LESLIE L.
A VÉRFARKASOK KASTÉLYÁBAN
Padmaszambhava tőre, Mahoney kocsmája, a Zöld Asszony, és ráadásnak Power felügyelő 1 Úgy kerültem a Kilkennyhez közeli Hillsbrook kastélyába, mint béka a szilvalekvárral teli üstbe. Odacsalt valami, hogy aztán ugyanolyan nehezen is tudjak kikecmeregni belőle, mint az említett béka a kulimászból. De hogy sorrendet tartsak, úgy kezdődött a dolog, hogy felcsengett a tanszéken a telefonom. Akkortájt éppen Londonban tanítottam egy főiskolán, amely jövendő külügyi tisztviselőket készített fel bizonyos távol-keleti feladatok ellátására. Az volt a dolgom, hogy néhány messzi ország furcsának tetsző szokásaival ismertessem meg a leendő diplomatákat: például, hogy Tibetben nem tiszteletlenség, ha valaki nyelvet ölt ránk, vagy hogy Pakisztánban nem feltétlenül kell rosszat gondolnunk arról a házigazdáról, aki lakomára hív bennünket, s a legfinomabb falatokat saját kezével próbálja meg a szánkba gyömöszölni. Megpróbáltam megértetni hallgatóimmal, hogy számukra az angol szokások közül jó néhány ugyanolyan érthetetlennek és visszatetszőnek tűnik, mint nekünk az ő szokásaik. Szóval, felcsengett a telefonom, méghozzá sürgetőn és erőszakosan. Merthogy a telefonnak is különféle hangjai vannak – ezt a gyakorta telefonálók ugyanolyan jól tudják, mint én. Egyszer, majd ha időm engedi, írok egy hosszabb értekezést a telefoncsengések mellékzöngéiről, bár azt gyanítom, hogy mire sor kerülne rá, okafogyottá válik az egész. Manapság, a mobiltelefonok választható dallamcsengőinek korában, jelentőségét veszíti a vonalas telefonok csilingelése. Kissé zúgott a vonal, majd mély, barátságos férfihang szőtt a kagylóba. – Mr. Lawrence? – Az vagyok – mondtam. – Leslie L. Lawrence. – Na, végre – sóhajtotta a másik megkönnyebbülten. – Tudja, mióta keresem már magát? Három órája a telefonomon ülök, pedig nincs sok időm. Először a Keleti Tudományok Intézetét hívtam fel, aztán... – Kihez van szerencsém? – kérdeztem türelmetlenül. A vonal túlsó végén elhallgatott a hang, majd néhány másodperc múlva, amikor ismét megszólalt, már jóval fegyelmezettebbnek és visszafogottabbnak tűnt. – Bocsásson meg – mondta mély sóhaj kíséretében. – Természetesen be kellett volna mutatkoznom. Csakhogy... tudja, az öröm... Lord O’Riordan vagyok, Írországból. Úgy mondta, mintha tudnom kellett volna, kicsoda. Én viszont nem tudtam. Sőt, fogalmam sem volt róla. – Örvendek, Sir – morogtam tartózkodó udvariassággal. – Mr. Lawrence... bizonyára nem sokat mond önnek a nevem. A feleségemét azonban talán jobban ismeri. Nos, őt Susanne Younghusbandnek hívták. Amíg arra várakozott, hogy felgyulladjon a fejemben az égi fény, a pipámmal matattam. A Younghusband név valóban ismerősnek tűnt, biztos voltam benne, hogy valaha már volt dolgom vele. Ennek ellenére hirtelenjében nem tudtam, hova tenni. – Ismerős a név – mondtam bölcsen. – Sir Francis Edward Younghusband? – Még ismerősebb. Aztán hirtelen lehullott a kő az égből. Hát persze! Younghusband! – Nos? – tudakolta O’Riordan.
Behunytam a szemem. Sir Francis Younghusband ezredes volt a parancsnoka annak az expedíciós hadtestnek, amely 1903 júliusában, átlépve az indiai-tibeti határt, Lhásza ellen indult. Támadásának előzménye, hogy Lord Curzon, India alkirálya hiába próbált kereskedelmi és határegyezményeket kötni a makacskodó dalai lámával, a láma nem bízott az angolokban, és mindegyre visszautasította ajánlkozásaikat. A sértett britek ágyúkkal felszerelt hadtestet indítottak a makacskodó hegylakók ellen, megöltek közülük vagy félezret, majd némi várakozás után kénytelenek voltak visszaoldalogni Indiába a megszállt fővárosból, Lhászából. A dalai láma ugyanis elrejtőzött a hatalmas ország belsejében, Sir Francis Younghusbandnek pedig nem volt kivel tárgyalnia, legfeljebb a közeledő téllel. Végül is a megállapodásokat csak megkötötték, bár ezekből sajnálatos módon egyik fél sem profitált túl sokat. – Már emlékszem – mondtam. – Sir Francis Younghusband Tibet megszállója. – Így is lehet mondani – sóhajtotta O’Riordan. – Bár a család igazi hősként tisztelte. – Szemlélet kérdése. A kedves felesége talán Sir Francis Younghusband leszármazottja? – Az unokája... volt, Mr. Lawrence. Néhány éve... hm... ugyanis elhalálozott. – Sajnálom – motyogtam. – Nagyon sajnálom. – Nem emiatt bátorkodtam felhívni önt... Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy... amikor feleségem nagyapja Lhászában járt, ahonnan a szerzetesek elmenekültek... nem tudta megakadályozni, hogy a katonái ne vegyenek magukhoz ezt-azt. – A katonák már csak olyanok, hogy néha magukhoz vesznek ezt-azt – dünnyögtem. – Sir Francis tisztességes ember volt. Feleségem szerint tisztelte más népek kultúráját, elő nem fordulhatott volna, hogy valamit is eltulajdonítson a megszállt területekről. Összehúztam a szemem. Mi a fenét akar tőlem ez a fickó? – Mr. Lawrence... Már csak Indiában jutott Sir Francis tudomására, hogy egy katonája az egyik templomból vagy kolostorból elhozott egy kést. Egy háromélű kést. – Purbut – szaladt ki a számon. – Úgy van. Egy purbut. Sir Francis megtanulta a nevét, mint ahogy én is. Egy nagyon értékes, drágakövekkel kirakott késről van szó. A katona el akarta adni valakinek, végül is Sir Francis vette meg tőle. Feleségem és a családi hagyomány szerint azért, hogy ha egyszer majd visszatér Tibetbe, visszaszolgáltassa a kolostor papjainak. Sajnos, nem sikerült visszatérnie... így a purbu a család ereklyéi közé került. Sir Francis meg volt győződve róla, hogy a purbu szerencsétlenséget hoz arra, akinek a tulajdonában van. Csak akkor nyugszik meg, ha visszajut Tibetbe. Minden Younghusbandnek, aki csak kapcsolatba került vele, feltett szándéka volt, hogy megszabaduljon tőle, de egyiküknek sem sikerült. Utoljára a feleségem... Susanne... Furcsa gyanú támadt a szívemben. A telefonkagylóra néztem, és megtörölgettem a homlokomat. – Hogy halt meg a kedves felesége? Amint kimondtam, már meg is bántam. Egetverő udvariatlanság ilyet kérdezni valakitől, akit még nem is ismerünk. – Szerencsétlenül járt, Mr. Lawrence. Ledobta a lova. Tudom, mire gondol, arra gondolok én is. Amióta a purbu a család birtokába került... nos, heten haltak erőszakos halált a Younghusbandek közül. Az a purbu vissza akar kerülni Tibetbe! Újra és újra gyilkolni fog, amíg csak vissza nem viszi valaki! – Ugyan már, Sir! – tört ki belőlem a bizonytalan tiltakozás. – Higgye el, jól ismerem azt a világot, purbut is láttam már nem egyet, nekem elhiheti, hogy egyetlenegy áldozókésnek sincs ekkora hatalma. – Ennek van. – Miből gondolja? – Mert ez a purbu... Padmaszambhava tőre.
2 Pipám után tapogatództam, megtömtem és meggyújtottam. Csak akkor szóltam bele a telefonba, amikor az első karikák már ott szálldostak a fejem felett. – Tudja, mit beszél? – Hát hogyne – mondta a másik, kicsit talán sértődötten. – Hogy a fenébe ne tudnám. – Tudja, ki volt Padmaszambhava? – Éppen az ön egyik cikkéből tudom. Ő vitte be a buddhista vallást a hetedik században Tibetbe. Inkább varázslómester volt, mint jámbor szerzetes. Volt egy varázskése – purbuja – amelyet sikeresen forgatott a helyi démonok elleni harcában. Ha a kezébe szorította, láthatatlanná vált, ha megparancsolta neki, hogy öljön meg valakit, a kés magától megölte. Ezt is maga írta. – Persze hogy én írtam! – fakadtam ki dühösen. – Csakhogy úgy írtam róla, mint legendáról! A valóságban nem létezett! – De igen. Itt van nálam. – Értse meg, Sir O’Riordan... – Engem is megölt. – Tessék?! – Mr. Lawrence... már csak óráim lehetnek hátra. Megírtam a végrendeletemet... mindent elrendeztem magam körül, csupán a purbunak, Padmaszambhava tőrének az ügye lezáratlan még. – Sir O’Riordan... én... – Figyeljen rám, Mr. Lawrence, nincs sok időm. Őrült voltam, megfizetek érte. – De... – Ne szakítson félbe. Amikor a család birtokába került Padmaszambhava purbuja... Mégiscsak kénytelen voltam félbeszakítani. – Honnan a fenéből tudta Sir Francis, hogy az a kés Padmaszamhaváé volt? – A nyelébe van vésve. Sír Francis Younghusband csak azért nem küldte vissza Lhaszába, mert biztos akart lenni benne, hogy valóban vissza is jut oda. Amikor a családba kerültem, és elmesélte nekem a purbu történetét, kinevettem az öreget. Feleségem tiltakozása ellenére kihozattam a kincstárból, és az övemre kötöttem. Ott hordtam egy egész évig, amíg meg nem untam. Be akartam bizonyítani a gyáva nyulaknak, hogy nem létezik semmiféle átok, akárkié is volt a purbu, ártalmatlan fémtárgy csupán. Aztán... jöttek sorban a halálesetek. Végül levetettem, de már... késő volt. – Késő? Tompán kongott a hangja, mintha hordóból jönne. – Mr. Lawrence... gyomorrákban szenvedek. És éppen itt van a daganat... ahol a kést hordtam a ruhám alatt. Padmaszambhava purbuja végzett velem. Nem voltam tisztában vele, hogy valóban egy haldoklóval, vagy egy sült bolonddal beszélek-e. A hangja mindenesetre meggyőző volt. Olyannyira az, hogy nem is igen tartottam ildomosnak ellenkezni vele. – Értem – sóhajtottam. – Nos, Sir O’Riordan, mit óhajt tőlem? – Magára bízom a purbut – mondta. – Kérem, jöjjön el érte! – Ne tréfáljon, Sir! – hőköltem hátra. – Éppen lekésni készülök az órámról... – Egy haldokló kéri magától. Kérem, ne hagyjon cserben. Sóhajtottam, és kivertem a pipám a hamutartóba. – Sir O’Riordan... nem is tudom, mit mondjak. – Roppant értékes darab. Telis-tele van drágakövekkel. – Van ott a környéken múzeum? – Oda nem adhatom.
– Ugyan miért? Egyszerre csak felnyüszített. Mint a kiskutya, ha a farkára tépnek. – Meghalok. Nem érti, hogy meghalok? Már csak napjaim lehetnek hátra. – Sir O’Riordan... – Figyeljen rám, Mr. Lawrence... Természetesen nincs jogom, és erőm sem rákényszeríteni valamire, amit nem akar megtenni... de nem szeretnék úgy átmenni a túlvilágra, hogy iszonyatos bűn terheli a lelkemet. Érti? – Miféle bűn? – Hogy nem akadályoztam meg sok-sok szörnyűséget. Mert ha Padmaszambhava purbuja nem kerül vissza a helyére, ismét ölni fog. Halottak sora bizonyítja majd az erejét. És valamennyiért én leszek a felelős. Megakadályozhattam volna a rémtetteket, de nem teltem. Értse meg... a pokolra kerülök! Csak akkor... hajthatom megnyugodva örök álomra a fejem, ha tudom, hogy a purbu visszajut abba a kolostorba. – Hogy hívják a kolostort? – Drepung. Jöjjön ide azonnal, és szabadítson meg ettől a szörnyetegtől! – De hát... hogy képzeli? – Felül egy repülőre, és idejön. – Hova? – Hillsbrookba. Kilkenny mellé. Írországba. – Mint említettem, éppen egy fontos órámra készülök... – Természetesen minden költségét fedezem. Vissza kell vinnie a purbut Tibetbe! Kérem, teljesítse egy haldokló utolsó kívánságát... Ne akarja, hogy maga miatt elkárhozzak! Akármennyire is egy haldokló mondta, enyhén szólva is pofátlanság volt, hogy engem vádolt. – Nem én hoztam azt az elátkozott purbut Nagy-Britanniába! – De ön nem akarja visszavinni! Kérem, nagyon kérem, mentse meg a lelki üdvösségemet! Így estem bele a lekvárba. 3 Megpróbáltam magammal csalni Judy Howellt, de nemigen akart sikerülni. Általában imádta a kirándulásokat, ezúttal azonban megmakacsolta magát. – Írországba nem megyek – mondta. – Ott mindig hideg van. – Ebben az évszakban nincs hideg – tiltakoztam. – Esik az eső. – Itt is esik. – Csakhogy ez angol eső, az meg ír. – Nem mindegy? – Nekem nem. Különben hova mész? – Hillsbrookba. – Az hol van? – Kilkenny közelében. – Oda aztán végképp nem megyek. – Mi a bajod Kilkennyvel? – Vele semmi, csak van arra valami tőzegláp. Talán harminc mérföldnyire Kilkennytől. – És? – Utálom a lápokat. Tudod, mi minden lehet egy lápban? – Mi minden? – Először is lápi ember. – Az meg mi?
