MARTHA TAILOR RÉMÁLOM
1. A Bostoni Központi Kórházba újabb beteget hoztak. Dr. Ray Bernal már épp hazafelé indult, hisz a munkaideje régen lejárt, amikor Lisa nővér utána sietett. - Kérem, doktor úr, jöjjön vissza, legyen szíves, mert azt hiszem, dr. Hook nem boldogul a beteggel! Ma éjjel ő az ügyeletes! - tette hozzá nem valami nagy lelkesedéssel. - Dr. Hook még soha nem ügyelt éjjel egyedül. Biztos, hogy egy tapasztalt kolléga mellé lett beosztva! - mondta az orvos. - Igen, eddig így volt, de most, hogy három orvos elment az osztályról és mivel nem találtak senkit, aki beugrana ma éjjelre, így nincs más megoldás. Esetleg, ön...? -Nem! Sajnálom, de ma éjjel nem megy! Már így is több ügyeletet adtam, mint amennyit szabadna, ám ez nem jelenti azt, hogy a beteget nem nézem meg! - mosolygott és azonnal visszafelé indult. Egyetlen szót sem szólt, tudta nagyon jól mit jelent az, ha dr. Tom Hook az ügyeletes. A nővérek rettegnek, ami teljesen érthető is, hisz a férfi egyáltalán nem alkalmas erre a pályára. Még egy seb összevarrását sem tudja megfelelően elvégezni. Egy éve került ide a kórházba, épp az ő osztályukra. Amikor a kórház igazgató főorvosa, dr. Eric Rede közölte, Tom az osztályon fog dolgozni, örömmel vették, mert állandó létszámhiánynyal küszködtek, de arra nem számítottak, hogy ennyire használhatatlan. Megpróbálták már többször szóvá tenni, és az igazgató főorvost rábírni, hogy küldje el, de nem sikerült. Dr. Rede minden alkalommal azt mondta, segítsenek neki és figyeljenek rá, mindenki volt egyszer kezdő. Ez igaz is, de dr. Hook-nak nem lehetett segíteni, mert semmihez sem értett. Valójában mindent helyette kellett elvégezni, ami az összes orvost felháborította. Hiába próbálkoztak többször is, nem tehettek semmit, mert dr. Rede hajthatatlan volt ebben a témában. Egyszerűen nem vette figyelembe kérésüket, pedig még a nővérek is többet
tudtak, mint dr. Hook, aki láthatóan nagyon rosszul érezte magát, hisz valahányszor egy beteg mellé állt, remegni kezdett és nyugtatót vett be, hogy képes legyen megállni a saját lábán. Még megszólalni sem mert, nemhogy egy beteget ellátni. Mindig egy tapasztalt orvos mellé osztották be, hogy tanulhasson, de most egyedül kell megbirkóznia az éjszakai ügyelettel. Hogy mi lesz ebből, arra még gondolni sem mert, ám a kórházi előírást be kell tartani, az orvosoknak a megfelelő pihenést biztosítani kell, így hát dr. Hook ma éjjel egyedül lesz! Remélhetőleg nem történik semmi komoly baj a tudatlanságából fakadóan. gondolta kissé összeszoruló gyomorral. A kezelőbe lépve, azonnal orvosi köpenybe bújt és megkezdte a beteg vizsgálatát. Kollégája meredt szemekkel figyelte minden mozdulatát. Olyan volt, akár egy megrémült gyerek, aki valami nagy bajt követett el és nem tudta mit tegyen, csak állt egyik lábáról a másikra. Ray szinte megsajnálta, de nem foglalkozhatott vele sokáig, hisz egy beteg élete függött attól, milyen gyorsan kap segítséget, ezért a fiatal, csinos hölgy mellé lépett, aki mozdulatlanul feküdt az ágyon. Arca fehér volt, mintha egyetlen csepp vér sem lenne benne és alig lélegzett. A ruháján ott virított a hányás nyoma. Az orvos amint befejezte a vizsgálatot, intézkedett. Már az első néhány perc után tudta, hogy a betegnek mérgezése van. Átvillant az agyán, hogy egy ilyen gyönyörű nő vajon miért akart öngyilkos lenni? Most egyáltalán nem volt ideje ezen töprengeni, haladéktalanul gyomormosást kellett alkalmaznia nála, majd átvitték a kórterembe, és infúzióra kötötték, amelybe megfelelő gyógyszereket fecskendeztek. Dr. Bernal a beteg ágyánál állt és a nő arcát figyelte, aki lassan kezdett magához térni. - Hol vagyok? - suttogta és felemelte a pilláit. Az orvos még soha életében nem látott ilyen csodaszép
kék szemet, mely ugyan fénytelen volt és megtört, de mégis elvarázsolta. Szinte belefeledkezett a mérheteden kékségbe. -Nyugodjon meg, minden rendben van! - nyögte ki nagy nehezen. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver. Még soha, egyetlen beteg sem gyakorolt rá ekkora hatást. Az egyetemen a fejükbe sulykolták, hogy egy orvos csak akkor végzi tökéletesen a munkáját, ha külön tudja választani hivatását az érzelmeitől. A kórházban csakis orvos és beteg kapcsolat létezik, most azonban bármennyire is akarta, nem volt képes legyűrni magában ezt a hirtelen jött érzést, amely az egész testén végigfutott. Egyetlen pillanat töredéke alatt halálosan beleszeretett ebbe a csodaszép fiatal betegbe, amelytől szinte megrettent. Nem akarta ezt az érzést, megpróbált menekülni előle, de képtelen volt rá. Akaratán kívül uralta testét. - Miért nem mondja meg, hogy hol vagyok? - mordult rá a nő és dühös pillantásokat vetett felé. - Kórházban van! - mondta csendesen, miután összeszedte magát. - Kórházban? De... hogy kerültem ide? - hebegte és a düh kihunyt a szeméből, helyébe rémület költözött. -Mentő hozta be! Szerencsére már elmúlt a veszély! Most az lenne a legjobb, ha pihenne! Kapott nyugtatót, biztosan átalussza az éjszakát! Reggelre pedig teljesen rendben lesz! - Kérem, doktor úr! Mi történt velem? Miért hozott be a mentő? Jogom van megtudni, hogy mi történt velem, vagy nem? - Igen, joga van megtudni, bár arra, hogy mi történt önnel, nem tudok válaszolni. - Ezt meg hogy érti? - nézett rá a nő'. - A vizsgálat alapján kiderült, túl sok gyógyszert vett be, s emiatt gyomormosást kellett végeznünk. - Gyomormosást? - kérdezte a nő kitágult szemekkel. Értetlenül nézett rá. -Igen! - felelte az orvos és elvette a nővér kezéből a
kartont. - Ön Sarah Angel? - Az vagyok! - válaszolta. - Milyen gyógyszereket szed, Miss Angel? -Semmilyet! Nem vagyok beteg, nincs szükségem gyógyszerekre! - Akkor vajon hogy került a szervezetébe az a nagy mennyiségű, eddig ismeretlen összetételű gyógyszer, amely majdnem a halálát okozta? - kérdezte az orvos. - Nem tudom! Egyszerűen nem értem, hisz mint mondtam, semmilyen gyógyszert nem szedek, kivéve a zsírégető kapszulákat, de azok nem minősülnek gyógyszernek, csupán vitaminok! - felelte a nő. - Vitaminok? Ezt meg ki mondta önnek? - Hát az oktatóm! Ugyanis aerobikra járok. Az álmom, hogy megnyerjek egy világversenyt, csak van némi fölösleg rajtam. Ezért szedem ezeket a kapszulákat, amelyek teljesen ártalmatlanok! Nem értem, miért mondja, hogy majdnem meghaltam, annyi mérgező anyagot találtak a szervezetemben? -Mert ez az igazság, Miss Angel! A vérvizsgálatból egyértelműen kimutatható volt a méregtartalom, amely egyelőre ismeretlen eredetű. Van önnél ebből a "zsírégető vitamin"-ból? - kérdezte. -Igen! Állandóan tartok magamnál, mert naponta háromszor, étkezés után kell bevenni belőle két kapszulát, s mivel soha nem tudom, hol eszem, hát viszem mindenhova, hogy kéznél legyen! Itt van a táskám? - kérdezte és kissé megemelte a fejét. - Nem! Nincs! - felelte Lisa nővér. - Csak a jogosítványát találtuk önnél, semmi egyebet. - Igen, valami halványan dereng. A táskámat a szobában hagytam, ki akartam állni a garázsból az autóval, aztán... aztán nem is tudom, azt hiszem, elszédültem. Elsötétült előttem minden. Nem emlékszem semmire. Egyáltalán hogy kerültek oda a mentősök? - Az utcán összeesett és a járókelők értesítették őket. - És a kocsim? - kérdezte.
- Nem tudunk mást, csak annyit, hogy behozta a mentő, mert az utcán elájult. -Te jó ég! Lehet, hogy be sem zártam az autóm ajtaját? Igen, biztos, hogy nem! Mi van, ha ellopták? És a lakásom is nyitva maradt! Csak ki akartam állni a garázsból! Haza kell mennem most, azonnal! - próbált meg felkelni. - Nem, nyugodjon meg, mondja meg a címét, majd én odamegyek, és körülnézek! Holnap reggel pedig mindenről beszámolok. - fogta meg az orvos a kezét. - Köszönöm! Ön nagyon rendes, doktor úr! - felelte a nő könnyes szemmel, aztán bediktálta a lakáscímét és a kocsijának rendszámát, színét, márkáját, hogy jobban felismerje. - Igazán nincs mit! Egyedül él a lakásában? - kérdezte dr. Bernal. - Igen, teljesen egyedül. Az édesanyám három éve halt meg, az apám pedig már régen magamra hagyott, fogalmam sincs, hol lehet? - Mióta szedi ezt a "vitamin"-t? - tért vissza a témához az orvos. - Három hete. - Nem érzett semmiféle mellékhatást, amióta használja? - Csak annyit, hogy nincs étvágyam. Alig tudok néhány falatot megenni, máris úgy érzem, mintha tele lennék, de az a cél, hogy lefogyjak! - Nem hiszem, hogy önnek le kellene fogynia! Szerintem tökéletes az alakja! - mondta dr. Bernal, aztán a kollégájához fordult. - Ön nem így látja, dr. Hook? - kérdezte. Az orvos elvörösödött, aztán hevesen bólogatott. - De igen! Szerintem is nagyon csinos!- - hebegte egyre nagyobb zavarral küszködve. -Nos, most már tényleg pihennie kell! A kollégám egész éjjel bent lesz, ha bármit érezne, kérem, csak szól-
jon! Itt van a feje fölött a csengő! Pihenje ki magát, jó éjt! - mondta Ray és távozott Tommal együtt. A nővér eloltotta a nagy villanyt, csak az ajtó fölötti éjjeli világítást hagyta. - Dr. Hook! Mi a véleménye az esetről? - kérdezte Ray, amint kiléptek a folyosóra, amely most nagyon csendes volt. - Nem is tudom, mit mondhatnék! Magamtól nem jöttem volna rá, hogy mérgezésről van szó, az biztos. Nagyon örülök, hogy még nem ment el, dr. Bernal! Nem is tudom, mit csináltam volna ön nélkül! Azt hiszem, ez a gyönyörű fiatal nő biztosan nem éli túl, ha rajtam múlik, mert én... én... nem tudtam volna kimosni a gyomrát! - nézett rá kétségbeesetten. - Dr. Hook! Ön nagyon gátlásos és kishitű! Gondolom, az egyetemen és a gyakorlati idő alatt is többször találkozott és segédkezett is ilyen esetekben. Miért fél ennyire? Legyen sokkal bátrabb, meglátja, az első sikerélmény után sokkal könnyebb lesz minden! Én is így voltam az elején és még most is sokszor elfog a félelem, hogy jól cselekszem-e, de aztán megnyugszom, amint az eredményt meglátom. Tudja, még jómagam is kezdő vagyok a szakmában, hisz csak három éve dolgozom. - Nem, én soha nem leszek jó orvos, mert nem is akarok az lenni! - rázta meg a fejét a férfi. - De akkor miért nem keres valamilyen más munkát? Nem kötelező, hogy... - Sajnos, nekem igen! Ha tudná, milyen szívesen hagynám abba és rohannék el jó messzire, hogy még csak hírből se halljak kórházról és betegekről, de nem tehetem! Nem tehetem! - mondta és a szemei furcsán villantak. - Bevallom, nem igazán értem, miről beszél, Tom? Miért ne kereshetne más munkát, amelyben örömét leli? - kérdezte Ray. - Meg kell felelnem az apámnak, ő azt akarta, hogy orvos legyek, hiába próbáltam ellent mondani, nem lehe-
tett meggyőzni. Ó, bárcsak elmehetnék innen, vagy legalább valakinek kiönthetném a szívemet, de nincs egyetlen igazi jó barátom sem, akiben megbízhatnék! Velem senki nem barátkozik! Még a nők is nagy ívben elkerülnek! - sóhajtott fel keserűen. -Ha akarja, én szívesen meghallgatom, bármi nyomja a lelkét és megígérem, soha nem árulom el senkinek, amennyiben ez titok! És jó lenne, ha barátok lennénk, tudja, nekem sincs egyetlen barátom sem. Előbb az egyetem, a tanulás, aztán pedig a munka minden szabadidőmet lefoglalja, de ezt nem kell magyaráznom! Az orvosi hivatás egész embert kíván, csak nagyon kevéske időt hagy a magánéletre. - Hát lenne a barátom? - kérdezte remegő hangon az orvos. - Igen! Örömmel! - Köszönöm! Mindent köszönök, dr. Bernal! -Ray! Kérem, szólítson csak Ray-nek! Hamarosan leülünk és beszélgetünk egy jót, aztán összetegeződünk. Megígérem, hogy mindenben segítek, hogy mielőbb magára találjon! Rendben? -Rendben! Alig várom, hogy jobban megismerhessem! - felelte a férfi felcsillanó szemmel. - Most mennem kell, tudja, az anyámmal élek és már biztosan nagyon ideges, amiért kések. Igaz, hogy megszokta már a rendszertelen munkaidőmet, de most tudja, hogy nem ügyelek és vár! És még el kell mennem Miss Angel lakására is! - Még egyszer hálásan köszönök mindent, Ray! Remélem, nem történik semmi az éjjel! -intett a férfi és megfordult, hogy visszafelé menjen. - Tom! - szólt utána dr. Bernal. - Igen? - állt meg és hátra nézett. - Ha bármi történne az éjszaka, csak hívjon fel nyugodtan. Lisa nővér tudja az otthoni számomat! -Hálás vagyok, Ray! Remélem, egyszer még visszafizethetek mindent, amiért ilyen jó hozzám!
Ray rámosolygott, aztán belépett a liftbe. Közben azon gondolkozott, hogy milyen kedves ez a fiatal férfi. Nem valószínű, hogy nála jobb barátra találhatna! Kifejezetten örült, amiért arra kérte, legyen a barátja, maga sem értette miért, de nagyon közel érezte magához. Talán azért, mert olyan esetlen szegény! El is határozta, hogy mindenben segít neki! A parkolóba sietett, beült az autójába és alig várta, hogy beforduljon a New London-i kijárónál a 95-ös útra, amelyen most gyér volt a forgalom, így kiélhette vezetési szenvedélyét. Mert a sebesség volt az egyetlen igazi szenvedélye! Hirtelen fékezett, mert Sarah jutott eszébe. Teljesen megfeledkezett a nőnek tett ígéretéről. Gyorsan sávot váltott, miközben elővette a mobilját és felhívta az anyját. Megnyugtatta, hogy amint hazaér, benéz hozzá, de előbb még van egy kis dolga. Gondolatai ismét Sarah felé szálltak. A vérvizsgálatból és a hányásból vett mintából is arra lehetett következtetni, hogy a nő szervezetébe valamilyen gyógyszerből túl sok került. A kérdés csak az, hogy miféle gyógyszerről van szó, és hogyan került ilyen nagy mennyiség a vérébe? Milyen szerencse, hogy még idejében behozta a mentő! Kár lett volna egy ilyen csodaszép nőért, ha meghal! Valami azonban aggasztotta, amelyet sehogyan sem értett. Túl magas volt a fehérvérsejt száma, amely esetleg komoly betegségre is utalhat! Arra gondolt, feltétlenül további vizsgálatokra lesz szükség, hogy meggyőződjön, a magas fehérvérsejt szám mit rejt maga mögött? Bekanyarodott abba az utcába, ahol Sarah lakott. A ház előtt megállt és körülnézett. A megadott adatok alapján azonnal meglátta a kocsit. Csupán néhány méterrel állt távolabb a ház bejáratától. Ray leparkolt az autó mögött és kinyitotta az ajtót. Kiszállt, hogy alaposabban megnézze, minden rendben van-e a járművel, de amint közelebb ért, azonnal látta, hogy amit lehetett elvittek belőle, bár nem igazán tudta,
hogy mi is volt benne valójában. A rádiómagnó helye üresen árválkodott, a kesztyűtartó ajtaja le volt szakadva, és az üléshuzat is hiányzott. Csak azt nem értette, hogy az autót miért nem lopták el? Visszament és a ház felé indult. Az ajtó kilincsére tette a kezét, mely azonnal engedett és feltárult. Kissé megemelkedett a gyomra, amint belépett, mert nem tudhatta, hogy akik a kocsiban fosztogattak, nincsenek-e most a házban. Óvatosan nézett szét, kellett pár perc, amíg tájékozódni tudott a sötét lakásban. Összerettent, amikor valamelyik szobában hangosan ütni kezdett egy falióra. Épp tizenegyet. Nem állhatott ott örökké, ezért amint kitapogatta a villanykapcsolót, felkattintotta, s a következő pillanatban fényárban úszott az előszoba. Körülhordta tekintetét először a földön, de nem látott lábnyomokat, vagy rendetlenséget. Végignézte az egész házat, amely nem volt túlzottan nagy. Lent egy nappalit, egy konyhát és egy fürdőszobát talált, majd felment az emeletre, ahol két hálószobát és egy fürdőhelyiséget fedezett fel. Mindenütt rend volt és semmi jelét nem észlelte, hogy a házban idegen járt volna. Az egyik szobában, amely minden bizonnyal a nő hálószobája volt, az ágyon megtalálta azt a táskát, amelyről Sarah beszélt. Egy sötétbordó sporttáska volt, s amint belenézett, rögtön rájött, hogy amit tartalmaz, az edzések kellékei és egy kulcscsomó. Az egyik oldalzsebben rábukkant az üvegre, amelyben a kapszulák voltak. Idegesen, remegő kézzel vette ki, és a zsebébe rejtette, gyorsan lesietett a lépcsőn, majd bezárta a házat és a kulcsot az ujja körül forgatva a kocsijához sietett. Már jóval elmúlt éjfél, amikor begurult a garázsba, ahonnan egy ajtón át egyenesen a házba jutott. Mindenütt csend volt, ezért óvatosan lépkedett, nehogy felzavarja az
anyját. Nesztelenül a szobájához ment és benyitott. Csupán a fejét dugta be, mert hallotta a nő egyenletes szuszogásából, hogy mélyen alszik. Nem gondolta, hogy ilyen sokáig elmarad. A szobájába érve, letette az üveget az asztalra. Először csak nézte, majd a kezébe vette és a tenyerébe ejtett belőle egy kapszulát, aztán a konyhába sietett. Még érezte a sült hús illatát és a nyál összefutott a szájában, de legyűrte éhségét, mert a kapszula sokkal jobban izgatta. Elővett egy kiskanalat, aztán a szétcsavart tokból a fehér port beleszórta. Meggyújtotta a gázt, és fölé tartotta. Amint a láng átmelegítette a kanalat, különös illatot érzett, amely szinte csavarta az orrát. Megmagyarázhatatlan szaga volt, eddig még soha nem érzett ilyet. Az anyag megolvadt és kissé megbarnult. Az orvos a kisujja hegyével megérintette és a nyelvével lenyalta. Édeskés volt, de ugyanakkor csípős is! Szinte marta a nyelve hegyét. -Mielőbb meg kell vizsgálnom, hogy megnyugodjak! - mondta, és a kanál tartalmát kiöntötte a WC-be, lehúzta, majd a kanalat kidobta a szemétbe. Tovább nem tudott uralkodni magán, elővette a húst a sütőből és leült az asztalhoz. Reggel nagyon korán ébredt és azonnal Sarah jutott eszébe. Felugrott és gyorsan elkészült. Mire az anyja lejött a konyhába, ő már útra készen állt. - Fiam, hova mész ilyen korán? - kérdezte. -Rengeteg a dolgom, anya! Most, hogy kevesebben vagyunk, többet kell bent lennem a kórházban. Sajnálom, nagyon későn jöttem meg éjjel, már aludtál. Minden rendben van, jól érzed magad? - kérdezte és szeretettel nézett az anyjára. -Jól vagyok, persze! Miattam nem kell nyugtalankodnod, inkább én aggódom érted. Túlhajszolod magad, és ez nem tesz jót! Többet kellene pihenned, Ray! - Igazad van, drága anyám, de ne feledd, orvos
vagyok! -Az orvos is ember, fiam! Mi lesz, ha az egészséged rovására megy ez a sok munka? Akkor majd belőled is beteg lesz! Nem akarom, hogy bármi bajod történjen, senkim nincs rajtad kívül, nem akarlak elveszíteni! - Miket beszélsz, anyám? Miért veszítenél el? Az orvosi munkába még senki nem halt bele! Egyébként is fiatal vagyok, egészséges és erős! Te tudod a legjobban, hogy az életemet ennek a csodálatos hivatásnak szenteltem, amíg a velem egykorú srácok szórakoztak, addig én a könyveket bújtam és tanultam, most pedig, amikor végre elértem a célomat, a legjobb akarok lenni! -Te az vagy, Ray! Nem hiszem, hogy lenne rajtad kívül még egy ilyen lelkiismeretes orvos! Tudom, hogy mit jelent neked a hivatásod, de szükségem van rád, és nagyon féltelek! - Nem kell féltened, minden rendben van! Tudok magamra és az egészségemre vigyázni! Majd bentről felhívlak és megpróbálok időben elszabadulni. Holnap ugyanis ügyeletes leszek! - Legalább a kávét várd meg! - mondta az asszony. -Majd bent iszom! Szia, anya! Szeretlek! - csókolta meg a homlokát és már el is viharzott. Az anyja az ajtóban állt és figyelte, amint kikanyarodott az útra. Mennyire szerette a fiát, akiben annyi szorgalom és jóság volt. Épp erre a pályára való! Igaz, hogy nagyon kevés időt vannak együtt, de megígérte, az idén nyáron egy hétre elutaznak valahová, ahol csak ketten lesznek. Már alig várta azt a pillanatot! Ray oldalra nézett az autóban. A mellette lévő ülésen feküdt az üveg, benne Sarah kapszulái. Alig várta, hogy beérjen a kórházba. Egyenesen a laborba megy és megnézi, mi lehet az összetétele? Az nem lehet, hogy attól a mennyiségtől, amit a nő mondott, ilyen nagyfokú mérgezést szenvedjen, és ennyire magas legyen a fehérvérsejt
száma! Amint leparkolt, szinte futva tette meg azt a rövid utat, amely a hátsó udvarban lévő laborba vezetett. Még nagyon korán volt, csak egyetlen ember tartózkodott a helyiségben. Nem volt ritka jelenség, hogy az orvosok saját maguk néztek utána néhány dolognak a laborban, így hát elővette a kapszulát és kiöntötte a tartalmát egy üveglapra, majd hozzákezdett az analíziséhez. Már több mint másfél órája vizsgálódott, de nem jutott eredményre, semmi sem támasztotta alá, hogy a kapszulában lévő anyag hatása mérgezést okozhat. Arra gondolt, talán Sarah allergiás lehet összetételének valamelyik alkotóelemére, ha tényleg nem szedett be semmi mást. Mindenképpen el kell végezni rajta egy allergiatesztet ennek a szernek az összetevőiből, valamint tisztázni kell néhány dolgot, ami megmagyarázza a fehérvérsejt számainak ilyen mérvű emelkedését. Akkor majd kiderül, mi az igazság. Felsietett az emeletre és átöltözött. Egyenesen Sarah szobájába ment. -Jó reggelt! - lépett be, de a nő ágya üres volt. A kórházi hálóing a takarón feküdt, Sarah nem volt sehol. Az orvos a nővérszobába indult, hogy megtudja, hol van a beteg, amikor a folyosón összetalálkozott Tommal. - Jó reggelt, Tom! - nyújtott kezet. - Jó reggelt, Ray! - köszönt a férfi és hálásan szorította meg a kezét. - Szerencsére nem volt semmi baj az éjjel. Nem hoztak újabb beteget és senki nem volt rosszul. Örülök, hogy nem kellett megzavarnom az éjszakáját. - Mondtam, hogy hívjon csak bátran, ha szükség van rám, Tom! De mondja csak, hol van Sarah Angel? Benéztem a szobájába, ám az ágya üres. - Nem tudom! Itt kell lennie! - felelte az orvos.
- Mikor látta őt utoljára? - kérdezte Ray. - Az éjjel három óra után benéztem hozzá, de mélyen aludt. Most indultam, hogy megírjam az ügyeletjelentést, gondoltam utána bekukkantok hozzá. Talán Lisa nővér többet tud mondani! Esetleg valamilyen vizsgálatra ment! - Ön írt elő valamit a számára? -Nem! -Én sem! - Ott van Lisa nővér! - mutatott a nő felé Tom, mire Ray utána sietett, mert a nővér már utcai ruhában volt és hazafelé indult. - Lisa nővér! - kiáltott felé az orvos. A nő megfordult, majd amint meglátta a férfit, megállt. -Parancsoljon, doktor úr! Csak nincs valami baj? - kérdezte és felhúzta a szemöldökét. -Nem, nincs, vagyis, remélem, hogy nincs! Sarah Angel-t kerestem a szobájában, de nem találtam ott. Mit tud róla? -Semmit! Hat óra előtt néhány perccel voltam bent nála, én ébresztettem, hogy megmérjem a vérnyomását és elvégezzem az előírt teendőket körülötte. Jól érezte magát, ami látszott is rajta. Talán csak a fürdőszobában van! -Igaza van! A kórházi hálóinge az ágyra volt dobva, biztosan fürdött. Mindjárt meg is nézem! - Inkább majd én! - mondta a nővér. - Jobb, ha én nyitok be rá, mint egy férfi! - mosolyodott el, aztán együtt visszafelé indultak. - Hallom jól telt az éjszaka! - nézett rá Ray. -Igen! Az isten megkönyörült rajtunk, mert sem új beteget nem hoztak, sem pedig az itteniekkel nem volt probléma. Nem is hiszi, mennyire megkönnyebbültem, amikor megvirradt. Dr. Hook és az éjszakai ügyelet maga a pokol! Már megbocsásson, amiért ezt mondom, hisz nem illik így beszélni egy orvosról, de ez az igazság. Nem is tudom, meddig mehet ez így? Egyszer biztosan tragé-
dia lesz a vége dr. Hook gyógyításának, az biztos! Az orvos már nem mondhatott semmit, mert odaértek Tomhoz, aki a kezeit tördelve egyhelyben állt. Az orvos szemében szánalmasnak tűnt. - Menjen és írja meg a jelentését, Tom, aztán irány az ágy! Gondolom, fáradt lehet! - mondta Ray. - Igen, egy kicsit! Nem mertem aludni egy percet sem, nehogy valami baj legyen! - felelte a férfi és elsietett. Lisa belépett a kórterembe, ahol minden úgy volt, ahogy az orvos elmondta. Az ágyon ott hevert Sarah kórházi hálóinge. A nővér bekopogott a fürdőszobába, de nem jött válasz, ezért benyitott. - Nincs itt! - nézett elképedve a férfira, majd a ruhásszekrényhez ment és kinyitotta az ajtaját. - Azt hiszem, Sarah elment! Nincs itt a ruhája, amiben a mentő behozta! - állapította meg döbbenten. -Hát, igen! Ezek szerint már teljesen jól van! Nem tehetünk semmit, felnőtt ember, joga van dönteni arról, hogy megy, vagy marad! Mindenesetre, lett volna hozzá néhány kérdésem, de reméljük, minden rendben van vele! - mosolygott a nővérre. - Most pedig menjen és aludja ki magát! A következő ügyelet a miénk! - így lesz! - intett a kezével a nővér és távozott. Ray egész nap nem tudta kiverni a fejéből Sarah-t. Vajon miért ment el anélkül, hogy megvárta volna, hogy beszéljenek? Talán annyira ideges volt a kocsija és a lakása miatt, hogy képtelen volt várni. És ő is először a laborba ment, ahelyett, hogy idesietett volna, hogy megnyugtassa! Ebéd után az orvosi szobából felhívta az anyját és közölte vele, hogy öt óra tájban otthon lesz. -Hogy te milyen rendes fiú vagy! - szólalt meg mögötte dr. George Palmer, az osztályvezető főorvos, aki az
imént lépett be. - Miért? - nézett rá Ray. -Hihetetlen, hogy ennyire szereted az édesanyádat! Tedd is ezt, bárcsak én is megtehetném, de sajnos, már három éve elveszítettem. Tudod, csak most, hogy nincs többé, most fogtam fel igazán és jöttem rá, mennyire elhanyagoltam. Bárcsak többet törődtem volna vele! Bánt a lelkiismeret, hisz annyira szeretett. - Igen, nagyon szeretem az anyámat, és mivel nincs senkim rajta kívül, egyedül ő fontos nekem. - Nincs barátnőd, Ray? Mindig sietsz haza, soha egyetlen női telefon? - Nem, nincs! Eddig még nem volt rá időm! - felelte. -Pedig nő nélkül semmit sem ér az élet, barátom! Hidd el, mindent másképp látsz, ha szerelmes vagy! Talán még nem is ismered ezt az érzést? - kérdezte a férfi és hátrasimította kissé őszes haját. - De. Ismerem! - felelte Ray. - Nahát! Akkor meg mit magyarázok itt neked? Ezek szerint mégis van valakid, csak nem akarsz róla beszélni, mi? - öklözött egyet a karjába vigyorogva. A fiatal orvos nem válaszolt, csak kényszeredetten elhúzta a száját. Amikor dr. Palmer kiment és egyedül maradt, Sarah-ra gondolt. Igen! Talán őt szeretni tudná egy életen át! De miért tűnt el olyan hirtelen? Mi lenne, ha felkeresné? - villant át az agyán, aztán elvetette a gondolatot. Ha a nő akarta volna látni, nem megy el szó nélkül azután, hogy végül is megmentette az életét. A zsebébe nyúlt és a kulcscsomó akadt a kezébe. Nem találkozott a nővel, nem tudta átadni neki, így hát legalább van egy nagyon is komoly oka, hogy felkeresse, hisz a kulcsaira minden bizonnyal szüksége van, azon kívül az allergiatesztről, és a további vizsgálatokról sem feledkezhet meg. Lehet, hogy ez a "vitamin" tényleg ártalmatlan, csak ő reagál valamelyik alkotóelemére ilyen érzékenyen, és ez a magas fehér-
vérsejt szám nagyon nyugtalanította. Kicsit korábban hagyta el a kórházat és Sarah háza felé hajtott. Amikor megállt a bejáratnál, észrevette, hogy a kocsi már nincs az utcán. Remélte, hogy a nőt itthon találja, mert feltétlenül beszélni akart vele! Megnyomta a csengőt és várt, de sajnos senki nem jelentkezett. Még egyszer megpróbálkozott a csengetéssel, aztán visszament az autójához. - Nincs itthon Miss Angel, láttam, amikor egy férfival elment! - hallott meg a háta mögött egy hangot. Megfordult és egy nagyon idős asszonyt látott a szomszédban, a kerítésen belül. -Köszönöm, asszonyom! Ön ezek szerint jól ismeri Sarah Angel-t? - kérdezte az orvos és közelebb lépett a kerítéshez. -Hát elég jól. Néha szoktunk beszélgetni egymással a kerítésen át! -Tehát azt mondja, hogy elment valakivel? Nem ismerte a férfit? - De. Látásból! Már többször járt itt, ha jól emlékszem, Sarah azt mondta egyszer, hogy az oktatója. Tudja, valamilyen mozgást tanul tőle. -Értem! És azt nem tudja véletlenül, hogy hova jár mozgást tanulni? - kérdezte Ray. -Nem! Azt nem tudom, pedig már említette Sarah, csak hát nem vagyok már fiatal, és mindent elfelejtek. - Köszönöm, hogy elmondta! - indult el az orvos. - Várjon csak, uram! Mit mondjak Sarah-nak, ha megjön? Nem akar üzenni neki valamit? - Nem! Köszönöm, majd felhívom! - felelte és beült a kocsiba, aztán haza hajtott. Az anyja örömmel fogadta. -Végre, hogy időben megjöttél, fiam! Látom, mégis megfogadtad a tanácsomat és vigyázol az egészségedre!
-Nem, anyám, csak ma előbb el tudtam jönni! Nem keresett senki az itthoni vonalon? - kérdezte és a telefonra mutatott. - Nem! Senki! Amióta megvan a mobiltelefonod, azóta ez nem nagyon szólal meg! - válaszolta az asszony. Ugye, éhes vagy? - kérdezte és a szeme felcsillant. -Nagyon! Megmosom a kezem, átöltözöm, és már jövök is! - mondta Ray és felszaladt a szobájába. Mielőtt azonban a fürdőszobába ment volna, felemelte a telefonkönyvet és belelapozott. Megkereste Sarah nevét, aztán kiírta a telefonszámát. Este majd felhívja, addigra már biztosan otthon lesz. Nagyon bosszankodott, hogy nem tudott vele találkozni, mert aggódott a kapszula miatt. Mi van, ha tovább szedi és megint rosszul lesz? Vagy talán nem is ez okozta a problémát nála? Csak most döbbent rá, hogy össze sem hasonlította a mostani vizsgálati eredményt a nő kórházba kerülésekor végzett laborvizsgálati eredménnyel. Nem is értette, hogy feledkezhetett meg róla! Talán azért ment ki a fejéből, mert a nő olyan váratlanul eltűnt! Miután evett, elkísérte az anyját vásárolni. Az asszonynak nagyon fájtak a lábai, ezért megfelelő cipőt kellett vennie neki, ami nem kis utánajárásba került, de végül találtak egy kényelmeset. - Köszönöm, fiam! Olyan, mintha nem is lenne semmi a lábamon! - ölelte át az anyja és megsimogatta az arcát, miután hazaértek. - Te olyan jó vagy, mindenre gondolsz! - Nem mindenre, csak rád, anya, mert nagyon szeretlek! Fontos nekem, hogy jól érezd magad és szeretnék mindent megadni, amit csak tudok. Egyedül neveltél fel, annyi szeretetet kaptam tőled, hogy nem is éreztem az apám hiányát. Most, hogy már szépen keresek, megengedhetem magamnak, hogy rád gondoljak. Szeretnék viszonozni mindent, amit értem tettél. Tudom, nem kis áldozattal járt, hogy tanulhassak. Emlékszem rá, milyen
csúnya volt a két kezed a sok munkától. Soha nem felejtem el, hogy neked köszönhetem, ami lett belőlem! - csókolta meg az anyja kezét. Összeölelkeztek, aztán az asszony könnyes szemmel a szobájába ment, Ray pedig a dolgozószobájába indult. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót és a telefonhoz lépett. Már majdnem nyolc óra volt, talán ebben az időben eléri Sarah-t. Sajnos, a telefon csak kicsengett, de a nő nem vette fel. Az üzenetrögzítő sem volt bekapcsolva, így hát arra gondolt, majd később megpróbálja. Felment a fürdőszobába és megfürdött. Egy jó órát töltött bent, s amikor kifelé indult, megállt a tükör előtt. Csak egy alsónadrág volt rajta, semmi más. Alaposan szemügyre vette magát, aztán megnyugodva visszament a hálószobába, miközben azon gondolkozott, amit dr. Palmer mondott. Huszonkilenc éves és még egyetlen egyszer sem volt nővel. Kívülről semmi gond nincs vele, akkor miért nem talált magának eddig valakit? - gondolkozott el. Vajon miért maradt ki egy olyan fontos dolog, mint a szerelem az életéből? Sokszor érezte a hiányát, de első volt a tanulás, meg aztán ott volt az anyja, akivel egy pici kis lakásban laktak. Oda nem vihetett egyetlen lányt sem, na meg nem is merte volna megtenni. Még emlékszik arra a lányra, aki nagyon tetszett neki, és akit egyetlen egyszer megcsókolt, aztán soha többé. Messzire elkerülte, mert nagyon szégyellte magát. Aztán valahogy a csókok és a lányok iránti vonzódása egyre ritkult, majd teljesen elmaradt. Az egyetemet nagyon komolyan vette, elhatározta, ha másként nem, úgy fogja viszonozni az anyjának azt a sok fáradtságot és szenvedést, hogy vigyáz az egészségére, s mint orvos, mindig figyelni fog rá és mellette lesz örökké. Úgy érezte, kötelessége, hogy ne hagyja őt magára, és ne szeressen más nőt, csakis őt! Szeretné, ha nagyon sokáig élne! Amióta dolgozik, sikerült ebbe a kényelmes házba költözniük, az anyjának pedig nem kell eljárnia dolgozni.
Már azt is megengedhetnék maguknak, hogy felvegyenek egy házvezetőnőt, de az anyja hallani sem akar róla. Azt mondja, akkor semmi haszna nem lenne! Átvillant az agyán, mi lenne, ha feleséget hozna a házhoz, aki segítene neki a háztartási munkában, de aztán gyorsan el is vetette a gondolatot, nem szerette volna megbántani az anyját, aki biztosan mellőzve érezné magát. Ezt pedig ő nem akarja! A táskájából egy szakkönyvet vett elő és végigdőlt az ágyán. Nem akart sokáig fenn maradni, mert holnap éjjel ügyeletes lesz, ki akarja pihenni magát, de legalább kilencig vár, hogy felhívja Sarah-t. Addig elolvas néhány oldalt abból az orvosi könyvből, amelyet valamelyik nap talált a kórház könyvtárában. Nagyon érdekes, egyéni eseteket ismerhet meg belőle. Egy orvosnak állandóan tovább kell képeznie magát, ha igazán hivatásának érzi a gyógyítást, és minél többet akar tenni a beteg emberekért. Nem szeretne olyan esettel találkozni, hogy ne tudja, mi a teendő! Biztos, hogy számtalan, nála sokkal idősebb és tapasztaltabb orvos is veszített már el beteget, de ő nem szeretne! Mindenkit meg akar gyógyítani, aki hozzá kerül! Belemélyedt a könyvbe, s amikor megint felnézett, már majdnem tíz óra volt. Gyorsan a telefonért nyúlt és a lány számát tárcsázta. Remélte, a nő még nem alszik. - Igen? - hallotta meg végre az álmos hangot. - Sarah? - szólt bele. - Sarah Angel! És ott ki beszél? - kérdezte. - Dr. Ray Bernal vagyok! Bocsásson meg, amiért ilyen későn zavarom, de feltétlenül beszélni akartam önnel. Úgy ment el a kórházból, hogy nem találkoztunk, így a kulcsait sem tudtam átadni. Már kerestem, de nem volt otthon. - Nem, egyáltalán nem zavar és nekem kell bocsánatot kérnem öntől, amiért ilyen hirtelen és minden bejelentés nélkül távoztam. Még meg sem köszönhettem, hogy megmentette az életemet, de nagyon aggódtam. Képtelen
voltam a kórházban maradni! Elfogyott a türelmem és hazajöttem. Tudom, hogy nagyon illetlenül viselkedtem, kérem, mondja meg, hogy tehetném jóvá? - Nincs mit jóvátennie, Sarah! Ugye, megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? - kérdezte. - Persze, megtisztel vele, doktor úr! - válaszolta a nő. -Ez így nem lesz jó! Kérem, hogy ön is hívjon csak Ray-nek! -Rendben, Ray! És már ki is találtam, hogy miként tegyem jóvá viselkedésemet! - Valóban? És elárulná? - kérdezte Ray. - Szeretném, ha holnap este eljönne vacsorára! Készítek valami... - Sajnálom, de a holnap este nem fog menni! - vágott a szavába az orvos. - Bocsásson meg, amiért ilyen tapintatlan voltam, hogy meg sem kérdeztem, rá ér-e? - mondta a nő. - Gondolom, nagyon el lehet foglalva és talán a családja... -Nem! Nem a családom miatt, egyébként is az édesanyámmal élek együtt, ketten alkotunk egy családot. Ügyeletes leszek a kórházban, ez az elfoglaltságom oka! Holnap reggeltől holnapután reggelig tart a műszakom, de utána örömmel elfogadom a vacsorát. A kulcsot azonban szeretném mielőbb átadni, gondolom, szüksége van rá. - Nos, a kulcsokra nincs szükségem, várhatunk holnapután estig, ugyanis mindenből van pótkulcsom! Tehát akkor holnapután este nálam egy engesztelő vacsorán? - Remek! Hány órára menjek? - Hétre, ha megfelel! - Nagyon is! - válaszolta a férfi, aztán komoly hangon ismét megszólalt. - Sarah! - Igen? - Hogy érzi magát? - kérdezte. -Jól, köszönöm! Minden rendben! -Akkor jó! - köszönt el a férfi és letette a telefont. Nem akart telefonon semmit sem mondani Sarah-nak,
egyrészt, mert nem akarta megijeszteni, másrészt pedig ez sokkal komolyabb dolog annál, hogy néhány szóban telefonon beszéljék meg. Majd a vacsora után lesz ideje és alkalma, hogy erre a témára visszatérjen. Még egy ideig nyitott szemmel feküdt és a nőre gondolt. Életében most először érezte, hogy hiányzik neki egy társ. Eddig az anyja foglalta el a szívének minden apró kis szegletét, de amióta megismerte Sarah-t, rájött, ez nem elég ahhoz, hogy valóban boldog legyen. Talán megtalálta az élete párját! Igaz, hogy csak nagyon rövid ideje ismeri, de mégis biztos benne, senki mást nem tudna ennyire szeretni és elképzelni maga mellett. Boldog mosollyal a szája szegletében aludt el Sarah kedves arcát látva maga előtt. Másnap a kórházban az első dolga volt, hogy a két leletet összehasonlítsa. Megdöbbenve tapasztalta, hogy mennyire eltérőek voltak. Míg a gyomormosás előtt levett vér és a hányásból vett minta alapján végzett vizsgálat mérgezésre utalt, addig az általa a kapszulából vett anyag vizsgálata semmiféle mérget nem mutatott ki. Tehát, semmi nem támasztja alá, hogy ez a zsírégető vitamin mérgező! De akkor mi a magyarázata a szervezetében talált méregnek? Ha igaz, hogy semmilyen gyógyszert nem szedett, akkor érthetetlen a dolog. Csak nem akarta valaki megmérgezni? Vagy talán a nő nem volt őszinte hozzá és mégis beszedett valamiféle gyógyszert? Lehet, hogy titkolni akar valamit előtte, vagy igaza lehet, amikor arra gondolt, a magas fehérvérsejt szám valamilyen komoly betegséget takar? - cikáztak a gondolatai. Mindenesetre, amíg ez nem tisztázott, meg kell akadályoznia, hogy Sarah továbbra is szedje a kapszulákat! Bár nem igazán talált rá magyarázatot, de nem vetheti el végleg a lehetőségét, hogy ettől a zsírégető "vitamin"-tól emelkedett meg a nő fehérvérsejt száma is. Amíg más vizsgálat ennek ellenkezőjét nem igazolja, ezt kell hinnie.
Még soha egyetlen alkalommal sem várta annyira az ügyelet végét, mint ezen az éjszakán. Szerencsére több beteget is hoztak, így nem unatkozott, s maga sem hitte, amikor bement az orvosiba, hogy megírja a jelentését, már felkelt a nap! Korán hazament, ki akarta magát pihenni, hogy frissen érkezzen Sarah-hoz. - De örülök, hogy ilyen korán megjöttél, fiam! - ölelte meg az anyja, amint belépett a konyhába, ahol az asszony az ebéd elkészítésével foglalatoskodott. A sütő felől finom illatok szálltak felé, az édesanyja mindig meglepte valamilyen süteménnyel, mert tudta, mennyire édesszájú! - Igen, sikerült elszabadulnom, tudod, nagyon fárasztó éjszakám volt. Ha nem bánod, megyek és lefekszem. Muszáj aludnom egy keveset, nagyon kimerültnek érzem magam! - Menj csak, drágám! Amint elkészültem, felkeltelek! - Ne, anya! Inkább csak négy óra felé. Rendben? - csókolta meg a feje búbját. - Ahogy akarod, Ray! Menj és pihend ki magad! Az orvos végigdőlt az ágyán és szinte abban a pillanatban elaludt. Szörnyű álma volt, Sarah-t látta, amint a mentő bevitte a kórházba és ő hiába próbálkozott, nem tudta megmenteni. A kezei között halt meg! Izzadtan és remegve ült fel. Amikor kinyitotta a szemét, az anyja mosolygós arcát látta maga előtt. - Mi a baj, fiam? - vált az arca komollyá. - Csak nem vagy beteg? - simította végig nedves homlokát. - Nem! Nem! Csak nagyon rosszat álmodtam! -felelte. - Már négy óra van? - kérdezte. - Igen! Azt mondtad, négykor keltselek fel! - Köszönöm, anya! Megyek és lezuhanyozok, teljesen megizzadtam! Nagyon meleg van!. - Igen, az idén korán beköszöntött a nyár, hála istennek! Remélem, nem felejtetted el, hogy megígérted, egy hétre
elmegyünk kettesben valahová? Már annyira várom! - Nem, nem feledkeztem meg az ígéretemről, elmegyünk! - bólogatott Ray és bement a fürdőszobába. Az asszony megterített és boldogan várta a férfit. - Gyere, ülj asztalhoz, fiam! - ugrott fel, amint megjelent és tálalni kezdett. - Bocsáss meg anya, de nem kérek semmit! - fogta meg az asszony kezét. - Mit mondtál, Ray? - Azt, hogy nem kérek semmit! - De hisz nem ettél egyetlen falatot sem, amióta megjöttél! Úgy látom, mégis van valami bajod! - nyúlt a homloka felé, de a férfi elmosolyodott. - Semmi bajom, nyugodj meg, anya! Sőt! Talán még életemben nem voltam soha ilyen jól, mint most! - felelte. - De akkor miért nem eszel? Miattad készítettem a... - Anya! Kérlek, ne haragudj rám, de nem eszem, mert vacsorára vagyok hivatalos. Ha most ennék, akkor ott nem tudnék, és ez sértés lenne! - És én? Én ne sértődjek meg? - duzzogott az asszony. - Megígérem, hogy holnap mindent megeszek! Tedd a hűtőbe, nem lesz semmi baja holnapig az ételnek! - ölelte magához az anyját. - Még a süteményből sem kérsz? - nézett rá az asszony kissé fátyolos tekintettel. - Tudod mit, anya? Elviszem! -Mit? -Hát a süteményt! - Elviszed? És hova? - Hát, ahova megyek! - Elárulod végre, hogy mit akar ez jelenteni? Hova mész? - nézett rá a nő. - Egy csodaszép hölgy hívott meg vacsorára! Megérted hát, hogy miért nem eszem? - kérdezte. Az asszony arca egyetlen pillanat alatt megváltozott. A
szeme rémült lett és a szája megremegett. -Anyám! Mi van veled? Hát nem örülsz, hogy végre találtam valakit, akit nagyon megkedveltem? Eddig csakis a hivatásomnak éltem, nem foglalkoztam nőkkel, de most, hogy megismertem őt, rádöbbentem, mit veszítenék, ha hagynám kisétálni az életemből. Azt hiszem, megtaláltam az igazit, drága anyám! - nézett rá csillogó szemmel. Az anyja még mindig nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. -Úgy látom, te nem örülsz neki! Mondd, mi a baj? Csak nem attól félsz, hogy ezután másképp viselkedem veled? Kérlek, nézz rám! Nézz a szemembe! Tudnod kell, hogy mindig te állsz az első helyen, a szívem legmélyén. A szeretetem irántad nem változik meg sem Sarah, sem más miatt! Hidd el, nagyon komolyan mondom! Szeretlek és mindig is szeretni foglak, de meg kell értened, felnőtt férfi lettem. Szükségem van a szerelemre, egy nőre, aki majd gyermekekkel ajándékoz meg! Te talán nem akarod, hogy unokáid szülessenek? - kérdezte. -De! Persze, hogy akarom, csak annyira meglepődtem! Örülök, ha boldognak látlak, tényleg megérdemled, hisz szinte nem is volt magánéleted! Először az egyetem, aztán a munka és persze még én is a nyakadon voltam! Mai napig is minden szabad percedben velem vagy, nem lehetek olyan önző, hogy ne értselek meg, csak nagyon féltelek! - mondta halkan. - Féltesz? Mitől? - kérdezte Ray. - A csalódástól, drága kisfiam! Nem szeretném, ha ez a nő csak játszana veled, és sebet ejtene a szíveden! Nem azért neveltek, óvtalak, hogy aztán sorvadozni lássalak! Szerintem, még ráérsz komolyan gondolni a házasságra. Még olyan fiatal vagy és előtted az egész élet! Kérlek, légy rám tekintettel és ne siess magamra hagyni! - sírta el magát az anyja. - Azt akarod, hogy maradjak? Csak szólnod kell és lemondom a vacsorát! - fogta meg az orvos a kezét és
megcsókolta. -Nem! Menj csak és érezd jól magad! A süteményt pedig becsomagolom! - szipogta az asszony. - Te vagy a legjobb édesanya a világon! - kapta fel a levegőbe Ray és megforgatta. - Mit csinálsz, te bolond gyerek? Még elejtesz! - sikongatott az anyja és a fia nyakába kapaszkodott. -Csak boldog vagyok, hogy megértesz! Meglátod, ha megismered Sarah-t, te is épp úgy megkedveled, akárcsak én! - Igen, biztosan így lesz! - felelte a nő kissé fojtottan és gyorsan a konyhába sietett. Ray hosszú időt töltött az öltözködéssel, s talán még életében nem állt ilyen sokáig a tükör előtt, mint most. Nagyon jól akart kinézni, mindenképpen szeretett volna kellemes benyomást gyakorolni a nőre. Amikor elkészült, az anyja elé állt. - Mit gondolsz, anyám? Hogy nézek ki? - kérdezte. -Te vagy a legcsinosabb férfi Bostonban, de talán az egész világon! - ölelte át és megcsókolta az arcát. - Köszönöm, ez a bíztatás kellett! Még soha nem voltam ilyen izgatott, mint most! Annyira szeretném, ha minden sikerülne, és szép lenne! Mit gondolsz, milyen virágot vigyek neki? - nézett az anyjára. -Nem is tudom, én nem értek az ilyesmihez, Ray! - motyogta remegő ajakkal. - Apa soha nem vett neked virágot? - kérdezte a férfi, de már meg is bánta, mert az anyja szeme könnyes lett. - Bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni. Meggondolatlan voltam, amiért megemlítettem, hisz tudom, mennyire fáj a halála. - Semmi baj, Ray! Ne törődj velem! Már olyan régen volt, nem is tudom, miért kavar fel ennyire! Menj, nehogy elkéss! - Rendben! Kérlek, vigyázz magadra, és ha bármi történne, csak hívj a mobilomon, és azonnal jövök! Egyéb-
ként, az egyik filmben láttam, hogy a férfi rózsát vitt a kedvesének. Vörös rózsát! Majd megállok egy virágüzlet előtt és megveszem! Kérlek, ne várj rám, nem tudom, meddig maradok! Reggel majd beszámolok mindenről! - csókolta meg az anyja homlokát és a süteményt felnyalábolva elviharzott. Az asszony az ablakban állt és onnan figyelte, amint kihajtott a kocsival az útra. -Istenem! Ugye, mellettem leszel és segítesz nekem, hogy az a nő ne vegye el tőlem? - emelte arcát az ég felé és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ray remegő kézzel nyomta meg a csengőt, mire néhány pillanat múlva Sarah mosolygós szép arcát pillantotta meg. -Jó estét, Ray! Tetszik nekem, hogy ilyen pontos! Ez sok mindent elárul egy férfiról! - mondta és kitárta az ajtót. - Fáradjon be! - Jó estét, Sarah! Ezt önnek hoztam! - adta át a hatalmas csokrot. - Köszönöm! Istenem, milyen csodaszép! - kiáltott fel a nő és a szeme fényesen csillogott. - Kérem, fáradjon beljebb! Jobbra van a nappali, menjünk oda! Mindjárt vázába teszem a rózsákat, és akár asztalhoz is ülhetünk! Mindennel elkészültem! Ray becsukta az ajtót, aztán a nő után ment. - Hoztam még valamit! Ez is az öné, vagyis inkább a miénk! - mondta kissé zavartan. Annyira elbűvölte a nő szépsége, hogy szinte azt sem tudta mit beszél. - Mi ez? - vette át a csomagot a nő és kibontotta, majd meglepődve nézett az orvosra. - De hisz ez sütemény! - Igen, az édesanyám sütötte, és ő küldte. Ez a kedvencem! Gesztenyés rolád! - mondta égő arccal. - Ezt nem hiszem el! - nevetett fel a nő hangosan, gurgulázva. A férfi pedig egyre vörösebb lett. Micsoda hülye ötlet
volt, hogy süteményt hozott, teljesen nevetségessé tette magát! - gondolta és lehajtotta a fejét. - Bocsásson meg, amiért nevetek, de ha megtudja, mi az oka, azt hiszem, megért! Kérem, jöjjön velem a konyhába! A férfi vele ment, és amikor Sarah elővette a süteményes tálcát, maga is nevetésre fakadt. - Hát ön is épp gesztenyés roládot sütött? - kérdezte, mire mindketten hangosan nevettek. A feszültség eltűnt az orvosból, teljesen megnyugodott, Sarah nem rajta nevetett. -Ez tényleg nagyon vicces! Honnan tudta, hogy ez a kedvenc süteményem? - kérdezte a férfi. - Nekem is ez a kedvencem, gondoltam megkedveltetem önnel, de erre ezek szerint semmi szükség! Egy dolog miatt azért Örülök, hogy elhozta otthonról, így legalább összehasonlíthatja, van-e olyan finom, mint az édesanyjáé! - nézett rá a nő kipirult arccal. - Biztosan! - felelte. - Akkor talán le is ülhetnénk! Éhes? - kérdezte Sarah. - Farkaséhes vagyok! Egész nap nem ettem, erre a vacsorára vártam! - felelte Ray és leült. Sarah remekelt. A vacsora kitűnő volt, Ray nagyon szerette a finom ételeket, s nem csalódott. Mintha csak az anyja főzte volna, minden fogás kedvére való volt. Vacsora után a nappaliban itták meg a kávét, és csendesen beszélgettek. -Itt vannak a kulcsai! Nehogy elfelejtsem átadni! emelte ki a zsebéből! - Köszönöm! - tette le a nő az asztalra. -Sarah! - nézett rá a férfi. - Kérdeznék valamit, de kérem, nagyon őszintén válaszoljon rá! - Igen? - vonta össze a szemöldökét és ránézett. - Vett be ebből a zsírégető vitaminból, amióta kijött a kórházból? - kérdezte. - Nem, de jó a felvetése! Már ma be kellett volna vennem belőle, de önnél vannak a kapszuláim, ha nem téve-
dek? - kérdezte. - Sajnálom, de nincsenek nálam, a kórházban hagytam. Sarah! Nagyon szeretném, ha nem venne be a kapszulából többet! - nézett rá nagyon komolyan. - Miért? Hisz már mondtam, hogy ez nem gyógyszer, csak vitamin! - Nem, nem! Sarah! Ez a "vitamin" majdnem a halálát okozta! Emiatt lett rosszul! - Biztosan téved, Ray! Nem ettől! - rázta meg a fejét a lány. - Lehet, hogy tévedek, de akkor sem engedhetem, hogy tovább szedje, amíg minden kétséget kizáróan nem igazolódik be, hogy teljesen ártalmatlan. Tudja, hogy a kórházban végzett vizsgálatok szerint önnek mérgezése volt, s mivel állítása szerint semmiféle más gyógyszert nem szedett be, nem zárhatjuk ki, hogy a kapszula tartalma okozta a mérgezést. A lány hitetlenkedve nézett rá. - Ezt nem mondja komolyan? - De igen! A legkomolyabban! Ha továbbra is szedi, az élete veszélybe kerülhet és nem biztos, hogy meg lehet menteni! Kérem, hallgasson rám, ne vegyen be többet belőle! - mondta nagyon komoly arccal, s azon töprengett, megemlítse-e a feltételezett öngyilkosságot, vagy esetleg gyilkosság gyanúját, de aztán úgy döntött, inkább hallgat. Nem akarja megrémíteni Saráh-t! A nő kissé elbizonytalanodott, látszott rajta, hogy megijesztették az orvos szavai. - De akkor hogy fogyjak le? - kérdezte bánatosan. -Önnek nem kell lefogynia, mert az alakja tökéletes! Azt hiszem, nagyon sokan cserélnének önnel, Sarah! - Tulajdonképpen már nem is kell fogynom, csak azért szedem, hogy megelőzzem a súlygyarapodást. - mondta elgondolkozva. -Sarah! Megéri önnek az, hogy kockáztassa az életét egy sikerélmény miatt? Önnek nincs szüksége arra, hogy megmérkőzzön bárkivel, hisz akinek van szeme, láthatja,
milyen csodálatosan szép és tökéletes az alakja! -Ön elfogult velem szemben, doktor úr! - nevetett rá a nő, elővillantva apró, fehér fogsorát. Az arca bal oldalán egy aprócska gödör jelent meg, amelyet Ray eddig nem vett észre. Ettől még sokkal vonzóbbnak, bájosabbnak látta. - Nem, én csak tárgyilagos vagyok! Ön csodálatos nő, Sarah, ne kockáztassa az életét azzal, hogy ilyen szereket szed! Ki tudja, ha nem kerül olyan gyorsan kórházba, már lehet, hogy nem is élne! Kérem, ezt vegye nagyon komolyan! Az ember élete a legcsodálatosabb ajándék a világon, ne dobja el, hisz még olyan fiatal! - Igen, igaza van! Nem szedem többé! Az álmom volt, hogy sikeres legyek és a csúcson végezzem, de nem az életem árán. Ha tényleg igaz, hogy a kapszulák méreganyagot tartalmaznak, akkor komolyan kell vennem! - Köszönöm, megnyugtatott, de lenne még egy kérésem! - fogta meg a nő kezét és megcsókolta. - Igen? - nézett rá csillogó szemmel Sarah. - Szeretném, ha megengedné, hogy néhány vizsgálatot elvégezhessek. - Arra gondolt, így anélkül derülhetne fény a történtekre, hogy a nőt kellemetlen kérdésekkel zaklatná. - Vizsgálatot? Miért? Teljesen jól vagyok! - rázta meg a fejét. - Lehet, hogy jól érzi magát és tényleg nincs semmi baja, de én akkor nyugodnék meg igazán, ha beleegyezne, hogy elvégezzek néhány vizsgálatot. - Miféle vizsgálatra gondol? -Kimondottan vérvételre! Szükségem lenne a vérére! -Ennek semmi akadálya! Majd beugrom egyik nap a kórházba és levehetik a vért. - Köszönöm, Sarah! El sem hiszi, milyen fontos nekem, hogy nem ellenkezett és beleegyezik a vizsgálatba! -Mondja, Ray! Minden betegével ugyanígy törődik? - nézett rá Sarah. - Minden betegemre nagyon odafigyelek, és annyit törődök velük, amennyit csak tudok, de ön az egyetlen,
akivel annál is többet, mert sokat jelent nekem! - Valóban? - Igen! Tudom, hogy nem lenne szabad, de be kell vallanom, mély benyomást tett rám, Sarah! Tudja, amikor erre a pályára léptem, tudtam, nem törhetnek fel bennem az érzések egyetlen betegem iránt sem másként, mint orvos! Ön azonban teljesen elbűvölt. Amikor megláttam, biztos voltam benne, képtelen leszek uralkodni az érzéseimen. Bocsásson meg, amiért ilyen őszinte voltam, de nem szeretem a titkokat! Mindig egyenes ember voltam! -Nem kell bocsánatot kérnie, Ray! Ön csodálatos ember és orvos egyaránt! Nagyon kevesen éreznek így, mint ön. Sok a hazug és becstelen ember, akik kihasználják mások érzelmeit. Tetszik nekem, hogy ilyen őszinte! Bevallom, nekem is sokat jelentett a találkozásunk. Ray szeme felcsillant, érezte, hogy a vére meglódult az ereiben, amikor Sarah megfogta a kezét és kényszerítette, hogy felálljon. Egészen közel lépett hozzá, karjait a nyaka köré fonta és felkínálta az ajkát. Az orvos úgy érezte, a vágy szétfeszíti az egész testét. Remegve vette karjaiba és forrón megcsókolta. -Köszönöm, hogy megmentettél, Ray! Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy hozzád sodort. Engem még soha nem csókolt meg így senki! - suttogta Sarah, és ismét felajánlotta a száját. Egyre tüzesebben és hevesebben csókolóztak, amikor a nő hirtelen elrántotta a fejét, de csak egy pillanatra, amíg elsuttogta, hogy mi a kívánsága: - Menjünk fel a hálószobába! - motyogta mámoros tekintettel. Az orvos testét mintha áramütés érte volna, egy pillanatra szinte megmerevedett, amikor arra gondolt, Sarah le akar feküdni vele, de aztán magához tért és gyorsan a karjára emelte. Ajkuk ismét egybeforrt. Repült vele fel az emeletre. Amikor beléptek a hálószobába, az ágyra fektette a nőt, aztán gyorsan levetkőztették egymást, miközben egyetlen
pillanatra sem vált el az ajkuk. -A tiéd akarok" lenni, Ray! Kérlek, szeress engem! - lihegte Sarah, mire a férfi fölé hajolt, ám a következő pillanatban hangosan megszólalt a bejárati ajtó csengője, melyet folyamatosan nyomtak. Valakinek igen sürgős volt, hogy bejöhessen. - Nem érdekel, senkit nem várok! - suttogta felhevülten Sarah. - Kérlek, ne figyelj oda! - mondta, de az orvos hirtelen lefordult róla. -Meg kell nézned, ki az, Sarah! Talán valami fontos dolog miatt keresnek! - mondta. A nő dühösen ugrott fel és egy selyem köntösbe bújt. -Maradj itt, kérlek, mindjárt visszajövök! - nézett rá még mindig felhevülten és lesietett a földszintre. Ray néhány pillanatig fekve maradt, de aztán felkelt. Az ajtóhoz ment és kissé megnyitotta. - Billy! Mit keresel te itt ilyenkor? - hallotta meg Sarah hangját. - Mi van, csak nem zavartalak meg? Ugye, senki nincs nálad? Olyan sokáig kellett csengetnem, mire végre kinyitottad az ajtót! - mondta recsegős hangon a férfi. Ray torka összeszorult. Csak most döbbent rá, hogy nem is tisztázta a nővel, van-e valakije? Ő elmondta, hogy az anyjával él, bevallotta, hogy szerelmes belé, Sarah pedig elfogadta, sőt szóban megerősítette, hogy viszontszereti. Akkor ki ez a Billy? - Nézd, Billy! Most szeretném, ha elmennél! -Nem, Sarah! Nem ebben állapodtunk meg! Ha nem tartod be a játékszabályokat, soha nem jutsz a csúcsra! Azért, hogy sikeres légy és téged ünnepeljen sok millió ember, azért áldozatot kell hoznod! Kérlek, áruld el, van nálad valaki, és ezért nem jöttél edzésre? -És ha igen, akkor mi van? - kérdezte Sarah egyre ingerültebben. -De ezt nem teheted! Minden erőfeszítésünk hiábavaló, ha nem tartod be azt, amit mondok neked, és amit
megígértél! Egyébként csak azért jöttem, hogy elhozzam neked a kapszulákat, mostanra már el kellett fogynia az előző adagnak, nem hagyhatsz ki egyetlen alkalmat sem! Nagyon drága, tudod, hogy még nem kapható! Kérlek, vigyázz rá és azonnal küldd el azt, aki nálad van! - Nem, Billy! Nem küldöm el, és nem kellenek a kapszuláid! Nem akarok már az élre törni! És szeretném, ha nem szólnál bele a magánéletembe! - kiáltott fel idegesen a nő. -Mi történt veled, Sarah? Mintha nem is te lennél! - mondta döbbenten a férfi. -Pedig épp most vagyok csak igazán én magam! Rájöttem, sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint az, hogy mindenáron megnyerjek egy világversenyt! - nézett rá Sarah határozott tekintettel. - Már pedig nem engedem, hogy feladd! Csak nem lettél szerelmes abba a fickóba, aki nálad van? Látni akarom, hogy kitapossam a belét! Nem engedhetem, hogy az a sok munka, amit beléd fektettem, ne hozza meg a hasznát! - kiáltotta magából kikelve a férfi és elindult a lépcső felé. Nagyot lökött a nőn, aki útját akarta állni. Ray gyorsan magára kapkodta a ruháit és kimászott az ablak párkányára. Még soha életében nem tett ilyet, de most nem akart verekedni. A férfi berontott a hálószobába és felforgatott mindent, de senkit nem talált. - Hol rejtegeted, Sarah? - Kit? - kérdezte a nő, aki lassan rájött, Ray valahova elbújt. Nyilván nem akart összeverekedni Billy-vel. - Azt a férfit, akivel enyelegtél! - Miért? Talán látsz itt valakit? - kérdezte és hangosan nevetni kezdett. - De hisz azt mondtad, hogy... - Igen, azt mondtam, van nálam valaki, mert ezt akartad hallani! Nem hitted volna el, ha megmondom az igazat. Láthatod a saját szemeddel, hogy egyedül vagyok! - Jól van, bocsáss meg a durva viselkedésemért, de már
komolyan vettem, hogy feladod! - mondta lecsendesedve a férfi. - Billy! Komolyan mondtam! Nem akarom tovább csinálni, így hát nem kellenek a kapszuláid sem! -Ezt nem teheted meg velem, Sarah! Iszonyú nagy pénzt kapunk, ha megnyered a versenyt! -Engem nem érdekel a pénz, Billy! Csakis az egészségem! Nem hajtom túl magam! Süteményt akarok enni, és habos kávét inni! Színházba járni, és nagyokat sétálni, nem pedig izzadni nap mint nap az edzőteremben! - Jaj, kicsikém! Mindezt megteheted, csak még egy kicsit tarts ki. Augusztusban lesz a nagy megmérettetés, te vagy a legesélyesebb, ne légy ostoba! Miért hagynánk abba annyi fájdalmas munka és izzadság után? Arról nem is beszélek, hogy felkerülhetnél a világ minden magazinjának címlapjára! Talán még filmszerepre is felkérnének! Ez csak egyszer adatik meg az ember életében, bébi! Gondolkozz már, kérlek! Ha megnyered ezt a világversenyt, ezzel az egy győzelemmel az egész életedet, a jövődet megalapozhatod! - Jól van, majd gondolkozom rajta! - felelte Sarah, mert már kezdett aggódni Ray miatt. Fogalma sem volt, hova bújhatott, de ha Billy meglátja, annak nagyon rossz vége lesz! - Ezt már szeretem! Tessék, itt vannak a kapszulák, vegyél be belőle úgy, ahogy eddig! Holnap pedig várlak az edzőteremben! És nem szeretném, ha egyetlen edzésről is elmaradnál! - Rendben! - kísérte le a férfit és bezárta utána az ajtót. Ray visszamászott a szobába, épp akkor ugrott le az ablakról, amikor a nő belépett. -Te jó ég, Ray! Micsoda butaságot csináltál? Azon a keskeny peremen álltál ilyen sokáig? Mi lett volna, ha leesel? Elég magasan van ez a szoba! - Tudom, de nem akartam, hogy itt találjon a barátod. Ide hallatszott, ahogy felháborodott, nem akartalak kelle-
metlen helyzetbe hozni, mivel nem volt kedvem verekedésbe keveredni, úgy gondoltam jobb, ha elkerüljük a személyes találkozást. - Tévedsz, Billy nem a barátom, Ray! Ő csak az edzőm! Remélem, nem kételkedsz abban, amit mondok? - nézett rá csillogó szemmel. A férfi nem igazán hitt a nőnek, hisz Billy viselkedése és a szavai arra engedtek következtetni, hogy jogot formál a nőhöz. Természetesen nem vitatkozott vele, mosolyt erőltetve magára, bólintott. - Hiszek neked, Sarah, miért is kételkednék benned? A csókjaid és az ölelésed arról árulkodott, hogy vonzódsz hozzám! Okos, felnőtt nő vagy, gondolom, tisztában vagy azzal, amit teszel! Egyébként ügyesen leszerelted, remélem, be is tartod a nekem tett ígéreted, és nem veszed be a kapszulákat! - így lesz! De most gyere, feküdjünk vissza! - fonta karját a nyaka köré a nő. -Nem, Sarah! Már nagyon késő van, mennem kell! Reggel dolgozom, pihenésre van szükségem! Csodálatos perceket töltöttünk el együtt, amelyek még nem érnek véget azzal, hogy most elmegyek. -Jól van, megértelek! - felelte Sarah és egymást átkarolva mentek le a földszintre, ahol hosszan búcsúzkodtak. - Vigyázz magadra, drágám! Ha bármi gond van, a kórházban elérsz! Itt van a névjegykártyám, minden elérhetőséggel! Legközelebb pedig folytatjuk! - Megígéred? - Igen! - váltottak még egy utolsó csókot, aztán a férfi elhajtott. A nő megértette, de azért egy kicsit furcsának találta, hogy az orvos ilyen hirtelen távozott. Annyira szerette volna, ha marad még, és az övé lehetett volna. Talán túl gyorsan történtek a dolgok, és ez riasztotta el Ray-t, vagy mégis azt hiszi, hogy ő és Billy között van valami? Lehet, hogy nem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről? - gondolta,
aztán visszament és bebújt az ágyba. Dr. Bernal idegesen ütögette a volánt, úgy érezte, hogy meg tudta volna fojtani az őrült oktatót, aki megzavarta őket, de legfőbbképp azért haragudott a férfira, mert azt az átkozott kapszulát a nőre akarta erőltetni. Még szerencse, hogy Sarah hallgat rá, és soha többé nem vesz be belőle egyetlenegyet sem! Mindenesetre résen lesz, ha netán mégis meggondolná magát, időben közbe tudjon avatkozni. Nem engedi, hogy bármi baja essék! Amint az ágyban eltöltött percekre gondolt, a vére felforrósodott, de aztán mérgesen rácsapott a térdére. Nem! Nem azért jött el, mert reggel korán kell kelnie, hanem azért, mert nem lett volna képes szeretkezni a nővel, pedig annyira kívánta őt! Biológiailag nem tudta volna kielégíteni, csak felsült volna. Valami visszatartotta, úgy érezte, mintha bűnt követne el, és szégyenkeznie kellene miatta. Biztos, hogy képtelen lenne a szeretkezésre. Most, amikor minden olyan szépen alakult, amikor érzi, hogy igazán beleszeretett Sarah-ba, és szerette volna boldoggá tenni, de nem merte. Valami befészkelte magát a fejébe és megbénította. Mi van, ha képtelen szeretkezni? Ha soha nem tudja kielégíteni Sarah-t? - villant át a fején és ettől még roszszabbul lett. Lehúzta a kocsi ablakát teljesen és a friss levegőtől egy kissé megnyugodott. Talán túl korai volt ágyba bújni a lánynyal, hisz még alig ismerik egymást. Remélte, ha egy kicsit többet lesznek együtt, jobban összemelegednek, akkor minden rendben lesz. Végre át akarja élni a mámort, a gyönyört, amellyel eddig csak könyvekben és az egyetemi tanulmányai során találkozott, de igazából nem ismert. A szakkönyv, amelyet most olvas, tartalmaz olyan jellegű problémákat, melyek a férfiak nemi életére vonatkoznak, majd figyelmesebben elolvassa, hogy jobban tudja, mit kell tennie, hisz nem vallhatja be a lánynak, hogy még soha nem volt dolga nővel!
