kukkot sem szólt. – Szóval, azt mondod, Francis, hogy Marié Stewart de Burgh már a harmadik férjét szaggatja? – kérdezte Robert. – Fogalmam sincs, hogy hozzámegy-e Bothwithhez, de a szó szoros értelmében együtt vannak már egy ideje. Az a helyzet, hogy Marié folyamatosan csatázik a féltestvérével, mint tudjuk. Úgy tűnik, lassanként kitúrja a vállalattól, és helyette bevonja Jimmy Bothwithet a Skót Hagyaték irányításába. – Ami nekünk édes mindegy – mutatott rá Elizabeth; lerítt róla, hogy megrökönyödött. – Igaz. Biztos forrásból hallottam viszont, hogy Bothwith telekürtölte egész Edinburghot, és fűnek-fának elmeséli: majd ő gondoskodik róla, hogy Marié megkapja a jussát. Vagyis a te pozíciódat a Deravenel Vállalatnál. Majd ő a helyedre ülteti Marie-t. – Lárifári. Csak a szája jár! – bizonygatta Robert. – Tudom. Mindnyájan tudjuk, de már megint arra megy ki a játék, hogy az idegeinken táncoljanak. Lehet, hogy Jimmy Bothwith nagy svihák, de nem ostoba. Megvan a magához való esze. Jól tudja, hogy halálra rémít bennünket, ha interjúkat ad és eldicsekszik a sajtónak. Legalább bosszanthat bennünket – csóválta Francis a fejét. – A nagy öntudat. Ez Jimmy

185 Bothwith legnagyobb hibája. Folyton Jimmy Goldsmithhez meg Jimmy Hansonhoz hasonlítja magát, a földkerekség két legnagyobb iparmágnásához, akik a hetvenes és nyolcvanas években uralták a világot… – Persze, a keresztnevük egyezik, de másban nem hasonlít rájuk – szólt közbe Cecil ajkbiggyesztve. – Bolond ez az ember. – Marié Stewart régebben is próbált már borsot tömi az orrunk alá, de végül semmire sem ment vele. Ezúttal is kudarcot fog vallani, nem igaz? Hiába akarnak bosszantani minket. – Elizabeth Francisre emelte a tekintetét, aztán a pamlagon ülő Cecilre meg Robertre nézett. – A válaszom: igen, hiába próbálkoznak – felelte Francis, majd sietve folytatta: – Mondjátok csak, hogy állunk a Norseco Oillal kötendő szerződéssel? – Körülbelül két hete kaptuk meg az anyagot, és töviről hegyire átvizsgáltunk mindent – mondta Robert. – Miért kérdezed? – Ma hallottam, hogy Jimmy Bothwith tulajdonában van a Belvedere Holdings meg a Castleton Capital nevű vállalat. Mindkettő komolyan érdekelt a Norseco Oilban, rengeteg pénzük van benne. Néma csend telepedett a szobára. Végül Robert megtörte a csendet. – A Norseco Oilnak több részvényese is van – mondta vontatottan, elgondolkodva. – Nem csengnek ismerősen az imént elhangzott nevek, de gyorsan kideríthetjük, mi az igazság, ha megkérdezzük Spencer Thomast. – Tanácsos lenne – jelentette ki Cecil, majd az órájára pillantott. – Bár kétlem, hogy ilyenkor itt találjuk. Úgy rémlik, hogy elment a lánya iskolai színielőadására. Futólag említette, hogy ma délután lesz. – Amennyiben a Belvedere Holdings és a Castleton Capital nagyobb részvénycsomagot birtokol a Norseco Oilban, olyan céget készülünk megvenni, amely részben Jimmy Bothwith tulajdonában van – morfondírozott Elizabeth. – És a nyakunkba kapjuk a skót szoknyást, hiszen a főrészvényesek automatikusan bekerülnek az igazgatótanácsba. – Pontosan – helyeselt Francis és felállt. Pár percig fel-alá rótta a szobát, majd így folytatta: – Utánajárok még egypár dolognak. Csütörtökön üljünk össze megint. Addigra mindent összeszedek, de szükségem van néhány napra. – Délelőtt vagy délután, melyiket választod, Francis? – Elizabeth közben felállt, odament az íróasztalához és megnézte a határidőnaplóját. – Egész nap ráérek, és biztos vagyok benne, hogy Cecil és Robert is alkalmazkodni tud hozzánk. – Akkor legyen késő délután – felelte Francis. – Addigra talán megleszek. – Kérdezhetek valamit? – kockáztatta meg Robert csendesen, s óvatosan Francisre sandított. – Nyugodtan. – Jók az értesüléseid? Nem tévedsz a két céggel kapcsolatban? – Biztos forrásból hallottam. Nincs okom rá, hogy megkérdőjelezzem a hír megbízhatóságát. – Esetleg megkérdezhetjük Jaké Sorrensont, az Északi-tengeri Egyesült Olajvállalat elnökét. Ő ismeri a cég részvényeseit. – Persze hogy ismeri – helyeselt Francis. – És ha fejből nem tudja is, majd megnézi a részvényesek névsorát. Csak az a gond, hogy Sorrensonnak sejtelme sincs róla, kinek a tulajdonában van a Belvedere Holdings és a Castleton Capital. Számomra is talány. A hírforrásom biztosított róla, hogy Bothwith a tulajdonos, de strómanokat tol előtérbe. Dörzsölt főszer. – Ki szállítja neked a híreket? – kíváncsiskodott Elizabeth. Francis ránézett és elmosolyodott. – Jól tudod, hogy akkor sem árulnám el, Elizabeth, ha te lennél az angol királynő.

