Leslie l. laticel MIAÚ-MIAÚ
Ajánlás: Ajánlom ezt a könyvet a nagy rinpócsénak, Leslie L. Lawrencenek, aki nélkül ez a paródiakönyv nem jöhetett volna létre.
1. Gyilkos-lyuk Tisztában voltam vele, hogy hamarosan meg fogok halni Egészen biztosan ezért üvöltöttem úgy, mint akinek a fogorvosa gyökérkezelés előtt elfelejtett érzéstelenítőt adni. Rémülettől sápadt arcomon jeges izzadtság folyt, a szemeim kidülledtek, mintha túlságosan sok whiskyt fogyasztottam volna eddigi, értelmetlenül rövidnek tetsző életem során, a májam pedig éppen most akarná felmondani a szolgálatot. Körülöttem sárga homok izzott mindenfelé, a nap gyilkos sugarai pedig mintha arra törekedtek volna, hogy minél hamarabb leégessék finom bőrömet és felforralják agyvizemet. A tengeribetegség újra és újra erőt vett rajtam, mert a körülöttem elterülő vidék hullámokban emelkedett és süllyedt. Az arcomba vágó finom porszemcsékkel elegyített forró levegő rákvörösre cserzette férfias arcomat. A szememet viszont elvakította, látószervem könnyben úszott, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam kidörzsölni belőle azt a sáros folyadékot, amelyet csúcsra-járatott könnyzacskóim termeltek. Talán ez volt az oka annak, hogy jóformán semmit sem láttam a körülöttem imbolygó, forró, kopár, kiégett világból, amely halálos veszélyt rejtegetett számomra. Ismét üvöltöttem, mert most már elég közel jártam ahhoz, hogy észrevehessem az utolsó útjelző táblát. Sajnálattal töltött el, sőt, talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, pánikrohamot okozott nálam, hogy a tevém rá sem hederített. Csak vágtatott tovább egyenesen, teljes sebességgel, mint egy állat. Mert az is volt. Egészen biztosan tudtam, hogy nem ismeri a közlekedési szabályokat. Ismét üvöltöttem. Rövid életemre gondoltam, szeretteimre, a legnemesebb whiskyrajtákra, valamint arra a nagyon kevés, de ezernél biztosan valamivel több, hölgyismerősömre, akiket közelebbről is megismerhettem, mióta elértem a némileg nemileg érett kort. Nem akartam meghalni! Élni akartam! De most nem látszott semmiféle megoldás, kiút, menekülési lehetőség. A teve rohant tovább rendületlenül, egyenesen bele a halálba, a végső megsemmisülésbe, amelynek a végén vagy ott van a reinkarnáció vagy nincs. Nem bízhattam magam a sors szeszélyére. Különben sem érkezett el még az én időm. Fiatal voltam, életerős, tele tervekkel, vágyakkal, hatalmas libidóval. Tennem kellett valamit. Talán más feladta volna a reményt, ha hasonló helyzetbe hozza a balsorsa. De engem nem olyan fából faragtak. Én élni akartam, mindenáron, még ha beledöglök is. De a legjobb az lett volna, ha nem én, hanem a teve döglik bele. Itt és most,
úgyszólván mindörökké. De a teve is élni akart. Eszében sem volt feldobni a talpát. Ennek részben örültem is, mert rosszulléttel környékezett a gondolat, hogy mi történt volna velem akkor, ha jelenlegi fizikai, térbeli elhelyezkedésünkben 180 fokos fordulat következne be, magyarán helyet cserélnénk. Bizarr látvány jelent meg lelki szemeim előtt: én alul, a teve meg felül. Ismét üvöltöttem, mert éreztem, hogy közeledik a halál. Pontosabban mi közeledtünk feléje. Nyílegyenesen, szélvészgyorsan, jóvátehetetlenül és értelmetlenül. Megint eszembe jutott az a rettenetes pillanat, amikor rádöbbentem, hogy a teve, amelyet a legolcsóbb kölcsönzőből béreltem, tényleg tökéletesen vak. De nemcsak hogy vak, hanem végtelenül ostoba is. Ahelyett, hogy szépen engedelmeskedett volna a kezemben szorongatott és a tenyerem által összeizzadt bőrszíj utasításainak, jól artikulált arab nyelvű parancsszavaimnak, csak vágtatott előre, mint egy kamikáze. Egyenesen a vidék egyetlen és legmélyebb szakadéka, a Gyilkos-lyuk felé. Agyam lázasan dolgozott a megoldáson, hogy mitévő legyek. Kézenfekvő ötletként merülhetett volna fel, hogy ha már nem tudom megállítani ezt a parányi agyú, duplapúpú szörnyeteget, akkor mi volna, ha egyszerűen csak levetném magamat a vágtató tevelábak mellett fodrozódó puha homokba. Az ötlet jó volt, nagyon is jó. Legfeljebb egy kicsit megütném magam, netán elveszíteném az eszméletemet, de nyomorult kis életem megmaradhatna. A teve ugyan megdöglene, de nem érdekelne túlzottan, hiszen megérdemelné, amiért ennyire ostoba. És vak! De!!! Az ötlet mégsem látszott megvalósíthatónak. Most döbbentem rá, hogy milyen nagy kár, hogy amíg a Keopsz piramis árnyékában haladtam, gaz útonállók megtámadtak. Elvették értékeimet, megitták a whiskymet, eltörték a pipámat, privatizálták drága arany órámat, ami valójában réz volt, sőt, mi több, a ruháimtól is megszabadítottak. Megtalálták hitelkártyámat és eltulajdonították pókerkártyámat, ami különösen értékes volt az aprólékos munkával a felületére felvitt cinkezés miatt. De ami a legjobban fájt, egyedi kidolgozású Smith & Wesson stukkeremet is elrabolták. Pedig ha az most rendelkezésemre állna, egészen biztosan megállíthatnám a megveszekedetten robogó tevét. A hátán ülve, ebből a távolságból, az erőteljes imbolygás és hányinger ellenére sem hibázhatnám el azt az ostoba fejét. Elkeseredetten üvöltöttem megint. Az egész eszmefuttatás nem ér egy hajítófát sem! Mindjárt meg fogok halni. És nem tehetek semmit. A kezem hátra van kötözve, a lábaimat meg alul a teve testéhez erősítették egy damillal. A helyzetem úgyszólván reménytelennek tetszett. De hogy a ruháimat miért vették el, nem értettem. Talán megtetszett a támadóknak, akik ezelőtt még soha nem találkoztak a legdivatosabb közép-kelet-
európai divattal. A lámabőrből készült otthonkával, amelyet jakvajból készült teakivonattal kezelt drága selyemöv fogott középen össze. A primitív tolvajok egészen biztosan még nem láttak ilyesfajta kezes nélküli valódi kezeslábast, amelynek meleg színei harmonizáltak a gay-clubok törzsközönségének ízlésével. A serpaszőrből fröccsöntött rózsaszín pamutinggel, a kiegészítő ruhadarabként viselt nagy mellényemmel, amit mindig kívül hordtam, mert belefért a fegyverem, a töltények, a golyók, a hüvelyek, a pipám, az önbizalmam, a jogosítványom, négy darab, különböző álnévre kiállított útlevelem, és a legjobb internetes szexszájtok címei. Nem is beszélve a mindenfajta időjárási körülmények között is a helyét megálló, színes, szélesvászonból horgolt kötött sapkámról, amelynek a tetején egy többfunkciós pompom fityegett. Utóbbi egyaránt tökéletes szolgálatot tett borotválkozáskor, a hab arcra való felvitelénél, de apró bogarak, szúnyogok, pókok falon való elnyomásakor is. Végszükség esetén, kevésbé civilizált, és a felszerelésükkel az európai igényeknek nem minden tekintetben megfelelő lámakolostorok gravitációs toalettjein is megállta a helyét. Igaz, eltérően előbbi funkcióitól, utóbbi esetekben minden alkalommal külön mosásra lett volna szükség. De ki törődött most ezzel! Üvöltöttem, mint akit kiraboltak, elvették a ruháit, és meztelenül, felégett bőrrel, tikkadt, elcsigázott testtel egy száguldó tevéhez kötöztek, amely vakon rohant előre, egyenesen az ezer kilométeres sugarú körzetben megtalálható egyetlen, nyavalyás szakadék felé. Bele a biztos halálba! A lelkem megremegett, amint a kétségbeesés keserű hullámai elöntötték bensőmet. Miért így kell meghalnom? Miért ilyen dicstelenül, miért nem ágyban, párnák között, fiatal hölgyismerőseim fölött vagy alatt, netán az oldalukon? Miért így, egy teve hátán, meztelenül, hogy még halálomban, sőt, azután is röhögőgörcsöt okozzak a tetememet vizsgáló hullaszakértőnek? Megint kiáltottam, mint akinek már úgyis mindegy. Hátha meghallja valaki. Persze rajtam és a tevén kívül. Kétségbeesetten kémleltem körül. De sajnos senki sem volt olyan bolond, hogy fényes nappal, ragyogó napsütésben erre kószáljon, hogy tanúja lehessen nem mindennapi halálomnak. A rémülettől elkerekedett a szemem, amikor megpillantottam a szakadék szélét. Már csak néhány száz-méternyire lehetett! – Ó, istenek! Ó, te szent ég! Ó, kárhozat! Ó, a francba! Ó, te ostoba teve! – siránkoztam, de hiába. Kivert a hideg veríték, mert a teve, amely nem volt süket, csak vak, ám sajnálatos módon az nagyon, félreértelmezhette segélykérő ordításomat. Ugyanis, ha lehet ilyet mondani – és miért ne lehetne, hiszen alig néhány pillanatom volt már csak hátra rövidke életemből, ki a franc merte volna megtiltani nekem, hogy azt
mondjak, amit akarok – még gyorsabban kezdett el száguldani. Hogy törte volna ki a nyakát! A szakadék olyan gyorsan közeledett, hogy már beleláttam a feneketlen kráterbe, amelyet a legenda szerint az a meteor ütött ide a sivatag talajába, amely itt gellert kapva, majd innen tovább repülve Mekkában ért végleg földet. Hirtelen vallásos hangulat kerített hatalmába. Lelkem megbékélt, tökéletes nyugalom öntött el, mintha teljesen hülye lettem volna, szívem megtelt melegséggel, és egyáltalán nem foglalkoztam többé a libidómmal. Látható, mennyire különleges érzés volt ez. Soha nem éreztem hasonlót, csak egészen kicsi gyerekkoromban, amikor még nem foglalkoztattak a nők, a keleti kalandok, a ritkaságszámba menő molylepkegyűjteményem, nem volt stukkerem sem, esetenként napokig is kibírtam whisky nélkül, de elméletben már tudtam, hogyan kell megtömni egy gyönyörű testű, kívánatosán illatozó – pipát. Imádkoztam. Lelkemet a monoteista és a politeista mindenható együttható kezébe ajánlottam és minden téren, átfogó bűnbocsánatomról biztosítottam, amiért ezt tette rövid életemmel, de persze csak abban, az esetben, ha engem is beenged a Mennyországba, vagy hová. Persze csak akkor, ha az mégis létezik, bár ebben erősen kételkedtem. Midőn befejeztem imámat, ami nem egy iszlám pap volt, hanem csak egy rövid fohász, halkan azt találtam mondani: Ámen. Erre a teve, mintha csak villám vágott volna elnagyoltan kidolgozott testébe, befékezett, majd a szakadék szélétől mindössze tizenkét centiméterre megállt. Békésen álldogált, mintha az előbb nem is akart volna ellenem kollektív öngyilkosságot elkövetni. A meglepetéstől elállt a lélegzetem. Reménytelen arckifejezésem optimistára váltott, szomorú hangulatom elillant, ismét foglalkoztatni kezdtek a nők, majd’ megvesztem egy pohár vízért, természetesen még a whisky előtt, éhséget éreztem, és ismét örömmel töltöttek el az élet apró szépségei, legfőképpen az, hogy mégsem haltam meg egy szál teveszőrben, hogy azután rajtam röhögjön a fél világ. Váratlanul eszembe villant a tevekölcsönzőben látott angol nyelvű felirat, amely arra figyelmeztetett, hogy az állítólag kiválóan idomított állat kizárólag az „Ámen” utasításra hajlandó megállni. Nevetni kezdtem. Felszabadultan, jókedvűen, mint egy eszelős, aki éppen az előbb menekült meg attól, hogy tök meztelenül egy vak tevére kötözve belezuhanjon egy feneketlen szakadékba. Úgy nevettem, hogy a teve is csuklani kezdett. De nem törődtem vele. Nem, mert igazi férfi voltam, aki sohasem foglalkozik azzal, hogy mit csinál alatta az aktuális partnere. Amikor abbahagytam a felszabadult röhögést és a kurjongatással összekötött önfeledt ordítozást, egy darabig csak lihegtem, és boldogan köpködtem kifelé a számba került homokot és izzadtságot. Hálát adtam magamnak, hogy eszembe jutott a megfelelő parancsszó, és hogy mégsem kellett értelmetlenül, tragikus hirtelenséggel ilyeténképpen elhunynom.
A boldogság újabb hulláma áramlott rajtam keresztül. Az átélt félelem immáron nevetséges és felesleges aggodalommá szelídült, az iménti halálos vágtám a szakadék felé pedig délutáni sétagaloppá enyhült. Boldog mosollyal örültem az életemnek, amit mégsem kellett elveszítenem. Sütött a nap, perzselt a hője, a sivatag homokja szikrázott, rákvörösre égett bőröm fájt, a szomjhalál kerülgetett, de legalább éltem, ha nem is virultam. Ki törődött volna ilyenkor az apróbb kényelmetlenségekkel? Rosszkedvem csak akkor tért vissza, amikor azon kezdtem el gondolkodni, vajon hogyan fogok egy jóformán irányíthatatlan, ám de tökéletesen vak teve hátán, gúzsba kötözve, harmadfokú égési sérülésekkel visszatalálni a civilizált világba, hogy rövid kórházi ápolás után méltó temetésben legyen részem. Lelki szemeim előtt már láttam is a kairói temetőben a sírfeliratomat, amelyen csak az állt: az angol beteg. Megráztam a fejem. A teve ezt valami nógatás-félének vehette, mert tétova lépést tett a mélység felé. Még idejében ordítottam rá: – Ámen!!! A buta, púpos állat erre megtorpant. Minden bizonnyal egykedvűen várta a további utasításokat. – Fordulj meg szépen és menj haza! – parancsoltam neki angolul, de mintha csak a falnak beszéltem volna. A teve meg sem moccant. Egykedvűen röhögött a közöttünk húzódó nyelvi korlátokon, amelyeket csak egy-egy, rövid, betanított angol szó próbált meg enyhíteni. De ez nem változtatott azon a szomorú tényen, hogy a teve nem tudott beszélni, én pedig nem tudtam tevéül, de még azokat az angol parancsszavakat sem voltam képes elmémbe idézni, amelyek a balra, illetve a jobbra fordulásban segíthettek volna. Ott ültem tehát a szakadék szélén, egy totál vak teve hátán, egy szál, vöröslő semmiben, napégette testtel, kitikkadva, éppen csak megmenekülve a halál torkából, amikor megpillantottam a karavánszerájt. Egyenesen felém tartottak! Azonnal belém villant, hogy eddig csak azért nem vettem őket észre, mert a hátam mögül közelítettek. Egy igazi karavánszeráj!!! Rengeteg forróvérű, kiéhezett fiatal nő, akik nem tudnak másra gondolni, csak arra, hogy megmentsék a sivatagban bajbajutott magányos, ruhátlan férfiakat. Persze ezért komoly váltságdíjat szoktak követelni, ami nem mindennapi állóképességet követelt, és nem mindenki volt képes ennek megfelelni. Állítólag már több, fiatal, de puhány utazó otthagyta náluk a fogát vagy a nyelvét, netán egyéb testrészét. A káprázatos lehetőség, amely menekülésem ügyében körvonalazódni látszott, egycsapásra hurráoptimizmussal töltött el. A vér elöntötte, az, hmm... az agyamat is, a remény visszaköltözött a szívembe, és arra gondoltam, hogy megmenekülök. Csodálatos jövő fénylett fel előttem, amely meg volt spékelve mesés kilátásokkal. Ha minden így marad, ahogy most áll, akkor nem lehet szemernyi kétségem
sem afelől, hogy igen kiváló benyomást fogok kelteni a lányokban. Akár többször is. Hálám le fogom róni, sorban egymás után mindenkinek köszönetet mondok majd, és egészen addig maradok, amíg azt nem mondják, most már rajtam a sor, táguljak. Igen, csak akkor fogok elmenni. Hazamegyek Európába, egy felkapott bőr-nemi- és idegbeteg gondozóba, ahol kezeltetem majd magam, ha még egyáltalán érdemes lesz. A ragyogó perspektíva, amely megnyílott előttem, olyan eufórikus érzéssel töltött el, mint amikor először töltöttem csőre a stukkeremet. Igen régen volt, de soha nem felejthetem, mekkorát lőttem utána. Még a lőtéri próbababa is beleremegett utána. Rég volt, szép volt, igaz sem volt! A karavánszeráj egyre közeledett. Ha a köteleimet megfeszítve, minden erőmet összeszedve hátrafordultam, megláthattam, hogy máris mennyire közel vannak. Éles látásommal megpillanthattam a tevéket vezető eunuchok specifikusan csúnya sebhelyeit, valamint a lefüggönyözött kocsikban utazó lányok vágyakozó pillantásait. A semmi másnak nem nevezhető érzés abban a pillanatban öntötte el őket, amikor felfedezték napbarnított, férfias testemet, amely rendületlenül és keményen állta a tekintetüket. Igyekeztem mosolyogni, és ha integetni nem is tudtam nekik, de azért nem mindennapi mellizmaim folyamatos megfeszítésével és elernyesztésével jeleztem nekik, hogy észrevettem őket és magam is különösen fontosnak tartom azt, amit a fejecskéikben forgatnak arról, mit is tehetnének velem, ha megmentenének már végre. A karavánszeráj éppen hallótávolságba ért, amikor néhány, különlegesen kiképzett hölgyemény kipattant a szállítójárművekből és rohanni kezdett felém. Csodálatos, egyben megrendítő látvány tárult a szemem elé. A meghatottság már-már heroikus érzéseket keltett a lelkemben. Ott ültem a halál torkában, az abszolút nulla agyú és látású teve hátán, a szakadék szélén, arcomon földöntúli, mégis sejtelmes mosollyal. Tökéletesen kidolgozatlan testem minden izmát pattanásig feszítve olyan benyomást keltettem, mint egy kondigépeit éppen ebben a pillanatban szétszaggató, bedurrant izomzatú badibilder. Verejtéktől fénylő bőröm tovább hangsúlyozta férfias testem vadító, nemi hormonokat termelő látványát. Az elsősegélyt nyújtó lányok, ha jól láttam, lehettek vagy féltucatnyian, a szandáljukba folyó, szúrós homokkal mit sem törődve, megállás vagy rövid pihenő nélkül rohantak felém. A testüket fedő könnyű tüllruházatot egyetlen mozdulattal letépték, hogy még könnyebben futhassanak felém. Mivel alatta nem viseltek semmit, halkan felszisszentem. Az ájulás környékezett. Úgy éreztem, a rengeteg napsütés megolvasztotta az agyamat, és tudtam, ha nem tesznek ellene valamit, itt helyben agyvérzést kapok, vagy ami még rosszabb, ha késlekednek nélkülük megyek el. A lányok – átlagéletkoruk legfeljebb huszonhét év lehetett – könnyű léptekkel szaladtak felém. Mintha lassított filmet néztem volna, a látvány teljesen elkápráztatott. Hajuk lábomlott, szőke, vörös, fekete, barna, barnásszőke, szőkésbarna, vörösesbarna vörösesszőke, barnás-szőke, fekete sörények lobogtak az elvi-
selhetetlenül forró szélben. Arcukat áttetsző, csak a jó izélés kedvéért viselt fátyol takarta. Csodálatos, igéző szemeikkel mind engem figyeltek. Éreztem, hogy nem tudnak betelni férfiasan tökéletes látványommal, amelyet tetézett nem mindennapi, erotikus kisugárzásom is. Arcukon, szemük bogarában vágy fénylett, ahogy rohantak hozzám, hogy megmentsenek. Testük minden porcikája hívogatóan ringott, magas amplitúdóval rengő mellbimbóik farkasszemet néztek acélos tekintetemmel. Már csak pár lépésre lehetett tőlem egy platinaszőke hajú, mogyoróbarnára sült testű, csodálatos szépség, amikor az az ostoba teve felemelte buta fejét és szimatolni kezdett a levegőbe. A füleit mozgatta, sőt a nyelvét is kidugta, mintha bármiféle fogalma is lett volna arról, hogy ha majd a lányok megmentenek, miféle kis parti lesz készülőben a vacsora után. Idegesség vett rajtam erőt, amikor a teve a szakadék felé kezdett szaglászni. – Anyád! – mondtam a tevének, de ez igen nagy hülyeség volt. Ugyanis ez volt az a parancsszó, amitől a teve megindult előre. Amikor rájöttem, mekkorát hibáztam, már késő volt. Amikor a legelöl szaladó csodálatos szépség, akihez foghatóval még csak nem is találkoztam tragikusan rövidnek tetsző életem során, már majdnem elérte a teve kötőfékjét, a buta állat néhány lépést tett előre. Bár ne tett volna! A lába alól elfogyott a talaj. Hiába ordítottam, toporzékoltam, már nem volt segítség. Az összes, csodálatos vacsora utáni tervem füstbe ment, hiába ordítottam, hogy Ámen, Ámen, már nem volt visszaút. A csalódott, bosszús tekintetű lányok rosszkedvű pillantásaitól kísérve, úgy ahogy voltam, napégette testtel, vöröslő fejjel, az agyvérzés határán, rémült ordítás kíséretében, de még mindig kivont karddal, belezuhantam a szakadékba.
2. Fax – Ne, ne, ne! – ordítottam rémülten, mint akinek az ajtaján az adórendőrség kopog, majd kinyitottam a szemem. Amikor láttam, hogy a halálos zuhanás ellenére is élek, óvatosan körbekémleltem a másikkal is. Sötét volt, nagyon sötét. A levegő áporodott volt, oxigénben szegény, és nehéz, akár a fejem. A szívemet még mindig jeges félelem szorította össze. Megtapogattam a kezemet, a vállamat, a hasamat, majd még egyszer a karomat, amely furcsán puha volt és szőrtelen, majd ismét egy mell következett, de ez sem volt az enyém. És a másik sem! Elmosolyodtam. – Leslie, már megint akarod??? – nyögte egy erőtlen női hang. – Ma éjjel már nyolcszor találtuk meg a párna alatt a szappant, a törülközőt, a fogkefédet, aztán az enyémet, a tusfürdőről nem is beszélve, sőt háromszor a macit is becsalogattuk a málnásba, kétszer pedig fényesre políroztuk a Jancsit. Ha nem hagysz aludni, holnap felmondok! Nevetni kezdtem. Felszabadultan, jókedvűen, mint aki rádöbben, mégsem halt meg. Igen, az egész ostoba történet csak álom volt. Nem haltam meg, csak egy kissé rosszat álmodtam. Istenem, ez mással is előfordul. De amit a titkárnőm, Minipenny mondott, elkeserített. – Csak nyolcszor? – kérdeztem csalódottan és hirtelen, mint derült égből a gömbvillám, megsejtettem, hogy igen nagy a baj. Ezek szerint, nemcsak hogy rosszul alszom, rémeket álmodok, ráadásul komoly gond van a szexuális életemmel is. – Pofa be, Leslie! – mondta egy másik női hang is a franciaágy másik oldalán. Meglepetten fordultam arrafelé. Ki a fene lehet ez a nő? Megtapogattam, hátha felismerek rajta valami jellegzetes, specifikusan megkülönböztethető kiemelkedést vagy bemélyedést, de semmit sem találtam. Ellenben valaki erőteljesen pofonvágott. Visszarúgtam, mire végre csend lett. Ismét csak aggodalom töltött el. Nem elég, hogy súlyos szexuális zavaraim vannak, rémálmok gyötörnek, kivannak az idegeim, még a memóriám is romlik. A helyzetem kétségbeejtővé kezdett válni. Felálltam. No, nem úgy! Járkálni kezdtem. Töprengtem, ingattam a fejem, közben hümmögtem, és azon törtem az agyam, hogy mi lehet a súlyos pszichofizikai leépülésemnek az oka. Semmiféle más, természettudományos magyarázat nem jutott eszembe, csak a Memory-gyilkosságok, amelyet nemrégiben derítettem fel. Hátborzongató egy ügy volt, az hétszentség. Amíg élek, sőt amíg végleg be nem áll majd nálam a
totális agyhalál, egészen biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Önkéntelenül is felidéztem a történteket. Egy őrült gyilkos, mielőtt gyilkos lett volna, már akkor is az emberiség legaljához tartozott, azokhoz az ingyenélőkhöz, akik mások vérét szívogatva próbálnak előrejutni. Na, ez a politikus, egy érvénytelen hitelkártyával feldarabolta saját családját és elrejtette őket, hogy senki ne találhassa meg őket. Soha nem fogják kitalálni, hogy hova. Ezért inkább elárulom. Én is csak nagy nehezen jöttem rá, már igen közel álltam hozzá, hogy feladjam és szégyenszemre eredmény nélkül távozzak. Mint mindig, aprólékos kutatómunkát végeztem. Átkutattam a házat, a pincét, a padlást, nagyítómmal bekukkantottam minden zegbe és zugba, felástam a kertet, éjszaka meglestem a szomszéd lányát a fürdőszobában, sajnos csak fogmosás közben, de semmit nem találtam. Leszámítva egy korábbi, már több mint száz évvel ezelőtt elévült gyilkosság bizonyítékait. Három méter mélyen ráakadtam Sánta Likára, a sziú harcosra, aki orvul, nyereségvágyból, előre megfontolt szándékkal megölte Buxa Cassidyt, a falu bankárját, aki viszont utolsó erejével végzett gyilkosával, akinek a fejét széthasogatta egy keze ügyébe akadó kamatlábbal. A tetemek igen jó állapotban voltak, de már senkit nem érdekelt ez az ügy. Néhány méterrel feljebb elhelyezkedő talajrétegben akadtam rá egy másik rettenetes, brutális gyilkosságra, amelytől szintén kilelt a hideg. Cézár, a kutya éppen átharapta a gazdasszony kedvencének, Cirmoskának a nyakát. A macska annyira veszett volt, hogy mindkét fél ott helyben elévült. A Memory-gyilkosságok azonban ennél a két ügynél is sokkal rettenetesebbek voltak. A bizonyíték végig az orrom előtt volt. A házigazda, aki mint mondottam, valamikor politikus volt, később őrült gyilkossá vált, mert elvesztette szavazói bizalmát és képviselői mandátumát, a lopott hitelkártya segítségével feldarabolta a hullákat, és egy óriási méretű sótartóba rejtette őket. Éppen az étkezőasztal közepére helyezte. Minden alkalommal, amikor beléptem a lakásba, észrevettem, egy darabig figyelmesen vizsgálgattam éles tekintetemmel, de egy ideig egyáltalán nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget. Bár hatalmas volt, közel két méter magas és egy méter széles, de nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget, hiszen ismertem embereket, akik meglehetősen szerették a sós ételeket, egészen addig, amíg idejekorán el nem hunytak érelmeszesedésből kifolyólag kapott infarktusban vagy agyvérzésben. Csak később csodálkoztam rá, amikor észrevettem, hogy egy női kéz lóg ki a tetején, kecsesen, mintha csak csókra nyújtaná magát. Teljesítettem néma kívánságát. Ajkammal érintettem a puha kezet. Bár ne tettem volna! Azonnal megéreztem, hogy halott kezet csókolgatok, mert tapasztalati úton voltam kénytelen felfigyelni rá, hogy hideg, mint a béka lába. Az orrom, szemöldököm, homlokom fehérre deresedett a belőle sugárzó hidegtől, és éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Jeges tekintettel pillantottam a házigazdára, aki ekkor nem bírta tovább és megtört. Pontosabban, ez néhány perc után következett be, amikor külsérelmi
nyomok okozása nélkül elvertem a piszok gazfickót, mint a répát. Bevallotta, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Ekkor kihúztam az ujját a konnektorból. Megbilincseltem, összekötöztem a cipőfűzőit, majd letartóztattam. Ám azóta képtelen vagyok bármiféle sós étel fogyasztására. Sótartót egyáltalán nem használok, kizárólag a kilós kiszerelésű zacskóból vagyok hajlandó sót hinteni. Most már önök is tudják, hogy történt. Ahogy elemeztem bonyolult lelki folyamataimat, rá kellett jöjjek, hogy ez az ügy rendkívül mélyen érintett, mondhatni súlyos mentális zavarokat okozott kifinomult szervezetem eddigi harmonikus működésében. Tudtam, pihennem kellene, de képtelen voltam rá. Újabb és újabb megoldatlan ügyek vártak rám, megbízóim egyre másra kopogtattak magánnyomozó-irodám ajtaján. A mesés összegek, amelyekkel drága munkámat honorálták, képtelenné tettek arra, hogy bárkinek is nemet mondjak. Pedig pihenésre volna szükségem, tudtam jól, mert ha beadom a kulcsot, bizony, még meg is halhatok. Ezt pedig nagyon nem szerettem volna. Így járkáltam a szobában, fel és alá, a talpam alatt nyikorgón a parketta. Idegesítően sóhajtoztam, nyögtem, a körmömet rágtam, és nem törődtem vele, hogy Minipenny meg az a másik nő, akinek még a neve sem jutott eszembe, időnként megdobtak egy-egy kisebb berendezési tárggyal, éjjeli lámpával, papucsokkal, női fehérneműkkel, a tegnapi zoknimmal, ami egy kicsit azért már sok volt, végül az éjjeli szekrénnyel. Valamit kiabáltak, de nem jutott el a tudatomig. Lefogadnám, hogy aludni akartak, amit viszont semmiképpen sem értettem, miért. Hogyan lehettek ennyire érzéketlenek, amikor itt a jövőmről, az egészségemről, fényesen ragyogó karrieremről volt szó. Hálátlan bestiák! Csak arra kellettem nekik! Éppen szomorúan gondolkodtam a férfiak szexuális kiszolgáltatottságán, amikor eltalált az éjjeliszekrény. Amikor magamhoz tértem, a nő már elment, csak Minipenny ápolt szeretetteljesen. – Fáj? – kérdezte aggódva. Megráztam a fejein. A kötés nagynak tűnt, de szakszerűnek. Minipenny értette a dolgát. Mielőtt a titkárnőm lett volna, nappal korboncnokként dolgozott, éjjel pedig egy jó nevű sztriptíz bárban vetkőzött. Sokoldalú volt és tehetséges, azonkívül tudott gépírni a számítógépen. Leginkább ezért alkalmaztam. – Főnök... – kezdte behízelgően. Felszisszentem. Azt hittem, fizetésemelést akar. De nem. Nem azt akart. Hanem mást. Kérdőjelekkel a szememben néztem rá. Nehéz volt őket a retinámra rajzolni, fájt is, de roppantul kifejező volt, drámai, tehát megérte. – Főnök... – mondta megint Minipenny. Ismét ugyanúgy néztem rá. – Főnök... – ismételte a titkárnőm, de amikor jó erősen megütögettem a fejét, már folytatni tudta. Biztosan valami apróbb kontakthiba, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Tudtam, hogy ő sem. Tisztában volt vele, hogy a nőknek mindig van valami kisebb nagyobb bajuk, ami csak ritkán súlyos, keze-
lést rendszerint nem is igényel, és csak ritkán halálos. – Leslie, mondanom kell valamit – mondta komoly tekintettel. Nagyot nyeltem. Elsápadtam, a hátamat kiverte a jeges veríték, a szemem elkerekedett, kiestek belőle a kérdőjelek, a kezem remegett, és kis híján idebent mentem ki, de még idejében megfeszítettem kidolgozott farizmaimat. Kiszáradt szájjal, rekedt hangszalagokkal kérdeztem: – Terhes vagy? Minipenny nem lepődött meg, de a fejét rázta. Hatalmas kőzuhatag gördült le a mellkasomról. Amikor elült a porfelhő, a törmeléket leporoltam a lábamról. Arcszínem ismét a megszokott, egészségtől kicsattanó, szép, gusztusos pirospozsgásra váltott. Tekintetem felragyogott. Nagyokat lélegeztem, az élet ismét szép lett, minden olyan könnyűnek és egyszerűnek látszott, lelapult kefefrizurám pedig peckesen kiegyenesedett. – Hát akkor mi történt? – kérdeztem nyugodtan, mert tudtam, az iménti eshetőséghez hasonló baj most már nem történhet. Minipenny szív alakú arcocskája – istenem, milyen sokatmondóan kifejező is volt ez az elnevezés, hogy szív alakú –, gondterheltnek látszott. Egy darabig keresgélte a szavakat, bemászott az asztal alá, a székek között matatott, végül kibújt az egyik asztalfiókból. A kezében valami papír volt. – Faxot kaptál – sóhajtotta letörten. A szemem elkerekedett. A lélegzetem elakadt. Ismét elsápadtam, amikor megláttam titkárnőm szomorú szemeit. Egészen bizonyossá vált bennem, hogy nagy a baj. Istenem, miért is nem vigyáztam jobban. Miért éltem ennyire nyitott nemi életet? Miért nem válogattam meg legalább a partnereimet? Vagy ha már nem válogattam meg őket, miért nem használtam minden esetben óvszert? A lelkem mélyén tudtam, hogy előbb utóbb, a nagy számok törvénye szerint össze fogok szedni valami csúnya betegséget. De hogy pont most, amikor lelki válságom mélyén vagyok? Ráadásul pont faxot fogok kapni!? Miért nem trippert, vagy valami mást, amit lehet gyógyítani? Miért éppen a legrosszabbat kellett kifognom? Ó, milyen igazságtalan is a sors! Lassú mozdulatokkal, hogy legyen időm meggondolni magamat, előhúztam a zsebemből a 38-as Smith & Wesson stukkeremet, és a halántékomhoz illesztettem. – Minipenny – suttogtam elfúló hangon. – Köszönöm, hogy hűen szolgáltál. De most inkább főbe lövöm magam. Nem akarok szenvedni. Nem akarok ebben a csúnya betegségben elhunyni, tragikusan fiatalon... – Ó, főnök! – vált síróssá titkárnőm hangja. – Ne tedd ezt! Annyira fogsz hiányozni. Ha nem akarod, ne fogadd el. De ne öld meg magad! Ha itt hagysz örökre, vissza kell mennem a sztriptízbe vagy korboncnoknak. – Álljon csak meg a menet! – komorodott el még jobban a tekintetem. – Hogy érted azt, hogy ne fogadjam el? Megkaptam azt a rohadt betegséget, amire nincsen gyógymód, halálos beteg vagyok, semmit nem tehetek. Mit zagyválsz itt össze, hogy ne fogadjam el? – Értetlenkedve engedtem le a stukkeromat. Férfias, elkeseredett, mégis, ebben a szorult helyzetben is méltóságot tükröző arcomon
idegesen rángatózott egy becsípődött idegszál, amitől a szám jobb oldalán, teljes hosszában kilógott a nyelvem. – Faxot kaptál, nem AIDS-et! – kiáltotta Minipenny. – Tudod, a fax az, ami a telefonból jön ki. Olyan fehér papír, mindenféle szöveg van rajta. Gyakran kapunk ilyeneket, de rendszerint el sem olvassuk őket, hanem egyenesen bedobjuk őket a szemétkosárba. Ez az a szó, amit mindig összekeversz azzal a csúnya betegséggel! Leengedtem a stukkeromat és sóhajtottam. Megfogadtam, hogy ezután nem csak a kocsimon fogom rendszeresen cserélni a kopott gumit. Az istenek adtak még egy lehetőséget. Megfogadtam, hogy élni fogok vele. – Mi áll abban a faxban? – kérdeztem erőtlenül. – Egy megbízatásra kérnek fel. Méghozzá külföldön. Egy nő küldte, bizonyos Vagina Pec-toris. Furcsán ismerősnek tűnt a neve, de ennek akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Bárcsak azt tettem volna. Soha nem látott, véres ügyből maradhattam volna ki. De nem így cselekedtem, és ezt később még nagyon megbántam. – A nő Neylon-szigetére hív egy kis nyaralásra, szigorúan egyedül, de arra kér, hogy a fegyveredet, ami már-már világhírű, ne hagyd otthon. Azt állítja, hogy a világhírű nyaralóhelyen egész nap a tengerparton süttetheted magad, de közben egy aprócska kis ügyet kell felderítened, amiért százezer dollárt hajlandó kifizetni neked használt tízcentesekben. Elégedetten hátradőltem a székemben. A széknek nem volt támlája. Óriási puffanással hátraestem, és elveszítettem az eszméletemet. De előtte még arra gondoltam, hogy az tényleg egy nagy rakás pénz lehet. 3. Repülés Némi mérlegelés után természetesen elvállaltam Az Air-Fatah járatához éppen időben érkeztem. Már javában folyt a beszállás, a géppel utazók között jónéhány arab, észak-ír, líbiai, iráni és baszk terrorista is jelezte felszállási szándékát. Mindannyian egységes dizájnnal megalkotott, sötét fekete napszemüveget viseltek, így tekintetük rejtve maradt a kíváncsiskodók elől. De nem így a hatalmas arzenál, amelyet magukkal cipeltek. Kisebbnagyobb munkaeszközeik, pisztolyok, gyorstüzelő fegyverek, kézi rakétavetők, könny- és ideggáz gránátok csilingeltek a röntgenképen, amikor áthaladtak a biztonsági kapukon. A terroristák barátságosan integettek a biztonsági személyzetnek, akik ugyanilyen barátságosan visszaintegettek nekik. Régi ismerősök voltak, szinte mindenki mindenkit név szerint ismert. A repülő személyzet tagjai, pilóták, légikísérők, légikisasszonyok, szakácsnők, takarítónők, egyszerű bármixerek is
errefelé szálltak be a repülőbe. Közülük néhányat már többször eltérítettek, de soraikban akadtak abszolút kezdők is, akik most láttak először igazi, még élő géprablót. A terroristák zöme profi benyomását keltette, a hátuk mögött volt már többtucatnyi túszejtés, sikeres menekülés, nagy összegű váltságdíj, de néhány kezdő is ott izgult közöttük. Utóbbiak feltűnően idegesnek látszottak. A szájuk széle remegett, a tekintetük arról tanúskodott, hogy ma reggel többször is ki kellett menniük nagyvécére, mert a lámpaláz rossz hatással volt a bélműködésükre. Egy igen fiatal, szakállas fickó, aki divatos asztalkendőt hordott a fején, a homoksárga árnyalatú, terepszínű bő lebernyegéből, amit valószínűleg otthonról, a nagyszoba karnisáról hozott magával, minduntalan előkapott egy géppisztolyt. A szája már éppen szólásra nyílott, hogy tört angolsággal közölje, el fogja téríteni a gépet, de az idősebb, rutinosabb gépeltérítők leintették. Pisszegve figyelmeztettek, hogy ne most, hanem majd a gépen kapja elő a fegyveréi, és akkor mondja inkább a jól begyakorolt, igen hatásosnak ígérkező szöveget. A biztonsági személyzet bíztató mosollyal jelezte, hogy mennyire szorítanak neki, hogy jól sikerüljön az első gépeltérítése. Az ifjú terrorista megnyugodott, mert tudta, Allah vele van, és végül szép nyugodtan beszállt a gépbe. A biztonsági személyzet tagjai elégedetten hümmögtek, egy magas, bajuszos biztonsági ember mondott még valamit arabul az egyik fickónak, aki nevetve válaszolt neki. Tréfásan megfenyegették egymást. Régi ismerősök voltak, már három ország repülőterén is lövöldöztek egymásra. Mindkét fél a munkáját végezte, jól, rosszul, de mindenképpen munkahelyeket teremtettek maguknak és egymásnak. Igen nagy dolog volt ez a mai világban! Lassanként a terroristák mindannyian elfoglalták helyüket, robbanóeszközökkel kitömött kis kézipoggyászaikat pedig lábuk mellé helyezték. Az egyik szatyor kellemetlenül hangosan ketyegett. A tulajdonosa szégyenkező félmosollyal az arcán lehajolt, felvette a sporttáskát, gyors mozdulattal elhúzta a cippzárat. Néhány percre könyékig eltűnt a táskában. Matatott valamit, majd rövidesen elégedett arckifejezéssel visszahúzta a villámzárat. A többi gépeltérítő megnyugodva fellélegzett. A rutinosabbak hátradőltek ülésükben. Az utasok – természetesen rajtam kívül – ebből semmit sem vettek észre. Ennek csak az volt az egyetlen oka, hogy ők egy másik bejáraton haladtak át, majd egy jól elkülönített folyosón keresztül beszállhattak az óriásgépbe, egy Boembing 666-osba. A gépmadár pokoli nagy volt. Egyszerre több mint háromszáz utas és akár száz terrorista meg rengeteg kézifegyver is elfért benne. A légikisasszony kérdő tekintettel nézett rám, amikor átnyújtottam neki a jegyemet. Láttam rajta, hogy nem igen tud hová tenni. Nem úgy, mint én, aki tudtam volna, hogy hová tegyem... A lány szép, kék, tutajos szemében értetlenkedés látszott. A tutajos azt jelenti, faszállító. Álcázott ruházatom, amely széles szombréróból, vastag napszemüvegből, fényesre vasalt ingből, a szokásos nagy mellényemből, egyszerű bermudanadrágból és strandpapucsból, valamint egy
