RAKOVSZKY ISTVÁN
Petőfi: romantika, prófétizmus
A r o m a n t i k a nagy hatású szellemi és művészeti irányzatának meghatáro zása szinte reménytelen vállalkozás. H a társadalmi-politikai folyamatok ból próbáljuk levezetni, ugyanúgy tévúton játunk, m i n t ha például a m o d e r n individualizmusból, vagy ellenkezőleg: a t e r m é s z e t és a nép iránti nosztalgiából eredeztetjük. N e m segít tisztázni a fogalmat az sem, ha a 1 8 - 1 9 . század nagy eszmeáramlataihoz: a felvilágosodáshoz, a liberaliz m u s h o z vagy a konzervativizmushoz kötjük, m e r t ezek mindegyike hatás sal van a romantikára, ugyanakkor m i n d e g y i k n e k a tagadása is jellemző rá. Talán maga az ellentmondásosság, a meghasonlottság, a már-már vég letekig feszített belső v i t a az irányzat legsajátabb vonása. A r o m a n t i k u s gondolkodást a világmagyarázatok - a vallási és a filozófiai hagyomány radikális kritikája j e l l e m z i ( m e r t egyik szellemi „ajánlat" sem elégíti k i , legyen szó az egyházias kereszténységről, a felvilágosodás r a c i o n a l i z m u sáról vagy a 19. század új történelemfilozófiájáról); ugyanakkor egy új, a korszak válságain felülemelkedő világnézet és erkölcs türelmetlen vágya vezérli. M i n d e z persze az említett ellentmondásosság jegyében történik: a lelkesültséget időről időre a kiábrándulás és a rezignáció hullámvölgyei váltják föl. A romantikát ezért n e m írhatjuk le „gondolatrendszerként", m é g kevésbé „stílusként": s o k k a l inkább lázas alkotó tevékenységben megnyilvánuló értékkeresést láthatunk benne. E világnézeti vívódás következménye, hogy a r o m a n t i k u s o k gyakran szenvedélyes vallási keresők. R o p p a n t m e t a f i z i k a i nyugtalanságuk h o l művészi mitologizálásban, h o l a középkori k a t o l i c i z m u s h o z való vissza térés vágyában, h o l éppen ellenkezőleg: egy új, a hagyományokkal gyöke resen szakító „emberiségvallás" megteremtésének igényében m u t a t k o z i k meg. Ez utóbbi kísérlet olyan alapértékekre hivatkozik, amelyek a m o d e r n (a felvilágosodással kezdődő) gondolkodásban különös jelentőségűek: a Természet, a Társadalom és a Személyiség egymásnak is ellentmondó, me tafizikai j e l e n t ő s é g ű n e k t e k i n t e t t értékeire. E h á r o m minőségben (ame lyek b o n y o l u l t kapcsolatát némi iróniával „a m o d e r n gondolkodás szent háromságának" nevezhetnénk) a keresztény hagyomány világ fölötti A b szolútuma m i n t e g y „leszáll a földre", s a vallásos szükségletet e világi dimenzióban igyekszik kielégíteni, miközben bevallva-bevallatlanul még-
is az elveszített vagy megtagadott transzcendenciára utal vissza. így a r o m a n t i k u s írók vallásos nosztalgiája és luciferi lázadása, amelyet Byrontól V i c t o r Hugóig oly sok nagy európai alkotónál megfigyelhetünk, ugyanabból a hiányérzetből ered. Petőfi Sándor r o m a n t i k u s életművében is különös erővel nyilvánul m e g az e világi Abszolútum keresése. Végletesen szubjektív költészetében a vágyakozás, a megelőle gezett beteljesülés és a tragikus kétségbeesés hangja váltakozik. Költői szerepalakítá sában meghatározó az említett három „profán szentség": h o l a korlátlan i n d i v i d u a l i z m u s zsenitudatával, h o l a természetben feloldódást kereső panteista áhítattal, h o l a vátesz-népvezér f o r r a d a l m i pátoszával szólal meg. Bár ezek az egymást kiegészítő és egymással feleselő szerepváltozatok a rövid költői pálya során változó hangsúllyal ér vényesülnek, n e m állíthatjuk őket fejlődési sorba, és r a n g s o r u k a t sem állapíthatjuk meg: v i s z o n y u k az életműben mellérendelő és drámai módon ellentmondásos. Petőfi r o m a n t i k u s magatartása éppen ebben a benső drámában, az önmagával folytatott vitá ban m u t a t k o z i k m e g leginkább. Ez a feszültség szinte paradox végletekig fokozódik azáltal, hogy a költő legjellemzőbb alkati vonása éppen a vakmerő határozottság és a derűs harmónia, a m i a kevésbé figyelmes olvasó szeme elől el is r e j t h e t i a versekben feszülő ellentmondásokat. A három említett költői szerep a világnézeti válság leküzdésének, az új eszmei tájé kozódásnak az igényével függ össze. A z i n d i v i d u a l i z m u s és a zseni-öntudat az É n nagyra növesztésével, már-már istenítésével ellensúlyozza az istenhiány (Petőfinél ugyan bevallatlan, de a versekben mégis jól érzékelhető) gyötrő tapasztalatát. A z alkotó egyéniség e szemléletben nemcsak az emberi világ hérosza, h a n e m a Kozmosz teremtő erőinek részese és kibontakoztatója is. A művészi teremtés a r o m a n t i k u s zsenifelfogás szerint az egyedüli alkotó, újat létrehozó emberi tevékenység, ezért isteni rangú. E meg győződés Petőfinél jól tetten érhető, többek között a Képzetem című, ars poetica értékű versben. Miután követtük a költő képzeletének útját „a napon túl", ahová diadalmas ellen-Ikaroszként szárnyal, a lélek még m i n d i g n e m nyugszik, m é g n e m j u t o t t el a csúcsra: „És az én képzetem Még ekkor sem pihen. Hanem a legfelső Csillagzaton terem, S ott, hol már megszűnik Az isten világa, Új világot alkot Mindenhatósága." A t e r m é s z e t b e n való feloldódás vágya a vallásos transzcendencia h e l y e t t e s í t é s é n e k másik nagy lehetősége a r o m a n t i k u s költő számára. A Természet e felfogásban végső értékként tűnik föl számunkra, s m i s z t i k u s áhítatot keltve j e l e n i k m e g a műalkotás ban. E m o d e r n természetmisztika az európai költészetben már t ö b b évtizedes múltra t e k i n t e t t vissza Petőfi fellépésének idején. A z angol és a német i r o d a l o m b a n már a 18. század második felében megjelent, s a 19. században a „természetvallás" már az egyházi
kereszténység riválisaként m i n t esztétikai hitvallás válik népszerűvé a nagyromantika i r o d a l m i alkotásaiban, például W o r d s w o r t h , Shelley és V i c t o r H u g o műveiben. Petőfi e r o m a n t i k u s természetkultusz egyik legnagyobb költője: költészetének k ü l ö n ö s e n fontos tárgya és ihletforrása a szentként t i s z t e l t , vallásos áhítattal megidézett Ter mészet: „Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Ottan némán, mozdulatlan
álltam,
Mintha gyökeret vert volna Lelkem édes, mély mámorba
lábam. szédült
A természet örök
szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz." A 19. századnak ezt a természetkultuszát néha panteizmusnak nevezzük. Ezt azonban csak nosztalgikus értelemben tulajdoníthatjuk a r o m a n t i k u s o k n a k , hiszen a 17. szá zad óta radikálisan dezantropomorfizált természetet az európai gondolkodás n e m ké pes többé az istenséghez hasonló, már-már személyes minőségként elgondolni. A r o m a n t i k u s o k természetimádata valójában reakció egy mindinkább racionalizálódó és matematizálódó természetfelfogásra, amely nemcsak „lelkétől", h a n e m mindinkább eleven jellegétől is megfosztani látszott a világot a gondolkodásban. A z új természet imádat a varázstalanított „óramű-mindenség" elleni tiltakozás. Pontosan megfogal mazza ezt Petőfi az Úti levelekben, a m i k o r a Tisza tervezett szabályozásán kesereg: „...gyönyörködve néztem jobbra-balra a tájat, m e l y a kiöntés által hasonlíthat A m e r i k a őserdeihez regényességben. És az az átkozott szabályozás majd e regényességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság. [ . . . ] Szegény Tisza! eddig kénye-kedve szerint kalan dozta be a világot, m i n t valami féktelen szilaj csikó; m o s t pedig zablát vetnek a szájába, h á m b a fogják, s ballaghat m a j d szépen a kerékvágásban. így teszi az élet a lángészt filiszterré." A szerves, eleven, ezáltal lehetőség szerint „isteni" Természet üzenetének befogadása és közvetítése csak az i h l e t e t t művész számára lehetséges a r o m a n t i k u s felfogás sze r i n t , így a z s e n i k u l t u s z és a t e r m é s z e t m i s z t i k a szorosan összekapcsolódik. Egyfelől feszültség támad közöttük, hiszen a zseni magatartása szélsőségesen i n d i v i d u a l i s t a : elkülöníti magát a világtól s fölébe akar e m e l k e d n i , míg a természetmisztika az énhatárok feloldására, a világgal való alázatos egyesülésre törekszik. Másfelől a két ma gatartás m e g is felel egymásnak, m e r t a természet „szentségének" érzékelésére csak a zseni képes, akinek különleges érzékenységét, g y e r m e k i vonásait (nyitottságát, előí t é l e t - m e n t e s s é g é t ) gyakran hangoztatják a r o m a n t i k u s o k . A zsenit eleinte csaknem kizárólag művésznek képzelték, akinek „természetessége"
elsősorban a költői műalkotásban érvényesülhet. A művész ezáltal válhatott - leg alább metaforikus értelemben - „egy új vallás papjává és prófétájává", akinek különle ges képességeit, ihletettségét n e m egyszer állították szembe a tudomány és a filozófia tárgyilagos és l o g i k u s szemléletével és módszereivel. A művészi nyelv és általában a „költőiség" fölértékelése a 19. században azt is jelzi, hogy a hagyományos vallásosság elvesztése vagy háttérbe szorulása után keletkezett hiányt n e m pótolhatta a racionális gondolkodás, a fejlődő s lassan teljes világmagyarázatot kínáló természettudományok egzaktnak m o n d o t t szemlélete. A művészet révén a r o m a n t i k u s szellemiség megkísé relte visszahódítani a már-már elveszített metafizikai teljességet. A tudomány t i t o k nélküliségével szemben a rejtélyeset, a szavakkal k i n e m m o n d h a t ó t igyekezett újra fölfedezni. A költői alkotóerőt ezért hitték a legfontosabb emberi képességnek. A költő, Shelley szavaival, „...részese az örökkévalónak, a végtelennek és oszthatatlannak"; „a költők a világ el n e m i s m e r t törvényhozói". A költészetet így - a felvilágosodás racio nalizmusával v i t a t k o z v a - nemcsak a korszak diadalmasan kibontakozó természettu dománya s általában a racionális tudományosság mellé állítják a r o m a n t i k u s o k , h a n e m merészen fölébe is emelik, m e r t a költészet szerintük az elemző, számszerűsítő t u d o mánnyal szemben képes a világ magában való lényegét föltárni, s a zseni intuíciója és a szimbolikus-képszerű nyelvi kifejezés ereje az olvasót is bevezetheti a misztériumba. A teremtő zseni eszménye és a költőszerep között azonban még sincs teljes harmó nia. A z esztétikai műalkotás, m i n t a képzelet műve, szükségszerűen fikció, m e s t e r s é gesen szimulált világ (ma úgy mondanánk: „virtuális létező"), amelynek lényegi való ságossága m i n d i g kérdéses marad. A r o m a n t i k u s o k szembesülnek azzal a fölismerés sel, hogy a m i t a költő „teremteni" képes, az valójában merő káprázat és játszadozás a művészeten kívüli „kemény" valósághoz képest. Ezért törekszik a r o m a n t i k u s művész oly gyakran a művészet határainak átlépésére, s igyekszik kitörni a Természet vagy a Társadalom szférájába. így történhet meg, hogy a r o m a n t i k u s költő a társadalmi haladás szószólójává válik. M i n t h o g y az önmagába záruló költészet alig képes h a t n i a világra, a romantikában a költőszerep dilemmájának feloldására a vátesz a n t i k , illetve a. próféta b i b l i a i szerepe aktualizálódik a hagyományból - új, társadalmi-forradalmi t a r t a l o m m a l . E m l í t s ü k meg, hogy ehhez a szerephez akár a technikai haladás messianisztikus értelmezése és dicsőítése is hozzátartozhat, az e m b e r i a l k o t ó e r ő prométheuszi felfogásával, amely szerint a természet legyőzése, illetve erőinek az ember szolgálatába állítása hozhatja el az emberiség megváltását. A költő, aki az érintetlen Természet magasztosságát h i r d e t te, m o s t annak okos leigázását szorgalmazza. Petőfi költészetében talán csak egy n y i l vánvaló példa akad erre a szemléletmódra, á m az igen j e l e n t ő s : a Vasúton című költe mény, amelyben a nap m i n t a természeti erők megtestesítője megszégyenül az ember t e c h n i k a i alkotásának fölényétől: „A nap is velünk szalad, Mint egy őrült, aki véli, Hogy őt, összevissza tépni, Űzi egy ördögcsapat;
Futott, futott, s hasztalan! Elmaradt... fáradva dől le A nyugati hegytetőre, Arcán szégyen lángja van. S még mi egyre röpülünk Egy sziporkát sem fáradva; Ez a gép tán egyenest a Másvilágba megy velünk! Száz vasútat, ezerét! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek." A t e c h n i k a i haladás apoteózisa természetes módon kapcsolódik össze a versben a k i harcolandó Szabadság eszményével, amely Petőfi költői világnézetének központi érté ke, s amelynek hirdetőjeként lépi át az önmagáért való költészet határait: „Miért nem csináltatok Eddig is már?... Vas hiányzott? Törjetek szét minden láncot, Majd lesz elég vasatok." A lánc elemi erejű képének ellenpárja a Petőfi-versekben azonban szinte m i n d i g a kard. A vátesz-költő az emberiség forradalmi önmegváltását, a végső, nagy, eszkatológikus küzdelmet h i r d e t i , s a valóban bekövetkező t ö r t é n e l m i e s e m é n y e k b e n ezt a „végső harcot" véli fölismerni. A Szabadság kultuszában s azon belül az utolsó, apokaliptikus küzdelem próféciájában m u t a t k o z i k m e g leginkább a r o m a n t i k u s költészet sajátos vallási karaktere. A vátesz-költő szerepének Petőfi forradalmi-eszkatologikus költemé nyeiben t ö b b változata is megfigyelhető. A z egyik a népvezér-költőé, aki a költészetet alárendeli társadalmi feladatának. A zse n i , a k i n e k l e l k i útja „napon túl" vezetett, s a k i korábban a provokatív Én c í m m e l írt verset, m o s t szigorúan a szolgálat szerepét osztja a költőkre, akiket a nép irányítóinak képzel: „ Ujabb időkben Lángoszlopoknak A költőket, hogy A népet Kánaán (A X I X . század
isten ilyen rendelé ők vezessék felé." költői)
A vátesz-költő művészetét ebben a szerepváltozatban a Nép és a Szabadság ügyének rendeli alá. A „nép" i t t n e m egyszerűen társadalmi fogalom, h a n e m az emberiség szen-
