A H U M A N IZ M U S P U S Z T U L Á S A
i
A humanizmus fogalm ával mindenekelőtt azt a hatal mas mozgalmat szoktuk jelölni, amely a középkor végén először Itáliát, majd egész Európát meghódította, s amelynek jelszava az ember - a szabad emberi személyi ség volt. A humanizmus leglényegesebb, alapvető jel lemvonása így az individualizmus. Négyszáz éven keresztül - a X IV . század közepétől a X V III. század közepéig - Közép-Európa művelt társadalma ennek a mozgalomnak a jegyében fejlődött; áramában a tudomány elválaszthatatlanul összeforrott a művészettel és az ember hű maradt a zene szellemé hez. Ez a szellem hatotta át a nagy tudományos felfede zéseket, a politikai áramlatokat és a kor egyes személyi ségeit is. A mozgalom stílusa a reneszánsz volt, amely a ké sőbbiek során barokká alakult. A barokkot a X I X . században általában hanyatlónak tekintették (a leg újabb humanisták elfeledték dicső múltjukat), s csak napjainkban kezdték újra értékelni, olyan stílust ismer vén el benne, amely megfelel az öregedő művészet periódusainak. K iknek nevét idézi emlékezetünkbe a humanizmus 423
fogalm a? - Első sorban Petrarca, Boccaccio, Pico de l.i Mirandola nevét; nyomukban Erasmusét, Reuchlinéi, Huttenét. K ésőbb és halványabban jelennek meg emlé kezetünkben a francia és az angol humanisták: Montaigne, illetve Thomas M ore; Franciaországban és Angliában a humanizmus nem volt önálló mozgalom. A nagy humanisták nevei szinte zenekísérettel jelen nek meg tudatunkban. Felism erjük, hogy mindezek az emberek - művészek, alkotók; még akkor is, ha mester ségüket tekintve sokan nem azok voltak. E hatalmas figurák mindegyike szimbólum számunkra - szimboliku san mutathatja be őket a művész is. A z itáliai reneszánsz jeleneteit ábrázoló kép alatt csodálkozás nélkül olvassuk Boccaccio nevét; nem lepődünk meg, ha a német refor mációnak szentelt poéma címében ezt az egyetlen nevet látjuk: Ulrich von Hutten - annyira dallamos, a zene szellemétől sugárzó ezeknek az embereknek már a neve is. 2
A mozgalom, amely kiindulópontjának és végcéljá nak az emberi személyiséget tekintette, addig növeked hetett és fejlődhetett, amíg a személyiség volt az európai kultúra fő mozgatóereje. Tudjuk, hogy az első humanis ták - a független tudomány, a világi filozófia, irodalom , művészet és iskola megteremtői - nyíltan megvetették a durva és műveletlen tömeget. Korholhatjuk őket emiatt a keresztény etika szemszögéből, mégis -el kell ismernünk, hogy ebben is a zene szellemét követték: a tömegek ez idő tájt nem képviseltek kulturális moz gatóerőt, hangjuk épphogy kihallatszott a világtörté nelem zenekarából. Mihelyt azonban új mozgatóerő tűnt fel az európai történelem színpadán - nem a szemé
424
lyiség, hanem a tömeg formájában a humanizmus magától értetődően válságba került. E válság alighanem a reformáció mozgalmával kez dődött és a X I X . század hajnalán robbant ki elemi erő vel. Európa a N agy Forradalom ban számára addig isme retlen énekeket hallott. Ettől kezdve Franciaország lett a tűzfészke azoknak a mozgalmaknak, melyeknek igazi értelmét talán csak országa határain túl ismerték fel. Ú gy tetszik, az ifjabb Közép- és K elet-Európa e fo r radalmak leckéit sokkal inkább hasznosította, mint maga Franciaország. A német Sturm und Drang-ot két rendkívüli alak jelle mezte. Ha festő lennék, sohasem ábrázolnám Schillert és Goethét, amint barátilag kezet szorítanak egymással. Schillert előrehajló ifjú alakjában festeném meg, aki rezzenetlen néz egy előtte feltáruló ködös mélységbe. E z az ifjú egy másik hatalmas és sejtelmes figura, Goethe árnyékában állana, aki a múltnak félhomályá( bán szinte visszahőköl ama vakító jövendő láttán, amely éles tekintete előtt megvillant a ködös mélységben. Ma egyform án közel állanak hozzánk .mind a ketten; egyikük azonban óriás, m érföldkő két évszázad határán: Goethe vég és kezdet egyszemélyben. Mozdulatlan alak jában a haldokló humanizmust (individualizmust, antik vitást, művészettel összeforrott tudományt) átjárja az a zene, amely a jövendő ködös mélységéből emelkedik ki: a tömegek zenéje (Faust II. rész). Schiller alakja kisebb, de nem kevésbé kedves ne künk: ő az utolsó nagy európai humanista, az utolsó a zene szellemét követek rajából. Utoljára Posa márki énekel az em beriségről; egy perccel később már katedrá kon szólalnak meg róla, s vaskos könyvek egyre hal mozódó köteteiben tárgyalják. 42 5
M indkét alakot széles, poros fénysáv világítja m eg; ez az alkonyi sugár mintha egy régi barokk templom kerek ablaküvegén hatolna át. . . A templom - a fel világosult E u ró p a . . . A búcsúsugár fokozatosan ki huny, és a falakat elborító árnyakban m egnyílik az a mélység, amelybe mind a ketten tekintenek. A sugár kihunytával a felvilágosult Európa temploma sötétségbe boru l; Schillert korán elragadja a halál, azért, hogy ne mélyedhessen tekintetével e tőle idegen fél homályba, és ne hallja azt a számára összefüggéstelen zenét, amely e félhom ályból születik. Schillerrel együtt hal meg a barokk, a humanizmus stílusa is. Goethe egyedül marad - az ifjú Schiller és az elöregedett barokk nélkül; a sötétségben megsejti a jövendő körvonalait; figyeli a lángnyelveket, amelyek hamarosan örvényleni kezdenek a templomban a napsugarak helyén; hallgatja a tűz zenéjét. O, a mozdulatlanságba merevedett, a min denhez sejtelmes kettősséggel viszonyuló, annak a Richard W agnernak nyújt kezet, aki a W alkür tűztémáját szerzette - az őrjöngő s a jövőnek ugyanazon tüzében égő Heinrich Heine feje fölött. Bármennyire különböznek is, már mindannyian egy formán m agányosak és egyform án üldözöttek, mert egyedül ők képviselik azt az eljövendő kultúrát és zenét, amelyet egyelőre a zeneieden civilizáció képviselőinek zavaros kórusa nemit el. E z az őket összefűző titokza tos kapcsolat még abban az ellentmondásos magatar tásban is m egnyilatkozik, amellyel Goethe viszonyult Heinéhez, illetve Heine Goethéhez.
