Marie-Henri Beyle Stendhal Saint-Ismier Lovag
1640-et írtak; Richelieu rémuralma súlyosabban nehezedett Franciaországra, mint valaha. Vasakaratával és uralkodói szeszélyeivel próbálta meghajlítani e lázadó szellemeket, kik egyforma szenvedéllyel hadakoztak és szerelmeskedtek. A hajbókolás még nem volt divatban. A vallásháborúk és a kedélytelen II. Fülöp kincstárának aranyain felfogadott pártütő hadak tüzet gyújtottak a szívekben, és ezt nem oltotta még el a Richelieu parancsára porba hulló fejek látványa. Akkoriban még a paraszt, a nemes, a polgár olyan erőt tanúsítottak, aminőnek nyomát sem lelni többé Franciaországban, XIV. Lajos hetvenkét esztendős uralkodása után. 1640-ben a francia jellemnek még voltak harcias vonásai, ám a legderekabbak féltek a Bíborostól; jól tudták, ha valaki megsérti, és utána vigyázatlanul még Franciaországban is marad, nem viszi el szárazon. Ezen töprengett Saint-Ismier lovag is, a fiatal tiszt, ki Dauphiné tartomány egyik legelőkelőbb és leggazdagabb családjából származott. Egy szép júniusi estén gondolataiba mélyedve lovagolt a Dordogne jobb partján, szemben a mouloni erődítménnyel, csak egy szolga kísérte. Közel járt tehát Moulonhoz, e csinos falucskához. Nemigen tudta, bemerészkedjék-e Bordeaux-ba, ahol - úgy hallotta - Rochegude kapitány uralkodik élők és holtak felett. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kapitány vak híve volt a Bíborosnak, SaintIsmier-ről pedig Őeminenciája, a rettentő Bíboros, többet tudott a kelleténél. Az alig huszonöt éves ifjú nemes vitézül harcolt a harmincéves háborúban. Legutóbb azonban, nagynénje roueni kastélyában
tanyázván - e nagynénitől gazdag örökség várt rá -, egy bálon összeszólalkozott Claix gróffal, a normandiai parlament bíboroshű elnökének egy rokonával; ez az elnök őeminenciája szekerét tolta e nemes testületben. Rouenban mindenki tudta, hányadán áll a dolog, nagyobb is volt ott az elnök tekintélye, mint magáé a kormányzóé; ennek okáért Saint-Ismier lovag, mivelhogy este tizenegy órakor egy utcai lámpa alatt kioltotta a gróf életét, sietve elhagyta a várost, még annyit sem késlekedett, hogy búcsút vegyen nagynénjétől. Ahogy felért a Szent Katalin-hegy tetejére, elrejtőzött a hegytetőt koszorúzó erdőségben. Az országúton találkozott egy paraszttal, üzent vele a szolgájának. Ennek csak annyi ideje volt, hogy elvigye hozzá a lovait, s értesítse a nagynénjét, hogy a lovag egyik nemesember barátjánál akar meghúzódni, aki Orléans környékén gazdálkodik. Két napja sem volt még ott, amikor beállított egy szolga: egy kapucinus barát küldte, aki a híres Joseph atyának pártfogoltja és e nemesembernek jóakarója volt; a szolga Párizsból jött, lóhalálában. Levelet is hozott, ez állt benne: Hihetetlen dolgok jutottak a fülembe. Ellenségei azt állítják, hogy rejteget valakit, ki fellázadt Őeminenciája ellen. Szegény Saint-Ismier, mit tehetett egyebet, elmenekült az orléans-i birtokról, mint ahogy elmenekült Rouenból is, jobban mondva úgy esett a dolog, hogy nemesi barátja kiment utána a Loire túlsó partjára, ahol éppen vadászgatott, és elmondta, milyen szörnyű levelet kapott; a lovag gyöngéden megölelte barátját, s lement a
folyóra, hátha talál valami ladikfélét; szerencséjére, meg is pillantott a part közelében egy halászt, aki egy lélekvesztőben ülve éppen emelte ki a hálóját a vízből. Megszólította: - Üldöznek a hitelezőim; kereshetsz egy fél aranyat, ha egész éjjel evezel. A házam előtt tégy partra, fél mérföldnyire Bloistól. Saint-Ismier elcsónakázott a Loire-on ***-ig; éjjelente a városokat kerülgette, nappal halászladikon vitette tovább magát. Szolgája a lovakkal csak *** közelében érte utol, egy kis falucskában. Innen már a tenger mellett folytatta útját, a parttól egy mérföldnyire lovagolt; ha faggatták, csak célzott rá, hogy protestáns nemesember, a d'Aubigné családból, s ezért nem jó szemmel nézik; szerencséjére, nagyobb baj nélkül eljutott a Dordogne partjáig. Nyomós oka volt rá, hogy Bordeaux-ba menjen, de mint mondottuk, nagyon tartott tőle, hogy Rochegude kapitány máris megkapta a parancsot letartóztatására. "A Bíboros temérdek pénzt sajtol ki Normandiából, mivel ezt a tartományt még nem merítették ki a háborúk. Engedelmes eszköze Lepoitevin elnök, ki buzgón támogatja a harácsolásban; nyilván ügyet sem vetne egy magamfajta szegény nemesemberre, kivált, amikor az államérdek egyre ezt harsogja: » Pénzt, mindenekelőtt!« A legnagyobb baj az, hogy tud rólam a Bíboros, így pedig semmi reményem, hogy megfeledkeznek rólam." Saint-Ismier-t azonban olyannyira nyomós okok késztették Bordeaux-ba, hogy tovább haladt a Dordogne jobb partján, s elhagyva a Garonne torkolatát, egy késő
