Nézzétek, ilyenek voltak Keleti Éva nyolcvan éves, Visszapillantás címmel albuma jelent meg, a Budapest Galériában pedig retrospektív fotókiállítása nyílt. 2011. augusztus 27. -Tényleg balerina akart lenni? - Olvastam én is a Wikipédia szócikkében, de erről szó sincs. Csak mint egy jó házból való úrilány, engem is taníttattak táncolni, s mivel abban az időben Nádasi Ferenc balettiskolája volt a legjobb, oda írattak be. Sokan kérdezik, miért nem szerkesztem át a Wikipédia rólam szóló szócikkét, amire mindig azt válaszolom, így legalább az olvasók nevethetnek azon, hogy Keleti Éva, balerinának ritka tehetségtelen volt, ezért inkább fotósnak állt... Valóban jó házból, abszolút polgári családból származom. Az édesapám előbb banktisztviselőként dolgozott, majd gyümölcs nagykereskedő lett, a felszabadulás után pedig az állami gazdaságok minisztériumába került. - Az is egyfajta tévedés volt, hogy az ELTE fizika-kémia szakára jelentkezett? - Tévedésnek nem nevezném, mert akkor két évet nem végeztem volna el, és akadt pillanat, amikor geológus szerettem volna lenni, de a sors visszasöpört. - Hová? - Egy nyári gyakorlatra a Magyar Fotóhoz, s onnantól nem volt megállás, abbahagytam az egyetemet. Anyuka mondta, csináljam, ami nekem jó, az édesapám meg azt: "tisztességes szakma nélkül el fogsz kallódni". Édesapám szegény családból való, Aradról került fel Pestre, ő volt a legkisebb, a hetedik, a kései gyermek, az édesanyám pedig nagyváradi. Apám féltett, sodródástól, csalódástól, úgy gondolta, egy tisztességes foglalkozás bizonyos védelmet jelenthet egy nőnek. - Az ötvenes években nehéz volt egy női fotóriporternek? - Amikor a fiamat szültem, a szülési szabadság összesen három hónap volt, s én a szülés után hat héttel már munkába álltam. Nőként is ugyanúgy jártam a vidéket. Árvizek és téeszriportok, focimérkőzések... A kultúra, a színházi fotografálás csak később jött. - Olvastam, hogy a hatvanas években újfajta stílust teremtett. - 1956-ban az MTI-ből sok kolléga távozott. Kiváló színházi és divatfotósok. Elhagyták az országot. Kezdetben ki nem állhattam a színházi fotózást. - Izgalmasabb volt a riport?
- Számomra az jelentette a valóságot. A színházi fotózást művinek találtam. A színházak ugyanis megmondták, mit kérnek, milyen beállított, kirakatba kitehető képeket, amik az előadások légköréből szinte semmit nem adtak vissza. Néhányan azt csináltuk, hogy megnéztük az előadást, kiírtuk a végszavakat, mert ha már a kép beállított, legalább az a jelenet legyen, ami ránk hatott, aztán fényképezési próbán a színészek bemutatták az általunk kért jelenetet, vagyis csak végszavaztak. Folyton kerestem, hogyan lehetne másképp. Hogyan lehetnék én is benne a pillanatban. Azok a gesztusok és színházi pillanatok érdekeltek, amikből akár szimbólumok is lehetnek. Ilyen volt Tímár József, ahogy Az ügynök halálában a két bőröndöt megfogta. Tímárról akkor már tudott volt, hogy súlyos beteg. Tüdőrák, és hogy minden végigjátszott előadás fölér egy csodával. Bejártam a Nemzeti Színházba. Éppen a világítótorony alatt álltam, amikor csapódott a vasajtó - ez választotta el a színpadot az öltözőtől -, jött Tímár, s a kikészített bőröndök közül megemelt kettőt. Hogy elbírja-e, hogy el tudja-e aznap is játszani az előadást. Abban a pillanatban exponáltam. -Egy fotós számára a színpadi álságok, hamisságok is ugyanilyen hamar kiderülnek? - Álságok, hamisságok, őszintétlenségek, rossz alakítások és rendezések. Az objektív roppant árulkodó tud lenni Még akkor is, ha az egészet sose láttatod vele. Sokszor elég egy szemvillanás, és fotósként már látod, amit a nézők még nem, hogy a férfi és a nő összetartozik... Fizikai szenvedést okoz, ha a tévében egy egész előadást kell végig követnem, mert akkor a mindent kell néznem. Az optikán keresztül pedig mindig csak részletet látok, azt, amelyiket én akarom. - Színházi fotósként milyen volt a kapcsolata a színészekkel? - Mint egy pingpong játék. Színésze válogatta. És persze rajtam is múlott. - Van egy fura, érdekes, gyönyörű fotója, melyen Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán együtt láthatók, kezükben egy régi fénykép.... - De az már nem színházi fotó. Felültek az ablakpárkányra, s abban a pillanatban rájuk zuhant, hogy uramisten, hol vagyunk mi már attól... - A fotográfusok ma is előszeretettel adnak riportalanyaik kezébe régi fotót. - Csakhogy az a Latinovits-Ruttkai kép a hetvenes évek közepéből való, amikor ez még nem volt szokás. Három napig éltem velük, s a fényképezőgépet csak a harmadik napon vettem elő. - Nem zavarta, hogy közben hány jó pillanat veszett el? - Nem, mert a jó képekhez idő kellett. - Hol történt a fotózás? - A lakásukban. Nagyon szerettem Ruttkai Évát. Talán több is volt ez, mint egy színész és egy fotós kapcsolata. Két nő, akinek majdnem egykorú gyermeke van. Az Endrődi Sándor utcába délelőtt érkeztem, és délután három-négy óráig voltam ott. Dumáltunk, ettünk-ittunk, a harmadik napon már megszokták, hogy ott vagyok, élték a mindennapjukat. - Amikor a fotók elkészültek, meg kellett mutatnia?
