Piast címer
Lengyel királyok és uralkodók
Piastok Szerkesztette:
Buskó András Budapest, 2013 1
Lengyelország uralkodóinak listája Lengyelország területén a hominida fajok közül a Homo erectus (Trzebnica környékén kb. 500 ezer évvel ezelőtt) élt, a neandervölgyi ember tárgyi emlékeit (például Racibórzban vagy Krakkóban), ugyanitt az értelmes ember egyedeinek leleteit is megtalálták.
A lengyel nép kialakulása A történészek feltételezik, hogy a kései ókorban számos különböző etnikum élt a mai Lengyelország területén. Ezen népek pontos etnikumát és nyelvét hevesen vitatják; különösen heves vitákat vált ki a szláv népek eredete, itteni lakhelyük, vándorlásuk útvonala és időrendje. Kr. e. 1. évezredben szétváltak az indoeurópai törzsek, és kialakult a szlávok őshazája, amely - egyes nézetek szerint - Lengyelország területére tehető. Kr. e. 500-ból fennmaradt Biskupin közeli leletek fejlett földművelésre és szabályos településhálózatra mutatnak, ahol a lakosság száma ezer fő környékére tehető.
Biskupin
A római korban erre vezetett a borostyánút, ami fontos gazdasági szerepett játszott, összeköttetést teremtve Észak-Európa és a Földközi-tenger között. A 4-6. században szétváltak a szláv törzsek is. Itt formálódtak a nyugati szlávság csoportjai: lechiták (a lengyelek ősei), Elba menti szlávok, pomeránok stb. Az Odera és Visztula közötti törzsekről elsőként 870 körül a Bajor geográfus tudósított. A művében megadott adatok alapján a legjelentősebbeknek a Glopeaniak tűnnek, akik - régészeti források alapján Kujávia, ill. a Nagy-Lengyelországi vajdaság északkeleti részére tehetők. A várhelyek megjelenése a térségben már a 7. századra, a törzsi szerveződés időszakára tehető. A formálódó arisztokrácia kedvező lehetőségeket biztosított a kereskedelem fejlődésének. Fizetőeszközként szőttest, vagy prémárut használhattak. A 9. és 10. századra kiemelkedtek a viszlyánok és a polánok. 2
A lengyel fejedelmek és uralkodók Az alábbi táblázat Lengyelország uralkodóinak sorát tartalmazza. A névsor a korai lengyel történelem alakjaihoz nyúlik vissza, majd az első keresztény uralkodó által alapított dinasztia öröklődési sorát kíséri végig.
A kaliszi Piast-vár (fotó: Buskó András)
A kora középkori Lengyelország szláv népessége alapvetően két jelentősebb államalakulatot hozott létre. Az egyiket Krakkó környékén az úgynevezett wiślanok (jelentése: Visztula mentiek) hozták létre, míg a másikat Gniezno központtal a polánok (vagyis mezeiek) alkották meg. Ez utóbbiban lépett trónra a később meghatározó Piast-dinasztia, amelynek legjelentősebb tagja I. Mieszko fejedelem lett, aki felvette a kereszténységet, és seregével meghódította a Balti-tenger partját, Sziléziát és Kis-Lengyelországot. Megalapította a független lengyel egyházat, amelynek központját a leigázott Krakkóba helyzte. A dinasztia hatalma töretlen volt egészen 1138-ig, amikor III. Boleszláv úgy döntött, hogy országát felosztja négy gyermeke között. A feldarabolódott birodalom anarchiába süllyedt, legerősebb központja Krakkó vezetésével fennmaradt. Csak 1320-ban sikerült újra egyesíteni a régi területeket, bár Szilézia egy része Csehországhoz került. A virágkorát élő Lengyel Királyságnak a Jagelló-ház uralma alatt szembe kellett néznie a keletről egyre nagyobb fenyegetést jelentő Oroszországgal. 1569-ben Lengyelország és Litvánia úgy döntöttek, hogy közösen összefognak az orosz fenyegetés ellen, és 1569-ben létrehozták a lublini uniót, a két ország egyesülését. Erre a korra tehető a választott uralkodók időszaka is, vagy más néven a nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) létrejötte. Ez szétzilálta az országot, csak ritkán egyeztek az érdekek, amely végül Lengyelország felosztásához vezetett. 1795-re három nagy szomszédja osztozkodott az ország területén. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g_uralkod%C3%B3inak_list%C3%A1ja http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g
3
Piast-dinasztia
Piast-dinasztia címere
Lengyelország a 10. század közepén formálódott területi egységgé a Piast-dinasztia uralkodása alatt. A Piastok a polánok uralkodó nemzetsége volt, egyesítettek több nyugati szláv törzset – polánok, lendzianok, viszlyánok, mazurok, goplánok, pomeránok, mazóvok, szlezánok – amelyekből a lengyel nép formálódott. Lengyelország első, írásos dokumentumokban említett uralkodója I. Mieszko volt, aki 966-ban megkeresztelkedett, a római katolicizmust államvallássá tette. A népesség is megkeresztelkedett a következő évszázadokban. A 12. században Lengyelország kisebb államokra esett szét. 1320-ban az újra egyesített Lengyelország királya I. Ulászló lett. Fiát, Nagy Kázmért szokás a legnagyobb lengyel királynak tekinteni. Ebben az időben Lengyelország virágzott, a népek vándorlásának központja volt és megkezdődött a zsidó közösség letelepedése. A fekete halál, amely Európa legnagyobb részére kihatott 1347 és 1351 között, nem érte el Lengyelországot. * A Piast-dinasztia lengyel uralkodóház volt, a független Lengyelország megteremtésétől (9. század) 1370-ig. A dinasztia ágai tovább uralkodtak Mazóvia hercegségben 1526-ig és Sziléziában 1675-ig. A legendák szerint a dinasztia őse Piast volt. Nevét először Gallus Anonymus említi a Lengyel hercegek krónikája című művében, amelyet 1113 körül írt. A 12. századi legenda szerint a 9. század második felében Gniezno fejedelmét, Popielt egy Piast nevű földműves fia, Siemowit követte a trónon, s ő alapította meg azt a dinasztiát, amely azután 1370-ig uralkodott Lengyelországban. A család a Piast nevet hivatalosan csak a 17. században kezdte el használni. Az első név szerint ismert Piast-fejedelem I. Mieszko (963 körül - 992), aki feltehetően a negyedik Piast-házi fejedelem volt, már eléggé fejlett, bár más területekről meglehetősen elzárt államot örökölt, amely a későbbi Nagy-Lengyelország (Wielko-polska), esetleg Mazóvia (Mazowsze) területét foglalta magába. Mieszko kapcsolatba lépett a tőle nyugatabbra fekvő európai államokkal és 996-ban felvette a (nyugati) kereszténységet. Hatalmát 990-ig kiterjesztette a Balti-tenger mentén fekvő Pomerániára (Pomorze), 992-ig pedig Sziléziára (Slask) és Kis-Lengyelországra is (Malopolska). 4
Fia I. (Vitéz) Boleszláv (ur. 992-1025) folytatta a terjeszkedést, megerősítette a kormányzatot és az egyházszervezetet, majd röviddel halála előtt királlyá koronáztatta magát. Az első király utódai - II. Mieszko (ur. 1025-1034) Veszprém (ur. 1031-1058), I. (Megújító) Kázmér (ur. 1034-1058), II. (Merész) Boleszláv (ur. 1058-1079), majd I. Ulászló (1079-1102), akik közül csak II. Mieszko és II. Boleszláv viselt rövid ideig királyi címet. A hanyatlás korszakát hozták: kezükből kicsúszott a központi hatalom, a helyi nemesség javára, továbbá számtalan háborúba keveredtek, amelyek területi veszteségekkel jártak. Ennek III. (Ferdeszájú) Boleszláv (ur. 11021138) vetett véget, miután 1107-ben elűzte bátyját és társuralkodóját, Zbigniewet, s 1125-ig visszaszerezte legalább az I. Mieszko uralkodása alatt Lengyelországhoz tartozó területeket. Azonban őt sem koronázták királlyá, és a nemzeti széthúzásnak sem tudta elejét venni, ezért a belviszálynak úgy akart gátat szabni, hogy országát felosztotta fiai között. A négy országrész - domierz - fejedelemsége mind a Piast-ház egy ágán belül öröklődött. Maguk között elsőnek kellett elismerniük a Krakkóban uralkodó nagylengyel fejedelmet, aki ilyenformán egyszersmind egy laza államszövetség feje is volt.
A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban Ez a berendezkedés a gyakorlatban nem vált be, mivel tényleges főhatalommal csak egyetlen krakkói nagyfejedelem, II. (Igazságos) Kázmér (ur. 1177-1197) rendelkezett. A következő másfél évszázadban Lengyelország a szétesés szélére került az állandó belháborúk miatt, és a külföldi támadások következtében területe is egyre zsugorodott. A Piast-birtokok azonban a politikai megosztottság e zűrzavaros időszakában is megtartották egységes egyházszervezetüket, közös nyelvüket és gazdaságukat, amelyek alapján később az egyes fejedelmek a lengyel királyság újraegyesítésére törekedtek. Az első ilyen kísérletek kudarcot vallottak, ám miután II. Vencel cseh király megszerezte Lengyelország területének kétharmadát, s rövid időre (1300-1305) Lengyelország királya is lett, fellángolt a nemzeti mozgalom, amelynek élére I. (Mazóviai) Konrád unokája, a későbbi I. (Kis) Ulászló (ur. 1320-1333) állt, a köznemesség és a papság támogatásával hamar megszerezte Krakkót és Sandomierzet, majd magyar és pápai segítséggel az egész Nagy-Lengyelországot is, és 1320-ban királlyá koronáztatta magát. Országát gyermekei ügyes kiházasításával erősítette meg, így téve szövetségesésé Litvániát és Magyarországot. (Az utóbbiban Ulászló lánya, Erzsébet lett I. Károly király felesége, Nagy Lajos anyja.) Ulászló fia és örököse III. (Nagy) Kázmér (ur. 1333-1370) alatt tetőzött a Piastok hatalma, hogy azután el is enyésszen. Kázmér kiegyezett országa két legnagyobb ellenségével, a cseh királysággal és a Német Lovagrenddel. Átengedte nekik Sziléziát, illetve Pomerániát, 1349-ben viszont birtokba vette Mazóviát és elfoglalta Galíciát (Galicija). Fellendítette az ország gazdaságát, újjászervezte hadseregét és közigazgatását, törvényeket alkotott, s 1364-ben megalapította a Krakkói Egyetemet. Halálával véget ért a Piast-ház uralma: miután fia nem született, trónját unokaöccsére, az 1342 óta Magyarországon uralkodó Nagy Lajosra hagyta, aki alatt a két ország 1382-ig perszonálunióban volt. Halála után egyik lánya Hedvig (Jadwiga) lett Lengyelország királynője, ó pedig 1386-ban férjhez ment Jagelló litván nagyfejedelemhez, aki II. Ulászló (ur. 1386-1434) néven új dinasztiát alapított Lengyelországban. A Piastok kisebb hercegi címeket örököltek az országban, a család utolsó ága 1675-ben halt ki http://hu.wikipedia.org/wiki/Piast-dinasztia http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g
5
A Piast-dinasztia uralkodói (9. század - 1291) Államalapítás I. Mieszko (960-992) egyesítette a törzsek többségét, ezzel megalapította a Piast-dinasztiát. Birodalma határai keleten az oroszok földjéig, délen és nyugaton pedig cseh és német határig nyúlt. Azonban megkezdődött a német császárok beavatkozása, és ezáltal az evangélium hirdetése. 966-ban felvette a kereszténységet, pogány feleségeit elűzte és azután keresztény szertartás szerint egybekelt Dombrovka hercegnével, a cseh fejedelem leányával, megalapította az első püspökséget Poznańban.
A kereszténység felvétele (Gniezno) – Fotó: Buskó András
992-ben a Szentszék védelme alá került. Ennek ellenére a német királyok továbbra is ki akarták terjeszteni fennhatóságukat Lengyelországra. 963-ban I. Ottó német-római császár hű embere, Gero határőrgróf rákényszerítette Mieszkot, hogy országát a császártól hűbérül vegye. Halála után fia, "Vitéz" Boleszláv került a hatalomra. Őt tekinthetjük Lengyelország valódi megalapítójának. Több, sikeres hadjáratott folytatott a német császárok és az oroszok ellen. Felszabadította országát a németek uralma alól. II. Henrik német-római császárt többször is legyőzte, és ezzel megszerezte Sziléziát, Morvaországot, Luzáciát, Danzigot, és a Balti-tenger mellékét. Délen Magyarország északnyugati felére is rá tette kezét, amelyet azonban I. István magyar király gyorsan visszafoglalt. Keleten egészen az orosz Kijevig terjedt hatalma. A pápától (II. Szilvesztertől) pedig királyi koronát és címert kért (amelyet a legenda szerint végül a magyarok kaptak). Megalapította a Gnieznoi érsekséget, és több kisebb püspökséget. 6
Gneznoi katedrális (Fotó: Buskó András)
Az állam központja Gniezno volt (csak a XII. században vette át ezt a szerepet Krakkó). A kereszténység jótékony hatására gyorsan fejlődött az ország mind politikai és gazdasági, mind kultúra szempontjából. Ekkor még sokféle nyelvű és fajú törzsek éltek itt, akik tanyákon laktak. Ám a törvények hatására tömörülni kezdtek, falvak, mezővárosok (posada) jöttek létre, ahol a mezőgazdaságon kívül már az iparral is foglalkoztak. Nagyobb települések körül erődítmények jöttek létre, amelyekben várnagyok és őrgrófok (palatinusok) parancsoltak. Kialakult a feudális társadalom, így a nemeseknek fegyverrel kellett szolgálniuk az urukat. Mindezek nagy fellendülést hoztak, gyorsan fejlődött az ipar és a kereskedelem, így nemcsak a bizánci császársággal, hanem a német és skandináv államokkal is, különösen a Hanzavárosokkal lépett kereskedelmi összeköttetésbe. Nemsokára a lengyel tengermelléki városok maguk is beléptek a Hanza-szövetségbe. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g_t%C3%B6rt%C3%A9nelme
7
Piast
Piast Walery Eljasz-Radzikowski képén
Piast (łac. Past Ckosisconis, Pazt filius Chosisconisu, także Piast Kołodziej, Piast Oracz, zmarł około 870 r.) – legendarny protoplasta dynastii Piastów; ojciec Siemowita, mąż Rzepichy. * Piast (más néven Piast Kołodziej, azaz kerékgyártó) legendabeli alak Lengyelország korai történetében (8. vagy 9. század), a mondák szerint a Piast-dinasztia alapítója. A legenda szerint egyszer két messze idegenből érkezett vendég köszönt be hozzá váratlanul. Arra kérték, hadd maradjanak Piasttal és feleségével, hogy együtt ünnepeljék meg a fiuk, Siemowit hetedik születésnapját. Piast ott is marasztalta őket. Hálából a vendégek áldást hagytak hátra, és Piast pincéje ezután sohasem fogyott ki az ételből. Ezt látva Piast honfitársai úgy döntöttek, legyen Piast Popiel herceg örököse. A mondák szerint Piast volt az ük-ükapja I. Mieszkónak, aki Lengyelország első dokumentált uralkodója, és az első lengyel király, I. (Vitéz) Boleszláv apja. Popiel herceg legendája szerint a IX. században élt. Popiel gyűlölt uralkodó volt, és még rosszabb nőt vett feleségül. Egy nap elhatározta, hogy megszabadul a családjától és így elkerüli a későbbi rivalizálást. Feleségével nagy fogadást tartottak, melyen mérgezett bort szolgáltak fel. Minden rokonuk meghalt. Büntetésként Isten több ezer egeret küldött, melyek a házaspárt egy toronyba kergették. Az egerek azonban utolérték és felfalták őket. http://hu.wikipedia.org/wiki/Piast
8
Siemowit (Ziemowit)
Siemowit (Ziemowit) – książę Polan z IX wieku znany jedynie z kroniki Galla Anonima. Według jego relacji Siemowit był synem Piasta i Rzepichy i objął władzę po obaleniu Popiela, zgodnie z wolą zgromadzonych na wiecu współplemieńców. Synem i następcą Siemowita był Lestek. Siemowit, Ziemowit (połowa IX - przełom IX i X w.), pierwszy historyczny książę Polan, ojciec Leszka, pradziad Mieszka I. Wg Kroniki Galla Anonima (XII w.) syn Piasta i Rzepichy, objął władzę po obaleniu Popiela. Wg Kroniki wielkopolskiej (XIII w.) i J. Długosza (Historia Poloniae, XV w.) panował po śmierci ojca. http://portalwiedzy.onet.pl/71590,,,,siemowit,haslo.html *
Siemowit (vagy Ziemowit) Piast és Rzepicha fia volt Gallus Anonymus krónikája szerint, egyike a négy mondabeli Piast hercegnek, a Piast-dinasztia alapítóinak. A 9. században lett a Polan törzs hercege, miután apja elűzte a legendabeli Popiel herceget, akit a monda szerint az egerek ettek meg. Siemowitot, a fiát, Lestkót és az unokáját, Siemomysłt egyedül Gallus Anonymus említi a korai krónikások közül. Gallus Anonymus krónikája azonban évszázadokkal később született, ezért komoly kételyeket vet fel, vajon a nevek hitelesek-e, vagy hogy a hercegek egyáltalán léteztek. Az is lehetséges, hogy valós alakok voltak és I. Mieszko ősei, de valójában nem uralkodók. http://hu.wikipedia.org/wiki/Siemowit
9
Leszek
Lestek, Leszek, niepoprawnie (forma zlatynizowana) Lestko – drugi książę Polan z dynastii Piastów, o którym wspomina Gall Anonim w swej kronice. Syn Siemowita i ojciec Siemomysła. * Lestko (vagy Lestek, Leszek) mondabeli lengyel herceg – Siemowit fia –, aki 930 és 940 között születhetett, feltéve, ha valóban létezett. A lengyel állam megalapítása előtti időkben a területen élő szláv törzsekre a krónikák "Lestkowici" néven emlékeznek. Ez arra utalhat, hogy a hagyomány szerint ezeket a törzseket Lestko uralhatta, ez azonban még nem elegendő bizonyíték Lestko és felmenői (Siemowit, illetve az ő apja Piast) létezésére. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lestko
10
Siemomysł (Ziemomysł)
Siemomysł (Ziemomysł) (ur. prawdopodobnie na przełomie IX i X wieku – zm. w latach 950–960) – trzeci książę Polan z dynastii Piastów wspomniany w Kronice polskiej Galla Anonima. Wnuk Siemowita, syn Lestka, ojciec Mieszka I. Historyczność Siemomysła, jak i pozostałych przodków Mieszka I znanych jedynie z relacji Anonima zwanego Gallem, budzi dyskusje w literaturze przedmiotu; obecnie większość badaczy uznaje go za postać rzeczywiście istniejącą. * Siemomysł a lengyel Piast-dinasztia csak a legendákból ismert uralkodói közül a negyedik, aki – ha valós személy – a 10. században élt. Az első bizonyítottan létező lengyel uralkodó, I. Mieszko apja a mondák szerint. (Mieszko 935 körül született). http://hu.wikipedia.org/wiki/Siemomys%C5%82
11
I. Mieszko
Jan Matejko (1838-1893) festménye
Mieszko I (ur. 922-945, zm. 25 maja 992) – książę Polski z dynastii Piastów sprawujący władzę od ok. 960 r. Syn Siemomysła, wnuk Lestka. Ojciec Bolesława I Chrobrego, Świętosławy-Sygrydy, Mieszka, Lamberta i Świętopełka. Brat Czcibora. Po kądzieli dziadek Kanuta Wielkiego. Mieszko I to historyczny pierwszy władca Polan, uważany zarazem za faktycznego twórcę państwowości polskiej. Kontynuował politykę swojego ojca i dziadka, którzy jako władcy pogańskiego księstwa znajdującego się na terenach obecnej Wielkopolski, poprzez sojusze lub siłę militarną podporządkowali sobie Kujawy oraz prawdopodobnie Pomorze Wschodnie i Mazowsze. Przez większość okresu swojego panowania toczył walki o Pomorze Zachodnie, zajmując je po rzekę Odrę. W ostatnich latach życia przystąpił także do wojny z Czechami, zdobywając Śląsk i prawdopodobnie Małopolskę. Poprzez przyjęcie chrztu w 966 r. oraz ślub (w 965 r.) z Dobrawą Przemyślidką Mieszko włączył swoje państwo w zachodni krąg kultury chrześcijańskiej. Oprócz podbojów duże znaczenie dla przyszłości księstwa Polan miały także jego reformy wewnętrzne, mające na celu rozbudowę i usprawnienie państwa. Zachowane źródła pozwalają twierdzić, że Mieszko I był sprawnym politykiem, utalentowanym wodzem i charyzmatycznym władcą. Prowadził zręczne działania dyplomatyczne, zawierając sojusz wpierw z Czechami, a następnie ze Szwecją i Cesarstwem. W polityce zagranicznej kierował się przede wszystkim racją stanu, wchodząc w układy nawet ze swoimi wcześniejszymi wrogami. Synom pozostawił państwo o znacznie wyższej pozycji w Europie i przynajmniej podwojonym terytorium. http://pl.wikipedia.org/wiki/Mieszko_I Mieszko I (między 920 a 940-992), książę polski od 960, syn Siemomysła, pierwszy znany władca państwa polskiego z dynastii Piastów. Zjednoczył ziemie plemion zamieszkujących Wielkopolskę, Kujawy, Łęczyckie, Sieradzkie, Mazowsze, Pomorze Gdańskie oraz część Pomorza Zachodniego. Ok. 965 poślubił księżniczkę czeską Dobrawę. W 966 przyjął chrzest. Zdobył ujście Odry walcząc z margrabią niemieckim Hodonem, zwyciężając w decydującej bitwie pod Cedynią w 972. Odparł wyprawę cesarza Ottona II przeciw Polsce w 979. Po śmierci Dobrawy poślubił Odę, córkę margrabiego Dytryka, i wspomagany przez wojska cesarskie ok. 990 zdobył Śląsk, ziemię Wiślan oraz Małopolskę. Dokumentem Dagome iudex z 991 oddał państwo polskie pod opiekę papieża. W testamencie podzielił ziemie polskie między Bolesława Chrobrego, syna Dobrawy, i małoletnich synów z drugiego małżeństwa.
http://portalwiedzy.onet.pl/12949,,,,mieszko_i,haslo.html
12
Lengyelország I. Mieszko uralkodása idején 960-992 között
13
I. Mieszko (932 – 992. május 25.), lengyel uralkodó, a mondai Siemomysł fia, a polán nevű lengyel törzs fejedelme (akikről Lengyelország – Polska – a nevét kapta). Mieszko körülbelül 963-tól volt fejedelem. Fontosságát nem csak az adja, hogy ő az első bizonyítottan valós személy a lengyel uralkodók közt, hanem az is, hogy ő térítette keresztény hitre a lengyeleket.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 963 – 992. május 25. Született: 932 Elhunyt: Poznań, 992. május 25. Házastársa: 7 pogány feleség, Dobrawa (945–977), Oda (962–1023) Gyermekei: Dobrawától: I. Boleszláv (967–1025), Szvjatoszlava, Vladivoj (981–1003), Odától: Mieszko (979/84–992), Szvjatopolk (980–992), Lambert (981–992) Elődje: (apja) Siemomysł Utódja: I. Boleszláv A Mieszko nevet csak később kapta, a korabeli források Mesco, Misico, Mesico, Msko és ezekhez hasonló neveken említik. (Egy dokumentumban a Dagome név – Dagome iudex – szerepel.) 965-ben feleségül vette Dobrawát, I. Boleszláv cseh fejedelem lányát. 980-ban újra nősült: Oda von Haldenslebent, Dietrich (Theoderic) von Haldensleben, Nordmark grófja (965-985) lányát vette el, miután megszöktette a kalbei kolostorból. Uralkodásának kezdetén a Balti-tengertől délre élő wieleták és voliniaiak, és szövetségesük, Wichman szász gróf elleni harcok kötötték le. Pogány nejeit elűzte és Dombrovka cseh keresztény hercegnővel kelt egybe. 964-ben megkeresztelkedett, valószínűleg első felesége hatására, de lehet, hogy azért, hogy elkerülje az összeütközést a keresztény Német-római Birodalommal. Templomot építtetett Szent Györgynek Gnieznóban, 968-ban Poznańban pedig megalapította az első lengyel katedrálist. A katedrálist Szent Péternek szentelték. Posen lett az első püspökség székhelye. A fejedelem Szent Adalbert prágai érseket és hittérítőt is támogatta. Mieszko idején nem volt lengyel főváros, ehelyett több várat épített. A legfontosabb volt ezek közül Poznań, Gniezno és Ostrów Lednicki. Az utóbbi 140 méter átmérőjű gyűrűs erődítmény volt. Falain belül kőpalotát építtetett magának. Valószínűleg egy lánytestvére és két fiútestvére volt, közülük csak Czcibor neve ismert, akit a cedyniai csatában öltek meg 972-ben. A másik testvére is csatában vesztette életét, 964 körül. Vannak történészek, akik szerint Mieszko hűséget esküdött I. Ottó német-római császárnak 963-ban, majd II. Ottónak és III. Ottónak is. A lengyel történészek azonban ezt vitatják, és főleg azt, hogy a hűbéreskü egész Lengyelországra vonatkozott (vagy inkább csak egy részére, amelynek latin neve "usque Varta fluvium" volt). Egy középkori krónika szerint Mieszko Gero ostmarki őrgrófnak tett le hűbéresküt, de ezt a közlést kételyek övezik, mivel ezt a krónikát egy másik krónika kivonatának tekintik, az eredeti krónika pedig nem említi ezt az epizódot.
14
I. Mieszko családfája
15
Jan Matejko – A kereszténység felvétele
Uralkodása 962 körül kezdődött "Nagy-Lengyelországban" (Wielkopolska), Kujáviában és talán Pomeránia keleti részén. A 960-as években valószínűleg Nyugat-Pomerániát is meghódította, legalább részben, a 990-es években pedig Szilézát (Śląsk) és Kis-Lengyelországot (Małopolska) is. Legtöbbet a Balti-tenger partvidékén harcolt, azon a területen, amely később kapta a Pomeránia nevet. 972-ben a cedyniai csatában legyőzte Hodo nordmarki őrgrófot, és 976-ban elérte az Odera folyó torkolatát. A döntő csatát 979-ben vívták, ezt is Mieszko nyerte, és ezzel bebiztosította uralmát a régióban. A következő évben hódítását azzal ünnepelte, hogy várat alapított Gdańsknál. 981-ben I. Vlagyimir felvette a Grody Czerwieńskie néven ismert területet Mieszkótól. 986-ban, II. Ottó halála után csatlakozott III. Ottó császár hadjáratához a polabján szláv törzsek ellen. Röviddel halála előtt a pápának adományozta államát, és hűbérbirtokul kapta vissza tőle, a Dagome iudex néven ismert okiratban. Örököse első házasságából származó fia, I. Boleszláv volt. Ebből a házasságából két lánya született: Sygryda, és egy másik lány, akinek a nevét nem ismerjük. Sygryda „Gőgös Sigrid” néven előbb VI. (Győztes) Erik svéd király felesége és királynő lett, majd egyes történészek szerint Gunhild királynő néven I. "Villásszakállú" Svend dán király felesége, Nagy Knut anyja. A történészek szerint szláv neve "Świętosława" lehetett. Mieszko második lánya valószínűleg egy pomerániai szláv herceg felesége lett. Második házasságából három fia született; Mieszko, Lambert és Świętopełk. http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Mieszko
16
Lengyelországi várak I. Mieszko uralkodása alatt
17
I. Boleszláv
Jan Matejko (1838-1893) festménye
Bolesław I Chrobry (Wielki) (ur. 967, zm. 17 czerwca 1025) – pierwszy koronowany król Polski (od 1025 roku) z dynastii Piastów, w latach 1003-1004 także książę Czech jako Bolesław IV, książę Polski od 992 roku. Był synem Mieszka I, księcia Polski i Dobrawy, czeskiej księżniczki. Objął rządy w 992 roku, wypędzając krótko potem swoją macochę Odę i przyrodnich braci. Popierał akcje misyjne Wojciecha Sławnikowica, biskupa praskiego i Brunona z Kwerfurtu. Męczeńską śmierć tego pierwszego (997) i jego rychłą kanonizację wykorzystał niejako do celów politycznych, doprowadzając na tzw. zjeździe gnieźnieńskim do utworzenia polskiej metropolii kościelnej w Gnieźnie oraz biskupstw w Krakowie, Wrocławiu i Kołobrzegu i tym samym potwierdzenia pełnej samodzielności Polski przez cesarza Ottona III. Po śmierci Ottona III (1002) Bolesław znalazł się w konflikcie z jego następcą Henrykiem II Świętym, prowadząc z nim długotrwałe wojny (1002-1018), zakończone pokojem w Budziszynie i zajęciem Milska i Łużyc. W 1018 roku zdobył Kijów, osadzając na ruskim tronie swojego zięcia Światopełka I. W 1018 lub rok później przyłączył ponownie do państwa polskiego utracone w 981 roku Grody Czerwieńskie. Tuż przed śmiercią (1025), koronował się na pierwszego króla Polski. http://pl.wikipedia.org/wiki/Boles%C5%82aw_I_Chrobry Bolesław I Chrobry (ok. 967-1025), książę polski od 992, król od 1025. Najstarszy syn Mieszka I i księżniczki czeskiej Dobrawy. 973 znalazł się na dworze niemieckim jako zakładnik i gwarant pokoju pomiędzy Mieszkiem I a królem niemieckim. Kilkakrotnie wstępował w związki małżeńskie, w 984 poślubił córkę margrabiego Miśni Rygdaga, odesłał ją jednak niebawem i w 986 Węgierkę nieznaną z imienia, matką Bezpryma, którą także rychło porzucił i 987 pojął za żonę Emmildę, córkę księcia Dobromira, matkę m.in. Mieszka II. Poprzez te związki małżeńskie starał się o zdobycie wpływów wśród sąsiadów Polski. Po śmierci ojca, w 992, przejął władzę, a jego pierwsze działania zdążały w kierunku wyeliminowania swych oponentów. Wypędził z kraju macochę Odę i trzech swych przyrodnich braci. Przywrócił jedność państwa i centralne, samodzielne kierowanie nim. Od 997 organizował wyprawę misyjną czeskiego biskupa Wojciecha na ziemie Prusów. Śmierć męczeńską biskupa Wojciecha z rąk Prusów i kanonizowanie go w 999 wykorzystał do podniesienia znaczenia państwa polskiego. W 999 uzyskał zgodę papieża Sylwestra II na utworzenie arcybiskupstwa w Gnieźnie oraz nowych
18
biskupstw w Kołobrzegu, Wrocławiu i Krakowie. W 1000 podejmował w Gnieźnie cesarza niemieckiego Ottona III. Na zjeździe gnieźnieńskim uzyskał potwierdzenie niezależności Polski, zgodę cesarza na utworzenie arcybiskupstwa w Gnieźnie oraz symboliczną koronację. Od 1000 uważał się za króla. Przekazane wówczas przez papieża insygnia królewskie zatrzymał książę węgierski Stefan. Od tego też roku skutecznie reorganizował Kościół poprzez wiązanie z metropolią gnieźnieńską piastowskich nabytków z lat poprzednich, utrzymując przyjazne stosunki z cesarzem niemieckim. Sprowadził z Włoch pierwszych zakonników, tzw. Pięciu Braci Polskich. Po śmierci Ottona III (1002) władzę w Niemczech przejął Henryk II, niechętny współpracy z Polską. Bolesław Chrobry, chcąc umocnić swoje panowanie, zajął Łużyce, Milsko, Miśnię, a także rozszerzył władzę na Czechy i Morawy. Aneksje te stały się przyczyną prowadzonych z przerwami od 1002 do 1018 wojen z Henrykiem II, które zakończono pokojem w Budziszynie. W traktacie pokojowym cesarz niemiecki uznał suwerenność Polski wraz z Milskiem i Łużycami. Przypieczętowaniem pokoju było małżeństwo Bolesława z Odą, córką margrabiego miśnieńskiego Ekkeharda. W tym samym roku, w związku ze sporami dynastycznymi między synami księcia kijowskiego Włodzimierza, Bolesław Chrobry podjął zbrojną wyprawę na Kijów, w wyniku której przyłączył do Polski Grody Czerwieńskie. Wykorzystując pomyślną dla swych planów koronacyjnych sytuację po śmierci cesarza Henryka II (1024), na kilka tygodni przed śmiercią koronował się w 1025 w Gnieźnie na króla Polski, umacniając tym międzynarodowy autorytet Polski. Swym następcą uczynił młodszego syna, Mieszka II. Został pochowany w Poznaniu. Potomni nadali twórcy potęgi wczesnofeudalnego państwa polskiego przydomek Chrobry.
http://portalwiedzy.onet.pl/10257,,,,boleslaw_i_chrobry,haslo.html
*
Marcello Bacciarelli (1731–1818): I. Boleszláv, Lengyelország királya
I. Boleszláv, ismertebb nevén Vitéz Boleszláv (lengyelül Bolesław I Chrobry [vagy Wielki]), régiesen Boleszló (966/967 – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025 húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Országának fennhatóságát kiterjesztette Pomeránia, Lusatia (Lausitz, Luzsice) és egy ideig a cseh fejedelemség területére. Lengyelországot Európa egyik fontos országává tette, létrehozta német irányítástól független lengyel egyházat. Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 992 – 1025. április 18. Elődje: I. Mieszko Utódja: nem volt 19
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1025. április 18. – június 17. Koronázása: Gnieznó-i katedrális, 1025. április 18. Elődje: nem volt Utódja: II. Mieszko Életrajzi adatok Született: Poznań, 967 Édesapja: I. Mieszko Édesanyja: Dobrawa Házastársa: 1) Hunilda, 2) Rikdag, 3) Judit (969–988), 4) Emnilda (973–1017), 5) Oda (996–1025) Gyermekei: 1.-től: 1 leány; 3.-tól: Veszprém (986–1032); 4.-től: 1 leány, Regelinda (989–1030), Meissen, II. Mieszko (990–1034), 1 leány, Ottó (1000–1033); 5.-től: Matilda Elhunyt: Krakkó, 1025. június 17.
I. Mieszko és I. Boleszláv hasonló szerepet tölt be a lengyel történelemben, mint Géza fejedelem és Szent István a magyaréban. Mieszko, a Piast-dinasztia első jelentős tagja egyesítette uralma alatt az Odera és Visztula folyók között és a Warta folyó mentén lakó törzseket, majd egy katonai vereség hatására Lengyelország későbbi sorsát alapvetően meghatározó változtatásokra kényszerült. 965-ben feleségül vette a keresztény Dobrawa hercegnőt, maga is megkeresztelkedett és I. Ottó német-római császártól térítő papokat kért. Elsőszülött fia, Boleszláv nevével a Quedlinburgban tartott birodalmi találkozó kapcsán találkozhatunk a forrásokban először. A 973. húsvétján tartott találkozón az akkor nyolc éves körüli Boleszláv képviselte Lengyelországot, és bizonytalan, hogy a lengyel fejedelem ekkor békét szavatoló túsznak, vagy diplomáciai küldetést teljesítő követnek volt-e tekinthető. I. Boleszláv I. Mieszko lengyel fejedelem és Dobrawa Przemyśl (a cseh I. Kegyetlen Boleszláv fejedelem és Adiva, angol hercegnő leánya) fiaként született. Mieszko 992. május 25-én halt meg. Az ezt követő eseményekről a források ellentmondásosak, egyes feltételezések szerint Mieszkónak szándékában állt elsőszülött fiát kizárni az örökösödésből, mások szerint felosztotta az országot három fia között. A jelek arra mutatnak, hogy ezután mintegy három évig trónharcok voltak Lengyelországban. Mieszko második felesége, Oda saját fiát akarta a lengyel trónra ültetni és e törekvésében élvezte a kijevi nagyfejedelem, Nagy Vlagyimir támogatását is. A kísérlet végül nem járt sikerrel, Boleszláv mostohaanyját és féltestvéreit kijevi száműzetésbe tudta kényszeríteni. 995-ben már szilárd hatalma lehetett Lengyelországban, ezt az is mutatja, hogy III. Ottó oldalán részt vett a még meg nem keresztelkedett szláv törzsek elleni hadjáratokban. 996-ban meghódította Pomerániát (a Balti-tenger melletti vidéket), és nem sokkal ezután elfoglalta – a korábban cseh birtokban lévő – Krakkót. Szláv történetírók állítása szerint Boleszláv 999-ben II. Boleszláv cseh fejedelem halála után Magyarország északnyugati felföldét, a tótok hazáját is országához csatolta. Szerintük a területet azután I. István magyar király foglalta volna vissza a lengyelektől. De ez az állítás hiteles alappal nem bír.
20
Vitéz Boleszláv családfája
21
A következő években a német–lengyel viszony konfliktusmentes volt és ez alkalmat adott Boleszlávnak arra, hogy folytassa apja megkezdett művét, a lengyel állami és egyházi szervezet kiépítését. A korabeli fiatal keresztény államok függetlenségének legjelentősebb eleme az önálló egyházszervezet volt és a jelek szerint Mieszkónak ezen a téren nem sikerült teljes sikert elérnie. Lengyelország első püspöke, Jordan – a források egy része szerint vándorpüspökként, más része szerint Poznań székhellyel – a magdeburgi érseknek volt alárendelve. Ez egyértelmű német befolyást jelentett, ezért 999-ben a gnieznoi érsekség megalapítása az önálló Lengyelország megteremtésének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az érsekség megalapítása a kor egyik Európa-szerte ismert egyházi személyisége, Szent Adalbert halálával volt kapcsolatos. Boleszláv jó barátságban volt Adalberttel, és mikor a püspököt 997-ben Gdańsk közelében megölték, holttestét – súlyával megegyező mennyiségű aranyért – kiváltotta, majd Gnieznoban temettette el.
Vitéz Boleszláv szobra Gnieznoban (Fotó: Buskó András)
A szertartáson részt vett Adalbert volt tanítványa, III. Ottó német-római császár, és azzal tette nevezetessé az 1000 márciusi alkalmat, hogy személyesen koronázta Boleszlávot Lengyelország királyává.
Jan Matejko (1838–1893): Az első király megkoronázása AD. 1001 (1889)
22
Szent Adalbert tisztelői és barátai közé számított Ottó mellett és II. Szilveszter pápa is, hozzájárultak ahhoz, hogy a vértanú püspök sírja egy új érsekség székhelye legyen. Ennek élére Szent Adalbert testvére, Radim-Gaudentius került. Boleszláv ezután átalakította Lengyelország egyházi szervezetét, amely így közvetlenül pápai fennhatóság alatt álló nemzeti egyház lett, és függetlenné vált a német egyházi irányításától. Boleszláv Ottó 1002-es halála után megszerezte Lusatia (Lausitz) és Misnia (Meissen) császári területét. Ekkor történt, hogy a rémuralmat gyakorló III. Boleszláv cseh fejedelem az ellene behívott trónkövetelőkkel szemben I. Boleszláv segítségét kérte. I. Boleszláv 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét országának élére, de néhány hónap múlva megvakíttatta, és trónját Prágában maga foglalta el. Ezután Meissen vára alá vonult, hogy megadásra bírja. Hozzátartozik a dologhoz, hogy 1003-ban II. Henrik német-római császár ellen lengyel támogatással fellázadt saját öccse, Brunó és Babenberg Ernest őrgróf, és mikor ezeket a Henrik csatában legyőzte, I. Boleszláv prágai udvarába menekültek. Brunó még idejében, 1004-ben átjött Magyarországra, és Gizella és I. István közbenjárásával bocsánatot nyert a fivérétől. Henrik 1004-i hadjáratával kiszorította Csehországból a lengyel fejedelmet, és a cseh uralkodócsaládból származó Jaromírt ültette a cseh trónra, majd 1005-ben Poznanban Boleszlávot békére és hódításai feladására kényszerítette. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszláv ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszláv az Elbán túli gauokat elfoglalta. Ezért Henrik még ez év végén I. Istvánhoz küldte követségbe fivérét, Brunó püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj-Gyula ugyanis a hadjárat után, Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve, átszökött Boleszlávhoz. Nyilván híreket vitt a német-magyar tárgyalásokról, és Boleszlót István ellen ingerelte. Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, közte Esztergom és Eger határainak megállapítása. (Lengyel háborúk)
1010 tavaszán kezdett Henrik egy újabb hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően Boleszláv távolról beavatkozott a cseh hercegek trónviszályába, végül, amikor 1013-ban hírt kapott I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és Merseburgban a hűségesküt megújította. A harmadik német-lengyel háború, melyet az robbantott ki, hogy Boleszláv ezúttal fia, Mieszko révén ismét beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe, 1015-től 1018-ig tartott. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéressé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, s az 1018-i bautzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszláv Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényeiről lemondott. Ez a háború magyar szempontból is figyelmet érdemel, mert ekkor értesülünk először Morva völgyi harcokról; 1015-ben Boleszláv harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszláv "morva vitézei" egy bajor sereget megleptek, továbbá Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomulva a Dunáig pusztítottak. Boleszlávnak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár (alighanem Holics-Újvár mellett) és Borona (valószínűleg Magyarhradis). Így a harmadik német-lengyel háborúnak előzménye lehetett Boleszláv támadása, 1014-ben a magyar határvárak ellen, amiről Thietmar is az 1018-i események kapcsán szól. Thietmar szerint Boleszlónak "volt egy nagy vára, ill. városa (urbs, civitas) saját országa és Magyarország végein, melynek őrzését Prokuj főúrra, a magyar király nagybátyjára bízta, kit a király székéből, úgy, mint most, régebben is elűzött. István király nagylelkű volt vele szemben, és ezért az Isten igazi győzelmet adott neki a fent említett váron, úgy, mint a többieken". Ez a győzelem pedig 1018 előtt történt. Mint láttuk, Gyula az Ajtony-hadjárat (1008) után pártolt át Boleszlávhoz.
23
Annak, hogy Boleszló 1013 előtt Magyarországot megtámadta volna, semmi jele. Ráadásul 1013-ban Boleszló hűséget fogadva Henriknek, helyreállította a régi viszonyt, s ez egy esetleges magyar-lengyel konfliktus esetén ugyanilyen békével járt volna. Henrik itáliai hadjárata és levonulása Rómába császárrá koronáztatása végett (1013–1014) kedvező helyzetet teremtett Boleszlávnak Morvaország és a magyar határvárak elfoglalására, s így érthető, hogy a régi morva központok tövében épült magyar várak és talán Trencsén kezére jutottak. Hogy melyik várat bízta Boleszláv Gyulára, biztosan el nem dönthető kérdés: Pauler Gyula kérdőjellel Trencsént vetette fel, míg Robert Holtzmann a Kárpátokon túl fekvő Teschenre gondolt. Mivel Gyula akkor kapott kormányzásra egy nagy váras helyet, amikor Boleszláv még nem keveredett harcba Istvánnal, Trencsénre alig gondolhatunk, inkább valamelyik nagy helyre az Északnyugati-Kárpátok előterében, Krakkó és a Morva középső szakasza között. Innen indított 1014-ben Boleszló Gyulával hadat a Morva völgyében fekvő magyar várak ellen, majd a magyaroktól elfoglalt Morva melléki várakból támadták a Dunáig terjedő vidéket, amíg István király Henrijc osztrák őrgróf 1017-i támadásával egyidejűleg vissza nem foglalta e várakat s Gyulát elűzte a határvárból. Ez az egykorú adatokból elég világosan körülhatárolható konfliktus a Bátor Boleszlót dicsőítő későbbi lengyel krónikákban csodálatosan felnagyítva tűnik elő. Gallus Anonymus, akire ura, III. Boleszláv lengyel fejedelem 1110-ben azt a feladatot bízta, hogy krónikájában Bátor Boleszlávról tíz fejezetben egy Szent lstván-legendaszerű magasztaló életrajzot s a végén egy verses dicshimnuszt írjon, egyebek között ezeket a költői kérdéseket teszi fel: "Vajon nem ő volt-e az, aki Moráviát és Csehországot leigázta; és Prágába helyezte fejedelmi székét?... Vajon nem ő győzött-e többször a magyarok felett, és egész területüket a Dunáig elfoglalta? A zabolátlan szászokat pedig annyi vitézséggel fékezte meg, hogy országuk közepébe, a Saale folyónál állította fel érc határjelét." Boleszláv körülbelül annyi ideig birtokolta a magyar határvárakat, ameddig Prágában székelt, és körülbelül úgy terjesztette uralmát a Dunáig, mint a Saaléig. Gallus Anonymus költői túlzásai azonban alapot adtak még féktelenebb fantaziálásra. A háborúskodás 1018-ig tartott, amikor a bautzeni béke eredményeképpen Boleszláv megtartotta Lusatiát és Misniát, Henrik pedig megkapta Csehországot.
Jan Matejko: Boleszláv Szvjatopolkkal a Kijevi Aranykapunál (1883)
24
Nemsokkal ezután Boleszláv hadjáratot indított Kijev ellen. Ezen már 500 magyar lovas is kísérte. E segélycsapat magyarázatául szolgálhat, hogy István udvarából ez idő tájt tért vissza Lengyelországba Boleszláv elűzött fia, Veszprém, aki utóbb, 1031-ben fivérét, II. Mieszkót elűzte, és rövid ideig uralkodott. Miután csatában legyőzte I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelmet 1018. június 21-én, a kijevi trónra saját vejét, Jaroszláv fivérét, I. Szvjatopolkot ültette. Ekkor Boleszláv hatalma az Elba középső részének mellékfolyóitól a Nyugati-Bug keleti szakaszáig terjedt.
