ROMÁK A KÖZÉPKORBAN Részlet: Ligeti György (2001): Cigány népismereti tankönyv, 8. évfolyam. Konsept-H Könyvkiadó, Piliscsaba

ROMÁK A KÖZÉPKORBAN Részlet: Ligeti György (2001): Cigány népismereti tankönyv, 8. évfolyam. Konsept-H Könyvkiadó, Piliscsaba.

A magyarországi cigányság történetének az Európába való érkezéstôl egészen a II. világháborúig legfontosabb kérdése a letelepítés. A mindenkori hatalom megkísérelte helyhez kötni a romákat azzal a céllal, hogy adót fizettessen velük, illetve katonáskodásra bírja a férfiakat. A történelemben lehetôleg pontos évszámokhoz kötve népek hont foglaltak, uralkodókat választottak, csatákat vívtak, törvényeket alkottak, szomszédokat hódítottak vagy idegen hatalmak elôtt hódoltak. A felsorolt történet valamilyen hatást gyakorolt az emberek életére. Sok történész szerint csak azok a népek érdemesek feljegyzésre és történelemre, amelyek államot alkottak. Eszerint tehát a cigányoknak, államot sosem alkotva, nem lenne történelmük? „E megvásárolható s hitszegô nép, hit és hûség nélkül tulajdonképpeni történelemre se nem érdemes, se nem képes” – írja a múlt századi német történész, Schlötzer a besenyôkrôl: arról a néprôl, amelynek évszázadokon keresztül virágzó nomád állama a bizánci keleti politika sarokköve volt. Amely nép úgy olvadt bele a mai kelet- és közép-európai nemzetek népességébe, hogy néhány (bizonytalan) régészeti és nyelvészeti emléken kívül szinte semmi nyomot nem hagyott maga után. – Igaza lenne vajon Schlötzernek, s a történelem valóban érdem és képesség kérdése? FELADAT

Ismersz-e olyan népeket, melyek nem alkotnak önálló államot?

Bár a cigányok története az ôket befogadó állam történelmének a része, azonban a legtöbb történettudományi munka gyakorlatilag említést sem tesz róluk. A jelenség oka bizonyosan az, hogy a cigányok történetére vonatkozó források különböznek a kutatók által megszokottaktól. A történeti tények eleve nagyon megválogatva maradtak fenn: csupán azok kerültek feljegyzésre, amelyeket az egyik korszak a másikkal érdemesnek tartott közölni. Ráadásul amit mi történeti tényanyagnak tartunk, annak a túlnyomó többsége nem azért készült, hogy történeti tény legyen, hanem az emberek ügyes-bajos dolgait akarta csak rögzíteni. Csaknem minden forrást, amelybôl a cigányok múltja tanulmányozható, a mindenkori környezet hozott létre. Az összeírást készítô szolgabíró, az ítéletet hozó törvényszék, a rendeleteket gyártó hatóság stb. csupán a munkáját végezte és ennek az eredménye lett az, ami ma a forrás.

ROMÁK 1526 ELÔTT

Ez az évszám a középkori Magyar Királyság széthullásának a kezdete. Az ebbôl a korszakból származó forrásanyag kevesebb annál, mint ami a késôbbi idôszakokból fennmaradt: cigányokra vonatkozó adatok csak véletlenszerûen bukkannak fel az oklevelekben (királyi menlevelek, jogokat biztosító okmányok). FELADAT

Milyen fontos történelmi eseményrôl tudunk ebbôl az évbôl?

A cigányok magyarországi megjelenését a XIV. századra tehetjük. Az eddig felbukkant legkorábbi adat, amely az ország Török Birodalommal való határán lakó cigányokról szól, a XIV. század elsô harmadában alkotó humanista történetíró, Aventinus tollából származik. Feltételezhetô, hogy a Magyarországon megjelenô csoportok nem mind maradtak itt, hanem tovább vándoroltak Nyugat-Európa felé. Az 1417-ben és az azt követô években a Német Birodalomban (Augsburg, Hamburg, Rostock stb.), Svájcban (Zürich, Basel stb.), Franciaországban és másutt is megjelenô cigány csoportok vezetôi a források szerint Zsigmond király menleveleit mutatták fel. Ezeket nagy valószínûséggel Magyarországon kapták. A bemutatott menlevelek minden bizonnyal hasonlóak lehettek ahhoz, amelyet ugyancsak Zsigmond király adott ki 1422-ben Szepesben László vajda35 és népe számára. „Mi Zsigmond, Isten kegyelmébôl római császár, Magyarország, Csehország, Dalmácia és Horvátország stb. királya, üdvözletünket küldjük minden híveinknek, nemeseknek, katonáknak, várnagyoknak, tiszttartóknak, a szabad királyi és mezôvárosokban lévô adófizetôknek és azok bíráinak a királyságban és a mi birtokainkon. Hívünk, László, a cigányok vajdája, más közülükvalóknak tekintendôkkel itt Szepesen azon kérelmüket terjesztették elô, hogy méltóztassunk felôlük bôségesebb kegyelmünkkel gondoskodni. Honnan is kérelmük elolvasása nélkül, elvégeztük számukra engedélyezni, hogy ha ez a László vajda és népe a mi uradalmunkba, tudniillik városainkba megérkeznék, arra az esetre az ott levô hûségteknek erôsen meghagyjuk és megparancsoljuk, hogy ezen László vajdát és az alája tartozó cigányokat kifogás és bármiféle zavar nélkül befogadjátok és megtartóztassátok, sôt mindenféle bántalmazástól megvédelmezzétek. Ha pedig közöttük támadna bármiféle civódás vagy zavar, abban nem ti, sem pedig közületek bárki, hanem egyedül László vajda tehet ítéletet vagy adhat felmentést. Megparancsoljuk, hogy ezen levelünket elolvasása után a felmutatójának mindig visszaadjátok. Kelt Szepesen, 1422-ben a Szent György napja elôtti vasárnapon. (IV. 19.)”

Pillanatnyilag mindössze négy olyan oklevelet ismerünk a középkorból, amelyet magyar uralkodók kifejezetten cigányok számára adtak ki. Ám nem véletlen, hogy a négy oklevél szinte a teljes Magyarországot lefedi: egy Budán, egy Bécsújhelyen, egy Pécsett, egy pedig Szepesben kelt. Ez a négy oklevél is arra utal, hogy már a késô középkorban találkozhatunk az egész országban cigányokkal. Nem vállalkozhatunk azonban számuknak még csak hozzávetôleges becslésére sem. FELADAT

Tudod-e, hogy hány roma él Magyarországon?

CIGÁNYOK A HÁROM RÉSZRE SZAKADT ORSZÁGBAN

A mohácsi csatát követôen mások lettek a körülmények a három részre szakadt ország egyes területein, ez a cigányok hazai történetét is befolyásolta. A királyi Magyarországon (a mai Szlovákia és Északkelet-Magyarország, illetve a mai Nyugat-Dunántúl és Burgenland területén) élô cigányokról rendkívül keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy nemigen volt olyan területe ennek az országrésznek sem, ahol ne lettek volna megtalálhatóak: Szepes és Nyitra vármegyék, illetve Debrecen és Szentgyörgy (Pozsony megye) városok statútumokat36 hoztak velük kapcsolatban a XVII. században. Debrecen városkönyveiben elég gyakran felbukkan a nevük, mivel kisebb-nagyobb konfliktusokba kerültek a lakossággal, s szerepelnek cigányok Szombathely mezôváros jegyzôkönyveiben is.

Az ítéletet hozó törvényszék, a rendeleteket gyártó hatóság munkájának eredménye található meg napjaink levéltárában: ez lett a ma élô ember számára a történelmi forrás. Az ilyen típusú dokumentum pedig akkor jön létre, amikor a befogadó környezet összeütközésbe kerül a befogadott cigánysággal: belôle tehát elsôsorban a konfliktus ismerhetô meg, s csak másodsorban azok a tények, amelyek a konfliktust elôidézték. Ennek következménye, hogy a tények gyakran ellentmondásosak. FELADAT

Milyennek ismerné meg egy marslakó Magyarországot, ha a népességet kizárólag csak a bírósági periratok alapján tanulmányozná?

Ebbôl a korszakból az egyetlen eddig publikált összeírás az ónodi várhoz tartozó cigányok nevét tartalmazza 1676ból és 1681-bôl. Az elsô szerint 16 sátorban éltek e cigányok, tehát ennyi családdal kell számolnunk. E népességbôl öt év múlva már többen nem éltek, amint azt az árvák 1681-ben készült összeírása bizonyítja. Be kell azonban látnunk, hogy ez az egyetlen összeírás nem alkalmas általános statisztikai következtetések levonására. Az árvák feltûnôen hirtelen megnövekedett számából arra következtethetünk, hogy a hadi események ugyanúgy sújtották a cigányokat, mint a környezetüket. A legtöbb cigány a török megszállta Budán élt, ahol egy külön „cigányvárost” népesítettek be, amely a Duna mellett terült el. Errôl a közösségrôl több összeírás is említést tett a XVI. század folyamán, melyekbôl kiderül, hogy számuk folyamatosan emelkedett: 1546-ban 56 család, 1559-ben 62 család, 1580-ban pedig már 90 családot regisztráltak az összeírók. Érdekes azonban, hogy meglehetôsen magas volt a beköltözôk és az elköltözöttek aránya: az összeírtak közül 13 év alatt például 27 családról jegyezték fel, hogy „megszökött”, s ugyanezen idôszak alatt 40 család érkezett újonnan. Ez a jelenség arra utal, hogy nem a letelepedett, hanem a kóborló-vándorló életmód jellemezte ebben a korszakban a cigányságot.

A XVI. század közepén önállósult Erdélyi Fejedelemség területén a cigányok kezdettôl fogva jelen voltak, mégpedig – ahogyan a források sugallják – elég nagy számban. Úgy látszik, a helyzetük is különbözött a királyi Magyarország és a hódoltság cigányainak a helyzetétôl. Az államvezetés például rendszeresen adót fizettetett a cigányokkal. A beszedett adó mértéke fejenként és évenként egy forint volt, melyet két részletben, Szent György és Szent Mihály napján (április 24-én, illetve szeptember 29-én) kellett beszedni. Aki beszedte, az volt a „cigányok fôvajdája”; ez a hivatal szinte udvari méltóságnak számított. 1557-ben például Izabella királyné kiskendi Balásfi Ferencet és Nagy Gáspárt nevezte ki az erdélyi cigányok fôvajdájának, s a kinevezéssel kapcsolatos nyílt parancslevelében a fejedelemség összes hivatalnokának és tisztségviselôjének meghagyta, hogy segítsék a nevezetteket a cigányok által fizetendô és ôket megilletô fejadó, valamint a bírságok beszedésében.

Valószínûleg a cigányoktól beszedett rendszeres adó nagysága az oka annak, hogy egy másik, a királyi és a hódoltsági országrészekben eddig ismeretlen jelenséggel is találkozunk Erdélyben: a cigány csoportoknak és családoknak a fejedelem által történô eladományozásával. Az adomány minden bizonnyal együtt járt azzal, hogy e cigányok a fejadójukat ettôl fogva nem a fejedelmi udvar tagjának, a fôvajdának fizették, hanem a földesúrnak, s nyilván neki teljesítettek különféle szolgálatokat is. „Az Úr 1585. esztendejében, március havának a 7. napján. Erdélyország legfelségesebb fejedelme tanácsosának, nagyságos lónai Kendy Sándornak, Külsôszolnok vármegye fôispánjának a hûséges szolgálatai miatt az elôrelátó Mihály fia Jánost, Mártont, Mátyást, Istvánt, Miklóst és Bongó Tamást, továbbá Mihalykót, Mártont, az idôsebb János kovácsot, Miklóst a nôs fiaival: Bancho-val és Péterrel együtt, végül Kristófot és Istvánt – azokat a cigányokat, akik ezen Kendy Sándor jószágain, a Doboka vármegyében Lóna és Kecset helységben, valamint a Küküllô vármegyében Bonyha helységben lévô házakhoz és kúriákhoz tartoznak, s akiket békességesen birtokol – a gyermekeikkel és a sátraikkal együtt, valamint azon mentesség alatt, amellyel birtokolja ôket, az említett Kendy Sándornak, valamint mindkét nembéli összes örökösének és utódjának adta és adományozta, épségben hagyván mások jogait. Gyulafehérvárott.” (Magyar Országos Levéltár, Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem Királyi Könyvei, 1585.)

