NOVEMBERI NAPLÓ 2009 Mit nem gondol az ember. Autóban. Budapesttől Tiszakürtig Tiszakürt felé autózunk. Mányi Pista vezet, mellette a neves épület-fotós. A kerti színpadról készítenek felvételeket, kell a Pista életmű-kiállításához. Én hátul ülök kényelmesen. Van hely, elterpeszkedem. Közel még az ágy, nem beszélgetünk, elvagyunk egymás mellett. Nagy a kocsi, meg jó is, lehet száguldani, hogy miféle a márkája, nem tudom, a gyermekeimét sem tudom, csak a miénket. Volt időm megjegyezni. Húsz éves. Lada. Pista simán vezet, ellentétben a vőmmel, aki merész váltásokkal szokta meg-megzökkenteni a járművét, de ez a sima vezetés is gyors nekem. Kósa Vilmához szoktam. Mindazonáltal megértem Mányi Pistát, fényben óhajtaná, ha fotóznák a színpadot, s ez a november szeszélyes. Emlékszem, egy évvel ezelőtt Debrecenbe mentünk ketten, majdnem belerohant ez a Pista egy előttünk haladó kamionba. Én figyelmeztettem az utolsó percben, emlékszem a mondatra: Vigyáááázz! Utána remegtem, hogy milyen véletlenen múlik az élet. Utóbb derült ki, lázas beteg a vezető. Estére már hányt is. De ott akart lenni az érettségi találkozón. S éppen engem vitt. Te nem vezetsz? szokták volt kérdezni, s én azt felelem szellemeskedve, nálunk csak egy vezető létezik, ez pedig a nejem. Valójában azért nem vezetek, mivel színtévesztő vagyok, s milyen érdekes, az unokám is színtévesztő, ezt örökölte tőlem szegény, ám ő simán megkapta a jogsit. Behunyom a szemem, fény pásztáz a pupillámon, szeretem figyelni, ilyenkor színeket látok, pirosat mindenféle árnyalatban, meg kéket, ez megnyugtat. Közben a rádió is megszólal, Infó, úgy látszik ez is egy adó, nálunk csak a Kossuth megy, meg a konyhában a Katolikus. Lementem alfába, mint ki víz alá merült, akként szűrődik a hang. Pihentetem magam. Befejeztem két munkát, ki kell ürülnöm, hogy újba kezdhessek, ezért is utazom velük, végül is azt a fotót nélkülem is elkészíthetnék, de jó ez a meddő órán állapot. Kürtön majd összehajtogatom és a padlásra viszem a műanyag locsolót, szőlőt szedek a lugasról meg virágot, remélem a krizantémnak semmi baja, eszembe jut, hogy temetői virágnak tekintettük hajdanán, lehet, hogy most is annak tekintik némelyek, bírja a hideget, Halottak Napján ezzel voltak tele a falusi sírhantok, szegény szüleimén beton borítás van, csak csokrot tehetek rá. Aztán Attila öcsém jut eszembe, Nagykanizsán, de most édesanyánkról, az ő lakásukról ment el, hogy vásárol valamit a piacon, ám vissza már sohse ért, eltévedt, és megijedt, hogy eltévedt, mindig is ijedős volt, én is az vagyok, egy parkban a padon halt meg, sokkot kapott, megállt a szíve. Őt is abba a sírba tettük, Nyíregyházán tettük, ahol már édesapánk is nyugodott, meg az ő testvére, Icuka néni, a keresztanyám, meg édesanyánk testvére, Matild néni. Hirtelen összerándulok, Pista előz, a kocsi is rándul, megint eszembe jut az a debreceni út, már Kecskemétet kerüljük az autópályán, mondom, csak tovább ne
menjünk, alig két hónapja tévedtünk el Mohai Gabival, beszélgettünk, beszélgettünk, már Kiskunfélegyházát is elhagytuk, mire észrevettük, hogy túlfutottuk magunkat. Eltévedt gyerekek, ez a címe annak a Weöres Sándor versnek, melyet mondatok az egyik tanítványommal a kőrösi színpadon, Isten tudja, mért ez jut most eszembe, s mért mormolom magam is a sorokat: ”Jó és rossz irányt semmi sem mutat, nem leljük többé sehol az utat.” Mi viszont megtaláljuk a Békéscsabára, tehát a Tiszakürtre vezetőt. A sárguló fák, nekem ismerőseim, jeleznek, máris elhaladunk Nyárlőrinc mellett, itt nem is oly rég találtatott egy Piroska nevű borüzlet, ahol pezsgőt lehetett vásárolni, jól és olcsón, aztán Lakitelek, olvasni is az útjelző táblán, jobbra a község, balra a Népfőiskola, emlékezetes nekem a gyermekszínjátszó fesztiválokról, közeledünk a Tisza-hídhoz, drága Tisza, nyári regenerálódásom nosztalgikus folyója, s máris célhoz érünk. Itt a nádtetős ház, a hatalmas porta, ahol mindig jól érezzük magunkat, s a színpad, melyet Mányi Pista tervezett a rézsűbe, s a kuckósok építettek fel, itt van, lehet fotózni, nekem meg pisilni, mielőtt kiszakadna a hólyagom. A szüleim sírjánál A krizanténumot