Lengyelország I. Boleszláv korában (992-1025)
Bár III. Ottó még 1000-ben királynak ismerte el, Boleszláv azzal próbálta tovább erősíteni helyzetét és a császári fennhatóságtól való függetlenséget, hogy a gniezni érsekkel 1024. december 25-én ismét megkoronáztatta magát. A következő év közepén hunyt el. http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Boleszl%C3%A1v_lengyel_kir%C3%A1ly
25
Korai kereszténység évei I. Boleszláv 1025-ös halálát követően fia, II. Mieszko került a trónra, aki azonban nem lépett apja nyomdokaiba. Elhanyagolta a kormányzást, igazságszolgáltatást, gyakran szeszélyes volt. 1034-ben elhunyt, így I. Megújító Kázmér lett az uralkodó, de kezdetben akadályoztatva volt a kormányzásban. Helyette anyja uralkodott. Ő viszont nem szerette a lengyeleket, így a főbb hivatalok német honfitársai kezébe adta. De a nép megunta az idegen zsarnokságot, fegyvert fogott, és elűzték királynőjüket. Így már ténylegesen is Kázmér került hatalomra. Erős kézzel állította helyre a közrendet, megszilárdította ismét a kereszténységet, több új püspökséget, apátságot is létrehozott. Utódja II. Boleszláv lett. Aktív külpolitikát folytatott, beavatkozott a környező országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Több háborút is vívott, főképp sikerekkel. 1076-ban VII. Gergely pápa is elismerte lengyel királyként (ebben az is közrejátszott, hogy segített neki a német-római császár elleni küzdelmében). Azonban akadtak ellenségei is, mint például a krakkói püspök, Szent Szaniszló, aki a legenda szerint bírálta. Erre ő annyira megharagudott, hogy saját kezével leszúrta. Ezután a pápa kiközösítette, Magyarországra menekült. Elűzetése után nem fiai, hanem öccse I. Ulászló került hatalomra. Hiába vette el IV. Henrik lányát, tekintélyt nem tudott kiharcolni. Ebben az is közrejátszhatott, hogy eléggé tehetetlen, határozatlan volt, hiányzott a kormányzáshoz szükséges tehetsége. Helyette Sieciech palatinus irányított, akit azonban 1096-ban száműzetett. Majd fiai kényszerítették az ország feldarabolására. I. Ulászló 1102-es halálával megkezdődött Zbigniew és III. Ferdeszájú Boleszláv közötti harc. Kezdetben Zbigniew került hatalomra, de 1107-ben testvére legyőzte. 1109-ben csatlakozott V. Henrikhez, azonban a Hundsfeldi csatában Boleszláv végleg leverte, ezzel megszilárdította hatalmát. Később ugyan ismét visszahívta bátyát, de hamarosan árulással vádolta, és megvakíttatta. Ezért a pápa kiátkozta, és csak nagy nehézségek árán kapta vissza régebbi jogait. Sikerként könyvelhette el Pomeránia elfoglalását, illetve a pomerániak megkeresztelkedését. Halics megszerzésére is törekedett, háborúba keveredett a Magyar Királysággal. Majd 1138-as végrendelétében szétosztotta fiai között a királyságot. A legidősebb Piast lett a senior, övé volt Kis-Lengyelország és Pomeránia. Halálát követően megkezdődött a részfejedelemségek kora. http://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyelorsz%C3%A1g_t%C3%B6rt%C3%A9nelme
26
II. Mieszko lengyel fejedelem
Jan Matejko: II. Mieszko Lambert
Mieszko II Lambert (ur. 990, zm. 10 lub 11 maja 1034) – król Polski w latach 1025–1031, książę Polski 1032–1034 z dynastii Piastów, drugi syn Bolesława I Chrobrego, a pierwszy z małżeństwa z Emnildą, księżniczką słowiańską. Przejął władzę po śmierci ojca i prawdopodobnie wypędził z kraju swoich dwóch braci. Zorganizował dwa niszczycielskie najazdy na Saksonię w 1028 i 1030. Następnie prowadził wojny obronne przeciw Niemcom, Czechom i książętom Rusi Kijowskiej. Opuścił kraj w 1031 w wyniku kolejnej wyprawy Konrada II na ziemie polskie, oraz po ataku książąt ruskich Jarosława Mądrego i Mścisława, którzy pomogli na polskim tronie osadzić jego brata Bezpryma. Następnie uszedł do Czech, gdzie został uwięziony przez księcia Udalryka. Odzyskał władzę w 1032 jako książę jednej z trzech dzielnic. Zjednoczył państwo, ale nie udało mu się odtworzyć stabilnych struktur władzy. Za jego czasów od Polski odpadły nabytki terytorialne Bolesława Chrobrego: Milsko, Łużyce, Grody Czerwieńskie, Morawy i Słowacja. http://pl.wikipedia.org/wiki/Mieszko_II_Lambert
* Mieszko II Lambert (ok. 990-1034), syn Bolesława I Chrobrego i Emmildy, córki księcia Dobromira. Król polski 1025-1033, książę polski 1033-1034. W 1013 poślubił siostrzenicę cesarza Ottona III Rychezę. W 1029 odparł najazd cesarza niemieckiego Konrada II na Polskę. W 1030 pokonany przez wojska niemieckie, ruskie i zbuntowanych możnowładców polskich pod wodzą braci Bezpryma i Ottona, utracił Łużyce, Słowację, Morawy i Grody Czerwieńskie. Zmuszony do opuszczenia kraju, schronił się w Czechach. W 1032, po śmierci Bezpryma, wrócił na tron. Na zjeździe w Merseburgu (1033) uznał zwierzchnictwo cesarza, zrezygnował z korony, oddał we władanie bratu Ottonowi i stryjecznemu bratu Dytrykowi samodzielne dzielnice. Po śmierci brata Ottona (1033) wygnał Dytryka i przywrócił jedność państwa. http://portalwiedzy.onet.pl/13787,,,,mieszko_ii_lambert,haslo.html
* 27
II. Mieszko, más néven Mieszko Lambert (lengyelül Mieszko II Lambert), (990 – 1034. május 10.) – lengyel király 1025-1031, lengyel fejedelem 1032-1034 a Piast dinasztiából, Vitéz Boleszláv második fia.
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1025 – 1031 Elődje: I. Boleszláv Utódja: Veszprém
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1032 – 1034. május 11. Elődje: Veszprém Utódja: I. Kázmér Született: 990 Édesapja: I. Boleszláv Édesanyja: Emnilda Házastársa: Richeza (995–1063) Gyermekei: I. Kázmér (1016–1058), Riksa (1013–1075), Gertrúd (1025–1108) Elhunyt: Poznań, 1034. május 11.
Ősei: 4. I. Mieszko †992. május 25. 5. Cseh Dobrawa †977
2. Vitéz Boleszláv †1025. június 17. 1. II. Mieszko Lambert †1034. május 10.
6. Dobromir Słowiański 3. Emnilda Słowiańska †1017 7. ismeretlen
Felesége: 1013-ban kötött házasságot Merseburgban Lotaringiai Rychenzaval (sz. 989. – †1063. III. 21.) – Ezzo, Lotaringia grófjának (994-1034) lányával, 1047 után benedek rendi apáca volt Brauweilerban.
Gyermekei: Megújító Kázmér, akit hibásan Szerzetesnek hívnak, (sz. 1016. VII. 25. – †1058. XI. 28.) – Lengyelország hercege (1038-1058) Richeza lengyel hercegnő(?) (†1052 után) – I. Béla, magyar király (1060-1063) felesége Gertruda (sz. 1025 körül – †1108. I. 4.]) – Izjaszlav felesége, aki Turov fejedelme, Novgorod fejedelme (1052-1054), a Kijevi Rusz nagyhercege (1054-1068, 1069-1073, 1077-1078)
Eleinte sikeresen folytatta apja politikáját. 1030-ban megtámadta Szászországot és felégette Hamburgot, megelőzve ezzel II. Konrád német-római császárt, aki hasonló hadműveletet tervezett. A szász krónikások ezt írták: Mieszko hadainak átvonulása után a fű nem akart nőni. A szászországi rajtaütés után II. Mieszkot megverték Lausitznál 1031 őszén. Ezzel egyidejűleg a csehek rajtaütöttek Morvaországon, és Ulrik fia I. Břetiszláv megszerezte az uralmat Morvaország felett. Valószínűleg ekkor II. Mieszko szövetségese, I. István magyar király békét kötött a németekkel. 28
Egyúttal Bezprym testvérével, Ottóval megegyezve II. Konrád császárral és Bölcs Jaroszláv orosz fejedelemmel támadást szervezett Lengyelország ellen keletről az orosz hadsereg élén, rajtaütésük teljes sikerrel járt, II. Mieszko Csehországba menekült, ahol Ulrik elfogatta és megcsonkíttatta (kasztráltatta). Mieszko Vitéz Boleszláv minden hódítását elveszítette – a Cservieni városokat a Kijevi Rusz, Lausitzot és Milskot Németország szakította el. A trónt Vitéz Boleszláv fia, Bezprym akarta megszerezni, akit először egyházi pályára szántak. Mieszko Csehországba ment. Rövidesen azonban Bezprym meghalt zavargások következtében és így Mieszko visszatérhetett az országba és visszajuthatott a hatalomba, azonban a császárnak be kellett hódolnia, és le kellett mondania a király címről. Egyúttal testvérének, Ottonnak és unokaöccsének, Dytryknek önálló országrészt kellett adnia. Csak Otton halála és Dytryk eltávolítása után szerezte meg a teljes hatalmat. A király élete végére megháborodott, halála után pedig Lengyelország gazdasági válságba és politikai káoszba süllyedt. Mieszko korában kiemelkedően művelt uralkodó volt. Tudott írni és olvasni, ismerte a latin és görög nyelvet, érdekelte az irodalom és a liturgia. Ennek ellenére rossz emléket hagyott hátra, mint szeszélyes és kegyetlen fejedelem. Teljességgel német származású felesége hatása alatt állt. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Mieszko_Lambert_lengyel_fejedelem
29
II. Mieszko Lambert családfája
30
Veszprém, vagy Bezprym
Bezprym (ur. 986 lub 987, zm. 1032) – książę Polski od 1031 do 1032. Najstarszy syn Bolesława I Chrobrego, pochodził z jego drugiego małżeństwa z nieznaną bliżej Węgierką. Około 1001 roku wysłany do wspólnoty mniszej założonej przez św. Romualda pod Rawenną. W 1031 roku przechwycił władzę po niemiecko-ruskim ataku na Polskę. Według źródeł władca odznaczający się niezwykłym okrucieństwem. Zmarł zamordowany wiosną 1032. Za jego czasów najprawdopodobniej objawiła się reakcja pogańska. Z powodu braku dostatecznej ilości źródeł większość ustaleń na temat Bezpryma pozostaje w sferze hipotez. W źródłach Bezprym pojawia się jako: Besprim (Kronika Thietmara), Besfrim (Annalista Saxo), Bezbriem (Roczniki hildesheimskie i Roczniki altajskie). Imię to wśród polskich elit wcześniej nie występowało, znane jest natomiast ze źródeł czeskich, gdzie pojawia się w formach: Bezprim, Bezprem, Bezperem. Według jednej z hipotez było to imię słowiańskiego pochodzenia, którego pierwotna forma brzmiała prawdopodobnie Bezprzem lub Bezprzym. Według Aleksandra Brücknera prawidłową postacią jego imienia jest Bezprzem lub z uwagi na pierwotne brzmienie biez zamiast dzisiejszego bez - Przezprzem, gdzie drugi człon "przem" pochodzi od zapomnianego słowa "przem, przemy" - szczery, otwarty, prosty (stąd wywodzi się słowo uprzejmy); człon "przem" występuje też w imieniu Przemysław. Ze względu na przyjętą w historiografii tradycję i niemożliwość ustalenia z całą pewnością prawidłowej wersji imienia, do dziś używa się formy Bezprym, mimo że wymaga ono zapewne emendacji. http://pl.wikipedia.org/wiki/Bezprym Bezprym (986-1032), pierworodny syn Bolesława Chrobrego i jego drugiej żony, Węgierki. Pozbawiony prawa do tronu na rzecz swojego brata, Mieszka II został przeznaczony do stanu duchownego. Najpóźniej jako nastolatek trafił do pustelni załozonej przez św. Romualda w Pereum koło Rawenny. Powrócił do Polski po śmierci ojca (1025), domagając się należnej mu części dziedzictwa. Sprzymierzył się z najmłodszym bratem, Ottonem; po wykryciu spisku wygnany z kraju. Schronił się na Rusi, gdzie zaczął zabiegać o pomoc w powrocie do Polski u ksiecia kijowskiego Jarosława Mądrego. W 1031 roku przy pomocy cesarza Konrada II i posiłków ruskich i niemieckich, zorganizował najazd na ziemie polskie. Objął władzę zmuszając brata do ucieczki do Czech. Po wstąpieniu na tron Bezprym zaczął bezwzględne prześladowania zwolenników Mieszka II. Uznał zwierzchnictwo cesarza, rezygnując z godności królewskiej. Odesłał królewskie insygnia cesarzowi. Skrytobójczo zamordowany. Jego działalność miała tragiczne i daleko idące konsekwencje dla państwa polskiego, które poniosło straty terytorialne, utraciło - będącą widocznym znakiem suwerenności - koronę królewską, a także stało się areną tzw. reakcji pogańskiej. http://portalwiedzy.onet.pl/41208,,,,bezprym,haslo.html
31
Veszprém, vagy Bezprym (986/987 – 1032 tavasza), I. Boleszláv lengyel király elsőszülött fia a magyar Judittól, második feleségétől.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1031 – 1032 tavasza Elődje: II. Mieszko Utódja: II. Mieszko Életrajzi adatok Született: 986/987 Elhunyt: 1032 tavasza Édesapja: I. Boleszláv Édesanyja: Árpád-házi Judit (lengyel források szerint ismeretlen magyar nő) Elterjedt nézet szerint Veszprém anyja a magyar Géza magyar fejedelem lánya volt, akit Boleszláv a Mieszkónak Gézával kötött szövetsége miatt vett el. A házasságról Thietmartól értesülünk, ő azonban csak annyit mond, hogy Boleszláv – 985, első feleségének apja, a meisseni őrgróf halála után, ami után első feleségét elkergette – „magyarországi nőt” vett el, ami azért furcsa, mert Gézát Thietmar név szerint ismerte és Boleszláv másik három felesége esetén név szerint megadta, kitől származtak. Ez arra utal, hogy Veszprém anyjának apja nevét nem tudta Thietmar, azaz nem Géza volt. Itt koruk miatt többen is szóba jöhetnek, például Taksony magyar fejedelem, Tormás vagy Tar Zerind. A kérdés valószínűleg soha nem lesz eldönthető. Hamarosan azonban Géza békés politikája miatt, akivel nem tudott így szövetségben harcolni, Boleszláv elkergette magyar feleségét is elsőszülött kisfiával, Veszprémmel együtt, akik Magyarországra jöttek. Itt a Veszprém nevet csak ő viselte, és Magyarországon csak két Veszprém helynév fordult elő a korabeli források szerint. Az egyik Veszprém (németül Wesprim vagy Weißbrunn, latinul Vesprim, szlovákul Vesprím), a másik nagy valószínűséggel a mai Zalaszentmárton. Veszprém egy több megyére kiterjedő hercegi uradalommal rendelkezhetett, aminek része lehetett Szent István király korabeli veszprémi várispánsága, s a kor szokása szerint Veszprém első ispánjáról, azaz róla kapta nevét. Veszprém vára az esztergomi és székesfehérvári várakkal együtt egyike volt legkorábbi várainknak, Géza korában már biztosan létezett, de egyes feltevések szerint már a honfoglalás előtt is állt. Bár a hagyomány szerint Veszprém öt dombra épült, valószínűbb, hogy a völgyekben való megtelepedés időben megelőzte a dombok beépülését. A vár és a középkor elején még önálló vár körüli falvak („szegek”) az évszázadok során egyetlen településsé olvadtak össze. A város neve a szláv bezprem szóból ered, ami köznévként nyelvészek szerint „egyenetlent”, „dimbes-dombost” jelentett, utalva Veszprém természeti adottságaira. Az is lehet azonban, hogy a város neve személynévi eredetű
1031-ben trónra lépett, II. Konrád német-római császár és I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem támogatásával, elűzve öccsét, aki 1025 óta uralkodott II. Mieszko néven. Mieszko, aki Boleszláv és Emmilda fia volt, Bohémiába menekült, Bezprym pedig a császárnak küldte el a lengyel koronaékszereket. A szláv szokás szerint az apa felosztotta örökségét fiai között, I. Boleszláv azonban megváltoztatta ezt a szokást, hogy az újkeletű királyságot egyben tartsa, Veszprémet pedig nem kedvelte, ezért nem is ő lett az örököse. Sokan azonban úgy érezték, hogy mivel Veszprém volt a legidősebb fiú, neki kellene megkapnia a trónt. Mieszko hamarosan visszatért, hűséget esküdött a császárnak, aki felosztotta Lengyelországot közte, Veszprém, az utóbbi édestestvére, Otton, és Thiedric közt. (Ez utóbbi valószínűleg egy unokatestvérük volt.) Veszprém uralkodása azonban rövid életű volt. 1032-ben meggyilkolták és újra II. Mieszko lépett a trónra. http://hu.wikipedia.org/wiki/Bezprym
32
I. Kázmér lengyel fejedelem
Jan Matejko - Kazimierz I Karol Odnowiciel
Kazimierz I Karol Odnowiciel (ur. 25 lipca 1016, zm. 19 marca 1058 w Poznaniu) – książę z dynastii Piastów, władca Polski w latach 1034-1058 (z przerwami), syn Mieszka II i Rychezy. Po śmierci ojca, w 1034 objął władzę w zniszczonym kryzysem lat poprzednich państwie. Próbował wzmocnić władzę monarszą, co spotkało się ze sprzeciwem możnowładztwa. Książę został wygnany na Węgry, skąd wyjechał później do Niemiec. W kraju zapanował chaos. Brak centralnej władzy spowodował samowolę, a nawet tworzenie przez możnych własnych państewek wewnątrz granic państwa (Masław na Mazowszu). Doszło do reakcji pogańskiej i powstania ludowego, a w 1039(?) najazdu księcia Czech Brzetysława. Dopiero w 1039, a być może 1040 Kazimierz powrócił do kraju, przystępując do odbudowy zniszczonej organizacji państwowej i kościelnej. W polityce zagranicznej oparł się na sojuszu z Rusią. W 1047 ostatecznie pokonał Masława i przywrócił polskie panowanie na Mazowszu. Przeniósł z Gniezna do Krakowa główny ośrodek władzy państwowej i odnowił tamtejsze biskupstwo. Ufundował opactwo benedyktynów w Tyńcu (1044). Zbrojnie opanował też zagarnięty przez Czechów Śląsk (1050), jednak na zjeździe w Kwedlinburgu w 1054 zgodził się płacić za niego Czechom coroczny trybut. http://pl.wikipedia.org/wiki/Kazimierz_I_Odnowiciel Kazimierz I Odnowiciel (1016-1058), książę polski od ok. 1039. Po śmierci ojca Mieszka II (1034) prawdopodobnie wypędzony z kraju przez możnowładców, przebywał w Niemczech. W czasie jego nieobecności nastąpił rozpad państwa, wyodrębniło się Pomorze i Mazowsze, wybuchło powstanie ludowe, 1038 Brzetysław I czeski najechał i złupił ziemie polskie, wywożąc z Gniezna relikwie św. Wojciecha. Ok. 1039, po uzyskaniu pomocy zbrojnej Henryka III, zajął Małopolskę wraz z Krakowem i Wielkopolskę. W 1047, wspomagany przez księcia kijowskiego Jarosława Mądrego, odzyskał Mazowsze. Przejął zwierzchnictwo nad Pomorzem Gdańskim ok. 1048. Nie doszedł do porozumienia z księciem czeskim Brzetysławem I na zjeździe w Merseburgu w sprawie zwrotu Śląska, w związku z czym opanował tę dzielnicę siłą (ok. 1050). Zagrożony odwetowym najazdem usiłował zjednać sobie przychylność cesarza Henryka III. W 1054 na zjeździe w Kwedlinburgu uzyskał wyrok cesarski, na mocy którego Śląsk pozostał przy Polsce w zamian za roczną daninę na rzecz Czech. http://portalwiedzy.onet.pl/64567,,,,kazimierz_i_odnowiciel,haslo.html
33
Kazimierz I Odnowiciel, grafika Aleksanda Lesser grafikája I. Kázmér, más néven Megújító Kázmér (lengyelül Kazimierz I Odnowiciel, Mnich), (1016. július 25. – 1058. november 28.), Piast dinasztiából származó herceg, II. Mieszko Lambert és felesége Lotaringiai Richeza fia, lengyel uralkodó. 1034 és 1039 között valószínűleg száműzetése miatt akadályozva volt az uralkodásban, az ország pedig krízisbe került. Kázmér nem merte magát megkoronáztatni Lengyelország királyává, valószínűleg az erős belső és külső nyomás miatt.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1034 – 1058. november 28. Elődje: II. Mieszko Utódja: II. Boleszláv
Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1016. július 25. Édesapja: II. Mieszko Édesanyja: Lotaringiai Richeza Házastársa: Kievi Mária (1012–1087) Gyermekei: II. Boleszláv (1039–1081), I. Ulászló (1043–1102), Mieszko (1045–1065), Ottó, Szvjatoszlava (1048–1126) Elhunyt: Poznań, 1058. november 28. Nyughelye: Poznań-i Szent Péter és Szent Pál bazilika
34
I. Kázmér családfája
35
Családfája: Ősei: 4. Vitéz Boleszláv †1025. június 17. 5. Emnilda Słowiańska †1017 6. Lotaringiai Ezon †1034. május 21. 7. Római Matilda †1025. november 4.
2. II. Mieszko Lambert †1034. május 10. 1. I. Megújító Kázmér †1058. november 28. 3. Lotaringiai Richeza 1063. március 21.
Felesége valószínűleg 1041-től Maria Dobroniega ( †1087) – I. Nagy Vlagyimir lánya. Utódai Merész Boleszláv (sz. 1042 körül – †1081. vagy 1082. III. 22.) – Lengyelország fejedelme (1058-1076), Lengyelország királya (1076-1079) I. Ulászló Hermann (sz. 1043 körül – †1102. VI. 4.) – Lengyelország fejedelme (1079-1102) Świętosława Swatawa (sz. 1048 – †1126. IX. 1.) – II. Vratiszláv felesége (sz. 1031 után – †1092) a Přemysl dinasztiából, olomouci herceg (1055-1056, 1058-1061), Csehország hercege (1061-1085), Csehország királya (1085-1092) Mieszko (1045 – 1065) Otto (sz. 1047 vagy 1048 – †valószínűleg 1048) Viszonylag keveset tudunk Kázmér fiatalkoráról. Gyermekkorát a II. Mieszko fiaként minden bizonnyal Gnieznoban, a lengyel királyi udvarban töltötte. Mieszkót Lengyelország királyává 1025ben apja halála után koronázták. A főurak azonban féltek attól, hogy egyetlen uralkodó legyen az egész királyságban. Ez a helyzet súrlódásokhoz vezetett az országban, melynek során Mieszko fivérei a király ellen fordultak és II. Konrád német-római császár hadai megtámadták az országot, és elfoglalta Lausitzot. Több éves káosz és zavargások következtek, ezalatt Mieszko gyanús körülmények között meghalt (1034), miután erőszakkal lemondatták, majd rövid ideig újra visszaszerezte trónját. Minthogy testvérei korán elhaltak, a közben szerzetesnek állt Kázmér pápa diszpenzációval elfoglalhatta a trónt. Miután férje meghalt, Richeza valószínűleg gyámkodott fia felett. 1037-ben forradalom tört ki ellenük és mire Kázmér Párizsba, majd Clunybe menekült, ahol a bencések tanították. Az ország anarchiába süllyedt. A nagy-lengyelországi nemesek és egyház ellen felkelők a pogány újjáéledését hozták magukkal. Mazóvia is elszakadt és egy helyi hűbérúr, Miecław területén új államot alapított rajta. Hasonló helyzet alakult ki Pomerániában, ahol a hatalmat egy, a Piastokkal távoli rokonságban álló helyi dinasztia vette át. I. Břetiszláv cseh fejedelem észlelve a lengyelországi zűrzavart, kihasználta szomszédja gyengeségét és megtámadta az országot. Rövid küzdelem után elfoglalta Sziléziát és Kis-Lengyelországot, kifosztotta Nagy-Lengyelországot, földig égetve Gnieznot és elrabolva Szent Adalbert ereklyéit. II. Konrád és III. Henrik német-római császárok segítették Kázmért trónja visszaszerzésében, Henrik még szövetséget is kötött a száműzött lengyel uralkodóval a csehek ellen. Henrik 1041-ben állította helyre Kázmér uralmát, aki Kázmér egy 1000 nehéz gyalogosból álló csapatot és jelentős mennyiségű aranyat adott, hogy megerősítse uralmát az országban. Háborúba keveredett a vadlelkű poroszokkal is, akiket sikerült leigáznia és évi adóra köteleznie. Viszont Bölcs Jaroszlávval, a kijevi Rusz nagyfejedelmével is szövetséget kötött. A szövetséget azzal pecsételték meg, hogy Kázmér feleségül vette Jaroszláv húgát, Maria Dobronegát. Ilyen támogatással Kázmér visszatért Lengyelországba, és visszaszerezte legtöbb Mazóviát és Pomerániát. 1041-ben a 36
kudarcot vallott Břetiszláv Regensburgban egyezményt írt alá, melyben lemond minden lengyel földről Szilézia kivételével, melyet a cseh koronához akart csatolni. Ez Kázmér sikere volt a királyi hatalom megszilárdításában és a belharcok befejezésében, ezért hívják „megújítónak” Az egyezmény Kázmérnak egy ideig békét hozott a déli határon és Lengyelország fővárosát áthelyezték Krakkóba, az egyetlen fontosabb lengyel városba, melyet viszonylag nem érintették a háborúk. Valószínű, hogy a német-római császár meg volt elégedve azzal, hogy az erőegyensúly visszaállt a régióban és arra kényszerítette Kázmért, hogy ne koronáztassa magát Lengyelország királyává. 1046-ban Henrik császár királyi és császári udvart tartott Merseburgban és Meißenben, befejezésül lovagi tornát rendeztek a Dux Bomeraniorum (Pomeránia hercege), I. Břetiszlav cseh fejedelem és I. Kázmér között.
Lengyelország 1041 körül 1047-ben Kázmér kijevi szövetségesével megtámadta Mazóviát, és elfoglalta. Valószínű, hogy Miecław pomerániai szövetségeseit is legyőzte és Gdańskot Lengyelországhoz csatolta. Mindez biztosította hatalmát Közép-Lengyelországban. Három évvel később, a császár akarata ellenére Kázmér elfoglalta a cseh uralom alatti Sziléziát, így visszaszerezte apja birodalmának legnagyobb részét. 1054-ben Quedlinburgban a császár úgy döntött, hogy Szilézia maradjon lengyel kézen, évi 117 kg ezüst és 7 kg arany hűbérdíj fejében. Ebben az időben Kázmér a belügyekre összpontosította figyelmét. Miután konfliktusba került a császárral Szilézia ügyében, az invesztitúraharcban a pápa mellé állt, így az egyház támogatását élvezte. Visszaállította a lengyel központi kormányzatot, újjáélesztette az egyházat, és leverte a pogány törzseket. Több kolostor alapítása fűződik nevéhez. Hogy megerősítse hatalmát, újra alapította a krakkói és wrocławi püspökséget és új katedrálist épített a Wawelben. Kázmér uralkodása alatt bevezették a címerek adományozását Lengyelországban, és ellentétben elődeivel, támogatta a földdel rendelkező kisnemeseket tömegbázisaképpen. 37
Egyek reformja az volt, hogy bevezette a feudalizmus legfontosabb elemét: hűbérbirtokot biztosított katonai kíséretének tagjai számára, ez fokozatosan átformálta őket középkori lovagokká. Bár Lengyelország uralkodója volt, sohasem koronázták királlyá és uralkodásának idején az ország ismét a németek hűbérese lett.
Lengyelország I. Kázmér uralkodása idején (1039-1058) http://hu.wikipedia.org/wiki/I._K%C3%A1zm%C3%A9r_lengyel_fejedelem
38
II. Boleszláv lengyel király
Jan Matejko, Król Bolesław II Szczodry (Śmiały) Lata życia ok. 1042 - ok. 1082. Lata panowania 1058 - 1079. Syn Kazimierza Odnowiciela
Bolesław II Szczodry (Śmiały) (ur. ok. 1042, zm. 2 lub 3 kwietnia 1081 lub 1082) – książę Polski w latach 1058–1076, król Polski w latach 1076–1079. Był pierworodnym synem Kazimierza Odnowiciela i Dobroniegi, córki Włodzimierza I Wielkiego, wielkiego księcia kijowskiego. Brat Władysława I Hermana. Imię otrzymał po swoim pradziadzie ojczystym Bolesławie I Chrobrym. Dokładna data urodzenia Bolesława II nie jest znana. Historycy zwykle opowiadają się za rokiem 1042. Po śmierci ojca został w 1058 księciem polskim. Prowadził politykę zmierzającą do wzmocnienia pozycji państwa na arenie międzynarodowej i uniezależnienia od cesarstwa. Ingerował w wewnętrzne sprawy sąsiadów (Czech, Węgier i Rusi). W wielkim sporze o inwestyturę dołączył do obozu papieskiego, co umożliwiło mu w 1076 koronację królewską. W 1079 skazał na śmierć biskupa krakowskiego Stanisława, czym wywołał bunt możnych i musiał uchodzić z kraju. Zmarł na Węgrzech w 1081 lub 1082. Miejsce jego pochówku jest nieznane. http://pl.wikipedia.org/wiki/Boles%C5%82aw_II_Szczodry Bolesław II Śmiały, zwany również Szczodrym (ok. 1040-1081), syn Kazimierza I Odnowiciela i Dobroniegi Marii, córki księcia kijowskiego Włodzimierza Wielkiego; brat Władysława I Hermana. Od 1058 książę, od 1076 król Polski. Kontynuował odbudowę organizacji państwowej Polski. Interweniował w spory dynastyczne na Węgrzech, udzielając 1060 poparcia późniejszemu Beli przeciwko jego bratu Andrzejowi, a po śmierci Beli I 1063 występując zbrojnie w obronie praw do tronu jego syna Gejzy. Mimo poparcia Bolesława Gejza uzyskał 1064 jedynie własną dzielnicę nad Cisą, a Węgry - gdzie utwierdził swą władzę sprzymierzony z cesarstwem Salomon - weszły w orbitę wpływów niemieckich (sojusz z Węgrami został nawiązany ponownie dopiero 1074, po objęciu tronu węgierskiego przez Gejzę). Bolesław toczył również wojny z Czechami, spowodowane zaprzestaniem ok. 1060 płacenia przezeń trybutu ze Śląska, a także udzieleniem schronienia na polskim dworze księcia czeskiego Jaromirowi, zbuntowanemu przeciwko panującemu w Czechach Wratysławowi. Poprawie napiętych stosunków polsko-czeskich miało służyć małżeństwo zawarte 1062 pomiędzy siostrą Bolesława, Świętosławą a Wratysławem; porozumienie to okazało się jednak nietrwałe. Bolesław utracił w tym czasie Pomorze Wschodnie.
39
1069 Bolesław wyprawił się na Ruś, przywracając do władzy wygnanego z Kijowa Izasława, męża swej ciotki Gertrudy Mieszkówny. Po powrocie z wyprawy ruskiej Bolesław zajął się ponownie sprawami polityki zachodniej. Wznowione 1070-1071 walki polsko-czeskie zostały przerwane na skutek interwencji króla niemieckiego Henryka IV, jednak już 1072 Bolesław podjął ponowną wyprawę do Czech. Od wyprawy odwetowej Henryka IV uchronił Bolesława jedynie bunt Sasów, jaki 1073 wybuchł w Niemczech. 1077 wmieszał się ponownie w spory dynastyczne na Węgrzech, interweniując (po śmierci Gejzy) na rzecz oddanego sobie Władysława. W tym samym roku podjął również wyprawę na Ruś, wprowadzając ponownie na tron kijowski księcia Izasława; w drodze powrotnej zajął Grody Czerwieńskie (Czermno). W sporze między papieżem Grzegorzem VII a cesarzem Henrykiem IV o inwestyturę opowiedział się po stronie Stolicy Apostolskiej, co zapewniło mu poparcie papiestwa dla jego polityki ruskiej i węgierskiej, a także umożliwiło przeprowadzenie 1076 koronacji na króla Polski, czym ostatecznie uniezależnił się od cesarstwa. Bolesław odnowił organizację Kościoła w Polsce, która ucierpiała na skutek reakcji pogańskiej w latach 30. XI w. (potwierdzono metropolitalny charakter Gniezna, obsadzono wakujące diecezje, utworzono biskupstwo w Płocku). Król był również fundatorem licznych klasztorów benedyktyńskich, m.in. w Mogilnie, Płocku i Wrocławiu. Jednak ustawiczne wojny prowadzone przez Bolesława i związane z nimi koszty, a także polityka władcy ograniczająca wpływy możnowładztwa wywoływały w kraju niezadowolenie, które po zabiciu biskupa krakowskiego Stanisława (późniejszy św.) przekształciło się 1079 w bunt możnych. Bolesław został wygnany z kraju; wraz z żoną i synem Mieszkiem schronił się na Węgrzech, gdzie zmarł. Nie jest znane miejsce jego pochówku; późnośredniowieczne podania lokowały jego grób na szlakach pielgrzymkowych do Rzymu, m.in. w Ossiach w Karyntii lub Wilten k. Innsbrucku. http://portalwiedzy.onet.pl/43667,,,,boleslaw_ii_smialy,haslo.html
*
II. Boleszláv, más néven Merész Boleszláv (lengyelül Bolesław Śmiały), Jólelkű Boleszláv (lengyelül Bolesław Szczodry), Kegyetlen Boleszláv (lengyelül Bolesław Okrutny), (1039 – 1081. március 22.), 1058 és 1076 között lengyel herceg, 1076 és 1079 között Lengyelország királya. Erélyes fejedelem volt, aki a nagyra törő és dacos nemesekkel és a főpapsággal gyakran viszályban élt. Hogy hatalmát növelje, sokat avatkozott a szomszéd országok (Cseh- és Oroszország) trónviszályaiba. Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1058 – 1076 Elődje: I. Kázmér Utódja: nem volt 40
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1076 – 1079 Koronázása: 1076. december 26. Elődje: nem volt Utódja: I. Ulászló Életrajzi adatok Született: 1039 Édesapja: I. Kázmér Édesanyja: Dobroniega Mária Házastársa: Nem ismert neve és származása. Feltételezik, hogy Wyszesława Światosławówna, más néven: Vszeszlava (1047–1089) volt. Gyermekei: Mieszko (1069–1089) Elhunyt: Ossiach, Karintia (?); 1081. március 22. Nyughelye: Ossiach-i benedekrendi apátság (?) Családfa 4. II. Mieszko Lambert †1034 2. I. Kázmér †1058 5. Lotaringiai Richeza †1063 6. I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem †1015
1. Merész Boleszláv †1081. április 2án vagy 3-án 3. Dobronega Maria †1087
7. ismeretlen †1018 után
Megújító Kázmér és Maria Dobroniega elsőszülött fiaként született. Édesanyja I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelemnek volt a leánya. Boleszláv 1058-ban lépett trónra. Fő célja és egyben programja az volt, hogy visszatartsa a német expanziót és erősítse a lengyel államot aktív külpolitikával. Ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében Boleszláv arra törekedett, hogy a Kijevi Rusz és Magyarország baráti uralkodóinak trónját segítsen biztosítani, így nem egyszer fegyveresen kellett beavatkoznia ezekben az országokban. Amikor Béla herceg három fiával féltékeny bátyja, I. András király elől Boleszláv udvarába menekült, ő segédhaddal küldte vissza őket Magyarországra 1059-ben. E sereggel nyerte meg Béla herceg a döntő ütközetet. Később, 1063-ban Béla fiai: Géza, László és Lambert mint földönfutók a lengyel udvarba érkeztek. Boleszláv maga kísérte vissza őket hazájukba, amire aztán Salamon király az ország harmad részét átengedte nekik. Ellenben megtagadta, hogy fizesse azt a sarcot Sziléziáért, amelyre a csehek kötelezték még édesapját. Beavatkozott az oroszországi harcokba is 1069-ben, hogy rokonát, Izjaszlávot a kijevi trónra ültesse. Ezenközben támogatta VII. Gergely pápát a német-római császárság elleni küzdelmében, az egyház iránti elkötelezettségét mutatva. A köszönet nem maradt el, ugyanis Boleszlávot 1076-ban pápai követek jelenlétében ismerték el lengyel királynak.
41
Merész Boleszláv családfája
42
Második, 1077-es kijevi beavatkozásának katasztrofális következményei voltak: a legenda szerint a több évig tartó hadjárat alatt a lengyel lovagok otthon hagyott feleségei a jószágigazgatókkal megcsalták férjeiket. A lovagok elhatározták, hogy a király engedélye nélkül hazatérnek. A felbőszült királynak a hadjárat győztes befejezése nélkül kellett elvonulnia, de megfogadta, hogy bosszút áll a lovagokon és hűtlen feleségeiken. A legenda szerint a szörnyű büntetés (kutyákat vagy farkasokat uszított rájuk) a krakkói püspök, Szent Szaniszló kritikáját vonta maga után. A történészek és kutatók azonban azt állítják, hogy a püspök összeesküvést szőtt az erős királyi hatalom ellen. A püspök nyilvánvalóan közeli kapcsolata az ellenzéki körökkel, akik a feudális széthúzás pártján voltak, okozta az árulás miatti szigorú büntetést. Szent Szaniszló (Szczepanów, 1030/1035 – Krakkó, 1079. április 11.) lengyel püspök és vértanú, Lengyelország védőszentje. A hagyomány szerint Szczepanówban (Istvánfalva) született (az angol és lengyel társlap szerint 1030. július 26-án). Bár lovagi családból származott, családja nem volt gazdag. Krakkóban, Gnieznóban és feltehetően Párizsban tanult. Hazatérése után Lamberto Zula krakkói püspök kanonokká nevezte ki. A püspök halála után II. Merész Boleszláv javaslatára II. Sándor pápa Krakkó püspökévé nevezte ki. Hivatalát 1072-ben, felszentelése után foglalata el. Kedvező körülmények mellette látott hozzá a térítésekhez és a nyugatról magával hozott reformok megvalósításához.
Szent Szaniszló, Lengyelország védőszentje Szaniszló halálával kapcsolatban két elmélet létezik. A hagyományos lengyel történetírás szerint, amely a 12.-13. század fordulóján élt Wincenty Kadłubek krakkói püspök krónikájából indul ki, a király és a püspök közti viszony megromlott, Szaniszló kiközösítette II. Boleszlávot, ezért a király a 1079. április 11én, a Szent Mihály-templomban Szaniszlót mint felségárulót megölette, utána megcsonkították, kezét és lábait levágták. Újabb kutatások szerint, amelyek forrása a korban közeli Gallus Anonymus krónikája, Szaniszló bűnt követett el, ami miatt Boleszláv haragra gyúlt és elrendelte a püspök kivégzését. (A krónikás az erkölcsi értelemben vett peccatum szót használta.) Először a templom melletti temetőben temették el, majd 1088-ban kiemelték és átvitték a waweli székesegyházba. Sírjához kezdetben elsősorban szegények jártak. 1229-ben elindult a szentté avatás. 1253-ban IV. Ince pápa Assisiben szentté avatta. A 14. századtól kezdve a lengyel királyokat Szent Szaniszló sírja mellett koronázták meg. 1594-ben május 7-ére vették fel az ünnepét a Római Kalendáriumban, azonban 1969ben megemlékezését áthelyezték április 11-ére, mivel a krakkói káptalan halottas könyve alapján ezen a napon szenvedett vértanúságot.
A püspök halála után belső lázadás tört ki, amelynek pontos oka nem ismert. VII. Gergely pápa átokkal sújtotta Boleszlávot, és alattvalóit feloldotta hűségesküjük alól. Boleszláv egy évig dacolt a papsággal, de az élete ellen szőtt összeesküvés elől kénytelen volt országából elmenekülni. Sehol biztosabb menedékhelyet nem találhatott, mint Magyarországon. Itt Gallus Anonymus szerint, amikor a magyar királlyal találkozott, az le sem szállt a lóról (ez fennsőbbséget, megvetést jelentett). 43
Más változat szerint Szent László királyunk őt is, fiát, Mieszkot is barátságosan fogadta és a további üldözéseknek véget vetett.
Szent László Forrás: Somogyi Győző
Boleszláv azonban nemsokára Hazánkban rejtélyes viszonyok között elhalt: az egykorúak hol búbánatot, hol vadászaton történt szerencsétlenséget említenek halála okaként; némelyek gyilkosságról is szólnak. Több száz évvel később az a monda kapott lábra, hogy a volt király Karintiába menekült, ahol az osziachi kolostorban, mint bűnbánó szerzetes végezte életét. Látható ott egy sír az alábbi felirattal: Boleslaus Poloniae occisor sancri Stanislaviae Cracoviensis (Ulászó Lengyelországból, a krakkói püspök, Stanisław gyilkosa). 1960-ban megvizsgálták a sírt, melyben egy férfi csontjait találták lovagi fegyverzettel és lengyel eredetű ékszereket a XI. századból. Másrészt népszerűségnek örvend az a hipotézis, hogy a király holttestét 1086-ban a tynieci apátságba vitték. Van olyan változat, amely szerint a tiroli Wiltenben halt meg. A trónon öccse, I. Ulászló Herman követte. II. Boleszlávot az egyik legtehetségesebb Piast uralkodónak tartják. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Szaniszl%C3%B3
44
I. Ulászló lengyel fejedelem
I. Ulászló Herman (Jan Matejko rajza)
Władysław I Herman (ur. ok. 1043, zm. 4 czerwca 1102) – książę z dynastii Piastów, władca Polski w latach 1079-1102. Młodszy syn Kazimierza I Odnowiciela i jego żony Dobroniegi. Władzę objął po wygnaniu brata, Bolesława Szczodrego. Zmienił kierunek polskiej polityki: zawarł sojusz z Czechami i wznowił uległość wobec cesarstwa, wyrażoną odrzuceniem starań o koronę królewską. Dążył, wraz z wojewodą Sieciechem, do wzmocnienia autorytetu monarchy. Wkrótce jednak w ręce palatyna przeszła faktyczna władza w państwie. Wobec sprzeciwu możnych, wrogo nastawionych do wszechwładzy Sieciecha, został zmuszony do jego oddalenia i podziału państwa między synów: Zbigniewa (otrzymał Wielkopolskę, Kujawy, ziemie sieradzką i łęczycką) i Bolesława (przypadły mu w udziale Śląsk i Małopolska) w 1097 roku. Herman do śmierci (1102) zachował jedynie Mazowsze i władzę zwierzchnią. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_I_Herman Władysław I Herman (ok. 1043-1102), syn Kazimierza I Odnowiciela, młodszy brat Bolesława II Śmiałego, książę polski od 1079. Osadzony na tronie 1079 (po wygnaniu Bolesława II Śmiałego) przez dążących do osłabienia władzy książęcej możnowładców, wśród których szczególnie duże znaczenie osiągnął palatyn książęcy Sieciech, sprawujący faktycznie autokratyczne rządy. Opozycja wysunęła przeciwko księciu jego starszego syna - Zbigniewa. Za namową Sieciecha Władysław Herman podjął walkę z opozycją i Zbigniewem, który 1093 zajął Śląsk. 1098 Władysław Herman został zmuszony przez swych synów - Zbigniewa i Bolesława Krzywoustego, do usunięcia Sieciecha. Podzielił również między nich ziemie - Zbigniew otrzymał Wielkopolskę, Kujawy i ziemię łęczycko-sieradzką, Bolesław Krzywousty - Śląsk i Małopolskę zatrzymując Mazowsze (Płock pełnił rolę stolicy) oraz ważniejsze grody w wydzielonych dzielnicach (Wrocław, Kraków, Sandomierz). Podział ten utrzymał się do 1102. W polityce zagranicznej zapewnił sobie poparcie Czech (za cenę wznowienia rocznego trybutu ze Śląska), potwierdzone ok. 1078 zawarciem małżeństwa z córką Wratysława II czeskiego, Judytą. Rezygnując z dążeń do uzyskania korony, nawiązał bliskie stosunki z cesarstwem, przypieczętowane ok. 1088 małżeństwem z Judytą Marią, siostrą cesarza Henryka IV. 1090-1091 podjął nieudaną próbę podboju Pomorza Zachodniego. http://portalwiedzy.onet.pl/21116,,,,wladyslaw_i_herman,haslo.html
45
I. Ulászló Herman (lengyelül Władysław I Herman), (1043 – 1102. június 4.) lengyel fejededelem 1079-1102 között a Piast dinasztiából, I. Kázmér fia, II. Merész Boleszláv testvére. Uralkodása a Piast állam meggyengülésésnek időszakára esett. Megerősödött a széthúzás tendenciája, megszilárdult a többközpontúság Lengyelországban (Ulászló Herman soha sem törekedett arra, hogy királlyá koronázzák). A tényleges hatalmat Sieciech palatinus gyakorolta. Először Bohémiai Juditot, aztán III. Henrik német-római császár lányát, Sváb Juditot vette feleségül. Első feleségétől született fia lett III. Ferdeszájú Boleszláv fejedelem. Második feleségétől egy lánya született, Gandersheimi Ágnes. Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1079 – 1102. június 4. Elődje: II. Boleszláv Utódja: Zbigniew Életrajzi adatok Született: 1043/1044 Édesapja: I. Kázmér Édesanyja: Kijevi Dobroniega Maria Házastársa: Przecława; Bohémiai Judit (1058–1086); Sváb Judit (1054–1105) Gyermekei: Przecławától: Zbigniev (1073–1113); Bohémiai Judittól: III. Boleszláv (1086–1138); Sváb Judittól: Zsófia, Ágnes (1090–1125), Adelheid és 1 leány Elhunyt: Płock, 1102. június 4. Nyughelye: Mazóviai boldog Szűz Mária Katedrális, Płock Családfa 4. II. Mieszko Lambert †1034. május 10. 2. I. Kázmér †1058. november 28. 5. Lotaringiai Richeza †1063. március 21. 1. I. Ulászló Herman †1102. június 4. 6. Nagy Vlagyimir †1015. július 15. 7. Anna Porfirogenetka †1011?, Nagy Vlagyimir felesége, †1018 után
3. kijevi Dobronega Maria †1087
Feleségei 1073 előtt ismeretlen lengyel nő, Zbigniew anyja (néhány kutató úgy véli, hogy nem kötöttek házasságot) 1080 körül Judit (sz. 1056 körül – †1086. XII. 25.) – II. Vratiszláv (sz. 1032 körül – †1092), olomouci herceg (1055-1056, 1058-1061), Csehország hercege (1061-1085), Csehország királya (1085-1092) leánya 1089 körültől Judit Mária (sz. 1047 – †1092/1096) – III. Henrik (sz. 1017 – †1056), Németország királya (1027-1046), Burgundia királya (1038-1039), księcia Svábország királya (1038-1045), Olaszország királya (1039-1056), német-római császár (1046-1056) lánya.
46
Utódai Törvénytelen fia: Zbigniew (sz. 1070 – †1112 után) – Lengyelország fejedelme 1092 Judit fia: Ferdeszájú Boleszláv (1086 – 1138) – Lengyelország fejedelme (1102-1139),
Pomeránia fejedelme (1122-1138) Mária Judit lányai: leány (sz. 1088 után) – ismeretlen orosz herceg felesége (1112-1118) Ágnes (sz. 1089 után – †1126/1127) – apáca leány (sz. 1090) után – ismeretlen lengyel főúr felesége Akkor került hatalomra, amikor testvérét 1079-ben száműzetésbe kényszerítették. 1097 és 1100 között Ulászló fiai, Zbigniew és Ferdeszájú Boleszláv a főurak támogatásával eltávolították Sieciechet és kényszerítetták apjukat az állam feldarabolására. Zbigniew kapta Nagy-Lengyelországot, Kujáviát és Sieradz-Łęczyce vidékét, Boleszláv pedig Kis-Lengyelországot és Sziléziát, míg Ulászló megtartotta magának Mazóviát, valamint a főhatalmat az összes hercegség felett. Nincs kétség afelől, hogy Lengyelország kül- és belpolitikai helyzete I. Ulászló Herman uralkodása alatt olyan nehéz volt, hogy csak nagyon energikus és erős jellemű uralkodó volt képes megbirkózni a feladatokkal. Ő minden bizonnyal nem volt ilyen. Az ő tétlen viselkedése, hogy ne mondjuk, apátiája a legsorsdöntőbb pillanatokban magáért beszél. Talán a több évig tartó és fájdalmas láb-betegsége is oka lehetett ennek, mint ahogy a Gallus Anonymus is mondja. De az is lehet, hogy őt is, mint sokakat másokat csak a véletlen segítette trónra, de soha sem törekedett uralkodásra, mivel nem volt ehhez sem tehetsége, sem megfelelő vérmérséklete, merészsége, ami mind szükséges volt a középkori uralkodóknál.