– Kötél van a nyakán. Még valamikor a kőkorszakban fojtották bele. – És? – Elátkozott fickó. Nem tud nyugodni. Éjszakánként kikel a lápból, és belerántja azt, aki arra jár. – Komolyan mondod? – Legkomolyabban. De ez még semmi. Arra jár a vérfarkas is. – Jézusom! – Úgy bizony. – Miért éppen arra? – Mert valami druida vár van ott, vagy micsoda. Tudod, kik voltak a druidák? – Hallottam róluk. – Kelták, jóember! A kelták papjai. Azt is tudod, mit csináltak azok a fickók? – Például felépítették a Stonehenge-et. – Azt biztos csak pihenésképpen csinálták. Mással sem foglalkoztak, csak varázslattal. Ha feljött a hold, farkassá változtak, és megettek mindenkit, aki az útjukba került. – Az már régen volt. – Mondod te. Én viszont azt mondom, hogy ezeknek a druidáknak az utódai még most is élnek, vagy... – Vagy? – A druidák maguk. – Ezt nem értem. Judy hozzám hajolt az asztalon át: arca az arcomat érintette. – Állítólag a druidák közül sokan megtalálták a halhatatlanság titkát. Nem halnak meg soha. Ott bujkálnak a lápban, és... néha farkassá változnak. – Csak úgy szórakozásból? – Fenét szórakozásból. Ez biztosítja számukra az örök életet. Ha megölnek valakit – konkrétabban, széttépik –, magukba szippantják az életerejét! Sóhajtottam, és kedvtelve sétáltattam rajta végig a szemem. Judy gyönyörű volt: bájos kis fejecskével a nyakán. Sajnos igencsak tágulékony volt ez az ennivaló gömböcske: annyi ostobaság belefért, amennyi egy hosszújáratú űrhajó teljes rakományterébe sem férne bele. Mindemellett szemrevaló jelenség volt: nem is igen akadt nadrágot viselő emberi halandó, aki ne fordult volna utána az utcán. Még a szoknyások közül is sokan. Félreértések elkerülése végett a szoknyások alatt a skótokat értem. Judy Howell bőre csokoládébarna volt, mint az igazi, hamisítatlan, bársonyos felületű, svájci tejcsokoládészeletek, szeme viszont világoskék, mint az ukrán puszták nefelejcsei. Igaz, hogy egyik néphez sem volt soha semmilyen köze, volt viszont az angolokhoz és az ugandaiakhoz. Anyja állítólag Ugandából származott Angliába, hogy egy isten háta mögötti falucska törzsfőnökének kunyhójából kiszabadulva, ismeretséget kössön John Howell tengerésszel, amely ismeretség gyümölcseként látta meg a napvilágot Judy Howell. Anyjától bőrét, kissé duzzadt ajkait és göndör haját örökölte, valamint babonás gondolkodásmódja felét; apjától kék szemét, egyenes orrát, plusz a már említett babonás gondolkodásmód másik felét. A tengerészekről sem mondható el ugyanis, hogy különösebben racionális világszemlélettel rendelkeznének. Judy Howell számos, kisebb-nagyobb vargabetű után elvégezte a Keleti Tudományok Egyetemét, s most az általam látogatott intézmény egyik afrikai tanszékén végezte áldásos tevékenységét. Már a megismerkedésünk is megért egy misét. Harmadik hónapomat tölthettem a főiskolán, amikor egy napon, úgy déltájban, meglátogattam a menzát. Felvettem egy tálcát, megpakoltam ezzel-azzal, fizettem, és éppen indultam volna, hogy asztalt keressek magamnak, amikor váratlanul összeakadtak valahogy a lábaim. Már-már sikerült visszanyernem az
egyensúlyomat, de a tálcámon lapuló bárányborda hirtelen orvul megindult a tálca széle felé. Utánakaptam, aminek aztán az lett az egyenes következménye, hogy a gonosz tálca kiugrott a kezemből, és a hozzám legközelebb álló asztalon landolt. Az, hogy a bárányborda végül is az asztalról a padlóra huppant, még nem lett volna nagyobb baj, az azonban már igen, hogy ott ugrabugrált mellette egy pohárka málnakrém is. Nos, ez a málnakrém borult bele poharastól az asztalnál ülő, göndör hajú hölgy világoszöld ruhájának a dekoltázsába. A hölgy mellett hirtelenszőke fiatalember ült kerek szemmel bámulva rám. Mire felocsúdtam, már mellettük ültem az egyetlen szabad széken. Hogy hogyan kerültem rá, fogalmam sem volt róla. Talán ők dugták alám, talán a szék maga segített rajtam. Vagy a székek istene, aki a felhők mögül figyelte nem mindennapi kalandomat. Természetesen mindenre fel voltam készülve; arra is, hogy ledorongolnak, gorombaságokat vágnak a fejemhez, elküldenek melegebb éghajlatra. Szerencsére nem ez történt. A kék szemű hölgy bocsánatkérő mosollyal figyelemreméltó keblei közé nyúlt, és kihalászta közülük a poharat. Málnakrém egy cseppnyi sem maradt benne. – John? – Judy? – Légy szíves, menj fel a szobámba, és hozz le egy takarót, a tréningruhámat, vagy akármit. Valahol majd ruhát cserélek. Különben ki az ördög maga? Az étteremben ismét felerősödött a zsibongás, jelezve, hogy lassan elfordul tőlünk az érdeklődés. Néhányan még nevetgéltek egy kicsit rajtam, aztán folytatták, amit elkezdtek. Hátratoltam a székemet, s még mindig bocsánatkérő mosollyal az arcomon, meghajoltam a kávébarna hölgy zöld ruhája elején egyre növekvő vörös folt felé. – A nevem Lawrence – mondtam. – Leslie L. Lawrence. 4 Szántam-bántam a bűnöm, és elhatároztam, jóvá teszek belőle annyit, amennyit csak tudok. Mivel emlékezetembe véstem kosztümje színét, elhatároztam, veszek neki egy újat. Ha kell, végigjárom London valamennyi ruhaüzletét és áruházát, de megtalálom annak az elátkozott ruhának a párját! Még csak elfáradnom sem kellett a keresésben. Már a harmadik üzletben felbukkant előttem a fűzöld költemény. Volt belőle vagy három; akkurátusán vállfára és állványra függesztve. Egyetlen pillanat erejéig megkísértett a gondolat, hogy mindjárt kettőt is veszek belőle, csak éppen nem voltam biztos benne, örülne-e két tökéletesen egyforma kosztümnek. Örömömet némiképpen lehűtötte a különben szemrevaló elárusítólány, aki kellemetlenebbnél kellemetlenebb kérdésekkel kezdett bombázni. – Eszerint egy hölgynek veszi – mondta, rám függesztve korholó tekintetét. – Eszerint – nyögtem. – Bármennyire is meglepő, ezt a kosztümöt egy hölgynek veszem. Lesújtó pillantást vetett rám. – Nem úgy értettem. Elhozta a méretét? – Kinek a... méretét? A lány sóhajtott egyet. Most fogta csak fel, hogy a következő néhány perc nem fog bevonulni életének legfelhőtlenebb időszakai közé. – A hölgy méretét. A fenébe is! Tényleg, a méretet... Csak nem vehetek az én méretemre ruhát neki! Ráadásul kosztümöt. – Nem hoztam el – vallottam be töredelmesen. –Akkor? Riadt volt a tekintetem és szerencsétlen. Akkor szoktam használni, ha azt akarom, hogy es-
sen meg rajtam a kiszemelt áldozat szíve. – Nem tudna valahogy segíteni rajtam? A szőke, kontyos kisasszony tetőtől talpig végigmért. – Jöjjön be a próbafülkébe. Ő ment elöl, én utána. Beléptünk a fülkébe. Ahogy beléptünk, már be is húzta maga mögött a függönyt. – Nem kell, hogy mindenki idelessen – mondta cinkos mosollyal. Felakasztotta a ruhát a fogasra, és rám nézett. – Mesélje el, milyen. – Kicsoda? – Akinek a ruhát veszi, jóember! – Hát... hogy is mondjam csak... A lány kidomborította a keblét. – Van akkora, mint az enyém? Irultam-pirultam, mint egy kamasz, ha beles a női öltöző ablakán. – Nem is tudom. – Nézze meg alaposan. Kénytelen voltam vele. Nem sürgetett, én meg nem siettem. – Megnézte? – Meg. – És? – Alighanem... kissé erősebb. – Akkor a második lesz a jó. A csípeje? – A mije? Megcsóválta a fejét, felrántotta a köpenyét, és felém mutatta a derekát. Elegánsan csipkés, rózsaszínű alsónemű volt rajta, tekintettel a tavaszi, hűvöskés levegőre. Még jó, hogy nem nyáron történt velem a baleset! – Nézze meg jól. – Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Odáig nem folyt le a málnakrém. – Mi?! – Hosszú történet. – Ez az! A hossza? Idáig vagy idáig? Sóhajtottam, és feladtam a küzdelmet. Belekapaszkodtam a függönybe, és félrerántottam. – Megveszem – mondtam. – Mindegy, hogy melyiket. A lány sajnálkozva nyalta meg az ajkát. – Maga tudja. Még próbálgathattunk volna azért egy kicsit... Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi macerával jár egy egyszerű kosztümvásárlás. 5 Judy Howell nem volt egyszerű lélek – erre akár esküt is mernék tenni. Amikor késő délután bekopogtam hozzá, meg sem ismert. Csak nézett felém elgondolkodva, mintha üvegből lennék, és a hátam mögötti folyosó falára mázolt firkákat olvasgatná. – Mit óhajt, uram? Hátam mögé rejtettem a csomagot, és udvariasan meghajoltam. – Emlékszik még rám? Jól megnézett, és már majdnem nemet intett, amikor hirtelen fény gyulladt a szemében. – A málnakrémes? – Én vagyok. – Jöjjön be.
Besétáltam a szobájába. Miss Howell puritán egyszerűséggel rendezte be a lakóhelyét; a bútorokat többnyire párnák helyettesítették; az egyik sarokban hifitorony és egy hatalmas, afrikai fabálvány terpeszkedett békésen megférve egymás társaságában. – Üljön le, kérem. Nekitámasztottam a csomagomat a falnak, majd letelepedtem egy jókora ülőpárnára. Nem okozott gondot, hiszen Tibetben eleget üldögéltem a kolostorok ülőpárnáin. – Hogy talált ide? – kérdezte lehuppanva velem szemben. – Megkérdeztem az adminisztráción, hol lakik. – Hát akkor... legyen a vendégem. Iszik valamit? Hófehér, bolyhos köpeny volt rajta, amely valamivel térd fölött ért véget. Meg kell vallanom, első osztályú lábai voltak. Ekkor már tudtam róla, hogy Afrika szociális problémáival foglalkozik, különös tekintettel a tömeges AIDS-fertőzések gazdasági következményeire. – Köszönöm, inkább nem – mondtam. – Azt szeretném megkérdezni... végül is, mi történt a kosztümjével? Először láttam érdeklődést a szemében. Sajnos, alighanem ez sem nekem, hanem a kosztümnek szólt. – Hát, az bizony elhalálozott – mondta futó sóhaj kíséretében. – Elhalálozott? – Kidobtam. Azt mondták a tisztítóban, hogy ne is álmodozzak arról, hogy kijön belőle a málnakrém. Erre feldühödtem, és megvettem a „Folt nélkül könnyedén” csodaszert. Hallott már róla? – Még... nem. – Vettem egy tubussal, bekentem a foltot, vártam egy kicsit, majd meleg vízzel letörölgettem. – És... kijött a folt? – Ki. – Hát akkor...? – Az eredeti színével együtt. Fehér maradt a helye. Azt hiszem, meg kell várnom a következő csekket, hogy vehessek magamnak egy újat. Angyali természetességgel mondta, esze ágában sem volt célozgatni akármire is. Elérkezettnek láttam az időt, hogy bemutassam a csomagom tartalmát. Kinyújtottam a lábam, magamhoz kotortam, majd az ölébe ejtettem. – Ez a magáé. Bontsa ki. Meghökkenve bámult rá. – Mi ez? – Némi kárpótlás. Remegő kézzel szedte le a papírt a ruhakölteményről. Amikor a kosztüm megszabadult a burkától, Judy élesen felsikoltott. – Istenem, a kosztümöm! Nem ellenkezett, nem utasította vissza, nem tett szemrehányást, hanem magához szorította és boldog volt vele. – Esküszöm, szebb mint a másik. Felpróbálom, jó? Engedelmesen a másik szoba felé indultam volna, de mire felemelkedtem a párnáról, már feleslegessé is vált az igyekezetem. Judyról úgy hullott le a köpeny, mint kígyóról a levedlett bőre. Azt nem mondanám, hogy nem maradt rajta semmi, bár hogy mi volt ez a maradék, az tüzetesebb vizsgálatot érdemelt volna. Sokáig sajnos nem vizsgálgathattam, mert magára rántotta a kosztümöt, és elégedetten elém állt. – Hogy tetszik? Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna.
6 Olyan pocsék volt az időjárás Írország felett, mintha egy Leacock-regényben olvastam volna. Jó hét órát vártam a repülőtéren, mire végre elrepülhettem Dublinba. Ott felszálltam egy távolsági buszra Kilkenny irányába. Késő estébe hajlott az idő, amikor megérkeztem a kellemes kis vidéki városkába. Innen már csupán harminc mérföldet kellett volna megtennem – csak éppen az volt a kérdés, hogyan. Autóbusz már nem ment Hillsbrook felé, a taxisok pedig nem akarták vállalni a fuvart. Az Atlanti-óceán felöl egyre sötétebb felhők burkolták be a szigetet, s mire a legutolsó taxis is elutasított, úgy ömlött az eső, mintha vödörből öntötték volna. Arra gondoltam, hogy beveszem magam egy kellemesen meleg pubba. Úgyis imádom az ír pubok hangulatát, a kellemes söröket, a lepusztult asztalokat és székeket. A pincér, aki kihozta a sörömet, beszédes kedvében volt. Megkérdezte, honnan jöttem, látja rajtam, hogy idegen vagyok. Mondtam, hogy Hillsbrookba szerettem volna eljutni, de úgy látszik, itt ragadok, mivel a taxisok nem vállalják a fuvart. Megkérdezte, sürgős-e a dolgom. Azt akartam válaszolni, hogy ha az ember kellemesen zamatos Kilkenny sör mellett ücsörög, a dolgok fokozatosan elveszítik fontosságukat, aztán eszembe jutottak Sir O’Riordan kétségbeesett szavai, és elszégyelltem magam. – Hát bizony... elég sürgős lenne – mondtam. A pincér megvakargatta a feje búbját. – Lenne itt valaki, aki elvinné magát. Ha hajlandó rááldozni kétszáz eurót. Sóhajtottam, és arra gondoltam, vajon mibe fog még kerülni nekem Sir O’Riordan lelki üdve. A pincér távozott, majd éppen akkor jött vissza, amikor a Kilkennyről Guinnessre váltottam át. Ahogy a mellette szobrozó pasasra esett a pillantásom, azt hittem, földbe gyökerezik a lábam. A félszemű fickó – jövendő taxisofőröm – egy úthenger alá esett sertés és a Notre Dame tornyában tevékenykedő Quasimodo keverékének látszott. Jó lett volna folytatni a sörözést, de hívott a kötelesség. Aki egyszer a fejébe veszi, hogy megmenti valakinek a lelki üdvösségét, nem vesztegetheti léha szórakozással az idejét. A taxi nem sokban különbözött a gazdájától. Ő is félszemű volt, karosszériája szeplős a felcsapódott kövektől. Ez utóbbi nem izgatott különösebben, a másik azonban némi nyugtalansággal töltött el. – Azt hiszem... kitört az egyik lámpája – mondtam már a kocsi mellett, kihasználva a pillanatnyi esőszünetet. Mély volt a pasas hangja, mintha hordóból jött volna. – Az ki. Még novemberben. – Felcsapódott egy kő? – Elütöttem valakit. – Egy... birkát talán? Olyan szemrehányón nézett rám, mintha emberöléssel vádoltam volna. – Birkát? Szerencsére nem. Csak Jack Hickey-t. Az verte ki. De kapott is érte. – Kapott? – Jól elkalapáltam. Hogy jön ahhoz az a strici, hogy kiverje a lámpámat! – Remélem... – Á, nem halt meg. Csak azóta sánta. Különben elismerte, hogy igazam volt. Jó, kicsit gyorsan jöttem, az igaz, ő viszont közvetlenül az út szélén állt, cirka kétyardnyira az ároktól. Muszáj volt szélesre vennem a kanyart. Nem kiütötte nekem a whiskysüvegével a lámpámat a gazember... A másik oldalon szálljon be, az az ajtó működik. Mondta Sam, hogy nem tudom
elvinni egészen a kastélyig? – Nem mondta. – Akkor én mondom. Csak a láp széléig viszem. Arrafelé nagyon rossz az út. Meg hogy éjszaka nem is szívesen járok arra. – Hogy a fenébe jutok el a kastélyhoz, ha maga nem visz oda? – Egyenes út vezet a lápon át. Ha szedi a lábát, egy óra alatt ott lehet. Legszívesebben visszamondtam volna a fuvart, csakhogy ekkor már a város széle felé jártunk, s az eső ismét szakadni kezdett. Megcsóváltam a fejem, és akaratlanul is Judy Howell zöld kosztümje jutott az eszembe. Istenem, már megint mibe keveredtem? 7 Kicsit elszundikálhattam, mert arra riadtam, hogy a hold besüt az ablakon. Kietlen tájon jártunk; amerre csak ellátott a szemem kopár, fehér sziklák vettek körül bennünket. És romok mindenfelé. Romok és temetők. Egy-egy hatalmas kelta kereszt uralta a végső nyughelyeket; sírkövek helyett pedig gyakran csak durván csiszolt kő-monolitok, vagy egyszerű terméskövek hevertek a zöld fűben. Sofőröm hátrafordította fél szemét. – Látja? – Mit kellene látnom? – A temetőket. És a romokat. – Látom. – Ezekben a házakban valaha emberek éltek. Csak aztán jött a krumplivész. Itt kaszált a halál a kaszájával. Megsuhintotta egy-egy falu felett, és mindenkit lekaszált. Egytől egyig. Bár nem ismerem valami jól Írország történelmét, azért tudtam, miről beszél. Az éhínségek szinte elválaszthatatlanok az ír nép históriájától. A XIX. század közepén úgy kétmillió ember halt meg, vagy vándorolt ki az országból. A csaknem kizárólag burgonyát termelő gazdaságok megsínylették a kegyetlen burgonyavészeket, a parasztok családostul haltak éhen. A temetni érkezőket zöld szájú halottak fogadták az utcákon és a kőházakban: mielőtt az éhség végzett volna a szerencsétlenekkel, megpróbáltak füvet enni. Ők voltak a zöldszájúak. A félszemű kimutatott az ablakon. – Látja azokat a köveket? Ott, a temetőben. Minden egyes kő egy halottat jelent. Amikor a városokból kijöttek eltemetni őket, senki nem tudta a nevüket; egyetlenegy falubeli sem maradt életben, aki megmondhatta volna. Csak egy kő őrzi az emléküket. Egy névtelen kő. Nem mozdul meg a szívében valami? – Dehogynem – mondtam. – Sajnálom őket. – Ez minden? – Mit kellene még tennem? – Ilyenek maguk, angolok. Maguk miatt volt minden. – Nem vagyok angol – mondtam. – Skót? – Az sem vagyok. – Akkor miféle szerzet? Ha jól láttam, nem fekete a képe. – Magyar származású vagyok. – Úgy beszél, mint az angolok. – Mert Angliában élek. – Akkor mégiscsak angolféle maga. Sóhajtottam, és elhallgattam. Vajon mit mondhattam volna neki? – Elviszem magát a kocsmáig – mondta. – Annál tovább nem. – Melyik kocsmáig?