este megérkezett ***-ba. Egy révész szolgástul, lovastul átszállította a bal partra. Itt, szerencséjére, borárusokkal találkozott, akik Rochegude kapitánytól éjszakára szóló belépési engedélyt vásároltak Bordeaux városába, hogy a nappali hőségben meg ne poshadjon a boruk. A lovag az egyik talyigára tette a kardját, s egy borárussal beszélgetve, ostorral a kezében, pontban éjfélkor megérkezett Bordeaux-ba. A következő pillanatban egy tallért csúsztatott az ember zsebébe, felkapta a kardját, és szó nélkül eltűnt az utca hajlatában. Eljutott a Szent Mihály templom pitvaráig; ott leült. "Itt vagyok Bordeaux-ban. De mit mondok, ha az őrjárat faggatni kezd? - töprengett. - Még ha kevésbé ittasak is a szokottnál, akkor sem hiszik el rólam, hogy borárus vagyok; ez a válasz legfeljebb a hordókkal rakott talyigák mellett lett volna elfogadható. Amikor otthagytam a lovaimat, fel kellett volna öltenem a szolgám ruháját; ebben az öltözékben, bármit tegyek is, csak nemesember vagyok; márpedig ha nemesember vagyok, felfigyel rám Rochegude, becsukat a trompettes-i erődbe, és két hónap sem telik bele, a fejem nyilvánosan porba hull, itt vagy Rouenban. Vajon óvatos természetű unokafivérem, Miossens márki hajlandó-e befogadni? Ha nem jutott még a fülébe roueni párbajom híre, nagy diadallal ünnepli majd jöttömet; eldicsekszik ezeknek a gascogne-iaknak, hogy a Bíboros kedvence vagyok. De ha tudja, hogy kegyvesztett lettem, nem lesz addig nyugta, míg el nem küldi a titkárát, és föl nem jelent Rochegude-nél. El kellene jutnom a derék márkinéhoz, a férje tudta nélkül; igen ám, de annak meg szeretői vannak, s a márki olyan
vadul féltékeny, hogy - mint mesélik - Párizsba is Spanyolországból hozatott mellé komornákat. Gyakran csúfolták is, hogy úgy őrzeti bordeaux-i házát, mint valami várat. De hogyan jussak el abba a fényes palotájába, amikor még soha életemben nem jártam ebben a városban? Nem állíthatok meg egy járókelőt azzal, hogy: »Mutassa meg, merre van a Miossens palota, és segítsen bejutnom a márki tudta nélkül.« Ennek igazán semmi értelme. De az is nyilvánvaló, hogy ha itt maradok a templomot környező szegényes házikók között, akkor soha nem találok rá az unokafivérem palotájára, amely - mint mondják - igen fényűző." A toronyóra egyet ütött. "Nem vesztegethetem itt tovább az időmet - gondolta a lovag. - Ha reggelig várok, s akkor nyitok be valamelyik házba, Rochegude megtudja. Ezekben a vidéki városokban mindenki ismeri egymást, kivált bizonyos néposztályban." Szegény lovag céltalanul ődöngött a városban, nem tudta, mihez kezdjen, teljesen tanácstalan volt. Amerre járt, mély csönd honolt az utcákon. Koromsötét volt. "Soha ki nem keveredem ebből a kínos helyzetből gondolta. - Holnap estére már a trompettes-i erődben ülök; nincs menekvés." Ekkor észrevett a távolban egy házat, ahonnét fény szűrődött ki. "Ha maga az ördög lakik ott, akkor is szót értek vele." Ahogy közelebb ért, nagy lármát hallott. Feszülten figyelt, próbálta kitalálni, mi lehet az; hirtelen kivágódott egy kis kapu. Éles fény vetődött az utcára; a
lovag jóvágású fiatal férfit pillantott meg, agyoncicomázott öltözéke az ízléstelenség határát súrolta. A jóvágású fiatal férfi kezében kard volt; bosszankodott valamin, de nem látszott haragosnak, jobban mondva, a haragja inkább fennhéjázás volt. Akik körülvették - valamennyien alacsonyabb rangú emberek -, láthatólag csitítgatták. A lovag, ahogy közelebb ért a kapuhoz, hallotta is, hogy a jól öltözött férfi szitkozódik, a többiek csöndesítik, s gróf úrnak szólítják. Saint-Ismier még tizenöt-húsz lépésnyire lehetett az élesen megvilágított kaputól; a jóvágású fiatal férfi, aki egy fél perce már a küszöbön állt, most hirtelen kilépett, hangosan kiabált, mint aki magára akarja vonni a figyelmet, eszeveszetten hadonászott a kardjával, melyet még mindig szorongatott; másik férfi is követte, majdnem ugyanolyan díszes öltözetű. Saint-Ismier nézte őket; ekkor az első - az, akit grófnak szólítottak észrevette a lovagot. Szitkozódva rárontott, és nekihuzakodott, hogy a kardjával hatalmas vágást mérjen az arcára. Saint-Ismier-t teljesen váratlanul érte a támadás, illő módon éppen köszönteni akarta a jól öltözött fiatal férfit, hogy megtudakolja tőle, hol van a Miossens palota. Saint-Ismier, akinek igen jókedve kerekedett, kissé imbolyogva lépkedett, mint aki felöntött a garatra. Úgy vélte ugyanis, fesztelenebbül és biztosabban szólíthatja meg ezt a nemesembert, ha kapatosnak tetteti magát. Magában nevetett már az előre kitervelt mentegetőzésen, amikor a gróf hatalmas kardvágása majdnem eltalálta az arcán; a csapás a jobb karját érte, mivel azt kapta az arca elé.
