NÉGYESI GÁBOR A LÍBIAI - SIVATAG ELVESZETT KINCSE: A ZERZURA – OÁZIS Abtract At last, the legend of Zerzura-oasis became reality, thanks to the constant searching. Altough, the rumours of hide-outs filled up with treasures prove to be illusion, the oasis itself turned out to be existing. Simultaneously, not only the fact of the discovery of the oasis is very important, but it is needed to emphasize that during the quest for the oasis many very important geological, geographical and historical discoveries were accomplished. It is sufficient to refer to pictographs discovered by the Almasy-expedition, or to that Bagnold wrote his standard work about the aeolian processes based on his observation obtained during his desert travels.
Kulcsszavak: Almásy László, felfedezések, Líbiai-sivatag, Zerzura-oázis Bevezetés A Zerzura-oázis az 1900-as évek elején mágnesként vonzotta a sivatagi felfedezıket. Évtizedeken át számos expedíciót vezettek a megtalálására, és még aki nem is hitt a létezésében az is szükségét érezte, hogy tanulmányok sorában értekezzen róla. Vajon mi lehetett ennek a mágikus vonzalomnak az oka? Talán nem is az, hogy némelyik legendában Zerzurát elveszett kincsekkel szıtték körbe (akárcsak El Dorádót) –és emiatt fıként kincskeresık kutattak volna utána-, hanem sokkal inkább az ismeretlen utáni vágyakozás hajtotta a felfedezıket. Sokáig azonban nemcsak a Zerzura-oázis, hanem tágabb környezete a Líbiai-sivatag is rejtve maradt a felfedezık elıtt. A sivatagi expedíciók nehézségét nemcsak a szélsıséges idıjárási körülmények (forróság – hideg váltakozása, vízhiány) okozták, hanem akadályozó tényezıt jelentettek a terepviszonyok is. Komoly problémát jelentett az, hogy még a huszadik század elején is általánosnak volt mondható a teveháton való utazás. Ez azt vonta maga után, hogy naponta csak nagyon limitált távolságokat lehetett megtenni. És bár a teve kis vízigényő állat, de valamennyi vizet az ı számára is plusz teherként vinni kellett, ami csökkentette az emberek számára vihetı felszerelés mennyiséget. A tevékkel jobban rá voltak utalva az oázisokra is, ahol a megfelelı vízutánpótlást felvehették. A gépkocsival való utazás is meglehetısen problematikus volt. Plusz teherként itt nem a víz jelentkezett, hanem az üzemanyag, ami az autók számára a „táplálékot” jelentette. További gondot jelentett, hogy az akkori autók csak korlátozott terepi körülmények között tudtak közlekedni. Sok esetben elıfordult, hogy az expedíciókat a dőnevonulatok meredek lejtıi késztették visszafordulás-
ra, vagy az autók elakadtak a homokban vagy laposok vizenyısebb részein. Ez sokszor életveszélyes helyzeteket teremtett. A Zerzura – oázis néveredete és az elhelyezkedésére vonatkozó elképzelések A Zerzura-oázis elsı írásos említése egy 1447-es okirat másolatában történik (Ball 1928), amely egy Fajumról szóló leírás. Ennek eredetije Osman el Nabulsi nevéhez köthetı, aki egy szíriai emír volt, és akit Negem el din (az Ajjubida dinasztia utolsó szultánja) nevezett ki ennek a provinciának az élére a 13. század közepén. El Nabulsi leírja, hogy Zerzura akkor már elhagyatott volt. Maga a település a Bahr Tanabtawayh csatorna szomszédságában helyezkedett el Qarun és El Rijan között. Egy másik kézirat a Rejtett gyöngyök könyve, vagy Kitab-al Kanuz, amely egy tizenötödik századbeli ismeretlen szerzı mőve. Ez a könyv inkább a mesék világába kalauzol el. Körülbelül 300 különbözı kincslelıhelyet említ, amelyeket mesebeli lények, fıleg dzsinnek ıriznek. Tájékoztatást nyújt arról, hogy a különbözı akadályokon hogyan lehet átjutni, illetve az ırzı dzsinneket hogyan lehet legyızni. Mind a kézirat arab szövegét, mind annak francia fordítását Ahmed Bey Kamal publikálta, aki megjegyzi, hogy számos munka van a klasszikus arab irodalomban, amely elveszett kincsekkel foglalkozik, és hogy az ezek létezésében való hit Marokkóban és Egyiptomban az arab hódítás óta gyakori. Megállapítja, hogy a könyv miatt számos egyiptomi emlékmővet pusztítottak el, többet, mint az Egyiptomban lezajló háborúk során. Zerzurát egy fehérre meszelt városként említi, melynek bejáratát egy kıbıl kivésett madár ırzi. A