Maggie Stiefvater
shiver borzongás
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009
Írta: Maggie Stiefvater A mű eredeti címe: Shiver Fordította: Gazdag Tímea A verseket fordította: A. Katona Ildikó Szerkesztette: Dávid Anna Copyright © 2009 by Maggie Stiefvater. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 557 Broadway, New York, NY 10012, USA
ISBN 978 963 245 231 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Kate-nek, mert sírt
első fejezet • Grace - 9 °C
EMLÉKSZEM, AHOGY FEKÜDTEM A HÓBAN – kicsi, piros folt, kezdtem kihűlni, körülöttem farkasok. Nyalogattak, harapdáltak, cibálták a testemet, próbáltak egyre közelebb nyomulni. Az összezsúfolódó testek elfogták azt a kevés meleget is, amit a nap adott. Jég csillogott a nyakuk szőrén, a leheletük párafelhőként függött köröttünk a levegőben. A bundájuk pézsmaillata vizes kutyaszőr és égő falevelek szagára emlékeztetett, egyszerre volt kellemes és rémisztő. A nyelvük melegétől fölengedett a bőröm, goromba fogak tépték a ruhám ujját és akadtak a hajamba, a kulcscsontomat karistolták, tapogatták az ütőeret a nyakamon. Sikíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak feküdtem, s hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot. Egyikük a tenyerembe dugta az orrát, majd az arcomhoz. Árnyékot vetett rám. Sárga pillantása az enyémbe mélyedt, miközben a többi farkas ide-oda rángatott a földön. Álltam a pillantását, amíg csak bírtam. Sárga szemek. Egészen közelről az arany és a mogyoróbarna ezernyi árnyalatában ragyogtak. Nem akartam, hogy elforduljon, és ő nem is vette le rólam a szemét. Meg akartam ragadni a nyakát, de a kezem a mellkasomon maradt, a karom a testemhez
fagyott. Nem emlékeztem, milyen a meleg. Aztán elment, és a többiek közelebb jöttek, túl közel, fullasztóan közel. Valami lüktetett a mellkasomban. Lement a nap, nem volt többé fény. Haldokoltam. Nem emlékeztem az égre. De nem haltam meg. Elvesztem a fagy tengerében, aztán a meleg világában születtem újjá. Egyvalamire emlékeztem: a sárga szempárra. Azt hittem, nem találkozunk többé.
második fejezet • Sam - 9 °C
LERÁNGATTÁK A KISLÁNYT a hátsó udvarban függő gumiabroncs hintáról, és az erdőbe vonszolták. A teste keskeny nyomot a hagyott hóban, az ő világából az enyémbe. Láttam, ahogy megtörténik. És nem állítottam meg őket. Életem leghosszabb, leghidegebb tele volt. Hitvány, sápadt fényű napok követték egymást. És az éhség – az égető, gyötrelmes éhség, a telhetetlen úr. Semmi nem moccant, a táj színtelen, halott látképpé fagyott. Egyikünket lelőtték, amikor a szemétben kotorászott egy ház hátsó lépcsőjén, úgyhogy a falka többi tagja inkább az erdőben maradt és éhezett. A melegre és a régi testünkre vártunk. Amíg rá nem találtak a kislányra. Amíg meg nem támadták. Vicsorogva és kaffogva nyüzsögtek körülötte, verekedtek az első harapásért. Láttam. Láttam, ahogy mohón reszket a horpaszuk. Láttam, ahogy ide-oda cibálják a kislány testét, széttapossák alatta a havat. Láttam a véres pofájukat. És mégsem állítottam meg őket. Magas rangom volt a falkában Beck és Paul gondoskodtak róla –, így azonnal közbeléphettem volna, de hátra maradtam, reszketve a hidegtől. A csánkomig ért a hó. A kislány szaga meleg volt, élő, és legfőképp emberi. Mi volt a baj vele? Ha élt,
miért nem küzdött? Éreztem a vére szagát, a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Láttam, ahogy a reszkető Salem a ruhájába tép. A gyomrom fájdalmasan összeszorult – rég nem ettem már. Szerettein volna átnyomakodni a farkasok között és megállni Salem mellett, úgy tenni, mintha nem érezném a kislány emberszagát, vagy nem hallanám a halk nyöszörgését. Olyan kicsi volt a vadságunkkal, a falkával szemben, mi pedig az életét akartuk a sajátunkért. Vicsorogva, fogvillogtatva átverekedtem magam a farkasok gyűrűjén. Salem rám morgott, de az éhezés és a fiatalságom ellenére erősebb voltam. Paul fenyegetően hörgött, hogy visszatartson. A kislány mellé álltam, ő pedig üres szemmel felnézett a végtelen égre. Talán meghalt. A tenyeréhez nyomtam az orromat, cukor-, vaj- és sóillata volt, egy másik életre emlékeztetett. Aztán a szemébe néztem. Eszméleténél volt. Élt. A lány rám nézett, kegyetlen nyíltsággal, egyenesen a szemembe. Hátrahőköltem és megint elfogott a reszketés, de ezúttal nem a harag rázta a testemet. A tekintete az enyémben. A vére a pofámon. Mintha szétszakadtam volna, kívül-belül. Az élete. Az életem. A falka óvatosan elhúzódott tőlem. Morogtak rám, mert nem tartoztam már közéjük, vicsorogtak a zsákmány fölött. A legszebb lány volt, akit valaha láttam, aprócska, véres angyal a hóban. És ők el akarták pusztítani. Láttam. Úgy láttam őt, ahogy még semmit sem azelőtt. És megállítottam őket.
harmadik fejezet • Grace 3 ºC
LÁTTAM MÉG AZ UTÁN, mindig csak hidegben. Az erdő szélén állt, hátsó kertben, sárga szemei rajtam függtek, miközben feltöltöttem a madáretetőt, vagy kivittem a szemetet, de sosem jött közelebb. A hosszú minnesotai tél nappalai és éjszakái közti végtelennek tűnő időben a fagyos abroncshintán lógtam, amíg csak éreztem magamon a pillantását. Később, amikor már kinőttem a hintát, lemerészkedtem a hátsó verandáról és csendben közelebb léptem hozzá. Előrenyújtott kézzel, felfelé tartott tenyérrel, lesütött szemmel közelítettem, hogy lássa, nem akarom bántani. Próbáltam az ő nyelvén beszélni. De nem számított, milyen sokáig vártam, milyen nagyon akartam közeledni hozzá, mindig eltűnt a bozótban, még mielőtt odaértem volna. Sosem féltem tőle. Elég nagy volt, hogy lecibáljon a hintáról, elég erős, hogy elvonszoljon az erdőbe. De a teste kegyetlenségét nem láttam a szemében. Emlékeztem a pillantására, a sárga szín minden árnyalatára, és nem féltem tőle. Tudtam, hogy sosem bántana. Azt akartam, hogy tudja, én sem fogom bántani. Vártam. És vártam. És ő is várt, bár nem tudtam, mire. Úgy éreztem, csak én közeledem felé.
De mindig ott volt. Nézte, ahogy nézem. Nem jött közelebb, de nem is távolodott el. Hat éven át ment ez így: a farkasok rejtélyes jelenléte télen és még talányosabb távollétük nyaranta. Nem igazán gondolkodtam el ezen a rendszeren. Azt gondoltam, farkasok. Csupán farkasok.
negyedik fejezet • Sam 32 °C
ÉLETEM LEGFORRÓBB NAPJÁN majdnem megszólítottam Grace-t. A hőség még a légkondicionált könyvesboltba is bekúszott az ajtón, és hullámokban tódult be a kirakat üvegén át. A kassza mögött terpeszkedtem egy széken, és magamba szívtam a nyarat, mintha minden cseppjét magamban tarthatnám. Az idő múlásával a délutáni napfény kifehérítette a könyveket, mintha fakó, aranyozott kötetek lennének – önmaguk díszkiadásai. Felmelegítette a papírt és a festéket a borítók mögött. Olvasatlan szavak szaga lógott a levegőben. Nagyon szerettem ezt, amikor ember voltam. Olvastam, amikor egy halk ding kíséretében kinyílt az ajtó, és a fojtogatóan forró levegővel együtt egy csapat fiatal lány tódult be. Túl hangosan nevetgéltek ahhoz, hogy a segítségemre szoruljanak, úgyhogy olvastam tovább, hadd lökdösődjenek a polcok között és beszélgessenek mindenféléről, a könyveket kivéve. Nem hiszem, hogy foglalkoztam volna velük, de a szemem sarkából megpillantottam, ahogy egyikük épp lófarokba fogja hosszú, sötétszőke haját. Amit csinált, lényegtelen volt, de a mozdulattal egy illatfoszlányt vett hátára a levegő. Felismertem azt a szagot. Azonnal tudtam. Ő az. Biztosan.
Az arcom elé rántottam a könyvet, és megkockáztattam egy pillantást a lányok irányába. A másik kettő beszélgetett, és a mennyezetre függesztett papírmadaramra mutogattak, amely a gyermekkönyvek fölött lógott. Ő nem beszélt, lemaradt a lányoktól és a könyveket nézegette. Megpillantottam az arcát, és megláttam valamit önmagamból az arckifejezésében. A tekintete a polcok között cikázott, mintha menekülési útvonalat keresett volna. Ezerféleképp elterveztem már a találkozásunkat, de amint eljött a pillanat, nem tudtam mit csináljak. Annyira valódi volt. Más volt figyelni, ahogy a hátsó udvarban olvas vagy leckét ír. Ott és akkor a távolság rettenetesen nagy volt, megvolt az oka, hogy távol maradtam tőle. De itt, a könyvesboltban, velem együtt, lélegzetelállítóan közel volt, mint ahogy még soha. Nem volt semmi, amit megakadályozza, hogy beszéljek vele. A pillantása felém tévedt, én pedig gyorsan félrenéztem, le a könyvre. Az arcomat nem ismerné meg, de a szememet igen. Hinnem kellett benne, hogy a szememet felismerné. Imádkoztam, hogy elmenjen, hogy újra levegőhöz jussak. Imádkoztam, hogy vegyen egy könyvet, hogy beszélnem kelljen hozzá. Az egyik lány megszólította: – Grace, gyere, nézd meg ezt! Tökéletes érettségi – Hogyan kerülj be álmaid főiskolájára? Jól hangzik, nem? Lassan szívtam be a levegőt, és figyeltem a lány karcsú, napsütötte hátát, miközben a főiskolai előkészítő könyvek előtt guggolt a barátnőivel. Udvarias érdeklődést mutatott, bólogatott, amikor a lányok a könyvekre mutogattak, de nem úgy tűnt, hogy igazán jelen lenne. Figyeltem, ahogy a napfény beszűrődik az ablakon, és arany ragyogásba vonja a copfjából elszabadult hajszálakat. A fejét alig észrevehetően ingatta a
boltban szóló zenére. – Szia. Hátrahőköltem, amikor egy arc tűnt fel előttem. Nem Grace volt. Az egyik barátnője, sötét hajú, napbarnított lány állt előttem. Egy hatalmas fényképezőgép lógott a vállán, és egyenesen a szemembe nézett. Nem szólt, de tudtam, mit gondol. A szemem színére az emberek lopott pillantásokkal vagy döbbent bámulással reagáltak – ő legalább őszinte volt. – Lefényképezhetlek? – kérdezte. Kifogást kerestem. – Egyes bennszülöttek úgy gondolják, hogy a fényképpel elrabolják a lelküket. Ez logikus ellenérvnek tűnik, úgyhogy sajnálom, nincs fotózás – vontam vállat bocsánatkérően. – A boltot lefényképezheted, ha akarod. A harmadik lány is odaállt mellé: kócos, világosbarna hajú, borzasztóan szeplős volt, olyan sugárzó energiával, hogy szinte kimerített. – Flörtölgetsz, Olivia? Arra most nem érünk rá. Itt van, haver, ezt kérjük. Elvettem tőle a Tökéletes érettségit, és egy gyors pillantást vetettem Grace-re. – Tizenkilenc dollár kilencvenkilenc cent lesz. A szívem hevesen vert. – Egy puha fedelű könyv?! – jegyezte meg a szeplős, aztán átadott egy húszast. – Tartsd meg az aprót. – Nem volt aprópénzes edényünk, úgyhogy a visszajárót a pultra tettem. Lassan becsomagoltam a könyvet és a számlát, gondoltam, hogy közben Grace odajön, hogy megnézze, mi tart olyan sokáig. De ott maradt az életrajzi köteteknél, és félrebillentett fejjel olvasgatta a könyvek gerincét. A szeplős lány elvette a táskát és rám meg Oliviára vigyorgott. Aztán az ajtó felé terelték
Grace-t. Fordulj meg, Grace! Itt vagyok, nézz rám! Ha megfordult volna, látja a szememet és meg kellett volna ismernie. A szeplős kinyitotta az ajtót – ding –, majd türelmetlenül a többiekre morrant, hogy menjenek már. Olivia visszanézett, és a pillantása engem keresett. Tudtam, hogy bámulom őket – Grace-t –, de nem tudtam megállni. Olivia a homlokát ráncolta, és kilépett az ajtón. – Gyere már, Grace! – mondta a szeplős. Sajgott a mellkasom, a fejem nem értette, mit mond a testem. Vártam. De Grace, az egyetlen ember a földön, akire vágytam, hogy felismerjen, csak sóvárogva végigfuttatta ujjait egy új, kemény fedeles könyv borítóján és kisétált a boltból anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, hogy ott vagyok, karnyújtásnyira tőle.
ötödik fejezet • Grace 7 °C
NEM JÖTTEM RÁ, hogy az erdőben élő farkasok valójában mind vérfarkasok, amíg Jack Culpepert meg nem ölték. Szeptemberben történt, amikor végzős voltam a középiskolában. Mindenki csak Jackről beszélt a városban. Nem mintha Jack olyan csodálatos srác lett volna, amíg élt – azon kívül, hogy az övé volt a legdrágább kocsi a parkolóban, beleértve az iskolaigazgató autóját is. Valójában egy nagyképű seggfej volt. De amikor megölték, azonnal szentté avatták. Szörnyű, szenzációhajhász mennybemenetel volt, épp azért, ahogyan történt. Öt nappal a halála után az eset ezer változatát hallottam az iskola folyosóin. A végeredmény pedig az lett, hogy mindenki rettegett a farkasoktól. Mivel anya rendszerint nem nézte a híreket, apa meg alig volt otthon, a kollektív aggodalom lassan csordogált be a háztartásunkba, így beletelt néhány napba, míg erőre kapott. Az én esetem a farkasokkal az elmúlt hat év alatt elhalványult anya emlékezetében, helyét a terpentingőz és a komplementer színek vették át, de a Jackét ért támadás tökéletesen felfrissítette. Anyától távol állt, hogy logikus mederbe terelje az egyre növekvő idegességét, és például több időt töltsön a lányával,
akit támadtak már meg a farkasok. Ehelyett a szokásosnál is szétszórtabb lett. – Anya, segítsek vacsorát készíteni? Anyám bűntudatosan rám nézett, figyelmét a tévéről – amit a konyhából is látni lehetett – újra a vágódeszkán pihenő gombafejekre fordította. – Olyan közel volt… Ahol rátaláltak – mondta a késével a televízió felé bökve. A műsorvezető tettetett részvéttel nézett ránk a képernyőről, amelyen a megyénk térképe tűnt fel egy bemozdult, farkast ábrázoló fotóval a jobb felső sarokban. Azt mondta, folytatódik a vadászat az igazság után. Azt hinné az ember, hogy a hír egyheti ismételgetése után legalább a tényeket nem ferdítik el. A farkasok fotói még csak nem is hasonlítottak az én viharszürke, sárgásbarna szemű farkasomra. – Még mindig nem hiszem el – folytatta anya. – Itt történt, a Boundary-erdő túloldalán. Ott ölték meg. – Vagy ott halt meg. Anya rosszallóan nézett rám. Elbűvölően zilált volt és gyönyörű, mint mindig. – Mi? Felnéztem a házi feladatomból, a megnyugtató, sorokba rendezett számokból és jelekből. – Lehet, hogy elájult az út mellett, és amíg eszméletlen volt, beráncigálták az erdőbe. Nem ugyanaz. Nem szabad pánikot keltened! Anya figyelme visszatért a képernyőre, miközben a gombát szeletelte olyan apróra, hogy az egy amőba étrendjébe is beillett volna. Megcsóválta a fejét. – Megtámadták, Grace. Kinéztem az ablakon az erdőre, a fák sápadt sorára, amelyek kísértetekként álltak a sötétben. Ha a farkasom odakint volt is,
nem láttam. – Anya, te szoktad mondogatni, hogy a farkasok általában békések. A farkasok békés teremtmények. Ezt zsolozsmázta anya évek óta. Szerintem csak így tudott ebben a házban tovább élni. Meggyőzte magát, hogy a farkasok tulajdonképpen ártalmatlanok, és ragaszkodott ahhoz, hogy egyedi eset volt, amikor engem megtámadtak. Nem tudom, hogy tényleg elhittee, hogy békések, de én igen. Életem eddigi évei során az erdőt kémlelve figyeltem a farkasokat, az agyamba véstem az arcukat és a személyiségüket. Persze volt egy vékony, beteges külsejű, tarka állat, aki mindig a fák között maradt, csak a leghidegebb hónapokban jött elő. Minden vonása, – fakó, durva szőre, tépett füle, egyik, rondán váladékozó szeme – beteg testről árulkodott, vadul forgó szeme pedig azt sejttette, hogy az elméje sem tiszta. Emlékeztem a bőrömet karmoló fogaira. El tudtam képzelni, hogy újra megtámadott egy embert. Aztán ott volt a fehér nőstényfarkas. Olvastam, hogy a farkasok egy életre választanak társat, és őt a falkavezérrel láttam, egy erős testalkatú hímmel, aki olyan fekete volt, mint amennyire fehér a nősténye. Figyeltem, ahogy a szuka pofájához dugja az orrát és a fák csontvázai között vezeti, a szőrük csillog, akár a halak pikkelye a vízben. A nőstény kegyetlen, nyugtalan szépség volt, róla is el tudtam képzelni, hogy emberre támad. De a többiek? Csendes, gyönyörű kísértetek voltak az erdőben. Nem féltem tőlük. – Igen, békések – nyiszálta anya a vágódeszkát. – Talán összeszedhetnék őket valami csapdával, és elvihetnék Kanadába vagy ilyesmi. Szemöldök ráncolva visszavonultam a házi feladatomba. A farkasom nélkül töltött nyarak épp elég pocsékak voltak.
Gyerekként lehetetlenül hosszúnak tűntek azok a hónapok, amíg a farkasok megjelenésére vártam. Csak rosszabb lett, miután felfedeztem a sárga szemű farkast. Azok alatt a hosszú hónapok alatt nagy kalandokról fantáziáltam, éjjelente farkasbőrbe bújva egy aranyló erdőben futottunk, ahol sosem havazott. Tudtam, hogy az arany erdő nem létezik, de a falka – és a sárga szemű farkasom – igen. Egy sóhaj kíséretében eltoltam magamtól a matekkönyvet, és odamentem anyához. – Hadd csináljam én. Csak tönkreteszed. Nem ellenkezett, de nem is számítottam rá. Helyette egy mosollyal jutalmazott, majd elviharzott, mintha alig várta volna, hogy észrevegyem, milyen szánalmas munkát végez. – Ha befejezed a vacsorát – mondta –, örökké szeretni foglak. Vágtam egy pofát és kivettem a kezéből a kést. Anya folyton festékfoltos volt és szórakozott. Sosem volt olyan, mint a barátaim anyukái: kötényes, főzős, porszívózós, született feleség. Nem is akartam igazán, hogy olyan legyen. De komolyan – a leckémet meg kellett írnom. – Kösz édes. A műteremben leszek. – Ha anyám egy olyan játékbaba lenne, ami öt vagy hat különböző dolgot is ki tud mondani, ha megnyomják a hasát, ez a mondat biztosan az előre felvett mondatai között lenne. – Ne ájulj el a terpentintől! – szóltam utána, de már a lépcsőn futott felfelé. Egy edénybe borítottam a megnyomorított gombákat, és felnéztem az élénksárga falon függő órára. Apa egy óra múlva érkezik meg a munkából. Rengeteg időm volt vacsorát csinálni, és aztán, talán egy pillantást vetni a farkasomra. Volt hűtőben egy darab marhahús, amit anya valószínűleg a feltrancsírozott gombához szánt. Elővettem és kicsaptam a
vágódeszkára. A háttérben egy „szakértőt” kérdezgettek a hírekben, hogy a minnesotai farkas populációt vajon csökkenteni kell-e vagy elköltöztetni. Rossz kedvem lett az egésztől. Csöngött a telefon. – Halló. – Szia! Mi újság? Rachel volt az. Örültem, hogy hallok felőle. Rachel anyám szöges ellentéte volt – teljesen jól szervezett és átlátható. Kevésbé éreztem magam ufónak a társaságában. A vállam és a fülem közé szorítottam a telefonkagylót és miközben beszélgettünk, tovább szeleteltem a marhahúst. Egy öklömnyi darabot félretettem. – Vacsorát főzök, és nézem a hülye híreket. Rögtön tudta, miről beszélek. – Értem. Szürreális, igaz? Mintha sosem unnák meg. Nem kis dolog, tényleg, de miért nem tudják befogni végre és túllépni rajta? Épp elég szörnyű, hogy a suliban folyton erről van szó. Meg ott vagy te is, azzal a régi farkasügyeddel, meg minden, biztos zavar – de tényleg, biztos, hogy Jack szülei is azt akarják, hogy a riporterek kussoljanak végre. Rachel olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem. A közepe táján el is vesztettem a fonalat, aztán megkérdezte: – Olivia hívott ma este? Olivia a triónk harmadik tagja volt, az egyetlen, aki osztotta a farkasok iránti rajongásomat. Ritka este volt, ha nem beszéltem vele vagy Rachellel telefonon. – Valószínűleg elment fényképezni. Nem ma van az a meteoreső? – kérdeztem. Olivia a fényképezőgépén keresztül látta a világot, az iskolai emlékeim fele kilencszer tizenkét centiméteres, csillogó, fekete-fehér kép. – Igazad lehet – felelte Rachel. – Biztos akar egy darabkát
abból a forró aszteroidaesőből. Van egy perced? – Akad – néztem az órára. – Ha végeztem a vacsorával, házit kell írnom. – Oké, akkor csak egy perc. Két szó, bébi, gyakorold: szö, kés. Feltettem a húst a tűzhelyre. – Ez egy szó, Rachel. – Ja. A fejemben jobban hangzott. Mindegy, a helyzet az, hogy a szüleim megígérték, hogy ha a karácsonyi szünetben el akarok menni valahová, kifizetik. Úgyhogy el akarok menni valahová. Akárhová, csak ne legyünk Mercy Fallsban. Istenkém, bárhová, csak ne maradjunk itt! Átjöttök holnap Oliviával suli után, hogy kitaláljunk valamit? – Persze. – Ha találunk valami király helyet, talán ti is velem jöhetnétek. Nem válaszoltam azonnal. A karácsony szó a karácsonyfánk illatát, a hátsó udvar fölötti, sötét, csillagos decemberi ég végtelenségét juttatta eszembe, és a hófödte fák közül figyelő farkasom pillantását. Nem számított, hogy az év többi részében nem láttam, karácsonykor mindig velem volt. – Ne add elő azt a távolba bámulós-elgondolkozós pillantást, Grace! – mordult rám Rachel. – Tudom, hogy most is azt csinálod. Nem mondhatod, hogy nem akarsz kijutni innen! Valahogy nem akartam. Valahogy ide tartoztam. – Nem mondtam, hogy nem – ellenkeztem. – De azt se mondtad, hogy jaj, istenem, igen! Ezt kellett volna mondanod – sóhajtott fel Rachel – De azért átjöttök, ugye? – Tudod, hogy átmegyek – nyújtogattam a nyakamat a hátsó
ablak felé. – Most már tényleg mennem kell. – Ja, ja, ja! Hozz sütit! – mondta. – Ne felejtsd el! Szeretlek. Szia – nevetett és letette. Gyorsan a tűzhelyre tettem a ragut, hogy lassú tűzön főjön, és elfoglalja magát nélkülem is. Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kinyitottam a verandára vezető tolóajtót. A hűvös levegő csípte az arcomat és a fülem hegyét, emlékeztetett, hogy a nyár hivatalosan is véget ért. A sapkám a kabátzsebemben volt, de tudtam, hogy a farkasom nem mindig ismer fel, ha a fejemen van, így inkább nem vettem fel. Az udvar vége felé lestem és leléptem a verandáról, közben próbáltam könnyednek látszani. A marhahús hideg és csúszós volt a kezemben. Átlábaltam a ropogó, durva, szinte len füvön az udvar közepéig, egy pillanatra megszédített a naplemente erőszakos rózsaszínje, amely áttűnt a fekete falevelek között. A rideg táj távoli világ volt a kicsi, meleg konyha barátságos illatához és a könnyű túléléshez képest. Ahová tartoznom kellett volna. Ahová vágynom kellett volna. De a fák hívtak, sürgettek, hogy hagyjam el az ismert dolgokat, és tűnjek el a közelgő éjszakában. Nyugtalanító vágy volt, ami az utóbbi napokban gyakran kínozott. Az erdőszéli sötétség megmoccant és megpillantottam a farkasomat egy fa mellett állva. A hús felé szimatolt. Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy átvág a kerten, felemeli a fejét, és a tolóajtó sárga négyszögének fénye az arcára esik. Láttam, hogy az állára vér száradt. Többnapos vér. Az orrlyukai reszkettek, érezte a kezemben tartott hús szagát. Vagy a marhahús, vagy az ismerős jelenlétem csábította ki az erdőből, néhány lépéssel közelebb. Aztán még néhány lépéssel. Közelebb jött, mint addig bármikor. Szembenéztem vele, elég közel volt ahhoz, hogy kinyújtott
kézzel megérinthessem a káprázatos farkasbundát. Vagy a pofáján száradó vörös foltot. Nagyon akartam, hogy a saját vére legyen. Egy régi vágás, vagy seb, amit verekedésben szerzett. De nem úgy nézett ki. Úgy festett, mintha valaki más vére lenne. – Te ölted meg? – suttogtam. Nem tűnt el a hangom hallatán, mint ahogy gondoltam. Nyugodt volt, akár egy szobor, a hús helyett az arcomat nézte. – Folyton erről beszélnek a hírekben – mondtam, mintha megértené. – Bestiálisnak nevezték. Azt mondták, vadállatok csinálták. Te voltál az? Egy percig nézett mozdulatlanul, pislogás nélkül. Aztán, hat év óta először, behunyta a szemét. A farkasok minden természetes ösztönének ellentmondott. Egy életidőnyi rebbenéstelen tekintet, s most majdnem emberi gyászba fagyott a farkas, ragyogó szemei lezárultak, a fejét lehorgasztotta, és lógatta a farkát. Életem legszomorúbb látványa volt. Lassan, alig mozogva felé léptem, nem a vérfoltos ajkaitól vagy a mögöttük rejtőző fogaktól féltem, hanem attól, hogy elijesztem. Megrezzentek a fülei, annak jeléül, hogy felismert, de nem mozdult. Leguggoltam, és magam mellé ejtettem a húst a hóra. A farkas összerezzent, amikor földet ért. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a bundája vadállatszagát és éreztem a lehelete melegét. Aztán megtettem, amire mindig is vágytam. Az egyik kezemet a farkas nyakára tettem, és amikor nem rezzent meg, mindkét kezemet a bundájába fúrtam. A felső szőrréteg nem volt olyan lágy, mint amilyennek látszott, de a sprőd fedőszőrök alatt vattaszerűen puha volt. Halk mordulással hozzám dugta a fejét, még mindig lehunyt szemmel. Úgy
öleltem, mintha a kutyánk lenne, családi kedvenc, bár vad, éles szaga nem hagyta, hogy elfeledjem, micsoda is valójában. Egy pillanatra elfelejtettem hol – és ki – vagyok. Egy pillanatig nem is számított. Mozgásra lettem figyelmes: odébb, az erdőszélről, a fakuló napfényben alig láthatóan, a fehér farkas lesett izzó szemekkel. Éreztem, ahogy a farkasom felmordul, és rájöttem, hogy a szukára morog. Az közelebb lépett, szokatlanul bátran, a farkasom pedig megfordult a karjaimban, hogy ránézzen. Összerezzentem a hangra, ahogy a nőstény felé kapott. A fehér farkas nem vicsorgott, de ettől csak rosszabb volt. A farkasok vicsorogni szoktak. De a nőstény csak bámult, a farkasomról rám villant a tekintete, minden porcikájából gyűlölet áradt. A farkasom alig hallhatóan morogva erőteljesen nekem feszült, hogy hátra kellett lépnem egyet, aztán még egyet, végül feltolt a verandára. A talpammal megtaláltam a lépcsőt, és a tolóajtóig hátráltam. A farkas a lépcső alján várt, amíg ki nem nyitottam az ajtót és be nem zárkóztam a házba. Mihelyt bent voltam, a fehér farkas előreszökkent és felkapta a húsdarabot, amit a hóra ejtettem. Bár a farkasom közelebb volt hozzá, és nyilvánvalóan ő jelentette a legnagyobb veszélyt az élelemre, a nőstény mégis engem talált meg a tekintetével az üvegajtó túloldalán. Egy hosszú pillanatig állta a pillantásomat, mielőtt kísértetként az erdőbe veszett volna. A farkasom tétovázott az erdő szélén, a veranda halvány lámpafényében felvillant a szeme. Az ajtón áttetsző alakomat figyelte. A rideg üvegtáblára simítottam a tenyeremet. A köztünk lévő távolságot sosem éreztem még ilyen hatalmasnak.
hatodik fejezet • Grace 5 °C
AMIKOR APÁM HAZAÉRT, még mindig a farkasok csendes világában voltam elmerülve, újra és újra átéltem a farkasom bundájának érdes érintését a tenyeremen. Kelletlenül kezet mostam ugyan, hogy befejezzem a vacsorát, a ruhámon ott maradt a pézsmaillat, hogy frissen tartsa a találkozás emlékét. Hat évig tartott, mire megérinthettem. Megölelhettem. És megvédett, ahogy mindig is óvott engem. Kétségbeesetten el akartam mondani valakinek, de tudtam, hogy apa nem osztaná a lelkesedésemet, főleg, mert a hírcsatornák még mindig a támadásról beszéltek a háttérben. Befogtam a számat. Apa belépett az előszobába. Ugyan nem látott be a konyhába, mégis így szólt: – Finom a vacsora illata, Grace. Bejött a konyhába, és megpaskolta a fejemet. A szemüvege mögött fáradtnak tűnt a pillantása, de mosolygott. – Anyád merre van? Fest? – kérdezte, miközben egy székre dobta a kabátját. – Abbahagyta valaha is? – néztem összeszűkült szemmel a kabátjára. – Tudom, hogy azt nem fogod otthagyni. Nyájas mosollyal elvette a kabátot a székről és felkiáltott az emeletre. – Rags, vacsora! – A becenevén szólította anyát, ami azt
jelentette, hogy jó kedvében van. Anya leszáguldott a lépcsőn, és két másodperc alatt a sárga konyhában termett. Levegőért kapkodott a futástól – sosem sétált sehová –, az arcán zöld festékcsík díszelgett. Apa a festéket elkerülve megcsókolta. – Jó kislány voltál, kicsim? Anya rebegtette a szempilláját. Látszott az arcán, hogy tudja, apa mit fog mondani. – A legjobb. – És te, Gracie? – Anyánál is jobb. Apa megköszörülte a torkát. – Hölgyeim és uraim, a fizetésemelésem péntektől aktuális. Tehát… Anya tapsikolva megpördült a tengelye körül, miközben a tükörképét figyelte. – Kiveszem azt a helyet a városközpontban! Apa vigyorogva bólintott. – És te, édes Gracie, lecseréled a vacak kocsidat, amint lesz egy kis időm, hogy elvigyelek az autókereskedésbe. Unom már, hogy folyton szerelőhöz kell hurcolni. Anya szeleburdi nevetéssel összecsapta a tenyerét. Ha kibérli a városi műtermet, valószínűleg sosem látom viszont többé a szüleimet. Vagyis talán vacsorakor. A kaja kedvéért általában elő szoktak kerülni. De ez most lényegtelen volt a megbízható kocsi ígéretéhez képest. – Komolyan? Saját autóm lesz? Úgy értem, működő kocsim? – Egy kicsivel kevésbé rozoga – ígérte apa. – Semmi flancos. Megöleltem. Egy ilyen kocsi maga a szabadság.
Aznap éjjel a szobámban szorosan lehunyt szemmel próbáltam elaludni. A világ elcsendesedett odakint, mintha havazott volna. Korán volt még a havazáshoz, de minden hang fojtott volt. Túl csendes. Visszatartott lélegzettel figyeltem az éjszakára, hallgattam a csendet, hegyeztem a fülemet. Lassan felfedeztem, hogy a kinti csendet halk koppantások törik meg. Megesküdtem volna rá, hogy karmok kopogását hallom az ablakom alatti verandáról. Egy farkas lenne a verandánkon? Talán csak egy mosómedve. Aztán halk kaparászást és morgást hallottam – határozottan nem mosómedve volt. A tarkómon égnek állt a szőr. Magam köré kanyarítottam a paplant, mint egy malaclopót, és felkeltem. Mezítláb lépkedtem a csupasz padlón, amelyet megvilágított a félhold. Tétováztam, kíváncsi voltam, hogy vajon álmodtam-e hangot, de aztán megint meghallottam odakintről: tak-tak-tak. Felhúztam a redőnyt és kinéztem a verandára. Láttam, hogy a szobámra merőlegesen az udvar üres. A rideg, fekete fatörzsek kerítésként álltak köztem és az erdő között. Hirtelen egy arc tűnt fel velem szemközt, én pedig meglepetten hátraugrottam. A fehér farkas állt odakint a verandán, mellső lábaival az ablakpárkányon. Olyan közel volt, hogy láttam a nedvességet a bundáján. Zafírkék pillantása a szemembe mélyedt, arra várt, hogy én nézzek félre először. Halk morgás hallatszott be az ablakon át, és úgy éreztem, tisztán olvasok a morgásából, mintha csak felírták volna egy táblára. Nem vagy az övé, nem téged kell megvédenie. Visszabámultam a nőstényre, aztán gondolkodás nélkül vicsorogni kezdtem. A morgás, ami feltört a torkomból, mindkettőnket meglepett, ő pedig elugrott az ablaktól. Sötét pillantással visszanézett a válla fölött, és levizelte a veranda
sarkát, mielőtt az erdőbe surrant volna. A számba haraptam, hogy eltűnjön az arcomról a fura vicsorgás, felvettem a padlóról a pulcsimat és visszabújtam az ágyba. Félredobtam a párnát, és a pulóvert gyűrtem csomóba a fejem alá. A farkasom illatával aludtam el. Fenyőtű, hideg eső, földillat, durva sörték az arcomon. Majdnem olyan volt, mintha ott lett volna.
hetedik fejezet Sam 5 °C
MÉG ÉREZTEM AZ ILLATÁT A BUNDÁMON. Egy másik világ emléke kapaszkodott belém. Megrészegültem az illatától. Túl közel kerültem hozzá. Az ösztöneim lázadtak. Különösen, amikor eszembe jutott, hogy mi történt azzal a fiúval. Nyárillat a bőrén, a halványan felidézett hanglejtése, az ujjai érintése a bundámon. Minden porcikám a közelsége emlékéről dalolt. Túl közel. De képtelen voltam távol maradni.
nyolcadik fejezet • Grace 18 °C
A KÖVETKEZŐ HÉTEN NEM TUDTAM figyelni a suliban, csak átsodródtam az óráimon, alig jegyzeteltem. Csak arra tudtam gondolni, milyen érzés volt a farkasom bundája az ujjaim alatt, milyen volt a fehér nőstényfarkas vicsorgó arca az ablakomban. Arra viszont felfigyeltem, amikor Ruminski tanárnő egy rendőrt kísért be a terembe a pályaorientáció-óra előtt. Magára hagyta az osztállyal szemben, ami szerintem elég kegyetlen dolog volt, tekintve, hogy a hetedik óra előtt jártunk, és a legtöbben feszülten vártuk a szabadulás percét. A tanárnő talán azt gondolta, hogy a rendfenntartó erők tagja képes lesz kezelni egy csapat középiskolást. De a bűnözőket le lehet lőni, ellentétben egy teremnyi végzőssel, akik nem fogják be a szájukat. – Sziasztok – kezdte a közeg. A pisztolytáskával és borsspray-vel meg egyéb fegyverekkel teleaggatott öv ellenére fiatalnak tűnt. A tanárnő felé pillantott, aki minden segítőkészségtől mentesen ácsorgott a terem nyitott ajtajában, aztán babrálni kezdte az ingére tűzött, csillogó névtáblát: WILLIAM KOENIG. Ruminski tanárnő elmondta, hogy a mi nagyszerű középiskolánkban érettségizett, de sem a neve, sem az arca nem volt különösebben ismerős számomra.
– A nevem Koenig. A tanárotok – Ruminski tanárnő – megkért a múlt héten, hogy beszéljek a munkámról pályaorientáció-órán. A mellettem ülő Oliviára néztem, hogy ő mit gondol erről. Szokás szerint nett volt, és rendes: egy két lábon járó jeles bizonyítvány. Sötét haja tökéletes francia fonatban, a blúza frissen vasalva. Az alapján, amit kiejt a száján nem lehetett megmondani, mit gondol. A szemét kellett figyelni. – Tök helyes – suttogta. – Imádom a borotvált fejét. Gondolod, hogy az anyukája Willnek szólítja? Még nem jöttem rá, hogyan reagáljak Olivia újonnan támadt és nagyon szókimondó érdeklődésére a pasik iránt, úgyhogy csak felhúztam a szemöldököm. Helyes pasi volt, de nem az esetem. Nem hiszem, hogy tudtam volna, milyen az esetem. – A középiskola után azonnal rendőr lettem – mondta Will közeg. Komolynak látszott, amolyan szolgálok-és-védek módon ráncolta homlokát beszéd közben. – Ez olyan foglalkozás, amire mindig is vágytam, és amit nagyon komolyan veszek. – Világos – suttogtam Oliviának. Szerintem az anyja nem szólítja Willnek. William Koenig rendőr ránk villantotta a pillantását, és a fegyverére csúsztatta a kezét. Gondolom, csak megszokásból, mégis úgy tűnt, mintha fontolóra venné, hogy ránk lő, amiért suttogtunk. Olivia lecsúszott a székén, néhány lány pedig kuncogni kezdett. – Nagyszerű életpálya, és egyike azon kevés munkának, amelyhez még nem kell diploma – folytatta. – Van közöttetek… ööö… gondolkodik rajta valamelyikőtök, hogy a rendfenntartó erők soraiba áll? Az ööö-vel rontotta el. Ha nem tétovázik, azt hiszem, az osztály viselkedett volna.
Egy kéz lendült a magasba. Elizabeth egyike volt azoknak a Mercy Falls-i Középiskolában, akik Jack halála óta feketében jártak. – Igaz, hogy Jack Culpeper holttestét ellopták a hullaházból? – kérdezte. A bátorsága hallatán az osztály suttogni kezdett, és úgy nézett ki, Koenig rendőr jogosan lőhetné le Elizabethet, de csak így szólt: – Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő nyomozásról beszéljek. – Nyomozás folyik? – kérdezte egy fiú az első sorok valamelyikéből. Elizabeth közbevágott: – Anyukám a diszpécsertől hallotta. Igaz? Miért lopna el valaki egy holttestet? Az elméletek gyorsan záporoztak. – Biztosan fedősztori. Az öngyilkossághoz. – Vagy drogcsempészethez! – Orvosi kísérlet! Egy srác azt mondta: – Mondták, hogy Jack apjának van egy kitömött jegesmedvéje a házában. Talán Culpeperék Jacket is kitömték. Valaki nyakon vágta a srácot, még mindig tabu volt bármi rosszat szólni Jackről vagy a családjáról. Koenig rendőr rémülten pillantott Ruminski tanárnőre, aki még mindig a nyitott ajtóban állt. A tanárnő ünnepélyesen visszanézett, aztán az osztályhoz fordult: – Csend legyen! Elhalkult a beszéd. A tanárnő odafordult Koenig rendőrhöz. – Tehát ellopták a testet? – Nincs felhatalmazásom, hogy bármilyen folyamatban lévő
nyomozásról beszéljek – ismételte meg a közeg, ezúttal sokkal gyámoltalanabbul, mintha a mondata végén kérdőjel lett volna. – Koenig rendőr – szólt Ruminski tanárnő –, Jacket szerették ebben a közösségben. Ez nyilvánvalóan hazugság volt. De ha meghal az ember, az csodát tesz a jó hírével. Szerintem mindenki elfelejtette már, hogyan vesztette el Jack az önuralmát a folyosó közepén, vagy éppen óra alatt. És hogy milyen indulatok szabadultak el akkor. De én nem. Mercy Falls imádta a szóbeszédet, és az a szóbeszéd járta, hogy Jack az apjától örökölte hirtelen természetét. Én ebben nem hiszek. Szerintem magad választod meg, milyen ember akarsz lenni, nem számít, hogy a szüleid milyenek. – Még mindig gyászolunk – tette hozzá a tanárnő a fekete ruhát viselő tanulók tengere felé intve. – Ez nem a nyomozásról szól. Arról van szó, hogy egy összeszokott közösségnek információra van szüksége. – Te… jó… ég! – formálta az ajkával a szavakat Olivia. Megcsóváltam a fejemet. Hihetetlen. Koenig rendőr összefonta a karjait a mellkasán, ettől sértődöttnek tűnt, mint egy kölyök, akire ráerőltetnek valamit. – Igaz. Nyomozunk az ügyben. Megértem, hogy ha ilyen fiatalon veszítünk el valakit – mondta ezt ő, aki alig látszott húsznak –, az óriási hatást gyakorol a közösségre, de kérem, hogy tartsák tiszteletben a család érzéseit és a nyomozás bizalmasságát. Kezdett megint magára találni. Elizabeth megint jelentkezett. – Gondolja, hogy a farkasok veszélyesek? Sok hívást kapnak miattuk? Anyukám azt mondta, sok hívásuk van a farkasok miatt. A rendőr Ruminski tanárnőre nézett, de már rájött, hogy ő is
annyira szeretné tudni, mint Elizabeth. – Nem hiszem, hogy a farkasok veszélyt jelentenének a lakosságra, nem. Én, és a rendőrség többi tagja is, úgy érezzük, hogy ez egyedi eset volt. – De őt is megtámadták – mondta Elizabeth. Ó, nagyszerű. Nem láttam, hogy Elizabeth rám mutat, de tudtam, mert minden arc felém fordult. A számba haraptam. Nem azért, mert zavart a figyelem, hanem mert minden alkalommal, amikor valaki felemlegette, hogy lerángattak a hintáról, sokaknak eszébe jutott, hogy bárkivel megtörténhet. És arra gondoltam, vajon hány ilyen ember kell ahhoz, hogy úgy döntsenek, üldözőbe veszik a farkasokat. Az én farkasomat. Tudtam, hogy ezért nem bocsátom meg Jacknek, hogy meghalt. Ezért meg a zavaros múltja miatt éreztem képmutatásnak, hogy együtt gyászoljak az iskola többi tanulójával. De azt sem éreztem helyesnek, hogy figyelmen kívül hagyjam, ami történt – jó lett volna tudni, hogy mit kellene éreznem. – Az már régen volt – mondtam, és Koenig megkönnyebbült, amikor még hozzátettem: – Évekkel ezelőtt történt. És az is lehet, hogy kutyák voltak. Szóval hazudtam. Ki mondott volna ellent? – Pontosan – mondta a rendőr együttérzően. – Pontosan. Nincs értelme a vadállatokat vádolni egy véletlen baleset miatt. És nincs értelme pánikot kelteni, ha nincs bizonyíték. A pánik meggondolatlansághoz vezet, a meggondolatlanság pedig baleseteket eredményez. Pontosan az én gondolataim voltak. Halvány lelki rokonságot éreztem a humortalan Koenig rendőrrel, miközben ő visszakormányozta a beszélgetést a rendfenntartói karrierre. Óra után a többiek megint Jackról beszélgettek, de mi ketten
Oliviával leléptünk a szekrényeinkhez. Valaki meghúzta a hajamat, s megfordulva Rachelt pillantottam meg. Gyászosan nézett ránk. – Cicák, be kell iktatnunk egy pótnapot a ma délutáni vakációtervezésre. A gonosz mostoha bejelentette az igényét egy családi csapatépítő kirándulásra Duluthba. Ha azt akarja, hogy szeressem, vennie kell nekem néhány pár új cipőt. Összejövünk holnap, vagy valamikor? Alig bólintottam, Rachel máris széles mosolyt villantott ránk, és elviharzott a folyosón. – Nem akarsz átjönni hozzánk helyette? – kérdeztem Oliviát. Még mindig fura volt ilyet kérdezni. Általánosban ő, Rachel meg én minden délután együtt lógtunk, ez egyfajta kimondatlan megegyezés volt. Miután Rachel megismerte az első fiúját, maga mögött hagyott kettőnket, a strébert és az érdektelent, és a könnyed barátság megtört. – Persze – mondta Olivia, és felkapta a cuccát, aztán követett a folyosón. Megcsípte a könyökömet. – Nézd! – mutatott az osztálytársunkra, Isabelre, Jack húgára, akinek a szokásosnál több jutott a Culpeperek szép vonásaiból, angyalszőke, göndör fürtökkel kiegészülve. Egy fehér terepjáróval járt, és egy csivavát cipelt a hóna alatt, amit a ruhájához illő cuccocskákba öltöztetett. Mindig érdekelt, hogy vajon feltűnt-e neki, hogy Mercy Fallsban él, Minnesotában, ahol az emberek egyszerűen nem csinálnak ilyesmit. Isabel a szekrényébe bámult, mintha odabent egy másik világ lenne. – Nincs feketében – mondta Olivia. Isabel felrezzent a kábulatból és ránk nézett, mintha tudta volna, hogy róla beszélünk. Gyorsan félrenéztem, de éreztem magamon a pillantását.
– Talán már nem gyászol hallótávolságon kívül értünk. Olivia kinyitotta előttem az ajtót. – Talán csak ő gyászolt egyedül.
–
mondtam,
miután
Otthon kávét és áfonyás sütit készítettem, aztán leültünk a konyhaasztalhoz a sárga lámpa alá, hogy megnézzük Olivia legújabb fotóit. A fotózás volt Olivia vallása, imádta a fényképezőgépét, és úgy tanulmányozta a különböző technikákat, mintha az élet alapvető szabályai lettek volna. A fotóit nézegetve hajlandó lettem volna én is hívővé válni. Úgy érezte az ember, mintha ott lenne a képben. – Tényleg helyes volt. Ne mondd, hogy nem! – mondta Olivia. – Még mindig No-mosoly Közegről beszélsz? Mi van veled? – csóváltam a fejemet, és a következő fotóra néztem. – Sosem láttalak még valódi ember iránt rajongani. Olivia rám vigyorgott és felém hajolt a gőzölgő bögre fölött. Beleharapott a sütibe, majd tele szájjal beszélni kezdett, közben eltakarta a száját, nehogy beterítsen morzsával. – Azt hiszem, olyan lány leszek, aki odavan az egyenruhákért. Jaj, már, szerinted nem volt helyes? Érzem ezt a… ezt a sürgető érzést, hogy legyen már egy fiúm. Valamikor rendelhetnék pizzát. Rachel mondta, hogy van egy nagyon cuki futár. – Most hirtelen pasit akarsz? – emeltem a plafonra a szemem. Olivia nem nézett fel a képekről, de gondoltam, hogy nagyon kíváncsi a válaszomra. – Te nem? – Gondolom, majd ha eljön az igazi… – motyogtam. – És azt vajon hogyan veszed majd észre, ha nem is nézel
semerre? – Mintha te lennél olyan bátor, hogy srácokkal beszélgess. Mármint a James Dean poszteren kívül – feleltem harciasabban, mint szerettem volna, de egy rövid nevetéssel finomítottam a dolgon. Olivia összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Hosszú ideig csak ültünk csendben, a fotóit lapozgattuk. Elidőztem egy hármunkat ábrázoló közelkép felett, amit Olivia anyukája készített, mielőtt elkezdődött a suli. Rachel szeplős arca vad vigyorba torzult, egyik karjával Olivia vállát ölelte, a másikkal engem, olyan volt, mintha bepréselne minket a keretbe. Mint mindig, ő a ragasztó, aki összetartott hármunkat: a nyílt típus, aki összefog két, csendes lányt évek óta. A fényképen Olivia volt a nyár: bronz barnára sült bőrével, élénkzöld szemével. A mosolya tökéletes félholdat formázott, gödröcskés meg minden. Kettőjük mellett én voltam a tél – sötétszőke haj, komoly, barna szem. A nyár lánya, akit, kifakított a hideg. Egy időben úgy gondoltam, hogy Oliviával hasonlítunk egymásra, mindketten befelé fordulók vagyunk, folyton a könyveket bújjuk. De rájöttem, hogy a visszahúzódásomat én erőltettem saját magamra, Olivia viszont iszonyú félénk. Idén már úgy éreztem, hogy minél több időt töltünk együtt, annál nehezebb megtartani a barátságunkat. – Ezen hülyén nézek ki. Rachel meg, mint aki nem normális – mondta Olivia. – Te pedig dühösnek látszol. Úgy festettem a képen, mint aki nem tűr ellentmondást – szinte agresszívnek tűntem. Tetszett. – Nem nézel ki hülyén. Te vagy a hercegnő, én meg az ogre. – Nem vagy olyan, mint egy ogre! – Csak felvágtam – mondtam. – És Rachel?
– Ahogy mondtad. Mint aki nem normális. Vagy legalábbis túl sok kávét ivott, mint általában. – Újból megnéztem a képet. Rachel tényleg úgy festett, akár a nap, ragyogó, energiát sugárzó, kettőnket, a két holdját a saját akaratával párhuzamos pályán tartó égitest. – Ezt láttad? – szakította félbe Olivia a gondolataimat, és egy másik fotóra mutatott. A farkasom volt rajta, mélyen az erdőben, félig egy fa mögé bújva. De Oliviának sikerült az arca egy kis szeletét tökéletesen befognia, a szeme egyenesen rám nézett. – Megtarthatod. Igazából az egészet megtarthatod. Legközelebb majd albumba tesszük a jókat. – Köszi – feleltem, és komolyabban gondoltam, mint ahogy el tudtam mondani. – Ez a múlt héten készült? – kérdeztem a farkasra mutatva. Bólintott. Bámultam a farkasom képét – lélegzetelállító volt, de lapos és a valósághoz képest szinte üres. Finoman végigsimítottam a hüvelykujjammal mintha érezhetném a bundáját. Valami összeszorult a mellkasomban, valami keserű, szomorú. Éreztem magamon Olivia pillantását és ettől csak rosszabb lett, sokkal magányosabbnak éreztem magam. Régesrégen tudtunk volna róla beszélni, de most már túl személyes lett volna. Valami megváltozott – azt hiszem, én. Olivia elém tett egy vékony köteg fényképet, amit külön tartott a többitől. – Ezekkel szoktam hencegni. Kábán átlapoztam a képeket. Hatásosak voltak: egy pocsolyán lebegő lehullott falevél, egy iskolabusz ablakában tükröződő diákok, egy művészien elmosódott, fekete-fehér önarckép Oliviáról. Némi „hűha” és „ez igen” után a farkasomat ábrázoló képet a kupac tetejére tettem, hogy újra láthassam. Olivia ideges hangot hallatott.
Gyorsan a pocsolyán lebegő falevélhez lapoztam. Szemöldök ráncolva figyeltem egy ideig, próbáltam rájönni, mit mondana anya egy ilyen műalkotásra. – Ez tetszik. Jók a… színei – nyögtem ki végül. Olivia kikapta a kezemből a képeket és visszadobta a farkasos képet, hogy az a mellkasomról lepattanva a padlóra esett. – Jaj, Grace, néha nem is tudom, egyáltalán miért… Nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét. Nem értettem. Azt akarja, hogy tegyek úgy, mintha a többi kép jobban tetszene, mint a farkasos? – Hahó! Van itthon valaki? – John volt az, Olivia bátyja, aki megmentett a következményektől, bármivel is bosszantottam fel Oliviát. Az előszobából rám vigyorgott, és becsukta maga mögött az ajtót. – Szia, csinibaba. Olivia fagyos arccal nézett fel a konyhaasztaltól. – Remélem, hogy rólam beszélsz. – Hát persze – mondta John engem nézve. A szó hagyományos értelmében jóképű volt. Magas, sötét hajú, mint a húga, de a szája mindig mosolyra állt, az arca barátságos volt. Rossz modorra vallana, ha ráhajtanék a húgom legjobb barátnőjére. Tehát. Négy óra van. Hogy repül az idő, amikor az ember… – Oliviára nézett, aki egy köteg fénykép felett ült, aztán rám, aki egy másik köteget szorongatott az asztal túloldalán. – …nem csinál semmit. Egyedül nem tudjátok ezt a semmit csinálni? Olivia csendben összerendezte a fényképeket, én pedig megmagyaráztam Johnnak: – Introvertáltak vagyunk. Szeretünk semmit sem csinálni együtt. Csak duma, semmi akció. – Szenzációsan hangzik. Olive, mennünk kell, ha oda akarsz érni az órádra – finoman belebokszolt a karomba. – Hé, nem
jössz velünk Grace? Itthon vannak a szüleid? – Viccelsz? – horkantottam fel. – Én nevelem saját magam. Adókedvezményt kéne kapnom, mint főállású háztartásbelinek: – John nevetett, valószínűleg nagyobb lelkesedéssel, mint amennyire vicces volt a válaszom, Olivia pedig olyan mérges pillantást vetett rám, amivel apróbb állatokat simán meg lehetett volna ölni. Befogtam a számat. – Gyere, Olive – mondta John, látszólag figyelmen kívül hagyva a húga szeméből repkedő villámokat. – Ha elmész, ha nem, fizetni kell az óráért. Jössz, Grace? Kinéztem az ablakon, és hónapok óta először elképzeltem, hogy eltűnök a fák között, és addig futok, amíg meg nem találom a farkasomat egy nyári erdőben. Nemet intettem. – Most nem. Pótnap? John féloldalas mosolyt villantott rám. – Oké. Gyere, Olive. Viszlát, csinibaba. Tudod, hol találsz, ha akció kell a duma mellé. Olivia hozzávágta a hátizsákját, ami keményen puffant a bátyja testén, de megint nekem jutott a sötét pillantás, mintha bátorítottam volna Johnt, hogy flörtöljön velem. – Na, menjünk! Menjünk már! Szia Grace. Kikísértem őket, aztán céltalanul visszamentem a konyhába. Egy kellemesen semleges hang követett, egy bemondó hangja, aki épp elemezte az imént hallott zenedarabot, és felkonferálta a következőt. Apa bekapcsolva felejtette a konyha melletti dolgozószobájában a rádiót. A szüleim jelenlétének megszokott hangjai valahogy felerősítették a távollétüket. Tudtam, hogy a vacsora babkonzerv lesz, hacsak nem készítek valamit, úgyhogy feltúrtam a hűtőszekrényt, és feltettem a maradék levest, hogy lassú tűzön melegedjen, amíg hazaérnek a szüleim. Álltam a verandára nyíló ajtón rézsútosan beeső, hűvös délutáni fényben és sajnáltam magamat, inkább Olivia fotója,
mint az üres ház miatt. Mióta megengedte, hogy hozzáérjek, nem láttam a farkasomat, már majdnem egy hete, és még ha tudtam is, hogy nem kellene, fájt a távolléte. Ostobaság, de szükségem volt a fantomra az udvar végén, hogy teljesnek érezzem magam. Ostobaság, de gyógyíthatatlan. Kinyitottam a hátsó ajtót, érezni akartam az erdő illatát. Zokniban kiléptem a verandára, és a korlátnak dőltem. Ha nem megyek ki, nem tudom, meghallottam volna-e a kiáltást.
kilencedik fejezet • Grace 14 °C
A TÁVOLBÓL, A FÁK MÖGÜL újra felhangzott a kiáltás. Egy pillanatig vonításnak hittem, aztán a hang szavakba fordult: – Segítség! Segítség! Megesküdtem volna, hogy Jack Culpeper hangját hallom. De az lehetetlen! Talán csak képzelődtem, emlékeztem rá a büféből, ahol mintha mindig hangosabb lett volna – mint a többiek, amikor a lányok után huhogott a folyosón. Mindenesetre követtem a hang forrását, gondolkodás nélkül átvágtam az udvaron a fák közé. A talaj nedves volt és szúrós a zoknis talpam alatt, ügyetlenebb voltam cipő nélkül. A saját lépteim zaja a lehullott leveleken és a kusza bokrok között minden más neszt elnyomott. Tétovázva megálltam, hallgatóztam. A hang elnémult, állathangszerű vinnyogás vette át a helyét, aztán csend lett. A hátsó udvar viszonylagos biztonsága messze mögöttem volt. Egy hosszú pillanatig álltam, füleltem, merről jöhetett az első kiáltás. Tudtam, hogy nem csak képzelődtem. De csak a csend volt. És a csendben a bőröm alá szivárgott az erdő illata és a farkasomra emlékeztetett. Törött fenyőtű, nedves föld, égő fa füstje. Nem érdekelt, mekkora idióta vagyok. Ilyen messzire bejöttem az erdőbe. Ha egy kicsit beljebb megyek, és
megpróbálok találkozni a farkasommal, az nem árthat senkinek. Visszamentem a házba, hogy cipőt húzzak, aztán megint kiléptem a hűvös őszi időbe. Foga volt a szélnek, már a tél igére tét hozta, de a nap ragyogott, és a fák között a levegő a nemrég elmúlt forró, nyári napok emlékétől, volt meleg. Körülöttem pompázatos vörös és narancs színben haldokoltak a levelek, varjak felelgettek egymásnak a fejem fölött, recsegő, ronda hangon. Tizenegy éves korom óta, amikor arra tértem magamhoz, hogy körülöttem farkasok állnak, nem jártam ilyen mélyen az erdőben, de furcsa módon nem féltem. Óvatosan lépkedtem, igyekeztem elkerülni az aljnövényzetben megbúvó kis erecskéket. Idegen volt a terep, de határozottnak, biztosnak éreztem magtan. Csendben vezetett valami, mint egy különös hatodik érzék. A jól kitaposott csapásokat követtem, amelyeket a farkasok is használtak. Persze tudtam, hogy valójában nem valami hatodik érzék vezet, hanem én magam. Elismerően nyugtáztam, hogy az érzékszerveim többre képesek, mint amire általában használom őket. Átengedtem nekik a vezetést, mire működésbe léptek, kiélesedtek. Ahogy elért a szellő, mintha egy térképet hordozott volna a hátán, amely megmutatta, milyen állatok jártak itt és milyen régen. A fülem halk hangokat fel, amelyek azelőtt észrevétlenül enyésztek el: gally zörrent a fölött egy fészkét építő madár mozgására, tíz-húsz méterre tőlem egy szarvas óvatos lépte ütött zajt. Mintha otthon lettem volna. Az erdő ismeretlen kiáltástól visszhangzott fel, nem odaillő hangtól. Megálltam hallgatózni. Nyüszítést hallottam, hangosabban, mint az előbb. Egy fenyőfát megkerülve megpillantottam a hang forrását: három farkast. A fehér nőstény volt és a fekete falkavezér, a
szuka látványától összeszorult a gyomrom. Egy harmadik farkasra csaptak le, egy rongyos, kékesszürke bundájú, fiatal hímre, akinek a vállán csúnya, gyógyulófélben lévő seb éktelenkedett. Az avar borította földre szorították, hogy kimutassák a dominanciájukat. Mind megdermedt, amikor megláttak. A földön fekvő hím felém fordította a fejét, és könyörögve nézett rám. A szívem megdobbant a mellkasomban. Ismertem ezt a pillantást. Emlékeztem rá az iskolából, emlékeztem rá a helyi hírekből. – Jack – suttogtam. Szánalmas, sípoló hangot hallatott az orrán keresztül. Csak bámultam a szemét. Mogyoróbarna. Létezik, hogy egy farkasnak mogyoróbarna szeme legyen? Talán. Miért tűnt mégis olyan különösnek? Miközben a szemét bámultam, egyetlen szó zakatolt a fejemben: ember, ember, ember. A nőstényfarkas rám vicsorgott, és elengedte a fiatal hímet. Az oldalához kapott és távolabb lökte tőlem. A pillantása egész idő alatt a szemembe mélyedt. Kihívás volt a tekintetében, hogy meg merem-e állítani, és valami azt súgta, hogy talán meg kellett volna próbálnom. De mire a gondolataim lenyugodtak, és eszembe jutott, hogy van nálam bicska, a három farkas már csupán sötét árny volt a távolban, fák között. Most, hogy már nem láttam a farkas szemét, el kellett gondolkodnom, vajon csak képzeltem-e, hogy Jackre hasonlít. Két hete láttam utoljára Jacket, de sosem néztem meg alaposabban. Talán rosszul emlékszem a szemére. Mit gondoltam egyáltalán? Hogy farkassá változott? Nagyot sóhajtottam. Éppen ezt gondoltam. Nem hiszem, hogy elfelejtettem volna Jack szemét. Vagy a hangját. És nem hallucináltam sem az emberi sikolyt, sem a kétségbeesett vonítást. Ugyanúgy tudtam, hogy Jacket láttam, mint ahogy az utat találtam meg a fák között.
Mintha kő lett volna a gyomromban. Idegesség. Várakozás. Nem Jack volt az egyetlen titok ebben az erdőben. Éjszaka az ágyamban fekve bámultam kifelé az ablakon. Felhúztam a redőnyöket, hogy lássam az éjszakai eget. Ezernyi ragyogó csillag ütött lyukat a tudatomon, hiányérzettel szurkálva a szívemet. Órákig tudtam bámulni a csillagokat. Megszámlálhatatlanságuk és az ég mélysége olyan helyre húzott önmagamban, amelyet nappal figyelmen kívül hagytam. Odakint, az erdő mélyén hosszú, éles vonítást hallottam, aztán egy másikat, és a farkasok üvölteni kezdtek. Egyre többen csatlakoztak, mély, gyászos vonítással, magas hangú, rövid üvöltéssel a kísérteties, gyönyörű kórushoz. Megismertem a farkasom hangját, szárnyalt a többiek üvöltése fölött, mintha azt kérte volna, hogy halljam meg. Megsajdult a szívem, szerettem volna, ha abbahagyják, de ugyanakkor arra vágytam, hogy folytassák az idők végezetéig. Elképzeltem magam köztük, az aranyló erdőben, ahogy figyelem őket, amit hátravetett fejjel vonítanák a végtelen, csillagos égre. Kipislogtam egy könnycseppet. Bolondnak és nyomorultnak éreztem magam, de nem tudtam elaludni, amíg minden farkas el nem hallgatott.
tizedik fejezet • Grace 15 °C
– GONDOLOD, HOGY HAZA KÉNE VINNÜNK A KÖNYVET – tudod, A lényeg keresése vagy mi a címe? – kérdeztem Oliviát. – A kötelező olvasmányt. Vagy itt hagyhatom? Becsapta a szekrénye ajtaját, a két keze tele volt könyvekkel. Olvasószemüveget viselt, aminek a szárán lánc függött, hogy a nyakába akaszthassa. Jól állt neki ez a bájos könyvtárosnő-stílus. – Jó vastag, úgyhogy én hazaviszem. Visszanyúltam a szekrénybe a könyvért. Mögöttünk zsongott a folyosó a hazainduló, pakolászó diákoktól. Egész nap próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam Oliviának, amit az erdőben láttam. Normális esetben nem kellett volna ennyit gondolkodnom rajta, de a tegnapelőtti majdnem-veszekedésünk után valahogy nem akart eljönni a megfelelő pillanap. És most itt a nap vége. Vettem egy nagy levegőt. – Tegnap láttam a farkasokat. Olivia lustán belelapozott a kupac tetején lévő könyvbe, nem is tudva, milyen jelentőségteljes a vallomásom. – Melyikeket? – A gonosz nőstényt, a feketét és egy újat. – Újból eltöprengtem, hogy mondjam-e vagy se. Oliviát sokkal jobban érdekelték a farkasok, mint Rachelt, és nem tudtam, ki mással
beszélhetném ezt meg. Még magamnak is őrülten hangzott. De az előző este óta a titok beburkolt, szorította a mellkasomat és a torkomat. Hagytam, hogy feltörjenek belőlem a szavak, halkan így szóltam: – Olivia hülyén fog hangzani. Az új farkas… Azt hiszem, valami történt, amikor a farkasok megtámadták Jacket. Olivia csak bámult rám. – Jack Culpepert – mondtam. – Tudom, kiről beszélsz – fintorgott a szekrényajtóra Olivia. Az összevont szemöldökét látva megbántam, hogy elkezdtem a beszélgetést. Felsóhajtottam. – Olyan volt, mintha őt láttam volna az erdőben. Jacket, átváltozva… – Farkassá? – ütötte össze Olivia a sarkát, aztán megpördült, hogy rám nézhessen. Nem ismertem senkit, aki ezt meg tudta csinálni, Dorothyn kívül az Oz, a nagy varázslóból. – Te megőrültél. – Alig hallottam őt a körülöttünk nyüzsgő diákoktól. – Úgy értem, szép kis történet, és értem, miért akarod ezt hinni, de… de te megőrültél. Sajnálom. Közelebb hajoltam hozzá, bár a folyosó olyan zajos volt, hogy még én is alig hallottam, mit beszél. – Olive, tudom, mit láttam. Jack szeme volt. Az ő hangját hallottam. – Persze. Olivia kétkedése engem is elbizonytalanított, de nem akartam beismerni. – Szerintem a farkasok őt is átváltoztatták. De csak… Azt meg hogy értetted, hogy ezt akarom hinni? Olivia hosszan a szemembe nézett, aztán az osztályunk felé indult. – Komolyan, Grace. Ne hidd, hogy nem tudom, miről szól ez az egész. – Miről szól? Kérdéssel válaszolt.
– Ezek szerint mind vérfarkasok? – Mi? Az egész falka? Nem tudom. Ezen nem gondolkodtam. – Nem jutott eszembe. Kellett volna, de nem. Hisz az lehetetlen. Hogy azok a hosszú távollétek azért vannak, mert a farkasom olyankor emberalakban van? A gondolat elviselhetetlen volt, de csak, mert annyira akartam, hogy igaz legyen, hogy az már fájt. – Persze hogy nem. Nem gondolod, hogy ez a megszállottság kezd ijesztővé válni, Grace? Ingerültebben válaszoltam, mint szerettem volna: – Nem vagyok megszállott. A diákok ideges pillantásokat vetettek ránk, amikor Olivia megállt a folyosó közepén, és az állára tette az egyik ujját. – Hmm. Csak erre gondolsz, csak erről tudsz beszélni, és csak erről akarsz velünk is beszélgetni. Minek is nevezhetnénk a jelenséget? Megvan! Megszállottságnak! – Csak érdekel – csattantam fel. – És azt hittem, téged is. – Engem érdekelnek a farkasok. Csak nem ilyen mindent felemésztően, belebonyolódva vagy akárhogy! Nem fantáziálok arról, hogy én is közülük való legyek. – Olivia szeme összeszűkült az olvasószemüvege mögött. – Nem vagyunk már tizenhárom évesek, de úgy látszik, ez neked még nem tűnt fel. Nem mondtam semmit. Csak arra tudtam gondolni, milyen borzasztóan igazságtalan velem, de nem akartam kimondani. Semmit nem akartam mondani neki. El akartam menni, és otthagyni Oliviát a folyosón. De nem tettem. Ehelyett szuperközönyös hangon így szóltam: – Bocs, hogy ilyen sokáig untattalak. Belehalnál, ha kimutatnád, hogy valami érdekel. Olivia pofát vágott. – Most komolyan, Grace! Nem akarok seggfejnek tűnni, de
lehetetlenül viselkedsz. – Nem, csak épp most mondtad, hogy ijesztően megszállott vagyok valamivel kapcsolatban, ami fontos nekem. Ez nagyon… – túl sokáig kerestem a szót a fejemben, ami elrontotta a hatást – …emberbaráti. Kösz a segítséget. – Jaj, nőj már fel! – csattant fel Olivia és kikerült. A folyosó csendesnek tűnt, miután elment, az arcom pedig égett. Ahelyett, hogy hazaindultam volna, az üres osztályterembe mentem, és egy székre vetettem magam. A tenyerembe hajtottam a fejemet. Nem is tudom, mikor veszekedtünk utoljára. Megnéztem minden fotót, amit készített. Meghallgattam számtalan panaszáradatot a családjáról meg a teljesítménykényszerről. Tartozott volna annyival, hogy végighallgat. A gondolataimat parafa cipőtalp csikorgása szakította félbe. Mielőtt felnéztem volna, hogy lássam, Isabel Culpeper áll az asztalom mellett, már orrba is vágott a drága parfüm illata. – Hallottam, hogy tegnap azzal a zsaruval a farkasokról beszélgettetek – kezdte Isabel kedvesen, de a pillantása meghazudtolta a hanghordozását. A megjelenése pillanatában felkeltett részvétemet elfújták a szavai. – Jogod van kételkedni, és feltételezem, hogy ártatlanul félreinformáltak, és nem csupán javíthatatlan idióta vagy. Hallottam, hogy azt mondtad az embereknek, hogy a farkasok nem jelentenek problémát. Talán nem hallottad a híreket: azok az állatok meggyilkolták a bátyámat. – Nagyon sajnálom – mondtam, és automatikusan a farkasom védelmére akartam kelni. Egy pillanatig Jack szemére gondoltam, és hogy milyen megkönnyebbülést jelentene Isabelnek, de azonnal elvetettem az ötletet. Ha Olivia őrültnek gondol, amiért hiszek a vérfarkasokban, Isabel valószínűleg már akkor hívná az elmegyógyintézetet, amikor
még be sem fejeztem a mondatot. – Fogd… be! – szakította félbe a gondolataimat. – Tudom, hogy azt akarod mondani, a farkasok nem veszélyesek. Pedig nyilvánvalóan azok. És nyilvánvaló, hogy valakinek tennie kell valamit. A gondolataim az osztálybeli beszélgetésre szökkentek: Tom Culpeper és a kitömött állatai. Elképzeltem a farkasomat kitömve, üvegszemmel. – Nem tudhatod, hogy a farkasok tették-e. Lehet, hogy… – elhallgattam. Tudtam, hogy a farkasok voltak. – Nézd, valami nincs rendjén. De lehet, hogy csak egy farkas tehet róla. Van rá esély, hogy a falka többi tagjának semmi köze… – Szép is a tárgyilagosság – csattant fel Isabel. Egy hosszú pillanatig csak nézett rám. Épp elég ideig ahhoz, hogy elgondolkodjam azon, mire gondolhat. Aztán így szólt: – Komolyan. Számolj le a Greenpeace-es farkas szerelemmel, mert nem sokáig lesznek már itt, akár tetszik, akár nem. Összeszorult a torkom. – Ezt meg miért mondod? – Rosszul vagyok attól, hogy azt mondod mindenkinek, hogy ártalmatlanok. Megölték a testvéremet. De tudod mit? Ennek vége lesz. Még ma – kopogtatott az asztalon Isabel. – Köszi. Megmarkoltam a vastag karkötőkkel teleaggatott csuklóját, mielőtt elmehetett volna. – Mit jelentsen ez? Isabel nézte a kezemet a csuklóján, de nem húzta el. Azt akarta, hogy megkérdezzem. – Ami Jackkel történt, az soha többé nem történik meg. Megölik a farkasokat. Ma. Most. Kicsusszant a meglazult szorításból, és kisurrant az ajtón. Egy pillanatig csak ültem az asztalnál, lángoló arccal. Egyre
csak szétszedtem és összeraktam a szavakat. Aztán felugrottam, a jegyzeteim a padlóra hullottak, mint a fáradt madarak. Otthagytam őket, ahol voltak és a kocsimhoz rohantam. Alig kaptam levegőt, mire a kormány mögé csusszantam, Isabel szavait játszottam le újra meg újra a fejemben. Sosem gondoltam rá, hogy a farkasok sebezhetőek, de elképzeltem, hogy egy olyan kisvárosi ügyvéd és nagyszabású egoista, mint Tom Culpeper mire képes – haragtól és gyásztól fűtötten, a háta mögött pénzzel és befolyással –, és hirtelen nagyon is gyámoltalannak tűntek. Az indítóba dugtam a kulcsot, éreztem, ahogy a kocsi vonakodva életre kel. Figyeltem az iskolabuszok sárga sorát, amint a járdaszegély mellett várakoznak, és a hangoskodó diákok csapatait a járdán nyüzsögve, de a fejemben a házunk mögötti nyírfák fehér törzsei jártak. Vadászok járják az erdőt a farkasok után? Épp, most is rájuk vadásznak? Haza kellett mennem. A lábam bizonytalan volt a vacak kuplungon és a kocsi lefulladt. – Istenem. – Körülnéztem, hányan látták, hogy nem tudtam elindulni. Nem mintha nehéz lett volna lefullasztani a kocsimat, mióta bedöglött a termosztát, de általában tudtam kezelni a kuplungot, és túl sok megaláztatás nélkül kijutottam az útra. Az ajkamba haraptam, összeszedtem magam, és gyújtást adtam megint. Két úton mehettem haza a suliból. Az egyik rövidebb volt, de tele közlekedési lámpákkal és stoptáblákkal – lehetetlen útvonal, főleg mert túl szétszórt voltam ahhoz, hogy dajkálgassam a kocsit. Nem értem rá az út szélén ücsörögni. A
másik útvonal kicsivel hosszabb volt, de csak két stoptábla volt rajta. Plusz a Boundary-erdő szélén futott, ahol a farkasok éltek. Hajtottam, ilyen gyorsan csak bírtam, s közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. A motor hirtelen betegesen köhögni kezdett. A mérőórákra néztem: a motor kezdett túlmelegedni. Hülye kocsi! Bárcsak apa elvitt volna a kereskedésbe, ahogy folyton ígérgette. A horizonton ragyogó vörösben kezdett játszani a nap, a vékony felhőzetet vérnyomokká változtatta a fák fölött. A szívem a fülemben dobolt, bőröm pedig bizseregni kezdett, mintha elektromosságot vezettek volna belém. A bensőmben mintha azt üvöltötte volna minden, hogy valami nincs rendben. Nem tudtam, mi zavar jobban – az, amitől reszketett a kezem, vagy a kényszer, hogy vicsorogva harcba szálljak. Előttem egy sor kisteherautó parkolt az út szélén. A villogó elakadásjelzők időnként megvilágították az útmenti erdőt. A sor végén álló platójára hajolva egy ember állt, aki valamit tartott, de abból a távolságból nem láttam jól. Felfordult a gyomrom, és amikor visszaengedtem a gázt, a motor felhörrent és lefulladt, a kocsi pedig kísérteties csöndben gurult tovább az út szélén. Elfordítottam a kulcsot, de a végét járó termosztát és remegő kezem között a motor csak reszketett a motorháztető alatt, nem indult be. Bárcsak magam mentem volna az autókereskedésbe. Nálam volt apa csekkfüzete. Az orrom alatt morogva fékeztem, és begurultam a parkoló kocsik mögé. A mobilomról felhívtam anya műtermét, de nem vette fel – már a galéria megnyitóján lehetett. Nem aggódtam nagyon, hogy hogyan jutok haza, elég közel voltam, hogy gyalog is megtegyem az utat. A furgonok viszont annál jobban aggasztottak, mert azt jelentették, hogy Isabel igazat mondott.
