Marni Bates KAMBODZSÁBAN

Marni Bates MENŐ-RIADÓ KAMBODZSÁBAN

MÓRA KÖNYVKIADÓ

Nincs olyan szitu, amit Chelsea Halloway ne tudna megoldani! Elvált szülők? Nem probléma. Az expasija belezúgott a gimi legbénább csajába? Csak idő kérdése, és észre téríti a srácot. De azzal még a rettegve bálványozott Menő-királynő sem tud mit kezdeni, hogy a szülei egy évre Kambodzsába (!) küldik tanulni, egy rakás stréber fősulis közé. A társai hígagyú libának tartják, ráadásul a tanára egy drogbáró fogságába kerül. Most Chelsea-re vár, hogy megszervezze a mentőakciót, és kijuttassa a csoportot az országból − lehetőleg élve. Még azt az idegesítő(en szexi és szuperokos) Houstont is, aki beszólásaival az őrületbe kergeti.

A mű eredeti címe Marni Bates: Notable © 2013 by Marni Bates Published by arrangement with Kensington Publishing Corp., New York, USA and Andrew Nürnberg Ltd-Budapest Fordította: Kulcsár Júlia Sorozatterv: Lonovics Zoltán

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos! A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu

MAGYAR BRANDS Hungarian translation © Kulcsár Júlia, 2015 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2015

Neked ajánlom ezt a könyvet, ha úgy érzed, kizárólag a külsőd alapján ítélnek meg. Sose feledd, mennyi szépség rejlik benned a felszín alatt! Hidd el nekem, gyönyörű vagy!

1. FEJEZET Nem lett volna szabad így történnie. Jó, persze, a filmekben a főhős végül az idétlen könyvmolyt választja, de lássuk be: a gimi igazából nem így működik. De nem ám! A hihetetlenül kedves (ugyanakkor népszerű) srác talán továbbra is stréberkéhez jár korrepetálásra, de közben addig kavar a gyönyörű exbarátnőjével, míg végül elhatározzák, hogy újra összejönnek. Így kéne lennie a valóságban, de úgy látszik, mostanában nincs szerencsém. Mert pontosan tudtam – már akkor, mikor belenéztem az én tökéletes, hokikapitány exfiúm, Logan Beckett szürke szemébe, és mindent kockára téve egyenesen megmondtam neki, hogy hiányzik, és szeretném, ha megint együtt járnánk –, tudtam, hogy már régen késő. Mikor odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, nem viszonozta a csókot, hanem elhátrált előlem. A szeméből sütött a szánalom. – Sajnálom, Chelsea, de… én már nem érzek így irántad. Hátrapillantott legjobb barátja, Spencer házára. Most már biztosan tudtam: Logan nem azért mondott le kettőnkről, mert nem bocsátotta meg, hogy hetedikben szakítottam vele. Azért utasított vissza ilyen határozottan engem, Chelsea Hallowayt, mert helyettem a suli legbénább csajával akart randizni. Sőt! Egy YouTube-videónak köszönhetően Mackenzie Wellesley akaratlanul elérte, hogy a Smith Gimnázium diákjainál sokkal nagyobb közönséget kapott: elnyerte az „Amerika legbénább csaja” címet.

Logan mégis képes volt őt választani helyettem. Egyszerűen belém fojtotta a szót, az se érdekelte, hogy én hülye épp tálcán kínálom neki a szívemet. Kész lettem volna a bocsánatáért esedezni, amiért annak idején szakítottam vele, és el akartam magyarázni, hogy bármit is pletykáltak rólam akkoriban (vagyis hogy ugráltam örömömben, amiért lecserélhetem őt egy menő gimnazistára), valójában teljesen tönkrementem Logan elvesztésében. Ahelyett, hogy végighallgatott volna, és utána szenvedélyes csókjával ledönt a lábamról… csak a fejét rázta. – Bocs, Chels. Azért vigyázz magadra, rendben? Azt hiszem, jobb, ha most… „Elmegyek” – fejeztem be gondolatban. Persze, rohannia kellett, hogy megkeresse a lányt, aki annyival okosabb és aranyosabb, és egyszerűen jobb nálam mindenben. Én meg ott maradtam egy szál magamban – szó szerint. Bármennyire is szenvedtem az első szakításunk után, ez most ezerszer jobban fájt. Rettenetes volt mosolyogva nézni – végül már fájt a szám –, ahogy Logan kedvesen a kocsijához vezeti a botladozó Mackenzie-t. Sokkal gyengédebben bánt vele, mint velem valaha is. Még csak nem is sírhattam, nehogy újabb pletykaáradatot indítsak el. „Hallottátok, hogy Chelsea tisztára kiborult Spencer buliján? A csaj komolyan nem százas.” Hiába tennék úgy, mintha nem hallanám, összesúgnának a hátam mögött a folyosókon… a tantermekben… még Mrs. P. Balettiskolájában is. Ezért úgy viselkedtem, ahogy mindenki várta tőlem.

Hosszú, fényes szőke fürtjeimet hátravetettem a vállam fölött, megkerestem az első elérhető szexi srácot a szobában, és teljes erőbedobással flörtölni kezdtem vele. Pedig a szívem összetörve hevert, rajta egy Logan alakú lábnyommal. Nem hagyhattam, hogy megremegjen a hangom, vagy ellepjék a szemem a könnyek: elég a legkisebb botlás, és máris elveszítem a Menők királynőjének trónját. Ezért ahelyett, hogy egy sarokban zokogtam volna, egy idegen srácon próbálgattam kék szemem bűverejét, később meg anélkül léptem le, hogy akár a nevét megkérdeztem volna. Anyám szerint akkor kell abbahagyni, mikor alig várják a folytatást. Persze ő a balettelőadásaimra gondolt, de ugyanaz a flörtölésre is igaz. Mindkét tevékenységben az a legnehezebb, hogy ne látsszon a mögötte álló verejtékes munka, izgalom és lámpaláz – ha észreveszik rajtad, oda az előadás varázsa. Már profi voltam abban, hogy boldognak tettessem magam, flörtölés közben is remekül fel tudtam idézni, milyen érzés volt Logan száját még utoljára az enyémen érezni – elöntött a remény, és minden porcikámban éreztem, hogy ez így jó, most találtam meg a helyemet. Sajnos úgy látszik, Logan semmi hasonlót nem érzett. Még akkor se olvadt le az arcomról az ostoba művigyor, mikor kifelé menet valaki sört löttyintett a cipőmre. Csak akkor kezdtem el magamban dühöngeni, mikor már hazafelé vezettem: „Micsoda égbekiáltó igazságtalanság ez! Hiába jövök rá, hogy sose jutottam túl az első szerelmemen, ha közben kiderül, hogy ő, köszöni szépen, nagyon jól megvan nélkülem.” De mikor leparkoltam a házunk előtt, rögtön láttam, hogy aznapra még nincs vége. Mert az ajtó mellé támasztva ott állt

apám bőröndje. Kívülről tudtam az időbeosztását, és világosan emlékeztem, hogy a konyhai naptár szerint hónapokig nem kell egyetlen konferenciára se mennie. Semmi logikus oka nem volt, hogy ott találjam a bőröndöt az egyik hatalmas virágcserépnek támasztva. Hacsak az nem, hogy ma este megtekinthetem a „hogyan vádoljuk egymást” című folytatásos műsor záróestjét. Most tényleg elválnak. Semmi ideiglenes különélés. Semmi olyan, amit még vissza lehetne csinálni, mint eddig. Apa valóban itt hagy minket. Az ember azt hinné, hogy ez volt életem vitathatatlanul legrosszabb estéje. Mi lehetne rémesebb, mint néhány óra alatt elveszíteni Logant és az apámat is? Nyilván ez a mélypont. A gödör alja, kész, nincs tovább. De nem így történt. Vicces, hogy milyen hatással van egy lányra, ha egy csapat elszánt rosszfiú üldözi egy harmadik világbeli országban – ezután valahogy már semmi nem tűnik tragikusnak. Na nem úgy értem a viccest. Inkább úgy írnám le az élményt, hogy „ha nem nevetek, akkor itt helyben összeomlók, és kanállal kell hogy összekaparjanak”. Az élet-halál döntésekhez képest a legdurvább lelki válság is semmiségnek tűnik. Ölj, vagy megölnek. Rejtőzz el… vagy arra térsz magadhoz, hogy fegyvert tartanak a fejedhez. Ahogy azt megtapasztaltam a saját bőrömön.

2. FEJEZET Apa megpróbált gyengéden felkészíteni a hírre. – Nézd, Chelsea – kezdte azzal a professzoros hanghordozással, amitől gyanúm szerint a diákjai a Lewis és Clark Főiskolán nehezen bírhatták ki ébren a kétórás előadásokat. – Tudod, hogy anyádnak és nekem egy ideje problémáink vannak. Nevetségesen enyhén fogalmazott, mintha nagyvonalúan megfeledkezne róla, hogy teltek az elmúlt évek: állandó üvöltözés, veszekedés és vádaskodás, aztán jött az „ideiglenes különélés”, a párterápia, az önsegítő könyvek… és megint a párterápia meg a pozitív vizualizációs gyakorlatok. Amióta az eszemet tudom, mindig boldogtalanok voltak egymással. Valószínűleg azért, mert anyám terhességét nem tervezték, és ő csak hithű katolikus neveltetése miatt érezte úgy, hogy „helyesen kell cselekednie”. A születésem után még elszántabban igyekeztek fenntartani a látszatot. Valószínűleg azért, mert a párterapeutájuk folyton azzal jött, hogy ne hozzanak elhamarkodott döntést, gondoljanak a gyerek érdekeire. Ha egyszer is eszükbe jut megkérdezni engem, én rögtön megmondtam volna: egy gyors válást sokkal könnyebb elviselni, mint ezt a meg-megújuló érzelmi háborúzást. Az ilyesmit a tévében jó nézni, de családi életnek elég vacak.

– Ne beszélj vele úgy, mint egy kisgyerekkel, Paul! – szólt rá anya éles hangon. – Chelsea már elég idős, hogy megértse a helyzetet. Egy dologban igaza volt: meg tudtam birkózni az igazsággal. De anyát valójában nem a lelki érettségem érdekelte, csak újabb bizonyítékot keresett rá, hogy az apám elkényeztet. Ez volt ugyanis apa egyik olyan tulajdonsága, amit nem bírt elviselni. És akadt még jó néhány. Anyának veleszületett képessége, hogy egyszerre több feladatra tud koncentrálni: határozott célokat tűz ki maga elé, és addig nem nyugszik, míg mindet el nem éri, pontosan úgy, ahogy előre eltervezte – feltehetőleg ez teszi olyan csodálatos üzletasszonnyá. Elvárja, hogy körülötte mindenki teljesítse, sőt túlteljesítse az elvárásokat, és mélységes meggyőződése, hogy én is sokkal sikeresebb lennék, ha apa képes lenne az általa elképzelt „szerető szigor”-ral nevelni. – Ez egy nagyon kényes helyzet, Suzanne! – ellenkezett apám. – Tudod, mit írtak a könyvben a lehetséges… reakciókról. – Nem lenne semmi baj, ha nem kényeztetnéd ennyire a lányodat. Az ég szerelmére, Chelsea nincs cukorból! Tudhatnád, ha nem töltenéd a fél életedet a könyveid fölött. – Te is tölthetnél kevesebb időt a csapatépítő tréningeken… Nem bírtam tovább. – Szóval elváltok? – szakítottam félbe őket. – Jó ötlet. Baromira itt volt az ideje. Az utóbbit megtartottam magamnak. Még csak az hiányozna, hogy ezen is veszekedni kezdjenek. Már így is eleget vitatkoztak a nevelésemen. Túl vad vagyok. Túl sokat lógok a „nem megfelelő” emberekkel. Túl sokat fiúzok, túl alacsony az IQ-m. Túl sovány vagyok. Túl kövér. Szinte mindig arra jutottak,

hogy valami nem stimmel velem. És általában ilyenkor következett a hegyi beszéd. – Szeretnénk, ha tudnád, hogy nagyon alaposan megfontoltuk a döntésünket – biztosított róla apa, miközben fél kézzel beletúrt őszülő hajába. Kislány koromban órákat töltöttem a dolgozószobájában: balettozó pálcikaemberkéket rajzoltam, míg ő házi dolgozatokat javított, és munka közben ugyanígy felborzolta a haját. Akkoriban úgy gondoltam, apám egy aranyos, felborzolt tollú kacsára emlékeztet. Szerettem volna rá hasonlítani, de a színeimet anyától örököltem: sápadt bőr, sűrű, szőke haj, ragyogó kék szem. Az alakom is karcsú, mint az övé. Anyám gyakran felpanaszolja, hogy csak külsőleg ütöttem rá, de a vizsgatesztek megoldásában bezzeg nem jeleskedem. Most bólintottam, és olyan komolyan válaszoltam, ahogy elvárták tőlem: – Értem. Tudom, hogy alaposan körüljártátok a lehetőségeket. „Legfőbb ideje volt, hogy észre térjetek.” Anyám megvetően felhorkant, de valahogy sikerült ezt is elegánsan tennie. – Nem voltak itt semmiféle lehetőségek. – Suzanne! Anya csípőre tette a kezét, és ugyanolyan felháborodottan válaszolt: – Paul! Na jó… legjobb lesz, ha eltűnők innét. – Oké, köszi, hogy szóltatok. Megyek lefeküdni. Holnap kora reggel táncpróbám van, úgyhogy… Anya szeme összeszűkült. – Nem mész sehová!

Remek. – Chelsea! Anyád és én megbeszéltük a kérdést, és… úgy gondoljuk, jót tenne neked… igazán előnyödre válna, ha… – Nyögd már ki végre, Paul! Kivételesen szívből egyetértettem anyámmal. Nem bírtam tovább a feszültséget. Mivel aznap már visszautasítottak és félrehajítottak egy másik lány kedvéért, azonkívül megtudtam, hogy a családom (ami addig se állt biztos lábakon) végképp széthullik, tartottam tőle, hogy további szörnyűségek is beleférnek az estébe. Mint kiderült, ebben igazam volt. – Úgy gondoljuk, el kéne menned – bökte ki végül apa. Értetlenül bámultam rá. – Hova kéne mennem? – El kéne menned innét, Forest Grove-ból. Vagyis Oregonból. Ennek semmi értelme. – Várj, szerinted itt kéne hagynom az otthonomat? Vagy a várost és az államot is? Mi folyik itt? A válásotok miatt bekerültem a tanúvédelmi programba, vagy micsoda? – Ne drámázz, Chelsea! – Beszéd közben anya a pulóvere ujjával fényesítgette a körmét. – Egyszerűen jót tenne neked, ha egy kis időre elmennél, szívem. Hogy kitisztuljon a fejed. – Igazán nagyon kedves, de a fejem tökéletesen tiszta! – Annyira tiszta, hogy semmi nincs benne – vágott vissza anya, nem zavartatva magát attól, hogy apával mindketten hitetlenkedve meredünk rá. – Mi az? Te is láttad az előfelvételi eredményeit, Paul. Ne mondd, hogy elégedett vagy vele. A jegyei gyalázatosak, az iskolán kívüli tevékenysége semmit sem ér, ma is órákkal később jött haza, mint ígérte, bűzlik az alkoholtól, és gyakorlatilag a nullával egyenlők az esélyei, hogy

bejusson egy jó főiskolára. Egyikünknek felelős szülőként a kezébe kell vennie az irányítást… és te nyilvánvalóan nem vagy hajlandó erre! – Kösz, anya. Most tényleg pont ez kell nekem. – Pedig anyádnak igaza van, királylány. Csak úgy van bármi esélyed rendbe hozni az életedet, ha mindent elölről kezdesz. Fontos, hogy megtanulj felelősséget vállalni, megfelelő szellemi kihívások érjenek, és bekerülj egy teljesen új közegbe. Pillanatnyilag sajnos édesanyád és én nem tudjuk mindezt megadni neked. Bízz bennem, kicsim. Azt tesszük, ami a legjobb neked. – Nektek aztán van érzéketek az időzítéshez. Pont most kezdtek el hirtelen törődni velem?! – csattantam fel dühösen. Láttam, hogy apa arcán fájdalom fut át. – Mindig is törődtünk veled, Chelsea. Tudod, hogy bármit megtennénk… – Ezzel csak rontasz a helyzeten, Paul. Chelsea-nek meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következményei vannak, és a döntésünk végleges. Szavait nyomasztó csend követte; éreztem, hogy a haragom és a felháborodásom az utolsó cseppig elpárolog. Már semmi nem érdekelt, túlságosan fájt a szívem. Logan miatt. A szüleim miatt. Amiatt, hogy elküldenek otthonról. Az egész miatt. Minden porcikám úgy sajgott és lüktetett, mintha órák hosszat táncoltam volna vadonatúj balettcipőben. – Tanuljam meg, hogy a tetteimnek következményei vannak? És mi a helyzet veletek? Szét akartok menni? Jó. De hogy kényszeríthettek arra emiatt, hogy itt hagyjam a barátaimat, az iskolámat és az egész eddigi életemet?

– Csak egy fél évről van szó, Chelsea. Attól még együtt érettségizhetsz a barátaiddal. És nagyon jót fog neked tenni – válaszolta anyám rendíthetetlenül. – Ráadásul a külföldi tanulmányok jól mutatnak majd a főiskolai felvételi anyagodban. – Szóval mennyi időm van hátra? – A kérdés még a saját fülemnek is úgy hangzott, mintha a kivégzésemre készülnék. Ami nem állt messze az igazságtól: tudtam, hogy az iskola szempontjából gyakorlatilag halott vagyok. Ezzel a lépéssel elveszítek mindent, amit elértem, nem marad semmim. Ha egyetlen hét elég hozzá, hogy Mackenzie Wellesley reménytelen lúzerből sztárrá váljon, hat hónap alatt még azt is elfelejtik, hogy a világon vagyok. „Itt nyugszik Chelsea Halloway. Éltáncos, a legnépszerűbb lány az iskolában. Életében sokan rettegték, de kevesen gyászolják. Fájdalmasan korán ment el.” – Eltart egy ideig, míg mindent elintézünk. Tudod: útlevél, vízum, oltások meg ilyesmi. Valamivel kevesebb, mint két hónap múlva elkezdheted a programot. – A programot? – ismételtem. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy elküldenek valami bentlakásos egyházi iskolába, ahol étkezések előtt el kell mondani az asztali áldást, és szigorú apácák lesik az ember minden lépését. A magam részéről úgy gondolom, hogy ha van is Isten, elég szemét dolog tőle, hogy így tönkrevágja az életemet. Persze az sincs rendben, hogy hagyja, hogy gyerekek éhezzenek, eladják őket rabszolgának, vagy halálos betegségekkel küzdjenek. De az, hogy még Oregonból is elűz, kimondott bosszúállásra vall.

– Nem dobunk ki az utcára, Chelsea – mondta anya gúnyosan. – Semmi szükség rá, hogy így reagálj! Összeszorítottam a fogam. – Milyen program? Apa sietett elmagyarázni: – Körbekérdeztem a munkahelyemen, és megkaphatod az egyik külföldi ösztöndíjunkat. Először nem is volt biztos, hogy egyáltalán elindul a program, mert olyan kevesen jelentkeztek rá, de éppen így sikerült helyet szereznem neked. Mindketten úgy néztek rám, mintha hálásnak kéne lennem, amiért ennyi energiát fektettek abba, hogy megszabaduljanak tőlem. Azt várhatják. – Tisztázzuk: meggyőztél valakit azon a sznob főiskolán, hogy küldjenek el engem a tengerentúlra? Láthatólag nem tetszett neki a kérdés megfogalmazása, de végül bólintott. – Remek, csak van egy kis probléma: gimnazista vagyok! – Némi protekcióval elértem, hogy eltekintsenek ettől. – Nem akarok elmenni. – Legalább kipróbálhatnád, mielőtt eldöntőd, hogy úgyis rossz lesz – mondta anya ingerülten. – Ez kiváló lehetőség, hogy magadba nézz, és eldöntsd, mit akarsz kezdeni az életeddel. – Azt tudom, hogy mit nem akarok. Nem akarom, hogy összezárjanak egy rakás kockafejjel egy idegen országban. – Egy kicsit se érdekel, hová mész? – kérdezte apa, hátha felkeltheti az érdeklődésemet. Nem igazán. – Egy gyönyörű országról van szó, amely az ott található ősi romokról híres.

Hm, tulajdonképpen lehet, hogy még valami jó is kisülhet ebből a tervből. Lelki szemem előtt megjelent, ahogy egy szexi srác társaságában, egy Vespán ülve száguldozom Rómában; olasz fagyit eszem és pizzát, vagy éppen a Trevi-kút mellett sétálgatok. Lehet, hogy a városnézés és a bevásárlás elterelné a figyelmemet arról, hogy nem kellek Logannek. Előbb kelletlen képet vágtam, de aztán megadtam magam, és rákérdeztem: – Jó. Hova megyek? – Kambodzsába.

3. FEJEZET Csak viccelnek. Azért bámulnak rezzenéstelen arccal, és azért nem nevetnek, mert jól meg akarnak ijeszteni. Az a céljuk, hogy ezek után boldog örömmel induljak Olaszországba, mert az teljességgel kizárt, hogy a szüleim elküldenék az egyetlen gyereküket Kambodzsába. Nincs az az isten. Hátravetettem a hajamat, és megeresztettem feléjük egy savanyú mosolyt. – Haha! Nagyon viccesek vagytok. Szóval melyik országra szól a program igazából? A szüleim összenéztek, nekem pedig fájni kezdett a gyomrom, mintha összetört szívem apró, éles darabjai éppen a beleimet szaggatnák. Talán ha gyomorfekélyt kapok, nem kell elmennem. Erősen kétlem, hogy Kambodzsában megfelelő orvosi kezelést kaphatnék. De ez úgyis mindegy, mert nem megyek, és kész. – Nagyon szép ország, Chelsea – törte meg a csendet apám zavartan. – Én is évek óta szeretnék oda eljutni. – Hurrá, akkor miért nem mész helyettem te? Ne fogd vissza magad! Erre mindketten éles hangon reagáltak: – Ne szemtelenkedj, édes lányom!

– Ez nekünk se könnyű, kicsim! Ne nehezítsd meg a dolgunkat. Persze, mert mindig minden bajt én okozok. – Eszetekbe jutott már, hogy emiatt abba kéne hagynom a balettot? Egy sikeres táncosnak minden áldott nap edzenie kell. Ez az utazás veszélybe sodorja a karrieremet. – A balett nem karrier, Chelsea. Csak egy hobbi, amiből mostanra kinőhettél volna. Egy percig sem bírtam tovább abban a szobában. Legszívesebben befogott füllel sikoltoztam volna. – Jó, rendben. Ha végeztetek ma estére, és nem szeretnétek még jobban tönkretenni az életemet, én megyek aludni. Remélem, az ágyamból csak nem akartok kidobni. De várjunk csak! El is felejtettem, hogy már megtettétek! Néhány évvel ezelőtt valószínűleg egyenesen kirohantam volna a házból, és ráveszek valakit, hogy jöjjön értem. Néhány telefon a megfelelő embereknek, és máris indulhat a buli. Mindenki bevenné, hogy csak azért nem akarok hazamenni, mert egy ilyen menő lánynak a buli az élete. Ez sokkal jobban hangzik, mint beismerni, hogy nincs is hova hazamennem. De nem akartam megint ezt az utat választani. Egyszer már megpróbáltam, és rosszul sült el. Még most se szívesen gondoltam rá: az emlék belém mart, és szinte fizikai fájdalmat okozott. Nem akartam megint kínosan keresni a feltűnést a bulikon, mint régen. Mikor először éreztem, még hetedikben, hogy Logan kezdi elveszíteni az érdeklődését irántam, nem kezeltem jól a helyzetet. Annyira nem, hogy rávetettem magam az első fiúra, aki hajlandó volt odafigyelni rám, és ezzel katasztrofális helyzetbe kerültem. Még akkor is Jake Crane nyakán lógtam, mikor fájdalmasan nyilvánvalóvá

vált, hogy a kapcsolatunk nem vezet sehová. Pedig tudtam, hogy a kedvemért nem mond le arról, hogy a haverjai előtt a Casanovát játssza. És még csak nem is ez bántotta legjobban a hiúságomat. Nem. Azért borzongtam össze Jake nevétől két év után is, mert tudtam, ha még együtt lennénk, akkor most ugyanúgy dróton rángatna, kihasználna, és kedve szerint ugráltatna… én pedig hagynám. Nem kerülhettem megint ugyanebbe a helyzetbe, bármilyen őrültséget is találtak ki számomra a szüleim. És nem tehettem úgy, mintha az egész meg se történt volna, vagy valahogy még vissza lehetne csinálni. Még apa se tudna megvigasztalni most, hogy kinőttem abból a korból, mikor minden sebre gyógyír a Scooby-Doo-s ragtapasz és a fagylalt. A Jake nevű tévedést nem tudom kitörölni az életemből; Kambodzsa nem segít, hogy túléljem, hogy Logan visszautasított; és hiába keresek menedéket Mrs. P. táncstúdiójában, nem futhatok el a problémáim elől – legfeljebb azt érem el, hogy a lábam tele lesz ronda vízhólyagokkal, ha sokat gyakorlok spicc-cipőben. Az utóbbit ki is próbáltam: másnap jóval a balettóra után is a teremben maradtam, mikor mindenki más rég elvonult az öltözőbe pletykálni. A tánc okozta fájdalom legalább valami kézzelfogható volt, valami, ami ellen harcolhattam, miközben körbelejtettem a stúdióban. Fouetté. Jeté. Fouetté. Újra. És újra. És újra. A szemem égett, a hátamon csorgott az izzadság, minden izmom kegyelemért könyörgött; az adagioelemek közben csaknem összeestem a lassú mozdulatok kívánta erőfeszítéstől. Mikor nem bírtam tovább, levegőért kapkodva a földre rogytam.

Komoly gondot jelentett, hogy összeszedjem magam, és ne szállítsanak kórházba légzési nehézségekkel. Lehet, hogy a szüleim szerint imádok drámázni, de nem így akartam a figyelem középpontjába kerülni. Még csak az hiányozna, hogy összefussak Logan szüleivel, akik a Forest Grove Kórházban dolgoznak. Tény, hogy mindketten udvariasan bántak velem a szakításunk után, de a szemükbe nézve… szánalmat láttam. Mintha egész idő alatt sejtették volna, hogy úgyse vagyok elég jó a fiuknak, csak vakságomban nem veszem észre. Biztos diadaltáncot jártak, mikor Logan és Mackenzie bejelentették, hogy összejöttek. A magam részéről nagy ívben kerültem a boldog párt, de a Smith gimiben mintha senki se osztozott volna az érzéseimben. Mackenzie youtube-os hírneve, plusz a vele készült Ellen DeGeneres-interjú azzal járt, hogy a csaj már Logan nélkül se számított lúzernek. Tulajdonképpen Mackenzie, az újdonsült sztár majdnem olyan népszerű volt… mint én. És még csak erőfeszítést sem tett érte. Talán nem is baj, hogy elmegyek. Biztos, hogy Forest Groveban mindenkinek teljesen elment a józan esze: hogy tarthatják Mackenzie Wellesley-t menőnek? A legjobb barátnőim, Steffani és Ashley ugyan lelkesen biztosítottak róla, hogy az a kis stréber a közelembe se érhet, de nekik muszáj ezt mondaniuk. Mindketten pontosan tudják, hogy még a hátralevő rövid idő alatt is képes lennék örökre aláásni a hírnevüket a gimiben: csak hátravetném aranyhajamat, elejtenék néhány szót a megfelelő helyen, és ennyi. Nem mintha elmennék idáig.

De a puszta tudat, hogy hatalmamban áll megtenni, elég, hogy kordában tartsa őket. Éppen ezért dolgoztam annyit az illúzió fenntartásán a következő öt hétben. Nem akartam, hogy bárki megsejtse, valójában a lelkem csapdába esett a balettstúdióban, és egyre csak körbe-körbe pörög értelmetlenül, míg az idő könyörtelenül halad előre. Ügyelnem kellett a látszatra. Elmentem a Rómeó és Júlia musical szereplőválogatására az iskolában, és én lettem Júlia – de ez kétes értékű dicsőség volt, hisz tudtam, hogy Kambodzsában leszek, mire a próbák megkezdődnek. Talán ezt volt a legnehezebb elfogadni: többé nem számít, mit teszek, mert nem leszek itt elég sokáig, hogy kiélvezzem a győzelmemet. Még az se jelentett semmit, hogy jóban lettem Jane Smithszel (akit mások csak úgy ismertek, mint Mackenzie Wellesley egyik fura barátját). Hiszen éppen akkor kellett elmennem, mikor végre kezdtük megismerni egymást. Azt se tudtam kiélvezni, mennyire nem tetszik Mackenzie-nek, hogy a legjobb barátnője hozzám fordul tanácsért… A közelgő utazás miatt ez se számított. Micsoda átkozott balszerencse! Az idő legnagyobb részében megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is készülnének száműzni valami isten háta mögötti országba, ahol talán még a YouTube is ismeretlen. Biztosra persze nem tudtam, mert nem vettem a fáradságot, hogy utánanézzek az országnak, ahogy anya és apa várta tőlem. Lehet, hogy nem volt a legjobb taktika homokba dugni a fejem, mert le mertem volna fogadni, hogy a szüleim felpakolnak arra a repülőre, akár tetszik, akár nem, mégse telt tőlem több. Még arra se bírtam rávenni magam, hogy beírjam Kambodzsa nevét a

Google-ba, mert attól hirtelen valódi hellyé vált volna, valódi emberekkel, ahol garantáltan szörnyen fogom érezni magam. Csak az a baj, hogy nem akartam az egyetlen ember lenni az úton, aki azt se tudja, merre van Kambodzsa. Az utolsó percig halasztgattam a dolgot, aztán két nappal a repülőút előtt betévedtem az iskola könyvtárába, és nekiláttam körülnézni, hátha találok valami használhatót. Míg a polcok között mászkáltam, éreztem, hogy a könyvtárban levők most gondosan kielemzik minden mozdulatomat. Általában elengedem a fülem mellett, ha összesúgnak a hátam mögött: a pletyka zavaró ugyan, de elkerülhetetlenül együtt jár a népszerűséggel. Nem, ez most más volt: tudtam, hogy ezek a könyvmolyok nem arról beszélnek, milyen ruha van rajtam, melyik bulira mentem el, vagy hogy tényleg megpróbálom-e visszaszerezni az exfiúmat. Azt találgatták, mit keres Chelsea Halloway a könyvtárban. Főleg, mert mindenki úgy tudta, hogy ez a lány csak szép, de nem okos. Egyébként is, mire kéne neki egy könyv? Ha szükséges, könnyedén elérheti, hogy valamelyik nagyokos megírja helyette a házi dolgozatát. Még csak fizetnie se kell érte, hiszen az is jutalomnak számít, ha valakit a kegyeibe fogad. Anyám ugyanezt még nyíltabban fogalmazta meg, mikor elkezdtünk főiskolát keresni a számomra: „Szerencse, hogy ilyen csinos vagy. Így talán bejuthatsz valahová pomponlányösztöndíjjal. Reméljük, nem várnak majd tőled túl sok tanulást.” Kösz a bátorítást, anya. De ha elmenekülök a könyvtárból, mindenki láthatja, hogy megijedtem néhány szerencsétlen lúzertől. Bár készültem

otthagyni az iskolát, meg akartam őrizni az imázsomat, úgyhogy nem volt más választásom, mint elviselni, hogy bámulnak. Laza léptekkel odasétáltam az egyik polchoz, közben próbáltam úgy viselkedni, mintha rendszeresen járnék könyvtárba. Emelt fő, egyenes hát, ringó csípő. Sikerült is, míg meg nem pillantottam Logant annak a lánynak a karjában, aki mellett mindig különösen ostobán éreztem magam… Senki más nem volt rám ilyen hatással a suliban. És nem csak ölelgették egymást. – Útban vagytok – közöltem fagyosan. Azt akartam, hogy ezek ketten szakadjanak le egymás szájáról. A hangra Mackenzie megrémült, és csaknem nekihátrált a könyvespolcnak, de Logan elkapta, és magához húzta, még mielőtt eleshetett volna. Elvigyorodott, mikor a lány az ingébe kapaszkodott, hogy állva maradjon. Aztán közömbösen rám nézett. – Szia, Chelsea! Kikényszerítettem egy mosolyt, bár éreztem, hogy a szemem komoly marad. – Szia, Logan… és Mackenzie. A csaj nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát. – Szia, Chelsea! Keresel valamit? Biztos igen, mert különben minek jöttél volna… Nem fejezte be a mondatot. – Kambodzsa történetéről végzek kutatást – jelentettem ki higgadtan, mintha intellektuális tevékenységem túlságosan lekötne ahhoz, hogy időt szakítsak Mackenzie-re.

– Hát nem csodaszép ország? De jó lenne egy nap bebarangolni Angkorvat templomait! Egyszerűen képtelen vagyok ellenállni az ókori építészet remekeinek, főleg ha ilyen nagyszabásúak! – Mackenzie arca csak úgy ragyogott az elragadtatástól. – Attól félek, kínosan fellelkesülnék minden egyes faragványtól. Tudtad, hogy… Hát persze hogy kínosan viselkednél. Minden ciki, amit csinálsz. – Attól tartok, Chelsea-t nemigen érdeklik az ókori szentélyek, Mack. – Egymásba kulcsolták a kezüket, és a szívem nagyot ugrott. – Házi dogát kell írnod civilizációtörténetből? – Nem, elmegyek Kambodzsába. Logan nevetése visszhangzott a csendes könyvtárban. – Hát ez jó volt, Chelsea. De én nem ironizáltam. Logan nevetése – amit olyan megnyugtatónak találtam, míg hittem benne, hogy nekünk sikerül, és örökké szeretni fogjuk egymást – most csak feldühített. – Nem viccelek. Erre rögtön lehiggadt. – Kambodzsába mész? – A szüleim úgy döntöttek, hogy véget vetnek a házasságuknak. – Vállat vontam, mintha nem érdekelne, de Mackenzie szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Tudom, milyen nehéz átélni a szülők válását, Chelsea. – Komolykodó hangjától felállt a szőr a hátamon. – Az én szüleim már régebben elváltak, de… – Ó, ez igazán nem újdonság! Hogy is felejthetném el, mi történt az első balettszólóm alatt? Úgy emlékszem, valami szerencsétlen kétballábas balek hasra esett a színpadon, és

ország-világ láthatta, hogy az apja meg a balett tanárnő magánelőadásba kezdtek a függöny takarásában. Senkit se lepett meg, hogy a szüleid elváltak, Mackenzie. Senkit. Elsápadt, de nem sokáig élvezhettem, hogy sikerült letörölnöm az arcáról a szánakozást. – Na igen. Azért, ha szeretnél róla beszélni… – Szállj le rólam! – Hátravetettem a hajam, és gúnyosan a mennyezetre emeltem a tekintetem. – Igazából megkönnyebbültem. Ha elmegyek Kambodzsába, legalább nem kell többé látnom, hogy úgy nyaljátok-faljátok egymást, mint két üzekedő kiskutya. Mackenzie hátrahőkölt, mintha megütöttem volna, de Logan bátorítóan megszorította a kezét. – Öö… értem. Akkor jó utat! Erre egyáltalán nem reagáltam, inkább elindultam kifelé a könyvtárból. De nem voltam elég gyors. – Mi baj van azzal, hogy úgy nézünk ki, mint a kiskutyák? – hallottam Mackenzie Loganhez intézett kérdését. – Mindenki szereti a kiskutyákat. És szerintem üzekedni csak a felnőtt kutyák szoktak… Logan megint fölnevetett, és tisztán hallottam, hogy csókolózni kezdenek. Ahhoz képest, hogy zseni, a csaj nem túl jártas a társas érintkezésben. De Logannek mégis ő kell, nem én.

4. FEJEZET – Nagyon fogsz hiányozni! – Steffani olyan erősen ölelt át, hogy nem kaptam levegőt. Már az émelyítő parfümillatba is beleszédültem, a halálcsapdaszerű szorítás csak rontott a helyzeten. Mégis értékeltem, hogy Ashley-vel együtt kijött a reptérre elbúcsúzni. Még jobb lett volna, ha Jane-nek is felajánlják, hogy elhozzák kocsival, de ez valószínűleg fel sem merült bennük. Mondjuk, nem igazán számít, mert Jane-nek sikerült rávennie a fiúját, Scottot, hogy jöjjenek ki együtt a reptérre – cserébe biztos megígérte neki, hogy utána elmennek Portland-be szórakozni egy kicsit. Mikor Jane megpillantotta a másik két lányt, egy pillanatra úgy tűnt, már meg is bánta az egészet – legalábbis abból ítélve, hogy rögtön elkezdett a kijárat felé araszolni. Közben Scott előkapta a jó kis Nikonját, és nekilátott a barátnőjét fényképezni. Jane erre abbahagyta a menekülési kísérletet, és fojtott hangon tiltakozott a fotózás ellen. Abban a percben úgy irigyeltem vörös hajú barátnőmet, mint még soha senkit – talán Mackenzie-t leszámítva –, mert az ő életében minden olyan… állandó volt. Vagyis éppen az ellentéte az én életemnek. Ashley az órájára pillantott, és csavargatni kezdte festett szőke haját. – Szívesen maradnánk még dumálni, meg minden, de ideje mennünk.

– Biztos? A gépem még elég sokára indul, gondoltam, maradhatnátok, és… – Igen, csak tudod, az Urban Outfittersnél óriási árleszállítás van, és nem akarunk róla lemaradni. – Itt úgysincs mit csinálni – kuncogott Ashley. „Leszámítva azt, hogy elbúcsúzzatok tőlem” – gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. – Persze, igazad van – mondtam lassan. – Jó vásárlást! Majd még beszélünk… később. – Igen, majd beszélünk! – Steffani puszit dobott felém, aztán mindketten elsiettek. Ashley még arra se vette a fáradságot, hogy elköszönjön, mintha már nem is számítanék – inkább elindult a tömegben egy sötét hajú srác felé, aki gyűrött, kockás inget viselt, és a becsekkolópult felé húzta a bőröndjét. Mikor aztán látta, hogy csábos járása nem keltette fel a pasi figyelmét, csalódottan lebiggyesztette az ajkát. Én meg remekül szórakoztam az úgynevezett barátnőm kudarcán. – Utálom ezeket a csajokat – jelentette ki Scott különösebb indulat nélkül. Amúgy valószínűleg engem is utál, csak nem akarta a barátnője előtt mondani. – Minek is szoktad őket hívni, Jane? Smink és Tincs? Jane elvörösödött, de nem kapta el a tekintetét. – Kenzie-vel néha azt mondjuk rájuk, hogy ők… Smink és Pink. Ashley tényleg egy kicsit barbie-s azzal a sok önbarnítóval, nem? – Halloweenkor jól megy a színe a töklámpásokhoz. Ez undok egy megjegyzés volt részemről, de legalább őszinte. Különben is, mivel a kedves barátnőim képesek voltak faképnél hagyni egy leárazás kedvéért, alig éreztem bűntudatot, hogy kibeszélem őket a hátuk mögött.

– És honnét jött Steffani gúnyneve? – kérdeztem Jane-t. – A Smink? Onnan, hogy egyetlen porcikája sem eredeti: nyilvánvalóan festett haj, műkörmök, kétes orrműtét… Még harminc év, és lefogadom, hogy az álla is műanyagból lesz. Mosolyogtam, mintha az egész hidegen hagyna, de közben lelkileg próbáltam felkészülni arra, ami következik. – És engem minek hívtok? Cake? Lake? Jane vállat vont. – Kenzie-vel semmit nem tudtunk kitalálni neked. Te nem tartozol közéjük. Vagyis… nem igazán. Úgy értem, mindenki tart a Rémes Hármastól, de te valahogy… más vagy. Ez meglepően pontos helyzetmeghatározás volt, pláne, hogy két ilyen reménytelen kockafej állt elő vele. – A Lake, vagyis tó, nem rossz ötlet. Mivel a Chelsea-ben úgyis benne van az a szó, hogy tenger, logikus, hogy a beceneve is valami vízféle legyen – jegyezte meg Scott. – Ráadásul illik hozzá. A tavak mélyén több minden rejlik, mint gondolnánk. Gyanakodva méregettem a srácot, várva, hogy mi sül ki ebből. – Azt hittem, nem bírsz engem. – Talán nem is. Csak azt mondtam, hogy sok minden rejlik a mélyben, nem azt, hogy jó az, ami odalent van. Azta! Megböktem Jane karját, hogy rám figyeljen. – Lehet, hogy érdemes megtartani a srácot. Magammal vihetném esetleg? Jane megjátszott felháborodással válaszolt: – Szó sem lehet róla. Scott nem szabad préda. Hiába dobálgatod a hajad, és villogtatod rá az ezerwattos mosolyodat. Megbánod, ha megpróbálod elhalászni előlem, Chelsea!

Kemény hangját hallva elnyomtam egy mosolyt. Jane nem volt már az a kis nebáncsvirág, mint amikor megsajnáltam a Rómeó és Júlia szereplőválogatásán. Jólesett azt gondolnom, hogy nekem is részem volt abban, hogy így megváltozott az utóbbi időben. – Na jó, kösz, hogy kikísértetek – szakítottam félbe Jane nevetséges fenyegetőzését. – Nagyon kedves tőletek. A szüleim bezzeg nem voltak képesek erre. Jobban érdekelte őket, hogy osszák el a bútorokat, mint hogy ki jön ki velem a reptérre. Igazából nem is baj: apa egész idő alatt azt kérdezgetné, megvan-e mindenem: fogkefe, dezodor és a többi, anya meg közben azzal vádolná, hogy már megint gyerekként kezel. Aztán újra meghallgathatnám, milyen szerencsés vagyok ezzel az utazással. Persze csak azért beszélnek így, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásuk. Meg kell győzniük önmagukat, hogy egy csodás kaland részese leszek, különben szörnyen éreznék magukat attól, hogy elküldenek egy harmadik világbeli nyomortelepre. Jane ügyetlenül megpróbált megölelni, és ettől rögtön visszatértem a valóságba. – Minden rendben lesz, Chelsea? Erre nem létezett megfelelő válasz. Ha igent mondok, azzal hazudok. Ha nemet mondok, az olyan, mintha sajnáltatnám magam. Reménytelen. – Majd valahogy elboldogulok. – Aztán, nehogy sírva fakadjak, vagy valami hasonlóan szánalmasat műveljek, a szempillámat rebegtetve Scott felé fordultam: – De lehet, hogy csak egy nagy, erős férfira van szükségem, aki megment ettől a rémálomtól. A karjába kapna, és…

– Ennyi elég! Én elhúztam. Scott sarkon fordult, és elindult a kijárat felé, Jane és én jót nevettünk azon, hogy így elrohant. Egy percig olyan volt minden, mint azelőtt. Mintha még mindig az lennék, aki voltam, mielőtt a szüleimnek eszükbe jutott, hogy megszabaduljanak tőlem, és elküldjenek Kambodzsába! Hiányzott a régi önmagam. – Hoztam neked búcsúajándékot. – Jane átnyújtott egy pendrive-ot, és elvigyorodott. – Nem tudom, hogy állsz ezzel a fajta zenével, de csináltam neked egy válogatást az útra. – Hipster zene? – kérdeztem. – Olyasmi. – Majd szólok, hogy tetszett – nevettem. Jane égnek emelte a szemét. – Az biztos, hogy lesz véleményed. Válaszolni akartam, de észrevettem, hogy a pocakos Hamilton professzor felénk tart. Mivel ő volt az utazás vezetője, a jelenléte egyet jelentett: vége a látogatási időnek. – Vigyázz magadra, okoska! – Te is, Lake. Aztán el ne felejts rendszeresen hírt adni magadról. És mielőtt még előállhattam volna azzal, hogy ehhez jobb internet-hozzáférés kéne, mint ami Kambodzsában várható, Jane elindult kifelé, Scott után. Végképp egyedül maradtam. Hacsak nem számítom a tanárt, aki gyors léptekkel haladt felém, és közben ostoba vigyor ült ki az arcára. A pasas olyan volt, mint Tigris a Micimackóból: folyton ugrált, szökdécselt és pattogott, csak éppen – Tigrissel ellentétben – belőle az váltott ki

ilyen hatást, ha a harmadik világbeli országok gazdasági tendenciáival foglalkozhat. Ha valakit nem érdekelt ez a téma… az nem sok jóra számíthatott. – Üdv a fedélzeten, Chelsea! Készen állsz a nagy kalandra? Barátságosan megveregette a karomat – erős késztetést éreztem, hogy dörzsölgetni kezdjem az ütés nyomát. Bólintottam, de a válaszban csak addig jutottam, hogy: – Természetesen, Mr. Ham… – Ugyan, ne legyél ilyen hivatalos! Kambodzsában olyanok leszünk, mint egy kis család. Hívj csak nyugodtan Neal-nek! Így a legegyszerűbb. Legyünk mind barátok, jó? – Rendben. Legyünk barátok – ismételtem csekély lelkesedéssel, míg Neal a nyakát tekergette, és körbenézegetett a reptéren. – És hol vannak a szüleid? – Nincsenek itt. Aggodalmasan pillantott rám, mintha arra számítana, hogy bőgni kezdek, és azt kiabálom: „Brühühü, a szüleim nem szeretnek!” Na, azt várhatja. Minél kevesebbet foglalkoznak velem, annál könnyebb lesz fellopóznom egy Olaszországba tartó járatra. Bár, ha meggondolom, a többiek biztos nagyon meglepődtek, hogy egy gimnazista lány is az útitársuk lesz, úgyhogy nyilván már sokat beszéltek rólam. Biztos mind azon gondolkoztak, miért nem küldött el az apám egyszerűen katonaiskolába, vagy valami átnevelőprogramra, ahol a résztvevőknek növényt kell termeszteniük, és csak a saját terményeiket ehetik. Aztán az is

eszükbe juthatott, vajon miféle szörnyűséggel érdemelhettem ki, hogy száműznek az országból. Igyekeztem felkészülni rá, hogy a csoport tagjai majd furcsán néznek rám, és összesúgnak a hátam mögött. Megjelent az első lány – bozontos sötétbarna haja és barna őzikeszeme volt, gömbölyded alakját hatalmas „I Love New York” feliratú pulóver takarta előbb integetett Neal-nek, majd odajött hozzám. – Szia! Amy vagyok. Nagyon örülök, hogy… – bizonytalanodott el, mivel nem viszonoztam a mosolyát – találkoztunk. Kedves és könnyen irányítható. Nagyon jó. Csak egy biccentéssel nyugtáztam a köszönését, mert egy másik lány ragadta meg a figyelmemet. Legalábbis feltételeztem, hogy lány. Csupa élénk, feltűnő színt viselt: türkizszínű, kézzel hímzett malacfigura a pólóján, lila keretes szemüveg, élénk rózsaszín és arany körömlakk, vörös csíkok a hajában – az összhatás engem egy papagájra emlékeztetett. – Liz! Isten hozott közöttünk! – bömbölte Neal olyan lelkesen, hogy elgondolkoztam, hogyan fogom több hónapig elviselni ezt a túláradó vidámságot. Még csak öt percet töltöttem a pasas társaságában, és máris legszívesebben belevágtam volna a körömollómat. Ez valószínűleg nem jó jel. – Örülök, hogy látlak, Liz! És itt jön Houston meg Ben! Fantasztikus! Mielőtt még alaposabban megnézhettem volna a fiúkat, Neal megint sorban hátba vágott mindenkit. Én összerázkódtam, Amy csaknem orra esett, de Liz meg se rezzent. Az egyszer biztos, hogy keményebb fából faragták, mint engem. Ami azt jelenti, hogy kétszer annyit kell dolgoznom, hogy sebezhetetlennek mutassam magam.

Ekkor vettem észre, hogy Amy mellett az a kockás inges srác áll, aki az előbb fütyült Ashley-re. Bár közelebbről megnézve nem is tűnt olyan szexinek: most láttam, hogy az ing alatt fekete pólót visel, amin valami őrült tudós azt üvölti: „Az univerzum végtelen!” Vigyázat: lúzer! Talán ezért nem kellett neki Ashley. Biztos a Mackenzie Wellesley-féle lányokra bukik, akik olyanokat mondanak, hogy „a matematika alapvető fontosságú az életemben”. Az ősellenségem emlékétől tüstént összeszorult a gyomrom. És az se javított a hangulatomon, mikor a srác zöld szeme egy pillanatra találkozott a tekintetemmel, de csak kétkedve felvonta a szemöldökét, és rögtön folytatta az Amyvel megkezdett beszélgetését. Nem mintha számított volna, mit gondol rólam ez az alak, különösen, mert ott állt mellette a nagyon jóképű haverja, akin rögtön kipróbálhattam, mennyire elbűvölően tudok mosolyogni. A srác vonzó szépfiú volt, aki szabadidejében bizonyára félmeztelenül szokott sétálgatni a hófehér homokú strandon. Igaz, ezt csak a vízimentőpólójából gondoltam. Mindenesetre el tudtam képzelni, ahogy egy őrtoronyból figyeli a hullámzó vizet, vagy éppen bikinis lányokkal flörtölget. A kézfogása határozott volt, és egy árnyalattal tovább tartott, mint egy egyszerű baráti gesztus. Ebben a játékban viszont én is profi vagyok. – Te vagy Ben? Vagy Houston? – kérdeztem incselkedve. – Attól függ, neked melyik név tetszik. – El tudom képzelni, hogy a mosolyát látva néhány ostoba lány úgy tett, mintha fuldokolna, hogy aztán mesterséges lélegeztetésben részesítse őket.

– Nekem az igazság tetszik. A válaszomra meglepett nevetéssel reagált. – Ben vagyok. – Chelsea. – Örülök a találkozásnak. Bólintottam, és lehajoltam, hogy megigazítsam a névtáblát a bőröndömön, miközben pontosan tudtam, hogy a mozdulat betekintést enged a dekoltázsomba. Nem botrányosan mélyen, csak éppen hogy csábító legyen. Ben szélesebben mosolygott, de úgy tűnt, a barátja, Houston nincs elragadtatva. Sőt vágott egy gúnyos kis fintort, mielőtt visszafordult volna Amyhez. Tovább beszélgettek Nealről meg a Lewis és Clark történelem tanszékéről általában, miközben a szóban forgó professzor vígan tárgyalt az utazás részleteiről egy jegyeladóval. Ezek nem éppen a kedvenc társalgási témáim, de akkor sem hagyhattam, hogy úgy tegyenek, mintha ott se lennék, főleg, mert sejtettem, hogy Houston szándékosan csinálja. Csak azt nem értettem, miért… egyelőre. – Neal elég szórakoztató tud lenni néhány pohár bor után – jelentettem ki lazán. – Csak sajnos olyankor a vizigótokkal viccelődik. Nem az én stílusom, de elviselhető. – Te egy társaságba jársz Neallel? Nem volt túl nehéz kihallani Houston szavainak hátsó jelentését: „Na persze. Bármennyire társaságkedvelő is Neal, biztos nem vesztegetné az idejét egy ilyen üresfejű, elkényeztetett kis libára. Ahhoz nagyon részegnek kéne lennie.” – Ó, már vagy öt éve jár az éves karácsonyi partinkra – mondtam ugyanolyan megvető hangon, mint Houston. – Egyszer kaptam tőle egy nyakláncot balettcipős medállal. Úgyhogy igen, elég sok időt töltöttünk egy társaságban.

Houston megfeszült, szinte úgy, mintha arra várna, hogy megtámadom. Ez több okból is furcsa volt, de elsősorban azért, mert semmi okot nem adtam rá, hogy így megutáljon. Általában nagyon jó benyomást teszek az emberekre. – Szóval jó fej? – kérdezte Amy lelkesen. – Azt hallottam, hogy a tavalyi kísérőtanár rettenetesen szigorú volt. Szerinted Neal lazább lesz? Még el se indultunk, valaki máris tőlem kérdezősködik. Egy pont a gimnazistának. Sajnos az állás hamar megváltozott. Már akkor, mikor a reptéren a biztonságiak kipakoltatták a táskámat, és kihajították a több nagy üveg testápolót és kézfertőtlenítőt, amiket az utolsó percben gyömöszöltem bele, mielőtt elindultam volna a reptérre. Houston ingerülten ráncolta a homlokát, Ben magában mosolygott, míg a sorára várt, Liz türelmetlenül dobolt a lábával, Amy pedig úgy nézegette az óráját, mintha arra számítana, hogy az hangosan megszólal, és leteremti a késésért. Minden erőmmel igyekeztem közömbös képet vágni, miközben a biztonságiak elkobozták a konyhai ollót, amit nem is emlékszem, mikor pakoltam be. Pontosan tudtam, mit gondolnak a többiek: ez történik, ha magunkkal viszünk egy gazdag gimis lányt Kambodzsába, akinek több rúzsa van, mint esze. Csak Neal bizonygatta, hogy mindenkivel megeshet, hogy hibát követ el. Felvette a sporttáskámat, és ragaszkodott hozzá, hogy egészen a beszállókapuig cipelje, hiába magyaráztam, hogy nagyon jól elbírom én is. Kuncogott, és azt mondta, biztos akar benne lenni, hogy megfelelően kezdődik számomra az út. Udvariasan bólogattam, és inkább nem mondtam semmit. Mi értelme lett volna közölni Neallel, hogy a diákok valószínűleg

arról beszélnek a hátunk mögött, hogyan zárhatnának ki engem a csapatból? Azt meg pláne nem lett volna jó ötlet megemlíteni, hogy titokban én se bánnám, ha sikerrel járnának. Pontosan tudtam, még mielőtt felszálltam volna arra az átkozott gépre, hogy ebből katasztrófa lesz. És semmit sem tehettem ellene.

5. FEJEZET – Mindent tudok rólad. Normális ember nem így kezdi a társalgást a szomszéd ülésen ülő lánnyal a Londonba tartó hosszú repülőúton, főleg ha csak néhány perce ismeri az illetőt, és két összefüggő mondatnál többet nem váltottak, mielőtt a gép a levegőbe emelkedett. De úgy tűnik, ez az idióta mostanáig arra várt, hogy mikor támadhat nekem. Be kell vallanom, tökéletesen időzített. A repülőgép szűk ülései csaknem lehetetlenné tették, hogy szükség esetén elmeneküljek. Houston felé fordultam, miközben már bántam, hogy nem bíztam az ösztöneimben, és nem cseréltem helyet Amy-vel. Még a túláradóan lelkes professzor mellett is jobb lett volna ülni, mint azzal az egyetlen emberrel csevegni, aki szemmel láthatólag nem bír engem. Már rég elküldtem volna melegebb éghajlatra a leereszkedő pillantásaival együtt, de észben tartottam, hogy a szüleimnek köszönhetően hónapokat tölthetünk együtt a Kambodzsa nevű szemétdombon. Úgyhogy inkább a szempillámat rebegtetve néztem rá: – Mi az, Houston, van egy kis problémánk? – Milyen vicces. – Mindig vicces vagyok. – Ne fáraszd magad! Lehet, hogy a gimiben bejön ez a stílus, de itt nem sokra mész vele. Főleg mert már jól ismerem a módszereidet.

Válaszul felé fordultam, és alaposan végigmértem, bár nem ment könnyen, mert teljesen be voltam szorítva Houston és egy másik pasas közé – az utóbbi hangosan horkolt, és az egész karfát elfoglalta a két ülés között. – Mindössze tizenöt perce ismerjük egymást, úgyhogy erősen kétlem, hogy bármit is tudhatsz rólam vagy a módszereimről. – Lehajoltam, hogy felemeljem a sporttáskámat a földről, ahol a lábamnak már nem maradt hely, mert az előttem ülő teljesen hátratolta az ülést. Egy jó óra balettra lesz szükségem, hogy teljesen kiálljon a lábamból a görcs. – Azt tudom, hogy az apád engem kért meg, hogy keressek neked egy ösztöndíjprogramot, mert azt akarta, hogy ne legyél otthon ebben a nehéz időszakban. Rezzenéstelen arccal hallgattam, pedig apám újabb árulása tényleg szíven ütött. De nem mutatkozhattam gyengének: az ilyesmi végzetes hiba egy élet-halál pókerjátszmában. – Téged kért meg? – kérdeztem gyanakodva. – Az apám megbízott benned? Ezt nem nagyon hiszem. – Paul azt mondta, új közegbe kell kerülnöd, mielőtt végképp tönkreteszed az életed. Tudod, a legtöbb szülő korrepetálásra küldi a gyerekét, ha rossz lett a bizonyítványa, de nem gondoskodik egy ingyenes kambodzsai utazásról. Fogalmad sincs, mekkora mázlista vagy, hogy itt lehetsz. Ez a lúzer azt hiszi, hasra esem attól, hogy tegező viszonyban van az apámmal. De ebben téved. – Tényleg? Úgy látom, éppolyan kevés fogalmad van a normális életről, mint az apámnak. Pedig ez nagy szó. Gratulálok. Houston szúrósan nézett rám.