felfújt gumimatracból állt, láthatóan elbizonytalanította. Láttam, hogy képtelen eldönteni, egyszerű utas vagyok-e avagy terrorista. Felismertem a helyzetet és segítettem neki. – Leslie L. Laticel vagyok inkognitóban. Magánnyomozó. Egyszersmind egyszerű utas, aki nyaralni indul. Ha bármiben szolgálatára álmátok, kérem, szóljon. Semmiképpen se fojtsa magába, mert az ráncokat okoz a szem körül. A légikisasszony a szeméhez kapott, üde arca kicsit elpirult, amikor eltépte a jegyemet. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem meri, mert bizonyára túlságosan szégyenlős szegényke. – Mondja csak, kedvesem! – bíztattam. – Tényleg bármiben segítek, csak árulja el, hogy mit tehetek önért. A légikisasszony még jobban elpirult. Majd váratlanul zokogni kezdett a meghatottságtól. – Annyira örülök, hogy élőben is találkozhattam önnel, Mr. Laticel. Ön annyira világhírű... És én olyan nagy rajongója vagyok, hogy ha azt tudná... És most itt van a gépen... És én fogom kiszolgálni whiskyvel és mindennel, amit csak óhajt... Jóleső érzéseket keltett bennem, amit mondott. Barátságosan mosolyogtam rá. – Ó, hát csak ez a baj? – kérdeztem atyai jóindulattal, mégis némi erotikus töltéssel, amitől mindig nagyon beindulnak a nők. – Igazából... Nos... Nem... Szóval, már két napja nem voltam férfival... Felnevettem. Olyan szívből jövően, hogy a terroristák közül néhányan összerezzentek. – Az utazás hosszú lesz, nagyon hosszú – jelentettem ki sejtelmesen, mégis biztatóan. – Mindketten tudjuk, hogy egy ilyen hosszú út alatt minden, szinte minden megtörténhet. – Óhh, igen, Mr. Laticel – nyalta meg a szája szélét a hölgyike és pihegni kezdett. Vágyakozó pillantásából láttam, hogy ma egész nap a szexre fog gondolni, meg holnap is, sőt még a hét végén is. Először a vágyakozás, később pedig, miután beteljesültek az eddigi legvadabb erotikus fantáziái, az emlékek miatt... Addig is, nehogy valami kárt tegyen magában, amiért nem juthat azonnal hozzám, adtam neki egy autogramot a legvastagabb filctollammal. Miután megfordult, lehajolva megfogta a bokáját, én pedig adtam egy aláírást a bugyijára, mert valamiért oda kérte. Kicsit jobban rányomtam a tollat, amit láthatóan nagyon élvezett. Úgy vettem ki a halk sikkantásokból, hogy az L. L. L. monogramon belül talán a pontok tetszettek neki a legjobban, biztosan azért, mert ott egy kicsit jobban rányomtam a tollat. Ezek után elfoglaltam a helyem az első osztályon, ahová a jegyem szólt. A szomszédos ülésben szunyókáló idős néni úgy aludt, mintha cecelégy csípte volna meg. Beültem kényelmes fotelembe. Nem zavartam, nem ordítoztam vele, hogy, hé banya, keljé’ mán fel, hogy az anyád mindenit neki, hanem kultúráltan reagáltam a problémára, és inkább könnyedén átléptem felette. Utastársam meg
sem mozdult, pedig zokni nélküli lábfejem csak alig néhány centivel kerülte el az orrát. Csak szuszogott tovább egyenletesen, mint egy törpe termetű, nőnemű Darth Vader. Az ablak mellett kitűnő kilátás kínálkozott a gép szárnyára. Miután leeresztettem a félig felpumpált gumimatracomat, én is egy kicsit kifújtam magam. Miután normalizálódott a pulzusszámom, hozzáláttam, hogy felmérjem utastársaim, kor, nem, faj, bőrszín szerinti, valamint etnikai hovatartozását, és azt, hogy vane náluk fegyvernek látszó tárgy, vagy nincs. A helyzet az első pillantásra megnyugtatónak tűnt. Előttem és mögöttem fiatal házaspár utazott. Valószínűleg nászútra indulhattak. Sajnos az arcukat nem láthattam, mert a fejük folyamatosan egymás felé fordult, mivel a szerelmesek időtlen hosszúságú csókban forrtak össze. De lehet, hogy azért, mert képtelenek voltak igazságosan elosztani a keménycukorkát. Az ajtók záródtak. Még egy darabig lehetett hallani annak az elkésett utasnak a sikoltozását, akinek a záródó ajtó odacsípte a nyakkendőjét, de a menetszél hamarosan elválasztotta őt tőlünk. Annak rendje és módja szerint felszálltunk. Előtte még a legtöbb utas kissé idegesen szöszmötölt a biztonsági övével. Amikor a gépmadár elérte a repülési magasságot, a kapitány megható beszédet mondott, reményét fejezte ki, hogy sikeresen célba fogunk érni, a terroristák senkit sem fognak lelőni, vagy ha mégis, akkor még idejében kórházba kerül a beteg. A légikisasszonyok pityeregtek a kapitány monológja után, elérzékenyülten törölték bele szipogó orrocskájukat a steril abroszokba. Miután elértük a megfelelő repülési sebességet, kikapcsolhattuk a műanyag szíjakat. Élvezettel dőltem hátra. Megfáradt idegeimet jótékonyan zsongította a mellettem üvöltő gázturbina egyenletes hangja. Már-már elszunnyadtam, amikor csörömpölés hallatszott, halk, szinte diszkrét. Elhaladt mellettünk a szervizkocsi, amely körbekínálta az ételeket, italokat, de a feledékeny terroristák és műkedvelő gépeltérítők itt még utoljára automata fegyverekhez és munícióhoz is hozzájuthattak. A kocsit egy hatalmas mellű, sudár termetű, ringó csípőjű légikisaszszony tolta. Udvariasan mosolygott, szép arcán a fiatalság hamvas szépsége ragyogott. Ám ebből vajmi keveset voltam képes észrevenni, mert figyelmemet egyetlen dolog vonta magára. Pontosabban kettő, de az nagyon. Éreztem, hogy képtelen leszek levenni a tekintetemet erről a páratlan méretű páros szervéről. – Mit adhatok? – kérdezte ez az angyal, ez a festők és fotóművészek megihletője, reménytelen szerelmesek életének kioltója. Megállt mellettem. Én is mellette álltam meg. Gyorsan eltakartam a nadrágomat a kuncogó légikisasszony pajzán tekintete elől a kezem ügyébe eső szombréróval, amivel eddig az idős nénit takartam le, hogy ne zavarjon annyira a horkolása. – Hááááát... Izé.... – hümmögtem összefüggéstelenül, mert hipnotizált a százharmincas mellbősége. – Csak nyugodtan, Mr. Laticel – mosolygott megértőén a kellemesen illatozó, finom parfümmel meghintett légikisasszony. A látvány és az illat egyszerűen rabul ejtett. Gügyögés tört fel belőlem, hörögtem, szuszogtam, minek következ-
tében a néni egy pillanatra felébredt. Megütközve nézett rám egy pillanatig, majd a tekintete lejjebb vándorolt. – Perverz állat! – visította. Talán nagyobb botrányt is kavart volna, de én elhúztam a szeme előtt kétszer a tenyeremet. Régi tibeti technika volt, még soha nem használtam, mert nyugati tudósok bebizonyították, hogy nem működhet, mert tudománytalan, de szerencsére most is bevált. A néni nyitott szájjal zuhant vissza a helyére horkolni. – Ne aggódjon, más is így van ezzel, aki először utazik az Air-Fatah járatán – mosolygott rám tovább a szépség. – Mindazonáltal biztosíthatom, hogy járatunk biztonságos, mert annak a veszélye, hogy ugyanazt a gépet, amelyen már eleve többtucatnyi terrorista foglal helyet, még valaki el akarná téríteni egy nem egyeztetett irányba és repülőtérre, szinte a nullával egyenlő. – Bizonyára meglátott valamit a szememben, mert ismét elmosolyodott. Éles szememmel észrevettem rajta, hogy szaporábban szedi a levegőt. A hatalmas melltartóba foglalt ritkaságok is nagyobb amplitúdóval kezdtek el ringatózni, amitől váratlanul tovább emelkedett a szombréróm. Kénytelen voltam néhány hirtelen, erőteljes mozgássorozattal lenyomogatni, amitől viszont kiszakadt a teteje. A szombrérónak. – Nahát, Mr. Laticel, önnek egészen páratlan... hogy is mondjam, ...fegyvere van. – Igen... – suttogtam, nehogy még nagyobb feltűnést keltsek. – Egy 38’-as Smith & Wes-son. Akarja látni? – De én nem arra a fegyverére gondoltam – nevetett a kisasszony, amitől még jobban zavarba jöttem. – Mi is másra gondoltunk! – hallottam az összes kukkoló stewardest a hátam mögött, amint kórusban ismételik: – Hihetetlen, hihetetlen... – Szóval, mit parancsol, Mr. Laticel? – kérdezte a szervizkocsit üzemeltető szépség. Továbbra sem voltam képes levenni a tekintetemet a melléről. – Tejet kérek! – mondtam rákvörös fejjel, és nagyot nyeltem. – Máris adom – tüsténkedett a szépséges kebelkirálynő, majd miután egy jéghideg cumisüveget nyomott a kezembe, tovább tolta a kis kocsiját, hogy másokat is felkavarjon érzelmileg. Ha nem veszítettem volna el ilyen csúnyán a lélekjelenlétemet, biztosan feljelentettem volna izgatásért. Annyira megviselt a látvány, hogy egyetlen pattintással bontottam fel a cumisüveg tetejét. A szénsav halk szisszenéssel távozott. A kupakot, amellyel pelenkát, babakocsit és etetőszéket lehetett nyerni, meggondolatlanul a szemétbe hajítottam, pedig az enyémmel megnyerhettem volna egy vadonatúj, krómozott bilit. Ma már tudom, később, bizony nagy hasznát vehettem volna. A tekintetem találkozott a mellettünk lévő páros ülés folyosó felőli oldalán helyet foglaló tíz év körüli srác tekintetével. A fiú a kezében egy játékgéppisztolyt szorongatott és úgy vigyorgott, mint a pereces. Jelbeszéddel érté-
semre adta, hogy ifjú kora ellenére ő is páratlannak ítélte az iménti látványt. A kíséretében egy igen rusnya nőszemélyt láttam, aki félig kilógó protézissel, nyitott szájjal horkolt. A fiúnak klassz kefefrizurája volt, pont olyan, mint nekem gyerekkoromban. Nem volt erőm, hogy bármit is mondjak neki. A kezemben lévő üveget bámultam, és a kidobott kupakra gondoltam. Kétségek gyötörtek. Vajon helyesen cselekedtem vagy inkább elhamarkodottan? A későbbi, rám váró rettenetes megpróbáltatások ismeretében talán azt is mondhatnám, lehetséges, hogy igen nagy könnyelműséget követtem el, amikor csak úgy, egyetlen hanyag mozdulattal elhajítottam egy rám váró bilit, helyesebben a kupakban manifesztálódó lehetőségét. Nagy kortyokban ittam a tejet. Mire végeztem vele, olyan édesdeden aludtam, mint egy csecsemő. Még azt a légörvényt is elmulasztottam, ami miatt a mögöttem ülő szerelmespár zacskót húzott a fejére. Csak órák multán ébredtem fel. Friss voltam, kipihent, jókedvű, tettre kész és potens. A gép éppen az Atlanti-óceán felett repült, húszezer láb és néhány ujj magasságban, a szerelmesek még mindig csókolóztak, a srác a játékfegyverével felém intett, mintegy tisztelegve előttem, de az is lehet, hogy figyelmeztetni akart. A játék géppisztolyát ügyesen átdobta nekem. Klassz kis játék volt! Elismerően átlapítottam meg, hogy a játékgyártók már olyan minőségű fegyvernek látszó tárgyakat képesek előállítani, hogy egyszerűen le a kalappal! A fogása, a súlya, az egész felépítése szakasztott olyan volt, mint az eredeti! A fegyvert próbálgatva játékosan megcéloztam az egyik előttem lévő utast. Behunytam a szemem és úgy tettem, mintha lepuffantottam volna. A fiúra néztem, aki egy kicsit sápadt volt. Várakozásommal ellentétben nem vigyorgott, hanem rázta a fejét, hogy ne tegyem. Meghatott az a gondos neveltetés, amellyel bizonyára már kicsi kora óta aprólékosan elmagyarázták neki, hogy még játék pisztollyal sem célzunk emberre. Felé fordítottam a géppisztolyt és viccesen úgy tettem, mintha őt is szitává lőttem volna. A fiú ekkor valamiért bemászott az ülés alá, és ott imádkozott. Meg kellett állapítanom, hogy milyen vallásos fiú! Nem értettem, hogy mi ez a hitbuzgalom, de tiszteltem mások világnézetét, hiedelmeit, erre tanítottak a tibetiek és a különféle mosóporreklámok. Azért, mert valaki a konkurenciánál van elkötelezve, még igenis lehet jó. A fiú intett, hogy dobjam vissza neki a fegyvert, ha már nem használom többet jópofáskodásra. Amikor ügyesen elkapta, gyors mozdulattal elrejtette a kabátja alá. Fütyörészve nézegettem ki az ablakon. A felhők fölött jártunk, a nap vakítóan ragyogott a gépmadár ezüstös szárnyán. Zajt hallottam és hátrafordultam. Nem mindennapi látvány tárult tiszta és intelligens tekintetem elé. Meg kellett állapítanom, hogy az időzítés mestere vagyok. Jobbkor nem is ébredhettem volna, mert megkezdődött a várva várt gépeltérítés. A terroristák bíztató szavakkal nógatták a lámpalázzal küzdő fiatalembert, aki
az első volt a gépeltérítők sorában. Gyári új sorozatvetőt szorongatott izzadó tenyerében, ám az arca sápadt volt, látszott rajta, hogy mennyire izgul. Harcostársai bátorítólag hátba veregették, néhányan finoman nógatták, induljon, jobb az ilyesmin gyorsan túlesni. – Nem merem! – suttogta a fiatalember. – Annyira izgulok! Pisilnem kell! És...a szöveg sem akar az eszembe jutni. – Ne izgulj, fiam! – bátorította egy idősebb, sebhelyes arcú fickó, akinek a szakálla alatt is látszott az a hosszú forradásnyom, amely körbekerülte a fejét. Igazi, sokat próbált veterán terrorista volt, aki tudta, hogyan kell az ilyesmit csinálni. – Amikor én ennyi idős voltam, már két gépet is eltérítettem. Az elsőnél összeizgultam magam. A másodiknál is. A harmadiknál már óvatos voltam, mielőtt elkezdtem volna lövöldözni, előtte kimentem a toalettre. – Nem kell majrézni! – bíztatta egy rekedt hangú fickó is. – Nálad van a stukker. Az, hogy mit mondasz, úgyszólván nem is lényeges. Ha nem is tudod jól a begyakorolt angol szöveget, időnként lövöldözzél, ordíts néhányat, az arcodon pedig látszódjon az elszántság. A mi szakmánkban rendkívül fontos, hogy tudják az utasok, mostantól túszok, és azt teszik, amit mondasz nekik. Az ifjú sűrűn bólogatott. Látszott, igyekszik minden elejtett szót megjegyezni. Lángvörös arca égett a tudásvágytól, ez messziről látszott rajta. – De nagy felelősség is ez! – intette óva egy másik, idős, ráncos képű, lebernyeges fickó. – Fontos tudnod, hogy azt teszik, amit te mondasz. Ha olyanokat parancsolsz nekik, amitől irtóznak, félnek, netán megrémülnek, kicsúszhat az irányítás a kezedből. – Úgy van, ahogy Ahmed bácsi mondja – bólogatott egy europid vonású terrorista. – Neki aztán elhiheted, a csínjában van az egész szakma. Már akkor gépeket térített el, amikor te éppen csak megnyerted a szüleid által szponzorált spermium gyorsasági versenyt. – Jót röhögött a durva poénon, majd folytatta: – Nem nagy ügy az egész. Lényeg, hogy a belépőd jól sikerüljön. Az egész gépeltérítés az elején dől el. Ha akkor sikerül hangosnak, kegyetlennek és brutálisnak látszanod, nem lesz ember, aki később okvetetlenkedjen veled. A kezedben lesz a legénység, és a gép oda repül, ahová mondod. Bármit megtehetsz velük, pénzt is követelhetsz értük, de akár le is lőheted őket. Egyenként, egyszerre vagy akár kisebb csoportokban. Fantasztikus lehetőségek nyílnak meg előtted, majd meglátod, ha túl leszel rajta, öcskös. – Indulj, Ali! – bíztatta egy másik fejkendős, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy hatalmas órán beállított egy időzítő szerkezetet. – Már nincs sok időd, mindjárt robbantani fogok. Ali nagy nehezen felállt, elővette a stukkerját, és ordítani kezdett. Meglóbálta a fegyverét is, csak úgy, a jobb hatás kedvéért. Az utasok értetlenkedve bámulták a fiút. – Angolul mondd, ne arabul – pisszegett egy régi, gyakorlott gépeltérítő. – Tipikus hiba – jegyezte meg Ahmed bácsi félhangosan. Az apró csavarhúzóval tovább buherálta az időzítő szerkezetét.
Ali zavartan leengedte a fegyverét. – Elfelejtettem a szöveget – sírta el magát. – Úgy zokogott, hogy az együttérzéstől néhányan az utasok közül is sírni kezdtek. Ali harcostársa, Husszein, egy keménytáblás, A/4-es formátumú könyvet vett elő, amelynek a címlapján az állt, hogy: KÉZIKÖNYV KEZDŐ GÉPELTÉRÍTŐKNEK, A LEGFONTOSABB SZAKKIFEJEZÉSEKKEL, GYAKORLATI TANÁCSOKAL, SZÓKINCSBŐVITŐ NYELVI GYAKORLATOKKAL, KÖNNYŰ, EGYSZERŰEN MEGTANULHATÓ TÚSZEJTÉSI TANÁCSOKKAL, PRAKTIKUS KEGYETLENKEDÉSI ÚTMUTATÓVAL, MENEKÜLÉSI ÖTLETEKKEL, HASZNOS, BÖRTÖNTAKARITÁSI PRAKTIKÁKKAL ÉS/VAGY SZÉP TEMETÉSI BESZÉDEK GYŰJTEMÉNYÉVEL.
Husszein suttogva, hogy minél kevésbé blamálja ifjú társát, felolvasta, hogy ilyenkor mit kell mondani az ifjú gépeltérítőnek: – Fel a kezekkel! – Fel a kezekkel! – ismételte egészen tűrhető angol kiejtéssel Ali. – Stukker van nálam! – súgta Husszein. – Husszeinnél stukker van! – kiáltotta Ali fenyegetően. – Nem nála, hanem nálad! – pisszegett Ali bácsi felnézve a munkából. Mintha az egész gépeltérítés már fel sem izgatná, komótosan bekötött egy zöld vezetéket a szépen ketyegő pokolgépébe. – Azazhogy, nálam van a stukker! – helyesbített Ali kissé elvörösödve. – Úgyhogy fel a kezekkel! – Igyekezett olyan arckifejezést ölteni, amelytől megretten mindenki. Kezdett belejönni. Eszébe jutott valami és improvizálni kezdett: – A nőktől elveszem az értékeiket, a férfiakat pedig egymás után megerőszakolom! – kiáltotta fenyegetően. – Fordítva! – javította ki Husszein, akinél a kézikönyv volt. – A nőket erősza-
kolod meg és a férfiaktól veszed el az értékeiket. – Elhallgass buta fiúka! – intette le magas hangján egy rózsaszín inget és ugyanilyen színű nadrágot viselő férfi utas. – A parancs az parancs! Az utasok engedelmesen feltették a kezüket. Néhányan sikoltozni kezdtek, volt, aki sírógörcsöt kapott, a szerelmesek pedig abbahagyták a csókolódzást. Majd amikor látták, hogy felemelt kézzel is folytathatják a finom pettinget, többé ügyet sem vetettek Alira és a negyven géprablóra. – És most mondd el a követeléseidet! – javasolta Husszein a pillanatra megint elbizonytalanodó Alinak. – És most mondják el a követeléseiket! – ordította Ali fenyegetően. A terroristák idegesen morogtak. Ahmed bácsi pokolgépe szikraesőt szórt, de még idejében kihúzta a piros vezetéket, és a helyére bedugta a kéket. – Ki ez a kölyök? – kérdezte egy öregúr a mellette ülő barátját. – Még sohasem láttam ezelőtt. Lefogadnám, hogy valami kezdő. Még a stukkert is rosszul fogja. – Ilyenek ezek a mai fiatalok... – hümmögött a mellette ülő kifejezéstelen tekintettel. – Veszik azt a rengeteg fegyvert meg lőszert, és aztán azt képzelik, hogy övék a világ. A mi időnkben ez másképp volt. Az ember bement a kocsmába, jól berúgott, este meg összehányta magát. Mennyivel jobb világ volt az. – Bizony, úgy van, ahogy mondod! – merengett el a másik öreg is. – Azok voltak ám a szép idők. Ali megint sírva fakadt, zokogva rogyott vissza az ülésébe. – Nem megy ez nekem! – bőgte. – Haza akarok menni a mamához. Inkább babázni szeretnék. Meg varrogatni! A kemény terroristák közül néhányan megbotránkozva néztek rá. Egy másik terrorista lépett a helyére. Igazi profi volt, azért jött most ő, hogy az ifjú tehetségek, mint amilyen Ali is volt, végre közvetlen közelből is láthassák, hogyan kell az ilyesmit csinálni. – Fel a kezekkel! – ordította a férfi, és mindjárt két géppisztolyt rántott elő a lebernyegéből. Az utasok elismerően hördültek fel, akadtak olyanok, akik tapsoltak is. Igen, magam is jól láttam a különbséget – pedig igazán nem számítottam törzsutasnak az Air-Fatah-járatán –, hogy így kell csinálni és nem másként. A légikisasszonyok hangosan sikoltoztak, az utasok nem kevésbé, amikor a férfi, durva hangon felolvasta követeléseit. Azt akarta, hogy a gép repüljön a következő, menetrend szerinti leszállóhelyre, szálljon le a repülőtéren, vételezzen üzemanyagot, majd folytassa útját a következő, menetrend szerinti leszállóhelyig. Ha nem, akkor kilátásba helyezte, hogy Ahmed bácsival együtt felrobbantja az amerikai állampolgárságú utasokat. Mivel én már évek óta, mióta elhagytam kis hazámat, ahol már nem termett számomra több babér, és volt néhány befejezetlenül hagyott parkolási ügyem, brit állampolgár voltam, mosolyogva figyeltem a fejleményeket. Az amerikaiak sikoltoztak, megalázkodva könyörögtek, közülük nem egy ki-
köpte a rágógumiját is, pedig az évek óta tartó használat miatt már vékony, de zöld színű nemes penész bevonat alakult ki a felületén, ezért valószínűleg roppant értékes, egyedi darab lehetett. A gépeltérítő berontott a pilótafülkébe, és közölte a kapitánnyal, hogy percenként kitépi egy utas hajszálát, ha le merészel térni a menetrend szerinti útvonalról. A kapitány mindent megígért, sőt hajlandó volt az ígéretét írásba is foglalni, és a gépen utazó egyetlen közjegyzővel hitelesíteni. A terrorista elégedetten visszatért a helyére. Társai gratulációkkal halmozták el, Ahmed bácsi a pokolgép összeszereléséből felpillantva büszkén mosolygott rá. – Valamikor Szaddam is az én tanítványom volt – jegyezte meg Ali felé fordulva. – Tehetséges fiú, nagy jövő áll előtte! Szegény öreg! Valószínűleg hosszú élete alatt még soha nem tévedett ekkorát. A szimpatikus kisfiú, akivel már annyira összebarátkoztam, hogy közel voltunk hozzá, hogy ne csak vigyorogjunk egymásra, hanem szóba is elegyedjünk, hirtelen felpattant a helyéről. A játék-géppisztolyát előkapva Ali és a negyven géprabló felé fordult. Habozás nélkül tüzelt. Hosszú sorozatokat lőtt ki, kétszer tárat is cserélt. Döbbenten figyeltem, mi történik. A terroristák, akik között idős nénik, tízgyermekes családok és terhes anyukák is ültek, borzasztó sebekből vérezve, élettelenül dőltek egymásra. Az ügyes kisfiú úgy lőtte szitává mindegyiküket, hogy meg sem tudtak moccanni. Ráadásul, olyan pontosan célzott a hangosan kelepelő géppisztollyal, hogy a terroristákon kívül senki sem sérült meg, csak egy anyukának görbült meg a haja szála. Az utasok éljeneztek, tapsoltak, közben a légikisasszonyok ügyes mozdulatokkal eltakarították a hullákat, felmosták a vért és összesöpörték az üres töltényhüvelyeket. Utóbbiról jutott eszembe, hogy bizonyos kötelezettségeim vannak még a stewardesseknél. Miközben felkeltem helyemről, átlépve a továbbra is horkoló idős nénit, magamban csodálattal adóztam az ifjú hősnek, ennek a született mesterlövésznek, akiből még egyszer igazi szuper-kommandós is lehet. Ezután magam is kellemes, eredményekben gazdag lőgyakorlatot tartottam, a hölgyek legnagyobb megelégedésére. Visszasétáltam a helyemre, mély álomba zuhantam. Nem tudom, meddig aludhattam, de amikor felébredtem, és az órámra néztem, meg kellett állapítanom, hogy több mint öt órát szunyókáltam. Bőséges ebéddel vártak rajongóim, a légikisasszonyok, akik egymással versengve szolgálták fel nekem a finomabbnál finomabb ételeket. Különösen ízlett a némi célzattal és a kiváló folytatás reményében felszolgált finom zellerleves, a tíztojásos rántotta, és a desszertként feltálalt tigrisbalzsamos banán. Whiskyt is kaptam, de csak egy kicsit. Éppen annyi célzóvizet vehettem magamhoz, ami meghozta a lövési kedvet, de nem tompította el a fegyveremet. Így aztán az út to-
vábbi része is élvezetesen telt. Hong-Kong fővárosában, King-Kong-ban leszálltunk, még egyszer üzemanyagot vételeztünk, majd ismét a levegőbe emelkedtünk, hogy estére elérjük az egzotikus Neylon szigetét, ahol már várt rám a tenger, a nyaralás, valószínűleg egy csomó toplesszes hölgy és a megbízóm, akivel még az életben nem találkoztam, no meg a százezer dollárnyi használt tízcentes. Eddig minden csodásán sikerült. Éreztem, menynyire kirobbanó formában vagyok, ezt a légikisasszonyok is eskü alatt tanúsították, így hát mesés kilátások körvonalazódtak előttem. Soha nagyobbat nem tévedtem még, mint akkor. A halál várt rám, és már javában fente a kaszáját. 4. Másnap Amikor landoltunk, a légikisasszonyok sírva kérleltek, maradjak még, de sajnos el kellett menjek. Ezúttal már nélkülük. Várt a munka, a kötelesség, a rengeteg pénz, de előtte még a móka és a szórakozás. Miss Vagina Pectoris egy csodálatos tengerparti szállodában foglaltatott számomra szolid lakosztályt. Tizenhat hálószobával, két nappalival, öt vécével, két konyhával, három éléskamrával, öt fürdőszobával és csak egyetlen egy bejárattal. Utóbbit kissé furcsállottam is és garasoskodásra vallónak tartottam. Ám, mivel nem voltam önemésztő fajta, nem keserítettek el folyton az élet apró szarságai, amelyek miatt nem egy, jobb sorsra érdemes ember öngyilkosságba vagy alkoholizmusba, netán a kábítószerek dekadens világába menekült, hamar napirendre tértem a dolog felett. Inkább rendeltem egy skót whiskyt és azzal vigasztalódtam. Másnap másnaposán ébredtem. Röviden elábrándoztam a „másnap” szó kifejező jellegén, majd felöltöttem toppless bermuda strandfelszerelésemet, tibeti légzőgyakorlatok segítségével felpumpáltam a félig leeresztett matracomat. Mélyen a napszemüveggel elrejtett szemembe húztam szombrérómat, majd elindultam, hogy élvezzem a homokos tengerpart adta gyönyöröket. A strand kétutcányira volt a szállodától, mégis több súlyos baleset történt puszta látványom miatt, amely ezek szerint elvonta a női vezetők figyelmét az úttestről, egymásról és tökéletesen feledtette velük, hogy nem az ölemben, hanem az autójukban ülnek. A nap vakítóan és forrón tűzött. A tenger ragyogott, apró, fehér fodros hullámos siklottak a türkizkék felszínén, és időnként játékosan feldöntötték a hullámlovasokat, akik prüszkölve kapálództak, majd ügyesen és gyorsan menekültek a komoly szakemberek állítása szerint a homokos, sekély vízbe soha nem merészkedő kisebb cáparajok elől. A parton monokinis lányok sütkéreztek, csokoládébarna testüket lágyan nya-
logatta a friss, tengeri szellő. A nap felé fordított arcukat időnként a huncut, erotikusan játékos, szélfútta vízpermet spriccelte telis-tele. Végigfolyt orrocskájukon, le a szájukba, onnan a nyakuk vonalán még lejjebb, hogy hajmeresztő gyorsasággal, nyaktörő mutatvány keretében síugrást hajtsanak végre a felfelé figyelő mellbimbókon, majd a női hasakra érkezve még lejjebb csorogjanak, és átnedvesítsék a szinte csak jelképes méretű tangákat. Nyár volt, forró, vérpezsdítő. Nekem ugyan ilyesmire nem volt szükségem, de más azért még örülhetett neki. Domborodó mellkassal és bermudanadrággal, bedurrant izmokkal és barlangos testecskékkel heveredtem én is a forró homokba. Amint leterítettem törülközőmet, kidolgozott izmaim játékát figyelő, tüzes tekintetű lányokra lettem figyelmes. Csodálatos szépségű, konditermek-ben, fittnesszklubokban, aerobik órákon formált testük szinte tökéletes alakról árulkodott, és máris egyenletes mogyoróbarnára barnult. Nem voltam egy Sherlock Holmes, de azonnal rájöttem, hogy ezek szerint már régóta napozhattak, vagy nagyon jó barnító krémet használtak, de az is lehet, hogy szoláriumbérlettel rendelkeztek. Négyen voltak, mint a három testőr, de lányok voltak, fiatalok és gyönyörűek. Egy kivételével mindegyikük haja sötétbarna volt. Az az egy lány volt a legszebb, mert az ő haja világosbarna fénnyel ragyogott. Egészen közel feküdtek hozzám, legfeljebb hatvan, hatvanöt centire. Láthatóan szenvedtek a férfitársaság hiányától. Melltartót nem viseltek, mint ahogy én sem. Sötét napszemüvegem mögül figyeltem őket, méghozzá feltűnés nélkül. Anynyira belefeledkeztem a látványukba, hogy elfelejtkeztem az alapvető óvatosságról: nem kentem be finom bőrömet a magas faktorú napolajjal, amely megvédte volna a gyilkosan tűző, égető nap fényétől. Bár, ezt férfiasán be kell valljam, ebben az is szerepet játszott, hogy képtelen voltam a hason fekvés állapotából a háton fekvés pozíciójába fordulni. Valamiért a Homo Erectus nevű előember jutott eszembe, akinek vélhetően hasonló problémái lehettek, mint nekem. Nem is értem, hogyan halhatott ki szegény, ha ennyire tettrekész volt mindig? Talán az volt a baj, hogy nem állt szóba velük egyetlen asszonyféle sem? Bizony, könnyen előfordulhatott, hiszen a nők mindig apró ajándékokat, virágot, sok-sok udvarlást, gyertyafényes vacsorát, autósmozit, nájtklubot, meg ilyen marhaságokat akarnak, ha nem én, hanem más, egyszerű, halandó férfiember akad az útjukba, és megriadnak a lényegre törő közeledéstől. A szépségek egyike egyszer csak nem bírta tovább és közelebb ült hozzám. Egészen közelről láttam bőrének pigmenthibáit, gyermekkori himlőhelyeit, vakbélműtétjének finom vonalát. Más egyebet egyáltalán nem is mertem megfigyelni, nehogy egy nem kívánatos világszám keretében fekve menjek el. Halkan nyögni kezdtem, mert orromban éreztem napolajjal és parfümmel keveredett, hormontartalmú verítékével elegyedett, őrületesen izgató illatát. Most már pláne nem tudtam felülni, hiszen hason fekve álltam.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – szólított meg a világosbarna hajú szépség. – Petúnia Pectoris vagyok. Ők pedig a húgaim: Monília, Peronoszpóra és Diftéria. Micsoda három gyönyörű virágszál! Láthatóan alig várták, hogy valaki beporozza őket. Istenem, bárcsak méhecske lehettem volna vagy inkább lódarázs. – Örülök a szerencsének – hebegtem és biccentettem feléjük. De tényleg! Magam sem mertem volna gondolni, hogy ennyi mindent kibírok. Igyekeztem a Vasúti szerencsétlenségek képes archívumára gondolni, ez rendszerint be szokott válni. Most is egy kicsit jobban lettem. Barátságosan integettem feléjük, de nem mertem megmozdulni, nehogy kellemetlen események zavarják meg idillikus hason fekvésemet. Bárgyún mosolyogtam és igyekeztem egy tibeti technika segítségével csukva tartani a szememet, de nem sikerült. A hölgyek nagyon hasonlítottak egymásra. Nem csak azért, mert nagy mellük volt és egyikük sem viselt felsőrészt. Azért is, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Lefogadtam volna, hogy azok is. Istenem, mennyire szerettem volna a mostohaapjuk lenni! De nem voltam az, és ebbe bele kellett törődnöm. – Leslie L. Laticel vagyok – mutatkoztam be, mert az illendőség ezt kívánta. Egyszerre sikkantottak fel. Ez majdnem végzetes következményekkel járt rám nézve, de még idejében sikerült a „Ritka, de csúnya bőrbetegségek” című orvosi kiadványra gondolnom, amely szerencsére annyira lehűtött, hogy ismételten képes voltam a folyamatos, bár óvatos kommunikációra. A lányok a következő pillanatban mellém telepedtek. Olyan közel, hogy éreztem illatukat, testük melegét, és még azt is, milyen márkájú dezodort használnak. – Csak nem az a híres Leslie L. Laticel? – kérdezte elfúló hangon Petúnia. Láttam, hogy a kicsi szíve majd kiugrik a helyéről, annyira nagyon dobogni kezd. Arca kipirult, pupillája kitágult és izgatottan gyűrögette a maga alatt lévő törülközőt. Húgocskái, akik legfeljebb huszonöt évesek lehettek, szerintem legfeljebb három, négy évvel lehettek fiatalabbak nála, eközben valósággal körülrajongtak. Dicsérték munkásságomat, férfiasságomat és minden egyebet, amit csak hallottak rólam. Felismerték, hogy finom hátbőröm ápolásra szorul, ezért sürgősségi ellátásban részesítettek. Bőségesen bekentek napolajjal, apró, szorgos kis kezecskéik finoman bőrömbe masszírozták a naptejet. Mennyei érzés volt! Néhány másodpercig úgy éreztem, nem bírom tovább és most már menten elolvadok. És tényleg! A hölgykoszorú nevetve masszírozott tovább. Udvariasan megkérdezték, nin-
csenek-e terhemre. Amikor felakadt tekintettel ingattam a fejem, megnyugodtak, és tovább folytatták testápolásomat. Petúnia, aki talán a legszebb volt közöttük, és élettapasztalatából adódóan a legérettebb, igen intelligens társaságnak bizonyult. A három másik lány is kedvesen csacsogott. Szó szerint élvezettel hallgatták ideutazásom történetét, és elégedetten láttam, hogy élménybeszámolóm végén valódi rajongás csillog fényes tekintetükben. Monília, aki a legfiatalabbnak látszott közöttük, fürödni invitált minket. A lányok vidáman felpattantak, és rövid futás után a kék habokba vetették magukat. Ringó csípőjük látványa ismét vad gondolatokat ébresztett elmémben. Bajos lett volna őket követnem, bár magam is szívesen megmártóztam volna az öböl kristálytiszta vizében. Hirtelen ötlettől vezérelve, matracomat két kézzel átölelve talpra szökkentem, majd a matracot magam elé szorítva rövid vágta után én is elmerültem a habokban. A víz hűvös volt, megnyugtató, jótékony, összehúzó hatású. A fejemet is a vízbe dugtam, majd ezekután, mint valami élő Unicum reklám, úgy emelkedtem ismét a felszínre. A lányok körülöttem álltak a mellig érő vízben, játszottak, pancsoltak, mint négy játékos sellő. – Milyen a víz, Mr. Laticel? – kérdezte Diftéria, akinek különösen szép, zöld szeme volt. – Jó, nagyon jó – mosolyogtam, és mélyen a szemébe néztem. De nem kellett volna. Szegény lány ettől szinte elolvadt, és kis híján elmerült a vízben. Még idejében melléléptem, és kiemeltem a fejét a vízből. Nagy levegőt vett és a nyakamba kapaszkodott. A teste úgy simult hozzám, mint egy tengeri kígyó. – Szeretném, ha egyszerűen csak Leslie-nek szólítanátok – javasoltam. – Ó, Leslie, nagy megtiszteltetés ez nekünk – lelkendeztek a lányok. Diftéria egy pillanatra átkarolta a lábával a derekamat, ami miatt megint kis híján elveszítettem a lélekjelenlétemet. De azután győzött bennem a józan ész, és szelíden eltoltam magamtól. Ettől úgy siklott a vízen tova, mint egy kacsázó kő. Nevetve, kacagva került ki egy gumicsónakot és jól megijesztett egy szörföst, aki egyensúlyát veszítve óriási hasassal érkezett a vízbe. – Hahó! – integettek neki a lányok, amikor felbukkant egy hullám hátán. Diftéria visszaintegetett, közben pedig még mindig csilingelően kacagott. Kisvártatva visszaúszott hozzánk, és pancsolni kezdett a testvérkéinek. Petúnia mellettem fürdött, a tenger sós vizével mosogatta a bőrét, a mellét, a vállát, üde arcocskáját. Mellette álltam. Meg kellett állapítanom, hogy a helyzet a vízben sem sokkal jobb, ha az embert túl sok élmény éri egyszerre. Figyeltem a nő arcán csordogáló cseppecskéket, és másra gondoltam. Igazán kiváló ötlet volt ez a fürdés – jegyeztem meg. – Ugye? – kérdezett vissza Petúnia és rám mosolygott. – Nagyon jó a víz – ismertem el. – Még soha életemben nem jártam ilyen kel-
lemes tengerparton. – Csodálatos vidék ez – ábrándozott el Petúnia. – Talán el sem hiszed, de a tenger egész évben ilyen finom meleg. Úszni kezdtünk befelé. – Milyen kár, hogy egy kicsit kavicsos az alja – jegyeztem meg. – Nahát, nem is hittem volna, hogy még mindig leér a lábad – lepődött meg a lány. – Hát..., a lábam nem is... – vallottam be szégyenlősen. Petúnia szeme elkerekedett. Köhögni kezdett, de résen voltam. Kimentettem. Aztán később is résen voltam, és mondhatom, nagyon jól esett. És neki is... Erős karjaimmal hátulról átkaroltam a melle alatt, hagytam, hogy a feneke a hasamhoz simuljon. Közben erős lábtempóval megindultam hátrafelé, hogy hátúszás közben visszatérjek vele a sekélyebb, parti vizekbe. Amikor megérkeztünk, Petúnia rajongva nézett rám. – Óhh, Leslie, nem hittem volna, hogy az életmentés ilyen csodálatos is lehet. Ami azt illeti, én sem. Mégis, finoman lebeszéltem róla, hogy folytassuk az életmentést, mert nem akartam feltűnést kelteni. Elvégre is, dolgozni jöttem erre a szigetre, és sejtettem, talán hamarosan minden erőmre szükségem lesz. Nem akartam a strand többi szépsége elől menekülni. Tapasztalatból tudtam, hogy a hírem gyorsan szárnyra kél. És amit egy nő már tudott, az többé nem volt titok a többi előtt sem! – Leslie, Leslie! – hallottam Monília és Peronoszpóra kacagását. – Megtaláltuk a matracodat! – Nagyon köszönöm – integettem feléjük. – Már azt hittem, elúszott... – De mi résen voltunk! – nevettek a lányok. Én szerényen hallgattam, és nem árultam el nekik, hogy én is ott voltam eddig. A négy szépség társaságában ismét leheveredtem a tengerpartra, és élveztem a nyarat, a csendet, a nyugalmat, a pihenést. Mintha csak sejtettem volna, hogy már nem sokáig élvezhetem. A négy nővér csábításának engedve divatos strand-játékokat játszottunk. Előbb röplabdáztunk, tollasoztunk, majd kókuszdióval kiütőztünk. A lányok véresen komolyan vették a játékot, így azután nem volt meglepő, hogy a barátságos kiütőzés végül iszapbirkózássá fajult. Miután sikerült szétválasztanom őket, rávettem a lányokat, hogy hódoljunk a homokszobrászat igen divatos szubkultúrájának. A lányok ráálltak a dologra. Üvöltöttem, mire elnézést kértek. Saraztak, lapátoltak, építettek, faragtak. Időnként megpihentek, szemrevételezték, mire haladtak eddig, majd tovább építettek. Jó volt nézni, mennyire bele tudnak feledkezni a munkába. Petúnia egy óriási tornyot épített, Monília egy magas kilátótornyot, Peronoszpóra egy felhőkarcolót, Diftéria pedig egy magasba törő, oszlopként kiemelkedő emlékművet, amelyet nekem dedikált.