Amikor kimásztam az autóból az út szélére, egy fickót láttam az előttem álló kocsi mellett. Koenig rendőr volt az, civilben, ujjaival a motorháztetőn dobolt. Amikor még mindig kavargó gyomorral közelebb léptem, felnézett és abbahagyta a dobolást. Élénk narancssárga sapkát viselt, és vadászpuskát támasztott a könyökhajlatába. – Gond van a járgánnyal? – kérdezte. Hirtelen megfordultam egy mögöttem becsapódó kocsiajtó hangjára. Újabb teherautó húzódott le az út szélére, és két narancssárga sapkás vadász szállt ki belőle, s elindultak az út szélén. Elnéztem mellettük, abba az irányba, ahová indultak, és elakadt a lélegzetem. Több tucat vadász csoportosult az út szélén, mindannyiuknál fegyver, láthatóan nyugtalanok voltak, fojtott hangon beszélgettek. Egy sekély árkon túl, a félhomályba burkolózó fák között egy csomó narancssárga sapka pettyezte az erdőt. A vadászat elkezdődött. Visszafordultam Koenighez és a puskájára mutattam. – A farkasok ellen? Koenig ránézett a fegyverre, mintha megfeledkezett volna róla. – Ez… Hangos roppanás hallatszott a háta mögül, a fák közül, mindketten összerezzentünk a hangra. Éljenzés hangzott fel az útmenti csoportból. – Mi volt ez? – kérdeztem. De tudtam, mi volt. Puskalövés. A Boundary-erdőben. A hangom nyugodt volt, ami meglepett. – A farkasokra vadásznak, ugye? – Minden tiszteletem, kisasszony – felelte Koenig –, de inkább a kocsiban kellene várakoznia. Hazavihetem, de várnia kell egy kicsit. Lövések hallatszottak az erdőből, távolról és még
távolabbról újabb roppanás. Istenem! A farkasok. A farkasom! Megragadtam Koenig karját. – Mondja meg nekik, hogy hagyják abba! Nem lövöldözhetnek ott! Koenig hátralépett, kihúzta a karját a szorításomból. – Kisasszony… Távoli roppanás, kicsi, lényegtelen hangocska. Tisztán láttam magam előtt, amint egy farkas elesik és gurul, gurul, halott szemekkel, tátongó sebbel az oldalán. Nem gondolkodtam. A szavak csak úgy maguktól jöttek. – A telefonja. Hívja fel őket és mondja meg, hogy hagyják abba! A barátom odabent van! Fotózni ment délután. Az erdőbe. Kérem, hívja fel őket! – Hogyan? – dermedt meg a humortalan Koenig. – Valaki van ott? Biztos benne? – Igen. – Azért mondtam, mert biztos voltam benne. – Kérem, hívja fel őket! Isten áldja meg a humortalan Koenig rendőrt, mert nem kérdezősködött a részletekről. Előhúzta a mobiltelefonját, beütötte a számot és a füléhez tartotta a készüléket. A szemöldöke egyetlen egyenes, kemény vonalba rendeződött. Egy másodperc múlva eltartotta magától a telefont és a kijelzőre nézett. – Foglalt – morogta és újra tárcsázott. Álltam a teherautó mellett karba tett kézzel, miközben a hideg belém szivárgott. Figyeltem, ahogy a szürkület elborítja az utat, amint a nap eltűnt a fák mögött. Biztosan abbahagyják, ha besötétedik. De valami azt súgta, hogy attól, hogy egy zsaru áll őrt az út mellett, nem lesz legális, amit tesznek. Koenig a telefonjára bámulva megcsóválta a fejét. – Nem működik. De várjon csak, biztos minden rendben
lesz… óvatosak… biztos vagyok benne, hogy emberre nem fognak lőni, de azért megyek és szólok nekik. Csak elzárom a puskát, egy pillanat az egész. Amikor elindult, hogy a teherautóba tegye a fegyverét, újabb lövés hangzott fel az erdőből, és valami megfordult bennem. Nem tudtam tovább várni. Átugrottam az árkot és felmásztam a fák közé, magam mögött hagyva Koeniget. Hallottam, hogy utánam szól, de már mélyen bent jártam az erdőben. Meg kellett állítanom őket… figyelmeztetni a farkasomat… tenni valamit. Ám miközben a fák között csúszkálva futottam, és letört faágakon ugráltam át, csak arra tudtam gondolni, hogy már késő.
tizenegyedik fejezet • Sam 10 °C
FUTOTTUNK. NÉMA, SÖTÉT VÍZCSEPPENKÉNT szeltük a levegőt a szederbokrok és a fák között, ahogy az emberek hajtottak minket. Az erdőt, amelyet ismertem, az erdőt, amely megvédett, átdöfte éles szaguk és a kiáltásaik. Ide-oda tolongtam a többi farkas között, vezettem és követtem, összetartottam a csapatot. A kidőlt fák és a bozót ismeretlen volt a talpam alatt, az eséstől a repülés mentett meg – hosszú, végtelen, a talajt alig érintő ugrások. Halálra rémisztett, hogy nem tudtam, hol vagyok. Egyszerű képeket cseréltünk egymással a magunk szótlan, felületes nyelvén: sötét alakok mögöttünk, ragyogó figyelmeztető jelekkel a fejükön, mozdulatlan, kihűlt farkasok, a halál szaga az orrunkban. Egy roppanás megsüketített, kirobbantott az egyensúlyomból. Mellettem szűkölést hallottam. Tudtam, melyik farkas volt, anélkül hogy odafordultam volna. Nem volt idő megállni, semmit sem tehettem volna akkor sem, ha megállok. Új szag csapta meg az orromat: földszerű rothadás és pangó víz szaga. A tó. A tó felé hajtottak minket. Egy tiszta kép formálódott a fejemben, épp amikor Paulnak, a falkavezérnek
is. Lassan fodrozódó víz, sovány talajban ritkásan nőtt, nyeszlett fenyőfák, mindkét irányban a végtelenbe nyúló víztükör. A vízparton összegyűlt farkas falka. Nincs kiút. Ránk vadásztak. Előlük menekültünk, kísértetekként az erdőben, és elestünk, akár harcoltunk, akár nem. A többiek futottak tovább a tó felé. De én megálltam.
tizenkettedik fejezet • Grace 9°C
EZ MÁR NEM AZ AZ ÉLÉNK, őszi árnyalatokkal festett erdő volt, amelynek fái között néhány napja sétáltam. Sűrű volt, ezernyi sötét fatörzset festett feketére az alkonyat. A hatodik érzék, amelyről korábban azt képzeltem, vezet, nem volt sehol. Minden ismerős csapást narancssárga sapkás, csörtető vadászok tapostak el. Teljesen eltévedtem, folyton meg kellett állnom, hogy halljam a kiáltásokat és a száraz ágakon reccsenő, távoli léptek zaját. A lélegzetem égette a torkomat, amikor megpillantottam az első narancssárga sapkát, amely a távolban rikított az alkonyi fényben. Kiabáltam, de a sapka nem fordult meg, az alak túl messze volt, hogy meghalljon. Aztán megpillantottam a többieket is – narancsszín foltokként pettyezték az erdőt, lassan, rendületlenül mozogtak mindannyian ugyanabba az irányba. Nagy zajt csaptak. Maguk előtt terelték a farkasokat: – Állj! – kiabáltam. Elég közel voltam, hogy kivegyem a legközelebbi vadász körvonalait, puskával a kezében. Közelebb futottam, a lábam ellenkezett, kicsit reszkettem a fáradtságtól. A férfi megállt és meglepetten megfordult, várt, amíg odaértem hozzá. Nagyon közel kellett mennem, hogy láthassam az arcát, a fák között közelebb volt az éjszaka. Az arca, idősebb és ráncos, ismerősnek tűnt, bár nem emlékeztem,
hol láttam a városban: A vadász furcsán felvonta a szemöldökét, és bár bűntudatosnak látszott, nem tudtam olvasni az arckifejezésében. – Hát te mit keresel itt? Beszélni kezdtem, mielőtt rájöttem volna, hogy annyira kifulladtam, hogy alig tudom kimondani a szavakat. Peregtek a másodpercek, mire megtaláltam a hangomat. – Abba kell… hagyniuk. A barátnőm itt van az erdőben. Fotózni jött. Rám sandított, aztán körülnézett a sötétedő erdőben. – Most? – Igen, most! – válaszoltam, és megpróbáltam nem ráförmedni. Az övén fekete dobozkát láttam – egy adó-vevőt. – Hívja fel őket és mondja meg, hogy hagyják abba! Már majdnem sötét van. Hogyan vennék észre? A vadász egy gyilkosan hosszú pillanatig bámult rám, aztán bólintott. Az adó-vevőjéért nyúlt, lecsatolta az övéről, majd a szájához emelte. Úgy éreztem, lassított felvételt látok. – Gyorsan! – Az aggodalom végigcsapott rajtam, fizikailag fájt. A vadász lenyomta a gombot, hogy beszéljen. És hirtelen sortűz dörrent és recsegett fel nem messze tőlünk. Nem pukkanások, mint ahogy az út mellől hallottam, hanem ropogó tűzijáték, eltéveszthetetlen puskalövések. Csengett a fülem. Furcsa módon kívülről láttam az egészet, mintha nem lettem volna át testemben. Éreztem, ahogy elgyengülnek a térdeim, és reszketni kezdenek anélkül, hogy okát tudnám, és hallottam, ahogy a szívem meglódul. Valami vörös csordult le a szemeim mögött, mint egy karmazsinszínű álom. Akár egy kegyetlenül élethű rémálom a halálról. Olyan meggyőző fémes íz áradt szét a számban, hogy
megérintettem az ajkamat, nem vérzik-e. De semmit nem láttam az ujjaimon. Nem fájt. Csak az érzés hiánya. – Van valaki az erdőben – szólt a vadász az adó-vevőbe, mintha nem látta volna, hogy egy részem haldoklik. A farkasom. A farkasom. Csak a szemeire tudtam gondolni. – Hé, kisasszony! – hallottam egy hangot, amely fiatalabb volt a vadászénál. Kemény kéz ragadta meg a vállamat. – Mondja, mégis mit gondolt, amikor csak úgy elrohant? Itt emberek vannak puskákkal! – förmedt rám Koenig. Mielőtt felelhettem volna, a vadászhoz fordult. – És hallottam a lövéseket. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül mindenki más is hallotta Mercy Fallsban. Egy dolog, mit csinálunk – intett a vadász kezében tartott puska felé – és egy másik, hogy hencegünk vele. – Kezdtem kihúzni magam Koenig markából, de reflexszerűen erősödött a szorítása, aztán eleresztett, amikor rájött, hogy mit csinál. – Maga az iskolába jár. Hogy hívják? – Grace Brisbane. Felismerés suhant át a vadász arcán. – Lewis Brisbane lánya? Koenig ránézett. – Brisbane-ék háza amott van. Az erdő szélén – mutatott az otthonom irányába a férfi. A ház láthatatlan volt a kusza fák fekete tömegétől. Koenig kapott az információn. – Hazakísérem, aztán visszajövök és megnézem, mi van a barátnőjével. Ralph, használd azt a vackot és mondd meg nekik, hogy hagyják abba a lövöldözést! – Nincs szükségem kíséretre – mondtam, de Koenig magára hagyta az adó-vevőbe beszélő Ralphot, és elkísért. A hideg levegő csípte az arcomat, az este gyorsan lehűlt, amikor a nap eltűnt az égről. Belül is olyan fagyos voltam, mint kívül. Még
mindig előttem volt a vörös függöny, amely a szememre ereszkedett, és hallottam a ropogó puskalövéseket. Biztos voltam benne, hogy a farkasom is ott volt. Az erdő szélén megálltam, és néztem a hátsó ajtó fekete négyszögét a verandán. Az egész ház elhagyottnak, lakatlannak tűnt, és Koenig bizonytalanul megkérdezte: – Szüksége van rá, hogy… – Innen már menni fog. Köszönöm. Tétovázott, amíg beléptem az udvarunkra, aztán hallottam, hogy visszafelé indul. Egy hosszú pillanatig csak álltam a csendes alkonyatban, hallgattam a távoli hangokat az erdőből, és a száraz levelek zörgését a szélben a fejem fölött. És ahogy ott álltam abban, amit csendnek hittem, olyan hangokat kezdtem hallani, amelyeket addig nem. Állatok neszezését a fák között, amint száraz leveleket fordít fel a mancsuk. Teherautók távoli zúgását az úton. Gyors, szaggatott lélegzetvételt. Megdermedtem. Visszatartottam a lélegzetemet. De nem az enyém volt az egyenetlen zihálás. Követtem a hang forrását, és óvatosan felléptem a verandára. Fájdalmasan hangos volt minden reccsenés, ahogy a lépcsőfokok felnyögtek a testsúlyom alatt. Megéreztem a szagát, még mielőtt megpillantottam volna, a szívem azonnal vadul verni kezdett. A farkas! Aztán bekapcsolt a mozgásérzékelő a hátsó ajtó fölött, és sárga fénnyel árasztotta el a verandát. És ott volt ő, félig fekve, félig az üvegajtónak dőlve. A lélegzetem fájdalmasan elakadt a torkomban, amikor óvatosan, közelebb mentem. Csodálatos bundája eltűnt, csupasz volt, de tudtam, hogy ő az, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Halványsárga szeme volt, ismerős, a közeledésem zajára felnézett, de nem moccant. Csupa vér volt,
a fülétől egészen az elképesztően emberi válláig – halálos harci festés. Nem tudom megmondani, honnan tudtam, hogy ő az, de nem kételkedtem. Vérfarkasok nincsenek. Annak ellenére, hogy azt mondtam Oliviának, hogy láttam Jacket, nem igazán hittem el. Vagy nem mertem igazán belegondolni. Amikor a szél ismét felkapta a szagot és az orromba sodorta, a földbe gyökerezett a lábam. Vér. Vesztegettem a drága időt. Elővettem a kulcsomat és átnyúltam fölötte, hogy kinyissam a hátsó ajtót. Későn vettem észre, hogy kinyúl, és a keze csak a levegőt markolja, aztán beesett az ajtón, vörös nyomot hagyva az üvegen. – Bocsánat – mondtam. Nem tudtam, hallotta-e. Átléptem fölötte, a konyhába siettem, s közben felkapcsoltam a villanyokat. Felmarkoltam egy kupac törlőruhát a fiókból, s közben észrevettem apa kocsi kulcsát a pulton, egy halom papír mellé dobva. Ezek szerint használhatom a kocsit, ha kell. Visszafutottam az ajtóhoz. Féltem, hogy a fiú eltűnt, ami fordítottam, mert csak a képzeletem játszott velem, de nem mozdult. Félig bent, félig odakint feküdt a küszöbön, erősen reszketett. Gondolkodás nélkül a hóna alá nyúltam és behúztam a házba becsukhassam az ajtót. A reggeliző sarok lámpafényében láttam nyomot, amit maga után hagyott a padlón. Félelmetesen valódi volt. Gyorsan leguggoltam. A hangom alig volt hangosabb egy suttogásnál: – Mi történt? – Tudtam a választ, de hallani akartam, ahogy beszél. Az ujjai elfehéredtek, ahogy a nyakára szorította a kezét, az
ujjai között élénkvörös vér szivárgott. – Meglőttek. Az idegességtől összeszorult a gyomrom. Nem attól, amit mondott, hanem a hangtól, amelyet hallottam. Ő volt az. Emberi szava nem vonítás, de a hangszín ugyanaz. Ő volt az. – Hadd nézzem meg! Úgy kellett lefeszítenem a kezét a nyakáról. Túl sok volt a vér, hogy láthassam a sebet, így csak odanyomtam az egyik törlőruhát a vére szörnyűségre, ami az állától a kulcscsontjáig húzódott. Ez túlnőtt az elsősegély-nyújtási ismereteimen. – Tartsd ezt rajta! – kértem. Rám nézett, a pillantása ismerős volt, de kicsit más. A vadságát értelem zabolázta, amit eddig nem láttam benne. – Nem akarok visszamenni – mondta. A szenvedés a szavaiban azonnal felidézett egy emléket: az előttem álló, komor farkast. A fiú teste megrándult, furcsa, természetellenes mozdulattal, amire még gondolni is fájt. – Ne… ne engedj visszaváltozni! Egy második, nagyobb törlőruhát terítettem rá, hogy a legjobban betakarjam libabőrös testét. Más esetben kínosan éreztem volna magam a meztelensége miatt, de itt, a koszos és véres bőre láttán csak sajnálni tudtam. – Hogy hívnak? – kérdeztem gyengéden, mintha bármelyik pillanatban felugorhatott és elfuthatott volna. Lágyan felmordult, az egyik keze finoman reszketett, amint a nyakára szorította a kendőt. Már át is ázott a vérétől, és az álláról egy vékony vércsik indult el, majd a padlóra csöppent. Lassan leereszkedett a padlóra, az arcát a faborításhoz simította. Forró lehelete bepárásította a fényes lakkozást. – Sam. Lehunyta a szemét. – Sam – ismételten. – Én Grace vagyok. Beindítom az apám
kocsiját. Kórházba kell mennünk. Megborzongott. Nagyon közel kellett hajolnom, hogy halljam, amit mond. – Grace… Grace… én… Vártam egy pillanatig, hogy befejezze. Amikor nem tette, felugrottam, és felkaptam a kulcsot a pultról. Még mindig nem hittem, hogy nem a saját elmém szüleménye, amelyet a hosszú évekig tartó vágyakozás hívott életre. De bármi is volt, ott volt velem, és nem akartam elveszíteni.
tizenharmadik fejezet • Sam 7 °C
NEM VOLTAM FARKAS, de még nem voltam Sam sem. Tudatos gondolatok ígéretétől duzzadó, szivárgó méh volt mögöttem a fagyott erdő, a lány a gumiabroncs hintán, fémhúrokat pengető ujjak. A jövő és a múlt, mindig ugyanaz: havazás, majd nyár, aztán megint hó. Rengeteg szín jégbe fagyott, zavaros pókhálója, mérhetetlenül szomorú. – Sam – mondta a lány. – Sam. Ő volt a „múlt, jelen, jövő”. Válaszolni akartam, de össze voltam törve.
tizennegyedik fejezet • Grace 7 °C
BÁMULNI UDVARIATLANSÁG, de benyugtatózott embert bámulni azért jó, mert nem tudja, mit csinálsz. Az igazság az, hogy nem tudtam abbahagyni Sam bámulását. Ha az iskolámba járt volna, valószínűleg elhessegetem, mint valami emós srácot vagy a Beatles egy rég elveszett tagját. Olyan gombafrizurája és különös formájú orra volt, amivel egy lány sose békélt volna meg. Semmiben nem hasonlított farkasra, de mindenben olyan volt, mint az én farkasom. Még most is csukva volt a szeme, egy kis részem irracionális örömmel ugrabugrált, emlékeztetett rá, hogy ez ő! – Jaj, drágám, még mindig itt vagy? Azt hittem, már hazamentél. Megfordultam, amikor a zöld függöny szétvált, és belépett egy széles vállú nővér. A névtábláján a SUNNY név állt. – Maradok, amíg felébred – feleltem. Megkapaszkodtam a kórházi ágy szélében, mintha azt bizonyítanám, milyen nehéz lenne eltávolítani onnan. Sunny szánakozva rám mosolygott. – Erős nyugtatókat kapott, kedvesem. Reggelig nem ébred fel. Visszamosolyogtam, és határozottan közöltem: – Akkor addig maradok. – Máris órákat vártam, mire kivették
a golyót, és összevarrták a sebét. Éjfél is elmúlhatott már. Vártam, hogy elálmosodjak, de nagyon izgatott voltam. Ahányszor csak ránéztem, olyan volt, mint egy újabb meglepetés. Későn jöttem rá, hogy a szüleim nem hívtak a mobilomon, amikor hazaértek a galéria megnyitójáról. Valószínűleg a véres törülközőt sem vették észre, amivel kapkodva feltöröltem a padlót, vagy, hogy apa kocsija nincs a helyén. Vagy egyszerűen csak nem értek még haza. Az éjfél nekik elég korai volt. Sunny csak mosolygott. – Jól van – mondta. – Tudod, nagyon szerencsés a fiú, hogy csak horzsolta a golyó. Csillogott a szeme. – Nem tudod, miért tette? Összeráncoltam a szemöldököm, az idegeim bizseregni kezdtek. – Nem értem. Azt kérdi, hogy miért volt az erdőben? – Kedvesem, mindketten tudjuk, hogy nem volt az erdőben. Felvontam az egyik szemöldökömet, vártam, hogy mondjon valamit, de nem mondott: – De igen. Ott volt. Egy vadász véletlenül meglőtte. – Nem is hazudtam. Csak a „véletlenül” résszel kapcsolatban. Eléggé biztosra vettem, hogy nem volt baleset. – Nézd… Grace, ugye? – kotkodácsolta Sunny. – Grace, a barátnője vagy? Morogtam valamit, amit igennek és nemnek is lehetett érteni, attól függően, mit gondol a kérdező. Sunny igennek vette. – Tudom, hogy nagyon közelről érint a dolog, de neki valóban segítségre van szüksége. Belém hasított a felismerés. Majdnem felnevettem. – Azt hiszi, ő lőtte meg saját magát? Nézze, Sunnynak hívják, ugye? Sunny, nincs igaza.
A nővér rám meredt. – Azt hiszed, hülyék vagyunk? Hogy nem vettük észre ezeket itt? – Az ágy másik oldalán állva megfogta Sam petyhüdt karjait, és a tenyerével felfelé fordította a kezét, néma könyörgésre. A csuklóin éktelenkedő hegekre mutatott, a mély, szándékosan ejtett vágásokra, amelyek halálosak is lehettek volna. Néztem a régi sérüléseket, mintha idegen nyelven írott szavak lettek volna. Semmit nem jelentettek. Vállat vontam. – Akkor még nem ismertem őt. Csak azt mondom, hogy nem próbálta lelőni magát ma este. Egy eszetlen vadász volt. – Persze, kedveském. Jól van. Szólj, ha szükséged van valamire! – utoljára rám pillantott, mielőtt kilépett a függöny mögül, magamra hagyott Sammel. Kipirult arccal megcsóváltam a fejemet, és az ágykeretet markoló, kifehéredett ujjaimra néztem. A leereszkedően viselkedő felnőttek valószínűleg az idegesítő dolgok listájának élén álltak nálam. Egy másodperccel az után, hogy Sunny távozott, Sam felnézett, és én majd ugrottam a bőrömből, a szívem a torkomban kalapált. Egy pillanatig csak bámultam rá, amíg a pulzusom visszatért a normális ritmusba. A józan ész azt mondta, hogy a szeme mogyoróbarna, de valójában még mindig sárga volt, és határozottam engem nézett. – Aludnod kellene – mondtam nyugodtabban, mint ahogy gondoltam. – Ki vagy te? – kérdezte sokszínű, gyászos hangon, amilyen a vonítása is volt. Összeszűkült a szeme. – Olyan ismerős a hangod. Fájdalom villant át rajtam. Nem gondoltam rá, hogy talán nem emlékszik arra az időre, amikor farkas volt. Nem tudtam, mik a szabályok olyankor. Sam a kezem felé nyúlt, és én
automatikusan a kezébe csúsztattam az ujjaimat. Egy kis bűnbánó mosollyal az arcához emelte a kezemet és megszagolta. Majd még egyszer. A mosolya szélesebb lett, de még mindig szégyellős volt. Imádnivaló volt, és a lélegzetem ahol elakadt útközben. – Ismerem a szagodat. Nem ismertelek meg, máshogy nézel ki. Ne haragudj. Hülye érzés, hogy nem emlékszem. Beletelik néhány órába, amíg az agyam… visszatér. Nem engedte el a kezemet, és én sem húztam el, még ha nehéz is volt odafigyelni most, hogy a bőre az enyémhez ért. – Visszatér? Honnan? – Visszatér onnan, amikor… – javított ki. – Onnan, amikor… Sam várt. Azt akarta, hogy én mondjam ki. Mégha nem is kellett volna, akkor is nehezebb volt hangosan kimondani, mint gondoltam volna. – Amikor farkas voltál – suttogtam. – Miért vagy itt? – Mert lelőttek – mondta kedvesen. – Úgy értem így… – mutattam a testére, amely egyértelműen emberi volt az idétlen kórházi hálóingben. Pislogott. – Ó. Mert tavasz van. Mert meleg van. A melegtől önmagam leszek. A melegtől Sam vagyok. Végül elhúztam a kezemet és lehunytam a szemem, próbáltam összeszedni a megmaradt józan eszemet. Amikor újra felnéztem és megszólaltam, a legföldhözragadtabb dolgot mondtam, amit csak lehetett: – Nem tavasz van. Szeptember. Nem vagyok jó emberismerő, de Sam pillantásában mintha a fájdalom csillant volna, mielőtt kitisztult a tekintete. – Az nem jó – jegyezte meg. – Kérhetek egy szívességet? A hangja hallatán megint le kellett hunynom a szememet,
mert nem lehetett ismerős, de az volt, olyan mélyen beszélt hozzám, ahogy a szeme, amikor még farkas volt. Nehezebb volt elfogadni, mint gondoltam. Kinyitottam a szememet. Még mindig ott volt. Megpróbáltam még egyszer, újra becsuktam és kinyitottam a szememet. És még mindig ott volt. Felnevetett. – Epilepsziás rohamod van? Talán neked is itt kéne feküdnöd. Rámeredtem és láttam, hogy belevörösödik, amikor rájött, milyen kétértelmű volt, amit mondott. Megmentettem a szégyentől, amikor reagáltam a kérdésére. – Mi az a szívesség? – Öhm, kellene néhány ruha. Ki kell jutnom innen, mielőtt rájönnek, hogy szörnyeteg vagyok. – Szörnyeteg? Agyarak és karmok nélkül? Sam a nyakához emelte a kezét, és elkezdte lefejteni magáról a kötést. – Megőrültél? – kaptam el a kezét, de későn. Levette a gézt, hogy felfedje a négy kapcsot, amely a régi sebszövet fölött összefogta a bőrt. Semmi vért szivárgó seb, semmi bizonyíték a puskalövésre, kivéve a fénylő, rózsaszín heget. Leesett az állam. Sam mosolygott, tetszett neki a reakcióm. – Gondolod, hogy ez nem lenne gyanús nekik? – De olyan sok vér volt… – Aha. A bőröm nem tudott begyógyulni, amíg annyira vérzett. De ahogy összevarrtak… – vonta meg a vállát. A kezével úgy tett, mintha kinyitna egy könyvet. – Csiribícsiribá. Van néhány extrája a dolognak. – Könnyed szavak voltak, de az arckifejezése aggodalmas volt, engem figyelt, nézte, hogyan fogadom be mindazt, amit mond. Hogyan fogom fel a létezését.
– Oké körülnézek – mondtam. – Csak… – Közelebb léptem, és megérintettem a nyakán feszülő sebhelyet az ujjam hegyével. A lágy, feszes bőr érintése valahogy meggyőzőbb volt, mint a szavai. A pillantása az arcomra kúszott, majd félrenézett, nem tudta, hová is nézzen, amíg a sebhelyet tapogattam a szúrós, fekete varratok alatt. Kicsivel tovább tartottam a kezemet a nyakán, mint szükséges lett volna, nem a sebhelyen, hanem a lágy, farkas illatú bőrön mellette. – Oké. Szóval egyértelmű, hogy el kell tűnnöd, mielőtt valaki ránéz a sebedre. De ha az orvosi utasítás ellenére elhagyod a kórházat, nyomozni fognak utánad. Fintorgott. – Dehogy fognak. Azt fogják hinni, hogy valami csavargó vagyok, akinek nincs biztosítása. Ami igaz is. Mármint ami a biztosítást illeti. Ennyit az óvatosságról. – Nem, azt fogják hinni, hogy a tanácsadás elől léptél le. Azt hiszik, hogy öngyilkos akartál lenni, mert… Sam arcára kiült a zavarodottság. A csuklójára mutattam. – Ja, hogy ez. Nem én csináltam. Újból összevontam a szemöldökömet. Nem akartam olyasmit mondani, hogy „Minden rendben, van rá okod”, vagy, hogy „Nekem elmondhatod, nem foglak elítélni”, mert az ugyanolyan rossz lett volna, mint amit Sunny csinált, aki feltételezte, hogy meg akarta ölni magát. De nem úgy tűnt, hogy azokat a vágásokat úgy szerezte, hogy leesett a lépcsőn. A hüvelykujjával elgondolkodva megdörzsölte a csuklóját. – Ezt anyu csinálta. A másikat apu. Emlékszem, ahogy visszafelé számoltak, hogy egyszerre vágjanak. Azóta ránézni sem tudok a fürdőkádakra. Beletelt egy percbe, mire felfogtam, miről beszél. Nem
tudtam, miért, talán a színtelen, érzelemmentes szavaitól, a jelenettől, amely a fejemben lejátszódott, vagy az egész este sokkhatásától, de megszédültem. Megfordult velem a világ, a szívdobogásom a fülemben recsegett, és a linóleumpadlóra zuhantam. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen, de láttam, ahogy szétválik a függöny, épp abban a pillanatban, amikor Sam visszadőlt az ágyba, és visszahajtotta a kötést a nyakára. Aztán egy férfiápoló térdelt mellém, és segített felülni. – Jól van? Elájulhattam. Soha életemben nem ájultam még el. Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, mire az ápolónak egy feje lett a három helyett, amelyek egymás mellett lebegtek. Aztán elkezdtem hazudozni. – Eszembe jutott a vér, amikor rátaláltam… jaj… – Elég bágyadt voltam, úgyhogy a jaj nagyon meggyőző volt. – Ne gondoljon rá! – javasolta az ápoló nagyon barátságosan mosolyogva. A keze közelebb volt a mellemhez, mint ilyenkor szokás, ez a tény megszilárdította a megalázó tervet, ami épp akkor pattant ki a fejemből: – Azt hiszem… egy nagyon kínos kérdést kell feltennem – motyogtam, és éreztem, hogy elvörösödöm. Legalább olyan rossz volt, mintha az igazat mondtam volna. – Kölcsönkérhetnék egy műtősruhát? Azt hiszem… az alsóneműm… – Ó – nyögött fel szegény ápoló. A kínos helyzetem feletti zavarát csak fokozta az előbbi flörtölő mosoly. – Igen. Hogyne. Máris jövök. Ahogy mondta, néhány percen belül visszajött, kezében egy beteges zöld színű műtősruhával: – Kicsit nagy lesz, de vannak rajta madzagok, hogy… tudja. – Köszönöm – motyogtam. – Öhm, lenne szíves? Itt
átöltöznék. Ő úgysem figyel éppen – intettem Sam felé, aki meggyőzően adta a benyugtatózott pácienst. Az ápoló eltűnt a függöny mögött. Sam kinyitotta a szemét. Határozottan jól szórakozott. – Azt mondtad annak a pasasnak, hogy összecsináltad magad? – suttogta. – Fogd be – sziszegtem dühösen, és a fejéhez vágtam a műtősruhát. – Igyekezz, mielőtt rájönnek, hogy nem pisiltem be! De ezért jössz nekem eggyel. Vigyorogva behúzta a műtősruha nadrágját a vékony kórházi takaró alá, és belebújt, aztán lerángatta a nyakáról a kötést és a karjáról vérnyomásmérő mandzsettát. Amint a mandzsetta az ágyra esett, letépte magáról a kórházi hálóinget, és felvette a ruha felsőrészét is. A monitor tiltakozva felsípolt, a kijelzőn kisimult a vonal, és jelentette a halálesetet az ápolószemélyzetnek. – Ideje menni – mondta Sam, és kivezetett a függöny mögül. Amikor megállt, hogy gyorsan felmérje a szobát, már hallottam, ahogy az ápolók a függönyt zörgetik mögöttünk. – Erős nyugtatót kapott – hallottam Sunny hangját a többieké fölött. Sam megragadta a kezemet, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, kihúzott a folyosóra az éles fénybe. Most, hogy fel volt – csupán műtősruhába –, és nem fuldoklott a vérében, a szeme sem rebbent senkinek, amikor ellépkedtünk a nővérpult mellett a kijárat felé. Eközben láttam, hogy a benne lakó farkas folyamatosan elemzi a helyzetünket. Ahogy a fejét tartotta, elárulta, hogy hallgatózik, ahogy felszegte az állát, mutatta, hogy szimatol. Nyurga termetéhez, laza ízületeihez képest fürge volt, gyorsan utat talált a zűrzavarban, miközben átvágtunk az előcsarnokon. Egy nyálas countryszám hallatszott a hangszórókból,
miközben a tornacipőm surrogott a ronda, sötétkék, skót kockás szőnyegen. Sam csupasz talpa nem csapott zajt. Késő éjszaka volt, ezért üresen kongott az előcsarnok, még a recepciós sem volt a pultjánál. Annyira felszökött az adrenalin szintem, hogy úgy éreztem, repülni tudnék apa kocsijáig. Az agyam egy örökké fontoskodó sarka emlékeztetett rá, hogy fel kell hívnom a vontató céget, hogy hazahúzzák a saját kocsimat az út széléről. De nem igazán tudtam idegeskedni emiatt, mert csak Samre bírtam gondolni. A farkasom helyes pasivá változott, és a kezemet fogta. Meg tudtam volna halni a boldogságtól. Aztán megéreztem Sam határozatlanságát. Megállt, a tekintete az üvegajtónak feszülő éjszakára szegeződött. – Milyen hideg van odakint? – Valószínűleg nem sokkal hidegebb, mint amikor behoztalak. Miért fontos ez? Sam arca elsötétült. – Épp a kettő között. Utálom az évnek ezt az időszakát. Meleg is lehet, de akár mínuszok is. Hallottam a hangjában a fájdalmat. – Fáj, amikor átváltozol? Félrenézett. – Most ember akarok lenni. Én is azt akartam, hogy ember legyen. – Beindítom az autót, és bekapcsolom a fűtést. Így csak egy pillanatig leszel a hidegben. Kissé gyámoltalannak tűnt. – De nem tudom, hová menjek. – Normális esetben hol laksz? – kérdeztem. Féltem, hogy szánalmasat mond, például a városi hajléktalanszállót. Feltételeztem, hogy nem a szüleivel él, akik felvágták az ereit. – Becknél, ő az egyik farkas. Ha épp ember, sokan nála
lakunk, ha épp farkasbőrben van, a fűtés nincs bekapcsolva. Akkor viszont… Megráztam a fejem és elengedtem a kezét. – Nem. Hozom a kocsit, és hazajössz velem. Elkerekedett a szeme. – És a szüleid…? – Amit nem tudnak, az nem fáj – mondtam, és kilöktem az ajtót. Sam összerezzent a hideg levegőtől és hátralépett az ajtóból. A teste köré fonta a karjait. Annak ellenére, hogy reszketett a hidegtől, ajkába harapva tétován rám mosolygott. A sötét parkoló felé fordultam. Sokkal több volt bennem az élet és sokkal boldogabb voltam, mind addig bármikor. És sokkal jobban féltem.
tizenötödik fejezet • Grace 6 °C
– ALSZOL? – Sam alig hallhatóan suttogott, de a sötét szobában, olyan volt a hangja, akár egy kiáltás. Arrafelé fordultam az ágyon, ahol ő feküdt a padlón. Sötét csomagot láttam, párnák és takarók fészkében. A jelenléte olyan furcsa és csodálatos volt, hogy az egész szobát betöltötte, szinte nekem feszült. Nem hittem, hogy el tudok aludni. – Nem. – Kérdezhetek valamit? – Már megtetted. Elgondolkodott. – Akkor kérdezhetek két dolgot? – Ez is megvolt. Sam felmordult, és felém dobta az egyik kisebb díszpárnát. A párna sötét lövedékként átszelte a holdfényes szobát, és ártalmatlanul puffant a fejemen. – Szóval egy okostojással van dolgom. Vigyorogtam. – Oké, jó leszek. Mit akarsz tudni? – Megharaptak. – Nem kérdés volt. Hallottam a hangjában az érdeklődést, éreztem a feszültséget a testében a szoba másik feléről is. A takarómba burkolóztam, elrejtőztem az elől, amit mondani akart.
– Nem tudom. Sam egy kicsit feljebb emelte a hangját. – Hogyhogy nem tudod? Vállat vontam, bár nem láthatta. – Gyerek voltam. – Én is gyerek voltam. De tudtam, mi történik. – Amikor nem válaszoltam, folytatta: – Te meg csak egyszerűen ott feküdtél. Nem tudtad, hogy meg akarnak ölni? Bámultam az éjszaka sötét négyszögét az ablakban, elvesztem farkas-Sam emlékében. A falka engem kerülgetett, nyelvek, mordulások, rántások. Egyikük hátramaradt, jéggel borított sörénye csillogott a nyakán, reszketve figyelt engem a hóban. Feküdtem a hidegben, a sötétedő, fehér ég alatt, és nem eresztettem a pillantását. Gyönyörű volt: vad és sötét, sárga szemében olyan kiismerhetetlen pillantással, amelyet nem fejthettem meg. És olyan illata volt, mint a többi farkasnak körülöttem – gazdag, nyers pézsmaillat. Még most is, ahogy a szobámban feküdt, éreztem a farkas illatát, pedig emberbőrt viselt. Odakint mélyhangú, szenvedélyes vonítás csendült fel, majd még egy. Az éjszakai kórus rákezdett, és hiányzott közülük Sam panaszos, de attól még gyönyörű hangja. A szívem hevesen vert, meghatározhatatlan vágyakozás tört rám, és hallottam, hogy Sam halkan nyöszörög a padlón. Nyomorúságos hang volt, félúton az ember és a farkas között. Összezavart. – Hiányoznak? – kérdeztem. Sam kimászott a hevenyészett ágyból, és megállt az ablak mellett. Ismeretlen sziluett volt az éjszakában, nyurga testét ölelő karokkal. – Nem. Igen. Nem tudom. Úgy érzem, mintha… beteg lennék. Mintha nem ide tartoznék.
Ismerős érzés. Próbáltam kigondolni valamit, amivel vigasztalhatom, de semmi eredeti nem jutott eszembe. – De ez vagyok én – folytatta, az állával a saját teste felé intve. Nem tudtam, hogy engem akart-e meggyőzni, vagy saját magát. Az ablaknál maradt, miközben a farkasok éneke olyan crescendóba csapott, amelytől könnybe lábadt a szemem. – Gyere ide, beszélgessünk! – kértem, hogy elvonjam mindkettőnk figyelmét. Sam félig felém fordult, de nem láttam az arckifejezését. – Hideg van ott a padlón, és elfekszed a nyakadat is. Gyere fel ide! – Mi van a szüleiddel? – kérdezte, ahogy a kórházban is. Meg akartam kérdezni, miért aggódik miattuk annyira, amikor eszembe jutottak a szülei és a fényes, egyenetlen sebhelyek a csuklóján. – Nem ismered a szüleimet. – Hol vannak? – kérdezte. – Szerintem kiállításmegnyitón. Anyukám művész. – Hajnali három óra van – mondta kételkedve. Hangosabban szólaltam meg, mint szerettem volna. – Csak bújj be! Elhiszem, hogy rendesen fogsz viselkedni. És nem koszolod össze a lepedőt. – Amikor még mindig tétovázott, hozzátettem: – Igyekezz, elmúlik az éjszaka. Sam szófogadóan visszaadta az egyik párnát a padlóról, de megint megtorpant az ágy túloldalán. A félhomályban ki tudtam venni komor arckifejezését. Tiszteletben tartotta az ágyam tiltott területét. Nem tudtam eldönteni, hogy a vonakodása elbűvöl-e vagy sért inkább, hiszen ezek szerint nem voltam elég jó nő ahhoz, hogy dühöngő bikaként vegye birtokba a matracomat. Végül bemászott az ágyba. A deszkák megreccsentek a súlya alatt, megrándult az arca, de aztán elhelyezkedett az ágy legtávolabbi részén, még csak nem is a takaró alatt. Erősebben
éreztem az enyhe farkas illatot, és furcsa elégedettséggel felsóhajtottam. Sam is nagyot szusszant. – Köszönöm. – Udvariasan tudomásul vette, hogy az ágyamban fekhet. – Szívesen. Ekkor ütött szíven az igazság. Egy alakváltó fiú van az ágyamban. De nem egy akármilyen alakváltó, srác volt, hanem a farkasom. Újra meg újra levetítettem magamban a képet, amikor a veranda lámpája kigyulladt, és először pillantottam meg. Az izgatottság és az idegesség furcsa keveréke bizsergett bennem. Sam felém fordult, mintha az izgatottságom jelzőtüzet gyújtott volna a sötétben. Láttam, ahogy csillog a szeme a félhomályban egy méterre tőlem. – Megharaptak. Neked is át kellett volna változnod, ugye tudod. A képzeletemben a farkasok egy testet kerülgettek a hóban, szájuk széle véres volt, vicsorogtak a zsákmányuk fölött. Egyikük, kihúzta a testet a farkasok köréből. A fák között cipelte két lábon, amelyek emberi lábnyomokat hagytak a hóban. Tudtam, hogy elaludtam, felráztam magam, nem emlékeztem, válaszoltam-e Sam kérdésére. – Néha azt kívánom, bárcsak átváltoztam volna. Lehunyta a szemét. Mérföldekre volt tőlem az ágy túloldalán. – Néha én is.
tizenhatodik fejezet • Sam 5 °C
FELRIADTAM. EGY PILLANATIG MOZDULATLANUL FEKÜDTEM, pislogtam, próbáltam rájönni, mi ébresztett fel. Az este eseményei átfutottak rajtam, amikor rádöbbentem, hogy nem hang volt, ami felébresztett, hanem egy érzés: a karomon nyugvó kéz érintése. Grace megfordult álmában, én pedig képtelen voltam elszakítani a pillantásomat bőrömön pihenő ujjakról. Ott feküdtem a lány mellett, aki megmentette az életemet, és egyszerű emberi mivoltomat is diadalnak éreztem. Az oldalamra fordultam, csak néztem, ahogy alszik, ahogy mély, egyenletes lélegzetvételei emelgetik az arcába hulló hajszálakat. Álmában tökéletes biztonságban érezte magát, egyáltalán nem nyugtalanította a jelenlétem. Ez is egy apró győzelemnek tűnt. Amikor meghallottam, hogy az apja felkelt, tökéletes csendben feküdtem. A szívem gyorsan és csendesen vert, kész voltam lepattanni az ágy széléről, ha esetleg feljön felkelteni Grace-t, hogy induljon suliba. De aztán elment dolgozni a borókaillatú arcszeszfelhőben, amely az ajtó alatt hullámzott felém. Kicsivel később az anyja is elment, miután hangosan a konyha padlójára ejtett valamit, és kellemes hangon káromkodott, miközben becsukta maga mögött az ajtót. El sem akartam hinni, hogy nem néznek be Grace szobájába, hogy
lássák, él-e még, tekintve, hogy nem látták, amikor hajnalban hazajöttek, De az ajtó csukva maradt. Mindenesetre ostobán éreztem magam a műtősruhában, és haszontalan is volt a rémes köztes időjárásban, úgyhogy kisurrantam, amíg Grace aludt. Meg sem rezzent, amikor kimentem. A hátsó verandán megálltam, figyeltem a deres fűszálakat. Kölcsönvettem az apja gumicsizmáját, de a kora reggeli levegő csípte a meztelen bokámat. Már majdnem éreztem a változás hányingerét a gyomromban. Sam, mondtam magamnak, hogy a testem is elhiggye. Sam vagy. Fel kellett melegednem, visszamentem hát a házba, hogy keressek egy kabátot. Istenverte időjárás! Mi lett a nyárral? Egy telepakolt szekrényben, amelyből régi emlékek és molyirtó szaga áradt, találtam egy bélelt, élénk kék színű dzsekit, amiben úgy festettem, akár egy léggömb, így hát több önbizalommal merészkedtem ki a hátsó udvarra. Grace apjának akkora lába volt, mint egy jetinek, ezért olyan kecsesen trappoltam az erdőben, akár egy jegesmedve a babaházban. A hideg levegő ellenére, amely felhőcskékké változtatta a lélegzetemet, az erdő gyönyörű volt az évnek ebben a szakában. Élénk alapszínek mindenütt: a levelek elképesztő sárgája és vöröse, az ég búzakékje. Farkasként ezeket a részleteket sosem vettem észre. De ahogy biztos helyre elrejtett ruháim felé tartottam, hiányozni kezdtek azok a dolgok, amelyeket emberként nem tapasztalhattam meg. Bár az érzékeim így is élesek voltak, nem tudtam kiszagolni az állatok sok apró nyomát az aljnövényzetben, vagy az aznapi, langyosabb időjárás nyirkos ígéretét. Normális esetben hallottam a kocsik és teherautók ipari szimfóniáját a távoli országúton, és meg tudtam határozni minden jármű méretét és sebességét. De most csak az ősz füstös illatát éreztem, égő leveleket és félhalott fákat, és amit hallottam, az csak a távoli
forgalom alig hallható duruzsolása volt. Farkésként már azelőtt rég megéreztem volna, hogy Shelby közeleg, mielőtt meglátom. Most viszont nem. Amikor rájöttem, hogy valami jön, már kis híján, a nyakamon volt. A tarkómon égnek álltak a pihék, és az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy a lélegzetem összekeveredik valaki máséval. Megfordultam, és megpillantottam. Nőstényhez képest nagy volt, fehér bundája közönségesnek és sárgásnak tűnt a napfényben. Alig néhány karcolással megúszta a vadászatot: Hátracsapott füllel, félrebillentett fejjel végigmérte nevetséges külsőmet. – Csss! – mondtam, és nyitott kezem feléje nyújtottam, hogy ami kevés megmaradt az illatomból, azt érezze. – Én vagyok. Undorral fintorgott, miközben lassan hátrált, és sejtettem, hogy megérezte Grace illatát is a bőrömön. Tudtam, hogy így van, hiszen érezni lehetett a szappanszagot a hajamon attól, hogy az ágyában feküdtem, a kezemen, ahol hozzám ért. A szuka szemében óvatosság villant, tükrözve emberi vonásait. Így volt ez velem meg Shelbyvel – nem is emlékszem rá, hogy volt-e olyan időszak, amikor nem álltunk hadilábon egymással. Én ragaszkodtam az emberi mivoltomhoz – és a megszállottságomhoz, ami Grace-t illette –, akár egy fuldokló, de Shelby szerette a felejtést, ami a farkasbőrrel járt. Persze neki volt is mit felejtenie. Ott a szeptemberi erdőben tisztelettel voltunk egymás iránt. Shelby felváltva hegyezte a fülét felém és az erdő felé, több tucat hangot hallott, amelyek az én fülemet elkerülték, s az orra is dolgozott, felderítette, hol jártam azelőtt. Azon kaptam magam, hogy felidézem a száraz levelek érintését a talpamon és az éles, gazdag, álmosító őszi erdőillatot, amit farkasként éreztem.
Shelby a szemembe nézett – nagyon emberi gesztus volt, tekintve, hogy a falkában magas rangom volt, ezért csak Paul vagy Beck engedhette meg magának, hogy ilyen kihívást intézzen felém és az emberi hangján hallottam a fejemben, amit annyiszor kérdezett: Nem hiányzik? Lehunytam a szememet, hogy ne lássam a pillantása élénkségét, és ne érezzem farkastestem emlékét, és helyette Grace-re gondoltam, aki a házban aludt. A farkaslétben semmi sem volt ahhoz fogható, amit Grace keze jelentett a kezemben. A gondolat azonnal dalszöveggé változott a fejemben. Te vagy a második bőröm nyaraim-teleim-őszöm Kikelet átkelni érted se veszteség csodaszép, érzed? Egyetlen pillanat alatt született meg, és a hozzá illő gitárfutamot is hallottam, s ezalatt a pillanat alatt Shelby eltűnt az erdőben, akár egy suttogás. Ahogy eltűnt, ugyanazzal a csendes titokzatossággal, amellyel előkerült, sebezhető állapotomra emlékeztetett. Gyorsan a rejtekhelyhez indultam a ruháimért. Évekkel azelőtt Beckkel darabonként cipeltük az öreg fészert a háza hátsó udvaráról egy erdőmélyi tisztásra. Volt odabent egy kályha, egy akkumulátor, és több műanyag láda az oldalukra írt nevekkel. Kinyitottam a dobozt, amelyen az én nevem állt, és kivettem belőle a tömött hátizsákot. A többi ládában étel volt, takarók, tartalékelemek – felszerelés, hogy megbújhassanak, míg arra várnak, hogy a többiek is átváltozzanak –, ám az én ládám meneküléshez volt összekészítve. Minden, amit itt tartottam, azt szolgálta, segítsen visszanyerni emberi formámat, amilyen gyorsan csak lehet, és ezt Shelby nem tudta megbocsátani.
Gyorsan átöltöztem a több réteg hosszú ujjú ingbe meg farmerba, és Grace apjának óriási gumicsizmáját is lecseréltem a gyapjúzoknimra és kopott bőrcipőmre. Magamhoz vettem a tárcámat, benne a nyári munkával keresett pénzemmel, és minden egyebet visszagyűrtem a hátizsákba. Amikor becsuktam a kunyhó ajtaját magam mögött, szemem sarkából fekete villanást láttam. – Paul – szóltam, de a fekete farkas, a falkavezér eltűnt. Kételkedtem benne, hogy felismert: számára én is csak egy ember voltam, a halványan ismerős szagom ellenére. A tudás valami megbánásfélét keltett a torkomban. Tavaly Paul augusztus végéig nem változott vissza emberré. Idén talán egyáltalán nem változik vissza. Tudtam, hogy az én változásaim is meg vannak számlálva. Tavaly júniusban változtam át, a tavalyelőtti tavaszhoz képest, amikor még hó volt a talajon. Ez ijesztően későn volt. És idén? Mikor kaptam volna vissza a testemet, ha Tom Culpeper nem lő meg? Nem is igazán értettem, hogyan adhatta vissza emberi formámat ebben a hideg időben az, hogy rám lőttek. Eszembe jutott, milyen hideg volt, amikor Grace mellém térdelt, és a nyakamra szorította azt a ruhát. A nyár már messze volt. A törékeny falevelek ragyogó színei a kunyhó körül szinte kigúnyoltak. Azt bizonyították, hogy ez az év nélkülem élt és halt. Hirtelen vérfagyasztó bizonyossággal értettem meg, hogy ez az utolsó évem. Az, hogy csak most találkoztam Grace-szel, nagyon gonosz fintora a sorsnak. Nem akartam belegondolni. Inkább visszakocogtam a házba, ellenőriztem, hogy Grace szüleinek autói még mindig nincsenek az udvaron. Bementem a házba, s egy pillanatig haboztam a hálószoba ajtaja előtt, aztán sokáig lebzseltem a
konyhában, a szekrényeket nyitogattam, de nem voltam igazán éhes. Ismerd be! Túl ideges vagy, hogy visszamenj. Nagyon szerettem volna ismét látni őt, ez a vasakaratú szellem kísértett évek óta az erdőben is. De féltem is, hogy talán megváltoztatja a dolgot, ha szemtől látom őt napfényben. Vagy ami még rosszabb, semmit nem változtat meg. Múlt éjjel kis híján elvéreztem a tornácán. Bárki megmentette volna az életemet. Ma már többet akartam, nem csak menedéket. De mi van, ha csak egy szörnyeteg vagyok a számára? Isten teremtményei irtóznak tőled. El vagy átkozva. Maga vagy az Ördög. Hol a fiam? Mit tettél a fiammal? Lehunytam a szemem, és gondolkodtam, hogy a sok más, elvesztett dolog között vajon miért nincsen ott a szüleim emléke? – Sam? Összerezzentem a nevem hallatára. Grace újra kiszólt a szobájából, kicsit hangosabban, de szinte még most is suttogott, szerette volna tudni, hol vagyok. Nem olyan volt a hangja, mintha félne. Benyitottam hozzá, és körülnéztem. Az erős kora délelőtti fényben egy felnőtt szobáját láttam. Nem volt benne semmi a rózsaszín habosságból, nem voltak plüssállatok sem. Mintha Grace-nek sosem lett volna ilyesmije. A falakon fákat ábrázoló fotók lógtak egyforma fekete keretben, minden flanc nélkül. Mindenütt fekete bútorok álltak, szögletes, praktikusnak tűnő darabok. A törülközője és a mosdókesztyűje szépen összehajtva hevert a fiókos szekrény tetején egy óra – feketefehér volt ez is, csupa szabályos vonal – és egy kupac könyvtári könyv társaságában. A címekből ítélve a legtöbb ismeretterjesztő könyv volt meg detektívtörténet. Valószínűleg ábécésorrendben vagy a vastagságuknak megfelelően elrendezve.
Megdöbbentett, hogy mennyire különbözünk. Úgy tűnt, Grace meg én tárgyak lennénk, ő egy bonyolult digitális óra, amelyet a londoni Világórához állítottak be tökéletes technikai eljárásokkal, én pedig egy havazós gömb – összerázott emlékek egy üveggömbben. Kétségbeesetten kerestem valamit, ami nem úgy hangzik, valami fajközi ragadozó akarná becserkészni. – Jó reggelt – nyögtem ki végül. Grace felült. A haja a feje egyik oldalán boglyas volt, a másikon lelapult, sötét szeme teli volt őszinte örömmel. – Hát még itt vagy! Ó! És van ruhád. Úgy értem a műtősgönc helyett. – Elmentem értük, amíg aludtál. – Hány óra van? Jaj…! Eléggé elkéstem a suliból, nem? – Tizenegy. Grace felmordult, aztán megvonta a vállát. – Tudod mit? Nem hagytam ki egyetlen órát sem, mióta elkezdtem a középiskolát. Tavaly még díjat is kaptam ezért. Meg egy ingyen pizzát vagy ilyesmit. – Kimászott az ágyból. Csak most, a napfényben vettem észre, hogy milyen feszes és kibírhatatlanul szexi a pántos top, amiben aludt. Elfordultam. – Ne légy már olyan szemérmes. Nem vagyok meztelen. – Megállt a szekrénye előtt és ravasz pillantással visszanézett rám. – Nem láttál meztelenül, ugye? – Nem! – A válaszom határozottan gyors volt. Vigyorgott a hazugságon, és kihúzott egy farmert a szekrény aljából. – Nos, ha most sem akarsz, jobb, ha elfordulsz. Lefeküdtem az ágyra és a hűvös, Grace illatú párnába temettem az arcomat. Hallgattam a suhogást, ami az öltözködését kísérte, a szívem ezerrel vert. Bűnbánóan felsóhajtottam. Képtelen voltam hazudni.
– Nem akartam. A matrac felnyögött, ahogy Grace rávetette magát. Az arca közel volt az enyémhez. – Mindig mentegetőzöl? A hangomat elfojtotta a párna. – Próbálom elérni, hogy illedelmesnek tarts. Ha elmondom, hogy láttalak pucéran, amikor egy másfajta lény voltam, az nem segít. Felnevetett. – Enyhítő körülménynek tudom be, hogy behúzhattam volna a függönyt. Hosszú csend következett, tele ezer kimondatlan üzenettel. Éreztem izgalmas illatfoszlányait a bőréről, és a matrac a fülemhez sodorta a szíve gyors dobbanásait. A számnak nagyon könnyű lett volna az ajkaihoz vezető néhány centit megtennie. Mintha reménykedést hallottam volna a szívdobbanásaiban: csókolj meg, csókolj meg, csókolj meg! Általában jó voltam mások érzéseinek felismerésében, de Grace mellett mindent, amit gondoltam, elhomályosítottak a vágyaim. Halkan felkuncogott. Szörnyen édes kis hang volt, és teljesen ellenkezett azzal, amit gondoltam róla. – Éhen halok – mondta végül. – Menjünk, keressünk valami reggelit. Vagy azt hiszem inkább ebédet. Felkeltem az ágyból, ő pedig utánam. Éreztem a kezét a hátamon miközben kifelé tolt a hálószobából. Kimentünk a konyhába. A tornác üvegajtaján át beeső, túl erős napfény visszaverődött a fehér pultról és a konyhakőről, fehér fénybe burkolva kettőnket. A korábbi szekrénynyitogatás után már tudtam, hol keressem a reggelihez valókat, ezért elkezdtem előszedni őket.
Grace árnyékként követett a konyhában, az ujjai rárátaláltak a könyökömre, a tenyere röviden a hátamra simult, mindig talált ürügyet, hogy hozzám érhessen. A szemem sarkából láttam, hogy szégyentelenül bámul, amikor azt hiszi, nem figyelek. Olyan volt, mintha át sem változtam volna, mintha még mindig az erdőből nézném őt, ő pedig imádattal bámulna a gumiabroncs hintajáról. Leváltván bőrömet csak a pillantásom marad, min át fejembe láthatsz: Enyémnek tudd magad! – Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben a serpenyőbe ütöttem egy tojást, és töltöttem neki egy pohár narancslevet. Hirtelen fontosak lettek az emberi ujjaim. Grace rám nevetett. – Hogy reggelit csinálsz nekem. Túl egyszerű válasz volt, nem voltam biztos benne, hogy értettem. Kizárt dolog, hogy igaz legyen, hiszen a saját fejemben is ezernyi gondolat verseng ugyanabban a pillanatban. – És még mire? – Hogy ez nagyon édes tőled. Hogy remélem, tudod, hogy kell tojást sütni. – A pillantása a serpenyőről a számra kúszott, csak egy pillanatra, és máris tudtam, hogy nem csak a tojásra gondolt. Elviharzott és leeresztette a redőnyt, amitől azonnal megváltozott a hangulata. – És hogy túl világos van itt. A redőnyön átszűrődő napfény vízszintes csíkokat festett barna szemére és a szája egyenes vonalára. Visszafordultam a rántottához és épp, amikor a pirítós kiugrott a gépből, egy tányérra tettem: Grace-szel egyszerre nyúltunk a kenyér után. Tökéletes hollywoodi jelenet volt,
amikor két kéz összeér, és tudod, hogy a szereplők meg fogják csókolni egymást. Csakhogy ezúttal két karommal véletlenül a pulthoz szorítottam, amikor a kenyérért nyúltam, és a hűtőszekrény szélének támaszkodva előrehajoltam. Annyira szégyelltem az ügyetlenségemet, hogy fel sem ismertem a pillanatot, amíg meg nem láttam, hogy Grace lehunyt szemmel a száját nyújtja. Megcsókoltam. Semmi vadállati, a szám épp hogy súrolta az ajkait. Még ott, abban a pillanatban elemeztem a csókot: a lehetséges reakcióit, a lehetséges értelmezését, ahogyan a borzongás végigfut a bőrömön, a másodperceket, az ajkam érintése és a szeme kinyitása között. Rám mosolygott. A szavai gúnyosak voltak, de a hangja gyengéd: – Ez minden? – Újból az ajkához ért a szám, de ezúttal egészen más volt. Hat éve váratott magára. Narancs és vágy izét éreztem a csókomtól életre kelt ajkán. Az ujjai végigfutottak a halántékomon, és a hajamba túrtak, mielőtt átölelte volna a nyakamat. A keze élő volt és hűvös a bőrömön. Vad voltam és szelíd, egyszerre szaggatott ronggyá és gyűrt a létezésbe. Emberi életemben először nem kószáltak el a gondolataim, hogy dalt írjanak, vagy elraktározzák a pillanatot, hogy később felidézhessem. Életemben először itt voltam és nem máshol. Aztán kinyitottam a szemem, és csak Grace volt meg én – semmi más, csak Grace és én –, ő összeszorította a száját, mintha a csókomat tartotta volna magában, én pedig magamhoz öleltem a pillanatot, amely olyan törékeny volt, akár egy kismadár a tenyeremben.
tizenhetedik fejezet • Sam 15 °C
VANNAK NAPOK, AMELYEK RÉSZLETEI ÚGY ILLENEK ÖSSZE, mint az ólomüveg ablak darabkái. Száz apró darab, színek és hangulat, amelyek ha összeállnak, kiadják a teljes képet. Az elmúlt huszonnégy óra ilyen volt. A kórházban töltött idő: beteges zöld színű, csillogó üvegdarab. A kora reggel sötét órái Grace ágyában: felhős, lila mező. Aztán a másik életemre emlékeztető darabka következett, amely hideg kék volt: a reggel. Végül egy ragyogó, tisztán áttetsző üvegmező: a csókunk. A jelenlegi üvegdarabban egy öreg Broncóban ültünk egy lepusztult, túl nagy autókereskedésben, a külvárosban. Úgy tűnt, mintha kezdene összeállni a teljes kép, valami olyasminek a képe, amiről eddig azt gondoltam, nem lehet az enyém. Grace elgondolkodó, gyengéd érintéssel simította végig a Bronco kormányát, aztán hozzám fordult. – Játsszunk kérdezz-feleleket! Lehunyt szemmel hátradőltem az anyósülésben, hagytam, hogy a délutáni nap perzseljen a szélvédőn keresztül. Jó érzés volt. – Nem kellene megnézni a kocsikat? Tudod, az autóvásárlás abból áll, hogy… nézelődsz. – Nem vagyok valami jó vásárló – mondta Grace. – Csak megnézem, mi kell, aztán viszem.
Nevettem. Kezdtem megérteni, hogy mennyire Grace-es ez a kijelentés. Összehúzta a szemét, és tettetett idegességgel keresztbe fonta karját. – Szóval, a kérdések. Nem lehet passzolni. Kilestem az ablakon, hogy meggyőződjem róla, hogy a tulajdonos még nem tért vissza Grace lerobbant kocsijával – Mercy Fallsban az elromlott autókat elvontató és a használtautó-kereskedés egy és ugyanaz. – Oké. De jobb, ha nem teszel fel kínos kérdéseket. Grace kicsit közelebb csúszott hozzám az egybeépített ülésen, és felvette testtartásom tükörképét. Mintha ez lett volna az első kérdés: a combja az enyémhez simult, a vállunk összeért, szorosan befűzött cipőbe bújtatott lába az én viseltes bőrcipős lábam mellett pihent. Szótlan válaszként sebesen vert a szívem. Grace hangja tárgyilagos volt, mintha nem tudta volna, milyen hatással van rám. – Tudni akarom, mitől leszel farkas. Egyszerű kérdés volt. – Amikor a hőmérséklet alacsony, farkassá változom. Amikor éjjel hideg van, nappal pedig felmelegszik az idő, már érzem közeledni, és végül, amikor elég hideg lesz, tavaszig farkasbőrbe bújok. – A többiek is? Bólintottam. – Minél hosszabb ideig vagy farkas, annál melegebbnek kell lennie, hogy emberré változz. – Hallgattam egy pillanatig, azon gondolkodva, hogy most kell-e elmondanom. – Senki nem tudja, hány éve van, hogy oda-vissza változzon. Ez minden farkasnál más. Grace csak nézett rám, ugyanazzal a hosszú pillantással,
mint valamikor a hóból. Ezúttal sem tudtam többet kiolvasni a tekintetéből, mint akkor. Éreztem, ahogy a torkom összeszorul a várakozástól, hogy mit válaszol, de megkegyelmezett, és mást kérdezett. – Hányan vagytok? Nem voltam biztos benne, mert sokan már nem változtak emberré. – Húsz körül. – Mit esztek? – Kölyöknyuszikat – feleltem. Grace szeme összeszűkült, hát rávigyorogtam. – Felnőtt nyuszikat is. Esélyegyenlőségre törekszem a nyuszievésben. Nem hagyott ki egy pillanatra sem. – Mi volt az arcodon aznap éjjel, amikor megengedted, hogy megöleljelek? – A hangja ugyanolyan volt, de a szeme körül valahogy megfeszült a bőr, mintha nem igazán akarta volna hallani a választ. Küzdöttem, hogy visszaemlékezzek arra az estére – az ujjaira a sörényemen, a lélegzetére, amely az arcom szőrét borzolta, az örömre, amit a közelsége okozott. A fiú. Akit megharaptak. Arra kíváncsi valójában. – Arra gondolsz, hogy véres volt az arcom? Grace bólintott. Egyik részem kicsit szomorú volt, amiért ezt kellett kérdeznie tőlem, de természetesen megtette. Minden oka megvolt rá, hogy ne bízzon bennem. – Nem az övé volt… nem a srácé. – Jacknek hívják. – Jack – ismételtem. – Tudtam, hogy megtámadták, de nem voltam ott. – Mélyebbre kellett ásnom az emlékeim között, hogy rájöjjek, honnan volt a vér a pofámon aznap. Emberi agyam logikus magyarázat után kutatott – nyúl, szarvas, elütött
állat. Minden gondolatom erősebb volt, minta farkasemlékek. Végül megtaláltam a választ, bár nem voltam rá büszke. – Egy macskáé volt. A vér. Elkaptam egy macskát. Grace fellélegzett. – Nem zaklat fel, hogy macska volt? – kérdeztem. – Enned csak kell. Ha nem Jack vére volt, azt sem bánom, ha kengurué – felelte. De világos volt, hogy még mindig Jacken jár az esze. Megpróbáltam visszaemlékezni arra a kevésre, amit tudtam a támadásról, és utáltam, hogy rosszat gondol a falkámról. – Provokálta őket – mondtam. – Mit csinált? De hát nem voltál ott, nem? Megráztam a fejem, és próbáltam elmagyarázni. – Mi, illetve a farkasok, képek útján tudunk kommunikálni. Nem valami bonyolult dolog. És nem is működik túl nagy távolságból. De ha egymás közelében vagyunk, meg tudunk osztani képeket egymással. Így hát a farkasok, akik megtámadták Jacket, megmutatták nekem a képeket. – Olvastok egymás gondolataiban? – kérdezte Grace hitetlenkedve. Nyomatékosan nemet intettem. – Nem. Én… nehéz ezt elmagyarázni ember… Samként. Egyfajta beszéd ez, de amikor farkas vagyok, másképp működik az agyam. Valójában nincsenek elvont fogalmaim. Az olyan dolgok, mint az idő, a nevek és a bonyolult érzelmek nem léteznek. Tényleg csak arra való, hogy tudjunk vadászni, és figyelmeztessük egymást a veszélyre. – És mit láttál Jackkel kapcsolatban? Lesütöttem a szemem. Furcsa érzés volt emberi testben felidézni farkas énem emlékeit. Átlapoztam a fejemben az elmosódott képeket, felismertem, hogy a farkasok testén lévő vörös foltok golyó ütötte sebek, és hogy a szájukon Jack vére
van. – Némelyik farkas mutatott valamit, amivel rájuk lőtt. Egy… pisztolyt? Egy gázpisztoly lehetett nála. Piros trikóban volt. – A farkasok nem látják jól a színeket, de a vöröset látjuk. – Miért tette volna? – Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Ilyesmit nem beszélünk meg egymás között. Grace hallgatott, még mindig Jackre gondolt. Ültünk néma csendben, amíg el nem kezdtem gondolkodni rajta, hogy felzaklattam-e. Aztán megszólalt: – Szóval a karácsonyi ajándékok kibontásáig sosem jutsz el. Ránéztem, nem tudtam, mit feleljek. A karácsony olyasmi volt, ami egy másik életben történt. A farkasok előtt. Grace lenézett a kormányra. – Csak az jutott eszembe, hogy nyáron sosem láttalak, de mindig szerettem a karácsonyt, mert tudtam, hogy ott leszel. Az erdőben. Farkasként. Gondolom azért, mert hideg van, igaz? Viszont ez azt jelenti, hogy sosem kapsz karácsonyi ajándékot. Megráztam a fejemet. Legutóbb ráadásul túl korán változtam farkassá, még a karácsonyi dekorációt sem tették fel az üzletekben. Grace összeráncolt szemöldökkel nézte a kormányt. – Szoktál rám gondolni, amikor farkas vagy? Amikor farkas voltam, egy fiú emléke voltam, aki jelentés nélküli szavakért küzdött. Nem akartam elmondani az igazságot: hogy nem emlékeztem a nevére. – A szagodra gondolok – mondtam őszintén. Megfogtam és orromhoz emeltem néhány hajtincsét. A samponja illata a bőre illatára emlékeztetett. Nyeltem egyet és elengedtem a haját. A tincsek visszahullottak a vállára.
Grace tekintete követte a kezemet a vállától az ölembe, és láttam, hogy ő is nyel egyet. A nyilvánvaló kérdés – hogy mikor változom vissza – ott függött közöttünk, de egyikünk sem öntötte szavakba. Még nem készültem fel rá hogy elmondjam. Sajgott a mellkasom a gondolattól, hogy mindezt itt kell majd hagynom. – Szóval – kezdte megint, a kezét a kormányra helyezve –, tudsz vezetni? Elővettem a tárcámat a farmerom zsebéből, és átnyújtottam neki. – Minnesota Állam szerint igen. Kinyitotta a tárcámat és a kormány fölé tartva felolvasta a jogosítványomban álló nevet: – Samuel K. Roth. Ez egy érvényes jogsi – tette hozzá meglepetten – Akkor mégis valódi vagy. – Kételkedtél benne? – nevettem. Válasz helyett Grace visszaadta a tárcámat, és azt kérdezte: – Ez az igazi neved? Nem kéne halottnak lenned, mint Jacknek? Nem voltam benne biztos, hogy beszélni akarok erről, de azért válaszoltam: – Nem ugyanolyan volt. Nem haraptak meg nagyon, és pár idegen megmentett, hogy ne hurcoljanak el. Nem nyilvánítottak halottnak, ahogy Jacket. Tehát igen, ez az igazi nevem. Grace elgondolkodott, és kíváncsi lettem, mire gondol. Aztán hirtelen, sötét arckifejezéssel rám nézett: – A szüleid tudják, mi vagy ugye? Ezért akartak… Elhallgatott és félig lehunyta a szemét. Láttam, hogy nagyot nyel. – Utána hetekig beteg az ember – folytattam, hogy ne kelljen befejeznie a mondatot. – Gondolom a fertőzéstől.
Miközben a méreg átváltoztat. Folyton átváltoztam, farkassá és vissza, mindegy, milyen idő volt. – Elhallgattam. Az emlékek úgy villantak fel a fejemben, mint a valaki más által készített fényképek. – Azt hitték, megszállt az ördög. Aztán felmelegedett az idő, és stabilizálódott a helyzet, ők meg azt gondolták, hogy meggyógyultam. Megmenekültem. Télig. Egy ideig próbálták rávenni az egyházat, hogy tegyenek valamit. Végül úgy döntöttek, hogy ők maguk cselekszenek. Most mindketten az életfogytiglanijukat töltik. Nem jöttek rá, hogy minket nehezebb megölni, mint a többi embert. Grace arca elzöldült, a kormányt markoló ujjai elfehéredtek: – Beszéljünk valami másról. – Sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam. – Beszéljünk a kocsikról. Ez itt a jövendőbelid? Mármint, ha rendesen működik. Semmit sem tudok az autókról, de legalább tudok úgy tenni, mintha. A „rendesen működik” úgy hangzik, mintha tudnám, miről beszélünk, nem? Grace megragadta a témát, és megsimogatta a kormányt. – Nagyon tetszik. – Nagyon ronda – szóltam nagylelkűen. – De úgy néz ki, hogy a havat simán körberöhögi. És ha elütsz egy szarvast, csak csuklik egyet és megy tovább. – Ráadásul nagyon vonzó az első ülés. Úgy értem, hogy csak… – felém hajolt az egybeépített ülésen, és könnyedén a combomra tette a kezét. Egy centire volt tőlem, elég közel, hogy érezzem a lélegzete forróságát az ajkamon. Elég közel, hogy érezzem, arra vár, hogy én is közelebb hajoljak. A fejemben megjelent a kép, ahogy Grace a hátsó udvaron áll, kinyújtott kézzel, engem hívogatva. De nem mehettem. Akkor egy másik világban voltam, amely azt követelte, hogy távolságot tartsak. Akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon abban
a világban, azok szerint a szabályok szerint élek-e. Az emberi bőr gúnyolódott rajtam, olyan gazdagsággal kecsegtetett, ami az első fagyra köddé válik. Elhúzódtam tőle és félrenéztem, hogy ne lássam a csalódottságát. A csend vastagon borult ránk. – Meséld el mi volt, miután megharaptak – kértem, csakhogy mondjak valamit. – Beteg voltál? Grace hátradőlt az ülésen és felsóhajtott. Vajon hányszor okoztam már csalódást neki? – Nem tudom. Mintha nagyon régen történt volna. Azt hiszem… talán. Emlékszem, hogy influenzás voltam utána. Miután megharaptak, én is megbetegedtem. Kimerültség, hőhullámok, hidegrázás, hányinger égett a torkomban, és fájtak a csontjaim a változástól. Grace vállat vont. – Abban az évben volt, amikor véletlenül bezártak a kocsiba. Egy vagy két hónappal a támadás után történt. Tavasz volt, de nagyon meleg. Apa magával vitt, amikor el kellett intéznie pár dolgot, gondolom, még túl kicsi lehettem, hogy magamra hagyjon otthon. – Rám lesett, hogy figyelek-e. Figyeltem. – Mindegy, influenzás voltam, szerintem kába is az alvástól. Hazafelé elaludtam a hátsó ülésen… és a következő dolog, amire emlékszem, hogy kórházban vagyok. Azt hiszem, apa hazaért, kivette a cuccot a kocsiból, engem meg ott felejtett. Szerintem rám zárta a kocsit. Azt mondták, megpróbáltam kijutni, de erre nem emlékszem. A kórházon kívül nem emlékszem semmire. A nővér azt mondta, hogy a legforróbb májusi nap volt, amit Mercy Fallsban féljegyeztek. Az orvos szerint a hőség miatt meg kellett volna halnom, úgyhogy csodagyerek vagyok. Ennyit a felelősségteljes szülői magatartásról.
