A Páholy Irodalmi Egyesület kulturális folyóirata III. évfolyam 1. szám – 2008. tavasz
TARTALOM Bartusz-Dobosi László: Téli utazás Drangalagba Beszélgetés a 97 éves Takáts Gyula Kossuth-díjas költővel Takáts Gyula: Dániel Ott talán Kerék Imre: Középkori metszet Bruegel: Betlehemi gyermekgyilkosság S. Martini: Angyali üdvözlet Méhes Károly: A költészet (tó)partjain Árva-Szabó Péter: mozaik Áldozó Krisztián: újjá Tüskés Tibor: Osvát és a százéves Nyugat Kosztolányi Dezső: Egy ég alatt Tolnay Donát: I. (szerelmes) szimmetria II. (elmélkedések) Bartusz-Dobosi László: Az irodalomnak dolga van Beszélgetés Vasy Gézával, az Írószövetség elnökével Vasy Géza: Nagy László fájó hiánya Miklya Anna: Beszélhetünk csak a semmiről A többes szám diadala Nagy Bianka: A kupola Lukáts János: „Jó borokkal töltött aranyos pohárok...“ Billy Collins: Arisztotelész Szonett Szirmai Péter: Üzenetek, arcvonások Rácz Era: Betörve Vagy Homo sapiens Kránitz Mihály: Hamvas Béla és a reneszánsz Vajda Kornél: A reneszánsz: csak fikció, metafora, mítosz? Árva-Szabó Péter: Én és Chopin Vécsey Axel: A Mediciek fénykora Rizmayer Rita: A Mediciek és a reneszánsz művészei Ivasivka Mátyás: Janus Pannonius költészete és a zene Mennyeiné Várszegi Judit: Röneszansz Dr. Magyar Kálmán: Somogyi Reneszánsz Szövetség
3
4 5 7 8 8 9 12 12 13 14 15 15 16 17 20
22 23 24 28 31 32 33 37 38 45 49 50 53 59 61 63
reneszánsz
Főszerkesztő: Bartusz-Dobosi László Olvasószerkesztő: Üveges Andrea Szerkesztők: Áldozó Krisztián, Árva-Szabó Péter, Ilijin Kinga, Mészáros Márk, Tolnay Donát Lapmenedzser: Hauszknecht Imre Művészeti szerkesztő: Mikuli Vera • Honlapszerkesztő: Szakolczi Gábor • Tördelőszerkesztő: Komáromi Csaba Ruha-vázlatok: Frank Adél • Tematikus rajz: Rajnai Donát
Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok. Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: – Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk. Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom. Mikuli Vera
Az
az alábbi helyeken kapható:
Budapest, Gondolat Könyvesház, Károlyi M. u. 16. Budapest, Írók Boltja, Andrássy u. 45. Debrecen, Carpe Diem Teaház, Batthyány u. 8. Debrecen, Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. Hőgyész, Virág János Könyvtár, Fő u. 1-3. Pécs, Bagolyfészek, Ferencesek utcája 36. Pécs, Csemege kultúrbolt, Ferencesek utcája
Pécs, Írók könyvesboltja, Király u. 21. Pécs, Műhely Galéria, Váradi Antal u. 5/A Pécs, Pécsi Hittudományi Főiskola könyvtára, Papnövelde u. 1-3. Siófok, Kó-Ma Könyvüzlet, Fő u. 174-176. Sopron, Cédrus Könyvesbolt, Mátyás k. u. 34/f Szeged, Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27.
Megjelenik negyedévente.
Kiadja: Páholy Irodalmi Egyesület A kiadásért felel: Bartusz-Dobosi László A szerkesztőség címe: 7621 Pécs, Széchenyi tér 11. Páholy Tel.: 72/312-888 (111. mellék) E-mail:
[email protected] web: http://paholyonline.hu
Az Irodalmi Páholy előfizethető a K&H Bank pécsi fiókjánál az alábbi számlaszámon: 10400779-00016953-00000004 A csekken kérjük feltüntetni, hogy „Irodalmi Páholy előfizetés“! Ára: 400,- Ft Előfizetési díj a 2008. évre: 1500,- Ft
Nyomdai munkálatok: Sütő Oszkár, DRUCKMODUL Nyomda és Kiadó Kft., Siklós
2
A lap támogatói: Incipit Vita Nova Alapítvány (Pécs), Baranya Megyei Önkormányzat (Pécs) a CRNL Gimnázium diákönkormányzata (Pécs), By line Kft. (Siófok)
ISSN 1787-6958
Téli utazás Drangalagba
Vendégségben a Berzsenyi Társaság elnökénél, Takáts Gyulánál
Szakadó hóesésben érkeztem meg Kaposvárra, a Megyei Könyvtárba, pontosan ugyanakkor, amikor Takáts Gyula Kossuth-, József Attila-, Baumgarten-, Déry Tibor-díjas író, költő, festő, muzeológus, tanár, aki 2008. februárjában töltötte be a 97. életévét. Gyula bácsi Tabon született 1911-ben, ahonnan nem sokkal később került családjával együtt Kaposvárra, amit aztán már csak rövidebb időszakokra hagyott el. Azóta is itt él, alkot (legutóbbi verseskötete, a „Hol is a Volt”, 2007. decemberében jelent meg Pécsett, a Pro Pannonia kiadónál), s a majdnem vele egykorú Berzsenyi Társaságot (1904) irányítja. Botjára támaszkodva mosolygósan fogadott, s a Társaság közgyűlésének szünetében készségesen állt rendelkezésemre egy kurta beszélgetés erejéig.
Isten éltesse Gyula bátyámat. Köszönöm. Először városokról szeretném kérdezni Gyula bátyámat: három városról. Tabról, a szülőföldről; Pécsről, az egyetemi évek helyszínéről és Kaposvárról, amely évtizedek óta az otthona. Kezdjük a szülőfölddel. Milyen szerepet tölt be az Ön életében Tab? Úgy tudom, igen régen elkerült már onnan. A kapcsolatom szülővárosommal sohasem szűnt meg. A mai napig nagyon jó barátaim vannak ott. Velük minden esztendőben felmegyünk az öreghegyre, ahol öregapámnak a szilvása és a régi kis háza volt. Ha pedig valami miatt nem tudok menni, akkor mindig akad egy-egy látogató, aki eljön hozzám onnan. Időközben Tabnak díszpolgára is lettem. Egészen más azonban a helyzet Péccsel. Ott, mint egyetemi hallgató volt Gyula bátyám. Mit adott Önnek ez a város? Pécs az életemben azokat az esztendőket jelentette, amelyekben, mint somogyi kezdő író, megismerkedhettem, sőt barátságba kerülhettem az akkori magyar irodalom legelőkelőbb személyeivel. Az öt éven át tartó sűrű együttlét, beszélgetés nagyon sokat segített az írói pályám kibontakozásában, és sokukban igazi jó barátokra is találtam. Ha ki kellene emelni néhány nevet, akkor kiket említene? Az idősebbek közül legelőször is természe-
3
Készítette: Bartusz-Dobosi László
tesen Várkonyi Nándort, aki mindannyiunk mestere, összefogója volt. De feltétlenül meg kell említenem Kardos Tibort és Grandpierre Emilt is, akik csak pár évvel voltak idősebbek nálam. A kortársaim közül egy egész gárdát fel lehetne sorolni, akik aztán a későbbi magyar irodalmi élet elitjévé váltak. Számomra Weöres Sándor volt az egyik legfontosabb személyiség, de nagyon jó barátság fűzött Tatay Sándorhoz is. Tanyánk a Litke, a Corsó és a Nádor Kávéházak voltak. Minden áldott nap beültünk valamelyikbe beszélgetni. Én például ott szerettem olvasgatni is, nem pedig a siklósi úton lévő lakásomban, ahova szinte csak aludni jártam haza. Sokszor egyedül is beültem valamelyikbe. Úgy tűnik, a kávéházak meghatározó jelentőségű helyei voltak pécsi éveinek. Annyira, hogy az életem nagy részét ott töltöttem. Amikor például Várkonyiék beindították a Sorsunk folyóiratot, akkor is rendszeresen kávéházban találkoztunk, mégpedig a Nádorban. Voltak-e, vannak-e az Ön életében hasonlóan fontos kávéházak Kaposváron is? A Fő utcában volt a híres Stühmer Kávéház, amit kaposvári Pilvaxnak neveztem el, s ami pár éve szerencsére újra működik. Ide is rendszeresen beültem, szinte minden nap ugyanabban az időben, délelőtt tíz és tizenegy óra között. Ezt mindenki tudta, így a barátaim, ismerőseim és olvasóim is mindig megtalálhattak ott engem. A téma természetesen ott is mindig a művészet és az irodalom volt. Ez a kávéház nagyjából a Dorottya-házzal szemben van, amit egyébként én neveztem el Dorottya-háznak, Csokonai látogatása miatt. Ott kezdte el írni ezt a remek, humoros eposzunkat. Az épület eredetileg Esterházy-tiszttartóház volt. Mit jelent Önnek Kaposvár? Az egész életemet. Minden ideköt már engem. A barátok, a Berzsenyi Társaság, a Rippl-Rónai Múzeum, a családom, és az emlékeim. Tüskés Tibornak van egy könyve, a „Vidéken élni”, amelyben számos aspektusból igyekszik megvilágítani a budapesti és a vidéki életforma közötti különbséget, a torzulásokat, a főváros szívó, elszívó erejét. Gyula bátyámat soha nem kísértette meg a Budapestre költözés szele?
4
Az egyetem után, amikor megjelentem az irodalmi ken éltek és alkottak, gyakorlatilag egész életükben. közéletben a műveimmel, akkor hívtak Budapest- Ha már itt tartunk, ne menjünk el amellett a re. Több konkrét ajánlatom is volt folyóiratok szer- tény mellett, hogy most 2008-ban lenne pontokesztőségeitől, de én mindig nemet mondtam. san száz éves a Nyugat, amelynek a szerzői gárEszembe sem jutott, hogy oda kellene költöznöm, dája gyakorlatilag majdnem teljes egészében vipedig a barátaim is ott voltak. Arra viszont jó volt déki szerzőkből állt, s amelynek harmadik nemez a sok ismeretség, hogy amikor valami elintézni- zedékéhez Gyula bátyám is tartozott. valóm volt, vagy találkozni szerettem volna valaki- Valóban. Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz, Ady, vel, akkor mindig tudtam, hogy kihez kell fordul- Juhász Gyula, Krúdy és hát Babits is vidéki fiúk nom. voltak. Úgy tudom, jó kapcsolatot ápolt például Babits A legnagyobbak közül talán Karinthy és Füst Mihállyal, aki akkor a Nyugat főszerkesztője Milán az egyetlen, aki születésétől fogva budavolt. pesti volt. Igen. Babits ugyanis pécsi tanulmányai alatt, az én Igen. A Nyugat mindig híres volt újszerű gondolunokatestvéreméknek, Dekleváéknak a házában la- kodásmódjáról, no és arról, hogy szívesen karolja kott, mint kosztos diák. Amikor felmentem hozzá fel a tehetségeket, így a vidékről felköltöző fiatal Pestre valamilyen ügyben, akkor írókat is. Osvátnak ehhez szeme mindig soron kívül fogadott, s volt. Dániel mindjárt a pécsi viszonyokról Mint folyóirat-szerkesztő, fel faggatott. Egy alkalommal azt kell tennem azt a kérdést, hogy Szérűk és berkei között kérdezte tőlem, hogy megvan-e mit gondol Gyula bátyám az az ólak és boglyák még az a kék akác, amelyik a irodalmi folyóiratok létjogoútvesztőin át Dekleva-ház kertjéből belógott sultságáról. Van-e túlélési lehevállán a sosevége körrel, az ő szobájába. Magam is sokszor tőségük ezeknek a folyóiratokahol a legsűrűbb laktam ebben a szobában. A bonak a mai világban, amikor és legnagyobb kor egyébként több versében is több folyóirat is nagyon komoly a nádas és mocsár, szerepel. Babits nagyon szeretett bajban van, ha jól tudom, tabolyong-bolyong ott lakni, sok érdekes történet lán a Somogy háza táján is vanés egyre csak tovább fűződik ehhez a korszakához. nak gondok. s vele a sose otthon Egy alkalommal a háziak, „KarSajnos valóban nem könnyű a niklai magány… csi” néni és Ilonka néni mesélhelyzet. A Somogyból 2007-ben ték, hogy előfordult némely regmindössze egy összevont számot Se cédrusok, se paloták gelen, amikor felöltözve indult tudtunk kiadni, de a város és a és Dániel az iskolába a ciszterci atyákhoz, megye is, úgy tűnik, felkarolja, s fűzfák, varsák hogy csak az egyik lábán volt így talán ettől az évtől kezdődőés röjtökök cipő. Úgy kellett visszahívni, en rendeződnek a viszonyaink. és dőlt háza fölé mert ő csak ment volna az iskola Felismerték, hogy a Berzsenyi eget emel. felé félig mezítláb. Ilyen szóraTársaság, amelynek mintegy 600 És berke szélin, kozott volt. tagja van szerte az országban, s amit óhajtva sejtett Amikor Pesten járt nála, a szertalán az egyik legrégebbi kultutúl Kemenesen, Tátikán kesztőségben, akkor miről berális társaság az országban, olyan és a nagy körön is szélgettek még? Megmutatta értékek hordozója, amelyet nem túlról és tovább, neki a verseit? szabad veszni hagyni. A Somogy már azt is hallja már… Főként irodalomról beszélgetpedig a Társaság folyóirata, így tünk, de a kapcsolatunk tartózez a kettő összefügg. Hallja, hallgatja, ahogy ott kodó volt. Később felszólított, Visszatérve az eredeti kérdésedegy égerág körül hogy tegezzem, de én képtelen re, irodalmi folyóiratot indítani, dönög, mint a szúnyog, voltam rá. Egyszer arról faggaműködtetni csak nagy elszánta nagy szúnyog-világ… tott, hogy miért maradok vidésággal, sőt mondjuk ki, bátorságÉs boglyái ken, miért nem költözöm fel gal lehet, mert bár érdeklődés és berkei között Pestre. Én meg mindig Csokovéleményem szerint van, az anyaa vályog és a zsúp alatt naira és Berzsenyire hivatkozgi viszonyok azonban mások, hallgatja egyre csak tovább tam, akiket szintén nagyon szemint régen voltak. A szerkesztőkbékáin túl rettem és tiszteltem. Ők is vidének több időt kell a pénz előteaz ódái szavát.
5
remtésével tölteniük, mint maFrancis Jammest azért szeretem, Ott talán gával a szerkesztéssel. Ezért is mert mint vidéki költő, olyan kell ezeket a folyóiratokat olyan meghitt hangulattal építgette az Majd ott talán drágán adni, az meg elriasztéletét, ahogy én is próbáltam a a végtelen ja az olvasókat. magamét. Az embernek minkísértő tájain Mi a véleménye Gyula báden körülmények között töreaz eltűnt álmok is tyámnak a Páholyról? kednie kell a harmónia megteszólnak vele. Csak gratulálni tudok hozzá, remtésére. Ebben a művészeigényes, szép munka. Elegáns teknek: az irodalomnak, a fesÉs Csu mit válaszol a külseje és gazdag a tartalma tészetnek, a zenének óriási szea füge és a bükkfa is. Örültem, hogy ismerős nerepük van. Ezt a szemléletet tudja csak talán, vekkel is találkozhattam a hamindenhova magammal vitmert ismerték a zöld sábjain, annak pedig különösen tem, mindegy hogy Tabon, Péés tudják a kék szavát… örültem, hogy a kezdő, fiatal csett, Munkácson vagy éppen írókat is felkarolja a társaság. Kaposváron éltem. A verseimVagy talán Számomra ez nagyon fontos. ben minden megtörtént valókilencven év után Jómagam is tettem pár éve kíság. Még a legelvontabbak alapsziklás forrásain sérletet erre, amikor egy Takáts ja is az. Történetek az életema villogó síkok irodalmi alapítványt hoztam ből. A legkülönösebb hangulat húsznál alig több jele, létre, hogy a megyéhez kötődő is a legköznapibb valóságból mint itt e vers?… fiatal tehetségeket támogassam merítkezik. Ez azért van, mert az indulásuknál. az élet gazdagabb, mint a képÉs ott talán A Páholy mindig tematikus zelőerő. A képzelet kullog az a hegyi kert számokkal jelentkezik. A köélet után és igyekszik lopni tőtündér-lépcsőin át, vetkező szám, amelyhez ez a le, nem pedig fordítva. Ezért a ha majd viszik, beszélgetés is készül, a reneharmonikus élet tökéletes foraz eltűnt álmok is szánsz témát járja körül, hirása lehet minden műnek. jönnek vele szen a 2008-as év a reneszánsz Szerb Antal a következőképés szólnak is éve. Úgy tudom, Gyula bápen fogalmazott a reneszántalán neki tyámnak van köze a reneszot illetően: „Az emberi a zöld és a kék szánszhoz, főként fordítások szellem, úgy látszik, mindig nagy kertjibe. területén. Az „Öt esztendő kiválasztja a múltnak egy Drangalagban” című naplójegyzeteiben a kö- korszakát, hogy vágyódva tekintsen vissza rá, vetkező érdekes sorokat találtam 1984-ből: követendő mintaképnek tartsa. Amint a történe„Pécs. Könyvhét megnyitó a tiszti klubban. Szép lem halad, mind későbbi korok válnak ily móhallgatóság volt. Az írók egymást mutatták be. don vágyországgá és paradigmává: a rómaiak Engem például Weöres Sanyi aposztrofált, és a számára a görög a fénykor, a középkor számára maga kedves módján sokoldalúságomról Leo- a Szentírás világa, a reneszánsz és a rákövetkenardót emlegette. Persze nemcsak a költőt, fes- ző klasszikus századok szemében a régi Róma, a tőt, írót, de mint horgászt, szőlőművest, borászt romantikának pedig a középkor az eszmény és a és múzeumigazgatót szerepeltetett.” Mit szól eh- nosztalgia tárgya.” Mit gondol Gyula bátyám, a hez Gyula bátyám? Ez nem maga a „reneszánsz- mai kornak mi lehet az eszményképe? ember”? Nem tudom, hogy mi a mai kor eszményképe, de Sanyi mindig is híres volt nagyotmondásairól, egy- azt tudom, hogy jómagam mindig a klasszikus műszerűen szerette a túlzásokat, de ezt mindig nagyon veltségű, de „modern” irodalomra törekedtem, s kedvesen tette. Nem lehetett rá haragudni. A termé- remélem ez a műveimen is meglátszik. szetéből fakadt, hogy nagyot mondjon, hogy elá- Egyértelműen, sőt! Nemcsak az írásain, hanem mítsa a hallgatóságát. Egyébként pedig olyan egyé- festményein is, mert hát Gyula bátyámtól ez a niség volt és maradt is egész életében, aki minden- terület sem áll nagyon messze! kihez hasonlított, de úgy, hogy épp ez biztosította Én festőnek indultam, mégpedig Rippl-Rónai bizsaját zsenijét. tatására, aki, amikor 12-13 éves lehettem, kiváloNo jó, ha nem is Leonardóval, de például Francis gatott néhányat a képeim közül, s azt mondta, hogy Jammes francia költővel azért van valamiféle akármilyen festő is leszek, ezeknek a képeknek az lelki kapcsolata Gyula bátyámnak!? első kiállításomon ott a helyük. Ez nagyon nagy
6
ösztönzést adott nekem. Egyébként nekem a reneszánszról sokkal inkább a festészet és az építészet jut az eszembe. A színek kavargása, az árnyak játéka... az ember nem tud ellenállni, hogy ecsetet ne ragadjon egy-egy ilyen estén. Hol kanyarodott el az érdeklődése mégis inkább az irodalom felé? Az én természetem olyan, hogy mindig is szerettem, ha több oldalról kaptam a fényt, s ezáltal több oldalról is meg tudtam közelíteni azt, ami szép. Így került az első helyre a költészet. A festészet iránti elköteleződésem azonban sohasem szűnt meg. A Nemzeti Galériában most is vannak képeim. Aktívabb korszakomban több országos kiállításom is volt, de közben természetesen sokat írtam. Festeni, rajzolni ma is nagyon szeretek, s ha tehetem, mostanában is előveszem az ecseteimet. Rajzfüzetem most is mindig a kezem ügyében van. A reneszánsz Firenzét hoznám fel példának, amelyet a középkori Athénnak is szoktak nevezni. Itt együtt virult ki az irodalom és a képzőművészet, egymást segítve, kiegészítve jutottak előre. A korszak két legnagyobb és legmeghatározóbb személyisége Dante és Giotto voltak, két jó barát. Dante legrégebbi ránk maradt képét Giotto festette meg. Az én fejemben ilyenek járnak. Ezek a művészeti ágak, mint a két jó barát.
Tihany valami egészen különös szögből látszik. Éveken át minden nyarat ott töltöttem. Kertészkedtem, borászkodtam, de jó pár éve már sajnos nem tudok vele foglalkozni. Pedig nagyon sok festményem és versem foglalkozik ezzel a tájjal. Szerettem ott ücsörögve nézelődni, alkotni. Sokszor a barátaim, költő- és alkotótársaim is meglátogattak ott. Ha lehetne, még most is minden időmet legszívesebben ott, a szabadban tölteném: a szőlőben, az erdőben, a présháznál, a pincénél. Olyan ez, mint a „Dolce stil nuovo”, hogy még mindig a reneszánsznál maradjunk!? Hát valami hasonló, bár én nem nevezném édes semmittevésnek, sokkal inkább valamiféle alkotó csendnek. Egyfajta különös alkalom volt ez ott az olvasásra, az elmélyedésre, a világ megfigyelésre. Számomra ez azért is volt nagyon fontos, mert így tudtam a környező tájat és annak színeit, fényeit a legérzékletesebben beleadni a műveimbe. Ez az én saját világom. A saját magam által létrehozott kis mikrokozmosz lett: Drangalag, ahogy magamnak elneveztem. Itt él ma is Csu Fu, aki barát, tanítvány, beszélgetőtárs, talán egy kicsit alakmásom is. Mint egy belső hangot hallom őt, nekem csak le kell írnom, amit mond. És mit mond ez a különös költő?
Úgy tudom, hogy a Balatonhoz is elég erős szálak fűzik, s ez engem, mint balatoni embert, különösen érdekel. Igen, több évtizede van egy kis házam Becehegyen, ahonnan a Badacsony, Szigliget, Fonyód és
Azt mondja, hogy a végtelen Egészben csak ketten maradnak önzetlenül mellettünk. A természet és a művészet. Kell-e náluk erősebb és jobb barát? Csu Fu erre régen rájött, és így is él és élt mindenkor Drangalagban.
Középkori metszet Kerék Imre
7
Akasztófa virágzik nyüzsgő piacteren bordélyház ablakából lotyó int meztelen pohos papot kínálna csüggő almáival vízzel keresztelt lőrét kövér zsoldos nyakal toprongyos prédikátor dörög meddő igét gajdol egy kóbor igric köréje gyűl a nép pellengéren kikötve parázna némber áll ördögé csak a lelke testét eladta már szapulják úri hölgyek gőggel pipiskedők pfuj e szégyentelennel szívni egy levegőt Krisztus kereszten sóhajt mennyi lator Uram mindet megváltani hogy tudnám egymagam?
Bruegel: Betlehemi gyermekgyilkosság
A havas háztetők időtlen, idilli nyugalma nem tévesztheti meg szemünket: díszlet csak a tragédiához, mely alattuk zajlik az összezsugorodott térben, ahol könyörtelen pribékek ragadják ki a síró kisdedet irgalmat esdő asszonyok kezéből… A téma, úgy látszik, örök, akár az emberi gonoszság. Heródes? Alba – köztük a különbség elhanyagolható. Vagy mégsem? Korhű öltözékben megörökítve a gyilkosok, pontosan fölismerhető a helyszín és a kor, hogy ne tudják soha feledni, kiket illet: a túlélők, s a késő maradék.
S. Martini: Angyali üdvözlet
Gábriel vagyok mondta halkan ahogy belépett a szobába
s nehogy feldöntsön valami széket vakító-fehér szárnyát még a küszöbön összezárta Mária hátrébb húzódott ijedten
8
Néhány pillanatig csak nézték egymást mind a ketten
Arca szemöldöke az óriási sebesség hevétől nedvesen csillogott még
A szoba megtelt fényességgel
S minden átmenet nélkül énekelni kezdett a vendég
A költészet (tó)partjain Méhes Károly
Művésszé, és ez ír volt minden régi és leendő bajára. – Látom, hogy szerzett valamit az éjjel, – mosolyodott el halványan a költő, amikor a bárónő nádszékét odahúzta melléje, és kinyújtotta feléje a kezét. – Maga megijeszt néha, Angeli, – mondta komolyan. – Jobban ismer, mint én magamat. – Ugyan, – felelte a költő, és a hegyek felé nézett, amik a felhők közül most előbújó nap sugaraitól sorban felszikráztak. A fehérből kékké váló foltok térképet rajzoltak az égre, és egy felhőből formált, ágaskodó ló úszott el a fejük felett. A költő nógatólag kérte a bárónőt. – Marija Ivanonva, ajándékozzon meg azzal, amit írt! A nő kissé elfordította a fejét, majd kebelébe nyúlt és egy négyrét hajtott lapot vett elő. – Csak mert ennyire akarja. – Hiszen tudja, hogy nekem ez gyógyszer, éltető erő. Figyelek. Marija Ivanovna kinyitotta a papirost, a homlokán kis ránc futott fel, fejét felszegte. Mély, telt hangon kezdett el olvasni. Üres a ház, a lámpa nem ég, A sötétben ott a messzeség. Minden egybegyűlik az éjben, És sutyorognak ők serényen… Itt leeresztette a papirost és Angelire nézett. – Még nincs készen, mint látja. Csak úgy elkapott hajnalban… Még mélységes éjszaka volt, de telihold, ilyenkor sosem jön álom a szememre, valami facsar belülről, mintha vonítani szeretnék a holdra. Úgy éreztem, de ez sem csalóka álom volt ám, szóval azt, hogy mindenki ott van a házban, akihez valaha közöm volt az életemben. A szüleim, a testvéreim, szegény bolondos férjem, Mendel Joszifovics, még a szakácsnő is, aki tavaly halt meg… – És én? – kérdezte a költő szinte élénken. – Ön? – rebegte Marija Ivanovna, és szemét elfutotta a könny. – Hiszen ön még él, Angeli… – Ó igen? Majd’ elfelejtettem. Tényleg, ezúttal is igaza van, kedvesem, élek. Le sem tagadhatnám. Élek… Ültek némán egy ideig. A férfi aztán sóhajtott egyet, mint aki ezzel akar bevezetni egy fontos mondanivalót. – Marija Ivanovna, – kezdte, de a bárónő megint megfogta a kezét. – Mért ilyen hivatalos, kedvesem? Csak nincs valami baj? – Baj? – kérdezte Angeli, és kurtán, köhögésszerűen
9
A költő elnézett a havas hegyek irányába. Olyan csönd volt, hogy néha arra gondolt: már nem is él. És hogy akkor a halál nem is rossz dolog. Elvégre ugyanúgy ücsörög pokrócba csavarva a tóparton, mint amikor még volt benne némi élet. Csak Wolfovics bárónő nem jön oda hozzá, hogy a lassú, de mégis könnyű délelőttön beszélgessen vele, és ha a költő kéri, lejegyezze sorait. Utolsó sorait – mindig így mondta, mert meg volt győződve róla, hogy a kór, a vérét felzabáló kór nem is őt fogja a sírba lökni – elvégre ki ő –, hanem a költőt, Angeli Vestert, aki a halállal szemben a halhatatlanság eklogáival küzd. Wolfovics bárónő azonban feltűnt a furcsa alakú vadgesztenyefák alatt, s miközben a kikötőben élesen dudált egy hajó, hogy elinduljon a túlpartra (ó, merészelte-e valaki bármikor is vízi járművét Kháronra keresztelni?), a költő sóhajtott egy mélyet, hát élek még, ez egy valódi délelőtt egy valódi tó partján. Jó lenne verset írni, ez jutott még eszébe, és ahogy a fura alakú vadgesztenyefák még decemberben is lengedező mélysárga leveleire tekintett, no meg a nyugszéke mellett meredező pálmafára, szinte megmoccant a kockás takarója, akkorát dobbant a szíve, igenis, a szíve, ahonnan – hitte erősen – a versek fakadtak. – Hogy van máma mindig? – kérdezte a bárónő, aki Ruténiából származott. Apja, az öreg Wolfovics báró, elég csúf ügylet keretében adta férjhez Mendel Dobbermann terménytőzsdéshez. Marija Ivanovna tettetett könnyedséggel próbált kérdezni, ám ez alig sikerült neki. Kislánykorától falta a könyveket, maga is verselgetett rendszeresen, bár műveit csak Angelinek merte megmutatni. A férfit véletlenül sodorta mellé az élet. Dobbermann mellett – aki kegyetlen foglalkozása, torz jelleme és riasztó külseje ellenére a nőt szinte a tenyerén hordozta – jó élete is lehetett volna, ám Mariját csak a költészet éltette. Arról ábrándozott, hogy egyszer összetalálkozik az ő Művészével – lehetőleg költő legyen az a Művész –, és az a találkozás mindkettejük számára végzetes lesz majd. Angeli fantasztikus szerető volt, még akkor is igaz ez, ha a testi képességei már nem engedték mindent elsöprő ágybéli ténykedésre, és persze a bárónőt – Mendel Dobbermann hat évvel ezelőtt szívszélhűdésben elszenvedett halálát követően – az sem tartotta vissza, hogy maga is elkaphatja az Angeli testében burjánzó betegséget. Mert ritka, szenvedő mivoltában is angyali egyesüléseikkor csak azt érezte, hogy a Költészet áramlik át a testébe, így válik maga is
10
felnevetett. – Ezt kérdezi, van-e baj? Nem, dehogy is… Annyit akartam mondani csupán, hogy különös… – Különös? Ugyan mi? Angeli megint messze nézett, ahol a havas csúcsok úgy fénylettek most, szinte izzón, hogy be kellett zárnia a szemét. Úgy érezte, igen, egészen belülről és megnyugvással, ilyen lesz, amikor már nem él. Könnyebb volt így beszélnie is. – A különös, kedvesem, hogy ezek szerint ugyanabban a holdfényes órában, sőt, talán percben, amikor önt nem hagyta nyugodni a farkasbőrbe bújt múzsa, én sem találtam békémet az éjszakában. Jó szót választott, amikor úgy fejezte ki magát, hogy vonítani kell, szinte csak ez segít ilyenkor, a vonítás. Tudja, sokszor érzem, amikor ébren nézem csak az ablakon át beszűrődő pisla fényt, ha álmot nem ád az ég, mért nem küld helyette szavakat. Egy költő vagy álmodik, vagy verset ír. És most megtörtént a csoda, eljöttek hozzám azok a bizonyos szavak. – De hát mondja, mondja már! – szorította meg Angeli kezét a bárónő ösztönös erővel, mint aki valóban ebből merít éltető energiát. – Hát hallgassa meg. – szólt a férfi, de a szemét továbbra sem nyitotta fel. – Így, papír nélkül? – kérdte Marija Ivanovna. – Így bizony, ezek a lélek és nem az ész szavai. És ha a semmibe hullnának mégis, az se tragédia, mert elhangzottak egyszer e világban, és immár örökké itt lengenek és körbeölelnek minket. – Hallgatom – mondta a nő, és a költő érezte, hogy a kezére egy forró könnycsepp hull alá. Beszéde halk volt és mégis erős, mint aki minden erejét össze kellett szedje ahhoz, hogy ennek az – utolsó? – éjszakának a hullámait újból szavakba öntse.
Ahogy a kezem a pálmafa Szőrös törzsén végighúzom Ez már a koporsó érintése Ó pálmafa-koporsó Ó halál legyezője Fény, vigyél oda vállaidon, Ahová én már tartozom, Földi porhüvelyem, ím Rég romba dőlt már és Szétesik, mint málló anyag. De fény, te felcsippentesz Engem és viszel az éteri Magasságba, hol lelkem zenéje örökké zengni fog.
Még nagyobb csönd lett. Még szikrázóbban tűzött a nap a magasságból, ahová a költészet is tartozik.
Jegyzetek:
Marija Ivanovna Dobbermann, született Wolfovics (1886-1954), galíciai nemesi családból származik, távoli rokonságot tartottak többek között a Romanovokkal is. Anyai ágon néhány lengyel ős is akadt a családban, akik viszont orosz kötődéseik miatt megvetettnek és gyűlöltnek számítottak saját köreikben. Marija Ivanovna kora gyermekkorától arra kényszerült, hogy megalkuvással határos módon tagadja meg felmenőit és mindenáron az orosz arisztokrácia kegyeit keresse. Tizenhét évesen szerelmi viszonyba bonyolódott az elszegényedett és gyilkosság miatt korábban elítélt és száműzött Balikov herceggel, de akkor apja csődbe jutott, és egyetlen menekülési útvonalként Marija „méltó” házassága jöhetett csak szóba. A zsidó gabonakereskedő, a későbbi terménytőzsdés, Mendel Dobbermann kapva kapott az alkalmon, hogy nemesi családba házasodhat be, még apósa kártyaszenvedélyét és sógora számtalan törvénytelen gyerekét se nagyon bánta, derekasan finanszírozta a Wolfovics család veszteségeit. Mindenki számára tragédiát jelentett tehát, amikor Mendel Dobbermann háromévi gyermekáldás nélküli házasság után egy üzleti útja során szívszélhűdés következtében hirtelen elhunyt egy lembergi fogadóban. Marija Ivanovna utóbb csak egy véletlen folytán találta meg azt a három millió koronát érő értékpapírköteget, amelyet férje a kedves kutyáinak ketrecében rejtett el. Az özvegy ezek után hagyta maga mögött a kietlen birtokot, és költözött el Svájcba, a Lago Maggiore partjára. Itt ismerkedett meg több emigráns művésszel, akiknek köszönhetően ismeretséget kötött az akkor már nagy beteg Angeli Vesterrel is. Úgy érezte, sorsuk a száműzetésben összeköti őket, és többé nem is vált el a költőtől, annak haláláig. Utóbb Marija Dobbermann finanszírozta Angeli Vester műveinek bibliapapírra nyomott összkiadását és hozta létre az Angeli Vester Art Forumot, amelynek keretében kétévente, októberben, rangos költészeti szimpóziumot rendeznek ma is Asconában. Angeli Vester, eredeti nevén Antonin Lupescu (1890-1927). Egyszerű, hivatalnokcsaládba született Brassóban. Apja, Josif Lupescu korán elhunyt, mindennemű megélhetés nélkül hagyva feleségét és öt gyermekét. Antonin előbb a jasii rokonsághoz került, ahol azonban nem fordítottak elég figyelmet az árvagyerekre mindaddig, amíg Egon Kraemer szombatista lelkész fel nem hívta a figyelmüket arra, hogy az értelmes és roppan érzékeny fiúcskát
Bibliográfia:
cut, ő adta neki az Angeli nevet. A Monarchia szétesése után, amikor Galícia lengyel fennhatóság alá került, sok művész Nyugatra emigrált. Angeli, aki addigra három verseskötetet és egy vékony aforizmagyűjteményt jelentett meg Bilgorajban és Lublinban, előbb Berlinben, majd Bécsben, végül Asconában telepedett le, ekkor még végig atyai barátja, Szémann távolból érkező anyagi támogatásával. A 20-as évek elejére azonban nem csak vérbaja, hanem tüdőbaja is elhatalmasodott rajta. Érdekesség, hogy Szémann, akit minden bizonnyal Angeli fertőzött meg a kórral, előbb halt meg, mint patronáltja, még 1921-ben – ami egyébként Angelit végtelenül megviselte érzelmileg („Levelek a halott barátnak I-XXIV”). Amikor 1922-ben megismerkedett Marija Ivanovna Wolfoviccsal, már élő halottnak számított, tisztelői is minden nap várták, hogy bekövetkezhet a legrosszabb. Ám még öt, gyötrelmességében is csodás év adatott a számukra. Arra nincs adat, hogy a betegséget a bárónő elkapta-e Angelitől, ám ha így is történt, minden bizonnyal kigyógyították belőle, hiszen 68 éves kort ért meg, élete második felét Angeli emlékének és művei ápolásának szentelve.