Hátrahőkölt. - Megütöttek - mormolta. Kirántotta a kardját, s dühtől vörösen rárontott az arcátlanra. - Úgy? Még egyet akarsz? - hördült fel a gróf. Rendben van. Mindjárt megkapod. Hihetetlen dühvel és vakmerőséggel rávetette magát Saint-Ismier-re. "Uram bocsá', ez meg akar ölni - mondta magában Saint-Ismier. - Most aztán hidegvér!" Saint-Ismier többször hátrált, mivel a grófot követő nemesember is kihúzta a kardját és mellé állt jobbról, igyekezvén megszúrni a lovagot. "Ezek csakugyan meg akarnak ölni" - gondolta a lovag, miközben újból hátralépett, s kihasználva az utánaugró gróf óvatlanságát, a kardját a mellébe akarta döfni. A gróf elhárította a döfést, felütötte a lovag kardját, de az a jobb szemébe fúródott, hat hüvelyk mélyre; a lovag érezte, hogy a kardja hegye megakad valami keményben: a koponyacsont volt az. A gróf holtan rogyott össze. A lovagot fölöttébb meglepte ez a fordulat, és egy pillanatig késlekedett a kardja visszahúzásával, ezalatt a gróf mögött álló férfi hatalmas csapást mért a karjára, a lovag érezte, hogy nyomban elönti a meleg vér. Az, aki megsebesítette, egy negyed perce torkaszakadtából segítségért üvöltött. Nyolc-tíz alak tódult ki a fogadóból, ugyanis fogadó volt ott, mégpedig a legelső Bordeaux-ban. Saint-Ismier tisztán látta, hogy négynek vagy ötnek fegyvere van. Eszeveszett futásnak eredt.
"Megöltem egy embert - gondolta -, s ezzel súlyosan megtoroltam a karomon ejtett vágást. Különben akár elfognak, akár megölnek, egyre megy. De ha Rochegude markába jutok, ahelyett, hogy vitézül elesnék az utca sarkán, még az a csúfság is ér, hogy nyilvánosan lecsapják a fejem." Hősünk tehát menekült, amilyen gyorsan csak tudott. Visszaért a templom elé, majd eljutott egy nagyon széles, és úgy rémlett, végtelen hosszú utcába. Üldözői két-háromszáz lépést tehettek ebben az utcában, aztán megálltak. Éppen jókor, mert szegény lovag már alig bírta szusszal. Ő is megállt, üldözőitől vagy száz lépésnyire, mélyen előrehajolt, összehúzta magát, s megbújt a házaktól nyolc-tíz lépésre húzódó korlát egyik tartóoszlopa mögött. Hogy üldözői megmozdultak, megint nekiiramodott, s futhatott már vagy öt-hatszáz lépést a hosszú utcában, amikor ütemes lépések zajára figyelt fel; megtorpant. - Most meg az őrjáratba ütköztem - mondta. Nyomban nekiiramodott, s teljes erejéből futva, bemenekült egy szűk utcácskába, amely a szélesből nyílt; girbegurba kis utcákon szaladt át, fél percenként meg-megállt, hegyezte a fülét; először csak macskákat hallott, ijedten menekültek előle; de ahogy befordult egy rövid kis utcába, hallotta, hogy komoly és nyugodt hangon beszélgetve, öt-hat férfi közeledik felé. - Hogy az ördög vigye el - morogta -, már megint az őrjárat! Egy súlyos fapárkányos, széles kapuval állt szemben, de tíz lépéssel arrább volt egy kiskapu is, azt betaszította. Besurrant, s lélegzet-visszafojtva állt mögötte. Az járt a
fejében, hogy a vele szembejövő, komoly szavú férfiak könnyen megláthatták, amikor besurrant, s most benyithatnak és utánajöhetnek ők is; számolva ezzel az eshetőséggel, megbújt a kapu mögött, hogy majd kimeneküljön és továbbfusson, ha amazok beljebb jönnek a terebélyes fák közé, abba a kertfélébe, ahová a kapu nyílt. A férfiak, vacsoráról hazatérőben, megálltak, a kiskapu előtt beszélgettek, de nem nyitottak be. SaintIsmier azonban félt, s beljebb ment abba a kertfélébe; egy tágas udvarba jutott, majd egy kisebb udvarba, amely mintha márványlapokkal lett volna kirakva. Nézelődött erre-arra, hátha talál valakit, akit megszólíthat. - Gazdag ember háza - állapította meg. - Nagy szerencsém van; s ha találok egy lakájt, aki nem veti meg a felajánlott talléromat, az majd elvezet a Miossens palotába. S ha kettőt adok neki, ki tudja, tán még arra is kapható, hogy egy-két napra elrejtsen a szobájában, vagy akár a szolgálatomba is szegődik egy időre. Az lenne csak a szerencse! Ily reményeket táplálva magában, Saint-Ismier lovag egy lépcsőre bukkant, s megindult rajta felfelé. A lépcső csak az első emeletig vitt fel, egy erkélyre nyíló nagy ablakhoz. A lovag ott állt az erkélyen, jobbra-balra forgatta a fejét, egyszerre csak valami neszt vélt hallani a lépcső felől. Habozás nélkül átlépett az erkély mellvédjén, ki a kőpárkányra, s megfogódzott az első ablak fatáblájában. Átment egy másik erkélyre, mely csak pár lépésre volt az elsőtől. Az ablak nyitva volt, belépett. Itt keskeny lépcsőt talált, dúsan faragott fehér márványlépcsőnek látszott.