Hitetlenkedve megráztam a fejemet. A beálló rövid csendben észrevettem a megrökönyödött arckifejezését, és eszembe jutott, hogy komolyan megbántam, hogy nem csókoltam meg egy perccel azelőtt. Azt gondoltam, megkérem: Mutasd, mire gondoltál korábban, amikor az első ülést dicsérted! De nem tudtam elképzelni, ahogy kiejtem a számon a szavakat, úgyhogy inkább csak megfogtam a kezét, és végigcirógattam a tenyerét és az ujjai közét, végigrajzoltam a vonalakat a kezén, hogy a bőröm megjegyezze az ujjlenyomatát. Grace halk, elégedett hangot hallatott és lehunyta a szemét, miközben az ujjaim finom köröket írtak le a tenyerén. Valahogy ez majdnem jobb volt, mint csókolózni. Mindketten összerezzentünk, amikor valaki megkocogtatta az ablakot a fejem mellett. A vontató vezetője és a kereskedés tulajdonosa állt ott, és minket nézett. A hangja fojtottan hallatszott be az üvegen át. – Megtalálták, amit kerestek? Grace leeresztette az ablakot. A férfihoz beszélt, de rám nézett átható pillantással, amikor válaszolt: – Abszolúte.
tizennyolcadik fejezet • Grace 3 °C
AZNAP ÉJJEL SAM MEGINT AZ ÁGYAMBAN ALUDT, szemérmesen kucorogva a matrac legtávolabbi csücskében, de valahogy az éjszaka folyamán közelebb vándoroltunk egymáshoz. Félig felébredtem reggel, még bőven hajnal előtt. A szobát holdfény mosta tisztára. Sam hátának simulva feküdtem, a kezem a mellkasomon, mint egy múmiának. Alig tudtam kivenni a válla sötét vonalát, de az alakja és érintése, amit a válla kívánt, heves, iszonyú gyengédséggel töltött el. A teste olyan meleg volt és olyan jó szagú – a fák és a farkasok szaga, az otthon illata –, hogy a vállába fúrtam az arcomat és lehunytam a szemem. Halkan felmordult és közelebb simult hozzám. Mielőtt megint elaludtam volna, a lélegzetem lelassult, egyszer vettünk levegőt, és egy rövid, égető gondolat jelent meg a fejembe: Enélkül nem lehet élni. Kell, hogy legyen gyógymód.
tizenkilencedik fejezet • Grace 22 °C
AZ ÉVSZAKHOZ KÉPEST JÓ IDŐ VOLT, túl szép, hogy iskolába menjek, de nem hagyhattam ki még egy napot alapos indok nélkül. Nem nagyon maradtam volna le, de ha egy bizonyos ideig az ember egyáltalán nem hiányzik, feltűnő lesz, ha egyszer mégis. Rachel már kétszer hívott, és hagyott egy baljós üzenetet, hogy rossz nap ez a lógásra, Grace Brisbane. Olivia a veszekedésünk óta nem keresett, ezért úgy gondoltam, nem vagyunk beszélő viszonyban. Sam elvitt suliba a Broncóval, én pedig út közben lázasan igyekeztem megírni a nyelvtanleckét, amit előző nap nem csináltam meg. Amikor leparkoltunk, kilöktem az ajtót. A szokatlanul meleg levegő beszökött a kocsiba. Sam félig behunyt szemmel a nyitott ajtó felé fordította az arcát. – Imádom ezt az időjárást. Annyira önmagam vagyok. Miközben figyeltem, ahogy sütkérezik, millió mérföldre a téltől, nem tudtam elképzelni, hogy elhagyhat. Az emlékezetembe véstem az orra hajlott vonalát, hogy legyen miről ábrándozni nap közben. Egy pillanatra irracionális bűntudatom támadt, hogy a Sam iránt táplált érzelmeim elnyomták a farkasom iránti szeretetet, aztán eszembe jutott, hogy ő a farkasom. Megint elfogott az a furcsa érzés, hogy létezésének ténye kihúzza alólam a talajt, aztán azonnal meg is
könnyebbültem. A megszállottságom annyira… könnyű lett. Az egyetlen dolog, amit meg kellett magyaráznom a barátaimnak, honnan jött a fiúm. – Azt hiszem, mennem kell – mondtam. – De nem akarok. Sam kinyitotta a szemét és rám nézett. – Itt leszek, amikor visszajössz, ígérem – mondta. – Használhatom a kocsidat? Szeretném megnézni, hogy Beck ember-e még, és ha nem, bekapcsolva maradt-e a házban az áram – tette hozzá. Bólintottam, de reméltem, hogy Beck házában nincs villany. Valahogy szerettem volna, hogy Sam az ágyamban aludjon, ahonnan nem tud eltűnni, mint egy álom, aki volt. Kimásztam a Broncóból a hátizsákommal. – Ne gyűjts büntetőcédulákat, versenyző. Miközben megkerültem az autót, Sam leeresztette az ablakot. – Hé! – Mi van? – Gyere csak ide, Grace – hívott szégyellősen. Mosolyogtam a nevem hallatán, és amikor rájöttem, mit akar, egyre szélesebben vigyorogtam. Az óvatos csók nem bolondított meg, ahogy kinyitottam a számat az ajkainak, felsóhajtott és elhúzódott. – Elkésel a suliból. A világ tetején ültem. – Visszaérsz háromra? – Ki nem hagynám. Figyeltem, ahogy kiáll a parkolóból, és máris éreztem, milyen hosszú lesz a nap. Egy füzet csapott a karomra. – Ez meg ki volt?! Rachel felé fordultam és próbáltam kitalálni valamit, ami nem az igazság.
– Aki behozott? Rachel nem erőltette a dolgot, leginkább azért, mert az esze már máshol járt. Megragadta a könyökömet, és az iskola felé kezdett kormányozni. Biztosan, egész biztosan kell, lennie valami túlvilági jutalomnak, amit azért kapok majd, hogy egy ilyen gyönyörű napon bementem a suliba, a kocsimban Sammel. Rachel megrángatta a karomat, hogy figyeljek oda. – Grace! Koncentrálj! Tegnap egy farkast láttak az iskola előtt. A parkolóban. Mindenki látta, amikor vége volt a tanításnak. – Micsoda? – Visszanéztem a parkolóra a vállam fölött, próbáltam odaképzelni a farkast az autók közé. Az elszórtan nőtt fenyőfák nem tartoztak a Boundary-erdőhöz, a farkasnak több utcán és udvaron kellett átkelnie, hogy ide jusson. – Hogy nézett ki? – A farkas? – meredt rám Rachel furán. Bólintottam. – Ahogy egy farkas szokott. Szürke volt. – Rachel hervasztó pillantás kíséretében vállat vont. – Nem tudom, Grace. Kékesszürke? Piszkos, és horzsolások voltak a vállán. Csenevész volt. Szóval Jack volt az. Biztosan ő volt. – Jó nagy rumli lehetett – mondtam. – Bizony, látnod kellett volna, farkaslány. Komolyan. Hála istennek senki nem sérült meg, de Olivia halálra rémült. Az egész iskola halálra rémült. Isabel teljesen behisztizett, hatalmas jelenetet rendezett. – Rachel megszorította a karomat. – Amúgy miért nem vetted fel tegnap a telefont? Beléptünk az iskolába, a balzsamos időben nyitva voltak az ajtók. – Lemerült. Rachel pofát vágott és felemelte a hangját, hogy az odabent
nyüzsgő diákokat túlharsogja. – Beteg vagy? Nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor nem jössz suliba. A parkolóban farkasok mászkálnak, te meg nem jössz iskolába… azt hittem, itt a világ vége. Már vártam a véres esőt. – Azt hiszem, elkaptam valami egynapos vírust – feleltem. – Hűha, akkor inkább ne érjek hozzád? – nyafogott, de ahelyett, hogy eltávolodott volna, vigyorogva meglökött a vállával. Nevettem, és ellöktem magamtól. Közben megpillantottam Isabel Culpepert. Lehervadt a mosoly az arcomról. Az egyik ivókút mellett támasztotta a falat görnyedten. Először azt hittem, a mobilját nézi, de aztán rájöttem, hogy semmi sincs a kezében, csak a padlót bámulja. Ha nem lett volna jégkirálynő, azt gondoltam volna, hogy sír. Azon gondolkoztam, hogy beszélni kellene vele. Mintha olvasott volna a gondolataimban, felnézett, és a pillantása, amely ugyanolyan volt, mint Jacké, találkozott az enyémmel. Láttam a tekintetében a kihívást: bámulsz Most meg mit, bámulsz, mi? Gyorsan félrenéztem, és továbbsétáltam Rachellel, de a kimondatlan szavak tovább nyomasztottak.
huszadik fejezet • Sam 4 °C
ESTE ÁGYBAN FEKVE, Jack feltűnésének hírétől zaklatottan bámultam a sötétségbe, amelyet csak Grace hajának glóriája tört meg. Farkasokra gondoltam, akik nem farkasként viselkedtek. És Chirsta Bohlmannra. Évek óta nem gondoltam Christára, de mióta Grace homlokráncolva beszámolt Jack ólálkodásáról, minden eszembe jutott. Eszembe jutott a nap, amikor utoljára találkoztam vele. Veszekedtek Beckkel a konyhában, a nappaliban, az előszobában, aztán megint a konyhában, úgy vicsorogtak és kiabáltak egymással, mint az acsarkodó farkasok. Fiatal voltam, úgy nyolc éves lehettem, Beck óriásnak tűnt a szememben – szigorú, dühös isten volt, aki alig tudta visszafogni a haragját. Körbe-körbe jártak a házban Christával, az erős felépítésű fiatal nővel, akinek az arca kipirult a haragtól. – Megöltél két embert, Christa! Mikor szándékozol szembenézni ezzel? – Megöltem? Megöltem? – kiáltotta a lány élesen, a hangja olyan volt a fülemnek, mint karmok az üvegen. – És velem mi lesz? Nézz rám! Vége az életemnek! – Nincs vége – csattant fel Beck. – Még lélegzel, nem igaz?
Ver a szíved? Ezt nem mondhatod el a két áldozatodról. Emlékeztem, ahogy hátrahőköltem Christa hangjától – alig érthető torokhangú sikoly volt. – Ez nem élet! Beck őrjöngött. Önzőséget, felelősséget emlegetett, a lány pedig káromkodások olyan özönével vágott vissza, hogy sokkot kaptam, sosem hallottam ilyen szavakat azelőtt. – Mi van a fickóval a pincében? – csattant fel Beck. Pont a hátát láttam egy jó kilátást nyújtó helyről az előszobából. – Megharaptad, Christa. No, az ő élete aztán tényleg tönkrement! És megöltél két embert. Csak mert csúnyán szóltak hozzád. Elvárom, hogy mutass némi megbánást. A pokolba is, garanciát akarok arra, hogy ez többé nem fog megtörténni! – Miért ígérnék meg bármit is? Mit adtál te nekem? – vicsorgott Christa. A válla előregörnyedt és reszketett. – Ti nevezitek magatokat falkának? Ez csak egy banda. Egy szekta. Undorítóak vagytok! Azt csinálok, amit akarok. Úgy fogok élni, ahogy én akarok. Beck hangja iszonyúan, iszonyúan kiegyensúlyozott volt. Emlékeztem, hogy hirtelen sajnálni kezdtem Christát, mert amikor Beck hangja nem volt dühös, az volt a lehető legrosszabb. – Ígérd meg, hogy nem fog újra megtörténni! A lány egyenesen rám nézett… nem, nem is rám. Keresztülnézett rajtam. Az esze valahol máshol járt, elmenekült az átváltozó teste valóságából. Láttam, ahogy a homloka közepén kidagad egy ér, és észrevettem, hogy a körmei karmokká alakulnak. – Semmivel nem tartozom neked. Menj a pokolba! Beck nagyon nyugodtan így szólt: – Tűnj el a házamból!
Christa elment. Úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a konyhaszekrényben csörömpöltek az edények. Néhány pillanat múlva hallottam, hogy megint nyílik és csukódik az ajtó ezúttal halkabban, amikor Beck a lány után ment. Emlékeztem, hogy elég hideg volt odakint, én pedig féltem, hogy Beck átváltozik, és magamra hagy télre a házban. Annyira féltem, hogy a nappaliba futottam az előszobából, épp, amikor egy hangos roppanást hallottam. Beck halkan visszajött a házba. Reszketett a hidegtől és az átváltozás fenyegetésétől. Óvatosan az üvegpultra tette a fegyverét. Aztán észrevette, hogy a nappaliban állok, karba tett kézzel, az ujjaim a felkaromat markolták. Még emlékeztem a hangjára, ahogy figyelmeztetett: – Ne nyúlj hozzá, Sam! – Üres. Zaklatott. Az irodájába ment, és a karjára hajtott fejjel ült a nap hátralévő részében. Alkonyatkor Ulrikkal kimentek, halkan, fojtott hangon beszélgettek. Az ablakon át láttam, ahogy Ulrik kihoz egy ásót a garázsból. Most pedig Grace ágyában fekszem, és valahol odakint ott van Jack. A dühös emberből nem lesz jó vérfarkas. Míg Grace iskolában volt, elautóztam Beck házához. A kocsibeálló üres volt és az ablakok sötétek. Nem tudtam rászánni magam, hogy bemenjek és megnézzem, mióta állhat üresen a ház. Beck nélkül, aki szavatolta a falka biztonságát, ki tarthatta volna kordában Jacket? A felelősség nem szívesen fogadott érzése kezdte kaparni a torkomat. Becknek volt mobiltelefonja, de nem jutott eszembe a száma, akárhányszor is kutattam át az emlékeimet. A párnához szorítottam az arcomat és imádkoztam, hogy Jack ne harapjon meg senkit, mert nem hittem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem, ami szükséges.
huszonnegyedik fejezet • Sam 14 °C
AMIKOR AZ ÉBRESZTŐÓRA MÁSNAP REGGEL 6.45-KOR elkezdte a fülembe ordítani az elektronikus obszcenitásait, hogy Gracenek ideje iskolába mennie, azonnal felpattantam. A szívem majd kiugrott, csakúgy, mint előző reggel. A fejem tele volt álmokkal: farkasok, emberek, vér a szájak szélén. – Mmmmh – morogta Grace közömbösen, és az álláig húzta a karót. – Csapd le, légy szíves! Felkelek. Csak… egy perc. A másik oldalára fordult, szőke feje alig látszott ki a paplan alól, belesüppedt az ágyba, mintha összenőtt volna a matraccal. Hát ez az. Ő aludt, én meg nem. Nekidőltem az ágytámlának, és hagytam, hogy mellettem feküdjön melegen, álomba merülve még néhány percig. Óvatosan megcirógattam a haját, a homlokát, a füle körül, a hosszú nyakát, ahol kócos pihék váltották fel a szőke tincseket. Gyönyörű, lágypihék, amelyek majd hajjá nőnek. Szörnyen nagy volt a kísértés, hogy lehajoljak, és gyengéden a nyakába harapjak, hogy felébredjen, aztán megcsókoljam, hadd késsen el a suliból, de csak Jackre meg Christára tudtam gondolni, meg másokra, akikből a rossz vérfarkasok lettek. Ha elmegyek az iskolához, vajon tudom követni Jack nyomait a gyengébb szaglásommal is? – Grace! – suttogtam. – Ébresztő.
Lágy morgást hallatott álomnyelven, talán a kopj le lett volna a megfelelő fordítása. – Ideje felkelni – mondtam, és a fülébe dugtam az ujjamat. Grace felvisított és megpofozott. Ébren volt. A közös reggelek kezdtek kényelmes rutinná válni. Amíg Grace morcosan a zuhany alá támolygott, betettem egy-egy zsemlét a pirítóba, és rávettem a kávéfőzőt, hogy mutasson némi aktivitást Amíg felvettem a nadrágomat, és Grace szekrényében kevésbé lányos zoknit kerestem, hallottam, ahogy hamisan énekel a zuhany alatt. Úgy elállt a lélegzetem, hogy észre sem vettem. Fotókat találtam a gondosan összetekert zoknik között. A képek farkasokat ábrázoltak. Az én falkámat. Óvatosan kivettem a kupacot a fiókból, és leültem az ágyra. Háttal az ajtónak, mintha valami tiltott dolgot csinálnék, lassan átlapoztam a képeket. Volt valami magával ragadó abban, hogy emberi szemmel látom a farkasokat. Némelyiküknek a nevét is tudtam, az idősebbekét, akik mindig előttem változtak át. Beck: nagy, tagbaszakadt, kékesszürke. Paul: fekete, tiszta külsejű. Ulrik: barnásszürke. Salem, a fél fülű, váladékozó szemű farkas. Felsóhajtottam, magam sem tudtam, miért. Mögöttem kinyílt az ajtó, és Grace szappanjának illata szökött be egy gőzfelhő kíséretében. Grace mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. Belélegeztem az illatát. – Magadat nézed? – kérdezte. A képek között tallózgató ujjaim megdermedtek. – Én is itt vagyok? Grace megkerülte az ágyat, és leült velem szemben. – Persze. A legtöbb képen ott vagy, nem ismersz magadra? Ó! Persze, hogy nem. Mondd el, ki kicsoda! Újra átlapoztam a fotókat, ezúttal lassabban, miközben Grace elhelyezkedett, hogy mellettem ülhessen. Az ágy
felnyögött a mocorgásától. – Ez itt Beck. Mindig gondját viseli az újaknak. – Bár énutánam csak két új farkas volt: Christa, és akit ő csinált, Derek. Igazság szerint nem szoktam hozzá a fiatalabb jövevényekhez, mert a falkánk rendszerint úgy gyarapodott, hogy más, idősebb farkasok ránk találtak, nem pedig erőszakosan létrejött újoncokkal, mint Jack. – Beck olyan nekem, mint egy apa. – Furcsa volt ilyet mondani, mégha igaz is. Sosem kellett még senkinek sem elmagyaráznom. Beck a szárnyai alá vett, miután megszöktem otthonról, ő illesztette újra össze gondosan a józan eszem darabkáit. – Tudom, hogyan érzel iránta – mondta Grace, és nagyon meglepettnek tűnt a saját megérzése miatt. – Megváltozik a hangod, ha róla beszélsz. – Igen? – Rajtam volt a meglepődés sora. – Hogyan változik meg? Kicsit szégyellősen vállat vont. – Nem tudom. Büszke lesz, azt hiszem. Szerintem aranyos. – Shelby – feleltem. Ezúttal nem volt büszkeség a hangomban. – Már meséltem róla. Grace az arcomat figyelte. Amikor eszembe jutott, mi történt, amikor legutóbb láttuk egymást, kellemetlenül összeszorult a gyomrom. – Ő meg én nem egyformán látjuk a dolgokat. Szerinte farkasnak lenni ajándék. Grace mellettem ülve bólintott, és hálás voltam, hogy annyiban hagyta a dolgot. Átlapoztam a következő néhány képet Shelbyről és Beckről, Paul fekete alakjánál megálltam. – Ez itt Paul. Amikor farkasok vagyunk, ő a falkavezér. Mellette az ott Ulrik – mutattam a barnásszürke farkasra Paul mellett. – Ulrik olyan, mint valami őrült nagybácsi. Sokat
káromkodik. – Jól hangzik. – Vicces fickó. – Valójában csak volt vicces fickó. Nem tudtam, hogy ez volt-e az utolsó éve, vagy még van egy nyara. Emlékeztem nevetésére, ami olyan volt, akár egy szárnyra kapó varjúraj, és az akcentusára, amihez annyira ragaszkodott. Mintha anélkül nem lehetett volna Ulrik. – Jól vagy? – kérdezte Grace a szemöldökét ráncolva. Nemet intettem, és bámultam a fotókon a farkasokat, amelyek annyira állatiasak voltak az emberi szememnek. A családom. Én. A jövőm. A képek valahogy elmosták a határt, amelynek az átlépésére még nem készültem fel. Rájöttem, hogy Grace átöleli a vállamat, az arca hozzám ér. Vigasztalt, hogy valószínűleg nem tudta, mi szomorított el. – Bárcsak találkozhatnál velük, amikor mindannyian emberek – mondtam. Nem tudtam hogyan magyarázzam el neki, hogy milyen óriási részét képezik az életemnek, a hangjuk, az arcuk, amikor emberek, a szaguk és az alakjuk farkasként. Hogy milyen elveszett vagyok, egyetlenként aki emberbőrt visel. – Mesélj róluk valamit – kérte Grace a pólómba fojtott hangon. Szabadjára engedtem az emlékeimet. – Beck tanított meg vadászni, amikor nyolcéves voltam. Utáltam. – Eszembe jutott, hogy a nappaliban álltunk, kifelé bámulva a jég borította téli faágakra. Ragyogtak és csillogtak a reggeli napfényben. A hátsó udvar veszélyes, idegen bolygónak látszott. – Miért utáltad? – kérdezte Grace. – Nem szerettem a vér látványát. Nem szerettem fájdalmat okozni. Nyolcéves voltam. Az emlékeimben kicsi, csontos, ártatlan gyerek. Az előző nyarat azzal töltöttem, hogy
hitegettem magam, ez a tél Beckkel más lesz, hogy nem változom át, és örökké tojást ehetek, amit ő főz nekem. De az éjszakák egyre hidegebbek lettek, és már a legkisebb kirándulásoktól is reszkettek az izmaim, tudtam, hogy közeleg az idő, amikor nem tudom már elkerülni az átváltozást, és hogy akkor már Beck nem lesz mellettem, hogy tojást főzzön. De ez nem azt jelentette, hogy önszántamból mentem volna. – Akkor miért vadásztok? – kérdezte Grace logikusan, mint mindig. – Miért nem hagytok elöl magatoknak élelmet? – Aha! Ezt én is megkérdeztem, és Ulrik azt mondta: Ja, és a mosómedvéknek meg az opusszumoknak is? Grace túlságosan is nevetett Ulrik német akcentusának béna utánzásán. Átmelegedett az arcom, jó érzés volta falkáról beszélni neki. Imádtam a csillogást a szemében, a kíváncsi közbeszólásait – tudta, mi voltam, és még többet akart tudni. De ez nem jelentette, hogy helyes volt elmondani bárkinek is, aki nem tagja a falkának. Beck mindig azt mondta: Az egyetlen ember, aki vigyázhat ránk, mi magunk vagyunk. De Beck nem ismerte Grace-t. És Grace nem csupán egy ember volt. Talán nem változott át, de megharapták. Belül farkas volt. Annak kellett lennie. – Szóval mi történt? – kérdezte Grace. – Mire vadásztatok? – Nyuszikra, természetesen – feleltem. – Beck kivitt, Paul pedig a furgonban várt, hogy összeszedjen utána, ha esetleg nem tudnék visszaváltozni. – Nem tudom elfelejteni, hogyan állított meg az ajtóban, mielőtt kiléptünk. Kétrét görnyedt, hogy a szemembe nézhessen. Mozdulatlanul álltam, próbáltam nem gondolni az átváltozásra, hogy el kell roppantanom egy nyúl gerincét a fogaim között. Elbúcsúzni Becktől egész télre. Megfogta sovány vállamat és azt mondta: Sam, sajnálom. Ne félj!
Nem feleltem, mert arra gondoltam, hogy hideg van, és Beck nem fog visszaváltozni a vadászat után, aztán nem lesz senki, aki tudja, hogy kell rendesen megfőzni a tojást. Beck tökéletes kemény tojást főzött. De nem csupán ezért volt fontos. Beck miatt maradtam Sam. Akkoriban, amikor olyan frissek voltak a sebek a csuklómon, nagyon közel jártam ahhoz, hogy olyasvalamivé alakuljak, ami sem ember, sem farkas nem volt. – Mire gondolsz? – kérdezte Grace. – Nem szólsz. Felnéztem, észre sem vettem, hogy elrévedt a pillantásom. – Az átváltozásra. Grace álla a vállamhoz nyomódott, amikor az arcomba nézett, hangja tétova volt. Olyan kérdést tett fel, amelyet már korábban is. – Fáj? Az átváltozás lassú, öldöklő folyamatára gondoltam, arra, ahogy az izmok görcsbe rándulnak, ahogy a bőr meghasad, miközben a csontok összetörnek. A felnőttek mindig próbáltak elrejtőzni ilyenkor, hogy megóvjanak a látványtól. De nem az rémített meg, hogy láttam őket átváltozni – attól csak sajnáltam őket, hiszen még Beck is nyöszörgött a fájdalomtól. A saját átváltozásom rémített meg, mint most is. Hogy elfelejtek Sam lenni. Pocsékul hazudok, ezért inkább meg sem próbáltam. – Igen. – Elszomorít, ha arra gondolok, hogy kisgyerekként ezt kellett végigélned – mondta Grace. Ráncolta a szemöldökét, túl fényes szemmel pislogott rám. – Valójában nagyon megráz. Szegény kicsi Sam! – Egy újjal megérintette az államat. A tenyerébe hajtottam az arcomat. Emlékszem milyen büszke voltam, amikor átváltoztam akkor. Nem sírtam úgy, mint fiatalabb koromban, amikor a
szüleim rémülettől elkerekedett szemekkel figyeltek. Emlékeztem Beckre, az elügető farkasra, aki az erdőbe vezetett, és emlékeztem az első zsákmányom meleg, keserű ízére a pofámon. Visszaváltoztam, miután Paul kabátba és kalapba burkolózva visszahozott. A magány a furgonban ütött szíven. Egyedül voltam. Beck azon a télen már nem változott vissza. Megint olyan volt, mintha nyolcéves lettem volna, megint egyedül voltam sebzetten. A mellkasom sajgott, nem jutottam levegőhöz. – Mutasd meg, hogy nézek ki! – kértem Grace-t, felé billentve a képeket. – Légy szíves! Hagytam, hogy kivegye a kezemből a kupacot, és figyeltem, ahogy felderül az arca, miközben átlapozza a képeket, egy bizonyos fotót keresve. – Tessék. Ez a kedvencem, ami rólad készült. Ránéztem a képre. Egy farkas nézett vissza rám az én szememmel, egy nyugodt farkas az erdőből. A bundáját napfény cirógatta. Néztem, néztem, vártam, hogy mondjon valamit nekem. Vártam a felismerés bizsergését. Igazságtalanság, hogy a többi farkas kiléte annyira világos volt előttem a fotók alapján, de a sajátom rejtve maradt. Mi van abban fotóban, a farkasban, amitől Grace szeme felderült? Mi van, ha nem is én vagyok az? Mi van, ha egy másik farkasba lett szerelmes, csak azt hitte, én vagyok? Honnan tudhatnám? Grace nem tudhatott a kétségeimről, és összetévesztette a hallgatásomat az elragadtatással. Kihúzta maga alól a lábait és felállt velem szembe, aztán a hajamba túrt. Az orrához emelte a tenyerét és mélyet lélegzett. – Tudod, még most is olyan illatod van, mint farkasként. Az egyetlen dolgot mondta, amitől jobban éreztem magam.
Visszaadtam neki a képet, miközben kifelé indult a szobából. Grace megállt az ajtóban, a tompa, szürke reggeli fény enyhén megvilágította az alakját. Visszanézett rám, a szememre, a számra, a kezemre. A pillantásától valami elviselhetetlenül görcsbe rándult, majd ellazult. Nem gondoltam, hogy ide tartozom, a világába. Egy fiú, beszorítva két élet közé, magával hurcolva a farkasok veszélyességét. De mikor kimondta a nevemet és várta, hogy kövessem, tudtam, hogy mindent megtennék, hogy vele maradhassak.
huszonkettedik fejezet • Grace 17 °C
TÚL SOKÁIG IDŐZTEM A PARKOLÓBAN KÖRÖZVE, miután kitettem Grace-t. Idegesített Jack, idegesített az eső, idegesítettek az emberi testem korlátai. Éreztem, hogy egy farkas járt a parkolóban – csupán egy halvány pézsmás nyoma maradt a farkasszagnak –, de nem tudtam pontosan meghatározni a forrását, vagy biztosan megmondani, hogy Jack járt ott. Mintha megvakultam volna. Végül feladtam, és miután jó pár percet ültem a kocsiban, úgy döntöttem, hogy elmegyek Beck házához. Nem gondoltam, hogy egy bizonyos helyen kellene kezdenem Jack keresését, de a ház mögötti erdő logikusnak tűnt, hogy farkasokat lássak úgy általában. Úgyhogy visszaindultam nyári otthonomba. Nem tudtam, hogy Beck visszaváltozott-e egyáltalán emberré ebben az évben, még a saját nyári hónapjaimra sem emlékeztem tisztán. Az emlékek összemosódtak, és évszakok meg illatok bizonytalan eredetű vegyületévé váltak. Beck sokkal több éve változott már át, mint én, tehát nem volt valószínű, hogy ember volt az idén, amikor én nem. De azt is éreztem, hogy még sokkal több átváltozás van bennem, nem csak az idei. Nem változtam még át olyan sokszor. Hová lettek a nyaraim? Beckkel akartam beszélni. A tanácsára volt szükségem.
Tudni akartam, hogy miért változtatott emberré a puskalövés. Tudni akartam, mennyi időm van még Grace-szel. Tudni akartam, hogy itt-e a vége. – Te vagy a legjobb közülük – mondta egyszer, és még emlékeztem az arckifejezésére. Egyenes, becsületes, szilárd. Horgony a háborgó tengeren. Tudtam, mire gondolt: hogy én vagyok a falkában a legemberibb. Ez azután volt, miután elhurcolták Grace-t a hintájáról. De amikor megálltam a háznál, még mindig üres volt és sötét. A reményeim szertefoszlottak. Úgy tűnt, hogy a többi farkas már átváltozott télire, nem volt már sok fiatal. Jack kivételével. A postaláda tele volt borítékokkal és a posta üzeneteivel, amelyek arra kérték Becket, hogy vegye fel a többi levelét a főpostán. Mindent kivettem, és Grace kocsijába tettem. Volt kulcsom Beck postafiókjához, de később akartam felvenni a leveleket. Belegondolni sem mertem, hogy nem látom újra Becket. És a helyzet az, hogy ha ő nincs a környéken, nincs senki, aki figyelne Jackre. Aki távol tartaná az iskolától és a civilizációtól, amíg be nem fejeződik a kiszámíthatatlan átváltozásainak sora, ami az farkasoknál természetes. A halála épp elég kárt tett a falkában. Nem engedhettem, hogy eláruljon minket, akár úgy, hogy nyilvánosan átváltozik, akár úgy, hogy megharap valakit. Mivel Jack már járt az iskolánál, azt feltételezve, hogy megpróbál hazamenni, Culpeperék háza felé vettem az irányt. Nem volt titok, hol laknak, a városban mindenki ismerte a hatalmas, Tudor stílusú kastélyt, amit már az országútról látni, lehetett. Mercy Falls egyetlen kastélya volt. Nem gondoltam, hogy bárki otthon lenne ilyen idő tájt, de Grace Broncóját mindenesetre félmérföldnyire parkoltam le, és gyalog vágtam át a fenyőerdőn.
A ház tényleg üres volt. Úgy tornyosult fölém, mint valami óriási mesekastély. Egy gyors kör a bejárat körül, és máris megéreztem az eltéveszthetetlen farkasszagot. Nem tudtam, járt-e már odabent, vagy – ahogy én is – megvárta, amíg mindenki elmegy, és már vissza is tért az erdőbe. Eszembe jutott, emberként mennyire sebezhető vagyok. Megpördültem és a levegőbe szimatoltam, a környező fenyőfákat kutattam élet jele után. Semmi. Legalábbis semmi, ami elég közel jött volna ahhoz, hogy az emberi érzékszerveim felfigyeljenek rá. Az alaposság kedvéért betörtem a házba, hogy lássam, nincs-e ott Jack elrekesztve egy zárt szobába, amelyet szörnyetegeknek tartanak fenn. Nem végeztem tiszta munkát, ami a betörést illeti: egy téglával betörtem egy üvegtáblát a hátsó ajtón, átnyúltam a törött üvegen, elfordítsam az ajtógombot. Odabent megint beleszagoltam a levegőbe. Azt hittem, farkast érzek, de enyhe és valahogy áporodott volt a szag. Nem tudtam, miért lehet Jacknek ilyen szaga, de követtem a házon át. Nagy tölgyfa ajtóhoz jutottam, és biztos voltam benne, hogy a nyom az ajtó túloldalára vezet. Óvatosan belöktem a kétszárnyú ajtót, és élesen belélegeztem. A hatalmas szoba állatokkal volt tele. Kitömött állatokkal. És nem plüssmacik voltak. A homályos, magas mennyezetű helyiség olyan volt, akár egy múzeumi tárlat: Észak-Amerika állatai, vagy valamiféle kripta. Az agyam egy dalszöveg után kapott, de csak egyetlen sort talált: Arcunkon a mosolygó halál vigyora… Megborzongtam. A magasan a fejem fölött lévő kerek ablakokon beszűrődő gyér fényben úgy tűnt, Noé egész bárkájára elegendő állat van a szobában. Egy róka, kitömött fürjjel a szájában. Egy fekete
medve kimeresztett karmokkal a fejem fölé ágaskodott. Egy hiúz örök mozdulatba fagyva kúszott egy fatörzsön. És egy jegesmedve, a mancsában tartott, kitömött hallal. Hogy lehet kitömni egy halat? Ezen még sosem gondolkodtam. Aztán, egy mindenféle méretű és formájú példányokból álló szarvascsorda között megpillantottam az előbb érzett szag forrását: egy farkas bámult rám a válla fölött vicsorogva, fenyegető tekintettel. Felé indultam és odanyúltam, hogy megérintsem a sprőd bundát. Az ujjaim alól kipöffent az áporodott szag, titkokat szabadított fel az orromban, és felismertem az erdőm egyedi illatát. Ökölbe szorult kézzel hátraléptem a farkastól. Libabőrös lettem. Egyikünk. Vagy nem. Talán csak egy farkas. Csakhogy sosem láttam még rendes farkast az erdőnkben azelőtt. – Ki voltál? – suttogtam. De az egyetlen maradandó ismertetőjegyet, amely a vérfarkas emberi formájában is megmarad – a szemet – rég kivájták egy pár üvegszem kedvéért. Arra gondoltam, hogy Derek, akit aznap éjjel lőttek le, amikor engem is, csatlakozik-e ehhez a baljós állatsereglethez? A gondolattól felfordult a gyomrom. Még egyszer körülnéztem a szobában, aztán visszamentem a bejárati ajtóhoz. A bennem maradt minden állati vonás tombolva késztetett menekülésre az állott halálszag elől, ami megtöltötte a helyiséget. Jack nem volt ott. Nem volt miért maradnom.
huszonharmadik fejezet • Grace 11 °C
JÓ REGGELT! – nézett rám apa, miközben kávét töltött a termoszába. Szombathoz képest nagyon elegáns volt, biztosan valami palotát készült eladni egy gazdag befektetőnek. – Ralph-fal találkozom fél kilenckor az irodában. A Wyndhavenkastély miatt. Csipásan pislogtam. Az egész testemet ragacsosnak és lassúnak tettem az álmosságtól. – Még ne szólj hozzám! Még alszom. A ködön át egy kis lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy nem vagyok barátságosabb, hiszen nem láttam apát napok óta, és alig váltottunk néhány szót. Sammel egész éjjel beszélgettünk a Culpeper-ház furcsa kitömött állatairól, és Jack várható feltűnése úgy zavart, mint amikor a szúrós pulcsitól viszket az ember bőre. Ez a szokványos reggel apával olyan volt, mintha hirtelen visszatértem volna a Sam előtti életembe. Apa felém emelte a kávéskannát: – Kérsz egy kicsit? Odatartottam a markomat: – Csak öntsd ide. Megmosom benne az arcomat. Anya hol van? – Nem hallottam csörömpölni odafent. Anya rendszerint csak általános nyiszorgás, csapkodás és a hálószobából kiszűrődő cipőcsikorgás kíséretében volt képes elhagyni a
házat. – Valami galériában, odalent Minneapolisban. – És miért ment el ilyen korán? Gyakorlatilag még tegnap van. Apa nem válaszolt, a fejem fölött a tévét nézte, ami valami reggeli beszélgetős műsort sugárzott. A vendég khakiszínű ruhában volt, mindenféle kölyökállát vette körül ketrecekben meg dobozokban. Arra a szobára emlékeztetett, amit Sam olyan részletesen leírt nekem. Apa rosszallóan nézte, ahogy az egyik műsorvezető óvatosan megsimogat egy dühösen fújtató oposszumkölyköt. Megköszörültem a torkom. – Apa, koncentrálj! Adj egy kávésbögrét, és töltsd tele, különben meghalok! És nem fogok feltakarítani magam után. Apa a tévét bámulva egy bögre után tapogatózott a szekrényben. Megtalálta a kedvencemet, ami olyan kék volt, akár a vörösbegy tojása. Anya egyik barátja készítette nekem. A pulton felém lökte. Miközben kávét töltöttem, a gőz az arcomba szállt. – Szóval, Grace, mi van a suliban? – kérdeztem magamtól. Apa bólintott, tekintete a koalabébin függött, aki próbált kiszabadulni a show vendégének karjából. – Ó, minden rendben – folytattam, és apa beleegyező hangon morgott. – Semmi különös – tettem hozzá –, eltekintve a pandáktól, amiket nemrég hoztak, és hogy a tanárok elmenekültek a kannibálok miatt… – Elhallgattam, hogy lássam, megragadtam-e a figyelmét, aztán folytattam. – Aztán tüzet fogott az egész épület, aztán megbuktam drámából és volt még szex, szex, szex és szex. Apa pillantása hirtelen élessé vált, és a szemöldökét ráncolva felém fordult: – Mit mondtál, mit tanítanak nektek az iskolában? Nos, legalább az elejéből többet csípett fel, mint kinéztem
belőle. – Semmi érdekeset. Irodalomórára novellákat írunk. Utálatos. Semmi tehetségem a kitalált történetekhez. – Kitalált történetek a szexről? – kérdezte kételkedve. – Menj dolgozni, apa! – csóváltam a fejem. – El fogsz késni. – Apa megvakarta az állát, nem borotválkozott. – Jut eszembe! Vissza kell vinnem a tisztítót Tomnak. Nem láttad? – Vissza kell vinned a tisztítót, kinek? – A fegyvertisztítót. Azt hiszem, a pultra tettem. Vagy talán alatta… Leguggolt és a mosogató alatti szekrényben kezdett kotorászni. – Minek neked fegyvertisztító? – fintorogtam rá. – A puskámhoz – intett a dolgozószobája felé. Kis, figyelmeztető csengők szólaltak meg a fejemben. Tudtam, hogy apának van puskája, a dolgozószoba falán függött. De nem emlékeztem rá, hogy valaha is megtisztította volna. Akkor tisztítunk, ha használtuk, nem? – Miért kértél kölcsön fegyvertisztítót? – Tom adta, miután visszajöttünk, hogy kitisztítsam a puskát. Tudom, hogy gyakrabban kéne kipucolni, de nem gondoltam rá, amíg nem használtam. – Tom Culpeper? – kérdeztem. Egy üveggel a kezében előbújt a szekrényből. – Igen. – Tom Culpeperrel voltál vadászni? Ezért nem jöttél haza a múltkor? – Az arcom égni kezdett. Imádkoztam, hogy nemet mondjon. Apa rám nézett. Azzal a pillantással, amit rendszerint valami ilyesmi követett: Grace, te általában ésszerűen viselkedsz. – Valamit csinálni kellett, Grace.
– Te is ott voltál a csapatban? Amelyik a farkasokra vadászott? Nem hiszem el, hogy… – A kép, hogy apa puskával a kezében ott megy az erdőben, és farkasok menekülnek előle, hirtelen túl erős volt, ezért nem tudtam folytatni. – Grace, érted is tettem – mondta. A hangom nagyon halk volt: – Lelőtted valamelyiküket? Apa rájött, hogy a kérdés fontos. – Csak a levegőbe lőttem. Nem tudtam, igazat mond-e, de nem akartam tovább beszélgetni vele. Megráztam a fejem, és elfordultam. – Ne duzzogj! – mondta apa. Megpuszilt, miközben én mozdulatlanul álltam. Fogta a kávéját és a táskáját. – Jó légy! Később találkozunk. A konyhában állva, kávésbögrével a kezemben hallgattam, ahogy apa Taurusa életre kel a kocsifeljárón, aztán lassan eltávolodik. Miután elment, a házra ismerős csend borult, egyszerre volt megnyugtató és nyomasztó. Bármely más reggel is lehetett volna, a kávéval a kezemben, de nem így volt. Apa hangja – csak a levegőbe lőttem – még mindig ott lebegett fölöttem. Tudta, hogyan érzek a farkasok iránt, és a hátam mögött szövetkezett Tom Culpeperrel. Fájt az árulás. Az ajtóból lágy hang ragadta meg a figyelmemet. Sam állt a folyosón, a haja nedves és kócos volt a zuhanyozástól. Engem nézett. Kérdés volt a tekintetében, de nem mondtam semmit. Azon gondoltam, vajon mit tenne apa, ha tudomást szerezne Samről.
huszonnegyedik fejezet • Grace 11 °C
A DÉLELŐTT ÉS A DÉLUTÁN LEGNAGYOBB RÉSZÉBEN az irodalom házimmal küszködtem, amíg Sam a kanapén heverészett egy regénnyel. Kínzással ért fel, hogy egy szobában voltunk, mégis elválasztva egymástól egy szöveggyűjtemény által, meglehetősen hatékonyan. Jó pár óra után, amit csak egy rövid ebédszünet szakított félbe, nem bírtam tovább. – Úgy érzem, csak vesztegetjük az együtt töltött időt – vallottam be. Sam nem válaszolt, és rájöttem, hogy nem hall. Megismételtem a kijelentésemet, erre pislogott, a szeme lassan rám talált, miközben visszatért a világból, ahol addig járt. – Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled. Ennyi elég – mondta. Egy hosszú pillanatig tanulmányoztam az arcát, próbáltam eldönteni, hogy komolyan mondta-e. Megjegyezte az oldalszámot, és óvatosan becsukta a regényt. – Szeretnél elmenni valahová? Ha elkészültél a feladatoddal, elmehetünk Beck házához, hátha Jack is visszament. Tetszett az ötlet. Mióta Jack megjelent az iskolánál, nyugtalanított, hogy vajon hol tűnik fel legközelebb. – Gondolod, hogy ott lesz?
– Nem tudom. Úgy tűnik, az új farkasok odatalálnak, és ott él a falka, a Boundary-erdőnek abban a részében, a ház mögött – felelte Sam. – Jó lenne, ha rátalálna végre a falkára. – Aggodalmat láttam az arcán, de nem mondta el, hogy miért. Azt tudtam, hogy én miért akartam, hogy csatlakozzon a falkához – mert nem szerettem volna, ha bárki felfedezi, kicsodák is ők valójában. De Sam valami más miatt is aggódott, valami nagyobb dolog miatt, ami sokkal meghatározhatatlanabb volt. Az aranyló délutáni fényben Beck házához hajtottam a Broncóval. Sam navigált. Jó harmincöt percig kanyarogtunk a Boundary-erdő körül vezető úton, mire odaértünk. Nem is tudtam, milyen messzire nyúlik az erdő, amíg meg nem kerültük. Gondoltam, ez fontos lehet, hiszen hová rejtőzhetne el egy farkasfalka több száz hektár lakatlan terület nélkül? Beálltam a felhajtóra, és hunyorogva néztem a téglaborítású homlokzatra. A sötét ablakok behunyt szemekként fordultak felénk, a ház elképesztően üres volt. Amikor Sam kilökte a kocsiajtót, az udvaron őrt álló fenyők édes illata megtöltötte az orromat. – Szép ház – bámultam a délutáni napfényben csillogó ablakokra. Egy ekkora ház könnyen nyomasztónak tűnhet, ám az épület hangulata lenyűgöző volt – talán az egyenetlenül nyírt sövény a ház előtt, vagy az időjárás tépázta madáretető, amely mintha a fűből nőtt volna ki. Kényelmes helynek tűnt. Olyan háznak látszott, amely olyan nevelhet fel, mint Sam. – Honnan szerezte ezt Beck? – A házat? – ráncolta a homlokát Sam. – Gazdag vén szivarok ügyvédje volt, úgyhogy volt rá pénze. A falkának vette. – Ez iszonyúan nagyvonalú – mondtam, és becsaptam a kocsiajtót. – Basszus.
Sam felém hajolt a motorháztető felett. – Mi az? – Bezártam a kulcsot a kocsiba. Robotpilótán volt az agyam. Sam vállat vont. – Van egy pajszer a házban. Ha visszajöttünk erdőből, megoldjuk a dolgot. – Pajszer? Érdekes – mondtam vigyorogva. – Szeretem, ha egy pasinak vannak rejtett mélységei. – Hát most kaptál egyet – felelte Sam. A hátsó udvar fái felé intett. – Készen állsz a belépésre? Egyszerre volt sürgető és ijesztő érzés. A vadászat estéje óta nem jártam az erdőben, azelőtt pedig akkor, amikor a farkasokkal láttam Jacket. Mintha csakis erőszakos emlékeim kötődnének az erdőhöz. Észrevettem, hogy Sam a kezét nyújtja felém. – Félsz? Elgondolkodtam, hogy ha megfogom a kezét, nem vallom-e be, hogy félek. Igazából nem féltem. Csak kúszott valami a bőrömön, amitől minden szál szőröm égnek meredt. Hideg volt, de nem a tél sivár hidege. A farkasoknak volt elég élelmük, nem kellett rám támadniuk. A farkasok félénk jószágok. Sam kézen fogott, a szorítása határozott volt, a bőre meleg a hűvös őszi levegőben. A szeme tágra nyílt és ragyogott a délutáni homályban. Egy pillanatra elvesztem benne, eszembe jutott, hogyan tanulmányozott farkasként. – Nem muszáj most megkeresnünk Jacket – mondta. – Menni akarok. – Igazat mondtam. Egy részem látni akarta, hol élt Sam a hideg téli hónapokban, amikor nem az udvarunk szélén időzött. Másik részem, az a rész, amely szenvedett a veszteségtől a falka éjszakai üvöltése hallatán, alig várta, hogy követhesse illatuk nyomát az erdőben. Mindez akkora hatással
volt rám, hogy ideges lettem. Hogy az elszántságomat bebizonyítsam, elindultam a hátsó udvar felé, az erdő széléhez, még mindig Sam kezét fogva. – Nem fognak a közelünkbe jönni – mondta Sam, mintha még mindig meg akart volna győzni. – Jack az egyetlen, aki megpróbálhat közeledni. Felhúzott szemöldökkel ránéztem. – Ja, igen, ha már itt tartunk. Nem fog nekünk rontani és leteríteni, vagy hasonló horror, ugye? – Az átváltozástól nem leszel szörnyeteg. Csak megszűnnek a gátlásaid – felelte Sam. – Sokat verekedett a suliban? Ahogy az iskolában mindenki, én is hallottam, hogyan juttatott kórházba egy srácot egy buli után. Pletykának hittem, amíg nem találkoztam a feldagadt képű fiúval a folyosón. Jacknek nem kellett átváltoznia, hogy szörnyeteg legyen. – Aha, előfordult – grimaszoltam. – Ha ettől jobban érzed magad, nem hiszem, hogy itt van – mondta Sam. – De azért remélem, hogy igen. Bementünk az erdőbe. Ez egy másik erdő volt, mint ami a szüleim udvarát szegélyezte. A fák sűrűn álltak, az aljnövényzet magasra nőtt a fatörzsek között, mintha az tartotta volna a fákat. Szederindák akadtak a farmeromba, és Samnek folyton meg kellett állnia, megszabadítsa a bokáinkat a bogáncsoktól. Jacknek vagy a farkasoknak nem láttuk nyomát sem a lassú előrehaladás közben. Igazság szerint úgy gondoltam, Sam nem végez valami jó munkát az erdő kémlésével. Én feltűnően tekingettem körbe, sikerült úgy tennem, mintha nem venném észre, hogy folyton engem néz. Nem tartott sokáig beszerezni egy marék bogáncsot, amelyek diadalmasan húzták a hajamat, miközben csomóba tömörültek. Sam megállt, hogy kiszedje őket. – Mindjárt jobb lesz – ígérte. Édes volt, hogy azt hitte,
eleget szenvedtem már, hogy vissza akarjak menni a kocsihoz. Mintha lett volna annál jobb dolgom, minthogy érezzem, amint óvatosan babrál a hajamba akadt bogáncsokkal. – Nem aggódom. Csak azon gondolkodom, hogy egyáltalán találunk-e valakit. Ez az erdő végtelen. Sam a hajamba túrt, mintha bogáncsot keresne, de tudtam, hogy már egy sincs benne, és valószínűleg ő is tisztában van ezzel. Rám mosolygott, aztán mély levegőt vett. – Úgy érzem, nem vagyunk egyedül. Rám nézett, és tudtam, hogy arra vár, igazoljam a sejtését – hogy beismerjem, hogy ha megpróbálnám, érezném a falka rejtett életét körülöttünk. Ehelyett újra kézen fogtam: – Vezess, véreb! Sam arcára kiült a sóvárgás, de átvezetett a bozóton, fel egy fokozatosan emelkedő dombra. Javult a helyzet, ahogy ígérte. A tüskék megritkultak és a fák magasabbak, egyenesebbek lettek, az ágaik jó pár méterrel a fejünk fölött kezdtek kinőni a törzsekből. A nyírfák fehér, lehántott kérge fénylett a rézsútos, délutáni fényben, a levelek finom aranyszínben játszottak. Sam pillantása ugyanazt ragyogó sárgafényt sugározta rám. Megtorpantam. Az én erdőm volt! Az aranyszínű fák, amelyek közé mindig be akartam futni. Sam eleresztette a kezemet és hátrébb lépett, hogy a szemembe nézzen. – Itthon vagyunk – mondta. Úgy éreztem, arra vár, hogy mondjak valamit. Vagy talán nem várta. Talán látta az arcomon. Nem kellett megszólalnom, csak körülnéztem a csillogó fényben, az ágakon tollpihékként lebegő levelek között. – Hé – fogott karon Sam az arcomat nézve, mintha könnyeket keresett volna. – Szomorúnak látszol. Lassan körbefordultam. A levegő mintha tarkállott volna körülöttem, vibrált.
– Amikor kicsi voltam, mindig elképzeltem, hogy eljövök ide. Nem értem, hogyan láthattam pont ezt a helyet. – Valószínűleg nem beszéltem értelmesen, de azért folytattam, próbáltam megérteni. – A házunk mögötti erdő nem ilyen. Ott nincsenek nyírfák. Sem sárga levelek. Nem tudom, honnan ismerem. – Talán valaki beszélt róla. – Szerintem emlékeznék, ha valaki minden apró részletét elmesélte volna ennek az erdőrésznek, egészen a levegő ragyogó színéig. De nem tudom, hogyan írhatta volna le bárki is ezt itt. – Én voltam – felelte Sam. – A farkasok mókásan tudnak beszélgetni. Képeket mutatnak egymásnak, amikor közel vannak a társukhoz. Visszafordultam felé. Az ellenfényben sötét sziluett volt csupán. – Nem hagyod abba, igaz? – néztem rá jelentőségteljesen. Csak figyelt azzal a rezzenéstelen, szomorú farkastekintettel, amit már jól ismertem. – Miért hozod fel ezt mindig? – Megharaptak. – Sam lassan sétált körülöttem, az avart rugdosta. Sötét szemöldöke alól nézett rám. – Vagyis? – Vagyis arról beszélek, aki vagy. Közülünk való. Nem ismerhetted volna fel ezt a helyet, ha nem volnál farkas, Grace. Csak az láthatta, amit mutattam neked, aki közülünk való – mondta komoly hangon, a szemembe nézve. – Nem tudtam… még csak beszélni sem tudnék veled most sem, ha nem volnál olyan, mint mi. Egy közönséges emberrel nem beszélhetnénk arról, kik vagyunk valójában. Nem mintha lenne kismillió szabály, amely szerint élünk, de Beck azt mondta ezt az egyet
nem szabad megszegni. Ennek nem volt sok értelme számomra. – Miért? Nem válaszolt, de megérintette a nyakát, ahol meglőtték, és eközben láttam a sápadt, fénylő hegeket a csuklóján. Nem volt helyénvaló, hogy egy olyan gyengéd lénynek, mint Sam, az emberi erőszak nyomait kell viselnie a testén. Megborzongtam a délután hűvösében. Sam lágy hangon felelte. – Beck mesélt történeteket. Az emberek sokféle, szörnyű módon gyilkolnak meg minket. Laboratóriumokban pusztulunk el, lelőnek, megmérgeznek. Lehet, hogy tudomány, ami átváltoztat, de mindenki varázslatnak látja. Hiszek Becknek. Nem mondhatjuk el olyanoknak, akik nem közülünk valók. – Én nem változom át, Sam – válaszoltam. – Nem vagyok olyan, mint te. – A csalódottságtól gombóc nőtt a torkomban, és nem tudtam lenyelni. Nem felelt. Egy hosszú pillanatig csak álltunk az erdőben, aztán felsóhajtott. – Miután megharaptak, tudtam, mi fog történni. Minden éjjel arra vártam, hogy átváltozz, hogy visszahozzalak, hogy ne eshessen bajod – mondta. Egy jeges szélroham összeborzolta a haját, és csillogó leveleket sodort le a fákról. Sam kitárta a karját, hogy a tenyerébe hulljanak. Akár egy sötét angyal egy örök őszi erdőben. – Tudtad, hogy minden elkapott levél egy boldog napot jelent? Nem tudtam, mire gondol, még akkor sem, amikor megmutatta a tenyerébe szorított, gyűrött leveleket. – Egy boldog nap minden lehullott levélért, amit elkapsz – mondta halkan. Figyeltem, ahogy a szélben reszkető levelek széle lassan kisimul. – Meddig vártál?
Hihetetlenül romantikus lett volna, ha van bátorsága a szemembe nézni, és úgy mondja, de ehelyett lesütötte a szemét, és a földet nézte, viseltes bakancsát a számtalan, lehullott boldog nap lehetősége között. – Még mindig várok. Nekem is valami romantikusat kellett volna mondanom, de inamba szállt a bátorságom. Ehelyett néztem, ahogy szégyellősen rágja a szája szélét és a faleveleket tanulmányozza. – Nagyon unalmas lehet – mondtam végül. Sam saját magát nevette ki. – Sokat olvastál. És túl sokat voltál a konyhaablak előtt, ahol nem láttalak jól. – És nem mászkáltam eleget meztelenül a hálószobaablak előtt? – gúnyolódtam. Sam elvörösödött. – Nem ez a beszélgetésünk lényege – mondta. Kedvesen mosolyogtam kínos helyzetén, és az aranyló leveleket rugdosva elindultam. – És mi a lényege? – Felejtsd el! – felelte. – Tetszik a hely, vagy sem? Megtorpantam és sarkon fordultam, hogy a szemébe nézzek. – Hé! – mutattam rá. A homlokára szaladt a szemöldöke, és megállt. – Nem is hiszed, hogy Jack itt járt, igaz? Sötét szemöldöke még magasabbra kúszott. – Meg akartad egyáltalán keresni? Sam megadóan feltartotta a kezét. – Mit akarsz, mit mondjak? – Azt akartad tudni, felismerem-e ezt a helyet, ugye? – Közelebb léptem hozzá. A hűlő időben éreztem a teste melegét anélkül, hogy megérintettem volna. – Te beszéltél erről az erdőről valahogyan. Hogyan mutattad meg?
– Ezt próbálom megmagyarázni, de nem figyelsz rám. Mert makacs vagy. Így beszélgetünk, ezek a szavaink. Csak képek. Egyszerű, kicsi képek. Átváltoztál, Grace. Csak nem külsőleg. Azt akarom, hogy higgy nekem – kérte felemelt kézzel, de vigyorogva a fakuló fényben. – Szóval csak azért hoztál ide, hogy ezt lássam – léptem közelebb, ő pedig hátrált egy lépést. – Tetszik? – Gaz fondorlattal idecsaltál. – Újabb lépés előre, újabb lépés hátra. Szélesedő vigyor. – Szóval tetszik? – Miközben jól tudtad, hogy nem találunk itt senkit. Sam fogai kivillantak a vigyorgásban. – Tetszik? A mellkasába öklöztem. – Tudod, hogy imádom! Tudtad, hogy tetszeni fog. – Megint meg akartam ütni, de elkapta a csuklómat. Egy pillanatig csak álltunk ott. Sam félmosollyal nézett le rám, én pedig felnéztem rá. Csendélet fiúval és lánnyal. Tökéletes pillanat lett volna egy csókhoz, de nem történt meg. Csak néztük egymást, és mire rájöttem, hogy akár meg is csókolhatnám, a mosolya eltűnt. Sam lassan leengedte a kezemet, és eleresztette a csuklómat. – Örülök – mondta nagyon halkan. A két karom még mindig csak lógott, ahogy Sam eleresztette. Ráncoltam a homlokomat. – Meg kellett volna csókolnod. – Gondoltam rá. Néztem a szája lágy, szomorú vonalát, amely olyan volt, akár a hangja. Valószínűleg bámultam, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen ostobaság, hogy ennyire akarom ezt a csókot. – Akkor miért nem?
Hozzám hajolt, és könnyű puszit lehelt a számra. Az ajka hűvös volt és száraz, udvarias és elképesztően őrjítő. – Nemsokára be kell mennem – suttogta: – Kezd hideg lenni. Akkor először figyeltem fel a hideg szélre, amely áthatolt a hosszú ujjú pulóveremen. Az egyik szélroham falevelek ezreit sodorta a levegőbe, és egyetlen pillanatra azt hittem, farkast érzek. Sam megborzongott. Ahogy hunyorogva néztem az arcát a félhomályban, hirtelen rájöttem, hogy a tekintetében félelem ül.
huszonötödik fejezet • Sam 3 °C
NEM FUTOTTUNK A HÁZIG. Ha futottunk volna, azzal beismerek valamit, amire még nem álltam készen. Azt, ami voltam. Ehelyett óriási léptekkel sétáltunk, száraz levelek és gallyak reccsentek a talpunk alatt, és a lélegzetvételeink hangja elnyomta az esti zajokat. A hideg bekúszott a gallérom alá, csupa libabőr lettem. Ha nem eresztem el a kezét, minden rendben lesz. Egy helyen rossz irányba fordultunk, és eltávolodtunk a háztól, de nem voltam képes a körülöttünk álló fákra koncentrálni. A szemem előtt szaggatott képek váltakoztak farkassá változó emberekről, a falkával töltött éveim során látott átváltozások százai. Élénken élt az emlékeimben, amikor először láttam Beck átváltozását valóságosabb volt, mint a vérvörös naplemente a fák között. Emlékeztem a hideg, fehér fényre Beck nappalijának ablakaiban, és emlékeztem a válla reszketésére, miközben a kanapé támlájába kapaszkodott. Mellette álltam, szótlanul néztem fel rá. – Vidd ki! – kiáltott fel Beck, arccal a folyosó felé, félig lehunyt szemmel. – Ulrik, vidd ki innen Samet! Ulrik úgy szorította a karomat, mint épp most Grace a kezemet, ahogy keresztülvonszolt az erdőn, vissza az ösvényre, amelyről letértünk. A fák között az éjszaka bujkált, várta, hogy
hidegen és feketén ránk borulhasson. De Grace nem vette le a pillantását a fákon átragyogó napról, miközben menetelt felé. A tündöklő napkorong félig megvakított, a fák csak éles sziluett voltak, és én hirtelen megint hétéves voltam. A régi ágytakaróm csillagmintái jelentek meg előttem olyan élesen, hogy megbotlottam. Az anyagot gombóccá gyűrve, tépve kapaszkodtam a takaróba. – Mama! – A hangom elfúlt a második szótagnál. – Mama, rossz vagyok. A padlón feküdtem takarókba burkolózva, és hangosan öklendeztem, reszkettem és másztam a padlón, próbáltam fogást találni valahol, amikor az anyám ismerős alakja jelent meg a hálószobaajtóban. Ránéztem, az arcomat a padlón nyugtatva a nevét ismételgettem, de nem jött ki hang a torkomon. Anyám térdre esett és figyelte, ahogy először átváltozom. – Na, végre – mondta Grace, visszarántva az emlékeim közül az erdőbe. Levegő után kapkodva beszélt, mintha futottunk volna idáig. – Itt vagyunk. Nem hagyhattam, hogy lásson átváltozni. Nem változhattam át épp most. Követtem Grace pillantását Beck házának hátsó bejáratáig. Az épület meleg, vörösesbarna villanásként állt a kék estében. És már futottam is. A kocsitól kétlépésnyire elszállt minden reményem, hogy felmelegedjek, amikor Grace hiába rángatta a bezárt kocsiajtó kilincsét. A kulcs odabent lógott: Grace arca eltorzult a tehetetlenségtől. – Megpróbáljuk a házat – mondta. Nem kellett betörnünk. Beck mindig hagyott egy pótkulcsot a hátsó ajtó szigetelése mögött. Próbáltam nem gondolni a
kocsiban himbálózó kulcsra. Ha megszerezhetnénk, már rég felmelegedhettem volna. Remegett a kezem, miközben kihúztam a kulcsot a szigetelés mögül, és próbáltam a zárba csúsztatni. Már fájt. Igyekezz, te idióta! Igyekezz! Megállíthatatlanul reszkettem. Grace óvatosan kivette a kezemből a kulcsot. Egyetlen apró jelét sem mutatta a félelemnek, pedig tudta, mi történik. Egyik meleg tenyerébe zárta hideg, reszkető kezemet, a másikkal a zárba dugta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Istenem, csak legyen áram. Csak legyen bekapcsolva a fűtés. Grace a könyökömnél fogva belökött a sötét konyhába. Nem tudtam megszabadulni a hidegtől, minden porcikámon ott kapaszkodott. Az izmaim kezdtek görcsbe húzódni. A tenyerembe rejtettem arcomat, összegörnyedtem. – Ne! – szólt Grace egyszerűen, határozott hangon, mintha csak egy egyszerű kérdésre válaszolt volna. – Ne! Gyere velem! Elhúzott az ajtótól, és becsukta mögöttem. A falon tapogatózva megkereste a villanykapcsolókat, és a lámpa csodálatos módon ronda, fluoreszkáló fénybe vont minket. Grace még távolabbra vonszolt az ajtótól, de nem akartam megmozdulni. Csak szerettem volna lekuporodni és feladni. – Nem megy, Grace. Nem megy. Nem tudtam, kimondtam-e hangosan, vagy sem, de ő nem figyelt rám, ha ki is mondtam. Ehelyett leültetett a padlóra a szellőző fölé, lehúzta a dzsekijét és a vállamra terítette a fejem fölött. Aztán elém kuporodott, és megfogta a kihűlt kezemet. Megrázkódtam és összeszorítottam a fogamat, hogy ne vacogjak, próbáltam Grace-re koncentrálni, ember maradni, felmelegedni. Mondott valamit, de nem értettem. Túl hangos volt. Olyan közel volt hozzám, hogy az illata szinte felrobbant
az orromban. Fájtam. Mindenem fájt. Nagyon halkan felvinnyogtam. Grace felugrott és végigrohant a folyosón, közben felkapcsolta a villanyokat, aztán eltűnt. Felnyögtem és a térdemre hajtottam a fejemet. Nem, nem, nem, nem. Már azt sem tudtam, mi ellen harcolok. A fájdalom ellen? A reszketés ellen? Grace visszajött. Vizes volt a keze. Megragadta a csuklómat, és mozgott a szája, a hangja számomra kivehetetlenül csengett. Hangok, amelyek másvalaki fülének szóltak. Bámultam Grace-re. Megint húzni kezdett, erősebb volt, mint hittem. Lábra álltam, a magasságom valahogy meglepett. Annyira reszkettem, hogy a dzsekije lecsúszott a vállamról. A hideg levegő nyakon vágott, és újabb vacogásrohammal lepett meg, hogy kis híján térdre estem. Ő fogást váltott a karomon, és tovább vonszolt, beszélt hozzám, halk, megnyugtató hangon, amelyben az acél ereje rejlett. Belökött egy ajtón, amely meleget sugárzott. Istenem, ne. Ne. Ne! Megtorpantam és a kis, csempézett helyiség távolabbi falára szegezett tekintettel ellenálltam a szorításának. Egy fürdőkád állt előttem, akár egy sírgödör. Gőz szállt fel a vízről. A forróság kísértő volt és csodálatos, de minden porcikám tiltakozott. – Sam, ne ellenkezz! Sajnálom. Sajnálom, de nem tudom, mit tehetnék még! A kádra szegezett szemmel megkapaszkodtam az ajtófélfában. – Kérlek – suttogtam. Kezek nyomtak a víz alá. Gyermekkortól, ölelésektől, tiszta lepedőktől és valaha ismert dolgoktól illatozó kezek. A víz alatt tartottak. Meleg volt, testhőmérsékletű. A hangok együtt
számoltak. Nem mondták ki a nevemet. Vágj! Vágj! Vágj! Vágj! Lyukat ütöttek a bőrömön, kieresztették, ami odabent volt. A víz kicsi, vékony erecskékben változott vörössé. Levegőért kapkodtam, küzdöttem, sírtam. Ők nem beszéltek. A nő könnyei a vízbe potyogtak, miközben lefogott. Sam vagyok – mondtam nekik, arcomat a vörös víz fölé tartva. Én vagy az. Sam vagyok. – Sam! – Grace letépett az ajtófélfáról, és ellökött a faltól. Előretántorogtam,és a kád felé zuhantam. Miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, meglökött, és a fejem a falnak csapódott, aztán a gőzölgő vízbe estem. Tökéletesen mozdulatlanul feküdtem, elsüllyedtem, a víz összezárult az arcom fölött, leforrázott, felforralta a testemet, elfojtotta a vacogásomat. Grace gyengéden a vízfölé emelte a fejemet, a karjába vett. Fél lábbal a kádban állt a hátam mögött. Vizes volt és reszketett. – Sam. Istenem. Ne haragudj! Annyira sajnálom! Sajnálom. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Bocsáss meg, kérlek. Sajnálom. Nem tudtam abbahagyni a reszketést. A kád szélét markoltam. Ki akartam szállni. Azt akartam, hogy Grace átöleljen, akkor biztonságban éreztem volna magam. El akartam felejteni a vért, amely a csuklómon ejtett vágásokból folyt. – Segíts ki innen! – suttogtam. – Kérlek! Hadd szálljak ki. – Eléggé felmelegedtél? Nem tudtam válaszolni. Elvéreztem. Ökölbe szorítva a mellkasomhoz emeltem mindkét kezemet. A víz minden cirógatására újra és újra összerázkódtam. Grace arcán fájdalom ült. – Megkeresem a termosztátot, és bekapcsolom a fűtést. Sam, maradj itt, míg hozok törülközőt. Ne haragudj!
Behunytam a szemem. Mintha egy élet telt volna el épp csak a víz fölött tartott fejjel, mozdulatlanul, mire visszajött Grace egy kupac különböző színű törülközővel. Letérdelt a kád mellé, és a fejem mögé nyúlt. Gurgulázó hang hallatszott. Úgy éreztem, vörös örvényként lefolyok a csatornába a vízzel együtt. – Nem tudlak kivenni, ha nem segítesz egy kicsit. Sam, légy szíves. Úgy nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megmozduljak. A víz szintje csökkent, elhagyta a csuklóimat, a vállamat, a hátamat, s végül az üres kádban feküdtem. Grace rám terített egy törülközőt. Nagyon meleg volt, mintha felmelegítette volna valahogy. Aztán megfogta az egyik sebhelyes csuklómat és rám nézett. – Most már kijöhetsz. Pislogás nélkül néztem rá. A térdeim felhúzva dőltek a csempének, mint valami óriási rovar lábai. Grace ujja végigsimított a szemöldökömön. – Gyönyörű szemed van. – Ezt megtartjuk – mondtam. Grace összerezzent. – Hogyan? – Ez az egyetlen dolog, ami megmarad. A szemünk ugyanaz marad. – Ellazítottam a kezemet. – Ezzel a szemmel születtem. Erre az életre születtem. Mintha nem is lett volna keserűség a hangomban, Grace így felelt: – Hát tényleg gyönyörű szemed van. Gyönyörű és szomorú. – Még mindig a szemembe nézve a kezem után nyúlt. – Mit gondolsz, fel tudsz már állni? Felálltam. Máshová nem, csak Grace barna szemébe nézve kiléptem a kádból, ő pedig kivezetett a fürdőszobából, vissza
az életembe.
huszonhatodik fejezet • Grace 2 °C
NEM TUDTAM ÖSSZETARTANI A GONDOLATAIMAT. Álltam a konyhában, bámultam a szekrényeket, amelyekre valaki mosolygó emberek fényképeit tűzte – a falka tagjai voltak, emberalakjukban. Normál esetben végignéztem volna a képeket Samet keresve, de csak a fürdőkádban kuporgó, megtört testét láttam, és a rettegő hangját hallottam. Lelki szemeim előtt újra meg újra lejátszódott, ahogy az erdőben remegett, mielőtt rájöttem volna, mi is történik vele. Serpenyő. Leveskonzerv. Kenyér a mélyhűtőből. Kanalak. Beck konyháját egyértelműen olyasvalaki szerelte fel, aki tisztában volt a vérfarkasok jellegzetes életritmusával. Csupa konzerv meg sokáig eltartható dobozos kaja volt a polcokon. A rögtönzött vacsora minden alapanyagát kipakoltam a pultra, és kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak. A másik szobában Sam egy takaró alatt ült a kanapén, a ruháival a mosógép foglalkozott. Az én farmerom is elázott, de várnia kellett a sorára. Miközben begyújtottam a tűzhelyet, hogy felmelegítsem a levest, próbáltam odafigyelni a fényes, fekete gombokra az alumínium felületen. De ehelyett az üres tekintetű, padlón reszkető Sam jutott eszembe, és az állati vinnyogás, ami kitört belőle, amikor rádöbbent, hogy kezdi elveszíteni önmagát.
Remegett a kezem, amikor a lábasba öntöttem a levest. Nem tudom végigcsinálni. Végig fogom csinálni. Láttam az arcát, amikor a kádba löktem, ahogy a szülei tehették… Istenem is tudtam erre gondolni. A hűtőt kinyitva meglepődtem egy doboz tej láttán. Az egyetlen romlandó étel volt a házban. Annyira kakukktojás volt a többi között, hogy hirtelen kitisztultak a gondolataim. Megnéztem a szavatossági idejét csak három hete járt le –, aztán kiöntöttem a lefolyóba. Benéztem a frigóba egyéb életjelek után. Sam még mindig a kanapén kuporgott, amikor bevittem a levest és a pirítóst. A szokásosnál is gyászosabb pillantással vette el a csészét. – Azt hiszed, szörnyeteg vagyok. Magam alá húzott lábakkal leültem egy kárpitozott székre, vele szemben, és a mellkasom előtt tartottam a leveses csészét, hogy melegítsen. A nappali mennyezete egészen a tető alatt végződött, és a szoba még mindig huzatos volt. – Annyira sajnálom. Sam megrázta a fejét. – Nem tehettél mást. Csak… nem kellett volna így elhagynom magam. Összerezzentem, amikor eszembe jutott a koppanás, ahogy a feje nekicsapódott a falnak, ahogy kinyújtott kézzel a levegőbe kap, amikor elsüllyed a kádban. – Nagyon jól csináltad – mondta Sam a pirítóst piszkálva. Úgy tűnt, szavakat keresgél, de aztán csak megismételte: – Nagyon jól csináltad. Mondd… – kezdte tétovázva. Nézte, ahogy ülök, jó néhány méterre tőle. A pillantásában volt valami, amitől fájdalmasan üressé vált mellette a kanapé. – Nem félek tőled! – mondtam. – Azt hiszed, hogy félek?