– Mahoney kocsmájáig. Ott meg is alhat, ha akar. Hacsak nem óhajt nekivágni éjszaka a lápnak. Mahoney-nél néha sokan vannak éjszakánként. Sokan járnak arra. – Turisták? – Többnyire környékbeliek. Mennek, hogy kidumálják magukat. Tudja, hogy a zöldszájúak visszajárnak? – Hova vissza? – Hát erre a világra, haver! Elmondjam magának, amit a sógoromtól hallottam? Elmondom. Tudja, a sógorom olyan nagy beszédű ember, szóba áll az mindenkivel, még az angolokkal is. Na, az egyik angol mesélte, akinek valakije üt élt, Írországban, hogy egyszer ezt az illetőt holtan találták az egyik temetőben. Azt hitték, szívroham végzett vele, mert pontosan úgy nézett ki. Olyan volt a képe, mint aki nem kapott levegőt. Bevitték a pasast a hullaházba, ott aztán az orvos megvizsgálta, és tudja mit talált a szájában? Egy követ. Egy akkora követ, mint a tyúktojás. És tudja, mire hasonlított még az a kő? – Mire? – kérdeztem mély lélegzetet véve. – Egy krumplira. Szakasztott olyan volt, mint egy szem krumpli. Kapiskálja már? – Mit? – Hát hogy mi történt. Mert az történt, hogy azok, odalent, a zöldszájúak, feljárnak éjszakánként, és krumplit keresnek. Ezt akár Perry is megmondhatja. – Az ki? – Perry? Egy haverom. Az apjának krumpliföldje van errefelé. Ő mesélte, hogy néha megdézsmálják a krumpliját. Kiásnak néhány bokrot, leszedik a gumót és megrágják. Emberi fogak nyomai látszanak a krumplin. Mit szól hozzá? – Biztos a turisták rágcsálják meg. Vagy gyerekek. – Csakhogy a turistáknak meg a gyerekeknek van lábnyomuk. De van ám! Perry faterjának a krumplijához meg nem vezettek nyomok. Mintha az, aki kiásta és megrágta a krumplit, a levegőben lebegett volna. Vagy olyan könnyű volt a teste, hogy nem nyomódott be alatta a föld. Érti már? A zöldszájúak még odalent is éheznek. Talán bűnösök a szerencsétlenek, és az Isten azt a büntetést szabta ki rájuk, hogy százezerszer százezer évig éhezzenek. Ők meg néhanapján megpróbálnak egy kis krumplihoz jutni. Kiássák, beleharapnak, aztán el is dobják. Nekik már nem ízlik a földi étel. – És a kő? – Az meg úgy van, hogy a zöldszájúak gyűlölik az angolokat. Úgy tartják, hogy tőlük ered minden baj. Ők hozták rájuk a burgonyavészt. Ezért aztán, ha kikelnek a sírjukból, és angollal találkoznak, ledugnak egy követ a torkán. Biztos azt hiszik róla, hogy krumpli. Nesze angol, egyél angol! Hát így valahogy! Elhiszi? – Szép történet. – Fenét szép! Én mégis elhiszem. És azt is elhiszem, hogy azok a szerencsétlenek egyre ott bolyonganak házaik romjai között, és megpróbálnak ismerősökre lelni. A sofőr megforgatta fél szemét a szemgödrében, sóhajtott egyet, bevette az előttünk álló kanyart, aztán csak úgy beletülkölt a levegőbe, mintha elégedetlenségét akarta volna a világ elé tárni vele. – Remélem, nem sértődik meg érte, ha azt mondom, hogy az angolok szemét módon bántak velünk, írekkel, sok-sok évszázadon át. És ennek a disznóságnak csupán egyetlen oka volt: egyetlenegy. Ez pedig egy tévedésen alapult. Tudja, mi volt az? – Nem. – Az, hogy azt hitték: ez az ő országuk, és nem a miénk. Mi meg azon voltunk, mármint a őseink, hogy felhívjuk a figyelmüket erre a tévedésre. Bólintottam, és behunytam a szemem. Csak akkor nyitottam ki, amikor felcsillantak előttem Mahoney kocsmájának a fényei. Valószínűleg attól ébredhettem fel, hogy a kocsi úgy mozgott alattam, mintha tevén ültem volna.
– Mahoney apja szedette fel a köveket, mert rendesen le akarta betonozni az utat. Azóta csak húzódik a dolog. Na, szerencsésen megérkeztünk. Hogy megérkeztünk, abban biztos voltam, de hogy szerencsésen-e, abban viszont egyre inkább kételkedtem. 8 Mahoney nagydarab fickó volt, olyan széles fogakkal, hogy az első pillanatban elfuserált műfogaknak hittem őket. Később aztán, amikor egy gyufaszálat dugott be közéjük, és úgy itta a sörét – gyufaszállal a fogai között –, megbizonyosodhattam róla, hogy igaziak. A műfogak általában nem szoktak sárgák és csorba végűek lenni. Mahoney ennek ellenére udvarias volt, majdhogynem mézesmázos. Még az utazótáskámat is segített becipelni az előtérbe. A félszeműre ügyet sem vetett, még csak nem is köszönt neki, mintha levegőből lett volna. Sofőröm sem erőltette a dolgot. Elvette a pénzt, beszállt a járgányába, megfordult, és elhúzott Kilkenny felé. Mahoney megcsóválta a fejét, és legyezett egyet-kettőt a tenyerével az orra előtt. – Nem szeretem a fickót. Most legalább tiszta a levegő. Megvágta, mi? – Tessék? – Mennyit kért az útért? – Kétszázat. – Te jó ég! Hiszen az egy egész vagyon. – Valahogy ide kellett jutnom. – Hát... maga tudja. Ennél azért én olcsóbb vagyok. – Mondott egy árat, ami cirka annyi lehetett, mint a legelőkelőbb dublini luxushotel legszebb szobája. Kénytelen-kelletlen elfogadtam az ajánlatát. Ha nem teszem, elindulhattam volna gyalog Hillsbrookba. Csakhogy éjszaka volt, én pedig nem szeretek éjszaka mocsárban gyalogolni. Ha jól meggondolom, még nappal sem. – Tele vagyok – mondta büszkén Mahoney. – Minden szobám foglalt. Bár vannak néhányan, akik már korán reggel felmennek oda! Mutatóujjával a mennyezetre bökött. – A padlásra? – kérdeztem futtában, miközben aláírtam a bejelentőt. Abban reménykedtem, hogy nem nekem jut luxusárért a padlás. – Dehogy a padlásra! A kastélyba! Kicsit meghökkentem, de nem nagyon. – Mások is... a kastélyba tartanak? Most meg ő hökkent meg. – Mások? Miért, ön odamegy? – Én oda. Mintha egy csapásra merevebbé vált volna a tekintete. Leakasztott az ajtó mellé szegezett fatábláról egy kulcsot, és a kezembe nyomta. – Első emelet, ötös. Különben még soha nem láttam itt. – Nem is jártam errefelé. Kérdezhetek magától valamit? – Hát hogyne. Miről van szó? Hozzá hajoltam, és a fülébe suttogtam. – Már... meghalt? Mahoney megvakargatta az orra hegyét. – Ki? – Hát Mr. O’Riordan. – O’Riordan? – Ő.
– Nem tudok róla. Különben ki az az O’Riordan? – Hillsbrook ura. – Hillsbrooké? – Ej, hát a kastélyé! Ahova holnap felmegyek. Mahoney nehéz feladat előtt állt. Megpróbálta megérteni, mit mondok. Pedig egészen tisztességes az ír kiejtésem; eddig nem látszott, hogy nehezére esne felfogni szavaim értelmét. – Figyeljen ide – mondtam a frissen lakkozott faburkolatnak dőlve. – Én Sir O’Riordant keresem. Hillsbrook urát. Mahoney sóhajtott. – Magát rohadtul felültette valaki, uram. – Miből gondolja? – Abból, hogy Hillsbrook ura nem a maga O’Riordanje. De nem ám! – Hát akkor ki? – Sir Amadeus Hamilton-Wesby. – Kicsoda? Megismételte a nevet. Még soha nem hallottam, igaz, nem is vagyok ismerős Írországban. – Nem született Younghusbandnek hívták a feleségét? – Nem. – Biztos benne? – Holtbiztos. – Miért? – Mert Sir Hamilton-Wesbynek nincs felesége. Azért. – Nem is volt? – Nem, de mi a fenét akar ezzel? Meg sem tudtam mukkanni a megdöbbenéstál. Lassan kezdtem felfogni, hogy valami hülye tréfa áldozata vagyok. Ellenőriztetnem kellett volna az állítólagos O’Riordan telefonszámát, mielőtt erre az eszeveszett utazásra vállalkoztam volna. – Átverték? – kérdezte némi türelmi idő után Mahoney. – Úgy látszik – nyögtem. – Másokkal is megesik. Egyszer a születésnapomon engem is átvertek. Van egy kis majorságom, vagy öt mérföldnyire innen. Ott termelek a vendéglőnek ezt-azt. Egyszer csak – mondom, éppen a születésnapomon – felhívott valaki, hogy ég a majorban az egyik épület. Mondanom sem kell, hogy összecsináltam magam. Éppen akkoriban akartam biztosítást kötni rá, de még nem kötöttem meg. Telefonáltam a tűzoltóknak, aztán futottam a majorhoz. Öt kemény mérföldet, mert a kocsimat az előző napon kérte kölcsön az egyik haverom. Már meszsziről rájöttem, hogy valami hiba lehet a kréta körül, mert alig láttam füstöt, lángot meg még annyit sem. Hát, amint közelebb érek – kifulladva, izzadva, mint egy ló –, látom ám, hogy a haverjaim ott nyüzsögnek az udvarban, és egy tábortűz körül rablóhúst sütnek. Akkora röhögés fogadott, hogy majd hanyatt estem tőle. Még a tűzoltók is ott zabáltak a tűz körül. Születésnapomra csinálták a bulit, még csak meg sem haragudhattam érte. Nincs véletlenül magának is születésnapja? Sóhajtottam, megveregettem a vállát, felmentem a lépcsőn, és megkerestem a szobámat. Negyedóra múlva aludtam, mint a bunda. 9 Arra ébredtem, hogy egy kíváncsi és alighanem vérszomjas szúnyog harci riadót zümmög a fülem mellett. Felé csaptam a kispárnámmal, de nem találtam el. Kelletlenül felkeltem, kitántorogtam a fürdőszobába, megeresztettem a csapot, ittam egy pohár vizet, majd kibámultam az ablakon.
Odakint tejfehér fényben fürdött a világ. A holdfény itt, Hillsbrook környékén, valahogy nem ezüstös volt, mint a világ más részein, hanem tejfehér. Kíváncsi lettem volna rá, miért, de nem volt senki a közelemben, aki megmagyarázhatta volna. Ameddig a szemem ellátott, fehér volt a táj. Fehérek voltak a fák, az út, az úton túli köves lejtő, még a mocsár is fehér volt a távolban. Megtöltöttem a tüdőm a friss, éjszakai levegővel, és visszafeküdtem az ágyamra. Egyelőre nem takaróztam be – azt akartam, hogy minden sejtem élvezze az éjszaka hűvösét. Már-már elszundítottam volna, amikor kirántott valami a kedves álom szelíden ringató karjai közül. Közvetlenül az ablakom alatt sikoltozott valaki. 10 Néhány pillanatig azt hittem, álmodom, de valahogy nagyon is valóságosnak tűnt a sikoltozás. Kinyitottam a szemem. A sikoltozás nemhogy nem maradt abba, hanem még meg is erősödött. – Segíííítség! Kééérem! Segíííítség! Kihajoltam az ablakon, hogy megnézzem, ki az. Olyan kétségbeesetten jajgatott, mintha éppen ölné valaki. – Segíííííítsééég! Kééereeem! A kiáltozó ott állt alig néhány méternyire az ablakomtól, félemeletnyi mélységben. Könyörögve nyújtotta felém a kezét. Éppen abban a pillanatban roskadt le a földre, amikor átléptem a párkányon. Amíg az udvar felé repültem, fények gyúltak az ablakokban, s csodálkozó arcok bukkantak fel a holdfényben. Bizonyára kiáltoztak is, a hangjuk azonban nem jutott el hozzám. A jókora puffanás, amivel földet értem, néhány másodpercre alighanem megsüketített. A zöld ruhás, kalapos asszony eközben feltápászkodott a földről, és felém bökött valamivel. A valami hosszúkás volt és vékony, mint egy bozótvágó kés, vagy összecsukott esernyő. – Ne közelííítsen! – kiáltozta. – Ne közelítsen! Jézusom, kicsoda maga? Ahogy felé sántikáltam, hátrakapta a fejét. Hirtelen mozdulatától lehullott róla a kalap. A holdsugarak immár akadálytalanul fontak tejfehér glóriát a haja köré. Judy Howell volt a sikoltozó, zöld kalapos, zöld ruhás hölgy. 11 Éppen akkor ájult el, amikor kinyílott a bejárati ajtó, és néhány holdfénybe burkolódzott alak futott felénk. Aki elöl futott, vadászpuskát tartott a kezében, amit azonnal rám fogott, ahogy a közelembe ért. – Állj! Kicsoda maga? – Leslie L. Lawrence – mondtam. Mahoney leeresztette a puskát. – Mit keres itt az udvaron? – Kiugrottam az ablakon. – Mi a fenéért ugrott ki? – A hölgy itt sikoltozott... alatta. Mahoney eltátotta a száját. – Ő? – Ő hát. – Megpofozgattam Judy arcát. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak neki. – Ébredj, Judy! Mahoney felemelte a puskát. – Maga ismeri?