vedő jobbik részét j e l e n t i , amely gyötrelmeiben is a jövő, a beteljesült e m b e r i állapot reményét hordozza; n e m utolsósorban pedig annak a „természetességnek" a megjele nítője, amelytől a világ a költő ítélete szerint o l y messze került. A társadalmi feladatot vállaló „irányzatos" költészet ezért szorosan összekapcsolódik a 19. század egyik fon tos stílustörekvésével, a népiességgel. Ez a stílusirányzat nemcsak a fellengzős, életide gen irodalmiasság elutasítását j e l e n t i , s n e m is csupán a szociális igazságosság köve telésének: a reformigénynek vagy éppen a p o l i t i k a i forradalmiságnak az i r o d a l m i vetü lete, h a n e m a „szabadság- és emberiségvallás" értékrendjének stiláris kifejeződése is. A vátesz-költő azonban elsősorban próféta - az évszázad várt apokaliptikus világküz delmének, az elnyomók és az elnyomottak, a J ó k és a Rosszak majdani végső összecsa pásának, a Szabadság eljövendő győzelmének a látnoka. E prófétai szerep a r o m a n t i k u s költők egy részénél - Petőfinél bizonyosan - n e m pusztán i r o d a l m i „beszédmód", h a n e m szó szerint veendő. A költő leginkább ebben az elhivatottságérzésben találhatja m e g új, számára átélhető vallásos hitét és személyes erkölcsi és művészi feladatát. S ebben véli megtalálni a r o m a n t i k u s művész benső drámájának megoldását is: a költői és az életbéli szerep, a művészi látomás és a külső valóság hiteles összekapcsolásának lehetőségét. Hitét - a szenvedélyes hinni akaráson túl - azért érezte megalapozottnak Petőfi, m e r t a társadalmi-politikai fejlemények igazolni látszottak reményeit. A z 1848as év eseményeiben fölismerni vélte a várt apokaliptikus megrázkódtatást - ezért írha t o t t ebben az évben rendkívüli erejű verseket a beteljesült próféciáról. Saját prófétai szerepéről és vallásos ihletéről naplójában is vall - ez is bizonyítja, hogy n e m csak a költemények fiktív világában érezte érvényesnek meggyőződését: „így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, m e ly b e n szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyják a börtönt, kínszenvedésök helyét... Vár tam e p i l l a n a t o t ; nemcsak reméltem, de b i z t o n h i t t e m , hogy el fog jőni. Tanúbizony ságaim erre a költemények, melyeket több m i n t év óta írtam. N e m okoskodás után, de azon prófétai ihletből [ . . . ] , mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. [ . . . ] Senki sem h i t t e jövendölé semet, sokan kinevettek érte [ . . . ] . Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jöven dő, [ . . . ] a f o r r a d a l o m kitört Olaszországban! A m i n t nézték a j ö v e n d ő m o n d ó k a gyer m e k j é z u s t a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt [ . . . ] , melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja u t a z n i a világot." (Kieme lések tőlem.) A korábbi versek, amelyekre a költő utal, az irodalomtörténetben „forradalmi láto másverseknek" nevezett költemények, t ö b b e k között az Egy gondolat bánt engemet, Az ítélet és a Beszél áfákkal a bús őszi szél Közös e művekben a végső nagy küzdelem: a „sza badság és a zsarnokság" (Egy gondolat...), illetve a „jók és a gonoszok" (Az ítélet) össze csapásának látomása. Az ítélet, a talán legtisztábban profetikus hangoltságú Petőfi vers, már a címével is a végítéletre utal; ugyanakkor nagyszabású példája a vallási ha gyomány profanizálásának, illetve ellenkezőleg: a profán történelem szakralizálásának. A versben a költő-próféta egy „szent könyvből": a Világtörténelemből olvassa k i pró féciáját („A történeteket lapozám, s végére j u t o t t a m " ) ; jövendölésének lényegét mégis saját ihletéből meríti, hiszen a Költő az Igazság tudója, aki - hagyományos képpel élve
- „átlát a t i t k o k fátyolán", és „a sejtés tündéri tüzét meggyújtva" föltárja a jövendőt: az elkerülhetetlen a p o k a l i p t i k u s küzdelmet a J ó k és a Gonoszok között. A küzdelem végkifejlete - hatalmas, de értelmes véráldozat árán - n e m csupán a J ó k győzelme, akik elégtételt vesznek az egész korábbi gyötrelmes világtörténet során elszenvedett vere ségeikért, h a n e m az egyetemes földi üdvösség beteljesedése (kiemelés t ő l e m ) : „...Ez lesz az ítélet, Melyet ígért isten a próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpülnünk Nem lesz szükség, mert a m e n n y fog a földre leszállni." Figyelemre méltó a versben, hogy Petőfi n e m egyszerűen fölhasználja a Bibliából szár mazó motívumokat, h a n e m azokat a profán világtörténelem összefüggésébe helyezi. A költemény alap-képe a Világtörténet nagy könyve, amely i t t m i n t h a maga lenne a Szen tírás. A vers végén u g y a n a k k o r a látnok-költő Istenre és a prófétákra h i v a t k o z i k , s e hivatkozással „megszüntetve megőrzi" a vallási hagyományt: beépíti a profán történel m i eszkatológiába, s a hagyományt használja föl - kisajátítva! - saját történelmi pró féciájának igazolására. A vallásos reménység történelmi aktualizálásának próbája: a j e l e n k o r i e s e m é n y e k értékelése. Petőfi nemcsak egy jövő idejű, „ószövetségi" messianizmus prófétájaként beszél az egyetemes szabadságért vívandó forradalmi harc végső győzelméről, h a n e m - a m i n t azt idézett 1848-as naplójegyzete is bizonyítja, a m e l y b e n a gyermek J é z u s t néző napkeleti bölcsekhez hasonlítja magát - a beteljesülés „újszövetségi" tanújaként is. Ez olyan kérdéseket vet föl, amelyek Petőfi költői világnézetének értékelésében döntőek lehetnek. Egy beteljesült messiási jövendölés igazságtartalma számon kérhető. H a egy költő azt írja: „Győzni fog i t t a J ó . Ez lesz az ítélet...", a k o r feszültségeiből táplálkozó szubjektív hitét és reményét fejezi k i , amelyet tiszteletben k e l l t a r t a n u n k . De ha úgy fogalmaz, m i n t Petőfi 1848 októberében: „Beteljesült az írás / J ó s o l a t j a : egy nyáj, egy akol. / Egy vallás van a földön: szabadság!" - a k k o r m e g k e l l kérdeznünk, hogy ott és akkor m i t jelenthettek ezek az emelkedett szavak. A kérdést n e m lehet a költői beszédmód külö nösségére h i v a t k o z v a kikerülni, két okból sem. Egyrészt azért, m e r t az i t t idézett - s az alábbiakban részletesen megvizsgálandó - nagy vers, az Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag... m e l l e t t a forradalom évéből számos olyan, az aktuális események ihletésére született f o r r a d a l m i Petőfi-verset ismerünk, amelyeknek az a k k o r i tényleges történé sekhez kötődő j e l e n t é s e , a s z i m b o l i k u s - m e t a f o r i k u s beszédmód ellenére, jól tisztáz ható. Sem a. Nemzeti dal, sem a Föltámadott a tenger, sem az Akasszátok fel a királyokat n e m vet föl hasonló kérdéseket. A z első cselekvésre buzdító szónoklat egy konkrét forradal m i helyzetben. A második a forradalom dinamikájának festői képe (a viharról van benne szó, n e m a vihar utáni szivárvány jelezte „új égről és új földről"). Végül a h a r m a d i k egy p o l i t i k a i eszmét, a r e p u b l i k a n i z m u s t szélsőséges h a n g n e m b e n propagáló, a l k a l m i „izgatás". (Tegyük hozzá: mindhárom versben nagyon magas művészi-nyelvi színvo-