– Az alapján, amit az irodájában hallottam, az apád nagyon is képben van veled kapcsolatban. – Jó sok időt tölthetsz az ajtónál hallgatózva. – Én vagyok a tanársegédje. – Aha. Szóval hivatásos nyaligép vagy. Megeresztett egy savanyú mosolyt. – Tisztázzunk valamit, királylány. Az apád rendes ember, csak sajnos a sors azzal verte meg, hogy egy ilyen beképzelt liba a gyereke. Folytathatod a buta kis játékaidat, mint az előbb a biztonsági ellenőrzésen, de ezentúl rajtad tartom a szemem, mert az apád megkért rá. Akár tetszik, akár nem, többé nem fogsz tudni bajt keverni. Félresöpörtem az arcomból a balerinakontyomból kiszabadult tincseket, és közelebb hajoltam, hogy jól a szemébe nézzek. – Hát, Houston, akkor tényleg van egy kis baj. Ugyanis teljesen hidegen hagy a hozzád hasonló lúzerek véleménye: úgy látszik, a flaneling és a józan ész nem mennek egymáshoz. Ezzel felvettem a fülhallgatómat, és olyan hangosan üvöltettem Ben Foldstól a You Don't Know Me-t, hogy sikerült kizárnom a kocka srác hangját és a karfabitorló horkolását a másik oldalon. Persze hogy Houston nem tud rólam semmit. Bár a jelek szerint ez nem akadályozta abban, hogy segítsen a szüleimnek egészen Kambodzsáig űzni engem! És volt képe beképzelt libának nevezni… mégis milyen alapon mond ilyet? Még ha apa említette is, hogy én vagyok a legnépszerűbb lány az iskolában, akkor is pofátlanság, hogy így beszél rólam. Szívesen közöltem volna vele, hogy attól, hogy jók a társas kapcsolataim,

még nem vagyok beképzelt, habár nem csoda, hogy ő ezt nem érti. A srác nyilván igazi stréber volt a gimiben, és halálra irigyelte a hozzám hasonlókat, most meg elhiteti magával, hogy attól, hogy nemzetközi kapcsolatokat tanul, hirtelen ő is menő lett. Akkor sem fogok bűntudatot érezni, csak mert jó az önérvényesítő képességem. Talán, ha választhatnék, én is inkább a tesztmegoldásban jeleskednék, mint Jane, de én abban vagyok jó, hogy manipulálok és irányítok másokat. Különben meg az is lehet, hogy nem cserélnék Jane-nel. Nem mintha módomban állna megválasztani, hogy mihez van tehetségem. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud, és nem tűröm, hogy bárki is rossz érzést keltsen bennem emiatt. Ha ez a kis balfék úgy akar bevágódni az apámnál, hogy nekem parancsolgat, akkor ne csodálkozzon, ha jutalmul az erőfeszítéséért jól beintek neki. Remélhetőleg ez elég lesz ahhoz, hogy ne legyen ilyen abnormálison lojális az apámhoz, vagy legalább lemondjon arról az ötletéről, hogy a következő négy hónapban árnyékként követ keresztül Délkelet-Ázsián. Felmerült bennem, hogy talán e-mailezhetnék apának, és követelhetném, hogy szabadítson meg ettől az alaktól, akit a nyakamba varrt, de úgy gondoltam, nem tenné meg. Igazából nem érdeklik az érzéseim. Rém meggyőzően adja elő az aggódó apát, de ha tényleg annyira fontos lenne neki, milyen hatással van rám a válás, mint ahogy Houston állítja, akkor biztosított volna arról, hogy nála mindig otthonra találok. De nem mondott ilyesmit.

Ezért könnyedén el tudtam képzelni, hogy apa csak annyit válaszolna, hogy nincs miért aggódnom, ha egy ilyen komoly, intelligens fiú vigyáz rám… mint a savanyú pofa Houston. Na jó, lehet, hogy a vége csak az én véleményem, nem az apámé. Viszont igaz. Az az érzésem, hogy ha meg akarok lógni a programból, Houston sokkal jobban veszélyezteti a vállalkozás sikerét, mint akár a kórosan jó kedélyű Neal. Ugyanakkor semmit se veszíthetek, ha megpróbálom addig idegesíteni, míg békén nem hagy. Azzal kezdtem, hogy nekidőltem az ülése karfájának, és visítozva nevettem, míg végignéztem három mérsékelten szórakoztató csajos filmet. Aztán jött csak a java: egy mozdulattal kiszabadítottam szőke hajamat a kontyból, és percenként megráztam a fejem, mintha valami samponreklámban szerepelnék. Ha közben néha véletlenül képen vágtam Houstont… arról igazán nem tehetek. Mikor a stewardess felszólította az utasokat, hogy hajtsák fel a tálcákat, mert a gép hamarosan megkezdi az ereszkedést, a srác már kicsavart pozícióban szorongott az ülésen, olyan messze tőlem, amennyire csak száznyolcvan centis magassága engedte. Ha bárki másról lett volna szó, külön élveztem volna, hogy ennyivel magasabb nálam, mert így sokkal kecsesebbnek és nőiesebbnek éreztem magam mellette. De Houston megvető pillantásai annyira idegesítettek, hogy ilyen gondolatokra nem maradt energiám. Ekkor határoztam el, hogy minden erőmmel belevetem magam az új szerepbe: én leszek az elviselhetetlen, kivételezett tanárgyerek, és meglátjuk, hogy bírja ezt Houston.

A háromórás várakozás a Heathrow-n jó alkalomnak tűnt, hogy bemutatót tartsak neki. Simán azt hazudtam, hogy új kézkrémre van szükségem, aztán a reptéri boltban flörtölgettem egy kicsit egy sráccal, aki röviditalokat osztogatott, és rekordsebességgel lehajtottam három pohárral. Ha úgyis azt hiszik, csak a buli és a pia érdekel, legalább feleljek meg a hírnevemnek. – Még én se töltöttem be a huszonegyet, úgyhogy nincs az az isten, hogy te elég idős legyél az iváshoz! – kiabálta Houston, miközben kirángatott az üzletből, és elindultunk a Starbucks felé, ahol a többiek várakoztak. Rávigyorogtam: – Itt tizennyolc éves kortól szabad alkoholt inni. – Az mindegy, te még annyi sem vagy. – Most mit akarsz csinálni, Texas? Beárulsz az apukámnak? Mielőtt válaszolhatott volna, leráztam magamról a kezét, és bementem a mosdóba, ahová nem jöhetett utánam. Még csak az hiányzott, hogy megint kiselőadást tartson a helyes viselkedésről! Sajnos a mozgássérültek fülkéjébe, ahol elbújtam, tökéletesen behallatszott, mit beszél rólam Amy és Liz a hátam mögött. – Chelsea egész… helyes – dicsért Amy félszívvel. – Gondolom, szüksége van még egy kis időre, míg összemelegszik a többiekkel. – Bennel máris prímán összemelegedtek. – Na igen, Ben nagyon barátságos. Talán… – Láttad, mennyit ivott a boltban? Azt hittem, Houstont megüti a guta, mikor ki kellett rángatnia onnét. Mi lesz, ha folyton lerészegedik?

Ez nem is olyan rossz ötlet. Így legalább egy időre elfelejthetném, hogy ez az út még rosszabbnak ígérkezik, mint képzeltem. – Nem lehet, hogy csak kiborította a repülés? – Ja persze, nagyon idegesnek tűnt, mikor Portlandben felszállt a gépre – gúnyolódott Liz. – Ugyan! – Akkor talán csak szomorú. Houston említette, hogy most válnak a szülei. Attól, hogy eljátssza az elkényeztetett partikirálynőt, még lehet, hogy igazából szenved. Mikor megértettem, mit mondott Amy, egy pillanatra megbénultam. Szóval az a szemét nem elégszik meg azzal, hogy az apám megbízásából kémkedik utánam, és ítélkezik az életem felett, ó nem, ráadásul még mindenkinek azt meséli, hogy ostoba, folyton bulizó kiscsaj vagyok, pocsékok a jegyeim, és képtelenség engem elviselni. Eleget hallottam. Chelsea Halloway, a legnépszerűbb lány a Smith Gimi-ben, nem süllyedhet odáig, hogy egy vécéfülkében lapít. Kilöktem az ajtót, és nyugodtan odasétáltam a tükörhöz; közben láttam, hogy Amy szeme majd kiugrik a helyéből, és sötét haja meg-megrebben, ahogy segélykérő pillantásokat küldözget a dermedten álló Liz felé. – Hát, tudjátok, mindenki azt mondja, hogy a fősuli egész más, mint a középiskola, de én ezt nem veszem be. A két idősebb lány továbbra is némán meredt rám. – Lehet, hogy többet kell tanulni, és jobb bulik vannak, de ezt leszámítva pont úgy hangzik, mintha a gimi folytatódna. – Öö… – kezdte Amy, de félbeszakítottam: – Ha most a gimiben lennénk, és meghallanám, hogy valaki ocsmány pletykákat terjeszt rólam, akkor megfenyegetném az

illetőt, hogy pokollá teszem az életét. De mivel ti már komoly főiskolások vagytok, azt hiszem, máshogy kell elintéznem a dolgot. Csak a tükörképüket figyeltem, miközben beszéltem, mintha még arra se méltatnám őket, hogy a szemükbe nézzek. – Ha keresztbe tesztek nekem, mindkettőtöket kinyírlak. Kambodzsában nem számít kettővel több vagy kevesebb hulla. Világos? Bólintottak. – Remek – ragyogtattam rájuk a mosolyomat. – További jó mulatóst, hölgyeim! Becsukhatnátok a szátokat, így nem vagytok túl csinik. Lehet, hogy ezzel nem alapoztam meg a csoporttal való jó kapcsolatomat. De a barátság úgyis idejétmúlt dolog.

6. FEJEZET Túl nagy volt a csend. Nem hiányoztak a szokásos reptéri zajok: a hangosbemondó a beszállókapuk számát és a várható késéseket ismételgette, foszlányokat kaptam el idegenek beszélgetéseiből, valahol egy nyűgös kisbaba sírt; de a Lewis és Clark csapata tökéletesen kirekesztett magából, mintha magánzárkában ülnék. Úgy tűnik, elterjedt a híre a mosdóbeli jelenetnek, és jobbnak látták, ha nagy ívben elkerülnek. Kivéve „hívj csak Nealnek” professzor urat, aki úgy próbálta elfeledtetni, hogy népszerűségem a madárinfluenzáéval vetekszik, hogy a balettról kérdezgetett. Az nyilván eszébe se jutott, hogy a téma esetleg rosszul érinthet, elvégre a hülye utazás miatt félbe kellett szakítanom a gyakorlást Mrs. P.-vel. Neal nagyon igyekezett, hogy a csoport részének érezzem magam, de képtelen voltam értékelni az erőfeszítéseit – abban a percben egyszerűen semmi nem érdekelt, a helyzetem olyan kilátástalan volt, hogy érzelmekre egyáltalán nem maradt energiám. Még akkor is csak a vállamat vonogattam, mikor zavartan megemlítette, hogy az alkoholizálással megszegtem az iskola szabályzatát, és megkérdezte, akarok-e beszélni a történtekről. Nem volt semmi mondanivalóm. Legalábbis semmi, amit Neal fülének szántam volna. A boltban ledöntött italok hatását nem sokáig éreztem, valószínűleg azért, mert később, a gépen gondosan ügyeltem rá, nehogy dehidratálódjak – nem mintha a csoportból bárki is

elhinné, hogy odafigyelek az ilyesmire. Amint meglátták a kezemben az első vodkát, lőttek a jó híremnek. Ennek ellenére büszkén magasra tartott fejjel álltam a többiekkel az útlevélellenőrzésnél. Csak azzal árultam el a nyugtalanságomat, hogy várakozás közben az első és a harmadik alapállást váltogattam. Anya mindig nagyon utálta, mikor sorbaállás közben balettpozíciókat gyakoroltam a boltban, de most nem figyeltem a fejemben felhangzó figyelmeztetésre („Az ég szerelmére, kislányom, maradj már nyugton!”). Apró mozdulatokat tettem a belső zeném ritmusára, hogy begörcsölt izmaim kilazuljanak. Aztán magam elé képzeltem, milyen lenne, ha most egyedül lehetnék Mrs. P. stúdiójában. Lelki szemem előtt tisztán megjelent a balett-terem: a parketta tompa fénye, az apró repedések és karcolások a rúdon, a homályos foltok a tükrön, amik semmi dörzsölésre nem tűnnek el. Önmagamat is láttam: szoros kontyba csavart haj, fekete dressz, testszínű harisnya és a kedvenc spicc-cipőm. Fejemmel az elképzelt zene ritmusára bólogattam, míg magamban azt számolgattam, mennyi ideig tartsam ki a koreográfia egyes elemeit. Gyors. Lassú. Egy-két-há-négy. – Hé, királylány, feltartod a sort! Houston minden szavából sütött az ingerültség és az irántam érzett megvetés. Ennyit arról a baromságról, amivel a szüleim etettek, hogy kapok egy „második esélyt”. Ránéztem a kambodzsai tisztviselőre, aki valamit morgott az orra alatt – gondolom, kábé azt, hogy „hülye amerikai turista” –, és intett, hogy menjek oda az asztalhoz. Nem egész tizenöt perc alatt sikerült magamra haragítanom az amerikaiakat és a kambodzsaiakat. Ehhez azért tehetség kell.

– Fogd be, Dallas! – vetettem oda könnyedén, és odasétáltam az asztalhoz. Néhány perc alatt az egész csoport túljutott a biztonsági ellenőrzésen, de Amy meglepő módon odajött hozzám, és a fülembe súgta: – Houston. Tudod… a srác neve. Nem Dallas. – Tényleg? – kérdeztem tettetett ártatlansággal, de jó hangosan, hadd hallja mindenki. – Nem Austinnak hívják? Ez biztos? Amy komolyan bólintott. – Houston a neve. – Nem San Antonio? Ben felnevetett, majd kajánul kuncogva átkarolta a vállamat. – Micsoda kis boszorkány vagy! – Nem tudom, miről beszélsz – vetettem rá egy csábító pillantást. – Ellentétben ezzel a Texas nevű figurával, én mindenkivel kedves vagyok. – Texas egy állam, nem egy város – akadékoskodott Houston. – Houston pedig város, nem emberi név. – Jól van, mindenki jöjjön ide! – kiáltott oda Neal lelkesen. – Taxival megyünk a szállodába, aztán kettesével-hármasával elfoglaljuk a szobákat. – Öö… Neal? – Amy felemelt kézzel jelentkezett, mint az iskolában. – Mikor ér ide Jeffrey és Micah? Neal idegesen megköszörülte a torkát. – Hát… az a helyzet, hogy nem jönnek. Mindenki úgy bámult rá, mintha azt közölte volna, hogy egész úton nem kapunk vizet. Houston szólalt meg elsőként:

– Mi történt? – Úgy döntöttek, hogy külön jönnek, és itt találkozunk, de Micah tegnap motorbalesetet szenvedett Thaiföldön. Rendbe fog jönni – sietett megnyugtatni mindenkit Neal –, de adott körülmények között jobbnak látták hazarepülni, hogy Micah megfelelő orvosi ellátást kapjon. – Szóval ez az egész csoport. – Úgy tűnt, Houston nincs elragadtatva a dologtól. Zöld szeme elsötétült, és a haja felborzolódott, mikor idegesen beletúrt. Amitől persze csak még szexibb lett, mint addig. Milyen igazságtalan az élet! Egy többórás repülőút után úgy illene, hogy a srác véreres szemmel és a fáradtságtól elhomályosult tekintettel kecmeregjen elő a gépből. – Igen, így van. – Neal kínosan igyekezett úgy tenni, mintha ez remek hír lenne. – Meglátjátok, az út végére összetartó kis csapattá kovácsolódunk. Elég volt végighordoznom a pillantásomat a sötéten jóképű Houstonon, a szépfiú Benen, a rikító színekben pompázó Lizen, és Amy sápadt, aggodalmas arcán, hogy tudjam, a végén se fogunk egymás nyakába borulni, mint valami boldog család a tévében. Lehet, hogy a Lewis és Clark Főiskola vevő a különcökre, de sose fogadnának be egy ilyen Barbie-utánzatot. Ben volt az egyetlen ember a csoportban, Nealt leszámítva, aki legalább megpróbált kedvesen bánni velem, de nem kellett túl sok ész hozzá, hogy rájöjjek, csak meg akar dönteni, pláne, mert a szeme gyakran elkalandozott a dekoltázsom irányába. Nem tartozom közéjük. Annyira elegem volt az elutasításból, hogy kedvem lett volna sarkon fordulni és visszarohanni a reptérre. Tulajdonképpen nem is ragaszkodom Olaszországhoz, más helyek is szóba jöhetnek. London például vonzó úti cél. Már

látom is magam, amint a köves utcákon sétálok a kedvenc magas sarkúmban egy helyes brit sráccal, aki Lord Hogyishívják távoli rokona. Előbb dartsoznánk egyet egy kis helyi kocsmában, aztán elmennénk a legmenőbb underground klubokba. Az vetett véget az álmodozásomnak, hogy a bőröndömet berakták egy taxiba, és Houston nem túl gyengéden belökdösött a kocsiba. Rondán néztem rá, de ettől csak még szélesebben vigyorgott. Szinte hallottam, mit gondol magában: „Apuci kicsi lánya biztos rosszul bírja, hogy már nem körülötte forog a világ!” Elfordítottam a fejem, és az ablakon át néztem Sziemreap városának utcáit. Bár igazából túlzás lenne őket utcának nevezni. A reptérről kivezető aszfaltozott út a további szakaszon egy gödrökkel teli földútban folytatódott. Kétoldalt rogyadozó házak, amelyek szerintem soha nem is láttak jobb napokat. Inkább azt a benyomást keltették, mintha ezek a kunyhónak is alig nevezhető épületek már eleve ilyen roskatagok lettek volna, és már az is kész csoda lenne, hogy nem dőlnek össze. A környékről lerítt a szegénység. A helyiek mind szakadt farmert viseltek, és nem azért, hogy a divatot kövessék; de a főút mentén Gucci- és Prada-reklámok kellették magukat. Minden tele volt a drága kézitáskákat szorongató, karcsú fehér nők fotóival – nagy kék szemük vakon nézett le az emberekre, akik azért küszködtek, hogy eltartsák a családjukat. Persze Portlandben is éltek szegények, de soha semmi hasonlót nem tapasztaltam. Az élet ezen oldala eddig egyszerűen nem érintett engem. Az is igaz, hogy a portlandi szegénység más volt: ott nem láttam senkit, aki azért kéregetett, mert – a kezében tartott tábla szerint – taposóakna szakította le a lábát. Erre már nem lehetett legyinteni.

Rosszul éreztem magam. – Ijesztő, mi? – mormolta Houston, és tudtam, hogy hozzám beszél. – Ebből is látszik, micsoda elefántcsonttoronyban éltél eddig, királylány. Már kezdtem megszokni a hangjából kicsendülő megvetést. – Aha, nyilván az én hibám, hogy középosztálybeli családban nőttem fel – válaszoltam gúnyosan. – Mit vársz tőlem? Ajánljam fel jótékony célra a főiskolára félretett pénzemet? Költözzek Kambodzsába? És mégis mit csináljak itt? Gondoskodjak szegény árva gyerekekről? Ez elég önfeláldozó neked? Az utolsó mondatot dühödten sziszegtem Houston felé, legszívesebben ököllel estem volna neki. Elegem van abból, hogy mindig mindenki lekicsinyel. Nem vagyok elég okos, nem vagyok elég kedves. Most meg azzal vádolnak, hogy nem vagyok elég nagylelkű. Houston megcsóválta a fejét. – Hagyjuk. Kár volt megszólalnom. Maradj csak továbbra is abban a toronyban, királylány. Úgy látom, jól érzed ott magad. – Milyen kedves, cowboy. A visszavágásom nem volt túl szellemes, de reméltem, a megszólítás legalább annyira Houston idegeire megy, mint nekem ez a folytonos királylányozás. Most, hogy egy főiskolás srác gunyoros hangján hallottam a szót, azt kívántam, bár évekkel ezelőtt szóltam volna apának, ne hívjon így. A becenév úgyis mindig erőltetettem… és hamisan csengett. Velem senki se bánt királylányként. De ha ezt Houstonnak is elmondanám, abból rájönne, hogy az otthoni életem nem olyan, mint képzeli. Semmi sincs úgy, ahogy apám előadta.

Ez még mindig bántott. Vajon pontosan mit mondott neki apa? Hallott róla Houston, hogy hetedikben egy teljes hónapig üveges tekintettel, elveszetten jártam-keltem, míg megpróbáltam kitalálni, hogy akadályozhatnám meg a Jake névre hallgató tévedést, hogy elhagyjon? Tud róla, milyen kétségbeesetten akartam hinni, hogy Jake csak azért tesz gonosz kis megjegyzéseket a külsőmre és az intelligenciámra, hogy ezáltal is fejlődjek? Nem, erről nem tudhat. Az lehetetlen, hiszen sose mondtam el senkinek – még apának se hogy milyen messzire mentem az önpusztító hülyeségben. De mi van akkor, ha apa mégis kitalálta… és elmondta Houstonnak? Olyan távol húzódtam a kockás inges seggfejtől, ahogy csak tudtam; közben egészen nekiszorultam a taxi ajtajának. Most az a dolgom, hogy egy darabban kijussak Kambodzsából.

7. FEJEZET A nap sütött. A madarak énekeltek. És a majmok… nagyon virgoncak voltak. Végül is pont így képzeltem Kambodzsát. A csoportunk alig egy hetet töltött szentélyekben bolyongással és előadások hallgatásával, mikor már volt szerencsénk közelről megfigyelni a főemlősök szerelmi tevékenységét is. Nem beszélve Benről, aki mindennel kikezdett, ami mozgott. – Szóval akkor… – kezdte Neal zavartan. – Hallgassuk meg mind idegenvezetőnket, Mr. Hournj-t. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent el tud nekünk mondani ennek a templomegyüttesnek a történetéről. Én pedig abban voltam biztos, hogy rohadtul nem érdekel. A testem képtelen volt hozzászokni a minden energiámat kiszívó hőséghez. Aminek az lehetett az oka, hogy Oregon állam nem éppen a sok napsütésről ismert, főleg nem Portland közelében. Ha a szüleim Angliába száműznek, nem lett volna semmi problémám. A megszokott borús, felhős ég már felkészített a Londont beburkoló szürke ködre. De nem. Pont Kambodzsába küldtek, ahol a bőröm állandóan felforrósodott és ragadt az izzadságtól. Már megint a napon kell aszalódnom, míg megnézünk egy újabb templomegyüttest, ami feltűnően hasonlít az eddig megnézett egymillió nyavalyás templomra – a melegtől szörnyen fáradt vagyok, és egész eltompultam.

Szerencsére nincs más dolgom, mint bólintani, valahányszor Neal vagy Mr. Hournj rám néz, aztán csak meg kell várnom a buszt, ahol végre alhatok egy kicsit. Már fáj a nyakam a sok bólogatástól. Legalább nem én vagyok a csoportból az egyetlen, aki utálja, hogy Neal minden reggel hatkor dörömböl az ajtónkon, és azt kiabálja: „Ébresztő! Hasatokra süt a nap!” Liz gyilkos pillantással az arcán ébred, és délutánig nem hajlandó Neal közelében ülni a buszon. Én is szívesen megszerezném a Nealtől legmesszebb eső ülést, de Liz ilyenkor úgy fest, mint aki legszívesebben letépné a fejemet, úgyhogy nem próbálkozom. És még rólam mondják a szüleim, hogy elviselhetetlen vagyok reggelente. A makogó majmokat bámultam, míg Mr. Hournj ugató hangon magyarázott valamit – feltehetőleg angolul, bár az akcentusa túl erős volt ahhoz, hogy felfogjam, miről beszél. És a nevét se sikerült helyesen kimondanom. Bár szerintem, ha az embernek olyan neve van, mint Hournj, akkor nem kéne túlságosan kiakadnia attól, hogy Mr. Hondának szólítják. Különben se szándékosan hívtam így. Legalábbis az első kilenc alkalommal. Sajnos az idegenvezetőben a neve volt az egyetlen, ami kicsit is érdekesnek tűnt. Ezért inkább oda se figyeltem. Beletörődtem, hogy ha netán le akarnak vizsgáztatni abból, amit mondott, akkor garantáltan megbukom. Főleg mert egyik csoporttársamtól se kérhettem segítséget. Nem tudom biztosan, ki találta ki, hogy ne szóljanak hozzám, de nem én leszek az, aki megtöri a csendet. Az egész amúgy se számít. A szüleim nem várják tőlem, hogy jó osztályzatokkal térjek vissza Oregonba, szerintem még

azon is baromira meglepődnének, ha egyáltalán mindenből átmennék. Nem is értem, minek gondolkozom ilyesmin, hiszen nem maradok Kambodzsában elég sokáig ahhoz, hogy jegyeket kapjak. Apa azt kérte, hogy álljak nyitottan a kérdéshez, és próbáljam ki… és én ki is próbáltam. Miután majdnem egy teljes hetet izzadtam különböző szentélyekben, készen állok a távozásra. Ben megállt mellettem, és átkarolta a vállamat. – Min jár az eszed? Na jó, Bennel és Neallel beszélőviszonyban maradtam, de attól még ugyanolyan elszigeteltnek éreztem magam. Az egyik csak azért állt velem szóba, hogy lefektethessen, a másik meg a tanárom volt. Hát igen. Micsoda fantasztikus társasági élet! Benről a majmokra kaptam a pillantásomat, aztán vissza. – Épp összehasonlítottalak a majmokkal, és az a gyanúm, nekik jobb a technikájuk. – Juj! – Ben közelebb hajolt hozzám. – Ezt csak egy módon tudhatod meg… Felnevettem. – Ne is álmodj róla! – Nagyon határozott vagy. Nem akarod előbb megnézni, mekkora a… – jelentőségteljes szünetet tartott – banánom? – Ez a legbénább szöveg, amit valaha hallottam. Pontosan ezt gondoltam, de nem én mondtam ki. Houston állt ott, és mindkettőnkre ingerülten nézett, nyilván azért, mert kiakasztotta, hogy bárki is jól meri érezni magát az ő kifejezett engedélye nélkül.

Felvillantottam a legfényesebb mosolyomat, csak úgy szikrázott. – Mintha Detroitot jobban érdekelné, milyen a banánod akcióban, mint engem. – Á, ő már látta! Ettől leesett az állam. – Szobatársak voltunk – magyarázta Houston, bár összeszorított fogából ítélve magyarázkodás helyett szívesen leütött volna valakit. – Abban a helyzetben megesik. – Öö… micsoda esik meg? – Nem bírtam abbahagyni a nevetést. – A főiskolán ez kötelező? A szobatársaknak muszáj… – Nem, nem erről van szó! – Houston szeme lángolt a dühtől, és mintha kissé elvörösödött volna az arca. – Csak ez van, ha az idióta haverod a közös szobátokban szexel, de elfelejti bezárni az ajtót. – Ne már, összesen kétszer történt meg! Houston pillantása azt üzente, hogy ő másként emlékszik. – Jó, oké, négyszer. Ki számolja? – Én. Én számoltam. És hatszor nyitottam rátok, te barom! Ben összefonta a karját; már megint életmentős pólót viselt. De bármilyen lehengerlően mosolygott, én Logan Becketten kívül senkivel nem akartam összejönni. Pláne nem egy ilyen sráccal, aki teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az érdeklődése a testemre korlátozódik. Ben vállára tettem a kezem; nem törődtem vele, hogy Houston egyre feszültebbnek tűnik. – Értékelem az ajánlatot, de nem kívánom igénybe venni. Bocs, Ben. Remélem, mással több szerencséd lesz.

Aztán lazán hátradobtam a hajam, és felvettem a fülhallgatómat, hogy a fiúk azt higgyék, nem hallom őket. Elindultam a következő szentély felé. És közben pofátlanul hallgatóztam. – Szerintem tetszem neki, csak játszadozik velem. – Hagyd békén! – De… – Mondom, hagyd békén! – Megnézted már a csajt, Houston? De úgy igazán. A feneke egyszerűen… – Tabu – fejezte be helyette Houston, habár kétlem, hogy Ben ezt a szót kereste. Lehet, hogy butaság, de jólesett tudnom, hogy bejövök egy főiskolás fiúnak, még akkor is, ha a srác nem különösebben válogatós. – A francokat tabu! – vágott vissza Ben. – Kambodzsában vagyunk. Ismered a mondást: ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad. – Nincs ilyen mondás, Ben. Most találtad ki. – Hát ha nincs, akkor kéne, hogy legyen. Mi a baj azzal, hogy szórakozom egy kicsit… és alaposan megismerem Chelsea-t? – Ha meg akarod ismerni, járjatok együtt könyvklubba. De nem mászhatsz rá Paul Halloway lányára. – Miért? Pikkelyei vannak? Többet nem hallottam, és őszintén szólva jó is, hogy Mr. Honda elvonta a figyelmemet, mert féltem, hogy a nevetéssel elárulom magam. Bennek fogalma sem volt róla, hogy két Chelsea Halloway létezik. Az egyiknek lételeme a tánc és a flört, és jól érzi magát magas sarkúban és testhez tapadó ruhában… a másik

szívesebben maradna egyedül. És a két énem közül egyik sem áll készen egy egyéjszakás kalandra, főleg mivel az utolsó komoly kapcsolatom… De nem akartam feltépni a régi sebeket. Lehet, hogy kénytelen vagyok egész nap ősrégi templomokat járni a perzselő hőségben, de arra senki se kényszeríthet, hogy a múltamon rágódjak. – Tudtad, hogy Angkorvat azt jelenti, „templomváros”, és a név erre az egész területre utal? Odafordultam Lizhez, és védekezőn keresztbe tettem a karom. – Nem. Viszont fogalmam sincs, miért hiszed, hogy érdekel. – Mert vizsgázni fogunk belőle, és te nyilvánvalóan nem érted Mr. Hondát. Ez meglepett. A mosdóbeli jelenet után Lizzel és Amyvel minden beszélgetésünk arra korlátozódott, hogy: „Hé, siess már! Én is zuhanyozni akarok!” Nem voltam rá felkészülve, hogy egyszerre ilyen… rendes lesz. Arról nem is beszélve, hogy Mr. Hournj-t az általam kitalált buta néven emlegette. – És zavarna, ha megbuknék a teszten? – Felvontam a szemöldökömet, de igyekeztem kedves hangot megütni. Ha Liz tényleg őszinte jóindulatból szólt nekem, kár lenne elszúrni. Liz vállat vont. – Nem igazán. Hacsak nem fogsz miatta bőgni. Még csak az hiányozna, hogy elhasználd az összes papírzsepit, és órákra bezárkózz a fürdőszobába! Ezzel meglapogatta a vállamat, és egymásra vigyorogtunk. Olyan volt, mintha barátnők lennénk, és a sértegetés valójában csak vicc lenne.

– Kösz szépen, de szerintem elboldogulok a vizsgával – hazudtam. – Tényleg? Szóval már tudod, hogy Angkorvat Kambodzsa jelképe, és az ország zászlaján is szerepel? Meg hogy ennek a szentélynek a tervezése és építése a 12. század első telében kezdődött, mikor az uralkodó… – Jó, jó, vettem az adást! Elvigyorodott. – A vizsga előtt csoportos tanulást fogok szervezni. És te veszed a piát. – Miért vagy ilyen kedves? – kérdeztem gyanakodva. – Közös tanulás, iszogatás. Mi történt? Liz megköszörülte a torkát. – Amy valami olyasmit mondott, hogy nem igazán adtunk neked esélyt. Lelkiismeret-furdalása van. Amy felé pillantottam, aki Mr. Hournj minden szavát lejegyezte. – Hát, nem úgy néz ki, mint akit sok minden izgat a könyvein kívül. Liz nevetett. – Pedig így van. És mivel úgyis közös szobában alszunk… gondoltam, megszabadulhatnánk a többiektől, és kifesthetnénk a lábkörmeinket, vagy ilyesmi. Tarthatnánk egy csajos estét, meg minden. Rengeteg módon visszautasíthattam volna. Előállhattam volna valami kifogással: „Bocs, Liz, de ma este nem jó. Neal folyton azzal zaklat, hogy beszélnünk kéne. Meg akarja vitatni velem az érzéseimet. Talán majd máskor megtartjuk ezt a csajos estét.”

Vagy kitalálhattam volna valami akadályt: „Megígértem a szüleimnek, hogy megpróbálok internetkapcsolatot találni ebben az átkozott országban! Bocsi!” Vagy megmutathattam volna, milyen dög bírok lenni: „Pedikűrözzek? Veled? Nem, kösz.” Ehelyett elfogadtam a meghívást, sőt ürügyül használtam arra, hogy kibújjak a Neallel folytatandó lelkizés alól. A professzort az érdekelte, sikerült-e már „beilleszkednem”. Még azt is mondta, hogy szívesen beszélget velem bármiről – értsd: a válásról –, amikor csak akarom. Máskor dühített volna, hogy valaki így atyáskodik felettem. Lehet, hogy a szüleim nem tökéletesek, de attól még nem vágyom rá, hogy mások vegyék át a szerepüket. Csakhogy… Nealre nem tudtam haragudni. Mikor vele beszéltem, egyetlen gonoszkodó megjegyzés sem jutott eszembe. Arra sem voltam képes, hogy olyan lenézően nézzek rá, mint a legtöbb emberre, mert Neal máris több érdeklődést mutatott a balettfellépéseim iránt, mint az apám valaha is. Ezért otthagytam, és elmentem a lányokkal felfedezni Sziemreapet. Ez volt az első… vagy inkább az ötezredik nagy hibám.

8. FEJEZET Az nem nevezhető csajbulinak, ha a fiúk is a nyakunkba akaszkodnak. Sajnos Neal szívbajt kapott a gondolattól, hogy mi, lányok egyedül kóboroljunk Kambodzsa utcáin, és ragaszkodott hozzá, hogy a srácok is velünk jöjjenek. Szerintem Liz nagyon jól érvelt, mikor azt mondta, Neal atyáskodik felettünk, és agyonfélt bennünket. Ennek ellenére Amy és én egyesült erővel karon fogtuk, és kirángattuk a szállodából, mert nem akartuk órák hosszat hallgatni a veszekedésüket. Közben Houston és Ben rém jól szórakozott az egészen. Végül nem is volt rossz. Ben az idő nagy részében azzal volt elfoglalva, hogy minden nőt jó alaposan megnézzen a piacon. Legalább nem maradt rá energiája, hogy engem zaklasson. Az egyik lányt különösen vonzónak találta, és kijelentette: – Igazán nem bánnám, ha rajtam élné ki az apakomplexusát. Na ne, pfuj! Nem hallhattam Houston válaszát, mert Amy vérvörösre pirult: – Ez nem helyes. Tiszteletlen és durva. – Hát… igazad van, de azt hiszem, Ben viccnek szánta. – Ki beszél itt Benről? – kérdezte Amy ingerülten. – Várj, ugye nem vett ő is egy ilyen pólót? Mert esküszöm, elégetem! Liz észrevehette, hogy nem értem a helyzetet, mert rámutatott az előttünk álló bódéra. – Amy utálja ezeket a pólókat.

Odanéztem. – Valami baj van az elefántokkal? – Nem! – dühöngött Amy. – Azt a pólót nézd: „Vigyázat! Taposóaknák!” Felkészültem a várható kioktatásra. – Ez rettenetes! Itt emberek halnak meg a taposóaknák miatt, és ezek a turisták – Amy szinte köpte a szót – viccelődnek a helyzettel. Azzal jönnek, hogy – elmélyítette a hangját: –„Nézd, milyen menő, haver! Taposóaknák!” De ez nem vicc! – Nem lehet, hogy eltúlzod kicsit? Ez csak egy póló, nem igazi akna. Amy vadul hadonászott a karjával. Tudhattam volna, hogy a csendes külső mögött egy szenvedélyes őrült rejtőzik. – Ez nagyon komoly dolog! – bizonygatta. – Több ezer taposóakna van itt, amelyek bármikor felrobbanhatnak. Ezzel viccelődni… – Elmondhatatlanul iszonyú – fejeztem be helyette. Tényleg úgy éreztem, nincs szó, amellyel kifejezhetném az ország fájdalmát. Beleborzongtam, valahányszor roncsolt testű embereket láttam: adománygyűjtő dobozok álltak előttük, pont ott, ahol a lábuknak kellett volna lennie. – Értjük. Rettenetes. Szörnyű. Most, hogy ebben megállapodtunk – Liz a kényelmes székek sorára mutatott, ahol különböző korú nők várakoztak, hogy megmasszírozzanak –, arra szavazok, hogy kényeztessük magunkat kicsit, ezzel is támogatva Kambodzsa gazdaságát. Tetszett a gondolkodása. Elindultunk a masszőrök felé, de ekkor feltartóztatott minket Ben és kebelbarátja, Houston. Úgy látszik, már beszerezték a

vodkáspoharakat meg a többi szuvenírt, amit a fiúk gyűjteni szoktak. Ben rám kacsintott. – Ha egy kis masszázsra vágysz, Chelsea… – Kambodzsába jó helyre jöttél – folytatta Houston. – Azt hiszem, én is csatlakozom hozzátok. – Letelepedett mellém az egyik puha székbe, nem törődve sem Ben homlokráncolásával, sem az én magasba szökő szemöldökömmel. – Most meg már a testőröm vagy? – Csábosan rebegtettem a pillámat. Ben közben eloldalgott, és valami olyasmit motyogott, hogy hoz egy sört. – Meg akarod óvni az erényemet? Houston vállat vont. – Apád csak azt várja, hogy legalább az eddigi kétes erényedet megőrizd, míg távol vagy otthonról. Hitetlenül meredtem rá. – Nem hiszem el, hogy ezt mondtad! – Csak egy igazi tetű viselkedik így – állt mellém Liz. Amy bólintott. – Ezt nem kellett volna, Houston. Azta! Nem rossz, hogy így a védelmemre kelnek. Persze, ha még mindig otthon lennék, a gimiben, Smink és Pink – mármint Steffani és Ashley – ugyanígy támogatnának. Igaz, csak azért, mert tudják, hogy módomban áll tönkretenni a közösségi létüket. Nagy különbség. Houston kurtán bólintott. – Na jó, egy kicsit talán kemény voltam. Bocsánatkérésnek elég gyenge, de úgy sejtettem, a srác nincs is hozzászokva az ilyesmihez. Összehúztam a szemem. – Egy kicsit kemény? Hogy te micsoda seggfej vagy!

– De – folytatta, mintha nem is hallott volna – mivel megígértem az apádnak, hogy vigyázok rád, vedd úgy, hogy el vagy tiltva a pasizástól. Most először támadt kedvem igazán nevetni, mióta megérkeztünk Kambodzsába. – Azt hiszed, megakadályozhatsz a flörtölésben? Nekem elhiheted, Tallahassee, hogy már tizenhárom évesen is tudtam, hogyan bolondítsam magamba a srácokat. Akit én meg akarok hódítani, annak esélye sincs. Liz kéjesen nyögött a székében, miközben a masszőr olajat dörzsölt a lábába. – Istenem, de jólesik! Várj csak… tizenhárom évesen? Ekkor ébredtem rá, hogy majdnem sikerült túl sokat elárulni magamról. Vállat vontam. Hátradőlve élveztem, hogy a középkorú asszony ügyes kézzel masszírozza a lábamat. Liznek igaza volt: csodás érzés. Kár, hogy a beszélgetéstől olyan feszült lettem, hogy a kezem akaratlanul ökölbe szorult. – Igen. Tizenhárom évesen. – És mi történt? – Amy úgy festett, mint aki mindjárt elalszik, de ezek szerint mégis odafigyelt. – Összejöttek a dolgok azzal a fiúval? Mély levegő. Nem pánikolok be egy ártatlan kérdéstől. Különben is igazat mondtam. Részben. Tényleg el tudtam csavarni a fiúk fejét. Csak kihagytam néhány apróságot – például azt, hogy a Jake-kel folytatott kapcsolatban elvesztettem önmagam. És azt, hogy végül milyen beteges viszonyba torkollott ez a szerelem… Rosszul vagyok, ha csak rágondolok. Még ma is emlékszem, hogy megdobbant a szívem, mikor a fülembe súgta: „Soha senki nem fog úgy szeretni téged, ahogy

én szeretlek, Chelsea.” Olyan izgalmasan romantikus volt. Úgy éreztem, szexi vagyok. Jake vágyik rám. Akar engem. Nem jöttem rá, hogy ez fenyegetés volt. „Soha senki nem fog úgy szeretni téged, ahogy én szeretlek, Chelsea. Mert senki más nem szeret… Ha igazán szeretnél, nem vesztegetnél ennyi időt a kicsik tanításával a balettstúdióban. És hagynád, hogy meztelen fotókat készítsek rólad. És nem flörtölgetnél más srácokkal. Ne mondd, hogy csak kedves akartál lenni, Chelsea! Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Soha senki nem fog úgy szeretni, ahogy én szeretlek. De te képes lennél ezt is elszúrni.” Úgy gondoltam, ezt senki nem értené meg a többiek közül. Ha bárki megpróbálná Lizt manipulálni, az illető hamarosan az utcán találná magát, kezében egy táblával: „Kilakoltatva hirtelen megmutatkozó elfogadhatatlan viselkedés miatt.” Ami Amyt illeti, kétlem, hogy valaha is volt párkapcsolata, vagyis legfeljebb annyi szerelmi bánatot élhetett meg, hogy nem figyelt fel rá a kiszemelt srác. Ben a jelek szerint csak megdönti a csajokat, aztán problémázás nélkül továbblép. Róla azt is el tudom képzelni, hogy szex után lehengeredik a lányról, ad neki egy pacsit, aztán megkeresi a nadrágját, és kész. Nem igazán értem, hogy elégedhet meg futó kapcsolatokkal és egyéjszakás kalandokkal anélkül, hogy úgy érezné, őt csak… használják. De a jelek szerint neki ez tökéletesen megfelel. Biztos vagyok benne, hogy habozás nélkül lelépne bármilyen kapcsolatból, ha úgy érezné, lejárt a szavatossága. Maradt Houston. Megpróbáltam leolvasni az arcáról, mit gondol, de nem jártam sikerrel. Titkon reméltem, hogy azért

olyan gyanakvó velem szemben, mert egy „női Jake” bújik meg valahol a múltjában. De ezt erősen kétlem. – Tényleg, Chelsea. Mi történt? – vigyorgott Houston gonoszul, mintha tudná, hogy bármit is fogok mondani, az nem az igazság lesz. Legalábbis nem a teljes igazság. És igaza is volt. – Tizenhárom éves koromban egy végzős középiskolással jártam. Szakítottunk. Elment főiskolára. Ennyi elég? Amy szeme kipattant. – Komolyan? Nem hagyhatod itt abba! Pedig azt kívántam, bár ennyi lett volna az egész. Bár ne lett volna több, mint egy jelentéktelen epizód az életemben – szemben az egy évig tartó beteges játszmázással, az elkerülhetetlen szakítással és az azt követő kétéves mélyrepüléssel, ami valójában történt. Bár elfelejthetném, mennyire vágytam rá, hogy valaki megnyugtasson, hogy Jake tévedett. Nem igaz, hogy semmire nem vagyok jó, és nem érdemlem meg, hogy szeressenek. De féltem, hogy élném túl, ha Jake szavai megerősítést nyernének, ezért inkább nem kockáztattam. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, és a népszerűségem fenntartására koncentráltam. Tudtam, ha hatalmam van mások felett, sebezhetetlenné válok. A többiek időnként összesúgtak a hátam mögött, de én csak mosolyogtam, hátravetettem a hajam, és játszottam a szerepemet. Mire rájöttem, hogy hiába veszem körül magam annyi fiúval, az önbizalmam még mindig romokban hever, és hogy Logan az egyetlen, akit valaha is érdekelt, mit gondolok – ő már egy könyvmoly mellett kereste a boldogságot. Mindebből persze semmit se mondanék ki hangosan.

Houston nevetett, de nem voltam benne biztos, tényleg viccesnek találja-e a beszélgetést. – Visszavonom a királylányozást. Ezentúl inkább Lolitának szólítalak. Ez olyan… – csóválta a fejét. Hirtelen abbahagyta a nevetést. – Az apád nem tudja, mennyire fiatal voltál, mikor kezdődött, igaz? A francba! Teljesen elfelejtettem, hogy Houston az apám besúgója. Elég nagy ostobaság részemről, tekintve, hogy minden adandó alkalommal emlékeztet rá. Kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott: – Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad. – Hallod, ő is ismeri, Houston! – jelentette ki büszkén Ben az előbb vásárolt sört kortyolgatva, és leült az egyik masszázsszékbe. – Ilyen mondás akkor sincs, Ben. – Ajánlom, hogy hallgass erről, Michigan! – Olyan dühösen csattantam fel, hogy a lábikráimat masszírozó nő aggodalmasan felnézett. – Semmi közöd hozzá, mi történt Jake és köztem évekkel ezelőtt. És ha szólni mersz róla a szüleimnek… – Nem fog – nyugtatott meg Liz. – Csak piszkál. És kivételesen egyetértek Bennel, nem érdekel, mennyire hangzik hülyén: „Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad.” Ben a levegőbe bokszolt. – Igen! – Fogd be! – szólt rá Houston félszívvel. Felnevettem, és egy percig már azt hittem, témát váltunk, és tovább lazítunk. Esetleg visszamegyünk vásárolni a piacra.

– Mi megőrizzük a titkaidat, Chelsea. Szóval mi is történt Jake-kel? – vonta fel a szemöldökét Liz. Ezt a kérdést nem akartam megválaszolni. Soha.

9. FEJEZET Kényszeredetten nevettem. – Nagyon részegnek kéne lennem hozzá, hogy elmeséljem ezt a sztorit. És mivel egy bizonyos illető – néztem Houstonra célzatosan – sose hagyná, hogy leigyam magam, nincs szerencséd. – Jól van – válaszolta Liz beletörődő pillantással. Ben szép csokoládébarna szeme Liz arcát kutatta. – És veled mi a helyzet? – kérdezte könnyedén. – Megosztod velünk a titkaidat? – A szerelmi életem pillanatnyilag nem túl izgalmas. A barátnőm Ausztráliában tanul, és mivel elsőéves korunk óta járunk, amúgy sem vagyunk olyan érdekesek. – Micsoda?! A barátnőd? Ben meglepetését látva Liz nevetésben tört ki. – Tényleg nem tudtad? Pedig igazán nem csinálok titkot belőle. Évek óta szervezek összejöveteleket a szexuális kisebbségek számára. Amy ellágyult arccal hallgatta Lizt. Közben szórakozottan dobolt a széken. – Várj csak, azt hiszem, ismerem őt! Sara a neve, és együtt jártunk Shakespeare-szemináriumra. Liz elmosolyodott; most először vettem észre, milyen irigylésre méltóan csinos. Lehet, hogy hagyományos értelemben véve nem szép, de Sara említésére felragyogott az arca.

– Csodálatos lány – mondta kissé zavartan. – De inkább nem is folytatom, mert akkor egy órát szövegelnék róla. Amy, most te jössz! – Hogy érted azt, hogy én jövök? Jól láttam, hogy Amy az időt próbálja húzni. Csak azért nem kötöttem bele, mert én se akartam, hogy túl sok szó essen a szerelmi életemről. Főleg azután, hogy Jake nevét már úgyis elárultam. Ez csúnya baklövés volt részemről. – Irodalom szakos létedre nehéz a felfogásod. Most a te szerelmi életed van soron. Hadd halljuk! Liz még annál is jobban szeretett kíváncsiskodni, mint képzeltem. Amy elvörösödött, és a táskája csatját babrálta. – Öö… nincs mit mondanom. Úgy sejtettem, ez szó szerint így van. Gyorsan közbeszóltam, hogy megkíméljem Amyt egy kínos jelenettől: – Szerintem most Texas van soron. Ha már úgyis mindent tud rólam, hadd halljunk valamit róla is. Houston csak vigyorgott. – Ide figyelj, Lolita… – Ha még egyszer így szólítasz, megetetlek azokkal a húsevő halakkal! – Rámutattam a mögöttünk álló hatalmas tartályra, amit sajnos már volt szerencsém közelebbről is megtekinteni. Mint kiderült, tele volt apró halakkal, amelyek leeszik az emberek lábáról a bőrkeményedéseket. Pfuj! – Nemrég szakított egy Carolyn nevű csajjal, mert nem volt kedve a távkapcsolathoz – közölte Ben Houston helyett. – Legalábbis nekem ezt mondta. Szerintem csak ürügyet keresett, hogy megszabaduljon tőle. Liz erre felkapta a fejét.

– Miért akart tőle megszabadulni? – Nem akartam, és nem is tettem. – Azért, mert a csaj kábé annyira izgalmas, mint egy tányér zabkása. – De mi a baj a zabkásával? Nekem ízlik – tiltakozott Amy. – Jó, de randiznál is vele? – Nem, de amúgy se szoktam szerelmi viszonyba keveredni a reggelimmel. – Nekem elhiheted, Carolyn totál semmilyen volt. Vártam, hogy Houston az exbarátnője védelmére keljen, de nem szólt egy szót sem. – Miért nem állsz ki mellette? – Bennek joga van a véleményéhez – vont vállat. – És már ne is haragudj, de a szerelmi életemet nem tárgyalom meg egy kislánnyal. Szóval kislány vagyok. Majd felrobbantam. Tény, hogy mind idősebbek nálam – ami nem csoda, elvégre egy harmadikos középiskolás mindenképp fiatalabb egy rakás másod- és harmadéves fősulisnál –, de attól még nem vagyok kislány. Legalábbis ebben az értelemben. Persze valószínűleg azért beszélt így, mert megígérte az apámnak, hogy megvéd. Ami azt illeti, kiválóan meg tudom védeni önmagamat. Még csak az hiányzik, hogy valami féleszű azt higgye, neki jobban menne. Arról nem is beszélve, hogy ha az apámat annyira érdekli a biztonságom, akkor miért nem tesz róla ő maga, ahelyett hogy egy nyavalyás tanársegédet sóz a nyakamba? Mégis mit tehetne Houston, ha tényleg bajba kerülök? Feljegyezné az esetet, hogy később részletes értékelést írhasson róla?

– Jól van, Houston – válaszoltam ingerülten, és átnyújtottam a masszőrnek egy ötdollárost, vagyis háromszor annyit, mint amennyibe a kezelés került. – Tartsd meg nyugodtan a titkaidat. Engem nem érdekel. A szállodában találkozunk. Gyors léptekkel elsiettem, a srácnak a zsúfolt utcákon keresztül esélye sem volt követni: mindenütt nyüzsögtek az árusok, akik vásárlásra próbálták bírni a turistákat; az úton rozoga motorokból és a hozzájuk erősített nyitott kocsiból álló járművek kanyarogtak, új utasokra vadászva. Elővettem némi pénzt, és a magasba tartottam, hogy minél gyorsabban kapjak fuvart. Egy húszdollárossal könnyedén felhívtam magamra a figyelmet. Bár lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet, mert rögtön négy sofőr is felém sietett, amitől valóságos forgalmi dugó keletkezett. Mindenesetre gyorsan visszaraktam a tárcámat a hatalmas sporttáskába, felugrottam a legközelebbi járműre, megmondtam a sofőrnek a szálloda nevét, aztán erősen megkapaszkodtam. Hirtelen az egész alkotmány megremegett egy újabb utas súlyától. Kockás inge láttán most az egyszer megkönnyebbülést éreztem, bármilyen csúnyán nézett rám ő maga. Utáltam ugyan Houstont, de Kambodzsában rosszabb társaságot is kaphattam volna. – Meg akarsz halni, vagy egyszerűen csak ostoba vagy? – kiabált rám. – Hadd adjak egy tanácsot, királylány: ne hadonássz egy csomó készpénzzel, és ne szállj be egyedül egy rohadt tuktukba! – Egy micsodába? Houston beletúrt a hajába, amitől minden haja szála komikusan égnek állt. Ő persze nem tartotta volna

mulatságosnak, amúgy sem úgy nézett ki, mint aki mostanában nevetni fog. – Ebbe, itt! – mutatott a motorhoz erősített nyitott kocsira. – Ez egy tuk-tuk. Te jó ég! Érdekel téged bármi is azonkívül, hogy csábosán dobáld a hajad? Köszi. Felszegtem a fejem, és egyenesen Houston szemébe néztem. – Van rá esély, hogy elsajátítod az alapvető emberi udvariasságot, vagy adjam fel? A tuk-tuk nagy rándulással indult el, de miután a sofőr nekilendült, és felvette a ritmust, már egyenletes tempóban haladtunk. – Igazad van – mondta végül Houston. – Nagyon is igazad van, királylány. Mostanáig azon stresszeltem, hogyan óvhatnálak meg téged, de végül is nem ezért jöttem ide. Nem az én dolgom, hogy a kezedet fogjam. Mostantól azt csinálsz, amit akarsz. A csöndet egy darabig csak a tuk-tukok dudálása és a forgalommal küszködő sofőrök káromkodása törte meg, míg én Houston szavait emésztgettem magamban. – Nem kértelek rá, hogy fogd a kezem. Egyáltalán semmit nem kértem tőled. Ha úgy bánnál velem, mint a többiekkel, nem is lenne semmi probléma. – Chelsea, legtöbbünknél három teljes évvel fiatalabb vagy. Tetszik, nem tetszik, igenis gyerek vagy. Felnevettem, bár az arckifejezéséből láttam, hogy nem viccel. De képtelen voltam komoly képpel hallgatni. Mert már évek óta nem voltam gyerek. Jake ezt örökre elvette tőlem.

– Csak hidd ezt, ha így kényelmesebb! Mindketten tudjuk, hogy három nyomorult év egyáltalán nem számít. De ha elég sokat mondogatod, lehet, hogy tényleg elhiszed, kedves texasi ranger! A tuk-tuk megállt a szállodánál, és gyorsan átnyújtottam egy kis pénzt a sofőrnek, mielőtt Houston közbeléphetett volna. Általában nem bánom, ha egy férfi fizet helyettem, de nem szorulok rá. Mivel iskola után Mrs. P. táncstúdiójában tanítok, bőven van miből fedeznem a kávéfüggőségemet. Sőt a szüleim tudta nélkül még össze is gyűjtöttem egy kis pénzt arra az esetre, ha a veszekedésük annyira eldurvulna, hogy pánikszerűen távoznom kell otthonról. Nem nagy összeg – talán arra elég, hogy egy hetet kihúzzak egy olcsó oregoni motelben –, viszont spórolásban nagy vagyok. De ez a helyzet más volt. Houston előtt bizonyítani akartam. Rá se néztem, míg átsétáltunk a szálloda elegáns hallján – márványpadló, csillogóan új recepcióspult, drága bőrkanapék. Erről eszembe jutott az apám dolgozószobájában álló kanapé, és hirtelen rám tört a honvágy. Értelmetlennek tűnt, hogy pont egy ilyen apróság billent ki az egyensúlyomból, el is határoztam, hogy ezt nem írom meg Jane-nek. De mielőtt megkérdezhettem volna a portást, hogyan kell fizetni a netért, odajött hozzánk a szélesen vigyorgó Neal. – Chelsea! Houston! Hogy telt az este? – Öö… Jól, köszönjük. – Fél szemmel a portás felé nézegettem, hátha Neal békén hagy végre. – Azt hiszem, nemsokára a többiek is jönnek. – Nagyszerű!