– Ismerem. Judy Howell. – Kicsodája magának? – Szegről-végről a kollégám. – Mit csinált vele? Kidobta az ablakon? – Hogy dobtam volna ki, amikor bent sem volt a szobámban. – Jézusom, csak nem gyalog jött a mocsáron át? – Majd megkérdezem tőle. Azokra, akik Mahoney-vel együtt érkeztek, ügyet sem vetettem. Ők viszont makacsul álldogáltak mellettünk, mintha odaragadt volna a lábuk a földhöz. Judy a pofozgatás hatására magához tért. Amikor rájött, hogy én tartom a karomban, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Istenem, Leslie! Már attól tartottam... – Meg tudsz állni a lábadon? – Azt hiszem, igen. Jézusom, a cipőmet is elveszítettem. Valahol beleragadhatott a sárba. Jobb lett volna, ha négyszemközt tárgyalhattuk volna meg a történteket, de gyorsan beláttam, hogy erre vajmi kevés az esélyünk. Mahoney ott állt mellettünk a puskájával, és a többiek sem tágítottak a közelünkből. – Mi történt veled, Judy? Judy vett egy mély lélegzetet, majd a vállamra hajtotta a fejét. – Borzalom, Leslie. – Mégis, mi? – Valami szörnyűséget láttam a... mocsárban. Előbb mindenféle hangokat hallottam... mintha a láp cuppogott volna... vagy mintha léptek közeledtek volna felém. Aztán egyszer csak,.. farkas is üvöltött valahol. Szóval, igazán félelmetes volt. Mahoney rám bökött a puskája csövével. – Mi a szándéka vele? – Van szabad szobája? – Nincs. – Akkor majd elalszik nálam. Judy egyetlen rezdüléssel sem jelezte, hogy kifogása lenne ellene. Mahoney megcsóválta a fejét, és a lányra nézett. – Azt akarja mondani, hogy ettől borult ki ennyire? A mocsárcuppogástól? – Hát... nem – nyögte Judy a karomba kapaszkodva. – Azt még csak... elviseltem volna valahogy. – Hát akkor? – Attól, amit láttam. Mahoney megtörölgette az állat. Ádámcsutkája le-fel liftezéséből kitaláltam, hogy legszívesebben legurítana egy nagy korsó sört. – Mit látott? – Egy.,. asszonyt – mondta. – Szembejött magával egy asszony? Judy megrázta a fejét. – Nem jött szembe velem. A mocsárban állt. Valami zsombékon vagy micsodán. Mahoney kezében megremegett a fegyver. – Biztos, hogy jól látta? – Persze hogy jól láttam! Annyira jól, hogy először azt hittem, az én ruhámban van... Furcsa, mi? – Mi a furcsa? – kérdezte Mahoney. – Hát az, hogy Leslie-től... illetve, van egy zöld ruhám. A kedvencem. Itt van rajtam. Egyre erőteljesebben kapaszkodott a karomba, amivel alighanem azt akarta értésemre adni,
hogy halálosan fáradt, és mielőbb véget szeretne vetni az ácsorgásnak. Mozdultam volna, hogy feltámogassam a szobámba, de Mahoney felemelte a kezét. – Várjon csak, kisasszony! Meg kell beszélnünk valamit. Ön tehát azt látta, hogy egy zöld ruhás asszony áll a lápon. Mit csinált az az asszony? Judy mintha ezt a kérdést szerette volna elkerülni. Lehajtotta a fejét, és eltakarta a tenyerével az arcát. – Istenem, olyan borzalmas volt! – De hát mit látott még? – Azt az asszonyt... megtámadták! – Kik? – Az volt a furcsa, hogy nem láttam a közelében senkit. – Akkor honnan veszi, hogy megtámadták? – Hogy honnan... veszem? Hát... láttam. Ott állt a mocsárban, alig tíz méterre az úttól, és felém nézett. – Mondott valamit? – Dudorászott. Felemelte a karját, mintha... repülni akart volna. – Észrevette magát? – Nem hiszem. – Azt mondta, hogy közel állt magához. – Arra gondolok, hogy mégsem láthatott meg... Aztán egyszerre csak... sikoltozni kezdett. Óh, hát az borzalmas volt! Nemcsak a hangja, hanem az a kötél is. – Milyen... kötél? – Hát... az úgy volt, hogy amikor még dudorászott... nem volt rajta kötél. Ebben biztos vagyok. Ekkor azonban... mintha valami cuppogott volna a lápban. Méghozzá a hátam mögött. Megfordultam, de nem láttam semmit. Mire visszafordultam, az asszony már sikoltozott. Védekezett valaki ellen. – Férfi volt, vagy nő? – Kicsoda? – Aki ellen védekezett. Judy megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem láttam senkit. Pedig világított a hold. Az a szegény asszony ott állt a mocsárban, és a nyakán volt egy kötél. Egy vastag kötél. Rá volt csomózva. A végét pedig... húzta valaki... mert a kötél megfeszült. Jól láttam a holdfényben. – Ki húzta a végét? – Nem tudom – nyögte Judy. – Nem láttam senkit. Ne nevessenek ki érte, de... holtbiztos, hogy nem volt a kötél végén senki, és mégis húzta valaki. Szemem sarkából láttam, hogy többen is keresztet vetnek egyszerre. Mahoney behunyta a szemét. – Hogy volt tovább? – Az asszony sikoltozott, és... védekezett. Kiáltozott is, de nem angolul. Valószínűleg gaelül, sajnos ezt a nyelvet nem ismerem. Ezután úgy meglökte valaki, hogy térdre esett. – Hátulról lökték meg? Judy igent intett. – Nem látott mögötte senkit? – Senkit. – És mégis... előrelökdöste valaki? – Én úgy... láttam. – Ezután? Judy összerázkódott, mintha ismét átélné a szörnyű jelenetet. – Belelökték a mocsárba. Igaz, addig is benne volt, csak valahogy... szilárd talaj volt a lába
alatt. Most pedig beleesett az ingoványba. Felemelte a karját, sikoltott, és belezuhant. Még abban a pillanatban... el is merült. Legszívesebben én is sikoltoztam volna, de... belefagyott a sikoly a számba. Megsimogattam a hátát. Szegény Judy remegett, mint a nyárfalevél. Elérkezettnek láttam az időt, hogy véget vessek a mulatságnak. – Ebből elég! – mondtam határozottan. – Nem látják, mennyire kivan? Gyerünk, Judy... Elkaptam és felemeltem. Könnyű volt, mintha a félelem láthatatlan szárnyakat adott volna neki. Judy erejét veszítve a vállamra hajtotta a fejét. A kíváncsiskodók félrehúzódtak. Nem volt időm, hogy szemrevételezzem őket, arra azonban világosan emlékszem, hogy a többiek háta mögött megtermett, szakállas férfi állt, egy középkorú hölgy társaságában. Már a lépcsőn jártam, amikor meghallottam Mahoney dörmögő hangját. – Jöjjenek be az ivóba, igyunk egyet erre a nagy ijedtségre. Mindenki a vendégem egy italra. Ha nem lógott volna esernyőjével együtt Judy a nyakamban, én is velük mentem volna. 12 Egészen a szobám közepéig vittem, mint menyasszonyt szokás az esküvő után. Kihúztam az ernyőjét a hóna alól, ledobtam a szőnyegre, a lányt pedig a sezlonra fektettem. Kimentem a fürdőszobába, teletöltöttem egy poharat vízzel. Mire visszaértem vele, Judy már egy széken ücsörgött a falon függő, londoni metróállomást ábrázoló képet bámulva. Mohón kiitta a vizet, majd engedelmet kért, hogy kimehessen a fürdőszobába. Jó soká volt odabent, majdnem elaludtam a várakozásban. Amikor visszatért, rá sem ismertem. Talán még meg is fürdött, amíg bóbiskoltam. Órámra pillantottam: negyed kettő múlt pár perccel. Leültem vele szemben, de nem vágtam valami barátságos képet. Ugyan mi az ördögért is kellett volna barátságos képet vágnom? – Mesélj! – mondtam végre, legyűrve mindazt, ami felfelé kívánkozott a torkomon. Judy kinyújtotta a karját, és megfogta a kezem. – Haragszol? – Nem ez a helyes kifejezés. Mi az ördög történt veled egyáltalán? Judy sóhajtott egy nagyot. – Elhatároztam, hogy utánad jövök. Arra gondoltam, hogy... milyen egyedül lehetsz ebben az ismeretlen országban. Hoztam a menzáról néhány szendvicset is, tudom, mennyire szereted őket. – Hol vannak? – Hát... alighanem megettem őket idegességemben. Talán további szemrehányásokkal illettem volna váratlan és könnyelmű felbukkanásáért, és a felfalt szendvicsekért is, de ebben a pillanatban megzörgették odakint az ajtót. Felpattantam a sezlonról, kiemeltem sporttáskámból 38-as Smith and Wessonomat, markomba szorítottam, és az ajtóhoz mentem. A dörömbölés mindeközben pillanatokra sem szünetelt. Mintha bevadult, drogos dobos verte volna a hangszerét. Előbb arra gondoltam, megvárom, amíg tart egy kis szünetet, de mivel esze ágában sem volt abbahagyni, megforgattam az ajtó gombját, majd befelé rántottam. Szerencsém volt, hogy félreléptem, mert a berobbanó Mahoney levert volna a lábamról. Vadászpuskája nagyot csattant a padlón. – Mi a fene van magával, Mahoney? – kérdeztem, ráfogva a stukkert. Mahoney térden állva kotorta ki a puskáját az ágyam alól. – Kijönne egy kicsit a folyosóra? – Miről van szó?
– Odakint elmondom. A folyosón halványan pislákoltak csak a lámpák – úgy látszik, Mahoney nagyon is komolyan vette az Európai Unió takarékossági felhívásait. – Miről van sző? – ismételtem meg, megtorpanva az egyik lámpa alatt. – Jöjjön le az ivóba. A helyi rendőrfőnök beszélni akar önnel. Kénytelen voltam idehívni. Hátha valami bűntény történt a mocsárban. Az én pozíciómban nem engedhetem meg magamnak, hogy elhallgassak előle bármit is. Ugye, megért? Mi a fenét tehettem volna egyebet? 13 Power felügyelő leginkább az álmos Columbóra emlékeztetett. Azzal a különbséggel, hogy ő elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki, ellentétben a Los Angeles-i rendőrség mindig lompos hadnagyával. Power felügyelő negyvenes éveinek elején járhatott; az éjszakai óra ellenére frissen volt borotválva, és kellemes kölniillat lengte körül. A szemeinek azonban nem tudott parancsolni. Mintha ólomból lettek volna a szemhéjai. Öt másodperce tartózkodtam még csak a közelében, máris úgy éreztem, hogy álló helyemben elalszom. A felügyelő felhős tekintettel Mahoney-re nézett. – Nem tenné le azt a puskát? A végén még eldurran, és frászt kapok tőle. Mahoney elpirult, és a falhoz támasztotta a fegyverét. – Parancsára, felügyelő úr. Power felügyelő mellett vékony, szőke rendőrlány toporgott, élénken szimatoló orrocskával. Az orrocska tetején néhány vidám szeplő ücsörgött. Power cigarettát vett elő a zsebéből, és rágyújtott. Aztán mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok én is mellette, felém nyújtotta a cigarettásdobozát. – Bocsánat. Rágyújt? – Cigarettára soha – mondtam. – Legfeljebb a pipám szoktam meggyújtani, de azt is csak akkor, ha nagy lelki felindulás tör rám. Kíváncsian pislogott felém, mindegyre lehullani készülő szemhéjai mögül. – Még nem tört magára? – Úgy érzem, nem. – Hamarosan másképpen érzi majd. Először is foglaljon helyet, Mr. Lawrence. Helyet mutatott egy széken, majd maga is leült velem szemben. – A tisztesség úgy kívánja, hogy az elején mindjárt bevalljam: én ismerem magát. Kicsit meghökkentem. Hiába bámultam az arcát, nem ötlött fel bennem semmi. – Ismer? – No nem személyesen. Van egy kiváló barátom, McAllister felügyelő. Mond a neve önnek valamit? Majd leszédültem a székről. McAllister! A jó öreg McAllister, Skóciából és Indiából! Aztán azon nyomban a bomba is becsapott. Mintha az ablakot takaró függöny mögül hallottam volna McAllister hangját. – Nagyon jól éreztem magam Írországban, talán három évnél is tovább maradtam volna, ha ki tudok jönni Francis Powerrel. Ő is nyomozó volt, akárcsak én. Ő is megszállott, akárcsak én. Csak éppen valahogy nem csíptük egymást. Mit is beszélek... utáltuk egymást, na, ez az igazság! Ha nem jövök el, meggyűlöltem volna, és talán le is lövöm. Ezért aztán jobbnak láttam megfutamodni. – Ki a fene volt ez a Power? – kérdeztem akkor. – Hogy ennyire utálta? McAllister megvonta a vállát. – Kutya közönséges pasas. Csak éppen ha megpillantottam, vigyázzban álltak a karomon a szőrszálak. Remélem, az övén is. Tudja, Leslie, az emberi vonzás vagy taszítás az irracionális
tartományába tartozik. Hát én akkora taszítást éreztem a közelében, hogy talán hanyatt is vágódtam volna tőle, ha nem vigyázok. Szóval, ezért jöttem el Írországból három év után. A hang elhallgatott, én pedig ott maradtam az ivóban a közben felügyelővé előlépett Mr. Powerrel. Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy nekem sem lesz könnyű dolgom vele. 14 Pedig Power felügyelő udvarias volt, pokolian udvarias. Sőt, még McAllister után is kérdezősködött. – Megvan még a sógornője? – kérdezte jókora füstgomolyag mögé rejtőzve. – Már nincs meg – sóhajtottam. Power hangján nem érzett szemernyi részvét sem. – Meghalt szegény? – Férjhez ment. – Affenébe. Kihez? – Egy gazdag amerikaihoz. – Hát... hogy egyeseknek milyen piszok szerencséjük van! Az a nő olyan ronda volt, hogy ha tavaszi estén odaállt egy orgonabokor alá, ijedtükben lepotyogtak róla a cserebogarak. Itt vagyok viszont én, egy kimondottan jóképű férfi, háromszor nősültem eddig, és minden esetben gazdagabb voltam a feleségemnél, pedig soha nem volt több a folyószámlámon tíz fontnál. Mit szól hozzá? – A sors útjai kifürkészhetetlenek. – Én úgy szoktam mondani, hogy a sors lyukas papírzacskóban méri az igazságot. – Bölcs megállapítás. Power felügyelő ellegyezte maga elől a füstöt. – Mi a csodát keres maga itt, Írországban? Úgy döntöttem, hogy elmondok neki mindent. Ha letagadom érkezésem okát, feltehetően olyan ellentmondásokba bonyolódom, amelyeket aztán később képtelen leszek majd egyenesbe hozni. Öt perc alatt összefoglaltam a történteket. Amikor befejeztem, várakozva néztem rá. Főleg, mert néha az volt az érzésem, hogy alszik. Persze azért voltam annyira tapasztalt, hogy feltételezzem: legalább a felét hallja annak, amit mondok. Power felügyelő azonban az egészet hallotta. Erről azonnal meg is győződhettem. Előrehajolt, kigombolta az inge nyakát, és szinte kétségbeesetten nézett rám. – Azt telefonálták magának, hogy Hillsbrookban várják? – Azt. – Hogy egy O’Riordan nevű pasas, a kastély ura haldoklik? – Nagyjából. – Hogy magának akar adni valami izét...? – Purbut. – …Ami annak az izé, pasasnak a kése volt, és szerencsétlenséget hoz a gazdájára? – Ezt mondta. – Miss Howell először nem akart idejönni, aztán mégis idejött, és a láp szélén egy zöld ruhás asszonnyal találkozott, akit éppen vízbe fojtott néhány láthatatlan csavargó? – Így volt, de talán inkább tőle kérdezze meg. – Tőle is megkérdezem. De most magától kérdezem: miért is jött ön után Miss Howell? – Szendvicseket hozott a kosárkájában. Power majd lenyelte a cigarettáját meglepetésében. – Miket?
– Szendvicseket a menzáról. – Londonból? – Onnan. – Mondja, Mr. Lawrence... ha maga kihúzza a lábát az egyetem menzájáról, hogy tegyük fel, a Himalájába utazzék, ahova tudomásom szerint gyakran kiruccan, valaki mindig ön után repül néhány szendviccsel, hogy az otthoni ízekre emlékeztesse? – Ez egy... rendkívüli eset volt. – Egészen megkönnyebbültem. Vagy majdnem egészen. Ön tehát azt állítja, hogy egy kés miatt érkezett ide. Nekem viszont egészen más a véleményem. Szerintem van odafent valami – Hillsbrook kastélyában –, amit ön és Miss Howell szeretnének megszerezni. Azért jöttek ide, nem másért, én pedig azért, hogy ezt minden eszközzel megakadályozzam. Még ha beledöglök is! – Mi a fenéről beszél, felügyelő? – hökkentem meg. – Azt mondja, fogalma sincs róla? – Nincs hát! – Hát magának, Patsy őrmester? A szőke zsarulány csak mosolygott. Sokat sejtetőn, amiből arra következtettem, hogy néhány másodpercen belül óriási meglepetés ér. Akkora, hogy belecsendül a fülem. Nem is tévedtem. Power felügyelő előrehajolt, és elégedetten rám kacsintott. – Tudja, mi a Pretoria Lángja? Halvány gőzöm sem volt róla. – Valami... balett? – tudakoltam. – Hideg – mondta a felügyelő. – Nagyon hideg. – Tűzoltó-kézikönyv? – Még mindig hideg. – Akkor mi a fene? – kérdeztem ingerülten. – Nincs kedvem találgatni. A felügyelő széttárta a karját. – Kár. Pedig imádom a barkochbát. Nos, ha nem tudja, Mr. Lawrence, akkor elmondom. Odafent, a kastélyban őrzik a világ tizedik legértékesebb gyémántját, a Pretoria Lángját. Azért hívják így, mert Dél-Afrikában találták. Úgy gondolom, hogy ezt akarják önök megkaparintani. Hiszen ön profi gyémánttolvaj, ha jól emlékszem. Annak idején bejárta a világsajtót a visszalopott Varanasi-i gyémántok ügye. Igaz, egy hindu templomnak csórta vissza a tolvajoktól, de a lopás az mégiscsak lopás, nem igaz? Éppen ezért, Mr. Leslie L. Lawrence, letartóztatom önt és Miss Judy Howellt betöréses lopásra irányuló szervezkedés alapos gyanújával. Megértette a vádat? Van valakinek kifogása a letartóztatás ellen? – Nekem van – mondta egy ismeretlen hang a bejárati ajtó felől. Elegáns, fekete átmeneti kabátot viselő, barna képű, hullámos hajú, középkorú férfi állt az ajtóban, felénk villantva hófehér fogait. Mintha egy fogpaszta reklám mosolygott volna ránk. Dermedten álltunk néhány hosszú másodpercig: még a rettenthetetlen felügyelőbe is belefagyott a hang. Az ismeretlen férfi mosolya versenyre kelve a belopakodó holdsugarakkal egyre ott lebegett felettünk. 15 Power felügyelő tért leghamarabb magához. Láttam a szemén, hogy ismeri a jövevényt, mégis azt játszotta, hogy nem ismeri. Szerencsére Radzs Kumar Szingh megtanított a szemekből olvasni, így azonnal világossá vált számomra, hogy Power nagyon is jól tudja, ki az ismeretlen. – Megbocsát, kisasszony?
