Forrás: http://www.orvostudakozo.hu/index.php?menu=publication&id=7
Vártok Éva Mária A vallás, a hívő emberek és a humanizmus szerepe a magyar szemészet történetében Pályamű a Batthyány-Strattmann László díj elnyeréséért
Az etika a filozófiának az a része, amely az erkölcsiséggel foglalkozik. 1 Az etika, mint a gyakorlati filozófia alapvető része az erkölcsi jelenségekről szóló tudomány; vagyis az etika azoknak az erkölcsi tényeknek az elemzésére és filozófiai megalapozására törekszik, amelyekből le lehet vezetni a mindenkori emberi cselekvés normáit.2 Az etika mint az erkölcs elmélete lényegesen több annál, mint egyszerűen az erkölcsi szokások és erkölcsi hagyományok összessége. Az etika mint tudomány vizsgálja az erkölcsnek, mint a társadalmi tudat egyik formájának létrejöttét, lényegét és funkcióját. Az etikai kutatás fő feladatai közé tartozik feltárni és megindokolni, hogy melyek azok a normák, amelyek a társadalmi fejlődés irányában hatnak, hogy az adott társadalmi viszonyok között mi az, ami jó és mi az, ami rossz. Az orvosetika az etikai tudományokon belül külön önálló fejezet. Az orvosi erkölcs tárgya: • az orvos viszonya a beteghez; • az orvos viszonya orvostársaihoz; • az orvos viszonya a társadalomhoz. A mai megfogalmazásban az orvosetika fogalomköre felöleli az orvosi tevékenység szinte minden, legapróbb részletét. Az etikai követelmények nemcsak a gyógyító tevékenységgel függnek össze, hanem a megelőzéssel és ezen túl olyan kérdésekkel is, mint a gyógyítás érdekében kifejtett együttműködés legkülönbözőbb mozzanatai, a beteg iránti őszinte megértés és bizalom.3 Hazánkban 1769-ben vette kezdetét az orvosképzés, amikor a nagyszombati főiskolát orvosi karral bővítették és egyetemi rangra emelték. 1770-ben sor került a „Generale normativum sanitatis” című rendelet kiadására. Ez a rendelkezés „rendtartási” előírásokat is tartalmazott, így előírta, hogy – „Magyarországon csak olyan orvos folytathat gyakorlatot, aki a monarchia valamelyik egyetemén oklevelet szerzett, vagy vizsgát tett.” – Vizsgára kötelezte a jogszabály a sebészeket, gyógyszerészeket és a szülésznőket is. Az ország egészségügyi szervezete még a múlt század második felének közepén is igen elmaradott volt. Döntőnek nevezhető változást ebben az 1876. XIV. törvénycikk megalkotása hozott, mely közegészségügyi kérdésekkel foglalkozott. A törvénycikk két részből áll: az első az egészségügyi intézkedésekkel foglalkozik, a második
rész pedig a közegészségügyi szolgálatot szabályozza. E törvény előírta, hogy városok, nagyobb községek orvost, szülésznőt kötelesek alkalmazni. Orvosi gyakorlatot csak hazai vagy honosított oklevéllel rendelkező orvosok folytathattak. A magánorvosok oklevelüket kötelesek voltak a közigazgatási hatóságnak bemutatni. Műhiba esetén a hatóság felelősségrevonást alkalmazhatott. A XIX. században több európai országban, így hazánkban is felmerült az orvosok részéről az az igény, hogy a speciális orvosi működésből eredő és ezzel kapcsolatos vétségek megítélése ne a laikusok, hanem szakemberek, az orvosok által – az ún. orvosi rendtartás alapján – történjék. Hazánkban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1888. évi vándorgyűlése elkészítette az orvoskamara felállítására vonatkozó tervezetét. E tervezet szerint az orvosi kamara feladata kettős: • javaslattétel közegészségügyi kérdésekben • orvosok érdekvédelme. A kamarai tagságot minden orvosra kötelezően írták elő. A tervezet értelmében a kamara tagjaival szemben fegyelmi határozatot hozhat. A kamara felállítására azonban ekkor nem került sor, helyette az önkéntesség elvén alapuló, helyi orvosegyesületek összefogó szervét