P. HAWKER
(Barsi Ödön)
Az Amazonas titka
2011
Két éve nem láttam Allan Wood-ot és aligha ismertem volna meg régi barátomat, a megrokkant, ősz hajú férfiben, ha nem ő szólít meg engem. Hihetetlenül megváltozott. Csak árnyéka volt a régi Allannak. Szánalom fogott el, mikor lesoványodott kezét megszorítottam. – Úgy látszik, alig akartál megismerni – mondta fáradt mosollyal. – Kicsit megváltoztál. Keserűen nevetett. – Csak mondd ki őszintén. Két év alatt öreg ember lett belőlem! Nevetni próbáltam, de nem sikerült. – Nem volna kedved beülni egy kávéházba? – kérdeztem zavartan. – Nem. Nagyon elszoktam az emberektől! Tegnap érkeztem meg Londonba. – Hol kószáltál megint? – Délen – válaszolta kurtán. Egy darabig hallgatagon mentünk egymás mellett. Lopva barátomra sandítottam. Azóta sem tudom elfelej-
5
teni betegesen sápadt arcát, tétova tekintetét és ingadozó járását. Mereven maga elé bámult, és minden lépésénél botjára nehezedett. Éppen néhány elkésett járókelő keresztezte utunkat, mikor megállt és egy kerítéshez támaszkodott. – Szeretném, ha kocsit kerítenél! – suttogta erőtlenül. – Csak nincs valami bajod? – Nem, semmi!… Csak elfáradtam. Előre siettem és az utca sarkán elfogtam egy taxit Allan kívánságára én is beszálltam az autóba… Néhány pillanat múlva megpillantottam a sötét fenyőktől övezett házat, amelynek régebben gyakori vendége voltam. Az autó a vasrácsos kapu előtt állt meg. Itt búcsúzni akartam, de barátom arra kért, hogy töltsem nála az estét. Nem haboztam. Mindig szívesen gondoltam azokra az időkre, mikor whisky és szóda mellett fél éjszakákon át beszélgettünk és vitatkoztunk. Allan ugyan megváltozott, de a lakása a régi maradt. A dolgozószobát éppen olyan művészi rendetlenség jellemezte, mint azelőtt. A falakon még mindig ott függtek a régi arab flinták és török kardok. A szoba sarkában ott trónolt az ember nagyságú Buddha-szobor és az íróasztalon megpillantottam az elavult mikroszkópot is. Tüzetesebb vizsgálat után mégis sikerült felfedeznem egy-két újabb tárgyat… A kandalló fölött néhány nyílvessző társaságában egy hosszúkás ék alakú csont fehérlett… – A kardhal félelmetes fegyvere – mondta Allan, tekintetemet követve. – Majd egyszer elmesélem, hogy került hozzám… Gyújts rá öregem!… Szivart parancsolsz, vagy cigarettát? Én részemről a nargile mellett maradok!
6
Leheveredett az alacsony dohányzóasztalka mellé, míg én az egyik karosszékben foglaltam helyet. Allan lakásában mindig megtaláltam azt a különös hangulatot, melyet máshol hiába kerestem. A Buddha fölé erősített ámpolna kék fényt hintett a padlóra. A rendszertelenül elhelyezett fegyverek és tárgyak távoli országokra és kalandokra emlékeztettek. Sohasem tudtam meghatottság nélkül szemlélni a múlt néma tanúit, melyek mégis érthetőbben beszéltek, mint akárhány ember. A szobor és a színes terítők India mesevilágát elevenítették fel. A csillogó fémálarcok és a sárkányokkal díszített paraván a sárga ember művészetét mutatták. Egy megsárgult elefántagyar képviselte Afrikát, míg az íróasztal elé terített rozmárbőr a sarkvidék jégszakállas szikláit juttatta eszembe. Ebben a különös környezetben pihent meg néha-néha, egy-egy hosszú fárasztó utazás után, a vadászkalandok és expedíciók nyughatatlan vérű Ahasverusa: Allan Wood. A kék fény kísértetiesen elváltoztatta amúgy is megviselt vonásait… Néha azt hittem, hogy egy halott ember arcát látom magam előtt. A hideg végigszaladt hátamon, mikor Allan váratlanul felnevetett: – Miért nézel rám olyan meredten?… Megnyugtatlak, nem vagyok kísértet!… Két-három hétig pihenek, azután újra a régi leszek!… Nem hiszed? – Sóhajtott és kiejtette kezéből a vízipipa rojtokkal díszített csövét. – Olyan kalandokban volt részem, amilyenekről álmodni sem mertem volna! Hogyan is mondja Hamlet: „Több dolgok vannak földön és égen, mintsem halandó ember elhihetné!…” Ha elmesélném mindazt, amit átéltem, bizonyára kinevetnél… Tehát a hallgatást választom!… Beszéljen helyet-
7
tem a naplóm. Nyisd ki az íróasztalom középső fiókját… Egy fekete füzetet találsz ott: az útinaplómat… Egyetlen szó sincs benne, ami nem felelne meg az igazságnak… Ha esetleg újabb utazásra szánnám el magam, akkor… a naplómat a nyilvánosság elé bocsájthatod. Nekem már teljesen mindegy, mint vélekednek róla az emberek!… – Rejtélyekben beszélsz!… Hosszasan a szemembe nézett, mintha örökre búcsúzni akarna tőlem. – Majd megértesz mindent, ha átböngészed a füzetet! Ahová én megyek, onnan nincs visszatérés. * Allan Wood-ot nem láttam többé az életben. Mielőtt újra felkereshettem volna, elutazott… Azóta már egyes lapok halálhírét közölték, mások viszont megcáfolták azt. Állítólag egy angol tudományos expedíció találkozott vele utoljára a rejtelmes Mato Grosso tartományban. Magános estéken sokszor előveszem barátom naplóját és újra meg újra átböngészem a megsárgult lapokat abban a reményben, hogy talán mégis elkerülte a figyelmemet valami bejegyzés, melyből barátom jelenlegi sorsára következtethetnék… Most, amikor a nyilvánosság elé bocsátom Wood Allan naplóját, azt óhajtom, hogy ez a furcsa és ijesztő történet, melyben a kutató tárgyilagossága a rajongó szertelenségével és a lázbeteg víziójával egészen különös módon keveredik – másoknak is annyi izgalmat és élményt jelentsen, mint nekem.