A kérdés Patsy őrmesternek szólt, aki a felöltős férfi és a felügyelő között állt. Patsy őrmester kényszeredetten ellépett az útjából. A férfi biccentett, és a felügyelőhöz sétált. Power szeme úgy követte a jövevény mozgását, mint a zebráé a közeledő oroszlánét. – Power felügyelő? – Az vagyok. A férfi megállt és tovább mosolygott. – Sokat hallottam már önről, felügyelő. A napokban Londonban együtt ebédeltem Sir Hursdale-lel, tudja az államtitkárral, aki mintha megemlítette volna az ön nevét. Lord Hursdale ősei erről a vidékről származnak, így nem csoda, ha figyelemmel kíséri a kerület életét. Önről csodákat regélnek, felügyelő. Power feltápászkodott és megköszörülte a torkát. – Köszönöm, uram. – Tudja, ki vagyok? Power megsimogatta vékony, kis bajuszát. – Személyesen még nem volt szerencsénk, uram. Tekintettel arra, hogy csak nemrég helyeztek ide... – Már jómagam is kerestem az alkalmat, hogy találkozhassak önnel, s lám, végre beteljesült a vágyam. Bár, őszintén szólva, nem ilyen találkozásra számítottam. – Én sem, uram. Az ismeretlen ekkor hozzám fordult. – Bocsássanak meg, de kint álltam az ajtó előtt, és majdnem minden szavukat hallottam. Tudom, hogy a hallgatódzás csúnya dolog, bár odaát, Amerikában, másképpen ítélik meg az információszerzés eme módját. Persze csak tréfálok. Merő véletlen, hogy hallottam mindent, ami idebent elhangzott. Az viszont nem véletlen, hogy itt vagyok. Korábban tértem vissza Londonból, mint számítottam, így arra gondoltam, hogy a kései idő ellenére is vendégeim rendelkezésére bocsátom a vendégszobákat, ön tehát Mr. Leslie L. Lawrence? Sokat hallottam önről is. Már nem emlékszem, kitől, talán a Pentagon környékén említhette valaki a nevét. Ja, és a bulvárlapok is tele vannak önnel, természetesen. Megengedi, hogy megszorítsam a kezét? Önkéntelenül is felálltam és feléje nyújtottam a kezein. A jóképű férfi melegen megszorította. – Még egyszer üdvözlöm, és örülök, hogy személyesen is megismerkedhetek önnel. Különben Sir Amadeus Hamilton-Wesby vagyok. Ennek az öreg csirkeólnak, Hillsbrooknak a gazdája. Nem foglalnánk helyet, uraim? 16 Sir Hamilton-Wesby rágyújtott. Nem kínált meg egyikünket sem, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyunk mellette. Ha valóban olvasott rólam, tudhatta, hogy jómagam nem élek vele, a felügyelőt azonban alighanem megörvendeztette volna egy cigarettával. – Az a helyzet felügyelő úr – fújta ki a füstöt –, hogy ma este ünneplem a 40. születésnapomat. Összejön egy jó kis társaság odafent – a hölgyek és az urak közül néhányan már itt is tartózkodnak Mahoney-nél. Úgy állapodtunk meg, hogy itt találkozunk, reggel lejövök értük kocsival. De ha már így alakultak a dolgok... felvisszük őket még az éjjel. A személyzet készen áll a fogadásukra. Nos, felügyelő? – Mi... he? – hápogott Power, akinek alighanem egészen másutt járt az esze. – Magammal vinném Miss Howellt és Mr. Lawrence-t is a kastélyba – ismételte angyali türelemmel Sir Hamilton-Wesby. Power legyintett egyet. – Vigye. Sir Hamilton-Wesby bólintott.
– Köszönöm, felügyelő úr. A kisasszony és Mr. Lawrence természetesen odafent is az ön rendelkezésére állnak. Apropó,.. ha már úgyis... Nős ön, felügyelő úr? Power annyira meglepődött, hogy ismét csak hápogni tudott. – Mi? He? Momentán... nem. – Momentán? – Elváltam. – Sajnálom. Mindenesetre, ma este szívesen látom önt is a partimon. Ha éppen van valaki, aki... elkísérné önt... őt is magával hozhatja. Power felügyelő maga elé meredt, majd felállt, és szögletes mozdulattal meghajolt. – Köszönöm – mondta szárazon. – Valószínűleg élni fogok a meghívással. Most pedig... gyerünk, őrmester! – Hova, főnök? – kérdezte vigyázatlanul az elbambult rendőrlány. Power nagyot ordított. – Mocsárba fojtott asszonyokra vadászni! Akkorát durrant mögöttük az ajtó, hogy ágyúlövésnek hangzott. Sir Hamilton-Wesby mosolyogva hárította el a hálálkodásomat. – Ne mondjon semmit, Mr. Lawrence. Én vagyok hálás önnek. – Igazán? Miért? – Mint már említettem, sokat olvastam magáról, és a barátaim is meséltek ezt-azt. Tudja, hogy odafent, a kastélyomban őrzöm a világ egyik legértékesebb gyémántját? – A felügyelő említett valamit. – Nos, ma és holnap sokan lesznek odafent. Bár csak a közeli hozzátartozókat, néhány szakmabelit és barátot hívtam meg, mégis megnyugtatna az ön jelenléte. – Gondolom, el van látva a kastélya megfelelő biztonsági berendezésekkel. – Inkább csak a szoba, ahol a gyémántot őrzöm. És mégis. Jó tudni, hogy van valaki a közelemben, aki nem ijed meg a saját árnyékától. – Attól tartok, téved – tiltakoztam. – Nem vagyok rendőr, és a rablások elhárításához sem értek. Legfeljebb, ha zsebre vághatnám a gyémántját. – Nem is rossz ötlet. De komolyra fordítva a szót: legyen a vendégem a kisasszonnyal együtt. Megköszöntem a szívességét, és felsiettem a szobámba, hogy felkészítsem Judyt az éjszakai útra. 17 Jó fél órai várakozás után megérkezett értünk a kocsi. Nagy volt, fekete és kocka alakú. Gyanítottam, hogy jó néhány évtizede gurulhat már a brit szigetek utjain, s egész kis vagyont emészthet fel a karbantartása. Sir Hamilton-Wesby persze nem olyan embernek látszott, akinek nehezére esne kifizetni néhány fontot, ha kilyukad a csodakaszni lépcsője. Mert ennek a kocsinak még lépcsője is volt – csak úgy csillogott a krómozása. Vezetőjének viszont a foga csillogott, mintha a Hillsbrook-i kastélyban kötelező lenne a fogcsillogás. Hogy némiképpen mérsékelje a villogását, vastag, tömött bajuszt viselt a szája felett. Mike Boltonnak hívták, és olyan erős amerikai kiejtéssel beszélt, amilyennel jobb nyelviskolákban a svábbogarakat irtják. – Á..., Mr. Lawrence – pislogott rám örömmel, ahogy kifutottunk egy keskeny, kanyargós útra. – Sokat hallottam már önről. Nyeltem egyet. Máskor, más helyen, talán még hízelgett is volna a dolog, itt azonban már kezdett elegem lenni az ismertségemből. – Hogy van a kisasszony? Judy vállamra hajtott fejjel aludt.
– Alszik – mondtam. – Nem is csoda. Hallottam, mi történt vele. Én is voltam már nagyon ideges ezen a környéken. Pedig nem vagyok az a hisztis típus. Elhiszi? – Miért ne hinném? – New-York-i vagyok. Hitte volna? – Kitaláltam. – Miből? – A bajuszából. Tipikusan New-York-i bajusz. – Tényleg? Ezt nem is tudtam. Azt hittem, egyéni kreáció. – Azért szép – dicsértem meg. – Nem unatkozik errefelé? Egy született New-York-inak csendes ez a vidék. – Az biztos, hogy nincs akkora forgalom, mint az ötödik utcában. Ami viszont az unalmat illeti... hát történnek errefelé is érdekes dolgok. – Igazán? – Volt egy kis brancsunk odaát, együtt jártunk ide-oda, hülyülni. Moziba is jártunk, főleg a horrorokat szerettük. Maga nem szereti őket? – Hát... a jobbakat igen. – Rohadtul csíptük a horrorokat. Főleg a vámpír-sztorikat, meg a vérfarkast. Volt velünk egy csaj is, Esther. Nem az én csajom volt, de amúgy megvolt neki mindene. Na, ez a csaj volt a legmajrésabb valamennyiünk között. Imádtunk vele mozizni, mert ha jött a vérfarkas, annyira be volt rezelve, hogy észre sem vette, ha fogdossák. Így aztán, mi, vagányok, versenyeztünk, hogy vérfarkas-filmnél ki üljön mellette. Egyszer Esther elmesélte, hogy miért ilyen beszari. Zsidó volt a csaj, a nagyapja valami rabbi, vagy micsoda, aki éjjelnappal a szent könyveket bújta. Állítólag – ezt Esther mesélte – az volt a hobbija, hogy szellemeket idéz, és velük társalog. Esther nem hitt ezekben az izékben, de egyszer mégis csak hinni kezdett bennük. Azt mesélte, hogy egy éjszaka nagy csihipuhi hallatszott az öreg szobájából. Átfutott hozzá, és mit látott? Az ablak tárva-nyitva, a parkettára krétával valaki egy böhöm nagy csillagot rajzolt, az öreg bent feküdt a közepében, és úgy fel volt akadva a szeme, mint amikor Muhammad Ali szájon vágta Sonny Listont. Csakhogy Liston azért felkelt valahogy, az öreg meg sehogy. Na, ez az Esther ettől kezdve úgy be volt csinálva, hogy észre sem vette, hogyha a moziban tapogatják. Meg volt győződve róla, hogy nagyapját a szellemek intézték el. Ezzel együtt, a csaj mindent tudott ezekről a hülyeségekről – vérfarkasokról, vámpírokról, démonokról –, például százszor látta a moziban a Szellemirtókat. Én persze nem voltam olyan hülye, hogy higgyek neki. Megvolt a magam baja, és azt tartottam, akár léteznek az ilyesfajta fickók, akár nem, ha békén hagyom őket, ők is békén hagynak engem. – Na és békén hagyták? Bolton megkapirgálta a bajuszát. – Hát... ki tudja? Odaát nem is volt bajom velük, itt azonban, nemtom. Kíváncsian hajoltam előre. – Történt talán valami magával? – Ja. De még mennyire. Először is, láttam egy csajt. – Milyen csajt? Hirtelen keskenyebbé vált előttünk az út. Boltonnak lassítania kellett, ha nem akart nekiszaladni az utat két oldalról szegélyező sövénynek. – Affenébe! Még mindig nem szoktam meg ezeket az utakat. El nem tudtam volna képzelni, hogy errefelé sövény sövény hátán, kerítés kerítés hátán, kőfal kőfal hátán. Mintha a népek naphosszat mást sem csinálnának, mint kerítéseket és falakat építenének. Meg ez a marha sok birka. Volt olyan, hogy három óra alatt tettem meg tíz mérföldet. Ráment egy nyáj az útra, azzal kész. Három mérföldet mentem utánuk lépésben. Hol is hagytam abba? – Hogy látta a csajt.
– Ja, hát tényleg láttam. Méghozzá a saját két szememmel. A zöld ruhás csajt. Errefelé Zöld Asszonynak hívják. – Hol látta? – Nem messze innét. Talán ezért is jutott az eszembe. Várjon két percet. Vártam és hallgattam. Judy eközben békésen szuszogott a vállamon. Két perc múlva egy szolid emelkedő tetejére értünk. Ameddig a szemünk ellátott, zöld, zsombékos legelő húzódott a messzeségben. A hold már igencsak a horizont közelében tanyázott, és vörös volt a fénye, mint annak a szeme, aki egész éjszaka a whiskyspoharakat számolgatja. Bolton lehúzta az ablakot és kibökött a holdfényre. – Ez itt mind láp. Legelőnek tűnik, de valójában mocsár. Tőzeget fejtenek belőle. Egyszer bekerültem egy tőzeget szállító kocsi mögé, de ez végül is nem érdekes. Szóval a csaj... Na, nem sokkal azután, hogy idekerültem, le kellett vinnem Sir Hamilton-Wesbyt az állomásra. Találkozott valakivel, és elmentek vonatozni egyet. – Csak úgy? – Jár erre egy nosztalgiavonat első osztályú kocsikkal, mifenével. Szóval, felszállt a vonatra, én meg jöttem hazafelé. Itt, a domb tetején kiszálltam, mert valamiért száraznak éreztem a torkom, és egész nap ásványvizet ittam. Kiszálltam, elintéztem a dolgom, akkor pillantottam meg a csajt. Olyan zöld volt, mintha zöldre festették volna. Zöld volt a ruhája, zöld volt az arca, tán még a haja is zöld volt. Itt állt néhány méternyire tőlem, és felém nyújtotta a kezét. És sírt... Még mindig beleborzongok, ha rá gondolok. Gyorsan előrántottam a stukkeromat: arra gondoltam, hátha valami trükk, hogy kiraboljanak. Mivelhogy a csaj azt is kiabálta, hogy megölik. Segítsek rajta, mert megölik. Belefojtják a mocsárba. És tudja, mi volt a furcsa? Hogy kötél volt a nyakán. Azzal vezették. – Kik? Bolton megsimogatta a bajuszát. – Hát ez az. Hogy kik. Legszívesebben azt mondanám, hogy senkik. – De nem mondja. – Nem, mert valakik mégiscsak vezették. Ha nem röhögnék magam is a dolgon, azt mondanám, hogy azok, akik vezették, láthatatlanok voltak. – Miből gondolja? – Figyeljen ide, Mr. Lawrence. Azért mondom ezt el magának, mert... sokat hallottam önről, és... olvastam egy-két történetét is. Tudom, hogy gyakran találkozott olyan jelenségekkel, amelyek, finoman szólva is, furcsák voltak. Hát ez is az volt, annyi szent! Szóval, a csaj nyakán ott volt a kötél, méghozzá ráhurkolva, de elöl is és hátul is jó darab mintha szabadon lefegett volna a hurok két végén... ha lefegett volna. – Nem lefegett? – Nem bizony. Valakik fogták a kötél végét, elöl is és hátul is, mert a kötél vízszintesen úszott a levegőben. Pedig le kellett volna hullania a földre. Amikor jobban szemügyre vettem... éppen megrántotta elölről valaki, amitől az asszony térdre esett. Szerencsére hamar eltűntek a szemem elől. Én meg csak álltam ott, és őszintén szólva még a micsodámat is elfelejtettem visszadugni a nadrágomba. Azóta is egyfolytában azon filózok, hogy valóban láttam-e, amit láttam, vagy nem láttam, amit láttam. Maga mit gondol erről? – Miss Howell is látta a Zöld Asszonyt. – Sir Hamilton-Wesby említette. Én viszont a vérfarkast is láttam. Csak azt nem itt. Jóval lejjebb, a mocsár szélénél. – Elmesélné, hogy történt? Ismét bevett egy kanyart, szidta egy kicsit a kerítéseket, aztán, amikor egyenesbe értünk, megrántotta a vállát. – Nincs sok mesélnivalóm róla. Olyan volt az egész, mintha mozit néztem volna. Egy marha nagy farkas bukkant fel a lámpám fénykörében. Rám vicsorgott, majd beleveszett az éjsza-
kába. Tisztára vérfarkas volt. Ahogy kibontakoztak előttünk a kastély körvonalai az éjszakából, az maga volt a csoda. Mintha éles késsel vágták volna ki őket a háttérből. Mögöttük narancssárga lángok villóztak, bágyadt sugarakkal szórva be a bástyafokokat. Mintha egy készülő film díszletét láttam volna. – A fényektől van – morogta Bolton. – Sir Amadeus fényszórókat szereltetett a fákra. Ha vendég érkezik, felkapcsolják, így aztán úgy érezheti magát, mintha elvarázsolt kastélyhoz érkezne. – Megállítaná egy pillanatra a kocsit? – Hogyne, Mr. Lawrence. Megállt és a volánra bámult. Esküdni mertem volna rá, hogy Sir Hamilton-Wesby kastélya helyett Manhattan fényeit látja maga előtt. Judy mocorgott a vállamon, és kinyitotta a szemét. – Jó reggelt – köszöntöttem. – Azonnal megérkezünk. – Hova? – nyöszörögte. – Sir Hamilton-Wesby kastélyához. – És... ki az a Hamilton, izé... – Nem emlékszel semmire? – Mire... kellene... Visszahajtotta a vállamra a fejét, és tovább aludt. Sóhajtottam, és oldalba böktem Boltont. – Mehetünk. A kocsi elindult. A fények hirtelen kialudtak a kastély mögött. Olyan sötétség szakadt ránk, hogy megrettentem tőle. A hold valahol a bástyafokok mögött bujkált; a csipkés falak úgy elnyelték a fényét, mint kígyó az egeret. Ahogy kipislogtam a kocsi ablakán, mintha egyetlen pillanatra vizet láttam volna felcsillanni mellettünk, a kocsi hintázásából pedig arra következtettem, hogy alighanem a kastélyt körülölelő vizesárok felett átívelő fahídon kocogunk át. A kocsi döccent még néhányat, aztán átcsúsztunk egy enyhén megvilágított, bolthajtásos kapu alatt. Isten hozott Hillsbrookban! – hirdette az orrom előtt egy papírra mázolt, gyerekkéz rajzolta felirat. Nem voltam biztos benne, hogy valóban Isten keze lehet-e a dologban. Mintha valami azt súgta volna a lelkem mélyén, hogy sokkal inkább az ördögé. 18 Ezen az éjszakán már nem találkoztam Sir Amadeus Hamilton-Wesbyvel. Találkoztam viszont Denisszel, aki, amint kiszálltunk a kocsiból, azonnal gondozásába vett. Mellette megtermett nő állt. Nem láttam semmit az arcából – egy jókora esernyő takarta el. Fogalmam sem volt róla, mire szolgálhat, hiszen zsebkendőnyi felhő sem volt már az égen. Az esernyős hölgy ügyes mozdulattal elragadta tőlem Judyt, majd szó szerint a hóna alá kapta. Judy bágyadt mosolyt villantott felém, aztán eltűnt egy vaskos oszlop mögött. Denis meghajolt, és az emeletre felvezető, széles lépcsőre mutatott. – Erre, uram. A csomagjára ne legyen gondja. Cirka tíz lépcsőfokot kellett megtennünk, és máris egy keskeny folyosóra jutottunk. Jobbról-balról szobák nyíltak belőle, a szobák ajtajai hatalmasak voltak, csillogó rézkilincsekkel. – Öné a hármas, uram – mondta Denis, Hiába méregettem a szemem, nem láttam számokat az ajtók felett. – Melyik a hármas, Denis? Denis felhős tekintettel nézett rám.