2. Sarah telefoncsörgésre riadt. Gyorsan kiugrott az ágyból és felkapta a kagylót, - Te vagy, drágám? - szólt bele szerelmesen. -Igen, én, szerelmem! - hallotta meg Billy hangját. - Milyen boldog vagyok, hogy drágámnak szólítasz! Végre úgy látom, megtört a jég és elfogadod a szerelmem! Ha tudnád... -Elég volt, Billy! Kérlek, ne folytasd! Sajnálom, de nem a te hívásodat vártam. A megszólítás nem neked szólt! - Sarah! Azonnal áruld el, kibe szerettél bele? Tudnom kell! - mondta a férfi idegesen. -Nem, Billy! Nem kell tudnod! -De igen! Már elfelejtetted, hogy mennyire szeretlek és azt hiszem jogom van... - Nincs jogod semmihez, ami velem kapcsolatos, Billy! Nem ígértem neked soha semmit, valahányszor előhozakodtál az érzelmeiddel, mindig őszinte voltam veled és megmondtam, nem tudom viszonozni. Nem vagyok szerelmes beléd, és soha nem is tudnálak úgy szeretni! Tudom, hogy most úgy gondolod, egy gonosz és utálatos nő vagyok, de hidd el, nem akarlak bántani. -Pedig épp azt teszed! Ezek szerint mégis volt nálad valaki az este, csak már elment, ugye? Ezért nem akartál fogadni és beengedni! És ezért nem jöttél hétfőn edzésre, de még csak otthon sem aludtál! Személyesen kerestelek fel, de nem találtalak! - fakadt ki a férfi keserűen. -Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni, Billy! Megmondtam neked, hogy semmi nem lehet közöttünk sohasem, mert nem érzek irántad szerelmet, és nem is fogok! Kérlek, fogadd el, és ne zaklass! Egyébként úgy döntöttem, nem megyek le többé az edzőterembe sem! -Ezt nem teheted! Sarah! Az ég szerelmére, gondolkozz! Mennyi munkát fektettünk a tervünkbe, és most akarod abbahagyni, amikor már majdnem a végére
értünk? Ilyen őrültséget ne mondj! Ha nem jössz, érted megyek, és erőszakkal hozlak ide! Megígérem, nem hozakodom elő az érzelmeimmel, csak könyörgöm, gyere le és folytassuk a munkát! Már elmondtam néhányszor, milyen sokat jelentene neked, ha győznél! - És neked is! - felelte a lány. - Természetesen! Ezt nem is tagadom, de hidd el, a te jövőd sokkal jobban érdekel! Megbánnád, ha most leállnák -Sajnálom, de már döntöttem és ez végleges! Abbahagyom az egészet, és nem szedek be többé egyetlen kapszulát sem! Ha nem tudnád, majdnem megölt! - csúszott ki a nő száján és sajnos, már nem szívhatta vissza. - Tessék? Miről beszélsz? - kérdezte a férfi. Sarah tudta, hogy most már nem hallgathat, el kell mondania az igazat. - Arról, hogy a mentő félholt állapotban vitt be a kórházba hétfőn. Épp edzésre indultam, amikor rosszul lettem. Az utcán elájultam és a kórházban tértem magamhoz. Kiderült, hogy a kapszulák mérgezőek! Hát ezért nem voltam edzésen hétfőn és ezért nem találtál itthon este! -Te megőrültél, Sarah! Miről beszélsz? Ez csak egy egyszerű vitamin, amely semmiféle mérget nem tartalmaz! Ki mondta neked ezt a marhaságot? - A kórházban gyomormosást kellett végezni, olyan állapotban voltam, hogy csupán néhány óra választott el a haláltól, Billy! A vérvizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a szervezetem mérgezést szenvedett. Mivel semmi mást nem szedtem, mint a kapszulát, így el kell fogadnom, hogy tartalmaz valamilyen mérget. Szerencse, hogy időben bevittek a kórházba! Nem akarok még meghalni, és ezért nem szedek többé egyetlen kapszulát sem! -Nézd, Sarah! Nem vitatkozom veled! Tudom, hogy ez a szer teljesen ártalmatlan, semmiféle mérget nem tartalmaz. Téged valaki nagyon félrevezetett, vagy pedig... A férfi hirtelen elhallgatott. - Mit akartál mondani azzal, hogy vagy pedig? Kérlek,
fejezd be a mondatot! - emelte fel a hangját idegesen Sarah. -Vagy pedig valaki meg akart mérgezni! Kivel találkoztál a hét végén? - kérdezte az oktató. -Velem biztosan nem, mert hiába könyörögtem, nemet mondtál! Csak nem ezzel a férfival? Mert, ha igen, akkor nagy bajban vagy! Lehet, hogy ő... - Senkivel nem találkoztam, és nem akarnak meggyilkolni, mert nincsenek ellenségeim! Billy, ezt nagyon komolyan kell vennünk! Te magad is mondtad, hogy még nincs forgalomban ez az anyag, mi van, ha mégis ártalmas? - tette fel a kérdést, figyelmen kívül hagyva a férfi gyanúsítgatását. -Ebből elég volt, Sarah! Látom, teljesen elment az eszed! Csak nem képzeled, hogy én, aki annyira szeretlek, hogy az életemet adnám érted, olyan szert adnék neked, amely megöl? Hát ennyire félreismersz? - Én nem mondom, hogy te szándékosan akartál megölni, Billy, félreértesz. Csak mivel ez az anyag még nem tesztelt, nincs forgalomban, lehet, hogy... - Nem, nem lehet! Mindenféle tesztnek megfelelt, csak még nem került forgalomba. Talán a kórházban elcserélték a leletedet! Ki tudhatja? El sem képzeled, mi folyik egy ottani laborban, ahol több száz, esetleg ezer beteg vérét vizsgálgatják! Hinned kell nekem és... - Hiszek neked, de ennek ellenére, nem akarok több kapszulát! - Látom, nincs más megoldás, mint az, hogy személyesen győzzelek meg! Azonnal indulok hozzád! - Ne! Kérlek, ne gyere, Billy! Nem akarom, hogy idejöjj! Hallod? - kiáltott fel Sarah, de a telefon már csak szaggatott hangokat hallatott. A férfi a másik végén letette a kagylót. A lány idegesen sietett be a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Mire elkészült, megszólalt a bejárati ajtó csengője. Először arra gondolt, nem nyit
ajtót, de aztán eszébe jutott, milyen sokat foglalkozott vele Billy, nem lehet ilyen rideg hozzá. Egyébként is, talán jobb, ha itt a saját lakásán beszélik meg egy kávé mellett a problémát. Lesietett az emeletről és kinyitotta az ajtót. - Gyönyörű vagy, Sarah! - mondta a férfi és egy nagy csokor sárga rózsát nyomott a kezébe. -Köszönöm! Nagyon szépek! Kérlek, fáradj beljebb! - lépett el az ajtóból, hogy Billy bejöhessen mellette. A nappaliba mentek, Sarah egy vázát vett elő és kiment, hogy megtöltse vízzel. A férfi azonnal észrevette a vörös rózsákból álló csokrot, amely legalább kétszer annyi szálat tartalmazott, mint az övé. Idegesen ütögette ujjával az asztalt, majd töltött egy pohár konyakot magának. - Miért nem ülsz le? - kérdezte Sarah, amint belépett. A vázát a másik mellé tette. - Ugye, milyen jól mutatnak egymás mellett? Imádom a rózsát! - hajolt oda és beletemette az arcát a vörös rózsába. - Köszönöm! - dobta le magát kényszeredett mosolylyal a szája sarkában Billy. -Azt a másikat nagyon szeretheted, ha elfogadtál tőle vörös rózsát! Ha nem tudnád, az a szerelem jele! Látod, én még nem mertem neked, csak sárgát hozni! -Igen, azt hiszem, nagyon szeretem! - felelte Sarah. Már nem akart hazudozni, talán így Billy megérti végre, hogy nincs nála esélye. -Tehát mégis igaz, van valakid! Mióta tart a dolog? - nézett rá a férfi. - Nem rég! - Ismerem? -Nem ismered! - Akkor kérlek, áruld el, ki ő? - faggatózott tovább Billy. - Kérlek, ne beszéljünk most erről! Inkább arra kérlek, értsd meg, hogy nem akarok tovább edzeni. Elég volt! -Ugyan, ezt te sem gondolod komolyan, Sarah! Hát már elfelejtetted, hogy ezért hagytad ott a munkádat? Azt mondtad, mindent megadnál érte, hogy egyszer te légy a
világ legjobbja, most pedig a cél előtt bedobnád a törölközőt? Ez nem vall rád, kicsikém! Két éve készülünk a nagy megmérettetésre, és te egy pillanat alatt lerombolnál mindent, amit felépítettünk? Egyetlen perc alatt elfelejtenéd és lemondanál róla? Nézz rám, kérlek! Mondd a szemembe, hogy nem érdekel a verseny! Sarah a szemébe nézett, aztán elfordította a tekintetét. - Ugye, hogy nem tudod a szemembe mondani? Hát persze, hogy nem, mert nem is gondoltad komolyan! Te nagyon kitartó lány vagy, jól ismerlek! Tudod, mennyire szeretlek, és most nem olyan értelemben mondom, inkább barátként. Nekem mindent elmondhatsz, nem élek vissza semmivel. Érzem, hogy valaki erre kényszerít, nem saját elhatározásodból akarsz lemondani a versenyről, igaz? - Hát... tulajdonképpen, így is lehet mondani, de azért nem teljesen igaz. Csak felnyitották a szemem! - Ki? A nagy ő? - Igen! - Mivel tudott rábírni? Sarah, az istenre kérlek, beszélj már végre! Ülj le ide mellém és mondj el mindent! Azt mondtad az imént, hogy nem túl régről ismered, akkor miért hallgatsz rá minden feltétel nélkül? -Azért, mert tudom, hogy igaza van! Csak a kapszulákat szedtem és a véremben mérget találtak, Billy! Hát nem érted, hogy majdnem meghaltam tőlük? -Nem! Nem és nem! A kapszulák ártalmatlanok! Ha akarod, most itt ebben a pillanatban akár hármat, vagy ötöt is bekapok egyszerre! Hogy elhidd, meg is teszem! - mondta, majd elővett a zsebéből egy üveget és a tenyerébe öntött belőle öt kapszulát. Mielőtt Sarah megakadályozhatta volna, már be is kapta és a konyakot felhajtva, lenyelte. - Billy! Mit tettél? Meg akarsz halni? - sikoltott fel a nő. - Mivel győzzelek meg, hogy ezek a kapszulák veszélyesek? - Semmivel! - nevetett fel a férfi. - Minden nap kétszer annyi mennyiséget szedek be belőle, mint te és semmi
bajom nincs tőle! , - De Ray azt mondta, hogy... - Ray? Ki az a Ray? - húzta össze a szemöldökét a férfi. - Dr. Ray Bernal, aki megmentette az életemet, amikor a kórházba vitt a mentő. Neki köszönhetem, hogy most itt beszélgethetek veled! - Csak nem ő az, akibe beleszerettél? - kérdezte Billy - De igen! Miért is tagadnám? Ray orvos és tudja, mit beszél! - Ó, kis butuskám! Hát téged ennyire elvarázsolt az a doktor? Miért hiszel benne vakon? Szerintem, csak játszani akarta előtted az eszét, azért mondta, hogy a kapszula veszélyes! Hidd már el, nem mond igazat, puszta nagyképűségből meg akart ijeszteni! - Sajnálom, Billy, de én hiszek neki! A vérvizsgálat a laborban történt, nem ő végezte! - És te azt honnan tudod olyan biztosan, hogy nem ő találta ki ezt az egészet? - Miért tette volna? -Sarah! Te egy feltűnően csinos, gyönyörű nő vagy! Minden férfi képes beléd szeretni, hát nem érted? Hiába orvos, ő is csak férfi! így akart a közeledbe kerülni! Megjátszotta, hogy megmentette az életedet, aztán eljött a lakásodra, hogy meglátogasson, mert annyira aggódott érted? Vagy talán nem így volt? -De igen! - felelte Sarah és már maga sem tudta, kinek higgyen. Mi van, ha Ray tényleg csak kitalálta ezt az egész mérgezési dolgot? Lehet, hogy Billy nem is mond butaságot és Ray nem volt őszinte hozzá? Olyan hirtelen és furcsán távozott, mintha menekült volna! Visszagondolt arra a napra, amikor először ment be az edzőterembe azzal, hogy világversenyt akar nyerni. Mindent vállalt érte és már két éve csak ez lebegett a szeme előtt és most mintha nem is ő lenne, le akar mondani róla! Nem! Tényleg nem teheti meg! -Na látod? Nem szabad ilyen naivnak lenned! Kép-
zeld csak el, hány betegét csalta már így ágyba! Remélem, addig még nem jutottatok el? - kérdezte a férfi és megfogta a kezét, amely megremegett. - Nem! Még nem! - felelte és a szeme megtelt könynyel. Milyen igaza van Billy-nek! Ó egy ostoba liba, akit elvarázsolt egy széparcú orvos! Hát persze! Meg sem győződött róla, igazat mondott-e, amikor a családjáról kérdezte. Mi van, ha otthon feleség és gyerek várja? -Jól van, akkor minden rendben! Most pedig hozd szépen a táskádat és indulunk! Bevetted már a mai kapszulát? - Nem, még nem! - rázta meg a fejét a nő. - Akkor épp itt az ideje! Hol van? - A hálószobámban az asztalon! -Hozom! - ugrott fel a férfi és felszaladt a lépcsőn. Hamarosan megjelent az üveggel. - Tessék, vedd csak be szépen! Itt van a víz! - Sarah elvette a kapszulát és lenyelte, majd a táskájáért nyúlt, amelyben az edzéshez szükséges holmija volt. - Mehetünk? - kérdezte Billy. - Igen! - felelte Sarah a könnyeit befelé nyelve. Amikor bezárta az ajtót, hallotta, hogy a telefon megszólalt. Talán Ray az! - gondolta és tétova mozdulatot tett, hogy kinyissa, de a férfi megfogta a kezét. -Nem fontos a telefon, Sarah! Csak egyetlen fontos dolog van, az pedig nem más, mint a verseny! Meg kell nyerned, és meg is fogod! Sztár leszel, aztán majd odaállhatsz a doktorod elé és megmondhatod neki, hogy mit gondolsz róla! Sarah eltette a kulcsokat és nehéz szívvel indult el Billy mellett. - Gyere az én kocsimmal! Beülünk valahova ebédelni edzés után, aztán este hazahozlak! Nem szabad elhagynunk a napi két edzést, most már mindent bele kell adnod, kedvesem! Meglátod, milyen csodálatos érzés, amikor mindenki téged ünnepel! Egyszer majd hálás leszelmég
nekem azért, mert erőszakos voltam veled! - Rendben! Menjünk a te kocsiddal! Az enyémnek van valami baja. Amikor rosszul lettem és elvitt a mentő, az utcán hagytam, alaposan kifosztották. Szerelőhöz kell majd vinnem, nagyon zörög és kopog. Alig tudtam beállni vele a garázsba. - Majd én elviszem a szerelőmhöz, erre ne legyen gondod! Egyébként is a rendelkezésedre áll a kocsim éjjel és nappal, a sofőrrel együtt! - hajolt meg előtte és kinyitotta az autó ajtaját. Sarah az egész napot Billy-vel töltötte. Edzés után ebédeltek, aztán sétáltak egy nagyot, majd ismét az edzőterem. Amikor a férfi este fél nyolckor megállt a ház előtt, a nő megsimogatta a kezét. -Köszönöm, hogy mellettem vagy, Billy. Sajnálom, amiért olyan undok voltam veled, ugye, nem haragszol rám ezért? - kérdezte. -Nem! Persze, hogy nem! Már el is felejtettem, de csak akkor, ha te is elfelejted azt a doktort! Hidd el, semmi bajod nincs, csak fontoskodik az az alak! Én a világ élére juttatlak, ahova ő soha nem tudna! Mindig erre gondolj és légy erős! Küldd el, ha megkeres! Határozottan és félreérthetetlenül add tudtára, nem akarsz tőle semmit! Ha a legapróbb probléma adódna vele kapcsolatban, csak szólj nekem! -Nem akarom, hogy bármi gond legyen köztetek, Billy! Ray nagyon rendes férfi! - És én? Én talán nem vagyok az? Két éve csak neked és érted élek minden tekintetben! Igaz, hogy fülig szerelmes vagyok beléd, de tisztellek, és nem erőszakoskodom veled! Ezt el kell ismerned! -Elismerem és te is nagyon rendes vagy! - csókolta meg a férfi arcát, aztán kiszállt az autóból és egy mosolyt küldött még felé, majd eltűnt a bejárati ajtó mögött. A férfi fütyülni kezdett, olyan boldog volt, hogy majdnem kiugrott a bőréből.
Sarah azonban nem volt boldog, sokkal inkább zavart. Rossz érzés kerítette hatalmába, amikor az orvosra gondolt. Lehet, hogy mégis rosszul döntött, amikor hagyta magát meggyőzni Billy-nek? - gondolta, amint lerogyott az ágyára. Ray, amikor a kórházban megvizsgálta, semmit nem tudott róla. Előbb derült ki, hogy méreg van a szervezetében, mint az, hogy a férfi szerelmes belé, hisz soha azelőtt nem találkoztak. Nem! Billy magyarázata sántít! Ha a doktor csak el akarta volna szédíteni, nem mosta volna ki a gyomrát, meg aztán a leletek is mérgezésre utaló eredményt mutattak! Az utcán elájult, nem tudott magáról, a mentőorvosnak is látnia kellett, hogy nagy a baj, ezért is vitték be a kórházba. Érezte, hogy itt valami nincs rendben a kapszulákkal. Ma már kettőt bekapott reggeli után és kettőt ebéd után, s bizony nem érezte jól magát. Lehet, hogy csak az edzések kihagyása miatti fáradtság okozta a rosszullétet, amelyet eddig soha nem érzett ilyen nagyon, de az sem kizárt, hogy a kapszulák miatt van! -Felhívom Ray-t! - ugrott fel és a telefonhoz sietett, de aztán meggondolta magát. Nem, Billy nem adna neki olyan szert, amelytől baja esne, hisz annyira szereti. Nem okozhat neki ekkora csalódást! Tényleg két évet csak neki adott az életéből, mindenben segítette az elején, amikor nehézségei voltak, nem lehet olyan szívtelen, hogy most egyszerre csak hátat fordít neki. Arról nem is beszélve, hogy öt kapszulát nyelt le előtte és semmi baja nem lett tőle! Nem! A kapszuláktól nem lehet semmi baja! - rázta meg a fejét és elengedte a kagylót. Bement a fürdőszobába és a zuhany alá állt. Miközben megengedte a vizet, arra gondolt, hogy ha most beszélt volna az orvossal, nem lenne ereje elküldeni és ellenállni neki. Igaza van Billy-nek, ő akarta, hogy az első legyen a világon, a legjobb, tehát most nem visszakozhat! Amíg a
versenyt meg nem nyeri, nem találkozhat a férfival, de még csak telefonon sem beszélhet vele! Gyorsan megtörölközött, bebújt a takaró alá és erősen szorította a szemhéját, hogy elaludjon. Nem akart Ray-re gondolni és arra, hogy megígérte, bemegy, hogy a vérvizsgálatot megcsinálják. Végre nagy nehezen elaludt, de sokszor felriadt és amikor reggel felkelt, még soha nem látta ilyennek az ágyát. A lepedő harmonikaként gyűrődött alá, a párnája vizes volt az izzadtságtól és a hálóinge is a testére tapadt. -Mi van velem, istenem? - kérdezte, mert hirtelen szédülni kezdett. Az ágyban feküdt, még fel sem kelt, de alig bírta a végtagjait megmozdítani, olyan gyengének, fáradtnak érezte magát, azonban nem maradhatott ágyban, mennie kell az edzőterembe! Épp, amikor a táskát a vállára emelte, megszólalt a nappaliban a telefon. Sarah odaugrott és bekapcsolta a rögzítőt. -Sarah! Sarah! Drágám! Ray vagyok! Már nagyon sokszor kerestelek! Remélem, nincs semmi bajod? Kérlek, amint tudsz, hívj fel, nagyon aggódom miattad! Ma este szabad vagyok, ha te is akarod, együtt lehetünk! Várom a jelentkezésedet! Nagyon szeretlek! Sarah arcán végiggördült a könnye. - Én is szeretlek, Ray, de nem hagyhatom cserben Billyt! Amint megnyertem a versenyt, mindent megmagyarázok! Remélem, nem veszítelek el! - suttogta és gyorsan távozott. Ray egyre idegesebb lett, mivel képtelen volt elérni Sarah-t. A telefonhívásaira nem válaszolt, valahányszor üzenetet hagyott neki, hogy jelentkezzen, nem hívta vissza. Már azt sem tudta, mihez kezdjen, annyira aggódott. Igaz, hogy Sarah nem válaszolt a telefonhívásaira, ő pedig nem akart illetlenül rárontani az otthonában, de most már nem vár tovább. Két hét telt el anélkül, hogy beszéltek volna.
Megígérte, hogy bemegy hozzá a kórházba, hogy levegyék a vért és elvégezzék a megbeszélt vizsgálatokat, de nem tette. Vagy nem akarja, vagy nem teheti, mert nincs olyan állapotban! Ettől a gondolattól teljesen megőrült. - Nem! Nem várok tovább! Ha kidob, akkor tudni fogom, hányadán állunk, de amíg nem győződök meg róla a saját szememmel, hogy csak nem akar látni ez az oka a hallgatásának, addig nem nyugszom meg! - csapta le a telefont, és tenyerébe hajtotta a fejét. - Valami baj van, doktor úr? Csak nem az édesanyja beteg? - lépett mellé Lisa nővér. - Nem, nem! - hebegte zavartan. - Az anyám jól van! Egy barátomat keresem, de képtelen vagyok elérni, pedig fontos lenne vele beszélnem! - mondta kissé elvörösödve. -Doktor úr! Nem tud semmit arról a fiatal nőről? - kérdezte Lisa. -Fiatal nőről? - nézett rá Ray értetlen arcot vágva, miközben nagyon is jól tudta, hogy kire gondol a nővér. - Igen! Sarah Angel-ről beszélek, tudja, akit mérgezéssel hozott be a mentő és ön mosta ki a gyomrát! - Á! Igen, igen! Már tudom, kiről van szó! Nem, sajnos, azóta sem hallottam róla semmit! - rázta meg a fejét. - Vajon, tényleg az a kapszula okozhatta nála a mérgezést? - nézett a férfira. -Sajnos, nem tudom! Kellett volna még néhány vérvizsgálat, hogy biztos diagnózist állíthassak fel, de a hölgy nyilván nem akarta, mert szó nélkül eltűnt. Felnőtt ember, nem kényszeríthetjük semmire, csak reménykedhetünk, hogy nincs semmi baja! - Hát, ha lenne, már biztosan idejött volna! - bólogatott a nővér és mosolyogva magára hagyta az orvost. Ettől a néhány szótól dr. Bernal még nyugtalanabb lett. Mi van, ha olyan állapotba került Sarah, hogy nem tudja értesíteni?
Felugrott és járkálni kezdett az orvosi szobában. Szerencsére egyedül volt, így senki nem látta mennyire izgatott. Alig várta, hogy leteljen a munkaideje, egyenesen Sarah házához hajtott. Sajnos, a nő nem volt otthon, ezért néhány sort írt neki és az ajtó résébe dugta. Remélte, ha megtalálja, jelentkezni fog. Nyugtalanul ment haza, de nem tehetett semmit. Csak legalább azt az edzőtermet megtalálná, ahova jár, az oktatót felismerné a hangjáról, ebben biztos volt. De hol keresse? Boston elég nagy város, nem egykönnyen akadna nyomára, pláne, ha nem is egy neves edzőteremről van szó! Ebben a pillanatban átvillant az agyán, hqgy nem is rossz ötlet, ha utána néz néhány edzőteremnek. Lehet, hogy szerencséje lesz és megtalálja Sarah oktatóját. Beszélnie kell vele, ki kell derítenie, honnan vannak a kapszulák, és mi van a nővel? Azóta nem jelentkezett Sarah, amióta nála járt az az alak! Biztos, hogy köze van a dologhoz! A kezét ökölbe szorította és majdnem felrobbant a dühtől, ha arra gondolt, az a férfi tönkreteheti, talán még meg is ölheti a nőt! - Mi a baj, fiam? Mostanában olyan furcsán viselkedsz! - ölelte meg az anyja és aggódva nézett rá. - Csak nem az a nő az oka, aki... - De igen, anyám! Ő az oka! Semmit nem tudok róla, és ebbe beleőrülök! Lehet, hogy nagy veszélyben van, de tehetetlen vagyok, mert nem találom sehol. A telefonhívásaimra nem válaszol, hiába keresem a lakásán a nap bármely szakában, mindig zárt ajtókat találok. Aggódom érte, anya! Nagyon aggódom! -Nézd, fiam! Nem tudok neked semmi okosat mondani, mert nem avattál be a kapcsolatotokba. Semmit nem tudok róla. Azt sem mesélted el, milyen volt a vacsora? Nem kérdeztem, csak vártam, hogy elmeséled, de nem
tetted. Azóta is rosszkedvű vagy és levert. Ebből arra következtettem, hogy talán nem sikerült jól az az este! -Tévedsz, anyám! Csodálatos volt! Sajnos, megzavart bennünket valaki és ez mindent elrontott. - Egy másik férfi? - Igen, egy másik férfi! - Nem akarsz róla beszélni? Talán megkönnyebbülsz, ha elmondod, ami a lelkedet nyomja. Az édesanyád vagyok, bennem megbízhatsz, tudod, mennyire szeretlek! - Tudom, anyám, de egyelőre még magam sem értem, mi is történt valójában. Majd, amikor már minden tisztázva lesz, akkor elmesélem! Megígérem! - Ahogy akarod, drágám! Én itt vagyok veled, és bármikor meghallgatlak! Csak nagyon fáj látnom, hogy boldogtalan vagy, pedig én annyira szeretném, ha nem lennél szomorú. -Ne aggódj, anya! Remélem, minden hamarosan jóra fordul. - csókolta meg az arcát, aztán felment a szobájába. Másnap rossz kedvűen ment be a kórházba. Tegnap egész este próbálta hívni Sarah-t, de nem találta otthon. Amint lesz egy lélegzetnyi ideje, megint felhívja, hátha nagyobb szerencsével jár. Gyorsan átöltözött és amint az öltözőből kilépett, dr. Palmert látta meg, amint feléje igyekezett. -Jó reggelt, Ray! - Jó reggelt, dr. Palmer! - Nagyon sápadtnak látlak, csak nincs valami baj otthon? Netán az édesanyád gyengélkedik? - érdeklődött barátságosan. - Nem, köszönöm, egyikünk sem beteg, csak nem aludtam túl jól. Sokáig fent voltam az éjjel, egy szakkönyvet olvastam! - felelte a férfi. -Te igazán erre a pályára termettél, Ray! Azt gondolom, nagyon sok ilyen orvosra lenne szükség! - Köszönöm, dr. Palmer, jól esnek a szavai, de azt hiszem, minden kolléga úgy gondolja, hogy tovább kell
képeznie magát, ha helyt akar állni. Sajnos egyre újabb és újabb ismeretlen betegségek ütik fel a fejüket, s ha nem kísérjük figyelemmel a szakirodalmat, akkor tehetetlenek leszünk. - Igazad van, én magam is ezt vallom, de sajnos, hidd el nekem, nem minden kolléga gondolja így! Minden rendben van a betegeiddel? - kérdezte. -Igen! Szerencsére még eddig egyetlen egyet sem veszítettem el, s ez hihetetlen erőt ad! - Hát bizony, nagyon kevesen mondhatják el magukról ugyanezt. Sajnos, nem vagyunk mi sem istenek, és néha bizony a legjobb tudásunkkal sem segíthetünk a betegeinken. Remélem, te kivétel leszel ez alól! Persze, még nem dolgozol olyan régen, mint én! Harmincöt év a pályán, meglehetősen hosszú idő! - Az igaz, de ennyi idő alatt hatalmas tapasztalatot szerezhet az ember, amelyet nem lehet megtanulni könyvekből ! - nézett rá Ray. - Ebben is igazad van! - veregette meg a vállát a főorvos és mosolygott. - Mindenesetre, a kikapcsolódásra, a pihenésre azért mindig kell szakítani időt. Tudod, fiatalabb koromban én is csak a munkára koncentráltam, de nem megy sokáig! Nekem elhiheted, hogy megbosszulja magát, ha nem adjuk meg a testnek, ami neki jár. Mintha azt mondtad volna a múltkor, hogy nincsen barátnőd! - Igen, így van! - Ez nem helyes, de azt hiszem, ezt már mondtam, amikor beszélgettünk. Legalább mozogsz eleget? - Hát... nem mondhatnám! - rázta meg a fejét Ray. - Pedig nagyon fontos, hidd el! Én amikor csak tehetem, futok, kocogok! Nem fogod elhinni, milyen könnyen köthet ismeretséget az ember, futás közben! Rengeteg fiatal lánnyal találkozhatsz és a testedzés remek téma az ismerkedéshez! Ajánlom figyelmedbe! - mondta és távozott. Ray elgondolkozott azon, amit a főorvos mondott. Igen! Mi van, ha találkozik valakivel, aki épp abba az edző-
terembe jár, ahova Sarah? Egészen felvillanyozódott és elhatározta, hogy ezen túl minden hajnalban, vagy vacsora után futni fog, ahogy a szabadideje engedi. Bement az orvosiba, de túl sokan voltak, így onnan nem telefonálhat, a mobilját pedig nem szívesen használja a kórházban. Mivel azonban nem látott más lehetőséget, visszament az öltözőbe és az ablakhoz lépett. Gyorsan tárcsázta a nő telefonszámát és várt. Sajnos, hiába! Sarah nem vette fel! Az orvos olyan ideges volt, hogy legszívesebben azonnal elrohant volna a lakására, bár biztos volt benne, nem találná otthon. Talán teljesen bolond, amiért ennyire aggódik miatta, miközben lehet, hogy épp annak a férfinak a karjaiba simul és boldog! Lehet, hogy rajta nevetnek! Mi van, ha Sarah kineveti, amiért olyan bugyután elrohant, ahelyett, hogy kihasználta volna az alkalmat? De mit tud róla ez a nő? Nem is sejti, milyen fontos lett a számára, hogy mindenre képes lenne érte! Dühösen lépett ki a folyosóra és elindult, hogy végiglátogassa a betegeit. Ha másban nem, a munkájában eddig még mindig megnyugvásra talált. - Jó reggelt, Ray! - lépett mellé dr. Tom Hook. - Nincs valami jó hangulatban, csak nem kapott valami rossz hírt? - kérdezte és ráemelte a tekintetét. - Nem vagyok jó hangulatban ez igaz, de magam sem tudom az okát. Tulajdonképpen semmi bajom, mégis olyan kedvetlen vagyok! - felelte. -Ray! Emlékszik még, hogy miről beszélgettünk? -Mire gondol? - Hát arra, hogy beülünk valahová, és egy jót csevegünk! Nekem már nagyon hiányzik, hogy beszélgessek egy baráttal! Mi lenne, ha ma munka után... - Sajnálom, de ma nem jó! - vágott a szavába ingerülten Ray. - Tudja, az anyám vendégeket vár és igyekeznem
kell haza. Remélem, megért és nem neheztel ezért rám, kolléga? -Dehogy! Szó sincs róla! Csak szóljon, amikor ráér! Arra gondoltam, elmehetnénk egyszer egy kondi terembe is! Tudok egy jó helyet, ahol a mozgás után megihatnánk valamit. Kellemes kis bárt is üzemeltetnek! Ha látná, micsoda nők járnak oda! - sóhajtott fel keserűen. - Hol van ez a konditerem? - kérdezte Ray felkapva a fejét. - A One Hundred Plazán, egy toronyház szomszédságában. Már nem emlékszem az irodaház nevére, de könnyen meg lehet találni! -Remek! Megígérem, hogy hamarosan ellátogatunk oda! Nekem sem ártana egy kis testmozgás! - mondta az orvos és gyorsan elsietett. Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Amint elhagyta a kórház épületét, beült a kocsijába és a One Hundred Plazá-ra hajtott. Talált egy parkolót, ahova beállt, aztán körülnézett. Nem kellet sokáig bámészkodnia, szembeötlő volt a toronyház, amely kirítt a környezetéből. Isten tudja, hány emeletes lehetett, de a legmagasabb volt a környéken. Ray elindult és hamarosan rá is bukkant a kondicionáló teremre. Vett egy mély levegőt és belépett. A recepciónál egy alaposan kigyúrt testű férfi fogadta. - Jó napot, uram! Mit parancsol? Javasolhatom, hogy... - Kérem, elnézést! - szakította félbe az orvos. - Csak keresek valakit! Nem tudom, hogy jó helyen járok-e, de talán tud nekem segíteni! - Árulja el, kit keres, akkor én is megmondom, hogy tudok-e segíteni! - nézett rá a férfi kissé gyanakvó tekintettel. - Sajnos, a vezetéknevét nem tudom, csak annyit, hogy oktató és Billy-nek hívják. Aerobic edzőként dolgozik, és a barátnőmet szeretném beíratni hozzá, aki egy kis súlyfölösleggel rendelkezik. Mivel hallottam, hogy ez a Billy
nagyon jó a szakmában, gondoltam megkeresem, hátha tud segíteni. Nos, iránta érdeklődnék, hogy nem hallott-e róla? Tudom, hogy ez kondicionáló terem, de talán ismerősen cseng ennek a Billy-nek a neve a mozgással és testépítéssel foglalkozó szakemberek körében. A férfi, gondolkozás nélkül rávágta. - Maga biztosan Billy Lamb után érdeklődik. Ő valóban ismert és híres, de ha jól tudom, most nagyon komoly munkája van. Egy lányból akar aerobic bajnokot csinálni. Úgy hallottam, nem vállal egyelőre mást. - Igen, azt hiszem, ő lesz az! Meg tudná mondani, hol találom? Talán rá tudnám beszélni, hogy legyen a segítségünkre. A barátnőm lassan depressziós lesz a kövérsége miatt, s ezt nem nézhetem tétlenül. Beszélek az edzővel, ki tudja, még az is lehet, hogy megesik rajtunk a szíve? - mondta és maga sem hitte el, hogy úgy hazudik, akár könyvből olvasná. -Egy pillanat! - hajolt a pult alá a férfi, majd egy papírlapot vett elő és felírta az edzőterem címét. - Hálásan köszönöm a kedvesem nevében is! - mondta Ray, miután átvette a papírt. - Nagyon szívesen! Egyébként, ha megenged egy megjegyzést! - Igen? - fordult vissza az orvos. - Magának sem ártana néhányszor eljönni hozzánk! Az alakján nagyon sokat lehetne javítani, elég vékony! Nem gondolt még rá, hogy ilyen arccal akár a legelőkelőbb bárokban is felléphetne bármelyik show műsorban? Még soha nem láttam ilyen tökéletesen szép férfiarcot! - Köszönöm, lehet, hogy meggondolom, és hamarosan eljövök egy barátommal! Már fontolgattuk, csak még nem szántuk el magunkat. -Akkor ne késlekedjenek! Tessék, itt a névjegyem! Hívjon fel és megbeszélhetjük a részleteket! - Rendben! - vette át Ray és a kezével intve búcsúzott. Már az ajtójánál járt, amikor meghallotta a férfi hangját,
amint magában motyogott, valami olyasmit, hogy "kár, hogy nem a pasikat kedveled!" Amilyen gyorsan csak tudott, a kocsihoz sietett, majd elindult, hogy felkeresse az edzőtermet. Csupán néhány métert mehetett, amikor megszólalt a mobilja. - Tessék! - szólt bele. -Ray! Fiam! Nem érzem jól magam! Örülök, hogy elértelek! Mikor tudsz hazajönni? - hallotta meg az anyja remegő-sírós hangját. - Már úton vagyok, anya! Kérlek, feküdj le és nyugodj meg. Mindjárt otthon leszek! - mondta és sávot váltott. Sajnos Billy-t most nem keresheti fel, első' az anyja! Be sem állt a garázsba, az udvarban hagyta az autót, rohant be a házba, - Itt vagyok, anya! Jövök már! - kiáltotta el magát, miközben a táskáját a kezében tartva a lépcső' felé sietett. - Ray! A nappaliban vagyok! - hallotta meg az anyja hangját. Megfordult és beszaladt hozzá. - Mi történt veled? Hol fáj? - kérdezte és aggódva letérdelt a kanapén fekvő asszonyhoz. - Nem tudom, egyszer csak úgy éreztem, mintha nem is lennék, majd elsötétült előttem minden és csak az asztal lábát láttam, felfelé semmit. - Jól van, nyugodj meg, leesett a vérnyomásod! Semmi baj! - fogta meg a két lábát és felemelte a kanapé támlájára, a fejét pedig lelógatta. - Maradj így egy pár percig, aztán megmérem a vérnyomásodat. - mondta és leült mellé. Az asszony néhány perc múlva sokkal jobban lett. - A vérnyomásod tökéletes, anya! Jól rám ijesztettél, azt hiszem, átmentem egy piros lámpán! - simogatta meg kedvesen az anyja arcát. -Bocsáss meg, amiért megijesztettelek, igazán nem akartam, de annyira megrémültem. Még soha nem történt velem ilyen!
- Anya! Bármikor hívj, a legkisebb rosszullét esetén is. Már megbeszéltük! Szerencsére épp hazafelé igyekeztem, így nem kell aggódnod, nem zavartál meg a munkában. - Ugye, nem mész el sehová ma este? - kérdezte az asszony, még mindig sápadt volt egy kissé. -De igen, anya! El kell mennem, ám nem maradok sokáig. Talán egy-két órát leszek távol. Megígérem, hogy nagyon sietek. Egy betegemet kell meglátogatnom otthon. - hazudott, immáron másodszor, rövid időn belül, s ettől nagyon rosszul érezte magát. Gyűlölte a hazugságot, de most mégsem mondhat el semmit az anyjának! - Mi lenne, ha veled mennék? Majd a kocsiban megvárlak! - ajánlotta az anyja. -Nem, anya! Itthon maradsz és pihensz! Nézheted a televíziót, amíg megjövök. Legjobb, ha most nyugton maradsz! Majd felhívlak, hogy tudjam, minden rendben van-e? - Ha így gondolod, akkor nem ellenkezem. Egy kicsit reszketnek a lábaim! - próbált meg felállni, de a férfi visszaültette. - Mindent idehozok neked, amire szükséged van. Kérlek, ne ugrálj, pihenj! Semmi probléma nem lesz, a vérnyomásod visszaállt, csak egy kis időre van szükség, hogy megnyugodj! - mondta Ray, és közelebb húzta az asztalt a kanapéhoz. Párnát tett az anyja hátához, majd egy tálcán behozott egy bögre kávét és gyümölcsöt. - Köszönöm, fiam! Te olyan jó vagy hozzám! - Mert az édesanyám vagy és nagyon szeretlek! Egyébként csak megpróbálom viszonozni, amit nekem adtál. Amióta csak az eszemet tudom, jót és szépet kaptam tőled, te vagy a legfontosabb számomra a világon! - csókolta meg a homlokát, aztán elsietett. Szerencsére az anyjának nincs nagy baja, erre a rövid időre magára hagyhatja! - gondolta és a zsebébe nyúlva elővette a papírt, amelyen az edzőterem címe állt. Idegesen parkolt le az épület közelében és az ajtóhoz
ment. Az edzőterem egy lakóház első emeletén volt. A kaputelefonon nagy betűkkel ki volt írva: Bijl Lamb mesteredző. A férfi megnyomta a csengőt, de senki nem válaszolt. Szerencsére valaki épp kijött a kapun, így be tudott menni. Felszaladt az első emeletre és becsengetett az ajtón, amelyen Billy neve állt. Minden bizonnyal itt lakik, vagy talán bérli a helyiséget! - gondolta, miközben egyre idegesebb lett, mert odabent semmi mozgást nem észlelt. - Nincsenek itt, úgy látszik, a délutáni edzés elmarad! - szólalt meg mögötte egy idősebb hölgy. A szomszédos lakás ajtajában állt. - Köszönöm! - felelte az orvos, aztán bosszúsan távozott. Most már addig nem megy haza, amíg meg nem tudja, mi van Sarah-val? Beült az autóba és a nő lakásához hajtott. 3. Sarah a délutáni edzést kihagyta, mert nem érezte jól magát. - Nem akarod, hogy bemenjek, és itt maradjak veled? - kérdezte Billy, amint kisegítette a nőt a kocsiból a háza előtt. -Semmi szükség rá, Billy! Köszönöm, hogy aggódsz értem, de nincs miért! Hidd el, csak fáradt vagyok! Holnapra rendben leszek! - Jól van, de kérlek, ígérd meg, ha bármi van, azonnal felhívsz! - csókolta meg a homlokát a férfi. -Megígérem! - mosolygott rá Sarah, aztán bement a házba. Hallotta, amint a férfi, szokásához híven, hangos fékcsikorgások közepette elszáguldott. Ledobta a táskáját a földre és a konyhába ment. Kiemelte a narancslevet a hűtőből és töltött egy pohárba. Amikor a szájához emelte, furcsának találta az ízét. Meg-
nézte a poharat, s majdnem elájult. A narancsital egészen vörös volt. - Mi ez? Mi történik velem? - kérdezte, de akkor már érezte, hogy a szájába folyik valami nedves forróság. Odanyúlt, és amikor elvette a kezét, véres volt. Szédelegve a konyha melletti aprócska fürdőszobába ment és megkapaszkodott a mosdó szélében, miközben a tükörbe nézett. Az orrából folyt a vér, de egyre erősebben, s lassan a fehér mosdó vörös színű lett. - Istenem! Mi ez? Mi van velem? Miért vérzik az orrom? - hebegte, majd egy törölközőt tartott az arca elé. A lábai remegni kezdtek, egyre homályosabban látott, míg végül a földre rogyva ájultan elterült. Ray épp ekkor érkezett a ház elé. Kiszállt a kocsiból és a bejárati ajtóhoz sietett. Megnyomta a csengőt, s miközben várt, körül nézett. Elhatározta, ha nem találja itthon most sem Sarah-t, átmegy a szomszédasszonyhoz, talán ő tud valamilyen információval szolgálni a lány holléte felől. Bentről semmi mozgást nem hallott, ezért megindult visszafelé. Amint kilépett az utcára, meghallotta az idős asszony hangját, aki hadonászva integetett felé. -Asszonyom! Épp önhöz indultam, hogy megkérdezzem, nem tudja-e, hol lehet Sarah Angel? Már egy ideje nem tudom elérni sem telefonon, sem itthon. - Pedig most jött meg néhány perccel maga előtt, uram! Láttam, amint az a bizonyos férfi hazahozta, majd elhajtott. Sarah pedig bement a házba! Odabent kell lennie! - Ez biztos? Jól látta, asszonyom? - kérdezte Ray. -Igen! Jól! Biztos, hogy bent van a házban! - bólogatott sűrűn pislogva. - Köszönöm, akkor megint megpróbálkozom. Lehet, hogy épp a zuhany alatt állt és nem hallotta meg a csengetést! - mondta és gyorsan visszament a bejárati ajtóhoz. Megint megnyomta a csengőt jó hosszan, de hiába vára-
kozott, Sarah csak nem nyitott ajtót. -Ezt nem hiszem! Ha egyszer itthon van, miért nem enged be? - mormogta félhangosan, majd megfogta a kilincset és lenyomta. Legnagyobb megdöbbenésére, az ajtó nem volt bezárva. -Sarah! Sarah! Itthon vagy, kedvesem? - kiáltotta el magát, s amikor meglátta a táskát a földön, tudta, hogy az idős asszony igazat mondott. Elindult felfelé a lépcsőn, s közben oldalra pillantott. Épp belátott a fürdőszobába, melynek ajtaja nyitva volt. Először nem is nagyon figyelt oda, annyira igyekezett felfelé, de aztán hirtelen megtorpant. Mintha Sarah cipőjének talpát látta volna. Visszalépett két lépcsőfokot, hogy jobban beláthasson, s ekkor már megpillantotta a nő lábait is, amint a földön feküdt és a vércseppeket a földön. Az orvos szíve a torkába ugrott, szinte két lépéssel ott termett mellette. Letérdelt és két ujját a nyaki ütőerére nyomta, aztán gyorsan hasra fordította a nőt, akinek az arca egy kisebb vértócsában feküdt. - Hála istennek, még él és nem fulladt meg! Milyen szerencse, hogy nem hanyatt esett! - sóhajtott fel remegő hangon, aztán előkapta mobilját és a mentőket riasztotta. Ezután alaposabban megvizsgálta a nőt, majd keresett vattát és tampont készített, hogy az orrvérzést csillapítsa. Már így is elég nagy volt a vérvesztesége. Amikor a mentő megérkezett, néhány szóban elmondta, hogy mi történt, s amíg a mentőorvos megvizsgálta és ellátta, Sarah táskájához ment. Az oldalzsebéből kiemelte a kapszulás üveget és magához vette. - Kérem, kolléga! Szeretném, ha a hölgyet a Bostoni Központi Kórházba vinnék, mivel ott dolgozom és ő a betegem. - lépett a mentőorvos mellé. - Rendben! - felelte a férfi és intett, hogy vigyék a beteget a mentőhöz. Ray otthagyta a kocsiját Sarah háza előtt és beült mellé,
két keze közé fogva a nő vékonyka ujjait. Mire beértek, a kórházba, Sarah magához tért. - Hol vagyok? - nyitotta ki a szemét és megfogta az orvos kezét. - Ray! Mi történt velem? Hogy kerülsz te ide? - kérdezte és láthatóan zavartan nézett rá. -Egy mentőautóban vagy, szívem! Mindjárt beérünk a kórházba! Ne aggódj, semmi baj, vérzett az orrod, valószínűleg megijedtél és elájultál. Tudod, ilyenkor leesik a vérnyomás és bekövetkezik az eszméletvesztés. Szerencsére épp akkor értem oda hozzád, s mivel az ajtó nyitva volt, könnyen bementem. A földszinten a fürdőszobában feküdtél a földön. Hívtam a mentőket, mindjárt bent leszünk a kórházban! - De miért? Egy orrvérzés miatt nem kellett volna a mentőket hívnod, pláne nem kórházba vinned! - méltatlankodott Sarah, miközben kezével az orrához nyúlt, melyet hatalmasnak érzett a benne lévő tampontól. Érezte, hogy még mindig szivárog a torkán lefelé a vér. - Nézd, kedvesem! Megbeszéltük, hogy bejössz hozzám egy vérvételre, de nem tetted. Most nem akarok vitatkozni, vagy szemrehányást tenni neked, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, most csak egy dolog fontos, hogy mielőbb megtudjuk, mi okozta ezt az erős orrvérzést. Nyugodj meg, melletted leszek mindvégig! - Ó, Ray! Te vagy az én mentőangyalom! Már látom, hogy butaság volt nem bíznom benned! - sóhajtott fel a nő könnyes szemmel. - Nem bíztál bennem? De miért? - kérdezte az orvos. - Billy azt mondta, hogy... de nem, inkább nem akarok erről beszélni. Nagyon szégyellem magam, amiért hallgattam rá! A mentő megállt, s Sarah hamarosan a kezelőben feküdt az asztalon. Nemcsak a ruhája és az arca, de még a haja is össze volt ragadva a vértől. Ray már köpenyben állt mellette és megvárta, amíg egy
nővér levette a vért a karjából. - Sürgősen kérem a laborvizsgálatot! Amint kész van, azonnal hozzák ide! - mondta, majd Sarah mellé lépett. - Hogy érzed magad? - kérdezte. -Jól. Semmi bajom! Egy kicsit gyenge vagyok, de egyébként minden rendben. Akár haza is vihetnél, Ray! - Arról szó sem lehet, Sarah! Most itt maradsz, amíg a vizsgálatokat be nem fejezem. Kérlek, ígérd meg, hogy nem szöksz el! - Jól van, megígérem! Most mi lesz velem? - nézett szét a szobában. - Mindjárt átvisznek egy kórterembe, ahol lemossák rólad a vért, kapsz tiszta hálóinget, aztán elvégzünk néhány műszeres vizsgálatot is. Sajnálom, de ebből nem engedek! - emelte fel a hangját, amikor Sarah tiltakozva szólásra nyitotta a száját. - Rendben! Megadom magam, hisz végül is az én érdekem, hogy megtudjuk, mi is okozta ezt az orrvérzést. Nekem még soha életemben nem vérzett az orrom! - mondta. -Ezt akartam hallani! Örülök, hogy nem ellenkezel. - fogta meg a kezét a férfi és megcsókolta. Hamarosan átvitték a kórterembe, Ray ezt az időt használta ki, hogy felhívja az anyját. Csak most jutott eszébe, hogy már több mint öt órája eljött otthonról. Szegény, azt sem tudja, mi van vele. - Anya? Kérlek, bocsáss meg, hogy csak most hívlak, de közbejött egy baleset. - Ó istenem! Ne! Ugye jól vagy? Kisfiam! - sírta el magát az anyja. -Nem! Nem velem történt, mint orvos volt rám szükség! Itt vagyok bent a kórházban, ide hozták a beteget. Semmi bajom, inkább azt mondd meg, te hogy érzed magad? - kérdezte. - Jól vagyok, ne nyugtalankodj miattam. Már lefeküdtem, és az ágyból beszélek. - Okosan tetted. Sajnálom, de még nem mehetek haza,
anya! Meg kell értened, a beteg mellett a helyem, de amint elszabadulok, azonnal megyek. - Maradj csak, fiam, ott nagyobb szükség van rád! - felelte az asszony. -Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, anyám! Megnyugtattál, hogy jól vagy, de kérlek, bármit érzel, azonnal hívj fel! A mobilom be lesz kapcsolva, azon mindig elérsz! -Jól van, Ray, jól van! Örülök, hogy neked nem esett bajod! Nagyon álmos vagyok, ne félj, nem lesz semmi baj! Reggelig fel sem ébredek, miattam ne nyugtalankodj! - Szeretlek anya! - tette le a telefont és bement Sarah szobájába. A nőt már megmosdatták és átöltöztették. Láthatóan sokkal jobban érezte magát. - Sarah! Drágám! Annyira megijesztettél! Kérlek, emlékezz vissza, mi történt veled? - fogta meg a kezét. - A délutáni edzést kihagytam, s amint hazaértem, bementem a konyhába, iszonyú szomjúság gyötört. Töltöttem egy pohár narancslevet és ittam belőle, de különös ízűnek találtam. Amikor elvettem a számtól, alig akartam elhinni, hogy a pohárban lévő ital vörös. Akkor még nem tudtam, hogy mitől, csak amikor már a számban is vér volt, akkor döbbentem rá, hogy az orrom vérzik. Beszaladtam a fürdőszobába, aztán a többire nem emlékszem! - Hála istennek, időben érkeztem! Tudod, hányszor kerestelek telefonon és személyesen is? Miért nem hívtál viszsza, édesem? Megbántottalak talán valamivel? - csókolta meg a kezét. - Nem! Nem bántottál meg semmivel, Ray! Te nagyon is rendes ember vagy, én vagyok egy eszement nő! - Ezt meg miért mondod? - Billy telebeszélte a fejem. Azt mondta, biztosan családod, feleséged és gyermeked van, csak az ágyba akartál vinni, azért hitetted el velem, hogy a kapszula ártalmas. Szerinte nem kellett volna a gyomromat sem kimosni! - Sarah! Az ég szerelmére, csak nem feltételezed rólam,
hogy hazudok neked? Orvos vagyok és arra esküdtem fel, hogy meggyógyítom a rászorulókat, nem pedig arra, hogy ártsak nekik! Mondd, hogyan hihettél ennek az embernek? A gyomormosás komoly dolog, azzal nem játszunk! Csak akkor alkalmazzuk, ha nincs más megoldás a beteg életének megmentésére! - Hát ennyire komoly volt az állapotom? -Igen! Ennyire! A hányásból vett minta és a vérvétel alapján egyértelmű, hogy mérgezésed volt! Mivel azt mondtad, semmilyen gyógyszert nem szedsz, csakis a kapszulák okozhatták. - Billy azt mondta, biztosan elcserélted a vért a laborban valakiével, akinek tényleg mérgezése volt! -És te elhitted neki? Sarah! Soha nem tennék ilyet senkivel sem, de lehetőség se lenne rá! - Tudom, tudom, és már nagyon szégyellem magam, amiért bedőltem a szövegének, de olyan dolgokat mondott, amelyek elbizonytalanítottak. - Miben bizonytalanodtál el? - Amikor visszamentem a szobába Billy távozása után, te azonnal elmentél. Hiába kértelek, hogy feküdjünk vissza, nem akartad. Arra gondoltam, talán tényleg vár otthon valaki és emiatt rohantál el, mert bánt a lelkiismereted. -Sarah! Már mondtam neked, az édesanyámmal élek együtt. Csak ketten vagyunk, senkim nincs! Még soha nem éreztem ilyen mélyen senki iránt. Te vagy az első, aki igazán érdekel. Kérlek, higgy nekem! Soha nem lennék képes becsapni téged. - De akkor miért rohantál el olyan hirtelen? -Mert megijedtem, Sarah! Minden túl gyorsan történt. Alig ismertük meg egymást és máris az ágyban kötöttünk ki. Azt hittem, ha majd másnap felkelsz, gyűlölni fogsz, amiért lerohantalak. - mondta és maga sem hitte, hogy ilyen folyékonyan hazudik. De mégsem mondhatta el az igazságot, hogy nem tudta volna kielégíteni! -Ó, hogy én milyen szamár vagyok! Istenem, Ray! Annyira szeretlek! - sírta el magát a nő. Kövér könny-
cseppek folytak végig sápadt arcán. A nővér jött és infúziós állványt tett az ágya mellé, majd egy nagy tasak vért akasztott rá. - Nem szeretném, ha vért adnának nekem, Ray! - szólalt meg rémülten Sarah. - Pedig ezt nem kerülheted el, kedvesem. Gondolj csak bele, milyen sok vért veszítettél, amit pótolnunk kell, hogy mielőbb megerősödj! - Értem! Csak tudod, annyira félek a fertőzésektől. - Nem kell félned, a véradó gondos vizsgálaton esett át, arról nem is beszélve, hogy a vért is különös eljárással ellenőrzik. Ki van zárva, hogy bármi gond legyen belőle! Nyugodj meg, kérlek! - Itt maradsz velem, amíg lefolyik? - kérdezte Sarah. - Hát persze! Egész éjjel el sem mozdulok mellőled! - De holnap dolgoznod kell, Ray! - Tudom, de átvállalom az ügyeletet, így összekötöm a kellemest a hasznossal! - mondta mosolyogva. -Akkor jó! - nyugodott meg a nő és hagyta, hogy a nővér megszúrja a vénáját. Mire a vér lefolyt, Sarah elaludt. Ray csendben elhagyta a szobát. -Jött valami a laborból? Sürgősségivel kértem a vizsgálatot! - kérdezte Lisa nővért, aki helyettesítés miatt szintén éjszakás volt. - Igen, azt hiszem, választ ad néhány dologra, de semmi biztatót nem mutatnak! - mondta és a zsebébe nyúlt. - Épp az imént kaptam kézhez, épp csak átfutottam. - mondta és átadta. Az orvos megnézte a leletet, és az arca elkomorult. -Ettől féltem! - Leukémia, ugye? - kérdezte Lisa. - Igen, minden valószínűség szerint. Már akkor gyanakodtam, amikor először behozta a mentő, túl magas volt a fehérvérsejt száma, s ha nem szökik meg, már sokkal többet tudnánk. Most az a kérdés, milyen stádiumban van?