186

** – Francis vagyok. – Minden rendben van? Hallom a hangodon, hogy ideges vagy – mondta Elizabeth, s erősebben megmarkolta a telefont. – Semmi gond, csak el szeretném halasztani a délutánra tervezett kupaktanácsot. – Ó. Miért? – Mert nincs szükség rá. Inkább benézek hozzád az irodába. Csak tíz percet kérek! – Rendben, gyere csak. Éppen azt számolom, mennyit szánhatok adakozásra, de ezzel még ráérek, nem sürgős. Francis Walsington három perccel később besétált Elizabeth Tumer irodájába, és leült vele szemben. – Most pedig elmondom, mit kell tenned. Hegyezd a füled! Elizabeth úgy is tett. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET – Pedig azt hittem, nyugodt évünk lesz – mondta Elizabeth, és megfogta Robert kezét, mely az asztalon pihent. – Úgy tűnik azonban, hogy 2005 éppolyan mozgalmas lesz, mint az előző évek. Robert a szájához emelte Elizabeth kezét és megcsókolta. – Mit is mondott neked Grace Rose? Hogy mindig is rendkívüli lesz az életed? – Jaj, úgy hiányzik a nénikém. Csodás asszony volt, folyton ellátott tanácsokkal. – És már csak én maradtam neked. Meg Cecil… két pacák, aki nem érti meg a nőket! – Ó, ti roppant megértők vagytok, ahogy Francis is. Annyira sajnáltam hétfőn. Végére ért a tudományának, nem gondolod? – Amondó vagyok, hogy nagyon bepöccent a skót szoknyás miatt. Ne szépítsük a dolgot: a kuzinod kőszívű perszóna. Darlay még ki se hűlt a sírjában és Marié már Bothwithszel kacérkodik. Darlay februárban halt meg, most pedig április van. Megáll az ember esze, ez a nő nem sokat teketóriázik! – Nem értem a rendőrséget. Nem folytattak alapos nyomozást? – Biztosan folytattak, drágám. Hiába, ha negyvennyolc órán belül nem találják meg a tettest, a legtöbb esetben sosem lesz meg… – Odaintett az egyik pincérnek, és rendelt még két pohár rozépezsgőt, aztán folytatta: – Azt mondják, manapság ez a tendencia. – Jaj, soha sincs nyugtunk! Úgy kellett ez nekünk, mint púp a hátunkra. Jut eszembe, áttettem a találkát Spencer Thomasszal: következő héten lesz. Kicsit meglepődött, sőt ideges lett, de én hajthatatlan maradtam, ahogy Francis tanácsolta, így hát új időpontot kerestünk. – Nagyszerű. Szóltál már Cecilnek? – Nem, majd holnap szólok neki. Addig is, mondd csak, mikor megyünk legközelebb Párizsba? – Ha megbirkóztunk az aktuális problémánkkal. – Akkor nemsokára utazunk – mosolygott Elizabeth Robertre, majd fejet hajtott, amikor elvonult az asztaluk mellett egy páros; egyik kedvenc mayfairi éttermükben, Harry Bárjában üldögéltek. – Kinek köszöntél? – kérdezte Robert. – Nem tűntek ismerősnek. – Még nem találkoztál velük. Csak a nőt ismerem, egyszer beszélgettünk. Szépségápolási szerekkel foglalkozik, és fel szeretném vásárolni… a cégét. Jót tenne a wellness biznisznek. Közben megérkezett a pezsgő. – Ugye boldog vagy mellettem, Robin Dunley? – kérdezte Elizabeth, miután koccintottak. – Igen, drágám. Tudod, hogy már kilenc éve együtt vagyunk?

187 – Legalábbis felnőttként. Ha jól emlékszem, nyolcéves koromban pusziltál meg először, a Waverley Court-i nagy tölgyfa alatt. – Nem is igaz! Te pusziltál meg először, te kis huncut. – Te kezdeményeztél, Robin Dunley. – Ne ámíts! Könnyű Katát táncba vinni. Emlékeim szerint nemigen kéretted magad. Úgy tapadtál rám, mint a pióca. Ekkor mindketten felnevettek, már napok óta először. Elizabeth közelebb húzódott Roberthez. – Hát nem elképesztő… a skót szoknyás évekkel ezelőtt kígyót-békát kiáltott rám – mormolta. – Szigorúan bírált, mert botrányos viszonyt folytattam, bebújtam egy nős ember ágyába. És ő most ugyanazt műveli Jimmy Bothwithszel. – Francisnek mindig is igaza volt… már akkor furcsának találta, amikor először találkozott vele Párizsban. Marié akkor még Francois de Burgh felesége volt. – Mit gondolsz, köze lehetett… Darlay halálához? – Fogas kérdés, de bevallom, nem hiszek a rosszindulatú pletykáknak. – Elizabethre nézett. – Ne felejtsük el, hogy egyesek ujjal mutogattak rám és erősködtek, hogy megöltem a feleségem. Pedig te is tudod, hogy ártatlan vagyok. Szóval, előfordulhat, hogy Marié Stewart sem vétkes, semmi köze a férje halálához. ** Elizabeth végigsétált a folyosón a Deravenel Vállalat ülésterméig: az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mikor benyitott és belépett. Cecil az asztalnál ült Roberttel és Spencer Thomasszal, aki a Deravco, a Deravenel Vállalat olajcégének feje volt. A három férfi elhallgatott és felállt, amikor Elizabeth belépett; Spencer odasietett, és már az ajtóban üdvözölte. Miután arcon csókolta, bekísérte a szobába. Elizabeth leült és letette az asztalra a dossziékat, melyeket magával hozott. – Ne haragudjatok, hogy megvárattalak benneteket. Azért késtem, mert felhívtak New Yorkból. – Semmi gond – felelte Spencer szélesen vigyorogva. – Gondolj bele, hamarosan a Norseco Oil, Európa egyik legnagyobb olajvállalatának büszke tulajdonosa leszel. Gratulálok! – Ó, nem, nem, várj még ezzel, Spencer! Sajnos babonás vagyok, csak akkor gratulálok magamnak, ha már aláírtuk és lepecsételtük a szerződést. – Megpaskolta az előtte tornyosuló dossziékat. – Miután még egyszer átfutottam az anyagot, és átnéztem a Norsecóval kapcsolatos dokumentációt, felmerült bennem néhány kérdés. Spencer arca megnyúlt. – Ó. Pedig múlt héten még olyan lelkes voltál. Valami baj van? – Másként fogalmaznék – ingatta Elizabeth a fejét. – Nincs baj, Spencer, de itt valami nem stimmel. Mármint a Deravenel Vállalat szemszögéből nézve. Spencer Thomas, aki az ötvenes éveit taposta már, kisfiús külsejű férfi volt; ránctalan arca, kék szeme és szőke haja sokkal fiatalabbnak mutatta. Texasi volt, jóindulatú és barátságos; régóta az olajiparban dolgozott, és már tizennyolc éve a Deravenel Vállalat alkalmazásában állt. Elizabeth kedvelte és bízott is benne, mégsem akarta megosztani vele a titkait. Ezért az örökké elővigyázatos, óvatos, sőt gyanakvó Elizabeth tettetett könnyedséggel válaszolt. – Szörnyen sajnálom, Spencer, de attól tartok, hogy a Deravenel Vállalatnak vissza kell lépnie az üzlettől. Nem folytathatjuk a tárgyalásokat. Spencer a homlokát ráncolta, szemlátomást összezavarodott. – Nem értem, miről beszélsz. – Szinte hebegett zavarában. – Igyekszem minél világosabban fogalmazni: nem vesszük meg a Norseco Oilt – közölte Elizabeth semleges hangsúllyal. Spencer hátradőlt a széken, annyira meglepődött, hogy torkán akadt a szó. – De hát miért nem? – nyögte ki végül érdes, rekedtes hangon. – Te magad mondtad, hogy bomba üzlet.