Władysław Herman szarkofágja a płocki katedrálisban
http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Ul%C3%A1szl%C3%B3_Herman
47
I. Ulászló Herman családfája
48
Zbigniew lengyel fejedelem
Zbigniew, właśc. Zbygniew (ur. po 1070, zm. 8 lipca 1113?) – książę Wielkopolski, Mazowsza i Kujaw w latach 1102–1107. Pierworodny syn księcia Władysława I Hermana i prawdopodobnie Przecławy z rodu Prawdziców. Zbigniew był uznawany za pochodzącego z nieprawego łoża potomka Hermana, dlatego po przyjściu na świat jego przyrodniego brata Bolesława został prawdopodobnie przeznaczony do stanu duchownego. Pod koniec XI w., gdy faktyczną władzę w kraju sprawował palatyn Władysława, Sieciech, opozycja śląskich możnowładców sprowadziła Zbigniewa do Księstwa Polskiego i wymogła na Hermanie uznanie syna za swojego następcę. W obliczu intryg Sieciecha i żony Władysława Judyty Marii Zbigniew porozumiał się z młodszym bratem, wraz z którym wymógł na ojcu podział państwa na dzielnice oraz wygnanie palatyna z kraju. Po śmierci ojca Zbigniew współrządził północną częścią księstwa na równych prawach z młodszym Bolesławem. Nie pogodził się z utratą władzy zwierzchniej, gdyż nadal uważał się za prawowitego spadkobiercę ojcowizny. Szukał sojuszników przeciwko Bolesławowi. W latach 1102–1106 trwała bratobójcza wojna o dominium, w której Zbigniew poniósł porażkę i był zmuszony udać się na wygnanie do Niemiec. Pod pretekstem przywrócenia władzy seniorowi w 1109 roku król niemiecki Henryk V najechał Księstwo Polskie, gdzie poniósł klęskę pod Głogowem. W następnych latach Bolesławowi nie udało się obsadzić w sąsiednich Czechach swojego pretendenta, dlatego musiał w 1111 zawrzeć pokój z południowym sąsiadem i jego zwierzchnikiem – władcą Niemiec. Warunkiem cesarza było zezwolenie na powrót Zbigniewa do księstwa, gdzie miał otrzymać od juniora uposażenie. Z nieznanych powodów, krótko po powrocie, Zbigniew został oślepiony, po czym zmarł.
* Zbigniew (1073 – 1113. július 8.) lengyel fejedelem volt 1102 és 1106 között. I. Ulászló törvénytelen gyermekeként született. Eredetileg papnak készült. Sok évet töltött Quedlinburg kolostorában (a mai németországi Szász-Anhaltban).
49
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1102 – 1107 Elődje: I. Ulászló Utódja: III. Boleszláv Életrajzi adatok Született: 1073 Édesapja: I. Ulászló Édesanyja: Przecława Elhunyt: 1113. július 8. Nyughelye: Tynieci Apátság, Tyniec (?)
Tynieci kolostor (Krakkó)
Családfa: 4. Megújító Kázmér †1058. november 28. 5. Dobronega Maria Kijowska †1087
2. I. Ulászló Herman †1102. június 4. 1. Zbigniew †1112 után
6. ismeretlen 7. ismeretlen
3. ismeretlen
1093-ban lengyel arisztokraták egy befolyásos csoportja, akik szemben álltak a nagy hatalmú Sieciech vajdával, hazahívták. 1096-ban Zbigniew és féltestvére, a későbbi III. Ferdeszájú Boleszláv, rávették édesapjukat, hogy száműzze Sieciechet és adjon nekik tartományokat, amelyek felett uralkodhatnak. 1102-ben, Ulászló halála után elkezdődött a két testvér közt a trónharc. 1107-ben Boleszlávnak sikerült elűzte Zbigniewet, aki V. Henrik német-római császárnál talált menedéket.
50
Zbigniew családfája
51
Német-lengyel háború 1109-ben 1109-ben csatlakozott V. Henrik Lengyelország elleni hadjáratához. 1109-ben V. Henrik német-római császár Zbigniew lengyel herceg szövetségeseként, amikor ellenségeskedés támadt a herceg és a lengyel király, III. Ferdeszájú Boleszláv között, a cseh hadsereggel együtt megtámadta Lengyelországot. Augusztusban a németek átlépték a lengyel határt és az Odera melletti Bytom Odrzański felé nyomultak. Ferdeszájú Boleszláv, aki Pomerániában harcolt akkor, erőltetett menetben indult délre, de nem tudta felvenni a harcot nyílt ütközetben V. Henrik csapataival, mert egységei a német hadaknak csak töredékét tették ki és rosszabbul is voltak felszerelve. 1109. augusztus 24-én, a Német-római Császárság és Lengyelország közt vívott hundsfeldi csatában (Bitwa na Psim Polu) III. Ferdeszájú Boleszláv lengyel fejedelem legyőzte V. Henrik német-római császárt, akinek oldalán ott volt Boleszláv elűzött féltestvére, Zbigniew volt lengyel fejedelem is. A csata a mai Wrocław lengyel város Psie Pole (azaz „Kutyák mezeje”, németül „Hundsfeld”) nevű kerületében zajlott, ezért a lengyelek Psie Pole-i csata néven ismerik. A mezőt azért nevezte el így Wincenty Kadłubek lengyel krónikás, mert „a kutyák, miután oly sok tetemet faltak fel (a csatamezőn), olyan őrületbe estek, hogy senki sem merte megkockáztatni hogy arra menjen.”
A hundsfeldi csata – fametszet Marcin Bielski Lengyel krónikájából (1597) Bitwa na Psim Polu, drzeworyt z "Kroniki polskiej" Marcina Bielskiego (1597). Drzeworyt niepoprawnie przedstawia rycerzy w zbrojach płytowych które upowszechniły się dopiero 300 lat po bitwie.
A császár szeptember 24-én ért Głogów alá, átkelt az Oderán, megközelítette a várost és szétszórta az ott táborozó lengyel csapatokat. Nem kísérelte meg azonban megostromolni a várost, és ötnapos fegyverszünetet kötött, melynek folyamán a védőknek engedélyt kellett volna szerezni Ferdeszájú Boleszlávtól a város feladására. A fegyverszünet biztosítékaképpen a głogówiak a csaászárnak túszul adták saját fiaikat azzal a feltétellel, hogy "függetlenül attól, hogy a békét megkötik vagy sem, visszakapják túszaikat". Boleszláv azonban nem egyezett bele a kapitulációba. Ekkor a császár, megszegve a megállapodás feltételeit, megparancsolta, hogy a túszokat kötözzék az ostromgépekhez, mivel meg volt győződve arról, hogy a védők nem merészelnek lőni saját gyermekeikre. Ismételt rohamokat intéztek a város ellen több napon keresztül. A császár nem bírta bevenni a várost és végül el kellett délre távoznia.
52
A lengyel herceg hősies cselekedetét a krónikás Gallus Anonymus így énekelte meg: "Bolesławie, Bolesławie, ty przesławny książę panie, Ziemi swojej umiesz bronić wprost niezmordowanie! Taki książę słusznie rządy nad krajem sprawuje, Który z garstką swych olbrzymie wojsko tak wojuje! Cóż by było, gdybyś wszystkie swe siły zgromadził, nigdy by ci cesarz w polu, bronią nie poradził!" 1979-ben felavatták a głogówi gyermekeknek Dymitr P. Vacev tervei szerint készült emlékművét.
A német-lengyel háború 1109-ben 1112-ben Boleszláv visszahívta mostohafivérét Lengyelországba, csakhamar azonban árulással vádolta meg és megvakíttatta. Zbigniew nemsokkal ezután meghalt.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Zbigniew_lengyel_fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/Hundsfeldi_csata http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C5%82og%C3%B3w_v%C3%A9delme
53
III. Boleszláv lengyel fejedelem
Ferdeszájú Boleszláv – Jan Matejko rajza
Bolesław III Krzywousty (ur. 20 sierpnia 1086, zm. 28 października 1138) – książę małopolski, śląski i sandomierski w latach 1102–1107, książę Polski w latach 1107–1138. Pochodził z dynastii Piastów, był synem Władysława I Hermana i Judyty czeskiej, córki króla Czech Wratysława II, oraz ojcem książąt: Władysława II Wygnańca, Bolesława IV Kędzierzawego, Mieszka III Starego, Henryka Sandomierskiego i Kazimierza II Sprawiedliwego. Bolesław III Krzywousty (1085-1138), syn Władysława I Hermana i jego drugiej żony, księżniczki czeskiej Judyty; przyrodni brat Zbigniewa. Od 1102 książę polski. Dwukrotnie żonaty: 1103 z księżną ruską Zbysławą, córką księcia kijowskiego Świętopełka II, a po jej śmierci 1113 z Salomeą, córką hrabiego Bergu. Zanim osiągnął wiek sprawny pozostawał pod opieką Sieciecha, wszechwładnego palatyna Władysława I Hermana. Po podziale Polski, dokonanym 1097 przez ojca, otrzymał Śląsk, Małopolskę oraz ziemię lubuską (bez głównych grodów - Wrocławia, Krakowa i Sandomierza, które zatrzymał dla siebie Władysław I). 1099 młodzi książęta wymogli na ojcu decyzję o odsunięciu od władzy Sieciecha. Bolesław nawiązał w tym czasie przyjazne stosunki ze swym wujem, księciem czeskim Brzetysławem II. który 1099 przyrzekł mu udział w trybucie ze Śląska, jaki płacił mu corocznie Władysław I; prawdopodobnie Bolesław przekazał wówczas Brzetysławowi ziemię kłodzką. Po śmierci Władysława I Hermana (1102) Bolesław podzielił się z bratem schedą po ojcu, zajmując Kraków i Sandomierz oraz ziemie łęczycką i sieradzką. W rywalizacji ze Zbigniewem o władzę zwierzchnią w kraju, pokonał 1106-1108 brata, zajmując większą część kraju. Zbigniew udał się po pomoc do Niemiec. Interwencyjna wyprawa cesarza Henryka V zakończyła się 1109 klęską wojsk cesarskich pod Głogowem i na Psim Polu. Po powrocie Zbigniewa do kraju 1110 B. kazał brata uwięzić i oślepić, co spowodowało jego śmierć. Za czyn ten Bolesław zmuszony był do odbycia pielgrzymki ekspiacyjnej z Polski na Węgry i z powrotem do grobu św. Wojciecha w Gnieźnie, co pozwoliło mu być może uniknąć losu stryja, Bolesława II Śmiałego.
54
1117 stłumił bunt wojewody Skarbimira, którego następnie także oślepił. Około 1119 Bolesław przyłączył do swego państwa Pomorze Gdańskie, a w wyniku kilku wypraw uzależnił 1122 Pomorze Zachodnie, 1129 zawarł sojusz z Danią. 1132-1134 podejmował nieudane próby osadzenia na tronie węgierskim księcia Borysa, uznając jednak ostatecznie władzę Beli II Ślepego. Na zjeździe w Merseburgu 1135 złożył cesarzowi Lotarowi hołd lenny z Pomorza Zachodniego aż po Rugię. Usiłując zapobiec przyszłym wojnom domowym, kilka lat przed śmiercią Bolesław ustalił zasady podziału kraju pomiędzy synów, które zostały zatwierdzone na wiecu możnych, nabierając charakteru aktu prawno-ustrojowego. Zgodnie z nim trzej synowie Bolesława mieli otrzymać: Władysław (II Wygnaniec) - Śląsk, Bolesław (IV Kędzierzawy) - Mazowsze z Kujawami, Mieszko (III Stary) - Wielkopolskę z Poznaniem. Bolesław przyznał również oddzielne księstwo (ziemię sandomierską) małoletniemu wówczas Henrykowi (Sandomierskiemu) i zobowiązał do realizacji tego przyrzeczenia starszych synów (Henryk miał władać Sandomierzem dożywotnio, bez prawa przekazywania go swym potomkom). Kazimierz (II Sprawiedliwy) nie został w "testamencie" uwzględniony, ponieważ urodził się niedługo przed śmiercią ojca. Ziemia łęczycko-sieradzka miała stanowić oprawę wdowią Salomei. Ponadto każdorazowo najstarszy męski przedstawiciel dynastii miał otrzymać władzę zwierzchnią (zasada senioratu) oraz niepodzielną dzielnicę senioralną, obejmującą: ziemię krakowską, wschodnią Wielkopolskę z Gnieznem i Kaliszem, Pomorze Gdańskie oraz zwierzchność nad Pomorzem Zachodnim, a także po śmierci Salomei ziemie łęczycką i sieradzką. Miał on decydować o sprawach polityki zagranicznej, zawierać traktaty, wypowiadać wojnę, posiadał prawo inwestytury oraz zwierzchnią władzę sądową nad całym krajem. Podział kraju po śmierci Bolesława 1138 zapoczątkował, wbrew jego woli, rozbicie dzielnicowe. Bolesław został prawdopodobnie pochowany w katedrze płockiej. http://portalwiedzy.onet.pl/67880,,,,boleslaw_iii_krzywousty,haslo.html http://pl.wikipedia.org/wiki/Boles%C5%82aw_III_Krzywousty *
III. Boleszláv
III. Ferdeszájú Boleszláv (lengyelül: Boleslaw III Krzywousty) (10851138), Lengyelország fejedelme 1102–1138 között, 1097–1107 között Sziléziában, KisLengyelországban és a Lublini földeken uralkodott, miközben bátyja, Zbigniew NagyLengyelországban uralkodott, apjuk, I. Ulászló Herman 1102-ben bekövetkezett halála után Boleslaw Mazovia uralkodója is lett.
55
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1107 – 1138. október 28. Elődje: Zbigniew Utódja: II. Ulászló
Életrajzi adatok Született: 1086. augusztus 20. Édesapja: I. Ulászló Édesanyja: Csehországi Judit 4. Megújító Kázmér †1058. november 28.
2. I. Ulászló Herman 5. Kijevi Dobronega Maria †1102. június 4. †1087 6. II. Vratiszláv †1092. február 14. 7. Adelaida †1062. február 27.
1. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28.
3. Cseh Judit †1086. december 24.
Házastársa: 1103-tól Kijevi Zbiszlava (sz. 1085/1090 – †1114) - Zbysława kijowska (Światopełkówna) – II. Szvjatopelk (sz. 1050 – †1113); Połock (1069-1071), Novgorod (1078-1088), Turovszk (1088-1093) hercege és Kijev nagyhercege (1093-1113) leánya. 1113 Bergi Salomea (sz. 1101 – †1144) – Henrik von Berg-Schelkingen, Berg grófjának leánya. Gyermekei: Zbyslavától: II. Ulászló (1105–1159), 1 fiú, 1 leány (Judit?); Salomeától: Leszek, Riksa (1116–1185), 1 leány, Zsófia, Kázmér, Gertrud, IV. Boleszláv (1121–1173), III. Mieszko (1122–1202), Dobroniega (1129–1160), Judit (1132–1172), Henrik (1131–1166), Ágnes (1137– 1182<), III. Kázmér (1138–1194) Elhunyt: Sochaczew, 1138. október 28.
56
III. Boleszláv családfája
57
III. Boleszláv, más néven Ferdeszájú Boleszláv, Görbeszájú Boleszláv (lengyelül Bolesław Krzywousty) (1085. augusztus 20. – 1138. október 28.), Lengyelország fejedelme 1102-től haláláig. I. Ulászló Csehországi Judit fiaként született. 1097–1107 között Sziléziában, Kis-Lengyelországban és a Lublini földeken uralkodott, miközben bátyja, Zbigniew Nagy-Lengyelországban uralkodott. Édesapjuk, 1102-ben bekövetkezett halála után Boleszláv Mazóvia uralkodója is lett.
Podział Księstwa Polskiego w 1102: Dzielnica Zbigniewa Dzielnica Bolesława III A Lengyel hercegség felosztása 1102-ben
Boleszláv a kövekező néhány évet a bátyja elleni harccal töltötte és 1107-ben sikerült is elűznie, így önálló uralkodó lett. Zbigniew védelmére kelt a német császár, V. Henrik és 1109-ben hadjáratot indított Lengyelország ellen. A hadiesemények Sziléziában zajlottak (Głogów, Bytom Odrzański és Wrocław védelme). Boleszlávnak a németeket a Psie Polei ütközetben kellett megvernie, azonban ez valószínűleg csak legenda. Ez a történet feltehetően egy félrefordításból ered. Végül a császár visszavonult. Ezidőben Magyarországot Könyves Kálmán magyar király és testvére, Álmos herceg többszöri viszálya dúlta. Boleszláv a testvérharcok idején Álmost támogatta, ha kellett fegyveresen is, később azonban egyezségre jutott Kálmánnal. Kálmán később támogatta Boleszlávot Zbigniew-vel szemben, illetve katonai támogatást ígért a cseh állam ellen. Boleszláv 1112-ben visszahívta bátyját, de hamarosan árulással vádolván meg megvakíttatta (Zbigniew nemsokára meg is halt). Ezért a bűnéért az egyház kiközösítette Boleszlávot, ami minden alattvalóját felmentette az engedelmesség alól. Hogy az átkot visszavonják, Boleszláv böjtölni kezdett és alamizsnát osztott. Ez azonban nem volt elég, és a reményvesztett király zarándokútra ment Magyarországra, Somogyvárra, a szent Egyed kolostorba. Hamar vissza kellett azonban térnie, mivel távollétében forrongott az ország. Végül mezítláb ment Gnieznoba Szent Wojciech sírjához, ahol 4 napig imádkozott darócba öltözve és hamut szórva fejére, nem beszélt senkihez, miközben alamizsnát osztott a szegények és nélkülözők között. Ezután a vezeklés után végül feloldották az egyházi átkot. 58
1113-tól 1135-ig megpróbálta uralma alá vonni Lengyelország korábbi tartományát, Pomerániát. 1119 megszerezte a Gdański Pomerániát (meglehet, hogy ez 1116-ban történt), és 1121-1122 között Nyugati-Pomerániát is meghódította az ottani herceget, Wracisławot hűbéresévé fogadva. Hogy Pomerániát erősebben Lengyelországhoz kösse, Bolesláv keresztény missziót szervezett. Az első, melyet Spanyol Bernát vezetett, minden eredmény nélkül végződött. Két továbbit vezetett bambergi Ottó püspök 1124-1128-ban. Eljutott Pyrzycébe, Stargardba, Wolinba, Szczecinbe és Kołobrzegbe. Végül megkeresztelte a pomerániaiakat, akik a kereszténységet hivatalos vallásnak ismerték el. 1117-ben leverte Skarbimir vajda lázadását, megvakíttatta, és elvette birtokait. 1129-ben Dániával kötött szövetséget. Élete végén Boleszlávnak harcolnia kellett a lengyel egyház függetlenségéért. III. Lothár német-római császárral 1135-ben találkozott Merseburgban, ahol császár megerősítette a lengyel egyházi szervezet függetlenségét a magdeburgi érsekségtől. Boleszláv hűbéresküt is tett Lothárnak. Az ő udvarában írt a Gallus Anonymus – az első lengyel krónikás.
Lengyelország III. Boleszláv lengyel fejedelem uralkodása idején (1102-1138)
1138-ból való végrendeletében Ferdeszájú Boleszláv bevezette Lengyelországban a szeniorátus intézményét, hogy ilyen módon őrizze meg az ország egységét attól, hogy fiai harcoljanak egymással a hatalomért. 59
Az országot részekre osztotta: — Elűzött Ulászlónak Sziléziát adta Wrocław fővárossal, — Göndörhajú Boleszlávnak Mazóviát Płock fővárossal, — Öreg Mieszkónak Nagy-Lengyelországot Poznań fővárossal, — Sandomierzi Henriknek a sandomierzi földeket, Sandomierz fővárossal.
A felosztott Lengyelország 1138-1320
A legidősebb Piast lett a senior (princeps) az ő senior országrésze Kis-Lengyelország és Pomeránia lett. Lehet, hogy egy részt Boleszláv özvegye is örökölt. Halála után ennek ez rész visszaszállt a senior országrészhez. Boleszláv testamentuma jelentette a feudális széttagoltság kezdetét Lengyelországban. Ez gyakori jelenség volt a középkori Európában – megjelent többek között a Kijevi Ruszban, Magyarországon és Németországban. Boleszláv halála után a hatalmat, mint legfelső herceg, Elűzött Ulászló vette át.
http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem
60
A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban
Krakkói Wawel (Fotó: Buskó András)
A név eredete Wincenty Kadłubek , 12. századi lengyel krónikaíró szerint, Krakkó neve Krak herceg nevéből származik. Nagyon valószínű azonban archeológiai ásatásokból és római forrásokból ítélve, hogy a név a környéket egykor benépesítő kelta Carragh vagy ehhez hasonló népnévre vezethető vissza. Más értelmezés szerint Krok a cseh legendákban szereplő hős volt a névadó. Szláv hercegi családok nevei között egykor szerepelt a Kruk. A város teljes neve Krakkó királyi főváros (Stołeczne Królewskie Miasto Kraków). Az egyetlen olyan város Lengyelországban, melynek szabad használnia a lengyel címert a saját címerében. Ilyen lehetőség a heraldikus jogok szerint csak fővárosi ranggal bíró városoknak jár. Az első írott forrás, amelyben Krakkó megjelenik , 966 ból származik. A szerzője Ibrahim ibn Jakub arab utazó és kereskedő.
Fekvése Krakkó a Visztula folyó partján fekszik, a folyó felső részén. A város közelében a Kárpátok északi nyúlványai kapaszkodnak a magasba, de maga a város síkvidék jellegű. Mindössze a Wawel domb emelkedik néhány tíz méterre a Visztula fölé. Krakkó néhány földrajzi egység összetalálkozása helyén fekszik: a Krakkói Kapu (Brama Krakowska), az Oświęcim-völgykatlan (Kotlina Oświęcimska), a Sandomierz-völgykatlan (Kotlina Sandomierska), a Nyugat-Beszkidi Hegyvidék (Pogórze Zachodniobeskidzkie) és a Krakkó-Częstochowa-fennsík (Wyżyna Krakowsko-Częstochowska). A fekvése révén Krakkó tökeletés hely azon turisták számára, akik kirándulni akarnak a lengyel hegyekbe vagy a kis lengyelországi fennsíkokon és mészvölgyekbe. A Krakkó legmagasabb pontja Piłsudski domb (Kopiec Piłsudskiego - 383 m; a maga domb 35 m magas, mesterséges, épült 1937 ben), a legalacsonyabb pedig ott található, ahol a város keleti határán átlép a Visztula (188 m). A város legrégebbi része, egy erődítmény, a Wawel-magaslaton épült ki, amelyet egykor a Visztulát övező mocsarak vettek körül. A szlávok az 5. században érkeztek a vidékre. Krakkót először 966-ban említik. 989 után, Szent Adalbert korában, a Piast-dinasztia (I. Mieszko és fia, Vitéz Boleszláv) meghódították Sziléziát, valamint Krakkót és birodalmukat az Odera folyóig kiterjesztették. 1000-től püspöki székhely. 1038-ban, Újító Kázmér (Kazimierz Odnowiciel) uralkodása alatt lett Lengyelország fővárosa. 1138 és 1320 között a Szeniorátusi Lengyelország része lett. 61
II. Ulászló lengyel fejedelem
II. Ulászló – Jan Matejko ceruzarajza Władysław II Wygnaniec (ur. 1105, zm. 30 maja 1159) – książę zwierzchni polski, krakowski, sandomierski, wschodniej Wielkopolski, kujawski, śląski i zwierzchni pomorski w latach 1138-1146. Władysław II Wygnaniec (1105-1159), najstarszy syn Bolesława III Krzywoustego i Zbysławy, córki księcia kijowskiego Świętopełka II. Książę zwierzchni Polski i książę śląski 1138-1146. Po śmierci ojca w 1138, objął w dziedziczne posiadanie Śląsk, nie podlegającą dziedziczeniu dzielnicę senioralną z Krakowem oraz przejął prerogatywy władzy księcia zwierzchniego, m.in.: zwierzchnictwo nad lennikami, książętami pomorskimi, nad młodszymi braćmi, prawo mianowania urzędników państwowych i kościelnych. 1144, po śmierci Salomei, drugiej żony Bolesława III Krzywoustego i matki przyrodnich braci Władysława II Wygnańca, wybuchła wojna pomiędzy braćmi o ziemię łęczycką, wydzieloną z dzielnicy senioralnej jako dożywocie zmarłej księżnej. Podczas wojny, przeciwko Władysławowi II Wygnańcowi opowiedział się jego dotychczasowy sojusznik Piotr Włostowic, który z rozkazu księcia został pojmany, okaleczony, pozbawiony urzędów i dóbr. Okrucieństwo okazane Włostowicowi umocniło opozycję możnowładców i dostojników kościelnych przeciw księciu, który musiał szukać schronienia w Niemczech (1146). Władcy niemieccy kilkakrotnie podejmowali interwencje w sprawie powrotu Władysława Wygnańca, które spowodowały umocnienie wpływów cesarstwa w Polsce (1146 najazd zbrojny Konrada III, 1157 wyprawa Fryderyka I Barbarossy zakończona układem w Krzyszkowie). W 1147 Władysław II Wygnaniec uczestniczył w krucjacie do Ziemi Świętej. Synowie księcia, Bolesław Wysoki i Mieszko Plątonogi, 1163 odzyskali Śląsk, zapoczątkowali śląską linię Piastów. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_II_Wygnaniec http://portalwiedzy.onet.pl/68299,,,,wladyslaw_ii_wygnaniec,haslo.html
62
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1138 – 1146 Elődje: III. Boleszláv Utódja: IV. Boleszláv
Életrajzi adatok Született: Krakkó, 1105 Édesapja: III. Boleszláv Édesanyja: Kijevi Zbysława Házastársa: Babenbergi Ágnes (1111–1157) Gyermekei: Boleszláv (1127–1201), IV. Mieszko (1138–1211), Richeza (1140–1185), Konrád (1146–1190), Albert Elhunyt: Altenburg. 1159. május 30. II. Ulászló, más néven Száműzött Ulászló (lengyelül Władysław II Wygnaniec), (1105 – 1159. május 30.) Lengyelország, Krakkó, Sandomierz, keleti Nagy-Lengyelország, Kujávia, Szilézia és Pomeránia nagyhercege 1138-1146 között. Genealógia II. Ulászló III. Ferdeszájú Boleszláv és első felesége, Kijevi Zbiszláva egyetlen fia volt. (A király többi fia második házasságából származtak). 4. I. Ulászló Herman †1102. június 4. 5. Cseh Judit †1086. december 24. 6. Kijevi Szvjetopelk †1113. április 16.
2. Ferdeszájú Boleszláv †1138 október 28. 1. Száműzött Ulászló † 1159. május 30. 3. Kijevi Zbiszláva †1114
7. ismeretlen AZ 1105-ben Ulászló, minden valószínűség szerint még apja életében részesült a hatalomból. Néhány történész feltételezi, hogy Szilézia kijelölése Ulászlónak örökölt országrész gyanánt amiatt történt, mert 1138 előtt is már a tényleges hatalmat itt gyakorolta. Ez annál is inkább valószínű, mert valamikor 1125 és 1127 között Ulászló feleségül vette az ismert osztrák Babenberg házból való Babenberg Ágnest aki rokonságban volt a császári családdal. Mindenesetre a herceg felelt a sziléziai országrész biztonságáért az 1133-1135-ös csehekkel vívott háborúban. Ebben a vonatkozásban azonban Ulászló nem volt sikeres, mivel nem tudta megakadályozni a cseh katonaság pusztítását egészen az Oderán túlig. 1137-ben azzal kapcsolatban, hogy politikai közeledés történt a cseh és lengyel herceg között, részt vett a németországi tárgyalásokon, ahol minden vitatott kérdést megoldottak, és Ulászló keresztvíz alá tartotta I. Szobeszláv cseh herceg fiát, Vaclavot. 1138. október 28-án meghalt Ferdeszájú Boleszláv II Ulászló apja utolsó akarataként felosztva Lengyelországot fiai között. Ettől kezdve a legfelső hatalmat Lengyelországban III. Boleszláv legidősebb fia, II. Ulászló gyakorolta a seniori országrész kivételével (ez felölelte KisLengyelországot, Nagy-Lengyelország keleti részét és Kujáviát) megkapta Sziléziát is örökségként és a Pomeránia uralmát. Öccse, Göndörhajú Boleszláv és Öreg Mieszko örökségül kapták Mazóviát és Nagy-Lengyelország nyugati részét Poznańnyal. Ezen felül Ulászlónak át kellett engedni hogy mostohaanyja, Bergi Salomei számára élete végéig Łęczycát özvegyi haszonélvezetként, valamint a jövőben (miután elérte nagykorúságát) Sandomierzi Henriknek átadni a sandomierzi hercegséget, melyet ideiglenesen (életfogytig) kihasítanak a seniori országrészből. A végrendelet nem szabályozta a legkisebb öccs, Igazságos Kázmér örökségét. 63
II. Ulászló, aki apja halálakor már felnőtt férfi volt, tízegynéhány éve házas ember, legalább két fia volt (Magas az 1127-ben született Boleszláv és az 1130 körül született Görbelábú Mieszko) biztosan számított arra, hogy Vitéz Boleszlávhoz, II. Mieszko Lamberthez és apjához hasonlóan neki is sikerül hamarosan egyesítenie Lengyelországot. Tekintve élettapasztalatát és katunai túlerejét öccsei felett, elvárható volt, hogy az egyesítés ezúttal is sikerrel jár. 1141-ben robbant ki az első konflitkus Ulászló és fiatalabb testvérei között, amikor a királynő a senior tudta és beleegyezése nélkül hívta össze a főurak gyűlését Łęczycába, amelyen Ferdeszájú Boleszláv legkisebb lányának, Ágnesnek férjhezadásáról döntöttek, ami megfelelő szövetséges keresését jelentette. Legmegfelelőbb jelölt a házasságra a kijevi uralkodó, Vszevolod Olegovics valamelyik fia lett volna. II. Ulászló megtudván a łęczycai eseményeket, gyors ellenintézkedést határozott el, melynek eredményeképpen a kijevi fejedelem nemcsak lemondott a fiatalabb testvérekkel kötendő szerződésről, hanem egy évvel később saját lányát, Zwienisławát adta férjhez a Piast dinasztia legidősebb leszármazottjához, Magas Boleszlávhoz. A kijevi Rusz segítsége jól jött 1142-1143 fordulóján, amikor Ulászló elhatározta, hogy megtámadja öccsei országrászeit. Ferdeszájú Boleszláv legidősebb fiának győzelméhez nem fért kétség, az Oroszországgal, Csehországgal és a szászárral kötött szövetsége lehetővé tette számára, hogy nagylelkűen bánjon testvéreivel és meghagyta őket hatalmukban. II. Ulászló politikájára legnagyobb hatással a palatinus, Piotr Włostowic volt, aki Ferdeszájú Boleszláv mellett a legmagasabb pozíciót érte el az államban, mivel elfoglalta a testamentum tanácsadójának és végrehajtóának hivatalát. A főúr pozíciójára nagy befolyása volt még házasságának is, melyet még Boleszláv életében kötött Wszewołod Olegowicz húgával, ami lekötelezetté mind a Rurykowiczokat, mind a Piastokat felé. A palatinus hatalmát erősített még annak joga, hogy kinevezze a hivatalnokokat egész Lengyelországban a juniorok országrészében is. Ez olyan személlyé tette, akinek a döntésétől függ az állam sorsa. 1144. augusztus 27-én meghalt Ferdeszájú Boleszláv özvegye, Bergi Salomea. Ferdeszájú Boleszláv testamentumának szelleme szerint az özvegyi birtok, melyet neki juttatott, halála után vissza kellett volna szállnia a szeniori országrészre, de ebbe nem egyeztek bele a juniorok (Boleszláv és Mieszko), mivel a vitatott országrészt maguk akarták megszerezni, de az is lehet, hogy a fiatal Henriknek számára. Ebben az esetben II Ulászló lemondott Kijevi Vszevolod segítségéről. Maga a szenior a segítség érkezésére nem várva csapatait Göndörhajú Boleszláv és Öreg Mieszko hadserege ellen küldte, amelyek azonban a várakozás ellenére vereséget szenvedtek amazóviai vajdától, Wszebortól. Csak a ruszinok megérkezése fordította meg a csata és a háború menetét, lehetővé téve előnyös béke kötését. (Ulászló hozzácsatolta Łęczyca környékét a szeniori országrészhez, a ruszinoknak azonban segítségük fejében oda kellett adnia a korábban Lengyelországhoz tartozó várat Wiznában. Ezalatt tovább mérgesedett a viszály II. Ulászló és Piotr Włostowic között. A palatinus a szenior és juniorok polgárháborújában nem vett részt, arra törekedett, hogy csillapítsa az elfajuló nézeteltérést. Ez nem felelt meg Ulászlónak, aki azt várta a palatinustól, hogy egyértelműen kinyilvánítja, kineki az oldalára áll, annál is inkább, mivel egyre inkább gondolt arra, hogy teljesen megszünteti öccsei országrészeit. Piotr Włostowic, aki Ferdeszájú Boleszláv testamentumát kívánta végrehajtani, ebbe a megoldásba nem tudott belenyugodni, (annál is inkább, mert a juniorok eltávolítása után minden akadály elhárult volna a teljhatalmú vajda eltávolítása elől is).
64
Még 1145-ben úgy tűnt, hogy a végső megoldás ideje még nem jött el, amiről az is tanúskodik, hogy Piotr Włostowic meghívta Ulászlót fia esküvőjére. A következő év elején a szenior herceg mindent egy kártyára akart feltenni és le akart számolni a palatinussal. Ebből a célból mondvacsinált ürüggyel elfogatta, megvakíttatta, elkobozta minden vagyonát és száműzte az országból, ez kirobbantotta a főurak egy részének elégedetlenségét, akiket megfélemlített a herceg brutális fellépése. További problémát jelentett a száműzött Włostowic kiadása Rusznak, ahol a palatinus sikeresen meggyűlöltette a helyi hercegekkel korábbi urának politikáját (nem kellett nagyon törekednie erre, mivel Kijev szintén politikai változások idejét élte). 1146 elején Ulászló minden kapcsolatot megszüntetett a juniorokkal, és elhatározta, hogy keleti segítség nélkül leszámol testvéreivel. Először úgy tűnt, hogy Ulászló győzelme csak idő kérdése, mivel a szeniornak minden gond nélkül sikerült elfoglalni Mazóviát és Boleszlávot és Mieszkót visszavonulásra kényszeríteni a védelmet adó Poznańba. Ott várarlan vereség érte Ferdeszájú Boleszláv legidősebb fiát. Ennek oka az volt, hogy a hátrahagyott országrészében az elégedetlenkedők felkelést robbantottak ki. A gyorsan erősödő felkelők oldalára állt az egyház is: a gnieznoi metropolita, Żnini Jakab kiátkozta Ulászlót, mivel nem volt hajlandó végetvetni a konfliktusnak, ez tovább növelte az elégedetlenkedők táborát. A vereséget végül az okozta, hogy a hercegek kitörtek az ostromlott Poznańból és egyúttal összehangolt támadást hajtottak végre a vár körül elrejtőzött juniororkhoz hű csaptok, és ez teljesen meglepte az Ulászló köré gyűlt embereket. A szenior kénytelen volt a határon túlra menekülni, hamarosan csatlakozott hozzá felesége Agnieszka is fiaival, miután sikertelenül próbálta megvédeni Krakkót. Így a juniorok győzelme teljes lett és Ulászló a szomszédok kényekedvére hagyatkozott. A herceg feleségével és fiaival II. Ulászló cseh herceg udvarába került, Prágába, de ez nem látott semmi hasznot abból, hogy az előző lengyel fejedelem nála tartózkodik, ezért Németország királyához, III. Konrádhoz küldte. Ulászló mindjárt a Hohenstauf udvarba érkezése után hűbéresküt tett az uralkodónak és kérte segítségét a trón visszaszerzése érdekében. Először úgy látszott, hogy nagyon hamar vissza fogja kapni a lengyel trónt. A juniorok elleni hadjárat ugyanis még 1146-ban elkezdődött, azonban az Odera áradása és Medve Albert szász herceg és Misni Konrád nyomása hatására sikertelenül fejeződött be. II. Ulászló természetesen nem vesztette el reményét, hogy jobbra fordul sorsa, noha egyelőre megbékélt azzal, hogy elhalasztódik visszatérése, különösen mivel III. Konrád időigényes hadjáratra indult a Szentföldre. Átmenetileg azonban a herceg Altenburg várát kapta meg a hozzá tartozó birtokokkal. Az elűzött uralkodó nem várva meg a német segítséget sorsának megváltoztatását feleségével, Babenberg Ágnessel együtt a pápától kérte – sikertelenül. Valójában Róma döntése hasznos volt, Gwidon pápai legátus rájuk és a hozzájuk hű lengyel püspökökre egyházi átkot mondott, azonban erő hiányában, mely ezt végrehajtotta volna, Ulászló helyzete változatlan maradt. 65
1152-ben meghalt III. Konrád és a német trónt a fiatal, energikus Barbarossa Frigyes (németül Friedrich I.), ismertebb nevén Rőtszakállú Frigyes (olaszul Barbarossa), (1122 decembere – 1190. június 10.) foglalta el, ami ismét felélesztette Ulászló reményét, hogy visszajut a lengyel trónra. Ulászló és Ágnes rábeszélésére 1157-ben megindult a hadjárat és noha német sikerrel végződött, a császár meglepetésre nem vetette fel az elűzött szenior visszatérésének kérdését, megelégedett azzal, hogy Göndörhajú Boleszláv hűbéreskűt tett Krzyszkowoban és nem világos ígéreteket tett arra nézve, hogy visszatérhet-e Ulászló az örökölt Sziléziába.
I. Barbarossa Frigyes császár
A dinasztia volt szeniorja 1159. május 30-án halt meg. II. Elűzött Ulászlót bizonyára ott temették el, ahol utoljára tartózkodott, vagyis a szászországi Altenburgban. Felesége Babenberg Ágnes 1161 és 1163 között halt meg. Utánuk négy fiú maradt: I. Magas Boleszláv, Görbelábú Mieszko, I. Głogówi Konrád, valamint a gyerekkorában elhunyt Albert és a lányuk: Ryksa (Spanyolország királynője), akit először VII. Alfonz, Kasztilia királyához adtak feleségül, majd II. Berengár Rajmund Provence grófjához, végül Albert von Everstein grófhoz, aki 1185-ben halt meg. Az első szenior halála lehetővé tette, hogy fiai, Boleszláv és Mieszko négy évvel később visszatérhessenek Sziléziába. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_fejedelem
66
II. Ulászló lengyel fejedelem családfája
67
V. Boleszláv lengyel fejedelem
Jan Matejko: Göndörhajú Boleszláv
Bolesław IV Kędzierzawy (ur. ok. 1122, zm. 5 stycznia 1173) – książę mazowiecki od 1138, śląski w latach 1146-1163 i sandomierski od 1166. Książę krakowski i książę zwierzchni Polski w latach 1146-1173. Bolesław IV Kędzierzawy (1121 lub 1122-1173), syn Bolesława III Krzywoustego i Salomei z Bergu. Od 1138 książę mazowiecki, od 1146 zwierzchni książę Polski. Dwukrotnie żonaty: 1136 poślubił księżną ruską Wierzchosławę, córkę księcia nowogrodzkiego Wszewołoda, a po jej śmierci (1148) prawdopodobnie około 1160 pojął za żonę Marię, nieznanego pochodzenia. Po śmierci ojca (1138) otrzymał w dziedziczne władanie Mazowsze z Kujawami. Przewodził opozycji młodszych książąt (juniorów) w walce z seniorem Władysławem II Wygnańcem. Po wygnaniu brata z kraju 1146 (Władysław II udał się po pomoc do króla niemieckiego Konrada III) Bolesław objął władzę nad dzielnicą senioralną z Krakowem, nad Śląskiem, a także nad dzielnicą sandomierską jako opiekun nieletniego księcia Henryka Sandomierskiego. Jeszcze w tym samym roku powstrzymał na linii Odry najazd Konrada III, który interweniował w imieniu Władysława II, dążąc do przywrócenia seniora na tron; Bolesław złożył wówczas Konradowi III hołd lenny i obiecał poddać się jego arbitrażowi w sporze z bratem. 1148 przybyły do Polski legat papieski Gwidon zażądał przywrócenia tronu Władysławowi II, a po odmowie rzucił klątwę na Piastów, ich kraj zaś obłożył interdyktem. 1157 Bolesław został pokonany przez wojska, wspomagającego Władysława II, cesarza Fryderyka I Barbarossę; zdołał jednak utrzymać władzę zwierzchnią nad Polską, za cenę złożonego wówczas cesarzowi hołdu lennego w Krzyszkowie (Bolesław obiecał ponadto, że stawi się na dworze cesarskim i wyjaśni sprawę konfliktu z bratem, jako gwarancję przyrzeczenia wysłał na dwór cesarski zakładników, m.in. swego najmłodszego brata, Kazimierza II Sprawiedliwego). Po śmierci Wygnańca (1159), w akcie łaski wielkoksiążęcej, Bolesław przekazał jego synom we władanie Śląsk, zatrzymując dla siebie główne grody. 1166 podjął nieudaną próbę podboju Prus, w czasie której synowie Władysława II zajęli ważniejsze grody Śląska. Bolesław wydzielił bratu Kazimierzowi II niewielkie księstwo wiślickie. Podczas swego panowania uczynił liczne nadania na rzecz kościoła, ufundował m.in. kolegiatę Kanoników Regularnych w Czerwińsku (ok. 1160), a także romańską kolegiatę w Tumie pod Łęczycą (1161). Po jego śmierci dzielnicę mazowiecką objął syn Leszek. Miejsce pochówku Bolesława jest nieznane.
http://pl.wikipedia.org/wiki/Boles%C5%82aw_IV_K%C4%99dzierzawy http://portalwiedzy.onet.pl/53892,,,,boleslaw_iv_kedzierzawy,haslo.html
68
IV. Boleszláv, más néven Göndörhajú Boleszláv (lengyelül Bolesław IV Kędzierzawy), (1120 vagy 1121 – 1173. január 5.) Mazóviai herceg 1138-tól, Krakkóban, Kujaviában és Gnieznoban 1146-tól, Lengyelország nagyhercege 1146-1173 között. Apja III. Ferdeszájú Boleszláv, anyja bergi Salome.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1146 – 1173. január 5. Elődje: II. Ulászló Utódja: III. Mieszko
Életrajzi adatok Született: 1120 vagy 1121 Édesapja: III. Boleszláv Édesanyja: Bergi Salome Házastársa: Boleszláv kétszer nősült. 1.) Első felesége, akit bizonyosan még apja halála előtt vett feleségül (valószínűleg 1136-ban), Novgorodi Vierchoszlava – Vjacseszlava (1125–?) – volt, (1148 előtt halt meg) Novgorodi Vszevolod fejedelem lánya. Ebből a házasságból Boleszlávnak egy fia született, aki apja nevét kapta. Boleszláv Boleszlávovics 1172-ben halt meg, és Göndörhajú Boleszlávot nagyon megviselte elsőszülött fia halála. 2.) 1148 után, (valószínűleg 1160 körül) Boleszláv másodszor is megnősült a közelebbről nem ismert Máriával (1140–1173), akitől fia (Leszek) és ismeretlen nevű lánya született, aki egy orosz fejedelmi családból való férfihez ment feleségül. Gyermekei: Vjacseszlavától: Boleszláv, 1 leány, Leszek (1162–1186) Elhunyt: 1173. január 5.
Családfa IV. Boleszláv III. Ferdeszájú Boleszláv második legidősebb fia volt és legidősebb második házasságából Bergi Saloméval. 4. I. Ulászló Herman †1102. június 4. 5. Cseh Judit †1086. december 25. 6. Henrik Berg-Schalklingen 7. Mochentali Adelaida
2. III. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28. 1. Göndörhajú Boleszláv †1173. február 5. 3. Bergi Salome †1144. július 27.
69
Göndörhajú Boleszláv családfája
70
Apja halálakor Bolesláv már nagykorú volt és így elfoglalhatta a Ferdeszájú Boleszláv testamentumában rá osztott országrászt Mazóviát. Nem tudni pontosan, hogy a terület milyen nagy volt akkoriban, valószínűleg azonban nem foglalata magába Kujáviát, mely hasonlóan nyugati NagyLengyelországhoz a szeniorális országrészhez tartozott. Boleszláv uralkodásának első éveiben anyja, Salome és a Ferdeszájú Boleszkáv palatinusa, Wszebor befolyása alatt volt, akik féltek, hogy bátyja, II. Száműzött Ulászló aki apjuk akaratából az ország főhercege lett kihasználja katonai és politikai fölényét és kényszeríteni fogja a juniorokat, hogy elhagyják országrészeiket. Az első súrlódásokra a szeniorral 1141-ben került sor, amikor Salome II. Ulászló hozzájárulása nélkül Łęczycában a főurak gyűlését hívta össze, melyen elhatározták, hogy legkisebb lányát férjhez adják a kijevi fejedelem egyik fiához, hogy ilyen módon szerezzenek szövetségest egy esetleges konfliktus esetére. Sajnos a juniorok ezen az első összeütközésen határozott vereséget szenvedtek, mivel amikor a kijevi fejedelem választás előtt állt, hogy Salome gyenge fiai vagy a hatalmas szeniorral lépjen szövetségre, ez utóbbit választotta, férjhez adva lányát Zvinyiszlávát Ulászló legidősebb fiához, I. Magas Boleszlávhoz. További megalázást jelentett Boleszláv és Mieszko számára Ulászló hadjárta Orosz segítséggel 1142 és 1143 között. A béke csak két évig tartott, mivel valamikor 1144-ben meghalt Salome, és azonnal vita keletkezett arról, mi legyen az utána maradt özvegyi haszonélvezettel, vagyis a łęczycai hercegséggel. Az öregebb testvérek elhatározták, hogy ez a föld maradjon meg addig, amíg legfiatalabb testvérük, Henrik és Kázmér el nem éri nagykorúságát, hogy anyjuknak korábbi birtokából elégítsék ki a két fiút. Ez az ötlet azonban nem tetszett Ulászlónak, aki úgy gondolta, hogy a kérdéses föld csak ideiglenesen lett leválasztva a szeniorális országrészből és most vissza kellene oda csatolni. A polgárháború kitörése így csak idő kérdése volt. A háború teljes erővel 1145-ben robbant ki, és úgy tetszett, hogy a juniorok dicstelen vereségével és az ország egyesítésével fog véget érni Ulászló által. Meglepetésre azonban Boleszláv és Mieszko egyesített erői vereséget mértek a szenior sebtében összerántott egységeire a Pilica folyónál. Nem volt jelentőség nélküli az sem, hogy a juniorok oldalán harcolt Ferdeszájú Boleszláv egykori palatinusa, Wszebor, akinek háborús tapasztalatai lényegesen felülmúlták Ulászló hadvezériét. Hamarosan azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor a szenior Oroszországból fegyveres segítséget kapott. Boleszláv ekkor fogcsikorgatva lemondott anyja korábbi területéről. A juniorok visszalépése azonban nem oldotta meg véglegesen a problémát. Ulászló bízva erejében elhatározta, hogy végleg leszámol a juniorokkal, vagyis kiüldözi mostohatestvéreit az országból. Váratlanul azonban a fiatalabb fiúk oldalára állt a teljhatalmú palatinus, Piotr Włostowic, aki számára a herceg tervei túlságosan radikálisok voltak és azzal fenyegették, hogy gyengülni fog helyzete. Valóban II. Ulászló gyors válaszlépés mellett döntött: bebörtönözte a palatinust, majd megvakíttatta és arra kényszerítette, hogy Oroszországba menjen, de ez a döntés jelentősen meggyengítette a herceg helyzetét. Sőt, mi több, azt eredményezte, hogy Kijevi Vsevolod visszautasította segítség küldését Ulászlónak. Annak, hogy a kijevi uralkodó végül nem küldött segítséget, lehetett sokkal prózaibb oka is, mégpedig a kijevi fejedelemség belső nehézségei. 1146 elején Ulászló uralkodása ellen a főurak fellázadtak, mivel nem nyugodtak bele Piotr Włostowicz sorsába. Mindennek ellenére Ulászló végső győzelme valószínűnek látszott, annál is inkább, mert Mazóviából visszavonulásra kényszerítette őket Poznańba 1146 tavaszán. Ott azonban, nemcsak azért, mert Ulászló háta mögött lázadás tört ki, hanem elsősorban azért, mert a szenior ellen fellépett a gnieznoi érsek, Żnini Jakab, aki Ulászlóra egyházi átkot mondott, a szenior váratlanul vereséget szenvedett. II. Ulászló kénytelen volt fiaival Németországba, III. Konrád udvarába menekülni. A juniorok miután elűzték bátyjukat, újra felosztották az országot. Sziléziát és a krakkói orzságrészt Boleszláv foglalta el, keleti Nagy-Lengyelországot III. Mieszko, a sandomierzi országrészt a legfiatalabb, Henrik (országrész nélkül maradt a fiatalkorú Kázmér).