Feljutott a második emeletre. Itt egy ajtócskára lelt, amely mintha aranyos szögekkel lett volna kiverve. Úgy látta, az ajtócska alatt fény szűrődik ki, óvatosan kinyitotta, és egy ezüst- vagy rézveretes ajtóval találta magát szemközt, a koromsötétben is csillogtak a veretek. De ennél is fontosabb volt a szegény lovag számára, hogy fényt látott kiszűrődni a kulcslyukon. Bekukucskált; nem látott semmit; aztán mintha kárpitot látott volna odabenn. - Nyilván valami pazarul berendezett lakosztály lehet vélekedett, ösztönösen is vigyázott, hogy zajt ne csapjon. - De hát végtére is, csak szót kell váltanom valakivel - biztatta magát -, itt állok egyedül, tanácstalanul, az éj kellős közepén, egy tágas palotában, csak jobb, ha úrral beszélek, mint ha szolgához fordulok. Az úr könnyen belátja, hogy nem rablóval van dolga. Baljával visszatartotta a kisajtót, jobbjával megfogta az ajtó kilincsét, óvatosan lenyomta, és a lehető legnyájasabb hangon megszólalt: - Gróf úr, engedje meg, hogy belépjek. Senki nem válaszolt. Egy kis ideig nem mozdult a helyéből. Kardját két lába közt a földre csúsztatta, hogy szükség esetén rögtön a keze ügyében legyen. Újból elfuvolázta kérelmét, amint előre kigondolta: - Gróf úr, megengedné, hogy belépjek? Semmi válasz. Figyelmét nem kerülte el a szoba súlyos pompája. A falakat aranymintás domborított bőr borította. Az ajtóval átellenben, temérdek kis oszlopocskával díszített pompás ébenfa szekrény állt,
gyöngyház oszlopfőkkel. Az ágy egy kissé jobbra állt, vörös damasztfüggönye összehúzva. Nem látott mögé. A négy aranyozott oszlopból csak egyet látott; két nemtő - aranyozott bronznak vélte - felemelt karjában antik numidiai márványasztalkát tartott, rajta két aranyozott kandeláber, az egyikben égő gyertya; a gyertya mellett hősünk nyugtalankodva pillantott meg öt vagy hat gyémántgyűrűt. Sűrűn hajbókolva előbbre lépett; remek velencei tükörrel díszített kandallót látott, majd zöld moaré bevonatú díszes fésülködőasztalkát. Ezen is gyűrűk voltak, meg egy drágaköves óra, a ketyegésen kívül más zaj nem törte meg a szoba csendjét. - Csak Isten a megmondhatója, mekkorát fog üvölteni ezeknek a becses holmiknak a tulajdonosa, ha felriad és meglát; de fejezzük be már végre - bátorította magát. Már jó negyedórája óvatoskodom itt hiába, azzal a hiú reménnyel, hogy nem néznek rablónak. Elszántan előrelépett, s elengedte az ajtót, melyet eddig baljával visszatartott.[68] Az ajtó halk nesszel becsukódott mögötte. - Fogoly vagyok - mormolta a szökevény. Ösztönösen odament az ajtóhoz: belülről nem nyílt. E felfedezés nagyon felizgatta. Határozott léptekkel odament az ágyhoz. A függöny szorosan be volt húzva. Számtalan nevetséges bocsánatkérést dadogott valakinek, akit végül is nem talált meg, mivel az ágy üres volt, bár a szanaszét hányt holmi jelezte, hogy nemrég még feküdtek benne. Csipkeszegélyes, ritka finom gyolcs-ágynemű. A lovag fogta a gyertyát, hogy jobban lásson; megtapogatta az ágyat: még langyos volt.
