K É M z Osztrák-Magyar Monarchia 1918 végén bekövetflk kezett felbomlása Közép-Európa történelmének soB B H kát vitatott fejezete. A történettudomány a húszas évek vége óta keresi a választ arra, hogy milyen okok játszottak köz re a folyamatban, és pontosan melyik tényező volt az, amely megpecsételte a birodalom sorsát. A Monarchia széthullása azonban olyan esemény volt, amely nemcsak a szűkebb érte-
Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása a mai napig heves viták tárgya, A történe lem logikus fejleménye volt-e a bukás, amelynek a birodalom soknemzetiségű jel lege miatt előbb vagy utóbb be kellett kö-
lemben vett tudományos életben váltott ki vitákat. Politikusok, újságírók és hétköznapi emberek éppúgy igyekeztek-igyekeznek magyarázatot találni az összeomlásra, mint a hivatásos tör ténészek. Sőt, a felbomlásról adott közismert magyarázatokat áttekintve az lehet a benyomásunk, hogy néha nem a szakma határozta meg a közéletben elterjedt elbeszélésmintákat, hanem - éppen fordítva - a történészek kerültek a politikailag-ideológiailag meghatározott és következésképpen kevéssé tudomá nyos visszaemlékezések hatása alá. A Monarchia felbomlása kiváló termőtalajnak bizonyult a mítoszok számára: az addigi világrend végzetes végkifejlete joggal váltotta ki az értelmezés igényét, még mielőtt a tudomány számára rendelkezésre állt volna a történtek feldolgozásához szükséges időbeli távolság és rendszerezett forrásanyag.
Ausztria: az elveszett és a megtalált identitás A Habsburg Birodalom osztrák tartományaiban élő németeket a 19. században elterjedő modem nacionalizmus különös prob lémával szembesítette. Egy birodalom polgárai voltak, ráadá sul magukat tekintették a soknemzetiségű császárság valódi ál lamnemzetének - ugyanakkor nem feledhették, hogy a tőlük nyugatra élő németség lépésről lépésre halad a nemzetállamba tömörülés felé, amelyből ők, az osztrák-németek kimaradtak, kimaradnak. Éppen ezért számukra a Monarchiához való vi szony kérdése egyben identitásuk alapvető kérdését is jelentet te. Az osztrák tartományokban ugyanis korábban sokan nem választottak egyértelmű elsődleges identitást - egyszerre tekin tették magukat németeknek és a kettős monarchia polgárainak. A német-osztrák visszaemlékezések szerzői éppen annak alapján oszthatók két csoportra, hogy 1918 után milyen módon vizsgálták felül kettős, birodalmi és etnikai identitásukat. Azo kat, akik úgy érezték, igazi hazájuk a nemzetek feletti Monar chia volt, óosztrákoknak szokás nevezni. Velük szemben áll tak azok a csoportok, amelyek a birodalom felbomlásában az ausztriai németség „felszabadulásának” lehetőségeit is meglát ták - őket újosztrákoknak hívhatjuk. Az óosztrák érzelmű visszaemlékezésekben a Monarchia egyértelműen elveszett aranykorként jelenik meg, széthullása páratlan történelmi kataklizma és korszakhatár. Az okok felde rítése azért bír rendkívüli fontossággal, olvasható ki a szöve gekből, mert meg kell nevezni azokat, akik felelősek a Monar chia felbomlásáért, e tragikus civilizációs visszaesésért. A leg több szerző egyetért abban, hogy három felelőst lehet találni: az antanthatalmakat, az elvakult és soviniszta magyarságot, va lamint a Monarchia természetes vagy nem természetes módon
vetkeznie, avagy a háború végére kialakult hatalmi helyzet véletlenszerű következmé nye? Kortársak sora - mind osztrák, mind magyar részről - próbált a kérdésre vála szolni, Az alábbiakban azt kíséreljük meg összefoglalni, hogy a két világháború kö zött született visszaemlékezések szerzői, a köztudat „hiteles tanúi**, milyen mítoszo kat szőttek a Monarchia felbomlása köré.
