Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
Fél év Bécsben Tavaly márciusban kiosztottak mindenkinek egy lapot, amiben az állt, hogy lehetőség van arra, hogy három diák az 1. évfolyamból egy fél évet Bécsben tanuljon. Akit érdekelt a dolog, annak be kellett mutatnia a bizonyítványát és kérnie kellett egy jelentkezési lapot, amit németül kellett kitölteni, és olyan kérdések szerepeltek benne, mint „Miért gondolod, hogy téged kellene választanunk?”, vagy „Voltál-e már külföldön? Mennyi időre? Milyen élményekkel gazdagodtál?”, és be kellett ikszelni azt az iskolát, amelyikbe menni szeretnél. Volt, aki mindenáron ki szeretett volna jutni, én viszont azok közé tartoztam, akik féltek az egésztől, és nem nagyon akartak menni, de egy ilyen lehetőséget semmiképpen sem akartak kihagyni, úgyhogy a sorsra bízták a dolgot. Így hát az iskola is mindegy volt, ezért mind a hármat bejelöltem. Ezután pár hétig nem történt semmi, biztos voltam benne, hogy nem engem választanak, mert tudtam, hogy a B osztályból is nagyon sokan jelentkeztek, akiknek nagyobb esélyük volt, mint nekem, ezért nem is idegeskedtem emiatt. Aztán azegyik matekóra végén, csak úgy mellékesen megjegyezte Kaiser tanár úr, hogy már tudják, hogy ki az a három tanuló, aki a 2010/11-es tanév első felét Bécsben tölti. Amikor a nevemet mondta, Bibe és Peti után, teljesen ledöbbentem… Mert hát tudtam, hogy jó tanulónak számítok, de azért nem gondoltam, hogy kiválasztanak. Teljesen lefagytam, nem tudtam, hogy most örülnöm kéne-e vagy sírnom, mert most már biztos volt, hogy megyek, hogy itt kell hagynom az osztályomat, amit imádok, a barátaimat és a családomat. Teljesen meg voltam rémülve, azért is, mert nem éreztem olyan jónak a némettudásom, és féltem, hogy nagyon nehéz lesz. De még volt addig egy fél évem, ezért úgy döntöttem, hogy még nem foglalkozom ezzel az egésszel, van még időm… Észre sem vettem és már év vége volt, és már csak 2 hónap választott el az utazástól!... Nelly (egy másik osztálytársnőm) is nagyon ki szeretett volna menni, épp abba a gimnáziumba, ahova én mentem, de sajnos nem ő kapta meg a lehetőséget, ezért az ismerősük, aki Bécsben él, bement a suliba, és megkérdezte az igazgatót, hogy ő is jöhetne-e. Így lettünk Bécsben is osztálytársak. Szóval, ha valaki szeretne kint tanulni, akkor nem kell megvárni egy pályázatot, csak ki kell menni és megkérdezni az igazgatót, nagyon szívesen fogadnak új diákokat. Így, hogy már ketten járunk egy osztályba, nem is tűnt olyan ijesztőnek a dolog, persze egyedül is megoldottuk volna mindketten, de így együtt mégiscsak könnyebb volt. Eltelt a nyár, és szeptember 5-én a jól megpakolt kocsinkkal indultunk ki Bécsbe. Kevesebb mint három óra alatt meg is érkeztünk a 20. kerületbe, ahol a kollégium van. Egy „hármas szobát” kaptunk, amiben 66
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