A cigányok adót fizettek vagy olcsó, de nehezen nélkülözhetô szolgálatokat teljesítettek. Minderrôl tanúskodnak azok az oklevelek, amelyeket 1552-ben Ferdinánd király és 1557-ben Izabella királyné adott ki Dés város kérelmére a korábban ott lakott és Fráter György által törvénytelenül Szamosújvárra telepített cigányokkal kapcsolatban. A cigányok kolozsvári jelenlétére utaló elsô adat II. Ulászló király 1502-ben kelt kiváltságlevele, amelyet a város 1554-ben megerôsíttetett Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdákkal. E törôdés indoka kevésbé az emberbaráti szeretet volt, inkább az a haszon, amelyet a cigányok a városnak hajtottak különféle szolgálataikkal. A szolgálatokról a városi számadáskönyvek adnak felvilágosítást. Ezekbôl kiderül, hogy az itt lakó cigányság már 1550-tôl kezdôdôen rendszeresen végzett köztisztasági munkát. Vannak a számadáskönyvekben más mesterségekre adatok. Cigány gyerekeket alkalmazott a város például a szétbontott épületek zsindelyeiben található szegek kihúzgálására, s ezekbôl a szegekbôl a helyi cigány kovácsok készítettek új szegeket. Dolgoztak a fejedelmi udvar számára is: „ónos szegeket” csináltak, melyhez kaptak vasat és szenet. A cigány kovácsok nemcsak a város számára jelentettek hasznot, hanem a lakosok számára is: például öt napon keresztül, amíg a kaszálás tartott, többen kinn voltak a réten, hogy azonnal kijavíthassák az eltörött kaszát.

CIGÁNYOK A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN

A török uralom megszûnésével, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró megbékéléssel a XVIII. század elsô felétôl egy valóban új korszak kezdôdött Magyarországon: a másfél évszázados háborúktól sújtott, romokban heverô országban lassan újra indult az élet, a spontán betelepülések és a tudatos telepítések megsokszorozták a lakosságot,

s a nyugalmas állapotoknak megfelelôen minden tekintetben megkezdôdött a fejlôdés. Az államigazgatás is egyre inkább modernizálódott: 1723-tól a helytartótanács vette át az ország igazgatásának a feladatait. A rendteremtés egyik célpontja hamarosan a cigányság lett, amely a megfelelô körülményeknek köszönhetôen egyre nagyobb számban szivárgott be az országba. A romákkal szembeni intézkedések legfôbb oka a hatalom félelme volt: a korabeli cigányokban az esetlegesen újra meg újra felkelô magyarok fegyverkovácsait vélte felfedezni az uralkodóház. A Mária Terézia uralkodásának ideje alatt (1740—1780) kiadott rendelkezések átfogták a megváltoztatni kívánt „cigány életmód” egészét. Ma már nyilvánvaló, hogy itt nem kifejezetten cigány életmódról, hanem általában a helyhez nem kötött életmódról van szó. Az egymást (olykor csak részben) megerôsítô-kiegészítô rendelkezések eléggé kuszának tûnô szövevényét az alábbiakban kíséreljük meg áttekinteni. FELADAT

Mit tudsz a felvilágosodásról? Milyen jeles magyar és más európai személyek köthetôk e korszakhoz?

1758-ban a földesurak engedélyt kaptak arra, hogy ha akarnak, olyan cigányokat fogadjanak birtokaikra, akik nem követtek el bûnt, nem közösködtek gonosztevôkkel: kötelesek azonban gondoskodni arról, hogy a befogadottaknak állandó lakásuk legyen, továbbá a kóborlást (mint minden bûn okát) megakadályozni és a nem letelepedett cigányokat elûzni. A törvényhatóságok pedig kötelesek megakadályozni, hogy a katonaszökevények a cigányoknál menedéket találjanak „a városokon-falvakon kívüli kunyhóikban szoktak ugyanis rejtôzködni, sôt nekik adják el katonai felszereléseiket is” – olvasható a miskolci levéltárban. 1761-ben a helytartótanács elrendelte, hogy a „cigány” népnevet el kell törölni és az azt használókat a jövôben meg kell büntetni; elrendelte továbbá, hogy a cigányokat fel kell venni a céhekbe. E két konkrét intézkedés mellett általában is rendelkezett a cigányok szabályozásáról, s a kóborlás megakadályozása érdekében elôírta, hogy a földesurak adjanak nekik kétkezi munkát, jelöljenek ki számukra helyet házépítésre, hasítsanak ki telket mûvelésre és késztessék ôket mesterségek gyakorlására. A törvényhatóságok feladatává pedig azt tette, hogy a kóborló cigányokat írják össze, kényszerítsék letelepedésre, tiltsák el ôket a lovak tartásától és ne adjanak nekik útlevelet; végül akadályozzák meg az oláhcigányok Erdélybôl való beszivárgását. 1773-ban megjelent a helytartótanács mindenre kiterjedô rendelkezése, amely az állandó lakás és a ruházkodás tekintetében megerôsítette a korábbi rendelkezéseket, illetve ki is egészítette azokat az alábbiakkal: „1. A falusi bírák kötelesek megakadályozni, hogy a cigányok döghúst egyenek; aki ilyet tesz, azt meg kell büntetni, többek közt azzal is, hogy egy teljes hónapon keresztül kenyéren és vízen böjtöljön a börtönben. 2. A cigányok lovat nem tarthatnak, a náluk levôket el kell árverezni, s a lóért kapott összeg kétharmada illeti csak a tulajdonost, a többi a bejelentôé. 3. Mivel a cigányok muzsikálás és kovácsolás ürügyén szoktak kóborolni, ezért a jövendôben csak azok ûzhetik e két mesterséget, akik rendelkeznek az ehhez való szerszámokkal, továbbá van a faluban házuk és családjuk tagjai sem henyélnek. 4. A gyerekeket el kell venni a szüleiktôl és ki kell adni a parasztokhoz, akik a vármegyétôl napi három krajcárt kapnak egy-egy gyerekért, amíg azok nem képesek dolgozni. 5. A plébánosok kötelesek ingyen oktatni a cigányokat és gyerekeiket a vallásra, valamint a triviális iskolákban ugyancsak ingyen tanítani a gyerekeket, s a céhek is kötelesek felvenni ôket. 6. Ezen nép emlékezetének a kiirtása végett” ezentúl súlyos büntetés terhe alatt tilos a cigány nyelv használata: a cigányok beszéljék azt a nyelvet, amelyiket a környezetük beszéli. 7. A cigányokkal az urbáriumok szerint kell bánni (azaz jobbágyok, házas zsellérek vagy ház nélküli zsellérek lehetnek), s ennek megfelelôen kötelesek adózni is a házipénztárba.”

Késôbb a helytartótanács elrendelte, hogy a katolikus cigány gyerekeket katolikus parasztoknál, a nem katolikusokat nem katolikusoknál kell elhelyezni; ha nincs elég katolikus jobbágy, akkor a gyerek nem katolikusnál is elhelyezhetô, de a plébánosnak ügyelnie kell a katolikus nevelésre. Ha pedig a nem katolikus vagy vallás nélküli szülôk gyereke árva lesz, akkor azt katolikus hitben kell nevelni és ezért csak ilyen vallású paraszthoz szabad ôt kiadni. FELADAT

Mi lehetett a célja e rendeletnek? Korlátozza-e valamilyen módon az emberek szabadságát az efféle törvény? Mit tudsz a szabad vallásgyakorlásról?

Az egyre szigorúbb rendeletek és azok végrehajtásának mind szigorúbb ellenôrzése megkísérelte fogni a cigány egyén és közösség életének egészét, beleértve a házasságot, a gyerekek nevelését, a vallást stb. A rendeletek egy része mai szemmel nézve határozottan kegyetlennek és embertelennek tûnik. Kérdés, hogy miért voltak ennyire hajthatatlanok a hatóságok, s vajon elérték-e a rendeletekkel a céljukat? E rendeletek abban a hitben születtek meg, hogy azok nevelô hatásúak lesznek. A cigányokra – Európa „vadembereire” – pedig az állam vezetôinek meggyôzôdése szerint nagyon is ráfért a nevelés. Beszélhetünk-e egyáltalán nevelésrôl? Hiszen a rendeletek, melyek szinte kizárólag büntettek, látnivalóan nem nevelô célzattal születtek meg.

A cigányokat érintô politika 1790 és 1849 között

Az a lendület, amellyel a felvilágosult abszolutista állam nekilátott a cigányok szabályozásának, a XIX. század elejére alábbhagyott. Nem azért, mert a rendeletek elérték céljukat, hanem talán az államvezetés nem kívánt mindent maga megoldani: többet bízott a helyhatóságokra és más fórumokra. Nem utolsósorban reménykedett abban is, hogy a megindult folyamat magától is tovább halad, azaz folytatódik a cigányság letelepedetté válása és beilleszkedése. FELADAT

Tudod-e, hogy hívják napjainkban a helyhatóságokat?

A hatalom nem számolt azzal, hogy egyre nagyobb számban szivárognak be az országba Erdély, Moldva és Havasalföld felôl az újabb vándorló-kóborló csoportok. A cigányok szabályozása II. József halála után (1790) is folytatódott, ha kisebb lendülettel is. Az ügy letéteményese továbbra is a Magyar Királyi Helytartótanács maradt, amely rendeletek útján szólította fel a törvényhatóságokat. Az útlevelek dolga központi problémája maradt fél évszázadon keresztül a helytartótanácsnak. Számos esetben hívták fel a törvényhatóságok figyelmét a kiadásban szükséges óvatosságra, fôleg azután, hogy Csehországban és Morvaországban fogtak el olyan csoportokat, amelyek magyarországi községi jegyzôk és falusi bírók által kiadott levéllel kerestek megélhetést. A formanyomtatvány szerint az alábbiakra kellett kitérnie: vezeték- és keresztnév, életkor, a letelepedés éve, mesterség vagy foglalatosság, viselkedési mód, különös tekintettel arra, hogy az illetô volt-e büntetve. Az útleveleken kívül a kormányzat alig foglalkozott valami mással a cigányok dolgában. Elôször figyelhetô meg az igény a cigányok ügyének országgyûlések elé való vitelére, bár törvény nem született ezzel kapcsolatban, sôt Magyarországon törvényjavaslat sem. Az 1790–1791. évi országgyûlés által felállított bizottságok közül a Közigazgatási Bizottság feladata lett – többek között – a cigányügy gondozása is. A bizottság,

amelynek munkáját Zábráczky József egri püspök irányította, tulajdonképpen nem tett mást, mint elfogadta a Mária Terézia és II. József alatt kiadott rendeleteket, valamint Fáy Pál, Torna vármegye alispánja közremûködésével kidolgozott egy tervezetet a vándor cigányok rendszabályozására. A feladatok zöme megváltozott formában ugyan, de mint korábban, ebben a korszakban is a törvényhatóságokra, elsôsorban a vármegyékre hárult. Már nem kellett részletes összeírásokat készíteni és minden rendelet végrehajtásáról kimerítô jelentéseket tenni, mint Mária Terézia és II. József uralkodása idején. Az útleveleket továbbra is a vármegyei tisztségviselôk adták ki. Ôk tartóztatták le saját karhatalom, olykor katonaság segítségével az útlevél nélkül vagy gyanús útlevéllel kóborlókat és kísértették vissza az ilyeneket származási helyükre.

TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

BODGÁL Ferenc: A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei cigányok fémmûvessége. Ethnographia, 1985. BODÓ Béla: Cigányok a XVIII. századi Szabolcs vármegyében. Krónika, új folyam, I. évf. Pécs, 1987. BÓDI Zsuzsa: Magyarországi cigány összeírás a XVII. században. Phralipe, III. évf. 1992. JÓZSEF FÔHERCEG: Az ónodi várhoz tartozó czigány jobbágyok összeírása. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1895. MEZEY Barna [szerk.]: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985. Budapest, 1986. TOMKA Miklós: A cigányok története. In: Szegô László [szerk.]: Cigányok, honnét jöttek, merre tartanak? Budapest, 1983. TÓTH Péter: Cigányok a Kárpát-medencében a XVIII. században. In: Történeti és néprajzi tanulmányok, Debrecen, 1994.