bekövetkezett végkimerülését. Burián István, az ízig-vérig bi rodalmivá lett magyar arisztokrata, a Monarchia világháborús külügyminisztere visszaemlékezésében leszögezte: „az ellen ség el volt szánva, hogy szabad utat engedjen ellenünk való pusztításvágyának.’’ De hasonló szellemben írtak a Külügymi nisztérium, a legendás Ballhausplatz alacsonyabb beosztású diplomatái is. Náluk talán csak a vagyonos bécsi zsidóság ra gaszkodott jobban a Monarchiához, így a neves bankár, Rudolf Sieghart, aki nyíltan szembeszállt azokkal a külföldi vélemé nyekkel, melyek a széthullás természetes okait hangsúlyozták. „A dunai birodalmat - írta - a fegyverszünet és a saint-germaini béke számoltafel. Nem hullott szét, hanemfegyverek ere jével szétveretett, és feldarabolásához egy világháborúra s - a béke diktátorainak részéről - mérhetetlen politikusi vakságra volt szükség.”
függetlenségi politika a számos dunai nép függetlenségi politi kájának úttörőjévé lett”. Legtömörebben talán Lützow, a ta pasztalt és jó tollú diplomata ragadta meg szinte minden oszt rák véleményét: „a pusztulás okát a birodalom magában hord ta, hiszen az nem volt más, mint a kettős alkotmány.” A „legveszélyesebb ember” címét az itt tárgyalt szerzők, úgy tűnik, nem Clemenceau-nak, a Monarchia ellenségének tartott francia miniszterelnöknek, hanem sokkal inkább Tisza István nak ítélték volna. A geszti gróf a szemükben nemcsak „veszélyt jelentett a Monarchia minden nagy ívű politikája számára”, de „ konok brutalitása” közvetlen veszélyforrássá vált, mivel a leg kritikusabb időszakban a nemzetiségeket szembefordította a Mo narchiával. Tisza mint „a magyar glóbusz nagy hatalmú ura” szinte mindenütt a bukás egyik tényezőjeként jelenik meg, míg 1914. júliusi, a hadüzenettel kapcsolatos vonakodását általában
A magyar politikai elit soviniszta, önző és következetlen ma gatartását azonban még az antant elvakultságánál is többen, és, ha lehet, még nagyobb szenvedéllyel emlegették föl. A traumatizált, bűnbakot kereső osztrákok az osztrák-magyar kapcsola tok minden szintjét támadták, egyes politikusoktól egészen a dualista rendszer egészéig. Nemcsak a Monarchia idején a cseh kiegyezésért küzdő liberális politikus, Joseph Maria Baernreither vélte úgy, hogy a német-osztrák és magyar elit megegye zése „természetellenes és tarthatatlan szövetség” volt, de az olyan elkötelezett „monarchisták” is, mint például Sieghart, aki szerint „hiányzott belőle a valódi harmónia”, sőt a „magyar
hallgatás övezi. Azonban ezek a támadások is személye jelen tőségéről tanúskodnak: őt minden vele szemben álló oldal elég hatalmasnak hitte ahhoz, hogy személyiségével és politikájával magyarázza a birodalom tragikusan alakuló sorsát. A hadsereg elárulásának, az ún. tőrdöfés- (Dolchstoss-)legendának létezett osztrák változata is, amely mind az ó-, mind az újosztrák irodalomba bevonult. A régi vágású főtisztek közül ezt a nézetet képviselte például ArthurArz, a k. u. k. hadsereg utol só vezérkari főnöke, kitartva a belső fronton elvesztett háború té zisénél. Az 1918. februári berlini, bécsi és budapesti sztrájkról írva például kiemelte: egyidejűségük miatt „nem fér hozzá két-
18