alakították ki, és létrehozták az Országos Orvosszövetséget. Az Orvosszövetség Esztergomi Naggyűlése 1900 szeptemberében elfogadta az Orvosi rendtartást. Az ebben lefektetett elvek, etikai szabályok a XX. század magyar orvostársadalmának 1945-ig elfogadott normái voltak, de sok vonatkozásában ezt követően is meghatározói az orvosok magatartásának, az orvosi magatartás megítélésének. Az Orvosi rendtartás kitér – Az orvos magatartására általában – Az orvos magatartására kartársaival szemben – A helyettesítésre – A konzíliumokra. Századunk első negyedében az orvosok felelősségrevonásának módját id. dr. Imre József igen siralmasnak ítélte, mert mint írja „ majdnem mindenben az orvosok és az orvosi kar védelme volt a bíróság szándéka, de olyan módon nyilvánult meg, hogy a panaszos megérezte az orvos protegálását, az igazság elleplezését és ezt az orvosok mint „szabadalmazott kártevők” ellen rossz hangulatot keltett a közösségben, míg a nem érdekelt orvos, ki a tárgyalás lefolyását, s az ítélet létrejöttét megfigyelte, szégyenkezett miatta.”3 „ Az orvosi kar... elsimításokra és egyesek lelketlenségének elpalástolására nem szorul; elég fáradtságot visel, s tagjainak túlnyomó része elég sok jó szolgálatot tesz arra, hogy a mulasztások és az elkövetett gyér hibák szigorú, de alapos letárgyalása ne legyen rá nézve félelmes.”4 Ezek a jelenségek az 1917-18-i tanévben arra indították id. dr. Imre Józsefet – a Kolozsvári Egyetem szemész professzorát - , hogy az egyetemi hallgatók részére az orvosetika kérdéseiről előadásokat tartson, hogy még pályakezdésük előtt tisztában legyenek azzal, hogy e téren mit vár el tőlük a társadalom. Nyugdíjazása után 1925-ben ezeket az előadásokat könyv alakjában meg is jelentette az 1900-ban elfogadott Orvosi rendtartás szellemében.
Röviden kitérek ezen elvárások néhány vonására. Az orvos „megkívánó tulajdonságai” nem külsőségekben jelentkeznek. Ezek belső, tehát erkölcsi, értelmi tulajdonságok, melyek közül leglényegesebbeket a következőket emelem ki: • „rendelkezzen a művelt ember jellemvonásaival, mert csak így nyerheti el a környezete becsülését, tiszteletét; • orvosi gyakorlatban nem elég színlelni a tisztességes eszközöket, hanem azokkal élni kell; • legyen türelmes, soha lenézést vagy megvetést ne éreztessen; • mindent elkövessen a beteg érdekében, ami hatalmában áll; • legyen járványok idején bátor, önfeláldozó; • rendelkezzen önbírálattal, megfontoltsággal; • magánélete legyen minden irányban kifogástalan; rendelkezzen megfelelő életbölcselettel, mert ha a beteg elől titkol el valamiféle veszélyt, az még nem jelent csalást vagy ámítást. Az orvos legyen tudatában annak, hogy ha nem akar, akkor is szuggerál, ezért vigyázzon minden kijelentésére.”5 A szocializmus térhódításáig a gyógyító szerzetesrendek a hazai betegellátás alapját jelentették. Az 1948. évi egyházi statisztika szerint a hét női gyógyító rend 68 állami kórházában 4593 nővér dolgozott. Hiába tett az akkori kórházi rendszer különbséget a fizető és a nem fizető betegek közt, ez legfeljebb a hotelellátás kényelmében az étkezésben hatott. Ezeknek az orvosoknak a személyisége, etikája volt a biztosíték, hogy a szegény beteget is a legjobb tudásuk szerint látták el. A második világháború és az azt követő nagy társadalmi változások kinek a vesztett háborút, kinek a felszabadulást jelentették. A lakosság többsége nem érezte a felszabadulás boldogító, erőt, bizalmat adó örömét, hiába próbálta a politika ezt általánosítva deklarálni, vagy a reakciósság bélyegével megfélemlítve elhallgattatni az embereket.6 A „felszabadulást” követően az orvosetikai kérdések az Orvos - Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete jogkörébe kerültek. Az uralkodó párt a szocialista egészségügy alapelveit alkalmazta hazánk egészségügyének átépítésében. A szocialista egészségügy alapelvei: • „az egészségügyi munka fő iránya a megelőzés, a prophylaxis, a praeventio, • mindenki számára hozzáférhető, díjtalan és magas színvonalú egészségügyi ellátás biztosítása, • a lakosság egészségügyi ellátása állami feladata, • az egészségügy egységes, • az egészségügy a lakosság aktív tevékenységére támaszkodik (Az egészségügy intézése a nép ügye), • az egészségügy fejlesztése és működése tervszerű, az egészségügyi ellátás osztályjellegű.”7 Ezek az alapelvek mélyen humanisták, azonban ellentmondásosságuk miatt nem voltak megvalósíthatók. A legnagyobb ellentmondás azon elvek között feszült, hogy az „mindenki
számára hozzáférhető”; „díjtalan” és hogy „magas színvonalú”. A kitűzött nemes célok érdekében erősen gyarapították a kórházi ágyak számát. 1950-ben 52.326 ágy működött, ami tíz év alatt újabb 19.000 ággyal bővült. A hotelrészlegek bővítésével, a kórtermek túlzsúfolásával szinte jóvátehetetlen kárt szenvedett kórházaink állaga, kultúráltsága és ezzel együtt szakmai műveltségi színvonala. Szükség volt erre a „sokat, olcsón és gyorsan” megoldásra, hiszen a biztosítottak aránya az 1950-es 47%-ról 1960-ra 85%-ra emelkedett. A másik viszonylag olcsó fejlesztési irány volt az orvosképzés fokozása. 1950-ben 10.225 orvos, 1960-ban 15.698 orvos működött.6 A tanácsi törvény végrehajtása során mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a decentralizálással járó előnyök, a helyi szempontok jobb érvényesíthetősége, a kevesebb utasítás és jelentés nem oldják meg a szakmailag magas szintű – különösen országos vonatkozások esetén – átfogó egészségügyi irányítás gondjait. Az új irányítási rendszerben a személyi kapcsolatok a megyei vezetőkkel, a helyi viszonyok és kapcsolatrendszerek ismerete erősen felértékelődött. Az egyes megyékben lakosonként egészségügyre fordított összeg igen nagy szórást mutatott a hetvenes években, még százszázalékos különbségek is előfordultak. Vagyis a minden állampolgárnak egyenlő és magas szintű, elven biztosított egészségügyi ellátás nem normalizálódott. Az egészségügy integrációja ezt a hátrányt kívánta többek közt kompenzálni. A szakorvosi ellátás nálunk megvalósult rendszere izolálja az alapellátást a kórházpoliklinikai egységtől, mert egy szakmailag és szervezetileg elkülönült, szakorvosi, gazdasági, műszerezettségbeli autarchiára kényszerülő, köztes szervezetet iktat be. A betegek küldözgetése a túlzsúfoltság, a 150 millión felüli (nemzetközi összehasonlításban is elképesztő) járóbetegforgalom ebből a felemásságból következett. A járóbetegforgalom 60%-át a működő orvosok 27%-ával ellátó szakorvosi rendelőintézetek az évi hetvenmilliós betegforgalommal csaknem olyan zsúfoltak, mint a körzeti orvosi rendelők, mint ahogy az egy betegre jutó percátlag is (6,8 perc) csaknem azonos. A szakorvosi rendelőintézetek részint a specializálódás magasabb szintje, részint nagy forgalmuk, de leginkább a beteg lakásától, családjától, életkörülményeitől való – nemcsak földrajzi – távolság miatt még fokozottabban a betegségközpontos orvoslás intézményeivé váltak. Annak, hogy orvoslásunk az elvárt humanista, betegközpontos orvoslás helyett csupán az adott betegség gyógyítására szorítkozik – s ez a mindinkább specializálódó szemészetre is érvényes -, másik okát abban látom, hogy egyetemeinken elégtelen a szakszerű orvospszichológiai ismeretek oktatása. Az évtizedekig belénk sulykolt materialista felfogás alapján nem volt hazánkban létjogosultsága psychéről, lélekről beszélni, így