- nézett a nővérre. - Igen, talán még nem késő! Bocsásson meg, doktor úr, de megyek, mert vizitelni fogunk, már végeznünk kellett volna. - Akkor induljunk! - mondta Ray. - Ön is jönni akar? - kérdezte a nővér. - Igen, mivel én vagyok ma az ügyeletes! -Az nem lehet, ha jól tudom, ma... - Rosszul tudja, kedvesem! Átvettem az éjszakai műszakot, hogy Sarah Angel mellett lehessek. Most nem szabad megszöknie, szemmel fogom tartani, az ő érdekében! - Jó, akkor szólok dr. Hook-nak is, tudja, ma éjjel ő is itt van! - vágott egy fintort a nővér és távozott. Miután végeztek a vizittel, Ray lement a laborba és elővette a kapszulás üveget, amit a nő táskájából emelt ki. Ez épp olyan volt, mint az előző, amelyet a múltkor megvizsgált. Ám amikor az eredményt a kezében tartotta, nem akart hinni a szemének: méreganyagot tartalmazott! - Ez meg, hogy lehet? Épp olyan, mint a másik, amelyben nem találtam semmiféle méregre utaló nyomot, ebből pedig egyértelműen kimutatható. Olyan ideges lett, hogy elejtette a kezéből az üveget, és a kapszulák szétszóródtak belőle. Lehajolt és összeszedte, majd megismételte a vizsgálatot, de az eredmény nem változott. - Sarah nagy bajban van! - mondta félhangosan és felsietett hozzá a kórterembe. Egész éjjel mellette maradt, s amikor reggel a nővér bejött, hogy megmérje a lázát a betegnek, dr. Bernal az ágyra hajolva aludt. -Dr. Bernal! Dr. Bernal! Kérem, ébredjen fel! - fogta meg a fiatal nővér a vállát. Ray felugrott, azt sem tudta, hol van, olyan mélyen aludt. - Mi történt? - kérdezte. - Semmi, meg akarom mérni a beteg lázát. Csak nem itt töltötte az éjszakát, doktor úr? - kérdezte.
- Nem, nem, csak amikor bejöttem, nem találtam jónak a beteg állapotát, ezért maradtam egy ideig, de úgy látszik elnyomott az álom. Hiába én is csak ember vagyok! -Ez így igaz! Azt hiszem, jót tenne önnek egy kávé! Mindjárt hozom is! -Ne! Köszönöm, most nem kérek! Előbb megnézem a beteget! Utána majd megmérheti a lázát! - Rendben, addig átmegyek a másik kórterembe! - felelte a nővér és távozott. Ray megfogta Sarah kezét, mire a nő kinyitotta a szemét. - Hogy érzed magad, kedvesem? - hajolt fölé és megcsókolta a homlokát. - Jól, csak nagyon gyenge vagyok! Mintha mázsás súlyokat emelgettem volna! Hiába pihenek az ágyban, mégis érzem ezt a szörnyű fáradtságot. - Igen, a sok vérveszteség miatt van, de hamarosan rendbe' jössz. Most megvizsgállak, aztán átadlak a nővéreknek. - Már mész haza? - nézett rá rémülten Sarah. - Nem, még nem! Csak dolgom van, tudod, az éjszakai ügyelettel némi adminisztrációs munka is együtt jár. Kérlek, fogadj szót a nővéreknek, amint tudok, visszajövök! - Rendben! - felelte a nő csillogó szemmel. Az orvos már az ajtónál járt, amikor hirtelen megállt. - Sarah! Vettél be a kapszulákból, amióta nem találkoztunk? - kérdezte. - Igen, sajnálom! - fordította el a nő az arcát. - Tudom, hogy megígértem neked, hogy nem szedem, de Billy... - Hol találom meg ezt a Billy-t? - kérdezte Ray. - Miért? Csak nem akartok összeverekedni? - nézett rá a nő rémülten. - Billy nagyon kisportolt és erős, Ray! Nem akarom, hogy bajod essen! Inkább, hagyd a fenébe! Majd én... - Nem, Sarah! Kérlek, nyugodj meg! Nem azért megyek hozzá, hogy verekedjek vele, hanem azért, hogy beszéljünk! - Miről? -A kapszulákról!
- Ezért nem kell odamenned, megígérem, de most tényleg, hogy soha többé nem veszek be belőle egyet sem! Nem akarom, hogy odamenj Billy-hez, mert szeretném eltitkolni, hogy hol vagyok! Kérlek, Ray! Ne akarj Billy-vel beszélni! Ugye, megígéred, hogy nem keresed meg semmiképp, mert rögtön ide rohanna, és ez nem lenne jó senkinek! - Jól van, pihenj, drágám! Majd jövök, ahogy végeztem! - küldött egy csókot felé az orvos és kiment a szobából. Sarah tudta, hogy nagy hibát követett el, amikor hallgatott az oktatójára, de szerencsére Ray nem haragudott meg rá, amiért nem válaszolt a telefonjaira. Elhatározta, amint elég ereje lesz, leszámol végleg a férfival. Most végképp és határozottan megmondja neki, soha többé nem megy le az edzőterembe, és nem szed be egyetlen kapszulát sem. A nővér visszajött és megmérte a lázát, s mivel csak hőemelkedése volt, segített neki a fürdőbe menni, megmosakodni, közben tájékoztatta, hogy több vizsgálaton vesz részt ma reggel és megkérte, hogy ne egyen és ne igyon semmit. Sarah ettől a kis mozgástól is, amíg megmosakodott és visszafeküdt az ágyba, teljesen kimerült. Még soha nem érezte ilyen gyengének magát. Lehunyta a szemét és hamarosan elszunnyadt. Két nővér jött érte tolókocsival, hogy vizsgálatra vigyék, de mivel látták, hogy elaludt, tétován megálltak. -Mary! Mit gondolsz, mi van dr. Bernal és a betege között? - kérdezte a vörös hajú nővér halkan. - Ezek szerint, te is észrevetted, hogy milyen figyelmet fordít a doktor erre a nőre? - nézett rá Mary nővér. -Nos, csak abból gondoltam, hogy fontos lehet neki, mert, amikor bejöttem, hogy megmérjem a lázát, az ágyára borulva aludt! És bár lejárt a munkaideje, még mindig itt van! Úgy látszik, nem akarja magára hagyni a betegét egyetlen pillanatra sem!
- Nahát! Ez bizony több lehet orvosi aggódásnál, az biztos! Nem is csodálkozom, ha belezúgott dr. Bernal, hisz ez a nő tényleg egy bombázó! - Az igaz, bár meg kell adni, még soha nem láttam a doktort egyetlen nővel sem. Úgy tudom, az édesanyjával él, nincs barátnője. - Honnan tudod? - kérdezte Mary. -Hát, kinyomoztam! - felelte a vörös hajú nővér és kuncogni kezdtek. - Tudod, azért az is lehet, hogy csak valóban aggódik a nőért, amin nem is csodálkozom, hisz szerintem halálra van ítélve. - Miért? Mi van vele? Te tudod? - Igen! Az imént hallottam a nővérszobában! - Akkor mondd már, mi a baja? - sürgette Mary. -Leukémiás! - felelte a vörös hajú, aztán gyorsan elhallgattak, mert Sarah megmozdult az ágyon, majd kinyitotta a szemét és felült. -Jó reggelt! Indulnunk kell! Ugye nem evett semmit? - kérdezte a vörös hajú nővér és szánakozó tekintettel nézett rá. -Nem! Persze, hogy nem! Bocsássanak meg, amiért elaludtam. Miért nem ébresztettek fel? - Nem akartuk megzavarni, olyan jól aludt! -Egyáltalán nem aludtam jól! Szörnyű álmom volt, nem is akarok róla beszélni! Inkább menjünk, hogy mielőbb túl legyünk a vizsgálaton! A két nővér segítségével beült a tolókocsiba és elhagyták a kórtermet. Ray a telefont tartotta a kezében. Megkérdezte a tudakozótól Billy Lamb lakáscímét, telefonszámát, és azonnal hívta. A telefon kicsöngött, de a férfi nem vette fel. Az orvos mérgesen csapta le a kagylót és elhatározta, az első útja hozzá vezet. Addig nem nyugszik, amíg nem beszél vele! Meg kell tudnia, honnan van, és mi ez az anyag, amelyet Sarah-nak adott. Nagyon idegesítette, hogy bár kinézetre
ugyanolyan ez a kapszula is, mint amelyet előzőleg megvizsgált, s amelyik nem tartalmazott mérget, mégsem ugyanaz! Ha valaki, hát ez a Billy Lamb megadhatja a választ arra, amire olyan kíváncsi. Remélte, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnia, de természetesen, ha ez az ára, ettől sem riad vissza. Sarah élete a tét, mindenáron ki kell derítenie, mi történik a nő körül, mert érezte, Billy-nél van a megoldás kulcsa! Gondterhelten lépett ki a folyosóra, szinte beleütközött dr. Palmer-be. - Ray! Mostanában olyan más vagy, mint eddig! Mintha bántana valami! Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, amiben tudok, segítek, ha szükséges! - fogta meg a férfi vállát. - Köszönöm, de csak a napi problémák aggasztanak. - A munkáddal kapcsolatban van valami gond? - Nem! Az egyik betegem állapota okoz némi fejfájást, de remélem, meg tudom oldani! - Melyik beteged? - Az ötös kórteremben fekvő Sarah Angel-é! - Á! Igen, láttam a leleteit, s bizony súlyos az állapota. Sajnos, a leukémia komoly betegség, nagyon nehezen gyógyítható, hiába fejlődik az orvostudomány. És nagyon sok függ a páciens szervezetétől is, hogy miképp reagál a gyógyszerekre, a terápiás kezelésekre. - Lehet, hogy mégsem leukémia! - nézett rá Ray reménykedve. - Minden jel szerint az, kedves kolléga! Mint mondtam, épp az imént néztem végig valamennyi leletét, semmi kétségem, hogy vérrákja van! Ray arca elsápadt és a homlokára verejtékcseppek ültek ki. -Nem kell ennyire mellre szívnod, Ray! Tudnunk kell kezelni az ilyen eseteket magunkban, hisz halandók vagyunk és nem minden betegséget sikerül meggyógyítanunk! Tisztában vagyok vele, hogy arra törekszel, soha,
egyetlen betegedet se veszítsd el, de... - Kérem, dr. Palmer! Sarah nekem nem csupán az egyik betegem! Sokkal többet jelent annál! A főorvos felkapta a fejét. -Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a nő nem csupán beteged? - kérdezte. Eszébe jutott az a beszélgetés, amikor Ray azt mondta, nincs senkije. Ezek szerint csak nem akarta elárulni. -De igen! Szeretem Sarah-t, és addig nem nyugszom, amíg megint egészséges nem lesz! Mindent elkövetek, amit csak lehet! Nem adom fel a harcot! - Nem is szabad! Nekünk orvosoknak soha nem szabad feladni, ez természetes, ám vannak esetek, amikor szembe kell néznünk a valósággal! - Igen, tudom, hogy igaza van, dr. Palmer, de Sarah esetében csak most kezdtem el a vizsgálatot, még semmi nem biztos! Reménykedem, hogy mégsem leukémia! -Adja isten, hogy így legyen! - mondta egy mélyet sóhajtva a férfi és megszorította Ray vállát. - Akkor egy fél óra múlva találkozunk a megbeszélésen! Ray csak most döbbent rá, hogy megfeledkezett az anyjáról. Szegény biztosan halálra izgatja magát, hisz nem tudja, hogy ügyeletet vállalt. Éjjel már nem akarta zavarni, hogy megmondja, bent marad, ezért gyorsan a telefonért nyúlt, ám a telefont senki sem vette fel. Kissé nyugtalan lett, de elhatározta, néhány perc múlva ismét megpróbálja hívni. Remegő kézzel előszedte valamennyi leletet, amely eddig elkészült Sarah-ról, és belemélyedt. Hosszasan elemezte, aztán egy dossziéba tette és magával vitte. Bízott benne, hogy a főorvosi megbeszélés után okosabb lesz, de sajnos tévedett! Minden kollégájának az volt a véleménye, hogy Sarah leukémiás, csak ő kételkedett benne, bár semmi kézzelfogható cáfolatot nem talált. Inkább csak a megérzésére támaszkodhatott. Épp akkor lépett be a kórterembe, amikor Sarah-t vissza-
hozták a vizsgálatról és lefektették az ágyba. A két nővér távozott, az orvos pedig a nő mellé ült az ágyra. - Hogy érzed magad, kedvesem? - kérdezte és megfogta a kezét. -Nagyon gyenge vagyok, Ray! Nem tudom, mi van velem, még soha nem éreztem ilyen elesettnek magam. A sok edzéstől erős és egészséges voltam mindig, nem értem ezt az egészet! Valami történik körülöttem, de nem tudom, hogy mi! Talán, te tudod! Kérlek, áruld el, mi a bajom? - Még nem tudok biztosat mondani, Sarah! Ahhoz, hogy felállítsam a végső diagnózist, el kell végezni minden vizsgálatot, és meg kell várni az eredményét. Még alig van néhány lelet a birtokomban. - És ebből a néhány leletből mire következtetsz? - kérdezte Sarah, ráemelve gyönyörű, ám elgyötört szemét. - Nem sokra! Kicsit magasabb a fehérvérsejteid száma, mint kellene, de ez lehet attól, hogy sok vért veszítettél! - És az orrvérzés? Mitől volt? - Azt még nem tisztáztuk. Voltál a gégészeten? - kérdezte. - Igen! - bólintott a nő. - Elég alaposan megvizsgáltak. Azt mondták, majd felküldik az eredményt. - Nos, az is egy fontos láncszem, hogy végül kiderüljön, mi okozta. - Mégis, te mit gondolsz? - Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, Sarah! Ha minden vizsgálati eredményt megkapok, és alaposan kielemeztem, akkor megmondom, hogy mi a bajod. Légy egy kis türelemmel, kérlek! Mindenesetre, ma is kapsz vért, hogy minél hamarabb megerősödj. Több vizsgálatra kerül még sor a mai nap folyamán, a nővérek majd levisznek. Sajnálom, hogy a vizsgálatok kellemetlenségekkel járnak, de szükséges rosszak! - Olyan szörnyű, Ray, hogy tolókocsiban közlekedem, akár egy halálos beteg! Ugye, nem vagyok az? - kérdezte és a szeme megtelt könnyel.
- Ugyan, miket beszélsz? Egy halálos beteg nem így néz ki, mint te! Szép vagy, semmi nem látszik rajtad, csak egy kicsit sápadtabb az arcod, mint máskor. Hidd el, nincs miért aggódnod! - Remélem, nem titkolsz el előlem semmit, Ray? Hiszek benned, mert tudom, hogy szeretsz, és én is szeretlek! Azt akarom, hogy mielőbb kikerüljek innen és elfelejtsem ezt az egészet. Tudod, volt egy szörnyű álmom, mielőtt a nővérek levittek vizsgálatra. - Miféle álmod? - Azt álmodtam, hogy itt fekszem az ágyon és tisztán hallottam, valaki arról beszélt, hogy nagyon beteg vagyok, leukémiám van! Az orvos szeme megrebbent, azt sem tudta, mit csináljon, hogy a nő ne vegye észre mennyire megdöbbent attól, amit mondott. Gyorsan az ajtó felé nézett, hogy Sarah ne lássa az arcát. Megpróbált uralkodni magán, még mosolygott is, amikor ismét felé fordult. -Ez csak álom volt, drágám! Ne félj, nem hagynám, hogy meghalj! Orvos vagyok, ha elfelejtetted volna, és megígérem, hogy hamarosan egészségesen távozhatsz innen! -Milyen jó ezt hallani! Annyira megnyugtat! Kérlek, ölelj át, Ray! - suttogta és a szeme megtelt könnyel. Az orvos átölelte és úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Elképedt azon, amit Sarah álmodott. Hogy lehet megálmodni azt, ami a valóság? -Most enned kell, Sarah! Gondolom, még nem reggeliztél, ugye? - Nem, de nem is vagyok éhes. Valahogy nincs étvágyam, pedig látod, nem is szedem a kapszulát! Az orvos a nőre mosolygott. - Mondtam neked, hogy nincs szükséged rá, de az evésre annál inkább! Ebben a pillanatban jött be Mary nővér egy tálcával. -Itt a reggelije, Miss Angel! Gondolom, már nagyon megéhezett! - tette le az éjjeli szekrényre.
- Épp az a baj, hogy nem vagyok éhes! - felelte Sarah. - Csak néhány falatot egyél, az én kedvemért! - suttogta Ray, aztán felállt az ágyról, hogy a nővérnek átadja a helyet. Amikor a férfi kiment, Sarah a nővérre nézett. - Csak egy kis tejet kérek és egy vékonyka szelet kenyeret. Nem bírok enni! -Muszáj, Miss Angel! Az ön állapotában fontos, hogy megfelelően táplálkozzon! Sarah szíve nagyot dobbant, majd olyan hevesen kalapált, hogy azt hitte, megfullad. Lehet, hogy Ray nem volt őszinte hozzá és nem mondta meg az igazat? Mi van, ha nagyon beteg? Valahogy meg kell tudnia az igazságot! - Tudom, hogy nagyon beteg vagyok, nővérke, dr. Bernal őszintén beszélt velem! Ön szerint van rá esélyem, hogy felgyógyuljak? - kérdezte. -Nem szabad elveszíteni a reményt, Miss Angel! Ma már olyan szinten áll az orvostudomány, hogy sokat segíthet! A kemoterápiás kezelés után meglátja, sokkal jobban lesz és... - Kemoterápiás kezelés? - dadogta kitágult szemekkel Sarah. - Igen! Nem mondta meg dr. Bernal, hogy ez az egyedüli lehetősége? - De igen, mondta, csak nem értem, miért nem gyógyszerrel kezelnek? Vagy nincs a betegségemre gyógyszer? - kérdezte, és a sírás összeszorította a torkát, alig tudott uralkodni magán. Ezek szerint súlyos beteg és Ray nem mondta meg neki. - Van, csak azt azoknál alkalmazzák, akiknél korán felfedezik a leukémiát! Önnél sajnos elég előrehaladott és súlyos, ezért van szükség a kemoterápiás kezelésre, de mint mondtam, meglátja, nem is olyan rossz! - simogatta meg a nő kezét, aki képtelen volt tovább uralkodni magán. Hangosan zokogni kezdett. -Kérem, nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj! Meg-
látja, hamarosan sokkal jobban lesz és elfelejti ezt az egészet. Dr. Bernal a legjobb orvosok egyike, tudja, mit kell tennie! Három éve van nálunk, de még soha, egyetlen betegét sem veszítette el! Higgyen benne! Sarah csak nehezen tudta abbahagyni a sírást. Legszívesebben felugrott volna, hogy megkeresse az orvost, és a szemébe vágja, hogy hazudott neki, de rájött, ezzel mélyen megbántaná. A férfi csak el akarta titkolni, meg akarta óvni a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Ezért nem mondott el mindent! De mitől kapta a leukémiát? Hallott már erről a betegségről. A televízióban látott gyerekeket, akik szintén leukémiásak. Maga elé képzelte a sok kis kopasz gyerekfejet, amint sápadtan, beesett szemekkel merednek a kamerába. A szíve összeszorult és megfogta a haját, mely dús volt és gyönyörű. Ki fog hullani és ő is kopasz lesz! - nyilalt belé a gondolat, mire megint sírni kezdett. A vér lassan lefolyt a karjába, a nővér kihúzta a tűt és leragasztotta. -Kérem, nyugodjon meg, és ne sírjon! Azzal csak árt magának! Most aludjon egyet ebédig! Alig evett néhány falatot, pedig szüksége van rá, ha meg akar gyógyulni! - simogatta meg a karját a nővér és távozott. Sarah még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Megint feltört benne a harag, amely teljesen elborította a lelkét. Gyűlölt mindent és mindenkit, de legfőbbképpen saját magát, amiért ilyen gyenge volt, hogy kifejlődhetett benne ez a szörnyű rák. Lassan lecsukódtak a pillái. Nyilván a nyugtatótól, amelyet Mary nővér adott neki, mielőtt kiment a kórteremből. Arra riadt, hogy a nővér keltegeti. - Ébresztő, Miss Angel! Itt van a finom ebéd! - hallotta meg Mary hangját. Kinyitotta a szemét, aztán ismét lehunyta. - Nem akarok enni, nem vagyok éhes! - mondta és el-
fordult. A nővér hiába próbálta meg rávenni, hogy egyen, minden erőlködése hiábavalónak bizonyult. Kiment és megkereste dr. Bernal-t, aki épp az étteremből tért vissza az osztályra. - Önt keresem, doktor úr! - szólt oda neki. - Valami baj van, Mary? - kérdezte. - Igen, Miss Angel nem akar enni! Sem a reggelit, sem az ebédet nem fogadja el! Állandóan sír! - Sír? De miért? - Hát a betegsége miatt! Szegény, nagyon el van keseredve, próbáltam vigasztalni, hogy a kemoterápia nem olyan... - Mit beszél? - vágott a szavába hevesen Ray és összevonta a szemöldökét. -Hát a kezelésről! Egyfolytában arról kérdezgetett, hogy meg lehet-e gyógyítani a leukémiát, és hogy miért nem gyógyszerrel kezelik? Azt hiszem, a kemoterápiától fél annyira, ez borította ki igazán! - De senki nem beszélt neki a betegségéről! Még nem is biztos, hogy leukémiás! Szörnyű, ez az álom, teljesen kikészítette szegényt! - Álom? - nézett rá Mary kikerekedett szemekkel. - Igen. Azt álmodta, hogy leukémiája van! - De tényleg az a baja, azt mondta, ön mindent elmondott neki őszintén a betegségével kapcsolatban! Az orvost elhagyta az ereje. - Maga azt akarja mondani, Mary, hogy Sarah tudja, mi a baja? - Igen! Azt mondta, ön mondta meg neki! - De én nem szóltam róla, annál is inkább nem, mert még egyáltalán nem is biztos, hogy leukémiás. Még nincs minden eredmény a kezemben. Azt mondtam neki, hogy nem tudom megmondani, mi a baja, csak az összes vzisgálat eredménye után állíthatom fel a diagnózist. Szó sem volt róla, hogy kemoterápiás kezelést kap! El sem tudom képzelni, honnan vette?
- Hát... én mondtam neki! -hebegte a nővér elsápadva. -Maga megőrült? Hogy tehette ezt? - rivallt rá Ray magából kikelve. - De én azt hittem, hogy a beteg mindent tud. Azt mondta, ön... - Azt hiszem, egy nővérnek nem az a dolga, hogy a beteggel a betegségéről beszélgessen, Mary nővér! Nagy hibát követett el, amikor ezt tette, pláne, hogy még nem is biztos, valóban leukémiás a beteg! Nagy felelőtlenség volt ezt tennie! - mondta és elrohant. - Sarah! Sarah! - lépett be a szobába a férfi és az ágyhoz sietett. Megfogta a nő kezét és megcsókolta. - Miért nem mondtad meg az igazat, Ray? Sokkal jobb, ha tudom, mire számíthatok! Jogom van megtudni, hogy mi a bajom, vagy nem? A leukémia halálos betegség! - Nézd, drágám! Valóban jogod van megtudni, hogy mi a bajod, de még én sem tudom! Esküszöm, nem hazudtam neked, amikor azt mondtam, nem tudok biztosat mondani. Igen, van néhány dolog, ami arra enged következtetni, hogy leukémiás vagy, de nem biztos! Ez egyáltalán nem biztos! Hidd el, most nagyon őszinte vagyok hozzád! Nem akartam elmondani, amíg minden leletet nem kaptam meg. Nem hazudtam neked, hidd el! - De a nővér azt mondta, hogy kemoterápiára kell mennem, csak ez az egyedüli megoldás a számomra! - nézett rá könnyben úszó szemmel a nő. - Szó sincs semmiféle terápiáról. Addig, amíg nem tudjuk a betegséget minden kétséget kizáróan igazolni, addig nem is kezdünk semmiféle kezelést. Hidd el, a nővérnek csak a szája járt, nem tud semmit! Még én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mi is van veled valójában! Csak felmerült a lehetősége a leukémiának, de még nem, egyáltalán nem biztos, hogy valóban az a bajod. Az orrvérzés az egyik jellegzetes tünete ennek a betegségnek, valamint a magas fehérvérsejt szám, de sok más betegségre is jellemző. Kérlek, nyugodj meg, ne sírj! Tudod, hogy
mindent megteszek érted, és nem hazudok neked. Felmerült a lehetősége annak is, hogy az a kapszula, amelyet szedsz, az okozza a fehérvérsejt számának ilyen nagymértékű növekedését és az orrvérzést is. Még vizsgálat alatt van a kapszula tartalmának összetétele. Lehet, hogy ha abbahagyod, megszűnik minden probléma, és helyre áll az egészséged. Kérlek, nézz rám! Hiszel nekem? - Igen! - felelte Sarah és átölelte a férfi nyakát. - Úgy szégyellem magam, amiért így viselkedtem! - suttogta. -Mindenki ugyanígy viselkedne, ha megtudná, hogy súlyos az állapota, ezért nem kell szégyenkezned. Neked, hála istennek semmi elváltozás nincs a szervezetedben azonkívül, hogy magas a fehérvérsejt számod. Ez pedig rengeteg dologtól lehet. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. - Azt mondod, hogy a kapszula miatt vagyok ilyen roszszul? Ezt nem értem! Billy előttem vett be öt darabot, hogy bizonyítsa, teljesen ártalmatlan. Akkor ő miért nincs rosszul? Nem tudom, mit gondoljak, Ray! Sajnálom, hogy nem hallgattam rád és hagytam, hogy Billy rászedjen. Nem lett volna szabad bevennem egyetlen egyet sem. Talán, én másképp reagálok rá, mint ő, nem gondolod? - De igen! Épp ezért teljes analízisnek vetjük alá a kapszula tartalmát és valamennyi összetevőjét, ezután pedig megnézzük, melyik alkotóelemére vagy allergiás. így ki tudjuk zárni, hogy valóban ez okozta-e nálad a bajt. Ha nem, tovább kell vizsgálódnunk, de be kell vallanom, én a kapszulákra gyanakszom. Sarah már nem sírt, egy kissé megnyugodott. - Ha valami súlyos bajom van, akkor azért egyedül Billy a felelős. - mondta. - Igen, de talán ő sincs tisztában vele, mit adott neked. Azért, mert nála nem okoz gondot, nem biztos, hogy a te szervezetednek nem árt. Mindenki másként reagál mindenre, még egy egyszerű vitaminra is. Nincs két egyforma szervezet, Sarah. -Nézd, Ray! Az, hogy most itt vagyok, és ilyen helyzetbe kerültem, végső soron nemcsak Billy-nek köszön-
hető, saját magamnak is. Nem hallgattam rád, amikor figyelmeztettél, hogy ne szedjem a kapszulát. Szerintem az, amikor elájultam, már jelzés volt, hogy valami nincs rendben nálam. - Igen! Ez így van, jelzés volt. Telítődött a szervezeted ezzel az anyaggal, s mérgezési tüneteket okozott. - De nem értem, mitől ilyen magas a fehérvérsejt számom? Lehet, hogy ettől a szertől, amely Billy szerint csupán egy ártalmatlan vitamin? - Sarah! Utánanéztem, de sehol nem találtam ilyen összetételű zsírégető vitamint. Egyáltalán mi a neve? - Nem tudom! - rázta meg a fejét a nő. - Billy soha nem mondta, csak annyit tudok róla, hogy még nincs forgalomban! - Akkor egyáltalán nem csodálkozom rajta, hogy nem találok sehol semmilyen feljegyzést róla. Tehát, ez még tesztelve sincs? - Billy azt mondta, minden tesztet elvégeztek rajta, csak még nem került forgalomba technikai okok miatt. -Értem! Mindenesetre, meglátjuk, hogy ha az alkotóelemeire bontva egy keveset a bőröd alá fecskendezünk, milyen reakciót vált ki nálad. Ebből egyértelműen megállapítható, hogy allergiás vagy-e rá. Holnap reggelre ígérték a laborban, hogy elkészülnek a teszt anyagával. -Jaj, Ray! Annyira sajnálom, hogy ilyen sok gondot okozok neked! Kérlek, ne haragudj rám, amiért nem hívtalak vissza telefonon, pedig te olyan sokszor kerestél. Bocsáss meg nekem! - Már el is felejtettem! Semmi nem fontos, csak az, hogy megtaláljuk a megoldást a bajodra, és ismét egészséges legyél! - ölelte át gyengéden. - Bocsánat, látom, zavarok! - lépett be dr. Palmer. - Nem, dehogy! - állt fel kissé zavartan Ray. - Egyáltalán nem zavar, dr. Palmer. - Nos, hogy érzi magát, Miss Angel? Dr. George Palmer vagyok, az osztály főorvosa! - nyújtott kezet.
- Köszönöm, egy kicsit gyenge vagyok, de különben jól érzem magam. - Szerencséje van, dr. Bernal a legjobb orvosok közé tartozik, így a leghozzáértőbb kezekben van! Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz! Bízzon benne, kérem! - Igen, tudom, hogy jó kezekben vagyok! - felelte Sarah és elmosolyodott. - Bocsáss meg, Ray, de tulajdonképpen téged kerestelek. Szeretném, ha néhány szót válthatnánk! - Igen, hogyne! - mondta Ray, aztán a nő felé fordult, hogy elnézést kérjen, de a nővérek hozták a tolószéket, újabb vizsgálatra vitték. -Ray! Szeretném, ha most, hogy csak ketten vagyunk, mindent elmondanál a betegeddel kapcsolatban. A megbeszélés óta ezzel foglalkozom. Nagyon érdekel a dolog, amióta megtudtam, hogy már egyszer feküdt az osztályon mérgezéssel, igaz, hogy csak egy éjszakát töltött itt? - Igen, másnap reggel saját akaratából távozott! - mondta Ray. - Utánanéztem az esetnek, nagyon különös ez a magas fehérvérsejt szám, de érdekes módon nem találtunk daganatos burjánzást, sem éretlen sejteket! És ami még inkább elgondolkoztató, egyáltalán nem vérszegény! - De igen! A laboreredmények szerint nagyon is az, ezért is kapott már kétszer vért! - nézett rá értetlenül Ray. Egyébként teljesen egyetértek mindazzal, amit mondott, dr. Palmer, én magam is különösnek találom, hogy sejtburjánzásnak nyomát sem találtuk. Ezek szerint mégis nekem van igazam, Sarah nem leukémiás! -Most én is elbizonytalanodtam, be kell vallanom! És van még valami! Nemrég láttam a vért, amit levettek tőle. Te is tudod, hogy a leukémiások vére szűrkés vörös, mi, orvosok "fehér"-nek szoktuk mondani. Ugye ezzel nem mondtam semmi újat? - Igen, dr. Palmer, tudom! - bólintott az orvos. - Nos, épp ez az, ami miatt megkerestelek. Mint mond-
tam, láttam a betegedtől levett vért, amely egyáltalán nem volt "fehér", ellenkezőleg nagyon is vörös volt. Bevallom, teljesen megzavartak ezek a dolgok, már magam sem tudom, mit higgyek? Talán jó lenne, ha ismét levetetnél tőle vért, s így győződnénk meg róla, mi az igazság? - Rendben! Most elvitték egy vizsgálatra, de amint viszszahozzák, én magam veszem le tőle a vért! - mondta Ray. - Addig menjünk be az orvosiba, ne itt beszélgessünk. Mit tudsz még a fiatal nőbetegről? - kérdezte a főorvos. Ray, miután leültek az orvosiban, elmondott mindent Sarah-ról, amit a főorvosi megbeszélésen elhallgatott, hisz ott kifejezetten a beteg állapota és kezelése került szóba. - Tehát, azt mondod, aerobic-bajnok akart lenni? - Igen! Két éve erre készül, de azt hiszem, ez nem fog sikerülni neki! Ha valóban leukémiás, biztosan le kell mondania erről. - Gondolod, hogy tényleg ennek a kapszulának lehet köze Miss Angel rosszullétéhez? - Még biztosat nem tudok mondani, de amikor legelőször behozta a mentő, mérgezés miatt gyomormosást kellett alkalmaznom. A laborleletek és minden egyéb jel mérgezésre utalt. Először azt hittem, öngyilkos akart lenni, vagy talán túl sok gyógyszert vett be, de kiderült, egyáltalán nem szedett semmit, csakis ezeket a kapszulákat, amelyek az oktatója szerint zsírégető vitaminok. Amikor elmentem a lakására és elhoztam azokat a bizonyos kapszulákat, magam vizsgáltam meg a laborban. Az eredményt összehasonlítottam a gyomormosás előtti laborlelettel, de nem egyeztek meg. Az én vizsgálatom szerint a kapszula nem tartalmazott mérgező anyagot. - Nem lehet, hogy meg akarták mérgezni? - Először én is erre gyanakodtam, de aztán felkerestem otthon Sarah-t, mert nálam maradtak a lakáskulcsai, amikor hosszasan beszélgettünk és rákérdeztem. Ő azt mondta, nincs haragosa és senkivel nem találkozott, csakis az oktatójával. Azzal együtt, hogy én nem találtam a kapszulában mérgező anyagot, arra kértem, ne szedjen belőle többet, de
sajnos, nem tartotta be az ígéretét. Az edzője hatására megint elkezdte szedni. Többször is kerestem telefonon. üzeneteket hagytam, hogy hívjon vissza, de nem jelentkezett. Nagyon közel kerültünk egymáshoz és úgy éreztem, ő is pontosan annyira vonzódik hozzám, mint én hozzá. Ezért is nyugtalanított, hogy nem hív vissza és nem keres. Tegnap aztán elmentem a lakására és eszméletlenül találtam meg a fürdőszobában a földön fekve. Az egész arca és a ruhája is véres volt. Megvizsgáltam és azonnal láttam, hogy az orrából folyik a vér. Késlekedés nélkül hívtam a mentőket és behoztuk a kórházba, a többit ön is tudja, hogy magas a fehérvérsejt száma és hogy vérzékenységben szenved. Igaz, hogy ez a két tényező a leukémiára nagyon is jellemző, de én nem vagyok benne biztos, hogy nem a kapszulák okozták, ugyanis amikor a mentő tegnap behozta, a táskájából kivettem a kapszulás üveget és megint megvizsgáltam. Ebben viszont már találtam mérgező anyagot! - Hol szerzi be a beteg a kapszulákat? - kérdezte dr. Palmer. -Az oktatójától kapja! Még a nevét sem tudja, azt mondta, hogy még nincs forgalomban, bár állítólag mindenféle tesztet elvégeztek rajta, valami apró technikai gond miatt nem került még a boltokba. - Ez nagyon érdekes, talán ezzel az edzővel kellene beszélned, Ray, aztán ha kiderül, hogy a kapszula tartalma okozta a beteg rosszullétét, értesíteni kell a rendőrséget! - Nem, a rendőrséget nem, amíg nem tudunk biztosat! Arra már én is gondoltam, hogy felkeresem az oktatót, amint lesz egy kis időm. Meg kell tudnunk, hol készül, és hogy jut a kapszulákhoz a férfi, s ha a rendőrséget bevonnánk, lehet, hogy soha nem találnánk meg a kapszulák forrását. - Igen, igazad van! Amíg nincsenek tények, addig jobb, ha a rendőrséget kihagyjuk. Mindenesetre, kérlek, amenynyiben megtudsz valamit, értesíts! Tudni szeretném én is, mi ez az egész? Nem lenne jó, ha még több ember válna
beteggé ettől az ismeretlen szertől! Kérlek, szólj, ha visszahozták a beteget, mert amikor leveszed a vért, én magam is szeretnék jelen lenni. Nincs még itt az ideje, hogy hazamenj? Lassan kezdődik az újabb ügyelet és te még mindig talpon vagy! Ezért még kapok a fejemre! Tudod, dr. Rede nagyon szigorúan veszi a kórházi előírásokat. Ma én ügyelek, mivel, mint te is tudod, létszámhiánnyal küzdünk. Ray tényleg nagyon fáradt volt, már nem is tudta pontosan mióta nem aludt, de még nem mehet haza. Előbb felkeresi Billy-t, mindegy, hogy éjszaka ér oda hozzá! Gyorsan felhívta az anyját, aki megnyugtatta, hogy minden rendben van. Ennek az orvos nagyon örült, mert így legalább nem lesz gond, ha csak hajnal felé ér haza, amit közölt is az anyjával, hozzátéve, hogy bármi baj van, azonnal hívja! Mielőtt elindult, benézett Sarah szobájába, hogy levegye a vért, de a nő mélyen és békésen aludt, ezért a vérvételt reggelre halasztotta. Bízott benne, hogy Sarah hamarosan teljesen felépül. Majd alszik néhány órát és bejön, hogy megszúrja, mert holnap, azaz már ma - nézett az órájára szabadnapos! Amint ráhajtott a főútvonalra, egy nagyot ásított. A szeme szúrt, nem mert gyorsan hajtani, nehogy balesetet okozzon, bár a forgalom ebben az időben elég gyér volt. Az oktató a város másik végében lakott, elég messze! Ezen gondolkozott, amikor megszólalt a telefonja. - Jaj, Ray! Nagyon rosszul vagyok! Kérlek, gyere haza! - hallotta meg az anyja sírós hangját. - Már úton vagyok, anya! Nyugodj meg, mindjárt otthon leszek! - mondta és sávot váltott, hogy visszafordulhasson. Majd délután felkeresi Billy-t, így is bántotta a lelkiismeret, hogy az anyját ilyen hosszú időre magára hagyta, pedig gyengélkedett. Alig várta, hogy belépjen a házba. Felszaladt az eme-
letre, ahol az anyja az ágy mellett feküdt a földön. - Mi történt veled, anya? - kérdezte és a karjára emelve visszafektette a helyére. - Nagyon gyenge vagyok, Ray! Tudod, nem mondtam igazat, amikor felhívtál tegnap este! - De anya! Megbeszéltük, hogy... - Igen, tudom! - vágott a szavába az asszony. - Megbeszéltük, hogy bármikor hívhatlak, de nem akartalak zavarni. Egy balesetről beszéltél, így hát tudtam, hogy szükség van rád. Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul leszek. Le akartam szállni az ágyról, de elszédültem. Azt hiszem, elájultam, mert amikor magamhoz tértem, itt ültem az ágy mellett a földön. Megijedtem és azonnal hívtalak. Vissza akartam feküdni, de nem volt hozzá erőm. -Jól van, nyugodj meg, mindjárt megvizsgállak! mondta az orvos és a táskájáért nyúlt. Megmérte az anyja vérnyomását, meghallgatta a szívét. - Mi a baj velem, fiam? - kérdezte az asszony aggódva. - A vérnyomásod, anya! Még mindig nagyon alacsony! Azt hiszem, jobban oda kell figyelnem rá és kapsz egy gyógyszert, amely remélem, segít. Nem értem, soha nem volt gond a vérnyomásoddal! - nézett rá elgondolkozva a férfi. - De volt, Ray! Amikor veled terhes lettem, mindig elájultam, annyira leesett a vérnyomásom. Aztán, amikor megszülettél, megint visszaállt és nem okozott problémát. -Ennek hormonális oka lehet! Ki kellene vizsgálni! - Á! Szó sem lehet róla! Tudod, hogy soha nem feküdnék be a kórházba! Majd adsz valamit, és jobban leszek! - legyintett az anyja. - Talán a klimax játszik közre! - mondta az orvos. - De meddig tart a klimax, fiam? Már jó ideje gyötör. - Ezt nem lehet meghatározni, valakinél súlyos idegrendszeri és egyéb problémákat okoz, akár élete végéig! - Te jó ég! - húzta el a száját a nő és lehunyta a szemét. - Miért csak most jelentkezik? Az elején miért nem volt semmi baj a vérnyomásommal? - kérdezte az asszony.
-Nem tudom, anyám! Minden szervezet másként reagál a klimaxra és minden egyéb dologra. Legyen az betegség, gyógyszer vagy bármi! Figyelemmel kísérem majd, aztán meglátjuk, ha a gyógyszer nem használ, és megint ennyire leesik a vérnyomásod, nem lesz kifogás, ki foglak vizsgálni a kórházban! -Adott neki gyógyszert és ráparancsolt, hogy ma nem kelhet fel, s amikor megtudta, hogy nem evett szinte egész nap semmit, minden tiltakozás ellenére lement a konyhába, készített némi harapnivalót és felvitte az anyja szobájába, aki nagyon sápadt volt és bár a vérnyomása stabilizálódott, gyengeségről panaszkodott. Az orvos csak akkor nyugodott meg, amikor végre elaludt. Adott neki egy enyhe nyugtatót is, így biztos, hogy nem fog felébredni. Lement a nappaliba és az órára nézett. Már majdnem hajnalodott. Igaz, hogy alig állt a lábán, s ez nem is csoda, mert nem aludt szinte semmit, csupán másfél órát Sarah ágyára borulva, de tudta, nem lenne képes lehunyni a szemét, amíg nem beszél az oktatóval. Odalépett a telefonhoz és előhúzta a zsebéből a papírt, amelyre felírta a férfi telefonszámát, de aztán meggondolta magát. Inkább odamegy. Nem érdekelte, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont a látogatásra, ha kell, az ágyból ugrasztja ki a férfit, de beszélni fog vele. Mielőtt elment, megnézte az anyját, a vérnyomásmérő rá volt kapcsolva, amely normális értéket mutatott. Megnyugodva hagyta el a házat. Amikor megállt Billy lakása előtt, már előbukkantak az első napsugarak. Csengetett, de senki nem nyitott ajtót. Dühösen rántotta meg a kilincset, mire az ajtó magától kinyílt, ő pedig belépett az előtérbe. Tudta, hogy milyen fontos ügyben jár itt, ezért elhatározta, hogy megpróbál minél barátságosabb hangnemet használni, hogy a férfit
ne dühítse fel, hisz álmában zavarja. Sarah bevallotta, hogy az edzője szerelmes belé, tehát jobb, ha nem bosszantja fel a gyanúsítgatásaival, mert akkor talán még verekedéssé fajulna a dolog, ezt pedig semmiképp nem akarja. Minden rafinériájára szüksége lesz, hogy kiszedje belőle mindazt, amit tudni akar. Nem az a cél, hogy összeverekedjenek, hanem hogy elárulja, honnan szerzi be a kapszulákat? 4. Lisa nővér idegesen simította hátra a homlokába hulló hajtincsét. Hat óra felé benyitott Sarah szobájába, de a nőt nem találta az ágyában, sem pedig máshol. Először nem gondolt semmi rosszra, de aztán aggódni kezdett, mert a nő nem tért vissza a szobájába. A folyosón dr. Palmert pillantotta meg, aki ásítozva ment az orvosi szoba felé. - Dr. Palmer! Kérem, várjon meg! - sietett utána. - Mi a baj, Lisa? - nézett rá a főorvos. - Azt hiszem, Sarah Angel eltűnt! - felelte izgatottan a nővér. - Hogyhogy eltűnt? - húzta fel a szemöldökét a férfi. - Ahogy mondom. Hat órakor mentem be először, hogy a szokásos reggeli teendőket ellássam, de nem találtam az ágyában. Azután többször is kerestem, de nem került elő. Az osztályon mindenkit megkérdeztem, de senki nem látta. Elképzelni sem tudom, hol lehet? Mindjárt hét óra! - tárta szét a karját. - Az utcai ruhája a szekrényben van? - kérdezte dr. Palmer. - Nem is néztem meg, olyan ideges lettem! - válaszolta a nő. - Akkor menjünk és nézzük meg együtt! Ha jól tudom, egyszer már szó nélkül távozott innen! - mondta a férfi, miközben beléptek a kórterembe. -Igen, ez igaz! - bólogatott hevesen Lisa nővér, mi-
közben kinyitotta a szekrény ajtaját és meglepődve a főnökére nézett. - A ruhái itt vannak, mint ahogy a cipői is! - Akkor valahol itt kell lennie a kórház területén. Azonnal intézkedem, hogy a biztonsági őrök alaposan vizsgálják át az egész épületet. Lemegyek és beszélek a vezetővel és a portással is! - mondta, s gyorsan a lifthez indult. Amint leért a földszintre, a folyosó végében lévő helyiség ajtaja előtt megállt, majd benyitott. -Dr. Palmer! - ugrott fel az asztal mellől egy középkorú, szemüveges férfi. - Mr. Grayson! Fontos dolog miatt kerestem fel! Eltűnt egy nőbeteg, azonnal hívja össze az embereit és kutassák át az épületet. Az utcai ruhája a szekrényben van, amiből arra következtetünk, hogy itt tartózkodik valahol a kórház területén. Meglehet, hogy rosszul lett, elég súlyos az állapota. A neve Sarah Angel. - mondta komoly arccal a főorvos és pontos személyleírást adott a férfinak, aki azonnal összehívta az embereit és utasításokkal látta el őket. Dr. Palmer az információs pulthoz, majd pedig a portásfülkéhez ment, de sajnos senki nem látta Sarah-t, sem a folyosón, sem pedig kimenni az utcára. A főorvos visszatért az osztályára. - Megtudott valamit, dr. Palmer? - fogadta Lisa nővér izgatottan. -Nem! Sajnos, semmit. Sem a portás, sem pedig az információnál nem látta senki a beteget. Itt kell lennie valahol, reménykedjünk, hogy ne történjen meg a legrosszabb! - Ezt meg hogy érti? - nézett rá a nő. - Maga is tudja, Lisa, milyen súlyos az állapota a betegnek, nem kell hangsúlyoznom, hogy mit jelent ez egy fiatal nő életében. Sportol, és nagy célokért küzd, aztán egyetlen pillanat alatt összeomlik minden: kiderül, halálos
beteg. Ezt nagyon sokan nem tudják elfogadni, lélektanilag teljesen összeomlanak. Ki tudja, hogy ez a beteg mire képes! - Istenem! Add, hogy megtalálják, és ne legyen semmi baja! - sóhajtott fel a nővér fájdalmasan. -Reménykedjünk! - fogta meg a főorvos a kezét és megszorította. - Az orvosiban leszek, ha megtud valamit, kérem, azonnal szóljon! - Természetesen, főorvos úr! - felelte a nő, majd gyorsan távozott, mert a csipogója jelezte, hogy az egyik kórteremben szükség van rá. Dr. Palmer az orvosi szobába lépve azonnal felkapta a telefont. Tudta, hogy Ray még biztosan alszik, de feltétlenül értesíteni akarta. A készülék kicsengett, de nem vette fel senki, ezért megpróbálkozott a mobiljával. A hívás kiment, de az orvos nem fogadta. Dr. Palmer idegesen dobolt az asztalon, aztán úgy döntött, pár perc múlva megint megpróbálja. A kollégájának mindenképpen tudnia kell az esetről, hisz amellett, hogy a betege, még szerelmes is belé. Tíz perc múlva megint megismételte a hívást. Ray sápadtan, remegő lábakkal lépett ki az oktató házából. Jól hallotta, hogy telefonon keresik, de nem volt annyi ereje, hogy fogadja a hívást. Szinte önkívületben ült be a kocsijába és vett néhány mély levegőt, csak ezután fogta kézbe a telefonját. - Tessék! - szólt bele rekedtes hangon. A nap szikrázva verődött vissza a szélvédőről. -Ray! Sajnálom, de meg kellett zavarnom a pihenésedet, mert történt valami, amiről feltétlenül tudnod kell! - Dr. Palmer! Az ég szerelmére, csak nem Sarah-ról van szó? - kérdezte és a szíve nagyot dobbant. Elég volt csak a nő nevét hallania, minden más elszállt a fejéből. -De igen, Ray! Sarah Angel eltűnt a szobájából és órák óta nem került elő. Már utasítottam a biztonságiak főnökét, hogy kutassák át az épületet, mert szerintem,
valahol itt kell lennie. - Ezt miből gondolja? - szólalt meg egyre rekedtebb hangon a férfi. - Az utcai ruhája a szekrényében van, amiből arra következtettem, hogy nem hagyta el a kórházat. Félek, valami baja esett, mivel megtudta, hogy milyen beteg! Te is tudod, mit jelent egy ilyen lelki sokk egy olyan embernél, aki teljesen egészségesnek hitte magát. És Sarah még olyan fiatal! -Istenem! Azonnal odamegyek! - mondta. Kikapcsolta a telefonját és sebesen elhajtott. Szinte nem is volt magánál, amikor behajtott a kórház parkolójába. Felsietett az emeletre és belépett az orvosi szobába. - Van valami újabb híre, dr. Palmer? - kérdezte halottfehér arccal. - Sajnálom, de nincs. A biztonságiak már befejezték az épület átkutatását, de nem találtak rá. Nem tudom, de bennem felmerült a gondolat, hogy talán megint megszökött! Mit gondolsz? - nézett rá a főorvos. - Nem is tudom! Hálóingben, papuccsal a lábán? - kérdezte, de aztán döntött. - Máris megyek a lakására! Meg kell előznöm a bajt, ha ugyan már el nem késtem! - hebegte Ray egész testében reszketve. - Menj csak, de kérlek, értesíts, mert őszintén mondom, nagyon aggódom elsősorban miattad, de természetesen a betegért is. Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de nem szeretném, ha, emiatt az eset miatt, elveszíteném az egyik legjobb orvosomat. Ray! Nézz rám! - lépett mellé és az arcába nézett. - Bármi is történjen Sarah-val, ne veszítsd el a fejed! Emberek vagyunk, te semmiért nem vagy hibás! Tudom, hogy bármit mondok, most nem is jut el az agyadig, hisz szerelmes vagy és félted azt a nőt, de kérlek, ne tégy olyat, amivel fájdalmat okozhatsz másoknak! Gondolok itt az édesanyádra! Neki nagy szüksége van rád! - fogta meg a karját és megszorította. - Rendben! - motyogta Ray nem valami meggyőzően,
aztán elsietett. Amint a kocsijában ülve a nő lakása felé hajtott, úgy érezte, hogy ha Sarah már nem él, akkor ő sem akar. Nem veszítheti el, hisz még csak most találta meg! Mindent elkövet, hogy meggyógyítsa, ha tényleg leukémiás, amit ő erősen vitat. Még nem bizonyított! Mary nővér jutott eszébe és olyan erővel szorította meg a volánt, hogy az ujjai elfehéredtek. Csakis ő az oka és az a másik nővér, akik épp a beteg ágyánál pletykálkodtak. Sarah miattuk került ilyen állapotba, s isten irgalmazzon nekik, ha valamit tett magával! Amint odaért a ház elé, kipattant a kocsiból és már rohant is befelé. Csengetett, aztán erőteljesen verni kezdte az ajtót. Legnagyobb megdöbbenésére, az ajtó feltárult és ott állt előtte a nő. - Istennek legyen hála, hogy épségben rád találtam! El sem hiszed, mennyire aggódtam miattad! Már mindent elképzeltem, még azt is, hogy holtan talállak! - ölelte át és magához szorította. -Ray! Már annyira vártalak! Tudtam, hogy eljössz hozzám! Bocsáss meg, amiért megint megszöktem, de képtelen voltam az ágyban feküdni és várni, hogy kimondják a halálos ítéletemet. Nem akarom tudni, hogy mi a bajom, élni akarok addig, amíg lehet! - mondta és hangosan zokogott. -Drágám! Én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy leukémiás vagy! - emelte fel a nő állát. -Tudom, hogy csak vigasztalni akarsz, és ez nagyon jól esik, de már nem kell kímélned! Túl vagyok az első sokkon, és ha mégis igaz, hogy halálra vagyok ítélve, akkor, amíg még lehet, élni akarok! Azt szeretném, ha velem maradnál és szeretkeznénk! Az ölelésedre, a csókjaidra vágyom, Ray! Csak te vagy nekem, senki más! Ugye nem hagysz most magamra? - kérdezte könnyes
arccal. - Nem, persze, hogy nem! De miért nem hívtál fel, megbeszélhettünk volna mindent! - Azért, mert akkor megakadályoztad volna, hogy hazajöjjek. Egyébként pedig nagyon korán, még nem is hajnalodott, amikor elhagytam az épületet. Senki nem látott meg, sikerült kilopódznom! Lehet, hogy hiba volt, de nem tehettem mást, az idegeim felmondták a szolgálatot, és azt hiszem, nem is voltam teljesen magamnál. Az ágyon feküdtem és állandóan az zakatolt a fejemben, hogy meg fogok halni, és ennek egyedül Billy Lamb az oka. El kellett mennem hozzá! - Sarah! Istenem! Te jártál Billy lakásában? - kérdezte a férfi kimeredt szemekkel. - Igen! Jártam, bárcsak ne tettem volna! - Miért? Mi történt köztetek? - fogta meg a kezét Ray és elsápadt. -Nem igazán tudom, Ray! Azt hiszem, nem voltam magamnál, amikor berontottam a házba. Már előtte felhúztam magam, és mivel őt okoltam azért, ami velem történt, szó nélkül neki rontottam. Hangosan üvöltöttem és nem törődtem semmivel. Ököllel ütöttem a mellét, az arcát, ahol értem! Vadállattá váltam, nem gondolkoztam, csak ütöttem. Arra halványan emlékszem, hogy a földön feküdtünk mindketten, de hogy aztán mi történt, nem tudom. Csak az utcán tértem magamhoz. Mindaz, ami a házban történt, kiesett a fejemből, semmire nem emlékszem. Mintha nem lettem volna ura a cselekedetemnek! Különös tekintettel nézett a lányra, aki egész testében reszketett. -Mondd, hogy szeretsz, Ray! Kérlek, ölelj magadhoz és csókolj meg! Szükségem van rád, mint még soha senkire! - suttogta. Ray magához ölelte és megcsókolta a homlokát. -Jobb lesz, ha most lefekszel, drágám! Egész testedben remegsz, nagyon ki vagy merülve! - emelte a karjára és felvitte a hálószobába.
-Igen, remegek, de nem a kimerültségtől, hanem a szerelemtől. Annyira vágyódom utánad, Ray! Szeretném, ha szeretkeznél velem! - nyújtotta feléje a kezét, és magával húzta. A férfi nem tudott ellenállni, szinte öntudatlanul dobálta le a ruháit és bebújt a lány mellé a takaró alá, majd csókolni kezdte a száját, a nyakát, a melleit. Sarah hangosan nyögdécselt, láthatóan teljesen megfeledkezett mindenről, annyira élvezte a férfi közelségét. - Tégy a magadévá, Ray! Annyira kívánlak! - szorította magához az orvos fejét, és csókjaival borította be. A férfi fölébe hajolt és magához ölelte, de abban a pillanatban, amikor magáévá akarta tenni, az anyja arca jelent meg előtte, s ettől teljesen megdermedt. Lefordult a nőről és gyorsan felöltözött. - Mi történt, Ray? - kérdezte Sarah értetlenül. - Nem akarsz engem? -De igen! Nagyon is akarlak, de most nem maradhatok veled! Tudod, úgy hagytam otthon az anyámat, hogy nagyon rosszul volt. Dr. Palmer keresett meg telefonon és közölte velem, hogy megszöktél, ezért elrohantam otthonról. Teljesen megfeledkeztem anyámról, aki lehet, hogy már nem is él! Bocsáss meg, drágám, amiért megint magadra hagylak, de mennem kell! ígérem, hamarosan visszajövök! - Miért nem hívod fel telefonon? Talán megnyugtat, ha beszélsz vele! -javasolta Sarah. - Jó! Igazad van, erre nem is gondoltam! - vette elő a telefonját az orvos, miközben nagyon is jól tudta, az anyja attól a nyugtatótól, amit beadott neki, biztosan nem ébred fel a telefoncsörgésre, így el tud szabadulni minden feltűnés nélkül Sarah-tól. A telefon kicsöngött, de mint ahogy gondolta, az anyja nem vette fel a kagylót. - Nem veszi fel! Istenem, Sarah! Mi van, ha... -Ne! Ne beszélj butaságokat, drágám! Az édesanyád biztosan csak alszik, és ezért nem veszi fel a kagylót, hisz
olyan korán van még! - próbálta megnyugtatni a férfit, de ő csak a fejét rázta. -Az anyám nagyon rossz alvó, drágám! A telefonkészüléket az ágyára tettem, tehát fel sem kell kelnie az ágyból. Biztos, hogy történt valami! Ugye, megérted, ha nem maradhatok? -Igen, persze! Menj csak, most neki nagyobb szüksége van rád! Akarod, hogy én is veled menjek? - kérdezte Sarah. -Nem, köszönöm! Jobb, ha most legalább téged biztonságban tudlak. Ha anyámat kórházba kell vinnem, veled mi lesz? -Igazad van! Kérlek, azonnal értesíts, amint lehetőséged lesz rá, mert annyira aggódom! - fonta karját a férfi nyaka köré Sarah és forrón megcsókolta. - Megígérem, hogy hívlak, de te is ígérd meg, hogy jó kislány leszel! - Megígérem! Ezután biztosan az leszek! - felelte és a szeme különösen csillogott. - Amíg élek! - tette hozzá halkan. -Élni fogsz, higgy nekem! - mondta Ray és visszanyomta a nőt az ágyba. - Nem kell lekísérned, kitalálok egyedül is! - Be kell zárnom az ajtót, Ray! Mindenképpen le kell mennem a földszintre! - nézett rá Sarah. -Rendben! - felelte a férfi és megvárta, amíg a nő' belebújik a köntösébe. Amikor leértek, Sarah a homlokára csapott. - Elfelejtettem a kulcsokat! Ott maradt a hálószobában az asztalon! Kérlek, várj meg, amíg lehozom! Nagyon sietek! - mondta és feleletet sem várva, visszafordult. Ray a fürdőszoba felé nézett, ahol rátalált a nőre, amikor rosszul lett. Odalépett és benyitott. A kád mellett a földön egy fehér köpenyt és azt a hálóinget vette észre, amelyben a nő a kórházban feküdt. Mindkettőn vörös vérfoltok virítottak. A torka összeszorult és a lábai re-
megni kezdtek. Gyorsan kirohant, majd egy futó csókot adott a nőnek, aztán szinte menekülve távozott. Ray másnap reggel a kórházban úgy lépett a folyosóra a liftből, mint aki nincs magánál. -Jó reggelt, Ray! - lépett mellé dr. Palmer. - Megtudtál valamit a betegedről? - kérdezte, és a kezét nyújtotta. - Jó reggelt! - adta oda a sajátját kissé késve az orvos. - Igen, beszéltem vele, otthon van! Szerencsére semmi butaságot nem követett el! - mondta, miközben a véres kórházi ruhára gondolt, amelyet a nő fürdőszobájában látott. - Miért szökött meg ismét? - kérdezte a főorvos. -Nagyon nehezen viseli, hogy súlyos beteg. Azt mondta, amíg él, élvezni akarja az életet. Felnőtt ember, nem tehetek semmit! - tárta szét a karját. -De hisz szereted őt, Ray! Akkor győzd meg, hogy térjen vissza a kórházba és engedje, hogy segítsünk rajta! - mondta a férfi. - Nem! Nem akarom rákényszeríteni semmire, de természetesen tovább fogom vizsgálni, mert szeretnék minden kétséget kizáróan megbizonyosodni felőle, hogy mi is a baja. Elsősorban tudnom kell, milyen színű a vére! -Nagyon jól teszed, Ray! Az eredmények nem egyértelműek, ezért ha bármiben segíthetek, csak szólj. Engem is nagyon izgat, hogy minden kétséget kizáróan igazolva lássam, mi okozza ezeket az aggasztó tüneteket. - Köszönöm, dr. Palmer, nagyon hálás vagyok, amiért mellettem áll és aggódik a betegemért, aki nagyon sokat jelent nekem. Lehet, hogy igénybe fogom venni a tapasztalatát és a segítségét. Van néhány dolog, ami még nem tisztázott, szeretnék mindent alaposan még egyszer átnézni, aztán majd meglátjuk, mire jutok. Nem tudom, de most még inkább az az érzésem, hogy nem vérrákról van szó! - Adja isten, hogy így legyen és az a gyönyörű fiatal
teremtés tovább éljen egészségesen! - veregette meg a vállát a főorvos és távozott. Dr. Bernal alig várta, hogy legyen annyi ideje, hogy felhívja Sarah-t. Mintha mindenki ezen a napon szenvedett volna balesetet, vagy betegedett volna meg, megállása nem volt, annyi új páciens került az osztályra. Remélte, hogy az éjszaka nem lesz ilyen mozgalmas, ügyeletes lévén szeretett volna végére járni néhány vizsgálatnak, amelyet Sarah-val kapcsolatban elkezdett. Ilyenkor nem zavarták meg, és sokkal nyugodtabban dolgozhatott a laborban. Dr. Tom Hook lesz vele éjszaka, majd ő riasztja, ha szükség lesz rá. Délután fél négy volt, amikor telefon közelbe jutott. Feltárcsázta a nő számát és kissé gyorsabban vert a szíve, amikor meghallotta a hangját. - Tessék, Sarah Angel! - szólt bele izgatottan. - Sarah, itt Ray! Hogy érzed magad? - kérdezte. - Jaj, Ray! Örülök, hogy te hívtál! - mondta a nő és a hangja furcsa volt. Az orvos már akkor érzékelte, amikor beleszólt a telefonba, hogy valami nincs rendben vele, most azonban biztosra vette, hogy nem téved. -Sarah! Mi a baj? Hallom a hangodon, hogy történt valami? Talán valaki hívott előttem és féltél, hogy megint ő az? - kérdezte Ray. -Nem! Nem! - vágta rá a nő és a kezében a telefon vitustáncot járt, úgy remegett. -Sarah! Kérlek, mondd meg, mi a baj? Érzem, hogy történt valami! Tudom, hogy nem vagy hozzám őszinte, csak nem értem, miért? Nem bízol meg bennem? - Senkiben nem bízom meg rajtad kívül, Ray! - sírta el magát a nő. - Akkor könyörgöm, áruld el végre, hogy mi a baj? -Ray! A rendőrségről kerestek telefonon! Hamarosan egy nyomozó idejön a lakásomra! - A rendőrségről? Miért?
- Jaj, Ray! Én annyira félek! - Mitől? Sarah, kérlek, mondd el őszintén, mi történt? Mi dolgod a rendőrséggel? - kérdezte az orvos, miközben megjelentek a szeme előtt a véres ruhadarabok. -Nem! Telefonon nem mondom el, de ha ide tudnál jönni, nagyon megköszönném! - mondta és hangosan zokogott. - Nagyon félek, Ray! Könyörgöm, gyere ide, mielőtt ezek idejönnek! - Mikorra érnek oda hozzád? - Fél hat körül ígérték! -Rendben! Azonnal indulok! Nyugodj meg, kérlek! - tette le a telefont az orvos és néhány pillanatig maga elé meredt, majd felugrott és a nővérszobába sietett, ahol csak dr. Hook tartózkodott. - Tom! - lépett mellé Ray. - Igen? Van valami baj? - nézett rá az orvos. - Egy órára el kellene mennem, tartaná a frontot addig? - kérdezte. - Én? - bökött a mellére dr. Hook elfehéredve. - Csak egy óráról van szó! Egyébként is még itt vannak a kollégák, ha valami nagy baj történne, nem marad egyedül. Nagyon sietek vissza! - Jól van, rendben! - felelte nem valami vidáman Tom. - Menjen csak! - Köszönöm, Tom! - viharzott el az orvos. Át sem öltözött utcai ruhába, köpenyben hagyta el az épületet. Úgy vezetett, akár egy veszett, s amikor leparkolt Sarah háza előtt, a hátán végigcsurgott a veríték. Szerencsére még egyetlen rendőrautót sem látott, tehát időben érkezett! Mire az ajtóhoz ért, Sarah már előtte állt. Kétségbeesve, sápadtan. -Köszönöm, hogy eljöttél, Ray! Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél! - ölelte át a nyakát.