Valaki rájöhetne már, hol kell kikapcsolni a pasas lelkesedésgenerátorát. Vagy legalább lejjebb kapcsolhatnánk egy fokkal. – Mik a terveid ma estére? – Nem tudom, hogy Houston csak udvariasságból kérdezte Nealt, vagy tényleg érdekelte, de ezzel mindenképpen megakadályozta, hogy gyorsan eltűnjek. – Hát arra készültem, hogy lezuhanyozom, de kiderült, hogy nincs víz a fürdőszobámban. – Neal úgy kuncogott, mint aki valami fergetegesen vicces anekdotát mesél. – Úgyhogy szóltam a recepción, kértem egy új szobát, és nem fogjátok kitalálni, mit találtam ott! Houston és én nem szóltunk semmit, csak vártuk, hogy befejezze. – Két Buddha-szobrot! Na jó, ez a társalgás kezd szörnyen unalmas lenni. – Hát ez érdekes, Neal. Örülök, hogy… megoldódott a fürdőszobakérdés. Jobb, ha most… De Neal még nem fejezte be: – Azért jöttem, hogy megköszönjem a szállodának az ajándékot. Hát nem hihetetlenül figyelmes tőlük? Hát… nem. – Igen, persze – bólogattam. – Jó, akkor én most… – Nektek is meg kéne néznetek a szobrokat! Ezzel a kambodzsai kultúra újabb szeletét ismerheted meg, Chelsea. Neal szinte ugrált izgalmában, muszáj volt vele mennünk. Bár úgy tűnt, Houston nem bánja. Mintha még érdekelték is volna a hülye szobrok, pedig aznap már több ezer olcsó fafaragványt láthatott: a sziemreapi piacon ilyenekkel próbáltak az ott kóválygó turisták szívére és pénztárcájára hatni. Neal szobrai nyilván ugyanebbe a kategóriába tartoznak. Ha nagyon

mázlista, akkor a két kövér fickó öt egész dollárnyi értéket képvisel. Nem valószínű, hogy a múzeumok versengenének az ilyesmiért. – Mi lenne, ha megmutatnád őket Houstonnak, én addig… Kétségbeesett menekülési kísérletem kudarcot vallott, mikor Houston könnyedén átkarolt, és közölte: – Menjünk, nézzük meg a szobrokat, Neal! Csodás. Kösz szépen, Houston! Lifttel fölmentünk a harmadikra, közben a professzor arról magyarázott, milyen nagyszerű élményben lesz részünk másnap, hiszen meglátogatunk egy igazi működő buddhista kolostort. Elég nehezemre esett lelkesedést tettetni, mikor eszembe jutott, hogy már megint Mr. Honda érthetetlen magyarázatát hallgathatom. Hipp, hipp, hurrá! Ennek ellenére kifejezetten meglepődtem, mikor Neal bevezetett minket a szobájába, és végre megláttam a szobrokat. Ezek nem olcsó piaci bóvlik voltak, hanem valódi műtárgyak, olyasmik, amikkel anya dekorálná az irodáját, hogy kifinomultnak tűnjön. Csak persze ő a neten rendelné meg a szobrokat, mert úgy a legegyszerűbb. Az is igaz, hogy hiába faragták ki őket ilyen művészien, a szobrok mégis egy mosolygó, kövér pasast ábrázoltak. Anya valószínűleg a házi edzőtermébe száműzné Buddhát, hogy mindig eszébe jusson róla, mit tesznek az emberrel a szénhidrátok. – Hű, Neal! Tényleg nagyon szépek. – Megérintettem az egyik szobor fejét, és végigsimítottam a simára csiszolt fát. – Nagyon szép ajándék.

A prof mosolygott, Houston pedig a másik szobrot vizsgálgatta. – Szerintem megtarthatnád az egyiket, Chelsea. – Öö… igazán nem szükséges – próbáltam kitérni az ajánlat alól. Neal mozdulata, amivel felém nyújtotta a szobrot, arra a jelenetre emlékeztetett az Oroszlánkirályból, mikor Simbá-nak először mutatják meg a birodalmát. – Ragaszkodom hozzá – mondta nagyvonalúan. – Azt mondják, szerencsét hoz. Vagy talán boldogságot. Valamelyiket a kettő közül. Remek. Houston igazán segíthetett volna, hogyan kell visszautasítani egy túlméretezett fafaragványt, de csak mosolygott. – Szörnyen… nehéz – hazudtam, bár most, hogy az a szerencsétlen szobor a kezemben volt, tudtam, hogy két-három kilónál nem nyom többet. – Biztos nem szeretnéd megtartani, Neal? – Nem, jobb lesz, ha nálad marad, csak… – mondta habozva – tartsd titokban a többiek előtt. Nem akarom, hogy féltékenykedjenek. Na persze. Mindenkinek az a leghőbb vágya, hogy egy ronda nagy szobrot cipeljen végig az országon. De Neal arckifejezése elárulta, tényleg fél, hogy megbánt valakit. Ami igazából aranyos tőle. A prof még mindig halálra idegesített, de legalább a szíve a helyén volt. Neal jó szándékának köszönhető, hogy egy két és fél kilós úti nehezék büszke tulajdonosa lettem. Kinyitottam a hatalmas sporttáskát, amit mindenhová magammal cipeltem, és

belegyömöszöltem a Buddhát. A fél feje és óriási hasának egy része kilógott, de mindent összevetve egész jól sikerült elrejteni. – Jó lesz így? – kérdeztem Nealt. – Elég diszkrét? – Tökéletes! Naná, hisz Neal világában minden csupa virág, pillangó és boldogan mosolygó szobor. Kezdtem megkedvelni a pasast, de ezt az eltúlzott vidámságot még mindig nehezen vette be a gyomrom. – Megyünk, megnézzük, visszaértek-e már a többiek – mondta Houston, és mindketten az ajtó felé oldalaztunk, aztán ki a folyosóra. – Viszlát holnap, Neal! – Aludjátok ki magatokat rendesen! Holnap kemény napunk lesz. Ezzel búcsút intett nekünk, és az ajtó halk kattanással becsukódott. „Hál' istennek! Végre pihenhetek egy kicsit.” Éppen erre gondoltam, mikor elment mellettünk egy csomó férfi: elegáns öltönyükben is látszott, hogy akkorák, mint egy-egy kétajtós szekrény. Siettem vissza a szobámba, hogy legyen időm egy forró fürdőre, mielőtt a többiek visszatérnek… azaz siettem volna, de egyszer csak láttam, hogy a férfiak egy mágneskártyával kinyitják Neal szobájának ajtaját. És ekkor elszabadult a pokol.

10. FEJEZET Hozzá vagyok szokva a veszekedéshez. Hívjuk, aminek akarjuk: civakodásnak, vitának, izgatott hangvételű beszélgetésnek; én nem ijedek meg tőle. Így amikor dühös kiabálást hallottam Neal szobájából, nem a félelemtől torpantam meg a folyosó közepén, hanem mert a veszekedés az otthonomra emlékeztetett. Csak éppen ezúttal nem nyomhattam el hangos zenével a csetepaté zaját, és a vitatkozók erős kambodzsai akcentussal beszéltek. – Ki maga? – Mit keres ebben a szobában? Magam előtt láttam Neal barátságos mosolyát, miközben azt mondta: – Ó, ez csak valami félreértés lehet a szálloda részéről. Tudja, volt egy kis gondom a vízvezetékkel… Ez valamiért nem nyugtatta meg a kambodzsai üzletembereket. A várakozással ellentétben nem felelték azt mosolyogva: „Legjobb lesz, ha ezt a kis félreértést tisztázzuk a hotelportással!” Távolról sem. Ehelyett szilánkokra zúzódó üveg eltéveszthetetlen hangja hallatszott, majd meglepett fájdalomkiáltás, és tisztán hallottam Neal ziháló könyörgését: „Várjanak! Meg tudom magyarázni!” És ekkor kezdtem el sikítani. Hangosan.

Mindig is megvolt az a képességem, hogy jól kieresszem a hangomat; nem véletlenül osztották rám a Smith Gimnáziumban a Rómeó és Júlia zenés előadásának női főszerepét. Vannak előnyei, ha a főszereplőnek nem kell mikrofont viselnie, hogy a nézőtér leghátsó soraiban is hallani lehessen. Micsoda csalódás, hogy megfosztottak ettől a lehetőségtől e miatt a hülye kambodzsai program miatt! De legalább most akkorát sikítok, hogy még a süket is meghallja! Különösen, hogy nemcsak szimplán visítok, mint a lányok a horrorfilmekben, hanem ugyanakkor rendőr után is ordítok – amíg egy hatalmas kéz hátulról be nem fogja a számat. Teljes erőből próbálom lerázni magamról az egyre erősödő szorítást; nem fogok tétlenül állni, amíg holmi eszelős kambodzsaiak a lelket is kiverik Nealből! Azt már nem! Egész idő alatt, míg vergődtem és kapálóztam, valaki hadarva beszélt a fülembe, de eltartott egy darabig, míg megismertem a hangját. A fickó, aki lefogott, Houston volt. – Fuss, Chelsea! – parancsolt rám. – Menj vissza a szobádba! Zárd be az ajtót, és kérj telefonon segítséget a portáról! Most! Csakhogy már elkésett az utasításokkal. Neal szobájának ajtaja kivágódott, és az egyik férfi kirontott, hogy elhallgattasson. Fölöslegesen veszkődött. Elég volt egy pillantás Nealre, aki félredobott, megtépázott plüssjátékként hevert a padlón, hogy a torkomra forrassza a szót. Nem beszélve arról, hogy Houston még mindig befogva tartotta a számat. Az a sok vér… Élőben még sose láttam ilyet. A tévében mindig olyan drámai hatást kelt, mikor a zsaruk egy brutális gyilkosság

ügyében nyomoznak, és az áldozatot vértócsák veszik körül. A kamera, mint elvárható, ráközelít a holttest tágra nyílt, mit sem látó szemére, és… megjelenik a stáblista. Csakhogy most nem erről volt szó. A vér ezúttal nem keményítőből és ételszínezékből… vagy ilyesmiből készült. Ez Neal vére volt. – Maga… Maga… – dadogtam az idegen felé fordulva. Nem bírtam befejezni a mondatot, annyira elviselhetetlen volt, amitől tartottam. Életemben először a szó szoros értelmében nem találtam szavakat, mert túl szörnyű lett volna kimondani: „Maga megölte őt!” Ennek még a lehetőségét sem voltam hajlandó elfogadni. Úgy tűnt, az idegen egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy mit kezdjen az előtte álló két fiatal tanúval, de akkor a három férfi közül a legnagyobb (az Óriás, ahogyan öntudatlanul is elneveztem) határozott mozdulattal az orrunkra csukta az ajtót. De az ajtó csapódása előtt még egy pillanatra láttam, amint a Főnök (akiről azért tételeztem fel irányító szerepet, mert az ő öltönye volt a legelegánsabb) precízen gyomorszájon rúgja Nealt. Tompán kiszűrődött hozzánk egyikük acsarkodása: „Azt képzelted, átverheted…”, de aztán Neal öklendezése elnyomott minden más zajt. Ezt célzásnak kellett volna vennem, hogy húzzak el onnét a fészkes fenébe. Sőt a legokosabb az lett volna, ha a veszély első jelére köddé válók. Ez valószínűleg arra utal, hogy a Smith Gimnázium tanári kara és tanulói annak idején helyesen ítélték meg az értelmi képességeimet, mert nem bírtam elszaladni. Földbe gyökerezett lábbal álltam, míg agyamnak az a kisebbik

része, amelyik kétségbeesetten próbált objektív maradni, azt súgta, hogy ha Neal öklendezik, akkor nem lehet halott… Legalábbis egyelőre. Most már csak arra volt szükség, hogy ne is váljon azzá, mielőtt a segítség megérkezik. – Felelj, tolvaj! Hol van? – A férfi, aki veszélyesen közel állt hozzánk, láthatóan döntésre jutott, és elindult felénk. Úgy tűnt, Houston nem igazán díjazza, hogy ott ácsorgok, mert megragadta a kezemet, és elkezdett húzni a folyosón a lift irányába, egy maroknyi kíváncsi vendég szeme láttára, akik a fejüket az ajtón kidugva bámészkodtak. – Hívják a rendőrséget! 314-es szoba! Most rögtön! Agyamnak az előbb említett kisebbik, logikus része, amely valami csoda folytán megőrizte higgadtságát, most azt súgta, hogy én is éppen ezt akartam kiabálni, mielőtt Houston befogta volna a számat. És hogy egy olyan sráchoz képest, aki bevallottan ellenzi a kézen fogva járkálást, a keze meglepő erővel markolja az enyémet. Végül úgy döntöttem, ezekkel a megjegyzésekkel várok addig, amíg majd nem üldöz minket egy százötven kilós elmebeteg. A legtöbb ember valahogy fogékonyabb a visszajelzésekre olyankor, amikor nincs halálos veszélyben. Tehát befogtam a számat, és rohantam tovább. A táskám futás közben minden lépésnél az oldalamnak vágódott, feltehetőleg kék-zöld foltokkal tarkítva a testemet, míg Houston és én leszáguldottunk három lépcsősoron. Nem volt alkalmam megigazítani, mert Houston nem csökkentette a tempót még akkor sem, amikor berobbantunk az előtérbe. Lélegzetvétele minden lépéssel szaggatottabbá vált, míg a végén már úgy sípolt, mint egy éles hangú teáskanna, mikor felforrt a víz.

A lábam még bírta az iramot, melyet Houston diktált, csak az agyamnak esett nehezére felfogni a helyzetet. Tudtam, hogy nem állhatunk meg, tudtam, hogy most az első dolgunk minél távolabb kerülni a gazfickóktól, akik éppen a lelket is kiverik a tanárunkból… Csak azt nem értettem, miért történik mindez. Ennek az egésznek se füle, se farka. Neal mindössze annyit tett, hogy panaszkodott a zuhanyzóval kapcsolatban. Még ha teszünk is némi engedményt a kulturális különbségeknek, ezek az emberek kissé erősen reagáltak, ha azt vesszük, hogy egy meghibásodott fürdőszobai tartozékról van szó. Ezenkívül… miért éppen nekem kell az életemért futnom, és miért azzal az egyetlen fickóval egész Kambodzsában, aki látni sem bír, és mindezt azért, mert valaki félreértett valamit a nyavalyás vízvezetékkel kapcsolatban! Ha tényleg ilyen értelmetlenül kell meghalnom, szent elhatározásom, hogy életük végéig kísérteni fogom a szüleimét, amiért elküldtek engem erre az ostoba utazásra! Houston megállás nélkül húzott magával az előtéren keresztül, és míg a kijárat felé sprinteltünk, odakiáltott az agyondolgoztatott recepciósnak, hogy hívja a rendőrséget. Reméltem, hogy a nő megrettent arckifejezése azt jelenti, átérzi a helyzet veszélyességét. Persze a félelmét vehettem volna rossz jelnek is, de őszintén szólva nem volt szükségem még valamire, amitől parázhatok, miközben a hátunk mögött dübörgő fickónak eszében sem volt felhagyni az üldözésünkkel. Ehelyett úgy döntött, hogy a velünk való leszámolás sokkal jobban fog menni halálos fegyver alkalmazásával. Ez elég nyilvánvalóvá vált abban a pillanatban, amikor a hallban ücsörgő turisták azt kezdték üvölteni: „Pisztoly van nála!”

Bár erre rájöhettem volna a forró légáramlatból is, amit a golyó okozott, mikor közvetlenül mellettem belevágódott egy bekeretezett festménybe a falon. Meg aztán az is gyanússá tette a fickót, hogy a haverjai az emeleten feltehetőleg még mindig a tanárom félholtra verésével szórakoztak. Minden jel arra mutatott, hogy embereink valószínűleg nem a Nobel-békedíj várományosai. Inkább úgy néztek ki, mint akiknek minden esélyük megvan arra, hogy beválogassák őket a „Kambodzsa legsötétebb gazfickói” című show-műsorba. Egy tuk-tuk épp a járda mellett várakozott, gazdája feltehetőleg a bárokat járó turistáktól remélt egy kis éjszakai forgalmat. Nem mintha érdekelt volna, miért van ott. Alighogy bekászálódtam, Houston máris lenyomott a padlóra. – Indítson! A sofőrnek nem kellett kétszer mondani. Talán, mert nem akarta, hogy egy nekünk szánt golyó kilyukassza a bőrét. Míg elkanyarodott a hoteltől, folyékonyan káromkodott angol és khmer nyelven. Én úgy ziháltam, mintha most csináltam volna végig Mrs. P. legnehezebb gyakorlatait – hússzor egymás után. Houston már nemcsak a karját fonta körém, egész testével hozzám préselődött. Igyekeztem leküzdeni a szervezetemben szétáradó adrenalin hatását. Lehunytam a szememet, és elképzeltem, hogy a saját ágyamban ébredek fel, Oregonban, jól betakargatva. Nem pedig egy őrületesen szexi főiskolás srác alatt, aki éppolyan rémültnek tűnik, mint én magam. – Chelsea! – szólított meg végül reszelős hangon, én pedig úgy helyezkedtem, hogy zöld szemébe nézhessek. Most először vettem észre benne a sötétszürke pöttyöket. És most nem nézett

hidegen, sem cinikusan. – Chelsea! – mondta újra. – Mi a fenébe keveredtél?

11. FEJEZET Szikrázó szemmel néztem Houstonra. – Csak nem képzeled, hogy én… De nyilvánvalóan azt képzelte. – Nekem semmi közöm az egészhez, köszi a gyanúsítást! – Akkor miért… – Úgy tűnt, Houston nehezen találja a szavakat. – Honnan tudjam?! – Az ordítás jólesett; részben levezette a bennem felhalmozódott feszültséget. Houston különben is megérdemelte. Az adott helyzetben elvárható lenne, hogy valami sokkal romantikusabbat mondjon, például: „Jól vagy? Maradj nyugton, királylány. Hadd nézzem, nem sérültél-e meg.” Szerintem ez volna a helyes reakció arra, hogy valaki egy hotelben találomra lövöldözni kezd, és két amerikai diákot használ céltáblának. Minden más fiú habozás nélkül ezt mondaná. Sokan megpróbálnák kihasználni vízszintes testhelyzetünket a tuk-tuk padlóján, és – úgymond – átcselezgetnék magukat az én térfelemre. Houston ugyan jobbról-balról az arcom mellett nyugtatja a két kezét, de még csak meg sem érint. Úgy tűnik, fontos neki, hogy ne nyugtalanítson a testi közelségével, noha éppen az előbb gyanúsított meg, hogy én okoztam a minket sújtó, eposzba illő szörnyűségek sorozatát.

Gyönyörű pillanat lehetett volna, ha a srác nem tette volna tönkre azzal, hogy nevetséges vádakkal támad rám. Beleöklöztem a vállába. Keményen. – Nem az én hibám, ami történt! – Nem azt állítom, hogy szándékosan tetted, de nézzünk szembe a tényekkel: te egy két lábon járó katasztrófa vagy. Mindketten tudjuk, hogy már a szüleid is ezért küldtek ide. És mivel a katasztrófák nem a derült égből szoktak lesújtani, a magam részéről arra tippelek, hogy neked valami közöd van a történtekhez. – Houston teljes súlyával a tuk-tuk padlójához szorított, és semmi jelét nem adta annak, hogy el akarna engedni. – Te nem vagy épeszű! Kezeltetned kéne magad! – Megpróbáltam újból megütni, de nem bírtam a karomat kiszabadítani a teste alól. – És miféle zseniális tervet agyaltam ki szerinted? Felütöttem a Sárga Oldalakat, és felbéreltem néhány kambodzsai verőembert, hogy hülyére verjék Nealt, majd ránk lőjenek, és mindezt… miért is? – Egy repülőjegyért az USA-ba? Megvetően felhorkantam. – Ha ennyire haza akarnék jutni, kismillió módon megtehettem volna, anélkül, hogy Nealnek ártanék! Houston legördült rólam, ami jelentősen megkönnyítette számomra a lélegzést. – Vagyis neked semmi közöd ehhez az egészhez? – Éppen erről beszélek, zsenikém! Egymásra meredtünk, és már-már úgy nézett ki a helyzet, mintha még mindig az egy órával ezelőtt tett gunyoros megjegyzésein veszekednénk – amikor Houston váratlanul lefegyverzett azzal, hogy az ujjaival beletúrt a hajába, és azt motyogta:

– Örülök, hogy nem lett bajod, Chelsea. Foglalkozzunk azzal, hogy ez így is maradjon. Bólintottam, de ezzel számomra nem volt vége a beszélgetésnek. Egyenesen átható tekintetű zöld szemébe néztem, és feltettem azt az egyetlen kérdést, ami igazán számított: – Mit gondolsz, Neallel minden rendben lesz? Alig hagyták el a szavak a számat, tudtam, hogy hülyeséget mondtam. Neal valószínűleg azóta is a három kambodzsai keze között volt, akik minden különösebb erkölcsi aggály nélkül rugdosták a gyomrát. Hát persze hogy nem volt vele minden rendben. Távolról sem. Nem vitt rá a lélek, hogy kertelés nélkül megkérdezzem Houstont, vajon megölték-e Nealt. – Először is próbáljuk megtalálni a többieket – tért ki a válasz elől, majd felült, hogy utasításokat ordíthasson a riksa vezetőjének. Én nem mozdultam a padlóról. Még csak az ülésre sem próbáltam felhúzódzkodni. Inkább lehunytam a szemem, és éreztem a motor vibrálását a testem alatt. Ettől elvileg meg kellett volna nyugodnom, de szinte lélegzetet sem mertem venni, amíg a taxink meg nem állt ugyanannál a szabadtéri masszázsszalonnál, ahonnan egy órával azelőtt elviharzottam (bár nekem úgy tűnt, mintha évekkel korábban történt volna). Ott volt Liz és Amy is, épp pedikűröztettek. Ben mellettük ücsörgött, két ismeretlen lánnyal flörtölt, és azon fáradozott, hogy eltüntesse az aznap esti, talán már harmadik vagy negyedik pohár italát. Ben szúrta ki először, hogy ott vagyunk, és ránk vigyorgott. – Á, szóval már szent a béke? Nem igazán.

Az arcom elárulhatta, hogy a dolgok egyáltalán nincsenek rendben, mert Liz rám meredt. – Mi történt? – Nealről van szó – mondtam tompán. – Ő… bajban van. Amy hatalmas, Disney-figura-szerű szeme tágra nyílt. – Miféle bajról beszélsz? – Arról a fajtáról, amelyiknek fegyverekhez van köze. Sok fegyverhez. Ben nevetni kezdett. – Ez jó poén volt, Chelsea! Már majdnem bedőltem neki! Nem vagy rossz színésznő. Gondoltál már arra, hogy ezt a szakmát válaszd? Vagy kipróbálhatnád a modellkedést… – Chelsea nem viccel. – Houston halkan és nyugodtan beszélt, de éreztem, hogy szinte egész teste vibrál a feszültségtől, akárcsak az enyém. – Éppen Neal szobájából jöttünk kifelé, mikor azok a fickók felbukkantak. – A Főnök, az Óriás és a Tartalék – vágtam közbe. Ám hamar elhallgattam, mert Houston tekintetéből kiéreztem, hogy hozzászólásomat nem tartja valami építőnek. – Aztán nekiestek Nealnek, amiért a szobájukban találták, és az egyikük úgy istenigazából bedühödött… – Az a Főnök volt. Houston megdörzsölte a homlokát – gondolom, így próbált ellenállni a kísértésnek, hogy kiszorítsa belőlem a lelket. – Rendben, szóval a Főnök megtámadta Nealt, Chelsea elkezdett sikoltozni, és… – És? – kérdezte Liz szigorúan. – Elszaladtunk. Erről van szó. Ettől érzem úgy magam, mint a leghitványabb ember a föld kerekén. A tanáromat, az egyetlen embert, akinek

elég fontos vagyok ahhoz, hogy az érzéseimről akarjon beszélgetni velem, a szemem láttára összeverik, tőlem pedig nem telik több, mint hogy visítva elrohanjak. Ó, igen, iszonyú bátor vagyok. Mackenzie Wellesley olyan ember, aki a helyemben találna módot, hogy segítsen Nealnek. Ő előkapná a mobilját, és lefényképezné azokat a bűnözőket a rendőrség számára. Vagy egyszerűen előadna nekik Kambodzsa történelméről, míg bele nem pusztulnának az unalomba. De akár így, akár úgy, ő nem lépne le a legközelebbi kijáraton egy hatalmas, dögnehéz fa Buddha-szoborral a táskájában. Mackenzie nem vonszolná ezt az extra súlyt magával. De hát hol vagyok én olyan okos, mint az a stréber Mackenzie Wellesley? – Elszaladtatok? – kérdezte Liz. – Ja. – Houston a farmernadrágja zsebébe mélyesztette a kezét, mintha így próbálná visszanyerni megszokott önuralmát. – Az egyik fickó üldözőbe vett… – Az a Tartalék volt. Tényleg le kéne szoknom arról, hogy közbedumáljak. – A Tartalék ránk lőtt, és… Mit tehettem volna? – Úgy tűnt, mintha undorodna önmagától. – Chelsea ideális céltábla lett volna, és én nem… – Hé! Ne merészeld rám kenni! Houston megrázta a fejét. – Eszem ágában sincs. Te már megmondtad, hogy semmi közöd az egészhez. Szóval… ennyit akartam mondani. Liz, Amy és Ben várakozóan néztek rám. Mintha most, hogy ezt tisztáztuk, az én dolgom lenne pattogó hangon utasításokat osztogatni a többieknek. A levegő

megsűrűsödött, idegesség érződött benne, fokozott feszültség, amely mintha kizárólag körém összpontosult volna. Ez mindannyiunkra bénítóan hatott. A gimiben elfoglalt központi helyzetem sok mindenre felkészített, de erre nem. – Szóval… – kérdezte Amy remegő hangon, mikor végre leküzdötte a tehetetlen némaságot. – Ömmm… Mit… mit kéne tennünk most? Ben Amy válla köré fonta a karját, láthatólag azon erőlködve, hogy ne essen pánikba. – Én arra szavazok, hogy mi hárman menjünk vissza a szállodába. Folytathatnánk egy kis amatőr nyomozást, Houston és Chelsea pedig elbújhat itt. Az az érzésem, nem ártana nekik még egy kis masszázs, amíg mi odaát meggyőződünk arról, hogy tiszta a levegő. Hát persze. Mert amint előkerül a masszázsolaj, én tüstént elfelejtem, hogy percekkel ezelőtt valaki száguldó acéldarabokkal próbálta kilyuggatni a testemet. Az viszont tény, hogy a hotelbe nem bírnék visszamenni. Ha még egyszer látnom kéne azt a hallt, golyó ütötte lyukakkal a falban vagy a nélkül, tutira kidobnám a taccsot. Már attól öklendezem, ha rágondolok. De az ellen nincs semmi kifogásom, hogy Ben képviselje köztünk a józan észt, ha már az én idegeim csendben összeomlottak. – Oké – motyogtam, leroskadva arra a székre, amelyről Amy az előbb állt fel. – Ez nagyszerű, mert én nem megyek oda vissza. Soha többé! – Hisztérikus nevetőgörccsel küszködve tettem hozzá: – Valaki elhozná nekem a bőröndömet? Mert a kis sporttatyómmal nem húzom ki sokáig. Feltartottam a táskámat, hogy megmutassam a többieknek, mennyire nem vagyok felszerelkezve a menekültéletre, de ezzel

csak azt értem el, hogy a belőle kilógó Buddha ránk bámult azzal az ostoba, fából faragott mosolyával. – Pontosan miért vonszolsz magaddal egy szobrot mindenhová? – érdeklődött Liz nyomatékosan. – Könyörgök, mondd, hogy nem a szálloda előcsarnokából loptad el menekülés közben! – Dehogynem, pontosan így volt! – Talán a félelem által kiváltott adrenalin tette, hogy szinte megörültem ennek a kis közjátéknak. Az agyam nem volt hajlandó valóságként elfogadni a legutóbbi húsz percben történt borzalmakat. Nem bírtam ki, hogy ne vágjak gunyoros arcot. – Megkértem a Tartalékot, hogy csak addig a kis ideig ne lövöldözzön ránk, míg felkapok egy Buddha-szobrot! A pocakos férfiaktól mindig ellágyulok. Azt hiszem, nem volt szép tőlem, hogy leszóltam a Buddhát, aki végül is az adott helyzetben az egyetlen spirituális útmutatóm szerepét töltötte be, ha az én esetemben lehet ilyesmiről beszélni. És végül is egy golyó sem talált el, tehát a Buddha ígéretéhez híven szerencsét hozott rám. Leszámítva, hogy nem azt nevezzük „jó szerencsének”, mikor az ember az életéért menekül a bűnözők elől, akik összeverték a tanárát. Houston ajka akaratlanul mosolyra húzódott, amiről az jutott eszembe, hogy mennyire valószerűtlenül vonzó tud lenni, ha egy kicsit igyekszik. Nem kéne mást tennie, mint egy picit felengedni, előadni a szívtiprót, és legalább olyan meggyőző lenne, mint Ben… Vagy én. Ezt a megfigyelésemet szívesen tudnám be a sokk utóhatásának. Mi mással magyarázhatnám, hogy ilyen gondolataim támadnak Houstonról? Ha sokkos állapotban

vagyok, az talán részben indokolná a képemre kiülő bugyuta mosolyt is… Még egy hisztérikus nevetőgörcs, és az elmeosztályon fogom találni magam. – Legközelebb menj táska nélkül, királylány! Úgy látszik, nemcsak én adok bizarr reakciókat a traumára. – Érdekes, én meg inkább azt szeretném, ha nem lenne legközelebb, Texas! Már-már kezdtem azt hinni, mi ketten jól érezhetjük magunkat együtt, frusztrált hajtincsigazgatás és szájhúzogatás nélkül, holott az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Ezt Ben is észrevette, és habozás nélkül szóvá tette: – Most komolyan? Nem találtatok jobb időpontot a jópofizásra? – Ne féltékenykedj, Ben – mondta neki Liz, miközben Amyt terelgette a legközelebbi elérhető tuk-tuk felé. – Keresünk neked valakit. De csak ha már megtaláltuk Nealt! A srác homlokán még jobban elmélyültek a bosszús ráncok, miközben nagy léptekkel haladt a tuk-tukokkal teli, nyüzsgő utcán. – Emlékeztetni foglak erre az ígéretre! Bent még a legnagyobb krízishelyzetben is nehéz komolyan venni. Úgy viselkedik, mint egy kisfiú, akinek megígérték, hogy kap egy doboz jégkrémet, ha megeszi az összes brokkolit a tányérjáról. Houston talán azt hiszi, sokat számít az a három év, amennyivel fiatalabb vagyok nála, de nekem, őszintén szólva, nem tűnik igazán érettnek az a mód, ahogyan a többiek Neal kiszabadításához hozzáállnak. Azt hiszem, Amy retteg attól, hogy fel kell derítenie a hotelt, Ben még a taxi leintése közben is

az idegen csajokat bámulja, Liz pedig… ő pedig úgy néz ki, mint aki tökéletesen uralja a helyzetet. De ennek egy része biztosan csak színészkedés… Az igazat megvallva, életemben először azt kívánom, bárcsak valaki másra bízhatnám az előadás főszerepét. A csapatunknak szüksége van valakire, aki összetartja, mert ennek a zűrzavarnak a rendbe hozásához én már kevés vagyok. És erre Mackenzie Wellesley segítsége nélkül jöttem rá.

12. FEJEZET – Van egy jó és egy rossz hírünk. Ezek voltak Ben első szavai, mikor ők hárman végre visszajöttek a masszázsszalonba, ahol Houston és én egyre türelmetlenebbül vártunk rájuk. – Csak mondd el, mi tudsz – válaszolta Houston a fogán keresztül szűrve a szavakat. Féltem, hogy én még ennyit se lennék képes kinyögni. Az agyamban újra és újra felvillant a kép, ahogy Neal arccal lefelé fekszik a hotelszoba padlóján. És ezt követte a többi kép. Villanás. A Főnök Neallel üvöltözik. Villanás. A Főnök egy profi focista mozdulatával rúgásra emeli a lábát. Villanás. A Főnök lába eltalálja Neal gyomrát. Villanás. – Neal nem halt meg – nyugtatott meg Ben. Csaknem összerogytam a megkönnyebbüléstől. – Beszéltünk egy nővel a szálloda halljában, ő látta elmenni, és akkor jól volt. – Elment? – kérdezte Houston csodálkozva. – A gengszterek egyszerűen elengedték? – Csak az egyiküknek sikerült eltűnnie, mielőtt kiért a rendőrség. A jelek szerint az… öö… drogdílerek kerülik a feltűnést, még akkor is, ha valaki elszúrja az üzletüket.

Ben szünetet tartott, amíg Houstonnal megemésztettük az új információt. Drogdílerek? Ez jó magyarázat lenne a történtekre, na de hogy jön a képbe Neal? Kizárt dolog, hogy ő bármi ilyesmibe belekeveredett volna. – Rosszul adod elő, Ben! – mondta Liz haragosan. – Elmondom, mit hallottunk. A rendőrök arra értek oda, hogy két nagydarab fickó bokszzsáknak használja Nealt; és mindhármukat bevitték drogkereskedelem vádjával. – Nealt letartóztatták? – Nem akartam elhinni. – Az nem lehet. Amy sírva fakadt. Nem állt neki jól a sírás, az arcán csorogtak a könnyek, és az orra is folyt. Engem mégis egy szokatlanul bánatos anime-karakterre emlékeztetett. – Ugyan – nyugtatgattam –, nem lesz semmi baj, Amy! Kihozzuk onnét. – Tényleg? És azt mégis hogy csináljuk, Chelsea? Kokaint találtak a szobájában, és elhurcolták a börtönbe, hogy megöljék! – A vége úgy hangzott, mintha félig kiáltana, félig meg zokogna. – Meg fogják ölni! Hát… meggondolva, hogy a Tartalék minden bizonnyal éppen további tartalékokat mozgósít; ha még sokáig hisztizik itt, a végén minket is megölnek! De úgy éreztem, Amynek ez már sok lenne, hiába igaz. Kihúztam a bőröndömet a szállodából elhozott csomagok közül, és magabiztos mosolyt erőltettem magámra. – Szerintem indulhatnánk – javasoltam, bár tudtam, hogy a tömeg és az árusok miatt csak lassan haladhatunk. – Neal már biztonságban van, Amy. Csak el kell magyaráznunk a hatóságoknak, hogy tévedés történt, és ki kell hoznunk onnét. Minden rendben lesz.

Amy vörösre sírt szeme szánakozóan mért végig. – Semmit nem értesz, Chelsea. Ez itt Kambodzsa. A kormányt a drogbárók mozgatják a háttérből. Pont úgy, ahogy Amerikában meg a pénz irányítja a politikát. Ha ezek a bűnözők úgy akarják, Nealt simán megkéselik a börtönben. És még ha nincs is az egész kormány a drogkartell kezében, Nealt akkor is halálra ítélik, hogy bizonyítsák, Kambodzsa felveszi a harcot a drogkereskedelemmel. Nem tudtam megszólalni. – Neal halott ember. Elkapták egy droggal teli szobában… vége a játéknak. – Igaza van – mondta Liz. – Nem szívesen ismerem be, de igaza van. Hitetlenkedve meredtem rájuk. – Szóval szerintetek mondjunk le róla azzal, hogy „igazán nem a mi hibánk”, és kész? Houston elkeseredett mozdulattal túrt bele a hajába. – Mégis mit tehetnénk, Chelsea? Sétáljunk be a legközelebbi rendőrőrsre, és közöljük, hogy Neal ártatlan? Remek ötlet. – Valamit csinálnunk kell – erősködtem. Fél kezemben a sporttáskámat, a másikban a bőröndömet szorongattam. – És még ti neveztek engem felszínesnek? A legfurcsább az volt, hogy tudtam, most meglóghatnék. Keresve se találhattam volna jobb kifogást arra, hogy elmeneküljek az országból. A kísérő tanár börtönbe került, ilyen körülmények között még a szüleim is megértenék, hogy az első géppel indulok haza. Talán nem örülnének, de ezt semmiképp se írhatnák az én számlámra.

De a szüleim nem kérnek a társaságomból. Neal volt az egyetlen ember, akit érdekeltem. Tény, hogy a túláradó lelkesedése, az egész „mi ott olyanok vagyunk, mint egy nagy család” szöveg halálra idegesít: e percben biztos a börtönőrökkel próbál csevegni, vagy megkísérli a pozitív gondolatok erejével kihúzni magát a bajból. Fogalma sincs a való életről… Ugyanakkor ő a legrendesebb ember, akit csak ismerek. Bármelyik másik professzor visszarettent volna attól, hogy egy dacoskodó gimnazistát cipeljen magával a világ másik végébe, de lefogadnám, hogy Neal azonnal vállalta. Ezt is úgy csinálta, mint minden mást: elképesztő, milyen kitörő lelkesedéssel üdvözölt a reptéren. Nem volt hajlandó rosszat gondolni rólam, bármilyen szörnyen viselkedtem az egész úton, nem is beszélve a reptéri ivászatról. Sőt attól kezdve mintha még jobban odafigyelt volna rám. És a módszer működött, mert nem bírtam csak úgy otthagyni. Pedig igazából minden vágyam az volt, hogy eltűnjek. – Ez nem ilyen egyszerű – tiltakozott Liz. – Dehogynem! Pontosan ilyen egyszerű. Vagy segítünk neki, vagy hagyjuk meghalni. Nincs harmadik lehetőség. Úgyhogy találjuk ki, hogyan menthetnénk meg. Egy vagyont fizettek a jól hangzó egyetemi diplomátokért, kell hogy legyen ötletetek. Ben bólintott. – Értesítsük az egyetemet. Szóljunk nekik, hogy hívják fel a nagykövetséget Neal ügyében, nekünk meg fizessék ki a repjegyet hazafelé. – Ez még nem garantálja, hogy Nealt kiengedik, de azt hiszem, ez a legtöbb, amit tehetünk – értett egyet Houston. – Nem elég jó. Gondoltatok már a vesztegetésre?

Houston, Ben és Amy szemmel láthatólag azt hitték, elment az eszem. – Miért, ez működni szokott, nem? Legalábbis általában. Liz a fejét rázta. – A drogkartellnek sokkal több a pénze, mint nekünk. – Na jó, útban a követségre majd kitalálunk valamit. Itt egy tuk-tuk. Menjünk, és… – Üssük bele az orrunkat valamibe, amihez semmi közünk – szakított félbe Houston. – Azt akarom, hogy mindannyian élve jussunk ki ebből a rohadt országból, Houston! És többé nem fogok elfutni, csak azért, mert te félsz. Ha megint el akarsz menekülni, hát tessék. Összeszorította a fogát. – Én nem menekülök el. Édesen rámosolyogtam. – Akkor nem lehet kifogásod a tervem ellen. – Öö… nekem van kifogásom. – Amy úgy emelte fel a kezét, mint az iskolában. – Honnét tudod, hogy azok a fickók nem követnek minket? Ben vállat vont. – Annyi történt, hogy félbeszakítottunk egy drogüzletet. Miért üldöznének minket? Amy elfintorodott. – Ennek semmi értelme. A gengszterek belépnek a szállodai szobába, és kiakadnak, hogy valami idegen fickó tönkreteszi az üzletüket. Eddig érthető. Még azt is értem, miért verték össze. De ez nem magyarázza, miért üldözte az egyikük Houstont és Chelsea-t, és miért lőtt rájuk. – Ó, pedig nem is olyan nehéz elképzelni, miért akarná valaki Chelsea-t lelőni – mormogta Houston maga elé.

Csúnyán néztem rá. – Nagyon kedves! De őt már újra az eredeti kérdés foglalkoztatta. – Amynek igaza van. A fickó, aki összerugdosta Nealt… – A Főnök. – …valami olyasmit mondott, hogy átverték. Mi van akkor, ha valaki ott járt, míg Neallel mi a hallban voltunk, és valahogy beleköpött a levesébe? Amy annyira összeráncolta a homlokát, hogy egy idegbeteg sündisznóra hasonlított. – Erre elég kicsi az esély, de valaminek csak kellett történnie. – Fontos bejelentenivalóm van, jól figyeljetek: nekem semmi közöm az egészhez. Semmi. Nada. A világon semmi. – Senki se vádol téged, királylány. Ez volt az első alkalom, hogy Houston nem gúnyosan használta az apámtól hallott becenevet. Talán annyira lekötötte az az apróság, hogy drogdílerek üldöznek minket Kambodzsában, hogy nem volt ideje azzal foglalkozni, mennyire megvet engem. – Most ezt mondod, de ha bűnbakra van szükség, rögtön mindenki engem néz! – Csak azért, mert csinos vagy. – Liz játékosan oldalba bökött, hogy oldja a feszültséget. – Le se bírjuk rólad venni a szemünket. Felhorkantam. – Ezt inkább a barátnődnek mondd! Ellágyult a tekintete, és álmodozó hangon megjegyezte: – Bárcsak ő is itt lehetne most! Egy pillanatig szinte azt éreztem, újra minden rendben van: egyszerű főiskolások vagyunk (na jó, kivéve engem), és a

szerelmi életünkről beszélgetünk egy kambodzsai piactéren, mintha az elmúlt néhány óra meg se történt volna. De megtörtént; bizonyítéknak ott volt egy bebörtönzött tanár és a golyó ütötte lyukak a szálloda falán. – Ha Sara itt lenne velünk, ennek a rémálomnak a közepén, az csak még rosszabb lenne – mutatott rá Amy. – Dehogy, Sara feltalálná magát. Mostanra biztos nagyszabású kampányt szervezett volna Neal kiszabadítására, írna az összes emberi jogi szervezetnek, amiket támogat. És ha az nem lenne elég, valószínűleg egyenesen a drogbárókhoz menne. – Liz elvigyorodott. – Na mindegy! Visszavonom. Jobb, hogy Ausztráliában van. – Tulajdonképpen adtál néhány jó ötletet. Mi lenne, ha… Houston nem hagyta, hogy Amy befejezze: – Először a legsürgetőbb problémáinkat oldjuk meg. Például hol aludjunk anélkül, hogy felfigyelne ránk valami fegyveres pasas? Ebben igaza volt. Még nem volt hideg, de érezhetően lehűlt a levegő, és nem sok kedvem volt az utcán aludni. Pláne, mert nem akartam arra ébredni, hogy mindenünket ellopták. Igaz, hogy a helyiek eddig kedvesen bántak velünk, de csak azért, mert turistaként hajlandóak vagyunk Buddha-szobrokat, vodkáspoharakat és giccses pólókat venni tőlük. Attól még az országban uralkodó szegénység sokkoló… és veszélyes lehet. Liz bólintott, és odaterelt minket két várakozó tuk-tuk-hoz; ő maga mellém préselődött be, miután utasította a sofőröket, hogy vigyenek a legolcsóbb szálláshelyre – mint kiderült, ez a Happy Wonder Hostel névre hallgatott. Itt főleg főiskolás korú pénztelen turisták és gigantikus pókok laktak. Valahogy elviselem, ha bizonyos ideig kétes higiéniájú alakokkal vagyok

összezárva, de az már sok a jóból, hogy undorító, szőrös kis lények rohangásszanak körülöttem, amelyeknek több lábuk van a kelleténél. Inkább egy újabb lövöldözős őrült, mint arra ébredni, hogy egy pók mászik a lábamon! Összerázkódtam az undortól, mert önkéntelenül eszembe jutott az utcai árus, aki pókokat árult – megsütve, fogyasztásra készen. Nem viccelek: anyám és apám egy olyan országba száműztek, ahol a sült pók csemegének számít. Ez persze elvileg semmiség Nealhez meg a drogtémához képest, de nem könnyű egy ilyen gusztustalanságra csak úgy legyinteni. Apa legalább annyit megtehetett volna, hogy figyelmeztet a kambodzsai konyhaművészet sajátságaira. Ha erről a pókügyről előre tudok, tettem volna róla, hogy Londonban ne engedjenek át a biztonsági ellenőrzésen. És akkor nem kéne attól rettegnem, hogy talán egy fegyveres pasas járja Kambodzsa utcáit, engem keresve. Vagy legalább nem tölteném a napot egy ócska szállóban, azon gondolkozva, hogy jutunk ki élve az országból. Hát igen, ezt jól megcsinálták a kedves szüleim.

13. FEJEZET Egy szobát vettünk ki ötünknek. Helyesbítek: Houston vett ki egy szobát ötünknek, és mikor jeleztem, hogy nem mindenkinek felel meg a személyes tér teljes hiánya, egyszerűen keresztülnézett rajtam. Illetve nem egészen így volt. Nem túl udvariasan közölte velem, hogy fogjam be azt a ronda nagy számat. Csak ezután nézett rajtam keresztül. Bunkó! Nem lett volna szabad hagynom. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy Neal távolléte nem jelenti azt, hogy mostantól ő a csoport vezetője. Senki nem ruházta rá át a hatalmat. Nem készült végrendelet, nem kérte fel Neal a halálos ágyán, hogy vegye át a szerepét. Mindannyiunk helyzete egyforma: elvesztettük örökké lelkes kísérő tanárunkat. Szerintem ez még nem jogosítja fel Houstont a parancsolgatásra. De egyszerűen túl fáradt voltam a tiltakozáshoz… és kivételesen nemcsak azért, mert nem bírom a hőséget. A kimerültség majdnem leterített, így még arra is alig maradt energiám, hogy kifejezzem a rosszallásomat. Némán követtem Lizt a lépcsőn, és összeharaptam a számat, valahányszor a sporttáskám fájdalmasan az oldalamnak ütődött. A többiek valószínűleg azt se vették volna észre, ha hangosan felszisszenek, igazából le merném fogadni, hogy mind egyre gondoltunk: „Még néhány lépés, és lerogyhatok.”

Összeszorítottam a fogam, és küzdöttem a vágy ellen, hogy arccal előre ledobjam magam a matracra, és jó ideig úgy is maradjak. Nealnek sürgős segítség kellett. Nem volt semmi tervünk. Nem tudtuk, kik azok a fickók, mit akarnak, és hogy keveredett bele a prof az egészbe. Még azt se tudhattuk, hogy a három elszánt gorillának nincsenek-e barátai, akik máris halálra keresik a sikítozós szőke csajt és a vele levő fiút. És nem hittem, hogy az alvás varázsütésre megválaszolja a kérdéseimet. Azt éreztem, hogy az agyam nem veszi a jelzéseimet, hiába kiabálok: „Halló! Hall engem valaki? Halló?!” A testem többi részétől pedig csak annyi telik, hogy: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető, kérjük, a sípszó után hagyjon üzenetet!” De még holtfáradt zombiként is aggasztott, hogy egy szobában kell aludnom a fiúkkal. Marhaság. Hogy lehetek ilyen gyerekes? Mintha attól félnék, hogy a puszta jelenlétükkel megfertőznek, vagy hirtelen rájuk tör az ellenállhatatlan vágy irántam. Pedig a legrosszabb, ami történhet, hogy meg kell hallgatnom Ben szánalmas csajozós dumáját. „Hé, bébi! Hallom, elfutsz a golyók elől. Biztos azért, mert még nem láttad az enyémeket.” Sóhaj. Mikor körülnéztem a szobában, és elképzeltem, hogy valamelyik fiú mellettem alszik… pánikba estem. Öt diák, két

franciaágy. Nem kellett hozzá sok ész, hogy tudjam, ez még kellemetlen lehet. – A padlón alszom! – ajánlottam. – Dobjatok nekem egy párnát, és feküdjünk le! Houston gyanakodva nézett rám. – Csak nem arra pályázol, hogy megsajnálunk, és megkapod az egyik ágyat, királylány? – Nem. Sőt, ha kapok egy párnát, a kádban is elalszom. Gondolom, ott nincsenek pókok. – Van elég hely mindenkinek az ágyakon – jegyezte meg Amy. – Bár valószínűleg osztoznod kéne Houstonnal és Lizzel. Ben felvonta a szemöldökét, és bennem felmerült, hogy a csapat jó kislánya talán így próbál kikezdeni vele. Semmi sem lehetetlen. Azt hiszem. Amy elpirult. – Nem úgy gondoltam, Ben. Chelsea és Liz kisebbek nálam, és mivel te nagyobb vagy Houstonnál, így meglenne az… egyensúly. – Aha. Ez nekem nem jön be. – Nem vártam tovább, inkább megragadtam egy párnát az egyik ágyról. – Probléma megoldva. Aki ki akar menni a mosdóba, az most tegye. – Azért csinálod ezt, mert leszbikus vagyok? – érdeklődött Liz összefont karral. – Párkapcsolatban élek, Chelsea. És akkor se lennél az esetem, ha nem járnék Sarával. Ha ettől féltél, akkor megnyugodhatsz. Megráztam a fejem, és titokban azt kívántam, bár ejtenénk a témát. – Senkivel sem alszom egy ágyban. Még az se tetszik, hogy egy szobában kell lennünk, de mivel ez a cowboy ragaszkodott hozzá, próbálok alkalmazkodni.

Nem szívesen beszéltem erről, mert tudtam, a szavaimból az jön le, hogy… valami nincs rendben velem. De ha nem teszem, Liz azt hitte volna, azért tartom magam távol tőle, mert homofób vagyok. Nem volt más választásom. Hacsak nem akartam tönkretenni a kezdődő barátságunkat. Magamat is megleptem azzal, hogy ezt túl nagy áldozatnak érzem. Houston olyan arckifejezéssel tanulmányozott, mintha egy szokatlanul nehéz vizsgafeladattal találta volna magát szembe. – Miért nem megy az osztozkodás, Chelsea? – Semmi közöd hozzá. – Jó, hogy elmagyaráztad. – Houston mély hangja fáradtan csengett; furcsán meghittnek éreztem a pillanatot. Nem emlékszem, hogy Logant valaha is hallottam volna így beszélni. Talán a főiskolás fiúknak eleve más a hangja. Na mindegy, jobb dolgom is akad, mint azon gondolkozni, miért húzódik önkéntelen mosolyra a szám Houston gunyoros megjegyzései hallatán. Például az, hogyan varázsolhatnám rengeteg törülköző felhasználásával elfogadható ággyá a rideg fürdőkádat. Ami engem illet, még ebben a kényelmetlen fehér gubában is szívesebben alszom, mint hogy valaki más testének préselődve kelljen feküdnöm. Szörnyű, hogy Jake még ennyi idő után is ilyen komoly hatással van a döntéseimre. Bárcsak örökre elfelejthetném a kapcsolatunkat; nem igazságos, hogy a rossz emlékek még Kambodzsába is elkísérnek. De semmit sem tehetek ellene. Hiába tudom az eszemmel, hogy Houstonban és Benben megbízhatok, mégis reflexszerűen menekülni akarok a helyzetből. Talán azért, mert igazából önmagomban nem bízom.

Annak idején néhány kedves szóért bármire hajlandó voltam, csak érezzem, hogy fontos vagyok. Mire észbe kaptam, már nem volt megállás. „Nagyon jól nyomod, kislány! Táncolj velem!” Ilyen egyszerűen kezdődött. Egy kicsit ráztam magam a táncparketten, szexin dobáltam a hajam, és már csak annyi dolgom maradt, hogy fogadjam a bókokat. Ha pedig valami mégse sült el jól, gyorsan ledöntöttem még egy adag piát, és elhitettem magammal, hogy mindig is erre vágytam. Magamra erőltettem a szerepet, amelyet vártak tőlem. Mire ráébredtem, hogy az egész nem tesz boldoggá, már teljesen hozzászoktam. Kénytelen voltam átvenni az irányítást, hogy többé ne kelljen mások szeretetét koldulnom. Azóta bárkire rá tudom kényszeríteni az akaratomat. Ami – bármit gondolnak erről egyesek – nem feltétlen rossz dolog. Ezt az apámmal is próbáltam megértetni, de nem fogadta el. Szerinte erkölcsileg kifogásolható döntés volt például rávenni Mackenzie-t, hogy ingyen korrepetáljon angolból. Na jó, tényleg fizethettem volna neki valamennyit. De ő is kihasznált engem. Igaz, hogy hasznot húztam az eszéből, de valahányszor Alex Thompson vagy a focista haverjai verekedni készültek, Mackenzie csak bedobta a nevemet, és a társasági rangom megvédte őt a lúzer kis barátaival együtt. Nélkülem nem sikerült volna. Adok-kapok helyzet volt, de végig én tartottam a kezemben az irányítást. És talán értékelte az apám, hogy manipulálni tudom a legokosabb lányt az iskolában? Nem, nem értékelte.

Anyámnak talán tetszett volna a dolog, de aztán megint azzal jött volna, hogy miért ilyen pocsékok a vizsgaeredményeim. Úgyhogy inkább hallgattam, és a lehető legkevesebbet meséltem neki az ügyeimről. Hiszen a tudás hatalom. Talán ezért nem voltam hajlandó hagyni, hogy akár Houston, akár bármelyik társa parancsolgasson nekem. Lehet, hogy nagyon ügyesen írnak hosszú, unalmas esszéket a mezőgazdasági alapú társadalmakról vagy miről, de ettől még nem feltétlen okosabbak nálam. Oké, elismerem, hogy elméleti tudásban jobbak. De attól még nem biztos, hogy mindenki számára helyes döntéseket hoznak. Példának okáért egyiküknek se jutott eszébe, milyen kínos lehet, ha mind egy szobában alszunk. Bár a fürdőszobába behallatszó horkolás alapján ez is csak engem zavart. Berántottam a zuhanyfüggönyt, és kotorászni kezdtem a sporttáskában, hátha találok valamit, amit hangszigetelőnek használhatnék. Keresgélő ujjaim megtalálták a pénztárcámat, a mobilomat és a Buddha sima hasát, de semmit, ami megfelelne a célnak. Kénytelen-kelletlen beletörődtem, és bemásztam a kádba, bár egyre jobban elfogott a klausztrofóbia – a fürdőszoba hirtelen túl sötétnek, túl hidegnek és… túl magányosnak tűnt. Felmerült bennem, hogy szándékosan beleverem a fejem a kád kemény falába, aztán vagy észhez térek tőle, vagy elájulok. Csak sajnos egy agyrázkódás nem segítene, hogy kihozzam Nealt a börtönből. Összegömbölyödtem a szűkös helyen, és önkéntelenül ugyanúgy reagáltam, mint mikor éjjelente a szüleim veszekedésére ébredtem. Megpróbáltam becsapni önmagam.

Minden rendben lesz, Chelsea. Minden rendben lesz. Négyszer egymás után mély levegőt vettem, és máris láttam hetedikes önmagamat az iskola folyosóján – minden kínzó részletességgel jelent meg előttem: az összekarcolt kőpadló, a mennyezeti fénycsövek, a levegőben érződő kétségbeesett igyekezet, hogy menőnek tűnjünk. És akkor megláttam őt, ahogy magában káromkodva kínlódott a szekrénye számzárjával, és úgy festett, tornacipős lábával mindjárt jól belerúg a szekrénybe. Logan! Az arcvonásai egyre tisztábban kirajzolódtak, ahogy közeledtem felé, végül olyan lett, mint mikor utoljára láttam, Mackenzie-vel a könyvtárban. Ragyogó szürke szem, felborzolt sötét haj, féloldalas mosoly. Álmomban Logannek fiatalabbnak kellett volna lennie, mégis olyan volt, mint a gimiben, és meleg mosolya ezúttal csak nekem szólt. Ebben a percben különváltam a testemtől, és kívülről néztem, ahogy a hetedikes Chelsea lábujjhegyre áll, megragadja Logant, és megcsókolja. Nem kezdtek ugyan énekelni a madarak, és szivárvány se jelent meg a szerelmesek fölött, nekem mégis varázslatos pillanatnak tűnt. Talán, mert mikor a valóságban először megcsókolt – a konyhájukban, míg a szülei munkában voltak tényleg azt hittem, hogy nekünk sikerülhet. Hogy mégis létezhet szerelem első látásra. Legalábbis én ezt éreztem. Megtaláltam a másik felemet. És hirtelen már nem lebegtem a csókolózó pár fölött, mint egy kukkoló hajlandóságú szellem, hanem én voltam a lány, és mélyen a szemébe nézve hallgattam Logant, aki azt mondta…

– Vedd már fel azt a rohadt telefont! Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Logan nem ezt akarta mondani. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, először semmit nem láttam. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hol is vagyok. Fürdőkád. Kambodzsa. Nyomorúság. Ha választhatok aközött, hogy az exemmel töltött szép napokkal álmodom, vagy amiatt kell aggódnom, hogy nagydarab fegyveres fickók üldöznek… akkor inkább az alvást választom. Valaki félrerántotta a zuhanyfüggönyt, és szembe találtam magam egy rendkívül ingerült főiskolással, aki teljesen elaludta a haját. – He? Igen, ilyen értelmesen fejezem ki magam kora reggel. Bár az is igaz, hogy nem sokszor ébredek arra a szép látványra, amit egy félmeztelen pasi nyújt. Na jó, a félmeztelen nem egészen igaz. Volt rajta egy „Ne feledd, hogy szuper vagy!” feliratú póló. Kockás bokszeralsót viselt, úgy látszik, egy igazi portlandi srácnak nem csak az inge kockás. – Kapcsold ki a telefonodat! Tényleg, a telefonom. Tegnap azt terveztem, hogy ma korán kelek, hogy lezuhanyozhassak, még mielőtt Neal elkiáltja magát: „Ébresztő, fiúk-lányok! Reggel van!” Akkor állítottam be az ébresztőórát, mikor még az egyetlen problémámat az a srác jelentette, aki most éppen előttem áll, és minél inkább igyekszik öt ujjal megfésülködni, annál kócosabb lesz.