Freudnak köszönhetően rögtön tudtam, hányadán is állok velük. Lelkük titkai fölül felröppent a fátyol. Magamban csodáltam termékeny képzelőerejüket, magasba ívelő, nagyra törő, még ki nem élt vágyaikat, amelyek égbe nyúltak, mint a gótika fénykorában. Én nem építettem semmit. Azazhogy, rajzoltam egy fadarabbal egy ovális kört, a közepébe gödröt mélyítettem, majd a lyuk közepébe beleszúrtam a fadarabot. A lányok érdeklődve nézték egy darabig. Természetesen Petúnia volt az, aki végül megkérdezte: – Nagyon érdekes, amit alkottál, de nem árulnád el, hogy mit ábrázol? – Ó, ez egy szextáns – mondtam szégyenlősen. – Egy ősi csillagászati eszköz, amivel meghatározható a helyzetünk a földön – magyaráztam, de nem hitték el. Nevettek rajtam, izgatottan sugdolóztak, és mindenáron megint be akartak kenni napolajjal. Na és ha nem hitték! Naná, hogy igazából én sem hittem el, hogy ők felhőkarcolót, kilátótornyot, emlékművet meg tornyot építettek. Nem voltam hülye, tisztában voltam vele, hogy miféle elfojtott vágyak kavarognak tudattalanjukban. Engem akartak, szőröstül, bőröstül! Itt volt az ideje, hogy ebédeljünk, Szépséges kísérőnőim mindannyian virslit ettek sok-sok mustárral, jómagam pedig, átadva magamat a földi élvezetek egyik legnagyobb örömének, egy különlegesen finom, gyümölcsökkel megbolondított fagylaltkelyhet nyalogattam. Így telt el a nap java része. Vidáman, jókedvűen, a kéklő ég alatt, ragyogó napsütés közepette. Amikor rátértem arra, miért is utaztam erre a kies szigetre, a lányok arca elkomorodott. Sokáig nem szóltak egy szót sem, majd végül Petúnia Pectoris foglalta össze mindannyiuk gondolatát: – Mint ahogy már te is tudod, Leslie, Vagina Pectoris az unokanővérünk. Gyönyörű, de rettenetesen veszélyes nőszemély. A közelében senki emberfia nem érezheti magát biztonságban, mert csak úgy hullanak körülötte az emberek. Óvatosan faggatózni kezdtem, vajon miben rejlik a hölgy veszélyessége, de választ nem kaptam. Csak szomorú szemeket láttam, amelyekben, lefogadtam volna egy ropogós százdollárosban, hogy valami sötét titok csillog. Miután lement a nap, hazamentünk. Ők is haza, a közeli ültetvényre, ahol nyaraltak, és én is haza, a szállodámba. Pihenni akartam, hogy másnap kipihenten ébredjek, de már megint valami keresztülhúzta a számításomat. 5. A kefefrizurás Méghozzá egy kefefrizurás, megtermett fickó, aki miután beléptem a lakosztályomba, egy hideg csövű Magnumot nyomott a leégett hátamba.
Halkan felszisszentem. Az ilyen eljárást mindig nehezen viseltem, ám most, hogy a hátam rákvörösre pirult a napon, a bőröm pedig egy kisebbfajta vulkán hőenergiáját sugározta vissza a környezetbe, különösen érzékenyen érintett a dolog. – Gyerünk befelé! – parancsolta a kefefrizurás ellentmondást nem tűrő hangon. Mondanom sem kell, hogy általában mindig rosszkedvet okozott az ilyesmi, de most, hogy leégett a hátam, a bőröm pedig viszketett, mintha sivatagi szárazleprát szedtem volna össze valami kétes helyen, amivel nem szokott dicsekedni az ember, még depresszívebben érintett az ügy. Mogorva képet vágtam, de egyelőre nem ragadtattam meggondolatlan cselekedetekre magam. Vártam, hátha még néhány kefefrizurás alak rejtőzik a lakásomban, akik szintén rám vadásznak, ám eleddig még nem fedték fel magukat. De hamarosan előmerészkednek, és akkor majd adok nekik... Ravasz, tapasztalt, öreg róka voltam már a szakmában, láttam már karón varnyút, pókot a hálójában, rókát rezervátumban, vérfarkast ordítani, és nem mindennapi élettapasztalatomból származó megérzésem azt súgta, legyek óvatos, mert a kefefrizurások mindig bajt jelentenek. Így is lett, nem másként. Támadóm az egyik nappaliba lökdösött. Közben egyetlen pillanatra sem eresztette el a jobb karomat, amelyet hátrafeszített a másik oldali lapockámra. A szerencsétlen bizonyára azt hitte, hogy ezzel fájdalmat okoz nekem. Pedig mekkorát tévedett az ostoba fajankója! Nekem, aki láttam már olyan fakírt, aki élve eltemette a szomszédját, mégsem lett neki semmi baja, mert képes volt hosszú ideig visszatartani a röhögését, meg sem kottyant az ilyesmi. Jómagam is képzett jógi voltam, hiszen több, ilyen témájú könyvet láttam már a világon mindenfelé a könyvesboltokban. Ezért csak nevettem magamban a fickó naivitásán. Ellazítottam az izületemet, lelassítottam a légzésemet, és miközben látszólag ordítottam a fájdalomtól, arcomon krokodilkönnyek csorogtak végig, mégis nyugodtan mondhatom, tökéletesen uralkodtam a fájdalom felett. Csak az az átkozott, hideg Magnum ne lett volna a hátamban! De ott volt! És egészen biztos voltam benne, hogy nem véletlenül nyomul a bordáim közé. Abban sem kételkedtem egy percig sem, hogy csőre van töltve, és egyetlen gyanús mozdulatomra a kefefrizurás a tüdőmbe tárazza a lövedékeket. Lehet, hogy rosszindulatúvá tettek az elmúlt évtizedek, de szemernyi kétségem sem volt, hogy a kigyúrt testű, izomagyú, kefefrizurás fickók már csak ilyenek. Kivéve természetesen engem. Bár el kell ismernem, hasonló esetben én is átlyuggattam volna áldozatom bőrét, ha menekülésre fogta volna a dolgot. A mi szakmánk már csak ilyen volt. Megvoltak a maga farkastörvényei, néha lőnünk kellett, hogy ne minket lőjenek le, néha pedig ugyanezen okból kifolyólag szaladnunk kellett, mint a nyúlnak, ha vadász űzi árkon, bokron, teniszpályákon keresztül. Máskor rejtőzködnünk kellett, mint egy kígyónak, hallgatóznunk, mint egy rókának, néha kitartóan figyelnünk, akár csak egy sasnak, úsznunk, mint egy delfinnek. Állati szakma volt, elismerem.
Ám megint máskor, hirtelen ötlettől vezérelve, ami azért volt jó, mert ellenfelünk egészen bizonyosan nem ismerhette ki a szándékainkat, hátrafelé, sarokkal, úgy tökön kellett rúgnunk a hátunkba hideg Magnumot nyomó kefefrizurás fickókat, mint ahogyan én tettem ebben a szempillantásban. A fickó szeme fennakadt, ezért semmiképpen sem találhatott el a pisztolyával. Elegánsan elléptem előle, begyakorolt mozdulattal megragadtam a fegyver csövét, szelíd erőszakkal kitéptem az általam már-már művészi tökéllyel eltört kezéből a gyilkos eszközt, majd egy pompásan kivitelezett rúgást helyeztem el az állán. Az álla darabokra tört, közben elharapta a nyelvét és meglazult egy koronája. A torkából feltörő szaggatott hangeffektekből ítélve máris meglehetősen rossz állapotba került. Ez gonosz kárörömmel töltött el. Ma – amikor leégett a hátam, a bőröm pedig érzékeny volt, mint rendes körülmények között a lelkem – zaklatott voltam, ezért biztosra akartam menni. Pompás, surrogó hangot adó egyenes ütéssel a fickó gyomrára bevittem egy mindent eldöntő ütést. Elégedetten figyeltem, hogy összegörnyed, és egy meglepően jól kivitelezett mozdulattal fejest ugrott a lábai közé a kőpadlóba, amitől teljesen lelapult a kefefrizurája. Meglepetten pislogtam. Szívesen megnéztem volna ezt még egyszer, annyira érdekes volt. Nem kis szakmai büszkeség járta át-meg át a bensőmet, miközben átkutattam a pasast. Vagyis csak átkutattam volna, mert a zsebeiben nem találtam semmit, csak néhány mosodai számlát. De semmi egyéb dokumentumot, igazolványt, jogosítványt, utalványt, kiáltványt, kiadványt, hamisítványt. Semmit, ami arra utalt volna, hogy kicsoda is az illető. Nyugtalanság fogott el. Ezek szerint valóban egy igazi profi jött a nyakamra. A fickó sáros cipőjére tévedt a pillantásom. A következő másodpercben pedig a szőnyegre, ahol ugyanilyen, koszos cipőnyomoknak kellett volna maradniuk, de nem volt ott semmi, pláne nem sáros nyom. Nagyot nyeltem. Tehát megint csak igazam volt. Ez a fickó tényleg profi, mert egyáltalán nem hagyott nyomokat maga után. Kiszáradt torokkal húztam elő a saját 38-as Smith & Wesson revolveremet. Most már két stukkert szorongattam a markomban. Azazhogy egyet-egyet mindkettőben, tehát mégiscsak kettőt. Úgy értem, hogy összesen. Mert ha valaki oldalról figyelt volna, és nem látta volna a másik kezemben markolt fegyvert, nagyon könnyen azt gondolhatta volna, hogy csak egy pisztolyom van. Nem pedig kettő, mint ahogy valójában volt. Mint már az előbb is említettem, néha olyan ravasz voltam, mint egy róka. Óvatosan nyomultam előre a lakosztályban. Feltett szándékom volt, hogy átkutatom valamennyi helyiségét, és ha még akad ott néhány rosszarcú, kefefrizurás, nagydarab fickó, akkor kifüstölöm őket, mint az üregi nyulakat. Úgy lopakodtam, mint egy szellem. Csendben, nesztelenül, láthatatlanul, bár lepedő nem volt a fejemen. Prédára lestem. Rejtőzködő kefefrizurásokra, akik
veszélyt és talán halált hozhatnak a fejemre. Szobáról szobára haladtam. A szívemben elszántság égett, a testemben összpontosított, kirobbanni kész erő. Lábaim ruganyosan, mégis macskaléptekkel lopakodtak előre. Fegyvereim csövére tapadó ujjaim pattanásig felajzott rugókra hasonlítottak, melyeket már-már emberfeletti gyorsaságú reflexeim koordináltak. Nem irigyeltem ellenségeimet, akik most valószínűleg mit sem sejtettek. A szobák lassan elfogytak, mint ahogy az éjszaka is lassan végéhez közeledett. Átkoztam Vagina Pectorist, amiért többszobás kéglit bérelt nekem. Menynyivel egyszerűbb lett volna most egy manzárdszobát átkutatnom! A figyelmem egy pillanatra sem lanyhult, mégis valahogy sikerült a fickónak meglepnie. Éreztem, hogy mellettem áll, és szinte meg sem lepődtem, hogy a halántékomnak szorítja fegyvere csövét. – Fegyvert eldobni! – sziszegte a fickó. Engedelmeskedtem. De mivel nem azt mondta, hogy fegyvereket eldobni, ezért csak az egyik fegyvert dobtam a földre. A kefefrizurás, mert biztos voltam benne, hogy ez is az, noha nem láttam az orromig sem, de a módszerei ilyesfajta fickóra utaltak, hirtelen a másik oldalamon termett, és gúnyosan azt mondta: – Eldobni a másik fegyvert is! Természetesen, ha kelletlenül is, de engedelmeskedtem, mert nem akartam ilyen sötétben meghalni. Sőt, egyáltalán nem akartam még meghalni. Az nem lett volna ellenemre, ha például ő hal meg, vagy másvalaki, de hogy én, aki mindig is annyira közel állt hozzám, no nem, arról szó sem lehetett! Másrészt pedig valami nem hagyott nyugodni. Valami, ami még most, a halálos veszedelem torkában is lekötötte agykapacitásom ötven százalékát. A maradék ötvenből huszonöt az életfunkcióimat koordinálta, a többi huszonöt pedig záróizmaimat szorította össze, nehogy a nagy izgalom közepette idement menjek ki. Semmiképpen sem akartam azelőtt meghalni, hogy végére ne járjak a dolognak. Érthetetlennek találtam ugyanis, hogyan cserkészhetett be ez a fickó ilyen vaksötétben, ahol még az orromig sem láttam. Engem, aki a lopakodás ötdanos nagymestere voltam, engem, aki egyszer extrém körülmények közepette is két napig lopakodtam egyfolytában, engem, aki egy másik alkalommal egy hölgyismerősöm hálószobabútorában döntöttem meg az egyhelyben lopakodás huszonhat órás világcsúcsát, mert korábban jött haza a hétvégére a férje. Nem! Nem és nem! Itt valami nagyon bűzlött. Ez a fickó egyszerűen nem lephetett meg engem a sötétben. Csak akkor, ha nem volt emberi lény, de őszintén szólva ebben nem nagyon hittem. Más magyarázatot kerestem, és másodperceken belül meg is találtam. Megjegyzem, óriási szerencsémre. Ha akkor nem sikerül kitalálnom, hogyan történhetett, talán nem tesz következő alkalmam, amikor nyugodt körülmények: között kitalálhattam volna. – Fel a kezekkel! – sziszegte a fülembe a fickó. – És ajánlom, ne próbálkoz-
zon semmiféle trükkel. – Még egy egyszerű kártyatrükkel sem? – kérdeztem vissza vigyorogva, hogy eltereljem a figyelmét. – Most meg mit vigyorogsz? – A fickó láthatóan meglepődött. Nem, ez nem volt igaz, vagyis csak félig. Ugyanis, nem lepődhetett meg láthatóan, hiszen vaksötét volt. Másrészt viszont a fickó tényleg látott a sötétben. És éppen ez volt az, amit hirtelen megértettem. Ez volt a magyarázat, nem más! Nem voltam egészen biztos benne, de kockáztatnom kellett. Nagyon könnyen előfordulhat ugyanis, hogy nem lesz több lehetőségem. Csak egy. Méghozzá ez a mostani. – Pofa be, te seggfej! – sziszegte a kefefrizurás. Most már biztos voltam benne, hogy egy kefefrizurás, mert csak azok használnak minden indok nélkül ilyen csúnya szavakat. Rosszul esett, amit mondott, de csak nevettem magamban. Az ősi tibeti mondásra gondoltam, amit egyszer a nagy tibeti szent, Berger Kató mondott, amikor véletlenül a vécére menet belerúgott egy kéttonnás kőtömbbe. A mondás így hangzott: Jön még kutyára úthenger! És jött, de még mennyire, hogy jött! Szép óvatosan felemeltem a kezem. Közben bámulatos ügyességű ujjaimmal – ezt bármelyik hölgyismerősöm eskü alatt is vallotta volna – kivarázsoltam az ingem felső zsebében lapuló öngyújtómat. Fent volt a kezem, a markomban pedig ott lapult a kis öngyújtó. De csak egy pillanatig. A lángoszlop nagyságát finoman a maximumra állítottam. Szívesen a markomba nevettem volna, de erre objektív körülmények miatt nem kínálkozott lehetőségem. A következő másodpercben a kefefrizurás meggondolatlanul elém sétált. Éreztem, hogy eljött a cselekvés ideje. Az öngyújtót felkattintottam az orra előtt. Tíz centis lángoszlop emelkedett, és fényárral öntötte el a fickó üvöltő arcát. Még a pisztolyát is eldobta, olyan sietősen tépte le a fejéről az éjjellátó készüléket. Nevetve rúgtam ágyékon, majd egy szépen kivitelezett körrúgással akupreszszúrát gyakoroltam a fültövére. Nem tudom, hogy mi lett vele, mert többet nem mozdult. Mint ahogy egy darabig én sem. Levegővé váltam, anyagtalan, testetlen, megfoghatatlan, kiszámíthatatlan, érzékelhetetlen árnnyá. A padlón feküdtem és hallgattam, mint a kutya kaki a fűben. Másodpercek, percek, félórák teltek el így, de senki nem mozdult. Talán más, gyakorlatlanabb magánkopók ilyen esetekben azt gondolták volna elhamarkodott naivitásukban, hogy tiszta a levegő, minden ellenfél harcképtelenné vált, és lám-lám, önbizalom növelő győzelemmel kerültünk ki a küzdelemből. Más igen, de nem én! Én, aki tudtam, a patkányok mindig csapatosan járnak, óvatos voltam, mint kisnyugdíjas a hipermarketben.
Hatodik vagy hetedik érzékem, már nem is emlékszem, hogy melyik, azt súgta, további meglepetések is várnak még a sötétben. Bárcsak mindig ennyire igazam lett volna! Amint óvatosan feltápászkodtam, hogy láthatatlan szellemként, mint ahogy már az imént néhányszor említettem, folytassam kutatómunkámat, és kifüstöljem az utolsó férget is a lakosztályomból, hirtelen kattanást hallottam. Először azt hittem, tévedek, de a következő pillanatomban már tudtam, hogy nem, ezúttal sem tévedtem. Ez egyrészt örömmel töltött el, hiszen egészen jók voltak a megérzéseim, általában száz százalékig be szoktak jönni, de volt valami, ami nagyon nyugtalanítani kezdett. Fájdalom hasított meztelen lábfejembe, amely végigkúszott a gerincemen és éles késként hasított az agyamba. Kiáltanom kellett volna, ordítani, mint egy vérfarkas, de nem tehettem. Helyette befogtam a számat és verejtékező testtel, lüktető fájdalommal a nagylábujjamban halkan hörögtem. De miért is ne hörögtem volna, hiszen olyan kínokat éltem át, mint amilyet Marharépa, a nagy tibeti szent érezhetett. Egyik délután, röviddel halála előtt, amikor ötezer méter magasan a tengerszint felett egy vasalódeszkával baktatott hazafelé a komájától, akitől kölcsönkérte az eszközt, elcsúszott a meredek hómezőn, és hosszú, elhaló üvöltés közben feltalálta a snowboardot. Minden, erőmet összeszedtem, hogy ne üvöltsék fel a szörnyű kíntól. Rettenetes késztetést éreztem arra, hogy össze-vissza, minden irányban elkezdjek lövöldözni. De nem tettem, mert annyira remegett a kezem, hogy attól tartottam, hogy még véletlenül saját magamat fogom eltalálni. Ezért azután lehajoltam, és gyors mozdulattal, ahogy csak az igazán nagyok, az önuralom legnagyobb mesterei képesek, elvetettem az állati ösztönökből eredeztethető késztetést, hogy térdtől fölfelé lerágjam a saját lábamat. Nem törődve fogorvosom későbbi dorgáló pillantásaival és elkeserítő szakvéleményével, összeszorítottam a fogaimat, megcsikorgattam őket, és egyetlen mozdulattal letéptem a lábamról az egérfogót, amelybe beleléptem. Amikor megszabadultam a rettenetes eszköz fogságából, belém hasított valami nagyon rossz érzés. Óvatosan felemelkedtem, a stukkeremet pedig készenlétben tartottam, hátha végre emberre lőhetek vele. De nem, még nem érkezett el ennek az ideje. Rájöttem, kelepcébe csaltak. Egérfogóba, ahonnan nem menekülhetek. Váratlanul felgyulladt a villany, és két kefefrizurás fickó vett körbe. Mindkét kezükben automata fegyvereket szorongattak. Belém hasított a felismerés, semmi esélyem sincs ellenük. Az apró géppisztolyok két másodperc alatt több száz golyóval tömhetik ki testemet, amely annyira sokat jelentett nekem. Hiszen hozzám tartozott, hosszú évek munkájával dolgoztam ki ilyen szemet gyönyörködtető, már-már tökéletes alakúvá, elmémet pedig hasonlóképpen hosszú idő alatt csiszoltam élessé, széles látókörűvé, ragyogóan szellemessé, páratlan problémamegoldó képességűvé és bölccsé. Évtizednyi kemény munkát tehettem volna
tönkre egyetlen, ostobán elhamarkodott mozdulattal. – Fegyvert eldobni! – parancsolta az egyikük, aki éppen olyan kefefrizurát hordott, mint a másik. De alacsonyabb volt társánál, kissé zömökebb, és a kefefrizurája is sötétebbnek tűnt. Arcán hosszú forradás húzódott végig egyik fülétől a másikig. Rá kellett jöjjek, hogy tévedek. Nem forradás volt az, hanem a szája, amely groteszk vigyorba torzult. Még soha életemben nem láttam senkit ilyen undorítóan mosolyogni, pedig egy időben sok szappanoperát láttam, mert meg akartam érteni, miért szeretik annyira a nők. Nem jöttem rá, ezért inkább annak szenteltem további életemet, hogy rájöjjek, miért szeretnek engem annyira a nők, és miért szeretem én őket annyira. Erre sem sikerült még rájönnöm, de sokkal élvezetesebbnek tűnt, mint a korábbi kutatómunka. Eldobtam a fegyvert. Közben úgy tettem, mint aki beismeri vereségét, és rettegve könyörög az életéért. – Kérem, ne lőjenek! – esdekeltem sírós hangon. – Én nem csináltam semmit. Ártatlan vagyok. Óvodába nem jártam, de a piaristáknál érettségiztem, apám mindig adott pénzt a koldusoknak, anyám pedig támogatta a papneveldét. Jámbor vagyok, kérem, nem is tudom, hogy kerültem ide. Tizenhat éhes gyerekem van otthon, a legnagyobb sincs még hat éves, meg egy mostohalányom, de ő nem számít, mert árvaellátást kap, amit magára költhet. A feleségem állapotos, hetes ikreket várunk, veszélyeztetett terhes, ezért még koldulni sem tud rendszeresen eljárni. A család eltartása rám hárul, éjt nappallá téve dolgozom, guberálok, és szakfordításokat készítek, mert hét nyelven beszélek. – Pofa be! – dörrent rám a másik fickó, aki társához hasonlóan teljességgel érzéketlen magatartást tanúsított szociális nehézségeimmel szemben. – Nem kell a süket duma! Nagyon jól tudjuk, hogy kicsoda maga. – Tudják? – kérdeztem sírva, és a földre rogytam. – Nem, ez nem lehet igaz. Drága uraim, kérem, mondják, hogy nem igaz, és ez csak egy jópofa vicc. A két kefefrizurás kezdett elbizonytalanodni. Megremegett a kezükben a négy géppisztoly. Imádkoztam, hogy jó minőségű, nyugati gyártmányok legyenek, ne pedig kínai utángyártott vackok, mert azok gyakran minden ok nélkül elsültek. Ott ez nem igen számított, mert bővelkedtek emberi erőforrásokban, de nekem csak egy életem volt, bár azért titkon hittem a reinkarnációban. Így volt ez az előző életemben is. – Mit zagyvál maga itt össze? – bökte ki a magasabbik, akinek vastag aranylánc lógott a nyakában. Összetettem a két kezem és ügy rimánkodtam: – Kérem, higgyenek nekem. Mindent bevallok, csak kegyelmezzenek nyomorult életemnek. Én nem Leslie L. Laticel vagyok, a híres magánzsaru, hanem csak egy egyszerű kis betörő. Minden igaz, amit az előbb hazudtam önöknek. Éhes kölykök várnak odahaza, azért törtem be ide, hogy összelopkodjak néhány apróságot.
A két kefefrizurás összenézett. Láttam rajtuk, hogy bár egy szavamat sem hiszik el, mégis egy kicsit elbizonytalanodtak. Ez két dolgot jelentett. Egyrészt, pontosan tudták, ki vagyok, hogy nézek ki. Talán fotóval is rendelkeztek rólam. De valószínűleg álruhában lehettem rajta, vagy pedig még életemnek korai szakaszából származott, amikor még nem voltam ilyen pompásan kifejlett emberpéldány, egy potenciális Mr. Universe. Csak azért nem indult sohasem az említett piti kis versenyen, mert nem akartam, hogy az összes többi résztvevő sírva menjen haza, és otthon felakassza magát. Másrészt viszont parancsuk volt rá, hogy végezzenek velem. Nem sejtettem, hogy ki adhatta nekik ezt az utasítást. Ám, szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolja a likvidálásomat. És még valamit tudtam: Ezek a fickók biztosra akarnak menni. Megbízójuk feltehetően kitekerné a nyakukat, elevenen megnyúzná őket, ott helyben tarkón lőné mindkettőt vagy még az is lehet, hogy betonba öntené testüket, ha félmunkát végeznének, netán mást tennének el láb alól helyettem. A két kefefrizurás kissé távolabb lépett tőlem, fojtott hangon tanácskoztak. Kárörvendően vigyorogtam magamban. Ezek az ostoba kefefrizurások elbizonytalanodtak. Időt nyertem! És aki időt nyer, az életet nyer. És aki életet nyer, az csatát is nyerhet még. És aki több csatát is nyer, mint az ellensége, az még háborút is nyerhet! A remény bizonytalan, félénk léptekkel visszaköltözött a szívembe. Ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy alhasi tájékomban hatalmas energiák mozdulnak meg. Éreztem az erejüket, feszítő, kirobbanni vágyó, mindent elpusztítani akaró gyilkos vágyukat. Tökéletesen tudtam irányítani ezt az erőt. A kezemben, akarom mondani a hasamban volt az egész. Minden olyan gyorsan történt, hogy elmondani is szörnyű. A két fickó mellém lépett, hogy megkötözzön és a megbízójuk színe elé hurcoljon. Fogalmam sem volt, ki lehet az. De nem is óhajtottam megtudni. Még nem. És főként nem így! Védtelenül, kiszolgáltatva, stukker és óvszer nélkül. A két fickó nem sejthette, hogy mi következik. Csak én tudtam, mert volt idő, amikor sokat gyakoroltam ezt a technikát. Kezdetben sok-sok kudarcot hozott, de később már szép eredményekkel rukkoltam elő, és akkor már nem bántam, hogy ennyit kellett szarakodnom a sikerért. Amikor lehunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetemet. Ekkor kiengedtem a hatalmas, mindenhová beáramló rettenetes erőt. Mint ahogy vártam, a két fickó megszédült. Levegőért kapkodtak, de hiábavaló küzdelmük nem járhatott eredménnyel, mert levegő az nem volt. Csak a mindent átható, rettenetes erő, ami még mindig áramlott belőlem. Úgy áramlott, kígyózott akár egy sárkány, de annál sokkal rosszabb volt. És főként büdösebb.