Sebtiben körbejárt a szobában, és legnagyobb bánatára azt kellett látnia, hogy úgyszólván lehetetlen onnét kiszabadulni. Egy menekvése maradhatott csupán: felszabdalja az ágyneműt, kötélhágcsófélét fon belőle, s megpróbál leereszkedni az ablakon a bizonytalan sötétségbe, jó negyven lábnyi mélyre. Akárhogy méregette a szemét, nem látta, hogy udvar vagy tető van-e alatta. - De még ha sértetlenül leérek is, lehet, hogy éppen úgy fogoly leszek, mint idefenn. Hirtelen világosság gyúlt hősünk agyában. - Ebben a szobában nincs kard. A lakájok nyilván elvitték az ittlakó nemesúr ruháit. De a kardját csak itt hagyták volna. Talán rablók lepték meg, s ő rájuk rontott karddal a kezében. De akkor is furcsa, hogy csak egy kardja volt. Most nagy alapossággal végigvizslatta a szobát. Végül felfedezett az ágy mellett a szőnyegen két fehér selyemtopánkát és csepp lábra való harisnyát. - Ó, én tökfilkó! - kiáltott fel. - Hiszen egy asszony szobájában vagyok! Hamarosan ezüstcsipkés harisnyakötőket is talált. Egy karosszéken pedig rózsaszínű szaténszoknyácskát. - Fiatal nő lehet - lelkendezett, és hirtelen támadt kíváncsiságában tökéletesen megfeledkezett félelméről, hogy börtönbe, azaz halálra juthat, pedig ez az érzés uralta, amióta megölte azt a fiatal férfit az utca kellős közepén. Kíváncsiságában a lovag már attól sem félt, hogy rablónak nézhetik. Gyertyával a kezében, csupasz kardjával a bal karján odament az öltözőasztalkához, és sorra nyitogatta a fiókjait. Igen jó ízlésről tanúskodó,
finom mívű ékszereket talált ott, nagy számban; az elegáns kidolgozású ládikókon olasz feliratot látott. "A szoba úrnője alighanem az udvarnál lehetett - gondolta. Cseppnyi kézre illő kesztyűt is talált, látszott, hogy már viselték. - Elragadó keze van" - gondolta. De öröme nem ismert határt, amikor egy levelet is talált. - Tehát a szobában egy nyilvánvalóan fiatal és szép nő lakik. Egy férfi teszi neki a szépet, de udvarlása süket fülekre talál. Mihelyt hősünk kielégítette kíváncsiságát, ólmos fáradtság lepte meg. Hogy idejében észrevegye majd a szobába lépő személyt, a hálófülke melletti kis közben telepedett le. Úgy számított, ébren várja meg a kaland folytatását, mely bizony balul is üthet ki, ámde hamarosan elnyomta az álom. Arra riadt fel, hogy a szobában lakó hölgy komornája nagy zajjal kinyitja az ajtót. - Menjen, feküdjön le - mondta a hölgy -, nincs szükségem már semmire, de nagyon kérem, rögtön keltsen fel, ha anyám ismét rosszul lenne. Saint-Ismier felriadt álmából, s éppen csak hogy felfogta a szavak értelmét. A hálófülke függönye máris szétnyílt, fiatal lány jelent meg, a kezében tartott gyertya bevilágította a szobát. Szörnyű rémület ült ki az arcára, amikor látta, hogy egy véres ember hever az ágya mellett. Halkan felsikoltott; belefogódzott az ágyba, Saint-Ismier hirtelen felkelt, hogy a segítségére siessen, mire a lány még jobban megrémült. Megint felkiáltott, még hangosabban, majd elájult, a gyertyát is elejtette, s az kialudt. Úgy megdöbbent, amikor meglátta azt a véres ruhájú férfit ott a földön, hogy - mint hősünk
később megtudta - aléltan zuhant az ágyra, onnan meg a padlóra. A váratlan mozdulattól elaludt a gyertya. A zajra és a mozgásra Saint-Ismier egészen felébredt, de hiába vett már részt négy vagy öt hadjáratban, s volt szemtanúja hihetetlen eseményeknek a fanatizmustól fűtött német háborúkban, ilyen kínos helyzetbe még sose került. Először, hogy felriadt, azt se tudta, hol van, alig tért még magához. Megragadta a kardját, hallgatózott, körös-körül mély csend. Kitapogatta, mi zuhant a lábára, érezte, hogy emberi test, nyilván halott; kitapintott egy kezet, kecses volt és bársonyos tapintású, nyilván asszonyé, akit féltékenységből megöltek. - Segíteni kell rajta - mondta magában. Egyszeriben visszanyerte hidegvérét. Az asszony feje a térdén feküdt. A lehető legnagyobb vigyázatossággal kihúzta alóla a lábát, felemelte a fejét, és lefektette a padlóra. Ahogy a testet megemelte, a hóna alatt érezte a meleget. Ebből arra gondolt, hogy az asszony valami súlyos sebesüléstől talán csak elvesztette az eszméletét. "Mindent el kell követnem, hogy kijussak innét gondolta. - Semmi remény, hogy szót értsek a féltékeny férjjel vagy a dühös atyával, aki megölte ezt a nőt. Elképzelhetetlen, hogy hamarosan vissza ne jöjjön meggyőződni bosszúja eredményéről, vagy elvitetni a hullát. S ha itt lel ebben a szobában, ezenmód véresen, s még azt sem tudom majd megmagyarázni, hogyan kerültem ide, a gyilkos - ha egyáltalán igazolni akarja magát - rám fogja, hogy én öltem meg ezt az asszonyt, én pedig semmi hihetőt nem tudok majd mondani." Hősünk felkelt, nagyon vigyázva, meg ne üsse azt a valakit, aki majdnem rajta feküdt a szűk falközben. De