Szürreális érzés volt, hogy ez az első reggel azóta, hogy… nem igazán tudom, hogy mondjam. Az Esemény óta? Nem elég drámai. A Probléma óta? Nem elég egyértelmű. Azóta, hogy otthagytuk Nealt, és elszaladtunk a felfegyverzett gengszterek elől? Ez pontos, de kicsit túl hosszú. De ma nem lesz se szentélynézés, se előadás, se kirándulás. Pedig a telefonom úgy üvölt, mintha a tegnap este nem is lett volna. – Kapcsold már ki azt a vacakot! Végre megmozdultam; kiszállás közben a táskámat is kirángattam a kádból, és keresgélni kezdtem a belsejében. Próbáltam túlnyúlni a Buddha hatalmas hasán, hogy elérjem a mobilt. Gyerünk, mindjárt megvan. De mikor végre sikerült kivennem, láttam, hogy az ujjaimat finom, fehér por borítja. Az első gondolatom az volt: „A fenébe! Biztos kiszóródott a púderem. Jó sokáig tart majd kimosni.” Ekkor lépett működésbe az agyamnak az a része, ami nem azzal volt elfoglalva, hogy milyen volt Logannel csókolózni. Nem a sminkem szóródott ki. – Öö… Houston! Van egy kis problémánk. Houston rám meredt. – Kezdem unni ezt a viccet. – Tényleg? Akkor mit szólsz ehhez: azt hiszem, megtaláltam a drogot.

14. FEJEZET Nem létezik rá jó módszer, hogy az ember bejelentse, véletlenül ellopott egy drogokkal teli Buddhát. De talán mégis kíméletesebben kellett volna közölnöm. Houston szeme szinte belém fúródott, míg megpróbálta eldönteni, komolyan beszélek-e. Válaszképpen megráztam a kezem; a por egy része a kádba szállt, és eltűnt a fehérzománc háttér előtt. – Megvan a drog. – A rohadt életbe! Én is pontosan ezt gondoltam. Megragadta a karomat, és kirángatott a fürdőszobából: ez akár szexi is lehetett volna a maga vad módján, de fájt. – Hé! – tiltakoztam. – Nem én vagyok a drogbáró! De Houston nem figyelt rám. Felkapcsolta a villanyt, és az enyémnél sokkal izmosabb karjával könnyedén lenyomott az ágy szélére. – Oltsd le a lámpát! – motyogta Liz. – Vagy hamarosan azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna. Hát ez megnyugtató. – Kelj fel! – parancsolta Houston. – Most! Valami fontos történt. – És néhány óra múlva meg is hallgatlak. – Ezzel még mélyebbre fúrta az arcát a párnába. – Addig tartsd meg a híreidet magadnak! – Chelsea kokaint lopott a drogkartelltől.

És még azt hittem, én beszéltem túl nyersen. – Nem direkt csináltam! És lehet, hogy nem is kokain! – Houston lesújtó pillantást vetett rám a naivitásom hallatán, mire én dacosan felszegtem az állam. – Lehet, hogy heroin. – Ja, hát akkor nincs is semmi baj! Mindenki tudja, hogy a drogbandákat csak az érdekli, ha a kokainjukat nyúlják le. Be kell ismernem, igaza volt. – Csak azt mondom, hogy még nem tudunk mindent. Annyi biztos, hogy a Buddhából fehér por hullik. – Honnét hullik fehér por? – Ben felült az ágyban, amitől lecsúszott a takarója, és megcsodálhattuk szépen kidolgozott izmait. Igaz, hogy megvan az a rossz szokása, hogy tíz háztömbnyi körzetben minden csajjal kikezd, de attól még elképesztően jó pasi. – A Chelsea táskájában levő szoborból – magyarázta Houston, miközben fel-alá járkált az apró szobában. – Annyira nyilvánvaló! Nem is értem, hogy nem jöttünk rá hamarabb. – Na persze – vágtam vissza gúnyos pofát vágva. – Miközben fegyveres pasasok üldöznek, az lesz az első gondolatom, hogy: „Jé, biztos a kövér manus kell nekik a táskámból!” Amy megrázta a fejét. – Ez sértő a hívőkre nézve, Chelsea. – Igazad van. Megpróbálok politikailag korrektül fogalmazni. Lehetne például testes úriember. Esetleg erős csontú, csak az nem magyarázza a pocakját. Amy még mindig a fejét ingatta, de elnyomott egy mosolyt. – Akkor is helytelen. – Perelj be! Vagy lőj le! Illetve ne fáradj, lesz, aki megtegye helyetted.

Houston egész idő alatt föl-alá járkált; talán ennek köszönheti, hogy ilyen jó formában van. Ha mindig járkálni kezd, valahányszor felzaklatja valami, akkor biztos kilométereket tesz meg naponta, amilyen ideges típus! – Most már minden világos. – Úgy tűnt, haragszik önmagára. – A szobrokért jöttek, de mikor csak egyet láttak, nekitámadtak Nealnek. Egész addig, míg Nagyszájú Kisasszony el nem kezdett sikoltozni, és meg nem látták, mi lóg ki abból az átkozott táskából. Szóval már megint én szúrtam el. Ha nem hozom el a szobrot, nem lennénk ilyen bajban valamennyien. Csak el kellett volna dobnom azt a nyavalyás táskát, és hagyni, hogy a drogdílerek visszaszerezzék az anyagot. Akkor nem lett volna okuk tovább ütni Nealt. Minden az én hibám. Senki se mondta ki, de tudtam, mit gondolnak. És azt is, hogy nyilván arra számítanak, én majd megint a szép szőke hajamat rázogatom, míg mások kihúznak a csávából. – Oké, gondolom, feltételezhetjük, hogy a fickók vissza akarják kapni a drogot. – Á, őket csak a kokain érdekli, ez meg itt talán heroin! Ez még Houstontól is túlságosan cinikus megjegyzés volt. Liz ököllel ráütött a matracra. – Befognátok végre? Aludni akarok! – Haver… – kezdte Ben a fejét csóválva, Amy pedig megköszörülte a torkát. – Lehet, hogy nincs is olyan nagy baj. – Azt mondod? – Houston végre hajlandó volt leülni. – Mégis mire gondolsz?

– Hát… most már tudjuk, mi kell nekik, és azt is tudjuk, hol van. – Tényleg tudjuk. Nálunk van, és meg fognak találni minket! Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Mert Houstonnak igaza volt, olyan képtelen helyzetbe kerültünk, mintha egy túlélőkézikönyv lapjai elevenedtek volna meg. „Hogyan szabadítsuk ki professzorunkat a börtönből anélkül, hogy megöletnénk magunkat egy feldühödött drogbandával, egy országban, melynek történelme halálról, pusztulásról és taposóaknákról szól?” Ha nem az én életem lenne a tét, talán még szórakoztatónak is találnám. – Helyesbítek: engem akarnak megtalálni – mondtam nyugodtan. – Engem láttak, és az én táskámat. Én vagyok a célpont. – Talán átadhatnánk a drogot a kormánynak, és elmagyarázhatnánk, hogy Neal nem volt benne. – És még te hívsz engem naivnak, Amy? Mégis hogy akarod ezt kimagyarázni? „Hoztam maguknak egy kokainnal teli Buddha-szobrot. Elcserélném az amerikai fogolyra, akit letartóztattak drogkereskedelemért. Nem ő tette. Hogy hány kiló kokain van nálam? Igazán nem tudnám megmondani.” Nagy csend támadt, amit Ben elismerő füttyentése tört meg. – Most már hivatalos. Chelsea-nek Hollywoodban a helye. – Elvigyorodott. – Nagyon mennek a monológok. – Nem a levegőbe beszélek. Ti nem voltatok benne. Aki el akar menni, az megteheti. – Ha elmennek, akkor alhatok végre? – morogta Liz. Legalább annyit megtehetnétek, hogy valaki hoz nekem egy kávét. Houston feszülten felsóhajtott.

– Senki sem menekül el, Chelsea. Csak szükségünk van egy tervre, ami nem vezet se halálhoz, se bebörtönzéshez. – Amint biztonságban átjutottunk Thaiföldre, felvehetjük a kapcsolatot a kambodzsai nagykövetséggel – javasolta Amy. – Kizárt. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkapnak a droggal. Amy szeme hatalmasra tágult. – A drogot természetesen itt hagynánk! – Nem tehetjük, ez az egyetlen biztosítékunk. – Drámai mozdulattal felemeltem a Buddhát, aztán gyorsan le is engedtem, mert fájós vállizmaim belesajdultak a súlyba. – Ha balul ütnek ki a dolgok, csak ez védhet meg. – Ha védelemre van szükséged, Chelsea, hozzám bármikor fordulhatsz… Hitetlenül meredtem Benre. – Most komolyan? Muszáj ilyenkor is a hülye csajozós dumával jönnöd? Vállat vont. – Gondoltam, jól jönne egy kis lazulás. Ben arcán egy párna csattant, mégpedig meglepő erővel ahhoz képest, hogy egy perce még Liz fejét védte a zajtól. Liz most nagy nehezen felült, és mindannyiunkra rondán nézett. – Megmondom, mit csinálunk. – A fáradtságtól kissé elmosódottan beszélt. – Keresünk egy internetkávézót, és tudatjuk a családunkkal, hogy jól vagyunk. Aztán értesítjük a Lewis és Clarkot, és hagyjuk, hogy ők foglalkozzanak a Nealüggyel. Ez egész jó tervnek látszott, leszámítva, hogy…

– Hogyan szabadítják ki Nealt? – kérdeztem dühösen. Mintha egy egyetemi dékánnak olyan nagy befolyása lenne Kambodzsában. – Jó, és mennyi befolyásunk van nekünk? – csattant fel Liz. – Mivel meglehetősen ragaszkodom az összes testrészemhez, sajnálom, de nem vágyom egy öngyilkos küldetésre. Ideje eltűnnünk. – Szóval cserben akarod hagyni Nealt. – Nem hittem a fülemnek. – Nem. Azt akarom, hogy fogd már fel végre, nem vagyunk golyóállók! Nem várhatom tőlük, hogy kockára tegyék az életüket Nealért. Főleg, mert magam sem tudom, meddig bírom, hogy mindenki rám vadászik. Az ilyesmi egy akciófilmben érdekesnek tűnhet, de emlékszem, milyen forróság áradt a mellettem becsapódó golyóból, mikor a Tartalék rám lőtt. A legokosabb, amit tehetünk, az, hogy megszabadulunk a drogtól, és elmenekülünk az országból. Ezek szerint mégis igazak a rólam szóló pletykák. Chelsea Halloway csinos lány, de nem valami okos. Nem terheli túl az agyát a gondolkodással. Nem csoda, hogy Logan Mackenzie-t választotta helyette, biztos szüksége volt egy értelmes beszélgetőpartnerre. A fenébe is! Nem érdekel. Ez az ára, hogy segítsek az egyetlen embernek, aki végre többet látott meg bennem, mint a külsőmet. A zseniális Mackenzie nyilván időben kiszállt volna az ügyből, és a biztos utat választja. De nem ő volt itt, hanem én. Az

egyetlen csaj, aki elég őrült ahhoz, hogy akár egyedül is nekilásson a tanára kiszabadításának. Hát… ilyen volt Neal szerencséje!

15. FEJEZET Meglepően könnyen sikerült meglógnom a többiek elől. Megvártam, míg elmennek internetkávézót keresni, aztán a fürdőszobában bepakoltam, gondosan ügyelve rá, hogy ki ne maradjanak a legfontosabbak: néhány póló, a legrövidebb szoknyám és egy szexi fekete magas sarkú, meg néhány hasznos tárgy, úgymint az iPodom, az útlevelem, a tárcám, a laptopom, a kozmetikumaim… és persze egy droggal teli Buddha-szobor. Az utóbbit a világ minden kincséért se tévesztettem volna szem elől. Legalábbis, míg Neal vissza nem kerül közénk. Aztán, még mielőtt meggondolhattam volna magam, odaálltam a tükörhöz, és elővettem egy élesnek tűnő ollót, amit Amy kézimunkatáskájából emeltem el. Hihetetlen, mennyire meg lehet változtatni az ember külsejét néhány jól irányzott nyisszantással. A hajam most már nem verdeste a hátam közepét, csak vállig ért, vagy egy kicsit lejjebb. Igazából nem is csak egy-két nyisszantás volt, az átalakuláshoz meglehetősen drasztikus lépéseket kellett tennem. De nem számít. Tetszett a végeredmény, és még nem is voltam készen. Addig keresgéltem Liz táskájában, míg meg nem találtam a hajfestékét. Sose gondoltam volna, hogy egyszer még vörös leszek. Igaz, azt se gondoltam, hogy egyszer majd álcáznom kell magam, hogy elmeneküljek egy drogbáró elől. Ha már befestem a hajam, nehogy kinyírjanak, akkor inkább legyen vörös, mint kék vagy

lila. Lehet, hogy bujkálnom kell, de akkor se nézzek ki úgy, mint a hupikék törpikék. Azért mégis furcsa volt látni magam az átalakítás után, mert a lány, aki visszanézett rám… veszélyesnek tűnt. Elképzeltem, hogy reagálnának a többiek a változásra: Ben biztos tenne valami ostoba megjegyzést arra, hogy a vörös hajúak szenvedélyesek az ágyban; Liz kiabálna velem, amiért belenyúltam a bőröndjébe; és Amy igyekezne úgy fogalmazni, hogy akár bóknak is vehessem: „Így egész más vagy.” Ami Houstont illeti… ő legfeljebb felvonná a szemöldökét, aztán ismét a feladatra koncentrálna: hogyan jussunk vissza valamennyien biztonságban Oregonba. Valamennyien, kivéve Nealt. Ezért döntöttem úgy, hogy saját tervet kell kiagyalnom, ahelyett hogy békésen üldögélnék egy hotelszobában, és várnám, hogy mindenki visszajöjjön az internetkávézóból, ahova engem nem vittek magukkal, mert túl kockázatosnak ítélték. Houston gyakorlatilag megparancsolta, mint egy engedetlen kiskutyának, hogy maradjak szépen a szobában, míg ő értesíti apámat a történtekről. Azt állította, azért van erre szükség, mert én feltűnőbb jelenség vagyok, és a bűnözők biztos emlékeznek rám. Szerintem valószínűbb, hogy ő akarta elmesélni a sztorit, hogy a szüleim „az igazat és csakis az igazat” hallják. De Houston hatalmaskodása kivételesen az én malmomra hajtotta a vizet. A távollétük alatt volt időm a nagy átalakulásra, aztán hagytam nekik egy üzenetet, és sétára indultam Sziemreap utcáin. Senki rám se nézett.

Oké, ez nem teljesen igaz. A férfiak szeme rendre elidőzött a combomra tapadó szakadt farmeren és a szoros pólón, ami kiemelte az egyéb… bájaimat. Viszont az ilyen pillantásokat már megszoktam. A középiskola erről szól. Legalábbis számomra. De nagyon nehezemre esett, hogy ne tekintgessek hátra félpercenként, nem áll-e mögöttem valaki töltött pisztollyal, hogy befejezze, amit elkezdett. Ha nem lett volna a sokéves balett-tanulás, képtelen lettem volna ilyen tettetett közömbösséggel mozogni a tömegben, a zsúfolt utcákon, míg végül találtam egy internetkávézót, ami elég messze volt ahhoz, hogy ne fussak össze a többiekkel. Átnyújtottam néhány bankjegyet a pultnál álló fickónak, leültem az egyik ócska számítógép elé, és beléptem az e-mail fiókomba. Gyorsan töröltem az összes hülye facebook-üzenetet, amik csak a helyet foglalták, hogy arra a néhány fontos levélre koncentráljak. Az apám e-mailje fájdalmasan rövid volt, a „tárgy” címszóban gyakorlatilag le is írt mindent („Remélem, biztonságosan megérkeztél Kambodzsába!”). Anya levele kicsit hosszabb volt, de csak azért, mert egy csomó esszétémát javasolt, hogy mit írhatnék az egyetemi felvételi anyagomba. Egyiküknek se válaszoltam, inkább rátértem a barátaimtól kapott levelekre. Szia, Chelsea! A suliban semmi nem ugyanaz nélküled. Csak öt perce mentél el, és a stréberek teljesen kikészültek. És el se hinnéd, micsoda alakok mászkálnak a folyosón – egyesek be vannak oltva divat ellen! Tegnap láttam egy elsőst, aki kockás kabátot viselt, csíkos pólóval: kénytelen voltam megkérdezni, mi a baj a látásával. Amúgy Steffani Spencerrel

flörtöl! Mondtam neki, hogy az exfiúd legjobb barátja tabu, de nem érdekli. Biztos azt hiszi, ha vele jár, akkor megválasztják bálkirálynőnek, vagy valami. Nem normális! Tényleg, megvannak még azok a fényképek Steffani tavalyi szülinapi bulijáról? Küldenél egy másolatot? Talán jót tenne neki, ha emlékeztetném a múltjára. Pusz-pusz! Ashley Pontosan tudtam, milyen fotókról beszél Ashley – ha azok a képek egyszer nyilvánosságra kerülnek, Steffani soha többé nem beszél velem. Kár, hogy valaha is elkészültek, és hogy biztosítéknak használtam őket arra az esetre, ha Steffaninak eszébe jutna letaszítani engem a legnépszerűbb lány trónjáról. A gondolatra összeszorult a gyomrom, részben azért, mert szemét módon viselkedtem… de főleg, mert Ashley csak azért írt nekem, hogy bajt keverhessen. Cseppet se furdalt a lelkiismeret, amiért nem válaszolok neki, inkább rátértem a következő levélre. Szia, Chelsea! Gondoltam, biztos honvágyad van, úgyhogy most elolvashatod a legújabb híreket Jane Smith riporternő tollából. Címlapon a Smink és Pink-háború kitörése: „Két lány számára elfajult a küzdelem, amit a Smith Gimnázium legmagasabb társadalmi pozíciójáért vívnak. Az étkezőben folyó villongásokat az egész iskola aggódva figyeli, a harc változatlan erővel dúl. Kapcsolódó hír, hogy a gimnáziumban tetőfokára hágott a stréberüldözés. E sorok írója szerint a feszültség részben egy bizonyos diák távollétének tudható be.”

Talán bevethetnéd a Jedi-erődet, hogy véget vess a zavargásoknak. Ha alkalmad nyílik valamit tenni, biztos lehetsz benne, hogy sokan értékelik majd. Komolyan. És hogy tetszik Kambodzsa? Időnként utánanézek, nem döntötted-e még meg a kormányt. Ha van olyan tinilány, aki képes nem egész két hét alatt forradalmat kirobbantani, az te vagy. Jane Ui. Scott nem üdvözöl szeretettel. Viszont érdekli, felfedeztél-e már valami mélységet magadban. Bocs, csak őt idézem. A „válaszol” gombra kattintottam, és nekigyürkőztem. Szia, Jane! Kösz a híreket. Sajnos most nem segíthetek Smink és Pink-ügyben. Nekem is van egy nagyon súlyos problémám. Élet-halálról van szó, Jane! Keress meg mindenkit, aki szívességgel tartozik neked! Mackenzie kapcsolataira is szükség lesz. Használjatok fel minden összeköttetést, amitek csak van! A következő a helyzet: Véletlenül drogot loptam egy kambodzsai drogkartelltől. Nem, nem viccelek. Lényeg az, hogy a tanáromat, Neal Hamiltont ártatlanul vádolják drogbirtoklással. Veszélyben van az élete. Már abban az esetben, ha a rémisztő fegyveres fickók még nem gyilkolták meg. Tudom, hogy most éppen a fejedet rázod, és azt gondolod, normális emberek nem idéznek elő nemzetközi bonyodalmakat puszta véletlenségből. És talán igazad van, de mivel a csoportot is otthagytam, csak rád számíthatok. Szóval a te dolgod botrányt csapni, míg én elmegyek a drogdílerekkel tárgyalni. Ebből tényleg őrületes címlapsztori lesz. Chelsea

Ui. Mondd meg Scottnak, hogy ebben a percben igazán nem érzem magam sekélyesnek. Elküldtem az e-mailt, és elöntött az elégedettség, mikor láttam, hogy útjára indul a kibertérben. Talán a segítség nem érkezik meg elég gyorsan ahhoz, hogy Neal megmeneküljön, de legalább ráállítottam az ügyre a legokosabb embert, akit ismerek. Ez csak számít. Bár volt egy olyan érzésem, hogy a többiek másképp látnák. Szinte vártam, mikor ront be Houston a kávéházba, hogy kirángasson, és üvöltözzön velem egy sort odakint. Jó, hagytam üzenetet a szállóban, de nem hiszem, hogy ez túlságosan meghatja őket, ha felfedezik, hogy eltűntem. Hiába gyötrődöm azon, hogyan reagálnak, ez nem segít se rajtam, se Nealen. Ha Houston elkap, valószínűleg megpróbál az ágyhoz bilincselni… és nem erotikus céllal. De ezzel még ráérek foglalkozni. Egyelőre vár rám a kutatómunka.

16. FEJEZET Valószínűleg heroin volt. Sajnos a forrásmegjelölés nélküli Wikipédia-szócikk alapján, amit találtam, nem tudtam biztosan megállapítani. Viszont állítólag Kambodzsában inkább heroint, mint kokaint adnak el a turistáknak. Érdekesen hangzik, de ez még semmit nem jelent. Igaz, a leírásban az is szerepelt, hogy Kambodzsában könnyű droghoz jutni. És ez megegyezett az első kézből szerzett tapasztalataimmal. Gyorsan átfutottam a cikket. Az utcagyerekek körében nő a drogfogyasztás… egyre több a HIV-fertőzött, illetve AIDS-es a közös tű használatának köszönhetően. Összerándult a gyomrom, de vissza kellett térnem az eredeti problémára. Az utcagyerekek megóvása a drogoktól, betegségektől és a rohadt taposóaknáktól nagyon fontos tevékenység, de ehhez komoly szervezetek szükségesek, nem egy gimnazista kiscsaj, aki máris egy Buddhaalakú céltáblát visel a hátán. Úgyhogy átfutottam a drogkereskedelemről szóló részt – és aranyat találtam. Rithisak Sovann. Rövid életrajza alapján pont olyan volt, mint a főgonosz egy hollywoodi filmben. Mr. Sovannról azt rebesgették, hogy ő a régió legnagyobb hatalmú drogbárója, ugyanakkor a gazdag kambodzsai elit örökös tagja. Katonatisztekkel jár vacsorázni, vezető politikusok társaságban nyaral a fővárosban, Phnompenben egy luxusszállóban, és történetesen ő a tulajdonosa az ország legnagyobb napilapjának.

Ja, és a fickó tökéletesen őrült. Ha a pletykáknak hinni lehet, Rithisak Sovann egyszer fegyvert rántott egy hajóúton, és így követelt nagyobb tiszteletet a személyzettől; aztán egy évvel később kilőtte egy taxi kerekét, mert a sofőr nem akarta megvárni őt és a barátait. A lövöldözésmániáját még viccesnek is találtam volna, ha semmi közöm a pasashoz. De abban nincs semmi nevetséges, ha az embert egy pszichopata üldözi, akinek megvannak az eszközei, hogy egy egész hadsereget küldjön utána. Nem tűnt olyan embernek, aki nyugodtan fogadja, hogy ellopták a szállítmánya felét. Nyilván szívügyének tekintené, hogy elkapja a bűnöst, ha másért nem, figyelmeztetésképpen a rivális bandáknak. Ha ennek a Rithisak Sovannak köze van az ügyemhez – amit persze nem tudhatok biztosan –, akkor állati nagy bajban vagyok. Közelebbről is megnéztem a monitort, és próbáltam az agyamba vésni a pasas arcvonásait, hogy bárhol felismerjem. Nem volt benne semmi különös. Sötét haját hátrafésülve viselte, és az a rengeteg zselétől elegánsan sima volt. Sötétbarna, majdnem fekete szeme volt, az orra széles, telt ajka bátorító mosolyra húzódott. Lejjebb görgettem az oldalon, és hirtelen szembe találtam magam egy újabb fotóval. Ez nem beállított fénykép volt: Rithisak Sovann nem mosolygott rajta, de nem is zavartatta magát az őt körülvevő falkányi riportertől. Valószínűleg azért, mert vele voltak a testőrei. És az egyik feltűnően hasonlított a Főnökre. Nem esküdtem volna meg rá, hogy ő az, mert a kép szemcsés volt, és különben sem egy kellemes délutáni teázgatás során ismerkedtem össze a gengszterekkel. Lehet, hogy a Főnök

számára nincs abban semmi különös, ha kis híján agyonver valakit, de engem eléggé megrázott az eset. Vagyis elképzelhető volt, hogy összekeverem őt egy másik nagydarab kambodzsai fickóval. Mégis határozottan úgy éreztem, hogy Mr. Sovann testőre és a férfi, akivel előző este találkoztam, egy és ugyanaz. Ő az én emberem. Mintha Houston olvasna a gondolataimban, ebben a percben új e-mailem érkezett. A tárgy már mindent elárult: HOL A FRANCBAN VAGY? Maga a levél is hasonló stílusban íródott: Vissza kell jönnöd ide, Chelsea. Azonnal! Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt válaszoltam: Sajnálom, Houston, nem tehetem. Ti elmehettek, ha akartok, de én itt maradok, és segítek Nealnek. Törődj bele! De fel a fejjel, legalább azt mondhatod az apámnak, hogy te megpróbáltál lebeszélni. Xoxo Chelsea Mindent összevetve, azt hiszem, egész rendes kis e-mail volt. Udvarias, tömör, és kifejezetten kedves azokkal a puszikkal a végén. A szüleim büszkék lennének rám, hogy helyesen cselekszem. Na jó, igazából felrobbannának a dühtől. Mivel azonban ők ragaszkodtak hozzá, hogy kezdjek új életet Kambodzsában, szerintem nincs joguk belekötni abba, pontosan hogyan is teszem. Houston válasza gyorsan befutott, és nagyon meglepett:

Nem megyünk el nélküled. Hitetlenül meredtem a képernyőre. Hiszen beteljesítettem a legrosszabb rémálmukat. Neal börtönben volt, mert elloptam egy heroinnal teli Buddha-szobrot! Ugrálniuk kéne örömükben, hogy végre megszabadulnak tőlem. Búcsúzóul egy „Hasta la vista, királylány”, és kész. Ennyit érdemlek. Én pedig nem megyek el Neal nélkül. Erre mit lépsz? Zsákutcába jutottunk. Houston biztonsági játékot játszott, de én abban hittem, hogy aki mer, az nyer, és el voltam rá szánva, hogy mindent megteszek a sikerért. Lehet, hogy ezzel csak azt bizonyítottam, hogy tényleg elkényeztetett kislány vagyok, de nem futamodhattam meg ilyen könnyen. Rendben. Értetlenül pislogtam, és próbáltam Houston egyszavas üzenetében valami rejtett jelentést felfedezni. Például: „Rendben, mi kiszálltunk. Próbáld nem kinyíratni magad, királylány.” Ez egész valósághűen hangzott. Lélekben felkészültem a legrosszabbra, míg vártam, hogy folytassa. Gyere vissza, és megbeszéljük. A parancsolgató hangnem olyan jellemző volt Houstonra, hogy csak a fejemet csóváltam rá, de az üzenet láttán

megkönnyebbült mosoly ömlött el az arcomon. Komolyan gondolja. Mégis kiállnak Neal mellett, és – fura módon – énmellettem. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha itt hagynának, hadd harcoljam meg a magam harcát. De valamit tisztáznunk kellett. Ez az én akcióm. Az én szabályaimat követjük. Hátradőltem, és vártam, hogy megkezdődjön a harc. Nem kellett sokáig várnom. Hallottál már a csapatmunkáról? Lehet, hogy számodra ismeretlen ez a fogalom, de mi, többiek elég hatékonynak találjuk. Na persze. Mintha én lennék az egyetlen, aki nem jön ki másokkal. És arról hallottál már, cowboy, hogy minden csapatnak kell egy vezető? Ezúttal én vagyok az. Míg a válaszára vártam, türelmetlenül doboltam az összekarcolt asztallapon. Jól van. Hol vagy? Nem kellett a tükörbe néznem, hogy tudjam, diadalmas kis mosoly ült ki az arcomra – végre érvényesítettem az akaratomat. Ezt az arckifejezésemet jól ismerték a suliban, néhány elsőéves lány szinte megbénult a félelemtől, ha így néztem rájuk. Annak ellenére, hogy valószínűleg éppen halálra keresett egy

feldühödött, pisztolyos drogkereskedő, most először éreztem, mióta elhagytuk Oregont, hogy a kezemben tartom az irányítást. Nálam volt a drog, kitaláltam egy talán megvalósítható tervet, és mögöttem állt egy támogató csapat. Még szélesebben mosolyogva megírtam az utolsó e-mailt, és kiléptem a fiókomból. Egy óra múlva találkozunk a sziemreapi buszállomáson. Kérlek, hozzátok el a bőröndömet. Egyelőre nem kell többet tudnotok, később tájékoztatlak. Végre az én oldalamra állt a szerencse.

17. FEJEZET Nem vártam tőlük, hogy tárt karokkal fogadjanak. Figyelembe véve, hogy az átalakulásom kellékeit tőlük nyúltam le, aztán meg szó nélkül otthagytam őket – amit habozás nélkül újra megtennék, és nem kérnék bocsánatot –, volt némi okuk haragudni. De mégis reménykedtem, hogy egy félmosoly azért kitelik tőlük, vagy legalább valami minimális örömöt mutatnak, mikor meglátnak az állomáson. Ehelyett ott találtam magam négyük gyilkos pillantásának kereszttüzében. – Látom, elkaptak a rosszfiúk – jegyezte meg Ben lazán. – Mit műveltek a séróddal? Ez valami újfajta kínzási mód? – Nekem tetszik így! – mondtam védekezően, és végigsimítottam a kezem a hajamon. – Hogy megnőtt az orrod, Pinocchio! – válaszolta Ben. A szája sarkában mosoly bujkált, és tudtam, hogy a csoportból legalább egy ember meg fog nekem bocsátani. – Jó, néztem már ki jobban, elismerem. De akkor is magas pontszámot érne el az álruhaskálán, nem igaz? Amint kimondtam, azonnal elszégyelltem magam a hülye kifejezés miatt. Álruhaskála? Még az a lúzer Mackenzie se használ ilyen béna szavakat. Feszülten vártam, hogy gúnyolódni kezdjenek rajtam. Semmi sem történt. Igazából sejthettem volna, hogy így lesz. Bármennyire dühösek voltak, amiért kilógtam a szállóból, nem tettek úgy,

mintha céltábla lenne a mellkasomon. Nem használták ki a lehetőséget, hogy kinevessenek, mint Ashley és Steffani tették volna a helyükben. Már csak azt kellett elérnem, hogy Amy ne nézzen rám úgy, mintha én öltem volna meg Bambi anyukáját. Liz elhúzta a száját. – Tudod, hogy jól nézel ki vörös hajjal, Chelsea. Csak bókokra vadászol. Vállat vontam, és a krétával írt buszmenetrendet kezdtem tanulmányozni. A következő busz tizenöt perc múlva indult Phnompenbe, és feltett szándékom volt rajta lenni. Akár jönnek a többiek, akár nem. – Szóval hova is akarsz menni? – Houston nyugodtan beszélt, de kihallottam a hangjából a dühöt. Lehet, hogy beleegyezett, hogy az én szabályaimat követjük, ez azonban nem jelentette azt, hogy szó nélkül meghajol az akaratom előtt. Igyekezett türtőztetni magát, de villogó szeme zöldebbnek tűnt, mint máskor. Magasba tartottam a tizenkét dolláros buszjegyet. – Én Phnompenbe megyek, hogy beszéljek egy fickóval a Buddháról. Ti választhattok: velem jöttök, vagy sem. Rajtatok múlik. Liz gyanakodva nézett rám. – Ki az a fickó, Chelsea? – Ebben a percben nem más, mint az egyetlen nyom, ami a kezünkben van. – Ezt alaposan kigondoltad. – Houston kimért hangon beszélt, mintha igyekezne, hogy egy szóval se mondjon többet a kelleténél. – Pontosan.

Amy kurtán bólintott, majd egyenesen a pénztárhoz ment. – Egy jegyet kérek Phnompenbe. A többiek is követték a példáját, és megkönnyebbülten láttam, hogy végre csinálunk is valamit, nemcsak siránkozunk. A tehetetlen bénaság érzése végképp eltűnt, mikor felszálltunk a buszra, és beszippanthattam a szabadság levegőjét, ami a légkondicionálóból áradt. Amy szó nélkül elfoglalta a mellettem levő ülést, a többiek pedig – némi vállvonogatás és ideges pillantások kíséretében – két-három sorral mögöttünk telepedtek le. Valószínűleg tudták, mi következik. Amy természetellenesen halkan szólalt meg: – Azt hittem, meghaltál. És ezzel az egy mondattal a Lewis és Clark Főiskola legnagyobb különce tökéletesen elnémított. – Akarod hallani, mi történt, Chelsea? – Amy nem várt választ. – Először azt hittük, azért bujkálsz a fürdőszobában, hogy jól kisírhasd magad. De aztán kezdtünk aggódni, és… – A hangja elakadt, könnyek jelentek meg a szemében. – A padlón ott hevertek a hajtincseid. Az a rengeteg vörös festék úgy nézett ki, mint a vér, és én azt hittem… meghaltál. Azt hittem, ha velünk jöttél volna az internet-kávézóba, akkor talán minden rendben lenne. De nem így történt. Magadra hagytunk, meggyilkoltak, és én semmit sem tehetek. Amy most már tényleg zokogott, és nem tudtam, mivel vigasztalhatnám. Nincs az a bocsánatkérés, amivel jóvátehetném, hogy akaratlanul ekkora pánikot okoztam. – De hát hagytam üzenetet – mutattam rá. – Nem gondoltam, hogy… Jaj, Amy, ne csináld! Nagyon sajnálom. – Az jó, de most már szívesen kinyírnálak én magam.

– Abból nem sok hasznod lenne – mondtam szárazon. – Mi lenne, ha inkább arra koncentrálnánk, hogy megmentsük Nealt? – Ha még egyszer így rám ijesztesz, nem bocsátok meg! Elfintorodtam. – Megígérem, hogy soha többé nem ijesztelek meg szándékosan. Ez megfelel? Amy hitetlenkedve rázta a fejét. – Hogy lehetsz ennyire magabiztos? – A hangja egy oktávval magasabbra csapott. – „Menjünk, mentsük meg Nealt a csaknem biztos haláltól! Mindenki készen áll? Gyerünk! Hajrá!” Ez úgy hangzott, mint egy kicsit béna szurkolókórus egy kosármeccsen. – Már van benne tapasztalatom, hogyan tettessem magam magabiztosnak stresszes helyzetekben. Hasznos képesség, ha egyszer mindenki ostobának tart. Az igazság olyan könnyedén jött a számra, hogy csak Amy arckifejezéséből jöttem rá, túl sokat mondtam. Ösztönösen azt vártam, hogy mindjárt a torkomnak ugrik: „Talán, ha rendesen tanulnál, semmit se kéne tettetned, királylány. Gondoltál már erre valaha?” – Senki se tart ostobának, Chelsea. Majdnem elnevettem magam. – Azt hiszed, nem tudom, mit mondanak rólam? Szép vagyok, de nem okos. – Félresimítottam az arcomból egy vörös tincset, csak hogy valamivel elfoglaljam a kezem. – Idézet anyámtól. Különben van is benne igazság. Az előfelvételi tesztet teljesen elszúrtam. Aztán az exem, Logan lecserélt egy szuperokos csajra. Őt választotta. Valahányszor meglátom őket, azt gondolom… – egy pillanatra elakadtam – hogy nem voltam neki elég jó. Bármit is teszek, bármennyire igyekszem, soha nem

elég. Nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, Amy. Tudnod kell, megtörténhet, hogy Neal megmentése is katasztrófába fullad, mint minden az életemben. De ezúttal legalább – még ha nem is jön össze – számít, hogy megpróbáltam. Ezért vagyok ilyen nyugodt. Amy váratlanul a nyakamba borult, és én nem kezdtem el tiltakozni, hogy megfojt, mert úgy éreztem, barátok lettünk. Olyan volt, mint azok a szoros barátságok, amiket az ember a nyári táborokban köt, és amiknek hamar vége szakad, mert az ígért telefonhívásokra sose kerül sor. De ebben az esetben mégis azt reméltem, hogy akkor is kapcsolatban maradunk, ha már nem üldöz minket egy kambodzsai drogkartell. Attól azért zavarba jöttem, hogy ilyen látványosan mutatja ki a szeretetét, úgyhogy gyorsan a székem mögé pillantottam – arra számítottam, hogy Ben már kikezdett egy női utassal, míg Houston és Liz a következő lépést tervezik. Ehelyett mind a hárman egyenesen előremeredtek, és engem bámultak. A szemükből egyszerre tükröződött bűntudat és harag, nekem pedig összeszorult a gyomrom. Houston rám szegeződő pillantásából kiolvastam, hogy mindent hallottak. Minden, amit Loganről és a tesztről mondtam, nyilvánossá vált. Felmerült bennem, hogy ha a fegyveres a buszon van, most kéne lelőnie. Legalább kikerülnék ebből a kínos helyzetből. De nem volt ekkora szerencsém. Higgadtan viszonoztam Houston pillantását, még a hangomat sem emeltem fel: – Ha egy szót is mersz szólni erről az apámnak… – Már megígértem, hogy nem teszem. – Kelletlen képet vágott, és azt motyogta: – Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad.

– Tudtam, hogy ebből szállóige lesz! – kiáltott fel Ben diadalmasan. – És én találtam ki! – Aha, igazi Shakespeare vagy. Mind a négyen tátott szájjal bámultunk Amyre, mintha magát is meglepte volna, hogy megszólalt. Liz büszkén mosolygott rá. – Jól van! Még egy kis gyakorlás, és profi leszel sértegetésből. Houston is elmosolyodott – úgy tűnt, őszintén élvezi a helyzetet. Ez a kifejezés nem sűrűn jelent meg az arcán, de nagyon jól állt neki. Persze ez mindegy. Az volt a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogyan mentsük meg Nealt, nem az, hogy bazsalygással húzzuk az időt. És csakis ezért váltottam témát. Nem pedig azért, mert azon gondolkoztam, hogyan érhetném el, hogy Houston gyakrabban mosolyogjon így. És pláne nem azért, mert valahányszor a szemembe nézett, olyasmit éreztem, ami vészesen hasonlított a vonzalomhoz. Nem. Nem csábulok el ilyen könnyen, ahhoz túl jól ismerem a srác hibáit. Miközben önmagamat is próbáltam meggyőzni erről, kiosztottam a feltöltőkártyás mobilokat, amiket azután vettem, hogy befejeztem az e-mailezést Houstonnal. És amiket apám hitelkártyájára terheltem. Aztán közelebb hajoltam a többiekhez. – Rendben, a terv a következő…

18. FEJEZET Megvártam, hogy mindenki rám figyeljen. – Ha a terv csődöt mond, ti kiszálltok. Az első tuk-tukkal elmentek az amerikai nagykövetségre, és ott maradtok. Megegyeztünk? Bólintottak, de nem értem be ennyivel. – És semmi ostoba hősködés! Ha veszélyben érzitek magatokat, elhúzzátok a csíkot! Houston felnevetett: – Komolyan beszélsz, Chelsea? Nem szívesen mondom, királylány, de rajtad kívül senki nem szorul rá erre a figyelmeztetésre. Le merném fogadni, hogy eszedben sincs megfogadni a saját tanácsodat. Igyekeztem hitetlenkedő kifejezést erőltetni az arcomra. – Hülyéskedsz? Ha kell, azonnal indulok a nagykövetségre. De csak ha Nealt is vihetem magammal. Ezt persze nem mondtam ki hangosan. Liz bólintott. – Jó, szóval ha a terv zátonyra fut, a követségre menekülünk. De mi is a terv? – Még dolgozom rajta, úgyhogy ne ítélkezzetek elhamarkodottan, rendben? Abból, ahogy Ben és Houston összenéztek, tudtam, hogy ők ugyan nem fogják be a szájukat, ha valami nem tetszik nekik.

– Oké, a helyzet az, hogy nem tudjuk, hol tartja fogva a rendőrség Nealt, és nem tudunk nyomást gyakorolni a hatóságokra, hogy eresszék el. Ezzel senkinek nem mondtam újat, ezért gyorsan folytattam: – Viszont van egy heroinnal teli Buddhánk. Houston felhúzta a szemöldökét: – Mintha azt mondtad volna, hogy kokain. – Azóta rágugliztam. A heroint kell felhasználnunk a céljainkhoz. Ben elvigyorodott. – Mi az, meg akarsz vele vásárolni egy korrupt zsarut? Nem is rossz ötlet, de én valami sokkal egyszerűbbre gondoltam. – Jobb lenne, ha elkerülnénk minden találkozást a törvény embereivel. Sőt arra szavazok, hogy ezt a részt hagyjuk inkább a szakemberekre. – Miféle szakemberekre? Olyanokra, akik tudják, hogyan kell vesztegetni? – Pontosan. A döbbenettől egy percig meg se szólaltak. – Csak viccelsz. – Amy mintha azt várta volna, hogy elnevetem magam a hiszékenységükön. – Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz! – Figyeljetek, simán üzletet kötünk. Visszaadjuk a Buddhát a drogbandának, cserébe megkapjuk Nealt. Mindenki boldog. Semmi válasz. – Egyszerű! – Aha. Tökéletes. De mi van a következő forgatókönyvvel: a banda lelő téged. A banda elveszi a drogot. A banda boldog. Te

egy hullazsákban végzed. – Houston előadásának fényében a tervem valahogy már nem tűnt olyan zseniálisnak. – Elismerem, hogy megtörténhet. De mégis mit nyernek azzal, ha lelőnek engem? – Ezzel figyelmeztetést küldenek a rivális bandáknak. – Houston bólintott. – De neked is igazad van. A vérontás nem szükséges. – Na látod! – Valószínűleg jobban járnak, ha eladnak szexrabszolgának. Fiatal vagy. Szőke. Csinos. Lehet, hogy többet is keresnének a testeddel, mint a drogokkal. A gondolattól megdermedt ereimben a vér. – Túldramatizálod a dolgot. – Persze. A drogbárók közismerten rendkívül erkölcsösek. És a turisták még véletlenül se szoktak bajba kerülni külföldön. – Houston minden öröm nélkül felnevetett. – Álomvilágban élsz, Chelsea. – A tervem beválik. – És a Télapó rénszarvasszánon hozza az ajándékokat. – Most komolyan, muszáj egymást ölnötök? – kérdezte Liz idegesen. – Maradjatok már nyugton! – Nem tehetek róla, hogy a srác egy kretén. – Juj! Hát most jól megmondtad nekem, Chelsea. Ha drogbáró lennék, már biztos rettegnék. – Na jó, ebből elég – állt fel Ben. – Ezt nem hallgatom tovább. Megyek, és megcsodálom ennek az elbűvölő, gyönyörű országnak a természeti szépségeit. Ha kellek, megtaláltok. Ezzel odament néhány turistalányhoz, akik több sorral hátrébb ültek. Valamennyien tapadós pamutnadrágot viseltek; ilyeneket árusítottak a piactéri bódékban. Szerintem ettől úgy

néztek ki, mintha egy másodosztályú színház Shakespeareelőadásában szerepelnének, de Bent nyilván jobban érdekelték a domborulataik. – Amy! Meg akartam kérdezni valamit azokkal a tanulási technikákkal kapcsolatban. Beszéljük meg! De ne itt. – Liz feltűnő fej mozdulattal jelezte, mire gondol valójában, és el is érte a célját. – Hogy mi? Ja! Később jövünk. Gyorsan elvonultak a hátsó ülések felé, és kettesben hagytak Houstonnal, míg a busz Phnompen felé zötyögött. A nyomukban akkora csend támadt, hogy még a lélegzés zaja is természetellenesnek hatott. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy Mrs. P. stúdiójában vagyok, és légies, rózsaszín balettszoknyámban kecses mozdulatokkal lejtek végig a termen. Houston torokköszörülése félbeszakította az álmodozásomat. – Én… öö… véletlenül meghallottam, amit mondtál. A szüleidről. – Aha – néztem rá csúnyán. – Megesik az ilyesmi, ha valaki hallgatózik. Erre csak közömbösen vállat vont – megőrjített ezzel a mozdulattal. – Komolyan beszéltél? Mereven kibámultam az ablakon, mert tudtam, hogy nem bírnám elviselni, ha pont Houston kezdene sajnálni. Nem mutatott együttérzést, mikor hallotta, hogy a szüleim száműznek Kambodzsába, sem akkor, mikor Jake neve először szóba került a masszázsszalonban. Nem hatották meg az életem legnehezebb

pillanatai. Nem próbált vigasztalni vagy vállon veregetni. És furcsa módon ez így tökéletesen megfelelt nekem. Már az az idegesítő szokása sem zavart különösebben, hogy királylánynak szólít. Tudtam, számára ez csak egy becenév, nem jelenti azt, hogy élő játék babának néz, aminek az a dolga, hogy szép legyen. És amiatt sem aggódtam, hogy megpróbál manipulálni, vagy hízelgéssel rávenni, hogy elfogadjam a véleményét, mert ez nem volt rá jellemző. Ő mindig nyíltan szembeszállt velem. Ettől csak még jobban zavart a gondolat, hogy megsajnál. Dacosan összefontam a karomat. – Na és, mit számít? A szüleim azt gondolnak, amit akarnak. Houston hitetlenül rázta a fejét. – Szóval tényleg elhiszed ezt a baromságot. Chelsea, az apád nem tart ostobának. Csak aggódik, hogy ostoba döntéseket hozol. Az nem ugyanaz. – Na, kösz. Ha legközelebb bátorításra van szükségem, hozzád biztos nem fordulok. Houston dühösnek tűnt, de nem tudtam eldönteni, hogy rám haragszik, vagy önmagára. Valószínűleg mindkettő. – Higgy nekem, Chelsea! Apád csak azt akarja, hogy biztonságban legyél. – Na persze – gúnyolódtam. – És te ezt mégis honnan tudod? Leültél apámmal az érzéseiről beszélgetni? – Említett valamit egy kellemetlen exbarátodról. Lyle, vagy hogy hívják. – Logan – javítottam ki védekező hangon. – És a szüleim mindketten imádták. Houston felvonta a szemöldökét. – De Lawsonnak már nem kellesz, igaz?

Sértetten visszahúzódtam. Most már nem éreztem olyan megnyerőnek, hogy Houston mindig nyíltan kimondja a véleményét. Alig tudtam elleplezni a hangom remegését. – Semmi közöd hozzá. Úgy folytatta, mintha nem is hallott volna. – Ideje, hogy továbblépj, kislány. Könnyebb lesz, ha találsz egy korodbeli fiút. – Logan egyidős velem. – Akkor ki volt az a vadállat a tavalyi karácsonyi bulin? Ó, édes istenem! Houston tud Jake-ről. Nem mindent – apám nem mondhatott el neki olyasmit, amiről ő maga sem tud de ez az utalás a rossz emlékű karácsonyi partira nagyon betalált. – Mit… mit mondott erről az apám? – Semmit. – Na ne etess! – vágtam oda dühösen. – Ha nem említette a karácsonyi bulit, te honnan tudsz róla? – Ott voltam. És mindent láttam. – A csontomig megremegtem. Houston viszont lustán kinyújtóztatta a lábát, mintha valami olyan közömbös dologról társalognánk, mint a legutóbbi Portland-Timbers-meccs. – De nyugodtan szólj, ha van valami, amiről lemaradtam. Már úgyis megígértem, hogy hallgatok. – Vonzó ajánlat, de kihagyom. Houston tenyere a térdemhez ért, amitől rögtön kihúztam magam. A mozdulatban nem volt semmi szexuális, vagy akár erotikus, mégis túl intimnek éreztem. Ez neki is eszébe juthatott, mert gyorsan zsebre vágta a kezét. De ha zavarba is jött, a hangja nem mutatta. – Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba, nem gondolod?

Önmagamat is megleptem azzal, hogy igent mondtam. – Rendben, cowboy. Mi érdekel?

19. FEJEZET – Szóval ki volt az a srác a karácsonyi partin? Tudhattam volna, hogy Houston egyenesen beletrafál a közepébe. Igazán indíthatott volna valami kellemesen egyszerűvel, például: „Miért ittál annyit a szüleid éves karácsonyi partiján?” De nem, neki muszáj volt rögtön a Jake névre hallgató tévedésről kérdezősködnie. – Csak valaki, akivel korábban együtt jártam – válaszoltam kényszeredetten. Reméltem, hogy sikerült könnyed hangot megütnöm. Houston elgondolkodóan bólintott. – Úgy tűnt, még nem fogta fel, hogy vége. Elégedetten idéztem fel, mennyire meglepődött Jake, mikor rájött, hogy már nem hagyom magam olyan könnyen földbe tiporni, mint amikor dobott engem. A jelek szerint arra számított, hogy valahányszor éppen kedve támad hazautazni a főiskoláról, én majd ott várom, mintha mi sem történt volna. Magabiztosan elmagyarázta, hogy felnőtt emberek módjára kell kezelnünk a helyzetet. A monogámia számunkra nem megfelelő. Az ilyesmi úgyis nevetségesen elavult, és garantáltan csalódáshoz és fájdalomhoz vezet. A nyitott kapcsolat ezzel szemben… kiválóan bevált az összes főiskolai haverjának. „Ha valaha is igazán szerettél, bele kell egyezned. Ne csináld, Chelsea! Hát nem emlékszel, milyen jó volt velem?

Neked nem hiányzik, bébi? Tudod, hogy soha senki nem fog úgy szeretni, mint én.” Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak Jake emlékétől, és visszafordultam Houstonhoz. – Nem tudta elfogadni, hogy szakítottunk. – Vállat vontam, ahogy ő szokta. – Erről ennyit. – Majdnem rávett, hogy otthagyd a bulit, Chelsea. Addigra a kelleténél jóval többet ittam a borból, és nem sok kedvem volt tovább tettetni, hogy normális család vagyunk – ennél szinte bármi jobb ötletnek tűnt. Ha Logan lett volna az, aki lehetőséget nyújt a menekülésre, habozás nélkül elfogadom. Még az is csábító ajánlatnak tűnt volna, ha az első szembejövő felajánlja, hogy elvisz a kocsiján. Nem meglepő, hogy majdnem elmentem Jake-kel, hiába tudtam pontosan, milyen könnyedén manipulál. – Csak azért, mert egy percig se akartam tovább ott maradni – mondtam dacosan. – Akár hiszed, akár nem, nem túl szórakoztató, ha az embert úgy mutogatják, mint egy kiállítási tárgyat. – Magasabb hangon kezdtem beszélni, hogy hatásosabban utánozzam anyámat. – „Találkozott már a lányommal? Chelsea, ül! Beszél! Jó kislány.” Houston ökölbe szorította a kezét a zsebében. – Hát igen, anyukád elég… határozott. Nekem is feltűnt. Szóval ezért kezdtél el inni? Vagy csak azért választottad a vörösbort, mert az ment a ruhád színéhez? Emlékszik, milyen színű ruha volt rajtam. Nevetséges, ilyesminek is csak egy lány tud örülni. Igazán nem nagy szám, ha meggondoljuk, hogy egy nyavalyás karácsonyi bulin voltunk, ahol minden nő vagy pirosban volt – mert az „ünnepi” szín –,

vagy elővett egy tapadós fekete estélyit az alkalomra. Még az is lehet, hogy csak véletlenül eltalálta. Csakhogy Houston nem szórakozik ilyesmivel. Tényleg látott a bulin, és emlékszik a ruhám színére, de ha megölnek, se tudom felidézni, hogy ott láttam volna. Jól megnéztem az arcát, és vártam, hogy egyszer csak bevillan, milyen kellemes pillanathoz kötődik ez a sasorr és ez a sötétzöld, szürke pontokkal telepöttyözött szempár. De semmi. Igaz, egyetlen pillanat se jutott eszembe, amikor jól éreztem volna magam aznap este. – Borzasztó sok mindenre emlékszel – jegyeztem meg. Houston szeme vidáman felcsillant. – Hát igen, talán azért, mert én nem ittam le magam. Zavartan felnevettem, de nem hagytam, hogy ennyire könnyen eltérítsen a témától. – Komolyan, cowboy. Én miért nem emlékszem rád? Direkt kerültél, vagy ilyesmi? Houston tekintetéből eltűnt a csillogás, mereven nézett maga elé. – Vagy ilyesmi. Ingerülten felszisszentem, és oldalba böktem. – Ne már! Mi az, amit nem mondasz el? Houston savanyúan mosolygott. – Erről talán eszedbe jutok: „Szállj le rólam, te szánalmas kis senki! Nincs rád szükségem!” A francba! – Az te voltál? – Nem fért a fejembe, hogy a diák, akit apám mindenáron meg akart hívni az éves partinkra, Houston volt. Egyszerűen nem állt össze. Halványan emlékeztem egy hórihorgas, nevetséges külsejű alakra, aki úgy festett, mintha

nemrégiben sokat nőtt volna, és nem tudna mit kezdeni az új magasságával. Az ócska gyapjúöltöny csak ráerősített a rossz hatásra. Mondjuk, igaz, hogy nem a külseje miatt szemétkedtem vele. Az érintett ennyire fájdalmasan, hogy az apám ragaszkodott hozzá, hogy elhívja hozzánk az egyik ígéretes tanítványát. Ez egyike volt azon ritka eseteknek, mikor apa kiállt a döntése mellett anyával szemben. És talán azért tette, hogy megvédje az egyetlen lányát? Hogy végre támogasson a balett-tanulásban, ahelyett hogy legyintene az álmaimra? Nem. Kösz szépen, apa. Pont ezt vártam tőled. Messziről elkerültem a nyápic elsőéves főiskolást, mert sejtettem, hogy vele is úgy járnék, mint Mackenzie-vel – intellektuálisan alsóbbrendűnek érezném magam mellette. És ezzel egyidejűleg elkezdtem üvegből inni a bort. Biztos, hogy aznap senkire nem tettem túl jó benyomást. Homályosan eszembe jutott valami. – Megpróbáltál a szobámba küldeni? Vállat vont. – Úgy viselkedtél, mint egy hisztis kisgyerek. Nem, úgy viselkedtem, mint egy elbizonytalanodott kamasz lány, aki nem képes tovább tettetni, hogy minden rendben van. És ha már a szüléimet nem érdekelte, miben vagyok tehetséges, kénytelen voltam máshogy elérni, hogy odafigyeljenek rám. – Semmit nem értesz. – Tényleg? Nem én próbáltam mindenáron leinni magam. Lássuk csak: előbb egy rövid vörös ruhában rohangásztál körbe, aztán megpróbáltál benyomni egy teljes üveg bort, és végül – az est fénypontjaként – nekiláttál üvöltözni a fiúddal a ház előtt.