^
3
A humanizmus zászlaját, amelyet rendületlenül tar tott Schiller, a X I X . században - e szüntelen izgalmak kal teli korszakban - görcsösen ragadták meg remegő és ideges emberi kezek százai. A kultúrtörténet e századot olyan „átmeneti kor nak” nevezi, amely „minden megelőző korszaknál bi zonytalanabb jellegű.” Jelenségei „elképesztően tarkák; e jelenségek értékelése, irányítóik megítélése ingadozó és ellentmondásos; a legkom olyabb elmék ítéleteinek eltérései nem a személyes felfogástól és nem az alkalom tól függenek. . . Bámulatba ejtő tartalmi gazdagságot látunk, s egyszersmind az egységes, világos értelem és szemlélet hiányát. . . előrehaladási folyamatot - tudatos harmónia vagy határozott cél nélkül. A modern tár sadalom legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy darabokra töredezik, és minden tartós egységet nélkülöz. A tár sadalom minden rétegében szokatlan izgatottságot, va, lamiféle beteges nyugtalanságot és keresést figyelhe tünk m eg.” A szavak, amelyeket az imént idéztem, H onegger szavai, olyan kutatóé, akit semmiképp sem gyanúsítha tunk antihumanizmussal. Tipikus X I X . századi tudós, átlagos képességű kutató, aki kora általános vonásait igyekezett megadni a század hatvanas éveiben. O bjektív megfigyeléseinek minden eredményét azonnal sajátos, a humanizmus epigonjaira igen jellemző nyelven igyek szik értelmezni; így például arról beszélvén, hogy „a század jellegét sokkal inkább a töm egek határozzák meg, mint az egyes személyiségek” , nyomban hozzá fűzi: „ A középszerűség kerekedik felül; korunk elveszít nagyságát.” „Századunk alapvető irányzata a határozott tagadás 4 27
- folytatja Honegger. - A lkotó szellemünket főként a kritikának szenteljük. A múlt század második felétől elméletben a tagadást, gyakorlatban a hirtelen fordula tokat örököltük. Vajon igazuk van azoknak, akik fel tételezik, hogy a világtörténelem egy egész periódusá nak végét jelzik és siettetik e fordulatok?” Az állammal kapcsolatban a történész megállapítja, hogy az általános egységtörekvésekkel egy időben széthúzási tendenciák érvényesülnek; „a társadalomban kí méletlen és önveszélyes individualizmus uralkodik a konkurrencia form ájában” ; „a töm egek háborognak, az írók m egjósolják az elaggott, magatehetetlen Európa elkerülhetetlen összeomlását” ; a kereskedelem és az ipar fejlettsége is „a civilizáció elöregedéséről tanúsko d ik ” , s „m inthogy kizárólagos materializmus jellemzi, ártalmára van a humanizmusnak” . „ A gép napjaink ban az egyik fő rossz.” „ A forradalmak és ellenforra dalmak hozta állami fordulatokon kívül semmi sem kedvez annyira a kommunista eszmék terjedésének, mint a gazdagok és szegények közti egyre elképesztőbb kü lönbség . . . Szélesedik a szakadék a kolosszális vagyo nok és a mérhetetlen nincstelenség között. A hitellel való visszaélések, a tőzsdei manipulációk, a börzejáték, a spekulációs szenvedély, a vagyon utáni hajsza m eg rontja a modern társadalm at. . . ” „A k i nem ismeri fel, hogy a szociális kérdés korunk - s még inkább a jö vő egyik hatalmas mozgatóereje, az vagy ostoba, és semmit sem lát, v agy elvakult, és semmit sem akar látn i. . . ” „ A X I X . század egész történelme lényegében az 1 7 8 9 -1794-es évek rövid, véres epizódját ismétli m eg.” Csakhogy merőben új jelleget kölcsönöznek a moz galomnak „a cselekmény színterének és a mozgásba
428
hozott néptömegeknek az eddigieknél összehasonlítha tatlanul nagyobb méretei” . M egállapítván a szociális viszonyok teljes abnormitását és annak az államnak elaggottságát, amely „ö n magában is kételkedik és képtelen pillanatnyi érdekei nél egyebet felism erni” , amely a bürokrácia mérhetetlen elburjánzását segíti elő és hatalmas állandó hadseregek tartására kényszerül, H onegger főképp a tudomány szá zadaként határozza meg korát, miközben hozzáfűzi: „nemzedékünk a legteljesebb mértékben művészetellenes; nem is lelkesednek a művészetért, és nem is értik” . Miután számos ilyen találó és kegyetlen vonással jelle mezte századát, végül mégiscsak lehetségesnek tartja, hogy reményét fejezze ki „a humanizmus világegységét” és „a munkástömegek elkerülhetetlen szellemi felemel kedését illetőleg” . A teljes és általános romlás képét mutató objektív tények után az efféle optimista összegezés tökéletesen érthetetlen számomra, annál is inkább, mivel aligha kerülhette el történészünk figyelmét az a körülmény, hogy az úgynevezett tömegeket a humanizmus hatalmas mozgalma sohasem érintette. Kérdéses, hathatott-e a népre egyáltalán egy lényegét tekintve individualista mozgalom, amelyben ő maga nem vett részt v ag y amelytől elűzték, amikor részt akart venni benne, m ivel törekvéseit a humanisták szá, mára vad és érthetetlen nyelven - a lázadások és a véres leszámolások barbár nyelvén fejezte ki. Ráadásul ez az individualista mozgalom egy olyan ősi civilizáció újjáéledéséből keletkezett, amely soha sem hódította meg a néptömegek zömét, ama „barbár masszát” , amely elözönlötte ezt a civilizációt, és eltöröl te a Róm ai Birodalmat a föld színéről. 429