közben belerúgott a gyertyatartóba, mely nagy csörömpöléssel messzire repült. Hősünk megmerevedett, a lélegzetét is visszafojtotta, kardja markolatát szorongatva. Ámde a csörömpölést nem követte semmi zaj. Ekkor a kardja hegyével körültapogatózott a szobában. Hiába; nem talált kijáratot. Az ajtó nem nyílt, kifeszíteni sem lehetett. Újból kinyitotta az ablakot; sem erkély, sem párkány, hogy legalább megkísérelhetné a menekülést. - Szavamra, nem tehetek szemrehányást magamnak, ha a börtön elől menekülvén ez a kaland a vérpadra visz: magam börtönöztem be magam. Újra feszülten figyelt, az ágy felől halk neszt hallott. Gyorsan odament, a fiatal nő, akit sebesültnek hitt, felocsúdott aléltságából, ő lármázta fel, míg az ajtót feszegette. Karon ragadta a nőt, akit a félelem most teljesen magához térített. A nő hevesen visszarántotta a karját, és elég gorombán eltaszítva magától a lovagot, ráförmedt: - Szörnyeteg! Förtelmes dolgot művelt. Be akarja mocskolni tisztességem, s rákényszeríteni, hogy a felesége legyek. De én meghiúsítom a szándékát. Ha elvész becsületem az emberek előtt, inkább kolostorban végzem, semhogy Buch márkinénak hívjanak. A lovag egy kicsit hátrább lépett, majd átkerült az ágy túlsó felére. - Bocsásson meg, asszonyom, hogy megijesztettem. Mindenekelőtt kellemes hírt kell közölnöm: nem vagyok Buch márki; Saint-Ismier lovag vagyok, kapitány a Horvát Huszárok ezredében, gondolom, sosem hallott róluk. Este kilenc órakor érkeztem
Bordeaux-ba, s míg a Miossens palotát kerestem, egy igen jól öltözött férfiú kivont karddal rám támadt a nyílt utcán. Megverekedtünk, megöltem. Sokáig üldöztek. Találtam egy nyitott kiskaput: az ön kertjének kapuját. Följöttem egy lépcsőn, s mivel úgy rémlett, még mindig a sarkamban vannak, a lépcső erkélyéről átjöttem ide, az előszobai erkélyre. Fényt látván kiszűrődni, bejöttem, nem győztem mentegetőzni a zavarásért az ittlakó nemesúr előtt, kinek - eléggé nevetséges módon hangosan elmondtam történetemet, éppen úgy, mint most. Iszonyatosan féltem, hogy rablónak néznek. E nagy udvariaskodás közepette, csak jó negyedóra múlva jöttem rá, hogy az ágy üres. Úgy látszik, elszunyókáltam. Arra riadtam fel, hogy egy megölt személy teste zuhan rám. Bájos női kezecskét érintettem, nyilván egy féltékeny nagyúr nászi szobájában vagyok. Bőven volt időm megcsodálni a jó ízlésről tanúskodó berendezés pompáját. A féltékeny férj - így gondolkoztam - azt mondja majd, én öltem meg hitvesét. Ekkor, asszonyom, a lehető legszelídebben a földre fektettem a fejét, és mindent elkövettem, hogy kijussak ebből a szobából. Ismétlem, asszonyom, nagyon becsületes embernek tartom magam, és ma este kilenc órakor életemben először tettem be a lábam Bordeaux-ba. Ennélfogva, sohasem láttam önt, nevét sem tudom, s vigasztalhatatlan vagyok, hogy ilyen bajt okoztam. De legalább félnie nem kell tőlem. - Igyekszem megnyugodni - válaszolta kisvártatva a hölgy. Marguerite-nek hívták; Foix hercegnő lánya volt, s hogy két fivérét három éve megölték a ***-i
ütközetben, ő lett e gazdag ház javainak és címeinek egyetlen örököse, amiért számtalan nemesúr tolakodott körülötte, sőt, áskálódott ellene, a kezéért versengvén. - Hiszek önnek, uram, ámde a kegyetlen sors, amelyről az imént oly részletesen beszélt, engem megfoszthat tisztességemtől. Itt vagyok önnel egyedül a szobámban, sötétben, hajnali három órakor; mielőbb be kell hívnom egy szobalányt. - Bocsásson meg, asszonyom, ha újból magamról beszélek. Rochegude kapitány ellenségem. Bordeaux-ba menekültem, mivel egy másik párbajért üldöznek, amelybe - szerencsétlenségemre - nemrégiben belekeveredtem. Egy vigyázatlan szava, asszonyom, a trompettes-i erődbe juttathat, s onnan egyenest a vérpadra vinne az utam, mert akit megöltem, annak hatalmas pártfogói voltak. - Vigyázni fogok - mondta a hölgy -, de most hadd menjek. Odafutott az ajtóhoz, kinyitott egy titkos zárat, majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót, és hősünk ismét magára maradt sötét börtönében. "Ha ez a nő csúnya s ennélfogva gonosz - töprengett a lovag -, elvesztem. A hangja mindamellett szelíd. Legfeljebb megtámadnak a cselédek. Nincs választás; megölöm az elsőt, amelyik az utamba akad. Ezzel egy pillanatnyi felfordulás és zavar támad, mialatt talán le tudok futni a lépcsőn, újra ki az utcára." Hangokat hallott a lépcső felől. "Na most elválik" - gondolta. Baljába fogott egy párnát, hogy az első támadónak a szeme közé vágja, és elbújt az ágy függönye mögé.