188 – Több oka is van. Ez a cég nem vág a profilunkba. Túlméretezett. Ráadásul megint rám tört a félelem: terrortámadástól tartok. Ugyanis bizalmas forrásból hallottam, a kormány egyik terrorizmus szakértőjétől, hogy különféle szélsőséges csoportok újabb támadásokat terveznek a tartályhajók ellen. Elsősorban brit és amerikai olajszállító hajók ellen. Nagyszabású akciókra készülnek. Több ismert csoport is ökológiai katasztrófát akar okozni, amellett hogy tönkre akarják tenni az olajipart. Megjegyzem, mindez milliárdokba kerülne nekünk. Megbízható forrásból súgták, hogy mondjam vissza az üzletet. Megfogadom a tanácsot. Most, ebben a szent pillanatban megteszem. – Te jó ég! Ez szörnyű. Mit mondok majd Jaké Sorrensonnak? – Pontosan azt, amit az előbb mondtam, Spencer. Mert ez az igazság. Természetesen bocsánatkérő levelet is írok neki. Kellemes májusi nap volt, mikor Francis Walsington besétált Elizabeth irodájába. – Hozzáment – mondta, miután becsukta az ajtót. – Nem lep meg – válaszolta Elizabeth hasonlóan semleges hangon. – Mindig mondtad, hogy tyúkeszű. – Úgy tűnik. Hibát hibára halmoz. No, mindegy, ma délelőtt egybekeltek, és ennek lesz még folytatása. Marié kitúrta a féltestvérét a vállalattól, aki dühöng. Most Jimmy Bothwith dirigál. – Ő a kakas a szemétdombon, mi? – vigyorgott Elizabeth. – Így is mondhatnánk. Marié azonban rengeteg ellenséget szerzett, Elizabeth, ami érthető. Tekintélyes skót családból származik… végül visszatér Franciaországból, és mindent tönkretesz. Megözvegyül, de hamarosan hozzámegy a második férjéhez, aki életét veszti, amikor a háza furcsa körülmények között felrobban. Bár azt is mondhatnánk, hogy tűzvész emészti el… ahogy tetszik. Egy szó, mint száz: finoman fogalmazva rejtélyes ügy a halála. Alighogy elhantolják a férjét, Marié máris az egyik helybéli, állítólagos iparbáróval parádézik, aki gyors és viharos válás után elveszi feleségül. A mai napon. Mielőtt még hozzámenne Jimmy Bothwithhez, Marié bevezeti a régi családi bizniszbe, s időközben megszabadul a bátyjától, akit a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül félretesznek. – Addig legalább békén hagy, amíg azzal foglalatoskodik, hogy minél nagyobb felfordulást csináljon Edinburghban – hangsúlyozta Elizabeth. – Mindig mondom, hogy egyszer csúnyán végzi. Meglátod, igazam lesz! – jegyezte meg Francis, aki eleresztette a füle mellett Elizabeth megjegyzését. – Semmi kétség, így lesz. Tudomásom szerint Jimmy már hónapok óta belefolyik a Skót Hagyaték ügyeibe, és sokat svindliznek. Több kétes üzletet is kötöttek. Az információim szerint némelyik a szó szoros értelmében vett törvénysértő machináció. A végén még mindketten bíróság elé kerülnek. Elizabeth kihúzta magát a széken, s az íróasztal fölé hajolt. – Mire akarsz kilyukadni? – Sok mindent tudok róluk, és arról, mit művelnek a vállalatnál. – Ki súg neked? Marié féltestvére? – Hosszú évek óta faggatsz a hírforrásaimról, és már sokszor mondtam, hogy nem beszélhetek a módszereimről. A biztonsági főnököd vagyok. Jobb, ha semmiről sem tudsz. Így tiszta maradsz, nem vádolhatnak meg, és nem kell felelősséget vállalnod a tetteimért. Megértetted? – Igen. Egy szót se többet. Nem vagyok azonban ostoba. Nem jutsz ilyen jellegű információkhoz, ha nincs a cégnél beépített embered. Es ha nem Marié bátyja súg, akkor nyilván megvan a téglád, aki neked dolgozik. Felőlem! Nincs kifogásom ellene. – Elizabeth ivott egy korty vizet, és így fejezte be: – Jó szerszám, fele munka. – Bizony, bizony, és lassan végzünk vele – mondta Francis végre nevetve.

189 – Egyvalamit azért árulj el nekem – kezdte Elizabeth, s nagy levegőt vett. – Mihez kezdesz mindazzal, amit összeszedtél Jimmy Bothwithről? – Még gondolkodom rajta, de valószínűleg feljelentem. Együtt poharazgattam az egyik barátommal, aki a rendőrség gazdasági bűnügyeket vizsgáló csoportjánál dolgozik. Régebben a Scotland Yardnál volt felügyelő, aztán gazdasági bűnügyekkel kezdett foglalkozni. Azt mondta ma délután, hogy feltétlenül keressem meg a kollégáját a skót rendőrségnél. Ez állampolgári kötelességem. Meg kell osztanom az értesüléseimet. – Megteszed, Francis? – Miért, van más választásom? – Mi lesz Jimmy Bothwithszel? – Gondolom, letartóztatják, és bíróság elé kerül. Végre. Mindig is a zavarosban halászott. – És Marié Stewart? – Hasonló sors vár rá. Sülve-főve együtt voltak. Ő is bűnös, és talán még a gyilkosságban is cinkostárs volt. De az üzleti életben mindenképpen Bothwith partnere volt… együtt vezették Marié családi vállalatát, az elmúlt hónapokban közös erővel tönkretették, most romokban hever. Sokak szerint egyszerűen kifosztották. – Szóval vádat emelnek ellenük, és börtönbe kerülnek? Erről van szó? – Sajnos, igen. – Francis Elizabethre szegezte a szemét. – Most miért vágsz ilyen arcot? – Milyen arcot? – Mintha hirtelen… megsajnáltad volna. És most ne gyere nekem azzal, hogy az unokatestvéred! Az ellenséged, Elizabeth. – Nem sajnálom – tiltakozott Elizabeth. – Örömmel hallom. Megérdemli. Aki szelet vet, vihart arat. * Június vége felé, valamelyik reggel Robert Elizabeth fölé hajolt, s gyengéden megcirógatta a vállát. – Ébredj fel – suttogta a fülébe. – Szívem, ébredj fel! Elizabeth rögtön felriadt, s felpillantott Robertre: abba az arcba nézett, melyet a legjobban szeretett a világon. – Mi van, Robin? Szent egek, elaludtam? – Nem, de híreket hoztam. Francistől. Az előbb felhívott mobilon. – Ilyen korán? – Nyolc óra van, és szombat. – Tegnap holtfáradt lehetettem. – Küszködve felült, majd lelendítette lábát az ágyról. – Á, Kőligeten vagyunk. Elfelejtettem, hogy tegnap este autóba ültünk, és idejöttünk. – Gyere, drágám, igyunk egy kávét! – Mit mondott Francis? Biztosan rossz híreket közölt. Mindketten lementek a földszintre, ám Robert nem válaszolt Elizabeth kérdésére. Átkarolta, így vonultak be a reggeliző-szobába. Robert kitöltött két csésze kávét, s odavitte az asztalhoz. – Francis azért telefonált ide, mert tudatni akarta velünk, hogy Marié Stewartot letartóztatta az edinburghi rendőrség – kezdte, miután ivott egy óriási kortyot. – A tárgyalás ideje alatt előzetesben lesz. Csalással vádolják. Ezzel még nincs vége a bűnlajstromnak, Francis megígérte, hogy később elmeséli a többit. Noha meleg volt a reggeliző-szobában, Elizabeth végigborzongott s libabőrös lett a karja. „Valaki végigsétált a síromon”, gondolta, s átfutott a hideg rajta. – Jól vagy? – kérdezte Robert aggódva. – Igen. Mi van Bothwithszel? Ugye őt is letartóztatták? – Nem. Francis azt mondta, hogy pár napja elmenekült. Dániába. – Miért éppen Dániába? Milyen különös. – Elizabeth nekidőlt a széktámlának; távolba révedő tekintettel üldögélt, s belefeledkezett a gondolataiba. Egyszer csak elszorult a szíve, s különös, sajgó bánat öntötte el. Könnyek szöktek a szemébe, mire előhúzott egy zsebkendőt a pongyola zsebéből, s megtörölte a szemét.