csak azok az orvosok foglalkoztak – foglalkoznak a betegség lelki hátterével, akik nem érték be a tünetek ill. a szervi betegség gyógyításával, hanem egyéni érdeklődést mutattak a beteg szociális, családi, lelki problémái iránt és továbbképezték magukat a pszichoszomatikus betegségek terén. Hála Istennek, ezek a „pszichoszomatikus hajlamú” klinikusok egyre nagyobb számban bukkannak fel. De ahhoz, hogy a pszichoszomatikus orvoslás általánossá váljon, a medikusképzés szellemét kellene alapvetően megváltoztatni. Az orvos-beteg kapcsolatban nem elég a „beteg szeretete”, az ösztönös ember- és helyzetismeret, az orvosi rutin – tanulni kell, építkezni kell.6 A tudomány jelenleg, amióta megdőlt a materialista világfelfogás, egyre közeledik ismét a filozófiához és a valláshoz. Az átlagember modernnek tartott istentagadása gőgön és doktrínaszerű előítéleten alapul, amely önmagában nemcsak tudománytalan, hanem az úgynevezett tudományra való
hivatkozása is minden alapot nélkülöz. Joggal állapíthatta meg a fizikus és csillagász, Stenley Eddington 8: „A modern fizika szükségszerűen Istenhez vezet bennünket, és nem Tőle elfelé. - Az ateizmus kitalálói közül egyik sem volt természettudós, mindannyian közepes filozófusok voltak”.9 Így írt Sir James Jeans angol fizikus a 19. század mechanisztikus világképének teljes lerombolásával kapcsolatban8: „Manapság elég nagy az egyetértés abban – és ez az egyetértés a tudomány fizikai oldaláról tekintve közelítőleg egyértelműséget jelent – hogy a megismerés folyama nem mechanikus realitás felé vezet; az univerzum egyre inkább kezd hasonlítani egy nagy gondolathoz (logosz), mint sem egy nagy géphez”.10 De nézzük, hogy vélekedik erről századunk egyik legnagyobb humanista orvosa, dr. Batthyány-Strattmann László, a sokoldalú tudós, aki az orvosi tudományok mellett behatóan foglalkozott csillagászattal, kémiával, filozófiával is. Világnézetének összefoglalását megtaláljuk abban a nyisd fel a szemeidet és láss! c. kis füzetecskében, amelyet a kórházát gyógyultan elhagyó betegei részére emlékként és egyben lelki erősítésként adott. A füzet 1924-ben jelent meg először. „Bizonyára bolondnak tartanád azt az embert – írja – aki el akarná veled hitetni, hogy az óra egyes részecskéi a végtelenségek hosszú sora folytán rakódtak össze, hogy együtt mutassák az időt... Hát még a világ, a széles nagy világ, úgy minden fűszálában, mint csillagos egében, egyformán megnyilvánuló célszerűségével, amely már az apró makkban a fejedelmi tölgy csíráját rejti, s amelynek minden testében, minden természeti tüneményében már a legfelületesebb tények és jelenségek kifürkészéséhez is annyi bölcsességre van szüksége, éppen ez a nagy világ jött volna magától létre, éppen ennek ne kellett volna senki, akinek fennállását köszönhesse? Ezerszeres tévedés. - Ne hidd, hogy akadt olyan ember, aki komoly és érett megfontolás után így gondolkozik. Szíve legmélyén is mindenkor azt súgja neki a józan ész, igenis, van egy véghetetlenül hatalmas, bölcs teremtő... Persze sokan, egészségük teljességében megfeledkeznek a Teremtőről, mintha éppen csak nekik volna felesleges. De egyszer csak megjelenik egy alig észrevehető lény, melyet bacilus néven ismerünk, s betegágyba dönti az erős, büszke embert, alkalmat szolgáltatván neki, hogy gondolkodhassék felette, csakugyan ő-e a világ középpontja és vajon a földi kincs és dicsőség után való szüntelen nagy hajsza igazán oly értékessé teszi-e az életet a halállal szemben?” Majd felteszi a szerző a kérdést? „Miért kék a színed nefelejcs, miért nem zöld vagy egyéb, kinek köszönheted a sárga pontocskát a szirmaid közepén? Hisz lehetne akárhány más alakja