Lupescu: Lélekszél (1911), Gutmann & Lebowitz, Bilgoraj Angeli Vester: A hal álla (1916), Szémann, Lublin Vester: Csonterdő (1918), Szémann, Lublin Angeli Vester: Élni jó és rossz – aforizmák (1920), Szémann, Lublin Angeli Vester: Elvitte a hajó – utolsó versek (1927), Wolf-Art, Ascona Angeli Vester: Minden megtörtént – összegyűjtött versek (1929), Wolf-Art, Ascona Angeli Vester Művei I-XVI (1933-1946), Wolf-Art, Ascona M. Wolfovics: Égből jövet, égbe menet – Az igazi Angeli Vester (1940), Wolf-Art, Ascona Angeli Vester-emlékkönyv – H. Hesse et al. (1949), Eition Cogito, Lugano Marija Wolfovics: Egyedül ő – A. Vester életregénye (1954), Wolf-Art, Ascona Helen Marks-Lubits: A Vester-paradigma (1978), Hieronymus, Frankfurt am Main Wolfgang Anton Dobber: Haldokolni rossz, de hasznos (1984), Thübingen Universität Verlag Virginia „Woolf” Mietoris: Angeli Vester, az eleven halott (1992), Gomma Press, Sausalito Adrian Lupescu: Az ismeretlen (nagy-nagy) bácsika (2003), Farnacu, Bucuresti
11
iskoláztatni kellene. Lupescu előbb a gyulafehérvári lyceumba, majd onnan Máramarosszigetre került, ahol egy véletlen folytán a Jesívába íratták be. Itt ismerkedett meg Szforim Rabinoviccsal, aki először fordította figyelmét a költészet felé. Lupescu eleinte főképp vallásos tárgyú verseket írt, ám egyhamar világi témák kezdték érdekelni, főképp azután, hogy beleszeretett Balthazar Goldmann aranymíves lányába. Megszöktette a lányt, így menekülniük kellett, hát Galícia felé vették az útirányt. Az egyelőre nem tisztázott, hogy Lupescu vajon Martha Goldmanntól kapta-e vérbaját, ugyanis az tudott volt, hogy a lány még Máramarosszigeten meglehetősen kicsapongó életet élt sokat utazó apja távollétében, különös tekintettel az ottani garnizon tisztjeire. A románc két évig tartott, amikor Lupescu a lány társaságát, feslett életmódját terhesnek ítélte, ráadásul szeretett volna mind jobban bekerülni a vilnai és a lublini irodalmi életbe. Szakítottak, és akkor ismerkedett meg Anatolij Szémannal, a kor ünnepelt drámaírójával, rendezőjével és szervezőjével. Meleg barátság alakult ki köztük, Szémann beszélte rá Lupescut, hogy változtasson nevet, egyes források úgy tudják, hogy mivel többnyire „Angyalkámnak” nevezte Lupes-
mozaik
Árva-Szabó Péter
én belőled leszek majd kőtörés utáni felhorzsolt csend amiben jobbról kapom a fényt balról a jódmarta sebek pirosát és középen megkomponált rendben viharzik a nem-tudás száraz porfellege falainkon garattépő köhögés a légkalapácsdúrban sikoltó szilánkcsörömpölés visszhangja a mozaikban újjászületésnek Szánsz még rá időt, hogy magatehetetlen oldalhelyzetemből hátamra billents, és két bordám közé illesztve álladat várd ki újabb oldalrafordulásomat?
újjá
Áldozó Krisztián
I.
a dülöngélő semmibe buknak a napok akár a dominók karcsú, szaggatott sora, gyűrött terítőre visszahulló kártyalapok, régi képen megkopott gyermek s falova.
elkallódik minden, mi mellényzsebbe rejtett, emlékek ékelnek falakat bennünk és akárhol, részegek csodálják, hogy pereg az elfelejtett vakolat az univerzum száraz homlokzatáról,
12
a fukar tények mögött búvó legkisebb szavak. akár a kudarcok apró, meggörnyedt sora, önmaguk kiáltják és semmit sem hallanak, így lakják fejünket és belőlünk bárhova
jutnak is részekké visszhangozzák az egészt. ennek dallamára emelkednek, s buknak mind el monoton rabtánc keserű titok-ízű bilinccsel hogy isten se oldozza fel az újjászületést
Osvát és a százéves Nyugat Tüskés Tibor
A téma, Osvát és a Nyugat persze később is érdekelt, és igyekeztem lehetőség szerint „mindent” elolvasni, ami a folyóirat múltjával, dicső történetével foglalkozott. Ezért vásároltam meg a Nyugat „mindenesének”, adminisztrátorának, szerkesztőségi „titkárának”, a még akkor élő Gellért Oszkárnak két könyvét, a „Kortársaim”-at (1954) és a „Levelezésem a kortársaimmal”-t (1955), valamint kétkötetes önéletrajzát, az „Egy író élete” címűt (1958). Gellért Oszkár számos dokumentumot közölt könyveiben, de kommentárjaiból azt láttam, hogy emlékezete nem mindig működik pontosan, sőt „irányítható”, és a tények értelmezésében alkalmanként (az ötvenes éveket írták akkor!) „korszerűsít”. Más forrásokhoz azonban nem jutottam. Gyanúmat megerősítette Illyés Gyula korrekciója, „A Nyugat vége” című 1955-ös írása. És még inkább kétségeket ébresztett bennem Fenyő Miksának az emigrációban írt és 1960-ban megjelent könyve, a „Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről”, melyet maga a szerző küldött meg nekem New Yorkból „tankönyvként” akkor, amikor már a Jelenkort szerkesztettem. (Könyvéből ma sem lehet sok példány az országban.) A Nyugat ma már hozzáférhető reprint formában a nagyobb hazai könyvtárakban, és a folyói-
13
Amikor a pesti egyetem után, az ötvenes évek első felében, egyéves dombóvári kitérővel, Pécsre kerültem, és a Janus Pannonius gimnáziumban tanítani kezdtem, azt terveztem, hogy Osvát Ernőről írok doktori disszertációt. (Talán már ekkor mocorgott és készülődött bennem a majdani irodalmi folyóirat szerkesztő?) Először is tájékozódtam, és hamar elkeseredtem. Le kellett mondanom a téma kidolgozásáról. Ugyanis Pécsett, a legnagyobb könyvtárakban sem találtam teljes Nyugat-évfolyamokat, és nem találtam meg Osvát egyetlen megjelent könyvét. Osvát, akinek igazi műve a Nyugat szerkesztése volt, írói portrékat, kritikákat, aforizmákat írt, egyetlen könyve jelent meg, de az is csak a halála utáni évben, 1930-ban, „Az elégedetlenség könyvéből” címmel. Én is elégedetlen voltam. Csak emlékeim voltak a Nyugatról, emlékek, amelyeket a pesti Egyetemi Könyvtár folyóirat-olvasójában szereztem, még akkor, amikor egyetemi hallgatóként a helyben olvasásra kikölcsönzött folyóirat régi, megsárgult lapjai fölé hajoltam.
rat „irodalma”, valamint első szerkesztőjének méltatása is könyvespolcnyi méretre nőtt. Tekintsünk el ennek az anyagnak akár vázlatos ismertetésétől és tömör összefoglalásától is. Egyetlen kérdésre szeretnék röviden válaszolni: Mi adta meg a Nyugat folyóirat kivételes jelentőségét, meghatározó szerepét a huszadik század első fele – mintegy negyven év – magyar irodalmában?
1. A Nyugatban egy teljes írói kör lépett fel csaknem azonos időben, és szerveződött nemzedékké azonos irodalmi, esztétikai és közösségi törekvések jegyében. A nemzedék minden tagja a saját hangszerén játszott, de a nemzedék tagjait Osvát karmesteri pálcája irányította és szervezte nagyzenekarrá. Ma már elegendő, ha csak a neveket soroljuk fel: Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Tersánszky, Kassák… De a Nyugat helyet adott egy második nemzedék tagjainak is: Kodolányi, Németh László, Illyés, Erdélyi, stb., sőt felnevelte a harmadik nemzedéket is: Weöres, Rónay, Jékely, Vas, Takáts Gyula, Radnóti, stb.
2. A Nyugat vonzó és maradandó irodalmi programot hirdetett, ma is érvényes és hiteles célokat követett: a magyar irodalom vigyázó szemét Párizson át egész Európára vesse, igényét a világirodalom mércéjéhez és értékeihez szabja. Ennek a programnak vezérszava a modernség volt. A modernizmus, amely a megújulás mellett vállalja a tradíciót és a folyamatosságot, az egyetemes és a nemzeti szintézisét. Ady Csokonait és Vajda Jánost „ébresztette”, Babits Vörösmartyt, Kosztolányi Petőfi alakját idézte, Móricz Kemény Zsigmondot és Tolnai Lajost „porolta le”.
3. A Nyugat nemcsak egyetlen, kéthetente megjelenő folyóirat volt, hanem széleskörű mozgalom is. Volt idő, amikor a folyóirat csupán néhány száz példányban látott napvilágot, de akkor is hatalmas kisugárzása volt. Győrtől Aradig léteztek olyan irodalmi lapok, folyóirat-kísérletek, amelyek szerkesztési elveikben a Nyugatot követték, amelyek vezérlő csillaguknak a Nyugatot tekintették, és a maguk módján, a maguk eszközeivel és a maguk lehetőségei szerint, kis-Nyugatok akartak lenni. A „jobb” vidéki napilapok is rendszeresen hírt adtak a Nyugat megjelent számainak tartalmáról, a
folyóiratban zajló vitákról, a Nyugat szerzőinek felolvasó estjeiről. Minderre van egy helyi példám. Még fiatal tanár koromban, 1956 tavaszán, amikor Pécs irodalmi hagyományainak felkutatásával foglalkoztam, Hatvany Lajos egy levelezőlapon felhívta a figyelmemet arra, hogy „az első világháború előtt, 1908 és 1912 között”, a Nyugat íróival, Adyval és Heltai Jenővel Pécsett járt „egy Nyugat felolvasás okából… Érdemes volna utánanézni.” Nos, akkori tanítványaimmal utánanéztünk a dolognak. Némi keresgélés után a korabeli pécsi lapokban megtaláltuk: a pécsi Nyugat-est Ady, Hatvany, Heltai és Ignotus részvételével 1910. október 1-jén zajlott a Vigadó nagytermében (a későbbi Corsó, illetve Korzó kávéházban). Az estről két pécsi lap, a Pécsi Napló és a Pécsi Újlap is beszámolt, és egymásnak szögesen ellentétes hírt adott róla, kommentárral kiegészítve azt. A Pécsi Napló a következőket írta: „Jött a közönség, szép
finom selymekben a nők és nagyrészt feketében a férfiak, és a szenzációs élvezetek reményében helyet foglaltak…” A Pécsi Újlap szerint: „Ámde Ady Endrében, az Ultra-Petőfiben, a csak száz év múlva megérthetővé váló költőgigászban, a magyar költészet főslágerében csalódott a felcsigázott reménységű fényes közönség…” A Nyugat-est története, a korabeli sajtóvisszhang, a beszámolók teljes szövege ott olvasható „Pécsi Múzsa” című, legelső, 1958-ban megjelent kis könyvemben. Továbbá az utókor emléktáblával jelölte meg azt a Színház téri épületet, ahol csaknem száz éve Ady és a Nyugat írói Pécsett közönség elé álltak. Pécsett, egy vidéki magyar városban, csaknem száz éve… Egy mai, induló, vidéken megjelenő folyóiratnak, mint amilyen az Irodalmi Páholy, nem is lehetne igényesebb, rangosabb, hitelesebb mintája, mértéke és példája, mint a 100 éve indult és csaknem fél évszázadot megért Nyugat.
Egy ég alatt Kosztolányi Dezső
Válogatás a Nyugat folyóirat különböző számaiban megjelent, Osvát Ernőről szóló írásokból.
14
o. e. Így rövidíti nevét ő, ki szereti a jelképeket és a tömörséget.
Budapesten mindössze pár hónapja lehettem, tizenkilenc éves voltam, s egy ódon, ferencvárosi bérházban laktam, ahol csak a házmester ismert. Vidéki újságokba írogattam verseket ritkán. Egy reggel a postás levelet hozott, melyben O. E. megkért, keressem fel őt délután ötkor, a Bristol-kávéházban. Vajon honnan tudta meg lakáscímem, a ház, emelet és ajtó pontos számát? Sohasem láttam őt addig. A kávéházban sok száz ember közt ült fekete márványasztalnál, fekete haja volt, fekete szeme, feketekávé állt előtte, s szokása szerint fekete süteményt is hozott magával, melynek ízét a fekete mák adja meg, a fekete fűszer, melyet csak finom ínyek kedvelnek. Biztosan feléje indultam. Vajon honnan tudtam meg, hogy ő az? Ezen a délutánon kikérdezett, mind vádlottat az ügyész, mint pap a gyónót, mint fiút az apa, s aztán a Figyelőben, mely a Nyugat előfutárja, megjelent három szonettem.
Azt mondta, hogy minden író, még a legnagyobb is, sok vegyest, sok szemetet termel. Ha valami rossz, azt leghelyesebb úgy hagyni. Balzac se törődött ezzel, s okosan cselekedett. Az egész számít.
A jellemzés túlzás, mondta ő. Túlzás minden jellemzés, hamisítás, általánosítás. Mindnyájan egyszerre ilyenek vagyunk, meg olyanok is, vagyis bonyolultabbak, összetettebbek, semhogy a szavak megértethetnék.
Egy adoma kerengett róla. A fiatal írónak megjelent a könyve, nem bírta elérni, hogy ő elolvassa, erre cselhez folyamodott, lemásolta a nyomtatott szöveget a keze írásával, átnyújtotta neki, mint kéziratot és ő erre tényleg elolvasta.
Minden volt számára a kézirat, melyet bírált, akkor nem számított se ő, aki olvasta, se az író, aki írta, csak az érték. Emellett lázasan izgatta az az ember, aki írta, sőt tulajdonképpen csak ez izgatta, ennek az embernek az élete. Érthetetlennek látszik ez, de kérem, értsenek meg. Előzőleg, utólag vagy köz-
Olyan kapcsolatban állt az összes írókkal, legtávolabbiakkal is, akikkel sohasem érintkezett, mint más a családja tagjaival, a legközelebbiekkel. Felfedezettjeiért semmiféle áldozatot nem sokallt, veszekedett és verekedett értük, megvetve idejét és érdekeit is.
Nem volt az a kritikus, aki úgynevezett tárgyilagosságát fiókban őrzi bezárva. Engedte, hogy hasson rá az élet, hogy keresztül-kasul befolyásolja, akár a költő, aki a valóság csip-csup jelenségeiből meríti ihletét, a kisszerűből a nagyszerűt.
Kritikusi nagysága abban rejlik, hogy titokzatos módon, melynek kulcsa egyéniségében lelhető, mindig helyes mértékkel forrasztja az ellentétes elemeket eleven ötvözetté. Alkotó ítéletei voltak.
Valóban az írást tartotta legtöbbre a földön, mint az élet tömény kivonatát, illatpárlatát.
I. (szerelmes) Tolnay Donát
a dóm kupoláján rézkakas rajta aranymáz tekinteted a sűrű hidak alatt a kanálist keresed fátylad ostoba játék szoknyádon ezer árnyék tökéletes kontraposzt legyezős kezed, ernyőt emel gyönyörű szemed felett s irgalmat, átkot oszt.
szimmetria
Körben állunk Néhány emberi rémalak Feszülve, néhány szálra, zsinegre, Mint megannyi vitruvius-akt Inga leng kezünkön, S a palást alatt Ívein rajzolunk, imát rebegve Bűvös, új templom falakat
15
ben egy lélekbúvár érdeklődésével tanulmányozta ezt az embert, hogy ne csak kézirataiban olvasson, hanem szívében, veséjében is.
II. (elmélkedések) 1. Isten vitrinbe rakott tanulmány megérteni nem lehet. hogy közelebb jussanak hozzá: eladják a lelküket.
2. -nagyra vagy magaddal homlokodon a Gond Múzsája ül szent célok, világi hitek, s a lelked új kort vesz feleségül
3. örökségük a múlt újdonsága antik romok között is csak gyom a gyom, e nagyság, még ha égi is, csak új kavics a romokon.
16
4. -nagyra vagy magaddal kézjegyed mindenütt mégis, a friss útjelzőkön, nem érthetőbb, vagy nagyszerűbb a nyomott, mint az írott betűd
Az irodalomnak dolga van
17
Beszélgetés Vasy Gézával, az Írószövetség nemrégiben megválasztott elnökével
Készítette: Bartusz-Dobosi László
Beszélgetésünk apropója, hogy Önt 2007. szeptemberében az Írószövetség elnökévé választották, amihez gratulálok. Előtte évekig tagja volt az elnökségnek, úgyhogy tudta, hogy mit örököl, de azért valljuk be, nem könnyű az örökség. Milyen tapasztalatai vannak az elmúlt néhány hónapról és milyen tervei az elkövetkező éveket illetően? Hadd kezdjem egy kicsit messzebbről! Egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy én irodalmárnak születtem. Tulajdonképpen már 13-14 éves koromban eldöntöttem, hogy az irodalommal szeretnék foglalkozni. Már akkor Illyést olvastam, irodalmi folyóiratokat lapozgattam, és valahogy belülről – nem tudatosan – éreztem, hogy az irodalomnak dolga van az adott nyelvi közösséggel, amelyben tevékenykedik. Ehhez hozzájött ’56. Akkor én első gimnazista voltam és a szüleim tudta nélkül, gyakorlatilag végigcsináltam az egész október 23át az egyetemistákkal, Nagy Imre esti megszólalásáig. Veres Pétert is hallottam beszélni a Bem szobornál, aki akkor az Írószövetség elnöke volt. Tavaly a Rákóczi Szövetség felkért, hogy mint az Írószövetség elnöke, tartsak beszédet ugyanott. Felemelő érzés volt. Már ezért megérte elvállalni az elnökséget, hogy egy ilyen magasztos dolgot átélhettem. De visszatérve a gimnáziumi évekhez, volt ott egy körünk, akikkel állandóan az irodalomról beszélgettünk. Ha valamelyikünk talált valami érdekeset, akkor azt odavitte a többiek elé, és mi megtárgyaltuk, elolvastuk. Nagy Lászlót, akit én még a kedvenc íróim közül is szeretnék kiemelni, s akiről azóta három könyvet írtam, Várady Szabolcs fedezte fel nekünk. Én meg Juhász Ferencet találtam meg. Ők akkor még fiatalnak számítottak, csak a szakma tartotta számon munkáikat. Később egyetemista koromban továbbra is irodalmi életet éltem: a magyar irodalomtörténeti diákkör elnöke lettem, majd bekerültem az egyetemi tudományos folyóirat szerkesztőbizottságába, és később az alkotókör elnökének is megválasztottak. Onnan aztán nagyon hamar idekeveredtem az Írószövetséghez, ahol 1973-ban újjáalakítottuk a Fiatal Írók Körét, amelyet az én javaslatomra Fiatal Írók József Attila Körének (FIJAK) neveztünk el.
Ez a mai JAK elődje volt. Részben ennek volt köszönhető, hogy a Mozgó Világ folyóirattá alakult, s hogy létrejöhetett a Móricz Zsigmond Ösztöndíj. Ezek azért voltak nagyon fontosak, mert előtte nem volt semmiféle támogatása a fiatal íróknak, ezek a szervezetek pedig ezt pótolták. Később engem delegáltak a Művészeti Alaphoz az elnökségbe, itt is a fiatalok ügyeit képviselni, egyszóval beindult valami. Hogyan lehetett mindeközben családi életet élni? Nem volt könnyű, hiszen korán megházasodtam és közben három gyermekem is született, valamint tanársegédként tanítottam az egyetemen. Egy pár évig szüneteltettem is a közéleti szereplésemet. Minek volt köszönhető a visszatérés? Ha jól tudom, a budapesti Egyetemi Színpadnak is volt köze ehhez. Igen, a ’80-as évek elején kerültem oda. Vezetőváltás volt és olyan valakit kerestek, aki az egész egyetemi közművelődést irányítaná, benne természetesen az Egyetemi Színpadot is. Ide tartozott az Eötvös-klub, a különféle művészeti együttesek és egy kisebb közművelődési módszertani csoport. Kulin Feri barátomat keresték meg először, aki viszont akkor lett a Mozgó Világ főszerkesztője, és ezért ő maga helyett engem ajánlott. Én meg mindig is azt gondoltam, hogy az irodalom, a versmondás és a színjátszás édestestvérek, így nagyon hasznosnak gondoltam ezt az egészet. Az Egyetemi Színpadnál azonban nem mint rendező vettem részt, hanem irodalmi esteket szerveztem, szerkesztettem. Az egyetlen baj az volt, hogy sokkal kevesebbet tudtam írni közben, mint szerettem volna. Volt egyébként ehhez valamiféle affinitása? Hát persze, hiszen különben nem vállaltam volna el. Hét évig vezettem az egyetemi központi közművelődési szervezetet, majd amikor 1987-ben decentralizációt hajtottak végre és önállósultak ezek a művészeti egységek, még négy évig az Egyetemi Színpadnál maradtam. Akkor jöttem el, amikor a rendszerváltozás után a piaristák visszakapták az épületet, s visszaalakították a színházból az Egyetemi Kápolnát az eredeti helyén. Még kiharcoltuk, hogy legyen egy új helyszín, amit kialakítottak nekünk kamaraszínháznak, de én azt már nem akar-
18
tam vezetni. Nagyon jó iskola volt. Sikerült nagyon sok irodalmat belevinnem a munkába, és természetesen nagyon szép, felejthetetlen emlékeim vannak ebből a korszakból. Ilyen volt például valamikor a ’80-as évek elején, amikor a Nagyváradi Állami Színház vendégszerepelt nálunk. A csilláron is lógtak az emberek. Negyven év után, ekkor jutott el először Budapestre a társaság. Fantasztikus élmény volt. Sajnos a távozásom után aztán pár év múlva megszűnt az Egyetemi Színpad. Nagy kár érte, mert én még azért is próbáltam harcolni, hogy indítsanak egy színháztörténeti szakot, drámapedagógiát az egyetemen, de végül ez Veszprémben kezdett működni Bécsy Tamás vezetésével. Az a groteszk az egészben, hogy Tamás nálunk volt professzor. Ez megint a támogatásokhoz, a pénzügyi háttérhez vezet vissza minket. Már akkor megkezdődtek a megszorítások a kulturális életben, s ennek esett áldozatul az Egyetemi Színpad. Mivel foglalkozott ezután? Ez 1991-ben volt, s akkor jött egy kicsit szabadabb korszakom, amikor elkezdtem „ontani” magamból a könyveket. Szinte szégyellem, annyit írtam. Említene néhány nevet, akikről írt? Nagy Lászlóról több könyvem is megjelent, írtam Illyés Gyuláról, de Kormos Istvánról is én írtam az első monográfiát. Fontosnak tartom a Juhász Ferencről, Csoóri Sándorról, a Kilencekről készült tanulmányköteteimet is. Eközben az Írószövetségben először a kritikai szakosztály vezetőségének, majd a választmánynak, és hat évvel ezelőtt az elnökségnek is tagja lettem. Így már két cikluson keresztül követhettem nyomon ezt a cseppet sem könnyű munkát, de most, pár hónap elteltével, ebben az új pozícióban, határozottan állíthatom, hogy egészen más terhelést és felelősséget jelent elnökségi tagnak lenni, mint elnöknek. Mit tart legfőbb céljának, amit szeretne az elnöksége alatt elérni? Erre nagyon egyszerűen tudok válaszolni: megerősödve megmaradni. Jelenleg nagyjából 900 tagja van az Írószövetségnek, s ezzel ez a legrégebbi és egyben legnagyobb írószervezet az országban. A céljaim között ott bujkál az az elképzelés is, hogy az úgynevezett „rivális” írószervezeteket ne kelljen
riválisoknak nevezni. Ebben, hogy így alakultak a dolgok, nagy szerepe van a sajtónak is. A 2004-es Döbrentei-ügy volt az egésznek a kirobbantója, amit azóta is állandóan sulykolnak, életben tartanak. Szerintem ez nem tesz jót a kapcsolatunknak, de én azért érzékelek egyfajta közeledést. Mondjuk ki, hogy a Szépírók Társaságáról beszélünk, amelynek a taglétszámát ez a fentebb említett 2004-es eset duzzasztotta fel igazán, hiszen akkor volt egy nagy kilépési hullám az Írószövetségből. Igen, de nem is az a baj, hogy vannak más írószervezetek. A baj az, hogyha ezek nem tudnak összefogni. A ’90-es évek elején, amikor Jókai Anna volt az Írószövetség elnöke, volt egy olyan elképzelés, hogy váljunk valamiféle írókamarává. Azon belül lehettek volna különféle csoportosulások, amelyek akár el is nevezhették volna magukat. Ha ez sikerült volna, akkor talán másképp állna most a helyzet, bár hangsúlyozni kell, hogy talán, mert már az 1989/90-es év telén, a politikai pártok mentén érezhető volt az írók között is egyfajta elkülönülés, amit a népi-urbánus fogalmakkal is szokás volt megjelölni. De visszamehetünk a kuruc-labanc szembenállás idejéig is, mert sajnos most is valami ilyesmi mérgezi, mételyezi a szellemi életet. Azon kell azonban dolgoznunk, hogy ez elcsendesedjen, de ez csak egy hosszú folyamat eredménye lehet. Mi a fő nehézség? Továbbra is azt gondolom, hogy a sajtó gerjeszti ezt leginkább. Most ősszel is például az Írószövetség közgyűléséről megjelent sajtóközlemények egy részében olyasmit hangsúlyoztak, hogy a jelentős írók már elhagyták az Írószövetséget és átmentek a
Szépírók Társaságába. Ez torzítás és semmiképpen sem segíti a közeledést. Egyébként pedig a múltkor összeszámoltam, hogy közel 40 olyan élő tagja van a szövetségnek, aki Kossuth-, Széchenyi-díjas vagy babérkoszorús. Az is igaz, hogy nekik van csak Nobel-díjasuk, de az is, hogy nem attól lesz valaki jó író, hogy különféle díjakat kap. Szerencsére az elmúlt évben azért kiderült, hogy a szembenállás ellenére, vannak az írószervezeteknek közös érdekeik. Ilyen például a közös érdekképviselet a költségvetési támogatás megszüntetése ellen. Úgy érzi, hogy az állam nem támogatja ma kellőképpen az irodalmat? Úgy. 1990 óta nincs becsülete az irodalomnak és az
Ezzel csak részben értek egyet. Nem az a lényeg, hogy egy folyóirat mennyi ideig tud fennmaradni, hiszen ez nagyon sok mindentől függ. Miért lenne az baj, ha csak néhány évig, vagy akár csak néhány szám erejéig tud megjelenni? Hadd mondjak egy példát! A ’60-as években, a pesti bölcsészkaron jelent meg egy egyetemista folyóirat, a „Tiszta szívvel” című, amelyik nagyon kevés ideig tudott működni, de Bella István nemzedéke, az úgynevezett „Kilencek” csapata itt indult. Emiatt ez már több mint egy „lábjegyzet” a folyóiratok történetében. Vagy hadd mondjak egy másik példát! Idén ugyebár 100 éves lenne a Nyugat, amelynek volt három közvetlenebb folyóirat-előzménye, amelyek egy-két évig, vagy néhány hónapig jelentek csak meg. A Nyugat mégsem létezhetett volna nélkülük. Az egyik a „Szerda” címet viselte, s ha jól emlékszem csak néhány hétig létezett, s azzal csúfolkodtak a megszűnése után, hogy csütörtököt mondott! De a viccet félretéve, az irodalmi folyóiratok, véleményem szerint, nagyon fontos missziót folytathatnak egy-egy adott területen, ezért támogatni kell őket, hadd járják körbe a helyi adottságokat. Mi a véleménye a tematikus számokról? Az idei évet a minisztérium a „Reneszánsz évének” hirdette meg, mi pedig a Páhollyal szeretnénk egy ilyen tematikájú számmal előállni! Érdekesnek tartom a gondolatot, minthogy azonban én főként a XX. századdal foglalkozom, nem nagyon mélyedtem el a reneszánsz vizsgálatában. Van ugyan egy tankönyvem, „Korok, stílusok, irányzatok az európai kultúrában”, de abban csak egy kis fejezet foglalkozik a reneszánsszal. Ez olyan speciális területe a régi magyar irodalomnak, amihez én nem merek komolyan hozzászólni. Amennyiben a reneszánsz fogalmat átültetjük egy kissé a mai korba, és azt mondjuk, hogy újjászületés, a magyar kultúra újjászületése, akkor már könnyebb hozzányúlni, nem? Igen, de ehhez meg olyan mecénásokra lenne szükség, mint amilyen mondjuk Soros György volt egy évtizeddel ezelőtt, aki célzottan támogatta az írókat és általában az irodalmat. Ebbe a sorba lehetne állítani Demján Sándor „Prima primissima” díját. Igen, bár legyen világos előttünk, hogy itt azért a reklám a legfontosabb, és hogy az ilyen díjaknál a végső szót az alapító mondja ki, és nem lehet pontosan tudni, hogy milyen szempontok alapján. Vannak persze szakbizottságok, akik javaslatot tesznek, de a döntés a támogatóé. Ez persze valahol teljesen normális, de csak részben érzem őszintének ezt az egészet. Ettől nem fog újjászületni a magyar kultúra. Persze ugyanígy zajlik ez az állami kitün-
19
íróknak, pedig a magyar kulturális örökségben, véleményem szerint, az irodalomnak van a legfontosabb szerepe. Nem ismerik fel, hogy a klasszikus irodalom mellett, a kortárs irodalomtól is függ, hogy a magyar nyelv milyen módon alakul, merre megy tovább, hogyan és milyen mélységben épül bele a felnövekvő nemzedék tudatába. Újra csak azt mondom, hogy az irodalomnak dolga van nálunk, de nem kap kellő hangsúlyt, megbecsülést. Térjünk át egy kicsit az irodalmi folyóiratokra! Van-e Ön szerint szükség ennyi folyóiratra, mint amennyi Magyarországon megjelenik? Én nem hiszem, hogy olyan nagyon sok lenne belőlük, ahogy azt sem hiszem, hogy a legtöbb író Magyarországon van, ahogy ezt mondani szokták. Ez csak amolyan bevett szófordulat itt nálunk. Ugyan nincs sok külföldi tapasztalatom, de még ifjú koromban egyszer, amikor Macedóniában jártam, ahol mindössze másfél millióan élnek, kiderült, hogy nem csak a számarányait tekintve, hanem abszolút értelemben is több költő volt, mint Magyarországon. De ezt hallottam például a Benelux-államok kapcsán is, szóval minél kisebb egy nyelv, úgy látszik, annál erősebb ez a megőrzési szándék az alkotókban, s ezért többen ragadnak tollat. Másfelől több évig az NKA kuratóriumának is a tagja voltam, ahol a kormányzati ciklusoknak megfelelően változott az elnökök személye, de akár művész volt az illető, akár közgazdász, mindig ugyanazzal a véleménnyel álltak elő, hogy minek ennyi író, folyóirat, könyv! Valahogy azt éreztem, hogy szerintük csak a remekműveket kellene támogatni. Én azonban úgy látom, hogy nem lehet előre tudni, hogy miből mi lesz, azt majd az idő dönti el. Lehetőséget kell adni mindenkinek! Pontosan. A szellemi élet egészséges működéséhez a legszerényebb gondolatra is szükség van. Mostanság két kulcsfogalom van: a globalizáció és a regionalizmus. Hiszem, hogy a szűkebb értelemben vett régióknak is szükségük van saját kulturális életre, folyóiratokra, helyi írókra, stb. Tokaj például nagyon büszke arra, hogy minden évben ott rendezik meg az Írótáborokat. Ennek rangja van. Ebből építkeznek, de nem csak ők, hanem a nagy egész is. Olyan ez, mint az élsport és a tömegsport. Mindkettőre szükség van. A tömegsport támogatása nélkül soha nem lesznek élsportolóink. Persze vannak szakmai kritériumok, de én sokkal nagyvonalúbban kezelném ezt a kérdést. Ebből a szempontból maximálisan liberális vagyok. Ha 123 folyóirat lenne, akkor legyen annyi! Egyébként is van egyfajta kontraszelekció. Az életképtelen folyóiratok előbb-utóbb megszűnnek, a jobbak megmaradnak.
tetésekkel is. Nem mindig azok kapják, akik azt akkor a legjobban megérdemelnék, sokszor politikai döntések születnek a szakmai döntések helyett. De nem is ez a lényeg. Az embernek akkor
is írnia kell, ha ezt semmiféle módon nem díjazzák. Nincs hiábavaló munka, még akkor sem, ha az aktuális „halhatatlanság” éppen az adott politikai vezetőrétegtől függ.
Nagy László fájó hiánya Vasy Géza
20
Mottó helyett: Az utókor lehet kegyetlenül igazmondó, de szégyellje magát, ha igazságtalan
Harminc éve halt meg Nagy László. Egyetlen nemzedéknyi idő egy társadalom történetében olykor szinte percnyinek mutatkozik, máskor viszont évszázadnyinak. Alighanem ez történt most is, az ezredfordulón. Ha belegondolunk, hogy Nagy László nyilvánosság előtti költői pályája is éppen három évtizedes, s akár csak kissé ismerjük is az 1940-es évek magyar világát, akkor okkal gondolhatjuk, hogy az az időszak is évszázadnyi változatosságot sűrített magába. Márpedig az ő költői világát az 1925 és 1978 közötti évek tapasztalatai formálták, így egy mai fiatal akár azt is gondolhatja, hogy özönvízelőtti korszakról van szó. Rendben, legyen özönvízelőtti, ám Noé bárkája nemcsak állatokat menekített meg az utókor számára, hanem minden szellemi kincset is. Nagy László költészete olyan szellemi kincs, amelyet eltaszíthatunk ugyan magunktól, de akkor mi leszünk szegényebbek, majd azok az utódaink is, akiknek tudatlanságunk miatt nem tudjuk továbbadni ezt az örökséget. Az utókor valóban kegyetlen szokott lenni. Az utókor szóvivője mindig egy újabb nemzedék, amely kritikusan szemléli elődeit. Szigorúbban szelektálja az értékeket, mint a megelőző korszak, és sokkal megértőbb a maga jelenkorának még bizonytalanabb teljesítményeivel is. Az újdonságot írja lobogójára, de nem mindig képes megkülönböztetni az új értéket és a majmoló újszerűséget.
S így sokszor nemcsak elődeivel igazságtalan, hanem kortársaival is. Egyrészt túlértékel, másrészt leminősít. Különösen akkor van ez így, ha egy új nemzedék radikálisan új programmal lép fel, mint például éppen száz éve a Nyugat. E folyóirat szerzőire azonban nem az igazságtalanság a jellemző. Vállalták a teljes magyar irodalmi hagyományt, sőt a korábbinál teljesebbé tették azt. A századelő irodalmából vállaltak minden olyan értéket, amelyhez akár csak csekély mértékben is kapcsolódhattak, s csak azt utasították el, ami radikálisan fellépett ellenük, illetve azt, aminek nem volt művészi értéke. A századvéghez képest szomorúbb az ezredvég irodalmi élete. A hetvenes évek végén bontakozott ki a posztmodernnek nevezhető irodalmi áramlat, amely lényegében teljes tagadása volt a korszak hivatalos irodalomszemléletének, mégis élvezhette e hivatalosság gyakorlati támogatását. Ennek legalább részben abban lelhető meg a magyarázata, hogy ez az áramlat még az újholdasok felfogásánál is teljesebben elutasította az irodalom közéleti-politikai funkcióját, s ez kapóra jött az egyre válságosabb helyzetbe kerülő szocialista rendszernek, amelyet egyre jobban idegesítettek a kritikus hangok. Kibontakozásakor, s főként 1990 után a posztmodern a Nyugathoz, de még Kassákhoz képest is nagyfokú agresszivitással lépett fel. Módszertani-
lag ez ahhoz hasonlítható, amit a bolsevisták tettek 1945, s még inkább 1948 után. A posztmodern is szerette volna „a múltat végképp eltörölni”, s „holnapra” megforgatni „az egész világot”, ám ezúttal nem a Kánaán felé. Ideológusai számára úgy tűnt, hogy ez néhány év alatt sikerült is. Ortodox marxistákhoz hasonlóan az egyetlen igazság birtokosainak gondolták magukat. Amit nem tekintettek a saját közvetlen előzményüknek, azt mind leminősítették, a nem hozzájuk csatlakozó írókat pedig jelentéktelennek minősítették. Ám az új évezredbe átlépve mintha elhallgatott volna a posztmodern irodalmi harsona. Egyre több alkotóról derül ki hirtelen, hogy voltaképpen nem is posztmodern. A tábor azonban megmaradt, s bástyáit szigorúan védelmezi. Az irodalomtörténet-írás pedig önjáróan megy tovább, s egyelőre alig akar tudomást venni egy újabb, egyelőre még véletlenül sem megnevezett, s talán meg sem nevezhető korszak létéről. S alig próbálja a maguk rangján visszaemelni a kánonba az onnan méltatlanul kiseprűzötteket. A posztmodern áldozatai közé tartozik az a költői irányzat is, amelyik első képviselőinek, Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak költészetében 1952 és 1956 között bontakozott ki, szembeszegülve a hatalom irodalompolitikájának kívánalmaival. 1965-ig tartó félreszorítottságuk ellenére komoly volt a hatásuk, az induló költők nagy része tanult tőlük. 1965 után igen széleskörű olvasottságra és népszerűségre tettek szert, s egyértelművé kezdett válni, hogy a korszak legfontosabb néhány költője között van a helyük. Néhány versük bekerülhetett a középiskolai tankönyvekbe, lassan egyetemi tananyaggá is váltak. S folyamatosan gyarapodott, főként a lezárult Nagy László-pálya kapcsán a vele foglalkozó könyvek száma is. A posztmodern szerzők azonban inkább csak elutasító véleményüket közölték, folytonosan hirdetve azt, hogy sem a vátesz-típusú, sem másfajta „közéleti” költészet nem rendelkezik semmifajta érvényességgel. Ha ez így volna, akkor az ilyesmi nem is rendelkezne tartós esztétikai értékkel. Ha ez így volna, akkor például Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János is jelentéktelenné válna. A múlt esztendőben jelent meg egy nagyterjedelmű, háromkötetes munka, címe: A magyar irodalom történetei. A harmadik kötet „1920-tól napjainkig” kísérli meg… Mit is? Mert formabontó módon sem tekinthető irodalomtörténetnek. A többesszám ugyanis azt sugallja, hogy különböző nézőpontok fognak szembesülni, például egy posztmodern, s egy „későmodern” álláspont. De nincs így. A szerkesztők, Szegedy-Maszák Mihály és Veres András eldöntötték, hogy miről lesz szó, s
az egyes fejezeteket ki fogja megírni. Eldöntötték tehát, hogy a kilencszáz sűrűn teleírt oldalas könyvben nincs szükség Nagy László-fejezetre. Nem itt van a helye annak, hogy soroljam, kikre, mely művekre nincsen szükség. Sok jeles szerző csak egykét névsorolvasásban szerepel, mások ott sem. Nagy László hozzájuk képest jól járt. Legalább részben bizonyára Tolcsvai Nagy Gábornak, egyik monográfusának köszönhetően, aki a következő fejezet szerzője: Szembesülés a naiv költői világépítés határaival. 1954-ben megjelenik Juhász Ferenc A tékozló ország című műve. E kilenc oldalas fejezetbe illesztett be több mint egy oldalnyit Nagy Lászlóról, aztán Csoóri Sándorról, s valamennyit Kormos Istvánról. A fejezet címe – bárki adta is – kissé félrevezető, s talán nem szándékosan, de leminősítő. A pályakezdés kapcsán okkal lehetne ezt a szempontot kiemelni, ám az életművek egészére s így lényegére már korántsem ez a jellemző. Mégis, hadd írjam le még egyszer: köszönet illeti a szerzőt, hogy érdemben szólt Nagy Lászlóról is. A fejezet összegzése azonban aligha fogadható el. Először az irodalmi népiesség 1945 utáni történetének értelmezése következik, ám inkább csak a Rákosi-kor félhivatalos álláspontja íródik le, s kerül elutasításra. A továbbiakban hasonló a helyzet: a „szakirodalomra” hivatkozva megfogalmazódik Bartók példájának leegyszerűsítő irodalmi értelmezése, majd ennek elvetése következik, ahelyett, hogy a Bartók-modell igazi értelmezéséről lenne szó Németh Lászlótól Csoóri Sándoron át Jánosi Zoltánig. Az utolsó bekezdés elismerve a két költő értékeit, így fejeződik be: „A külső, nem irodalmi tényezők, amelyek a vallomásos és képviseleti költészeti formákkal kapcsolódtak össze, kissé távol tartották ezt a költészetet a kortárs irodalom más áramlataitól. A világra való rácsodálkozás enyhe naivsága, a közösségmagyarázat és a történelemértelmezés néha kissé egysíkú jellege, valamint a személyiség kérdéseinek háttérbe szorítása e költészetet kiszolgáltatta a történeti eseményeknek.” Meglehetősen nehéz e két életművet az egyébként igen sokarcú modern világlírától elszigetelt zárványként olvasni. Egyébként a fogadtatástörténet tanúsága szerint a hatvanas-hetvenes években három magyar költő volt, aki valamiféle világirodalmi figyelmet tudott kelteni: Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc. Illyés majdnem megkapta a Nobel-díjat, Juhász Ferenc is fel volt terjesztve. Tegyük hozzá, hogy ezekben az évtizedekben nem volt kedvező helyzetben irodalmunknak a szocialista táboron kívüli népszerűsítése.