– Az exfiúmmal – javítottam ki automatikusan. – Nem volt képes megérteni, mit jelent az, hogy nem, úgyhogy kénytelen voltam néhányszor elismételni. Jó hangosan. Houston megmerevedett, és megint a busz padlóját bámulta. – Apád nagyon aggódott érted. Felnevettem, de a hangom hamisan csengett. – Igen, kijárna neki a Legjobb Apa díj, amiért ilyen ügyesen elküldött Kambodzsába. Most, hogy ezt tisztáztuk, leszállhatsz a magánügyeimről. – Nem igazán fér bele a „magánügy” fogalmába, ha az exed nyilvánosan kijelenti, hogy bárki megdönthet, akitől kapsz egy kis tequilát, és aki hajlandó veled az anyukádról beszélgetni. Hátrahőköltem, mintha felpofozott volna, Jake kegyetlen szavai hónapokig kísértettek, és néha már azt hittem, soha nem teszem túl magam a történteken. És igazam is volt. Még Kambodzsában sem szabadulhattam az emléktől. – Sajnálom… nem kellett volna szóba hoznom. – Houston idegesen beletúrt a hajába. – Nézd, tudom, hogy rosszul fogtam bele, és később talán utálni fogsz érte, de láttam, hogy majdnem beszálltál annak a féregnek a kocsijába. Ha meg akarsz halni, vagy – nem is tudom – önpusztító gondolataid vannak, akkor fontos, hogy megfelelő segítséget kapj. – Kinézett az ablakon, és feszengve folytatta: – Nemcsak az apádat érdekli, mi van veled. Szóval azt hiszi, agyturkászra van szükségem. Szinte kedvem lett volna nevetni. Már kezdtem azt hinni, hogy barátok vagyunk, hogy – minden hibám és önbizalomhiányom ellenére – Houston tényleg kedvel, de kiderült, hogy csak azon igyekszik, hogy a lehető leggyorsabban egy terapeuta díványán találjam magam.

Kihúztam magam, mert úgy éreztem, az utolsó szavaitól vészesen elgyengültem. – Majd megfontolom a javaslatodat. De azért elmondanám, hogy Jake sok mindenben tévedett, beleértve azt is, kivel vagyok hajlandó lefeküdni. – Ben biztos nagyon csalódott lesz, ha ezt meghallja. – Houston teljes három másodpercig bírta fapofával, aztán mindketten elnevettük magunkat. Először furcsa volt, hogy együtt nevetünk valamin. Ha valaki megkérdezte volna a reptéren, mit tartok valószínűbbnek: azt, hogy ellopok egy heroinnal teli Buddha-szobrot, vagy azt, hogy valaha is jól fogom érezni magam Houston társaságában – a drogra szavaztam volna. Mégpedig habozás nélkül. Houston gyakorlatilag olyan volt, mint Mackenzie Wellesley fiúban, és vele határozottan nem készültem összebarátkozni. De többé nem éreztem magam megfélemlítve a jelenlétében, hiába tudtam, hogy ő volt az a zseniális diák, akit apám meghívott a karácsonyi partira. Nem aggódtam, hogy majd lényegtelennek tartja a véleményemet. És tudtam, hogy sose adna elő valami ostoba, szőke nős viccet azzal, hogy „a jelenlevők kivételek”. Houston egyszerűen… Houston volt. – Rajtad a sor, cowboy – döntöttem el. – Miért olyan fontos neked az apám? – Nem erről van szó. Válaszul csak kétkedve néztem rá, és vártam, hogy megtörjön a nyomás alatt. – Azonkívül, hogy rendes ember és fantasztikus tanár? Az apád beszélt az érdekemben az ösztöndíjbizottsággal. Nélküle most otthon laknék, és a helyi ingyenes főiskolára járnék.

Bólintottam, és nagy nehezen feltettem a következő kérdést, amire talán már ismernem kellett volna a választ: – Honnan származol? – Texasból. – Komolyan? Houston kiélvezte az arcomra kiülő meglepetést, de aztán elnevette magát. – Még véletlenül sem. Coloradói vagyok. Összefontam a karomat, de közben önkéntelenül elvigyorodtam. – Akkor miért neveztek el így a szüleid? – Ez elég vicces történet. – Hátradőlt az ülésen; most visszafogottabban mosolygott, de ugyanakkor kedvesebben is. – Anya három héttel a kiírt idő előtt kezdett vajúdni, míg apám üzleti úton volt. Korábban együtt jártak szülésfelkészítőre, és apa megígérte, hogy végig ott lesz a kórházban. A szülés első jeleire anya bepánikolt. Odáig ment, hogy felhívta Meredith nénikémet, és közölte: „Elment a magzatvíz, de indulok Houstonba. Foglalnál nekem repjegyet?” – És mit mondott a nagynénéd? Houston szélesebben mosolygott. – Meredith megígérte, hogy kiviszi a reptérre, de ehelyett egyenesen a kórházba hajtott vele. Aztán azt mondta neki, hogy koncentráljon Houstonra. – Akkor tényleg a város után kaptad a neved! – Nem egészen. Apám Torontóban volt. Értetlenül meredtem rá, aztán ezúttal én nevettem el magam. – Öö… tessék? – Apám szabadúszó író, mezőgazdasági témákkal foglalkozik. Nehéz elmagyarázni, hogy pontosan mit csinál, de a

lényeg az, hogy nyaranta sokat utazik, és anya összekeverte a városokat. – És mi történt? – Kényelmesen elfészkelődtem az ülésen, és közben véletlenül hozzáért a karom az övéhez. Úgy tűnt, észre se vette, legalábbis nem tett megjegyzést. – Anya felhívta a kórházból, hogy meglepje a hírrel: „Szia, szívem! Na, mi újság Houstonban?” Kuncogtam. – Hadd találgassak. Apád közölte vele, hogy nem is ott van. – Igen. – És mit szólt ehhez az anyukád? – Lefogadnám, hogy elkáromkodta magát. De már beírták a nevemet a születési bizonyítványomba, és különben se hívhatott Torontónak. – Vállat vont. – Úgyhogy a név maradt. – A szüleid jó fejnek hangzanak. Biztos elmondtál nekik mindent… tudod, a Neal-helyzetről. Houston ásított. – Igen, de azért lehet, hogy néhány dolgot kihagytam. Az öcsémnek szorongásos problémái vannak, jobb, ha a családnak nem kell miattam aggódnia. Tudtam, hogy hullafáradt, mert nekem is majd leragadt a szemem. De muszáj volt megkérdeznem: – Mi a neve az öcsédnek? – Denver. Gyanakodva méregettem. – Ugye csak szórakozol velem? – Talán. – Sikertelenül próbálta elnyomni az ásítását. – Figyelj, borzasztó szükségem van egy kis alvásra. Ha át akarsz ülni valahová, most tedd meg. – Jól megvagyok itt.

– Azt hittem, nem szeretsz mások mellett aludni. – Olyan kitartóan nézett rám, hogy kénytelen voltam úgy tenni, mintha lenyűgözne a székek szövött kárpitja. – Nem is. Ezen egy pillanatig elgondolkozott, aztán vállat vont. – Rendben, királylány. Majd kelts fel, mielőtt Phnompenbe érünk. Behunyta a szemét, és valószínűleg azonnal elaludt volna, ha nem szólok oda neki halkan: – Öö… Houston! Ígérem, ez az utolsó kérdésem. Küldtél emailt az exbarátnődnek? Pislogott, mint aki nem érti a kérdést. Pedig nekem elég világosnak tűnt. – Miért akarsz hirtelen kihallgatni, királylány? – Kíváncsi vagyok. Azt mondtad, nem szeretnéd, ha a családod aggódna, és eszembe jutott, hogy vajon az exed-nek szóltál-e. – Oké, sejtem, hogy van valami rejtett szándékod a kérdéssel, de nem értem, mi az, és azt hiszem, semmi jó nem sülhet ki ebből. – Ez nem válasz – mutattam rá. – Nem, nem írtam Carolynnak – jelentette ki lassan és nagyon világosan, hogy eszembe se jusson további kérdéseket feltenni. – Most alszom. Nem ajánlom, hogy felébressz! Behunytam a szemem, és úgy próbáltam kiverni a fejemből, hogy állandóan érzem Houston testének közelségét, hogy a busz egyenletes rázkódására figyeltem. – Rendben, cowboy. Ahogy akarod. Aztán elnyomott az álom.

20. FEJEZET Phnompen első látásra lenyűgöző volt. Hatalmas színes ernyők alatt kosárszámra állt a zöldség és a gyümölcs, mellettük csillogó ajándéktárgyak; mindenütt nyüzsögtek az emberek, és a bódékat kerülgették; a motorbiciklik nyaktörő sebességgel száguldoztak. Bárhová néztem, minden csupa szín és mozgás volt, a levegőt betöltötte a dühös tuk-tuk sofőrök ingerült dudálásának hangja. Az egész nyomokban se hasonlított Oregonra, de végre úgy éreztem, hogy… élek. Az orromat a busz ablakához nyomtam, és közben meg se próbáltam elrejteni a vigyoromat. – Milyen szép! Houston álmosan megdörzsölte a szemét. – Ki vagy te, és mit csináltál Chelsea Hallowayjel? – Miről beszélsz? – Te utálod Kambodzsát. – Nem. Én azt utálom, hogy a szüleim kilöktek otthonról, mint egy kutyát – javítottam ki. – Kambodzsa viszont kezd megtetszeni. Egy kicsit. Mivel a szüleim mindig elképesztően rossz döntéseket hoznak, nehezemre esett beismerni, hogy ezúttal talán igazuk volt. Na nem abban, hogy a program micsoda intellektuális élményt nyújt – Mr. Honda előadásai közben majd elaludtam –, csak abban, hogy csodálták, ahogy az ország talpra tudott állni. Eltartott egy darabig, mire értékelni tudtam, főleg az időeltolódás, a levegő páratartalma meg az „együnk pókot

ebédre” és hasonlók miatt, de a levegőben valami sehol máshol nem tapasztalt vibrálás érződött. Talán azért, mert a szentélyek élő bizonyítékot szolgáltattak rá, hogy ha több ezer ember munkájából valami ilyen gyönyörű születik, azt több évtizedes népirtás, éhezés és a mindenütt jelen lévő taposóaknák sem tudják egy csapásra semmissé tenni. Kambodzsa rengeteg rúgást és ütést szenvedett el, de az ablakból elém táruló látványból ítélve ezt nemcsak túlélte, hanem egyenesen virágzott. Hirtelen úgy éreztem, talán én is képes lehetek ugyanerre. Habár hamar felfedeztem, hogy egy plexiüvegen keresztül sokkal élvezetesebb az élmény. Azt már kevésbé éreztem varázslatosnak, mikor én is a tömegben tülekedtem, és a táskámat szorongatva leintettem egy tuk-tukot, mire egy helyett rögtön négy üvöltő sofőr támadott le, és mind megesküdött, hogy ő visz el a legolcsóbban. Ben felém fordult. – Hová megyünk, Chelsea? „Változott a terv, srácok. Úgy döntöttem, ez az akció túl veszélyes ahhoz, hogy egyedül fogjunk bele. Menjünk az amerikai nagykövetségre, és hagyjuk az egészet a diplomáciai nagy kutyákra.” Talán ezt kellett volna mondanom. De nem törődhettem bele a vereségbe, mielőtt egyáltalán megpróbáltunk volna eredményt elérni. – A Royal Continental Hotelbe, legyen szíves – adtam ki az utasítást a két legközelebb álló tuk-tuk sofőrjének, aztán én is beszálltam az egyikbe, Amy mögé.

– Gratulálhatok? – kérdezte. – Végigültél egy ötórás buszutat Houston mellett, és egyszer sem próbáltad megfojtani. Szerintem ez jó jel. Liz becsusszant mögém a tuk-tukba, elvágva a menekülés útját. – Megbeszéltétek végre a nézeteltéréseteket? – Nézeteltérés? – Ösztönösen megpróbáltam hátravetni a hajam, de kiderült, hogy ilyen rövid frizurával ez nem túl hatásos mozdulat. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Liz. – Aha. – Feltéve, hogy Houston nem parancsolgat nekem, minden rendben lesz. Amy a szemét az égnek emelte. – Persze. És a köztetek vibráló különös feszültséget is csak képzeltem. Nincs köztetek semmi. De jó, örülök, hogy ezt tisztáztuk. Rámeredtem Amyre, és próbáltam felfogni, mire célozgat. Azt gondolja, hogy Houston… kedvel engem? És nem abban az értelemben, hogy „azt hiszem, a csaj komoly pszichológiai segítségre szorul”. Már ha egyáltalán érezhet valaki ilyesmit. Érdekes. Általában nem esett nehezemre kitalálni, hányadán állok egy fiúval. Persze a legtöbb srác, aki a bulikon közeledett hozzám, nagyon is nyíltan kimutatta, hogy az érdeklődése fordított arányban áll azzal, mennyi ruha van rajtam. Houston gondolataiban viszont nem tudtam ilyen könnyen olvasni, ezért is fogadtam el nehezen, hogy Amy esetleg jobban érti a helyzetet, mint én. De igazán nem most van itt az ideje, hogy azzal foglalkozzak, tetszem-e egy fiúnak, vagy sem.

Ez a viselkedés még az én részemről is túl kamaszos volna. – A különös feszültség most lényegtelen – mondtam hidegen, miközben áthajtottunk a Royal Continental Hotelhez vezető lenyűgöző kapun. – Nem nyaralni jöttünk. A lányok álla leesett, mikor elénk tárult a szálloda, amit még Sziemreapben választottam magunknak. Még jobban nézett ki, mint a fényképeken. Minden csillogóan tökéletes volt: a kőfal, amin aranybetűkkel állt a szálloda neve, a krémszínű textíliák és a mahagónibútorok a hallban, és végül a szintén krémszínű, elegáns kanapék. – Mit keresünk itt? – suttogta Liz idegesen. – Most már nem akarunk a biztonság kedvéért hostelekben aludni? – Az a terv már nem érvényes. Most egyenesen a sárkány barlangjába jöttünk. Nem adtam neki elég időt, hogy magyarázatot követeljen. Olyan könnyedséggel sétáltam oda a recepcióspulthoz, mintha csak a Smith gimi udvarán lennénk. Már régen megtanultam, hogy ha az ember elég határozottan viselkedik, senki nem kérdőjelezi meg a tetteit. Még akkor sem, ha a szagán érződik, hogy az elmúlt öt órát egy kambodzsai buszon töltötte. – Jó napot – mosolyogtam a pult mögött ülő nőre magabiztosan. – Négy napra szeretnék lakosztályt foglalni. – Mit tud kínálni? A nőnek nem sikerült eltitkolnia a csodálkozását, miközben kikereste a rendszerből a lakosztályokat. – Dohányzó vagy nem dohányzó? – Nem dohányzó – válaszoltam azonnal.

Houston és Ben gyorsan odajöttek hozzánk. Mindketten úgy néztek ki, mintha el akarnának rángatni onnét, nehogy valami ostobaságot kövessek el. Túl késő. – És hány ágyat szeretne? – Legalább hármat, négy még jobb lenne. Bólintott, és ezt is beírta a gépbe. – A luxuslakosztályunk szabad. Az árban benne van a wifi, belépő a VIP-vendégeknek fenntartott területre, kontinentális regge… – Kiveszem. – Egy szikrányi bűntudatot sem éreztem, mikor átnyújtottam a hitelkártyát, amit vészhelyzetekre kaptam apától. Az már csak elég komoly vészhelyzet, ha nekem kell kimentenem a tanáromat egy kambodzsai börtönből. – Mit művelsz? – sziszegte halkan Houston. – Ez őrültség! Nem válaszoltam, inkább a lehető legkedvesebb mosollyal átvettem a belépőkártyáinkat, intettem a londinernek, hogy vigye fel a csomagokat, és egyenesen a liftek felé indultam. – Már alig várom, hogy megbeszéljük a városnézési terveinket, amint felértünk a lakosztályba – mondtam a többieknek, direkt megnyomva a mondat második felét. Houston befogta a száját, de nem túl szívesen. Habár mikor kinyitottam a 17-es lakosztály ajtaját, mindenki más úgy vigyorgott, hogy az feledtette Houston ingerültségét. – Istenem! – Liz odasietett az ablakhoz, ahonnét csodálatos kilátás nyílt az alattunk elterülő városra. – Hihetetlen ez a hely! Amy rávetette magát a legközelebbi ágyra. – Nagyon meg tudnám szokni. Nem lehetne egy teljes hétre kivenni? Tudod, hátha tovább tart a küldetésünk a vártnál.

– Nem engedhetjük meg magunknak ezt a helyet! – Houston kivette a kezemből a hitelkártya-bizonylatot, és elsápadt a végösszeg láttán. – Egyáltalán nem engedhetjük meg magunknak ezt a helyet! – Senki sem kérte, hogy fizesd ki. Csak nyugi, és élvezd a helyzetet! – Nekem menni fog, Chelsea – mondta Ben könnyedén, miközben körbejárt a szobában. – Hmm… vajon a minibár is benne van az árban? – Persze hogy nem! – csattant fel Houston. – Nehogy megegyél onnan valamit! Ben megadó pózba emelte a kezét: – Jól van, haver! Nyugodj meg! De Houston nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben képes lesz megnyugodni. – Chelsea, nem vehetsz ki egy ilyen szobát hitelkártyával. Önkéntelenül elvigyorodtam. – Tényleg? Szerintem már meg is tettem. – Hogy fogod ezt kifizetni? Meggondoltam, hogy hazudhatnék is, de aztán megkeményítettem magam. Houstonnak garantáltan nem fog tetszeni az igazság, de akkor is kimondom: – Nem én állom a cechet. – Ez a szüleid hitelkártyája, igaz? – kérdezte csendes beletörődéssel. – Ezért nem érdekel, mekkora számlát halmozol fel. Mindenre hajlandó vagy, hogy keresztbe tegyél nekik. Jól mondom, királylány? A tágas lakosztályt hirtelen elviselhetetlenül kicsinek éreztem, fojtogatott a klausztrofóbia.

– Na ide figyelj, El Paso! Épp egy kambodzsai börtönből próbálok kimenteni valakit úgy, hogy alkut kötök egy drogbáróval. Arra az esetre, ha az akció kudarcba fullad, csak az vigasztal, hogy életem utolsó estéit legalább egy minőségi ágyneművel borított, drága ágyban töltöm. Egy fájdalmasan hosszú percig mindenki magában emésztgette ezt az információt; végül Amy törte meg a csendet: – Tényleg azt hiszed, meg fogunk halni? Vállat vontam. – Elvben annak is megvan a veszélye, hogy mind meghalunk egy tragikus tuk-tuk balesetben. Esetleg felrobbanunk egy taposóaknától, vagy valami. De igen, a negatív végkifejlet esélyét nagyban növeli, ha az ember drogdílerekkel kezd. Amy bólintott, ám abból, ahogy az alsó ajkát harapdálta, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem hagyja annyira hidegen a veszély gondolata, mint ahogy mutatni szeretné. Megragadtam az alkalmat, hogy mindegyiküknek egyenként a szemébe nézzek. – Most kérdezem utoljára. Ki akar kiszállni? Liz undorodva felhorkant. – Maradunk, Chelsea! Nemcsak téged érdekel, mi lesz Neallel. – Akkor mindenkit üdvözlök a főhadiszálláson.

21. FEJEZET Nem mondhatni, hogy a titkos rejtekhelyünk túlságosan hasonlított volna egy hipermodern főhadiszállásra. Nem volt hozzáférésünk sem katonai adatokhoz a tévén keresztül, sem pedig élő kamerafelvételekhez a szálloda területéről. De akadt valami majdnem ilyen jó: szobaszerviz. Miután több mint egy hétig csak ázsiai ételeket ettünk, az első falat hamburger mennyei élvezetet jelentett. Elégedett mormogással tömtem magamba a sült krumplit. Az íze az otthont idézte fel. Általában nem vagyok oda a hamburgerért, de ezúttal könnyedén lépést tartottam Bennel és Lizzel – pontosan egyforma ütemben rágtunk. A szobaszervizes tálcán minden ellenállhatatlannak tűnt, és a leghőbb vágyam az volt, hogy addig tömjem magam, míg kimerültén álomba zuhanok. De erről szó sem lehetett. Ehelyett letakarítottam az asztal egy részét, és úgy helyeztem el a laptopomat, hogy mindenki lássa a rögtönzött bemutatót. – Ez itt Rithisak Sovann – mutattam egy darab ketchupös krumplival egy sötét hajú férfi fényképére. – Sok pénzt fektetett be az országba közvetlenül a Vörös Khmer bukása után. Rithisak szereti a luxushajóutakat, és szereti élvezni az életet. Ezenkívül annyi pénze van, amennyit még én se tudnék soha elkölteni. – Rendben – mondta Liz, miközben egy nagydarab lasagnéval küszködött. – Szóval mit akarsz tőle: kirabolod, vagy benevezed a „Kambodzsa sztárja” versenyre?

– Sem-sem. Rithisak történetesen Kambodzsa leghírhedtebb drogdílere. Ben nevetett, és félrehajtott fejjel tanulmányozta a fotót. – Attól még lehet, hogy tehetséges tangótáncos lenne. Biztos jól állna neki néhány flitter. Egy tollboa pedig szépen hangsúlyozná a vállát. – Nagyon vicces, Ben. De próbáljatok koncentrálni. Még ha nem is az ő üzletét sikerült véletlenül tönkrevágnom, akkor is biztos hallott már az eltűnt drogszállítmányról. – És ha tényleg tőle loptad az anyagot? – Houston fáradtan dörzsölte a halántékát. – Arra az esetre is van valami zseniális terved? – Akkor óvatosabbnak kell lennünk. Még csak az hiányozna, hogy magunkra haragítsuk Rithisak Sovannt! A róla szóló Wikipédia-cikk szinte olyan, mint egy figyelmeztetés. Pláne, mert szokása, hogy lövöldözni kezd, ha nem tesznek a kedvére. Amynek leesett az álla. – Meséld csak el még egyszer, miért nincs ez az alak börtönben! – Mert ezzel jár, ha valaki undorítóan gazdag, és vannak haverjai a kormányban. Ja, és az se rossz, ha egyben az ország legnagyobb újságjának a tulajdonosa. Rithisak-nak ez mind megvan. Ben felborzolta a hajamat. – Ez a kislány igazi kém! Olyan büszke vagyok. Félrelöktem a kezét, de titkon elmosolyodtam. A gimiben soha senki sem akart egy csapatban dolgozni velem, mert féltek, hogy csak útban leszek, és nem teszek hozzá semmit a sikerükhöz. És legtöbbször igazuk is volt. Miért erőltettem volna meg magam, ha megúszhattam, hogy nem csinálok semmit?

Lassan megértettem, miért töltött Jane és Mackenzie olyan sok órát a házi feladat fölött; baromi jó érzés megtapasztalni, hogy az ember képes egy problémát megoldani. Azért megpróbáltam viccel elütni a dolgot. – Úgy látszik, megérte a gimiben annyi órát áldoznom a netes zaklatás gyakorlására. – Ez nem vicces, Chelsea – mondta Amy. – Csak hülyéskedek. Részben. – Arra is kiterjedt a gondos kutatásod, hogy hol találjuk meg a fickót? – kérdezte Liz. – Tök jó itt a szobaszerviz meg minden, de jó lenne haladni valahová. – Igazából ez az egyik oka, hogy itt foglaltam lakosztályt. Ez a szálloda Rithisak Sovanné. – Csodás, egy ágyban az ellenséggel. – Houston egyenletes, nyugodt hangon beszélt, de a szeme csak úgy lángolt. – Illetve nem is: egy szállodában az ellenséggel. Ki gondolja, hogy itt az ideje beköltözni egy hostelbe? – Ő nem az ellenség… egyelőre. Hanem a célpont – javította ki Liz. – És fogalma sincs róla, hogy itt vagyunk, úgyhogy nem látom be, miért kéne elmennünk. Egyetértőén bólogattam. Közben a laptop képernyőjén megjelent egy villódzó felirat, hogy Jane új üzenetet küldött chaten. Gyorsan rákattintottam, és boldogan láttam a várva várt mondatot: Ott vagy, Chelsea? Kábé egy nanoszekundumot haboztam.

Itt vagyok, stréberkém. – Chelsea! Automatikusan bólintottam, aztán rájöttem, hogy nem tudom, mivel értettem egyet. – Bocs, miről maradtam le? Houston felvonta a szemöldökét. – Amy azt kérdezi, minden rendben van-e. „Jane üzenetet küld…” – Várj egy pillanatot – válaszoltam oda se figyelve. Remélem, ez nem csak valami nagyszabású beugratás volt részedről. Ha Scott apja egy nem létező sztori kedvéért tette kockára az újságírói hírnevét, leverem rajtad! Most azon dolgozik, hogy egy híradós csapatot küldjön ki oda. Még mindig Kambodzsában vagy, igaz? IGAZ? (A szerző fenyegetően ropogtatja az ujjperceit, helyet foglal egy képzeletbeli járaton.) Fejcsóválva nevettem a gondolaton, hogy Jane, az igazi jó kislány megérkezik Phnompenbe, és követeli, hogy kárpótoljam, amiért hiába aggódott miattam. Mivel láttam, hogy még a Rómeó ésJúlia-meghallgatáson is remegett, mint a nyárfalevél, Jane nem igazán tud megijeszteni. Hacsak nem kezd el újra énekelni. Akaratlanul összerezzentem, mikor ez eszembe jutott, de határozottan elhessegettem az emléket. Persze hogy még mindig Kambodzsában vagyok. Szerinted meddig tart ideküldeni azokat az újságírókat?

– Mit olvasol, Chelsea? Szeretnéd megosztani? – kérdezte Houston szárazon. Addig nem, míg Jane nem válaszol.

az

osztállyal

is

Nem tudom, meddig tart! Akár hiszed, akár nem, ehhez nem értek! Most pedig írd meg, pontosan hol vagy Kambodzsában. Sőt jobb ötletem van… Csengetés rezegtette meg a levegőt, és én habozva pillantottam a képernyőre: Jane videobeszélgetést kezdeményezett. Valójában szerettem volna különválasztani a gimnáziumi életemet a külföldön töltött időtől. Eredetileg azt gondoltam, úgy tehetek, mintha a száműzetésem meg se történt volna. Minden azon múlik, hogy adom elő a dolgot. Ha ragaszkodom hozzá, hogy semmi sem történt, csak egy rövid ideig távol voltam, nem mernek majd a részletekről faggatni. Minél kevesebb információ jut az otthoniak fülébe, annál könnyebb lesz az egészet a szőnyeg alá söpörni. De ez a terv most már nem volt működőképes. Houston a képernyőre mutatott, így egy vonzóan izmos férfikar került a látóterembe. – Mondd, nem kéne válaszolnod, királylány? A hangjában bujkáló kihívás hallatán kihúztam magam, és az „elfogad” gombra kattintottam. Most már nincs visszaút. – Jane! – A képernyőn feltűnő ismerős arc annyi adrenalint pumpált a szervezetembe, mintha éppen végrehajtottam volna egy tökéletes grand jetét. – Hogy vagy? A kérdésre csak legyintett egyet.

– Jól vagyok. De… öö… mondd, hány embert öltél meg, Chelsea? Zavartan meredtem rá. – Én? Személyesen? Egyet sem! – Oké – vigyorgott Jane. – Tényleg? Akkor talán nem néztél tükörbe mostanában. Végigsimítottam a korábbinál sokkal rövidebb és sokkal vörösebb tépett frizurámon, és próbáltam nem fészkelődni ültömben. – Ez csak haj. Majd visszanő. – Tulajdonképpen nem is rossz. Sőt – nevetett Jane – irtó jól nézel ki! Persze nem kéne rajta meglepődnöm. Jellemző rád. – Megrázta a fejét, és ismét a tárgyra tért. – De akkor is szükségem van a pontos helyszínre a sajtó számára. Amy kicsit elpirult, és azt dadogta: – Sajtó? Ez azt jelenti, hogy interjúkat fogunk adni, míg itt vagyunk? Hűha! Ez elképesztő. Hogy sikerült ezt elintézni? Visszafordultam Jane-hez, aki kezdett türelmetlenkedni. – Jó kérdés. Tényleg, hogy intézted el? Meggyőztél valami nagy hírcsatornát, hogy adja le a sztorit? – Nem! – válaszolta Jane, és a pillantása azt üzente: „Ugye csak viccelsz?” – Dehogy! Ugye tudod, hogy a sztori nem olyan eget rengető? Elvégre a kambodzsai kormány nem tett semmi illegálisát. – Elvitték Nealt! – tiltakoztam dühösen. – Figyi! Lehet, hogy ártatlan, de ha elkapták egy csomó droggal – vonta meg a vállát Jane tehetetlenül –, nehéz lesz bebizonyítani, hogy nem bűnös. Az egész az Egyesült Államokban is megtörténhetne, ugyanazzal az eredménnyel.

– De ott kijárna neki egy tisztességes tárgyalás, nem zárnák csak úgy börtönbe – vitatkoztam. – Aha, persze. A mi igazságszolgáltatásunk sosem téved. Nem léteznek túlterhelt kirendelt védők, vagy korrupt esküdtek, vagy bármi más probléma. Csak hidd ezt, ha ettől jobban érzed magad. – Szia! Bármennyire is élvezem az igazságszolgáltatással kapcsolatos észrevételeidet, nem lehetne, hogy az ügyre koncentráljunk? – mondta Houston lassan. – Nagyra értékelném. És ezzel már el is nyerte Jane tiszteletét, akinél nincs célorientáltabb diák az egész suliban. – Rendben. Igazad van. Szóval hol vagytok? – Phnompenben, a Royal Continental Hotelben – válaszolta Liz mögém lépve. – Tizenhetes lakosztály. – Lakosztály? – Jane majd megfulladt a nevetéstől. – Ez olyan chelsea-s. – Ez meg mit jelent? – akartam tudni. – Ó, semmit. – Megpördült a széken, és odaszólt valakinek a szobában, aki kívül maradt a kamera látószögén: – Chelsea egy lakosztályt vett ki magának. Ekkor hallottam meg a túlságosan is ismerős nevetést. – Hát persze. Gondolhattam volna. Jane újra a képernyő felé fordult, és – most először – bocsánatkérően nézett rám. – Logan és Mackenzie is itt vannak. Lehet, hogy szólnom kellett volna. Megkértem őket, hogy segítsenek. Az amúgy is egyre kínosabb helyzet még rosszabb lett, mikor Logan és Mackenzie mindketten megjelentek a képernyőn, főleg, mikor Mackenzie ostobán integetni kezdett nekem. Legszívesebben lecsaptam volna a laptop tetejét.

– Szia, Chelsea! – köszönt Logan könnyedén, aztán kissé hátrahőkölt, mikor meglátta a hajamat. Annál azért több esze volt, semhogy megjegyzést tegyen rá. – Öö… jó, hogy látlak. A gimi nem ugyanaz nélküled. Nyilván megkönnyebbültél, hogy többé nem futsz bele az exedbe az iskolafolyosón. Próbáltam viszonozni a kedvességét, és kikényszerítettem magamból egy mosolyt. – Köszi, Logan. – Várj csak! Ő Logan? – kiabálta Ben vidáman. Próbáltam egy rúgással elhallgattatni, de csak az asztal lábát találtam el. – Egész más vagy, mint képzeltem. Valami magániskolából jött úri fiúnak hittelek, aki folyton rombuszmintás pulóverben jár, meg ilyenek. Csalódott vagyok. – Ezúttal sikerült jól belerúgnom a lábába. – Úgy értem… örülök, hogy megismerkedtünk. A Ben arcán elterülő vigyorból tudtam, hogy a közeljövőben állandóan Logannel fog piszkálni. Az is egyértelmű volt, hogy Logan viszont nem óhajtja hallani, mit képzelt róla Ben, és azt sem, hogy mire alapozta az elképzeléseit. – Bocs, nem hallottam, hogy hívnak. – Mi leginkább „Idegesítő Alak” néven tiszteljük – adtam meg a választ gyorsan. – Ez a srác pedig, aki úgy tátja a száját, mint egy sügér, ő Toronto. – Te vagy Mackenzie Wellesley – mondta végül Houston, bár úgy tűnt, alig bír megszólalni. Talán nem kellett volna, hogy zavarjon, hogy mindazok után, amin keresztül mentünk, pont Mackenzie látványa ütött rést a páncélján, de zavart. – Én… láttalak fellépni a Ready Settel néhány hónapja. Fantasztikus hangod van.

– Köszönöm… Toronto? – mondta Mackenzie habozva, mint aki nem tudja elhinni, hogy tényleg így hívják, de nem akarja megbántani sem, ha esetleg mégis. A csaj túl kedves, így még rendesen utálni sem lehet. – Igazából Houston a nevem. – A hangja mintha megbicsaklott volna a saját nevén, aztán megköszörülte a torkát. – Nagyon… örvendek, Mackenzie. A szemem sarkából Amyt, Lizt és Bent néztem, de mind azzal voltak elfoglalva, hogy elég lazán viselkedjenek egy YouTube-híresség jelenlétében, és nem érdekelte őket, Houston mennyire el van ájulva Mackenzie-től. Az egész helyzet kezdett kiborítani. – Logan és én próbálunk segíteni, de innen nem sokat tehetünk. Összeszorítottam a számat, és ismét mosolyt erőltettem az arcomra. – Igazán nem kellett volna. Tényleg. Logan elkapta a tekintetemet, és tudtam, ő felfogta, hogy azt akarom, a barátnője szálljon ki az ügyből. Sajnos Mackenzie nem vette az üzenetet. – Szóval szerencse, hogy Scott apukájának jó kapcsolatai vannak. A médiafelhajtás sokat segíthet. Nagyon érdekes, hogy a spanyol-amerikai háborúban… – Mackenzie egész felélénkült, ahogy készült belelendülni a témába. – Ne kínozz, professzor! Nem bírtam tovább. Nem voltam képes tovább nézni, hogy Logan, Houston, Ben, sőt Liz is úgy bámulják Mackenzie-t, mintha azt kívánnák, bár őt küldték volna Kambodzsába helyettem. Rekedten felnevettem.

– Nem úgy értettem. Arra gondoltam, mennünk kell, hogy megmentsük a professzorunkat a kínzástól. Úgyis jövök neked a korrepetálásért, ezt az érdekfeszítő előadást nyugodtan hozzácsaphatod a számlámhoz. Jó lesz így, Mackenzie? Nagyszerű. Vigyázz magadra! – Ezzel becsuktam a laptopot, még mielőtt bárki tiltakozhatott volna. A szobára egy pillanatig csönd borult. – Hát ez nagyon kedves volt, királylány. Már értem, miért vagy ilyen népszerű. Szívesen kirohantam volna a szobából, de nem volt hova mennem.

22. FEJEZET Egyikük sem tudott napirendre térni afölött, hogy láthatták Mackenzie-t. Ahelyett, hogy lényeges dolgokról beszéltünk volna, például, hogyan mentsük meg a tanárunkat az igazságtalan bebörtönzéstől egy harmadik világbeli országban, mind a négyen arról faggattak, hogyan vált Mackenzie sztárrá. És elég csalódottak voltak, mikor kiderült, hogy kettőnk kapcsolata néhány órányi ingyenkorrepetálásra korlátozódott, még mielőtt a csaj összejött volna az exemmel. Nem csak ők hitték azt, hogy valamit eltitkolok. A Smith Gimnáziumban mindenki azt képzelte, hogy én töltöttem fel a Mackenzie-ről készült kínos videót a YouTube-ra. Gondolom, mert ez olyan jól hangzik: egy népszerű lány úgy akar megalázni egy lúzer kiscsajt, hogy lefilmezi, amint az félreértésből mesterséges lélegeztetést alkalmaz valakin; csakhogy a terv visszafelé sül el, és a videó rendkívüli népszerűséget ér el a neten. Kár, hogy az egészből egy szó sem igaz. Akkoriban az töltötte ki az időmet, hogy rendbe hozzam a dolgokat Logan és köztem. Legalábbis megpróbáltam. Egészen addig fütyültem Mackenzie-re, míg rá nem jöttem, hogy Logan beleszeretett. Azon a ponton nem igazán érdekelt, hogy mit beszélnek rólam. Tulajdonképpen tetszett is, hogy ebben a szereposztásban én vagyok a Gonosz Boszorkány, míg a társas életben ügyetlenül mozgó Mackenzie olyan, mint Hófehérke. Ha már nem szeretnek, legalább féljenek tőlem.

– Ha befejeztétek a nyálcsorgatást Mackenzie után, folytathatnánk a munkát? Houston elvigyorodott. – Csak nem vagy féltékeny, Chelsea? A mennyezetre emeltem a tekintetem. – Valahogy nincs kedvem az exfiúm barátnőjéről csevegni, miközben itt állok egy heroinnal teli Buddhával. Milyen meglepő! Mikor szóba hoztam a drogot, mindenki egyből a feladatra koncentrált. – Nem kéne egyszerűen megvárnunk a sajtót? – próbálkozott Amy. – Ha ez a drogbáró pasas olyan őrült, miért nem hagyjuk, hogy a média hozza nyilvánosságra a sztorit? Akkor mi kimaradhatnánk az ügyből. Ebben van némi igazság. Tényleg ostobaság lenne nagyon belekeverednünk, ha úgyis jön a segítség. Viszont végezhetnénk egy kis előkészítést, hogy felgyorsítsuk a folyamatot. Megvontam a vállamat. – Csak alapvető megfigyelést akarok folytatni. Megtudhatnánk, hogy Rithisak Sovann egyáltalán az épületben van-e, meg hasonlók. Liz reakcióját nem lehetett leolvasni az arcáról. – Csak megfigyelés? Valószínűleg. – Persze. – Akkor benne vagyok. Ben kinyitotta a bőröndjét, és keresgélni kezdett benne. – Én is. Megyek, átvizsgálom a medence környékét. Megnézem, ott vannak-e a rosszfiúk. Értsd: „Bikinis lányokkal akarok flörtölni.”

Nekem megfelel. – Rendben. Ben a medencéhez megy, Liz pedig… az edzőterembe? – Liz egyetértően bólintott. – Nagyszerű. Amy itt marad, én pedig a bárt figyelem. – Inkább az előcsarnokba mennék – ajánlotta fel Amy. – Biztos? A mosolya hatalmas lelkesedést tükrözött. – Nálam van a hímzésem. És észrevettem, hogy a hallban van egy könyvkölcsönző: talán romantikus regényeket is tartanak. Hidd el, nem esik nehezemre ott üldögélni. Már csak Houston volt hátra. De ha nem akar segíteni, az az ő dolga. Akár itt is maradhat a lakosztályban, és tovább társaloghat Mackenzie-vel. Nekem aztán mindegy. Nincs itt semmiféle különös feszültség. Houston lustán nyújtózkodott. – Ügyes próbálkozás, királylány. Még nem vagy elég idős ahhoz, hogy alkoholt igyál. Vagyis te maradsz itt, és én megyek a bárba. – Furcsa, nem emlékszem rá, hogy engedélyt kértem volna tőled, de… – Csettintettem. – Ó, már eszembe jutott: nem is kértem. – Még mindig nem késő. Keresztbe fontam a karom. – Figyelj, ha képes vagy velem lépést tartani, tőlem jöhetsz te is, cowboy. – Hidd el, lépést tartok veled, királylány. Amy jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, és tudtam, szerinte nagy dolog, hogy Houston a bárt választotta és engem a jó kis nyugis üres szoba helyett. Viszont Houston összeráncolt

homloka nem sok jót ígért: nyilván nem így nézne, ha arra számítana, hogy a felderítő akciónk romantikus fordulatot vehet. Ami elvileg nem kellett volna, hogy zavarjon. A pulzusom mégis felgyorsult a gondolatra, hogy egy bizonyos szörnyen idegesítő főiskolással üldögéljek a bárban. – Menjek veletek, srácok? – ajánlkozott Ben. – Jólesne egy ital. Megráztam a fejem. – Szó sem lehet róla. Nincs szükségem gardedámra, főleg nem arra, hogy úgy védelmezzetek, mint ősember az asszonyát. Nincs szükség a hősködésetekre. Higgyétek el, boldogulok! Liz támogatóan bólogatott. – Chelsea ura a helyzetnek. Úgyhogy tűnjünk el az útjából, és hagyjuk, hogy végezze a dolgát. Játékosan meglöktem a vállát. – Óó… köszi! Liz ravaszul mosolygott. – Nem kell hozzá pszichológia szakosnak lennem, hogy lássam, te élvezed, ha beleütheted az orrodat mások dolgába. De ha úgy gondolod, hogy ez az amatőr detektívesdi segíthet Nealnek, akkor csak rajta. – Amyhez fordult: – Neked viszont eszedbe ne jusson idegenekkel szóba állni! Amy erre felsóhajtott. – Emlékeztetnélek rá, hogy én vagyok itt a legidősebb. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nekem volt igazam: nem az számít, milyen évszám áll az ember személyijében. Liz megrázta a fejét, és nem engedett az óvatosságból: – Továbbra is ugyanazt mondhatom. Ne állj szóba idegenekkel!

Úgy tűnt, Amy dühös, hogy nem bízunk a túlélőkészségeiben, de megadta magát, és megígérte, hogy egy hang se hagyja el a száját, és az orrát se dugja ki a könyvéből… a szemét viszont nyitva tartja, hogy észrevegye, ha Kambodzsa leghírhedtebb drogbárója közeledik. Futólag eszembe jutott, hogy Amyt talán csak a hatalmas, ártatlan őzike-szeme miatt nem veszik komolyan, épp úgy, ahogy rólam mindenki azt hiszi, hogy a természetes hajszínem valami módon kihat az észbeli képességeimre. – Nála lesz az új, feltöltőkártyás mobilja – emlékeztettem a többieket. – Amy is tud vigyázni magára. Indulhatunk végre? Amy egyetértően bólintott, aztán jól megnézett magának. – Ugye nem ebben akarsz menni a bárba? Helyes, ha máris úgy gondolkozik, mint én, akkor tényleg készen áll egy felderítő küldetésre. – Igazad van. Ezt a farmert muszáj lecserélnem. Ben letelepedett az ágyra Amy mellé, már nem érdekelte az úszónadrág, amit pedig a bőröndje legaljáról halászott ki. – Azt hiszem, jobb, ha még nem indulok a medencéhez. Nem egészséges ebéd után rögtön úszni menni. Meglapogatta a hasát, de annyira nem volt meggyőző, hogy Amy, Liz és én is kinevettük. Houston viszont a jelek szerint nem szórakozott olyan jól. Elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Ez kicsit se volt átlátszó, Ben. Kicipzároztam a bőröndömet, kipakoltam a ruháimat, és halmokba rendeztem aszerint, hogy melyik mennyire szexi. Egy pillanatra felemeltem és magam elé tartottam egy csillogó fekete topot, majd elhelyeztem a „talán” kupacban. – Ezt válaszd – nyögte ki Ben. – Mindenképpen ebben kell menned.

Liz a fejét rázta. – Túl nyilvánvaló. Nem szabad úgy kinéznie, mintha túlságosan vadászna a figyelemre. Ezek a flitterek nem valami kifinomultak. Ebben volt valami igazság. Felemeltem egy konzervatívabb selyem darabot, aztán eszembe jutott, hogy a hajam most ugyanolyan élénkvörös, mint a top. – Na jó, ez nem az igazi. – Mielőtt bárki megjegyzést tehetett volna, ledobtam az ágyra, és tovább kutattam a táskámban. De a szemem ismét megakadt a selyemblúzon, mikor Amy óvatosan összehajtotta. – Szeretnéd felpróbálni? – Én… nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne rám. – Amy arca lassan olyan árnyalatot vett fel, mint a blúz, én pedig gondolatban már visszakoztam is. Nagyon nem akartam megvitatni Amy testsúlyát. Ez az a téma, amitől mindenki szörnyen érzi magát, függetlenül attól, milyen az alakja. Tény, hogy mindig is vékony voltam. Egyszerűen ilyen az alkatom. Hihetetlen szerencse, hogy így van, mert az egyetlen karrier, amire valaha is vágytam – a hivatásos tánc –, megkövetel egy bizonyos megjelenést. És nekem ez megvan. Ugyanakkor folyton hallgathatom, hogy biztos bulimiás vagyok, hiába, hogy egyetlenegyszer hánytam az iskolában: mikor biológiaórán békát boncoltunk. Ennek ellenére olyan kéthavonta még az iskolaorvoshoz is behívatnak, mert egy „aggódó barát szerint, aki nem fedte fel a nevét”, étkezési zavarban szenvedek. Utána kapok egy rakás tájékoztató füzetkét

a testképzavarról, és biztosítanak, hogy barátok között vagyok, és nyugodtan elmondhatom a problémáimat. Pedig az egyetlen valódi problémám az volt, hogy tudtam, megint a szüleim veszekedésére megyek haza. És közben az anyám ismét szóba hozza, milyen sötét jövő vár rám – egyetlen főiskola sem vesz fel, egyetlen étteremben sem alkalmaznak stb. –, és előadja, hogy a szépségem előbb-utóbb megkopik, és akkor majd azt kívánom, bár többet követeltek volna tőlem a szüleim. Ez nem olyasmi, amit nagyon meg szerettem volna osztani másokkal. Inkább elfogadtam a brosúrákat, és befogtam a számat. – Áll az ajánlat, ha meggondolnád magad – mondtam Amynek. Úgy nézett ki, mintha habozna, hogy mondjon-e valamit, de ekkor Ben integetni kezdett, hogy igyekezzek. – Mid van még? Felmutattam egy sötétkék, mélyen kivágott ruhát, ami alá kombinéra is szükség volt. Ben elismerően füttyentett. – Na, ez már valami! Houston nem találta viccesnek a helyzetet. – Csak tizenhét éves. Hagyjuk ezt az egészet. Ez egyszerűen nem helyes. Tulajdonképpen élveztem, hogy őszintén zavarba jött. Főleg, mert ezúttal nem Mackenzie váltott ki belőle ilyen hatást. – A legtöbb ember fogalmai szerint ez nem is túl merész darab. Lazíts, Houston! Ez nem olyan, mintha valami hálót vennék magamra. Mivel ettől csak még jobban összeráncolta a homlokát, nem álltam ellen a kísértésnek, hogy ugrassam egy kicsit.

– Most, hogy belegondolok, talán van itt valahol egy neccruci. Ben felkapta a fejét. – Tényleg? – Nem. – De kár! – mondta Liz, és úgy tett, mintha kéjesen bámulna. – Hé! Már van barátnőd! – Attól még kiélvezhetem a látványt – kacsintott rám. – Erről jut eszembe – vetettem közbe, még mielőtt Ben valami túlságosan illetlen megjegyzést tehetett volna –, mit szólt Sara, mikor elmesélted neki, mi történt Neallel? Liz nekilátott összehajtani a félrehajított ruhákat, és a nyaka bűntudatosan elvörösödött. – Hát… nem mondtam el neki. Erre egyáltalán nem számítottam. – Miért nem? Bizonytalanul megvonta a vállát. – Enélkül is elég baja van. Az anyjával folyton a tandíjról veszekednek. – Hogy érted ezt? – kérdezte Amy halkan. – Úgy érti, hogy semmi közünk hozzá – szólt közbe Houston. – Jobb lenne, ha… – Semmi baj, Houston. Komolyan. Nem olyan bonyolult. Sarát azzal fenyegeti az anyja, hogy többé nem fizeti a tanulmányait, ha nem szakít velem. A hírt dermedt csönd fogadta. – Sara családja nem volt elragadtatva, mikor elmondta, hogy leszbikus. Két teljes éve vagyunk együtt, és még mindig nem fogadják el a kapcsolatunkat. Az első hat hónapban abban

reménykedtek, hogy ha eleget imádkoznak, eltűnök a színről. Mivel ez nem jött be, most pénzzel próbálják elérni ugyanezt. Évek óta először fordult elő, hogy hiányzott az apám. Általában olyan dühös voltam rá, amiért bezárkózik az egyetemen az irodájába, hogy más érzelmekre már nemigen maradt energiám. Valószínűleg azért, mert a haragom valójában mély megbántottságból fakadt. Ha választhatok, inkább dühöngök, mint hogy kimutassam a szomorúságomat. De az én szüleim legalább nem fenyegetnének azzal, hogy nem fizetik a tandíjamat, ha egy lányt választok társnak. Na jó, egyikük sem hisz benne, hogy valaha fölvesznek a főiskolára. De akkor is. Amy együtt érzőén megszorította Liz vállát. – Hát… ehhez képest az én bajom semmiség. Mind felé fordultunk, és vártuk, hogy kifejtse. – Az én családomat újra és újra fel kell világosítanom. Hogy heteroszexuális vagyok. Liz nevetése rekedtebbnek hatott, mint általában, Amy mégis büszkén elmosolyodott a megjegyzés sikerén. – Ugye csak viccelsz? – Nem. A szüleim néhány havonta célozgatnak rá. Tudjátok: „Hogy alakul a szerelmi életed, kicsim? Nem találkoztál helyes lányokkal? Vagy fiúkkal? Mi szeretünk és támogatunk, függetlenül a szexuális irányultságodtól. Ugye tudod?” És aztán kénytelen vagyok megint elmagyarázni: „Ó, igen, köszi. Ez nagyon aranyos, meg minden, de még mindig heteró vagyok. Ugyanúgy, mint mikor utoljára beszéltünk.” Ben nyújtózkodott. – Nekem soha senkit nem kellett meggyőznöm.

Amy a plafonra meredt, Houston pedig abbahagyta a járkálást, és leült Liz mellé. – Ismerek valakit az egyetemen, aki talán segíthet Sarának szociális támogatást szerezni, ha a szülei beváltják a fenyegetésüket. Szóval, ha szeretnéd, hogy elintézzek néhány telefont… csak szólj. Liz átkarolta a nyakát. – Köszi, Houston. Nagyon kedves tőled. Houston kényelmetlenül feszengett, és megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne miért köszönetet mondani. Ez olyan jellemző rá. Elkaptam a tekintetét, és kiolvastam belőle a néma könyörgést, hogy tereljem másra a szót. Ebben a percben egész helyes volt. Sőt nagyon helyes. Úgyhogy látványosan megragadtam a kivágott kék ruhát, és elindultam a fürdőszoba irányába. – Mindjárt jövök – ígértem szemérmesen. Az ajtó csukódását Ben hujjogása kísérte. Kezdődjék a műsor!

23. FEJEZET Rávenni a pasikat, hogy veszítsék el a józan ítélőképességüket, egyfajta művészet. Be kell kalkulálni a férfiak és nők arányát a teremben, azt, hogy milyen zene szól, és milyen hangerővel, mekkora testfelület villan ki a ruhából, és ami a legfontosabb, mennyi alkohol áll rendelkezésre – mindezek együtt adják meg az alapot a kifogásolható döntésekhez. Még jó, hogy valóságos szakértője vagyok a témának. Mikor elkészültem, és a még teljesebb hatás kedvéért ki is sminkeltem magam, úgy néztem ki, mint a szüleim megtestesült rémálma. És Houston sem volt éppen elragadtatva a végeredménytől. Futólag rám pillantott, aztán rögtön az óráját kezdte szemlélni, mintha hirtelen szörnyen érdekelné az idő múlása. Nyilván azért, mert az átalakulás után külsőre pont úgy festettem, mint a tavalyi karácsonyi partin. Tudatosan csináltam: arra számítottam, hogy a bár közönsége öt percen belül elkönyvel üresfejű libácskának, akit más sem érdekel az életben, mint a luxusruhák és a vörös szőnyeg. Boldog örömmel játszottam el ezt a szerepet, ha Nealnek segíthettem vele. Lehengerlően mosolyogtam, és körbefordultam, hogy a többiek megcsodálhassanak. – A lábad előtt fognak heverni – mondta Liz.

– Ó, pontosan ez a szándékom. – Odafordultam Houstonhoz. – Ami téged illet: ne szólj hozzam a bárban! Senkivel se beszélj a közelemben! Ne is… – Felfogtam. – Helyes. Csendben utaztunk a liftben, közben gondolatban még egyszer végigfutottam a terven. Nem mintha okom lett volna aggódni. Ezen a téren kivételesen bízhattam az ösztöneimben. Oké, drogüzletet kötni egy harmadik világbeli országban valószínűleg lényegesen veszélyesebb, mint például gonosz kis pletykákat terjeszteni az osztálytársaimról. De az alapelvek azonosak. Az elmúlt évek tökéletesen felkészítettek erre a pillanatra. A szállodában láthatóan csupa gazdag vendég lakott, és a bár eléggé tele volt turistákkal ahhoz, hogy módom legyen egyszerre beleolvadni a tömegbe, és kiragyogni belőle. Ez a titka, hogy az embert a megfelelő okból vegyék észre. Sosem jó ötlet teljesen másképp kinézni, mint a körülötted levők. Ha az alkalomhoz a kis fekete ruha illik, túl kockázatos e helyett egy élénk rózsaszín, csillogó darabban megjelenni. Sokkal jobb azzal kitűnni, hogy a szobában nincs még egy lány, akin ilyen jól mutat a fekete ruha, és ennyire szépen emeli ki az alakját. Viszont ez alkalommal, tekintettel a körülöttem nyüzsgő öltönyös üzletemberekre, kicsit változtatnom kellett a taktikámon. Előkaptam a mobilomat, sietve letöröltem róla a vékony réteg fehér port, aztán vetettem egy utolsó figyelmeztető pillantást Houstonra, és egyenesen besétáltam a bár közepére. – Mi az, hogy a Ready Set nincs itt? – szóltam a telefonba azon az ingerült, parancsoló hangon, ahogy anyám szokott beszélni. – Mit kezdjek én ezzel? Mégis meddig kell várnom,

hogy ez a kamaszkorból alig kinőtt, önjelölt rock sztár kegyeskedjen idefáradni? Ezzel sikerült felhívnom magamra a pasasok felének figyelmét. Pontosabban ezzel… és a ruhám mély kivágásával. Tökéletesen alakítottam az ideges és elfoglalt üzletasszony szerepét. – Tudod mit? Nem érdekel. De az italfogyasztásomat ki fizettetem a céggel. – Visszadobtam a mobilt a táskámba, megkerestem a legfiatalabb, jegygyűrű nélküli fickót, és felültem a mellette levő bárszékre. Aztán magamban számolni kezdtem. Egy. Kettő. Hár… – Kemény napod volt? Az ismeretlen férfi citrusos kölnije fojtogató volt, de illett a megjelenéséhez: úgy festett, mintha egy Harvard-katalógusból lépett volna ki. Az volt az érzésem, általában nincs könnyű dolga a nőkkel. Vagyis biztos annyira örül majd, hogy végre megfordult a szerencséje, hogy nem teszi kockára a sikert kellemetlen kérdésekkel. Az izgalomtól minden érzékem kiélesedett, felkészültem az előadásra. – Szörnyű… – vallottam be halk sóhajjal. Meleg pillantásomból kiolvashatta, hogy szívesen hagynám, hogy szebbé tegye a napomat. – Mi lenne, ha meghívnálak egy italra? Közben elmesélheted az egészet. Ó, igen, úgy látszik, a vörös lányoknak sincs rosszabb dolga, mint a szőkéknek. – Biztos hallani akarod? Most jövök a reptérről, és pokoli utam volt. – Rámosolyogtam. Reméltem, hogy nem

közönségesnek lát, hanem elbűvölőnek. – Nem viccelek. Négy visító csecsemő. – Juj! – húzta el a száját. Rendeltem egy pohár vörösbort. Nem a kedvencem, de valami felnőttes italt akartam. – Komolyan. És van még rosszabb. A jelek szerint valami kis fiúbanda szeszélyein múlik, hogy összejön-e a Rolling Stone magazinnak készülő interjúm. – Belekortyoltam a borba, és hálásan mosolyogtam a pasasra. – Na mindegy, ennyit rólam. Te mit csinálsz Kambodzsában? Zavartan megigazította a nyakkendőjét. – A Brookes és Merriweather képviseletében érkeztünk. Visszafogottan elnevettem magam. – Biztos teljesen le lennék nyűgözve, ha ismerném a céget. Elpirult. – Egy jogászcsapat tagja vagyok. A szemem sarkából körbenéztem, és legalább öt öltönyös férfit számoltam össze, akik mind élénken figyelték, hogyan flörtölget egy kis vörös az ő gátlásos kollégájukkal. Igazából Houston volt az egyetlen fickó ötméteres körzeten belül, aki nem figyelte minden mozdulatomat. Úgy tűnt, nem érdekli a csábítási technikám, túlságosan leköti a focimeccs a bárpult fölötti tévében. Bár legalább nem ácsorgott mellettem, és nem nézett csúnyán azokra, akik túl feltűnően bámulták a dekoltázsomat. Azt elég nehéz lett volna kimagyarázni. Közelebb hajoltam a kiszemeltemhez. – Szóval, ha a banda végül nem jön el, hajlandó vagy képviselni a bíróságon? Félénken nevetett. – Nem lehet. Még csak gyakornok vagyok.