71
Felesége, Bebenberg Ágnes családi kapcsolatainak köszönhetően Ulászlónak még 1146-ban sikerült rávenni a német királyt a lengyelországi fegyveres beavatkozásra. A sebtében megszervezett hadjáratban nem akartak a határmenti őrgrófok a lengyelekkel összetűzni, végül a határmenti Odera áradása visszafordulásra késztette a királyi hadakat minden eredmény nélkül, hacsak azt nem vesszük, hogy Boleszláv hűbéresküt tett III. Konrádnak. A következő években Boleszláv öccsével Mieszkóval jó viszonyt igyekeztek tartani a túlerőben lévő nagyhatalommal, a Hohenstaufokkal, Ulászló szövetségesével szembenálló erőkkel. E célból 1148-ban a juniorok kongresszust hívtak össze Kruszwicába, amelyre meghívták az akkor alakuló Brandenburg uralkodóját, Albrechtet. A kongresszuson megállapodtak arról, hogy a hercegek nővérét, Juditot feleségül adják az őrgróf fiához, Ottóhoz. Boleszláv és Mieszko katonailag is támogatták a németeket a még pogány wieletekkel szemben, amivel elősegítették azt, hogy megerősítsék a németek uralmukat a Spree folyó mentén. A piast hercegek másik megbízható szövetségese a meisseni őrgróf, Konrád lett. Eleinte nagyon jól alakultak Boleszláv kapcsolatai a Hohenstafok másik politikai ellenfelével, a pápával. 1147-ben Humbold, pápai legátus még Boleszláv lengyelországi szeniorátusát is elismerte. Egy évvel később azonban Ulászló feleségének, Ágnesnek politikai ellenakciója következtében ismét megjelent az országban Gwidon követ azzal kapcsolatban, hogy visszautasították Ferdeszájú Boleszláv legidősebb leszármazottjának visszatérését a hatalomba, egyházi átok alá helyezte a juniorokat, az országot pedig kiközösítette. Ez a büntetés azonban gyakorlatilag hatástalan volt, mivel a juniorokkal szolidáris lengyel egyházi hierarchia nem támogatta. Az ország új rendjét fenyegető újabb veszély 1157-ben bukkant fel, amikor Barbarossa Frigyes megemlékezett a száműzött Piast sorsáról. Ez alkalommal a hadjárat jól volt szervezve és a német uralkodó komolyan elhatározta, hogy a lengyel hercegeket lemondásra kényszeríti. Nem tudni, milyen okból döntött Göndörhajú Boleszláv amellett a ragyogó taktika mellett, hogy nem kel át az Oderán, hanem felégeti Głogówot és Bytom Odrzańskit, a két várat, mely évszázadok óta védte a lengyel határt. A császár hadseregével Nagy-Lengyelországba vonult és ostrom alá vette Boleszlávot Poznańban. A dolgok ilyen alakulásánál Göndörhajú Boleszláv kénytelen volt megalázó tárgyalásokba bocsátkozni és nem kevésbé szégyenletes ceremónián hűbéresküt tenni a Poznań melletti Krzyszkowoban. Boleszlávnak durva darócban, zsinórral a nyakához kötött karddal, térdenállva könyörögni a császártól, hogy bocsásson meg, melynek fejében Barrarossa Frigyes kegyesen megengedte, hogy tovább kormányozza az országot. Boleszláv ezen kívül óriási hadisarcot volt kénytelen fizetni. Ismeretlen ok miatt Száműzött Ulászló sorsa nem változott az egyezmény szerint. Boleszláv megígérte, hogy karácsonykor megjelenik Magdeburgban, és garanciaként Kázmért, fiatalabb öccsét túszul adta, de a császár is és még inkább Boleszláv is más ügyekkel volt később elfoglalva, egyikük sem sietett realizálni a Krzykowban megkötött egyezményt. Végül két évvel később 1159-ben Száműzött Ulászló meghalt. Ulászló halála lehetővé tette fiai, Magas Boleszláv és Görbelábú Mieszko visszatérését Lengyelországba a sziléziai országrészbe. Annak oka, hogy visszajöhettek, elsősorban az volt, hogy nem apjukkal ellentétben semmi veszélyt nem jelentettek Göndörhajú Boleszláv uralmára. A dinasztia szeniorja megfelelően biztosította azt, kezében tartva az országrész legfontosabb várait, vagyis Wrocławot, Legnicát, Głogówot, Opolét és Racibórzt. Miután elhárította a német intervenció veszélyét, Boleszláv hozzákezdett a pogány poroszok leigázásának merész terve megvalósításához. Ez a kérdés azért került előtérbe, mert egyre gyakrabban törtek be a balti törzsek Boleszláv országrészébe, vagyis Mazóviába. Egész Európában népszerű volt keresztes háborút indítani a pogányok ellen és nyomást gyakorolt ilyen irányba a pápa és a császár is. Azonban az, hogy új provinciát hódítson meg, meghiúsult 1166-ban egyrészt a lengyel vezetés tehetségtelensége, másrészt a porosz vezetők árulása folytán. A mazúriai mocsaraknál állított csapdában elesett a hadjárat egyik vezére Sandomierzi Henrik herceg, maga Boleszláv is alig tudta életét megmenteni. Henrik halála után Göndörhajú Boleszláv a testamentum ellenére magának tartotta meg a hercegségét abból a feltételezésből kiindulva, hogy Sandomierz a szeniorális országrészből lett kihasítva. Ez békétlenséget váltott ki az országban és Igazságos Kázmér lázadását, amit Öreg Mieszko, Kis-Lengyelország főurai, Miechowi Jaksa és Świętosław, Piotr Włostowic fia, valamint János, 72
gnieznoi érsek és Gedko, krakkói püspök is támogatott. A lázadók 1168 februárjára gyűlést hívtak össze Jędrzejówba, melyen III. Mieszkót választották új főhercegnek, míg Sandomierzt Kázmérnak ajánlották fel. A háború mégsem tört ki, mivel IV. Boleszláv a lázadók néhány követelésébe beleegyezett, három részre osztotta fel Henrik örökségét: Wiślicát Kázmér kapta, Sandomierzt Boleszláv, a harmadik, közelebbről nem ismert részt III. Mieszko. 1166-ban kihasználva azt, hogy a dinasztia szeniorja vereséget szenvedett Poroszországban, a sziléziai hercegek, Magas Boleszláv és Görbelábú Mieszko, abból a célból, hogy a teljes hatalmat megszerezzék a tartományukban Göndörhajú Boleszláv legénységét eltávolították a fontosabb sziléziai várakból. Göndörhajú Boleszláv ellencsapása teljes kudarccal végződött és a szenior kénytelen volt elismerni a kialakult helyzetet. Nem jelentette azonban ez, hogy Göndörhajú Boleszláv nem kísérte kitüntetett figyelemmel öccseit és amikor 1172-ben Magas Boleszláv ellen lázadt öccse Mieszko és legidősebb fia Opolei János, támogatta a rebelliseket, jelentősen hozzájárulva a wrocławi herceg száműzetésbe küldéséhez. Ez Barbarossa Frigyes újabb beavatkozásával fenyegetett, aki csak 8000 grzywnia ezüst lefizetésével (az összeget a beteg Göndörhajú Boleszláv helyett III. Mieszko adta át) és Boleszláv Sziléziába való visszatérésével állt el támadó szándékától. Magas Boleszlávnak bele kellett nyugodnia abba, hogy országrészét meg kell osztania testvérével és fiával. Boleszláv halála előtt egy évvel 1172-ben a kis-lengyelországi urak egy része is, akik elégedetlenek voltak a szenior túlságosan erős hatalmával, lázadást kísérelt meg. A lázadók Krakkó trónját felajánlották Igazságos Kázmér wiślicai hercegnek. Csak Boleszláv legfiatalabb öccse tiltakozása az ilyen radikális lépés ellen és a szenior visszalépése eredményezte, hogy végül nem történt összetűzés. Göndörhajú Boleszláv híres volt az egyháznak juttatott adományairól. Különösen sokat gazdagodott általa a wrocławi Legszentebb Szűz Mária és szent Vince templom, a trzemiesznoi bencés kolostor, vagy a łęczycai társas káptalan templom. 1151 körül Boleszláv társaskáptalan templomot alapított Czerwińskben. IV. Boleszláv 1173. február 5-én halt meg és bizonyára a płocki katedrálisban temették el apja és nagyapja, I. Ulászló Herman mellé. A fiatalkorú Leszek feletti gyámságot – aki a mazóviai orzságrész örököse lett – a dinasztia új szeniorja, Öreg Mieszko töltötte be, aki Kis-Lengyelországban átvette a hatalmat. http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem
73
III. Mieszko lengyel fejedelem
Jan Matejko - Mieszko III Stary
Mieszko III Stary (wielkopolski) (ur. między 1122 a 1125, zm. 13 lub 14 marca 1202 w Kaliszu) – książę wielkopolski (część zachodnia z Poznaniem) w latach 1138-1177/9,11821202, książę senior w latach 1173-1177, książę zwierzchni Polski 1198-1199, 1199-1202, we wschodniej Wielkopolsce z Gnieznem w latach 1173-1177/9, 1182-1202, w księstwie kaliskim w latach 1173-1177/9, 1182-1191,1194-1202, w południowej Wielkopolsce (nad Obrą) w latach 1138-1177/9, książę zwierzchni Pomorza Gdańskiego w latach 1173-1177/9, 1198-1199, 1199-1202, książę krakowski w latach 1173-1177, 1191, 1198-1199, 1199-1202, książę kujawski w latach 1195-1198. Mieszko III Stary (ok. 1126-1202), syn Bolesława Krzywoustego. Książę wielkopolski od 1138, krakowski 1173-1177 i 1191. Będąc księciem w dzielnicy senioralnej dążył do wzmocnienia swej władzy, co wywołało bunt możnych i wybór na tron krakowski Kazimierza Sprawiedliwego w 1177. Wygnany z kraju, powrócił ok. 1182 przejmując władzę w Gnieźnie, następnie w całej Wielkopolsce. W 1191 przejściowo powrócił na tron krakowski. Od 1198, w imieniu małoletniego Leszka Białego, faktycznie sprawował rządy w Krakowie. Podejmował próby podporządkowania sobie innych dzielnic. http://pl.wikipedia.org/wiki/Mieszko_III_Stary http://portalwiedzy.onet.pl/30945,,,,mieszko_iii_stary,haslo.html
74
III. Mieszko – Jan Matejko rajza Lengyelország nagyfejedelme Először:
Másodszor:
Uralkodási ideje: 1173 – 1177
Uralkodási ideje: 1191 – 1191
Elődje: IV. Boleszláv
Elődje: II. Kázmér
Utódja: II. Kázmér
Utódja: II. Kázmér Harmadszor:
Negyedszer
Uralkodási ideje: 1198 – 1199
Uralkodási ideje: 1199 – 1202
Elődje: I. Leszek
Elődje: I. Leszek
Utódja: I. Leszek
Utódja: III. Ulászló Életrajzi adatok
Született: 1122 körül Édesapja: III. Boleszláv Édesanyja: Bergi Salome Házastársa: 1) Magyarországi Erzsébet (1128–1150), 2) Kievi Eudoxia (1131–1187) Gyermekei: Erzsébettől: Odó (1149–1194), István (1150–1177), Erzsébet (1152–1209), Vircsoszlava (<1153–<1223) és Judit; Eudoxiától: Boleszláv (1159–1195), Mieszko (1160–1193), III. Ulászló (1161–1231), Salomea és Anasztázia (1164–1240<) Elhunyt: Kalisz, 1202. március 13.
Családfa 4. I. Ulászló Herman †1102. június 4. 5. Přemysl Judit †1086 december 25. 6. Henrik von Berg-Schalklingen 7. Mochentali Adelaida
2. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28. 1. III. Öreg Mieszko †1202. március 13. v. 14. 3. Salome von Berg †1144. július 27.
75
III. Mieszko családfája
76
III. Mieszko, másnéven Öreg Mieszko (lengyelül Mieszko III Stary), (1122–1125 között – 1202. március 13. vagy 14.) Nagy-lengyelországi herceg 1138–1177-ig és 1182–1202 között, Lengyelország idősebb hercege 1173–1177 között, Lengyelország nagyhercege 1198–1199 és 1199-1202 között, keleti Nagy-Lengyelországban Gnieznoval 1173–1177 között, és 1182-1202 között, a kaliszi hercegségben 1173–1177, 1182–1191 és 1194–1202 között, déli Nagy-Lengyelországban 1138–1177 között, a gdański Pomeránia nagyhercege 1173–1177, 1198-1199 és 1199–1202 között, krakkói herceg 1173–1177, 1191-ben, 1198–1199 és 1199–1202 között, kujáviai herceg 1195–1198 között. Családja III. Mieszko kétszer nősült. Első feleségétől, Magyarországi Erzsébettől két fia született: Odon (Odo) poznański (wielkopolski, Mieszkowic) (sz.: 1141 és 1149 között, meghalt 1194. április 20-án, Stefan (sz.: 1150 körül, meghalt 1168 és 1177 között) és három lánya: Wierzchosława Ludmiła Wielkopolska, Bitch gróf és Lotaringia hercege felesége sz.: 1152 előtt, meghalt 1223-ban, Judit, III. Bernard anhalti gróf, szász herceg felesége, sz.: 1154 előtt, meghalt 1201. december 12-én, Erzsébet II. Sobiesław olomouci és csehországi herceg felesége, halála után Konrád alsólausitzi őrgróf felesége, sz.: 1154 előtt, meghalt 1209. április 2-án. A Rurik dinasztiából származó Eudokszijával kötött második házasságából három fia született: Boleszláv, sz.: 1159, meghalt 1195. szeptember 13-án, Ifjabb Mieszko, sz.: 1160 és 1165 között, meghalt 1231. november 3-án, II. Hosszúlábú Ulászló, sz.: 1161 és 1166 között, meghalt 1231. november 3-án, valamint két lánya: Salome, II. Racibor nyugat-pomerániai herceg felesége, sz.: 1162 és 1164 között, meghalt 1183. május 31-én, Anasztázia, II. Boguszláv nyugat-pomerániai herceg felesége, sz.: 1170 előtt, meghalt 1240. május 31.
Élete Öreg Mieszko Ferdeszájú Boleszláv hatodik fia volt, de második feleségétől, Salome von Bergtől negyedik. Nem tudni, pontosan mikor született, de születésének 1122 és 1125 közé kellett esnie, mivel apja 1138-as halálakor már nagykorúnak ismerték el ahhoz, hogy elfoglalhassa országrészének trónját. Továbbá Mieszko még apja életében vette feleségül a magyar Erzsébetet, aki lehet, hogy II. Béla magyar király, vagy apja Álmos, esetleg II. István lánya volt. Az eskűvő valószínűleg 1136-ban volt az egy évvel korábban Merseburgban kötött megállapodás értelmében. Ferdeszájú Boleszláv testamentumában III. Mieszko Nagy-Lengyelország nyugati részét kapta Poznań fővárossal. A másik őt érintő rendelkezés szerint alárendelték II. Száműzött Ulászlónak, a dinasztia szeniorjának. Az első komolyabb összetűzésre Ulászlóval 1140-1141 fordulóján került sor, amikor a juniorok, vagyis Göndörhajú Boleszláv és III. Mieszko édesanyjukkal összehívta a főurak gyűlését Łęczycára a szenior herceg tudomása nélkül, melyen elhatározták legfiatalabb húguk, Ágnes férjhezadását a kijevi fejedelem, Vszevolod Olegovics fiához. Csak Ulászló gyors beavatkozásának köszönhető, hogy sikerült elhárítani azt a veszélyt, amit a juniorok önálló politikája okozott, de a kijevi nagyherceg, akinek szabadságában állott választani az erős Ulászló és a Salome gyenge fiai között, természetesen az elsőt választotta. Már egy évvel később 1142 és 1143 fordulóján Ulászló orosz segítséggel megtorló intézkedéseket hozott a lázongó juniorok ellen.
77
1144. július 27-én meghalt Mieszko és Boleszláv anyja, Salome grófnő. Ekkor, mivel nem számított kifogásaikra, fegyverrel elfoglalta az özvegyi országrészt (vagyis a łęczycei földeket) és előkészületeket tett a juniorokkal való végső leszámolásra. A harc 1145-ben tört ki. Ekkor Ulászló annak ellenére, hogy orosz segítséget kapott, váratlanul vereséget szenvedett valahol a "lengyel földek közepén" (részletek: csata a Pilica mocsarában). Ezután egyezséget kötöttek, melynek értelmében a nem túl nagy katonai erővel rendelkező juniorok jelentős területeket adtak át a szeniornak. A béke mellett különösen erősen érvelt II. Ulászló palatinusa, az állam egyik leghatalmasabb személyisége, Piotr Włostowic. Ezért a túlságosan önálló politikájáért Piotr megvakíttatással, részleges vagyonelkobzással és az országból való száműzetéssel fizetett. Ez a tett azonban Ulászló számára is negatívumokkal járt – azt eredményezte, hogy a főurak egy része elpártolt tőle. Az újabb háború 1146 elején tört ki. Ez alkalommal Ulászló nem számíthatott orosz szövetségesére, mivel az saját bajával volt elfoglalva (ráadásul Ulászló csapatainak egy részét fia, Magas Boleszláv vezetésével Vszevolod segítségére Kijevbe küldte). A szenior mégis biztos volt győzelmében és kezdetben úgy látszott, hogy törekvését siker kíséri, mivel Boleszláv és Mieszko félve a nyílt összecsapástól bezárkózott a megerősített Poznańba, melyet Ulászló azonnal megostromolt. Itt azonban váratlanul megfordult a szerencse, és a szenior vereséget szenvedett. Ulászló vereségének oka az egyházi kiátkozás volt, melyet a gnieznoi érsek, Żnini Jakab mondott ki rá, valamint az, hogy az egyeduralmat ellenző főurak sikeres felmentő akciót szerveztek. Ferdeszájú Boleszláv legidősebb fiának veresége teljes volt – még 1146 májusa előtt egész Lengyelország a juniorok kezére került, Ulászlót pedig német emigrációba kényszerítették: III. Konrád római király udvarába menekült. Az ország új urai, Göndörhajú Boleszláv és III. Mieszko új rendet vezetett be az országban. Az új szenior Boleszláv lett, aki Ulászló orzságrészét, Sziléziát is elfoglalta. Mieszko az új realitásokat felismerve megelégedett bátyja közvetlen munkatársának szerepével. Saját országrészét, Sandomierzt öccse, Henrik foglalta el. 1146 augusztusában Lengyelország ellen vezetett hadjáratot III. Konrád, aki vissza akarta segíteni a trónra Ulászlót. Ez a vállalkozás vereséggel zárult amiatt, hogy az Odera megáradt és a német hűbéreseknek nem akaródzott háborúzni. Végül egyezményt kötöttek a felek, melynek értelmében III. Konrád elismerte uralkodónak Boleszlávot annak fejében hogy Boleszláv hűbéresküt tett és sarcot fizetett. A juniorok és Ulászló viszályának megoldását későbbre halasztották, a németországi találkozóta, melyre Boleszláv és Mieszko kötelezettséget vállalt. A megállapodás szerinti tanácskozásra nem került sor, mivel III. Konrád a keresztes hadjárat előkészületeivel volt elfoglalva. Eközben a lengyel hercegek sem ültek tétlenül. 1147 májusában kérelemmel fordultak III. Jenő pápához hogy erősítse meg a trzemesznoi kolostor számára tett adományokat, ami egyértelmű elismerése volt uralmuknak. 1147-ben egyidejűleg III. Konrád hadjáratával a szentföldre, III. Mieszko a nagy-lengyelországi lovagok élén részt vett a vendek elleni keresztes hadjáratban, melyet Medve Albert, Nordmark őrgrófja szervezett Konrád, meißeni őrgróffal együtt. Ez alatt a hadjárat alatt Mieszko igyekezett megvédeni a Spree folyóhoz fűződő lengyel érdekeket támogatva politikailag és katonailag egyes szláv nemzetségfőket. Ezek a tettek nyugtalanították Medve Albertet, aki 1148 elején Kruszwicába ment abból a célból, hogy egy megállapodást dolgozzanak ki, melynek azonban a szövegét nem ismerjük. Annyi azonban tudott, hogy házassági szerződést kötött Boleszláv és Mieszko nővére Judit Ottóval, Brandenburg első őrgrófjával, Albert fiával. III. Mieszko első felesége, Magyar Erzsébet 1150 és 1154 között meghalt. Ekkor a nagylengyelországi herceg elhatározta, hogy másodszor is megházasodik Eudokszijával, Izaszlav kijevi nagyherceg lányával, ennek a házasságnak védelmet kellett volna biztosítania a kétfrontos háború ellen egy állandóan fenyegető német beavatkozás esetére. Barbarossa Frigyes német-római császár hadjáratára 1157-ben került sor. Ismeretlen okoknál fogva Boleszláv és Mieszko nem kísérleteztek a hagyományos védelmi vonallal az Odera folyón – felégették az ottani várakat Głogówban és Bytomban és megkezdték a visszavonulást Nagy-Lengyelország belseje felé. Krzyszkowonál – Poznań mellett – a császári táborban Boleszláv hűbéresküt tett, és nyakába kötött karddal kérte Frigyes bocsánatát.
78
A lengyel uralkodók a császárnak hatalmas hadisarcot fizettek és megígérték, hogy erősítést küldenek az olaszországi hadjáratra, valamint hogy karácsonykor megjelennek Magdeburgban, ahol a végső vita lesz a száműzött uralkodóval, Ulászlóval. Az egyezmény hiteléül a juniorok túszokat küldtek Németországba a kiskorú II. Igazságos Kázmérral az élen. Csak a császár elkötelezettsége az itáliai ügyekben és II. Ulászló halála 1159 májusában tette lehetővé, hogy a juniorok nem voltak kénytelenek a számukra veszélyt jelentő krzyszkowoi egyezményt végrehajtani. (Ulászló halálával 1163-ban visszatérhettek fiai – Magas Boleszláv és Görbelábú Mieszko). 1166 októberében a poroszok elleni hadjáratban elesett Henrik sandomierzi herceg, aki végrendeletében átadta országrészét legfiatalabb öccsének, Igazságos Kázmérnak, aki addig nem rendelkezett saját országrésszel. Göndörhajú Boleszláv a végrendelet ellenére azonban magánál tartotta a hercegséget abból az alapállásból kiindulva, hogy Sandomierz a szenior országrészéből lett kihasítva. Ez a döntése nyugtalanságot váltott ki az országban és Igazságos Kázmér lázadását, akit III. Mieszko és a kis-lengyelországi főurak, Miechowi Jaksa és Świętosław, Piotr Włostowic fia, valamint a gnieznoi érsek, Jan és a krakkói püspök, Gedko is támogattak. A pártütők 1168 februárjában tanácskozást hivtak össze Jędrzejówba, melyen III. Mieszkót választották az új főhercegnek, míg a sandomierzi hercegséget Kázmérnak ajánlották fel. Háború mégsem tört ki, mivel IV. Göndörhajú Boleszláv beleegyezett a pártütők követeléseinek egy részébe – három részre osztotta fel Henrik örökségét: Wiślicát kapta Kázmér, Sandomierzt Boleszláv és a harmadik nem ismert területet pedig III. Mieszko. 1172-ben Sziléziában zavaros események történtek. A zendülés következtében, melyet Magas Boleszláv ellen bátyja Mieszko és fia Opolei Jarosław robbantott ki, a wrocławi herceg száműzetésbe kényszerült Németországba. Hogy elejét vegye a császár beavatkozásának, III. Mieszko Magdeburgba ment 8000 grzywnia sarccal és azzal az ígérettel, hogy Boleszláv visszatérhet trónjára. Ebben az esetben a feltételek teljesültek. Boleszláv visszatért a hatalomba Wrocławban, azonban bele kellett egyeznie abba, hogy öccse és fia számára saját országrészt hasít ki. IV. Göndörhajú Boleszláv halála. Öreg Mieszko az új szenior herceg 1173. február 5-én meghalt Göndörhajú Boleszláv és Mieszko szenior herceg lett. III. Mieszko uralmát az összes lengyel herceg elismerte, így az új főherceg ettől a perctől egész Lengyelország hercegének (latinul dux totius Poloniae) nevezii magát. A Mennicában zsidó mesteremberek által vert érméken megjelenik a királyi cím is (ezt a történészek nem egységesen datálják 1173-1202 közé. Politikájának fő célja, hogy a lehető legnagyobb hatalmat tartsa a szenior herceg a kezében és újra centralizálja az országot. A főurak véleménye szerint szigorúan őrködött az uralkodó monopóliumai felett. Mieszko kormányzási központja annak ellenére, hogy elfoglalta a krakkói trónt, Nagy-Lengyelországban maradt, Kis-Lengyelországot kinevezett helyettessel kormányozta. Ez a helyettes Henryk Kietlicz lett. A külpolitikában sikereket ért el lánya házassága révén. A dinasztikus politika kiterjedt alkalmazásával felújította többek között Lengyelország fennhatóságát Nyugat-Pomeránia felett. Országos felkelés III. Mieszko uralkodásával szemben. II. Igazságos Kázmér az új krakkói herceg A hercegi jogok teljes kihasználása a kis-lenyelországi főurak lázadásához vezetett, amit a krakkói püspök Gedko, I. Magas Boleszláv és Poznani Odon, III. Mieszko legidősebb fia is támogatott. Mieszko fia pártütésének oka az volt, hogy apja előnyben részesítette második házasságából született gyermekeit, valamint az, hogy kísérletet tett arra, hogy Odont papi pályára terelje. A pártütés teljesen meglepte III. Mieszkot, mivel 1177 húsvétján még semmi nem utalt viszályra, annál is inkább, mivel a főherceg által Gnieznóba összehívott főúri és hercegi tanácskozáson igen sokan jelentek meg. Kis-Lengyelország csaknem ellenállás nélkül adta meg magát a lázadóknak, mivel az ő oldalukra állt át III. Mieszko legfontosabb embere Henryk Ketlicz is. Egyúttal Kázmér kislengyelországi akciójához csatlakozott Sziléziában Magas Boleszláv, Nagy-Lengyelországban pedig Odon. Itt komoly helyzet alakult ki, mivel Sziléziában a wrocławi herceget Görbelábú Mieszko és Opolei Jaroszláv ismét eltávolította országrészéből. Ezzel Boleszláv utolsó esélye is semmivé lett, hogy megszerezze a szeniorátust és eljusson Krakkóba II. Kázmér segítségét kérni. NagyLengyelországban a harcok ugyancsak elhúzódtak valószínűleg 1179-ig, amikor is nem látszott több lehetőség az ellenállás folytatására, III. Mieszko visszavonult ellenfele elől Racibórzba. Nem sokkal 79
később a lázadók katonai túlereje hatására Görbelábú Mieszko is elhagyta Öreg Mieszkót, megelégedve a Kis-Lengyelországból kihasított Oświęcimmel, Bytommal és Siewierzzsel. Emigráció. Visszatérés Lengyelországba és kibékülés Mieszkóval és Odonnal 1179-ben politikai emigrációba kényszerítették. Először Csehországba ment, ott azonban veje II. Szobieszláv cseh herceg megtagadta a segítséget, majd Németországba ment, ahol Mieszko számított Barbarossa Frigyesre, akinek a trónjára visszasegítése fejében 10 000 grzywnia fizetséget is ígért eredménytelenül, végül Nyugati Pomerániába utazott, ahol végül is veje Boguszláv herceg megsegítette. Pomerániából Mieszko felvette a kapcsolatot lengyelországi támogatóival, akik a gnieznoi érsek, I. Zdisław köré csoportosultak, és 1181-ben sikerült segítségükkel visszafoglalni Nagy-Lengyelország keleti részét Gnieznoval és Kaliszsal, mely terület addig a szenior országrészéhez tartozott. Ugyanekkor Mieszkonak sikerült Nagy-Lengyelország nyugati részét is visszaszerezni. Odon fiánál csak az országrész Odera körüli déli részei maradtak. 1182-ben formálisan is egyesítették az apai és fiúi részeket. Ezen események alatt II. Kázmér ismeretlen okból teljes passzivitást tanusított, semmit sem tett az ellen, hogy Mieszko visszaszerezze Nagy-Lengyelországot. Mieszko kísérlete a hatalom visszaszerzésére. Kujávia meghódítása 1184-ben Mieszko igyekezett felkelteni VI. Henrik német-római császár érdeklődését sorsa iránt jelentős pénzösszeg felajánlásával. Ezt a törekvést védte ki Kázmér azzal, hogy a nagy-lengyelországi herceg által felajánlott összegnél nagyobbat fizetett Henriknek. A kis-lengyelországi kudarcot III. Mieszko Mazóviában próbálta ellensúlyozni Göndörhajú Boleszláv betegeskedő fia, Leszek által. Sikerült ugyanis meggyőznie a mazóviai herceget arról, hogy végrendeletében nevezze meg Mieszko fiát, Ifjabb Mieszkot utódjául. Csak Ifjabb Mieszko tehetségtelen kormányzása és túlságosan önkényeskedő fellépése következményeképpen változtatta meg 1185-ben, egy évvel halála előtt végrendeletét és utódjának Igazságos Kázmért nevezte meg. Öreg Mieszko nem akart kibékülni ezzel a döntéssel és Leszek 1186-ban bekövetkezett halála után országrészének egy részét elfoglalta Kujáviával és ezt a területet fia, Boleszláv örökségeként jelölte meg. (Egyes történészek szerint Mieszko Kujáviát csak Kázmér 1194-es halála után szállta meg. Öreg Mieszko sikertelen hadjárata Krakkó ellen 1191-ben Igazságos Kázmér külpolitikája a kis-lengyelországi főnemesség elégedetlenségét váltotta ki, akiket Henryk Ketlicz vezetett. A kis-lengyelországi ellenzék segítségével Mieszko elfoglalta Krakkót és a hatalmat egyik fiának, Ifjabb Mieszkonak vagy Boleszlávnak adta át. Kázmér azonban gyorsan visszafoglalta országrészét és Mieszko fiát visszaküldte apjához. A krakkói vállalkozás után III. Mieszko elkülönített fia, Mieszko számára a kaliszi országrészt. Nagy-Lengyelország újra felosztása, Ifjabb Mieszko és Odon halála 1193. augusztus 2-án meghalt Öreg Mieszko fia, Ifjabb Mieszko. Országrészét ekkor a nagylengyelországi herceg legidősebb fiának, Odonnak adta át. Ez a helyzet 1194. április 20-ig állt fenn, amikor is Odon is meghalt. Ekkor Nagy-Lengyelországot újra felosztotta: Kaliszt Mieszko magának tartotta meg, Nagy-Lengyelország déli részét legfiatalabb fiának, Hosszúlábú Ulászlónak adta, aki gondnokságot gyakorolt Odon kiskorú fia Ulászló felett. II. Igazságos Kázmér halála. 1194. május 5-én meghalt Igazságos Kázmér, így feléledt Mieszko reménye arra, hogy visszakapja Kis-Lengyelországot. Sajnos ez alkalommal a hercegi özvegy, Znojmói Helena, a krakkói vajda, Mikołaj és Pełka püspök köré csoportosuló kis-lengyelországi főurak Kázmér kiskorú fiait, Leszeket és Mazóviai Konrádot akarták a trónra ültetni, mint az önkényeskedő lendületéről ismert Mieszkot. A vita fegyveres kiszélesítésének kísérlete a véres mozgawai csatába (Bitwa nad Mozgawą) torkollott 1195. szeptember 13-án, melyben elesett Boleszláv és maga Mieszko is megsebesült. A csata után Mieszko visszavonult Kaliszba nem várva meg a Hosszúlábú Miszko és Opolei Jaroszláv vezetése alatt készülődő segítséget Sziléziából, mellyel tovább szélesíthette volna a konfliktust. Az ugyancsak elkésett Goworek sandomierzi vajda csapatai feleslegesen csaptak össze a sziléziai egységekkel a csata után.
80
A kaliszi vár rekosntrukciója (Fotó: Buskó András)
A mozgawai csata meggyőzte Mieszkot arról, hogy a trón megszerzésének fegyveres útja kivételesen nehéz lesz, és ezért tárgyalásokat kezdett Kázmér özvegyével, Znojmói Helenával. 1198-ban az özvegy nehéz helyzete (mely a főurak egyre erősődő nyomása miatt alakult ki) lehetővé tette, hogy megszerezze Kis-Lengyelországot Kujávia ellenében. 1199-ben a krakkói vajda, Mikołaj Pełka püspökkel először eltávolította Mieszkot a trónról, de még ugyanabban az évben egyezségre jutottak. Mieszko megtartotta a hercegi címet, de le kellett mondania utódai javára. Uralkodása idején Mieszko jó kapcsolatokat ápolt az egyházzal. Valószínűleg 1150 körül Kaliszban Szent Pálról elnevezett társaskáptalant, Poznańban kórházat (1170 körül, ez volt a legkorábbi kórház Lengyelországban) valamint Lądban cisztercita kolostort alapított (1175). Különleges gondoskodásban részesítette a bencés kolostort Lubinban. Lehetséges, hogy ő készíttette a híres gnieznoi kapukat is Wojciech Sławnikowic (Szent Adalbert) életét ábrázoló képekkel. A lengyel feudális széttagoltság utolsó uralkodója volt, akinek uralmát az ország egésze fölött nem vitatták. III. Mieszko halála és utódlása III. Öreg Mieszko 1202. március 13-án vagy 14-én halt meg, és Kaliszban temették el a Szent Pál társaskáptalan templomban, ahol már fia Ifjabb Mieszko hamvai voltak. Az uralmat országrésze felett egyetlen életben maradt fia, Hosszúlábú Ulászló vette át.
A kaliszi Szent Pál társaskáptalan templom makettje - Model kolegiaty św. Pawła Apostoła w Kaliszu (Fotó: Buskó András)
81
Nagy-Lengyelország III. Öreg Mieszko idejében - Wielkopolska za czasów Mieszka Starego (Uwaga ! Przynależność księstw do poszczególnych Piastowiczów, ich granice oraz datacja są dyskusyjne!).
http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Mieszko_lengyel_fejedelem
82
II. Kázmér lengyel fejedelem
Jan Matejko - Kazimierz II Sprawiedliwy
Kazimierz II Sprawiedliwy (ur. 1138, zapewne przed 28 października, zm. 5 maja 1194 w Krakowie) – książę wiślicki w latach 1166-1173, książę sandomierski od 1173, od 1177 książę krakowski (z włączonym do księstwa do 1182 Kaliszem i Gnieznem), od 1186 książę mazowiecki i kujawski (możliwe, że Kujawy otrzymał dopiero syn Kazimierza – Leszek Biały w 1199). Syn Bolesława III Krzywoustego z rodu Piastów. Przydomek Sprawiedliwy nie był mu współczesny, pojawił się w XVI wieku. http://pl.wikipedia.org/wiki/Kazimierz_II_Sprawiedliwy Kazimierz II Sprawiedliwy (1138-1194), książę wiślicki od 1166, sandomierski i krakowski od 1177, kujawski i mazowiecki od 1186. Pominięty przez Bolesława Krzywoustego w testamencie, nie otrzymał żadnej z dzielnic. Dopiero po śmierci Henryka Sandomierskiego (1166) wykrojono dla Kazimierza Sprawiedliwego część ziemi sandomierskiej z Wiślicą. Po buncie możnowładców krakowskich przeciwko Mieszkowi III objął dzielnicę krakowską jako princeps, czyli najstarszy spośród książąt. Przejęcie władzy w Krakowie wiązało się ze złamaniem zasady pryncypatu ustalonego przez Bolesława Krzywoustego. Po śmierci Leszka, syna Bolesława Kędzierzawego rozszerzył swą władzę na Mazowsze i Kujawy. Interweniował w sprawy książąt ruskich, przywracając na tron Rusi Halickiej księcia Włodzimierza (1191). Opierał swą władzę na duchowieństwie i podporządkowaniu się cesarzowi. W 1180 na zjeździe w Łęczycy zrzekł się, przysługującego dotychczas panującym, prawa zagarniania spadku po zmarłych biskupach oraz zobowiązał się do ograniczenia obciążeń nakładanych na dobra kościelne. W ostatnich latach panowania prowadził walkę z możnowładcami i Mieszkiem III o tron krakowski.
http://portalwiedzy.onet.pl/9045,,,,kazimierz_ii_sprawiedliwy,haslo.html
83
Igazságos Kázmér – Jan Matejko ceruzarajza Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1177 – 1191
Uralkodási ideje: 1191 – 1194. május 5.
Elődje: III. Mieszko
Elődje: III. Mieszko
Utódja: III. Mieszko
Utódja: I. Leszek Életrajzi adatok
Született: 1138 Édesapja: III. Boleszláv Édesanyja: Bergi Salome Házastársa: Igazságos Kázmér felesége II. Konrád znojmói herceg lánya, Znojmói Heléna v. Znaim-i Helena (1145–1206) volt, akitől négy fia született. Gyermekei: Mária, Kázmér (gyermekként meghalt), Boleszláv (egy kidőlő fa ölt meg még tizenévesen), Odó, Adelheid, I. Fehér Leszek (1186–1227), Mazóviai Konrád (1187– 1247). Név szerint nem ismert lányát az orosz fejedelemhez, Vszevolod Csermnijhez adták feleségül. Elhunyt: Krakkó, 1194. május 5.
84
Igazságos Kázmér családfája
85
II. Kázmér, más néven Igazságos Kázmér (lengyelül Kazimierz II Sprawiedliwy), (1138 – 1194. május 5.), Ferdeszájú Boleszláv és bergi Salome hercegnő legkisebb fia. Wiślicai, sandomierzi és krakkói herceg. Az Igazságos melléknév már a XVI. században megjelent. 1177-ben, amikor Öreg Mieszkót száműzték, megkapta a hercegi trónt. Ez a szeniorátus elvének megszakítását jelentette. II. Igazságos Kázmér nem sokkal apja halála előtt született. Ellentétben azonban bátyjaival, IV. Boleszlávval, III. Mieszkoval és Sandomierzi Henrikkel, Kázmér nem kapott saját országrészt, hanem mint kiskorú, anyjának, Saloménak felügyelete alatt az özvegyi országrészbe, Łęczycába került. Itt volt szemtanúja a tizenkettedik század negyvenes éveiben folyó lengyel polgárháborúnak, melynek résztvevői az ország újraegyesítését akaró Elűzött Ulászló és Kázmér vér szerinti testvérei, Boleszláv valamint Mieszko voltak. Ezekre az eseményekre semmiféle befolyással sem bírt. 1144-ben meghalt a herceg édesanyja, Kázmér gyámságát Göndörhajú Boleszláv vette át, és noha bátyja felügyelete alatt biztonságban érezhette magát, semmi biztosítékot nem kapott arra, hogy egykor majd valamilyen országrésszel fog rendelkezni. Sőt, amikor elérte Kázmér a nagykorúságot 1154-ben, nemhogy nem jutott ilyen birtokhoz, de hamarosan (1157-ben) újabb csalódás érte abban a háborúban, melyben a Piastok vereséget szenvedtek Barbarossa Frigyestől. A legfiatalabb testvért ugyanis bátyjai túszul adták Németországba Boleszláv és Mieszko hűségének biztosítékául. Nem ismert Kázmér sorsa Barbarossa udvarában. Lengyelországba csak 1161-ben tért vissza és Göndörhajú Boleszláv továbbra is érezhetően ellenségesen viselkedett vele szemben, ami a saját országrészhez való jutást illeti. A helyzet gyökeresen megváltozott 1166-ban, amikor a poroszok elleni hadjáratban utód nélkül elesett Sandomierzi Henrik, és végrendeletében egyedüli örökösévé legfiatalabb öccsét nevezte meg. Sajnos Göndörhajú Boleszláv másképpen döntött, és Henrik örökségét három részre osztotta – a legnagyobb területet Sandomierz fővárossal magának tartotta, egy másik (közelebbről nem ismert) részt Mieszkónak adott és csak a harmadik részt Wiślicával kapta meg Igazságos Kázmér. Kázmérnak a szenior döntése miatti elégedetlenségét igyekeztek kihasználni a főurak, akik Piotr Włostowic palatinus fia, Świętosław és veje, Miechowi Jaksa köré csoportosultak, akik 1172-ben attól félve, hogy a beteg Göndörhajú Boleszláv után a trónon az önkényeskedéséről ismert Öreg Mieszko fogja követni, igyekeztek rávenni legfiatalabb öccsét, hogy álljon a zendülés élére. Ismeretlen okokból azonban Kázmér lemondott az összeeskűvésben való részvételről, és így a lázadóknak esélye sem maradt a sikerre. Bátyjai iránti hűségéért Göndörhajú Boleszláv halála után nyert jutalmat 1173-ban, amikor Öreg Mieszko öccsének átadta Sandomierzi Henrik örökségéből azt a részt, amit mindezideig visszatartott a szenior. Öreg Mieszko keménykezű kormányzása elég hamar kiváltotta a befolyásukat féltő főurak elégedetlenségét. Ez alkalommal az 1177-ben előkészített akció az egész országban sikerrel kecsegtetett. A lázadást az örökösen elégedetlenkedő kis-lengyelországi főurakon kívül, akiket a krakkói püspökök vezettek, támogatta Mieszko fia Poznani Odon, aki attól félt, hogy mostohatestvérei kiforgatják örökségéből, az akkori legidősebb Piastok, a wrocławi herceg I. Magas Boleszláv, aki bizvást számított a szeniorátus trónjának elfoglalására és ismeretlen indítékból Igazságos Kázmér. Az általános lengyel felkelés elég furcsán zajlott le – Mieszko, akit teljesen megleptek a lázadók KisLengyelországban, visszahátrált Poznańba, ahol még két évig nehéz harcok folytak fiával, Odonnal. Végül is vereséget szenvedett és száműzetésbe vonult külföldre. Magas Boleszláv azonban nem tudott bevonulni Krakkóba, mert háborúba keveredett Görbelábú Mieszkoval és fiával Opolei Jaroszlávval, rövidesen vereséget szenvedett és kénytelen volt Igazságos Kázmér segítségét kérni. A fenti események következtében Kázmér, aki nem nagyon akart túl sok erőfeszítést tenni a sokak által áhított krakkói trónért, végül győztes maradt a csatatéren. Ezután az új krakkói herceg nem akarta kockáztatni az opolei-raciborzi herceggel, Mieszkoval az összetűzést, elhatározta, hogy egyezményt köt vele, melynek értelmében Magas Boleszláv megkapja Alsó-Sziléziát, sőt Kázmér a meghódított KisLengyelországból kikanyarította számára a bytomi és oświęcimi területeket, melyek ettől kezdve
86
Sziléziához tartoztak (formálisan ez ajándék volt keresztfiának, a raciborzi herceg egyik fiának, I. Opolei Kázmérnak).
Lengyelország nagyfejedelme A juniorok 1177-es lázadása így Igazságos Kázmér teljes győzelmével végződött, aki nemcsak a krakkói területen és a hozzá csatolt Sieradzban és Łęczycában uralkodott, hanem sikerült felsőbbségét kiterjeszteni Sziléziára. Kázmér uralmát még meg kellett erősíteni a főurak gyűlésének is és különösen a lengyel püspököknek, mivel előre tudható volt, hogy testvéreinek támogatása csak esetleges és az első adandó alkalmat meg fogják ragadni az önállósodásra. Öreg Mieszko is komoly tevékenységet fejtett ki visszatérése ügyében – először Csehországban, majd Németországban és Pomerániában. A krakkói trón öröklésének merész tervének megvalósítására és egyúttal Ferdeszájú Boleszláv által bevezetett szeniorátus elvének megsemmisítésére 1180-ban került sor a Łęczycába összehívott gyűlésen. Itt a lengyel püspöki kar végül elfogadta javaslatait. Ez azonban nem ingyen történt. Az egyházi és a világi urak, akik segítették őt, olyan jogokat kaptak, amelyek korábban ismeretlenek voltak Lengyelországban. A łęczycai gyűlés azonnal lezajlott, azonban nem teljes fél évvel később, 1181 közepén III. Öreg Mieszko kihasználva a gdański Pomeránia helytartójának, Mszczujnak a segítségét, elfoglalta NagyLengyelország nyugati részét Gnieznoval és Kaliszsal, és sikerült rábírnia fiát, Odont, hogy behódoljon neki. Ugyanekkor Mazóviai Leszek is úgy döntött, hogy lazítja Kázmér befolyását és udvarába hívta Öreg Mieszko fiát, Mieszkot helytartóként, akinek utána el kellett volna foglalnia a trónt Mazóviában és Kujáviában. Ismeretlen okból Kázmér egyáltalán nem reagált az északi eseményekre, mindössze bebiztosította birtokait Kis-Lengyelországban. Diplomáciai összetűzésre került a sor 1184-ben Barbarossa Frigyes német császár udvarában, ahol a krakkói herceg – semlegesíteni akarván Mieszko törekvését az ország visszaszerzésére – hűbéreskűt tett és nagy összegű adót fizetett. A legfontosabb ügy Kázmér uralkodása alatt Öreg Mieszkoval való kapcsolata mellett az orosz fejedelmekhez való viszonya volt. Első feladata volt még mielőtt krakkói herceg lett volna, hogy semlegesítse a Rurik-dinasztia egyik ágának, a Monomachok befolyását, akik először Göndörhajú Boleszláv és Vierchoszlava házassága, majd Öreg Mieszko és Eudokszija házassága révén erősen kötődtek a korábbi lengyel szeniorokhoz. Ugyanebből a célból Kázmér még 1178 ismeretlen keresztnevű lányát hozzáadta Vszevolod Olegovicshoz, aki akkor éppen a kijevi trónon ült. Az orosz politkába az első komoly beavatkozásra 1180-ban került sor, amikor Kázmér a Bresztben és Drohicsinben uralkodó Vaszilkoval és Mazóviai Leszekkel, valamint Vlagyimir minszki fejedelem közötti összetűzésben az elsőket támogatta. A háború Vlagyimir győzelmével zárult, aki elfoglalta Bresztet, miközben Vaszilko megtartotta Drohicsint, melyet később Leszekre hagyott. Ez a háború végleg nem oldotta meg Breszt hovatartozásának kérdését, melyet nem sokkal később Kázmér érdekeinek megfelelően unokahúga, Światosława foglalt el. 1182-ben újabb lázadás tört ki, ezúttal a hatalom ellen az alattvalók lázadtak fel. A krakkói herceg beavatkozása visszasegítette a trónra Światosławát, de ez nem bizonyult tartós megoldásnak, mert a drohicsini uralkodót hamarosan megmérgezték. Ezúttal Kázmér beavatkozása eredményeképp Światosława testvére, Roman lett az uralkodó.
87
Matejko, Łęczyca – pierwszy Sejm (1182)- a lengyel szejm első ülése Tum falu a Łódźi Vajdaságban, Łęczyca központjától mintegy 2,5 km-re keletre fekszik. A VI. és a XII század között a mai falu délnyugati részében vár állt, majd a Bzura jobb partján kereskedelmi központ alakult ki. A mai Lengyelország nyugati felének mocsaras vidékén a szlávok nagy föld és fa erődítményekkel vették körül településeiket. Poznańban IX-XI. századi gerendaerődítést találtak. E földvárakat a XIII. századig használták. A kőépítészet első reprezentatív emlékei a lednicai vár, a hozzá épült centrális kápolna (X. sz.), a krakkói Wawel alatt feltárt négykaréjos templom maradványa, a tumi bazilika alatt megbúvó templomrom, és az első poznańi székesegyház. A XI. században Poznań és Gniezno környékéről az építőtevékenység központja Krakkóba és környékére tolódott át (Salvator-templom, cieszyni kerek templom, inowłódzi Szent Egyed-templom). A XI-XII. század fordulóján épült fel a krakkói székesegyház háromhajós altemploma, gondosan faragott kockafejezetekkel, és az első gnieznói székesegyház. A Łęczyca közelében, Tumban álló Szent Elekről elnevezett bazilika (Archikolegiata NMP i św. Aleksego w Tumie) a lengyel román stílusú építészet egyik legjobb példája. Közelében található az egykori a korai középkori vár helye.