Az orvos érezte a szorításából, hogy nagyon fél. - Menjünk be és mondd el, mi történt? - csukta be a férfi az ajtót. Sarah egyetlen pillanatra sem engedte el Ray-t, csak amikor leültek egymás mellé a nappaliban. -Nos, kérlek, áruld el, mit akar tőled a rendőrség? - nézett rá a sápadt nőre. -Fogalmam sincs, Ray! Csak annyit mondtak, hogy Billy Lamb ügyében nyomoznak és szeretnének feltenni nekem is néhány kérdést. - Tehát csak erről van szó? - fogta meg a kezét az orvos. - Nyilván van valamilyen ügye, amely kiderült és mivel veled foglalkozott az utóbbi időben egyedül, nem meglepő, ha téged kérdeznek meg elsősorban. Azt hiszem, nincs miért idegeskedned, ha csak... - A férfi ráemelte a tekintetét és elhallgatott. -Hacsak? Mit akartál mondani? Kérlek, fejezd be a mondatot! - szólt rá Sarah kissé indulatosan. -Hacsak nem tudsz valami olyat, ami törvényellenes! Ezt akartam mondani, de fölöslegesnek tartottam, mert biztos vagyok benne, hogy semmiről nem tudsz, ami Billy Lamb ügyleteivel kapcsolatos. - Miféle ügyletekre gondolsz? - Nem is tudom, csak úgy mondtam. Gondolom, ha a rendőrség nyomoz vele kapcsolatban, akkor valamit elkövetett. - Semmiféle olyan dolgot nem tudok róla, ami miatt a rendőrség kereshetné. Billy nagyon rendes volt! - emelte rá elgyötört tekintetét. - Rendes volt? Miért beszélsz róla múlt időben, mintha már nem is élne? - kérdezte Ray, mire a nő hangosan zokogni kezdett. Szorosan átölelte a férfit és szinte kapaszkodott belé. - Sarah! Kérlek, nyugodj meg! Mondd, miért sírsz? A nő válaszolni akart, amikor hirtelen megszólalt a bejárati ajtó csengője.
-Itt vannak! Már meg is jöttek! Annyira félek, Ray! - szipogta remegve Sarah és felugrott. - Nekem még soha nem volt dolgom a rendőrséggel, s az, hogy most idejönnek, teljesen kiborított. Biztosan hozzájárul, hogy idegileg kimerültem, amióta tudom, hogy halálos beteg vagyok! -Ne mondd ezt, kérlek! Egyáltalán nem biztos, hogy leukémiás vagy! Higgy és bízz bennem, drágám! És most menj szépen és engedd be a nyomozókat! - Ugye, itt maradsz mellettem végig? - nézett rá kérlelve Sarah. - Hát persze! - bólintott Ray és kissé idegesen a hajába túrt. A nő kinyitotta az ajtót és beengedte a két férfit. - Ön Sarah Angel? - kérdezte az idősebb, szemüveges férfi. - Igen! - felelte Sarah. - Az én nevem Richard Harris, rendőrfelügyelő vagyok, a társam pedig David Willis nyomozó. - Kérem, fáradjanak be a nappaliba! - mondta a nő és mutatta az utat, majd miután beléptek a szobába, bemutatta az orvost. -Dr. Ray Bernal, az orvosom! Egy kicsit gyengélkedem, ezért van nálam! - mondta Sarah, mire a férfiak kezet fogtak, majd mindhárman leültek. - Miss Angel! Elnézést, hogy alkalmatlankodunk, pláne, amikor beteg, de az ügy nem tűr halasztást. Fel kell tennünk önnek néhány kérdést. - Csak tegyék, ha tudok, válaszolok rá! - felelte a nő és oldalt az orvosra pillantott. - A kérdés Billy Lamb oktatóra vonatkozik. Nyilván jól ismeri, mivel tudomásunk szerint az utóbbi időben csakis az ön felkészítésével foglalkozott. - Igen, ez így van! -Mikor találkozott vele utoljára? - kérdezte a felügyelő. - Nem is tudom, pár napja, ugyanis kórházban voltam,
csak ma jöttem haza! - válaszolta. -Melyik kórházban feküdt, Miss Angel? - A Bostoni Központi Kórházban, dr. Bernal osztályán! - Megkérdezhetem, hogy mivel került kórházba? - kérdezte a felügyelő. -Azt hiszem, erre jobban tud válaszolni dr. Bernal! mondta Sarah és az orvosra nézett, aki helyeslően bólintott. - Miss Angel elég komoly bajjal került az osztályunkra. Leukémiára utaló tünetei miatt szükség volt arra, hogy befeküdjön, mert csak így tudtunk elvégezni néhány igen komoly vizsgálatot. - Az tényleg nagyon komoly betegség! - szólalt meg a fiatal nyomozó. - Mondja, kisasszony, hogy tudott ilyen állapotban sportolni? - kérdezte. -Nos, csak az utóbbi időben derült ki, hogy valami nincs rendben nálam. Pár héttel ezelőtt az utcán rosszul lettem, amikor épp edzésre indultam és a mentő vitt be a kórházba, ahol dr. Bernal látott el, akkor még nem tudtuk, hogy ilyen súlyos az állapotom, ezért haza is engedtek. Sajnos, megint rosszul lettem és ismét kórházba kerültem, csak ma reggel jöttem ki. - Értem! Ezek szerint nem járt mostanában Billy Lamb lakásán? - kérdezte Harris felügyelő. - Nem! Már napok óta nem találkoztunk és telefonon sem beszéltünk. - felelte Sarah. - Bocsásson meg felügyelő úr, de szeretném megkérdezni, miért kérdezgetnek ennyit erről a férfiról? Csak nem követett el valamit? - szólt közbe Ray. -Nem! Nem követett el semmit, inkább ellene követtek el valamit! - Mit? - kérdezte az orvos és a hangja megremegett. -Meggyilkolták! Sarah hangosan felsikoltott és kezét a szája elé kapta. -Kérem, nyugodjon meg, Miss Angel! Tudom, hogy most ez nagyon érzékenyen érinti, hisz önök közeli kapcsolatban voltak egymással. Sajnálom, hogy zaklatom, de muszáj feltennem néhány kérdést, mivel jól ismerte az
áldozatot és sok időt töltött vele. - Mindjárt adok egy nyugtatót, ettől majd jobban leszel! - mondta Ray és gyorsan a táskájába nyúlt, melyet mindig magával hordott. Miután megszúrta a nő karját, Sarah kezdett megnyugodni. - Kérdezzen csak, felügyelő úr! Ha tudok, válaszolok rá! - mondta kissé remegő hangon. - Kérem, mondja el, hogyan és mikor ismerkedtek meg, s nagyon sokat segítene, ha tudna néhány nevet említeni a barátai, ismerősei köréből. - Nagyon szerettem volna aerobic világbajnokságot nyerni, s mivel hallottam, hogy ő a legjobb, felkerestem. - Kitől hallott az edzőről? - Azt hiszem, a rádióban beszélt a munkájáról és elmondta, hogy hol van az edzőterme. Itt kerestem fel, természetesen nem voltam egyedül. Rengeteg hozzám hasonló fiatal nő tolongott az ajtaja előtt. Miután megismerkedtünk és elmondtam, mit szeretnék, azt mondta, néhány napos tesztelés után megmondja, elvállal-e, vagy sem. Mindent erre tettem fel, teljes erőbedobással bizonyítani akartam, hogy komolyan gondolom, s nyilván ezt ő is észrevette, mert két hét után közölte, vállalja a felkészítésemet. Elmondta, mennyi lemondással és kitartással kell számolnom, de engem nem lehetett eltántorítani. így aztán két éve folyamatosan készülök a nagy megmérettetésre, már több versenyen eredményesen szerepeltem. Az utóbbi időben azonban sokat voltam rosszul, gyengélkedtem, nem mentem le mindig az edzésekre, s emiatt volt is köztünk némi nézeteltérés. Akkor még nem tudtam, hogy milyen komoly betegséggel állok szemben. - És amikor kiderült, közölte vele? - kérdezte Willis nyomozó. - Csak most tudtam meg, hogy valójában mi is a bajom, így még nem volt alkalmam közölni vele és ezek szerint már nem is lesz. Egyébként már megmondtam neki pár
héttel ezelőtt, hogy nem akarom tovább csinálni, elég volt! Túl sok időmet elvette és egyáltalán nem volt magánéletem. - mondta Sarah és az orvosra nézett. A felügyelő tekintetét nem kerülte el a két ember sokat jelentő pillantása. - Dr. Bernal! Milyen kapcsolat van ön és Miss Angel között? - szólalt meg az orvos felé fordulva. - Miért fontos ez önnek? - kérdezett vissza Ray. -Bocsásson meg, nem akarok kíváncsiskodni, higgye el, nem véletlenül kérdezem. Szeretném, ha őszintén válaszolna rá. - Több, mint orvos és beteg kapcsolat. Egymásba szerettünk! Azt gondolom, ez nem bűn? - felelte a férfi egyenesen a felügyelő szemébe nézve. - Nem, persze, hogy nem! Köszönöm az őszinte választ, doktor úr! Tudja, a mi munkánkat minden, mások számára jelentéktelen apró részletek is nagyban segítik. Ön esetleg ismerte az elhunytat? - kérdezte a férfi. - Nem! Személyesen nem ismertem, de Sarah-tól sokat hallottam róla. Nagyon tisztelte és kedvelte őt, remek edzőnek tartotta. - Miss Angel! Kérem, gondolkozzon, nem beszélt önnek az áldozat arról, hogy lenne ellensége, vagy haragosa? Már arra gondolok, hogy ő egy nagy név volt a szakmában, s biztosan voltak irigyei! -Nem! Soha nem tett említést senkiről, azt hiszem, mindenki szerette. Alapjában véve nagyon kedves, jó humorú és barátságos volt mindenkivel. Nem tudom elképzelni, hogy bárki annyira gyűlölte volna, hogy képes lett volna megölni! - felelte Sarah még mindig szipogva. - Ismerte a családját? - kérdezte a fiatal nyomozó. -Nem! Csak annyi tudok, hogy van egy férfi rokona valahol, de nem tartották a kapcsolatot. Teljesen egyedül élt. - Köszönöm, akkor nem is zavarunk tovább! - állt fel
a felügyelő. - Mielőbbi jobbulást kívánunk, Miss Angel! - mondta és távoztak. Sarah megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor kettesben maradtak az orvossal. -Látod, nem volt mitől félned! Nem is értem, miért voltál annyira megijedve? - kérdezte Ray. - Megpróbálom újból felidézni és elmondani, ami a kórházból való távozásom után történt. Van valami, amit még nem mondtam el. - nézett rá még mindig könnyes szemekkel a nő. -Hát csak mondd, drágám! Szeretlek mindennél jobban, és melletted állok, amíg csak élek! - simogatta meg kedvesen az arcát. - Üljünk le, Ray! - kezdte Sarah és egy árnyalattal még sápadtabb lett. - Ma, amikor a kórházból eljöttem, nagyon korán volt, alig pirkadt. Egyenesen Billy-hez vitettem magam egy taxival, mert úgy éreztem, meg kell mondanom neki, mindenért, ami velem történt, ő a felelős! A kapszula miatt lettem rosszul, ebben biztos vagyok! A rendőrségnek nem szóltam róla, mert nem akartam belekeveredni az egészbe. Ha kiderült volna, hogy ő adta nekem a kapszulákat, amelyeket ki tudja, honnan szerzett be, csak magamnak ártottam volna! - nézett a férfira, aki figyelmesen hallgatta. - Egyetértesz velem? - kérdezte Sarah. - Igen. Jól tetted, hogy hallgattál a kapszulákról. Már féltem, hogy elmondod. Jobb, ha erről senkinek nem beszélünk, legalábbis addig, amíg nem tisztázódik, milyen anyagot tartalmazott. Tudod, rájöttem valamire! - Igen? Mire? - Arra, hogy a kapszulák bár látszatra teljesen egyformák, még a bennük lévő anyag színe és szaga is, mégis mások! - Ezt meg, hogy érted? - vonta össze a szemöldökét Sarah. - Úgy, hogy amikor bekerültél a kórházba mérgezés-
sel, a táskádból magamhoz vett kapszulát megvizsgáltam, de nem tartalmazott semmiféle olyan származékot, amely mérgezést okozhatott volna. Persze, lehet, hogy túl érzékeny voltál rá, de a mennyisége akkor sem támasztja ezt alá. Amikor rád találtam itthon eszméletlenül, megint magammal vittem a kapszulákat, amelyek már a vizsgálat során egyértelműen mérgező anyagot tartalmaztak. - Mit akarsz ezzel mondani, Ray? - suttogta kitágult szemekkel a nő. - Azt, hogy az egyik kapszula valóban csak egyszerű vitaminokat tartalmazott, a másik viszont halálos mérget. - Csak nem arra gondolsz, hogy valaki meg akart mérgezni? -Nem tudom, mit gondoljak, Sarah! Először nem akartam neked elmondani, de most, hogy Billy meghalt, beszélnünk kell róla. Jó lenne, ha tudsz valamit, amit a rendőrségnek nem mondtál el, nekem elárulnád! - Nem értelek, Ray... - Mindig Billy adta neked a kapszulákat? - kérdezte a férfi. -Igen. Mindig. - És ő kitől szerezte be? Mert annyit már elmondtál, hogy még nincs forgalomban, bár a teszteken túljutott, de technikai okok miatt nem került ki a gyógyszertárakba. - Igen, ez így van, de sajnos, hogy kitől szerezte be, azt nem tudom! Egyébként is, mint már mondtam neked, nem túl régóta szedtem. - Jó lett volna, ha tudjuk, ki gyártja és hol? Attól félek, nem te leszel az egyedüli, aki hasonló tünetekkel került kórházba. Sok fiatal élet van veszélyben emiatt a szer miatt! - Ezt én nem értem! - rázta meg a fejét a nő. - Billy ötöt vett be egyszerre belőle és nem volt semmi baja! És én is szedtem egy ideig és teljesen jól voltam, nem okozott semmiféle panaszt. - Azért, mert mint mondtam, kétféle kapszula létezik. Az egyik teljesen ártalmatlan, a másik pedig halálos is lehet! De kérlek, folytasd, mit akartál mondani? - tért vissza
a beszélgetés az elejére. - Igen. Mint mondtam, egyenesen Billy lakására mentem a kórházból. Forrt bennem a düh és csak arra vágytam, hogy megmondjam neki a véleményemet. A taxiban már egyre rosszabbul éreztem magam, nyilván az idegességtől, mert rájöttem, nincs nálam pénz, hisz kórházi hálóingben és egy elemelt orvosi köpenyben voltam. Szerencsére, amikor belenyúltam a köpeny zsebébe, találtam benne egy tárcát, természetesen pénz is volt benne. Kifizettem a viteldíjat, aztán elindultam befelé. Ettől a pillanattól kezdve a szívem a torkomba ugrott és az agyamat elborította a kegyetlen fájdalom, félelem a haláltól, de leginkább a harag Billy iránt. Szinte önkívületbe estem, azt sem tudom, hogy kerültem a hálószobájába. Csak arra emlékszem, hogy nekiestem és ütöttem, ahol értem. - sírta el magát a lány. - Jaj, Ray, azt sem tudom, hogy valóban igaz mindez, vagy csak álmodtam? - nézett rá könnyes tekintettel. - Nyugodj meg, és próbálj meg visszaemlékezni! - simogatta meg a férfi. - Sajnálom, de semmire nem emlékszem, Ray, azt hiszem, annyira kiborultam, hogy nem voltam teljesen magamnál. Csak azt tudom, hogy ütöttem, aztán kirohantam a házból és beültem az ott álló kocsiba. - Megvárt a taxi, amivel odamentél? - kérdezte Ray. -Nem tudom! Nem emlékszem, de valószínű! Képtelen vagyok felidézni a történteket, pedig egész nap ezt akarom. Fogalmam sincs, mi történt, hogy értem haza, csak itt a lakásban tértem magamhoz. Amiről nem tudsz még, Ray, hogy a köpenyem és a hálóingem véres volt! Berohantam a fürdőszobába és ledobáltam magamról. Most már érted, miért ijedtem meg annyira, amikor a rendőrségtől kerestek? Lehet, hogy én öltem meg Billy-t! - Kérlek, nyugodj meg, kedvesem! - ölelte át a nőt. Biztos, hogy te soha nem tennél ilyet! - suttogta. - Hát ezért rettegtem a rendőrségtől, Ray! Azt hittem, azért keresnek fel, mert már tudják, hogy ott jártam és
megöltem! Mondd, most mit tegyek? - kérdezte. - Semmit! Nem kell tenned semmit! Próbálj megnyugodni, látod, a rendőrség nem is gyanakszik rád! - De mi van, ha mégis én tettem, csak nem emlékszem rá? Ha annyira elborította az agyamat a harag, a fájdalom, a félelem a haláltól, hogy megtettem? - nézett rá könnyes szemmel. - Egyelőre semmi bizonyíték nincs, hogy te tetted volna. Én biztos vagyok benne, hogy nem te voltál! - De akkor ki? -Ezt majd a rendőrség kideríti szerelmem! Ez nem a mi dolgunk! -Ray! - Igen? - Mi van, ha valaki látott engem bemenni és kijönni a házból? Mi van, ha személy leírást adnak rólam, és a rendőrség rájön, mégis én voltam? Mi van, ha a taxisofőr emlékezni fog rám és elárulja, hogy a kórházból odavitt, aztán pedig haza? Nem értem, mi van velem? Miért nem emlékszem semmire? - nézett rá rémülten. - Sarah! Most adok neked még egy nyugtatót, és szépen lefekszel. Jó sokat fogsz aludni, aztán mire felébredsz, itt leszek megint. Most vissza kell mennem a kórházba, mert egész éjjel ügyelek, de reggel sietek hozzád. Ne emészd magad fölöslegesen, ha semmiképp nem tér vissza az emlékezeted, keresek egy jó pszichiátert és meglátod, minden rendben lesz! - Jaj, Ray! Nem is tudom, hányszor mondtam már, de olyan jó, hogy vagy nekem! Mit is csinálnék nélküled? Biztosan meghalnék! -Kérlek, ne beszélj butaságokat! Itt leszek mindig melletted, nem hagylak el soha, megígérem, de szót kell fogadnod nekem! Miután Sarah a nyugtatótól elcsendesedett és elaludt, az orvos elhagyta a házat. Beült az autójába és a kórházba indult. Vezetés közben végiggondolt mindent. Az biztos,
hogy ha a rendőrség rájön, Sarah ott járt Billy házában, nagy bajba kerül! Hirtelen kiverte a víz, mert csak most döbbent rá, hogy őt is megláthatták, hisz ezek szerint nem sokkal a nő után járt a házban! Semmi kétség, ő is épp olyan bajban van, mint Sarah! Valamit ki kell találnia, mert különben...! Még rágondolni is rossz! Az éjszaka aránylag nyugodt volt, de Ray annál idegesebb. Amint végre lejárt a munkaideje és kilépett az épületből, először haza hajtott. Nagyon elhanyagolta az anyját, aki nem ezt érdemli tőle. Belépett a házba és a konyhába ment. Az anyja már felkelt és épp lefőzte a kávét. - Jókor jöttél, drágám! Gyere, ülj le! - csókolta meg a fia arcát, aztán összevont szemöldökkel figyelte. - Nagyon kimerültnek tűnsz, Ray! Túl sokat dolgozol, fiam! Mi lenne, ha kivennél néhány nap szabadságot? Pihenésre van szükséged, elutazhatnánk most egy hétre, miért várnánk tovább? Az idő kitűnő, semmi sem akadályozza meg, hogy megtegyük! Végre kettesben lennénk! -Nem, anyám! Sajnálom, de most semmiképp nem mehetek. Olyan betegeim vannak, akiket nem hagyhatok itt. Elkezdtem a kezelésüket, nem bízhatom másra. Sajnos, várnunk kell egy ideig még a nyaralással. Ugye, megértesz? - simogatta meg az arcát. - Hát persze! Tudom, milyen fontos neked a munkád, a betegeid, megértem, hogy nem hagyhatod félbe a kezelésüket, csak nagyon féltelek. Rosszul nézel ki, aggódom miattad. - Drága, anyám! Te vagy nekem a mindenem! Azért is szeretlek annyira, mert olyan megértő vagy. Mindig a legjobbat akartad és akarod nekem! Nem is tudom, hogyan háláljam meg a jóságodat? - Meghálálod, fiam! A szereteteddel, amit minden pillanatban éreztetsz. Nekem ennyi elég! Éhes vagy? - kérdezte fénylő tekintettel.
- Igen! Nagyon! Megmosom a kezem, és azonnal viszszajövök! - mondta. Gyorsan felvitte a táskáját a szobájába és mielőtt a fürdőszobába ment volna, felemelte a telefont. Sarah-t hívta, de a nő nem vette fel. Biztosan még alszik. Később odamegy és megnézi! -Nézd csak, milyen finom reggelit készítettem! Már nem is emlékszem rá, mikor ültünk így együtt a reggelinél! Nekem ez mindennél többet jelent! - mosolygott rá az anyja. - Nekem is sokat jelent, anya! - felelte Ray és enni kezdett. Az anyja hosszan nézte. Szemében büszkeség ragyogott. - Mit nézel rajtam, anya? Csak nem apámra emlékeztetlek? - szólalt meg a férfi és az anyjára nézett, aki azonnal megváltozott. -Nem! Dehogy! Egyáltalán nem hasonlítasz az apádra, teljesen olyan vagy, mint én! Hát nem látod? Csak bele kell nézned a tükörbe! - mondta mosolyogva, miközben leplezni igyekezett idegességét. -Anya! Mondd, miért nem beszéltél soha nekem apáról? Már felnőtt férfi vagyok, és még mindig csak annyit tudok róla, hogy a születésem előtt meghalt. Kérlek, mondj róla néhány dolgot! - Mégis, mit mondhatnék? Már olyan régen volt, nem is emlékszem rá! - sóhajtott fel az asszony és felállt az asztaltól. A mosogatóhoz lépett, így háttal állt a fiának. -Anya! A szerelmet nem lehet elfelejteni! Ha az ember őszintén szeret valakit, örökké a lelkében hordozza az emlékeit, bármilyen régiek is azok! Kérlek, beszélj nekem az apámról! Nem értem, miért változol meg, ha róla kérdezlek? - Ray! Az apád nem akarta, hogy te megszüless! Csúnyán összevesztünk emiatt és ezért hagyott el. Aztán később megtudtam, hogy meghalt. - És mikor váltatok el? - Nem voltunk házasok, Ray! - Nem? Az meg hogy lehet? - kérdezte az orvos és
letette a villát a kezéből. -Kérlek, ne faggass erről, fiam! Csak felizgat, ha rá gondolok! Az apád rossz ember volt! Sok fájdalmat okozott nekem! -Sajnálom, anyám! Bocsáss meg, amiért faggattalak, többé nem fordul elő. Ha téged bántott, akkor én sem akarok tudni róla. - lépett mellé és átölelte. - Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó gyermekem vagy, Ray! Te vagy az én életem és boldogságom! - szipogta az anyja és szorosan a fiához bújt. - Szeretném, ha majd az én gyermekeim mellettem, az apjuk mellett nőnének fel, és soha nem élnék át azt az érzést, amit én. Eddig mindig szomorú voltam, amiért meghalt és nem ismerhettem meg, de most, hogy tudom, nem akart engem, s téged nagyon megbántott, örülök, hogy meghalt. Ha élne és találkoznék vele, nem is tudom, mit tennék! - Kérlek, Ray! Ne foglalkozz ilyen gondolatokkal! Megpróbáltam jó anyád lenni, pótolni az apai szeretetet is, szeretném, ha ez a beszélgetés az utolsó lenne, amely vele kapcsolatos. - így lesz anyám! Tudnod kell, hogy most még sokkal jobban szeretlek és tisztellek, hogy ezek után ilyen szeretettel neveltél. El is dobhattál volna magadtól, hisz leányanyaként kellett vállalnod engem! - Nem, ez soha meg sem fordult a fejemben, drágám! Te nem tehettél semmiről, ezért nem is volt okom arra, hogy eldobjalak magamtól. Ellenkezőleg! Megmentettél, visszaadtad az életkedvemet! Egyáltalán nem bánom, hogy megszülettél! -Köszönöm! - csókolta meg a férfi az anyja kezét. - Szeretem, hogy őszinte vagy velem, anyám, ezért én is az leszek. Emlékszel arra a vacsorára, amire elvittem a süteményt? -Igen, hogyne! Szomorú voltál valami miatt! - Az voltam, de már vége. Egy félreértés miatt azt hittem, elveszítem azt a nőt, akivel szeretném leélni az éle-
temet. Annyira vágyom a családra, gyerekekre! Ugye, szeretni fogod az unokáidat? Az anyja lehajtotta a fejét és egy könnycsepp csordult végig az arcán. - Hát persze, fiam! A te gyerekeid lesznek, vér a véremből is! - felelte. -Jól van, akkor folytatom! Szeretném, ha megismernéd Sarah-t. Gyönyörű lány és nagyon kedves. Remélem, hamarosan bemutathatom neked és bízom benne, hogy ez a kapcsolat nem lesz ellenedre. - Örülni fogok, ha megismerhetem, Ray. Szeretni fogom, ha téged boldoggá tesz! Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog légy! Miután befejezték a reggelit, Ray magához vette a kocsi kulcsait és kifelé indult. - Elmész, fiam? Ügyeletes voltál, nem lenne jobb, ha pihennél előbb egy keveset? - nézett ki a konyhából az anyja. - Hamarosan visszajövök! El kell ugranom Sarah-hoz! ígérem, nem maradok el sokáig, de kissé gyengélkedik és szeretném látni, minden rendben van-e vele. - Jól van, menj hát, csak nagyon vigyázz magadra! - intett felé az asszony, mire Ray gyorsan elviharzott. Mire a bejárathoz ért, Sarah már ki is nyitotta az ajtót. -Szia, drágám! Hogy érzed magad? - kérdezte, de a nő ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelte a nyakát és ajkát a szájára szorította, miközben magával vonszolta. A hálószobában állt csak meg és vetkőztetni kezdte a férfit. Ray teljesen elveszítette az eszét. Sarah frissen mosott haja illatos volt, a bőre bársonyos, az ajka forró és édes. Nem tudott uralkodni magán. - Végre! Már alig vártalak! - suttogta a nő, és magára húzta a felhevült férfit. Ray-t még soha nem érzett vágy kerítette hatalmába.
Mindent elkövetett, hogy a nőt magáévá tegye, de képtelen volt rá. Amikor többszöri próbálkozás után felugrott, dühösen rángatta magára a ruháit. -Bocsáss meg, Sarah, de nem megy! - hebegte égő arccal. - Ray! Mi a baj? Nem tetszem neked? Nem akarsz engem igazán? Kérlek, áruld el, mi a baj velem? - Nem, Sarah! Nem veled van baj, hanem velem! Sajnálom, de most mennem kell! -Kérlek, maradj! Beszéljük ezt meg! Nem hagyhatsz most így itt! - ült fel a nő az ágyban, gyönyörű melleiről lecsúszott a takaró. Esdeklően nézett rá. - Sajnálom, de ez most nem fog menni! Eljön az idő, amikor mindenről beszámolok, de az nem most lesz! Mennem kell, majd hívlak! Kérlek, ne gondold, hogy nem szeretlek, mert imádlak, jobban, mint bármikor! - nézett rá, aztán gyorsan távozott. Sarah felkelt és az ablakhoz lépett. Semmit nem értett. Vajon miért viselkedett ilyen furcsán Ray? Már nem az első eset, hogy szeretkezni akartak, de ő mindig talált valamiféle kifogást. Mi lehet az oka? Mit jelent, hogy vele van baj? Remélte, hogy hamarosan visszajön, és mindent megmagyaráz. - Az nem lehet, hogy végre megtalálom az igazit, és nem tud, vagy nem akar boldoggá tenni! Isten nem lehet ilyen kegyetlen hozzám! Alig van egy kis időm, amíg jól érzem magam, miért nem elégszik meg azzal a halálos kórral, amit rám mért? Miért nem engedi, hogy egy kicsit örüljek az életnek, amelyet számomra oly rövidre szabott? - kiáltott fel keserűséggel a hangjában. A könnye végigfolyt az arcán, miközben figyelte, hogy az orvos beül az autójába és elhajt. - Ezt nem értem! Már semmit nem értek! - csapkodta idegesen Ray a kormányt. - Mi a fene van velem? Miért nem tudok férfi lenni az ágyban? Miért?
Először arra gondolt, hogy hazamegy, de nem volt kedve az anyjával való beszélgetéshez. Biztosan kérdezgetné, hogy van Sarah, meg egyebeket is és ezt most képtelen lenne elviselni. Elővette a mobilját és kikereste Tom számát, majd fellélegzett, amikor meghallotta a kollégája hangját. - Tessék, dr. Hook! - szólt bele kissé álmosan. -Tom, itt Ray! Bocsánat, hogy megzavartam, nyilván aludt még, hisz együtt ügyeltünk az éjjel. - Valóban aludtam, de egyáltalán nem számít! Csak nincs valami baj, Ray? Olyan idegesnek tűnik a hangja? -De igen, Tom! Van valami baj, és most senkit nem tudnék elviselni egy baráton kívül. Mivel nincs egyetlen barátom sem, ezért hívtam fel. Emlékszik, azt mondta, legyünk barátok! -Persze, hogy emlékszem! Örülök neki, hogy felhívott, Ray! Mondja, miben tudok segíteni? - Találkoznunk kell, Tom! Szörnyen érzem magam! - Rendben! Idejön a lakásomra, vagy... - Igen, nem akarok emberek közé menni! Ha nem zavarom, odamennék! - Jó, várom! - mondta dr. Hook és bediktálta a címet. Ray húsz perc múlva leparkolt a kis egyemeletes ház előtt, majd kiszállt a kocsiból és a bejárathoz indult. Mire odaért, Tom már várta. - Jöjjön be, Ray! - tárta szélesre az ajtót. Az orvos belépett és dr. Hook arcába nézett, aki álmos tekintettel nézett rá. Látszott rajta, mennyire fáradt, miközben bárgyún vigyorgott. Ray csak most döbbent rá, hogy mit tett. Egyáltalán nem lett volna szabad idejönnie! Mit keres ő itt ennél a szerencsétlen embernél, aki fáradt és láthatóan legszívesebben bebújna az ágyba és aludna? - Bocsásson meg, Tom, azt hiszem, rosszul tettem, hogy idejöttem. Fáradt és kimerült, én pedig veszem a
bátorságot magamnak, hogy megzavarjam a problémáim miatt. Elmegyek és kérem, ne haragudjon rám! - fordult meg és kifelé indult. - Ray! Kérem, maradjon! A barátom, és ha bajban van, számíthat rám! Kérem, jöjjön beljebb, igyunk valamit és mondja el, mi bántja? Ha tudok, segítek! -Nem hiszem, Tom! Nem hiszem! - csóválta meg a fejét Ray. - Azért csak próbálkozzunk meg! Mindjárt töltök egy pohár konyakot, az jót fog tenni! - mondta, miután lenyomta a kollégáját az egyik fotelbe. Ray egyetlen mozdulattal felhajtotta az italt, amely égette, és forrósággal töltötte el a gyomrát, de egyben sokkal jobban lett. - Még egyszer bocsánat, amiért megzavartam, Tom, de tényleg nem volt kihez mennem! A problémám pedig szörnyű! Nem is tudom, hogy elmondhatom-e, hisz olyan magánjellegű! -Ray! Esküszöm, megbízhat bennem! Nem jár el a szám, hisz mint látja, teljesen egyedül élek és nem haverkodom senkivel a kórházban sem. Nem kell tehát félnie, tőlem senki nem tud meg semmit! - Igen, tudom, hogy megbízhatom benned, Tom! Igyunk még egy pohárral és tegeződjünk! -Örömmel! - felelte a férfi. Gyorsan öntött megint a pohárba és koccintottak. -Szóval a problémám az, hogy nem vagyok férfi! - szólalt meg Ray és maga is csodálkozott rajta, hogy ezt kimondta. - Ezt hogy érted? - vonta össze a szemöldökét Tom. -Ahogy mondtam! Nem tudom a barátnőmet kielégíteni, képtelen vagyok a szeretkezésre! Semmit nem ér az életem, Tom! Nem lehet gyermekem, családom! Nem lehetek apa, pedig annyira vágyom rá! - mondta és majdnem elsírta magát.
- Bocsáss meg, de nem értelek! - nézett rá dr. Hook. - Hát mit nem lehet ezen érteni? Képtelen vagyok a nemi aktusra, Tom! Nem vagyok férfi! - kiáltotta felháborodva, égő arccal. -Nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem értelek, hanem arra, hogy miért nem fordulsz szakorvoshoz? Vagy már megtetted és ez végleges állapot? - fogta meg a vállát a férfi. - Eddig még nem mentem orvoshoz, pedig jó ideje érzem, tudom, hogy valami nincs rendjén velem. Tudod, fiatalabb koromban nem foglalkoztam úgy a lányokkal, mint a többi, velem egykorú fiú, inkább a komoly dolgok érdekeltek és a csóknál tovább nem léptem. Később az egyetem mellett már nem jutott idő a nőkre, pedig mindig is vonzódtam hozzájuk, de ahogy visszaemlékszem, valami mindig visszatartott. Mai napig nem tudom, hogy mi az, talán tudat alatt mindig attól féltem, hogy felsülök és ezt bebeszéltem magamnak. Nem is tudom, de talán ezért történik ez velem. Most, amikor végre megtaláltam életem asszonyát, le kell mondanom róla, mert képtelen vagyok szeretkezni vele! - Most is csak azt tudom mondani, sürgősen keress fel egy szakorvost, meglátod, segíteni fog! Nem hiszem, hogy ez szervi baj lenne. Egyébként is a férfiaknál a merevedési problémákat mindig pszichológiai okokkal magyarázzák, ami gyógyítható, de gondolom, ezt te is tudod? Sürgősen menj el egy szakorvoshoz! - Gondolod, hogy tényleg ezt kell tennem? - nézett rá Ray. - Nem gondolom, hanem tudom! Ha akarod, ajánlhatok is valakit! - Tényleg? - Komolyan! - És ki az? - Egy ismerősöm. A legjobb a szakmában, tudom, hogy meg leszel vele elégedve. -Ez nagyon rendes tőled, köszönöm, Tom! Szeretnék azonban kérni valamit! - Tudom, hogy mit akarsz mondani, fölösleges aggódnod, sem én, sem az ismerősöm nem mondja el senkinek. Egyébként is tudnod
kell, mit jelent egy orvosnak a titoktartási kötelezettség! - Igen, igazad van! Még soha nem volt ilyen önzetlen, jó barátom, min te, Tom! Soha nem fogom neked elfelejteni, és bármikor szívesen viszonzom a segítségedet, mert talán az egész életem függ tőled! - Akkor ezt meg is beszéltük! Mindjárt fel is hívom az ismerősömet, ha akarod, el is kísérlek! -Nem, azt már tényleg nem kérem! Nagyfiú vagyok már, ennyit csak el tudok intézni egyedül is. Nekem elég, hogy ilyen sokat teszel értem! - nyújtott kezet Ray és miután kezet fogtak, megölelték egymást. - Ahogy akarod. Most várj meg itt, a dolgozószobámban van a névjegykártyája, mindjárt visszajövök! Ray egyedül maradt és nem tudott eléggé hálát adni istennek, hogy eszébe juttatta Tom-ot. Ha most nem jön el hozzá, nem kerül ilyen hamar szakemberhez, mert biztos, hogy ha rajta múlik, csak halogatta volna a dolgot. így legalább túl lesz rajta, és mielőbb rendbejön! -Meg is jöttem, Ray! Beszéltem az ismerősömmel! Tessék a neve és a telefonszáma! Bármikor hívhatod ezen a számon, amely a saját mobilja. Tud rólad és vár! Akár már ma is odamehetsz! nyújtott át egy névjegykártyát. Ray átvette és megnézte. Dr. Brus Lenon pszichológus. - olvasta. - Még nem hallottam róla! - nézett Tomra. - Pedig nagy koponya. Professzor és sokáig tanított a New York-i Orvosegyetemen. Néhány éve költözött Boston-ba, ahol magánrendelője van. Már nem éppen fiatal, de tapasztalt és nagyon ért az emberek lelkéhez. - Felkeresem még ma! - mondta Ray és felállt. - Hazamegyek, felhívom és bejelentkezem! Még egyszer, nagyon hálásan köszönöm, hogy meghallgattál és mellém álltál, Tom! Azt hiszem, nálad jobb barátra nem találhattam volna! -Egyszer még te is viszonozhatod, Ray! Ma nekem, holnap neked! - mosolygott az orvos és az ajtóig kísérte.
Ray beült a kocsijába és egy kissé megnyugodott. Más nem is járt a fejében, csakis az, hogy mielőbb meggyógyuljon! Fél három volt, amikor hazaért. Az anyja aludt, ezért halkan bezárta szobája ajtaját és elővette a telefonját. Felhívta dr. Lenon számát, aki azonnal jelentkezett. Bemutatkozott és kérte, hogy ha lehet, még ma meglátogatná. A professzor örömmel és készségesen állt rendelkezésére. Hat órára várta. A férfi bement a fürdőszobába és megfürdött, majd gondosan kiválasztotta ruháját és felöltözött. Lement a konyhába, hogy egyen néhány falatot, mert már nagyon megéhezett. - Ray! Kisfiam! - hallotta meg az anyja hangját. -Végre, hogy látlak! Mikor jöttél haza? - kérdezte. - Már régebben, de te olyan jól aludtál, hogy nem akartalak zavarni. - Mész valahova? - lépett egészen közel a fiához. - Igen! - Megint Sarah-hoz? Ray felkapta a fejét. Valahogy furcsának találta az anyja hangját. - Nem, nem Sarah-hoz, egy kollégával találkozom. Van egy szakmai problémám, amit szeretnék vele megbeszélni! Egyszerű munkalátogatás! - felelte Ray és rámosolygott az anyjára. - Értem! És hogy van Sarah? - Hála istennek, jól! Azt hiszem, minden rendben van nála! - Örülök neki. Vigyázz magadra és várlak haza vacsorára! - Igyekszem, anya! - csókolta meg a homlokát és távozott. 5. Richard Harris felügyelő' az íróasztala előtt ült és az
előtte fekvő aktákba mélyedt. A kezében elsárgult fényképet tartott, amelyen egy egészen kicsi lány és egy tíz év körüli fiú volt. Figyelmesen nézte, megpróbált a gyermekarcban Billy Lamb vonásaira ismerni, de nem sikerült. Azon töprengett, vajon mit keresett ez a fotó a halott oktató mellett a földön? Ha megtudhatná, hogy kiket is ábrázol, biztos, hogy közelebb vinné a megoldáshoz. Lehet, hogy Billy Lamb és a húga? Már mindenkit kihallgatott, aki csak szóba jöhetett, de senki nem tudott semmit sem Billy Lamb halálával kapcsolatban, sem pedig a magánéletéről. Az ajtó hirtelen kinyílt és Willis nyomozó dugta be a fejét. - Bejöhetek, főnök? - kérdezte. - Persze, gyere csak! - bólintott a felügyelő. - Valami érdekes dolgot tudtam meg! - kezdte a fiatalember. - Ki vele, mi az? - nézett rá érdeklődve Harris. - Ismét elmentem néhány edzőterembe, mert nem akartam elhinni, hogy senki nem tud semmit erről a Billy Lamb-ról. Szaglásztam egy keveset és sikerrel jártam, legalábbis remélem, hogy segít elindulni valamerre. - Akkor áruld el végre, ne csigázz tovább! Mit tudtál meg? - Az egyik ilyen konditeremben dolgozó alkalmazott elmondta, hogy nem régen egy fiatal férfi járt nála és Billy Lamb után érdeklődött. Azt mondta, a barátnője túlsúlyos és szeretné megtalálni Billy-t, hogy segítsen lefogynia. Állítólag nem tudta a vezetéknevét, csupán annyit, hogy Billy-nek hívják. - És ez az a nagydolog, ami miatt ilyen izgatott vagy? - legyintett a felügyelő. - Még nem fejeztem be, főnök! Ez a férfi személyleírást adott arról a fiatalemberről, itt van a zsebemben a rajz, amelyet ő maga készített, ugyanis remek a kézügyessége. Elmondta, hogy hobbiból rajzolgat és festeget. - Még mindig nem értem, mire akarsz kilyukadni, David? -Arra, hogy nekem nagyon ismerős ez az arc! Nézze
csak meg, felügyelő úr! - húzta elő és a főnöke elé tette az asztalra, aki meredten bámulta, majd hangosan felkiáltott. - Ezt az embert ismerem! Azt hiszem, már láttam valahol, csak nem emlékszem, de biztos, hogy eszembe fog jutni! - Nem kell gondolkoznia rajta, mert én tudom, kit ábrázol a rajz! Azonnal rájöttem, amint megláttam! - mondta a nyomozó kipirult arccal. - Ez nem más, mint az a doktor, akit Sarah Angel orvosaként ismertünk meg. Dr. Bernal, ha jól emlékszem a nevére! - Igen! A mindenit, David! Jó munkát végeztél! - veregette meg a fiatalember vállát, aki büszkén, csillogó szemmel nézett rá. - Magam is azt hiszem, főnök! Emlékszik, azt mondta a doktor, hogy nem ismeri az oktatót, ám a jelek szerint kutatott utána. És tudja, hogy miért? Mert féltékeny volt! Ez a nő igazi bombázó, szerintem biztos az edzője is halálosan szerelmes volt belé, a doktor pedig rájött! - pislogott a férfi magasra emelt fejjel. - Igen, és vajon mi történt, ha megtalálta? - ráncolta össze a homlokát a felügyelő. - Azonnal indulunk a doktorhoz! - De hova? - Hát a kórházba! - És ha nincs bent? Nem lenne okosabb a telefonszámát megtudni, és beszélni vele? - kérdezte David. - De! Már annyira izgatott vagyok, hogy csak kapkodok. Igazad van, először meg kell szereznünk a telefonszámát, és fel kell hívnunk! -Bízza csak rám, felügyelő úr, mindjárt kiderítem! - ugrott fel a nyomozó és eltűnt, de hamarosan ragyogó arccal tért vissza. - Tessék, itt van a telefonszáma. Az otthoni és a mobil, valamint a lakáscíme! Felhívtam a kórházat, megtudtam, hogy az éjjel ügyeletes volt, tehát most otthon kell lennie! -Előbb akkor is telefonálnunk kell, mi van, ha épp Sarah Angel-nél tartózkodik?
- Erre nem gondoltam! Akkor hívjam? - Nem! Majd én! - ült vissza a helyére a felügyelő és az orvos otthoni számát tárcsázta. - Tessék, dr. Bernal lakása! - szólt bele az asszony. - Bocsásson meg, dr. Bernal otthon van? Richard Harris rendőrfelügyelő vagyok! Feltétlenül beszélnem kell a doktorral. - Sajnálom, de a fiam nincs itthon! - mondta. - Talán a kórházban van? -Nem! Elment valahová és nem tudom, mikor érkezik haza. Miért keresik? - kérdezte. - Sajnálom, de nem telefontéma! Ön, ha nem tévedek, ugyebár az édesanyja? - Igen, az vagyok! - Kérem, mondja meg a doktornak, hogy feltétlenül beszélnem kell vele mielőbb. Az ügy nem tűr halasztást, a saját érdekében jelentkezzen, ahogy megjön. Bediktálnám a telefonszámomat! Ha nagyon későn érne haza, holnap reggel nyolc óra felé felkeresem a kórházban. - Kérem, uram! Az ég szerelmére, mondjon valamit! Milyen fontos dolga lehet a rendőrségnek a fiammal? - Sajnálom, de mint mondtam, nem telefontéma! Ne ijedjen meg, csupán néhány kérdést szeretnék feltenni neki egy üggyel kapcsolatban, amelyben nyomozunk! - Áh! Értem! Ez megnyugtat, már azt hittem, valamibe belekeveredett, bár egyáltalán nem ilyennek neveltem. - Akkor elnézést a zavarásért, viszonthallásra, asszonyom! - köszönt el a felügyelő. A nő lerogyott a székre. Valahogy rossz érzése volt, mintha a felügyelő nem lett volna hozzá őszinte. Mi van, ha Ray bajban van? - Istenem! Ne engedd, hogy bármi rossz történjen vele! Ő az életem, a mindenem! Nélküle nem tudnék létezni! - tette össze a kezét és a szeme megtelt könnyel.
Dr. Bernal belépett a magánrendelőbe, ahol azonnal egy fiatal nő lépett mellé. - Parancsol, uram? - kérdezte udvariasan. - Dr. Lenon vár engem. A nevem dr. Ray Bernal! - Igen, igen! Egy pillanat türelmét, azonnal szólok neki, hogy megérkezett. Ray körülnézett és biztos volt benne, hogy ide a felső tízezer jár! Mindenből a legdrágább, a legjobb volt, úgy a bútorokból, mint minden egyéb tárgyból. A falon eredeti festmények sorakoztak, a szőnyegek süppedősek és puhák voltak. Szemlélődéséből a fiatal nő rázta fel. - A professzor úr várja önt! Kérem, fáradjon be! - nyitotta ki előtte az ajtót. Ray belépett a szobába, amely olyan volt, akár egy miniszteri szoba! Hatalmas faragott íróasztal, öblös fotel, kényelmes vizsgálóágy. - Isten hozta, kedves kolléga! -jött felé a férfi fülig érő szájjal. - Örülök, hogy megismerhetem, Tom sokat mesélt önről. Elmondta, milyen jó orvos és hogy barátok! Az ő barátja pedig az enyém is! Kérem, foglaljon helyet itt ebben a kényelmes fotelben! - Köszönöm, professzor úr! - ült le kissé idegesen Ray. - Tudom, hogy kellemetlenül érzi magát, de higgye el, nincs miért. Jómagam is annakidején átéltem mindazt, amit most ön! Egy orvosnak, ha problémája van, csak akkor fordul egy kollégához, ha már sürgős és nincs más választása. -Igen, ez így van! - Akkor vágjunk is bele! Kérem, dőljön hátra és mondja el, mi a gondja? Ray érezte, hogy az arca vörös lesz, a fiatal nő ugyanis a szekrény mellett állt és figyelte. Feléje pillantott, mire a professzor alig láthatóan jelezte, hogy távozzon. Amikor kettesben maradtak, az orvos elmondta, hogy gondja van a nemi élettel. Hiába érez vágyat, amikor odakerül a sor, a szeretkezés meghiúsul, mert merevedési problémái vannak.
A professzor figyelmesen végighallgatta, aztán bólintott. - Ezek a gondok egy férfi életében majdnem mindig pszichikai okokra vezethetők vissza. Először ezen az úton indulunk el, mert nem hiszem, hogy szervi problémáról lenne szó. Természetesen, ha nem pszichológiai eset, akkor tovább vizsgálódunk! Kérem, feküdjön le az ágyra és beszéljen magáról. A gyermekkoráról, az életéről. Szeretném, ha nagyon ellazulna, és őszintén megnyílna előttem. Biztos vagyok benne, hogy segítségére lehetek. Az orvos lefeküdt az ágyra, mire a férfi fölébe hajolt és a kezével néhány furcsa köröző mozdulatot tett az arca előtt, aztán odahúzott egy széket és leült. - Kérem, hunyja be a szemét és gondoljon arra, hogy egy csodálatos szigeten van. A tenger hullámai gyengéden csapkodják a sziklákat. A nap kellemesen süt, ön pedig a parton fekszik és élvezi a csendet. Ne figyeljen semmire sem, csakis a hangomra! Tegye, amit mondok! Ray úgy tett, ahogy a professzor kérte, s hamarosan, mint apró kisgyermek futott az anyja karjaiba. Hallotta a saját hangját, amint beszélt és válaszolt az idős orvos kérdéseire. Amikor kinyitotta a szemét, teljesen frissnek érezte magát. - Emlékszik arra, amiről beszélgettünk? - kérdezte a professzor. - Nem! Csak a hangomra és arra, hogy egy homokos tengerparton feküdtem, nagyon jól éreztem magam. Minden olyan nyugodt és békés volt. - felelte. -Remek! Azt hiszem, tudom, mi a problémája! - mosolygott rá dr. Lenon. - Tudja? Egyetlen rövid beszélgetésből már rájött, mi a gond velem? - nézett rá Ray hitetlenül. - Hogy olyan rövid beszélgetés lett volna, azt azért nem mondanám! Mindjárt éjfél van! - nevetett fel a professzor. - Éjfél? Ezek szerint több órán át tartott? - Igen, de hasznos volt és szerencsére nagyon jó alanynak bizonyult. Mindent megtudtam egészen apró gyermekkorától kezdve a mai napig.
- És tud rajtam segíteni? - kérdezte Ray kissé izgatottan. - Nézze, kedves fiatal kollégám! Ön is orvos, nem akarom becsapni! Nagyon nehéz helyzetben vagyok, nem is tudom, hogy mondjam meg az igazságot! - Ezek szerint nem tud rajtam segíteni, ugye? - nézett rá a férfi és a szíve nagyot dobbant. Egy villanásnyi idő alatt átfutott az agyán, hogy Sarah-t soha nem veheti feleségül, és soha nem fogja megtudni, milyen apának lenni. - Bevallom, nem tudom! Megpróbálhatjuk, talán néhány kezelés után elérünk némi eredményt, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, nem sok reményt fűzök hozzá, hogy egyedül képes leszek segíteni. - Kérem, professzor úr, árulja el végre, mi a baj velem? Mi az oka, hogy nem tudok nemi életet élni? - Nem mi, hanem ki, Dr. Bernal! - Tessék? Ezt nem értem! - kapta fel a fejét Ray. - Mit akar azzal mondani, hogy nem mi, hanem ki? - Több órán keresztül hallgattam és tettem fel a kérdéseket, ön pedig őszintén válaszolt is mindenre. Nagyon hamar kiderült, hogy a problémáját egyedül az édesanyjának köszönheti! - Az édesanyámnak? - kérdezte elhűlve. - Igen! Sajnos az édesanyja elkövetett egy nagyon nagy hibát az ön nevelésében. Mint megtudtam, egyedül nevelte fel, ami dicséretes és elismerésre méltó, azonban a szeretetével teljesen a befolyása alatt tartotta és tartja a mai napig is. Kiderült, hogy nem tűrt meg ön mellett senkit, csak magának akarta. Sajnos, ez elég gyakori azokban a csonka családokban, ahol egy fiúgyermek apa nélkül nő fel. Nem élte meg a serdülőkori szerelmeket, nem voltak sem barátai, sem barátnői. Az édesanyja egészen kicsi kora óta tabuként kezelte a szerelmi életet, soha nem beszélt róla, vagy ha igen, bűnként emlegette. Ön pedig ezzel a tudattal nőtt fel és érte el a felnőtt kort. A természetes vágyaktól már gyermekkorában félt, ezért nem voltak kapcsolatai lányokkal, nem ismerte meg milyen a szerelem. Amint érettebbé vált, egyre inkább elzárkózott az
érzelmei, a vágyai elől. Ugye így volt? - Igen, valóban így volt. Még magamnak sem mertem bevallani, de most, hogy mindenről őszintén beszélhetek önnel, nem tagadom. Voltak ugyan próbálkozásaim a lányoknál, de soha nem jutottam el egy csóknál tovább, mert valami visszatartott. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, félelemből vagy szégyenérzetből? Ezért inkább a könyvekhez, a tanulásba menekültem. Sokszor olyan szívesen beszéltem volna anyámnak azokról a dolgokról, amelyek fájtak, amelyek feltörtek bennem, de soha nem mertem volna, mert tudtam, hogy mi a véleménye egy férfi és egy nő kapcsolatáról. Később pedig már nem is törődtem a lányokkal, s csírájában fojtottam el a vágyaimat. Az egyetemi éveim alatt a társaim szórakoztak és éltek, én soha nem tartottam velük. Ezért lassan teljesen magamra maradtam, és mint ön mondta, nem maradt más, csak az édesanyám. Hálás vagyok neki, mert mindent megadott, amit csak tudott nekem, jobban szeretem, mint bárkit az életben. - Hát itt van a baj, kedves kolléga! Az édesanyja foglalja el a szívében a szerelmese helyét is! Magának sem képes bevallani, hogy fél! Bár egészséges vágyai és ösztönei hajtják a szerelem felé, ön védekezik ellene, mert nem akar szembeszállni az édesanyjával, akinek, mint mondta, nagyon rossz véleménye van a szerelemről. Ez érthető is, hisz a társa, aki az ön édesapja, becsapta és elhagyta őt! Ezt nagyon nehéz feldolgozni egy megbántott embernek, s minden bizonnyal ezért nevelte önt abban a szellemben, hogy a szerelem, a nemi élet bűn! Sajnos, ezzel nagy hibát követett el, bár biztos vagyok benne, hogy nem akart önnek rosszat. - De akaratán kívül is nagyon nagy rosszat tett! - nézett rá a férfi. - Igen, ez így van! - Professzor úr! Még soha életemben nem éreztem magam ilyen nyomorultul. Imádtam az édesanyámat, a mindenem ő volt, mint én is neki, ám most teljesen össze-
zavarodtam. Hogy lehet egy anya ennyire önző? - Szeretetből, dr. Bernal! Higgye el, nem ön az egyetlen, akivel ez megtörtént. Több ilyen páciensem is volt már! - És meg tudta őket gyógyítani? - kérdezte Ray. - Volt, akit igen és volt, akit nem. Sajnos nem vagyunk egyformák, ezt ön is nagyon jól tudja, hisz orvos. Mindenre másként reagálunk. Attól függ, mennyire lesz képes tudatilag elszakadni az édesanyjától. Ha ez sikerül, akkor meggyógyul. - Mit kell tennem? - El kell járnia hozzám terápiára! - Hányszor? - Azt előre nem tudom, lehet, hogy csak néhányszor, de az is lehet, hogy hosszabb ideig! Minden attól függ, milyen hamar tud elszakadni ez a szál önök között. - Talán el kellene hozni az édesanyámat is! Mit gondol, professzor úr? -Igen, épp ezt akartam javasolni! Kérem, legyen nagyon tapintatos, amikor beszél vele, nehogy épp az ellenkezőjét váltsa ki belőle, mint amit szeretnénk! -javasolta a professzor. -Rendben! Óvatosan terelem erre a témára a beszélgetést. Köszönöm, hogy fogadott és felnyitotta a szemem, dr. Lenon! Nagyon hálás vagyok, és nem számít, mennyi pénzbe kerül, csak kérem, gyógyítson meg! -Ne beszéljünk pénzről, dr. Bernal! Nálam nem ez az első szempont! Majd, ha meggyógyult, visszatérünk rá! - nyújtott kezet. Ray a kocsijába ülve két karját a volánra tette és ráhajtotta a fejét. Még mindig nem akarta elhinni, hogy mindennek, ami vele történt, az anyja az oka! Az anyja, akit imádott egész életében, és akit istenített. De hogy tehette ezt vele? Hát nem gondolt arra, hogy egyszer felnő, és családot szeretne? Megfosztotta attól a gyönyörű érzéstől, amelyet szerelemnek hívnak! Nem is tudta, mit érez ebben a pillanatban az anyja iránt, bár azzal tisztában volt, hogy
mindent, amit elkövetett ellene, szeretetből, féltésből tette. Lassan összeszedte magát és hazahajtott. - Ray! Ray! - hallotta meg az anyja hangját, amikor a szobája felé lépkedett csendesen, nehogy zajt üssön. - Anya! Miért nem alszol? Nagyon késő van! - fordult vissza és az asszony szobája ajtajához sietett. - Rád vártam, mert fontos dolgot kell mondanom neked, fiam! Kérlek, gyere be a szobámba! Az orvos először arra gondolt, talán rájött az anyja most, hogy Sarah ilyen fontos szerepet játszik az életében, hogy mit tett vele és erről akar beszélni. Bement és leült az ágya szélére. - Miről van szó, anya? Nagyon idegesnek látszol! - Mert az is vagyok, Ray! A rendőrségtől telefonált valami felügyelő! Richard Harris! Arra kért, hogy még ma hívd vissza, felírtam a telefonszámát, de ha későn érkezel haza, akkor majd reggel nyolc óra körül felkeres a kórházban. - Miért? Mit mondott, mit akar tőlem? - nézett rá kissé megdöbbenve a férfi. - Sajnos, azt nem árulta el, pedig többször is rákérdeztem. Annyit válaszolt, néhány kérdést szeretne feltenni neked egy üggyel kapcsolatban, amin dolgozik. -Értem! Hát akkor majd holnap megtudom, miről van szó! Ne nyugtalankodj, biztosan valamilyen kórházi jellegű ügy, ez sokszor előfordult már. - Ray! Hol voltál ilyen sokáig? Annyira aggódtam miattad! - Mondtam, hogy egy szakmai dolog miatt kellett elmennem! - felelte, de nem nézett az anyjára. - Szerintem nem vagy hozzám őszinte, fiam, pedig hidd el, én a barátod is vagyok! Nekem mindent elmondhatsz! Ugye, Sarah-nál voltál? - kérdezte. Ray úgy ugrott fel, mint akibe kígyó mart bele. - Nem! Nem ott voltam! Látom, ez téged nagyon izgat, anya! Tudom, hogy mennyire távol akarsz tartani a nőktől,
azzal is tisztában vagyok, hogy puszta féltésből, de már felnőttem, anyám! Majdnem harminc éves vagyok! Nem gondolod, hogy most már a saját lábamra kellene állnom? - nézett rá dühösen. -Ray! Az isten szerelmére, mi ütött beléd? Hogy beszélsz velem? - emelte rá a tekintetét az anyja. A szeme könnyben úszott. - Bocsáss meg, anya! Nagyon ki vagyok merülve, az éjszakai ügyelet és a sok gond a kórházban. Nem aludtam egyetlen percet sem már két napja, biztosan ez az oka, hogy így kifakadtam. Kérlek, ne haragudj rám! Tudod, mennyire szeretlek! - csókolta meg a homlokát. -Rendben van, Ray! Nem haragszom, már el is felejtettem. Tudom, mennyire megfeszített a munkád, de azt hiszem, mégsem ez az oka, hogy ilyen ideges vagy. - Nem? Mire gondolsz? - kapta fel a fejét Ray. - Arra, hogy a rendőrség miatt lettél ilyen izgatott. Tényleg nem keveredtél bele semmibe, fiam? - kérdezte az anyja. - Nem, anya! Ez egészen biztos! Egyébként is, ugyan mibe keveredhetnék bele, amikor nem járok olyan helyekre? -Jól van, akkor most menj és feküdj le! Nem vagy éhes? Ha akarod, lemegyek és melegítek neked vacsorát! - Nem, köszönöm, már ettem! - füllentett és jó éjt kívánva, elhagyta az anyja szobáját. Amíg beért a sajátjába, átfutott az agyán a gondolat, hogy talán valaki mégis meglátta Billy háza környékén! Akkor pedig ki kell találnia valami hihető mesét! De mit? Zuhanyozás közben hirtelen rájött a megoldásra! Sarah ott járt a házban, biztos, hogy előbb-utóbb megtudják a rendőrök, majd azt fogja mondani, utána ment, mert megszökött a kórházból! Szereti a lányt, de most ő lesz az alibije, mert nincs más lehetősége! Majd a legjobb ügyvédet fogadja fel, ha szükség lesz rá és megmenti Sarah-t a börtöntől. Ezzel a gondolattal tért nyugovóra. Azt hitte, képtelen
lesz aludni, de a fáradtságtól szinte azon nyomban, ahogy a párnára hajtotta a fejét, elaludt. Reggel az óracsörgésre kábultan ült fel az ágyában. Először azt sem tudta, hol van, olyan tisztán és elevenen élt benne az álom, amely a valósággal keveredett. A profeszszornál volt és az anyját hallgatta, aki minden feltett kérdésre válaszolt. Nem ellenkezett, amikor arra kérte, menjenek el együtt dr. Lenon rendelőjébe. Nagyon készséges volt és megbánást tanúsított. - Igen, ma, ha hazajövök a kórházból, beszélek anyával, és biztos vagyok benne, hogy minden úgy, lesz, mint az álmaimban. Velem jön majd és segít nekem, hogy mielőbb kigyógyuljak ebből a szörnyűségből. Férfinak születtem és szeretnék úgy is élni! Már épp elég időt elvesztegettem anélkül, hogy tudnám, milyen is a testi szerelem? Gyorsan elkészült és lement a konyhába. - Hogy érzed magad, fiam? - nézett rá az anyja. - Nyúzottnak és fáradtnak látlak! -Pedig ahogy letettem a fejem, rögtön elaludtam és csak az óracsörgésre ébredtem fel. Persze, azért még tudtam volna aludni, ezt nem is tagadom, de a kávéd után biztosan teljesen éber leszek! - csókolta meg az anyját. Néhány mondatot váltottak még és Ray sietett, hogy elintézze a legfontosabb dolgokat, mire a felügyelő bemegy hozzá. Kissé idegesítette, hogy a kórházban keresi fel, nem igazán jó, ha a felettesei és a kollégái látják, hogy köze van a rendőrséghez. Épp végzett a legfontosabb teendőivel, amikor megjelent a felügyelő. - Jó reggelt, dr. Bernal! Kérem, bocsássa meg, amiért a munkájában feltartom, de higgye el, nem jó kedvemből teszem. Van valami, amiről feltétlenül beszélnünk kell, és ez nem tűr halasztást. Hol válthatnánk néhány szót zavartalanul? - kérdezte és körülnézett a szobában, ahol több
orvos és nővér is tartózkodott. - Menjünk be az öltözőbe, ott most biztosan nem tartózkodik senki, ha a hely nem zavarja! - ajánlotta Ray. - Az remek lesz! ígérem, nem tartom fel sokáig! mondta a felügyelő és az orvos után ment. Az öltözőben tényleg senki nem tartózkodott. Az orvos két széket hozott. - Parancsoljon, felügyelő úr! Kérem, foglaljon helyet! mondta és ő is leült. - Köszönöm! - telepedett le a férfi és ránézett. Pár pillanatig alaposan fürkészte az arcát, csak utána szólalt meg ismét. - Van a birtokomban valami, amit szeretnék megmutatni önnek! - húzta elő a táskájából a rajzot. - Felismeri, kit ábrázol? - kérdezte és az orvos elé tartotta. Ray szíve a torkába ugrott. Semmi kétség, ez ő! -Igen! Azt hiszem, ez egy egészen jól sikerült rajz rólam! De hogy került önhöz és ki készítette? - kérdezte. Megpróbálta összeszedni minden erejét, hogy elrejtse izgatottságát. - Nos, egy fiatalember készítette önről emlékezetből. Egy testépítő szalonban beszéltünk vele és ő mesélte el, hogy egy férfi érdeklődött nála Billy Lamb után, mert a barátnőjén szeretne segíteni, aki súlyfelesleggel küszködik. Személyleírás helyett készségesen lerajzolta az illetőt, akiben a társam, Willis nyomozó azonnal önre ismert. - Igen, most, hogy mondja, valóban jártam egy ilyen konditeremben, de nem a barátnőm miatt, hanem azért mentem oda, mert az egyik kollégámmal, nevezetesen dr. Tom Hook-al megbeszéltük, hogy lejárunk valahova. Nekünk is szükségünk van egy kis testmozgásra. Valóban érdeklődtem Billy után, de csak azért, mert tanácsot szerettünk volna kérni tőle, ugyanis még soha nem jártunk ilyen helyen. Nem akartunk beleugrani, némi segítséget szerettünk volna kérni tőle. Mivel megismertem Sarah Angel-t, ő pedig beszélt az oktatójáról, így arra gondoltam, talán foglalkozhatna velünk is. Persze, nem vettük volna igénybe sok idejét, csak néhány jó tanácsot szeret-
tünk volna kérni tőle. Az is igaz, hogy nem tudtam a vezetéknevét, ezért csak úgy érdeklődtem, hogy Billy. Még nálam van a névjegykártya is, amit a fiatalember adott nekem a konditerem címével, telefonszámával. -Érdekes, amit mond, dr. Bernal! A fiatalember megesküszik rá, hogy a kövér barátnője miatt kereste az oktatót! Vajon miért nem mondta meg az igazat? Ön mit gondol? - nézett rá a felügyelő'. - Fogalmam sincs! - rázta meg a fejét az orvos, de aztán összevonta a szemöldökét és elgondolkozott. - Talán nincs jelentősége, de magyarázat lehet arra, hogy a férfi nem mondott igazat velem kapcsolatban! Eszembe jutott valami! - Igen? És mi? - kérdezte a felügyelő. - Nos, ez a fiatalember tett egy megjegyzést nekem, ami arra utalt, hogy a saját neméhez vonzódik. Érti, ugye, mire gondolok? - Hogyne! Arra, hogy meleg! - így van. Talán mondhattam valamit, hogy van barátnőm, vagy ehhez hasonlót, hogy tudtára adjam, én nem vagyok megfelelő partner számára! Erre azonban nem emlékszem. - Igen, ez tényleg megmagyarázná mindazt, amit mondott. - bólogatott a felügyelő. - Sajnálom, hogy zavartam! Mivel minden tisztázódott, erre a rajzra már nincs is szükségünk! Önnek adom emlékbe! Kérem, azért ne dobja ki, szerintem nagyon is élethű! -Köszönöm és nem dobom ki! - mondta az orvos. Megkönnyebbülten nyitotta ki a felügyelő előtt az ajtót. Amint kiléptek a folyosóra, dr. Palmer-be ütköztek, aki hangosan háborgott. - Mi történt, dr. Palmer? - kérdezte Ray, amint mellé értek. - Ma reggel jöttem rá, hogy valaki ellopta a köpenyemet. Benne volt a tárcám, a jogosítványom, a pénzem, a bankkártyám és mindenem! Most azt sem tudom, hogy mit tegyek? - nézett rá kétségbeesve.