190 – No, no. Mi a baj? – kérdezte Robert növekvő aggodalommal. Elizabeth arca falfehér volt. – Annyira elszomorodtam… milyen borzasztó, hogy így magára hagyták… hogy tudja elviselni, Robin? Én belepusztulnék. – Gyere, menjünk ki a teraszra – mondta Robert, hogy másra terelje a szót. – Szép napunk van. – Közben megfogta a kávésbögréket, és kiballagott a teraszra. Elizabeth – aki rájött, milyen szerencsés, hogy ezzel a csodálatos emberrel lehet – lassú léptekkel követte. Ott álltak egymás mellett, s kitekintettek a káprázatos kertekre, melyeket szerető, gondos kezek építettek valamikor réges-régen. Elizabeth váratlanul Robert felé fordult, és megsimogatta az arcát. – Szeretlek… és köszönöm, hogy megajándékoztál a jelenlegi életemmel. Robert alaposan megnézte az arcot, melyet már gyerekkora óta szeretett, majd átölelte kedvesét. – Nekem csak annyi kell, hogy szerethesselek… és minden vágyam, hogy viszontszeress – suttogta. EPILÓGUS Az év üzletasszonya „S így nem is fogja soha megtudni, mennyire szeretem; mégpedig nem azért, mert szép, Nelly, hanem mivel ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy…” EmilyBronté: Üvöltő szelek „Ha összenézünk, hű szívet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat jobb féltekéket hol találhatunk?” John Donne: Jó reggelt! E szív már hasztalan dobog, hisz más szívet rég nem dobogtat; ha nincs is, ki értem lobog én hadd lobogjak! Lord Byron: E napom töltöm be harminchatodik évemet EPILÓGUS Mikor Elizabeth besétált a vállalati irodájába, önkéntelenül a Robert szobájába vezető ajtóra nézett, ám az csukva volt, ami mostanában többször is előfordult. Komor arccal odament az íróasztalához és leült hozzá. Több órát töltött a fodrásznál, hiszen nagy este lesz a mai… megkapja az Év Üzletasszonya díjat A Vezető Üzletemberek Nemzetközi Egyesületétől, amit roppant nagy dolognak tartottak. Közelebb húzta a határidőnaplóját és felütötte: 2006. május 19. – ez állt a lap tetején; s ő életének harmincötödik évében járt. „Istenem, harmincöt éves leszek szeptemberben, és Robert úgyszintén. El se hiszem”- gondolta. Május 19. …tavaly ilyenkor Marié Stewart megint az ostoba trükkjeivel jött, összefogott Jimmy Bothwithszel, aztán állítólagos grandiózus életének egyre magasabbra tornyosuló építménye úgy omlott össze, mint a közmondásos kártyavár. Elizabeth felsóhajtott magában, és arra a szerencsétlen asszonyra gondolt, aki olyan ostoba és meggondolatlan volt, hogy a szívére hallgatott és nem az eszére. Mert egyesek most azt híresztelték Skóciában, hogy Marié Stewart teljesen belebolondult Jimmy Bothwithbe, miután rosszul sikerült a házassága Henry Darlayval. – Bothwith meg odébbállt, és a baj idején pácban hagyta Marie-t – mormogta Elizabeth fennhangon. Milyen rohadt alak; ilyesmire vetemedik, azok után, hogy kihasználta Marie-t, megkaparintotta és kifosztotta a Skót Hagyatékot, banki papírokra hamisította Marié aláírását,

191 és gyanús üzleteket kötött kétes alakokkal, akiknek többsége tisztességtelen fráter volt… mint ő maga. Így hát végül Jimmy Bothwith lett Marié Stewart veszte. Ezek után Marié Stewart de Burgh Darlay Bothwith most az egyik luxusbörtönben sínylődött, ahová gazdasági bűntettek elkövetői kerültek, és ahol jobbak voltak a körülmények, mint a többi fogdában. A kisfiát pedig rokonok nevelték, Marié valamelyik törvénytelen féltestvére. – Ha nem vigyázol, egy nap az a kölök lesz az utódod – figyelmeztette Francis Elizabethet a skót szoknyás látványos bukásának idején, s igen furcsán nézett rá. Elizabeth nem válaszolt. Hálás volt Francisnek, mert megóvta attól, hogy szörnyű üzleti baklövést kövessen el. Francis a maga sajátos, néha törvénytelen eszközeivel elhárította a katasztrófát. Nem érdekelte Elizabethet, honnan tudta meg Francis, hogy a Belvedere és a Castleton Jimmy Bothwith tulajdonában van, mert valóban így volt, csak strómanokon keresztül irányított. Ha Elizabeth folytatja a tárgyalásokat és megveszi a Norseco Oilt, Jimmy Bothwith és Marié Stewart, aki akkor még Jimmy felesége volt, bekerül az igazgatótanácsba, így beleszólhattak volna az olajvállalat irányításába. Olyan sok részvény volt Bothwith tulajdonában, hogy majdnem egy szinten volt az elnökkel, Jaké Sorrensonnal, a vállalat alapítójával, aki mostanra szintén börtönbe került; elítélték hűtlen kezelésért, adócsalásért, banki csalásért meg más bűntettekért. Maga Elizabeth is benne lenne a slamasztikában, ha átveszi a Norsecót. Egy hajszálon múlt, mondta magában Elizabeth. „Épphogy kikerültem a golyót, hála Francis Walsingtonnak.” Elizabeth odaadó barátja és kollégája szívén viselte főnöke sorsát. Elizabeth valahol a lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy Francis valószínűleg felültette Marié Stewartot, valahogy csapdába csalta. De bánta is ő! Nem érdekelte, hogyan csinálta Francis, és milyen módszerekkel dolgozott. Belenézett a határidőnaplóba, és feljegyezte, hogy korábban kell indulnia a koktélpartira, amelyet a díjkiosztó vacsora előtt tartanak; aztán becsukta a naplót. Most pedig feltétlenül be kell fejeznie a ma esti beszédét. Megfogta a tollat, közelebb húzta magához az egyik írótömböt, de hamar rájött, hogy nem tud koncentrálni. Robin körül forogtak a gondolatai. Hátratolta a széket, felállt, benyitott a szomszédos irodába és bekukucskált. Nem volt ott. Ráadásul a lámpát is kikapcsolta, ami furcsa volt. Máskor égve szokta hagyni. Elizabeth felsóhajtott. Ma reggel korán elszaladt a fodrászhoz frizurát csináltatni. Megnőtt a haja, és eltartott egy ideig, mire befésülték és megszárították. Robin a zuhany alatt állt, üzenetet hagyott hát neki. Csak néhány szót váltottak egymással. Vajon hová tűnt? Elizabeth visszatért az íróasztalához, és belefeledkezett a gondolataiba. * Robin már jó ideje megváltozott. Ahogy itt ülök, és gondolkodom, rájövök, hogy… csendes, passzív, beletörődő lett… nem vitatkozik annyit, amikor más véleményen van. Csak rálegyint. Így visszatekintve, úgy látom, hogy tavaly ilyenkor kezdődött… amikor annyira el voltunk foglalva Marié Stewarttal és a svindlijeivel. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy egyvalamiben rokonszenvezett vele… éspedig Darlay különös és gyanús halálában. Robin felesége is furcsa körülmények között hunyt el, megkérdőjelezhető volt a halála, legalábbis az oka. És egyesek megvádolták Robint, ahogy mások Marie-t hibáztatták Darlay haláláért. Puff neki. Robin Dunley azonban nem Marié Stewart: ég és föld a különbség köztük. Marié nyakas és nem törődik mások érzéseivel; az én drága Robinom figyelmes, tapintatos és segítőkész, sosem hoz elhamarkodott döntéseket. Már nem. Különös, ha jobban belegondolok, mostanában nem olyan aktív. Ritkábban lovagol, kevesebbet sportol, és kevesebb időt tölt a lovak idomításával a fedett lovaglópályán. Miért? Elfáradt? Beteg talán? Egyik sem. Ezzel tisztában vagyok. Igaz, nem húszéves, és nincs már