Miért nem valljuk már be nyíltan magunknak, hogy a világon soha, semmiféle tömeg nem civilizálódott m ég? H ogy az egész számunkra ismeretes világtörté nelemben tán mindössze egyetlen, a szabályt nem ér vénytelenítő kivételt ismerünk, a Krisztus születése előtti V I. század kicsiny athéni közösségét - de még ezt sem tekinthetjük kivételnek, mivel Szophoklész és Periklész Athénja nem civilizációs, hanem kulturális központ volt. Miért kell mindenáron azt gondolnunk, hogy a nép előbb vagy utóbb - és a pedagógiai célokat szem előtt tartó tudósok szerint mindenképpen „elő b b ” , sőt „m i előbb” - elsajátítja bármilyen számunkra ismeretes civilizáció szellemét? A rendőri állam sokkal realistább a modern humanistáknál, am ikor nyíltan az alávetettség és az uralkodás kérdését helyezi előtérbe. M ivel az uralkodás elsősorban megosztást követel (azaz a lakosság egyes rétegeinek egymásra, egyik osztálynak a má sikra való uszítását, „divide et imperá” -t), minden kap csolatteremtési kísérlet - mégha a rendőri állam vala melyik szervétől indul is ki elkerülhetetlen kudarccal jár. M aguk e szervek is - a népművelés különböző minisztériumai - mindig másodrangú szerepet játszanak a rendőri államon belül, amely önnön fennmaradása érdekében elsősorban a katonák és hivatalnokok had seregének eltartásával kénytelen törődni. S ha végül feltételezzük is, hogy egyszer lehetővé válik a töm egek civili^álása, felvetődik a kérdés: szük ség van-e rá? Számomra egyértelmű választ ad e kér désre a környező európai civilizáció képe. A tömeget civilizálni nemcsak lehetetlen, szükségte len is. A z emberiség kulturálódásáról beszélvén még nem tudhatjuk, kinek lesz több joga a másikat magához 43 °
kapcsolni: a civilizált embereknek a barbárokat, vagy m egfordítva. A civilizált ember elerőtlenedett, elveszí tette kulturális egységét - ilyen időkben a kultúrát öntudatlanul is a frissebb barbár töm egek őrzik meg. 4
Ha ma olvassuk Schiller Don Carlos-it, lenyűgöz min ket az architektúra fensége, a szerzői elgondolásoknak, témáknak, eszméknek az a változatossága, amelyet Schiller könnyedén foglalt egyetlen tragédiába. A tör ténettudomány, a művészet, a zene, a festészet elemei s mindez egyetlen tragédiában. Mai művész ebből az anyagból tíz drámát is alkotna - még úgy is szokatlanul tágas és telt zengésű lenne m indegyik korunk viszo nyaihoz mérten, s messze maga m ögött hagyná száza dunk minden korlátolt, lázas eszméjét! Micsoda alkotói nyugalom, micsoda alkotói gond talanság, micsoda zenével telített atmoszféra vette kö rül Schillert! Azt jelenti ez, hogy a X X . század alkotói nak a művészet aranykorát kell látniuk Schiller idejé ben ? Nem hiszem, mivel az új idők mindig új énekeket is hoznak magukkal. Schiller arca az utolsó nyugodt, derűs arc, amelyre emlékezünk Európában. Utána nem egy felháborodott vagy izgalomtól eltorzult arcot láttunk, még több jól lakottat és önelégültet; de ez már nem a régi, jóságos elégedettség v o lt: e fénylő arcokban mindig gonoszul csillogó szemeket fedeztünk fel. Felborult az ember és a természet, az élet és a m űvé szet, a tudomány és a zene, a civilizáció és a kultúra egyensúlya - az az egyensúly, amely a humanizmus nagy mozgalmát éltette és lelkesítette. A humanizmus elvesz tette stílusát; a stílus - elsősorban ritmus; a ritmusát 431
vesztett humanizmus egységét sem tudta megőrizni. Mint a hatalmas áradat, amely útjában egy másik ára dattal találkozik, kicsiny erecskék ezreire vált szét; az ár fölé freccsent tajtékcseppeken szivárványosan csillant: meg a zene távolodó szelleme. Az áradat ütemes moraja különvált erecskék rendezetlen csörgedezésévé halkult; ezek szertefutva és az újabb akadályok előtt egyre to vábbi ágakra szakadozva olyan alakulatok végrehajtó erőivé váltak, amelyeket összefoglaló néven európai (civilizációs képződményeknek szoktunk nevezni. Am it egykor „a föld sójának” hívtak, elvesztette erejét; a kultúra, a ritmikus egység jegyében újabb mozgalom tűnt fel - a csupán formálisan kereszténnyé lett tömegek mozgalma, azoké, akiknek eddig semmi részük sem volt az európai kultúrában. A z a hatalmas mozgalom, amely a világ kultúrájának volt alkotóeleme, sok-sok olyan apró mozgalomra sza kadozott, amelyek az európai civilizációnak lettek részei vé. A kultúra jellegzetességeit mindinkább nélkülöző, fokozatosan szétforgácsolódó, az egység, a zenei összeforrottság szellemét elveszítő civilizáció mégis egyre jobban ragaszkodott a maga humanista eredetéhez. Nem volt többé joga a névhez, mégis egyre inkább igényt tartott rá, akár egy lecsúszott arisztokrata a nemesi címhez. E z a maga nemében elképesztő jelenség, a rangok és a címek oltalmazása, a felvilágosult Európa előjogainak védelmezése - minden jogalap híján, egy új kultúra születése idején - végzetes és tragikus következm ények kel járt az európai civilizációra nézve. Magyarázatát ismét a zene szellemétől való eltávolodásban és a huma nizmus képviselőinek szellemi kifáradásában kell keres nünk. 432
Nemhiába helyezte Immánuel Kant, ez az agyulún és elmebeteg misztikus, éppen ez idő tájt elmék n m l élére a térről és az időről szóló tanítását. Határi sz.il. ván az emberi megismerésnek, kiagyalván rettend < ismeretelméletét, a civilizáció előhírnökeként és ann.il egyik szellemi atyjaként lépett fel. M ikor azonban rend szere élére állította az idő és a tér vezérmotívumát, oly:m esztelen bűvészként, olyan eszeveszett forradalmárként is cselekedett, aki belülről robbantja szét a civilizációi. Mintha kétféle idő és kétféle tér lenne: egy történél ■ mi, naptári és egy másik - mérhetetlen - zenei tér és idő. Csak az első idő és az első tér van feltétlenül jelen a civilizált tudatban; a másodikban csak akkor élünk, amikor érezzük a természethez való közelségünket, amikor átadjuk magunkat annak a hullámzásnak, amely a világ zenekarából árad felénk. Ahhoz semmiféle erőegyensúlyra nincs szükségünk, hogy napokban, hóna pokban és években éljünk, s az a körülmény, hogy így nem kényszerülünk alkotó tevékenységre, civilizált em bereink többségét rövid idő alatt a világ kispolgárainak szintjére alacsonyítja. Ahhoz azonban, hogy a világ zenei lényegéhez - a természethez és az elemekhez férkőzzünk, az egyensúly elengedhetetlen; mindenek előtt harmonikus testre és harmonikus szellemre van szükségünk, mert a világ zenéjét csak egy időben egész testtel és szellemmel hallhatjuk meg. A testi és szellemi egyensúly elvesztése megfoszt bennünket a zenei hallás tól, megfoszt annak lehetőségétől, hogy a történelmi napok és évek csillogásának világáról semmit sem mon dó naptári időből átlépjünk ama másik, nem mérhető időbe. Azokat a korokat, amelyekben az ilyen egyensúlyt semmi sem bontja meg, kulturális korszakoknak nevez43 3