Nagy Lászlót a bolgárok szinte nemzeti költőjükként tisztelték. A macedóniai nemzetközi sztrugai fesztivál nagydíja pedig irodalmunk egyik első jelentős nemzetközi elismerése. Meddig jellemezte e két költészetet „a világra való rácsodálkozás enyhe naivsága”? Éppen ez rombolódott le, s ennek feszültségéből alakult ki a nagy költészet. „Néha”, „kissé” bármely életmű bármilyen szempontból nevezhető „egysíkúnak”. Minden fontos szempont figyelembevételével alighanem akadémiai tanulmány születne s nem költemény. A posztmodern megunhatatlanul szajkózza, s vádként hogy „a személyiség kérdéseinek háttérbe szorítása” jellemzi az általa nem kedvelt szerzőket. Ha így lenne, akkor se lehetne ez vád, hiszen az irodalomnak bármi témája lehet. Leírta-e valaha komolyan valaki, a bolsevikoktól eltekint-
ve, hogy például Pilinszky János nem foglalkozik a közösség kérdéseivel, s ezért nem jelentős költő? Egyébként minden jó költészetben ott van valamiként az, hogy a személyiség közösségekben létezik. S megfordítva az, hogy a közösség személyiségekből áll. Ne legyintsen senki, hogy ez is csak egy könyv, a benne lévő szemlélet is csak egy a sok közül. Az állam gavallérosan sokszor tízmillió forintot ajándékozott a munka létrehozására. S nyilvánvaló a szándék: ez legyen az új évezred első irodalomtörténeti kézikönyve tanárok, egyetemi hallgatók, érdeklődők számára. Jaj annak, akinek ez a könyv fogja megalapozni az irodalomszemléletét! Olvasson inkább Móriczot, Babitsot, Kosztolányit, Németh Lászlót, Illyés Gyulát és természetesen Nagy Lászlót is!
Beszélhetünk csak a semmiről Miklya Anna
Hol vagy otthon, a megérkezés szempontjából lényegtelen. Talán egy nő: átkel a konyha felszínén, amihez csak nyúl, felsérti mind a tárgyakat. A küszöbre érve aztán megpihen. Nem veti ki magából az ajtókeret.
Ez már az ősz, mondja. A türelem évszaka, a várakozásé. Úgy érint, mint egy gyümölcsöt, aztán végképp magadra hagy. Hogy egyedül megérhess, hogy sokáig kívánatos maradj.
22
A szagok, az eső territórium-jelei segítenek meg végül. Így leszel elég erős: behozni a székeket, megtisztítani a teraszt. Lassú hullámokban vonta ki csapatait a nyár. Kisimítjuk, helyükre tesszük vesztes zászlóit, a színes vásznakat.
Soha ilyen diadalünnepet. Ne hagyjanak egyedül ezzel az idegen szóval: haza. Kivel mondanád akkor együtt, királya s királynője egy be nem hódolt városnak: add, hogy ne kísértsen többé álmainkban az, kinek hideg kezéből, hidd el uram, megennénk mind félig érett gyümölcseidet.
A többes szám diadala V.V.G-nek, köszönettel
23
Vincent szerint a születésnapomon egy alléban sétálunk ketten, úgy képzelem, nekem teremtette az utat, bár nem mi vagyunk a legjobb képen. Ő túl görcsös, én közönségesen viselkedem. Egy nő ne tekintsen így, a haját fogja össze szépen – Arles így néz minket, mi nem nézünk vissza. Mindketten hoztunk egymásnak valamit. Az alkalomra. Én a babonáimat futtatom, körbecsaholnak, fényesedjen a szőrük friss levegőn. Választhat közülük, a legerősebbet, legegészségesebbet, amelyik a legtovább bírja. Ő még nem adja át. Mellébeszél, mintha udvarolna, azt mondja, engem nem könnyű megfejteni. Hogy minden férfi arcában az Istent látom, például ez jó, de senkinek nem lenne szabad tudnia róla. És ez az út, a hossza. Ahogy végigjárjuk, hogy gondolom, melyik lépés után következik az árulás, és ki fogja elkövetni. Mert a padokon, bár nem figyelünk oda még, mindig ott ül valaki, valaki más, szintén alkonyi sétához öltözve. Nem képzelem el, inkább nevetek, ez könnyen megy mostanában. A színeket figyelem, a tájat, hogy vajon milyennek látja a lábam, ami szép vonalú, de más por lepi be. Szerinte Afrikában az elefántok mi alapján döntik el, melyik vidék iszapját dörzsölik magukba, és amikor a biztonság, akkor születik-e a félelem. Erről inkább nem beszélek. Ez nem az a hely – hallom, ahogy fülel, motoz a naplemente. Már kezünkbe adta az eszközeit, és a megoldást is, mégsem élünk vele, úgy lépkedünk egymás mellett, mint akik nem akarják megsérteni a másik örökkévalóságát. Akár egy kerengő, szerzetesek nélkül, olyan a fasor. Mehetünk még egy darabig, nem lesz aki feloldoz, de nem lesz vége sem.
A kupola
24
Nagy Bianka
Kattant egyet, de oly tompán, halkan, mintha egy beszélni tanuló kisgyermek motyogta volna első, bizonytalan szavait. Elfordult s kattant még egyet, de a finomra faragott diófakeréknek ez a hangja már határozott s céltudatos volt. Rögtön követte egy másik, s ahogy szavai ütemessé váltak, kiálló fogai elkezdtek forgatni egy rudat, amely egy másik kisebb, durvábban megformált kereket hozott mozgásba, amelyen látszott, hogy a mester sebtében faragta ki egy körkörösen márványos mintázatú, cseresznyefa törzsből. Fogazata érdes volt, recés szélű s itt-ott szálkák álltak ki belőle. Hangja is más volt; magasabb, tisztább csengésű, kevésbé erőteljes és parancsoló, mint a másiké. Az asztal formájú szerkezet diófa kereke egy fűrészt mozgatott fel s le, cseresznyefa társa pedig egy csigarendszeren átvezetett kötél feszítésével egy fadarabot húzott a fűrész fogai közé. A kerekek egyre lelkesebben kattogtak, a fűrész is élvezettel sercegtette az engedelmesen hasadó fát, a találmány mellett álló mester arcán azonban a kezdeti elégedett mosoly lassan elkezdett lefelé hajolni, ajkai egyenessé, keménnyé merevedtek s szürkés-fátyolos szemei, melyek előbb még kitágult pupillával figyelték a szerkezet mozgását, hirtelen elgondolkodóvá szelídültek. Valami nem stimmelt. A teremtmény nem mozgott magától, hajtani kellett, emberi erővel. Emberi erővel? Nem ez így nem jó. Mással kell, valami mással… A fia annyit dolgozott mindig a tüzelő felaprításával. Ha sikerülne valahogy magától mozgásra bírni a masinát, ezentúl nem lenne gondja a fával! Hogy örülne neki! Talán lent az utca végén csordogáló patak mentén a víz ereje hajthatná, de ez mégsem tökéletes megoldás. Valaminek kell lennie! Valamilyen erő biztos van, amiről még nem tudnak, s ami mozgásra tudna bírni egy ilyen masinát! Az ablak zsaluja egyszer csak bevágódott s egy kő röpült a szobába. Az utcáról éles kurjongatások szűrődtek be s a szidalmakból olykor-olykor kivehető volt egy-két minden mást elnyomó szó: „őrült”, „vén bolond”. A mester megkereste a követ s az ablakhoz lépett, jobb karját dobásra emelve. A kéz azonban a levegőben megállt, lassan lehanyatlott s a követ a sarokba gurította. „A fiamnak nem tetszene” – futott át a fejében a gondolat. Tulajdonképpen nem is haragudott a suhancokra. Időnként megjelentek, ordítoztak, megdobálták kővel az ablakát, majd elfutottak. Emiatt az utcafront felőli ablakokra mindig rá volt hajtva a zsalu, hogy valamelyest tompítsák a támadásokat. Késő délután volt és perzselt a levegő Firenze utcáin. Alig
sétáltak néhányan odakint. A Via San Marco-n néhány asszony cipelte hazafelé a piacról zöldségekkel, tojással megrakott vesszőkosarát, s egy-két módos úr ballagott kényelmesen a kalmárok bódéi felé. Az iparosok mind műhelyeik hűvös mélyén húzták meg magukat ezekben az órákban. A mester balra fordította fejét, s szemeit végigfuttatta az utca hosszán, melynek végén a Dóm épülő kupolája magasodott. Évek óta figyelte már, ahogy napról napra, tégláról-téglára egyre magasabbra nyújtózkodik. Igyekezett elképzelni, hogy milyen lesz, ha elkészül. De ez a játék nem volt egyszerű feladat, hiszen az épülő kupolát bonyolult állványzat burkolta be, ami a keresztül-kasul futó deszkák miatt nem sokat mutatott meg a benne megbújó csodából. Mert bizony csoda volt az a kupola, nem csupán gigantikus méretei miatt, hanem amiatt is, ahogy épült. Az építőmester, Brunelleschi ugyanis anélkül állt neki a munkának, hogy az épülő kupolát aládúcolta volna. Ilyesmire korábban nem volt példa. A mester jól emlékezett arra, milyen volt a város hangulata, amikor majd’ másfél évtizede elkezdték az építkezést. Őrültnek tartották Brunelleschit, aki élelmes ember lévén, egy anekdota szerint, arra szólította fel az aggályoskodókat, hogy állítsanak hegyére egy tojást egy asztallapon. Persze ezt senki sem tudta megtenni. Ő volt az egyetlen, aki megoldotta a feladatot: az asztallaphoz koccintva behorpasztotta a tojás alját, így állította hegyére. S lám, most itt van a tojás-formájú kupola, majdnem készen. A mester észrevett egy alakot, aki a Dóm mellett fekvő kőtömbről figyelte az építkezést. Úgy vélte Brunelleschi lehet az, akiről tudni lehetett, hogy szívesen üldögélt a kőtömbön, amit a firenzei nép „sasso di Danté”-nak, Dante sziklájának nevezett. A hagyomány szerint ugyanis a költő szívesen pihent meg forró nyári estéken ezen a kőtömbön, s ő is onnan figyelte a Dóm akkor induló építését. A kupola hátterében szinte törpének látszottak a város szélén magasodó dombok. Kopasz szikláik között egy-egy borókás zöldellt, s itt-ott kőrisek, magyaltölgyek, mandulafenyők magasodtak a krisztustövises bozót fölé. A nyugati lejtő sziklás s egészen meredek volt, itt csak néhány pázsitfű és kövirózsa tudott megkapaszkodni. A kopár egyhangúságot csak nyár elején törte meg néhány virágzó kőtörőfű, halvány szirmaik azonban beleolvadtak a csupasz szirtek fehérségébe. A domb lankás, keleti dűlőin szőlőültetvények és olajfaligetek terültek el. A mester kalmár nagybátyjának is volt ott egy szőlője, ami ugyan kicsi volt, de finom, porhanyós ta-
sina rajzát, majd gondosan visszahelyezte egy másik, kisebb halom bőr mellé. Gyengéden megsimította a kisebb halmot. Egyre erősödő vágyat érzett, hogy végignézze azokat a rajzokat, de hirtelen elrántotta a kezét, mintha a rajz megégette volna, s ujjait tördelni kezdte. Nem, a fia sose engedte, hogy a rajzai közt kutakodjon. Mit szólna, mikor hazajön, s megbolygatva találja munkáit? Visszatért a mechanikus fűrész tervrajzához. Remegő kezébe lúdtollat vett, de ahogy megpróbálta belemártani a tintásüvegbe, az felborult s végigömlött az asztalon, eláztatva munkája jelentős részét. A mester felpattant s idegesen belerúgott az asztalba, de az egyik támasztékfát sípcsontjával találta el. A fájdalom kissé lenyugtatta. Az ablakhoz botorkált s résnyire kinyitotta a zsalut. Az utcán épp egy fiatal pár sétált el a ház előtt. A fiú egy pillanatra rápillantott, majd tekintetét rémülten kapta el, s szorosabban magához húzva kedvesét, felgyorsította lépteit. A mester felpillantott az égre, a nap már a látóhatár széléhez közeledett, a fia ilyenkor szokott hazajönni vacsorára az átellenben magasodó házban dolgozó varga műhelyéből, akinél inaskodott. Guliano varga műhelye a háromemeletes épület földszintjén húzódott meg. A bejárat feletti szemöldökfa és az azt tartó két gerenda dús és kifinomult faragásokkal volt cifrázva, amelyek azonban, gondosabban szemügyre véve, riasztóak voltak. Groteszk, felemás arcú alakok, ördög-szarvú férfiak, ember-fejű, csúszó-mászó lények és kúszónövények kacskaringós vonalai hullámoztak a gúnyos kacajú, dühöngő, vagy épen ájtatoskodó félember-félállat teremtmények között. A szemöldökfa közepén, egy családi címer felett, egy félelemtől megmerevedett tekintetű alak üdvözölte a látogatót. A címer talán a házat egykor építő nemesi családé volt. Egyik szögletében ott virított egy liliom, Firenze elmaradhatatlan jelképe. Guliano vargának valószínűleg tetszhettek ezek a középkori rémképek, cégérében ugyanis az egyik faragással hasonlatos faun népszerűsítette portékáját, mind a négy patáján egy-egy bőrcsizmával. A mester átbaktatott a lakás másik szobájába fatorzókat, léchalmokat, padlón felejtett szögeket kerülgetve, majd egy szekrényből kenyeret, sózott húst, két tányért és bicskát vett elő. „Átkozott kölyök. Mit csinál ennyi ideig?” – gondolta, s visszament a másik szobába. Visszahúzta valami az imént elhagyott ablakhoz. Szemei egyre eszelősebben tapadtak a varga műhelyének irányába. Kezeit tördelni kezdte, majd kikönyökölt az ablakon s arcát, melyen az izmok egyre inkább acélossá feszültek, belehajtotta két hatalmas, érdes tenyerébe. Minden ép idegszálával azon volt, hogy lenyugtas-
25
laja messze a legjobb borszőlőt teremte a környéken. Szüretek alkalmával a mester is rendszeresen felment a fiával erre a dombra, ahonnan el lehetett látni egy kicsit távolabb fekvő, nevezetes hegyre, a Monte Senario-ra. Már vagy száz évvel azelőtt hét nemesifjú, a világtól elvonulva, azon a hegyen alapította meg a Szervita rendet. A legenda szerint Mária megjelent számukra s az ifjak ennek hatására döntöttek úgy, hogy rendet alapítanak a Szent Szűz szolgálatára. Az utcáról váratlanul beszűrődő ricsaj térítette vissza merengéséből. Egy asszony szidalmai szűrődtek be az ablakon. – Te semmirekellő, hogy az Isten nyila csapna beléd! Hát nem megmondtam neked, hogy kaprot hozzál? Látod mi ez, látod? Ej, de szépen tudod csavargatni azt a szöszke fejedet! Látod, mit hoztál? Zöldség-zöldjét! Már a piacra sem lehet elküldeni téged? A múltkor retket kértem, szépen elmondtam, hogy néz ki, s te erre mit hoztál, répát! Mert az is piros! A mester az ablakhoz baktatott s mosolyogva nyugtázta, hogy jól gondolta, valóban a szomszédos úri ház szakácsnője, Lucia asszony veszekszik az egyik inas legénnyel. – Mi lesz így belőled? Karfiolt kérek, brokkolit hozol, karalábét kérek, káposzta lesz a vége. Megállj csak! Egy hétig magam mellé veszlek a konyhára, s utána aztán tudni fogod mitől karalábé a karalábé! A mester nagyot kuncogott magában. Kedvelte ezt a kicsattanó, pirospozsgás asszonyt, akinek göndör fekete fürtjei mindig oly szertelenül kunkorodtak az arcába. Lucia asszony gondját viselte, mióta nincs a felesége, mindig úgy főzött, hogy a mesternek is tudjon küldeni legalább egy tányérral valamelyik szobalánnyal. A mester jól emlékezett arra is, amikor egyszer a fia kisgyermekként megfázott, Lucia ánizsmag levével és akácfőzettel orvosolta köhögését, s lázát fűzfa kérgéből készített orvossággal csillapította. Élelmes asszony volt mindig is, pontosan tudta, hogy melyik gyógyfű, milyen nyavalyára gyógyír. Fájós fülbe kövirózsa nedvet csurgatott, köszvényesnek boróka-főzetet, gyomorbajosnak mannakőris nedvét, szívbajosnak galagonya-termést, sárgaságtól szenvedőnek fecskefüvet adott. Persze olyan fondorlatokkal is tisztában volt, hogy a nadragulyát bolondító-szerként is lehet használni. Tisztelte is az ő tudományát az egész utca! A mester leült egy asztalként szolgáló, törzs-darabokkal alátámasztott falap elé, s felnyalábolta az asztal mellett heverő, furcsa szerkezetekkel telerajzolt birkabőröket. Kikereste közülük a faaprító ma-
26
sa magát, de elméjében a gondolatok egyre inkább összekeveredtek az emlékekkel, tudatalatti vágyakkal. Az összekuszálódott képek tusája szinte szétrepesztette koponyáját. Az idegek néha görcsösen összerándultak, s csak amikor masszírozni kezdte halántékát s a szeme környékét, kezdtek elernyedni. Ez némileg enyhítette az elméjében uralkodó nyomást, lazított valamicskét a gondolatokon ülő béklyón, s mintha sikerült volna visszaérkeznie a realitásba. Felnézett. A varga műhelyéből két alak mozgása szűrődött át a keskeny ablakon. A mester tüdeje egyre sebesebben szívta magába a levegőt, fogai egyre vadabbul szorultak egymásra, olyan erősen, hogy közben nemcsak állkapcsának izmai merevedtek kővé, hanem nyakán is kidagadtak az inak. Kirohant a szobából, az ajtót kitépve levágtatott a lépcsőn, ki az utcára s betört a varga boltjába. – Küldje haza a fiamat! Küldje haza! Hallja? Agyondolgoztatja, tönkreteszi, tönkre… A varga éppen egy nehéz bársonyköntöst viselő, fiatal férfi lábára próbált egy kihegyesedő orrú, belül puha gyapjúval bélelt bőrcsizmát, s arról kérdezgette ügyfelét, hogy hol nyomja még a bőr az ujját, s nem töri-e szegecselés a sarkát. Guliano nem lepődött meg a váratlan látogatón. Keménykötésű ember lévén megragadta a mester karjait, s kihajította a törékeny öregembert az utcára, a vaskos deszkaajtót pedig kulcsra zárta mögötte. Hadd dörömböljön a szerencsétlen! A bársonyruhás úr megrökönyödve nézett a vargára, nem tudva mire vélni az iménti esetet, de nem kérdezett semmit. A varga azonban kéretlenül is magyarázkodásba kezdett. – Csak a szemben levő házban élő bolond öregember volt – mondta. Kívülről még beszűrődött a mester kiáltozása: – Engedje haza! Hallja! Engedje haza! Hangja egyre kétségbeesettebbé s ugyanakkor egyre gyengébbé vált, egy idő után már csak ő maga hallotta saját rimánkodását. – Küldje haza, kérem… küldje… haza… Az úr a műhelyben most már nem hagyta annyiban a dolgot. – De mit akar itt? Miért keresi itt a fiát? – A fia nálam dolgozott inasként, de ez már egy régi történet… Nem szorítja itt a lábát a csizma szára? Ügyfele egyre inkább kiérezte a hangjából, hogy nem szívesen beszél a témáról, bizonyára kellemetlen volt számára az öregember „látogatása”. Az úr a Dóm építésénél dolgozott szobrászként. Feltűnően karakteres, szigorú s határozott arccal megáldott, hegyes szakállú fiatalember volt. Nem a vonásai tették szigorúvá, amelyek harmonikusak, né-
hány ponton egészen finomak voltak, hanem a szemei, melyek aprók, sötétek és rendkívül szúrósak voltak, s amelyeket a hegyes szakáll még jobban kiélezett. Sok városban megfordult és sok építészmesterrel meggyűlt már a baja, alig lehetett némelyikből kihúzni, hogy tulajdonképpen milyen díszítéseket és szobrokat képzeltek el, s ami a legfontosabb, munkájáért mennyit hajlandóak fizetni. Így hát nem az a típus volt, akit könnyű eltéríteni a témától. Szemei egyre mélyebb figyelemmel kutatták a varga arcának apró rezdüléseit. – Nem, köszönöm, de a csúcsi részen a bélés mintha nyomná egy kicsit a bal kisujjamat. Most hol van az öreg fia? – Meghalt. – Igen? De mégis, hogyan halt meg? – Elutazott egy másik városba, ott elkapott valami ragályt, s vissza már nem jött. Az öreg világ életében furcsa szerkezeteket tervezett, amit aztán a város hasznosítani tudott. Tökéletesítette a vízimalmokat, az építkezésekhez ügyes emelőszerkezeteket talált ki, de a fia halálába beleőrült, még mindig hazavárja, s azóta mindenféle bolondos masinákat, értelmetlen alkotmányokat épít. – Valóban? S miből gondolja, hogy értelmetlenek? – Gondoljon csak bele! Például olyan szerkezetet akar, amelyik mindenféle állati vagy emberi erő nélkül mozog. Gondolja végig! Lehetetlen, őrültség. Maga az elképzelés is képtelenség. – Meglehet… – tekintetét még egyszer visszaemelte az ajtóra, amely mögött előbb még a mester dörömbölt, de most már a sajnálat is ott volt szemeiben: „Szegény öreg, mi mindenre vihette volna még”.
Ahogy a mester hazafele sompolygott, megtörten, minden porcikája remegett. Mintha csak reumás lenne. Otthon még egy ideig várt a fiára. Nehéz volt, nagyon nehéz elfogadni, hogy aznap se ment haza. Lopva kipillantott az ablakon, körbenézett a házban, s miután megbizonyosodott arról, hogy tényleg egyedül van, elővett a zsebéből egy kulcsot, amellyel kinyitotta a lakás hátsó zugában megbújó kamra ajtaját. A kamrából egy óriási, kerekeken gördülő rovarra emlékeztető szerkezet nézett vissza rá. Elől, a két lyukakkal s fogakkal teletűzdelt apró henger olyan volt, mintha a szemei lennének. Az őket mozgató középső kerék egy csáprágóra hasonlított, a hengerek mozgatta 3-3 ütő az oldalán lábakra emlékeztetett, a hátsó hatalmas dobtest pedig egy potrohot juttatott az ember eszébe. A szerkezet nem volt más, mint egy mechanikus dob, amely a kerekek mozgását úgy alakította át, hogy az ütők egymás után, ritmusosan ütődtek a dobtest
Kint, egy lovas vágtatott végig az utcán. A mester felriadt. Reménykedve nézett körül a szobában, de nem, nem a fiú érkezett meg. Szemei megint a rajzok sötétlő foltjait keresték. Nem bírta tovább. Felkelt, meggyújtotta az olajlámpát az asztalon, s ölébe vette a bőröket. Remegő kézzel s vadul kalapáló szívvel vizsgálgatta őket, s közben időnként az ajtóra pislantott, tudta, hogy rosszban sántikál. A különböző szerkezetek között a legapróbb részletességgel megrajzolt épületek terveit találta. Meglepődött. Tudta, hogy érdeklik fiát az épületek, szereti őket lerajzolni, de hogy ilyeneket tervezzen! Egyszer pedig mintha említette volna, hogy szívesen lenne építész. De pénzük persze nem volt, ilyesmi szóba se jöhetett, kénytelenek voltak Guliano varga mellé küldeni inasnak. A lakóházak, paloták, kápolnák rajzai közt egy kupolás templom is volt. Olyan ismerős volt a mesternek, de valahogy mégsem. Ahogy tovább lapozott észrevette, hogy rengeteg rajz készült ugyanarról a kupoláról különböző szögekből, díszítés-tervekkel, méretarányokkal, számolásokkal. S az egész olyan ismerős… Ahogy másodszorra is végignézett minden rajzot, egyre inkább tudatosult benne, hogy ez a templom a firenzei dóm. Nem akart hinni saját szemének, átnézte újra a rajzokat. Minden olyan, mint a valóságban, a homlokzat, a kapuk, a falak, csak a kupola más. Ez a kupola nem olyan, mint Brunelleschi-é. Nem tojásformájú, hanem felfelé haladva szűkül, fokozatosan teljesen elkeskenyedik. Ezek tervrajzok egy kupolához, méghozzá a firenzei dóm kupolájához. Talán a fiú is pályázni akart az építésére. S ha igen, végül miért nem tette meg? De nem is baj, ha nem pályázott, nem baj, ha nem Firenzében épül föl a kupola, lesz dómra szükség máshol is! Taníttatni fogja a fiút, a föld alól is összekaparja hozzá a pénzt. Csak jöjjön meg, kap majd a fejére, hogy miért nem mutatta meg tervrajzait! A mester mosolyogva oltotta el az olajlámpást, majd kinyitotta a zsalukat, az ágyból is látni akarta a dóm kupoláját, ahogy a hold megvilágítja. Egyre távolabbról látta a kupolát, s a valóság egyre inkább átitatódott képzeletével. A kupola formája más alakot vett fel, a tojásforma a csúcs felé folyamatosan keskenyedni kezdett. Látta, ahogy a kupola elkészül, s utazók jönnek Itália minden pontjáról megcsodálni, és hallotta, ahogy az ifjú építészt dicsőítik. S látott más városokat is új palotákkal, templomokkal s minden épület falán egy-egy bronztáblára mindenhol ugyanaz az építész neve volt felvésve. Lesz mit megbeszélni ezzel a mihaszna kölyökkel, csak jöjjön haza…
27
bőrhártyájához. Legalábbis a tervrajzon… A mester a fiának tervezte, akit rendszeresen felkértek, hogy a városi mulatságokon dobbal kísérje a felvonulókat. Valami azonban hibás volt a szerkezetben. Ahogy a mester mozgatni kezdte a kerekeket, az ütők össze-vissza csapódtak a bőrhöz, förtelmes zajt csapva. Valami miatt nem ritmikusan következtek az ütések egymás után. S ahogy próbálgatta, javítgatta, dübörgött a ház. Egyre szürkésebb, sötétbe hajló árnyalatok kezdték meg néhány órás uralmukat a szobában. A mester félrehúzta az egyik zsalut, az utcán már csak néhányan lézengtek. Azokat, akik siettek, csupán egy futó pillantásra méltatta, bizonyára haza sietnek. Több figyelmet szánt a nyugodt léptű, időnként meg-megálló s elmélázva baktató alakokra. Ők nem sietnek, nincs miért, nincs hova. Igyekezett kivenni arcaik körvonalát. Vajon milyen kifejezés ül rajtuk? Vajon nem saját képmását látná a vonások közt megbújva? Talán ezek a csendben tovatűnő árnyalakok valahol olyanok, mint ő maga? Amott egy egészen fiatalforma magas, nyúlánk, vándor-köpönyeges alak fordult ki egy mellékutcából, aki a kalapját mélyen a szemére tolta. Egészen olyan az alakja, hogy akár a fia is lehetne. Csak egy pillanatra, egy egészen rövid pillanatra sikerülne elkapnia a tekintetét! De az nem nézett oda. A mester egy erőteljes mozdulattal visszacsapta a zsalut, amely panaszos, lemondó hangon ütődött neki az ablakkeretnek. Vacsorázni már nem volt kedve. Nem volt éhes, egyedül nem esik jól az étel. Ledőlt a szoba hátsó zugában megbújó ágyra. Szemei a sötétben minduntalan az asztal mellett sötétlő kisebb bőrhalomra tévedtek. Vajon mit ábrázolhatnak a rajzok? A legfelsőn egy vízimalom aprólékos rajza volt. De mi lehet alatta? A fiú szeretett épületeket is rajzolgatni, lakóházak méretarányait számolgatni, és persze mindenféle szerkezeteken törni a fejét. Egy-két kész tervrajzát látta is a mester, de a többit a fiú mindig javítgatta, s nem volt hajlandó senkinek megmutatni, amíg kész nem lesznek. A mester igyekezett figyelmét tudatosan más irányba terelni. A szobában a találmányok sötét körvonalai, mint megannyi torz rémalak néztek vissza rá. Az egyik sarokból egy hegyes fogakkal teletűzdelt állkapcsú gnóm vicsorított rá, szemben pedig egy kézforma nyújtogatta tenyerét az ég felé, talán némi alamizsnát várt odafentről. A mester egyre gyengébben érzékelte az ágaskodó alakokat. Az ajtó váratlanul mintha nyikordult volna egyet s a mester mintha kimerülten csoszogó léptek zaját hallotta volna – Nohát, te mihaszna kölyök! Ma is elég sokáig odavoltál. – motyogta félálomban.
„Jó borokkal töltött aranyos pohárok…” Lukáts János
28
Evett-e verseiben akár csak egy falatot is, ivott-e akár csak egy kortyocskát is báró gyarmathy Balassi Bálint?
A reneszánszot akkoriban még így írták: renaissance. Valójában sehogy se írták, annál inkább élték és élvezték. Élvezték az újjászületést, a testi-lelki, szellemi megújulást. Mert renaissance azt jelenti: újjászületés. Emberi élményt jelentett, történelmi kalandtúrát, talán a legnagyobbat, a legszebbet, a legvonzóbbat az emberi vállalkozások sorában. A reneszánsz (írva, ahogy ejtve) viszont csak históriai korszakot jelent, könyvekbe foglalt kritériumokkal, vitatott időhatárokkal, átrágandó, kásahegynyi szövegekkel. Minden ez, csak nem újjászületés! Felbiztattak – a fiatalkori emlékek, a kortárs főszerkesztők, Júlia, Célia meg a többiek – szegődnék Balassi Bálint nyomába, hiszen már mégis ő a legnagyobb magyar reneszánsz-renaissance költő! (Nem jó a mondat! A reneszánsz lehet jelző: reneszánsz költő, reneszánsz ember, stb., de a renaissance csak főnév lehet. Makacs szó, talán ezért is kellett egy kis alakváltoztatásnak alávetni! Szóval: Balassi a legnagyobb magyar reneszánsz költő!) Balassi a legnagyobb magyar reneszánsz költő? Ki tudta ezt vajon a 17., a 18. és nagyrészt a 19. században? Jámbori (istenes) verseit ismerték ugyan Rimay jóvoltából, de a többit? A Balassi-kódex majd’ három évszázadon át rejtegette a szerelmes verseket, a Szép magyar komédiát (azaz: comoediát) még tovább. Ezeket megtalálván pedig Bálint bekerült szépen az iskolakönyvbe meg a literatúrhistóriába, Bornemisza Péter és Nyéki Vörös Mátyás közé. Olvasgatom Balassi életét… 20. századi kortársaink (meg kortársaink tanítói meg tanítványai) megírandó és lerágandó nagy húsos csontot láttak Balassi életében. Tele kalandokkal, tele hölgyek karéjával, étel-ital tömkelegével, a vitézi élet gyönyörűségével. Könnyen elkövetett és könnyen megbocsátott vétkekkel, ezekből kivirágzott pompás versekkel, a hősi halál mártírkoszorújával. Már szinte irigység támad az utókor olvasójában a Bálint élete után… Pedig hát… Már a papa (gyarmathy Balassa János uram) káderlapjával se volt minden rendben (semmi se volt rendben!), a vagyonát elperelték, ő maga feketelistára került. Az amnesztiát (amit a reneszánsz országelsők is meg-meghirdettek), B.J. esetében nem hajtották végre. Miért? Csak! Bálintot az erdélyi határszélen buzogánnyal verték fejbe,
mert nyugat-magyar vállalkozás részese volt, a császár kiátkozta, mert kelet-magyar kalandozóként lengyel földre távozott (a lengyel-magyar barátság is gyanús nemzeti izének számított!). Közben a török szultán utasította Báthory fejedelmet, szolgáltatná ki neki a huszonéves Bálint fejét, - Héttoronyra, selyemzsinórra. Báthory nem tette, talán többet ért neki egy magyar ellenség, mint egy török barát. Van ilyen! Nem sok! Fondor lelkületű nagybácsi, csalfa természetű kisasszony, megnyerhetetlen pörök, bosszúra szomjas kisvárosi polgárnép (városi kispolgárnép), – Bálintban meg csak úgy buzog a reneszánsz lélek: fölpofozza a fürdőszolgát, meghempergeti a mészáros özvegyét, kihívó hangú válaszlevelet küld a császárnak, újdonsült feleségével megrohanja Sárospatakot. Addig gyűjti fejére a parazsat, amíg végül „egészen egyedől, lóra ülvén éjnek idején eltávozott ebből az országból”. A legnagyobb magyar reneszánsz költő, 1589 szeptemberében. Bálint pedig elvész lengyel kastélyok hálószobáiban, föltűnik a lengyel tengerparton, – miközben döföli a honvágy. A tizenötéves háborúnak már az első komolyabb ütközete (a reményteljes esztergomi) itthon találja. Meghalni jön haza! Meghalni jön haza? Ahogy élni és (persze, ha kell) meghalni ment Erdélybe és Lengyelországba is, ugyanúgy jött most haza. Túlélné ezt is, ha nem volna túlságosan „vitéz hadnagy”, és ha az önmagában is gyanús B.B. nem annak a másik gyanús B.J.-nek a fia volna… Ott esett el Esztergom alatt, körülbelül, ahol manapság a szobra áll, „minden két combján általment a golóbis, de csontot és ízet nem sértett” – írja a kortárs szemtanú, férfiembernek keserves sebesülés az ilyesmi. Aztán van itt még egy felettébb gyanús (teljesen egyértelmű!) zárómondat: /elveszejtette/ „a barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni a magyar barbélyoknak”. Negyven éves se volt, amikor 1594. május 30-án belehalt a sebesülésébe, vagy a seborvos mulasztásába, ha nem szándékos mesterkedésébe… Reneszánsz, – szélesebb és kétirányú lesz az út ég és föld között. Nem a blaszfémia, inkább a fantázia mondatja ki és gondoltatja végig az ég és a föld urának megváltozott helyzetét: egy magasságba kerül az emberrel. Hozzáemeli magát az imádkozó-perlekedő földi ember, Ő pedig leszáll, hogy
Az álom – meg- és felriadásokkal – végül csak körvonalazódott, végül csak elhihetővé vált, néhol pedig tapinthatóvá valósult. Bálint olyan palotákról, szobrokról, kelmékről, míves emberi alkotásokról ír (mint a magyar valóság magától értetődő kockáiról és tárgyairól), amelyek az első reneszánsz álmodozók és vágyakozók álmaiban és vágyaiban formázódtak. Vagy másképp igaz a dolog? Bálint éppen azért volt/lett a legnagyobb magyar reneszánsz költő, mert tudta, a szépségért küzdő emberi szem és kéz képes olyan lakható világot teremteni körénk, amelyben a végtelennel kacérkodó emberi vágyak és gondolatok megvalósulhatnak? Nem a palotává szilárdult kövek, nem a festménnyé száradt ecsetvonások teszik a világot emberek kellemes tartózkodási helyévé, hanem az a szándék, amely a kezet alkotásra mozdította, amely a szemet a látvány befogadására tette alkalmassá. Valószínű, hogy ezt Bálint így nem gondolta végig, de bizonyos, hogy ő is ezt tette, – a maga örömére és a miénkre! Reneszánsz… Bálint sokakat szeretett és Bálintot sokak szerették, – aminek persze csak töredékét írta meg azokban az eltitkolt, elszégyellt, elátkozott versekben. A nők (reneszánsz koriak és későbbiek) boldogok lehetnek, ha olyan verseket írnakírnának hozzájuk, mint Bálint tette, mint Bálint írta pergamenre, a pendely szélére, vagy kinek hová. Néha csak szebb volt ez a vers, ahogy a trubadúr morál elvárta-megkövetelte, de ez a csak szebb se kevés. De néha bizony a szerelem nyomorúságoshátborzongató mélységébe is belevilágított a vers, életbe-halálba, jó és balsorsba, az emberség (embertelenség) határvidékeire. A megcélzott (s nagyrészt eltalált) hölgyek nevét a verssorok kezdőbetűibe rejtette nagy feltűnően, a maga névjegyét nem rejtette sehová, az kezdőbetűkbe foglalás nélkül is ott izzik, ott forrósodik a sorok között. Elég a dicséretből, elég az irigykedésből! És mi van azokkal az „aranyos pohárokkal?” A test ugyan csak hordozó edénye, alázatos szolgája a léleknek, de a test örömét (módjával persze) a lélek is élvezni képes. A fölfedezett messzeségek, óceánok és egzotikus világrészek a nyelvnek és az orrnak, az ínynek és a gégének is szállítottak alkalmas emlékeztetőt a reneszánsz paloták asztalára, a rafinált fogások megalkotásához. Pont Bálint ne tudta volna mindezt? Hát – tudni persze tudott róla! És mégis – hitetlenkedve szemelgeti az utókori olvasó az önmarcangoló, az erotikus gyönyörökben dúskáló költőt -, földi táplálék magához vételéről jóformán egyetlen szava sincs! A regényíró kortársak etetik és itatják fölséges finomságokkal, miközben ő maga, Bálint, egyetlen részletet nem árul el
29
egymás szemébe nézhessenek. Nagy dolog ez, az Úrtól különösen, az embertől afféle hányaveti hiúság. Vagy mégsem? A reneszánsz ember megkísérli, ami korábban elképzelhetetlen volt. A lélek, a bűn és a bűnbánat új mélységei és új magasságai tárulnak föl. Rejtett, riasztó zugok, fénylő magaslatok. Párbeszélni lehet az Úrral, Ő kérdez és válaszol, győzködni lehet, érvelni és értelmezni, tetteket és szándékokat. Balassi persze ebben is a maga feje szerint jár el, az egri lovas hadnagy példátlan szavakkal dicséri az Úristent: „Te vagy szál kópiám, / te vagy éles szablyám, / jó lovam hamarsága!” Ilyet aligha mondtak korábban Neki, bizonyosan Ő is meghökkent mindezt hallván, de hát Ő maga is reneszánsz Isten volt! A 17., 18. és a 19. század jámbori olvasói vajon hogyan voltak ezekkel az istenes(nek mondott, néha mégis nagyon istentelennek hangzó) versekkel? Ki tudja? Egy követője azért föltétlenül akadt: nyughatatlanságban a Bálint „orcájára ütő”, bűnben és bűnbánatban hozzá hasonlóan élvezkedő-vergődő, a negyvenet alig megélő, másik izgága költő, bizonyos Ady Endre nevű. De maguk a földi utak is meghosszabbodtak, átvezettek hegyeken-hágókon, elkanyarogtak egészen a tenger partjáig, amely a középkori középeurópainak meglehetősen járatlan vidék volt. És nemcsak az elvágyódás űzte a reneszánsz embert (költőt) ön-lelkétől, elhagyott-elveszített kedvesétől, hanem a tudásvágy, vagy legalább annak kisöccse: a kíváncsiság is. Balassi már akkor fölvette példatárába az óceánt (a „nagy tenger morotváját”), amikor még a közelében se járt, hát még mikor aztán végtelenségét-keserűségét ön-szemével (ön-nyelvével) megtapasztalta. Rájött: költő aligha lehet meg a tenger nélkül, reneszánsz költő pedig végképp nem! De másképp volt kikövezve az az út, valójában magához az emberhez vezetett, magához Istenhez. A teremtés csodáján, a világ végtelenre tágult egységén vezetett keresztül, kit el-visszaterelt a Teremtőhöz, kit elcsalogatott a megtágult környezet ezer részlete, ezer szereplője. Botticelli tavasz-látomása és Balassi pünkösdi tavasz-hirdetése között kevés a különbség, az előbbi kicsit itáliásabb, az utóbbi kicsit magyarosabb, de mindketten a saját felfedező örömükre ismerhetnek a másikban (bár – gyaníthatóan – nem ösmerték egymás örömét!). Száz évvel Mátyás után, a reneszánsz álom első (s talán legigazibb) megvalósulása után élt, eszmélt, írt Balassi. Ulászló és Lajos után, Mohács után, amikor már háromba törött az álom. Amikor Európa hajói új tengerek felé indultak, amikor Hungária felé szpáhi és janicsár hadtestek indultak.