192 testi ereje és energiája csúcsán, de alig harmincöt csupán, illetve pár hónap múlva annyi lesz. Lelassult… elvesztette az érdeklődését bizonyos dolgok iránt… érzem, hogy… csalódott. Vajon a Deravenel Vállalattal kapcsolatos a dolog? Talán meg kellene kérnem, hogy hozzon létre egy új ágazatot, melyet ő irányíthat, ahogy a bátyja a nyaralópark-ágazat feje lett. Robinnak azonban óriási hatalma van, dúskál benne. Ő irányítja a céget, velem és Cecillel együtt. Nem, biztosan más lehet a gond, nem a munkával elégedetlen. De valami baj van… már régóta morózus kedvében van… lassan egy éve már… az ösztöneim azt súgják, hogy… A telefoncsörgésre felült a széken, s automatikusan a kagylóért nyúlt. – Halló? – Én vagyok – jelentkezett be Robert. – Hol vagy? – kérdezte Elizabeth, aki boldog volt, hogy végre hallja a hangját. – El kellett intéznem egy-két dolgot, és gondoltam, a mai nap éppen rohangálásra való. – Mit kellett elintézned? – Elmentem a szabóhoz. Levágattam a hajam, a szokásos… – Mikor jössz be a vállalathoz? – Nem is tudom, szívem. Lehet, hogy be se megyek. Tudod, menynyit bíbelődik a szabó, és két öltönyt kell rám igazítaniuk. Ma úgyis rövidebb a munkanap. Fél ötre haza kell érnem, hogy átöltözzem. Es te sem maradhatsz bent az irodádban, Elizabeth. – Tudom. – Akkor jó. Később a lakásban találkozunk, szívem – mondta Robert, és letette a kagylót. Elizabeth a hallgatóra meredt, melyet a kezében szorongatott: nézte, nézte, érthetetlenül és tanácstalanul. Elizabeth a tükör előtt állt az öltözőhelyiségben, és szemügyre vette magát. Sötétlila Valentino selyemruhát viselt, egyenes hasítékkal; a szoknyarész lágy redőkben omlott a padlóra; egyszerű, kerek nyakkivágása volt, és hosszú ujja; Elizabeth lila, magas sarkú selyemcipőt húzott hozzá. Elégedett volt a ruhával, feltette hát Edward Deravenel pompás aranyláncát meg a medaliont, a karika fülbevalót és az arany karkötőt. Aztán megfogta a lila selyemretikült, s bevonult a nappaliba, hogy szokás szerint megkérdezze Robert véleményét. Ő a kandalló mellett állt, éppen vizet kortyolgatott, majd letette a poharat, s azonnal elindult az ajtó felé, amint Elizabeth megjelent a küszöbön. – Meseszép vagy! Elbűvölő. – Te is jól mutatsz – felelte Elizabeth. – Látom, új szmoking van rajtad. Tökéletesen áll, kifogástalan. Igazán lehengerlő. – Ma délután hoztam el a szabótól – mormolta Robert, majd a zsebébe nyúlt. – Neked is vettem valamit. – Tényleg? – Bizony ám! – Csókot nyomott Elizabeth arcára, kinyitotta a kis bőrtokot és kivette belőle a gyűrűt. – Tessék, ez a tiéd – mondta; mosolyogva Elizabeth bal kezéért nyúlt, s felhúzta a középső ujjára a gyűrűt. – így, ni! Hogy tetszik? Elizabeth levegő után kapkodott, mikor megpillantotta az ujján csillogó, hatalmas, egyköves gyűrűt: a gyémánt legalább negyvenkarátos volt. – Robin! Drágám! Hű, de pompás. Köszönöm, jaj, nagyon köszönöm. Ez álmomban sem jutott volna eszembe. – Robert nyakába ugrott, és megölelte. A fiatalember gonosz vigyorral nézett rá. – És ezzel jegyesek lettünk. Végre-valahára! Elizabeth, akit váratlanul ért a bejelentés, lenyelte döbbenetét. – Tényleg eljegyeztél – kiáltotta. – Nahát! * Minden szem rájuk tapadt, ahogy végigsétáltak a Savoy Hotel előcsarnokán. A gyönyörű, vörös hajú nő, aki igen feltűnő jelenség volt a lila ruhában, és a hihetetlenül jóképű, magas, fekete hajú, magabiztos férfi, a mesteri szabású Savile Row szmokingban.