88
Tumi bencés apátság, melynek helyén ülésezett az első lengyel szejm (Fotó: Buskó András) Valószínűleg Vitéz I. Boleszláv (lengyelül: Bolesław I Chrobry, Wielki) (967. – 1025.) Piast-házból való lengyel uralkodó (992. május 25-étől 1025 húsvétjáig fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott) Szent Adalberttel együtt itt alapította itt 997-ben Legszentebb Szűz Mária (Najświętsza Maria Panna) és Szent Elek (św. Aleksy) tiszteletére Lengyelország első Benedek-rendi apátságát. Ez az apátság 1140-ben Mogilnoba települt át, az itteni kolostor elpusztult és alapjait betemették. Ez a pogányság megerősödését jelentette az országnak ebben a részében, vagy a kolostori földek a Gniznoi érsekségnek való átadását jelentette. Żnini Jakab gnieznoi érsek (Jakub ze Żnina) 1141-ben kezdte meg a régi apátság helyére a kollégiumi épület építését. A munkálatokat Aleksander z Malonne (†1156) 1129-től płocki püspök felügyelte. A templom felszentelésére 1161. május 21-én került sor. A templom felszentelésén – Jakab érsek 1148-ban bekövetkezett halála után az őt követő – János (Jan (Janik) †1167) gnieznoi érsek, valamint az összes lengyel püspök és herceg részt vett. A bazilika patrónusa Szűz Mária és Szent Elek lett. 1181-1547 között itt tartották a tartományi gyűléseket (łęczycki zsinat).
1187-ben meghalt a halicsi herceg, Jarosław Ośmiomysł, ami hosszú harcok kezdetét jelentette azutódlásért. A hercegség feletti uralmat először fiatalabb fia, Oleg szerezte meg, rövidesen azonban meggyilkolták a bojárok és a trónt másik fia, Włodzimierz foglalta el. Włodzimierz uralkodása szintén távol volt attól, higy szilárdnak lehessen nevezni, ezt a helyzetet a vlagyimiri (lodomériai) herceg, Roman igyekezett kihasználni, aki Kázmér segítségével eltávolította az addigi herceget. A száműzött Włodzimierz Magyarorországon, III. Bélától kért segítséget, aki Halicsra saját katonáit küldte. Az összetűzés eredménye ezúttal az lett, hogy Román került száműzetésbe Krakkóba (Włodzimierz bosszúból megtámadta Kis-Lengyelországot). Rövidesen III. Béla meggondolta magát és úgy döntött, hogy Halicsot Magyarországhoz csatolja megszüntetve Włodzimierz hercegségét és helytartónak saját fiát, Andrást nevezte ki. Az újabb háborúra két évvel később került sor, amikor Kázmér Frigyes császár megbízásából (akinek hűbéreskűt tett és segítségéért fordult Włodzimierz) visszaszerezte uralmát Holics felett.
89
Öreg Mieszko 1191-ben ki akarta használni azt, hogy Kázmér el volt foglalva az orosz ügyekkel és orvul elfoglalta a Wawel erődjét. Nem lévén biztos a helyi főurak hűségében a kis-lengyelországi herceg visszatért utánpótlásért az örökölt országrészébe, Kis-Lengyelországban fiát, Boleszlávot vagy fiatalabb Mieszkot hagyva. Ezt az összetűzést végül is békével fejezték be, mikor Kázmér visszatérve Ruszba csaknem harc nélkül foglalta el a fővárost, és visszaküldte öccsét Mieszkóhoz. Korábban, de még 1186-ban meghalt a mazóviai és kujáviai herceg, Göndörhajú Boleszláv fia – Mazóviai Leszek. Halála előtt a betegeskedő Leszek úgy döntött, hogy Igazságos Kázmérra hagyja örökségét. Ennek oka, annak ellenére, hogy korábban Öreg Mieszko leszármazottainak ígérte oda az volt, a Płockba küldött Fiatal Mieszko igen elbizakodott volt, aki úgy viselkedett Mazóviában és Kujáviában, mintha máris jogszerű uralkodója lenne ezeknek az országrészeknek. Leszek halála és Mazóvia elfoglalása Igazságos Kázmért Lengyelország leghatalmasabb fejedelmévé tette. Kázmér győzelmeinek sorában az utolsó az 1194-ben a Mazóviára pusztító portyákkal törő jaćwingok ellen szervezett hadjárat, mely teljes sikerrel járt, és a herceg győzedelmesen tért vissza Krakkóba. Ott 1194. május 5-én váratlanul meghalt.
Lengyelország Igazságos Kázmér uralkodása idején
Tizenhétéves uralkodása alatt Kázmér Kis-Lengyelországban jó politikusnak bizonyult. Bőkezűen bánt az egyházzal is. Sokat köszönhetnek neki a ciszterciták, a kanonokok, valamint a johanniták. Kázmér igyekezett Krakkóban elterjeszteni Szent Flórián kultuszát is, akinek ereklyéit a krakkói püspök, Gedko hozta a városba. Tervei közt egyetemalapítás is szerepelt, melynek helyszínéül Krakkót szemelte ki. A munkálatok már el is kezdődtek, II.Kázmér hirtelen halála azonban gyors véget vetett az elképzelésnek. Az egyetemet később III. Kázmér alapította meg, első működési helyszíne a II.Kázmér által építtetett épület volt. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._K%C3%A1zm%C3%A9r_lengyel_fejedelem
90
I. Leszek lengyel fejedelem
Jan Matejko - Leszek Biały
Leszek Biały (ur. zap. w 1184 lub 1185, zm. 24 listopada 1227 w Marcinkowie k. Gąsawy) – książę krakowski w latach 1194-1198, 1199, 1206-1210 i 1211-1227, książę mazowiecki 1194-1200, książę kujawski 1199-1200 z dynastii Piastów. Leszek Biały był trzecim bądź czwartym pod względem starszeństwa synem (najstarszym, który przeżył ojca) księcia krakowskiego, sandomierskiego i mazowieckiego Kazimierza II Sprawiedliwego oraz księżniczki znojemskiej Heleny. http://pl.wikipedia.org/wiki/Leszek_Bia%C5%82y Leszek Biały (1186 lub 1187-1227), syn Kazimierza Sprawiedliwego, książę sandomierski i krakowski w latach 1194-1199, 1201 i od 1202, powołany ostatecznie na tron krakowski po śmierci Mieszka Starego i usunięciu Władysława Laskonogiego. Oparcia dla swojej polityki szukał wśród duchowieństwa, w Stolicy Apostolskiej i w Kościele polskim. Poparł reformę kościelną arcybiskupa H. Kietlicza, wyrażając m.in. zgodę na pierwszy kanoniczny wybór W. Kadłubka na biskupa w Krakowie (1207), za co oficjalnie uznany został przez papieża Innocentego III księciem krakowskim. Zwolnił duchowieństwo od odpowiedzialności przed sądami świeckimi i dał klerowi prawo sądzenia ludności wsi kościelnych. W polityce zagranicznej kontynuował linię ojca, przez wiele lat angażując się w sprawy ruskie. W 1205 pokonał księcia halicko-włodzimierskiego pod Zawichostem, ale nie potrafił wykorzystać tego zwycięstwa i utracił swe wpływy na rzecz Węgrów. W celu uregulowania sprawy Pomorza zwołał zjazd książąt dzielnicowych do Gąsawy (1227), w którym uczestniczyli Władysław Laskonogi i Henryk Brodaty. W trakcie zjazdu podstępnie zabity wskutek spisku księcia pomorskiego Świętopełka. Po śmierci Leszka Białego Pomorze Gdańskie uniezależniło się, a w Polsce przestała funkcjonować zasada pryncypatu.
http://portalwiedzy.onet.pl/56358,,,,leszek_bialy,haslo.html
91
Jan Matejko – Fehér Leszek
I. Leszek, más néven Fehér Leszek (lengyelül Leszek Biały), (1186 – 1227. november 23.) Krakkói herceg 1194–1198-ig, 1199-ben, 1206–1210-ig, mazóviai herceg 1194–1200-ig, kujáviai herceg 1199–1200-ig. Lengyelország nagyfejedelme Először:
Másodszor:
Uralkodási ideje: 1194 – 1198
Uralkodási ideje: 1199 – 1199
Elődje: II. Kázmér
Elődje: III. Mieszko
Utódja: III. Mieszko
Utódja: III. Mieszko
Hadmadszor:
Negyedszer:
Uralkodási ideje: 1206 – 1210
Uralkodási ideje: 1211 – 1227. november 23.
Elődje: III. Ulászló
Elődje: IV. Mieszko
Utódja: IV. Mieszko
Utódja: III. Ulászló
Életrajzi adatok Született: 1186 Édesapja: II. Kázmér Édesanyja: Znaim-i Heléna Házastársa: Łucki Grzymisławával (1189–1258) kötött házasságából két gyermeke született: lánya, Boldog Salome (sz.: 1211-ben, †1268. november 10-én), akit 1219-ben a magyar Kálmánhoz adtak feleségül, valamint a későbbi krakkói herceg, Szemérmes Boleszláv (sz.: 1226. június 21., † 1279. december 7-én.) Gyermekei: Salome (1211–1268), V. Boleszláv (1226–1279) Elhunyt: Gąsawa, 1227. november 23.
92
Fehér Leszek családfája
93
Családfája 4. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28. 2. Igazságos Kázmér †1194. május 5. 5. Salome von Berg †1144 július 27. 1. Fehér Leszek †1227. november 23. 6. II. Znojmói Konrád †1161 7. Szerb Mária †1189 után
3. Znojmói Helena †1202 és 1206 között
Élete Gyerekkora és a mozgawai csata Fehér Leszek Igazságos Kázmér krakkói, sandomierzi és mazóviai herceg és Helena znojmói hercegnő harmadik fia, de az első, aki a nagykorúságot is megérte. Amikor 1194-ben meghalt apja, Kázmér, Leszek mindössze hét vagy nyolc éves volt. A hatalmat régensség vette át, melynek élén Helena állt. A társ-régens a krakkói vajda, Miklós és a krakkói püspök, Pełka volt. Azt, hogy a krakkói trónt a fiatalkorú herceg foglalta el, Kázmér idősebb bátyja, III. Öreg Mieszko nem ismerte el, aki már egyszer (1173–1177) volt krakkói herceg, és a fővároshoz tartozó országrészt egész Lengyelországra kiterjedő lázadás miatt veszítette el. III. Mieszko, aki nem akart belenyugodni abba, hogy elvesztette a trónt a dinasztia szeniorjának címével együtt és nem bírta nézni a kis-lengyelországi urak hatalmaskodását, fegyveres harcban akarta visszaszerezni hatalmát. A háború 1195-ben tört ki. A juniorok (Leszek és nála egy évvel fiatalabb Mazóviai Konrád) oldalára állt a krakkói, sandomierzi és valószínűleg a mazóviai főurakon kívül a vlagyimiri fejedelem, Roman is. Öreg Mieszkóhoz pedig csatlakozott Görbelábú Mieszko, a raciborzi herceg, valamint testvére, Opole ura, Opolei Jaroszláv, akik megígérték, hogy erősítést küldenek a hadjárat folyamán. A korabeli szokásokhoz mérten is rendkívül véres összecsapásra szeptember 13-án került sor a Mozgawa folyó mellett. A küzdelem első része, melyben a nagy-lengyelországi hadak, melyeket személyesen Öreg Mieszko és fia Boleszláv vezetett megütköztek a krakkói Miklós és a vlagyimiri Roman seregével. A csata eldöntetlen maradt, és a fia eleste miatt kétségbeesett nagy-lengyelországi herceg visszavonulásával fejeződött be. Leszek és Konrád is végül úgy döntött, hogy nem folytatják az üldözést és visszatérnek Krakkóba, mivel veszteségeik túlságosan nagyok voltak, ezen felül komolyan megsebesült a juniorok szövetségese – Vlagyimiri Roman is. Ezzel azonban nem értek véget az összetűzések, mivel hamarosan az elhagyott csatatérre érkeztek Goworek sandomierzi vajda elkésett egységei, akik csekély erőikkel megtámadták az ugyancsak későn jövő sziléziai hercegek, Mieszko és Jaroszláv katonáit. Ebben a második csatában a sziléziaiak határozott győzelmet arattak, de Öreg Mieszko Nagy-Lengyelországba való visszavonulása miatt szövetségesei is a visszafordulás mellett döntöttek magukkal hurcolva a foglyul ejtett vajdát (Goworek csak néhány hónappal később szabadult, miután váltságdíjat fizetett).
94
Öreg Mieszko krakkói fejedelem Mieszko visszavonulása Nagy-Lengyelországba a mozgawai csata után lehetővé tette Leszeknek (valójában a helytartótanácsnak), hogy megőrizze hatalmát az elkövetkezendő években. Krakkóról formálisan 1198-ban mondott le Leszek pártja, amikor Öreg Mieszko a Znojmoi Helenaval kötött egyezményben a senior országrészt megkapta. Ennek ára az volt, hogy Igazságos Kázmér idősebb fia utódlását elirmerte Kis-Lengyelországban és Kujáviát átadta 1194-ben. Ez alkalommal Öreg Mieszko az 1199. évi rövid megszakítással haláláig Krakkóban maradt, vagyis 1202-ig. Korábban, valószínűleg még 1200-ban Leszek és Konrád, akik az akkori vélemény szerint elérték már az uralkodáshoz szükséges kort, elhatározták, hogy kettéosztják apai örökségüket. Konrád mazóviai és kujáviai, Leszek pedig sandomierzi herceg lett. Mieszko halála után a krakkói főurak felajánlották az országrész trónjának elfoglalását Fehér Leszeknek. Miklós vajda és köre attól tartva, hogy politikai befolyása csökkenni fog, azt követelte, hogy Leszek távolítsa el legközelebbi munkatársát, Goworek palatinust. Noha a sandomierzi helytartó a cél érdekében kész volt lemondani, azonban Leszek nem akart meghajolni a befolyásos krakkóiak előtt, és határozottan ellenzett mindenféle megegyezést. A dolgok ilyen fordulata után Miklós Krakkóba hívta legkisebb (és az életben maradtak közül egyetlen) fiát Hosszúlábú Ulászlót. Nem tudni, Ulászló meddig uralkodott a krakkói területen, egyesek szerint 1202-ig, mások szerint 1206-ig. Mindenesetre Miklós vajda halála után a krakkói főurak újra meghívták Leszeket, ezúttal semmilyen előzetes feltételt nem támasztva. Küzdelem Halicsért Uralkodása első éveiben Leszek politikája főleg az orosz viszonnyal foglalkozott. 1199-ben alkalom nyílt, hogy viszonozza Vlagyimiri Romannak a mozgawai csatában 1195-ben nyújtott segítéségét. A hadjárat teljes sikerrel zárult: a lengyel segítségnek köszönhetően Roman meghódította Halics városát. Ez a mindkét fél számára gyümölcsöző szövetséget váratlanul Roman bontotta fel, aki 1205-ben támogatta Hosszúlábú Ulászlót a krakkói trón megszerzésében. Ezen kívül ismeretlen okokból a halics-vlagyimiri uralkodó teljesen alábecsülte Leszeket és Konrádot megtámadva és mélyen behatolva területükre csekély erőkkel, és amikor a két hadsereg találkozott a Zawichost város melletti csatában a fiatal hercegek a mazóviai vajda, Krystyn merész rohamának köszönhetően fényes győzelmet arattak. A szövetség megszegése és a csatában való részvétel, Romannak az életébe került. Roman halála Leszeket és Konrádot konfliktusba vitte az üresen maradt trónnal kapcsolatban, amit II. András magyar király beavatkozása is fokozott, aki Roman özvegyét és gyermekeit támogatta. Kázmér utódai, - akik először azon orosz hercegek koalíciója élére álltak, akik el akarták szakítani Halicsot és Vlagyimirt Roman örököseitől - egy idő után be akarták fejezni a háborút a magyarokkal és megállapodásra törekedtek. 1206-ban Leszek találkozott II. Andrással Volhíniában. Itt felosztották a befolyási övezeteket: ettől kezdve az Árpád-ház befolyási övezete Halics maradt, a Piastoké pedig Lodoméria (Vlagyimir). II. András (névváltozata Endre, Jeruzsálemi, Katolikus vagy Lovag András ragadványnevekkel is ismert) (1176 vagy 1177 – 1235. szeptember 21.) magyar király 1205-1235 között. Ő volt a 18. Árpádházi uralkodó. Regnálása a magyar történelem egyik legnevezetesebb időszaka. Nemcsak azért, mert András igen energikus külpolitikájával az egész Balkán-félszigetet behálózta, és több szomszédos területet is meghódított, hanem mert a belpolitikában olyan intézkedéseket hozott az Aranybulla kiadásával, melyek kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig érvényben maradtak. A Halics név (lengyelül Halicz, Галич oroszul és ukránul, Galic latinul) eredete bizonytalan. Egyes történészek azt hiszik, hogy kapcsolatos a környéken letelepedett kelta eredetű népekkel, és egy a sok hasonló névből szerte Európában, mint Galaţi Romániában, Gaul (Franciaország) és Galicia Spanyolországban. Mások azt tartják, hogy a név szláv eredetű a halica \ galica szóból származik, ami kopasz (erdőmentes) dombot, hegyet jelent, vagy a halka, galka szóból, ami csókát jelent. A madár a város címerét tartotta, majd bele is került a címerbe. Valószínű azonban, hogy ez a magyarázat csupán népi etimológia.
95
A Galícia és Lodoméria (latinul Galicia et Lodomeria) nevet először a 13. században II. András használta oklevelében. Ez Halics és Vologyimir, azaz a mai ukrajnai Halics (Галич) és VolodimirVolinszkij (Володимир-Волинський) városok nevéből származó latinosított alak. Ez volt a két legfontosabb város a környező ukrán vagy rutén területen, amely abban az időben magyar fennhatóság alatt állt. A két város, Halics és Vologyimir korábban két külön állam (Halics és Volin) központja volt, amelyek még a magyar uralom előtt közös fejedelemségben egyesültek, amelynek Halics lett a fővárosa. Ezt a fejedelemséget magyarul Halics vagy Gácsország néven ismerték.
II. András Galícia és Lodoméria király és gertrúd
A felosztás nem végződött konfliktusoktól mentesen. Roman özvegye fiatalabb fiával (az idősebb fiú, Dániel ekkor II. András udvarában időzött) nem akart belenyugodni a magyarok uralmába és Lengyelországba menekült, s ott Fehér Leszeknél védelmet talált. A krakkói herceg segítségével visszakapta birodalmának egy részét, Belzet. Az orosz területekkel kapcsolatos aktív politika megerősítése két házasság lett volna Igazságos Kázmér fiai és orosz hercegnők között. Leszek feleségül vette Grzymisławát, a lucki uralkodó, Ingvar lányát, Konrád pedig Agrafiát, a przemyśli Świętosław lányát. 1210-ben II. András a Halicsban uralkodó Vlagyimirt Daniellel, Roman gyámsága alatt lévő fiával akarta leváltani. Ezt a fejleményt Leszek nem tűrhette, mivel befolyásának csökkenésétől tartott, így szintén csapatokat küldött Halicsba. Végül lengyel-magyar összecsapásra mégsem került sor, mivel Leszek kénytelen volt visszahívni csapatait, mivel Hosszúlábú Mieszko elfoglalta Krakkót. Miután Krakkóban rendezte a helyzetet, Leszek 1212-ben visszatért Halics-Lodomériába. A hadjárat során elfoglalta a következő városokat: Sztopie, Komov, Ugrovszk és Vereszcsin. 1213-ban nem volt képes megakadályozni, hogy a Magyarországról küldött Vlagyiszlav bojár elfoglalja Halicsot. Egy évvel később átkelt a Bóbrka folyón csapataival, de a magyarok fenyegetése miatt mégis visszafordult. Még ebben az évben a krakkói főurak egy részének nyomására kompromisszumos egyezményt kötött, az úgynevezett szepesi egyezményt, mely szerint a hercegség feletti uralmat II. András fia, Kálmán herceg kapja meg, akinek feleségül kellett vennie Leszek lányát, Salomét. Ezen felül pedig az egyezmény Leszeknek területeket ítélt meg Oroszországból: a przemyśli és Lubaczówi részeket (de ezeket még harccal el kellett foglalnia). Ez a mindkét fél számára előnyös egyezmény, csak rövid időre oldotta meg a kérdést, mivel még abban az évben Leszek Vlagyimirba vitte a magyaroknak már nem értékes Danielt, és nyilvánvaló volt, hogy Daniel nem veti alá magát András fiának, aki Halicsban uralkodott. Leszek kétértelmű politikája megbosszulta magát, mivel 1215-ben magyarok elveszítették a türelmüket Kálmán 96
hatalmának megerősítése hiánya miatt és felmondták a szövetséget, sőt miután Oroszországban tisztázódott a helyzet, megtámadták Leszeket mivel elegendő oknak ítélték azt, hogy Vlagyimirba visszahelyezte Danielt. További következmény volt, hogy Lengyelország elvesztette a csak most elfoglalat Przemyślben és Lubaczowban lévő várat. Az orosz kudarcba Leszek nem akart belenyugodni, igyekezett a novgorodi fejedelemmel, Msztyiszlavval szövetséget kötni. Ez az új politikai vonal nemcsak, hogy semmi pozitív eredményt nem hozott, de arra késztette a vlagyimiri Danielt, aki Msztyiszlavval volt összetűzésben, hogy Leszekkel szemben fellépjen. Végül a krakkói fejedelem 1218-ban jelentéktelen területet vesztett a Narew és Bug folyók között. Ez az újabb kudarc arra késztette Leszeket hogy visszatérjen a megegyezéshez II. András magyar királlyal. Most megvalósították a korábbi terveket és most tényleg megtörtént a házasság Kálmán és Leszek lánya, Salome között. A krakkói hercegnek le kellett mondania Haliccsal szembeni igényéről, cserében Volhiniában kapott kárpótlást a vlagyimiri Daniel rovására. A régen várt hadjáratra II. András és Leszek vezetése alatt végül 1219 vége felé került sor. A túlerőben lévő lengyel-magyar erők akciója sikerrel végződött, és a Halicsban uralkodó Kálmán és Salome eljegyzése is megtörtént. Sajnos a vállalkozás még ugyanebben az évben kétségessé vált Leszek sikertelen hadjárata miatt, melyet Vlagyimirba vezetett. Hasónlóképpen az 1221-ben indított második hadjárat, mely ezúttal magyar részvétellel zajlott le, szintén fiaskóval zárult, sőt Daniel visszavágásra szánta magát, most Novgorodi Msztyiszlávval szövetségben: ezúttal Kálmán és Salome fogságba esett és Msztyiszlav halicsi hercegnek kiáltotta ki magát. Ez az új helyzet, valamint Leszek és Daniel háta mögött létrejött egyezmény Msztyiszlav és II. András között, mely a halicsi hercegségben elért sikerhez kapcsolódott (Msztyiszlav halála után a trónt II. András egy másik, András nevű fia foglalta volna el) a szövetség újbóli felrúgását és a krakkói és vlagyimiri hercegek Msztyiszlav elleni fellépését eredményezte. Ez a hadjárat is a kezdeti sikerek után kézzelfogható eredmény nélkül zárult le, sőt a szövetség újból felbomlott és újból megkötötte azt Leszek a magyarokkal Daniel ellen. Ez már Leszek életében a hosszantartó konfliktus utolsó felvonása volt. A krakkói trón megingása Leszek problémamentes uralkodása Krakkóban Hosszúlábú Ulászló eltávolítása után 1210-ben végetért azzal, hogy III. Ince pápa egy meg nem nevezett sziléziai herceg kívánságára újra életbe léptette Ferdeszájú Boleszláv végrendeletét. Ennek következtében a krakkói trón követeleőjeként lépett fel a legidősebb Piast – a raciborzi herceg, Görbelábú Mieszko. A pápai bulla Leszeknek és az őt támogató helyi egyháznak is nagy megrökönyödést okoztott, annál is inkább, mert az éppen azelőtt lezajlott püspökválasztást megerősítő római okirat egyértelműen Leszeket ismeri el jogos uralkodónak. Emiatt az érsek, aki nem akarván belenyugodni a pápai döntésbe, de nem is akarván nyilvánosan szembeszegülni vele, 1210 júliusára egyházi zsinatot hívott össze Borzykowába, melyhez a hercegek és világi főurak gyűlése is csatlakozott, és ahol meg szándékozták vitatni a kialakult helyzetet. A hercegek közül a leginkább érdekelt Leszeken kívül öccse, Mazóviai Konrád, valamint meglepetésre Görbelábú Mieszko fia, I. Opolei Kázmér és Szakállas Henrik is eljött. A fiatal hercegek Szakállas Henrik kivételével lemondtak az egyház javára bizonyos előjogaikról (többek között a ius spolii-ról, ami addig lehetővé tette, hogy elidegenítsék az elhunyt püspök vagyonát. Leszek számára fontosabb volt, hogy követség küldéséről döntöttek Rómába, olyan céllal, hogy visszavonassák a szenirátussal foglalkozó pápai bullát. Ezalatt Görbelábú Mieszko a kis-lengyelországi Gryfitek segítségére támaszkodva Borzykowa helyett a krakkói Wawelbe ment, ahol a zűrzavart kihasználva minden nehézség nélkül uralkodni kezdett. Leszek szerencséjére nem sokkal később – 1211 májusában az idős Mieszko meghalt, és az ugyancsak érdekelt Szakállas Henriket (aki valószínűleg a nemzetség legidősebb tagja lett) lekötötte a Lubuszt fenyegető német támadás. Rövidesen a követség új oklevelet kapott a pápától, ezúttal olyat, mely megerősítette Leszek jogát Krakkóra.
97
Poroszország megtérítése Leszek másik fontos politikai területe Pomeránia és a még pogány poroszok megtérítése volt. Már 1212-ben a krakkói herceg a mąkolnoi gyűlésen találkozott öccsével, Konráddal és a gdański Pomeránia helytartójával, I. Mściwojjal. Megvitatták a térítő misszió tervét. A végrehajtásra négy évvel később került sor, amikor Chrystian missziós püspök megkezdte tevékenységét, az eredmény azonban igen szegényes volt. Az eszme viszont továbbra is élő volt. Leszek elgondolását magáévá tette rövidesen a sziléziai herceg, Szakállas Henrik és a nagy-lengyelországi uralkodó, Hosszúlábú Ulászló is. 1217-ben Dankówban találkozásra került sor Henrik és Leszek korábbi ellenlábasaival. Rövidesen csatlakozott hozzájuk Hosszúlábú Ulászló is és egy évvel később Sądowelba gyűlést hívtak össze, ahol szövetséget kötött az addig ellenségeskedő három Piast uralkodó. Sőt olyan egyezmény született Fehér Leszek és Hosszúlábú Ulászló között, hogy amelyikük túléli a másikat, az egyesíti Kis-Lengyelországot és Nagy-Lengyelországot. Henrikkel és Ulászlóval kötött egyezmény alapján Leszek 1218-tól a "dux Poloniae" vagy "dux totius Poloniae" címet kapta. A három herceg fő céljául kinyilvánította Poroszország megtérítését. Az egyezményhez rövidesen csatlakozott a porosz támadásoknak leginkább kitett Mazóvia fejedelme, Konrád és a Leszek által 1217-ben trónra ültetett II. Nagy Świętopełk is. A térítési tervekkel kapcsolatos egy Leszekhez kapcsolódó történet. Ugyanis közelebbről nem meghatározott időben a krakkói herceg elhatározta, hogy keresztes hadjáratot szervez a Szentföldre, azonban mikor kiszámolta a költségeket, rájött, hogy sajnos a hadjárat túlságosan sokba kerülne. Nem akarván magára haragítani a pápát, levelet írt, melyben távolmaradását azzal indokolta, hogy Palesztinában nincs sör. Érdekes módon Róma ezt az indokolást elfogadta. A poroszokat először békés úton akarták megtéríteni különleges kereskedelmi árukkal, melyek a pogányokat megismertették volna a keresztény vallással. Végül is, mivel nem látszott komolyabb előrehaladás, döntöttek a fegyveres megoldáson. 1222-ben egész Lengyelországból gyülekeztek a lovagok a közös vállalkozáshoz. Sajnos rövidesen az egész vállalkozás kudarccal végződött, különösen, mivel a hadjárat alatt a egyezségből kihátrált Świętopełk. Saját udvarába fogadta Hosszúlábú Ulászló unokaöccsét, Odon fia Ulászlót, aki kihasználva azt, hogy nagybátyja máshol van, elfoglalta Nakłot, hogy így visszafordulásra kényszerítse. Mivel nem tudtak a Piastok közvetlen akciókkal célt érni, ezért úgynevezett lovagi őrhelyeket állítottak fel, melyek a határvidéket védték, ezekben részt kellett venni a lovagoknak váltásban, egész Lengyelországból. 1225-ben a dolgok ilyen fordulata miatt elégedetlen Gryfitek a krakkói trónt Szakállas Henriknek ajánlották fel, aki ismeretlen okból megszegte a megállapodásokat és kihasználva azt, hogy Leszek az orosz ügyekkel volt elfoglalva, megjelent Krakkó alatt. Ahogy az az 1210-1211 években történt, amint a sziléziai herceg Krakkót ostromolta, váratlanul Lubusz területét megtámadta a türingiai gróf. Szakállas Henrik visszavonult, de mielőtt Kis-Lengyelországot elhagyta volna, Leszek és Konrád csapatai utolérték a Dłubnia folyónál. Összecsapásra mégsem került sor, mivel az ellenfeleknek sikerült megegyeznie. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az 1217-1224 évek közötti együttműködéshez nem lehetséges visszatérni. Új nehézségek merültek fel 1227-ben. Nagy-Lengyelországban egyre rosszabb helyzetbe került Hosszúlábú Ulászló, aki nem tudott felülkerekedni unokaöccsével folytatott háborújában. Ez az ügy személyesen érintette Leszeket, aki folyamatosan számított arra, hogy a gyermektelen nagylengyelországi herceg halála után örökli országrészét. Odon fia Ulászló is, aki ugyancsak ismeretlen okok miatt elveszítette a pomerániai helytartó, Świętopełk támogatását, egyáltalán nem volt biztos győzelmében. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy mindketten érdekeltek voltak a kiegyezésben. A másik ügy, melyet a krakkói herceg meg akart oldani egyúttal, annak veszélye, hogy Świętopełk teljes függetlenséget szerezzen.
98
Leszek halála A Kujávia és Nagy-Lengyelország határán található Gąsawában rendezett össz-lengyelországi hercegi találkozóra, melyen Leszek, Odon fia Ulászló, Szakállas Henrik és Mazóviai Konrád vett részt, 1227 októberében került sor (a találkozón ismeretlen okból nem jelent meg az egyik leginkább érdekelt fél, Hosszúlábú Ulászló). Nem ismeretes a megbeszélés tartalma, azonban Pomerániai Świętopełk számára komolyan nyugtalanító kellett, hogy legyen, mivel kihasználva Odon fia, Ulászló árulását, november 23-án rátámadt a mit sem sejtő hercegekre, akik éppen a fürdőben voltak. Az idősebb Henrik csupán egy Peregryn nevű lovag önfeláldozásának köszönhetően menekült meg. A fiatalabb Leszeknek sikerült kitörnie, elkötnie a lovát és meztelenül menekült Marcinków falu irányába. Ott azonban ellenségei utolérték, és Leszeket dárdával átszúrták. Leszek holttestét Krakkóba vitték, ahol a katedrálisban temették el.
Leszek Biały na zjeździe w Gąsowie na obrazie Jana Matejki
Jan Matejko, śmierć Leszka Białego
99
Fehér Leszek emlékműve Marcinkowo Górnéban - Pomnik Leszka Białego w Marcinkowie
Az emlékmű a világháborút megelőzően
Marcinkowo Górne – Fehér Leszek halálának helye : Miejsce śmierci Leszka Białego
Fehér Leszek halála alapvetően megváltoztatta a lengyelországi politikai helyzetet. Leszek volt az utolsó krakkói herceg, akinek a hatalmát minden lengyel herceg elismerte. Az 1217-es megállapodásnak megfelelően Hosszúlábú Ulászló vette át a hatalmat Krakkóban, de mivel Leszek öccse, Mazóviai Konrád is igényt tartott a krakkói trónra, tudni lehetett, hogy a polgárháború kitörése csak idő kérdése. http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Leszek_lengyel_fejedelem
100
III. Ulászló lengyel fejedelem
Jan Matejko - Władysław III Laskonogi
Władysław III Laskonogi (ur. 1161-1166/1167, zm. 3 listopada 1231) – książę wielkopolski, w latach 1194-1202 w południowej Wielkopolsce, w latach 1202-1229 w Wielkopolsce, w latach 1202-1206, 1228-1229 książę krakowski, w 1206 oddał Kalisz Henrykowi I Brodatemu z linii śląskiej, 1206-1210 i 1218-1225 w Lubuszu, 1216-1217 tylko w Gnieźnie, choć według innych prawdopodobniejszych wersji oddał wtedy bratankowi tylko południowo-zachodnią Wielkopolskę. http://pl.wikipedia.org/wiki/W%C5%82adys%C5%82aw_III_Laskonogi Władysław III Laskonogi (między 1161 a 1166-1231), najstarszy syn Mieszka III Starego, książę gnieźnieński i poznański od 1202. Dwukrotnie (1202 i 1228) panował w krakowskiej dzielnicy senioralnej. Powołany po raz pierwszy na tron krakowski, jako przeciwnik emancypacyjnych dążeń Kościoła i zwolennik wzmocnienia władzy książęcej szybko zraził do siebie możnowładców duchownych i świeckich. Wygnany z dzielnicy krakowskiej w 1202 lub 1206, wdał się 1206 w ostry spór z biskupem gnieźnieńskim H. Kietliczem. W tym samym roku rozpoczął walkę z bratankiem, Władysławem Odonicem o Wielkopolskę. Wygnani z Wielkopolski, obaj przeciwnicy znaleźli schronienie na dworze wrocławskim Henryka I Brodatego. 1208 Władysław III Laskonogi został zmuszony do wydzielenia Władysławowi Odonicowi dzielnicy z Kaliszem. 1228 powtórnie powołany na tron krakowski. Na zjeździe w Cieni (1228) potwierdził przywileje dla duchowieństwa. Nie zdołał umocnić się na tronie i w 1229 został wygnany przez możnowładców. Wypędzony z Wielkopolski przez Odonica, zmarł na Śląsku.
http://portalwiedzy.onet.pl/33508,,,,wladyslaw_iii_laskonogi,haslo.html
101
Hosszúlábú Ulászló – Jan Matejko ceruzarajza III. Ulászló, más néven Hosszúlábú Ulászló (lengyelül Władysław III Laskonogi), (1161 – 1231. november 3.) nagy-lengyelországi herceg 1194–1202 között dél-Nagy-Lengyelországban, 1202–1220 között Nagy-Lengyelországban, 1202–1206 között és 1228–1229 között krakkói herceg, 1206-ban átadta a hercegséget a sziléziai ágból való I. Szakállas Henriknek, 1207–1210 és 1208–1225 között Lubuszban, 1216–1217 között csak Gnieznoban, bár más, valószínűbb változat szerint akkor NagyLengyelországnak csak a délnyugati részét adta át bátyjának.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1202 – 1206
Uralkodási ideje: 1228 – 1229
Elődje: III. Mieszko
Elődje: I. Leszek
Utódja: I. Leszek
Utódja: Konrád
Életrajzi adatok III. Hosszúlábú Ulászló III. Öreg Mieszko harmadik, legfiatalabb fia volt második feleségétől, Kijevi Eudoksijától, aki valószínűleg II. Izjaszlav kijevi fejedelem lánya volt. Már halála után kb. 150 évvel a "Nagy-Lengyelország Krónikájában" megjelent a "hosszúlábú" jelző, ami élő hagyományra utal.
Született: 1161/1167 Édesapja: III. Mieszko Édesanyja: Kijevi Eudoxia Elhunyt: Racibórz, 1231. november 3.
102
4. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28. 2. Öreg Mieszko †1202. március 13 v. 14. 5. Salome von Berg †1144 július 27. 6. II. Kijevi Izaszláv †1154. október 13. 7. ismeretlen
3. Kijevi Eudokszija
Hosszúlábú Ulászló családfája
103
1. Hosszúlábú Ulászló †1231. november 3.
Élete Együttműködés édesapjával, III. Öreg Mieszkóval A forrásokban a herceg először 1168-ban jelenik meg a Jędrzejówi gyűlés alkalmával, ahol, mint tizenéves gyermek szemtanúja volt a helyi ciszterci kolostornak szánt oklevél kiadásakor. 1177-ben vagy 1179-ben apjával és idősebb testvérével a sandomierzi herceg, Igazságos Kázmér és Poznani Odon, III. Mieszko legidősebb fia lázadása miatt az ország elhagyására kényszerült. Csak 1181-ben tért vissza családjával Nagy-Lengyelországba, de bár addigra már elérte a nagykorúságot, nem jutott hozzá országrészéhez. Öt évvel később Ulászló feleségül vette Luciát, a rugiai herceg lányát. Ez a házasság, melynek célja az volt, hogy III. Mieszko befolyását erősítse a nyugati Pomerániában, gyermektelen maradt. 1194-ben meghalt a herceg mostohatestvére, Odon. Ez az esemény lehetővé tette, hogy Ulászló megkapja országrészét Nagy-Lengyelország délnyugati részén (az Obra folyó mentén). Formálisan azonban Ulászló kiskorú unokaöccse, Odon fia Ulászló helyett uralkodott, mint gyámja. Boleszláv következő testvérének egy évvel később bekövetkezett halála Hosszúlábú Ulászlót hosszúéletű apja egyetlen utódjává tette. A herceg ekkor a krakkói trón felé fordította figyelmét. Hosszúlábú Ulászló nagy-lengyelországi és krakkói herceg 1202. március 13-án meghalt III. Öreg Mieszko, Nagy-Lengyelország hercege. Ez lehetővé tette, hogy a már mindenre felkészült Ulászló nehézség nélkül elfoglalja a trónt Nagy-Lengyelországban és KisLengyelországban is. Krakkóban a krakkói vajda, Miklós támogatta Kázmér legidősebb fiával Fehér Leszekkel szemben. A krakkói trónon Hosszúlábú Ulászló négy évig, 1206-ig tudott maradni, amikor meghalt a nagylengyelországi uralkodók legnagyobb támogatója, Miklós vajda, ekkor Fehér Leszek visszatért a fővárosba. A lázadás oka a fóurakkal szembeni hercegi jogokkal való visszaélés és az volt, hogy a herceg figyelmét lekötötte Pomeránia. Terv Lengyelország felségterületének kiterjesztésére Pomerániában III. Ulászló két esemény miatt kezdett érdeklődni Pomerániával. Az első a nagy-lengyelországi herceg és II. Valdemár dán király közötti ünnepélyes találkozó volt, mely során kísérletet tettek megoldani a vitatott kérdéseket és meghúzni a befolyási övezetek határát. A másik esemény a meglepetésszerű egyezmény I. Szakállas Henrik wrocławi herceggel, melynek értelmében elcserélték Kaliszt és Lubuszt. Ennek következtében könnyebb volt aktív politikát folytatni a Balti-tenger környékén. Henrik Kietlicz érsek és Odon fia Ulászló lázadása Kalisz átadása idegen kézre Odon fia Ulászló nemtetszését vonta maga után (Ulászló Kaliszban született), aki úgy gondolta, hogy ez a város a szülőföldjéhez tartozik. A fital Ulászlónak (ekkor kb. 16 éves volt) sikerült megszereznie a nagy-lengyelországi főurak egy részének és legfőképpen Henryk Kietlicz gnieznoi érsek támogatását, akik ebből az alkalomból rá akarták kényszeríteni Hosszúlábú Ulászlót reformokra, az egyház számára előjogokra és az uralkodói hatalom korlátozására. A kibontakozó lázadás azonban nem volt jól előkészítve, és mindkét főkolompos: Odon fia Ulászlónak és Henryk Kietlicznek is Szakállas Henrik udvarába menekülnie kellett. A felkelőkön az sem segített, hogy az érsek kiátkozta Hosszúlábú Ulászlót, mivel az ő oldalán állt II. Arnold poznańi püspök. Meglepetést keltett, ahogy ezekre az eseményekre reagált I. Szakállas Henrik sziléziai fejedelem, aki nemcsak befogadta a száműzötteket, hanem kölcsönadta Odon fia Ulászlónak az éppen megszerzett kiliszi hercegséget, amit Ulászló vissza akart csatolni apai örökségéhez. Ugyanebben az időben a metropolita elutazott Rómába, ahol személyesen járt közben III. Ince pápánál. Az Apostoli Széknél tett tiltakozás hatásosan akadályozta meg az egyházi átok visszavonását, melyet Hosszúlábú Ulászlóra mondtak ki. A pápa a többi hercegnek is azt ajánlotta, hogy támogassák az érseket, hogy visszatérhessen Gnieznoba. 104
A głogówi gyűlés A két fél közötti tárgyalásokat Szakállas Henrik kezdte el, aki 1208 karácsonyára mindkét nagylengyelországi herceget, az érseket és a wrocławi és lubuszi püspököt gyűlésre hívta Głogówba. Itt azonban csak Hosszúlábú Ulászló és az egyházi hierarchia vitáját sikerült megoldani – Henryk Kietlicz a kiközösítés visszavonása fejében visszatérhetett Nagy-Lengyelországba, valamint az elszenvedett károkat a herceg jutalommal ellensúlyozta. A konfliktus apósával és unokaöccsével továbbra is fennmaradt. Kísérlet Ferdeszájú Boleszláv végrendeletének felélesztésére 1210-ben Ulászló támogatta IV. Görbelábú Mieszko raciborzi herceget Ferdeszájú Boleszláv végrendeletének felújításában. Ebben a pillanatban kétségkívül Ulászló volt Mieszko után a legidősebb Piast, emiatt joggal számíthatott arra, hogy a raciborzi herceg rövidesen várható halála után megkapja a szenior herceg címét az áhított Krakkóval egyetemben. Egyes történészek szerint azonban Szakállas Henrik idősebb volt. Annál is inkább valószínűbb volt ez, mivel III. Ince pápa által 1210. június 9-én kiadott bulla, mely figyelmeztetett Ferdeszájú Boleszláv végrendeletére, hivatkozik egy meg nem nevezett sziléziai hercegre, és csak I. Szakállas Henriknek volt ilyen címe. Akárhogy is volt, a pápai bulla nagy felfordulást okozott Lengyelországban. 1210 júliusában Fehér Leszek krakkói, Szakállas Henrik sziléziai, I. Konrád mazóviai és Odon fia Ulászló kaliszi herceg az egyházi hierarchiával együtt Borzykowában találkozót rendezett, hogy tisztázzák a vitatott kérdéseket. Görbelábú Mieszko ahelyett, hogy Borzykowába ment volna, megtamádta Krakkót, ahol a zavargások ellenére könnyen elfoglalta a Wawelt. Kietlicz érsek azonban nem nyugodott bele a kialakult helyzetbe, és a fiatal hercegek szóbeli támogatásának birtokában akcióba kezdett Rómában a bulla visszavonása tárgyában. Ezek az intézkedések eredményre vezettek, és amikor 1211 májusában meghalt Görbelábú Mieszko, Fehér Leszek visszatérhetett a krakkói tróbra. Az érsek befolyásának erősödése. Odon fia Ulászló dél-nagy-lengyelországi herceg 1215-ben Hosszúlábú Ulászló helyzete tovább gyengült az érsek hatalmának növekedése miatt. Henryk Kietlicz a negyedik lateráni zsinat határozatatai és a hercegek soronkövetkező wolbórzi találkozója támogatásával, ahol Fehér Leszek, Mazóviai Konrád, Odon fia Ulászló és Opolei Kázmér nagy privilégiumról szóló okiratot adott ki az egyház számára, kérelemmel fordult a nagylengyelországi herceghez, hogy Odon fia Ulászló számára kanyarítson ki országrészt hercegségéből. Végül 1216-ban Hosszúlábú Ulászló teljesítette ezt a kérést, mivel nem akart fegyveres konfliktusba keveredni, és odaadta Odon fia Ulászlónak a korábban édesapjához tartozó területet. A nagybácsi és unokaöccs közötti egyezményt III. Honoriusz pápa 1217. február 9-én kiadott bullája megerősítette. A herceg hivatalosan kibékült az érsekkel is, aki Hosszúlábú Ulászlótól viszonzásképpen ciszterci kolostor felépítésének jogát kapta meg Łeknoban. Az érsek hatalmának hanyatlása. Három herceg szövetsége Az 1216-ban kötött kompromisszum alig egy évig bizonyult tartósnak. Az ambiciózus érsek büszke megjelenésével elriasztotta politikájától a piast hercegeket. Jelentősége csökkent III. Honorius pápa politikájának fiaskója miatt is. 1217-ben szerződést kötött a mostanáig ellenségeskedő Fehér Leszek és Hosszúlábú Ulászló is, amelynek értelmében, ha bármelyikük fiú utód nélkül hal meg, a másik örökli országrészét. Ezt az egyezményt nyilvánvalóan támogatta Odon fia Ulászló kaliszi herceg is, Hosszúlábú Ulászló legközelebbi rokona. Odon fia Ulászló eltávolítása az országból. A hármas szövetség kérdései [szerkesztés] Ugyanebben az évben a nagy-lengyelországi herceg kihasználva Szakállas Henrik semlegességét, elhatározta hogy véget vet a konfliktusnak Odon fia Ulászlóval és rajtaütött unokaöccse országrészén, külföldre kényszerítvén őt.