ném - ellentétben a többivel, amelyekben a világ egy séges felfogása a régi kultúra hordozói számára elérhe tetlenné válik az új hangok felhalmozódása, a hallás eddig ismeretlen összhangzatokkal telítődése követ keztében. E z a felhalmozódás lassú folyamatnak látszik, ha csupán naptári idővel m érjük; az új történelmi erő fokozatosan hatol be az emberiség történelmébe. De az, ami az egyik idő törvényei szerint lassan játszódik le, a másik törvényeit tekintve hirtelen zajlik: miként a kicsiny karmesteri pálca mozdulatai is elegendőek hozzá, hogy a zenekaron átvonuló dallamot zúgó vihar rá fokozzák. Eb b ől a szemszögből minden eddig szoká sos építményünk kétségbe vonható és újabb vizsgálat alá vehető. íg y történt ez egykor a Róm ai Birodalomm al is: véglegesen csak az időszámítás szerinti V . században dőlt meg, jóllehet már időszámításunk kezdete előtt is szüntelen zenei viharok rázták. A kor kezdetén Tacitus a világra jövendő új, barbár faj erejét és frisseségét énekelte. A római civilizáció halálos ítéletét mondották ki ezzel: a hatalmas birodalom szinte árnyékba borult, és jóval földi történelmi útjának vége előtt távozott a világból. Ott ebben az időben már más, újfajta kultu rális erő tevékenykedett, amely addig a föld alatt, a keresztények katakombáiban rejtőzködött, később pedig szövetségre lépett a római civilizációvá korcsosult antik kultúrát felváltó mozgalommal. Bárm ely forradalom fő motívumainak egyike a ter mészethez való visszatérés motívuma. Ezt mindig hami san értelmezik; a civilizáció igyekszik kihasználni ere jét, próbálja a vizet a maga malmára hajtani - pedig éjszakai, kísérteties m otívum ez, minden civilizáció te metési m otívum a: a másfajta, zenei idő iránti hűségre 434
emlékeztet, arra, hogy a természet élete nem olyan iii<> ben zajlik, mint az egyes ember v agy az egyes korok élete; arra, hogy a gleccserek és a vulkánok ezredéveket alszanak, mielőtt felébrednek és víz- és tűzözönt áraszt va tombolni kezdenek. A humanista kultúra örököseinek végzetes hibája és végzetes ellentmondása kimerültségük következm énye: a teljesség szelleme, a zene szelleme elhagyta őket, és ők továbbra is vakon bíztak a történelmi időben; nem ismerték fel, hogy a világ új mozgalom jegyébe lépett, amelynek egészen más ismérvei vannak; továbbra is azt hitték, hogy a töm egek beleolvadnak a civilizáció individualizáló áramlatába, s nem is feltételezték, hogy ezek a töm egek egészen más szellemet képviselnek. É p pen ezért a X I X . század történelmét jellemzi a humán civilizáció lázas építése is és ama remény meghiúsulása is, hogy „a töm egek idővel civilizálódnak” . 5
A X I X . századi N yugat-Európa életének változatos jelenségei nem elfedik, inkább kiemelik a kultúrtörténész előtt az egész európai civilizáció egy sajátos voná sát: az egység hiányát, a széttagoltságot. A felvilágo sult emberiség száz és száz úton indult el egyszerre a politikáén, a jogén, a tudományén, a művészetén, a filozófiáén, az etikáén. Ezeknek az utaknak mindegyike egyre inkább eltávolodott a vele nemrég párhuzamosan futó úttól; m indegyikük az embereket különböző irá nyokba vivő és egymástól elválasztó ösvények százaira szakadozott; az emberek, ha találkoztak, kezdtek ellen séget látni egymásban. Kétségtelen, hogy e széttagolódást épp a humanizmus alapjai tették lehetővé: az individualizmus szelleme és az 45 5
antikvitás újjáéledésének módozatai; kétségtelen ^z is, hogy ezek kezdettől fogva rágták a humanista kultúra gyökereit - de csak most, a X I X . század hajnalán jelent keztek különös erővel és vezettek a humanizmus vál ságához. A tudományban éppen ez idő tájt válik élesen el egymástól két munkaterület: a természettudományoké és a történettudományoké; ezek és amazok is más mód szereket alkalmaznak, ezek és amazok is különböző tudományágak százaira szakadoznak szét, amelyek más és más módszerekkel látnak munkához a maguk terüle tén. A z egyes tudományágak fokozatosan hozzáférhe tetlenné válnak nemcsak az avatatlanok, hanem a szom szédos tudományágak képviselői számára is. Töm egestül jelennek meg olyan specialisták, akiket szakmai beavatottságuk falai a világtól és volt munkatársaiktól egyaránt elszigetelnek. „ A tudományos munkák mondja az idézett kultúrtörténész - oly hatalmas mére teket öltöttek, hogy a közönséges elme számára szinte lehetetlenné vált a nagy egész egy ágának vagy részleté nek elsajátítása, és a tudós sóhajtozva tekint a régi szép időkre, am ikor egyetlen pillantással átfoghatta az összes elméleti irányzatokat, anélkül, hogy az anyagok töm kelegében elveszett volna. A munkamegosztás a tudo mányban ugyanúgy fejlődött és ugyanolyan következ ményekkel járt, mint a fizikai munkában.” (Ugyan ennek a történésznek a szavai szerint: „ A munkameg osztás következménye a gépi termelésben a munka folyamat mechanikus atomizmusa, amely a munkás sze mében a munkafolyamatot megfosztja értelmétől, és őt magát is géppé változtatja.” ) A tudomány munkásai, akik így többségükben kü lönféle kísérleteket és'm egfigyeléseket végző gépekké 436