NYELVI HATÁSOK

A cigány nyelv történetérôl (a jelenlegi állapotokon kívül) semmit sem tudnánk, ha a vándorlás folyamán nem kerültek volna jövevényszavak a cigányba „az útvonal nyelveibôl”. Az ilyen, más nyelvekbôl átvett szavakból a nyelvtudomány tapasztalataira támaszkodva igen sok nyelvi részletre lehet következtetni. Milyen hatások érték a cigány nyelvet attól az idôponttól kezdve, hogy a romák ôseinek különbözô csoportjai útnak indultak Indiából Európa felé? Nyelvi hatások tetten érhetôek a szavakat alkotó hangok változásának történetében és a szóátvételekben. Az oláhcigány vurdon ‘szekér’ a klasszikus perzsa nyelv gurdan ‘harci szekér’ szavából ered, ahol a szó eleji g hang változott az évszázadok folyamán v-re. Az oláhcigány ves ‘erdô’ pedig a mai perzsa bise ‘liget’ szóból alakult ki. A cigány nyelvbe az iráni nyelvekbôl, elsôsorban a perzsából átkerült szavak száma körülbelül hetven, néhány kivételtôl eltekintve mindegyik fônév. Példa ezekre az adjvin37 ‘méz’, mely a perzsa angobin szóból ered, illetve a djiz38 ‘vár’, mely valószínûleg a dez szó hatására alakult ki. Perzsa eredetû a cigány nyelvben az angrustji39 ‘gyûrû’, az amal ‘társ’ fônevek és a zumavel ‘próbál’ ige. Perzsára utaló nyelvtani hatás az a mód, ahogyan a számnevek közül a 10-tôl 19-ig terjedôket a cigány nyelv képzi. Így a deshuduj40 ‘12’, ahol desh ‘10’, duj ‘2’, mindegyik eredeti ind szó, de a közöttük lévô -u- kötôelem perzsa.

A cigány nyelvben nincs kimutatható arab vagy török eredetû szó. Ez azt bizonyítja a nyelvészek szerint, hogy a vándorló cigányság még azelôtt járt észak-iráni területen és Kis-Ázsiában, mielôtt az iszlám hódítók eljutottak volna oda. A késôbbiekben, a törökök, illetve az iszlám európai megjelenésével a balkáni nyelvek közvetítésével kerültek török, arab és közvetített perzsa eredetû szavak a cigányba, mint például: a papuchi ‘cipô’ a román papuc és a török pabuç szóból ered. A romák nagy valószínûséggel az észak-iráni útvonalon, illetve a Kaukázuson keresztül jutottak el Kis-Ázsiába. Erre bizonyíték az oláhcigány vus ‘len’ szó, mely a talis41 nyelv ves ‘kender’ szavából ered. Találunk a cigány nyelvben oszétból átvett szót (karvachi42 ‘kukorica’) és a szlovákcigány nyelvben grúz eredetût: khiljav ‘szilva’. Húsz-harminc körüli lehet a cigányban az örmény eredetû szavak száma, ilyen a baxt43 ‘szerencse’ szó. Nem elképzelhetetlen, hogy több ilyen szó van a cigány nyelvben, ugyanis az örményben is számos perzsa eredetû szó van. Ilyen a zor ‘erô’, mely az örmény zawr, illetve a perzsa zur szavak leszármazottja. Igen jelentôs számban kerültek a cigány nyelvbe görög szavak, több száz ilyenrôl tudunk. A számnevek közül görög eredetûek az efta ‘7’, az oxto ‘8’ és az inja ‘9’, valamint a tranda ‘30’. Görög átvétel a drom ‘út’, a luludji ‘virág’ és a kurko ‘vasárnap’, mely utóbbi a görög kirijaki ‘Úr napja’ szóból ered. Bizonyos cigány nyelvjárásokban megtalálunk egyes görög szavakat, míg azok a többibôl hiányoznak. A filachi ‘vár, börtön’ nincs meg mindegyik nyelvjárásban. Másokból a luludji ‘virág’ szó hiányzik. Mindez valószínûvé teszi azt, hogy a cigány nyelvjárások a görög hatás idején már nem voltak egységesek. A fôbb nyelvjáráscsoportokat beszélôk tehát külön-külön hullámokban érkeztek Európába.

Minden cigány nyelvjárásban vannak délszláv nyelvbôl átvett szavak, de azok pontosabb forrása már különbözô az egyes cigány nyelvjárások esetében: a nyugati cigányság szláv szavai a szerbhorvát nyelvbôl, a keleti csoportoké a bolgárból erednek. A cigány nyelv bubrisko ‘vese’ szava minden bizonnyal a szerbhorvát bubreg-bôl ered, míg a kárpáti cigány nyelv grícho ‘bûn’ szava a bolgár uhz[44 szóból származik.

MIT VETT ÁT A MAGYAR NYELV A CIGÁNY NYELVBÔL?

Mielôtt rátérnénk arra, mely szavakat vette át a magyar nyelv a cigány nyelvbôl, ki kell térnünk a szóátvétel jelenségére. Általános hit, hogy egy nyelv a hiányzó szavak helyére vesz át szavakat. Ez a legtöbbször persze igaz: például a magyar bumeráng szó valamelyik ausztrál nyelvbôl való, egy pontosabban meg nem határozható európai nyelv közvetítésével. A nyelvészek szerint azonban az egyik szót kiszoríthatja egy másik is, példa erre a magyar nyelvben a gödény szó, mely helyébe a görög pelikán került. Az alapfogalmakat jelentô szavak általában „tartósabbak” a többinél, ám kivételt erre is találunk. A színnevek közül a ‘fehér’, a ‘fekete’, a ‘vörös’ a legtöbb nyelvben az alapszínek rendszerét képezik. A magyar nyelv e szavai régóta változatlanok, finnugor, uráli eredetûek. A másodlagos színek azonban (kék, zöld, sárga, barna) frissebbek: török és német eredetû szavak. Hasonló a helyzet a cigány nyelvben is: a parno ‘fehér’, a kalo ‘fekete’ és a lólo ‘vörös’ mind óind eredetûek, míg a zeleno ‘zöld’ bolgár, a vuneto ‘kék’ román, a barnavo ‘barna’ pedig magyar eredetû szavak. A magyar nyelv hasonló módon vett át szavakat a cigány nyelvbôl: így a kaja ‘étel’ a xal ‘eszik’, a pia ‘ital’ a pel (iszik) szóból származik. Jellemzô, hogy a nyelvek szóátvétele fokozatosan történik. Elôször egy-egy szó a szomszédos népek nyelvébôl csak egy csoport nyelvhasználatának válik részévé: esetünkben a kaja, a pia, a csaj

(shej45 ‘lány’) eleinte csak a diákok, katonák nyelvhasználatában volt ismert. Napjainkra azonban talán nincs olyan ember, aki ne ismerné Magyarországon e szavakat. Nagyon régi, több száz éves múltra visszatekintô átvétel viszont a hóhányó ‘hazudó, lódító, füllentô’ és az uzsgyi! ‘gyerünk!, futás!’. Ezek a xoxamnó ‘hazudós’, illetve az ushtjél46 ‘feláll, felkel’ ige felszólító alakjából (ustjí!) erednek. Mindössze néhány olyan cigány eredetû szó van a magyarban, melynek jelentése elvesztette a cigány környezethez való kötôdést. Ilyen a magyar csánk (ló vagy más állat sarka), mely valószínûleg a cigány csang ‘térd’ szóból ered. Az elôbbiekben említett uzsgyi párja az ácsi! ‘hagyd abba!, ne húzd tovább!’47 nem ilyen: a cigány nyelvi acsh! ‘maradj!, állj meg!’ szóból ered. A magyar csaj szó már elvesztette a ‘cigány lány’ jelentését, az ifjúsági nyelvben egyszerûen lány jelentésû, a jiddis eredetû srác ‘fiú’ párja lett. A magyar csávó szó még mindig elsôsorban ‘cigány fiú’-t jelent. Érdekes a purdé ‘cigány gyerek’ szó története. A cigány phurde! (fújd!) a szegkovács gyermekéhez intézett vezényszava volt kovácsolás közben. A helyzetbôl értelmezôdött át a cigány gyermekére. FELADAT

Nézz utána, mely nép nyelve a jiddis?

A cigány eredetû szavak többsége nem eleme az irodalmi nyelvnek, hanem a tolvajnyelv (argó, zsargon) sajátja, és nem is mindig közvetlenül a magyarországi cigányból való, hanem a német tolvajnyelvbôl – számos jiddis jövevényszó mellett. A magyar komál ‘tetszik neki’ minden bizonnyal ilyen, mert eredetije (oláhcigány kamel ‘szeret’) jellegzetesen a német cigány nyelvjárásokban fordul elô -o- magánhangzóval. Német- vagy magyarcigányból való a magyar csálinger ‘pincér’ a csaro ‘tál’ többes számú birtokos melléknevébôl. A cigány eredetû szavak száma a magyar köznyelvben – beleszámítva a kevésbé ismerteket is – néhány száz lehet.

A CIGÁNY NYELV SZÓKINCSÉRÔL

A cigány szókincs jellegzetessége, hogy egy viszonylag kisméretû és állandó (eredetét tekintve ind) alapszókincs köré szervezôdött, egy hatalmas idegen eredetû szókincs. Ezeket hívják stabil, illetve mobil szavaknak. A stabil szókészlet elemei például a jakh ‘szem’, nakh ‘orr’, zhal48 ‘megy’ stb. E szavak nem cserélôdnek ki jövevényszavakra. A princhánya ‘szemöldök’, falka ‘áll’, felyastra ‘ablak’, szavaknál azonban mindig fennáll annak a lehetôsége, hogy azokat az új környezet nyelvébôl vegye át a cigány nyelv. Lassan a stabil szókészlet is fogy. Minthogy a különbözô országokban élô cigányok második nyelve a legkülönfélébb, a megértést szinte csak a stabil szókészlet hasonlósága teszi lehetôvé. A cigány nyelv földmûveléssel kapcsolatos fônevei (eke, kapa, ásó, sarló stb.) és igéi (szánt, vet, arat, olt, öntöz, ültet, hizlal, takarmány stb.) nem indiai eredetûek. E kifejezések hiánya azonban nem bizonyítja azt, hogy a romák ôsei nem folytattak volna mezôgazdasági tevékenységet Indiában, hiszen a drom ‘út’ szó sem indiai eredetû, hanem görög, még sincs arról szó, hogy a cigányok ôsei ne ismerték volna az utat.

Az évszakok neveinek rendszerébôl nyelvileg a ‘tél’ és a ‘nyár’ az elsôdleges, a két „átmeneti évszak” másodlagos, azok sokszor kicserélôdnek más nyelvek szavaira. Jól látható a kelet-európai zsidóság speciális nyelvében, a jiddisben: míg a zomer ‘nyár’ és a vinter ‘tél’ szavak a németbôl, a vesne ‘tavasz’ és az osjen ‘ôsz’ szavak az oroszból erednek. Hasonló a helyzet a cigány nyelvû évszakokkal is: a milaj ‘nyár’ és a jivend ‘tél’ óind, a primavara ‘tavasz’ és a tomna ‘ôsz’ román eredetû.

Érdekes jelenség a cigány nyelvben a ‘jobb’ és ‘bal’ ellentétének kifejezése. A ‘jobb’ (jó, helyes, igaz) cigányul csácso igen stabil, több ezer éves szó, míg a stungo ‘bal’ (rossz) román jövevényszó. FELADAT

Mely szavakat vette át a magyar nyelv más nyelvekbôl? Mire utalnak e szóátvételek?

ROMA MÛKÖLTÉSZET

A hatvanas-kilencvenes évtizedekben a cigány mûvészek egyszerre alkotnak és keresik a megkésett nemzeti fejlôdés problémáinak megoldását. A nemzeti kultúra megteremtése párhuzamosan politikai-emberjogi, képzômûvészeti, irodalmi és néprajzi-történeti téren zajlik. Mindig fontos szerepet játszott a kelet-európai népek nemzetté válásának folyamatában a nemzeti eposz és a nemzeti mitológia megteremtése. E folyamat mintájára próbálja megalkotni Bari Károly a cigányság mitológiáját, elsôsorban a cigány nyelvû erdélyi oláh cigány folklórból. Az egységesülési folyamat legnehezebb terepe a nyelv. A három eltérô anyanyelvet használó cigány csoport között közvetítô nyelvvé a magyar nyelv vált. Mégis számtalan olyan törekvés ismert, mely az oláhcigány nyelv lovári nyelvjárását tenné meg cigány irodalmi nyelvvé. Elsôsorban Choli Daróczi József, aki a Biblia bizonyos paszszusain és a Kommunista kiáltványon kívül számtalan magyar irodalmi alkotást fordított le cigányra, RostásFarkas György (aki Karsai Ervinnel szótárt, nyelvtankönyvet és olvasókönyvet szerkesztett) és Nagy Gusztáv nevét kell megemlíteni. E költôk cigány nyelven alkotnak.