193 Hasonló hatást gyakoroltak a jelenlévőkre, mikor beléptek a fogadószobába, ahol felszolgálták a koktélokat. Miközben végigvonultak a helyiségen és oda-odaköszöntek a barátoknak meg az üzlettársaknak, utánuk fordultak az emberek. A Deravenel Vállalatnál dolgozó kollégák teljes létszámban képviseltették magukat; Cecil hat asztalt bérelt ki, mindegyikhez tíz-tíz fő ülhetett le. Elizabeth átfurakodott a tömegen, többekkel is csevegett egy kicsit… beszélgetett Francisszel, Cecillel, Nicholasszal és Ambrose-zal, akik mind örömmel és lelkesen gratuláltak neki. Észrevette Spencer Thomast is, s odament hozzá, hogy pár szót váltson vele; mindenkihez volt egy-két kedves szava. Szendvicsfalatkákat szolgáltak fel, és bőven fogyott a pezsgőből is; hamar elrepült az ismerkedésre meg csevegésre szánt óra. Elizabeth úgy érezte: alighogy megérkeztek, máris behívták őket a bálterembe a vacsorával egybekötött díjkiosztó ünnepségre. Harvey Edwards, a Vezető Üzletemberek Nemzetközi Egyesületének elnöke a színpadon állt, a bálterem egyik végében. – Most pedig – kezdte – elérkezett a pillanat, amikor átadjuk a Kiváló Üzleti Teljesítményért Járó Díjat. Az idei kitüntetettünk egy különleges hölgy, aki egyedülálló üzleti teljesítményt nyújtott… olyan asszony, kinek tehetségét, eszét, előrelátását és vezetői képességeit mindany-nyian nagyra becsüljük. Azon kevés nők egyike, akik vezető pozícióba küzdöttek fel magukat. Hölgyeim és uraim! Nagy megtiszteltetés számomra az, hogy bemutathatom önöknek Miss Elizabeth Deravenel Turnéit, a Deravenel Vállalat, a világ legrégebbi konglomerátumának ügyvezető igazgatóját. Falrengető taps fogadta a bejelentést. Elizabeth hevesen kalapáló szívvel ment fel a színpadra, s megborzongott, miközben fellépkedett a lépcsőn. Aznap délelőtt megírta a szöveget, ám az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy mégsem hozza el, hiszen sokkal közvetlenebb és impozánsabb, ha rögtönzött beszédet mond. Harvey Edwards szívélyesen üdvözölte, megcsókolta az arcát, s átadta neki a díjat: elegáns kristályobeliszk volt, rajta a vésett felirat és Elizabeth neve. Elizabeth köszönetet mondott, letette az obeliszket a pódiumra, s közelebb húzta a mikrofont. Miután megköszönte az egyesületnek a kitüntetést, és a jelenlévőknek azt, hogy eljöttek, szónokolni kezdett. Először az apjáról beszélt, a néhai Harry Turnerről, aki a világ egyik legnagyobb iparmágnása volt; megemlítette Henry Turnéit, a nagyapját is, aki a nehéz időkben egyensúlyban tartotta a vállalatot; és kedves szavakkal emlékezett meg dédapjáról, Edward Deravenel-ről, arról a férfiról, aki a XX. század elején oly sokat tett azért, hogy felvirágoztassa a Deravenel Vállalatot. Aztán továbblépett, szenvedélyesen szónokolt arról, milyen fontos szerepet töltenek be a nők az üzleti életben, méltatta korábbi eredményeiket, s mindazt, amit az új évezredben elértek az üzleti világban. Ékesszóló beszéd volt, érthető és mulatságos; a közönség többször is harsogó nevetésben tört ki, aminek Elizabeth nagyon örült. Ám egyszer csak kifogyott a szóból; mindent elmondott, amit akart… még köszönetet mondott a vállalati kollégáknak, és párat név szerint is megemlített. – És most köszönetet szeretnék mondani Robert Dunleynak, aki az életben és az üzletben egyaránt hűséges társam – kezdte tisztán csengő hangon, miután rövid szünetet tartott. – Megkereste Robertet, s rászegezte a szemét. – Robin, semmit sem értem volna el, ha nem állsz mellettem. Megmutattad nekem az utat… megmutattad, hogyan lehetek Elizabeth Deravenel Turner. Szívem mélyéből köszönöm. Elizabeth abban a pillanatban észrevette, hogy valami baj van, ahogy beléptek a lakásba. Robert besétált a nappaliba, és odaállt a kandallóhoz; az arca merev volt, s Elizabeth látta rajta, hogy feszült, ideges és sértődött. És talán dühös is? De miért? – Mi a baj, Robin? – kérdezte gyorsan, s ő is bement utána a szobába.

194 Először nem kapott választ. Robert csak görbe szemmel ránézett. – Miért neveztél a társadnak? – kérdezte aztán. – Miért nem a vőlegényednek hívtál, amikor ma este eljegyeztelek? – Nem gondolkodtam… ma délelőtt írtam meg a beszédem… ezek a szavak ragadtak meg bennem. Sajnálom, tényleg sajnálom. – És van itt még valami, Elizabeth, valami, amit nem értek. Átraktad a gyűrűt. Levetted a bal kezedről és áthúztad a jobb kezedre. Ez azt jelenti, hogy felbontottad az eljegyzésünket? Rövid volt a varázslatos pillanat, he? – Robin, kérlek, hallgass meg! Annyira féltem ettől az estétől, és izgultam, mert szónokolnom kellett. Azért tettem át a jobb kezemre a gyűrűt, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Legalábbis ma este, amikor népes közönség elé álltam. Örültem, hogy túléltem ezt az estét. – Vagyis azért neveztél a társadnak, hogy ne kelljen… magyarázkodnod! Dühösen és sértődötten csengett a hangja. Elizabeth egy lépést tett feléje, hogy megölelje, megsimogassa, megvigasztalja. Kicsit meglepődött, még sosem látta ilyennek Robertet. – Ne közelíts! – figyelmeztette Robert feszült hangon, és haragos pillantást vetett rá. – Robin, szörnyen sajnálom, ha megbántottalak vagy megsértettem a büszkeséged. Higgy nekem! Szeretlek. Soha semmit nem tennék. .. – Pokolba az egésszel! Meg veled is! – ordította Robert. – Nem tudom, miért nyeltem le, tényleg nem tudom. – Elcsuklott a hangja, s Elizabeth látta, hogy könnyek csillannak meg a fiatalember sötét pilláin. – Elmegyek. Örökre. Mielőtt Elizabeth egy szót szólt volna, máris kiviharzott a szobából, s kirohant az ajtón. Elizabeth állt, állt és fejcsóválva meredt az ajtóra; egy pillanatra nem fogta fel, mi történt. Robert kijelentette, hogy elmegy. Örökre. Ó, Istenem, elhagyta őt! Villámgyorsan kiszaladt a lakásból, beszállt a liftbe és lement a földszintre. Feltépte az utcára nyíló ajtót, s félig lefutott, félig lebukdácsolt az elülső lépcsőn. Látta, hogy Robert a távolban éppen taxit akar fogni. – Robin! Robin! – kiabálta, és még gyorsabban szaladt. Robert nem figyelt rá, csak integetett, hátha megáll valamelyik taxi. – Robin! Robin! Várj meg, kérlek. Várj meg, Robin Dunley! Állj meg! Ne menj el! – Két kézzel felhúzta a ruháját, Robert után szaladt, és visítva sikoltozta a nevét. „Jaj, Istenem! ne”, gondolta, mikor látta, hogy megáll egy taxi. Robert keze már a kilincsen volt. Mindjárt beszáll. – Robin, várj! Várj meg, kérlek! Robert végre megfordult, fél lába már a taxiban volt. – Erre nem mondanék nemet, uram – hajolt ki a sofőr az ablakon. – Menjen csak! Menjen oda hozzá. Nem fogja megbánni, uram. Robert hátralépett, bevágta az ajtót, majd megfordult, s figyelte a futva közeledő lányt, kinek rőt haja lobogva úszott mögötte. Elizabeth Robert karjába omlott, mire ő szorosan megölelte. Elizabeth kifulladt, erősen zihált, s könnypatak csordogált végig az arcán. Oly rémült és vigasztalan volt, hogy nem jött ki hang a torkán. Robert fél karral megtartotta, a másik kezével pedig előhúzta a selyem zsebkendőt zakója legfölső zsebéből, és letörölte szerelme arcáról a könnyeket. – Vigyél haza – suttogta Elizabeth Robert mellkasa felett. – Nincs nálam kulcs. – Különben sem hagynálak faképnél az utcán – válaszolta a másik kurtán. – Felkísérlek a lakásba, aztán elmegyek. Miután visszaértek a nappaliba, Elizabeth nekitámaszkodott a bejárati ajtónak. – Elmehetsz, ha úgy tartja kedved. Úgysem tarthatlak vissza – mondta érdes hangon. – Csak áruld el, mit vétettem.