Csak gondoltam, kell egy kis hely, hogy nyugodtan ehess. Valójában máskor boldogan kucorogtam volna vele a takaró alatt, különösen, hogy olyan melegséget sugárzott és annyira szexi volt a régi pulcsiban, amit a szobájában talált. De csak azt szerettem volna… muszáj volt rendbe szednem a gondolataimat, és ha mellette ülök, nem sikerül. Sam megkönnyebbülten mosolygott. – Jó a leves. – Köszi. – Valójában nem volt túl jó, íztelen konzervleves volt, de olyan éhes voltam, hogy nem számított. Az evés mechanikus művelete segített elhalványítani a fürdőkádban fekvő Sam képét. – Mesélj még arról a gondolatátvitel dologról! – kértem, hogy beszéltessem. Hallani akartam az emberi hangját. – Miről? – nyelt egy nagyot. – Azt mondtad, te mutattad meg az erdőt, amikor farkas voltam. És hogy a farkasok így beszélnek egymással. Mondj el többet róla. Tudni akarom, hogy működik. Sam előrehajolt, és letette a leveses csészét a padlóra, majd fáradt arccal hátradőlt. – Nem olyan. – Nem mondtam, hogy valamilyen! Nem olyan, mint micsoda? – Ez nem valami szupererő – felelte. – Ez a vigaszdíj. – Amikor csak meresztettem a szememet, hozzátette: – Csak így tudunk kommunikálni. Nem emlékszünk a szavakra. Nem tudjuk kimondani őket, még ha képesek is vagyunk farkasaggyal megfogalmazni. Úgyhogy maradnak ezek a kis képek, amelyeket egymásnak küldünk. Egyszerű képek. Képeslapok odaátról. – Most tudsz küldeni nekem egyet? Sam lomhán fészkelődött a kanapén, szorosabbra húzta
maga körül a pokrócot. – Arra sem emlékszem, hogyan kell. Amikor én én vagyok. Csak akkor csinálom, ha farkas vagyok. Miért kéne most használnom? Itt vannak a szavak. Akármit mondhatok, amit csak akarok. Azt akartam mondani, hogy de a szavak nem elegendőek, de csak rágondolni is fájt, valami ismeretlen módon. Ehelyett inkább így válaszoltam: – De amikor megmutattad az erdőt, én nem voltam farkas. A farkasok tudnak a falka többi tagjával így beszélni, amikor azok emberek? Sam szeme rám villant. – Nem tudom. Nem próbáltam még senkivel. Csak farkasokkal – mondta. – Miért lenne szükségem rá? A hangjában volt valami keserű és fáradt. Letettem a levest az asztalra, és mellé ültem a kanapéra. Sam felemelte a takarót, hogy mellébújhassak, aztán behunyt szemmel a homlokomhoz támasztotta a homlokát. Egy hosszú pillanatig így ültünk, aztán Sam felnézett. – Csak az érdekelt, hogy megmutassam, hogy jutsz haza – mondta halkan. A lélegzete melegét éreztem az ajkamon. – Biztos akartam lenni, hogy megtalálsz, amikor majd átváltozol. Megcirógattam a pulóvere gallérjából kilátszó mellkasa csupasz háromszögét. A hangom bizonytalan volt. – Hát, megtaláltalak. A szárító jelzett a mosókonyhában. Az üres házban a létezés furcsa jele volt a sípolás. Sam pislogott és hátradőlt. – Fel kéne öltöznöm. – Ez úgy hangzott, mintha valami mást akart a mondani, de helyette elpirult. – A ruhád nem megy sehova – mondtam. – Mi sem, ha nem törjük fel a Broncót, hogy megszerezzük a kulcsot – mutatott rá Sam. – Azt hiszem, jobb előbb, mint
később. Különösen, hogy neked kell csinálnod. Nem tudok sokáig odakint maradni. Vonakodva elhúzódtam tőle, hogy a pokrócot maga köré fogva, mint valami indián törzsfőnök, felállhasson a kanapéról. A takaró alatt kivehettem a válla erős vonalát, és arra gondoltam, milyen volt a bűre érintése az ujjaim alatt. Észrevette, hogy figyelem, és egy pillanatig a szemembe nézett, mielőtt eltűnt a sötét folyosón. Valami rágott belül, éhesen és várakozón. Miután kiment, ültem tovább, és fontolgattam, hogy utánamegyek mosókonyhába, de aztán győzött a józan ész. Kivittem az edényeket a konyhába, aztán visszamentem a nappaliba, és a kandallópárkányon álló apróságok között kezdtem kotorászni. A Beck nevű vérfarkas érdekelt, akié a ház volt. Aki felnevelte Samet. A nappali, ahogy a ház külseje is, kényelmesnek és belakottnak látszott. Skót kockás, gazdag, vörös szín és fa uralta a szobát. A nappali egyik fala szinte végig ablakokból állt, és a sötét téli éjszaka mintha engedély nélkül belépett volna a szobába. Hátat fordítottam az ablaknak, és a kandallón álló fényképre néztem: mosolygó arcok laza csoportja. Eszembe jutott a kép, ami Rachelről, Oliviáról meg rólam készült, és belém hasított a veszteség fájdalma. A fotón szereplő alak között azonnal megtaláltam Samet. Egy kicsivel fiatalabb volt a képen, a bőre napbarnított. Az egyetlen lány mellette állt, nagyjából vele egykorú volt, fehérszőke haja a válla alá ért. Csak ő nem mosolygott a fényképezőgépbe. Helyette Samet nézte olyan izzó pillantással, hogy összeszorult a gyomrom. Egy finom érintésre a nyakamon védekezően megpördültem. Sam nevetve hátraugrott, feltartotta a kezét. – Nyugi!
Lenyeltem egy morgást. Hülyén éreztem magam, és megdörgöltem a nyakamon a csókja bizsergő nyomát. – Igazán üthetnél valami zajt – mondtam, aztán a képre mutattam. Még mindig kényelmetlenül éreztem magam az ismeretlen lány pillantásától. – Ez kicsoda? Sam leengedte a kezét és mögém állt, átkarolt. A ruhája tiszta és szappanillatú volt, a bőre farkasillatot lehelt az előbbi majdnem-átváltozástól. – Ő Shelby. – A vállamra tette az állát, az arcunk egymáshoz simult. – Csinos – mondtam könnyedén. Sam lágy, vad morgást hallatott, amitől vágyakozva összerándult a gyomron. A nyakamhoz nyomta a száját. Nem egészen csók volt. – Találkoztál már vele. Nem kellett atomtudósnak lenni, hogy kitaláljam. – A fehér nőstényfarkas. Miért néz rád így? – kérdeztem, csak mert tudni akartam. – Jaj, Grace – felelte. Elvette a száját a nyakamról. – Nem tudom. Ő… nem tudom. Azt hiszi, szerelmes belém. Szerelmes akar lenni belém. – Miért? Sam apró kacajt hallatott, aminek semmi köze nem volt a vidámsághoz. – Miért teszel fel ilyen nehéz kérdéseket? Nem tudom. Rossz élete volt, mielőtt a falkába került volna. Szeret farkas lenni. Szeret tartozni valahová. Talán mert látja, hogyan érzünk egymás iránt Beckkel, és úgy gondolja, ha velem van, még inkább kötődik valahová. – Azért is lehet szerelmes beléd, aki vagy – mutattam rá.
Sam teste megfeszült. – De ez nem azért van, aki vagyok. Ez… ez megszállottság. – Én is megszállott vagyok – mondtam. Sam mélyet sóhajtott, és elhúzódott tőlem. – Csss! Nem kell megmozdulnod – leheltem. – Próbálok úriember maradni. Mosolyogva nekidőltem. – Ennyire nem kellene. A foga között szívta be a levegőt, aztán várt egy hosszú pillanatig, és óvatosan megcsókolta a nyakamat, épp az állkapcsom alatt. Megfordultam a karjában, hogy szájon csókoljam, még mindig bájosan tétován. – A hűtőszekrényre gondoltam – súgtam. Sam kicsit elhúzódott, de nem bontakozott ki a karjaimból. – A hűtőszekrényre gondoltál? – Igen. Arra, hogy nem tudtad, ki van-e kapcsolva az áram télire. De nem volt. Összeráncolta a szemöldökét. Megdörzsöltem a homlokán a redőket. – Szóval, ki fizeti a számlát? Beck? – Amikor bólintott, folytattam: – Tej volt a hűtőben, Sam. Csak néhány hetes. Valaki volt itt. Nemrég. Sam ölelése lazább lett, a pillantása pedig még bánatosabb. Az egész arckifejezése bonyolulttá vált, akár egy könyv, amely számomra érthetetlen, idegen nyelven íródott. – Sam – mondtam, hogy visszahúzzam a valóságba. A teste megdermedt. – Haza kellene, vigyelek. A szüleid aggódni fognak. Röviden és kedvetlenül felnevettem. – Aha, biztos. Mi a baj? – Semmi – rázta meg a fejét, de egyértelműen nyugtalan volt. – Vagyis nem. Pokoli napom volt, ez minden. Csak…
szerintem csak fáradt vagyok. Fáradtnak látszott, volt valami sötét és mogorva az arcán. Azon gondolkodtam, hogy vajon az átváltozás hatott így rá, vagy nekem kellett volna hallgatni Shelbyről és Beckről. – Akkor te is hazajössz velem. Körbemutatott a házban. – Gyere már! Még mindig attól félek, hogy eltűnsz. – Nem fogok eltűnni. Akaratlanul is arra gondoltam, hogyan kuporgott a folyosó padlóján. Arra a halk vinnyogásra, ahogy küzdött, hogy ember maradjon. Bárcsak ne jutott volna eszembe! – Ezt nem ígérheted meg. Nem akarok hazamenni. Hacsak jössz velem te is. Sam lágyan felmordult. A két tenyere a pólóm és a nadrágom közötti csupasz bőrre simult, a hüvelykujja vágyat rajzolt a derekamra. – Ne kísérts! Nem feleltem, csak álltam az ölelésében és felnéztem rá. A vállamhoz simította az arcát és megint felmordult. – Olyan nehéz rendesen viselkednem, ha a közeledben vagyok – húzódott el tőlem. – Nem tudom, hogy veled kellenee maradnom. Istenkém, te csak… mennyi is vagy, tizenhét? – Te meg olyan öreg vagy, mi? – támadtam rá hirtelen. – Tizennyolc – felelte, mintha ez valami szomorú dolog lenne. – De legalább nagykorú vagyok. Felnevettem, bár semmi vicces nem volt ebben. Az arcom kipirult, a szívem majd kiugrott a mellkasomból. – Viccelsz? – Grace – mondta. A nevem hallatára lelassult a szívverésem. Sam megfogta a karomat. – Csak szeretnék helyesen cselekedni, oké? Ez az egyetlen esélyem, hogy rendesen viselkedjek veled.
Ránéztem. A szoba csendbe burkolózott, csak az ablaküvegnek súrlódó levelek hangját lehetett hallani. Kíváncsi voltam, milyen az arcom, amikor Samre nézek. Vajon ugyanolyan lángoló a tekintetem, mint Shelbyé a képen? Megszállottság tükröződik benne? A hideg éjszaka a mögöttünk lévő ablaknak feszült, valódi fenyegetéssé változott. Ez nem a vágyról szólt. Hanem a félelemről. – Gyere haza, kérlek – mondtam. Nem tudtam, mit csinálok, ha nemet mond. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy másnap arra jövök vissza ide, hogy farkassá változott. Sam látta a szememben az aggodalmat, mert csak bólintott, és megkereste a pajszert.
huszonhetedik fejezet • Sam 3 °C
GRACE SZÜLEI OTTHON VOLTAK. – Soha sincsenek itthon – mondta. A hangjában világosan érződött az idegesség. Mindenesetre otthon voltak, vagy legalábbis az autóik: az apja Taurusa, ezüstkéken a holdfényben, és előtte az anyja VW Rabbitje. – Eszedbe se jusson azt mondani, hogy „én megmondtam” – mondta Grace. – Bemegyek és megnézem, hol vannak, aztán visszajövök és kifaggatlak. – Úgy érted, visszajössz, hogy én faggassalak ki téged – javítottam ki. Megfeszültek az izmaim, ahogy ellenálltam a reszketésnek. Nem tudtam, hogy az idegességtől vagy a hideg emlékétől vacogok-e. – Igen – felelte Grace, és lekapcsolta a világítást. – Úgy. Mindjárt jövök. Figyeltem, ahogy a ház felé fut, és belesüppedtem az ülésbe. Nem tudtam elhinni, hogy a jeges éjszaka közepén egy autóban rejtőzködöm, és egy lányra várok, hogy azt mondja, tiszta a levegő, hogy a szobájában alhassak. És nem is akármilyen lányra. A lányra. Grace-re. Megjelent a bejárati ajtóban és mutogatni kezdett. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy azt akarja, állítsam le a motort és menjek be. Így tettem. Kiszálltam a kocsiból,
amilyen gyorsan csak tudtam, és csendben a házhoz siettem. A hideg csípte a fedetlen bőrfelületeimet. Nem hagyta, hogy megálljak, egy kezdő lökéssel elindított a folyosón, közben bezárta a bejárati ajtót, és a konyha felé indult. – Kint hagytam a hátizsákomat – jelentette be hangosan a másik szobában. A beszélgetésük hangjait felhasználtam, hogy beóvakodjak Grace szobájába, és halkan becsukjam az ajtót. A házban vagy tizenöt fokkal melegebb volt, mint odakint, amiért nagyon hálás voltam. Még éreztem a remegést az izmaimban a kint töltött idő miatt, a köztes állapotot, amit gyűlöltem. A hideg kimerített, és nem tudtam, meddig időzik Grace a szüleivel, így hát bebújtam az ágyba anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt. Ültem a halvány holdfényben a párnáknak támaszkodva. Életet masszíroztam a kihűlt lábujjaimba, s közben hallgattam Grace távoli hangját a folyosó végéről. Kedvesen beszélgetett az anyjával a tévében zajló romantikus vígjátékról. Észrevettem, hogy Grace-nek és a szüleinek nem okozott gondot a semmiről beszélgetni. Végtelen kapacitásuk volt lényegtelen dolgokon nevetgélni, de egyszer sem hallottam, hogy bármi fontosról beszélgettek volna. Furcsa volt ez a falkához képest. Mióta Beck a szárnyai alá vett, családdal voltam körülvéve, néha már-már fojtogatóan, és Beck mindig osztatlan figyelemmel volt irántam, amikor csak akartam. Ezt magától értetődőnek tekintettem, most jöttem rá, hogy elkényeztetett. Amikor elfordult az ajtó gombja, még mindig az ágyon ültem. Mozdulatlanná dermedtem, aztán fellélegeztem, amikor felismertem Grace lélegzését. Becsukta az ajtót és az ablak felé fordult.
Láttam a fogait a félhomályban. – Idebent vagy? – suttogta. – Hol vannak a szüleid? Feljönnek, hogy lelőjenek? Grace elhallgatott. Az árnyékban, némán láthatatlan volt számomra. Mondani akartam valamit, hogy eloszlassam a kínos csendet, amikor megszólalt: – Nem, fent vannak az emeleten. Apám modellt ül anyának egy festményhez. Úgyhogy nyugodtan mehetsz fogat mosni meg ilyenek. Ha gyorsan végzel. Csak énekelj magas hangon, hogy azt higgyék, én vagyok. – A hangja keményebb volt, amikor azt mondta apám, bár nem tudtam elképzelni, miért. – Úgy érted, mintha botfülem volna? – kérdeztem. Grace elment mellettem, útban a szekrényéhez, és rácsapott a fenekemre. – Menj már! A szobájában hagytam a cipőmet, és végiglopództam a folyosón a földszinti fürdőszobába. Ott csak zuhanyozó volt, amiért szörnyen hálás voltam, ráadásul Grace szorosan behúzta a zuhanyfüggönyt, hogy a zuhanytálcába se kelljen belenéznem. Fogat mostam Grace fogkeféjével. Aztán csak álltam a tükör előtt. Hórihorgas kamasz, bő, zöld pólóban, amit Grace az apjától vett kölcsön. Néztem a loncsos hajamat, a sárga szememet. Mit művelsz, Sam? Lehunytam a szemem, mintha attól, hogy eltűnnek a pupilláim, amelyek annyira farkasszerűek voltak – még akkor is, amikor ember voltam – megváltoznék. A központi fűtés szivattyúja duruzsolva reszketett a csupasz talpam alatt, emlékeztetve rá, hogy ez az egyetlen dolog, ami emberi formámban tart. Az októberi éjszaka már elég hideg volt, hogy lenyúzza a bőrömet, és a következő hónapban már a nappalok
is elegendőek lesznek. Mit fogok csinálni? Grace-ék házában bujkálok egész télen, és rettegek a huzattól? Felnéztem és bámultam a szememet, amíg az alakja és a színe elvesztette a jelentését. Vajon mit lát bennem Grace, vajon miért érdeklem? Mi voltam a farkasbőr nélkül? Egy fiú, annyira teli szavakkal, hogy kiömlöttek belőle. És most minden sor, minden dalszöveg, ami a fejemben volt, ugyanarra a szóra végződött: szerelem. El kell mondanom Grace-nek, hogy ez az utolsó évem. Kilestem a folyosóra, hogy nincsenek-e a közelben a szülei, aztán visszaosontam a hálószobába. Grace már ágyban volt. Hosszú, lágy dudorként feküdt a takarók alatt. Egy pillanatra szabadjára engedtem a képzeletemet, elképzeltem hogy mi van rajta. Volt egy halvány farkasemlékem, amelyben hosszú lábai előbukkantak a takaró alól, amint egy tavaszi reggelen kikászálódott az ágyból egy hatalmas pólóban. Annyira szexi volt, hogy fájt. Elszégyelltem magam a fantáziálás miatt. Pár percig toporogtam az ágy végénél, hideg zuhanyra gondoltam, gitárhúrokra, akármire, ami Grace volt. – Szia – suttogta álmos hangon, mintha már aludt volna. – Mit csinálsz? – Pszt! – mondtam fülig pirulva. – Bocs, ha felébresztettelek. Csak gondolkodtam. A válasza ásításba fúlt: – Akkor ne gondolkodj! Bemásztam az ágyba, a matrac szélére. Azon az estén valami megváltoztatott – Grace látta a legrosszabb oldalamat, ahogy dermedten feküdtem a fürdőkádban, készen arra, hogy feladjam a harcot. Aznap éjjel az ágy túl kicsinek tűnt, hogy elmeneküljek az illata, az álmos hangja, a teste melege elől. Észrevétlenül közénk gyűrtem a takarót és letettem a fejem a
párnára. Reméltem, hogy a kételyeim elszállnak és hagynak aludni. Grace felém nyúlt, és a hajamat kezdte simogatni. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy megőrjítsen. Ujjad mintáz az arcomon Nem rajzolhatod át lényem új alakját Bensőmben rejtem mióta melletted fekszem, melletted fekszem. – Szeretem a hajadat – mondta. Nem feleltem, a zenén gondolkodtam a fejemben futó szöveg mellé. – Sajnálom, ami ma történt – suttogta. – Nem akartam a tűrőképességed határait feszegetni. Felsóhajtottam, amikor az ujjai a fülem mögé, majd a nyakamra tévedtek. – Olyan gyorsan történt. Csak azt akarom, hogy… – elhallgattam, nem tudtam kimondani, hogy szeress, mert túl merésznek tűnt – …hogy velem legyél. Mindig is ezt akartam. Csak sosem gondoltam, hogy megtörténhet. – Ez túl komolynak hangzott, ezért hozzátettem: – Voltaképpen egy mitológiai lény vagyok. Gyakorlatilag nem kéne léteznem. Grace halkan nevetett, csak nekem. – Buta fiú. Nagyon is valódinak érezlek. – Én is téged – suttogtam. Hosszú csend állt be a sötétben. – Bárcsak átváltoztam volna! – mondta végül alig hallhatóan. Kinyitottam a szememet, látnom kellett az arcát, amikor ilyet mond. Minden eddig látott arckifejezésénél kifejezőbb volt: mérhetetlenül szomorú tekintet, vágyakozástól legörbülő száj. A tenyerembe fogtam az arcát.
– Jaj, ne, Grace! Ne! Megrázta a fejét a párnán. – Olyan nyomorult érzés hallgatni a farkasüvöltést. Annyira szörnyű érzés volt, amikor eltűntél nyárra. – Ha tehetném, magammal vinnélek, angyalom – mondtam, és egyaránt meglepett, amikor kimondtam, hogy angyalom, és az érzés is, hogy teljesen helyénvaló volt így nevezem. Megsimogattam a haját, az ujjaim elmerültek a tincsek között. – De ne akard! Minden évben egyre többet veszítek el magamból. Grace hangja furcsa volt: – Mondd el, mi történik a végén! Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, mire gondol. – A végén… – Ezerféleképpen mondhattam volna, ezerféle színre festhettem volna. Grace nem dőlt volna be a rózsaszín verziónak, amit én is hallottam Becktől először, úgyhogy inkább egyenesen megmondtam az igazat. – Minden tavasszal később leszek önmagam, később leszek ember. És egyszer csak nem fogok átváltozni. Láttam, hogy megtörténik az idősebb farkasokkal. Egyik évben nem változnak emberré, egyszerűen… farkasok maradnak. És egy kicsivel tovább élnek, mint a rendes farkasok. De akkor is csak… talán tizenöt évig. – Hogy beszélhetsz így a saját halálodról? – Grace szeme csillogott a félhomályban. – Hogy kellene beszélnem róla? – Mintha bánnád. – Bánom mindennap. Grace hallgatott, de éreztem, ahogy gyakorlatiasan végigmegy azon, amit hallott, mindent a helyére tesz a fejében. – Amikor lelőttek, farkas voltál. Szerettem volna a szájára tenni a kezemet, hogy
visszafojtsam a kiadott szavakét. Túl korai volt. Nem akartam, hogy kimondja. De Grace halkan folytatta. – Idén elszalasztottad a legmelegebb hónapokat. Nem volt olyan hideg, amikor lelőttek. Hideg volt, de nem téli hideg. Mégis farkas voltál. Mikor voltál ember az idén? – Nem emlékszem – suttogtam. – Mi lett volna, ha nem lőnek le? Mikor lettél volna megint önmagad? Lehunytam a szemem. – Nem tudom, Grace. – Ez volt a megfelelő pillanat, hogy elmondjam. Ez az utolsó évem. De nem tudtam. Még nem. Kellett még egy perc, még egy óra, még egy éjszaka, hogy úgy tehessek, mintha nem jönne el a vég. Grace lassú, reszkető lélegzetet vett, és valami azt súgta, hogy valamiképpen, valahol tudja. Hogy végig tudta. Ő nem sírt, de azt hiszem, én tudtam volna. Az ujjai a hajamban voltak, és az enyémek az övében. A meztelen karunk hűvös borzongással simult össze. Minden apró, a karja bőréhez súrlódó mozdulat felszabadított egy illatszikrát, virágillatú szappan, verejték, és az irántam érzett vágy kínzó illatát. Vajon tudja, milyen sokat elmond az illata? Hogy akkor is elmondja, amit érez, ha nem szól egy szót sem hangosan? Persze, láttam, hogy ugyanolyan gyakran szimatol a levegőbe, mint én. Tudnia kellett, hogy megőrjít, hogy minden érintése elektromosan bizsereg a bőrömön. Minden érintés messzebbre lökte a közelgő tél valóságát. Mintha az igazamat bizonyítaná, Grace közelebb húzódott hozzám, félrerúgta a takarókat közülünk, és a számra szorította az ajkait. Hagytam, hogy megcsókoljon, és felsóhajtottam, amint megízleltem a lélegzetét. Alig hallhatóan felnyögött, amikor átöleltem. Minden érzékem azt súgta újra meg újra,
hogy húzódjam közelebb, közelebb, olyan közel, ahogy csak lehet. A lábam köré fonta a csupasz lábait és csókolóztunk, míg el nem fogyott a levegőnk, és az ablakon behallatszó távoli farkasüvöltés vissza nem rántott a valóságba. Grace csalódottan felnyögött, ahogy a vágytól sajogva kibontakoztam az öleléséből. Melléfeküdtem, az ujjaim még mindig a hajában. Hallgattuk az odakint vonyító farkasokat, akik nem változtak át. Vagy akik már sosem fognak átváltozni. Egymásba temetkeztünk, hogy csak egymás szívdobbanásait halljuk.
huszonnyolcadik fejezet • Grace 9 °C
HÉTFŐN OLYAN VOLT A SULI, MINT EGY IDEGEN BOLYGÓ. Muszáj volt néhány percig csak ülni a Bronco kormánya mögött és figyelni a járdán nyüzsgő diákokat, a parkolóban köröző kocsikat, meg a precízen leparkoló buszokat, hogy rájöjjek, nem az iskola változott meg. Hanem én. – Iskolába kell menned – mondta Sam, és ha nem ismertem volna, meg sem hallom a reménykedés kérdőjelét a hangjában. Érdekelt, hová megy, míg én az órákon ülök. – Tudom feleltem a sálak és pulóverek iskolába masírozó sokszínű tömegére bámulva. Közelgett a tél. – Olyan, mintha… lényegtelen volt, hogy milyen, semmi köze nem volt az életemhez. Nehezen jutott eszembe, mi volt olyan fontos abban, hogy egy osztályteremben ülök egy halom jegyzettel, aminek jövőre már semmi értelme nem lesz. Mellettem Sam ugrott egyet a meglepetéstől, amikor kinyílt a vezetőoldali ajtó. Rachel szállt be a kocsiba hátizsákostul, és arrébb tolt, hogy elférjen ő is. Becsapta az ajtót és sóhajtott. A kocsi nagyon megtelt vele. – Szép teherautó – közölte, aztán előrehajolva Samre nézett. – Jé, egy fiú! Szia, Fiú. Grace, nagyon pörgök! Kávé!
Haragszol? Meglepetten pislogva hátradőltem. – Nem? – Jó! Mert nem hívtál ezer éve, gondoltam, meghaltál vagy haragszol rám. Nyilván nem vagy halott, úgyhogy inkább haragszol – ujjaival a kormányon dobolt. – De Oliviára berágtál, igaz? – Igen – feleltem, de nem voltam biztos benne, hogy igaz-e. Emlékeztem, hogy veszekedtünk, de nem igazán tudtam, hogy volt-e értelme egyáltalán. Nem. Nem hiszem. Hülyeség volt. – Aha, gondoltam – mondta Rachel. Előrehajolt, és a kormányra támasztotta az állát, úgy, hogy Samet is lássa. – Szóval, Fiú, miért vagy Grace kocsijában? Magamat meghazudtolva mosolyogtam. Tudtam, hogy Sam kilétének titokban kell maradnia, de a létezése nem titok, igaz? Hirtelen szükségem lett Rachelre, hogy Sam létezése bebizonyosodjon. – Tényleg, Fiú – nyújtogattam a nyakamat, hogy láthassam Samet. Az arckifejezése valahol a kétség és a vidámság között volt. – Miért vagy a kocsimban? – A vizuális érdeklődés miatt – felelte Sam. – Azta! Rövid távú, vagy hosszú távú érdeklődés? – Addig tart, amíg érdekes vagyok. – Sam egy pillanatra a vállamra hajtotta a fejét, mint szeretete néma jelét. Próbáltam nem vigyorogni, mint egy félkegyelmű. – Ó, szóval ez a helyzet. Nos, hát, én Rachel vagyok, nagyon pörgök, és én vagyok Grace legjobb barátnője – mutatkozott be, és kezet nyújtott. Könyékig érő, szivárványszínű, levágott ujjú kesztyűt viselt, Sam kezet rázott vele. – Sam vagyok. – Nagyon örvendek, Sam. Ide jársz? – Miután kezet fogtak,
Rachel megfogta az én kezemet is. – Aha, nem hiszem. Nos, akkor most ellopom ezt a csinos teremtést, és beviszem az órájára, mert elkésünk, és rengeteg mindent kell neki mondanom, és kihagyta a farkasos dolgot is, mert nem beszélt a másik legjobb barátnőjével. Úgyhogy meg kell értened, hogy mennünk kell. Mondhatnám, hogy normális esetben nem pörgök ennyire, pedig de. Menjünk, Grace! Összenéztünk Sammel. A pillantása kis ideig aggodalmas volt, aztán Rachel kinyitotta az ajtót és kihúzott. Sam átcsusszant a volán mögé. Egy pillanatig azt hittem, megcsókol búcsúzóul, de helyette Rachelre nézett, aztán egy másodpercre a kezemre tette a kezét. Elpirult. Rachel nem szólt semmit, csak sunyi mosollyal vonszolt a suli felé. Megrángatta a karomat. – Szóval ezért nem hívtál, mi? A Fiú szuperhelyes. Magántanuló? Miközben belöktük a lengőajtót, a vállam fölött visszanéztem a Broncóra. Sam felemelt kézzel intett, aztán kitolatott a parkolóból. – Igen, az, mindkét vádpontban igazad van – feleltem. – Később megbeszéljük. Mi van a farkasokkal? Rachel drámaian a vállam köré fonta mindkét karját. – Olivia látta egyiküket. A verandájukon volt, és karomnyomokat is hagyott, Grace. Az ajtón. Frász… faktor. A folyosó közepén megálltam, a mögöttünk haladó diákok méltatlankodó hangok kíséretében mentek el mellettünk. – Várj egy kicsit. Oliviáék házánál? – Nem, anyádéknál. – Rachel fejcsóválva lehúzta a szivárványos kesztyűt. – Igen, Oliviáék házánál. Ha ti ketten nem lennétek összeveszve, elmesélte volna ő maga. Egyáltalán min vesztetek össze? Fáj, hogy az én pipikéim nem játszanak szépen.
– Már mondtam, hogy csak egy hülyeség volt. – Jó lett volna, ha elhallgat, hogy az Oliviáéknál látott farkason gondolkodhassak. Jack lehetett az? És miért pont náluk? – Szóval, jobb lesz, ha kibékültök, ugyanis mindketten velem jöttök a karácsonyi szünetben. És az nincs olyan messze, tudod. Úgy értem, ha egyszer elkezdünk tervezgetni. Gyerünk, Grace, csak mondj igent! – nyafogott Rachel. – Talán. – Nem igazán a farkas zavart. Inkább a karomnyomok. Beszélnem kellett Oliviával, hogy a történetben mennyi az igazság, és mennyi Rachel fantáziájának szüleménye. – A Fiú miatt van? Ő is jöhet! Nem érdekel! – mondta Rachel. A folyosó lassan kiürült, a fejünk felett megszólalt a csengő. – Később megbeszéljük! – feleltem, és berohantunk az első órára. Leültem a helyemre, és elkezdtem átnézni a házi feladatomat. – Beszélnünk kell. Összerezzentem a teljesen más hangra. Isabel Culpeper. Hatalmas parafa cipősarkait az asztal alá csúsztatva felém hajolt. Melirozott haja fényes loknikban keretezte az arcát. – Óra van, Isabel – feleltem a terem elejében függő tévén futó reggeli közlemények felé mutatva. A tanárnő már bejött, éppen az asztala fölé hajolt. Nem figyelt, de ettől még nem voltam oda az ötletért, hogy Isabellel beszélgessek. A legjobb esetben segítséget akart kérni a házijában, vagy ilyesmi. Jó voltam matekból, úgyhogy ez is lehetséges volt. A legrosszabb esetben viszont Jackról akart beszélni. Sam mondta, hogy a falka egyetlen szabálya, hogy kívülállóknak nem beszélnek a vérfarkasokról. Nem akartam megszegni a szabályt. Isabel arcán még mindig az a csinos dac ült, de a szemében
kis falvakat elsöprő viharokat láttam. A terem eleje felé sandított, majd közelebb hajolt. Nyár- és rózsaillatot éreztem a minnesotai hidegben – a parfümjét. – Csak egy perc az egész. Rachelre lestem, aki szemöldök ráncolva nézett Isabelre. Tényleg nem akartam beszélni vele. Valójában nem sokat tudtam róla, de azzal tisztában voltam, hogy veszélyes pletykafészek, aki gyorsan elronthatja a jó híremet, és a menzai gúnyolódások céltáblájává tehet. Nem voltam az a típus, aki népszerű akar lenni, de emlékeztem, mi lett azzal a lánnyal, aki legutóbb kifogta Isabel egy rossz napját. Azóta is próbál megszabadulni attól a pletykától, hogy a focicsapatnak adott elő sztriptízt. – Miért? – Négyszemközt – sziszegte Isabel. – A folyosón. A szememet forgatva felálltam, és kilopakodtam a terem hátuljából. Rachel rövid, fájdalmas pillantást vetett rám. Biztos voltam benne, hogy az én arcomon is ugyanaz ül. – Két másodperc. Gyerünk – közöltem Isabellel, amikor egy üres terembe terelt a folyosó másik oldalán. A terem túlsó falán egy parafa tábla lógott, teletűzdelve anatómiai ábrákkal, az egyik rajzra valaki feltűzött egy tangabugyit. – Jó. Mindegy. – Becsukta az ajtót és úgy méregetett, mintha hirtelen spontán dalra fakadtam volna, vagy ilyesmi. Nem tudtam, mire vár. Karba tett kézzel megkérdeztem: – Oké. Mit akarsz? Azt hittem felkészültem rá, de amikor azt felelte, „A bátyám, Jack”, majd kiugrott a szívem. Nem válaszoltam. – Ma reggel futás közben találkoztam vele. – A bátyáddal… – nyeltem egyet.
Isabel rám emelte egyik tökéletesen manikűrözött mutatóujját. A körme fényesebb volt, mint a kocsim motorházteteje. A loknijai rugóztak. – Jaj, ne játszd meg magad! Beszéltem vele. Életben van. Röviden eljátszottam a képpel, ahogy Isabel futni megy. Nem láttam magam előtt. Talán a csivavája elől futott. – Öhm. Isabel folytatta. – Valami nagyon el volt cseszve vele. És ne mondd, hogy „Igen, mert halott”. Nem halt meg. Isabel elbűvölő személyisége miatt – és talán azért, mert tudtam, hogy Jack életben van nehezemre esett az együttérzés. – Isabel, szerintem nincs szükséged rám ehhez a beszélgetéshez. Elintézed egyedül is. – Fogd be! Ez csak alátámasztotta az elméletemet. Én is ezt akartam mondani neki, de a következő szavaitól megdermedtem: – Amikor találkoztunk, Jack azt mondta, hogy valójában nem halt meg. Aztán elkezdett… reszketni… és azt mondta, azonnal el kell tűnnie. Próbáltam megkérdezni, mi baja, de azt mondta, hogy majd te megmondod. Mintha fojtogattak volna, megszólaltam: – Én? – De aztán eszembe jutott Jack könyörgő pillantása, miközben a nőstényfarkas a földhöz szögezte. Segíts! Felismert. – Nos, ez nem valami nagy meglepetés. Mindenki tudja, hogy te meg Olivia Marx odavagytok azokért a farkasokért, és ennek az egésznek nyilván valami köze van hozzájuk. Szóval mi folyik itt, Grace? Nem tetszett, ahogy feltette a kérdést – talán mert már tudta a választ. Elvörösödött a fülem. Kicsúszott alólam a talaj. – Nézd, tudom, hogy zaklatott vagy. De komolyan, kérj
segítséget, minket pedig hagyj ki ebből. Nem tudom, mit láttál, de az nem Jack volt. A hazugság rossz ízt hagyott a számban. Megértettem a falka titoktartását, de Jack Isabel testvére. Nem lenne joga, hogy tudja? – Nem képzelődtem – csattant fel Isabel, amikor kinyitottam az ajtót. – Meg fogom találni. És rájövök, mi közöd van ehhez az egészhez. – Semmi – feleltem. – Csak szeretem a farkasokat. És most vissza kell mennem az órára. Isabel az ajtóban állva figyelte, ahogy távozom. Az járt a fejemben, hogy amikor belekezdett ebbe a beszélgetésbe, vajon mire számított, mit mondok majd? Gyámoltalannak látszott, de lehet, hogy csak megjátszotta magát. Mindenesetre visszaszóltam: – Isabel, kérj segítséget valakitől! Összefonta a karját. – Azt hittem, épp azt teszem.
huszonkilencedik fejezet • Sam 12 °C
MÍG GRACE AZ ISKOLÁBAN VOLT, hosszú ideig gondolkodtam a parkolóban. Az a vad Rachel járt a fejemben, és hogy mit akart jelenteni a farkasos megjegyzése. Úgy döntöttem, megkeresem Jacket, de hallani akartam, mit tudott meg Grace a suliban, mielőtt nekivágok valami hiábavaló hajszának. Nem igazán tudtam, hogy kéne elfoglalnom magam Grace és a falkám nélkül. Olyan érzés volt, mint amikor még van egy órád a busz indulásáig, ami nem elég semmi értelmes, dologra, viszont túl hosszú idő, hogy csak ülj és várj. A langyos szellő ellenére foga volt az időnek, és tudtam, hogy nem várhatok a buszra örökké. Végül a postához hajtottam. Nálam volt Beck postafiókjának kulcsa, de leginkább az emlékek felidézése miatt mentem oda, úgy tettem, mintha véletlenül összefuthatnék vele. Eszembe jutott a nap, amikor Beckkel együtt jöttem el, hogy átvegyük az iskolai könyveimet – még mindig rémlett, hogy kedd volt, ugyanis akkoriban a kedd volt a kedvenc napom. Nem emlékeztem, miért, talán az tetszett, ahogy a szó e-jét olyan barátságosan követi a két d. Mindig imádtam postára menni Beckkel. Olyan volt számomra, mint egy kincses barlang, hosszú sorokban álló, titkokat és meglepetéseket rejtő,
kicsi, lezárt dobozokkal, amelyekhez csak az férhetett hozzá, akinek volt kulcsa. Különösen tisztán emlékeztem a beszélgetésünkre, még Beck kifejezésére is: – Sam! Gyere, kölyök! – Az mi? Beck hasztalanul vetette neki a hátát az üvegajtónak, miközben hatalmas doboz súlya alatt nyögött. – Az agyad. – Már van egy agyam. – Ha lenne, kinyitottad volna nekem az ajtót. Csúnyán néztem rá, és egy pillanatig hagytam, hogy küszködjön, mielőtt a karja alatt átbújva kilöktem volna az ajtót: – Igazából mi az? – Tankönyvek. Tanítani fogunk téged, hogy ha felnősz, ne legyél komplett idióta. Nagyon kíváncsivá tett a dobozba zárt, instant iskola, amihez nem kell más, csak Sam. A falka többi tagja ugyanilyen izgatott volt. Én voltam az első, aki azelőtt változott át, hogy befejezte volna az iskolát, így az oktatásom újdonsága magával ragadta a többieket. Sok nyáron át váltották egymást tanáraimként a vastag tanári kézikönyv mellett, és a szép, festékillatú, munkafüzetek felett. Egész nap tömték a fejemet: Ulrik matekot, Beck történelmet, Paul nyelvtant és később a természettudományokat tanította. A vacsora fölött tesztkérdéseket kiabáltak, dalokat találtak ki halott elnökök neveire, és az ebédlő egyik falát hatalmas táblává alakították, amely mindig tele volt írva az aznapra rendelt új kifejezésekkel meg disznó viccekkel, amelyeknek sosem volt gazdája. Amikor végeztem az első ládakönyvvel, Beck elcsomagolta
őket, és újabb doboz érkezett. Amikor nem az instant iskolával foglalkoztam, akkor az interneten tanulmányoztam valami egészen más dolgot. Képeket nézegettem cirkuszban mutogatott szörnyekről, szinonimák után kutattam a közösülés szóra, és választ kerestem arra a kérdésre, hogy miért bámulom esténként a csillagokat vágyódástól sajgó szível. A harmadik csomag érkezésével egy időben új tagja lett a falkának: Shelby, egy napbarnított, vékony lány. A testét horzsolások borították, és nehézkes déli akcentusa volt. Emlékeztem Beck és Paul beszélgetésére: – Nem hagyhattam ott! Istenem, Paul, te nem láttad, honnan jött! Nem láttad, mit műveltek vele. Sajnáltam a mindenki számára hozzáférhetetlen Shelbyt. Én voltam az egyetlen, akinek sikerült mentőcsónakot küldeni a szigetre, amellyé vált, csak én tudtam szóra és néha mosolygásra bírni. Furcsa volt, egy törékeny állat, aki bármit megtenne, csak hogy megmutassa, hogy újra ő a főnök a saját életében. Ellopott dolgokat Becktől, hogy meg kelljen kérdeznie, hová tűntek, vagy a hőfokszabályzóval játszott, hogy aztán nézze, amint Paul feláll a kanapéról és beállítja, vagy eldugta a könyveimet, hogy beszélgessek vele olvasás helyett. De mindannyian sérültek voltunk, nem igaz? Végtére én voltam a srác, aki benézni sem bír a fürdőszobába. Beck Shelby számára is felvett egy doboz könyvet a postán, de neki nem ugyanazt jelentették, mint nekem. Hagyta őket porosodni, és olvasás helyett a farkasok viselkedését tanulmányozta a neten. A postán megálltam Beck 730-as számú postafiókja előtt. Megérintettem a lepattogzott festésű számokat, a hármas már alig látszott, és azóta így volt, mióta ide jártam. Becsúsztattam a kulcsot a zárba, de nem fordítottam el. Olyan rossz ez, hogy ennyire akarom? Normális életet, hétköznapi, Grace-szel töltött
éveket, néhány évtizednyi postafiók-nyitogatást, ágyban fekvést és karácsonyfa állítást télen… Újból Shelby jutott eszembe, és Grace emléke mellett az ő képe élesen, hidegen mart belém. Shelby mindig is nevetségesnek találta az emberi léthez való vonzódásomat. Még emlékeztem a legnagyobb veszekedésünkre erről. Nem az első és nem is az utolsó volt, de a legcsúnyább. Az ágyamon fekve olvastam egy Ulriktól kapott Yeats-kötetet, Shelby meg felugrott az ágyra és rátaposott a könyvre. Meztelen talpa alatt összegyűrődtek a lapok. – Gyere, találtam a neten farkasüvöltést, hallgasd meg! – mondta. – Épp olvasok. – De ez fontosabb – mondta fölém tornyosulva. A lábujjait begörbítve gyűrögette tovább a lapokat. – Miért olvasod ezeket a vackokat? – mutatott az ágyam melletti asztalon álló könyvkupacra. – Te nem ez leszel, ha felnősz! Nem leszel ember. Farkas leszel, olyan dolgokat kellene tanulnod, amiket egy farkasnak kell tudnia! – Fogd be! – mondtam. – De hát igazam van! Nem leszel Sam. Azok a könyvek nem érnek semmit. Alfahím leszel! Olvastam róla. És én leszek a párod. Az alfa nőstény. – Az arca izgatottan kipirult. Shelby semmit nem akart jobban, csak maga mögött hagyni a múltját. Kitéptem a lába alól a Yeats-et és kisimítottam a lapokat. – Én Sam leszek. Sosem szűnök meg Samnek lenni. – Nem! – kiáltotta Shelby. Leugrott az ágyról, és lesöpörte az asztalról a könyveimet. Szavak ezrei zuhantak a padlóra. –, Ez csak színlelés! Nem lesz nevünk, csak farkasok leszünk! – Hallgass! – kiabáltam rá. – Akkor is lehetek Sam, ha farkas leszek! Beck berohant a szobába, és a maga csendes módján
szemrevételezte a jelenetet: a könyveim, az életem, az álmaim hevertek Shelby lába alatt, én meg az ágyon kuporogtam, és a gyűrött kötetet szorongattam elfehéredett ujjakkal. – Mi folyik itt? – kérdezte Beck. Shelby rám mutatott. – Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy nem lehet már Sam, ha farkasok leszünk. Nem lehet! Még a nevét sem fogja tudni! Én se leszek Shelby! – Magából kikelve reszketett. Alig hallottam Beck válaszát: – Sam mindig is Sam lesz. – Megfogta Shelby karját és kivitte a szobából. A lány talpa csúszkált a könyveimen. Az arcára kiült a megrökönyödés, Beck figyelmes volt, és sosem nyúlt hozzá egy ujjal sem, amióta megérkezett. Sosem láttam még ilyen dühösnek. – Soha többé ne mondj neki ilyet, Shelby! Különben visszaviszlek oda, ahonnan hoztalak. Visszaviszlek. A folyosón Shelby sikoltozni kezdett, és abba sem hagyta, amíg Beck rá nem csapta a szobája ajtaját. Visszasétált hozzám és megállt az ajtóban. Gondosan visszapakoltam a könyveimet az asztalra. Közben Shelby szavaitól remegett a kezem. Azt hittem, Beck majd mond valamit, de csak felvette a lábánál heverő könyvet, és a kupac tetejére tette. Aztán elment. Később hallottam, amint Ulrik és Beck beszélgetnek. Nem jöttek rá, hogy kevés olyan hely van a házban, ahol egy vérfarkas nem hallgatózhat. – Túl kemény voltál Shelbyvel – mondta Ulrik. – Igaza volt. Mit gondolsz, mihez kezd majd ezzel a rengeteg tudással, Beck? Nem úgy tűnik, hogy valaha is képes lesz arra, amit te csinálsz. – Hosszú szünet után folytatta: – Mi van? Ne légy meglepve. Nem kell zseninek lenni, hogy megmondjam, mire gondoltál. De mondd, mit képzelsz, hogy fog Sam egyetemre járni?
Újabb szünet. – Nyári iskola. És néhány internetes kurzus. – Jól van. Tegyük fel, hogy Sam diplomát szerez. És mihez kezd? A jogi egyetemre is a neten fog járni? És aztán milyen ügyvéd lesz? A te bogaras téli eltűnéseidet elnézték az emberek, mert amikor megharaptak, már befutott ügyvéd voltál. Samnek olyan munkát kell majd szereznie, ahol nem számítanak a kiszámíthatatlan eltűnései. Minden tudás ellenére, amit a fejébe tömsz, benzinkúton fog dolgozni, ahogy mi is. Ha egyáltalán kihúzza húszéves koráig. – Azt akarod neki mondani, hogy adja fel? Akkor mondd el neki te! Én ilyet sosem tennék. – Nem neki mondom. Hanem neked. Neked mondom, hogy add fel! – Sam nem csinál semmit, amit nem akar. Tanulni akar. Okos fiú. – Beck, nyomorulttá teszed. Nem adhatod a kezébe a siker eszközeit, hogy aztán rájöjjön, hogy sosem használhatja őket. Shelbynek igaza van. Végső soron farkasok vagyunk. Olvashatok neki német költőket, Paul megtaníthatja neki a múlt idejű melléknévi igeneveket, te meg játszhatsz neki Mozartot, de a vége úgyis csak egy hosszú, hideg éjszaka az erdőben, ahogy mindannyiunk számára. Eltelt egy kis idő, míg Beck fáradtan válaszolt. Mintha nem is ő lett volna. – Hagyj magamra, Ulrik, rendben? Csak hagyj magamra! Másnap Beck azt mondta, nem muszáj tanulnom, ha nem akarok, aztán egyedül kocsiba ült. Megvártam, amíg elmegy, aztán leültem tanulni. Mindennél jobban szerettem volna, hogy ott legyen velem a postán. Elfordítottam a kulcsot a zárban, tudva, mit találok majd: hónapok alatt felhalmozódott leveleket és egy
nyomtatványt, hogy vegyem fel a többit az ablaknál. De amikor kinyitottam az ajtót, csak két magányos levél és néhány reklámküldemény hevert mögötte. Valaki járt itt. Nemrégiben.
harmincadik fejezet • Sam 5 °C
NEM BAJ, HA ÁTMEGYEK OLIVIÁHOZ? – kérdezte Grace, amikor beszállt a kocsiba egy hideg légáramlat kíséretében. Megborzongtam az anyósülésen, mire gyorsan becsukta az ajtót. – Bocsánat! – mondta. – Nagyon hideg lett, nem? Egyébként nem akarok bemenni. Csak elmenni előttük. Rachel mesélte, hogy egy farkas ólálkodott Oliviáék háza körül. Talán találunk valami nyomot. – Rajta! – mondtam. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam az ujjai hegyét, majd visszasimítottam a tenyerét a kormányra. Az ajkai megrebbentek az érintésemre, de nem szólt semmit, miközben kihajtott a parkolóból. Figyeltem az összpontosítástól feszült arcát, szigorú vonalba húzódó száját, és vártam, hogy kimondja, amire gondolt. Amikor nem tette, felvettem a Rilke-kötetet, amit olvasni hoztam magammal, amíg rá várok, és lecsúsztam az ülésben. – Mit olvasol? – kérdezte Grace hosszú hallgatás után. Biztosra vettem, hogy a gyakorlatias Grace még nem hallott Rilkéről. – Verseket. Grace felsóhajtott és kinézett a halottsápadt égre, amely mintha az útra ereszkedett volna előttünk.
– Én nem értem a verseket. – Úgy tűnt, mintha tudná, hogy sértő lehet a megjegyzése, mert gyorsan hozzátette: – Talán nem a megfelelőeket olvasom. – Valószínűleg csak rosszul olvasod – mondtam. Láttam az olvasnivalóit: ismeretterjesztő kötetek, könyvek, amelyek konkrét dolgokról szólnak, de nem a dolgok leírásai. – A szavakra figyelj, arra, ahogy hangzanak, ne csak arra, amit mondanak. Mint egy dalban. – Amikor elfintorodott, kinyitottam a könyvet, és közelebb csúsztam hozzá ülésen. Összeért a csípőnk. Grace lenézett a könyvre. – Ez nem is angolul van! – Némelyik igen – feleltem. Felsóhajtottam. – Ulrik Rilkén tanított németül. Én pedig vele foglak költészetre tanítani. – Egyértelmű, hogy idegen nyelvű – mondta Grace. – Egyértelmű – ismertem el. – Ezt hallgasd meg. „Was soll ich mit meinem Munde? Mit Meiner Nacht? Mit Meinem Tag? Ich habe keine Geliebte, keine Haus, keine Stelle auf der ich lebe.” Grace arckifejezése zavart volt. Édesen rágta a száját értetlenségében. – Mit jelent? – Nem az a lényeg. Az a lényeg, ahogyan hangzik. Nem csak az, amit jelent. – Próbáltam szavakat találni rá, hogy megértessem vele. Arra akartam emlékeztetni, hogyan szeretett belém farkasként. Szavak nélkül. Hogyan látott a farkasbunda mögé, hogyan látta meg azt, ami odabent van. Amitől Sam vagyok, mindig. – Olvasd fel újra! – kérte Grace. Felolvastam. A kormányon dobolt. – Szomorúnak hangzik – mondta. – Mosolyogsz, tehát
igazam van. A fordításhoz lapoztam: – „Magamban mit is kezdjek a számmal? Éjemmel és napommal itt…”1 …Áhh. Nem tetszik ez a fordítás. Elhozom a sajátomat a házból holnap. És igen, szomorú. – Nyertem valamit? – Lehet – mondtam, és a tenyere alá csúsztattam a kezemet, összekulcsoltam az ujjainkat. Nem vette le szemét az útról, miközben a szájához emelte összefűzött kezeinket. Megcsókolta a mutatóujjamat, majd a fogai közé vette és gyengéden beleharapott. A szemében kimondatlan kihívással rám pillantott. Megfogott. Azt akartam kérni, álljon félre, mert meg kell csókolnom. De aztán megpillantottam egy farkast. – Grace. Állj! Állítsd meg a kocsit! Körülnézett, kereste, mit láttam, de a farkas már átugrott az útszéli árkon, és a ritkás erdőbe futott. – Grace, állj meg! – mondtam. – Jack. A fékre taposott, és a Bronco ide-oda riszált, miközben a padkához kormányozta. Meg sem vártam, hogy megálljon. Kilöktem az ajtót kiestem rajta, a bokám fájdalmasan megreccsent, amikor a fagyott talajra értem. Az erdőt kutattam magam előtt. Éles szagú füstfelhők szálltak felém a fák közül, elkeveredtek az odafentről leereszkedő fehér felhőkkel. Valaki avart égetett az erdő túlsó felén. A füstön keresztül láttam, ahogy a kékesszürke farkas tétován áll előttem a fák között. Nem tudta, üldözzük-e. A hideg levegő marta a bőrömet, és a farkas a válla fölött rám nézett. Mogyorószín szempár. Jack. Csak ő lehetett. Aztán eltűnt. Csak úgy, beleolvadt a füstbe. Utána ugrottam 1 Somlyó György fordítása.
egy szökkenéssel át az árkon, és nekiiramodtam a rönkök között a haldokló, téli erdőnek. Amint az erdőbe értem, hallottam, hogy Jack előttem csörtet. Többre tartotta a menekülést, mint a csendes haladást. Éreztem a félelme szagát, ahogy előttem rohant. Az avar füstje odabent nehezebb volt, és nehéz lett volna megmondani, hol végződik a füst és hol kezdődik az ég a csupasz faágak között. Jack félig láthatatlan volt előttem, gyorsabb és mozgékonyabb volt négy lábon, mint én kettőn, és nem zavarta a hideg. Az ujjaim félig elhaltak, fájtak a hidegtől, és a nyakam bőrét csípte a hűvös levegő. Összeszorult a gyomrom. Szem elől veszítettem az előttem futó farkast, miközben a bennem élő egyre közelebb került a felszínhez. – Sam! – kiabált Grace. Elkapta az ingem hátát és megállított, aztán a vállamra terítette a kabátját. Köhögtem, levegőért kapkodtam és próbáltam visszagyűrni magamba az ébredező farkast. Grace körém fonta a karjait. Vacogtam. – Mit hittél, Sam? Mit… Nem fejezte be. Húzott magával az erdőn át, mindketten botladoztunk, a térdeim kibicsaklottak alólam. Lelassultam, különösen az árokparton, de Grace nem habozott, a könyökömnél fogva odavonszolt a Broncóhoz. A kocsiban a nyaka forró bőréhez dugtam hideg arcomat, és hagytam, hogy öleljen, miközben tehetetlenül reszkettem. Minden egyes ujjam hegyében hirtelen tűszúrásszerű fájdalom kezdett lüktetni. – Mit csináltál? – Grace úgy szorított, hogy szinte kipréselte a levegőt a tüdőmből. – Sam nem csinálhatod ezt! Odakint fagy! Mit képzeltél, mit művelsz? – Nem tudom – mondtam a nyakának. Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy felmelegedjenek az ujjaim. Nem tudtam. Csak
azt tudtam, hogy Jacket nem ismerem, és hogy nem tudom, milyen ember volt, így azt sem, milyen farkas lett belőle. – Nem tudom – mondtam újból. – Sam, nem éri meg – mondta Grace, és az arcát erősen a fejemhez szorította. – Mi lett volna, ha átváltozol? – A keze szorosan markolta az ingem ujját. Szinte csak lehelte a szavakat. – Mit gondoltál? – Semmit – mondtam őszintén. Hátradőltem. Végre eléggé átmelegedtem, hogy ne vacogjak tovább. A fűtőrácsra tettem a tenyeremet. – Ne haragudj. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólt, csak a járó motor egyenetlen zörgése törte meg a csendet. Aztán Grace megszólalt: – Ma beszéltem Isabellel. Jack húgával. Azt mondta, találkozott Jackkel. Nem feleltem, csak a rácsra szorítottam az ujjaimat, mintha meg tudnám fogni a meleget. – De nem rohanhatsz csak úgy utána. Túl hideg van, és nem éri meg a kockázatot. Megígéred, hogy többé nem csinálsz ilyet? Lesütöttem a szememet. Nem tudtam ránézni, amikor ilyen volt hangja. – Mi van Isabellel? – kérdeztem. – Meséld el, mit mondott! Grace felsóhajtott. – Nem tudom. Tudja, hogy Jack életben van. Úgy gondolja, hogy a farkasoknak valami közük van hozzá. Azt hiszi, tudok valamit. Mit csináljunk? A tenyerembe ejtettem a homlokomat. – Nem tudom. Bár itt volna Beck! A két levélre gondoltam a postaládában, a farkasra az erdőben és a még mindig sajgó ujjbegyeimre. Talán Beck itt is van.
A remény jobban fájt, mint a hideg. Talán nem Jacket kellett volna keresnem.
harmincegyedik fejezet • Sam 12 °C
ELRAGADOTT A GONDOLAT, hogy Beck talán ember lehet. Rosszul aludtam, az agyam azokon a helyeken járt, ahol talán a nyomára akadhatok. Gyűltek a kételyek is, hiszen bármelyik falkatársam kiüríthette a postaládát vagy vásárolhatott tejet –, de nem tehettem róla. A remény mindent felülírt. Másnap, reggelinél Grace-szel csevegtem a matekleckéjéről, ami számomra tökéletesen felfoghatatlan volt, meg a menő, pörgős barátnőjéről, Rachelről, no és arról, hogy a teknősöknek van-e foguk vagy sem, de valójában végig Beckre gondoltam. Miután kitettem Grace-t a sulinál, egy rövid ideig próbáltam úgy tenni, mintha nem mennék egyenesen Beck házához. Nincs ott. Ezt már tudtam. De nem árt újból megnézni. Az odavezető úton arra gondoltam, amit Grace mondott előző este az áramról meg a frigóban hagyott tejről. Talán, de csak talán, Beck járhatott ott, hogy levegye a vállamról Jack gondját, és eloszlassa annak a gondolatnak az elviselhetetlen súlyát, hogy én vagyok a fajtám utolsó képviselője. A ház még mindig üres volt, de legalább szereztem néhány ruhadarabot, és megkerestem a másik Rilke-kötetemet. Végigjártam a szobákat, éreztem a régi testvériesség illatát. Emlékeztem, hogy három rövid évvel ezelőtt, amikor a
legtöbbünk fénykorában volt, képesek voltunk visszanyerni az emberi formánkat a tavaszi meleg első langyos csókjára. A ház tele volt – Paul, Shelby, Ulrik, Beck, Derek, még az őrült Salem is egyszerre volt ember. Attól, hogy együtt voltunk az őrület örvényében, valahogy normálisabbnak tűnt minden. A házhoz vezető útra hajtva lassítottam, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor megpillantottam egy járművet a kocsifeljárón, aztán összeszorult, amikor láttam, hogy egy ismeretlen kocsi az. A szürke fényben halványan világítottak a féklámpák. Leeresztettem az ablakot és próbáltam elcsípni egy illatfoszlányt. Még mielőtt bármi is az orromba jutott volna, hallottam, hogy kinyílik a vezetőoldali ajtó, aztán becsapódik a terepjáró távolabbi oldalán. Aztán a szellő felkapta a sofőr szagát és egyenesen felém sodorta. Tiszta és enyhén füstös illat volt. Beck. Leparkoltam a Broncót az út szélén és vigyorogva kiugrottam, amikor Beck megkerülte a kocsit. A szeme egy pillanatra nagyra nyílt, aztán ő is felvillantotta mosolyát, ami mindig is olyan könnyedén ült ki az arcára. – Sam! – Valami furcsa volt a hangjában, azt hiszem meglepettség. Szélesebben vigyorgott. – Sam, hála istennek! Gyere csak ide! Megölelt, meglapogatta a hátamat, azzal a vonakodó érintéssel, amiből mindig ügyesen kibontakozott, mielőtt érzelgősnek tűnt volna. Talán, mert ügyvéd volt, és tudta, hogy kell „viselkedni” Feltűnt, hogy a dereka körül szélesebb, mint szokott, de nem azért, mert meghízott. Nem tudom, hány ing volt rajta a kabát alatt, hogy melegen tartsa magát és emberalakban maradjon, de legalább két különböző gallért láttam. – Hol voltál? – Én… – Majdnem elkezdtem elmesélni az egész történetet dióhéjban, kezdve azzal, hogy lelőttek, aztán találkoztam
Grace-szel, hogy láttam Jacket, de nem tettem. Nem tudom, miért, de hallgattam. Nyilván nem Beck miatt, aki őszintén figyelt azokkal az élénk, kék szemeivel. Valami más volt, egy furcsa szag, halvány, de ismerős, és megfeszültek az izmaim, és a nyelvem a szájpadlásomhoz ragadt. Nem így kellett volna lennie. Nem kellett volna így éreznem magam. A válaszom sokkal megfontoltabb volt, mint szerettem volna. – A közelben. Nem itt. Feltűnt, hogy te sem voltál itt. – Nem – ismerte be. A kocsi hátulja felé indult. Észrevettem, hogy az autó mocskos – vastag sárréteg borította. Éreztem a szagán, hogy valahonnan máshonnan származik, és tele van vele a sárvédő és elborítja a sárhányókat. – Salem meg én odafent voltunk, Kanadában. Szóval ezért nem láttam Salemet mostanában. Mindig voltak vele gondok. Emberként sem volt százas, így farkasként még annyira sem volt épeszű. Szinte biztos volt, hogy ő rángatta le Grace-t a hintáról. Hogy hogyan oldotta meg Beck az autóutat, fel nem foghattam. Hogy miért autóztak egyáltalán Salemmel, azt végképp nem értettem. – Kórházszagod van – hunyorgott rám Beck. – És szarul nézel ki. – Kösz – feleltem. Végül is elmondtam. Nem igazán hittem volna, hogy egy hét után is érződik rajtam a kórház szaga, de Beck fintorgó orra mást mondott. – Meglőttek. Beck a szájához emelt keze ujjain át válaszolt: – Te jó ég! Hol? Remélem, nem valami arcpirító helyen. A nyakamra mutattam. – Közel sem olyan érdekes helyen. – Minden rendben? Úgy értette, velünk rendben van-e minden? Tudja valaki? Van egy lány. Elképesztő. Ő tudja, de vele minden rendben. A fejemben elpróbáltam a szavakat, de sehogy sem volt jó
kimondani. Csak azt hallottam, ahogy Beck a lelkemre köti, hogy nem bízhatjuk másra a titkunkat. Úgyhogy csak vállat vontam. – Mint mindig. Aztán összeugrott a gyomrom. Ki fogja szagolni Grace-t a házban. – Te jó ég, Sam! Miért nem hívtál fel, amikor meglőttek? – Nincs meg a számod. Az idei. – Minden évben új telefonunk volt, mivel télen nem használtuk. Újabb pillantás, ami nem tetszett. Együttérzés. Nem, szánalom. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Beck belekotort a zsebébe, és elővett egy mobiltelefont. – Tessék, itt van ez. Salemé. Nem nagyon veszi már hasznát. – Egy vakkantás, ha igen, két vakkantás, ha nem? – Pontosan – vigyorgott Beck. – Mindegy, benne van a számom a memóriájában. Úgyhogy használd! Lehet, hogy venned kellene egy töltőt hozzá. Azt hittem, meg fogja kérdezni, hol laktam, és nem akartam válaszolni. Úgyhogy ehelyett az állammal a kocsi felé böktem. – Mi ez a kosz? Miért utaztatok? – Az öklömmel oldalba vágtam a kocsit, és meglepetésemre valami visszakopogott odabentről. Inkább puffanás volt. Mint egy rúgás. Felhúztam a szemöldökömet. – Salem van odabent? – Visszament az erdőbe. Kanadában változott át a nyavalyás, úgy kellett visszahoznom, és úgy vedlik, mintha fizetnének érte. És tudod, azt hiszem, megbolondult. Mindketten nevettünk ezen, mintha Salem őrültségét külön említeni kellett volna. Visszanéztem arra a pontra, ahol éreztem a puffanást az öklöm alatt. – Akkor mi ez a zörgés?
Beck szemöldöke a homlokára szaladt. – A jövő. Akarod látni? Vállat vontam és hátrébb léptem, hogy kinyithassa a terepjáró hátsó ajtaját. Ha azt hittem, felkészültem a látványra, hát vagy negyvenféleképpen tévedtem. A kocsi hátsó üléstámlája le volt hajtva, hogy nagyobb legyen a hely, és a csomagtérben három test volt. Emberek. Az egyikük kényelmetlen pózban ült az ülésnek támaszkodva, egy másik magzati pózba gömbölyödött, a harmadik görnyedten ült az ajtó mellett. Mindhármuk keze össze volt kötve. Rájuk meredtem. Az ülésnek támaszkodó fiú véreres szemmel bámult vissza rám. Egykorúak lehettünk, talán egy kicsivel fiatalabb volt nálam. Véresek voltak a karjai, és láttam, hogy a jármű egész belseje olyan. Aztán megéreztem a szagukat: fémes vérszag, a félelem verejtéke és földszag, ami hasonló volt a kocsit kívülről borító porhoz. És farkasok, farkasok mindenhol – Beck, Salem és ismeretlen farkasok. A gombóccá gömbölyödött lány megrázkódott és a fiúra sandított, aki rám bámult a sötétben. Láttam, hogy ő is reszket, az ujjai összekulcsolódnak, majd ellazulnak a félelem szorításában. – Segíts! – mondta. Hátrahőköltem, a térdeim remegtek. A szám elé kaptam a kezemet, aztán közelebb léptem és rájuk bámultam. A fiú könyörögve nézett rám. Alig vettem észre, hogy Beck a közelben áll és csak figyel, de nem tudtam levenni a szememet a gyerekekről. A hangom mintha nem is a sajátom lett volna. – Nem. Nem. Ezeket a srácokat megharapták. Beck, megharapták őket. Megpördültem, és a tarkómon összefontam a kezemet, aztán visszafordultam, hogy megint őket nézzem. A fiú vadul reszketett, de a pillantása nem eresztette az enyémet. Segíts! –
Ó, a pokolba is, Beck! Mit csináltál? Mi a francot csináltál? – Befejezted? – kérdezte Beck nyugodtan. Megint megfordultam, szorosan behunytam a szememet, aztán nyitottam. – Befejezni? Hogyan fejezhetném be? Beck, ezek a kölykök átváltoznak! – Nem mondok semmit, amíg nem fejezed be. – Beck, te látod ezt? – néztem a kocsi oldalának támaszkodva a lányra. Az ujjai a vérfoltos kárpitozást karmolták. Talán tizennyolc éves lehetett, szűk, batikolt póló volt rajta. Ellöktem magam, elhátráltam, mintha ettől eltűnnének. – Mi folyik itt? A fiú a csomagtartóban morogni kezdett, az arcát összekötözött csuklóihoz nyomta. A bőre sötét színt öltött, miközben valóban elkezdett átváltozni. Elfordultam. Nem tudtam végignézni. Anélkül nem, hogy eszembe ne jutott volna, milyen volt, milyenek voltak azok az első napok. A fejem mögött összefont ujjakkal a fülemre szorítottam a karomat, és közben azt hajtogattam, a francba, a francba, a francba, újra és újra, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem hallom a fiú vinnyogását. Már nem segélykérés volt, talán rájött, hogy Beck háza túlságosan elzárt, hogy bárki meghallja. Vagy talán feladta. – Segítesz bevinni őket? – kérdezte Beck. Felé fordultam, és láttam, hogy a meglazult kötelékből egy farkas lép ki morogva. Visszahőkölt, amikor a lábainál fekvő, megkötözött lány felnyögött. Beck egy szempillantás alatt ott termett, ruganyosan, akár egy állat, és a hátára fordította a farkast. Fél kézzel megragadta az állkapcsát, és a szemébe nézett. – Eszedbe se jusson harcolni – vicsorgott a farkasra. – Itt nem te vagy a főnök.
Eleresztette a farkas pofáját, s az állat feje ellenállás nélkül puffant a kárpiton. A farkas teste remegni kezdett, máris kezdett visszaváltozni. Istenem! Képtelen voltam végignézni. Ugyanolyan rossz volt, mintha saját magamnak kellett volna végigcsinálnom újra az egészet, amikor sosem voltam biztos benne, melyik bőrömet viselem éppen. Félrenéztem, Beckre. – Szándékosan csináltad, igaz? Beck úgy ült a hátsó lökhárítón, mintha nem lenne a háta mögött egy görcsökben fetrengő farkas és egy vinnyogó lány. És a harmadik – még mindig nem mozdult. Meghalt? – Sam, valószínűleg ez az utolsó évem. Nem hiszem, hogy jövőre visszaváltozom. Amikor végre idén átváltoztam, gyorsan kellett gondolkoznom, hogy ember maradjak. – Látta, ahogy a különböző inggallérokat nézem a nyakánál, és bólintott. – Szükségünk van a házra. A falkának kell ez a ház. És szükségük van olyan védelmezőkre is, akik képesek az átváltozásra. Már tudod te is. Nem támaszkodhatunk emberekre. Csak mi tudjuk megvédeni magunkat. Nem feleltem. Beck nagyot sóhajtott. – Neked is ez az utolsó éved, nem igaz, Sam? Nem gondoltam, hogy idén átváltozol. Amikor én bőrt váltottam, te még farkas voltál, pedig fordítva kellett volna történnie. Nem tudom, neked miért jutott ilyen kevés idő. Talán amiatt, amit a szüleid tettek veled. Pokoli nagy kár. Te vagy a legjobb közülük. Nem mondtam semmit, mert nem volt elég levegőm hozzá. Csak arra tudtam figyelni, hogy a hajába vér száradt. Addig észre sem vettem, mert sötét, gesztenyebarna haja volt, de a vér keményre szárította.
– Sam, ki gondoskodna a falkáról, mi? Talán Shelby? Több farkas kell. Több fiatal farkas, hogy ez ne legyen probléma még vagy nyolc-tíz évig. A vért bámultam a hajában. A hangom tompán csengett: – Mi lesz Jackkel? – A gázpisztolyos sráccal? – fintorgott Beck. – Azt Salemnek és Shelbynek köszönhetjük. Nem mehetek utána. Túl hideg van. Meg kell találnia minket. Nagyon remélem, hogy addig sem csinál semmi hülyeséget. Remélhetőleg van annyi istenadta esze, hogy nem mutatkozik emberek között, amíg nem stabilizálódik. Mellette magas, vékony hangon felvinnyogott a lány. A sikolyában nem volt semmi erő. Két heves rángás között a bőre krémes kék színt öltött. Egy fekete farkas bőre volt. A vállai megtörtek, amikor a karjai talpra emelték, új lábaira állt. Tisztán emlékeztem a fájdalomra, mintha én magam változtam volna át – a veszteség fájdalmára. Éreztem a pillanat agóniáját, amelyben elveszítettem magamat. Amikor elveszítettem, ami Sammé tett. Azzá, aki emlékszik Grace nevére. Egy könnycseppet dörzsöltem ki a szememből, miközben néztem a lány küzdelmét. Egy részem szerette volna megrázni Becket, amiért ezt tette velük. A másik felem gondolkodott. Hála istennek, hogy Grace-nek nem kellett keresztülmennie ezen. – Ezért pokolra jutsz, Beck – mondtam pislogva, mielőtt ránéztem volna. Nem akartam látni, hogyan reagál. Egyszerűen otthagytam. Azt kívántam, bár sose mentem volna oda. Aznap éjjel, mint minden éjjel, amióta találkoztunk, a karomba vettem Grace-t, és hallgattam a szülei fojtott neszezését a nappaliból. Olyanok voltak, mint szorgos, kis agyatlan
madarak, akik ki-be röpdösnek a fészkükből a nap vagy az éjszaka minden órájában, annyira elfoglalva a fészeképítés örömével, hogy nem veszik észre, hogy már évek óta üresen áll. Hangosak voltak, túlságosan is, nevettek, fecsegtek, edényekkel zörögtek a konyhában, pedig sosem láttam nyomát, hogy bármelyikük is főzött volna. Egyetemista kölykök voltak, akik csecsemőt találtak egy fűzkosárban a küszöbön, és nem tudták, mihez kezdjenek vele. Milyen más lehetett volna Grace, ha az én családomban – a falkában – nő fel? Ha neki is ott lett volna Beck. A fejemben hallottam, ahogy Beck kijelenti, amitől féltem. Tényleg igaz volt, hogy ez az utolsó évem. – Vége – leheltem. Nem hangosan, csak kipróbáltam, milyen ez a szó az ajkamon. Karjaim biztonságos erődítményében Grace felsóhajtott, és a mellkasomhoz nyomta az arcát. Már aludt. Velem ellentétben, aki mérgezett nyilakkal vadászott az álomra, Grace egy szempillantás alatt képes volt elaludni. Irigyeltem őt. Csak Beckre meg a gyerekekre tudtam gondolni, a jelenet ezernyi különböző változata pergett le a szemem előtt. El akartam mondani Grace-nek. Nem akartam elmondani neki. Szégyelltem, amit Beck tett, hányódva az iránta és a magam iránt érzett hűség között – és egészen eddig nem jöttem rá, hogy ez két különböző dolog. Nem akartam, hogy Grace rossz véleménnyel legyen, de szerettem volna egy gyóntatószéket, hogy legyen hová letenni a mellkasomra nehezedő, elviselhetetlen terhet. – Aludj – morogta Grace alig hallhatóan. A pólómba markolt, amitől aztán végképp nem gondolhattam az alvásra. Megcsókoltam csukott szemhéját és felsóhajtottam. Hálás
hangot hallatott, és azt suttogta: – Csitt, Sam. Akármi van, reggelig ráér. Ha nem, akkor sem éri meg. Aludj! És tudtam, mert ő azt mondta.
harminckettedik fejezet • Grace 7 °C
MÁSNAP REGGEL SAM ELSŐ SZAVA EZ VOLT: – Eljött az ideje, hogy elvigyelek egy rendes randira. – Valójában a legelső, amit mondott, az volt, hogy: – Nagyon klassz a hajad reggelente. – Viszont az első világos mondata (nem voltam hajlandó elhinni, hogy a hajam reggelente olyan klassz) a randis kijelentés volt. Aznap a tanároknak „munkanapjuk” volt, úgyhogy miénk volt az egész nap – lehettem engedékeny. Sam a válla fölött hátranézett az ajtó felé, miközben a zabkását kavargatta. Ugyan a szüleim korán eltűntek otthonról apa valami üzleti kirándulása miatt, de Sam még mindig aggódott, hogy váratlanul visszajönnek, és vasvillára hányják. Odamentem hozzá, és nekidőltem a pultnak. Belelestem az edénybe. El voltam ragadtatva a zabkása lehetőségétől. Már próbálkoztam, vele azelőtt, és az íze nagyon… egészséges volt. – Beszélgessünk a randinkról! Hová viszel? Valami izgalmas helyre, az erdő közepére? A számra tette az ujját. Nem mosolygott. – Egy normális randira. Kaja, móka, kacagás. Elfordítottam a fejemet, a keze a hajamra siklott. – Aha, úgy hangzik – mondtam gúnyosan, mert még mindig nem mosolygott. – Nem gondoltam, hogy valamit rendesen
csinálsz. – Adj két tálat, jó? – felelte. Sam a pultra tett tálakba porciózta az édes illatot arasztó zabkását. – Tényleg el akarlak vinni egy tisztességes randira, hogy legyen valami valódi, amire emlé… Nem folytatta. A tálakba bámulva a pultra támaszkodott, a vállát felhúzta a füléig. Végül felém fordult, és így szólt: – Rendesen akarom csinálni a dolgokat. Megpróbálhatunk normálisan viselkedni? Egy bólintás kíséretében elfogadtam az egyik tálat, és megkóstoltam egy kanálra valót. Barna cukor volt benne, juharszirup meg valami fűszer. – Nekem nem gond normálisan viselkedni. Ez a cucc ragacsos – mutattam Samre a zabkásás kanállal. – Hálátlan – felelte. Szomorúan bámult a tányérjába. – Nem ízlik. – Igazából rendben van. – Beck csinált mindig ilyet nekem, miután leszámoltam a tojásmániámmal. – Tojásmániád volt? – Különös gyerek voltam. – Sam a tányérom felé intett. – Nem kell megenned, ha nem ízlik. Ha végeztél, mehetünk. – Hová? – Meglepetés. Több nem is kellett. A zabkása azonnal eltűnt, és máris nálam volt a sapkám, a kabátom és a hátizsákom. Aznap reggel először Sam nevetett, én pedig nevetségesen boldog voltam ettől. – Olyan vagy, mint egy kiskutya. Mintha csörgetném a kulcsaimat, te meg ugrándoznál az ajtóban, hogy menjünk sétálni. – Vau.