három ágy van, mindegyik alatt fiókok tárolásra, ezenkívül pedig mindenkinek jár külön zárható szekrény is. Az ablak alatt egy hosszú asztal terül el három részre felosztva, az ajtó mellett pedig egy hűtő található, szóval egész lakható helyen élünk. Igaz, a fürdőszobába meg a vécére a folyosóra kell kimennünk, de ezekből is van több egy emeleten, ezért az sem vészes. Nellyvel itt is egy szobába kerültünk annak ellenére, hogy külön kértük, ne rakjanak minket össze, de azt mondták, hogy ez nem megoldható, mert minden szoba tele van, úgyhogy nem volt más választásunk. Annak ellenére, hogy ezáltal többet beszélünk magyarul, most már mindketten jobbnak látjuk, hogy együtt vagyunk, mert így legalább van velünk valaki, akivel tényleg jól kijövünk, mert a velünk lakó osztrák lány elég érdekes, de legalább a nyelvet gyakoroljuk mellette. Peti meg egy emelettel felettünk van, de vele is elég gyakran találkozunk, mert ha kell neki valami, egyszerűen csak beront hozzánk… Az első iskolanap nagyon jól sikerült. Reggel nyolcra mentünk be a suliba, és a titkárságon megkérdeztük, hogy hova kell mennünk. Leültettek minket az aulában és azt mondták, hogy várjunk, amíg egy tanár értünk nem jön, hogy felkísérjen minket az osztályunkba. Amíg ott ültünk, sokféle embert láttunk, különböző nemzetiségűeket, de ami a legjobban szemet szúrt, hogy mindenki iszonyatosan sok energiát fektetett az öltözködésébe: Prada cipő, Gucci táska és még sorolhatnám az ehhez hasonló márkákat. Így hát mondanom sem kell, mennyire nem illettem bele ebbe a társaságba. Amíg ott vártunk, összefutottunk egy magyar családdal is, az anyuka elmesélte nekünk, hogy most költöztek ki Bécsbe és a lányai mától ebbe az iskolába fognak járni, úgyhogy egy szót sem tudnak még németül. Nagyon sajnáltam a lányokat, hiszen még én is nagyon aggódtam amiatt, hogy miképp fogok boldogulni két év némettanulás után, de hát akkor ezek a lányok mit mondhatnak? Az anyukájuk nagyon kedves volt, és rögtön meg is adta nekünk a számát, hogyha bármi bajunk lenne, hívjuk csak fel, mert orvos, és esetleg tud nekünk segíteni szükség esetén. Aztán megérkeztek a tanárok, akiknek az új diákokat kellett felkísérniük az osztályaikba. A mi osztályunk a 3. emeleten található, szóval gondolhatjátok, hogy már mennyire várom, hogy itthon a második emeletig kelljen csak felmennem. Amikor megérkeztünk, nagyon furcsa volt, hogy a teremben a 26 emberből csak három fiú volt, és mint később kiderült, még ebben is tévedtük, mert az egyik lányt is fiúnak néztük. Szóval igazából csak két fiú van az osztályunkban. Közülük pedig az egyik Chiléből jött, és mint mi, ő is csak fél évet marad. Gyorsan bemutatkoztunk a szokásos sablonmondatokkal, mint például „Ich heiße Zsófia Borosnyai”, persze már itt problémák voltak, mert egyik tanár se tudja nagyon a „Zs” hangot kiejteni, de persze Sophianak sem akarnak hívni, mert olyan már van az osztályban. Aztán a következő mondat „Ich komme 67
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
aus Ungarn”, na, itt szerencsére semmi problémájuk nem volt, de aztán már megint elgondolkoztak egy kicsit, amikor mondtam, hogy „ Ich bin 17 Jahre alt”, hát igen, én vagyok a legidősebb az osztályban, amit annyira nem érzékelek, de azért mégis furcsa, hogy körülöttem mindenki 15-16 éves, főleg ha belegondolok, hogy jövőre már nagykorú leszek. Miután túlestünk a legelső kínos perceken a suliban, az osztályfőnök elmondott egy-két fontosabb tudnivalót, például hogy mikor lesz szünetünk (ez tényleg fontos!!!), meg hogy mit kell viselnünk szerdán, a misén (hát ez viszont tényleg nem érdekelt!). Suli után már el is hívtak minket a lányok fagyizni, szóval elég hamar befogadtak, aminek nagyon örültem. Tényleg nagyon kedves osztályunk van, és mindenki nagyon segítőkész, de azért még így sokkal jobban szeretem az otthoni 2.a-t!