válnak, ellenséges viszonyba kerülnek egym ással: a ter mészettudósok a filológusok ellen, az egyik tudomány iig képviselői a másik tudományág képviselői ellen ha dakoznak. E kicsiny, egymás közti polgárháborúk szét forgácsolják a küzdő felek erejét; de azért m indegyikük lovábbra is régi humanista jelszavakat ír a zászlaira. A szétválások és viszályok ürügyéül az emberiség előtt m egnyíló tudományos munkaterületek sokfélesége szolgál, de titkos és valóságos okuk továbbra is az, hogy eltávozott tőlük a zene szelleme; csakis a zene szellemének van meg az a rendkívüli képessége, hogy egybeforrassza az emberiséget és az emberiség alko tásait. Belső viszályaik közepette a neohumanisták egyre inkább megfeledkeznek róla, hogy a be nem avatottak ;i történelem akaratából fokozatosan mind a saját, mind az ő sorsuknak gazdáivá válnak. E be nem avatottak szüntelen forradalmakkal hívják fel magukra a figyel met, miközben a civilizáció képviselői abban a hiszemben küzdenek az államiság elöregedett form ái ellen, hogy mindenféle forradalom csakis az ő malmukra hajt hatja a vizet. A hanyatló, bürokratikus szervezetüket mindinkább leleplező államformákat joggal nevezik vá laszfalnak - maga az elnevezés mégis a civilizáció szo morú értetlenségéről tanúskodik: e form ák, amelyeket o l y nagy igyekezettel lazít egyik oldalról a civilizáció, másik oldalról a forradalom, az egyetlen eszközt jeleni ik, amely a civilizációt m egvédi a forradalmaktól. A fal egyik oldalán, a civilizáció optimizmusától elringatott emberek nem is sejtik, hogy ha elég széles rés támad .1 falon, létüket fenyegető elemi áradat zúdul reájuk. Az optimizmus többnyire egyszerű és szegényes v i lágnézet, rendszerint kizárja annak lehetőségét, hogy 437
a világot mint egészet vegyük szemügyre. A z emberek és saját magunk előtt rendszerint azzal mentegetjük, hogy ellenkezik a pesszimizmussal; de hiszen a tragikus világszemlélettel sem esik egybe, amely az egyetlen kulcs e bonyolult világ megértéséhez. A magányos optimistává vált egykori humanistákat időről időre hatalmába keríti a teljesség utáni vágyako zás. E g y effajta, lényegét tekintve torz törekvés mél tánytalanul fontos szerephez jutott. A tudom ányok nép szerűsítéséről van szó, e mélységes kompromisszumról és dilettantizmusról, amely káros mind a tudományra, mind a tudományt ily ízléstelen hígításban kapó közön ségre nézve. A népszerűsítést, az alsóbb- és felsőbbrendű tudományokra osztást ama félárnyéknak és félhom ály nak köszönhetjük, amely a teljes sötétségnél is rosszabb, s amely mind a mai napig terjeng a középső rétegekhez tartozó emberek, az európai burzsoák fejében. A népszerűsítés - akárcsak a legtöbb középszerű do log a múlt században - hatalmas teret hódít magának, és tökéletesen elnémít minden egyéb jelszót. Közben pedig a művészek soraiból, akiket ma még senki sem vesz észre, magányos zenei felhívások hangzanak, amelyek egységes tudományra, szintézisre, „gaia scienzá” -ra szó lítanak. E felhívásokat ma még senki sem érti; hirdetőik nek még a nevét is törlik a rendes és civilizált emberek névsorából. A proskripciós jegyzékek összeállításával az analitikus humán kritikusok egész hadar foglalkozik. E hadsereg létszámát, sőt iskolázottságát tekintve meszsze fölülm úlja azoknak az embereknek számra mindig jelentéktelen csoportját, akik szintetikus világértelm e zésre törekszenek. Minden területen ugyanolyan széttagoltságot látúnk,
438
mindenütt hasztalan igyekezetet, hogy az elveszített egységet visszaszerezzék. A politikában az államformák végeérhetetlen villód zását, a határok esztelen újrarajzolását. A Napóleon utáni korszakban mindenütt az egységet keresik: egy azon törekvések eredménye az egységes Németország, az egységes Itália. A nemzeti, állami, és egyéb egység törekvésekre adott feleletet a forradalm ak jelentik. Pró bálják és részben sikerül is őket keretek közé szorítani: ugyancsak nemzeti v agy felszabadító mozgalmakként határozzák meg őket; de közben megfeledkeznek vagy hallgatnak a lényegről, arról, amit minden forradalom magában és magával hordoz. A forradalom akarati, zenei, szintetikus áradását sohasem tudják meghatározni, keretek közé szorítani. A művészetben ugyanilyen irányzatokra, iskolákra és irányzatokon belüli irányzatokra aprózódást látunk. A művészetek elszakadnak egym ástól, a Múzsák kör tánca elképzelhetetlenné válik: a szobrász nem érti már a festőt, a festő - a muzsikust, s ők hárman - az írót, akiről azt tartják, hogy a bohém művészekkel ellentét ben valami nehéz, laktató, szellemi és humán étekkel traktálja az embereket. Végül - egyenként és együttvéve - nem értik már a mesterembert, aminek az a következ ménye, hogy az összes művészeti ágban egyfajta „fehérkezűség” terjed: az ilyesmi teljesen érthetetlen és tűrhe tetlen volt a régi idők igaz humanistáinak körében, ilyet csak a hellenizmus kora ismert. , Feleletként Wagner szintetikus felhívásai hangzanak el; sok az egyéb felhívás is, de ezeket nem annyira a szó ban forgó kérdést tárgyaló értekezésekben (pl. W agner Opera és dráma című munkájában), mint inkább a kor egyes alkotásait elárasztó zenei hangokban kell keres 439