– Igen egyszerű megállapítani, uram. Közvetlenül itt, a folyosó elején, van egy ajtó. Ez az egyes. Vele szemben a kettes. A hármas tehát... – Köszönöm, Denis. Azt gondoltam... Fogalmam sincs már róla, mivel akartam mentegetni magam, mert a következő másodpercek: úgy elfújták a mentegetődzésemet, mint a tavaszi szél az őszről maradt papírzacskót. Az ordítás, amely megremegtette a falakat, egy ordítóverseny résztvevőjének is becsületére vált volna. Ezt onnan tudom, hogy csak néhány nappal érkezésem előtt volt alkalmam részt venni – mint zsűritag — a főiskolai ordítóversenyen. Denis felkapta a fejét, majd lecsüggesztette. – Szóval, uram, ez az ön szobája... Az első ordítást a második követte. Ez, ha lehetséges, még az előbbinél is hosszabb és hangosabb volt. Azon sem lepődtem volna meg, ha Denis azt mondja, azért nincs számozás az ajtókon, mert lepotyogott az ordítástól. – Hát igen – mondta némiképpen megzavarodva Denis. – Nyugodalmas jó éjszakát, uram. – Köszönöm, Denis. A harmadik ordítás egyszerűen bevágta mögöttem az ajtót. 19 Mivel fogalmam sem volt róla, hogyan illik hasonló esetekben viselkedni, leültem az ágyam szélére és körülnéztem a szobában. Már az ágy, amin ültem, is megért egy kis nézelődést. Akkora volt, hogy egy fél futballcsapat elfért volna rajta, a másik fele pedig a függöny túloldalán bújhatott volna el a kíváncsi tekintetek elől. Az ágy két oldalán ugyanis elhúzható függöny fodrozódott. A mennyezeten hatalmas csillár függött; ha kicsit felugrottam volna, elérte volna a fejem. Egyelőre azonban csak egy piros kalapú lámpa világított az éjjeliszekrényen. Felálltam, és elindultam a fürdőszoba felé. A küszöbön aztán megtorpantam, és kimeredt szemekkel bámultam az előttem húzódó csodára. Legfőképpen a medencényi fürdőkádra, és a kád mellett álló két, sudár pálmafára. Nem tudtam megállni, hogy meg ne tapogassam a törzsüket. Műanyagból készültek, s engedelmesen meghajlottak, ahogy hozzájuk ért a kezem. Fogat mostam a vendégfogkefével, felvettem egy fürdőköpenyt, megnézegettem magam a számtalan tükör egyikében, s mivel nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, amit láttam benne, sóhajtottam, és visszamentem a szobába. Ott aztán úgy meghökkentem, hogy majd a lábamra ejtettem a kezemben szorongatott vizespoharat. Az ágyamon egy félmeztelen hölgy ült. Barátságosan rám mosolygott, amint átléptem a küszöböt. 20 Nem szoktam sikoltozni, ha félmeztelen, mosolygó hölgyeket pillantok meg éjszaka az ágyamon, legfeljebb megkérdezem tőlük, hogy mi járatban vannak. Ezúttal is azt tettem. Illetve tettem volna, de a félmeztelen hölgy megelőzött. – Szevasz – mondta, ahogy kilépkedtem a fürdőszobából. – Te ki vagy? A hölgy öt-hat éves forma lehetett, szép kék szemekkel, és ennivalóan piros ajkakkal. Letettem a poharam az asztalra, és mellé telepedtem. – Szevasz – mondtam. – Engem Leslie-nek hívnak. Hát téged? – Regannek – mondta. – Furcsa, mi? – Nem is tudom. – Azt hiszed, az amerikai elnökről neveztek el? Pedig nem. A Regan régi, kelta név. Tu-
dod, kik voltak a kelták? – Tudom! – Én is tudom. Dédpapa mesélte. Tudod, hogy még embert is áldoztak? – Hallottam róla valamit. – Szóval, Regan a nevem. Az angoloknál Regina vagyok. Azt jelenti, hogy királynő. Jó, mi? – Az – bólintottam. – Te nem ír vagy? – Nem. De azért kedvelem az íreket. – Hallottad, hogy ordított a dédpapám? Mindig ordít, ha méregbe gurul. – Hm. És mitől gurul méregbe? – Dédpapa mindentől méregbe gurul. Most éppen attól, hogy... nagy buli lesz, és ezt Amadeus bácsi megmondta neki. Nagypapa nem szereti a jövevényeket. Főleg, ha nem ő hívja meg őket. Azt mondta Amadeus bácsinak, hogy megöli azokat, akik az ő engedélye nélkül lépnek a kastélyba. Vagy ha nem ő, akkor a vérfarkas. Dédpapa nagyon fél tőle. Azért is ordít. Attól tart, hogy a vendégekkel együtt a farkas is belopódzik a kastélyba. Pedig a vizesárkot nem is tudja átugrani. – Miért jönne ide a farkas? – Dédpapa azt mondta, tudja, hogy őt a vérfarkas fogja megölni. Kicsi volt, kék szemű, és olyan komolyan beszélt dédpapája jövendő meggyilkolásáról, hogy megsajnáltam. – Neked már rég aludnod kellene, hé! Vérfarkasok pedig nem léteznek. Nagyot ásított, és végignyújtózott az ágyamon. – Itt alhatok nálad? Lehajtotta a fejét, és már el is aludt. Felnyaláboltam, és csak úgy a lábammal kinyitottam az ajtót. Arra gondoltam, megkeresem Denist és megkérem, hogy juttassa vissza annak, aki elveszítette. A folyosó üres volt, és jószerével sötét. Csupán néhány csavart szarvú villanykörte pislogott a foglalatában, reménytelenül dacolva az éjszakai árnyakkal. Regan szuszogott, és álmában mormogott valamit. Azon tanakodtam, nem lenne-e jobb visszavinnem a szobámba, mint hogy Denis után kutakodjak, amikor ajtó nyílott valahol. – Most vettem csak észre – mondta egy bűnbánattal teli hang. – Isten bizony lefektettem. Még ellenőriztem is, hogy nem ver-e át. – Jézusom, Celia! – háborgott egy másik hang. – Hogy lehettél ilyen felületes! Tudod, hogy milyen. – Mi a fenéért nem versz már egyszer a fenekére? – Hagyjuk ezt, Celia. Tudod jól, hogy mások a nevelési elveink. – Akkor most hol az ördögben keressük? Rugdossuk meg sorban az ajtókat? – Csak nem ment fel az öreg hülyéhez? – Kérlek, Jeanette, nem beszélhetsz így róla! Mégiscsak a nagyapánk! Hol a fenében lehet ez a kis csavargó? Sóhajtottam egyet, és óvatlanul beléptem az egyik pislákoló lámpa fénykörébe. – Itt – mondtam a két, falat támasztó árnyéknak. Hallottam a visítást, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Pedig kellett volna. Nyomban ezután ugyanis elszabadult a pokol.
21 Önmagában már a visításuk sem volt kellemes, hiszen nem öröm, ha hajnali négy órakor az ember fülébe rikoltoznak. Hogy a dolog még szebb legyen: a sikításokra Regan is felébredt, és ő is visítani kezdett. Úgy fontak körbe a kétségbeesett hangok, mint tavaszi szellő az éji vándort. Csakhogy míg a lágy fuvallat nem veri orrba az említett vándort, a sikoltás engem orrba vert. Egészen pontosan egy kemény ököl. – Egy farkas! – visította valamelyikük. – Egy rohadt nagy farkas! – Ellopta Regant! – Élsz még, Regan, kicsikém? A másikat a szemem alá kaptam. Nemigen tudtam védekezni, hiszen Regan ott lógott a nyakamban. Őt is védenem kellett, ha nem akartam, hogy a bevadult némberek kiüssék a szemét. – Hol vagy, kicsim? – zokogta Jeanette. – Elveszlek tőle, ne félj! Adok ennek a rohadék vadállatnak! Erre már Regan is felébredt, és rémületében ő is nekem támadt. Kicsúszott a karjaim közül, lehuppant a padlóra, majd villámsebesen felrántotta a nadrágom szárát, és a lábikrámba harapott. – Megharaptam! – kiáltotta diadalittasan. – Megharaptam, mamíííí! Égő fájdalom hasított a lábamba. Akaratlanul is felé rúgtam egyet, amitől kétszeresére növekedett visításának a magassága. – Megrúgott! Mamíííí! Mamííí! Megrúgott a rohadék! Kirúgta a fogam! Hiába próbáltam védekezni, nem sikerült. Ütöttek ahol értek. – Regaaaan! Drágaságom? Hol vagy? – Itt vagyok, mamiim! – Fuss kicsim, fuss! – Hova fussak, mamííííí? – Tudod, hol a konyha? – Tudom, mamíííí! – Fuss, és hozz két nagykést! – Minek, mamííííí? – Farkast nyúzni, kicsim! Regan eliramodott. Feltehetően a konyha felé, a nyúzó késért. Beláttam, hogy ennek már a fele sem tréfa. Megvártam, amíg ismét ökölcsapás és rúgás éri az oldalamat, ekkor villámsebesen előrenyújtottam a karom, és sikerült is elkapnom a rugdalódzó bokáját. – Segííííts, Jeanette! Elkapta a lábam! – Nem engeded el azonnal? Nem engeded el? Ne félj, megnyúzlak... Magamhoz rántottam az egyik támadómat. Szorosan átöleltem, és mivel nem akadt más a zsebemben, töltőtollamat szorítottam a nyakához. – Ha megmoccansz, elvágom a torkod! Úgy megmerevedett, mintha egyetlen pillanat alatt kirakati próbababává változott volna át. – Jaj... Jeanette, szépen kérlek, ne csinálj semmit, mert elvágja a nyakam. – Rúgj bele egy nagyot! – Nem tudok. Fogja a lábam. – Engedje el, maga vadállat! – Eszemben sincs – mondtam határozottan. Valóban nem volt. Egyrészt, mert csak így menekülhettem meg a fenyegető megnyúzatástól, másrészt, mert nem volt kellemetlen a karomban tartani. Fogalmam sem volt róla, hogy nézhet ki az arca, de ha csak fele olyan kellemesen, mint a keblei és ruganyos teste, méltó rá,
hogy még egy kicsit megszorongassam. Úgy éreztem, hogy csak vékony pizsama lehet rajta, az is félrecsúszva, így aztán egyre inkább tetszett a dolog. Ha nem lüktetett volna a szemem alja – mindkettő –, a fülem – csak az egyik –, és a bal bokám, még élveztem is volna a helyzetet. – Várj csak, te rohadék! – fenyegetett a másik tisztes távolságból. – Azonnal hozza Regan a nagykést. Felakasztom a szobám falára a bundádat. – Csak nyugalom – csitítottam. – Túszul ejtettem a testvérét. – Jézusom! Ez egy túszejtő vérfarkas! Mi a fenét akar tőlünk? Hiszen félig-meddig mi is vérfarkasok vagyunk. Azaz... – Megmagyarázni a dolgot. – Akkor ereszd el a testvéremet! – Ha megígéri, hogy nem verekszik tovább. – Megígérem. – Ha nem tartja be az ígéretét... – Betartom. Nem volt mit tennem, eleresztettem Celiát, pedig még szívesen a karomban tartogattam volna. Amint meglazult a szorításom a derekán, kicsúszott a kezemből, és eliramodott. – Hol az a kés? Nyúzzuk meg a rohadékot! – Megígérték... – Egy vérfarkasnak tett ígéret nem számít. Hasra, Jeanette! Szerencse, hogy abban a pillanatban én is hasra vágtam magam. A hátam mögött lövés dörrent. – A francba! – hallottam egy csalódott kiáltást. – Hát nem vaktöltényt dugtam a csőbe? Jobbról is, balról is ajtók nyíltak; az ajtónyílásokból kíváncsi fejek nőttek ki, mint gombák a földből eső után. Az már csak hab volt a süteményen, hogy pillanatokkal később felbukkant Regan is néhány tekintélyes nagyságú késsel. Valaki fegyvert nyomott a vesémnek, és rám ordított. – Felkelni! Óvatlanul feltápászkodtam. Pedig óvatosabb is lehettem volna. Regan leguggolt, felrántotta a nadrágom szárát, és ismét a lábamba harapott. 22 Már-már a legrosszabbra gondoltam, amikor egy határozott hang elkergette a körülöttem téblábolókat. – Ha megkérhetném a hölgyeket és az urakat, hogy húzódjanak félre! A hölgyek és az urak bizonyára félre is húzódtak, bár én nem láttam belőlük semmit. Alighanem beleütöttem valamibe a fejem, mert tompa volt az agyam, mint a letört végű szeg. Valaki fölém hajolt, majd barátságos hang ütötte meg a fülem. – Jól van, uram? – Hát... azt nem mondanám – nyögtem, miközben megpróbáltam feltápászkodni. – Várjon, segítek. Kicsit forgott még körülöttem a világ, de aztán gyorsan kiegyenesedtek a folyosó előbb még kígyózó és fodrozódó szegletei. – Kösz... már jobban vagyok. – Mi történt önnel? – Semmi különös – mondtam. – Sétálgattam egy kicsit a folyosón, eközben felpofoztak, a lábamba haraptak, és rám lőttek. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha aludni megyek.