30
negyven viharvert esztendejének menüiből. „Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetbül!” és „Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktúl!” – gazdag, szép buzdítás ez (különösen a zene-tánc gyönyörűségével kiegészítve), de bizony ez semmi! Ez nem étlap, ez nem italkártya! Sőt! „Jó borokkal töltött aranyos pohárok / járjanak mi közöttünk!” – írja, ehhez az általánossággal töltött pohárhoz hozzáteszi: „Marullus poéta ezt deákul írta, / ím én penig magyarul!” – vagyis közönséges fordítás az egész. A kilencvennyolc vers közül (mert ezek által lett Bálint a legnagyobb magyar reneszánsz költő) talán ha három tartalmaz egyáltalán utalást gasztronómiára. A Borivóknak való – csak címével, amúgy megelégszik a természet kétségtelen tavaszi gyönyörűségével. Kiben örül, hogy megszabadult a szerelemtűl – állítja a másik verscím, szerelem és étel (de főképp) ital elválaszthatatlan egymástól, ám itt mit olvashatunk: „Vitézek közt ülvén / kedvem ellen sincsen / jó borral tele pohár”, – ha Júliának szépségét is csak ennyire részletezte volna, nem híresült volna el gáláns költőként Balassi
Bálint! És aztán jön a példátlan állítás: „Csatán való éhség, / szomjúság, nagy hévség / s fáradtság mulatságok!”, – vitézek ide, hadnagyok oda, ezt már mégse hiszi el az utókor olvasója. De Bálint nem szolgál mással. A Szép magyar komédiában (hogy a kép teljes legyen) ilyeneket találunk: „jó szaga vala penig, mint az én cicskémnek a kemencében”, – nehezen hihető, hogy Bálintunk a hamuban sült, kemencei pogácsát tartotta megörökítendő emléknek legigényesebb drámájában. Pedig ez a diétás igazság! Vajon az étel és az ital tálalását és fogyasztását olyan mértékben természetesnek érezte-e a költő, annyira a reneszánsz életforma és palotai létezésmód részének tekintette, hogy említésre méltónak sem tartotta? Vagy olyan ritkán volt alkalma az éhkopra száműzött végvári vitéznek és víg bujdosónak tisztességes ebédet-vocsorát (ő még így írta) fogyasztani, hogy alig-alig talált benne reneszánsz szépséget? Csak remélheti az utókor olvasója, hogy az előbbi föltételezés lett légyen az igaz, de tartok tőle, hogy inkább az utóbbi volt a valóság!
Arisztotelész Billy Collins
Ez itt a kezdet. Szinte bármi megtörténhet. Itt találod a fény teremtését, az első szárazföldre tekergőző halat, az Elveszett paradicsom első szavát egy üres lapon. Gondolj egy tojásra, az A betűre, egy nőre, aki vasal az üres színpadon, amikor felgördül a súlyos függöny. Ez a tényleges kezdet. Az elsőszemélyű elbeszélő bemutatja magát, felvázolja családfáját. A mezzoszoprán szárnyakkal áll. Itt a hegymászók egy térképet tanulmányoznak, vagy épp hosszú gyapjú zoknijaikat igazgatják. Ez még korán van, évekkel a Bárka előtt, hajnal. Egy állat körvonalait maszatolják egy barlang falára, és még nem tanultál meg mászni. Ez a nyitány, a kezdőlépés, a paraszt egy mezőt mozdul előre. Ez az első éjszakád vele, az első éjszaka nélküle. Ez az első rész, amikor a kerekek elkezdenek fordulni, amikor a liftek felemelkednek, mielőtt az ajtók kivágódnak.
Ez a közepe. A dolgoknak volt ideje összekuszálódni, csúnyán, nagyon. Semmi sem egyszerű már. Városok burjánzottak elő a folyók mentén érdekkülönbségekkel teli emberek áradatával – millió séma, millió vad tekintet. A csalódottság itt ledobja hátizsákját, és felveri ócska sátrát. Ez a kellemetlen rész, ahol a cselekmény összegabalyodik, ahol a történés hirtelen visszájára fordul, vagy egy lehetetlen irányban halad tovább. Itt a mesélő egy bekezdést szentel annak, hogy miért nem akarja Miriam Edward gyerekét. Valaki elrejt egy levelet a párna alatt. Itt az ária csúcspontjára hág, árulás dala, bosszúval fűszerezve. És a hegymászó-csoport egy sziklaperemen ragad félúton a hegyre fel. Ez itt a híd. A fájdalmas moduláció. Ez a dolgok veleje. Annyi minden sűrűsödik itt – Spanyolország gitárjai, érett avokadókupacok, orosz egyenruhák, lármás mulatságok, partmenti csókok, a falon át hallott veszekedések – túl sok felsorolni, túl sok felidézni.
31
Fordította: Tóth Bálint Péter
És ez itt a vég, az útról leszaladó kocsi, a tengerbe ömlő, nevét elveszítő folyó, a lefényképezett ló hosszú pofája a fehér áramos vonalat érintve. Ez a kolofon, az utolsó elefánt a felvonulásban, az üres tolószék, és az este repdeső galambok. Itt a színpad teli van szemetelve hullákkal, az elbeszélő celláikba vezeti szereplőit, és a hegymászók sírjaikban fekszenek. Ez itt, amikor szünetet ütök, és amikor becsukod a könyvet. Ez itt Sylvia Plath a konyhában és Szent Kelemen horgonnyal a nyakában. Ez a végső rész, ami semmivé vékonyodik. Ez a vég, Arisztotelész szerint, amire mindannyian vártunk, amiről minden szól, az úti cél, amiről sosem tudunk megfeledkezni, egy fénysugár az égbolton, egy kalap az akasztón, és a fülkén kívül, hulló levelek.
Szonett
Mindössze 14 sorra van szükségünk, nos most már csak 13, és eztán már csak egy tucatnyi, hogy útjára bocsássunk egy kis hajót a szerelem viharverte tengerén, azután csak 10 sor marad, mint borsószemek a hüvelyben. Olyan simán megy, hacsak nem leszel Shakespeare-i, és ragaszkodsz a jambikus lüktetéshez, és a rímekhez minden egyes sor végén, mint a keresztút állomásai. De álljunk meg egy pillanatra, ahogy befordulunk az utolsó hatba, amikor minden elrendeződik, ahol vágyódás és szívfájás véget érnek, ahol Laura rászól Petrarcára, hogy tegye le tollát, vegye le azt a röhejes középkori harisnyát; „Eloltsd a fényt, gyerünk, jer ágyba már.”
Üzenetek, arcvonások
Szirmai Péter
s persze azt az izgalmas kort is, a többi nagy íróval… azt a különös átalakulását az irodalomnak... De nem rajzolgatom lapokra, vagy füzetekbe csak úgy… Hamarosan megérkezik a tanár, érthetetlen dolgokat magyaráz, bár lehet, hogy azért olyan idegen a téma, mert a titokzatos rajzra és a szerzőjére gondolok. Nem lehet akárki… A következő órán már írok, mert nem akarok lemaradni, hiszen könnyen ott a baj… A gondolat azonban újra vissza-vissza tér. A nap végén kitépem, amit jegyzeteltem, magam elé teszem a rajzot, s hosszan nézegetem. Szerencsére padtársam ma nem jött órára, lehet, hogy beteg… Elmerengek azon a koron, majd eszembe jut pár színházi élmény, pár sor… Rajzolni nem tudok jól, hát marad az irodalom… Sokat gondolkodom, hogy mit írjak, vagy írjak-e egyáltalán… Aztán lassú mozdulatokkal odavésem a kép alá: Dánia börtön. 2. A magas, tagbaszakadt férfi megállt az esőáztatta út bal oldalán, s amint fejét gyors mozdulattal oldalra fordította, kalapjáról jó adag víz csurrant a válla mellett a szürke kövezetre. Nyugodt tekintettel végigpásztázta az utca forgalmas, zajos egyvelegét, az úton kézikocsik egymást kerülgetve fröcskölték maguk mögé a kockaköveken patakokká duzzadó szennyvízzel összekevert esővizet. Hirtelen kiáltás verte fel az egyenletes utcazajt. – Vigyáázz!!! – Balról két ló húzta, zárt kocsi száguldott el az utca riadtan félrespriccelő járókelői között, tetejéről patakokban folyt le a víz az elsötétített ablakra, s onnan a kerekek közé. Megint esett. Már vagy húsz napja szinte folyamatosan, kis szünetekkel eső áztatta a várost. A reggeli köd még nem szállott fel teljesen, az idő kellemetlenül nyirkos és hűvös volt. Az előtte elrobogó kocsi után, a férfi ismét oldalra nézett és még az éppen indulni készülő forgalmat megelőzve, gyors léptekkel átvágott a túloldalra. A kocsma előtt pár részeg fetrengett, az ablakból, mint mindig, gyertya pislákoló fénye világolt, az állandó szürkeség és fényhiány miatt. A férfi átlépett egy szinte megmerevedett, ajtó előtt heverő testet, majd benyitott az áporodott levegőjű, ablaktalan helyiségbe. Csak az első asztaloknál tudta kivenni a vendégek arcvonásait, a hátsó sorok, a gomolygó dohányfüst szürke felhőjébe merültek. Éktelen hangzavar állandósult éles tónusa töltötte be a teret, még zavarosabbá, még elviselhetetlenebbé téve
33
1. Késő őszi délután. Az osztály ajtaja előtt, a folyosón állva, kabáttal s táskával a kezünkben, szótlanul nézzük az ablakokon át, a fák esőtől nedves ágain az időről-időre feltámadó, hideg szélben rezgő megbarnult leveleket, az azokat tartó vékony, kis indákat, a levelek görcsösen megfeszülő karjait, hogy meddig bírják még… Pár levelezős társam jelentéktelen dolgokról beszélget: a munka, a nehézségek, a váratlan átszervezés, mi viszont elkülönülve tapadunk a fűtőtest meleg vasához, s a szótlanság kimondatlan melankóliája kéretlenül is összekapcsol bennünket. Valószínűleg az osztályban hagyhattam a füzetemet, mert sem otthon, sem a munkahelyen nem találtam, s ez bosszantott, mert abba írtam fel pár fontos dolgot, bár lehet, hogy valahol végleg elveszett… Valaki felkapcsolja a világítást, az ajtó felé fordulunk, bár nem történik semmi, a faliújság, a vitrinek alattomosan rejtőzködő tartalma, egy spirituszban úszó agyvelő és egyéb belső szervek foszforeszkáló kontúrja villan az üvegportál mögött, a neoncsövek hideg fénye idegesítően vibrál a szemünk előtt. Megrándul az arcomon egy izom, elfordulok. Hirtelen visszafogott zsivaj hallatszik a teremből, rövid idő múlva nyílik az ajtó, s a fiatalság, a nappalisok, fiúk lányok vegyesen, összekuszálódott sorokban, elfojtott indulataikat zabolátlanul szabadon eresztve rohannak az iskolakapu felé, mint mindig. Nem figyelem különösebben őket, örülök, hogy vége az odakinti ácsorgásnak, s végre leülhetek a helyemre. Leteszem a táskám a pad mellé, a kabátomat a szék támlájára, az asztal szocreálzöld, tompán csillogó lapjára siklik a tekintetem, rajta az óra unalmát feloldó rajzok, írások tömkelege, elmosolyodom, aztán leülök, s a padban, két félig rágott szendvics között megpillantom a füzetemet. Na, legalább ez itt van, gondolom kiemelve a rekesz sötétjéből, forgatom, megnézem, hogy nem firkálták-e össze, de nem, aztán kinyitom az első oldalon, még keveset írtam csak bele, a múlt órán kezdtem, … s akkor ott egy ismeretlen kéznek a nyomát vélem felfedezni. Közelebb emelem a szememhez, hogy jobban lássam, s meglepve állapítom meg, hogy ez… szóval ez… egy pár vonallal felvázolt, de nagyon ügyes, sőt, nagyon pontos kis rajz. A híres angol író portréja. Felül kopasz, oldalt vállig érő barna haj, a reneszánsz-kor divatja szerint, szakállas arc, okos tekintet. A kedvenc angol szerzőm portréja. Hm. Valóban kedvelem a műveit,
34
a légkört. A férfi a szemeit hunyorgatva, jobbrabalra tekintgetve tört előre a padok között, majd az egyik hátsó asztalhoz érve felderült az arca. – Üdv, urak! Hát itt vagytok? – kiáltotta az asztalnál helyet foglaló két férfinak. – Üdv néked is! – válaszolták azok a köszönést illőn fogadva, majd a mellettük lévő szabad helyre mutattak. – Társaink a körből? – Még csak ketten vagyunk. Hamarosan jőnek ők is. De foglalj már helyet köztünk, ne ácsorogj ily türelmetlen. A férfi engedett a szép szónak. – Mit isztok, barátim? – Sört, amint itt szokás. Miután megvitatták a napi eseményeket, és az első korsó italt is legurították, valóban megjelentek még páran a régi társaságból. Egyikük, egy alacsony, vékony testalkatú, felül kopasz, korunk divatja szerint oldalt vállig érő barna hajú, szakállas, okos tekintetű, rögtön a férfi mellett foglalt helyet, mintha csak ez volna jövetele célja, s szinte azon nyomban élénk beszélgetésbe kezdtek. – Készül az új mű, nagyuram? – kiáltott rá egészen közel hajolva a friss vendég, de társa, így is a szeménél összeugró ránccal az arcán erőlködött, hogy az őket körülvevő hangzavar felhőjében, megértse szavait. – Hagyd el! – legyintett a széles vállú férfi. – Nem oly egyszerű ezt keresztülvinni, eme korban, hol oly hálátlanul bánnak nagyjaikkal. Immár sok adósság nyomja vállam, s a kiadó, kinek éltem kiszolgáltatva vagyon, tudomást szerzett bajomról, hogy kényszerhelyzetben vagyok. Választásom csupán egy lészen: szerződést kötni velök erre az utolsó műre. Tegnap megmutatám az első részletet, de hiába: elégedetlenek vele… holott szerintem remek! Mást akarnak mindig, mint ami bölcs és nemes… De hát tudod, hogy én a kötöttségek láncait nem soká csörgetem! – ütött az asztalra óriási öklével, a korsók nyomban táncot jártak, majd mintegy ennek a haragnak a további kivetüléseként, dühös mozdulattal taszajtott arrébb egy véletlenül hozzáérő fickót, aki a beszélgetés hevében nekidőlt a vállának, mire az dühösen megfordult, de mikor látta, hogy kivel van dolga, szó nélkül odébb állt. – Hát ez rossz hír, uram! – Jól mondád. Nem kenyerem nékem ez a megalkuvás. Egynek lenni kétezerből kiszemelve, s mégis ily alantas módon bánnak velem: ez olcsó küzdelem! Már sokszor gondolám, hogy jobb lenne, ha repítene tova a kis hajó… – Ne bolondozz, uram! Hiszen homlokod dicsfény övezi!
– Már te is kezded!? Dicsőség, méltatás… Ez mind múlik a korral, hisz te is tudod. A nép ízlése, mint szélnek járása: kiszámíthatatlan s változó. Már nem csupán éjjel, zord kedvemben vagyok hajlamos hinni magamnak, hogy pár száz év múlva nem leszek más, mint egy üres firka, egy kitépett papíroson, ha egyáltalán képesek megőrizni arcomat. Bár lehet, hogy végül te lészen halhatatlanná… – fakasztott magabiztos mosolyt arcára saját gondolata, hisz erre, ebben a pillanatban, vajmi kevés esély volt. – Ugyan, hiszen nem is írok… A hatalmas ember azonban, ekkor már láthatóan nem figyelt rá. Két tenyere közé fogva barna arcát, az asztalra könyökölve elmerengett, s megfeledkezvén a kocsma zajos környezetéről, s minden nyűgjéről, tekintetét a végtelen messzeségbe küldte. – Nem tudom mi jobb… Tűrni minden fájdalmat, a balsors összes nyilát, vagy véget vetni a földi bajoknak, s elmerülni az álom végtelen tengerében. S mindez nem elérhetetlen, csupán az rettenti vissza sajgó szívem, hogy nem tudjuk, mi álmok jőnek a halálban, ha átlépjük a küszöböt. Ha tudnánk, nem lenne kérdéses a megoldás. Mert ki tűrné a zsarnokságot, a gőgös ember bosszúját, szerelmek véget nem érő harcát, ha tudná, hogy tettéért a halál után nincs elszámoltatás. Ki maradna itt, ha tudná, hogy ott a rend más elvek szerint szerveződék, mint eme bajos árnyékvilágban. – pillantott rá társára, aki láthatóan meglepve fürkészte az arcát, s szeméről leolvasható volt, hogy villámgyorsan cikáznak gondolatai. Elmosolyodott. – De minek is fárasztlak saját démonaimmal… – Nem… nem… Ez oly izgalmas vezérfonál, hogy írásra érdemes. – Lehetséges… Esetleg… De most inkább igyunk! 3. Hétfőn és kedden vannak a levelezős foglalkozások az iskolában, és az első levélváltások után, már nem siklik el figyelmem az osztályból kiáramló ifjúság arcvonásai mellett, de hiába igyekszem elkapni a pillanatot, mikor még levelezőtársam az osztályban tartózkodik, tekintetem mindig csak az üres széket találja. Az első választ épp oly dobogó szívvel várom, mint a többit. A füzetemben lapuló írások egymás alatt elhelyezkedő sorai így rendeződnek: – Dánia börtön. – írtam én. – Úgy az egész világ is az. – írta ő. – Meghalni, elszunnyadni, semmi több. – S egy álom által elvégezni mind a szív keservét.
– Találkozzunk!! Úgy éget a vágy, hogy lássalak… – Ne oly hevesen! Bárhogy ügyeskedem, sehogy sem sikerül megpillantanom a lányt, pedig hányszor elképzeltem, ahogy finom, kis kezével szétnyitja a füzetemet, elolvassa az újonnan leírt sort, angyali kacajra nyílik vékony rózsaszínű ajka, kivillannak a fehér gyöngysorok, a szemei is nevetnek, lágy mozdulattal megfogja az égszínkék pax-tollat, tekintetében elérhetetlen világok tengere fodrozódik, rajta egy kis hajó, melynek sorsa több, mint bizonytalan, tehát kezében a toll, mint izzó tű, amivel a bőrömbe vési a következő üzenetet.
4. Már elég kapatos fejjel ment a korcsmába. Már két napja nem látta a nőt, akivel két hónapja, bűnös szerelmi viszonyban élt együtt. Sok nővel volt már dolga, de ez teljesen levette a lábáról, s valamelyest kiszakította eddigi életéből. Aztán ahogy lenni szokott, a vonzalomból önzés lett, s a felek az egyéniségük védelmében harcolni kezdtek egymással. Két fél közül, mindig az egyik erősebben sebződik a szerelem nyilával, s most a férfi volt a nagyobb áldozat. A nő nem bírta a kötést, s két nappal ezelőtt fogta néhány ruháját, és magára hagyta a férfit. A kocsmában a füst és az alkoholszag, mint megálljt parancsoló pofon vágott az arcába. Légzése nehézzé vált. Megtörölte a szemét, mert szinte semmit sem látott. Szédülés vett rajta erőt. Megkapaszkodott az ajtófélfában, és hunyorogva körbenézett. A részeg ordítozásból is ki tudta szűrni azt a kacajt, ami két hónapja birtokba vette az életét, amelytől szabadulni nem tudott. Lassan a hang irányába fordította a fejét és a borgőzös pára, s az emberi testek halmán át megpillantotta a lányt, két férfi ölelésének szorításában. Dülöngélő léptekkel elindult feléjük, s közben az asztalok sarkában, vagy az álldogáló vendégek vállában volt kénytelen megkapaszkodni, hogy el ne essen. Megállt az asztalnál, oly egyenesen, amennyire csak tudott, de ez nem volt könnyű feladat, mert megindult körötte a világ. – Mi folyik itt, urak? – hallotta a hangját nagyon messziről és nagyon erőtlenül. A hármas szétrebbent, csak a nő maradt magabiztos. – Nézze meg az ember! Már vadbarmokat is beengednek ide? – lágy nőies hangja most olyan volt, mint az ostorcsapás, szemében gyilkos villámok cikáztak. Kacéran megigazította a ruháját. A férfi ekkor nézte csak meg a nő társaságát: az egyik ismeretlen volt számára, a másikkal, emlékezete nem csalt, pár napja ismerkedett meg, sőt,
35
– Ki vagy te?? Kezdek gyanakodni. – Csitt! Írj! Ravasz lépésre szánom el magam. – Ha! Ha! Becsületes vagy? – Uram! – Szép vagy? – Hogyan, fenséges úr? – Mert, ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed szépségeddel. – Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a becsülettel? – Nem látom az arcodat! A következő üzenet, egy az első rajzhoz hasonló virtuóz portré: egy hosszú hajú, vonzó tekintetű, kacér nő arca. Jól sejtettem. – Köszönöm. – Mit köszönsz? – Olyanok a vonásaid, mint Marlowe kedvesének. Láttam róla egyik könyvében egy rajzot. Hihetetlen a hasonlóság. – Mi benne a hihetetlen? Nem hiszel az újjászületésben? – De akkor miért S…-t rajzolgatod a füzetbe? – Nem olvastad, hogy az a nő, Marlowe halála után S…-t szerette? Ő volt neki az igazi. Marlowe-val csak játszott. – Szerintem ez csak pletyka. Nem jön válasz egy hétig. Szenvedek a hiányától, de a hiúságom nem ad vágyaimnak engedményt. A következő héten azonban oldódik bennem a kötés és őszintén feltárva érzéseimet, beírom a füzetbe: – Szeretnélek látni élőben! – Miért? – Szerelem! Nem arra tart e szenvedély?! – Én is amellett vagyok: őrizve járjanak őrült nagyok! Keserűen elnevetem magam. Nem erre a ledorongoló válaszra számítottam. Már nem a hiúság, hanem a testemben méregként szétáradó melankólia bénítja meg kezemet. – Miért nem írsz? – írta ő. Egyszerűen nem tudok mit írni. Ugyan vonzódom hozzá, amiben persze közrejátszhat a végtelen hosszúnak tűnő szünet, de valami taszít is tőle, valami megmagyarázhatatlan keménység és kíméletlenség, amit a kurtán odavetett soraiból olvasok ki. Végül ő töri meg a csendet, nem túl szeretetteljesen: – Uram, nehány emléke itt maradt. Már rég óhajtám visszaküldeni. Kérem, fogadja el! – Nem adtam egyet is soha. Kezd elegem lenni belőle, de… – Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott.
36
eszébe jutott, hogy még jót is mulattak tegnap, széles társaságban. Ismét a nőjére nézett, és tekintete, lassan, kíméletlenül jegesre merevedett. Rövid idő alatt, szinte megfagyott körülöttük a levegő, folyamatosan minden elcsendesedett. Mintha hosszú percek teltek volna el, holott talán pár másodpercig tartott az egész. Ekkor, ki tudja honnan, egy csinos szőke nő penderült közéjük, és hangjának csilingelő gyöngyeit pazarlóan szórta közéjük. – Mily csinos jövevény! Hát őt eddig hol rejtegetted, édes? – feszítette a kacér mosollyal édesített kérdését, a másik nőt bitorló, asztalnál ülő férfinak. – Kit? Jaj, emlékezet!… Bemutatom… ööö… A férfi mérsékelve dülöngélését megmondta nevét. – Ülj le közénk, uram, és érezd jól magad! – javasolta a szőke széles mosollyal és olyan szorosan, amennyire csak tudott, a friss jövevény mellé telepedett. – Korcsmáros! Ne sajnáld az italt! Bort ide a barátomnak, s nekünk mind! – kiáltott a férfi pár napos ismerőse. A mulatozás immár ötösben, iddogálás, évődés mellett folytatódott tovább. Körülöttük is megnyugodott a hangulat, az ismerős hangok, a beszélgetés moraja, a fel-feltörő harákolás, a monoton zajt itt-ott megtörő erőszakos ordítozás hamarosan visszatért. A férfi ekkor merész lépésre szánta el magát. A zavart légkörben fel sem tűnt, ahogy odahajolt a másikhoz, aki nőjének tette a szépet. – Uram, mit szól ezen ötlethez: erre az estére cseréljük meg a nőket! – súgta oda neki, s szeme furcsa lázban égett. A másik, széles vigyorral az arcán, bólintott. A bor tovább növelte a bátorságot és a szemérem levetkezését. Egyik és másik fészekalj is meglehetősen megtüzesedett. A férfi egy óvatlan pillanatban átpillantott a nőre, látta a vonagló testeket, a csókok izzó fénykörét, az egymásba maró karmokat és ekkor a világosság oly hirtelen, mint a kés villant az agyába, eltaszította a szőke nőt, nehézkesen felkelt, torkából valami iszonyatos farkasordítás-sze-
rű állatias hang csapott fel, felszakította a földre szegezett kecskelábú asztalt, és visszavonhatatlan bizonyossággal megindult feléjük. A férfi a padon félrelökte a nőt, hogy kellőképpen fogadhassa a gyilkos indulatot, majd a két férfi egymásba mart, mint farkasok az erdőben a koncon veszekedve. Az aszimmetrikus arcú harmadik, aki egy másik nőnek tette eddig a szépet, a birkózók mellé somfordált, megvárta, míg az összegabalyodott testek feszülve megállnak, a csizma szárához nyúlt, s egy kést húzott elő. Az ellenség nyaki ütőere szabadon kínálkozott fel a döfésre, s ekkor, a küzdők háta mögül, távolról, felhangzott egy gúnyos, kacér, női kacagás… 5. Két hétig magamnál tartom a füzetet. Bántja a hiúságomat, hogy így játszik velem. De azért nem adom fel, figyelem az osztályt, hátha felfedezem a többiek között, de nem látom meg, pedig már lefénymásoltam az önarcképét, gondoltam, hátha így könnyebben megy. Semmi eredmény. Lehet, hogy kihagyja az iskolát? A harmadik héten nem bírom tovább. Elhelyezem a füzetet a padba és beírom a sort: – Hiányzol! A következő napot ismét az iskolában töltöm, izgatottan lapozom fel a füzet számomra legfontosabb oldalát, azonban az írásának hűlt helye vág az arcomba. A következő hét szintén így telik. Lehet, hogy a sors rendelése, hogy nem találkozhatunk? Legyőzve félénkségemet, a negyedik héten odamegyek a tanárhoz és gyöngyöző verítékkel a homlokomon, megkérdezem, hogy mit tud arról a diákról, aki az én helyemen ül. Arca elkomorul, szája lefittyed, szeme elkönnyesedik. – Maga nem hallotta? – Mit? – kérdezem megriadva. – Már három hete kinn van a fekete zászló…
Betörve Rácz Era
Vagy mi vagy mi szükség vagy desszert vagy mi vagy
Homo sapiens
„Biológiai eljárással előállított termék. Az időnként fellépő üledékképződés természetes jelenség, és nem minőségi hiba.”
(egy befőtt címkéjéről)
37
a költő betűk be tör ve sz er e t
Hamvas Béla és a reneszánsz Kránitz Mihály
– gondolatok a szellemi újjászületésről –
38
Hamvas Béla (1897-1968) írásaiban irodalmi, vallási, kulturális és filozófiai jellegű megfontolások sugarai a hagyomány, a tradíció egysége köré rendeződnek. Páratlan frissességgel, a szellemi emberre jellemző biztonsággal és hozzáértéssel nyúl a historia, a litterae, a cultura vagy a philosophia perennis területéhez és az olvasó azonnal abban a világban találja magát, amelybe a szerző kalauzolni akarja.1 Az „Antologia humana: Ötezer év bölcsessége” című írásában Hamvas felsorolja az ember szellemtörténetének legkiemelkedőbb alkotásait.2 Az ősi népek, majd az ókor, azon belül is a görög és a római gondolkodók, továbbá a kereszténység, a felvilágosodás és a modern XX. századi írók mellett a reneszánsz is helyet kap ebben a „kontemplatív olvasmányban” (Legeza Ilona).3 A reneszánsz az újjászületésre, a megújulásra, bizonyos értelemben a feltámadásra utal, amelyben az ember teremtő, képzelő ereje egy változó korszak határán képes új alkotások és művek létrehozására. A XIV. századi új kulturális irányzat azonban nem csak előre, hanem hátra is tekintett, amennyiben a múltban felhalmozott értékekre igyekezett újra rámutatni és a gondolkodás, valamint a művészetek számára előtérbe helyezni. Hamvas Béla munkája és egész tevékenysége is egyfajta új reneszánszhoz hasonlítható,4 mely visszanyúlik a hagyomány különböző forrásaihoz, és ennek egyik legmegragadhatóbb példája a scientia
sacra, mely megőrizte az emberiség ősi bölcsességét s ez a történelmi népek írásos emlékeiben még mindig felfedezhető. Ezért szentel hat könyvet a világ spirituális és bölcseleti alkotásainak bemutatására, hogy ezekből táplálkozva újra életet adjanak egy hanyatló gondolkodás korszakában.5 Ahogy a reneszánsz idején, úgy a XX. század kezdetén is új igény született a visszatekintésre (ressentiment) és a különböző elfelejtett hagyományrétegek felfedezésére. Hamvas így mutatja be a kínai, az indiai, az egyiptomi hagyományokat, és túllépve a betű fizikai valóságán olyan új értelmezési irányokat nyit meg, mint a misztikus intuíció, a vallás és tudomány kapcsolata, a lélek világnézete, a cselekvés metafizikája, a második születés, a beavatás fokozatai, a természet és túlvilág, az eredeti nyelv visszaszerzése és számos, az archaikus kultuszokhoz kötődő magyarázatot ad. Alapvető célja a világ szellemi hagyományának bemutatása során a szakrális életrend főbb pontjainak a kijelölése és alkalmazhatóságuk igazolása. Hamvas Európa válsága láttán, melyet hasonlóképpen gondol el, mint Huizinga, Wells és Siegfried, kifejti, hogy: „A szellem távolléte felfedi azt a mythost, ami a mai emberiséget vezeti: ez a materiális mythos. Az anyagot tartja az európai az ősvalóságnak. Hogy nem az, az éppen abból tűnik ki, hogy Európa válságba jutott. Ez a modern kultúra összetöréseinek oka. A világban mindenütt és mindig jelen van valami az anyagon túl is”.6 Az ember
1 A negyven éve elhunyt Hamvas Béla, melynek ez a rövid tanulmány is emléket szeretne állítani, Török Endre véleménye szerint a szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége volt, ha nem a legnagyobb. Gondolkodása magyar is volt, közép-európai is, s mindezek fölött egyetemes. Vö. Török Endre, Ami teljes, és ami részleges. Hamvas Béláról, in Török Endre – Átragyogás. Az életmű foglalata, kiadják tanítványai az Oltalom alapítvány támogatásával Budapest 2008, 513. old. 2 Hamvas Béla, Antologia humana: Ötezer év bölcsessége, Medio, Szentendre 1996. 3 Legeza Ilona irodalmi honlapján így jellemzi a reneszánsz szellemiség gondolatait is magában foglaló hamvasi antológiát: „Az Ötezer év bölcsességének kompendiumát adó gyűjtemény - a jeles gondolkodó beállítottságának megfelelően – nem rendszerező, módszeres igényű filozófiai breviárium. Elsőrendű célja az, hogy az emberi történelem külső, felszíni története mögötti humán szellemhez, az „áldott megvilágosodás“ forrásaihoz kalauzolja az olvasót. „Az emberi lét nem halad és nem fejlődik, hanem szüntelen átlényegülésben örvényszerűen kavarog és a végső megoldást forralja“ – írja az előszóban Hamvas.” Vö. http://cgi.t-online.hu/ilegeza/sendpage.cgi?rec=li0801 (a kutatás ideje: 2008. február 9.) 4 Hanák Tibor a XX. század első felének magyar filozófiai gondolkodását a reneszánszhoz hasonlítva Hamvas Bélát az egzisztenciális filozófusok között tartja számon. Vö. Az elfelejtett reneszánsz, Göncöl kiadó, Budapest 1993, 164-167. (Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern 1981-es kiadása alapján) 5 Hamvas Béla, Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Magvető könyvkiadó, Budapest 1988. Lásd még Hamvas Bélától A száz könyv (Budapest 1945) című művét, mely ugyancsak felöleli az emberiség szellemi kulturkincsének legkiválóbb alkotásait. 6 Hamvas Béla, A jövő árnyéka, in Protestáns szemle (1936. május), 211. Török Endre Hamvas Béláról írt összegzésében kifejti, hogy „a civilizált ész gőgjével szemben a lélek tudomásul kell, hogy vegye, hogy azt az elemi tapasztalatot, hogy az élet, amelyben az ember hurcolja magát, elrontott, méltatlan, jószerivel beteg élet. Valamiféle sújtottságban működik, mintha elátkozott lenne”. Vö. Hamvas Béla, Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Magvető könyvkiadó, Budapest 1988, 549. old.