ség, hogy ezek a mozgalmak valamiféle kapcsolatban álltak egy mással, és hogy nemcsak az éhezések miatt robbantak ki”. A rej télyes összeesküvés által meggyengített belső front pedig, „amelyhez a sajtó nagyban hozzájárult”, tovább bomlott. Ennek ellenére, 1918 októberében a csapatok az olasz fronton még „bi zakodva” várták az újabb offenzívát, hiszen „a közös harc és vi szontagságok az egyes részeket egymáshozfűző kötelékeken csak tovább szorítottak”. A vereséget - teszi hozzá Arz - a magyar csapatok önhatalmú visszavonulása okozta, ám „a helyzet kato nailag még így sem volt elveszett”. A katasztrófát végül Andrásyynak egy kontextusából kiragadva idézett megállapításával ma gyarázza, amely szerint „a leghevesebb támadások és a legvé resebb küzdelem idején döfték hátba a hadsereget”. A fenti gondolatmenetet ugyanakkor nem mindenki fogadta el. A liberálisabb érzelmű óosztrákok - mint JosefRedlich, a Mo narchia utolsó pénzügyminisztere és Ferenc /óz.ve/híres biográfusa - visszautasították, hogy a birodalom polgársága elárulta volna a hadsereget, és érvelésük szerint éppen a „hazatérő kato nák láttán” döbbentek rá a bécsiek arra, hogy „minden elveszett”. A Monarchia felbomlásának a történettudomány által leg gyakrabban említett oka érdekes módon alig-alig fordul elő az óosztrák memoárokban. A nemzetiségi problémát ugyanis még 1918 őszén is legfeljebb a belpolitikában akkoriban aktív szer zők tartották a felbomlás egyik fő okának. Clam-Martinic gróf, volt osztrák miniszterelnök szerint „minden kétségen felül áll, hogy a Habsburg Monarchia összeomlásának valódi okát a nemzetiségek sajnálatos konfliktusa, valamint centrifugális ten denciái képezték”, és „az önállóság utáni vágy nem csakfana tikusok lázálma volt". A nemzetiségi kérdés jelentősége elsik kadt az óosztrák érzelmű értelmezések többségében. Ez nem csoda, hiszen ha a „nem széthullott, hanem szétveretett” axió májához ragaszkodó óosztrákok elismerték volna, hogy a Mo narchia a „halál okát” eleve és elkerülhetetlenül magában hor dozta, úgy nemcsak az általuk átélt, nagysága következtében szinte értelmezhetetlen traumát kellett volna természetes folya
matként elfogadniuk, de ráadásul az osztrák küldetéstudatot, annyiuk identitásának központi elemét is felül kellett volna vizs gálniuk. Számot kellett volna vetniük azzal, hogy az általuk mi tikus színekkel ecsetelt aranykor nem mindenki számára volt „minden világok legjobbika”, ez ellen pedig egész világnéze tük és emlékezetük tiltakozott. Az újosztrák szerzők korántsem szemlélték ilyen tragikusan a birodalom felbomlását. Két csoportjuk különíthető el, melyek tagjai a két háború közötti Ausztria egymással szembekerülő politikai tömbjeiből kerülnek ki. Egyik oldalon a keresztény szocialistákat találjuk, közöttük olyan személyekkel, akik utóbb a nácizmussal is szimpatizáltak, míg ellenfeleik zömmel a szo ciáldemokrata párt soraiból kerülnek ki. A jobboldali szerzők a felszínen sok szempontból hasonlóan írtak, mint óosztrák társaik. Am visszaemlékezéseikben Ferenc
19
József helyett gyakran Ferenc Ferdinánd került előtérbe: sze mükben a meggyilkolt trónörökös hordozta a Monarchia megújulásának meghiúsult reményét. Halála után a vég is ke véssé meglepő - ennek megfelelően a felbomlás leírásakor ki sebb hangsúly esett az antant önkényére, és nagyobb a „belső elgyengülésre”, a hadsereg sorsát megpecsételő „tőrdöfésre”. A közéletben 1918 után aktívan részt vevő jobboldali főtisztek egyike, Glaise-Horstenau tábornok a szarajevói áldozatok ha zahozatalának pillanatát elégikus metaforaként alkalmazva su gallta, hogy a Monarchia sorsa valójában 1914-ben megpecsé
20