is!... Ez csak egy vég nélkül való, hatalmas lény: az Isten lehet, mert csupán mindenható lény tud valamit teremteni. - Hidd el nekem, hogy így gondolkodott és gondolkodik ma is a világ legnagyobb tudósainak legtöbbje, az a sok valódi tudós, akinek lángelméje a világnak a legnagyszerűbb értékeket hagyta hátra: egy Newton,... egy Pasteur,... Linné,... Ampere,... Liebig, stb., stb.11 E kis filozófiai – történeti bevezetés után röviden tisztázom a címben szereplő fogalmakat. Mi a vallásosság? A vallásosság, más szóval jámborság az Ószövetségben az ember – istenkép mivoltával összhangban álló – személyes viszonya Istennel, az ember vallási érzülete és egész vallási magatartása. Az Ószövetségi vallásosság először is az istenfélelemmel azonosítható: az vallásos, aki „féli” Istent, azaz engedelmeskedik neki. Ez gyakorlatilag a törvény megtartását jelenti. Ugyanakkor azonban Isten közelségét, oltalmát is tapasztalták Izrael fiai, így kialakult az Istenhez tartozás tudata, amelyből bizalom, szeretet fakadt. A vallásos, jámbor ember, aki szereti Istent, az ő útjain jár és azt mondhatja neki, hogy „te vagy az én Istenem”. Az újszövetségi vallásosságnak a fentiek szintén alapvető vonásai, de elmélyültebb
változatban. Az újszövetségi vallásosság Isten akaratának teljesítése, amely a szeretet „új” parancsában fogalmazódik meg, és az embereknek nem annyira írott törvényként áll a szemük előtt, hanem inkább a Lélek belső sugallata formájában szolgál zsinórmértékül. Ebből következően az az ember számít az Újszövetségben jámbornak, vallásosnak, aki engedi, hogy a lélek vezesse, és – nem annyira érzelmileg, mint inkább tettekben megnyilvánuló módon – szeretetre ösztönözze.12 Mi a spiritualitás? Szellemiség, lelkiség; lelki beállítottság.13 Mi a humanitás? Az emberi méltóság tisztelete; az emberek anyagi és művelődési szükségleteiről való gondoskodás és az erre vonatkozó nézetek együttese. Más értelemben emberi méltóság, emberhez méltó magatartás.14 A magyar szemészet történetében Dr. Grósz Frigyes volt az első, aki szemkórházat alapított szegény szembetegek részére. 1798-ban született Nagyváradon, s 1825-ben Bécsben avatták orvos- és sebészdoktorrá. 1830-ban megalapította Nagyváradon a szegény szembetegek kórházát, melyet sajátjából tartott fenn. A kórházi szabályzat 2. §-a szerint „minden szegény szembeteg, akárhonnét jött, kivétel nélkül az intézetben, lehetőségig költség nélkül, segélyt nyer, külföldi úgy, mint a hazai, a szegény cigány úgy, mint a szegény nemes ember.” A szegénység igazolására elég a beteg kijelentése (!). A szemorvoslás tudományát nagy sikerrel művelte, s fejlesztette oly időben, amikor még más államokban mellékes szaknak tekintették. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1846-ban Kassán tartott vándorgyűlésén indítványt tett vidéki szemkórházak alapítására. A nagyváradi már működő s általa alapított szemkórházon kívül Trencsénben, Sopronban, Pécsett, Péterváradon, Zágrábban, Temesvárott, Kassán és Pesten, Erdélyben pedig Kolozsvárt s Szebenben tervezett szemkórházakat éspedig a társadalom áldozatkészségéből, mivel szerinte „a szükséggel küzdő követelheti a dúsgazdagtól, ami élete fenntartására leginkább megkívántatik, már pedig a látás a legszükségesebb.”15 Nagyapja hagyományait követte Grósz Emil, aki 1865-ben született. 