A két kefefrizurás egyetlen hang nélkül rogyott a földre. Testük görcsösen összegörnyedt, a nyakukon kidagadtak az erek, a fejük elkékült az oxigénhiánytól. Örömmel láttam, hogy elveszítették az eszméletüket. Elégedetten mosolyogtam. Ősi tibeti technika volt ez is, amit egyszer egy havasi vécén lestem el egyik mesteremtől, Pö-Cétől. Hálával idéztem emlékezetembe az idős, de kissé büdös mester gázos levegőbe vesző homályos arcát, majd egyetlen határozott mozdulattal összezártam záróizmaimat. Felvettem a földről a stukkeromat Sarkon fordultam. Majd ismét sarkon, mert a kijárat az ellenkező irányban volt. Mielőtt elhagytam volna a lakást, még magamhoz vettem a legszükségesebb pipere-holmi-jaimat. A pomponos sapkámat, ami nélkül nem tudtam gondolkodni sem, másrészt jól védett a koponya alapi szúnyogcsípésektől és a madarak bombáitól, a nagyítómat, amely apró részleteket tett meglepően kivehetővé, katalizátorral felszerelt pipámat, ruháimat és még néhány vacakot, amit nem akartam itt hagyni, nehogy valaki ellopja. Ezután a hajnal első sugaraival együtt elindultam, hogy megkeressem megbízómat. Vagina Pectorist, akit még sohasem láttam. 6. Neylon Cityben Miután egy éjjel-nappal, tehát még hajnalban is nyitva tartó moziban aludtam két előadásnyi időt, beültem egy kiskocsmába. Megreggeliztem, számolatlan mennyiségű feketekávéval észre térítettem magam, majd belevetettem magam a nagyváros, Neylon City rengetegébe. Az utcákon, tereken lassanként megélénkült a forgalom, fekete, fehér, sárga, vörös és mindenféle keverék színű emberfajták színes gyalogoltam előre. Az utcákon kereskedők kínálták portékáikat, zöldségeket, egzotikus gyümölcsöket és ugyanilyen lányokat. Kellemes, hűvös, tengeri levegő áramlott felém, az illata sós volt és friss. A nap egyre forróbban tűzött, kénytelen voltam fejemre helyezni a szombrérómat, ami eddig lazán a hátamon lógott egy vékony bőrszíjra erősítve. A szememet vastag napszemüveg védte az ultraibolya sugarak és a kíváncsi tekintetek elől. Ennek ellenére, még számomra is teljesen váratlanul, helyi rajongóim rohantak meg, akik felismerték szerény személyemet, mivel még mindig nagyon hasonlítottam tudományos könyveim borítóin szereplő standard önarcképeim valamelyikéhez. Talán más, nyaralni érkezett híresség dühösen elkergette volna ezeket az embereket, de engem nem ilyen fából faragtak. Adtam néhány előre megírt autógramot, amiből néhány száz mindig nálam volt, mert nem tudhattam, hogy osztogatásukkal mikor takaríthatok meg időt és ezért sok pénzt is. Amikor elfogyott minden autogramom, bocsánatkérő arckifejezést öltöttem,
majd rohanni kezdtem. Rajongóim, akik nem azért voltak imádóim, hogy most, amikor olyan közel álltak hozzá, hogy valódi autógramot kapjanak tőlem, csak úgy egyszerűen faképnél legyenek hagyva, utánam rohantak. Utcákon, tereken, szűk sikátorokon vágtattam keresztül, de amikor egyszer hátranéztem, és még mindig legalább tízezer ember szaladt utánam, éreztem, erős nyugtalanság lesz rajtam úrrá. De a szerencse istenasszonya, akivel igen jó, szerető viszonyban voltam, ezúttal is a segítségemre sietett. Egy riksás fickó fékezett mellettem. – Hé, Miszter! Nincs szüksége egy taxira? – Dehogynem! – lihegtem pipázástól tönkrevágott tüdőmből kifolyólag meglehetősen ziháló hangon. – Miért, talán tud egyet hívni? A riksás sértődött képet vágott: – Na, de Miszter! Itt van a taxi! Erre nem számítottam. Jobban szemügyre vettem a riksát. Meglepően jó állapotban volt. Csillogó alufelniken széles, új gumikon gurult, stabilnak, masszívnak látszott. Könnyűszerkezetes felépítményét ponyva takarta. Úgy tűnt, az otthonosnak is nevezhető egyszemélyes ülés, megfelelő védelmet fog nyújtani a rajongóim elől. Csak egy problémám volt. A riksás. Vékony, beteges kinézetű fickó volt, akiről legfeljebb azt feltételeztem, hogy lassú, egyenletes tempóban, néhány tíz méteren keresztül képes lesz egyedül elvontatni az üres riksát. De hogy a riksába én is beleüljek? Száz kiló tiszta izom, szilárdító kötőszövet, megannyi agysejt és rengeteg, hosszan egybefűzött barlangos test? Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Mégis belementem, mert amíg tanakodtam, a rajongók ismét veszélyesen közel értek hozzám. – Hová parancsolja az úr? – kérdezte elégedetten a riksás, és lassan ügetni kezdtem. Nem túlságosan gyorsan, de annál mindenképpen gyorsabb tempóban, mint amit először kinéztem belőle. – Tudja, hogy hol van a Pectoris birtok? – tudakoltam hanyagul keresztbevetett lábbal, elterpeszkedve a bőrülésben. A riksás visszafordult, az arcán rémület ült. – Tudom, Miszter. De ne menjen oda, mert az elátkozott hely. – Elátkozott? – kérdeztem vissza, miközben pipára gyújtottam és sűrű füstbe burkolóztam, hogy senki ne láthassa meg népszerű arcomat. – Én nem hiszek az ilyesfajta babonákban. – Kissé elbizakodottan legyintettem. Persze csak azért, mert még nem sejtettem, mi vár rám a következő néhány fejezetben. – Pedig jobban tenné az űr, ha óvatos lenne – figyelmeztetett a riksás. – Az utóbbi egy évben tizenhárom fuvarom volt oda, de egy sem akadt visszafelé. Torkomon akadt a füst. Köhögni kezdtem, közben pedig elgondolkoztam. Ta-
lán mégis abba kellene hagynom a dohányzást. Még mindig maradna két halálos szenvedélyem: a nők és a whisky. Ha lemondanék róla, talán tovább hódolhatnék ennek a kettőnek. Ki is vertem ott a riksában. A pipámat. Utána eltettem a kabátzsebembe. Még néhány percig elgondolkodva fújtam kifelé a tüdőmben cirkuláló füstöt, amivel súlyosan szennyeztem a levegőt, de most nem tudtam erre a problémára összpontosítani, mert egyéb, ostoba félelmek foglalták le intellektusom aktív részének színe-javát. Az elmúlt éjszakára gondoltam. A leégett, viszkető hátam, a rengeteg izgalom, a kialvatlanság, a rossz reggeli, a rajongók erőszakos hada, amely kis híján utolért, mindez elrontotta a kedvemet. Legszívesebben lövöldözni kezdtem volna a stukkeremmel, de nem tehettem, mert nem kínálkozott rá semmiféle ésszerű indok és alkalom. Egy darabig csendben figyeltem, ahogy a riksás fut. Egyenletesen, harmonikusan szedte a levegőt, a lábai úgy húztak, mintha turbómotor hajtotta volna a kicsi kocsit. Néhány perc, de az is lehet, hogy fél óra múltán, végleg leráztuk a rajongókat. A riksás szűk utcákon, sikátorokon, elhagyatott területeken szaladt keresztül. Itt jóval kisebb volt a forgalom, egyre több riksa és egyre kevesebb autó tűnt fel az utakon. Kivéve a teherautó-forgalmat, amely mintha növekedett volna. Furcsának találtam, de az elénk táruló gyárnegyed rögtön magyarázatot adott a kérdésre. Eszembe jutott, hogy Neylon szigete igazi banánköztársaság, amelynek legfőbb exportcikke a banán. A kamionok és teherautók oldalán mindenütt jól látható felirat hirdette, hogy ezt a nagyszerű, általam is igen kedvelt gyümölcsöt szállítják. Valószínűleg egyenesen a kikötőbe, hogy onnan a nagy banánszállító hajókon a világ minden tájékára eljuthasson. A nagy iparnegyed üzemei kivétel nélkül banángyárak voltak, ahol a kiváló gyümölcsöt szorgos kezek aprólékos munkával becsomagolták a héjába, hogy az ötletes védőréteg azután mindenfajta káros behatástól megvédje az út során. Éppen ezen gondolkodtam, valamint azon, hogy már milyen régóta nem voltam nővel, és most már nem ártana éppen megismerkedni azzal a sokat ígérő nevű Miss Vagina Pecto-risszal, amikor újabb viharfelhők gyülekeztek a fejem felett. Már megszokhattam volna, hogy amerre megfordulok a világban, ott legalábbis zűrösebbnél zűrösebb ügyek követik egymást, és rendszerint több hulla is előkerül, súlyosabb esetben pedig kő-kövön nem marad. Ám ez a mostani kis kiruccanás még az átlagosnál is problémásabbnak ígérkezett. Hiába, no, nehéz volt megszoknom, hogy vadásznak rám. A másik riksa egy szűk utcából kanyarodott mögénk és üldözni kezdett minket. Nem vettem észre azonnal. De a szokásos megmagyarázhatatlan rossz érzés,
most is valamiképp erőt vett rajtam. Általában akkor érez ilyesmit az ember, amikor kukkolók bámulják hátulról, miközben egy szerinte elhagyatott helyen, a rajtoló síugró semmi máshoz nem hasonlító pozícióját felvéve éppen könnyít magán. Idegesen fészkelődtem, nem találtam a helyem, izzadtam, majd fázni kezdtem. Ittam néhány korty whiskyt az életmentő palackból, ami mindig a nyakamban lógott. Tibetben, a hegyek között, nem mindennapi körülmények között, egyszer a rám rakódott hóréteg és a kis palack miatt egy bajbajutott hegymászó össze is tévesztett egy mentőkutyával, és miután ivott az italból pacsit adott a kesztyűmre. A whiskytől jobban lettem, de még mindig valami megmagyarázhatatlan bizsergés kellemetlen, viszkető érzése csiklandozta kefefrizurám alatt megbúvó tar koponyámat. – Mi a fene lehet ez? – kérdeztem önmagámtól, de nem válaszoltam. Idegesen pillantgattam körbe, amikor hirtelen elhűlt bennem a vér. A hátam mögött felfedeztem az üldöző riksát. Legnagyobb rémületemre azt vettem észre, hogy a közöttünk lévő távolság pillanatról pillanatra csökken. Ha ez így megy tovább, és nem teszek valamit, még néhány pillanat és pillanatok alatt utolérnek. A riksásra pillantottam. A fickó egyenletes tempóban futott. Egy másodpercre sem lassított, de sajnos nem is gyorsított. – Hé, te! – szóltam oda neki úgy, mint az az ember, aki nem ismeri a másiknak a nevét. – Mi is a neved? – Forrest – felelte a riksás egy pillanatnyi megállás nélkül. Ezen egy pillanatra elgondolkodtam. Nagyon ismerősnek tűnt ez a név. De mivel nem volt időm rá, hogy mélyebben is eltűnődjek ezen, szemernyi habozás után elordítottam magam: – Fuss, Forrest, fuss! A fickó egy pillanatra meglepődött. – De miért, Miszter? – Mert üldöznek, de ostoba! – ordítottam és elővettem a stukkeremet. A riksás Forrest elérthette, mert ettől kezdve úgy futott, mintha üldöznék. Nem is szaladt, hanem valósággal menekült, közben pedig követhetetlen sebességgel szedte a lábát. A környező házak, emberek, gyártelepek, forgalomirányító rendőrök egyetlen, kusza vonallá olvadtak össze. Élveztem ezt a sebességet. Az éles kanyarokban pedig megértettem, miért van szükség a riksa alatt az alufelnikre szerelt spéci kerekekre. Hátranéztem. Elhűlt ereimben a vér. A másik riksa éppen csak valamivel lemaradva, még mindig félelmetes sebességgel közeledett felénk. Utasa egy hosszú nyelű ostorral ütötte, verte, csépelte a szerencsétlen riksást. Pedig a fickó futott, ahogy csak a lába bírta, de annak a kegyetlen, embertelen, brutális állatnak még ez sem volt elég. Láttam a rohadék felnyírt kefefrizuráján, hogy engem akar. Láttam a savószínű szemeiben, a sár-
ga, nikotintól rothadt fogain, hogy a halálomat akarja. Ordítozott, üvöltözött azzal a szerencsétlen riksással, ahogy más normális ember a lovával vagy a kutyájával sem szokott. Azon túlmenően is, hogy meg akart ölni, mélyen felháborított ennek a kegyetlen, embertelen, mocskos, felnyírt hajú, kefefrizurás állatnak a Homo Sapiens Sapienshez méltatlan viselkedése. A másik riksa viszont pillanatról-pillanatra közeledett. Belém hasított a rettenetes felismerés, hogyha nem teszek azonnal valamit, a másik riksa pillanatokon belül utolér. Amikor megláttam az utasfülke oldalára szerelve, azon tudtam, hogy be kell vetnem. Egy hosszú ostor volt és szinte követelte, hogy használjam is. Megsuhogtattam, és miközben csépelni kezdtem vele a riksást, ismét azt üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért, hogy: – Fuss, Forrest, fuss!!! A riksás futott, mint egy gép. A testem az ülésbe préselődött. Sorban előztük meg a kerékpárokat, a kis és nagymotorokat, végül már a kisebb köbcentis autókat is faképnél hagytuk. Amikor úgy véltem, most már hátranézhetek, mert biztos voltam benne, hogy lehagytuk az üldözőmet, gyors, határozott mozdulattal hátrapillantottam. Elégedettséggel töltött el a látvány. Valószínűleg úgy lehagytuk őket, mint a pinty. Lelki szemeim előtt láttam, hogy messze mögöttünk maradtak, kétségbeesetten keresgélnek, időnként járókelőket állítanak meg, hollétem felől kérdezgetik őket, majd néhány napos hiábavaló kutatómunka után felhagynak a reménytelennek tűnő vállalkozással és öngyilkosok lesznek. Hirtelen óriási ütést éreztem. Ha nem kapaszkodtam volna meg a fejemen lévő szombréró-ban, valószínűleg kiesem a száguldó riksából és az úttestre zuhanva kitöröm a nyakamat. De megkapaszkodtam, mert a reflexeim nem mindennapiak voltak, és már több, bizonyítható esetben megmentették törékeny kis életemet. Oldalra tekintettem és elámultam meglepetésemben. Az üldöző riksa ott robogott mellettünk. Láthatóan feltett szándéka volt, hogy leszorítson az úttestről. Ebben a pillanatban sziszegő, sőt, surrogó hangot hallottam. Kerestem az okát, de nem találtam. Biztosan emlékeztem rá, hogy gumimatracomat leeresztettem, tehát az nem adhat ki magából ilyesféle hangot. Megtapogattam a számat. Csukva volt! Tehát az sem kelthetett ilyen gonoszul sziszegő hangot. De ha az sem, akkor meg micsoda? A kefefrizurás gonoszul vigyorgó pofával röhögött rajtam. Savószemeivel a riksa kerekeit figyelte. Rossz érzéssel az idegeimben, jómagam is odapillantottam. Felkiáltottam meglepetésemben. A másik riksa kerekének közepéből hosszú, hegyes, borotvaéles pengék álltak
ki, amelyek csak úgy surrogtak a menetszélben. Láthatóan a kefefrizurásnak feltett szándéka volt, hogy úgy manőverezzen járművével, hogy a hegyes eszköz álnokul kipukkassza gumitömlőinket. Az előbb majdnem sikerült is neki, mindössze néhány centiméterrel kerülte csak el a kerekünket. A riksa aljából fa és fémszilánkok szakadtak kis és záporoztak mindenfelé. – Az áldóját! – káromkodtam durván. De ugyanakkor izgatottság vett rajtam erőt abbéli örömömben, hogy üldözőm immár túlment azon a határon, amit még el tudok viselni anélkül, hogy ne használjam a fegyveremet. Elővettem a kezemben szorongatott 38-as Smith & Wessont és lövöldözni kezdtem a mellettem robogó kocsira. Egy egész forgótárat beleürítettem a ponyvába, de semmi nem történt. Az az átkozott kefefrizurás hamarosan előbukkant, a kezében pedig egy kézi rakétavetőt tartott. Két dolgot értettem meg akkor. A másik riksa ponyvája páncélozva lehetett, mert ennyire azért nem lőttem rosszul. Jobb napjaimon, tanúkkal tudom bizonyítani állításom hitelességét, képes voltam száz méterről lelőni egy álló ember fejéről az almát. Na jó, ha az almát nem is, de az álló embert mindig eltaláltam. A másik gondolatom az volt, hogy ebből a távolságból, még akkor sem fog elhibázni, ha teljesen vak, mert egyik kezével játszva kitapinthatja a riksámat, míg a másikkal meghúzza a ravaszt. Kényszerítő erővel tört rám a félelem és a rettegés ösztönözte cselekvési vágy. Hirtelen ötlettől vezérelve – általában nem is voltak másféle ötleteim –, elordítottam magam: – Lassíts, Forrest, lassíts! És Forrest lassított, ahogy csak belefért. Körülöttünk a folyamatos csíkká vált ház, utca, ember, forgalom hirtelen darabokra hullott, varázsütésre ismét kivehetővé váltak a részletek. Az emberek, állatok, rendőrök, turisták, egyszerű utcalányok, drogkereskedők, pittbulljukat sétáltató kedves, nyugdíjas nénikék, a fehér botjukat lengető forgalomirányító katonák, akikre ügyet sem vetett senki. A másik riksa a finoman kitervelt és tökéletesen végrehajtott manőver következtében elszáguldott mellettünk. A kilőtt rakéta, hőérzékelője feltehetően felhevült testemre volt beállítva, és azt kellett volna miszlikbe robbantania, elszáguldott a tenger felé. Csak később tudtam meg, hogy kis híján kirobbantotta a harmadik világháborút, mert elsüllyesztett egy arrafelé cirkáló amerikai cirkálót és súlyosan megrongált egy másikat, amelyik viszont kínai volt. Hónapokig tartó politikai erőfeszítések eredményeképpen sikerült csak megakadályozni, hogy az incidens miatt mindkét fél kilője a másik ország nagyvárosaira a rendelkezésére álló valamennyi interkontinentális ballisztikus rakétáját. Amikor elszáguldott mellettem a másik riksa, tudtam, hogy a dolog még nincs végleg lefutva. Ezért némi mérlegelés után azt kiáltottam: – Fuss, Forrest, fuss! – Már megint? – kérdezte a szerencsétlen riksás ereje végére érve, miközben
káromkodva, folytatásos részletekben köpködte ki a tüdejét. – Kuss, Forrest, kuss! – kiáltottam neki, mire végre engedelmeskedett. A riksa felgyorsult, és ismét száguldani kezdett. Miközben újra az ülésbe préselődtem a gyorsulástól, nagyon reméltem, hogy ezúttal is beválik a tervem. Talán nagyképűségnek hangozna más, egyszerű ember szájából, de meg kellett jegyeznem magamban, hogy a terveim igen nagy százalékban be szoktak jönni, ami igen nagy elégedettséggel és fokozódó jóérzéssel töltötték el önbizalomtól duzzadó bensőmet. Meg kellett vallanom, hogy a szexen és a nőkön kívül, ha a whiskyt és a pipázást nem számítottuk, na és a vaktában lövöldözést, akkor ez okozta nekem a legnagyobb örömet a világon. Elmosolyodtam. Kissé kegyetlenül, mert most ez illett legjobban férfiasan eltökélt arckifejezésemhez, és kíméletlen, már-már vérszomjas, prédára leső tekintetemhez. Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Az ostoba kefefrizurás, miután látta, hogy célt tévesztett a rakétája, lassított, hogy újra mellém érjen. Elmosódottan láttam, hogy egy kétszeresen lefűrészelt csövű vadászpuskát szorongat a markában. Valamiért azt gondoltam, hogy a betárazott sörétes lőszerrel szitává akar lyuggatni, mint valami agyaggalambot. De nem fog, ebben már biztos voltam! A lassító riksa mellett szinte elszáguldottunk. A kefefrizurámat és könnyű, nyári ruházatomat szaggató, tépázó menetszéllel mit sem törődve derékig kihajoltam a riksából. Vakmerő tervemet csak így hajthattam végre, muszáj volt kockáztatnom, még a legdrágábbat is, ami csak volt ezen a földön, az életemet. Mások életét minden további nélkül bátran kockáztattam volna, de a sajátommal nagyon óvatosan bántam. Hiszen mások olyan sokan voltak, ők könnyedén pótolhatónak látszottak, míg belőlem csak egy volt. Néha nem is mertem belegondolni, hogy mi történne, ha egyszer valami bajom esne. Most, amikor megint kockáztatnom kellett, szándékosan nem is gondoltam bele, hogy mire készülök. Miközben szaggatott, tépázott a légellenállás, mesterem, a nagy Obi-van Kenobi szavai jutottak eszembe, aki mindig azt mondotta: „Bízzál az erődben, te lüke.” Lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal, de valami ilyesmit mondott, az hétszentség. Máig nem voltam képes megfejteni a szavait, amikor semmiféle erőd nem volt arrafelé, ahol élt, de kissé sértő szavai valamiért mégis megmaradtak bennem. Rejtélyes volt, misztikus szellemiség járta át, amely megbizsergette transzcendenciára fogékony lelkületemet. Amikor veszélyeztettem az életemet, mindig valamiért eszembe jutott. Talán azért, mert semmiképpen sem akartam addig meghalni, amíg meg nem oldom ezt a hatalmas rejtélyt, amely igazi Zen bölcsesség volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy nem volt se füle se farka, tehát ezek miatt a csonkolásos dolgok miatt igazán horrorisztikus hatást keltett, másrészt viszont ha az ember sokáig gondolkodott rajta, igen könnyedén fejfájást okozhattak, súlyosabb esetben pedig hosszan tartó, gyógyíthatatlan őrületet.
Még szerencse, hogy nem kellett tovább ezen a baromságon törnöm a fejemet, mert a másodperc tört részére feltűnt mellettünk a másik riksa. Megint elvigyorodtam. Lelki szemeim előtt már meg is jelent a végkifejlet. Ezen annyira röhögnöm kellett, hogy majdnem elszúrtam az egészet. De a szerencse, mint mindig, ezúttal is engem pártolt. Amikor a másik kocsi mellénk ért, én és Forrest, a riksás elszáguldottunk mellette. Miközben így cselekedtünk, én mást is tettem. A kezemben lévő ostor vastag nyelét gonoszul a másik riksás lábai közé dugtam és egy pillanatra keményen megtartottam. Fa, csont és egyéb lágy szervek törtek, üvöltés visszhangzott, de ezt már nem hallottam, mert a másik riksa olyan hirtelen torpant meg, hogy a lendülettől vezérelve, egyszersmind fel is borult. A benne utazó kefefrizurás fickó, a puskájával együtt, szép ívű zuhanás közepette, valósággal katapultalt belőle. Kapálódzó, üvöltő teste mély benyomást tett rám és mindazokra, akik látták, hallották. Hosszú, szépívű repülés után egy csendes öbölbe érkezett, ahol ragyogóan sütött a nap, kék volt a tenger, sekély és homokos, cápát pedig soha nem láttak még arrafelé. Egészen mostanáig. 7. Aljas támadó Forrest némi pihenő után mégiscsak hajlandó volt arra, hogy elvigyen a Pectoris birtokra. Az úton folyvást imádkozott, óva intett a borzalmaktól, amelyek szerinte majd ott várnak rám, de becsületére legyen mondva, azért mégis elfuvarozott oda, ahová sorsom szerint mennem kellett. Szolgálataiért cserébe egy dollárt adtam neki, a helyi éves átlagkereset százszorosát, Forrest ezután mindenáron a rabszolgám akart lenni, de lebeszéltem róla. Rávilágítottam, hogy ez mennyire idejétmúlt dolog, és felajánlottam neki, hogy mi lenne, ha a korral haladva, inkább csinálnánk valami MLM rendszert, és ő lenne az első, a rendszerben alattam dolgozó ügynök. A szisztéma tulajdonképpen ugyanaz, ő dolgozik, én bezsebelem a pénzt, de mégis sokkal szebben, korszerűbben néz ki az egész. Forrest némi gondolkodás után ráállt, majd elindult, vissza a nagyvárosba. Egészen biztos voltam benne, hogy még találkozunk. Egy darabig néztem utána, majd elindultam, hogy találkozzak a nővel, aki temérdek pénzt ígért nekem a szerinte rejtélyes bűnügy felgöngyölítéséért. Miközben keresztülvágtam egy kisebbfajta őserdőn, majd egy szépen gondozott marihuána ültetvényen, végül pedig egy konyha- és virágoskerten, átfutott az agyamon néhány gondolat. Valamiért úgy gondoltam, hogy ez az egész ügy, amiért ide kellett jöjjek, csak valami buta kis családi csetepaté lehet. Nem is igazi bűnügy, hanem valami ostoba kis féltékenységi álprobléma, amit se’ perc alatt felgöngyölítek, utána
irány vissza a tengerpart. De miért akar ennyi pénzt fizetni nekem ez a nő? Ez a dolog szöget ütött a fejembe. Százezer dollár rengeteg pénz. Még egy unatkozó, kikapós milliomos nőcskének is. Miért akar nekem ennyi lóvét fizetni? Talán a pénz csak csali, és a végén majd kiderül, hogy nem is fizet ennyit, mert levonja belőle a felmerülő költségeimet és az anyagi kárt, amit rendszerint okozni szoktam az általam vizsgált helyszíneken. Elmélyülten gyalogoltam egy virágágyásban, és éppen arra gondoltam, jó lesz vigyázni ezzel a nővel, amikor hirtelen valaki erős ütést mért a fejemre. Olyan váratlanul csapott le, mint derült égből a villám, és homlokon vágott. Az ütés megszédített. Elvesztettem gondolatom fonalát és hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Rettenetes pillanat volt, de az isteneknek hála, nemsokára elmúlt. Ám még ebben a váratlan helyzetben sem veszítettem el a lélekjelenlétemet. Rutinos mozdulattal, hogy támadómat összezavarjam, a földre vetettem magam, bele a rózsaágyásba, majd üvöltve néhányszor oldalra hemperedtem. A gyakorlat befejeztével felpattantam. De ekkor már a kezemben szorongattam a 38’-as Smith & Wesson revolveremet, készen arra, hogy bármire lőjek, ami mozog. Tudtam, félelmetes látványt nyújthatok. Elképzeltem, amint elöl tönkreszakadt szombréró-val, meggörbült napszemüveggel, vérző homlokkal, arcomon ádáz arckifejezéssel vicsorgok. Könnyű, virágos ingemből kikandikáló erős karjaimból és fehér bermudanadrágomból elővillanó lábamból megannyi rózsatüske állt ki. A sebek folyamatosan véreztek, de nekem, aki egyszer már többször is félig megfagytam a Himalája lábainál, amikor véletlenül egy kocsma hűtőházában rejtőztem el, meg sem kottyant egy kis égő fájdalom. Óvatosan, ám szemmel szinte követhetetlen sebességgel, olyan gyorsan, akár a mindent elsöprő hurrikán, körbefordultam. Fegyveremet lövésre készen tartva kerestem a vakmerő támadót, aki orvul meg merészelte zavarni nyomozásra készülődő személyemet. Leengedtem a stukkeremet. Csalódott voltam. A támadó nem volt sehol. A homlokomra mért aljas ütés miatt zúgott a fejem. Ám annyira nem voltam rosszul, hogy ne álljak teljesen értetlenül a minden természettudományos magyarázatot nélkülöző eset előtt. Ismét körbefordultam. Ezúttal már jóval lassabban. Két okból kifolyólag. Egyrészt nem akartam elszédülni, másrészt nagyon ügyeltem rá, nehogy éppen a szemkápráztató gyorsaság miatt ne vegyem észre aljas támadómat. Mégsem volt ott senki. Óvatosan tettem előre néhány lépést. A gonosz, kegyetlen, az előbbinél talán tízszer erősebb ütés pontosan ugyanoda vágódott, mint az első: egyenesen bele a homlokom közepébe. Feljajdultam. Bensőmet most már majd’ szétvetette a tehetetlen dühből eredeztethető, célt nem találó harag. Ordítottam, toporzékoltam, még az is eszembe
jutott, hogy gyerekkoromban anyám nem engem vitt fel a padlástérbe, hanem a tiszta ágyneműt. Megint körbefordultam, de semmit, a világon semmit nem láttam. Mi lehet ez? Gondolkodni próbáltam, de a gonosz ütésektől egyre kevésbé voltam rá képes. Az egész fejem zúgott, akár egy méhkas. Kénytelen voltam a nyakamba akasztott palackból, egy kis whiskyvel belsőleg fertőtleníteni a fájdalmas sebeket, nehogy elfertőződjenek. Ott álltam a tűző napon, a virágágyás kellős közepén, a fejem olyan egyenletesen lüktetett, mint egy tengerben úszó medúza. Kerestem az ellenséget, de senki, a világon senki nem mutatkozott. Valaki biztosan szórakozik velem. De ki? És miért pont velem? És miért pont itt? És vajon mit akarhat? Kérdések és kérdések. Senki nem akadt, aki a segítségemre sietett volna, hogy megoldja ezeket a kínzó, gyötrő problémákat. Ott álltam, több, tüske lyuggatta, súlyos sebből vérezve, teljesen tanácstalanul, a nap pedig egyre jobban melegítette az agyamat. Úgy éreztem magam, mint az aknamezőre tévedt katona. Nem mertem mozdulni. Csak álltam lövésre kész fegyverrel, és vártam, hogy feltűnjön a támadóm. Közben zakatolt az agyam. Lassanként már arra is gondoltam, hogy egy láthatatlan szellemharcos űz velem gonosz tréfát. Vagy valami gonosz démon, aki nevetve figyeli tehetetlen dühömet. Mi a fenét csináljak? Hiszen senki sincs a közelben, akit lelőhetnék. Hirtelen hangot hallottam a hátam mögül. Valaki nekem kiabált. Gyilkos indulattal fordultam sarkon, hogy szitává lőjem a rohadékot. Amikor megláttam a fickót, csalódottan engedtem le a stukkeremet. Nem, most nem lőhetek. Ez nem a gonosz démon, de nem is valami merénylő, aki elszántan életemre tört. Egy idősebb ember állt előttem, nem messzire, talán csak tíz méterre. Fekete bőrét még sötétebbre cserzette a nap. Amikor meglátta a kezemben a leeresztett csövű fegyvert, ijedt arckifejezést vágott. – Kérem, ne lőjön! – kiáltotta. – Én Toby vagyok, a kertész. A nagyságos aszszony odabent van a házban. Szóljak neki, hogy hozza ki a pénzt és az ékszereket vagy uraságod úgy gondolja, hogy személyesen megy be érte? – bizonytalanul elhallgatott. Láttam rajta, hogy majd’ meghal félelmében. Megsajnáltam az öreget. Szegény úgy remegett, mintha előrehaladott állapotú Parkinson-kórja lett volna. Eltettem a stukkert és óvatos léptekkel megindultam felé. Várakozásommal ellentétben, semmi nem történt. Láthatatlan ellenfelem, úgy látszott, tanúk jelenlétében teljesen felhagyott az ellenem folytatott alattomos támadásokkal. – Én Leslie L. Laticel vagyok. Magándetektív. Ne féljen, nem akarom bántani! – kiáltottam, mert nem akartam tovább riogatni. Az öreg erre abbahagyta a remegést. Egyre bátrabb léptekkel közeledtem felé. Amikor odaértem, annyira megörültem, hogy véget értek az ellenem intézett
támadások, hogy megszorítottam az öreg kezét. Még mielőtt az egyébként jószándékú Toby megtörölhette volna a kantáros kertésznadrágjába. Kicsit furcsa volt a kézfogása, meleg és nedves a tapintása, de nem törődtem vele, mert annyira megkönnyebbültem. Akármi is szórakozott velem, most már vége, láthatóan többé már nem kell a fejemre mért csapások miatt szédelegnem. Az öreg szabadkozva törölgette a kezét a nadrágjába. – Bocsásson meg az uraság, de éppen most trágyázom a virágokat… A kezemre néztem és tudtam, az öreg nem hazudott. Én is megtöröltem a kezemet a nadrágomban. A másik irányból egy csilingelő, kellemes női hang hallatszott. – Hahó, Mr. Laticel! De örülök, hogy itt van! Megfordultam. A lélegzetem is elállt. A nő annyira szép volt, mint amekkora mellei voltak. Lélegzetelállító volt mindkettő. Nagyot nyeltem és erotikus fantáziák kezdték kergetni egymást az agyamban. A vérem felforrt, úgy éreztem, villámcsapás ért. Ebben a pillanatban egyáltalán nem tartottam lehetetlennek, hogy itt és most infarktust kapok és meghalok. Ezt a nőt nem lehetett ép ésszel kibírni. A nő sudár termetű, harmincas éveinek elején járó, csodálatos, érett szépség volt. Könnyű, de szerencsére vékony és átlátszó ruhát hordott, amely nem tudta, de biztosan nem is akarta volna elrejteni bájait. Már alig vártam, hogy közelebb érjen és hogy beszívhassam nemi hormonokkal kevert parfümillatát. Rögtön tudtam, hogy életem leginkább nekem való megbízatását vállaltam el, legyen szó itt családi intrikáról, elveszett macskák utáni kutatásról, netán, rossz szomszédok móresre tanításáról vagy a nappaliban eltűnt ékszerek felkutatásáról. Tudtam, ezért a nőért bármire képes lennék. De ha még fizet is nekem! Méghozzá százezer dollárt! Az élet megint szép volt. A nap ismét ragyogóan sütött, az ég mélykéken világított, a csillagok – nos, azok nem látszottak. Az öreg kertésszel együtt vágyakozva figyeltük ezt a szépséget, amint lágyan ringó csípővel, mesésen hullámzó keblekkel közeledik felénk. Hosszú, mézszőke hajába belekapott a lágy, nyári szellő. Most láttam csak észre, hogy ajka meggypiros, akár az érett eper, szeme kék, mint a tenger. Körülötte mindenfelé rózsák illatoztak, a hölgy pedig egyre közelebb ért, kecses futásának minden lépése fokozta a nyálelválasztásunkat, majd amikor ő is rálépett a gondatlanul otthagyott gereblyére, és az ugyanúgy fejbe vágta, mint ahogy több alkalommal engem is, fájdalmas arckifejezés telepedett szépséges arcocskájára, csúnya nagy púp nőtt a fejecskéjére, mint amilyen az enyémen is volt, majd felakadt szemekkel lassan összeesett és elájult. – Miss Vagina! – sápadt el a kertész, és arcára rémület ült. Megtapogattam a púpomat, mert a rejtély felismerése, mint általában, ezúttal is fájdalmas volt, majd rohanni kezdtem a kertésszel együtt, hogy mihamarabb elsősegélyben, de leginkább mesterséges lélegeztetésben részesítsem szegény-
kéi. Természetesen jóval előbb értem oda, mint az öreg. Lehajoltam Miss Vaginához, hogy szemrevételezzem állapotát. Azonnal láttam, hogy itt nincs segítség, már ma éjjel együtt fogunk aludni. Maximum egy órát. A többiről nem szívesen nyilatkoznék, de a kilátások mesésnek látszottak. A hölgy nem volt magánál. Tudtam, gyorsan kell cselekednem, nehogy elveszítsem teljesen az eszemet, ha ő már úgyis elveszítette az eszméletét. Masszírozni kezdtem a szíve tájékán mindkét mellét. Tudtam, vérhez kell jutnia az ő szívének is, nemcsak nekem... Utána, amikor már szinte kielégítőnek ítéltem a masszázst, mesterséges légzés következett. Számat a szájára tapasztottam és vártam, hogy lélegezzen. Lehet, hogy nem csináltam mindent szakszerűen, de bizonyos voltam benne, hogy határtalan lelkesedésem pótolni fogja elméleti hiányosságaimat. A megérkező, aggodalmaskodó Toby sápítozásai ellenére Miss Vagina Pectoris sóhajtozni kezdett, búgó hangon duruzsolt valamit a fülembe, amitől én is majdnem eszméletemet veszítettem, majd kinyitotta gyönyörű kék szemét és kisvártatva felállt. Akárcsak én. De vele ellentétben, most nem voltam képes arra, hogy felemelkedjek görcsösen ülő helyzetemből. Csak néztem rá vágyakozva és meglehetősen szerencsétlen képet vághattam, mert a szépséges hölgyemény, túllépve saját fájdalmain, feltehető szédülésén, lehajolt hozzám. Amikor látta, hogy képtelen vagyok megmozdulni, mellém telepedett és aggódva átölelte a vállamat. – Óh, Mr. Laticel, mennyire sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk. – Én nem, egyáltalán nem – szabadkoztam. – Vagyis dehogynem. Azazhogy, sőt, magam is sajnálom... – éreztem, hogy nem szabad tovább beszélnem, mert lányos zavaromból kifolyólag képtelen voltam kontrollálni, hogy mit beszélek. Ehelyett vigyorogtam, és bocsánatkérően néztem rá. – De hiszen maga vérzik! – kiáltotta a bátor hölgy és hosszú csíkot tépett le fehér ruhájának alsó részéből, amitől egyre merészebb részletek látszottak ki a combjaiból és egyéb, még izgatóbb testrészeiből. Lágy, puha kezecskéivel bekörözte a fejemet, miközben kis híján elolvadtam. – Semmiség, semmiség – bagatellizáltam a dolgot. – A vérzés nálam, az én szakmámban, gyakorta előfordul... – Nahát, milyen érdekes – lepődött meg a hölgyemény –, mint ahogy nálam is. – Nem is hinné, hogy milyen sok hasonlóság van bennünk – mondtam sokat sejtetően. Miss Vagina mosolygott rám, a púpjára mutatott. Nevetni kezdett, majd elbűvölően nézett rám. Megsimogatta a fejemet, óvatosan, mert látta, hogy nekem is van púpom. Nem tehettem mást, visszamosolyogtam rá.
Az öreg kertész csak nézett minket, majd megcsóválta a fejét. – Ajaj, ajjaj, hajajaj... – mondogatta közben. – Már megint egy... Nem tudom miért, de nem törődtem vele. Minden gondolatomat a világ leggyönyörűbb nője kötötte le, akinek ugyanolyan púpja volt a homlokán, mint nekem. Nekem másutt is volt egy, de azt később, a kettesben elfogyasztott gyertyafényes vacsora, a jéghideg pezsgő után még többször megbeszéltük, kiértékeltük, és végül egyöntetűen kielégítőnek találtuk.
8. Erdei séta Másnap este frissen, vidáman, kipihenten ébredtünk. Miss Vagina az órájára nézett, majd sietve felöltözött. Annyira kapkodott, hogy közben majdnem megvágott az éles körmeivel. Mint mondta, azért kell ennyire rohannia, mert ma este nagy vacsorát adnak a tiszteletemre, ahol az egész család jelen lesz. Mivel ő a ház asszonya, személyesen kell koordinálnia az előkészületeket, kiszámolnia a fogások számát és gondoskodnia a vendégek ültetési rendjéről. Zavartan szabadkoztam, kiemelve, hogy mennyire felesleges szerény személyemet ennyire előtérbe helyezni és főként ennyi ember előtt, egyszersmind biztosítottam, hogy egy kettesben eltöltött vacsora varázsát semmi más nem pótolhatja számomra. Legfeljebb csak az, ami a vacsora után következik. Miss Vagina csak nevetett, és többször hangsúlyozta, hogy mennyire fontosnak tartja, hogy alig harminctagú családja méltó körülmények között ismerkedhessen meg egy ilyen kedves, és mindenütt nagy emberrel, mint amilyen én vagyok. Mi tagadás, jól esett ez a nem mindennapi figyelem, de az igazat megvallva, eddig nem szoktam hozzá az ilyesfajta nagy felhajtáshoz. A legtöbb megbízatásom csendben, nyugodt körülmények között zajlott, ahol sok esetben napokig nyomozhattam és gondolkodhattam egyedül. Ez a merőben szokatlan szituáció némi lámpalázzal töltött volna el, ha nem én vagyok az, aki vagyok. Nevetve gondoltam arra, hogy más, tapasztalatlanabb magánkopó hasonló helyzetben talán idegesen rágta volna körmét, azon izgult volna, hogy most mi lesz, hiszen többtucatnyi ember fogja minden lépését figyelni, nyilván ötleteket, tippeket és gyakran hamis nyomokat is fognak szolgáltatni. Bizonyosan mindenbe beleütik majd az orrukat, a munka ezért tehát semmiképpen sem ígérkezik könnyűnek. Nem csodálkoztam volna, ha más ebben a szituációban azon gondolkodott volna, hogy talán bölcsebb megoldás lenne máris feladni az egészet. Más talán így gondolkodna, de nem én! Elégedetten fütyörésztem, és azon tűnődtem, mennyire a kedvemre való is ez a megbízatás. Végre méltó figyelmet kap a munkám, miközben az egyszerű, jelentéktelen emberek is megismerhetnek testközelből – itt főleg a szép hölgyekre gondoltam. Közben finom étkek, italok, és ami szemnek és szájnak ingere, sőt, talán még ennél is kellemesebb dolgok állnak majd rendelkezésemre. Négy hölgyismerősömre gondoltam és a kellemes viszontlátásra, ami várhatóan hamarosan bekövetkezik. Elmerengtem egy kicsit a kiszolgálás ötcsillagos mivoltán. Inasok, szobalányok, kertészek, takarító nénik hada lesi majd minden gondolatomat és teljesítik legtitkosabb kívánságaimat. – Nem rossz, nem rossz! – Rittyentettem elégedetten és vigyorogtam, mint akinek ötösen van a lottón. És ami a legfőbb, a megbízatás végén kerek százezer dollár üti majd a markomat. Igaz, hogy használt tízcentesekben, de mégiscsak üti. És ez a lényeg.