telődött: „Alighogy a koporsókat kiemelték, oly szörnyű vihar tört ki, hogy a korbácsütésszerű hullámokban zuhogó, viharos eső elől mindenki a pályaudvar épületébe menekült. Egy ideig csak a két koporsó maradt magányosan és elhagyottan a vihar ban és szélben." A két koporsó otthagyása, megtagadása pontos előrejelzése az Osztrák-Magyar Monarchia két felével 1918-ban megtörtént eseményeknek, amelyek során saját polgáraik hagyták cserben hazájukat - hozzávetőlegesen így értelmezi Glaise-Horstenau a központi hatalmak történetének végkicsengését. A k. u. k. tisz tek - véleménye szerint - későn ismerték fel a birodalomban a háború által elindított folyamatok valódi természetét, s még 1917-18 telén „sem tudatosodott bennük, hogy a nemzeti fo r radalom Ausztriában már régen megkezdődött”, és a különbö ző zavargásokat kizárólag szociális okok által motivált incidens nek vélték. Ugyanakkor már a télen „többször beszéltek” oszt rák tisztek „a birodalom felbomlásának szomorú, de sajnos reá lis lehetőségéről”. Ez a kijelentés kulcsfontosságú mozzanatot takar, amely jelzi, hogy nem az óosztrák mítosz egyik verzióját olvassuk. Glaise-Horstenau ugyanis kísérletet sem tesz arra, hogy a felbomlás váratlanságával hangsúlyozza annak tragikus vol tát - számára egyedül az árulás a fontos, az az árulás, amely után jogos és a németség érdekeinek megfelelően szükséges a „bát rak” színre lépése - azoké a bátraké, akiket természetesen a jobb oldali nagynémet körök testesítenek meg. De hasonlóan írt sok más főtiszt és nagynémet érzésű jobboldali polgár is. A keresztényszocialista jobboldal félkatonai szervezetének ve zetője, Rüdiger von Starhemberg (akinek ősei pedig kétszer is megvédték Bécset és a Habsburgok birodalmát a töröktől) rész letesen leírja, hogy miként zajlott Bécsben a „ csőcselékforradal ma”. Ám őt sem a Monarchia felbomlása rázta meg igazán; ezt a tényt egyszerűen elfogadta: „1918 októberében a Monarchia meg szűnt létezni” - írja memoárjában. Valódi célja annak bemutatá sa, hogy a felbomlás során a baloldali kalandorok nem törődtek a krajnai és csehországi német lakosságú területek megvédésével, amelyek így részben az utódállamokhoz keriiltek. Tehát őt is a je len foglalkoztatja, amelyet nem a Monarchia, hanem a német osztrák nemzeti érdek perspektívájából értékel. Hasonlóan jártak el a szociáldemokrata szerzők, akik még ra dikálisabban szakítottak a Monarchia emlékezetével. Az osztrák szociáldemokrácia jobb- és balszámyának vezető személyiségei, Kari Renner és Ottó Bauer - egykori lelkes ausztromarxisták, azaz a birodalmon belüli, nemzetek feletti szociáldemokrácia hí vei - egyaránt úgy emlékeztek vissza 1918 októberére, mint a felszabadulás pillanatára. Renner szerint a világháború végén nem más történt, mint hogy „a dunai monarchia népei felismer ték: eljött a cselekvés pillanata”. A népek önálló állam iránti igé nye szerinte annál is érthetőbb volt, mivel a birodalomban év századokon át „a mindenkori uralkodó osztályok [...] felváltva játszották ki az egyik népet a másik ellen, hogy hatalmukat megőrizzék” - hangzik a sommás ítélet, amely szerint tehát a Habsburgok állama valóban a „nemzetek börtöne” volt. Bauer szerint a közös sereg, melyre az óosztrák szerzők mint a birodalom legfontosabb intézményére hivatkoznak, „hatal mas erőszakszervezet volt, amely a széthúzásra törekvő nemze teket a Habsburgok jármában tartotta". Nem meglepő, hogy Bauer gondolatainak végkicsengése azonos Rennerével: a Mo narchia azért bomlott fel, mert nem tudott kényszerállamból (Zwangstaat) szabad, többnemzetiségű állammá válni. Éppen ezért széthullása nem tragikus esemény, hanem az osztrákság történelmi esélye, hogy a rossz emlékű birodalom romjain új államot építsen magának.