n a l o n szólal m e g a költői szándék és vélemény.) A m á s i k ok, amely i n d o k o l j a , h o g y rákérdezzünk az 1848-vers tényállítására, a r o m a n t i k u s próféta-költő szerepalakításának természete. H a ugyanis Petőfi a költészet mércéjéül a valóságot választotta, s a költői hivatást eszmei és g y a k o r l a t i feladatnak t a r t o t t a , a k k o r egy i l y e n horderejű állítást joggal v e t h e t ü n k alá az igazolhatóság próbájának. A z az előre j e l z e t t v é l e m é n y e m , hogy a vers ezt a próbát n e m állja k i (nyersen szólva: sem 1848-ban, sem azóta n e m t a p a s z t a l t u n k a t ö r t é n e l m i valóságban s e m m i olyat, a m i e m l é k e z t e t n e a Petőfi által vizionált „egy nyáj, egy a k o l " állapotra) - ez természetesen n e m j e l e n t i azt, hogy két ségbe v o n n á m a k ö l t e m é n y rendkívüli művészi értékét. Ellenkezőleg: a k ö l t ő egyik legnagyobb, csak Vörösmarty kései nagy verseihez mérhető művének t a r t o m . Mégis föl kell t e n n i a kérdést: m i l y e n inspiráció vezetett - talán szükségszerűen - a beteljesült „világforradalmi üdvösség" igazolhatatlan látomásához? Petőfi 1848-49-es forradalmi költészetét általában úgy j e l l e m z i k , hogy ebben az idő szakban az események ösztönző hatására a látomásos-eszmei versek helyét a buzdító, a l k a l m i líra veszi át. „Petőfi élete és költészete ezekben a hónapokban szinte teljesen összefonódott a konkrét történelmi eseményekkel, a m i költői beszédmódján is érez tette hatását. Ez idő tájt keletkezett verseinek jelentős hányada aktuális kérdésekhez, konkrét eseményekhez szorosan kapcsolódó a l k a l m i k ö l t e m é n y " - olvashatjuk például Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalom-történeti kézikönyvének Petőfiről szóló, igen alapos fejezetében. Igaz, hogy az események sodrában sok jelentős a l k a l m i vers születik (a Nemzeti dal vagy az Akasszátok fel a királyokat azonnal eszünkbe j u t ) , mellettük azon ban j ó néhány nagy látomásos-hitvallásos költemény is keletkezik, A szabadsághoz című ódától a Szörnyű idő katasztrófavíziójáig. Ugyanakkor az a l k a l m i n a k mondható versek ben is sokszor feltűnik a hitvalló vátesz látomása és igehirdetése, a „szabadságvallás" szellemében. A f o r r a d a l o m előtt is v o l t erre példa: Az országgyűléshez intézett, szinte p u b l i c i s z t i k u s vers-szónoklatban (1848. február) ilyen sorok olvashatók: „Sajtószabadságot szerezzetek (...)! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, Amellyel egy mindenséget teremte." A szabadságharc napi k a t o n a i eseményeire reagáló Vesztett csaták, csúfos futások versben p e d i g így beszél Petőfi:
című
„Induljatok Százezrével, miljomával A szolgaság Egyiptomából A szabadsági Kánaánba, Mint Mózes népe hajdan!" M i n d e z t magyarázhatnánk úgy, hogy a történelem beteljesítette Petőfi vágyát: a prófétai szerepet visszaigazolták a valóságos események. Tudjuk azonban, hogy a Felhők válság-
korszakától e l t e k i n t v e soha annyi kétely n e m gyötörte a költőt, m i n t életének utolsó másfél esztendejében, s különösen saját váteszi szerepével kapcsolatban. A közéletben a márciusi napok elmúltával nemcsak háttérbe szorul, h a n e m súlyos kudarcokat szen ved, és durva, méltatlan támadások érik - igaz, ő is kihívja maga ellen a közvéleményt. Korábbi népszerűségét soha n e m nyeri vissza, s a m i ennél fontosabb: a szabadságharc p o l i t i k a i és katonai eseményei, v a l a m i n t az európai történelmi fejlemények sem igazol j á k az 1848 elején még reálisnak látszó eszkatológikus reményeket. A z elkeseredés és a rezignáció m i n d saját szerepét, m i n d a Szabadság ügyét illetően időről időre fel b u k k a n e k k o r i lírájában; a lelkesítő és önlelkesítő versek m e l l e t t a közélettől való e l fordulás gesztusai t ű n n e k föl, sőt a t r a g i k u s előérzet hangjai is többször megszólal nak. 1848 szeptemberében írja Itt benn vagyok a férfikor nyarában című, megrendítő köl teményében: „Abrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb... Ha elfordulok enmagamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott, satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszül, szivem tombol! Mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom..." A forradalom évének nyarán, részben az országgyűlési követválasztás fájdalmas kudar cának hatására született Az apostol, a magányos forradalmár tragédiájának elbeszélő költeménye, amelyben a főhős Istentől k a p o t t világboldogító hivatása tragikusan ered m é n y t e l e n n e k b i z o n y u l , hiába áldozza föl életét Szilveszter a szabadság ügyéért. A költemény záró szakaszát, amely a szabadság nemzedékekkel későbbi győzelmét v i l lantja fel, Petőfi hónapokkal a m ű befejezése után t o l d o t t a a szöveghez, s ennek o p t i m i z m u s a is rezignált, a m i a mártírhősök e m l é k e z e t é t i l l e t i : „S megemlékezének a győzelmesek Ama szentekrül és nagyokrul, akik A szolgaságban szabadok valónak, És hirdették az igét, S díjok halál lett, Csúfos halál! De hol keressék, hol lelik meg őket? Rég elhamvadtak a bitófa mellett!" Ilyen környezetben különösen feltűnőek az olyan, látszólag kételytelen bizonyosságot sugárzó versek, m i n t az Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag... Illyés Gyula Az apostolról azt m o n d t a , hogy „a költő eszméinek szótára". E versről talán még inkább jogos ezt
állítani - hozzátéve, hogy nemcsak az e s z m é k n e k , h a n e m a Petőfire j e l l e m z ő költői képeknek is reprezentatív „tára". M i n t h a a korábbi évek összes forradalmi látomásverse erre a hatalmas vízióra m u t a t n a : a m i azokban a versekben jövendölés és ígéret, azt i t t beteljesülve látjuk. Sok Petőfi-versben szólal meg a bizakodás, a biztatás és a remény ség hangja 1848-49-ben, de egyedül ebben a m ű b e n h i r d e t i a költő - méghozzá mű v é s z e t é n e k legmagasabb színvonalán, páratlan hitelességgel és meggyőző erővel - , hogy „elérkezett a m e n n y e k országa"... Ezernyolcszáznegyvennyolc, Te a népek hajnalcsillaga!... Megviradt, fölébredett a föld,
te csillag, fut
A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében. Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Almainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölkiált az égre. Ali a tenger nagy elbámultában, Ali a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposán összetépve A kormányos szíve képe, Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában. Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?... Hah, Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... Node mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születettek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek. Nagy idők. Beteljesült az írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakol... Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Új, dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap! E nagy látomás n e m egyszerűen f o r r a d a l m i vers, h a n e m a r o m a n t i k u s váteszköltő hitvallásának összefoglalása. A z o k n a k az értékeknek a kiteljesedését és azoknak a fe szültségeknek a végső föloldódását vizionálja, amelyek érett korszakában, s különösen az utolsó évben meghatározták Petőfi gondolkodását és ars poeticáját. Hitvallásos választ ad a haladással kapcsolatos kételyeire, amelyek például a Világosságot! című versben fogalmazódtak meg: „Bár volna célja a
világnak...!
De hátha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, amely dagad Aztán lesimul, Mint a vándor, ki hegyre Shaa tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart
mászik,
mindörökké..."