- Nem, de attól én még megmutattam. Ez a negyven-ötven képből álló fotóanyag sokáig a fiókomban volt, jegeltem, talán mert úgy éreztem, a képek intimek, és nem biztos, hogy le kellene aratni a sikert. A fotóanyag a nagy nyilvánosságot végül akkor kapta meg, amikor már egyikőjük sem élt. - Az idő milyen szabadságot ad? A fotós számára mit tesz lehetővé? - Nagy szabadságot. Mert ami addig tilos volt bennem, lelkileg, az felszabadul, hiszen már mondhatom, nézzétek, ilyenek voltak. Ezek voltak. Talán így nem is ismertétek őket. Látjátok? Olyanok, mint te vagy én. Az idő számos sorompót felhúz, de attól még kell, hogy magadban a kontroll is ott legyen, hogy véletlenül se mutassál meg olyasmit, amit valaha ők nem engedtek volna meg. Mondok egy másik példát. A könyvben, illetve a kiállításon van egy kép a VámosiZáray házaspárról. Imádott énekes sztárok voltak, őket is sokat fotografáltam, de valahogy sosem éreztem ezeknek a képeknek az extraságát. De Szarka Klári és Gáti Gyuri, akik kurátorai ennek a mostani kiállításomnak, valósággal lecsaptak rájuk. Hihetetlen, mondták. Hát így éltek? Ezeknek a képeknek az értékét az idő növelte meg. Az, hogy milyen a képen látható rádió, az abrosz, hogy Záray Márta majmot etet, hogy a lakásukban papagáj van. Az idő másfajta értékrendet is ad. De attól még bennem, a képpel kapcsolatban más érzések vannak. Merthogy a fotós a képeit mindig úgy látja, amilyen hatások akkor érték, amikor azokat készítette. - Jön, lesz harmadik idő is? - Igen, lesz egy idő, amikor én már nem leszek, és amikor másképp fogják nézni az életemet, az életművemet. - Hány fotográfiát őriz? - A fotóim egy része az MTI archívumában található, egy része pedig a lakásomban, rendszerezve, idő és téma szerint... - Van egy fotó a kiállításon, aminek meghökkentő a képaláírása: "A háromgyerekes Csordás családban négyes ikrek születtek... - Jaj, ez az egyik kedvenc képem. -... a hároméves korukig gyermekotthonban nevelkedett kicsik végre hazamehetnek." - Most, ahogy készültem a kiállításra, a képet látva annyira bennem volt, hogy elmennék, megnézném, élnek-e még? Mi van velük? - De hát ön hatvan éves korában abbahagyta a fotózást! - Mert nem akartam, hogy azt mondják, mit keres még itt, miért nem hagyja már abba. - Nem akarta, hogy sajnálják, mint öreg fotóst? - A színész, a táncos meg az operaénekes barátaimnak mindig azt mondom, úgy hagyjátok abba, hogy mások azt kérdezzék, miért nem táncol? Miért nem énekel? Hol van?
- Hatvanéves korától nem is fotózott? Egyetlen képet sem? - Csak családiakat. Meg szerkesztek, meg kiállításokat csinálok, és könyveket. A fotónak millió egy ága van. - De lám, azért szívesen elmenne, hogy megtudja, mi lett a Csordás családdal. - Mert izgat. Tudod, kihez mennék el még nagyon? Berlinbe, Kertész Imréhez. -Jó. - Menjünk. - Mi izgatja Kertész Imrében? - Az, hogy majdnem korombeli, és hogy fotókban mondhatnám el, mit jelent számomra az ő Sorstalansága.