Lírai költemények

Szolnoki Csanya Zsolt: Auschwitz 1944 A halál fekete gôzösei vontatnak agyamba gyász-sikoly síneken zokogva robogó vonatokat. Véres halántékú emberek köpködnek krákogva a tüdôbajos tavaszba, s perforálja gyomrukat a sós víz gyilkos korbácsa, míg indulnak a halál csontváz-parolinos katonái szögesdrótokon haldokló csillagok között kisfiú ágyékok gyöngyeit tépni, s dobálni röhögve a meztelen sárba, hol halottak kivágott nyelvének hideg ágyába indul végsô útjára a vér. Gázkamrák leheletében remegô árvák állnak, bitófa-árnyék magányban, szemükben az agyonlôtt ôzek dermedt tekintetével,

és anyaméhek bûzölögnek kifosztva a tûzben, már hiába áhítva rozsbarna arcú kisdedet, e krematóriumok füstjében fuldokló világon (1994)

Horváth Gyula: Cigánytelep Ezek a földházak olyanok mint a temetôk, az anyák szirénázó sírására figyeljetek, ti faluk, városok, istállótestemben megkötött csikószívem nagyot rúg. Már két hete nem sírtam, mint a cigánylányok, úgy ülnek körül a bokrok, táncba viszi ôket a legényszél, vesszôhajuk szétbomlik, mint a sorsuk.

Nagy Gusztáv: Nyomor Testem zománcát szégyelli a kor. A sorvadt arcot az idén még nem restaurálják, mert nem kapott anyagot a gyomor.

Kovács József: Az év ötvenegyedik napja Lebegve ötszáz éve, nélküled s veled élek: ország, országom. Nincsen hová menjek,

és nincs kire emelni átdöfött tekintetem. Majd emlékezetkihagyásos földedben fog rohadni csontom, mint mind az ötszázezernek, alul kell hevernem? tilos másnak lennem. Esendô lényem nélkül, gyönyörû csúf orcád hiába romol vagy szépül: ha szégyenében a leomló ég is belekékül.

Choli Daróczi József: Csontfehér pengék között Mindenki ellen felkészülök, maroknyi feszületszeggel, mint Jézus. Összegyûrt lepedôfelhôk ráncárkába zuhanva, éjszakák alól kinyúló villanydrótok sövényébe. Nyitott tenyeremre rátaposnak, arcomra éles tüskét dobnak, Mefisztóarcokba zárják útjaimat: vagyok hát kiátkozott. És hull a hó a tájra, szememre hull, a számra: arcomra szakad a patyolat. Megfordul velem a világ, hideg, akár a gyász; megdermed bennem az akarat. Úgy érzem, mintha vágna: mintha minden rám várna, mintha velem minden virrasztana. Ha kisüt a nap, didergek –, elszomorodnak a kertek. Magamtól már mit akarok?

Sûrû téli hidegét ha megoldja, homlokomon a redô beleolvad a gondba. Megfullad a világ: ül a hó, ül a gyolcsa a télnek, rárakják az igát, rárakják a nyaklót minden szóra. Kell-e gomb a kinôtt ruhára? Kell-e szó – ha kitépték a nyelvem – a számra? Gyertyát gyújtok majd magamnak, tenyeremre terítem, hogy a ragyogás megmaradjon nekem. Küszöböm nem lesz, keresztet sem vetek: csillagárboccal készülök, egyszál magam, éledô zsarátok kíséretével, csontfehér

pengék

között.

Epikus mûvek

Lakatos Menyhért: Csandra szekere A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, zöld hömpölygésében dermedten reszketett a nap, tovarohanó opál fodrain hideg gyöngyökké tört össze a fény. Ôsz volt. Egyforma mezítelenséggel hallgattak a fák, csupasz ágaik között rakoncátlan kedvvel visongott a szél. Kurta vezényszavakat vert vissza a horvátországi part. Szállítók közeledtek, billegô madárijesztôkként tapogattak le a partról, vállukon simára pucolt, mezítelen farönkökkel. Mólót ácsoltak a folyóra. Már túl voltak a nehezén, a zsinórhoz állított cölöpöket kemény mozdulatlanságba merevítették, a baltázott andráskeresztek és a vánkosgerendák ritmusos fejszecsapásaik nyomán szelíden elnyújtóztak a cölöpök tetején. Kehes valahol a sor közepe táján lépkedett. Mindig úgy alkalmazták, hogy inkább kapaszkodjon, mint emeljen. Aki vele párba került, két ember helyett dolgozott, különben másnap böjtölt. Hónapokkal elôtte már úgy nézett ki, hogy fukarul meg vannak számlálva napjai, de reggelenként rendszeresen odaszegôdött Phulár mellé, mint a kísértet. Szeme gödrében elnézést kérô szomorúsággal csillogott életének maradék nedvessége. Sallangos szürke köpönyegét vékony faszilánkokkal tûzte szorosabbra, hogy a szélnek még kisebb kapaszkodót nyújtson összezsugorodott teste. Nagyon félhetett a haláltól, örökké beszélt, ha ébren volt, ha álmodott. Szerette Phulárt. Phulár soha nem vágott a szavába, órákon át nézte a földet, egy-egy kis göröngyöt szétmorzsolt az ujjai között, hallgatott és bámult. A jó ég tudja, mire gondolt. Ilyenkor átragadt Kehesre is a csöndesség, riadtan fülelt, mint aki közeledni véli a kasza suhogását. Tenyerébe köhögött a holnapból néhány vörös tallért, aztán osztotta tovább a lapot. – Én vagyok a soros, Phulár. – Megint? – kérdezte morcosan. – Téged úgy kell agyonütni. Kehes csak bólogatott, csontarcán nem lehetett látni, sír vagy mosolyog. – Addig tarthatsz a szalma alatt, amíg meg nem büdösödöm – árulta magát szomorúan. – Annyival tovább élsz. Megérdemled, sokat koplaltál miattam. Itt is szokás volt, hogy napokig nem adták ki a halottakat; ôk már nem ették meg a részüket. A böjtösöket, akiket, mert nem teljesítették az elôírt normát, hosszabb-rövidebb koplalásra ítélték. Át kellett valamivel menteni, nagy részük így is Csandra szekerére került. Érdekes, elsô idôben milyen iszonyatosnak tût fel a halál. Késôbb Csandrának is megnôtt a tekintélye, ô volt a Mindenható. Szerette, ha hálálkodtak neki, ilyenkor csak a már elviselhetetlenül bûzlô hullákat szedte össze. Szakértô szemmel bökdöste végig az élôket, aztán másnap úgy rendelte a kocsikat. Kehest egy ideig fejcsóválva ugyan, de szó nélkül visszaírta az élôk közé. Egyszer-kétszer figyelmeztette, hogy elég a bújócskából, vagy szépen, vagy éhen, de már ideje, hogy ne csúfolja az Istent. Így aztán nem csoda, ha senki nem figyelt Kehes szavára, pedig sokszor megérte volna. Ott nyüzsgött mindig, ahol valamirôl beszeltek. Nem szerette a titkokat sem másban, sem magában. – Cigányok vagyunk – mondta –, úgyis elvinnének a másvilágra. Minek? A két tábort néhány szál szögesdrót választotta el egymástól. Egyikben a szerb-horvát cigányok voltak, vegyesen nôk, férfiak, a másikban magyarországi cigányok. Eleinte tiltották az érintkezést, de ahogy a horvát partizánok át-átruccantak a Dráván, összeterelték a népet. Éjszakánként a botosi vitéztelep karszalagosai erôsítették az ôrséget. Ezek olyan kimustrált hazafiak voltak, akik a szebb jövô reményében gondolkodás nélkül nyársra húzták volna az apjukat, ha azt parancsolják. Kehes fülébe olyan hírek jutottak, melyek még a Csandra szekerérôl is leszállították volna az örök nyugalomra térôket, ha meghallják. Egész nap rágta az önvád, nem tudta, mitévô legyen, elmondja-e a titkot szokásához híven, vagy ezt az egyet megtartsa magának. – Ez nem kósza hír – bizonygatta magában. – Nem véletlenül csináltatják velünk a csonka hidat, ahogy a svábok susogják, odaállnak a csónakok, a szerb cigányokat átviszik Horvátországba. Nem tudnak már a partizánoktól nyugodni. Egy ember még könnyen elvegyül közöttük – fontolgatta –, úgysem állapítja meg a kutya sem, ki a szerb

cigány, ki a magyar cigány, de ha elmondom, mindenki szerbnek adja ki magát. És akkor lôttek a menekülésemnek. Áh – szorította össze állkapcsát –, lenyelem, ha belepusztulok is. Délután, amikor lehajtották ôket az erdôbe aknát taposni, még gondolkodott, de aztán végleg eldöntötte, hogy hallgat. Este kutyákkal, csizmaorral és különbözô segédeszközökkel kitereltek mindenkit a barakkokból. Míg Csandra összeszedte a hulláit, addig az élôket két csoportba állították. – Jó jel – zihált Kehes maradék tüdeje. – Ez is régen volt. Hol vannak azok a régi szép idôk, amikor minden este kiálltunk raportra, és még húsz fillért is adtak egy napra. Phulár meglepôdve nézett utána, amikor Kehes beállt a szerb-horvát szortírba. Visszapillantásából felismerhették az örömöt, ha ilyen érzés valakinek még egyáltalán élt az emlékezetében. Nem számolták a népet, külön-külön, nemzeti hovatartozás szerint minden csoportot visszatereltek a barakkokba, aztán a megrongált szöges kerítések mentén géppisztolyos ôrök sorakoztak fel. A cigányok visszabújtak szalmafészkeikbe, ki az újba, ki a régibe, nem problémáztak a dolgok felett. Egyetlen gondolat érdekelte ôket, vajon holnap hogyan ébrednek fel? Phulár éppoly szótlan volt éjjel, mint nappal. Pedig ilyenkor már nem tiltották, akár cigányul is beszélhettek. Nem tudta hová tenni Kehest. – Miért ment a szerbekhez? Talán az asszonyok miatt? Szerette, ha jajgatnak körülötte. Na, legalább lesz, aki elsirassa. Ha túlélem, én is ejtek érte egypár könnyet – gondolta magában. – Mindnyájan meghalunk – sóhajtott mellette Kóró, azon melegében karjába véve a fiát, mint egy gyér kéve kukoricaszárat, feldobta a hullahordó szekérre. – Ez van ránk kiszabva – nyugtatta Phulár. – Ez – sóhajtott újra. Többet senki nem hallotta Kóró hangját, hajnalban ôt is elvitte a Csandra szekere. Utána lezárták a barakkokat, csak a tábori munkások és hullatemetôk mehettek ki. Ugyanekkor a szerb-horvát barakkokból mindenkit a placcra tereltek. A tábor egész történetében egyetlenegyszer sem használtak tolmácsot, mindig megtalálták a módját, hogy adják tudtukra akaratukat. Most szerbül mondatták el. – Átszállítanak benneteket a túlsó partra! – kezdte a tolmács minden bevezetô nélkül. – Rendet és fegyelmet követel a parancsnokság, a rendbontókat agyonlövik. A túlsó parton mindenki szabad, arra megy, amerre akar. Az elsô száz fô elindul a mólóhoz és tízesével csónakokba szállnak. A tolmács utolsó szavait elnyomták a pattogó vezényszavak. A csaholó kutyák segítségével leszakítottak a jobbszárnyról száz fôt, futólépésben elindultak az erdôn át a Dráva felé. Bénán, dermedten álltak az ottmaradók, a régen várt pillanat megfagyasztotta ôket. Az ôrtoronyból feléjük fordított géppuskákon kívül csak néhány kézigránáttal és géppisztollyal felszerelt horogkeresztes civil vigyázott rájuk. Kehes ujjongott magában, recsegtek megmaradt fogai, mindenáron vissza akarta tartani kitörô örömét, de nem ment. – Én már tegnap tudtam – súgta a mellette állónak. – Kihallgattam az ôröket. Milyen jó, hogy megtanultam svábul – ömlengett a boldogságtól. A csontvázsorok mereven, egymás kezébe kapaszkodva álltak, réveteg szemükben megüvegesedett a világ. A tolmács hangja még ott zengett a levegôben, sikertelenül döngetve berozsdásodott agyukat, hogy eljusson a tudatukig. Hallgattak, lélegzetüket is visszafogva, szentül hitték, hogy az egész csak álom, de kellemes álom, és ezért ne múljon el soha. – Legalább Phulárt hoztam volna át! – kapaszkodott Kehes öröme fölé a lelkiismeret. – Köszönöm neked, drága jó Istenem, hogy megszabadítottál a szenvedésektôl! – fohászkodott hangosan. Az ôrök futólépésben visszajöttek, lábaik mellett szûkölô kutyáikkal, s a lassúskodókat rugdalva biztatták, hogy az újabb százas csoportot mielôbb eljuttassák a mólóhoz. Rossz helyre álltam – elégedetlenkedett Kehes, ahogy végignézett a sorokon. – Jó lenne már kívül lenni a drótkerítésen. Régen jutottak eszébe olyan gondolatok, amiknek a legkisebb köze is volt az élethez. Örökösen a halálra gondolt, sokszor elfáradt az erôlködésben; nem könnyû lemondani az életrôl, még akkor sem, ha már minden