az élet mozgását, újjászületését érzékelték gondolkodásában és alkotásában: „Weöres Sándor az Élet Mesterét látta benne, Lukács György az élet megrágalmazóját. Hamvas Bélának mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát — írta Weöres Sándor ajánlásként „A teljesség felé” című próza vázlataihoz.”11 Sokan még ma is félreteszik, félreállítása bizonyos szempontból még él, különcnek tartották és tartják vagy mai kifejezéssel a New Age-hez sorolják be őt.12 Ahogy a reneszánsz visszanyúlik az ókor nagy értékei felé, Hamvas is úgy gondolja „hogy az antikvitás valami sajátságos egységben, szervességben, közvetlenségben nyilatkozott meg — valamiben, ami spekuláció nélkül elsődlegesen és érzéki módon tapasztalható”.13 A reneszánsz eredeti felfedezése tulajdonképpen a kultúra újrafelfedezése. Az az őserő, amely megnyilvánul a reneszánsz művészet különböző ágaiban nemcsak egy reprodukció, hanem valami újnak, de mégis örökké igaznak a megjelenése, a régi elfogadott minták alapján. Hamvas ugyanígy érzékeli a XX. századi két világháború közötti reneszánszt, mely a szellemi alkotások területén valami egészen eredetit hozott. Hamvas azonban itt is határozottan fogalmaz, hogy „a kultúrát nem az adat teszi, nem a muzeális tárgy, a kosarak, edények, lándzsák, maszkok, pajzsok gyűjteménye, leírt nyelvtan, feljegyzett ima, mythos, lekottázott dal, utazók néprajzi és pszichológiai megfigyelése. A kultúra éppen az, hogy az eszközöket használták, a dalokat énekelték, a szokások kötöttek, hiszen a kultúra csak akkor kultúra, ha vér folyik benne”.14 Az archaikus időben az emberismeret nem elvont
Vö. Hanák Tibor, Az elfelejtett reneszánsz, Göncöl kiadó, Budapest 1993, 165. old. Julius Evola, Orientációk, Athanor könyvek, Stella Maris kiadó, Budapest 1998, 48-49. old. 9 Julius Evola, Orientációk, Athanor könyvek, Stella Maris kiadó, Budapest 1998, 13. old. 10 Vö. Török Endre, Ami teljes, és ami részleges. Hamvas Béláról, in Hamvas Béla, Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Magvető könyvkiadó, Budapest 1988, 549-571. old. 11 Vö. Török Endre, Ami teljes, és ami részleges. Hamvas Béláról, in Török Endre.–Átragyogás. Az életmű foglalata, kiadják tanítványai az Oltalom alapítvány támogatásával Budapest 2008, 516. old. 12 Jász Attila (1966-) József Attila díjas költő, ellenben az Élet és Irodalom, 2007. szeptember 6-i számában a következő összegzést adta Hamvas Béla újszerű, a fiatal de a felnőtt nemzedéket is megmozgató hatásáról: „Hamvas Bélát fiatalon mindenképpen ajánlatos olvasni. A magam részéről rengeteget kaptam tőle későn érő nagykamaszként. Főképp tájékozódási pontokat. (A 100 könyvet például, mely óhatatlanul rákényszeríti az embert, hogy elkezdjen egy saját listát összeállítani...) És nem utolsósorban példát az etikai tartásra, és derűs-bölcs szemléletet a külső és belső nehézségekkel szemben. Hamvastól a fiatalok életszeretet és tiszteletet tanulhatnak - ízes magyar nyelven. Gondolok itt elsősorban a fákról, a cseresznyeszedésről vagy éppen a rántott levesről írott esszéire vagy a földieper elkészítésére és fogyasztására vonatkozó tanácsaira. (Melyek nélkül mindenképpen szegényebbnek érezném magam.) Most, középkorú, őszülő és ritkuló hajú olvasóként az kezdett érdekelni róla szóló, frissen megjelent és újra kiadott könyvei kapcsán, hogy akkor, huszonévekkel ezelőtt mi is fogott meg, és hogy az a valami megvan-e még benne vagy bennem, a tradíció, a hagyományok sokszínűségét elemző és feldolgozó szellemi érzékenység vagy készenlét. Éltem hát az újraolvasás és újragondolás lehetőségével”. Vö. www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0736&article=20070909-2030-39NQFJ, (a kutatás ideje: 2007. december 1.) 13 Hamvas Béla, A jövő árnyéka, in Protestáns szemle (1936. május), 280. old. 14 Hamvas Béla, A jövő árnyéka, in Protestáns szemle (1936. május), 283. old. 7 8
39
kiesett a kozmikus rendből, ezért nem találja helyét, s ezért marad magára elszigetelt, saját szubjektivizmusába és individualizmusába süllyedő vállalkozásaival.7 A Hamvas által is értékelt Julius Evola (18981974), „az utolsó római” szerint vitathatatlan, hogy bizonyos hajlamokkal, adottságokkal és képességekkel születünk, amelyek hol teljesen világosak és egyértelműek, hol pedig látensek, és csak különleges körülmények, vagy próbatételek során nyilvánulnak meg. Az ember tehát születésekor „egy tömbből faragott”. Energiáival kell fejlesztenie és finomítania természetét és jellemét, s megvédeni minden tőle idegen külső nyomástól, minden nem kívánt hatástól. Amikor felismeri a saját természetét, a tradicionális ember felismeri ezzel a saját „helyét”, saját szerepét, valamint az alacsonyabbés magasabbrendűség helyes viszonyait is.8 A Nyugat alkonya két szembeötlő jegyről ismerszik meg: egyrészt az aktivizmus patologikus fejlődéséről; másrészt a belső ismeret és a szemlélődő életmód értékeinek lebecsüléséről.9 Török Endre irodalomtörténész (1923-2005), a „rejtőzködő ember” (Havasi Ágnes), aki ugyanúgy, mint korábban Hamvas Béla, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kezdte meg tanulmányait, felismeri Hamvas szellemi és irodalmi tevékenységének páratlan voltát és a Hamvas-reneszánsz idején az új kiadású „Scientia sacrá”-hoz utószót ír „Ami teljes és ami részleges” címmel, mely valójában még a rendszerváltás előtti értékelése a méltatlanul elfeledett eredeti gondolkodónak.10 Ahogy egyetlen reneszánsz szerzőt, úgy Hamvas Bélát sem lehetett kikerülni a XX. század szellemi közéletében. Sokan a reneszánsz pezsgést,
tulajdonságok fogalmi konstrukciója, hanem megszemélyesítésszerű és genetikus. Ezt az ismeretet később mitikusnak nevezték el. Megértéséhez tudni kell azt, hogy az archaikus idő szerint a világ erői gyújtópontokba gyűlnek. Ezek a gyújtópontok, mint erőközpontok az emberi élet csekély hatóképességéhez képest fokozott intenzitást jelentenek.15 Hamvas különösen a görög világban lát olyan példa értékű forrást, amely döntő lehet különböző korok útkeresésének, mert a tökéletestől mindig lehet tanulni. A görög preszokratikus gondolkodásnak Hamvas Béla számára meghatározó alakja Hérakleitosz (Kr.e. 550-475), aki Diogenész Lartiosz (II. sz. végeIII. sz. eleje) szerint büszkébb volt mindenkinél és megvetette az embereket, mégis a mindenségről, a kormányzatról és az isteni dolgokról szóló gondolataiban évszázadokra meghatározta a szellemi gondolkodás minőségét.16 Hamvas és mások (Kövendi Dénes) fordításának köszönhetően a gondolatok eredeti görögben való közlésével serkentő és újjászülető hatást eredményezett. A kiválóság, az igazi bölcsesség és a páratlan tisztánlátás mely a reneszánsz gondolkodását is meghatározta a hamvasi gondolatkörben Hérakleitoszra vezethető vissza: „Egy nekem tízezer, ha a legkülönb (ha nemes). A léleknek saját mértéke van, amely önmagából él. A láthatatlan illeszkedés a láthatónál erősebb. A lélek határait — mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora (olyan kimeríthetetlen). A szamarak a szecskát (abrakot) választják inkább, mint az aranyat. Az ébren levőknek egy és közös a világuk, az alvóknak mindegyike pedig külön világba lép (az éberek világa egy és közös, az álom világa mindenkinek egyéni). A láthatatlan illeszkedés, a láthatónál erősebb. A léleknek logosza van, önmagát növelő. A természet rejtőzködni szeret. Az éthosza kinek-kinek számára a daimón. A száraz lélek a legbölcsebb (legértelmesebb) s legkiválóbb (legnemesebb)”.17 Amint az ókorban is, úgy a reneszánszban sem kerüli el a figyelmet akár a természet, akár a társadalom, vagy az egyén életének alapos vizsgálata, mely felfedezi a legkisebb értéket: „Ha egy nemeset és szépet kedvelő ember szemléli az eseményeket, amelyeket az erény úgy formált át, mint egy nagy művész, sokkal jobban örül külön-külön
Hamvas Béla, Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya, Magvető könyvkiadó, Budapest 1988, 135. old. Vö. Diogenész Laertiosz, A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben (VI-X. könyv, ford. Rokay Zoltán), Jel kiadó, Budapest é.n., 243-249.old. 17 Vö. Hérakleitos múzsái vagy a természetről (ford. Kövendi Dénes), Helikon Stúdió, Budapest 1983, és Hamvas Béla, Hérakleitos 131 fennmaradt mondata, A didaktika klasszikusai, Index röpirat és vitakönyvtár, Fórum könyvkiadó, Budapest 1947. 18 Plutarkhosz, Szókratész daimónja, Prométheusz könyvek 7, Helikon, Budapest 1985, 61.old. 15
40
minden egyes részletnek”.18 Hamvas Béla valójában nem kategorizálható tevékenységet folytatott, amikor egy őseredeti szemlélettel az emberiség szellem és kultúrkincsének az egészét akarta átölelni. Az őt vezérlő „lélek” hasonlatos volt, az általa is kedvelt Szókratész daimónjához, mivel akár a reneszánsz által felfedezett ókori nagy gondolkodók és művészek, akár maguk a reneszánszkori alkotók, vagy éppen korunk páratlan hatású egyéniségei, a teremtésnek és az újjáteremtésnek ugyanazt a lényegét ragadták meg, mint amely oly sokszor megjelent az emberiség szellemtörténetében. Az igazi művész, az igazi gondolkodó és író, úgy ahogy az újjászületés titka is definiálhatatlan. Csak megállhatunk originalitása és nagysága előtt. Lássuk a példát Szókratész életéből, amikor sokan kutatták, hogy mi is a lényege és a funkciója Szókratész úgynevezett daimónjának: „Szimmiasz egyszer megkérdezte Szókratészt erről, de mert választ nem kapott, soha többé nem vetette fel ismét. Viszont többször is jelen volt, amikor Szókratész kérkedő hazugoknak nevezte azokat az embereket, akik azt állították, hogy látomásukban találkoztak egy isteni lénnyel, valamiféle hangot hallottak. Arra az álláspontra jutottunk, hogy Szókratész daimónja semmiképpen sem lehet valamiféle látomás, hanem inkább egy hang érzékelése, olyan beszéd szellemi felfogása, ami valamilyen egészen különös módon jutott el hozzá. Szókratész szelleme tiszta és szenvedélytől mentes volt. Testével szükségszerűségből, de csak a lehető legkisebb mértékben vegyült, továbbá, mivel sokkal fogékonyabb és érzékenyebb volt, gyorsabban tudta felfogni, az őt érő hatást. Azt is mondhatjuk, hogy ez a ráhatás nem beszélt nyelv volt, hanem egy daimónnak a hangtalan figyelmeztetése, mely csupán gondolati lényege által teremtett kapcsolatot, az őt felfogó ember szellemével. Az ilyen hang ütéshez hasonlít, amely, valahányszor csak egymással beszélünk a fül közvetítésével kényszeríti a lelket a kimondott szó befogadására. Egy nagyobb hatalom szelleme azonban, csupán a gondolat erejével érinti az erre fogékony lelket, úgy, hogy nincs szüksége arra a bizonyos ütésre; a lélek pedig átengedi magát a felső hatalom impulzusainak. Ugye nem kell csodálkoznunk, amikor azt látjuk, hogyan fordulnak hatalmas kereskedőhajók, a kicsiny kor-
16
gyermek viszonya fűzi, annak megújuló lázadásaival és szenvedélyes szeretet-fellobbanásaival, a göröghöz a nagyszülőknek járó megilletődött tisztelet és tanulni vágyás. Seneca (Kr.e. 4- Kr.u. 65), a gazdag római családból született költő és filozófus egész életét a vélemények ütközése jellemezte. Mint Néró államminisztere igyekezett pozitív hatást kifejteni a császárra, de mellőzése után, végül is a végzetébe rohant.21 Levelei között, melyekben római költők idézeteit is felfedezhetjük, maga is megfogalmazza az emberi szellem „isteni” voltát: „Nem kell két kezünket az égnek emelni, sem a templomőrt kérlelni, hogy beeresszen az istenszobor füléig, mintha ott jobban meghallgathatnának: Isten közel van hozzád, veled van, benned van. Bizony, Lucilius: szent szellem lakik bennünk, jó és rossz tetteinknek megfigyelője és strázsája. Ahogyan mi bánunk vele, úgy bánik ő velünk. Senki sem lehet igaz ember Isten nélkül – vagy fölébe kerekedhet bárki is a sorsnak, ha Isten nem segíti? Ő sugallja a nagyszerű, magasztos terveket. Minden egyes igaz ember szíve isten háza. Melyiknek, nem tudjuk. (Vergilius, Aeneis, VIII, 352).22 Hamvas Béla emberképe, mely a hagyomány alapos vizsgálatából tárul fel elénk a személyt több dimenzióban látja. A pusztán test, anyagi valóság mellett az ember magában hordja, mint mikrokozmosz az egész világot és kibontakozási lehetőségei túlnyúlnak a materiális határon. Ezért a külső majdnem lényegtelen bár fontos eleme a kifejezésnek akár irodalmi vagy művészeti szinten, mert a döntő és az üzenetet hordozó az mindig a belső, az értelmet adó szempont. Ezért mondja Hamvas, hogy „az embernek három világa van: a szellem, a lélek és az élet”.23 Jakob Böhme (1575-1624) „a görlitzi varga”, aki Hamvas Bélára is nagy hatást gyakorolt, az emberben rejlő Istenhez vezető utakat keresve megállapítja, hogy az ember születésétől kezdve, e világi idejének egész futása során nem törekedhet hasznosabbra és szükségesebbre, mint hogy önmagát helyesen megismerje; 1. Mi ő? 2. Honnan vagy kitől van? 3. Mi célból teremtetett? és 4. Mi a hivatása? Komoly szemlélődés közben, már kezdettől úgy találja, hogy az összes teremtménnyel együtt, Istentől származik. Másodszorra pedig úgy találja, hogy a teremtmények közül ő a legnemesebb teremtmény. S még ennél is magasabb és na-
Plutarkhosz, Szókratész daimónja, Prométheusz könyvek 7, Helikon, Budapest 1985, 90-93. old. Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1943, 156. old. Vö.: Seneca tragédiái (Seneca, a tragédiaköltő), Az ókori irodalom kiskönyvtára, Európa, Budapest 1977, 225-226. old. 22 Seneca, Erkölcsi levelek (41. levél), Kossuth kiadó, Budapest 2001, 94-95. old. 23 Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1943, 62. old. 19 20 21
41
mányrudaknak engedelmeskedve, vagy azon sem, hogy a fazekas korong mennyire egyenletesen forog attól, hogy ujjheggyel szinte épp hogy csak megérintették. Ezek bár lélek nélküli dolgok, de mivel gyors mozgásra szerkesztették őket, lehetséges, hogy mozgásba lendüljenek. Ezzel szemben az emberi lélek valamennyi gépnél sokkalta jobban irányítható, s ha valaki az értelem erejével hat rá, tüstént lendületet kap, hogy a felfogott gondolatnak megfelelően mozogjon. Ennek révén tapasztalhatjuk meg leginkább, hogy mekkora ereje van a gondolatnak. Mihelyt a lelket a gondolkodáson keresztül valami hatás éri, azonnal elmozdul a megfelelő irányban, és mintegy szárnyat kapva siet a megvalósítás felé. Mert a gondolat hangtalanul, csupán szellemi felfogás nélkül képes megmozgatni a testet. Mert a levegő miután az artikulálatlan hangokat befogadva teljesen beszéddé és hanggá alakult át, közvetíti a gondolatot, a halló ember lelkéhez. Így tehát azon sem kell csodálkozni, hogy a levegő érzékenysége révén, daimónok gondolataitól képes megváltozni és így az istenes és különleges férfiaknak közvetíti a gondolat létrehozójának a szavát. Mint ahogy a földalatti alagutat ásók ütéseit a visszhang révén ércpajzsokkal fel lehet fogni, mert ezek az ütések fel jönnek a föld mélyéből és meg rezegtetik a pajzsokat, másokon viszont úgy hatolnak keresztül, hogy észre sem vevődnek, ugyanígy a daimónok üzenetei is keresztül mennek valamennyi emberen, de csupán azokban visszhangzanak, akiknek a jellemében nincs zűrzavar, és lelkében szélcsend honol. Ezeket az embereket szenteknek és daimónhoz hasonlóknak nevezzük”.19 Ahogy a reneszánsz kort, úgy Hamvast is a görög szobrászat tölti el csodálattal, mert az valami olyan üzenetet hordoz, melynek örök érvénye vitathatatlan, mert ezek a vonások fedezhetők fel a reneszánsz szobrász alkotásaiban is. Hamvas hangsúlyozza, hogy „a görög szobornál több, tökéletesebb, emberibb, tisztább, igazibb szobor nincs. Valószínűleg nem is lesz soha”.20 Szilágyi János Györgynek Seneca tragédiáihoz írt utószava szerint az újkori európai műveltség viszonyát az ókori Rómáéhoz sokkal szenvedélyesebb hullámzások jellemzik, mint az ókori görög műveltséggel való kapcsolatát. A római műveltséghez az újkori Európát a közvetlen leszármazás szülő-
gyobb megismerést adott Isten az embernek, hogy képes a dolgok szívébe nézni, milyen esszencia, erő és tulajdonság lakozik is bennük. Ezen felül Isten az értelmet és a legmagasabb érzékenységet adta neki, hogy képes Istennek, teremtőjének megismerésére, arra, hogy ki és mi ő, s miként és hol van? Miből teremtetett és származik az ember? És az örök, teremtetlen, végtelen Istennek miként képe, léte, tulajdona és gyermeke; hogyan teremtetett az isteni lényegből, akiben Isten léte és birtoka van, akiben Isten szelleme él és kormányoz, s akit Isten szíveként és lényegeként szívből szeret, s akinek kedvéért ezt a világot az összes teremtménnyel teremtette.24 A szellemi ember számára, ezért valójában minden üzenetet hordoz. Az új látásmód alkalmazásával a reneszánsz az elfelejtett valóságokba lehel életet, mutatja meg örök érvényességüket, folyamatos, életgazdagító hatásukat. Hamvas Béla Franz Baadertől (1765-1841) megtanulta, hogy a világnak nincsen olyan része, melyben magasabb erők ne tartózkodnának. A reneszánsz az új művészi stílusával egy új emberképet teremtett, amelynek megszületését az ősi, archaikus hagyomány elemei inspirálták. Sok tekintetben nem mondott újat, hanem csak újszerűen fejezte ki a régit, ami valójában nem egy elmúlt, meghaladott üzenetet hordoz, mert mindig aktuális, csak meg kell találni azt a kifejeződési formát, amellyel az időben távolabb élőket megszólíthatja. Ilyen értelemben az ember is mindig új, de mégis mindig a „régi”. A reneszánsz újjászületési programjával éppen ezt értette meg, amikor korábbi korok értékeit átemelte a századok felett a saját korába. Hamvas erről az emberi magatartásról írja, hogy „az ősi ember a homo aeternus, az örök ember. Nem anyagból van és volt, hanem a természetszellem-lélek egysége, s akinek létét tudatosan választott ideák, felső hatalmak sugárzó jelképei irányítják”.25 A kereszténység és az Egyház sem maradt ki a reneszánszkori felvirágzásból és művészetpártolásával számos alkotás jött létre. Az avignoni pápákat jogtalanul vádolják azzal, hogy korukból semmit nem értettek meg, s csak vagyonukat gyarapították volna. Éppen a franciaországi tartózkodásuk
Jakob Böhme, Szent sóvárgás, Farkas Lőrinc Imre könyvkiadója, Budapest 1997, 5-6. old. Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest 1943, 31. old. 26 Bernard Guillemain, Les papes d’Avignon 1309-1376, Cerf, Paris 1998, 8. old. 27 Bernard Guillemain, Les papes d’Avignon 1309-1376, Cerf, Paris 1998, (Les papes et la culture) 103-117. old. 28 Szienai Szent Katalin, Levelek (185. levél, 1376-ban készült), Szent István Társulat, Budapest 1983, 462-463. old. 29 Richard William Southern, A nyugati társadalom és az egyház a középkorban, Gondolat, Budapest 1987, 46. old. Lásd még. Harald Zimmermann, A középkori pápaság, Orbis Universitatis, Történettudomány, Gondolat/Janus, Budapest 2002. A későbbiekben azonban kritikus hangok is megjelentek. Vö. Tito Sante Centi, Girolamo Savonarola, aki felforgatta Firenzét, Ecclesia, Budapest 2005. 24 25
42
alatt megjelent „avignoni kultúra” igazolja művészetpártolásukat, s azt, hogy egyáltalán nem voltak távol a változó élettől.26 Az avignoni pápák mindegyike egyetemi képzettséggel rendelkezett és teológiai doktorátusuk mellett, kettő kivételével (XII. Benedek és VI. Kelemen), jogi doktorátust is szereztek. A könyvtár fejlesztése, kéziratok beszerezése, az ókori szerzők (Cicero, Ovidius, Seneca, Plinius, Suetonius, Virgilius) fordításainak elkészítése, az ügyiratok pontos rendszerezése, és a palota kifestése mind az ars nova megjelenését és művelését mutatja. Az ifjú Petrarca (1304-1374) is egy ideig az avignoni pápai állam területén Carpetrasban, majd Avignonban élt. A középkor és a reneszánsz határán élt. Felfedezte az antik római világot. Kiváló latin versei megalapozták a születő ifjú értelmiségnek a művészeti és az érzelmi szabadság felé való fordulását. A mintegy háromszáz költeményt tartalmazó Canzoniere is a pápai udvarban keletkezett. 1370-ben a negyvenévesen XI. Gergely (†1378) néven trónra lépő utolsó avignoni pápa elismeréssel szólt Petrarcáról. Amikor 1374-ben tudomást szerzett a költő haláláról elrendelte többek között a „De Africa” és a „De vita solitaria” című műveinek másolását.27 A kereszténység és az egyházi élet megújításában nagy szerepe volt a misztikus lelkületű Szienai Szent Katalinnak (1347-1380), aki az utolsó Avignon-i pápát, XI. Gergelyt (ur: 1370-1378) sikeresen visszahívta Rómába. A reneszánsz kezdetével egy időben ez a lépés Európa kulturális fejlődését is szolgálta: „Szentséges és drága és édes Atyám Krisztusban, az édes Jézusban, a te méltatlan leányod, Katalin, Jézus Krisztus szolgáinak szolgálója és rabszolgája ír neked az Ő drága vérében: vágyva vágytam arra, hogy az isteni Kegyelem teljességét láthassam benned, annyira és oly módon, hogy az isteni Kegyelem segítségével eszköze és oka légy az egész világ megbékélésének”.28 A XIV. század első évei az egyház számára is a haladás időszakasza volt, s különösen megfigyelhetjük ezt a teológiában, a filozófiában és a művészi eredményekben is.29 A nő szerepe is megváltozott a társadalomban olyannyira, hogy meghatározó módon tudtak belenyúlni egy-egy ország sorsának
Fénye vagyok s tüze, és ő díszem nekem”.33 Még a reneszánsz is sokat táplálkozott Szent Ágoston (354-430) műveiből, akinek élete egyszerre tükrözi a filozófiát, a művészetet és a feltétlen vallásos hitet. Személyes vallomásai már-már meglepően a szókratészi daimónra is utaló, elért és elsajátított bölcsesség szavai: „Az időlegesen csendülő igéidet testi fül jelezte, a szellemi fülével örök Igédre tárulkozó okos értelemnek. Az értelem pedig csönded örök Igéjéhez mérte az időlegesen csengő szavakat és azután megállapította, más ez, egészen más ez. Messze alattam csendülnek ezek, sőt inkább létük sincsen, hiszen futnak és tovaszállnak, Uram Igéje pedig fölöttem örökre megmarad.34 A XX. század közepén végbemenő új reneszánsz idején Teilhard de Chardin (1881-1955) jezsuita teológus és antropológus megigézve áll az „anyag” előtt, úgy mint az egyház két évezrede alatt senki: „Sose mondd hát, mint egyesek: Elkopott az Anyag, holt az Anyag!’ — aki akarja, annak számára Idők végezetéig fiatal és áradó az Anyag, csillogó és mindig új. Azt sose hajtogasd folyton: Az Anyag megítéltetett, az Anyag rossz!’ — valaki eljött, s ezt mondotta: Ha mérget isztok, az sem fog megártani’. S még ezt is: Élet fakad a halálból’. — amikor pedig fölszabadításom végső szavát mondta, így szólt: Ez az én Testem’. Nem, nem abból áll a tisztaság, hogy elszakadunk a Mindenségtől, hanem hogy egyre mélyebbre hatolunk belé”.35 Az 1936-ban megjelent „Az igazi humanizmus” című műben, Jacques Maritain reflexiója a hősi humanizmus szellemében hangsúlyozza a szentség szükségességét az evilági javak és a kultúra érdekében. Gondolatainak sajátos tárgya az új keresztény társadalom gondolata, mely kifejezés egy fontos útjelző, az élet keresztény eszméjének megfogalmazásában, s így a kultúra és a társadalom életerejének az evangéliumi energiákkal való táplálása Maritain számára azonban a XX. századi modern humanizmus drámája nem abban állt, hogy humanista, hanem hogy emberközpontú volt. Nézete szerint az új humanizmus Istenközpontú lesz, különös figyelemmel arra, amit a középkor nem ismert, vagyis a teremtményre és annak szabadságára. Ez az értelme az igazi humanizmusnak, vagy a Megtestesülés humanizmusának. „A pogány ókorban a szent a szakrális szinonimája
Régine Pernoud, Jeanne d’Arc. Ön-és tanúvallomások, Ecclesia, Budapest 1991,15. old. Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája (A Kármel hegyére vezető út, ford. Takács Zsuzsa), Ecclesia, Budapest 1992, 36. old. 32 Edith Stein, A kereszt tudománya, Szent István Társulat, Budapest 1981, 45. old. 33 Angelus Silesius, Kerúbi vándor (102., 106. gondolat), Helikon Stúdió, Budapest 1991, 19-20. old. 34 Augustinus, Vallomások, Gondolat, Budapest 1982. 35 Teilhard de Chardin, A mindenség himnusza, Ahogy lehet kiadó, Sao Paulo, 1970,48. old. 30 31
43
alakulásába. Közülük kiemelkedik Jeanne d’Arc (1412-1431), aki miután apja kertjében felismerte, hogy angyal szólt hozzá, meglepő és eredményes módon állt ki Orléans-ban Franciaország szabadságáért. Amikor a Dauphin emberei behatoltak az angolok által megszállt erődítménybe, közöttük volt egy Szűz és egyedül nála volt lobogó — amint erről Clement Fauquembergue parlamenti jegyző 1429. május 10-én híradást adott.30 A reneszánszhoz kapcsolódó időszakban a misztikus Keresztes Szent János (1542-1591), akit nem csak az irodalom, de a verseiből kisugárzó lélekismeret és szellemi mélység mindig is modern költővé tesz, bevilágít a lélek rejtelmeibe. A fény számára már az utat jelzi és az igazi boldogság forrását, mely után a reneszánsz ember is igyekezett: „Vaksötét éjszakában, szerelem vágyától lángokban égve, én boldog messze jártam! Nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe; biztosan a homályban, a titkos lépcsőn át utamra térve, én, boldog, messze jártam! Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt házam, elpihent a népe; sötét és boldog éjjel, titokban jártam, senki meg se látott, nem láttam senkit én sem, más fény nem is világolt, egyetlen a szívemben égő láng volt. Mutatta fényesebben a délidőben csúcson járó napnál, utamat hol keressem, hol vár, kit ismerek már, hol rejtekünk, ahol most senki sem jár”.31 Négyszáz évvel később ugyanabban a korban, amikor Hamvas Béla éppen a „Scientia Sacrá”-t írta és gyűjtötte egybe, Edith Stein (1891-1942) a következő magyarázatot fűzte a „Lélek sötét éjszakája” gondolat köré: „A menyasszonytól elhagyott ház a lélek érzéki világa. Most már nyugalomban van, benne minden érzéki vágy elhallgatott. A lélek csak azért volt képes elhagyni házát, mivel az Isten maga szabadította ki. Saját erejéből nem tudta volna megtenni”.32 Angelus Silesius (1624-1677) később ugyanazt a misztikus hangot képviseli, amely az ellentéteket egyesíti az isteni végtelenben. Hatása megtalálható Rilke verseiben, vagy Pilinszky János (1921-1981) lírájában is. Szellemi-lelki éleslátása a Hamvasnak is oly kedves Hérakleitoszhoz és a görög szobrászokhoz is hasonlítható: „Arannyá lesz a vas, a véletlen enyész, Ha lényem Istennel s- által Istenbe vész. Az Úr csak bennem, s én csak benne létezem:
volt, tehát azé, ami fizikailag, szemmel láthatóan és társadalmilag Isten szolgálatában áll. És Isten előtt ez emberi életnek csak annyiban lehetett értéke, amennyiben e szakrális funkciók hatották át. Az Evangélium alapvetően megváltoztatta ezt, belsővé téve, az emberi szívbe és az isteni Személy és az emberi személy közötti láthatatlan kapcsolatok titkába helyezve a morális és a szent életet. Ettől kezdve a profán nem úgy állt szemben a szakrálissal, mint a tisztátalan a tisztával, hanem úgy, mint az emberi tevékenységek világi célú rendje, az emberi aktivitások egy másik spirituális célú — Isten igéjének hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására létesült — rendjével. A profán, világi tevékenységek rendjében elkötelezett embernek — joga és kötelessége a szentségre, az Istennel való egységre törekedni, s arra, hogy az isteni akarat beteljesülése felé vezesse azt a rendet, amelyhez tartozik”.36 Rainer Maria Rilke (1875-1926) már testi gyengesége miatt is (fehérvérűségben halt meg) mint egy női érzékenységgel figyelte és értelmezte a természetet és a körülötte lévő világot. Ellentétben a keményebb gondolkodású kortársával, Stefan Georgével (1868-1933), már-már szecessziós megfogalmazásban, de nagy empátiával érzi meg az európai kultúra válságában a természetfölötti világ és a szellem elsődlegességét: „Mind iszonyúak az angyalok. S jaj, mégis, tudva rólatok, így titeket szólítalak, lelkünk már-már gyilkos madarai. Tóbiás kora hol van, hogy ott állt egy ily legragyogóbb lény, még az egyszerű ajtó előtt, s vándor leple nem is volt oly riadalmas; két ifjú: kíváncsin (sic) nézte a kintit a benti. Most ha a vészes arkangyal csak egyet is lépne, csillag-túljáról közelébb, ide le: szívünk felcsapna, lesújtana minket. Kik vagytok hát?”.37
Jacques Maritain, Az igazi humanizmus, Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény, Sárospatak – Szent István Társulat, Budapest 1996, 125-126. old. 37 Rainer Maria Rilke, Duinói Elégiák (Második elégia), Helikon Stúdió, Budapest 1988, 10. old. 38 Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest 1943, 31.old. 39 Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1943, 31. Török Endre Hamvas Béla életéről írt esszéjében szintén megállapítja, hogy „René Guénon (1886-1951) szerint az őskor elején az embert még az isteni értelem vezérelte, amelyet azóta kiszorított a merőben evilágiságra törekvő tudat. Ezért az ember útja a Kelet összes hagyományos tanának közös elveként a metafizikai megvalósulás, vagyis az eredeti állapot helyreállítása.” (Vö: Török Endre, Ami teljes, és ami részleges. Hamvas Béláról, in Török Endre–Átragyogás. Az életmű foglalata, kiadják tanítványai az Oltalom alapítvány támogatásával Budapest 2008, 511-512. old. 36
44
Gyakorlatilag Hamvas és a reneszánsz alapvető ismertetőjegye az értelem használata, mely az emberhez egyedül méltó mentalitás. Bár a természet, az állatvilág vagy a világegyetem szimbolikus értelmezésével az ember különböző, bennük rejtőző összefüggéseket ismer fel, de ezek csak alapkészségét igazolják, amelynek meg kell felelnie. A reneszánsz ezért jelentett kitörést az addigi gondolkodási sémákból és bizonyult valóban újnak s ugyanakkor egyetemesnek. Erről az alapvető magatartásról mondja Hamvas, hogy „az ősi embernek ismertetőjegye a nagy és világos értelem, vagyis tisztán él benne a logikus gondolkodás értelme, az érzék a világ ősharmóniájának felismerésére”.38 A reneszánsz megjelenése egészen újat hozott a gondolkodásban, a művészi alkotásokban és a társadalmi megnyilvánulásokban is. Forrását és alapját elsősorban a görög-római világ jelentette. Ez magában foglalt egy gyökeres fordulatot és egy visszatérést az elfeledett ideákhoz, melyek felfedezése egy sajátos programot adott ennek az új korszaknak. A visszatekintés során egy új kezdet szándéka jelent meg, mely ugyanakkor magában hordozta a hagyomány őrzésének és tovább adásának, illetve újszerű megjelenítésének az igényét. A reneszánsz embere tehát arra vállalkozott, amit Hamvas így fejezett ki: „az új helyzetre való tekintettel a dolgok megértését újból kell kezdeni, vagy, ami még fontosabb: aki ebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölről kell kezdeni. És, ami még ennél is fontosabb: az embernek még sohasem volt annyira szüksége az isteni értelem fényének segítségére, mint most, amikor a dolgok megértését újból és elölről kell kezdeni”.39
A reneszánsz: csak fikció, metafora, mítosz? Vajda Kornél
45
A címben feltett kérdés (kérdéssorozat) természetesen költői. Nem a reneszánsz fikció, metafora vagy mítosz, hanem – sokkal szerényebb mértékben – maga a kérdés az. Hisz, ha eltekintünk is a reneszánsz első említéseitől, meghatározásaitól (ezek száma pedig légió, köztük igen nagy tudósok munkáival, hogy csak a legjelentősebbeket említsük közülük: Vasari, Bayle, Michelet – ez utóbbi korunk legnagyobbnak tartott történésze, Fernand Braudel szerint minden idők legnagyobb historikusa), legalábbis 1860 óta (ekkor jelent meg Jacob Burckhardt ma is közkézen forgó, a világ minden bölcsészkarán kötelező olvasmányként szereplő műve, a Die Kultur der Renaissance in Italien, amely magyarul már 1867-ben megjelent, azóta is számos kiadásban, jobbnál jobb fordításokban) a reneszánsz fogalma (kategóriája) a legtöbbet használt tudományos terminus technicusok, szakkifejezések közé tartozik. Élnek vele bőségesen a művészettörténészek, az irodalomtörténészek, a művelődéstörténészek, a történészek, a filozófusok, a szociológusok, még a közgazdászok és a matematikusok is. És ez a fogalom – természetesen – átment a mindennapok nyelvébe is. Nem csoda, hisz tanítják-tanulják már az általános iskolákban is, a róla szóló, vele foglalkozó munkák közkézen forognak, maga a szó – ezt ugyan igazolni nehéz, ha nem lehetetlen – talán a leggyakrabban, legszélesebb körökben használatos „tudományos” szakkifejezés, amelyet mindenki ért. És – bár ezt kevesen tudják – a vele kapcsolatos tudományos kutatómunka Burckhardt óta folyamatos, megszakítatlan. Már a nagy mű harmadik (még Burckhardt életében megjelent) kiadása is felölelt újabb (másoktól származó) kutatási eredményeket, olyannyira kibővült az évek során, hogy az eredetinél több mint kétszeres terjedelművé vált, szükségesnek is látszott évtizedek múlva megint az eredetit, a szerzőtől magától származót kiadni. De ez csak példa. A tény az, hogy hovatovább önálló tanszékek foglalkoztak a világ számos egyetemén a reneszánsszal, ilyen című folyóiratok jelentek meg szép számmal (és sohasem küzdöttek cikkhiánnyal), reneszánsz-kutató intézmények létesültek gazdag alapítványi pénzekből, könyvek ezrei, tízezrei, bibliográfiák sokasága tanúsíthatja ezt, foglalkozott és foglalkozik (napjainkban, ezekben a percekben is) a reneszánsszal, aligha találnánk olyan friss folyói-
ratot (mindegy hogy irodalmit, politikait, társadalomtudományit vagy népszerű ismeretterjesztőt) amelyben legalább egyszer ne szerepelne – akármelyik számban – a reneszánsz szó, kifejezés. Joggal vélhetnénk hát, hogy – a tudomány kumulatív lévén – egyre többet és egyre biztosabbat tudhatunk hát a reneszánszról. Ám nem ez a helyzet A klasszikus logikának van egy érdekes fogalma, az ún. túlterhelt fixáció. Végtelenül leegyszerűsítve ezt a szakkifejezést, azt mondhatnánk, hogy a fogalmaknak van bizonyos teherbírása. Természetesen annál tudományosabb, annál használhatóbb, annál értékesebb egy fogalom, minél inkább gazdag a jelentéstartalma. A tudomány célja éppen az, hogy minél gazdagabban bontson ki egy-egy fontos fogalmat. Ám ez a gazdagítás nem mehet a végtelenségig. Lehetnek, vannak olyan fogalmak, amelyek „túlterheltté” válnak, váltak. Olyan sok tartalmi jegyet tartalmaznak immáron, hogy túlontúl sokértelművé, túlontúl sokat jelentővé, így aztán lassan-lassan érthetetlenné, értelmetlenné alakultak. Már nem is fogalmak (amelyek szabatosan kifejthetők, meghatározhatók, leírhatók, hanem fixációk (rögzítmények), méghozzá – adott esetben – túlterhelt, még fixációnak is túlterhelt valaminek tűnnek. Annyira sokat jelentenek, hogy végül már nem jelentenek semmit. Les extrêmes se touchent (a szélsőségek találkoznak), ahogy francia közmondás tartja. A túl sok egyúttal nagyon kevés, vagy éppen semmi. És – sok jel mutat erre – a reneszánsszal, a reneszánsz szóval, fogalommal ez a helyzet. Egyesek szerint már régóta túlterhelt fixáció. Mert az még nem lenne baj, ha mondjuk Burckhardt és Taine (idevágó legfontosabb, Burckhardtra is utaló munkája a De l’idéal dans l’art című alkotás részét képező nagytanulmány, a Philosophie de l’art en Italie ) mást értenek reneszánszon. Ha azonban mindenki mást ért rajta, akkor… Akkor értelmetlenné válik a szó. És a reneszánsszal kapcsolatban lehet ilyen érzésünk. A Burckhardttal egyenrangú nagy holland művelődéstörténész és reneszánsz-szakértő, Huizinga, egyik igen fontos tanulmányában (angolul The Problem of the Renaissance, németül Das Problem der Renaissance címen jelent meg, mi ez utóbbiból idézünk) kicsiny párbeszédet rögtönöz egy Kérdező és egy Álmodó közt. Többek közt így beszélgetnek:
46
„Azt mondja a Kérdező: Magyarázd meg pontosabban. – Az Álmodó dadog: A reneszánsz teljes, minden vonatkozásban pozitív és feltétlenül C-dúr hangnemű. A Kérdező nevet. Aztán az Álmodóban felidéződik, miféle meghatározásait tanulta annak a történelmi jelenségnek, amit reneszánsznak nevezünk: korszakának időhatárai, jelentősége a kulturális fejlődésben, előidézői, mibenléte, és némileg vonakodva a benne felidéződött meghatározásoktól elmondja krédóját. A reneszánsz az individualizmus előtérbe kerülése, a szépségeszme felébredése, az életöröm diadalmenete, a földi valóság meghódítása az elme által, a pogány életöröm felújítása, a személyiség világhoz való természetes viszonyának tudatosodása. Lehet, hogy miközben ezt mondta, szíve hevesebben vert, mintha saját életszemléletéről beszélne. Vagy a tanulószoba illatának felidéződése zavarta meg? A Kérdező nem hagyja annyiban. És miféle figurák vonulnak el előttetek, ha azt mondom: reneszánsz? Itt mindenki másképp beszél, mintha a Bábel tornyán állna az ember. Michelangelot látom haragosan és magányosan, mondja az egyik. Botticellit látom epekedőn és lágyan – így a másik. Ott megy Raffaello és Ariosto, vagy inkább Dürer és Rabelais? Nem, ez Ronsard és Hooft. Sőt, vannak néhányan, akik Szent Ferencet látják a menet élén és Jan van Eycket középen. Aztán van, aki azt mondja: egy asztalt látok, egy könyvkötést, egy templomtornyot; mert ő a reneszánszt szűkebb értelemben, stílusként értelmezi, nem pedig a tágabb kultúrafogalomként. A Kérdező megint nevet, most némi kárörömmel és így szól: A ti reneszánszotok egy Proteusz. Egyetlen vele kapcsolatos kérdésben sem vagytok egységesek: mikor kezdődött, meddig tartott, az antikvitás okozója volt-e, vagy csupán kísérő jelensége, a reneszánsz és a humanizmus elválaszthatók-e vagy sem. A reneszánsz fogalma nem szilárd sem idejét, sem kiterjedését, sem tartalmát, sem jelentőségét illetően. Bizonytalan, hiányos, véletlenszerű, ugyanakkor még veszélyes, doktriner sematizálásra is módot adó, vagyis aligha egy használható terminus technicus. Ekkor az Álmodók kara könyörögni kezd: Ne vedd el tőlünk a reneszánszt! Nem tudunk meglenni nélküle. Számunkra az egy életmód kifejezésévé vált. Benne és belőle szeretnénk élni. A reneszánsz szó nem a te tulajdonod: ez egyfajta életfelfogás, támasz és mankó az emberiségnek, nem csupán egy technikai kifejezés a történelem számára. Hogy hogy nem az én tulajdonom? – kérdezte a Kérdező. Hát nem én tanítottam nektek ezt a kifejezést? Hát nem a kultúrtörténet gondos ápolása
fejlesztette ki, körvonalazta, pontosította a reneszánsz-fogalmat? Még ha most egy vad nemzedék kezébe került is, amely a történelemnek felmondja a hűbéri hűséget: csak ez utóbbinak van joga használni ezt a kifejezést, és azzal a jelentéssel, amely megilleti: egy címke a történelem számára, ha annak borát palackba tölti, semmi több.” És így tovább. Persze már nem dialógusként, hanem tudományos, szakszerű fejtegetésként, ráadásul azzal a konklúzióval, hogy a reneszánsz mégsem csupán címke, mégsem csupán – Huizinga nem használja a kifejezést, de, mint láthattuk, remekül le- és körülírja – fikció, vagy kivált túlterhelt fixáció. Olyannyira nem, hogy a szerző, röviddel e tanulmánya megjelenése után egy másikat is írt, ezúttal egészen a reneszánsz-kutatók és -szakértők módjára, stíljében (németül Renaissance und Realismus címmel jelent meg). És igaza volt, mert tény… Tény, hogy számos tudományban a reneszánsznak igen határozott, minden szakszerű próbát kiálló értelme, jelentése van. Elsőként mindjárt a művészettörténetben. Nemcsak a nagy Wölfflin alapvető munkáiban (főként a Kunstgeschichtliche Grundbegriffe címűben), amelyek pontról pontra kidolgozták, bemutatták és igazolták, hogy milyen is, micsodás is a reneszánsz építészet, szobrászat és festészet stílusa, formavilága, de a művészettörténészek máig (és nyilván holnapig, holnaputánig) tartó hosszú sorának műveiben találhatunk alapvető megállapításokat a reneszánszról. A baj csak az, hogy ezeket a szigorúan művészettörténeti és elméleti fogalmakat igen hamar átvették (Wölfflintől egyenesen a nagy irodalomtörténész, Oskar Walzel orozta el szinte azonnal), és ez az átvétel a pontos művészettörténészi stílus- és formakategóriák légiesítésével, általánosításával, konnotációk megnövelésével járt. Az irodalomban a wölfflini meghatározások és elemző eljárások rendre mást és mást jelentettek, hovatovább szinte csak metaforikus értelemben voltak értelmezhetők, interpretálhatók. A bajt sokan látták. A legnagyobb magyar reneszánsz-kutató, Klaniczay Tibor szinte pályája kezdetétől ezen a problémán dolgozott. Tucatnyi nagyjelentőségű reneszánsz-tanulmánya közül az elsők csak stílusfogalomként (igaz, egyszerre művészet- és irodalomtörténeti stílusfogalomként) definiálták a reneszánszt, a későbbiek, a sokkal érettebbek és fontosabbak azután már művelődéstörténeti, végül korszakfogalomként. Ezeknek a tanulmányoknak a hatvanas-korahetvenes években óriási jelentőségük volt. Biztos támpontokat nyújtottak a csak realista és formalista irodalmat, művészetet elismerő (és megkövetelő) dog-
és oeuvre-ök azonban korántsem egységesek, több korszak osztozik rajtuk. És ráadásul – megintcsak micsoda pech – az egyes területek szakértői igen megalapozott érvekkel szóltak amellett, hogy – mondjuk az irodalom területén – nem a reneszánsz az alapvető besorolási, korszakolási elv, hanem – például a nagy német szellemtörténész és filozófus, Wilhelm Dilthey szerint – mondjuk a nagy fantáziaköltészet (die Epoche der grossen Phantasiekunst), amely sokkal szervesebben építhető be egy virtuális európai irodalomtörténetbe, mint a szűkkeblű reneszánszbarokk korszak-dichotómia. Ráadásul életműveket sem oszt kettőbe-háromba, szellemtörténeti alapozása is sokkal kézenfekvőbb, sokkal több mindent megmagyarázó. És ugyanígy akadékoskodtak, akadékoskodnak mind a mai napig a művészettörténészek is, akik pedig leginkább vélhetők a reneszánsz-fogalom inaugurálóinak is, legtisztább alkalmazóinak is. A fentieket folytathatnánk még sokáig tovább, ám van egy másik aspektusa is a problémának. A reneszánsz – mindmáig – igen pozitív kisugárzású kategória. Közép-európai országok (élükön Lengyelországgal és hazánkkal) valóságos vetélkedést indítottak azért, hogy kimutassák, a reneszánsz nemcsak nyugat-európai korszak, stílus, jelenség (stb.), hanem náluk, nálunk is megtalálható, sőt. Balassi vagy Kochanowski van akkora – persze reneszánsz – költő, mint az itáliai Tasso vagy Ariosto, mint az angol Spenser (azért Shakespeare-t senki sem merte említeni ebben a vonatkozásban, bár egy-két bolond azért tett célzásokat) vagy a francia Ronsard, stb. Ezidáig rendben is lennénk, csakhogy ugyanezek a közép-európai országok (és reneszánszkutatóik) azt is nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a reneszánsznak (mint egyébként szinte minden kulturális jelenségnek), keletre igen éles határa van. Lengyel- és Magyarország keleti határán túl, tehát Kelet-Európában, az ortodox civilizáció világában nincs, nem lehet reneszánsz. Ám ezt az egyébként igen gazdagon dokumentált és valószínűleg igaz tézist nemcsak olyanok „cáfolták” (vagy kívánták cáfolni, vélték cáfolhatni), mint a marxista-leninista magyar filozófus, Szigeti József, aki – mintegy a Szovjetunió becsületének védelmében – a régi Oroszországban is kimutatta nemcsak a reneszánsz jelenlétét, de annak fölötte magasrendű voltát is, hanem olyan nagy, valóban világméretű tudósok is, mint a régi orosz irodalom és kultúra mindmáig legjobb ismerője, Dmitrij Szergejevics Lihacsov, akinek magyarul is megjelent munkája az „Oroszország kultúrája a reneszánsz hajnalán”.