elhelyezem a síron, valaki már tett rá műanyag csokrot, megnyírom a bukszust, melyet még édesapám ültetett, hatalmas, sírra hajló bokor lett belőle. Megbámulom a gazdag síremlékeket, melyek az utóbbi időben valahogy oda nőttek a szüleim közelébe, olvasom az eleim sírkőbe vésett számait, ki mettől, meddig élt, s boldogan számolom és némi megnyugvással is, hogy édesanyám 88 évig, s akkor ugye még nekem is lehet egy kis időm, s örömmel konstatálom, s mindig, mikor ide érek, zarándokutam végállomásához, hogy milyen derék anyám volt, tudott tíz évet egyedül létezni, apánk halála után, noha attól tartottunk - ő volt mindig a gyámoltalan, akit atyánk oly kedvesen és kötelességtudóan kiszolgált –, hogy magában nem fogja bírni az életet. De megörökölte apuka baráti társaságát, még kirándulni is járt velük, folyamatosan dolgozott, kötött, horgolt, olvasott, levelezett, látogatta a gyerekeit, fogadta az unokáit, eljárt a templomba, folyton ajándékozott. Apánk halála előtt aggódva mondta, vigyázzatok mamukára. De sokáig nem kellett vigyázni, csak mikor már felejtett, s kezdte égve hagyni a gázt. Derék szüleim voltak. Elővettem a zsebemből a lapos üveget, a párás köd ráült a temetőre, feléjük bókoltam, és rájuk köszöntöttem a pálinkát, majdhogynem azt mondtam, egészségükre, de aztán mégsem, csak hogy örök boldogságot, s húztam egy jólesőt a tiszakürtiből. Apám, ha netalán látta, mosolygott a bajusza alatt, anyám meg, no de Tibikém, ez talán mégsem illenék!
A Nyugati presszójában Még mielőtt Pesten felszálltam volna a vonatra, Nyíregyházára, a sírhoz menendő, betértem a nyugati jobb sarkában lévő, nyitott ajtajú – megboldogult anyósom mondta, ha valami illetlenül volt tárva, mondta, hogy nyitott, mint a kurvák picsája -, szóval abba a kávézóba, italozóba, élénkítő fekete lére, éppen egy beszélgetés közepébe, mely zajlott a kiszolgáló negyvenes hölgy és egy testes, lócsiszár formájú férfi között. Ha hű kívánok lenni a valósághoz, akkor azt mondom, hogy nem találtatott ez igazi beszélgetésnek, mivel a bárszéken ülő sohse gurította tovább a mondatot, egyszer szólalt csak meg a nő, akkor is óhajtásnyi időre csupán, mikor is annyit közölt; remélem, hogy nem!, tudnillik, hogy nem győz Orbán Viktor. Mire a lócsiszár kinézetű heves gesztikuláció közepette azt harsogta: dehogynem, ezer százalékig igen. Előzetesen azt tudhatta meg a presszóban kávézó, hogy a Janinak szerencséje volt, mivel megúszta az életfogytiglant. Jó ügyvédre talált, így aztán csak hét évet kell lehúznia. - Nagy a szigorúság - jegyezte meg a lócsiszár kinézetű, majd így folytatta -, de lesz itt még nagyobb is, nagyobb szigor, ha győz az Orbán Viktor. Ekkor szólalt meg először és utoljára a hölgy a pult mögött, miszerint, reméli, hogy nem fog győzni. A lócsiszár kinézetű válaszát már ismerjük az ezer százalékkal, de azt még nem mondtam el idáig - magam is meghökkentem ott a nyitott presszóban -, hogy utána azt harsogta az említett, mintegy megnyugtatni akarván a presszós hölgyet, hogy semmi baj, győz az Orbán, de utána golyót kap a fejébe, tuti biztos! Kortyolgattam a kávét, jót főzött a negyvenes, közben arról is informáltak, hogy a cigánygyilkosságokat sem azok követték el, akikről szó van, nehogy már valaki is azt higgye, höjöj, ezek megkapják a 250 milliójukat, s hallgatnak, a háttérben meg zajlik, ami zajlik. Közgyűlésekre emlékezem Ülök a vonaton, intercytin, három óra Nyíregyházáig, olvasok, leírom a teendőimet pontokba szedve, jegyzeteket készítek a novemberi naplóhoz, de gondolatban minduntalan visszatérek a közgyűléshez, nemrég zajlott, a drámapedagógiaihoz a Marczibányin, ahol az egyik napirendi pont szerint a kezdetekről kellett volna beszélgetni - húsz éve történt -, az egyesület alakulásáról, de ahogy már szokott lenni, ha egy téma a napirendnek a végére kerül, s ráadásul este kerül a végére, abból kapkodás lesz, sietés, miként az is lett. Én ugyan még elmondhattam, amiről azt gondoltam, hogy fontos, de rajtam kívül már csak egy hölgy, Előd Nóra jutott szóhoz, menni kellett a fogadásra, enni-inni, utána más program, színház, szóval megint nem sikerült beszélgetni arról, amiért odagyűltünk.