Az ajtó kinyílt. Egy eléggé jóképű lány lépett be, egyik kezében gyertyát tartott, a másikkal visszafogta az ajtót. Körbejártatta szemét a szobán, és nem látván az idegent, így szólt: - Gondoltam én, hogy csak tréfál, s csak az álmot akarja kiverni a szememből e hihetetlen mesével. Míg így beszélt, a lovag látta, hogy egy tizennyolc-húsz esztendős, csodálatosan szép lány lép be a szobába; arca komoly, egy kissé aggódó. Ez volt Marguerite de Foix. Belökte az ajtót, amely ismét becsukódott, nem válaszolt előtte belépő társalkodónőjének, csak komolyan intett neki, hogy menjen oda a hálófülkéhez. Látva, hogy a két nő egyedül van, a lovag kilépett, hegyénél fogva kardját. De a meztelen kard és a még mindig véres lovag látványa nagyon megijesztette a komornál, aki holtraváltan hátrált az ablakig. A lovag egyszeriben elfelejtett börtönt és párbajt; gyönyörködött az előtte kissé elfogódottan álló fiatal teremtés ritka szépségében. Amaz mélyen elpirult, és nagy érdeklődéssel nézte a lovagot. "Mintha ismerne valahonnan - gondolta a lovag. - A ruhám nincs agyoncicomázva, mint azé a szép fiatal férfié, akit megöltem, de a legújabb párizsi divat szerint szabták. Remélem, jó az ízlése, és tetszik neki a ruhám egyszerű eleganciája." A lovag mély tisztelettel hajolt meg. - Asszonyom, hála a jótékony sötétségnek, megőriztem nyugalmamat. De most engedje meg, hogy ismét bocsánatáért esedezzem, amiért balszerencsémmel ily súlyos bajba sodortam.
- Megengedi, uram, hogy Alixot is beavassuk a dolgaiba? Nagyon okos lány, anyám teljesen megbízik benne, érdemes lesz megfogadnunk tanácsait. Alix közelebb lépett, miután meggyújtott néhány gyertyát, s Marguerite intésére még egy karszéket tolt amellé, amelybe úrnője leült, amikor beléptek. Marguerite, ki láthatólag nem gyanakodott és nem nyugtalankodott már, úgy irányította a beszélgetést, hogy a lovag ismét elmondja történetét. "Alix kisasszonynak, szemmel láthatólag nagy tekintélye van az anya előtt, ha az ifjú hölgy azt akarja, hogy anyja Alixtól hallja meg e különös éjszaka történetének minden részletét." Hősünket azonban valami állandóan nyugtalanította: a szép lány időnként mintha jeleket adott volna komornájának, Alixnak. "Lehetséges volna - töprengett a lovag -, hogy ezek a nők a vesztemre törnek, itt tartanak, hogy meséljem történetemet, s közben fegyveresekért küldtek, hogy elfogjanak? Mindegy; lesz, ahogy lesz; de az bizonyos, hogy életemben nem láttam még ilyen szép és tiszteletet parancsoló teremtést." A lovag gyanúja csak megerősödött, amikor az ifjú hölgy rejtélyes mosollyal így szólt hozzá: - Velünk jönne, uram, a szomszédos nagyterembe? "Tudja Isten, miféle társaság vár rám abban a nagyteremben! - gondolta a lovag. - Talán most kellene újra megmondanom neki, milyen szörnyű veszedelem fenyeget, ha foglyul ejtenek." Ilyen óvatoskodó megjegyzést azonban csak az tehet, aki rettenetesen fél; és hősünk nem tudta rászánni
magát, hogy magára vonja e büszke tekintetű hölgy megvetését. Alix kinyitotta az ajtót, a lovag a karját nyújtotta a szép és tiszteletet parancsoló ifjú hölgynek, akinek még a nevét sem tudta. Elmentek a keskeny márványlépcső előtt. Alix megnyomott egy gombot, amely a párkány alá volt rejtve, s egy rejtekajtón át tágas képtárba léptek be. Eláruljuk, hogy a lovag, amikor belépett, ugyancsak szorította a kardja markolatát. - Azt tanácsolom, uram, itt rejtőzzék el, míg anyám nem értesül ama különös eseményekről, amelyek az ő házába vetették. Ideje, hogy megmondjam: ez Foix hercegnő palotája. Rochegude úr testőrei ide nem merik betenni a lábukat. - Kisasszony - tiltakozott Alix -, szerintem teljeséggel lehetetlen, hogy az úrral egy fedél alatt lakjon. Ha ez kitudódnék, nem tagadhatnánk le. Mindjárt magyarázkodnunk kellene, márpedig az efféle magyarázkodás egy fiatal lány tisztességének a halála, kivált, ha az a lány történetesen a tartomány leggazdagabb örökösnője is. Marguerite odafordult hősünkhöz: - Tudnia kell, uram, hogy három éve, a gyászos végű ***-i ütközetben, szerencsétlenségemre, odaveszett két fivérem. Azóta anyámat gyakran lepik meg súlyos eszméletlenségek. Ilyen eszméletlenség döntötte le az éjjel is; hozzásiettem, s ön ezalatt jutott be oly szokatlan módon a