47
matikus esztéták eszement koncepciói ellenében. Ám a dolog valamiként mégsem stimmelt. Két vagy három évszázad minden jelenségét, az összes művészeteket, a filozófiákat és a tudományokat, az ideológiákat és a mindennapi élet, a „Lebenswelt” hatalmas és maradandó, sok-sok korszakot átívelő struktúráit és modelljeit, valamint végtelen apróságait egyetlen kategóriába foglalni… Nos, ez nem ment, nem mehetett. Már egészen durván tekintve sem lehet, lehetett. Kiderül, kiderült ez a leginkább gondosanpontosan megfogalmazott tanulmányokból, monográfiákból is. Hisz mindazok, akik Klaniczay módjára egyetlen, egységes korszakfogalomként értelmezték a reneszánszt, óhatatlanul szembekerültek a humanizmus és a reformáció nagy kategóriáival is. Megoldották, legalább látszólag megoldották persze a problémát. A humanizmust (a klasszikus antikvitást újraélesztő, a cicerói latinságot feltámasztó, a régi rómaiakat istenítő filológus-írókat) viszonylag könnyen lehetett a reneszánsz előfutáraiként, vagy kezdeményezőiként, a reneszánsz irodalom egyik áramlataként (sok másféle megoldás is akadt) feltüntetni. Sokkal nehezebb volt ugyanezt megtenni a reformációval, már csak azért is, mert annak eszméi, eszményei gyakran pontosan az ellenkezőjét hirdették mindannak, amit az „igazi” reneszánsz képviselt. Persze, ha egy tudós nagyon akar valamit, sikerül is elérnie. A reformáció ezer válfaját is gondosan elhelyezték, beiktatták a reneszánsz kor egészébe. De hiába a nagy és éppen nemcsak ironikusan említhető produkció, azért a szisztéma mégiscsak döcögött. Mutatta, mutatja ezt többek közt az is, hogy akadtak (nem is kevesen), akik fordítva óhajtottak eljárni: a reformáció kategóriája, ernyője alá szubszumálták, telepítették a reneszánszot is. Ismét mások élesen különválasztották őket. A legigazibb problémát azonban tulajdonképpen az jelentette, hogy az egyes részterületeken (külön-külön is hatalmas mindegyik), a képzőművészet, az irodalom, a tudományok, filozófia, a mindennapi élet kultúrája (vagy civilizációja), a folklór stb., stb., stb. területén mást és mást kellett reneszánsznak tekinteni. És időben sem stimmeltek a dolgok. Egyik területen évszázaddal korábban kellett kezdeni, egy másikon sokkal hamarabb lezárni. Sőt! A részterületek nagy alkotóit is sokszor kellett ide-oda osztani (például a fiatal Michelangelót lehetett reneszánsznak tartani-elemezni, az öreget már manieristának vagy barokknak volt muszáj beosztani). Ez pedig fölöttébb paradox szituáció: a nagy korszak, a reneszánsz egységes, egységben kell látni és interpretálni, egyes személyek
48
Sok, túlságosan is sok, nyomasztóan sok a probléma a reneszánsz kapcsán. Olyannyira ez a helyzet, hogy a legnagyobb tudósok közül is sokan, a történészek közül szinte mindannyian tartózkodnak a használatától. Viszonylag könnyű a dolguk a filozófusoknak, filozófiatörténészeknek. Ők ugyan – a nagy Windelbandtól a napjainkban standardnek számító Rödig – használják, mintegy címszóként, a reneszánsz megjelölést. A címszó alatt azonban semmi sem található vagy olvasható az ott tárgyalt gondolkodók kapcsán, ami a reneszánszra utalna. Egyszerűen arról van csak szó, hogy a megfelelő (?) száz-kétszáz-háromszáz évet a reneszánsz korának tekintik, aki ezekben az évszázadokban élt és írt, gondolkodott és filozofált, az ide, e címszó alá osztják. Így semmi baj sem történhet. Hogy aztán e filozófusok miért és mennyiben képviselik a reneszánszt, arról szót sem ejtenek. (Pedig – ad analogiam – arról igen, hogy van romantikus filozófia. De ez más kérdés.) Az igazi történészek, az „általános” történészek azonban szinte kínosan kerülik a reneszánsz megjelölést. Nemcsak jól kijönnek nélküle, de mintha zavarná is őket, akkor sem említik, ha az kézenfekvő, kényelmes, közérthető lenne. Sem Fernand Braudel, akinek pedig legnagyobb munkái (A Földközitenger és a mediterrán világ II. Fülöp korába 1-3. kötet, A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus, XV-XVIII. század, Franciaország identitása 1-2. kötet) kifejezetten a reneszánsz koráról is szólnak, nem használja, sőt elutasítja a terminust, sem a vele tán egyenrangú nagy brit történész, George Macaulay Trevelyan nem beszél reneszánszról, pedig az nemcsak összefoglaló angol történelmében (History of England) igényelhetne magának szerepet, de főművében is (England under Queen Anne 1-3. kötet). Persze vannak (zseniális) outsiderek (mondjuk Spengler vagy Egon Friedell), akik bőségesen élnek a reneszánsz terminus technicusával, ám ez talán még inkább felhívja a figyelmet az igazi szakemberek, az ugyancsak zseniális, ám mégiscsak „szaktörténészek” tartózkodására. Nos, nem az eddigi henye meggondolások és nyilván könnyedén kérdésessé tehető utalások alapján, de a sok indícium miatt, amelyeket talán mégiscsak sikerült felmutatnunk, úgy véljük, hogy a címben feltett kérdésre azért a valószínűbb válasz mégiscsak az igen lehetne. A reneszánsz fikció, metafora, mítosz. Kérdésünknek csak egyetlen kicsiny szavával nem értünk, nem érthetünk egyet. Csak? Miért csak? A fikció, a metafora, a mítosz nincs olyan fontos, olyan súlyos, olyan jelentős és jelentékeny, mint a „tudományos” igazság? Nem
értünk persze egyet (sőt borzongunk tőle, utáljuk), amikor a posztmodern pápájától, Feyerabendtől azt halljuk, hogy anything goes (minden elmegy). Nem, nem megy el minden. Más a mítosz és más az igazság, de már Arisztotelész is nyomatékosan utalt arra (Metafizikájának egy döntő passzusában), hogy a mítosz is valamiképp filozófia. Miért ne tekinthetnénk a reneszánszot mítosznak? Miért ne rajonghatnánk érte, miért ne használnák nevét, miért ne élhetnénk oly igen gazdag konnotációival, miért ne tartanánk meg magunknak éppúgy, mint Huizinga fentebb idézett Álmodója, Álmodói? Tehetjük, tehetnénk ezt annál inkább, mivel a fikciónak, metaforának, mítosznak tekintett reneszánsz óriási heurisztikus értéket képvisel. Szó sincs, szó sem lehet arról, hogy a reneszánsszal, mint korszak vagy stílus, vagy bármilyen, de tudományos kategóriával dolgozó tudósok százai (talán ezrei) súlyosan tévedtek volna. Tanulmányaik, monográfiáik irdatlan mennyiségű új és érdekes adata, összefüggése, koncepciója aligha látja kárát annak, ha a címszót elvetjük, vagy annak más (mondjuk mítoszi) értelmet tulajdonítunk. A nagyok nagyok maradnak, és munkáikból mindmáig mérhetetlen sokat tanulhatunk, muszáj tanulnunk. Burckhardttól és Taine-től és sok-sok társuktól. Őket ma is, mindig is szükség lesz olvasnunk. Persze a kisebbeket is. Klaniczay Tibor munkái a mi olvasatunkban sem vesztenek értékükből, és még csak nem is abban az értelemben, hogy a tudományban, mint köztudott, a tévedés is lehet olyan fontos és termékeny, mint a megtalált (persze mindig relatív) igazság. Nem! Van igazság, ötlet, eredeti, új meglátás ezekben az írásokban bőséggel. Csak győzzük befogadni őket. Ha a reneszánsz szót nem is az ő értelmükben vesszük. És még egy! Hankiss Elemér igen fontos friss könyveiben (Proletár reneszánsz, 1999, Az ezerarcú én, 2005.) ugyan nem a reneszánsznak fiktív, metaforikus, mítoszi értelmezéséből indul ki, sőt éppen ellenkezőleg. A klasszikus reneszánszfelfogás azonban igen termékeny és fölötte heurisztikus új fikcióhoz, metaforához, mítoszhoz vezeti. A proletár reneszánszéhoz, amely a modern (posztmodern) fogyasztói társadalmat, kultúrát, civilizációt van hivatva képviselni, bemutatni, szimulálni, modellálni. Remekül, rendkívül újszerűen és sokatmondóan. Nem lehet, nem szabad tehát a kérdésünkben felvetett szavakhoz, terminusokhoz a „csak”-ot hozzátennünk. Éppen ellenkezőleg. Még akkor sem, ha nem értünk egyet (mélységesen nem értünk egyet) az olyan elvadult szellemtörténészekkel, mint Ernst Bertram és nem kevés társa, akik a mítoszt magasan a történelem (a történeti
ban a „vad” szó azokra az álmodókra céloz, akik – Nietzsche nyomán – azt a reneszánsz mítoszt, reneszánsz-kultuszt űzték, amelyet Thomas Mann oly kitűnően mutatott be (és karikírozott) a Doktor Faustusban. De hát mítoszról szólva mi nem is ilyesmire gondoltunk. Hanem olyasmire, arra, ami legjobban a nagy német filozófus zseniális művében, művéből tanulmányozható a legjobban. Ernst Cassirer The Myth of the State (1946) című művére gondolunk.
Én és Chopin Árva-Szabó Péter
XXIII/a
Chopin darabos. Ritkás, töredezett, repedezett. Itt is, ott is ereszt, folyik belőle valami meghatározhatatlan, kis tócsákba gyűlik körülötte, nem érti (ő sem érti), de nem kéne belelépni ez nyilvánvaló. Chopin maszatol. Törölget, felitatni próbál, ki tudja mi ez, de itt (így!) nem maradhat, mert belelépnek, elcsúsznak, összetörik kezük-lábuk, a mazurka-biznisz meg már egy ideje nem biznisz, úgyhogy kártérítésre nem telne, törölni kell. Ott töredezik és folyik egyszerre, mint valami mészkőbarlang víznyelője: feltelt a meghatározhatatlannal, túlcsordult (kilyukadt?), és most szétszalad, amerre lát, áramlik, árad, már homokzsákokat hord maga köré és értesíti a katasztrófavédelmet. Chopin retteg. Mi van, ha radioaktív? Ha gyúlékony? Ha mérgező? Mi lesz, ha leszivárog a talajvízbe és a környező források ihatatlanná válnak? Nézi, hogyan csorog előre az úton. Port görget, színezi a beton erezetét, felkap egy virágszirmot, arrébb úsztatja a járdaszegélyig, saraz, telik, párolog, elfogy. Mivé vált Chopin?
XXIII/b
Chopinből kifolyt a zene. Mi meg ott tocsogtunk benne, mint valami hülyegyerekek. Kacagva, vihogva fröcsköltük egymásra, belegázoltunk, beletapicskoltunk, hogy csak úgy permetezett szerteszét, aztán teletöltöttük vele a szánkat és egymásra prüszköltük. A kettőnk tapicskolása, prüszkölése, fröcskölése volt ez, órákon át, alig kaptunk már levegőt a végén, fulladtunk, szúrt az oldalunk,
leültünk hát a repedezett alabástrom-Chopin árnyékába és együtt ziháltunk lehajtott fejjel. Mire felnéztem, már egyedül voltam. Már sírtam akkor, tudtam, hogy ott se voltál, csak oda szerettelek volna tudni magam mellé, hogy fröcsköljük egymásra a kiáradót. Úgy sírtam, mint egy hülyegyerek. Chopin pedig csak áll, mered ki a földből, szöszmötöl, mismásol, maszatol, csöpög, reped, kopik, simul. Ki ül ilyenkor az árnyékába? Ki?
49
igazság) fölé helyezték, azért látni véljük a fikció, a metafora és a mítosz sajátos igazságát is. Talán sikerült is ezt némiképpen érzékeltetnünk. Itt azonban egy óvást is kell tennünk. A reneszánsz mítoszának (mint minden mítosznak) sokféle olvasata lehetséges. Vannak mélységesen elvetendő olvasatok is. És éppen a reneszánsszal kapcsolatosak. Ki-ki emlékezhet Nietzsche szőke bestiáira, amelyek hangsúlyozottan reneszánsz eredetűek. Nietzsche, mint Burckhardt-tanítvány, mestere mítoszát enyhén (?) eltorzította. A fent idézett Huizinga passzus-
A Mediciek fénykora: Élet és művészet a reneszánsz Firenzében Vécsey Axel
50
Kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban, 2008. január 24.-május 18.
A Hunyadi Mátyás trónralépésének 450. évfordulója alkalmából megrendezésre kerülő Reneszánsz Év nyitóeseménye a Szépművészeti Múzeum kiállítása, amely Firenze városának művészetét állítja középpontjába abban a két évszázadban, amikor a Medici-család hatalmának tetőpontján állt. A Reneszánsz Év gerincét majd a budai várnegyedben működő nagy múzeumok egymásba fűződő, a magyarországi reneszánsz művészetet bemutató kiállításai alkotják, ám elképzelni sem lehetne méltóbb és helyénvalóbb felütést a nagyszabású programsorozathoz, mint ezt a rendkívül tekintélyes és átfogó válogatást annak az államnak a kultúrájából, amely Mátyás udvara számára (is) az egyik legfőbb igazodási pontként szolgált. A két hatalmi központ kapcsolatát a kiállításban az Országos Széchenyi Könyvtár pompás Damascenus-kódexe idézi meg, amelyet Mátyás király megrendelésére a firenzei Attavante-műhely készített, illetve a Mátyás udvarához tartozó Aurelio Lippo Brandolini által eredetileg Corvin János számára írott politikaelméleti tanító-értekezésnek a Giovanni de’ Medici számára készült példánya. A kapcsolódó – elsőrangú tudományos igénnyel összeállított, de a nagyközönség számára is élvezhető stílusban írott – katalógus E. Kovács Péter tollából külön tanulmányt is közöl Firenze és Buda kapcsolatáról. A Medici-kiállítás kurátorai – Monica Bietti, a firenzei múzeumok igazgatóságának művészettörténésze és Annamaria Giusti, a Mediciek által iparművészeti műhelyként alapított, ma múzeumként és restaurátorközpontként működő intézmény, az Opificio delle Pietre Dure kutatója – olyan, jól átgondolt struktúrát fektettek le, amelynek egységein belül az egyes művek kitűnően értelmezik egymást és reflektálnak egymásra, a szekciók összevetése pedig jól kitapinthatóvá teszi a kapcsolódási pontokat éppúgy, mint a különbségeket. A kiállítás kimondott céljai közé tartozott – amint azt a kurátorok személyének kiválasztása is mutatja – a művészi igényű tárgyak kultúrájának egységben való szemlélete, vagyis a képző- és iparművészeti alkotások mesterséges elkülönítésének elvetése. Ennek a megközelítésnek az erősítésére több olyan mű is helyet kapott a kiállításban, amelyek a két terület
határmezsgyéjén állnak, mint például a Santo Spirito-templom Corbinelli-kápolnájának oltárelőlapja, amelyen Mária Magdolna illuzionisztikus festett keretbe foglalt képét festett selyembrokát-imitáció övezi, vagy éppen a nagyhercegi éremkollekció tárolására hivatott szekrényt díszítő, Giambologna és munkatársai által készített domborművek. A kiállítás két fő egysége természetszerűleg a 15. és 16. század, amelyek nem pusztán kronológiailag és művészettörténetileg alkotnak különböző periódusokat, de a Mediciek művészetpártolásában és a család történetében is gyökeresen eltérő lényegű és karakterű korszakokat jelentenek. A 15. század, vagyis a Quattrocento a finom sejtetések, a becsomagolt üzenetek, a republikánus álca mögé bújtatott hatalmi törekvések kora, míg a 16. században a család abszolutisztikus uralmának megteremtése nyomán a leplezés már nem indokolt többé, így a művészeti reprezentáció is udvari jellegűvé válik, és hatalmi szimbolikával él. A Quattrocentót tárgyaló rész három szekcióra oszlik. Ezek között az első, amely az Egy kereskedőés bankárcsalád címet viseli, a város- és családtörténeti hátteret vázolja fel, érzékletesen mutatva be, minek köszönhette gazdagságát Firenze és felemelkedését a Medici-ház. A Mediciek ebben a részben még csupán a város gazdag kereskedőcsaládjainak egyikeként jelennek meg, későbbi kitüntetett szerepük jelei még alig érzékelhetőek. Rendkívül érdekes emlékek mutatják be a városi kereskedő-kultúra fejlettségét és széleskörű nemzetközi kapcsolatrendszerét: a Medici-bankház egy váltólevele, a nevezetes aranyforint egy példánya, egy gazdagon díszített vámkönyv, arab szultáni rendeletek a Firenzével való kereskedelem elősegítésére, vagy éppen két művészi igénnyel kivitelezett értekezés a kereskedés gyakorlatáról és az aritmetikáról. Ugyanebben a szekcióban kaptak helyet a Firenze és a Medici-ház gazdagságának megteremtésében alapvető szerepet játszó textilipar pazar termékei. Az anyag szépségén felül a minták magas színvonala is szembeötlő, amely eszünkbe juttatja, hogy a korabeli Firenzében a festők céhének, vagyis a város legkiválóbb rajzművészeinek feladata volt a textilminták tervezése. Itt szerepel még
taktikai okokból – egyáltalán nem kívánták elsőségüket látványosan és egyértelműen demonstrálni. Ennek is tudható be, hogy a kiállítás harmadik egységében, ami ragyogó mesterművek során át ad átfogó képet Firenze 15. századi művészetéről, viszonylag kevés a közvetlenül a családhoz köthető mű. Ezek közé tartozik azonban a kiállítás csúcspontja és emblémája, Botticelli egyik főműve, a Pallasz Athéné és a kentaur. Ennek a festménynek – és a vele egykor együtt elhelyezett Primaverának – nem csupán kifinomult és kecses, gazdagon díszített, lineáris stílusa, de bonyolult, csak a beavatottak által érthető, enigmatikus metaforákra épülő jelentéstartalma is elárulja, hogy az 1480-as években a Mediciek művészeti ízlésében már az udvari jelleg dominál. A jelentést a mai napig sem sikerült megnyugtató módon felfejteni, de valószínűnek látszik, hogy Athéné itt a civilizált értelem megtestesítője, aki megzabolázza a nyers ösztönöket. Az istennő ruháját díszítő Medici-emblémák arra csábítanak, hogy politikai kontextusban helyezzük el ezt a gondolatot. Ebben a szekcióban kapott még helyet – többek között – Masolino lényegretörő monumentalitású Szent Julián-alakja a Carnesecchi család triptichonjáról, Paolo Uccello Jacopone da Todit ábrázoló, ravasz perspektívájú freskója a pratói dómból, Fra Angelico gyengéd, mégis határozott predellaképe a San Marco oltárképéről, vagy éppen Andrea del Castagno emblematikus jelentőségű remekműve, Pippo Spano képmása a legnaiai Villa Carducciból. Még ugyanezen az egységen belül kaptak helyet azok az alkotások is, amelyek a Mediciek elűzése utáni periódus művészetét mutatják be, azt az időszakot, amikor az újjáéledt rivalizálás légkörében páratlan sokszínűségben virágzott a firenzei művészet, amikor a kor legnagyobb művészei: Leonardo, Michelangelo, Raffaello alkottak itt, és amikor a németalföldi művészet is jelentős hatást gyakorolt a mesterekre. Leonardo megejtő szépségű befejezetlen képe, az úgynevezett Kócos nő, Michelangelo hatalmas erejű rajz-tanulmányfeje a Doni-tondóhoz és Pontormo Madonna szentekkel-freskója alkotják a csúcspontokat a külföldről kölcsönzött művek között ebben a csoportban. Ugyanakkor a kurátorok megragadták az alkalmat arra is, hogy a Szépművészeti Múzeum saját gyűjteményének néhány főművét elhelyezzék itt, lehetőséget kínálva arra, hogy az ismert darabokat olyan kontextusban láthassuk, amelyben pontosan érzékelhető művészettörténeti jelentőségük és a korabeli művészeti közeghez való viszonyrendszerük. Ráadásul egyegy, a budapesti művekkel közvetlenül összefüggő alkotás is bekerülhetett a kiállítás anyagába:
51
Piero Pollaiuolo remekműve, egy fiatal nő festett profilképmása, amelyen a mester láthatóan kiemelt – talán még az arcnál is nagyobb – gondot fordított a ruha pompás brokátdíszének megfestésére. Talán nem is csupán a hölgy volt ennyire büszke a drága ruhadarabra, de a festő is: a Pollaiuolo-fivérek nagy létszámú és rendkívül sokoldalú műhelye ugyanis – festmények, szobrok, ötvöstárgyak mellett – igényes textíliák készítésével is foglalkozott, sokáig például Mátyás király trónkárpitját is e műhely termékének gondolták. A kiállítás második szekciója a Mediciek felemelkedését mutatja be. A híres Pater Patriae-érem mellett a portrék sorából két remekművű alkotást kell kiemelnünk: a valószínűleg Carlo de’ Medici bíborost ábrázoló, monumentális felfogású képmást a századvég egyik legjelentősebb mesterétől, Andrea Mantegnától, illetve Lorenzo il Magnifico rendkívül erőteljes, szinte sokkolóan naturális terrakotta büsztjét Verrocchio követőjétől. Miközben a város polgárai felé igyekeztek fenntartani a köztársaságpártiság és az „egyenlők között az első” látszatát, az idegen udvarok képviselőinek címzett reprezentációban a Mediciek már a század közepén uralkodói stílust és szimbolikát alkalmaztak, amint az a Medici-palota Benozzo Gozzoli által festett híres Királyok vonulása-freskóján is tetten érhető. Hogy a célzás értő fülekre talált, és a Medicieket külhonban a város uralkodóiként tartották már számon, pontosan érzékelhető például a budapesti kiállításon szereplő antik római Agrippa-büszt példáján: a minden értelemben fejedelmi műtárgy nagy valószínűséggel IV. Sixtus pápa diplomáciai ajándékaként került Lorenzo il Magnifico birtokába. A második egység azonban azt is bemutatja, hogy a Mediciek hatalmának növekedése ellenére a 15. század során a városban még mindig erősek voltak a köztársasági intézmények, és a rivális családok is számottevő befolyással bírtak. A kiállítás egyik legimpozánsabb darabja, a firenzei dóm kupolájának az építész, Brunelleschi által készített famodellje azt a hatalmas vállalkozást idézi fel, amely éppen a köztársaság erejét volt hivatott demonstrálni. Brunelleschi kupolája az egyetemes reneszánsz művészet egyik csúcsteljesítménye, olyan műalkotás, amihez fogható sem műszaki, sem pedig esztétikai értelemben nem volt a keresztény világban. A korban, amelynek kulcsszava az élet minden területén a paragone, vagyis a rivalizálás volt, mi más is lehetett volna a példátlanul nagyszabású közösségi művészeti vállalkozások célja, mint Firenze primátusának minél látványosabb és egyértelműbb demonstrálása? A Mediciek viszont ebben az időszakban még –
52
Leonardónak a Palazzo Signoriába festett nagyszabású falképével, az Anghiari csatá-val összefüggő művei – a bronz lovasszobrocska, illetve a két, a harcosok ábrázolásához készült tanulmányfejeket tartalmazó grafikai lap – mellett az elpusztult freskó egy 16. századi festménymásolatát is láthatjuk, míg Raffaello Esterházy Madonnáját egy egészen korai, a festő közvetlen környezetében készült érdekes másolattal vethetjük össze. A 16. század, vagyis a Cinquecento ebben a kiállításban természetesen nem 1501-ben kezdődik, hanem 1513-ban, amikor egy Medici került a pápai trónra. A család tagjai egy rövid megszakítással két évtizeden át töltötték be ezt a széket, és ezt a pozíciót kihasználva sikerült elérniük, hogy a család visszatérhessen Firenzébe, sőt mi több, uralkodói címmel felruházott, abszolút hatalommal rendelkező fejedelemmé váljanak. A negyedik egységben, amely a Pápák, királynők és hercegek címet hordozza, számos kiváló portrét láthatunk a család fontos 16. századi tagjairól; a legkitűnőbb mű itt mégis egy igen finoman kidolgozott aranyozott ezüst pásztorbot, amelyet X. Leó pápa ajándékozott a család templomának, a San Lorenzónak. A következő rész a Mediciek 16. századi uralkodói ténykedésének két fontos területét vizsgálja: nagyszabású építkezéseiket, illetve hadi vállalkozásaikat. Megvilágító erejű az a kis arany dombormű Giambologna műhelyéből, amely a firenzei dóm homlokzati tervmodelljének bemutatását ábrázolja I. Ferenc nagyherceg számára. Hol vannak már a Quattrocento nagy pályázatai, a kitűnő művészek részvételével tartott szakmai zsűrik! Itt csak udvaroncok vannak, akik az uralkodó egyszemélyi döntését várják, alázatos testtartásban. Az egykor a köztársaság szimbólumának számító székesegyház – tervezett, de végül el nem készült – új homlokzatán a főportál fölé a család címerét és a nagyherceg szoborbüsztjét tervezték helyezni, amint az a kiállításon szintén látható famodellen is megfigyelhető. A megelőző században a Mediciek még úgy sugallták a város és a család közötti egyenlőséget, hogy magántereikben is a köztársaság szimbólumait helyezték el; a nagyhercegség korában viszont már a közösségi terekre is a család jelvényei kerültek. Ezt a szekciót a Palazzo Pitti dekorációjából szár-
mazó négy hatalmas lunetta-festmény uralja, amelyeken a város egy-egy fontos köztere jelenik meg. Valamennyi teret jelentős mértékben átalakították a nagyszabású uralkodói építkezések, és ily módon a Medici-ház reprezentációjának részévé váltak. Az utolsó egység, az Élet és művészet a Mediciek udvarában az uralkodói reprezentáció szolgálatába állított képző- és iparművészetet mutatja be. Ez a művészet teljesen más karakterű ugyan, mint a megelőző században volt, de továbbra is rendkívül magas színvonalú. A csúcspont mindenképpen Bronzino elementáris erejű Laura Battiferri-portréja: az asszonynak – az udvar kulturális életének egyik vezéralakjának – minden porcikáját az autoritás, a szellemi fölény aurája lengi körül. Az ábrázolt – szemben a megelőző századforduló portréművészeti törekvéseivel – egyáltalán nem kíván kommunikálni a kép nézőjével, és mozgásba sem lendül, hogy élőnek hasson: hangsúlyozott statikussága csak tovább fokozza a testszín és az éles kontúrok által megteremtett szoborszerűséget.
Igen érdekes ennek a szekciónak az a része, amelyben – színpadmakett, kosztümtervek, illetve grafikai és falikárpit-ábrázolások útján – bepillantást nyerhetünk az uralkodói propaganda egyik leghatásosabb művészeti formájának, a spektákulumoknak a világába. Persze nem maradhatnak el a kiállításból a hírneves féldrágakő-intarziák, vagyis a pietre dure sem, amelyek a nagyhercegi iparművészeti műhely Európa-szerte különleges becsben tartott luxuscikkei voltak. De a hercegi kuriozitásgyűjteményből is kaphatunk ízelítőt: különleges ásványokból készült edények, indiai, afrikai és amerikai egzotikus tárgyak, botanikai tanulmányrajz mellett a korallok és gyöngyök tárolására szolgáló kabinetszekrények dekorációját is megcsodálhatjuk.
A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás rendkívül sokszínűen és magas színvonalon mutatja be a Mediciek fénykorát jelentő két évszázad tárgykultúráját, miközben az egyetemes művészettörténet néhány alapvető főművével is találkozhatunk. Az érdeklődő látogató itt megismerheti azt a kontextust, amely hozzásegíti a korszak művészetének és kultúrájának megértéséhez.