Ülök a vonaton, időm van, ilyenkor minden eszébe jut az embernek, az is, hogy nem is olyan biztos, hogy fontos, amiről ő akként vélekedik, hogy fontos, mindazonáltal jut eszembe számtalan gondolat, nem szebbnél szebb, régi közgyűlések apropóján jut eszembe a számtalan, amikor még én irányítottam, de már szorongtam – elnökségem utolsó évében -, érzékeltem ugyanis, kocsonyásodik körülöttem a levegő, némelyek mintha kezdenének nem kedvelni, mintha alakulóban volna egy hangadó csoport, mely szívesen elmozdítana, noha ők is tudják, hogy jól dolgozom, eredményesen és ingyen, ugyanakkor nem szólnak, közülük senki, azok sem, akiket barátaimnak gondolok, hogy vegyem már észbe, útban vagyok. Nekik vagy másnak, háttérből mozgatóknak. S zavart, hogy nem tudom, mi is a bajuk velem. A beszámolóimat rendre elfogadták, soha senki egy bíráló szót nem mondott, egyszer valaki, hogy pontatlanul kapja a postáját – Kósa Vilma postázott társadalmi munkában - , mondom, senki nem szólt, hogy hallod öreg, állj fel, add át a helyed a fiataloknak, ezért és ezért, de nem, nem, senki, nem is szeretek gondolni az egészre, de valahogy ez most előjött, most, hogy robog velem a vonat a sírhoz, a szüleiméhez, hessegetem is magamtól az emléket, kínos, hess madár, még kiver a veríték, mindig kiver, ha nemszeretem dolgok jutnak az eszembe. Magam előtt látom egy pedagógus kollégám tizenhat évvel ezelőtti arcát, én tanítottam a drámajátszás mesterségére, azt hittem, barátom, látom, most is látom, hogy vált az arca - kevesen, úgynevezett szakmai bennfentesek vagyunk együtt –, hogy vált az arca egy méterre tőlem, júdásira, helyezkedésből kifolyólag. A Morgótól az állomásig Indulok visszafelé a sírtól, ám előtte még, az egyik bokor fedezéke mögött, muszáj pislantanom, apukám így fogalmazott, mikor kisdolgunkat kellett végezni, olyan nedves az idő, s ilyenkor sűrűsödik az inger, körbe hordom a tekintetem, mintha egy emberfiát sem látnék, nyugisan kirázom hát, amit ilyenkor ki kell, és a temető egyik szélesebb útján vagyok máris, azon, amelyiken jöttem. Mint aki menetel, egyenes derékkal lépdelek, hátizsák van rajtam, ezért. Két oldalt fejfák, márványból, dísz-sorfal, rezzenéstelen köszöntők.. Jeleznek, jössz te is nemsokára! Egyik oldalon mintha énektanárom, Krecsák Laci bácsi intene, a másikon Kézdy tanár úr, de innen nem messze Szanitter Robi unokatestvérem meg felesége, a kedves Irénke néni, akár ők is, ám én még kifelé tartok a temetőből, megyek az állomásra, vissza, haza, Pestre, így csak a vállam rándítom, hogy még nem, még ne számítsanak rám, még van némi dolgom. És kihúzom magam hátizsákosan, s elhatározom, gyalog teszem meg az utat a Morgótól a vasútállomásig. Ha jobbra térnék, tíz perc alatt a Stadion utcában tudhatnám magam, ahol a szüleim laktak életük utolsó éveiben, édesanyám is itt, apa halála után, egyedül, látom magam egy pillanatra, este érkezem, s az ablakon kocogtatok, a földszinti