– Várjon egy kicsit, hiszen vérzik a szája széle. – Persze hogy vérzik, hiszen én vagyok a vérfarkas. – Mamííííí? – hallottam Regan türelmetlen hangját. – Most akkor megnyúzzuk a bácsit, vagy nem nyúzzuk meg? Egy főkötős, idősebb hölgy lépkedett oda hozzám, és a képembe bámult. – Ki a fene maga? Amennyire tudtam, meghajoltam. Nagyon azért nem, mert nem lehettem biztos benne, nem esem-e orra. – A nevem Lawrence – mondtam. – Leslie L. Lawrence. – Ó! – rikkantotta valaki a kíváncsiskodók közül. – Én már hallottam magáról. Valami túszüggyel kapcsolatban. – Mégiscsak akart valamit ez a fickó. Celiát is túszul ejtette! – Igaz ez? – kérdezte a fiatalember, aki segített talpra állnom. – Kénytelen voltam vele. Ha nem teszem, megnyúztak volna. Jézusom, vegyék már el attól a gyerektől a késeket! – Regan, kérlek, add ide, ami nálad van! – Megoperálod, doktor bácsi? – Még az is lehet. Add csak ide őket szépen! Így ni. Mi az ördög történt önnel? – fordult aztán ismét felém, amikor biztonságba helyezte a késeket. Fehér orvosi köpenyt viselt jó néhány zsebbel – szerencsére belefértek a kések. – Jó, azt tudom, hogy megverték, de miért? – Elrabolta Regant! – kiáltotta Jeanette. – Gyere, kicsim, hadd vegyelek fel! Elrabolta és nem akarta visszaadni. Azt hittük, a vérfarkas. – Tényleg elrabolta? – kérdezte a fiatal férfi. – Különben Honeyball doktor vagyok. Roman Honeyball. – Örvendek – nyögtem. – Eszem ágában sem volt elrabolni. A szobámban találtam az ágyamon. Megpróbáltam leadni a portán. Ez a két némber közben rám támadt... – Ki a némber?! – visított fel Celia. – Még hogy némber! Tudod, ki vagyok én? Kétszer nyertem szépségversenyt, egyszer meg nedvestrikó-versenyt. Még hogy némber! Jeanette Reganhoz hajolt. – Igaz ez, Regan? – Micsoda, mami? – Hogy bementél ennek a bácsinak a szobájába? – Én csak bújócskát akartam játszani, mami. – Jeanette, kérlek, ez aztán már mégiscsak sok! Majdnem megnyúztunk egy töketlen fickót csak azért, mert ez a kis hülye bebújt az ágyába! – Dugulj el már, Celia! Egy anyának meg kell védenie a gyerekét. Most mit vagytok úgy oda? Kapott néhány pofont, és kész. Velem is előfordult már, mégsem futottam miatta a rendőrségre. Maga... odafut? – Nem – mondtam megtörölgetve a szám sarkát. – Nem futok oda. – Akkor meg menjünk aludni. Regannek alvásra van szüksége. Hogy aludjon szegénykém, ha itt randalíroztok a folyosón? Szó nélkül oszlottak szét. Mire felocsúdtam, már csak Honeyball doktor és Denis maradtak mellettem. Denis hóna alatt szorongatta a vadászpuskáját, amelynek a csövéből még mindig szivárgott a füst. – Maga lőtt, Denis? – kérdeztem bágyadtan. – Én, uram. – Csak nem akart lepuffantani? – Nem, uram. – Akkor miért lőtt? – Azt hittem, hogy valóban... farkas. Szerencsére nem az volt, uram.
– Szerencsére? – Mert... véletlenül vaktöltényt nyomtam a puskába, uram. Nagyon sajnálom, hogy így kezdődik ez a nap. Én is sajnáltam. De ha tudtam volna, hogy hogyan végződik, meg sem vártam volna a napkeltét. Úgy elhúztam volna, mint befagyott tóról a vándormadarak.
Vérfarkas a gyémántcsiszolóban 1 Visszabotorkáltam a szobámba, és gondosan bezártam magam mögött az ajtót. Felgyújtottam valamennyi villanyt – a nagy csillárt is beleértve –, és alapos kutatásba fogtam. Ne értsen félre senki, nem a vérfarkast kerestem az ágy alatt, csupán arról szerettem volna meggyőződni, nem bujkál-e még egy gyerek valahol. Szerencsére nem bujkált. Még egyszer a tükör elé álltam és belemosolyogtam. Azaz csak próbáltam, mert ahogy elhúzódott a szám, belenyilallt a fájdalom. Bekentem valami gyanús színű krémmel, levetkőztem, aztán nyugalomra hajtottam a fejem. Mielőtt elaludtam volna, némi lelkifurdalást éreztem Judy miatt, de nem sokáig. A nap már magasan járt az égen, mire felébredtem. 2 Éppen csak elkészültem a mosakodással, máris megkopogtattak odakint az ajtót. Kezembe vettem 38-as Smith and Wessonomat, és úgy engedtem be a kopogtatót, hogy a fegyver csöve egyenesen a mellkasának irányuljon. A látogató kedves arcú, zöld szemű fiatalember volt, fehér köpenyben. Kezében orvosi táskát tartott. – Jó reggelt! – köszönt, és még akkor sem hervadt le a képéről a mosoly, amikor fegyverem csövére pillantott. – Maga így fogadja a gyanútlan látogatót? A doktor volt, aki éjszaka a folyosón a segítségemre sietett. Agyamra hajítottam a fegyvert, és szívélyesen befelé invitáltam. Mivel én is mosolyra igazítottam a képem, olyan nyilallást éreztem a szám sarkában, hogy felnyögtem tőle. A doktor együttérzőn pislogott rám. – Fáj? – Nem – mondtam, de a mosolyom már valahol az ágy és az éjjeliszekrény között hevert a padlón. – Régi törzsi szokás. – Mi a fene? – A fintorgók törzsében tanultam. – Azok hol élnek? – Az Amazonas és az Üveghegy között. Az a szokásuk, hogy ha reggel felébrednek, ráfintorognak az első arra járóra. És persze fájdalmasan nyögdécselnek hozzá. A doktor egyre gyanakvóbban nézett a szemembe. – A fejét is megütötte? – Felemelte két ujját és felém mutatta. – Hányat mutatok? – Tízet — mondtam. – Rendben van — biccentette. – Nincs nagyobb baja. De azért a szája szélét megnézném. Megnézegette, és ha meg nem akadályozom benne, meg is nyomogatta volna. Az utolsó pillanatban szerencsére hátraléptem, így felém nyújtott keze megállt a levegőben. – Mit akar tőlem? – kérdeztem rosszkedvűen. – Szívesen összevarrnám – ajánlkozott. – Tudja, milyen rohadt dolog munka nélküli orvosnak lenni? – Maga munkanélküli? – Bizonyos értelemben. Munkahelyem van, munkám viszont nincs. Ostoba feladat egy egészséges családnál háziorvosnak lenni. Ha nem lenne Regan, már rég leléptem volna. – Csak nincs valami komolyabb baja? – Á, dehogy. Egészen jól érzem magam.
– A kislányt kérdeztem. – Komolyabb neki sincs. Komolytalan gyakrabban, de ahhoz nem kellek én. Azt minden hülye meg tudná gyógyítani. Talán még maga is. Kezdett tetszeni a fickó. Hát még akkor, amikor köpenye zsebébe nyúlt, és egy laposüvegecskét húzott elő belőle. – Hoztam magának orvosságot. Ne izguljon, nem a szájára akarom kenni. Reménykedve szimatoltam a levegőbe. – Whisky? – Arra gondoltam, hogy reggeli előtt, orvosi felügyelettel bevehet néhány cseppet. De csak néhányat! – És maga? – Hát, ha kényszerít rá! Máskülönben nem tehetem. Tiltja a szerződésem. Felkaptam az ágyról a stukkeromat. – Rajta! A doktor boldog képpel vette el az üveget, benyelt belőle néhány cseppet, aztán felém nyújtotta. – Csak az erőszaknak engedtem. De azért tényleg beporoznám a száját. Hagytam, hadd csináljon vele, amit akar. Csak a varrás ellen tiltakoztam. A doktor rákent valami kenőcsöt, kis port szórt a tetejére, aztán elégedetten beleroskadt a székembe. – Így ni! Megmentettem az életét. Remélem, ez volt a legnagyobb baj, ami Hillsbrookban érte. Szerettem volna hinni, hogy elutazásom előtt is ezt mondhatja majd. 3 Honeyball doktor elpakolta a kencéit, majd eltette az üvegét is. – Ennyi elég volt éhgyomorra. Vagy akar még néhány cseppet? Elhárítottam az ajánlatát, és figyelmesen néztem rá. Biztos voltam benne, hogy mást is óhajt tőlem, nemcsak a sebemet gyógyítani. És igazam is lett. Ücsörgött még egy kicsit, aztán néhány másodperc múlva felállt, felvette a táskáját, és zavartan rám pislogott. – Ma reggel... megnézegettem az interneten a honlapját, Mr. Lawrence. – Nem jutott okosabb az eszébe? – Kíváncsi voltam önre, ennyi az egész. – Remélem, sikerült kielégítenie a kíváncsiságát. – Bizonyos értelemben igen. Például megtudtam belőle, hogy ön Kelet szakértője. Bár... Priscilla azt mondta, ő már korábban is tudta. – Priscilla? – húztam össze a szemem. – Ő kicsoda? – A testvérem. – Ön is... Sir Hamilton-Wesby rokona talán? – kérdeztem némi értetlenséggel. – Ó, nem. Az imént említettem, hogy alkalmazott vagyok. Háziorvos. Priscilla ápolónő Sir Ireneus Hamilton-Wesby mellett. – Aha – mondtam. – Aki éjszaka ordított? – Az a helyzet, Mr. Lawrence, hogy kíváncsi lennék valamivel kapcsolatban a véleményére. – Csak rajta! – biztattam. – Hálából, amiért nem varrta össze a számat, számíthat a jóindulatomra. A doktor képe elkomorodott. Megéreztem, hogy ami ezután következik, már nem biztos, hogy a tréfa tartományába tartozik.
– Mr. Lawrence... ön számos távol-keleti országban járt, találkozott sámánokkal, varázslókkal, ki tudja, még kikkel nem... írt néhány cikket a tulpákról is. – Mire akar kilyukadni, doktor? Honeyball megdörzsölgette az orrát. – Én mint orvos... bizonyos értelemben materialista vagyok, merthogy látom az emberi testet kívülről-belülről. Ugyanakkor idealista is vagyok, mert a lelket nem látom, viszont kétségkívül létezik. Ha nem létezne, mi sem lennénk. Igaz? – Valahogy úgy. – Azzal is tisztában vagyok, hogy... a lélek komoly hatással lehet a testre. A nem látható a láthatóra. – Eeegen. – Na már most, az a kérdésem, hogy mekkora lehet ez a hatás, vagy befolyás. Vegyünk például egy egészséges fizikumú embert. Ezzel az emberrel történik valami; mondjuk, meghal egy közeli hozzátartozója... ettől kizökken normális állapotából; nem, vagy csak nehezen tudja feldolgozni a traumát. Megbetegszik a lelke. Bizonyos idő elmúltával aztán azt veszi észre, hogy már nemcsak a lelke, hanem a teste is beteg. Kikészültek az idegei, ezek betegsége kihatott más részeire is; anyagcseréjére, vérkeringésére, és a többi. Emberünk egyre roszszabbul lesz, majd egyszer csak belehal a májzsugorodásba. Pedig nem is ivott. Úgy is mondhatnám, hogy belehalt a bánatba. Mert a bánat vitte végül is a sírba: sérült lelke tönkretette a fizikumát. Ért engem? – Úgy nagyjából. – Az a kérdésem, hogy ön szerint a lélek... vajon mekkora befolyást képes gyakorolni a testre? – Ezt hogy érti? – A beteg lélek, mint mondottam, képes megölni az egészséges testet. Beteggé teszi, és megöli. Találkozott már ilyennel? – Nem gyakran, de igen. – Mit tudhat még tenni a testtel a lélek? Gondolja, hogy... esetleg át is tudja alakítani? Megmondom, mire gondolok. Sokan azt állítják – köztük szavahihető kutatók is –, hogy egyes népek sámánjai vagy varázslói képesek alakot váltani. Bizonyos lelki dresszúra után... hm... megváltoztatják az alakjukat, mint a középkor boszorkányai. Úgy látszik, ők is birtokában voltak ennek a tudásnak. Olvastam egyszer például egy indián orvosságos emberről, aki képes volt prérikutyává változni. Nem regény volt, ha erre gondol, hanem tudományos leírás. Egy ellenséges törzs elfogta, ő pedig éjszaka, amikor feljött a hold, prérikutyává változott, és megpucolt a kínzócövek elől. Ön is látott már ilyet? – Soha nem láttam még, hogy egy indián prérikutyává változott volna! – Nem az a fontos, hogy indián volt, vagy sem. Látott valaha valakit, aki alakot tudott váltani? Enére gondoltam, és arra a sűrű ködre, amely körülfogott bennünket, amikor Cicikarban a vörösgárdisták elől menekültünk. Már-már elkaptak bennünket, de hirtelen óriási köd ereszkedett le ránk, jóllehet azon a helyen és abban az évszakban merőben szokatlan a köd. Egy kis bokrokkal borított völgyben feküdtünk, körülöttünk vagy harminc gárdista, puskákkal és husángokkal felfegyverkezve. Két dahúr férfi és Ene mama voltak velünk. A gárdisták úgy gondolták, kémeket fogtak, és Mao elnök tetszésére lesz, ha agyonvernek bennünket. Ott feküdtünk a bokrok között, és nem volt valami jó a hangulatunk. Segítségre nem számíthattunk, s abban sem bízhattunk, hogy a gárdisták megkímélik az életünket, mert külföldiek vagyunk. Ene mama kikémlelt a bokrok közül, majd elővette a pipáját. A nap éppen felkelni készük a környező dombok mögött: vörös sugarai már a fák tetején tollászkodtak. Ene mama komótosan megtömte a pipát, s mint aki egyáltalán nem érzi úgy, mintha élet-
veszélyben lenne, meggyújtotta, és elkezdte fújni a füstöt a világ négy tája felé. Egyre gyorsabban fújta; előbb négy, majd nyolc, végül tíz iránnyá bővítve a forgását. Akkor ereszkedett ránk a sűrű köd. Néhány perc alatt úgy beterített bennünket, hogy az orrunkig sem láttunk. Nyomtalanul felszívódtak benne a bokrok, a fák és a dombok. Társaim is úgy belevesztek, mintha soha nem is lettek volna mellettem. Kővé dermedve bámultam a jelenést, és tatán még hosszú percekig bámultam volna, ha meg nem fogja valaki a kezem. – Gyere! – biztatott az egyik dahúr férfi. – Igyekeznünk kell! – Hol van Ene? – kérdeztem körbe forogva. – Nem látom Énét. – Majd meglátod – biztatott a pásztor. – Később meglátod! De nem őt láttam meg – nem őt? –, hanem egy hatalmas medvét. Akkora volt, hogy szinte az égbe veszett a feje. Természetesen tudatában voltam, hogy a medve közel sem akkora, amekkorának a köd mutatja, de mégis óriás volt a maga nemében. Majd a földre lapultam tőle rémületemben. Ott cammogott el tőlem néhány centiméternyire, ha kinyújtottam volna a karom, megsimogathattam volna a bundáját. – Egy... medve – nyögtem. – Ott... egy... medve! – Tudom – bólintott egykedvűen a dahúr pásztor. – Ezen a vidéken... nincs medve. – Nem láttad? – kérdezte a pásztor. – Hova... megy? – Elkergeti a kínaiakat. És valóban. Alighogy kimondta, riadt kiáltozás, fájdalmas ordítás, majd néhány puskalövés hallatszott a köd mögül. Aztán csend lett, mély csend. A köd, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is takarodott. Öt perc alatt felértünk egy dombocska tetejére. Hiába erőltettem a szemem, nem tudtam felfedezni az üldözőinket. Valószínűleg megijedtek a medvétől, és kereket oldottak. – Hol van.,. Ene? – nyögtem, levegő után kapkodva. – Hol van... Ene? Az egyik dahúr kinyújtotta a karját. – Ott jön, ni! Ene még csak ekkor kapaszkodott fel a dombocska oldalán. Fáradtan, öregesen mozgott, s még akkor is vigyorgott, amikor felért hozzánk. Mint aki sikeres csínyt követett el. – Hol voltál, Ene? – kérdeztem megkönnyebbülve. – Már azt hittem, elkaptak a kínaiak, – Látod, hogy nem kaptak el – vihogta vidáman. – Nem kell nekik egy ilyen vénasszony. – Láttad a ködöt? – Láttam. – Honnan a fenéből ereszkedett ránk, amikor... Ene rám nevetett. – Talán a pipámból. – Ne tréfálj, Ene. – Á, csak összevissza fecsegek minden ostobaságot. – A medvét is... láttad? Ene arca komoly volt, csak a szeme nevetett. – Milyen medvét? – Akkora volt, hogy égig ért a feje. Vagy... majdnem addig. A ködből bukkant elő. – Akkor tőle ijedtek meg a gazemberek! Úgy elszeleltek, hogy még a puskáját is elvesztette valamelyikük. Itt van, ni! – és lehajította a fegyvert a hátáról. Akkor vettem csak észre, hogy vér csepeg a kezéről a földre. – Te vérzel, Ene! Lenézett az ujjaira, aztán megvonta a vállát. – Biztos egy szikladarab sértette fel. Ott lapultam közöttük a ködben. Nem is tudom, hogy kerültem oda. Na, majd teszek rá valamit.