Nem mintha számított volna. Csak egy jó kis kifogásra volt szükségem, hogy néhány órát elüldögélhessek a bárban. Ehhez olyan emberre volt szükség, aki valószínűleg nem tiltakozik nagyon, ha hirtelen el kell mennem, mert eleve nem remélt sokat. – Ez azt jelenti, hogy egész idő alatt ki se látszol majd a papírmunkából? – kérdeztem csevegő stílusban, miközben a pillantásom körbejárt a szobában. Reméltem, hogy egyszer csak feltűnik valami, ami nincs rendben. De semmi. Igaz, hogy a szemem sajnos újra és újra ugyanazon az egy emberen akadt meg, aki a bár másik végében ült. – Rosszabb. Egyik értekezletről megyünk a másikra. Képzelj el húsz jogászt összezárva, és… Nem fejezhette be, mert megjelent az egyik részeg és különösen jókedvű kollégája, és átkarolta a vállát. – Kivel beszélgetsz, Wesley? Magadnak akarsz megtartani egy ilyen csinos kislányt? Az alkohol ellenére egész tisztán beszélt, de ettől még nem örültem neki, hogy váratlanul félbeszakította a csevegésünket. – Ne törődj vele! – súgta a fülembe a Wesley nevű fickó. – Aaron azt képzeli, hogy bírja az italt, de elég két pohár, és egész este így viselkedik. Teljesen ártalmatlan, komolyan. Aaron mosolygott, és észrevettem, milyen piros az arca: világosan látszott, hogy többet ivott a kelleténél. – Szóval Wesley-nek hívnak? Örülök, hogy végre tudom. Szép név. – Továbbra is csábos pózban fordultam felé, de közben megnéztem magamnak a haverját. A kiejtéséből ítélve, illetve abból, hogy nem volt akcentusa, Amerikában született ázsiai

lehetett; sötét hajú, vonzó mosolyú férfi. – Örülök a szerencsének, Aaron. – Tudod, szerintem mi nagyon jók lehetnénk együtt. Hogy is hívnak, bébi? Nem gondoltam volna, hogy a „királylányánál is létezik lekezelőbb megszólítás. Nagyot kortyoltam a borból, miközben próbáltam egy olyan álnévvel előállni, ami illik a szerepemhez. Olyan név kéne, amitől erősnek érzem magam. Valami, ami eszembe juttatná, mekkora hatalmam volt mások felett a gimiben. Homályosan rémlett, mit mondott Jane a reptéren Ashley és Steffani gúnynevéről. Bár a bortól kellemesen elbódultam, az emlék lassan a felszínre tört. Smink és Pink. És én vagyok… – Lake. A nevem Lake Scott. – Tónak hívnak? – Aaron csuklott egyet. – Szívesen elmerülnék benned. Wesley megrázta a fejét, és leolvashattam a szájáról, hogy „nagyon sajnálom”. Közben én próbáltam úgy tenni, mintha nevetnék az egészen. Naná, mert mi is lehetne szórakoztatóbb, mint hogy kikezd velem egy olyan alak, akit csak egy sör választ el az ájulástól? Még a képzeletbeli énem is alig várta, hogy eltűnjön onnét, mielőtt kínosabbra fordulna a helyzet. Néhány emeletre tőlünk ott várt egy üres lakosztály. És minden esélyem megvolt rá, hogy valamelyik tévécsatornán megy a Narancsvidék igazi feleségei – vagy tőlem bármilyen vidék igazi feleségei, leszámítva Kambodzsát. De nem mentem sehová, inkább megpróbáltam újra lopva körülnézni.

– Az anyám tiszta hippi – hazudtam, mert gyanús lett volna, ha nem mondok semmit. – Vegetáriánus békeharcos, és kézműves termékeket árusít a portlandi piacon. Még szerencse, hogy nem nevezett el, mondjuk, Szivárványos Pisztrángnak. Wesley félénken rám mosolygott, és odakoccintotta a sörösüvegét a borospoharamhoz, de a hangulatot tönkretette Aaron hangos kuncogása: – Szivárványos Pisztráng! Hát ez iszonyú vicces. Haver, eszméletlen ez a tyúk! Úgy látszik, fejlődöm: már nem is bébi vagyok, hanem tyúk. A szüleim olyan büszkék lennének! – És láttatok már valamit Phnompenből? Azon gondolkozom, hogy holnap elmegyek városnézésre. Vedd már a célzást! – Ó, igen. Van egy Wat Phnom nevű csodálatos pagoda egy dombtetőn. Hallottál már róla? A fejemet ráztam. – Azt mondják, hogy valamikor az ezerháromszázas években egy Penh nevű asszony kihúzott egy fát a folyóból, és a belsejében négy szobrot talált. – Ne untasd ezzel, Wes! – Aaron lehalkította a hangját, de így is mindenki hallhatta körülöttünk. – Ha így folytatod, jól itt hagy bennünket! – Nem untatsz – biztosítottam Wesley-t, és előrébb csúsztattam a kezem, míg majdnem hozzáértem a nedves körhöz, amit a pohara hagyott az asztalon. – Szeretnék még hallani a templomról. Wesley diadalittasan nézett Aaronra, de az észre sem vette, mert éppen a bárpultosnak próbált inteni.

– A templomban van egy Penh-nek szentelt oltár, ahova a hívek ajándékokat visznek. – Nem rossz fogás – elmélkedtem. – Találj néhány szobrot, és évszázadokig hordják neked az ajándékokat. Szinte túl szép, hogy igaz legyen. Persze a saját tapasztalatom azt mutatja, hogy ha az ember olyan helyeken talál Buddha-szobrokat, ahol semmi keresnivalójuk, abból csak baj lesz. Hogy egyeseknek micsoda mázlijuk van! Aaron közelebb csúszott hozzám, és én kénytelen voltam kizárólag a számon át lélegezni, hogy ne érezzem a kölnijét. – Vannak dolgok, Lake, amiket látnod kell ahhoz, hogy elhidd. Ez elég tolakodóan hangzott. – Azt hiszem, szívesen megnézném a saját szememmel azt a kis szentélyt. De ha valaki netán el akarna kísérni, nem mondanék nemet. – Én elviszlek oda – ajánlkozott Wesley készségesen. – Szuper jó idegenvezető vagyok! – Így igaz – helyeselt Aaron. – Wes pont olyan, mintha a History Channelt hallanád, csak élőben. Hát ezzel nem jutok sehová. Őrültség volt bármit is remélnem attól, hogy idejöttem. Egyáltalán mit képzeltem? Hogy rögtön belépéskor megpillantok egy kordonnal elkerített, exkluzív VIP-asztalt, a bárpult fölött meg egy bekeretezett okiratot, amelyből megtudhatom, hogy ez a hely már 1989 óta a drogkereskedők legkedveltebb tanyája? Mintha nekem bármi is ilyen könnyen összejönne. Még az sem biztos, hogy a megfelelő szállodában játszom felderítősdit. Nincs kizárva, hogy Rithisak Sovann még ennél is

puccosabb helyeken szereti kipihenni fáradalmait, amikor éppen nem dolgozik aktívan a drogbirodalma kiterjesztésén. És persze az is lehetséges, hogy Sovann-nak semmi köze ahhoz, ami Neallel történt. Talán annyira kétségbeesetten vágytam valamilyen megoldásra, hogy hamis nyomon indultam el? Megpróbáltam elfojtani a hirtelen rám törő pánikot, és felemeltem a boromat, mintha pohárköszöntőre készülnék. – Éljen az új idegenvezetőm! – Ezt már szeretem! Hátrapillantottam a vállam fölött: a mögöttem álló fickó – nyilván szintén a Brooks és Merriweather jogásza – minden porcikámat alaposan megnézte magának. Társaságunk legújabb tagja jól mutatott a hatalmat sugárzó vörös nyakkendőben; olyan típusnak tűnt, aki szívesen elfogadná Ben alapelvét: „Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad.” Minden vágyam az volt, hogy leszálljak a bárszékről, és visszamenjek a szobánkba. Ehelyett az eddiginél is ragyogóbban mosolyogtam. – Gondolom, ő is a barátotok. – Joel, ő Lake. A Rolling Stone magazinnak dolgozik. A helyzet olyan abszurd volt, hogy szinte ellenállhatatlan ingert éreztem, hogy belenevessek Joel arcába. Egy gimnazista lány három jogásszal cseveg egy bárban. Mégis ott ültem a bárpultnál, a boromat kortyolgatva, és azt figyeltem, nincs-e valami veszélyre utaló jel. Közben a három férfi kedvesen ugratta egymást. Legalábbis nagyrészt kedvesen. Határozottan érződött köztük némi feszültség, mert mindannyian az én figyelmemet keresték. Egy egész sor hencegő

sztorit adtak elő a szórakoztatásomra, volt azokban minden a tökéletes csavart labdától a nyertes gólokon át a jogi fogásokig. – És min dolgoztok Kambodzsában? – kérdeztem könnyedén, remélve, hogy nem kell tovább hallgatnom, hogyan nyerte meg Aaron a helyesírási versenyt ötödikben. – Valami szupertitkos perben vesztek részt? – Dehogy! – nevetett Wesley. – Jó is lenne! Egy elég szokványos fúziót készítünk elő. – Nem is szokványos. – Aaron újabb sörért nyúlt, de Joel megakadályozta. – Hé! Mi ütött beléd, haver? – És te mit gondolsz, Joel? – kérdeztem, mintha tényleg érdekelne, mi a véleménye valami fúzióról, amihez a világon semmi közöm nincs. – Szerinted van valami szokatlan a tárgyalásokban? Szélesen elvigyorodott. – Mondjuk, az, hogy Kambodzsában kell lebonyolítanunk az egészet, mert a szálloda tulajdonosa nem léphet az Egyesült Államok területére? Ilyesmire gondoltál? Igen, pontosan valami ilyesmit akartam hallani. Hirtelen minden értelmet nyert. Hát persze hogy Amerikában nem fogadnak tárt karokkal valakit, akinek a neve köztudottan összekapcsolódik a drogkereskedelemmel. Nyilván az se tett jót Rithisak Sovann jó hírének, hogy szeretett lőfegyverekkel hadonászni. És mivel a Brookes és Merriweather jogászai nem vihették a drogbáró-hoteltulajdonost az USA-ba, Mr. Sovann hazai terepen mozgott. Valószínűleg. Tény, hogy az elméletem találgatásokra épül, de attól még igaz lehet.

Csak arra van szükség, hogy valahogy bemutattassam magam a drogbárónak, és végre határozott válaszokat kapjak. Még szerencse, hogy itt ez a három kedves fickó, akik alig várják, hogy szívességet tehessenek nekem, akkor is, ha egy bizonyos főiskolás fiú – valami Houston nevű – nekilát üvöltözni, hogy nincs okunk ilyen eszement kockázatot vállalni. De mielőtt megosztom a tervem a csapattal, még egy kicsit folytatnom kell a kémkedést. Úgyhogy mély levegőt vettem, és istenigazából bevetettem mindent.

24. FEJEZET Nem voltam részeg – a második pohár borhoz még szinte hozzá sem nyúltam de valami határozottan nem stimmelt velem. Nem logikus, hogy akkor szökjön fel az adrenalinszintem, mikor már órák óta játszom a kifinomult Lake Scott szerepét. Fogalmam sem volt, mitől érzem magam ilyen kellemesen feldobottnak, de annyira nem is érdekelt. Valahol az agyam mélyén egy hang azt sikította, hogy legyek óvatos, és rohadt gyorsan tűnjek el onnét, de az már nem volt világos, miért is kéne ezt tennem. Miért mennék el, ha egyszer ahhoz van kedvem, hogy a nyakkendőjénél fogva a táncparkettre rángassam West? A többéves harc, hogy mindig a kezemben tartsam az irányítást, e percben olyan kimerítőnek tűnt. És csüggesztőnek. És értelmetlennek. Éreztem, hogy átjár az energia a zene lüktetésétől. Még sose fogott el ilyen erős vágy, hogy táncoljak; önkéntelenül ringatóztam a dübörgő hangok ritmusára. Ezt hiányoltam mindig: hogy szabadon mozogjon a testem. Nem azért, hogy színpadra állva másokat szórakoztassak. Csakis önmagamért. Ostoba vigyorral engedtem át magam a zenének. Nem számított, hogy Wesley-től csak annyi telik, hogy ide-oda ringassa magát a táncparketten, mint egy kiskamasz, és ez alig nevezhető táncnak. Engem cseppet sem zavart. Még akkor is tovább vonaglottam, mikor azt motyogta, hogy hoz egy italt, és otthagyott.

Senkire nincs szükségem. Már régen rá kellett volna jönnöm. Hiszen annyiszor gondoltam erre az elmúlt években. De eddig soha nem volt igaz. Nem is egy este álmodoztam róla, bár képesek lennének a szüleim mindenféle hátsó szándék nélkül kimondani, hogy szeretnek, anélkül, hogy közben azt számítgatnák, hány pontot ér ez a jószülőség-skálán. „Tudod, hogy szeretlek, Chelsea… csak szeretném, ha kihoznád magadból a maximumot.” „Anyád és én úgy gondoljuk, előnyödre válna, ha egy időre külföldre mennél.” „Soha senki nem fog úgy szeretni, mint én.” Elhessegettem magamtól a múltamból kísértő mondatokat, és meglepetten pislogtam a pasasra, akivel táncoltam. Nem tűnt ismerősnek. Akkor se tudtam volna kiválasztani egy rendőrségi szembesítésen, ha az életem múlik rajta, mégis arra tértem magamhoz, hogy szorosan átkarol. És el se tudtam képzelni, hogy került oda. Félretámolyogtam, és közben véletlenül nekiütköztem egy harmincas évei közepén járó nőnek. – Elnézést, én csak… – Nem fejeztem be, mert rájöttem, hogy senki se figyel rám. A körülöttem nyüzsgő idegenek többségükben teljesen barátságos turistáknak látszottak, akik szeretnének minél több élményt gyűjteni a nyaralásuk alatt, hogy legyen miről mesélni odahaza. Biztos el fogják mondani az összes barátjuknak, hogy Kambodzsában még a szállodát se kell elhagyni, ha az ember őrült bulira vágyik. Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy csak elmosódott foltokat láttam az egészből. A kanapékat és a székeket

félrelökték, felduzzadt a tömeg, és a pultost elárasztották a rendelésekkel. Néhányan még sorban álltak, de jó részük valószínűleg csak megfelelő ürügyet keresett rá, hogy büntetlenül csatlakozhasson a bárpultnál tolongókhoz. Tiszta őrület volt. Az elegáns hotelbár valahogy átalakult egy night-club-bá, máris zsúfolásig megtelt, és úgy tűnt, ez így is marad. Ez nem volt része a tervemnek. Elfordultam a mellettem felbukkanó újabb idegentől, és kétségbeesetten ismerős arcot kerestem a tömegben. Abban a percben örültem volna, ha Logan látomásként megjelenik előttem, akkor ugyanis azt hihettem volna, hogy ez is csak egy újabb abnormális álom. Még azt se bántam volna, ha a fürdőkádban ébredek, és Houston megfenyeget, hogy kinyír, ha megint nem kapcsolom ki az ébresztést a telefonomon. De nem volt ilyen szerencsém. Túl sokan takarták előlem a bárpultot, így nem sikerült Houstont megpillantanom, de feltételeztem, hogy még mindig hűségesen játssza a testőr szerepét. Hacsak nem húztam fel annyira a viselkedésemmel, hogy végképp otthagyott. A nyakamat nyújtogattam, hátha meglátom valahol, de elakadt a lélegzetem, mikor valaki hideg sört öntött a nyakamba: az ital eláztatta a ruhám elejét, és belecsorgott a melltartómba. Ez már egyáltalán nem volt vicces. Különösen, mert idegen kezeket éreztem a testemen, főleg a vállamon, de valaki a hasamhoz is hozzáért, és megpróbált letapizni. Nem tudtam leállítani. Túl sok ember szorult nekem a tömegben. Túl sok nevető arc volt körülöttem. Túl sok emlék kísértett.

Már nem is tudtam, déjà vu-t élek-e át, vagy egyszerűen a múltamból felvillanó képeket látom. A gimis bulik, amikre általános korunkban belógtunk Logannel, Ashley-vel és Steffanival, mindig így kezdődtek: ital, flört, tánc, és később az eluralkodó pánik érzése, mikor összezárult körülöttem a tömeg. De nem akartam, hogy a lányok rájöjjenek, én is félhetek valamitől, így aztán hazudtam: „Igen, igen, jól vagyok! Imádom ezt a dalt! Csak megyek, hozok egy italt…” Az alkohol felét diszkréten kiöntöttem a mosdókagylóba vagy a szobanövényekre. De a másik felét tényleg megittam. Arra lett volna szükségem, hogy a barátom behúzzon egy csendes sarokba, és elérje, hogy kicsit jobban érezzem magam, hogy olvadozzak lassú csókjaitól… de Logant általában túlságosan elfoglalta, hogy mindenkinek segítsen, így észre sem vette, hogy a barátnője teljesen kiborult. Egy este aztán eszembe jutott, hogy Logannek talán azért olyan fontos vadidegenektől elkobozni a kocsikulcsot, nehogy részegen vezessenek, mert én már nem érdeklem. Addigra már lehajtottam két italt, és meggyőződésem volt, hogy szakítani akar, csak nem képes a szemembe mondani. Éppen a harmadik pohár alján tartottam, mikor Jake megjelent, és tapadósan táncolni kezdtünk. Ettől kezdve kissé homályos, mi történt. Emlékszem, arra gondoltam, nem csinálok semmi rosszat, hiszen Logan szinte rám se nézett egész este. És hízelgett, hogy egy idősebb, gimnazista srácnak pont én kellek. Most bizonytalan léptekkel elindultam a bár felé, már nem is kértem senkitől bocsánatot, miközben utat törtem magamnak. Egyszerre próbáltam megszabadulni a tömegtől, az emlékeimtől

és a gyötrő szégyentől, amiért valaha annyira vágytam rá, hogy valaki – bárki – végre szeressen, hogy közben teljesen elveszítettem önmagamat. És ez újra megtörténhet. Izzadság csorgott a hátamon, és csak azt akartam, hogy végre lemoshassam magamról a sört a zuhany alatt, és addig döntsem magamba a vizet, míg belülről is tisztának érzem magam. De nem tudtam kijutni. Hadonászó emberek sokasága vett körül, és elzárták előlem az utat. Éreztem, hogy egyre jobban rám tör a klausztrofóbia, és forogni kezdett velem a világ. Na jó, valami tényleg nem stimmelt velem. Elöntött a pánik; magasba emeltem a kezem, mint egy részeg fuldokló, és megpróbáltam kiverekedni magam a tömegből. Két erős kar állított meg, valaki megragadta a vállamat. Gyengén vergődtem a szorításában. – Nyugodj meg, Chelsea! Lélegezz! Az ismerős hangtól libabőrös lett a karom, és elgyengült a térdem. „Csak az alkoholtól van” – hangzott fel fejemben a távoli gondolat. Ezt teszi az alkohol, az adrenalin, a klausztrofóbia és a rossz emlékek veszélyes kombinációja. Nem lehetett más oka. – Houston! – Levegőért kapkodtam, miközben maga után húzott, távolabb a hadonászó karoktól és lábaktól, meg az izzadt testektől. – Nem érzem magam túl jól. Habár az, ahogy magához ölelt, és gyengéden simogatta a hátamat, mintha az átázott ruha nem is undorítaná, nagyon jó érzés volt. A pánikom lassan lecsillapodott, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Houston nem engedi, hogy bántsanak. Pedig ő maga nem is egyszer szívesen megfojtana. – Hé, te! Vedd le a kezed Lake-ről!

Aaron jelent meg mögöttünk, és nagy igyekezetében előrelökött. Houston megállt, és két keze közé fogta az arcomat, de nem hiszem, hogy azért, mert Aaron rákiáltott. Szinte lyukat fúrt a tekintetével az enyémbe. A szemében valami ismeretlen érzelem kavargott, de nem volt időm rájönni, mi az, mert a következő pillanatban az arca már hideg elszántságot tükrözött. – Csak tudni akarom, jól van-e – válaszolt Aaronnak hűvösen. – Igen? Akkor se kell taperolni! Ez kicsit túlzás volt, figyelembe véve, hogy Houston keze nem kalandozott tiltott területekre. Legnagyobb bosszúságomra. – Valami baj van? – kérdezte Wes, aki végre kijutott a tömegből, és most mellettem állt. – Zaklat téged ez a férfi, Lake? Nehéznek éreztem a fejem, de nagy nehezen kinyögtem: – Jól vagyok. Csak álmos. – Nem, nincs jól. – Houston hangja remegett a visszafojtott haragtól, de a keze gyengéden nyugodott az arcomon. – Majdnem összeesett az előbb. – Egy pohár bortól? – kérdezte Aaron hitetlenkedve. – Azt kétlem. Talán egy kicsit becsípett, de hacsak nem allergiás az alkoholra, nem lehet igazán részeg. Houston odarángatott egy üres székhez, aztán a két jogászhoz fordult. És mit csinált ekkor ez a racionális, okos mintadiák, aki mindig azt hangoztatja, hogy gondoljuk át a dolgokat alaposan? Igen, állon vágta Aaront. A pasas feje hátracsuklott, mikor Houston ökle eltalálta az állkapcsát, pont, mint a régi westernfilmekben. Azzal a különbséggel, hogy a filmekben a hős nem szokta a kezét rázogatni, és azt kiabálni, hogy: „A francba! Ez fájt!” És általában

a rosszfiú nem reagál gyilkos pillantással, és nem mondja, hogy: „Ezért beperellek, te idióta!”, mielőtt egy balhoroggal viszonozná az ütést. Már akkor segítségért kiabáltam, mikor Houston még nem is került a földre. Senkinek se volt kedve közbeavatkozni. Láttam, hogy néhányon a telefonjukkal fotózzák a verekedést, és mindenhonnan a „Bunyó! Bunyó!” kiáltás hallatszott, miközben Aaron és Houston összegabalyodva gurultak a földön. Kétségbeesetten megmarkoltam a zakóját, de nem volt hajlandó elengedni Aaron lábát. – Houston! Elég! – Most hagyj, Chelsea! – hörögte. – Dolgom van. Megint rángatni kezdtem, mire majdnem gyomron talált a könyökével. – Valaki segítsen! Wesley csodálkozva nézte, ahogy a padlón dulakodunk. – Chelsea? Azt hittem, Lake-nek hívnak. Ezt tényleg pont egy verekedés közepén kell tisztázni. – Ez a becenevem – vágtam oda dühösen. Houston elvesztette a meglepetés erejéből származó előnyét, Aaron viszont kezdett belejönni a dologba. – Segíts szétválasztani őket! Wesley nyilvánvalóan nem akart belekeveredni, de azért – egy kis szerencsével – sikerült valamennyire odébb rángatnia Aaront. – Egyáltalán honnét ismered a pasast? – Ő a fényképészem, oké? Erre már egy kis izommunkát is belevitt a két őrült szétválasztásába. Jellemző. Wes nem vállalta volna a kockázatot, hogy esetleg eltalálja egy jobbhorog, ha nem hiszi, hogy van

esélye nálam. Az volt az érzésem, rögtön változtatna a véleményén, ha megemlíteném a középiskolások és a jogászgyakornokok között fennálló korkülönbséget. Amint kiejtem a számon, hogy „fiatalkorú megrontása”, a jogászok azonnal elvesztenék irántam minden érdeklődésüket; éppen ezért nagy kísértést éreztem, hogy bevalljam a koromat. Ha nem számítottam volna rá, hogy Wesley lesz a belépőm Rithisak Sovannhoz, azonnal a lifthez cipelem Houstont, és hátra se nézek. Ehelyett úgy helyezkedtem, hogy útban legyek Houstonnak, aki még mindig Aaront próbálta megütni. – Állj el innét, királylány! – Föld Houstonnak! – sziszegtem, és megragadtam a vállát. – Térj már magadhoz! Te túl jó ember vagy ehhez. Ezt nem azért mondtam, hogy hízelegjek neki, hátha ezzel a sajátos módszerrel elérem, hogy ne verekedjen. Tényleg ez volt az igazság. De éreztem, hogy Houston vállizmai megmerevednek, és nekifeszülnek a tenyeremnek. Nem csoda, hogy mindig annyira fegyelmezte magát: ha elvesztette a kontrollt, valósággal dühöngött, és sütött belőle a harag. Aztán valami kizökkentette. Nem tudom biztosan, hogyan történt, de egyik percben még gyilkos indulattal a szemében meredt Aaronra, a következőben pedig hirtelen pánik villant fel a tekintetében, és ösztönösen közelebb rántott magához. És megcsókolt.

25. FEJEZET A csókjától teljesen elgyengültem. Ahelyett hogy ellöktem volna magamtól, feljebb csúsztattam a kezemet a hátán, míg végül rátaláltam selymes hajára. És azt hiszem, ebben a pillanatban már én is viszonoztam a csókot. Nem volt itt semmi fokozatosság, szó sem volt lassú, gyengéd mozdulatokról. Azt kívántam, hogy ez az őrülten szenvedélyes csók örökké tartson. Féltem, hogy Houstonnak egyszer csak eszébe jut a tucatnyi ok egyike, amiért nem jó ötlet ez a kapcsolat, és akkor elhúzódik tőlem. Pedig ajkával az ajkamon úgy éreztem, ugyanannyi okot találnék arra, hogy miért kéne mégis megpróbálnunk. De nem húzódott el. Csak közelebb hajolt a fülemhez, és azt suttogta: – Ne ilyen feltűnően, királylány! Társaságot kaptunk. Na ne mondja! Hiszen közvetlenül azelőtt vágta képen a„társaság” egyik tagját, hogy a nyelve felfedezőútra indult a számban. Ha annyira kerülni akarja a feltűnést, ez talán nem a legjobb taktika. Csak azt reméltem, Ben nem volt tanúja a jelenetnek, mert akkor a világ végezetéig ezt hallgathatjuk. – Szállj már le róla, haver! – Wesley a lehető legrosszabbkor szólt közbe. Semmi kedvem nem volt az újabb macsóversenyhez. Különösen, mert émelygés kerülgetett. Houston nem engedett el teljesen, de éreztem, hogy ismét láthatatlan fal emelkedik közöttünk.

– Most szépen abbahagyod az üvöltözést, míg mi kisétálunk innét, különben mindenkinek elmondom, hogy bedrogoztátok a barátomat – morogta Houston haragosan. Ó, istenem! Most már tényleg hányhatnékom volt. Azaz… ennek semmi értelme. A borospoharam egész idő alatt a szemem előtt volt, és mégis hogy máshogy drogoztak volna be? Wesley úgy nyomkodta a homlokát, mintha gyilkos fejfájással küszködne. – Szent ég! – motyogta az orra alatt, majdnem úgy, mintha imádkozna. Talán az ilyen puhányok imáját is meghallgatja valaki, én nem sok jóindulatot éreztem iránta. – Nem drogoztuk be. Esküszöm, hogy sose tennék ilyet, és Aaron sem! Aaron némán bólintott, de a beszédet Wesley-re hagyta; talán nem akarta, hogy megint leüssék. – Nézd, nem engedhetjük meg magunknak, hogy bajba kerüljünk a Rithisak Sovann-nal folytatott fúziós tárgyalások közepén. Lehet, hogy te még sose hallottál róla, de nekem elhiheted, hogy a fickó igazi nagyhal. Houston megmerevedett; nem voltam benne biztos, hogy azért, mert Wesley megemlítette az általunk keresett drogbárót, vagy azért, mert néhány sötét öltönyös férfi közeledett felénk. A hangját mindenesetre lehalkította: – Most visszakísérem a szobájába – közölte Aaronnal és Wesley-vel, miközben nem túl gyengéden lökdösött a kijárat felé. – Ha még egyszer a közelébe jöttök, pokollá teszem az életeteket!

– Ne is törődj vele, Wes – szóltam közbe. – Tizenhetes lakosztály. Bármikor. Áll még a városnézés? – Fogd be a szád, Chelsea! – Houston éppolyan háborodottnak tűnt, mint a tudós „Az univerzum végtelen!” feliratú pólóján. – Az isten szerelmére, maradj már csöndben! – De… – Csönd! Tiltakozó hangokat hallattam, de sok mást nem tehettem, mivel a karja a gyomromnak feszült. Úgyhogy csöndben maradtam, míg a lifthez nem értünk, ahol végre elengedett, és dühösen megnyomta a hatodik emelet gombját. – Most már beszél…? – Nem! Na jó, ezúttal túl messzire ment a védelmező alfahím szerepében. Egész helyes volt, ahogy a bárban elragadták az ösztönei, de kezdett elegem lenni. Azt még élveztem, hogy magához szorított, és forrón megcsókolt. De azt már nem, hogy úgy bánt velem, mint egy engedetlen kisgyerekkel. Titkon mégis reméltem, hogy amint kettesben maradunk az üres lakosztályban, ismét megcsókol, és… folytatjuk, ahol abbahagytuk. Csakhogy amikor beléptünk a szobába, semmi jelét nem mutatta, hogy hasonló tervei lennének. Lerúgtam magamról a magas sarkút. Houston kivett egy üveg vizet a pofátlanul drága minibárból, és átnyújtotta. – Mintha azt mondtad volna, hogy tudsz vigyázni magadra. Zavartan viszonoztam a pillantását. – Jól vagyok. – Ja, persze – horkantott megvetően. – El is felejtettem, hogy Chelsea Halloway szerint mindig minden rendben van. Gengszterek lövöldöznek rá? Semmi vész. Idegenek drogot

tesznek az italába? Nem nagy ügy. De tudod mit, királylány? Semmi nincs rendben! – Nem drogoztak be, Houston. – Akkor elmagyaráznád, hogyan lehetséges, hogy egyetlen pohár italtól majdnem összeestél a táncparketten? És hogy a pupillád még mindig ki van tágulva? Ha van erre valami értelmes magyarázatod, nem ártana, ha előállnál vele. – Egyszerűen pánikba estem, érted? Teljesen úrrá lett rajtam a klausztrofóbia, és kiborultam. De most már tényleg jól vagyok. Houston beletúrt a hajába; igyekeztem nem gondolni rá, milyen puhának és lágy tapintásúnak éreztem, mikor csók közben belemarkoltam. Az ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy ismét a nyakszirtje körüli tincsekkel játszadozzanak. – És a kitágult pupilla? – Nem tudom! – válaszoltam karba font kézzel. – Elég sötét volt ott. Talán ez hatott így a szememre. Nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna, de hajlandónak mutatkozott ejteni a témát. – Tudod, a víz jobbat tesz, ha meg is iszod. A békesség kedvéért nagyot kortyoltam a palackból. – Azt hittem, nem tetszik, ha használjuk a minibárt. – Az sem tetszik, hogy te veszélynek vagy kitéve. Úgy látszik, rákényszerülök a kompromisszumokra. Nehéz volt elképzelni, hogy Houston bármiben is hajlandó a megalkuvásra, különösen, mivel most is olyan gunyorosan beszélt. De valójában sokkal jobb csapatjátékosnak bizonyult, mint én. Legfőbb ideje volt viszonoznom. – Minden terv szerint halad, Houston. Sőt jobban alakulnak a dolgok, mint reméltem… kivéve persze a verekedést a bárban.

Most már tudjuk, hogy Rithisak itt van! Nemsokára hazamehetünk. Megkötjük az üzletet, és már el is tűnünk innét. – Ilyen egyszerű? Örömmel látom, hogy minden, amit mondtam neked, süket fülekre talált. Csodálatos! Ennél jobb már – a jobb öklével belevágott a bal tenyerébe, és összerándult a fájdalomtól – nem is lehetne! Ezen jól felhúztam magam. Még hogy süket fülek! – Attól, hogy nem mindig értek veled egyet, még figyelek. – Szóval hallottad, hogy öngyilkos küldetésnek neveztem a tervedet, de ez sem akadályozott meg abban, hogy jelenetet rendezz a bárban? A fickók, akik félholtra rugdosták Nealt, biztos élvezték a műsort! Lefogadnám, hogy legalább egyikük meglátott minket együtt. Szóval gratulálok: ezzel igazán megkönnyítetted a dolgukat! Amilyen rendes vagy, még a szobaszámunkat is elmondtad mindenkinek! Ebben a percben elszállt minden örömöm, amit akkor éreztem, amikor megcsókolt. Mert amiről azt hittem, hogy szenvedély, csak Houston dühe és frusztrációja volt. Esetleg a pániknak is része lehetett a dologban. Biztos az motiválta, hogy bármelyik percben megtalálhatnak minket. Elhitettem magammal, hogy valami több is volt abban a csókban. Hogy Houston érezte kettőnk közt a furcsa vonzalmat, ami abból fakadt, hogy kihívást jelentünk egymásnak. Ostoba voltam, és azt reméltem, ez a csodálatos srác – annak ellenére, hogy ismeri a legrosszabb oldalamat – elfogad engem. És meg akar csókolni. De Houston csak azért húzott magához, hogy eltakarja az arcomat a drogdílerek elől. Szó sem volt érzelmekről. Sem igazi vonzalomról. Csak betartotta az apámnak tett ígéretét, bár

valószínűleg csók közben arra gondolt, bár ne ígért volna semmit. Már megint túl ostoba voltam, hogy rájöjjek, mi történik. Buta, buta Chelsea. Szaggatottan lélegeztem, de dacosan felszegtem az államat. – A tervem beválik. És nem tiltja a törvény, hogy más véleményen legyek, mint te. – Tudod, mi törvényellenes, királylány? Narkotikumok birtoklása. Drogkereskedelem. Ha balul üt ki a terved, ezekkel vádolhatnak! – Igazából mi bajod van, Houston? – kérdeztem halkan. A szavaim visszhangot vertek a kifakadását követő csendben. – Elmondtam nektek a tervemet, nem titkoltam. Azért vagyunk itt, hogy kiszabadítsuk Nealt. Szóval miről van szó? A csókról? Houston arca kifejezéstelen maszk volt, de nem vontam vissza a kérdést. Tőle kellett hallanom, hogy egyáltalán semmi nincs közöttünk. Hogy az egészet csak képzeltem. Hogy már megint egy elérhetetlen fiú tetszik nekem, aki le akar rázni. – A táncról van szó? – folytattam makacsul. – Vagy a flörtölésről? A verekedésről? Úgy viselkedsz, mintha váratlanul eltértem volna a tervtől, de nem így történt. Akkor meg mi a baj? Houston zöld szeme az enyémbe mélyedt, és egy pillanatig azt hittem, mégis az első ösztönöm volt helyes. Valaki végre nemcsak a világnak mutatott, csillogó felszínt látja bennem, hanem észreveszi a lányt a sok smink és látszólagos magabiztosság alatt. – Semmi. Ez az egy szó úgy hatott rám, mintha megütött volna. A bordáim sajogtak, a szívemből kiinduló fájdalom az egész testemet elérte.

Lassan bólintottam. – Semmi. Rendben. Ha hazaértünk Oregonba, majd úgy teszünk, mintha nem csókoltál volna meg, mikor azt hitted, be vagyok drogozva. Houston elfordította a fejét. – Úgy gondoltam, ez az egyetlen esélyem, hogy észrevétlenül kihozzalak onnét, Chelsea. De… sajnálom. Nem lett volna szabad megtörténnie. A visszautasítás túl nagy fájdalmat okozott ahhoz, hogy élvezzem, hogy igazam volt. – Én is így gondolom, cowboy. Azt hittem, képesek leszünk ezt barátokként végigcsinálni, de úgy látszik, ez ugrott. Most pedig, ha nem bánod, ki szeretném élvezni a lakosztályunkat. Bevonultam a fürdőszobába, és megpróbáltam lemosni magamról a sör és izzadság ragadós maradványait, de nem tudtam szabadulni a rettenetes érzéstől, hogy bármennyit súrolom magam, nem leszek tisztább.

26. FEJEZET Sehogy se sikerült elkerülnöm Houstont. Folyton ásványvízzel itatott, és azt magyarázta, hogy pihennem kell. Idegesíthetett volna, hogy milyen könnyedén túltette magát a kis romantikus jelenetünkön, ha nem lett volna ilyen elképesztően kedves utána. Még a távirányítót is átengedte, és akkor se követelte vissza, mikor megállapodtam egy borzalmas valóságshow-nál. Pedig erre még Jane se lett volna hajlandó. Houston kis gunyoros kommenteket fűzött a műsorhoz, és mikor elnevettem magam a megjegyzésein, kényelmesen elhelyezkedett, és úgy tűnt, ő maga is jól szórakozik. Ha csak szerepet játszott, nagyobb jövő várt rá Hollywoodban, mint rám. Igaz, Houston valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel az egyetlen kis csókkal komoly kárt okozott. Az egyik legrosszabb dolog, amit egy főiskolás srác kedvenc professzora gimnazista lányával tehet, az, hogy megcsókolja, miközben a lány talán drogos befolyás alatt áll. Az viszont, hogy utána közli vele, hogy az egész nem jelentett semmit, Houston szerint nyilván nem nagy ügy. Mindegy is, csak nyugodtan tegyen úgy, mintha mi sem történt volna a bárban, én nem fogom megcáfolni. Miután a többiek sorban visszatértek a szobába, nem foglalkoztam tovább a témával, mert fontosabb dolgom is akadt,

mint hogy egy cserbenhagyó csókbajnok viselkedését elemezzem. Mit is kellett csinálnom? Ja, igen, megvesztegetni egy felfegyverzett drogbárót. – Azt hiszem, megérte lemennem a bárba. Van egy nyomunk – jelentettem be, mikor végre Ben is megjelent, nyakában törülközővel: szinte túl jól nézett ki a vizes fürdőnadrágjában. Amy félredobta a könyvet, amit a szálloda halijában kölcsönzött ki. – Ó, tényleg? – Ben letelepedett egy üres fotelben, pont ott landolt Amy könyve is. A fiú úgy adta vissza, hogy rá se nézett a borítóra, Amy pedig gyorsan a hóna alá vágta. Nem volt kétségem, hogy amint vége a megbeszélésünknek, a kis irodalom szakos rögtön újra belefeledkezik az olvasásba. Jobb, ha máris a tárgyra térek. – Szóval bementem a bárba, és találtam egy remek információforrást. Van egy fickó, aki… – Találtál egy információforrást? – Houston ingerülten összefonta a karját. – Te így fejezed ki azt, hogy vadidegenekkel flörtöltél, aztán meg majdnem összeestél a tömegben? Érdekes. Köszi. Közömbös arccal néztem rá. – Flörtöltem. Bevált. Tedd magad túl rajta! És most már tudjuk, hogy itt van egy csomó jogász, akik egy fúziót készítenek elő. Na kivel? Dobpergést kérek: Rithisak Sovann-nal! Liz aranycsíkokkal egészítette ki amúgy is színes manikűrjét. – Ez több, mint amit én elértem. Elég unalmas volt az edzőteremben. Csak egy rakás turistát láttam. – Finoman fújkálta a bal kezét, és Benhez fordult. – Te mire jutottál?

– Találkoztam néhány nagyon érdekes emberrel… – Ben vigyora nem sok kétséget hagyott afelől, hogy jól szórakozott a medencénél. – Viszont semmit nem tudtam meg Neallel kapcsolatban. Visszatérhetnénk Chelsea-hez? Részletesebb beszámolót kérünk arról a bizonyos információ-forrásról. Nem tudtam eldönteni, Ben tudatában van-e, mennyire felhúzza ezzel a legjobb barátját. Lehet, hogy szándékosan cukkolta. Houston mindenesetre összerándult. De nekem nem volt rá okom, hogy hallgassak. Ha egyszer semmi nem történt, akkor nincs is mit rejtegetnem. Bár ettől függetlenül se vágytam rá, hogy Ben túlságosan belemásszon a magánéletembe, pláne, hogy az egészből úgyse lett semmi. Még csak az hiányzik, hogy valaki elfelejtse az „ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad” szabályt, és megemlítse apámnak a nem is olyan jelentéktelen pánikrohamomat. Ezért csak egy titokzatos mosolyt vetettem Benre: – Egy hölgy nem számol be a hódításairól. És egy úriember sem. Reméltem, Houston megérti, mit üzenek szigorú pillantásommal. Ha bárkinek beszél a csókról, ami számára a világon semmit nem jelentett, akkor kénytelen leszek kinyírni. – Öö… Chelsea! Minden rendben? – Amy meglengette az arcom előtt a kezét. Azzal próbáltam magyarázni a szórakozottságomat, hogy álmodozón elmosolyodtam. – Bocsánat, éppen Wesley-re gondoltam. Kedvelni fogjátok. Nagyon aranyos. És megvan benne egy tapasztalt, idősebb férfi

minden előnye. – Nem sóhajtottam fel, nehogy eltúlozzam a szerepemet. Arra se volt szükség, hogy tovább ecseteljem Wesley jó tulajdonságait. Houston összeszorított száján láttam, hogy megértette a mondanivalómat: „Nem te vagy az egyetlen pasi a világon. Nem szorulok rád.” Talán majd eszébe jut, ha megint úgy érzi, muszáj a számba dugnia a nyelvét. – Aha, igazi főnyeremény. Kár, hogy nem kérted el a számát. Na mindegy, ez van. – Szerintem Wesley még mindig szívesen megmutatná nekem a szentélyt. – Rákacsintottam Amyre, hogy lássam, elpirul-e. – Igazi… ööö… spirituális kapocs van közöttünk. Amy elnevette magát. – Hát persze, Chelsea. Miért nem lep ez meg engem? Talán, mert jobb színésznő vagyok, mint amilyennek tartanak. – A jogásztanonc nem mutat meg neked semmit! – Nem hiszem, hogy erről te döntesz, cowboy. Liz köhintett. – Azt hittem, ti ketten már jóban vagytok. Rendesen beszéltek egymással. Nem piszkálódtok. Menjünk ki a szobából? Lent maradhatunk a hallban, míg tisztázzátok a dolgot. – A medencéhez is mehetünk – javasolta Ben. – Lehet, hogy találunk ott néhány információforrást, ami korábban elkerülte a figyelmemet. – Nincs semmi problémám Houstonnal. – Ben kuncogott, és rájöttem, hogy ez már megint olyan, mintha az Apollo-13-ból idéznék. – Komolyan. Minden rendben.

Liz fel se nézett a körömfestésből. – Nekem nem úgy tűnik. – A látszat csal. Nem igaz, Houston? Némán visszanézett rám, és egy fájdalmasan hosszú percig elképzeltem, milyen lenne, ha tényleg kiterelne mindenkit a szobából, és hajlandó lenne megbeszélni a Kambodzsa formájú szőnyeg alá söpört problémát. Hogy milyen lenne? Átkozottul jó. – Igen – mondta végül. – A látszat csal. Vagy mégsem. – Na látjátok! Valamiben csak egyetértünk. Valószínűleg nem is lesz időm Wesley-vel találkozni, mert addigra nem leszünk Kambodzsában. Annyi a dolgunk, hogy üzenetet küldünk Rithisak Sovann-nak a fúziós tárgyalás alatt, és rajta lehetünk a következő hazafelé menő gépen. Ben oldalra billentette a fejét, és úgy ütögette a fülét, mintha víz ment volna bele. – Juttassunk el egy üzenetet egy drogbárónak egy zártkörű tárgyalás közepén? Ez nem úgy működik, mint a suliban, Chelsea. – Na és? Szerintem jó muri lesz! – Amy arcát lelkes mosoly öntötte el. – Ó, Amy! Ha neked ez az elképzelésed a jó muriról, gyakrabban kéne szórakozni járnod. Sokkal gyakrabban. Az én ötletem volt, de még én se voltam tőle elragadtatva. – Most mi van? Én szerettem üzeneteket küldözgetni órán. Kivéve azokat a levélkéket, amiken be lehetett jelölni, hogy kivel akar az ember barátkozni. Azt utáltam. De mivel nem számít, hogy egy drogbáró kedvel-e minket, vagy sem, szerintem jó szórakozás lesz – mondta Amy. – Amúgy is látni szeretném,

hogy zajlik egy fúzió a valóságban. Biztos nem nagyon különbözik a bizottsági üléstől, mikor új történelemprofesszort kerestünk, de azért… – Felfogtuk. – Muszáj volt ugratnom egy kicsit. – Most már hivatalos: tipikus tudóspalánta vagy. Amy egy pillanatra elgondolkozott, aztán bólintott. – Hát… ez igaz. – Van kedved átvenni a vezető szerepet? A szeme nagyra tágult, és először azt hittem, kedvesen kimenti magát valami olyasmivel, hogy „köszönöm, de inkább nem”. Amy aranyos, őzikeszemű teremtés, aki szabadidejében barátságkarkötőket fon, hímez, és romantikus regényeket olvas. Miért is akarta volna ő irányítani a drogbáró felkeresésére irányuló akciót? Legalábbis ezt hittem, míg meg nem láttam a lágysága mögött rejlő acélos elszántságot. – Mit kell tennem? Elmosolyodtam. – Csak légy önmagad. A többi rajtunk múlik.

27. FEJEZET Kicsit számítottam rá, hogy Amy másnap reggelre meggondolja magát. De nemcsak készen állt rá, hogy átvegye a vezetést, hanem simán kinevetett, mikor kockázatosnak neveztem a tervet, és szóba hoztam, hogy várjuk meg az erősítést. Sőt megkérdezte, melyik akciófilmből idéztem. A jelek szerint többé nem tudtam megijeszteni. Nem nagyon tetszett a dolog. Lehet, hogy Amy elszántsága nem csökkent, de én még mindig nagyon szerettem volna másik megoldást találni. Azt akartam, hogy egyetlen barátomnak se kelljen százméteres körön belül megközelítenie egy közismert pszichopata drogkereskedőt. Soha nem is lett volna szabad megemlítenem ezt az ötletet. Bármikor katasztrófához vezethet. Meggondolva, hogy a bárban tett egyszerű látogatás eredménye egy komoly pánikroham és egy verekedés lett, ragaszkodnom kéne hozzá, hogy nyugton maradjunk a fenekünkön. Most már biztosan tudjuk, hogy Rithisak Sovann az épületben van. Miért ne várhatnánk meg a riportereket? Jane megesküdött, hogy úton vannak; majd ők nyilvánosságra hoznak mindent. Nem kell tovább szövögetnem a terveket. Nincs rá szükség, hogy Amy végrehajtsa ezt a veszélyes vállalkozást. Csakhogy kétségbeesetten éreztem, hogy Neal ideje fogy a börtönben. Még ha a beígért riporterek csodával határos módon

fel is bukkannak néhány órán belül, nekik meg van kötve a kezük. Az ilyen sztorikért nem osztogatnak Pulitzer-díjat: néhány amerikai diák egy droggal teli Buddha-szoborral bujkál egy szállodában, és megpróbálják bebizonyítani tanáruk ártatlanságát. Az újságíróknak valódi hír kell. Valami több, mint hogy Rithisak Sovann talán rosszban sántikál. És mivel nem akartam, hogy Neal halála legyen az a nagy hír, Amy jelentette a legjobb esélyünket. Olyasvalaki kellett, akiről elhiszik, hogy a szálloda alkalmazottja, és félbeszakíthatja a tárgyalást, hogy diszkréten átnyújtson egy üzenetet Rithisak Sovann-nak, majd villámgyorsan eltűnjön onnét. Liz tarkabarka haja lehetetlenné tette, hogy beolvadjon, Ben izmos teste pedig túl sok női tekintetet vonzott. Talán Houston jó lett volna a szerepre, ha nem verekszik össze Aaronnal előző este. Erős a gyanúm, hogy Aaron és Wesley jó darabig emlékezni fognak Houston arcára. Úgyhogy maradt Amy. – Biztosan meg akarod tenni? – kérdeztem kábé ezredszerre. Amy rondán nézett rám, de nem ért el vele hatást: még dühösen is nagyon aranyos volt. – Holtbiztos. Most pedig hallgass szépen, Chelsea! – De… – Tökéletesen képes vagyok önálló döntéseket hozni. Pont akkora szükségem van rá, hogy gyámkodjanak felettem, mint neked. Erre már csöndben maradtam. Amy jól mondta. Nem szívesen vallom be, de én még Houstonnál is rosszabb voltam. Úgy védelmeztem Amyt, mint tyúkanyó a kiscsibéjét, és erre nem volt semmi szükség. Mindenkinek joga van szembenézni a

félelmeivel. Hadd bizonyítsa be önmagának, hogy nem a mások által ráaggatott címkék számítanak. – Tizenöt perc alatt bejutok a tárgyalásra – vigyorgott Amy Lizre. – Talán kevesebb. Mérd az időt, rendben? Kedélyesen integetett nekünk, és olyan vidáman tűnt el a lift irányában, mintha nem lapulna a zsebében egy Rithisak Sovannnak címzett zsarolólevél. Még soha nem stresszeltem annyit, mint a következő tizenöt percben. Megpróbáltam elképzelni, hol járhat éppen Amy; minden pillanattal egyre erősebben szorult össze a gyomrom a félelemtől. Most biztos a konferenciaterem előtt áll. Gondolatban ötször egymás után végigvettem a balettalapállásokat, mielőtt újra az órámra pillantottam volna. Jó, most kinyitja az ajtót, és egyenesen az asztalfőnél ülő férfihoz megy. Elég, ha annyit mond: „Elnézést, Mr. Sovann, megkértek, hogy ezt adjam át önnek.” Első alapállás. Harmadik alapállás. Brisé. Amy határozott léptekkel kifelé indul. Nem fut, nem is megy túl gyorsan. Csak célirányosan halad az ajtó felé… most kinyitja… becsukja maga mögött… és nyugodtan megkeresi a legközelebbi liftet. Grand plié. Ötödik alapállás. Harmadik alapállás. Coupé. Most szaladni kezd. Beugrik a liftbe, az összes gombot megnyomja, de csak egy emeletet utazik fölfelé, onnan lépcsőn megy. Most már bármelyik percben itt lehet. Az arca kipirult az erőfeszítéstől, az adrenalintól és a siker örömétől. Ránk nevet, és kimondja a világ legidegesítőbb mondatát: „Nem megmondtam?”

Mindjárt… – Ha rád nézek, még idegesebb leszek, Chelsea. – Liz az ujja köré tekergette egyik kék hajtincsét. – Nem hagynád abba? Nem lesz könnyű, de azért megpróbálom. – Rendben. Szerinted mivel kéne töltenünk az időt, Liz? Teljesen nyitott vagyok a javaslatokra. – Nincs ötletem. – Eszembe jutott valami. Mit szólnátok egy kis vetkőzős pókerhez? Egy arcizma se rándult egyikünknek se. – Ezzel nem segítesz, Ben. – Biztos? Szerintem zseniális ötlet. De az üvegpörgetés se rossz játék. Igazi klasszikus. – Fogd be, haver! – szólt rá Houston. Ben széttárta a karját. – Nem értem, mi bajotok. Olyan, mintha halotti toron lennénk. Amy csak átad egy üzenetet egy üzleti tárgyaláson, nem az al-Kaidába próbál beférkőzni. Legyünk reálisak! Se Liz, se Houston nem válaszolt neki; mindketten felém fordultak. – Szerinted beválik? – kérdezte Liz. Ugyanolyan halk, rekedt hangon beszélt, mint mikor szóba kerültek Sara szülei. Nem mondtam ki az ajkamra tolakodó csípős választ: „Azt hiszed, én többet tudok, mint te? Nem tudok semmit. Kérdezd csak Houstont, ő is így gondolja!” Ezzel beismertem volna, hogy félek, és az egész társaságot még jobban kiborítom – le mertem volna fogadni, hogy igazából Ben is aggódik –, és ezt igazán nem akartam. Houston úgy festett, mint aki nem bírja már sokáig. Mikor utoljára ilyennek láttam, rám vetette magát, és szenvedélyesen

megcsókolt. Így most nem tudtam, mire számítsak. Összehorzsolt jobb kezét időnként ökölbe szorította; mikor észrevette, mit csinál, megpróbált ellazulni. – Mostanra itt kéne lennie – mondta idegesen. Elhelyezkedett az egyik fotelben, és elvette a laptopomat az asztalról. – Hé! Az az enyém! Erre nem mondott semmit, csak rákattintott a legújabb emailemre. – Jé! Jane azt írja, a riporterek most már biztosan útban vannak Kambodzsába. És legkésőbb holnap estére ideérnek. Azt kéri, ne cselekedjünk elhamarkodottan, várjuk meg őket. Ha Amy öt percen belül nem ér vissza, szerintem meg is mondhatjuk Jane-nek, hogy a figyelmeztetés túl későn jött. – Képes vagy, és elolvasod az e-mailjeimet? – Vöröset láttam a dühtől. – Nem szégyelled magad? Ez a levéltitok megsértése! – Tényleg? Menj el randizni a jogásztanonccal, és kérd meg, hogy segítsen beperelni! – Na jó, nekem ebből elegem van – szólalt meg Ben,megtörve a feszültséget. – Houston, ne légy már ilyen vadbarom! És te se vagy sokkal jobb, Chelsea. Mi lenne, ha mindketten abbahagynátok ezt? Beszéljünk valami másról! Éppen ki akartam fejteni, hogy nem én kutakodom mások magánleveleiben, de félbeszakított a szoba ajtaján felhangzó óvatos kopogás. Egy pillanatig mind dermedten ültünk, aztán egyszerre lélegeztünk fel megkönnyebbülésünkben. Amy visszajött. Pontosan huszonhárom percébe került eljuttatni az üzenetet a címzettnek – 1380 kínzó másodperc telt el, és majd beleőrültünk a várakozásba. De most, hogy Amy itt van, minden rendben lesz.

Furcsa, nagyobb csinnadrattára számítottam. Amy még suttogva se mondta, hogy ő az, mikor bekopogott, nem beszélve egy diadalittas „Visszajöttem!”-ről. Ahhoz képest, hogy ez az ő nagy pillanata, szó se volt látványos belépőről. Így ahelyett, hogy levettem volna a biztonsági láncot, és kitártam volna az ajtót, hogy Amy nyakába ugorjak, lábujjhegyen odaosontam, és kinéztem a kémlelőnyíláson. Jobb félni, mint… meghalni. Nem Amy volt az. Még szinte el se jutott az agyamig a csalódás, mikor Liz félrelökött. – Mire vársz? Engedd már… Te meg ki vagy? Aaron szégyenlősen elmosolyodott, aztán összerándult a fájdalomtól. Houston előző esti ütése nyomán egy nagy, vörös folt éktelenkedett az arcán. – Jókor jöttem, Lake? Rosszabbkor nem is jöhettél volna. – Ne hívd a biztonságiakat! – folytatta gyorsan. – Nem azért vagyok itt, hogy bajt csináljak, Lake. Csak szeretnék bocsánatot kérni a tegnap estéért. Fogalmam sincs, ki adott neked drogot, de esküszöm, hogy a Brookes és Merriweather egyik embere se tenne ilyet. – Lake? – suttogta Ben kérdőn a fülembe. Alig észrevehetően bólintottam. Megértette, hogy – amíg Aaron itt van – ez az új nevem. – Tudom, hogy nem tettétek, Aaron. Egyszerűen… mondjuk úgy, hogy rám tört a klausztrofóbia, és a kollégám félreértette a helyzetet. Ami elég gyakran megesik vele. Éreztem, hogy Houston tekintete hátulról belém fúródik. Szerencsére Aaron nem láthatta, mert Ben ott állt előtte.