195 Nagy sóhaj szakadt fel Robertből; egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán odament a kandallóhoz, és nekitámaszkodott a párkánynak. – Pár perce elmondtam. – Annyira sajnálom, rettentően sajnálom – kezdte Elizabeth, s könnybe lábadt a szeme. – Hát nem érted meg, hogy izgultam a díjkiosztó miatt? Nem tudsz megbocsátani, nem nézed el a hibámat. ..? – Nem fejezte be a mondatot. – Piszokul belefáradtam – szólalt meg Robert szinte alig hallhatóan. – Torkig vagyok. Betelt a pohár. Lassan tíz éve együtt vagyunk; úgy élünk együtt, mint a házasok, és ideje lenne törvényessé tenni a kapcsolatunkat. Mi lesz így a gyerekkel? Mi lesz az utódoddal? Nem bírom ki, ki kell mondanom… gyere hozzám, Elizabeth. – Tudod… tudod, mennyire ódzkodom… – Ó, igen, tudom, hogy… húzódozol. Ne csűrjük-csavarjuk: nem lehetsz a feleségem, mert már hozzámentél a Deravenel Vállalathoz. Jobban szereted a céget, mint engem – üvöltötte Robert szemrehányóan. – Ez nem igaz! – ordított vissza Elizabeth. – Nagyon szeretlek. Mindig szerettelek. Életem egyetlen szerelme vagy, sosem vágytam más férfira. – Ezt már mind hallottam. Most pedig mennem kell. – Ezzel elindult a hall felé. Elizabeth utána iramodott, karon ragadta Robertet, visszahúzta, és maga felé fordította: farkasszemet néztek. – Annyira szeretlek… kérlek, adj még egy esélyt… megpróbálom legyőzni… a házasságtól való félelmet. Csak légy türelemmel… egy ideig járjunk jegyben, és nagyon igyekszem majd… – Nem bírod kiverni a fejedből apádat, meg azt, ahogy anyáddal meg a többi feleségével bánt. Tönkretett téged, nagyon jól tudom, hogy alkalmatlan vagy a házasságra, Elizabeth. Ő sírva fakadt, belecsimpaszkodott a fiatalemberbe, aki végre a karjába vonta, magához szorította, és megsimogatta a haját. Elizabeth kicsit később hátralépett, kihúzta a selyem zsebkendőt Robert zakójának legfelső zsebéből, és megtörölgette a szemét. – Sosem szerettem senkit úgy, mint téged – hüppögte. – Voltaképpen huszonhét éve együtt vagyunk, kiskorunk óta. Ó, hány házasság bomlik fel rövidebb idő alatt! Robert ránézett, s a kócos frizura, a könnyáztatta orca, az elmaszatolódott szemfesték láttán egyszerre megértette: sosem fogja elhagyni. Ikerlelkek voltak, s egybefontak. Magához húzta kedvesét; megfogta mindkét vállát, s mélyen belefúrta tekintetét a fekete, sejtelmes szempárba. – Nem tudlak elhagyni. Hogy tudnálak? Mi egymást formáltuk, egymás teremtményei vagyunk. Hozzád tartozom, ahogy te is hozzám, sosem tudnék mást szeretni… – Ahogy én sem tudnék más férfit szeretni – rebegte Elizabeth. – Kérlek, ne hagyj el, Robin! Belepusztulnék. Mivel a fiatalember hallgatott, Elizabeth tovább kérlelte. – Könyörgök, ne hagyj el! – esedezett. Robert gyengéden megsimogatta szerelme arcát, s bólintott. – ígérem, hogy mindig melletted leszek… egészen halálom napjáig. És állta a szavát. BIBLIOGRÁFIA Félix Barker: Az Edward korabeli London (Edwardian London) (Laurence King Publishing) Harry Bingham: Ádám fiai (The Sons ofAdam) (HarperCollins) Piers Brendon: Edward korának kiemelkedő alakjai (Eminent Edwardians) (Pimlico) S. B. Chrimes: VII. Henrik (Henry VII) (Eyre Methuen) Jeremy Cooper: Viktória és Edward korának lakberendezési tárgyai: a neogótikától az art nouveau-ig (Victorian & Edwardian Décor: From the Gothic Revival to Art Nouveau (Abbeville Press)

196 Carolly Erickson: Nagy Harry: VIII. Henrik különc élete (Great Harry: The Extravagant life of Henry VIII) (Summit Books) Antónia Fraser: Mária, a skótok királynője (Európa Könyvkiadó) Antónia Fraser: Az angol királyok és királynők élete (The Lives of the Kings & Queens ofEngland) (Weidenfeld Nicolson) Júlia Gelardi: Uralomra születtek: öt uralkodói hitves, Viktória királynő unokái (Born To Rule: Five Reigning Consorts, Granddaughters ofQueen Vwtoria) (St. Martin's Press) Sarah Gristwood: Erzsébet & Leicester (Elizabeth & Leicester) (Bántam Press) Roy Hattersley: Az Edward korabeliek (The Edwardians ) (St. Martin's Press) Roy Jenkins: Churchill (Európa Könyvkiadó) Paul Murray Kendall: ///. Richárd (Richárd the Third) (W. W. Norton) J. R. Lander: A rózsák háborúja (The Wars of the Roses) (Sutton Publishing) Norah Lofts: Anglia királynői (Queens ofEngland) (Doubleday) Mary Luké: Glőriána. I. Erzsébet uralkodása (Gloriana. The Years of Elizabeth I) (Coward, McCann & Geohegan Inc) Robin Neillands: A rózsák háborúja (The Wars ofthe Roses) (Cassell) Joanne Olian: A Viktória és Edward korabeli divat a La Mode Illustrée-ből (Victorian & Edwardian Fashion From La Mode lllustrée) (Dover Publications) Dávid Ottewill: Az Edward korabeli kertek (The Edwardian Garden) (Yale University Press) J. B. Priestley: Az Edward korabeliek (The Edwardians) (Sphere) Elizabeth Stevens Prioleau: A végzet asszonyai: nők, akik elbűvölték a világot, és a szerelem elveszett művészete (Seductress: Women Who Ravished the World and Their Lost Art of Love) (Penguin Books) Isadore Rosenfeld: Tünetek (Symptoms) (Bantum) Charles Ross: IV Edward (Edward IV) (Methuen) Dávid Starkey: Hat feleség: VIII. Henrik királynéi (Six Wives: The Queens of Henry VIII) (HarperCollins) Dávid Starkey: Erzsébet: küzdelem a trónért (Elizabeth: The Strugglefor the Throne) (HarperCollins) Amanda Mackenzie Stuart: Consuelo és Alva: szerelem és hatalom a XIX. század végén (Consuelo and Alva: Love and Power in the GildedAge) (HarperCollins) Josephine Tey: Az idő lánya (The Daughter ofTime) (Arrow Books) Geoffrey Wansell: Iparmágnás: James Goldsmith élete (Tycoon: The Life of James Goldsmith) (Grafton Books) Alison Weir: A Towerbe zárt hercegek (The Princes in the Tower) (Pimlico) Alison Weir: A rózsák háborúja (The Wars ofthe Roses) (Ballantine) Derek Wilson: Anglia koronázatlan királyai: a Dudleyk fekete legendája (The Uncrowned Kings ofEngland: The Black Legend of the Dudleys) (Constable and Robinson) Warwick, a királycsináló (Warwick The Kingmaker) (W. W. Norton) A SZERZŐ JEGYZETE Az Elizabeth 1996-ban kezdődik és 2006-ban ér véget. Egy huszonöt éves fiatal nő, Elizabeth Turner történetét meséli el, aki megörökli a Deravenel Vállalatot, a családi tulajdonban lévő, ősi konglomerátumot; vissza kell állítania a cég régi dicsőségét, és sikeresen modernizálnia kell a vállalatot, hogy megfeleljen a XXI. századi követelményeknek. Elizabeth Turner, ahogy a könyvben elneveztem, a saját teremtményem; azonban Tudor Erzsébet alakja ihletett meg – aki, véleményem szerint, Anglia legnagyobb uralkodója volt – , és részben őrá alapoztam a karakteremet.