1887-ben Budapesten végzett az orvosi karon. „Sikerült a fedezetet egy új szemklinika építésére kieszközölni 1907 augusztus 1-én kezdtük meg az építkezést, s 1908. szeptember 1-ével beköltöztünk a Mária utcai épületbe. Közös kórtermi betegektől soha nem fogadtam el honoráriumot s a különszobákban ápolt betegeim honoráriumának egy része a klinikának jutott. A betegsegélyezés a klinika traditiójához tartozik. E célra már elődöm, Schulek Vilmos, 1.000 koronát bocsátott rendelkezésemre, ebből 2.000 koronás alapítványt tettem, s a tanártestület kezelésébe adtam. A kamat (80 korona) nem fedezte a szükségletet, működésem első tíz évében – 1888-1936-ig volt a klinikán – e célra 3.494 koronát fordítottunk. 1929-ben még 963 pengőt tudtam e célra fordítani. 1933-ban már csak 374 pengőt, mert az adományok elmaradtak.”15 Fő műtéti elve volt - s ezt igyekezett beleplántálni tanítványaiba -, hogy „kímélni kell a szöveteket!” vagyis minél kevesebb manipulációval, minél előbb igyekezzenek célt érni. Mindig a beteg szemszögéből nézte és ítélte meg a dolgokat! Egyik szemével mindig a
beteget figyelte. Minden műtétben szamaritánus cselekedetet látott. Az ő kezének biztosságát, műtéteinek eleganciáját senki sem tudta megközelíteni. A klinika forgalma óriási volt. A roppant forgalom fő oka és magyarázata az volt, hogy kivétel nélkül bárki Grósz Emil elé juthatott, ha jelentkezése alkalmával ebbeli kívánságát a beíró tisztviselőnővel közölte. A nagy forgalom másik okát abban a körülményben kellett keresni, hogy a felvételi irodában senkiről semmilyen ingyenes vizsgálatra jogosító igazolást sem kérhettek, s Grósz Emil utasítására be kellett írni mindenkit, aki vizsgálatra jelentkezett.16 Dr. Batthyány-Strattmann László, akinek írását korábban a tudomány és a vallásosság közeledése kapcsán már idéztem, 1870. október 28-án született Dunakilitin. Édesanyját korán elvesztette. 1885 őszén a kalocsai jezsuitákhoz került. Negyedikben már németet, franciát és latint tanult, ötödiktől pedig görögöt is. Később angolul és olaszul is tanult. A horvát és szlovák nyelvet annyira elsajátította, hogy ezeken a betegeivel anyanyelvükön is beszélhetett.17 Miután 1890-ben leérettségizett, apja kívánságára a bécsi gazdasági főiskolára iratkozott be, bár orvos szeretett volna lenni. Az ott töltött fél év alatt a bölcsészkarra is járt, és ott kémiát és asztronómiát hallgatott. Ezután leszolgálta önkéntesi évét. 1893-96-ig a bécsi Rudolphina Egyetem bölcsészkarára járt. 25 éves fejjel végre beiratkozott az orvosi egyetemre, mivel apja hozzájárult, hogy orvos legyen. 1898-ban feleségül vette Coreth Mária Terézia grófnőt, akihez mélységes érzelem kapcsolta és aki igen jó hatással volt rá. „Eljegyzésének évében (1898.) kezdte el – írja utolsó gyóntatója P. Boegle – Gróf Batthyány a nemes emberszeretetnek és az önzetlen keresztényi szeretetnek azt a művét, mely által a saját és az összes szenvedő embernek az életét megdicsőítette.” 1900. június 9-én avatták doktorrá. Az általánosorvosi doktorátus megszerzése után még klinikai sebészorvosi gyakorlatot végez, leteszi a sebész- és szülészmesteri vizsgát, majd 1906-ban megszerzi szemorvosi oklevelét is. 1901. folyamán felépítette Köpcsényben (ma Kittsee) a legmodernebb 24 ágyas kórházat, ahol 2 más orvos asszisztálásával folytatta orvosi tevékenységét. Ez mintaintézet volt a maga korában. A műtő falán volt egy tábla a következő fohásszal: „Gib der Arbeit hier den Segen und den Lohn im anderen Leben!” Mikor a műtőkést kezébe vette, mindig elmondta ezt az imát.17 Már fiatal orvos korában ráébredt arra, hogy milyen korlátolt az orvostudomány, és hogy a legjobb igyekezetet is mennyi minden meghiúsíthatja. Ennek adott kifejezést 1902-ből való következő feljegyzésében: Wenn ich als Artzt und Mensch getan, Was redlich meine Pflicht, Meine ganzen Kräfte strengte an Und mir's an kraft gebricht, Dann, lieber Gott, fleh' ich zu dir: Nimm dich der Kranken an Und, bitte schön, erzetze mir, Was ich als Artzt nicht kann!