Molnár Gál Péter Keleti Éváról Keleti Éva Visszapillantás című kiállítását eredetileg MGP azaz Molnár Gál Péter újságíró, színikritikus és színháztörténész nyitotta volna meg. De mivel már akkor sem érezte magát jól, úgy tervezte, a megnyitó szövegét majd másvalaki olvassa fel. Az írás elkészült, és egy hét múlva MGP halott volt. Keleti Éva Visszapillantás című retrospektív fotókiállítása a Budapest Galériában augusztus 25-én nyílt meg, MGP szövegét alant olvashatják. A teljes objektivitáshoz nagyon tehetségtelennek kell lenni. Aki objektivitásra tör, annak nem kell tudni írni, vagy fotózni. A művészi élmény oly hígan fut keresztül szervezetén, mint a ... higany. Érintetlen marad a közvetítő. Keleti Éva kezében tartott objektívvel szubjektív fényképeket készített színházi előadásokról. Amikor szeméhez emelte felvevőgépét, már előítéletekkel felszerelkezett volt, hiszen felkészült a színdarabból: elolvasta odahaza szövegét. Nem fényképezte végig az előadásokat. Csak drámai csomópontoknál, érzelmi csúcsoknál exponált. Nem előre megfontoltan. Ösztönből. Ráérzésből. Kiemelte a színészi játék - számára legfontosabb pillanatát. Összefoglalta a részben az egészet. Ez önkényes elem. Öt állóképéből mégis átélhetővé teszi a teljes előadást. A kiragadott részekben ott lélegzik az előadás bonyolult szövődménye. Vizuális kritikusként ismerteti az előadást a saját szemszögéből. A színház sajátossága, hogy másik néző másként látja ugyanazt. Fotói színháztörténeti dokumentumok. Az ötvenes évek színházától a múlt század végéig képíró krónikása színháztörténetünknek. Képei figyelmes böngészői számára nemcsak azokról a produkciókról vallanak, amiket megörökített, kritikai véleményt közöl azokról az előadásokról is, amelyeknél nem exponált egyszer sem. Hogy objektíven át mutatott előadás-mozzanatai mennyire szubjektívek, arra csattanós példa Arthur Miller: Az ügynök halála felvétele, Timár József szüszifoszként, két, mintákkal teli bőröndöt hurcoló alakja. Közhelyszerűn él a közemlékezetben a végeérhetetlen nehézséggel küzdő Timárnak egész élet súlya alatt görnyedő kivérzett erejű teste. A Nemzeti Színház előtti park panoptikum gyűjteményében Párkányi Raab Péter szoborrá tolmácsolta Keleti Éva fotóját. Keleti összesűrítette a rövid-árú ügynök szenvedéstörténetét. Holott az előadásban a színész egyszer sem
jelent meg a súlyos bőröndökkel kezében. Timár vitathatatlanul egyike volt az elmúlt század magyar színész-nagyjainak. Minden szerepében megkarcolhatatlan remeket alkotott. Kivéve Willy Lomant, az ügynököt. Utolsó stádiumában lévő rákbetegként játszotta estéről-estére. A színfalak mögött orvos várta ápolószemélyzettel. A nézők zöme tudta ezt, és megsiratta a nyíltszíni halálmenetet. Könnyeken át nehéz tárgyilagosan megítélni a színész teljesítményét. Fennmaradt a megható mese a halálba játékosan menetelő színészről. Keleti felvétele csak megerősítette a közvéleményt. Fényképével alaposan belenyúlt a színháztörténetbe. Az utókor úgy látja Timárt, amilyennek Keleti Éva látta, vagy elképzelte. Fotója színházi emlékmű. Erősebben, mint a fényképet mímelő szobor. Előadásokról készített felvételei klasszikusan megkomponáltak, holott többségük nem a próba végén beállított képek. Menet közben készültek el. A még ki nem hűlt színészi kapcsolatok forróságának lenyomatai. Színpadi valóságot lélegeznek. Nemcsak az eladók egymás közötti kapcsolatát rögzítették, de fellelhető képein a függönyök és asztalterítők bojtjai, a jelmezek anyagának redőzete. Kordokumentumok. Érdekes, hogy színházi fotós működésének húsz éve vetett véget. Életének az a korszaka, amikor már túlontúl megterhelő lett súlyos apparátusokkal fürkészen végigácsorogni színielőadásokat, egybeesett azzal a színháztörténeti váltókorszakkal, amikor véget ért az aprólékos valóságutánzás a színpadon. Nagyobb, összefogottabb, kevésbé részletező előadások sorjáztak. Egyszersmind Keleti kedves, nagy színészei is kihaltak a színpadokról. Az új színháztörténetet már nem az ő fényképezőgépe írta. Negyven év magyar színháztörténete azonban Keleti Éva szubjektumával objektiváltan hagyományozódik az utókorra. Scipiades Erzsébet / Népszava