Legfeljebb majd beváltom egy zöldségesnél, vagy egy üdítő-automatánál. Még nem döntöttem, de nem is kellett sietnem, hiszen, mint ahogy keleten mondják, ahol aztán igazán jól tudták, mit jelent ez: nem kergetett a tatár. Kényelmesen kipakoltam útipoggyászomat. Kiterítettem patyolatfehér öltönyömet, amelyben már többször néztek fizetőpincérnek, és meggyőztem magam, hogy ezt felesleges volna kivasalni, hiszen úgy sincs vasalóm. Jól tudtam, hogy az öltöny adoniszi testemen úgy is ki fog majd simulni. De hogy mégis megadjam a módját, úgy döntöttem, lezuhanyozom. A vacsoráig még több mint másfél óra volt. Terveim szerint előtte még sétálok egyet a kertben, közben természetesen rettentően ügyelek majd a gereblyékre. Úgy ítéltem meg, hogy a mostaninál kedvezőbb alkalom nem kínálkozik arra, hogy egyedül, senkitől sem zavartatva, alaposan, sőt aprólékosan feltérképezzem a terepet. Levetkőztem, majd komótos léptekkel a fürdőszoba felé sétáltam. Reflexszerű mozdulattal rántottam elő a stukkeremet, ki tudja, hogy honnan, amikor észrevettem a felém közeledő, teljesen meztelen, kigyúrt testű, kefefrizurás fickót, akinél ugyanolyan stukker volt, mint nálam. A földre vetettem magam, gurultam néhányat, de a szekrénybe beleütközve kénytelen voltam felpattanni. Ismét magam elé tartottam a stukkert, mert a pofa megint ugyanott volt. Elszántan vicsorgott rám, amit furcsának tartottam egy kicsit. Micsoda pofátlan pofa, hogy röhögni merészel rajtam! Sőt, pimasz módon utánozni merészeli kopirájtos arckifejezésemet és törvény által védett mozdulataimat. Ha nem vigyáz, majd jól bemosok neki, elveszem a stukkerját, és akkor majd vigyoroghat a piszok fráter. Így fogadkoztam, a fogaimat pedig összeszorítottam, hogy semmiképpen sem fért volna bele a pipa szára. Tudtam, ha így maradok, örökre le fogok szokni a dohányzásról. Amikor felismertem, hogy a tükörben lévő fickó teljesen ártalmatlan, az ágyra dobtam a Smith & Wesson revolveremet. A tükör felé fordítva játékosan hunyorítottam, majd szemmel követhetetlen gyorsasággal, még a tükörképet is megelőzve, úgy tettem, mintha bemosnék neki egyet. Halkan, kárörvendően röhögve, amely leginkább egy felhergelt barnamedve üvöltéséhez hasonlított, a fürdőszobába vonultam. Beléptem a kádba és behúztam a zuhanyfüggönyt. Megengedtem a csapnak, hogy folyjék belőle a víz. Halkan dalolászni kezdtem, régi és új slágereket énekeltem. Közben levettem és megmostam kefefrizurámat, majd az alatta világító tök kopasz fejbőrömet. Jólesett a vakarászás, meg a kapirgálás, mert el kellett ismernem, hogy időnként, főként a melegebb klímán, hajlamos volt a berohadásra. Ilyenkor apró, vérszívó állatkák telepedtek meg kefefrizurám alatt, a fejbőröm pedig úgy festett, mintha bárányhimlős lennék. Álltam a zuhany alatt, énekeltem, ömlött a fejemre a víz, közben szappanoztam tökéletesen kidolgozott, izomkolosszus testemet. Éppen egy új áriába fog-
tam, amikor elakadt a szavam, a lélegzetem pedig bennszakadt. Fuldokolni kezdtem, mintha nem tudnék úszni a fürdőkádban. Kimeredt szemekkel bámultam a lefolyóra, ahol kavargott a víz, örvénylett, forgott, majd közepében egy szép nagy lyukkal, eltűnt a csatornában. Ebben még nem volt semmi szokatlan. Máskor is mindig így csinált. De az, hogy a víznek sűrű, vörös színe volt, akárcsak a nagykéssel frissen csapott vérnek, az már semmiképpen sem volt normálisnak nevezhető. Hisztérikusan sikoltozni kezdtem, mint ahogy egyik kedvenc filmemben láttam. Megtapogattam félisteni testem, de nem találtam nyomát semmiféle sérülésnek. Megnyugodtam. Egészséges voltam, mint a makk. A biztonság kedvéért azt is megvizsgáltam, és most már kétszeresen is megnyugodva nekiláttam, hogy kiderítsem, mi a fészkes fene lehet az oka annak, hogy a csapból vér folyik. Megszagoltam a vizet. Nehéz, embert próbáló feladat volt, mert minduntalan az orromba ment a folyadék, de végül mégiscsak sikerült. Empirikus úton megállapítottam, hogy nem vér. Nincs olyan szaga, és az íze is alapvetően különbözik tőle. De akkor meg mi lehet? A kérdésre nem tudtam megfelelő választ találni. Ezért a megváltoztathatatlanba beletörődve, mégiscsak lezuhanyoztam a vörös folyadékkal, majd megtörölköztem. A törölköző a művelettől jelentős mértékben amortizálódott, de mit törődtem vele, hiszen nem az én vagyontárgyam volt. Tőlem akár ki is dobhatják, ha nem kell nekik az aláírásommal, nagy értékű szuvenírnek. A szobába sétáltam. Visszafelé még beintettem a tükörbeli fickónak, ezúttal is jócskán megelőzve reflexeit. Felöltöztem. Még nyakkendőt is kötöttem, mert nem akartam kilógni az előkelő társaságból. Utána a fejembe nyomtam jellegzetes, csak nyomozáskor használt pom-pomos fejfedőmet. Már éppen indulni akartam, amikor eszembe jutott valami. Egészen dobogni kezdett a szívem, annyira ideges lettem attól, hogy elfelejtettem felvenni kefefrizurámat. Visszarohantam a fürdőszobába, sietős mozdulatokkal magamhoz vettem, majd az ágyra dobtam. Mielőtt felvettem volna, sima és érzékeny fejbőrömet a legfinomabb testápoló krémmel kentem be. Miért? Mert megérdemlem! Amikor végeztem a művelettel, száraz, tiszta érzés öntött el. Immár semmiféle akadálya nem volt, hogy a kefefrizurám tetejébe illesszem a speciális dizájnnal kivitelezett pompomos sapkámat. Zakóm zsebébe rejtettem a pisztolyomat, a nyakamba rögzítettem a kis whiskys palackomat, zsebre vágtam a pipámat és a dohányzacskómat. A másik zacskóm, kissé kimerültén, de a helyén volt. Bátorítóan megigazítottam, felhúztam a cipzáramat, nagyon ügyelve, nehogy megron-
gáljam a felettesét, amely nagyon érzékeny volt bármiféle erőszakos behatásra. Immáron semmi sem hátráltatott abban, hogy könnyű, vacsora előtti sétára induljak. Amikor kiléptem az épületből, gyönyörű naplementére lettem figyelmes. Néhány percig néznem kellett a jelenséget. Amikor már nem láttam semmit, abbahagytam. Szerencsére gyorsan visszatért a látásom, így nem volt különösebb akadálya annak, hogy körbejárjam az épületet. Pompás, három emeletes, legalább ezer négyzetméteres kolosszus volt. Azt hittem, kőből épült, nem fából, mint a szigeten lévő legtöbb ház, ablakai nagyok voltak és mindegyiket szúnyogháló védte. Az egész kissé sárga volt, és fájt tőle a szemem. Robosztus tömegének fenyegető árnyékában húzódott a marihuána ültetvény. Több hektár lehetett, de mivel nem voltam járatos a növénytermesztésben, ezért fogalmam sem volt, hogy miféle mértékegységgel jellemezzem azt, hogy milyen baromi nagy. A magasra nőtt, leginkább az Indiában is honos, vadkenderhez hasonlítható marihuána szépen hajladozott a szélben. Ameddig a szem ellátott, végtelen hoszszúságúnak tűnő mezőn tette ugyanezt. Nem kételkedtem benne, hogy ha valakinek ekkora ültetvénye van, nyugodtan megengedheti magának, hogy a világ legjobb és éppen ezért a legdrágább magánzsaruját foglalkoztassa, sőt még azt is, hogy többfogásos vacsorát adjon a tiszteletére. A ház átellenes oldalán terült el a szépen gondozott virágoskert, mellette a konyhakert, mögötte pedig a sűrű erdő, amelyen idefelé jövet én is keresztülvágtam. Magam sem tudom miért, de erdei sétára vágytam. Szerettem volna a tömény, bódítóan édes Miss Vagina szaga és a női parfümök után egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Kényelmes léptekkel elindultam a kitaposott ösvényen, hogy a fákra festett zöld jelzést követve valahol majdcsak kilyukadjak, mint ahogy a szűz lányok is csinálták általában. Így is lett. Sokáig sétáltam, amikor beszélgetés zajára lettem figyelmes. Nem tudom miért, talán valami megérzés volt, de az is lehet, hogy elmém isteni sugallata, de olyan nesztelenül, mint egy kígyó, elrejtőztem egy bokorban. Úgy tettem, mintha szék nélkül székelnék. A beszélgetők lassan közeledtek. Két nő volt. A hangjukból ítélve fiatalok lehettek. Talán tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc évesek. Hevesen vitatkoztak, egyelőre nem tudtam kivenni, hogy miről. Amikor közelebb értek, már világosan hallottam. – Mondom, hogy nem kellett volna megölni azt a fickót – mondta az egyik lány dühösen. – Azért mert tetszett neked, nem ok arra, hogy felszeleteld a jégvágóval. – De...
– Semmi de! Ha engem kérdezel, állati nagy marhaság volt. De ha már megölted, megölted. Istenem, más is csinált már ilyet. Ettől még nem dől össze a világ. De arra a rohadt rúd-mixerre miért volt szükség, nem értem? – A nyomok miatt – szipogott a másik. – A nyomok miatt. – Baromság! – intette le a másik lány. – Egyszerűen ki kellett volna vinned a tengerpartra, és az éj leple alatt beledobálnod a tengerbe. Most, hogy az utóbbi esetben megszaporodtak errefelé a rejtélyes gyilkosságok, rengeteg cápa várja az újabb etetést. – A lány sokat sejtetően felnevetett, a másik viszont egyáltalán nem kacagott vele. – De a rúdmixer tönkrement! – sírta a másik. – Nem tudtam leturmixolni. És megjavítani sem akarja senki. Dobhatom ki az egészet a fenébe. Pedig milyen sokba került. És milyen tökéletes volt a tervem is. Eltettem volna üvegbe, ráírtam volna, hogy paradicsompüré. Az életben nem jött volna rá senki. – Ostoba vagy! – torkollta le a másik. – Mindig is az voltál. És türelmetlen. Már gyerekkorunkban is amikor a csukott ablakon keresztül lökted ki az emeletről a bébiszittert. – Hát... lehet. – ismerte el a másik. – De most mi a fenét csináljak? Kérlek, segíts, mert nem tudom, mihez kezdjek a holttesttel. Már több napja ott van, a közelébe sem tudok menni, mert annyira büdös. Meg az a rengeteg légy, hogy a bogarakról ne is beszéljek. És a rejtélyes üzenet, amit minden nap bedobnak a postaládámba: „Tudom, mit tettél idén nyáron.” – Van tipped, hogy ki lehet? – kérdezte a másik. – Szerintem a vak szomszéd. Neki van ilyen írása. De az is előfordulhat, hogy valaki más. Valaki, aki látta a gyilkosságot. – Van ötleted, hogy ki lehetett a szemtanú? – Fogalmam sincs, hogy ki – tárta szét a kezét a másik lány. Éppen ekkor értek mellém, a lány kitárt karja kis híján súrolta a bokor ágait. Ezer szerencse, hogy guggoltam, mert különben könnyen arcon is vághatott volna. Az ilyesmitől általában az eszemet vesztettem, képes voltam lövöldözni és káromkodni. Iszonyatos szerencséje, hogy nem talált el. Nem is sejtette, de mégis az volt neki, nekem elhihetik. – Milyen szerencsétlen is vagyok! – siránkozott a lány. – Egy frászt vagy – sziszegtem dühösen. A lány felkapta a fejét. – Nahát, mintha valaki azt mondta volna, hogy egy frászt vagy. – Idegesen pillantott körbe. Szép arcán félelem árnyéka suhant végig. – Én is hallottam – rémült meg a másik lány. – Én nem hiszek benne, de azt mondják, ez az erdő tele van a megölt lelkek kísérteteivel. Vacsora előtt szoktak feltűnni. Killer bácsi a szomszédunk már többször megesküdött az életére, hogy errefelé már évszázadok óta magányos lányokat szoktak megerőszakolni és meggyilkolni. – Milyen szerencse, hogy ketten vagyunk – húzta össze magán a kardigánját a másik. – Milyen hideg lett itt hirtelen.
– Hideg lett – motyogtam magamban, mert nekem nem volt kardigánom, csak egy nyári zakóm. A folyamatos guggolás közben kilógott a pucér derekam. Aggódni kezdtem, hogy még meg talál fázni, és akkor könnyen kiújulhat a derékzsábám. – Hallottad!? – jajdult fel a másik. – Megint mintha valaki mondott volna valamit. – Én is hallottam! – rémült meg a másik. Körbe-körbe forogtak, de nem vettek észre, mert rémült tekintetük elsiklott felettem. Ha nem guggoltam volna ennyire, bizony, igen könnyedén észrevehettek volna. A lányok arcát természetesen éles elmémbe véstem, sőt olyannyira memorizáltam, hogy szinte bármikor, amikor színjózan voltam, felismertem volna őket. Fejcsóválva merengtem azon, hogy aligha gondoltam volna, hogy ilyen hamar meglesz a gyilkos. Sőt, mindjárt kettő is. Most már csak meg kell találjam a hullát, és ha van bizonyíték, nem lesz nehéz kiszedni belőlük az igazságot. Nem a hullákból, hanem a lányokból. Az a másik dolog nem az én szakmám volt. A titkárnőm Minipenny legalább olyan szakértője volt a hulláknak, mint amilyen én a nőknek vagy a whiskyknek. Huncut mosollyal az arcomon olyan huhogó hangot adtam, mint amilyet Tibetben gyakran hallottam, amikor feltámadtak a halottak. A lányok sikoltozni kezdtek, majd futásnak eredtek. Pillanatok alatt eltűntek. Már éppen ki akartam mászni a bokor aljából, amikor ismét hangokat hallottam. Nem mozdultam, inkább meglapultam, mint a puma. Nem a sportszer, hanem mint az állat. Két idős ember közeledett. Mindketten legalább hetven évesek lehettek, együtt pedig több mint száznegyven. Egy férfi és egy nő. A férfi nadrágot viselt, a nő hosszú szoknyát. A férfinek könnyű nyári inge volt. A nőnek is. A férfinak vékony kis bajusza volt. A nőnek is. – Charlie, most már nem halogathatjuk tovább az ügyet – suttogta fojtott hangon a nő, hogy alig hallottam. – Meg kell ölnünk! Még ma éjjel. Lehet, hogy holnap már késő lesz. – Szerettem volna elkerülni – ingatta a fejét a férfi. – Látszott, nem könnyű neki eltenni egy embert láb alól. Ez némi reménnyel töltött el, elhamarkodottan azt hittem, az emberek igen is jók, csak a nők teszik őket gonosszá. De nem! Elhűlve hallgattam tovább a beszélgetést. – Az anyját, az apját és a tizenhat testvérét is megöltük volna, de szerencsére már megtette helyettünk valaki. Tudod, hogy ki... Ő az egyetlen örökös, most már csak vele kell végezzünk. No és az unokatestvéreivel és az unokahúgaival. Meg azokkal, akik benne vannak a végrendeletben. – Micsoda igazságtalanság, hogy mi ketten a huszonkilencedikek és a harmincadikok vagyunk az örökösödési listán – tárta szét a kezét a férfi és tekin-
tetét az ég felé emelte. Nem maradt így sokáig, mert odafentről egy galamb homlokon pottyintotta. – Átkozott madarak! – káromkodott az öreg és zsebkendőjével letörölte a szétfolyó galamb guanót az arcáról. – Ne tudd meg, hogy mennyire gyűlölöm őket – tette hozzá köpködve. – Sejtem, Charlie, sejtem – nyugtatgatta a neje. – Biztos voltam benne, hogy ezért végeztél Hitchcockal, a papagájoddal is. – Pontosan, Marylin – bosszankodott tovább az öreg. – De még mindig rengeteg madár van a földön. Ki kellene mindegyiket irtani, hogy írmagjuk se maradjon. – Tojásuk! – helyesbítettem, mert nem bírtam elviselni mások pontatlanságát. Saját magammal szemben nagyvonalú voltam, de természetesen nem ok nélkül. Úgy szerettem magamat, mintha a saját gyermekem lettem volna. – Hallottad, Charlie? – rémült meg az asszony. – Valaki azt mondta, hogy „tojásuk”. – Idegesen forgolódott körbe. Egészen addig, amíg el nem esett. Úgy esett, hogy hasra esett, a tekintete pedig rám esett. Még mielőtt bármit mondhatott volna, két kezemet lazán az arcom elé helyeztem, mindkét hüvelykujjammal belenyúltam a szám sarkába és finoman kifelé húztam. Mutatóujjaimmal a szemem sarkát húztam kifelé, amitől olyan mongolidiótás lett a szemem állása. Látószervemet felfelé kifordítottam, a nyelvemet pedig egyenesen ráöltöttem. Közben rekedt, hörgő hangot adtam, mint amilyet Tibetben az élőhalottak szoktak, amikor kivágják a nyelvüket, hogy ne fecsegjenek annyit összevissza. A hatás leírhatatlan volt. Az öregasszony szeme kiguvadt, tekintete elborzadt, és torkaszakadtából ordítani kezdett. De nem sokáig, mert utána folyamatos sikoltozásba fogott. A tekintete eszelősre váltott, a szeme vörös lett, mint a vasúti szemafor, majd korát meghazudtoló fürgeséggel felpattant, karon ragadta élete párját, és másodpercek alatt elvágtatott vele az ösvényen. Elégedetten heherésztem. Milyen egyszerű trükk! De az emberek általában beveszik. Félhomályban, rossz látási körülmények közepette, a megfelelő hanghatással elegyítve tényleg félelmetes hatást kelt. Ha pedig én csinálom, még egy fokkal jobb, mintha egy kezdő próbálkozik vele először az anyósa háta mögött, kevéssel azután, hogy hangtalanul a háta mögé lopakodott. Már éppen menni készültem, de megint csak erre sétált valaki. Halkan átkozódtam. Ismét felvettem a megfelelő jóga pozíciót. Nyugodtan tehettem, mert ma már voltam nagyvécén, így nem fenyegethetett az orvul rám törő székelés ingere. Meg sem lepődtem, hogy ismét néhány nő sétált errefelé. Amikor közelebb értek, megszámoltam őket. Hárman voltak, és egymás mellett sétáltak. Nem szóltak egy szót sem. De a tekintetük sok mindent elárult. És a kezükben szorongatott franciakulcsok. Na és a ruhájuk. Vérvörös cseppeket, foltokat, te-
nyérnyi elszíneződéseket figyeltem meg mindegyik fiatal teremtésen. Az arcuk is véres volt, a tekintetük pedig zavaros. Rettegés lett rajtam úrrá. Micsoda szörnyű helyre kerültem! Mindenki mindenkit meg akar ölni, s amint látom, néhányan már bele is vágtak. De azt még nem láttam át, hogy ki kibe. De a vér máris folyt, csak az volt a baj, hogy nem a normális helyén, az erekben. Egészen picire összehúztam magam. Legjobb barátom is, aki szintén rejtőzködni kényszerült, mert az ő vérereiben is hiányállapot lépett fel. Ebben a pillanatban valahol másutt szerettem volna lenni. Egyáltalán nem érdekelt a szex, a gyors nők, a lassú pipázgatás, legszívesebben elrohantam volna valahova messzire. A három lány, akinek véres arca örökre memóriámba égett, tovasétált az ösvényen. Még néhány percig csendben lapultam, hátha eszükbe jut, hogy az egyik illető, akivel néhány tíz perccel ezelőtt láthatóan nem eredménytelenül foglalkoztak, talán túl sok egybefüggő darabban maradt a tett színhelyén. Amennyiben egy hirtelen ötlettől vezérelve netán mégis valamelyikük úgy gondolná, jobb lenne további sorozatrészeket készíteni belőle, nem akartam, hogy ezen az elhagyatott helyen kelljen találkoznunk. Amikor úgy véltem, tiszta a levegő, már nem közeledik több gyilkos, felálltam, kinyújtózkodtam. Vettem néhány nagy levegőt. Megcsóváltam a fejem, mint kutya a farkát, majd visszasétáltam a házhoz. Rosszkedv telepedett alapvetően optimista lelkületemre. Aggasztott, hogy egyáltalán nem voltam sem éhes, sem szomjas. A gyomrom kavargott, szédülés kerülgetett és hányinger. Nem is mertem összeszámolni, hogy hány. Amikor összefutottam a nagyestélyiben csillogó, felékszerezett, gyönyörűen kifestett Miss Vaginával, mégis halovány mosoly ült ki fásult arcomra, mert észrevettem, hogy nem visel melltartót. – Leslie, drágám – csacsogott nekem vidáman – még nem is árultam el neked, hogy mi lesz a feladatod. – Nem – feleltem szárazon, és megráztam a fejem. Miss Vagina közelebb hajolt, és úgy suttogta a fülembe: – Valaki meg akar engem ölni, lehet, hogy éppen a rokonaim közül. Fogalmam sincs, hogy ki. Az lesz a dolgod, hogy kiderítsd. Erőtlenül bólintottam, majd mosolyogni próbáltam. Ez az ügy mégsem ígérkezik olyan sétagaloppnak, mint ahogy előszörre reméltem. Sőt, az is lehet, hogy életem egyik legrohadtabb megbízatása lesz, ahol tucatnyi embert kell majd letartóztatnom, sőt az is előfordulhat, hogy néhányat le is kell majd lőnöm. Az a lehetőség, hogy használhatom fegyveremet, némi örömmel töltött el. De az általános hangulatom továbbra is pocsék maradt. Tudtam, ha nem jutok egységnyi idő alatt kétegységnyi whiskyhez, még rosszabb lesz. Olyannyira rossz, hogy az már veszélyeztetni fogja a nyomozás biztonságát. Csak akkor lett egy kicsit jobb kedvem, amikor ez a csupa szex nő, végletekig ingerelve erogén zónáim egyikét, bedugta a nyelvét a fülembe, és nagy élvezet-
tel kipucolta hallójáratomat. 9. Vacsi A vacsorát a nagyteremben szervírozták, amely nevéhez méltóan nagy volt, széles, tágas és magas. A falakra vékony rétegben felvitt aranyozás szolid, polgári ízlésről árulkodott. A kőpadló fehérszínű márványból készült, a benne lévő gyémántberakásos intarzia csak annyira volt hivalkodó, mint amennyire kellett. Hosszú, pompásan díszített asztal húzódott középen, körülötte már ott ültek a vérszomjas család tagjai. Látszólag mosolygó arcok, udvarias tekintetek, kíváncsi szemek fogadtak, de hatodik, hetedik és nyolcadik érzékemmel felfogtam a belsőkben morajló rosszindulatot, kapzsiságot, gyilkolási és hatalomvágyat. Az asztal feletti kristálycsillár, amely még a gyarmati időkből maradhatott itt, ragyogó fényárral világította be a termet. Szikrázóan csillogó drága porcelán tányérok, ezüst evőeszközök, kristály poharak árulkodtak arról a gazdagságról, amely atyjának halála után, mini egyedüli örökösi, Miss Vaginát illette meg. De tudtam jól, hogy jónéhányan meg akarják tőle szerezni ezt a gazdagságot. Például én is megszereztem volna tőle, ha tudom, de nem tudtam. De a honoráriumként felajánlott százezer usadollár is szép pénznek tűnt. Ha nem iszom el elhamarkodottan, akkor talán egy fél évig is kitart amellett a szerény életvitel mellett, amelyet általában folytatni szoktam. Kihúztam magam, amitől öt centivel magasabbnak látszottam, majd elindultam a viperafészek felé. Toby, a kertész, aki láthatóan két műszakban dolgozott, így esténként komornyikká vedlett át, Őszinte örömmel üdvözölt, és a helyemre vezetett. Puha, párnázott támlájú ülőhelyemet néhány generációval ezelőtt a rádzsák is megirigyelték volna, de nekem éppen jó volt. Ráadásul Miss Vagina mellett kaptam helyet, aki az asztalfőn ült. Szélesen mosolygott, de megfigyeltem rajta valamiféle feszültséget, amelyet leginkább halála előtt érez az ember. A szája, az arca mosolygott, de a szeme szomorú volt, sőt egy kissé rémült. Amikor mindenki elfoglalta helyét, Miss Vagina felállt, és bemutatott rokonainak: – Örömmel üdvözölhetem körünkben Mr. Leslie L. Laticelt, a világhírű magándetektívet. Kérem, fogadjátok őt barátsággal. Ha ezidáig nem figyeltem volna olyan vágyakozó tekintettel Miss Vagina melleit, amelyek a mély dekoltázs miatt majdnem teljes valójukban kibontakoztak előttem, most udvariasan felálltam volna, és jelentőségteljes fejbiccentés mellett, mint ahogy az egy angol úriemberhez illik, azt mondtam volna: Örvendek. Így viszont, objektív okok miatt, a fenekemen maradtam, és ülő helyzetben tettem ugyanezt. Mondhatom, így is nagy sikert arattam. Az egybegyűltek éljeneztek, tapsoltak, a férfiak bíztató szavakat kiáltottak felém, amelyeket felsorolni is képtelen-
ség lenne, a hölgyek halk, élveteg sikkantások és sóhajok közepette integettek felém. Jólesett, hogy ennyire híres vagyok, szép, üde és kívánatos, a tekintetemből pedig folyamatosan sugárzott a nem mindennapi intelligenciám. A következő percekben a pincérek tucatnyi üres sörösüveget hoztak az asztalomhoz, amelyekre vágytól remegő női kezek neveket és titkos telefonszámokat írtak. Kiegyensúlyozottan mosolyogtam, integettem, mint Napóleon, amikor hosszú ideig együtt volt Szent Ilonával, de a nő mégsem esett teherbe. Végigfuttattam tekintetemet az egybegyűlteken. Felfedeztem a négy testvérlányt, akikkel a parton ismerkedtem meg. Petúnia, Diftéria, Peronoszpóra és Monília éppen olyan szépek és üdék voltak ruhában, mint amilyen kívánatosak monokiniben, Bátorítóan mosolyogtak rám, mint ahogy a halálraítéltekre szokás. Ez némiképp nyugtalanítani kezdett, mégis jóleső érzéssel töltött el. Úgy véltem, komolyan izgatja őket a sorsom, mint ahogyan ők is izgattak engem. Ezen elmerengtem egy kicsit. Egyre perverzebb gondolataimból a pohárköszöntő ragadott ki. Magam is köszöntem neki, és már éppen vissza akartam térni gondolataimhoz, pontosabban ahhoz a részhez, amikor egyszerre vetkőztettem le Moníliát, Petúniát, Peronoszpórát, Diftériát és Vaginát, de utóbbi halk köhintéssel jelezte, térjek vissza a való világba. Nem kis fájdalommal elhagytam merengéseim fenséges tárgyait, és ismét vigyorogni kezdtem. Integettem, a fejemmel pedig folyamatosan biccentgettem. Miss Vagina láthatóan elégedett volt szociális aktivitásommal. Megint mosolygott, és röviden kifejtette, hogy személyes meghívásnak teszek most eleget, de közben van egy aprócska feladatom is. Tudatta rokonaival, hogy mint szenvedélyes bogarászt, rendkívüli módon érdekel engem a trópusi vérbolhák násztánca, ami valóban így volt, de a meglepetés, hogy honnan tud erről ez a csodálatos nő, még engem is elképesztett. Csodálkozva hallgattam, de a mosoly rutinosan nem fagyott le az arcomról. Öreg róka voltam, rutinos, öreg róka. Már semmin sem csodálkoztam a világon. És annak az ellenkezőjén sem. A rokonok elnézően mosolyogtak rajtam. Ebből azonnal kikövetkeztettem, hogy nem érdekelheti őket túlzottan az állatvilág eme parányi tagja, sem viselkedési formái. Mennyire másképpen vélekedtek volna, ha akárcsak egy tucatnyit szabadjára engedtem volna kedvenc bolháimból a teremben! Lefogadtam volna százezer dollárban – természetesen csakis használt tízcentesekben –, hogy mindenki vakaródzott volna, és hiábavaló kísérletek közepette próbált volna megszabadulni a nem kívánt viszketéstől. Vakarództak, csapkodtak volna összeviszsza, mint a láncfűrészes gyilkos, de hiába! Ugyanis nem ismerték a vérbolhák szokásait. Nagy és örök igazság, ellentétben a bolhákkal, amelyek kicsik és rövid életűek, hogy ellenségedet akkor tudod a leghatékonyabban elpusztítani, megölni, kinyiffantam, kipurcantani, likvidálni, ha megismered szokásait, de legfőképpen a szaporodási szokásait. Így volt ez az emberekkel is, nemcsak a bolhákkal. A vérbolhák elpusztításának ősi receptje volt. Ki kellett helyezni egy mérge-
zett nőstény műbolhát, amelyet vakon megrohantak a kéjéhes hímek. A mérgezett műbolha rövid úton végzett velük. A magukra maradt nőstények pedig, akárcsak az embereknél, még rövidebb idő alatt kicsinálták egymást. Idáig jutottam gondolataimban, egyáltalán nem is figyelve Miss Vagina lágy tónusú, kontraalt hangjára, amitől felállt minden porcikám, amikor ragyogó szépségű vendéglátóm visszaült mellém. Mindjárt láttam, hogy miért. A féltucatnyi cselédlány, akik képzett felszolgálók is voltak egyben, és sehogyan sem akartak elfogadni borravalót, kihordták az ételeket. Előételnek konyakot szolgáltak fel. Utána következett a leves, egzotikus zöldségekből, amelyet a parlagfű félreismerhetetlen aromája járt át meg át. A főétel kakastejben pácolt bikaborjú finesze volt, egészen gyorsan kirántva. Mellette ismeretlen formájú ételt láttam. Mint később megtudtam, ez a helyi specialitás, a kígyóbőrbe töltött halikra volt. Ebből nem ettem, mert a szaga is és a kinézete is erősen emlékeztetett a döglött angolnára. A zöldség és rizsköret egészen tűrhető volt, akár a halbecsinált. Igazi különlegesség lehetett, mert szükség volt hozzá egy ijedt halhoz, amelynek tetején ott volt a rája helyezett egzotikus, immár csak néhai élőlény, amitől a hal becsinált. Őszintén szólva ezen én nem is csodálkoztam, hasonló helyzetben én is pontosan ugyanezt tettem volna. Nem feszegettem, hogy a többi étel, amelyből szemek, fogak, csontok, karmok, nyelvek, csápok, pikkelyek és tarajok, művégtagok lógtak ki, miből lehet, de azért ettem belőle, mert láttam, hogy mások is ezt teszik. Ám időnként nosztalgiával gondoltam az egzotikus útjaimon megszokott ízekre. A jakdarabokkal felszolgált jakvajas teára, a lámabifsztekre, a tápláló rizsre és a jetiből készült erőlevesre. De ez sem volt rossz! Időnként vörösbort szolgáltak fel, amelyet a legtöbben mértékletes mennyiségben fogyasztottak. Én nem tartoztam közéjük. Desszertnek a kaktuszritkaságnak számító, szárított fryderi kuszkuszból készült pudingot szolgáltak fel, ami állítólag megint igazi csemegének számított. Amikor megízleltem, meg kellett állapítanom, hogy annak ellenére, hogy egy kicsit meleg, tényleg egészen jó. Miközben falatoztunk, a család csevegett egymással, időnként velem is. Miss Vagina közben diszkréten bemutatta az asztalnál ülőket. Közvetlen asztalszomszédaim, a mellettem ülő Mr. és Mrs. Früstüch idősebb emberek voltak. Hatvanöt év körül járhattak, de jó karban voltak, mint általában azok az emberek, akik sohasem dolgoztak, ellenben egyszer sokat örököltek. Művelt, széles látókörű ember benyomását keltették, hiszen folyamatosan nyomon követték a szappanoperákat, és szinte mindegyik könyvemet olvasták. Miss Vagina nagyszüleinek voltak a féltestvérei. Velem szemben a Basky házaspár ült. A férfi ötven körül járhatott, ronda szájú ember volt, a feleségének pedig nagy volt az orra. Lefogadtam volna, hogy kokainélvezők. A nő orrából vékony szívószál lógott ki, a férfi pedig egyszer
eltüsszentette magát, és akkor fehér por jött ki az orrából meg a szájából. A szemük fénylett, a pupillájuk pedig kitágult, ez is alátámasztotta előbbi feltevésemet. Egyébként rengeteget beszéltek, feldobottnak látszottak, mint aki nagy összeget fog nemsokára örökölni. Mellettük ült a négy lánytestvér, akiknek a neve mind -íniára, vagy -úniára végződött, kivéve Peronoszpórát, akinek -noszpórára, de nyílván csak azért, hogy bosszantson vele. Ők voltak megbízóm legcsinosabb unokahúgai. Velük szemben foglalt helyet a nyalka Sugarfree őrnagy, aki túlságosan gyakran pillantgatott megbízómra, és ez felettébb idegesített. Nem szerettem, ha ilyen nyíltan veszélyeztették azt, ami az enyém, vagy ha az nem is, de momentán nálam van. A fickó harmincöt éves lehetett. Mint megtudtam, nem állt vérségi kapcsolatban Miss Vaginával, mégis, mint apja féltestvérének örökbefogadott fia, az előkelő ötödik helyet foglalta el az öröklési ranglistán. Mellette két kislány ült, tíz év körüliek lehettek. Irma és Vilma fehér ruhájában olyan benyomást keltett, mint két angyalka. Apukájuk, aki megbízóm egyetlen életben maradt testvére, a második helyet foglalta el a toplistán. Ő volt Viktor Pectoris. Felesége pedig Angina Pectoris. Kerekded formájú, harmincas nő, hosszú szőke hajjal. Szép volt, mint egy nemrég elvirágzott szobanövény. Velük szemben egy tíz év körüli kefefrizurájú fiú ült. A haja kócos volt, de a szeme sem állt jól. Az arcán utánozhatatlan, sejtelmes vigyor ült, messziről lehetett látni, hogy igazi gézengúz. Közben megbízóm elmesélte, hogy állandó csínytevései miatt magántanulóként végzi tanulmányait, mert amióta egy kémiaórán felrobbantotta legutóbbi tanodáját, egyetlen iskola sem szeretné diákjai között látni. Az okozott kárt azóta is rendszeresen levonják a zsebpénzéből. A fiú hamiskás mosollyal rámkacsintott. Az egyik pincér ezüsttálcán egy szalvétára írt üzenetet hozott. Egyetlen kérdő mondat volt csupán, de miután átfutottam az üzenetet, még jobban vigyorgott:
„Hogy tetszett a véres zuhanyozás?” Aláírás: Puki
Azonnal tudtam, hogy ő tette a vízfestéket a vízmelegítő rendszerbe. Mivel értettem a tréfát, noha nem szerettem, visszakacsintottam rá, jelezve, hogy kevés dolog nyerte meg ennyire a tetszésemet, mint ez. – Puki árva gyerek – magyarázta Miss Vagina. – Néhai testvéremnek, Traffypaxnak a fia. Feleségével együtt gyanús körülmények között szenvedtek autóbalesetet. Lezuhantak a Rolls-Royce-ukkal egy felhőkarcoló tetejéről. Állítólag a fék hibája volt, de a családban senki sem hisz ebben. Bólogattam, és igyekeztem mindent megjegyezni. Próbáltam a hölgyemény mély dekoltázsa helyett a rokonokra összpontosítani, és figyelni arra, hogy ki
kicsoda. Puki mellett ül a gyámja, anyjának testvérnénje, Miss Frigid. Igazi vénlány benyomását keltette. Nem véletlenül, mert az is volt. Aszott teste megműveletlenül fonnyadt el, mint az öntözetlen kaktusz. Virágtalanul, de nagyon tüskésen. – Szegény Puki – motyogtam részvéttel. Most már nem is haragudtam rá a kis vérengzés miatt. Szétmorzsoltam a szememben egy-két könnycseppet. Igen, látható, hogy nem voltam érzéketlen szörnyeteg, lelkem mélyén szinte tapintható szociális érzékenység rejtőzött, mely ritka pillanatokban előtört belőlem, mint egy gejzír. – Milyen fura név az, hogy Puki – tettem szóvá, miután visszanyertem érzelmi stabilitásomat. – A valódi neve Pharbumm, de fiatal kora miatt úgy becézzük, hogy Puki. A lehetetlen nevét ükapja után kapta, akinek a felesége egyszer beleöntötte a mosóbenzint a vécébe, de nem húzta le. A bácsi egyszer pipázgatva ment ki, hogy könnyítsen magán, amikor... Feleslegesnek tűnt minden további magyarázat, mindent értettem. A gyámnyila nőszemély mellett három drogos külsejű lány ült. Azonnal felismertem őket. Az a három fiatal volt, akik az erdei úton véres franciakulcsokkal, rosszkedvűen baktattak hazafelé. Megbízóm tudatta velem, hogy meglehetősen labilis személyiségek. Komolyan foglalkoztatja őket a boszorkányok létezése. Iskolába nem járnak, mert mindenhonnan kicsapták őket. Egyik testvérének, a néhai Gardéniának a lányai, akik nem tudták megemészteni anyjuk és apjuk tragikus halálát, a miszticizmus, a természetfeletti jelenségek és talán a fekete mágia felé fordultak. – Hogyan haltak meg a szüleik? – kérdeztem halkan, hogy senki meg ne hallja. – Tessék? – kérdezte Miss Vagina. Megismételtem. De most úgy, hogy rajta kívül senki ne hallja. – Baleset volt az is – sóhajtott nagyot Miss Vagina. – Vadászbaleset. Egy kivilágítatlan vadkan elütötte őket. Már több mint két éve ennek. – Sajnálom – hümmögtem, és azon tűnődtem, micsoda egy peches család. A lányokat egyébként Vinnie-nek, Vikinek és Terusnyakisharmadiknak hívták, mert ő volt a legkisebb és a legrondább. De esküszöm, a másik kettő sem volt valami szép. Szemben velük az idős, madárgyűlölő Charlie és felesége Marilyn szopogatta a madárcsontokat. Az ő vezetéknevük Guano volt, most már szinte sejtettem, hogy Charlie miért utálta annyira a madarakat. Vélhetően rengeteg kellemetlensége lehetett emiatt az iskolában. Ez a gyermekkori élmény pedig alapvetően elrondította egész későbbi életét. Alapvető madárgyűlöletét papagájtartással próbálta meg kompenzálni, de amikor az évtizedekig a tudattalanjába fojtott averziója felszínre tört, megint erőt vett rajta a fékezhetetlen madárgyilkolási kedv. Elnéztem, ahogy vérfagyasztó cuppogás közepette a madárcsontokat szo-
pogatja. Csak úgy nyikorgott bele a protézise. Az ilyen ember, aki csak akkor használ evőeszközt, ha mások elvárják, képes arra, hogy puszta kézzel öljön. Ezt egy néhai pszichológustól hallottam, aki szintén ilyen volt. Később kivégezték, és amióta meghalt, nem tudom, mi lett vele. – Az asztal másik végén ül Adolf bácsi. Ha apám a végrendeletét nem változtatta volna meg, ma ő lenne a kizárólagos örökös. Adolf bácsi volt az egyetlen vértestvére – magyarázta Vagina. – A többiek, a mellette ülő, Brunhilda néni, Canesten bácsi és ikertestvére, a nála mindössze két évvel fiatalabb Orbit bácsi, aki súlyos cukorbeteg volt. Tolószékhez kötötten élte napjait, mert nem volt se keze, se lába. Garantáltan cukormentes ebédet kapott, amit a bácsi winterfresh leheletével hálált meg, így egyáltalán nem kellett illatosítót használni. Orbit bácsi egyébként egy nyilvános vécében dolgozott, ahol ő volt a légfrissítő, jó pénz akasztott le ezért a munkáért, nem voltak megélhetési gondjai sem. Jólétéről a legújabb dizájnú, metálfekete, alufelnis tolószéke árulkodott legjobban, amelynek minden négyzetcentiméterét tükörfényesre polírozta felesége és egyben hátramozdítója, Fekália néni. Az öltözködés, a mosdás és a helyváltoztatás, hogy a vakarózásról már ne is beszéljünk, komoly problémát jelentettek Orbit bácsi számára. Ezt úgy oldotta meg, hogy ezeket a dolgokat egyáltalán nem csinálta, hanem a felesége szolgálta ki. Fekália rosszkedvű, aszott nő benyomását keltette. Rosszkedve szinte kisugárzott belőle, és fintorgásra késztette környezetét. Utálta a férjét, aki semmire sem volt képes, láthatóan és hallhatóan a halálát kívánta. „Hogy dögőné mán meg te vén szaros” – sziszegte maga elé időnként, ami nem volt szép tőle, csak érthető. Az asztaltársaság többi tagja három távoli rokonból állott. Ők a huszonnyolcadik, huszonhetedik és a huszonhatodik helyen álltak holtversenyben. Ők voltak a Lollipop ikrek. Elvis, Buddy és Chuck. Harminc év körüliek lehettek, a Rock’n Roll világát idéző, gondosan felállított frizurát viseltek, és hozzá vastag szemüveget. A szemük leginkább valami nagyra nőtt rovar látószervéhez volt hasonlatos, és láthatóan nemcsak a gyengébb nem képviselőiben, hanem minden kiskorú rokonban rémületet keltettek. Mellettük ült mostohaanyjuk, Vazektómia néni. Ő állítólag nem volt normális, életének java részét ideggyógyintézetben töltötte, ahol halálra gyógyszerezték. A kezelést egy részről rövid, májszanatóriumi kitérők enyhítették, ám a másikról viszont súlyosbították. Szegény asszony ördögi körben élt, még ki tudja meddig. Valamiért ő állt az öröklési lista harmadik helyén. Állítólag azért, mert valamikor gyengéd szálak fűzték Miss Vagina apjához. De ez csak szóbeszéd volt, igazából senki sem hitt benne, csak én. Közvetlenül velük szemben támasztotta az asztalt Mr. Rahedli. Ötven év körüli úriember volt, sovány, rosszkedvű, arcát himlőhelyek és egy hosszú forradás rondította el. Mint megtudtam, legutóbb az ő feleségét, Maláryát ölte meg valaki, néhány nappal azelőtt, hogy Miss Vagina felkért volna arra, hogy repüljek ide, Neylon-szigetére. Az asszonyra az ültetvény közepén, egy tíz méter átmérőjű gabonakörben találtak rá. Talán a gyilkos azt akarhatta, hogy földönkívüliek
támadásának higgyék az esetet. Ezt a gyászos társaságot viszont egészen feldobta két ragyogó szépség. Hamvas arcocskájuk nem illett az asztal túlsó végén uralkodó rosszkedvhez, betegséghez és nyomorúsághoz. – Az a két lány a család szégyene – fintorgott Miss Vagina. Befogtam az orrom, megvártam, amíg elül a szag. Miss Vagina folytatta. Szerencsére nem a fintorgást, hanem a bemutatást. – Apám egy ideig az USA-ban dolgozott, Carolinában és Virginiában, ahol meghonosította a marihuána termesztést. Két különböző nőtől született két gyereke, akiket ugyanígy nevezett el. „Carolina és Virginia” – ízlelgettem a számban a nevüket. Minél tovább néztem őket, annál erősebben reméltem, hogy talán még ennél is előbbre léphetünk egyszer. – Ez már harminckét családtag – számoltam össze kezem és lábam összes ujjának néha többszöri igénybevételével. – Az a két lány nincs rajta az örökösödési listán. Ők csak akkor kerülhetnek rá, ha valaki az első harmincból meghal – tájékoztatott Vagina. Valami elgondolkodtatott. Halkan, hogy csak megbízóm értse, mindjárt szóvá is tettem: – Vagina, én úgy látom, hogy ez az asztaltársaság egy békés, boldog nagycsalád benyomását kelti. Látszólag itt egy magánkopónak semmi dolga nem akadhat. Ám, mivel idehívtál, feltételezem, hogy okkal tetted. Gyanakszol valakire? – Elővigyázatosságból nem említettem, miféle tapasztalatokat szereztem az erdei ösvényen. – Igen – suttogta Miss Vagina. – Mindenkire. Nagyot nyeltem. Megcsóváltam a fejemet, és azon gondolkodtam, hogy bizony, nem lesz könnyű kideríteni, hogy ki lehet közülük a gyilkos. Elvileg bármelyikük számára előrelépést jelentett az örökösödési listán, ha valaki, az előttük lévők közül meghal. Ezért mindenki gyanúsnak látszott. Persze, a tíz év körüli gyerekek, Puki, Vilma és Irma mégis ártatlannak tűntek. Ám nem árt az óvatosság, gondoltam, hiszen az Államokban az ilyen idős gyerekek többsége már legalább egyszer rálőtt a tanárára. Éppen mondani akartam valami biztatót, amikor hirtelen áramszünet lépett fel, és a ragyogó világosságot szolgáltató csillár kialudt. Olyan sötét lett, hogy az orromig sem láttam. Kétségbeesetten matattam, mert a sötétség beálltával hirtelen elvesztettem eddigi egyetlen, biztonságot adó vizuális tájékozódási pontomat, ami igazából kettő volt: Miss Vagina melleit. Az egyiket az egyik, a másikat a másik szememmel figyeltem. Így könnyedén, ugyanakkor kellemes munkakörülmények között tudtam felügyelni minden lépését. De most minden elsötétült előttem és mások előtt is. Csalhatatlan ösztöneimmel megéreztem, hogy elérkezett az a pillanat, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni. Éreztem, hogy hamarosan eljön értünk a halál.