kincskeresınek csak bele kell tennie a kulcsot a madár csırébe, ki kell nyitnia az ajtót, majd belépni a kapun és a városban hatalmas kincsek várják. Joggal vetıdik fel a kérdés, hogy a két kéziratban említett Zerzura és az ugyanezen a néven említett elveszett oázis kapcsolatban van-e egymással, vagyis ugyanarra a helyre vonatkoznak-e? Ball szerint Zerzura legendája nemcsak Egyiptomra szorítkozik, hanem, mint a rejtett kincsek történetei általában, sokkal szélesebb körben elterjedt és a legtöbb varázsló, aki a Rejtett kincsek könyvében leírt varázslatokat bemutatja a mórok közé tartozik. Maga a Zerzura név kapcsolata a kincsekkel a következıképpen magyarázható: a sivatag lakói számára egy vízzel rendelkezı hely legalább olyan fontosságú volt, mint egy elrejtett, arannyal megrakott raktár, így az ezen kincsekrıl mesélık egyszerően öszszekapcsolták a vízlelıhellyel rendelkezı oázist az elrejtett kincsekkel és ennek végeredménye lett az oázist oly sejtelmesen körbeburkoló legenda. Ball szerint a Zerzura-oázis emiatt a valóságban nem létezik. Azt is kétségbe vonja, hogy ha létezik a sivatagban olyan pont, amelynél vízlelıhely van, akkor arról az arabok ne tudnánk. Arkenu és Uweinat is csak addig voltak „elveszett” oázisok, amíg Hassanein Bey-nek az arabok meg nem mutatták (Hassanein Bey, 1924), akik már régóta ismerték ezeket a helyeket, így azok csak az európaiak számára voltak ismeretlenek. Éppen emiatt nem történelmi –
nyelvészeti, hanem geológiai módszert javasolt a még ismeretlen oázisok megtalálására. Ez a módszer az oázisok kialakulására vezethetı vissza. Oázis két módon alakulhat ki a sivatagban: 1. Ha elég magas hegység mellett található, akkor az idıszakosan hulló csapadékból kapja az utánpótlását. Ilyen például Uweinat illetve Arkenau oázisa. 2. Ha egy mélyedésben helyezkedik el, akkor a felszín közelében elhelyezkedı talajvízbıl nyeri az utánpótlást. Ilyenek például Kharga, Dakhla, Farafra vagy Baharija oázisai. Ball elkészítette a Líbiai-sivatag felszín alatti vizeinek mélységi izovonalas térképét. Ennek segítségével könnyen felismerhetıvé váltak a felszín azon depresziói, ahol a felszín alatti víz szintje nem volt mélyen, vagyis az elvi lehetıség az oázis létezéséhez megvolt. 1835-ben az egyiptológus Sir John Gardner Wilkinson említi a Zerzura nevet. Könyvében1 leírja, hogy a Baharijat Farafrával összekötı úttól öt-hat napra nyugati irányban létezik egy oázis Wadee Zerzoora néven, pálmákkal és forrásokkal. 1826-ban fedezték fel az arabok, miközben egy elkóborolt tevét kerestek. Lakói feketék voltak, akik idınként támadásokat intéztek a környezı települések ellen (Farafra). Emiatt Wilkinson Zerzurát „a feketék oázisának” is nevezte. Ez a könyv nemcsak azért érdekes, mert ez volt Zerzura legelsı európai említése, hanem azért is, mert az itt szereplı egyéb oázisok valóban létezınek bizonyultak, azonban az oázisokra megadott útirányok pontatlanok voltak (Ball 1927). A sivatagi rablókkal kapcsolatos magyarázatot ad a szó jelentésére Palmer, H. R. Szerinte a Zerzura-oázisra az arabok még két megjelölést használnak: Bahr al’ Ajuz és Al Marbut. A Zerzura szó az arab wazar szóra vezethetı vissza, amely rablás áldozatául esett személyt jelent. Az oázist sivatagi rablók használják. Uweinattól délre helyezkedik el, a 20. szélességi körön. A Marbut szó szintén a sivatagi rablókkal kapcsolatos, akik, amikor sivatagi utazókat láttak menni a rejtekhelyük felé, elfogták az utazókat és minden vagyontárgyukat elszedték. A Bahr al’ Ajuz egy öreg nénire és két fekete kecskéjére vonatkozik, akik az oázisban élnek. Az öreg nénirıl nem tudták eldönteni, hogy a dzsinnekhez vagy az emberekhez tartozik, és ezért hívják a helyet Bahr al’ Ajuznak (Palmer, 1930). Egy francia térképen is szerepelt az Auasi Zerzour név, mégpedig Tunisz és Zaghouan között. Newbold szerint (Newbold, 1928) a Zerzura név nem az arab zeer (vízlelı hely) szóból származik, hanem a zarzour szóból eredeztethetı a név, amely kis madarat jelent. Ezen véleményét arra a megfigyelésére 1
Topography of Thebes and general View of Egypt. A mővet Ball közli. Lásd: The Geographical Journal Vol. 70.1927.