Sam megpaskolta a fejemet kifelé menet, aztán kiléptünk a hideg, pasztellszínű reggelbe. Amikor a Broncóban ülve kiértünk az útra, megint elkezdtem erőszakoskodni: – Szóval nem mondod el, hová megyünk? – Nem bizony. Csak annyit mondok, hogy vedd úgy, mintha ezt csináltuk volna az első napon, amikor megismertelek, ahelyett, hogy lelövetem magam. – Nem ilyen élénk a képzelőerőm. – Nekem igen. Olyan erősen elképzelem neked, hogy el kell majd hinned. – Mosolygott, hogy bebizonyítsa, el is képzelte, de hangja olyan szomorú volt, hogy elállt a lélegzetem. – Rendesen fogok udvarolni neked, és ettől nem lesz olyan ijesztő a megszállottságom. – Nekem úgy tűnik, hogy az én megszállottságom az ijesztő. – Kinéztem az ablakon, miközben kihajtottunk a kocsibejáróról. Az ég egyik lassú hópelyhet a másik után engedte útjára. – Van nekem az a tudod mim, az a hogyishívjákom. Az a betegség, amikor azonosulsz azzal az emberrel, aki megment. Sam megrázta a fejét, és az iskolával ellentétes irányba kanyarodott. – A Münchhausen-szindrómára gondolsz, amikor az ember azonosul az elrablójával. – Az nem ugyanaz – ráztam a fejem. – Nem az a Münchhausen szindróma, amikor betegségeket találsz ki, hogy figyeljenek rád? – Igen? Csak szeretem kimondani, hogy Münchhausen. Olyan, mintha tényleg beszélnék németül. Nevettem. – Ulrik Németországban született – mondta Sam. – Minden érdekes mesét tudott a vérfarkasokról. – A belvároson átvezető útra fordultunk, és elkezdtünk parkolóhelyet keresni. – Azt
mondta, hogy a régi időkben voltak, akik direkt hagyták, hogy megharapják őket. Kinéztem az ablakon Mercy Fallsra. A barna és a szürke árnyalataiban komoruló üzletek még barnábbnak és szürkébbnek látszottak nyomasztó ég alatt, és októberhez képest baljóslatúan közelinek tűnt a tél. Nem maradtak zöld levelek az út menti fákon, és néhányon egyáltalán nem volt már levél, ami csak növelte a város kopárságát. Csupa beton volt minden, amíg a szem ellátott. – Miért akartak volna ilyet csinálni? – A népmesékben farkassá változtak és birkákat meg más állatokat raboltak, amikor nem volt elég élelmük. És néhányan csak szórakozásból változtak át. Az arcát figyeltem, próbáltam olvasni a hangjából. – Van benne szórakozás? Sam félrenézett – azt hittem szégyenkezik a válasz miatt, de aztán rájöttem, hogy csak hátranézett, hogy egy üzletsor előtt leparkoljon. – Van, akinek tetszik a dolog, talán jobban, mint embernek lenni. Shelby imád farkas lenni, de ahogy már mondtam, az ő emberi élete szörnyű volt. Nem tudom. A farkaséletem a részemmé vált, nehéz elképzelni, hogy milyen lenne nélküle. – Jó, vagy rossz értelemben? Sam rám nézett, sárga pillantása elkapta és fogva tartotta az enyémet. – Hiányzik önmagam. Hiányzol. Mindig. A kezemre néztem. – Most nem. Sam felém nyúlt, és végigsimított a hajamon, míg csak a hajtincseim végét fogta az ujjai közé. Úgy vizsgálgatta a hajvégeimet, mintha a homokszőke tincsekben ott lennének Grace titkai. Kicsit elpirult, mindig belepirult, ha bókolt
nekem. – Nem – ismerte be. – Most, ebben a pillanatban, nem is emlékszem, hogy milyen boldogtalannak lenni. Könnyek szúrták a szememet. Pislogtam, és örültem, hogy még mindig a hajamat nézi. Hosszú csend állt be. – Nem emlékszel a támadásra – mondta Sam. – Mi? – Egyáltalán nem emlékszel rá, hogy megtámadtak, igaz? Felvontam a szemöldököm, és az ölembe húztam a hátizsákomat, riadtan a látszólag véletlen témaváltástól. – Nem tudom. Talán. Mintha egy csomó farkas lett volna ott, sokkal több, mint amennyien valójában lehettek. De emlékszem rád… Emlékszem, hogy hátul álltál, aztán megérintetted a kezemet… – Sam megérintette a kezemet – és az arcomat… – most az arcomat érintette meg – …amikor a többiek olyan durvák voltak velem. Azt hiszem, meg akartak enni, nem? Lágy volt a hangja. – Nem emlékszel, mi történt azután? Hogy hogyan élted túl? Próbáltam visszaemlékezni. Hó volt, vörösség, és lélegzet az arcomon. Aztán anya sikított. De valami kellett történjen a kettő között. Valahogy odakerültem a házhoz az erdőből. Próbáltam elképzelni, ahogy a hóban botladozom. – Jártam? Sam rám nézett, várta, hogy megválaszoljam a saját kérdésemet. – Tudom, hogy nem. Nem emlékszem. Miért nem emlékszem? Akkor már türelmetlen voltam, az agyam képtelen volt engedelmeskedni. Csak egy egyszerű kérdésnek tűnt. De csak Sam illatára emlékeztem, Sam volt mindenütt, aztán anya kiáltásai, ahogy a telefonhoz rohan.
– Ne aggódj miatta – mondta Sam. – Nem számít. – De úgy gondoltam, valószínűleg számít. Behunytam a szemem, felidéztem az erdő illatát, amit aznap éreztem, és a zötykölődő mozgást a ház felé, karok ölelésében. Felnéztem. – Te vittél haza. Sam hirtelen rám nézett. Emlékezni kezdtem, ahogy a lázálmokra emlékszik az ember. – De hát ember voltál! – mondtam. – Emlékszem, hogy láttalak farkasként. De hogy cipelj, ahhoz embernek kellett lenned. Hogy csináltad? Gyámoltalanul vállat vont: – Nem tudom, hogy változtam át. Ugyanaz történt, mint amikor meglőttek, és ember voltam, amikor rám találtál. Valami verdesni kezdett a mellkasomban, mint a remény. – Magadtól is át tudsz változni? – Ez nem úgy megy. Csak kétszer fordult elő. És soha többé nem tudtam megtenni, nem számít, mennyire akartam. És hidd el, nagyon akartam. – Sam leállította a motort a beszélgetés befejezéseként, én pedig a hátizsákomért nyúltam, hogy kivegyem belőle a sapkámat. A járdán vártam, amíg bezárja a kocsit. Megkerülte a Broncót és dermedten megállt, amikor meglátott. – Édes istenem, az meg micsoda? A hüvelyk- és a középső ujjammal megpöcköltem a tarka bojtot a sapkámon. – Az én nyelvemen az ilyet sapkának nevezik. Melegen tartja a fülemet. – Édes istenem – ismételte Sam, és közelebb lépett. A tenyerébe fogta az arcomat és úgy tanulmányozott. – Iszonyú
aranyos. – Megcsókolt, megnézte a sapkát, aztán újra megcsókolt. Megesküdtem, hogy a bojtos sapkától sosem fogok megszabadulni. Sam még mindig az arcomat fogta, biztos voltam benne, hogy a mindenki minket nézett. De nem akartam elhúzódni, hagytam, hogy újból megcsókoljon, lágyan, mint a hó, alig érintve, aztán kézen fogott. Kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam, és azután nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. – Oké. Hová megyünk? – Meglehetősen hideg volt, úgyhogy tudtam, hogy a közelben kell lennie a helynek, hiszen nem maradhattunk sokáig odakint. Sam ujjai szorosan az enyémekbe kulcsolódtak. – Először egy Grace-boltba. Ezt minden úriember megtenné. Vihogni kezdtem, és Sam is nevetett, mert tudta, hogy nem szokásom. Megrészegített a közelsége. Hagytam, hogy vezessen a szigorú betonháztömb mellett, egészen a Ferde Polcig, ami egy kicsi, független könyvesbolt volt. Már egy éve nem jártam ott. Butaságnak tűnt, hogy nem, tekintve, hogy milyen sokat olvastam, de csak egy csóró népiskolás voltam, nagyon korlátozott jövedelemmel. A könyveket könyvtárból kölcsönöztem. – Ez egy Grace-bolt, igaz? – Sam belökte az ajtót, anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat. Az új könyvek illatának csodálatos hulláma csapott meg, azonnal a karácsony jutott eszembe. A szüleimtől mindig könyveket kaptam karácsonyra. Egy dallamos ding kíséretében becsukódott mögöttünk az ajtó, és Sam elengedte a kezemet. – Merre? Veszek neked egy könyvet. Tudom, hogy szeretnél egyet. A polcsorokra mosolyogtam, és beszívtam a könyvek illatát. Oldalak százezrei, amelyeket még soha senki nem lapozott. Rám vártak. A polcok meleg, szőke fából voltak, mindenféle
színű könyvvel megpakolva. Asztalokon elrendezve a bolt által ajánlott könyvek, a fényes borítók visszaverték a fényt. A kis zugban, ahol a közömbös pénztáros ült, szép, borvörös szőnyeggel borított lépcsőfokok vezettek felfelé egy ismeretlen világba. – Simán tudnék itt lakni – mondtam. Sam nyilvánvaló örömmel figyelte az arcomat. – Emlékszem, hogy néztem, ahogy olvasol a hintában. Még a leghülyébb időben is. Miért nem olvastál odabent, amikor hideg volt? A tekintetem a könyvek hosszú sorain járt. – A könyvek sokkal valódibbak, ha kint olvasol. – A számba haraptam, a szemem polcról polcra vándorolt. – Nem tudom, hol kezdjem. – Mutatok valamit – mondta Sam. Abból, ahogy mondta, arra lehetett következtetni, hogy nem csak valamit, hanem egy nagyon csodálatos valamit, amire egész nap várt, hogy megmutathassa. Újból kézen fogott és végigvezetett a bolton, el az unott pénztáros mellett, fel a csendes lépcsősoron, amely elnyelte és magában tartotta a lépteink zaját. Az emeleten egy kis galéria volt, kisebb, mint az üzlet odalent. Korlát szegélyezte, hogy ne potyogjunk vissza a földszintre. – Az egyik nyáron itt dolgoztam. Ülsz. Maradsz. – Sam egy ütött-kopott, kétszemélyes kanapéhoz vezetett, amely elfoglalta a galéria nagyobb részét. Levettem a sapkámat és leültem, a parancsszavak megbűvöltek. Utánalestem és szemügyre vettem fenekét, amíg a polcok között keresgélt a valami után. Nem vette észre, hogy bámulom és leguggolt a polcok között. Úgy futtatta végig az ujjait a könyvek gerincén, mintha régi barátok lennének. Néztem a válla lejtését, a feje tartását, ahogy fél kézzel, nyitott tenyérrel támaszkodott a padlón a polc mellett
térdelve. Végül megtalálta, amit keresett és visszajött a kanapéhoz. – Csukd be a szemed! – kérte. Nem várta meg, eltakarta a szememet. Éreztem, ahogy megsüllyed a kanapé, amikor mellém ült, hallottam az eltéveszthetetlen hangot, ahogy kinyitja a könyvet, és a lapok egymáshoz súrlódnak. Aztán éreztem a lélegzetvételét a fülemen, miközben alig hallhatóan elkezdte: – „Magányom nem elég Hogy életem szentre váltsam, A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd Állhatnék, mint puszta dolog Bölcs és sötét. Akarom akaratom s elérnék akaratomig Útján a tettnek, Hosszan hallgatott, csak a kissé zaklatott lélegzetvételeit lehetett hallani. Aztán folytatta: – S ha valaki a halk, a már-már tétova időben közelít, Lehessek, Aki eljut a tudáshoz, vagy magányos. Kibomolnék, Ne hajtogassanak engem, Mert magam hajtogatását tűrnöm maga az álság.”2 A hangja irányába fordítottam az arcomat még mindig csukott szemmel, és Sam az ajkamra szorította az ajkát. Egy pillanatra eltávolodni éreztem a száját, aztán hallottam, ahogy a 2 N. Kiss Zsuzsa fordítása
padlóra teszi a könyvet, majd a karjába zárt. Erősnek és hűvösnek éreztem a száját, borsmenta- és télízűnek, de a keze, amely lágyan simult a tarkómra, hosszú napokat, nyarat és örökkévalóságot ígért. Megszédültem, mintha nem kaptam volna elég levegőt, mintha a lélegzetemet ellopta volna, amint levegőt vettem. Sam hátradőlt kicsit a kanapén, és a teste ölelésébe húzott, aztán megcsókolt, és csak csókolt, gyengéden, mintha a szám virág volna, amely a durvább érintéstől megsérül. Nem tudom, milyen sokáig ültünk összebújva, csendesen csókolózva a kanapén, amikor Sam észrevette, hogy sírok. Éreztem, hogy elbizonytalanodik a nyelvén érzett sós íztől, mielőtt rájött, mit jelent az íz. – Grace. Te… sírsz? Nem válaszoltam, mert az csak valóságosabbá tette volna a könnyeim okát. Sam a hüvelykujjával végigsimította a könnyes arcomat, aztán az inge ujját az öklére húzva letörölte a nyomukat is. – Mi a baj, Grace? Valami rosszat tettem? Sam sárga szeme cikázott az arcomon, okokat keresve, miközben én nemet intettem. A földszintről felhallatszott, ahogy a pénztáros felhív egy vásárlót. Nagyon távolinak tűnt a hangja. – Nem – mondtam végül. Kidörzsöltem egy könnycseppet a szememből, mielőtt kibuggyant volna. – Nem, mindent jól csináltál. Csak… – Nem tudtam kimondani. Képtelen voltam. Sam meg sem rezzent úgy mondta: – …ez az utolsó évem. Keményen a számba haraptam, és kidörzsöltem még egy könnycseppet. – Nem készültem fel. Sosem fogok készen állni. Nem mondott semmit. Talán nem is volt mit mondania.
Helyette megint megölelt, a fejemet a mellkasára vonta, és ügyetlenül, megnyugtató mozdulatokkal simogatta a tarkómat. Behunytam a szememet, és csak hallgattam a szíve dobbanásait, amíg az én szívem egyszerre dobogott az övével. Végül a fejem búbjára simította az arcát és azt suttogta: – Nem érünk rá szomorkodni. Mire kiléptünk az üzletből, fényesen ragyogott a nap. Megdöbbentett, hogy mennyi idő telt el. A gyomrom célzásként égni kezdett az éhségtől. – Ebéd – közöltem. – Haladéktalanul. Elfogyok, és a te lelkeden fog száradni. – Nem kétlem. – Sam elvette a kis táskát az új könyvekkel és megfordult, hogy betegye a csomagot a Broncóba, de a mozdulat felénél megdermedt és valahová mögém meredt. – Basszus. Becsapódás várható. Elfordult és kinyitotta az ajtót, aztán a hátsó ülésre hajította a könyveket. Próbált észrevétlen maradni. Hátrafordultam és egy zilált, fáradt Oliviát pillantottam meg. Aztán John is felbukkant mögötte, és szélesen rám vigyorgott. Utoljára azelőtt láttam, hogy találkoztam Sammel, és ha összehasonlítottam kettőjüket, nem tudtam felfogni, hogyan találhattam valaha jóképűnek. Poros és hétköznapi volt Sam fekete haja és aranyszemei mellett. – Szia, szépségem – mondta John. Ettől Sam fürgén megfordult. Nem mozdult felém, de nem is kellett –, a sárga szempár megállította Johnt, ott ahol épp volt. Vagy Sam testtartása tette, a megfeszített válla. Egy szempillantásnyi idő alatt átfutott rajtam a gondolat, hogy Sam talán veszélyes is lehet… hogy sokkal többször kell lecsendesítenie a farkasénjét, mint ahányszor szabadjára engedheti.
John arckifejezése furcsává, olvashatatlanná vált, és arra kellett gondolnom, hogy talán a hónapokon át tettetett flörtölésben több volt az igazság, mint hittem. – Szia – köszönt Olivia. Samre pillantott, aki a vállán lógó fényképezőgépre szegezte a pillantását. Lesütötte a szemét, és megdörzsölte, mintha valami belement volna. Sam kényelmetlensége ragadós volt, a mosolyom elbizonytalanodott. – Sziasztok. Vicces, hogy épp itt botlunk belétek. – Csak anyának ügyintézünk – felelte John. A pillantása Sam felé villant, és túl nyájasan mosolygott. A néma tesztoszteron-ütközet láttán kipirult az arcom, hízelgő volt, még ha egy kicsit fura is. – És Olivia be akart ugrani a könyvesboltba, amíg itt vagyunk. Baromi hideg van, én bemegyek. – Ide már analfabétákat is beengednek? – gúnyolódtam, mint régen. John vigyorgott, aztán elszállt a feszültség, és Samre is rávigyorgott, aztán amolyan „Hé, te, sok szerencsét!” vigyorral bement a könyvesboltba. Sam hunyorogva visszamosolygott, mintha még mindig lenne valami a szemében. Olivia a járdán ácsorgott az ajtó előtt, a két karjával saját magát ölelve. – Sose hittem volna, hogy házon kívül látlak ilyen korán suliszünetben – mondta. Hozzám beszélt, de Samet nézte. – Azt hittem, téli álmot alszol a szabadnapokon. – De nem ma – feleltem. Olyan sokáig nem beszéltünk, hogy úgy éreztem, már nem is tudom, hogy kell. – Korán keltem, hogy megtudjam, milyen érzés. – Isteni – mondta Olivia. Még mindig Samet nézte. Kimondatlan kérdés függött a levegőben. Nem akartam bemutatni őket egymásnak, mivel Sam annyira kényelmetlenül érezte magát Olivia meg a fényképezőgépe társaságában.
Láttam, hogyan néz ránk Olivia, a kettőnk közötti távolságra, ami minden mozdulatunkkal változott, távolodtunk egymástól, mintha láthatatlan szálakkal lettünk volna összekötve. A barátnőm pillantása követte Sam kezét a karomig, ahogy finoman megérintette a kabátom ujját, aztán a másik kezére nézett, ahogy az a kocsiajtó kilincsén nyugszik kényelmesen, mintha már ezerszer kinyitotta volna. Mintha a Broncóhoz és hozzám tartozott volna. Végül Olivia megkérdezte: – Ki ez? Samre pillantottam megerősítésért. A szemhéja még mindig árnyékolta a szemét. – Sam – felelte lágyan. Valami nem stimmelt Sam hangjában. Nem nézett a fényképezőgépre, de úgy tetszett, mintha érezném, hogy figyeli. A hangom akaratlanul is visszhangozta az idegességét. – Ő itt Olivia. Olive, Sam meg én együtt járunk. Úgy értem, randizunk. Arra számítottam, hozzáfűz valamit, de csak így szólt: – Ismerlek. – Sam megdermedt mellettem, amíg Olivia hozzá nem tette: – A könyvesboltból, igaz? Sam ránézett, és Olivia alig észrevehetően biccentett. – Igen. A könyvesboltból. Olivia karba tett kézzel babrálta a pulóvere ujját, de nem vette le a szemét Sam arcáról. Úgy nézett ki, mint aki keresi a szavakat. – Én… Kontaktlencsét hordasz? Bocs, hogy ilyen bunkó vagyok. Biztosan sokszor kérdezik. – Igen – mondta Sam. – Sokszor kérdezik. És kontaktlencsét hordok. Csalódottság féle villant át Olivia arcán. – Hát, nagyon király. Öhm. Örülök, hogy találkoztunk. – Felém fordulva hozzátette: – Sajnálom, hogy veszekedtünk
azon a hülyeségen. Bármit is akartam mondani, köddé vált, amikor azt mondta: Sajnálom. – Én is sajnálom – feleltem egy kicsit erőtlenül, mert nem voltam biztos benne, hogy miért is kérek elnézést. Olivia Samre nézett, majd vissza rám. – Jó. Akkor… felhívnál? Meglepetten pislogtam. – Ja, persze. Mikor? – Hát…hívhatlak inkább én? Nem tudom, mikor lesz alkalom beszélni. Jó így? Hívhatlak a mobilodon? – Bármikor. Biztosan nem akarsz elmenni valahova és beszélgetni? – Ööö, nem, most. John miatt nem tudok. – Megrázta a fejét, és megint Samre nézett. – Csak csavarogni akar egy kicsit. Később azért jó lesz, biztosan. Kösz, Grace. Komolyan. Nagyon sajnálom azt a veszekedést. Összeszorítottam a számat. Mit köszön? John kidugta a fejét a könyvesbolt ajtaján. – Olive! Jössz, vagy mi van? Olivia intett nekünk, és az ajtócsengő halk dingjével eltűnt a könyvesboltban. Sam a tarkójára tette a két kezét és hatalmas, reszketeg sóhajt hallatott. Egy kis körben keringett egy sort a járdán, tarkóra tett kézzel. Elléptem mellette és kinyitottam a kocsiajtót. – Elmondod, mi van? Csak a fényképezőgép zavar, vagy valami más a gond? Sam megkerülte a Broncót és beszállt, becsapta az ajtót, mintha Oliviát meg az egész furcsa beszélgetést kívül akarná rekeszteni. – Ne haragudj! Én csak… láttam valamelyik nap az egyik
farkast, és ez a Jack-dolog is nagyon idegesít. Olivia meg… lefényképezett mindannyiunkat. Farkasként. És a szemem… Féltem, hogy Olivia esetleg többet tud rólam, mint amit elmond, és egyszerűen… betojtam. Tudom. Bénán viselkedtem, ugye? – Hát, tényleg. Szerencséd van, hogy ő még nálad is bénábban viselkedett. Remélem, később felhív. – Kezdett hatalmába keríteni a nyugtalanság. Sam megérintette a karomat. – Akarsz enni valahol, vagy inkább menjünk haza? Felmordultam, és a tenyerembe hajtottam a fejemet. – Inkább menjünk haza. Állati furcsa érzés, hogy fogalmam sincs, miről beszélt. Sam nem válaszolt, de ezzel nem volt semmi baj. Újra meg újra végigmentem Olivia szavain, próbáltam rájönni, hogy miért volt olyan esetlen a beszélgetésünk. Próbáltam kitalálni, hogy mi volt az, amit nem mondtunk ki. Valamit mondanom kellett volna neki, miután nézést kért. De mit lehetett volna még mondani? Csendben autóztunk a ház felé, amikor rájöttem, milyen önző voltam. – Ne haragudj, tönkreteszem a randinkat – fogtam meg Sam kezét. Megszorította az ujjaimat. – Először letoltalak, amit nem szoktam, ezt csak úgy mondom, most meg totálisan szétestem Olivia miatt. – Fogd be! – mondta Sam kedvesen. – A nap nagyobb része még hátravan. És jó, hogy végre… kimutatod az érzéseidet. Ahelyett, hogy olyan átkozottul higgadt lennél. Mosolyogtam a gondolaton. – Higgadt? Ez tetszik. – Gondoltam. Végre egyszer nem én voltam a se hús, se hal figura.
Felnevettem. – Nem pont ezekkel a szavakkal írtalak volna le. – Nem gondolod, hogy hozzád képest egy szerény virágszál vagyok? – Amikor nevettem, folytatta. – Oké, milyen szavakkal írnál le? Hátradőltem és gondolkodtam, miközben Sam aggodalmasan vezetett. Minden oka megvolt rá. Nem igazán bántam jól a szavakkal, legalábbis az absztrakt, leíró jelzőkkel. – Érzékeny – próbálkoztam. – Lekvár – fordította Sam. – Kreatív. – Veszélyesen emó. – Megfontolt. – Fengshui. Horkantva felröhögtem. – Hogy hoztad ki a megfontoltból a fengshuit? – Tudod, mert a fengshuiban bútorokat, növényeket meg ilyeneket rendezgetnek megfontoltan – vonta meg a vállát Sam. – Hogy megnyugtasson. Zen. Vagy ilyesmi. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy működik, a megfontoltságon kívül. Játékosan a karjába bokszoltam és kinéztem az ablakon, miközben közeledtünk a házunkhoz. Hazafelé tölgyfák között kellett áthajtanunk. Száraz és halott, tompa narancs-barna falevelek kapaszkodtak az ágakra, várva az első szélrohamra, amely a földre sodorja őket. Olyanok voltak, mint Sam: átutazók. Nyári falevél, amely addig kapaszkodik a fagyott ágba, amíg csak lehet. – Gyönyörű vagy és szomorú – mondtam végül, s közben nem néztem rá. – Mint a szemed. Olyan vagy, mint egy dal, amit kiskorában hall az ember, de nem emlékszik rá, amíg nem hallja újból.
Egy hosszú pillanatig csak az abroncsok surrogása hallatszott az úton, aztán Sam így szólt: – Köszönöm. Hazamentünk és egész délután az ágyamon aludtunk, farmerba bújtatott, összefont lábakkal. Az arcomat Sam nyakába fúrtam, a rádió duruzsolt a háttérben. Vacsoraidőben a konyhába mentünk, hogy keressünk valami kaját. Miközben Sam gondosan szendvicseket készített, megpróbáltam felhívni Oliviát. John vette fel. – Sajnálom, Grace, nincs itthon. Mondjak neki valamit, vagy csak hogy hívjon vissza? – Kérd meg, hogy hívjon fel – mondtam, és valahogy úgy éreztem, becsaptam Oliviát. Letettem a kagylót, és szórakozottan végigsimítottam a pulton. Egyfolytában azon gondolkodtam, mit mondott: …veszekedtünk azon a hülyeségen. – Észrevetted – kérdeztem Samet –, hogy amikor bejöttünk, a bejáratnál büdös volt? Az első lépcsőnél. Sam adott egy szendvicset. – Aha. – Mint a pisi. Mint a farkaspisi. – Aha – felelte Sam szomorúan. – Mit gondolsz, ki volt az? – Nem gondolom – felelte –, tudom, Shelby. Megismerem a szagát. A tornácot is levizelte, megint. Éreztem tegnap, amikor kint voltam. Eszembe jutott a nőstény farkas pillantása, ahogy a hálószobaablakon át rám meredt, és elfintorodtam. – Miért csinálja ezt? Sam megrázta a fejét. Bizonytalannak látszott. – Remélem, hogy miattam, és nem miattad. Remélem, hogy
engem követ. – Sam pillantása az előszoba felé tévedt, távolról hallottam, ahogy egy autó jön az úton. – Azt hiszem, megjött anyukád. Eltűnök. Felvont szemöldökkel néztem utána, amikor a szobába indult a szendvicsével. Az ajtó lágyan becsukódott mögötte. A Shelbyvel kapcsolatos kételyeket és kérdéseket odakint hagyta nekem. A ház előtt a kocsi a feljáróra gördült. Fogtam a hátizsákomat és letelepedtem, így mire anya belépett, a konyhaasztalnál ülve bámultam egy egyenletet. Anya beviharzott, és a konyhapultra lökött egy halom papírt. Hideg szélrohamot hozott magával. Összerezzentem. Reméltem, Sam a szobám ajtaja mögött nem érzi. Anya kulcsai csörömpölve a padlóra csúsztak. Szitkozódva felvette a kulcscsomót, aztán a papírok tetejére dobta. – Ettél már? Kajás vagyok. Paintballoztunk a kiránduláson! Apád cége fizette. A szemöldökömet ráncolva ránéztem. A gondolataim félig még mindig a ház körül ólálkodó Shelbyn jártak. Samet figyelte, vagy engem. Vagy kettőnket együtt. – Gondolom csapatépítés gyanánt. Anya nem válaszolt. Kinyitotta a hűtőt. – Van valami, amit ehetnék tévénézés közben? Jézusom! Ez mi? – Szűzérme, anya. A holnapi párolt húshoz. Megborzongott, és becsukta a hűtőszekrény ajtaját. – Úgy néz ki, mint valami óriási, fagyasztott meztelen csiga. Megnézel velem egy filmet? Elnéztem mellette az előszobába, apát keresve, de a folyosó üres volt. – Hol van apa? – Elmentek ropogós csirkeszárnyat enni az új emberekkel az
irodából. Úgy csinálsz, mintha csak azért kérdeznélek téged, mert ő nincs itthon. Anya nagy dérrel-dúrral müzlit öntött magának egy tálba, a dobozt a pulton hagyta, és a kanapéhoz ment. Valamikor régen kaptam volna a ritka alkalmon, hogy anyával kucorogjak. De most olyasmi érzésem volt, hogy már túl késő. Valaki, más várt rám. – Eléggé kivagyok – mondtam. – Azt hiszem, korán lefekszem. Csak akkor jöttem rá, hogy azt várom, elszomorodjon, amikor ez nem történt meg. Egyszerűen ledobta magát a kanapéra, és fogta a távkapcsolót. Amikor elindultam, utánam szólt: – Ne hagyd kint a szemetet a hátsó verandán, jó? Az állatok szétszedik. – Oké – feleltem. Volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudom, milyen állatról beszél. Magára hagytam, hadd mozizzon, felkaptam a leckémet és bevittem a szobámba. A hálószobaajtót kinyitva az ágyamon találtam Samet. Az éjjeli lámpa fényénél olvasott, mintha csak ide tartozott volna. Tudtam, hogy hallotta, amikor bejöttem, de nem nézett fel a könyvből, csak amikor a fejezet végére ért. Imádtam nézni, ahogy olvas, a könyv fölé hajló nyaka íves lejtőjétől a zokniba bújtatott hosszú lábfejéig. Végül az egyik ujját a lapok között hagyva becsukta a könyvet, és rám mosolygott. A szemöldöke állandóan gyászosan lejtett. Hívogatóan kinyújtotta a karját, én pedig ledobtam a munkafüzeteimet az ágy végébe és odamentem hozzá. Fél kézzel a könyvét tartotta, a másikkal a hajamat simogatta. Együtt olvastuk el az utolsó három fejezetet. Furcsa könyv volt, amelyben mindenkit elvisznek a Földről, csak a főszereplőt és a szeretőjét nem, nekik meg választaniuk kell,
hogy küldetésre indulnak és megtalálják azokat, akiket elraboltak, vagy maguknak tartják meg a bolygót, és újra benépesítik kedvük szerint. Amikor végeztünk, Sam a hátára fordult és bámulta a plafont. Lassan köröztem lapos hasán az ujjaimmal. – Melyiket választanád? – kérdezte. A könyvben a szereplők megkeresték a többieket, aztán elváltak és egyedül végezték. Sam kérdése miatt valamiért gyorsabban kezdett verni a szívem, és megmarkoltam a pólóját. – Áhh! – mondtam. Sam ajka felfelé görbült. Ebben maradtunk, amíg rá nem döbbentem, hogy Olivia nem hívott vissza. Amikor felhívtam, az anyja azt mondta, elment valahová. Egy hangocska azt mondta bennem: Mégis hová? Hová lehet menni Mercy Fallsban? Aznap éjjel Shelby arcáról álmodtam, ahogy benéz az ablakon, meg Jack tekintetével az erdőben.
harmincharmadik fejezet • Sam 5 °C
ÉJJEL, HOSSZÚ IDEJE ELŐSZÖR, Mr. Dario kutyáiról álmodtam. Izzadtan ébredtem és rázott a hideg. Vér ízét éreztem a számban. Odébb gördültem Grace-től, mert úgy éreztem, a heves szívdobogásom felébresztheti, és lenyaltam a vért az ajkamról. Elharaptam a nyelvemet. Emberként, biztonságban, Grace ágyában olyan könnyű volt elfelejteni a világom primitív erőszakosságát! Könnyedén láttam magunkat olyannak, amilyennek ő láthatott: néma, varázslatos kísérteteknek az erdőben. És ha csak farkasok volnánk, talán igaza is lenne. Az igazi farkasok nem jelentettek veszélyt. De mi nem voltunk igazi farkasok. Az álom azt súgta, hogy figyelmen kívül hagytam a jeleket. Azokat, amelyek azt mutatták, hogy a világom durvaságát Grace világába hoztam. Farkasok az iskolájánál, a barátnője házánál, és most az övénél is. Farkasok, akik emberszívet hordanak az irhájuk alatt. A sötét szobában Grace ágyában fekve hegyeztem a fülemet. Azt hittem, karmok kopogását hallom a tornácon, és olyan volt, mintha Shelby szagát érezném még az ablakon keresztül is. Tudtam, hogy engem akar – azért, amit képviselek. Az emberi falkavezér, Beck kedvence voltam, és Paulé is, aki a farkasfalkát vezette. Várható volt, hogy én
leszek az utódjuk mindkét poszton. A mi kis világunkban nekem nagy hatalmam volt. Ó, és Shelby hatalmat akart. Dario kutyái is ezt bizonyították. Amikor tizenhárom évesen Beck házában éltem, a legközelebbi szomszédunk (úgy harminc hektárral távolabb) elköltözött, és a hatalmas házat egy gazdag csodabogárnak, Mr. Dariónak adta el. Személy szerint nem voltam lenyűgözve tőle. Különös szaga volt, mintha holtában tartósították volna. Amíg nála voltunk, az idő nagy részében a bonyolult riasztórendszert magyarázta, amit azért készíttetett, hogy megóvja a régiségkereskedését („vagyis a drogüzletet” – mondta később Beck), és rajongással beszélt a harci kutyákról, amelyek a házat őrizték, amikor nem volt otthon. Aztán megmutatta őket. Életre kelt szörnyek voltak, sápadt, ráncos bőrű, tajtékosan vicsorgó maszkok. Dario azt mondta, dél-amerikai fajta, marhacsordák őrzésére tenyésztették ki őket. Elégedettnek látszott, amikor arról mesélt, hogyan tépnék le és ennék meg egy ember arcát. Beck kétértelmű arckifejezéssel közölte, reméli, hogy Mr. Dario nem engedi ki a kutyákat a kertből. Mr. Dario a kutyák befelé fordított szöges nyakörvére mutatott, és biztosított minket, hogy csak annak az arcát tépik le, aki belopódzik a kertbe éjszaka, hogy ellopja a régiségeit. („A nyakörv kirázza a kutyák lelkét” – mondta később Beck, és rángatózott, mintha áram ütötte volna meg.) Mr. Dario megmutatta a kapcsolót, amely a kutyák elektromos nyakörveit szabályozza és a ház közelében tartja őket. Porszerű, fekete festék borította a dobozt, amely sötét maszatot hagyott a kezén. Senki sem gondolt később a kutyákra, de én a megszállottjukká váltam. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy elszabadulnak, és darabokra tépik Becket vagy Pault, leszakítják az arcukat és megeszik. Hetekig
foglalkoztatott a kutyák gondolata. Egy forró nyári napon Becket a konyhában találtam, rövidnadrágban és pólóban, amint éppen a bordákat kenegette páclével a barbecue-hoz. – Beck? Nem nézett fel a gondos ecsetelésből. – Szükséged van valamire, Sam? – Megmutatnád, hogyan lehet megölni Mr. Dario kutyáit? – Beck megpördült, én pedig hozzátettem: – Ha szükség lenne rá. – Nem lesz szükség rá. Utáltam könyörögni, de azért megtettem. – Légy szíves! Beck pofákat vágott és nemet mondott, de másnap hazahozott fél tucat nyers csirkét, és megtanított, hogyan keressem meg az ízületek pontjait és hogyan törjem el őket. Amikor nem ájultam el a csirkéktől, vörös húst hozott, amelyből még vér szivárgott. Elernyedt az állkapcsom a hányingertől. A csontok kemények és hidegek voltak, engesztelhetetlenek a kezem alatt, lehetetlen volt eltörni őket anélkül, hogy megkerestem volna az ízületet. – Nem unod még? – kérdezte Beck pár nap múlva. Megráztam a fejem, a kutyák az álmaimban kísértettek, megmérgezték a dalokat, amelyeket írtam. Hát folytattuk. Beck talált házi videókat kutyaviadalokról, együtt néztük, ahogy a kutyák széttépik egymást a felvételeken. A szám elé szorítottam a kezemet, háborgott a gyomrom a kiontott vér látványától. Figyeltem, ahogy némelyik kutya a nyaki vénára ment, mások a mellső lábakra: eltörték és a földre vitték az ellenfelüket. Beck mutatott egy különösen egyenlőtlen viadalt. Egy hatalmas pitbull és egy kis keverék terrier között. – Nézd a kisebb kutyát. Az lennél te. Amikor ember vagy, erősebb vagy, mint a legtöbben, de még mindig nem olyan erős, mint Dario kutyái. Nézd, hogy harcol a kicsi! Legyengíti
a nagy kutyát. Kifárasztja. Figyeltem, ahogy a kis terrier megöli a nagy kutyát. Aztán Beck meg én kimentünk és verekedtünk – kis kutya, nagy kutya. Elmúlt a nyár. Egyenként kezdtünk átváltozni, először a legöregebbek és legelővigyázatlanabbak. Hamarosan csak egy maroknyi ember maradt: Beck, makacsságból, Ulrik, puszta ravaszságból, Shelby, hogy a közelünkben legyen. Meg én, mert még fiatal voltam, és nem annyira sérülékeny. Sosem fogom elfelejteni a kutyaviadal hangjait. Aki nem hallotta, nem tudja elképzelni azt az ősi vadságot, ahogy két kutya el akarja pusztítani egymást. Még farkasként sem mentem bele soha ilyen verekedésbe – a falkában a dominanciáért harcoltunk, nem az ölésért. Az erdőben voltam. Beck azt mondta, ne hagyjam el a házat, de természetesen kimentem este sétálni. Volt egy ötletem, hogy írok egy dalt a nappal és az éjszaka közötti pillanatról, és épp elcsíptem egy szövegfoszlányt, amikor meghallottam a kutyákat. A veszekedés a közelről jött, az erdőből, nem Dario háza felől, de tudtam, hogy farkasok nem lehetnek. Azonnal felismertem azt a morajló morgást. Aztán megpillantottam őket. Két hatalmas, fehér kísértet közeledett a fénytelen estében: Dario szörnyei. Egy fekete farkas küzdött, vérzett, fetrengett a bozótban. Paul mindent megtett, amit ösztönei diktálnak: hátracsapta a fülét, leeresztette a farkát, félig elfordította a fejét. Minden porcikája megadást sikoltott. De nem ismerték a jeleket, csak támadni tudtak. Elkezdték darabokra szaggatni Pault. – Hé! – kiáltottam. A hangom nem volt olyan erős, mint számítottam. Megpróbáltam újra, és ezúttal félig morogva. – Hé! Az egyik kutya felém iramodott, megfordultam és
felhemperedtem, a szememet nem vettem le a másik fehér démonról, amelynek a fogai összezárultak a fekete farkas torkán. Paul levegőért kapkodott, és az arca egyik fele karmazsinszínben ázott. A Pault leszorító felé vetődtem, és mindhárman a földre zuhantunk. A szörnyeteg nehéz volt, véres és csupa izom. Szánalmasan gyenge emberi kezemmel a torka felé kaptam, és elvétettem. Holtsúly zuhant a hátamra, és forró nyál fröccsent a nyakamra. Épp időben fordultam meg, hogy elkerüljem a kutya gyilkos harapását, és helyette a vállamban érezzem a másik agyarait. Csont csikordult csonton – hányingerkeltő, erős érzés volt, ahogy a kutya foga a kulcscsontomat érte. – Beck! – kiabáltam. Őrjítően nehéz volt a fájdalom hatása alatt, a szemem láttára haldokló Paul mellett gondolkodni. Mégis eszembe jutott a kis terrier – gyors volt, halálos, kegyetlen. A Paul nyakát halálos kapocsba szorító kutya felé nyúltam. Megragadtam a mellső lábát, rátaláltam az ízületre, és nem gondoltam a vérre. Nem gondoltam a hangra sem, amit majd kiad. Semmi másra nem gondoltam, csak a mozdulatra, ahogy reccs. A kutya szeme kifordult. Az orrán keresztül fütyülő hangot hallatott, de nem eresztette a farkast. A túlélési ösztön azt üvöltötte a fülembe, hogy vessem le magamról a másik kutyát, rázta és őrölte a vállamat a vasnehéz, tűzforró állkapcsai között. Azt képzeltem, hogy érzem, ahogy kirántja a csontjaimat a helyükről. Láttam magam előtt, ahogy a karomat kitépi a helyéből. De Paul nem várhatott. Nem éreztem rendesen a jobb karomat, de a balommal a markomba szorítottam a szörnyeteg torkát, és megtekertem, szorítottam, fojtogattam, amíg meg nem hallottam, hogy
levegőért kapkod. Én voltam a terrier. A kutya fáradhatatlan volt, szorította Paul nyakát, de az én szorításom sem lankadt. Felnyúltam a másik kutya alól, amelyik a vállamat szorította, a zsibbadt jobb kezemet az első kutya orrára tettem, befogtam az orrát. Nem gondoltam semmire, az agyam messze járt, a házban, valami meleg helyen, zenét hallgatott, verset olvasott, csak nem ott, ahol éppen ölni készültem. Egy iszonyú pillanatig nem történt semmi. Szikrák pattogtak a szemem előtt. Aztán a kutya a földre puffant, és Paul kiszabadult a szorításból. Mindenütt vér volt – az enyém, Paulé, a kutyáké. – Ne engedd el! – hallottam Beck hangját. Már hallottam a léptek tompa zaját is a fák közül. – Ne ereszd el, még nem döglött meg! Nem éreztem egyik kezemet sem – semmit nem éreztem –, de úgy gondoltam, még szorítom a kutya nyakát, azét, amelyik Pault harapta meg. Aztán éreztem, ahogy a vállamba mélyesztett fogak megrándultak, amikor a kutya megtántorodott. Egy farkas, Ulrik vicsorogva ugrott a torkának, és lerántotta rólam. Aztán egy durranást hallottam, és rájöttem, hogy puskalövés. Újabb durranás hallatszott, ezúttal közelebbről, és rándulást éreztem az ujjaim alatt. Ulrik zihálva elhátrált, és hirtelen olyan csönd lett, hogy csengett bele a fülem. Beck gyengéden leválasztotta a kezemet a kutya torkáról és a vállamra nyomta. A vérzés lassult, azonnal kezdtem jobban érezni magam, ahogy a hihetetlen, megtépett testem gyógyítani kezdte önmagát. Beck letérdelt elém. Reszketett a hidegtől, a bőre szürke volt, a vállai furcsa szögben görnyedtek előre. – Jól csináltad, tudod? Megmentetted Paul életét. Azok a nyomorult csirkék nem mentek veszendőbe.
Mögötte Shelby állt némán, keresztbe tett karral, figyelte a száraz, halott levelek között ziháló Pault. Figyelte, ahogy én meg Beck összedugjuk a fejünket. Ökölbe szorított kezén porszerű, fekete maszat volt. A szoba puha sötétjében Grace felé fordultam, és a vállába fúrtam az arcomat. Érdekes, hogy a legerőszakosabb pillanatokat nem farkasként, hanem emberként éltem át. Odakint karmok távoli kaparászását hallottam a tornácon. Lehunytam a szememet, és próbáltam Grace szívdobbanásaira koncentrálni. A vér íze a számban a télre emlékeztetett. Tudtam, hogy Shelby engedte ki a kutyákat. Azt akarta, hogy én álljak a falka élén, és ő mellettem, Paul pedig az utamban volt. Ahogy Grace az ő útjában.
harmincegyedik fejezet • Grace 9 °C
EGYSZERŰ KÉPEK KOLLÁZSÁVÁ MOSÓDTAK ÖSSZE A NAPOK: hűvös séták az iskola parkolójában, Olivia üres padja az osztályban, Sam lélegzete a fülemben, mancsnyomok az udvarunk fagyott füvén. Hétvégére fuldokoltam a várakozástól, bár nem voltam biztos benne, hogy mire is várok. Sam forgolódott előző éjszaka, rémálom gyötörte, és szombat reggel olyan szörnyen nézett ki, hogy ahelyett, hogy terveket szőttem volna a hétvégére, inkább csak leültettem a kanapéra, miután a szüleim elmentek a barátaikhoz ebédelni. Sam karjában feküdtem, miközben rosszabbnál rosszabb tévéfilmekre kapcsolt. Megállapodtunk egy sci-fi thrillernél, aminek az előállítása valószínűleg kevesebbe került, mint a kocsim. Gumiszerű polipkarok voltak mindenütt, mire Sam végre megszólalt. – Bánt téged, hogy a szüleid olyanok, amilyenek? Sam hónaljához dörzsöltem az arcomat. Nagyon Sam illata volt ott. – Ne beszéljünk róluk. – De beszéljünk róluk. – De minek? Mit lehet mondani? Ez így jó. Rendben vannak. Ők ilyenek.
Sam ujjai gyengéden megérintették az államat, és felemelte az arcomat. – Grace, ez így nem jó. Itt vagyok már… Hány hete is? Nem is tudom. De tudom, hogy milyenek, és ez nincs rendben. – Ők azok, akik. Nem tudtam, hogy mások szülei nem ilyenek, amíg el nem kezdtem suliba járni. Amíg el nem kezdtem olvasni. De komolyan, Sam, minden rendben. Felforrósodott a bőröm. Elhúztam a fejemet és a képernyőre néztem, ahol egy kis autó fuldoklott a nyálkában. – Grace – mondta Sam lágyan. Olyan nyugodtan ült, mintha ez egyszer én volnék a vadállat, amely eltűnhet, ha megmoccan. – Nem kell megjátszanod magad előttem. Néztem, ahogy az autó darabokra esett a sofőrrel és az utasával együtt. Nehéz volt megállapítani, mi történik, főleg hogy a hang le volt véve, de úgy tűnt, hogy az autó darabjai polipkarokká változtak. Egy fickó kutyát sétáltatott a háttérben, és észre sem vette. Hogyhogy nem vette észre? Nem néztem Samre, de tudtam, hogy engem néz és nem a tévét. Nem tudtam, mit várt, mit mondok majd. Nem volt mit mondanom. Ez nem probléma volt, hanem az élet. A polipkarok elkezdtek mászni a földön, keresték az eredeti csápos szörnyet, hogy újra csatlakozhassanak hozzá. Kizárt dolog volt, hogy sikerül nekik, az eredeti idegen lény Washington DC-ben égett, a Washington Emlékmű körül olvadozott. Az új csápok kénytelenek voltak egyedül kínozni a világot. – Miért nem tudom rávenni őket, hogy jobban szeressenek, mint ahogy szeretnek? Ezt én mondtam? Nem is az én hangom volt. Sam ujjai az arcomat cirógatták, de nem könnyeztem. Közel sem jártam a síráshoz. – Grace, szeretnek téged. Nem veled van baj. Ez az ő
problémájuk. – Annyira akartam. Sosem keveredem bajba. Mindig megcsinálom a leckémet. Megfőzöm a nyüves kajájukat, ha itthon vannak, aminek az előfordulása a soha… – Határozottan nem az én hangom volt. Én nem káromkodom. – És kétszer majdnem megöltek, de ez semmin nem változtatott. Nem mintha azt akarnám, hogy körülugráljanak. Csak szeretnék egy napot, csak szeretnék… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert nem tudtam, hogy végződik. Sam a karjába húzott. – Jaj, Grace, ne haragudj! Nem akartalak megríkatni. – Nem sírok. A hüvelykujjával megsimogatta az arcomat, óvatosan, aztán megmutatta az ujja hegyén csapdába ejtett könnycseppet. Hülyén éreztem magam. Hagytam, hogy magához öleljen és az állát a fejemre tegye. Visszanyertem a hangomat, a karjaiba bugyolálva. – Talán túl jó vagyok. Ha zűrjeim lennének a suliban, vagy felgyújtanám mások garázsát, talán észrevennének. – Te nem vagy olyan. Tudod te is – mondta. – Egyszerűen csak, önző emberek, ez minden. Ne haragudj, hogy megkérdeztem, Nézzük ezt a hülyeséget. A mellére hajtottam a fejemet, és hallgattam a szívdobogását. Olyan normális hang volt, egy hétköznapi emberi szív. Már olyan hosszú ideje volt ember, hogy alig éreztem az erdő enyhe illatát, alig emlékeztem, hogy milyen érzés volt a nyaka dús szőrébe mélyeszteni ujjaimat. Sam fölhangosította a tévét és csak ültünk sokáig, mint két élőlény egy testben, amíg el nem felejtettem, hogy mi zaklatott fel, és megint önmagam lettem. – Bár nekem is lenne, ami neked – mondtam. – Mim van nekem?
– A falkád. Beck. Ulrik. Amikor róluk mesélsz, látom, milyen fontosak neked – feleltem. – Ők tettek ilyen emberré böktem meg a mellkasát. – Csodálatosak, úgyhogy te is csodálatos vagy. Sam behunyta a szemét. – Azt nem tudom. – Újra felnézett. – De mindegy is, téged is a szüleid tettek azzá, ami vagy. Gondolod, hogy ilyen önálló lennél, ha többet lennének itthon? Legalább te valaki vagy, ha nincsenek itt. Én úgy érzem, mintha nem az lennék, aki azelőtt. Mert sok minden, ami vagyok, az csak Beckkel meg Ulrikkal és a többiekkel lehetek. Hallottam, ahogy megáll egy autó a ház előtt. Tudtam, hogy Sam is hallotta. – Ideje eltűnnöm – mondta. Megfogtam a karját. – Unom már a bujkálást. Szerintem ideje, hogy megismerkedjetek. Sam nem ellenkezett, de aggodalmas pillantást vetett az ajtó felé. – És most bevégeztetik – mondta. – Ne melodrámázz! Nem fognak megölni. Rám nézett. Elvörösödtem. – Sam, nem úgy értettem. Jézusom. Sajnálom. – El akartam fordulni, de nem tudtam, mint amikor autóbalesetet lát az ember. Vártam a karambolt, de az arckifejezése nem változott. Mintha lett volna egy kis eltérés Samnek a szüleiről szóló emlékei és az érzelmei között, egy kicsi gyújtáskiesés, ami kegyesen összetartotta őt. Sam témát váltott és megmentett, ami nagyon nagyvonalú volt. – Játsszam el a barátságos fiút, vagy csak barátok vagyunk?
– A fiúm vagy. Nem játszom meg magam. Sam két centivel odébb araszolt a kanapén, kihúzta a karját a feje mögül és a támlára tette. A falhoz kezdett beszélni: – Helló, Grace szülei: Grace fiúja vagyok. Kérem, vegyék figyelembe a tisztes távolságot kettőnk között. Nagyon felelősségteljes vagyok és a nyelvem sosem járt a lányuk szájában. Kinyílt az ajtó, és ugyanazzal az ideges nevetéssel talpra ugrottunk. – Te vagy az, Grace? – kérdezte anya könnyedén a folyosóról. – Vagy egy betörő? – Betörő! – kiáltottam vissza. – Összevizelem magam – suttogta Sam a fülembe. – Biztosan te vagy az, Grace? – Anya gyanakodott, nem szokott hozzá, hogy nevetek. – Rachel van itt? Apa ért elsőnek a nappali ajtajába, és megállt, azonnal kiszúrta Samet. Egy alig észlelhető mozdulattal Sam elfordította a fejét, épp csak annyira, hogy a fény ne világítsa meg a sárga szemét. Rádöbbentem, hogy Sam már anélkül is furcsaság, hogy farkassá változna. Apa figyelte Samet. Sam visszanézett, feszült volt, de nem ijedt. Vajon akkor is olyan nyugodtan ült volna, ha tudja, hogy apám is ott volt a hajtóvadászaton az erdőben? Hirtelen elszégyelltem magam apa miatt. Ő is csak egy újabb ember, akitől a farkasoknak tartaniuk kell. Örültem, hogy nem mondtam semmit Samnek. A hangom elfúlt. – Apa, ő itt Sam. Sam, ő apa. Apa egy pillanat törtrészéig nézte, aztán szélesen elmosolyodott. – Kérlek, mondd, hogy a pasija vagy!
Sam szeme elkerekedett, és kiszakadt belőle egy sóhajtás. – Igen, apa, ő a barátom. – Hát, az jó. Kezdtem azt hinni, hogy te nem csinálsz ilyesmit. – Apa! – Mi a helyzet? – kérdezte anya a távolból. Már a konyhában volt, a hűtőben kutatott. Rossz lehetett a kaja az ebéden. – Ki az a Sam? – A barátom. Anya megjelenésével megérkezett a mindig jelenlévő terpentinfelhő is. Az alkarjára festék kenődött. Anyát ismerve sejtettem, hogy szándékosan hagyta magán a festéket, amikor elmentek. Először rám, Samre, majd ismét rám nézett zavart arckifejezéssel. – Anya, ő Sam. Sam, anya. Éreztem, hogy érzelmek futnak át rajtuk, bár nem, tudtam, milyenek. Anya csak nézte Sam szemeit, csak nézte, nézte, Sam meg gyökeret eresztett. A karjába bokszoltam. – Nagyon örvendek – mondta Sam automatikusan. – Anya, anya – sziszegtem. – Föld hívja anyát! A javára kellett írnom, hogy az arcára kiült a döbbenet, amikor kirángattam belőle. – Nagyon ismerős az arcod – mondta Samnek bocsánatkérően. Aha. Persze. Még egy csecsemő is tudta volna, hogy ez csak átlátszó kifogás volt, amiért a szemét bámulta. – Talán a városi könyvesboltból, ott dolgoztam – jegyezte meg reménykedve Sam. Anya felemelt ujjal intett. – Az lesz az. – Aztán felragyogtatta a százwattos mosolyát, és eltörölte a társasági baklövést, amit elkövetett. – Nos,
nagyon örvendek. Felmegyek és dolgozom egy kicsit. – Kivillantotta a festékes karját, hogy jelezze, mit ért „munka” alatt. Kicsit felbosszantott ezzel. Tudtam, hogy a flörtölés csak egy rossz szokás nála, reflex, amit az ismeretlen, de már serdülőkort elért srácok váltanak ki belőle, de akkor is. Nőjön már fel! Sam meglepett a válaszával. – Szívesen megnézném a műtermét, amíg itt vagyok, ha nem zavarja. Grace mesélt egy kicsit a művészetéről, és szeretném látni. Ez részben igaz is volt. Meséltem egy különösen gyomorforgató bemutatójáról. Minden festmény felhőfajtákról volt elnevezve, de a képeken fürdőruhás nők voltak. A „jelentésteli” művészet zászlaja alatt. Nem értettem. Nem akartam érteni. Anya mereven mosolygott. Valószínűleg sejtette, hogy Sam értelmezésében a jelentésteli művészet hasonló az én felfogásomhoz. Kételkedve néztem Samet. Ez a hízelgés nem ő volt. Miután anya eltűnt az emeleten, apa meg a dolgozószobájában, nekiszegeztem a kérdést: – Buksz a büntetésre? Sam felhangosította a tévét, épp amikor valami csápos izé megevett egy nőt. A támadás után csak egy műanyagnak látszó, levált kar maradt a járdán. – Csak azt gondoltam, nem árt, ha megkedvel. – Az egyetlen ember ebben a házban, akinek kedvelnie kell téged, az én vagyok. Miattuk ne aggódj. Sam felvett egy díszpárnát és magához ölelte, majd ráhajtotta arcát. – Tudod – kezdte a párnába fojtott hangon – lehet, hogy sokáig kell kijönnie velem.
– Milyen sokáig? Elképesztően édesen mosolygott. – A lehető leghosszabb ideig. – Örökké? Sam mosolygott, de a vigyora felett a sárga szeme elszomorodott, mintha tudta volna, hogy hazugság, amit mond: – Annál is tovább. Mellé ültem, és a karjába bújtam. Tovább néztük, ahogy a csápos űrlény lassan végigmászik a gyanútlan város csatornarendszerén. Sam tekintete a képernyőn volt, mintha tényleg nézné a kilátástalan csillagközi ütközetet, de én csak ültem és próbáltam rájönni, hogy neki miért kellett átváltoznia, és nekem miért nem?
harmincötödik fejezet • Sam 9°C
MIUTÁN VÉGET ÉRT A SCI-FI (a világot megmentették, bár sok volt a civil áldozat), egy ideig Grace-szel ültem a kis reggeliző asztalnál, a tornácra nyíló ajtó közelében, és figyeltem, ahogy leckét ír. Hihetetlenül fáradt voltam – a hidegebb idő úgy hatott rám, mint a fájdalom, még ha nem is tudott fogást találni rajtam, hogy átváltoztasson –, és szívesen gömbölyödtem volna össze Grace ágyán vagy a kanapén egy kis szunyókálásra. De a farkasénem nyugtalan volt, és idegen emberek között nem tudott aludni. Így hát, hogy ébren tartsam magamat, magára hagytam Grace-t a leckéjével az ablakból jövő halódó fényben, és felmentem az emeletre a műterembe. Könnyedén megtaláltam, csak két ajtó nyílt az emeleti folyosóról, és az egyik mögül narancsos, vegyszeres illat szivárgott ki. Az ajtó résnyire nyitva volt. Benyitottam és hunyorognom kellett. Az egész szobát éles fényű lámpák világították meg. Az izzók természetes fényt voltak hivatottak imitálni, és az eredmény átmenet volt délben a sivatag fénye és a Wal-Mart áruház világítása között. A falakat hatalmas vásznak takarták, amelyek minden lehetséges felületnek támasztva halmozódtak a műteremben. Csodálatos, lázadó színek, valódi alakok irreális pózokban, normális forrnák abnormális színekben, hétköznapi helyeken
váratlan dolgok. Olyan volt a festményekre nézni, mintha egy álomba zuhantam volna, ahol minden, amit ismertem, ismeretlen módon jelent meg. Minden lehetséges-e nyirkos nyílodúban. Mit adtál nekem, tükröt? Vagy arcképet valóban? Mindezen álmot, mit itt váltakozni látok, Hagyom, vezessen, s nézem színpompás pusztaságod. Két, életnagyságúnál is nagyobb festmény előtt álltam, amelyet az egyik falnak támasztottak. Mindkettő egy férfit ábrázolt, megcsókolja egy nő nyakát. A testhelyzetek ugyanazok voltak, színek merőben mások. Az egyik vörös és bíbor színekkel készült. Élénk volt, ronda, mint valami reklám. A másik sötét volt, kék, levendulaszín, nehezen érthető. Hétköznapi és szép. Arra emlékeztetett, amikor Grace-szel csókolóztunk a könyvesboltban, és hogy milyen meleg és valóságos volt a karjaimban. – Melyik tetszik? Grace anyukája vidám és megközelíthető volt. Úgy gondoltam, ez lehetett a galériás hangja. Az, amelyre előkerülnek a nézők pénztárcái, hogy aztán puskavégre kaphassa őket. A kék festmény felé intettem. – Nem kérdéses. – Tényleg? – kérdezte őszinte meglepetéssel, – Ezt még senki nem mondta. A másik sokkal népszerűbb. – Belépett a látóterembe, így láthattam, hogy a vörösre mutat. – Több száz nyomatot adtam el belőle. – Nagyon szép – mondtam kedvesen, mire felnevetett. – Rettenetes. Tudod, mi a címük? – A kékre, majd a vörösre mutatott. – Szerelem és Kéjvágy. Rámosolyogtam.
– Gondolom megbuktam a tesztoszteronteszten, igaz? – Mert a Szerelem jobban tetszik? Nem hiszem, de ez csak én vagyok. Grace szerint hülyeség volt kétszer megfesteni ugyanazt. Azt mondta, hogy a férfi szemei túl közel vannak egymáshoz mindkét képen. – Ez tényleg úgy hangzik, mint amit ő mondana. De ő nem művész. – Nem – mosolygott bánatosan. – Nagyon gyakorlatias. Nem tudom, kitől örökölte. Lassan a többi festményhez sétáltam – vadvilág ruhafogasok között, szarvasok ültek felhőkarcolók ablakában, halak kukucskáltak ki a csatornaszemekből. – Csalódott. – Jaj, nem! Nem. Grace csak Grace, és úgy kell elfogadni őt, ahogy van. – Hosszú évek értékesítési gyakorlatával a vérében önkéntelenül hátralépett, hogy nézegethessem a képeket. – És feltételezem, hogy könnyebb élete lesz, mert szerez majd egy rendes munkát, jó lesz és kiegyensúlyozott. Nem néztem rá, úgy feleltem: – Anyuci mintha nagyon is fogadkoznék.3 Hallottam, ahogy felsóhajt. – Azt hiszem, mindenki azt szeretné, hogy a gyereke végül olyan legyen, mint ő. Grace csak a számokkal meg a könyvekkel foglalkozik, azzal, hogyan működnek a dolgok. Nehéz megértenem. – És viszont. – Igen. De te művész vagy, ugye? Biztosan az vagy. Vállat vontam. Megláttam egy gitártokot az ajtó közelében, és viszkettek az ujjaim, hogy végre a húrokon játszhassam el a fejemben hallott dallamokat. 3 „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék” Hamlet, III. felvonás 2. szín, (Gertrúd királynő mondja a színészkirálynő alakításáról. (Arany János ford.)
– Nem festek. Tudok kicsit gitározni. Hosszú szünet következett, miközben engem figyelt. Egy parkoló autó mögül kileső rókát néztem. – Kontaktlencsét hordasz? – kérdezte. Olyan sokszor kérdezték ezt, hogy már nem is gondolkodtam azon, mennyi bátorság kellett, hogy megkérdezze. – Nem. – Iszonyú alkotói válságom van. Szeretnék készíteni rólad egy gyors tanulmányt – nevetett. Nagyon öntudatos nevetés volt. – Ezért meresztettem rád a szememet odalent. Csak arra gondoltam, milyen szenzációs színtanulmány lehetne a fekete hajad meg a szemed színe. Az erdőnk farkasaira emlékeztetsz. Grace nem mesélt róluk? Megmerevedtem. Túl közel volt, mintha kíváncsiskodna, különösen az után, hogy előző nap összefutottunk Oliviával. A farkasösztönöm azonnali menekülésre próbált rávenni. Lerohanni a lépcsőn, feltépni az ajtót és beleolvadni az erdő biztonságos sötétjébe. Eltelt néhány hosszú pillanat, mire legyőztem a vágyat, hogy elfussak, és hogy meggyőzzem magam, hogy valószínűleg nem tud semmit, csak túl sokat olvastam a sorok között. Újabb hosszú pillanat volt, mire rájöttem, hogy régóta állok némán. – Jaj, nem akartalak kínos helyzetbe hozni – hadarta. – Nem kell modellt ülnöd. Tudom, hogy sokakat nagyon feszélyez. Te pedig biztosan inkább visszamennél Grace-hez. Úgy éreztem, kötelességem kibékíteni a faragatlanságom miatt. – Nem… nem, minden rendben. Vagyis tényleg feszélyez egy kicsit. Csinálhatok valamit, amíg fest? Úgy értem, hogy ne kelljen csak ülnöm és bámulni a semmibe. Az állványához futott.
– Hát persze! Miért nem gitározol? Az nagyon jó lesz! Köszönöm. Csak ülj oda, azok alá a lámpák alá. – Miközben elvettem a gitártokot, jó néhányszor körbefutotta még a műtermet, széket hozott nekem, beállította a spotlámpákat, és kihúzott egy sárga vásznat, hogy aranyszínű fényt szórjon az arcom egyik oldalára. – Meg kell próbálnom mozdulatlanul ülni? Integetett egy ecsettel, mintha azzal megválaszolta volna a kérdésemet, aztán tiszta vásznat illesztett a festőállványra. Fekete festékcsomókat nyomott egy palettára. – Nem, nem, csak játssz nyugodtan. Behangoltam a gitárt, és az aranyszínű fényben ülve játszottam és dúdoltam a dalokat az orrom alatt. Azokra az alkalmakra gondoltam, amikor Beck kanapéján ülve játszottam a falkának, meg amikor Paul gitározott velem, és együtt énekeltünk. A háttérben hallottam a kaparókés sercegését és az ecset surrogását a vásznon. Kíváncsi voltam, mit csinál az arcommal, amíg nem figyelek oda. – Hallom, hogy dúdolsz – jegyezte meg. – Szoktál énekelni? Felmordultam, miközben lustán továbbpengettem a gitárt. Az ecset egy pillanatra sem állt meg. – A saját dalaid? – Aha. – Írtál már dalt Grace-nek is? Ezer dalt írtam neki. – Igen. – Szeretném hallani. Nem hagytam abba a gitározást, csak óvatosan dúrba váltottam. Először az évben hangosan énekeltem. A legvidámabb és a legegyszerűbb nóta volt, amit valaha írtam. Nyáron szerettem őt meg, ó édes nyári lány,
Nyárból teremtetett meg, ó édes nyári lány, Telünk jó volna meg, ó édes nyári lány, De hevem nem elég, ó édes nyári lány. Nyár, mikor mosolyog, s gyerekként kacagok, Életünk nyara ez, nyújtsuk hát, hosszú lesz. Tenyerén forróság, tenyerén nyári szél, Légy a mindenünk, nyár, boldoggá tehetnél. Rám nézett. – Nem tudom, mit mondjak. Libabőrös lettem – mutatta a karját. Óvatosan letettem a gitárt, egy húrja sem rezdült. Hirtelen sürgetni kezdett a vágy, hogy Grace-szel töltsem ezeket a kincset érő, megszámlált perceket. Abban a pillanatban, amikor meghoztam a döntést, iszonyú zaj hallatszott a földszintről. Olyan hangos volt és bántó, hogy egy pillanatig csak néztünk egymásra homlokráncolva, mintha nem tudnánk elhinni, hogy ilyen hang létezhet. Aztán a sikoly. Rögtön ezután hörgést hallottam, és már odakint is voltam, mielőtt még mást is hallottam volna.
harminchatodik fejezet • Sam 9 °C
SHELBY ARCA JUTOTT ESZEMBE, amikor megkérdezte: – Akarod látni a sebhelyeimet? – Mikor szerezted őket? – kérdeztem. – Amikor megtámadtak. A farkasok. – Nem. Azért megmutatta. A hasa bőre göröngyös volt a hegektől, amelyek eltűntek a melltartója alatt. – Olyan volt, mint egy hamburger, miután megharaptak. Nem akartam tudni róla. Shelby nem húzta vissza a pólóját. – Iszonyat lehet, amikor ölünk. Mi vagyunk a legszörnyűbb halálnem.
harminchetedik fejezet • Sam 6 °C
RÁM RONTOTTAK AZ ÉRZÉSEK, amikor a nappaliba értem. A metsző, hideg levegő csípte a szememet, és összerántotta a gyomromat. A pillantásom gyorsan megtalálta a tornácra vezető ajtón éktelenkedő lyukat, a keretben bizonytalanul lógott a törött üveg és vékony, rózsaszín foltos üvegcserepek csillogtak mindenütt a padlón. A reggelizősarokban álló szék felborult. Mintha valaki vörös festéket fröcskölt volna a padlóra, az ajtótól a konyháig számtalan, véletlenszerű cseppben és foltban. Aztán megéreztem Shelby szagát. Egy pillanatig álltam ott dermedten. Grace nem volt sehol, csak hideg levegő, vérszag és nedves szőr szaga. – Sam! Grace kiáltott, bár a hangja furcsa volt és felismerhetetlen – valakié, aki Grace-nek adta ki magát. Botladozva, a vércseppeken csúszkálva, a kilincsbe kapaszkodva a konyhába vonszoltam magam. A helyiség kellemes fényében szürreális látvány fogadott. Véres mancsnyomok vezettek abba az irányba, ahol a reszkető, magából kivetkőzött Shelby a szekrényajtónak szegezte Gracet. Grace küzdött, rugdalózott, de Shelby nagy volt és adrenalintól bűzlött. Láttam a fájdalom villanását Grace
őszinte, tágra nyílt szemében, mielőtt Shelby elrántotta. Nem először láttam ezt a jelenetet. Már nem éreztem a hideget. Felkaptam a tűzhelyen heverő vasserpenyőt, a karom megfájdult a súlyától. Nem akartam megütni Grace-t – Shelby csípőjére sújtottam vele. A farkas rám vicsorgott, összecsattantak a fogai. Nem kell nyelvet beszélnünk, hogy tudjam, mit mond. Ne közelíts! A fekvő, vergődő, haldokló Grace és az őt figyelő Shelby képe tisztán, tökéletesen, minden mást kiszorítva töltötte ki a látómezőmet. Megbénultam, amikor a tiszta kép utat talált az elmémbe – így mutattam meg Grace-nek az arany erdőt. Olyan volt, mint valami borotvaéles emlék, Grace emléke, ahogy levegőért kapkod. Eldobtam a serpenyőt, és Shelbyre vetettem magam. Megmarkoltam a pofáját, ott, ahol Grace karját szorongatta, és álla lágy húsába mélyesztettem az ujjaimat, felfelé, a légcsövébe, amíg fel nem vinnyogott. Lazult a szorítása, épp annyira, hogy a lábam kitámasztva magamat a szekrényen, leránthattam Grace-ről. Botladoztunk a padlón, Shelby karmai kopogtak és karmolták a fát, a cipőm csikorogva csúszkált a farkas vérében. Alattam acsargott, dühödt fúriaként kapkodott az arcom felé, megharapni nem mert. A padlón fekvő élettelen Grace képe az elmémbe kapaszkodott. Eszembe jutott, hogyan törtem el a csirkék csontjait. A fejemben tökéletesen láttam, milyen lenne megölni Shelbyt. Kirántotta magát a kezemből, mintha meglátta volna a gondolataimat. – Apa, ne, vigyázz! – kiáltott Grace. Puska dörrent, egészen közel. Egy rövid pillanatra megállt az idő. Nem is megállt, csak egy helyben táncolt és csillogott, fények villogtak és
halványultak el, aztán megint előtűntek. Ha az a pillanat élőlény lett volna, pillangóként csapkodva rebben a nap felé. Shelby holtan esett ki a szorításomból, én pedig nekizuhantam szekrénynek. Halott volt. Vagy legalábbis kis híján, mert vergődött. De csak arra tudtam gondolni, milyen mocskot csináltam a konyhában. Bámultam a linóleum fehér kockáit, a pillantásom követte a csíkokat, amelyeket a cipőm húzott a vérben, és megállapodott az egyetlen véres mancsnyomon, ami a konyha közepén teljesen épen maradt. Nem tudtam rájönni, hogyan érezhettem olyan erősen a vérszagot, aztán lenéztem reszkető karomra és láttam a kezemen meg a csuklómon a vért. Nehezen jöttem rá, hogy Shelby vérét látom. Nem az enyém volt. Az övé. A szüleim lassan számoltak visszafelé, és vér fakadt az ereimből. Éreztem, hogy hányni fogok. Éreztem, hogy hideg van. – Vigyük el innen! – A lány hangja fájdalmasan hangos volt a csendben. – Vigyük valami meleg helyre! Jól vagyok. Én jól vagyok. Csak… segítsetek bevinni! Túl sok hang és túl hangosan tört az agyamra. Mozgást éreztem magam körül, a testük és a bőröm örvénylett és forgott, de belül, mélyen bennem volt egy rész, ami tökéletesen mozdulatlan maradt. Grace. Belekapaszkodtam a névbe. Ha észben tartom, minden rendben lesz. Grace. Csak reszkettem, reszkettem, lassan levált a bőröm. Grace. A csontjaim meghajoltak, szúrtak, feszítették az izmaimat. Grace.
A pillantása belém kapaszkodott, még akkor is, amikor már nem éreztem a karomat szorító ujjait. – Sam – kérlelt –, ne menj el!
harmincnyolcadik fejezet • Grace 3 °C
– HOGY TEHETTEK ILYET EGY GYEREKKEL? – fintorgott anya. Nem tudtam biztosan, hogy attól, amit elmeséltem, vagy a kórházi fertőtlenítő- és vizeletszagtól. Vállat vontam, és fészkelődtem a kórházi ágyon. Nem igazán kellett volna itt lennem. Még csak össze sem kellett varrni a sebet a karomon. Csak Samet akartam látni. – Akkor eléggé zavarodott – mondta anya az ágy fölötti tévére pillantva, bár be sem volt kapcsolva. Nem várt választ. – Hát persze. Persze, hogy zavart. Annak kell lennie. Ilyesmit nem élhetsz át anélkül, hogy ne zavarodnál össze. Szegény kölyök. Tényleg úgy nézett ki, mint akinek nagyon fáj. Reméltem, hogy mire Sam végez a nővérnél, anya abbahagyja a fecsegést. Nem akartam a vállára gondolni, arra a természetellenes vonalra, amit a teste formált a hidegtől. Reméltem, hogy Sam meg fogja érteni, miért meséltem anyának a szüleiről – jobb, ha róluk tud, mint a farkasokról. – Anya, már mondtam, hogy nagyon rossz neki erre visszaemlékezni. Még jó, hogy frászt kapott, amikor meglátta a vért a karján. Feltételes reflex, vagy minek hívják. Keress rá a Google-ban!
Anya maga köré fonta a karjait. – Ha nem lett volna ott… – Igen, meghaltam volna, bla, bla, bla. De ott volt. Miért van mindenki jobban kiakadva, mint én? – Shelby legtöbb fognyoma már csak ronda véraláfutás volt – bár közel sem gyógyultam olyan gyorsan, mint Sam, amikor meglőtték. – Mert nincs túlélési ösztönöd, Grace. Olyan vagy, mint egy tank, csak mész, azt hiszed, semmi nem állíthat meg, amíg nem jön szembe egy nagyobb tank. Biztos, hogy olyan sráccal akarsz járni, akinek ilyen múltja van? – Anya kezdett belelkesedni a saját elméletétől. – Lehet, hogy egyszer csak összeomlik. Olvastam emberekről, akikkel huszonnyolc évesen történik meg. Addig teljesen normális, aztán hirtelen darabolós gyilkossá válik. Eddig még sosem mondtam meg, hogy mihez kezdj az életeddel. De mi van, ha… Mi lenne, ha azt mondanám, ne találkozz vele? Erre nem számítottam. A hangom érdes lett. – Akkor azt mondanám, hogy eddig nem viselkedtél szülőként, és ennek következményeként eljátszottad minden hatalmadat. Sam meg én együtt vagyunk. Nincs alternatíva. Anya feltartotta a kezét, mintha meg akarta volna állítani a rajta áthajtani készülő Grace-tankot. – Oké. Jól van. Csak légy óvatos, rendben? Mindegy. Hozok valamit inni. És ezzel ki is adta a szülői energiáit. Anyukát játszott, miközben a kórházba hajtottunk, figyelte a nővért, aki ellátta a sebeimet, figyelmeztetett a pszichotikus barátomra, és végzett is. Nyilvánvaló volt, hogy túlélem, úgyhogy lelépett a szolgálatból. Néhány perccel azután, hogy kiment, kinyílt az ajtó, és Sam lépett az ágyam mellé. Sápadt volt és fáradtnak tűnt a zöld fényben. Fáradt volt, de ember.