lakás ablakán, kissé nagyot hall már anyám, ezért. Pongyolát kap magára, nyitja az ajtót, én kezet csókolok, rögtön a kérdések, a kérdések, s már terít is. A járda, melyen haladok a Vay Ádám utcán a központ felé, nyálkás és csúszós a ráhullott falevelektől. A házak falain, boltajtók felett angol feliratok, mintha nem is azon az úton mennék, melyen egykoron, diákkoromban. Majd váltás és folytatásként sétáló utca. Elegáns. A központban, a sarkon keresem azt az élelmiszerüzletet, melynek a galériáján rumos kávét ittunk hajdanán, de hiába, bank van a helyén. Még jó, hogy a városháza, városháza. Édesapám ebben az épületben dolgozott egy időben, s olykor, ha Debrecenből hazaérkeztünk, megleptük az irodájában. Elhaladok a Károlyi kert mellett, itt játszottunk a gyerekekkel nyáron, mikor vakációzni a szüleimhez jöttünk, aztán itt a református gyülekezeti ház is, ahol diákként Karácsony Sándort volt szerencsém, ma már tudom, hogy tényleg szerencsém volt hallgatni, s itt a színház, ahol egykor verset mondtam, s ahol később a Vári Színpaddal felléptünk. Folytatom az utat az állomás felé. Elhaladok egy cukrászda mellett, ide vonultam el, ha írni akartam, elhaladok a zeneiskola mellett, Vikár Sándor egykori magán zeneiskolája mellett, ahol 1946-ban énekelni tanultam, s máris itt a ház, Prékopa Bandi gimnazista osztálytársam lakott benne özvegy édesanyjával, sokszor megfordultam náluk, matekoztunk, meg az élet értelméről beszélgettünk. Emlék. Minden emlék. És semmi, semmi más, csak emlék. Meg a szüleim sírja. Két órát tartózkodtam Nyíregyházán. Elég volt. Megalapítottuk a Játszó – Kuckó - díjat S át is adtuk 2009. november 29-én, azon a találkozón, melyen mi kuckósok ünnepeltük magunkat, hogy tíz éven ár sikerült együtt maradnunk. A díjat meglepetésnek szántuk. S az is lett. Én elmondtam az előre megírt „ünnepi beszédet”, Kósa Vilma meg átadta a díjat, a tűzzománc borítójú mini naplócskát, pontosabban nem átadta, hanem nyakba akasztotta. Egyébként mindenki hozott valami meglepetést, aminek örülhettünk, többen az írásukat valamely kuckós élményükről, melyet aztán fel is olvastak. A díjátadó beszéd. „Kedves Barátaim! Olykor-olykor elhangzik a mondat, a gyerekeink mondják; ti többet foglalkoztok baráti és tanítványi társaságotokkal, mint a családdal. Ez ugyan nincs így, de felőlük nézvést, mintha így volna. Holott csak annyiról van szó, hogy több közösségi pihenőt tartunk, azaz több közösségi alkalmat teremtünk, többet annál, mint amennyit a család képes adni; pihenőt, ünnepet, azok társaságában, akik körében feltöltődünk, feltöltődhetünk. Az energia, amely itt, ebben a
közösségben, nevezzük nevén, a Kuckóban, a megtervezett jeles napok óráiban bennünk akkumulálódik, visszaáramlik, mégpedig busásan, a családba. Jól gondolták azt az istenek, hogy ünnepnek lenni kell, tudták igencsak pontosan, hogy ünnep nélkül nincs élet, ahogy alvás nélkül sincs és munka, alkotás nélkül sincs. Az ünnep egy része öröklődik, más részét magunknak kell kialakítani. Minthogy rohanó korunkban az öröklött ünnepek, tehát az állami, egyházi ünnepek hovatovább arra szolgálnak, hogy pihenjünk, kiránduljunk, templomba menjünk, rekreációs igényeinket kielégítendő, mi késztetődünk arra, hogy megteremtsük a magunk közösségi ünnepeit, hogy erőt merítsünk egymásból, s feltöltődjünk lelki, szellemi energiákkal. S mi késztetődtünk is erre, tíz éve működik a Kuckó. Dokumentációnak itt a Levelek, s itt vagyunk mi is negyvenhárman - Tomcsányi Kati, Lovász Gabi, és Tóth Vendel kivételével, akik közben eltávoztak a másik világba -, itt vagyunk tíz évvel ugyan öregebben, de itt vagyunk. Engedjétek meg, hogy most, hajdani kezdeményezők megköszönjük nektek tíz éves barátságotokat, hűségeteket, azt, hogy elfogadtatok bennünket, jószándékunkat