alapozta, hogy a Mergától északra elhelyezkedı sivatagban számos madárcsontvázat lehetett látni, ami arra utal hogy a terület egy madárvonulási vonal mentén fekszik. Egy másik lehetséges eredet szerint a zerzura szó az
1. ábra A Líbiai-sivatag fontosabb expedíciói izerzer kifejezésbıl származik, amely berber nyelven gazellát jelent. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy bár a területen még lehet találkozni berber dialektussal, azonban már évszázadok óta az arab a meghatározó nyelv. Newbold egyetértett Ballal abban, hogy kétséges az, hogy létezhet olyan vízforrás, amelyrıl az ott élı arab törzsek ne tudnának.
Az 1896-ban kiadott Murray’s Egyiptomra kiadott útvezetıje négy lehetséges helyet ad a Zerzura oázisra vonatkozóan (Ball 1927):
1. 2. 3. 4.
Néhány napra délre a Dakhla-oázistól Öt napra nyugatra a Farafra-oázistól Három napra nyugatra a Dakhla-oázistól Két-három napra nyugatra a Szelima-oázistól
Az elsı meghatározás Bir Terfawit takarja Dakhla-oázistól 280 kilométerre délre; a második Zerzurát 27. szélességi és a 26. hosszúsági fokok metszéspontjába helyezte; a harmadik megállapítás megegyezik a Wilkinson által megadott hellyel; a negyedik lehetséges pont Bir Terfawi és Merga között helyezkedett el.. Harding King, aki 1909-ben és 1911-ben járt a Líbiai-sivatagban, számos helyi adalékot győjtött az ott elıforduló földrajzi nevekkel kapcsolatosan. A Zerzura nevet a zerzur- kis madár szóból eredezteti. (King, H. 1913) Az oázis szerinte Dakhla és Uweinat között helyezkedik el, Dakhlától 10-11 napi teveútra. Feltételezését azzal támasztotta alá, hogy a Dakhla-Uweinat közötti 600 kilométeres távolságot nem lehet úgy megtenni tevékkel, hogy közben ne legyen szükség utánpótlásra, elsısorban vízbıl. Ezt az oázist Olíva-oázis néven is megemlíti (King, H. 1928, 1930). Pasha J. is Dakhlától délnyugatra helyezte el a Zerzura-oázist (Pasha, 1930). Ezen véleményét egy Dakhlában hallott mendemondára alapozta, amely szerint egyszer valamikor élt ott egy férfi, aki a sivatagi szomjhaláltól azért tudott megmenekülni, mert elérte Zerzurát, ahol vizet talált. A Zerzura-oázis felfedezésére irányuló kísérletek A híres német utazó, Gerhard Rohlfs 1874-ben Dakhlában tartózkodva hallott Zerzuráról. Az expedícióban részt vevı társa, Ascherson jegyezte fel, hogy 1770 körül Dakhlát jelentıs támadások érték a tibuk2 részérıl délnyugati irányból, emiatt egy katonai helyırséget létesítettek Qualamun faluban, ahonnan rajtaütöttek a tibuk Abu Ballasznál (Korsók-hegye) található vízlerakatán és elpusztították azokat. Az út, amely Abu Ballaszba vezetett, akkoriban egy fontos kereskedelmi út volt és ennek mentén a dakhlaiak két minaretszerő toronyról számoltak be. Azonban Rohlfs nem kapott pontos adatokat arra vonatkozóan, hogy az oázis hol helyezkedik el. Így egy Dakhlától 120 kilométerre délkeltre elhelyezkedı gyér növényzető területet nevezett el Zerzurának. Gerhard Rohlfs
2
A Líbiai-sivatag oázisaiban élı afrikai eredető (nem arab)törzs, amely eredetileg Tibeszti környékérıl származik. Pásztorkodással foglalkoztak, azonban idınként rajtaütésszerően lecsaptak a környezı oázisok lakosságára is.