A Mediciek és a reneszánsz művészei Rizmayer Rita
cos politikájukkal el is érték. Egyrészt ennek volt köszönhető, hogy a Mediciek Firenze uraivá tudtak válni. Másrészt pedig annak, hogy az állam és a Mediciek érdeke egybeesett: békére, állandóságra, folytonosságra volt szükségük. A Medicieknek üzemeik, boltjaik, bankjaik gazdagodásához, az államnak pedig a fennmaradáshoz. Így, mikor saját üzleteik rendjén és felvirágoztatásán fáradoztak, egyben az állam jólétén és gazdagságán is dolgoztak. De kellett még valami ahhoz, hogy a demokratikus Firenze eltűrje egy család kiemelkedését: a város a nagypolgárok miatt nem nyugtalankodott, s valójában a demokrácia szabályos eredményének tekintette őket. (Nem úgy az arisztokráciát és a nemességet, akiket kikergettek a városból, vagy jobb esetben azok bekéredzkedhettek a céhekbe.) A nép elfogadta a soraiból kiemelkedő diktátort. Egyrészt, mert a sajátja volt (és nem nemes!), másrészt pedig azért, mert a diktatúra gyakorlója csupán a pénz, mint nagyhatalom helytartója volt. A firenzei demokrácia pedig szívesen meghajolt a pénz előtt, ha ennek képviselői nem a saját nevükben óhajtottak uralkodni. A Mediciek pedig elég bölcsek voltak ahhoz, hogy ezt tudják. Mindig a háttérből irányítottak, s arra is odafigyeltek, hogy ne lépjék át azt a határt, amit nem szabad, s megtartsák azt a mértéket, amit meg kell tartaniuk ahhoz, hogy a város lakóival ne kerüljenek szembe. A hatalomra azonban szükségük volt. S mint ahogy a pénz fitogtatásának nem volt szabad a szegény szemét szúrnia, úgy a hatalomnak is csendben és rejtve kellett maradnia. Az ilyen uralkodáshoz valódi polgári erények kellettek: rendszeretet, józanság, takarékosság, szerénység, óvatosság, mértéktartás, színlelés. Mindez pedig megfér a mecénási hajlandósággal, amely gyakran az irodalom és művészet igazi szeretetének igaz megnyilatkozása. S mindez – a művészek oltalmazása, az árvák táplálása, a templomok megajándékozása, vagyis a vagyon elköltésének és élvezésének választékos módja – egyszersmind úgy hat a népre, mintha a költekezés csupán csak az ő érdekében és hasznára történt volna. Így hát nyitva állt az út a Mediciek előtt, hogy szabadon hódolhassanak a művészeteknek. Lényeges azonban, hogy a család tagjai igazán, s magáért a szépségért szerették a művészetet, s művelt, érzékeny műkedvelők, és valóban hozzáértő pártfogók voltak. Averardo Bicci de Medicinek (†1363) köszönhetően kezdett felemelkedni a Medici család; majd
53
A XII. század végéig a városokban általában még az egyház kezében összpontosult a hatalom; a püspök mondta ki a döntő szót többek között a fejlesztés és az építés kérdéseiben is. De a XIII. századtól kezdve – főként a XI., illetve Firenzében a XV-XVI. században – már elsősorban a gazdagodó, művelődő polgárság s a város vezető testülete irányította a városállamok politikáját. Az olasz városok – Velence, Genova, Milánó, Firenze, Pisa, Bologna, Párma – Európa legfontosabb ipari és kereskedelmi központjaivá válhattak. Ezért hatalmi versengés alakult ki a városállamok között, ami rendkívüli lokálpatriotizmust vont maga után, s ez a kultúra, a művészetek jelentős serkentője lett. Firenze a XIII. században kezdett kiemelkedni a többi városállam közül, ugyanis fokozatosan jelentős gazdasági hatalomra tett szert: állandóan virágzó gazdasági központ volt – földrajzilag igen kedvező elhelyezkedéssel. Háromszor annyi lakosa volt, mint Rómának, s lakóinak egyötöde gyapjúfeldolgozó manufaktúrákban dolgozott; emellett számos selyemszövő ás bársonykészítő műhelye volt, s Firenze volt a bankoknak és váltóüzletnek is a központja. A firenzei pénzembereket lassan már világszerte ismerték. Ilyen pénzemberek, bankárok voltak a Mediciek is. A Medici-ház alapítói nem voltak kivételes lángelméjű emberek. Értettek az üzlethez, óvatos okossággal irányították bankjuk műveleteit, s a helyi politikában csak annyira vettek részt, amennyire mindenképpen kellett függetlenségüknek s üzletük sikerének biztosításához. Számukra a politika mindig csak másodrendű, az üzletnek alárendelt tevékenység volt. Azonban nem vonulhattak félre, hiszen a parlamenti kormányzatú államokban tulajdonképpen a gyűlések határozataitól függött az üzlet. Így hát beléptek a politikába (mondjuk egy vagyonadó erejéig, miszerint mindenki a birtoka után lesz köteles fizetni, s nem a valódi vagyona után), gyakran kedvetlenül, lelkesedés és illúzió nélkül, csupán azért, hogy a megfelelő pillanatban, mikor a belső igazgatás, a költségvetés, a külügyek, az adók és a vámok kérdései üzleti műveleteik rendes menetébe bonyolódnak, cselekedhessenek. Politikájuk sarkalatos pontja az volt, hogy megtartsák a helyes egyensúlyt Firenze két osztálya, a „popolo grasso” nevezetű vagyonos polgárság és a „popolo minuto”, vagyis a szegényebb kézművesek között. Ezt a sok ravaszságot igénylő, kötéltán-
54
Giovanni (1360-1429) folytatta atyja művét. Már Giovanni is kapcsolatban volt kora leghíresebb művészeivel, Brunelleschivel, Donatellóval és Ghibertivel, akit például a keresztelőkápolna kapujára hirdetett pályázatban támogatott, s akinek eme műve még ma is megcsodálható. Érdeklődött munkájuk iránt, megrendeléseket szerzett nekik, de fia, Cosimo (1389-1464) „uralkodásával” vált komolyabbá a család és a művészek, illetve a művészetek kapcsolata. Cosimónak sikerült saját maga és utódai számára megszerezni és megtartani a legfőbb hatalmat Firenzében, anélkül, hogy bármiféle hivatalos címet viselt volna. (Cosimo a város lakóitól a „haza atyja” megtisztelő címet kapta.) Nagyravágyó volt: arról álmodozott, hogy megépítteti a maga Medicipalotáját. S álmait valóra is váltotta. A palota első modelljét Brunelleschivel készíttette, de elgondolása merész volt a firenzei demokráciát túlságosan sértő kiemelkedő elhelyezkedéssel. Így ezt a tervet nem is fogadta el az óvatos építtető, s a Palazzo Medici a szobrászként is neves Michelozzo Michelozzi (1396-1472) kevésbé újító szellemű terve szerint épült fel körülbelül 1446 és 1460 között. Ez az épület típusalkotó példa volt, s igen nagy hatást gyakorolt a XV. század palotaépítészetére – nemcsak Toscanában, hanem például Emiliában is. Bár az épület külső kialakítása természetesen hagyományosabb módon készült – Cosimo jól tudta, hogy a látszat a fontos – , de a kisebb újításokból, eltérésekből már kirajzolódtak az első reneszánsz palotahomlokzat jellemzői. A belső teret már nagyobb fényűzés jellemzi: dísztermek, ión oszlopos, vízszintes zárású loggia, és fényűző berendezés – természetesen „all’antica” jelleget képviselve. A palotaépítészet teret nyitott más művészeti ágazatok fejlesztésének is: például ekkortól kezdett felvirágozni a művészi bútoripar, valamint freskók, szobrok is helyet kaptak a csodálatos épületben. Donatello híres bronz Dávid szobra, az első „klasszikus” reneszánsz szobor is itt állt 1469-ben. Ezt talán még Cosimo rendelte meg a művésztől – bár erről nincs pontos adatunk. Nem is csoda, hogy a Palazzo Medici a reneszánsz legragyogóbb, legkiemelkedőbb központja lett Firenzében, hiszen Michelozzo a terveiben s az építkezés során már hasznosíthatta azon tapasztalatait, amit a Dómkupola és a San Lorenzo templom építésének irányításánál szerzett; valamint bizonyára hatott rá a már csaknem készen álló Ospedale degli Innocenti elrendezése is. (Az alaprajzon az antik római lakóházak és villák felélesztésének szándéka is érződik.) Egy-két szót szólnunk kell a San Lorenzóról is: ez az első reneszánsz templom. Brunelleschi építette a
Mediciek rezidenciájának közelében, a család megbízásából, egy XI. századból származó templom helyére. Az újjáépítési tervek elkészítésére 1420ban (tehát még Cosimo előtt) kapott megbízást, de építése még Brunelleschi halála után is folytatódott. A templomhoz kapcsolódó jobboldali sekrestye már Michelangelo alkotása, akit X. Leó bízott meg. Ez a templom a Medici család minden tagja alatt gyarapodott valami új művészi értékkel. (Lorenzo, a Magnifico megrendelésére Donatello két csodálatos szószéket készített, a Medici pápák felkérésére pedig két gyönyörű síremlékkel gazdagodott.) Cosimo – illetve a Mediciek – sok egyéb megbízása közül kiemelkedik a Careggiben lévő villájuk átalakíttatása. Ennek valószínűleg az volt az indító oka, hogy az antik római példák és ifj. Plinius írásainak ösztönzésére a humanista építtetők vidéki házaikban keresték a természet közelségét. A Trecento-beli udvarház átépítése két részletben (az 1420-as évek végén, valamint az 1450-es évek elején) készült el – ugyancsak Michelozzo tervei alapján. Ennek az épületnek a jobb oldali emeletén található az a díszes, kazettás mennyezetű loggia, amely a hagyományok szerint a Cosimo Medici által 1462-ben életre hívott, hírneves tudós testület, a Platóni Akadémia tanácskozásainak színhelye volt. A villához virággal és fákkal teleültetett, elbűvölő park tartozott. Így az Akadémia tagjai a természeti szépségekben gyönyörködve érlelték ki a humanizmus messze ható alapelveit. A híres Platóni Akadémia ugyanis a humanisták köre volt. Ezen társaság központi alakja pedig Marsilio Ficino (1433-1494) volt, aki görögből latinra fordította Platónnak azokat a munkáit, amelyeket a középkori filozófusok nem ismertek. S ugyancsak ő volt az, aki az ifjú Lorenzót segítette a tudományok megismerésében. E körhöz tartozott még az öreg építész és író, Leon Battista Alberti, továbbá a humanista költő, Angelo Poliziano, valamint az ókori és keleti nyelvek ismerője, Pico della Mirandola. A Medicieknek ez a humanista köre a XV. század második felében már Platón feltételezett születésnapját is megünnepelte. Andrea Cione a Medici család ötvösmestere volt. Őt a művészettörténet Verrocchio néven tartja számon. Cione készített – többek között – a Mediciek számára ékszereket, diadalmi jelvényeket és allegorikus figurákat, amelyeket az akkoriban Firenzében szokásban volt ünnepségek alkalmával használtak. Az előző századokhoz képest teljesen megváltozott a lakosságnak a kultúrához, a művészekhez és a művészetekhez való viszonya. A város már megbecsülte a festőket, szobrászokat és építészeket, akik
fogadták nagyapját, az öreg mecénást. Magával vitte a gyermeket, hogy megnézzenek egy új képet, vagy néhány antik faragványt, majd beszélgettek róluk. A gondos nagyapa Európa-szerte híres tudósokat választott Lorenzo tanítómestereiül: Cristoforo Landinót, a Dante-szakértőt, aki a régi olasz irodalmat tanította neki, valamint Marsilio Ficinót, a görög gondolat harmóniájának és bölcsességének feltámasztóját. Lorenzóé volt a tudomány, a bölcsesség, a szépség, az öröm ajándéka. S az ifjú megtanulta, hogy a művészet és a kultúra szent. Lorenzo, tanárainak irányítása szerint, azzá a teljes emberré vált, aki kora minden törekvésének, minden igyekezetének tárgya volt. Ez az ideál pedig a harmonikus ember volt; a kultúra pedig a harmonikus ember fenséges dísze, a boldog, teljes, tökéletes élet koronája volt. Már édesanyja, Lucrezia Tornabuoni is írt költeményeket, néha-néha petrarkizált, s elegánsan alkalmazta a dantei „terza rimát”. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy maga Lorenzo is költővé vált. Talán festő vagy szobrász is lehetett volna belőle, de az üzleti élet útját állta – a művészet birodalmába csak mint igaz mecénás és költő léphetett be. Ő írta a híres Bacchus-himnuszt: „Quant’é bella giovinezza / Che si fugge tuttavia! / Chi vuol esser lieto, sia: / Di doman non c’é certezza.”, amely Rónai Mihály András fordításában így hangzik: ”Csal, maholnap tovaillan / - ámde szép az ifjúság! / Most tombold ki virtusát! / Csalfa holnap hova illan?” A Mediciek ellen összeesküvést szervező Pittik leverése és a velenceieken aratott győzelem után, 1467-től kezdődött az úgynevezett aranykor, amikor Lorenzo több időt tudott szakítani a költészetre és a szerelemre. Firenze legnagyrabecsültebb embere egy tornajátékon ismerte meg a város legszebb lányát, Lucrezia Donatit. Valószínűleg őt ábrázolja Verrocchio híres márvány félalakja, a „primulás Hölgy” is. (E képmás művészi kidolgozása azt a föltevést sugallja a művészettörténészeknek, hogy ez a remekmű talán Verrocchio és tanítványa, az akkor még ifjú Leonardo da Vinci közös munkájának a gyümölcse.) Leonardo így ír a Mediciekhez fűződő viszonyáról: „A Mediciek teremtettek meg engem és ők is pusztítottak el…” (Codex Atlanticus) 1478. áprilisában merényletet követtek el Lorenzo és testvére, Giuliano (1453-1478) ellen. A Pazziösszeesküvés nagy felháborodást keltett a városban, hiszen jólétük biztosítója ellen fordult, a művészek mecénását vette célba. A várost igazgató signoria (a céhek priorjaiból álló, kéthetenként váltakozó tanács) pályázatot hirdetett Giuliano gyilkosa, a már kötélen lógó Bandini lerajzolására –
55
addig egy sorba tartoztak az ácsokkal és cipészekkel; s a város legtekintélyesebb embere pártfogásába is vette őket. Ő maga is sokat olvasott, művelődött, műértése egyre csiszolódott. A művészet és a nép között nem meredt már sorompó. A művészet formanyelvét általánosságban értették, s a nép ösztönösen csodálta a művészeket, és üdvözölte remekműveiket. A nagy Cosimo jótékonyságra és könyvvásárlásra költött a legtöbbet. S ami nagy érdeme volt: könyvtára nagylelkűen mindig, mindenki előtt nyitva állt. Ha valaki olvasni akart, beülhetett a csendes, szellemi tevékenységre ösztönző nagyterem kényelmes padjaiba, s lapozgathatta az értékes kéziratokat. Sőt! Ha egy szegény diák a görög vagy latin nyelv és irodalom tanulmányozására vágyott, Cosimo azonnal tanárokat adott mellé, s rendelkezésére bocsátotta a csodálatos köteteket, melyekben a bölcsesség és a költészet forrásai rejtőztek. Cosimónak két fia volt. Giovannit, a fiatalabbat kedvelte jobban, mivel Giovanni, akárcsak ő, szerette a műveltséget, és emellett az üzletet sem hanyagolta el. Azonban sajnálatos módon az utódlásra kiválasztott fiú halt meg előbb, s így az idősebb – ám az atyja szemében tehetségtelenebb – fiára, Pieróra (1416-1469) maradt a Mediciek „alaktalan” és névtelen, mégis igen jelentős hatalma és roppant vagyona. Piero inkább a könyvek és tudósok között érezte otthon magát, nem pedig az üzleti ügyekben. De azért valamelyest mégiscsak értett az üzleti élethez is, hiszen rövid kormányzása alatt sem a bank, sem Firenze nem veszített semmit a hatalmából. Cosimo látta előre, hogy az unokáiban kell keresnie azt a képességet, ami alkalmassá teszi az embert arra, hogy viselje a láthatatlan koronát, s egyszerre irányítsa az üzletet, a politikát és a művészeti életet. Ezt a képességet Lorenzóban (1449-1492) vélte felfedezni. Maga ügyelt unokája nevelésére, hiszen őt tekintette igazi utódjának. Elég volt ehhez annyi, hogy maga mellett tartotta via Larga-i palotájában, mely valóságos egyetem, sőt valóságos „világegyetem” volt. Lorenzo itt aztán mindent megtanult, amire a későbbiekben szüksége volt. Megtanulta, hogyan kell bánnia az emberekkel, már igen fiatalon megismerte a pénz értékét, s rájött, hogy a pénzt tisztelnie kell, mert az a hatalom forrása és eszköze, s hogy anélkül semmit sem tud elérni. Nagyapja bevezette őt a művészetek világába is. Elvitte a művészekhez (Desiderio da Settignanóhoz, Mino da Fiesoléhoz), akiket Lorenzo vidám, dalolva dolgozó embereknek ismert meg, s akik az ifjúság és megújulás mámorában hálás bizalommal
56
ugyanis az összeesküvők képeit a Palazzo Vecchio falára festették ki elrettentő például. Botticelli már meg is festette busás honoráriumért a legkorábban elfogottakat. Bandini viszont csak egy évvel később került kézre, és Leonardo azt remélte, hogy a bizottság az újabb munka elkészítését őrá bízza majd. Bár az akasztott ember képének megfestésével végül is a signoria nem bízta meg, de 1478-ban rendelt tőle egy oltárképet a Palazzo Vecchio S. Bernardino-kápolnájába. Ki is fizettek neki huszonöt aranyat előlegként, ám Leonardo soha nem festette meg ezt a képet. Csodálatos mérnöki terveket készített (például az Arno csatornázására), de Lorenzo nem adott neki munkát. A San Donato kolostor rábízta a templomtorony átfestését, de ő nem készítette el – szülővárosa több megbízást nem is adott neki. Lorenzo il Magnifico, a nagy művészetbarát, aki palotája termeit a legkülönb firenzei mesterek munkáival díszíttette, híres kódexeit a kor legelső miniatúra-festőivel illusztráltatta, s a költészetet pártolta, Leonardónak a legcsekélyebb megbízást sem adta soha. Meglehet, hogy nem ismerte, csak azt tudta róla, hogy kellemes ifjú, aki elszórakoztatja a társaságot, szépen játszik lanton és ünnepségek rendezésénél jól használható – ugyanis ilyen értelemben ajánlotta a milánói Sforzák udvarába. Festészetéről nincs is szó az ajánlólevélben. Leonardo pedig elment Milánóba, és Lorenzo később sem hívta vissza. Az előzőekben említett Botticellit a Mediciek akkoriban (1470-es évek) vették védőszárnyuk alá. A művész idejét és figyelmét kiváltképpen a Medici-család tagjai, és néhány hozzájuk közel álló személy arcképének megfestése kötötte le. Ilyen például „Giuliano de’ Medici arcképe”, amelyet a mester több változatban is megfestett, valamint az „Ifjú hölgy arcképe”, amely valószínűleg Giuliano de’ Medici egyik szerelmét ábrázolja. A család többi tagja látható a pompás „Háromkirályok imádása” című képen is. Első nagyszabású remekművét, a „Tavaszt” a Villa di Castello számára festette, mely Lorenzo unokaöccseinek volt a tulajdona. 1481-ben Lorenzo Rómába küldte Botticellit, Ghirlandaiót és Peruginót a Sixtusi-kápolna falainak díszítése végett. Lorenzo célja az volt, hogy vezetésével megvalósuljon Itália egysége. S azzal, hogy kulturális követeket „exportált” más itáliai udvarokba, városa és önmaga tekintélyét és dicsőségét növelte. Rómából való visszatérése után Botticelli újabb megbízást kapott 1483-85 táján a Volterra közelében fekvő Villa dello Spedaletto festői díszítésével. (Ezekből a freskókból semmi sem maradt ránk.)
Mint látjuk, Botticelli a Mediciek által aktívan foglalkoztatott művészek egyike volt. Volt a Medicieknek egy kertje, a San Marco-kolostor közelében, ahol a család pártfogását élvező művészek képezhették magukat, s ahol a művészeti tehetséggel megáldott fiatalok számára egyfajta akadémiát létesítettek. Lorenzo gyakran eljárt ide, hogy pártfogoltjaival váltson egy-két szót. Egyik ilyen látogatása alkalmával egy faunfejet faragó fiúcska felhívta magára mecénása figyelmét, aki megsejtve az akkor még csak tizenöt éves gyermek kivételes tehetségét, magához hívatta apját, hogy a „gyerekért cserébe” állást kínáljon neki. Ez a fiúcska nem volt más, mint Michelangelo Buonarotti. Az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo pedig két évet töltött a Medicieknél, akik saját gyermekükként bántak vele. „Lorenzo de’ Medici – mondja Condivi, Michelangelo egyik életrajzírója – napjában többször is magához hivatta, régi ékszereket, érméket mutatott neki, hogy formálja ízlését és ítélőképességét. Lorenzo egyik humanista barátja, Poliziano javaslatára Michelangelo készített egy domborművet, mely a kentaurok harcát ábrázolja. Még idős korában is büszkén emlékezett rá, mondván, hogy mikor ezt látja, fáj neki, hogy nem kizárólag a szobrászattal foglalkozott.” Ez a márványlap ifjúságára is emlékeztethette, a Lorenzo il Magnifico mellett töltött rövid és szép tanulóidőkre. Michelangelo viharos és fájdalmakkal teli élete nem sokkal Lorenzo halála után kezdődött. Michelangelo – tartva a Medicieket elűző felkeléstől – 1494-ben Bolognába ment. Majd később (a XV. század első évtizedeiben) visszatért Firenzébe, és a Medici pápák megbízásából a San Lorenzo-templomban tevékenykedett. Mint már említettem, a San Lorenzo-templom a Medici család úgynevezett szívügye volt, s szinte mindegyik jelentősebb családtag megbízásából gazdagodott valamiféle művészi alkotással. Lorenzo megbízásából készült Donatellónak a két szószéket díszítő bronz domborműve, melynek lényegre törő, egyszerű formái szinte az ókeresztény domborművek és szobrok világába vezetnek vissza. (Ezt a nagy művet, melyet hetvenöt éves korában kezdett el, befejezni már nem tudta.) Lorenzónak igen jó ízlése volt, és nem került hátrányos helyzetbe előtte a pályázók között a kezdő művész sem. Ezt bizonyítja az is, hogy 1480-ban a Firenze környéki birtokán építendő villa megtervezésére beérkező pályamunkák közül az akkor még kezdő Giuliano da Sangallo terveit választotta ki. Néhány év alatt fel is épült az első igazán korszerű és különleges szépségű épület, a Villa Medici Poggio a Caianóban. Ezekben az időkben a villa
ment végbe, pénzről, javadalmak és hivatalok ígéréséről szó sem volt.) X. Leó pápa, igazi Medici és igazi humanista volt. Mint ilyen, megtett minden tőle telhetőt családjának, az irodalomnak és a művészeteknek az emeléséért. A nagy Lorenzo halála után ő volt a család feje és esze. Ő vezette vissza a családot Firenzébe (1512-ben), s tette fivérét, Giulianót, Itália legtekintélyesebb fejedelmévé, unokaöccsét, Giuliót pedig firenzei érsekké és bíborossá. Nagyon sokat tett a tudományért és az irodalomért is. A hivatalokat, egyházi méltóságokkal járó javadalmakat és a saját pénzét is a tudósok rendelkezésére bocsátotta. Különös szeretettel viseltetett az irodalom iránt. Rómába hívta Giovanni Laskaris és Marco Musuro híres hellenistákat, s az előbbit megbízta a görög nyelv tanítására szervezett kollégium vezetésével, melybe Görögországból hozott tanárokat. A római egyetemet mindennemű privilégiumokkal látta el, hogy a tanárok és tanulók odatóduljanak. A héber, szír és arameus nyelv tanítására külön oktatókat hozott, héberből lefordíttatta a Szentírást, valamint régi kéziratok kutatásával bízta meg a külföldet járó követeit. Az volt az elve, hogy „a pápák egyik fő kötelessége a klasszikai irodalom terjedését előmozdítani”. Hasonló nagylelkűséget mutatott a művészek iránt. Ő hozta vissza Rómába a nagy Michelangelo Buonarottit, és készíttette el vele a Szent Péter bazilika kupoláját. Michelangelónak X. Leó alatt, úgy tűnik, ismét nyugalma volt pár évig. Ezalatt fejezte be a Mózest (1515-16 körül) is. Majd később, 1520-ban megtervezte a Medici-család sírkápolnáját, a San Lorenzo templom Sagrestia Nuováját. Az építészeti kompozíciót a síremlékek határozzák meg, amelyek a család két kevésbé jelentős tagját, Giulianót, Nemours hercegét és II. Lorenzót, Urbino hercegét ábrázolják. A Lorenzo il Magnifico és testvére, Giuliano számára tervezett síremlék sosem valósult meg. A Mediciek közül X. Leó is érintkezésbe lépett Leonardo da Vincivel. A festő három évet töltött Rómában. (A pápa öccse, Giuliano a Belvedere egyik lakosztályát rendezte be a számára.) De Leonardo egyre inkább önmagába zárkózott, illetve kutatásaiba merült (a botanika tudománya ragadta magával), amelyek egyre átfogóbb jelleget öltöttek, kiváltképp ez alatt a három év alatt, s ezek kívülről nézve a tétlenség éveinek tetszettek. Olyannyira, hogy maga X. Leó pápa is alig vett tudomást a mesterről, aki Giuliano halálával el is hagyta Rómát. X. Leó állandóan foglalkoztatta Sansovinót, Sangallót, Peruzzit, Del Sartot, Ammanatot és Raffaellót is, aki talán leghíresebb portréját magáról X.
57
mint olyan különösen fontos szerepet játszott a firenzeiek életében: a reneszánsz egyik uralkodó elemévé vált. Maga Leon Battista Alberti, akit még akkoriban követendő példaként állítottak az ifjú Lorenzo elé sokrétű tájékozottsága és műveltsége miatt, így írt a villáról: „A villa mindig hű és jó; ha szeretettel élsz az évszak szerint, nemcsak kielégít, hanem gyönyörűséget gyönyörűségre halmoz. Tavasszal zöldek a fák s a madarak dalolnak. Ősszel százszoros gyümölccsel ajándékoz meg a mérsékelt munka; s egész esztendőn át távol marad tőled a melankólia.” Mind Lorenzo és pártfogoltjai, mind a reneszánsz emberei számára a természet az értelem által is lakható környezetté, tanulságok és örömök forrásává vált. Az irodalomban is új miliő alakult ki. Lorenzo költészete is tanúságot tesz erről az új érzésről. A „Solymászásról” szóló költeményében a mezei élet egyik fontos, mindennapi eseményének, a reggeli vadászatnak rímes leírásában Lorenzo pompás képet rajzol a hajnalról. Lorenzo életének utolsó tíz éve békét és boldogságot jelentett mind a város, mind pedig saját maga számára. Firenze volt ekkor a művészeti központ, ahova minden országból jöttek a szobrászok, építészek, költők, zenészek, tudósok, nyelvészek. Vonzotta őket a Magnifico sugárzása s Firenze nagylelkűsége, s az öröm, hogy itt megtalálhatják a géniusz kinyílásához szükséges levegőt, a tehetségek csodálatos közösségét, a kényelmes és vidám életet, melyben oly szerencsésen váltakozik az ünnep és a munka, hol az írás fáradtságát solymászással pihenik ki, s a lányok görög versekre lejtik táncaikat. Ezt a virágzó reneszánszot törte derékba Savonarola fellépése. Lorenzo halál után (amely nagyjából egybeesett Savonarola fellépésével) a reneszánsz eltűnt Firenzéből, s a művészi élet központja Róma lett. Lorenzónak három fia volt (Giovanni, Piero, Giuliano) és négy lánya. Angelo Polizianót, a humanista költőt rendelte melléjük nevelőül. Atyja halála után (1492. április) Piero (1471-1503) került a firenzei köztársaság élére, de tekintélyét mindössze két évig tudta fenntartani, mert a korlátlan fejedelmi méltóság után áhítozva, gyűlöletessé vált a város lakosságának a szemében. S mikor 1494-ben több fontos területet átadott VIII. Károly francia királynak, a nép testvéreivel együtt előzte őt Firenzéből. Lorenzo második fiának, Giovanninak több tehetsége lett volna a kormányzáshoz, de őt atyja már korán egyházi pályára szánta. Giovanni 1513-ban X. Leo néven lett pápa. (A választás teljesen tisztán
58
Leó pápáról és két unokaöccséről (Lodovico de Rossiról és Giuliano de Mediciről, a későbbi VII. Kelemen pápáról) készítette. A pápa ezen kívül őt bízta meg 1514-ben a vatikáni palota és a pápai székesegyház építésvezetésének grandiózus feladatával. Raffaello a másik Medici pápától, VII. Kelementől is kapott megbízást. A Villa Madana, Raffaello utolsó jelentős római épültének terve, Giuliano ösztönzésére készült el 1517-ben. (Giuliano ekkor még csak kardinális volt.) Raffaello halála után a kivitelezést ifj. A. da Sangallo vezette, a belsőépítészeti munkákat pedig Giulio Romano. Michelangelo X. Leo és VII. Kelemen megbízásából készítette el a San Lorenzo templomba a már említett Medici-síremlékeket, valamint a Sixtusi kápolnában található „Utolsó ítéletet” (1535-1541) is. VII. Kelemen 1523-ban kérte fel Michelangelót arra, hogy nagybátyja, Lorenzo il Magnifico emlékére könyvtárat tervezzen. A Biblioteca Laurenziana építését 1524-ben kezdték el a San Lorenzo kolostor nyugati szárnyának második emeletén. Michelangelo mintegy tíz éven át irányította az építkezést; később levelekben közölte útmutatásait Rómából. Az olvasótermet végül 1571-ben nyitották meg. Ekkor már egy újabb Medici irányította Firenzét, I. Cosimo Medici nagyherceg, akit 1570ben V. Pius pápa nevezett ki Firenze nagyhercegévé, és Rómában megkoronázta. A tudomány és művészet támogatásának terén ő is tagadhatatlan érdemeket szerzett. Megújította a pisai s támogatta a firenzei és sienai egyetemet. Firenzében akadémiát létesített, gyűjtötte a régiségeket, képtárat és rajziskolát alapított, s – mint őse, Lorenzo il Magnifico – maga is írogatott. (Például a Viaggio per l’alta Italia, descrito da Fil. Pizzichi, melyet Moreni adott ki magyarázatok kíséretében). A fentiekben említett könyvtár, amely tulajdonképpen Európa első közkönyvtára, minden érdeklődő számára nyitva állt. I. Cosimo Medici is tudatos városfejlesztő politikát folytatott. Egyesíteni akarta a város különböző részein lévő kormányzati hivatalokat. Ezt szolgálta a Piazzale degli Uffizi is, amit Vasari tervei nyomán építettek fel 1560-tól 1581-ig. Az épület felső emeletén, amely ma múzeum, kaptak helyet a család gyűjteményei. Hosszú, fedett folyosót építtetett, egy egész városnegyedet, sőt, a folyót is átszelve, hogy a lakhelyül szolgáló Pittiből eljuthassanak az Uffizinek arra az emeletére, melyben képeik és szobraik voltak. Mint ez az áttekintés is mutatja, a Medicieknek igen nagy szerepük volt koruk kultúrájának felvirágoztatásában. Jelentőségük az volt, hogy tényleges
diktatúrájuk művészi kérlelhetetlensége (főként Firenze urainak az esetében) végül is feltűnően fogékonnyá, érzékennyé tette a népet a szépre, rendelkezésére bocsátva ízlése fejlesztésének és javításának minden eszközét. Támogatták koruk nagy művészeit, s ilyen módon segítették a természetes válogatást. Az áltehetségek nem kapták meg a szokott támogatást a műértő mecénásoktól, természetes módon „elhullottak”, a „gyalázatos” költők jó posztókereskedők lettek, a tehetségtelen festők pedig megelégedtek azzal, hogy a kereskedelem és az ipar ártatlan ágazataiban tevékenykedjenek. A nagy művészek viszont támogatásra találtak a Medicieknél. S mint ahogy Cesare Cantu, az olasz író is mondja: „Bizonyára a művész bármily nagy legyen különben, sem a Santa Maria degli Angeli egyházát, sem a Szent Péter kupoláját nem építheti, sem a vatikáni termeket ki nem festheti, ha azoktól megbízást nem kap, kik erre elegendő eszközökkel rendelkeznek. Szükséges, hogy a lángelme, mely eszményképeket teremt, szövetkezzék a vagyonossággal, mely azokat létrehozza.”
Janus Pannonius költészete és a zene Ivasivka Mátyás
korában elhunyt Respighi-tanítvány, Farkas Ferenc személye áll. Cantus Pannonicus című 1959-ben szólóhangokra, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra írt oratórikus műve öt Janus-költeményt társít zenével, a Pannónia dicsérete, az Ágneshez, a Búcsú Váradtól, az Egy dunántúli mandulafáról, és a Mars istenhez békességért címűeket. 1972-ben, az ünnepségsorozat keretében a pécsi Nemzeti Színházban mutatták be a Janus-versek alapján született Panegyricus című balettjét, Eck Imre koreográfiájával. A 126 éve született Kodály Zoltán halála előtt két esztendővel, 1965-ben Epitaphium – Hunyadi János sírfelirata – címmel zongorakíséretes dalt komponált, melyben harangszó ünnepélyes kongása köszönti a hős hadvezért, aki „a halált is leigázta s élve jutott a csillagokig”. Ez a nagy magyar komponista egyetlen Janus-megzenésítése. Egykori tanítványának, Bárdos Lajosnak Mandulafácskája a vegyeskar széles kifejező eszközeivel a Mecsek oldalában idő előtt kivirágzott fa példájával inti a korán szerelemre gyulladókat. A magyar egyházi zene egyik fő-fő reprezentánsa, az 1909 és 1997 közt élt Hamos László, e sorok szerzőjének kérésére a pécsi Nagy Lajos gimnázium férfi vokálegyüttese számára írta A hajótörött Frandushoz (Berczeli A. Károly ford.) című burleszkszerű karművét, mely a janusi vaskos humor pregnáns példája. Érdemes idézni a verset: „Frandus a Póba merült s vergődve az égre kiáltott: Ó ez a csúnya halál ér utol engemet is! Hogyha a végzet pont folyadékba akar beleölni: Bacchusom, annyi a bor, miért igyam én a vizet?”
A kórusra írt Janus-megzenésítések tárházából ki kell emelnünk a most 78 esztendős, pécsi Tillai Aurél Janus Pannonius versekre komponált Kórusszvitjét, a Fényes csillag című vegyeskari opuszt, és a drámai hatású Pro pace (A békéért) című nőikarra, majd később vegyeskarra alkotott darabokat. Ez utóbbinak érdekes históriája van. Már diákkoromban egyik kedvenc költeményem volt, mely irodalom tankönyvünkben is szerepelt. Közeledve az 500. évfordulóhoz, a ’70-es évek elején levélben kértem fel a világhírű német komponistát, Carl Orffot (vele akkoriban már közel egy évtizedes jó kapcsolatom volt), hogy dolgozza fel énekkarra a Janus-verset. Orff mester beleegyezőleg válaszolt, ám kérte, hogy egy későbbi időpontban kerüljön erre sor. Minket viszont sürgetett az
59
Az általunk tárgyalt téma a magyar művelődéstörténet fehér foltjainak egyike. Míg a reneszánsz kor olyan jeles költőinek, mint Petrarca, Tasso vagy Shakespeare alkotásai szinte még életükben rangos megzenésítőkre találtak (elegendő, ha Palestrinára, Lassusra, Dowlandre, Byrdre vagy Monteverdire utalunk), addig Janus Pannonius költeményei e vonatkozásban évszázadokon át „árván maradtak”. Legjobb tudásunk szerint, egészen a XX. századig. Pedig Janus disztichonjai, hexameterei, jambusai szinte dalolnak, muzsikáért kiáltanak! Nehéz lenne indokot találni ennek elfogadható magyarázatára, hiszen azt sem mondhatjuk, hogy a pécsi püspök versei Csipkerózsika-álmukat aludták, vagy ismeretlenek lettek volna. Talán inkább nem akadt – elsősorban idehaza – megfelelő komponista, aki méltó muzsikát társított volna első nemzetközi hírű költőnk soraihoz? Ennek eldöntése még megoldandó feladatot jelent irodalom- és zenetörténészeink számára. 1972. március 27-én, a költő halálának 500. évfordulóján, a pécsi Janus Pannonius Gimnáziumban, az alkotó, Borsos Miklós, átadta az intézetnek az ugyanaznap a Barbakán-kertben felállított Janusszobrának gipszmintáját. Ott elhangzott beszédében, érdekes gondolatot pendített meg: „Századunkat, mely két világháborújával, népirtásaival, koncentrációs táboraival nem tartozik a történelem legdicsőbb szakaszai közé, egy területen mindenképen dicséret illeti: az előző korszakokat messze felülmúlva, számtalan nemes kezdeményezés szökik szárba a múlt értékeinek konzerválása, megmentése érdekében. Gondoljunk csak Pompeji kiásására, az egyiptomi piramisok feltárására, hazai vonatkozásban pedig a római és az ókeresztény vagy a törökkori szobrászati, építészeti kincsek napvilágra hozatalára, az első világhírű magyar zeneszerző, a reneszánsz Bakfark Bálint életművének közkinccsé tételére. És ebbe a sorozatba szépen beleillik Janus Pannonius alkotásainak hazai fölélesztése is…” A kiváló szobrászművész gondolatát folytatva, ugyancsak a XX. század prominens komponistáinak érdeme, hogy számos Janus-költemény – fél évezreddel a megszületésük után – most kapott és kap egyenértékű zenei köntöst. A teljesség igénye nélkül, vázlatszerűen sorjázva emeljünk ki néhány szép sikert aratott zeneművet, amelyeknek ihletője a költő-püspök valamelyik alkotása volt. A sor élén mindenképpen a 2000-ben, 95 esztendős
idő, s ezért az akkor már nemzetközileg elismert magyar operaszerzőhöz, Petrovics Emilhez fordultam, akit zsűrielnökként a keszthelyi Helikoni Ünnepségekről jól ismertem. Ő már elkészült a komponálás első fázisával; az időmértékes verslábakat alkalmassá tette a megzenésítésre. Sajnos azonban itt is ugyanaz történt, mint Carl Orffnál; váratlanul „befutott” egy új kompozícióval kapcsolatos megrendelés, így a Janus-vers megzenésítésével nem tudott volna elkészülni az ünnepségekre. Kiváló barátomhoz, cserkésztársamhoz, Tillai Aurélhoz fordultam, aki valószínűtlenül rövid idő alatt elkészült a Pro pace nőikari feldolgozásával. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a határainkon innen és túl már akkor is elismert zeneszerző, karnagy, pályafutása egyik legragyogóbb alkotásával örvendeztetett meg bennünket. Koncert-, rádió-szerepléseken, idehaza és külföldön figyelemreméltó sikereket értünk el a Janus Pannonius Nőikar által tolmácsolt új kórusművel. 1977-ben, Svédországban, első nagylemezünkre is felvették. Idézzük a Janusversnek a pécsi Csorba Győző által készített fordítását (Tillai Aurél az eredeti latin textust zenésítette meg). „Ó te, az ég meg a csillagok egy-ura, Isten-Atyánk, nézz Nézz le, örök hatalom, nyomorult földünkre, szegényre: Bősz Mars dúl mindenfele, hosszú háborúságok Pusztítják – megláthatod – itt régóta a népet. Adj nékünk, jóságos Atyánk, békét valahára, Múljanak el tőlünk a bajok s a halál riadalma!”