-Talán tegyen feljelentést! -javasolta a felügyelő és megadta a telefonszámot, ahol ezt megteheti. - Köszönöm, meg is teszem! Ha a pénz nem is kerül elő, legalább a többit kapjam vissza. - Hol volt a köpenye? - kérdezte a felügyelő. - A nővérszobában volt felakasztva. Eszembe jutott, hogy benne felejtettem a tárcámat. Most reggel az volt az első, hogy kerestem, de sajnos sem a köpenyem, sem a tárcám nincs sehol. A mosodába nem vitték le, ennek utána néztem, mert akkor a tárcám előkerült volna. Elképzelni nem tudom, hogy ki vihette el, ilyen soha nem történt még eddig az osztályon! Senkiről a személyzet közül nem feltételezem, hogy képes lenne ilyet tenni! - Lehet, hogy egy zsebtolvaj volt! Tudja, mennyi ilyen és ehhez hasonló esettel találkozunk nap, mint nap? - nézett rá a felügyelő. - Egyáltalán nem biztos, hogy kórházi alkalmazott volt! Sokkal inkább gyanakszom egy betévedt látogatóra, aki erre specializálja magát. Magára vette a köpenyt és gyorsan távozott! Fel sem tűnik egy ilyen forgalmas helyen! Tudja, dr. Palmer, utoljára egy óvodában találkoztam hasonló esettel, ám ott a fehér köpenyben benne volt az intézmény vezetője is, csak holtan! - Szörnyű, hogy milyen emberek vannak! - sóhajtott fel dr. Palmer. - Megyek, és azonnal feljelentést teszek, bár ha ez egy zsebtolvaj volt, nem valószínű, hogy a rendőrség megtalálja! - Azt soha nem lehet tudni! Tegye csak meg a feljelentését! Most pedig engedelmükkel, megyek, mert vár a munka! Ray megkönnyebbülten sóhajtott fel. Még szerencse, hogy ez a magyarázat eszébe jutott, ki tudja, mi lett volna, ha nem tudja magát ilyen hihetően kivágni. Amint volt egy kis ideje, felhívta Sarah-t és megbeszélte vele, hogy ma nem megy át hozzá, mert az édesanyja gyengélkedik, orvoshoz kell mennie vele, de este még felhívja.
Végre kiléphetett a kórházból és gyorsan hazahajtott. Már alig várta, hogy beszélhessen az anyjával, egész nap csak ez járt a fejében. Dr. Lenon segíthet rajta, ha ő is akarja! Belépett a házba és letette a táskáját, mely egyre nehezebb volt. Több szakkönyvet cipelt haza, amely mind a férfiak nemi életével kapcsolatos problémákat taglalta, remélte, hogy ha a professzor mégsem tudna segíteni, talán rábukkan valamilyen más megoldásra a gyógyulása érdekében. - Jókor jöttél, fiam! Épp elkészültem a főzéssel! Moss kezet és gyere, ülj asztalhoz! Nagyon ritka eset, hogy időben jössz meg! - ölelte át a fiát. - Jövök, anya! Farkas éhes vagyok! - mosolygott rá Ray és a fürdőszobába ment, hogy megmossa a kezét. - A kedvencedet főztem, remélem, nem hiába fáradoztam! - mondta az anyja, amint visszajött és leült az asztalhoz. - Biztos lehetsz benne, anya! Nem ettem a kórházban sem, olyan sok volt a munkám, nem jutott rá idő. -Az étkezésre mindig kell időt szakítanod, Ray! Egy orvosnak nemcsak szellemi táplálékra van szüksége, hanem a testnek is meg kell adni, ami jár neki! Ray érezte, hogy azzal, amit az anyja mondott, megadta a lehetőséget, hogy megemlítse a professzort. - Anya! Nagyon fontos dolgokról kellene veled beszélnem. Lehet, hogy nem evés közben, de mi ketten felrúghatunk minden szabályt, ugye? - Hát persze! Mondd, miről van szó? - Rólam és rólad! - Ezt nem értem, Ray! Kissé bővebben is kifejtenéd, mi van velünk? - nézett rá az anyja. Az arckifejezésében volt valami, amit a férfi orvosi szeme azonnal észrevett. Félelem volt! - Arról van szó anyám, hogy nem vagyok képes nemi életet élni! Egyszóval érthetőbben, nem tudok szeretkezni, bármennyire is szeretném!
Az asszony előbb elsápadt, aztán elvörösödött. - Hát erről tényleg nem most kellene beszélnünk, fiam és talán nem is velem! - De igen, anyám és szeretném befejezni. - Rendben van! Bocsáss meg, de nem értem, hogy milyen szerepem van nekem ebben? - Nagyon is nagy, anyám! - Talán orvoshoz kellene fordulnod, Ray! Ez olyan dolog, amiben én nem tudok segíteni! -Már voltam orvosnál! Tegnap épp tőle jöttem olyan későn haza. Egy nagyon tapasztalt pszichológus profeszszor, akit felkerestem. Órákon keresztül beszélgettünk, és ő kiderítette, hogy mi az oka a problémámnak! - Igen? És mi? - Te anyám! - Én? Te megőrültél, Ray! Hogy mondhatsz ilyet? - tette le az evőeszközt a kezéből az asszony és a fiára meredt. - Sajnálom, egyáltalán nem akartalak megbántani, anya! Dr. Lenon több órán keresztül hipnotizált és kivallatott az egész életemről, s abból, amit elmondtam neki rájött, hogy a nevelésed hatása miatt kerültem ilyen helyzetbe. - Ez nem igaz! - ugrott fel az asszony felháborodva és a szeme könnyes lett. - Hogy vádolhat engem ilyesmivel, amikor nem is ismer és te, hogy hihetsz neki? - fordult meg és zokogva indult kifelé. - Anyám, kérlek, ne menj el! - ugrott fel és elkapta a karját. - Meg kell hallgatnod, mert ha igazán szeretsz, akkor segíteni fogsz rajtam. - Tudod, hogy a mindenem vagy, amit csak tudtam, megadtam neked! Nagyon fájnak a szavaid, Ray! - Anya! Dr. Lenon elmondta, hogy nem vagy hibás azért, ami kialakult nálam, csak a benned rejlő mélységes szeretet és féltés vezetett, amikor tabuként kezelted a szerelmet és a nemi élet kérdését. Kicsi koromtól kezdve úgy neveltél, hogy a testi kapcsolat bűn és ez olyan erősen belém ivódott, hogy egész életemben kerültem a lányokat és elfojtottam az egészséges vágyakat, amelyek bennem is
feltörtek néha. Most azonban, hogy kiderült, mi okozza a problémámat, szükségem lenne a segítségedre. Az asszony még mindig csak nézett rá kitágult szemekkel, alig akarta elhinni, amit a fia mondott. - Miben lehetek a segítségedre, Ray? Mindent megteszek, ha egyszer én vagyok az oka mindennek! Mondd meg, mint tegyek? - kérdezte remegő hangon. - El kellene jönnöd velem dr. Lenon magánrendelőjébe. Szeretne veled is beszélni erről a dologról! - Sajnálom, de azt nem! Én nem akarok odamenni, Ray! Mindig a lelkiismeretem szerint neveltelek, ezek szerint nem helyesen! Hidd el, nem akartam ártani neked! - Ezt dr. Lenon is mondta. Tudtodon és akaratodon kívül neveltél ilyennek. Mindez abból adódik, hogy te nagyot csalódtál az apámban, s engem is féltettél, nehogy én is sebet kapjak. Tisztában vagyunk mindketten azzal, hogy nem vagy hibás semmiért, de jó lenne, ha eljönnél a következő beszélgetésre. Sokat segítene rajtam! - Miért? Mit tehetnék én? - Nézd, anya! Én nem vagyok pszichológus, nem tudom megmondani, csak a professzor kérését tolmácsolom. Szerinte fontos lenne a jelenléted, ezért nagyon szépen kérlek, gyere el! -Nem, Ray! Sajnálom, de nem! Ő az, aki segíthet rajtad, nem én! Sajnálom, hogy ártottam neked a szeretetemmel, azzal, hogy annyira féltettelek, lehet, hogy igaza van, ám segíteni nem tudok rajtad. Ma is úgy nevelnélek, ha elölről kezdhetném! - Ezt most nem mondod komolyan, anya? Most mondtam el, milyen szörnyű nehézségeim vannak, miközben megőrülök Sarah-ért és azért, hogy családom lehessen! Hát nem érted, milyen nagy a baj? Lehet, hogy soha nem gyógyulok meg, és nem lehetnek gyermekeim! Úgy fogok meghalni, hogy nem tudom meg, milyen a testi szerelem, milyen az, amikor egy gyermek átöleli a nyakam, és azt mondja nekem: apa! Te nem akarhatod, hogy mindez bekövetkezzen, anya!
-Nézd, Ray! Én nem tudom, mit rontottam el, megértem, hogy most engem okolsz a professzor vizsgálata alapján, de hidd el, nem tudok segíteni, rajtad! Nem érzem hibásnak magam, és nem akarok beszélni a professzorral, mert annak csak rossz vége lenne! Ha gondjaid vannak ezen a téren, gyógyítson meg, de nélkülem! Én ebbe nem akarok belefolyni! Ma is azt vallom, hogy jól neveltelek, és hogy ha nem vagy férfi, az nem az én hibám! -Nem a te hibád, hanem a nevelésed hibája, anyám! Értsd meg, kérlek, fontos, hogy eljöjj velem a professzorhoz! Ő tudja, hogy mit beszél, hisz ezzel foglalkozik évek óta, s csak így van esélyem a gyógyulásra. - Megszültelek, felneveltelek és mindig melletted álltam, Ray! Nem akarok semmit a szemedre vetni, de ne feledd, mindent nekem köszönhetsz! Tudom, hogy nem te akartál a világra jönni, nem is vagy felelős semmiért, csupán csak rosszul esnek a szavaid, mert elhiszed, amit ez a professzor mond. Nem neveltelek rosszul, ellenkezőleg, nagyon is helyesen! Nem voltak zűrjeid az iskolaéveid során, sem az egyetemen, sem a munkahelyeden. Mindig jól viselkedtél és... - Túlságosan is jól, anya! Sajnálom, hogy csalódtál az apámban, és soha nem feledkezem meg róla, mennyivel tartozom neked, hisz feláldoztad magad értem, de szeretnék teljes életet élni, amibe a nemi élet is beletartozik! Kérlek, ne így fogd fel ezt az egészet és gyere el velem! -Nem! Soha! Látom, az a professzor teljesen telebeszélte a fejed! Ha inkább rá hallgatsz, hát csak menj hozzá, engem hagyj békén! Más gyerek megköszönné az anyjának mindazt, amit kapott tőle, nem pedig őt okolná azért, ami szót sem érdemel! - Anyám! Hogy mondhatod ezt? Én mindig is hálás voltam neked és ne mondd azt, hogy ez a dolog szót sem érdemel! Nekem fontos, nagyon fontos! Az életem függ tőle, mert ha nem élhetek nemi életet, nincs értelme semminek! Családot szeretnék, hát nem akarod ezt megérteni, anya? -Eddig is családban éltél, én vagyok a családod, vagy
már elfelejtetted? - Tudom, és mindig is te leszel a legfontosabb számomra, de ez nem jelenti azt, hogy nem vágyom egy társra, egy nőre, egy feleségre! Az asszony képtelen volt tovább hallgatni a fiát, kirohant és felsietett a hálószobába. Magára zárta az ajtót és hangosan zokogott. Ray többször is megpróbálta rábírni, hogy nyissa ki az ajtót, de minden beszéd hiábavalónak bizonyult. Egész életük során most először jött el úgy az este, hogy nem kívántak jó éjszakát egymásnak. Az asszony ugyanis nem jött ki a szobájából, s mivel már későre járt, Ray is visszavonult. Másnap dolgoznia kell, szüksége van a pihenésre. Bevett egy enyhe nyugtatót, hogy legalább néhány órát tudjon aludni. Még így is sokáig vergődött álmatlanul az ágyban és azon törte a fejét, mit tegyen? Szörnyű helyzet állt elő. Választania kell! Vagy az anyját és akkor le kell mondania a szerelemről, a boldogságról, vagy szembe fordul vele és megpróbál mindent, hogy teljes életet élhessen, de nélküle! Képtelen volt dönteni, annál sokkal jobban kötődött az anyjához, hogy elhagyja, ám Sarah iránt érzett szerelme és a család, gyermekek utáni vágyakozása legalább annyira fontos volt számára. Csak nagy sokára aludt el végre, hogy legalább arra a néhány órára megfeledkezzen kínzó gondjairól. Másnap reggel korán csörrent meg az ébresztő óra. Álmosan nyomta le a gombját és még egy pillanatra visszahanyadott a párnára, de aztán azon nyomban fel is pattant. Minden eszébe jutott, ami történt közte és az anyja közt. Amióta csak az eszét tudja, mindig nagy szeretetben és megértésben éltek, most először vesztek össze úgy, hogy az anyja nem akar szóba állni vele. Gyorsan megmosakodott és felöltözött. Amikor elkészült, az anyja hálószobájához lépett és hallgatódzott, ám bentről semmi neszt nem hallott. Arra gondolt, talán már
lent van a konyhában, és kávéval várja, mint mindig. Lehet, hogy meggondolta és mégis elmegy vele dr. Lenon rendelőjébe, hisz annyira szereti. Nem akarhatja, hogy egész életében boldogtalan legyen! Lesietett a lépcsőn és bement a konyhába, de az anyja nem volt ott. Semmi jelét nem tapasztalta, hogy már felkelt volna. Bánatosan lerogyott a székre és kezébe hajtotta a fejét, majd hirtelen felugrott és visszament az emeletre. Megállt az anyja ajtaja előtt és kopogott. -Anya! Szeretnék veled beszélni, mielőtt elmegyek dolgozni! Kérlek, nyisd ki az ajtót! -Nincs miről beszélnünk, Ray! Nagyon megbántottál, és nem tudom, mikor heverem ki a fájdalmat, amelyet a szívemben érzek. - Nem akartalak megbántani, anya, hisz tudod, mennyire szeretlek, csak azt hittem, megérted, milyen fontos nekem, hogy meggyógyuljak. Férfi vagyok, de nem élhetek úgy! A professzor szerint lehet, hogy reménytelen a gyógyulásom, de talán, ha veled is beszélne, ha te is ott lennél mellettem, akkor... - Sajnálom, de nem! Megmondtam, nem megyek oda! Kérlek, többé ne is zaklass ezzel, fiam! Ne gondold, hogy nem bánkódom amiatt, hogy problémád van, de azt, hogy engem tegyél felelőssé érte csak azért, mert ez a profeszszor ezt állítja, ezt nem vártam tőled. Bocsáss meg, ha netán csalódást okozok, bármiben melletted állok, de ne kérd, hogy veled menjek! -Jól van, nem kérem! Kérlek, vigyázz magadra, majd sietek haza! Bármi gond lenne, csak hívj a kórházban! Szeretlek, anya! - mondta és távozott. Az anyja az ablakból figyelte, amint a férfi kikanyarodik az udvarból és eltűnik az utcában. A szeme megtelt könnyel és fájdalmasan felsóhajtott. - Isten vezetett mindig, az ő akarata szerint cselekedtem, s az csak jó lehet! - suttogta és visszaült az ágyára.
Kezét összekulcsolta és imádkozott. 6. Richard Harris felügyelő felemelte a telefont és Sarah számát tárcsázta. - Tessék! - hallotta meg a nő hangját. - Miss Angel! Harris felügyelő vagyok! Sajnálom, hogy ismételten zavarom, de beszélnem kell önnel! Higgye el, ha nem lenne fontos, nem keresném meg. Mondja, hol és mikor beszélhetnénk? Sarah elfehéredett. Már biztos volt benne, hogy a felügyelő mindent tud róla. Lehet, hogy letartóztatják? - villant át az agyán és majdnem elájult a félelemtől. - Ott van még, Miss Angel? - kérdezte a férfi, mivel semmi választ nem kapott. - Igen, igen! - felelte. - Ha megfelel, kérem, fáradjon el a lakásomra. Bármikor jöhet, itthon vagyok! - Akkor egy óra múlva ott leszek! Sarah azt sem tudta, mit csináljon, olyan izgatott volt. Gyorsan a telefonért nyúlt és Ray-t hívta, de sajnos nem tudott vele beszélni, épp vizitelt. - Uram, mi lesz velem? Ray nem lehet itt mellettem, pedig olyan nagy szükségem lenne rá! - sírta el magát, de aztán megpróbált megnyugodni. Gyorsan a fürdőszobába ment, megmosta az arcát és megfésülködött. Hosszan nézte magát a tükörben és arra gondolt, vajon mikor dönti le a lábáról teljesen a betegség? Mennyi ideje lehet még hátra? Sajnos, Ray nem mond semmit, pedig sokkal jobb lenne, ha tudná, mire számítson. Vagy mégsem? - gondolkozott, aztán keserűen elhúzta a száját, majd kiment a konyhába és ivott egy pohár vizet. Idegesen járkált fel, s alá. Minden pillanatban az ablakhoz ugrott, hogy lássa, megjött-e már a felügyelő. A szíve a torkában dobogott, amikor az autó leparkolt a kapu előtt. Tudta, hogy pillanatokon belül megszólal a csengő, mégis összerettent. Vett egy mély levegőt és kinyitotta az ajtót.
- Jó napot, felügyelő úr! Kérem, fáradjon be! - lépett el, hogy helyt adjon a férfinak. -Köszönöm! - jött beljebb a felügyelő, s miközben a nappali felé haladtak a nőre nézett. - Hogy érzi magát, Miss Angel? - kérdezte. - Hát, nem igazán jól. Sajnos, nagyon gyenge vagyok és ez a haláleset is nagyon megviselt. Gondolom, ezzel kapcsolatban keresett fel megint? - nézett rá félénken. - Igen, tulajdonképpen igen, bár nem önnel kapcsolatban lennének kérdéseim! - bólintott a felügyelő. Sarah érezte, hogy enged a gyomrában a szorítás. Megkönnyebbült a férfi néhány szavától. - Nem értem, akkor kivel kapcsolatban? - kérdezte. - Dr. Ray Bernal-lal! - felelte. A lány őszinte döbbenettel fogadta a választ. -Látom, sikerült meglepnem! Nos, hogy ne fokozzam a meglepetését, elmondom, miről van szó. Tudja, Miss Angel, a nyomozás során eljutottunk egy konditerembe, ahol az egyik alkalmazott elmondta, hogy néhány nappal ezelőtt egy férfi érdeklődött nála egy bizonyos Billy iránt, akinek a vezetéknevét nem tudta. Azt mondta, azért keresi, mert a molett barátnőjén szeretne segíteni Billy támogatásával. Hallotta, hogy ő a legjobb a szakmában, hát megpróbálja felkutatni. - És mi köze van ehhez Ray-nek? - szólalt meg Sarah, még mindig semmit nem értve. - Nos, csak annyi, hogy ez a férfi dr. Bernal volt. Ő érdeklődött Billy Lamb iránt. - Ezt nem hiszem el! - rázta meg a fejét a lány, miközben eszébe jutott, hogy Ray igenis meg akarta találni, hogy beszéljen vele a kapszuláról, csak ő megkérte, hogy ne tegye. ezek szerint hiába. - Nem tévednek? Biztos, hogy Ray volt az, akiről ön beszél, felügyelő úr? - kérdezte. - Nem, nem tévedünk! A konditerem alkalmazottja készített egy rajzot a férfiról, ezt! - vett elő a táskájából egy fénymásolatot arról, aminek az eredetijét az orvosnak adta.
Sarah a kezébe vette, és nem tagadhatta, hogy a rajzon tényleg Ray látható. -Nem értem! Sajnálom, de ezzel kapcsolatban semmit nem tudok mondani önnek, mert fogalmam sem volt róla, hogy dr. Bernal ott járt és kérdezősködött Billy után. - Miss Angel! Dr. Bernal és ön közeli kapcsolatban állnak egymással, ezt már tudom. Lehet, hogy az orvos nem volt őszinte önhöz, mert ön egyáltalán nem kövér! Vagy talán van valaki más is az életében? - kérdezte. - Bocsásson meg, de erre nem tudok válaszolni. Még nem ismerjük egymást olyan régről, s amit tudok róla, az annyi, hogy nincs családja, az édesanyjával él együtt. Soha nem beszélt nekem barátnőről, de még barátról sem. Szinte minden idejét leköti a munkája, így mi is csak ritkán találkozunk. Hogy van-e barátnője, arra csak ő tudna válaszolni, de be kell vallanom önnek, nem olyan embernek ismertem meg, aki egyszerre több nőt szédítene! Dr. Bernal becsületes és tisztességes. Amikor rájöttünk, mindketten érdeklődünk a másik iránt, elmondtuk egymásnak, hogy nincs senki más az életünkben, és én hiszek neki, mert eddig nem csalódtam benne. Sajnálom, de mást nem tudok mondani. -Igen, ezt megértem! Gondoltam, hogy ön nem fog tudni érdemben segíteni, de abban biztos voltam, hogy megerősíti majd, hogy a rajzon valóban dr. Bernal látható, amit ő maga is elismert. Az eredeti rajzot oda is adtam neki. - Ezek szerint már beszélt vele erről? - Igen, beszéltem. - És elismerte, hogy járt abban a konditeremben és valóban a barátnője miatt kereste Billy-t? - kérdezte a lány és az arca egy árnyalattal sápadtabb lett. - Azt elismerte, hogy járt ott, de azt nem, hogy a barátnője miatt kereste volna az oktatót. Elmondása szerint azért érdeklődött a férfi iránt, mert a barátjával, dr. Tom Hook-al együtt le akartak járni edzésre, de előtte tanácsot szerettek volna kérni egy szakembertől, s mivel hallott
Billy-ről, hát ezért kereste. Tagadta, hogy barátnőről lett volna szó. Azt is hozzátette, hogy az alkalmazott azért hazudhatott, mert nem viszonozta érdeklődését, a férfi ugyanis a saját neméhez vonzódik. - Én hiszek Ray-nek, szerintem ön is hihet neki! - mondta Sarah és a szeme fényesen ragyogott. Látszott rajta a megkönnyebbülés. - Azt hiszem, én is hiszek neki! Neki aztán semmi oka nincs, hogy hazudjon nekünk! - Pontosan így van! - bólintott a lány. - Akkor nem is zavarom tovább! Köszönöm, hogy szakított rám időt! Remélem, egyhamar nem találkozunk, mármint hivatalosan! - tette hozzá mosolyogva. -Jöjjön bármikor, ha úgy gondolja, hogy segíthetek! Billy Lamb két éven át majdnem minden idejét velem töltötte, nagyon hiányzik és sajnálom, amiért meghalt. Bízom benne, hogy hamarosan kiderül, mi is történt vele valójában. Egyébként megkérdezhetem, hogy hogyan halt meg? - nézett a férfira, miközben úgy érezte, elájul. - A halottkém szerint valamilyen hegyes tárggyal szíven szúrták! Nem lehetetlen, hogy egy kötőtűvel, vagy valami ehhez hasonló dologgal, de biztosat csak a boncolás után tudunk, mert a helyszínen nem találtuk meg a gyilkos eszközt. Remélem, hamarosan a kezemben lesz a jegyzőkönyv. - Jézusom! - sikoltott fel a lány és majdnem összeesett. A férfi odaugrott és a hóna alá nyúlva leültette. - Sajnálom, nem kellett volna elmondanom! Tudhattam volna, hogy milyen érzékenyen érinti, hisz közeli barátok voltak. Bocsásson meg! Azonnal hozok egy pohár vizet! - sietett ki a konyhába. -Nem, semmi baj! Én kérdeztem! Önnek nincs miért bocsánatot kérnie! - hebegte a lány és megpróbált mosolyogni, miután elvette a férfitól a poharat. - Jobban van? - kérdezte a felügyelő. - Igen, sokkal. Nem kell aggódnia, már megnyugodtam. -Akkor, ha megbocsát, most megyek! Nagyon sok a
dolgom, ez az ügy leköti minden időmet, miközben szinte egy helyben topogunk. Nincs egy árulkodó nyom sem, amelyen elindulhatnánk! - Én azért bízom benne, hogy az igazság előbb-utóbb kiderül! - Az biztos! Még nem volt olyan ügy, amelyet ne göngyölítettem volna fel! Tudja, én nagyon kitartó és erőszakos vagyok, ha munkáról van szó. Egy ember életének kioltása mindig iszonyú haragot kelt bennem és addig nem nyugszom, amíg a gyilkost rács mögé nem juttatom! Sarah felállt és kikísérte a férfit, majd amikor elment, a táskájához futott, amelyben az edzéshez szükséges dolgait tartotta. Feltépte a tépőzárat és kinyitotta. Kiemelte belőle a kötését, amely kedvenc időtöltése volt. Rengeteg dolgot kötött már magának, sőt Billy-nek is! Amikor két edzés között nem jött haza, sokszor ottmaradt az edzőteremben és kötött, ez volt a pihenése. Egy aranyszállal átszőtt bordó színű fonallal dolgozott épp, egy mini ruhát akart magának készíteni, mivel a legújabb divat szerint a kötött holmi lesz az év slágere! Maga sem tudta, miért, de kényszert érzett, hogy megnézze a két kötőtűt, s legnagyobb döbbenetére, csak az egyiket találta. Felkapta a hatalmas táskát és kiborította a tartalmát a földre. Széttúrt a holmik között, de a kötőtű párját sehol sem találta. -Édes istenem! Add, hogy itt legyen! - mondogatta, miközben egész testében remegett. A szeme megtelt könynyel, majd kibuggyant és végigfolyt az arcán. A sarkára ült és hangosan zokogott. - Megöltem! Én tettem és nem ment fel az sem, hogy halálos beteggé tett! Kioltottam az életét a kötőtűmmel! Biztos, hogy abban a pillanatban nem voltam magamnál, különben nem tettem volna ilyet! - suttogta, aztán hirtelen a fejéhez kapott. - De nem volt nálam a tűm! Ez biztos, hisz a kórházból egyenesen odamentem Billy lakására! Vagy mégsem? Előtte hazajöttem, csak nem emlékszem rá? És most hol van? Idegesen felugrott, fel s alá járkált. Erőltette az emlé-
kezetét, de nem jutott semmire. Az az idő, ami a kórházból való távozása és a lakásába lépése között történt, teljesen kiesett az emlékezetéből, s emiatt még sokkal rosszabbul érezte magát. A bejárati ajtó csengője hirtelen megszólalt. Sarah összerettent és alig volt annyi ereje, hogy az ajtóhoz menjen. Kinézett a kémlelőnyíláson és megnyugodott, amikor Ray-t ismerte fel. -Ray! De jó, hogy itt vagy! - kiáltott fel és a mellére borult. Átölelte és hangosan zokogott. - Sarah! Az ég szerelmére, mi van veled? Egész testedben remegsz és nagyon ideges vagy! Mi történt? -Szörnyű dolog, Ray! Nem is tudom, hogy mondjam el! Ha megtudod, egészen biztosan örökre magamra hagysz, de nem akarok neked hazudni. El kell mondanom valakinek, mert megőrülök! - Gyere, ülj le szépen! Kérlek, nézz a szemembe és nyugodj meg! Itt vagyok veled, szeretlek! Nem kell félned semmitől és senkitől, én vigyázok rád! - Nem fogsz, ha megtudod az igazságot! - rebegte a lány sápadtan. - Akkor mondd el, kérlek, szeretném tudni, mitől borultál ki ennyire és mi az a szörnyű igazság? - Gyilkos vagyok, Ray! Én öltem meg Billy-t! Már tudom, hogy én tettem! A kötőtűmmel szúrtam le! - lihegte, aztán összecsuklott. Ray alig tudott életet verni belé. Amikor magához tért, a férfi átölelte. -Kérlek, Sarah! Nyugodj meg, nem hagylak magadra! Tudom, hogy te nem lennél képes ilyesmire! -De igen, megtettem! Már biztos vagyok benne, hogy én öltem meg! Itt járt a felügyelő és mutatott nekem egy rajzot. - Rólam? - kérdezte Ray. - Igen! Rólad. Elmondott mindent, hogy kerested Billy-t egy konditeremben, mert a barátoddal le akartatok járni,
de előtte tanácsot szerettél volna kérni Billy-től, ezért érdeklődtél utána. - Ez így volt, Sarah! Be kell vallanom neked, hogy képtelen voltam ölbe tett kézzel ülni, miközben ő majdnem megölt téged. Elmentem ebbe a konditerembe és valóban érdeklődtem, meg akartam tudni, hol találom. Csak beszélni szerettem volna vele, hogy honnan szerzi be a kapszulákat. A felügyelőnek nem akartam beszélni erről, mert akkor az egész ügybe mindketten nyakig benne lennénk. Ugye, te sem beszéltél neki róla? - Nem! Nem! - rázta meg a fejét. - Akkor jó, semmi baj! -De igen, van! Ettől még nagyon nagy baj van, Ray. Mielőtt a felügyelő elment volna, megkérdeztem, hogyan halt meg Billy. Ő pedig elmondta, hogy valaki egy kötőtűt szúrt a szívébe, de csak a boncolás után tudnak biztosat mondani.- szipogta Sarah. - Miért gondolod, hogy te ölted meg, talán vásároltál valahol egy kötőtűt? - kérdezte Ray és a gyomra összeszorult. - Nem, nem! Nem tudom, vagyis nem emlékszem rá. Már mondtam, hogy fogalmam sincs róla, mi történt, miután elhagytam a kórházat, de még nem tudod, hogy nekem a legnagyobb kedvtelésem a kötés. Rengeteget kötök, és két edzés között nagyon sokszor ezzel a tevékenységgel kapcsolódtam ki. A felügyelő a kötőtűt említette, s amikor elment, megnéztem a táskámat. Csak az egyik kötőtűm van benne, a másik eltűnt! Hát nem érted, Ray? Lehet, hogy a kórházból előbb haza jöttem, magamhoz vettem a tűt és aztán mentem Billy lakására! - csuklott el a lány hangja és megint sírni kezdett. -Ez egyáltalán nem biztos, Sarah! Valahol elveszíthetted a kötőtűt, az is lehet, hogy amikor nem keresed, rábukkansz itt a lakásban! Ez még nem jelent semmit! Lehet, hogy nem is kötőtűvel szúrták szíven, de ha mégis igen, nem te tetted! Én tudom, biztosan tudom! - Mitől vagy olyan biztos benne? Mondd, Ray, talán te
tudsz valamit, amit én nem? - kérdezte. - Sajnos, nem tudok semmit, csak a megérzéseimre hagyatkozom és arra, hogy elég jól megismertelek. Orvos vagyok és elég jó emberismerő. Te nem tennél ilyet soha! - De nem voltam magamnál, Ray! Úgy követtem el, hogy nem is tudtam róla! - Ilyen nincs, Sarah! Ha tényleg így történt volna, akkor nem tudsz hazajönni, valahol az utcán kóboroltál volna, mert elfelejtetted volna a lakáscímedet is! Semmi bizonyíték nincs arra, hogy te tetted! A tűd meg előbb-utóbb előkerül, meglátod! - Sajnálom, de van itt még valami, amiről már beszéltem! Gyere velem, Ray! - állt fel remegő lábakkal Sarah és a férfiba kapaszkodva elindult a fürdőszoba felé. Amint beléptek, a kád elejét leemelte és kihúzta onnan a kórházi hálóinget és köpenyt, amelyen a vérfoltok már egészen feketévé váltak. - Látod, ezek bizonyítékok! Ott voltam Billy lakásában, aztán amikor hazajöttem, ezeket a kórházi ruhákat levetettem magamról, mert véresek voltak. Szerinted mitől? Hát én megmondom! Billy vérétől! Az orvos kissé elsápadt. Maga sem tudta, mit mondjon. -Fel kell adnom magam, Ray! Nem tudom elviselni a tudatot, hogy gyilkos vagyok! - nézett rá Sarah. - Nem, szó sincs róla! Meg kell várni a vizsgálat eredményét. Egyelőre senki nem gyanakszik rád! Hidd el, őrültség lenne a nyakadat önként a hurokba tenned, amikor lehet, hogy nem is te voltál! - És mi van, ha rájönnek, hogy én tettem? - kérdezte a lány. - Akkor még mindig van egy adu a kezünkben, Sarah! Én majd szerzek neked egy papírt egy neves pszichológustól, aki igazolja, hogy a kórházból azért szöktél meg, mert nem voltál beszámítható állapotban. Akkor tudtad meg, hogy milyen betegségben szenvedsz, s ezért Billy Lamb a felelős. Ekkor majd előrukkolunk a kapszulákkal. Kérlek, ne nyugtalankodj, és ne csinálj semmit! Szeretlek, és nem engedem, hogy börtönbe zárjanak.
-Köszönöm, Ray! Nem is tudod, milyen jól esnek a szavaid. Azt hittem, elrohansz, ha megtudod az igazságot! - Még nem tudjuk mi az igazság, Sarah! Az biztos, hogy ott jártál, az is lehet, hogy elveszett a tűd és véres lett a ruhád, de egyáltalán nem biztos, hogy te ölted meg! Kérlek, várjuk meg a nyomozás végét! - Rendben van, Ray! Ha ugyan addig még élek! - sírta el magát a lány, és ahogy megfordult, a lába alól kicsúszott a talaj, elvágódott a földön, és beverte a fejét a kád szélébe. A vér kiserkent a homlokából. Ray gyorsan felemelte és felvitte a hálószobába. Szerencsére a baj nem volt olyan nagy, mint gondolta, Sarah ugyanis nem ájult el. - Nagyon fáj? - kérdezte Ray és megcsókolta a száját. - Már nem annyira. Mennyire súlyos? - Egyáltalán nem súlyos, csak egy kis karcolás. Néhány nap múlva már a helye sem fog látszani! Jó lenne azonban, ha egy-két napig feküdnél, mert enyhe agyrázkódást szenvedtél. -Rendben és köszönöm, Ray! Olyan sokkal tartozom neked! Még senki nem törődött ennyit velem! Senki! Anynyira szeretném meghálálni a szerelmemmel, de sajnos, már nem lesz rá időm. Ez a betegség... -Sarah, egyáltalán nem hiszem, hogy leukémiád van! - mondta Ray, és a törölközőt nézte, amely vöröslött a vértől. Ez pedig jó jel! Épp azért jött el a kórházból, hogy maga vegye le a vért a lánytól, de már nincs rá szükség. Jól látta, hogy nem "fehér", ami igazolhatja, hogy nincs leukémiája! - Bárcsak igazad lenne, és boldoggá tehetnélek! De ha még nem is vagyok halálos beteg, akkor sem lehetek a tiéd, hisz le fognak tartóztatni, mert... -Nem! Nem fognak letartóztatni, már mondtam neked, hogy azt soha nem engedném! - magához húzta és megcsókolta. így ültek egymást átölelve, mindketten gondolataikba mélyedve, amíg Sarah szemei le nem csukódtak. Ray le-
fektette és betakarta, majd lement a földszintre és megnézte a kórházi ruhákat. Semmi kétség, ez vér! De vajon, Billy-vére? És ha igen? Gyorsan összehajtotta és vissza akarta rakni oda, ahonnan a lány elővette, de valami kiesett belőle. Alig akart hinni a szemének, amikor meglátta a tárcát. Semmi kétség, dr. Palmeré! Először azt sem tudta mit tegyen, de végül úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha egyelőre visszateszi, így soha senki nem találja meg. Majd később, ha már elcsitultak a zajok, névtelenül visszaküldi a főorvos lakására. Visszatette a kád elejét, aztán a szobába ment, hogy keressen valami italt. Most nagy szüksége volt arra, hogy megnyugodjon. Néhány sort írt Sarah-nak és a nappaliban az asztalon hagyta, majd távozott. Még rengeteg dolga volt a kórházban és nagyon izgatta a lány betegsége is, amely a jelek szerint mégsem leukémia. Amikor visszaért a kórházba, dr. Palmert pillantotta meg a felügyelő társaságában. Egy kicsit hevesebben kezdett verni a szíve, de aztán összeszedte magát. Egyáltalán nem örült neki, hogy Harris idejár a kórházba, mi lesz, ha valamelyik nővér, vagy maga a főorvos beszél neki a kapszuláról és Sarah mérgezéséről? Eddig szerencsére még nem került szóba, de ha gyakran megfordul itt, minden bizonnyal a fülébejut. - Hol jártál, kolléga? - kérdezte a főorvos, amikor melléjük ért. - Beírtam a távozási könyvbe, hogy egy órára elmegyek. Miss Angel-nél jártam, tudja, dr. Palmer, a vér miatt. - válaszolta készségesen. - És? Sikerült levenned? - Nem volt rá szükség. Szegény megcsúszott és elesett, megütötte a fejét, amely vérzett. A vér színe pedig sötétvörös volt! Hát nem csodálatos? - kérdezte mosolyogva Ray. -De igen! Valóban az! Én magam is nagyon boldog vagyok! Úgy tűnik, neked volt igazad, Ray! - bólogatott
dr. Palmer elégedetten. A felügyelő egyetlen szavukat sem értette. - Bocsássanak meg, de nem értem, mi abban a csodálatos, ha a vér vörös? Talán más színű is létezik? - kérdezte. - Igen, ha egy súlyos betegségről van szó, nevezetesen a leukémiáról. Ilyen esetben a vér színe orvosi nyelven szólva "fehér"! - Ezek szerint Miss Angel nem leukémiás? - vonta össze a szemöldökét. - Még nem tudjuk biztosan, de valószínűleg nem! - felelte Ray. - Szegény annyira meg volt rémülve, állandó idegfeszültségben élt. Most, ha minden igaz és a hátralévő' vizsgálati eredményeket megkapom, kiderülhet, nem vérrákról van szó és nincs halálra ítélve! -Adja isten, hogy úgy legyen, hisz még olyan fiatal! - mondta a felügyelő, és a táskáját letette a földre. A zsebébe nyúlt, hogy elővegye a zsebkendőjét, mert a homlokán sok apró verejtékcsepp ragyogott. Ray véletlenül megrúgta a táskát, amely felborult és szétnyílt. Rengeteg papír szóródott ki belőle. A két orvos lehajolt, hogy segítsen összeszedni, amikor Ray egy fotót pillantott meg. - Ez talán az ön családi fotóalbumából került elő, mert úgy látom, eléggé régi! - adta oda a felügyelőnek. - Nem, nem az enyémek! Tudják, a kollégáim találták meg Billy Lamb lakásában, közvetlen a holttest mellett. Talán őt és a testvérhúgát ábrázolja, ezért hordom magamnál, hogy mindenkinek megmutathassam, aki csak ismerte Billy Lamb-t. Bízom benne, egyszer csak akad egy ismerős, aki megerősít benne, hogy a fotón valóban a húgával van együtt és megtalálhatjuk a már felnőtté vált hölgyet. Sajnos, az egész lakásban nem találtunk más fényképet a családjáról, ami egy kicsit furcsa is számomra. Persze, az is lehet, hogy tényleg nincs senkije, és ha voltak is fényképek, elkallódtak. - mondta a felügyelő kissé elgondolkozva.
- Megnézhetem? - kérdezte dr. Palmer. - Természetesen! Parancsoljon! - nyújtotta át. A főorvos kezében megremegett a fénykép. - Ez a fotó az enyém! A tárcámban volt, mindig magamnál hordom, mert emlék! Engem és a húgomat ábrázolja, amikor egészen kicsik voltunk! Szegény kis húgocskám már régen meghalt. Ez az egyetlen emlékem róla! Hogy kerülhetett ez Billy Lamb lakására? - kérdezte és a felügyelőre nézett. - Erre nem tudok válaszolni, de remélem, a nyomozás befejezése után igen. Ez azonban már támpont lehet arra, hogy valaki az ön köpenyét viselte, amikor meglátogatta Billy Lamb-t. A jelek szerint lehet, hogy valaki az ön környezetéből emelte el a köpenyét és ment el benne az oktató lakására. De vajon ki lehet az? Ha megtalálnánk, választ kaphatnánk arra is, hogy miért ölte meg? Mert minden bizonnyal ő tette! A férfi mobilja megszólalt. - Bocsássanak meg, tudom, hogy nem lenne szabad bekapcsolnom, de a munkaeszközöm! Nem tehetem meg, hogy egyetlen pillanatra is kikapcsoljam! Ugye, megértik? - nézett a főorvosra, aki kelletlenül bólintott. A felügyelő hallgatta a telefont, aztán visszatette a zsebébe. - A halottkém telefonált. Billy Lamb nem egy kötőtű által vesztette életét, előtte megmérgezték, csak azután szúrták le! Az azonban már biztos, hogy a szívébe egy kötőtűt szúrtak, de hogy mindezt ugyanaz a személy követte el, azt nem lehet tudni. - mondta. Ray elfehéredett és a zsebébe nyúlt. Az üveg, amelyben a kapszulákat tartotta, nem volt ott. Kiment belőle az erő. Csak nem hagyta el valahol? - hasított belé a rémület. Igaz, hogy inkább maradt volna még a két férfival, nehogy dr. Palmer megemlítse a kapszulát, de izgatta, hogy hol hagyhatta el az üveget, amelyet állandóan a zsebében hor-
dott. - Bocsássanak meg, de nekem mennem kell! Már így is sok időt elvesztegettem, várnak a betegeim! - mondta és gyorsan távozott. Egyenesen az öltözőbe ment és megkönynyebbülten sóhajtott fel, amikor a zakója zsebében megtalálta az üveget. Amikor visszaért a folyosóra, sem a felügyelőt, sem a főorvost nem látta sehol. Minden bizonnyal Harris már elment. Szerette volna megtudni, hogy miről beszélgettek, de így csak reménykedhetett, hogy a kapszulákról nem esett szó kettejük között. A nap további szakában nem volt ideje sem enni, sem gondolkozni, annyi volt a dolga. Amikor végre lejárt a munkaideje, eszébe jutott dr. Lenon! Fel kell hívnia és megmondani, hogy az anyja nem akar részt venni a rendelőjében tervezett beszélgetésen, de ő természetesen tovább folytatja a terápiát. Bármire képes, csak végre férfiként élhesse az életét. Beült a kocsiba és elővette a telefonját, s felhívta a professzort. - Jó napot, Dr. Bernal vagyok! - mutatkozott be. Dr. Lenon örömmel a hangjában köszöntötte. - Sikerült az édesanyjával beszélnie? - kérdezte. - Igen, de sajnos, nem hajlandó eljönni a beszélgetésre, azt hajtogatja, hogy ő nem követett el semmi rosszat és helyesen nevelt engem. Azt mondja, az, hogy ilyen problémám van, nem az ő hibája, és ezt egy orvosnak kell megoldania. Hiába beszéltem neki szépen, könyörögtem, kérleltem, hajthatatlan, a vége pedig az lett, hogy megsértődött és zokogva a szobájába zárkózott. Ma reggel sem engedett be magához, azt mondta, nagyon fáj neki, amiért őt hibáztatom. - Igen, gondoltam, hogy így fog rá reagálni. Az egyedülálló asszonyok, pláne a fiús mamák minden esetben túlzottan érzékenyek. Nem baj, ön azért csak jöjjön el, hogy
tovább léphessünk. Jó lett volna, ha az édesanyja is eljön, mert sokat vártam a jelenlététől. Ön, tudat alatt nagyon erőteljesen kötődik hozzá, s ha tőle hallja azokat a szavakat, amelyeket én ejtek ki, biztos, hogy hasznosabb lenne, de meg kell próbálnunk nélküle. Mivel már mindent tudok, amit tudnom kell, egy gyógyszeres kezelést is javaslok. A többit, majd személyesen. Mikor tud jönni? - Ha nem tart sokáig, akkor most azonnal odamennék! - Rendben! Várom! Ray a professzorhoz hajtott, aki rögtön fogadta. - Sajnálom, hogy az édesanyja nem jött önnel, de ne keseredjen el! Mindent elkövetek, ami csak tőlem telik, de már mondtam, hogy semmi biztosat nem ígérhetek! Mindenesetre az, hogy ön készséges és meg akar gyógyulni, nagyon sokat jelent. Csak arra kérem, ne adja fel, és még ha nem is látja az eredményt rövid időn belül, bízzon! - Rajtam nem múlik semmi, professzor úr! Mindent úgy teszek, ahogy kéri. - Jól van. Akkor ezekből a tablettákból vegyen be naponta ötször kettőt négy napig. Addigra elfogy a készítmény. Ezután, kérem, jöjjön vissza és meglátjuk, mire jutottunk! - Köszönöm, professzor úr! Akkor hétfőn kell jönnöm, ugye? - számolta ki az időpontot. - Igen! Hétfőn délután várom! -Lenne még egy kérdésem, ha megengedi! - állt meg az ajtóban Ray. -Parancsoljon velem, kolléga! - tárta szét a karját a férfi és barátságosan nézett rá. - Szeretném, ha tanácsot adna, hogyan viselkedjem az édesanyámmal? Bánt, amiért fájdalmat okoztam neki, hisz rajta kívül senkim nincs. Az életét nekem szentelte, mindent megadott, amit csak lehetett. Tudom, milyen rosszul érezheti magát most, amikor őt vádoltam meg a problémám miatt. - Nézze, dr. Bernal! A legokosabb, ha nem erőltet semmit. Viselkedjen úgy, mint eddig és ne hozakodjon elő a
témával, hacsak ő nem akarja. Ennél jobb tanácsot nem tudok adni. Meglátja, hamarosan megbékél, ha tényleg anynyira szereti önt, mint mondta! A szeretet csodákra képes! - És sajnos, fájdalmat is okozhat, mint az én esetemben! - nézett rá Ray bánatosan. - Minden rendbe jön, meglátja! - nyújtott kezet a professzor és kikísérte. Ray hazahajtott és elhatározta, megfogadja dr. Lenon tanácsát, de amikor az ajtó elé ért, rossz érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, mit is érez valójában, a szíve, a lelke fájt, vagy az egész teste? - Anya! Megjöttem! Merre vagy? - kiáltott, amikor rászánta magát, hogy belépjen a házba. Az anyja azonban nem válaszolt. Az orvos végigjárta a földszinti helyiségeket, de nem találta. Felsietett az emeletre és be akart menni az anyjához, de az ajtó belülről be volt zárva. Szörnyű rémület lett úrrá rajta. - Anya! Anya! Jól vagy? Kérlek, engedj be! - kopogott egyre türelmetlenebbül, s miután nem kapott választ, nem gondolkozott, felfeszítette a zárat és berontott. Az anyja a szoba közepén feküdt. - Istenem! Én vagyok az oka! Halálra idegesítettem szegényt! Milyen kegyetlen is vagyok! Mi van, ha tényleg nem ő a hibás? Miért bízom ennyire ebben a professzorban? Nem ér nekem annyit, hogy szerelmeskedni tudjak, ha az anyám élete az ára! - motyogta, és két ujját az asszony nyaki ütőerére nyomta. Szerencsére élt, csak elájult. Megmérte a vérnyomását, amely nagyon magas volt. Mivel nem történt nagyobb baj, hamarosan egy injekció után magához tért. - Hogy érzed magad, anyám? - kérdezte, az anyja kezét fogva. - Gyenge vagyok és nagyon fáradt. Hogy kerültél ide? Mi történt velem? - emelte fel a fejét a nő. - Betörtem az ajtót, mert nem engedtél be. Aggódtam érted és nem hiába. A szoba közepén találtalak a földön
fekve. Azt hittem, meghaltál! Miért nem hívtál fel, ha nem érezted jól magad? - kérdezte. - Nem akartalak zavarni! - Már megbeszéltük ezt számtalanszor, anya! Nincs fontosabb az életemben nálad! Bármikor hívhatsz, tudnod kell! Annyira bánt, hogy haragszol rám! Kérlek, bocsáss meg nekem! Annyira szeretlek! - Ha annyira szeretnél, nem tételeznél fel rólam olyat, hogy bármivel is fájdalmat tudnék neked okozni! -Már rájöttem. Buta voltam, kérlek, ne haragudj rám! - ölelte át az asszonyt és csókjaival borította be a haját. -Rendben van, felejtsük el. Többé nem akarok erről beszélni! - mondta az anyja és megsimogatta a fia arcát. - így lesz! Nem megyek többé a professzorhoz, ha ez a sorsom, hát így élek majd. Eddig is az volt a legfontosabb, hogy viszonozzam mindazt a sok jóságot, amit tőled kaptam, ezután még inkább ezt teszem! Nem érdekel sem Sarah, sem más nő! Csakis te, anyám! Az asszony szeme felragyogott és a szája mosolyra húzódott. - Igen, ezt már szeretem! Ez az én engedelmes és okos kisfiam! Ha tudnád, mennyire szenvedtem a gondolattól, hogy megromlik köztünk a viszony és elveszítelek. Ha ez bekövetkezne, egyetlen percig sem élnék tovább, mert csak te tartod bennem a lelket. Miattad kelek fel minden nap és te adsz nekem erőt, hogy éljek! Átölelték egymást, aztán az asszony az injekciótól lassan elaludt. Ray a párnára fektette és csendben lement a nappaliba. Leült az asztalhoz és hosszasan bámulta a telefont. A szeméből egymás után gördültek le a könnyek. majd megtörölte az arcát és vett egy mély levegőt. Felvette a telefont, és Sarah számát hívta. - Tessék! - hallotta meg a nő hangját. - Szia, itt Ray! - szólt bele rekedtes hangon. -Szia, drágám! Elolvastam a leveled, sajnálom, hogy elaludtam és a csókom nélkül kellett elmenned. Mikor
jössz? Már annyira várlak! -Sarah! Az anyámat ájultan találtam a szobájában, be kell vinnem a kórházba. Még semmit nem tudok, a vérnyomásával van probléma, ki kell vizsgálni, mert egyre gyakoribbak a rosszullétei. Ugye, megértesz, ha most nem tudok hozzád menni? - Hát persze! Hogyne érteném meg! Add át az édesanyádnak jókívánságaimat és vigyázz rá nagyon! Amint tudsz, jelentkezz! - Igen, majd hívlak! - tette le a telefont, bár még hallotta, hogy a nő mondott valamit, de képtelen volt tovább hallgatni. Nem ezt akarta mondani neki, hanem, hogy vége! Ne várja soha többé, de képtelen volt rá, talán majd legközelebb lesz hozzá bátorsága és ereje. Ezután a professzor számát hívta, de foglalt volt. Letette a telefont, majd a mosdóba ment és elővette a dobozt. Letekerte a tetejét, hogy a gyógyszert a WC-be öntse, de az utolsó pillanatban meggondolta. Abból semmi baj nem származik, ha beveszi őket. Ki tudja, talán segít és akkor Sarah-val sem kell szakítania! Akkor még minden rendbe jöhet! Hirtelen hangosan megszólalt a bejárati ajtó csengője. Lesietett és kinyitotta az ajtót, ám ott senkit nem talált. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor észrevett egy levelet, amely akkor eshetett ki az ajtó réséből, amikor kinyitotta. - Vajon mi lehet benne? - emelte fel az orvos és forgatta, de sem feladó, sem címzett nem állt rajta, csupán az utcanév és a házszám. Kicsit furcsának találta. Bezárta az ajtót és megfordult, hogy a nappaliba menjen és elolvassa, amikor az anyja jelent meg a lépcső alján. - Anya! Miért keltél fel? Még pihenésre van szükséged, ágyban kell maradnod! - kiáltott rá aggódva az orvos. - Már sokkal jobban vagyok, készítek neked valami ennivalót és bevallom, én magam is nagyon megéheztem. Mi van a kezedben? - kérdezte.
- Egy levél. Fogalmam sincs, hogy ki hozhatta, mert amikor a csengetés után kinyitottam az ajtót, senkit nem láttam sehol. A földön találtam meg, nyilván az ajtó résébe dugta a postás. Biztosan nagyon sietős volt neki, ha meg sem várta, hogy átvegyem! - tette hozzá kissé értetlenül. - Neked jött? - Nem is tudom, nincs megcímezve! - Mutasd csak, kérlek! - mondta, de mielőtt a férfi oda adta volna, megszólalt. - Igazán különös, nincs rajta sem a feladó, sem pedig a címzett. Csak az utcanév és a házszám. - mondta Ray, az anyja kezébe adva. Miután az asszony megnézte a borítékot, kissé elsápadt és elkapta a fia karját. - Mi van veled, anyám? Látod, megmondtam, hogy feküdnöd kell! Gyere szépen, visszakísérlek és lefektetlek. Majd én készítek neked valami finomat! - mondta és a szobájába kísérte. - Nagyon szomjas vagyok! Hoznál nekem egy pohár tejet, Ray? - kérdezte az anyja, miután lefeküdt az ágyba. - Azonnal! - sietett el, a nő pedig ismét a küldeményre pillantott, majd remegő kézzel kibontotta, de csak egyetlen pillantást vetett a levélre, gyorsan az éjjeliszekrény fiókjába rejtette, mert Ray már meg is jelent a pohár tejjel. Megvárta, amíg az anyja megitta, majd lement, hogy vacsorát készítsen. A levélről teljesen megfeledkezett. Csak akkor jutott ismét eszébe, amikor felvitte a vacsorát az anyjának. - Hol van az a levél? - nézett szét a szobában. - A fiókomban. Majd, ha jobban leszek, visszaadom a postásnak. Nem olyan sürgős! - Ha gondolod, én is elintézhetem! - Ugyan, fiam! Van neked épp elég gondod, ezt bízd csak rám! Egyébként is én szoktam vele találkozni! - simogatta meg a férfi kezét és mindent megevett, amit a tányéron talált. -Jól viselkedtél, anya! Meglátod, hamarosan rendbe jössz!
-Már rendbe is jöttem! Meglátod, reggelre kialszom magam, és megint a régi leszek! Ray nagyon nyugtalanul aludt ezen az éjszakán. Minden pillanatban felriadt, rémálmot látott: mintha egy hatalmas szikla tetején állna, amelyet mélységes szakadék vett körül, s a szakadékon túl az egyik szikla szirtjén ott állt az anyja, a másikon Sarah és a harmadikon a professzor. Mindannyian hívták, a kezüket nyújtották felé, de ő nem tudott egyetlen lépést sem tenni, mert képtelen volt dönteni, melyik irányba menjen, kinek a biztonságot nyújtó kezét fogja meg? Verejtékben úszott, amikor reggel kinyitotta a szemét. Abban a pillanatban eszébe jutott minden, ami vele történt. Szomorú és nehéz volt a szíve. Legszívesebben elutazott volna valahová nagyon messzire, hogy senki ne találjon rá, de aztán eszébe jutott az anyja és kipattant az ágyból. Magára vette a köntösét és kilépett a szobájából. - Anya! Miért nem maradtál ágyban? - kiáltott fel, mert a nő már egy tálcán épp indult, hogy ágyba vigye neki a kávét. - Jól vagyok, fiam! Nem látod, hogy semmi bajom nincs? - kérdezte és vidáman mosolygott. Ray kissé kételkedett benne a tegnapi eset után, de be kellett látnia, az anyja tényleg jól van. Reggeli után azonnal indult a kórházba. Amikor beért, Lisa nővér szólt utána, hogy a felügyelő kereste telefonon, és hamarosan idejön. Ray majdnem szétrobbant a dühtől. Ez a felügyelő még elront mindent. Mi a fenét akarhat megint tőle? Gyorsan elvégezte a szükséges legfontosabb teendőit, s alig volt kilenc óra, amikor Harris felügyelő megjelent. - Jó reggelt, dr. Bernal! Bocsásson meg, hogy zavarom, de kénytelen vagyok. Már nagyon szégyellem, hogy állan-
dóan idejárok a nyakára, de higgye el, nem jó kedvemből, vagy szórakozásból teszem. Mivel megtudtam, hogy Sarah Angel ismét rosszul lett és behozták a kórházba... - Miről beszél, felügyelő úr? Sarah nincs itt! - Ez meg hogy lehet? Ma reggel korán felkerestem a lakásán, mert tegnap este abban állapodtunk meg telefonon, hogy fél kilenc körül meglátogatom, ám hiába csengettem, nem nyitott ajtót. A szomszédasszonyától tudtam meg, hogy tegnap este egy mentő behozta a kórházba, mert rosszul lett. - Te jó ég! Ide nem hozta a mentő! - nézett rá Ray rémülten. - Nem lehet, hogy egy másik osztályon van? - kérdezte Harris. - Azonnal utánanézek! Kérem, bocsásson meg, mindjárt visszajövök. - Addig lemegyek a büfébe és megiszom egy kávét. Iszonyúan fáj a fejem, tudja, amikor ilyen erősen fúj a szél, mindig megfájdul. Egészen kicsi gyermekkorom óta! - Rendben! - mondta sietősen Ray, oda sem figyelve a férfi szavaira. - Kérem, jöjjön vissza egy negyedóra múlva, addigra már talán megtudok valamit. A felügyelő lement a büfébe, ahol Mary nővér egyedül állt. A férfi mellé lépett és rámosolygott. - Ismerjük egymást? - kérdezte a nővér. - Látásból! Ön is dr. Bernal mellett dolgozik, vagy tévednék? Láthatott engem többször is a kórházban, mivel itt tudom utolérni a doktor urat. Richard Harris felügyelő vagyok! -Nem, nem téved! Tényleg dr. Bernal mellett dolgozom. Mary nővér vagyok! De miért keresi fel őt olyan sűrűn, mint mondja? Csak nem követett el valami csúnya dolgot, a mi legjobb képű doktorunk? - kérdezte. - Nem, egy ügyben nyomozok és mivel az egyik betege kapcsolatban állt az áldozattal, így hát egy ideig még zaklatnom kell.
- Melyik betegéről van szó? Csak nem arról a gyönyörű Sarah Angel-ről, akit valamennyien annyira irigylünk, mert el tudta csavarni dr. Bernal fejét? - De igen. - És kit öltek meg? - kérdezte kitágult szemekkel Mary' nővér. - Miss Angel oktatóját. - Hű, a mindenit! Ez nagyon rémisztő. Én meg azt gondoltam, hogy Miss Angel mérgezése miatt keresi dr. Bernalt. - Miss Angel-nek mérgezése volt? Erről nem is hallottam! - rázta meg a fejét a felügyelő. - Elmondaná nekem, mikor történt ez a dolog? Meghívom egy finom habos kávéra, és amíg megissza, elmeséli. -Hát... nem is tudom, vissza kellene mennem az osztályra, tudja, kevesen vagyunk és kereshetnek! - nézett rá a nővér elbizonytalanodva. Eszébe jutott, hogy a szája miatt már megjárta, amikor Miss Angel tudomására hozta, hogy leukémiás. Most nem akart bajba kerülni, de már nem szívhatta vissza, amit mondott. Egyébként is miféle baj származhatna belőle, amikor minden rajta van a nő kartonján? - Nekem is vissza kell mennem, csak dr. Bernal-nak akadt egy kis dolga, azt mondta, negyedóra múlva már ráér. Kérem, igya meg velem a kávét! - Jó, nem bánom, de sietnünk kell! - egyezett bele a nővér. - Szóval mi történt Miss Angel-el? - kérdezte a felügyelő. - Mentő hozta be, pontosan nem is tudom, mikor. Talán egy hónapja, de lehet, hogy már több is. Dr. Bernal látta el, kimosta a gyomrát, meg amit ilyenkor tenni kell. A vérvizsgálat egyértelműen alátámasztotta, hogy mérgezést szenvedett. Először azt gondoltuk, öngyilkos akart lenni és túl sok gyógyszert vett be, de ez nem igazolódott be, mert a beteg elmondta, hogy semmiféle gyógyszert nem szed, csak egy zsírégető kapszulát, amely nem minősül gyógyszernek, csupán vitamin. Ekkor felmerült a gyanú, hogy valaki meg akarta ölni, de dr. Bernal azt mondta, mivel
Miss Angel senkivel nem áll haragban, ezt is elvetették. Nem maradt más hátra, mint azt hinni, hogy ennek a zsírégető vitaminnak, valamelyik alkotóelemére allergiás. Dr. Bernal azonban a tesztet nem tudta elvégezni, mert a beteg másnap reggel megszökött. Aztán nagyon hamar ismét visszakerült, súlyos állapotban. Ekkor már a vizsgálatok azt derítették ki, hogy minden valószínűség szerint leukémiás. Tehát a kapszuláknak semmi köze nem volt az állapotához. Sajnos, a beteg, amikor megtudta, hogy mi a baja, megint megszökött és azóta nem tudunk róla semmit. - Nos, ma reggel jártam nála, de a szomszédasszonya szerint az este megint rosszul lett és egy mentő kórházba szállította. Ezért is jöttem be, hogy meglátogassam, de dr. Bernal szerint nincs itt. - Tényleg nincs. Tudja, én az ügyeletestől vettem át a műszakot, tudnék róla, ha behozták volna! - Köszönöm! Mehetünk? Visszakísérem, ha nem bánja! - fogta meg a könyökét a felügyelő. - Ön nagyon kedves, felügyelő úr! Az ember azt hinné, hogy a rendőrségen dolgozók félelmetes emberek, de kellemesen csalódtam. - csacsogott a nővér. - Dr. Bernal! - kiáltott az orvos után a felügyelő, amint kiszállt a liftből. Ray megfordult és megvárta a férfit. - Megtudott valamit? - kérdezte. - Nem! Hozzánk nem hozták be, az biztos, és a környező kórházakat is felhívtuk, de senki nem tud róla. Biztos, hogy azt mondta a szomszédasszonya, Sarah-t mentő vitte el? - Igen! Biztos! - felelte határozottan a felügyelő. -Nem értem! Tegnap késő délután beszéltem vele, de nem panaszkodott rosszullétről. Persze, ez nem zárja ki, hogy történt vele valami! - mondta aggódó hangon Ray. - Dr. Bernal! Igaz, hogy tulajdonképpen nem önhöz jöttem, hanem Miss Angel-t kerestem, de megtudtam valamit. Ray felkapta a fejét, a gyomra összerándult.