néztétek, s nem akadtatok fenn, nagyon nem, a hibáinkon. Akiknek most a dicséretét óhajtom zengeni, amolyan laudáció volna ez, nos ők a Kuckó választott és önkéntes vezetősége. Juhász Emőke és Juhász Laci tíz éves padödője; ez alapozta meg az eredményességünket. Ez a vezetői kettős azért lehetett sikeres, mivel ők érzelmileg is egymásra hangolódtak, mint két testvér, akik egyébként szinte mindenben mások, de működött bennük, egymás irányába mindenképpen, a szeretet képessége. Ha Lacit csillapítani kellett, csak Emőkének szóltunk titokban, s létrejött a metamorfózis. Juhász Laci megszelídült. Laci energiája, lelkesedése, kapcsolatteremtő ambíciója, baráti ragaszkodása, a gasztronómia iránti fogékonysága; ezek a képességek erős hanggal, váratlan kirobbanásokkal majd apatikus visszavonulásokkal, jó formában, páratlan sztorizó kedvvel és nyelvi leleménnyel színeződtek; nem vitás, markánsan meghatározták a Kuckó hétköznapi életének imázsát. És Juhász Emőke! Meleg az aurája, erőteljes a pozitív kisugárzása, környezetében lenni megnyugtató, gondos és segítőkész, kiváló képessége van arra, hogy a feszültségeket oldja. És tud elnézést kérni, gesztusokat gyakorolni. Ők ketten, a választott vezetőség kormányozták eredményesen a Kuckó sajkáját, és tudtak szót érteni az alapító atyákkal és anyákkal, ami az eredményességhez ugyancsak szükségeltetett. És dicséretét zenghetjük a társadalmi vezetőségnek, Balogh Csabának, Bajzik Gyurinak és Nits Mártának. Mindhárman tehetséggel, buzgón és szeretettel segítették a választott vezetőket, az alapítókat, valamennyiünket. Balogh Csaba ötleteivel, szervező, művészi és fizikai munkájával, páratlan segítő készségével építette a közösséget.
Nits Mártit dicsérjük, mivel a szervezéseken túl, megajándékozott minket a felejthetetlen adventi kuckókkal, a melegséggel, amit lénye sugároz, meg azzal, ahogy jobbik énünket előcsalogatva, megénekeltetett bennünket. S Bajzik Gyuri! Hát én itt megállok, nélküle nem vagyok az, aki. Bevezetett a számítógép rejtelmeibe, napi tanácsadóm volt és praktikus segítőm, és soha nem zúgolódott, de még ingerlékeny sem volt, bármilyen rossz időben is zaklattam. Kiabálni sohse hallottam. Személyesen is hálás vagyok neki, és persze feleségének Mallász Juditnak, s akkor már így folytatom, a Bajzik-Mallász házaspárnak, mindezeken túlmenően azért, hogy otthonosságot sugalló gazdái lettek a zenés kuckóknak a Zsámbéki utcában. Tulajdonképpen sorolhatnám, kit, miért szeretünk, régi és új kuckósokat, de itt most, hadd ne említsek másokat, egyet csupán, ami kettő, a Mányi-Gegus házaspárt. Pistát, a barátomat, aki megalkotta a kürti színpadot, aki besorolta azt életműve jeles alkotásai közé és élete párját, Ildikót, aki megalkottatta Pistával Kismarost, bizonyosan azért, tudat alatt azért, is, hogy az majdan kitüntetett hellyé váljon, nekünk kuckósoknak megújulásunkat szolgáló agorává. Nem utolsó sorban persze a házigazdák miatt, akik oly igen szeretetre méltóak és közvetlenek. És dicsértessék Mányi Pista azért is, mert utakat szervezett és kalauzolt, s mert tényleg barát, jóban-rosszban. A többi kuckós társról essék szó máskor. Bizakodjunk, hogy lesz még alkalmunk és időnk elmondani mindazt a sok szépet és jót, ami bennük van, Bennetek van Barátaink, egyen-egyenként, Bennetek, társaink, öregek, öregedők és fiatalok.”