Október és Trianon árnyékában Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása a ciszlajtániai né metség számára páratlan kataklizmának tűnt. A felbomlott nagy hatalom nyugati fele nem rendelkezett más közös állami ha gyománnyal, mint a Habsburgok birodalmi eszméje, amely 1918-cal szinte egy pillanat alatt semmivé vált. A birodalom keleti felében azonban más volt a helyzet. Magyarországon a politikai köztudatban mindig is fennmaradt az autonóm, szer ves és természetes egységet képező államiság eszméje, amely nek súlya alatt a szétszakítottság hosszabb-rövidebb periódu sai zárójelbe teendő és tehető periódusoknak minősültek. így válhatott sokak szemében a belső integrációt a függetlenség árán biztosító 1867-es kiegyezés a történelmi igazságtétel pil lanatává, hiszen ez biztosította az évszázadokon keresztül mes terségesen szétválasztott magyar területek újbóli unióját. Az állami különállás és a sajátos magyar identitás hagyomá nya magyarázza azt is, hogy a magyar történelmi tudatban miért nem a Monarchia felbomlása vált a mítoszképződés elsődleges talajává. Hiszen Magyarország önként és még történelmi-poli tikai egészként vált ki a birodalomból, mondhatni, belpolitikai konszenzussal: 1918 októberében Tisza Istvántól Károlyi Mihályig szinte mindenki a birodalom sorsát megpecsételő kilé pés mellett foglalt állást. A világháború után kezdődött a ma gyar történelem azon szakasza, amelynek olvasataira az új év század politikája támaszkodott, illetve amelynek olvasatait ennek megfelelően évtizedeken át visszavetített ideológiai ele mek határozták meg. A birodalmitól független - vagy önmagát függetlennek gondoló - magyar identitás elsődlegessége követ keztében az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és Tria non váltak a huszadik századi magyar mitológiák elsődleges forrásává. A forradalmak és a békediktátum sokkal inkább traumatizálta a társadalmat, mint a Monarchia felbomlása. A fenti mitikus origók ugyanakkor természetesen számos szál lal kapcsolódtak a Monarchia felbomlásának kérdésköréhez. Ilyen nek tarthatjuk például azt az osztrák eredetű, ám itthon is jól is mert vádat, mely szerint a magyar történelmi elit rövidlátása okoz ta a birodalom vesztét. Az 1920 utáni politikai renddel azonosu lók tábora számos érvvel, szerzőről szerzőre változó hevességgel és naivsággal, de visszautasította ezt az osztrák politikai gondol kodást meghatározó érvelést. Az író Hérczeg Ferenc a felbomlá sért a felelősséget a nemzetiségekre hárította, mivel azok „nem is akartak megegyezi a magyar állammal’’. Egy másik szépíró, Tormay Cécile az 1914 előtti állapotokról szólva a reálpolitikus ci nizmusával író Herczegtől eltérően, patriarchális-tradicionalista hangot ütött meg. A Trianon után egyre népszerűbbé váló mítosz, a nemzetek feletti magyar állam eszméjére hivatkozva jelentette ki, hogy „a magyarfa j nem nyomta el idegen ajkú testvéreit”, ha nem a hagyomány és presztízs alapján álló primus inter pares ál lapotot tartott fenn. Nem létezett elnyomás a történelmi Magyaror szágon, érvel Tormay, ezért az is nyilvánvaló, hogy a felbomlás - mind a Monarchiáé, mind Szent István államáé - csak a szelle miségével szemben álló elemek, a nemzetiségek, a liberálisok és a zsidók bomlasztó munkájának lehet az eredménye. A szilárd, virágzó Magyarország képzetéhez a konzervatív szerzőknél - az osztrák emlékiratokkal szemben - gyakran tár sult a dualista rendszer idealizált szemlélete. Horthy például úgy vélekedett a kiegyezésről, mint a magyar-Habsburg-viszály si keres megoldásáról és a békés fejlődés garanciájáról. De a tör ténész Angyal Dávid is az ország „fennmaradásának garanciá ját” látta benne.