105
1217 végén vagy 1218 elején Hosszúlábú Ulászló és Szakállas Henrik formálisan is szövetséget kötött (hasonlóan a Fehér Leszekkel kötött szövetséghez) a sądoweli gyűlésen Paweł poznańi és Wawrzyniec lubuszi püspök közvetítésenek köszönhetően. A szövetség ismeretlen okokból a nagy-lengyelországi herceg számára is hasznos lehetett, aki nemcsak beleegyezését adta Odon fia Ulászló országrészének elfoglalásához, hanem az alkalmat kihasználva megkapta Lubusz várost is, mely még 1209-ben került Konrád lausitzi örgrófhoz, majd egy év múlva Szakállas Henrikhez. A sądoweli egyezményt 1218. május 9-én külön pápai bulla erősítette meg, így elbukott Kietlicz érsek politikája. A szövetség első próbája a nagy vesztes, Henryk Kietlicz halála volt 1219-ben és az, hogy közös akarattal a hercegek Wincenty Niałek kancellárt választották meg, aki a nagy-lengyelországi herceg egyik legbennsőbb munkatársa volt. A nagy-lengyelországi állam kivonulása az össz-Lengyelországi ügyekből Hosszúlábú Ulászló minden várható haszna ellenére nem vett részt a pogány poroszok elleni összLengyelországi akcióban. Ennek oka az volt, hogy újra mozgolódott unokaöccse, aki kihasználva a gdański Pomerániában uralkodó II. Świętopełk vendégszeretetét (formálisan Fehér Leszek helytartója volt) hadjáratot indított nagybátyja ellen. A helyzet rosszabbodott, amikor 1223 októberében Odon fia Ulászló meglepetését kihasználva sikerült elfoglalnia Ujście nad Notecią határmenti várát, majd nem sokkal később Nakło nad Noteciąt. Ennél nagyobb baj volt, hogy a két Ulászló harca oda vezetett, hogy 1225-ben Lubuszt ismét elfoglalta Ludwig türingiai gróf. A döntő ütközetre a két herceg között 1227-ben került sor, amikor is Odon fia Ulászlónak nemcsak sikerült megvédeni a Hosszúlábú Ulászló katonái által ostromlott Ujściét, hanem merész támadással megverte a Dobrogost vajda vezette nagy-lengyelországi hadsereget. Ebben a pillanatban úgy látszott, hogy Odon fia Ulászló lett az úr Nagy-Lengyelországban. Ekkor azonban váratlanul bekapcsolódott a játékba a gdański uralkodó, II. Świętopełk, aki megszegte az addigi szövetséget a fiatalabb Ulászlóval és elfoglalta a hozzá tartozó várat Nakłoban. Egyúttal II. Świętopełk hercegnek kiáltotta ki magát és húséget fogadott Fehér Leszek krakkói hercegnek. A gąsawai gyűlés és Fehér Leszek halála A kialakult helyzet megvitatására Leszek szent Márton napjára a pici Gąsawába összehívta a hercegek és főurak gyűlését. A gyűlésen a kezdeményező Fehér Leszeken kívül részt vettek: öccse, Mazóviai Konrád, Szakállas Henrik sziléziai herceg, Odon fia Ulászló, a teljes lengyel püspöki kar, és több arisztokrata nemzetség képviselője. Ismeretlen okok miatt nem jelent meg Hosszúlábú Ulászló, de feltehető, hogy Wincenty Niałek érsek és Paweł poznańi püspök képviselte. Senki sem látta előre a tragédiát, ami a november 24-i hajnalban következett be, amikor a pihenő hercegekre rátámadtak Świętopełk pomerániai katonái és a szomszédos Marcinkowa faluban meggyilkolták a menekülő Leszeket, valamint súlyosan megsebesítették Szakállas Henriket. A források a gyilkosságot egyértelműen Pomerániai Świętopełk rovására írják. A történészek egy része azonban társtettesnek tartja Odon fia Ulászlót is, akinek a gyűlésen be kellett volna számolnia terveiről. Elgondolkoztató volna ez esetben az 1227-ben hirtelen kitört ellenségeskedés a pomerániai herceg és Odon fia Ulászló között amiatt, hogy Świętopełk a nakłoi várat elfoglalta. III. Ulászló ismét krakkói fejedelem A gąsawai tragédia lehetővé tette Hosszúlábú Ulászló számára, hogy offenzivába menjen. A következő év elején egy ismeretlen helyen lefolytatott csatában megverte unokaöccsét és fogságba is ejtette. Ezután Kis-Lengyelországba vonult, mivel az 1217-es megállapodás szerint a krakkói trón őt illette meg, ha Fehér Leszek előbb hal meg. Igazából a krakkói herceg a várost egyéves fiára, Ulászlóra hagyta, de tudva lévő volt, hogy amíg eléri a nagykorúságot, a trónt valaki más fogja elfoglalni. Hosszúlábú Ulászlóval egyidőben Kis-Lengyelország iránt öccse, Mazóviai Konrád is bejelentette igényét. Formális uralkodó választásra Wiślicán 1228. május 5-én került sor, ahol az Iwo Odrowąż krakkói püspök, Marek Gryfit krakkói vajda, és Pakosław Stary Awdańc sandomierzi vajda köré csoportosuló főurak többsége Ulászló mellé állt, és elvetették Konrád javaslatát. 106
A cieniai gyülés. Ulászló az első választott uralkodó Nem volt ez azonban feltétel nélküli választás, mivel Ulászlónak ezután a cieniai gyűlés alatt két oklevelet kellett kiadnia. Az elsőben biztosította az egyház jogainak csorbítatlanságát, és részben ki is szélesítette azokat. A másodikban adoptálta Leszek fiát Fehér Boleszlávot, aki felett formális gyámságot gyakorolt, megnevezve őt ez alkalommal összes birtokának várományosaként. Egyúttal kötelezte magát, hogy semmilyen új törvényt nem hoz a kis-lengyelországi világi és egyházi hatalmasok jóváhagyása nélkül. Ilyen módon a lengyel uralkodó hatalma első ízben került bizonyos fokig a társadalom korlátozása alá. Hosszúlábú Ulászló közvetlen kormányzása alá csak a Krakkó körüli területek kerültek, Sandomierz felett a kormányzást helytartóság vette át, melyet ténylegesen Bolesláv anyja, Grzymisława irányított, noha formálisan ennek a hercegségnek a feje is Ulászló lett. Kis-Lengyelország átadása Szakállas Henriknek, mint helytartónak Sajnos Ulászló geopolitikai helyzete hamarosan jelentősen rosszabbra fordult. Odon fia Ulászló a fogságból kiszabadult és nagybátyjával újra felvette a harcot, ami azt eredményezte, hogy a nagylengyelországi herceg nem tudott felkészülni Mazóviai Konrád várható támadására Kis-Lengyelország ellen. Emiatt is határozta el a krakkói urak jóváhagyása mellett, hogy a krakkói trónt átadja Szakállas Henriknek. Ez azonban nem lett volna szuverén uralkodás, Henrik csak helytartóként kapta volna meg a hatalmat Krakkóban. Ulászló részéről az engedmény biztosan annak ígérete volt, hogy halála után mindent a sziléziai herceg fog örökölni, ami végül is a cieniai megállapodás felrugása volt, hiszen ott örökösként Fehér Leszek fia, V. Boleszláv volt megjelölve. Háború két fronton: Mazóviai Konráddal és Odon fia Ulászlóval Konrád 1228 nyarán támadta meg Kis-Lengyelországot. A hadjárat azonban nem járt sikerrel, mivel a mazóviai herceget meglepte Jámbor Henrik és vereséget szenvedett Skałánál. Konrád azonban nem mondott le tervéről, és a következő évben új hadműveletekbe kezdett. Ezúttal nagyobb sikerrel járt, különösen, hogy a spytkowicei gyűlésen sikerült alattomosan Płockba csábítani Szakállas Henriket, ami annyira megbénította Fehér Leszek öccsének ellenségeit, hogy Konrádnak sikerült elfoglalnia KisLengyelország nagyobb részét. Nem volt érdektelen az sem, hogy a mazóviai herceg pártjára állt a sandomierzi vajda, Pakosław Awdańc és a wiślicei ispán Mściwoj Lis. Röviddel ezután Konrád összemérte erejét Odon fia Ulászlóval és orosz segítségre támaszkodva megkísérelte elfoglalni a Hosszúlábú Ulászló birtokában lévő Kaliszt. A nagy-lengyelországi herceg, aki északon Odon fia Ulászlóval folytatott harcokkal volt elfoglalva, nem tudott a városnak segítséget nyújtani, szerencsére az erős falak kitartottak és Mazóviai Konrád kénytelen volt visszavonulni. Ulászló veresége Nagy-Lengyelországban. Menekülés Sziléziába Ezúttal a nagy-lengyelországi harcok Hosszúlábú Ulászló számára nagyon rossz fordulatot vettek. Közelebbről nem ismert körülmények között Odon fia Ulászló legyőzte és menekülni kényszerült Sziléziába. A herceg édelmet talált I. Opolei Kázmér udvarában Racibórzban. Sziléziai Henrikek udvarába valószínűleg csak az opole-racibórzi uralkodó halála után ment. 1231 tavaszán Szakállas Henrik még egyszer és utoljára hadjáratot indított Hosszúlábú Ulászló érdekében Odon fia Ulászló ellen. A sziléziaiak és Ulászló a kezdeti sikerek és a poznańi püspök és a nagy-lengyelországi Nałęcz, Łabędż és Niałk nemzetség támogatása ellenére kudarccal végződött az elfoglalni nem sikerült Gniezno falai alatt. Rejtélyes halála és utódlása Ez volt Öreg Mieszko fia utolsó politikai tevékenysége. Érdekes, bár mások által meg nem erősített forrás szerint Hosszúlábú Ulászló botrányos körülmények között fejezte be életét. Egy francia ciszterci szerzetes szerint a közel hetvenéves uralkodót Środa Śląskában egy német leány ölte meg, akit meg akart erőszakolni. Jan Długosz krónikás méltatlan uralkodóról beszél, akit kicsapongó életvitele miatt alattvalói megvetettek. Ulászló 1231. november 3-án halt meg. Nem tudni hová temették. Ulászló teljes örökségét Szakállas Henrikre hagyta, ami később lehetővé tette, hogy a sziléziai herceg elfoglalja Kis-Lengyelországot és Nagy-Lengyelország felét. http://hu.wikipedia.org/wiki/III._Ul%C3%A1szl%C3%B3_lengyel_fejedelem
107
IV. Mieszko lengyel fejedelem
Mieszko I (IV) Laskonogi (Plątonogi, raciborski, opolski, Władysławowic)
Mieszko I Plątonogi (ur. 1131-1146, zm. 16 maja 1211) – od 1163 formalny współrządca Śląska, od 1172 książę raciborski, od 1201 opolski, od 1210 krakowski. http://pl.wikipedia.org/wiki/Mieszko_I_Pl%C4%85tonogi
IV. Mieszko, más néven Görbelábú Mieszko (lengyelül Mieszko IV Plątonogi (Raciborski)), (1138 – 1211. május 16.) lengyel király. 1163-tól formálisan Szilézia társuralkodója, 1173-tól raciborzi herceg, 1177-től bytomi és oświęcimi, 1202-től opolei, 1210-től krakkói herceg.
108
Mieszko Plątonogi (Laskonogi) (1132/1146–1211)
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1210. június 9. – 1211. május 16. Elődje: I. Leszek Utódja: I. Leszek
Életrajzi adatok Született: 1132 körül Édesapja: II. Ulászló Édesanyja: Babenberg Ágnes 4. Ferdeszájú Boleszláv † 1138. október 28. 5. Kijevi Zbiszláva † 1114 6. III. Lipót osztrák őrgóf † 1136. november 15. 7. Waiblingeni Ágnes † 1143. augusztus 24.
2. Elűzött Ulászló † 1159. május 30. 1. IV. Mieszko lengyel fejedelem † 1211. május 16. 3. Babenbergi Ágnes † między 1160 és 1163 között
Házastársa: Görbelábú Mieszko Lidmillával valamikor 1170-1178 között kötött házasságot. Nevéből arra következtettek, hogy Csehországból származott. Az a hipotézis él, hogy valószínűleg III. Ottó olomouci herceg és Durancija lánya volt. Durancija I. Msztyiszláv kijevi nagyfejedelem leánya volt. Gyermekei: Opolei I. Kázmér (1179–1230), Ludmilla (?–1200 u.), Ágnes (?–1200 u.), Eufrozina (?– 1200 u.), Riksa (?–1239 u.) Elhunyt: Krakkó, 1211. május 16.
109
IV. Mieszko családfája
110
Családja Mieszko legtöbbször Raciborzban tartózkodott, ahol brakteata verésére alkalmas pénzverdét alapított. 1202-ben feleségével együtt Rybnikben apátságot alapított, melyet később fia, Kázmér átköltöztetett Czarnowąsyba, Opole mellé. Ő alapította és lett kegyura a trzebnicai, ołbin wrocławski, tynieci és miechówi kolostoroknak is, ami a raciborzi Piastok széles politikai horizontjáról tanúskodik, mivel az említett helységek, ahol a kolostorok álltak, a szomszédos hercegségekben találhatóak, gyakran olyanokban, melyeknek uralkodói Miszkoval ellentétben álltak. Mieszko halála után az opoleraciborzi hercegség fiára Kázmérra szállt. Krakkóba Fehér Leszek tért vissza.
Tynieci kolostor Krakkó mellett
Élete és tevékenysége Mieszko Elűzött Ulászló és az osztrák Babenberg Ágnes második fia volt. Nevét nagybátyja, Öreg Mieszko fejedelem után kapta. Születésének időpontja ismeretlen, a különböző történészek a dátumot 1131 és 1146 közé teszik. Amikor apjával együtt száműzték, idejének legnagyobb részét a Hohenstaufok szászországi nemzetségi birtokán, Altenbergben töltötte. Nevelkedett a Bamberg közelében fekvő Michaelsberg kolostori iskolájában is. Lengyelországba valószínűleg 1163-ban tért vissza testvérével, I. Boleszláv későbbi sziléziai fejedelemmel, miután a császár beavatkozott a lengyel belpolitikába és visszaadta Sziléziát, apja, Elűzött Ulászló országrészét. Nagybátyja, Göndörhajú Boleszláv azonban továbbra is embereivel megszállva tartotta Szilézia legfontosabb városait, melyeket testvérével katonai erővel kellett visszaszerezniük 1166-ban. Raciborzi fejedelem Kezdetben testvérével együtt ralkodtak az országrészen, de az együttműködésük nem volt nagyon sikeres, (főleg amiatt, hogy Mieszko véleménye szerint kis részt kapott kormányzásból). 1172-ben Mieszko fegyveres akciót kezdett saját országrész szerzése céljából. A lázadás remekül sikerült, különösen, mivel a kalandhoz csatlakozott Opolei Jaroszláv wroclawi herceg is, és Magas Boleszláv kénytelen volt német földre menekülni. A császár ismételt beavatkozása azonban arra szorította a lázadókat, hogy tárgyalásokat kezdjenek bátyjukkal és apjukkal, melynek eredményeképpen kompromisszum született: Boleszláv visszatért Sziléziába, de Mieszkonak és Opolei Jaroszlávnak ki kellett adnia a cieszyni és raciborzi vármegyéket. Mieszko egyik első tevékenyége uralkodóként az volt, hogy feleséget keresett magának - aki a cseh Přemysl dinasztiából származó Ludmilla lett.
111
Raciborzi hercegség I. Mieszko alatt 1173-1177 között (sárga)
Bytom és Oświęcim 1177-ben a raciborzi herceg segítséget nyújtott III. Mieszko azon törekvéséhez, hogy megszerezze a szeniorátust azzal, hogy megtámadta Magas Boleszlávot, aki a krakkói trón egyik követelője volt. A vállalkozás ezúttal is kitűnően sikerült, de Boleszláv hirtelen megjelent Krakkóban és azzal a kérelemmel fordult az új uralkodóhoz, II. Igazságos Kázmérhoz, hogy avatkozzon közbe. A megdöbbent szenior raciborzi száműzetésben találta magát és egyszerre úgy tetszett, hogy a Mieszko és Igazságos Kázmér közötti háború csak idő kérdése lesz. A krakkói uralkodó azonban más utat választott: hogy megnyerje hűségét, átengedte neki Oświęcimet, Bytomot, Mikołówot, Siewierzt és Pszczynát). Magas Boleszláv is visszakapta uralmát, de át kellett engednie Konrádnak a głogówi hercegséget.
112
Raciborzi hercegség I. Mieszko alatt 1177-1202 között (sárga)
A mozgawai csata 1195-ben Görbelábú Mieszko unokatestvérével Jaroszlávval együtt fegyveres rajtaütést hajtott végre Krakkón, melyben Öreg Mieszko uralkodott. A nagy-lengyelországi herceg ki akarta használni öccsének, Igazságos Kázmérnak váratlan halálát és meg akarta kaparintani a hatalmat KisLengyelország felett. A krakkói és sandomierzi főurak Mikołaj vajdával az élen azonban más terveket forgattak fejükben és elhatározták, hogy támogatják Kázmér fiát, Fehér Leszeket. A fegyveres összetűzésre Jędrzejów közelében a Mozgawa folyónál került sor. A sziléziai hercegek segítségére küldött csapatok későn érkeztek a harcmezőre és akkor bukkantak fel, amikor a csata döntetlen eredménnyel véget ért. Mieszkonak azonban nem adatott meg, hogy békében hazatérjen. Váratlanul az elhagyott csatatéren feltünt Gaworek sandomierzi palatinus is és a második csata a sziléziaiak fényes győzelmével végződött. Öreg Mieszko Nagy-Lengyelországba történő korábbi visszavonulása azonban a győzelem csak presztízs nyereséget eredményezett. Opolei herceg 1202-ben unokatestvére Jaroszláv halála után, aki opolei herceg és wrocławi püspök valamint Boleszláv testvére volt, kihasználva azokat a nehézségeket, melyekkel Szakállas Henrik a hatalom átvételekor találta magát szemben, Mieszko erővel elfoglalta az opolei hercegséget. Ez a változás tartósnak bizonyult és az opolei hercegséget a raciborzi hercegséghez csatolták. 113
Raciborzi hercegség I. Mieszko alatt 1202-1211 között (sárga)
Krakkói herceg Görbelábú Mieszko és Szakállas Henrik konfliktusára hamar feledés borult, és már a 13. század első éveiben szoros együttműködés figyelhető meg a nagybácsi és unokaöccs között. Hamarosan meg is hozta gyümölcsét Mieszko életének legnagyobb győzelmével. 1210. június 9-én III. Ince pápa egy meg nem nevezett sziléziai herceg tanácsára (ez csak Szakállas Henrik lehetett, mivel ekkor csak neki volt ilyen címe) elrendelte kiközösítés terhe mellett a szeniorátus visszaállítását. Az egész országban zavar támadt, és a gnieznoi érsek Borzykowába zsinatot hívott össze, ahol meg kívánták kísérelni a felmerült problémákat. Miszko azonban ahelyett, hogy Borzykowába ment volna, a Gryfiták nemzetséghez tartozó főurak támogatásával hadserege élén megtámadta Krakkót, amely a zűrzavar következtében teljesen kihalt. Ez azonban a herceg utolsó győzelme volt. Görbelábú Mieszko 1211. május 16-án valószínűleg a krakkói katedrálisban meghalt. http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Mieszko_lengyel_fejedelem
114
Konrád lengyel fejedelem
Konrad I mazowiecki, także Konrad I Mazowiecki (ur. zapewne w 1187 lub 1188, zm. 31 sierpnia 1247) – w latach 1194-1200 współrządca razem z bratem Leszkiem w Małopolsce, na Mazowszu i Kujawach (według części historyków Kujawy Kazimierzowice otrzymali dopiero w 1198), od 1200 samodzielny książę kujawsko-mazowiecki, 1222-1228 w ziemi chełmińskiej, w latach 1229-1232 regent w Sandomierzu, 1229-1231 i 1241-1243 w Krakowie, w 1231 odłączył Sieradz i Łęczycę od księstwa krakowskiego i przyłączył do Mazowsza, w 1233 podział z synami i rezygnacja z Kujaw i północnego Mazowsza (płockie na północ od Wisły i Bugu), od 1233 w Żarnowie (dożywotnio), od 1241 w Radomiu (dożywotnio). http://pl.wikipedia.org/wiki/Konrad_I_mazowiecki Konrad I mazowiecki syn Kazimierza II Sprawiedliwego; od 1202 książę mazowiecki i kujawski, 124243 krakowski; zajął Kraków po najazdach tatarskich 1241, 1243 pokonany przez Bolesława, wyparty z Małopolski; wczesniej o senioralne księstwo krakowskie walczył z Władysławem Laskonogim (1227), Henrykiem Brodatym (1228-32) i Bolesławem Wstydliwym (1244-46); oderwał od księstwa krakowskiego Sieradz i Łęczycę; 1222-23 prowadził krucjaty przeciw Prusom, 1226 osadził w ziemi chełmińskiej Krzyżaków, którzy mieli bronić granicy przed Prusami; popierał osadnictwo, lokował wsie i miasta; poparł reformę kościelną bp. Kietlicza; jego wnukiem był Władysław Łokietek. http://encyklopedia.interia.pl/haslo?hid=79556 Konrad I Mazowiecki (1187 lub 1188-1247), młodszy syn Kazimierza II Sprawiedliwego. Po śmierci Mieszka Starego na mocy układu z bratem Leszkiem Białym w 1202 otrzymał dzielnicę składającą się z Mazowsza, Kujaw, Sieradza i Łęczycy. W latach 1229-1231 i 1241-1243 książę krakowski. Popierał arcybiskupa gnieźnieńskiego Henryka Kietlicza w jego walce przeciwko Władysławowi Laskonogiemu. Jako zwolennik Kościoła, przyczynił się do nadania duchowieństwu przywilejów, podpisując w 1210 układy w Borzykowej i w 1215 w Wolborzu. Prowadząc ekspansję na teren Prus popierał prowadzoną tam przez cystersów akcję misyjną. W 1222 uposażył biskupstwo pruskie nadając biskupowi Christianowi liczne dobra w ziemi chełmińskiej. Brał udział w krucjatach przeciw Prusom (1222, 1223). Ok. 1225-1226 sprowadził Krzyżaków do Polski, nadając im ziemię chełmińską (formalny układ z 1228), w 1228 na ziemi dobrzyńskiej osadził braci dobrzyńskich (Dobrzyński zakon). Po śmierci Leszka Białego walczył o tron krakowski. Popierał osadnictwo, szczególnie na pograniczu z Jaćwierzą, inicjował lokacje wsi i miast na swoim terenie (m.in. Płocka). Dwóm starszym synom wydzielił osobne dzielnice: Bolesławowi - sandomierską (1230-1232), siedlecką (1233), mazowiecką (1234), Kazimierzowi - kujawską (1233).
http://portalwiedzy.onet.pl/15043,,,,konrad_i_mazowiecki,haslo.html
115
Jan Matejko - Konrad I mazowiecki
Mazóviai Konrád (lengyelül Konrad I Mazowiecki), (1187 – 1247. augusztus 31.), Igazságos Kázmér és Znojmói Heléna kisebbik fia. Mazóvia hercege kb. 1200-tól. Ő volt sorrendben a hatodik mazóviai herceg. Apja 1194-ben beköbvetkezett halála után anyja gondozta. Valószínűleg 1199-ben lett mazóviai herceg, 1202-ben Kujáviát is megkapta. Agafia orosz hecegnőt vette feleségül. Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1229 – 1232
Uralkodási ideje: 1241 – 1243
Elődje: III. Ulászló
Elődje: (V.) Boleszláv
Utódja: I. Henrik
Utódja: V. Boleszláv Életrajzi adatok
Született: 1187/1188 Édesapja: II. Kázmér Édesanyja: Znojmói Heléna 4. Ferdeszájú Boleszláv †1138. október 28. 2. Igazságos Kázmér †1194. május 5. 5. Salome von Berg †1144 július 27. 6. II. Znojmói Konrád †1161 7. Szerb Mária †1189 után Házastársa: Agafia
1. Mazóviai Konrád †1247. július 31.
3. Znojmói Heléna †1202 és 1206 között
Gyermekei: Boleszláv (1208–1248), Kázmér (1211–1267), Siemovit (1213–1262), Eudoxia (1215– 1240), Ludmilla (1225 e.–?), Ziemomysl (1228 e.–1241), Salomea (1227 e.–1268?), Judit (1227 e.–1263?), Dubrava (1230?–1265), Mieszko (1235–?) Elhunyt: 1247. augusztus 31. Nyughelye: Plock-i katedrális
116
Mazóviai Konrád családfája
117
Élete Poroszország meghódításának kísérletei Konrád sikertelenül próbálta meg elfoglalni a pogány Poroszországot egy 1209-es keresztes háborúban. 1219-ben és 1222-ben is kísérletet tett Poroszország meghódítására. Olivai Krisztián püspök tanácsára megalapította a Dobrzyńi Lovagrendet, melynek célja a kereszténység védelme volt a pogány poroszokkal szemben, és segítséget ígért megtérítésükhöz, azonban a kis létszámú lovagrend semmilyen sikert sem tudott felmutatni céljainak elérésében, később bele is olvadt a Német Lovagrendbe. Sorozatos támadásaira válaszképpen a poroszok rendszeresen behatoltak Konrád területeire, és a poroszok fokozatosan visszanyerték befolyásukat a régi porosz chełmnoi területek felett. Az állandó porosz ellenakciók miatt Konrád szerette volna stabilizálni Mazóvia északi határterületét és a Chełmnoi földeket. Mazóviát csak a XI. században foglalták el a lengyelek, és az őshonos poroszok (lengyelül jaćwingok, németül jatwingok) és litvánok még lakták a területet, ahol a határ sokáig nem volt kijelölve. A Német lovagrend 1226-ban végül Konrád mivel a meghódított terület megtartásával nehézségei támadtak, a poroszok ellen behívta a Német Lovagrendet, akik Magyarország védelmében már hasonló szerepük volt 1211 és 1225 között. Amikor a rend kijelentette, hogy ők elsősorban a pápának felelősek, a magyar király kitette őket országából. Ezért szolgálatukért cserébe a lovagrend most azt követelte Konrádtól, hogy jogaikat előre foglalják írásba egy, a fejedelemmel kötött egyezmény formájában, melyet a németrómai császárnak és a pápának kellett megerősítenie. II. Frigyes német-római csáyzár 1226-ban adta ki a rimini aranybullát, mely a többi között az alábbiakat tartalmazta: "Konrád testvérünk felajánlotta és megígérte Herrmann testvérünknek, a jeruzsálemi németek Szűz Mária szent kórháza (a német lovagrend) nagymesterének, hogy a rendnek adományozza a Kulmer földet, amely területe és a poroszok között van, hogy birtokukba vehessék Poroszországot (Terra Prussiae)… emlékeztetünk arra a tényre, hogy ez a terület a birodalomhoz tartozik, megbízunk a nagymester itéletében … emlékeztetünk arra, hogy Poroszország összes területére a birodalomnak ősi joga van…" Feltevések szerint 1230-ban aláírták a kruszwicai egyezmény, mely értelmében Konrád a Német Lovagrendnek és a dobrzyńi rendnek adományozta Chełmno területét. Ez az oklevél azonban nem létezik, és valószínűleg soha nem is létezett, valószínűleg a Német Lovagrend hamisította. 1234-ben a pápa kiadta a rieti aranybullát, megerősítve a korábbi egyezményeket és kijelentve, hogy a Német Lovagrend senkinek sem hűbérese, csak a pápának van alárendelve. Konrád öröksége Konrádnak szemére vetik a lengyelek, hogy tevékenységével vette kezdetét az a folyamat, melynek során a Német Lovagrend kiterjesztette hatalmát a Balti-tenger partjának nagy részére egyházi államuk révén, és ennek szörnyű következményei lettek a lengyel államra nézve. Bátyjának, Fehér Leszeknek halála (1227.) után Konrád a krakkói trónért harcolt sikertelenül. 1247ben halt meg.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Konr%C3%A1d_lengyel_fejedelem
118
I. Henrik lengyel fejedelem
A sziléziai Piastok korona nélküli fekete sasos címere
Jan Matejko – Henryk I Brodaty
Henryk I Brodaty (Jędrzych I Brodaty) (ur. pomiędzy 1165/1170, zm. 19 marca 1238 w Krośnie Odrzańskim) – książę wrocławski w latach 1201-1238, opolski 1201-1202, kaliski 1206-1207 i od 1234, władca ziemi lubuskiej do 1206, 1210-1218 i od 1230, od 1231 książę krakowski, od 1234 w południowej Wielkopolsce po rzekę Wartę, od 1230 opieka nad Opolem, od 1232 opieka nad Sandomierzem, od 1234 pełnia władzy nad Opolszczyzną (przekazanie Kazimierzowicom w zamian ziemi kaliskiej pod swoim zwierzchnictwem), ze śląskiej linii dynastii Piastów, założyciel tzw. monarchii Henryków Śląskich. http://pl.wikipedia.org/wiki/Henryk_I_Brodaty
119
Henryk I Brodaty (ok. 1165-1238), książę śląski od 1201, syn Bolesława I Wysokiego, wnuk Władysława II Wygnańca z linii Piastów śląskich. Dążył do zjednoczenia i umocnienia Polski dzielnicowej. W 1227 sojusznik Władysława Laskonogiego w walce o dzielnicę krakowską. Na zaproszenie seniora Leszka Białego uczestniczył w zjeździe książąt piastowskich w Gąsawie, gdzie został ciężko ranny w napadzie zorganizowanym przez Władysława Odonica i Świętopełka pomorskiego, uratowany przez rycerza Peregryna z Wezenborga. Po śmierci Leszka Białego pełnił władzę w Krakowie w imieniu Władysława Laskonogiego w latach 1228-1229. W 1229 rozciągnął władzę opiekuńczą nad księstwem opolskim. Po śmierci seniora, Władysława Laskonogiego w 1232, książę krakowski. W 1234 po pokonaniu Konrada I Mazowieckiego odebrał Odonicowi Wielkopolskę. Uczynił jej namiestnikiem swego syna Henryka I Pobożnego. Zmarł w Krośnie jako książę zjednoczonych ziem Polski południowej: księstwa wrocławskiego (od 1201), księstwa krakowskiego (od 1232), księstwa wielkopolskiego (od 1234). Twórca tzw. monarchii Henryków śląskich. Propagator rozwoju górnictwa, zakładania miast i wsi na prawie niemieckim. Przeprowadził reformę monetarną. Przyczynił się do rozwoju gospodarczego Śląska. Znany budowniczy klasztorów i zamków, m.in. gotyckiego zamku w Legnicy.
http://portalwiedzy.onet.pl/50805,,,,henryk_i_brodaty,haslo.html
I. Henrik, más néven Szakállas Henrik (lengyelül Henryk/Jędrzych I Brodaty), (1163 – 1238. március 19.) – wrocławi herceg 1201–1238 között, opolei 1201–1202 között, kaliszi 1206–1207 között és 1234-től, lubuszi 1206-ig,1210–1218-ig és 1230-ig, 1232-től krakkói herceg, 1232-től sandomierzi uralkodó, 1234-től Opolén uralkodik, a sziléziai Henrikek dinasztiájának megalapítója.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1232 – 1238. március 19. Elődje: Konrád Utódja: II. Henrik
120
Életrajzi adatok Született: Głogów, 1163 Édesapja: Hosszú Boleszláv Édesanyja: Krisztina 4. Elűzött Ulászló † 1159. május 30. 5. Babenberg Ágnes † 1160 és 1163 között 6. ismeretlen 7. ismeretlen
2. Magas Boleszláv † 1201. december 7. vagy 8. 1. Szakállas Henrik † 1238. március 19. 3. Német Krisztina (?) † 1201. február 23. után
Házastársa: Hedvig (1174–1243) Gyermekei: Ágnes (1190–1214), Boleszláv (1191–1206), II. Henrik (1196–1241), Konrád (1198–1213), Zsófia (1200–1214?), Gertrúd (1200–1268), 1 fiú (Ulászló?) (1208?–1214/1217) Elhunyt: Krosno Odrzańskie, 1238. március 19.
Életrajza 990 körül Sziléziát I. Mieszko bekebelezte Lengyelországba, bár néhány történész ezt a dátumot 999re helyezi, I. Boleszláv uralkodása idejére. Amikor Lengyelország a feudális széttagoltság (11381320) idején a Piast dinasztia különböző ágai által uralt hercegségekre bomlott, Sziléziában a korábbi királyi család uralkodott tovább. 1146-ban II. (Elűzött) Ulászló elismerte a Szent Római Birodalom hűbéresének Lengyelországot, de száműzésbe kényszerítették. 1163-ban két fia császári jóváhagyással megszerezte az uralmat Szilézia felett kétfelé osztva a területet Alsó és Felső-Sziléziára. Így két fő Piast ág indult Sziléziában, a Wrocławska Wrocław-ban és az Opolsko-Raciborska Opoleban és Racibórzban. A további széttagolódás folytatódott utódaik alatt, amíg Szilézia az 1390-es években 16 apró hercegségre osztódott. I. Henrik a sziléziai Głogówban született, Andechsi Hedviget (lengyelül Jadwiga) vette feleségül. Fia és utóda II. Jámbor Henrik később a mongolokkal Legnicánál vívott csatában esett el.
Ślub Henryka I Brodatego z Jadwigą z Andechs, według ikonografii z XIV w.
121
Księstwo śląskie pod panowaniem Henryka Brodatego 1201-1202 (pomarańczowy kolor)
1201-ben Henrik örökölte apja, Magas Boleszláv trónját, akit Barbarossa Frigyes német-római császár segített a sziléziai hercegség trónjára 1163-ban. 1205-ben kötött megállapodás szerint Hosszúlábú Ulászló nagy-lengyelországi hercegnek átengedte Lubuszt Kaliszért cserébe. Amikor 1210-ben Konrád, Lausitz uralkodója elfoglalta Lubuszt, Henrik közbelépett és visszafoglalta a területet. 1230ban újraegyesítette uralma alá egész Sziléziát, miután bekebelezte Opolét. 1217-ben a poznańi és lubuszi püspök közvetítésével egyezményt írt alá Hosszúlábú Ulászlóval, melyet 1218. május 9-én pápai bulla is megerősített. Ennek értelmében Henrik visszaadta Lubuszt és lemondott Kaliszról és más földekről, melyek Odon fia Ulászló birtoka volt. Viszonzásképpen Henrik lett a gyermektelen nagy-lengyelországi herceg örököse.
122
Państwo Henryka I Brodatego w drugim dziesięcioleciu XIII wieku (pomarańczowy kolor) oraz ziemie należące do Henryka okazjonalnie: ziemia lubuska (różowy kolor) i ziemia kaliska (zielony)
1222-1223 között részt vett a poroszok elleni kereszte hadjáratban. 1225-ben megkísérelte elfoglalni Krakkót, de fel kellett hagynia az ostrommal néhány nap múlva. 1227. november 23-án a Piast hercegek gąsawai gyűlése alatt súlyosan megsérült, amikor Odon fia Ulászló és II. Świętopełk pomerániai herceg orvul megtámadta, míg Fehér Leszek a merényletben meg is halt. Ez az esemény a lengyel trón megszerzésére irányuló küzdelem kezdetét jelentette, melynek során Henrik III. Ulászlót támogatta, aki végül is elérte célját. Amikor 1228 nyarán Mazóviai Konrád megtámadta Kis-Lengyelországot, Henrik fia, Jámbor Henrik a támadást visszaverte. A következő évben azonban Konrád sikeresebb volt, olyannyira, hogy I. Henriket fogságba is ejtette. Csak úgy kapta vissza szabadságát, hogy megígérte, lemond Krakkóról. Később a pápa felmentette ígérete alól, melyet nyomás alatt tett. Henrik 1232-ben Krakkó hercege lett, feltételezhetően a sandomierzi hercegség felett is ellenőrzést gyakorolt V. Szemérmes Boleszláv nevelőjeként. 1231 tavaszán Henrik támadást indított Odon fia László ellen, aki Nagy-Lengyelországra jelentett be igényt. Az invázió sikertelenségbe fulladt. Több sikerrel járt három évvel később, amikor elfoglalta a Warta folyóig Nagy-Lengyelországot. 1234-ben fia, Henrik nyerte el a nagy-lengyelországi trónt. 1238-ban halt meg, Trzebnicában, a ciszterci kolostor templomában temették el. 123
Alasó-Szilézia I. Henrik uralma után - Dolny Śląsk po rządami Henryka I http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Henrik_lengyel_fejedelem
124
II. Henrik lengyel fejedelem
Jan Matejko – Henryk II Pobożny- II. Henrik. Jan Matejko festménye
Henryk II Pobożny (ur. 1196/1207, zm. 9 kwietnia 1241) – książę śląski, krakowski i wielkopolski 1238–1241 (do 1239 tylko w południowej Wielkopolsce po linię rzeki Warty). Przez cały okres panowania nad ziemią kaliską i wieluńską (rudzką) sprawował wyłącznie opiekę nad małoletnimi książętami. W latach 1238–1239 rządził w księstwie opolskim i był regentem w sandomierskim. W 1238 odziedziczył po ojcu księstwo krakowskie. Kontynuował starania o koronę królewską. W czasie najazdu mongolskiego w 1241 stanął na czele koalicji wojsk wielu księstw polskich. Poległ w bitwie pod Legnicą. http://pl.wikipedia.org/wiki/Henryk_II_Pobo%C5%BCny Henryk II Pobożny (ok. 1196-1241), książę śląski, krakowski i wielkopolski od 1238, syn Henryka I Brodatego. W 1222 dopuszczony do współrządzenia z ojcem, wspomagał go w dziele jednoczenia Polski, następnie je kontynuował. Zginął 9 IV 1241 dowodząc obroną Legnicy przed Tatarami. Zniszczenie Śląska przez Mongołów i śmierć Henryka II Pobożnego położyły kres możliwościom zjednoczeniowym Śląska, który w następnych latach uległ podziałowi na szereg samodzielnych księstw.
http://portalwiedzy.onet.pl/41797,,,,henryk_ii_pobozny,haslo.html
125
II. Henrik, más néven Jámbor Henrik (lengyelül Henryk II Pobożny), (1196 – 1241. április 9.), legnicai, krakkói és nagy-lengyelországi herceg 1238–1241 között (1239-ig csak déli NagyLengyelországban a Warta folyó mentén. Egész idő alatt Kaliszban a kiskorú hercegek gyámja) 1238– 1239 között az opolei hercegségben uralkodik és gyám a sandomierziben.
Családfa 4. I. Magas Boleszláv † 1201. december 7. vagy 8. 2. Szakállas Henrik † 1238. március 19. 5. Krisztina † 1204-1208. február 23. 1. Jámbor Henrik 1241. április 9. 6. Meráni III. Bertold † 1204. július 12. 3. Andechsi Hedvig 1243. október 14. 7. Agnieszka Miśnieńska † 1195. március 25.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1238 – 1241. április 9. Elődje: I. Henrik Utódja: (V.) Boleszláv
Életrajzi adatok Született: 1196 Házastársa: Bohémiai Anna (1204–1265) Édesapja: I. Henrik Édesanyja: Sziléziai Hedvig Gyermekei: Gertrúd (1218–1247), Konstance (1221–1257), Boleszláv (1225–1278), Mieszko (1223/1227–1242), (III.) Henrik (1227–1266), Konrád (1228?–1274), Erzsébet (1232– 1265), Ágnes (1236–1278), Ulászló (1237–1270), Hedvig (1241?–1318) Elhunyt: Legnica, 1241. április 9.
126
Élete Apja gondoskodása alatt II. Szakállas Henrik és Andechsi Hedvig harmadik legidősebb fia volt. Bátyja, Boleszláv meghalt gyermekkorában, fiatalabb bátyja Konrád, aki később sziléziai herceg lett. Nem tudni, pontosan mikor született, első biztos értesülés csak 1208-ból maradt fenn róla. Öt évvel később bátyja, Konrád szerencsétlenül járt egy vadászaton, ekkor Henrik maradt Alsó-Szilézia trónjának egyetlen várományosa. A Lengyel krónikában leírt legenda szerint Konrád és Henrik seregei között a Studnica falu mellett véres csata zajlott le. Ebben a csatában Konrádot állítólag a lengyelek támogatták, míg Henriket a németek, apjuk meg tehetetlenül nézte a véres összecsapást. Ezek az események valószínűleg soha nem történtek meg, mivel más források nem említik. Valamikor 1214 és 1218 között apja összeházasította Henriket a cseh Annával Přemysl I. Ottokár cseh király lányával. Ez a házasságkötés I. Henrik aktívabb külpolitikáját segítette. Szakállas Henrik meglehetősen korán megosztotta hatalmát megmaradt fiával, 1222-től lehetővé tette számára oklevelek kibocsátását. Két évvel később már saját pecséttel, udvarmesterrel és írnokkal rendelkezett. 1227-ben a Piast hercegek gąsawai gyűlése tragikusan végződött, megölték a krakkói herceget, I. Fehér Leszeket és I. Szakállas Henrik is súlyosan megsebesült. II. Henrikre először nehezedett a kormányzás gondja. Másodszor ez akkor következett be, amikor Szakállas Henrik Mazóviai Konrád fogságába került. Ez a helyettesítés fényesen sikerült, ami onnan látható, hogy apja a következő években további felelősségteli feladattal bízta meg, mint például Lubusz megszerzése és biztosítása 1229 – 1230 között, 1233-ban és 1234-ben pedig aktívan támogatta Jámbor Henrik apja tevékenységét Poroszországban és Nagy-Lengyelországban. Ennek az eredményes együttműködésnek a koronájaképpen Jámbor Henrik 1234-ben hivatalosan is társuralkodó lett. Ekkor a hatalmat formálisan is megosztották: Szakállas Henrik a sziléziai és krakkói hercegi címet kezdte használni, II. Henrik pedig a nagy-lengyelországi és sziléziai hercegi címet. 1238. március 19-én Szakállas Henrik meghalt Krosno Odrzańskie-ban, ettől kezdve II. Henrik egyedül uralkodott. Önálló uralkodása Annak ellenére, hogy apja halálakor II. Henrik körülbelül negyven éves volt, az örökség megszerzése nem zajlott nehézség nélkül. Valójában minden talapalatnyi földhöz más módon volt joga. Erős és nem vitatott uralma csak Alsó-Sziléziában volt. Nagy-Lengyelországban a Warta folyón túl, (a többi részt Odon fia Ulászló birtokolta), és Kis-Lengyelországban uralkodói joga a főurak választásán alapult (igazság szerint még érvényes volt Hosszúlábú Ulászló krakkói és nagy-lengyelországi herceg végrendelete, mely szerint a sziléziai Henriknek kell átadni a teljes örökséget, de sem Odon fia Ulászló, sem Mazóviai Konrád nem tett ezért semmit). Az opolei és sandomierzi hercegségben II. Henrik a kiskorú II. Mieszko és Szemérmes Ulászló gyámja címén uralkodott. Éppen ezek a területek csúsztak ki először kezei közül. Henrik valójában jó viszonyban maradt Opole és Sandomierz új hercegeivel, noha vissza kellett őket helyezni szuverén uralmukba. Északon a helyzet komplikáltabb lett. A brandenburgiak kihasználva Szakállas Henrik halálát elfoglalták Santokot, mely fontos stratégiai pont volt, és Lubuszt fenyegették. Ezekhez a problémákhoz hamarosan újabbak jöttek: nevezetesen Odon fia Ulászló és Mazóviai Konrád fenyegetése és az egyházzal való konfliktus megoldatlansága. Henriknek szerencséje volt – 1239. június 5-én meghalt Odon fia Ulászló, kiskorú fiakat hagyva maga után. Kihasználva ezt az alkalmat, a sziléziai herceg elfoglalta Odon fia Ulászló birtokainak nagy részét Gnieznoval az élen, az utódoknak mindössze Nakło nad Noteciąt és Ujściét hagyva meg. Henrik következő húzása mesteri volt: elhagyta a Hohenstauf német-római császárok táborát és átállt a pápa oldalára, ami azonnal megoldotta az egyházzal való konfliktusát. Hogy kiküszöbölje a szembenállást a többi Piast herceggel, lányát hozzáadta Mazóviai Konrád fiához, Kujáviai Kázmérhoz, majd támadást intézett a brandenburgiak ellen, elűzte őket Lubusz alól és visszafoglalta Santokot.
127
A mongol invázió és a legnicai csata A tatárjárás A tatárjárás az Európa elleni mongol inváziót, ezen belül Magyarország 1241–42-es megszállását jelenti. A mongolok támadása a 13. századi Európa történelmének egyik meghatározó eseménysorozata volt. A magyarországi pusztítást leíró egyik fő forrás Rogerius mester, váradi kanonok műve, a Siralmas ének. A magyar történetírás a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza az Arany Horda (krími tatárok) által elkövetett későbbi betörésekre is. A mongolokat a magyar történetírók tévesen tatároknak nevezték, mivel a Fekete-tengertől északra élő türk nyelvű népcsoportok egy része behódolt a mongoloknak, felvette az egyik mongol törzs, a ta-ta nevét, és segédnépként részt vett a mongolok hadjárataiban. A tatárjárások borzalmait és a lakosság felháborodását jól tükrözi a magyar népnyelv, amely a tatár népnév elé gyakran tette oda a kutyafejű jelzőt.
Mongol támadás Magyarország ellen A tatárok Mongólia területén egy Temüdzsin nevű, 1201-ben hatalomra került és később a Dzisngisz kán nevet választó hadvezérnek köszönhetően hozták létre első nagy birodalmukat, mely Dzsingisz kán halálakor, 1227-ben, már Ázsia hatalmas területeire terjedt ki. A hatalmas uralkodó még életében felosztotta fiai között a birodalmat. Dzsingisz halála után fia Ögödej kán követte a birodalom élén. Az új uralkodó fiai Kadan és Güjük, illetve a nagykán testvérének fia Batu, Európa elözönlésére készültek. Az Európa elleni támadás az 1220-as évek elején indult meg. Az orosz-kipcsák (kun) hadak 1223-ban a Kalka-menti csatában vereséget szenvedtek a mongoloktól. Ekkor a kunok tömegesen menekültek nyugatra, és a mai Moldvában, a Keleti-Kárpátok lejtőin telepedtek le. 1224-ben II. András király kiűzte a Barcaságból az 1211-ben letelepített, de túlságosan önállósulni akaró Német Lovagrendet, így a Kárpátok kanyarulatában lévő Bodzai szoros és Törcsvári hágó ideiglenesen védelem nélkül maradtak. A mongolok elől menekülő kun törzsek számára II. Endre magyar király és Róbert esztergomi érsek 1227-ben megalapította Milkóban a milkói püspökséget. A megkeresztelt kunok azonban nem vállalták az ország határainak védelmét, ezért Béla király 1239-ben az ország belsejében adott nekik menedéket. A Szubedej és Dzsebe által vezetett mongol hadak megindultak a Volgai Bolgárország ellen is. A legyőzhetetlennek tartott Dzsingisz kán hadai azonban 1223-ban Szamara Bendnél vereséget szenvedtek a volgai bolgárok királya (iltäbär) Ghabdulla Cselbir által vezetett csapatoktól. Dzsingisz kán 1227-ben meghalt, de a Kukdaj és Bubede által vezetett mongolok 1229-ben visszatértek, és az Ural folyónál legyőzték a bolgár határvédő csapatokat. II. András magyar király 1229-ben orosz bojároknak menedéket adott Magyarországon, és már akkor hallott a közeledő veszélyről. Pár évvel később, 1232-ben a mongol lovasság meghódította Baskíria délkeleti részét, és elfoglalta Volgai Bolgárország keleti részét is. A magyar Julianus barát 1235-ben elérte a volgai bolgárok országát és keleten maradt magyarokat meglátogatva hírt hozott IV. Béla királynak a készülő mongol támadásról. A volgai bolgár főurak nem tudtak egységbe tömörülni, és 1236-ban vereséget szenvedtek Batu kán és hadvezére Szubutáj kb. 130 000 fős seregétől (Bilär, Bolgár, Szuár, Szükätaul és egyéb erődítmények bevétele). A lakókat megölték vagy rabszolgasorba hajtották. Volgai Bolgárország a Dzsocsi ulusza, a későbbi Arany Horda része lett. Julianus barát 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, de csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úticéljának területét a betörő mongolok közben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, amelyben a mongol kán – akárcsak a kunok révén küldött korábbi levélben – feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Íme a levél szövege:
128
„Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajjon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kúnokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kúnoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!” A mongolok tovább folytatták előnyomulásukat nyugat felé. IV. Béla (1235-1270) mikor átvette az ország irányítását, legfőbb célja a III. Béla korabeli birtokrendszer visszaállítása volt. Felülvizsgáltatta a korábbi birtokadományokat. A királyi tekintély növelése érdekében felrúgott korábbi hagyományokat. A királyi tanácsban elégettette a bárók székeit, így a főpapok és a hercegek kivételével senki nem ülhetett le a király jelenlétében. Intézkedései ellenérzést váltottak ki a vezetőrétegben, amit még fokozott azzal, hogy birtokokat egyáltalán nem adományozott. Látva az ellenállást, a birtokvisszavételeket leállította. A Kárpátoktól keletre élő és megkeresztelkedett kunok 1239-ben a mongolok elől, Kötöny vezér vezetésével, Magyarországra menekültek, miután IV. Béla király befogadta őket. Kötöny 40000 emberével érkezett az országba. A kunok vállalták a kereszténység felvételét. A király támaszt remélt a kunoktól a tatárok és a bárók ellen. A kunok betelepítése tovább mélyítette a király és az alattvalók közötti ellentétet. A bárók féltek attól, hogy a király ellenük használja majd a kunokat, a közép- és alsó réteg elítélte a kunok szokásait (pogányság, nőrablás, földmagántulajdon el nem ismerése). A király segélykérő leveleket küldött az egymással harcban álló pápának és a német-római császárnak (ez utóbbinak társuralkodója is volt), valamint a francia királynak, de nem kapott választ. A Kadán által legyőzött lengyel hercegek egy csoportja 1239. februárban hozta el Batu kán harmadik, megadásra felszólító levelét a magyar királynak. 1240. december 6-án elesett Kijev. A vatikáni levéltárban fennmaradt Julianus barát feljegyzése a tatárok harcmodoráról („Levél a tatárok életéről”): „Hanem hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és lándzsát kevésbbé használják. Ék alakú csatarendjüket pedig így építik ki: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek se tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük (és) az ütközetben lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze. Az általuk uralt összes tartomány királyait, vezéreit és mágnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják. A katonákat pedig és a háborúban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverkezve maguk előtt hajtják akaratuk ellenére (is). Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket. (…) A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, (csak) kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk; de ha a harcban meghátrálnak, könyörület nélkül megölik őket a tatárok. (…) A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.” Később 1240-re már Kijev is elesett, így IV. Béla már kénytelen volt komolyan venni a mongol fenyegetést, és körbevitette az országba a véres kardot, nemesi felkelést hirdetve. 129
130
Mongol támadás Lengyelország ellen Úgy tűnt, hogy Henrik már túl volt életének legnehezebb pillanatain, de a legrosszabb csak ezután következett. Keleten új, rettenetes ellenség tűnt fel: a Batu kán vezette mongolok, akik az orosz fejedelemségek elfoglalása és elpusztítása után Magyarország felé fordultak. Batu kán úgy gondolta, hogy ha a háború Magyarországra is kiterjed, a lengyelek bizonyára segítségükre sietnek. Lengyelország ellen tehát 10 000 harcosból álló hadsereget küldött Orda parancsnoksága alatt. Már 1241 januárjában feltűntek felderítő egységei Lublin és Zawichost alatt, a tényleges invázió azonban egy hónappal később következett be. Kis-Lengyelországban a mongolok nem találtak jelentős ellenállást, a krakkói és sandomierzi lovagokat egy-egy csatában megverték, és Klemens krakkói várispán, valamint Włodzimierz vajda is súlyos vereséget szenvedett 1241. március 18-án Chmielniknél. Mindkét főnemes elesett, és Kis-Lengyelország Krakkó és Sandomierz vidékével a mongolok kezére került. II. Henrik lengyel fejedelem országa nyugati határán várt a nyugati hatalmak beígért segítségére, de közben a kis-lengyelországi hadak maradványait és saját friss alakulatait Legnica körzetébe vonta össze. Az európai uralkodók azonban a császárság és pápaság hatalmi harcával voltak elfoglalva, és nem vették komolyan Henrik segélykérését. Csak a templomos és a johannita lovagok valamint a cseh király, I. Vencel cseh király küldött segítséget, de ez utóbbi végül elkerülte a csatát, csapatait Legnicától egy napi járásra megállította. Valószínűleg attól tartott, hogy a keresztény erők veresége esetén Csehország könnyű prédája lesz a mongoloknak. A legnicai csata (Bitwa pod Legnicą)
Legnica ábrázolása térképen
A legnicai csata 1241. április 9-én zajlott le Legnica (Liegnitz) és Legnickie Pole (Wahlstatt) között, II. Henrik hadseregének vereségével és a fejedelem halálával végződött. A vereség okaként általában az Európában ismeretlen harcmodort és II. Mieszko váratlan megfutását tartják. A sziléziai herceg haláláról két feljegyzés maradt fenn: az egyik Jan Długosztól származik, a másik C. de Brigie Historia Tartatorum-ában fogalmazódott meg, és jelenleg ezt tartják hihetőbbnek, mivel az eseményekhez időben közelebb íródott, és értesülései az események szemtanúitól származnak.