– Szóval nem is drogoztak be? Megráztam a fejem, és önkéntelenül elmosolyodtam, mikor megláttam a jogászgyakornok arcán elterülő megkönnyebbülést. – Nem hiszem. Jól vagyok. Tartásából eltűnt a feszültség. – Örülök. Aggódtam, hogy nem vagy biztonságban a fickó mellett, aki kirángatott onnét. Megtartottam magamnak a véleményemet, hogy nem aggódhatott annyira, mert akkor hamarabb utánam jön. Liz közben kinézett az ajtón, és figyelte, nem látja-e Amyt. – Honnan tudtad, melyik a szobám? – Említetted a lakosztály számát Wesnek. Azt gondoltam… Ne haragudj, rosszkor jöttem, ugye? – Igen. Várunk valakit – válaszolta Liz élesen. – Nem alkalmas az idő vendégfogadásra. – Megértem. Bocsánat. Csak gondoltam, most ráérek. Néztem, ahogy megfordul, és elindul a lift felé; minden lépésével nőtt bennem az aggodalom. Az ösztöneim azt súgták, hogy valami nem stimmel. És nem valami apróság zavart, mint mikor egyszer félúton jártam Steffani házához, és akkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a napszemüvegemet. Minden érzékem azt jelezte, hogy valami komoly baj van. És fogalmam se volt, hogy mi. Vajon mit szól majd Amy, ha elmesélem neki, hogy… Összeszorult a gyomrom. A francba! – Aaron! – kiabáltam utána, mikor már majdnem beszállt a liftbe. – Csak meg akartam kérdezi, miért nem ülsz a fúziós tárgyaláson a többi jogásszal. Azt hittem, egész nap ott lesztek. Vállat vont.

– A fickó, akihez jöttünk, megkért, hogy halasszuk el a tárgyalást, mert neki más dolga akadt. Illetve az, hogy „megkért” nem igazán a megfelelő szó. Liz földbe gyökerezett lábbal állt mellettem. – Történt valami szokatlan a megbeszélésen? Aaron gyanakodva nézett ránk, és visszajött a szobánkhoz. – Igen, azt hiszem. Azután ment el, hogy átadtak neki egy levelet. Miért? Mit érdekel ez titeket? Ó, a fenébe! A rohadt életbe! A zakójánál fogva megragadtam Aaront, és berángattam a szobába, mielőtt tiltakozhatott volna. Liz bezárta az ajtót, Ben pedig védelmező tartásban előbbre lépett. – Szia! Jó újra látni téged. Fáj még az állkapcsod? – Houston egész udvariasan beszélt, de a szeméből jeges megvetés sugárzott. Aaron ösztönösen hátrahúzódott. – Be foglak perelni! Houston nem zavartatta magát, nyugodtan állt a falnak támaszkodva. – Nem, nem fogsz. Mert akkor kiderülne, hogy te és a haverjaid alkoholt vettetek egy fiatalkorú lánynak. Aaron komikusán eltátotta a száját. Tetőtől talpig végigmért. – Na ne! – Ami azt illeti… Houston ezúttal igazat mond. Ő se mindig téved. Liz mindenkit félrelökött, és egészen belemászott Aaron képébe. – Nincs időnk erre a hülyeségre! Hol van a lány? – Milyen lány?

– Az, aki bement a megbeszélésetekre! Barna haj, barna szem. Közepes termet. Hol a fenében van?! Ben közbelépett, még mielőtt Liz megfojtotta volna Aaront a saját nyakkendőjével. – Meg fogjuk találni. Ígérem – mondta komolyan. Aaron hátrébb lépett, és úgy emelte fel a kezét, mintha ezzel távol tarthatná magától az őrülteket. – Fogalmam sincs, miről van szó, és szeretném egyszer és mindenkorra világossá tenni, hogy nem vállalok részt ebben. Most pedig, ha megbocsátotok… A pasas úgy beszél, mintha a bíróságon tanúskodna. Hihetetlen! – Jól figyelj rám, Aaron! Eljött életed meghatározó pillanata. Ma kiderül, hogy olyan ember vagy-e, aki tétlenül nézi, hogy egy ártatlan lányt meggyilkolnak. – Szándékosan nem említettem Nealt, úgy gondoltam, nagyobb hatást érek el, ha Aaron azt a lányt látja maga előtt, aki alig néhány perccel korábban félbeszakította a tárgyalást. – Gyilkosság? – Hitetlenül meredt rám, majd nevetésben tört ki. – Nem is rossz. Ugye Joel találta ki, hogy visszavágjon az emailes tréfámért? Liz nem bírta türtőztetni magát. – Fogd már fel, te idióta, hogy nem viccelünk! Egy drogkereskedővel készültök üzletet kötni. Nem valami tapintatos megfogalmazás, de lényegre törő. Aaron még mindig úgy nézett ránk, mint aki azt várja, hogy bevalljuk, csak tréfa az egész. – Aha. Ügyes próbálkozás. A tenyerem izzadt, és a fejemben egy hang egyre ugyanazt a mondatot sikította:

Elkapta Amyt. Elkapta Amyt. Elkapta Amyt… és ez az én hibám. Kábán odasétáltam a szekrényhez – nem valami elmés rejtekhely és elővettem a Buddha-szobrot. Gúnyos mosollyal nyújtottam Aaron felé. – Látod azt a fehér port az alján? Heroin. A barátaim élete azon múlik, hogy ezt eljuttassuk egy elmebeteg drogbáróhoz. Most kiderül, mire elég a jól hangzó jogi diplomád. Tudsz segíteni? Látványosan elsápadt. – Én nem ilyen joggal foglalkozom. – Mi sem így képzeltük el a külföldi tanulmányainkat, de ilyen az élet – jegyezte meg Houston szárazon. – Bár legalább skype-oltunk Mackenzie Wellesley-vel. Az király volt – tette hozzá Ben. Houston, Liz és én nem hittünk a fülünknek. – Most meg mi van? Kárpótol ez a sok szarságért, amin keresztülmentünk? Nem. Menő dolog egy igazi sztárral skypeolni? Naná hogy igen! Csak ezt akartam mondani. Aaron érdeklődése feltámadt. – Tényleg beszéltetek vele? – Igen, haver. Ő Chels…Lake legjobb barátnője. Na jó, ez durván távol állt az igazságtól, mégse tiltakoztam. Kár lett volna kijavítanom Bent, mikor talán rájött, mivel motiválhatjuk Aaront, hogy helyesen cselekedjen. Igaz, külön jutalom nélkül is így kéne tennie. Aaron megigazította a nyakkendőjét. – Be tudnál mutatni neki? Mármint Mackenzie-nek. Szó sem lehet róla.

– Persze – szűrtem a fogam közt. – De előbb még meg kell tenned nekünk egy-két szívességet. Többé nem bíztam a terveimben. De mégse ülhettem ölbe tett kézzel. Amy élete veszélyben volt.

28. FEJEZET – Nem egészen a te hibád. Erre a mondatra számítottam a legkevésbé, különösen Houstontól. Nem volt még ember a földön, aki ennyiszer elismételte volna, hogy „szerintem ez nem jó ötlet”. De ahelyett, hogy nekem esne, amiért ilyen katasztrofális helyzetbe sodortam magunkat, még mentegetni próbál. Úgy érzem, hirtelen minden a feje tetejére állt. – De igen, az – mondtam ki őszintén. – Száz százalékig az én hibám. Az én ötletem volt, és ha bejött volna, most azzal dicsekednék, milyen okos voltam. Attól, hogy a tervem visszafelé sült el, még én találtam ki. Ezzel láthatólag sikerült meglepnem, mert arra számított, hogy boldog örömmel hárítom át a felelősség egy részét másokra. De többé nem akartam álarc mögé rejtőzni, és eltitkolni a bizonytalanságaimat. Igen, képes vagyok elérni, hogy mások féljenek tőlem, csodáljanak, megkívánjanak… vagy legalább ne szálljanak velem szembe. Barátom viszont nincs sok: alig akad néhány valódi. És most tudatosan veszélynek tettem ki egyiküket. Ez tény, hiába is próbálnám tagadni. – Nem láthattad előre, hogy ez történik – mondta Houston határozottan. – Persze hogy nem. Nem vagyok jós. De az mindegy, attól még az én hibám. Én mondtam, hogy menjen oda.

– Amy maga vállalkozott rá, pedig tudta, hogy veszélyes. Hülyeség volt, de nem teljesen a te hibád. – Én vettem rá. Houston szeme összeszűkült. – Oké, szóval nem vagy jós, de képes vagy mások elméjét irányítani? – Ez nem vicc, Houston. – Szerintem sem az. Ez egy rohadt rémálom. Viszont a döntést Amy hozta meg, úgyhogy semmi szükség rá, hogy ezzel kínozd magad. Úgy beszélsz, mintha Amynek semmi hatalma nem lenne a saját élete felett. – De… – Semmi de. Jól figyelj, Chelsea, mert csak egyszer mondom el: lehet, hogy túl komolyan vettem a feladatot, amit az apád rám bízott. – Lehet? – kérdeztem összefont karral. – Ennyi az egész? Houston nem reagált a félbeszakításra. – Nem olyan vagy, mint amilyennek leírt téged, nem is olyan, amilyennek azon a bulin láttalak. Adnom kellett volna neked még egy esélyt, sajnálom, hogy nem tettem. De mindenki maga vállalja a felelősséget a tetteiért. Hoztál bizonyos döntéseket… a fenébe is, mind hoztunk döntéseket! Most az a dolgunk, hogy megküzdjünk a következményekkel. Közösen. Biztos, hogy az én hibám. Nem lehet másképp. Bárki megmondhatja, hogy ha Chelsea Halloway a közelben van, nála kell keresni a probléma forrását. Az iskolában sok olyan esetről suttogtak, amelyekhez valójában semmi közöm nem volt. Ha egy lány nem értette, miért dobta a fiúja, perceken belül elterjedt a pletyka, hogy az én kezem van a dologban. Tiszta képtelenség. Ugyanakkor egy idő után

elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. Ez volt az ára annak, hogy én legyek a Menők királynője. Még volt is benne logika, hogy miért voltam mindig én a bűnbak: ha valakinek ekkora hatalom van a kezében, akkor nyilván ő áll az összes botrány mögött. A végén talán már magam is ugyanúgy hittem az engem övező legendákban, mint mindenki más. Houston mégse gondolta, hogy Amy elrablása mindenestül az én hibám. Olyan sok évig próbáltam fenntartani a sebezhetetlenség látszatát, hogy mindig azt képzeltem, rettenetes lenne, ha bárki is átlátna rajtam. De valójában megkönnyebbülés volt, hogy Houston nem várja, hogy mindent irányítás alatt tartsak. Nem hibáztatott, amiért félek, és összezavarodtam. Azt akarta, hogy közösen birkózzunk meg a következményekkel. – Figyelj, támadt egy ötletem – mondtam halkan. – Elég kockázatos, és nem muszáj megpróbálnunk. Ha akarod, tarthatjuk magunkat az eredeti tervhez, és megvárhatjuk, hogy holnap megjelenjenek a riporterek. Biztos érdekelni fogja őket, hogyan tűnt el egy amerikai diáklány, miután elment egy tekintélyes jogi cég tárgyalására. De ez még nem garantálja Amy biztonságát. Az új tervem eléggé vakmerő, de szerintem ez a helyes lépés Amy és Neal érdekében. Bízol bennem? Elhúzta a száját. – Van választásom? – Azt kérdeztem, bízol-e bennem – ismételtem makacsul. – Igen vagy nem, Houston? Összeszorult a gyomrom, mikor elnézett a fejem fölött, mintha láthatatlan lennék.

– Srácok, jó lenne, ha idejönnétek. Chelsea-nek van egy új terve, amit megosztana a csoporttal. Liz fölnézett. Amióta csak Aaron távozott – azzal, hogy később még beszélünk –, Bennel az asztalnál ültek, és idegességükben sült krumplival tömték magukat. – Mi az? – Én akarok lenni a túsztárgyaló. A szobára csend nehezedett. Nem akartam üres ígéreteket tenni, amelyeket nem tudok betartani. – Tudom, hogy már rengetegszer elszúrtam, de szeretnék még egy esélyt, hogy rendbe hozzam a dolgokat – mondtam végül. – Azt hiszem, ezt meg kell tennem. Ben tele szájjal szólalt meg: – Inkább te, mint én. Liz egyetértően bólintott. – Bennek igaza van. Te mit mondasz, Houston? – Szerintem Chelsea a legjobb a feladatra. Houston elismerő szavai úgy hatottak rám, mintha egy hajtásra kiittam volna egy nagy pohár kapucsínót, de nem hagyhattam, hogy a fejembe szálljon a dicsőség. Most csak Amy számított. Megtöröltem izzadó tenyeremet a farmeremen, és elővettem a feltöltőkártyás telefont a zsebemből. Minden, amit erről a férfiról tudtam, azt sugallta, hogy hajlamos az erőszakra, és könnyen elsül a fegyvere. Ha lelőtte Amyt… Behunytam a szemem, és próbáltam elűzni a feltörni készülő képeket az agyamból. Valahogy meg kell győznöm, hogy nem áll érdekében Amyt bántani. De lehet, hogy már késő.

Talán, míg én a legjobb taktikán gondolkozom, a barátomból lassan elszáll ez élet. Valahol ebben a szállodában fekszik egy fürdőszobában, a vére a padlóra folyik – és én nem tehetek semmit. Amy talán ugyanilyen pánikot érzett, mikor meglátta a vörös foltokat, amiket a Happy Wonder Hostelben hagytam magam után. Ha így van, nem kértem tőle elégszer bocsánatot. Csukott szemmel elképzeltem, mit mondana anyám, ha látna a telefonnal a kezemben. „A saját hibádból kerültél ilyen helyzetbe, Chelsea. Viselkedj felnőtt módjára, és oldd meg a problémáidat!” Mély levegő. Ki-be. Meg tudom csinálni. Remegő ujjakkal tárcsáztam Amy mobilszámát, és kihangosítottam a telefont. A csengés visszhangzott a szobában. Kényszerítettem magam, hogy egyenletesen lélegezzek. Még egy pillanat, és… Csörr-csörr. Majd most… Csörr-csörr. Miért nem veszi fel senki? Csörr… A harmadik csengetésre egy durva hangú férfi szólt bele a telefonba. Erős akcentusa volt. – Ki beszél? A jelek szerint a drogdílerek nem vesztegetik az időt udvariaskodásra. Nekem megfelel. – Fontos üzenetet kell átadnom Mr. Sovann-nak – mondtam higgadtan. Még jó, hogy telefonon keresztül nem látszik, mennyire remeg a kezem. – Ott tartózkodik? – Ki maga?

– Valaki, aki a Mr. Sovann egyik szállítmányával kapcsolatban felmerült problémát próbálja megoldani. Személyesen vele kell beszélnem. Egy kis szünet következett, majd egy, az előzőnél is kellemetlenebb hang jelentkezett a telefonban. – Ki maga? Hogy merészel szórakozni velem? Ajjaj! A drogbáró nagyon elégedetlen. – Mr. Sovann – kezdtem óvatosan, miközben a szívem háromszor olyan gyorsan vert, mint máskor. – Megtiszteltetés, hogy beszélhetek önnel, uram. A társaim és én a világért sem kívántuk megsérteni. Elnézését kérem, hogy rabolnom kell a drága idejét. Ettől csöppet sem hatódott meg. – Ha annyira tisztelnének, nem egy ilyen szánalmas kis kölyköt küldenének maguk helyett. Tisztán hallottuk, hogy tenyér csattan egy arcon, amit elfojtott kiáltás követ. Amy! Most, hogy élő közvetítésben hallottuk a barátunk szenvedését, Lizt, Bent és Houstont szemmel láthatólag a korábbinál is nagyobb rémület fogta el, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Az agyamban felcsendült egy hang, és azt sikította, valamit tennem kell. Kérnem. Könyörögnöm. Mindenáron le kell állítanom Rithisak Sovannt. De nem hagyhatom, hogy rájöjjön, mennyire fontos nekem Amy, mert azzal fegyvert adok a kezébe. A döbbenettől némán meredtem a telefonra. Houston keze átkulcsolta az enyémet.

Ha ez néhány órával korábban történik, elgondolkoztam volna, hogy ezzel az egyszerű gesztussal csak a baráti támogatásáról biztosít, vagy valami többről van szó. Most viszont teljes erővel szorítottam Houston kezét, és küszködtem, hogy nyugodt maradjon a hangom. – Nem kívántuk megsérteni, Mr. Sovann – ismételtem. – Valahogy kapcsolatba kellett lépnünk önnel, és úgy gondoltuk, így tudunk a legdiszkrétebben eljárni ebben a kényes ügyben. – Úgy gondolták, megfenyegetnek! – A drogbáró hangjából kiérződő fékevesztett düh hatására még erősebben megragadtam Houston meggyötört kezét. Megrándult az arca, de viszonozta a szorítást. – Szó sincs róla. Mindössze segítünk önnek kijavítani egy hibát. A szavaimra sokáig nem érkezett válasz, rettegtem, hogy Rithisak Sovann talán megunta a csevejt és letette a telefont. Ha így van, akár hívhatom is Amy szüleit, és elkezdhetjük szervezni a temetést. – És ki az a Neal, akiről az üzenetben szó van? Nem azt követelik, hogy engedjem szabadon? Szívesen válaszoltam volna azt, hogy felejtse el az egészet. Meggondoltam magam, semmi mást nem akarunk, csak visszakapni a foglyul ejtett küldöncünket. De nem tehettem ezt Neallel. Hiszen már olyan közel jártam hozzá, hogy visszaadhassam a szabadságát. Ha most meghátrálok, talán túl késő lesz, mire a hivatalos diplomácia közbelép, és akkor Amy küldetése is hiábavaló volt. Két élet múlott azon, mit válaszolok. De nem, igazán nem volt rajtam nagy a nyomás.

– Azt reméljük, hogy az ön jelentős befolyása segítségével kiszabadulhat egy ártatlan ember. Próbáltam hatni a büszkeségére, a hiúságára és a tisztességére, már ha volt neki olyanja. Ha kicsit is biztosabb lehetnék a győzelmemben, most nagyon elégedett lennék a teljesítményemmel. Lehet, hogy Mackenzie statisztikákat is tudna idézni a droghelyzetről, de kivételesen biztos vagyok benne, hogy ha kudarcot vallunk, az nem azért lesz, mert nem viselkedtem elég okosan. – Ha kiszabadul, maguk visszaadják a szállítmányt – mormolta Rithisak Sovann elgondolkodva. Igyekeztem nem elragadtatni magam. Elgondolkodott a javaslatomon, de még nem fogadta el a feltételeimet. – Természetesen. Újabb hosszú szünet. – És mit kapok cserébe a küldönc szabadon engedéséért? – Egy úriember sose lövi le a hírnököt – mondtam kicsit rekedten. Ó, a fenébe! Liz jól sípcsonton rúgott, de anélkül is rájöttem – sajnos túl későn –, hogy ezt nem lett volna szabad mondanom. A túsztárgyalás egyik alapszabálya: „Sose emlékeztesd az őrült fegyverest, hogy nála van az az átkozott fegyver!” – Az üzenet egy férfi kiszabadításáról szólt. Ez a lány nem szerepelt benne. Ez a hirtelen nyugalom még ijesztőbb volt, mint az eddigi nyílt harag és ellenségeskedés. Biztosra vettem, hogy egy olyan ember, aki megtapasztalta az országban folyó szörnyűségeket, aki tanúja volt több ezer honfitársa meggyilkolásának, egész máshogy értelmezi a fair playt, mint én.

Ráadásul nyilvánvalóan nem válogatott az eszközökben, ha valamit meg akart szerezni. Biztos nem azért lett belőle hírhedt drogkereskedő és az egyik legfényűzőbb kambodzsai hotel tulajdonosa, mert olyan kedves. Ittam egy kis vizet, nehogy hisztérikusan felszökjön a hangom, mint egy mutáló kamasz fiúé. – Ha elengedi, azzal bizonyítja a jóindulatát. Kuncogott. – A legtöbb vevőm túl kövérnek találná, de néhány férfi értékeli a fehér nőket a kollekcióban. Újabb hangos csattanást hallottunk a telefonban, amit ismét fájdalomkiáltás követett. Megdermedtem. Vagy válaszolok a kihívásra, vagy megadom magam. Amy mindkét esetben meghalhat. De a drogbáró hideg, számító kalkulációi önmagomra emlékeztettek. Én is ilyen módszerekkel uralkodtam a többiek fölött a gimnáziumban. Ha valamelyik lány arra vetemedett volna, hogy pletykákat terjesszen a hátam mögött, egy lejárató kampánnyal elérem, hogy örökre vége legyen a jó hírének a suliban. De ha valaki nyíltan szembeszállt volna velem… akkor talán visszavonulót fújok. – Ha a lánynak bármi baja esik, semmisnek tekintjük az alkut – mondtam lassan. – Ebben az esetben az áru hozzám került részét a maga szállodájában fogják felfedezni, egy névtelen telefonhívás nyomán. Azt hiszem, ez nem használna a jó hírének, Mr. Sovann. Főleg most, a fúzió küszöbén. Még az is lehet, hogy a drogot pont abban a tárgyalóteremben találják meg, amelyben a megbeszélések folynak.

Nem volt szükségem khmer tolmácsra ahhoz, hogy megértsem, a drogbáró a vonal másik végén őrjöngve káromkodik. – Később hívom a további utasításokkal – szakítottam félbe az átkozódását. Mikor letettem a telefont, a társaim arcán döbbenet, félelem és tisztelet keverékét láttam. Kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy ennyire bámulnak. Az órámra pillantottam. – Kezdődhet az akció második szakasza.

29. FEJEZET Most már biztos, hogy soha nem csináltam jobb vételt, mint mikor mindannyiunknak beszereztem egy-egy mobilt – ez magasan veri azt a türkizzöld farmert, ami eddig a listám élén állt. Bár egy csinos, feszes farmerben mindenkinek nagyobb az önbizalma – még akkor is, ha egy közismert drogbáróval és egyben emberrablóval készül találkozni egy buddhista szentélyben. Na jó, egyelőre csak felmértem a terepet a találkozó előtt. Még halasztgattuk az elkerülhetetlen következő lépést, de ettől nem tűnt el varázsütésre a bennem felhalmozódott feszültség. Még a hely hangulata és a több évszázados épület szépsége sem segített. Furcsa belegondolni, hogy ha Neal sosem lép be egy hotelszobába éppen a legrosszabb pillanatban, az útiterv alapján akkor is éppen itt lennénk. Amy belélegezné a tömjénfüst erős illatát, és ajándékokat helyezne el az oltárnál, mint minden turista, míg egy újabb kiejthetetlen nevű idegenvezető körbekalauzolna minket. Liz azon viccelődne, hogy nem lehet szerzetes, mert a narancssárga nem az ő színe; Ben tenne valami elképesztően illetlen megjegyzést, amin még Houston is akaratlanul elnevetné magát. Neal pedig egész idő alatt azt magyarázná, hogy ne felejtsünk jegyzetelni, mert közelednek a vizsgák.

Aztán egyenként félrehívna minket, hogy biztosan tudja, nem szenvedünk-e honvágytól. Néhány héttel ezelőtt ez még kínzásnak is beillett volna számomra. Most meg arról álmodozom, hogy történelmi előadást hallgatok egy buddhista templomban, pedig arra kéne koncentrálnom, hogy hamarosan szembenézek egy drogkartellel. Egy jó dolog még kisülhet ebből az egész szörnyűségből: remek kis esszét írok majd belőle a főiskolai felvételimhez. Feltéve, hogy túlélem. Gondosan megvizsgáltam a templom minden kis szegletét, próbáltam az összes részletet az eszembe vésni, hátha pont ez ment majd meg, ha menekülnöm kell. Egy kéz érintését éreztem a vállamon. Melegen elmosolyodtam, és várakozásteljesen néztem fel Wesley-re. – Öö… jó, hogy eljöttél, Lake. – Habozva beszélt, valószínűleg nem igazán értette, hogy kerültünk ide azok után, hogy az előző esti randink teljes katasztrófával zárult. – Meglep, hogy Aaron hirtelen felcsapott kerítőnek, de tényleg nagyon örülök neki. A karjába fűztem a karom; úgy néztünk ki, mint az összes többi sétálgató pár ezen a turistákkal teli helyen. Ez volt az egyik oka, hogy megkértem, jöjjön velem: senki sem figyel oda egy émelyítően boldog fiatal párra. Bár az se volt mellékes, hogy így távol tarthattam Wesley-t Aarontól, és nem tehetett fel indiszkrét kérdéseket, mint például: „Miért hívtad fel a céges repülő pilótáját, és kérdezted meg tőle, milyen gyorsan tud felszállni?” Úgy tűnt, ez a tökéletes megoldás. Wesley nem maradhatott a szállodában. Mivel Ben Mr. Sovann női alkalmazottaiból próbált információt kihízelegni; Liz Jane-nel chatelt, hogy a sajtó

is képben legyen; Houston pedig elment elsősegély-felszerelést vásárolni arra az esetre, ha Rithisak Sovann nem törődik a fenyegetésemmel; így nekem kellett Wesley-t szórakoztatnom. Lényegesen könnyebben játszottam volna a gondtalan turista szerepét, ha nem cipelek magammal több mint két kiló heroint egy sporttáskában. Ezzel egyidejűleg megpróbáltam olyan helyet találni, ahol elég sokan vannak ahhoz, hogy Mr. Sovann ne akarjon fegyverrel hadonászni, ugyanakkor elég félreeső ahhoz, hogy feltűnés nélkül lefolyjon az átadás. Ja, és közben kénytelen voltam csábos pillantásokat vetni egy olyan fickóra, aki csöppet sem dobogtatta meg a szívem. – Örülök, hogy még mindig szóba állsz velem azok után, ahogy a kollégám túlreagálta a helyzetet tegnap. – Úgy tettem, mintha jót nevetnék önmagomon. – Nem hiszem el, hogy azt képzelte, drogot tettetek az italomba! Komolyan, néha az az érzésem, a fotósok csak egy kamera lencséjén keresztül képesek értelmezni a világot. Nem unod még a hazudozást, Chelsea? – Az a lényeg, hogy nem esett bajod. Félresöpörtem vörös tincseimet, hogy jobban lássam Wesley komoly arcát. Tényleg egész aranyos fickó; biztos lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem, hogy így rászedem, de nem érdekelt. Talán mert már épp eléggé bűntudatom volt Amy miatt. Elmosolyodtam, és biztonságosabb mederbe tereltem a társalgást. – Elképesztő ez a hely! Órákig el tudnék itt nézelődni. Ez legalább igaz volt. Gondosan tanulmányoztam a reggeli napsütésben fenségesen ragyogó arany-Buddhákat. A magam módján ugyanolyan önző célokra használtam a templomot, mint

a turisták, akik hol a hőségre panaszkodtak, hol meg a kambodzsai gyerekekre, akik útikönyvek árusításával próbálták támogatni a családjukat. Csak engem nem az foglalkoztatott, milyen szögből készüljön a fotó, amit majd posztolok a Facebookra, hanem az, hogyan kerülhetném el, hogy agyonlőjenek. Ezért talán jár nekem néhány karmikus piros pont. Még mindig Wesley-be karolva kerestem egy eldugottabb ösvényt, és igyekeztem diszkréten megnézni a telefonomat. Minden mobil hátára ráragasztottam egy címkét az összes telefonszámmal, hogy ha bármi történik, csak egy hívásnyira legyen a segítség. Legalábbis elméletben. Nem voltam abban a helyzetben, hogy visszarohanjak a hotelbe, ha még valami balul üt ki. Igazából megkönnyebbülést jelentett, hogy a templom ilyen messze található a szállodától. Tudtam, hogy a többiek miért nem irigylik tőlem a szerepemet. Ha kudarcot vallok a tárgyalással, az az én hibám lesz. Egész hátralevő életemben azon gondolkozhatok, mi lett volna, ha másképp csinálom; végül úgyis egy dilidoki díványán kötök ki, bár Houston már most pszichológushoz akar küldeni. Hívjatok fel végre, és legyenek jó híreitek! – Wat Phnom a legmagasabban álló templom a városban – mondta Wesley, és közelebb húzott magához. – Milyen érdekes! – Rápillantottam a telefonra. Miért nem szólal már meg végre? – Csak néhány mérföldre vagyunk Wat Botumtól. Legközelebb oda is elmehetünk, ha akarod. – Ühüm – motyogtam határozatlanul. Szólalj már meg, te nyavalyás telefon! Megőrülök!

– Pol Pót egy darabig ott élt gyerekkorában. Állítólag nagyon kedvelték. Ijesztő belegondolni, nem? – De igen. – Mit szólnál, ha visszamennénk a szállodába egy vad szeretkezés erejéig? – Aha, persze – vágtam rá. Aztán leesett, mit mondott. – Ne haragudj, máshol jár az eszem. – Vettem észre. Szégyenlősen mosolyogtam Wesley-re. – Munkahelyi ügy. Fontos hívást várok, és amíg nem fut be, addig… – Vállat vontam. – A lényeg, hogy most nem bírok másra gondolni. – Ezen tudok segíteni. – Közelebb hajolt, és megcsókolt. Nem volt rossz. Tulajdonképpen rendben volt. Nagyjából úgy reagáltam, mint máskor is, ha egy helyes fiú megcsókol. Egy kicsit felgyorsult a pulzusom, de azt nem mondhatnám, hogy kiugrott a szívem a helyéről. És nyomába se ért annak az egész testemet megrázó érzésnek, amit akkor éltem át, mikor tegnap Houston megcsókolt a táncparketten. Az valami sokkal több volt. Bár ő meg eltanulhatta volna Wesley-től, hogyan kell befejezni egy csókot: elhomályosult tekintettel és hálás mosollyal. – Hű! Na ja, még mindig szakértő voltam a témában. Wesley rám vigyorgott. – Ez azt jelenti, hogy nem kell beszélnünk a tegnap esti fickóról? Ugye csak a kollégád? Végre megszólalt a telefonom.

Sose hittem volna, hogy valaha így fogom várni a híreket egy gonosz drogkereskedőről. Az első csengetésre felkaptam. – Mi a helyzet? – kérdeztem gyorsan. Most tényleg hevesebben vert a szívem. – Mindenki jól van? – Nem fogod elhinni – hallottam Ben hangját szakadozottan. – Az előbb láttam, hogy Nealt berángatják a szállodába. Úgy fest, mint aki szörnyű dolgokon esett át, de legalább itt van, és lélegzik. Most csak ez számít. – Teljesen egyetértek. – Fél szemmel Wesley-t néztem, és gondosan megválogattam a szavaimat. – Van róla valami elképzelésed, mi okozta a változást? – Azt hiszem, a fenyegetésed hatására Mr. Sovann gyorsabban akcióba lendült, mint gondoltuk volna. A fickó végül is milliomos. Lehet, hogy készenlétben tart egy magánrepülőt direkt ilyen esetekre. Biztos folyton megzsarolják, és mindenféle embereket kell Phnompenbe szállítania. Csak nehezen nyomtam el egy mosolyt. – Hát persze. Erre igazán gondolhattunk volna. – Szerintem előrébb kéne hoznunk az egészet. Hívjuk fel most, mikor nem számít rá! – De… gondosan elő kell készíteni az akciót – böktem ki. – A csapat még nincs a helyén! Volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne említsek neveket, mert bármennyire is megszédült a csókomtól, az bizonyára feltűnt volna Wesley-nek, ha beszélgetés közben szóba kerül a hoteltulajdonos. – Úgy érted, nincsenek itt a riporterek, akiket Jane küldött? Furcsa, de ők is korábban ideértek. Mondtam, hogy nem fogod elhinni.

Jellemző. Ben egy túszdráma közepén is képes volt bohóckodásra vesztegetni az időt. De aztán komolyabb hangon folytatta: – Itt az ideje, hogy megtedd a következő lépést, Chelsea. A lehető leghosszabb ideig távol kell tartanod Sovannt a szállodától. Ha sikerült kicsalni innét, húzd az időt! – Értem. – A szám fájdalmasan kiszáradt, mintha most ettem volna meg egy csomó sós chipset. – Most azonnal felhívom. – Helyes. Adj neki, Chelsea! Ben letette. Megpróbáltam leplezni, hogy lassan eluralkodik rajtam a pánik; úgy tettem, mintha valami apró kellemetlenségről lenne szó, nem élet-halál kérdésről. Tehetetlen mozdulattal széttártam a karom. – Munkahelyi krízis. Adj egy percet! Elkezdtem beütni a számot, még mielőtt Wesley azt javasolhatta volna, hogy lazítsunk, és tartsunk egy szabadnapot, vagy valami hasonló marhaság. Furcsa, Wesley munkamániás típusnak tűnt, mégis folyton arról beszélt, micsoda mázli, hogy a szállodaigazgató azt kérte, halasszák el egy időre a tárgyalásokat. Számomra persze nem volt akkora mázli. És Amy számára sem. – Jó napot, uram – üdvözöltem formálisan a drogbárót, aki a harmadik csengetésre felvette. Hiányzott Houston kezének szorítása, de igyekeztem a feladatra koncentrálni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy most bármi is elvonja a figyelmemet. Az égnek emeltem a tekintetemet, hogy jelezzem Wesley-nek, sokkal szívesebben tölteném az egész napot kizárólag vele.

És majd beleszakadtam, hogy Rithisak Sovann ne érezze meg a félelmet a hangomban. Tudtam, hogy az ő hangja évekig kísérteni fog álmomban. – Nálam van a férfi. Ha egy darabban akarják visszakapni, találkozzunk most! Úgy bólogattam, mint aki abba se bírja hagyni. – Találkozzunk a Wat Phnom-templomnál fél óra múlva! Elég lesz ennyi idő, hogy ideérjen? Wesley megdermedt. Reméltem, Aaron mostanra végzett a telefonhívásokkal. Véget kellett vetnünk az álrandinak; nem cipelhettem magammal Wesley-t a zseniális pszichopatával folytatandó túsztárgyalásra. – A szállodában bonyolítjuk le az üzletet – mondta Rithisak rekedt hangon. – Mindenkinek jobb, ha semleges terepen találkozunk, így nagyobb rá az esély, hogy mindkét fél betartja a megállapodást. Csend. Istenem, teljesen kiborít a hallgatásával! Abban a percben legszívesebben mindenbe beleegyeztem volna, amit csak akar, nehogy még jobban magamra haragítsam. Csakhogy Ben azt várta tőlem, hogy elcsalom Rithisakot a szállodából. Valószínűleg azért, mert ha távol tartjuk a szokásos működési helyétől, azzal meggyengítjük. A dolognak megvolt az a hátránya, hogy így én is ott maradtam egyedül, a többiek támogatása nélkül. De Ben nagyon elszántnak hangzott a telefonban, úgy tűnt, nem fél, hogy bármi is rosszul alakul. Ezúttal nekem kellett vakon bíznom a barátaimban, és fejest ugranom a mély vízbe. Megnyugtatott a tudat, hogy Rithisak Sovann-nak elég fontos volt az áru visszaszerzése ahhoz, hogy lefizesse a kambodzsai rendőrséget, és kihozza Nealt a cellából, ahol

mostanáig raboskodott. Nem fog kihátrálni az üzletből, csak mert néhány mérföldre el kell távolodnia a szeretett szállodájától. – Találkozzunk a szobortalálós nő oltáránál! – Persze jobb benyomást keltettem volna, ha nem felejtem el a nő nevét, de az ilyesmi még a legjobb esetben sem az erősségem, nemhogy most, mikor egy olyan emberrel készültem találkozni, aki szívesen látott volna holtan. – Rendben. Álljon készen a cserére! – Alig várom a találkozást, uram. Letette a telefont. Wesley-hez fordulva kínos magyarázkodásba kezdtem arról, hogy sürgősen intézkednem kell munkaügyben. De teljesen megértem, ha ő közben szeretne visszamenni a szállodába. Csak azt az apróságot hagytam ki, hogy most kezdem meg karrieremet nemzetközi drogcsempészként… Nem kell mindent tudnia.

30. FEJEZET Időben érkezett. Ezek szerint a pontosság erényét még egy drogbáró is fontosnak tarthatja. Azt képzeltem, hogy mivel kétes tevékenységekből szerzett vagyont, a határidőkkel nyilván éppúgy hadilábon áll, mint a törvénnyel. De tévedtem. Aggasztott, hogy még a köszönésen sem vagyunk túl, és nekem máris sikerült alábecsülnöm Rithisak Sovannt. Kezdtem kételkedni benne, hogy sikeresen végrehajthatjuk a cserét, és a kételyem tovább nőtt, mikor rájöttem, hogy a drogbáró élőben egész más, mint a neten talált fotókon. A fényképeken sugárzóan mosolygott: „Isten hozta Kambodzsában a külföldi befektetőket!” Most azonban szó sem volt mosolyról. Ahogy közeledett a félreeső helyen álló oltárhoz, kortalan arca ingerültséget fejezett ki. Szénfekete haját tökéletesen vágták le; messziről meg tudtam állapítani, hogy pusztán a karórája árából tízszer is kifizethetnénk a lakosztályunkat a Royal Continentalban. Az igazán lenyűgöző nem is nyilvánvaló gazdagsága volt, hanem a hatalom légköre, ami körbelengte. Világosan érződött, hogy megbánja, aki magára haragítja. Nem is akartam magamra haragítani. Még véletlenül sem. Főleg, mikor megláttam Nealt, akit ketten ráncigáltak előre a karjánál fogva. Egyértelmű volt, hogy a Sziemreap-ben kapott

kegyetlen rúgásokkal nem értek véget szenvedései. Máskor oly kifejező arca feldagadt, fekete és kék véraláfutások borították. Az előttem álló összevert, kimerült férfi többé nem tűnt naivan optimistának, de mikor meglátott engem néhány méterre Penh asszony szobrától, rekedten felkiáltott: – Menekülj! Az egyik gorilla elképesztő erővel gyomorszájon vágta. A látványtól elakadt a lélegzetem, de nem bírtam Neal szemébe nézni. Éreztem, ha megtenném, teljesen összeomlanék. Márpedig az ő kedvéért meg kellett őriznem a hidegvéremet… és Amy kedvéért is. Reméltem, a többiek jól végzik a dolgukat, és megmentik a barátunkat. És hogy valamelyikük már útban van a templomba. Sürgős erősítésre volt szükségem. – Jó napot, uram! – Megvártam, míg Rithisak elég közel jött ahhoz, hogy feltűnés nélkül beszélni tudjunk. Tiszteletteljesen meghajtottam a fejem. – Örvendek a találkozásnak. Bár annak még jobban örülnék, ha szépen szabadon engednéd a barátaimat. Mielőtt megszólalt, jól megnézett magának, olyan gondosan tanulmányozott, mintha fontos versenyre készülő telivér ló lennék. Szinte vártam, hogy mindjárt a nevezési papírjaimat követeli. Láthatóan cseppet sem zavarta Neal fájdalmas zihálása a háttérben. – Teljesítettem a feltételek rám eső részét. Remélem, ön is állja a szavát. Bólintottam, és szorosabban markoltam a táskámat.

– A közelben rejtettem el az árut. – Sokkal közelebb, mint hinnéd. Most már csak az a dolgom, hogy húzzam az időt, míg megérkezik a felmentő sereg. – Úgy látom, elfeledkezett a megállapodásunk egyik pontjáról. Nem látom itt a küldöncünket. Hol van? Neal felkiáltott, és megpróbált előrevetődni. – Fuss, Chelsea! Kétségbeesetten ráztam a fejem; reméltem, megérti, és nem szólal meg többé, de az oldalába kapott ütés valószínűleg nagyobb visszatartó erővel bírt. Hangos reccsenés hallatszott, egy megrepedő borda hangja. A zúgás a fejemben lüktető dübörgéssé erősödött, egyre jobban elvesztettem az önuralmamat. A Neal feldagadt ajkát elhagyó éles fájdalomkiáltás hatására csaknem összeomlottam. Kiürült az agyam. Túlfeszültek az idegeim. Rettegtem. Egy turista a közelben ijedt hangot hallatott, majd elsietett, nehogy valahogy belerángassák az eseményekbe. Nem is hibáztattam a nőt, amiért nem marad ott. Nem akarta vállalni a hős szerepét, és mivel ez nem olyan kaland volt, amivel otthon eldicsekedhet a kézimunkakörben, valószínűleg segítséget sem fog hozni. – Tudom, mit csinálok, Neal. – Igyekeztem, hogy a szavaim magabiztosabban csengjenek, mint ahogy éreztem magam. – Mr. Sovann-nal megállapodást kötöttünk. A megállapodás ki nem mondott része az, hogy én talán nem megyek el innen élve. Remélem, Ben jó okkal várja tőlem, hogy húzzam az időt.

– Azonban meglep, hogy a lány nincs itt. Nem tettem világossá, hogy a küldöncöm szabadsága is része az egyezségnek? Bár a duzzanat miatt nem láttam jól, Neal szeme mintha az eddiginél is nagyobb rémületet tükrözött volna. Az ajkáról leolvastam a néma kérdést: „Amy vagy Liz?” – Adja át a Buddhát, és utána tárgyalhatunk a küldöncről! – Rithisak Sovann torz mosolyra húzta a száját. – Nem ebben állapodtunk meg! Rezzenéstelen arccal benyúlt az öltönye zsebébe, és előhúzott egy pisztolyt, ami tökéletesen alkalmas volt rá, hogy elhallgattasson. Örökre. – A lányt megtartom. – Három határozott lépéssel előttem termett. Hosszú, elegáns mutatóujjával végigsimított az arcomon, felemelte az államat, és szenvtelenül tanulmányozta az arcomat. – Lehet, hogy téged is megtartalak. Most pedig ide a csomaggal! Ez lett volna a tökéletes pillanat, hogy egy váratlan fordulattal magamhoz ragadjam az irányítást. Egy hollywoodi filmben a hősnő felhasználná a balett-tudását, hogy egy látványos grand jetével fejbe rúgja a gonosz drogkereskedőt. Sajnos a valóságban nem így mennek a dolgok. Földbe gyökerezett lábbal álltam. Egyetlen mondat visszhangzott a fejemben: „A rohadt életbe!” Komolyan. Nem támadtak mély gondolataim az élet értelméről, a család fontosságáról, vagy arról, mi mindent nem tettem meg az életben. Nem jutott eszembe Logan. Sem Jake. Vagy akár Houston, ha már itt tartunk.

Csak ennyi: „A rohadt életbe!” – Jó, nem bánom. Tartsa meg! – mondtam kétségbeesetten, a rám szegeződő pisztolyt nézve. – Szeretném visszakapni? Igen. Nem könnyű használható alkalmazottakat találni. Ezt nyilván ön is tudja. De ennyit nem ér meg. Szóval megtarthatja. A magáé. Ez volt a legnagyobb hazugság, amit életemben kiejtettem a számon. Sosem tűrném, hogy ez a gazember még egyszer hozzáérjen Amyhez. Ben, Liz és Houston majd gondoskodnak róla, hogy ne tehesse. De Mr. Sovann habozás nélkül elhitte, hogy félelmemben képes lennék feláldozni egy jelentéktelen alkalmazottat, csak hogy a saját bőrömet mentsem. – Mi lenne, ha ezt elrakná, és megbeszélnénk a dolgot? – javasoltam reménykedve. Kissé lejjebb eresztette a fegyvert, de nem volt kétségem afelől, hogy bármikor a torkomnak tudná szegezni – még arra se lenne időm, hogy felsikoltsak. Képes volt a városba szállíttatni Nealt, hogy visszaszerezze a drogot, de nem létezett akkora érték, amelynek a kedvéért bárkinek is átengedné az irányítást. Főleg nem egy tizenhét éves leendő balerinának. Még szerencse, hogy nem jutott eszébe golyót ereszteni a testem valamely nem létfontosságú részébe, hogy megtanítson, többé ne avatkozzak mások dolgába. Bár elfogott a szörnyű gyanú, hogy egyszerű üzleti megfontolásból vagyok még sértetlen: a jó állapotban levő szexrabszolgák bizonyára többet hoznak a konyhára, mint a nyomorékok. Erre a gondolatra csak nőtt bennem a pánik. – Elég a beszédből! Ide a csomaggal! – Rithisak olyan mozdulattal lengette meg a pisztolyt, mint egy karmesteri pálcát. – Most!

De nem tehettem. Hiszen Neal életben van, és alig egy méterre áll tőlem. Csak annyi volt a dolgom, hogy életben is maradjon. Bíznom kellett Benben, és tovább húznom az időt. – Ha elengedi Nealt, gondoskodom róla, hogy visszakapja a heroint. Ilyen egyszerű. – Meg fog ölni, Chelsea! Neallel mindketten pontosan tudtuk, mi következik. Számított a megtorlásra, és felkészült az ütésre, mégis szörnyű volt látnom, ahogy összegörnyed a fájdalomtól. Ez volt az, ami végképp betett nekem: hogy tehetetlenül kell végignéznem a szenvedését. Úgy éreztem, valami belül összetört bennem. – Igaza van – mondta Rithisak higgadtan. Mintha az emberei csak udvariasan figyelmeztették volna Nealt, hogy legközelebb jelentkezzen, mielőtt beszél. – Nem hagyhatom, hogy a riválisaim azt higgyék, hagytam, hogy egy kislány felém kerekedjen. Különösen most, amikor újfajta áruról van szó. Nevetett. De nem úgy, mint a filmekben, mikor a főgonosz a bajuszát csavargatva megtervezi, hogyan válik a világ urává. Ha így lett volna, legalább egy pillanatra felengedett volna bennem a feszültség ebben a csöppet sem mulatságos helyzetben. Nem, a nevetése attól volt olyan hátborzongató, hogy egyáltalán nem volt erőltetett. A fickó valóban élvezte, hogy belesápadok, valahányszor Nealt megütik. Örömét lelte ebben a perverz játékban, szórakoztatta. Olyan volt ez számára, mint valami sport. Rövid időre lekötötte az érdeklődését, anélkül, hogy valódi fenyegetést jelentett volna, hisz tudta, én innen nem távozom élve. Bármi is Ben terve, van egy komoly hibája.

Egyedül vagyok, és senki nem jön segíteni. Végem van. Megpecsételődött a sorsom, akár átadom a drogot, akár nem. Belenyúltam a táskámba, és megérintettem a Buddhaszobrot, ami minden baj okozója volt. Beletörődtem, hogy a vég elkerülhetetlen. Meg fogok halni. Ez fájdalmasan világossá vált abban a percben, mikor először néztem farkasszemet a pisztoly csövével. Rithisak Sovannt semmilyen erkölcsi megfontolás nem tartja vissza attól, hogy meghúzza a ravaszt. Nem fog kivételt tenni velem a korom vagy a nemem miatt. Fölfelé fordítottam az arcom – odahaza, Portlandben olyan keveset láttam a napot –, és próbáltam elfogadni az elkerülhetetlent. Szép helyen fogok meghalni. Szinte éreztem a templomból áradó tömjénfüstöt. Eszembe jutott, hogy vajon itt lesz-e a temetésem, vagy anyám ragaszkodik hozzá, hogy Forest Groveban tartsák. Nem mintha számítana. Azt mondják majd, hogy a tragédia elkerülhető lett volna, ha nem a szépségemre alapozok mindent. Ha több időt töltök a tankönyveim fölött, mint a balettrúd mellett. Magam előtt láttam anyát, amint a síromnál állva azt kiabálja: „Erről te tehetsz, Paul! Ha kicsit szigorúbban bánsz vele…” Az, hogy én már nem vagyok ott, hogy veszekedjen velem, garantáltan nem akadályozza meg benne, hogy világgá kiáltsa a véleményét. Legalább meglesz az az öröme, hogy igaza volt: az egyetlen lányának tényleg nem volt elég esze az életben maradáshoz. Milyen igazságtalanság! Közelgő halálomra gondolva elöntött a düh, csak úgy forrt bennem a harag. Nem ezt érdemeltem. Jó, igaz, hogy a Menők királynőjeként felhalmoztam némi negatív karmát a gimnáziumi évek alatt. De sosem tettem semmi olyat, amivel rászolgáltam

volna erre. Még a pszichopata drogkereskedőnek se lehetett kifogása a viselkedésem ellen, elvégre én kerestem meg, hogy visszajuttassam az elveszett szállítmányát. És mit kapok cserébe? Valószínűleg egy sekély sírhantot Kambodzsában. Fél kezemmel még mindig szorítottam a Buddha-szobrot: jólesett a hűvös fa érintése. Lehet, hogy ezt nem élem túl, de akkor se a semmiért halok meg. És olyan hosszú ideig húzom az időt, ameddig csak lehetséges, mielőtt életem utolsó cselekedetével bosszút állok. Mr. Sovann nagyon meg fog lepődni, ha azt hiszi, engedelmesen megvárom, hogy megöljön. Nem vette figyelembe, mire vagyok képes, ha sarokba szorítanak – talán azért becsült alá, mert csak egy középiskolás lányt lát bennem. De feltett szándékom előnyömre fordítani a tévedését. Nem adom meg magam ilyen könnyen. – Szóval hogy működik ez? Én átadom a drogot, maga meg elad engem szexrabszolgának? Ez nem tűnik igazságos alkunak. Erre csak egy kuncogással válaszolt. De ezúttal már nem zavart annyira a nevetése. Szórakozzon csak a naivitásomon, nekem az a jó, ha alábecsül. De én nem becsülöm alá önmagam. Először életemben – megesküszöm a Bibliára vagy bármi másra – tényleg, őszintén nem zavart, hogy úgy tekintenek rám, mint egy haszontalan, szép tárgyra. Lehet, hogy nem vagyok a Rhodes-ösztöndíj várományosa, de ebben a percben semmire nem cseréltem volna el azt a képességemet, hogy stresszes helyzetekben se veszítem el a fejem – ez még annál is többet ért, mint ha előre tudnám a választ az összes kérdésre az előfelvételi teszten, amelyet anyám kívánságára nyilván újra kellett volna írnom, ha hazaérek.

Ezt a képességet nem lehet tankönyvből megtanulni. Lehet, hogy kicsinyesnek és bosszúállónak tűnik, hogy életem utolsó küldetése Rithisak Sovann értékes Buddhaszobrának az elpusztítása… de ez meglepően kevéssé zavart. Feltéve, hogy Nealt sikerül kimentenem onnét. – Jobb büntetésem van számodra. Gúnyosan felvontam a szemöldökömet. – Itt kell maradnom hivatásos talpnyalónak? Ja persze, el is felejtettem. Már van két embere erre a célra. – Semmi okom udvariaskodni ezzel a féreggel, aki meg akar ölni. – Komolyan, fiúk. Nem számít, mennyit fizet ezért, nem éri meg. A pillantás, amit Rithisak válaszul rám vetett, holtra kellett volna rémisszen, de már nem tudtam félni. Annyira égetett a düh, hogy semmi mást nem éreztem. Ragyogóan rámosolyogtam. – Te kis idióta! – csattant fel. – Azt sem tudod, mi van nálad, és még engem mersz leckéztetni! Homályosan felötlött bennem, hogy itt valami nem stimmel – és nem csak az, hogy Rithisak sértett hiúságában teljesen elvesztette az önuralmát. Nem tudom, mi van nálam? Dehogynem. Heroin. Hiszen még utána is néztem, meg minden. Csakhogy ez nem magyarázza, miért ment el Rithisak a végsőkig, hogy visszaszerezze az elveszett szállítmányt. Jó, senki sem szeret pénzt veszíteni, de a Wikipédia szerint a heroin a legkönnyebben hozzáférhető drog Kambodzsában. Nem volt értelme költséget és energiát nem kímélve lefizetni a rendőrséget, felbérelni két gorillát, hogy a kiszabadítása után magángéppel hozzák Nealt Phnompenbe, arról nem is beszélve,

hogy emiatt el kellett halasztani egy fontos tárgyalást – mindezt egy olyan szállítmányért, amely könnyedén pótolható. Nem érte volna meg. Levontam az aggasztó következtetést: valami más van nálam. Valami tudatmódosító szer, aminek valószínűleg azóta érzem a hatását, hogy Houstonnal kirohantunk a szállodából. Feltételeztem, hogy a stressz miatt álmodok furcsákat, pedig sose voltak olyan élénk álmaim, mint az a bizarr csókjelenet Logannel. Még az előfelvételi előtt is úgy aludtam, mint a bunda. Majdnem elnevettem magam: anyám és apám azért küldtek külföldre, hogy megakadályozzanak az ivásban és a bulizásban, erre én tudtom nélkül rögtön megismerkedem a legújabb kambodzsai drogkínálattal. De nem hiszem, hogy a szüleim értékelnék a helyzet iróniáját. Houston viszont örülne, hogy igaza lett. Senki sem tett semmit az italomba, de attól még drog hatása alatt álltam. Gondolatban végigpörgettem az eseményeket, hogy rájöjjek, hogyan juthatott a szervezetembe. Bementem a fürdőszobába átöltözni, de ott a többiek is jártak, és nekik nem lett semmi bajuk. Bementem a bárba, úgy tettem, mintha telefonálnék… de előbb letöröltem a mobilomra rakódott fehér port. Csak minimális mennyiséget lélegezhettem be a levegőben keringő anyagból. Nem csoda, hogy Rithisak Sovann-nak ennyire kellett a szer. Valószínűleg minden grammja ötezerszer annyit ér, mint ugyanakkora súlyú arany. És egy gramm belőle elég, hogy kiüssön egy felnőtt férfit.

Megráztam a hajam, és gondosan megfigyeltem, milyen irányba fújja a szellő vörös tincseimet. Óvatosan úgy fordultam, hogy a szél a hátam mögül fújjon. Neal felé biccentettem. – Miért nem próbáljuk meg még egyszer? Maga elengedi őt, én átadom a csomagot. Rithisak erre még zordabbul nézett. – Egyszer már hazudtál nekem. Belenyúltam a táskámba, és kivettem azt az átok Buddhát. Ügyeltem rá, hogy az oldalán levő nyíláson tartsam az ujjam, nehogy belélegezzem a szálló port. – Igen, igaz. Engedje el Nealt! Most! Rithisak intett a nagyobb darab gorillának, mire az olyan erővel lökte meg a profot, hogy a földön kötött ki. Alig bírta felemelni vérző fejét, hogy rám nézzen. A duzzanatok és véraláfutások nem leplezték az arcára kiülő kétségbeesett pánikot – és még mindig engem próbált óvni. – Chelsea, ne! Meg akartam mondani, hogy ne aggódjon, van még valami a tarsolyomban. De Rithisak felém indult, így csak egyetlen szóra maradt időm: – Vigyázz! – kiáltottam. Amit ekkor tettem, az vagy a legnagyobb hiba, vagy a legokosabb húzás volt életemben. Teljes erőből, minden dühömet beleadva a mozdulatba, ripityára törtem azt a ronda szobrot a köves talajon. A drogbáró lába előtt ért földet. Sajnos egyben az én lábam előtt is. Bár dobás közben a másik karommal eltakartam a számat és az orromat, tudtam, hogy ez nem segít. A levegő megtelt fehér porral, és beborította Rithisak Sovann öltönyét, mintha sütikészítés közben véletlenül túl

magas fokozatra kapcsolta volna a keverőgépet, és a liszt meg a sütőpor a ruháján kötött volna ki. De a titokzatos drog, minden problémám okozója, engem is belepett. Halálos mennyiségben. Kicsit csodálkoztam, hogy még nem érzem a hatását, és nem pörgők, mint a búgócsiga. Ebben a percben nem voltam benne biztos, számít-e ez egyáltalán. Botladozva elindultam hátrafelé, és majdnem felkuncogtam, mikor megláttam a gengszterek rémült arckifejezését. Nem is rossz befejezés: elégedetten figyeltem Rithisakot, amint lassan megérti, hogy valami külföldi kölyök végérvényesen megsemmisítette a szállítmányt. Csak néhány szempillantásig tartott az egész, de minden másodpercet értékeltem. Úgy éreztem, lelassult az idő, hogy földi életem maradékát az utolsó cseppig kiélvezhessem. De mégis túl kevés időm maradt. Becsapottnak éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek pont akkor kell visszamennie a házba, mikor a július negyediki tűzijáték elérkezik a fináléhoz. Forgott körülöttem a világ; megtántorodtam, de a szememmel Nealt kerestem, hátha megláthatom még egyszer, mielőtt a közelgő sötétség végleg rám borul. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem érte el a gyilkos porfelhő. Érezni akartam a pulzusát, miközben a saját szívem egyre lassabban ver… majd örökre megáll. Még mielőtt legalább ennyit megtehettem volna, mindent elborított a sötétség.