nünk. E hangokra a civilizáció nem figyel, vagy pedig igyekszik eltorzítani őket. Értelmüket, mely reá nézve végzetes, nem ismeri fel: az optimistáknak minden fel foghatatlan, ami tragikus. A z elszigetelt módszereknek és az egymást kizáró eljárásoknak ugyanolyan bőségét találjuk a jogtudo mányban, a pedagógiában, az etikában, a filozófiában, a technikában. A civilizáció, gazdagítani akarván a vilá got, túlzsúfolja. Tevékenységét gyakran hasonlítják Bábel tornyának építéséhez. Az alkotó munkát örömtelen robot váltja fel, a felfedezések helyét a találmá nyok foglalják el. Minden m egsokszorozódott, de semmi sem forrott egybe; elfogyott a cement, amely a dolgokat összetartja; a zene szelleme elszállt, s „a magunk, illetve környezetünk iránti elégedetlenség” - mint törté nészünk vallja - „ végkimerüUshe^ vezetett. Jo g g a l mond hatjuk el m agunkról Pascal szavait: az ember önmaga elől fut. E z korunk betegsége, s e betegség tünetei oly nyilvánvalóak a gondolkodó ember számára, akár a közeledő vihar fizikai előérzete.” 6
A z évszázad elemi, viharos jellegét az európai művé szek érezték meg, a zenének azok a hordozói, akiket a maguk idejében kegyetlenül üldöztek, s akiknek csak napjainkban ismerték el zsenialitását, igaz, mindig el maradhatatlan fenntartások kíséretében. A kultúra élő katakombáinak nevezhetnénk őket, mivel az egész X IX . századi történelem folyamán azt láthatjuk, hogy a civili záció kitartóan üldözi a kultúra szellemének hordozóit, és sorozatosan próbálkozik e tőle idegen szellemhez alkalmazkodni. Nem beszélhetünk többé a civilizáció és a kultúra egységéről, csak arról, hogy a civilizáció 440
szüntelen harcot v ív a zene ellenében, s hogy sikertelenül próbálkozik olyan anyagot felhasználni egységének m eg teremtéséhez, amellyel bánni nem tud. A civilizáció kár tyavárai az élet első leheletére összeomlanak, hanem az üldözött zenei ritmusok nőnek és erősödnek; ezekben a ritmusokban, nem pedig a racionalista általánosítások ban tükröződik a század igazi élete. A z európai civilizáció a legkifinomultabb módszere ket alkalmazta a zenével vívott harcában. Aligha tagad hatja bárki is, hogy az európai közvélemény és az euró pai kritika kegyetlen bosszút állt művészein a humán civilizáció alapelveinek ,,elárulásá” -ért. Ilyen fajta rosszindulat és bosszúvágy kísérte Heinét egész élete folya mán. Wagnernak képtelenek voltak megbocsátani zse niális alkotásait, mindaddig, amíg rá nem jöttek, mi ként értelmezhetik őket saját fogalm aik szerint. Strind berg maga írja le üldöztetéseit, amelyeket a kínzások legrafináltabb, okkultista formáiban kellett elszenved nie. A század nagy művészeinek egytől egyig elvisel hetetlenül nehéz élete volt, mert vagy védtelenek voltak - és akkor üldözték őket, v agy pedig ellenmérgekre kellett pazarolni alkotóerejüket, hogy ellenállhassanak az őket körülvevő tömör civilizációs közegnek, amely mindig rendelkezett reájuk vigyázó ügynökökkel és besúgókkal. A kép, amelyet lefestek, szokatlanul visszataszító és elrettentő; egy X I X . századi környezetbe tévedt ember beleőrülhetett volna e szörnyűségekbe. Hát lehet ennél hihetetlenebbet és kegyetlenebbet kigondolni? Miért kell a civilizáció képviselőinek ily kitartóan üldözni a kul túra hordozóit? - M égis, a kép valóságos. Állítom , hogy az, mert érzem a X I X . század nagy művészetében a kultúrát fenyegető valóságos veszedelmet. A zok a ke 441
délyes Dickens-regények rettenetes, robbanásveszélyes anyagok; maga E . Poe nem sugall olyan rémületet, amilyet Dickens olvasása közben éreztem. Flaubert az "Értelmek iskolája-bán olyan ősi emléket jelenít meg, amelynek színe előtt a társadalmi együttélés humán alapjai semmivé válnak. W agner mindig fölkavarja a források vizét - az ősi káosz megidézője és bűvölője ő. Ibsen veszedelmes, hegyes szíriekre visz. A X I X . szá zad általában megmutatta, hogy a művészet „képes valahogy unalmassá tenni az ember érett korát” , és „el tudja rabolni az élettől az elrabolhatatlant” - miként G o go l mondotta. M ikor ilyen szavak hangzanak el, hirtelen m egvilágosodik, mi is az a művészet, mivel rokon, és mire képes. A művészet elemek hangja és elemi erő; ez egyetlen rendeltetése, értelme és célja, minden egyéb csak ráépítmény, a civilizáció nyughatat lan kezeinek munkája. Ilyen m egvilágításban m aguk a művészeti alkotások m ásodrangúvá válnak, mivel je lenleg egyikük sem befejezett; m indegyik önmagánál hatalmasabb elgondolások foszlánya, hangok edénye, amely csupán elenyésző részét fogadja be mindannak, ami az alkotó eszmélet lázálmaiban cikázott. A Milói Vénusz - hangok rajza, amelyet m árvány alakjában találtak m eg; s mindenképpen létezik, akár széttörik a szobrát, akár nem. M indabból, amin a civilizáció szelleme lebegett - a reimsi székesegyházakból, a Messinákból, a régi nemesi udvarházakból talán semmi sem marad. Bizonyosan csak az marad meg, amit a civilizáció szüntelenül haj szolt és üldözött - a zene szelleme. Nyugat-Európában m egőrizték a kultúrának, a hu manizmus nagy zenei múltjának az emlékét, s mindez természetesen következm ényekkel járt. A civilizáció itt 442