131
A legnicai csata Matthäus Merian 1630-ban készült festményén
A legnicai csata (németesen: liegnitzi/leignitzi csata; lengyelül Bitwa pod Legnicą; cseh nyelven Bitva u Lehnice) 1241-ben a sziléziai Legnica mellett lezajlott csata a beözönlő tatárok, valamint az egyesült cseh-lengyel seregek és az őket segítő Német Lovagrend, s johanniták hadai között. Az ütközetben a fürge mongol lovasok felülkerekedtek a nehézpáncélos lovagok felett. A mongolok azonban a győzelem után nem szállták meg Csehországot, vagy Sziléziát, hanem tovább törtek Magyarországnak. Előzmények Batu kán Kubiláj nagykán parancsára ötvenezer lovassal Európa meghódítására indult. A mongolok első lépésben az oroszokat hódították meg és már vészesen közeledtek Magyarország és Lengyelország felé. Batu Kijevet ostromolta, miközben a magyarországi invázió terveit készítette elő. Első lépésben Lengyelországra akart csapást mérni, nehogy a két állam segítse egymást és akár feltartóztassa a tatár hordákat. Ennek megfelelően Kijev alól Batu egy tüment (mongol lovas egység) küldött Lengyelország ellen, s Orda kán vezetésével néhány csatában vereséget mért a lengyelekre. Az ország már mintegy száz éve széttagoltság állapotában volt, így a mongol vihar könnyen söpört végig rajta. A tatárok a Német Lovagrend déli területeit is feldúlták, majd elindultak Csehország ellen. II. Henrik, Türingiai Konráddal, a német lovagok nagymesterével, a templomosokkal és johannitákkal Sziléziában próbálta útját állni a tatároknak és segítséget kértek I. Václáv cseh királytól, aki viszont seregét távol tartotta, mert nem akarta megkockáztatni országa védelmét, ezért nem vonult Liegnitz alá.
132
A legnicai csata Szent Hedvig legendáriumából (1353) A szembenálló erők Egyes források a mongolok seregét húszezer főre teszik, valójában az az egy tümen, amit Orda és két másik kán vezetett, mindössze tízezer lovasból állt. A szövetséges hadak erői is nagyjából ennyiből álltak, nem pedig 40 ezer katonából, mint ahogy azt a források leírják. A Henrik seregét nagyrészt nehézpáncélos lovasok alkották, míg kis hányaduk volt gyalogos. A gyalogság csaknem teljesen csehekből verődött össze, akik főleg bányászok voltak. Az első sorokban vonultak fel, s mellükön fehér kereszt díszelgett, ezzel azt akarták kifejezni, hogy készek meghalni. Henrik sziléziai egységei vegyesen lengyelekből és németekből álltak, míg a két másik lovagrend vitézei még összetettebbek voltak nemzetiségüket tekintve.
Szemben álló felek Krakkói Fejedelemség Nagy-Lengyelországi Fejedelemség Sziléziai Hercegség Cseh Királyság Német Lovagrend Templomos Lovagrend Johannita Lovagrend
Mongol Birodalom
Parancsnokok II. Henrik lengyel fejedelem † Türingiai Konrád nagymester II. Mieszko lengyel fejedelem
Orda kán Bajdar kán Kadán kán
133
A csata A csehek az első vonalban, zárt, rendezett sorban álltak fel a tatárok ellen és lándzsáikkal áttörhetetlen erdőt alkottak a mongol lovasok előtt. Orda az eddigi megszokott cselvetéshez folyamodott és látszólagos rendetlenségben visszavonulást kezdtek lovasai. A csehek erre üldözőbe vették a tatárokat, s a rohamozás közben felbomlott zárt alakzatuk. Orda lovasai a közeli ingoványba csalták a gyalogságot, akik jelentősen eltávolodtak a csapattól, s a süppedekés talajon már egyre nehezebben mozogtak nehéz fegyverzetükben, mire a mongolok megfordultak és rávetették magukat a csehekre. A tatár lovasok, könnyűlovasság lévén jól mozogtak a nehezen járható terepen és hamar bekerítették a cseh sereget, ami azonban elszánt kézitusába kezdett a tatárokkal és mind egy szálig elpusztult, de nem adta meg magát. Henrik megpróbálta kiszabadítani a cseheket a gyűrűből, de a segítségükre küldött két cseh és lengyel egységet a mongolok lekaszabolták. Ekkor a teuton lovagok lendültek támadásba a mongolok ellen, megszokott ék alakban, frontális rohammal. A roham, bár áttörte a tatárok sorát, de a gyorsan mozgó lovasok jobban manővereztek a lovagok sorai között, akikre gyorsabb csapásokat mértek, s a teutonok nehezen bírtak ellenük védekezni. Ugyanilyen szerencsétlenül járt a többi lengyel és német lovagok is. A veszteségek A mongol sereg vesztesége nem ismert, viszont a nyugati hadból körülbelül nyolcezren vesztették életüket. A csatában elesett Henrik herceg is. Az egyik lengyel fejedelem II. Mieszko pedig elmenekült seregével a csatából. Konrád nagymesternek is számos lovagja odaveszett a csatában. Hasonlóan nagy veszteségük volt a templomos és johannita lovagoknak.
Jámbor Henrik sírköve Legnicki poljén - nagrobek Henryka Pobożnego w Legnickim Polu (Fotó: Buskó András)
Orda serege a győzelem után keresztülszáguldott Csehországon és Kárpátokon át betört a Felvidékre, ahol a Batu vezette főerők már javábban dúlták az országot és IV. Bélára vereséget mértek Muhinál két nappal a liegnitzi csata után. 134
A körülbelül 100 ezres (10 tümenből álló) tatár sereg három támadási irányban tört Európára: az északi szárny Orda és Bajdár vezetésével Krakkó és Boroszkó (ma Wroclaw) irányában, a fősereg Batu kán (Dzsingisz kán unokája) vezetésével a Vereckei hágón át, a déli szárny pedig Kadánnal és Szubatájjal az élen az Ojtozi-szoroson át, Pósa erdélyi vajda seregein áttörve, Erdélyen keresztül özönlötte el Kelet-Európát. (A lengyel területekre csupán egyetlen tümen támadt, a többi erő, mintegy 90 ezer tatár harcos a magyar területekre zúdult.) A Vereckei-hágónál aratták első nagy győzelmüket, amikor diadalmat arattak a betörést megakadályozni próbáló Tomaj Dénes nádor csapatai felett. A második nagy csata már Pest előtt zajlott a mongolok és Csák Ugrin kalocsai érsek vezette páncélos sereg közt. A tatárok győzelme közben Pesten a népharag a tatárokkal hasonló életmódot folytató kunok ellen fordult, és mivel a tatárok kémjeinek gondolták őket, megölték királyukat, Kötönyt. Válaszul a kunok a Duna-Tisza közén és a Szerémségen át kivonultak az országból. A döntő ütközetre Muhi mezején (Felső Tisza vidék) került sor. A magyar sereg Kálmán herceg és Csák Ugrin parancsára a Sajó partján szekértábort állított fel, ám a tatárok át tudtak kelni a folyón és 1241. április 11-én bekerítették a tábort. A csatában elesett az ország két érseke, a nádora és három püspöke. Kálmán herceg ugyan ki tudott törni, de később belehalt sérüléseibe. A muhi vereség után a tatárok 1241 áprilisa és decembere közt elfoglalták Pestet, majd Dunáig törve birtokba vették a Magyar Királyság egész keleti felét, így IV. Béla először Pozsonyban, majd onnan Ausztriába kényszerült menekülni. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel. 1241 végén a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, erőfeszítéseket tettek hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képzi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. 135
Következmények Lengyelország szerencséjére a mongolok nem akarták elfoglalni az országot, mivel a legnicai vereség után röviddel (miután hiába próbálták megostromolni Wrocławot) Morvaországon keresztül Magyarországra zúdultak, és csatlakoztak Batu kán főseregéhez. Henrik ruhátlan, lefejezett holttestét özvegye azonosította néhány anatómiai részlet alapján. II. Henrik bal lábán hat ujj volt, amit az 1832. évi exhumálás is megerősített. Henriket az általa alapított wrocławi ferences kolostorban temették el. II. Henrik eleste Legnicánál rövidesen a „Sziléziai Henrikek Monarchiájának” szétesését vonta maga után, és megakadályozta, hogy Lengyelországot még a XIII. század derekán egyesítsék. Henrik öt fiút és öt leányt hagyott maga után. Annak ellenére, hogy mindössze három évig uralkodott, az utódok emlékezetében példamutató lovagként és keresztény uralkodóként maradt fenn.
Jámbor Henrik sírköve Legnicki poljén - nagrobek Henryka Pobożnego w Legnickim Polu (Fotó: Buskó András)
136
A legnicai csata emléktáblája Legnicában (Fotó: Buskó András) Képeken Sziléziai Szent Hedviget többnyire mint fejedelemasszonyt, vagy mint bencés szerzetesnővért ábrázolják. Gyakran tart kezében templommodellt (Trzebnice), néha kereszt előtt imádkozik, vagy alamizsnát osztogat. Kezében gyakran viszi cipőit, mivel a hagyomány szerint mindig mezítláb járt.
Sziléziai Szent Hedvig vagy Andechsi Szent Hedvig, lengyelül Jadwiga Śląska, csehül Svatá Hedvika Slezská, (Andechs, 1174? – Trzebnice, 1243. október 14.) sziléziai fejedelemasszony volt; Szilézia védőszentje. Bajorországban született Andechs várában az Ammeri tónál, ezért Bajorországban mind a mai napig Andechsi Hedvig néven ismerik. IV. Berthold őrgróf lánya. Mint gyermeket a kitzingeni bencésekhez adták nevelésre. 12 éves korában apja politikai-hatalmi okokból a lengyel Szakállas Henrik fejedelemhez adta feleségül, házasságuk azonban boldog lett. Hedvig 13 évesen szülte első gyermekét. Összesen 6 vagy 7 gyermeket szült a férjének, ezután a férje belegyezett, hogy Hedvig önmegtartóztató életet folytasson. 4. Bertold II (V) Merański zm. 14 grudnia 1188 5. Jadwiga Bawarska zm. 16 lipca 1176 6. Dedo V Miśnieński zm. 16 sierpnia 1190 7. Matylda z Heinsbergu zm 20 stycznia 1189
2. Bertold III (VI) Merański zm. 12 sierpnia 1204 1. Jadwiga z Andechs zm. 14 października 1243 3. Agnieszka Miśnieńska zm. 25 marca 1195
137
Több szerencsétlenség is érte. Lányának kérője Wittelsbach Ottó volt. Sváb Fülöp császár figyelmeztette Hedviget és Henriket Ottó erőszakos természetére. Ottó erről tudomást szerzett, és megölette a császárt. Ezért a tettért őt és támogatóit birodalmi átokkal sújtották. Echbertet és Henriket, Hedvig testvéreit, mivel támogatták Wittelsbach Ottót, Ottóval együtt lefejezték, Andechs várát pedig feldúlták. Hedvig testvérét, Merániai Gertrúdot, aki II. András magyar király felesége lett, 1214-ben megölték. Hedvig fiai, Henrik és Konrád között testvérháború robbant ki, ebben Konrád vereséget szenvedett és lováról leesve meghalt. Hedvig férje I. (Szakállas) Henrik 1238-ban esett el Lengyelország belső háborúiban. Legkedvesebb fia, II. (Hitvalló) Henrik a tatárok elleni 1241-es háborúban esett el. Fia halála után a trzebnicei kolostorba vonult vissza. Élete hátralévő részében népén próbált segíteni. Kolostorokat, kórházakat és különböző gyógyító intézményeket alapított. IV. Kelemen pápa avatta szentté 1267. március 26-án. Szent Hedvig Szilézia, Berlin, Boroszló, Trzebnice, Krakkó védőszentje, emellett a jegyesek és a bujdosók (száműzöttek) védőszentje is. A Szent Hedvig Katedrális Berlin érseki székesegyháza. Ünnepét a katolikus egyház október 16-án, az evangélikus egyház október 15én üli meg.
SZENT HEDVIG SZILÉZIAI HERCEGNŐ Október 16. *Andechs vára (Bajorország), 1174 körül +Trzebnica, 1243. október 14. Amikor Andechsi IV. Berthold és felesége, Groitzschi Ágnes öt éves kislányukat, Hedviget a kitzingeni bencés apácákra bízták, nem az volt a szándékuk, hogy véglegesen ott hagyják a kolostorban apácának. Az AndechsMeráni család, amely Barbarossa Frigyes császártól hercegi rangot kapott, messzenéző terveket szőtt gyermekei sorsáról, köztük Hedvigéről is: Ágnes nevű leányukat a francia, Gertrúdot II. Endre magyar királyhoz adták férjhez, és Hedvig számára is kezdték keresni a királyi családból való vőlegényt. Addig azonban Hedvignek meg kellett szereznie a bencés apácák között a rangjához szükséges műveltséget. A Kitzingenben töltött évek Hedvig számára mégis sokkal többet jelentettek egy puszta iskolánál. A bencés élet ritmusa, az Isten jelenlétében élő testvéri közösség megragadta a gyermek lelkét. Az 1300 körül írt legenda az általános erények felsorolása mellett feljegyzett Hedvigről két sajátos jellemvonást: szorgalmasan tanulmányozta a Szentírást, és mindenben a Szentlélek volt különleges tanítómestere. Ebből a két forrásból merítette élete végéig az erőt. 1186 körül az akkor tizenkét éves Hedviget kiragadták a békés, kolostori környezetből, mert a család meglelte a vőlegényt: Henriket, a sziléziai herceg fiát. A német főúri családok és a lengyel Piast család között addig is sok rokoni szál szövődött, Hedvig szívét mégsem derítette fel a gondolat, hogy követnie kell vőlegényét egy idegen országba. Szilézia földjét szlávok lakták, 1163-tól önálló hercegség volt a lengyel tartományok között. A föld lakói Hedvig számára ismeretlen nyelvet beszéltek, erkölcseik és szokásaik is idegenek voltak, mert a kereszténység éppen akkor kezdett gyökeret verni a lengyel nép szívében. Henrik herceg atyja, I. Boleszláv herceg tizenhét évet töltött számkivetésben német földön, s mikor hazatért, magával vitte német barátait és lovagjait. Így Hedvignek voltak honfitársai is a hercegi udvarban. A tizenkét éves grófnőre igen nagy feladatok vártak ebben az idegen környezetben. Első éveiről csak annyit tudunk, hogy a férjét ,,Istenben szerette mint erényes és népe javát kereső embert'', és hét gyermekkel ajándékozta meg. 1201-ben meghalt I. Boleszláv herceg, és Henrik lett az utóda. Heves harcokat vívott ezután a Piastokkal, melyekből győzelmesen került ki, s ennek következtében a sziléziai hercegség addig soha nem látott fénykort ért meg. Henrik óvatosan és okosan kormányozta megnövekedett országát. Uralkodói erényei közül kitűnt óvatossága és az, hogy alattvalóival szemben szelíden igazságos volt. Úgy gondolta, hogy országának gazdasági és kulturális felemelkedését szolgálja, ha német telepeseket hoz. Ennek eredményeként Sziléziában mindenfelé telepes falvak és városok keletkeztek. Hedvig pedig, akinek eleinte semmi része nem volt ebben a tisztán politikai meggondolásból fakadó telepítésben, feladatának tekintette, hogy idegenbe került honfitársait vigasztalja és szükségükben mindenben segítségükre legyen. Férjét elkísérte országjáró útjaira, s ha az bírói székébe ült, Hedvig mellette foglalt helyet. Ilyenkor a legszegényebb és a legelhagyatottabb emberek is tudták, hogy kérésük eljut a herceg füléig. Hedviget segítőkészsége és határtalan jósága miatt méltósága ellenére a szegények is megtalálták, s ő ezzel hamarosan megnyerte a lengyel nép szívét; s az emberek, szeretetük jeleként a maguk nyelvén Jadvigának nevezték el.
138
A hercegnő hamarosan belátta, hogy az országban nagyon hiányzik az a kovász, amely a kereszténység hatását nagy mértékben tudná segíteni: a női kolostor intézménye. Henrik elődei férfi szerzeteseket már megtelepítettek az országban, de egyetlen női kolostor se volt, ami azt jelentette, hogy a leányok számára nem volt nevelési lehetőség, és életüket sem szentelhették egészen Krisztusnak. Hedvig ,,megkérte a férjét, hogy saját vagyonukból alapítsanak egy kolostort a ciszterci apácáknak'' -- mondja a legenda. 1202-ben meg is történt a kolostor alapítása Trzebnicában. Ezzel valóra vált Hedvig vágya. Mivel azonban ciszterci apácák sem Cseh-, sem Lengyelország területén nem éltek, Bambergből hívták a nővéreket, élükön Petrusszával, aki korábban Hedvig mesternője volt Kitzingenben. Hedvig számára később Trzebnica volt az a hely, ahol otthonra lelt. Ő maga soha nem tett szerzetesi fogadalmat, akkor sem, amikor özvegyként beköltözött a kolostorba, melynek ekkor már egyetlen életben maradt gyermeke, Gertrúd volt az apátnője. Tudta és elfogadta, hogy az ő helye a hercegi udvarban van. A szemlélődés azonban egyre nagyobb teret foglalt el az életéből, és alapja lett minden tevékenységének. Napjait az irgalmasság lelki és testi cselekedetei töltötték ki. Bármit tett, soha nem önmagáért tette, mert tekintete állandóan Krisztusra figyelt és a hite felebarátaiban is az Urat elevenítette meg. Két csoport különösen közel állt a szívéhez: a papok és a szegények. A papság iránti tisztelete olyan fokot ért el, hogy megnyilvánulásai előtt ma megütközve állunk: pl. a víznek, amelyben a papok mosdottak, gyógyító erőt tulajdonított. Ajándékul elkérte a trzebnicai apácáktól az ételmaradékot is. A papság iránti tisztelete az Eucharisztia és a szentmise áhítatos szeretetéből fakadt. A papok és szerzetesek mellett különös szeretettel volt a szegények és a betegek iránt. Boroszlóban az ő kezdeményezésére nyitották meg Szilézia első ispotályát, amelyet a neumarkti leprás otthon követett. A legenda állandóan emlékeztet arra, hogy akkoriban -- rendkívüli módon --Hedvig saját kezűleg szolgálta ki a szegényeket és a betegeket, maga osztotta ki az alamizsnát, s csak akkor bízta ezt másra, ha maga már nem boldogult a sok teendővel. A szegényekben is Krisztust szolgálta. Ez abban nyilvánult meg, hogy tizenhárom szegény állandóan volt a környezetében, akikkel egy asztalnál evett. Ezek a szegények akkor is követték, ha úton volt férjével az országban, s ha megérkeztek egy várba vagy más szálláshelyre, először mindig róluk gondoskodott. Nemegyszer a neki készített finom ételeket tálalta fel nekik. Ezért az udvari emberek körében elterjedt a mondás: ,,Inkább vagyok koldus a hercegnő asztalánál, mint vendég a hercegnél!'' A hősiesség azonban, amellyel Hedvig a felebarátainak szolgált, csak külső burok volt, amely elrejtette Krisztushoz egyre hasonlóbbá váló belső életét. Lépésről lépésre követte az Urat a kereszt hordozásában. ,,Nem szégyellte, hogy áldozati báránya legyen Annak, aki túláradó szeretetéért minden emberért megfeszíttetett.'' Ebből válik érthetővé az a kegyetlenségig menő szigor, ahogyan önmagával bánt. Fegyelmezettsége az étkezésben, a ruházkodásban és általános életformájában felülmúl minden elképzelést. És feltűnő, hogy mindebben semmi külső támaszt, lelki vezetést nem kapott, sőt a környezete épp az ellenkező irányba befolyásolta volna. Ahhoz azonban elég alázatos volt, hogy kopott köpenyét kicserélje, amikor egy egyszerű apáca figyelmeztette: nem méltó hozzá, hogy a hercegi fogadásokon így jelenjék meg. De amikor a boroszlói főesperes szemrehányást tett neki böjtölése miatt, annak csak ennyit mondott: ,,Eszem annyit, amennyi nekem elég!'' Az Úr pedig kemény próbára tette a kereszt iránti szeretetét: hét gyermeke közül hat a szeme láttára halt meg, 1238-ban pedig elvesztette a férjét is itt a földön. Különösen érzékenyen érintette Henrik fiának halála, akinek követnie kellett volna atyját a hercegi trónon. 1241-ben ugyanis a tatárok nemcsak Magyarországot pusztították, hanem heves viharként végigdúlták Lengyelország déli területét is. Henrik, a fiú egy kisebb lovas sereggel vonult fel és Legnicánál megütközött velük. A csatát elvesztette, maga is holtan maradt a csatatéren. A támadók azonban, látván, hogy milyen elszánt ellenállásba ütköztek, elvonultak a vidékről. Hedvig korábban megjövendölte fia halálát. Fájdalmának nagyságát csak sejteni lehet szavaiból, melyekkel leányát és menyét vigasztalta: ,,Isten akarata ez, és nekünk kedvünket kell találnunk abban, amit Isten akar, s ami neki tetszik''. Hedvig 1243. október 15-én halt meg, majdnem hetven éves korában, a trzebnicai kolostorban. A kolostor templomában temették el. Tisztelete azonnal megkezdődött és a sírja körül történt csodák hatására hamarosan megindították a szentté avatását. IV. Kelemen pápa 1267-ben iktatta a szentek sorába. Ünnepét 1680-ban vették fel a római naptárba, október 17-re. Mikor azonban ünnepelni kezdték Alacoque Szent Margitot, 1929-ben október 16-ra helyezték át. A sziléziai hercegnőről, akiről saját népe tanúsította, hogy ,,szeretetből élt'', mert ,,mindenkit megvigasztalt, akivel csak találkozott'', legendája, egy fiatal kortársának műve mond el apró részleteket.
139
Miután Hedvig Sziléziába került és a férje, Henrik átvette atyja örökségét, a krónikás szerint ,,a férje egyre több sikert ért el a kormányzásban, mert nemcsak támogatta felesége szent életét, hanem annak erényeit serényen követte is. S ha a törvény szerint alávetettje volt is a férjének, az erények és a jámborság útján a vezetője lett''. Hedvig a személy szerint őt illető jövedelemből alig egy századrészt tartott meg önmaga és a családja számára, minden egyebet a szegények gyámolítására és az Egyház fenntartására fordított. A régi krónikában ez áll: ,,Volt egy Schawoine nevű birtoka, melynek jövedelme bőségesen fedezte szükségleteit. Egyszer a vidéken nagy ínség támadt. Akkor Krisztus szolgáló leánya kihirdette, hogy minden rászoruló jöjjön a majorba, ha Isten nevében akar kapni valamit. A szegények nagy számban sereglettek oda, ő pedig szétosztott közöttük minden gabonát. A gabona elfogytával kiosztotta a húst, amit abban a majorban tároltak. A hús után a sajtok következtek, s mikor az is elfogyott, minden fellelhető élelmiszert szétosztott a szegények között. Hűséges szolgálónak bizonyult az Úr házában, aki a maga idejében mindenkinek kiosztotta eledelét... Arra azonban gondosan ügyelt, hogy mindenki egyformán részesüljön adományaiból, nehogy veszekedés és féltékenység támadjon az emberek között.'' Razlaus, gnieznói kanonok igen öreg korában mondta el a következőt: ,,Boroszlóban én teljesen szegény, pénztelen diák voltam. Akkor hírét vettem azoknak a jótéteményeknek, amelyeket Krisztus szolgálója a szegények között nap mint nap végbevitt. Barátaimmal együtt háromszor mentünk el Röchlitzbe és Lissába, ahol a hercegi udvar éppen időzött, és mindhárom alkalommal örömmel tértünk haza, mert egy-egy ezüstpénzt kaptunk!'' Életrajzírója újra meg újra kiemeli Hedvig szokatlan emberszeretetét és szociális érzékét: ,,Ha valaki a szolgák közül megbetegedett, orvosokat küldött hozzá, gyógyszerekről maga gondoskodott, és úgy ápolta őket, mintha a gyermekei lennének. Ha hallott egy betegről, bármilyen messze lakott is, felkereste, vagy legalább elküldött hozzá valakit ajándékokkal. Különös képessége volt az özvegyek és árvák megvigasztalására. Sok leányt, akinek sem szülei, sem rokonai nem voltak maga köré gyűjtött, és ahogyan Isten előtt jónak látta, gondoskodott róluk: az egyiket férjhez adta, a másikat kolostorba irányította... Mindig sok pénzt hordott magánál, hogy a rászorulóknak azonnal adhasson. A kíséretében lévő szegényeket senki nem merte elkergetni, ámbár a szolgák számára olykor nagyon terhesek voltak.'' A szent hercegnő elég gyakran megszegte a feudális rend szabályait: ,,Ha szükséghelyzetbe kerültek alattvalói, elengedte adójukat, szolgálataikat és adósságaikat. Ezért egyszer az udvari káplán, Ottó pap kifakadt: ťÚrnőm, annyi adót engedsz el alattvalóidnak, hogy mi, a te szolgáid, éhen fogunk veszni!Ť Hedvig pedig nyugodtan csak ennyit mondott: ťLégy nyugodt, Isten majd gondoskodik rólatok!Ť'' Amilyen bőkezű volt másokkal, olyan szigorú volt önmagával szemben. Kása, hüvelyesek, kenyér, hal, tej és sör volt az eledele. Negyven éven át nem evett húst, sem zsíros ételt, amin a környezete meg is ütközött. De ha hivatalosan kellett megjelennie a férje oldalán, eleget tett az illem követelményeinek. 1217-ben készült pecsétje ünnepi öltözékben ábrázolja. Unokahúga, Árpádházi Szent Erzsébet akkoriban nagyon ellenezte a ruhák hosszú vendégujját, mert a hiúság megnyilvánulását látta benne. Hedvignek pedig semmi nehézséget nem okozott, hogy ezt a pecsétet használja. Egész különös botránkozást keltett a környezetében -- gondoljunk csak Hedvig méltóságára! --, hogy gyakran járt mezítláb. Így elbeszélik, hogy a gyóntatója egyszer csináltatott neki egy pár cipőt, és megparancsolta, hogy hordja. Hedvig követte is a parancsot, és hordta a cipőt -- de nem alábán, hanem a kezében. Mikor pár év múlva a pap észrevette, hogy a cipő használatlan, Hedvig megjegyezte: ,,Pedig én engedelmeskedtem és gyakran hordtam!'' Legendaírója ezzel magasztalja Hedvig vezeklését: a szent lába nyoma a hóban olyan meleget sugárzott, hogy a nyomába lépő, didergő szegények lába felmelegedett tőle! Olykor beleszólt férje dolgaiba is. Így például egy kivégzés után keserű szemrehányást tett férjének ítélete kegyetlenségéért, s ezzel elérte, hogy a későbbiek során Henrik gyakran megkegyelmezett a halálraítélteknek. Az adósok börtönében sínylődők közül sokan Hedvig váltságdíjának köszönhették a szabadulásukat. Döntő módon avatkozott be abba a testvérháborúba, amely 1229 tavaszán a férje és I. Konrád mazoviai herceg között robbant ki. Henrik két csatában is legyőzte Konrádot, s miután bevette Krakkó városát, elbocsátotta a katonáit. Ám egy mise alkalmával a krakkói lovagok rajtaütöttek a hercegen, elfogták és Konrád fővárosába, Plockba hurcolták. A fogoly herceg fia, Henrik azonnal sereget gyűjtött, hogy kiszabadítsa atyját. Hedvig azonban ellenezte az újabb vérontást, s magára vállalta férje kiszabadítását. Elindult Plockba, személyesen tárgyalt Konráddal, és kiszabadította a férjét. Két unokája később Konrád fiaihoz ment férjhez, s ezzel tartós lett a családok közötti béke. Hedvignek sokat kellett szenvednie életében. Hat gyermekét temette el; férje a gnieznói érsekkel való vitája miatt kiközösítve halt meg. Unokája, II. Boleszláv, aki ,,Kegyetlen Boleszláv'' néven ismert a lengyel történelemben, saját testvérei, kolostorok, papok és saját népe elleni harcaival és megszámlálhatatlan erőszakos
140
cselekményével keserítette a környezetét. Az egész vidék feljajdult, amikor Neumarktban a templomban és a temetőben nyolcszáz embert, férfiakat és nőket mészároltatott le válogatás nélkül. A legnehezebb óra Hedvig számára mégis Henrik fia halála volt. Mikor hírét vitték, hogy elesett a csatában, ,,nem ontott könnyeket, a fájdalom külső jeleit egyáltalán nem mutatta, hanem leányát, a trzebnicai apátnőt és a menyét vigasztalta, aki majdnem belehalt a fájdalomba. Ő pedig így imádkozott, égre emelt tekintettel: ťKöszönöm, Istenem, hogy ilyen fiút adtál nekem... vedd magadhoz a lelkét!Ť'' Aztán kiment a csatatérre, hogy megkeresse fiának holttestét. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szentek, akik hasonlóvá váltak a megfeszített Krisztushoz, a kereszten élték át a vele való egyesülést. ,,Hedvig egy alkalommal -- mondja a legendája -- elmélyült imádságban térdelt a trzebnicai kolostor templomának feszülete előtt. Egyszer csak a feszület megmozdult, a Megfeszített jobb karja eloldódott a kereszttől, átölelte Hedviget, és megáldotta. Az Úr így adta tudtára, hogy meghallgatta imádságát.'' - De ez a jelenet Hedvig életének legbenső misztériumát is jelzi, és az összes nagy misztikus rokonává teszi őt. Röviddel a halála előtt úgy rendelkezett, hogy ne rendkívüli sírba temessék el, hanem egészen egyszerűen, a többi hívő közé, a temetőbe. Ezzel is kifejezte, hogy az egyszerű emberek testvérének tekinti magát. A halálos ágyán kérte azt a fátyolt, amelyet unokahúga, Szent Erzsébet viselt, és a fejére kötötte. Így akart megjelenni a szentek közösségében, és azonnal meg is pillantotta a szent asszonyok seregét, akik hívogatóan jöttek elébe. Mindenható Istenünk, ki Szent Hedvig csodálatos életét az alázatosság példájaként állítod elénk, kérünk, engedd, hogy közbenjárásával szerezze meg nekünk égi segítségedet!
Irodalom http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Henrik_lengyel_fejedelem http://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s http://erettsegi.com/tortenelem/tatarjaras/ http://tortenelemklub.com/magyar-toertenelem/arpad-hazi-kiralyok-kora/1036-iv-bela-es-a-tatarjaras http://pl.wikipedia.org/wiki/Bitwa_pod_Legnic%C4%85 http://www.katolikus.hu/szentek/1016.html http://pl.wikipedia.org/wiki/Jadwiga_%C5%9Al%C4%85ska
141
V. Boleszláv lengyel fejedelem
Jan Matejko – Bolesław Wstydliwy
Bolesław V Wstydliwy (ur. 21 czerwca 1226 w Starym Korczynie, zm. 7 grudnia 1279) – książę krakowski (od 1243) i sandomierski (od 1232), ostatni przedstawiciel małopolskiej linii Piastów. http://pl.wikipedia.org/wiki/Boles%C5%82aw_V_Wstydliwy Bolesław V Wstydliwy (1226-1279), syn Leszka Białego i Grzymisławy, księżnej łuckiej; ostatni przedstawiciel małopolskiej linii Piastów. Od 1233 książę sandomierski, od 1243 krakowski. Po śmierci Leszka Białego 1227 regencję w imieniu małoletniego księcia sprawowała matka. O tron krakowski toczyli zacięte walki Władysław III Laskonogi, Henryk I Brodaty oraz Konrad I Mazowiecki. 1233 Bolesław został wraz z matką osadzony w Sandomierzu. Dopiero zwycięstwo panów małopolskich, odniesione nad Konradem w bitwie pod Suchodołem 1243, pozwoliło Bolesławowi odzyskać należną mu dzielnicę i umocniło jego samodzielność. 1239 poślubił królewnę węgierską Kingę (późniejsza św.), córkę Beli IV, co stało się podstawą długotrwałego sojuszu politycznego Polski z Węgrami. 1253-1260 wspierał zbrojnie Belę IV, uwikłanego w walkę z Czechami o dziedzictwo po wymarłej austriackiej dynastii Babenbergów. Podczas najazdu tatarskiego 1259-1260 schronił się na Węgrzech. 1264, w odwecie za łupieżcze najazdy Jaćwingów na Małopolskę, podjął zakończoną sukcesem wyprawę na Jaćwież; jednak próby jej chrystianizacji zakończyły się niepowodzeniem. 1273 związał się sojuszem z Czechami, po stronie których 12771278 uczestniczył w odnowionych walkach o spadek po Babenbergach i poniósł poważne straty. 1273 stłumił bunt rycerstwa, które powołało na tron krakowski księcia Władysława opolskiego. Popierał rozwój gospodarczy Małopolski. W okresie jego rządów prawa miejskie otrzymało kilkanaście miast, m.in. lokował 1253 Bochnię, 1257 Kraków, 1271 Jędrzejów. Przeprowadził reformę i rozbudował saliny bocheńskie i wielickie, co wiązało się ściśle z odkryciem 1251 złóż soli kamiennej. Protektor Kościoła. 1253 poparł kanonizację bpa Stanisława ze Szczepanowa. Otaczał opieką zakony, za jego panowania pojawili się w Krakowie franciszkanie. Siostra Bolesława, Salomea założyła w Zawichoście zgromadzenie klarysek, żona zaś - Stary Sącz, a w nim klasztor Klarysek, w którym osiadła po śmierci męża. Zmarł bezpotomnie (pochowany w klasztorze Franciszkanów w Krakowie), wyznaczając na swego następcę księcia sieradzkiego, Leszka Czarnego.
http://portalwiedzy.onet.pl/13396,,,,boleslaw_v_wstydliwy,haslo.html
142
V. Boleszláv
V. Boleszláv, más néven Szemérmes Boleszláv (lengyelül Bolesław V Wstydliwy), (1226. június 21. – 1279. december 7.) Fehér Leszek és Grzymisława fia, Igazságos Kázmér unokája, krakkói és sandomierzi herceg (1233-tól).
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1243 – 1279. december 7. Elődje: Konrád Utódja: II. Leszek
Életrajzi adatok Született: Stary Korczyn, 1226. június 21. Édesapja: I. Leszek Édesanyja: Luck-i Grzymiszlava Családfa 4. Igazságos Kázmér †1194. május 5. 5. Znojmói Heléna †1202 és 1206 között 6. Ingwar Łucki 7. ismeretlen
2. Fehér Leszek †1227. november 24. 1. Szemérmes Boleszláv †1279. december 7. 3. Grzymisława Łucka †1258
Házastársa: Kinga (1224–1292) Gyermekei: nem volt Elhunyt: Krakkó, 1279. december 7.
143
Élete Apja halálakor Mazóviai Konrád anyjával együtt bebörtönözte először Czerskben, majd Sieciechówban. A szökésben segítette Klemens z Ruszczy főúr. 1239-ben az akkor 13 éves Boleszláv feleségül vette a 15 éves magyar királylányt, Kingát, IV. Béla lányát. 1241-ben a tatárjárás alatt családjával együtt Magyarországra menekült. Nagybátyja, Mazóviai Konrád az 1243. évi suchodołi csatában elszenvedett veresége után krakkói herceg lett.
Lengyelország 1250 körül
Városi jogokat adott 1257-ben (magdeburgi mintára) Krakkónak és más városoknak is, mint például Koprzywnicának az 1268. december 8-i oklevéllel. A krakkói püspökkel együtt elindította Szczepanowi Szent Szaniszló, a lengyel királyság patrónusának kanonizálását. 1264-ben legyőzte a jatvingokat és ruszin szövetségeseiket, ezzel biztosítva a hercegség keleti határait. 1260-ban katonai segítséget nyújtott magyar szövetségeseinek a csehekkel folytatott háborúban Morvaországban. Gondoskodik az egyház érdekeiről, számos gazdasági és jogi privilégiumot ad többek között a koprzywnicai cisztereknek 1262-ben és 1277-ben. Utód nélkül halt meg tekintettel a tiszta házasságra, melyben feleségével, Kingával élt. A krakkói ferences templomban temették el. http://hu.wikipedia.org/wiki/V._Boleszl%C3%A1v_lengyel_fejedelem
144
Szent Kinga
Tóth Dávid: Szent Kinga Szobra (Budapest, Március 15-e tér) Árpád-házi Szent Kinga (vagy Kunigunda; Esztergom, 1224. március 5. – 1292. július 24.) magyar szent, IV. Béla király lánya, Szent Margit és Boldog Jolán nővére, Lengyelország és Litvánia védőszentje.
Szent Kinga szobra Stary Sączban (Fotó: Buskó András)
145
IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született. Tizenöt évesen feleségül ment a Piast házbeli V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Kinga teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal járult hozzá az ország újjáépítéséhez. Templomokat, kolostorokat építtetett, köztük nagy kulturális jelentőségre szert tevő ószandeci ferences kolostort. Ide vonult vissza Kinga a férje halála után klarissza apácaként. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. A kolostor priorisszája lett. 1690-ben avatták boldoggá, 1999-ben szentté. Ünnepe július 24.
Legendák Szent Kinga személyéhez több legenda is fűződik. Itt kettőt mutatunk be. Kinga fésűje Egy legenda szerint Kinga a tatárok elől menekült Lengyelországban és a Pieninek-hegységhez ért apácatársaival. Kinga egy szalagot dobott a háta mögé, amiből egy kanyargós folyó a Dunajec alakult amin a tatárok keservesen ugyan, de átjutottak. Ezt követően a fésűjét dobta háta mögé és ebből pedig egy sűrű erdő lett, amin a tatárok már nem tudtak átjutni. Kinga gyűrűje Amikor Kinga hazalátogatott a tatárjárás után, édesapjától elkérte a wielickai sóbányákat. Ekkor történt a legendás epizód is Kinga gyűrűjével. Amikor édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba, az egyik aknaszlatinai tárnában Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. Ahogy eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, (ún. főtt) sóval kénytelenek beérni, így szólt atyjához: "Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket." A király teljesítette leánya kérését, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokba-vételének jeléül a mély aknába dobta. Később, a bánya megnyitásakor, a legenda szerint a bányászok megtalálták Kinga gyűrűjét.
Kinga sószobra a wieliczkai sóbányában (Fotó: Buskó András)
146
ÁRPÁDHÁZI BOLDOG KINGA
Az ószandeci ferences kolostor temploma (Fotó: Buskó András) Szent Kinga képe az ószandeci kolostorban – Obraz św. Kingi w kościele klasztornym w Starym Sączu
Július 24. *Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24. Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé. IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában. De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli. Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.
147
Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő 1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079) szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka). Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania... E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3 napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette. ,,Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a szülés előtt.) Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét. Istenünk, ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta életünkkel mindig a tieid lehessünk!
Szent Kinga templom építés közben, Küngösön (Fotó: Buskó András) http://www.katolikus.hu/szentek/0724.html
148
II. Leszek lengyel fejedelem
Jan Matejko - Leszek Czarny
Leszek Czarny (ur. ok. 1241, zm. 30 września 1288) – książę sieradzki od 1261 roku, łęczycki od 1267 roku, książę inowrocławski w latach 1273-1278, krakowski i sandomierski od 1279 roku. http://pl.wikipedia.org/wiki/Leszek_Czarny Leszek Czarny (między 1240 a 1242-1288), najstarszy syn księcia kujawskiego Kazimierza I, wnuk Konrada Mazowieckiego, brat Władysława Łokietka. Za życia ojca, w 1260 objął księstwo łęczyckie, ok. 1263 zamienione na sieradzkie. Popierał rozwój gospodarki. W polityce zagranicznej reprezentował kierunek prowęgierski i antyczeski. Po bezpotomnej śmierci Bolesława Wstydliwego (1279), zgodnie z jego wolą objął tron krakowski. Zwolennik zjednoczenia dzielnic, starał się realizować ten cel w oparciu o mieszczan. W swych staraniach napotkał jednak opór możnowładców, wśród których poważną rolę odgrywał biskup krakowski Paweł. W 1282 rozgromił Jaćwingów oraz Litwinów. W obliczu najazdu Tatarów w 1287 nie dał się wciągnąć w walną bitwę, lecz nękał ich podjazdami doliną Dunajca, wycofując się na Węgry. Tatarzy nie zdołali zdobyć Krakowa i Sandomierza, które Leszek Czarny, w zamian za wierne poparcie podczas buntów możnowładców (1282, 1285), polecił nowocześnie ufortyfikować.
http://portalwiedzy.onet.pl/16732,,,,leszek_czarny,haslo.html
149
Fekete Leszek – Jan Matejko ceruzarajza II. Leszek, más néven Fekete Leszek (lengyelül Leszek Czarny), (1241 – 1288. szeptember 30.), inowrocławi herceg 1261-től, łęczycai 1273–1278 között, krakkói és sandomierzi 1279-től.
Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1279 – 1288. szeptember 30. Elődje: V. Boleszláv Utódja: IV. Henrik Életrajzi adatok Született: Brześć Kujawski, 1241 Édesapja: Kujáviai Kázmér Édesanyja: Wrocławi Konstancia 4. I. Mazóviai Konrád † 1247. augusztus 31. 5. Agafia Rurykowicz † 1247. augusztus 31. után 6. II. Jámbor Henrik † 1241. április 9. 7. Cseh Anna † 1265. június 23.
2. I. Kujáviai Kázmér † 1267. december 14. 1. II. Fekete Leszek † 1288. szeptember 30. 3. Wrocławi Konstancia † 1253 és 1257 között február 21.