Dakhlából Kufrába szeretett volna eljutni, de a homoktenger dőnéi megtorpanásra késztették, s ı, úticélját feladva északra fordult a Szíva oázis felé. Jennings Bramley, egyiptomi szolgálatban álló kerületi fınök 1899-ben, mindössze egyetlen ember kíséretében a Dakhla-oázisból kiindulva és a NagyHomoktenger északkeleti részén átkelve elérte a Szíva-oázist. Bramley vakmerı útjának célja a titokzatos Zerzura-oázis felkeresése volt, teljesítménye, tekintettel a Nagy-homoktenger okozta nehézségekre, szinte páratlan. Ugyancsak Zerzura keresésére indult D. Comyn hadnagy 1906-ban, néhány beduin kereskedıvel. Wadi Halfából kiindulva, a lakatlan El Sheb- és Safsaf-, Bir Terfawi-, Debbes- és Szelima-oázist kereste fel. Majd délnyugatnak fordult és felkereste a Laggia-kutat. Ennek vízlelıhelynek a rabszolga kereskedelem idejében volt nagy fontossága, ugyanis idáig jöttek az egyiptomi karavánok, a Szudán felıl érkezı kereskedık áruinak átvételére, mert mindkét fél számára biztonságosabb volt a „Darb el Arbainon3” fele úton találkozni és az áru kicserélése után visszafordulni. Comyn a Laggia-kutaktól egyenesen keletnek vonult és szerencsésen elérte a Nílus-völgyét. W.J. Harding King a Dakhla-oázisból kiindulva 1909 telén, délnyugati irányban hatolt be az ismeretlen sivatag belsejébe. Hiányos felszerelését kitartó szívóssággal pótolta, nem tudhatta azonban, hogy a Dakhla-oázisban szerzıdtetett karavánvezetıje fondorlataival meghiúsítani igyekszik kísérletét. A tudós kutató az egyiptomi oázisokban számos adatot győjtött a Líbiai-sivatagban lévı állítólagos oázisokról. Harding King mindenekelıtt Uweinatot szerette volna elérni és ezért víztartályait messzire kivitte a sivatagba azon a régi karavánúton, amelyet annak idején Rohlfs kísérıje, Jordan volt kénytelen elhagyni. Dakhlába visszatérve, Harding King tevéit ismét megrakta bıséges vízkészlettel, abban a reménybe, hogy a létesített raktár felhasználásával most már elérheti Szudán határát. Vezetıje ekkor cserbenhagyta és Harding King vízbázisához érve rémülettel látta, hogy a korábbi visszafordulásakor vezetıje hátramaradt a víztartályoknál, és azokat kiürítette. Csodával határos, hogy Harding King kis karavánját visszavezethette Dakhlába (King, H. 1912). De Lancey Forth 1921-ben, 1922-23-ban és 1924-ben vezetett expedíciókat Zerzura felkutatására. 1921-ben McDonnel ezredessel Szívától délre mintegy 100 mérföldre nyomultak be a sivatagba. 1922-1923 telén a Dakhla-Abu Mungartól nyugatra esı területeket járta be egy vezetı segítségével, aki azt állította, hogy Kufra és Abu Mungar között pálmafákat látott, azonban eltévedtek, így csak Ammonite Hillhez tudtak eljutni, amelytıl 10 mérföldre egy főben gazdag völgyet találtak, ahol állatokkal is találkoztak, amelyek észak-északnyugat felıl jöttek és nem dél-vagy kelet felıl. 1924-ben már 200 mérfölddel nyomultak délebbre Szívától, amelyet egy zászlóval jelöltek meg. Visszatérve Szívából, Mersa Matruhban találkozott egy líbiaival, aki az olasz hatóságok elıl menekült. Ez a líbiai megerısítette neki, hogy az oázis létezik, mégpedig Abu Mungartól 3
A hírhedt halálút, amelyet teveháton 40 nap alatt lehetett megtenni. Ez az út kötötte össze a szudáni El Fashert az egyiptomi Nílus mentén található Aszjuttal. Hossza 2000 kilométer volt.