197 Lényegében XX. századi történetet írtam egy modern nőről, aki a mai világban él, a történetem mégis pontosan követi Tudor Erzsébet életének eseményeit uralkodásának első tíz évében. Sok minden, ami ezen időszak alatt megtörtént a Tudor királynővel, Elizabeth Turnerrel is megtörténik. Természetesen, kissé módosítanom kellett a történelmi eseményeken, hogy jobban igazodjanak korunk modern világához. Íme, a történelmi tények: 1558. november 17-én, amikor Erzsébet huszonöt éves korában trónra került, két hűséges és megbízható szövetséges állt az oldalán: Lord Robert Dudley volt az egyik, Erzsébet lojális, gyerekkori barátja, akinek a királynő végül főnemesi címet adományozott, így lett belőle Leicester grófja; William Cecil volt a másik, aki korábban Erzsébet birtokainak felügyelője volt. Erzsébet Cecilt megtette miniszterévé, Robert Dudleyt pedig főlovászmesterévé. Mindketten hűségesen szolgálták, és életük végéig mellette maradtak. A királynő kicsit később Cecilt is főnemesi rangra emelte, s Lord Burghley lett a neve. A következő harminc évben, Dudley 1588-ban bekövetkezett haláláig Erzsébet, Dudley, Cecil és Francis Walsingham, a királynő titkosszolgálatának feje, együtt irányította Angliát. Üzleti szellemben vezették. Erzsébet megbízott ebben a három férfiban, és rájuk támaszkodott, mégis Robert Dudley töltötte be a legfontosabb szerepet az életében. Nemcsak legrégibb barátja volt, még zaklatott gyerekkorából, de amikor Erzsébet trónra lépett, a tanácsadója, tanácsnoka, bizalmasa, testőre, kísérője, hadseregparancsnoka és természetesen főlovászmestere lett. Robert nagy becsben tartotta ezt a pozíciót, mely óriási hatalommal járt, és majdnem halála napjáig viselte a címet. Dudley Erzsébet meghitt barátja volt, mindent megbeszéltek egymással, az államügyeket is, és Robert általában ott sürgölődött a királynő körül. Az életben és a munkában is társak voltak. Történelmi dokumentumok bizonyítják: az egész udvar és a kormány is tudta, hogy kizárólag Robert befolyásolhatja a királynőt, mivel sokkal jobban megértette Erzsébetet, mint bárki más. Egyedül ő tartotta benne a lelket a válság idején; ő tudta rávenni, hogy másítsa meg az elhatározását, ha úgy hozta a szükség; ő beszélte rá, hogy válasszon más utat, ha katasztrófa fenyegetett. Szeretők voltak? A legtöbb kortársuk úgy gondolta, hogy igen; igaz, a nyilvánosság előtt sem leplezték, mennyire kedvelik egymást. Nehezen hihető, hogy nem volt köztük szexuális kapcsolat. Egy biztos: szerették egymást. Hiányoznak a bizonyítékok, pro és kontra, így hát örökre nyitva marad a kérdés. Én, személy szerint, úgy vélem: túl szenvedélyes volt a kapcsolatuk ahhoz, hogy ne teljesüljön be a szerelmük. Gondoljunk csak bele: amikor Robert meghalt, Erzsébet bezárkózott a lakosztályába, hogy egyedül gyászolja, és napokig ott rejtőzködött. Csak akkor jött ki onnan, amikor a tanácsadói betörték az ajtót, hogy megnézzék: jól van-e. Magától értetődik, hogy nem volt jól, és soha többé nem volt már a régi. Élete végéig ott tartotta az ágya mellett, egy ládikában Robert Dudley utolsó sorait. Ezt írta a papirosra: „Az utolsó levele”. Nekem ez elég, nincs szükségem más bizonyítékra, hogy megértsem: Erzsébet világéletében ezt a férfit szerette, egészen halála napjáig. A két főszereplő valóban egymás szeretője lett az én modern, fiktív történetemben, amely Elizabeth Turnerről és gyermekkori barátjáról szól, akit Robert Dunleynak neveztem el. A mai világban elég furcsa lenne, ha nem teljesülne be szerelmük. Tudor Erzsébet sosem ment hozzá Robert Dudleyhoz, Leicester grófjához. Miért nem? Bízott benne és szerette, és elhalmozta megtisztelő címekkel és anyagi javakkal. Nem azért nem ment hozzá, mert nem kérték meg a kezét. Robert többször is feleségül kérte Erzsébetet, és nagyon csalódott, amikor visszautasították. Amikor még nyolcévesek voltak, Erzsébet közölte Roberttel, hogy sose megy férjhez, s úgy tűnik, már gyerekkorában is tudta, mit akar. A többi kérőt is visszautasította az évek

198 során, hiába voltak fejedelmi sarjak, pedig fontos szövetségesei lettek volna Angliának a zaklatott Európában, ahol szüntelen háború dúlt. A történészek többsége egy véleményen van abban, hogy Erzsébet több okból kifolyólag is ódzkodott a házasságtól; én is egyetértek velük. Senkivel sem akarta megosztani a nehezen megszerzett trónt és a vele járó hatalmat; apja szörnyű rekordja (hat felesége volt) elriasztotta a házasságtól, amelyről Erzsébet azt gondolta, hogy nem működik. Égett a vágytól, hogy ő irányítson, minden helyzetben, és főleg, hogy a kezében tartsa a sorsát. Tudom, hogy a legtöbb írótársam, aki Tudor Erzsébetről írt, hasonló következtetésre jutott, mint én, amikor befejeztem a kutatást. A következő megállapítást tettem: Anglia nagy Tudor királynője briliáns, független, roppant intelligens és nagy munkabírású asszony volt, ráadásul elhivatott és becsvágyó. Olyan nő, aki megelőzte korát, nem igaz? Kedves Olvasóim! Akik többet szeretnének tudni Tudor Erzsébet és Robert Dudley, Leicester grófjának kapcsolatáról, kérem, lapozzanak a 199. oldalon lévő bibliográfiához. Ott megtalálják a listát azokról a könyvekről, melyeket kutatómunkám során végigtanulmányoztam.

199 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre Tördelte a JEL Kft. Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2010-ben Felelős szerkesztő Katona Ágnes Művészeti vezető Gerhes Gábor A sorozatot Kállay Judit tervezte Készült 25,5 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 8985 1 www.europakiado.hu