Házastársa: Szlavoniai Agrippina (1248–1309?) Gyermekei: nem volt Elhunyt: Krakkó, 1288. szeptember 30. 150
Élete Családfája és gyermekkora Fekete Leszek I. Kujáviai Kázmér legidősebb fia második házasságából, melyet Wrocławi Konstanciával kötött. 1257-ben meghalt a herceg anyja, ami a kujáviai herceg második házassága miatt azonnal konfliktushoz vezetett Leszek családfájában, annál is inkább, mert a mostohája ki akarta zárni az örökségből a mostohafiakat: Leszeket és a fiatalabb Siemomysłt. A krónikások egy része ráadásul meg is vádolta Kázmér harmadik feleségét, Opolei Eufrozinát, hogy meg akarta mérgezni a fiatal hercegeket. Ennek igaz voltát azonban nem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani. Lázadás édesapja hatalma ellen 1261-ben Kázmér két legidősebb fia édesapjuk és mostohájuk ellen lépett fel (egyesek tagadják Siemomysł részvételét a lázadásban, vagy egyáltalán az egész lázadást). A lázadás sikerrel járt, mivel kihasználták a helyi mágnások segítségét, akik nem voltak megelégedve Kázmér botrányos politikájával, valamint a néhány évvel korábban megalakult kujávia-ellenes koalíciót, mely a krakkóisandomierzi hercegből, Szemérmes Boleszlávból, a mazóviai hercegből, I. Siemovitból, és a nagylengyelországi hercegből, Vallásos Boleszlávból állt. Végeredményképpen Kázmér kénytelen volt Leszeknek átadni a sieradzi hercegséget. Leszek Sieradz hercege Leszek életének sieradzi korszaka 1261-1279-ig tartott. A sieradzi hercegség az ország ritkán lakott részei közé tartozott. Csak a herceg telepítési politikája, többek között több város alapítása (Nowa Brzeźnica, Lutomiersk, Wolbórz és Radomsko), telepesek behívása, szoros együttműködés ezen a területen az egyházzal, különösen a kujáviai püspökkel, Wolimirrel, változtatta meg lassan ezt a helyzetet. 1267-ben meghalt a herceg apja, Kázmér, saját hercegségét felosztva öt fia között. Leszek, mint a legidősebb a már birtokolt Sieradzhoz a łęczycai hercegséget is megkapta. Egy évvel később az inowrocławi hercegségben, melyben Siemomysł uralkodott, kitört a herceg németbarát politikájával elégedetlenkedő főurak lázadása. Felajánlották a trónt a német elemek ismert ellenségének, Vallásos Boleszlávnak. A nagy-lengyelországi herceg az inowrocławi Kujáviában öt éven keresztül sikeresen uralkodott, amikor is végül megértette, hogy nincsen joga ezt tenni. Végül Boleszláv átadta a hatalmat Fekete Leszeknek és ilyen módon 1273-tól Kázmér legidősebb fia váratlanul inowrocławi herceg is lett. Ez a helyzet 1278-ig állt fenn, amikor is a Lądban tartott tanácskozáson Leszek II. Przemysł közvetítése folytán átadta a hercegséget öccsének. Fekete Leszek önállósodása Sieradzban gyorsan gyümölcsözött abban, hogy jó viszonyt tudott kialakítani a szomszédos krakkói országrész uralkodójával, V. Szemérmes Boleszlávval. A két herceget először 1260-ban láthatjuk együtt, a csehek elleni hadjáratban, mely része volt a magyar-cseh háborúnak, mely az osztrák Babenberg dinasztia bukása utáni osztozkodás miatt tört ki. Leszek részvételét a háborúban a cseh Přemysl dinasztia tagjai és szövetségesei ellen (vagyis IV. Henrik és Opolei Ulászló ellen) a későbbi években is látjuk, különösen a hetvenes években (1271–1273 között). A gyermektelen Boleszláv és Leszek jó együttműködése azt eredményezte, hogy a krakkóisandomierzi hercegség örökségére Leszek lett kiszemelve. Ilyen szövegű oklevelet adott ki Boleszláv 1265-ben, nyolc évvel később emiatt vesztette el Szemérmes Boleszláv a krakkói trónt. Ténylegesen a krakkói főurak egy részének lázadása vezetett Feketek Leszek utódként való megválasztására, mivel közismert volt kompromisszumot nem ismerő politikája a sieradzi hatalmasok ellen. A lázadás okozta csapás olyan erős volt, hogy Boleszláv kénytelen volt átadni a krakkói hercegség egy részét a lázadók által megválasztott Opolei Ulászlónak. 1265-ben Fekete Leszek feleségül vette Rosztyiszláv horvát és macsói bán lányát – Grifinát. A házasság nem volt szerencsés. 1271-ben óriási botrányt okozott a krakkói udvarban amikor a királyné nyilvánosan kijelentette, hogy férje impotens. A házastársak csak négy év múlva békültek ki Szemérmes Boleszláv közbenjárására. Leszek ekkor rászánta magát, hogy Mikołaj híres krakkói orvos kezelje, Grifinának azonban nem született gyermeke. 151
Jan Matejko – Gryfina cívódása Fekete Leszekkel - Spór małżeński Gryfiny z Leszkiem Czarnym, obraz Jana Matejki
Leszek krakkói herceg, háborúk 1279. december 7-én meghalt Szemérmes Boleszláv, miután átadta a krakkói és sandomierzi hercegséget Fekete Leszeknek. A hatalomátvétel súrlódás nélkül ment végbe, noha valószínűleg bele kellett egyeznie abba, hogy a formális választással kerüljön a krakkói trónra. Azonban nem jelentette ez azt, hogy a békét sikerült megőrizni. Váratlanul ugyanis új trónkövetelő jelent meg, Lev Danilovics halicsi herceg. A halicsi herceg élve a litvánok, tatárok és egyes orosz hercegségek segítségével 1280 februárjában betört Lublin területére, majd átkelt a Visztulán és ostrom alá vette Sandomierzt. Az ostromlott város kitartott, ezzel Leszek időt nyert ahhoz, hogy a támadás visszaveréséhez elegendő erőt gyűjtsön. A végső összecsapásra február 23-án került sor a goźlicei csatában, ahol a Péter krakkói vajda és János sandomierzi vajda vezetése alatti lengyel hadak megfutamították az ellenséget. Még ugyanebben az évben Leszek megtorló hadjáratot vezetett a határmenti területekre egészen Lvovig felperzselve és pusztítva a vidéket. A következő évben Leszek fegyveres támadást indított IV. Probus Henrik wrocławi herceg birtokai ellen. Ez a támadás válasz volt arra, hogy a Baryczban tartott fejedelmi gyűlésen a sziléziai herceg foglyul ejtette II. Przemysłt, Leszek szövetségesét. Ez a hadjárat azonban, azon túl, hogy óriási zsákmányra tett szert, nem érte el célját. A következő évek sem teltek békében. 1282-ben Lublin környékét a balti jotvingok támadták meg, érzékeny veszteségeket okozva. Leszek miután magához tért a meglepetésből, üldözőbe vette a támadókat, a Narev folyónál utolérte és teljesen megsemmisítette őket. Egy évvel később a litvánok támadását verte vissza Leszek a Łuków melletti csatában. Viszály a krakkói püspökkel A hadi sikerek ellenére Fekete Leszek herceg helyzete nem volt túlságosan erős a krakkói-sandomierzi hercegségben. Csaknem egész uralkodása alatt küzdenie kellett a belső ellenzékével. Ezek élén Przemankowi Pál krakkói érsek, János sandomierzi vajda, valamint a Starz-Toporczyk nemzetség állt.
152
A viszály Pállal a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor Leszek visszautasította a püspök jogainak kiszélesítésének megerősítését. Az is az okok közé tartozott, hogy konfliktusba keveredett Szemérmes Boleszláv özvegyével, szent Kingával, akinek férje az özvegyi jogon Stary Sączot adományozta, ez a város azonban a határhoz közeli volta miatt stratégiai fontosságú volt Leszek számára (a Magyarországra vezető utat védte) és nem akarta átadni a korábbi krakkói hercegasszonynak (helyette saját feleségének, Grifinának akarta adományozni). A feszültség akkor lépett legdrámaibb szakaszába, amikor 1282–1283 telén a püspököt bebörtönözték a Łagówban megrendezett főrendi gyűlésen és Sieradzban fogságba vetették. Pál csak a lengyel egyház beavatkozására nyerte vissza szabadságát. A végső megállapodást azonban Leszek a püspökkel csak 1286. december 30-án írta alá, melyben a herceg kötelezettséget vállalt 3000 grywnia fájdalomdíj fizetését az elszenvedett kárért, valamint visszaadta minden vagyonát és elismerte jogait. A lovagok lázadása 1282-ben és 1285-ben A lovagok szintén nem voltak elégedettek Leszek uralmával, ami meglepő, tekintettel a szerencsés kézzel irányított hadjáratokra. Az elégedetlenség először 1282-ben robbant ki, amikor János sandomierzi vajda kihasználva azt, hogy Leszek más frontokon volt lekötve, a sandomierzi várat és Radomot átadta II. Konrád czerski hercegnek. Ezt a lázadást (ha egyáltalán megtörtént, mert az első híradás csak Jan Długosztól származik és a vajda az árulás ellenére továbbra is hivatalában maradt) a herceg csírájában elfojtotta. A következő esemény három évvel később következett be, amikor áprilisban a herceg ellen fegyveresen lépett fel Otto Toporczyk sandomierzi vajda, János krakkói várkapitány (a korábbi vajda) és Żegota krakkói vajda. A lázadás váratlanul érte Leszeket, aki, mivel senkiben nem bízott meg, a baráti Magyarországra menekült. Szerencséjére a II. Konrád, a lázadók által támogatott trónkövetelő igen ügyetlenül intézkedett és nem tudta elfoglalni Wawel várát, melyet a herceghez hű krakkói polgárok védtek. 1285. május 3-án zajlott le a döntő összecsapás a Raba folyó menti csatában, ahol Fekete Leszek a magyar segítségnek köszönhetően fényes győzelmet aratott, és az ország elhagyására kényszerítette ellenfeleit. Az ellenzék veresége lehetővé tette Leszeknek, hogy új politikai elitet teremtsen, aminek következtében uralkodása vége sokkal stabilabbá vált. A tatárok harmadik betörése Lengyelországba 1287 és 1288 fordulóján tatárok hatalmas hadjáratot intéztek Kis-Lengyelország ellen Talebug és Nogaj vezetésével. Az ellenség hadereje, melyet az orosz fejedelemségek is támogattak, túlságosan erős volt ahhoz, hogy nyílt csatában felvegyék vele a harcot, ezért a nemesek és a nép a falakkal körülvett várakban és városokban védekezett. Fekete Leszek Magyarországra utazott segítséget kérni. Ezúttal Kis-Lengyelország sokkal jobban felkészült, mint az előző két tatárjárás idején – a megerősített városok többsége Krakkóval és Sandomierzzsel az élen sikeresen védekezett. A tatárok ennek ellenére jelentős pusztítást végeztek. A piastok első koalíciója és az ország egyesítése Egyesek feltételezik, hogy Fekete Leszek indítványozta az ország egyesítését. Az első Piast koalíció elmélete szerint, melyet a lvovi Oswald Balzer professzor állított fel, négy herceg: Leszek, IV. Probus Henrik, II. Premysl és Głogówi III. Henrik 1287-ben megállapodtak, hogy sorban öröklik KisLengyelországot. Ezt a hipotézist azonban manapság inkább elvetik, mivel ebben az időben Fekete Leszek, II. Premysl és Igazságos Kázmér között rossz volt a viszony. Másrészről Leszek udvarában érezhetően erősödött az egyesítés tendenciája, amit az is jelez, hogy felvirágzott szczepanowi szent Stanisław kultusza. Halála és a kialakult politikai helyzet Fekete Leszek utód nélkül Krakkóban halt meg 1288. augusztus 30-án. A krakkói szentháromság dominikánus templomban temették el. Halála után Kis-Lengyelország a Piastok véres küzdelmének színterévé vált. A küzdelemből végül is 1292-ben egy teljesen idegen ember került ki győztesen: a cseh Premysl dinasztia uralkodója, II. Ulászló. Mivel nem volt törvényes alapja uralkodásának, II. Ulászló, olyan oklevelet szerzett Grifinától, az özvegy hercegnétől, aki özvegyi jogon Sądekben uralkodott akkor, melyben átruházta rá minden egyébként amúgy is kétséges jogosultságát. http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Leszek_lengyel_fejedelem
153
IV. Henrik lengyel fejedelem
IV. Henrik síremlékének rekonstrukciója Nagrobek Henryka IV Prawego. Rekonstrukcja polichromii
Henryk IV Prawy, także Henryk IV Probus (ur. 1257 lub 1258, zm. 23 czerwca 1290) – książę wrocławski w latach 1270-1290, książę krakowski w latach 1288-1290. http://pl.wikipedia.org/wiki/Henryk_IV_Prawy
154
Henryk IV Probus, zwany Prawym (ok. 1257/1258-1290), książę wrocławski od 1270, krakowski od 1288. Syn księcia Henryka III Białego, wnuk Henryka II Pobożnego. Wychowywany na dworze czeskim pod opieką króla Przemysława Ottokara II, po śmierci którego chciał objąć rządy w Pradze jako opiekun małoletniego Wacława II. Dążył do zjednoczenia ziem polskich. Ukrócił anarchię feudalną, uporządkował skarbowość, przyczynił się do rozwoju górnictwa i kolonizacji miast. Rozszerzył granice księstwa rodowego, w 1279 wykupił od Brandenburczyków ziemię krośnieńską. W 1278 uzyskał od Rudolfa I Habsburga ziemię kłodzką w dożywocie w zamian za hołd lenny z księstwa wrocławskiego. Po sporze z Bolesławem II Rogatką podporządkował sobie jako lenno księstwo Henryka legnickiego, księstwo głogowskie, żagańskie i szprotawskie. Krytykowany za sprzyjanie wpływom niemieckim na Śląsku. Po synodzie w Łęczycy (1285) odstąpił od sporu z biskupem wrocławskim Tomaszem II, czym zyskał sobie przychylność duchowieństwa w staraniach o koronę krakowską. W 1288 wezwany przez mieszczan Krakowa wygnał stamtąd Władysława Łokietka. Przy poparciu kasztelana krakowskiego Sułka, wbrew woli rycerstwa, opanował prawie całą ziemię krakowską w latach 1288-1289. Zmarł w trakcie starań o koronę polską. Wobec braku następcy przekazał testamentem księstwo krakowskie Przemysławowi II, wrocławskie - Henrykowi III głogowskiemu, ziemię kłodzką - Wacławowi II czeskiemu. http://portalwiedzy.onet.pl/58106,,,,henryk_iv_probus,haslo.html
155
IV. Igazságos Henrik – Henryk IV Prawy według Aleksander Lessera IV. Henrik, más néven Törvényes Henrik (lengyelül Henryk IV Probus (Prawy)), (1258 – 1290. június 23.), wrocławi herceg 1270–1290 között, krakkói herceg 1288–1290 között. Lengyelország nagyfejedelme Uralkodási ideje: 1288 – 1290. június 23. Elődje: II. Leszek Utódja: II. Przemysł
Életrajzi adatok Született: 1258 Elhunyt: Wrocław, 1290. június 23. Házastársa: 1. 1278-tól Opolei Konstancia, válás 1286-ban, meghalt 1351-ben. 2. 1287-től Brandenburgi Matilda, meghalt 1290. június 23-án. Gyermekei: nem voltak Édesapja: III. Henrik Édesanyja: Mazóviai Judit
156
Codex Manesse Heinrich von Breslau miniatúrája a fejedelemről
Élete Származása, gyermekkora IV. Henrik III. Henrik wrocławi herceg és Mazóviai Judit egyetlen gyermeke volt. Korán elvesztette apját (1266-ban), és előbb nagybátyja, Ulászló salzburgi érsek, majd 1277-től II. Přemysl Ottokár cseh király gondoskodott neveléséről a prágai udvarban, aki az érsek halála után 1270-től formális régens lett a hercegségben. Nagybátyja halála után (aki testamentumában minden jogát átruházta a fiatal hercegre) Henrik visszatért országába, ahol a későbbi legbizalmasabb tanácsadójának, Simon Gallicus gondozásába került, aki korábban a cseh király szolgálatában állt. Fiatalkorában Henrik gondos nevelésben részesült, amiről az tanúskodik, hogy később érdeklődött a lovagi kultúráról és költészetről (egyesek feltételezik, hogy a wrocławi herceg még verseket is írt). A cseh uralkodóval kezdetben példásan együttműködött. 1271-ben Henrik részt vett a magyarok elleni hadjáratban ami nemsokára azt eredményezte, hogy a magyarok megtámadták a nagy-lengyelországi és kis-lengyelországi hercegségeket. Nagykorúnak csak 1273-ban ismerték el, és hercegként függetlenebb politikát kezdett folytatni igyekezvén megőrizni az egyensúlyt Ulászló opole-raciborzi herceg és II. Přemysl között. IV. Henrik aktív segítséget nyújtott II. Ottokárnak 1276-ban is, amikor a kisegítő wrocławi erők Csehországban I. Habsburg Rudolf római királlyal harcoltak. A cseh király veresége nem térítette el Henriket hűségétől, annak ellenére, hogy birodalmi hercegi címet ajánlottak fel neki annak fejében, ha a cseh szövetségtől eláll. Henriket elrabolja Boleszláv A cseh király katonai erejének meggyengülését ki akarta használni II. Boleszláv Rogatka legnicai herceg. Már a hetvenes évek elején követelte a wrocławi hercegség egyharmadát, amit III. Henrik és Ulászló örökségként hagyott rá. IV. Henrik azonban, aki bízott Ottokár támogatásában, határozottan visszautasította birodalma megcsonkításának minden kísérletét.
157
1277-ben Boleszláv megtámadta a Jelczben tartózkodó Henriket, elfogatta és Wleńbe hurcolta. Ahogy ilyenkor szokott lenni, a wrocławi herceg nehéz helyzetét Jámbor Boleszláv nagy-lengyelországi herceg és V. Ottó brandenburgi őrgróf igyekezett kihasználni. Szerencsére nem ez volt az általános reakció. A wrocławi főurak uralkodójuk védelmére összehívták a lovagokat és védelmére kelt ugyancsak II. Przemysł és głogówi III. Henrik. A cseh király azonban csak erélyes felhívásokra és szabadon engedés iránti kérelmekre korlátozta tevékenységét. A kibontakozó véres csatára a koalíció és Boleszláv Rogatka között 1277. április 22-én került sor Stolec falu mellett. Győzelmet Boleszláv Rogatka aratott, a herceg fiának V. Henriknek merészsége és katonai tehetsége következtében – II. Przemysł és III. Henrik fogságba esett. IV. Henrik a póruljárt hercegekkel csak az év végén nyerte vissza szabadságát, amikor hajlandó volt elismerni Ottokár és ellenfelei között létrejött egyezséget. Végül is Henrik kénytelen volt Boleszláv Rogatkának átadni hercegségének hatodát, Środa Śląskát (Közép-Sziléziát), V. Ottónak zálogba adni Krosno Odrzańskiét, Jámbor Boleszlávnak pedig sarcot fizetni. II. Ottokár halála. Cseh régensség megszerzésének kísérlete 1278. augusztus 26-án – Dürnkrut és Jedenspeigen között, a Morva folyó partján – zajlott le a dürnkruti csata, melynek során I. Rudolf német király és IV. László magyar király serege legyőzte II. Ottokár cseh király és osztrák herceg seregét.
IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal – 1894)
Az első morvamezei csatában (1260. július 12.) győztes cseh király, II. Ottokár megszerezte az Osztrák Hercegséghez tartozó területeket (Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna)). Ezzel a Németrómai Birodalom legnagyobb területi befolyással rendelkező uralkodójává vált, és esélyes lett a német királyi, illetve a német-római császári cím megszerzésére is. A választófejedelmek azonban 1273. október 1-jén Frankfurtban nem őt, hanem egy jelentéktelen grófot, Habsburg Rudolfot választották királlyá. Mivel a cseh király nem fogadta el a választást, az 1274. november 19-én tartott nürnbergi birodalmi gyűlés felhatalmazta Rudolfot, hogy Ottokárt megfossza Bohémiaon és Morvaországon kívüli tartományaitól. Az erőviszonyok kezdetben Ottokárnak kedveztek, de a német királynak sikerült megszerezni IV. László magyar király szövetségét, így az ígért magyar támogatással már a siker reményében szállhatott szembe Ottokárral. 1276. november 21-én a feleknek még sikerült békét kötniük, de 1278 nyarára az ellentétek ismét kiéleződtek. 158
A dürnkruti csata vagy második morvamezei csata, a Habsburg Rudolf és a cseh II. Ottokár király közötti háború döntő csatája volt. 1278. augusztus 26-án a morvamezei Dürnkrut és Jedenspeigen között I. Rudolf és IV. László magyar király csapatai döntő vereséget mértek Ottokár hadaira. Szemben álló felek
Magyar Királyság
Cseh Királyság
Ausztria
A Német Birodalom országai
Stájerország Svábföld
Parancsnokok
IV. (Kun) László magyar király
II. Ottokár cseh király †
I. (Habsburg) Rudolf Szemben álló erők
Kun László hadai: 18 000 fő köztük székelyek, kunok és besenyők Habsburg Rudolf hadai: 2000 stájer, osztrák és sváb
Kb. 30 000 fő csehek és német segédhadak a birodalom minden részéből, valamint lengyelek
Veszteségek
Ismeretlen
12 000 fő A csata lefolyása
IV. László nem fogadta el Ottokár békeajánlatát, és a magyar haderő élén elindult szövetségese felé, augusztus 6-án Pozsony közelében kelt át a Dunán, és augusztus 23-án találkozott Rudolffal. Eközben a portyázó magyar–kun és osztrák felderítősereg Baksa György és Berthold von Emersberg vezetésével érzékeny veszteséget okozott az ekkor Laa várát ostromló Ottokárnak. A cseh király amint értesült ellenfelei közeledéséről, abbahagyta Laa ostromát, és augusztus 20-án Jedenspeigentől keletre tábort verve készült a csatára. A hadseregek létszáma bizonytalan, Ottokár és Rudolf seregében túlsúlyban volt a nehézlovasság, a magyar seregben jelentős számú kun lovasíjász volt. A magyar és osztrák–német csapatok szövetségesek voltak, de nem álltak közös parancsnokság alatt. IV. László a magyar csapatok mögül egy dombról követte a csatát, seregének tényleges vezetői: Csák Máté (a későbbi kiskirály nagybátyja) és Gutkeled István országbíró (idősebb Gutkeled István egykori szlavón bán és stájer helytartó fia) voltak. Ottokár a cseh sereg bal szárnyán tartózkodott, hogy összecsaphasson a szintén saját csapataival harcoló Rudolffal. A későbbiekben lényeges mozzanatnak bizonyult, hogy Rudolf Kapell Ulrik lovag vezetésével mintegy ötven–hatvan nehézlovast helyezett tartalékba. A csatát a magyar csapatok kezdték, kiválóan alkalmazva a könnyű- és nehézlovasság kombinációját. A gyors mozgású kunok szabadon mozogtak a mintegy tíz négyzetkilométeres területen. Először hosszas nyilazással pusztították az ellenfelet, majd a nehézlovasság akkor támadott, amikor az ellenség sorai eléggé meggyengültek. A magyar nehézlovasság is remek teljesítményt nyújtott, a cseh sereg jobb szárnyát szétverve több kilométert nyomult előre, és elérte Ottokár táborát, megfutamította lengyel tartalékát.
159
A dürnkruti csata vázlata
Eközben Ottokár serege mélyen dél felé szorította Rudolf arcvonalának jobb szárnyát. Maga a király is leesett lováról, és pajzsát maga fölé tartva élte túl az ellenséges lovasság rohamát. Rudolf azonban újra lóra ülve megállította a támadást, és tartalékával oldalba támadta a cseh haderőt. A források nem számolnak be róla, de a csata további lefolyásából arra lehet következtetni, hogy az Ottokár táborából visszaforduló magyarok hátba támadhatták a cseh sereg bal szárnyát. Ottokár a veszni látszó ütközetet személyes példamutatásával akarta megfordítani, s a cseh király az osztrák seregnek rontott, de lebuktatták lováról és – bár megadta magát – lemészárolták. A csatában Ottokár seregének nagy része megsemmisült. Győzelmével Rudolf megerősítette német királyságát, megszerezte az osztrák hercegség feletti uralmat, és ezek birtokában megalapozta – magyar fegyverek segítségével – a Habsburg-dinasztia későbbi hatalmát. IV. László nem lehetett tudatában a csata hosszú távú történelmi következményeinek. A belviszályokkal terhelt Magyar Királyságnak annyi előnye származott a győzelemből, hogy megszűntek a cseh–magyar ellenségeskedések. A győzelem emellett hozzájárult IV. László konszolidációs kísérletének átmeneti sikeréhez. A csatában maga Ottokár is elesett, ezzel a Habsburgok megszerezték az Osztrák Hercegséget. A wrocławi lovagok IV. Henrik zászlaja alatt részt vettek a dürnkruti csatában, amelyben II. Ottokár halálával romba dőltek birodalmi tervei. A herceg személyesen nem vett részt a hadjáratban, azonban a cseh király halálhírére Prágába utazott, hogy közeli rokonként és szövetségesként átvegye a kormányzást a fiatalkorú II. Vencel nevében.
160
A régensség megszerzésének kísérlete kudarcot vallott (V. Brandenburgi Ottó lett a régens), Henrik azonban mégsem távozott üres kézzel, mert Rudolftól Kłodzko földjét kapta meg. A Premyslek gyámsága alól szabadulva IV. Henrik kiváltotta 1279-ben Krosno Odrzańskiét. Vitatott hűbéri eskü Eddigi protektora halála után Henrik közelebbi kapcsolatot kezdett építeni Rudolffal a Bécsi gyűlésen azt próbálván kipuhatolni, vajon az ő segítségével hozzá tud-e jutni a királyi koronához. Egyes történészek még azt a feltevést is megkockáztatják, hogy IV. Henrik a cél érdekében hűbéresküt tett. A sziléziai és országos főhatalom elnyerésének kísérlete A sziléziai urak elhatározták, hogy a legkorszerűbb elvek szerint építik újjá városaikat. 160 nagyobb várost és 1500 kisebb várost alapítottak vagy újjáépítettek és bevezették a német városjogokat (a magdeburgi privilégiumokat és a Środa Śląska-i privilégiumokat) a régi szláv és lengyel jogok helyébe. A megfogyatkozott lakosság helyébe új telepeseket hívtak főleg a Szent Római Birodalom területéről, de Hollandiából is. A 13. század végén és a 14. század elején a sziléziai hercegek igen sok német telepest hívtak be. A németek, a zsidók és a csehek egy része is főleg a városokban telepedett le. Vidéken és különösen Felső-Sziléziában a lengyel származású lakosság volt többségben. A német telepesek behívásának politikája abból a célból, hogy benépesítsék és megműveljék a parlagon maradt földeket, valamint az uralkodó osztály és a német és szláv lakosság asszimilációja adta az okot a német és lengyel nacionalistáknak az ideológiai küzdelmekhez a 19. század végén és a 20. század első felében. A 13. század második felében különböző lovagrendek telepedtek le Sziléziában – a Vörös Csillag lovagjai voltak az elsők, nem sokkal később az Máltai Lovagrend és a Német Lovagrend követte őket.
Dzielnica Henryka IV w latach 1270-1273/4 (pomarańczowy kolor)
Księstwo wrocławskie pod rządami Henryka IV Prawego w latach 1273/4-1277 (pomarańczowy kolor)
161
Księstwo wrocławskie pod rządami Henryka IV w latach 1277-1281 (pomarańczowy kolor)
Księstwo wrocławskie pod rządami Henryka IV Prawego w latach 1281-1284 (pomarańczowy kolor) A wrocławi hercegség IV. Henrik uralkodása altt 1281-1284 (narancssárga színnel jelölve)
Księstwo wrocławskie pod panowaniem Henryka IV Prawego w latach 1284-1287 (pomarańczowy kolor)
Księstwo wrocławskie pod panowaniem Henryka IV Prawego w latach 1287-1290 (pomarańczowy kolor). Uwaga! Henryk IV panował od 1288 r. także na ziemi krakowskiej
A wrocławi hercegség szomszédaival a viszony nem volt felhőtlen. 1280-ban a legnicai herceg és a magdeburgi őrgróf támadását csak nagy nehézségek árán tudták visszaverni. Hogy normalizálják a helyzetet, következő év februárjában tanácskozást tartottak a lengyel hercegek Baryczban (wrocławi hercegség), ahol ki kellett volna dolgozni a kölcsönös együttműködés módozatait. IV. Henriknek azonban más tervei voltak: börtönbe vetette a megjelent III. Głogówi Henriket, V. Pocakos Henriket és a nagy-lengyelországi II. Przemysłt politikai engedményekre akarván őket kényszeríteni. Végül II. Przemysł kénytelen volt átadni a stratégiai jelentőségű Wieluń környéki földeket, míg a két Henrik kénytelen volt elismerni IV. Henrik elsőségét a hercegek között. A következő években Henrik sziléziai politikáját jóindulatúan támogatta Przemko Ścinawski és I. Opolei Bolko. Az elsőségre azonban V. Pocakos Henrik is törekedett. 162
A különböző Piast ivadékok egy része támogatta, a többiek ellenezték politikai törekvéseit. Az első próbára Krakkó megszerzésére 1280–1281 fordulóján került sor válaszképpen Fekete Leszek hadjáratára a wrocławi hercegség ellen, melyet a bebörtönzött hercegek védelmében indított. Ez a támadás azonban nem járt sikerrel. Több Piast herceg próbálta újraegyesíteni Sziléziát Lengyelországgal, illetve magának Lengyelországnak az egységét visszaállítani a feldarabolás korában. Az első jelentősebb lépéseket IV. Henrik sziléziai herceg tette meg, de 1290-ben meghalt, mielőtt elérte volna célját. A következő II. Przemysł, Nagy-Lengyelország hercege volt, aki az eredeti országrészekből kettőt egyesített és 1295ben megkoronázták. 1296-ban azonban meggyilkolták. Kívánsága szerint Nagy-Lengyelország trónját Głogówi Henrik, a sziléziai Głogów hercegségének uralkodója örökölte, aki szintén törekedett Lengyelország egyesítésére, sőt felvette a Lengyelország hercege cmet is. Nagy-Lengyelország nemességének többsége azonban Lokietek Ulászló kujáviai herceget, a kujáviai piast dinasztia tagját támogatta. Lokietek kerekedett felül nagyobb támogatottsága következtében. Viszály II. Tamás wrocławi püspökkel 1282–1287 között IV. Henrik és II. Zaremba Tamás wrocławi püspök között hosszan tartó viszály zajlott. Már 1274–1276 között is konfliktust okozott, hogy a Legnicai csata utáni nehéz helyzetben az egyház több birtokot és földet elfoglalt. Másrészről megsértették az egyház mentességét a világi bíráskodás alól. 1282 elején a wrocławi püspök panasszal fordult Ferno pápai legátushoz, hogy az elmélyülő viszályban bíráskodjon. Ítélete előnyös volt az egyháznak, melynek értelmében a hercegnek meg kellett jelennie a rendi bíróság előtt. A bíróság azonban (mint várható volt) olyan végzést hozott, amely a püspököt nem elégítette ki. 1283-ban Henrik hercegi nagygyűlést hívott össze Nysa püspöki városba, ennek a gyűlésnek fő attrakciója egy lovagi torna volt, melynek folyamán a lovagok lovaival feletették a püspök teljes gabonakészletét, melyet a külvárosokban tárolt. A kölcsönös piszkálódásnak az vetett véget, hogy a püspök a pápai legátus támogatását maga mögött tudva 1284-ben egyházi átokkal sújtotta az ellenálló Henriket és a hercegséget kiközösítette. Henrik nem akarta magát továbbra sem alávetni a püspök akaratának, és még abban az évben kéréssel fordult a pápához, hogy oldja fel az átkot. Róma azonban szintén nem állt a király pártjára. Az egész klérus azonban nem állt a püspök mögött, a ferencesek például a királyt támogatták. A gnieznoi érsek kompromisszumos kísérletei sem jártak sikerrel. 1285-ben Henrik elfoglalta Nysát és Otmuchówot, amelyek a püspökséghez tartoztak. Ennek a megalázó lépésnek következtében a wrocławi püspök emigrációba kényszerült a racibórzi hercegségbe. A dráma utolsó felvonása 1287-ben zajlott le, amikor IV. Henrik megtámadta Racibórzt. Mivel Tamás nem tudott elmenekülni, kiegyezett a herceggel. A győztes herceg nagylelkűen megajándékozta a püspökséget (többek között néhány, korábban vitatott falut adományozott), valamint a szent Kereszt társaskáptalant. A külpolitikában IV. Henrik továbbra is kísérletet tett arra, hogy a lengyel hercegek közötti viszonyt elsimítsa, ami közelebb kellett hogy vigye az áhított célhoz: a királyi koronához. 1284-ben kihasználva a nagy-lengyelországi Zaremba nemzetség árulását, elfoglalta Kaliszt. Nemsokára világos lett, hogy ezt a veszteséget a nagy-lengyelországi herceg nem ismeri el, ennek következtében tárgyalások, majd ennek eredményeképp megállapodás született arról, hogy II. Premysl Kaliszért cserébe Ołobok környékét adta. VI. Henrik krakkói herceg 1288. szeptember 30-án utód nélkül meghalt Fekete Leszek krakkó-sandomierzi herceg. Henrik előtt ez felcsillantotta annak reményét, hogy végrehajtja merész tervét: megszerzi Krakkót és a királyi koronát. A fokozatosan elérendő cél elérésén évek óta kitartóan dolgozott. Ennek érdekében még 1287-ben önként átadta nagy-lengyelországi II Przemysłnek a wieluńi és rudai földeket. Oswald Balzer lvovi professzor elmélete a Piast uralkodók első koalíciójáról ugyan legendának bizonyult, azonban függetlenül ennek a történetnek a hitelességétől, a krakkói herceg halálhírére kész volt cselekedni. 163
Fő vetélytársa a trónért folytatott küzdelemben a kis-lengyelországi főnemesség által megválasztott II. Boleszláv mazóviai herceg volt, akinek végül is nem sikerült elfoglalnia Krakkót, melyet Henrik legfőbb támogatója, Niedźwedi Sułka védett. 1289. február 26-án Siewierz melletti véres csatában alulmaradtak Henrik ellenfelei. Ennek a sikernek ellenére a płocki herceg váratlanul lemondott trónköveteléséről testvére I. Łokietek Ulászló javára. A tovább gyűrűző háborúban a szerencse először a kujáviai herceg mellé szegődött, aki a krakkói püspök támogatását kihasználva még Wawel várat is elfoglalta és megverte a sziléziai hadakat a Skała közelében. A végső győzelmet azonban a wrocławi herceg aratta, aki 1289 közepén személyesen vezette a felmentő sereget Krakkóba. Lokietek Ulászlónak csak a ferencesek segítsége következtében sikerült elmenekülnie a wrocławiak által ostromlott majd nemsokára bevett városból, akik a kolostorukban rejtegették. Henrik túlereje ellenére a kujáviai herceg megtartotta Sandomierzt. Henrik halála Henrik életcéljának eléréséhez olyan közel hirtelen meghalt (valószínűleg mérgezés következtében) 1290-ben. Halálának dátumát a különböző források eltérően adják meg, többek között június 23., 24. és július 22. is szerepel. A legrészletesebb forrás (stíriai Ottokár) szerint így történt: Henrik követet küldött Rómába, hogy kieszközölje a jogar és korona viselését és a királyi cím használatát. A tárgyalások jól haladtak, de tudható volt előre, hogy a pápai fővárosban nagy értékű ajándék nélkül semmit sem lehet elintézni. A követ azonban erre felkészült, elképesztő mennyiségű: 12 ezer grzywna összeget vitt magával. A követ azonban kb. 400 grzywnát elsikkasztott, amit mindenféle hazugsággal próbált a pápának megmagyarázni. A sikkasztás azonban kiderült és a pápai és hercegi igazságszolgáltatás elől a követ Velencébe menekült. Henrik azonban mindenáron példát akart statuálni, ez lehetett a gyilkosság indítéka. A követnek bátyja orvosként dolgozott a hercegi udvarnál és először sikertelenül kísérletezett méreggel, de másodízben a herceg meghalt a mérgezett késtől, mellyel evett. A mérgezésre fény derült, de már későn, Henrik életét nem lehetett megmenteni. A haldokló herceg a keresztényi megbocsátás nevében kegyelmet adott a gyilkosnak, majd meghalt. A többi forrás csak részben támasztja alá ezt a történetet. Henrik végrendelete A források szerint két oklevelet íratott. Az egyik a wrocławi egyházzal kapcsolatos, melynek a püspök által régen áhított Nysa-Otmuchów megyéz adományozta, a másik politikai természetű: szabályozta az utódlás rendjét. Kis-Lengyelországot Krakkó fővárossal II. Przemysłre hagyta, a wrocławi hercegséget pedig leghívebb sziléziai szövetségesére, III. Głogówi Henrikre. Amennyiben bármelyikük utód nélkül hal meg, hercegsége a másikra száll. Több történész azonban ezt az oklevelet vitatja. Ha igaz lenne, akkor ez egy lépést jelentene Lengyelország egyesítése felé és különösen a régi irodalomban a németség terjesztése miatt befeketített Henrik az egyik legnagyobb lengyel hazafi lenne. (Ez persze a mai nemzetiségi és nyelvi fogalmak történelmietlen visszavetítése volna a középkorba.) Egyedül az egyházzal kapcsolatos oklevélben foglaltakat hajtották végre. IV. Henriket a wrocławi Szent Bertalan társaskáptalanban temették el, abban a templomban, amelyet maga alapított. A második világháború idején a német antropológusok bizonyítékot akartak szerezni Henrik „germánságáról”. E célból elszállították koporsójának tartalmát, melyet vizsgálat alá akartak vonni. Sajnos mindezek eltűntek a háború alatt. Henrik szarkofágja jelenleg a Wrocławi Nemzeti Múzeumban található. Belpolitikája IV. Henrik uralkodásának egész ideje alatt a hercegség kiterjesztésén fáradozott. A hercegség gazdasági fejlődését szintén segítette a városoknak több privilégiumot adott, telepeseket hívott be az addig lakatlan határmenti területekre. Kincstári reformot vezetett be, melynek következtében a hercegség pénzének értéke jelentősen nőtt. http://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Henrik_lengyel_fejedelem
164
II. Przemysł
Jan Matejko – Przemysł II
Przemysł II (ur. 14 października 1257 w Poznaniu, zm. 8 lutego 1296 w Rogoźnie) – władca z dynastii Piastów (ostatni męski przedstawiciel linii wielkopolskiej), książę poznański w latach 1257– 1279, książę wielkopolski w latach 1279–1296, książę krakowski w latach 1290–1291, książę Pomorza Gdańskiego w latach 1294–1296, król Polski w latach 1295–1296. Pochodził z wielkopolskiej linii dynastii Piastów. Był synem księcia wielkopolskiego Przemysła I i księżniczki śląskiej Elżbiety. Urodził się jako pogrobowiec, z tego powodu wychowywał się na dworze swego stryja Bolesława Pobożnego. Własną dzielnicę – księstwo poznańskie – otrzymał w 1273. Sześć lat później, po śmierci stryja, objął także księstwo kaliskie. W pierwszym okresie rządów zaangażował się w sprawy śląskie, do 1281 współpracując, a następnie rywalizując, z księciem wrocławskim Henrykiem IV Prawym. Polityka ta doprowadziła do buntu nastawionego prośląsko rodu Zarembów oraz do przejściowej utraty ziemi rudzkiej. Współpracując z arcybiskupem gnieźnieńskim Jakubem Świnką, dążył do zjednoczenia księstw piastowskich. Nieoczekiwanie w 1290 na mocy testamentu księcia wrocławskiego Henryka IV Prawego udało mu się objąć księstwo krakowskie. Nie mając jednak dostatecznego poparcia miejscowych możnych w rywalizacji z innym przedstawicielem dynastii piastowskiej, Władysławem Łokietkiem, oraz stojąc w obliczu zwiększającego się zagrożenia ze strony władcy czeskiego Wacława II, ostatecznie zdecydował się ustąpić z Małopolski, która znalazła się wówczas pod panowaniem Przemyślidy. W 1293 dzięki mediacji arcybiskupa Jakuba Świnki udało mu się wejść w ścisły sojusz z książętami kujawskimi: Władysławem Łokietkiem i Kazimierzem łęczyckim. Sojusz ten miał charakter antyczeski, a jego celem było odzyskanie Krakowa. Po śmierci księcia gdańskiego Mściwoja II w 1294, zgodnie z ustaleniami układu kępińskiego z 1282, Przemysł II objął Pomorze Gdańskie. Wzmocniło to jego pozycję i umożliwiło koronację na króla Polski. Ceremonia odbyła się 26 czerwca 1295 w Gnieźnie, a przewodził jej arcybiskup Jakub Świnka. Zaledwie dziewięć miesięcy później, 8 lutego 1296, Przemysł II został zamordowany podczas nieudanej próby porwania dokonanej z inspiracji margrabiów brandenburskich, z którymi współpracowały zapewne wielkopolskie rody Nałęczów i Zarembów. http://pl.wikipedia.org/wiki/Przemys%C5%82_II
165
Przemysł II (1257-1296), syn Przemysła I i Elżbiety, córki Henryka II Pobożnego, książę Wielkopolski i król Polski od 1295. Popierany przez arcybiskupa Jakuba Świnkę dążył do zjednoczenia ziem polskich. Przed 1277 objął księstwo poznańskie po śmierci Bolesława Pobożnego. W 1279 uzyskał władzę w całej Wielkopolsce. Na mocy układu w Kępnie (1282) z Mściwojem II przejął po jego śmierci (1294) Pomorze Gdańskie. Na podstawie testamentu Henryka IV Probusa objął na krótko władzę w dzielnicy krakowskiej (1290-1291). Utrzymywał dobre stosunki z książętami Pomorza Zachodniego (1287 zawarł sojusz z Bogusławem IV). Z końcem XIII w. został najpotężniejszym księciem piastowskim. W 1295 koronował się na króla Polski w Gnieźnie. W 1296 z inspiracji margrabiów brandenburskich i przy współudziale możnowładców wielkopolskich Nałęczów i Zarębów zamordowany w Rogoźnie.
http://portalwiedzy.onet.pl/64078,,,,przemysl_ii,haslo.html
II. Przemysł (lengyelül Przemysł II), (1257. október 14. – Rogoźno, 1296. február 8.) lengyel uralkodó. II. Vencel cseh király apósa. Négy hónappal I. Przemysł poznań-i herceg halála után született meg. Anyja Erzsébet, Jámbor Henrik lánya. Jámbor Henrik és felesége, Jolánta Ilonának udvarában nevelkedett. II. Przemysł II 1279–1290 között egész Nagy-Lengyelország uralkodója
volt. IV. (Törvényes) Henrik források szerint két oklevelet íratott. A politikai természetűben szabályozta az utódlás rendjét, így Kis-Lengyelországot Krakkó fővárossal II. Przemysłre hagyta. II. Przemysłt 1295. június 26-án, a Gniezno Katedrálisban koronázták királlyá.
II. Przemysł megkoronázása
166
II. Przemysław volt az első király, akinek pajzsára már vörös mezőben nyugvó ezüst sast festettek, így az a Lengyel Királyság jelképévé vált.
Lengyelország királya Uralkodási ideje: 1290 – 1296. február 8. Koronázása: Gniezno Katedrális, 1295. június 26. Elődje: IV. Henrik Utódja: I. Vencel
Életrajzi adatok Született: Poznań, 1257. október 14. Édesapja: Przemysł Édesanyja: Wrocławi Erzsébet Házastársa: 1) Mecklenburgi Ludgarda; 2) Svédországi Richeza (1265?–1289?); 3) Brandenburgi Margit (1270–1315) Gyermekei: Richezától: Richeza Erzsébet (1286–1335) Elhunyt:, 1296. február 8. Nyughelye: Poznań
II. Przemysł családfája
Hatalmát nem sokáig tudta gyakorolni, mert 1296. február 8-án, Rogoźnoban megnyilkolták. 167
Jan Matejko - II. Przemysł halála
Wojciech Gerson - II. Przemysł meggyilkolása — Wojciech Gerson – Zabójstwo Przemysława II (1881) Wojciech Gerson lengyel festő (szül. Varsóban 1831 júl. 1 - megh. 1901 febr. 25.) Varsóban és Szentpéterváron tanult, majd Párisban Cognietnek volt tanítványa. Történeti festményei - pl. A kereszténység terjesztése Lengyelországban Német lovagrendi vitézek a XIV. sz.-ban; II. Przemyslaw lengyel király meggyilkolása stb. erős nemzeti célzatuak. Mint a varsói művészeti iskola tanára, nagy befolyást gyakorolt a lengyel festészetre.
168
Portré
Dinasztia
Uralkodó
Megjegyzés
Uralkodott
A Piast-dinasztia uralkodói (9. század - 1291)
Piast
Piast
9. század
A Piast-dinasztia megalapítója, aki valószínűleg csak a legendákban élt.
Piast
Siemowit
9. század
Piast fia. Történelmi hitelessége neki is kétséges.
Piast
Leszek
?-940 k.
Siemowit fia. Valószínűleg mítikus alak.
Piast
Siemomysł
940 k. -964 át.
Piast
Piast
I. Mieszko * 932 † 992. május 25.
I. Vitéz Boleszláv
Lestko fia. Története legendákkal itatódott
964-992
Siemomysł fia. Felvette a kereszténységet, és megteremtette a független Lengyelország alapjait.
992-1025
I. Mieszko fia. Hatalmas területeket hajtott uralma alá. 1024-ben felvette a király címet.
* 967 † 1025. június 17.
169
Piast
II. Mieszko Lambert
1025-1031
I. Boleszláv ifjabb fia. Királyként lépett trónra.
1031-1032
I. Boleszláv idősb fia. Lemondott trónjáról Mieszko javára.
1032-1035
Második trónralépése, fejedelemként.
1035-1058
II. Mieszko fia.
1058-1079
I. Kázmér idősb fia. 1076-tól király.
1079-1102
I. Kázmér ifjabb fia.
1102-1106
I. Ulászló idősb fia. Testvérével, Boleszlávval sikerült megdönteni az Ulászló trónjára támadó egyik vajda hatalmát.
* 990 † 1034. május 10.
Piast
Piast
Bezprym * 986/987 † 1032 tavasza
II. Mieszko Lambert (2x)
Piast
I. Megújító Kázmér
Piast
II. Merész Boleszláv
* 1016. július 25. † 1058. november 28.
* 1039 † 1081. március 22.
Piast
I. Ulászló Herman * 1043 † 1102. június 4.
Piast
Zbigniew * 1073 † 1113. július 8. (?)
170
Piast
III. Ferdeszájú Boleszláv
1106-1138
* 1085. augusztus 20. † 1138. október 28.
I. Ulászló ifjabb fia. Halála előtt fiainak négy részre bontotta országát, amelyek közül a Krakkó központú fejedelemséget tette meg vezető hatalommá.
A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban
Piast
II. Elűzött Ulászló
1138-1146
III. Boleszláv legidősb fia. Testvérei elűzték a krakkói trónról.
1146-1173
II. Ulászló féltestvére.
1173-1177
III. Boleszláv hatodik fia.
1177-1194
III. Boleszláv legifjabb fia. Felvette a Krakkó hercege címet.
1194-1202
II. Kázmér harmadik fia. Első trónralépése Krakkó hercegeként.
1202-1206
III. Mieszko harmadik fia. Első trónralépése.
* 1105 † 1159. május 30.
Piast
IV. Göndörhajú Boleszláv * 1120/1121 † 1173. január 5.
Piast
III. Öreg Mieszko * 1126 † 1202. március 13./14.
Piast
II. Igazságos Kázmér * 1138 † 1194. május 5.
Piast
I. Fehér Leszek * 1186 † 1227. november 23.
Piast
III. Hosszúlábú Ulászló * 1161 † 1231. november 3.
171
Piast
I. Fehér Leszek
1206-1210
Második trónralépése Krakkó hercegeként.
(2x)
Piast
IV. Görbelábú Mieszko 1210-1211
II. Ulászló második fia.
* 1138 † 1211. május 16.
Piast
I. Fehér Leszek
1211-1227
Harmadik trónralépése, végül meggyilkolták.
1227-1229
Második trónralépése.
1229-1232
I. Leszek öccse. Első trónralépése.
1232-1238
II. Ulászló unokája.
(3x)
Piast
III. Hosszúlábú Ulászló (2x)
Piast
Mazóviai Konrád * 1187 † 1247. augusztus 31.
Piast
I. Szakállas Henrik * 1163 † 1238. március 19.
172
Piast
II. Jámbor Henrik
1238-1241
I. Henrik fia.
1229-1232
Második trónralépése.
1243-1279
I. Leszek fia.
1279-1288
I. Konrád unokája.
1288-1290
II. Henrik unokája. III. Fehér Henrik (*1227/1230; †1266 XII. 3.) Boroszló fejedelme volt, ő kimarad a sorszámozásból.
1290-1296
III. Mieszko ükunokája. I. Przemysł (*1220 VI. 5./1221 VI. 4.; †1257 jún. 4.) poznań-i herceg utószülőtt fia (innen a sorszámneve). 1295-től Lengyerország királya.
* 1196 † 1241. április 9.
Piast
Mazóviai Konrád (2x)
Piast
V. Szemérmes Boleszláv
Piast
II. Fekete Leszek
* 1226. június 21. † 1279. december 7.
* 1241 † 1288. szeptember 30.
Piast
IV. Törvényes Henrik * 1258 † 1290. június 23.
Piast
II. Przemysł * 1257. október 14. † 1296. február 8.
173
Forrás: B. Szabó János. A tatárjárás: a mongol hódítás és Magyarország. Budapest: Corvina. ISBN 978-963-135596-3 (2007): Bérczi Sz. (2008): Magyarországi szent királylányok emlékezete. TKTE. Budapest (ISBN 978963-87437-2-5) Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) Dümmerth D. (1977): Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó – 2003, ISBN 963-9441-87-2 Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 963-326-337-9 Norman Davies: Lengyelország története. Budapest: Osiris. 2006. ISBN 963-389-873-0. 73. oldal Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok, História – MTA Történettudományi Intézete – 1993, ISBN 9638311-96-7 Tóth Miklós István: Szent Szaniszló magyarországi tisztelete és az Érdy-kódex Szent Szaniszlólegendája. Török J. (1991): A magyar föld szentjei, Tulipán Könyvkiadó Kft, Budapest Uralkodók és dinasztiák - Magyar Világ Kiadó, 2001, szerkesztette: A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, ISBN 963 9075 12 4 V. G. Jan. A tatárjárás. Budapest és Ungvár: Európa Könyvkiadó és Kárpáti Kiadó. ISBN 96307-2966-0 (1984) Veszprémy László: A morvamezei csata. In: Hermann Róbert (szerk.): Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. Bp. 2003., ISBN 963-13-5282-X White, K. E. (1993): Szentek kislexikona. Maecenas Könyvkiadó, Budapest wikipedia Wojciech Iwanczak: Stanislaus der Heilige. In: Biographisch-Bibliographisches Kirchenlexikon. Band X (1995) Spalten 1161-1165 www.katolikus.hu
174