nyugatra. Ez azért volt különösen fontos, mert azok az állatnyomok, amelyeket Ammonite Hill-nél láttak, nyugati irányból jöttek. De Lancey Forth elvetett minden Zerzurával kapcsolatos információt, amelyeket Dakhla lakosaitól hallott, mivel nem tartotta ıket megbízhatónak Ennek oka az volt, hogy, a legnagyobb bizonyossággal fogják azt mondani, hogy Zerzura három napra található Dakhlától a homokdőnék között, különösen akkor, hogyha azt gondolják, hogy az érdeklıdı elég kíváncsi ahhoz, hogy higgyen is nekik. Az oázislakók elmeséltek neki egy történetet egy férfirıl és egy nırıl, akik Zerzurából jöttek. Egy dolgot tart biztosnak: ha van egy oázis abban a térségben, akkor az biztosan nem lakott, és a mai arab utazók sem ismerik, mivel a nyugatra elhelyezkedı homokdőne vonulatok nem teszik lehetıvé a térségben az utazást (De Lancey 1930). D. Newbold 1927 novemberében indult a Zerzura-oázis keresésére, W. B. K. Shaw-val közösen, ám ez a kísérlet sikertelen maradt. 1927-ben eljutottak a Merga-oázishoz. Ezután átkeltek Merga és Szelima között, miközben elhaladtak az addig ismeretlen Tageru- és Meidob-hegységek mellett és keresztezték Wadi Hawart annak reményében, hogy rábukkannak egy addig még ismeretlen oázisra. Azonban nem találtak semmilyen erre utaló jelet. Ugyanakkor útjuk számos érdekes sziklavésést és ıskori leleteket találtak (Newbold 1928). A következı évben, 1928 telén Beadnell (aki ebben az idıben Bir Messaha kútját készítette el) hosszú felderítı utat tett délnyugat felé és Kemal El Din herceg útvonalától délre ı is eléri az Uweinat-hegyet. A kút elkészítése után, amelyet H.E. Hussein Bey javaslatára „földmérık kútjának”, Bir Messahanak nevezett el, 1929 januárjában még egy felderítést végzett dél felé és bejárta azt a vidéket, ahol Harding King, Ball, Newbold és Shaw feltételezték a Zerzuraoázist, de útján nem talált semmiféle mélyedést és így megdıltek azok a feltevések, amelyek Zerzurát Bir Terfawitól délnyugatra helyezték. (Beadnell 1931) R. A. Bagnold több sivatagi expedícióban is részt vett. Ezek közül az elsı kettın (1929-1930) a Szíva és Uweinat közötti területet járták be, illetve az Uweinat és Wadi Halfa közötti sivatagot (Bagnold 1931). Harmadik útján a Kufra oázis környéki területeket, a Szarra háromszöget, valamint az Uweinat-tól délre esı részeket egészen Malha-El Atrun (Nátron-kút)-Merga vonaláig. Azonban egyik jármővének javíthatatlan hibája miatt életveszélyes helyzetbe került, s csak hajszál választotta el a pusztulástól. A jármő elhagyására kényszerült, és másik autójával, társaival együtt kénytelen volt visszafordulni Dachlába. Szerinte Kemal el Din herceg útja óta nem maradt jelentısebb felfedezetlen terület a Líbiai-sivatagban. Másrészt, Bagnold úgy gondolta, hogy egy talajvízbıl táplálkozó oázisnak egy nagy depressziónak kell lennie ahhoz, hogy a talajvíz a felszínre törjön. Ilyet Bagnoldék útjuk során csak Dallától délkeletre láttak. Ugyanakkor információt kapott Szulejmán ibn Abu Mataritól, aki egy Kufrában élı arab törzs vezetıje volt, hogy Zerzura Uweinattól keletre helyezkedik el (Bagnold 1933).