- Igen? És mit? - Azt, hogy Sarah Angel-t először mérgezés gyanújával hozta be a mentő és ön látta el. Állítólag felmerült, hogy öngyilkosságot akart elkövetni, de a gyilkosság gyanúját sem vetették el. - Igen, ez így volt, de bebizonyosodott, hogy ezek a feltételezések nem álltak helyt. Minden bizonnyal valamivel elrontotta a gyomrát, és ez okozta a mérgezéshez hasonló tüneteket. - Akkor miért mosta ki a gyomrát? - Mert ez volt a leghelyesebb, amit tehettem abban a helyzetben. A vizsgálatok később igazolták, hogy semmiféle méreganyagot nem találtak a szervezetében. - Ez nem igaz, dr. Bernal! Miért nem mond el mindent őszintén? Tudom, hogy milyen sokat jelent önnek Miss Angel, de higgye el, csak árt vele neki, ha nem mondja el az igazságot! - Igazságot? Miféle igazságot? - kérdezte Ray. - Mondjuk azt, hogy Miss Angel szedett egy bizonyos zsírégető vitamint, amelyet ön alapos laboratóriumi vizsgálatnak vetett alá és el akart végezni a betegén egy allergiás tesztet, ám a hölgy másnap reggel megszökött. Majd később ismét visszakerült, sokkal rosszabb állapotban, amiről már beszélt nekem. Nevezetesen, hogy leukémiában szenved! -Igen, ez így van! - Miért nem mondott nekem semmit arról, hogy Miss Angel-nek mérgezése volt? - Mert bebizonyosodott, hogy tévedtünk. - Kérem, megmutatná a kartonját? Szeretnék meggyőződni róla, hogy valóban így történt-e minden, mint ahogy ön mondja? - Kételkedik a szavaimban, felügyelő úr? - Nem, nem kételkedem, csak tudja, én már ilyen csökönyös vagyok, szeretek meggyőződni a két szememmel mindenről. Ez szakmai ártalom nálam! - tette hozzá. Ray ökölbe szorította a kezét, aztán eszébe jutott, dr.
Palmer. - Nézze, felügyelő úr! Engedélyt kell kérnie dr. Palmertől, az osztályvezető főorvostól, hogy betekintést nyerhessen a beteg anyagába. Csak az ő engedélyével adhatom át a kartonokat. - Jól van, akkor megyek és beszélek a főorvossal, minden bizonnyal megadja az engedélyt! - bólintott a felügyelő és távozott. Hamarosan ismét megjelent. - Dr. Palmer-nek semmi kifogása nincs, hogy betekintést nyerjek Miss Angel anyagába! - mondta mosolyogva. -Rendben, akkor menjünk! - felelte Ray és elindult, hogy megkeresse Lisa nővért, aki a számítógépek nagy szakértője volt. - Lisa nővér! Kérem, segítene? - szólt a nővér után, akit a folyosón vett észre. - Parancsoljon, dr. Bernal! - lépett mellé mosolyogva. - Mondja, elő tudná nekem keresni Miss Angel anyagát? Harris felügyelő' látni szeretné! - mondta nem titkolt éllel a hangjában. -Igen! Azonnal! Én magam vittem be az anyagát a gépbe! - felelte és leült a számítógép elé. Néhány gombot megnyomott, aztán többször is megismételte, majd a fejét csóválta. - Egyszerűen nem értem! Eltűnt! Nincs benne! Valaki biztosan véletlenül kitörölte! Másra nem tudok gondolni! - nézett a férfira. - A kézzel írott kartonok megvannak? - kérdezte az orvos. - Mindjárt megnézem! - állt fel és a hatalmas szekrényhez lépett. Kihúzta az A-betűs fiókot, de legnagyobb meglepetésére, a kartonokat sem találta. - Azok is eltűntek! - mondta és látszott rajta, hogy megdöbbent. - Ez meg hogy lehet? - vonta össze a szemöldökét Ray.' - Elképzelésem sincs róla. Talán valamelyik fiatal nővér kitörölte a gépből és a kartont pedig eltűntette, mert meg-
ijedt. Nem egy hasonló esettel találkoztam már, amióta bevezették a számítógépes nyilvántartást. Csak ezt az egyetlen magyarázatot tudom elképzelni. - mondta Lisa nővér. -Nos, ez nagyon érdekes! - szólalt meg a felügyelő. - Nem tudom, mit mond majd dr. Palmer, ha megtudja! nézett az orvosra, aki sajnálkozva széttárta a karját, majd a felügyelővel együtt a főorvos irodájába mentek. - Mi történt? - kérdezte dr. Palmer, amikor mindketten leültek. - Dr. Palmer! Miss Angel kartonja eltűnt! - Mi az, hogy eltűnt? - vonta össze a szemöldökét a férfi. -Sajnos, ahogy mondom! Sem a kézzel írott kartonokat, sem pedig a számítógépbe bevitt anyagát nem találjuk sehol! - válaszolta Ray. - Ez meg hogy lehet? - kérdezte a főorvos. -Lisa nővér szerint már többször is előfordult, hogy valaki véletlenül kitörölte valamelyik beteg anyagát, aztán attól félve, hogy emiatt felelősségre vonják, eltűntette a kartonokat is. Nyilván valamelyik kezdő nővér tehette! Én épp ezért nem szeretek a számítógéphez nyúlni, mert bevallom, nem igazán értek hozzá és nem is szeretem! Mindig Lisa nővért szoktam megkérni, ha szükségem van valamelyik betegem anyagára! - mondta dr. Bernal. -Erről én eddig nem tudtam! Még soha nem kaptam jelentést arról, hogy bármelyik beteg kartonja, vagy anyaga eltűnt volna. Nem értem! - állt fel az asztaltól dr. Palmer és járkálni kezdett. - Most már nem tehetek mást, mint arra kérem önt, dr. Palmer, mondja el, mit tud ön Miss Angel-ről. A kórházba kerülésétől egészen az utolsó szökéséig, beleértve az állapotát és a vizsgálati eredményeket is! Valóban mérgezés miatt került az osztályra? - nézett rá a felügyelő. - Nos, ezt dr. Bernal sokkal jobban tudja nálam, hisz az ő betegéről van szó, de természetesen én magam is tájékozódtam a beteggel kapcsolatban. Először valóban erre
gyanakodtunk, de aztán ez nem igazolódott be. A megismételt laborvizsgálati eredmények teljes mértékig kizárták ennek lehetőségét. Úgy gondolom én magam, de dr. Bernal is, mert már vele is konzultáltunk erről az esetről jó néhányszor, hogy minden valószínűség szerint valaki másé lehetett a vér, amelyet a laborban leadtak vizsgálatra, és az mérgezésre utalt. Sajnos, elég gyakran előfordul, hogy a laborban összegyűjtött vért elcserélik. Az ismételt vizsgálatok szerint Sarah Angel szervezetében semmiféle méregre utaló anyagot nem találtunk, azonban a második rosszulléte után leukémiás tüneteket észleltünk rajta. Ray megkönnyebbült, nem is sejtette dr. Palmer, ilyen nagy segítségére lesz ebben az ügyben, amikor egyetlen szóval sem említette a kapszulákat, mert minden bizonnyal rögtön az után érdeklődött volna, hogy honnan vette a nő. Ha kiderült volna, hogy Sarah Billy-től kapta, a felügyelő biztos ráharapna, és benne ülne ő maga is a lánnyal együtt nyakig az ügyben. Hálásan nézett dr. Palmer felé, aki mit sem sejtve hallgatta a felügyelőt. - Nos, akkor tovább kell lépnünk, hogy megtaláljuk Sarah Angel-t. A föld nem nyelte el! Ha szükséges, valamennyi létező egészségügyi intézményt megkeresünk, hogy megtaláljuk! - mondta a felügyelő és felállt. - Sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel jöttem önhöz, dr. Bernal, tudom, milyen fontos önnek Sarah Angel, de kérem, bízzon bennünk! Megtaláljuk! Viszondátásra, dr. Palmer! - fogott kezet a főorvossal. - Köszönöm! - mondta Ray kissé sápadtan, miközben együtt léptek ki a folyosóra. A lift előtt a felügyelő megállt. - Dr. Bernal! Mondja, miféle zsírégető kapszulát szedett Miss Angel? Hallottam, hogy felmerült önben a kétség, talán ez okozhatott némi rosszullétet, esetleg allergiás tüneteket a betegnél. Tudna nekem mutatni ebből? - Sajnálom, de nem tudok! Sarah adott nekem két kap-
szulát, amit a laborvizsgálataim alapján teljesen ártalmatlannak találtam. Ezt az anyagot nagyon sokan szedik és ismerik, szinte valamennyi sportoló él vele, hogy erősítse izmait és meggátolja a zsírszövet kialakulását. - Köszönöm! - mondta a felügyelő és a kezével búcsút intett. Ray elindult, de néhány lépés után a férfi megint utána szólt. -Csak még valamit! Ön írta fel neki ezeket a kapszulákat? - kérdezte. - Nem, nem! - Akkor honnan szerezte be? - Sajnos, azt nem tudom! Biztosan a sportorvostól! - felelte. - Igen, az valószínű! - bólintott a felügyelő és végre távozott. Az orvost szinte az ájulás környékezte. Tehát dr. Palmer mégis beszélt a kapszulákról! Még szerencse, hogy idejében kapcsolt és eszébe jutott, hogy a sportorvosra kenje. A felügyelőnek pedig elég sok idejébe fog kerülni, míg kideríti, ki is volt Sarah sportorvosa, ha egyáltalán volt neki! Megkönnyebbült, bár közben szidta a férfit az örökös zaklatásért, ám most jó szolgálatot tett neki, hisz általa tudta meg, hogy Sarah eltűnt! De vajon hol lehet? Remélte, hogy nem csinált valami butaságot. - Dr. Bernal! Telefonon keresik! Kérem, vegye fel az orvosiban! - hallotta meg Lisa hangját. - Köszönöm, megyek! - mondta és gyorsan belépett a szobába. Felkapta a telefont, azt gondolta, Sarah az, de tévedett. - Fiam! Én vagyok! - hallotta meg az anyja sírós hangját. - Rosszul vagyok, kérlek, gyere haza! - Már indulok is, anya! Kérlek, ne mozdulj az ágyadról. Ha fekszel, nagy baj nem történhet! Fél órán belül otthon vagyok!
Ray felemelte a házi telefont és dr. Palmert hívta. - Dr. Palmer! Ray vagyok! Kérem, bocsásson meg, amiért zavarom, de most kaptam egy telefont az édesanyámtól, nagyon rosszul van. Az utóbbi időben a vérnyomása rendetlenkedik. Hol olyan alacsony, hogy alig lehet mérni, hol pedig nagyon magas. Ha megengedné, hazamennék, hogy megnézzem! -Persze, menj csak! Jobbulást kívánok! Én ma ügyeletet vállaltam, úgy hogy nem kell visszajönnöd! Maradj mellette. Egyébként, nem ártana, ha behoznád egy alaposabb kivizsgálásra! - Köszönöm! Ha nem javul az állapota, ezt fogom tenni! - felelte Ray és futva vetkőzni kezdett már a folyosón. Amint belépett a házba, felszaladt az emeletre. - Hogy érzed magad, anya? - kérdezte, és közben elővette a vérnyomásmérőt. - Nem tudom, mi van velem, Ray. Furcsán érzem magam, mintha nem is én lennék! - A vérnyomásod teljesen normális, szerintem az idegeid készültek ki, és ennek én vagyok az oka! Sajnálom, anya, őszintén sajnálom! Adok neked mindjárt egy nyugtatót és beszélek a főnökömmel, kiveszek pár nap szabadságot, és melletted leszek. Ha nem tudok rajtad segíteni itthon, be kell feküdnöd pár nap kivizsgálásra. Ezeknek a rosszulléteknek a végére kell járnunk! - Köszönöm, fiam! Legyen, ahogy akarod, de azt hiszem, néhány nap kettesben veled teljesen rendbe hoz! -Most pihenj! - csókolta meg a homlokát és kifelé indult. Arra gondolt, talán az együttlét tényleg segít. Szinte biztosra vette, hogy miatta készültek ki az anyja idegei, s ezért lelkiismeret furdalása volt. - Ray! - szólt utána az asszony. - Igen? - Elmész valahova? - kérdezte és kissé felemelte a fejét a párnáról.
-Nem, anya! Sehova nem megyek! Telefonálok a kórházba, hogy néhány nap szabadságot kérjek! Légy nyugodt, nem mozdulok mellőled! - És Sarah? Hozzá sem mész? - Nem, hozzá sem! - felelte, aztán csendben kilépett az ajtón. A falnak támaszkodott és lehunyta a szemét. -Remélem, felhívsz hamarosan, Sarah! Tudod, hogy aggódom érted! - suttogta, aztán lement a lépcsőn. A gyomrába görcsszerű fájdalom nyilalt. Már maga sem tudta, hogy azért, mert éhes, vagy inkább az idegességtől, amelyből az utóbbi időben igencsak kijutott neki is. Némi töprengés után felhívta a kórházat. Dr. Palmer-el sajnos nem tudott beszélni, de üzenetet hagyott, hogy kereste. Ray bekapcsolta a televíziót, de egyáltalán nem tudta magát lekötni vele, ezért inkább felment a szobájába és végigdőlt az ágyán. Kezébe vette azt az orvosi szakkönyvet, amelyből már jó néhány oldalt elolvasott és megkereste azt a fejezetet, amely a férfiak nemi életével kapcsolatos problémákról szólt. Végigolvasta, s amikor elgondolkozva letette, rádöbbent, nagyon rosszul áll a szénája. Az ilyen jellegű gondok egy életen át végigkísérik a pácienseket, s legtöbbjük depresszióba esik, vagy végez magával. Természetesen néhány esetben eredményesek voltak a pszichoterápiás kezelések, de ezeknek a száma elenyésző. - Édes istenem! Mivel érdemeltem én ezt ki? - kérdezte és a szeme könnyes lett. Amióta csak vissza tud gondolni, soha nem sírt. Még akkor sem, amikor majdnem eltörte a lábát a jeges úton, gyerekkorában. Tudott uralkodni mindig az érzésein, most azonban pánikba esett. Mi lesz vele? Hogyan tovább? Annyira kikészültek az idegei, hogy be kellett vennie két nyugtatót. Lefeküdt, de még sokáig érezte magában a feszültséget és csak hosszú idő múlva ragadtak le a pillái.
Arra riadt, hogy a szobájában hangosan csörgött a telefon. - Tessék! - szólt bele álmosan. - Dr. Bernal! Itt dr. Palmer! Megkaptam az üzenetedet, hogy kerestél, csak nem az édesanyád állapota rosszabbodott? - kérdezte aggódva. Ray nagy nehezen megpróbálta összeszedni magát - Köszönöm, hogy felhívott, dr. Palmer! Valóban az édesanyám miatt kerestem, bár az állapota nem rosszabbodott, de nem is javult, ezért lenne egy nagy kérésem! - Mondd csak bátran! - Szeretnék néhány napot kivenni, hogy az anyámmal lehessek. Bevallom, aggaszt az állapota, de egyelőre hallani sem akar kórházról, így megpróbálom megfigyelni, mi is okozhatja ezt a nagymértékű vérnyomás ingadozást. Természetesen, csakis akkor kérem, ha nem okozok gondot. Tudom, hogy milyen kevesen vagyunk az osztályon és... - Nem, nem okozol gondot, Ray! Úgy láttam, az utóbbi időben egy kicsit ideges vagy, ami érthető is, hisz az édesanyádról van szó. Ezek szerint nincs jól! Maradj otthon pár napot, de ha nem javul az állapota, kérlek, beszéld rá a kórházi kivizsgálásra. Azt hiszem, erről már esett szó közöttünk. A betegeid miatt pedig ne aggódj, majd én átveszem őket, amíg ismét munkába nem állsz! - Nagyon köszönöm, dr. Palmer! Ön igazán olyan megértő velem! -Mint mondtam, nekem is volt anyám, sajnos, hogy már nincs, ezért teljes szívemből megértelek. Vigyázz az édesanyádra és add át neki kézcsókomat! És még valami! - Igen? - kapta fel a fejét Ray. - Megtudtál valamit Sarah Angel-róT? - kérdezte. -Nem. Sajnos, semmit! Nagyon aggódom miatta! - Reméljük, hogy nem történt nagyobb baj, bízzunk benne, hogy hamarosan előkerül! Mindenesetre, ha megtudsz róla valamit, kérlek, értesíts! Engem is nagyon érdekel a sorsa, pláne, hogy megtudtam, milyen fontos a számodra!
- Még egyszer hálásan köszönök mindent, dr. Palmer és természetesen azonnal jelentkezem, ha beszéltem Sarah-val. Ray letette a telefont és arra gondolt, milyen szerencsés, amiért ilyen jó helyre került és ennyire megértő a főnöke. Igaz, hogy ő is mindent megtett, amit csak tudott a munkája során, s minden nagyképűség nélkül mondhatja, hogy az egyik legjobban keresett orvos a kórházban. A betegek egymásnak mondják el a tapasztalataikat, és így sokan keresik fel, mert csak jót hallottak róla. Az órára nézett. Tíz óra múlt néhány perccel. Felkelt és átment az anyja szobájába. Benyitott, ám az asszony mélyen aludt. Közel ment hozzá és hosszasan figyelte. Először szeretettel és féltéssel, majd egyre jobban elhomályosult ez az érzés, helyébe valami furcsa, szorító fájdalom lépett. Amint figyelte az asszony nyugodt arcát, ujjai az ágy végére tapadtak, amelyet egyre erősebben szorított, oly annyira, hogy szinte már zsibbadt az egész keze. Hirtelen elengedte az ágyat és gyorsan távozott. Szinte futva tette meg az utat a szobájáig és az ágyra vetette magát. Még soha nem élt át ilyen iszonyú perceket, hisz minél inkább visszagondolt az anyjára, annál mélyebben tört fel belőle a harag. Igen! Mélységes harag tombolt benne, mert minden, ami vele történt, az anyja miatt következett be. Le kell mondania miatta az élet szépségeiről, amelyet eddig nem tapasztalhatott meg és már nem is fog. Úgy fogja leélni az életét, hogy nem ismeri meg azt a gyönyört, amelyről oly sokat olvasott, filmben látott, amelyről álmodott. Lehet, hogy nem lesz képes elfogadni ezt a helyzetet? Lehet, hogy véget vet az egésznek? Az arcán végigcsurgott a verejték, amikor felugrott. A tükör elé állt és figyelte halottfehér arcát. - Nem! Nem! - suttogta fogcsikorgatva és ököllel a tükörbe vágott, amely nem tört el, csak milliónyi apró repedés keletkezett rajta. - Nem, anyám! El fogsz jönni velem dr. Lenon rendelőjébe és segíteni fogsz! Ez a legkevesebb, amit megtehetsz értem! Ha kell, erőszakkal is, de odaviszlek!
Nem mondok le arról, hogy szeretkezzek Sarah-val, hogy családom és gyerekeim legyenek! Nem, még érted sem! Lefeküdt és magára húzta a takarót, miközben a verejték tovább folyt róla, a fogai összekoccantak, úgy rázta a hideg. 7. Reggel fáradtan és összetörve ébredt. Amikor kinyitotta a szemét, a két kezére pillantott, mely ökölbe volt szorítva és az ujjai alatt megalvadt a vére. Felült és kinyitotta a tenyerét. Álmában olyan szorosan zárta ökölbe a kezét, hogy kiserkent a vére. Minden eszébe jutott, ami történt vele. Nem tagadhatta, mennyire kötődik az anyjához, és szinte rajongásig szereti, de ezt az érzést most mintha valami megváltoztatta volna. Rádöbbent, amit érez iránta, az harag! Végtelen harag, mert megtagadta tőle a segítséget. Tudta, hogy nehéz percek elé néz, de nem fog visszakozni! Meg akar gyógyulni, és ehhez szüksége van az anyjára, bármi áron! Gyorsan a fürdőszobába ment, lezuhanyozott, majd felöltözött és bekopogott az anyjához. - Igen! Gyere be, drágám! - hallotta a hangját. - Hogy érzed magad, anya? - lépett be Ray és megállt az ágyánál. - Jól! Köszönöm, egészen jól! - Nos, ennek igazán örülök, mert akkor el tudsz jönni velem dr. Lenon rendelőjébe, ugye? - kérdezte mosolyogva. Az asszony arca elsápadt. -Én nem megyek, fiam! Azt hittem, ezt már megbeszéltük és te is azt mondtad... - Igen, nagyon jól tudom, hogy mit mondtam, nem felejtettem el, de meggondoltam magam! Jogom van a teljes élethez, anya! Nem értem, miért nem akarsz eljönni velem? Miért nem akarsz segíteni? Azt mondod, szeretsz, miközben megtagadod a segítséget és ezzel boldogtalanná teszel! Én nem vádollak, amiért így neveltél, te
ezt tartottad helyesnek, ám felnőttem és én másként vélekedem a testi kapcsolatról. Szerelmes vagyok és szeretném élvezni a szerelmet! Kérlek, segíts nekem, hogy férfiként élhessek! - nézett rá esdeklő tekintettel. -Nem! Sajnálom, de nem segíthetek rajtad, Ray! Az életemet odaadnám érted, de... - Valóban? Én nem az életedet kérem, csak annyit, hogy kísérj el a professzorhoz! Nem értelek, miért nem akarod? -Azért, mert ellenkezik az elveimmel! Ahogy neveltelek, az az én dolgom, nincs joga senkinek beleszólni, sem bíráskodni felettem. - De igen, nekem van, anyám! Nem sokára harminc éves leszek, és úgy bánsz velem, akár egy gyerekkel! El kell fogadnod, nekem más a felfogásom, és férfi szeretnék lenni a szó legszorosabb értelmében! Vágyom Sarah ölelésére, csókjára és érezni akarom a testét a testemen! - Elég volt! - kiáltott fel az asszony. Odaugrott és arcul csapta a fiát. Ray elkapta a kezét, és teljes erőből megszorította, majd ellökte magától. - Köszönöm, anyám! Ez valóban a szívedből jövő szeretet megnyilvánulása volt! Míg élek, nem felejtem el! Most pedig öltözz és indulunk! Ha tetszik, ha nem, eljössz velem, mert meg akarok gyógyulni! - rivallt rá vérvörös arccal. Az asszony elsápadt és remegni kezdett. - Bocsáss meg, Ray! Én nem akartalak megütni, de felbosszantottál a makacsságoddal! Kérlek, ne erőltess semmire, mert nem megyek! - Akkor viszlek! - kapta fel a nőt a vállára. - Tegyél le, Ray! Te megőrültél! Nem vagy magadnál! Félek tőled! Engedj el! Az orvos letette a földre, de nem engedte el a kezét. - Most pedig öltözz fel, vagy én magam adom rád a ruháidat! Velem kell jönnöd, mert ez a kötelességed! - Nem! Az én kötelességem az, hogy megvédjelek a rossztól, a csalódástól és meg is teszem!
- Hát nem veszed észre, hogy rám telepszel és uralkodsz rajtam? Megfulladok a szeretetedtől, engedj egy kis lélegzethezjutnom! Engedd, hogy boldog legyek! - hajolt oda az anyjához és az arcába üvöltötte. Az asszony válaszolni akart, de hang nem jött ki a torkán, összecsuklott és elájult. Ray felnyalábolta és az ágyra fektette. Megmérte a vérnyomását, majd adott neki egy injekciót, és amikor az állapota stabil lett, dühösen távozott. Amikor kilépett az ajtón, hangosan becsapta maga mögött. Beült a kocsijába és eszeveszetten elhajtott. Az asszony egy idő után kezdett magához térni. Amikor kinyitotta a szemét, már egészen besötétedett. - Ray! Ray! Itt vagy, fiam? - próbált meg felülni, de nem tudott. Érezte, hogy nagyon gyenge. Visszahanyatlott a párnára és lehunyta a szemét. Lassan lejátszódott előtte minden, ami történt. Nem akarta elhinni, hogy Ray ilyen kegyetlenül viselkedett vele. Az ő fia, aki mindig engedelmes és kedves volt, most úgy bánt vele, akár egy idegennel. Mintha nem is az lett volna, akit ő szült! Teljesen kivetkőzött magából. A szeméből könny szivárgott, amikor meghallotta az ajtó nyitódását a földszinten. Remélte, hogy Ray jött meg és már lehiggadt. Nagyon félt attól, hogy az apja erőszakos természetét örökölte, ezért igyekezett mindig úgy nevelni, hogy az agresszivitást, a veszekedést elkerüljék. Bízott benne, hogy ez a mai eset soha többé nem ismétlődik meg. Fejét a párnába fúrta, majd amikor ismét megfordult, szinte halálra rémült. - Ray! Te vagy az? - kérdezte és meggyújtotta a lámpát. Csak akkor nyugodott meg, amikor ránézett. - Annyira megijesztettél, fiam! Ugye, már megnyugodtál? - kérdezte és kinyújtotta feléje a két kezét. A férfi közelebb ment, aztán egy mozdulattal a tenyerébe simuló gézzel
befogta a nő száját, s csak akkor engedte el, amikor az nem mozdult többé. Gyorsan felöltöztette, aztán a vállára vette és lement vele az emeletről, a nappaliban a kanapéra tette, majd egészen az ajtó elé állt a kocsijával. Amikor ismét visszajött, felnyalábolta az asszonyt és kivitte a házból. Beültette, majd becsatolta a biztonsági övet, aztán ő is elfoglalta helyét a volán mögött és elhajtott. Harris felügyelő egész éjjel nem ment haza. Sarah után kutatott jó néhány emberével, de a nőnek nyoma veszett. Egyetlen egészségügyi intézményben sem hallottak róla és nem kaptak semmilyen bejelentést, amely kapcsolatba hozható lett volna Sarah-val. A nap már beragyogott az irodába, amikor fáradtan hátrasimította a homlokába hulló haját. Felemelte a telefont és dr. Bernal lakását hívta. A telefon hosszan kicsengett, de nem vette fel senki, pedig még nyilván nem indult el a férfi dolgozni. Megpróbálta a mobilszámát, de ki volt kapcsolva, ezért úgy döntött, felhívja a kórházat. Lehet, hogy az orvos ügyeletes volt és még ott találja. - Dr. Bernal-t kérem! - szólt bele, amikor a telefont a másik végén felvették. -Sajnálom, de nem tudom adni! Néhány nap szabadságot vett ki! - mondta Mary nővér. - Szabadságot? Richard Harris felügyelő vagyok, nem tudom, ismerősen hangzik-e önnek a nevem? Elég sokszor jártam már a kórházban, de... -Igen, rögtön megismertem a hangját, felügyelő úr! Mary nővér vagyok! - De örülök, hogy épp önnel beszélek! Mi van a doktorral? Csak nem beteg? - kérdezte. -Nem tudok semmit! Dr. Palmer, csak annyit közölt velünk, hogy dr. Bernal néhány nap szabadságot kért tőle. így, ha bővebbet akar tudni, azt hiszem, a főorvost kell megkérdeznie! - Oda tudna kapcsolni? - kérdezte a felügyelő.
- Sajnálom, de ő ilyen korán még nincs bent! Talán egy kicsit később próbálja meg hívni! - mondta, aztán felkiáltott. - Várjon, kérem! Épp most jött meg dr. Palmer! Azonnal átadom neki a kagylót! - mondta és a szobába lépő főorvos kezébe adta a telefont. - Tessék, dr. Palmer! - szólt bele a férfi. -Jó reggelt, dr. Palmer! Kérem, ne haragudjon, hogy ilyen korán alkalmatlankodom, de mivel hallottam, hogy dr. Bernal szabadságon van, és ön engedte el, talán meg tudja mondani, hogy otthon megtalálom, vagy esetleg elutazott valahová, mert hiába hívom a lakásán és a mobiltelefonján, képtelen vagyok elérni! -Jó reggelt, felügyelő úr! Csodálkozom, hogy nem tudja elérni Ray-t, ugyanis az édesanyja gyengélkedik, ezért kért néhány nap szabadságot, hogy megfigyelhesse és rávegye, feküdjön be egy kivizsgálásra. Biztosan még aludtak, ezért nem jelentkeztek. - Igen, az meglehet! Köszönöm, akkor majd egy kicsit később újból próbálkozom. Tudom, hogy korán reggel van, de azt hittem, munkába menet még otthon érem! - Van valami híre Miss Angel-el kapcsolatban? - érdeklődött az orvos. -Nincs! Sajnos, eddig még nincs! Épp azért akartam beszélni dr. Bernal-al, hogy talán ő tud valamit róla. Jó lenne, ha valami támpontunk lenne, merre keressük? Az összes egészségügyi intézményt megkérdeztük, de egyikben sem tudnak ilyen nevű betegről. - Nem hiszem, hogy Ray tudna valamit, legalábbis tegnap este, amikor beszéltem vele, még semmi újat nem tudott mondani. Aggódott érte, mint ahogy mindannyian, de bízunk benne, hogy önök megtalálják! - Köszönöm, dr. Palmer! Nem is tartom fel tovább. Viszondátásra! Amint letette a telefont, azonnal a kocsiját kérte. - David, te is gyere velem! - intett a fiatal nyomozó-
nak, aki ugrásra készen várta. Imádott a felügyelővel együtt dolgozni, mert hagyta kibontakozni. Meghallgatta és kikérte a véleményét és sokszor meg is dicsérte. - Hova megyünk, felügyelő úr? - kérdezte, amint elindultak. -Dr. Bernal lakására. Próbáltam telefonon elérni, de nem tudtam, így hát inkább odamegyek! Beszélnem kell vele, remélem, tud valamit mondani, kikkel barátkozott Sarah, esetleg vannak-e állandó barátnői, vagy ismerősei, akikhez mehetett. Meg kell találnunk, nehogy valami butaságot kövessen el és lenne hozzá egy-két nagyon fontos kérdésem! A fiatal nyomozó arra gondolt, nagyon korán van még a látogatásra, de nem szólt semmit, csak kifelé nézett a kocsiból az ébredező városra. Az orvos háza előtt leparkoltak és a bejárathoz mentek. Csengettek, kopogtak, de nem nyitott senki ajtót. A felügyelő értetlenül nézett a társára. - Állítólag beteg az édesanyja, ezért szabadságot kért, hogy mellette lehessen. Most fél nyolc van, ilyenkor már biztosan nem alszanak. Ha beteg az asszony, nem hiszem, hogy elmentek sétálni! - És ha olyan rosszul lett, hogy kórházba kellett vinni? - kérdezte David. - Igen, az lehet! - mondta a felügyelő és két tenyerével ernyőt képzett az arca elé és belesett az ablakon. - Akkor hívjuk fel a mobilján! - ajánlotta a nyomozó. A felügyelő azonnal hívta, de a telefon ki volt kapcsolva. -Nem felel! Az biztos, hogy nincsenek itthon, különben a doktor kijött volna! - Mi van, ha megtudott valamit Sarah Angel-ről és az anyjával együtt nála vannak? - kérdezte a fiatal férfi. - Meglehet! Menjünk oda! Mindketten idegesek voltak, nem sokat beszéltek. Amikor megálltak a nő házánál, futva tették meg az utat
a bejárati ajtóig, ám hiába kopogtak, csengettek, senki nem jelentkezett. Harris ismét a kórházat hívta, de közölték vele, hogy dr. Bernal nincs bent. - Ez nem tetszik nekem! - mondta a felügyelő. -Vissza kell mennünk a doktorhoz, és addig várakozunk, amíg nem tudunk vele beszélni. Ha kell, estig ott fogunk állni! Lehet, hogy épp Sarah-ról kapott hírt és emiatt vannak távol. - Jó ötlet! - helyeselt David és visszaültek a kocsiba. Leparkoltak az orvos háza előtt, majd a bejárati ajtóhoz mentek és csengettek. - Ezek még mindig nem jöttek haza, főnök! - mondta a nyomozó és nekidőlt az ajtónak, amely abban a pillanatban kinyílt, a fiatal férfi pedig hatalmasat esett. - Megütötted magad, David? - segítette fel a felügyelő. - Egy kicsit, a fenekemet, de semmi vész! - mondta és elhúzta a száját. - Erre nem számítottam! - mutatott az ajtóra. - Én sem! Mindenesetre, ha már egyszer bent vagyunk, nézzünk körül! Nem hiszem, hogy az orvos csak úgy nyitva hagyná a házat, ha elmennek itthonról. Beljebb léptek és a felügyelő megállt. - Dr. Bernal! Dr. Bernal! Itthon vannak? - kiáltotta el magát, ám választ nem kapott. Körbejárták az egész házat, de senkit nem találtak. - Kicsit furcsa, nem gondolja, felügyelő úr, hogy elmennek itthonról, de egy ilyen szép házat, amelyben elég sok érték van, nem zárnak be? - nézett rá a fiatal nyomozó. - Igen, ez nekem is felettébb furcsa, de remélem, majd csak rájövünk, mi történik itt? - válaszolta a felügyelő, amikor megszólalt a mobilja. -Tessék, Harris! - szólt bele, majd idegesen pislogva hallgatta a hívó félt. - Rendben, azonnal indulok! - mondta és intett a kezével a társának, aki szó nélkül követte. Csak amikor már elindultak az autóval, akkor szólalt meg.
- Mi történt, főnök? - Megtalálták Sarah Angel-t. Egy lakatlan ház előtt az utca közepén. - Meghalt? - Nem tudom, valaki betelefonált a rendőrségre, a mentők útban vannak. Oda kell érnünk, mielőbb! - felelte a férfi és kinyúlva az ablakon kirakta a kocsira a megkülönböztető jelzést, aztán hangosan szirénázva a megadott helyszínre indult. Már messziről látták a csoportosulást, a rendőrautókat és a mentőt is. Szerencsére még épp időben érkeztek, a nőt akkor emelték be a mentőautóba. -Kérem, várjanak! - kiáltott oda a felügyelő és futni kezdett. A mentőorvos megállt. - Bocsásson meg, de nincs időnk! A beteget azonnal kórházba kell szállítani, bár még így sem hiszem, hogy életben marad! - mondta és beült Sarah mellé. - Akkor én is önnel megyek! Richard Harris felügyelő vagyok, a gyilkosságiaktól. Ugye nem bánja, ha elkísérem a beteget? Ismerem őt, szeretnék mellette lenni, amikor magához tér, ha csak egy pillanatra is. - Rendben! Indulhatunk! - intett a mentőorvos, amikor mindketten elhelyezkedtek. A felügyelő odakiáltott David-nek, hogy menjen utánuk az autóval és találkoznak a kórházban. - Mi történt Miss Angel-el? - kérdezte a felügyelő, miközben az orvos végezte a dolgát, megpróbálta Sarah-t életben tartani. - Mérgezés jelei tapasztalhatók nála, talán kábítószer túladagolás! Mielőbb kórházba kell kerülnie, de semmi reményt nem látok, hogy rendbe fog jönni. Eszméletlen, külsérelmi nyomot ugyan nem találtam rajta, tehát nem ütötte el autó, nem verte be a fejét egy esetleges esés következtében, persze ez nem jelenti azt, hogy nem bűncselek-
mény áldozata! - Gondolja, hogy drogfüggő? - kérdezte a felügyelő. - Nem találtam friss tűszúrást a karján, de régieket igen! Többet is! A tünet megfelelhet kábítószer túladagolásnak is! Mint mondtam, csak a kórházi alapos kivizsgálás adhat megfelelő és biztos magyarázatot. Ezért kell mielőbb beszállítanunk. - Nem lehetne a Bostoni Központi Kórházba vinni, ugyanis ott már kétszer is feküdt? - kérdezte a felügyelő. -De igen. Épp odavisszük! - felelte a mentőorvos és figyelte a műszert, amely Sarah szívverését mutatta. - Jó lenne, ha mielőbb odaérnénk, mert elveszíthetjük! Iszonyú a forgalom! - sopánkodott. - Kérem, szóljon a vezetőnek, hogy lassítson! - nézett rá a felügyelő. - A társam mögöttünk jön, majd szólok neki, hogy kerüljön elénk és biztosítsa a gyors haladást. Talán így könnyebben megy! Ráadásul még ezek a szűk utcák! - tette hozzá bosszúsan. David hamarosan szirénázva haladt a mentő előtt, amely szintén vészjelzést használva igyekezett mielőbb eljuttatni a beteget a kórházba. Végre betolták Sarah-t az intenzív osztályra. A felügyelő felment dr. Palmer irodájába, de a főorvos nem volt bent. - Nővér! Kérem! - állította meg a folyosón Lisa nővért. - Meg tudná nekem adni dr. Palmer mobilszámát? Harris felügyelő vagyok... - Igen, tudom kicsoda ön! Egy pillanat és rögtön hozom! - mondta, majd miután visszajött és bediktálta a telefonszámot, megkérdezte: - Csak nem történt valami baj, felügyelő úr? Nagyon izgatottnak látszik! - Az is vagyok! Most hozta be a mentő Sarah Angel-t, akire eszméletlen állapotban találtak rá egy elhagyatott ház előtt az úttesten. Az intenzív osztályon van, ezért kerestem a főorvost. - Vajon dr. Bernal tudja már? - nézett rá a nővér.
- Nem hiszem, ugyanis már kétszer jártam a lakásán, de nem találtam otthon. A telefonja pedig ki van kapcsolva. - Majd én megpróbálom felhívni és értesítem. Tudom, milyen sokat jelent neki Miss Angel! - Köszönöm! Ha sikerült vele beszélnie, kérem, mondja meg neki, feltétlenül hívjon fel! -Igen, megmondom! - bólintott a nővér és gyorsan távozott, mert beteghez hívták. A felügyelő beszállt a liftbe, és amikor kilépett az intenzív osztály folyosójára, megszólalt a mobilja. - Tessék, Harris felügyelő! - De jó, hogy megtaláltam, felügyelő úr! Dr. Bernal vagyok! - Már vártam a hívását, ezek szerint értesült a szomorú hírről? - kérdezte a felügyelő. - Igen, de ön honnan tud róla? - Lakossági bejelentés alapján szerzett a rendőrség tudomást az esetről. Most itt vagyok az ön munkahelyén, az intenzív osztályon. Ezek szerint Lisa nővér átadta az üzenetemet, hogy azonnal hívjon? - Nem! Én nem beszéltem Lisa nővérrel! Itthon vagyok a lakásomon! -Jól van, mindegy! A lényeg, hogy rögtön jöjjön be! - Igen! Azonnal indulok! - csapta le a telefont a férfi és már rohant is. - Édes istenem! Add, hogy életben legyen! Hogy ne haljon meg, mert azt nem tudnám megbocsátani magamnak soha! Tudom, hogy másképp kellett volna vele bánnom, miért nem tettem? - vádolta magát, miközben erőteljesen ütötte a volánt, mintha ezzel gyorsabban haladhatott volna. Amikor leparkolt, futni kezdett. Az intenzív osztály a negyedik emeleten volt, s mivel nem akart várni a liftre, hármasával szedte a lépcsőfokokat. Lihegve állt meg az osztály előtt, ahol a felügyelő épp egy orvossal beszélgetett.
- Hogy van? - kérdezte Ray és a hangja megremegett. - Ugye nem halt meg? Ugye, jól van? - motyogta. -Él, de nincs magánál. Az orvosok szerint meglehet, hogy nincs sok ideje hátra. A vizsgálat még tart, nekem nem sokat mondtak. - Ó, édes, drága jó anyám! Mi történhetett veled? - sírta el magát. A felügyelő értetlenül nézett rá. -Dr. Ray! Az édesanyját emlegeti? Csak nem történt neki is baja? - kérdezte. - Mi az, hogy neki is? - kapta fel a fejét az orvos. - Az imént mondta, hogy nem tudja, mi van az édesanyjával? - Igen, azt mondtam! Miért csodálkozik rajta, ha aggódom érte? De mit is fecsegek itt, bemegyek és megnézem! Engem, mint orvost be fognak engedni hozzá! - Dr. Bernal! - kapta el a férfi karját a felügyelő, mert már indult is befelé. - Kérem, felügyelő úr! Engedjen most! Nem tarthat vissza húsz kamion sem, hogy lássam az anyámat! - Dr. Bernal! Az ég szerelmére, miről beszél? Nem az édesanyja van itt! - kiáltotta el magát kissé hangosan a felügyelő. - Tessék? Miről beszél? Nem az édesanyám? Hát akkor ki? - Sarah! Sarah Angel! - Micsoda? Sarah-nak valami baja esett? - kérdezte Ray és a szeme a férfira meredt. - Igen. Őt találták meg és hozta be a mentő. Csak nem azt gondolta, hogy az édesanyját? -De igen! Én azért kerestem, hogy segítséget kérjek, ugyanis eltűnt otthonról. - Eltűnt? - Igen! Kissé összekaptunk és én idegesen elrohantam, bevallom, jó sokáig magára hagytam, amit soha nem bocsátok meg magamnak. Az ágya üres volt és hiába vártam, nem jött meg. Nagyon aggódtam érte, ezért kerestem
meg önt. -Én pedig azt hittem hallott arról, hogy Sarah-t megtaláltuk, de ezek szerint félreértettük egymást. Mit gondol, az édesanyja hol lehet? Vannak barátnői, vagy olyan hely, ahova szeretett eljárni? Az idősebb asszonyoknál sokszor előfordul, hogy valamilyen emlékkép olyan erősen hat rájuk, hogy képtelenek józanul gondolkozni és mennek az elmúlt dolgok után. - Nem, az én anyámnak nincsenek barátnői és biztos, hogy nem ment el otthonról, mert nagyon gyenge volt, amikor utoljára láttam, azon kívül még nem is olyan idős. - De akkor hol lehet? -Épp arra szerettem volna kérni, hogy segítsen megtalálni! Nem egészséges, belehalok, ha valami szörnyűség történik vele! Meg kell találniuk! - mondta az orvos és majdnem elsírta magát. A felügyelő bólogatott, majd megkérdezte, mi a neve az orvos anyjának, aztán David felé intett. A fiatal nyomozó odalépett. - David! Most azonnal visszamész a rendőrségre, és körözést adsz ki Clara Bernal eltűnésével kapcsolatban. - Van önnél egy fénykép az édesanyjáról? - nézett az orvosra, aki azonnal a zsebébe nyúlt és elővette a tárcáját. Kiemelt egy fotót, amelyen az édesanyjával együtt volt látható. - Ha ez megfelel? -Hát persze! Azonnal nagyítsák ki és adják le valamennyi médiában és mindenütt. Az akciócsoport pedig induljon és keressék! - Igen, felügyelő úr! Értettem! - mondta és sietve távozott. -Meglátja, megtaláljuk! Higgye el, az édesanyjának nem lesz semmi baja! - Mi van Sarah-val? - kérdezte Ray, miután egy kissé megnyugtatták a felügyelő szavai. - Menjen és nézze meg! Én magam is szeretném tudni, hogy áll a helyzet. A mentőorvos nem sok jóval kecseg-
tetett. Kerestem dr. Palmer-t, de eddig még nem tudtam beszélni vele. Ray a fejével intett, aztán belépett az intenzív osztályra. - Dr. Ray Bernal vagyok, és Sarah Angel után érdeklődöm. Az én betegem, itt dolgozom a kórházban. Most hallottam, hogy beszállították. Szeretném tudni, hogy mi történt és milyen az állapota? - mutatkozott be a doktornőnek. - Dr. Margaret Staar vagyok! Én vizsgáltam meg a beteget, sajnos azt hiszem, nem sokat tehetünk érte. - Mi történt vele? - kérdezte Ray és megremegett. - Kábítószer túladagolás. Mi, amit lehetett, mindent megtettünk, a többi már istenen és a beteg szervezetén múlik. Reméljük, hogy nem került hozzánk nagyon későn... -Nem! Az nem lehet! Kábítószer? De Sarah soha életében nem élt azzal a szeméttel! Honnan veszik ezt? - A vérvizsgálatokból egyértelműen megállapítható, hogy kábítószert fogyasztott és nem is keveset! - felelte a doktornő. - Ha akarja, szívesen megmutatom az eddigi vizsgálati eredményeket. -Azt nagyon megköszönném! - mondta Ray, már tényleg semmit sem értett. A feje olyan volt, akár egy méhkas. Előbb az anyjával való összeveszése, aztán az eltűnése és most pedig Sarah életveszélyes állapota. Ez még neki is túlságosan sok! A doktornő megmutatta a leleteket, amelyek semmi kétséget nem hagytak aziránt, hogy Sarah tényleg kábítószer túladagolás miatt lett rosszul. - Bocsásson meg, dr. Staar, de nem értem, miféle drogról lehet szó? Ismeretlen számomra az összetétele. -Valóban, nem csak önnek, nekünk is! Úgy tűnik, ez egy új készítmény, amelyet most dobhattak piacra! Még további vizsgálatokra van szükség, hogy megállapítsuk, milyen anyagról van szó valójában. Már elküldtem a központi laborba, remélem, hamarosan okosabbak leszünk! - Megnézhetem? - kérdezte Ray teljesen összeroppanva.
-Természetesen! Kérem, jöjjön velem! - mondta a doktornő és miután Ray megfelelően beöltözött, beléphetett a hatalmas terembe, ahol több spanyolfallal elkerített ágy volt. - Itt van Sarah Angel! - mutatott a legszélső ágyra. Ray odalépett a nőhöz és alig ismert rá. Az arca el volt torzulva és falfehér volt, a szája pedig lila. Alig volt benne élet. Rengeteg cső vezetett a testébe. -Istenem! Sarah! Az ég szerelmére, mi történt veled? - fogta meg a kezét és megcsókolta. - Bocsásson meg, nem akarok tolakodónak tűnni, de úgy látom, önök között nem beteg és orvos kapcsolat van. Mintha azt mondta volna az imént, hogy Miss Angel a betege! - szólalt meg a doktornő. - Igen, a betegem és a szerelmem! Ez a kettő nem zárja ki egymást, vagy ön szerint lehetetlen? - Nem! Természetesen, nem! Csak egy kicsit meglepődtem, nem gondoltam, hogy ilyen közel állnak egymáshoz. Ezek szerint jól ismeri a betegét? - Elég jól! - Biztos benne, hogy nem szedett semmiféle drogot? - Igen, egészen biztos. Sportolt és nagyon komolyan készült a versenyre. Csupán olyan vitaminokat szedett, amelyek ártalmatlanok. - Mit gondol, hogy került akkor a szervezetébe drog? -Nem tudom! Tudja, az édesanyámmal élek és az utóbbi időben elég sokat gyengélkedik, így Sarah-ra nem jutott annyi időm. Csak telefonon beszéltünk, aztán keres-' tem és nem találtam. Megtudtam, hogy két napja eltűnt. A rendőrség is kereste, és most ilyen állapotban találták meg. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele! -Azt mondta, a betege is. Elárulná, mivel kezelte? - kérdezte a doktornő. -Igen. Leukémiára utaló tünetekkel került be a kórházba, de aztán szerencsére kiderült, nincs vérrákja. -Értem! Hát, sajnálom, kolléga, hogy nem tudok jó
hírrel szolgálni, de mint orvos, ön is tudja, mi is csak emberek vagyunk. Amit lehetett, megtettünk érte! Most pedig, ha nem bánja, magára hagyom. Maradjon csak, ameddig akar és beszéljen hozzá! Ki tudja, talán a hangja segítség lehet számára, amely visszahozza őt az életbe! Nem hazudhatok, szinte csak a műszerek tartják életben, de ön is láthatja, hisz orvos, hogy milyen rossz az állapota! Ray magára maradt. Nézte Sarah arcát, a szájából, az orrából kilógó csöveket, amelyek most, hogy a szerelmén látta, még az ő számára is ijesztőek voltak. A karjába infúzió volt kötve és lassan csepegett. -Sarah! Drágám! Kérlek, ne halj meg! El kell mondanom valamit, amit már meg kellett volna tennem! Szeretlek, pedig tudom, hogy soha nem tudnálak boldoggá tenni! Annyira sajnálom, hogy így alakult! Hidd el, nem követtem el ellened semmi rosszat, nem azért hagytalak ott, mert nem kívántalak, hanem azért, mert nem vagyok férfi! Képtelen vagyok a szeretkezésre! Bocsáss meg, talán őszintén meg kellett volna mondanom neked, de szégyelltem és azt reméltem, lehet segíteni rajtam. El is mentem egy professzorhoz, aki azonban nem sok jóval bíztatott. Már tudom, hogy mindennek az anyám az oka és hidd el, szörnyű perceken mentem keresztül, amikor megtudtam. Segíthetett volna, de nem akart. Ez pedig iszonyúan fájt. Mélységesen haragudtam rá, és betegen magára hagytam. Képzeld csak, mire visszaértem a házba, eltűnt! Azóta nyoma veszett! Szörnyen érzem magam, Sarah! Először elveszítettelek téged, most pedig az anyámat! Biztos vagyok benne, hogy miattam akartál meghalni! Azt hitted, nem szeretlek, hisz hiába kérleltél, nem tettelek a magamévá, de most már tudod, hogy nem vagyok rá képes! Elveszítettem mindkét nőt, akiket az életemnél is jobban szerettem. Téged azért, mert nem tudtalak boldoggá tenni, anyámat pedig azért, mert magára hagytam és haragudtam rá, hisz miatta nem vagyok férfi! Mi
lesz most velem, Sarah? Ha te elmész örökre, azt nem élném túl! Fel kell épülnöd, és segítened kell nekem, hogy megbékéljek az anyámmal. Nem tehetek róla, a harag most is ott van a lelkem legmélyén, miközben halálosan aggódom miatta. Kérlek, ne hagyj most magamra! - zokogta és ráborult a nőre. A felügyelő a folyosón várt, amikor ismét megszólalt a telefonja. -Tessék! - szólt bele kissé idegesen, mert dr. Bernal már jó ideje bent volt Sarah-nál. -Felügyelő úr! David vagyok! - hallotta meg a fiatal nyomozó hangját. - Mi van, David? - kérdezte idegesen. - A körözést kiadtuk, a különleges akciós csoport már elindult Clara Bernal keresésére. - Jól van, maradj ott és tájékoztass, ha van még valami! - Igen, van még valami! Most kaptuk meg Billy Lambnak a boncolási jegyzőkönyvét. Egy kicsit tovább tartott, mert a halottkém szerint volt valami probléma, ami miatt elhúzódott. - És mi áll benne, mi okozta a halálát? Tényleg a szív átszúrása egy hegyes eszközzel? - Nem, felügyelő úr! A halál oka kábítószer túladagolás, a szíven szúrás ezután következett be. - Micsoda? Kábítószer túladagolás? Ez biztos? -Igen! Legalábbis a halottkém szerint igen, bár ez a kábítószer teljesen ismeretlen eredetű! Ezért is tartott olyan sokáig a jegyzőkönyv elkészítése, mert többször kellett analizálni a vérben talált anyagot, amiről először azt hitték, hogy méreg. Állítólag ez egy ismeretlen, új anyag! - Amint lehet, visszamegyek, csak szeretnék megtudni valamit Miss Angel állapotáról. Dr. Bernal bent van nála, beszélek vele és indulok az irodába. - Igen, felügyelő úr! - felelte David. - Végre! - sietett oda Ray-hez a felügyelő, amikor az
megjelent az ajtóban. - Mit tudott meg, hogy van Sarah? - kérdezte. - Rosszul! Nagyon rosszul! A kezelőorvosa szerint csak istenben bízhatunk! - De mi történt vele? Mit állapítottak meg végül is? Mi okozta az eszméletvesztését? - nézett rá a felügyelő. - Kábítószer túladagolás! -Tessék? Mit mondott? Miss Angel tényleg drogos volt? A mentőorvos is ezt állapította meg! - mondta döbbenten. - Nem, nem hiszem! Amikor nálam feküdt bent az osztályon, többféle vérvizsgálatot végeztem, többek között olyat is, amely kimutatta volna, ha drogot fogyaszt. Teljesen tiszta volt! - De akkor, mi ez az egész? És milyen drogot találtak a vérében? -Egy teljesen ismeretlen eredetűt! A doktornő szerint eddig nem sikerült azonosítani, de az biztos, hogy nem az elterjedt fajták közül való. - Te jó ég! Ez nem lehet igaz! - csapott a homlokára a felügyelő! - Mi történt, uram? - kérdezte Ray meglepődve a férfi indulatán. - Tudja, épp az imént tudtam meg, hogy Billy Lamb is drog miatt halt meg, csak ezután szúrták szíven! Mégpedig egy olyan anyagtól, amellyel eddig nem találkozott a halottkém. Ezért is készült el olyan nehezen a boncolási jegyzőkönyv. Még mindig vizsgálják a halott oktató vérében talált anyagot, de eddig nem sikerült azonosítani! Valószínű, hogy egy eddig ismeretlen, teljesen új kábítószerről lehet szó! - csóválta meg a fejét a felügyelő. Ray arca szürke lett. - Lehet, hogy mindkét esetben ugyanarról a kábítószerről van szó? - kérdezte rekedten. -Ezt nagyon egyszerűen tisztázhatjuk. Mindjárt felhívom dr. Pitt-et, a halottkémet, és megkérem, jöjjön ide! Ha valaki, ő meg tudja mondani, hogy valóban erről van-e
szó! - felelte a felügyelő és már hívta is a halottkémet. -Amíg várakozunk, nem innánk meg egy kávét a büfében? - kérdezte a felügyelő. - De. Azt hiszem, az jól esne. Egyébként kiadták a körözést az édesanyámmal kapcsolatban? - nézett a férfira fájdalmas tekintettel. - Igen! Kiadták. Ne féljen, megtaláljuk! - szorította meg az orvos vállát. Amint a büféhez értek, a felügyelő a pulthoz ment, hogy rendeljen, Ray pedig megállt az ablaknál és kifelé bámult. Hirtelen valaki megfogta a kezét, mire megfordult és megpillantotta dr. Hook kissé bárgyú tekintetét. - Ray! Mi van veled, barátom? Már olyan sokszor kerestelek, semmit nem tudok rólad! Voltál a professzornál? Mit mondott, tud segíteni rajtad? - záporoztak a kérdései. -Ó, Tom! Ha tudnád, mennyi minden történt velem azóta! Istenem, én olyan szerencsétlen vagyok! - fordult felé és a barátjára nézett. - Ezek szerint nem tud semmit tenni érted? - kérdezte. - De igen, talán tudna, de ahhoz az anyám segítségére lenne szükség. Ő azonban nem hajlandó eljönni velem a professzor rendelőjébe. Hiába rimánkodtam és könyörögtem, nem akar segíteni! Tudod, Tom, megijedtem magamtól, amikor rádöbbentem, az anyám az oka a szerencsétlen helyzetemnek és abban a percben meg tudtam volna ölni! Iszonyú haragot éreztem iránta és... Ray hirtelen elhallgatott. Most döbbent rá, hogy a felügyelő ott áll mellette. Nem tudta, mennyit hallott abból, amit mondott, csak bízott benne, hogy nem sokat. - Felügyelő úr! Kérem, jöjjön, ismerje meg a barátomat és kollégámat. Dr. Tom Hook és Richard Harris rendőrfelügyelő! - mutatta be őket egymásnak. - Ezek szerint önök egy osztályon dolgoznak? - kér-
dezte a felügyelő. - Igen! - felelte heves fejbólogatások kíséretében Tom. - És nagyon jó barátok lettünk. - Az szép dolog! A barátság nagyon fontos az ember életében. Sok nehézségen segítheti át egy barát az embert! Önnek is hozhatok egy kávét? - kérdezte Harris. - Nem, köszönöm, én már megittam a magamét. És most, ha megbocsátanak, vissza kell mennem az osztályra. Mikor jössz dolgozni, Ray? - kérdezte. - Még nem tudom! Majd felhívlak és összejövünk! - Rendben, várom a jelentkezésedet! Viszontlátásra, felügyelő úr! - köszönt el és távozott. A felügyelő lassan kortyolgatta a kávét, miközben az orvos arcát figyelte. Egy idő múlva megszólalt. -Mi baja van, dr. Bernal, ha nem vagyok indiszkrét? Bár nem akartam, meghallottam, hogy volt egy profeszszornál, aki nem sok jóval kecsegtette, de az édesanyja segíthetne azzal, ha önnel tartana, ám ő megtagadta. Ray kezében megremegett a bögre. Már semmi kétsége nem volt, hogy a felügyelő a beszélgetés többi részét is hallotta, s ettől nagyon megrémült. - Igen, van egy kis problémám, de nem szeretnék erről beszélni! Ugye, megérti, ha az intim dolgairól nem beszél az ember, még akkor sem, ha orvos? - Igen, hogyne! Természetesen megértem, csak azt nem, hogy miért nem kíséri el az édesanyja, ha egyszer lenne mód rá, hogy meggyógyuljon! Mert ugye, jól hámoztam ki az elmondottakból, hogy ez a lényeg? - Igen, valahogy így van! - Ezért megharagudott az édesanyjára? -Nos, volt néhány pillanat, amikor valóban úgy éreztem, de aztán a szeretet felülkerekedett bennem. Ő nevelt fel egyedül, az apámat soha nem is ismertem, az anyám a saját nevét adta nekem. Vállalt leányanyaként és nem dobott el magától. Sokat dolgozott, hogy belőlem tisztességes ember, orvos legyen. Csak hálával és szeretettel
gondolhatok rá! Tehát a harag csak egy pillanatig támadt fel bennem, a következő percben már aggódtam érte és szégyelltem magam gyengeségem miatt. -Nézze, dr. Bernal! Nem tudom, mi az a probléma, ami miatt felkereste azt a bizonyos professzort, de biztos vagyok benne, hogy fontos dolog lehet. Nem akarok vájkálni a magánügyeiben, de ha elfogad egy tanácsot, ne hagyja annyiban! Ha megtalálja az édesanyját, vegye rá, hogy kísérje el a professzorhoz! Meglátja, megteszi! Apropó! Nem lehet, hogy emiatt a dolog miatt hagyta el a házat? Talán lelkiismeret furdalást érez a történtek miatt! - Igen, sok igazság lehet abban, amit mond, felügyelő úr! Bár az, hogy csak így szó nélkül eltűnik, nem vall az édesanyámra! - sóhajtott fel Ray és elfordította a férfiról a tekintetét. - Ideje lenne visszamenni, biztosan megérkezett dr. Pitti Már nagyon érdekel, van-e összefüggés a két eset között! Remélem, Sarah Angel sokkal szerencsésebb lesz, mint az oktatója volt és túléli! - Bárcsak így lenne, legalább miatta nem kellene aggódnom! - mondta az orvos halkan és elindult a felügyelő után. A halottkém már megérkezett és dr. Staar-al beszélgetett, amikor a két férfi odaért az intenzív osztályra. -Dr. Pitt! Megtudott valamit? - lépett mellé a felügyelő, miközben Ray bement, hogy megnézze Sarah-t. - Igen! Minden jel szerint ugyanaz az anyag okozta az oktató halálát és Miss Angel eszméletvesztését, de sajnos, eddig nem tudtuk beazonosítani a drogot, ha egyáltalán erről van szó. Lehet egy új gyógyszer is, amelynek túladagolása hasonló tüneteket okoz, mint a drogoké és az összetételében is kimutatható hasonlóság. Ez megtéveszthet bennünket. Mindenesetre, reméljük, hogy hamarosan megtaláljuk a magyarázatot. Mint dr. Staar elmondta, ő is elküldte teljes analízisre a vérmintát, mint ahogy mi is tet-
tük az oktató esetében. Reméljük, csak kiderül az igazság! - Látta már a beteget? - kérdezte a felügyelő és a halottkémre nézett. - Nem, még nem. Dr. Staar épp a folyosón jött velem szemben, amikor megérkeztem. Tőle érdeklődtem az esettel kapcsolatban, így aztán belemerültünk a beszélgetésbe, de természetesen, ha lehet, megnézném a hölgyet. -Ugye, bemehetünk? - kérdezte a felügyelő a doktornőt. - Nos, csak nagyon rövid időre, egyébként semmi változás nincs az állapotában, szinte csak a gépek tartják életben. Ahhoz nagy csodára lenne szükség, hogy magához térjen és az sem biztos, hogy ebben az esetben minden károsodás nélkül megúszná. - Ezek szerint, talán jobb lenne, ha meghalna? - kérdezte a felügyelő. - Orvos vagyok, ilyet nem mondhatok. Amíg csak egy apró kis reménysugár létezik, nekünk mindent el kell követnünk, hogy a beteg felépüljön. Most pedig fáradjanak utánam, odavezetem önöket Miss Angel-hez. A felügyelő és a halottkém követte a doktornőt, aki megállt az ajtóban és döbbenten meredt az ágyra. A műszerek most egészen más képet mutattak, mintha a fiatal nő magához tért volna! Ray beszélt hozzá. -Sarah! Kérlek, nyisd ki a szemed és nézz rám! Én vagyok Ray! Tudod, mennyire szeretlek és aggódom érted! Szeretném, ha végre visszatérnél hozzám. A nő ajka megmozdult, majd kinyitotta a szemét, de aztán ismét lecsukta. Megpróbálta felemelni a kezét. Az orvos szeme elhomályosult, amikor rádöbbent, a fiatal nő hallja és reagál arra, amit mond. Megfogta a kezét és megcsókolta. -Ray! Ray! Kérlek, menj innen! Mit akarsz tőlem? Miért bántottál engem? Miért? - kérdezte, és a következő pillanatban a műszerek ismét sípolni kezdtek.
Az orvos elengedte a nő kezét, dr. Staar pedig mindenkit kiküldött a teremből. - Dr. Bernal! Mi volt ez az egész? - lépett mellé a felügyelő. - Mire gondol? - hebegte a férfi sápadtan. -Nagyon is jól tudja! Miss Angel megrémült, amikor meglátta magát. Azt mondta, bántotta is! - nézett rá szúrós tekintettel. - Bántottam? Hogy tehettem volna, amikor annyira szeretem? És mikor? - kérdezte Ray egyre idegesebben. - Nézze, dr. Bernal! Nem tudom, mit érez Miss Angel iránt, de az biztos, hogy jól láttam a rémületet a szemében, amikor magához térve felismerte önt. És ugyan miért vádolná azzal, hogy bántotta, ha nem lenne igaz? Gondolja, hogy ebben az állapotban hazudik? -Én nem mondtam ilyet, de soha nem bántottam! Aggódtam, mert nem tudtam, hogy hova tűnt! -Talán mégis tudta! Ki tudja? - mondta a felügyelő különös hangon, majd a halottkémre nézett. Dr. Staar lépett ki a teremből. - Hogy van Sarah? - kérdezte Ray. - Megint elveszítette az eszméletét! Sajnos, valami nagyon felkavarta! - Lehet, hogy nem is volt teljesen magánál? Talán hallucinált, amikor meglátta dr. Bernal-t az ágya mellett? - kérdezte a felügyelő. - Nem! A műszerek és az elvégzett vizsgálataim is azt támasztják alá, hogy arra a rövid időre, amíg dr. Ray-el beszélt, teljesen tudatánál volt. Nem hallucinált! - válaszolta, majd elnézést kért és gyorsan egy másik beteghez sietett. A felügyelő a halottkémre nézett. - Van még valami dolga, dr. Pitt? - Nem, nincs!