reménytelen. Most érezte, hogy a szíve kezd felmelegedni. Valahol a messziségbôl az ég felé meredô fák csupasz ágairól az élet szagát hozta a könnyfakasztó szél. Szinte megbékült az élettel, feledve minden kegyetlenségét, s a holnapra gondolt, ahol nincsenek katonák és nyilaskeresztes civilek. Szeme elôtt elsuhant két borzalmas esztendô szenvedése, meg-megszámlálhatatlan kínokkal és halálfélelemmel. A Csandra szekerén szétmálló csontvázak kibírhatatlan bûze, a sírások, a kétségbeesett jajveszékelések és a beletörôdés. Úgy tûnt, mintha mindezt már csak messzirôl szemlélné, fájdalom és részvét nélkül, mert várja valami a szögesdróton kívül, amirôl már el is felejtette, hogy micsoda. Egy pillanatig önmagára gondolt; a távoli fák csontos ágai reménnyel töltötték el, bízott hervadt tüdeje kivirágzásában, mint a halottnak tûnô ágak tavaszi rügyezésében. Még néhányszor elfogta a bánat, de aztán egyszer csak ô is kívül jutott a dróton. – Végre! Nagyot szippantott az erdô szagából, pedig sokszor megjárta már ezt az erdei utat. Lihegve, lucskosan csaholtak körülöttük a kutyák. Az ôrök kemény rúgásai kopogtak a testükön, mintha egyszeriben véget ért volna az iménti boldog álom. Az a más, amire percekkel elôtte gondolt, éppen most nem a legszebb arcát mutatta. De a remény, a szabadulás reménye érzéketlenné tette a súlyos csizmák rúgásaival szemben. Kibírni – lüktetett az agyában. – Kibírni mert mindjárt vége a szenvedésnek. „A túlsó parton mindenki szabad, mindenki arra megy, amerre akar” – visszhangzottak benne a tolmács szavai. A parthoz közeledve, hirtelen álljt parancsoltak, beterelték ôket a part felé. Kehes szemébe belopta magát az élet fénye, örömtôl elcsukló hangon kiáltotta vissza: – Testvéreim, odaát találkozunk! A mólón a tíz vitéztelepi várt rájuk, tíz markos karszalagos vitéz, kezükben rövid vasrudakkal. A Dráva hullámai hangos csámcsogással kóstolgatták a partot, tarka hömpölygésében dermedten reszketett a nap, a bordó hullámok fodros taraján barna rönkök úsztak csendesen a túlsó part felé!

MÛVÉSZETEK

A TÁNCOKRÓL

A magyarországi cigányok kultúrájában a tánc mindig is fontos elem volt. Az elmúlt évszázadok során számos táncot vettek át környezetüktôl, illetve vett át tôlük környezetük. Az elmúlt évtizedekben a tánc az önkifejezés egyik legfontosabb eszközévé vált. A folklóregyüttesek sorra alakultak meg a hetvenes-nyolcvanas években Budapesten és vidéken egyaránt. A zenészek mellett megjelentek a versmondók, akik már nemcsak nem cigány, hanem cigány költôk verseit is szavalták. Hasonlóan robbant be a köztudatba számos táncos tehetség, így például a tragikusan korán elhunyt Balog Béla.

Gyorstánc Nagyon fontos a gyorstánc, melyet táncolnak párban és szólóban egyaránt. Szólóban legtöbbször férfiak táncolják, mely arra is szolgál, hogy bemutassák tudásukat a közösség többi tagjának (folklóreseményeken természetesen a nézôközönségnek). Nôk kivételes alkalmakkor táncolnak szólóban a hagyományosnak mondott roma közösségekben. Tudnunk kell azonban, hogy egyre több népzenei-néptánc esemény van szerte az országban, ahol amatôr és hivatásos mûvészek, csoportok lépnek fel. Sokszor a közönség igényére is reagálva ezen alkalmakkor már egyre gyakoribb, hogy a nôk (vagy fiatal lányok) is szólót táncolnak. Alkalmasint a tánc terepe a férfiak közötti versenynek, mely során a jelen lévô férfiak figyelik egymást, s rendkívüli pontossággal megpróbálják utánozni egymást, illetve olyan figurát bemutatni, melyet más táncos biztosan nem tud. A táncos férfiak helyüket kézfogással adják át egymásnak, jelezve ezzel is a verseny békés hangulatát. Elôfordul, hogy táncos férfi a környezetben lévô fiatal lány tetszését akarja elnyerni. „Ilyenkor elôször magában táncol – mondja egy megfigyelô –, hátha elnyeri a menyecske tetszését. Mindenki ôt biztatja, majd egy laza mozdulattal elfordul a sej (lány) irányába, aki úgy tesz, mintha meglepôdne. Végül egy határozott lábdobbantással táncba hívja. A lánynak ilyenkor illik táncba mennie, ellenkezô esetben a férfi megszégyenül.”

Páros tánc A páros tánc két szereplôje legtöbbször egy férfi és egy nô. Kivételt képeznek a botolótáncok. A férfi és a nô a páros tánc során folyamatosan egymást figyelik, ám nem a szemükkel, hanem mozdulataikkal „beszélgetnek” egymással. A páros táncok szertartása szerint a férfi mintha támadna, a nô pedig mintha állná azt. Tánc közben a felek sosem érnek egymáshoz. Szabály, hogy a nô megpróbál a férfi háta mögé kerülni, ez a megcsalást, becsapást jelképezi, a férfi pedig magabiztossággal megpróbálja ezt kivédeni, mintegy kordában tartja partnerét. Páros tánc közben a nô kicsiket lép, gyakran azonban igen bonyolult, páros ritmusú lépések váltakoznak táncában, mindebbôl a kívülálló mindössze annyit lát, hogy a lány „toporog”, mivel mindezt szemlesütve teszi. A táncoló nô viselkedése egészen más az erdélyi csingerálás során. A kutatók szerint ez termékenységi tánc: nem véletlen tehát az, hogy a felek sokkal nagyobb szabadsággal, sokszor többször érnek egymáshoz: egymás kezét megfogják, átfordulnak, összekapaszkodva pörögnek. A cigányok táncdallamaikat szájbôgô szólammal és ütôhangszeres effektusokkal: dobolással, tapssal, kanállal, kannával kísérik. Alapritmusuk az úgynevezett esztam, amelyben a hangsúlyok mindig a második nyolcadra kerülnek. Ebben a mûfajban figyelhetôek

meg leginkább az erdélyi zenekarok, de különösen a hegedûjáték hatása. A táncdalok szövege általában vidám, csipkelôdô. Az énekes itt is kiszól a dalból, a táncosokat biztatja, hol néhány szóval, hol ritmikus kiáltásokkal.

Botoló A botolónóták az úgynevezett botolótáncok kizárólagos zenei kíséretét szolgáltatják. Az ötvenes évek kiváló néptánckutatói, Martin György, Pesovár Ernô fedezték fel e táncot Szatmárban, Beregben és a Nyírség keleti részén. Noha e régi, kelet-európai, fegyveres-botos táncot a vidék magyar pásztoraitól is gyûjtötték, legrégibb típusait a cigányok ôrizték meg. Két típusa: a két férfi által táncolt párbajszerû és az egy férfi és egy nô által táncolt páros forma. A botolótánc leginkább két férfi küzdelmének eljátszását jelenti egy lányért vagy asszonyért, mely során szimbolikusan49, botokkal a kezükben csapnak össze. E tánc jelentôsége a közösség felé az, hogy melyik táncos a legférfiasabb, a legügyesebb, ki kezeli legmívesebben a botot.

Verbunkos A környezô országok népei rengeteg elemet vettek át egymástól úgy táncaikban, mint népzenéjükben. Igaz ez természetesen a romákra is. A romák Magyarországon az egyedüli ôrzôi a hajdani verbunkos táncoknak. A keletmagyarországi romák táncában a magyar verbunkos számos eleme felismerhetô. Nyilvánvaló, hogy nem létezhet tehát százszázalékosan eredeti vagy ahogyan mondani szokás autentikus elem egy-egy kultúrában, mivel az egyes népcsoportok egymással érintkezve folyamatosan vesznek át kulturális elemeket. A zenekutatók felhívják a figyelmünket arra az általános tévedésre a cigányokkal kapcsolatban, miszerint a hagyományosnak mondott életmódot folytatók zenekultúrája a legôsibb. Ez több okból sem igaz. Az egyik ok, hogy sokan kényszerbôl vándorolnak napjainkban is (Görögországban, Bulgáriában), mert valamilyen oknál fogva nem tudnak olyan foglalkozást találni, amely révén lakásszerzéshez való megtakarításhoz jutnának. A másik ok a tömegkommunikáció ma már mindenhová eljutó hatása. A görögországi sátrak szinte üresek, de televízió, rádió, magnó mindenhol van. Kücsek és horó A kücseket (összefogódzás nélküli finom, erotikus csípômozgásokban gazdag tánc) szóló, páros és csoportos formában is táncolják. Ezenkívül a balkáni körtáncok közül a horót ismerik, melynek zenéjét azonban nem lassú dalnak, hanem táncdalnak nevezik.

A CIGÁNYOK MINT ZENEI SZOLGÁLTATÓK

„Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekben; ti, akik zokogó hegedûiteket annyi századon át hûségesen megosztottátok a nemzet minden bújával és bánatával, minden örömével és dicsôségével: ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben is megörökítsenek benneteket és kedveseinek legszebb emlékei között ôrizzen a magyar.” (Blaha Lujza, Budapest, 1896. április 20.)

Az elmúlt évszázadok során a cigányság fontos zenei „szolgáltatójává” vált Magyarországnak. A zenei szolgáltatást igen széles értelemben kell használnunk romákkal kapcsolatban: a kávéházi szórakoztató zenétôl kezdve a nagyon fontos katonai toborzáson-kedvcsináláson át a magyar klasszikus és dzsesszzene kiemelkedô alakjairól van szó. Olyan emberekrôl és zenekarokról, akik a magyar és a kelet-közép-európai zenekultúra hírét az egész világon elterjesztették.