A Zerzura-oázis felfedezése: az Almásy-expedíció Almásy feszült figyelemmel hallgatta a sivatagvezetı kabírok színes elbeszéléseit. Fáradhatatlanul jegyzetelte a régi arab könyveket, s állandó figyelemmel kísérte a tudományos közlemények híradásait. Almásy László kutatási módszerei nemcsak a régi utazók leírásának tanulmányozásán alapultak. Nagy jelentıséget tulajdonított a szájhagyomány útján fennmaradt legendáknak. Kiváló arab nyelvtudása, megnyerı barátságos természete révén közvetlen barátságba került az ıslakókkal. Ezt a módszerét az angol kutatók nem alkalmazták, mert nem tartották figyelemre méltónak a primitív, iskolázatlan sivataglakók legendáit (Kubassek 1999). Almásy minden rendelkezésre álló tényt összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy az Olivák-oázisa, a Kufra és Abu Ballasz között félúton található ismeretlen oázis, valamint a régen keresett Zerzura oázis egy és ugyanazon a helyen, a Gilf Kebír északi elıterében lehet. Ezen a helyen pihentek meg Kambüszész perzsa király seregei, miközben a Szíva-oázis felé meneteltek. Zerzura felkutatására irányuló 1932-es expedícióján Almásy Sir Robert Clayton East Claytonnal, H.W.G.J. Penderellel a Brit Királyi Légierı (RAF) ırnagyával és Patrick. A. Claytonnal, az Egyiptomi Térképészeti Hivatal felügyelıjével dolgozott együtt. Április 13-án indultak Khargából három Ford autóval és egy Moth típusú repülıgéppel, a teljes létszám a kisegítı személyzettel együtt (sofırök, szakács) nyolc fı volt. Almásy-amikor a terepnehézségek miatt végképp reménytelennek látta Zerzura felfedezését-olyan merész megoldást talált, amely végérvényesen a Szahara-kutatás úttörıjévé tette. Repülıgéppel folytatta a felfedezı utat. A repülıgépes sivatagi expedíció a leszállópályák bizonytalansága, az idıjárás változékonysága miatt nagyobb kockázattal járt, mint az autós vállalkozás, viszont jelentısebb eredményekkel kecsegtetett. Penderel és Sir Robert Clayton East Clayton Almásyval együtt tisztában voltak azzal, hogy ha a Gilf Kebír környezetébıl 400-500 méter magasra kiemelkedı, meredek falakkal határolt fennsíkon bárhol kényszerleszállást kell végrehajtaniuk, társaik autóval nem siethetnek a segítségükre. A fennsíkot borító óriási kıgörgetegek és szakadékok között szinte reménytelennek tőnt gyalogszerrel 100-110 kilométeres utat megtenni, hogy visszajussanak a Wádi Szúra közelében található táborukhoz. Az egyik napon Penderel és Robert Clayton felderítı repülést végeztek a Gil Kebír északkeleti részén, melynek során egy zöldellı fákkal borított völgyet pillantottak meg. Elhatározták, hogy autókkal megkeresik a völgy bejáratát és amennyiben lehetséges megpróbálnak végigmenni rajta. Abban reménykedtek, hogy a plató északi irányban fokozatosan alacsonyodni fog, amely megkönnyíti a jármővekkel való haladást. Azonban a Gilf hosszan folytatódott északnak, miközben meredek falú völgyek nehezítették az elırejutást. Három napon át keresték azt a völgyet, amelyen fel tudtak volna jutni a plató fennsíkjára, amikor az üzemanyaghiány miatt vissza kellett térniük a Gilf lábánál lévı táborba. Az utolsó napon az egyik völgybıl kiindulva Patrick A. Clayton és Penderel fel-