A másik jelentős mitologéma, a tőrdöféselmélet esetében nem bukkanunk hasonló ellentétre az osztrák és a magyar szövegek között. Az összeesküvés-elméleteket a magyar jobboldal éppolyan természetesen alkalmazta, mint az osztrák. A háború ideje alatt - ebben mindenki egyetértett - a Monarchia hadse rege és társadalma rendkívül nehéz viszonyok között bámula tos kitartásról tett tanúbizonyságot. A jobboldali érzelmű írók gyakran kimondják, és ha nem mondják ki, akkor is éreztetik: a vereség korántsem volt szükségszerű, az agitátorok és defetista politikusok tették elkerülhetetlenné. Gömbös Gyula pél dául úgy vélekedett a katonai helyzetről, hogy az „október ele jén nem volt kritikus. [...] Mindenütt az ellenség földjén áll tunk.” Gömbös, továbbra is követve a német és osztrák mintát,
/V. Károly és felesége, Zita a trónfosztás után
21
a „mögöttes országban [...] systhematikus, a monarchia el lenálló erejét aláásó propagandára" hárítja a felelősséget, sőt, ő nyíltan hozzáteszi, hogy a „zsidók bomlasztó hatása" komoly szerepet játszott a vereségben. Tormay, akárcsak a magát az Uzsoki-hágó körüli harcokban kitüntető Szurmay István tábor nok, szintén a „ csendes, alattomos aknamunkában” látja a köz ponti hatalmak bukásának okát, amelyeket „a fegyverek nem bírtak legyőzni”. Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy Magyarországon is in kább a szélsőjobb, a radikális nacionalista irányzat vette át a tőrdöféselmélet elemeit, míg ez az 1918 előtti kormánytagok ra, képviselőkre kevésbé volt jellemző. Elsősorban tehát a sze gedi gondolat hívei és más radikális vagy nacionalista-konzer vatív szerzők találták meg a tőrdöféselméletben a vereség leg főbb okát, majd ebből egy logikai ugrással közvetlenül igye keztek a felbomlás tényét levezetni. Az osztrák párhuzamok számbavétele során nem szabad elsiklanunk egy jelentős különbség felett: míg Ausztriában ezek valóban a Monarchia felbomlásának metanarratívájához kap csolódtak, addig Magyarországon nem alakult ki hasonló dis kurzus. A szerzők a tőrdöfés mítoszának segítségével is a törté nelmi Magyarország felbomlását igyekeztek érthetővé tenni, így a „tőrdöfés” az adott kontextusban végső soron Károlyi Mihály és a magyar kommunisták háború alatti tevékenységének meta
jj j
i
1
ü a ü' Jí a ü io i 9 9 3 3 j íj 1 u i i i u a E D
Az emlékiratok szerzőiről szövegeik elem zésén túl társadalmi hátterük révén szintén sokat megtudhatunk. Valójában a visszaem lékezések a kollektív emlékezet termékei, amelyek megértéséhez meg kell határoznunk azokat a társadalmi-politikai csoportokat, amelyeknek nézeteit egy-egy memoár törté neti kontextusban prezentálja. Az óosztrák történeti tudat reprezentánsai csupán 1918 előtt játszottak komoly szerepet a politikában, 1918 utáni tevékenységük kor látozott. Számszerűen kis csoportot képvisel nek: a vagyonos osztrák zsidóságot, a katoli kus Habsburg-párti udvari elitet, elenyészően kis számban liberális német-osztrák polgáro kat, valamint régi vágású katonatiszteket, akik a „nemzetek feletti” k. u. k. hadseregben szo cializálódtak, a folyamat során lemondva et nikai identitásukról. A felsorolás csak látszó lag szedett-vedett: a birodalom ciszlajtán fe lének azon csoportjait tartalmazza, amelyek nem rendelkeztek történelnüleg megszilárdult nemzeti kötődéssel, vagy szocializációjuk so rán elszakadtak attól. A régi osztrák szerzők társadalmi háttere tehát alátámasztja azt az is mert tételt, mely szerint a Monarchiához va lójában csak azok ragaszkodtak, akik nem rendelkeztek „szervesebb” (azaz történelmi nemzeti-etnikai) mi-tudattal. Ilyenek voltak a bevándorló zsidóság tagjai, a számtalan euró pai területről évszázadok során áttelepült Habsburg-arisztokrácia, részben a nagy peda gógiai gépezet, a hadsereg tisztikara, illetve a dinasztiával történelmi szimbiózisban élő né met-osztrák nagypolgárság egy - kisebb - ré sze. Ez utóbbi csoport természetesen kivétel, hiszen tagjai rendelkeztek nemzeti identitás
22