Az elmúlt idôk híres muzsikusai Czinka Panna (1711—1772) hegedûsnô. Férjével és annak testvéreivel alakította meg és vezette kora leghíresebb együttesét. Czinka Pannát tekinthetjük az elsô mai értelemben vett cigányprímásnak. Gyerekkorában egy Lányi János nevû gömöri földbirtokos Rozsnyón „a legjobb tanárokkal” taníttatta zenére. 14 éves korában egy bôgôshöz adta férjhez, aki egyben kovács is volt. Így jött létre Czinka Panna négytagú együttese: ô volt a prímás, férje a bôgôs, férjének egyik testvére a kontrás, másik a cimbalmos. Késôbb a sógorok helyét saját gyermekei foglalták el az együttesben. Patrónusától, a földesúrtól házat, telket kaptak, háromévenként vörös egyenruhát. Naponta megjelentek annak házánál, és asztali zenét játszottak. Czinka Panna a hegedûs és a háztartási munkák mellett férjének is segített a kovácsmûhelyben. A kortársak azt is megírják róla, hogy erôsen pipázott – rövidszárú pipából, hogy hegedülését ne akadályozza. Bihari János (1764—1827) zeneszerzô és hegedûmûvész. 1801 körül Pesten alakította meg zenekarát. Pozsonyban és Bécsben is mûködött. Ott nyomtatták ki több mûvét is. Liszt nagyra értékelte zenéjét és elôadói stílusát. Nem bizonyított feltételezések szerint 84 lejegyzett mûve mellett a Rákóczi-nóta és a Rákóczi-induló szerzôje is ô volt. A XIX. század elsô évtizedeinek cigányprímásai közül kétségkívül az egyetlen igazi nagy név Bihari Jánosé – írta Sárosi Bálint. Jelentôségét Major Ervin foglalja össze. „Bihari a 19. sz. elsô évtizedeinek legjelentôsebb magyar muzsikusa és legnagyobb elôadómûvésze. Fennmaradt 84 dallama rendkívül gazdag invencióról és biztos formaérzékrôl tesz tanúságot. A verbunkoszene az ô keze alatt válik igazán reprezentáns, nemzeti magyar muzsikává, az ô tánc-parafrázisaiban nyeri hosszú idôre végleges formai szerkezetét, az ô dallamaiban üti meg a nagyvonalú pátosznak és hôsi lírának azt a magával ragadó, ittasult hangját, amely a 19. sz. magyar romantikus zenéjének mindvégig alaphangja és eszményképe maradt. Jelentôségét fokozza az a tény, hogy megtalálta a kapcsolatot a magyar népi zenével, mint ezt népdalfeldolgozásai igazolják (Csípd meg, bogár, A vénasszon dérdúr, Csak olyan már a' világ stb.).” Dankó Pista (1858—1903) szegedi cigányprímás. 1890-tôl Budapesten élt. Kora legnépszerûbb dalszerzôje. Több mint 400 nótát írt, köztük népszínmûvek dalbetéteit is. 1903. március 31-én délután temették el az „ábrándos lelkû” Dankó Pistát, a szertartás alatt a Népszínház kara énekelt, majd a lelkész imát mondott, amelynek elhangzása után Herczeg Ferenc búcsúztatta el a halottat. Ádám Jenô így írt róla: „Mosolyra rezdül az ajak, mikor a szót kimondja: nóta! Édesded mosoly, mert szívet melegítô még a rágondolás is. Néha tán fanyarkás, hiszen a nóta csak afféle zenei semmiség. Kinek hogy! De bizony kedves semmiség. Így érzi ezt minden magyar. Mióta terem? Van annak vagy 200 esztendeje, hogy a magyar muzsika kertjében növekedni kezdett. Elsô virágait: Egressy Béni Petôfi dalait, a múlt század eleji nagy nemzeti megújulás tavaszán hozta. Aztán, hogy 49-ben odalett a vetés, a nehéz idôkben, mint sudár nótafák dalvirágai libbentek lélekrôl lélekre. A kiegyezés világában a 48-as szellem ébrentartója: a nóta!” Banda Marci (1847—1924) prímás. 1903-ban együttesével megnyerte az országos cigányzenészversenyt. A legnagyobb magyar cigányprímások egyike volt. Külföldön is jelentôs sikereket ért el. Csemer Géza könyvében ezt olvashatjuk róla: 1868-ban vette feleségül Balogh Matyó János messze földön híres szépségû leányát, akivel az esküvô után Vácra tért vissza. 1885-ben jött ismét a fôvárosba, és elôbb a Budapest kávéházban, majd 1891-tôl haláláig a Metropol kávéházban muzsikált. A Népszínház 1903. évi prímásversenyén id. Kóczé Antallal megosztva nyerte az elsô díjat. 1907-ben feleségének gyógykezeltetése miatt két hetet Marienbadban töltött. Egyik nap a sétányon találkozott Magyari Imrével, akit édesanyja kézen fogva vezetett. – Hová mégy, Imre öcsém – kérdezte tôle Banda Marci. – Meghallgatom a fürdôzenekart – felelte a gyerek. – Ne menj el oda, Imre öcsém – folytatta a híres prímás –, gyere fel inkább hozzánk, megtanítalak egy szép nótára. Úgy is történt. Az akkor 13 éves Magyari Imre tôle tanulta meg Rózsavölgyi f-moll kesergôjét.50

Rácz Aladár (1886—1958) cimbalmos. „Engem mindig minden érdekelt. Soha nem vagyok semmivel se megelégedve. Mindig többet akarok. Kísérletezem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalommûvész” – mondta magáról. (Kroó György: Rácz Aladár. Zenemûkiadó, Budapest, 1979.) Kossuth-díjas kiváló mûvész, zeneakadémiai tanár volt. Hangszerének utolérhetetlen mûvésze. 1910–1935-ig Franciaországban, Svájcban és Egyiptomban turnézott. Hangszerét folyamatosan fejlesztette, átalakította: többek között újfajta cimbalomütôket fejlesztett. „Akármennyit is írtak róla, mégis nyilván kevesen tudják, hogy milyen nagy mûvészünk van nekünk itt, hogy itt él közöttünk a világ egyik legnagyobb és legkülönösebb szólistája: a világhírû és mégis elhagyatott magányban élô Rácz Aladár cimbalommûvész. Buda egyik csodálatos völgyhajlatában lakik, messzi künn a hegyek közt, mûvészetéhez méltó elhagyatottságban. Azért aposztrofáltuk ezzel a szóval e magányt, mert azt gondoltuk róla, hogy szükségszerû, mert csak így válhatik zenévé minden, ami csak körülötte tenyézik, nemcsak ô maga, hanem még a falak is. Ezen a kis tanyán semmi egyéb nincs csakis mûvészet, vagyishát az ô különös, nagy mûvészete, amelynél sajátosabbat alig is láttunk eddig. Meg kell itt vallanunk, azok közé tartozunk, akik cigányzenét és annak legfôbb ékességét, a cimbalmot sohase szerettük. Durva korcsnak éreztük a hangszerek között. Cifrálkodásra való, hol dohos hangú, hol rikoltó valaminek éreztük. És ami a legcsodálatosabb ebben, Rácz Aladár is annak érezte. És épp ezért határozta el, hogy a világ legangyalibb hangszerét fejleszti belôle és önmagából. Kettôs munka volt ez: néki, a cigány zenekarok cimbalmosából elôbb önmagából kellett a világ egyik legnemesebb érzésû muzsikusát kifejleszteni, s azután hangszerébôl az angyalhangok instrumentumát. Hogy ez mekkora munka lehetett, el nem képzelheti az ember, akármennyit hallgatja is errôl szóló önnön életét igazoló elbeszéléseit. Cimbalmos volt, de nem szerette hangszerét, át akart térni a zongorára – de egyszer Stravinskij, mikor véletlenül tanúja lett zongorajátékának, így szólt hozzá: – Nem megy, uram, ez nem jó zongorajáték, önnek meg kell maradni a cimbalma mellett. – Mit volt mit tennie? Mindenek elôtt cimbalmát kellett átalakítani olyanná, hogy szerethesse. S hogy ma szereti-e? Elképzelhetô-e vajon, hogy valaki, aki ilyen csodás hangszert hozott létre egymaga, s aki így tud játszani rajta, azt ne szeresse? S méghozzá tragikus is ez a szeretet, s annál megrázóbb és szebb. mert különösségében és nagyságában méltó társai Segovia és Landowska létezô hangszereken játszanak, gitáron és csemballón, s ez utóbbi nem is általánosan használt hangszer ma már, mégis mindenkor elôállítható, viszont Rácz Aladár hangszerét senki sem tudja utánacsinálni, ô tehát nyilván egyetlen virága marad ennek a csodának – se elôdje, se utódja, ez a zene egyetlen egyszer elhangzott, és úgy látszik, sajnos nem fog elhangzani soha többé. Meghatottan írunk róla, mert oly emberrôl beszélünk, aki egész életét áldozta mûvészetének, akinek egész lelke és minden idege telítve van vele. Hogy tehát egyike ô legnemesebbjeinknek, errôl meg vagyunk gyôzôdve, s épp ezt akartuk e pár szóval kifejezni” – írta Füst Milán 1947-ben. Tudnunk kell, hogy Bihari János, Rácz Aladár és Czinka Panna nevét – a magyar történelem, irodalom és zenemûvészet nagyjai mellett – számos településen utcanév is ôrzi.

Dzsessz és kávéházi zene „…Van olyan napod, mintha baltával hátba vágtak volna. És akkor olyan elkeseredett vagy, olyan elfáradt; érzed, hogy sokszor meg is csúnyulsz tôle. Belefáradtál abba a játékba. Ez olyan, hogy ott volt mellettem a nô, nem simogatott, nem mondta, hogy szeret. Amikor viszont azt mondja, hogy szeretlek, csókot kapsz, AKKOR IGEN! Akkor megvan minden. Ez nagyon jó hasonlat. Nem is tudok más hasonlatot a zenére. Nem így van?” – mesélte egy dzsesszzenész.

A cigányzenészek közül sokan a dzsessz felé fordultak. A zenei elôadás sokféle lehet. Megkülönböztetjük egy zenedarab interpretálását (kottából való hû elôadását) és az improvizációt51. Az improvizáció sok szállal kötôdik a természetes, kotta nélküli zene elôadásmódjához, de nem ugyanaz: beszélhetünk olyan improvizációs játékkultúrákról, melyek a rögtönzést kívánják szolgálni. Persze minden elôadásmódban sok improvizatív elem van, ha nem így lenne, akkor nem létezne elôadó-mûvészet: mindenki egyformán játszaná le a zenedarabokat.

A magyar népzene kevésbé, a népies instrumentális52 zene viszont annál inkább improvizatív. A cigány népzenében sok a rögtönzés. Megtalálható benne egy olyan sajátosság, mely kevés népzenében van jelen: ez pedig az esztam. A dzsesszben a második és a negyedik negyeden van a hangsúly, ami pedig nagyon hasonlít a cigány népzenei ritmizáláshoz. Az tehát, hogy a romák közül sokak igen nyitottak a dzsesszre és az improvizálásra, valószínû, hogy zenei hagyományaikból következik. A romák az elmúlt évszázadokban Magyarország legjelentôsebb zenei szolgáltatói voltak. Nyilvánvalóan szó sincsen arról, hogy egy muzsikus kizárólag szórakoztatni akarna, sokkal inkább kényszer a romáknál a zenei szolgáltatás: megélhetési lehetôség. A romák által játszott dzsesszzene nagyon sokféle. Éppúgy megtalálható a szórakoztató zene, mint a klasszikus zenén alapuló modern dzsessz. Kathi Horváth Lajos a hatvanas években Szabados György mellett játszott. A magyar dzsesszben a Szabados György által képviselt vonulat a legelvontabb, igen sok benne a magyar népzenei elem. Kathi Horváth Lajost feltûnést keltett a hetvenes években: Az Esküvô címû hanglemezen tökéletesen beilleszkedett Szabados György zenei világába.