– Mit csináltak veled? – kérdeztem. A szája mosolyra húzódott, aminek semmi köze nem volt a vidámsághoz. – Kaptam egy kötést egy sebre, ami begyógyult, mire bekötöztek. Mit mondtál neki? – nézett anyám után. – Meséltem a szüleidről, és azt mondtam, az volt a bajod. Ami király. Elhitte. Te jól vagy? Mit… – Nem voltam benne biztos, hogy mit akarok kérdezni. Végül azt mondtam: – Apa azt mondta, meghalt. Shelby. Szerintem nem gyógyul olyan gyorsan, mint te. Túl gyorsan történt. Sam nyakam két oldalára tette a tenyerét és megcsókolt. A homlokomhoz szorította a homlokát és így néztük egymást. Mintha egy szeme lett volna. – A pokolra jutok. – Mi van? Pislogott az egyetlen szemével. – Mert rosszul kellene éreznem magam, amiért meghalt. Elhúzódtam, hogy jól lássam az arcát. Furcsán üres volt. Nem tudtam, mit mondjak a közlése fényében, de Sam megmentett, megszorította a kezemet. – Tudom, hogy most zaklatottnak kellene lennem. De úgy értem, hogy csak kitértem egy óriási rakéta elől. Nem változtam át, te jól vagy, és Shelby halálával eggyel kevesebb aggódnivaló maradt. Úgy érzem magam, mintha… mintha részeg lennék. – Anya úgy gondolja selejtes áru vagy – mondtam. Sam újból megcsókolt, aztán lehunyta a szemét egy pillanatra. Végül harmadszor is megcsókolt, könnyedén. – Az vagyok. El akarsz szökni? Nem tudtam, mire gondol, hogy a kórházból-e, vagy előle. Egy ápolónő tűnt fel az ajtóban. – Mr. Roth? Itt maradhat, de le kell ülnie.
Sam, ahogy én is, kapott egy sorozat veszettség elleni oltást normális kórházi gyakorlat volt a spontán állattámadások esetén. Nem mondhattuk el az ápolószemélyzetnek, hogy Sam ismerte az állatot, és a nevezett állat nem veszett volt, hanem gyilkos szándékú. Odébb húzódtam, hogy Sam leülhessen mellém. Nyugtalan pillantást vetett a nővér kezében tartott fecskendőre. – Ne nézze a tűt – tanácsolta a nővér, miközben gumikesztyűs kezével felhajtotta Sam véres ingujját. Sam elfordult, az arcomat nézte, de a tekintete elrévedt és tompa volt. Az esze valahol máshol járt, amikor a nővér a bőrébe döfte a tűt. Miközben néztem, ahogy a fecskendőt nyomja, azt képzeltem, hogy Sam gyógyírt kap – folyékony nyarat egyenesen a vérébe. Kopogtak az ajtón, és egy másik nővér dugta be a fejét. – Végeztél, Brenda? Azt hiszem, a 302-esben szükség van rád. A kislány őrjöng odabent. – Remek – felelte Brenda mélységes cinizmussal. – Ti ketten készen vagytok. – Felém fordulva hozzátette: – Anyukád megkapja a papírokat, ha végeztem. – Köszönjük – mondta Sam, és megfogta a kezemet. Együtt mentünk végig a folyosón, és egy furcsa pillanatig olyan volt, mint aznap amikor találkoztunk, mintha azóta állt volna az idő. – Várj csak! – állítottam meg Samet, amikor elmentünk a sürgősségi osztály váróterme előtt. Belestem a zsúfolt helyiségbe, de a nő, akit látni véltem, eltűnt. – Kit keresel? – Azt hittem, Olivia anyja van ott – újból végignéztem a termen, de nem láttam ismerős arcot. Észrevettem, hogy Sam orrlyukai kitágulnak, és a szemöldöke kissé közelebb csúszik a szeméhez, de nem szólt semmit. Kiléptünk a kórház üvegajtaján. Odakint anya már
leparkolta a kocsit a járda mellett, nem is tudva, milyen nagy szívességet tett Samnek. Az autó mögött apró hópelyhek kavarogtak, ahogy a hideg finoman testet öltött. Sam pillantása a parkoló másik oldalán nőtt fákon időzött. Alig látszottak az utcai lámpák fényében. Vajon a törött üvegajtónkon beszivárgó hidegre gondolt, vagy Shelby összetört testére, amely már sosem lesz ember, vagy, ahogy nekem, neki is a folyékony nyárral megtöltött, képzeletbeli fecskendő járt az eszében?
harminckilencedik • fejezet 6 °C
AZ ÉLETEM OLYAN VOLT, akár egy foltvarrott takaró: csendes vasárnap, Grace kávéillatú lehelete, az újabb sebhely dudorai a karomon, a hó fenyegető illata a levegőben. Két élet kerülgette egymást, egyre szűkülő körökben, olyan helyeken összekapcsolódva, hogy elképzelni sem tudtam volna. Az előző napi majdnem-átváltozás még a fejem felett függött, hajamban és az ujjaim hegyén éreztem az enyhe farkasillat emlékét. Könnyű lett volna átengedni magam a változásnak. Még huszonnégy órával később is éreztem, ahogy a testem harcol vele. Annyira fáradt voltam! Próbáltam elfoglalni magam egy regénnyel egy párnázott bőrszékben, félig szunyókálva. Mióta az esti hőmérséklet elkezdett erősen zuhanni az elmúlt napokban, a szabadidőnket Grace apjának, többnyire használaton kívüli, dolgozószobájában töltöttük. A hálószobán kívül ez volt a legmelegebb és legkevésbé huzatos helyiség a házban. Szerettem a szobát. A falak tele voltak sötét gerincű lexikonokkal, de túl régiekkel, hogy használni lehessen őket, és maratoni futással nyert sötét faplakettekkel, de túl régiekkel, hogy jelentsenek még bármit is. Az egész dolgozószoba nagyon kicsi volt és barna, sötét bőrből, füstszagú fából és
manila-dossziékból álló, sötét nyúlodú. A biztonság és a munka helye. Grace az asztalnál ülve leckét írt, a matt aranyszínű asztali lámpák fényében úgy csillogott a haja, mintha egy régi festményt néztem volna. Ahogy ült, ahogy a fejét makacs összpontosítással lehajtotta, sokkal jobban lekötött, mint a könyv. Észrevettem, hogy a tolla hosszú ideje nem mozog a papíron. – Min gondolkodsz? – kérdeztem. Megfordult a székkel, hogy rám nézzen, és a tollal megkocogtatta a száját. Olyan elbűvölő mozdulat volt, hogy kedvem támadt megcsókolni. – A mosógépen. Azon gondolkodtam, hogy majd ha elköltözöm, vigyem mosodába a cuccot, vagy vegyek egy mosógépet? Csak néztem rá, elragadtatva és rémülten a gondolkodásától. – Ez terelte el a figyelmedet a házi feladatról? – Nem terelte el a figyelmemet – mondta kurtán. – Csak szünetet tartottam ennek a hülye novellának az olvasásában. – Visszapördült falhoz és újra fölé hajolt. Jó pár pillanatra csend következett, és még mindig nem ért a papírhoz a tolla. Végül anélkül, hogy felemelte volna a fejét, megkérdezte: – Mit gondolsz, van gyógymód? – Jaj, Grace! – sóhajtottam lehunyt szemmel. – Mondd meg! Tudomány? Vagy varázslat? Mondd meg, mi vagy? – Számít ez? – Persze – mondta, és türelmetlen volt a hangja. – A varázslat megfoghatatlan. A tudománynak vannak megoldásai. Nem gondolkodtál még azon, hogy kezdődött az egész?
Nem nyitottam ki a szememet. – Egy napon egy farkas megharapott egy embert, és megfertőzte. Varázslat vagy tudomány, az mindegy. Az egyetlen varázslatos vonása az egésznek, hogy megmagyarázhatatlan. Grace nem szólt többet, de éreztem a nyugtalanságát. Ültem némán, a könyv mögé bújva, és tudtam, hogy szüksége van a szavaimra – olyan szavakra, amelyeket nem akartam kimondani. Nem tudtam biztosan, melyikünk az önzőbb: ő, hogy olyasmit akar, amit senki nem ígérhet meg, vagy én, amiért nem ígérek meg neki olyasmit, amit fájdalmasan lehetetlen megvalósítani. Mielőtt bármelyikünk megtörhette volna a kellemetlen csendet, a dolgozószoba ajtaja kinyílt, és az apja lépett be. Drótkeretes szemüvegének lencséi bepárásodtak a hőmérsékletkülönbségtől. Körülnézett a szobában, befogadva a változásokat. A használatlan gitárt lehoztuk a műteremből, most a székemnek támasztva állt. A szék melletti kisasztalon a rojtos puha fedelű könyveim hevertek kupacban. Az íróasztalon kihegyezett ceruzák csinos kötege. A pillantása elidőzött a kávéfőzőn, amit Grace hozott be, hogy kielégítse a koffein igényét. Pont annyira elbűvölte, mint engem. Egy gyerekméretű kávéfőző. Olyan totyogóknak, akik szeretik, ha gyorsan ölbe kapják őket. – Hazajöttünk. Megszálltátok a szobámat, srácok? – El volt hanyagolva – felelte Grace anélkül, hogy felnézett volna a leckéjéből. – Túl praktikus, hogy veszni hagyjuk. Most már vissza sem kapod. – Ez egyértelmű – jegyezte meg az apja. Rám nézett és leült. – Mit olvasol? – A Bel Cantót – feleltem. – Nem ismerem. Miről szól?
A borítóra lesett, felemeltem, hogy láthassa. – Operaénekesekről meg hagymaszeletelésről. És fegyverekről. Meglepetésemre az arckifejezése kitisztult, és kiült a szemébe megértés. – Úgy hangzik, mint amiket Grace anyja olvasna. Grace megfordult a forgószékkel. – Apa, mit csináltál a testével? – Mivel? – pislogott. – Miután lelőtted. Mit csináltál a testével? – Ja! Kitettem a tornácra. – És? – Mit és? Grace nekibőszülve felugrott az asztaltól. – És mit csináltál vele azután? Tudom, hogy nem hagytad a tornácon rohadni. A gyomrom mélyén lassú émelygés kezdett terjedni. – Grace, miért olyan nagy ügy ez? Anya biztosan gondoskodott róla. Grace a homlokára nyomta az ujjait. – Apa, hogy gondolhatod, hogy anya eltette onnan? Velünk volt a kórházban. – Nem igazán gondolkodtam el rajta. Hívni akartam az állategészségügyeseket, hogy vigyék el, de reggelre már eltűnt, és azt hittem, valamelyikőtök már felhívta őket. Grace torkából halk, fojtott hang tört fel. – Apa! Anya pizzát sem tud rendelni! Hogy hívta volna az állategészségügyet? Az apja vállat vont, és megkavarta a levesét. Furább dolgok is történtek már. Nincs értelme idegeskedni emiatt. Biztosan valami vadállat hurcolta el. Nem hiszem, hogy egy döglött állattól elkaphatják a veszettséget.
Grace összefont karral meredt az apjára, mintha akkora ostobaságot mondott volna, hogy nem lett volna méltó a válaszára. – Ne duzzogj! – mondta az apja, miközben a vállával kinyitotta az ajtót. – Nem illik. – Mindenről magamnak kell gondoskodnom – felelte Grace jéghidegen. Az apja szeretettel rámosolygott, hogy valahogy csillapítsa a haragját. – Nélküled elvesznénk, ez egyértelmű. Ne maradj fenn sokáig! Az ajtó lágyan becsukódott mögötte, Grace pedig a könyvespolcra, az asztalra, majd a csukott ajtóra meredt. Bárhová, csak rám nem. Becsuktam a könyvet anélkül, hogy megjelöltem volna, hol tartok. – Nem halt meg. – Anya felhívhatta az állategészségügyet. – Anyád nem hívta fel az állategészségügyet: Shelby életben van. – Sam. Hallgass! Légy szíves! Nem tudjuk. Valamelyik farkas is elvonszolhatta a testét a tornácról. Ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Rám nézett végre, és láttam, hogy Grace, annak ellenére, hogy képtelen volt kiismerni az embereket, összerakta, mit jelentett számomra Shelby. A múltam előbukkant és próbált elrabolni, mielőtt a tél megtette volna. Úgy éreztem magam, mintha a dolgok eltávolodtak volna: Megtaláltam a mennyországot és megragadtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam, de szétfoszlott, akár egy testetlen fonal, és kicsúszott az ujjaim közül. Túl vékony volt, hogy megtarthassam.
negyvenedik fejezet • Sam 14 °C
ÍGY HÁT KERESNI KEZDTEM ŐKET. Mindennap, amíg Grace az iskolában volt, kerestem őket, a két farkast, akikben nem bízhattam, akiknek halottnak kellett volna lenniük. Mercy Falls kicsi volt. A Boundary-erdő viszont… nem volt olyan kicsi, de ismerősebb volt, és talán szívesebben megosztotta velem a titkait. Meg akartam találni Shelbyt és Jacket, aztán szembenézni velük saját feltételeim szerint. De Shelby nem hagyott a tornáctól elvezető nyomot, úgyhogy lehet, hogy valóban elpusztult. És Jack sem volt sehol – halott, kihűlt nyom. Egy kísértet, amely nem hagyott holttestet maga után. Mintha az egész megyét átfésültem volna utána. Úgy gondoltam – félve reméltem –, hogy Jack is meghalt, és megszűnt problémának lenni. Hogy elütötte valami, és elvitték egy szeméttelepre. De nem voltak utak felé vezető nyomok, megjelölt fák, sehol nem éreztem az újonnan született vérfarkas szagát, aki az iskola parkolója körül ólálkodott. Eltűnt, mint nyáron a hó. Örülnöm kellett volna. Ha eltűnt, az azt jelentette, titokban marad. Ha eltűnt, már nem az én problémám. De nem tudtam elfogadni. Mi, farkasok, sok mindent
csinálunk: átváltozunk, elrejtőzünk, vonyítunk a sápadt, magányos holdra – de sosem tűnünk el teljesen. Az emberek azok, akik eltűnnek. És szörnyet is ők csinálnak belőlünk.
negyvenegyedik fejezet • Grace 12 °C
SAMMEL, OLYANOK VOLTUNK, mint a körhintán a lovak. Ugyanazon a nyomon jártunk újra meg újra: haza, iskolába, haza, iskolába, könyvesboltba, haza, iskolába, megint haza, s a többi. De valójában ugyanazt a dolgot kerülgettük anélkül, hogy közelebb jutottunk volna hozzá. A lényeget: a telet. A hideget. A veszteséget. Nem beszéltünk a felrémlő lehetőségről, de folyton éreztem a ránk vetődő árnyék hidegét. Olvastam egyszer egy történetet, egy szörnyű görög mondagyűjteményben egy Damoklész nevű emberről, akinek a trónja fölött egy kard függött egyetlen hajszálon. Ezek voltunk mi Sam emberi alakja, amely egyetlen szálon függött. Egy hétfőn a körhinta éppen a suliba vitt, szokás szerint. Csak két nappal azelőtt támadott meg Shelby, de a sebeim már eltűntek. Úgy tűnt, mégiscsak van bennem egy kicsi a vérfarkasok gyors gyógyulási képességéből. Meglepett, hogy Olivia hiányzik. Tavaly egyetlen napot sem hagyott ki. Vártam és vártam, hogy besétáljon a két közös óránk valamelyikére ebéd előtt, de nem jött. Egyfolytában az üres padját néztem. Talán csak beteg volt, de valami, amit próbáltam figyelmen kívül hagyni, azt súgta, többről van szó.
A negyedik órán a szokott helyemre csusszantam Rachel mögött, és megkérdeztem: – Rachel, szia, nem láttad Oliviát? Felém fordult: – He? – Olivia. Nem együtt volt fizikaórátok? Vállat vont. – Péntek óta nem hallottam felőle. Próbáltam felhívni, és az anyukája azt mondta, beteg. De veled mi van, cicukám? Hol voltál egész hét végén? Se egy levél, se egy telefon… – Megharapott egy mosómedve – feleltem. – Veszettség elleni oltásokat kaptam, és egész vasárnap aludtam. Meg kellett bizonyosodni afelől, hogy nem kezd el habzani a szám, és nem harapok meg senkit. – Durva. Hol harapott meg? – A bokámat – mutattam a nadrágomra. – Nem nagy ügy. De aggódom Olive-ért. Nem tudtam telefonon elérni. Rachel összevonta a szemöldökét, és keresztbe tette a lábát. Most is, mint mindig, viselt valami csíkosat, ezúttal csíkos harisnyát. – Én sem – mondta. – Gondolod, hogy kerül minket? Még mindig haragszik rád? – Nem hiszem – ráztam meg a fejemet. Rachel grimaszolt. – De mi is rendben vagyunk, igaz? Úgy értem, hogy nem igazán beszéltünk mostanában. Dolgokról. Történtek dolgok. De mégsem beszélgettünk. Át se mentünk egymáshoz. Vagy ilyenek. – Rendben vagyunk – mondtam határozottan. A szivárványszínű harisnyáját kaparászva az ajkába harapott. – Nem gondolod, hogy talán, tudod, átmehetnénk hozzájuk,
hátha ott találjuk? Nem válaszoltam azonnal, és ő sem erőltette. Mindkettőnk számára ismeretlen terület volt ez. Sosem volt gondunk arra, hogy a hármasunk össze legyen nőve. Nem tudtam, hogy helyes-e Olivia után nyomozni. Drasztikusnak tűnt. De valójában mióta is nem láttuk vagy beszéltünk vele? Lassan azt mondtam: – Mi lenne, ha megvárnánk a hét végét? Ha addig nem hallunk róla, akkor…? Rachel megkönnyebbülten bólintott: – Okés. Visszafordult a székében, amikor Rink tanár úr megköszörülte a torkát az osztály előtt, hogy figyeljünk oda. – Oké, srácok – kezdte –, biztosan többször is hallottátok ma a tanáraitoktól, de ne nyalogassátok a falikutakat, vagy csókolgassatok tökidegen embereket, rendben? Mert az Egészségügyi Minisztérium több agyhártyagyulladásos esetet jelentett az államnak ebben a részében. És ezt elkaphatjátok… bárkitől. Takony! Váladék! Csókolózás, nyalakodás! Nem szabad! Elismerő huhogás hallatszott a terem végéből. – Mivel semmi ilyesmit nem csinálhattok, csináljunk valamit, ami majdnem olyan jó. Társadalomismeret! Nyissátok ki a könyveket a száztizenkettedik oldalon. Ezredszer is az ajtóra néztem, remélve, hogy Olivia belép, aztán kinyitottam a könyvet. Ebédszünetben kivágódtam a folyosóra és felhívtam Oliviát. Tizenkétszer kicsengett, aztán felvette a hangposta. Nem hagytam üzenetet, mert ha nem beteg, hanem csak lóg, nem akartam, hogy az anyja kérdezősködjön az üzenetem hallatán, hogy hol töltötte a napot suli helyett. Épp becsuktam volna a szekrényemet, amikor észrevettem, hogy a hátizsákom
legkisebb zsebe félig ki van cipzárazva. Egy papírdarab kandikált ki belőle, rajta a nevemmel. Kihajtogattam, és az arcom váratlanul felforrósodott, amikor felismertem Sam rendetlen, elnyújtott kézírását. „Minduntalan, a szerelem tájképe mégoly ismerős, S a templom kis udvara is panaszos nevével, S a rettentő, titokzatos szakadék, ahol a többiek Végzik: minduntalan mégis ketten kijárunk A vén fák alá, leheverünk megint A virágok közé, szemben az éggel”4 – Ez Rilke. Bár én írtam volna neked. Nem értettem teljesen, de Samre gondolva hangosan is felolvastam, magamnak suttogtam a szavakat. Gyönyörű volt az ajkamon. Éreztem, hogy mosolygok, még ha senki sem látta. Az aggodalmaim nem tűntek el, de egy perce, Sam gondolatától átmelegedve föléjük kerekedtem. Nem akartam, hogy a zajos büfé eloszlassa a nyugodt, felemelő érzést, így inkább a következő órám termébe mentem, és leültem. Az irodalom szöveggyűjteményt a padomra ejtettem, és kisimítottam Sam levelét, hogy újra elolvassam. Olyan érzés volt ülni az üres teremben, és hallgatni a diákok zaját a büféből, mint amikor rosszul lesz az ember az órán és az orvosiba küldik. Az orvosi szoba a távolságnak szintén azt a fojtott érzését adja, mint egy műhold, ami egy lármás bolygó – az iskola – körül kering. Sok időt töltöttem ott, miután a farkasok megtámadtak. Az influenza miatt, ami valószínűleg nem is influenza volt. Mérhetetlen ideig bámultam a mobiltelefont a harapáson gondolkodva. Meg azon, hogy beteg lettem tőle. És hogy 4 N. Kiss Zsuzsa fordítása
jobban lettem. Miért én voltam az egyetlen, aki jobban lett? – Meggondoltad magad? Felkaptam a fejem, és Isabellel találtam szemben magam. A szomszédos padban ült. Meglepetésemre egyáltalán nem volt olyan tökéletes, mint szokott. Karikás volt a szeme, amit csak részben takart a smink, de semmi nem rejthette el véreres szemét. – Tessék? – Jackkel kapcsolatban. Hogy tudsz-e róla valamit. Bizalmatlanul néztem rá. Egyszer azt hallottam, hogy az ügyvédek sosem kérdeznek semmit, hacsak nem tudják maguk is a választ, Isabel hangja meglepően magabiztos volt. Egyik hosszú, természetellenesen lebarnult kezével a táskájába nyúlt, és előhúzott egy köteg papírt. Az irodalomkönyvemre dobta. – Ezt elejtette a barátnőd. Egy pillanatig eltartott, míg rájöttem, hogy fényes fotópapírt látok, és a képek Olivia fényképei. A gyomrom tótágast állt. Az első néhány képen az erdő volt, semmi különös. Aztán a farkasok. Az őrült, foltos farkas, félig egy fa mögött. És a fekete – Sam mondta a nevét? Tétováztam, az ujjam a kép szélén volt, hogy a következőhöz lapozzak. Isabel láthatóan megfeszült mellettem, felkészült helyettem a következő kép látványára. Tudtam, hogy bármit is fényképezett le Olivia, azt nehéz lesz megmagyarázni. Végül Isabel türelmetlenül áthajolt az asztalomhoz, és lekapta a felső néhány fotót a kupacról. – Lapozz már! Jack fotója volt. A farkas-Jacké. Egy közeli felvétel a szeméről egy farkas arcában. A következő képen pedig maga Jack. Emberként. Meztelenül.
A felvételnek nyers, művészi ereje volt, majdnem hogy beállítottnak tűnt, ahogy Jack karjai a saját testét ölelik, a válla fölött hátrafordulva a kamera felé néz, felfedve a hosszú, sápadt hátán lévő karmolásokat. A számba haraptam, és az arcát néztem a képeken. Nem volt kép az átváltozásáról, de a szemek hasonlósága elsöprő hatású volt. A farkasról készült közelkép – az volt a díjnyertes felvétel. Mellbevágott, amikor rádöbbentem, mit jelentenek ezek a képek, mi a valódi jelentőségük. Nem csak, hogy Isabel tudta. De Olivia is. Olivia készítette a képeket, úgyhogy tudnia kellett. De mióta, és miért nem mondta el? – Mondj valamit! Felnéztem a képekről Isabel arcára. – Mit akarsz, mit mondjak? Isabel halk, ideges hangot hallatott. – Látod a képeket. Életben van. Itt van. Ránéztem a fák közül bámuló Jackre. Mintha fázna az új bőrében. – Nem tudom, mit akarsz, hogy mit mondjak? Mit akarsz tőlem? Láttam rajta, hogy harcol maga ellen. Egy pillanatig úgy tűnt, felcsattan, de aztán lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, félrenézett, a táblára. – Nincs bátyád, igaz? Nincs testvéred, ugye? – Nincs. Egyke vagyok. Isabel vállat vont. – Akkor nem tudom, hogy magyarázzam el. Ő a bátyám. Azt hittem, hogy meghalt. De nem. Életben van. És ott van, de nem tudom, hol. Nem tudom, mi ez. De szerintem… szerintem te tudod. Csak nem akarsz segíteni. – Isabel szeme szenvedélyesen rám villant. – Mit ártottam én neked? Botladoztam a szavak között. Igaz, Jack a bátyja volt. Úgy
tudnia kell. Bárcsak ne Isabel kérdezte volna. – Isabel… tudnod kell, hogy miért félek tőle, hogy beszéljek veled. Tudom, hogy semmit nem tettél ellenem. De ismerek embereket, akiket tönkretettél. Csak… azt mondd meg, miért kéne megbíznom benned! Isabel elmarta előlem a fotókat és beletömte a táskájába. – Azért, amit mondtál. Mert sosem ártottam neked. Vagy, szerintem bármi baja van Jacknek… azt hiszem ugyanaz a baja a barátodnak is. Megbénultam a félelemtől a nem látott fotók gondolatára. Sam is ott volt? Talán Olivia régebb óta tudott a farkasokról, mint én – próbáltam pontosan felidézni, mit mondott Olivia, amikor veszekedtünk, próbáltam visszaemlékezni, volt-e valami kétértelmű a szavaiban. Isabel csak bámult rám, várta, hogy mondjak valamit, pedig nem tudtam, mit kellene mondanom. Végül felcsattantam: – Jól van, ne bámulj már! Hadd gondolkozzam! – Az osztályterem ajtaja megdöndült, ahogy kezdtek beszivárogni a diákok. Kitéptem egy lapot a jegyzetfüzetemből, és leírtam a telefonszámomat. – A mobilszámom. Hívj fel suli után valamikor és kitaláljuk, hol találkozzunk. Azt hiszem. Isabel eltette a számomat. Arra számítottam, hogy elégedettséget látok majd az arcán, de meglepetésemre ugyanolyan rosszul érezte magát, ahogy én. A farkasok dolga olyan titok volt, amelyet senki nem akart megosztani. – Van egy kis gondunk. Sam felém fordult a vezetőülésben. – Nem kéne órán lenned? – Korán eljöttem. – Az utolsó óra rajz volt. Nem hiányoztam én ott senkinek a borzalmas drót-agyag szobrommal. – Isabel
tudja. – Ki az az Isabel? – pislogott Sam. – Jack húga, emlékszel? – Lekapcsoltam a fűtést, mert Sam pokoli forróra állította, és ledobtam a hátizsákomat a lábamhoz. Elmeséltem találkozásunkat, de kihagytam, milyen ijesztő volt az ember-Jacket ábrázoló fotó. – Fogalmam sincs, mi volt a többi képen. Sam azonnal ejtette az Isabel-kérdéskört. – Olivia képei voltak? – Aha. Az aggodalom kiült az arcára. – Vajon van valami közük ahhoz, ahogy Olivia viselkedett a könyvesboltnál? Velem. – Amikor nem válaszoltam, a kormányra nézett, vagy valamire mellette. – Ha tudta, mi vagyok, az egész szem-dolog nagyon logikus. Megpróbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból. – Aha, valóban. Annak volna értelme – mondtam. Nagyot sóhajtott. Azon gondolkodom, amit Rachel mondott. A farkasról, Oliviáék házánál. Behunytam a szemem, majd kinyitottam, még mindig előttem volt a saját magát ölelő Jack képe. – Uhh. Arra nem is akarok gondolni. De mi legyen Isabellel? Nem tudom elkerülni. És nem hazudhatok tovább, idiótának látszom. Sam félig elmosolyodott. – Hát, megkérdezném, milyen ember, és hogy mit gondolsz, mit kéne tennünk… – …de emberismeretből béna vagyok – fejeztem be helyette a mondatot. – Ne feledd, te mondtad, nem én. – Oké, szóval mit csináljunk? Miért érzem úgy, hogy csak
én estem pánikba? Te teljesen… nyugodt vagy. Sam vállat vont. – Egyáltalán nem voltam felkészülve ilyesmire. Nem hiszem, hogy tudnám, mit tervezzek anélkül, hogy találkozom Isabellel. Ha én beszéltem volna vele, amikor a képeket mutatta, talán aggódnék, de most nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, az Isabel kellemes név. – Eltévesztetted a házszámot – nevettem. Drámai képet vágott, és a kifacsart, fájdalmasan szomorú kifejezés olyan eltúlzott volt az arcán, hogy kezdtem jobban érezni magam. – Bajban vagyunk? – Eddig úgy gondoltam. De most… – vontam meg a vállamat. – Az esküdtszék még nem döntött. Szóval, mit csináljunk? – Szerintem találkozzunk vele. – Mind a ketten? Hol? – Igen, mind a ketten. Ez nem csak a te gondod. Nem tudom. Valami nyugodt helyen. Valahol, ahol megismerhetem, mielőtt eldöntenénk, mit mondunk neki. Nem ő az első családtag, aki rájön – vonta össze a szemöldökét. Tudtam az arckifejezéséből, hogy nem a szüleiről beszél, mert ha úgy lett volna, nem változik meg az arca. – Nem? – Beck felesége is tudta. – Múlt időben? – Mellrák. Még énelőttem történt. Sosem ismertem. Csak Paultól tudtam meg, akkor is véletlenül. Beck nem akarta, hogy tudjak róla. Biztosan azért, mert a legtöbb ember nem néz ránk jó szemmel, és nem akarta, hogy eszembe jusson, hogy nekem is lehet egy csinos kis feleségem vagy ilyesmi. Igazságtalan, hogy két ilyen tragédia sújtson egy párt.
Rájöttem, hogy késő kommentálnom a dolgot, és hogy majdnem félreértettem a hangjában bujkáló ismeretlen keserűséget. Arra gondoltam, mondok valamit, kérdezek Beckről, de a pillanat elenyészett a zajban, ahogy Sam bekapcsolta a rádiót és beindította a motort. Kitolatott a parkolóhelyről. – Francba a szabályokkal! – ráncolta a homlokát. – Találkozni akarok Isabellel.
negyvenkettedik fejezet • Sam 12 °C
AZ ELSŐ SZAVAK, AMELYEKET ISABELTŐL HALLOTTAM: – Megkérdezhetem, mi a francért csinálunk quiche5-t, ahelyett, hogy a bátyámról beszélnénk? – Kikászálódott a nagy, fehér terepjárójából, ami elfoglalta a Brisbane-ház egész kocsifelhajtóját. Az első benyomásom az volt, hogy magas – talán a tizenkét centis csizmasarkak miatt –, aztán hogy loknis – mert a fején több göndör fürt volt, mint egy porcelánbabáén. – Nem – mondta Grace, és imádtam, amiért a hangjában nem volt semmi engedékenység. Isabel olyan hangot hallatott, amely ha fegyveré, a hatósugara elég lett volna egy kisebb ország elpusztításához. – Megtudhatnám, hogy ő kicsoda? Épp akkor néztem rá, amikor a fenekemet kezdte méregetni. Gyorsan elkapta a tekintetét, míg Grace válaszát visszhangoztam: – Nem. Bementünk a házba. Grace a folyosón Isabelhez fordult. – Ne kérdezősködj Jackről! Anyám itthon van. – Te vagy az, Grace? – kiabált Grace anyukája odafentről. – Igen! Csinálunk quiche-t! – Felakasztotta a kabátját és intett, hogy mi is tegyünk így. 5 ejtsd: kis
– Hazahoztam pár cuccot a műteremből, csak told félre az – kiabált vissza az anyja. Isabel fintorgott, és nem vette le a prémgalléros kabátot. Zsebre dugott kézzel félreállt, amíg Grace a falhoz tolta a dobozokat, hogy utat vágjon a rendetlenségben. Isabel szörnyen oda nem illő volt a zsúfolt konyhában. Nem tudtam eldönteni, hogy a tökéletes, művészi loknik miatt tűnik-e szánalmasnak a nem egészen fehér linóleum, vagy a repedezett padló miatt látszott még tökéletesebbnek és parókának a haja. A konyha addig nem is tűnt olyan lelakottnak. Isabel még hátrébb csoszogott, ahogy Grace felgyűrte a ruhaujját és kezet mosott a mosogatóban. – Sam, kapcsold be a rádiót és keress valami jó zenét, légy szíves! A só- és cukortartók között találtam egy kisrádiót a pulton, és kapcsoltam. – Istenem, tényleg quiche-t fogunk csinálni – morogta Isabel. – Azt hittem, csak valami fedőszó valami másra. – Rávigyorogtam, pedig elgyötört arccal elkapta a pillantásomat. Az arckifejezése túlzó volt – nem hittem el teljes mértékben az aggodalmát. A szemébe volt valami, amitől azt gondoltam, hogy legalább kíváncsi a helyzetre és a helyzet a következő volt: Nem bízhattam Isabelben, amíg nem tudtam, milyen ember valójában. Grace anyukája lépett be, narancsillatú terpentinszagát hozva. – Szia, Sam. Te is quiche-t csinálsz a lányokkal? – Próbálok – feleltem komolyan. – Jó móka – nevetett. – És ő kicsoda? – Isabel – válaszolt Grace. – Anya, nem tudod, hol van az a zöld szakácskönyv? Mindig itt tartom. Abban van a quiche
receptje. Az anyja gyámoltalanul vállat vont, és letérdelt az egyik doboza mellé. – Talán lába kelt. Mi ez a szörnyűség a rádióban? Sam, tudsz te ennél jobbat is. Miközben Grace a pult sarkába dugott szakácskönyvek között matatott, végigtekergettem a rádióállomásokét, amíg Grace anyukája nem szólt: – Itt állj meg! – Egy funkys hangzású popcsatornát találtam. Egy dobozzal a kezében felegyenesedett. – Az én munkám itt véget ért, azt hiszem. Mulassatok jól, gyerekek! Visszajövök… majd valamikor. Grace alig vette észre, hogy elment. Felém intett. – Isabel, tojás, sajt és tej a hűtőben. Sam, egy sima vajastésztát kell csinálnunk. Előmelegítenéd a sütőt kettőhúszra és adnál egy tálat? Isabel a hűtőbe bámult. – Figyelj, van itt vagy nyolcezer féle sajt. Nekem mind egyformának tűnik. – Foglalkozz a sütővel, Sam majd hozza a sajtot és a többit. Ő ismeri az ételeket – mondta Grace lábujjhegyre állva. A feje fölötti szekrényből próbálta kivenni a lisztet, a teste gyönyörű ívben feszült. Pokolian vágytam megérinteni a csupasz derekát. De aztán levette a lisztet, én pedig elszalasztottam a szerencsémet, úgyhogy inkább helyet cseréltem Isabellel. Kivettem egy darab erős cheddar sajtot, tojásokat és tejet a hűtőből, aztán kipakoltam a pultra. Mire feltörtem a tojásokat és majonézt kevertem belőle, Grace már vajat vágott és lisztet mért egy edénybe. A konyha gyorsan tele lett mozgással, mintha egy csapat lettünk volna. – Mi a franc ez? – kérdezte követelőzve Isabel a csomagra meredve, amit Grace nyomott a kezébe.
Grace horkantva nevetett: – Gomba. – Úgy néz ki, mintha egy tehén hátsójából jött volna ki. – Tetszene egy olyan tehén – mondta Grace Isabel mellett elhajolva, miközben vajat ejtett a serpenyőbe. – A hátsója megérne egymilliót. Pirítsd meg erős tűzön, amíg szép és fincsi nem lesz. – Meddig? – Amíg fincsi nem lesz – ismételtem. – Hallottad a fiút – mondta Grace. Kinyújtotta a kezét: – Tálat! – Segíts neki! – kértem Isabelt. – Én majd vigyázok a fincsire, mivel te nem tudsz. – Én máris fincsi vagyok – motyogta Isabel. Két tálat adott, Grace pedig fürgén kiterítette a vajastésztát – varázslat a tálak aljába. Megmutatta Isabelnek, hogyan kell kicakkozni a széleket: Jól begyakorolt eljárásnak tűnt, és az az érzésem támadt, hogy Grace sokkal gyorsabban végezne az egésszel, ha én meg Isabel nem lennénk az útjában. Isabel rajtakapott, ahogy mosolygok kettőjükön, miközben cakkoznak. – Mit mosolyogsz? Figyeld a gombáidat! Épp időben mentettem meg a gombát, és hozzáadtam a spenótot, amit Grace nyomott a kezembe. – A szempillafestékem – hallottam Isabel hangját a növekvő lármában, és amikor odanéztem, láttam, ahogy ő meg Grace nevetnek és sírnak hagymapucolás közben. Aztán a kis hagymák erős illata csapta az orromat, és az én szemem is égni kezdett. Odatartottam a serpenyőt. – Dobjátok ide! Ez majd kinyírja. Isabel a vágódeszkáról a serpenyőbe kotorta a hagymát, Grace pedig lisztes kézzel a fenekemre csapott. Nyújtogattam a
nyakamat, hogy hagyott-e tenyérlenyomatot, közben ő a maradék lisztbe forgatta a kezét a jobb fedés érdekében és újra próbálkozott. – Az én dalom! – jelentette be hirtelen Grace. – Hangosítsd! Hangosítsd fel! Mariah Carey énekelt, a lehető legrosszabb formában, de abban pillanatban ez teljesen jó volt. Addig tekertem a hangerőszabályzót, amíg a parányi hangszórók nem kezdtek rezegni a mellettük álló dobozokkal együtt. Megragadtam Grace kezét és magamhoz rántottam, aztán táncolni kezdtünk, mintha menők volnánk, iszonyú ügyetlenek és borzasztóan szexisek. Grace hozzám dörgölőzött, a két karja levegőben, a karom pedig a dereka körül, nem túl illendő helyen. Az ilyen pillanatokkal mérhető az élet – gondoltam magamban. Grace hátrahajtotta a fejét, hosszú, halvány nyaka a vállamon nyugodott, és csókra nyújtotta a száját, és mielőtt megkapta volna, megpillantottam Isabel sóvárgó tekintetét, ahogy azt figyeli, ahogy az ajkunk összeér. – Mondd meg, mennyire állítsam az időzítőt – mondta a szemembe nézve, aztán elfordult. – Aztán esetleg beszélhetnék…? Grace még mindig nekem támaszkodott, biztonságban, a karjaimban, liszttel borítva, és olyan étvágygerjesztő volt, hogy szinte fájt, hogy nem lehetünk kettesben itt és most. A közelségemtől megrészegülten lustán intett a pulton heverőszakácskönyv felé. Isabel megnézte a receptet, és beállította az időzítőt. Volt egy percnyi csend, miközben rájöttünk, hogy végeztünk. Vettem egy nagy levegőt, aztán Isabel felé fordultam. – Rendben. Elmondom, mi a baja a bátyádnak. Isabel és Grace megijedt.
– Üljünk le! – javasolta Grace, kibontakozva a karjaimból. – Arra van a nappali. Hozok kávét. Isabellel a nappaliba mentünk. Ahogy a konyhában, itt is rendetlenség volt, amit észre sem vettem, amíg nem került oda Isabel. Odébb kellett tennie egy kupac vasalnivalót, hogy leülhessen a kanapéra. Nem akartam mellé ülni, inkább a hintaszéket választottam vele szemben. A szeme sarkából rám pillantva megkérdezte: – Te miért nem vagy olyan, mint Jack? Miért nem változol át folyton? Meg sem rezzentem. Ha Grace nem figyelmeztet, hogy mennyit sejt Isabel, valószínűleg meglepett volna. – Hosszabb ideje vagyok ebben az állapotban. Minél több idő telik el, annál stabilabb az állapot. Először oda-vissza változik az ember. A hőmérsékletnek van hozzá köze, de nem annyira, mint később. Isabel azonnal feltette a következő kérdést: – Te tetted ezt Jackkel? Hagytam, hogy a visszatetszés kiüljön az arcomra. – Nem tudom, ki tette. Vagyunk néhányan, és nem mindegyikünk kedves. – A gázpisztolyról nem szóltam egy szót sem. – Miért olyan dühös? Vállat vontam. – Nem tudom. Mert dühös típus? Isabel arckifejezése… élessé változott. – Nézd, attól, hogy megharapnak, nem leszel szörnyeteg. Farkassá változol. Az vagy, ami. Amikor farkas vagy, vagy amikor átváltozol, nincsenek emberi gátlásaid, úgyhogy ha természetednél fogva dühös vagy erőszakos vagy, csak rosszabb leszel. Grace bejött, három bögre kávét egyensúlyozott
bizonytalanul. Isabel azt vette el, amelynek az oldalára egy hódot festettek, én egy bank emblémájával ellátottat választottam. Grace leült Isabel mellé a kanapéra. Egy pillanatra Isabel lehunyta a szemét. – Oké. Tisztázzuk a dolgot. A bátyámat valójában nem ölték meg a farkasok. Csak megmarták, aztán vérfarkassá változott? Bocs, értem ezt az egész feltámadás dolgot. Nincs ennek köze a teliholdhoz meg ezüst pisztolygolyókhoz, meg ilyen baromságokhoz? – Meggyógyította magát, de beletelt egy kis időbe – mondtam. – Sosem volt igazán halott. Nem tudom, hogy szökött meg a hullaházból. A hold meg az ezüstizé csak mese. Nem tudom megmagyarázni. Ez… ez egy betegség, ami rosszabbodik, ha hideg van. Azt hiszem, hogy a holdnak annyi köze van a mítoszhoz, hogy éjjel hidegebb van, és amikor még újak vagyunk, sokszor változunk farkassá éjszaka. Így az emberek azt gondolhatják, hogy a hold miatt van. Úgy tűnt, Isabel elég jól fogadja a dolgot. Nem ájult el, nem éreztem rajta a félelem szagát. A kávéba kortyolt. – Grace, ez undorító. – Nescafé – mondta Grace bocsánatkérően. – Szóval, felismerem a bátyám, amikor éppen farkas? – kérdezte Isabel. Grace rám nézett, nem tudtam felé fordulni, amikor válaszoltam. – Egy kicsit biztosan. Némelyikünk semmire sem emlékszik az emberi életéből, amikor farkas. Némelyek igen. Grace félrenézett, kortyolt a kávéjából, úgy tett, mintha nem érdekelné. – Szóval van egy falka? Isabel jó kérdéseket tett fel. Bólintottam. – De Jack még nem találta meg őket. Vagy ők nem találták
meg Jacket. Isabel végigfuttatta egy ujját a bögre száján egy hosszú pillanatig. Végül rólam Grace-re, majd megint rám nézett. – Oké, hol a csapda? – Hogy érted ezt? – pislogtam. – Itt ülsz és beszélgetsz, Grace meg próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de tökre nincs rendben semmi, igaz? Nem lepett meg a megérzése. Nem küzdheti fel magát az ember a középiskolai tápláléklánc csúcsára anélkül, hogy ne lenne jó emberismerő. A még mindig teli bögrébe néztem. Nem szerettem a kávét – túl erős és keserű. Túl régóta voltam farkas, már nem ízlett. – Van egyfajta szavatossági időnk. Minél régebben haraptak meg, annál kisebb hideg is elég, hogy farkassá változzunk. És annál nagyobb meleg kell, hogy emberek legyünk. Végül egyszerűen csak nem változunk át, nem leszünk újból emberek. – Mennyi időtök van? Nem néztem Grace-re. – Ez farkasonként változó. A legtöbbünknek hosszú évei vannak. – De neked nem. Kuss, legyen, Isabel! Nem akartam próbára tenni Grace szilárd arckifejezését. Nagyon finoman nemet intettem, remélve, hogy Grace tényleg nem engem néz, hanem ki az ablakon. – És mi van, ha Floridában laktok, vagy valami más, nagyon meleg helyen? Megkönnyebbültem, hogy a téma elterelődött rólam. – Néhányan megpróbálták. Nem működött. Csak szuper érzékenyek lettek a legkisebb hőmérséklet-ingadozásra is. – Ulrik, Melissa és egy Bauer nevű farkas egyszer Texasba mentek, abban a reményben, hogy ott kihúzzák a telet. Még
emlékszem az izgatott telefonhívásra Ulriktól, miután hetekig nem változott át… Aztán a lesújtó hazatérésükre, Bauert kivéve, aki, miután elsétáltak egy légkondicionált üzlet résnyire nyitott ajtaja előtt, azonnal átváltozott. A Texasi Állategészségügy pedig nem hitt az altatólövedékben. – Mi a helyzet az egyenlítővel? Ott nem változik a hőmérséklet. – Nem tudom – próbáltam nem elkeseredettnek hangzani. – Egyikünk sem döntött még úgy, hogy az esőerdőbe költözik, de mindenesetre észben tartom, hátha nyerek a lottón. – Ne gúnyolódj – mondta Isabel, miközben letette a kávésbögrét egy kupac magazinra. – Csak megkérdeztem. Szóval, akit megharapnak, az mind átváltozik? Mindenki, csak az nem, akit szeretnék magammal vinni. – Többnyire – hallottam a hangomat. Fáradt volt, de nem volt érdekelt. Isabel szája lebiggyedt, és azt hittem, tovább erőlteti, de nem tette. – Szóval igaz. A bátyám vérfarkas, egy valódi farkasember, és erre nincs gyógymód. Grace szeme összeszűkült, és azt kívántam, bárcsak tudnám, mire gondol. – Igen. Jól látod. De ezt már mind tudtad. Miért kérdeztél minket? Isabel vállat vont. – Nem tudom, talán vártam, hogy valaki kiugrik a függöny mögül, és azt mondja: „Halihó, ez itt a kész átverés! Nincsenek is vérfarkasok. Mit gondoltál?” Nagyon szerettem volna azt mondani, hogy tényleg nincsenek vérfarkasok. Hogy vannak emberek, meg vannak farkasok, és vannak, akik valahol félúton vannak a kettő között. De olyan fáradt voltam, hogy inkább nem mondtam semmit.
– Mondd, hogy nem mondod el senkinek! – szólalt meg hittel Grace. – Nem hiszem, hogy már megtetted, de most már nem is teheted. – Hülyének nézel? Az apám lelőtte az egyik farkast, mert dühös volt. Gondolod, hogy megyek és elmesélem, hogy Jack is közöttük van? Anyám már így is egy zsák bogyót szed. Ja, az biztos nagy segítség lenne. Egyedül kell megbirkóznom ezzel. Grace rám nézett, és a pillantásában az volt: Eltaláltad, Sam. – És velünk – tette hozzá Grace. – Segítünk, ha tudunk. Jacknek nem kell egyedül lennie, de először meg kell találnunk. Isabel lepöccintett egy láthatatlan porszemet a csizmájáról, mintha nem tudná, mit kezdjen a kedvességgel. Végül, a csizmáját nézve így szólt: – Nem tudom. Amikor legutóbb találkoztunk, nem volt valami kedves. Nem tudom, hogy egyáltalán meg akarom-e találni. – Sajnálom – mondtam. – Mit? Hogy nem tudom azt mondani, hogy a gonoszsága a harapás miatt volt, és el fog múlni. Vállat vontam. Úgy éreztem magam, mintha a nagyjáról én tehetnék. – Hogy nem kaptál jobb híreket. A konyhából mély, idegesítő berregés hallatszott. – Kész a quiche – mondta Isabel. – Legalább van vigaszdíjam. – Rám nézett, aztán Grace-re. – Hamarosan véget ér ez az oda-vissza változás, igaz? Mert jön a tél? Bólintottam. – Jó – mondta Isabel, az ablakon át kinézve a csupasz faágakra. Az erdőbe, ahol Jack otthona volt, és hamarosan az enyém is lesz. – Gyorsabban is jöhetne.
negyvenharmadik fejezet • Grace 7 °C
KIALVATLAN ZOMBI VOLTAM. Egyszerre voltam fogalmazás Rink tanár úr hangja vibráló neonfény az íróasztalom fölött emelt szintű biosz Isabel kőbe faragott arca, leragadó szem… – Föld hívja Grace-t – csípett a könyökömbe Rachel, amikor elment mellettem a járdán. Ott van Olivia. Az órán nem láttam, hát te? Követtem Rachel pillantását az iskolabuszra váró srácok irányába. Olivia is köztük volt. Ugrándozott, hogy ne fázzon. Nem volt nála fényképezőgép. A fotókra gondoltam. – Beszélnem kell vele. – Kell bizony – mondta Rachel. – Ugyanis mire eljön a karácsonyi szünet, amikor is meleg, napsütéses helyre utazunk, beszélő viszonyban kell lennetek. Veled mennék, de apa vár, és megbeszélése van Duluthban. Ha nem vagyok ott ebben a másodpercben, leharapja fejemet. Majd meséld el, mint
mondott Olivia! Rachel elfutott a parkoló felé, én pedig Oliviához kocogtam. – Olivia! – Összerezzent, én pedig elkaptam a könyökét, mintha elrepülne, ha nem teszem. – Próbáltalak hívni. Olivia levette a sapkáját, és összehúzta magát a hideg ellen. – Igen? Egy pillanatig azon gondolkodtam, megvárom, mit mond. Hogy lássam, bevallja-e, hogy mit tud a farkasokról anélkül, hogy felszólítanám. De a buszok megérkeztek, és nem akartam várni. Lehalkítottam a hangom és a fülébe súgtam: – Láttam a képeidet. Jackről. Hirtelen felém fordult. – Te vetted el őket? Többé-kevésbé sikerült vádaskodás nélkül válaszolnom. – Isabel mutatta meg. Olivia elsápadt. – Miért nem mondtad el? – követelőztem. – Miért nem hívtál. Az ajkába harapott és átnézett a parkolón. – Eleinte akartam. El akartam mondani, hogy igazad volt. De aztán találkoztam Jackkel, és azt mondta, nem beszélhetek róla senkinek, és bűnösnek éreztem magam, mintha valami rosszat tettem volna. – Te beszéltél vele? – bámultam rá. Olivia elkeseredetten vállat vont, és reszketett a növekvő délutáni hidegben. – Fényképeztem a farkasokat, ahogy mindig, és megláttam. Láttam, ahogy… – lehalkította a hangját, és közelebb hajolt – …átváltozik. Ahogy újra ember lesz. Nem hittem a szememnek. Nem volt rajta a ruhája, és a házunk nem volt messze, hát hazavittem és odaadtam neki John néhány ruháját. Gondolom próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem őrültem
meg. – Köszi – mondtam gúnyosan. Eltelt egy perc. Aztán gyorsan azt mondta: – Jaj, Grace, tudom! Tudom, hogy már az elején mondtad, de mit tettem volna, higgyem el? Lehetetlenül hangzik. Lehetetlenül is néz ki. De sajnáltam. Most sehová sem tartozik. – Mióta folyik ez? – Valami piszkált. Árulás vagy mi. Már az elején elmondtam a gyanúmat Oliviának, ő meg addig várt, hogy beismerjen bármit is, amíg nem jöttem oda hozzá én. – Nem tudom. Egy ideje. Enni adtam neki, kimostam a ruháit, ilyenek. Nem tudom, hol húzza meg magát. Sokat beszélgettünk, aztán összevesztünk a gyógymód miatt. Lógtam a suliból, hogy beszéljek vele, és hogy még több képet készítsek a farkasokról. Akartam látni, hogy a többiek is átváltoznak-e – mondta. Hallgatott egy sort. – Grace, Jack azt mondta, téged is megharaptak, és meggyógyultál. – Így van. Igen, megharaptak. Ezt eddig is tudtad. De nem változtam farkassá, ez egyértelmű. Figyelmesen nézett. – Soha? Megráztam a fejem. – Nem. Elmondtad másnak is? Újabb hervasztó pillantás. – Nem vagyok hülye. – Szóval, Isabel valahogy megszerezte a képeket. Ha neki sikerült, másnak is sikerülhet. – Nincs olyan képem, amin látszik, hogy mi történik – mondta Olivia. – Mondtam, hogy nem vagyok tök hülye. Van egy kép az változás előttről, meg egy utána. Ki tudhat meg ezekből bármit is? – Isabel – mondtam. Olivia a homlokát ráncolta.
– Óvatos vagyok. Mindegy, a veszekedés óta nem láttam. Mennem kell – intett a busz felé. – Tényleg nem változtál át soha? Rajtam volt a lesújtó pillantás sora. – Sosem hazudnék neked, Olive. Hosszan nézett rám, aztán megkérdezte: – Van kedved átjönni? Valahogy szerettem volna, ha bocsánatot kér, amiért nem bízott bennem. Amiért nem hívott vissza. Amiért veszekedtünk. Amiért nem mondta, hogy igazad volt. Úgyhogy csak azt mondtam: Samet várom. – Oké. Akkor a héten valamikor? – Talán – hunyorogtam rá. Aztán elment. Felszállt a buszra, és már csak a körvonalait láttam az ablakon át, ahogy hátrament. Azt hittem, hogy ha beismeri, hogy tudott a farkasokról, az valahogy… lezárja a dolgot, de csak nyugtalanságot éreztem. Annyi ideig kerestük Jacket, és Olivia végig tudta, hol van. Nem tudtam, mit gondoljak. Láttam, ahogy Sam lassan behajt a parkolóba és felém indul. A látványa a volán mögött megnyugtatott, ellentétben a barátnőmmel való beszélgetéssel. Fura volt, hogy a saját kocsim látványa mennyire boldoggá tett. Sam áthajolt az anyósülésen, hogy kinyissa nekem az ajtót. Még mindig kicsit fáradtnak látszott. Átnyújtott egy papírpoharat gőzölgő kávéval. – Pár perce csengett a mobilod. – Köszi. – Beszálltam a Broncóba, és hálásan elvettem a kávét. – Ma zombi vagyok. Meghalok egy kis koffeinért, és állati furcsa beszélgetésem volt Oliviával. Ha rendesen feltankoltam magam koffeinnel, mindent elmesélek. Hol a
telefonom? – Sam a kesztyűtartóra mutatott. Kivettem a telefont. Egy új üzenet. Felhívtam a hangpostáimat, kihangosítottam, és a mobilt letettem a műszerfalra, aztán Samhez fordultam. – Már kész vagyok – mondtam. – Mire? – kérdezte Sam kételkedve felhúzott szemöldökkel. – A puszimra. Sam az ajkába harapott. – A rajtaütésszerű támadást szeretem. – Önnek egy új üzenete van – közölte az automata mobilcicababa. Fintorogva hátravetettem magam az ülésben. – Megőrülök tőled. Vigyorgott. – Szia, édes! Nem hiszed el, kivel találkoztam ma! – hallottam anya hangját a telefonból. – Esetleg csak rám vethetnéd magad – javasoltam. – Azzal ellennék. Anya izgatottan folytatta: Naomi Ett-tel! Tudod, az iskolámból. – Nem gondoltam, hogy te olyan lány vagy – mondta Sam. Azt hittem, viccel. Anya tovább fokozta: Most férjnél van, meg minden, és egy ideig a városban van, úgyhogy apa meg én vele töltünk egy kis időt. Összeráncoltam a szemöldökömet. – Nem vagyok. De veled minden felborul. Úgyhogy csak késő éjjel érünk haza – végződött anya üzenete. – Ne felejtsd el, hogy van maradék a hűtőben, és természetesen van nálunk telefon, ha szükséged lenne ránk. Az én maradékom. Abból a kajából, amit én csináltam. Sam nézte a telefont, miközben a mobilcicababa visszavette
a szót anyától. Ha újra meg kívánja hallgatni az üzenetet, nyomja meg az egyes gombot. Az üzenet törléséhez… Töröltem. Sam még mindig a telefont nézte elrévedve. Nem tudtam, mire gondolhat. Talán, ahogy nekem is, a feje tucatnyi különböző gonddal volt tele, amely mind túl alaktalan és megfoghatatlan volt, hogy megoldjuk. Összecsaptam a telefont, és a hang megtörte a varázslatot. Sam hirtelen élesen rám nézett. – Gyere el velem! Felhúztam az egyik szemöldökömet. – Nem, komolyan. Menjünk el valahová. Elvihetlek valahová este? Valami jobb helyre, mint a maradék mellé? Nem tudtam, mit mondjak. Amit valóban mondani akartam, az volt, hogy Tényleg azt hiszed, hogy meg kell kérdezned? Átható pillantással néztem, miközben dadogott, a szavai keresztülestek egymáson, ahogy a világra igyekeztek. Ha nem szagoltam volna bele a levegőbe abban a pillanatban, valószínűleg nem jöttem volna rá, hogy valami baj van. De az idegesség túl édes illata áradt felőle. Miattam ideges? Vagy valami miatt, ami ma történt? Vagy az időjárás-jelentés miatt? – Mi van? – kérdeztem. – Csak el akarok menni a városból. Egy kicsit kimozdulni. Miniszünidő. Eltölteni pár órát valaki más életében, tudod? De nem muszáj, ha nem akarod. És ha szerinted nem… – Sam. Fogd be! Befogta. – Vezess! Elindultunk. Sam felhajtott az államközi autópályára és csak mentünk, mentünk, amíg nem kezdett el rózsaszínesedni az ég a fák fölött, és nem repkedtek fekete madár sziluettek az út felett. Hideg volt, és az autópályára hajtó kocsik látható, fehér
kipufogógáz-felhőket eregettek a jeges levegőben. Sam fél kézzel kormányzott, a másik kezét összefonta az enyémmel. Sokkal jobb volt, mint otthon a tegnapi kaja maradékával. Mire lehajtottunk az államköziről, vagy hozzászoktam Sam aggodalmának szagához, vagy lehiggadt, mert a kocsiban már az erdei farkasillata érződött. – Szóval – mondtam, egy ujjal végigsimítva hűvös kézfején –, hová is megyünk? Sam rám pillantott. A műszerfal fényei megvilágították a bánatos mosolyt az arcán. – Van egy szenzációs édességbolt Duluthban. Hihetetlenül aranyos volt, hogy órákat vezetett egy édességbolt miatt. Az időjárás-jelentés fényében hihetetlenül hülye is, de azért hihetetlenül aranyos. – Sosem jártam ott. – Isteni karamellás almájuk van – ígérte Sam. – És azok a cukros dolgok, azt se tudom, micsodák. Valószínűleg egymillió kalória van bennük. És forró csoki. Ó, Grace! Isteni. Nem jutott eszembe semmilyen válasz. Idióta módon lenyűgözött, ahogy azt mondta: „Grace”. A hanghordozása. Ahogy az ajkával formálta a nevemet. A hangszíne a fejembe ragadt, mint a zene. – Még dalt is írtam a trüffeljükről – vallotta be. Ez megragadta a figyelmemet. – Hallottam, hogy gitároztál anyának. Azt mondta, rólam is írtál egy dalt. Miért nem énekelted el nekem? Megvonta a vállát. Elnéztem mellette, a ragyogóan kivilágított városra, ahol minden épület és híd bátran világított a kora téli sötétségben. A belváros felé tartottunk. Nem emlékeztem, mikor jártam itt. – Pedig nagyon romantikus lenne. És növelné nálam a népszerűségedet.
Sam nem vette le a szemét az útról, de a szája széle felfelé görbült. Vigyorogtam, aztán kinéztem az ablakon, hogy figyeljem, ahogy haladunk a belváros felé. Nem is nézte a táblákat, úgy közlekedett az esti utcákon. Utcai lámpák vetítettek fénycsíkokat a szélvédőre és a fehér csíkokra az úton, így jelölve az időt lent és odafent. Végül a járda mellett leparkolt, és egy meleg fényekkel kivilágított üzletre mutatott néhány ajtóval odébb. – A mennyország – fordult felém. Kiszálltunk a kocsiból, és az üzlethez kocogtunk. Nem tudom milyen hideg volt, de a leheletem alaktalan felhőt formált előttem, amikor kinyitottam az édességbolt üvegajtaját. Sam benyomult utánam a meleg, sárga derengésbe. A karjait maga köré fonta. Az ajtóba akasztott csengő még szólt, amikor Sam mögém lépett és magához húzott. Átölelt, és a fülembe súgta: – Ne nézd! Csukd be a szemed, és szimatolj! Tényleg. Érezd. Tudom, hogy tudod. A vállára hajtottam a fejemet, éreztem a teste melegét, és behunytam a szememet. Az orrom centikre volt a nyakától, és azt éreztem. Földszagú, vad, összetett. – Ne engem! – Csak azt érzem – morogtam, és kinyitottam a szemem, hogy ránézzek. – Ne légy makacs! – fordított Sam az üzlet közepe felé. Dobozos sütikkel és cukorkákkal megrakott polcokat láttam, és mögöttük egy üveg cukorkáspult csillogott. – Csak egyszer add meg magad. Megéri. Szomorú szemmel kérlelt, hogy fedezzek fel valamit, amit évekig figyelmen kívül hagytam. Valamit, amire nemcsak nem figyeltem, amit élve eltemettem magamban. Eltemettem,
amikor úgy hittem, egyedül vagyok. De most ott volt Sam a hátam mögött. Szorosan a mellkasához ölelt, mintha ő tartana állva, forró lélegzete a fülemet csiklandozta. Behunytam a szemem. Kitágult orrlyukakkal beengedtem az illatok áradatát. A legerősebb jött először, karamell és barna cukor, olyan volt, mint a nap narancssárga fénye. Ez könnyű volt. Ezt bárki érezhette, aki belépett az üzletbe. Aztán persze a csokoládé, keserű fekete csoki és cukros tejcsokoládé. Nem hiszem, hogy egy átlagos lány ennél többet érzett volna, és egy részem itt meg is akart állni. De éreztem szívdobbanásait, és most az egyszer beadtam a derekam. Borsmenta illata sodródott az orromba, éles, akár az üveg, aztán málna, majdnem túl édes, mint a túlérett gyümölcs. Alma: ropogós tiszta. Mogyoró: vajas, meleg, földszagú, mint Sam. Fehér csokoládé finom, lágy illata. Ó, istenem, mokka, gazdag, sötét és bűnös. Felsóhajtottam a gyönyörtől, de még nem volt vége. A polcokon álló vajassütemények lisztes, megnyugtató illatot árasztottak, a nyalókák felől pedig gyümölcsillatok kavalkádja szállt felém. Túl erős volt, hogy igaz legyen. A perecek sós aromája, a citrom ragyogó illata, az ánizs törékeny élessége… Olyan illatok voltak, amelyeknek a nevét sem tudtam. Felmordultam. Sam megjutalmazott egy finom csókkal a fülemre. – Hát nem csodálatos? Kinyitottam a szemem. A színek tompák voltak ahhoz képest, amit átéltem. Nem jutott eszembe semmi, ami ne lett volna elcsépelt, így csak bólintottam. Sam újból megcsókolt, az arcomon, aztán ragyogó pillantással a szemembe nézett. Bármit látott rajtam, az felvidította. Senki mással nem osztotta meg ezt az élményt, ezt a helyet. Csak velem. – Imádom – mondtam végül olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallotta-e. De persze meghallotta. Mindent
hallott, amit én is. Nem voltam biztos benne, hogy beismerjem, mennyire nem vagyok átlagos. Sam kézen fogott, és beljebb mentünk a boltba. – Gyere csak! Most jön a neheze. Válassz valamit! Mit szeretnél? Válassz valamit. Akármit. Megveszem neked. Téged akarlak. A keze szorítását, a bőre érintését érezve, látva, ahogy mozog, egyszerre emberként és farkasként, felidézve az illatát… annyira vágytam a csókjára, hogy szinte fájt. Megszorította kezemet, mintha a gondolataimban olvasna, és a cukorkáspulthoz vezetett. Bámultam a tökéletes csokoládék, a bonbonok, mártott perecek és trüffelek sorát. – Hideg van ma odakint, ugye? – kérdezte a lány a pult mögött. – Havazni fog. Alig várom! – nézett ránk buta, elnéző mosollyal, és azon gondolkodtam, milyen ütődötten boldognak láthat minket, ahogy kézen fogva csorgatjuk a nyálunkat a csokoládék fölött. – Melyik a legfinomabb? – kérdeztem. A lány azonnal rámutatott egy állványra. Sam megrázta a fejét. – Kaphatnánk két forró csokit? – Tejszínhabbal? – Ez kérdéses? Ránk vigyorgott és elfordult a pulttól, hogy elkészítse. Gazdag csokoládéillat pöffent a levegőbe, amikor kinyitott egy kakaósdobozt. Amíg borsmentát szórt a papírpoharak aljába, Samhez fordultam, és megfogtam a másik kezét is. Lábujjhegyre álltam, és gyorsan megcsókoltam. – Rajtaütésszerű támadás – mondtam. Sam lehajolt, és visszacsókolt, a szája elidőzött az enyémen, fogaival végigsimított az alsó ajkamon. Belereszkettem.
Rajtaütésszerű visszavágó. – Trükkös – leheltem. – Olyan helyesek vagytok! – jegyezte meg a kasszás lány, elénk tette a két, tejszínhabbal megpakolt poharat. Féloldalas, mosolya volt, ami azt súgta, hogy sokat nevet. – Komolyan. Mióta jártok? Sam elengedte a kezemet, hogy elővegye a tárcáját és fizessen. – Hat éve. Fintorogva visszafojtottam a nevetést. Azt az időt is beleszámolta, amikor még két teljesen más fajhoz tartoztunk. – Ejha! – bólintott elismerően a lány. – Ez nem semmi a ti korotokban. Sam átnyújtotta a forró csokoládémat, és nem válaszolt. De sárga szeme birtoklóan méregetett – vajon tudta, hogy a pillantása messze bizalmasabb, mintha bármilyen érintésen kapnák rajta. Leguggoltam, hogy megnézzek egy mandulás csokit a pult alsó polcán. Nem voltam olyan merész, hogy rájuk nézzek, amikor beismertem: – Hát, szerelem volt első látásra. A lány felsóhajtott. – Milyen romantikus! Tegyetek nekem egy szívességet, és soha ne változzatok meg. A világnak több első látásra született szerelemre van szüksége. – Szeretnél egy olyat, Grace? – kérdezte rekedten Sam. Volt valami a hangjában, amitől rádöbbentem, hogy a szavaimnak nagyobb hatása volt, mint szerettem volna. Vajon mikor mondta neki bárki is, hogy szereti? Nagyon szomorú gondolat volt. Felálltam, és kézen fogtam. Olyan erősen szorította meg az ujjaimat, hogy majdnem fájt:
– Azok a tejkaramellák fantasztikusan néznek ki. Veszünk? Sam biccentett a lánynak a pult mögött. Néhány perc múlva szorongathattam az édességekkel teli kicsi papírzacskót, Samnek pedig tejszínhabos volt az orra hegye. Rámutattam, mire kínosan fintorogva letörölte a dzsekije ujjával. – Megyek, beindítom a kocsit – adtam a kezébe a zacskót. Csak nézett rám, ezért hozzátettem: – Hogy felmelegedjen. – Ja! Rendben. Jó gondolat. Szerintem elfelejtette, milyen hideg van odakint. Én nem, és a fejemben egy szörnyű kép jelent meg, ahogy Sam a kocsiban reszket, miközben próbálom feljebb csavarni a fűtést. Magára hagytam az üzletben és kiléptem a sötét, téli éjszakába. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, teljesen egyedül éreztem magam, hirtelen rám rontott az éjszaka végtelensége. Sam érintése és illata nélkül elvesztem. Semmi nem volt ismerős. Ha Sam átváltozna, nem is tudom, meddig tartana, hogy hazataláljak, és mihez kezdenék vele egyáltalán. Nem lennék képes ott hagyni, mérföldekre az erdejétől őt. Mindkét formájában elveszíteném. Az utcát máris porhó fedte, és hópelyhek szállingóztak körülöttem, finoman és légiesen. Miközben kinyitottam a kocsiajtót, a lélegzetem szellemalakokat rajzolt az arcom elé. A növekvő nyugtalanság szokatlan volt. Vacogva vártam a Broncóban, amíg felmelegedett, kortyolgattam a forró italt: Samnek igaza volt: a csoki isteni volt, és máris jobban éreztem magam. A kevéske borsmenta hidege a csokoládé melegségével egyszerre töltötte meg a számat. Megnyugtató volt, és mire az autó átmelegedett, ostoba képzelődésnek tűnt, hogy bármi rossz történhet az éjjel. Kiugrottam a Broncóból, és bedugtam a fejem az édességboltba. Sam az ajtónál várt.
– Mehetünk. Sam láthatóan megborzongott, amikor megérezte a hideg légáramot az ajtóban, és szó nélkül a kocsihoz startolt. Odakiáltottam egy köszönömöt az eladólánynak, és Sam után indultam. A kocsi felé menet megláttam valamit a járdán, és megtorpantam. Sam lábnyomai mellett egy másik, régi nyom is volt, amit előzőleg nem vettem észre. A nyomok tulajdonosa fel-alá járkálhatott a friss hóban az üzlet előtt. A pillantásom követte a hosszú, könnyű lépteket az üzlet előtt, majd végig a járdán. Úgy ötméternyire egy sötét kupacot láttam az utcai lámpa éles fénykörében. Tétováztam, és közben azt gondoltam, csak szállj be a kocsiba, de az ösztöneim nem hagyták, és odamentem. Egy sötét dzseki volt, egy farmer meg egy garbó. A ruháktól mancsnyomok távolodtak a porhóban.
negyvennegyedik fejezet • Sam 0 °C
HÜLYÉN HANGZIK, DE AZ EGYIK DOLOG, AMIT SZERETTEM GRACE-BEN, hogy nem volt beszédkényszere. Néha azt kívántam, hogy a hallgatásom legyen egyszerű hallgatás, tele gondolatokkal, szavak nélkül. Amikor más lány megpróbált volna beszélgetésre bírni, Grace csak megfogta a kezemet, és összefont ujjaink a combomon nyugodtak. Vállamra hajtotta a fejét, amíg messze nem jártunk Duluthtól. Nem kérdezte, honnan tudom az utat, vagy hogy miért időzik el a pillantásom az utcán, ahol a szüleim be szoktak fordulni a régi házunkhoz, vagy hogyan köthetett ki egy srác Duluthból egy farkasfalkában a kanadai határ mellett. Amikor végül megszólalt, eleresztette a kezemet, hogy kivegyen a zacskóból egy tejkaramellát, és elmesélte, hogy kiskorában egyszer a maradék húsvéti tojásokból csinált sütit a nyers tojás helyett. Pontosan erre vágytam: csodás figyelemelterelésre. Mígnem meghallottam egy mobiltelefon hangját. A digitális dallam a zsebemből szólt. Egy pillanatig fogalmam sem volt, mit keres egy telefon a kabátomban, aztán eszembe jutott, hogy Beck nyomta a kezembe, miközben elbámultam mellette. „Hívj, amikor kellek!” – ezt mondta. Vicces, hogy azt mondta, amikor, nem pedig azt, hogy ha.
– Ez egy telefon? – Grace szemöldöke a szemére ereszkedett. – Van telefonod? A csodás figyelemelterelés szétesett, ahogy kihalásztam a zsebemből. – Nincs is – tiltakoztam erőtlenül. Grace tovább figyelt, és a szemében tükröződő megbántottság szíven ütött. Elpirultam szégyenemben. – Úgy kaptam. – A telefon tovább csengett, és lenyomtam a VÁLASZ gombot. Nem kellett ránéznem a kijelzőre, hogy tudjam ki hívott. – Hol vagy, Sam? Hideg van. – Beck hangja tele volt őszinte aggodalommal, amit mindig értékeltem. Tudtam, hogy Grace figyel. Nem akartam, hogy Beck aggódjon. – Jól vagyok. Hallgatott. Elképzeltem, ahogy elemzi a hangomat. – Sam, ez nem ennyire fekete-fehér. Próbálj megérteni! Még esélyt sem adtál, hogy megmagyarázzam. Mikor nem volt igazam? – Most – feleltem és letettem. Zsebre dugtam a telefont, közben arra számítottam, hogy újra csengeni fog. Titkon reméltem, hogy visszahív, és majd nem veszem fel. Grace nem kérdezte, ki volt. Nem kérdezte, mit mondott. Tudtam, hogy azt várja, önként mondjam el, és tudtam, hogy el kéne, de nem akartam. Mert… mert nem bírtam elviselni, hogy ilyen fényben lássa Becket. Vagy azt nem tudtam elviselni, hogy én ilyen fényben látom. Nem szólaltam meg. Grace nyelt egyet, majd előhúzta a saját telefonját. – Erről jut eszembe, hogy meg kellene hallgatnom a hangpostám Hahh! Nem mintha a családom hívna… A mobiltelefonját tanulmányozta. A kék kijelző megvilágította tenyerét és kísérteties fényt vetett az állára.