Az új, bécsi osztályom fél évig
Az első hét nagyon hamar eltelt, az összes óra kb. ugyanolyan volt, mindenkinél be kellett mutatkozni, aztán csak ilyen általános tudnivalókat mondtak el, de nagyon elfáradtunk, mert sosem kellett még ennyit egyfolytában németül beszélnünk, és még a spanyolt is felvettük fakultációnak, szóval most négy nyelvet tanulunk egyszerre, ami elég megterhelő. De talán az angolóra a legfurcsább, mert amikor a padtársam 68
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
kérdez valamit, van, hogy észre sem veszem, hogy angolul válaszolok neki vissza német helyett, de azért egyre könnyebben tudom elkülöníteni az idegen nyelveket a fejemben. Ami még nagyon furcsa volt számomra, hogy iszonyatosan sok a külföldi, például a 20. kerületben, ahol lakunk, kimondottan sokan vannak. Miután megérkeztem Bécsbe, elmentem Petivel meg Nellyvel a környéken sétálni, és nem hallottunk német beszédet… Ez azért elég furcsa. Nekem fogalmam sem volt, hogy ennyi a külföldi, még az osztályomban is. Az egyik barátnőm például egyiptomi, csak már itt született, de a szüleivel azért arabul beszél. Aztán még van három másik lány, akikkel szintén nagyon jóban vagyok, ezek közül az egyik török, a másik lengyel és mindketten itt születtek, de a német mellett a szüleikkel a „másik anyanyelvükön” beszélnek, és csak a harmadik lány tényleg osztrák. Aztán az is meglepett, hogy a fiúk nem olyan udvariasak, mint otthon, szóval amit mi már teljesen megszoktunk, hogy azért a fiúk előreengednek az ajtónál, és például nem ülnek le, ha kevés az ülőhely, hát az itt nem így van, itt mindenki csak megy előre, nem érdekli, hogy közben hány lányt előz meg. Persze ezért nem hibáztathatom őket, mert ők így nőttek fel, hogy ez nem volt szokás, akkor meg honnan tudhatnák, hogy ez máshol így udvarias? (Viszont a mozgólépcsőnél mindenki jobbra áll, amit meg nálunk nem tart be szinte senki.) Most így két hónap után, úgy, hogy már megszoktam az iskolát, a koleszt és összességében a kinti életet, ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kicsit még fejlődni németből, hogy jöjjön ki legalább egy fél évre Ausztriába. Persze nem biztos, hogy Bécs a legjobb választás, mert itt tényleg sok a külföldi. Én inkább – a mai eszemmel – egy kisebb falut választanék, ha tehetném, ahol még jobban meg tudnék tanulni németül, hiszen ott tényleg nem lenne lehetőségem bármilyen más nyelven beszélni. Akárhogy is, nem bántam meg, hogy kijöttem ide. Az első hetek ugyan nehezek voltak a megszokott emberek nélkül, de egy idő után már nem hiányoztak annyira a többiek sem, és most már tényleg elkezdtem élvezni az ittlétet. Fél év pedig tényleg nem sok (pedig hogy féltem!), de ha belegondolok, már a felén túl is vagyok anélkül, hogy észrevettem volna, szóval ha egyszer lesz rá lehetőségetek, hogy külföldön tanulhassatok, ne szalasszátok el az alkalmat, mert tényleg sokat számít az anyanyelvi környezet. Mindenkit üdvözöl a Budapesti Osztrák Iskolában a „távoli” Bécsből: Borosnyai Zsófia II/A
69
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
Wenn sich eine Tür schließt, öffnet sich eine andere Ein letztes Mal fallen die Tore der Österreichischen Schule Budapest hinter einem zu und man kann den Blick vom Gebäude, dass man mittlerweile inund auswendig kennt, kaum noch abwenden. Man könnte meinen, dass man es sich noch einmal ganz genau einprägen wolle, nur um sicher zu gehen, dass dieses Bild für immer im Gedächtnis haften bleibt. Man versinkt in Gedanken, lässt sich die vergangenen Jahre Revue passieren und sieht zu, wie der letzte orangene Schimmer des Schulgebäudes hinter dem Dickicht der Bäume verschwindet. Man wird sich allmählich darüber im Klaren, dass es kein Zurück mehr gibt, dass das zweite Zuhause einen „verstoßen” hat...als rational denkender Mensch ist man sich allerdings auch dessen bewusst, dass es nun an der Zeit ist erwachsen zu werden, dass man lernen muss loslassen zu können und dass man der neuen Ära mit offenen Armen entgegen zu treten hat. Was mich anbelangt, wurde mir das Ende meiner Schullaufbahn erst Anfang September gänzlich bewusst, als sich die Sommerferien allmählich ihrem