még különböző hadjáratai közepette is állandó együtt működésre törekedett azzal az új erővel, amelyből a zene szelleme sugárzott. Itt nemcsak a fülüket fogták be, hogy ne hallják az érthetetlen és fenyegető hango kat - mederbe is terelték őket, tapintatosan és nevelő célzattal más értelmet is adtak nekik, sugarukat saját malmuk kerekeire bocsátották, vag y a humán fülnek kellemes melódiákat kerestek bennük, s határozottan csakis akkor szálltak hadba ellenük, ha képtelenek v o l tak ilyen melódiára bukkanni, ha a zene olyan kom or vidékeket is beragyogott, amelyeket a civilizáció meszsze elkerült. Néha ennek fordítottja történt: egyenest a civilizáció mélyéből hangzott fel a zene. A történelem nek m egvannak a maga hóbortjai és szeszélyei. A zene valóban forgatott bizonyos kerekeket, néha elgyönyör ködtetett, nem egyszer meghunyászkodott, és a medré ben is maradt: ez volt a század kis zenéje. De volt egy nagy is, és ez adta meg a századnak azt a rejtett nagyságát, amelyet látszólag elveszített; ez a zene sok kereket összetört és sok kritikusi dobhártyát beszakított. Ezeket az árnyalt kölcsönhatásokat, összefonódáso kat, a civilizációnak a kultúrával való kacérkodásait ké sőbb részletesen m egvizsgálják majd. Gyakran hihetet lenül nehéz megállapítanunk egy irányzat vagy akár egy személy esetében is, hol végződik benne a civili záció, és hol kezdődik a kultúra. A X IX . század eljö vendő kultúrtörténészének fő feladata az lesz, hogy a legapróbb részletekig nyomon kövesse ezeket az összefonódásokat, s olyan töm ör megfogalmazásukat adja, amely nem újabb sokkötetes disszertációt ered ményez, hanem figyelmeztető világítótornyul szolgál az emberiség újabb nemzedékei számára. Természetesen más volt a helyzet a szegény és fiatal 443
Oroszországban, ahol semmiféle történelmi emléket nem őriztek: itt a szétválásnak sokkal durvább és egy szerűbb, s épp ezért őszintébb megnyilvánulásaira bukkannak majd. Itt vetették fel azt az európai fülnek illetlen kérdést, hogy mi fontosabb: a csizma avagy Shakespeare; itt újultak ki egyre-másra az Európában rég elfeledett viták a művészet hasznáról - azok, ame lyeket én valóban kulturális vitáknak neveznék, s ame lyeket eredeti naivitásuk, teljességük miatt ellenszenves nek ítél a civilizáció szelleme. Nekünk általában olyan témáink voltak, amelyek bármilyen civilizációt zavarba hoznának, ha nem készítene jóelőre medret számukra, amiben legalábbis egy ideig zavartalanul folydogálhassanak (az ilyen medreket többnyire „szépirodalom nak” szokták nevezni). Ha a X I X . század kultúrtörténetét a humán civilizá ciónak a.zene szellemével vívo tt harcaként vizsgáljuk, sokmindent át kell értékelnünk, és a terjedelmes örök ségből csakis azt szabad kiválasztanunk, ami valóban oly fontos számunkra, akár a kenyér; igazán csakis arra van szükségünk, ami a kultúrához tartozik, s nem feltétlenül szükséges számunkra az, ami a civilizáció tartozéka. A választás kérdése életbevágóan fontos kér dés; nem kell mindenáron javakban dúskálnunk. K a tasztrofális időnkben minden kulturális kezdeményezést olyan katakombának kell elképzelnünk, amilyenben az első keresztények őrizték szellemi hagyatékukat. A kü lönbség csupán annyi, hogy ma már semmit sem rejthe tünk a föld alá; a szellemi hagyatékok megmentésének más útjai vannak; nem rejtegetni kell őket, hanem a világ elé tárni, oly módon, hogy a világ elismerje sérthetetlenségüket, és az élet saját maga vegye védel mébe őket. A zt hiszem, az élet nem védi meg, hanem 444
kegyetlenül megsemmisíti mindazt, amit nem forraszt egybe és nem ragyog be az igazi kultúra szelleme. A lig ha marad fenn sok civilizációs termék, s aligha őrzi meg őket sokáig a véletlen. 7
Minden m ozgalom a zene szelleméből születik, a zene szellemétől áthatva tevékenykedik, de egy bizonyos idő után elsorvad: elveszíti azokat a zenei nedveket, melyek ből született, s ezzel halálra ítéli önmagát. Nem kultúra többé - civilizációvá alakul. íg y volt ez az antik világ gal, és ez történt velünk is. A zene szellemét ugyanaz az őselem őrzi, amelybe a zene visszatér - ugyanaz a nép, ugyanazok a barbár tömegek („revertitur in terram suam unde erat” ). Ezért nem paradox dolog azt állítani, hogy a kultúrát épp azok a barbár töm egek tartják fenn, amelyeknek a zene szellemén kívül semmi egyebük sincs. Ilyen korokban a szárnyaszegett és hangját vesztett civilizáció a kultúra ellenségévé válik, annak ellenére, hogy a haladás min den tényezője az övé (tudomány, technika, jog stb.). A civilizáció elhal, új mozgalom születik, amely ugyan abból a zenei őselemből nő k i; ezt az új mozgalmat azonban új vonások jellemzik, nem hasonlít az őt m eg előzőre. A jövő kultúrája nem a civilizáció ama szétszórt erő feszítéseiben halmozódott fel, amelyekkel a helyrehozhatatlant akarta helyrehozni, a halottat akarta m eg gyógyítani, és a humanizmust akarta újra egyesíteni a forradalom szintetikus erőfeszítései hozták m agukkal, azok a ruganyos ritmusok, zenei nyújtózkodások, akaratmegfeszítések, áradások és apályok, amelyeket legmegragadóbban Wagner fejezett ki. Mindazon b o 445