forájává vált, és éppúgy ellenük, az „országvesztők” ellen irá nyult, akárcsak annak bizonygatása, hogy az 1914 előtti Ma gyarországon nem léteztek súlyos belső problémák. Míg a magyar jobboldal a belső árulás által előidézett hábo rús vereség mítoszát - és Trianon kapcsán természetesen az an tant elvakultságának, pusztításba csapó győzelmi mámorának mitologémáját - vette át, a másik jelentős, osztrák művekben szereplő toposzt, a bomlást hosszú távon előkészítő dualizmus kori „félfeudális” magyar sovinizmust az 1919 után emigráció ba kényszerült volt októbristák alkalmazták előreszeretettel. A „baloldali” diskurzushoz sorolható emlékiratok egyértel mű antihőse Tisza István, akinek politikájával kapcsolatban szá mos vád fogalmazódott meg. Az októbristák előszeretettel emel ték ki, hogy bár először ellenezte a háborút, az általa javasolt módszer szintén szükségszerűen háborúhoz vezetett, ráadásul utóbb elfogadta a hadüzenetről szóló döntést. Tisza Istvánt azon ban elsősorban nem konkrét politikai tévedésekkel vagy erköl csileg megkérdőjelezhető döntésekkel vádolták. Az ellene irányuló kritikák, jelképes szerepére koncentrálva, egész poli tikáját és emberi habitusát vették célba, általános érvényű meg figyelések és illusztratív jellegű anekdoták egymás mellé he lyezésével. Szociáldemokrata politikusok, így Böhm Vilmos, Garami Ernő, Buchinger Manó és Weltner Jakab mellett ha sonlóan vélekedett a Trianon után a külföld számára egyfajta
sal, ám egy részük a konzervativizmus és a li beralizmus elemeit ötvöző Monarchia emlé két sokkal vonzóbbnak érezte, mint a szélső ségek által meghatározott 1918 utáni idősza kot Ezért sorakoztak fel ők is a birodalmi kö tődésű egykori elit mellé. Az újosztrák memoárszerzőkkel kiegészül a társadalmi összkép: ők képviselik azokat a tömegeket, akik számára a Monarchia inkább kompromisszumot jelentett, mint valódi megoldást. Közéjük tartoznak a német-osztrák identitásukat 1918-ban „felfedező” oszt rák szociáldemokrácia képviselői, mögöttük a munkássággal, a másik oldalon pedig ott ta láljuk a Ferenc Ferdinánd-kör egykori tag jait, a Heimwehr vezetőit és a keresztényszo cializmus idősebb generációját, melyet az osztrák vidék támogatott. Míg tehát az óoszt rák csoport jobbára társadalmi hátterüket és támogatottságukat elvesztett személyekből verbuválódott, az újosztrák szerzők széles tár sadalmi rétegek számára szóltak, visszaem lékezéseikkel nem utolsósorban az új állam alapjául szolgáló, bizonytalan nemzeti érzést igyekezve erősíteni. Ez valószínűleg koránt sem volt véletlen, hiszen tudták, csak egy új nemzeti mítosz segítségével remélhetik, hogy az osztrák társadalom, melynek jelentős ré sze életképtelennek ítélte az új államot, kitart mellettük, és támogatja őket az egyre élese dő belpolitikai küzdelemben. A magyar visszaemlékezések lényegileg másképp konstruálódtak, mint az osztrák me moárok cselekménye. Ezért nem meglepő, hogy mögöttük más társadalmi törésvonalak ra bukkanunk. A két versengő diskurzus cél ja az októberi forradalom megvédése, illetve
delegitimálása volt. Mögöttük a magyar po litikai elit azon részei fedezhetők fel, ame lyek aktívan részt vettek az 1918 végén leját szódott események alakításában, illetve ame lyek az ellenforradalom zászlaja alá tömörül tek 1919-20-ban. Az októbristák a Horthykorszak idején összezsugorodott magyar progresszív tábor álláspontját képviselték, és az ellenzékbe, részben illegalitásba, illetve emigrációba szorult forradalmárok - saját maguk - társadalmi hitelének megvédésére törekedtek. A többséget és közte a hatalomra került új elitet azonban a másik diskurzus képviselte, amelyben egyaránt megtalálhatjuk a Monar chia régi vágású liberálisait és konzervatívjait, valamint az ellenforradalom által egy ségbe kovácsolt magyar szélsőjobboldalt. A jobboldali csoportok alapvető célja azonos volt: az októberi forradalom hiteltelenítése, a trianoni katasztrófa felelősségének az el lenfelekre történő, minél teljesebb mértékű áthárítása révén. Ezért nem ismeri el egyet len szerző sem ebből a csoportból például az 1918 előtti Magyarország belső problémáitezzel ugyanis gyengülne az „országvesztés” mítosza, amely a jobboldal történetfelfogá sának központi axiómájává vált, legalábbis a belpolitikában. Bár 1920 után a magyar kül politika egyértelműen azt az álláspontot kép viselte, hogy Trianonban nagyhatalmak által diktált igazságtalan béke jött létre, a belpoli tikai csatározásokban nem ez, hanem Káro lyi Mihály és társainak vélt felelőssége ka pott nagyobb hangsúlyt. Az állandósult po lémia vezetett ahhoz, hogy az emlékiratok ban is ez kapott nagyobb szerepet.