60
S végül, e tanulmány írója, hadd lehessen egy kicsit szubjektív. Tanári, karnagyi, ismeretterjesztői munka mellett, olykor-olykor komponálok is. Janus Pannonius egyik panegyricua (dicsőítő
éneke), melyet mesteréhez, a veronai Guarinóhoz írt, számomra a bölcsességek, örök igazságok megfogalmazásának kincsesbányáját jelentik. A méretes, több mint 1100 soros (!) alkotásból három, számomra legmaradóbb epigramma terjedelmű szegmentumot zenésítettem meg. Ezek az „Értékes dolgok nem támadnak soha könnyen”, a „Küzdelmed sose bánd”, és a „Bízzál a jövődben” címűek, amelyeket Csorba Győző fordított. Ezek a pécsi Janusszobor avatásán (lásd fentebb) szólaltak meg először a nagyobb nyilvánosság előtt, a Janus gimnázium leánykara és a Janus Pannonius Nőikar tolmácsolásában. A jelenlévő Farkas Ferenc zeneszerző és Borsos Miklós szobrászművész elismeréssel nyilatkoztak a darabokról. A következő években idehaza és külhonban, számos alkalommal fölcsendültek ezek a kis kompozíciók, hanglemez-, illetve CD, DVD-felvételek is készültek előadásukról. Zárjuk eszmefuttatásunkat a 3. tétel magyarított szövegének idézésével: „Ifjú, hagyj fel a kétséggel, bízzál jövődben, Semmi nehézségtől ne riadj meg, nagy jutalom vár.”
Röneszansz Mennyeiné Várszegi Judit
Az 1920-as évek elején több dunántúli nagyváros indít részben vagy teljes terjedelmében irodalmi, művészeti tartalommal folyóiratot. „Mintha a háború után szűkebbre vont országhatár is felduzzasztotta volna a vidék kulturális felemelkedésén tevékenykedő erőket.” Írja Tüskés Tibor, Régi dunántúli folyóiratok című áttekintésében (Jelenkor, 1966. 3.sz. 260-266. old.). A szerző által felsorolt és ismertetett lapok közül 1920-ban jelentkezett először a kaposvári Pannonia és a szombathelyi Magyar Nyugat, egy évvel később szintén Kaposváron a Dunántúli Kultúra, Győrben a Röneszansz és 1924-ben Zalaegerszegen, majd Nagykanizsán a Visszhang. Ismét Tüskést idézve, a „különös, konglomerátum-szerű, de színvonalas” Röneszansz valójában kilóg az említett lapok sorából, mert amint változó alcímeiben is utal erre: politikai, társadalmi, közgazdasági folyóiratnak tekinti magát. Túlsúlyban szerepel benne a közgazdasági, kereskedelmi, pénzügyi élettel foglakozó írás, egyre több oldalt foglalnak el az ország különböző pontjain működő cégek, szolgáltatások hirdetései. Az első számokban még számottevő a szépirodalmi jelleg, versek, esszék, irodalmi tanulmányok, kritikák keverednek a magyar városokat sorozatban bemutató írásokkal, a valuta-problémával foglalkozó írással, vagy a lakáspiac jelenségeit taglaló tanulmánnyal. A Röneszansz első száma 1921. december 10-én jelent meg Győrben, és a Mercur nyomdában készült. Ez évben még egy szám jelent meg, 1922ben 15 szám, 1923-ból 6 szám megjelenése ismert. Periodicitása kezdetben kétheti, később hathetenkénti, általában összevont számokkal. 1922. augusztus 15-től a budapesti ifj. Kellner Ernő nyomdájában állították elő és 1923. február 15-től a központi szerkesztőség és kiadóhivatal is átkerül Budapestre. A folyóirat könyvészeti adatai Horváth József: Győr-Moson-Sopron megye időszaki sajtójának bibliográfiája (1779-1995) (Győr, 2000. 631. old.) című munkájában részletesen megtalálhatóak. A lap beköszöntő első számának már a külső, szerény küllemű borítóján szerepelteti a főmunkatársak impozáns névsorát: Borsiczky Oszkár, pápai titkos kamarás; Dutka Ákos; Földes Béla dr. v. b. t. t. nyug. miniszter; dr. Földessy Gyula; dr. Giesswein Sánor pápai prelátus, nemzetgyűlési képviselő; Juhász Gyula; Kosztolányi Dezső; dr. Lukács György ny. miniszter; Szávay Gyula, a budapesti kereskedelmi- és iparkamara és a Petőfi Társaság főtitkára; dr. Várkonyi Hildebrand pannonhalmi
főiskolai tanár; dr. Weiss István belügyminiszteri osztálytanácsos. Fölvetődik a kérdés, mi, vagy inkább ki az az összekötő kapocs, melynek révén volt miniszterek, neves egyházi személyek, országos hírű írók, költők egy vidéki kiadású, országos terjesztésre szánt folyóiratban publikálnak? A szálak az idén száz éve alapított győri Kisfaludy Irodalmi Körhöz vezetnek. 1908. november 15-én dr. Kovács Pál születésének századik évfordulóján nagyszabású ünnepséget rendeztek Győrben a városházán. A jelenlévők egy csoportjából ekkor alakult meg a Kisfaludy Irodalmi Kör. Az alapító tagok között szerepelt Szávay Gyula, aki a Petőfi Társaság, a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének és az Írók, Hírlapírók Otthonának képviselőjeként volt jelen, valamint Giesswein Sándor is, aki a győri székeskáptalan tagja volt, de mint a Szent István Akadémia elnöke Budapesten élt. Szávay győri kötődésére érdemes néhány gondolat erejéig kitérni. 1881-től a jogakadémia növendéke, 1885-től hivatali pályára lép, közben, többek között szerkesztette a Győri Híradót, a Garabonciás Diák élclapot, majd 25 évesen alapította, szerkesztette és kiadta a Győri Hírlapot. A város gazdasági, politikai és irodalmi életének egyik meghatározó alakja volt 1901-ig, de távozása után is megtartotta jó viszonyát Győrrel. Feltehetően kapcsolatrendszerének köszönhető a főmunkatársak körének egy jelentős része. Lásd bővebben Grábics Frigyes: Szávay Gyula (18611935). In: Arrabona 38./1-2. Győr, 2000. 329-338. old. A Kisfaludy Irodalmi Kör tagja volt még a lap főszerkesztője Kárpáti Endre, aki 1919-ben társszerkesztője volt a Győri Életnek, valamint Borsiczky Oszkár és Várkonyi Hildebrand is. A lap célját, s talán a névválasztást is megérthetjük a főszerkesztő Új élet a romokon című beköszöntő soraiból. „…élni akarunk! …vasakaratú, edzett erő kell és jövőt lehet a törhetetlen kövekből emelni. …kicsinyre nyírt Csonka-Magyarország megmaradt térein. …Mindenkit meghallunk, és mi is mindenkihöz szólunk. Nagy a mi hitünk Istenben és nagy a kitartásunk a munkában, egymás szeretésében.” Bár arányában nem meghatározó a szépirodalom a folyóiratban, mégis érdemes figyelmünkre. A barát Földessy Gyulának köszönhetően kiemelt helyet kap az egyes számokban Ady Endre költészete. Négy tanulmányából háromban foglakozik vele:
61
Egy rövid életű, kissé elfeledett győri alapítású lap irodalmi vonatkozásai
62
Akik sohasem tévedhetnek (1921. 1.sz. 10-15. old.); Magyar epigon-költők (1921. 2.sz. 121-125.old.); Értékelés-eltérések a kortársak és az utókor ítéletében (1922. 2-3.sz. 89-92. old.). A lap második számából tudjuk, „hogy Ady Endrének olyan kéziratait bocsátja a magyar olvasóközönség rendelkezésére, amelyeket vidéki szerkesztőségekben hullajtott el. …Nem hagyja el tehát a sajtót a Röneszansz egy száma sem Ady-kézirat nélkül.” A korábban a Nagyváradi Napló egyik karácsonyi számában megjelent „kroki-szerű” Békesség ünnepén című verset cím nélkül közlik. A következő számban a Győri Hírlap 1900-as évében megjelent versekből válogatnak, jóllehet nem nevezik meg az újságot: Új élet, Rövid dalok, Aktuális versek. Az utóbbi kettő Dyb aláírással. A beígért közlések a továbbiakban elmaradnak ugyan, de még tudósítanak az Athenaeum új Ady köteteiről (az Új versek hatodik, a Vér és Arany hetedik, valamint A halottak élén harmadik kiadásáról) (1922. 10-11.sz. 415.old.). Az első számban a főmunkatársak közül a két barátnak, Juhász Gyulának és Kosztolányi Dezsőnek jelenik meg verse, ill. versfordítása, az előbbinek Nászdal c. verse, utóbbinak Síró dalocska címmel egy Shelley versfordítása. Dutka Ákos: Elhítt egy álom… című verse szintén ebben a számban olvasható, valamint a Pécshez kötődő Dénes Gizella A végeken c. elbeszélése is. A további számokban fokozatosan héttérbe szorul a szépirodalmi tartalom. A második számban ismét szerepel egy Kosztolányi fordítás, Elsuhanó ifjúság (Hafiz verse). Nagy Gyula plébános, aki szintén a Kisfaludy Irodalmi
Kör tagja, Karácsonyéjjel c. versével jelentkezik. A Csendes lelkek c. elbeszélés szerzője Nagy Balázs. Az 1922-es év első számában felbukkan a piarista papköltő, Sík Sándor neve, az Eső című verssel, majd a 7-8. számban az Útszéli bokor című versét olvashatjuk még. A 2-3. számban találunk még egy verset a szeghalmi író, műfordító óvónőtől, Dapsy Gizellától - Nil álnéven - Csönd szigetén címmel. Végül a 4-5. számban ismét találkozunk egy Dutka verssel, a Hajótöröttek cíművel, továbbá a győri, majd szombathelyi illetőségű költő, szerkesztő, Kisfaludy Irodalmi Kör tag Finta Sándor Szomorú szemmel című versével. A Balaton-vidéket írásaiban megörökítő Váth János Judith novellájával szerepel.
Említést kell tennünk még a lap Kritika rovatáról, melyben a főmunkatárs, Várkonyi Hildebrand írásai mellett (Dosztojevszkij, A háromszáz éves La Fontaine) rendszeresen megjelennek 26 éves öccse, Várkonyi Nándor – aki a későbbiekben Pécs irodalmi életének emblematikus alakja lesz - ismertetései is. Ezek: Tárlatok szemléje (Ferenczy Károly, Kmetty János, Csorba Géza, a Balaton barátainak kiállításáról, valamint az Ernst Múzeumban megrendezett kiállításról), Flaubert, A Nobel-díjas Anatole France, Nagy Balogh János.
A folyóirat szépirodalmi vonatkozásainak ismertetése a győri Kisfaludy Károly Megyei Könyvtár tulajdonában lévő tizenhárom szám alapján készült, ahol megtalálható a lap repertóriuma is: Horváthné Waldmann Anna: Röneszansz. 1921. dec. 10. – 1922. júl. 1. (Győr, 1982.)
Somogyi Reneszánsz Szövetség Dr. Magyar Kálmán
Megtisztelő és egyben nehéz feladat pár sorban írni egy már több évtizede folytatott kutatási területről, így például a somogyi reneszánsz bonyolultnak látszó kezdetéről. Ezt a nehézséget feledteti azonban az a jogos büszkeség, (vagy inkább kutatói kötelesség), amely arra sarkall bennünket, kutatókat, hogy most elsősorban a nagyközönség számára mégis feltárjuk ennek az időszaknak számunkra már ismert fontosabb eredményeit. Írjunk arról is, hogy mi végre is alakult meg a segesdi Árpád-házi Szent Margit kiállítóhelyen ez a Szövetség. Különböző kutatási területek jeles emberei, mint Örsi Károly professzor a tájépítész, vagy Nagy Gergely, Janotti Judit, Szekér György építészek (az utóbbi művészettörténész is), a cikket író régész-történész miért lépett „szövetségre” az öt település: Segesd, Ötvöskónyi, Nagybajom, Somogysárd és Andocs polgármesterével, névszerint Bencze Imrével, Pusztai Lászlóval, Czeferner Józsefnéval, Csikós Nagy Mártonnal és Töröcsik Ferencnével. A válasz talán igen egyszerűnek látszik! Csak közösen tudják a kutatók és a hivatalok első emberei, valamint a hozzájuk csatlakozók a jelzett településeken még megtalálható nem kis értékű reneszánsz emlékeket megmenteni és bemutatni! Egy nagyszabású, közös munkán és közös teherviselésen alapuló, hosszútávú szövetségről van tehát itt szó.
Somogyban - a 15. század első felétől – a nádorságot, valamint az igen magas udvari és kormányzati tisztségeket betöltő Marczaliak, Héderváriak, Újlakiak, majd a század második felétől főképpen az olasz kapcsolatokat kiépítő Laki (Öreglaki) Thuzok, az 1484-től az utóbbiak birtokába lépő Corvin János, majd később (1490-től) az ecsedi Báthoriak lépnek fel a legfontosabb és a legkorábbi somogyi reneszánsz várkastélyok építőjeként. A korai Mátyás-kori reneszánsz várkastély építkezéseknek legfontosabb bizonyítékát az elpusztult korotnai (ma koroknyai) várkastély helyén (ma Somogysárd község és Nagybajom város területe) előkerült Mátyás címeres kőtöredék, valamint a vele megegyező kőanyagból készült vállkő adja. Szerintünk ez a várkastély 1466 és 1483 között már felépült. Építtetője a Marczaliak familiáriusai közül kiemelkedett Korotnai János nádori és szlavón báni ítélőmester, korának nagy birtokszerzője volt. A korotnai reneszánsz vállkővel szinte teljesen
63
A Mátyás-kori reneszánsz somogyi emlékeinek kutatója és megőrzője
azonos az ötvöskónyi várkastély helyén 1970-1974 között végzett régészeti feltárásoknál talált vállkő. A két kőemlékkel kapcsolatban a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója, Bereczky Lóránd a következőket írta: ”Három kőfaragványról van szó, ezek: boltozattartó gyámkő és Mátyás címer Korotnáról, boltozattartó gyámkő Ötvöskónyiból. Utóbbi Magyar Kálmán lelete, a másik kettő régebbi múzeumi darab, de gyakorlatilag ezeket is ő közölte először… Az ötvöskónyi és a korotnai gyámkövek 1985 óta állandó kiállításunk nélkülözhetetlen darabjai: a reneszánsz kőtárunkban jelenleg nem is tudnánk őket pótolni. A kitűnő kőfaragványok nemcsak Somogy megyének, még csak nem is a Dunántúlnak, hanem egész Magyarországnak kiemelkedően fontos korai reneszánsz kőemlékei, olyan kvalitású darabok, amelyek bízvást szerepelhetnének a firenzei Muzeo Nazionale (Bargello) termeiben is.” Somogy megyében 1459-1483 között – a korotnai várkastély mellett – tudunk már a szenyéri és a laki (öreglaki) várkastélyok felépítéséről. A szenyérit az alnádorságot elérő Tapsonyi Anthimus család (amely a szigetvári várkastélyt és a várbirtokot kiépítette) emelte a század közepén. Míg az öreglaki várkastély első építője a nagy olasz reneszánsz kapcsolatokkal rendelkező és hihetetlenül gazdag főúr, Laki Thuz János lehetett. Megkezdett építkezését a második tulajdonos, Mátyás király fia: Corvin János herceg folytathatta. Laki Thuz János 1466-1481 között Lakon és más somogyi birtokain saját építőműhelyt is alkalmazhatott. Tudunk arról, hogy 1466-ban Galeazzo Sforza milánói hercegtől hat építészt, illetőleg Raguzától mérnököket, kőfaragókat és asztalosokat kért. Az olasz humanista körökkel szoros kapcsolatban álló főúr külföldön is otthonosan mozgott. Mátyás király követeként Nápolyban, Rómában, Velencében és Raguzában is többször járt. Raguzától értékes ezüst edényeket is kapott. Mátyás király – a 12 ezer aranyforintot kölcsönző főúrnak – lekötelezettje volt. Laki Thuz a tipikus 15. századi reneszánsz karriert futotta be. Mátyás előtt annak apja, Hunyadi János szolgálatában emelkedett. Előbb, 1449-ben még Hunyadi János trencsényi alispánja volt. 1459-ben már Mátyás király bizalmi embere, kincstartója lett. Ezután öt évig ajtonálló-mesteri, majd bosnyák,
64
dalmát-horvát, és szlavón báni rangot viselt. Az 1471-es Vitéz János féle összeesküvésben is részt vett. Ennek ellenére 1478-ban újra hatalomra került. 1481-ben azonban vagyonostól Velencébe távozott, és mint velencei patrícius fejezte be életét. Korotnai János somogyi vagyonos főúr korotnai kastélyépítkezése mellett tehát a legfontosabb korai somogyi olasz stílusú reneszánsz építkezést rezidenciájában, Lakon (Öreglakon) Laki Thuz János, Mátyás bizalmi embere szerintünk 1466-1481 között folytathatta. Mire alapozható ez a véleményünk? Elsősorban arra, hogy Mátyás közvetlen környezetében lévő bizalmi emberek a király által kedvelt humanista műveltséggel, iskolázottsággal rendelkeztek. Korotnai János nádori ítélőmesternek és Laki Thuz Jánosnak is megfelelő fokon ismernie kellett a hivatali latin nyelvet, amely nálunk még a latinnak egy viszonylag romlatlan változatát jelentette. Laki Thuz a külföldi követsége ellátásához talán még más nyelvet, így az olaszt is bírta. 1471 előtti adat szerint Vitéz János érsek esztergomi udvarában a király barátjaként ott volt Laki Thuz János is. Beke Margit történész erről így ír: ”A király közvetlen asztaltársaságában foglalt helyet Vitéz mellett Janus pécsi püspök, még egy másik püspök, Thuz János és Galeotto mellett Gatti.” Ekkor győzte le Mátyás király a híres tudóst. A király – az asztaltársaság szerint – főképpen gyors észjárásával és okoskodásával sarokba szorította a nagy tudásával kérkedő olasz domonkos szerzetest, egyetemi tanárt, aki jeles matematikus, filozófus és jogtudós is volt. Nyilvánvaló, hogy – sok egyéb mellett – a prímási palota szépsége is megragadta Laki Thuz Jánost. Erről írta Vespasiano da Bisticci, a híres firenzei könyvkereskedő, hogy a palota, ”az egész világ szép dolgaival volt berendezve”. A vörös márvány folyosó, a pompás ebédlő, a dolgozószoba, a könyvtár, a csillagvizsgáló, kilátás a várból a Dunára, a pompás függőkertekre, a csodának számító vízvezeték, a hideg és meleg fürdő nagy hatással volt a vendégekre. Vespasiano szerint „az egész ház tele volt különleges emberekkel, amelyben nagy rendben éltek.” Ezek között festők, szobrászok, fafaragók, egyházi és világi tudósok, főrangú emberek voltak. Ennek a palotának megépítéséhez, berendezéséhez és fenntartásához természetesen nagyon nagy vagyon, vagyis az igényen túl sok pénz is kellett. A magyar főpapok vagyonáról pedig Galeotto így ír: ”Magyarországnak tizenkét olyan püspöksége van, hogy jobbára csak hercegségekkel lehet összehasonlítani őket, ha számos hadaikat, hatalmas jövedelmüket vagy földjeik termékenységét vesszük
tekintetbe. A királyi tanácsban nagyszámú művelt kísérettel jelennek meg és első helyet foglalnak el. Egy ismeretlen krónikás szerint Vitéz János nemcsak palotát épített, „hanem sok pénzt gyűjtögetett volna hosszas kímélgetéseivel, hogy Bibliothekat és Universitast állítson.” Az érsek képes volt mecenatúrájával idevonzani az itáliai, görög, német, osztrák, lengyel és magyar tudósokat, egyháziakat és világiakat. A humanizmus és a reneszánsz áramlatába kapcsolta előbb püspöki székhelyét Váradot, majd még fényesebb érseki székhelyét, Esztergomot, rövid időre egyetemi várossá tette Pozsonyt. Beke Margit fogalmazása szerint: „Vitéz János kora Európáját Magyarországra hozta és Magyarország horizontja európaivá szélesült. Megjelenésének korábbi volta miatt mintául szolgált Mátyás udvarának is…” Mátyás király, – mint az a különböző kutatások révén ma már jól látható – pár évtized alatt Visegrádon és másutt is kiépítette a saját hasonlóan fényes udvari reprezentációját. Nyilvánvaló, hogy a köznemesi sorból báróvá és nagyon gazdaggá, a király barátjává is váló Laki Thuz János is megengedhette magának ezt a reprezentációt. Ő, aki Mátyásnak a veszprémi püspökség egy évi jövedelmének megfelelő összeget, tizenkétezer forintot adott kölcsön, akinek kegyét ajándékokkal keresték az olasz hercegek, majd Velencébe távozva ottani patriciusként halt meg, viszonylag könnyedén építkezhetett somogyi lakhelyen vagy uradalmi központjaiban az új szellem, a humanizmus és a reneszánsz stílusában. Ezt bizonyítják, hogy nagyjából az esztergomi látogatás idején (1466 táján) a milánói hercegtől egyszerre hat építészt, míg Raguzától mérnököket, kőfaragókat és asztalosokat is kért. Ezeknek a laki (öreglaki) és szenyéri várkastély építkezéseknek a megkezdésével egy időben kerülhetett sor az onnan nem messze élő, másik újgazdagnak számító, nádori ítélőmesternek, Korotnai Jánosnak a korotnai építkezésére is. Gondoljunk csak bele, hogy a nádori rangú főnemesek, a Marczaliak sem maradhattak le az új stílus és az új udvari reprezentáció követésében. Nem véletlen az sem, hogy Marczali György a királyi udvar másik kedvelt főúri családjával, a Báthoriakkal házasodott össze. Felesége, Báthori Katalin angyalos síremléke révén Segesden bizonyítható is korai reneszánsz megjelenése. Vélhetően ehhez a stíluskörhöz csatlakoztatható az ötvöskónyi Batthyány, majd Báthori várkastély korai reneszánsz építési emléke, a koroknyaival szinte megegyező gyámkő. Az Ecsedről és Nyírbátorból Somogyba kerülő Báthori Katalin testvére volt Báthori Miklós, a híres püspök. Ő is, mint Janus Pannonius (Csezmiczei
új reneszánsz várat és várost épített fel Moravská Trebován. Ez a másik legkorábbi morvaországi reneszánsz építési emlék. Az utóbbi eset arra is a legjobb példa, hogy egyegy olaszországi humanista nevelést kapott, Magyarországon is egyházi méltóságot viselő külföldi (morva, cseh, stb.) főúri sarj, hogyan lesz szülőhazájában az új, a reneszánsz stílus elterjesztője. Az előző esetben pedig Ctibor Tovacovsky z Cimburk morva hetman, katonai kormányzó építkezése azt példázza, hogy egy gazdag, Mátyás hívéül szegődött külföldi főnemes meglátva a budai és a visegrádi reneszánsz királyi várkastélyt, a számára tetsző ottani elemeket teljesen „lekopírozva” építkezik. Ez jelenti már számunkra az új, Magyarországról morva földre átterjedő reneszánsz stílust. Ezek alapján számunkra is kézzelfogható a régi olasz kapcsolatokra épülő – Vitéz János érsek által az 1444 tájától „felfuttatott” – új humanista és reneszánsz stílusnak közvetlenül megnyilvánuló hatása. Ezt a példát követte és bizonyos téren túl is szárnyalta kiváló tanítványa és 1471-ig barátja, Mátyás király is. Ez volt a követendő jó példa a király híveinek is. A „magukra valamit is adó” egyházi és világi főrangúak különböző kastélyai és más fontos építkezései is ezeket utánozták. Mi is tartozhat most a Somogyi Reneszánsz Szövetség elsődleges feladatai közé? Kitüntetett helyen szerepelhet ennek a Mátyás uralkodásának első szakaszához köthető korai somogyi emlékkörnek (nagyjából Vitéz János váradi és esztergomi időszaka) összegyűjtése, meghatározása és kiadása. Ezt az időszakot Somogyban legvalószínűbben a korotnai (koroknyai) és a laki (öreglaki), valamint a szenyéri várak vizsgálatából határozhatjuk meg. Legkézenfekvőbb lehetne számunkra tehát a Korotnai János és Laki Thuz János által 1466-tól folytatott reneszánsz stílusú kastélyépítkezések kutatása. A belőlük eddig előkerült régészeti anyagok, többnyire kőemlékek adják a korszak legizgalmasabb emlékeit. A Marczali-Báthori család közös somogyi birtokközpontjában, Segesden talált Báthori Katalin sírkő is nagyon fontos. Mátyás korához, annak 1480-as időszakához sorolható. Az ötvöskónyi Batthyány-Báthori emlékanyag már többször említett darabja (az ún. vállkő) a korotnai (koroknyai) 1466-tal induló reneszánsz építkezések műhelyének hatását tükrözi. Ötvöskónyi várkastély feltárási anyagának teljes feldolgozását – Szekér Györgygyel együtt – már a múlt évben elkezdtük. Mátyás király halála után, a somogyi legfontosabb Marczali-Báthori birtokközpontokban: Babócsán, Segesden, Somogyváron az ecsedi Báthori család
65
János), vagy Kosztolányi György és mások, Vitéz János költségén tanult Ferrarában. Guarino iskolájában lett „az erények valamennyi fajtájában és humanista műveltségben jeles férfi.” Vitéz esztergomi udvarában a tanácskozásokon is jelen volt a főrangú pap, aki előbb szerémi (1469), majd később váci püspök lett. Angellus Callimachus már váci püspökhöz írt elégiájában az olaszok bőkezű pártfogójának, Mátyás bizalmas emberének nevezte őt. Gaurino nevelési eszménye az a művelt, a mások meggyőződését is tisztelő fejedelem volt, aki tudatosan fejlesztett kiváló tulajdonságait környezete, alattvalói boldogítására gyümölcsöztette. Jól látható az is, hogy egy-egy kiváló iskolázottságú egyházi vagy világi vonalon jól boldoguló, rangos humanista milyen különleges hatással volt a régi, az ezt a stílust még nem ismerő környezete számára. Erre igen jó példa a morvaországi és a csehországi reneszánsz stílusú építkezés első elterjedése. A Mátyás király által épített budai vagy a visegrádi palota építészeti elemei – a hordozó anyaggal együtt – követendő mintául szolgáltak az országhatáron túlra is. Legismertebb példa erre a külföldi közvetlen stílus-átvételre a morvaországi Tovacov kastély. A kastély ura a 15. század nyolcvanas éveiben Ctibor Tovacovsky z Cimburk hetman. Ő, mint Mátyás király morvaországi egyik kormányzója 1484-ben járt Budán is. Ritoókné Szalay Ágnes írja: ”Látta a budai palotát is, és ez annyira megtetszett neki, hogy tovacovi várának keresztosztással tagolt ablakait esztergom vidéki vörös-márványból készíttette el. Címerét a várfalon, nyilvánvalóan ugyancsak az itt látott minta alapján, leveles, makkos, körtés, gránátalmás koszorúba foglaltatta. A csehországi katolikus párt vezére Prothasius Bozkovicz püspök ugyancsak Mátyás király ottani fő híve volt. Az is érdekes, hogy ez a Prothasius Padovában Janus Pannoniusszal együtt tanult. Padovai közös barátjukhoz, Galeotto Marzióhoz mindketten nagyon ragaszkodtak. A humanista nevelésű püspök unokaöccse, Ladislaus Boskovicz előbb a bécsi, a paviai, majd a bolognai egyetemen tanult. Itt az 1470-es évek második felében Galeotto Marzio is tanára volt. 1481-ben, mint veszprémi nagyprépost Ferrarában, majd rá egy évre Rómában, mint magyar javadalmas iratkozott be. 1482-ben – Galeotto Marzioval együtt – már Veszprémben volt. Ladislaus Boskovicz Veszprémben tartózkodott 1485-ig, mint veszprémi nagyprépost. Ő, utána hazatérve Morvaországba, a pápától kieszközölte a felmentését az egyházi rendek alól. Ezután, mint világi, vagyis humanista földesúr egy
66
építkezett reneszánsz stílusban. Andocson Balatonszemesen az ecsedi Báthori család rokonságának, így például a Buzlayak reneszánsz egyházi jellegű építkezéseiről tudunk. Szemesen a templomban az angyalos díszű szentségtartó fülke, míg Andocson a sekrestye kapuzatának reneszánsz díszű, mesterjegyes kerete maradt fenn. Szükségesnek látszik azonban ezeknek az anyagoknak még a Báthori család nyírbátori és ecsedi emlékeivel való pontos egybevetése. Fontos az ottani múzeumi és más szervezetekkel való közös munka lehetőségének kialakítása is. A Somogyi Reneszánsz Szövetség velük együtt, az ő közreműködésükkel látja lehetőségét a különböző, így pél-
dául a segesdi Báthori emlékhely megteremtésének és működtetésének. A Szövetség – Mátyás és a reneszánsz emlékév ünnepségeihez kapcsolódva – legelőször éppen Mátyás királlyá választásának napján, január 24-én mutatkozott be. Budapesten a Ciszterciek Szent Imre Gimnáziumában, a Magyar Nemzeti Történeti Társasággal közösen tartott ünnepi ülésre és tudományos tanácskozásra került sor. Az ünnepi előadást a Szövetség tiszteletbeli tagja, Prokopp Mária művészettörténész, egyetemi tanár (ELTE-BTK) tartotta „Új kutatási eredmények Vitéz János esztergomi palotájában: ki festhette az Erény-allegóriákat?” címmel.
„Célom az eredetiség és kényelem, az elegancia és az érzékiség összhangja.”
Ez a hitvallás jelenik meg évek óta a tervezőnő munkáiban, a több mint 1000 vendéget vonzó nagybemutatókon, és az azt követő a média megjelenésekben.
A tervezőnő több mint tíz éve foglalkozik divattervezéssel: 1995. júniusában a Szabadalmi Hivatal védjegyoltalommal látta el a ruhákat, majd 1996tól az Iparművészeti Lektorátus zsűrizett, iparművészeti termékké nyilvánította, mint művészeti és kivitelezési szempontból is a legmagasabb követelményeknek megfelelő kollekciót.
Két vonal- egy alkalmi /Haute Couture/ és egy nappali /Pret á porter/ kerül évről-évre bemutatásra, mindig művészetekhez közelálló, azokat magába foglaló helyeken: Budapesten a V.A.M. Design, a Sziget, majd- immár hét éve- az Aulich Art Galériában, ahol olyan neves művészek, mint Szkok István, Schéner Mihály, Frank Frigyes kiállításához kapcsolódott, Pécsett hét alkalommal Csontváry Múzeumban, amely csodálatos hangulatával teremtett összhangot és harmóniát. Pécsi helyszín volt a Művészetek háza, a Művészeti Iskola Hangversenyterme, a POTE Aulája is: itt a topmodellek mellett színművészek mutatták be a kollekciót ezernégyszáz vendégnek. 2005-től a Cyrano Cafe &Lounge a helyszíne a nagybemutatónak. 2007 februárjában részt vett a Pret a Porter Paris kiállításon Párizsban, ahol egy extravagáns olajtextil-felfújható guminő-papír-fém szoborinstallációt mutatott be „Modern Venus” címmel a kollekció mellett. Olajfestményei a korai absztrakt, fémmel, tűzzománccal kombinált művektől a figuratív, asszociatív festményekig terjednek. 2007-ben a Baranyai Néprajzi Múzeum egy kollekciót vásárolt egy kortárs kiállítás részére.
A kollekcióban háromféle inspirációt különíthetünk el: Az első, talán legalapvetőbb a kortörténeti, ami a különleges barokk, vagy gótikus ujjban, Stuart gallér imitációban, apró, sűrű reneszánsz gombolásban, vagy szecessziós stíluselemekben jelenhet meg. Ezek a részletek jól elkülöníthetők szezononként, de egyes korszakok elemei letisztult formá-
ban, de mégis eklektikus módon összpontosulhatnak akár egy ruhán belül is: az összhatás mindig modern, a múlt mindig csak utalás. A másik fontos forrás etnikai, a keleti, főleg kínai hatás elsősorban anyagválasztásban és motívumokban jelenik meg. Az „East meets west” – „A kelet találkozik a nyugattal” kollekció, mely a 2004-es tavaszi nagybemutató címe volt, a keleti kultúra hatását, kapcsolódását mutatta a nyugati felfogással. Ebben a kollekcióban a tervező által készített tűzzománc gombok is helyet kaptak. A harmadik inspiráció a zene. A tervező komolyzenei tanulmányai során erős kötődés alakult a zenéhez, a bemutatókon szerepelt operaénekesnő, de volt már zongora betét zenei átkötésként is. A 2005-ös őszi-téli kollekció központi témája a „Bladerunner” /Szárnyas fejvadász/ című film volt, az eredmény egy futurisztikus, mégis hordható kollekció.
A tervező kedvenc anyagai a hernyóselyem, muszlin, santung, taft, bőr, extravagánsabb daraboknál a vetexre kasírozott papír, fém, fabetét: kiegészítőként extravagáns, néha textilhatású bőrtáskákat- és kesztyűket tervez, bemutatóin és az üzleteiben évek óta jelen van az Európában is elismert Pécsi Kesztyű. A 2005-től új koncepcióval, két vonal (Prestige és Provokáció) megalkotásával indul: Radical by A. F.: egy modern, kreatív, excentrikus vonal, amely vitalitást, örömöt, frissességet sugároz. Különleges, extrém szabásvonalak, kiváló alapanyagok, és ezek szokatlan kombinációja, humor és eredetiség jellemzi a kollekciót. A bemutatókról rendszeresen beszámol a média: az ELLE Magazin, Sikeres Nők Magazin, Bonton Magazin, BOSS Magazin, CEO Magazin, Ez a divat Magazin, Elegancia Fórum, Audi Magazin, Délután Magazin, Pécsi Panoráma, Dunántúli Napló, Pécsi Hét, RTL Klub Reggeli, Divatmorzsák, Találkozások Magazin, TV1 Trendhagyó, Mozaik, Naprakész, m2 Válaszd a tudást!, TV2 Jó reggelt, Magyarország!, TV2 Aktív, Viva Tv, PécsTV, Juventus Rádió, Pécsi Rádió, Rádió Aktív. A címlapfotó és többoldalas megjelenések mellett felkérték már divatrovat vezetésére is.
67
Jelen számunkban szereplő ruha-vázlatok Frank Adél divattervező munkái
E számunk szerzői:
Áldozó Krisztián (1988) – Pécs • Árva-Szabó Péter (1982) – Dunaújváros • Bartusz-Dobosi László (1971) – Siófok • Ivasivka Mátyás (1933) – Pécs • Kerék Imre (1942) – Sopron • Kosztolányi Dezső (1885-1936) • Kránitz Mihály (1959) – Budapest • Lukáts János (1943) – Budapest • Magyar Kálmán (1943) – Kaposvár • Mennyeiné Várszegi Judit (1954) – Győr • Méhes Károly (1965) – Pécs • Miklya Anna (1987) – Budapest • Nagy Bianka (1990) – Kozármisleny • Rácz Era (1975) – Budapest • Rizmayer Rita (1974) – Pécs • Szirmai Péter (1970) – Budapest • Takáts Gyula (1911) – Kaposvár • Tolnay Donát (1986) – Pécs • Tóth Bálint Péter (1985) – Budapest • Tüskés Tibor (1930) – Pécs • Vajda Kornél (1946) – Budapest • Vasy Géza (1942) – Budapest • Vécsey Axel (1969) – Budapest
68
A következő számok tematikái sorrendben: RITMUS – JÁTÉK – BABONA
Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!