Vagy ahogy a betegeknek mondta: „Én megpróbáltam (kezeltem), Isten meggyógyította!” Azért sohasem ment rendelésre anélkül, hogy előbb be ne térjen a kápolnába, vagy legalább az ajtaja elé ne térdeljen, erőt s áldást kérve. Műtét elején az operáló késsel kis keresztet írt a beteg szeme fölé. A nehezebb eseteket külön bensőséges imával ajánlotta Istennek.18 Egy akadémikus napjainkban érdekes számításokat végzett Batthyány orvosi működésének anyagi oldaláról, és arra az eredményre jutott, hogy igen óvatos becsléssel, 70%-os ágyfoglaltságot számítva (a valóság ennél jóval több volt) tíz év alatt 160.000 ápolási nap és kb. 1 millió aranykorona jön ki. Ez annyit jelent, hogy birtokai jövedelmének 2/3-át nyelte el a kórház.19 Az első világháború utáni békekötéskor Köpcsény a burgenlandi részhez kerül. Batthyány számára egy percig sem kétséges, hogy neki Magyarországon a helye. Köpcsényi kórházát 1921-ben díjtalanul bérbe adja a tartománynak 30 évre. Csak azt köti ki, hogy ha ott jár, joga legyen kezelni, operálni. 1920 elején átköltöznek végleg Körmendre. Itt is kórházat rendez be 25 ággyal, kifejezetten szembetegeknek.20 Kiváló specialista volt, de több ennél: típusa annak a sajnos kihalófélben lévő orvosnak, akit az egész ember érdekel, testestül-lelkestül. Orvosi pályafutása legszebb korszakának a háború idejét tartotta, amikor a hadba vonult körorvos helyett ő vállalta Köpcsény és környéke gondozását is. Nem méltatlankodott, ha éjnek idején álmából verték fel, nem húzódozott hóban, fagyban, sárban kocsira ülni, hogy elmenjen egy szülő asszonyhoz, nem fogta be az orrát, ha alacsony, szellőzetlen, a munka verejtékszagától terhes földes szobába kellett lépnie, és úgy vizsgálta meg, úgy ápolta a legutolsó napszámost vagy beteg cigányt, mintha főherceget kezelt volna. - És amellett ott volt hadikórházzá átvedlett saját kórháza a rengeteg sebesülttel. Az épületre egy második emeletet kellett húzni. Hetven ágyas lett most, de százat is beállítottak.21 Azt mondtuk, hogy az egész ember érdekelte, nemcsak a betegsége. Közismert volt, hogy „a szegények orvosának” tartja magát. A gondosan vezetett betegnaplókban ilyen foglalkozások követik egymást: cipész, földműves, cigány, cseléd, uradalmi béres, asztalos, kovács... Tehetősekkel nem szívesen foglalkozott (bár persze nem térhetett ki a rokonság, ismerősök kérései elől), azt mondta, aki meg tudja fizetni az orvost, az máshová is mehet. Honoráriumot tőlük sem fogadott el: adják a szegényeknek. Azokat pedig nemcsakhogy ingyen operálta, ingyen tartotta, hanem ha rászorultak, útiköltségüket is megfizette, felruházta őket, pénzsegélyt adott nekik, - mindezt a legnagyobb tapintattal. A szemüveget utalványra írta föl nekik, aztán az optikusnak kifizette, „A beteg fölvételében – írja Dr. Fuchs – nem a fizetőképesség vagy a társadalmi helyzet volt a mértékadó, hanem egyes-egyedül az, hogy rászorul-e a kórházra, vagy lehet-e rajta segíteni. Operáció után állandóan látogatta a betegeket és minden kötözést maga végzett.22 Tizenegy gyereket nevelt fel. És hogy milyen apa volt, arról leghitelesebben elsőszülött fia, gróf Batthyány Ödön naplójából kaphatunk képet, melyet 1920-ban írt. „Wenn du noch ein Vater hast, so danke Gott und sei zufrieden.” Bizony az is vagyok; És még hozzá milyen jó atyám van, ő nem zsarnok, nem rideg, parancsoló önkényúr, mint az sajnos néha megtörténik, és főképp megtörtént. De ő nem is az az apa, aki csak a maga dolgai után menve, a modern apák 90%-át teszi. De viszont nem is azok közé tartozik, akik a családban zérók, hogy mindenki teheti azt, amit