szobámba. Hanem azért, uram, van ebben a teremben egynéhány érdekesebb festmény. Meg is kérem, vegye őket jobban szemügyre. A lovag ránézett a lányra. "Eszelős - gondolta. - Kár." Míg így tűnődött, vele ment néhány lépést. - Nézze ezt az ifjú vitézt a régi lovagok divatjamúlt fegyverzetében; értékes festmény, meg kell adni. A lovag kővé meredve állt: saját képmását ismerte fel. Marguerite-re pillantott, de a lány mély komolysága, nemes arckifejezése nem árult el semmit. - Úgy gondolom - jegyezte meg hősünk -, ez véletlen hasonlóság lehet. - Nem tudom - válaszolta Marguerite -, de ez az arckép Raymond de Saint-Ismier-t ábrázolja, aki zászlós volt a Gárdaezredben, amikor - idestova négy esztendeje szegény jó bátyám, Candale herceg, összegyűjtötte valamennyi, még életben lévő rokonunk képmását. Amint látja, kisasszony - fordult oda Alixhoz -, könnyen lehetséges, hogy anyám Saint-Ismier úrnak mint rokonnak nyújt menedéket, akit jóvátehetetlen bűnért, párbajozásért üldöznek. Így szólván, Marguerite elmosolyodott, most első ízben, elragadó bájjal. - Minden úgy lesz, ahogy a kisasszony óhajtja. Persze, nem volna illendő felébreszteni a hercegasszonyt ez után a szörnyű éjszaka után. Könyörgök, kisasszony, rendelkezzék velem, csak tanácsot ne kérjen tőlem. - Én pedig csak elrontanám boldog örömömet, amelyet ennek a képmásnak köszönhetek - jegyezte meg hősünk -, ha elnézném, hogy a kisasszonyt ez a, sajnos, nagyon
is távoli rokonság olyan cselekedetre indítsa, amelyet Alix kisasszony nem nézne jó szemmel. - Nos, ha el akar menni - viszonozta Marguerite elragadó kedvességgel -, az igazat megvallva, nehezen nyújthatok segítséget. A palota kapuőre, egy kiszolgált katona, aki a hangzatos Kormányzó nevet viseli, minden este a párnája alá rejti a külső ajtók kulcsát; ilyen késői órán még a kis kerti kapu is zárva van, amelyet az este csak betéve talált. A tulajdonképpeni lakóháznak is van kapusa, tegnap éjféltájban láttam, hogy az összes kulcsot odaadja anyámnak, aki a kandalló mellett álló márványasztalkára tette őket. Talán Alix elhozhatná az asztalkáról a megfelelő kulcsot, hogy kijuttassuk innét? - Négy vagy öt asszony virraszt a hercegasszony ágyánál - ellenkezett Alix -; ez lenne a világ legoktalanabb és legkevésbé titkolható cselekedete. - Találjon már ki valamit, hogy kisegítsük a palotából kedves rokonomat, a jelenlevő Saint-Ismier urat. Sokáig tanakodtak, de nem jutott eszükbe semmi. Alixot már-már kétségbe ejtették úrnője ellenvetései, s végül meggondolatlanságra ragadtatta magát. - Úrnőm tudja, hogy Candale herceg úr szobájához nem nyúlt senki. Nos tehát, az ágya mellett van egy selyemlétra, fa fokokkal, lehet vagy negyven láb hosszú. Nagyon könnyű holmi, egy ember könnyedén elbírja. Az úr ezen a létrán lejut a kertbe. Ha a kertben találnak rá, a dolog sokkal veszélytelenebb úrnőm számára; hiszen annyi nő van ebben a házban! Továbbá, a kert legvégében, a Megtestesült Ige temploma felé eső oldalon van egy kis zug, ahol a fal legfeljebb
nyolc láb magas; a kertben szanaszét hevernek mindenféle létrák: az úr könnyűszerrel felmászhat a falra, s ha akarja, a leszálláshoz levág egy darabot a selyemlétrából. Az okos Alix haditervének hallatára Marguerite hangosan felkacagott.