De semmiképpen sem akartam itt lenni, amikor megérkezik. 10. A merénylet Egy szemvillanásnyi időre néma csend lett. Aztán kitört a pánik, valaki sikoltozni kezdett, egy láthatatlan árnyék pedig többször lesújtott. Evőeszközök, poharak csörömpölése keveredett a halálhörgéssel, több minden összetört, székek borultak fel, lábak dobogása hallatszott. Lassanként teljes rémület lett úrrá az egybegyűlteken, akik közül az egyik – úgy sejtettem – maga volt a gyilkos. De ő pontosan tudta, hogy mit csinál. Gondolkodás nélkül kellett cselekednem. Általában mindig így tettem, ezért most sem esett túlságosan nehezemre. Átkaroltam Miss Vaginát, ott, ahol a leginkább kézzel fogható volt, és lerántottam a földre. Amikor néhányszor pofonvágott, karmolni, rúgkapálni és harapni kezdett, fogást váltottam rajta. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a melleit, és a nyakát ragadtam meg. A másik kezemmel befogtam a száját, hogy sem harapni, sem pedig kiabálni ne tudjon. A fülébe lihegtem, hogy semmi pánik, csak én vagyok az. Bizonyos voltam benne, hogy láthatóan megnyugodott, de mivel sötét volt, erről vizuális úton nem győződhettem meg. De éreztem, hogy abbahagyja abbéli erőfeszítéseit, hogy hegyes körmeivel kinyomja a szememet. Tudtam, hogy meg akarják ölni. Ezért aztán behúztam a legbiztosabb helyre, ahová ebben a helyzetben egyáltalán menekülhettünk. Vagina okos nő volt. Felfogta, hogy minden az ő érdekében történik. Bízott is bennem, ami jól esett, ezért aztán igyekeztem ezt meghálálni. Lefektettem, háttal a márványpadlóra, sziszegett is szegény a hidegtől, amikor a márvány meztelen hátához ért. Azért, hogy a legjobban meg tudjam védeni, oltalmazóan ráfeküdtem és betakartam a testemmel. Körülöttünk lábak dobogtak, emberek, nők sikoltoztak, a gyerekek visítottak, teljes volt a zűrzavar. Valaki megállt előttünk. Tisztán hallottam! A szemem kezdett hozzászokni a fény hiányához, így megláthattam lábának körvonalait. Valami suhogott a levegőben. Iszonyú reccsenés jelezte, hogy az a szék, amelyen nemrég még Vagina ült, megsemmisült. – Miféle tárgy vághatta ketté? – gondoltam rémülten. Ha lehet, még jobban ráfeküdtem Vaginára, amitől a nő kéjesen felnyögött. Nagy hiba volt! Általában örültem neki, ha egy nő, akin éppen feküdtem, felnyögött alattam, de ez most nem ilyen eset volt. Vagina könnyelmű felnyögésével elárulta titkos pozíciónkat, amivel komolyan veszélyeztette túlélési esélyeinket és a fennmaradásunkat. Befogtam a száját, de már nem tehettem semmit. Elkéstem!
Egy árnyék nyúlt be eddig kiválóan funkcionáló rejtekhelyünkre, és valami éles, suhogó, fegyvernek hallatszó tárggyal bevágott az asztal alá. Vaktában, mégis életveszélyesen. Nem hazudok, ha azt mondom, éppen egy hajszálnyival vétette el a fejemet. De a pom-pomos kötött sapkámat, amelyik autentikus tibeti gyártmány volt, és megannyi kedves, meg nem történt kaland fűzött hozzá, egyszerűen miszlikbe aprította. Ha az anyámat gyalázta volna az a patkány, akkor sem gerjedtem volna nagyobb haragra. Előrántottam az első, kezem ügyébe eső tárgyat, ami jelen esetben egy halkés volt, amely ki tudja, hogyan kerülhetett a zsebembe, és dühödt mozdulattal előre szúrtam. Rettenetes ordítás jelezte, hogy a döfés talált, a delikvens süllyedt. Egy brake táncost megszégyenítő mozdulattal keresztbe pörögtem Vaginán, amitől a nő extatikus állapotba került, de most nem ezzel nem értem rá foglalkozni. Jobb lábammal előre rúgtam. Valami kemény, nehéz állta útját a talpamnak és nagyot reccsent. Gonoszul elvigyorogtam. Biztos egy hulla. Még soha életemben nem tévedtem úgy ekkorát, hogy közben mégis igazam volt. A paradox helyzetre akkor derült fény, amikor világos lett. Amikor kimásztunk, a megdöbbenéstől egy darabig még szólni sem tudtam. Azt hittem, megöltem a gyilkost, így is volt. De a jajveszékelő családtagok jelezték, több hulla is van a teremben. Ráadásul, úgy látszott, mindegyiket ugyanúgy, halkéssel ölték meg, mint ahogy én is végeztem a támadóval. Vaginát nem kellett kiráncigálni, jött magától is. Angyali szépségű arca rémült volt, a keze épp úgy remegett, mint ahogy a lába. A hulla arcába néztem és meglepetten kiáltottam fel. De hiszen ez Mr. Basky! – kiáltottam döbbenten. Őszintén szólva nem feltételeztem volna, hogy ő tette. Hogy ő ölte meg a teremben heverő áldozatokat. De a kezében szorongatott halkés egyértelműen jelezte, hogy a sötétség leple alatt bizony jónéhány családtaggal végzett. Bár, ami igaz, az én kezemben is ugyanilyen szerszám csillant. A rémült tekintető, döbbenten álló férfiak gyűrűjében, a riadtan sikoltozó aszszonyok és a halkan sírdogáló kislányok között, lassú léptekkel megindultam, hogy felmérjem az emberéletben esett károkat. Miss Vagina jött utánam, közben halkan sírdogált. Néhányan öklendeztek, mert nem szoktak hozzá a hullák látványához. Miközben a halottakat vizsgáltam, egyre az járt az eszemben, hogy itt valami nem stimmel. A sötétség mindössze néhány pillanatig tartott. Ilyen rövid idő alatt Mr. Basky egymaga nem végezhetett tíz emberrel. De ha nem ő volt, akkor még ki lehetett? Bűntársa is van, vagy csak volt, akivel a gyilkosságok után ő is végzett? Netán valaki más már végzett is velük? Lehetséges, hogy több gyilkos is van, akik közül néhányan még szabadon garáz-
dálkodnak? Ezek a megválaszolatlan kérdések nagyon nyugtalanítottak. A hullák is felettébb gyanúsnak látszottak. – Senki ne mozduljon, maradjanak a helyükön! Ne érjenek semmihez, ne kiabáljanak, ne dohányozzanak, ne beszéljenek, ne csináljanak semmit! – kiáltottam, de elkéstem. A hozzátartozók, és itt mindenki az volt, összevissza rohangáltak, széttaposták a nyomokat, összefogdosták a hullákat és a gyilkos eszközöket. Dühös lettem. Képtelenség, hogy ezek az idióták tönkretegyék a nyomozásomat! Sajnos, mégis nagyon úgy festett, hogy tényleg ez történt. Néhány figyelmeztető lövés leadásával sikerült elérnem, hogy minden szem rám irányuljon. – Azonnal hagyják abba! Az összes nyomot megsemmisítik! – kiáltottam, közben újra töltöttem, hogy lássák, én nem tréfálok. Néhányan tétován megálltak, de akadtak olyanok is, akik mit sem törődtek figyelmeztetésemmel, tovább sikoltoztak, körbe-körbe szaladgáltak az asztal körül. Nem tehettem mást, igyekeztem megfékezni magamat, hogy ne lőjem le őket. Hirtelen mesterem, Pö-Ce tanításai jutottak az eszembe. De amilyen hirtelen az eszembe jutottak, olyan hirtelen el is felejtettem őket. A mester elillanó szavai azonban megnyugtattak, türelemmel, megértéssel öntötték el egész lényemet. Némi sajnálkozás után eltettem a revolveremet, és hozzákezdtem, hogy a sírórívó, esetenként még mindig sikoltozó rokonok gyűrűjében megvizsgáljam a hullákat. Alig öt perc elteltével már tudtam, valami tényleg nincs rendjén. Az áramszünet néhány pillanata alatt képtelenség egy halkéssel tíz embert megölni. Mégis ez történt! Méghozzá kísértetiesen hasonló módon. Mindegyiküknek a homlokából egy megtermett halkés állt ki. Üveges tekintettel, eltorzult arccal néztek az arcomba. Nem értem rá azon bosszankodni, hogy látványukkal mennyire elrontották vacsora utáni jó hangulatomat, mégis átsuhant az agyamon ez az eretnek gondolat. Csak azzal vigasztaltam magamat, hogy ők még nálam is sokkal roszszabbul jártak. Sőt, Miss Vagina is járhatott volna sokkal rosszabbul. És akkor ugrott volna a megbízatás és a beígért százezer dollár. Megértettem, hogy mindenképpen meg kell védenem ezt a nőt. Csak egy baj volt. Fogalmam sem volt, hogy kitől. Néztem a hullákat. Mivel nem mindennapi memóriám segítségével első hallásra megjegyeztem nevüket, azonnal tudtam, hogy a család tagjai közül ki távozott az árnyékvilágból, és ki volt olyan mázlista, hogy tovább időzhetett földi porhüvelyében. Elhunyt Miss Frigid. Puki megkönnyebbültnek látszott, ez nem kerülte el a figyelmemet. Meghalt a bennem igen nagy unszimpátiát kiváltó Vinnie, Viki és Terusnyakisrohadék, az én és Charlie, valamint Marilyn Guano, a madárvilág legnagyobb megkönnyebbülésére. Nem volt szép, hogy így vélekedtem, de nem
tehettem mást, férfiasan be kell vallanom, ezt gondoltam. Mivel magam is gyarló ember voltam, néha támadtak olyan gondolataim, amelyekkel nem szívesen dicsekedtem volna, de szerencsére csak igen ritkán. Ez is egy ilyen pillanat volt. De erről senkinek sem beszéltem. Azaz, egyszer kedves kriminálhisztérika professzoromnak, John C. Levendulaynak, aki azt javasolta, tartsunk ivókúrát, mert az segít. Tényleg segített, de a másnaposság borzasztó volt. Újra innunk kellett, hogy ne legyünk másnaposak. És ez már így megy évtizedek óta. A már említetteken kívül, az asztal túlsó végén szintén veszteséglistára kerültek a Lollipop ikrek, Elvis, Boddy és Chuck, akik hárman voltak, Egészen mostanáig. A tizedik halott Mr. Basky volt. A felesége ott zokogott a holtteste fölött. Miss Vagina pedig a hátam mögött. Hátrafordultam, hogy feltegyek neki egy kérdést, amikor váratlan dolog történt. Kialudt a világítás. Felordítottam meglepetésemben. Mások rémületükben tették ugyanezt. Kitört a pánik. Ismét megragadtam megbízómat, vaktában rohanni kezdtem előre, majd hirtelen balra rántottam, hogy összezavarjam azt, aki netán követett volna bennünket, majd lerántottam a földre, hogy a szokott módon ráfeküdjek. Vagina nem ellenkezett, szép nyugodtan tűrte, hogy testemmel védelmezzem. Dobolt az agyam, a szívem a torkomban lüktetett, tehetetlen düh forrongott bennem. Megértettem, hogy a gyilkos még mindig szabadon garázdálkodik. De nemcsak szabadon van, hanem abban is egészen bizonyos voltam, hogy ismét gyilkolni fog. Ezek szerint Mr. Baskyt hiába öltem meg? Netán nem is én öltem meg, hanem valaki más? Nem, az nem lehet! A gyötrő kérdések egyszerre tolultak elmémbe. Előrántottam a stukkeromat, készen arra, hogy vaktában lövöldözzek vele a sötétben. De amikor arra gondoltam, hogy itt gyerekek és nők is vannak, elbizonytalanodtam. A gyilkos talán éppen ezt az egyetlen gyenge pillanatomat használta ki, hogy kitépje a kezemből a stukkert. Annyira meglepődtem, mintha egy zsebes a fogaimból lopta volna ki a tömést. Erre aztán tényleg nem számítottam! Káromkodva utánakaptam, de nem sikerült megfognom a rohadékot. A kezem légörvényt kavart és csak a nagy semmit markolásztam, utána pedig egyensúlyomat veszítve rázuhantam Miss Vaginára. Tudtam, mi fog következni. Hat lövés dördült. Az asztal körül láttam a felvillanó torkolattüzeket. Mindenki sikoltozott, jajveszékelt, tehetetlen dühömben ordítottam, mint egy felbőszített magánzsaru. A világítás megint olyan váratlanul gyulladt fel, mint ahogyan az imént kialudt. Csak tudtam volna, hogy ki szórakozik velem! De nem tudtam! Honnan is tudhattam volna. Pedig ha tudom, talán sok-sok ember életét megmenthettem volna. Amikor a csillogó kristálycsillár ismét fényárral öntötte el a hatalmas termet, újabb hat hulla jelezte, a gyilkos ezúttal sem tétlenkedett.
Mrs. Basky már nem sírt a férje hullája fölött. Golyóval a fejében rajta feküdt. Követte őt a halálba. Vagy a mennyországba. De az is lehet, hogy nem is követte, mert egyikük a pokolba ment és csak a másik a mennyországba. De vajon melyik hová? Labilis lelkiállapotomra való tekintettel nem folytattam tovább elmém egyoldalú csúcsra járatását, mert éreztem, ha így folytatom, rövid úton megörülök. Akkor pedig képtelen leszek ellátni a munkámat, és ugrik a százezer dollár. Összeszedtem magam, amiben a magam elé képzelt dollárhegyek látványa sokat segített. Adolf bácsi, Brunhilda néni és a tolószékhez kötött Orbit bácsi ugyanolyan átlőtt koponyával távozott körünkből, mint a gonoszkodó Fekália néni. Átfutott az agyamon, ha van igazság a teremtésben, akkor most egy másik létsíkon Orbit bácsi csikorgatja a fogát, amikor mindenben kiszolgálja feleségét. Ágyba viszi a reggelit, ebédet, vacsorát és a kacsát. Idáig jutottam gondolataimban, amikor Mr. Rahedli felkiáltott. – Tudom, hogy ki a gyilkos! – Kicsoda? – kérdezték többen is egyszerre. A téma mindenkit érdekelt, de legalábbis foglalkoztatott. – Maga, Laticel, maga piszok fráter! Ő volt az, ez a rohadék! – vicsorgott rám gonoszul, a szeme vérben úszott, mint Drakula vacsorája. Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra szólni sem tudtam. Csak álltam ott, bámultam a fickót, és képtelen voltam bármit is kinyögni erre a képtelen feltételezésre. Mr. Rahedli folytatta, bár nem kérte rá senki. – Már az első besötétedés után gyanús volt. Mindenkit ugyanazzal a halkéssel öltek meg. És amikor világos lett, kinél volt kés? Megmondom én, Laticelnél. Most pedig már odáig merészkedett, hogy a pisztolyát is használta ellenünk. Nézzék csak, ott van a fegyvere a lába előtt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy eltüntesse. Teljesen hülyének néz minket. Amit mondott, logikusnak is tűnhetett volna. Valóban, a látszat ellenem szólt. De ezen kívül semmi más. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán igaza van, és én öltem meg mindenkit. De nem! Ez teljességgel lehetetlen. Hiszen akkor csak tudnék róla. Még soha nem öltem meg úgy senkit, hogy ne tudtam volna róla. Sajnos, néhányan hittek neki. Rosszindulatú kiabálás vette kezdetét, ahol elhaltak védekező okfejtéseim. Helyesebben, nem tudott kibontakozni álláspontom. – Higgyék el, nem én voltam! – bizonygattam. – Lehetséges, hogy a látszat ellenem szól, de nem öltem meg senkit. Azaz, csak Mr. Baskyt, mert azt hittem, ő a gyilkos. Azt nem tudom, a többieket ki ölte meg, de én biztosan nem, hiszen egész idő alatt Miss Vaginán feküdtem. – Micsoda perverz állat! Szégyellje magát! – visította Vazektómia néni. – Ebben lehet, hogy igaza van – ismertem el őszintén – de nem vagyok gyil-
kos. Nem én követtem el ezt a mészárlást! – Maga volt az, maga disznó! – visította a néni, aki örült, hogy tárgyat találhatott kitörő gyűlöletének. Nekem rontott, de ügyesen elhajoltam előle. A néni megcsúszott, átbucskázott a járókeretén, de olyan szerencsétlenül, hogy ott helyben kitörte a nyakát. A közelünkben állók közül Viktor Pectoris lehajolt, és megtapintotta a néni nyaki ütőerét, – Meghalt! – csóválta a fejét hitetlenkedve. Feljegyeztem őt is az elhunytak gyorsan növekedő, képzeletbeli listájára. – Gyilkos! – mutatott rám görbe ujjával Mr. Rahedli. – Mindannyian látjátok, hogy csak úgy döglenek utána a nők. Meg a férfiak! – Nem én voltam! – kiáltottam kétségbeesetten. – Gondoljanak csak bele, hogyan lehettem volna képes ennyire rövid idő alatt tíz emberrel végezni úgy, hogy Miss Vagina, akin végig rajta feküdtem, mindebből semmit ne vett volna észre. A hölgy szégyenlősen igazat adott szavaimnak. Többségében hittek nekem, de olyan is akadt, aki nem. Puki biztatóan hunyorított rám, láttam, ő velem van. Viktor Pectoris és a felesége. Angina Pectoris is mellettem állt. A gyerekeik, Vilma és Irma nem számítottak, mégis láttam a szemükön, hogy úgy néznek rám, akár egy félistenre. Ezt el is vártam. Mint ahogy azt is, hogy a tengerparton szimpatizánsaimmá váló négy lánytestvér, Petúnia, Monília, Diftéria és Peronoszpóra is velem legyenek. Amikor rájuk néztem, bólogattak, jelezvén, hogy hisznek nekem. Mr. és Mrs. Früstüch hezitáltak. Nem úgy, mint Mr. Rahedli, aki tovább uszított ellenem. – Ne higgyenek neki! Ez a Laticel egy bérgyilkos. Nézzék meg, hogy milyen kefefrizurája van. A bérgyilkosok hordanak ilyet. Ő tette, bizonyíték is van rá. Nem hiszem el, hogy ennyire vakok, hogy nem látják. Carolina és Virginia úgy látszott, hisznek a felhergelődött Mr. Rahedlinek. Az egyetlen ember, aki nem foglalt állást, Sugarfree őrnagy volt. Ő a mobiltelefonján beszélt, és riadóztatta a helyi rendőrséget. – Nem hiszek magának, Mr. Laticel. Szerintem maga ölte meg őket. És tudják, hogy miért? – kérdezte, és jelentőségteljesen nézett a túlélőkre. Mivel senki nem válaszolt, csupán kérdő tekintetek meredtek rá, folytatta: – Azért, mert maga valóban bérgyilkos. És Vagina azért hívta ide, hogy mindannyiunkkal végezzen, ő az egyedüli örökös. De fél tőlünk, és a halálunkat akarja. Pedig eszünk ágában sincs kiforgatni a vagyonából. Csak a részünket akarjuk, ennyi az egész. – Jelentőségteljesen elhallgatott. Nagyon logikusnak tűnt az okfejtése. Ha nem rólam lett volna szó, még azt is mondhattam volna, hogy minden szavát bevettem volna. De mivel tudtam, nem én voltam a gyilkos, ezért arra kellett gondoljak, hogy hazudik. Ha pedig hazudik, akkor azt nem ok nélkül teszi. Kimondtam, amit gondoltam: – Az okfejtése logikus, de az még nem jelenti azt, hogy igaza is van. Sőt, sze-
rintem, hazudik. Méghozzá azért, mert maga a gyilkos! Ebben ugyan nem voltara száz százalékig biztos, de nagyon jó védekezésnek tűnt, mert az őrnagy elvörösödött, majd dühösen szitkozódni kezdett. Sértések, rágalmak, rossz kívánságok özönét zúdította rám. Ekkor három dolog történt. Először, valaki leadott egy lövést, fogalmam sem volt, hogy kicsoda és hogy honnan lőhetett, de az őrnagy holtan esett össze. A golyó szíven találta, azonnal vége lett. – Istenem! – sikoltotta Miss Vagina és elájult. Angina Pectoris eltakarta a lányai szemét, hogy ne lássanak még egyel több hullát. Puki megrendültén bámult, hol az őrnagy holttestére, hol pedig rám, hol pedig azt sem tudta, hová bámuljon, mert senki sem tudta, ki lőtt. Ugyanis senkinél sem volt fegyver. Rejtélyes volt, mint a Kennedygyilkosság. Egy pillanatig még azon gondolkodtam, a megszokott, immáron jól begyakorolt mozdulattal ismét a földre rántom Miss Vaginát, de rá kellett jöjjek, hogy ennél nagyobb ostobaságot semmiképpen sem tehetnék. Másodszor, hirtelen rádöbbentem arra, hogy csapdába kerültünk. Harmadszor pedig, megragadtam Miss Vagina kezét, és futásnak eredtem vele, egyenesen a kijárat felé. – Menekül a rohadék! – kiabálta eszelősbe hajló hanghordozással Mr. Rahedli. – Állítsák meg! Senki sem engedelmeskedett neki. A többiek is rohanni kezdtek utánunk. A kezem rácsapott a kilincsre, de az ajtó zárva volt. – A pokolba! – kiáltottam. Csapdába estünk! Túlságosan meg sem lepődtem azon, hogy ismét lövések dörrentek. De nem veszítettem el a lélekjelenlétemet. – A földre! Mindenki a földre! – ordítottam. Amikor láttam, hogy az életben maradottak engedelmeskednek, rohanni kezdtem visszafelé, mint a villám. Gyorsan és cikkcakkban, hogy minél nehezebben eltalálható célpontot nyújtsak annak a rohadéknak, aki most rám vadászott. Golyók süvítettek a fülem mellett, egy másik pedig súrolta a vállamat. De hiába lövöldözött rám, nem talált el. Tigrisként ugrottam a földön heverő Smith & Wessonra. Miközben megragadtam, máris tovább gurultam, egyenesen be a hosszú, hullákkal és ételmaradékkal szegélyezett asztal alá. Ott mászni kezdtem, mint egy kutya, de nem ugattam, nem ám! Ehelyett a zsebemben lévő tartalék forgótárat beraktam a fegyverbe, felhúztam a kakast, és lövöldözni kezdtem arrafelé, ahonnan a lövések jöttek. Mivel ezt képtelen voltam megállapítani, a lövéseim pontatlanok voltak, és senkit nem találtak el. Átfutott az agyamon, ha nem csinálok valamit, elfogy a lőszerem, az az átkozott pedig szép sorban egyenként lepuffant minket. Még két golyóm maradt. Persze azon a kettőn kívül. Magamban hálát adtam az isteneknek, hogy eddig
kimaradtak a vérengzésből. Felemeltem a stukkeromat, és egyetlen, jól irányzott lövéssel szétlőttem a gyarmati időkből származó, felbecsülhetetlen értékű kristálycsillár tartórúdját, minek következtében az egész szerkezet, óriási csörömpölés közepette rázuhant az asztalra. Mint ahogy a csillár az asztalra, úgy zuhant ránk a sötétség. Még nem tudtam, de óriási hibát követtem el. 11. Az Úr színe előtt A sötétség beálltával rohanni kezdtem az ajtó felé. Megbotlottam egy hullában, hasra estem, az orromat bevertem egy másik hullába, de nem törődtem vele, rohantam tovább. Senki sem állíthatott volna meg. Rohantam, megint hasra estem, de nem törődtem vele, száguldottam tovább. Így ment ez egészen addig, míg végre elértem az ajtót és a földön fekvő, életben maradott családtagokat. – Vigyázzanak, jövök! – ordítottam, ugyanis az egyik hulla gonoszán kinyúló lábában megbotlottam. Nem estem hanyatt, hanem a viszonylag magasabb kezdősebességem miatt kissé felemelkedtem a földtől. Repültem, mint Dum-dum a híres jógi, aki imádta a babfőzeléket. Fejjel előre, a levegőben úszva, lendületből áttörtem az ajtón. Azaz, csak áttörtem volna. Ha nem lett volna nyitva. De mivel nyitva volt, keresztül repültem az ajtófélfák között, méltóságteljesen, mint egy nagy madár, amelyik nem tud repülni. Még szerencse, hogy a rossz látási viszonyok miatt nem látta senki. A szárnyalás remek volt, de a földet érés jóval kevésbé tűnt annak. A tompa puffanást és az utána következő káromkodást mindenki hallotta. Felemeltem a fejemet, de nem kellett volna. Valaki ugyanis úgy állon rúgott, hogy beleszédültem. De ez még nem volt minden. Az illető teljes testsúlyával végiggyalogolt rajtam, majd néhány másodperc múlva még egyszer, de ekkor már legalább kétszer olyan nehéznek tűnt. Első pillanatban azt hittem, csak érzékcsalódás, de később rájöttem, hogy egyáltalán nem volt az. Valaki sikoltozott, esküdni mertem volna, hogy Miss Vagina hangját hallom, amitől kilelt a hideg. Elmúlt és felgöngyölített bűneseteimből tudtam, hogy azok sikoltoznak így, akiket erőszakkal megbilincseltek, megragadtak és elraboltak. Úgy pattantam fel, mint az összenyomott spirálrugó. Zúzódásaimmal, kékzöld foltjaimmal, negatív hangulatommal mit sem törődve rohanni kezdtem utána. Rohantam, mint aki a pénze után fut, sőt, még annál is gyorsabban. Mint aki a százezer dollárja után eredt éppen. Ezért tehát cseppet sem meglepő, hogy hamar utolértem őket. Meglepődtem. Az emberrabló hatalmas termetű fickó volt, a vállán ott feküdt a ragtapasszal hatástalanított szájú Miss Vagina. A telihold sárga fénye szinte
nappali világossággal árasztotta el a virágoskertet, amelyen keresztülvágtak. Nem törődtem a rózsákkal, kaktuszokkal, húsevő növények harapásaival, rohantam, ahogy csak bírtam. – Mmmmmmmh! – kiáltotta felém a leragasztott szájú szépség, én pedig igyekeztem biztatóan visszamosolyogni rá. Tudtam, még néhány lépés, és utolérem őket. Rávetem magam a fickóra, közben persze nagyon ügyelek rá, hogy ne nyomjam össze megbízóm törékeny alakját. Bevágok a pasasnak kettőt, mint az óvatlan villanyszerelőnek a kettőhúsz, majd utána kissé átalakítom az arcberendezését, végül kiszabadítom ezt a kedves és igen gazdag hölgyet. Annyira sima, lefutott ügynek látszott, hogy szinte nem is siettettem az üldözést. Ellenkezőleg, arra spekuláltam, hogy majd a virágoskert szélén fogom rávetni magam a fickóra, mert addig még egy kicsit kifárasztja a növények közötti szlalomozás. Teljesen logikusan abban bíztam, hogy akkor majd könnyebben fogom harcképtelenné tenni. Gondolkodásom logikusnak tűnt, bölcs előrelátásról, hadvezéreket megszégyenítő, fineszes taktikáról uralkodott. Mégsem vált be! A fickó váratlanul jobbra lépett, utána futott tovább, mint egy gép. Minden a másodperc tört része alatt zajlott. A következő lépésnél iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, és kis híján szétvetette a homlokomat. Megszédültem, majd a földre zuhantam. Nem veszítettem el az eszméletemet, de szédültem, mint egy pályájára alkalmatlan darukezelő. A látásom elhomályosult, tudatom zavarossá vált, olyannyira, hogy kívülről láttam és hallottam magamat, amint tibeti előételeket recitálok fennhangon. Aztán eldőltem, akár egy zsák és néhány pillanatig nem tudtam magamról. Halál-közeli élményem támadt. Fényesség ragyogott fel előttem, mintha egy eleddig bezárt kapu nyílt volna meg, és valami megfoghatatlan beszippantott, akár egy örvény. Felfelé szálltam, ami némileg megnyugtatott. Nem szerettem volna lefelé zuhanni. A ragyogó fehér fény hívogatott, én pedig nem haboztam, futottam feléje, olyan eltökélten, mint Forrest Gump. Mezőkön szaladtam keresztül, erdőkön, tisztásokon, réteken, langy illatú szavannákon, közben hallottam a szférák zenéjét. A lelkem könnyűvé vált, bensőmet jókedv, vidámság járta át, könnyűnek éreztem magam, mint egy luftballon. Angyalok énekeltek, szél simogatta asztráltestem, boldogság bizsergette bensőmet. Szaladtam tovább, majd még tovább és még tovább. Már nem is tudom, hogy mennyit kellett loholnom, de csak nem akartam megérkezni sehová sem. Nem voltam én hozzászokva ahhoz, hogy ennyit kelljen rohannom egyfolytában. Még mindig angyalok daloltak, boldogság árasztott el, de ugyanakkor arra is gondoltam, hogy micsoda igazságtalanság, lefogadnám, hogy más embernek nem kellene ennyit szaladnia, hogy végre megérkezzen a mennyországba. Még mindig futottam, de semmi nem változott. Már majdnem felmerült bennem, hogy itt valami nagy átverés lehet a dologban, mert csak nem akarok megérkezni sehová
sem, de hirtelen még nagyobb világosság támadt, és még nagyobb szeretet áramlott szét a lelkemben. Már éppen azon tűnődtem, hogy miért nem lehet itt legalább egy helyi buszra felülni, amikor végre megérkeztem az Úr színe elé. Pedig már nem is reméltem magamban... Ott ült előttem és felettem a maga aranyozott, háromszögletű mivoltában, kaporszakállát mennyei szellő lengette, a szeme villámokat szórt, ezért joggal feltételeztem, hogy dühös lehet. – Leslie, fiacskám! – dörrent rám a monoteista manifesztum. – Hát ekkora nagy barom vagy te, hogy már megint nem vetted észre azt az istenverte gereblyét? – Hát... izé... – szabadkoztam, de hasztalan, mert az Úr bosszankodva hadonászott. – Éjjel-nappal őrangyalok tucatjai vigyázzák minden lépésedet. Nem győzök nekik veszélyességi pótlékot fizetni. A Sors Könyvét kénytelen vagyok napjában többször is átdolgozni, csakis a te kedvedért, hogy elodázzam a halálod óráját. Erre te vakon rohansz a vesztedbe, mintha nem plántáltam volna beléd elég intelligenciát, és nem ruháztalak volna fel éles látással. – Az Úr abbahagyta felém intézett dörgedelmét, mert annyira felizgatta magát, hogy villámokat kellett szórnia. – Szóval, az úgy volt... – kezdtem, akár a tékozló fiú, de az Úr nem hagyott kibontakozni. – Ne szólj egy szót se! Nagyon jól tudom, mi jár a fejedben. Hiszen én teremtettelek. De már ezerszer megbántam. Mégis szeretlek, mert nincs még egy ekkora balfék a földkerekségen. A magad nemében egyedülálló példány vagy, igazi ritkaság. Még nem döntöttem el, de lehet, hogy gyűjteni foglak. Ez igazságtalanságnak tűnt, de tartottam a számat, mert éreztem, most az a legjobb, ha hallgatok. – Még egy utolsó lehetőséget adok számodra – mondta az Úr, minek következtében halovány reménysugár nyílt meg előttem. Talán mégsem kell mennem a pokolba. Számtalan ellenségem volt ott, többeket saját kezűleg küldtem oda. Nem akartam őket többé látni, arra pedig a legkevésbé sem vágytam, hogy odalent folyton én hajolgassak a szappanért a zuhany alatt. – Alapjában véve nem vagy rossz ember – méregetett az Úr fél szemmel. – Csak az a bajod, hogy gyakran megszeged a használati utasítást. Értetlenül néztem rá, mint egy ma született bárány. Jó, legfeljebb tegnap... – A szent kinyilatkoztatásaimban Tízparancsolatnak hívják, hogy az idióták is meg tudják jegyezni. Te súlyosan vétettél az első tíz ellen, de leginkább a paráznaság, a mértéktelenség és a hazudozás róható fel bűnödül. Bár ami igaz, az igaz, lopni nem szoktál – helyesbített az Úr legnagyobb megelégedésemre. – Javadra írható, hogy szép eredményeket értél el a bűnüldözésben, aminek igazán örülök. Ha idefent lenne valamilyen kitüntetés, most kapnál egyet. Már éppen akartam mondani valamit, amikor az Úr hangja ismét rám dörrent.