– Hívtak? – kérdeztem. – Természetesen nem. Mulatnak a cimboráikkal. – Beütötte a számukat és várt. A vonal másik végén mormolást hallottam, de túl halk volt, hogy kivegyem a szavakat. – Szia, én vagyok. Aha. Jól vagyok. Aha. Oké. Akkor nem várlak meg. Mulassatok jól. Szia! – Összecsapta a telefont, és barna szemeit forgatva halványan rám mosolygott. – Szöktess meg! – Vegasba kellett volna mennünk – mondtam. – Itt senki nincs ilyenkor, aki összeadna minket, kivéve egy szarvast meg pár részeg fickót. – Akkor a szarvast kell választanunk – jelentette ki határozottan Grace. – A részeg fickók összekevernék a nevünket, és az elrontaná a pillanatot. – Az azért furcsa módon helyénvalónak tűnik, ha egy szarvas ad össze egy vérfarkast és egy lányt. – És a szüleim figyelmét is felkeltené – nevetett. – „Anya, apa, férjhez mentem. Ne nézzetek így rám. Nem vedlik egész évben!” Megráztam a fejem. Azt akartam mondani, kösz, de ehelyett azt mondtam: – Beck hívott. – Az a Beck? – Ja. Kanadában voltak Salemmel, az egyik farkassal, aki teljesen megbolondult. – Ez csak részben volt igaz, de legalább úgy az volt. – Szeretnék találkozni vele – mondta Grace azonnal. Fura képet vághattam, mert hozzátette: – Úgy értem, Beckkel. Gyakorlatilag ő az apád, nem? Megdörzsöltem a kormánykereket, és az útról az ujjaimra néztem. Úgy markoltam a kormányt, hogy elfehéredtek az bütykeim. Fura, hogy egyesek örökbe kapják a bőrüket, és sose
hiszik, hogy elveszíthetik. Bőröm levedlettem, Szorított, megszöktem, Értelmem elhagytam, Fáj, hogy ÉN maradtam. A leginkább apás emlékemet idéztem fel Beckről. – Volt egy nagy kerti sütőnk a házban, és emlékszem, egyik este unta már a főzést, és azt mondta: „Sam, ma te etetsz meg minket.” Megmutatta, hogyan kell megnyomkodni a steak közepét, hogy lássam, mennyire sült át, és hogyan kell gyorsan megsütni minden oldalát, hogy a leve megmaradjon. – És isteni lett, nem? – Szénné égettem – mondtam tényszerűen. – A faszénhez hasonlított, bár a faszén is ehető volt ahhoz képest. Grace nevetett. – Beck megette az övét – mosolyogtam szomorúan az emléken. – Azt mondta, a legjobb steak, amit valaha evett, mert nem neki kellett megsütnie. Úgy tűnt, nagyon régen volt. Grace úgy mosolygott rám, mintha a rólam meg a falkavezérről szóló régi történetek a legjobb dolgok volnának a világon. Mintha inspiráló lett volna. Mintha lett volna valamink, nekem meg Becknek, apának és fiúnak. A fejemben megjelent a terepjáró hátuljában fekvő fiú és azt mondta: „Segíts!” – Mikor történt? – kérdezte Grace. – Mármint nem a steak, hanem amikor megharaptak? – Hétéves voltam. Tizenegy éve. – Miért voltál az erdőben? Duluthban születtél, alábbis ez áll a jogosítványodban. – Nem az erdőben támadtak meg – feleltem. – Erről írt
minden újság. Grace nem vette le rólam a szemét, én pedig félrenéztem, vissza a homályos útra előttünk. – Két farkas, támadott meg, amikor fel akartam szállni az iskolabuszra. Az egyikük leszorított, a másik megharapott. Valójában csak felhasította a bőrömet, mintha az egyetlen cél vérontás lett volna. De persze az is volt a célja, nem igaz? Visszatekintve fájdalmasan tisztán láttam. Sosem néztem vissza az egyszerű gyerekkori emlékre, ahogy megtámadtak a farkasok, és Beck színre lépett, miután a szüleim megpróbáltak megölni. Annyira közel álltam Beckhez, és Beck annyira feddhetetlen volt, hogy nem is akartam mélyebbre nézni az emlékben. De most, hogy Grace-nek újra elmondtam a történetet, hirtelen felszínre került az elkerülhetetlen igazság. A harapás nem baleset volt. Kiválasztottak, levadásztak és lehúztak utcára, hogy megfertőzzenek, ahogy a kölyköket a terepjáró hátuljában. Később pedig Beck megérkezett, és összeszedte a darabokat. Te vagy a legjobb közülük – hallottam Beck hangját a fejemben. Azt hitte, túl fogom őt élni és átveszem a vezérséget. Haragudnom kellett volna. Dühöngeni, amiért elszakították tőlem, az életemet. De csak fehér zaj volt bennem, a semmi tompa zümmögése. – A városban? – kérdezte Grace. – A külvárosban. Ott nem volt erdő. A szomszédok azt mondták, hogy látták átfutni a farkasokat a hátsó udvarukon utána. Grace nem szólt semmit. Az, hogy szándékosan vadásztak le, számomra egyértelmű volt, és vártam, hogy kimondja. Valahogy akartam, hogy kimondja, hogy rámutasson az igazságtalanságra. De nem tette. Éreztem, ahogy elgondolkodva ráncolja a homlokát.
– Melyik két farkas volt? – kérdezte aztán. – Nem emlékszem. Egyikük Paul lehetett, mert fekete volt. Csak ennyit tudok. Pár percig hallgattunk, aztán hazaértünk. A kocsi feljáró üresen állt, és Grace nagyot sóhajtott. – Úgy tűnik, megint kettesben vagyunk – mondta. – Maradj itt, amíg kinyitom az ajtót, jó? Grace kiugrott a kocsiból, beengedett egy hideg szélrohamot, ami megcsípte az arcomat. Feljebb tekertem a fűtést, ahogy csak lehetett, hogy felkészüljek a házig vezető útra. A szellőzőkre hajolva éreztem, hogy a forróság szúrja a bőrömet. Szorosan behunytam a szememet, próbáltam visszasodródni abba a könnyedségbe, amit korábban éreztem. Amikor Grace-t t öleltem magamhoz az édességboltban, amikor éreztem a hozzam simuló meleg testét, amikor figyeltem, ahogy a levegőt szimatolja, tudva, hogy engem érez – megborzongtam. Nem tudtam, képes vagyok-e még egy éjszaka erejéig rendes fiú lenni. – Sam! – kiáltott Grace odakintről. Kinyitottam a szemem. Láttam, ahogy a résnyire nyitott bejárati ajtón kikukucskál. Próbálta olyan melegen tartani a bejáratot, amennyire csak tudta. Okos. Futás. Leállítottam a motort, kiugrottam és felrohantam a síkos járdán, meg is csúsztam egy jégfolton. A bőröm szúrt és feszült. Grace becsapta mögöttem az ajtót, kívül rekesztve a hideget, aztán körém fonta a karjait, hogy a testével melegítsen. – Eléggé felmelegedtél? – suttogta kifulladva a fülembe. A szemem kezdett hozzászokni a folyosó sötétjéhez. Láttam a fényt a szemében, a haja körvonalát, a karjai ívét körülöttem. A falon függő tükör megmutatta az alakját, amint átölel. Hagytam, még egy hosszú pillanatig, aztán azt
mondtam: – Jól vagyok. – Kérsz valamit enni? – A kérdése hangosan verődött vissza a ház padlójáról. Az egyedüli egyéb hang a fűtőventilátorok egyenletes, mély lélegzése volt. Mélyen éreztem, hogy egyedül vagyunk. Nyeltem egyet. – Le akarok feküdni. – Én is – felelte megkönnyebbülten. Majdnem bántam, hogy beleegyezett, mert ha fennmaradunk, és eszünk egy szendvicset, tévét nézünk, vagy valami ilyesmi, az elterelte volna a figyelmemet arról, mennyire kívánom. De nem ellenkezett. Lerúgta a cipőjét az ajtó mögött, és végiglépdelt előttem a folyosón. Bementünk a hálószobába. Nem volt fény, csak amit a vékony hóréteg visszavert a hold fényéből az ablak alatt. Halk sóhajjal becsukódott az ajtó, majd kattant egyet, Grace háttal nekidőlt, a kezét még mindig a kilincsen tartva. Hosszan hallgatott. – Miért vagy ilyen óvatos velem, Sam Roth? Próbáltam elmondani az igazságot. – Én… ez… Nem vagyok állat. – Nem félek tőled – mondta. Nem is úgy nézett ki. Gyönyörű volt, ahogy ott állt a holdfényben. Kísértő borsmenta, szappan- és bőrillatú volt. Tizenegy évig néztem, ahogy a falka többi tagja állattá változik, elfojtottam az ösztöneimet, fegyelmeztem magamat, küzdöttem, hogy ember maradjak, küzdöttem, hogy helyesen cselekedjek. Grace mintha a gondolataimban olvasott volna: – Mondd, csak a benned lakó farkas akar megcsókolni? Mindenestől meg akartam csókolni, olyan erősen, hogy
eltűnjek. Megreccsent az ajtó, ahogy nekitámaszkodtam, a két tenyeremmel a feje mellett, és a szájára szorítottam az ajkamat. Forrón visszacsókolt, a nyelve a fogaimhoz ért, de a keze még mindig a háta mögött volt, a teste az ajtónak dőlt. Minden porcikám elektromosan zúgott és hozzá akart simulni. Grace egyre hevesebben csókolt, forró volt a lélegzete a számban, megharapta az alsó ajkamat. Egek, fantasztikus volt! Morogni kezdtem, mielőtt észbe kaptam volna, de még mielőtt kínosan kezdtem volna érezni magam, Grace a nyakam köré fonta a karját és magához húzott. – Ez nagyon szexi volt – súgta reszkető hangon. – Nem hiszem, hogy ennél szexibb is lehetsz. Újból megcsókoltam, mielőtt még mást is mondhatott volna, és összegubancolódott karokkal behátráltunk a holdfényes szobába. Belekapaszkodott a farmerom derekába, a hüvelykujja a csípőcsontomat súrolta, és még közelebb húzott magához. – Édes istenem, Grace – nyögtem. – Nagyon túlértékeled az önuralmamat. – Nem érdekel az önuralmad. A kezem a pólója alatt volt, a tenyerem a hátán, az ujjaim a derekán, nem is emlékeztem, hogy kerültek oda. – Én… nem akarok olyasmit tenni, amit később megbánsz. Grace háta megfeszült a tenyerem alatt, mintha az érintésem életre keltette volna. – Akkor ne hagyd abba! Sokféleképpen elképzeltem már, ahogy kimondja, de a lélegzetelállító valósághoz semmilyen fantáziakép nem volt fogható. Ügyetlenül az ágyhoz hátráltunk, s közben az egyik felem arra gondolt, hogy csendben kellene lennünk, hátha a szülei hazajönnek. De amikor segített levenni az ingemet, és végigsimított a mellkasomon, felnyögtem és mindent
elfelejtettem. Csak az ujjai léteztek a bőrömön. Az agyam dalszöveget keresgélt, szavakat, hogy összefűzze, leírja a pillanatot, de semmit nem talált. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló tenyerére. – Olyan jó illatod van suttogta. – És amikor hozzád érek, erősödik. Kitágultak az orrlyukai, akárcsak egy farkasnak, és érezte, mennyire kívánom. Tudta, mi vagyok és mégis akart engem. Hagyta, hogy gyengéden lefektessem a párnákra és fölé hajoljak.
negyvenötödik fejezet • Grace - 1 °C
CSENGETT A TELEFON. Ez volt az első gondolatom. A második az, hogy Sam csupasz karja keresztben fekszik a mellkasomon. A harmadik pedig az volt, hogy ahol a takaró alól kilóg, fázik az arcom. Pislogva próbáltam felébredni. Furcsán el voltam veszve a saját szobámban. Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek, az ébresztőórám normális esetben világító számlapja sötét, és az egyetlen fényforrás a hold odakint, és a csengő mobiltelefon kijelzője. Fél kézzel kinyúltam a takaró alól, hogy felvegyem, óvatosan, hogy ne mozdítsam meg Sam karját, de a telefon elhallgatott, mire megfogtam. Istenkém, iszonyú hideg volt. Biztosan nem volt áram a vihar miatt, amit az időjósok ígértek. Azon gondolkodtam, vajon mikor ment el az áram, és hogy kell-e aggódnom, hogy Sam nem fázik-e. Óvatosan felhajtottam a takarót, és láttam, hogy mellém gömbölyödve fekszik, a fejét az oldalamba fúrta, csak a válla sápadt, meztelen ívét láttam a félhomályban. Még mindig vártam, hogy rosszul érezzem magam Sam hozzám préselődő teste miatt, de csak az életet éreztem, és hogy a szívem kalapál az érzelmektől. Ez, Sam meg én, ez a valódi életem. Az az élet, amelyikben iskolába jártam, és a szüleimre vártam, és hallgattam Rachelt, ahogy a húgai miatt
dühöng – ehhez képest olyan volt, mint egy fakó álom. Azokat a dolgokat csak addig csináltam, amíg Samre vártam. Odakint távoli, gyászos farkasüvöltés kezdődött, és néhány másodperc múlva a telefon újra megcsörrent, mélyülő hangskálát játszott a farkasok furcsa, digitális visszhangjaként. Amíg a fülemhez nem tartottam, nem jöttem rá, hogy hibát követek el. – Sam – mondta egy ismeretlen hang a vonal másik végén. Én hülye! Sam telefonját vettem el az éjjeliszekrényről, nem a sajátomat. Gondolkodtam két másodpercig a válaszon. Megfontoltam, hogy leteszem, de nem tehettem. – Nem – feleltem. – Nem Sam. A hang kellemes volt, de a szavak mögött hallottam az élét. – Elnézést kérek. Téves. – Nem – mondtam, mielőtt letette volna. – Ez Sam telefonja. Hosszú, nehéz csend támadt, aztán: – Ó! – Újabb szünet. – Te vagy a lány, igaz? Aki a házamban járt. Próbáltam kitalálni, mit nyerek vele, ha tagadok, de üres lapot húztam. – Igen. – Neved is van? – Hát magának? Röviden nevetett, humortalanul, de nem kellemetlenül. – Azt hiszem, kedvellek. A nevem Beck. – Érthető. – Elfordultam Samtől, aki még mindig nagyokat szuszogott, a feje fölé tett karjától nem hallotta a hangomat. – Mit csinált, amivel felhúzta? Ismét a kurta nevetés. – Még mindig haragszik? Megfontoltam a választ. – Most nem. Alszik. Átadhatok egy üzenetet? – Ránéztem
Beck számára a kijelzőn, próbáltam megjegyezni. Újabb hosszú szünet következett, már azt hittem, letette, de aztán hallhatóan felsóhajtott. – Sam egyik… barátja megsérült. Fel tudnád ébreszteni? Az egyik farkas. Csak az lehetett. Bebújtam a takarók alá. – Ó… persze. Persze hogy felébresztem. Letettem a készüléket, és gyengéden elvettem Sam karját a mellkasomról. Láttam a fülét, és az arca egyik felét. – Sam, ébredj. Telefon. Fontos. Felém fordult, sárga szeme már nyitva volt. – Hangosítsd ki! A hasamra tettem a telefont, a készülék hátán a kamera kis, kerek foltot világított meg a trikómon. – Mi van? – Sam az egyik könyökére emelkedett. Fintorgott, ahogy érezte a hideget, és körénk rángatta a takarókat, sátrat építve a telefon köré. – Valaki megtámadta Pault. Nagyon rosszul van, cafatokra tépték. Sam szája elkerekedett. Nem hittem, hogy tudja, milyen képet vág, tekintete messze volt, a falkájával. – Lehet… tudtál… még vérzik? Ember volt éppen? – szólt végül. – Ember. Próbáltam megkérdezni, kik voltak… hogy megölhessem őket. Azt hittem… Sam, tényleg azt hittem, hogy a halálhírével hívlak. Annyira rosszul volt. De szerintem, most már összezárul a seb. Viszont az az igazság, hogy ilyen apró harapások voltak mindenhol, a nyakán meg a csuklóján és a hasán, mintha… – …mintha valaki tudta volna, hogyan lehet megölni – fejezte be Sam a mondatot. – Farkas tette – mondta Beck. – Ennyit kiszedtünk belőle. – Az egyik új szerzeményed? – morogta Sam meglepő
erővel. – Sam. – Lehetséges? – Sam. Nem. Idebent vannak. Sam teste megfeszült mellettem, én pedig a kérdés lehetséges jelentésein rágódtam. Az egyik új szerzeményed. Nem Jack volt az egyetlen új farkas? – Idejössz? – kérdezte Beck. – Át tudsz jönni? Túl hideg van? – Nem tudom – felelte Sam. A fintorából tudtam, hogy csak az első kérdésre válaszolt. Bármi tartotta távol Becktől, erős volt. Beck hangja megváltozott, ellágyult, fiatalabb lett, sokkal sebezhetőbb. – Kérlek, ne haragudj rám, Sam. Nem bírom. Sam elfordult a telefontól. – Sam – kérte Beck lágyan. Éreztem, hogy megborzong mellettem, aztán behunyta a szemét. – Ott vagy még? Samre néztem, de még mindig nem válaszolt. Nem tehettem róla, sajnáltam Becket. – Én itt vagyok – mondtam. Hosszasan hallgatott, a vonalban semmi statikus zaj vagy recsegés nem hallatszott, és azt hittem, Beck letette. Aztán elővigyázatosan megkérdezte: – Mennyit tudsz Samről, Névtelen Lány? – Mindent. Szünet. Aztán: – Szeretnék találkozni veled. Sam odanyúlt, és összecsukta a telefont. A kijelző fénye eltűnt, sötétben hagyott minket a takaró alatt.
negyvenhatodik fejezet • Grace 7 °C
A SZÜLEIM MÉG CSAK NEM IS TUDTÁK. Annak az éjszakának a reggelén, amikor Sam meg én… együtt voltunk, a legnagyobb dolog, ami az eszemben járt, az volt, hogy a szüleimnek fogalmuk sincs. Gondoltam, ez normális. Gondoltam, hogy az a kis bűntudat, amit érzek, normális. Gondoltam, hogy a kerge feldobottságom is normális. Olyan volt, mintha ez idáig teljes képnek éreztem volna magam, és Sam felfedte előttem, hogy kirakós játék vagyok, amit szétszedtek, és újra összeraktak. Minden egyes érzésre külön figyeltem, és minden tökéletesen passzolt. Sam is csendes volt, hagyott vezetni, mindkét kezével fogta a jobbomat, miközben a ballal kormányoztam. Egymillió dolcsit adtam volna, ha megtudhatom, mire gondol. – Mit akarsz csinálni délután? – kérdeztem végül. A kézfejemet dörzsölgetve nézett ki az ablakon. A világ száraznak tűnt, mint a papír. Várta a havat. – Veled bármit. – Bármit? Vigyorogva rám nézett, mókás, féloldalas mosollyal. Azt hiszem legalább annyira fel volt dobva, mint én. – Igen, bármit, amíg te is ott vagy. – Találkozni akarok Beckkel – mondtam.
Tessék. Kint volt. Ez volt a kirakós egyik darabja a fejem mióta felvettem a telefont. Sam nem mondott semmit. A pillantása az iskolára szegeződött, valószínűleg azon járt az esze, hogy ha vár néhány percet, kitehet a járdaszegélynél és elkerülheti a beszélgetést. De csak felsóhajtott, mintha iszonyúan fáradt volna. – Istenem, Grace. Miért? – Gyakorlatilag ő az apád, Sam. Mindent tudni akarok rólad. Ezt csak nem olyan nehéz megérteni. – Te szeretsz mindent a helyére tenni – mondta Sam. Az is lassan összeverődő diákok kis csapatait figyelte, ahogy mentek át a parkolón. Nem foglalkoztam parkolóhely-kereséssel. – Csak szeretnél valami mágikus módon összehozni minket, hogy a dolgok megint a helyükön legyenek. – Ha megpróbálsz felidegesíteni azzal, hogy ilyeneket mondasz, nem fog menni. Már rég tudom, hogy ilyen vagyok. Sam hallgatott, miközben még egyszer megkerültem a parkolót, végül felmordult: – Grace, utálom ezt. Gyűlölöm a vitát. – Nem lesz vita. Látni akar. – Nem tudsz mindent. Rémes dolgok történnek éppen. Lesz vita, ha még maradt egyetlen elvem is. Bár a múlt éjszaka után nehéz képzelni. Sietve beálltam egy helyre, a parkoló legtávolabbi részén, hogy kíváncsi figyelő tekintetek nélkül tudjunk beszélgetni. – Bűntudatod van? – Nem. Talán. Egy kicsit. Nyugtalan vagyok. – Védekeztünk – mondtam. Nem nézett rám. – Nem azért. Csak… csak… csak remélem, hogy ez volt a megfelelő időpont. – Ez volt a megfelelő időpont.
Félrenézett. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy… nem azért fe… szeretkeztél-e velem, hogy lázadj a szüleid ellen? Rámeredtem. Aztán felkaptam a hátizsákomat a hátsó ülésről. Hirtelen iszonyú dühös lettem, lángolt a fülem meg az arcom, és nem tudtam miért. Nem ismertem a saját hangomra, amikor válaszoltam. – Ez szép volt. Sam nem nézett rám. Mintha az iskolaépület fala nyűgözte volna le. Annyira, hogy nem tudott a szemembe nézni, pedig épp most vádolt meg azzal, hogy kihasználtam. Újabb haraghullám csapott át rajtam. – Ilyen gáz az önbecsülésed, hogy azt hiszed, önmagadért nem is akarlak? – Kilöktem az ajtót és kiszálltam. Sam arca megrándult a hidegre, bár nem volt annyira hideg. – Elrontod. Csak… elrontod az egészet. Be akartam csapni az ajtót, de Sam átnyúlt az ülésen és megakadályozta. – Várj. Grace, várj! – Mire? – Nem akarlak így elengedni! – könyörgött a szeme. Nagyon szomorú volt a pillantása. Néztem, ahogy libabőrös lesz a karja, és a huzatban alig láthatóan reszketni kezd a válla. És megfogott. Nem számított, milyen dühös voltam, mindketten tudtuk, mi történhet, amíg suliban vagyok. Gyűlöltem. A félelmet. Gyűlöltem. – Sajnálom, amit mondtam – bökte ki sietve, hogy elmondja, mielőtt elmegyek. – Igazad van. Csak nem hiszem el, hogy valami… valaki… ilyen jó történik velem. Ne haragudj, Grace. Kérlek, ne haragudj! Behunytam a szemem. Egy röpke pillanatig teljes szívemből
azt kívántam, bárcsak hétköznapi srác volna, hogy elsöpörhessek a büszkeségemmel és a felháborodásommal. De nem volt hétköznapi srác. Törékeny volt, akár egy őszi pillangó, amit az első fagy elpusztít. Lenyeltem hát a haragomat, egy korty keserűséget, és kinyitottam az ajtót. – Nem akarom, hogy még egyszer eszedbe jusson ilyesmi, Sam Roth. Lehunyta a szemét, amikor kimondtam a nevét, csak egy kicsit. A szempillái elrejtették a sárga íriszt egy pillanatra, aztán felém nyúlt és megérintette az arcomat. – Sajnálom. Megfogtam a kezét és összefontam az ujjainkat. A pillantásomat az arcára szegeztem. – És szerinted Beck mit érzett, amikor dühösen elrohantál? Sam felnevetett. Kedvetlenül, öngúnnyal a hangjában. Beck nevetésére emlékeztetett, amit a telefonban hallottam múlt éjjel. Félrenézett. Tudta, hogy megvan Beck száma. Elhúzta a kezét. – Odamegyünk. Jól van, odamegyünk. Menni akartam, de megtorpantam. – Sam, miért haragszol Beckre? Miért vagy olyan dühös rá, amikor a saját szüleidre nem láttam, hogy valaha dühös lettél volna? Sam arca elárulta, hogy ezt a kérdést még sosem tette fel magának, és sokáig tartott, amíg megtalálta a választ: – Mert Beck… Becknek nem kellett azt tennie, amit tett. A szüleimnek igen. Ők azt hitték, szörnyeteg vagyok. Féltek. Az nem volt kiszámított cselekedet. Az arcára kiült a fájdalom és a bizonytalanság. Visszaültem a kocsiba, és gyengéden megcsókoltam. Nem tudtam, mit mondjak, így megcsókoltam újra, fogtam a hátizsákomat, és
nekivágtam a szürke napnak. Amikor visszanéztem a vállam fölött, még mindig a kocsiban ült csendes pillantással, mint egy farkas. Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, hogy a szél miatt félig lehunyt szemmel, kócos hajjal ül ott. Valami miatt arra emlékeztetett, amikor egy éjjel először láttam. Egy váratlan, áthatóan jeges szélroham megemelte a hajamat a tarkómon. A tél hirtelen nagyon közelinek tetszett. Megálltam a járdán, lehunytam a szememet. Küzdöttem a fájdalmasan sürgető vággyal, hogy visszaforduljak. Végül a kötelesség győzött, és beléptem az iskolába. Úgy éreztem, hibát követek el.
negyvenhetedik fejezet • Sam 7 °C
ROSSZUL ÉREZTEM MAGAM, miután Grace kiszállt a kocsiból. Rosszul voltam a veszekedéstől a kétségektől, az időjárástól, ami csak épp annyira volt meleg, hogy emberbőrben maradjak. Nem is rosszul, inkább nyugtalannak, zavartnak. Túl sok elvarratlan szál volt: Jack, Isabel, Olivia, Shelby, Beck. Nem tudtam elhinni, hogy Grace meg én elmegyünk Beckhez. Feljebb kapcsoltam a fűtést a Broncóban, és a kormányra hajtottam a fejemet néhány pillanatra, amíg a műanyag recék nem kezdték el nyomni a homlokomat. A feltekert fűtéstől gyorsan túl meleg és fülledt lett a levegő a kocsiban, de jó érzés volt. Nem fenyegetett az átváltozás. Mintha határozottabban a saját bőrömben lettem volna. Először arra gondoltam, hogy ott ülhetnék egész nap, énekelhetnék az orrom alatt – Közel a naphoz, közel magamhoz / Szorosan tapad a bőröm a csonthoz –, és várhatnám Grace-t t, de fél óra ücsörgés után úgy döntöttem, autóznom kell. Sőt, úgy éreztem, bűnhődnöm kell azért, amit Grace-nek mondtam. Úgy döntöttem hát, hogy ismét elmegyek Jackék házához. Még mindig nem került elő, sem holtan, sem újsághír formájában, és csak ott kezdhettem újra a keresést. Grace örült volna, ha látja, hogy megpróbálok mindent a helyére tenni helyette. Egy kihalt bekötőúton hagytam a kocsit, közel a Culpeper-
házhoz, és átvágtam az erdőn. A fenyők színtelenek voltak a közelgő havazástól, a csúcsaik lágyan ringtak a hideg szélben, amit az ágak alatt nem éreztem. A tarkóm kellemetlenül bizsergett, mert a sűrű fenyőerdő farkasszagtól bűzlött. Mintha a kölyök minden egyes fát levizeltek volna. Beképzelt korcs! A jobbomon megmoccant valami. Ugrottam egyet, és idegesen lekuporodtam a talajra. Visszatartottam a lélegzetemet. Csak egy szarvas. Egy pillanatra láttam a tágra nyílt szemét, hosszú lábait, a fehér farkát, aztán már nem volt sehol, meglepő módon minden kecsesség nélkül futott el a bozótban. Megnyugtató volt jelenléte, mert azt súgta, hogy Jack nincs a környéken. A kezemen kívül nem volt fegyverem. Azzal meg sokra megyek egy labilis fiatal farkas ellen, akiben zubog az adrenalin. A ház közelében, az erdő szélén megálltam, figyeltem a fák közül szűrődő hangokat. Egy lány és egy fiú erős, dühös hangját hozta fel a szél, valahol a hátsó ajtónál állhattak. A kastély árnyékába lopóztam, feléjük surrantam a ház sarkát megkerülve. Némán, akár egy farkas. Nem ismertem fel a szenvedélyes, mély férfihangot, de az ösztöneim azt súgták, hogy Jack az. A másik Isabel volt. Arra gondoltam, felfedem magam, de úgy döntöttem, várok, hogy tudjam, miről vitáznak. Isabel felemelte a hangját: – Nem értem, miről beszélsz. Miért kérsz bocsánatot? Hogy eltűntél? Hogy megharaptak? Hogy… – Chloe miatt – felelte a fiú. Szünet. – Hogy érted azt, hogy Chloe miatt? Mi köze ennek a kutyámhoz? Tudod, hol van? – A francba, Isabel! Nem figyeltél? Annyira hülye vagy néha. Mondtam, hogy nem tudom, mit csinálok, miután
átváltozom. A számra szorítottam a kezem és visszafojtottam a nevetést. Jack megette a húga csivaváját. – Azt akarod mondani, hogy… hogy te… istenem! Micsoda egy szemét vagy! – Nem tehetek róla. Elmondtam, hogy mi van, nem kellett volna kiengedned. – Van fogalmad róla, mennyibe került az a kutya? – Hűha. – Mit mondjak az öregeinknek? Anya, apa, Jack farkasemberré változott, és találjátok ki, hová tűnt Chloe! Megette. – Ne mondj nekik semmit! – mondta Jack gyorsan. – Amúgy szerintem megállítottam. Azt hiszem, találtam gyógymódot. Összeráncoltam a homlokomat. – Gyógymódot – mondta Isabel színtelen hangon. – Hogy oldod meg, hogy ne legyél vérfarkas? – Ne túráztasd ezen a kis szőke agyadat. Csak… adj pár napot, hogy megbizonyosodjak. Ha már biztos, mindent elmondok. – Jó. Mindegy. Istenkém, nem tudom elhinni, hogy megetted Chloét! – Befognád végre? Kezdesz idegesíteni. – Kit érdekel? Mi van a többiekkel? Nincsenek más farkasok? Nem tudnak segíteni? – Isabel, fogd be! Mondtam, hogy rájöttem. Nincs szükségem segítségre. – Nem gondolod, hogy… Egy éles, oda nem illő hangot hallottam. Egy gally tört el? Pofon? Isabel hangja más volt, amikor újból megszólalt. Nem volt
olyan erős. – Csak ne hagyd, hogy meglássanak, jó? Anya már így is terápiára jár miattad, apa meg nincs a városban. Visszamegyek a suliba. Nem tudom elhinni, hogy azért rángattál ide, hogy elmondd, hogy megetted a kutyámat. – Azért hívtalak ide, hogy elmondjam, hogy megoldom. Milyen izgatott lettél a hírtől! Ja, mégsem. – Klassz. Csodás. Szia. Alig egy perccel később hallottam, ahogy Isabel kocsija elstartol a felhajtóról, és megint tétovázni kezdtem. Nem nagyon akartam felfedni magam egy új farkas előtt, akinek indulatkezelési problémái fedni vannak, amíg nem ismerem pontosan a helyszint, viszont vagy vissza kellett szállnom a kocsiba a hideg elől, vagy be kellett mennem a házba. És a ház közelebb volt. Lassan megkerültem az épületet, és füleltem, hogy merre lehet Jack. Semmi. Bemehetett. Az ajtóhoz léptem, amit a héten betörtem – az üveget már pótolták – és megpróbálkoztam a kilinccsel. Nyitva volt. Milyen figyelmesek! Odabent hallottam, ahogy Jack neszez az amúgy csendes házban, és végigsettenkedtem a folyosón a hosszú, magas mennyezetű konyháig, amely csupa fekete-fehér járólap és fekete pult volt, ameddig a szem ellátott. A jobb oldali falon nyíló két ablakon beömlő fehér, tiszta fényt elnyelték a mennyezetről függő fekete serpenyők. Mintha az egész helyiség fekete-fehér lett volna. Grace konyhája sokkal jobban tetszett – meleg volt, rendetlen, fahéj-, fokhagyma- meg kenyérillatú. Ez a konyha egy steril hodály volt. Jack a rozsdamentes acél hűtőszekrény előtt guggolt, nekem háttal. A polcokon kutatott. Megdermedtem, de a vadászat a hűtőben zajjal járt, ami elfedte a közeledésem hangját. Nem
volt szél, ami felé sodorja a szagomat, így egy hosszú percig csak álltam, hogy felmérjem őt és a lehetőségeimet. Magas, széles vállú fiú volt, göndör, fekete hajjal, mint egy görög szobor. A testtartása túlzott önbizalomról árulkodott, és valami miatt ez idegesített. Lenyeltem egy morgást, és besiklottam a konyhaajtón. Könnyedén felugrottam a szemközti pultra. A magasság adhat egy kis előnyt, ha Jack begurul. Ellépett a hűtőszekrénytől, és egy ölnyi kaját zúdított a fényes tejű konyhaszigetre. Néhány, hosszúnak tűnő percig figyeltem, ahogy szendvicset készít. Gondosan egymásra rétegezte a húsokat és a sajtokat, vastagon megkente vajkrémmel, aztán felnézett. – Jesszus! – Szia – feleltem. – Mit akarsz? Nem tűnt rémültnek, nem voltam olyan nagy, hogy a puszta látványomtól rettegni kezdjen. Nem tudtam, mit feleljek. Hallva a beszélgetését Isabellel, már mást akartam tudni, mint azelőtt. – Mi is az a gyógymód, amiről azt hiszed, működik? Most már rémültnek tűnt. Egy másodpercig, aztán elmúlt, elveszett a mozdulatban, amint magabiztosan felszegte az állát. – Miről beszélsz? – Úgy véled, találtál egy gyógymódot. Miből gondolod? – Oké, haver. Ki vagy te? Nagyon nem tetszett nekem a srác. Nem tudtam, miért, csak éreztem valamit a gyomromban, és nagyon nem tetszett. Ha nem hittem, hogy veszélyt jelent Grace-re, Oliviára és Isabelre, azt mondom, a pokolba vele és otthagyom. Az ellenszenvem miatt viszont könnyebb volt szembeszállni vele. Könnyebb volt eljátszani a fickó szerepét, aki mindenre tudja a választ. – Olyasvalaki, mint te. Valaki, akit megharaptak. – Felnézett, hogy tiltakozzon, de felemelt kézzel belefojtottam a
szót. – Ha valami olyasmit akarsz mondani, hogy „Bocs, de összetévesztesz valakivel”, ne fáradj! Láttalak farkasként. Úgyhogy csak mondd el, miért gondolod, hogy megtaláltad a módját, ahogy meg lehet állítani. – Miért kéne bíznom benned? – Azért, mert az apáddal ellentétben nem tömök ki állatokat, és nem állítom őket a nappalimba. És mert nem igazán szeretném, ha feltűnnél az iskolában vagy mások küszöbén, és elárulnád a falka létezését. Mi csak szeretnénk túlélni ezt a szarságot, amibe kerültünk. Nincs szükségünk valami gusztustalan, gazdag kis vagányra, mint te, hogy elárulja a létezésünket a világnak, hogy aztán vasvillára hányjanak mindannyiunkat. Jack felmordult. Túl állatias morgás volt, és amikor megláttam, hogy reszket, megbizonyosodtam. Még mindig labilis – bármikor átváltozhat. – Emiatt nem kell aggódnom többet. Megtaláltam a gyógymódot, úgyhogy te elhúzhatsz a francba és békén hagyhatsz. – Elhátrált a tálalótól a mögötte lévő pult felé. Leugrottam a padlóra. – Jack, nincs gyógymód. – Rosszul tudod – csattant fel. – Van egy farkas, aki meggyógyult. A késtartó állvány felé araszolt. Az ajtóhoz kellett volna futnom, de a szavaira megdermedtem. – Micsoda? – Aha, eddig tartott, de rájöttem. Van egy lány, akit megharaptak, de meggyógyult, a sulinkba jár. Grace. Tudom, hogy ismeri a gyógymódot. És gyorsan el is fogja mondani. Megfordult velem a világ. – Tartsd magad távol tőle! Jack rám vigyorgott, de inkább vicsor volt az. A keze a
pulton volt, és a kések felé tapogatózott. Kitágultak az orrlyukai, ahogy beszívta az enyhe farkasszagot, amit a hidegtől árasztottam. – Miért? – kérdezte. – Te is tudni akarod, nem? Vagy téged már meggyógyított? – Nincs gyógymód. A lány nem tud semmit. – Gyűlöltem a hangomat, mert elárult, veszélyesen nyilvánvalóak voltak az érzelmeim Grace iránt. – Ezt te nem tudod, ember – mondta Jack. Egy késért nyúlt, de a keze annyira remegett, hogy elsőre nem tudta megfogni a nyelét. – Ki innen! De nem mozdultam. Nem jutott eszembe annál rosszabb, minthogy Grace-nek találkoznia kell vele a vélt gyógymód miatt. A reszkető, bizonytalan állapotban lévő, erőszakos Jack, és Grace, aki nem tudja megadni a választ, amit az keres. Sikerült megmarkolnia egy nyelet, és kihúzott a tárolóból egy brutális kinézetű, fogazott kést. A penge tucatnyi szögből tükrözte a fekete-fehér konyhát. Jack annyira reszketett, hogy alig tudta rám fogni a kést. – Kértelek, hogy menj el. Az ösztöneim azt diktálták, hogy vessem rá magam, ahogy farkas esetében tenném, és a nyaka fölött hörögve bírjam megadásra. Hogy megígértessem vele, távol marad Grace-től. De amikor ember vagy, ez nem így működik, főleg, ha az ellenfél ennyivel erősebb. Hozzá léptem. A kés helyett a szemét néztem, és megpróbálkoztam egy másik taktikával. – Jack. Kérlek. A lány nem tudja a választ, de én megkönnyíthetem neked ezt az egészet. – Hagyj békén! – Jack felém lépett, aztán vissza, aztán fél térdre esett. A kés a kőre hullott. Összerezzentem, mielőtt földet ért volna, de meglepően tompa zajt ütött. Jack majdnem hangtalanul a kés mellé rogyott a padlóra. Az ujjai karmokká
formálódtak, begörbültek a fekete-fehér kockákon. Mondott valamit, de nem értettem. A fejemben dalszöveg formálódott. Neki szólt ugyan, de rólam. Veszett a szó világa az életemmel együtt, Élőholt lettem én. Szótlanná kényszerítve, ezerszer fedezem ki A borzalmat, mi él. Mellé guggoltam és félrelöktem a kést, nehogy megsértse magát. Nem volt értelme bármit is kérdezni tőle. Felsóhajtottam, és hallgattam, ahogy morog, vinnyog, sikoltozik. Most már egyenlők voltunk, én és Jack. Minden kiváltsága, a szép haja, a magabiztos vállai már nem voltak jobbak nálam. Jack nyöszörgött. – Örülnöd kéne – mondtam a lihegő farkasnak. – Ezúttal nem hánytál. Egy pillanatig rezzenetlen, mogyorószín szemmel méregetett, aztán felugrott és az ajtó felé inalt. Szerettem volna egyszerűen csak elmenni, de nem volt választásom. Azzal, hogy kimondta Grace nevét, minden lehetősége elszállt, hogy otthagyjam. Utána ugrottam. Átrohantunk a házon, a karmai csúszkáltak a keményfa padlón, a cipőm mögötte csikorgott. Szorosan mögötte vágódtam be a kitömött, vicsorgó állatok közé, a halott bőrük szaga megtöltötte az orromat, Jacknek két nagy előnye volt: hogy ismerte a házat, és hogy farkas volt. Lefogadtam volna, hogy a jól ismert környezetet választja a saját megbízhatatlan állati ereje helyett. Hát tévedtem.
negyvennyolcadik fejezet • Grace 9 °C
SAM SOSEM KÉSETT MÉG. Mindig a Broncóban ülve várt rám, amikor kijöttem az utolsó óráról, így sosem kellett azon gondolkoznom, hol lehet, vagy mit csinál, amíg várok rá. De most vártam. Addig vártam, amíg minden diák fel nem szállt az iskolabuszokra. Vártam, amíg az utolsó lézengők is egyesével, kettesével az autóik felé tartanak és eltűnnek. Még akkor is vártam, amikor a tanárok kijöttek az épületből, és beszálltak az autóikba. Arra gondoltam, előveszem leckémet. Arra gondoltam, hogy a nap lassan a fák mögé ereszkedik, és hogy milyen hideg lehet az árnyékban. – Késik a fuvarod, Grace? – kérdezte kedvesen Rink tanár úr kifelé menet. Inget váltott, és halvány kölni szagot árasztott. Elveszettnek tűnhettem a suli előtti gyep szegélyén hátizsákomat ölelgetve. – Kicsit. – Hívjak fel neked valakit? A szemem sarkából megpillantottam a Broncót, ahogy beáll a parkolóba, és nagyot sóhajtottam. A tanár úrra mosolyogtam. – Nem. Már itt is van.
– Az jó – felelte. – Később jó hideg lesz. Hó! – Hurrá! – mondtam fanyarul, ő pedig nevetett, és a kocsijához indulva integetett. A vállamra kaptam a hátizsákomat és a kocsim felé siettem. Kinyitottam az utasoldali ajtót és beugrottam. Egy másodperccel azután, hogy becsaptam az ajtót, rájöttem, hogy az illat, amit érzek, totálisan nem helyénvaló. Felnéztem a sofőrre és reszketve karba fontam a kezemet. – Hol van Sam? – Úgy érted a srác, akinek itt kéne ülnie – mondta Jack. Hiába láttam a szemét egy farkas arcában, hiába hallottam Izabeltől, hogy találkozott vele, hiába tudtam hetek óta, hogy életben van, nem voltam felkészülve a hús-vér Jack látványára. Göndör fekete haj, hosszabb, mint mikor legutóbb láttam a folyosón, átható, mogyoróbarna szemek, kormányt szorító kéz. Valódi. Élő. A szívem vergődött a mellkasomban. Jack pillantása az útra szegeződött, miközben kihajtott a parkolóból. Gondoltam, hogy arra számít, nem próbálok menekülni, ha a kocsi mozog, de nem kellett aggódnia. Az üléshez szegezett a kérdés: Hol van Sam? – Igen, a srác, akinek ott kéne ülnie – vicsorogtam. – Hol van? Jack végigmért, ideges volt és reszketett. Milyen szót használt Sam az új farkasokra? Labilis állapotú? – Nem akarok én itt rosszfiú lenni, Grace. De válaszokra van szükségem, méghozzá gyorsan, különben hamar rosszfiú leszek. – Úgy vezetsz, mint egy idióta. Ha nem akarod, hogy lemeszeljenek a zsaruk, jobb, ha lassítasz! Hová megyünk? – Nem tudom. Mondd meg te! Tudni akarom, hogyan lehet ezt megállítani, és most akarom tudni, mert egyre rosszabb.
Nem tudtam, hogy úgy érti, egyre rosszabb, ahogy hűl az idő, vagy abban a pillanatban egyre rosszabb érzés. – Semmit nem mondok, amíg nem viszel Samhez, bárhol legyen is. – Jack nem válaszolt. Folytattam: – Nem viccelek. Hol van? Jack felém intett a fejével. – Nem hiszem, hogy vágod, mi van. Én vezetek, én tudom, hol van a srác, és én fogom letépni a fejedet, ha átváltozom, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy neked kéne összecsinálnod magad, és elmondani, amit tudni akarok. A kormányba kapaszkodott, hogy megállítsa a karja remegését. Istenkém, mindjárt átváltozik. Ki kell találnom valamit, hogy lekerüljünk az útról. – Mit akarsz tudni? – Hogyan lehet megállítani? Tudom, hogy ismered a gyógymódot. Tudom, hogy téged is megharaptak. – Jack, nem tudom, hogyan állíthatod meg. Nem tudom meggyógyítani. – Aha, gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Ezért haraptam meg a hülye barátnődet. Mert ha engem nem akarsz meggyógyítani, őt majd megakarod. Csak gondoskodnom kellett róla, hogy tényleg átváltozzon. A döbbenet kiszorította a tüdőmből a levegőt. – Te megharaptad Oliviát? – Hülye vagy? Most mondtam! Úgyhogy jobb, ha beszélni kezdesz, mert mindjárt, áú! – Jack nyaka megrándult, szerencsétlenül elgörbült. A farkasérzékeim üvöltöttek: veszély, félelem, rettegés, harag, ahogy az érzelmek hullámokban váltak le Jackről. Kinyúltam és felcsavartam a fűtést. Nem tudtam, számít-e valamit, de ártani nem árthatott.
– A hidegtől van. A hidegtől változol farkassá, és a meleg állítja meg – mondtam gyorsan, próbáltam megakadályozni, hogy megszólaljon, hogy ne legyen dühösebb. – Amikor először megharapnak, nagyon rossz. Kiszámíthatatlanul változol át, de idővel stabilabb leszel. Sokáig leszel emberi testben…, az egész nyár a tiéd… – Jack karjai megrándultak és a kocsi kisodródott az útmenti sóderágyra, aztán visszatért az útra. – Most nem vezethetsz! Légy szíves. Nem futok el, vagy ilyesmi… segíteni akarok, tényleg. De vigyél el Samhez! – Kuss! – morgott Jack. Az a kurva is azt mondta, hogy segíteni akar. Végeztem ezzel. Azt mondta, megharaptak, és nem változtál át. Követtelek. Hideg volt. Nem változtál át. Akkor mi ez? Olivia azt mondta, nem tudja. A szellőzőkből áradó forró levegő és Jack indulatai égették a bőrömet. Minden alkalommal, amikor azt mondta, Olivia, mintha gyomron vágtak volna. – Ő nem tudja. Engem megharaptak, ez igaz. De sosem változtam át, egyszer sem. Nincs rá gyógyszerem. Csak nem változtam át. Nem tudom miért, senki sem tudja, miért. Kérlek… – Hagyd abba a hazudozást! – Alig lehetett érteni, amit mondott. – Az igazságot akarom, most, vagy megjárod. Lehunytam a szemem. Mintha elvesztettem volna az egyensúlyomat, az egész világ körülöttem pörgött volna. Kellett valami, amit mondhatok neki, hogy jobb legyen a helyzet. Felnéztem. – Jó. Oké. Van gyógyszer. De nem elég mindenkinek, ezért nem akarja senki elmondani. Összerezzentem, ahogy rácsapott a kormányra. Sötétek voltak a körmei. A gondolataim az idegenszerű valóságról a nővér képére terelődtek, ahogy Sam bőrébe nyomta az injekciós tűt, hogy beadja a veszettség elleni oltást. – Van egy vakcina, amit injekcióban kell megkapnod.
De fáj. Nagyon. Biztosan akarod? – Ez fáj – hörgött Jack. – Jól van. Ha elviszlek oda, ahol megkaphatod, elmondod, hol van Sam? – Nem érdekel! Mondd meg, hova menjek! Ha hazudsz, isten engem úgy segéljen, megöllek. Beck háza felé irányítattam, és imádkoztam, hogy kibírja odáig. Elővettem a telefont a hátizsákomból. A Bronco kifarolt, ahogy Jack figyelme rám terelődött. – Mit csinálsz? – Felhívom Becket. Ő a fickó a vakcinával. Szólnom kell neki, hogy ne adja oda senkinek az utolsó adagot, mielőtt odaérünk. Rendben van? – Komolyan jobban teszed, ha nem hazudsz… – Nézd. Ez a szám, amit hívok. Nem a rendőrség. Beugrott Beck telefonszáma. Számokban jobb vagyok, mint szavakban. Kicsengett. Vedd fel! Vedd fel! Istenem, add, hogy ez legyen a jó döntés! – Halló. Felismertem a hangját. – Szia, Beck, itt Grace. – Grace? Ne haragudj, a hangod ismerős, de… A szavába vágtam. – Van még a cuccból? A vakcinából. Mondd, hogy nem használtad még el az utolsó adagot! Beck hallgatott. Úgy tettem, mintha válaszolt volna. – Hála az égnek. Figyelj, Jack Culpeper van itt velem a kocsiban. Csak ő tudja, hol van Sam, és nem mondja meg, amíg nem kap a vakcinából Úgy tízpercnyire lehetünk tőled. Beck nagyon halkan megszólalt. – A szentségit!
Valami megrázkódott bennem. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy a visszafojtott zokogás az. – Igen. Ott leszel? – Igen. Persze. Grace… ott vagy még? Hallasz? – Nem. – Légy magabiztos, oké? Próbálj meg nem félni. Ne nézz a szemébe, de légy határozott! A háznál fogunk várni. Hozd majd be! Én nem mehetek ki, különben átváltozom, és cseszhetjük. – Mit mond? – kérdezte Jack. – Azt, hogy melyik ajtón menjünk be, ha odaérünk. Gyorsan kell mennünk, hogy ne változz át, mert ha farkas vagy, nem tudja beadnia vakcinát. – Ügyes kislány – mondta Beck. Valamiért Beck váratlan kedvessége hallatán könnyek kezdték szúrni a szememet, pedig Jack fenyegetése nem hatott így. – Nemsokára ott leszünk – mondtam Becknek, majd összecsuktam a telefont. Jackre néztem, nem a szemébe, csak a fejére, oldalt. – Hajts egyenesen a kocsibeállóra, nyitva hagyják a bejárati ajtót. – Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? Vállat vontam. – Te mondtad. Csak te tudod, hol van Sam. Semmi nem fog történni veled, mert tudnunk kell, hol van.
negyvenkilencedik fejezet • Sam 4 °C
HIDEG TAPADT A BŐRÖMRE. A föld sötétsége borult a szememre, olyan nehéz, hogy pislognom kellett, hogy megtisztítsam tőle a szivárványhártyámat. Derengő, világos, keskeny téglalapot láttam magam előtt – egy ajtórést. Nem volt más alakzat a közelben, amihez viszonyíthattam, ezért nem tudtam megmondani, hogy kétségbeejtően közel vagy iszonyú messze van. Szagok tobzódtak körülöttem, poros, szerves, vegyi szagok. A lélegzetem dörömbölt a fülemben, tehát akárhol is voltam, szűk hely lehetett. Szerszámos szekrény? Kúszópince? Basszus. Hideg volt. Nem olyan hideg, hogy átváltozzam, még nem. De hamarosan. Feküdtem… Miért fekszem? Talpra kászálódtam és a számba haraptam, hogy ne kiáltsak fel. Valami nincs rendben a bokámmal. Újból megpróbáltam, óvatosan, mint egy gyámoltalan borjú az új lábain. Összecsuklottak alattam. Kelepelő karokkal oldalra dőltem, kerestem valami támasztékot. A tenyereim a falon lógó, hegyes kínzóeszközöket tapogatták. Fogalmam sem volt, mik lehetnek – hidegek voltak, fémesek, koszosak. Egy pillanatig négykézláb álltam, hallgattam a lélegzésemet, éreztem, hogy vérzik a tenyerem, és arra gondoltam, hogy
feladom. Belefáradtam a harcba. Úgy éreztem magam, mint aki hetek óta küzd. Végül talpra kecmeregtem, és kinyújtott karral az ajtóhoz sántikáltam, hogy további meglepetésektől óvjam védtelen testem. Jeges levegő süvített be az ajtórésen. Mint a víz, úgy csordult a testemen. Kilincset kerestem, de csak érdes fafelületet találtam. Egy szálka beleállt az ujjamba csöndben káromkodtam. Az ajtónak dőltem, és nekifeszültem a vállammal. Kérlek, nyílj ki, ha van igazság a földön! Semmi.
ötvenedik fejezet • Grace 4 °C
MEGFOGTAM A HÁTIZSÁKOMAT. – Ez lesz az. Hülye érzés volt Beck házát ugyanolyannak látni, mint mikor Sam ide hozott, hogy elvigyen az arany erdőbe, mikor a körülmények annyira mások voltak. A ház mégis ugyanaz. Az egyetlen különbség Beck behemót terepjárója volt a kocsibejárón. Jack már le is húzódott az út szélére. Kivette a kulcsot a gyújtásból és rám nézett. – Előbb én szállok ki. – Tettem, amit mondott, vártam, hogy megkerülje a kocsit és kinyissa az ajtót. Kiszálltam az anyósülésről, ő pedig erősen megragadta a karomat. A vállai egészen közel húzódtak egymáshoz, a szája kissé elnyílt nem hiszem, hogy egyáltalán észrevette. Aggódnom kellett volna, hogy rám támad, de csak arra gondoltam, hogy Át fog változni, és későn tudjuk meg, hol van Sam, és minden hiába. Imádkoztam, hogy Sam valami meleg helyen legyen, ahol nem éri el a tél. – Siessünk! – mondtam, a karomat rángatva Jack szorításában, majdnem futva a bejárat felé. – Nem érünk rá! Jack lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, nyitva volt, ahogy ígérték. Először engem lökött be, aztán bevágta magunk
mögött az ajtót. Rozmaring illata kúszott az orromba – valaki főzött, és valami miatt Sam története jutott eszembe, amikor steaket sütött Becknek – aztán kiáltást hallottam, és hörgést a hátam mögül. Mindkét hangot Jack adta ki. Nem Sam néma küzdelmét láttam, hogy ember maradjon. Erőszakos, dühös, hangos volt. Jack szája vicsorra húzódott, aztán az arca farkaspofává változott, s a bőre színe azonnal átalakult. Felém nyúlt, mintha meg akarna ütni, de kezei kemény, sötét karmú mancsokká görbültek. A bőre felpúposodott egy pillanatra felfénylett minden nagyobb változás előtt, rémisztő, mint egy vad magzatot rejtő méhlepény. A farkas testén lógó inget bámultam. Nem tudtam levenni róla a szememet. Ez volt az egyetlen részlet, ami meggyőzte az agyamat, hogy az állat az imént még Jack volt. Ez a Jack épp olyan dühös volt, mint a kocsiban, de a haragjának ezúttal nem volt medre, nem volt emberi irányítása. Az ajkai hátrahúzódtak az agyarairól, és hangtalan vicsorba torzultak. – El onnan! Egy férfi robbant az előszobába, a magasságához képest meglepő fürgeséggel, és Jack felé futott, akit készületlenül ért a támadás. Védekezőn lekuporodott, a férfi pedig teljes súlyával rávetette magát. – Kushadj! – vicsorgott. Összerezzentem, aztán rájöttem, hogy a farkashoz beszél. – Maradj lent! Ez az én házam. Itt te semmi vagy. Fél kézzel Jack pofáját markolta és az arcába ordított. A farkas összeszorított szájjal sipított, miközben Beck a padlóra nyomta a fejét. A pillantása rám villant. Ahhoz képest, hogy éppen egy hatalmas farkast tartott fél kézzel a földön, a hangja
tökélete kiegyensúlyozott maradt: – Grace, segítenél? Teljesen mozdulatlanul figyeltem. – Igen. – Fogd meg a szőnyeg szélét, amin fekszik. A fürdőszobába húzzuk. Ott van a… – Tudom, hol van. – Jó. Gyerünk! Próbálok segíteni, de muszáj leszorítanom. Együtt végighúztuk a folyosón Jacket a fürdőszobába, ahol nemrég a kádba kényszerítettem Samet. Beck félig a szőnyegen, félig a padlón Jack mögé került, és belökte a helyiségbe, én meg utána rúgtam szőnyeget. Beck hátraszökkent és becsapta, majd bezárta az ajtót. A kilincset megfordították, így a zár kívül volt, ami elgondolkodtatott, vajon hányszor fordult elő ilyesmi azelőtt. Beck nagyot sóhajtott, majd rám nézett. – Jól vagy? Megharapott? Szerencsétlenül megráztam a fejemet. – Semmi gond. Most hogy fogjuk megtalálni Samet? Beck intett a fejével, hogy kövessem a rozmaring illatú konyhába. Utánamentem. Bizalmatlanul felnéztem, és megpillantottam valakit a pultnál ülni. Ha valaki később megkérdezi, hogy milyen volt, a sötét szóval tudtam volna leírni. Sötét volt, nyugodt, csendes farkasszagú. Friss sérülések voltak a kezén. Paul lehetett. Nem mondott semmit, és Beck sem szólt hozzá, miközben a pultnak dőlve elővett egy mobiltelefont. Beütötte a számokat és kihangosította. – Mennyire haragszik rám? – kérdezte. – Eldobta a mobilját? – Nem hiszem. Nem tudom a számát. Beck a telefont bámulta, és hallgattuk, ahogy kicsöng, halkan, távolian. Vedd fel, kérlek! A szívem irányíthatatlanul
ki-kihagyott. A tálalóra támaszkodtam és Becket figyeltem, a vállai szögletes vonalát, egyenes állát, a szemöldökét. Mindene biztonságosnak, őszintének, egyenesnek tűnt. Bízni akartam benne. Azt akartam hinni, hogy ha Beck nem pánikol, semmi rossz nem történhet. A vonal másik végén reccsenés hallatszott. – Sam? – hajolt közelebb Beck a telefonhoz. A hang rondán szakadozott. – Grace… elvi… Jacket a… óval. – Csak a zaklatottságát értettem. Ott akartam lenni azonnal, akárhol is van. – Grace itt van – mondta Beck. – Minden rendben. Hol vagy? Biztonságban vagy? – Fázom. Ez az egy szó iszonyú tisztán hallatszott. Ellöktem magam a tálalótól. Nem bírtam mozdulatlanul állni. Beck hangja még mindig nyugodt volt. – Nem értelek jól. Próbáld meg újból! Mondd el, hol vagy, olyan világosan, hogy csak bírod. – Mondd Grace… hívja fel I… belt… amrában… hallottam… lőbb. Visszaléptem a pulthoz és a tálaló fölé hajoltam. – Azt akarod, hogy hívjam fel Isabelt. Valami tárolóban vagy a birtokon? Isabel otthon van? – …gen. Sam hangja érthető volt. – Grace. – Mi az? – …retlek. – Ó, ne! Kihozunk onnan. – Sie… Letette. Beck pillantása rám rebbent, és a szemében ott volt az aggodalom, amit a hangjában nem hallottam. – Ki az az Isabel?
– Jack húga. – Hosszú időnek tűnt, amíg kinyitottam a hátizsákomat és kivettem az egyik zsebből a mobilomat. – Sam valahol a házukban van bezárva. Egy fészerben vagy valahol. Ha tudok beszélni Isabellel, talán megtalálja. Ha nem, odamegyek. Paul kinézett az ablakon a lemenő napra, és tudtam, hogy arra gondol, nincs elég időm, hogy Culpeperékhez érjek, mielőtt a hőmérséklet egészen lezuhan. Nem volt értelme ezen gondolkodnom. Megtaláltam Isabel számát a bejövő hívások között még korábbról, lenyomtam a HÍVÁSINDÍTÁS gombot. Kétszer csengett. – Igen. – Isabel, itt Grace. – Nem vagyok hülye. Láttam a számodat. Szerettem volna átnyúlni a telefonon és megfojtani. – Isabel, Jack bezárta valahová Samet a házatok körül. – Nem hagytam, hogy kérdezősködjön. – Nem tudom, miért. De ha hidegebb lesz, át fog változni, és bárhol legyen, csapdába esik. Kérlek, mondd, hogy otthon vagy! – Ja, most értem haza. A házban vagyok. Nem hallok zajt vagy ilyesmit. – Van valami fészeretek? Isabel idegesen felmorrant. – Hat gazdasági épület van a ház körül. – Ott lesz az egyikben. Egy fészerből hívott. Ha lemegy a nap, bent hideg lesz, úgy két másodpercen belül. – Értem! – csattant fel Isabel. Zörgést hallottam. – Felveszem télikabátomat. Kimegyek. Hallasz? Kint vagyok. Befagy a seggem miattad. Átmegyek az udvaron. Átmegyek a füvön, ahová a kutyám járt pisilni, mielőtt az istenverte bátyám megette volna. Paul haloványan elmosolyodott.
– Sietnél egy kicsit? – Az első fészerhez futok. A nevét kiáltom. Sam! Sam! Odabent vagy? Nem hallok semmit. Ha farkasként kerül elő valamelyik tárolóból, és kiengedem, aztán letépi a fejemet, a családom be fog perelni. Tompa, halvány reccsenést hallottam. – A francba. Ez beragadt. – Újabb reccsenés. – Sam? Farkasfiú! Bent vagy? A fűnyíró tárolóban semmi. Egyébként hol van Jack, ha ezt ő csinálta? – Itt. Egyelőre jól van. Hallasz valamit? – Kétlem, hogy jól van. Komolyan el van cseszve, Grace. Úgy értem, a fejében valami. És nem hallok semmit, szólnék, ha hallanék. Megyek a következő tárolóhoz. Paul a mosogató feletti ablakra nyomta a kézfejét és megrándult az arca. Igaza volt. Túl hideg lett odakint. – Hívd vissza Samet! – kérleltem Becket. – Mondd, hogy kiabáljon, hogy Isabel hallja őt. Beck felemelte a telefonját, lenyomott egy billentyűt és a füléhez tartotta. Isabel kissé kifulladtnak hallatszott. – Itt vagyok a következőnél. Sam! Odabent vagy? Haver! – Alig hallható nyekergést hallottunk, ahogy kinyitotta az ajtót. Szünet. – Ha csak nem változott biciklivé, itt sincs. – Hány tárolótok van még? Én akartam ott lenni Isabel helyett a Culpeper-birtokon. Én gyorsabb lettem volna. Én kiüvöltöttem volna a tüdőmet, hogy megtaláljam. – Mondtam már. Még négy. De csak kettő, van közel. A többi messze a mezőn a ház mögött. Azok szénatárolók. – Valamelyik közelebbiben lesz. Azt mondta, kamra. – Beckre néztem, akinek még mindig a fülén volt a telefon. Visszanézett és nemet intett. Nem vette fel. Sam, miért nem
veszed fel? – A kerti tárolónál vagyok. Sam! Sam, Isabel vagyok, ha farkas vagy, ne tépd le az arcomat! – Hallottam, ahogy a telefonba szuszog. – Be van ragadva az ajtó, ahogy a másiké. Rugdosom a drága cipőmmel és felmegy az agyvizem. Beck levágta a telefont a pultra és elfordult tőlem meg Paultól. A tarkójára kulcsolta a kezét. A mozdulata annyira sames volt, hogy szíven döfött a látvány. – Kinyitottam. Büdös van. Tiszta szutyok. Itt semmi… Ó! – Elhallgatott, aztán nehezebben kezdett lélegezni. – Mi az? Mi van? – Várj egy pillanatot… fogd be… Leveszem a kabátomat. Megtaláltam. Sam. Sam, nézz rám. Sam, azt mondtam, nézz rám te disznó, nem fogsz pont most farkassá változni. Ne merészeld ezt tenni Grace-szel! A telefont a fejemhez szorítva lassan lecsúsztam a pult mellett. Paul arca nem változott, csak figyelt, csendben, nyugodtan, sötéten, farkasmód. Csattanó hangot hallottam és egy halkan ellehelt szitokszót, az szél üvöltött a telefonba. – Beviszem. Hála istennek nincsenek itthon a szüleim. Pár perc múlva visszahívlak. Most mindkét kezemre szükségem van. Elhallgatott a készülék a kezemben. Felnéztem Paulra, aki még mindig engem figyelt. Nem tudtam, mit kéne mondanom neki, éreztem, hogy már úgyis tudja.
ötvenegyedik fejezet • Sam 3 °C
ÓLMOS ESŐ CSURGOTT LE A SZÉLVÉDŐRŐL, amikor befordultam a Culpeper-házhoz, és a fenyők elnyelni látszottak a reflektorok fényét. A hatalmas ház majdnem láthatatlan volt a sötétben, eltekintve a fölszinti ablakokban világító fényektől. Feléjük fordítottam a Bronco orrát, mintha egy hajót kormányoztam volna a part fényei felé, és beálltam Isabel terepjárója mellé. Más autó nem volt ott. Felkaptam Sam magammal hozott kabátját és kiugrottam. Isabel a hátsó ajtónál fogadott, és átvezetett egy füstszagú, csizmákkal, kutyapórázokkal és agancsokkal teli helyiségen, majd átmentünk a pompás, kopár konyhán. Egy érintetlen szendvics hevert a pulton. – A nappaliban találod, a tűz mellett – mondta Isabel. – Csak most hagyta abba a hányást, mielőtt ideértél. Összeokádta a szőnyeget. De nem gáz, mert szeretem, ha kibuknak az őseim. Nincs értelme változtatni a szokásrenden. – Köszönöm – feleltem. Sokkal nagyobb hálát éreztem, mint amit ez a szó ki tudott fejezni. Követtem a füstszagot a nappaliba. Isabel és nem létező tűzrakási tudományának szerencséjére a mennyezet nagyon magas volt, és a füst nagy része felszállt. Sam a kandalló mellett kuporgott, egy gyapjútakaróval a vállán. Egy érintetlen bögre állt mellette
gőzölögve. Odasiettem hozzá. A tűz forróságától megtorpantam, és aztán megéreztem Samet: éles, földszerű, vad illata volt. Fájdalmasan ismerős szag, amit annyira szerettem, de most nem akartam érezni. Az arc, ami felém fordult, mégis emberi volt. Mellé kuporodtam és megcsókoltam. Megölelt óvatosan, mintha bármelyikünk összetörhetne, és a vállamra hajtotta a fejét. Éreztem, hogy időnként megremeg, bár a kicsi, füstös tűz elég forró volt, hogy a közelebbi vállamat megégesse. Szerettem volna, ha mond valamit. A halálos csend megrémített. Elhúzódtam tőle, és beletúrtam a hajába egy pillanatra, aztán kimondtam, amit kellett: – Nem vagy jól, igaz? – Olyan, mint egy hullámvasút – mondta Sam lágyan. – Kapaszkodik és kapaszkodik és kapaszkodik a tél felé, és amíg nem érek fel a csúcsára, addig még visszacsúszhatok. Félrenéztem, bele a tűzbe, a középpontját figyeltem, a meleg részét, amíg a színek és a fények elveszítették a jelentésüket, táncoló fehér fényekké égették a látványt. – És most a csúcsán vagy. – Azt hiszem, ott. Remélem, hogy nem. De… vagyok. – Jeges ujjakkal megfogta a kezemet. Nem bírtam a csendet. – Beck is jönni akart. De nem tudta elhagyni a házat. Sam nyelt egyet, olyan hangosan, hogy még én is hallottam. Azon gondolkodtam, hogy vajon megint rosszul lesz-e. – Nem fogunk többé találkozni. Ez az utolsó éve. Azt hittem jogosan vagyok rá dühös, de most már hülyeségnek tűnik. Csak nem tudok… csak nem tudom felfogni. Nem tudtam, hogy azt nem tudja felfogni, ami megharagította, vagy a hullámvasutat, amin ült. Bámultam a tüzet. Milyen forró… Egy önálló, haragos, apró, pici nyár. Bárcsak Sambe plántálhatnám és melegen tarthatnám örökre.
Felfigyeltem rá, hogy Isabel áll a szoba ajtajában, de nagyon távolinak tűnt. – Folyton azon gondolkodom, miért nem változtam át – mondta lassan. – Mintha immúnisnak születtem volna, vagy ilyesmi. De nem így van, tudod? Mert elkaptam azt az influenzát. És mert még mindig nem vagyok teljesen… normális. Jobb a szaglásom és jobban is hallok. – Elhallgattam, próbáltam összeszedni a gondolataimat. – És azt hiszem, apa tehet róla. Amikor a kocsiban felejtett. Olyan meleg volt, hogy az orvosok azt mondták, meg kellett volna halnom, emlékszel? De nem. Túléltem. És nem változtam farkassá. Sam szomorú szemmel rám nézett. – Valószínűleg igazad van. – Látod, ez lehet a gyógymód, nem? Hogy nagyon felmelegítünk? Sam megrázta a fejét. Nagyon sápadt volt. – Nem hiszem, angyalom. Milyen forró volt az a fürdővíz, amibe betettél? És Ulrik… ő megpróbált Texasba menni, ott harminckilenc-negyven fok is van. Még mindig farkas. Ha ez gyógyított meg, az azért volt, mert kicsi voltál, és szörnyen magas láz égetett belülről. – A láz előidézhető – mondtam hirtelen, de amint kimondtam, megráztam a fejem. – De nem hiszem, hogy létezik lázemelő módszer. – Pedig lehetséges – szólt Isabel az ajtóból. Ránéztem. Az ajtófélfának támaszkodott karba font kézzel. A pulóvere ujja mocskos volt attól a dologtól, amihez hozzá kellett nyúlnia, hogy kihozza Samet a tárolóból. – Anyu egy szegénykórházban dolgozik hetente kétszer, és hallottam, amikor mesélt egy fickóról, akinek negyvenkét fokos láza volt. Agyhártyagyulladás. – Mi lett vele? – kérdeztem.
Sam elengedte a kezemet és elfordította az arcát. – Meghalt – vont vállat Isabel. – De talán egy vérfarkas nem hal bele. Talán ezért nem haltál meg, amikor kicsi voltál, mert megharaptak, pont mielőtt az idióta apád ott hagyott a kocsiban megfőni. Mellettem Sam talpra állt és köhögni kezdett. – Ne arra a nyavalyás szőnyegre! – mondta Isabel. Felugrottam, ahogy Sam a térdére támaszkodva öklendezett, de nem adott ki magából semmit. Reszketegen felém fordult, és a pillantásában volt valami, amitől a bokámba zuhant a gyomrom. A szoba levegője elnehezedett a farkasszagtól. Egy szédítő pillanatig csak én voltam meg Sam, az arcomat a nyaka dús szőrébe temettem, ezer mérföldre Isabel nappalijától. Sam szorosan lehunyta a szemét, és amikor felnézett, így szólt: – Sajnálom. Grace… tudom, hogy szörnyű dolgot kérek. De átmehetnénk Beckhez? Látnom kell őt még egyszer, ha ez lenne a… – Elhallgatott. Tudtam mit akart mondani. Vége.
ötvenkettedik fejezet • Grace 0,5 °C
HA FELHŐS ÉJSZAKÁN KELLETT autóba szállnom, mindig nyugtalan lettem. Mintha az alacsonyan lógó felhők nemcsak a holdat takarnák el, hanem a fényszórók erejét is elvennék, elszívnák a fényt abban a pillanatban, ahogy a levegőt eléri. Most, Sammel, úgy éreztem, egy egyre szűkülő, fekete alagútban vezetnék. Ónos eső kopogott a szélvédőn, és mindkét kezemre szükségem volt, hogy a kormányt markolva megtartsam a síkos úton csúszkáló kocsit. A fűtés a maximumon dolgozott, és szerettem volna azt hinni, Sam egy kicsit jobban néz ki. Isabel egy termoszba töltötte a kávéját, én pedig rávettem Samet, hogy a hányingere ellenére iszogassa, amíg autózunk. Úgy tűnt, többet segít, mint a külső hőforrás. Ezt megerősítésnek vettem a belső hőmérsékletre vonatkozó új elméletünk mellett. – Gondolkodtam az elméleteden – mondta Sam, mintha gondolataimban olvasna. – Nagyon is van értelme. De kell hozzá valami, ami előidézi a lázat, talán az agyhártyagyulladás, amiről Isabel beszélt, és azt hiszem, az elég kellemetlen lesz. – Úgy érted a lázon kívül? – Aha. Azon kívül. – Vagyis veszélyesen kellemetlen. Különösen, ha figyelem vesszük, hogy nem tudunk állatkísérleteket végezni, hogy
megtudjuk, használ-e. – Sam gyorsan rám pillantott, hogy lássa, értem-e a tréfát. – Nem vicces. – Jobb, mint a semmi. – Valóban. Felém nyúlt, és megérintette az arcomat. – De megpróbálnám. Miattad. Hogy veled maradhassak. Olyan egyszerűen, természetesen mondta ezt, hogy eltelt egy kis idő, mire felfogtam a szavai, valódi jelentését. Mondani akartam valamit, de mintha kiszorult volna a levegő a tüdőmből. – Nem akarom tovább csinálni ezt, Grace. Már nem elég, hogy figyelhetlek a fák közül, már nem, most hogy veled voltam… igazán. Nem tudok csak figyelni többé. Inkább kockáztatnék bármit… – A halált… – Igen, halál… vagy nézni, ahogy elúszik minden. Azt nem tudom megtenni, Grace. Meg akarom próbálni. Csak hogy, azt hiszem, ember kell, hogy maradjak, hogy legyen esélyünk. Nem hiszem, hogy meg tudod ölni magadban a farkast, amikor pont farkas vagy. Remegtem. Nem a hidegtől, hanem mert mindez lehetségesnek tűnt. Iszonyatos, halálos, rémes – de lehetséges. És akartam. Soha nem akartam lemondani az ujjai érintéséről az arcomon, vagy a szomorú hangjáról. Azt kellett volna mondanom, hogy Ne, nem éri meg, de az akkora hősies hazugság lett volna, amelyre képtelen voltam. – Grace – szólalt meg Sam hirtelen. – Ha akarsz engem. – Micsoda? – kérdeztem, aztán rájöttem, mit mondott. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyet kellett kérdeznie. Nem lehet olyan nehéz kiismerni engem. Aztán rádöbbentem, én ostoba, lassú eszű, hogy hallani akarta. Mindig mondta, hogyan érez
irántam, és én csak… higgadtan tudomásul vettem. Nem hiszem, hogy mondtam volna neki valaha. – Persze, hogy akarlak. Sam, szeretlek, tudod, hogy így van. Évek óta szeretlek. Tudod. Sam maga köré fonta a karját. – Tudom. De tőled akartam hallani. – A kezemért nyúlt, aztán rájött, hogy nem vehetem el a kormányról, ezért inkább egy hajtincsemet kezdte az ujjai köré csavargatni. Az ujjbegyei a nyakamon nyugodtak. Elképzeltem, ahogy a kettőnk szívverése a könnyed, apró érintés hatására összehangolódik. Az enyém lehetne örökre. Hátradőlt az anyósülésen. Fáradtnak tűnt. A vállához szorított arccal nézett rám, miközben a hajammal játszott. Egy dalt kezdett dúdolni, aztán néhány hang után énekelni kezdett. Csendesen, félig énekelve, félig szavalva, hihetetlenül gyengéden. Nem értettem minden szót, de egy nyári lányról szólt. Rólam. Talán az ő örök kedveséről. Sárga szemét félig eltakarta a szemhéja, miközben énekelt, és abban az aranyló pillanatban, amely a jégfedte tájban feszült, akár egy csepp nyári nektár, láttam az életemet elterülni előttem. A Bronco durván megfarolt, és egy pillanattal később egy szarvas sodródott fel a motorháztetőre. Az üveg megrepedt, és azonnal ezerfelé robbant, pókhálóvá változtatva a szélvédőt. A fékre léptem, de nem történt semmi. Egy suttogásnyi reakció sem volt. Fordulj, mondta Sam, vagy talán én képzeltem, hogy mondja, de amikor elfordítottam a kormányt, a Bronco csak siklott, siklott egyenesen előre. Eszembe jutott, amit apa mondott, Kormányozd az árokba, és ezt tettem, de már késő volt. Csonttörésszerű hangot hallottam, és egy halott szarvas volt az autón, és az autóban, és mindenhol üvegcserepek, és egy fa
csapódott a motorháztetőbe, vért láttam a kézfejemen a törött üvegtől, reszkettem, Sam tekintetében pedig ez ült: jaj, ne! aztán rájöttem, hogy nem mozdul az autó és jeges levegő szivárog be a szélvédőn támadt lyukon. Elvesztegettem egy pillanatot azzal, hogy Samre meredtem. Aztán megpróbáltam újraindítani a motort, ami egy hang válaszra sem méltatott, amikor elfordítottam a kulcsot. – Hívjuk a 911-et. Majd ők kiszednek innen. Sam szája szomorú vonallá keskenyedett, és bólintott, mintha ötletem tényleg használható lett volna. Beütöttem a számokat jelentettem a balesetet, gyorsan beszéltem, próbáltam közben rájönni, hol lehetünk. Aztán levettem a kabátomat, óvatosan, hogy az ujja ne horzsolja le a vérző kezemet, és Samre terítettem. Miközben a hátsó ülésről felmarkolt takarót is rátérítettem, csendben, nyugodtan ült. Közelebb csúsztam hozzá az ülésen, és hozzásimultam, remélve, hogy a testem felmelegíti. – Hívd fel Becket, légy szíves! – kérte, és azt tettem. Kihangosítottam a mobilt, és a műszerfalra tettem. – Grace? – Beck, Sam vagyok. Volt egy kis szünet, aztán: – Sam. Én… – Nem érünk rá – mondta Sam. – Elütöttünk egy szarvast. Lerobbantunk. – Istenkém. Hol vagytok? Működik a kocsi? – Messze. Hívtuk a 911-et. A motor bedöglött. – Sam adott egy percet Becknek, hogy rájöjjön, mit jelent ez. – Beck, sajnálom, hogy nem mentem át. Vannak dolgok, amiket el kell mondanom… – Nem, először hallgass meg, Sam. Azok a srácok. Tudnod kell, hogy toboroztam őket. Tudták. Végig tudták. Nem az
akaratuk ellenére tettem. Nem úgy, ahogy veled. Annyira sajnálom. Mindig is sajnáltam. A szavai nem jelentettek számomra semmit, de Samnek nyilvánvalóan igen. A szeme nagyon fényes lett, pislogott egyet. – Nem bántam meg. Szeretlek, Beck. – Én is szeretlek, Sam. Te vagy a legjobb közülünk, és ezen semmi sem változtat. Sam megrázkódott. A hideg első jele, amit láttam rajta. – Mennem kell mondta. – Már nincs idő. – Isten veled, Sam. – Viszlát, Beck. Sam biccentett, én pedig megnyomtam a VÉGE gombot. Egy pillanatig csendben pislogott. Aztán lerázta magáról a takarót és a kabátokat, hogy felszabaduljon a karja, és olyan szorosan megölelt, ahogy csak bírt. Éreztem, ahogy reszket, reszket mellettem, miközben a hajamba temeti az arcát. – Sam, ne menj el! – kértem feleslegesen. Sam a kezébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett. A szeme sárga volt, szomorú, farkas, az enyém. – Ez megmarad. Emlékezz, amikor rám nézel. Jusson eszedbe, hogy én vagyok. Kérlek! Ne menj el, kérlek! Sam elengedett és fél kézzel megmarkolta a műszerfalat, a másikkal az ülése támláját. Lehajtotta a fejét. Néztem, ahogy a válla remeg és hullámzik, néztem az átváltozás néma agóniáját, s meghallottam az egyetlen halk, szörnyű jajkiáltást. Amikor elvesztette önmagát.