Föloldja u g y a n a k k o r a költői szereppel, illetve az áldozatos, nagy személyiség és a gyakorta hálátlan k ö z ö s s é g viszonyával kapcsolatos dilemmáit is, amelyek t ö b b e k között Az apostolban és az 1848-as év megrendítő „rezignáció-verseiben" (Itt benn va-
gyok a férfikor nyarában, Mit daloltok még ti, jámbor költők?) jelentek meg. A r o m a n t i k u s metafizika egyik legnagyobb kérdése, a társadalmi haladás és a természeti h a r m ó n i a összeegyeztethetetlenségének sejtelme éppúgy megoldást nyer a vers üdvösség-láto másában, m i n t a vallásos szükségletnek és az evilágiság felvilágosult igényének eszmei konfliktusa. A költemény m i n d e n mozzanatában a beteljesülés üzenetét hordozza - ezért értelmez hetjük a szabadság- és emberiségvallás J ó Hírét hozó, profán „evangéliumi" k i n y i l a t koztatásnak. A szöveg stílusjegyei és l á t o m á s o s képei a próféciákra e m l é k e z t e t n e k , föltűnő azonban, hogy a „próféta", vagyis a vers beszélő alanya n e m különül el a közös ségi alanytól: végig a többes szám első személyű nyelvtani forma érvényesül (például: „Szégyeneljük szolgaságunk éjét", „A kék eget vesszük boltozatnak" stb.) A z egyetlen hely, ahol föltűnik az egyes szám első személyű forma, pusztán a jelenetezés érdekében a l a k u l így: „Mik ezek i t t lábaim alatt?... H a h , / eltépett lánc s eltört k o r o n a " , a m i v e l n e m lép fel elkülönülő lírai hős a versben. Petőfi korábbi forradalmi látomásverseinek mindegyikére a magányos lírai hős és a személyes beszédmód v o l t jellemző, általában két szerepváltozatot megvalósítva. A z egyik a közösségben való feloldódást kereső, ön magát feláldozni vágyó erkölcsi hős szerepe, amely az Egy gondolat bánt engemet... -ben figyelhető m e g . Ez a vers nemcsak a hősi halál vágyát, h a n e m a közös áldozathozatal iránti sóvárgást is kifejezi: „A hősöket egy közös sírnak adják." A másik egyéni szerep változat a tanító-kinyilatkoztató váteszé, aki megvilágosítja és irányítja a közösséget, m i n t A XIX. század költői esetében. E versben a költői-prófétai individualitás kétféle képpen is megnyilvánul: egyrészt a tanító-feddő hangvételben (a „tanító" nyilván e l különül a „tanítványtól": „Ha n e m tudsz mást, m i n t eldalolni / Saját fájdalmad s örö m e d . . . " ) - másrészt abban, ahogyan a költő feladatát meghatározza. Ez ugyanis, jóllehet a közösséget szolgáló, önmegtagadással járó hivatás, mégis csak az élenjáró személyi ség, a költő-népvezér különállásával valósulhat m e g . A z irányadó „lángoszlop" n e m lehet része a népnek. E két változattal ellentétben az 1848-as versben maga a nép, i l letve a „népek" tekinthető(k) lírai hősnek: ők adják hírül az apokaliptikus megrendü lésben születő egyetemes egység és boldogság hírét. A nagy prófétai látomás idő- és térélménye az egyetemesség jegyében alakul. A z idő egyrészt konkrét, történelmi pillanat: a vers megírásának jelen idejét idézi, az 1848-as naptári évet; másrészt t ö b b összefüggésben is s z i m b o l i k u s , hiszen a címben szereplő évszám önmagánál sokkal többet jelent: a profán időből átlépünk az evangéliumi vagy a p o k a l i p t i k u s időbe. Ezt a megszemélyesített „szent év" metaforikus-szakrális megszólítása, az áhítatos, imádságos beszédhelyzet is jelzi („Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag!"). A z időél mény másik jellemzője a versben, hogy sajátos módon egybeesik a folyamatszerűség és a pillanat jelleg: a beteljesülés „örök pillanata" magába sűríti az előzményeket és a végső küzdelem folyamatát is - m e r t m i n d e n t a végpont felől szemlélünk. A küzdelem drá mája és a győzelem ünnepe egyetlen kinyilatkoztatásban tárul elénk, anélkül, h o g y e p i k u s folyamattá vagy drámai j e l e n e t s o r r á rendeződne, m i n t például Az ítéletben, amelynek időkezelését a jövendölés rendje határozta meg, a múlt-jelen-jövő világos ta golásával. (Például: „...mi az e m b e r i s é g t ö r t é n e t e ? Vérfolyam, amely / Ködbevesző
szikláibul a hajdannak ered k i , / És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig. [ . . . ] Ez lesz az ítélet..." stb. K i e m e l é s e k tőlem.) A tér szerepe két fő dimenzióban érvényesül a versszövegben. Egyrészt horizontáli san: a színhely a határtalan „nagyvilág", amelyet csatatérként jellemez a költő, m i n t az apokaliptikus küzdelmek színterét. A m i t i k u s teljesség érzetét k e l t i a szárazföld és a tenger kettőssége, amelyek a hatalmas megrázkódtatásban helyet és szerepet cserél nek. („Áll a tenger és a föld m o z o g . . . " ) Másrészt fontos szerepe van az ég és a föld ver tikális kettősségének és csodálatos „egymásra találásának", a m i a végső megszentelődés, a k o z m i k u s és társadalmi egység létrejöttét j e l z i : „...új, dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap! A látomás igazi szervező és kifejező erejét azonban a képek összefüggésrendszere biz tosítja. A szövegben négy nagy képegyüttes i l l e s z k e d i k egymáshoz, amelyek különkülön is erőteljes s z i m b o l i k u s rendszert alkotnak. A z első képegyüttes terjedelmében a legnagyobb, s egyben a legösszetettebb is. Középpontjában a hajnalcsillag és a hajnal önmagában szinte közhelyszerű, hagyományos motívuma áll. A virradat természete sen az emberiség történelmi újjászületését, a f o r r a d a l o m győzelmét jelzi - közvetlen p o l i t i k a i t a r t a l o m m a l is, az 1848-cal való m e t a f o r i k u s azonosítás révén. Már az első két sorban összetett, többszintű képkapcsolat j ö n létre, m e r t a metafora mindkét „ol dalán" - azonosítottként és azonosítóként is - eleve szóképek szerepelnek. A z 1848as évszám önmagában is m e t o n i m i k u s , érintkezésen alapuló szókép (magában foglalja a nagy év m i n d e n eszmei törekvését, reménységét), s ez azonosul a metaforában a szin tén önmagában is j e l k é p e s , megszemélyesített hajnalcsillaggal (Ezernyolcszáznegy vennyolc, te csillag...). A csillag, a hajnal és a fény-sötétség ellentétpár motívumainak érzelmi és jelentésbeli telítettségét egyszerre archaikus és a korszellemhez kötődő jellegük is biztosítja. A hajnalcsillag isteni j e l k é n t való értelmezése ősi, több kultúrában is megjelenő szim bólum, akárcsak az, hogy a fényt, a nappalt pozitív, az éjszakát, a sötétséget pedig negatív értékhordozónak tekintjük. Számunkra a bibliai példák a legismertebbek - így például a Jelenések könyvében, ahol a hajnalcsillagot Jézussal azonosítja a szerző („Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag" - 2 2 , 1 6 ) , vagy J á n o s evan géliumában, ahol Jézus a világosság („A világosság a sötétségben világít, de a sötétség n e m fogadta be" - 1,5; „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, n e m jár sötét ségben, h a n e m övé az élet világossága" - 8,12). A