– Meg kell azonban mondanom, komolyan aggaszt, hogy szellemi erőd javát arra fordítottad, hogy pogány szokásokat és isteneket tanulmányoztál, ahelyett, hogy engem imádtál volna az általam finanszírozott anyaszentegyházban. – Én.. – kezdtem, de megint leintettek. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Hárman voltak egy ellen, ami kicsit igazságtalan volt. Semmiképpen sem pókereztem volna ellenük egyedül. – De tudd meg, hogy azokat a fickókat is én teremtettem, sőt mindazokat az isteneket is, akiket imádnak. Úgyhogy igazán jó hír, hogy az előbb csak vicceltem. Ez nem befolyásolja előmeneteledet. Most pedig menj isten hírével. Még nem jött el a halálod órája. A kedvedért átírtam azt a részt, amit a társszerző, a Sátán írt be egy óvatlan pillanatban a Nagy Könyvbe. Menj vissza a Földre, hass, alkoss, gyarapíts, de jól vigyázz, és használj mindig óvszert! – De én nem akarok visszamenni! – tiltakoztam. – Annyira jó itt! Nem kell dolgozni, ingyen étkezés, lakás, teljes körű szociális háló biztosítja a kényelmet. Miért kell visszamenjek, amikor egyszer végre ide kerültem? Annyira szeretnék egész nap semmit se’ csinálni, hallgatni a szférák zenéjét, mannát eszegetni, hozzá whiskyt kortyolni, közben figyelni a fű növekedését. Biztos vagyok benne, hogy itt is vannak csajok... Igaz, Uram? Nem lehetne, hogy összehozna néhánnyal. Általában társas lény vagyok, de csak nőkkel barátkozom. Velük viszont nagyon... – Még nem jött el a te időd – magyarázta az Úr. – Itt nincs whisky, csak misebor. De az se’ rossz, nekem elhiheted. De van itt minden, amire vágyódsz. Ha megfogadod a tanácsaimat, még találkozunk. Ha nem, akkor én legyek irgalmas hozzád. Most menj, sok a dolgom. Újabb őrző-védő angyalokat kell kiképezzek, mert a legtöbb, aki lépteidet óvta, idegösszeroppanást kapott, vagy elégett a túlterheléstől. – Sajnálom... – hebegtem és tetteimre gondoltam. Az Úr ujja egy ajtóra mutatott, amelyen kopott felirat hirdette:
KIJÁRAT (ÉS SZEMÉTLEDOBÓ)
Még egyszer próbálkoztam, de eredmény nélkül. Az Úr istentelen gyorsasággal a hátam mögé került, majd egy hatalmas fenékbe rúgással visszaküldött a Földre. Meg kell mondjam, még soha nem voltam ennyire csalódott. Ott voltam a mennyek kapujában, eljutottam az Úr dolgozószobájáig, és ahelyett, hogy bejutottam volna az elitklubba, jöhettem vissza. Ugrott az ötcsillagos örök élet. Ismét nap, mint nap vásárra kellett vinnem a bőrömet, és megint piti pénzekért kellett gürcöljek. Erre gondoltam, amikor beszívott egy vákuum. Egyszer csak arra eszméltem, hogy megint itt vagyok, a rózsák között fekszem, és népdalokat
énekelek egy frigidnek tűnő gereblyének. Lassanként feltápászkodtam. Gondosan kikerültem a gyilkos szándékú kerti eszközt, majd futásnak indultam megint. Lassanként megint eszembe jutott, hogy mit kell tennem. Isten nevében üldöznöm kell a bűnt, meg kell büntetnem a rosszakat, de legalább is azokat, akiket elkapok. Rohantam, ahogy a lábam bírta. Aztán néhány lépés után csalódottan lelassítottam, végül megálltam. Teljes tanácstalanság lett úrrá rajtam, mert elveszítettem a nyomaikat. A Holdat sötét felhő takarta el, az üldözést nem lehetett folytatni. – Én segíthetek, Mr. Laticel... – szólt a hátam mögött egy hang. Megpördültem, majd rámeredtem arra, aki ilyen sötétben is a nevemen szólított. – Tényleg – bizonygatta a hang. Láttam, hogy merre mentek. Segítek elkapni a gyilkost. Puki volt az. – Nem jöhetsz velem – intettem le. – Ez nem gyereknek való munka. Le is szúrhatnak, feldarabolhatnak, hogy azután beletömködjenek valami esőcsatornába. Ez éppen a legutóbbi ügyeim egyike volt, és elhiheted, nagyon rossz hatással volt a gyomorműködésemre. – Ne izguljon, Mr. Laticel, voltam már disznótoron. Szomorú volt, mert én végig a malacnak szurkoltam. De bírtam a látványt... – Nem! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Szó sem tehet róla. – Na jó, akkor én sem mondom meg, hogy merre mentek. Pedig sokáig követtem őket és tudom, hogy hol lehetnek. Tényleg segíthetnék. De ha nem akarja, akkor inkább hazamegyek és nézem az éjszakai szexfilmet. – Pukin látszott, hogy nem tréfál. Ez a kölyök még a sírba tesz engem, gondoltam fejcsóválva. Néztem a kefefrizuráját és a szeme csillogását. Én is ilyen kölyök lehettem valamikor. Tudtam, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Meg kellett akadályoznom, hogy erkölcsi romlásba dőljön. – Nem bánom, velem jöhetsz – egyeztem bele nagylelkűen. – De semmi hősködés, egyéni akció. És azt teszed, amit mondok, mert különben holnap nem nézheted meg, ahogy köp a tévémaci. Puki arca elfehéredett, a lábai remegni kezdtek. Halkan, erőtlenül könyörgött: – Jaj, csak azt ne, Mr. Laticel! Muszáj megnéznem, mert ha egyet is kihagyok, elvonási tüneteim lesznek, nem tudok aludni, és úgy érzem, másnap képtelen leszek iskolába menni. – Akkor kezet rá – mondtam ünnepélyesen. – Elkapjuk a gyilkost, kiszabadítjuk Miss Vaginát, utána pedig még nem tudom mi lesz. Puki belecsapott, az üzlet megköttetett. Mutatta az utat, így gyorsan haladhattunk. A marihuána ültetvényen fél óra alatt keresztülvágtunk. Az éjszaka csöndjét csak a marihuána növény folyamatos susogása, az égen haladó csillagok halk, surrogó hangja törte meg. Lábaink puha
leveleken léptek, nesztelenül, mégis szaporán lopakodhattunk rajta. Puki váratlanul megtorpant. Kis híján keresztülestem rajta, de még idejében fékeztem. Szegény fiú, rémülten, tágra meredő szemekkel nézett rám. Én meg arra a két hullára meredtem ugyanígy, akikbe belebotlottunk. Két lány volt, mindkettőt ugyanazzal a módszerrel ölték meg. Nem részletezném, mert még most is felkavarodik a komplett emésztőrendszerem, ha rágondolok. Elég annyi, hogy rúdmixerrel gyilkolták meg mindkettőt. A tetemeken egy kézzel írott feliratot vettem észre. Közelebb hajoltam. Visszafojtottam a lélegzetemet. Egyrészt a szag miatt, másrészt az izgalom hatására. A felirat a következő volt:
„TUDOM, MIT TETTEM VELETEK IDÉN NYÁRON” A két lány arca a külsérelmi nyomok ellenére is felismerhető volt. Ugyanaz a két lány volt, akiket az erdei ösvényen láttam. A haláluk rettenetes lehetett, nem kívántam volna egyetlen ellenségemnek sem. Puki szája szólásra nyílott, de nem tudott beszélni. Látszott rajta, hogy megbánta az éjjeli nyomozókörutat. Biztos voltam benne, hogy most azt gondolja, bárcsak inkább a szexfilmet választotta volna. Megsajnáltam szegény kölyköt. Barátságosan arrébb terelgettem, a holttestektől távolabbra. Igyekeztem megvigasztalni, de nem sok sikerrel jártam. – Puki! – mondtam neki fojtott hangon. – Ezek maghaltak, mint ahogy te is biztosan, látod. Nem volt szép haláluk, de a halál sohasem szép. Csak jön, elragadja az embert, legtöbbször korán, értelmetlenül hamar érkezik, hogy jól kiszúrjon a hozzátartozókkal, akiket még évekig gyötör a veszteség. Sokan közülük öngyilkosok lesznek, de vannak, akiket daganatos betegségek támadnak meg. Bizony, az élet nem könnyű! És sajnos mindig halállal végződik. Korai halállal. Már sok emberrel beszéltem, de még senki sem mondta azt, hogy már jó, hogy végre meghalhat, mert már annyira várta a kaszást. – Széttártam a kezem, mintha valami okosat mondtam volna, és most ehhez gesztikulálnék. – Mi is meghalunk, te is, én is, sajnos, senki sem él örökké. Ismertem például egy fickót, aki kétszáz évig élt. Rettenetesen öreg volt már, bőven világrekorder, de végül ő is feldobta a talpát. – Tényleg? – kérdezte meglepődve Puki. – Á, dehogy! – nevettem rajta. – Csak vicceltem. Egy szavamat se hidd, kölyök. Igazából csak száznegyven évig élt a pasas. Puki halványan elmosolyodott, az arcszíne hamuszürkéből szép, egészséges hófehérre változott. Eltűnődtem a dolgok relatív mivoltán, majd feltettem egy kérdést a fiúnak.
– Ismerted ezeket a lányokat? A fiú bólintott. – Nocsak! – gondoltam. – Azt, amelyiknek olyan furcsán áll a feje a lábánál, Havannának hívták, a másikat pedig Rúdmixernek. – Rúdmixernek? – Annak. – Micsoda véletlen egybeesés – jegyeztem meg. – Hiszen a gyilkos is ezt használta. – A szomszéd birtokon laktak, gyakran jártak itt vendégségben. Ma este is vártuk őket, de nem jöttek. Ezen, mondjuk, egyáltalán nem csodálkoztam. Puki folytatta: – Amikor követtem őket, itt is jártam. De akkor még nem voltak itt. Valaki idehozhatta őket. Szótlanul mérlegeltem a lehetőségeket. Ám nem rendelkeztem elegendő mennyiségű információval, hogy komolyabb következtetést vonhassak le. Csak annyit tudtam, amit a két lány beszélgetéséből kihallgattam. Ez pedig kevés volt, nagyon kevés. Még gyanúsított sem volt, akiből kiverhettem volna az igazságot. De legalább egy beismerő vallomást. – Most mit csináljunk? – kérdezte a fiú, látva, hogy csak állok ott és töröm az agyam. Ingattam a fejemet. Szívem szerint tovább mentem volna, de arra gondoltam, hogy a haláleseteket jelentenünk kellene a mostanra már valószínűleg megérkezett rendőröknek. Ám ag-gasztott, mi lesz, ha Miss Vaginát addigra megölik, vagy esetleg tovább srófolják az érte kért váltságdíjat. Győzött bennem a józan ész. Döntöttem. – Tovább megyünk! – utasítottam Pukit. Úgy is lett. Ha én valamit elhatároztam, akkor az úgy is lett. Mindig. Na jó, majdnem mindig. A Hold sárga korongja ismét előbukkant a felhők mögül, feltámadt a szél is, marihuána szagát fújta a képünkbe. A talaj homokosabb, süppedősebb lett, jól láthatóak voltak a nyomok, amelyeket követtünk. A sötétséget a Hold fénye vágta át, meglepően jól látszódott az a csapás, amelyen az emberrabló haladt a számomra édes és értékes terhével. – Hová vezet ez a csapás? – kérdeztem Pukit. A fiú rám nézett. A szemében félelem bujkált, de becsületére legyen mondva, válaszolt. – A kannibálok földjére.
12. Póz Elővettem a Smith & Wesson revolveremet és a nadrágzsebemben hordott vésztartalékból szépen, aprólékos műgonddal, egyenként betöltöttem a gondosan bereszelt végű lövedékeket. A genfi egyezményben szigorúan tiltották, de az ittenieknek vélhetően fogalmuk sem volt róla, hogy az hol van. – Ezt ugye nem mondtad komolyan? – kérdeztem a fiút minden eshetőségre felkészülve. Miközben óvatosan haladtunk tovább, követtük a nyomokat, Puki elmesélte, hogy a sziget belsejében egykor kannibálok éltek, amikor az első angol telepesek ide érkeztek. Szépen gyarapodtak, növekedtek, néhányan közülük hízásnak is indultak, mert az első telepeseket újabb telepesek követték, majd azokat még újabbak. A telepesek után misszionáriusok szálltak itt partra, de őket is megették. A telepeseknek – és a misszionáriusoknak – köszönhetően virágzó kultúra jött itt létre. Messze földön híres, emberarcú kannibalista rendszer működött, amelynek vezetője a főszakács volt. Ő jelölte ki lázálmaiban, hogy ki lesz a következő, napszaknak megfelelő ételkülönlegesség. Munkája szorosan összekapcsolódott a sámánisztikus hagyományokba mélyen belegyökeredző böllérrel, aki biztosította számára az alapanyagot. De egyszer, egy szomorú hétfői napon, a hétvége mámorából felocsúdó kannibálok rádöbbentek, hogy már mindenkit megettek. Nagy riadalom támadt, még a tengerpartra is kimentek, és kezüket a homlokukhoz szorítva, hunyorítva figyelték a vizet, hátha új hús érkezik a szigetre. De nem! Az ennivaló drámai csökkenése a rendszer válságát okozta, mert az emberek nem szerették az éhezést. De nem volt mit tenni, böjtölniük kellett. Mivel nem tudták, hogyan kell növényeket termeszteni, állatokat tenyészteni, halakat fogni, ezért lesoványodva ténferegtek a tengerparton, és várták a csodát, de a csoda nem jött. És ennivaló sem lett. A telepesek elfogytak, a misszionáriusok úgyszintén. A bennszülöttek ekkor drámai lépésre szánták el magukat. Úgy döntöttek, hogy megeszik egymást. Ám nem tudták eldönteni, hogy ki kit egyen meg. A természet egyszerű vademberei voltak, akik nem ismerték a hazárdjátékot, így sorsot sem tudtak húzni. Háború tört volna ki, szörnyű vérengzés, amelyben mindenki életét veszítette volna, de a véletlen közbeszólt. Az egyik bennszülött véletlenül észrevette, hogy az egyik kecske füvet rágcsál. Ez az apróság alapjaiban változtatta meg a kannibálok társadalmi ízlését, majd rövidesen olyan mélyreható változásokat hozott, amelyekről addig nem is álmodtak. Felfedezték, hogy a sziget tele van ehető növényekkel, gyümölcsökkel, főként pedig banánnal, ami megmentette őket az éhhaláltól. Olyan növényevő kultusz alakult ki a szigeten, amely ezentúl szigorúan tiltotta mindenféle élő és mozgó dolog elfogyasztását. Úgy vélték, az istenek azért
haragudtak meg rájuk, és azért nem küldtek több telepest és misszionáriust, mert így akarták és kész. Újabb virágzó kultúra alakult, amely államilag kötelezővé tette a vegetarianizmust. A sors igazságtalansága, hogy azok a fuvarozók, akik mindeddig a szigetre szállították a telepeseket és a misszionáriusokat, erről a rendeletről nem hallottak, így továbbra is jó messzire elkerülték a kannibálok földjét. A szigetre legközelebb a XX. század elején tette a lábát fehér ember. Mivel meglepetésére azt tapasztalta, hogy nem ették meg, hamarosan újabb emberek követték. Lassanként gyarmatosították a bennszülötteket, akiknek még mindig nagyon rossz hírük volt, és mindenki úgy tartotta, hogy kannibálok. Pedig a légynek sem ártottak, és banánt ettek banánnal. A függetlenség elnyerése után kikiáltották a szabad banánköztársaságot. Elgondolkodtam ezen a kis történeten, és meg kellett állapítanom, hogy bizony nagyon kellemetlen dolog az, ha az embernek priusza van. Ennél már csak egy rosszabb dolog létezik. Ha megeszik a kannibálok. – Szóval, ezek már nem igazi kannibálok – mosolyogtam a sötétben. – Nem kell tehát arra számítanunk, hogy egy váratlan pillanatban hálót dobnak a fejünkre, odaötöznek egy fához, netán nyársra húznak, hogy lassú tűzön forgatva ropogósra süssenek. – Nem, nem – nyugtatott meg Puki. – Ez már csak olyan szép hagyomány, amit mindenki, aki a Neylon-szigeten él, magáénak vall. Valami mégsem hagyott nyugodni. – Akkor miért hívják ezt a helyet még mindig a kannibálok földjének? – kérdeztem a fiút gyanakodva, ahogy az egy igazi magánzsaruhoz illik. – Ez is csak a néphagyomány része – magyarázta a fiú egy néprajztanár szakszókincsével. – Ma már nem élnek errefelé kannibálok, az utolsót is régen megették. Megnyugodtam. Ám mégis aggasztott a fiú arckifejezése. Remegett, mint a nyárfalevél, ötpercenként elment pisilni, és folyton a körmét rágta. Ez főleg pisilés után volt kissé gusztustalan, mert kézmosási lehetőség egyáltalán nem volt. – Puki! – álltam meg hirtelen. – Ha nincsenek már kannibálok, és az egész csak egy szép mese, akkor miért vagy úgy berezelve? Látom rajtad, hogy tartasz valamitől. Ha velem akarsz jönni, meg kell mondanod. Az életünk múlhat rajta. – Nem – tiltakozott a fiú. – Nem mondhatom meg. – Nem lehetne, mégis, hogy eláruld? – De, miért is ne – állt rá a kölyök. – Akkor hallgatlak – noszogattam, mert éreztem, még néhány helyi história, és Miss Vaginát sohasem látjuk viszont. – Mr. Laticel... – Szólíts Leslie-nek, vagy ha az nem jön a nyelvedre, nyugodtan hívj „barátomnak”. A barátaim is így szólítanak, az ellenségeim viszont sehogy, mert már
nem élnek – tettem hozzá sokat sejtetően. – Azért félek, mert itt, a kannibálok földjén él a titokzatos macskadémon. Még senki sem látta, de a felnőttek közül sokan hisznek benne. Gonosz, fekete varázslással lehet megidézni. Akkor kikel a sírjából, felborzolja a szőrét és egerészni indul. – Egerészni? – nevettem jóízűen. – De hisz az nem baj! Úgyis sok errefelé az egér. Puki fehér volt, mint a fal. Látszott rajta, hogy fél attól, amiről beszél. – Amikor a bennszülött varázslók évszázadokkal ezelőtt a macskadémont teremtették, egy apróságot elrontottak a varázslatnál. Valamiért azt hiszi, hogy az emberek az egerek. Nagyot nyeltem. Ez bizony, sok mindent megmagyaráz. Most már én is félni kezdtem tőle, bár még sohasem láttam. Arra gondoltam, ha látnám is, akkor még mi lenne velem. Borzongva néztem körbe-körbe, remélve, hogy mégsem létezik. Könnyedén lekezelhettem volna a Macskadémont, nevethettem volna az egészen, és egy buta kisfiú abszurd, képzelgésbe illő ábrándjának gondolhattam volna. De nem ezt tettem, mert tudtam, bizony, léteznek ezen a földön megmagyarázhatatlan dolgok. Egyszer például odahaza letettem az órámat az éjjeliszekrényemre, és miután két napig kerestem, végül az éjjeliedényemben találtam meg. Még szerencse, hogy más nem volt benne. Gonosz, ártó szándékú szellemek, kísértetek, élőhalottak, fekete mágia segítségével teremtett rémek, mind-mind egy sor rossz emléket ébresztettek bennem, rémes, meg nem történt események, amelyekkel keleti utazgatásaim során találkoztam. Nem akartam rájuk gondolni, elég volt nekem ez a helyi különlegesség, ez az állítólagos Macskadémon. Még egy darabig gyalogoltunk. Bár ne tettük volna! Mentünk volna inkább lóversenyre, esetleg cukrászdába! De nem, nekünk oda kellett mennünk. Nem máshova, hanem oda, ahol a végzet várt ránk. A Macskadémon. Már hajnalodott, amikor egy erdős rész után végre egy tisztásra értünk. Előttünk vulkáni kúp formájában egy kihűlt tűzhányó emelkedett. A teteje valószínűleg évezredekkel ezelőtt lerobbant róla, ami megmaradt belőle, szelídnek tűnt, és az oldalát benőtte a buja növényzet. Balra tőle temető húzódott. Leginkább az amerikai háborús temetőkre emlékeztetett, mert annyi sok kereszt volt benne, hogy megszámolni sem tudtam volna. Kérdőn néztem Pukira. Biztos voltam benne, hogy tudja, mi a csoda ez. Naná, hogy nem tévedtem. Hátborzongató látvány volt, annyit mondhatok. Mindenütt friss sírhantok jelezték, és a fejfákon lévő adatok, évszámok, hogy az összes elhunyt, lehettek talán kétszázan is, az elmúlt három év során távozott az élők sorából.
A fiúra néztem. Ő meg rám. – A rohadt életbe! – mondtam némi hezitálás után. Talán nem kellett volna, de nagyon illett a jelenlegi helyzethez. Kifejező volt, ugyanakkor eléggé elkeseredett káromkodás. Mindig ezt mondtam, amikor valaki lépre csalt. – Mi ez? – kérdeztem kiszáradt torokkal. – A Halott Magánzsaruk Temetője – suttogta Puki. Ezt magam is láttam, ugyanis egy tábla hirdette a bejárat felett, miféle hely ez. – Miss Vagina már több magándetektívet is idehívott, mert ki akarta nyomoztatni, hogy miért halt ki a családunk. A detektívek azonban igen gyorsan elhunytak. Annyian voltak, hogy külön temetőt kellett számukra nyitni. Mr. Laticel, izé, barátom, nem beszélt neked senki erről? – kérdezte a fiú meglepődve. – Senki, egy árva szót sem! – csóváltam a fejem. Ha tudtam volna, hogy ez ilyen veszélyes munka, nem vállaltam volna el. Igaz, a beígért pénz jól jött volna, de attól tartok, csak az örököseim örülhettek volna... Hirtelen a fejemre csaptam, mint aki megvilágosodott. Minden világos lett, csak az ütés fájt egy kicsit. Megragadtam Pukit, és éppen meg akartam kérni valamire, amikor a gyerek a hátam mögé nézett, és egyidejűleg olyan rémült arckifejezést öltött, mint amikor az embert bekerítik a kannibálok. Megpördültem, és felemeltem a kezem, mert egy hegyes lándzsa éppen az állam alá szorult. A lándzsa másik végén egy megtermett fickó vigyorgott. Zanzásított emberkoponyákból készült nyaklánca, deréköve és karkötője volt. Rémesen nézett ki, az arcára pedig valaki fehér festékkel vastag, fekete csíkokat mázolt. Alighanem ő maga. A szeme égett, mint a tűz és folyt a nyála, amint testes termetemet szemrevételezte. Belém villant a felismerés, ez a fickó meg akar enni! De az hagyján! A többi száz is ugyanezt akarta. Pukira sandítottam. A fiú is látta, hogy ennek fele sem tréfa. Legalább olyan rosszul nézett ki, mint ahogy én is éreztem magam. Átkoztam az óvatlan pillanatot, amikor elfelejtkeztem a kötelező óvatosságról, és előbb kezdtem el gondolkodni, mintsem hogy ezt megelőzően inkább fegyvert rántottam volna. A pisztolyom a zsebemben lapult, de semmi esélyem sem volt rá, hogy előrántsam. Pedig, ha előkaphattam volna, legalább hat kannibált a pokolba küldhettem volna. – Te ronda nagy fehér ember – szólalt meg a fickó, aki a lándzsát szegezte a torkomnak. Megpróbáltam körbepillantgatni, de senkit sem láttam, akire ráillett volna ez a személyleírás. – Elnézést kérek uraságodtól – kezdtem tisztelettudóan, mert nem akartam egy újabb darab lenni valamelyik koponyafüzéren –, de kihez tetszik beszélni? – Hozzád, te kutyák ivadéka! – sziszegte a fickó, és vicsorgott rám, mintha ő lenne ebek korcs fajzata, nem pedig én.
Rosszul esett, amit mondott, de nem veszítettem el a lélekjelenlétemet. Mosolyogtam és igyekeztem arra a pillanatra gondolni, amikor majd kitekerem a nyakát. De előtte még törött gerinccel kell felszedegetnie a földről a fogait. Mosolyogtam, de közben észrevétlenül, egyre vérszomjasabb gondolataim támadtak. Tudtam, rossz társaságba kerültem, és a kannibálok hatására Keleten kulturálódott magas szintű, erőszakmentességre alapozott magatartásformám gyors átalakuláson megy keresztül. Mindezek ellenére mosolyogtam, mintha csak egy partin lennénk. Ott is voltunk! Ezt később tudtuk meg, amikor megkötöztek, elvezettek, hosszú úton terelgettek, ütlegeltek, végül egy fához kötöztek. Éppen Miss Vagina mellé. Szegény, reménykedő arccal nézett rám, de amikor látta, hogy mi sem a felmentő sereggel, hanem kopogó szemű, éhes kannibálokkal közeledünk, akkor megint sírni kezdett. Én is majdnem vele sírtam. De erőt vettem magamon. Sokat segített, hogy közben a százezer dollárra gondoltam, amit egyszerűen nem veszíthetek el. Még akkor sem, ha emberevők készülnek az elfogyasztásomra. Az agyam lázasan járt, és azon dolgozott, hogy menekülési tervet készítsen. Ám mivel szorosan meg voltam kötözve, ez csupán elméleti síkon működhetett. Puki halkan szipogott, de hamar legyűrte könnyeit. Igazi, kemény, kefefrizurás kölyök volt, aki nem csinálta össze magát az első komolyabb nehézség láttán. Még akkor sem, ha méreteinél fogva, várhatóan rá várt az előétel megtisztelő szerepköre. – Ó, Leslie – sírta Miss Vagina – annyira sajnálom. – Hát még én! – feleltem egyetértőén. – Már majdnem utolértelek, amikor ezek megleptek minket. – Elraboltak a gazok – zokogta a szépséges, de most kissé zilált benyomást keltő teremtés. Nagyestélyije az utóbbi órák erőszakos jelenetei során szétszakadozott, aminek következtében kisestélyi lett belőle. Koszos volt, sáros, rózsatüskék álltak ki belőle. Az angyali szépségű teremtés arcocskáját, kék, zöld és rúzsfoltok borították. Szemfestéke elkenődött, műszempillája pedig megritkult. Az egész nő mégis gyönyörű volt, akárcsak egy napfelkelte a tengerparton. Ó, bárcsak vele költhetném el azt a százezer dollárt! – Vágyakozóan emeltem a tekintetemet az égre. A Nap égetően tűzött, folyt rólunk a veríték, sós íze a szememet mardosta. – Biztosan ez a párolási szakasz – bátorítottam Miss Vaginát és Pukit. – Mielőtt nyársra tűznek, szeretik, ha egy kicsit saját levünkben pácolódunk. Nagyon praktikus – jelentettem ki elismerően. – Te nem beszélsz! – fenyegetett meg egy hatalmas termetű kannibál, és megsuhogtatta felém a bunkóját, amivel vélhetően nagyon szakszerűen tudott bunkózni.
Nem erőltettem a dolgot, mert felismertem, hogy sokkal nagyobb bunkója van, mint amennyi esélyem van arra, hogy kiszabaduljak kötelékeimből. Az erőviszonyok egyelőre nem kedveztek, de ezoterikus tanulmányaimból felrémlett, hogy elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból pedig az elsők. Ez éltetett most, nem más. Vagina és Puki halkan sírdogáltak. Ezt nem tiltotta a két őr, aki ránk vigyázott. A többi kannibál, főként idősebb férfiak és nők – gyerek szinte egy sem volt közöttük – az árnyékban heverésztek, ősi nyelven énekeltek, doboltak, rituális táncokat roptak. Ez nem nyugtalanított annyira, mint az a néhány, szintén szinte pucér fickó, akik tüzet raktak, nyársakat hegyeztek. Az egyik egészen oda is jött hozzám, és a nyársat hozzá próbálta a testméreteimhez, Igazított valamit a hosszúságán, majd miután jól megnézett, méregetett még egy darabig, végül megnyalta a szája szélét, közben pedig biztatóan rám mosolygott. Elhatároztam, hogy elrontom az étvágyukat. – Beszélsz angolul? – kérdeztem lassan, tagoltan, nehogy megsértődjön, és belém döfje azt a hegyes szerszámot. – Igen szőr – vigyorgott a fickó. – Középfokú állami nyelvvizsgám van. Régebben tolmácskodtam is, de ma már itt élek a testvéreimmel és a nővéreimmel a hegyek között. – Komolyan gondoljátok azt, hogy megesztek minket? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ó, hát persze – vigyorgott a pasas. – Mi mindannyian a Neylon-szigeti Kannibál Hagyományőrző Egyesület tagjai vagyunk. Őseink ezeréves kultúráját, szép szokásait, gasztronómiai hagyományait szeretnénk folytatni. Még kevesen tartanak velünk, de mi már egyre több emberrel szimpatizálunk, akiket később ilyen vagy olyan formában rituális étkezéseinkre is meghívunk. Nem akartam elhinni, amit ez a fickó beszél. Hitetlenkedve ráztam a fejemet. A huszonegyedik század elején, a számítógép, az űrhajózás és az engedélyezett ételszínezékek korában akadnak olyanok, akik ismét kannibalizmusra adják a fejüket. Őrület! Nem tudtam napirendre térni a dolog felett. Ráncigáltam köteleimet, ordítottam, fenyegetőztem, majd olyan ígéreteket tettem, amelyeket gonoszul úgysem váltottam volna be, de mindhiába. A fickó fütyörészve elsétált, mi pedig tovább pácolódtunk a napon. Ki tudja, hogy mennyi idő telt el így, amikor megjelent előttünk egy emberfogakból fűzött nyakláncot hordó elöljáró. Mivel nagyon viccesnek képzelte magát, elárulta, hogy van egy jó és egy rossz híre számunkra. Kiváló angolsággal közölte, hogy meghívnak minket ebédre. Mint mondta, ez a jó hír. A rossz pedig az, hogy mi leszünk az ebéd. Ezen jót nevetett a többi eszelőssel együtt, de mi csak rosszkedvűen hallgattunk. Magunkra hagyott minket, de nemsokára visszatért egy másik Kannibál társaságában. Magas, szikár fickó lehetett, egészen addig, amíg meg nem öregedett, a háta meggörbült, így olyan lett, mint egy kérdőjel. Ujjal kampósak voltak, a végükön hosszú karom jelezte, hogy az ipse nem szokta manikűrözni a kezét.