- Akkor mehetnénk a parkolóig együtt, ha nem bánja! - Rendben! - bólintott a férfi és elindultak a lift felé. - Kérem, dr. Bernal, ha lehet, ne hagyja el a várost, valószínű, hogy hamarosan ismét találkoznunk kell! - szólt vissza Harris, aztán belépett a liftbe a halottkém után. Ray semmit nem értett. Miről beszélt Sarah? Miért mondta, hogy bántotta? És a felügyelő is olyan furcsa volt! Csak nem hiszi el, hogy képes lett volna ártani annak a nőnek, akit szeret? Eszébe jutott az anyja. Mi van, ha ne adja isten, de holtan találnak rá? Még az is lehetséges, hogy őt vádolná, hisz tudja, hogy haragudott az anyjára. Kínosan és egyre nyomorultabbul érezte magát. Már semmit nem értett. Csak abban bízott, hogy valami csoda folytán kimászik ebből a szörnyű helyzetből és fellélegezhet. 8. A felügyelő visszament az irodájába, hamarosan David jelent meg nála. -Felügyelő úr! Remélem, nem haragszik, amiért egy kicsit a saját szakállamra, az ön engedélye és utasítása nélkül nyomoztam? - nézett a főnökére. - Miről beszélsz? Bökd ki, mit tettél? - Elmentem Sarah Angel lakására és beszéltem a szomszédasszonnyal, aki elmondta, hogy látta, amikor a nő elment azzal a férfival, aki többször is kereste már. A személyleírás alapján nem fogja elhinni, kire ismertem! - De igen! Dr. Ray Bernal-ra! - felelte a felügyelő. -Talált! De honnan tudta? - kérdezte. Láthatóan a lelkesedése egy kissé alábbhagyott. - Sarah magához tért és épp ott voltunk, amikor kérdőre vonta dr. Bernal-t, hogy miért bántotta? Rémület, félelem ült az arcán és a szemében! Ilyen állapotban az emberek nem találnak ki mesét, nagyon is az igazat mondják!
- Ezek szerint gondolja, hogy dr. Bernal... ? - Igen! Rá is kérdeztem, amikor kijöttünk Miss Angel szobájából, hogy miről beszélt a beteg nő, de nem tudott válaszolni rá. Azt mondta, nagyon szereti, és soha nem tudná bántani. - Ez lehet, felügyelő úr! Ki tudja, talán tényleg valami rossz élményben volt része Miss Angel-nek, s amikor felébredt, nem volt teljesen tiszta az agya. Talán nem is azt látta az ágya mellett, aki valóban ott volt, hanem akire emlékezett. Olvastam egyszer, hogy... - David! Ez nem rémtörténet, ez valóság! Dr. Staar, Miss Angel kezelőorvosa is megerősítette, hogy a nő magához tért, tehát nem hallucinált! Nem tetszik nekem dr. Bernal! Olyan zavart és ideges volt a kórházban, pláne, amikor megtudta, hogy meghallottam a beszélgetését egy kollégájával. - Miért? Miről volt szó? - nézett rá David. - Valami baja van az orvosnak, ezért felkeresett egy professzort, akinek a nevét sajnos nem mondta. Azt azonban igen, hogy mélységesen haragszik az anyjára, mert állítólag ő segíthetne rajta, de nem akar. Hát nem érdekes? Vajon miért nem akar segíteni, amikor dr. Bernal szerint imádja őt? És az is nagyon érdekes, hogy épp most tűnt el! Mit gondolsz erről, David? - Hát... nem is tudom! Nekem ez a dr. Bernal nagyon szimpatikus! Soha nem gondoltam volna róla, hogy árthatna bárkinek. A kórházban is csak jót mondtak róla, amikor a múltkori látogatásunkkor megkérdeztem néhány kollégáját. Mindenki elismeréssel beszélt róla! - Tudod mit, David? Most, azonnal odamegyünk ahhoz az asszonyhoz, és alaposan kikérdezzük! Mondd, megmutattad neki a doktorról készült rajzot? - kérdezte a felügyelő, miközben felállt. - Nem! Nem volt nálam a rajz! - Akkor vegyél magadhoz egyet, és a kocsinál találkozunk! Még jó, hogy van belőle másolat! - mondta Harris, mire a fiatal nyomozó már el is tűnt.
Alig parkoltak le a ház előtt, az idős asszony már a kerítésnél termett. - Jó napot, asszonyom! - lépett oda a felügyelő David kíséretében. - A kollégám elmondta, hogy ön már találkozott azzal a férfival, aki Sarah Angel-el távozott a lakásáról. - így van! Már többször beszéltem vele! - Nézze meg, kérem, ő az a férfi? - mutatta meg neki a Ray-ről készült rajzot. Az idős asszony kissé távolabb tartotta a rajzot, majd hevesen bólogatott. - Igen! Ő az! Ő az! - mondta határozottan. - Biztos benne, asszonyom? - Hát persze! Mondom, hogy beszéltem vele már többször is, amikor Miss Angel nem tartózkodott itthon, hanem azzal a másik férfival ment el! - Másik férfival? - Igen, aki arra a versenyre készítette fel! Ez a férfi sokkal kedvesebb és barátságosabb volt. Lehet, hogy orvos, vagy ilyesmi, mert utoljára mintha mentőautóval érkezett volna. Talán a betege lehetett Miss Angel! Sajnos, mostanában sokat gyengélkedett, panaszkodott is nekem a minap, hogy valami nincs rendben vele. Aggódom is érte, mert teljesen egyedül él és mondtam, ha bármi baja van, csak telefonáljon át nekem, de nem hívott. A mai világban pedig annyi minden megtörténhet, ha az ember egyedül van! Saját magamról tudom, és elég sok szörnyűséget látok a televízióban is! - Értem! Köszönöm, asszonyom, nagyon sokat segített! - mondta a felügyelő és visszaültek a kocsiba. - Semmi kétség, dr. Bernal nyakig benne van ebben az egész dologban. Most pedig elmegyünk hozzá, és körülnézünk a környéken. Talán látta valaki, amikor az anyja eltűnt! Meg sem lepődnék, ha őt is a kedves fia vitte volna el valahová!
-Én nem hiszem, hogy bűnöző lenne dr. Bernal! És ugyan miért akarta volna megölni a fiatal nőt, akit annyira szeret? Semmi logika nincs benne! Olyan rendesnek, szinte félénknek látszik! -A látszat nagyon sok esetben csal, fiam! A logika pedig nem igazán erősségük a bűnözőknek! Neked még sokat kell tanulnod! - kanyarodott rá a főútra a felügyelő. - Ne hívjuk fel dr. Bernal-t a kórházban? Ki tudja, lehet, hogy még mindig dolgozik! - Nem! Nem dolgozik, mint tudod, szabadságot vett ki, hogy a gyengélkedő anyjával legyen, ám furcsa mód az asszony eltűnt otthonról, miután alaposan összevesztek! - nézett rá komoran. -Hát... elég komolynak látszik a dolog! - bólogatott kissé lehangoltan a nyomozó. Dr. Bernal háza előtt néhány méterrel álltak meg. Amikor kiszálltak, alaposan körülnéztek. Hamar végeztek, mivel nem egy sűrűn lakott területtel volt dolguk. A szomszéd háza is legalább háromszáz méterre helyezkedett el, a baloldalon pedig egy jókora tér húzódott. Nem valószínű, hogy bárkit is találnak, aki látta az asszonyt elmenni, de azért csak tekintgettek erre-arra. Miután így nézelődtek, hirtelen Ray kocsija állt meg a kapuban. - Csak nem engem vártak, felügyelő úr? - szállt ki belőle Ray. Az arca most is sápadt volt, láthatóan nagyon rosszul érezhette magát. -Nos, igen is, meg nem is! Tudja, doktor úr, megtudtunk valamit, ami nagyon érdekes számunkra, de gondolom, önt is meglepi majd, milyen hamar lebukott Sarah elrablója. - Valóban? Ki tette? Kérem, árulják már el végre! A felügyelő és David összenéztek. Annyira őszintének látszott az orvos arckifejezése, hogy szinte elbizonytalanodtak. - Remekül adja a tudatlant, dr. Bernal! - szólalt meg a
felügyelő néhány pillanat múlva, amikor összeszedte magát. - Ezzel meg mit akar mondani, uram? - kérdezte Ray. - Azt, hogy nem más rabolta el Sarah-t, mint ön! - Én? Ezt meg miért mondja? Hisz majdnem belehaltam az aggodalomba! Felügyelő úr, mit akar ez jelenteni? Csak nem engem vádol? - kérdezte és megremegett a hangja. - De igen és meg is van az alapos okom rá. Sarah Angel szomszédasszonya látta, amikor ön egy mentőautóhoz hasonló járművel elvitte a nőt. Mondja, dr. Bernal, miért nem őszinte? Higgye el, ezzel csak magának árt! Nem lenne jobb, ha bemennénk az irodámba, ahol mindent elmond? Számíthat a segítségemre, ha őszintén bevall mindent! Nem vagyok az ellensége, dr. Bernal, de... -Ebből elég volt, felügyelő úr! Kikérem magamnak a gyanúsítgatást! Nem raboltam el Sarah-t! A szomszédaszszonya már nagyon idős, nyilván összetévesztett valakivel! Nem hihetnek egy idős asszonynak, aki, ha jól emlékszem, több dioptriás szemüveget visel, és mintha azt mondta volna, felügyelő úr, hogy már sötét volt, amikor elrabolták Sarah-t! - fakadt ki az orvos. - Ugye, nem tévedek, ön dr. Bernal? - szaladt oda egy nő lihegve, mire az orvos bólintott, a nő pedig folytatta. - Bocsásson meg, mi nem ismerjük egymást, s csak reméltem, hogy ön az, akit keresek. Sajnos, egy levelet kézbesítettem valakinek, de eltévesztettem a címet. Önökhöz vittem, holott nem oda kellett volna, ezért szeretném visszakérni. - Igen, valóban találtam egy levelet az ajtó előtt a földön, amikor a csengetésre kijöttem, de senkit nem találtam. Amikor megnéztem, el is csodálkoztam, hisz nem volt rajta sem feladó, sem címzett, csakis az utcanév és a házszám. Anyám is megnézte, és azt mondta, majd visszaadja a postásnak, mi azt hittük, ő hozta. Biztosan vissza is adta.
- Nem kérdezné meg, kérem, hogy mi lett a levéllel? Engem megöl a megbízóm, ha a levél elkallódik! Kérem, kérdezze meg az édesanyját, hogy hova tette? Tudja, amikor rájöttem, hogy rossz helyen hagytam, visszajöttem, de már sötét volt, nem akartam zavarni. Tegnap reggel pedig hiába csengettem, nem nyitottak ajtót, délután pedig sajnos, későn értem ide, már csak azt láttam, hogy elment az édesanyjával együtt ezzel a szép autóval! Ha csak pár perccel hamarabb érek ide, beszélhettem volna önökkel! - sopánkodott. - Sajnos, az édesanyám nincs itthon! Ismeretlen helyen tartózkodik, a rendőrség is keresi. - Istenem! Akkor mi lesz a levéllel és velem? - sírta el magát az asszony és a kezeit tördelte. - Mondja, asszonyom! Mikor látta elmenni az idős aszszonyt dr. Bernal-al? - kérdezte a felügyelő. -Tegnap, úgy négy óra felé! Itt álltam reggel óta a kapuban, csak enni mentem el! Többször is becsengettem, de nem jött ki senki. Aztán elmentem, kerestem egy nyilvános WC-t, mert már nagy szükségét éreztem, hogy könnyítsek magamon. Amikor visszajöttem, akkor láttam, hogy elhajtottak. A felügyelő az orvosra nézett. - A veszekedése az édesanyjával mikor történt? - Tegnapelőtt este! - felelte Ray. - És ön tegnap szabadságot kért, hogy a gyengélkedő anyjával itthon lehessen, ám ahelyett, hogy vigyázott volna rá, mint mondta, veszekedtek és ön majdnem egész nap magára hagyta! Ezután pedig hazaérve, az édesanyját nem találta itthon, eltűnt! De vajon hova? - Sajnálom, de fogalmam sincs! Bárcsak tudnám, akkor nem lennék ilyen ideges! Azonnal oda rohannék, és hazahoznám! - felelte Ray. -Valóban? Mondja, dr. Bernal, hova vitte az édesanyját tegnap négy óra körül? - Sehova! Reggel elmentem itthonról és csak későn jöttem haza, már majdnem beesteledett. Négy órakor nem
tartózkodtam a lakásban, így hát el sem vihettem az anyámat sehova! - Ezek szerint ez az asszony itt nem mond igazat? - kérdezte Harris a nőre mutatva. - Nem tudom, miről beszél, azt azonban bizton állíthatom, hogy nem vittem az anyámat sehova! - Dr. Bernal! Elég sok olyan tényező került napvilágra, amely önre nézve terhelő bizonyíték! Amíg az ellenkezője nem igazolódik, addig ön nagy bajban van! Kérem, most fáradjon be velünk a rendőrségre. Fel kell venni a jegyzőkönyvet. Ön is asszonyom! Az ön vallomására is szükségünk van! Később pedig behozzuk Sarah Angel' szomszédasszonyát is, hogy az ő tanúvallomását is jegyzőkönyvbe vehessük. Az asszony láthatóan még jobban megrémült, de nem tehetett mást, engedelmesen beült dr. Bernal mellé a rendőrautóba. Az irodában felvették a jegyzőkönyvet, az asszonyt elengedték, de dr. Bernal-t még megkérte a felügyelő, hogy maradjon. -Nézze, dr. Bernal! Nem akarom áltatni, nagyon nehéz helyzetben van. Két szemtanú is állítja, hogy mind Sarah Angel, mind pedig az édesanyja eltűnésekor önt látták velük. Nem lenne jobb, ha őszintén elmondana mindent? Higgye el, jobban jár, ha velem őszinte, mintha a bíróság előtt beszélne. Nem biztos, hogy az esküdtek hinnének önnek. Már az a bizonyíték, ami rendelkezésemre áll, valamint a két szemtanú elegendő ahhoz, hogy beszerezzem az előzetes letartóztatási engedélyt, de még nem teszem meg. Amíg az édesanyja nem kerül elő, addig várok! Ez az idő remélhetőleg nem nyúlik túlságosan hosszúra, kérem, gondolkozzon el azon, amit mondtam. Segítek, ha engedi! - Köszönöm, felügyelő úr, de a lelkiismeretem tiszta, nem követtem el semmit, amivel megsértettem volna akár Sarah-t, vagy az édesanyámat, akár a törvényt.
- Rendben van, dr. Bernal, ön tudja! Én csak próbálok tanácsot adni, mert elég régen dolgozom a rendőrségen, tudom, mit jelent előzetes letartóztatásba kerülni. Gondolom, ön sem szeretné, ha itt kellene lennie, ki tudja meddig, ahelyett, hogy a betegeit gyógyítaná, vagy a szerelmével tölthetné minden idejét? - Igen, ez így van. - Akkor miért nem beszél? Miért nem önti ki a szívét? - Mert nincs mit mondanom! Nem vagyok bűnöző, nem követtem el semmit! - válaszolta kissé ingerülten Ray. - Dr. Bernal! Árulja el, milyen professzornál járt, ahova az édesanyja nem akart elmenni? Tudom, azt mondta, nem tartozik rám, ez így is van, de most ne arra gondoljon, hogy egy kíváncsi alakkal van dolga, hanem arra, hogy egy segítőkész baráttal beszél! - Sajnálom, nem szeretném megbántani, de erről inkább nem beszélnék! Ez annyira magánjellegű dolog. - Beteg, dr. Bernal? - Nem tudom, de lehet, hogy igen! - felelte talányosan. - Csak még egyetlen kérdésemre válaszoljon, aztán nem faggatom tovább. A betegsége pszichés jellegű? - Meglehet! - bólintott Ray és az arca lángba borult. - Köszönöm, hogy őszinte volt hozzám és kérem, gondolkozzon el mindazon, amit mondtam. Engem megtalál, bármikor keres! Akár éjjel is rendelkezésére állok, ha beszélni akar! - Megígérem, hogy megkeresem, ha úgy érzem, beszélnem kell önnel! És nagyon kérem, ha valamit megtud az édesanyámról, azonnal értesítsen! Most elmehetek? - nézett a férfira. -Igen! Természetesen! - állt fel a felügyelő és kezet nyújtott az orvosnak. Ray gyorsan eltűnt az épületből és egyenesen a kórházhoz hajtott. Tudni akarta, hogy van Sarah. A felügyelő a kocsiját kérte és ő is elhagyta az épületet.
Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ha dr. Bernal pszichés gondokkal küzd, nem kerülhetett-e önhibáján kívül veszélyes helyzetbe? Meg kell tudnia, mielőtt végső következtetésre szánná el magát és letartóztatná az orvost. A kocsiból felhívta a Bostoni Központi Kórházat. -Jó napot, Tom Hook doktort keresem! Tudná adni, kérem? - szólt bele. - Ki keresi? - kérdezte egy női hang. - Egy betege vagyok, szeretnék tőle néhány dolgot kérdezni, ha lehetséges lenne! Nincs időm bemenni hozzá a kórházba, ezért... - Sajnálom, de dr. Hook már nincs bent. -Talán, ha megadná a telefonszámát! Nagyon kérem, fontos lenne vele beszélnem! Könyörgöm önnek, kisaszszony! Életbevágóan fontos, hogy beszéljek vele! -Rendben van! Igazából nem szoktunk telefonon keresztül kiadni semmiféle információt, de most kivételt teszek. Remélem, nem kerülök bajba miatta! - mondta a nő, majd bediktálta Tom Hook telefonszámát. A felügyelő gyorsan megköszönte és már hívta is az orvost. A telefon elég sokáig kicsengett, míg végre meghallotta az álmos hangot. - Dr. Hook! - szólt bele. - Jó napot, doktor! A nevem Richard Harris felügyelő. Már találkoztunk bent a munkahelyén a büfénél, remélem, emlékszik rám! -Á! Igen, emlékszem! Miben lehetek a segítségére? - kérdezte a férfi. - Szeretnék önnel beszélni! Higgye el, nagyon fontos! Úgy tudom, dr. Bernal a barátja, nos róla lenne szó! - Csak nem történt vele valami baj? - kérdezte aggódva Tom. - Nem, nem! Eddig még nem, de lehet, hogy hamarosan nagy bajban lesz! Ezért is kellene mielőbb beszélnem
önnel! Segítenünk kell neki, mielőtt a vesztébe rohanna! - Rendben! Talán idejöhetne a lakásomra! - mondta és megadta a címét. - Egy fél órán belül ott leszek! - felelte a felügyelő és gyorsan sávot váltott. Tom Hook már az ajtóban állt, amikor a felügyelő megjelent. -Kérem, fáradjon beljebb! Nagyon megijesztett, amikor azt mondta, Ray bajba kerülhet. - tessékelte be a nappaliba. Miután hellyel kínálta, érdeklődve nézett rá. -Dr. Hook! Tudomásomra jutott, hogy dr. Bernal pszichés gondokkal küzd. Szeretném, ha elmondaná nekem, miről van szó? Lehet, hogy nagyon sok múlik azon, ha most őszinte lesz velem. Biztosan tudja, Sarah Angel és a doktor között szerelem szövődött, ám a nő hirtelen eltűnt és életveszélyes állapotban került kórházba, majd dr. Bernal édesanyjának szintén nyoma veszett. - Igen, hallottam róla, de nem értem, mi köze van ehhez Ray-nek? -Az, hogy mindkét esetben szemtanú igazolja, hogy dr. Bernal vitte el őket, aztán úgy tett, mintha nem tudna róluk semmit. Sarah előkerült, hála az égnek, bár nem sok esélye van arra, hogy valaha is felépüljön, s ha igen, talán nem lesz többé beszámítható, de Clara Bernal még mindig ismeretlen helyen tartózkodik. - Miről beszél, felügyelő úr? Csak nem képzeli, hogy Ray-nek köze lenne ezekhez az esetekhez? Imádja az édesanyját, soha nem tudna neki ártani, de senkinek sem. A legjobb orvosok egyike, ő az egyedüli, aki egyetlen betegét sem veszítette el, amióta a korházban dolgozik! Nem hiszem, hogy bármi olyat tett volna, ami... - Kérem, dr. Hook! Ha tudja, árulja el nekem, ki az a professzor, akihez dr. Bernal jár? Feltétlenül beszélnem kell vele, mert lehet, hogy sürgős kezelésre van szüksége. -Istenem! Megrémít, felügyelő úr! - nézett rá Tom
elsápadva. - Kérem, doktor! Ne vesztegesse az időt, azonnal cselekednünk kell! A két szemtanú száz százalékig biztos benne, hogy dr. Bernal-t látták, amikor a két nő eltűnt. -Rendben, a professzor neve dr. Brus Lenon! Hozzá jár Ray, de hogy mi a baja, azt én nem mondom meg,' mert nem árulom el a barátomat. Már így is túl sokat mondtam, de ha ilyen nagy a baj, akkor kötelességem segíteni még akkor is, ha megharagszik rám. -Köszönöm, dr. Hook! Higgye el, egyszer még megköszöni önnek dr. Bernal. Egyébként mondja, milyen ember? Hogy viselkedik a kórházban? - Mint mondtam, nagyon jó orvos, a betegei imádják, a felettesei elismerik. Sajnos, én nem vagyok tapasztalt, csak egy éve kerültem a kórházba, de mondhatom, mindig segített nekem. Csak jót tudok róla mondani. Barátok lettünk, sajnálnám, ha megszakadna ez a kapcsolat, amely nagyon fontos számomra. Félek, rosszul döntöttem, amikor elárultam a barátomat! - nézett rá szomorúan. -Jól tette, higgye el! Most azonban nem késlekedem tovább, azonnal felkeresem a professzort. Ki tudja, talán neki mondott valamit, amin elindulhatunk, hogy megkeressük az édesanyját, akire saját bevallása szerint megharagudott, mert nem akar segíteni a gyógyulásában. - Nem is értem, hogy lehet egy anya ilyen kegyetlen? Ray az életét oda adná az anyjáért, annyira szereti. Hányszor kérte el magát és rohant haza, mert nem érezte jól magát! Nem értem én ezt, felügyelő úr! -Remélem, hamarosan minden kiderül! Köszönöm még egyszer, hogy segített! Kérem, ne szóljon arról a barátjának, hogy itt jártam. Egyelőre nem akarom, hogy megtudja, nehogy valami butaságot kövessen el! -Megígérem, hogy hallgatok! Adja isten, hogy mielőbb vége legyen ennek a rémálomnak! Tudja, felügyelő úr, szerettünk volna lejárni együtt egy edzőterembe, Ray megígérte, hogy a szabadidőnket összehangoljuk, és sokat leszünk együtt. Bízom benne, hogy a végén kiderül, Ray
becsületes és ártatlan! A felügyelő elköszönt és a professzorhoz hajtott. Először nem akarták beengedni, mondván, hogy nem kért időpontot, de aztán a jelvénye felmutatásával megnyílt előtte az út. Miután bemutatkoztak egymásnak, a felügyelő elmondta jövetele okát és kérte, hogy a nyomozás érdekében, segítsen neki és mondjon el mindent a pácienséről. - Igazából nem lenne szabad, hisz ön is biztosan hallott az orvosi titoktartásról, de ha ilyen komoly a dolog, nem hallgathatok, hisz dr. Bernal is veszélyben lehet. - Köszönöm, akkor kérem, mondja meg, miért kereste fel önt dr. Bernal? - Egy nagyon kényes problémával. A férfiasságával van gondja, képtelen gyakorolni. Én nagyon sok ilyen panaszszal hozzám forduló betegen segítettem már, de sajnos, úgy tűnik, ebben az esetben sokkal nagyobb a baj, mint hittem. Dr. Bernal nem beteg, nem szervi baja van, hanem az édesanyja nevelésének az áldozata. - Ezt nem értem! - kapta fel a fejét a felügyelő. - Nos, arról van szó, hogy dr. Bernal és az édesanyja nagyon szoros, mondhatni túlzottan szoros kapcsolatban vannak egymással. Az asszony egyedül nevelte a fiát és minden erejével azon volt, hogy megadja neki a lehető legtöbbet és legjobbat. Dr. Bernal elmondása szerint az apja nem akarta, hogy ő a világra jöjjön, elhagyta az anyját, miután kiderült, várandós. Az asszony érthető módon, úgy nevelte a fiát, hogy a nemi életet szörnyű bűnként táplálta belé, pusztán szeretetből és féltésből. Ez a nevelési mód lélektanilag megviselte dr. Bernal-t, s minden vágyat kiölt magából tudatosan, nehogy bűnt kövessen el, ahogy az anyjától hallotta. így nem esett át azokon a diákkori szerelmeken, kapcsolatokon, amelyek fontosak ahhoz, hogy érett férfiként párt válasszon, családot alapítson és megfelelő nemi életet éljen. Amikor belépett az életébe a szerelem, ekkor döbbent rá, hogy
képtelen a nemi aktusra. Hosszú tépelődés után rászánta magát és eljött hozzám. Hipnotikus állapotban elmesélte az életét kicsi korától egészen mostanáig, innen tudok ennyi mindent róla. Amikor a hipnózist megszüntettem és beszélgettünk, elmondtam neki, hogy a problémát az a nevelés okozza, amelyet az édesanyjától kapott. Sajnos a negatív tapasztalata alapján szinte mondhatni, megölte benne a nemi ösztönt, az egészséges vágyat. Nagyon őszintén bevallottam neki, hogy nem sok reményt látok a gyógyulásra, hisz olyan mélyen kötődött az anyjához majdnem harminc éven át, hogy nehéz lesz ezt a köteléket elszakítani. Arra kértem, hozza el az édesanyját, talán ha beszélek vele, ő majd segíthet nekem. - Igen, ezt már tudom. Sajnos, nem jött el az édesanyja és emiatt dr. Bernal... - De igen! Eljött! - szakította félbe a professzor. A felügyelő döbbenten meredt rá. - Eljött? Ez biztos? -Természetesen! - És mi történt? Segítségére volt a fiának? - Azt gondolom, mindent megtett, amit csak lehetett. Készséges volt, bár láthatóan nehezére esett, de mivel annyira szereti a fiát, megpróbált segíteni. Először kettesben beszélgettem el dr. Bernal édesanyjával, megmagyaráztam neki, mit kell tennie, és hogy milyen fontos az, hogy a fia tőle kapja az instrukciókat, amit ő megértett és úgy tett, ahogy kértem. Hogy mennyire lesz eredménye, az majd néhány hét múlva kiderül. A felügyelő, miközben hallgatta a professzort, nem értette, miért tagadta le dr. Bernal, hogy eljött vele az anyja? - Bocsásson meg, mikor járt itt dr. Bernal és az édesanyja? - kérdezte elgondolkozva. - Tegnap délután, fé! öt körül értek ide. - Milyen volt a hangulatuk? Nem látszottak feszültnek, idegesnek? - Nos, akik idejönnek hozzám, azok valamennyien feszültek és idegesek.
- Én arra gondoltam, kettejük között nem látszott-e mondjuk veszekedés nyoma, vagy efféle? -Nem! Semmi ilyet nem tapasztaltam, bár mondom, idegesnek tűntek mindketten, amit én a probléma kényes voltának tudtam be és annak, hogy egyáltalán ide kellett jönniük. - Ez nagyon érdekes! - csóválta a fejét Harris. - Mi az, amit olyan érdekesnek talál, felügyelő úr? - nézett rá a professzor. - Az, hogy dr. Bernal bejelentést tett, miszerint az édesanyja tegnap, amikor ide kellett volna jönnie, eltűnt. Előtte nagyon összevesztek, nem is beszéltek egymással épp azért, mert az asszony megtagadta a kérését, hogy elkísérje önhöz. Ő elrohant otthonról, szinte egész nap magára hagyta az anyját, s amikor visszatért az otthonába, azt üresen találta. Először arra gondolt, csak kiment valahová sétálni az édesanyja, de amikor hosszú idő után sem tért haza, már nagyon aggódott, majd amikor találkoztam vele, kérte a segítségemet a felkutatásához. - Ez tényleg érdekes! - felelte a professzor és értetlen arcot vágott. - Mindenesetre, nagyon köszönöm, hogy fogadott, dr. Lenon! Igazán hálás vagyok, amiért szakított rám időt és beszélt nekem a pácienséről, megszegve az orvosi titoktartást. Sajnos, én nem ígérhetem meg, hogy hallgatok arról, amit öntől megtudtam, hisz fontos a nyomozás szempontjából minden, amit elmondott. Remélem, megért engem és látja ön is, milyen fontos, hogy mindent megtudjak dr. Bernal egészségi és idegi állapotáról. Egyébként, ön milyen embernek ismerte meg? Képes lenne agresszív cselekedetekre, vagy inkább félénk, visszahúzódó? - Nos, mivel nem sokszor találkoztunk, nehéz erre válaszolnom. Amikor hipnotikus állapotban beszélgettem vele, visszahúzódónak, sebezhetőnek ismertem meg, ám amikor már megszűnt a hipnotikus állapot, magabiztosnak tűnt. De miért kérdez ilyeneket, felügyelő úr? Csak nem gyanakszik rá, hogy köze lenne az édesanyja eltűnéséhez?
És miért tette volna, hisz eljött vele! - Igen, ez igaz, de valami azt súgja, nincs minden rendben vele. Most egyenesen hozzá megyek és megpróbálom rábírni egy őszinte beszélgetésre. - mondta, és a kezét nyújtotta, majd távozott. Felhívta a kocsijából az orvos lakását, de nem találta otthon, a mobilja pedig ki volt kapcsolva. Arra gondolt, mielőtt az orvossal beszél, felkeresi dr. Palmert. Mint felettese, talán elég jól ismeri ahhoz, hogy mondjon valamit, ami segítségére lehet. Miután beszélt a kórházzal és megtudta, hogy a főorvos még bent van, rálépett a gázra, hogy mielőbb odaérjen. A kórház előtt leparkolt és felment a lépcsőn. Már égtek a lámpák, észre sem vette, hogy este lett. Felment a lifttel az osztályra és megkereste a főorvost, aki épp a nővérszobában tartózkodott. - Elnézést, dr. Palmer! Sajnálom, hogy megint zavarom, de feltétlenül beszélnem kell önnel! - Kérem! Fáradjon velem az irodámba! - mondta. Miután beléptek a szobába, a főorvos megszólalt. - Mi történt, felügyelő úr? Nagyon zaklatottnak látom! - Igen, az is vagyok! Dr. Bernal miatt! - Mi történt vele? Csak nem találták meg az anyját holtan? - kérdezte és kissé elsápadt. - Nem! Nem! A zaklatottságom oka maga dr. Bernal! Ön tudott arról, hogy egy neves neurológus-pszichológus professzorhoz jár? - kérdezte. - Miért? Csak nem beteg? Én nem vettem észre semmit rajta, és arról nincs tudomásom, hogy beteg lenne! - felelte a főorvos és érdeklődve dőlt hátra a székén. - Nos, Dr. Bernal férfiasságával van baj, ezért kereste fel dr. Brus Lenon professzort, akitől épp most jövök. Amit hallottam, megdöbbentett. Nemcsak a betegsége miatt, hanem azért is, mert dr. Bernal nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy az anyja nem kísérte el a pro-
fesszorhoz. -Bocsásson meg, de semmit nem értek abból, amit elmondott! - nézett rá összevont szemöldökkel a főorvos. - Meg is értem! Én kérek elnézést, hogy nem avattam be a részletekbe! - mondta a felügyelő és mindent elmondott, amit csak megtudott a professzortól. - Ezt nem tudom elhinni! Dr. Bernal a legjobb orvosok egyike, mindig nagyon tisztelettudó és kedves. A betegei rajonganak érte, mint ahogy a személyzet is. Nem tudom elhinni, hogy bármi köze lenne az anyja eltűnéséhez, hisz rajongásig szereti. - Pedig el kell hinnie, és nemcsak az anyjáról van szó, hanem Sarah Angel-ről is. Minden jel szerint mindkét nőt ő rabolta el. -Ezt nem hallgatom tovább, felügyelő úr! Ön megrágalmazza azt az orvost, akit én nagyon jól ismerek és tudom, hogy nem lenne képes ilyesmire! Mire alapozza a gyanúját? - kérdezte ingerülten. - Két szemtanúra és a kezemben lévő bizonyítékokra. Sajnálom, de azt hiszem, dr. Bernal igen nagy bajba keveredett. Csak Sarah, vagy az édesanyja tudná bizonyítani azt, hogy ártatlan. Apropó! Hogy van Sarah Angel? - kérdezte. - Nemrég érdeklődtem utána, állítólag már sokkal jobban van. Ha így megy, hamarosan le lehet venni a gépekről! -Ez remek! Akkor minden probléma megoldódik! Ha Miss Angel azt mondja, nem dr. Bernal rabolta el és adott' neki ebből az ismeretlen anyagból, amely majdnem a halálát okozta, akkor bocsánatot fogok kérni a doktortól. Mit gondol, válthatnék a beteggel pár szót? Igazán nem akarom kifárasztani, de talán, ha ön segítene, beengednének hozzá! - Az intenzív osztályra nem mehet be látogató, felügyelő úr! - felelte határozottan dr. Palmer. -Kérem, csak néhány pillanatra! Ez nagyon sokat jelentene a nyomozásban, de főleg dr. Bernal szempontjából, ugyanis hamarosan előzetes letartóztatásba kerül, ha
nem derül ki, hogy ártatlan. - Jól van! Menjünk, sikerült meggyőznie! Ha egy mód van rá, megpróbálom elintézni, hogy bemehessen a beteghez. Feltéve, ha az állapota megengedi! - Köszönöm! - felelte Harris és elindult a főorvos nyomában. Az intenzív osztályon nagy volt a csend, mintha egyetlen lélek sem lenne sehol. Mivel már lassan kilenc óra felé járt az idő, sokkal kevesebb volt a személyzet is, csupán az ügyeletesek dolgoztak. - Kérem, várjon itt a folyosón! - mondta dr. Palmer és eltűnt a fehér ajtó mögött. Néhány pillanat múlva, amikor kilépett, a felügyelőt nem látta sehol. Arra gondolt, talán a közeli mosdóba ment, ezért visszalépett és beszélgetni kezdett az ügyeletes orvossal. A felügyelő ezalatt besurrant az egyik ajtón, amelyen áthaladva Sarah szobájába jutott anélkül, hogy valaki észrevette volna. Leemelt a fogasról egy köpenyt, amelynek a zsebében sapkát, maszkot és védőcipőt talált. Miután beöltözött, belépett a hatalmas szobába, ahol a műszerek ijesztő zaja fogadta. Mindig elfogta a félelem és a szíve összeszorult, valahányszor ilyen helyen járt. A halál szagát érezte maga körül. Remélte, hogy Sarah Angel megússza! Nemcsak a saját, de dr. Bernal érdekében is. Ha valaki, akkor ő tud rajta segíteni! Az ágy majdnem teljes egészében el volt kerítve a spanyolfallal, de a felügyelő az ajtóból jól látta a cipőket, amelyek Sarah ágya mellett álltak. Mivel engedély nélkül jött be, arra gondolt, okosabban teszi, ha elbújik valahol, amíg a beteg egyedül nem marad. Gyorsan körbekémlelt és egy szekrényt vett észre, amely mögött remek búvóhelyet talált. Hamarosan a lábak gazdája előtűnt és elindult az ajtó felé, ahol megállt, lehúzta a maszkot a szája elől, és vett egy mély levegőt. A felügyelő óvatosan kipillantott a
szekrény mögül és azonnal felismerte. - Dr. Bernal! Kérem, várjon meg! - suttogta, aztán előbújt, ám a férfi ahelyett, hogy megvárta volna, olyan gyorsan eltűnt, mint a kámfor. A férfi utána sietett, de sehol nem látta. Megállt az ajtó előtt, levette a fejéről a sapkát, a szájáról a maszkot, és körülnézett. - Felügyelő úr! - hallotta meg a háta mögött a főorvos dühös hangját. - Mit képzel, csak úgy bejöhet minden engedély nélkül? - lépett mellé az intenzív osztály orvosával együtt. - Elnézést kérek, tudom, hogy nem lett volna szabad, de nem bírtam kivárni, amíg kijön, dr. Palmer! Tudja, ez már csak így van nálunk, a vérünkben van a türelmetlenség! Ebben a pillanatban hangosan sípolni kezdett egy műszer, mire az intenzív orvosa és az osztályon dolgozók berohantak a terembe. A felügyelőt furcsa remegés járta át. Még gondolni sem mert rá, hogy Sarah Angel állapotában történt változás, de aztán átvillant az agyán, hogy a nő azzal vádolta, amikor magához tért, hogy dr. Bernal bántotta. Csak nem tett valamit vele? Lehet, hogy azért tűnt el olyan hirtelen, mert ő rajtakapta? - Mi történt, dr. Palmer? - kérdezte a felügyelő és a főorvosra nézett, aki nagyon sápadt volt, amikor megjelent. - Sarah Angel meghalt! - felelte halkan. - Tessék? Mit mondott? - kiáltott fel a férfi döbbenten. - Igen. A beteg sajnos, elhunyt! Sajnálom, csak ennyit tudtam meg, nem mehettem be a terembe. Az egyik nővér mondta, aki épp kifelé jött. - De az nem lehet! Amikor beléptem a szobába, épp ott volt nála dr. Bernal! - Micsoda? - vonta össze a szemöldökét dr. Palmer. - Az nem lehet, nemrég ment haza! - Ezek szerint mégsem haza, hanem idejött, hogy megnézze Miss Angel-t! - mondta különös hangon. - Tudja,
amikor beléptem Sarah szobájába, észrevettem, hogy az ágy körbe van vonva a spanyolfallal, de jól láttam két lábat, amint az ágy mellett állt. Mivel azt gondoltam, valamelyik orvos, vagy nővér, megbújtam a szekrény mögött és vártam, hogy elmenjen, mert biztos voltam benne. hogy ha meglát, elzavar. Amikor az illető az ajtóhoz ért, kilestem a szekrény mögül és dr. Bernal-t pillantottam meg. Épp lehúzta a szája elöl a maszkot, amikor én kiléptem a szekrény mögül és odaszóltam neki, ám amikor meglátott, gyorsan eltűnt. Azért álltam ott olyan értetlenül, amikor megjelent ön és a másik orvos, mert fogalmam sincs, miért futott el előlem? Vajon miért tűnt el olyan gyorsan? Önök nem találkoztak vele? - kérdezte. - Sajnos, nem! Erre nem jött ki! - Van más kijárat is? - kérdezte a felügyelő. - Ezt nagyon fontos lenne tudnom! - tette hozzá. - Nem tudom! Én nagyon ritkán jövök ide, nem ismerem annyira a járást, de ha kijön a kollégám, megkérdezem! - felelte. Ebben a pillanatban lépett ki az intenzíves orvos az ajtón, mire dr. Palmer odament hozzá és beszélgetni kezdtek. A felügyelő egyre türelmetlenebb lett. Ha van más kijárat, nem tudja utol érni dr. Bernalt, aki minden jel szerint menekült. Hát persze! Most már befejezte, amit elkezdett! Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az orvos ölte meg Miss Angel-t. Nem tudott tovább várni, a két orvos mellé lépett. - Elnézést, de nem várhatok tovább. Tudnom kell, hogy innen ki lehet-e jutni más irányban, mint ahonnan bejöttünk? - kérdezte izgatottan. - Igen! Van a folyosó végén egy másik lift, amelyen az elhunytakat viszik le az osztályról az alagsorba, ahonnan egy ajtón át az udvarról közvetlenül az utcára lehet jutni. Ezt a liftet senki más nem használja! - felelte az intenzíves orvos, mire a férfi futni kezdett az említett lift felé. Dr. Palmer utána sietett.
Amikor a lifthez értek, jól látták, épp az alagsorba érve megállt. A felügyelő tudta, dr. Bernal egérutat nyert, hisz közvetlen az utcára jut, s mire leérnének, már rég eltűnne! A felügyelő dr. Palmer arcába nézett, aki különös hangon szólalt meg. - Biztos benne, hogy dr. Bernal volt az, akit látott Miss Angel szobájában? -Semmi kétség! És az is biztos, hogy nem az aggodalom vezette a nő szobájába, különben engedélyt kért volna, hogy meglátogassa! A főorvos vett egy mély levegőt. - Nem inna meg velem egy kávét az irodámban, felügyelő úr? - kérdezte rekedten. - De igen! Köszönöm, az most igazán jól esne! - felelte és elindultak. Néhány lépés után dr. Palmer megszólalt. - Mi van, ha téved, felügyelő úr? Ha nem dr. Bernal-t látta? Tudja, Ray kért és kapott is engedélyt a látogatásra, amit meg is tett. Mielőtt ön megjelent volna az irodámban, alig fél órával azelőtt távozott. Beszámolt róla, hogy Sarah sokkal jobban van, de az orvosok nem engedték meg, hogy bármi olyan jellegű kérdést tegyen fel neki, amely felizgatja. így hát nem tudta megkérdezni tőle, mi történt vele? - Sajnálom, de teljesen biztos vagyok benne, hogy a doktort láttam. Nem tűnt fel önnek semmi dr. Bernal viselkedésében, amikor felkereste önt? - kérdezte. -Nem! Ellenkezőleg, kissé nyugodtabb volt, hisz beszámolt arról, hogy a kedvese jobban van. Nagyon szerette azt a fiatal nőt és szerintem, ha tényleg őt látta, csak meg akarta tőle kérdezni, ki tette ezt vele, azért lopódzhatott be hozzá ismét. Azt hiszem, meg akarta bosszulni mindazt, amit tettek a szerelmével. Ő soha nem tudna ártani senkinek, pláne nem annak a nőnek, akit imádott! - mondta a főorvos. - Rendben, fogadjuk el, amit ön mond, főorvos úr! De miért menekült előlem? - Lehet, hogy nem ismerte fel! Felügyelő úr! Ön is be
volt öltözve, így hát dr. Bernal azt hihette, valaki az osztályról. Ez az állásába is kerülhetett volna, hisz orvos és engedély nélkül még ő sem mehet be az intenzív osztályra! Ez megmagyarázza a viselkedését és én egyáltalán, nem találom különösnek. A felügyelő kissé összezavarodott. Mi van, ha tényleg nem az orvost látta? A világítás elég rossz volt és csupán egyetlen pillanatra nézett rá a férfi. - Most, hogy így mondja, talán igaza lehet. Mindenesetre, meg kell győződnöm róla, hogy tényleg nem ő volt. - mondta elgondolkozva a felügyelő. -Én tudom, hogy Ray ártatlan! Azt hiszem, szegény fiatal barátomnak nagy szüksége lesz a segítségünkre, ha megtudja, meghalt a kedvese. Legalább az édesanyja előkerülne. Még nem tudnak róla semmit? Nincs valami nyom, amin elindulhatnának? - kérdezte, majd belépve az irodába hellyel kínálta a férfit. - Csak annyi, amit elmondtam. Egy szemtanú szerint dr. Bernal az anyjával együtt távozott a házból, de természetesen a doktor ezt tagadja. Mondja, dr. Palmer! Ön mit gondol róla? - Olyan kétségbeesett és annyira aggódik. Ezt nem lehet megjátszani! Szerintem semmi köze az egészhez. Miért rabolta volna el a saját édesanyját, akiért rajongott? A telefon megszólalt, dr. Palmer felemelte a kagylót és figyelmesen hallgatta a hívót, majd letette a telefont és a felügyelőre meredt. - Mi történt, dr. Palmer? Kérem, mondja már az ég szerelmére, olyan sápadt, akár a fal! Csak nem dr. Bernal-t érte valami baj? - kérdezte izgatottan. - Nem! Az intenzíves kolléga hívott fel. - És? Mit mondott? - kérdezte a felügyelő. - Azt, hogy minden jel arra utal, Sarah Angel-t meggyilkolták! - Meggyilkolták? - nézett rá Harris és felugrott. - Igen, felügyelő úr! Sarah Angel szívét egy hegyes
eszközzel, talán kötőtűvel átszúrták. Azt mondta a kollégám, hogy amint lehet, még az éjjel felboncolják a holttestet, és akkor biztosat tud mondani. - Kötőtűvel? - motyogta a felügyelő és a szíve a torkába ugrott. Azonnal eszébe jutott, hogy a nő oktatója, Billy Lamb is ilyen körülmények között halt meg. - Rögtön szeretnék beszélni az orvossal! Visszajön velem az intenzív osztályra? - kérdezte a felügyelő izgatottan, miközben előkapta a mobilját és riasztotta az embereit. - Nem, sajnálom, de most nem mehetek el. Az osztályon kell maradnom, ügyeletes vagyok, bármelyik pillanatban szükség lehet rám. Már így is sokáig voltam távol. Remélem, egyedül is odatalál! -Persze! Maradjon csak! - mondta a férfi és gyorsan eltűnt. Dr. Palmer döbbenten ült az asztalnál, majd felemelte a telefont és Ray számát tárcsázta. A telefon kicsengett, de senki nem vette fel, amin már, ha őszinte akart lenni magához, egyáltalán nem csodálkozott! Érezte, hogy a felügyelő nem tévedett, amikor őt látta, de nem akarta még önmagának sem bevallani. A felügyelő fáradtan tért vissza az irodájába. Már egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy dr. Bernal miért futott el előle. A megtörtént tény önmagáért beszél! Kegyetlen módon megölte azt a szerencsétlen fiatal nőt, akiről azt állította, hogy szereti! Milyen ember ez a dr. Bernal, ha azokat, akiket annyira szeret, képes megölni? Mindezek mellett nem talált rá ésszerű magyarázatot, hogy ha egyszer elrabolta Sarah-t, miért nem végzett vele akkor? És ha szerette, miért akarta a halálát? Már szinte biztosra vette azt is, hogy az orvos végzett Sarah oktatójával is, hisz a haláluk tökéletesen megegyezik! Valószínűleg ott járt a férfi lakásában abban az időpontban, amikor a gyilkosság történt, csak senki nem látta! - futott végig rajta a gondolat. Eszébe jutott, hogy kérdezősködött Billy
Lamb után! Minden összevág! Felugrott az asztaltól, aztán járkálni kezdett. A feje majdnem szétpattant a sok gondolattól. Lassan felkelt a nap, de ő még mindig rótta szobájában a köröket. Már szinte szédelgett az éhségtől, de nem mozdult a helyiségből. Az intenzíves orvos hívását várta, aki megígérte, hogy azonnal értesíti, amint megkapja a boncolás eredményét. Végre megcsörrent a telefont. Idegesen kapta fel a kagylót. - Harris felügyelő úr? - hallotta meg az orvos hangját. - Igen, doktor! Megismertem a hangját. El sem tudja képzelni, mennyire vártam a hívását. - A boncolás megtörtént, a halott nő szervezetében hatalmas mennyiségben ugyanazt az anyagot találtuk, amelylyel túladagolása miatt bekerült hozzánk. A halálát azonban a boncnok szerint nem ez a szer, hanem a tűszúrás okozta, bár a beadott anyag is halálos mennyiségű volt, de még nem szívódott fel, s élt, amikor átszúrta a tű a szívét. Sajnos, a halált okozó eszközt a kegyetlen gyilkos magával vitte. - Köszönöm, nagyon hálás vagyok önnek! - mondta a felügyelő, és miután elbúcsúztak, azonnal megszerezte a letartóztatási parancsot és már indult is, bár nem volt benne biztos, hogy látogatása eredménnyel járhat. Az orvos biztosan menekül. Amikor becsengetett a házba, nem remélte, hogy az orvost otthon találja, ám nagyot tévedett. Az ajtó hamarosan feltárult és dr. Bernal álmos arccal nézett rá. - Felügyelő úr! Istenem! Csak nem találta meg az édesanyámat? - kérdezte és azonnal eltűnt az álmosság a szeméből. -Nem! Sajnálom, de nem. Még semmi eredményre nem jutottunk az édesanyját illetően, nem is ezért jöttem. Letartóztatom önt, dr. Bernal! - vette elő a hivatalos papírt, és az orvos elé tartotta. - Joga van hallgatni, ügyvédet fogadni és...
- Kérem, kérem, felügyelő úr! Az ég szerelmére, miért teszi ezt velem? Nem követtem el semmit! - Valóban? Tegnap késő este, amikor Sarah szobájában meglátott, miért menekült el előlem? - Én? Nem láttam önt, esküszöm! - Nézze, dr. Bernal! Lehet, hogy ön nagyon beteg és valóban nem emlékszik arra, ami önnel történt, de... -Nem vagyok sem őrült, sem pedig amnéziás! Mindenre jól emlékszem, ami velem történt nemcsak tegnap, de hosszú időre visszamenőleg! Kérem, ne beszéljen úgy velem, mintha súlyos eset lennék! - vágott ingerülten a szavába. -Már pedig az, dr. Bernal, csak nem tud róla, vagy egyszerűen fenomenálisan jó színész! Örülnék neki, ha kiderülne, tévedés, de azt hiszem, erre semmi remény. Tegnap este a saját szememmel láttam, amikor elhúzta a spanyolfalat és kilépett Sarah Angel ágya mellől, és az ajtónál levette a szája elől a maszkot. Azonnal felismertem! Ne tagadja, jól látott és még meg is szólítottam, mire ön elrohant. Az egész pillanatok alatt zajlott le, úgy felszívódott, akár a kámfor! Ezután néhány pillanat múlva Sarah Angel halott volt! Már csak azt nem értem, hogy tudott ilyen békésen és nyugodtan aludni az ágyában? Vagy azt hitte, megtéveszthet az ártatlan ábrázatával? - kérdezte, de az orvos ezt az utolsó megjegyzést nem is hallotta. - Micsoda? Mit beszél? Sarah meghalt? - kérdezte és olyan fehér lett, akár a fal. - Hát nem ezt akarta? Most miért tesz úgy, mintha meglepődne? Sajnálom, de nem hiszek a színjátékának, dr. Bernal! Mint mondtam, engem már nem tud megtéveszteni, bármennyire is őszintének látszik a döbbenete. Egyébként nemcsak Sarah Angel, hanem Billy Lamb meggyilkolásával is gyanúsítom! Ray az ajtónak támaszkodott és hangosan zokogott. - Igen, igaza van, én vagyok az oka, amiért magára hagytam és az anyám miatt szakítani akartam vele! Én öltem meg! Én! Minden az én hibám! - nyöszörögte fáj-
dalmasan. A felügyelőt megzavarta ez a jelenet, de aztán mégis inkább afelé hajlott, hogy a férfi valószínűleg mégsem színész, sokkal inkább valóban beteg, így már érthető volt számára a viselkedése. - Kérem, öltözzön fel, dr. Bernal és jöjjön velem! - fogta meg a karját és magával vonszolta. Az orvos nem ellenkezett, szó nélkül tette, amit mondott neki, aztán együtt távoztak. A felügyelő úgy látta jónak, ha előbb egy szakorvossal konzultál és csak utána beszélget el Ray-el, mivel láthatóan teljesen zavart volt, ezért a telefonért nyúlt és dr. Lenon számát tárcsázta. Ha valaki, ő tud szakvéleményt adni az orvos állapotáról. Dr. Bernal a cellájában végigdőlt a kemény ágyon és lehunyta a szemét. Annyira szeretett volna ő is meghalni. Mi értelme van az életének, hisz Sarah halott, az édesanyja pedig eltűnt. Lehet, hogy igaza van a felügyelőnek, és ő követte el a rablásokat és a gyilkosságot? Talán még Billy Lamb halála is az ő lelkén szárad, hisz amikor odament a lakására, akkor ő is neki ugrott... Nem! Nem! - pattant fel és két tenyere közé szorította a fejét. Le s fel járkált, úgy érezte, megőrül! A cella ajtaja kinyílt és a felügyelő jelent meg dr. Lenon kíséretében. - Professzor úr! - kiáltott fel Ray. - Istenem! Hogy került ön ide? Remélem azért jött, hogy segítsen rajtam? Kérem, mondja meg a felügyelőnek, hogy nem vagyok elmebeteg, tiszta a tudatom és csakis azért kerestem fel, mert a nemi életemmel volt problémám. Ön tudja, hisz kitárulkoztam ön előtt és elmondtam mindent őszintén, amikor hipnotizált. Könyörgöm, segítsen rajtam! Nem vagyok sem rabló, sem gyilkos! - Nyugodjon meg, dr. Bernal! Mindent elkövetek, hogy
segítsek! - felelte, aztán a felügyelőre nézett. - Magunkra hagynának, kérem? Szeretném megyizsgálni dr. Bernal-t! - Természetesen! - felelte a férfi és az őrrel együtt távoztak. -Dr. Bernal! Én tudom, hogy önnek semmiféle elmebaja nincs, kérem, mondjon el őszintén mindent. Megígérem, megszerzem a legjobb ügyvédet és segítek, ahogy csak tudok, de ahhoz őszintének kell lennie. Esküszöm, nem árulom el senkinek, bármit is tett! - Esküszöm, hogy nem követtem el semmit, dr. Lenon! - Akkor miért tagadta le a felügyelő előtt, hogy eljött hozzám az édesanyjával? - kérdezte. - Nem, nem mentem el! Ön rosszul emlékszik! -Bocsásson meg, de ön emlékszik rosszul! Az édesanyjával együtt eljött hozzám és elég hosszú időn át beszélgettünk. Az édesanyja... - Ne akarjon engem meggyőzni, dr. Lenon! Úgy látom, ön összepaktál a rendőrséggel, de ne higgye, hogy rám bizonyíthatja azt, hogy őrült vagyok! Egy másik orvost fogok kérni, dr. Palmer majd segít nekem ebben! Kérem, menjen innen! - kiáltott rá gyűlölettel teli arccal. -Dr. Bernal! Ön félreért engem! Én nem vagyok a rendőrség barátja, hanem az öné! Segíteni szeretnék! Hogy bebizonyítsam, megszöktetem innen! - suttogta és egészen közel hajolt a férfihoz. - Az, hogy nem emlékszik arra, hogy az édesanyja elkísérte a rendelőmbe, még nem bizonyíték, hogy elmebeteg, vagy amnéziás, csupán néhány vizsgálatot végzek és rájövök, mi okozza ezt a kis emlékezetkiesést. Ma éjjel kihozom innen, és akkor majd rájön, nem vagyok az ellensége! Ray döbbenten meredt rá. - Gondolja, hogy tényleg emlékezetkiesésben szenvednék? - Minden jel erre mutat, de meg kell győződnöm róla, és ki kell találnunk valamit, amivel bizonyíthatjuk az
ártatlanságát. Nézze! Itt vannak a kulcsok, amelyekkel kijuthat az épületből, és itt van egy paróka és szemüveg, amelyet gyorsan rejtsen el valahová, aztán a többi az ön ügyességén múlik! - szedte elő a táskájából a felsorolt kellékeket óvatosan, melyek az orvosi táska aljában egy rejtett reteszben lapultak és átadta az orvosnak. - Ma éjjel nagy lesz itt a forgalom, hallottam, hogy le akarnak csapni valami bandára, akkor pedig mindenki el lesz foglalva velük. A rendőrfőnök felesége a páciensem volt, jó barátok lettünk. Tőle tudom, hogy ma éjjel milyen felfordulás lesz itt. Ezt az időpontot kell kihasználnia. Van egy hátsó kijárat, itt vannak a kulcsok, melyek ezekhez a zárakhoz valók. Meglátja, sikerülni fog! - mondta, és részletesen elmagyarázta, merre kell mennie, hogy kijusson az épületből. - Nagyon fontos, hogy minden ajtót zárjon be maga után, és a kulcsokat hagyja az utolsó ajtóban, kívül! - figyelmeztette. - És az őrök? - Senki nem fog az ajtaja előtt őrködni, mert ez a fogás szenzáció lesz. Mindenkit, az őröket is érdekelni fogja. Biztos, hogy lesz egy pár perc, amikor meglóghat! Legyen éber és használja ki a lehetőséget! Egy fekete Mazda fogja várni a sarkon és elhozza hozzám! -Rendben! Köszönöm! Soha nem tudom meghálálni, amit értem tesz, dr. Lenon! - Nem is szükséges. Nekünk, orvosoknak, kötelességünk segíteni egymáson. Tudom, hogy ön is ezt tenné, ha én lennék szorult helyzetben! - Igen, ez igaz. - Akkor mindent tud, most pedig behívom a felügyelőt. Amikor Harris és az őr beléptek, Ray az ágyon ült, a professzor pedig a táskáját csukta össze. - Nos, felügyelő úr, azt hiszem, dr. Bernal nem beteg. Nagyon is épelméjű, de teljesen ki van merülve. Beszélgetésünk eredményeképp megígérte, hogy holnap délelőtt minden kérdésére válaszol. Most azonban az lenne a
legokosabb, ha pihenne. Adok neki egy kis nyugtatót, nem akartam addig semmit beadni neki, amíg ön nincs jelen és nem ad rá engedélyt. Nézze meg, kérem, hogy mit szívok fel a fecskendőbe! Egyszerű nyugtató! Ettől aludni fog egész éjjel és reggelre frissen ébred. Semmi gond nem lesz a kihallgatása során! - Megbízom önben, dr. Lenon! Kérem, adja csak be az injekciót! Örülök, hogy dr. Bernal jobb belátásra tért, mindkettőnknek így lesz a legjobb. Most pedig hagyjuk őt pihenni! - mondta a felügyelő, és a professzorral együtt távozott. Ray ideges lett. Valahogy nem bízott dr. Lenon-ban. Mi van, ha mégis összejátszik a felügyelővel, és ha szökni próbál, akkor elkapják? A beadott injekció is nyugtalanította. Lehet, hogy fel sem ébred tőle soha többé? Fel sem tűnt neki, hogy egyáltalán nem érzi a nyugtató hatását, pedig már álmosnak kellene lennie. Idegesen ugrott fel és járkálni kezdett az aprócska cellában, majd rájött, hogy jobban teszi, ha lefekszik és uralkodik magán, nehogy az őrök gyanút fogjanak. A kulcsok és a paróka a matraca alatt lapultak. Törte a fejét, majd arra a végső megállapításra jutott, hogy nincs más választása, mint megbízni a professzorban. Ha itt marad, és a felügyelő kihallgatja, nem tud védekezni, minden ellene szól. Van két szemtanú, így nehéz lenne tisztára mosnia magát, akármilyen jó ügyvédet is fogadna. Nem! Innen ki kell jutnia, hogy megtalálja az édesanyját, aki majd bizonyítja, hogy nem rabolta el és nem bűnös! A percek csak vánszorogtak, de végre eljött a nagy pillanat. Hallotta a hatalmas felfordulást, a kiabálást, a lábdobogást. A professzornak igaza volt. Lassan előszedte a kulcsokat és a parókát, amelyben egy szemüveg is lapult és a párnája alá tette. Kikémlelt és a fülét is az ajtóra tapasztotta, majd zörögni kezdett. Hangosan hívta az őrt, de senki nem jött.
Gyorsan cselekedett. A fejébe húzta a parókát, feltette a szemüveget és a kulcsot a zárba illesztette. Elfordította és már kívül is találta magát. Körülnézett, de nem látott senkit. Egyetlen lélek sem volt a rövid folyosón, mindenki látni akarta a behozott bandát, akikre már évek óta vadásztak. A kulcsot ismét a zárba helyezte és visszazárta, majd elindult arra, amerre a professzor tanácsolta. Két ajtót kellett még kinyitnia, ahol szintén nem tartózkodott senki, raktár, vagy lomtár lehetett. Nem nézett szét, csak igyekezett, hogy mielőbb kikerüljön innen. Amint kilépett az utcára, el sem hitte, hogy igaz. Jobbra nézett és megpillantotta a sötét autót, amely pár méterre tőle állt. Elindult óvatosan a jármű felé, s mire elérte, az ajtaja már nyitva állt. Bedobta magát az ülésre és az autó azonnal elindult. 9. A felügyelő korán reggel utasítást adott, hogy hozzák fel az irodájába dr. Bernal-t. Amikor megtudta, hogy a férfi eltűnt, őrjöngött és tombolt! -Ezt nem hiszem el! Hogy történhetett ez meg? Bementek hozzá az éjszaka folyamán? - kérdezte és vérben forgó szemekkel nézett az őrökre. - Nem, felügyelő úr! Nem nyitottuk ki a cella ajtaját egész éjjel, természetesen többször is a kémlelőn át benéztünk, de úgy tűnt az ágyában fekszik. Csak reggel, amikor bementünk hozzá, akkor vettük észre, hogy az ágya üres. - Ez nem lehetett más, csakis a professzor! - sziszegte, aztán utasítást adott, hogy azonnal menjenek és hozzák be dr. Lenont. Egy órán belül az idős orvos belépett az irodába. - Mi történt, felügyelő úr? - kérdezte, láthatóan nem értett semmit. - Mi? Csak az, hogy dr. Bernal az éjjel megszökött!
- Megszökött? De hogyan? - nézett rá a férfi ártatlan képpel. - Én is ezt szeretném megtudni! - Tőlem? - Igen! Ön járt nála utoljára, kettesben maradt vele, ki tudja... - Visszautasítom ezt a gyanúsítgatást, felügyelő úr! Én, mint orvos, teljesítettem, amit kért tőlem, a többiről fogalmam sincs! Egyébként, ön is ott volt, amikor átvizsgálták a táskámat és engem is! Mégis, mit gondol, hogy szöktettem meg? - Tudja igazolni, hogy hol volt tegnap éjjel? - kérdezte a felügyelő kissé enyhébb hangon. -Igen! Tegnap egy nagy fogadáson voltam, az egyik barátomnál. Ő Boston polgármestere! A születésnapját ünnepeltük sokadmagammal, amely egészen reggelig tartott. Tőle mentem be a rendelőmbe is, ahova értem jöttek az emberei. A felügyelő a száját rágta. - De akkor hogy lóghatott meg? A cella ajtaja be volt zárva, az ablakon rács van, amely nem lett elfűrészelve, a padlózat nem lett felszedve és átfúrva a pincébe! Akkor, hogy a fenébe tudott megszökni? - Sajnálom, erre nem tudok válaszolni. Azért is meglep ez az egész, mert a nyugtatótól, amit adtam neki, aludnia kellett volna reggelig. Szerintem, nem lett volna képes egyedül elszökni, mert kába volt! Segített neki valaki, ez biztos, ám ezt önnek kell kinyomoznia, felügyelő úr! Ehhez én nem értek. És azt sem értem, hogy hol voltak az őrök? Éjjel, amikor csend és nyugalom van, nem könynyű megszökni! Pláne innen, a rendőrségi épületből! -Az éjjel nem volt sem csend, sem nyugalom! Nagy rajtaütést hajtottunk végre egy bandán és igen csak mozgalmas volt az élet idebent. Talán ezt az időt használta ki, aki megszöktette. De ki a fene lehetett? - Talán valamelyik őr... - mondta a professzor, mire a két őr hangosan felhorkant és kikérték maguknak.