világosság, a hajnalhasadás képe ugyanakkor a felvilágosodás, a polgári forradalmak m i t o l o g i k u s jelképe is, amire szép példa Csokonai Magyar! Hajnal hasad! című verse: „Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka, Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Az eltépett, gyásznak rongyainál fogva Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva..." Egy másik példa Batsányi J á n o s A látó című költeménye: „lm, az igazságnak terjednek sugári Dó'lnek a babona fertelmes oltári..." E j ó l i s m e r t kép Petőfi versében a vörös színnel (hajnalpír) asszociálva a vér szintén hagyományos és t ö b b j e l e n t é s ű s z i m b ó l u m á h o z vezet, és kivételes erejű, d i n a m i k u s metaforaegyüttest alkot. A vér az élet, a gyilkosság (vérbűn), a tetemre hívás és a vér bosszú motívumait hívja elő, s a világforradalom drámájának egyszerre katasztrofális és megváltó-megszabadító erejét idézi a versbe. Különösen figyelemreméltó, ahogyan a hajnalfény a vérmotívum közvetítésével az e l n y o m o t t és föllázadó tömegek („népek") ö s s z e t e t t érzelmeit k o z m i k u s összefüggésbe helyezi. A szenvedő, lassú halálra ítélt milliók „haragja és szégyene", illetve k i o n t o t t vére nemcsak az „égre kiált", h a n e m a fölkelő nap vörös fényében természeti és metafizikai összefüggésbe kerül: „Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugara Komor fényt vet a világra; E pirulás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében." Sokkal több ez, m i n t hatásos és nagyszabású dekoráció: a versbeli hitvallás lényegét fejezi k i a képek erejével. Külön figyelmet érdemlő mozzanat az áldozat többjelentésű motívuma, amely a vers egészére jellemző „profán szakralitás" egyik kiemelkedő példája a szövegben: „Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk." A „reggeli imádság", amely a forradalmi hajnalcsillag és a fölkelő nap színe előtt tör ténik, kettős áldozatban valósul meg. A „vérrel áldozunk" kifejezés egyszerre u t a l az áldozatul esésre („...álmainkban / Megcsapolták szíveinket..."), illetve a bosszúra: az ellenség vérének kiontására - m i k ö z b e n persze a vallásos áldozatbemutatás rituális jellege határozza m e g az egész „jelenet" karakterét. A második nagy képegyüttes a földindulás és a tengeri v i h a r egymásra vetített láto mása, amelynek hátterében a forradalmi barikádokon vívott utcai harcok képe is fölsej l i k . A jelenet két fő eleme a tomboló vihar és a megtépett gálya - ugyanazok az elemek, amelyek a Föltámadott a tenger tablóján is megjelentek. De az o t t a n i , egyszerűen „lefor-
dítható", allegorikus kép (amelynek előzménye az Alkaiosznál megjelenő, az antik és a klasszicista költészetben tovább élő, sokszor fölhasznált toposz, az „állam hajója") i t t már-már szürreális változatban fejezi k i az a p o k a l i p t i k u s ö s s z e o m l á s zűrzavarát. Rendkívüli hatású a vihar és a földrengés i s m e r t forradalom-metaforáinak egymásra vetítése és fölcserélése, a m i a világrend fölbomlásának képzetét k e l t i : „...áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok." Ez utóbbi kép, a m i n t már u t a l t u n k rá, az utcai harcok barikádjainak látványát idézi fel, ugyanakkor a k a t a k l i z m a „földtani" hatását is érzékelteti. Szinte m a g u n k előtt látjuk a föld titáni gyűrődéseit, a hegységek és a síkságok helyváltoztatását. I t t is, m i n t a vers nyitó- és záróképében, a társadalmi események (a forradalom) m i t i k u s és metafizikai jelentőségét a hatalmas természeti képek érzékeltetik; s igen fontos, hogy ez összetett, a z o n o sí t ó - m e g s z e m é ly e s ítő metaforákkal történik, s n e m pusztán h a s o n l a t o k k a l . A h o g y a n Vörösmartynál „az ember fáj a földnek", i t t is az egész világmindenség cse lekvő és szenvedő részese a társadalomban zajló eseményeknek, s így kézzelfoghatóvá válik, hogy a forradalom - Petőfi hite szerint - valóban „új eget és új földet" teremt. A kép második eleme egyéni lélektani, érzelmi mozzanatokat emel a jelenetbe. A Föltámadott a tengerből i s m e r t egyszerű kép („.. .hánykódnak a hajók / A z árboc és v i t o r l a / megtör ve, tépve lóg...") i t t is b o n y o l u l t metaforikus rendszerré bővül. A viharvert gálya eleve allegorikus képe a nemzetek haragjától megrettent zsarnokok rémületét és meghasonlását is megjeleníti (a tépett vitorlát a lélek ziláltságának képeként alkalmazva); maga az elnyomó p e d i g r o m a n t i k u s drámai alakként, m i n t sorsának súlyától ö s s z e o m l ó tébolyult j e l e n i k m e g a képen, a k i magányosan szenvedi el az őt jogosan érő bosszú rettenetét. E kép végső mozzanata, az ö s s z e o m l ó királyi h a t a l m a t j e l k é p e z ő „rongyos b í b o r " átvezet a következő szakasz allegorikusabb képeihez. A h a r m a d i k képegyüttesben a b o n y o l u l t és d i n a m i k u s metaforaszövevény átadja a helyét a Petőfi költészetére nagyon jellemző egyszerű emblémáknak - anélkül, hogy a vers m e n e t é n e k lendülete megtör ne. A z „eltépett lánc és eltört k o r o n a " a győzelmet, a zsarnokság végleges megszűntét j e l z i ; az i r o n i k u s m ú z e u m m o t í v u m („Régiségek közé zárjuk, / D e nevöket írjuk rá j u k . . . " ) pedig már az új idők, a beköszöntő földi üdvösség örök jelen idejére utal. Szó v o l t róla, hogy a versnek ezen az egyetlen helyén tűnik föl az egyes szám első személyű nyelvtani forma. Ennek egyik funkciója, hogy a győzelem lelkiállapotát érzékeltesse. A harc után a legyőzött ellenség iránti düh és bosszúvágy szólal m e g az egyes ember érzelmeivel („Mik ezek i t t lábaim alatt? H a h , / ... / T ű z b e véle!") - a m i n t azonban a győztes fölényes iróniája kerekedik fölül, „helyreáll" a közösségi beszédmód. („Node mégse, / Régiségek közé zárjuk...") A beszédmód váltásának másik oka a színpadiasság igénye ebben a jelenetben. A k o r o n a és a lánc allegorikus motívuma azáltal elevenedik meg, hogy a nép képviseletében föllépő költő m e g b o t l i k bennük, s fölkiált.
A földi üdvösségnek, a szabadság egyetemes győzelmének monumentális, szó sze r i n t eget-földet egybeölelő szimbóluma a költemény negyedik, az egész m ű eszmeisé gét egyetlen látomásba foglaló jelképegyüttese: a „kozmikus katedrális" víziója. Pro fán és vallásos élmény és jelképalkotás együttállása i t t valósul m e g a legmeggyőzőbben és a legteljesebben. A t e m p l o m - a „szentegyház" - Petőfi korábbi verseiben is kulcs motívum volt, a költő legszentebb érzéseinek foglalata. Elég két közismert példát idézni: „Tied vagyok, tied E szív, e
hazám!
lélek...
Szentegyház
keblem belseje,
Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntöm érted..." (Honfidal, 1844) „A költészet nem társalgó-terem, Hová fecsegni jár a cifra nép, Több a
költészet!...