Dzsessz-zenészek Oláh Kálmán zongorista, zeneszerzô. 1990-ben végzett a Bartók Béla Zenemûvészeti Fôiskola dzsessz tanszakán, ahol Szakcsi Lakatos Béla, majd Gonda János növendéke volt. Elsô zenekarával, a No-Spa együttessel több nyugateurópai versenyen, fesztiválon ért el sikereket. Ezután a Tony Lakatos—László Attila-féle „Things”-ben, majd a Tomsits kvartettben és a Kôszegi Trióban játszott. Eközben alapította meg elsô önálló zenekarát, a Trio Midnightot. Egri János dzsesszbôgôs. 17 éves kora óta aktív dzsesszmuzsikus, a dzsesszen kívül a popzenében is dolgozott, 1986—88-ig Katona Klári zenekarában basszusgitározott, mellette párhuzamosan játszott Babos Gyula és Szakcsi zenekarában, ezután a Tomsits Quartetben, majd a Kôszegi Trióban. Számos nemzetközi fesztiválon vett részt, többek között 1993-ban Kanadában a Toronto Jazz Festivalon. Balázs Elemér dobos. 1988-ban végzett a Bartók Béla Zenemûvészeti Fôiskola dzsessz tanszakán. Kovács Gyula növendéke volt, a No-Spa együttesben kezdte pályáját, de emellett már rendszeresen játszott Szakcsival, Babossal, késôbb Pege Aladárral. Állandó tagja Vukán György együttesének, a C.A.E. dzsessztriónak. 1994-ben kvintettet alapított, amelyhez saját darabot komponált. Snétberger Ferenc gitáros. Berlinbe került ki, ingázik Berlin és Budapest között. Érdekes, hogy kicsit a Rácz Aladár-i vonalhoz tartozik, mert klasszikus darabokat is játszik és akusztikus gitárt használ, ami egészen szokatlan. Az egész attitûdje más, mint a mai tipikus, modern, fiatal gitárosoké: inkább egy magányos farkas, szólista. Szakcsi Lakatos Béla zongorista. „Nagyszerû muzsikus, szinte hozzánôtt a hangszer és Amerikában is ismertté vált, de igazából nem sikerült Amerikában karriert csinálnia. Nagyon erôsen érezhetô esetében egyfajta kiszámíthatatlanság. Tudnunk kell, hogy ennek a zenei világnak a legnagyobb egyéniségei általában a perifériára szorult rétegekbôl kerülnek ki. A jazzben az improvizáción túl fontos a tiltakozó, szembenálló hangvétel” – mondja Gonda János. „Tizenöt éves koromban találkoztam a jazz-zel. Tizenkét esztendôsen kerültem a konzervatóriumba, fényes jövô várt rám, Kadosa Pálnéhoz jártam, akinek a férje Kocsis Zoltánékat tanította az Akadémián. De megismertem a jazzt és otthagytam az egészet. Egyszer feljött hozzám Lakatos Ablakos Dezsô, a szaxofonos, aki akkoriban épp jazzt hegedült és csinált egy zenekart. Megkérdezte, tudok-e jazzt játszani. Mondtam, csak boogiet, de elvitt magával. (…) Rájöttem, semmiféle mûvészet nincs Isten nélkül. De nem is kell Istent mondanunk, mondjuk úgy, fentrôl lefelé gondolkodás nélkül nincs mûvészet, nincs tudomány, hisz mindkettô eljut olyan pontra, hogy enélkül öngyilkos lesz. A Földrôl fizikailag nem lehet kilátni, legalább szellemileg kell megpróbálni. Eljutottam Jehova tanúihoz, lehet, hogy ha épp szombatosok kopogtatnak az ajtómon, hozzájuk kerülök."53 Ráduly Mihály fuvolás és szaxofonos. A montreux-i fesztiválon 1970-ben megnyerte a legjobb szólista díját, ez együtt járt egy amerikai meghívással: egyéves ösztöndíjat kapott a bostoni Berklee Schoolra. Kiment, lenyûgözte Amerika, ahol nagyon sokan játszanak jól dzsesszt, és elment a Carnegie Hall (a dzsessz-elôadótermek közül a fellegvár) éttermébe pincérnek. Többet nem játszott. Pege Aladár bôgôs. J. E. Berendt a „modern Django Reinhardt”-nak nevezte. Pege játéka mély rokonságban áll a legnagyobb cigányprímások mûvészetével. Sajátságos jelenség ez, hiszen Pege nem hegedûn, hanem egy jóval nehézkesebb hangszeren játszik, méghozzá nem cigányzenét, hanem dzsesszt. Játékát rendkívüli virtuozitás, természetes könnyedség és felszabadultság jellemzi. Egyesek hiányolják zenéjébôl az elmélyülést és a drámai hangot, ez azonban nehezen egyeztethetô össze a spontán muzikalitással és játékossággal.54

KÉPZÔMÛVÉSZET Naiv tárgyias és spontán expresszív kifejezésmód A közép- és kelet-európai cigány képzômûvészet vonulatai közül számos, a naiv és spontán expresszív kifejezésmódhoz sorolható alkotó dolgozik hazánkban. A naiv alkotó önmagából merít, az ember elemi képlátásának sajátossága szerint alakul a kép vagy a szobor. A naiv mûvészek nem kapcsolódnak mûvészettörténeti hagyományhoz, nem utódai, követôi valamely irányzatnak, hanem mindegyikük újra felfedezi magának a mûvészetet. Hasonlókat mondhatunk a spontán expresszív alkotásmódról is, csak éppen ez a kifejezésmód pontosan ellentéte a naiv alkotásmódnak. A naiv mûvészetben egyfajta harmonikus világkép testesül meg, a megjelenítés statikus, tehát a naiv alkotó az állandóság szintjén jeleníti meg mondandóját. A spontán expresszív mûvészet viszont nem harmonikus, és nem is statikus, hanem a dolgokat a maguk változásában, mozgásában, disszonanciáiban55 ragadja meg és fejezi ki. Azonos viszont a két kifejezésmódban, hogy mindkettô belsô látású mûvészet, és a kifejezésmód közvetlen. A hivatásos mûvészetben az ábrázolás és a kifejezés bonyolult áttételekben történik, az alkotói én és a megidézett világ között távolságtartás nyilvánul meg. A naiv mûvészetben viszont nincs távolságtartás az alkotó és a megidézett világ között, a világkép szinte egy az egyben talál formát. Így például a hivatásos mûvészetben a téma ürügy, alkalom egy belsô üzenet közvetítésére, tehát egy csendélet kifejezhet harmóniát vagy disszonanciát, változásélményt, derût vagy tragédiát, a naiv mûvészet viszont, például, ha az elmúlásról akar beszélni, akkor a témaválasztásban is ehhez igazodik, és temetést vagy ravatalt fest.

Naiv mûvész senki sem lehet csupán elhatározásból, legfeljebb álnaiv ügyeskedô. Spontán expresszív alkotó sem lehet az, akinek nincs belsô látása, nincsenek fantáziaképei, esetleg éppenséggel képi víziói. A magyarországi cigány képzômûvészet sokrétû. Oláh Jolán tágra nyílt szemû kislányai, cigány asszonyai rácsodálkoznak a világra. Egyáltalán nem zavaró, hogy elemi formákkal jelöli a szemet, az orrot, a szájat. Ráczné Kalányos Gyöngyi Hét iker-szarvaskígyó címû pannójára és az India címû üvegképére is ez a stilizált megjelenítésmód a jellemzô. Oláh Marának a Mara a tárlaton címû kompozíciójára a naiv mûvészet statikus, harmonikus megjelenítésmódja jellemzô. A Hazatérésre pedig a spontán expresszív alkotásmód mozgalmas, indulatos kifejezô alakításmódja.

A cigány hivatásos képzômûvészet irányzatai A magyarországi cigány képzômûvészetben kibontakozott egy, a reneszánsz tradícióhoz kapcsolódó erôteljes figuratív festészeti vonulat, melynek mestere, elindítója Péli Tamás volt a hetvenes években. Péli a budapesti Képzô- és Iparmûvészeti Gimnáziumot és a Holland Királyi Mûvészeti Akadémiát elvégezve hivatásos képzômûvésszé vált. Folytatott nonfiguratív kísérleteket is, de végül, mint mondottuk, reneszánsz és barokk hagyományokhoz nyúlt vissza inspirációért. Egy mitikus, szimbolikus jellegû mûvészetet teremtett. Tanítványai közül kiemelkedik Szentandrássy István, aki sajátosan önálló festôi világot hozott létre. Szentandrássy képei léthelyzeteket, érzelmi állapotokat fogalmaznak meg. Mûvészetére egyszerre jellemzô az erôteljes tárgyiasság, gyakran a plasztikus56 formaalakítás és a felfokozott kifejezôerô. Mûvészetében kialakulóban van egy sajátos, önálló motívumrendszer. A hivatásos mûvészetre jellemzô áttételesség s egyben a belsô látás, a kifejezô alakítás jellemzi Beri Károly, Bada Márta, Szécsi Magda, Gyügyi Ödön, Oláh Zoltán alkotásait. Beri Károly az expresszív realisztikus alkotásmódtól jutott el egy végsôkig leegyszerûsített, dekoratív-expresszív ábrázolásig. Tájkompozíciói nem látvány után készült képek, hanem belsô tájak, virág- és növényábrázolásai is belsô lelki tartalmak kifejezôi. Bada Márta oldott folthatású képei sem a látvány illúziószerû ábrázolására törekednek, sokkal inkább egy belsô fantáziavilág egyéni megfogalmazásai.

Szécsi Magda bizarr fantáziájú, merész asszociációs kapcsolásokkal élô kompozíciói egy sajátosan egyéni mesei világot teremtenek. A közép- és kelet-európai országok roma képzômûvészei gyakran az ikonmûvészetben, a népi üvegkép-festészetben, reneszánszban és a barokkban találják meg a mûvészetük kibontakoztatásához az inspirációs forrást, a nyugat-európaiak, mint már erre utaltunk, szorosabban kapcsolódnak a modern mûvészet egyes irányzataihoz. Az elmúlt évtizedekben szinte elôzmény nélkül megszületett a sajátos, jellegzetes vonásokkal bíró cigány képzômûvészet. Egy felgyorsult kulturális teremtô folyamatnak lehetünk tanúi, amely új képi üzenetekkel gazdagította a jelenkori képzômûvészet egészét.

ÉLETMÓD

LAKÁSVISZONYOK

A Habsburg-korban a vándorló és a letelepedett (vagy letelepedôfélben lévô) cigányok között leginkább úgy lehetett különbséget tenni, hogy a hatóságok megnézték, miben laknak. Vándorló volt, aki sátorban vagy kunyhóban, letelepedett pedig az, aki szilárd házban élt. A hatóság emberei úgy vélték, eleget tesznek a letelepítést célzó rendeleteknek, ha az elôbbieket elégetik és lerombolják, az utóbbiak építését pedig megparancsolják. Sátrakról, kunyhókról a források nem tartották érdemesnek megemlékezni. Hogy voltak ilyenek, azt inkább csak a megsemmisítésükrôl szóló jelentésekbôl tudjuk. Somogy vármegye strázsamestere jelentette büszkén 1769-ben, hogy „Valahol új polgároknak kályhás szobájok nem lévén, levágattattam, ahol peniglen konyha pallásában fogyatkozást tapasztaltam, az újpolgárokat megcsapattattam, úgymint Csokonyában. Köröshegyen egy gunyhót levágattam, Bálványoson kettôt…” Ezek a kunyhók faágakból készültek, mint – ahogyan fentebb láttuk – a famunkából élô, erdôk szélén megtelepedett somogyi cigányok kunyhói. Sátorkarókról, ponyvákról – amelyek biztosan sátrak alkotórészei voltak – a XVIII-XIX. századi periratok tesznek elvétve említést. Ami a házakat illeti, valószínûleg csupán a késôbb már fényképekrôl is ismert putrikat idézték. A „nem kályhás ház” még tulajdonképpen kunyhónak számított, tehát a hatóság köteles volt lerombolni. II. József „ajánlásgyûjteményének” Borsod megyei végrehajtásából kiderül, hogy a tisztségviselôk az 5 méter széles, 10-12 méter hosszú, szobából, konyhából és kamarából álló házat tartották ideálisnak a cigányok számára. Már akkor is felmerült a hatóságban az igény, hogy e házak legyenek egyformák. E házak értéke kicsi volt: 1786-ban például Budai Mátyás Miskolcon 24 forintért adta el a házát. Összehasonlításként: ekkortájt egy öl kô alapú vályogfal értéke 2,5 forint volt.

Bármennyire is azt akarták a hatóságok a XVIII. században, hogy a cigányok házai a települések belsejében, a lakosok házával egy sorban épüljenek, ilyesmire kevés példa akad forrásainkban. Az elkülönült megtelepedésnek nem feltétlenül az elôítéletek voltak az okai: szerepet játszhatott ebben az is, hogy a cigány kovácsok tûzveszélyes mesterséget folytattak és ezért – miként a fazekasok – csak a város szélén, a házaktól távol lakhattak. Így az utcák végén találkozunk a cigányok házaival. Az 1848-as magyar szabadságharc után is elmondható, hogy a városoknak megvolt a maguk cigánytelepe, Gyôrben ezt például „cigánylaposnak” hívták. E házak építôanyaga erôsen függött a vagyoni helyzettôl, gyakorta fából készültek, vagy vályogból. A vándor cigányok a közismert sátrakban laktak. A különbözô cigány csoportok többsége már a XIX. század második felében is letelepültnek számított. Az utoljára érkezett oláhcigányok letelepítésének, lakáshoz jutásának körülményei éppen a kutatások hiánya miatt csak kevéssé ismert. „Bajban van a vajda, amit tesz, ha jó se jó. Általános a felfogás, hogy a cigányokat állandó házba kell letelepíteni. A város adott is a Mákosdülôben telket Lakatos Mihály vajdának, segélyt is megszavazott neki az építkezéshez. S a vajda hozzálátott az építkezéshez. Abban a véleményben volt, hogy neki ház kell, olyan ház, aminôt a város segedelmével építhet, s ha egyszer a város segíti is, akkor a város az ô építésérôl tud is. Pedig nem így van a dolog. Az újvárosi rendôrôrs följelentette Lakatos Mihályt, mert építési engedély nélkül épített deszkából egy házat, melynek belsejét kivakolta, a talajon padlót rakott, s csak kéményt nem épített. Ezt tette Lakatos Mihály, pedig nem is tanulta a mesterséget. De nemcsak Lakatos a bûnös a jelentés szerint, hanem Csöre Gábor mezôôr is, aki látta az építést, de nem akadályozta meg.” (Gyôri Hírlap, 1909. október 31.)