Ende zuneigten und sich alle um mich herum über den Anfang des neuen Schuljahres beklagten. Nur ich hatte nichts, worüber ich mich hätte beklagen können. Wieso auch? Der Zulassungsbescheid zu meiner Wunschuniversität wurde mir im Spätsommer per Post zugeschickt und mir stand lediglich der Umzug in eine atemberaubende und aufregende Metropole bevor. Dennoch hatte ich ein ambivalentes Gefühl dazu, was den Schulanfang betraf. Ferner ist mir aufgefallen, dass ich nun scheinbar keinen Grund mehr hatte nach Buda zu fahren, was mich auch stutzig machte. Da stellte sich mir die Frage, wenn ich schon kanpp nach dem Abitur wehmütig an die Schulzeit zurückdenke, wie es mir dann 1000 km weiter entfernt, in Berlin ergehen wird. Fakt ist, dass an der Uni der ständige Mangel an Zeit es kaum noch zulässt einen klaren Gedanken (außerhalb des Fachs, versteht sich:) zu fassen, geschweige denn dauerhaft Heimweh zu haben. Das mag sich auf den ersten Blick zwar erschreckend anhören, man muss allerdings den Tatsachen ins Auge blicken: als „Ersti” wird man ab Semesterbeginn ständig auf Trab gehalten und man kommt auch öfters mal aus der Puste. Die Universität ist im wahrsten Sinne des Wortes kein Kinderspiel. Student zu sein bedeutet mit einer enormen Vervielfachung des Lese- und Lernstoffes klarkommen zu müssen, sodass man auch öfters dazu neigt so manche Freistunden in der Bibliothek inmitten von Buchstapeln zu verbringen. Ferner ist zu beachten, dass das Erhöhen der Menge des Stoffes nicht proportional (Physik lässt grüßen:) mit der Erhöhung des Leistungsdrucks zusammenhängt: man ist um Vieles autonomer (von der eigenständigen Erstellung des Stundenplans bis 70
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. november
zur selbstständigen Einteilung der Prüfungstermine), Autonomie führt allerdings auch selbstständiges Zeitmanagement mit sich. Da man in der Regel im Laufe des Semesters kaum prüfungsrelevante Leistungen zu erbringen hat, hat man die Zügel selbst in der Hand: eigenständige Motivation und geschickte Zeiteinteilung sind das A und O des Unilebens. So wird so manch anderes zwar zu kurz kommen, dennoch muss man die Last auf sich nehmen, zumindest bis man die ersten Prüfungen hinter sich hat, wonach man die Erwartungen der einzelnen Professoren besser einschätzen und somit effizienter lernen kann. Dies sollte keines Falls als Abschreckung aufgefasst werden, lediglich als einen kleinen Hinweis und als eine Bestätigung der allseits bekannten Floskel „aller Anfang ist schwer” – auch die Uni ist davon keine Ausnahme. Dennoch kann man meist schon in den ersten Wochen ein Licht am Ende des Tunnels erblicken, auch wenn es noch so schwach zu sein vermag: wenn man eventuelle Zusammenhänge oder Kontroversen zwischen einzelnen Vorlesungen zu entdecken glaubt, wenn ein Professor ein Thema aufgreift, dass einem aus dem Gymnasium bereits bekannt ist (nich selten kommt es vor, dass sich Kommilitonen in Statistik mit einem fragenden Blick an mich wenden, wenn es beispielsweise um Integralrechnung oder Limes geht) oder wenn Teile des einen oder anderen Spezialgebietes sich in den Folien der Professoren wiederfinden lassen. Auch wenn diese Themen nur einen kleinen Anteil des zu bewältigenden Stoffes darstellen, sind sie eine kleine Genugtuung und ein Hoffnungsschimmer zugleich, wenn man schon zu verzweifeln droht.:) Bis man sich an der Universität zurechtfindet und eingelebt hat, wird allerdings schon ein halbes Jahr, voller Herausforderungen und Hürden verstrichen sein, daher kann ich nur jedem empfehlen die Schulzeit, auch wenn sie für euch zur Zeit nicht minder schwer erscheint, in vollen Zügen zu genießen! :) Ein erfolgreiches Schuljahr wünsche ich euch allen! Eure ehemalige Mitschülerin, Dóra Simon Az egymástól szinte elválaszthatatlan barátnők, Szabó Fruzsina (bal oldalt) és a fenti cikk írója, Simon Dóra ma már külön utakon járnak, de ez mit sem változtatott a barátságukon. Minden tanár ilyen tanítványokról álmodozik, mint amilyenek ők voltak... És az Óperenciának is mindvégig megbízható, szorgalmas, színvonalas írásokat küldő munkatársai voltak. Nehéz lesz őket pótolni! 71