...szentegyház, ahová belépni Bocskorban, sőt mezítláb is szabad." (A költészet, 1847) Saját személyiségének és a k ö l t é s z e t n e k a metaforájaként j e l e n i k m e g e k é p e k b e n a templommotívum: a r o m a n t i k u s értékrend jegyében a személyiség és a nemzet össze kapcsolt értékeinek megjelenítőjeként, majd a költészet és a nép együttes „szentségé nek" kifejezőjeként. A z a r o m a n t i k u s törekvés, hogy a „vallási szükséglet" - a teljesség és a szentség átélésének igénye - evilági értékekben találjon kielégülést, Petőfi élet művén belül az 1848...-versben valósul m e g legteljesebben. A templomépítés látomása a vers utolsó szakaszában ellentmondást n e m tűrő k i n y i latkoztatáshoz kapcsolódik: „...Beteljesült az írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakol." A másként gondolkodók megfenyegetésére i t t n e m térek k i - alaposan végiggondolan dó kérdés, amely részletesebb kifejtést érdemelne. De m i az „új szentegyház" építésé nek, vagyis az új k u l t u s z kialakításának, a beteljesült idők vallásosságának előzménye
a költő szerint? A z új t e m p l o m az „elesett régi szentek" szétzúzott szobrainak kövéből épül föl. E motívum éppúgy kettős értelmű, m i n t az írás beteljesüléséről szóló kijelen tés; s e két összetartozó szakasz a versben egymást erősíti és értelmezi. M i t j e l en t az, hogy „beteljesült az írás jósolatja"? Miféle írásra u t a l n a k ezek e sza vak? É r t e l m e z é s e m szerint, első megközelítésben, a szó hagyományos értelmére kell g o n d o l n u n k . A költői kinyilatkoztatás szerint a Biblia ígéretei és kijelentései a győztes világforradalomra vonatkoztatandók, különösen az a szakasz, amelyre konkrétan is u t a l a versszöveg, János evangéliumából: „Más j u h a i m is vannak nekem, amelyek n e m ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és lesz egy nyáj, egy pásztor." (10,16) Föltűnő, hogy a motívum költői felhasználásánál hogyan emel k i és hagy el bizonyos elemeket Petőfi: nála nincs pásztor, viszont fölerő södik a kollektív egységet kifejező „akol" és „nyáj" motívuma. N i n c s tehát személyes vezető és megváltó: a megváltást a nemzetek által megvívott forradalmi harc hozza el, s az így elnyert új harmónia valósítja meg a „régi vallás" vágyait és sejtelmeit. Valaho gyan úgy, ahogy a felvilágosodás nagy n é m e t gondolkodója, Herder látta az evangé l i u m o k b a n a „humanitás" egyetemes e m b e r i értékének korai, homályos sejtelmét; s a m i n t a francia forradalom „új vallásának" j a k o b i n u s hívei sem pusztán megtagadták a keresztény hagyományt, h a n e m úgy vélték: igazán ők az apostolok örökösei, szem ben a „zsarnoki" és „babonás" egyházzal. A z „írás" kifejezés e m e l l e t t j e l e n t h e t i a történelem „szent könyvét" is - ahhoz ha sonlóan, ahogy a korábbi látomásversekben megfigyelhetjük. (Az ítéletben a költő „a történeteket lapozván" vizionálja az eljövendő végküzdelmet s a majdani „üdvösséget"; a Beszél áfákkal a bús őszi szélben „imakönyvének" mondja a szabadságharcok történe tét.) A kereszténység szent írásos hagyománya e ket t ős értelemmel „megszüntetve megőrződik" a versben; az átértelmezés legfontosabb mozzanata, hogy a cselekvő Isten helyébe a cselekvő ember, illetve a „szabadság istene" lép. E kettősség a templomépítés képében még nyilvánvalóbb. A vallási hagyománnyal való leszámolás gondolata i t t félreérthetetlen: a „régi szentek" nemcsak „elesnek", de szobraikat „föl is dúlják" - összetörik, m i n t hamis bálványokat. Mégis ezek darabjai lesznek az új t e m p l o m kövei, s ez az épület talán megőriz valamit a hagyományos szakralitásból - n e m úgy, m i n t A csárda romjai i r o n i k u s képében, ahol a régi t e m p l o m kö veiből fogadó épült: „Az isten házából csárda!... és miért ne? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére." A szakítás és a folyamatosság, amelyet a „szentegyházról" szóló látomás érzékeltet, ta lán az egész világtörténelem megtagadását, ugyanakkor beteljesítő újrakezdését is j e l zi: a profán apokalipszisnek ez lehet a lényege. A kortárs Marx, midőn az eljövendő pro letárforradalomról elmélkedik, szintén „előtörténetnek" minősíti a polgári társadalom válságával - szerinte - lezáruló európai-globális történelmet, amelyet az „igazi", az emberi értékeket kibontakoztató történelem vált fel - a k o m m u n i s t a társadalomban... E t e m p l o m tehát m i n d e n olyan közös érték szakrális összegezése, amely a r o m a n t i -
kus világnézetben fontos. Épület, e m b e r i kéz műve - de a természet, sőt a k o z m o s z elemeiből épül föl: „A kék eget vesszük boltozatnak S oltárlámpa lészen benne a nap!" íme, a prométheuszi ember, a k i úgy nő a természet fölé, hogy teljessé teszi annak ér tékeit. A „természet-katedrális", amely a múlt egyszerre l e r o m b o l t és megújított tár sadalmi és l e l k i hagyományából épül, rokonítható a Vörösmarty verseiből i s m e r t „Bábel"-motívummal, amely a nagy előd költészetében is a „földi m e n n y " képzetéhez kö tődik. E motívum legemlékezetesebben a Gondolatok a könyvtárban soraiban jelenik meg: „Építsük egy újabb kor Bábelét, Mely olly magas lesz, mint a csillagok, S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatok az angyalok zenéjét..." A z , hogy Vörösmarty éppen Bábel szimbólumát alkalmazta a modernitás boldogság- és teljességkeresésének kifejezésére, jelzi eleve meglévő kételyeit a „földi m e n n y " eszmé nyével és reménységével kapcsolatban. Petőfi, látszólag félretéve m i n d e n kételyt, kije lenti, amire vágyakozik. 1848 végén a világforradalom megtörtént győzelmét vizionálni: mágikus cselekedet. A költő m i n t h a szavának erejével (s valóban: m i l y e n hatalmas erejű szavakkal!) igyekeznék életre hívni azt, a m i n e k szükségességéről m e g v o l t győződve. A nagy vers jelenidejűsége és meggyőző ereje a költő türelmetlenségével s talán éppen szorongató kételyeivel magyarázható. M i n t h a Petőfi e verse a költészet szerepének azt a 20. századi felfogását példázná, amelyet J ó z s e f A t t i l a fogalmazott meg: „A költészet megoldási kísérlet az ember számára. A z t , a m i n e m sikerült a valóságban, a kultúrában vagy a természetben, azt a költészet oldja meg, avatja valósággá. (...) Költő az, aki látja az okokat, összefüggéseket, és észreveszi a j e l e n b e n a jövőt..." Petőfi a költészet és a valóság kapcsolatát alighanem egyszerűbbnek és közvetlenebb nek látta, m i n t J ó z s e f A t t i l a . S költői varázslata révén ebből a „naivitásból" meríti ere jét: képes elfeledkezni arról, hogy verset írva fikciót hoz létre, amelynek minősége más, m i n t a külső valóságé. Olvasóként m i is elfeledkezünk erről, s hagyjuk h a t n i m a g u n k o n a varázslatot. Ezért érvényesülhet a prófétai látomás kivételes költői ereje. U g y a n akkor érzékeljük a hatalmas szándék tragikus kudarcát, ellentmondásosságát is, a m i viszont m i n d e n emberközpontú, evilági „vallásosság" korlátaira és m i n d e n földi „üd vösség" képzeletbeli voltára is figyelmeztet. A r r a , h o g y a tisztán e m b e r i erőből épült katedrális akkor is „bábeli t o r o n y " marad, ha „a k é k ég a boltozatja", és „oltárlámpa benne a nap"...
Anette von Droste-Hülshoff versei Hárs Ernő fordításában*
A H A L O T T PACSIRTA (Die tote Lerche) Birodalmad végében álltam, az erdőnyi vetés előtt, s az első napsugár nyomában éneked árja üdvözölt. Szárnyad a nap felé csapongott, ahogy pillét csábít a fény, dalod hulló virágszirom volt, s a repesésed költemény. Úgy tűnt, az új napért csatáznom hasonlóképp kell énnekem, mintha a saját szárnycsapásom hallanám, saját énekem; a nap izzott a szikratűzben, arcom elöntötte a láng; úgy támolyogtam részegükén, mint pille száll a fény iránt. Halott széndarabként a dalnok ekkor a vetésbe esett, még egy-két tagja megvonaglott; ijedten léptem közelebb. Dalodnak ez lett hát a vége, itt fekszel, kihűlt maradék, a nap tüzétől elemésztve, fészked nem rakva készre még!
* A vesztfáliai b á r ó n ő Petőfi i d ő s e b b k o r t á r s a v o l t . B á r a 19. századi n é m e t líra k i e m e l k e d ő e g y é n i s é g e , é l e t m ű v é n e k v i s z o n y l a g s z e r é n y hányada o l v a s h a t ó m a g y a r u l . így i r o d a l o m t ö r t é n e t i , r e c e p c i ó s s z e m p o n t ból is - A
figyelemreméltóak
szerk.