31. FEJEZET Meghaltam. És a pokolra kerültem. Nem nyaldosták lángok a talpamat, nem hangzott fel az ördögök gonosz kacaja körülöttem, nem ütköztek ki rajtam hatalmas, gennyes pattanások, vagy ilyesmi, de nem létezhet nagyobb büntetés számomra, mint hogy Mackenzie Wellesley-t pillantom meg elsőként, mikor nagy nehezen kinyitom a szememet. Azt a Mackenzie Wellesley-t, aki megkaparintotta az exfiúmat. Ó, igen, ez biztosan a pokol. Halál utáni szenvedéseim okozója most aggodalmasan megszólalt: – Öö… Logan! Azt hiszem, engem néz. Vagyis inkább rosszindulatúan mered rám. De az mindegy. Pislogtam, és felfedeztem, hogy az exbarátom tényleg ott áll mellettem. Ugyanolyan tökéletesen festett, mint emlékeimben; átható pillantású szürke szeme az arcomat kutatta. – Szia, Chelsea! Mindig is volt érzéked a hatásos belépőkhöz. Ez nagyon e világian hangzott, ahhoz képest, hogy meghaltam. Az isteni büntetést valahogy fájdalmasabbnak képzeltem, nem hittem, hogy kimerül a Logannel folytatott kínos beszélgetésben. Minimum arra számítottam, hogy a pokolban örökkön-örökké Logan és Mackenzie ölelkezését kell néznem. Akkor azonnal megbánnám az összes bűnömet.

– Logan? – A név rekedten tört fel száraz torkomból. Mackenzie gyorsan egy szívószálat dugott a számba. A langyos víz olyan jólesően oltotta a szomjamat, hogy szinte megbocsátottam a kis kocka jelenlétét a halál utáni életemben. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy a pokolban bizonyára nincsenek ilyen kellemes dolgok. Mivel sehogy se érdemelhettem ki, hogy a mennyországba kerüljek… nem haltam meg. Ezt a tényt önmagában nem tartottam elég vigasztalónak, míg többet nem tudtam a helyzetemről. Megpróbáltam felülni az ágyban, de a mellkasomban égő fájdalmat éreztem, és a karom nem akart működni, valószínűleg azért, mert tele voltam csövekkel. Hangosan felsikoltottam. – Chelsea, nyugodj meg! – utasított Logan. Két kezébe fogta az arcomat, Mackenzie pedig tapintatosan kihátrált. – Biztonságban vagy, oké? Oregonban vagy, és senki sem bánthat. – Hát nem érted? Meg akart ölni, ezért összetörtem a Buddhát, és aztán… Elhallgattam, mert a leghalványabb fogalmam se volt róla, mi történt azután. Semmi sem történt. Ezt súgta az agyam. Minden elsötétedett, és megállt az idő. Vége. Csakhogy valamiről nyilván lemaradtam, hisz most egy csúnya, barna falú kórházi szobában fekszem, és itt áll mellettem az exem. Ennek semmi értelme. Abban a percben, mikor elhajítottam azt az átkozott szobrot, elfogadtam, hogy meg fogok halni – sőt talán már korábban is. Persze dühös voltam miatta. Nem

akartam meghalni. De hát azt se akartam, hogy a szüleim Kambodzsába küldjenek. Mégis beletörődtem a halálba. Ebben a tudatban mentem el a találkozóra egyedül: vállaltam, hogy alkut kötök Neal életéért, és ott tartom Rithisak Sovannt, hogy Amy is megmeneküljön – azt akartam, hogy a halálom értelmet nyerjen, de a jelek szerint nekem még az áldozatvállalás se megy rendesen. A testem minden porcikája sajgott, a társaim pedig… Nem tudtam, mi lett velük. – Neal! Amy! – Nem érdekelt, hogy a torkom kapar a kiabálástól. – Neal!!! – támadtam Loganre. – Nem, Chelsea. – Láthatóan elfogta a pánik. – Én Logan vagyok, emlékszel? Nyugodj meg szépen! De képtelen voltam rá. Az utolsó emlékem Nealről az, hogy véresen, összeverve hever a földön, az oltárnál, mintha egyike lenne a Penh asszony számára hozott ajándékoknak. És ki tudja, lehet, hogy Amy még mindig egy szállodai szobába zárva sínylődik valahol. – Mi történt velük, Logan? – kiáltottam rá. Képtelen voltam leplezni hisztérikus félelmemet. – Mi történt Amyvel és Neallel? Itt vannak? – Mindketten teljesen felépülnek. – Logan anyja orvosi köpenyben állt az ajtóban, kezében egy betegkartonnal. Rájöttem, hogy az én leleteim vannak nála. – De először foglalkozzunk veled, rendben? Lássuk csak: agyrázkódásod van, egy bordád megrepedt az újraélesztés közben, és enyhe dehidratációtól szenvedsz. Amit most mondok, az ijesztően fog hangzani, de vegyél egy mély levegőt, és hallgass végig, jó? Úgy tettem, ahogy mondta, és bólintottam.

– A szervezetedbe került drog 3-metilfentanil néven ismert, és hihetetlenül veszélyes szer. – Azt elhiszem – szóltam rekedten. Logan anyja ismét az ajkam közé helyezte a szívószálat, és megvárta, hogy igyak egy kicsit, mielőtt folytatta. – Hivatalosan vegyi fegyvernek minősül, és széles körben értékesítik a feketepiacon. Mivel becslések szerint négyszázszor, vagy akár hatezerszer is hatékonyabb a morfiumnál, valódi csoda, hogy túlélted, különös tekintettel arra, hogy légzési nehézségek léptek fel nálad. A rengeteg információ szinte maga alá temetett. Forogni kezdett velem a szoba, és szorosan behunytam a szemem. – És mit jelent ez az egész emberi nyelven? – A jelek szerint beütötted a fejed, elájultál, és teljesen leállt a légzésed. Ha nem sikerült volna újraéleszteniük, most nem beszélgetnénk itt. Nem tudtam, erre mit mondhatnék, ezért megismételtem a legfontosabb kérdést: – Neal és Amy jól vannak? Logan anyja kedvesen megszorította a kezemet, és ismét biztosított róla, hogy mindenki rendbe fog jönni. Túléltük ezt a rémálmot. Sírva fakadtam. Milyen ostobaság: farkasszemet néztem egy hírhedt drogbáróval, és alkut kötöttem egy élet-halál ügyben anélkül, hogy egyetlen könnycseppet ejtettem volna. Kambodzsában végig kontroll alatt tartottam az érzéseimet, mert nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak. Erre most kezdek bőgni, mint egy csecsemő, mikor egy szép tiszta

kórházban fekszem, biztos távolban a pszichopatáktól és a lőfegyverektől. Ráadásul pont Logan előtt borultam ki. Lefogadnám, hogy nem volt elragadtatva a feladattól, hogy ő vigasztalgassa az agyrázkódásos exbarátnőjét. Ennek ellenére gyengéden megsimogatta a hajam, és megismételte: – Minden rendben van, Chelsea. Biztonságban vagy. – Úgy tett, mintha elfelejtené, hogy a múlt elháríthatatlan akadályként tornyosul kettőnk között. Néhány percig úgy éreztem, hazaértem. Jellemző módon Mackenzie-nek muszáj volt pont ekkor megjelennie… ettől elszállt a pillanat varázsa. Kinyitotta a kórterem ajtaját, és benézett: – Öö… semmi baj! Megmondom a többieknek, hogy Chelsea még nem áll készen látogatók fogadására. A csajt hamarosan biztos szentté avatják – normális ember nem viselkedik ennyire rendesen, mikor sírni látja a legnagyobb ellenségét. Ahelyett, hogy kárörvendően figyelt volna, vagy lefotózna, hogy később zsarolhasson a képpel, gyorsan ismét kihátrált a szobából. Logan adott egy zsebkendőt, hogy legyen mivel megtörölnöm az arcomat. Az apró gesztus hatására csaknem újra zokogásban törtem ki. Képtelen voltam uralkodni az érzéseimen, most, hogy ott volt velem Logan, akire mindig is lehetett támaszkodni. Nem küzdöttem tovább. Odafordultam hozzá, és végre őszintén megmondtam, mit gondolok: – Szeretném gyűlölni Mackenzie-t.

Elmosolyodott. Először azt hittem, félreértett. Talán annyira szerelmes a lányba, hogy képtelen felfogni, nem mindenki szereti. – Igen, tudom. – Nem, Logan, én tényleg gyűlölni akarom. Őt magát, meg azt a tulajdonságát is, hogy csak úgy ontja magából a tudományos adatokat. – Ezen most meg kéne lepődnöm, Chelsea? Eddig is elég világosan kifejezted, mit gondolsz a barátnőmről. Elfészkelődtem az ágyban, és felmerült bennem, hogy talán hallgatnom kéne, míg biztos nem vagyok benne, hogy ez a hirtelen őszinteségi roham nem a drog mellékhatása-e. De úgy látszik, többé nem voltam képes alakoskodni. Mert a lelkem mélyén még mindig tartottam tőle, hogy arra ébredek, ismét Kambodzsában vagyok Rithisak Sovann-nal. – Nem érted, Logan. Mackenzie olyan rohadtul rendes, hogy még igazán utálni se lehet! Kiborító! – Hadarva folytattam: – És valahányszor meglátom, ahogy ügyetlenkedik valamivel, még lelkiismeret-furdalásom is van, amiért egyáltalán eszembe jut gyűlölni. Logannek felragyogott az arca, mikor a barátnőjéről beszélt: – Nekem történetesen tetszik, mikor Mack bénázik, de én elfogult vagyok. Szándékosan nem figyeltem oda a folyosóról behallatszó, egyre hangosabb veszekedésre. Megfogtam Logan kezét, és csak rá figyeltem. – Hiányzol. Ezt már nagyon régóta el akartam neki mondani, de a kambodzsai út előtt nem voltam rá képes. – Aha – válaszolta Logan rendkívül értelmesen. – Chelsea…

– Csak hallgass meg! Hiányzol, érted? Évek óta hiányzol. Megköszörülte a torkát, és fejével az ajtó felé intett. Közönséget kaptunk: ott állt Logan anyja, Logan barátnője, a barátnő legjobb barátnője, a legjobb barátnő fiúja… és Houston. Na igen. Mindig jól időzítem a mondandómat. – Azt hiszem, még szükségük van néhány percre… – motyogta Mackenzie, majd megfordult, és kisietett a szobából. Jane láthatólag habozott, hogy utánamenjen-e. Nem tudta eldönteni, fel kell-e háborodnia a viselkedésemen, vagy írja a nemrég átélt trauma rovására, hogy kikezdtem a legjobb barátnője fiújával. Scott megoldotta a dilemmát. Biccentett nekem, fanyarul rám mosolygott, és annyit mondott: – Jó, hogy újra itt vagy, Chelsea. Nélküled kezdtünk unatkozni. Most pedig, ha megbocsátasz… – Be sem fejezte a mondatot, csak kézen fogta Jane-t, és elmentek megkeresni Mackenzie-t. Sikerült mindent jól elszúrnom, anélkül, hogy egyáltalán fölkeltem volna a kórházi ágyból. És anyám még azt állítja, semmiben nem vagyok tehetséges. Jellemző. – Később visszajövök – közölte Mrs. Beckett, azzal fogta a kartonomat, és kiment, de előbb még vetett egy figyelmeztető pillantást a fiára: „Ha félredobod Mackenzie-t az exbarátnőd kedvéért, hibát követsz el. Hatalmas hibát.” Becsukta maga mögött az ajtót, és ott maradtam a döbbent Logannel meg Houstonnal, akinek mindenféle irányba meredezett a haja – a repülőút alatt biztos félpercenként felborzolta idegességében, mert most a szokásosnál is sokkal kócosabb volt. Egyszerűen fantasztikusan nézett ki.

– Örülök, hogy jól vagy, királylány… öö… Chelsea. Nem is zavarlak tovább titeket – intett Logan felé –, nyugodtan folytassátok csak, amit elkezdtetek. Ne aggódj: „Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad.” Nem vágta be az ajtót. Ó, nem, Houston fölötte áll az ilyen érzelmi kitöréseknek. Csak határozott mozdulattal behúzta maga mögött. Hangos kattanás hallatszott. Logan próbálta kitalálni, mit kezdjen rosszul időzített vallomásommal. – Már bocs, Chelsea, de kezd szokásoddá válni, hogy tönkreteszed az életemet. Jobb, ha most megyek, és megkeresem a barátnőmet. – Jól megnyomta az utolsó szót, mintha azt feltételezné, hogy a stabil párkapcsolat ismeretlen fogalom előttem. – Ezt jól megcsináltad. – Mackenzie-nek nincs oka féltékenykedni rám – mondtam őszintén. Logan felnevetett, de nem úgy tűnt, mintha túl jól szórakozna. – Ó, én tisztában vagyok ezzel, és általában ő is. De néha mintha azt várná, egyszer csak rádöbbenek – hogy is szoktad mondani, Chelsea? –, hogy a barátnőm igazi lúzer, és szakítok vele. De soha nem hagynám el őt érted. Sem bárki másért! – Vegyél vissza, Rómeó! Egy szóval sem kértem, hogy randizz velem. Annyit mondtam, hogy hiányzol. Az nem ugyanaz. – Ja persze, Chelsea – mondta kételkedve. – Te voltál a legjobb barátom, idióta! Igen, elszúrtam. Megbántottalak, és nem is hinnéd, hogy mennyire sajnálom. De vissza akarom kapni a barátomat. Azt, aki mellettem állt, mikor a szüleim üvöltöztek, meg… A lényeg az, hogy hiányzol. –

Dühösen néztem rá, és nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem: – Te marha! Önkéntelenül elmosolyodott. Aztán óvatosan vállon veregetett, ügyelve, hogy ki ne rántsa valamelyik csövet a karomból. – Lehetünk barátok, Chelsea. Csak barátok. Ha csak ennyire vágysz, megpróbálhatjuk. De ha szórakozol velem… Türelmetlenül félbeszakítottam, még mielőtt előállhatott volna valami fenyegetéssel. – Nincs hátsó szándékom. Ne vedd sértésnek, de nagyobb terveim vannak. – Rendben. – Ismét az ajtót nézte, nyilván azt latolgatta, a jelen rossz állapotomban kötelessége-e mellettem maradni, vagy mehet megkeresni az imádott barátnőjét. – Fél tucat fiút ismerek, akik boldogan megvigasztalják helyetted Mackenzie-t, ha te nem mész utána. Logan azonnal kifelé indult, a nyitott ajtóban aztán még egyszer megállt. – Te is hiányoztál nekem, Chelsea. Lássuk, meddig bírod anélkül, hogy jól felhúznál valakit. Álmosan lehunytam a szemem, éreztem, lassan újra elborít a sötétség. – Semmit nem ígérek. Logan nevetését hallottam utoljára, mielőtt ismét álomtalan alvásba merültem. Arra ébredtem, hogy két ismerős hang veszekszik a szobámban, olyan hangerővel, mintha nem is egy kórházban lennénk. – A te ötleted volt, Paul! Te találtad ki, hogy küldjük a gyereket Kambodzsába! Ez az egész nem történt volna meg, ha

hajlandó lettél volna fontolóra venni a bentlakásos lányiskolát, amit javasoltam. Hűha! Ki gondolta volna, hogy egyszer még hálás leszek, amiért Kambodzsában kötöttem ki? A gimnazista lányok – különösen egy elegáns magániskolában – leckét adhatnának megfélemlítésből Rithisak Sovannak. – Ezt nem lehetett előre látni, Suzanne. – Kambodzsáról beszélünk, az ég szerelmére! Az az ország tele van bűnözőkkel! Érdekes, hogy most jut eszébe Kambodzsa bűnözési statisztikájával foglalkozni. Ugyanez vajon miért nem aggasztotta akkor, mikor előadta nekem, micsoda fantasztikus lehetőség ez, és milyen hálásnak kéne lennem, hogy elmehetek. Szívesen rámutattam volna arra is, hogy Kambodzsában bőségesen vannak tisztességes, keményen dolgozó emberek, mint például Mr. Honda. Nem az egész ország tehet arról, hogy történetesen egy drogbáróval akadtam össze. – Beszéljünk inkább arról, Suzanne, kihez megy haza Chelsea, miután kiengedik a kórházból. Szerintem nálam kéne laknia. – Nálad? Hogy agyonkényeztethesd? Szó sem lehet róla! – Suzanne! – Paul! – Menjetek ki! A szüleim meglepetten néztek rám. Annyira belelendültek a veszekedésbe, hogy teljesen elfelejtették, a lányuk egy kórházi ágyon fekszik mellettük. Persze azelőtt se zavartatták magukat a jelenlétemtől, ha üvöltözni akartak. Talán túl sokat vártam, ha

azt képzeltem, hogy kis híján bekövetkező halálom fegyverszünethez vezethet kettejük között. – Úgy örülök, hogy jól vagy, királylány. – Apa kisimított egy fürtöt a homlokomból; a gyengéd mozdulat hatására csaknem ismét behunytam a szememet. Legszívesebben állandóan aludtam volna, hogy ne érezzem a mellkasomban a lüktető fájdalmat. De tudtam, ha nem rendezem le ezt a kérdést most, apa és anya tovább ölik egymást miattam. A szülők okozta migrénen semmi fájdalomcsillapító nem segít. – Köszi, apu. De ha veszekedni akartok, ne a fejem fölött tegyétek! Egyiküknek se tetszett, hogy az egyetlen gyermekük észreveszi a hibáikat, így inkább úgy tettek, mintha nem hallották volna, mit mondtam. – Megijesztettél, Chelsea! – mondta anya, vádaskodó hangon, mintha szándékosan csináltam volna. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy apád rávegyen, küldjünk külföldre. Természetesen hazajössz velem, és visszairatkozol a Smith Gimnáziumba. Utána kerítünk neked egy különtanárt, aki felkészít a felvételire. Hogy hangzik, kicsim? Nagyon rosszul, de kösz az igyekezetet, anya. – Apával akarok maradni, Portlandben. – Mi?! – visította, és rögtön apám felé fordult: – Mit mondtál neki, Paul? Tudtam, hogy úgy adod elő, mintha én lennék a hibás a válásért. – Én nem is… – Elég! – Megköszörültem a torkom, de egyiküknek se jutott eszébe adni egy pohár vizet. – Kipróbálom, milyen lenne apával

lakni, és ha ez nem működik, keresek más megoldást. Esetleg nagykorúvá nyilváníttatom magam, és elköltözöm. Ezzel elhallgattattam őket… egy teljes másodpercre. – Még nem állsz rá készen, hogy egyedül élj, királylány – világosított fel apám. Anyám arról tartott kiselőadást, hogy ez tipikus kamaszkori lázadás, és hogy remélhetőleg lesz majd egyszer egy pont olyan problémás lányom, mint én magam – akkor majd megértem őt. Behunytam a szemem, és néhány percig hagytam, hogy kidühöngjék magukat. Aztán felemeltem a kórházi ágyhoz erősített távirányítót. – Most rajtam a sor. Ha bármelyikőtök félbeszakít, hívom a nővért, és megkérem, hogy kísérjen ki titeket. Ezt határozottan nem értékelték, de nem voltam hajlandó meghátrálni. Ha szembeszálltam egy drogkereskedővel, nem hagyhatom, hogy a saját szüleim földbe döngöljenek. Anya hűvösen keresztbe fonta a karját. Keresgélnem kellett a szavakat, hogy megfogalmazzam a fejemben kavargó gondolatokat. – Elküldtetek itthonról. Azt vártátok, hogy a kambodzsai út ráébreszt, változtatnom kell az életemen. És tudjátok mit? Bevált. – Mi vált be? Attól lesz jobb az életed, hogy kapcsolatba kerültél egy drogkereskedővel? – kérdezte apa kételkedve. – Pontosan. Helytálltam egy életveszélyes helyzetben. Nem minden döntésem volt helyes, de valamit megtanultam: egyáltalán nincs szükségem rátok. Egyikőtökre sem. – Na persze – gúnyolódott anya. – Ne feledd, hogy annak a néhány rossz döntésnek a hatására kórházban kötöttél ki. Legyen eszed, kicsim! – Mindenkit élve kijuttattam az országból.

– Láttam apád kollégáját. Én még nem dicsekednék azzal, hogy megmenekült. Úgy néz ki, mint aki fél lábbal a sírban van, és a barátnőd sincs sokkal jobb állapotban. A gyomrom hirtelen összeszorult, és a törött bordám minden mozdulat ellen tiltakozott. Majdnem megnyomtam a nővérhívót, de csak azért, hogy adjanak valami fájdalomcsillapítót. – Tudom, hogy Neal és Amy… sok nehézségen ment keresztül. – Ennél enyhébben nem is fogalmazhattam volna. – Talán részben az én hibámból. De gondoljatok arra, hogy ott volt velem négy hiperokos diák, akik a felvételi teszteken valószínűleg háromszor, négyszer annyi pontot értek el, mint én. Együtt követtük el a hibákat, és együtt kerestük a megoldást. Anya a fejét rázta. – Chelsea, tudom, hogy szörnyű dolgokat éltél át, de ez nem lehet mentség a tudásbeli hiányosságaidra. Nem töltheted azzal az egész életedet, hogy azt mondogatod: „Minek tanuljak, a tudás sem véd meg a drogbáróktól.” Dühösen összeszorítottam a számat. Ettől az eddiginél is jobban fájt a fejem. – Nem kifogásokat keresek. Csak meg akartam veled értetni, hogy más is van a világon, mint a vizsgatesztek. A legfontosabb dolgokat a tesztek nem mérik. És attól, hogy alacsonyabb pontszámot érek el, még nem vagyok ostoba. Soha többé ne merj arra célozni, hogy igen! – Chelsea… – kezdte apám, de félbeszakítottam: – Te sem vagy sokkal jobb, apa! Rengetegszer hallottad, hogy beszél velem anya, de gyáván elbújtál az irodádban, és nem védtél meg. Egyetlenegyszer sem. Szóval ne számíts rá, hogy jelölnek a legjobb apa díjára. Azt akartátok, hogy menjek el, és

találjak rá önmagomra. Megtörtént. Soha többé nem hagyom, hogy lekezelően bánjatok velem. – Szóval ez ezentúl így lesz? – kérdezte anya drámai hangsúllyal. – Apád és te szövetkeztek ellenem? – Szeretlek, anya. – Ezt nagyobb fájdalommal járt kimondani, mint bármi mást azon a napon. A Logannel folytatott egész beszélgetésem jelentősége eltörpült e mellett a két szó mellett. Úgy éreztem, mintha kitépnék a szívemet, mert tudtam, hogy ez az igazság, hiába kívántam néha, bár ne lenne az. Bár képes lennék nem szeretni anyámat: akkor soha többé nem tudna megbántani. – Szeretlek – ismételtem. – De nem nagyon kedvellek. Annyira összeszorította a száját, hogy egészen elfehéredett. Nem óhajtott több időt vesztegetni rám a drága idejéből. Sarkon fordult, és méltóságteljes tartással kivonult a szobából. Olyan volt, mintha egy üzleti tárgyaláson vett volna részt: mivel a feltételeket nem tartotta megfelelőnek, nem maradt más választása, mint távozni, abban a biztos tudatban, hogy ő racionálisan viselkedett. Lassan kiengedett a feszültség a vállamból. Apához fordulva így szóltam: – Szeretném, ha beíratnál a Lewis és Clarkhoz legközelebb eső gimibe. Mindkettőnk számára ez lesz a legegyszerűbb. – Biztos, hogy ezt akarod, királylány? – kérdezte komolyan. – Otthagyni az összes barátodat, mikor épphogy csak hazajöttél? Rekedten felnevettem. – Tiszta lappal akarok kezdeni. És bármikor láthatom a barátaimat: negyven perc utazás igazán nem nagy ár, hogy lássam azokat, akik a világ túlsó feléről is a segítségemre siettek.

És nem kizárt, hogy lesz egy új ember az életemben… valahol sokkal közelebb.

32. FEJEZET Nem túl szórakoztató, ha az embernek jó néhány óra kiesik az emlékezetéből, és másokat kénytelen arról faggatni, mi történt. Ráadásul nem is olyan könnyű feltenni ezeket a kérdéseket. Nem léteznek speciális üdvözlőlapok olyan szöveggel, mint például: „Kösz a tegnap esti remek bulit. Ha akad egy kis időd, elmesélhetnéd, pontosan mit is csináltunk.” Bár tisztában voltam vele, hogy az elfelejtett időszak jelentős részét a kórházban töltöttem, illetve útban a kórházba, ez kevés volt. A részleteket is tudni akartam. – Szia, haver! – szóltam könnyedén, mikor Ben először látogatott meg a kórházban. – Épp jókor jöttél. Szeretném, ha elmondanál nekem egy esti mesét. Játszódhatna valami egzotikus helyszínen. Várj, elkezdem neked: „Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű királylány, aki találkozott egy gonosz drogkereskedővel…” Innen már átveheted! Ben nevetett, és ledobta magát az ágyam melletti székre. – Nem tudom, mennyire szeretnéd hallani ezt a sztorit az én előadásomban: „A gyönyörű királylány nagyon közel állt egy jóképű lovaghoz, aki mindig szívesen elgyönyörködött a lány érzéki…” – Ne szórakozz, Ben! – szakítottam félbe. – Olyan szürreális ez az egész. Csak arra emlékszem, hogy elsötétedett körülöttem a világ… aztán Oregonban ébredtem. Lehet, hogy a filmekben ez megszokott dolog, de engem kikészít.

– Rendben – bólintott. – A jóképű lovag elszúrta, és cserbenhagyta a királylányt. Ennyi a történet. De hepiend a vége. A királylány túlélte, a lovag pedig varázsütésre szamárrá változott. – Ben, ebből egy szót sem értek. Megdörzsölte az arcát, és behunyta a szemét. – Borzasztóan sajnálom, hogy azt javasoltam, szervezd meg a találkozót Rithisak Sovann-nal. Hülye voltam. Nyilvánvalóan. De álmomban se gondoltam volna, hogy egyedül találkozol vele! – Ben kilesett az ujjai között, és úgy kérdezte: – Elképzelhető, hogy valaha megbocsátasz nekem? – Várj egy kicsit! Nem gondoltad, hogy egyedül leszek?! De hát tudtad, hogy a többiek nincsenek ott! Mégis mit gondoltál, kivel megyek a találkozóra? – Feltételeztem, hogy már van egy új terved, vagy egy egész hadseregnyi segítőd, vagy valami… Próbáltam visszafojtani a nevetést, mert a bordám már akkor is pokolian fájt, ha csak kuncogtam. – Te megőrültél! Ben nem volt képes a szemembe nézni. – Nagyon sajnálom, Chelsea! – Ami azt illeti, meg vagyok hatva. Ne érts félre, igazán közölhetted volna, hogy ne szervezzek titkos találkát egy drogbáróval, mert a csapatból senki nem lesz ott, hogy segítsen… de azért hízelgő, hogy ilyen rettenthetetlen kemény csajnak hiszel, Casanova. Bár ennek semmi köze az igazsághoz. – Chelsea! Megvártad, míg Neal biztonságban lapul a földön, aztán bevetettél egy vegyi fegyvert három nagydarab fickó ellen, akik meg akartak ölni. Szerintem nem kell attól tartanod, hogy nem felelsz meg mások elvárásainak.

A jelenet, amit Ben leírt, alig tűnt ismerősnek. Nem szándékosan rendeztem úgy, hogy Neal a földön feküdjön, mikor összetöröm a Buddhát. Nem arról volt szó, hogy így akartam volna növelni a túlélési esélyeit, csak véletlenül pont akkor indult el felém mind a három ijesztő fickó. Nagyrészt mázlim volt, bármit is képzelt a srác. – Szóval mi történt, Ben? Bevertem a fejem, elájultam és… – Valami nő látta korábban, hogy Nealt ütlegelik, és keresett egy biztonsági őrt. Mire odaértek, mind eszméletlenül feküdtetek, kivéve a profot. Csúnyán néztem rá. – Muszáj drámai szüneteket tartanod? Gyerünk, mondd már! Vállat vont. – Mindenkit bevittek a kórházba. Szerencsére az egyik nővér felvette a mobilodat, mikor hívtunk, különben talán meg se találtunk volna. – Felhívtatok? – kérdeztem, és elöntött a melegség. – Csak hogy tudd: mind a hárman téged hívogattunk. És pánikba estünk, mikor harmadszorra se vetted fel. – Vágott egy grimaszt. – Houston majdnem kinyírt, mikor beszámoltam neki az utolsó beszélgetésünkről. Próbáltam kihúzni magam, de sajgó testemnek nem tetszett az ötlet. – Na és mit mondott? Ben fancsali képet vágott. – Nem annyira az számít, mit mondott, inkább, hogy milyen hangerővel üvöltötte. – Bűntudatosan lenézett a cipőjére, lábával idegesen rugdosta a linóleumot. – Te ugye megbocsátasz nekem, igaz?

– Megnyertél magadnak a fantasztikus elbeszélőtehetségeddel – válaszoltam csípősen. – Na és mit mondott Houston, mikor megtudta, hogy Neal és én kórházba kerültünk? Ben tiltakozva rázta a fejét. – Na nem! Ebben nem veszek részt! Most jön az a csajos hülyeség, hogy részletesen kielemzed a srác minden mozdulatát, hogy eldöntsd, bejössz-e neki. Kösz, de engem hagyj ki ebből! Látogasd meg Amyt, ő biztos boldog örömmel megvitatja veled. – Kinyitottam a számat, de Ben előre kitalálta a kérdésemet: – Igen, Amy még mindig szépen javul. Teljesen felélénkült, mikor apád elhozta neki azt a rakás romantikus regényt a szobádból. Kért is, hogy adjak át neked valami üzenetet, de nem volt benne semmi szexuális tartalom, úgyhogy egy szót sem sikerült megjegyeznem belőle. – Nevetséges vagy – közöltem. Ben közömbösen vállat vont. Kopogtak az ablakon, és egy ismerős, tarka frizurás fej jelent meg az ajtóban. – Látom, mindketten itt vagytok. Helyes. Ki kell pihennem magam Neal után. Folyton történelmi témájú értekezéseket tart nekem Kambodzsáról, valahányszor meglátogatom. – Liz elhelyezkedett az ágyam szélén, és finoman megveregette a lábam. – Ismerd be, Chelsea! Igazából ezért nem keltél még fel innen. Elhúztam a számat, és ráböktem állandó fájdalmam forrására. – Aha, a csontjaimban érzem, hogy jobb lesz nekem távol maradni Neal szobájától. Liz a mennyezetre fordította tekintetét.

– Már meg se kell kérdeznem, hogy még mindig morfiummal tömnek-e. Csak szólj, ha visszakaphatjuk az igazi Chelsea Hallowayt. – Chelsea megkért, hogy meséljem el hősies menekülésünket Kambodzsából. Liz elvigyorodott, sokatmondó pillantást váltott Bennel, majd rám pillantott. – Mennyit mondott el? Az én kedvenc pillanatom az volt, amikor Houston teljesen kiborult, és velem együtt egyenesen a kórházba rohant, mert félt, hogy végül egy holttesttel térünk vissza Amerikába. Látványos egy jelenet volt. – Tényleg aggódott értem? – De még mennyire! Ben nagyot nyújtózott, és az ajtó felé indult. – Na jó, megyek, beugrom Nealhez, addig dumáljatok nyugodtan! – Menj csak, de bánni fogod: a prof biztos alig várja, hogy elmesélhesse neked Pol Pot felemelkedését – jósolta Liz sötéten. – Vállalom a kockázatot. Jobbulást, Chelsea! – Ben habozva megállt az ajtóban. Halkan elkáromkodta magát. – Szóval az van, hogy Houstont ma este meglátogatja a koleszban az exbarátnője, Carolyn. Beszélni akar vele. De nem tőlem hallottad, világos? Némán bólintottam, nem tudtam eldönteni, hogy nevessek-e Ben látható zavarán, vagy sírjak – valami más okból. – Ami Kambodzsában történik, Kambodzsában is marad – motyogtam magam elé. – Ez a szabály a legnagyobb baromság a világon. Persze nem meglepő, ha meggondolod, ki találta ki. – Liz az ajtó felé intett, ami már becsapódott Ben háta mögött.

Kipréseltem magamból egy mosolyt, de elég reszketősre sikeredett; nem volt túl jó kedvem. – Hogy érted ezt, Liz? Hiszen mind elfogadtuk a szabályt. – Az igaz, Chelsea, de azóta még történt velünk egy-két apróság. Lássuk csak: alkut kötöttél egy veszélyes drogbáróval, és fegyverként használtál egy Buddha-szobrot. A fiúk meg én összefogtunk az újságírókkal, akiket Jane küldött, és rákényszerítettük a szálloda személyzetét, hogy árulják el, hol tartják fogva Amyt. A haverod, Aaron elintézett néhány telefonhívást, és helyet szerzett nekünk a Brookes és Merriweather magánrepülőjén – cserébe pozitív sajtóvisszhangot ígértünk nekik. Kár, hogy a repülőútról lényegében lemaradtál: élvezted volna. Érted már, mire akarok kilyukadni? – Nem igazán. – Te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy senkit nem hagyhatunk hátra. Most aztán nem szabadulsz tőlünk. Soha. – Liz összefonta a karját. – Jobb, ha elfogadod. – Nem vagyok benne biztos, hogy a csoport minden tagja így gondolja. – A hangom rekedten szólt. Liz megtöltötte a vizespoharamat, és odanyújtotta. – Houstonról beszélsz, igaz? Nem vagyok nagy szakértő pasiügyekben, de úgy tudom, általában nem elfogadott mások előtt közölni az exeddel, hogy vissza akarod kapni. Különösen nem egy másik srác előtt. Még egy kórházban sem. De ez csak az én véleményem. – Valójában Amyről beszéltem. Liz kiragadta a kezemből a poharat, közben a víz egy része a karomra ömlött.

– Hogy sikerült alkoholt csempészned a kórházba?! – Teátrális mozdulattal felemelte a poharat. – Hmmm… olyan szaga van, mint a víznek. De akkor mitől rúgtál be? – Amyt elrabolták és összeverték miattam. Ezt biztosan nem fogja egyhamar elfelejteni. Liz váratlanul előrehajolt, és mutatóujjával jól megbökött. – Azért verték össze, mert az elmebeteg drogdílerek nem szeretik, ha bárki is beleüti az orrát a dolgukba. Az biztos, hogy Amy rémálmaiban még vissza fognak térni a történtek. De nem hagyja, hogy erre rámenjen a barátságotok. Túl erős lány ő ahhoz. – Erős? Úgy érted, rendes? – Nem, úgy értem, ahogy mondtam. Szeretnéd tudni, mik voltak Amy első szavai, mikor felszálltunk arra a magánrepülőre? Bólintottam. – Azt mondta: „Támadt egy nagyszerű ötletem egy romantikus regényhez. Egy csapat főiskolás Kambodzsába megy tanulni, és véletlenül magukra haragítanak egy drogbárót…” Elnevettem magam, még azt sem bántam, hogy az oldalamba élesen belehasít a fájdalom. – Romantikus regény? Elrabolják és megkínozzák, neki meg az az első dolga, hogy könyvet akar írni? Liz arckifejezéséből leolvashattam az Amy iránt érzett csodálatot. – Azt mondta, valahányszor megütötték, azt hajtogatta magában, hogy kutatómunkát végez a könyvéhez. És említett valamit arról, hogy a könyvben a tengerészgyalogosok sietnek a diákok megmentésére, úgyhogy nem szigorúan önéletrajzi

műről van szó. Ja, és szerinte az egyik szereplőnek meg kéne halnia. Kétkedve néztem rá. – És te mégis biztos vagy benne, hogy Amy nem haragszik rám? – Abszolút. Amy úgy gondolja, Ben kiválóan megfelel az áldozat szerepére. Nem nagyon tudom, mit ért ezalatt, mindenesetre nagyon fel van dobva a regény miatt. Próbáltam leplezni az ásításomat, de Liz észrevette. – Oké, már megyek is. Szeretnél esetleg üzenni velem valakinek, most, hogy többé nem kell attól tartanunk, hogy fogságba ejt a drogkartell? – Hitetlenkedő arckifejezésemet látva elvigyorodott. – Túl korai? – Öö… igen! – Valószínűleg jobb is így. Houston megérdemli, hogy első kézből hallja, hogy érzel iránta. – Rám kacsintott, és kiment. Most már csak össze kell szednem a bátorságomat, hogy beszéljek vele.

33. FEJEZET Másnap reggel nem időzhettem túl hosszan Amy kórházi szobájában. Apa annyira sürgetett, hogy szinte csak arra maradt idő, hogy adjak Amynek egy gyors puszit – a homloka közepére, mert mindenütt másutt tele volt véraláfutásokkal. Megkönnyebbüléssel láttam az arcán elömlő vidám mosolyt, mikor habozva beléptem a szobába. – Megcsináltuk, Chelsea! – kiáltotta diadalittasan. – Nélküled nem sikerült volna, Amy. Erre még szélesebben mosolygott. Magamban azt kívántam, bárcsak egyszer én is ezzel a töretlen optimizmussal tudnék szembenézni a világgal. A pokolba a felvételi tesztekkel! Egy jó főiskolának figyelembe kéne vennie ezt a fajta lelkierőt is. Bár ez nemigen növelné az esélyeimet, hogy bekerüljek. Idáig jutottam gondolatban, mikor apám nyomatékosan az órájára nézett, jobbulást kívánt Amynek, és kiterelt a kórházból, egyenesen a parkolóba. Még arra sem hagyott módot, hogy meglátogassam Nealt. Azt állította, neki úgyis pihenésre van szüksége. Sejtettem, hogy igaza van, különben biztosan megmakacsolom magam, és ragaszkodom hozzá, hogy beugorjak volt tanáromhoz, még az apám által beígért meglepetés előtt. Na jó, egy kicsit talán arra is kíváncsi voltam, mitől olyan izgatott apa.

Hallottam, hogy a szülők néha eltúlzott ajándékokat vesznek a gyerekeknek a válás után – egy nagy, piros masnival díszített új kocsi egyesek szerint kárpótol minden elszenvedett fájdalomért. De figyelembe véve, hogy a válás óta én eddig csak egy katasztrofális utazást kaptam Kambodzsába, kicsit aggódtam, mi lehet a meglepetés. Ez az érzés viszont rögtön elmúlt, amint megérkeztünk egy ház elé Északkelet-Portlandben. A színe szürke volt – olyan, amilyennek ezen a vidéken az eget látjuk az év kétharmad részében. A virágláda a tornácon üresen állt, és a kertet egy fa és néhány lóhere jelképezte. Az ajtó mellett ezúttal is bőrönd hevert, de ez az enyém volt, és nem készültem elutazni sehová. A látvány megdobogtatta a szívemet. Apa a kezembe adott egy kulcsot. – Isten hozott itthon, királylány! Részletekben költöztem át, úgyhogy egyelőre meglehetősen nagy a rendetlenség. Az edények még mindig egy dobozban vannak, valahol a nappaliban. Szóval lesz még vele munka. De gondolom, megbirkózol vele. – Komolyan mondod? – vontam fel a szemöldökömet. – Nekem kell kipakolnom az összes dobozt? – Te mondtad, hogy akár egyedül is lakhatnál – mutatott rá apa. – Itt az alkalom, hogy kipróbáld, mivel is jár ez. – Na persze – mondtam összehúzott szemmel. – Egy percig se hiszem, hogy csak ezért végezteted velem a munkát. Apa homlokon csókolt. – Ja igen, van még egy oka. Kaptam egy telefonhívást a banktól. Tájékoztattak bizonyos kiadásokról, amelyeket a tőlem kapott hitelkártyával fedeztél.

Vesztettem. – Hát… erről elfeledkeztem – bólintottam beletörődőén. – Kiváló érv. Miért nem mutatod meg a dolgozószobádat? Biztos ráfér a rendrakás. Apa kuncogott. Körbevezetett a házon, aztán elvonult pizzát rendelni. Míg ő ezzel volt elfoglalva, beosontam a dolgozószobájába, és legépeltem egy e-mailt, amit gondolatban azóta fogalmazgattam, hogy Liz meglátogatott a kórházban előző nap. Csak annyi dolgom volt még, hogy ellenőrizzem apa határidőnaplóját, ami szerencsémre ott feküdt az asztalon, a számítógép mellett. Houston! Szeretném minél hamarabb megvitatni veled a kambodzsai élményeidet. Ma délután 5 és 7 között az irodámban leszek, ha megfelel. Paul Gyorsan elküldtem, mielőtt meggondolhattam volna magam. Míg a válaszra vártam, minden másodperccel egyre jobban bántam ezt a lépésemet. Liz tévedett: Houston biztosan nem kíváncsi a magyarázkodásomra. Ő a maga részéről teljesítette a kötelességét. Most, hogy visszakerültem az apámhoz, nem az ő dolga, hogy mi történik velem. A királylány biztonságban van a palotában. Küldetés teljesítve. Természetesen, Paul. Találkozzunk 6-kor. Houston

Kedvem lett volna győzelmi táncot járni. Kitöröltem a levelezésünk minden nyomát, nehogy apám észrevegye. Közben emlékeztettem magam, hogy Houston és én sose voltunk egy pár. Hivatalosan nem. Nincs az a csók – bármilyen megrázóan csodálatos is –, ami egyenértékű egy párkapcsolattal. Különösen, mivel annak az egyetlen csóknak az értékét is nagyban csökkentették a körülmények. Ha tehát Houston újra össze akar jönni az excsajával – aki Ben szerint annyira érdekes, mint egy tányér zabkása –, nem tartozik nekem magyarázattal. Úgy látszik, nem volt teljesen időpocsékolás, hogy annyi éven át epekedtem Logan iránt. Legalább megtanultam értékelni az egyenes megközelítést. „Tetszem neked, vagy sem?” „Újra összejöttél Carolynnal, vagy hajlandó vagy adni egy esélyt kettőnknek?” És ha Houston ragaszkodik az „Ami Kambodzsában történik, az Kambodzsában is marad” szabályhoz, akkor tiszteletben tartom a döntését, és továbblépek. De ezt tőle magától kell hallanom. A többi már szinte túl egyszerű volt. A főiskolán rámosolyogtam a portásnőre, és azt mondtam, apám arra kért, várjam meg az irodájában, míg véget ér a tanszéki értekezlet. Aztán odamentem az iroda zárt ajtajához, teátrálisan megráztam a kilincset, és sajnálkozva közöltem, hogy apa már megint odabent felejtette a kulcsot. Mivel ez – a portásnő szeme láttára – a valóságban is rengetegszer megesett, nem volt oka arra gyanakodni, hogy hazudok. Elővette a pótkulcsot, és beengedett. Várakozás közben nem bírtam megállni, hogy fel-alá ne járkáljak.

„Figyelj, Houston! Nem tudom, mit hittél, mi az, amit a kórházban látsz, de Logan és köztem nincs semmi. Tényleg. Már nem szeretem. Azt hiszem, már régen kiszerettem belőle. A szívemmel tudtam ezt, de idő kellett hozzá, hogy az eszemmel is megértsem. És te… összejöttetek Carolynnal, vagy sem?” De lehet, hogy meg kéne várnom, míg ő hozza fel Carolynt. „Figyelj csak, Houston, nem kéne beszélnünk arról a csókról ott, Kambodzsában? Ha belegondolok, egész idő alatt a 3metilfentanil hatása alatt álltam. De emlékeim szerint így is tökéletes volt. Mi lenne, ha újra kipróbálnánk? Csak ezúttal egy randival egybekötve.” Persze lehet, hogy nem jó ötlet arra emlékeztetni, hogy egyetlenegyszer csókolóztunk, és akkor is be voltam tépve. A karomra hajtottam a fejem. Kezdtem azt hinni, hogy talán le kéne mondanom a találkozót. Elég lenne egy háromsoros email, és úgy tehetnék, mintha az egész meg se történt volna. De tiszta helyzetet akartam teremteni. Akkor is, ha nem tetszik, amit hallani fogok. És akkor is, ha Houstonnak nem tetszik az én mondanivalóm. Ha képes voltam elbánni egy aljas drogbáróval, nem omolhatok össze attól, hogy egy srác nem szeret viszont. Kizárt dolog. – Szia, Paul! – köszönt Houston, de elkomorodott, mikor meglátta, a Halloway család melyik tagja várja az irodában. – Chelsea! Úgy nézett ki, mint aznap, mikor először megláttam a reptéren. Most is ócska edzőcipőt viselt, és ugyanazt a nevetséges „Az univerzum végtelen!” feliratú pólót. – Az apám… úton van. – Rámutattam az íróasztal másik oldalán álló székre. – Megkért, hogy várd meg itt. Foglalj helyet!

Houston egy pillanatig habozott, aztán összeszorította a száját, és leült a felkínált székre. Nem nagy eredmény, de jobb, mint ha egyszerűen kirohant volna a szobából. Tekinthetjük részleges sikernek. – Na és hogy vagy? – kérdeztem. Zavartan kisimítottam vörös hajam az arcomból. Elgondolkoztam rajta, vajon Houston észrevette-e, hogy már nem vagyok azonos azzal a szőke lánnyal, aki úgy haragudott a szüleire. Azóta sokkal erősebb lettem. Legalábbis én így éreztem. – Jól vagyok. Remek. Két teljes szó. Nekiveselkedtem, és újra próbálkoztam. – Egyszer sem láttalak azóta, hogy két napja bent voltál a kórházban. Houston beletúrt a hajába; nem voltam benne biztos, jó jel-e, hogy ideges a jelenlétemben. – Sok volt a dolgom. Mikor jön az apád? Talán jobb lenne, ha inkább… Egyértelműen nem akart kettesben maradni velem. Az elutasítás fájdalmasan érintett. Még mindig az íróasztal mellett álltam, és beszéd közben a papírokat rendezgettem, hogy elfoglaljam valamivel a kezem. – Nem akarsz velem többé találkozni? Jó – vontam vállat. Sikerült nyugodt hangon beszélnem. – Minden jót neked, Houston! Ha meggondolnád magad, szólj! Majd csukd be az ajtót magad után. Nem mozdult. Hátradőlt a széken, és összehúzott szemmel nézett rám.

– Kambodzsában rendkívül világossá tetted, hogy nem akarsz velem többé találkozni, ha visszajöttünk. Azt mondtad, örökre tűnjünk el egymás életéből. – De ezt azelőtt mondtam, hogy barátok lettünk, Houston! Jogom van meggondolni magam. – Nincs hozzá kedvem, hogy a játékszered legyek, Chelsea. Én nem ilyen vagyok. Játszadozz csak tovább Lermannel, vagy keress valaki mást! Biztos van választék. Összefontam a karom, és vetettem Houstonra egy gyilkos pillantást. – Most nem játszmázom. Hacsak azt nem vesszük, hogy hamis ürüggyel idecsábítottam. Kétkedve felvonta a szemöldökét. – Szóval a jövőben nem fogsz minden lehető alkalmat kihasználni, hogy megszabadulj a szüléidtől? – Na jó, tisztázzuk: hetedikes koromban együtt jártam egy fiúval, aki valójában egyáltalán nem törődött velem. A lelkem mélyén – sőt talán nem is csak a lelkem mélyén – én is tudtam ezt, mégis belementem a kapcsolatba, mert bárhol jobb volt, mint otthon. Hiba volt, de tanultam belőle. És nem vagyok hajlandó szégyellni magam miatta. – Kísértést éreztem, hogy kipróbáljam Houstonon Liz módszerét, és jól megbökjem, de nem tettem. Úgy tűnt, meglehetősen zavarban van. – Nem az a célom, hogy megszégyenítselek, Chelsea. Csak nem akarok beállni a kegyeidért harcolók hosszú sorába. – Ugye tudod, hogy ostobaságot beszélsz? Nincs semmiféle sor! Nem úgy nézett ki, mintha meggyőztem volna.

– Láttalak akcióban, Chelsea. Nagyjából tízpercenként összeszedsz egy új pasast. – Csak flörtölök velük, Houston! És igen, ha egy fiút a dekoltázsomon kívül más is érdekel, akkor elmegyek vele randira. De nem ez az oka, hogy nem jöttél be hozzám a kórházba tegnap. Legalábbis nem ez volt az igazi ok. – Rendben, akkor megkérdezem: mi az elméleted, királylány? Szerinted miért kerültelek? – Szerintem féltékeny vagy. – A mondat ott rezgett a levegőben, és bár Houston védekezőn összefonta a karját, folytattam. Mert igazam volt. – Féltékeny vagy, mert tetszem neked. És ez megijeszt, mert én – nem úgy, mint a holtunalmas Carolyn, akivel remélhetőleg nem fogsz újra járni – kissé kiszámíthatatlan vagyok. Tudom, hogy ez nem mindig egyszerű, de esküszöm, nincs semmiféle sorbaállás értem. És még ha lenne is: a többi fiúnak esélye se lenne. A végét volt a legnehezebb kimondani. A kezemben levő papírokat bámulva, félve vártam, hogy Houston mondjon valamit. Bármit. De csak azután szólalt meg, hogy végre felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. – Kambodzsában azt mondtad, szerelmes vagy Loganbe. Felgyorsult a szívverésem. Bólintottam. – Azt hiszem, egy részem mindig is szeretni fogja őt. De ez főleg azért van, mert Logan a legjobb barátom volt, mielőtt bármi több történt volna közöttünk. Most is csak barátok vagyunk. – Az a jelenet a kórházban többnek tűnt barátságnál. – Nem tudom, mit mondjak. Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket abból, mit mond egy agyrázkódáson átesett

lány a kórházi ágyán fekve! – Csípőre tettem a kezem. – Most pedig beismernéd végre? – Mit kéne beismernem? – Hogy tetszem neked! Eredetileg nem terveztem, hogy ilyen nyíltan felhozom a témát. Könnyen visszaüthet, ha egyenes választ követelek arra a kérdésre, bejövök-e neki. Amit most tettem, olyan érzés volt, mintha a szívem egy zsinóron lógna kettőnk között – védtelenül és sebezhetőn. Ugyanakkor az, hogy magamhoz ragadtam a kezdeményezést – mert meg akartam végre tudni, hogy állok Houstonnal –, helyesnek tűnt. Nagyon is helyesnek. – Nekem… – kezdte a szavakat keresgélve – nekem ez nem megy, Chelsea. A szívem hevesen vert, de igyekeztem érett felnőttként viselkedni. – Rendben. Elárulod, mi tart vissza? – Túl fiatal vagy hozzám. – Három év korkülönbség van köztünk – válaszoltam gúnyosan. – Nem valami áthidalhatatlan szakadék. Más egyéb? – Gimnazista vagy. – Mégis tökéletesen elboldogultam egy főiskolásoknak meghirdetett tanulmányi programon. A távolság egyre csökkent köztünk. Houston felemelte a kezét, mintha meg akarna állítani. – A professzorom lánya vagy. Ez helytelen. – Nem, nem az. Ha az apámmal találkozgatnál, az lenne helytelen. Velem nyugodtan randizhatsz. Megszokott mozdulatával beletúrt a hajába. – Önimádó kis balerina vagy, és megőrülök tőled. Vigyorogtam.

– Te is halálra idegesítesz engem az állandó okoskodásoddal. De kedvellek, és azt hiszem, te is kedvelsz engem. Hirtelen elfogott a mardosó kétség. Lehetséges, hogy teljesen félreértettem a helyzetet? Hogy Houston mégse akar velem lenni? Lehet, hogy… Megcsókolt. És ezúttal nem ragadtam a rám ömlött sörtől, nem kínoztak emlékképek a múltamból, nem kellett jogászok és drogbárók miatt aggódnom, és egész biztosan nem álltam drog hatása alatt. Hacsak nem számítjuk a szervezetemben felszabaduló endorfint. A csóktól szinte elolvadtam, és neki kellett támaszkodnom a könyvespolcnak, mert a lábam nem bírt el. Houston karja körém fonódott, közben a könyvek gerince nekinyomódott a hátamnak… határozottan izgató érzés volt. Talán Mackenzie és Logan ezért szeretnek annyira a könyvtár eldugott sarkaiban csókolózni. Ezt majd még végiggondolom valamikor, de nem most, mikor itt állok egy fiúval, akiért nevetséges és megmagyarázhatatlan módon teljesen megőrülök. Houston végigsimított ujjával az államon. – Fontos vagy nekem. Szavai hallatán szélesen elmosolyodtam. Ujjaim közben rátaláltak a nyakánál kunkorodó, selymes hajtincsekre. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem kezdesz újra Carolynnal járni. Nevetett, és én ismét rámosolyogtam. – Carolynnal egyetértettünk abban, hogy a szakítás jó döntés volt. – Milyen kár! – Még szorosabban átöleltem. – Tragikus.

Lábujjhegyre álltam, és ismét megcsókoltam. – Csak ő veszített vele. Kissé hátrébb lépett, hogy belenézhessen a szemembe. – Ne siessük el, rendben? Tudom, hogy szerinted a korkülönbség nem számít, de nem akarok én is olyan lenni, mint… – Houston most hirtelen sebezhetőnek tűnt. – Nem leszek olyan, mint Jake. A szívem hangosan dobogott. – Tőlem haladhatunk lassan. – Tényleg? Elmosolyodtam, és rápillantottam az órámra. – Hát persze. Ha akarod, lassú sétákat is tehetünk kézen fogva az esőben. De most még van egy teljes óránk csókolózni, mielőtt apám visszaérne a tanszéki értekezletről. Gyere közelebb! – Lassú séták az esőben? – kérdezte Houston kétkedve. – A részleteket majd még megbeszéljük – válaszoltam sokat sejtetően. Az volt az érzésem, a következő ötvenöt percben szó sem lesz itt beszélgetésről. És ezt egyikünk sem bánta.

Köszönetnyilvánítás Egy köszönetnyilvánítást nem könnyű megfogalmazni. De most komolyan. Mindenki szeretne valami eredetibbet mondani annál, hogy „nélkületek nem tudtam volna megcsinálni”. De az igazság az, hogy ezt a könyvet képtelen lettem volna megírni az alább felsorolt emberek nélkül: Alicia Condon: A szerkesztőm, alias „A Pánik Sújtotta Szerzők Védangyala”. Ez a könyv elmondhatatlanul jobb lett azáltal, hogy Te dolgoztál velem rajta. Végtelenül hálás vagyok neked! Laurie McLean: Szupersztár irodalmi ügynököm, aki bátorít, hogy fejlődjek. Boldog vagyok, hogy veled mehetek ezen az úton! Marina Adair: Segítő kritikusom, legjobb barátom, megmentőm a becsavarodástól. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy barátságod mennyit jelent nekem. A tehetséged, kitartásod, kedvességed és persze sziporkázó humorod egyszerre ösztönöz és alázatra késztet. Köszönet illet, amiért ragaszkodtál ahhoz, hogy kihagyjam a történetből a tengerészgyalogosokat. Lisa Lin: Akár képzeletbeli teheneket számlálunk, akár terveket szövünk a világuralom megkaparintására, te mindig felvidítod a napomat! Köszönöm, hogy azt javasoltad, hagyjam benne a történetben a tengerészgyalogosokat. Suzanne Brockmann: Oké, talán furán hangzik köszönetét mondani valakinek, akit szemtől szembe soha nem láttam. Ennek ellenére tény, hogy az általad írt, Prince Joe című,

tengerész-gyalogosokról szóló szerelmes regény kedveltette meg velem a műfajt. Rendíthetetlen kiállásod az LMBTQ közösség mellett már évek óta példát mutat nekem. Köszönet mindenért, amit teszel! Shoshana Werblow: Még mindig rám jön a nevetés, ha eszembe jut, mit válaszoltál a Chelsea figurájával kapcsolatos terveimre: „Tudod, van egy mondás, Marni: írj arról, amihez értesz!” Ezt elraktározom a legközelebbi alkalomra! Anyu: Köszönöm, hogy soha nem szűnsz meg szeretni engem, bármi történjék. Szeretettel gondolok alma materemre, a Lewis és Clark Főiskolára. Köszönöm, hogy nemcsak a teszteken elérhető pontszámokat tartottátok fontosnak, és hogy négy éven át elviseltetek, a bogaraimmal együtt. És mind között a legfontosabbak: a hihetetlenül csodálatos olvasóim! Köszönöm nektek, hogy mindezt lehetővé tettétek!