ötvenharmadik fejezet • Sam 0,5 °C
reszketés, zuhanás, ránt a semmi nyújtom feléd kezem jeges vész, elveszem e törékeny szerelem csak arra jó, hogy hangozzék a búcsúszó?
ötvennegyedik fejezet • Grace 0 °C
AMIKOR MEGÉRKEZTEK A MENTŐK, az anyósülésen találtak, egy kabátkupac alatt összegömbölyödve, az arcom a tenyeremben. – Kisasszony, jól van? Nem feleltem, csak az ölembe ejtettem a kezemet, néztem a könnyeket az ujjaimon. – Kisasszony, egyedül van? Bólintottam.
ötvenötödik fejezet • Sam 0 °C
FIGYELTEM ŐT, AHOGY MINDIG IS FIGYELTEM. A gondolatok megfoghatatlanok és tünékenyek voltak, enyhe illatok a jeges szél hátán, túl távoliak, hogy megértsem őket. Ült az erdőn kívül, a hinta közelében, kicsire összegömbölyödve, és még akkor sem moccant, amikor már reszketett a hidegtől. Sokáig ült ott, nem tudtam, mit csinál. Figyeltem. Egyik felem oda akart menni, bár az ösztöneim tiltották. A vágy felvillantott egy gondolatszikrát, ami átpattant egy újabb gondolatra, aranyló fák emlékére. A napok elúsztak, körém hullottak, miközben mozdulatlanul kucorgott a földön. De aztán rájöttem, mit csinál ott összegömbölyödve, reszketve a szörnyű hidegtől. Várta, várta, hogy a hideg egy másik alakba rázza. Talán az az ismeretlen illat, amit felőle hozott a szél, a remény volt. Arra várt, hogy átváltozzon, én is arra vártam, hogy átváltozzam, és mindketten olyasmit akartunk, amit nem kaphattunk meg. Végül az éjszaka birtokba vette az udvart, megnyúltak az árnyékok, kikúsztak a fák közül, amíg el nem fedték az egész világot. Figyeltem őt.
Kinyílt az ajtó. Behátráltam a sötétségbe. Egy férfi lépett ki a házból, felhúzta a lányt a földről. A házból kiszűrődő fény megcsillant az arcára fagyott nedvességen. Figyeltem őt. A távoli gondolatok elszálltak a távozásával. Miután eltűnt a házban, csak egyvalami maradt: a vágyakozás.
ötvenhatodik fejezet • Grace 0 °C
A VONYÍTÁSOK VOLT A LEGNEHEZEBB ELVISELNI. Amilyen rémesek voltak a nappalok, annyival rosszabbak az éjszakák. A napok csak arra szolgáltak, hogy számtalan módon felkészüljek arra, hogy túl legyek még egy éjszakán, amit benépesít a hangjuk. Feküdtem az ágyamban és magamhoz öleltem a párnáját, amíg csak éreztem rajta az illatát. Apa dolgozószobájában aludtam a székében, amíg el nem mosódott a teste nyoma, és fel nem vette az én alakomat a bőrfotel. Mezítláb járkáltam a házban a gyászommal, nem tudtam megosztani senkivel. Az egyetlen ember, akinek elmondhattam volna, Olivia, elérhetetlen volt telefonon, a kocsim pedig – a kocsi, amire még gondolni sem bírtam – használhatatlan volt. Magam voltam a házban, és az órák elnyúltak előttem, odakint pedig a Boundary-erdő örök, kopasz fái meredeztek. Amikor őt hallottam éjjel, az volt a legrosszabb. Először a többiek kezdték, ahogy az elmúlt három éjjel. Belesüppedtem apa bőrszékébe a dolgozószobában, és az utolsó, Sam-illatú pólóba temettem az arcomat. Úgy tettem, mintha nem is valódi farkasokat, hanem hangfelvételt hallanék. Nem embereket. Aztán, először a baleset óta, meghallottam a vonítását a többiekéhez csatlakozni.
Kitépte a szívemet, hogy a hangját hallottam. A farkasok keserédes harmóniákat énekeltek mögötte, de csak Samet hallottam. A vonítása gyötrelmesen reszketett, emelkedett, ereszkedett. Sokáig hallgattam. Imádkoztam, hogy hagyják abba, hagyjanak békén, de iszonyúan féltem közben, hogy megteszik. Sokkal az után, hogy az utolsó hang is elenyészett, Sam még mindig énekelt, egy nagyon halk, lassú dalt. Amikor végül elhallgatott, az éjszaka mintha meghalt volna. Elviselhetetlen volt nyugodtan ülni. Felálltam, járkáltam, ökölbe szorítottam, ellazítottam a kezemet. Végül felkaptam a gitárt, amin Sam játszott, és üvöltve szétzúztam apa íróasztalán. Amikor lejött a szobájából, faszilánkok és elpattant húrok tengere közepén ültem, mint egy sziklás parton szétzúzott zenehajó.
ötvenhetedik fejezet • Grace 3 °C
AMIKOR A BALESET ÓTA ELŐSZÖR FELVETTEM A MOBILOMAT, havazott. Könnyű, finom pelyhek szállingóztak az ablakom sötét négyszöge előtt, akár a virágszirmok. Fel sem vettem volna, de az hívott, akivel már az ütközés óta szerettem volna kapcsolatot teremteni. – Olivia? – G-gr-r-ace? – Olivia volt, alig ismertem fel a hangját. Zokogott. – Olivia, css… Mi a baj? – Hülye kérdés volt. Tudtam, mi a baja. – Em-emlékszel, mint mondtam, a farkasokról? – Levegőért kapott minden szó után. – Nem meséltem a kórházról. Jack… – Megharapott. – Igen – zokogta Olivia. – Nem gondoltam, hogy történik bármi is, mert múltak a napok, és nem éreztem semmit! Elgyengültek a végtagjaim. – Átváltoztál? – Én… nem tudok… én… Lehunytam a szemein. Előttem volt a kép. Istenem. – Most hol vagy? – A bu-buszmegállóban. – Szipogva hallgatott egy sort. – Hideg van.
– Jaj, Olivia! Olivia, gyere ide! Maradj itt velem! Kitalálunk valamit. Érted mennék, de még nincs kocsim. Olivia felzokogott. Felálltam, és becsuktam a szobám ajtaját. Nem mintha anya meghallott volna, hisz fent volt az emeleten. – Olivia, semmi baj. Nem fogok megijedni. Láttam Samet átváltozni, nem fogok megrémülni. Tudom milyen. Nyugodj meg, jó? Nem tudok érted menni. Nincs kocsim. Neked kell idáig vezetned. Sikerült megnyugtatnom a következő pár percben, és mondtam, nyitva lesz a bejárati ajtó, amikor ideér. Először éreztem a baleset óta, hogy önmagam vagyok. Amikor vörös szemmel, ziláltan megérkezett, a fürdőszobába taszigáltam zuhanyozni, és kerestem egy váltás ruhát. A vécéfedélen ültem, miközben a forró víz alatt állt. – Elmondom az én sztorimat, ha elmondod a tiédet – mondtam. – Tudni akarom, mikor harapott meg Jack. – Meséltem, hogy láttam, amikor a farkasokat fotóztam, és hogy etettem. Hülyeség volt, hogy nem mondtam el… csak olyan lelkiismeret-furdalásom volt a veszekedésünk miatt, hogy nem mondtam el rögtön, aztán elkezdtem lógni az órákról, hogy segítsek Jacknek, aztán már úgy éreztem, nem mondhatom el neked anélkül, hogy… Nem tudom, mit hittem. Ne haragudj! – Spongyát rá. Milyen volt? – kérdeztem. – Kényszerített, hogy segíts neki? – Nem – felelte Olivia. – Valójában rendes volt, ha úgy mentek a dolgok, ahogy akarta. Amikor átváltozott, elég dühös lett, de fájhatott is neki. Kérdezősködött a farkasokról, látni akarta a képeket, beszélgettünk, és miután rájött, hogy téged is megharaptak… – Rájött? – kérdeztem vissza.
– Na jó, én mondtam el! Nem tudtam, hogy megőrül! Aztán egyfolytában a gyógymódot hajtogatta, és próbálta kiszedni belőlem, hogyan lehet meggyógyítani. Aztán, hát… – Megtörölte a szemét. – Megharapott. – Várjunk csak! Akkor harapott meg, amikor ember volt? – Aha. Kirázott a hideg. – Istenem! De gusztustalan. Beteg állat. Szóval egész idő alatt egyedül birkóztál ezzel? – Kinek szóltam volna? – kérdezte Olivia. – Gondoltam, hogy Sam is közülük való, a szeme miatt, mert azt hittem, felismertem a farkasos képekről, de aztán azt mondta, amikor találkoztunk, hogy kontaktlencsét hord. Úgyhogy nem tudtam, hogy rosszul gondoltam, vagy nem akar segíteni amúgy sem. – Nekem szólhattál volna. Amúgy is beszéltem neked a vérfarkasokról. – Tudom. Csak… bűntudatom volt. Olyan… – Elzárta a vizet. – …hülye voltam. Nem tudom. Mit csináljak? Hogy volt Sam ilyen sokáig ember? Láttam őt. A kocsiban várt rád mindig, és nem változott át. A függöny fölött átadtam neki a törülközőt. – Gyere a szobámba, elmesélem. Olivia nálam maradt éjszakára. Annyit rúgkapált és vergődött, hogy végül fogta a hálózsákomat és néhány takaróból fészket rakott magának az ágy mellett, hogy mindketten tudjunk aludni. A kései reggeli után elmentünk fogkrémet meg egyéb piperéket venni Oliviának. (Anya apával ment dolgozni, így használhattuk a kocsiját.) Az üzletből visszafelé jövet megcsörrent a mobilom. Olivia felkapta a készüléket, és anélkül, hogy felvette volna, felolvasta a számot. Beck hívott. Tényleg akartam én ezt? Felsóhajtottam és a
telefonért nyúltam. – Halló. – Grace? – Igen. – Ne haragudj a zavarásért – mondta. A hangja színtelen volt. – Tudom, hogy nehéz lehetett az elmúlt néhány nap. Mondanom kellett volna valamit? Reméltem, hogy nem, mert képtelen voltam. Ködös volt az agyam. – Grace? – Itt vagyok. – Jack miatt hívlak. Jobban van, sokkal stabilabb az állapota, és nemsokára átváltozik télire. De még mindig van hátra néhány hét oda-vissza változása, azt hiszem. Annyira nem volt nagy a köd a fejemben, hogy ne jöjjek rá, Beck bízik bennem. Kicsit megtisztelve éreztem magam. – Szóval már nincs bezárva a fürdőszobába? Beck nevetett. Nem vidáman, de azért jó volt hallani. – Nem, előbbre lépett a szamárlétrán, a fürdőszobából a pincébe. De tartok tőle, hogy… öhm, hamarosan átváltozom, ma reggel is majdnem. Ha megtörténik, Jack elég rossz helyen lesz a következő pár hétben. Utálok ilyet kérni, mert veszélynek teszlek ki, hogy megharap, de talán rajta tarthatnád a szemed, amíg át nem változik. Hallgattam. – Beck, engem már megharaptak. – Jézusom! – Nem, nem! – tettem hozzá gyorsan. – Nem mostanában. Sok évvel ezelőtt. Beck hangja furcsa lett. – Te vagy a lány, akit Sam megmentett, ugye? – Igen. – És sosem változtál át.
– Nem. – Mióta ismered Samet? – Személyesen csak idén találkoztunk. De amióta megmentett, figyeltem őt. – Felhajtottam a kocsibeállóra, de nem állítottam le a motort. Olivia előrehajolt és feltekerte a fűtést, aztán lehunyt szemmel hátradőlt az ülésében. – Szeretnék átmenni, mielőtt átváltozol. Csak beszélgetni, ha nem gond. – Dehogy gond. De attól tartok, sietned kell. Elértem a pontot, ahonnan nincs visszaút. Basszus. A telefon pittyent egyet, jelezve egy másik bejövő hívást. – Ma délután? – kérdeztem. Amikor beleegyezett, azt mondtam: – Le kell tennem… ne haragudj… valaki hív. Elköszöntünk, és felvettem a másik hívást. – Szent szar, Grace, hányszor kell téged megcsörgetni, mire felveszed? Tizennyolcszor, hússzor? Százszor? – Isabel volt az, nem hallottam róla a baleset utáni nap óta, amikor elmondtam neki, hol van Jack. – Csak hogy tudd, suliban voltam, és kinyírtak volna, ha órán cseng a telefonom. – Nem voltál suliban. Mindegy. Segítened kell. Anyám látott még egy agyhártyagyulladásos esetet, a rosszabb fajtából, ahol melózik. Amikor ott voltam, levettem a muksó vérét. Három ampullával. Pislogtam párszor, mire rájöttem, miről beszél. – Hogy mit csináltál?! Minek? – Grace, azt hittem, osztályelső vagy. Most leesett az ázsiód. Próbálj koncentrálni! Amíg anyám telefonált, úgy tettem, mintha ápolónő lennék, és vért vettem tőle. Csúnya, fertőzött vért. – Te tudod, hogy kell vért venni?
– Igen, tudom, hogy kell vért venni! Ki nem tudja? Nem érted, amit mondok? Három ampulla. Egyet Jacknek. Egyet Samnek. Egyet Oliviának. Segítened kell áthozni Jacket a klinikára. Ott van a vér a frigójukban. Félek, hogy ha kiveszem, megdöglik a baktérium, vagy mit tudom én, mit csinál egy baktérium. A lényeg, hogy nem tudom hol a fickó háza, ahol Jack van. – Be akarod injekciózni őket. Hogy elkapják az agyhártya gyulladást. – Nem, a maláriát! Igen, te hülye! Hogy elkapják agyhártyagyulladást. A legfőbb tünete – tadamm! – a láz. És ha őszinték akarunk lenni, tojok rá, hogy beadod-e Samnek meg Oliviának. Samnél valószínűleg úgysem fog működni, mivel ő farkas. De arra rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy segíts, elég vért kell szereznem, hogy jusson mindhármuknak. – Isabel, amúgy is segítettem volna – sóhajtottam fel. – Mondok egy címet. Találkozzunk ott egy óra múlva.
ötvennyolcadik fejezet • Grace 6 °C
BECK PINCÉJÉBEN VOLTAM A LEGBOLDOGABB és a legszomorúbb azóta, hogy Sam átváltozott, mert látni Becket a saját világában, olyan volt, mintha Samet láttam volna újra. Miután Oliviát a fürdőszobában hagytam nyugodtan hányni, a pincelépcső tetején találkoztam Beckkel. Túl hideg volt, hogy a bejárati ajtóban várjon minket. Akkor jöttem rá, hogy mennyi mindent örökölt tőle Sam: a sajátos viselkedését, a mozdulatait. Még a legegyszerűbb mozdulata is: ahogy felkapcsolta a villanyt, ahogy intett a fejével, hogy kövessük, ahogy esetlenül behúzta a nyakát, hogy elkerüljön egy alacsony gerendát a lépcső alján. Annyira emlékeztetett Samre, hogy az már fájt. Aztán leértünk a lépcső aljára, és elakadt a lélegzetem. A pince hatalmas, fő helyisége teli volt könyvekkel. Nemcsak hogy teli volt. Egy könyvtárban voltunk. A falakat a mennyezetig beborították a falba süllyesztett polcok, és tele voltak tömve. Nem is kellett közelebb mennem, hogy lássam, rendszerezve vannak: nagy, vastag atlaszok és enciklopédiák itt, kicsi, színes, gyűrött gerincű, puhafedelű könyvek ott, nagy fotóalbumok, a gerincükre nyomtatott betűkkel, kemény fedelű regények csillogó védőborítóban. Lassan a szoba közepére mentem és körbefordultam, hogy mindent lássak. És az illat… mindenhol Sam illatát éreztem, mintha ott
volna velem, fogná a kezem, és együtt néznénk a könyveket, miközben arra vár, hogy azt mondjam: Imádom. Épp meg akartam törni a csendet valami olyasmivel, hogy „Látom már, Sam kitől örökölte az olvasás szeretetét”, amikor bocsánatkérően megszólalt: – Ha sok időt töltesz idebent, sokat is olvasol. Hirtelen eszembe jutott, amit Sam mondott Beckről: hogy ez az utolsó éve, amikor emberré változott. Sosem olvassa már ezeket a könyveket. Nem jutottam szóhoz, csak Beckre néztem, és ostobán kiböktem. – Imádom a könyveket. Mosolygott, mintha tudta volna. Aztán Isabelre pillantott, aki nyakát nyújtogatta, hogy Jack nincs-e betömve valamelyik polcra. – Jack valószínűleg a másik szobában van, videojátékot játszik – mondta Beck. Isabel követte a férfi pillantását az ajtóig. – Elharapja a torkomat, ha bemegyek hozzá? Beck vállat vont. – Nem jobban, mint szokta, azt hiszem. Az a legmelegebb szoba a házban, és szerintem kényelmesebben érzi magát odabent. Bár mindig gyakran átváltozik. Csak figyelj oda. Érdekes volt, ahogy Jackről beszélt – inkább mintha egy állatról, nem egy emberről folyt volna a beszélgetés. Mintha arra oktatta volna Isabelt, hogyan közeledjen egy gorillához az állatkertben. Miután Isabel eltűnt a másik szobában, Beck a két piros, puha fotel egyike felé intett. – Foglalj helyet! Örültem, hogy leülhetek az egyik székbe. Beck és több más farkas illatát éreztem rajta, de főleg Samét. Könnyen elképzeltem őt idelent összegömbölyödve a fotelben, miközben olvas, és egy ellenszenves vaskos szótárt forgat. A fotel
támlájára hajtottam a fejemet, mintha Sam karjaiban ülnék, és Beck felé fordultam, aki a szemközti székben ült. Nem rendesen, hanem hátradőlve, kinyújtott lábbal. Fáradtnak látszott. – Kicsit meglepett, hogy Sam ilyen sokáig hallgatott rólad. – Igen? Vállat vont. – Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm. Én sem meséltem neki a feleségemről. – Tudott róla. Mesélte. Beck röviden, szeretettel felnevetett. – Ezen sem kellene meglepődnöm. Sam előtt lehetetlen volt bármit titokban tartani. Nem akarok közhelyeket sorolni, de úgy olvasott az emberekben, akár a könyvekben. Mindketten múlt időben beszéltünk róla, mintha meghalt volna. – Gondolod, hogy látom még? Az arca távoli volt, kiismerhetetlen. – Azt hiszem, ez volt az utolsó éve. Tényleg azt hiszem. Tudom, hogy ez az én utolsó évem is. Nem tudom, miért volt ilyen kevés ideje. Ez nem normális. Úgy értem, változó, hogy mennyi ideje van az embernek, de engem egy kicsivel több, mint húsz éve haraptak meg. – Húsz éve? Beck bólintott. – Kanadában. Huszonnyolc éves voltam, a cégem feltörekvő csillaga, kirándultam a szabadságom alatt. – És a többiekkel mi a helyzet? Ők honnan jöttek? – Mindenhonnan. Amikor meghallottam, hogy farkasok vannak Minnesotában, gondoltam, jó esély van rá, olyanok, mint én. Úgyhogy körülnéztem, és rájöttem, hogy igazam volt. Paul a szárnyai alá vett. Ő a…
– A fekete farkas. Bólintott. – Kérsz kávét? Ölni tudnék egy kávéért, ha mondhatok ilyet. Borzasztóan hálás voltam az ötletéért. – Csodás lenne. Mutasd meg, merre van a kávéfőző, és megcsinálom. – Egy, a polcok között megbúvó zug felé mutatott, ahol egy kis hűtőszekrény mellett megtaláltam. – És közben mondjad csak! – Mit? – kérdezte. Jókedvűnek tűnt. – Mesélj a falkáról! Hogy milyen farkasnak lenni. Samről. Hogy miért változtattad át Samet. – A kávéfilterrel a kezemben hallgattam egy sort. – Igen. Erről. Ez utóbbira különösen kíváncsi vagyok. Beck a tenyerébe temette az arcát. – Istenkém, ez a legrosszabb. Azért változtattam át, mert egy önző lelketlen szemétláda voltam. Kanalaztam a kávét a szűrőbe. Hallottam a hangjában a megbánást, de nem hagytam futni. – Ez nem válasz. Mély sóhaj. – Tudom. Jen, a feleségem, akkoriban halt meg. Már rákos volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy tudtam, hogy meg fog történni, de fiatal voltam és ostoba, és azt hittem, csoda történik, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mindegy. Nem történt csoda. Depressziós lettem. Arra gondoltam, megölöm magam, de az a vicc, hogy ha egy farkas is él benned, az öngyilkosság nem tűnik túl jó ötletnek. Észrevetted, hogy az állatok sosem ölik meg magukat szándékosan? Nem. Ezt megjegyeztem. – Na szóval. Duluthban jártam egy nyáron, és láttam Samet a szüleivel. Istenem, undorítóan hangzik, nem? De nem volt
olyan. Jen meg én sokat beszélgettünk arról, hogy gyerekeket akarunk, még ha tudtuk is, hogy ez sosem fog megtörténni. A francba, nyolc hónapot jósoltak neki az orvosok, hogyan lehetett volna gyereke? Megláttam Samet. Olyan volt a sárga szemével, mint egy igazi farkas, és teljesen megszállott lettem. És – ne mondd, Grace, tudom, hogy ez rossz, de láttam, hogy a szülei milyen ostobák, unalmasak, olyanok voltak, mintegy oktalan galambpár, és azt gondoltam, én jobb szülője lennék. Hogy tőlem többet tanulhatna. Nem feleltem, Beck pedig a tenyerébe hajtotta a homlokát. Évszázadokat öregedett a hangja. Felnyögött, bár nem mondtam semmit. – Istenem, tudom, Grace! Tudom. Tudod, mi a hülyeség? Hogy valójában szeretem azt, aki vagyok. Bár először nem így volt. Átok volt. Aztán olyan lettem, aki szereti a nyarat meg a telet. Van ennek értelme? Tudtam, hogy végül elveszek, de már rég hozzászoktam a gondolathoz. Azt hittem, Samnek is sikerülni fog. Megtaláltam a bögréket egy kis szekrénykében a kávéfőző fölött, és kivettem kettőt. – De nem sikerült. Tejet? – Kicsit. Nem nagyon – sóhajtott. Ez számára a pokol. Én kreáltam neki egy személyes poklot. Szüksége van egyfajta önfegyelemre, hogy élőnek érezze magát, és amikor farkassá változik, mindezt elveszíti… ez maga a pokol. Ő a legjobb ember, akivel valaha a világban találkoztam, és én teljesen tönkretettem. Évek óta mindennap megbánom. Talán meg is érdemelte, de nem hagyhattam, hogy még lejjebb csússzon az önostorozásban. Odaadtam a bögréjét és visszaültem. – Szeret téged, Beck. Lehet, hogy utál farkas lenni, de téged szeret. És meg kell, hogy mondjam, belepusztulok, hogy itt
ülök veled, mert minden, ami te vagy, őrá emlékeztet. Ha csodálod őt, azt csodálod, amivé te tetted. Beck furcsán sebezhetőnek tűnt, ahogy ott ült, a kezét a kávésbögre köré fonva. Az ital forró páráján keresztül nézett rám. Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – A megbánás egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket örömmel hagyok magam mögött. Ráfintorogtam. Belekortyolt a kávéba. – Mindent elfelejtesz? – Semmit sem felejtesz el. Csak másképp látod. Egy farkas agyával. Bizonyos dolgok teljesen lényegtelenek, amikor farkas vagy. A többi dolog érzelem, amit a farkasok egyszerűen csak nem éreznek. Azokat elveszítjük. De a legfontosabbak… azokba bele tudunk kapaszkodni. A legtöbbünknek sikerül. Mint a szerelembe. Eszembe jutott, hogy figyelt engem Sam, mielőtt még emberként találkozott volna velem, és én hogy néztem őt. Szerelmesnek lenni lehetetlennek tűnt, mint ahogy az is volt. Összeszorult a gyomrom, szörnyen, és egy pillanatig nem tudtam megszólalni. – Megharaptak – mondta Beck. Hallottam már ezt a kérdést kérdőjel nélkül. – Kicsivel több mint hat évvel ezelőtt – bólintottam. – De nem változtál át. Elmeséltem, hogyan zártak be a kocsiba, aztán beszámoltam az elméletünkről, amit Isabellel a lehetséges gyógymódról kitaláltunk. Beck csendben ült egy percig, és a bögréje oldalán körözött ujjával. Üres tekintettel bámulta a könyveket a falon. Végül bólintott. – Működhet. Értem, hogyan tudna hatni. De szerintem embernek kell lenned, amikor megfertőződsz, hogy használjon.
– Ezt mondta Sam is. Azt mondta, hogy ha meg akarjuk ölni a farkast, nem szabad farkasnak lenni, amikor beadják a fertőzést. Beck tekintete még mindig elrévedt. – Istenem, ez kockázatos. Az agyhártyagyulladást csak kezelheted, amikor már biztos vagy benne, hogy megölte a farkast. A fertőző agyhártyagyulladásnak nagyon magas a halálozási aránya, még ha időben elcsípik és a kezdetektől fogva kezelik is. – Sam azt mondta, ő kockáztatná a halált a gyógyulásért. Szerinted komolyan gondolta? – Teljesen – mondta Beck gondolkodás nélkül. – De ő már farkas. És nagy valószínűséggel az is marad az élete hátralévő részében. Lenéztem a félig üres bögrére. Néztem, ahogy a folyadék színe megváltozik az edényfalánál. – Arra gondoltam, hogy talán elvihetnénk a klinikára, hogy lássuk, az épület melegére átváltozik-e. Beck hallgatott, én pedig nem néztem fel, hogy milyen arcot vág. – Grace – szólt gyengéden. – Tudom – nyeltem egyet a kávéba bámulva. – Már huszonvalahány éve figyelem a farkasokat. Ez előre látható. Egyszer a végére érünk… és ott vége van. Makacs kölyöknek éreztem magam. – De idén akkor változott át, amikor nem kellett volna, nem igaz? Amikor lelőtték, az emberré változtatta. Beck lassan ivott egy kortyot. Hallottam, hogy dobol a bögre oldalán az ujjaival. – És hogy megmenthessen. Saját akaratából emberré változott, hogy megmentsen. Nem tudom, hogy csinálta. Vagy hogy miért. De megtette. Mindig úgy gondoltam, hogy lehet
valami köze az adrenalinhoz, ami valamiképpen elhiteti a testével, hogy melege van. Tudom, hogy megpróbálta máskor is, de sosem sikerült. Lehunytam a szemem és próbáltam elképzelni, ahogy Sam cipelt. Majdnem láttam, szagoltam, éreztem. – A pokolba! – Beck nem is mondott mást hosszú ideig. Aztán megint: – A pokolba! Ezt akarná ő is. Meg akarná próbálni. – Kiitta a kávéját. – Segítek. Hogy gondoltad? Elkábítjuk az útra? Tulajdonképpen ezen gondolkodtam, mióta Isabel felhívott. – Azt hiszem muszáj lesz, nem? Másként nem fogja tűrni. – Benadryl – közölte Beck. – Van odafent. Egy kicsit elszédíti, és elég kába lesz, hogyne akadjon ki a kocsiban. – Csak azt nem tudom kitalálni, hogyan hozzuk ide. A baleset óta nem láttam. – Megválogattam a szavaimat. Nem engedhettem meg magamnak, hogy reménykedni kezdjek. Nem lehetett. Beck hangja magabiztosan csengett. – Én meg tudom csinálni. Idehozom. Ráveszem, hogy idejöjjön. Beletesszük a Benadrylt egy kis hamburgerhúsba vagy valamibe. Felállt és kivette a kezemből a bögrét. – Kedvellek, Grace. Bárcsak Sam… Nem folytatta, csak a vállamra tette a kezét. A hangja olyan kedves volt, hogy majdnem elbőgtem magam. – Működhet a dolog, Grace. Működhet. Láttam, hogy nem hiszi, de azt is láttam, hogy akarja. Egyelőre ennyi elég is volt.
ötvenkilencedik fejezet • Grace 3 °C
VÉKONY RÉTEG PORHÓ FEDTE A TALAJT, amikor Beck kilépett a hátsó udvarba. A pulóver alatt kirajzolódtak gondterhelt, szögletes vállai. Odabent Isabellel és Oliviával álltunk az üvegajtónál, hogy segíthessünk, ha szükséges, de egyedül éreztem magam. Figyeltem Beck lassú lépteit odakint, emberi élete utolsó napján. Az egyik kezében egy darab vörös, Benadryllal megspékelt nyers húst tartott, a másik irányit hatatlanul reszketett. A háztól tíz méterre megállt, leejtette a húst a földre, aztán jó néhány lépést ment a fák felé. Egy pillanatig csak állt. Megismertem a fejtartását: hallgatózott. – Mit csinál? – faggatózott Isabel, de nem válaszoltam. Beck tölcsért formált a két tenyeréből és még a házban is tisztán hallottam. – Sam! – kiáltotta. – Sam! Tudom, hogy ott vagy! Sam! Sam! Emlékszel, ki vagy? Sam! Addig kiáltozta Sam nevét az üres, jeges erdőbe, reszketve, amíg meg nem tántorodott, és csak az utolsó pillanatban nyerte vissza az egyensúlyát. A számra szorítottam az ujjaimat. Folytak a könnyeim. Beck még egyszer a nevén szólította Samet, aztán a válla meghajlott, elgörbült, megcsavarodott, a keze és a lába a havat
kaparta. A ruhája feleslegesen, gyűrötten lógott rajta, aztán a fejét megrázva kihátrált belőle. A szürke farkas megállt az udvar közepén, és az üvegajtó felé pillantott. Minket figyelt. Kilépett a ruhákból, amelyeket soha többé nem visel már, aztán megdermedve a fák felé fordította a fejét. Az egyenes, fekete fenyőfák közül egy másik farkas lépett ki leszegett fejjel, óvatosan. A nyaka szőre havas volt. A pillantása rám talált az üveg mögött. Sam.
hatvanadik fejezet • Grace 2 °C
ACÉLSZÜRKE ESTE VOLT, az égen fagyott felhők végtelen tömege várta a havazást és az éjszakát. A terepjáró abroncsai sercegtek a felsózott betonon, ónos eső tapadt a szélvédőre. Odabent, a volán mögött Isabel panaszkodott az ázott kutyaszagra, ami számomra fenyőfa és föld szaga volt, eső- és pézsmaillat. Mögötte pedig idegesség ragályos éle érzett. Az anyósülésen Jack vinnyogott félig farkas, félig ember alakban. Olivia mellettem ült a hátsó ülésen, úgy szorította a kezemet, hogy az már fájt. Sam mögöttünk volt. Amikor beemeltük a kocsi hátuljába, a teste nehéz volt a gyógyszer által előidézett álomtól. Mélyen, szabálytalanul lélegzett. Erőlködtem, hogy halljam a szuszogását a gumikról felverődő hólé hangján át, hogy valamiféle kapcsolatot létesítsek vele, ha már meg nem érinthettem. Mivel elkábítottuk, odaülhettem volna mellé, és a bundájába fúrhattam volna az ujjaimat, de azzal csak kínoztam volna. Vadállat volt. Az ő világában, tőlem távol. Isabel lehúzódott a kis klinika előtt. A parkoló sötét volt, a klinika meg egy kicsi, szürke kocka. Nem úgy nézett ki, mint ahol csodákat tesznek. Olyan volt, mint ahová akkor megy az ember, ha beteg, de nincs pénze. Ellöktem magamtól a
gondolatot. – Elloptam anya kulcsait – mondta Isabel. Becsületére legyen mondva, nem volt ideges. – Gyerünk. Jack, megpróbálnál nem lemészárolni senkit, amíg be nem megyünk? Jack morgott valami megismételhetetlent. Benéztem hátra, Sam talpra állva támolygott. – Siess, Isabel, múlik a Benadryl hatása. Isabel behúzta a kéziféket. – Ha letartóztatnak, azt fogom mondani, hogy elraboltatok. – Gyerünk már! – csattantam fel. Kinyitottam az ajtót, Olivia és Jack összerezzentek a hidegtől. – Siessetek, futás, ti ketten! – Visszajövök, és segítek behozni őt – mondta Isabel, és kiugrott a kocsiból. Visszafordultam Samhez, aki a szemét forgatva felém pillantott. Zavart volt, szédült. Egy pillanatra megdermedtem a tekintetétől, eszembe jutott, ahogy feküdtünk az ágyban, majdnem összeért az orrunk, ahogy a szemembe nézett. Halk, ideges hangot hallatott. – Ne haragudj! – mondtam. Isabel visszatért, és hátrajött segíteni. Lecsatolta az övet a derekáról és szakszerűen Sam pofájára tekerte. Megrándult az arcom, de nem mondhattam, hogy ne tegye. Isabelt nem harapták meg, és nem volt semmi garancia arra, hogy Sam rendesen fog viselkedni a procedúra közben. Felemeltük, és a klinika felé oldalaztunk vele. Isabel berúgta az ajtót, ami résnyire nyitva volt. – A vizsgálók amarra vannak. Zárd be valamelyikbe, amíg beoltjuk Oliviát és Jacket. Talán visszaváltozik, ha meleg helyen van. Szokatlanul kedves hazugság volt ez Isabeltől, mindketten
tudtuk, hogy csoda nélkül nem változhat vissza. Csak abban reménykedhettem, hogy Samnek nem volt igaza, hogy a gyógymód farkas alakjában nem hat rá. Követtem Isabelt egy zsúfolt kis tárolóhelyiségbe, ami gyógyszerektől és gumitól bűzlött. Olivia és Jack már ott vártak ránk összedugott fejjel, mint akik beszélgetnek, ami meglepett. Jack felnézett, amikor beléptünk. – Ki nem állom a várakozást – mondta. – Nem eshetnénk végre túl rajta? Egy alkoholos törlőkendőkkel teli tartályra esett a pillantásom. – Fertőtlenítsem a karját? Isabel rám meredt. – Szándékosan megfertőzzük agyhártyagyulladással. Nem látom értelmét fertőzésveszélytől tartani. Mindenesetre megtöröltem a karját, miközben Isabel kivette a vérrel teli fecskendőt a hűtőszekrényből. – Édes istenem! – suttogta Olivia a fecskendőre szegezett pillantással. Nem volt idő megnyugtatni. Megfogtam Jack kezét, és felfelé fordítottam. Emlékeztem, hogy csinálta a nővér a veszettség elleni oltás előtt. Isabel Jackre nézett. – Biztosan akarod? A bátyja szája vicsorba torzult. Félelemtől bűzlött. – Csak csináld! Isabel tétovázott, beletelt egy percbe, mire rájöttem, miért. – Majd én csinálom – mondtam neki. – Bennem nem tehet kárt. Isabel átadta a fecskendőt és félrehúzódott. Odaálltam a helyére. – Ne nézz ide! – parancsoltam rá Jackre. Elfordította a fejét.
Beleszúrtam a tűt, aztán a szabad kezemmel szájon vágtam, amikor visszarántotta felém a fejét. – Uralkodj magadon! – rivalltam rá. – Nem vagy állat. – Bocsánat – suttogta. Kiürítettem a fecskendőt, próbáltam nem gondolni a véres tartalmára, aztán kihúztam a tűt. Piros pötty maradt a helyén, nem tudtam, hogy Jack vére-e vagy a fertőzött vér a fecskendőből. Isabel csak bámulta, így én fordultam meg, felkaptam egy ragtapaszt és sebre ragasztottam. Olivia halkan felnyögött. – Köszönöm – mondta Jack. Maga köré fonta a karjait. Isabel úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz. – Add ide a másikat! – kértem. Isabel átadta a fecskendőt, én pedig Oliviához fordultam, aki olyan sápadt volt, hogy láttam a halántékán futó eret. Remegett a keze az idegességtől. Isabel letörölte a karját helyettem. Olyan volt, mint valami kimondatlan szabály, amivel elviselhetővé tettük a gyűlöletes feladatot. – Meggondoltam magam! – kiáltott fel Olivia. – Kockáztatok! Megfogtam a kezét. – Olivia. Olive! Nyugodj meg! – Nem tudok! – Olivia szeme a sötétvörös fecskendőn függött. – Én nem tudom azt mondani, hogy inkább meghalok, mint hogy így maradjak. Nem tudtam mit mondani erre. Nem akartam meggyőzni, hogy olyasmit tegyen, amibe belehalhat, de nem akartam, hogy félelmében ne tegye meg. – De az egész életed… Olivia. Olivia a fejét rázta. – Nem. Nem, nem éri meg. Jack hadd próbálja ki. Én kockáztatok. Ha rá hat, akkor én is megpróbálom. De… nem
tudom megtenni. – Ugye tudod, hogy mindjárt november van? – faggatta Isabel. – Rohadtul hideg van! Nemsokára átváltozol egész télre, és tavaszig nem lesz újabb lehetőségünk. – Hadd várjon! – csattant fel Jack. – Nem baj. Inkább higgyék azt a szülei, hogy eltűnt pár hónapra, aztán jöjjenek rá, hogy vérfarkas. – Légy szíves! – Olivia szeme könnyben úszott. Tehetetlenül vállat vontam, és letettem a fecskendőt. Én sem tudtam többet, mint ő. A szívem mélyén tudtam, hogy az ő helyében én is így döntöttem volna – jobb élni a szeretett farkasaival, mint belehalni egy agyhártyagyulladásba. – Jó – mondta Isabel. – Jack, vidd ki Oliviát a kocsiba! Várjatok kint, és figyeljetek. Oké, Grace. Nézzük meg, mit művelt Sam a vizsgálóban, amíg itt voltunk. Jack és Olivia kifelé mentek a folyosón, szorosan összesimulva melegítették egymást, és próbáltak nem átváltozni. Isabel meg én elindultunk a farkashoz, aki viszont már megtette. A vizsgáló előtt Isabel a karomra tett kézzel megállított, mielőtt lenyomtam volna a kilincset. – Biztosan ezt akarod tenni? – kérdezte. – Megölheti. Valószínű, hogy megöli. Válasz helyett belöktem az ajtót. A ronda neonfényben Sam hétköznapinak látszott, kutyaszerűnek, kicsinek. A vizsgálóasztal mellett kuporgott. Letérdeltem elé. Azt kívántam, bár korábban gondoltunk volna erre a lehetséges gyógymódra, még mielőtt késő lett. – Sam. – A világban semmi vagyok, s túl sok, hogysem eléd / Állhatnék, mint puszta dolog / Bölcs és sötét.6 Tudhattam 6 N. Kiss Zsuzsa fordítása
volna, hogy a meleg nem változtatja vissza emberré. Csak a saját önzőségem miatt hoztam a klinikára. Önzőség, és egy esetleges gyógymód, ami valószínűleg nem lesz hatásos a jelenlegi alakjában. – Sam, még mindig végig akarod csinálni? Megérintettem a nyakát, azt képzeltem, hogy a sötét haját tapintom. Boldogtalanul nyeltem egyet. Sam felnyüszített. Fogalmam sem volt, mennyit értett meg abból, amit mondtam, csak azt tudtam, hogy a félkába állapotában nem rezzent össze az érintésemtől. Újra megpróbáltam. – Megölhet téged. Még mindig akarod? Isabel mögöttem jelentőségteljesen köhintett. Sam megnyikkant a hangra, a pillantása Isabelre ugrott, majd az ajtóra. Megsimogattam a fejét és a szemébe néztem. Istenem, a szeme ugyanaz! Halálra kínzott, ahogy beléjük néztem. Működnie kell. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem töröltem le, amikor felnéztem Isabelre. Úgy akartam ezt, ahogy még soha semmit életemben. – Meg kell tennünk! Isabel nem moccant. – Grace, nem hiszem, hogy van esélye, hacsak nem ember. Egyszerűen nem hiszem, hogy hatni fog. Végigfuttattam egy ujjamat Sam arcán, a rövid, lágy szőrzeten. Ha nem lett volna benyugtatózva, nem tűrte volna, de a Benadryl eltompította az ösztöneit. Lehunyta a szemét. Annyira nem volt farkasszerű, hogy reménykedni kezdtem. – Grace. Megcsináljuk, vagy sem? Komolyan. – Várj – kértem. – Meg akarok próbálni valamit. Leültem a padlóra, és suttogni kezdtem Samnek: – Azt akarom, hogy figyelj rám, ha tudsz. – A nyakára
simítottam az arcomat, és visszaemlékeztem az aranyló erdőre, amit olyan régen mutatott nekem. Emlékeztem a levelek sárga színére, amelyek olyanok voltak, mint Sam pillantása, és rebegtek, keringtek, összetöredező pillangókként tartottak a föld felé. A nyírfák karcsú, fehér törzsét láttam, krémes és lágy volt, akár az emberi bőr. Emlékeztem, ahogy Sam áll a fák között, kinyújtott karokkal, sötét, erős alakként a fák álmai között. Hozzám lépett, játékosan a mellkasába bokszoltam, majd lágyan megcsókolt. Emlékeztem minden egyes csókunkra, és emlékeztem minden egyes alkalomra, amikor a karjaiba bújtam. Emlékeztem a lélegzete lágy melegére a nyakamon álmunkban. Emlékeztem Samre. Emlékeztem, hogy rávette magát, hogy emberré változzon miattam. Hogy megmentsen. Sam elrántotta magát tőlem. Leszegte a fejét, a lába közé húzta a farkát, és reszketett. – Mi történik? – Isabel keze a kilincsen volt. Sam távolabb hátrált tőlem, beleütközött a mögötte álló szekrénybe, és labdává gömbölyödött, majd kiegyenesedett. Kibújt a bőréből. Lerázta a bundáját. Farkas volt, aztán Sam, és aztán már csak Sam. – Gyorsan – suttogta Sam. A szekrénynek támaszkodva rángatózott. Az ujjai karmok voltak a kövezeten. – Gyorsan! Csináld! Isabel dermedten állt az ajtóban. – Isabel, gyerünk már!
Isabel kitépte magát a kábulatból, és odajött hozzánk. Leguggolt Sam mellé, a háta csupasz felülete mellé. Sam olyan erősen rágta a szája szélét, hogy vérzett. Térden állva fogtam a kezét. Erőlködve megszólalt: – Grace… siess. Mindjárt átváltozom. Isabel nem kérdezett többet. Megragadta a karját, kifordította, és beledöfte a tűt. Félig kiürítette, de aztán kifordult a karjából, amikor vadul összerándult. Sam elhátrált, kihúzta a kezét az enyémből és hányt. – Sam… De már nem volt sehol. Feleannyi idő alatt, amennyibe beletelt, hogy emberré váljon, újra farkas lett. Reszketve, támolyogva, a padlón kopogó karmokkal elesett. – Sajnálom, Grace – mondta Isabel. Csak ennyit mondott. Letette a fecskendőt az asztalra. – Basszus. Hallom Jacket. Mindjárt visszajövök. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott. Letérdeltem Sam teste mellé, és a bundájába temettem az arcomat. A lélegzete akadozott és kimerült volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy… Megöltem. Ez meg fogja ölni.
hatvanegyedik fejezet • Grace 2 °C
JACK NYITOTT BE A VIZSGÁLÓBA. – Grace, gyere! Mennünk kell… Olivia nincs valami jól. Csak álltam, szégyelltem magam, hogy könnyes arccal talált. Megfordultam, hogy a szeméttárolóba dobjam a veszélyes fecskendőt. – Segítened kell, hogy kivigyük innen. Jack összevonta a szemöldökét. – Ezért küldött be Isabel. Lenéztem, és megállt a szívem. Üres volt a padló. Megpördültem, és az asztal alá dugtam a fejemet. – Sam? Jack nyitva hagyta az ajtót. A szoba üres volt. – Segíts megkeresni! – löktem félre az ajtóból, miközben kirontottam a folyosóra. Samnek nem láttam semmi jelét. Ahogy a folyosón rohantam, láttam, hogy a végén tárva-nyitva van az ajtó, fekete éjszaka bámult befelé. Az első hely, ahová egy farkas futna, mihelyt elmúlt a nyugtató hatása. Menekülés. Az éjszaka. A hideg. Kifordultam a parkolóba, és Sam nyomát kerestem a Boundary-erdő karcsú nyúlványában, amely a klinika mögött húzódott. De a sötétnél is sötétebb volt. Nem voltak fények. Nem voltak hangok. Nem volt Sam.
Sam! Tudtam, hogy nem fog odajönni, ha meg is hallja a hangomat. Sam erős volt, de az ösztönök erősebbek. Elviselhetetlen volt elképzelni, ahogy elnyúlva fekszik odakint, miközben fél ampullányi fertőzött vér keveredik lassan a sajátjával. – Sam! – A hangom vonítás volt, üvöltés, kiáltás az éjszakában. Elment. Fényszórók vakítottak el: Isabel terepjárója húzott mellém, rándulva megállt. Isabel áthajolt az anyósülésen, és kilökte az ajtót. Az arca olyan volt a műszerfal fényében, akár egy kísérteté. – Szállj be Grace! Siess már, a francba! Olivia átváltozik, és túl sokáig voltunk itt. Nem hagyhattam ott. – Grace! Jack reszketve bemászott a hátsó ülésre, a szeme könyörgött. Ugyanazok a szemek voltak, mint a kezdetekkor, amikor először átváltozott. Mielőtt még bármit is tudtam volna. Beszálltam és becsaptam az ajtót. Épp időben néztem ki az ablakon, hogy lássam a fehér farkast a parkoló betonján állni. Shelby. Életben volt, ahogy Sam gondolta. Bámultam őt a visszapillantó tükörben. Állt a parkolóban és nézett utánunk. Úgy gondoltam, diadalt látok a szemében, ahogy elfordult és eltűnt a sötétben. – Melyikük az? – kérdezte Isabel. Nem tudtam válaszolni. Csak egyvalamire tudtam gondolni. Sam, Sam, Sam.
hatvankettedik fejezet • Grace 4 °C
– NEM HISZEM, HOGY JACK JÓL VAN – mondta Olivia. Az új kocsim, egy kis Mazda anyósülésében ült. A kocsi szőnyegtisztítótól és magánytól bűzlött. Olivián két pulcsim meg egy kötött sapka volt, de reszketett, a karját a felsőteste köré fonta. – Ha jobban lenne, Isabel felhívott volna minket. – Talán – feleltem. – Isabel nem az a telefonálós fajta. – De nem tehettem róla, én is csak arra tudtam gondolni, hogy igaza van. Ez volt a harmadik nap, és nyolc órával azelőtt hallottunk Isabelről utoljára. Első nap: Jacknek iszonyú fejfájása volt, és sajgott a nyaka. Második nap: A fejfájás rosszabbodott. Belázasodott. Harmadik nap: Isabel telefonját csak a hangposta vette fel. Befordultam Beck kocsibejárójára, és, megálltam Isabel nagy terepjárója mögött. – Kész vagy? Olivia nem úgy festett, mint aki felkészült, de kiszállt a kocsiból, és a bejárat felé rohant. Követtem, és becsuktam magunk mögött az ajtót. – Isabel! – Itt vagyok. A hangja után lementünk az egyik földszinti hálószobába. Vidám, kicsi, sárga szoba volt, ahol furcsa volt a betegség
bomló szagát érezni, ami megtöltötte a helyiséget. Isabel törökülésben ült az ágy végébe tett széken. Sötét karikák voltak a szeme alatt, mintha lila ujjlenyomatok lettek volna. A kezébe adtam a kávét, amit hoztunk. – Miért nem hívtál fel? Isabel rám nézett: – Elhalnak az ujjai. Kerültem, hogy Jackre nézzek, de aztán mégis megtettem. Az ágyon feküdt összegömbölyödve, mint egy félig begubózó pillangó. Az ujjvégei nyugtalanítóan kék árnyalatúak voltak. Az arcán izzadtság fénylett, a szeme csukva volt. Összeszorult a torkom. – Megnéztem a neten – mondta Isabel. Feltartotta a mobiltelefonját, mintha az mindent megmagyarázna. – A fejfájás azért van, mert az agyhártya begyulladt. Az ujjai és a lábujjai meg azért kékültek el, mert az agya nem mondja meg a testének, hogy oda is küldjön vért. Megmértem a lázát. Negyven fok volt. – Hányni fogok – szólt közbe Olivia. Magamra hagyott a szobában Isabellel és Jackkel. Nem tudtam, mit mondhatnék. Sam tudná, mit kell ilyenkor mondani. – Sajnálom. Isabel tompa pillantással megvonta a vállát. – Úgy működött, ahogy gondoltuk. Első nap majdnem farkassá változott, amikor éjjel leesett a hőmérséklet. Az volt az utolsó, pedig még az áram is elment múlt éjjel. Azt hittem, hatott. Mióta lázas, nem változott át. – Az ágy felé intett. – Csináltál nekem igazolást a suliba? – Igen. – Fantasztikus.
Intettem, hogy jöjjön utánam. Úgy állt fel a székből, mintha nehezére esett volna, és követett az előszobába. Résnyire hagytam csak nyitva a hálószobaajtót, hogy Jack, ha hallgatózik, ne értse, miről beszélünk. – Kórházba kell vinnünk, Isabel – mondtam halkan. Isabel felnevetett – fura, csúf hangon. – És mit mondunk nekik? Halottnak kéne lennie. Azt hiszed, nem gondolkodtam rajta? Még ha hamis nevet adunk is meg, két hónapja tele van a híradó a képével! – Akkor csak próbáljunk szerencsét, rendben? Majd kitalálunk valami fedősztorit. Legalább meg kell próbálnunk, nem igaz? Egy hosszú pillanatig csak nézett rám véreres szemekkel. Amikor végül megszólalt, üres volt a hangja. – Gondolod, hogy én holtan akarom látni? Nem gondolod, hogy én is meg akarom menteni? Már késő, Grace! Ezt a fajta agyhártyagyulladást annak is nehéz túlélni, aki az elejétől fogva megkapja a megfelelő kezelést. És ő? Most? Három nap után? Még fájdalomcsillapítóm sincs, hogy azt adjak neki, nemhogy másom, ami használhat. Azt hittem, hogy a farkas, ami benne van, megmentheti őt, ahogy téged. De nincs esélye. Nincs semmi esélye. Kivettem a kezéből a kávéscsészét. – Nem nézhetjük tétlenül, hogy meghal. Egy olyan kórházba visszük, ahol nem, ismerik fel azonnal. Elmegyünk Duluthig, ha kell. Ott nem ismerik fel, legalábbis nem rögtön, és addigra kigondoljuk, hogy mit mondjunk nekik. Szedd rendbe az arcodat, és szedd össze, amit hozni akarsz. Gyerünk Isabel: Mozgás! Nem válaszolt, de elindult a lépcső felé. Miután felment, a földszinti fürdőszobában kinyitottam a szekrényt, hátha találok valami használhatót. Egy háznyi ember biztosan sok
gyógyszert halmozott fel. Volt ott lázcsillapító és néhány receptre felírt fájdalomcsillapító tabletta három évvel azelőttről. Fogtam mindet, és Jack szobájába mentem. A fejéhez térdelve megszólítottam: – Jack, ébren vagy? – Hányadék szagát éreztem a leheletén. Pokol lehetett az elmúlt három nap Jack és Isabel számára. Összeszorult a gyomrom. Próbáltam meggyőzi magam, hogy végül is Jack megérdemli, amit kapott, amiért elvesztettem miatta Samet, de képtelen voltam. Nagyon hosszú idő múlva válaszolt: – Nem. – Tehetek érted valamit? Hogy jobban érezd magad? – A fejem kicsinál – mondta elhaló hangon. – Van pár fájdalomcsillapítóm. Mit gondolsz, benned marad? Helyeslő hangot hallatott, hát elvettem a vizespoharat az ágy mellől, és segítettem lenyelni néhány kapszulát. Morgott valamit „köszönöm”-ként is lehetett érteni. Vártam negyedórát, hogy a gyógyszer hatni kezdjen, és figyeltem, ahogy ellazul egy kicsit. Sam is így szenvedett. Elképzeltem, ahogy fekszik valahol, a feje felrobban a fájdalomtól, láz gyötri, haldoklik. Ha valami történt volna Sammel, azt megtudtam volna valahogy: éreztem volna valami kínzó szúrást, amikor meghal. Jack halk, önkéntelen fájdalomnyögést hallatott, nyöszörgött a nyugtalan álomban. Csak arra tudok gondolni, hogy Samnek ugyanezt a vért adtuk. A fejemben folyton Isabelt láttam, ahogy a vénájába fecskendezi a halálos koktélt. – Mindjárt visszajövök – mondtam Jacknek, bár gondoltam, hogy alszik. A konyha felé indultam. Olivia a tálalónak támaszkodva egy papírlapot hajtott épp össze. – Hogy van? – kérdezte.
Megráztam a fejemet: – Kórházba kell vinnünk. Velünk tudsz jönni? Olivia kiismerhetetlen pillantással nézett rám. – Azt hiszem, kész vagyok. – Felém tolta az összehajtott papírt. – Szeretném, ha valahogy átadnád ezt a szüleimnek. Elkezdtem kihajtogatni, de Olivia nemet intett. – Mi ez? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Egy levél, hogy megszöktem, és hogy ne keressenek. Gondolom, azért persze megpróbálják majd, de legalább nem hiszik majd, hogy elraboltak, vagy ilyesmi. – Át fogsz változni – mondtam. Nem kérdés volt. Fura grimasszal bólintott. – Egyre nehezebb így maradnom. És… talán mert csak olyan kellemetlen, hogy erőltetem… de akarom. Valójában már várom. Tudom, hogy őrültségnek tűnik. Nem hangzott annak. Mindent megadtam volna, hogy a helyében lehessek, hogy a farkasaimmal és Sammel lehessek végre. De nem akartam elmondani neki, szóval csak feltettem az egyértelmű kérdést: – Itt fogsz átváltozni? Olivia intett, hogy kövessem a konyhába. Megálltunk a hátsó udvarra nyíló ablakoknál. – Mutatni akarok valamit. Nézd. Várnod kell egy kicsit. De nézd! Álltunk az ablak előtt, néztük az odakinti, halott, téli világot az erdő bozótjában. Egy hosszúnak tűnő percig nem láttam semmit, csak egy apró, színtelen madár repdesett a csupasz ágak között. Aztán egy másik apró mozdulat vonta magára a figyelmemet, a talajhoz közel. Nagy, sötét farkast pillantottam meg a fák között. Világos, majdnem színtelen szeme a házra szegeződött. – Nem tudom, honnan tudják – mondta Olivia –, de érzem,
hogy várnak rám. – Az arcán tükröződő izgatott várakozástól hirtelen furcsán magányos lettem. – Már mennél, ugye? Olivia bólintott. – Nem tudok tovább várni. Nem tudok várni, hogy elkezdődjön. Felsóhajtottam és ránéztem. A szeme nagyon zöld, nagyon fényes volt. Meg kellett jegyeznem ezt a szempárt, hogy később felismerjem majd. Azt gondoltam, mondanom kellene valamit, de nem tudtam, mit is. – Átadom a leveledet a szüleidnek. Légy óvatos. Hiányozni fogsz, Olive. Kinyitottam a tolóajtót. Hideg szélroham rontott ránk. Ahogy megborzongatta a szél, felnevetett. Furcsa, könnyű teremtés volt, akit nem ismertem. – Viszlát, tavasszal, Grace. Kilépett az udvarra. Futás közben ledobta a pulóverét, és mire a fák közé ért, már egy boldogan szökellő, könnyű farkas volt. Nem láttam a fájdalmat, amit Jack vagy Sam átélt az átváltozáskor – Oliviát mintha erre teremtették volna. Összeszorult a gyomrom a láttára. Szomorúság volt, irigység, vagy boldogság. Csak hárman maradtunk, hárman, akik nem változtak át. Beindítottam a kocsi motorját, hogy felmelegedjen, de végül is mindegy volt. Negyedóra múlva Jack meghalt. Már csak ketten maradtunk.
hatvanharmadik fejezet • Grace - 5 °C
LÁTTAM MÉG OLIVIÁT, miután a szülei kocsijának ablaktörlője alatt hagytam az üzenetét. Könnyedén mozgott a félhomályos erdőben, azonnal felismertem a zöld szeméről. Sosem volt egyedül, mindig volt vele másik farkas, vezették, tanították, segítettek elkerülni a sivár, téli erdő veszélyeit. Meg akartam kérdezni, találkozott-e vele. Azt hiszem, azt akarta mondani, „nem”. Néhány nappal a karácsonyi szünet és a Rachellel tervezett vakációnk előtt Isabel felhívott. Nem tudom, miért telefonált, ahelyett, hogy odajött volna a kocsimhoz, láttam, hogy az iskola parkolójának túloldalán a kocsijában ül. – Hogy vagy? – kérdezte. – Jól – feleltem. – Hazudsz. – Nem nézett felém. – Tudod, hogy meghalt. Könnyebb volt telefonon beismerni, mint szemtől szembe. – Tudom. A fagyos, szürke parkoló másik felén Isabel letette a telefont. Hallottam, ahogy sebességbe teszi a terepjárót, aztán odagurult hozzám. A kocsim mellett álltam. Katt – kinyitotta az utasoldali ajtót. Srrr – leeresztette az ablakot. – Szállj be. Menjünk el valahová.
A belvárosban vettünk egy-egy kávét, aztán, csak mert volt előtte egy parkolóhely, a könyvesboltba mentünk. Isabel hosszan nézte az üzletet az utcáról, mielőtt kiszállt volna a kocsiból. Álltunk a jeges járdán, és bámultuk a kirakatot. Teli volt karácsonyi vackokkal. Csupa rénszarvas, gyömbéres süti meg Jingle bells. – Jack imádta a karácsonyt – mondta Isabel. – Szerintem hülye egy ünnep. Többé nem ünneplem meg. – A bolt felé intett. – Bemenjünk? Hetek óta nem jártam itt. – Nem voltam itt, mióta… – Nem fejeztem be a mondatot. Nem akartam kimondani. Be akartam menni, de nem akartam, hogy ki kelljen mondanom. Isabel kinyitotta előttem az ajtót. – Tudom. A könyvesbolt egy másik világ volt a szürke, halott télben. A kék és palaszürke polcoktól egészen más árnyalatú volt az üzlet. A fény tiszta volt, tiszta fehér. A fejünk fölötti hangszórókból klasszikus zene szólt, de a fűtés zúgása volt az igazi aláfestő zene. A pénztárgép mögött ülő srácra néztem – sötét hajú, nyurga fiú volt, egy könyv fölé hajolt –, és egy pillanatra összeszorult a torkom. Isabel úgy megrántotta a karomat, hogy fájt. – Keressünk valami hízáshoz való könyvet. A szakácskönyvek polcához mentünk, és leültünk a padlóra. Hideg volt a szőnyeg. Isabel nagy kupit csinált, kihúzott egy nagy csomó könyvet, aztán rossz sorrendben rakta vissza őket, én pedig elmerültem a gerincekre nyomott címek szép betűiben. Szórakozottan kihúzgáltam a könyveket, hogy egy vonalban legyenek. – Tudni akarom, hogyan lehet meghízni – mondta Isabel. Egy süteményes könyvet nyújtott felém. – Ez milyen? Átpörgettem a lapokat.
– Európai mértékegységek vannak benne. Venned kell hozzá egy digitális mérleget. – Felejtsük el. – Isabel visszatette a könyvet, de nem a helyére. – Ezt nézd meg! Ebben csak torták voltak. Gyönyörű, málnával töltött csokoládé rétegek, sárga piskóták habos vajkrémmel, émelyítő sajttorták epernektárral meghintve. – Egy tortaszeletet nem tudsz magaddal vinni a suliba. – Odanyújtottam egy kekszekről szóló könyvet. – Próbáld meg ezt! – Ez tökéletes – mondta szemrehányóan Isabel, és félretette a könyvet egy másik halom tetejére. – Nem tudod, hogy kell vásárolni. A hatékonyság nem jó. Nem tart elég sokáig. Meg kell tanítsalak a keresgélés tudományára. Egyértelmű hiányosságaid vannak. Isabel megmutatta, hogyan keresgéljek a könyvesbolt polcain, amíg nem lettem ideges és nem hagytam magára. Elkóboroltam üzletben. Nem akartam, de felmentem a borvörös szőnyeggel borított lépcsősoron a galériára. Az odakinti hófödte nap még sötétebbnek és kisebbnek mutatta a galériát, mint azelőtt, de a kétszemélyes kanapé még ott volt, és kicsi, derékig érő könyvespolcok is, amelyeken Sam keresgélt. Láttam magam előtt a polcok előtt lekuporodva, miközben a tökéletes könyvet kereste. Nem kellett volna, de leültem a kanapéra, és hátradőltem. Lehunytam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam, azt képzeltem, hogy Sam mögöttem fekszik, hogy biztonságban fekszem a karjaiban, és bármelyik pillanatban megérezhetem a leheletét, ahogy a hajamat emelgeti a nyakamon, és a fülemet csiklandozza. Ha elég erősen akartam, már majdnem éreztem az illatát. Nem volt sok hely, ami megőrizte volna az illatát, de már
majdnem megtaláltam – vagy csak annyira akartam, hogy odaképzeltem. Eszembe jutott, ahogy sürgetett, hogy szagoljak meg mindent az édességboltban. Hogy engedjem át magam annak, aki valójában vagyok. Ezúttal a könyvesbolt illatait szívtam magamba: a bőr dióízű aromáját, a majdnem parfümillatú szőnyegtisztítót, az édes, fekete tintát és a gázolajszagú színes nyomdafesték szagát, a kassza mögött ülő fiú samponjának illatát, Isabelt, és a Sammel váltott csókjaink emlékének aromáját. Legalább annyira nem akartam, hogy Isabel itt találjon könnyek között, ahogyan ő nem akarta volna, hogy én lássam a könnyeit. Sok dologban osztoztunk, de a sírás olyasmi volt, amiről sosem beszéltünk. Megtöröltem az arcomat a pulóverem ujjával és felültem. Odaléptem a polchoz, ahonnan Sam levette a könyvet, és átnéztem a címeket, amíg meg nem találtam. Kihúztam a kötetet a többi közül. Rainer Marfia Rilke: Versek. Az orromhoz emeltem, hogy tudjam, ugyanaz a példány-e. Sam. Megvettem. Isabel megvette a kekszes szakácskönyvet, aztán átmentünk Rachelhez és hat tucat lekváros linzert sütöttünk, s közben gondosan kerültük Sam és Olivia említését. Utána Isabel hazavitt, én pedig bezárkóztam a dolgozószobába Rilkével. Olvastam, és vágyakoztam. „Otthagyja (szóval föl se fejthető) léted riadtan, érve, óriásnak, úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap, váltja egymást a csillag és a kő.”7 Kezdtem érteni a költészetet. 7 Nemes Nagy Ágnes fordítása
hatvannegyedik fejezet • Grace - 9 °C
A FARKASOM NÉLKÜL NEM VOLT KARÁCSONY. Az évnek ez volt az egyetlen napja, amikor az erdő szélén időző néma jelenléte mindig velem volt. Nagyon sokszor álltam a konyhaablak előtt, gyömbértől, szerecsendiótól, fenyőtől és száz karácsonyi szagtól illatozó kézzel, és éreztem magamon a tekintetét. Bármikor felnézhettem, és láttam Samet az erdő szélén, aranyló, rezzenetlen pillantással. De ebben az évben nem volt ott. Álltam az ablak előtt, és ezúttal semmitől sem illatozott a kezem. Nem volt értelme karácsonyi sütiket sütni, vagy karácsonyfát díszíteni, hiszen huszonnégy óra sem volt hátra az utazásig Rachellel. Két hétre készültünk egy fehér, floridai strandra, messzire Mercy Fallstól. Messzire a Boundary-erdőtől, és mindenekfelett messzire az üres hátsó udvartól. Lassan szárazra töröltem a termoszomat, és a télen már ezredszer, kinéztem az erdőre. Semmi nem volt ott, csak a szürke fák nyújtóztatták hófödte ágaikat a nehéz, téli ég felé. Az egyetlen színfolt egy hím kardinálispinty villanása volt, ahogy a madáretetőre rebbent. Megcsipkedte az üres tálcát, kicsi, piros folt a fehér ég előtt. Nem akartam kilépni az udvar szűz havára, amelyen nem
voltak mancsnyomok, de az etetőt sem akartam üresen hagyni, amíg elutazom. A mosogató alól kivettem egy zacskó madáreledelt. Felvettem a kabátomat és a sapkámat, kesztyűt húztam, majd a hátsó ajtóhoz léptem és kinyitottam. A téli erdő illata mellbe vágott. Eszembe juttatta az összes karácsonyt, amely valaha is számított. Tudtam, hogy egyedül vagyok, mégis megborzongtam.
hatvanötödik fejezet • Sam - 9 °C
FIGYELTEM ŐT. Kísértet voltam a fák között, néma, csendes, hideg. Maga voltam a megtestesült tél, a jeges szél öltött bennem formát. Az erdőszélhez közel álltam, ahol a fák kezdtek ritkulni. A levegőt szimatoltam: az illatok többnyire halottak voltak az évnek ebben a szakában. A tűlevelű fák szaga, egy farkas pézsmaillata, az ő édes aromája, de semmi más. Néhány lélegzetvételnyi ideig állt az ajtóban. Az arcát a fák felé fordította, de láthatatlan voltam, észrevétlen, csak egy szempár az erdőben. A változó irányú szellő újra és újra felém sodorta az illatát, s egy másik élet emlékeiről dalolt egy másik nyelven. Végre, végre kilépett a tornácra, és otthagyta az első lábnyomot az udvar haván. Én pedig ott voltam, majdnem karnyújtásnyira, és mégis ezer mérföldre tőle.
hatvanhatodik fejezet • Grace - 9 °C
MINDEN LÉPÉS, AMIT A MADÁRETETŐ FELÉ TETTEM, közelebb vitt az erdőhöz. Éreztem a bozót száraz leveleinek szagát, a sekély erecskéket, amelyek lomhán csörgedeztek a jégréteg alatt. A nyár számtalan fa csontvázban pihent. A fák valamiért az éjszakai farkasüvöltésre emlékeztettek, arról pedig eszembe jutott az álmaim arany erdeje, amelyet most hótakaró fed. Nagyon hiányzott az erdő. Hiányzott Sam. Hátat fordítottam az erdőnek, és letettem a madáreledeles zsákot magam mellé. Csak az etetőt kell feltöltenem, és visszamenni a házba, becsomagolni, aztán elrepülni Rachellel oda, ahol megpróbálhatok elfelejteni minden titkot, amelyet a téli erdő rejt.
hatvanhetedik fejezet • Sam - 9 °C
FIGYELTEM ŐT. Még nem vett észre. A madáretetőt kopogtatva leverte a faépítményről a jeget. Lassan és automatikusan tette, amit kell, megtisztította és feltöltötte az etetőt, majd becsukta, és úgy nézte, mintha a világ legfontosabb dolga volna. Figyeltem őt. Vártam, hogy megforduljon, és megpillantsa sötét alakomat a fák között. A fülére húzta a sapkáját, és párafelhőt fújt a levegőbe, hogy lássa, hogyan kavarog. Lecsapkodta a havat a kesztyűjéről és megfordult, hogy bemenjen a házba. Nem tudtam tovább bujkálni. Hosszan felsóhajtottam. Halk nesz volt csupán, de ő azonnal felém fordult. A pillantása megtalálta a leheletem felhőjét, aztán engem, ahogy kiléptem a párából, lassan, óvatosan, bizonytalanul, hiszen nem tudhattam, hogyan reagál. Megdermedt. Tökéletesen mozdulatlan volt, akár egy szarvas. Tétova, óvatos lábnyomokat hagyva közeledtem felé a hóban, végül kiléptem a fák közül, és megálltam előtte. Némán állt, ahogy én is. Tökéletesen mozdulatlanul. Remegett az alsó ajka. Amikor pislogott, három kristálycsepp gördült le az arcán. Nézhette volna az apró csodákat a szeme előtt: a lábamat, a
kezemet, az ujjaimat, a vállamat a dzsekiben, az emberi testet, de ő csak a szememet látta. A szél ismét feltámadt, de nem volt ereje, nem volt hatalma fölöttem. A hideg az ujjaimba mart, de ujjak maradtak. – Grace – szólaltam meg nagyon halkan. – Mondj valamit! – Sam – mondta, és a karomba vetette magát.
köszönetnyilvánítás EZ A KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS GÁZ. Csak szólok. Ha egy projekt ilyen hosszúra nyúlik, mint a Remegés (mind a kézirat, mind a megírásának hosszúságát tekintve), az emberek listája, akiknek köszönettel tartozom, ezrekre rúg. Tudom, hogy nem akartok ezernyi nevet olvasni, úgyhogy rövidre fogom. Ha a nevednek itt kellene állnia, és mégsem látod, sajnálom – vagy elfelejtettem egy szenilis pillanatomban, vagy nem emlékszem, hogy kell írni. Mindenekelőtt szeretném megköszönni annak az embernek, aki megőrizte az ép eszemet, és megváltoztatta az életemet kábé mindösszesen két hét alatt. Ő az ügynököm, Laura Rennert, akinek légiónyi dologhoz van tehetsége. A következő a Scholastic Kiadó stábja, különös tekintettel Abby Rangerre és David Levithanre, akik a kimerülésig dolgoztak azon, hogy a Remegés a lehető legjobban sikerüljön, és eltűrték a változatos idegbajaimat, csakúgy, mint Rachel Horowitz és Janelle DeLuise, akik varázslatot műveltek. Meg kell köszönnöm a barátaimnak is, akik átsegítettek mindezen: Tessa Grattonnak és Brenna Yovanoffnak, a Végzet Vidám Nővéreinek, akik a legjobb társkritikusok a világon (nem, nem kapod meg őket) – a világon nincs annyi csoki, ami kifejezhetné a hálámat. Köszönöm Naishnek, fáradhatatlan barátomnak és támogatómnak, és Marianne-nek, aki számtalan
alkalommal tárta ki előttem otthona ajtaját. Mindenkinek ilyen barátok kellenének. Elismerő biccentés Cynnek és Toddnak, a legelső olvasóknak az éleslátásukért és a javaslataikért, és Andrew „Yoda” Karre-nek, hogy megmutatta, hogyan írjam meg, amit meg akarok írni. Andrew, kívánok neked sok Luke Skywalkert a munkádban. És végül meg kell köszönnöm a családomnak, akik nélkül nyálzó, zavaros ember lennék, aki képtelen másra, mint a Mesterszakács ismétléseit bámulni. Különösen apámnak, aki, miközben dolgozott, végtelen telefonbeszélgetéseket folytatott a sürgősségi osztállyal, hogy megvitassa a módszereket, amelyekkel lázat lehet előidézni, és a testvéremnek, Kate-nek. Kate, többször vettem hasznát a tanácsaidnak, mint hinnéd. És utoljára köszönöm Ednek. Te vagy a legjobb barátom, és az ok, hogy a regényeim szerelmi szálái valósághűek.