- Sajnálom, de nem tudok semmit tenni önért, felügyelő úr! Azt azonban megígérem, hogy ha netán előbukkanna nálam dr. Bernal, azonnal szólok önnek! - Köszönöm, dr. Lenon! Most elmehet! A felügyelő majdnem szétrobbant a dühtől. Semmi nem sikerül neki ebben az ügyben. Miért is nem tartóztatta már le előbb dr. Bernal-t? Vannak szemtanúk a két nő elrablásáról, a bizonyítékok is rendelkezésére állnak, indokkal is szolgálhat, mégis halogatta! Most pedig itt van, a nyakába szakadt az ég! Ha ezt a felettesei megtudják, biztos, hogy kirúgják! Legalább Clara Bernal kerülne elő, ő talán... - Te jó ég! Hogy erre nem gondoltam! Mi van, ha az asszony keze van a fia megszöktetésében? Lehet, hogy őt senki nem rabolta el, csak megjátszották, hogy dr. Bernal ne legyen gyanús Sarah Angel eltűnése miatt? A profeszszor is említette, milyen szoros kötelék köti össze anyát és fiát! Dr. Bernal nem szegül szembe az édesanyjával, inkább feláldozza a szerelmét! Hát persze! - csapott mérgesen az asztalra, amikor a főnöke hivatta. Tudta, hogy nehéz percek elé néz, s amitől félt, be is következett. Szerencsére ki tudta magyarázni magát, s három hetet kapott, hogy előkerítse a doktort és az anyját, különben örökre búcsút mondhat a hivatásának. Eszébe jutott, hogy még nem is nézett szét a doktor házában. Alaposan át kell kutatni minden zugát, ki tudja, talán valamire rábukkannak! De mi van, ha dr. Bernal a házban rejtőzködik? Lehet, még arra is képes lenne, hogy őt is megtámadja! Fegyvert is szerezhetett, nem kockáztathatja az életét! - David! David! - szólt bele ingerülten a kagylóba, miután egy gyors mozdulattal felemelte. - Azonnal gyere be hozzám! A fiatal nyomozó a következő pillanatban már meg is jelent előtte. - Szedj össze néhány embert, elmegyünk dr. Bernal
házába és átkutatjuk. Találkozunk tíz perc múlva a kocsimnál! - Igen, felügyelő úr! - mondta David és már el is tűnt. Hamarosan három autó állt meg dr. Bernal házától két saroknyira. - David, két rendőr és én behatolunk a házba, ha a csengetésre nem nyitnak ajtót. Önök pedig körbeveszik a házat, és éberen figyelnek. Ha dr. Bernal odabent tartózkodik, mi kapjuk el, ha szökni próbálna, feltartóztatják. Semmiképp ne lőjék le, élve akarom! Megértették? - kérdezte a felügyelő. A három férfi követte a felügyelőt a bejárati ajtóhoz, aki becsengetett és várt. Eltelt egy pár perc, ekkor hangosan dörömbölni kezdett és elkiáltotta magát, hogy rendőrség és dr. Bernal azonnal jöjjön ki feltartott kézzel, de semmi nem történt. - Nincs itt! - mondta David. - Lehet, de nem biztos! Mi van, ha elbújt és amint belépünk, egymás után lepuffant bennünket? Ki kell találnunk valamit! - mondta elgondolkozva, aztán már fel is derült az arca. - Meg van a megoldás! A házon elől, oldalt és hátul is van ablak, ezeket vesszük igénybe! Szólok az embereknek, hogy csendben hatoljanak be, mi pedig az ajtót feszítjük fel, és elölről lepjük meg! így több oldalról is biztosítva leszünk, nem menekülhet! Amikor mindenki tudta a dolgát, elkezdődött a behatolás. Hamarosan feltárult az ajtó és az ablakokon át is beugráltak a lövésre készen álló rendőrök, de nem volt szükség rájuk, mert a ház teljesen üres volt. - Ezek szerint mégsem itt bujkál! - mondta a felügyelő és kiadta az utasítást, hogy az egész házat kutassák át. Minden szekrényt és fiókot alaposan forgassanak fel, kell lennie valamilyen nyomnak, ahova az asszony és a fia elbújhatott. Talán egy vidéki ház, nyaraló! Már teljesen biztos volt benne, hogy az elképzelése nem téves!
David az orvos, ő maga pedig Clara Bernal hálószobáját vizsgálta át. Legelőször az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett. Kihúzta a fiókot és alig akart hinni a szemének, amikor azt a levelet találta ott, amelyről Mrs. Mitchel, vagyis az az asszony beszélt, aki tévedés miatt hagyta itt a doktor ajtajába dugva. Kiemelte a fiókból és alaposan megnézte. Nem volt rajta sem feladó, sem címzett, csakis az utcanév és a házszám, amely stimmelt. A levél fel volt nyitva, tehát a ház lakói tudták, mi áll benne. Érdeklődve olvasta el ő is a rövid szöveget, amely kissé furcsának tűnt: "A kanca kettőt ellett!" Csak ennyi állt a levélben, semmi több. - Hát ez meg miféle hülyeség? - tette vissza a borítékba, aztán a zsebébe rejtette azzal a célzattal, hogy beszél Mrs. Mitchel-el, bár az asszony elmondta, hogy nem ismeri a megbízóját, csupán pénzt akart keresni, azért vállalta el a levél kézbesítését. Tovább kutatott. Kezébe került a családi fényképalbum, amely kizárólag csakis az orvost és az édesanyját ábrázolta. Az asszony családjáról egyetlen fotót sem látott. Kifelé indulva megbotlott a szőnyeg sarkában és majdnem elesett. Amikor ismét visszaállt az egyensúlya, észrevette, hogy a szőnyeg alól valami kilóg. Odalépett és kihúzta. Egy nagyon régi fénykép volt az, melyen egy ismeretlen férfit látott, úgy harminc éves lehetett. Ha nem lenne régi divatú ruhába öltözve, azt hihetné, hogy dr. Bernal az, de a fotó eléggé besárgult és a férfi öltözéke is arra utalt, hogy nem mostanában készülhetett. Vajon ki lehet? Talán a doktor apja? - töprengett, majd a zsebébe csúsztatta a levél mellé. A felügyelő, miután végeztek és elhagyták a házat, eltűnődött azon, hogy miért nem talált semmiféle okmányt az itt élőkről. Sem születési bizonyítványt, sem útlevelet, sem egyéb olyan iratot, amely általában minden embernek kötelező, hogy legyen. Csak nem járt már itthon dr. Bernal és mindent elvitt magával, hogy elhagyhassák az országot? - villant át az agyán, s ettől még idegesebb lett.
Amint visszaértek a rendőrségre, azonnal körözést adott ki dr. Ray Bernal és Clara Bernal ellen is, bár az asszonyt már egy ideje keresik, eddig eredménytelenül. Attól félt, hogy már elhagyták Bostont, de talán az országot is! Akárhova mehettek a világba! Elkeseredésében majdnem elsírta magát. Olyan tehetetlen volt, akár egy kisgyermek. Tudta, hogy az, aki megszöktette dr. Bernal-t, gondoskodott arról is, hogy mielőbb eltűnhessenek! Akár Európába, vagy Ausztráliába is utazhattak. A három hét pedig nagyon rövid idő, pedig ha nem találja meg őket, szedheti a sátorfáját és nézhet valami más állás után! Az asztal mellé ülve, elővette az összes aktát, amely ezzel az üggyel kapcsolatos, kezdve Billy Lambert halálával. A lakásában semmit sem találtak, amely bármilyen apró kis jelét adta volna, hogy dr. Bernal járt ott, csupán csak azt a fotót, amely, mint kiderült, dr. Palmeré. És mi van, ha a főorvos is benne van az ügyben? Jó, hogy bejelentette, ellopták a köpenyét, de ha mégsem? Ha csak álca? - cikáztak a gondolatai. Elhatározta, hogy egy emberét ráállítja a főorvosra. Tudni akar minden lépéséről. Dr. Bernal lakásán, a levélen és a megsárgult fotón kívül, amely egy fiatal férfit ábrázolt, szintén semmit nem találtak. - Itt a vége, Harris felügyelő! Jól nézd meg a jelvényedet és az igazolványodat, mert hamarosan soha többé nem láthatod! - mondta, majd mindkettőt letette az asztalra, és úgy érezte, megszakad a szíve. Hirtelen megszólalt a telefonja. - Tessék! - emelte fel a kagylót. -Felügyelő úr! Jött egy bejelentés, miszerint nemrég látták dr. Bernal-t az egyik nagyáruházban. - mondta izgatottan David. - Mikor? -Néhány perce! - Akkor mire várunk? Riasztom a különleges akciócsoportot, és öt percen belül találkozunk a kocsinál! - ug-
rott fel a férfi, miközben felmarkolta a jelvényét és az igazolványát. Boston tipikusan az a város, amelyet sétálva könnyebb bejárni, mint autóval. A felügyelő' minden alkalommal, amikor a belváros felé igyekszik kocsijával, mindig teljesen kikészül a szűk utcák miatt, s ilyenkor rá is jellemző, akár a többi bostonira, hogy elszántan próbál kijutni a közlekedési dugókból, s eközben veszélyesen közömbös a máshonnan jöttekkel szemben, akik tapogatódzva keresik az utat a városban. De mit tegyen, neki mielőbb oda kell érnie a Boston City Bevásárlóközpontba, s nem lehet tekintettel semmire. Végre bekanyarodott a parkolóba, s mire ő megérkezett, a többi kocsi is megjelent. Harris kiadta a parancsot, hogy zárják le a kijáratokat, ő maga pedig David és néhány rendőr kíséretében belépett az épületbe. Rögtön észrevette a hatalmas csoportosulást, a bámészkodók közül két cipőtalpat vett észre, amint a viselője a földön feküdt. - Kérem, oszoljanak! Rendőrség! - kiáltotta el magát, mire a tömeg szétnyílt és legnagyobb megdöbbenésére, nem dr. Bernal feküdt a földön, hanem Sarah szomszédasszonya. A férfi lehajolt és két ujját a nyaki ütőerére szorította, de nem érzett semmit. -Már nincs benne élet! - mondta egy férfi és a felügyelőre nézett. - Mindent láttam. A mozgólépcső tetején álltunk, amikor az idős hölgy engem is majdnem fellökött, annyira igyekezett lefelé. Csodálkoztam is rajta, hogy a mozgólépcsőn egy ilyen idős asszony hova tolakodik, de aztán rájöttem, észrevett egy férfit, aki előttünk állt két-három lépcsőfokkal. Oda sietett, majd amikor mellé ért megmarkolta a karját és beszélni kezdett hozzá, mire a férfi egyre idegesebb lett. Aztán csak azt hallottam, amikor az asszony azt mondta neki, hogy most nem menekülhet! Erre a férfi fellökte és pillanatok alatt eltűnt. A hölgy pedig legurult és csak a lépcső alján állt meg. Szegény, nagyon megüthette magát, mert az a férfi hatal-
masat lökött rajta, szinte a levegőben megfordult, úgy esett vissza a lépcsőre! Az egyik vásárló, egy orvos, épp a közelben tartózkodott. Megnézte, és ő mondta, hogy nem élte túl az esést. - magyarázott. Harris előhúzta a dr. Bernal-ról készült rajzot a zsebéből és a férfi elé tartotta. - Ő volt az az ember? - kérdezte. - Igen! Igen! - bólogatott határozottan. - Az orvos, aki megvizsgálta, itt van? - kérdezte, mire a férfi körülnézett és a fejével nemet intett. - Már biztosan elment! - tette hozzá. A felügyelő majdnem szétrobbant a tehetetlen dühtől, miközben az idős asszonyt nézte. Egy szemtanúval kevesebb! Ez a dr. Bernal átkozottul ügyes. Megint meglógott, már bottal üthetem a nyomát! - gondolta keserűen, s ebben nem is tévedett. Átfésültek minden apró kis helyet, de az orvost nem találták sehol. Az idős asszonynak nem lett volna szabad megszólítania, mert dr. Bernal tisztában volt vele, milyen nagy bajban van. Azt nem értette, hogy merészkedett ilyen forgalmas helyre, ahol könnyen felismerhetik, hisz a fényképe mindenütt megjelent, amikor kiadták ellene a körözést. Megvárta a mentősöket, a halottkémet, aztán tétován nézett körül. Már azt sem tudta, hova menjen, mihez kezdjen, ennyire tanácstalan még egyetlen nyomozás során sem volt. Az embereit visszaküldte, ő maga pedig még maradt. Gondolkozni akart, bár teljesen üresnek érezte a fejét. Járkált az üzletközpontban és magában felidézte az egész ügyet, amikor hirtelen meghallott egy ismerős hangot. Elfordította a fejét és dr. Tom Hook-ot pillantotta meg egy idősebb férfival. - Jó napot, dr. Hook! - lépett mellé és a kezét nyújtotta. -Á! Felügyelő úr! Micsoda véletlen! Épp az imént volt itt valami nagy baj, mert a rendőrséget is kihívták! Ön nem hallott róla? - kérdezte. - De igen! Én is azért vagyok itt, csak gondoltam, körbejárok, hátha valami nyomra bukkanok!
- Nyomra? - vonta össze a szemöldökét a fiatal orvos. - Igen! Tudja, meghalt egy asszony, aki nagyon fontos volt számomra! - Igen, épp most mondta dr. Rede, hogy a közelben volt, ő vizsgálta meg! Sajnálom! Csak nem valamelyik közeli hozzátartozója? -Nem! Nem ilyen szempontból volt fontos, hanem a nyomozás miatt. Ő volt az egyik szemtanú dr. Bernal ügyében, aki... - Dr. Bernal ügyében? - szólalt meg az idősebb férfi. - Bocsásson meg, igazgató úr, még be sem mutattam önöket egymásnak! - mondta a fiatal orvos és bepótolta mulasztását. - Dr. Eric Rede, a kórházunk igazgatója és Richard Harris, rendőrfelügyelő! A két férfi kezet fogott. - Csak nem arról a dr. Bernal-ról van szó, akivel egy osztályon dolgozik, dr. Hook? - nézett a férfira. - De igen! - felelte Tom. - Kórházunk büszke rá, nagyon jó szakemberként ismertem meg! Miféle rendőrségi ügybe keveredett? - kérdezte az idős orvos és dr. Hook-ra nézett, akinek azonban nem volt ideje válaszolni, mert a felügyelő megelőzte. - Nos, ez elég szövevényes, nehéz elmagyarázni, mindenesetre, előzetes letartóztatásba helyeztem, de az éjjel megszökött. Nemrég kaptunk egy telefont attól az idős asszonytól, aki egyébként az egyik szemtanú lett volna az ügyben, hogy itt tartózkodik az orvos az üzletközpontban. Azonnal idesiettünk, ám sajnos, elkéstünk. Az idős asszony meg akarta állítani és ez lett a veszte. Dr. Bernal fellökte és az esésbe belehalt. Ő pedig megszökött! - Ezt én nem értem! Kérem, árulja el végre, mit követett el dr. Bernal, hogy letartóztatták? - kérdezte dr. Rede. - Sajnos, több súlyos bűncselekménnyel vádoljuk, többek között, hogy elrabolta, majd a kórházukban brutális módon meggyilkolta kedvesét, Sarah Angel-t, azonkívül elrabolta az édesanyját és ismeretlen helyen fogva tartja. Ezek mind bizonyítást nyertek, így került sor a letartóz-
tatására, de mint mondtam, az éjjel megszökött. -Micsoda eset! Dr. Bernal olyan tisztességes és rendes fiatal orvos volt, hogy lehet ez, dr. Hook? Maga nem vett észre semmit vele kapcsolatban? - nézett a fiatal orvosra. -Nem! Semmit! Olyan volt, mint mindig. Odaadó a betegeivel és segítőkész, barátságos mindenkivel az osztályon, velem különösen! Engem is meglepett ez az egész! Soha nem gondoltam volna róla, hogy képes lenne ilyen szörnyűségekre! - Lehet, hogy valami félreértésről van szó! Biztos benne, hogy megölte a kedvesét? Nem tudom elképzelni róla, hogy gyilkos lenne! - nézett a felügyelőre dr. Rede. - Sajnálom, de félreértésről szó nincs. Saját két szememmel láttam, amikor ellépett Sarah Angel ágyától, s néhány pillanat múlva a nő, aki egyébként már sokkal jobban volt, elhalálozott. Ezt egyébként dr. Palmer is igazolhatja, aki szintén ott tartózkodott, bár az igaz, hogy ő nem látta dr. Bernal-t, csak én. Be kell vallanom, amíg a főorvos úr engedélyt kért, hogy bemehessek Miss Angelhez, addig én belógtam a kórterembe és akkor vettem észre dr. Bernal-t. Amikor megszólítottam, rám nézett és gyorsan eltűnt. Mintha menekült volna. Amikor utána indultam, már megjelent dr. Palmer és a másik doktor is, de dr. Bernal-nak nyoma veszett, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. - Ezek szerint nem látta senki dr. Bernal-t, csak ön, felügyelő úr? Mi van, ha téved? Ha nem ő volt? - kérdezte Tom. - De ő volt. Megismertem, mert az ajtóban lehúzta a szája elől a maszkot és jól láttam az arcát. Amikor odaszóltam neki és meglátott, úgy rohant el, akár egy őrült. Abban a pillanatban kezdett el sípolni a műszer, amely jelezte, hogy a betegnél baj van. Berohant hozzá mindenki, de addigra már halott volt. Biztos vagyok benne, hogy csakis dr. Bernal tehette, máskülönben miért menekült volna el előlem? - kérdezte.
-Hát ez valami rémes! Még a hideg is végigfutott a hátamon! - mondta dr. Rede és döbbenten nézett a felügyelőre. - És most mi lesz? - kérdezte dr. Hook. -Nem tudom! Sajnos, egyetlen nyomon sem tudunk elindulni, amíg valaki nem jelentkezik ismét, hogy látta, vagy tudomása van dr. Bernal búvóhelyéről. Egyébként azt gondolom, ott van, ahol az édesanyját rejtette el. Körözést adtunk ki mindkettőjük fényképével, sokáig nem bujkálhatnak! Meg fogjuk találni! -Fáj ezt mondanom, de nem tehetek másként! Kívánom, hogy mielőbb megtalálják és adja isten, hogy kiderüljön, mégiscsak félreértésről van szó! - mondta dr. Rede. A felügyelő elköszönt és elgondolkozva tovább ment, miközben folytatta a gondolkozást, amelyet elkezdett. Lennie kell valaminek, amin el tud indulni! Addig sem ülhet ölbe tett kézzel, amíg jelentkezik egy szemtanú, aki felfedezi valahol az orvost, mert ha nem találja meg három héten belül, akkor... Nem is akart arra gondolni, mi lesz akkor! Beült az autójába és elhajtott az idős asszony házához. Remélte, van valakije, akit értesíthet. Miután megállt a ház előtt, bement és csengetett, de senki nem nyitott ajtót, csak egy kutya szaladt oda hozzá és mérgesen morgott rá. -Jól van! Gyere ide! Nem akarok semmi rosszat! mondta és a zsebébe nyúlt, ahol mindig volt nála egy tábla csokoládé. Amikor nagyon éhes volt, bekapott egykét kockát és kibírta, amíg ehet. Letört egy darabot és az állat felé dobta, mire az egészen közel jött és a farkát csóválta. A felügyelő megsimogatta a füle tövét és közben eszébe jutott, hogy az egyik beszélgetéskor említette a nő, hogy nem ment férjhez és teljesen egyedül él. Ezek szerint nincs kit értesíteni! Mindenesetre, majd visszajön néhány emberével és körülnéz bent a házban. Sajnálta a
kutyát, de mit tehetett? Majd beszól az állatvédőkhöz, hogy gondoskodjanak róla. Megfordult és visszament az autójához. Már épp el akart indulni, amikor eszébe jutott, hogy még egyszer benéz Sarah Angel házába. Amikor átkutatták a házát, semmit sem találtak, nem is értette, miért érzi úgy, hogy most be kell mennie? Az ajtón a rendőrségi pecsét érintetlen volt. A ház hátsó frontján lévő ablakon át azonban könnyedén be tudott jutni a házba. Amikor elindult befelé, érezte, hogy nincs egyedül. Hangos lihegést hallott a háta mögül. Megfordult és a kutyát látta szorosan a nyomában. - Hát te? Hogy kerültél ide, és mit akarsz itt? - kérdezte, aztán elmosolyodott. Elnézte a kutya hűséges szemeit és arra gondolt, vajon mit keres ő itt? Már mindent átnéztek, semmi értelme ennek az egésznek! Egy használhatatlan ötlet volt. - fordult el az állattól és gondolataiba mélyedve nézett körbe. - Gyere, menjünk innen! - szólalt meg, ám a kutya nem volt mellette, így hát elindult, hogy megkeresse. Az állat Sarah szobájában, a sporttáskája előtt állt, fejét teljesen beledugta, majd a földet szaglászva lefutott a lépcsőn. Egyenesen a fürdőszobába ment. A felügyelő utána sietett és értetlenül figyelte, amint a fürdőkád szélét kaparja a lábaival. - Csak nem találtál valamit? - kérdezte, aztán letérdelt és leemelte az oldalát. Maga sem akarta elhinni, amit látott. Egy fehér kórházi köpenyt és hálóinget tartott a kezében, mely hatalmas vérfoltokkal volt tele. A köpeny zsebében pedig megtalálta dr. Palmer tárcáját. - Te jó isten! Ez nem lehet igaz! Csak nem Sarah Angel ölte meg az oktatót? - állt fel remegő lábakkal. Ha ez Billy Lamb vére, akkor semmi kétség, hisz a nő ezekben a holmikban szökött meg a kórházból, akkor pedig dr. Palmer igazat mondott, és semmi köze a történtekhez, a fotó csak kieshetett a zsebéből. Amint kissé összeszedte magát, felsietett az emeletre
Sarah hálószobájába. Kinyitotta a szekrényeket és egy csomó kötött holmit látott, amiből arra következtetett, hogy a nő tudott kötni. Gyorsan feltúrta az egész szekrényt, kidobálta az összes kötött holmit és a szekrény legmélyén több kötőtűt is talált. Kisebbet, nagyobbat, vékonyabbat, vastagabbat. Olyat is, mint amilyennel Billy Lamb szívét szúrták át és az övét is! Ebből azonban csak egyet talált! A felügyelő lerogyott az ágyra, és ha lehet, még jobban össze volt zavarodva. Az nem lehet, hogy Sarah odament Billy Lamb házába, leszúrta a férfit, majd a kötőtűt magával hozta a házba és tovább kötögetett vele, míg az végül, az ő életét is ki nem oltotta dr. Ray Bernal keze által. -Jézusom! Ez egy rémálom! - motyogta, aztán nagy nehezen felállt. Lement, a véres kórházi ruhát magához vette, majd a kutya kíséretében kiugrott az ablakon és az autójához ment. Az állat nem tágított mellőle! Szinte könyörögve nézett rá. -Jól van! Ugorj be, de oda ne piszkolj! Mától az én házamban fogsz élni! Büszke vagyok rád, hisz nagy szolgálatot tettél nekem! Találtál egy igen fontos bűnjelet, bár ezzel csak még jobban összekavartad az amúgy is kusza szálakat! - nyitotta ki a kutya előtt az ajtót, aki vidáman ugrott be és ült le az ülésre. 10. Ray felült az ágyon. Verejtékben úszott, mert azt álmodta, hogy üldözik. Menekülnie kellett, s most, amikor felébredt iszonyú fáradtságot érzett. Még mindig az álom hatása alatt volt. Nem tudta, hogy mennyit aludt, és ahogy körülnézett, azt sem, hogy hol van. Az ablak felé nézett, ahol egy kényelmes fotelt vett észre. Ült benne valaki, mert a karfáján nyugodott a keze. - Professzor úr? - szólalt meg az orvos kissé rekedten.
- Még meg sem köszöntem, hogy megmentett és kihozott a fogdából. - állt fel és elindult a fotel felé. Amikor mellé ért, szinte földbe gyökerezett a lába. -Anya! Drága anya! Hogy kerültél te ide? El sem hiszed, milyen boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak. Látod, milyen rendes ember ez a professzor? Megmentett a börtöntől és elhozott hozzád! - térdelt le és megfogta az anyja kezét, mely hideg volt és nyirkos. A szájához akarta emelni, de az asszony hirtelen elrántotta és egy hatalmas pofont adott neki. - Ezt miért kaptam, anyám? - kérdezte Ray döbbenten meredve az anyjára. - Még van képed megcsókolni a kezem, amikor ezt tetted velem? Elkábítottál és akaratom ellenére elcipeltél a professzorhoz! Megaláztál engem! Ahogy akkor viselkedtél, az felháborító! Félelmet keltett bennem az a gorombaság, amit irántam tanúsítottál, ezért nem tértem veled vissza az otthonunkba. A professzor rejtett el itt, hogy ne találj rám! Nem is értem, miért hozott most mégis ide? Ezek után még megkérdezed, hogy miért ütöttelek meg? Csak nem támadt fel benned a lelkiismeret, mindazért, ahogy bántál velem? - nézett rá jeges tekintettel. - Miről beszélsz, anyám? Én soha nem bántanálak téged, hisz tudod, mennyire szeretlek! -Ez nem igaz! Egy kígyót melengettem a keblemen! Ahelyett, hogy megháláltad volna mindazt a sok szépet és jót, a rád pazarolt szeretetemet, fiatalságomat, az egész életemet, belém martál! Tűnj el innen, nem akarlak látni többé! Nem vagy a fiam, nekem nincs ilyen kegyetlen gyermekem! Már azt is bánom, hogy a világra hoztalak! -Anyám! Kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom, hogy neveletlen voltam és goromba veled, de annyira el voltam keseredve. Nem akartalak bántani, hidd el, szeretlek! Épp úgy, mint eddig! Miért nem engedtél be magadhoz akkor este, amikor beszélgettünk arról, hogy eljössz velem a professzorhoz? Megbeszélhettük volna nyugodtan! - Mert nagyon haragudtam rád! Erőszakos és goromba voltál velem!
-Már megbántam, anya! Amikor nem engedtél be, egész éjjel bántott a lelkiismeret. Amikor bekopogtam hozzád és nem nyitottad ki az ajtót, betörtem, mert aggódtam! Azt sem tudtam, mit csináljak, amikor ott találtalak a földön fekve! - Hát persze! Annyira, hogy aztán eltűntél, és magamra hagytál! Milyen gyerek az, aki az ájult anyját orvos létére felügyelet nélkül hagyja, majd pedig egyszer csak megjelenik és elkábítja, aztán akarata ellenére elcipeli? Erre felelj, ha tudsz! - Igen, igazad van, helytelenül viselkedtem! Már mondtam, hogy megbántam és bocsánatot kértem! Többé nem fordul elő! Soha nem foglak kényszeríteni semmire ezután, de hidd el, arra nem emlékszem, hogy elkábítottalak, és erőszakkal elvittelek volna a professzorhoz. Ezután mindig minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd, hisz csak a javamat akarod. Elfelejtem Sarah-t örökre! -Látod, ezt elhiszem! Most már nem lesz nehéz elfelejtened, hisz megölted azt a szerencsétlent! Gyilkos vagy, Ray! Gyilkos! - Ez nem igaz! Nem öltem meg! Sarah nem halt meg! - Látom, megint teljesen zavart vagy, fiam! - lépett be az ajtón dr. Lenon. Most úgy beszélt vele, akár egy gyerekkel. - Gyere, ülj le szépen az ágyra, adok egy injekciót. - mondta, megfogta Ray karját és magával vitte. Az orvos semmit nem értett, a feje olyan volt, akár a méhkas. Zúgott és fájt. Hagyta, hogy a professzor beadja az injekciót, majd végigdőlt az ágyon és hamarosan elaludt. - Nyugodjon meg, asszonyom, néhány nap és sokkal jobban lesz! Meg kell beszélnünk, mi legyen önökkel, amíg az ügy le nem zárul. Kérem, gondolja át, hova mennének legszívesebben, mert itt nem maradhatnak sokáig! - mondta dr. Lenon. - El kell tűnnünk? Nem szeretnék együtt élni többé a fiammal! Félek tőle! Kérem, engedje meg, hogy még maradjunk! - könyörgött.
- Megértem az aggodalmát, asszonyom, de nem maradhatnak itt sokáig. El kell tűnniük a fia érdekében. Nem akarhatja, hogy most, amikor kihoztam a fogdából, megint visszakerüljön. Az egész városban kirakták a fényképüket és körözik mindkettőjüket. Azt mondta, szereti a fiát, hát akkor nem akarhatja, hogy börtönben élje le az életét, vagy ami még rosszabb, ott végezze be ilyen fiatalon! Mégiscsak a vére! Biztos vagyok benne, hogy nem lenne képes ártani önnek! Az asszony lehajtotta a fejét és hangosan sírt. - Igen, igaza van és köszönöm, hogy elhozott ide, amikor a fiam a rendelőjéből magával akart vinni. Bocsásson meg, amiért önt okoltam mindenért, holott nagyon jó hozzánk. Be kell látnom, tévedtem, amikor magamban elítéltem! Mondja meg, mit tegyünk és úgy lesz! - Még nem tudom, de kitalálom. Egyelőre szeretném a fiát alaposan kivizsgálni. Szörnyen zavart szegény. Nagyon sok dologra nem emlékszik, összekeveri a dolgokat. Amíg egy kicsit jobban nem lesz, addig természetesen nem engedem el önöket innen. - Hol vagyunk egyáltalán? Olyan, mintha a föld alatt lennénk! Az ablakból sem látok mást, mint a fák gyökereit és növényeket. - nézett kifelé az asszony. - Igen, jól mondja. A föld alatt vagyunk, a piciny ablak az udvarra néz. Ez egy nagyon kedves barátom birtoka volt, tőle vásároltam meg nemrég. Idős vagyok már, szeretem a csendet és a nyugalmat, itt pedig megtaláltam. Ide vonulok vissza, ha nagyon fáradt vagyok és járom a mezőt, a rétet. Visszatérve a fiára, az a legfontosabb, hogy legyen kedves hozzá és győzze meg, azt tegye, amit mond neki. Ne haragudjon rá, hisz nem tiszta az elméje. Ha lehet, próbáljon türelmes lenni vele! Tudom, hogy nehéz, de csak ezzel segíthet! -Rendben és köszönöm! Csak azt tudom mondani újra és újra, szégyellem magam, amiért olyan csúnyán viselkedtem a rendelőjében, dr. Lenon. Ma már tudom, hogy ön becsületes és segítőkész orvos! Hálás vagyok, hogy
idehozta a fiamat is és gondoskodik mindkettőnkről. - Nem kell szégyenkeznie, hisz én megértem önt. Felejtsük el, ami a rendelőben történt. Most megyek, mert néhány telefonhívást el kell intéznem, de előtte visszaviszem a szobájába. A fia most néhány órát aludni fog, önre is ráfér a pihenés. - Ami igaz, az igaz, teljesen kimerültem. Ray viselkedése nagyon aggaszt. Olyan, mintha nem is önmaga lenne! - Sajnos, jól látja, de nem kell nyugtalankodnia, hamarosan megint a régi lesz és akkor elutazhatnak nagyon messzire. Talán Angliába! - Nem! Oda nem! - kiáltott fel olyan hangosan az aszszony, hogy Ray kinyitotta a szemét, de aztán aludt tovább. - Rendben van, akkor kitalálunk valami mást. Az a lényeg, hogy innen jó messzire menjenek! Az asszony bólintott, mire a professzor a karját nyújtotta és átkísérte a nő szobájába, aki hálásan lépkedett mellette. Soha nem gondolta volna, hogy lesz még férfi az életében, akit ennyire megkedvel. Ray lassan ébredezni kezdett. Teljesen sötét volt a szobában, amikor felült, időközben teljesen beesteledett. Csak néhány perc után jött rá, hogy hol van. A fotel üres volt, az anyja nem ült benne. - Anya! Hol vagy? - kiáltotta el magát, de választ nem kapott. így hát felkelt az ágyról és tapogatódzva az ajtó felé indult. Kissé imbolygott, mintha még mindig az injekció hatása alatt lenne. Tudta, hogy a professzor erős nyugtatót adott neki, hogy pihenjen és rá is fér. A fejében olyan zűrzavar uralkodik, amelyet képtelen csak pihenéssel megszüntetni. Túl sok volt az, amin keresztül ment. A zsebébe nyúlt és a telefonját kereste, de nem találta. Biztosan elhagyta valahol! Szegény Sarah! -jutott eszébe a nő. Szeméből egymás után gördültek alá a könnyek, de nem tehetett semmit. Még az anyja is azt mondta, hogy ő ölte meg! Vajon tényleg megtette? És Billy Lamb
haláláért is ő a felelős? A felügyelő azt mondta, mindent be tud bizonyítani, így hát el kell fogadnia, hogy gyilkos lett belőle! Ha mindez igaz, egyetlen mentsége lehet erre a szörnyűségre, ha egyáltalán beszélhet mentségről ilyen esetben, hogy öntudatlanul cselekedett. Semmire nem emlékszik! Semmire a gyilkossággal kapcsolatban és ettől úgy érzi, megőrül! Már azt sem tudja, ki is valójában! Épp úgy, ahogy Sarah, ő sem emlékezett semmire. ami Billy Lamb házában történt! Ekkor hirtelen Tom arca rémlett fel előtte és kezdett tisztán emlékezni rá. Remélte, hogy igaz barátja és soha nem mondja el senkinek, mi a baja, mert akkor mindenki rajta nevetne! A sok nővér és a kollégái! Nem bírná elviselni, hogy ujjal mutogassanak rá, ha visszatér dolgozni. Mert mielőbb vissza kell mennie, hisz várják a betegei! Most, hogy az anyját megtalálta, már haza is mehetnek! - csapongtak a gondolatai, amint kilépett az ajtón. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a rendőrségi fogdából szökött meg, vagy azt hitte, csak rémálmot látott? Egy hosszú folyosón haladt előre, ahol gyenge fény világított. Alig látott valamit. - Anya! Anya! Merre vagy? - kiáltotta el magát megint és tapogatva tovább lépkedett. Néhány méter után valamiben megbotlott és elesett. Érezte, hogy megütötte a fejét, azután egy pillanatra mozdulatlanul feküdt, majd szédelegve feltápászkodott. - Ray! Te vagy? - kérdezte az anyja, amikor kinyílt az ajtó. Az éjjeli lámpa fényében hunyorogva pislogott. - Miért, kit vártál? - lépett közelebb a férfi és gyilkos tekintetet vetett rá. -Téged! Mit gondolsz, kit várhatok, amikor csak te vagy nekem? Gyere, fogd meg a kezem, beszélgetnünk kell! Sajnálom, hogy goromba voltam hozzád, de már tudom, hogy beteg vagy, fiam! Nem kellett volna megütnöm téged! Nagyon megbántam, kérlek, bocsáss meg
nekem! Dr. Lenon majd segít és meglátod, hamarosan minden rendbejön! Elmegyünk innen nagyon messzire! Mit gondolsz, hova menjünk? - Én nem megyek veled sehova, megértetted? Nem bocsátok meg semmit! Gyűlöllek és nem akarok veled lenni! Alig várom, hogy végre eltűnj innen, de nélkülem! És semmi bajom nincs! Nem vagyok beteg! - üvöltötte magából kikelve. - Ray! Ne mondd ezt, fiam! Már megint olyan durva és furcsa vagy velem, mint a rendelőben! Kérlek, nézz rám! Az édesanyád vagyok, és nagyon szeretlek. Fáj így látnom téged! Engedd, hogy megöleljelek! A férfi közelebb lépett az ágyhoz, s amikor az anyja kitárta a karját, hogy megölelje, hanyatt lökte. Az aszszony majdnem elharapta a nyelvét. A szemét elöntötte a könny. Dr. Lenon megmondta, hogy nehéz időszak vár rá, amíg Ray ismét a régi lesz, de hogy ennyire megváltozzon és kivetkőzzön magából, azt nem gondolta soha. Mégsem szabad haragudnia rá, hisz beteg, nem tudja, mit cselekszik! - Ray! Kedvesem! Ne légy ilyen ideges! Gondolj arra, milyen szép is volt, amikor kettesben éltünk! Emlékszel a gyerekkorodra? Hatalmas sétákat tettünk és te minden útszéli virágot letéptél, és nekem adtad! - Nem érdemelted meg! - felelte a férfi. - Te semmit nem érdemelsz meg, mert önző voltál mindig! Csak magadra gondoltál! - Ez nem igaz! Te voltál a mindenem! Sajnálom, lehet, hogy igazad van, nem így kellett volna, hogy neveljelek, de én csak meg akartalak óvni attól, hogy csalódj! Ma már belátom, rosszul tettem, hogy csírájában elfojtottam benned a nemi vágyat, de te nem tudod, mi is volt ennek az igazi oka! Az apád... - Elég volt! Ne merd őt bántani! Miattad vagyok ilyen szerencsétlen, nem miatta! - fakadt ki mérgesen a férfi. - Kisfiam! Hogy mondhatsz ilyet? Én mindig szerettelek, miközben ő...
- Elég volt! Hagyd abba, vagy esküszöm, beléd fojtom a szuszt! - kapta el a nő torkát és szorongatni kezdte. - Dr. Bernal! Az ég szerelmére, mit csinál? Csak nem akarja megölni az anyját? - futott oda dr. Lenon, aki a folyosón hallva a hangos veszekedést, besietett az aszszonyhoz. - Mit számít még egy gyilkosság? Nekem már minden mindegy! Az én életem semmit nem ér! - felelte, majd felállt és elhagyta a szobát. - Jaj, dr. Lenon! Ha nem jön be, megölt volna! Kezdek hinni benne, hogy a fiam tényleg megőrült! Olyan dolgokat vág a fejemhez, amelyek nagyon fájnak! Lehet, hogy elkövettem a nevelése során egy-két hibát, de hát istenem, én is csak ember vagyok! Azt hittem, azzal, ha bűnnek nevezem a szerelmet, megvédhetem a csalódástól. Én nagyot csalódtam és az én szememben a testi kapcsolat tényleg bűn! Én...- csuklott el a nő hangja és hangosan zokogni kezdett. -Kérem, asszonyom! Nyugodjon meg! Most semmi nem fontos, csak az, hogy a fiát meggyógyítsam. - Nem is tudom, miért teszi ezt értünk, dr. Lenon? Ön híres professzor, lenne más dolga is, mint minden idejét és erejét ránk pazarolni! Mondja, mivel érdemeltük ki ezt a kitűntető figyelmet? - kérdezte az asszony és megtörölte a szemét. - Mert orvos vagyok, és a hivatásomnak tekintem a gyógyítást. A lélek betegsége teljesen más, mint a testé, ezt nem lehet csak gyógyszerekkel, szívvel is kezelni kell. - De miért kockáztatott mindent azért, hogy kihozza őt a börtönből? - kérdezte. - Tudja, amikor a rendelőmből dr. Bernal elrohant, mert ön nem akart vele menni, olyan sebezhetőnek láttam. Agresszív magatartása ellenére is megsajnáltam, de még nála is jobban önt! Ekkor határoztam el, hogy mindent elkövetek azért, hogy helyre álljon kettejük között a régi kapcsolat. Láttam azt a mélységes szeretetet és odaadást,
amelyet ön táplált a fia iránt, aki bár tele volt gyűlölettel, mert égette a szégyen, amit érzett, hisz a leggyengébb pontját érintette, amelyet egy férfi képtelen feldolgozni magában, de ettől függetlenül, ő is imádta önt, ez kiderült a rendelőben folytatott beszélgetéseinkből. Bevallom, engem is meglepett, hogy erőszakkal hozta el hozzám, de megértettem. Meg akart gyógyulni, és én nagyon szerettem volna segíteni rajta. Sajnos, az állapota nagyon sokat romlott, belekeveredett olyan dolgokba, amelyeket tiszta fejjel nem követett volna el. Elég jól megismertem a fiát! Ezért hoztam ki a fogdából és segítek rajta. Ha majd ismét a régi lesz, elköltöznek jó messzire és élhetnek tovább úgy, mint eddig. - És ha mégis igaz? Ha tényleg a fiam egy gyilkos? Hogy lehet ezzel a tudattal élni? - Ezt csak a felügyelő állítja! - De a fiam sem tagadja! A szívem szakad meg, ha nem lehet rajta segíteni! - Lehet! Ha másképp nem megy, majd egy olyan orvosi szakvéleményt adok róla, melyet elfogad az igazságszolgáltatás. Akkor nem börtönbe, hanem egy pszichiátriai intézetbe kerül. - Mint elmebeteg? - Igen. Az elmebajban szenvedők nem vonhatók felelősségre. Még mindig jobb, mint a börtön! Az asszony szeméből egymás után gördültek alá a könnycseppek. Sajnálta a fiát és gyűlölte magát, amiért ilyen helyzetbe sodorta. Magát okolta a történtekért, hisz ha nem így neveli Ray-t, ha engedte volna, hogy szerelmes legyen, hogy családot alapítson, minden másképp alakul! - Én ezt nem bírom elviselni! - zokogta. - Ez csak végső lehetőség, asszonyom! Mondtam, meggyógyítom a fiát és segítek eltűnni az országból! Megígértem ! - Tudom és bízom önben, csak olyan nehéz a szívem! Bárcsak másképp neveltem volna őt! Minden olyan szép
lehetne! Legalább neki engedtem volna, hogy boldog legyen, de... -Ne vádolja magát, asszonyom! Meglátja, minden a régi lesz! Ray megállt a folyosón és a falnak támaszkodott. Roszszul érezte magát, a feje majdnem szétpattant, annyira fájt. Talán az esés miatt, vagy az idegességtől, amely egyre jobban eluralkodik rajta. Lassan már nem lesz képes irányítani tetteit, s ez elborzasztotta. - De mi történt velem? Hogy kerültem ilyen lehetetlen helyzetbe? - kérdezte, és két tenyere közé szorította sajgó halántékát. - Legalább végre eszembe jutnának azok a dolgok, amelyek teljesen kiestek a fejemből! Biztosan azért van, mert annyira fájt, hogy nem vagyok férfi! Ez zavarhatta meg az elmémet, hisz olyan erővel tört rám a vágy Sarah iránt és tehetetlenül vergődtem, mert nem voltam férfi! Mindennek ez az oka! Ha akkor anya nem ellenkezik, nem veszekszünk, minden más lett volna! Akkor most nincs az emlékezetkiesésem és nem követek el őrültségeket! Még szerencse, hogy a professzor ilyen rendes és segítőkész! De vajon miért tette? Miért kockáztatott értem mindent? Mivel választ nem kapott, megindult tovább a folyosón. Amint a kezével tapogatódzva előbbre haladt, érezte, hogy a lábai remegnek alatta. Meg kellet állnia. Nekitámaszkodott a falnak, s a következő pillanatban majdnem hanyatt esett, ugyanis a fal váratlanul kétfelé vált. A nyílásban pedig egy lépcsőt látott, amely lefelé vezetett. Kissé meglepődött, elképzelni sem tudta, mi lehet odalent, ezért elindult a lépcsőn, és amikor a nehéz vasajtót kinyitotta, két kezét a szeme elé kapta, akkora fényáradat fogadta. Kellett pár pillanat, amíg hozzászokott a szeme a vakító világossághoz. Amikor körülnézett, rájött, hogy egy laboratóriumban van, csak épp senkit nem látott sehol. -Á! Ez biztosan dr. Lenon magánlaboratóriuma, ahol különböző kísérleteket végez! Nem is tudtam, hogy a
lélekgyógyászat mellett a kutatás is érdekli! - motyogta félhangosan és elindult, hogy alaposabban szétnézzen. Néhány lépés után megállt az egyik pultnál és szeme szinte rámeredt. Amit látott, az nem volt más, mint azok a kapszulák, amelyeket Sarah is szedett. Csak nem dr. Lenon gyártja ezeket? -jött rá, majd a kezébe vett egyet és széttekerve megszagolta. Majd, hogy még biztosabb legyen a dolgában, egy kanalat emelt fel és alá gyújtott. A felolvadt anyagot megízlelte és megszagolta. Semmi kétsége nem volt, a gyilkos kapszulákat itt gyártják! Kiment belőle az erő. Azt sem tudta, mit tegyen? Milyen kár, hogy nincs meg a telefonja, most felhívhatná a felügyelőt! És akkor mit mondana? Azt sem tudja, hol van? Először meg kellene kérdeznie a professzort, hogy hol vannak, de jobban teszi, ha inkább hallgat mindarról, amit itt látott. Igen! Hallgatni fog arról, hogy felfedezte ezt a titkos labort, hallgatni fog és szép óvatosan szedi ki majd az idős emberből, hogy hol vannak, aztán majd feljelenti! Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Ezt érdemli dr. Lenon, aki kihozta őt a börtönből? Képes lenne feladni, amikor megmentette? Nem! Semmiképp nem teheti meg vele! Itt van az anyja is, akire vigyázott és vele is olyan kedves, barátságos! Csak egyet tehet, mégpedig azt, hogy mindent elfelejt, amit itt látott. Ami megtörtént, az megtörtént, úgysem támaszthatja fel Sarah-t, sem Billy-t, hogy beszéljenek! Ők talán elmondhatták volna az igazságot, amely most már örökre a homályba vész! Most úgy érezte, teljesen tiszta a feje. Inkább izgatottság uralkodott el rajta, mint az idegesség. Megfordult, hogy eltűnjön, ám szinte földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. Mintha tükörbe nézett volna, vele szemben önmaga állt. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a tükröt, ám egy igazi, élő emberi arcot tapintottak ujjai. - Te jó ég! Úgy látszik, tényleg megőrültem! - suttogta és keresett valamit, amiben megkapaszkodhat.
- Csak nem ijedtél meg, doktor? - szólalt meg a férfi. Ray tudta, hogy ezt a hangot már hallotta valahol, csak nem jött rá, hogy hol. Vagy azért olyan ismerős, mert a sajátjára emlékezteti? - Ki vagy te? - szólalt meg rekedten Ray. - Én vagyok te! Hát nem látod? - nevetett fel hangosan, aztán odalépett az orvoshoz. Kezében egy hatalmas kötőtű villant. -Ez nem lehet igaz! Ezt csak álmodom! Ez is egy rémálom, mint a többi! - motyogta Ray, és úgy érezte, képtelen megállni a lábán. A képmása pedig egyre közeledett felé a kötőtű hegyes végét a szíve felé tartva. - Kérlek, az ég szerelmére ne tedd! Mit ártottam én neked, hisz nem is ismerlek? Miért akarsz megölni? - nyöszörgött egyre erőtlenebbül. -Tévedsz, barátocskám! Túlságosan is sokat ártottál nekem és tévedsz, ha azt mondod, nem ismersz! Hosszú hónapokon át nap, mint nap, együtt voltunk, csak nem emlékszel rá! Mert emlékezetkiesésben szenvedsz! - mondta és még harsányabban nevetett. Ray már nem tudta, hogy ez csak álom, vagy valóság, esetleg maga az őrület? -Elég volt, fiam! Végezz vele! - hallatszott a terem végéből egy másik hang, amely szintén ismerősnek tűnt. - Eljött a mi időnk, hogy igazságot szolgáltassunk! Szúrd a szíve közepébe a tűt! - mondta, mire a férfi keze meglendült, ám a következő pillanatban egy lövés dördült. A tűt tartó kéz lehanyatlott, kiesett belőle és hangosan ütődött a terem kövéhez. - Mi történik itt? - kiáltott fel dr. Lenon és a már majdnem összerogyó Ray-hez futott. A kezében tartott pisztolyt letette a földre, míg a férfi hóna alá nyúlt és egy székre ültette. - Nézze, professzor úr, ott is én vagyok és itt is! Lehet, hogy megőrültem, de kettőt látok magamból. Le akartam szúrni egy kötőtűvel saját magamat! - motyogta Ray és a szeme a földön fekvő férfira meredt, aki fájdalmasan vi-
csorgatta a fogait, a vállából pedig szivárgott a vér. A professzor lehajolt, hogy felemelje a tűt, ám valaki a kezére lépett. Amikor felnézett, csodálkozva szólalt meg. - Eric? Mit keresel te itt? - kérdezte. - Semmi közöd hozzá! - De igen, van! Ez a birtok már az enyém, nincs joga senkinek belépni a területemre az engedélyem nélkül! És kérlek, vedd le a lábad a kezemről! - Nem! - hangzott a válasz, miközben a férfi felemelte a földről a pisztolyt és az idős professzor homlokának szegezte. - Mit akarsz tenni? Csak nem akarod lelőni a legjobb barátodat? - kérdezte nyugodt hangon. -De igen! Azt hiszem, nincs más választásom! Sajnálom! Beleláttál a titkomba, amelyet soha senkinek nem szabad megtudnia. A barátom voltál, de most az ellenségemmé lettél, mert nagyon rosszkor jelentél meg nagyon rossz helyen. - Miről beszélsz, az ég szerelmére? - nézett rá a professzor. - Rendben van! Elmondom a titkomat, hisz úgy is magaddal viszed a sírba, a pártfogoltaddal együtt! Mert természetesen ő is veled tart! Nos, a nevem nem Eric Rede, mint ahogy a fiam neve sem Tom Hook! -Micsoda? Ezt nem értem! - vonta össze a szemöldökét dr. Lenon és Ray is ráemelte elgyötört tekintetét. - Angliában születtem, de hogy mi a valódi nevem, az nem számít! A szüleim egy hajóbalesetben meghaltak és a húgommal együtt magunkra maradtunk. Senkink nem volt egymáson kívül. Én akkor tizenhat éves voltam, a húgom pedig hat. Egyedül gondoskodtam róla, s amikor felcseperedett, egyre jobban beleszerettem. Gyötört a vágy, hogy a magamévá tegyem. Sok évnek kellett eltelnie, mire végre ez bekövetkezett. A húgom az enyém lett, de sajnos nem önszántából. Meg kellett erőszakolnom, hogy elérjem a célomat! Természetesen megfenyegettem, hogy meghal, ha bárkinek is elmondja. Aztán terhes lett
és szült két fiút! A fiamat, és ezt itt! - bökött Ray-re. -A húgom otthon szülte meg a gyerekeket az én segítségemmel, hisz akkor már orvostanhallgató voltam. Elhatároztam, hogy ha megszületik a gyerek, vízbe fojtom és eltemetem, hogy ne tudódjon ki semmi, és tovább szerethessem a húgomat. Amikor kiderült, két fiút hordott a méhében, megrémültem. A gyerekeket kivittem a szobából, haragudtam rájuk, mert azt hittem, Clara belehalt a szülésbe, de csak elájult. Szerettem igaz szerelemmel a húgomat, bár tudtam, ez bűn, hisz testvérek vagyunk. Kértem, könyörögtem, hogy költözzünk el valahova, ahol senki nem ismer és változtassunk nevet, hogy úgy élhessünk, akár egy házaspár. Ő hallani sem akart rólam és ördögnek, meg sátánnak hívott. Azt mondta, elmegy a paphoz, és mindent elmond. Amikor a gyerek után érdeklődött, azt mondtam, meghalt. Ekkor megint elájult és én elhatároztam, megfojtom. A párnát a fejére tettem, de a szerelmem iránta sokkal erősebb volt. Magamhoz öleltem és addig csókoltam, amíg magához nem tért. Közben az egyik gyerek sírni kezdett, így nem tehettem mást, kérésére odaadtam neki, azt hazudván, hogy tévedtem, mégsem halt meg. Ekkor közölte velem, hogy azonnal tűnjek el örökre az életéből, ha nem akarom, hogy feljelentsen, és börtönbe zárjanak. Mert gondolkodás nélkül megteszi. A gyerek nem tehet semmiről, felneveli, de nekem semmi közöm nem lehet hozzá. Én megijedtem, hogy tényleg képes lesz feladni, hisz láttam rajta, menynyire megvet és undorodik tőlem, s ekkor az a mély szerelem, amit iránta éreztem átcsapott gyűlöletté. Már nem érdekelt más, csak az, hogy egyszer még megfizessek mindenért. A kezemet, az életemet ajánlottam neki, ő pedig sátánnak és ördögnek nevezett. Megalázott és elzavart. Mielőtt elhagytam a házat, ezzel a mondattal búcsúztam tőle: "A kanca kettőt ellett!" Megmondtam, ha egy ilyen levelet kap, tudni fogja, a halál felette lebeg! Magamhoz vettem a másik fiút és a közeli erdőben bujkáltam, miközben állandóan figyelemmel kísértem
Clara-t. Tudni akartam, mit tesz? Az erdő szélén találkoztam össze Mrs. Mitchel-el, aki egy szerencsétlen kissé háborodott elméjű asszony volt. Pár nappal előbb szült, de meghalt a gyereke, s ezért a férje elzavarta. Ebbe bolondult bele szegény. Őt fogadtam fel a fiam mellé, aki tejével táplálta és vigyázott rá, én pedig így nyugodtan szemmel tarthattam a húgomat. Megtudtam, hogy Amerikába költözött, ezért én is a fiammal és a dadájával követtem. Az életemet attól a pillanattól kezdve csak a bosszúmnak szenteltem. Addig nem nyugodtam, amíg meg nem tudtam, hogy melyik városban telepedett le Clara a fiával. Ekkor már nevet változtattam és a külsőm sem volt a régi, s mint megtudtam, ő sem a saját nevét használta. Sokszor láttam anya és fiát együtt. Amikor hazamentem, a düh tombolt bennem, hisz a fiam a másikra emlékeztetett, mert olyanok voltak, akár két tojás. Ez a hasonlóság veszélyeztette a tervemet, ezért megoperáltattam a gyerek arcát egy plasztikai sebész barátommal. Akkor már neves orvosként dolgoztam a Bostoni Központi Kórházban. A fiamnak is ezt a szakmát kellett választania, bár egyáltalán nem alkalmas erre a pályára, de szükségem volt a segítségére. Ő volt mindennek a mozgatórugója. Amikor minden készen állt, odahoztam a kórházba, megparancsoltam, hogy férkőzzön a testvére bizalmába és ismerje meg a szokásait, mozdulatait, hogy a tervemet végrehajthassam. Én magam akkor már előkészítettem mindent és csak erre a percre vártam. Persze, nem így, hogy Ray véletlenül kerül le ide a laborba, hanem Tom hozza majd ide elkábítva. Azért adtam el neked ezt a birtokot, mert tudtam, soha senki nem tudja meg az igazságot. Ezt a rejtett laboratóriumot ugyanis még te sem ismerted, igaz? - Valóban nem tudtam róla és bevallom, alig térek magamhoz a döbbenettől. De mondd csak, ha megoperáltattad a fiadat, hogy hasonlíthat mégis ennyire Ray-re? - kérdezte a professzor. - Ezért! - rántotta le a fiáról a maszkot.
- Tom! - kiáltott fel Ray. -Igen, én vagyok! Az ikertestvéred, bár az apám jóvoltából nem hasonlít az arcunk egymásra. Azért volt szükség a maszkra, hogy mindent, amit elkövettem, rád foghassak. Én öltem meg Billy-t, mert biztos, hogy előbb-utóbb elvezetett volna hozzánk, hisz mi adtuk neki a kapszulákat. Sarah tévedésből kapta azt, amelyet egy külföldi drogmaffiának készítettünk már évek óta itt ebben a laboratóriumban. Tökéletes anyag volt, de sajnos véletlenül néhány darab belekeveredett a zsírégető vitaminok közé. Aztán amikor a nőt behozták a kórházba, az az átkozott Lisa nővér közbelépett és visszahívott téged. Ha akkor elmész, Sarah nem élte volna túl a mérgezést, te pedig már régen halott lennél! Ray arca még fehérebb lett. A homlokát elöntötte a veríték, nem akarta elhinni, amit Tom szájából hallott. A testvére azonban folytatta. - Igen, a kapszulákat mi készítettük apával továbbra is itt, ebben a laboratóriumban akkor, amikor dr. Lenon nem tartózkodott a birtokon, de előfordult, hogy meglepett bennünket, ám mivel nem tudott erről a titkos laboratóriumról, nyugodtan dolgozhattunk. Azért adtuk el a birtokot neki, mert ő csak ritkán jött ide. Visszatérve Sarah-ra, hála neked, meggyógyult, de Billy veszélyessé vált számunkra, s ezért kénytelen voltam végezni vele Sarah kötőtűjével, nehogy a rendőrség rajta keresztül eljusson hozzánk. A nőt teleszúrtam az új kábítószerrel, ami emlékezetkiesést okoz, így semmire nem emlékezett. Arra sem, hogy én vittem el Billy-hez, aztán haza, majd leszedtem róla a véres köpenyt és hálóinget, így rátereltem a gyanút. Igen, mindent én követtem el, apa segítségével: Sarah elrablását, megölését, a maszk segítségével a bőrödbe bújva az anyád elrablását és elkábítását, hogy elcipelhessem a rendelőbe, az öregasszony elhallgattatása örökre a mozgólépcsőn, mivel az átkozott kutyája meghiúsította, hogy otthon végezzek vele. így hát követtem a bevásárló központba, és úgy intéztem, hogy
meglásson! Tudtam, hogy hívja a rendőrséget, de addigra én már dr. Tom Hook voltam! Ja, és van még egy hulla, akiről nem tudtok! Mrs. Mitchel! Ő adta át a levelet, amelyben apám megírta, hogy "a kanca kettőt ellett!" Ez az anyádnak szólt, hogy emlékeztesse, a nyomában van, és bármikor lecsaphat rá a halál! -Az anyánkról beszélsz, ne nevezd őt kancának! - sziszegte remegve Ray. -Annak nevezem, aminek akarom! A te anyád, nem az enyém! Most pedig elég volt! Apa! Végre lődd le őket! - Nem! Még nem! Előbb idehozom Clarat! Neki is meg kell tudnia az igazat, miszerint ami abban a levélben áll, az igaz! Akkor két fiúnak adott életet, de az egyik engem illetett! És most mindketten bosszút állunk a minket ért sérelmekért, mert az anyád szétszakította a családot! - Itt vagyok! - szólalt meg Clara Bernal zokogva, aki egy ideje az ajtóban állt. -Remek, akkor mindenki itt van! Egyetlen mód van rá, hogy életben maradj, Clara, ha visszatérsz hozzám! Akkor megmenekülhetsz te és a fiad is! Végre egy család lehetnénk! Megbocsátok neked mindent, ha engeded, hogy szeresselek! - tett néhány lépést a nő felé dr. Rede! - Nem, apa! - kiáltott fel a földön fekvő fiú. -Azt már nem! Ebbe soha nem mennék bele! Nem erről volt szó! Azt mondtad, gyűlölöd mindkettőjüket és meg kell halniuk! Miért követtem el azt a sok gyilkosságot, ha most megbocsátasz? - Sajnálom, Tom, de most, hogy itt áll előttem Clara, megint fellobbant bennem a vágy! Őrülten szerelmes vagyok belé, jobban, mint bármikor! Tudom, ő is szeretni fog végre! - Erről ne is álmodj! Soha nem tudnám viszonozni az érzéseidet! Hát nem emlékszel rá, hogy testvérek vagyunk? Vérfertőzésben élnénk! Milyen ember vagy te? Hogy nevelhetted a fiamat ilyen szörnnyé? Most sokkal jobban
gyűlöllek, mint bármikor! - mondta jeges tekintettel az asszony. - Rendben van! Akkor gyere és állj a kedvenc kisfiad mellé, és te is professzorom! Csak ti ismeritek a titkunkat, de soha nem mondhatjátok el már senkinek, mert magatokkal viszitek a sírba! Ebben a pillanatban az asszony mögül Harris felügyelő lépett elő. - Sajnálom, de téved, dr. Rede, vagy bármi is a neve! Ön senkit nem fog megölni, ugyanis a rendőrség körbekerítette a birtokot és a házat. - mondta, mire fegyveres emberei pillanatok alatt berontottak a laborba. Az igazgató főorvos arca eltorzult, fogait vicsorgatta, de aztán megadta magát. - Elárulná, hogy kerültek ide, felügyelő úr? - kérdezte, miközben a kezén bilincs kattant. - Szívesen! - válaszolta. A zsebébe nyúlt és előhúzta a levelet, aztán a fotót. - Miután ezeket megtaláltam dr. Bernal házában, elhatároztam, hogy felkeresem Mrs. Mitchel-t, talán mond valamit a megbízójáról. A levél ugyanis számomra teljesen érthetetlen volt. Megtudtam, hogy ilyen nevű asszony nem lakott soha a megadott címen, akkor már sejtettem, hogy hamis papírokkal rendelkezett a jegyzőkönyv felvétele idején. Ezután azt a fotót vettem elő, amelyet felnagyíttattam a rendőrségi laborban. Rájöttem, hogy ön látható rajta! - Miről? - kérdezte a férfi. - A gyűrűjéről, amelyet most is a kisujján visel! Amikor az üzletközpontban találkoztunk, feltűnt nekem a gyűrű az ujján. Amikor pedig kinagyíttattam a fotót, rájöttem, önt ábrázolja. Akkor még nem sejtettem semmit, csak azért kerestem fel a házában, hogy megkérdezzem, nem tudja-e, hol rejtőzhetett el a doktor és az anyja? Ugyanis, a hasonlóság olyan szembetűnő a fiával, hogy feltételeztem, közeli rokonságban állnak egymással. Bevallom,
először arra gondoltam, ön rejtegeti őket! A kedves házvezetőnője mondta meg, hogy a birtokán van. Mivel egyetlen autó nyomát láttam errefelé, hát azt követtem. Amikor pedig megláttam a professzor autóját, meglepődtem. Mivel rá gyanakodtam, hogy megszöktette dr. Bernal-t, azt gondoltam, talán itt találom az asszonyt és a fiát. Bejöttem a házba, és itt találkoztam Clara Bernal-al, aki zokogva mindent elmondott a fiáról és a szökéséről. Együtt indultunk el, hogy megkeressük Ray-t és a professzort. Aztán amikor meghallottuk a lövést, ebbe az irányba siettünk, de megkértem Clara Bernal-t, ne menjen még le. így aztán minden szót hallottam, amelyet erre a kazettára fel is vettem. Ezzel megkönnyítettem a munkámat, hisz minden szó a saját szájukból hangzik el! - Most velem mi lesz? - kérdezte a professzor - Tudom, hogy bűncselekményt követtem el, amikor megszöktettem dr. Bernal-t, de csak segíteni akartam rajta. Engem is megtévesztett a fiatal dr. Hook, amikor a fivére bőrébe bújva elhozta hozzám az anyját. -Nem kerül börtönbe, megígérem! - felelte mosolyogva a felügyelő és megfogta a férfi vállát. Clara asszony a fiához lépett. -Istenem, Ray, annyira fáj, hogy becsaptalak! Nem voltam hozzád őszinte, mert szégyelltem magam és szerettelek volna megkímélni, hogy megtudd az igazságot: az apád a testvérbátyám, vagyis a nagybátyád. Megerőszakolt és tönkre tette az életemet. Ezért óvtalak és védtelek a testi kapcsolattól, mert számomra egyet jelentett a bűnnel. És most itt az ideje, hogy megtudd az igazi nevünket, mert én is megváltoztattam: Mabel, az apám neve John Mabel volt. Azt akartam, hogy az apád soha ne találjon meg minket, de nem így történt. Kérlek, bocsáss meg nekem mindenért! Annyi fájdalmat okoztam! - zokogott keservesen. - Nincs mit megbocsátanom, drága jó anyám! Inkább nekem kell a lábad elé borulnom és megcsókolnom, ami-
ért azok után, ahogy fogantam, tisztességes emberré neveltél és nem dobtál el magadtól. Köszönöm! - ölelte át. - Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam a másik fiamról, mert mindkettőtöket egyforma szeretettel neveltelek volna fel. Annyira fáj érte a szívem, hisz őt is én hoztam a világra. - Ugye, felügyelő úr, megengedi, hogy megöleljem, mielőtt elviszik, hisz az édesanyja vagyok! Legalább egyetlenegyszer szeretném átölelni! - mondta, miközben könynyes szemmel Tom-ra nézett. A felügyelő bólintott, mire a nő a fiatal férfi elé lépett és kitárta a két karját. - Bocsáss meg nekem, fiam! Hidd el, ha tudom, hogy a világon vagy, nem hagytalak volna el soha! Tíz körömmel és minden erőmmel harcoltam volna érted! Tom felemelte a fejét és az apjára nézett, akinek a szeme szinte szikrát szórt a dühtől, ám ő most nem törődött vele. Átölelte az anyját. Hangtalanul befelé zokogott, aztán hirtelen eltolta magától. - Ennyi elég volt! Csak érezni akartam egyetlen pillanatig, hogy mitől fosztott meg a kegyetlen sors. - mondta, aztán sarkon fordult és az apja mellé lépve elindult kifelé a rendőrök között. - Szeretlek, kisfiam! - kiáltott utána az asszony és Ray mellére borult. - Hidd el, ő is szeret, anya! Pontosan olyan tisztában van vele, mint én, hogy te vagy a legtisztább asszony a világon! Annyira örülök, hogy minden megoldódott és vége a rémálomnak! Dr. Lenon melléjük lépett és megszólalt. - Ray! - fogta meg a karját. - Igen? - emelte rá elgyötört tekintetét a fiatal orvos. - Most, hogy kiderült, önnek nincs emlékezetkiesése és nem is beteg, szeretném, ha folytatnánk az elkezdett kezelést! Ha kipihente magát, várom a rendelőmben! -Ott leszünk! - felelte Clara asszony a fia helyett és
szorosan hozzá simult. Vége!