nyolult költészeti és zenei ritmusok (különösen a szá zad vége felé), melyeket a humanizmus epigonjai oly állhatatos figyelm etlenséggel és rosszindulattal kezeltek, nem egyebek egy új kulturális mozgalom zenei elő készítésénél: azokat az elemi, természeti ritmusokat visszhangozzák, amelyek a mielőttünk nyíló korszak nyitányában rendeződtek egyetlen egésszé. A zene saját, általa ismeretes utakon áradt szét; szi várványként csillant meg az utolsó humanisták tajtékcseppjén, Schilleren; párákat és felhőket alkotott, ame lyek esőkkel öntözték és ködökbe burkolták a X IX . századi emberiséget. (Sok-sok ilyen eső és köd szitál a kor legjobb európai lírikusainak hangjaiban.) Az esők és a ködök, amelyekben egyesek eltévedtek, má sok társaik után kiáltoztak, átitatták a földet - s a fel szín alatt ekkor zenei dübörgés és morajlás született, amely az elemek zúgásában, a barbár töm egek kórusá ban és a század nagy művészeinek hangjában csendült fel ismét. íg y nőtt az az áradat, amely a század folyamán a föld felszíne alatt patakzott, hol itt, hol ott szakítva át a civilizációs kérget, és napjainkban már ellenállha tatlan erővel, a zene szellemétől ittasultan tör ki alóla. E z a zene szilaj kórus, disszonáns jajongás a civili zált fül számára. Sokunknak szinte elviselhetetlen, s ma már nem nevetséges dolog azt állítanom, hogy sokunk számára maga a halál. Megsemmisíti a civilizáció m eg ingathatatlannak vélt vívm ányait, ellenkezik a szokásos, „igazról, jóról, szépről” zengedező melódiákkal, es küdt ellensége mindannak, amit a múlt század humán Európájának nevelése és képzése táplált belénk. Ma már nem tagadhatjuk, hogy bizonyos új, a civili zált világgal szembenálló mozgalmak egyre nagyobb teret hódítanak; hogy a civilizáció nem szárazföld tob446
bé, hanem szigetcsoport, amelyet hamarosan elönthet a pusztító áradat; s hogy a civilizáció olyan, humán szemszögből legértékesebbnek számító etikai, esztétikai és jogi termékeit, mint a magántulajdon, a reimsi katedrális vagy a nemzetközi jog - vagy elmosta az áradat, vagy a közeli pusztulás fenyegeti. Ha valóban civilizált humanisták vagyunk, sohasem nyugszunk bele ilyen állapotokba, de ha nem nyugszunk bele, és kitartunk amellett, amit a humán civilizáció örök értékeknek kiál tott ki - vajon nem vágjuk el magunkat attól a világ tól és attól a kultúrától, amelyet a pusztító áradat hullá mai hoznak ? A legfontosabbat nem tagadhatjuk: az a mozgalom, amely napjainkban terjed a világon, semmiféle humán mértékkel nem mérhető, semmiféle humán módszerrel nem értelmezhető. A civilizáció kétségbeesetten próbált az utóbbi években alkalmazkodni ehhez a m ozgalom hoz; ennek legm eggyőzőbb példáját akkor adta, amikor alkalmazkodott egy eddig sohasem látott, hihetetlen méretű és végtelenül szennyes háborúhoz. Azzal, hogy a civilizáció a zene szellemét kiáltóan meghazudtolva beleegyezett egy ilyen háborúba, saját halálos ítéletét írta alá. Napjainkban is igyekszik a mozgalomhoz idomulni. E próbálkozások fölöttébb kétes és részleges európai sikerei csak a zene ideiglenes apályával magyarázha tók; túlságosan jól tudjuk azonban, hogy többé nem érdemes a naptári idővel áltatni m agunkat; s tudjuk azt is, hogy a humanizmus esetleges restaurációja minden eddiginél szörnyűbb vérontással járna. Ha nem nyitja meg kapuit az új mozgalomnak Európa, majd kinyitja e kapukat valaki más; mert a zene nem apad el a világ ban. 447
Mindenesetre a másfél évszázada tartó harc lényegé ben eldőlt: a vesztes fél a humán civilizáció, a győztes a zene szelleme lett. A z egész világon az antihumanizmus harangjai zúg n ak; a világ tisztálkodik, ledobja régi ruháit; az ember közelebb kerül az elemekhez, s ezért - az ember zeneibbé válik. A z ember állat; az ember növény, v irá g ; hihetetlen, szinte nem is emberi, hanem állati kegyetlenség vonásai derengenek fel benne, ősi, emberen túli, növényi gyen gédség jeleivel. Mindezek időleges álarcok, maszkok, időtlen álarcok felvillanásai. E felvillanások a fajta változásait jelzik: az egész ember mozgásba jött, föl ébredt a civilizáció sokévszázados álm ából; szellemét, lelkét és testét viharos mozgás ragadja m agával; a kozmikus megfelelésekkel rendelkező szellemi, poli tikai és szociális forradalm ak viharában új kiválasztódás megy végbe, új ember form álódik: az ember, azaz a humán, a társadalmi, az erkölcsi állat - wagneri nyelven szólván - művésszé alakul át. Próbáltam megjelölni a múltban a humanizmus vál ságának pillanatát, kiválasztottam e válság tanúit és részeseit - azokat a X I X . században élő művészeket, akik hűek maradtak a zene szelleméhez; most úgy látom, elérkezett az ideje, hogy összekapcsolják és értékeljék őket ebből a szempontból, érzékenységük, artisztikusságuk és a tökéletességnek ama foka alapján, amelyen a világ élete tükröződött ritmusaikban. Ú gy vélem, minden egyéb ismertetőjegy, ideértve a nemzetieket is, vagy másodrendű, v agy egészen elhanyagolható. Ü gy látom továbbá, hogy ebben a X I X . századot be töltő küzdelemben a germán és részben a szláv fajta munkája dominál, m íg a másik oldalon a román és az 448
angolszász faj hallgatásba burkolózik. Ez természetes: az angolok és a franciák zenei emlékezete gyengébb, s éppen ezért a humanizmus és a zeneietlen civilizáció ellen vívott nagyszabású ütközetben ők jobban takaré koskodtak vérükkel, mint a germánok. Nekünk nincs történelmi emlékezetünk, de az elemi emlékezetünk szinte határtalan; térségeink még nagy szerep eljátszására hivatottak. M i eddig nem Petrarcát és Huttent hallgattuk, hanem a szelet, mely síkságain kon süvít; a mi kegyetlen természetünk hangjai mindig ott csengtek G o go l, Tolsztoj és Dosztojevszkij fülé ben. M eg vagyo k győződve róla, hogy a harc eldőlt, és hogy a humán civilizációt új mozgalom váltotta fel, amely szintén a zene szelleméből született. E mozgalom most viharos áradattá válik, m agával sodorja a civ ili záció forgácsait; már körvonalazódik benne a személyi ség új szerepe és egy új emberfajta. A mozgalom célja már nem az etikus, a politikus vagy a humán ember, hanem a művész-ember; ő és csakis ő képes majd mohón élni és cselekedni az orkánok és viharok eljövendő kor szakában, amely felé feltartóztathatatlanul tör az emberi ség.
i 9 J9
Szántó Gábor András fordítása