A kiküldött bizottság 1909. december 6-án a tényleges állapot fenntartását és lakhatási engedély ideiglenes megadását javasolta, azzal a szigorú kikötéssel, hogy a 200 négyszögöl területet be kell keríteni és Lakatos Mihály egész családját, minden holmiját, állatait csak a bekerített helyen tarthatja. Gyôr város tanácsa 1910. január 19-ei határozatával jóváhagyta a bizottság jelentését és a törvényhatósági bizottság január 20-án a cigányok letelepítésének ügyét levette a napirendrôl.

Amikor a cigányság életmódját vizsgáljuk és arra keressük a választ, hogy hol laknak romák, nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, városban vagy faluban, kis vagy nagy településen, a település központi részén vagy peremén élnek-e. Legalább ilyen fontos, hogy a család lakóhelyéül szolgáló lakás mekkora, hányan élnek egy szobában, vane fûtés, víz, telefon, milyen lehetôséget nyújt a lakás a benne élôk számára. FELADAT

Hogyan befolyásolják a lakáskörülmények a családban élô gyerekek tanulási lehetôségeit, érdemjegyeit?

A kutatók szerint azok a települések, városrészek, melyekben nagyobb számarányban laknak cigányok, általában szegénynegyednek számítanak. Budapesten a hetvenes évekig a szegény cigányok többsége telepeken, a peremvárosok földszintes bérlakásainak szoba-konyhás, egyhelyiséges lakásaiban élt. Családi házban a jobb módú cigány családok laktak, a magas státusú körzetek társasházi, családi házi, villalakásaiban alig voltak cigányok találhatók. A népesedéspolitikai program célul tûzte ki, hogy 1975 végéig az állam önálló lakáshoz juttatja a három- és többgyermekes családokat. Ez és a cigánytelepek felszámolására irányuló akciók következtében az új lakótelepeken (ahol a hetvenes évek közepéig nem kaptak lakást cigányok), illetve a leromló pesti kerületek (leggyakrabban a VI-IX. kerület) bérházainak szoba-konyhás, udvari lakásaiban a budapesti cigányok tömegeinek utaltak ki lakásokat.

Az 1971-es vizsgálat idején a 320 000 cigány lakosból még 210 000 élt cigánytelepen, a város vagy a falu peremén lévô utcákban, ahol hiányzott a tiszta víz, a megfelelô út, a házak vizesek, lakásra alkalmatlanok voltak. A telepen lakó cigányok aránya Budapesten volt a legalacsonyabb (30%), a vidéki városokban és a községekben arányuk közel azonosnak mutatkozott. A telepfelszámolási akciók következtében a telepen élô cigányok aránya 1994-re 13,7%-ra csökkent, Budapesten teljes egészében felszámolták a hagyományos telepeket. Egy 1982-es vizsgálat alapján a kutatók megállapították, hogy „nem találtunk olyan társadalmi csoportot, amely a telepi cigánysághoz hasonló rossz helyzetben lenne.” (Bokor Ágnes: A hagyományos szegénység szigetei: a cigány telepek – az Utasi Ágnes szerkesztésében megjelent Peremhelyzetek. Kossuth Könyvkiadó, 1987. címû könyvben.) A lakótelepekre költözött cigány családok a hetvenes-nyolcvanas években jobb körülmények közé kerültek, mint ahogyan elôzôleg éltek. Ekkor a lakások fenntartásának költségei – ha sokszor nehézségek árán is – többnyire fedezhetôk voltak számukra. Ám a lakótelepi lakásmód minden, addig más lakóépületben (például családi ház) lakó számára súlyos életmódbeli problémákat okozott. Nem tértek el ebben a családi házukból szanálás miatt kiköltöztetett idôs emberek vagy az ilyesfajta kényszerûen tömeges körülmények közé került cigány családok sem. A cigány családok életét nehezítették az itt is hamar lábra kapó elôítéletek. A rendszerváltás óta a lakásfenntartási költségek állami támogatásának megszûntével a tömegesen munkanélkülivé váló, tovább szegényedô cigány családok számára többnyire megoldhatatlan gondot okoz a lakótelepi lakások rezsijének s a megemelkedett törlesztôrészletek a fizetése.

EGÉSZSÉGÜGYI VISZONYOK

A rohamosan fejlôdô ipari társadalom Magyarországon is az egészségügyi viszonyok általános javulását hozta a XIX. század utolsó harmadában. Az orvostudomány soha nem látott fejlôdése, az infrastruktúra57 kiépülése a társadalom széles tömegeit érintette: megnövekedett az átlagéletkor, csökkent a csecsemôhalálozás. Milliós számban éltek azonban még olyan társadalmi csoportok, melyek körében – leginkább a szegénység és az alacsony iskolázottság miatt – rosszak voltak a higiéniai viszonyok: a falusi zsellérség, a tanyán élô százezrek, a munka nélkül vagy alkalmi munkából tengôdô városi proletárok és a romák legnagyobb része. FELADAT

Mit jelent az, hogy átlagéletkor? Mekkora Magyarországon az emberek átlagéletkora? Miért van különbség a férfiak és a nôk átlagéletkora között?

A polgári társadalom nem hunyhatott szemet e csoportok rossz egészségügyi viszonyai felett. Ennek két oka volt, egyrészt a felvilágosodás és a humanizmus, az emberek közötti esélyegyenlôség eszméi terjedtek Kelet-KözépEurópában, másrészt a járványok terjedése nem állt meg a nyomornegyedek határán, így a polgári társadalom egésze veszélyeztetve volt a rossz egészségügyi körülmények között élô emberek körében kitörô betegségektôl. A cigányok letelepítésérôl szóló 1916-os belügyminisztériumi rendelet 10. §-a így rendelkezett: „a községi elöljáróság (városi hatóság) a nyilvántartott cigányok mindenikét – a községi (kör) orvos útján – állandó szigorú egészségügyi ellenôrzés alatt tartja és kiváltképpen gondoskodik, hogy ragályos vagy járványos betegségeknek közöttük vagy általuk való terjedése meggátoltassék. Ebben a tekintetben a hólyagos himlôre és a venereás betegségekre kell különös figyelemmel lennie.” Ebben a korban azonban kevéssé ügyeltek a betegségmegelôzésre, nem volt gondja sem az államnak, sem pedig az egyénnek a születésszabályozásra. FELADAT

Foglaljuk össze, mit tanultunk a felvilágosodás eszmerendszerérôl?

A II. világháború után az Egészségügyi Minisztérium 1955-ben a cigány lakosság helyzetének megjavítására egy tervezetet készített, melyben megfogalmazódott, hogy az ún. cigánytelepek helyzete öszszetett probléma, amellyel a szociális, kulturális, gazdasági, pénzügyi és rendészeti szerveknek egyaránt foglalkozniuk kell. A cigányság felvilágosítása társadalmi aktivisták feladata volt. Az ötvenes években a Vöröskereszt volt az egyik legaktívabb, cigányokkal foglalkozó társadalmi szervezet. Mindemellett azonban létezett az ún. járványmegelôzés és fertôtlenítés, mely az évszázad legerôszakosabb és legemberellenesebb cselekedetei közé tartozott. A cigánytelepek a hivatalos jelentések szerint a járványos betegségek gócai voltak, amelyek a cigányok közelében lakókat is veszélyeztették. Megelôzô eljárás volt a fürdetés, amelyet fürdetôkocsikkal, alkalmilag felhúzott sátrakban hajtottak végre. A megelôzô eljárást a rendelet kötelezôvé tette, annak kötelezô volt alávetni magukat az állampolgároknak. Ezek szerint a helyi tisztiorvosok és egészségôrök a cigánytelepeken bármikor végezhettek ellenôrzést, porozást, fürdetést anélkül, hogy az ott lakókat értesítették volna, s ha tiltakoztak – ami természetesen általános volt –, azt ellenszegülésnek vették, s a rendôrséget hívták segítségül. Ha biztosak akartak lenni a kiszállás sikerében, akkor eleve a rendôrökkel együtt jelentek meg. A szôrtelenítést (ami kopaszra nyírást jelentett) csak erôszakkal lehetett végrehajtani. A rendelet szövege tág teret enged a különbözô értelmezési lehetôségeknek. A „kiütéses tífusz alapos gyanúja” szubjektív megítélést tesz lehetôvé, amit késôbb nem lehet számon kérni. Azt, hogy melyek a veszélyeztetett helyek és személyek, a helyi hatóságok döntötték el. A rendeletbôl feltûnôen hiányzik a fertôtlenítendô személyekkel való együttmûködés megteremtésének követelménye. Nem csoda, hogy az általában rendôri erôsítéssel, többé-kevésbé erôszakkal végzett akciók bizalmatlanságot és félelmet keltettek a cigányokban az orvosokkal és egészségügyi dolgozókkal szemben. Bizonyára ebbôl következik, hogy a legtöbb helyen nem szívesen

fordultak orvoshoz, a szülések és súlyos betegségek esetén sem. A tanácsi jelentések szerint elôfordult, hogy elmenekültek a cigánytelepre érkezô orvos elôl, s a mindenkire kötelezô védôoltásokat is csak rendôri segítséggel lehetett beadni. A következôkben olvasható feljegyzés a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségében készült, 1960-ban: „Tudomásunkra jutott, hogy Veszprém megyében, Csót, Takácsi és Pápakeszi községekben a cigánylakosság körében terrorisztikus módon hajnyírásokat és fürdetéseket hajtottak végre. A bejelentés alapján a helyszínen vizsgáltuk meg a panaszt és az alábbiakat észleltük: Takácsi községben a falu szélén nádfedeles kis vályogházakban élnek a cigányok. 1960. október 7-én a cigánytelepet rendôrök körülzárták és a helyi szervek a karhatalom védelme alatt (melynek parancsnoka N. nevû fôhadnagy volt) az otthon tartózkodó cigánylakosság apraját-nagyját kopaszra nyírták, majd az ún. fürdetôkocsiban fürdésre kényszerítették. A cigányok igyekeztek elszökni, de a rendôrök erôszakkal fogták le az ellenkezô nôket, akik közül két fiatal lány a megaláztatás miatti szégyenükben öngyilkosságot kíséreltek meg. B. Mária panaszolta, hogy ôt négy rendôr fogta le és úgy nyírták le a haját, hogy az egyikük a lába közé szorította az arcát. (…)”

A társadalmi és fizikai életesélyek összefüggnek egymással: az egészségi állapot szoros kapcsolatban van a társadalmi helyzettel. A társadalmi hierarchia kedvezôtlenebb pozíciói felé haladva nô a korai életkorban kialakuló tartós betegségek megszerzésének valószínûsége. A cigány lakosság jelentôs részének halandósági mutatói napjainkban is jóval kedvezôtlenebbek, mint a népesség egészéé: a cigányok várható élettartama 10 évvel rövidebb, mint a nem cigányoké, továbbá magasabb a csecsemôhalálozás. A kutatók szerint a cigánytelepeken élô férfiak 2,5%-a, a nôk 1,5%-a szenvedett tüdôtuberkulózisban a legutóbbi idôkig, míg ez a betegség a népesség egészében elhanyagolható arányban fordult csupán elô. A fogyatékosok, tartósan egészségkárosodottak aránya is jóval magasabb volt, mint országosan. A gyermekek között sok a koraszülött, kis súlyú csecsemô – a rossz életkörülmények hátráltatják az egészséges kisgyermekkori fejlôdést: majd a fizikai lemaradás lesz az iskolai hátrányok egyik forrása. A legkedvezôtlenebb helyzetû csoportok nem csupán egészséget károsító lakásokban élnek, egészségtelenebbül kényszerülnek táplálkozni, de ôk végzik az egészségre legártalmasabb fizikai munkákat is. Ôk dolgoznak a legrosszabb munkakörülmények között. Az egészségi állapot befolyásolja a munkaerô-piaci esélyeket is. A megbetegedett embert kevésbé szívesen alkalmazzák. FELADAT

Mi lehet e hátrányok oka?

ÖSSZEFOGLALÓ FELADATOK

Foglald össze, mit tudsz a magyarországi települési és lakásviszonyokról? Mennyiben függ össze egy ember vagy egy család társadalmi helyzete azzal, hogy hol lakik? Hogyan befolyásolják az egészségügyi viszonyok az életkörülményeket?