Hárs E r n ő i t t k ö z ö l t műfordításai; ezért h e l y e z t e m ő k e t a Klasszikusokról
rovatba.
Hadd hullassam reád a könnyem, mit elő szívem kínja csal, mert életem is tovaröppen, elzeng s ellobban csakhamar; csak hideg por, a testem ez lesz akkor csak, s réti sír nyel el, csak maradjak szülőhelyemhez, e csendes fészekhez közel!
A SÄNTIS* Tavasz Nyílik a szőlő, csupa lágy illat az olvadó vidék, közel és távol szokszinű virágpompát ringat a lég. Köröttem madár, lepke, méh versengve zümmög és lebeg, s a nemrég még dérlepte gally selymes zászlókkal integet. Az ember most még szívesen időz napos, száraz helyen; mert éjente a száműzött tél még tájunkon sündörög. O, Säntis, zord, hatalmas agg, akinek fehér a hajad! Sziklafalakba börtönözve, hófergetegtől zúgva körbe, míg jeges páncél keretez, hú, hogy borzongsz, hogy dideregsz!
* A S ä n t i s a G l a r u s i - A l p o k h a s o n l ó n e v ű h e g y c s o p o r t j á n a k l e g m a g a s a b b c s ú c s a ( 2 5 0 4 m é t e r ) St. G a l l e n svájci k a n t o n h a t á r á n .
Nyár Jó hársfám, rázd meg magadat! Csöpp levegő kell, csöppnyi szél! Ha nincs, zárd össze ágaid, szoruljon levélhez levél! Nem szól madár, nem ugat eb; csupán egy tarka légycsapat zümmög le-fel a gyep fölött, míg rozsdásra süti a nap. Még a fák sötét lombja is megsűrűsödik s port lehel, aszottra égve fekszem itt, még a legyet sem űzve el. O, Säntis, bárha fekhelyem fent lenne sziklanyergeden, hol frissen, nedvesen húzódnak fehér takarói a hónak, játékos csillámtömkeleg: hűvös Säntis, de jó neked!
Ősz Ha egy szép napon készülök tartani déli pihenőt, s elnyúlok kedves fám alatt, a dús szőlőfürtök között: ha a völgy fölé kikerics terít ametiszt szőnyeget, s táncot a végső lepke, mint az első, oly csillogva lejt: akkor többé nem érdekel, nap nap után mint sorvad el, s míg szemem félig lehunyom, tavaszról, üdvről álmodom.
3m
Säntis, akit friss hó temet, megfájdítod a szememet! Nekünk már a telet hozod, míg szurdoktól szurdokig húzódik; s lezúdul rólad csakhamar, síri kietlen sziklafal.
Tél Hózápor, ködgomoly után egy tiszta nap van végre itt; felpattannak az ablakok, mindhői a tájat kémlelik. E tömbök ott házak talán? Minden simaság tó vajon? Kétes lesz ily egyenruhát viselve a harangtorony; szétzúzva minden, ami él, megfullasztja a szemfedél. De a láthatár peremén, lám, élő táj nyílik elém. Szigorú őr, engedd ki őt, börtönöd mélyéből a főnt! Hol szirtjeid komorlanak, ott senyved vesztegzár alatt; Säntis, hozzon ránk idelenn enyhet a lombard idegen!
A RÉGI VÁRKASTÉLY (Das alte Schloss) Hegyi várban van lakásom, alattam kék tóhabok, koboldok a társaságom éjszaka, nappal sasok,
őseim sok szürke képe jut számomra szobatársul, címerládák, pajzsok érce szolgál szekrényül, díványul. A teraszon, mint egy ősi kő szelleme, kelve át, a régi várost füröszti, látom, lent a holdvilág, s fütty hangzik a bástyafokról - kópék vagy fiúk lehetnek? nem világos az se sokszor, élek vagy már eltemettek. Szemben, szürke ajtajával, csarnok ásít komoran, léptek kongnak, mint csodás zaj, benne lassan, súlyosan; oldalt reteszek; a lámpám mögöttük egy csigalépcsőt fedez fel - micsoda látvány valamennyi fok penészzöld. Úgy csábít, akár a végzet, a mélységbe engemet: kúthoz vagy börtönhöz érek? nincs rá élő felelet; mert a járat szertemállott, nem ér célt a kődarab, de amikor lekiáltok, a hang orkánná dagad. Ha mielőbb meg nem unom romantikus lakhelyem, a romok közt összezúzom tagjaim, nincs kegyelem; mert mint a zátony homokja áll a tó sekély vizében, a széthullással dacolva, magam óriásnak érzem.
A Z ÓRIÁSKŐ (Der H ü n e n s t e i n ) Midőn épp szétvált az éj és a nap, s a puszta úgy hevert, mint kóros agg, s a mohszőnyeget mozgatta nyögése, dúlt hajából villamos szikra szállt betegesen, s lidércnyomás gyanánt terült a felhők rétege föléje; ily alkonyórán osontam ki én, magammal csak gondjaimat vivén, s hogy mi folyik kint, nem gondolva arra. Nem vettem észre elábrándozón, hogy bogár fénylik, hullámzik a gyom, s a holdkorong elindul a magasba. Az úton nem volt se kanyar, se híd; álmodva lépegettem, mint akit utazván állomásról állomásra, rossz könyv, krajcáros magazin gyötör: tízszer elrágottat újítva föl, únt dallamot verkliztem egyre-másra. Egyikből lett a másik gondolat, de mint kígyó, mely farkába harap, mindig csak egyazon helyen maradtam; mikor egy szarvasbogár hirtelen szemembe csapott, s én egyszeriben felébredve, a fű közé zuhantam. Furcsa helyet nyertem táborhelyül: jobb- s balfelől kövek vettek körül, sok hatalmas tömb, durva porfiroszlop; az építmény feljebb nyúlt, mint fejem, zuzmóhajszálak súrolták szemem, s lábam előtt rekettye ringatózott.
Tudtam, óriást fed a kőhalom, s a földhöz szorítottam homlokom, az édes borzongást szürcsölve kéjjel, míg jeges karma meg nem ragadott, s gleccserpatakká nem vált izgatott vérem, bundámat vetve szinte széjjel. Fejem felett, a megsüllyedt tetőn, a sápadt holdfény éppoly szenvedőn pihent, mint özvegy férje sírja mellett; a pásztortűzből oly halotti fény sütött a kakukkfű között felém, hogy botommal odébbverdesni kellett. Bíbic kiáltott a moha között; felnevettem, s árkok, bokrok fölött kengyel nélkül vágtattam képzeletben. Azt hallgattam, nem küld-e hírt vajon a széllel a szellembirodalom, s szemem folyton a tetőre szegeztem. Kik révén jöttek ide e kövek? Kik ásták be a roppant tömböket, mikor haláljajtól zengett a puszta? Ki volt, kinek varázst művelt szava, az alkonyfényben álló druida, míg aranyhaját a szél szertefújta? Ott van Kelet, három láb mélyen ott az urna, egy hamuvá porladott barbár szívet őrizve bensejében; az álmodó áldozati liget itt van, s a kő, mit a bősz istenek szórnak be felhőrongyokkal sötéten. Tán varázsigét ejtettem ki én? Egy roppant test a töltés tetején, mint hullámtaraj, nő egyre nagyobbra; most hatalmas léptekkel útra kel, s a tölgykorona alatt siklik el, a reszkető holdfénytől átragyogva.
1
Jöjj, szállj le hozzám - az időd letűnt . Várlak, mint szent fürdőben részesült; a templom illata ruhámon ül még! Felágaskodik most, s elkomorul, s mint sötét felhő, lassan átvonul felettem, hogy a pusztaságba tűnjék. Kiáltás - fény, mely imbolyogva jár Úrnőm, esik - mondotta a lakáj, míg ernyőjét fejem fölé emelte. A kőre néztem újból ezután: egy kezdetleges sírt láttam csupán, Istenem, mely kiszáradt port fedett be.