8
Allan Wood naplója 1935. június 3. Örökké emlékezetes marad számomra ez a dátum. E napon érkezett meg hajónk az Amazon torkolatához. A széles folyam tompa ezüstjében a lemenő nap rubint lándzsái csillogtak. Az egzotikus lepkék és rovarok légiói áttetsző fátyolként lebegtek a hajó körül. Amerre a szem ellátott, csillogó szárnyfelületek verték vissza a nap lemenő sugarait. A színekből és a fényből szőtt eleven fátylon zöld falként derengett át az őserdő merev vonala. Szabad szemmel nézve semmi sem bontotta meg a zöld fal egyenletességét, de a távcső lencséjén keresztül színpompás világ tárult elém. Közvetlenül a folyó partján magányos faóriások nyújtogatták indákkal borított ágaikat az alkonyodó ég felé. Gyorsan sötétedett. A fák kísértetiesen megnyúlt árnyai messze a víz felé kúsztak, az ember azt hitte volna,
9
hogy közel van a parthoz, holott a valóságban a távolság feltétlenül több volt 1000 yardnál. A fedélzeten pihentem egy fekvőszékben. Igyekeztem rendezni gondolataimat… Egy hónappal ezelőtt nem képzeltem volna, hogy valamikor én leszek vezetője annak a kis expedíciónak, amelyik az Amazon melletti őserdő kikutatását tűzte ki céljául. A terv egészen váratlanul vetődött fel, és úgyszólván napok alatt nőtt valósággá. Az expedíció ötlete nem az én agyamban született meg… Mindössze fél hónapja annak, hogy a Sullfok Street egyik eldugott könyvesboltjában ismeretséget kötöttem Sir Eric Cathannal, a British-múzeum érdemes titkárával… Ő hívta fel figyelmemet Francesko D’Orellana élettörténetére, és az ő szuggesztív egyéniségének köszönhetem, hogy ma itt ülök a „Saturnus” fedélzetén… Az ő rajongása és a régi krónika keresetlen szavai hívták fel figyelmemet a rejtelmes tartományra, mely valahol az Amazon-menti erdők labirintusában rejtőzik. …Francesko D’Orellana!… Mennyi emlék fűződik ehhez a névhez. Az elszánt hidalgó gályája valamikor itt úszkált az Amazon hullámain… Gaspar de Carjaval dominikánus barát elkísérte őt a nagy útra, és megírta híres krónikáját, mely felkeltette bennem az ismeretlen világ csodás vízióját. Az öreg krónika lapjai sok mindenről mesélnek: Furcsa állatokról, amelyek özönvízelőtti sárkányokhoz hasonlítanak, hallgatag tavakról és El Dorádóról, a titokzatos arany-országról, ahol fehérbőrű amazonok őrzik az inkák legendás kincseit…
10
Itt ülök a Saturnus fedélzetén. Fejemen tropikus sisak, számban gyökérpipa, zsebemben nagy csomag kinin és a kabinomban fél tucat ismétlőfegyver. Francesko D’Orellana nem rendelkezett kininnel és puskákkal, a tropikus sisak helyett acélsisakot viselt. Nem védekezett a mocsárláz ellen, és az izzó napsütésben átmelegedett páncélja csak arra szolgált, hogy felfogja az indiánok eltévedt nyilait… Az öreg dominikánus krónikájából megtudtam, hogy a merész spanyolt Pizarro küldte a rejtelmes El Dorádo felkutatására és Francesko D’Orellana teljesítette a feladatot… Három hónapig hallgatta a dzsungel sűrűjéből felhangzó jaguárüvöltést és a harci dobok félelmetes dübörgését, ádáz harcot vívott az indiánokkal és alattomos kajmánokkal, míg elérte célját… De végül mégis eljutott vágyai földjére!…Szemtől szembe láthatta az amazonok királynéját, megpillanthatta az aranyvárost is. De éppen eleget írtam a spanyol hidalgóról… Az ő története már a múlté… Az enyém most kezdődik. Ahová ő eljutott, oda nekem is el kell jutni!… Az expedíció felszerelése páratlan, társaim egytől-egyig igazi férfiak… Tapasztaltak és okosak. Legelőször is Baxter Johnról kell megemlékeznem. A legjobb vadász, akit eddig ismertem, egyetlen hibája, hogy nagy Don Juan hírében áll. A hölgyek legszívesebben a görög félistenekhez hasonlítják, és nem minden ok nélkül. Én is számtalanszor megbámultam napbarnított, erélyes arcát és domború mellkasát. Fejjel kimagaslik a hajó utasai közül. Sir Cathanról már megemlékeztem, ki alacsony, vézna emberke, első pillanatra komikusan hat, de aki huzamosabb ideig beszélget
11