másztak annak meredek falán és egy kıhalommal jelzett ösvényt találtak, amely körbefutott a völgy oldalán (Clayton 1933). Ekkor az autónál várakozó Almásy két kimerült fecskére lett figyelmes. A madárkák a gépkocsi hőtıjére telepedtek le. Almásy vízbe mártott kenyeret és egy tányér vizet adott az elcsigázott állatoknak. Két óra múltán a fecskék vidáman felrepültek, és a Gilf irányába folytatták útjukat, nagyjából kelet felé. Elhatározták, hogy a vészhelyzetekre tárolt üzemanyagot felhasználják két rövidebb repülésre, amit a völgy fölött hajtottak végre. Errıl a völgyrıl mindnyájan azt feltételezték, hogy ez a Wadi Abd el Melik, amelyrıl beszámolójában Wilkinson is írt. Az expedíció eredményeként megoldódni látszott a Zerzura probléma, azonban mivel a völgyet csak levegıbıl sikerült megpillantani, a „földi” felfedezés még hátravolt. Amikor Kairóban nyilvánosságra került repülıexpedíciója eredménye, magához hívatta Kemal el Din a tudós herceg, a Líbiai-sivatag egyik legjobb ismerıje és közölte vele, hogy az általa felfedezett völgy nem lehet a Zerzura völgye. Ezen véleményét arra alapozta, hogy 1926-os útján néhány, tibu törzshöz tartozó férfi azt mesélte neki, hogy Uweinattól ötnapi járásra északra, egy hegy belsejében nagy, növényzettel borított völgy fekszik. Ezt a völgyet Vadi abd el Meliknek nevezték. Az Almásy által felfedezett völgy pedig Uweinattól ugyancsak északra feküdt, ötnapi járásra, vagyis ugyanott ahol azt a tibuk mondták (Almásy 1937). Az 1933-as Almásy-expedíció fı célja a Zerzura-oázis felkutatása volt Ezen expedícióhoz Almásynak sikerült megnyernie egy skót repülıırnagyot, H.W.G.J. Penderelt és egy filmes fényképészt, Hans Caspariust. A térképész posztját Dr. Kádár László töltötte be (Penderel 1934). Az út költségeinek jelentıs részét Almásy jóbarátja, a neves osztrák hírlapíró, Richard Bermann teremtette elı. Anyagi támogatást Kemal el Din is ígért, azonban ugyanebben az évben bekövetkezett halála ebben megakadályozta. Az expedíció 1933. március 14-én indult Kairóból. Elıször a Abu Ballaszt keresték fel, ahonnan Rohlfs Regenfeldjéhez4 hajtottak, hogy Almásy elhozhassa Kemal el Din ott elhelyezett okmányait. Majd a Gilf Kebír keleti lejtıihez mentek, ahonnan Kádár a Messzaha kúthoz ment. Felderítették és feltérképezték a Gilf Kebírt kettéválasztó szakadékot, átkeltek a hegységtıl nyugatra esı sivatagon Kufráig. Itt egy öreg oázislakótól kaptak információkat Zerzuráról. İ a levegıbıl látott völgyet Wadi Abd el Melik-nek (Király rabszolgájának-völgye) nevezte, a második völgyet pedig Wadi Tahl-nak (Akácok-völgyének). A harmadik völgyrıl sajnos nem tudott. Kufrából április 26-án indultak el a Gilf Kebír nyugati oldalához, ahol megpróbálták megtalálni Wadi-Tahlt, azonban ez nem sikerült. A kudarc után kettéosztották az expedíciót: Penderel és Kádár a Gilf északkeleti oldalához mentek, ahol tovább folytatták a térképezést, míg a többiek Almásyval tovább keresték a második völgyet. 4
1874 – ben Gerhard Rohlfs fedezte fel. Nevét azért kapta, mert Rohlfs ott tartózkodása idején éppen hatalmas zápor volt ezen a helyen. Erre utal a név is, amit esıs területként lehetne fordítani.