Rémülten vettem észre, hogy mindegyik kezén és lábán eggyel több ujj található. Megértettem, hogy ezzel az emberrel nem szabad ujjat húzni. Biztos, hogy ő győzne. – Ez itt Póz, a Nagy Varázsló – jelentette ki a főnökféle, aki továbbra sem mutatkozott be. – Az ebéd előtt meg fog benneteket operálni. Lehet, hogy kicsit fájni fog, mert nincs neki érzéstelenítője. De muszáj megtennie, mert csakis akkor ehetünk meg benneteket, ha betartjuk az előírásokat. Az egyik testrészeteket fel kell ajánljátok a Macskadémonnak. Őseink is így tettek, és mi is így fogunk tenni. Követjük a hagyományokat, pontosan, előírás szerint, mert nem akarjuk, hogy a macskadémon megharagudjon a népünkre. Remélem, ti sem akarjátok. – Dögölj meg! – mondtam rosszkedvűen. – Remélem, hogy úgy elrontjátok a gyomrotokat velem, hogy napokig fel sem álltok a klotyóról. – Szomorúan elhallgattam, mert beláttam, igen csekélyke vigasz lesz ez számomra. Póz, a Nagy Varázsló mindenesetre közelebb lépett hozzám, és szemrevételezett. Műanyag horgászdobozából egészen menő operációs készletet varázsolt elő. A fellépő anakronizmusra felhívtam a figyelmét, de nem szólt, csak gonoszul nevetett rajtam. Tovább méricskélt, ami felettébb idegesített. – Ne idegeskedjél, te fehér ember – vigyorgott a főnökféle. – Póz, a Nagy Varázsló érti a dolgát. A Szovjetunióban és Kubában végezte a tanulmányait, ahol szintén nem mindig volt érzéstelenítő. – Ismét röhögni kezdett rajtam, de én nem nevettem. Még nem. Tudtam, az nevet csak igazán, aki a végén nevet. És én a végén akartam nevetni, ha addig élek is. Perceknek tűnő másodpercek teltek el így. Póz elővett egy hatalmas szikét, és hozzálátott, hogy belém vágjon. – Álljon meg! – mondtam hirtelen. – Nem operálhat meg csak így. Lehet, hogy maga orvos, de nem természetgyógyász. Úgy tudom, ahhoz hogy varázslóként operáljon, szükség van természetgyógyász vizsgára. Van magának ilyen? Póz, a Nagy Varázsló megrázta a fejét, hogy bizony nincs. De ez láthatóan nem érdekelte. Nemcsak kannibál volt, hanem kókler is. Kétségbeestem, mert nehezen viseltem a fájdalmat. Másokét még csak-csak, de a sajátomat szinte sehogy. Az a rémes figura pedig rám függesztette zavaros tekintetét. Most láttam, hogy mennyire kancsal. Bizonyossá vált bennem, ha ez a fickó operálni fog, méghozzá engem, akkor búcsút mondhatok a földi siralomvölgynek. Szitkozódtam, ordítottam, de nem tehettem semmit. Csak annyit, hogy egy jó nagyot krákogtam, majd pipázástól bekoszolódott torkomból egy akkorát köptem a szemébe, hogy látszott, még a látását is elveszítette. Váratlan dolog történt. A kannibálok, akik eddig korgó gyomorral körbeültek minket, felpattantak a földről és dühösen ordítozni kezdtek. Idegesen rohangáltak, a szemükben félelem tükröződött. Póz, a Nagy Varázsló a földre rogyott, a teste összegörnyedt. A homokban fetrengett, közben eszelősen sikoltozott. Megtépte a haját, a derekára tekert koponyák egyikével pedig a fejére
mért egyre nagyobb ütéseket. Mi tagadás, nagyon tetszett, amit csinált. Miss Vagina és Puki a meglepetéstől döbbenten, majd egyre nagyobb zavarodottsággal figyelték, hogy mit művel önnön magával. Átfutott az agyamon, ha így fojtatja, hamarosan le fogja ütni saját magát, ami mindenképpen igen figyelemre méltó lehetőségnek tűnt. De nem így lett! Váratlanul két kannibál lépett oda hozzá. Az egyik megragadta, felrántotta a Nagy Varázslót a földről, a másik pedig fogta a nagy bunkóját és úgy odasuhintott neki, hogy a pasas ott helyben megboldogult. Ha nem ebéd előtt lettünk volna, most óriási megkönnyebbüléssel figyeltem volna az események további alakulását. De rossz érzéssel töltött el, hogy a varázsló hulláját elvonszolták, majd tűzre vetették és elégették. Az emberevők izgatottan vitatkoztak, kiabáltak, néhányan dühösen mutogattak rám, akadtak olyanok is, akik ordítozva kiköptek felém. – Mi történt, Leslie? – kérdezte Miss Vagina, amikor végre képes lett megszólalni. Puki ugyanezt kérdezte. Egyiküknek sem tudtam mit válaszolni. Vártam, hátha megcsillan valami reménysugár. Az Úr jutott eszembe, aki minden bizonnyal remek kis forgatókönyvet írt a kedvemért. Bíztam benne, hogy majdcsak kivágom magam ebből a kutyaszorítóból. 13. A Macskadémon A főnökféle, a többi emberevő társaságában, egyszer csak odaállított elém. A következő pillanatban bevágott egy akkorát a gyomorszájamba, hogy majdnem elájultam. Ha nem lett volna annyira kidolgozott hasizomzatom, talán ki sem bírtam volna ezt a rettenetes támadást. Ám az volt, így csak nevettem rá, mint akit hasba vágtak. – Te piszok fehér ember! – ordított rám némi fajgyűlölettel a hangjában a fickó. – Tönkretetted köpedékeddel a varázslatot. – Ennek igazán örülök – vigyorogtam rosszindulatúan. Amikor a főnökféle még egyszer bevágott, abbahagytam és sziszegni kezdtem. A kannibálok suttogni kezdtek, rémülten pillantgattak egymásra, mások hisztérikus hangokat hallattak, a földre vetették magukat, és epilepsziásként vergődtek az anyaföldön. Semmit sem értettem az egészből. Miss Vagina és Puki hasonlóképpen döbbent képet vágott. – Engedjétek el! – parancsolta a főnök. A beosztott, alkannibálok engedelmeskedtek. Hiszen ki mert volna egy emberevő főnöknek nem szót fogadni? Egy perc múlva kioldották köteleimet. Zsibbadt kezem, lábam, a közérzetem
izgatott volt, de kész voltam meghalni az életemért. – Hitvány fehér kutya! – temiattad meg kellett öljük Pózt, a Nagy Varázslót, mert érzéketlen módon megzavartad szent erőfeszítését, hogy kiengesztelje a Macskadémont. – Leslie, barátom, beleköptél a levesükbe – vigyorgott Puki elégedetten és kárörvendően. Magam is így véltem. Ha lassan is, de ellenségeink fogyatkozni kezdtek. – Szent emlékirataink szerint, ha valaki áldozat előtt szembecsulázza a törzs Nagy Varázslóját, majd utána, kiadós gyomorba verés után sziszegő hangot ad, azt szabadon kell engedni. – Kiváló törvényeitek vannak – mondtam elismerően. – Akkor, ha megengeditek, én most mennék is. Örülök, hogy találkoztunk, de meg kell értenetek, hogy ebédre nem maradhatok. Számtalan ügyem van még, amit be kell fejeznem a halálom előtt. – Éppen távoztam volna, de egy tucatnyi kifent lándzsa szegeződött a mellkasomnak. – Ne kapjátok fel annyira a vizet! – javasoltam engedékenyen. – Ha úgy gondoljátok, beszélhetünk arról, hogy még maradok egy kicsit. – A hagyományaink kötelező érvénnyel előírják, hogy az ily módon szabadságát visszanyert magánszemély csak akkor távozhat élve, ha előbb puszta kézzel megküzd a Macskadémonnal. – Jaj, csak azt ne! – jajdult fel Miss Vagina. – Ó, Leslie! – tette hozzá, mintha máris a tetemem fölött köröző döglegyeket kellene elhessegetnie. – A Macskadémon... – suttogta Puki sápadtan. Ha nem lett volna ő is az oszlophoz kötözve, elájult volna. Erős kezek ragadtak meg és elhurcoltak a fák közé. Leszaggattak divatos ruháimat, pucérra vetkőztettek, közben néhányan irigykedve megcsodálták, hogy bizonyos téren mennyivel szerencsésebb vagyok náluk. Könnyű fűszoknyát öltöttek rám, és megengedték, hogy hagyományos fegyverzetemet, pipászacskómat, pipámat és revolveremet magamhoz kötözzem. A fejembe nyomtam a kissé tönkrement, de egy kéznél lévő kézcsonttal ügyesen ismét használhatóvá. Revolveremet nem használhattam, hiszen mindössze hat golyóm volt a fegyverben. Ha el is lövöldözném az összeset, még mindig legalább százkilencven kannibál támadna rám. Puszta kézzel semmiképpen sem bánhatnék el velük. De agyafúrt ravaszsággal talán. Legyőzöm én a Macskadémont is, ha kell – gondoltam kissé elbizakodva. Amikor felöltöztem, bár ez így talán túlzás egy kicsit – helyesebb, ha azt mondjuk, hogy levetkőztem – belöktek egy küzdőkörbe, amit a sarkukkal rajzoltak a homokba. Forgattam a fejemet, kerestem a Macskadémont. Miután eltelt két perc, és még mindig nem jött, röhögni kezdtem. Micsoda baromság! Ezek az idióták valami macskaszellemben hisznek, amiről azt hiszik, hogy árthat nekem, az élőnek. Mekkora ostobaság, micsoda pogány babona! Diadalmasan sétáltam a körben, vártam, hogy történjen már valami.
Miss Vagina és Puki aggódva figyeltek. – Ti értitek ezt? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ezek a féleszűek azt gondolják, hogy most majd megjelenik valami macskaszellem és felfal engem, akár egy egeret. Röhögnöm kellett. Röhögtem is. De nem sokáig. Az emberevők izgatottan sugdolóztak, a földre hasalva, rémült arckifejezéssel figyelték, hogy mit művelek. A következő pillanatban egy láthatatlan, iszonyatos energiájú valami rám vetette magát és ledöntött a lábamról. Feljajdultam. Az a valami megforgatott a földön, mintha csak egy játékszer lennék. Ütések, rúgások, karmolások keletkeztek rajtam. Nem láttam támadómat, de rövid, kizárásos úton rájöttem, hogy ez csak a láthatatlan ember vagy a láthatatlan Macskadémon lehet. A földön hemperegtem, oldalra vetődtem, majd megint oldalra, amivel sikerült egy pillanatra becsapnom a szörnyeteget. Előrántottam a stukkeremet. Mivel szabályok nem voltak, semmi sem tiltotta, hogy használjam is. Igen ám, csakhogy nagyon nehéz feladatnak mutatkozott, hogy úgy lőjem le, hogy még csak nem is látom. Figyeltem a homokot, hátha látok benne macskanyomokat. Észrevettem, hogyan fodrozódik a gyors léptű macskalábak alatt. Azonnal lőttem. Kétszer és még kétszer. Biztos voltam benne, hogy eltaláltam. A biztonság kedvéért még egyet beleeresztettem. Most már csak egy golyóm maradt. Ám annyira biztos voltam benne, hogy szitává lőttem azt a hitvány macskát, hogy nem sajnáltam a muníciót. Mint kiderült, komoly hibát követtem el. A Macskadémont ugyanis nem fogta a golyó. Nem csak láthatatlan volt, de még a golyó sem fogta. Őrületes párosítás volt ez így, de mit tehettem volna? Egyelőre semmit. A láthatatlan szörnyeteg ismét rám vetette magát és a földre tepert. Ismét leadtam vaktában egy lövést, de csak a főnök legfinomabb barátját találtam el, akinek a bereszelt lövedék görögdinnyeként loccsantotta szét a koponyáját. Már úgy értem, a saját, eredeti méretű, még nem zanzásított, működő koponyáját. Nem tudom, mi lett vele később, mert az események innentől kezdve rettenetes gyorsasággal követték egymást. Csak arra emlékszem, hogy a szörnyeteg jónéhányszor meghengergetett a földön, ugrált a hátamon, karmolt, harapott, a mancsaival püfölt, miközben én süvöltöttem, mint aki egy Macskadémonnal vív élethalálharcot. Ekkor váratlan segítséget kaptam. Puki hangját hallottam, aki időt kért a nevemben. Mivel nem voltak szabályok, semmi sem tiltotta, hogy egy velem szimpatizáló drukker időt kérjen számomra. A Macskadémon kelletlenül lemászott rólam, és elvonult a kör ellenkező végébe. Ott várt rám, hogy mindjárt felfaljon. Pukihoz vánszorogtam. – Figyelj rám, Leslie, barátom – mondta izgatottan Puki.
Minden erőmet összeszedve figyeltem rá. Nem gondoltam most a százezer dollárra, Miss Vagina bájaira, sem az öregkori nyugdíjamra. Csak egy dologra fókuszáltam. Hogy figyeljem, mit zagyvál itt nekem össze ez a fiú. – A Macskadémont lehetetlen elpusztítani hagyományos fegyverekkel, beleértve az atombombát is – kezdte Puki. Mivel láttam rajta, hogy még nem fejezte be, nem szakítottam félbe, hanem tovább figyeltem. – A Macskadémont csak varázslással lehet elpusztítani. Több napig tartó, szakavatott varázsló irányításával végrehajtott varázslással. Egyetlen hiba, és nemcsak te halsz meg, hanem elpusztul az egész világ is. – Akkor legjobb lesz, ha feladom – jelentettem ki. – Esetleg, megpróbálok kiegyezni vele egy döntetlenben. Puki a fejét rázta. Megértettem, hogy másra gondol. Hagytam, hadd beszéljen. – Már évek óta sokat olvastam a Macskadémonról. Jónéhány könyvet, amelyekben a legkiválóbb néprajzkutatók egybehangzóan állítják, hogy a Macskadémon csak egyféle módon pusztítható el. Kezdett érdekelni a dolog. Közelebb hajoltam hozzá és megvártam, amíg a fülembe súgja, hogyan. Annyira halkan kellett mondania, hogy a szörnyeteg meg ne hallja. Ha meghallotta volna, akkor nagyon nagy bajba kerülök, ugyanis ez esetben már az egyetlen létező módszer sem működött volna többé. – Leslie, a nadrágzsebemben megtalálod, amit az előbb mondtam – mondta komolyan a kölyök. – Éppen etetni akartam a cicákat, ezért van nálam. Elhatároztam, ha tényleg legyőzhetem így azt a ronda macskát, akkor egyszer még hálás leszek neki. Azonnal megtaláltam, amit kerestem. Alufóliába volt csomagolva, a szaga pedig igencsak erőteljesnek hatott. Talán a napon töltött órák miatt, de az is lehet, hogy azért, mert a gyártó így akarta csalogatóvá tenni a cicusok számára. Fájdalom, de ezt már sohasem tudhattam meg. Mielőtt visszamentem volna a küzdőkörbe, megtömtem a pipámat, majd pöfékelni kezdtem. Lassan megindultam, készen arra, hogy bekövetkezzen az, aminek lennie kell. Hogy megdögöljön a Macskadémon. Vagy egy sokkal rosszabb esetben én. Mielőtt megtettem volna az utolsó lépést, még egyszer, utoljára visszanéztem kis számú szurkolótáboromra. Miss Vagina szomorúan mosolygott. Biztosan búcsút intett volna nekem, ha nem lett volna gúzsba kötve. Puki biztatóan mosolygott. Elhatároztam, ha tényleg beválik a módszere, örökbe fogadom és beíratom egy rendőr-akadémiára. Ott biztosan jól erezné magát. Mint egy zakatoló gőzmozdony, olyan füstfelhőbe burkolózva léptem be a körbe. A Macskadémon már ott várt rám. Láthatatlan teste a füstben lassan kirajzolódott, akár egy fénykéve, amely csak a kipufogógázban válik láthatóvá. Ekkor elővettem a Whiskast. Tudtam, hogy a macskák mindennap ilyet enné-
nek. Mivel ez a teremtmény is macska volt, izgatottan szaglászni kezdte a kezemben lévő csomagot. Letettem a lábam elé a földre. Vártam. Az agyamban dobolt a vér. Még mindig vártam. Végigpergett előttem életem és munkásságom. Később a jó dolgok is. Még mindig vártam. A szám kiszáradt. A gyomrom összeszorult. Az idegeim pattanásig feszültek. Kiáltottam volna, de nem lehetett, mert nem akartam elriasztani a Macskadémont. A szörnyeteg közelebb sétált. A pipafüst zavarhatta, mert fintorogva felnyávogott. De az étel szaga erősebb volt. Arra gondoltam, lám, nem volt hiábavaló, hogy Pukival együtt érlelődött a napon. A szörnyeteg egyetlen gyors ugrással ott termett és magába tömte a macskatápot. Minden olyan hirtelen történt, hogy kis híján elhibáztam. De a reflexeim nem hagytak cserben. A sűrű pipafüstben kirajzolódó alakját felmérve, villámgyors mozdulattal elkaptam a farkát. De nemcsak elkaptam, hanem meg is rántottam. A Macskadémon felnyivákolt, de semmit sem tehetett, mert egyenletesen gyorsuló mozgással pörgetni kezdtem, akár egy kalapácsvető a sporteszközét. A terv eddig kiválóan bevált. Forgott velem a világ, a gondolataim is körbekörbejártak. Most nem szabad hibáznom, gondoltam. Amikor a Macskadémon és jómagam is már alig látszottunk a gyors forgástól, hirtelen elengedtem a szörnyeteget. Most kellett mondanom a fekete mágiát semlegesítő hangsort. – Sicc! – ordítottam utolsó erőmmel, és a földre rogytam, akár egy zsák. A Macskadémon nyávogva, kapálódzva repült, repült, míg végül belezuhant az óceánba, ahol felfaltak a cápák. Győztem!!! – Győztél! – kiáltotta Puki. – Barátom! Megcsináltad! – Ó, Leslie!!! – sikoltozott Miss Vagina, mintha valami egészen más, vízszintesebb helyen lettünk volna. Pironkodva, szerényen meghajoltam feléjük, vállon veregettem magam, és elindultam, hogy kiszabadítsam őket a fogságukból. Egy megtermett emberevő állta utamat. Gondolkodás nélkül, amúgy lendületből bevágtam neki egyet. Úgy dőlt össze, mint én az előbb.
Egy másik ugrott a helyébe. Ő is kapott egy rúgást. Újabb és újabb emberevők jöttek felém. Mintha lassított filmet néztem volna, láttam magamat kívülről, amint ütök, rúgok, harapok, a kannibálok dőlnek mindenfelé, rendet vágok közöttük, de még mindig jönnek, egymást is eltapossák és végül engem is. De ebben a pillanatban eldördült egy lövés, majd még egy. Két fickó a fejéhez kapott, de hiába, mert a feje már nem volt ott. A lövedék letépte a helyéről. Elismerően füttyentettem. Tehát más is szereti bereszelni a golyókat... Újabb lövések dördültek, újabb fejetlen hullák terültek el a homokban. Többtucatnyi test hevert már fejetlenül a homokban, amikor a kannibálok menekülőre fogták a dolgot. Nem akartam hinni a szememnek. A megmentőnk lassan megérkezett hozzánk, a kezében egy hatalmas medveölő puskát szorongatott. Toby volt az, a kertész. És a komornyik. Valamint a titkosszolgálat tisztje. 14. Kuntakinte Tobyval együtt kiszabadítottuk a foglyokat. Puki és Miss Vagina boldogan estek össze, amikor visszanyerték szabadságukat. Néhány percig masszíroznunk kellett elgémberedett tagjaikat, hogy újrajárni, fogni tudjanak. – Toby! – mondta Miss Vagina. – Miss Vagina! – mondta Toby. – Toby bácsi! – mondta Puki. – Puki – mondta Toby bácsi. – Leslie, Leslie, ohh...ohh...ohh... – mondta Miss Vagina, de ekkor abbahagytam a masszírozását, mert még rengeteg dolgunk volt. Le kellett lepleznünk a gyilkost. Azt, aki az egész gazságot kitervelte. Azt, aki végig a markába nevetett. Aki azt hitte, hogy játszhat velünk, mint macska az egérrel. Ez a hasonlat nagyon nem tetszett, tekintettel az elmúlt félóra eseményeire, de roppant kifejező volt. Ezért kellett használnom... Toby beszámolt róla, hogy miután elrabolták Miss Vaginát, megérkezett a rendőrség. A rémült rokonokat az éjszaka folyamán kihallgatták, és a vallomásaikból lassan kiderült, hogy valószínűleg én lehetek a gyilkos. Vagy éppen az, hogy semmiképpen sem én. A rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, mert valaki véletlenül leverte az asztalról, majd távoztak. Mint mondották, holnap is lesz nap. Láthatóan senki sem kedvelte közülük az éjszakai üldözést. Pláne nem a kannibálok földjén. Toby ekkor utánunk indult. Jókora késéssel, mert nem fedte fel senki előtt
sem a kilétét. Mindhárman nem kis meglepetéssel vettük tudomásul, hogy a titkosszolgálat tisztjét tisztelhetjük benne. Toby elmesélte, hogy titkos akciót folytatnak, amelyről egyelőre többet nem árulhat el. De engedélyezte nekünk, hogy vele tartsunk. Természetesen nem maradtunk itt egyedül, golyók nélkül, a kannibálok földjén. Ugyanazon az úton mentünk vissza a nagy udvarházhoz, amelyen a múlt éjszaka Pukival együtt követtük Miss Vaginát. Útközben a szép hölgy elmesélte, hogy támadója magas termetű, nagydarab fickó volt, de olyan álarcot viselt, mint Zorró, így fogalma sem volt, ki lehetett. Ezen sajnálkoztunk egy darabig, de idővel napirendre tértünk felette. Toby hitetlenkedve hallgatta némileg kiszínezett, mégis hiteles beszámolómat arról, hogy mi történt velünk az emberevők fogságában. Azt is részletesen elmeséltem, hogyan végeztem egyszer és mindenkorra a Macskadémonnal, amelyet nem lehetett legyőzni. Amikor megpillantottuk a házat, földbe gyökerezett a lábunk. Minden lángokban állt, ami egykoron a ház volt. Tudtam, nem akármilyen háztűznézőbe jöttünk. Futásnak eredtünk. Én loholtam elöl, mögöttem Miss Vagina, Puki, végül Toby futott. A rokonok közül senki sem sérült meg. Ott álltak rémülten, közben tehetetlenül nézték a lángokat. Némán, beletörődve, de akadt olyan is, aki pityergett közben. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy valaki hiányzik közülük. Méghozzá Mr. Rahedli. Tehát ő az! Mindig is gyanús volt a fickó. Örömmel töltött el, hogy végre leleplezte magát. Miss Vagina térdre rogyott és keservesen sírt. Puki csak állt és döbbenten pislogott. Az épület teteje beszakadt, és a lángoló építmény középső része berogyott, többemeletnyi épületrész lett hirtelen a földdel egyenlő. Szomorú látvány volt, akárcsak Miss Vagina. Minden gazdagsága, örökölt vagyona, ékszerei, féltve őrzött, régóta gyűjtött női magazinjai, megszokott, bejáratott vibrátora semmisült meg percek alatt. Felsegítettem a földről, és hagytam, hogy a vállamra borulva sírja ki magát. Vigasztalhatatlan volt, amit egyáltalán nem is csodáltam. – Kik voltak? – kérdeztem néhány perc elteltével, miután kicsavartam az ingem. Teljesen feleslegesen, mert addigra már Toby, aki előttük is felfedte kilétét, már sejtette, hogy kik tették ezt a gazságot. Amikor én is megtudtam, éreztem, hogy gyűlölet ébred bennem. – Átkozottak! Ezt még megkeserülitek! – fenyegetőztem. Toby türelemre intett. Félrevont egy kis időre, és elmondott néhány apróságot, amely egészen más megvilágításba helyezett néhány dolgot, Megértettem, hogy még nem érkezett el az igazság pillanata, amikor a matador ledöfi a bikát, de már közeleg, nagyon közeleg. Most gyorsan, nagyon gyorsan kellett cselekednünk. Meg kellett előznünk
azokat, akik itt jártak és felgyújtották a Pectoris-házat. Átkaroltam Vaginát, és mélyen a szemébe néztem. – Most el kell menjek. Még nincs vége a játszmának. Lehet, hogy nem látsz többet. Arra kérlek, ha nem jönnék vissza, Pukit írasd be a rendőr-akadémiára, mert kiváló zsaru válna belőle. A tiszteletdíjamat pedig fordítsd jótékony célra. – Ó, Leslie, te annyira jó vagy! – Igen, tudom – feleltem és sarkon fordultam. – Veled akarok menni. – Én is! – kiáltotta Puki. – Jó – mondtam, és a pisztolyomban kicseréltem a forgótárat arra, amit Toby nyújtott át nekem az imént. Hálás voltam neki. Még mindig éltek bennem a régi reflexek, amikor még alkalmazottként dolgozott itt, és adtam neki egy dollár borravalót. Semmi pénzért nem akarta elfogadni. – Hogyan fogjuk azokat a gonosz embereket megelőzni? – kérdezte kisvártatva Puki. – Hiszen azok autóval voltak, nekünk pedig még biciklink sincs. Hát igen, ez valóban elég nagy probléma volt. Én magam is éppen ezen gondolkodtam, amikor onnan érkezett a legnagyobb segítség, ahonnan a legkevésbé vártam. Az égből. Egy helikopter érkezett. Ott zajongott felettünk, majd kisvártatva ügyesen leszállt a tisztásra. Pontosan akkor ért földet, amikor megérkeztek a tűzoltók. Két kecskével jöttek, mindegyik kecskén legalább tízliternyi víz lötyögött. Három vizipisztolyuk is volt, de ebből csak egy működött. A másik kettő csak alkatrésznek kellett, ha azzal az eggyel bármi történne. Az egyikük, aki alig volt részeg, a füstölgő romokra ráöntötte a teljes vízkészletet, majd kiállította a számlát. Miss Vagina megrázta a fejét, jelezve, hogy ezért a szolgáltatásért nem fizet. A tűzoltó méltatlankodni kezdett. Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy közbelépjek. Megragadtam a fickót, fordítva felültettem a kecskéjére, majd jókorát rávágtam a szegény jószág hátsójára. A kecske megbokrosodva rohanni kezdett. A másik tűzoltó nem várta meg a további fejleményeket, inkább a társa után vágtatott. A helikopterből egy ismerős fej dugta ki a fejét. Nem akartam hinni a szememnek. – Forrest! – kiáltottam. – Mr. Laticel! – ordított vissza a fickó. – Itt vagyok, jöjjenek, szálljanak be! Nem kellett kétszer mondania. Alig telt bele egy perc, máris a levegőben voltunk. – Repülj, Forrest, repülj! – ordítottam. Száguldottunk Neylon-City felé. Forrest adott nekem egy sisakrádiót és egy gégemikrofont, így már nem kellett ordítanunk, kényelmesen beszélgethettünk. Legnagyobb meglepetésemre elújságolta, hogy miután visszatért a tőlem kapott egy dollárral a városba, elhatározta, hogy rám hallgat, és belép az üzleti
életbe. Eladta a riksáját, amiért több mint fél dollárt kapott. Másfél dollárjával hozzálátott, hogy kiépítsen egy Multi Levél Markecing rendszert. Mivel még senki nem volt tagja ilyesféle rendszernek, hetek alatt milliomos lett. Utána vett egy helikoptert, és azóta a pilótajátékok szervezése mellett abból élt, hogy gazdag, de ostoba turistákat vitt szigetnéző körútra. A levegőben volt, amikor meglátta, hogy ég a Pectoris-ház. Percek alatt ide repült, nem is gondolta, hogy mekkora szerencsénkre. Amíg megbeszéltük az elmúlt napok eseményeit, Toby megszervezte az akciót. Amikor leszálltunk, a kommandósok már körülvették az épületet, a tetőkön mesterlövészek hunyorogtak fegyverük távcsövébe, viszkető ujjaik a távcsöves puskák elsütő billentyűit pöckölgették. Jómagam tartalék tárakat szereztem helyi kollégáimtól és felvettem egy golyóálló mellényt. Biztonságba helyeztem Miss Vaginát és Pukit: egy rendőr vállalta védelmüket. A következő percekben kitört a háború. Füst és könnygázgránátok robbantak, lövöldözés verte fel a toronyház megszokott csendjét. Benyomultak a kommandósok, az épületből kefefrizurások jajveszékelése és halálhörgése hallatszott felváltva, ami mennyei muzsika volt füleimnek. Amikor eloszlott a füst, a hullákat kihajigálták az ablakon, a hörgések is abbamaradtak, Toby intett, hogy most már mi is bemehetünk. Miss. Vagina és Puki is megérkezett, mert látni akarták azt az embert, aki értelmi szerzője volt az egész gazságnak, a Pectoris-család galád, nyereségvágyból elkövetett kiirtásának. Időközben megérkeztek az életben maradott Pectoris rokonok. A négy izgató lánytestvér, Victor és Angina Pectoris, a lányaik, Irma és Vilma, Mr. és Mrs. Früstüch, valamint Carolina és Virginia Pectoris, a két szexi zabigyerek. Megtömtem pipámat, rágyújtottam, közben whiskyt vedeltem, és már éppen hozzá akartam kezdeni, hogy nem mindennapi tényfeltáró képességemmel mindenki előtt leleplezzem az igazi gyilkost, Mr. Rahedlit, aki az egész gazságot kitervelte, amikor legnagyobb meglepetésemre megérkezett az öreg. Mint kiderült, nem tűnt el nyomtalanul, sőt nem is ő volt a gyilkos, és csak azért nem találtuk sehol, mert ki kellett mennie a vécére. Megdöbbenve, hallgatagon pipázgattam tovább. Az ajtóhoz sétáltam. Kinéztem a folyosóra. Két őr vigyázott arra az irodára, amelyikben voltunk. Biccentettem feléjük, majd bezártam az ajtót belülről. Visszafordultam a többiek felé. Mosolyogtam, látszólag barátságosan, de belül forrongtam. Odasétáltam a diadalmasan mosolygó Tobyhoz, és a fejéhez szorítottam a stukkeremet. Olyan gyorsan hervadt le a vigyor a képéről, mint ahogy a hó esik le a Himalájában. – Áruld már el végre, hogy mi az igazi neved! – kiáltottam rá fenyegetően, hogy a gyerekek összerezzentek, Angina Pectoris pedig a szívét markolászta. Toby, vagy bármi is volt a neve, elsápadt. Még nem láttam fekete bőrű embert ilyen fehérnek. Térdre rogyott, és alig hallhatóan suttogta:
– Kuntakinte. Ez a valódi nevem. Mosolyogtam. Most már megvolt az igazi gyilkos. Megbilincseltem, kipeckeltem a száját, de előtte kicseréltem a rágógumiját kutyagumira. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt. Hazaárulás, többtucatnyi gyilkosság, gazdasági és vagyon elleni bűncselekmények szerepeitek hosszú-hosszú bűnlajstromán. A Pectoris-rokonok hitetlenkedve csóválták a fejüket Toby, azaz Kuntakinte többszöri átalakulásán. Nehezen emésztették meg, hogy kertészből titkosszolgálati tisztté avanzsált, de azt is hitetlenkedve fogadták, hogy ebből a magasságból lezuhant és végül ő lett a főbűnös, a gyilkosságsorozat kitervelője, és több emberölés saját kezű végrehajtója. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kinyissam az ablakot, mert már mindenki fuldoklón a pipafüsttől, majd hozzákezdtem, hogy egy hihetetlen történet keretében eléjük tárjam az igazságot, amely engem is legalább annyira meghökkentett, mint őket. 15. Arany Banánhéj Néhány hónapja volt már, hogy lelepleztem a Pectoris-gyilkosságok rejtélyét, de még mindig annyira hihetetlen volt az egész történet, mintha csak én találtam volna ki az egészet. A repülőgépen ültem, természetesen az első osztályon, kaviárt eszegettem, hozzá pezsgőt kortyoltam, és homályos, réveteg tekintettel az elmúlt, paráználkodással töltött hetekre gondoltam. Jóleső érzéssel töltött el az emlék. Önértékelésem ismét tovább növekedett, énképem pedig már-már végletekig kiteljesedett. Boldog voltam, hogy eredményekben és élményekben gazdag hónapokat tölthettem ezen az egzotikus szigeten. Tovább fokozta kéjérzetemet, hogy tudtam, Miss Vaginában is csodálatos benyomásokat hagytam. A bűnügy felgöngyölítése az idő távlatából már nem látszott annyira veszélyesnek, mint ott és akkor a helyszínen. Bizony, be kellett vallanom, hogy a rendkívül unszimpatikus Mr. Rahedlit gyanúsítottam sokáig, de annál alaptalanabbul. Nagy hiba volt, mert a tények alapos vizsgálata helyett inkább elhamarkodottan ítéltem. Pedig az ügy világos volt, áttekinthető, csak az indítékot nem ismertem. Hiányzott még néhány bizonyíték is, de azt némi elektromos kezelés után Toby, aliasz Kuntakinte önként elém tárta. Így már semmi akadálya nem volt, hogy a sziget brutális törvényeinek megfelelően kivégezzék, és halmazati büntetésként több mint tíz évre eltiltsák a közügyek gyakorlásától. A fickó pedig tényleg a titkosszolgálat embere volt. Évek óta tudott róla, hogy a Pectorisok hatalmas vagyon felett uralkodnak. Olyan hatalmas vagyon felett, amiről még ők sem sejtettek semmit. Ott éltek felette, termesztették a marihuána növényt, amelyből kiváló minőségű kötözőzsineget készítettek, amely vagyont
ért, hiszen a rengeteg banános doboz lezárásához nem létezett semmiféle egyéb, ennyire környezetbarát termék. Kuntakinte, mivel a titkosszolgálat befolyásos tisztje volt, Miss Vagina apjától véletlenül szerzett tudomást arról, hogy a birtok alatt óriási, milliárdokat érő biogázmező húzódik. Mr. Pectorist, akinek jó orra volt, hogy megérezte a természeti kincs jelenlétét, és a kutatást végzőket érték az első titokzatos balesetek. Mindenki, aki sejtett valamit a biogázmező létezéséről, lassanként elhalálozott. A fickó tudta, hogy ha megszerezné valahogyan a birtok feletti ellenőrzést, akkor rátehetné a kezét a mesés vagyonra. Noha a kitermelés állami monopólium volt a szigeten, de az állam által fizetett kisajátítási összeg is megközelítette a tízmilliárd dollárt. Mesés összeg volt ez egy rosszul fizetett közalkalmazottnak. Naná, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek. A kertészként és komornyikként beépült titkosszolgálati tiszt mindent alaposan eltervezett. Sorban eltelte láb alól a család tagjait. Időt, pénzt, emberi erőforrásokat nem kímélve gyilkolt és gyilkolt, a Pectorisok pedig szívszorító gyakorisággal haláloztak el. Először nem is gyanakodtak, hittek a „baleset volt” verziókban. Ám Miss Vagina, aki apjától megörökölte a birtokot, és az éles elmét, magándetektíveket fogadott, akikkel szépen, csendben szerette volna kinyomoztatni, hogy mi is történik a rokonaival. Mint ahogy később elmondta, először saját családtagjaira is gyanakodott. Nem mondtam el neki, hogy nem is alaptalanul. Jobbnak láttam a halottakat nem bolygatni, mert volt egynéhány negatív tapasztalatom velük kapcsolatban. Persze az már egy másik történet, nem is tartozik ide. A szigetre érkező detektíveket Toby, a kertész sorban eltette láb alól. Nem kis szerepet vállaltak ebben a Kannibál Hagyományőrző Egyesület tagjai, akik a hamis nyomon elinduló leendő áldozatokat annak rendje és módja szerint megették. Miss Vagina hiába gyanakodott, senki emberfia nem volt képes kinyomozni az igazságot, mert legkiválóbb kollégáim váltak az emberevők főfogásává. Szerencséje azonban nem hagyta el, mert hallotta világhíremet, faxot küldött, megtette üzleti ajánlatát, én pedig ide repültem, mint a madár. Hamis nyomon jártam, beismerem, de Tobyra, azaz Kuntakintére nem gyanakodtam. Tökéletes tégla volt, minden gyanún felül állt, még minket is megmentett, az állambiztonsági szolgálat bevonásával pedig még saját, kefefrizurás embereivel is végzett, csak hogy bizonyítsa, ő a törvény igaz szolgája. De elkövetett egy hibát. Egy igen nagy hibát. Azaz kettőt. Az elszenesedett hulla, akit az elfoglalt épületben gyanúsítottként prezentált, egy kirakatbaba volt. Nagyon el volt szenesedve, az biztos, de engem nem lehetett átverni. Minipenny mindig ilyesmiről beszélgetett velem szeretkezés után, így lassanként a téma szakértőjévé váltam, akár másnaposán is képes voltam egy grammnyi igazi hullát megkülönböztetni egy jó minőségű hamisítványtól. A másik gyanús momentum pedig az volt, hogy a toronyház elfoglalása után Kuntakinte rögtön tudta, hogy hol találjuk majd a gyilkossággal vádolt hullát,
azaz azt a gyenge hamisítványt. Erre csak akkor lehetett volna képes, ha természetfeletti képességekkel rendelkezik, mint én, vagy akkor, ha ő a bűnös. Nem volt nehéz megtalálnom a helyes választ. A bizonyítékokkal rosszul álltam, de a beismerő vallomása, valamint az elektromos terápia után, amikor is rövidre zártam gondolatait egy konnektornál, több, eltűnt, elásott rokon holttestének hollétét is felfedte. A rendőrök később megtalálták ezeket, ami alátámasztotta helyes döntésemet, hogy nem törődtem a villanyszámlával, csak arra gondoltam, hogy a cél szentesíti az eszközt. A fickó keményen ellenállt legalább két másodpercig, de utána szikrázó tekintettel elismerte, hogy Sugarfree őrnaggyal együtt gyilkolt az étkezőben, akit a muri végén orvul lelőtt, hogy ne legyen több bizonyíték. Sugarfree vélhetően a birtokot akarta, Tobyt csak eszköznek használta. A zsebében volt jónéhány rendőrségi vezető, alkalmazott, de talán még állami tisztviselők is falaztak neki. Mégis megölték – gondoltam némi kárörömmel, de ennek már nem sok jelentősége volt. A két gyilkos természetű szomszédlányt is Toby ölte meg, feltehetőleg azért, hogy elterelje a figyelmemet. Ravasz fickó volt, majdnem sikerült tisztáznia magát, és másra kennie a gyilkosságokat. De nem számolt velem, ami nagy hiba volt. Legalább is neki. Jólesett az állami kitüntetés, az Arany Banánhéj, amelyet a tiszteletemre rendezett fogadáson nyújtott át nekem a sziget királya, II. Maki. Könnyek között kifejezte háláját, amiért gazdaggá tettem banánköztársaságát, és nagy összegű jutalommal, amelynek pontos nagyságát csak az adóhatóság nyomozói előtt vagyok hajlandó felfedni, megpróbálta meghálálni szolgálataimat. Örömmel elfogadtam a mesés összeget, hiszen volt itt kiadásom bőven, meg ugye az utazás is, ami nem két fillér volt, meg miegymás, és főleg az utóbbi került sokba. II. Maki azt is nagylelkűen felajánlotta, hogy egy újonnan kifejlesztett, a hagyományosnál másfélszer hosszabb banánfajtát rólam fog elnevezni. Örömmel egyeztem bele, mint ahogy abba is, hogy még egy ideig állami pénzen nyaralhassak a tengerparton Miss Vaginával. Egy tizenkét csillagos szállodában ütöttük agyon az időt, úgy három hónapon keresztül, amikor is végre felépült újra a leégett Pectoris ház helyett egy másik, az állam által felajánlott birtokon, amely tengerre nézett, mint ahogy most én is, Miss Vagina marasztalt volna, de én inkább elraktam a tízcentesekben kapott tiszteletdíjamat, amit sikerült beváltanom egy óvszerautomatánál. Egy részéből alapítványt tettem Puki tanulmányainak finanszírozására, egy másikat pedig az általa okozott anyagi károk megtérítésére. Miután megígértem, hogy a rólam elnevezett déligyümölcs első nyilvános bemutatójára és az azt követő sajtótájékoztatóra feltétlenül visszajövök, repülőre ültem. Igyekeznem kellett, mert vártak újabb és újabb hihetetlen kalandok, megoldatlan rejtélyek, titokzatos bűnesetek, várt a nyugati világ, és persze a misztikus Kelet, na és a felfedezésre váró további Vag...., nők, mint például az az őrjítően csinos, miniszoknyás stewardess, aki az előbb pironkodva, vágyakozó tekintettel kihozta nekem a whiskyt...
Vége