akar, és senki sem teszi azt, amit más tőle kívánhatna és várna. Az én apámban az összes tulajdonságok megvannak, amiket egy ideális, eszményi atyában elképzelhetünk. Ő igazságos, de amellett jó, tudós és alázatos, szent de életrevaló, komoly és rendkívül vidám, nem találok szavakat... Mindegyikünk érzi, hogy benne nemcsak atyánkat, hanem legjobb, legáldozatrakészebb, legönzetlenebb jóbarátunkat találjuk. Ha valakinek valami nehézsége van, egy szó feleletül és mi megértjük... Mily szépek a pillanatok, ahol egészen kitárom lelkem és szívem mélyét annak, akiről tudom, hogy minden ügyemet úgy tekinti, mintha csak a sajátja lenne.23 Dr. Batthyány-Strattmann László a szeretetet világi hivatásában hősi fokon gyakorolta. Ezért az Egyház megindította esetében a boldoggá avatási eljárást. Ezen eljárás során írta első posztulátora: „Az életszentség magaslatára való emelkedését nem hirtelen megtérés okozta, hanem a gyermekkorától beléje nevelt vallásosság, melyet nővérei és felesége is ápoltak benne, fokozatosan nagyobb és nagyobb tért hódított lelkében s végre életének minden mozzanatát annyira áthatotta, hogy egyedül csak a hitből és a hitnek, szeretetből és a szeretetnek, az örökkévalóság gondalatából és az örökkévalóságnak élt.”24
Irodalomjegyzék 1. Révai Nagy Lexikona, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1912; 6/649 2. Karl Rahner, Herbert Vorgimler: Teológiai Kisszótár 10. kiadás Szent István Társulat Budapest, 1980, 192 3. Id. dr. Imre József: Orvosi etika, Studium, Budapest 1925; 151 4. Id. dr. Imre József: Orvosi etika, Studium, Budapest 1925; 152 5. Dr. Szabó Ferenc: Orvosetikai kérdésekről Medicina, Budapest 1973; 14-32 6. Levendel László: A humanista orvoslás, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988; 54192 7. Dr. Simonovits I.: Társadalomegészségtan és egészségügyi szervezéstudomány, Jegyzet, Budapesti Orvostudományi Egyetem Házi nyomda, 1969. 123 8. Alexander Seibel: A relativitáselmélet és a Biblia Evangéliumi Kiadó 14 9. E. Frankenberger: Gottenbekentnisse großer Naturforscher Johannes-Verlag, 1970. 19 10. Sir J. Jeans: The Mysterious Universe, Cambridge, 1937. 11. Klemm Nándor: Csak eszköz vagyok... Dr. Batthyány-Strattmann László élete, Szilveszter János nyomda, Szombathely, 1987. 73-74 12. Herbert Haag-dr. Ruzsiczky Éva: Bibliai Lexikon Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989. 1902-1904 13. Bakos Ferenc: Idegen Szavak és Kifejezések Szótára Akadémiai Kiadó, Budapest,1989. 773 14. Bakos Ferenc: Idegen Szavak és Kifejezések Szótára Akadémiai Kiadó, Budapest,1989. 346 15. Dr. Grósz Emil: 50 év munkában Budapest, 1939 16. Bíró Imre: Egy klinika nem halhat meg – Medicina , Budapest 1964 17. Klemm Nándor: Csak eszköz vagyok... Dr. Batthyány-Strattmann László élete, Szilveszter János nyomda, Szombathely, 1987. 17-28
18. Kardos Klára: A szegények orvosa: Dr. Batthyány-Strattmann László. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987. 23 19. Kardos Klára: A szegények orvosa: Dr. Batthyány-Strattmann László. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987. 26 20. Kardos Klára: A szegények orvosa: Dr. Batthyány-Strattmann László. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987. 27 21. Kardos Klára: A szegények orvosa: Dr. Batthyány-Srattmann László. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987. 20 22. Kardos Klára: A szegények orvosa: Dr. Batthyány-Srattmann László. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1987. 21 23. Puskely Mária: Dr. Batthyány-Srattmann László élete képekben, dokumentumokban, történelmi mozaikkal – Szent István Társulat – Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest, 1991. 158-159 24. Csávossy Elemér S. J.: Cikkelyek, melyek Isten szolgájának dr. Batthyány-Strattmann László herceg boldoggá- és szenttéavatási ügye folyamán bizonyításra kerülnek. Budapest, 1944. 8. pont. 2008. június 21.