nemzeti apológiát író Hatvany Lajos is. Weltner szerint például - de idézhetnénk a fenti szerzők bármelyikét - „valóban fé l reértették a helyzetet, nemcsak gróf Tisza István, hanem mind azok, akik az ország válságos helyzetében a régi kiváltságok megóvása mellett kardoskodtak és vakon, süketen haladtak el a nép követelései mellett”. A jellemzések közül a leghatásosabb mégis Jászi Oszkáré, aki a Magyar kálvária, magyar feltámadás címet viselő em lékirata elején a következő módon mutatja be a volt miniszterelnököt: „Czernin pillanatnyi konjunktúrák szerint hol Né metország, hol az antant felé kapkodott, Tisza pedig - mint a sorstragédia hőse - vakon folytatta tovább hagyományos po litikáját, mely a dualizmus és a német-magyar szupremácia fenntartására irányult. Nehéz most Tiszáról ítéletet mondani, amikor nagyszabású egyéniségének komor emlékei oly impo zánsan emelkednek ki a betyárok és panamistáknak mai ma gyar közéletéből: mégis meg kell mondani, hogy mily teljesen nélkülözte e kemény férfi úgy a szűk osztályérdeken való fe lülemelkedést, mint a távolabbi jövőbe látást. [...] És 1918. szeptember vége felé, amikor már szinte fizikailag kitapogat hatta volna a félig kialakult délszláv államiság körvonalait, a dualista rendszernek ez a mámoros Don Quijotéja Szarajevó ba sietett, s ott a legnagyobb brutalitással inzultálta a délszláv államiságnak minden számba jöhető áramlatát. Sarkotic ebéd jén aztán egy automata merevségével kiáltotta oda: »Die Monarchie lebt und wird leben« [A Monarchia él és élni fog.].” A világháború éveiről adott baloldali beszámolók érdekesen tükrözik a bukás okainak szerves vagy szervetlen voltáról val lott véleményeket. A dualizmus magyarországi politikai rend
szerének ellenfelei, tehát a „szerves okok” tételének képvise lői az 1914 és 1918 közötti időszakban mindenütt a sorsfordí tó döntések megkésettségét, illetve elmaradását vélik felfedez ni. Garami szerint - éppen az újabb választójogi fiaskó miatt már 1917-ben „végleg lejtőre került az ország”. Buchinger Ma nó szociáldemokrata politikus, a Népszava egyik szerkesztője pedig TV. Károly október 16-ai nyilatkozatáról úja, hogy „Auszt riában, mint minden, ez is elkésett. Ezúttal már nemcsak egy nappal, hanem ki tudja, hány esztendővel”. A szociáldemok ratákon kívül Batthyány Tivadar októbrista belügyminiszter, Károlyi mellett a Függetlenségi Párt 1918-as vezetője is hason lóképpen vélekedett. Szerinte „ekkora feszültségben a robba nást csak idejében véghezvitt, alapos bel- és külpolitikai rend szerváltozással lehetett volna megelőzni, de még ezek is, szinte szántszándékkal, elkéstek”. Jászi szerint „ a helyzet az volt, hogy a demokratikus kormány későn érkezett: a társadalmi bomlás és forradalom lavináját már lehetetlen volt föltartóztatni, an nál kevésbé kormányozni”. Összegezve megállapítható, hogy Magyarországon, Ausztriá val ellentétben, a Monarchia felbomlásának mitológiája nem au tonóm módon képződött. Rányomta bélyegét, és az elbeszélé seket saját belső struktúrájához igazította a társadalmat 1920 után megosztó 1918-19-es vita, melynek központi kérdése, a történelmi ország széthullása körül alakult ki a máig legaktívab ban ható mitológia. A Monarchia tehát annyiban volt érdekes, amennyiben 1918-ig magyar fele az októbristáknak célpontként, a jobboldalnak idealizálható, „nagynemzeti” múltként szolgált. i£o ROMSICS GERGELY
23