Május 3-án behatoltak a Wadi Abd el Melikba, ahol zöldellı fákat, valamint a tibu törzs táborozásának számos nyomát is megtalálták. Ezután Almásy még egy kísérletet tett Wadi-Tahl megtalálására, ami ekkor már sikerrel járt. A Gilf legdélebbi pontján Almásy emléktáblát helyezett el Kemal el Din tiszteletére, majd Uweinathoz hajtottak, ahol az Ain Dalla forrás felett számos barlangfestményt fedeztek fel. Itt találkoztak újra azzal az oázislakóval is, akitıl a Zerzura völgyeire vonatkozó felvilágosítást kapták. Ekkor a harmadik völgy nevét és leírását is megadta: Wadi Hamra, a Vörös-völgy (Bermann 1934). Ezzel egyidıben, Patrick Clayton egy másik expedíciót vezetett a Gilf Kebír térségébe. Csatlakozott hozzá Lady Clayton is, Robert Clayton özvegye, valamint Roundell kapitány is. Ain Dalla-tól kiindulva gépkocsikkal vágott neki a „Nagy Homoktenger” buckavonulatainak. Azokon átkelve nyugatnak, majd dél felé fordult Gilf Kebír felé, és behatolt az Almásy által egy évvel korábban felfedezett völgybe. Attól keletre egy másik oázis völgyet fedezett fel (Ez volt az oázislakó által leírt Wadi Hamra). Innen Kufrába ment és ismét a „Nagy Homoktengeren” keresztül jutott vissza Baharijába. Útközben találkozott Orde Wingate tevés karavánjával, aki kisebb felderítést végzett a buckák között (Wingate, 1934). Összefoglalás A Zerzura-oázis legendája a kitartó kutatásnak köszönhetıen végül mégis valósággá vált. Noha a kincsekkel megtöltött rejtekhelyek végül illúziónak bizonyultak, maga az oázis mégis létezınek bizonyult. Ugyanakkor nemcsak az oázis felfedezésének a ténye nagy fontosságú, hanem azt is hangsúlyozni kell, hogy az oázis megtalálásáért vezetett expedíciók során is számos nagy jelentıségő geológiai-földrajzi-történelmi felfedezést sikerült tenni. Elég csak az Almásy-expedíció által felfedezett neolitkumi barlangrajzokra utalni, vagy arra, hogy Bagnold a sivatagi útjain szerzett tapasztalatai alapján írta meg máig alapvetı fontosságú munkáját az eolikus folyamatokról. Felhasznált irodalom: Almásy László (1937): A Líbiai – sivatag felderítésének története. In: A Földgömb. Vol. VIII. No.1.,pp. 1-15. Bagnold, R. A (1931).: Journeys in the Libyan Desert 1929 and 1930. In: The Geographical Journal, Vol. 78. No. 6.,pp. 14-33. Bagnold, R. A (1933).: A Further Journey through the Lybian – Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 82. No. 2.,pp. 103-126. Ball, J (1927).: Problems of the Lybian Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 70. No. 2.,pp. 105-128. Ball, J (1928).: Remarks on „Lost” Oases of the Lybian Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 72. No. 3.,pp. 250-258.
Beadnell, H.J.L (1931).: Zerzura. In: The Geographical Journal, Vol. 77. No.3.,pp. 245-250. Bermann, Richard A (1934).,: Historic Problems of the Libyan Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 83. No. 6.,pp. 456-463. Clayton, P.A (1933).: The Western Side of the Gilf Kebir. In: The Geographical Journal, Vol. 81. No. 3.,pp. 254-259. De Lancey Forth, N.B (1930).: More Journeys in Search of Zerzura. In: The Geographical Journal, Vol. 75. No.1.,pp. 48-59. Harding King W.J (1912).: Travels in the Lybian Desert. In: The Geographical Journal, Vol, 39. No. 2.,pp. 133-137. Harding King, W.J (1913).: The Lybian Desert from Native Information. In: The Geographical Journal, Vol. 42. No. 3.,pp. 277-283. Harding King W.J (1928).: The Lost Oases of the Libyan Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 72. No. 3.,pp. 244-249. Harding King W.J.: The Lost Oases. In: The Geographical Journal, Vol. 75. No. 1., 1930., pp. 61-64. Hassanein Bey, A.M (1924).: Through Kufra t Darfur. In: The Geographical Journal, Vol. 64. No. 5.,pp. 353-363. Johnson Pasha E. A (1930).: Zerzura. In: The Geographical Journal, Vol. 75. No. 1.,pp. 59-61. Kubassek János (1999): A Szahara bővöletében. Budapest. 307 p. Newbold D (1928).: More Lost Oases of the Lybian Desert. In: The Geographical Journal, Vol. 72. No.6., pp. 547-555. Palmer H.R (1930).: Zerzura. In: The Geographical Journal, Vol. 75. No. 4.,pp. 383-384. Penderel, H.W.G.J (1934).: The Gilf Kebir. In: The Geographical Journal, Vol 83. No. 6.,pp. 449-456. Wingate, Orde (1934): In search of Zerzura. In: The Geographical Journal, Vol. 83. No.4.,pp. 281-308.