Feltűrte a kaftánja ujját, és megnézegette a sebét. Úgy tartotta a kezét, hogy ne vehessem szemügyre, de azért addig-addig ügyeskedtem, amíg sikerült rápillantanom. Szakasztott olyan volt, mintha golyó érte volna. – Így ni – morogta. – Ebből a porból szórok rá... holnapra már be is gyógyul. Szóval, megijedtél a medvétől, mi? Ti, arrafelé, a tengeren túl, mindannyian ilyen ijedősek vagytok? Előrement, hogy kikémlelje az utat. Az egyik dahúr pásztor odahúzódott mellém, és nagyot sóhajtva a vállamra ütött. – De ostoba vagy te, Lubszang, de ostoba! Nem tudtam megkérdezni, miért, mert Ene mama közben visszatért, és megmutatta, hogy merre kell továbbmennünk. Később aztán valahogy nem akaródzott visszatérnem a történtekre, még később pedig számos olyan eseménynek a részese voltam, amelyek elhalványították Ene és a medve históriáját. Most azonban, Hillsbrook kastélyában, olyan élesen láttam magam előtt Énét, amint port szór a pipájába, hogy azt hittem, a valóságot látom. – Azt kérdezte, hogy láttam-e valakit, aki átváltozott valami mássá? Egy másik élőlénnyé? Nem is tudom. Lehet, hogy igen. Miért kérdi? – Csak kíváncsi vagyok rá. Tudja... van egy furcsa betegség, a lykanthrópia. Valaki azt képzeli magáról, hogy farkas. Úgyis viselkedik... tálból eszi az ételét... – És? – Ön szerint elképzelhető, hogy valakik... képesek kizárólag az akaratuk – azaz a lelkük – segítségével állattá változni? – A lykanthrópiában szenvedő, amennyire én tudom, nem változik át semmivé. Csak azt képzeli magáról, hogy átváltozott. – És ha... ez csak az első fokozat? A következő az, hogy egyesek mégis képesek átváltozni? Lehet, hogy ők maguk akarják, de lehet, hogy nem. Akaratuk ellenére is végbemehet a folyamat. – És mivé kellene az ilyen szerencsétlennek átváltoznia? – kérdeztem álnokul. – Talán... medvévé? – Inkább farkassá – mondta a doktor. 4 A következő, aki meglátogatott, először úgy tűnt, szellem. Kopogtatott, én kinyitottam az ajtót, kinéztem a folyosóra, de nem láttam odakint senkit. Sóhajtottam, megvontam a vállam, és visszavonultam. Alighogy az ágyamig értem, ismét kopogtattak. Most már a stukkerom társaságában sétáltam az ajtóhoz. Kinyitottam: most sem volt odakint senki. Éppen be akartam csukni, amikor megszólalt a küszöb közelében valaki. – Hé! Én vagyok. Lepillantottam. Legnagyobb rémületemre Regan guggolt odalent, bájosan mosolyogva rám. – Mit csinálsz itt, Regan? – kérdeztem nem túl barátságosan. – Guggolok – mondta Regan. Egy csapásra felolvadt a jég a szívemben. Regan gyönyörű volt, pontosabban bájos, mint egy játék baba. Szőkésvörös haja volt, és vakítóan zöld szeme. Az orra körül néhány icipici, vidám szeplő ékesítette a látványt. Lehajoltam hozzá és kérdőn néztem rá. – Miért guggolsz? – Mert fáj a térdem. – Hm. És mitől fáj? – A mami leejtett. Tegnap este. Tett rá borogatást, de mégis fáj.
– Látta a doktor bácsi? – A mami azt mondta, megmutatja neki. Ezért is szöktem hozzád. – Gyere be, Regan. – Nem mondod el a doktor bácsinak, hogy itt vagyok? – Nem én. – Jól van, akkor bemegyek. Regan bejött, és helyet foglalt a szőnyegen. – Ha jönne, bebújok az ágy alá. Neked meg milyen a szád? – Milyen? – Ronda. Éppen olyan, mint Bob Spenceré. – Igazán? Ki az a Bob Spencer? – Nem tudod? Hát a mami barátja! Utálom. – Hm. És miért utálod? – Mert utálatos. Mindig csak parancsolgat, és mert a szája is ronda. Olyan mint a tied. Őt is pofán verték. – Hol verték... izé... pofán? – A ringben. Mert verekedett a kötelek között. Egy másik bácsi pofán verte. Azóta olyan a képe. Egyszer engem is meg akart ütni, de a mami azt mondta, ha még egyszer felém nyújtja a mocskos mancsát, levágja a nagyollóval a fütyülőjét. Téged ki vert pofán? – Alighanem a mamid. – Hát... neki gyorsan eljár a keze. Bob is kapott tőle egyszer egy fülest. Részeg volt, a mami bepöccent, és behúzott neki. Bob meg legurult a lépcsőn. Akkor vettem csak észre, hogy nyitva felejtettem az ajtót, amikor a pasas bedugta a résen a fejét. Rémülten a szőnyegre pillantottam: Regan szerencsére már nem volt sehol, pedig nem is volt a közelünkben Ene a varázspipájával. A pasas barna képű volt, barna szemű, és enyhén nyúlszájú. Azonnal láttam, hogy a nyúlszáj nem születésbeli rendellenesség, hanem szerzett sérülés. – Nem látott erre egy gyereket? – kérdezte a pasas félig betolva magát a szobámba. – Milyen gyereket? – kérdeztem óvatosan körbepislogva. – Egy kis hülyét – mondta a pasas. Reszelős volt a hangja, mint a csalán szára. – Már megint meglógott a doktor elől. De egyszer megtanítom kesztyűbe dudálni. Tényleg nincs itt magánál? – Nincs – mondtam. A pasas erre egészen bejött a szobámba. – Nem viccel? – Nem én! – Jól van – mondta, és öklével nyitott tenyerébe csapott. Amúgy zömök fickó volt, mintha kőtörő kalapács alakította volna a képét. – Tudja, mi jár annak, aki hazudik? – Mi? – kérdeztem. – Egy jókora a szeme alá. Akár gyerek, akár felnőtt. Elkapom azt a kis hülyét, és megrángatom a haját. Attól tartok, a magáét is megrángatom. – Igazán? – kérdeztem. – Aztán miért? A pasas nem válaszolt. Helyette hasra vágta magát, és bedugta a karját az ágyam alá. Meglepett visítás volt a válasz a kotorászására. – Jajjjj! Mamíííííí! Segíííííts! A pasas nyúlkált egy kicsit, aztán, amikor rájött, hogy nem éri el Regant, elkezdett begőzölni. Kiugrott a folyosóra, majd mielőtt még bezárhattam volna az ajtót, már jött is vissza egy partvissal a kezében. Térdre esett a szőnyegen, és elkezdett befelé csapkodni a partvis nyelével az ágyam alá. – Kijössz, te kis rohadék, vagy palacsintává verlek!
Csapott kettőt-hármat, majd a negyediket is megpróbálta, de az már nem sikerült neki, mivel tréfásan ráálltam a partvisára. A pasas felnézett rám. Vörös volt a szeme, mint a pamplonai bikafuttatáson a bikáké. – Szállj le róla, te görény! Kedvelem a vadászgörényeket, kedves kis állatok, ezért nem is fogtam fel tragikusan a dolgot. De a nyélről azért nem szálltam le. – Ha nem szállsz le, szétverem a képed! – Hagyja a gyereket – mondtam békülékenyen. – Csillapodjon le, aztán megbeszéljük... Esze ágában sem volt lecsillapodni. Úgy ugrott fel, hogy bármelyik artistának a becsületére vált volna. Ebből kitalálhattam, hogy nem mindennapi hasizmai vannak. – Figyelj, te szemétláda, most majd örökre megtanulod Bob Spencer nevét! Ha nem vigyázok, tényleg megtanulhattam volna. Szerencsére helyén volt az eszem. Az első ütést sikerült elkerülnöm – néhány milliméterrel a képem mellett zúgott el –, s talán a másodikat is elkerültem volna, de erre már nem is volt szükség. Spencer éppen indította volna az egyenesét, amikor felordított, és úgy elkezdett táncolni, mint Fred Astair legszebb napjaiban. – Megharaptál, te kis szörnyeteg? Kitekerem a nyakad! Elkaplak, és... Megrendítő ütés döntötte a padlóra. Először azt hittem, tőlem kapta – még csodálkoztam is rajta, hogy tudtam ilyen pontosan eltalálni a szeme alatt –, aztán kénytelen voltam rádöbbenni, hogy nem én ütöttem. A pofon tulajdonosa a bejáratnál állt, csípőre tett kézzel. – Bob! Bob Spencer – bár vörös volt a szeme, mint az ördögé, ha rájön, hogy ismét elrabollak tőle egy lelket az angyalok – egyetlen másodperctöredék alatt lecsillapodott. Az ajtó felé fordult, aztán mint aki megadja magát, feltartotta a kezét. – Én nem csináltam semmit! Jeanette, Regan felettébb csinos és harcos kedvű anyukája, még közelebb lépett hozzá, és rámeresztette a szemét. – Mit csináltál, Bob? Spencer meghunyászkodva horgasztotta le a fejét. – Mondom, hogy nem csináltam semmit. Jeanette vádlón a partvisra mutatott. – És ez mi? Spencer olyan bűnbánó képet vágott, hogy majdnem megsajnáltam. – Fogalmam sincs róla. – Hazudik, mami! – rikkantotta erre az ennivaló kis Regan. – Ki akart piszkálni vele az ágy alól! És meg is ütött. – Hol? – Itt... a kezemen. Szó, ami szó: Regan fehér kis karocskáján valóban jókora piros folt éktelenkedett. Jeanette felsikított, és rá is vetette volna magát Bobra, ha el nem kapom. – Nyugodjon meg, kérem. Majd a doktor úr bekeni valamivel. Jeanette azonban nem nyugodott meg. Meglendítette a lábát és jókorát rúgott Spencerbe. – Ezt még megkeserülöd! Egyelőre jobb, ha elkerülsz. Nehogy az ünnepségen megpróbálj mellém ülni. Patkánymérget szórok a levesedbe, az hétszentség! – Hadd szórjam én, mamííííí! – könyörgött Regan. – Én szeretném beleszórni Bob bácsi kajájába a patkánymérget! – Ezt még majd megbeszéljük – mondta engedékenyen Jeanette. – Maga meg mit bámul itt? Menjen a szobájába, és ne bámuljon rám. – Álljon meg a menet! – próbáltam meg tiltakozni. – Ez itt, ha nem tévedek, az én szobám. – Igazán? Akkor hogy került ide Regan? Maga mocskos szatír! Gyerekrabló! Túszejtő!
Már az éjszaka ki kellett volna nyírnom! De előbb-utóbb megteszem. Vegye tudomásul, hogy megölöm, és ha ezután tíz méternyire megközelíti a lányomat, még meg is kínzom. Megértette? Letette Regant a földre, és kirángatta az ajtón. Nem állíthatom, hogy soha nem volt még kellemesebb reggelem életemben. Hátha még sejtettem volna, hogy mi következik ezután! 5 Bob Spencer ott maradt a szobámban, és egyelőre nem is szándékozott elhagyni. Szerencsére verekedni sem szándékozott, legalábbis az, ahogy a szőnyegen heverészett, erre utalt. Az ajtóhoz sétáltam, becsuktam, és kíváncsian néztem rá. – Nem akarna esetleg felkelni? Spencer aggodalmas képpel az ajtó felé pislogott. – Elmentek? – El. – Beakasztaná a biztonsági láncot? – Nincs biztonsági lánc. – Gondolhattam volna. Tántorogva feltápászkodott. Amikor segíteni akartam i neki csak legyintett. – Hagyja csak. Nem először fordul elő velem életemben, hogy fel kell állnom a padlóról. – Maga... bokszoló volt? – Utcai harcos. Akárcsak Jeanette volt férje. – Még jó, hogy nem kezdtem ki magával. Bob Spencer rám pillantott, és ismét legyintett. – Nem lett volna nehéz dolga. Már csak árnyéka vagyok önmagamnak. Felé nyújtottam a kezem. – Leslie L. Lawrence. – Á, maga az a keletkutató?! Én meg Spencer. Jeanette pasasa. Ha nem akadályoz meg benne, jól elvertem volna. – Egy ekkora kislányt? Partvisnyéllel? – Nem kislány az. – Hát kicsoda? – Maga az ördög. Sosem hallott még arról, hogy az ördög néha beleköltözik valakibe? – Rebesgetik, hogy előfordul. – Reganbe a legveszélyesebb és leggonoszabb ördög költözött bele. Látta az Ördögűzőt? – Valaha régen. – Nos, az az ördög, amelyik azt a kislányt szállta meg, jóindulatú kedves, öreg tündér ahhoz képest, amelyik Reganben lakik. Természetesen nekem más volt Reganról a véleményem, de nem éreztem kötelességemnek, hogy reggelek reggelén egy hajdani utcai harcossal a gyereknevelés elveiről vitatkozzam. Bob Spencer ismét a bal tenyerébe ütött a jobb öklével, ami alighanem a döntő elhatározás jele lehetett nála. – Mr. Lawrence... kérdezhetnék öntől valamit? Azt hallottam, hogy ön tapasztalt ember, sokfelé járt... Szeretném megkérdezni magától... hisz ön abban, hogy emberek állattá képesek átváltozni? Például... farkassá? Eltátottam a számat. A doktor után ő is? – Miért érdekli a dolog? Bob Spencer előrehajolt. – Mert én is láttam a Zöld Asszonyt. És a farkasokat is.
– Egyszerre többet? – Kérem, ne nevessen ki, mert nagyon komoly a dolog. Inkább elmesélek önnek valamit, de ígérje meg, hogy soha senkinek nem szól róla. – Jó, megígérem. – Figyeljen rám, nagyon kérem. Már Jeanette-tel éltem, amikor egy éjszaka felébredtem valamire. London mellett van egy nagy házunk, ott történt a dolog. Akkoriban még egy ágyban aludtunk – Jézusom, azt mondom, akkoriban, pedig csak tavaly történt a dolog! – és a kislány is ott aludt velünk. Addig könyörgött Jeanette-nek, amíg magához nem vette. Ott fészkelődön közöttünk, és csak úgy tréfából néha belém rúgott. Ennek ellenére elaludtam, és csak akkor ébredtem fel, amikor valami felébresztett. Kinyitottam a szemem, s azonnal észrevettem, hogy sem Jeanette, sem Regan nincsenek az ágyban. Ettől még nem lettem nyugtalan, hiszen arra gondoltam, bizonyára a kislány szobájában vannak. Jeanette megelégelte a rugdosását, és visszavitte Regant az ágyába. Jó sokáig vártam, de Jeanette nem jött vissza. Nem tudtam elaludni, rossz érzések kínoztak, vagy mi a fene, ezért kimásztam az ágyból és átmentem a gyerekszobába. Meglepődve tapasztaltam, hogy sem Regan, sem Jeanette nincs ott. Visszamentem a hálóba: ott sem voltak. Az ablak viszont tárva-nyitva állt... még most is magam előtt látom, ahogy az éjszakai huzatban lebegnek a függönyök. A szoba az első emeleten volt, jó kilátás nyílt belőle a kertre. Közvetlenül az ablak alatt bokros tisztás húzódott, távolabb pedig egy botanikus kert, amelyet jó száz évvel ezelőtt telepítettek. Kinéztem az ablakon, és majd megállt bennem az ütő. Odakint holdfény ragyogott, így jól láttam mindent, még a legapróbb részleteket is. Abban a pillanatban, ahogy a bokrok felé fordítottam a fejem, két farkas bukkant elő közülük. Egy nagy, szép bundájú... farkas, és egy kicsi. – Mit beszél?! – Egy farkaskölyök. Jöttek, majd játszadozni kezdtek a réten. Mint ahogy Jeanette és Regan szoktak játszadozni. Dermedten figyeltem őket, és nem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben elhúztam volna a csíkot mindörökre. Aztán egyszer csak visszajöttek a szobába. Egészen pontosan csak Jeanette tért vissza. Azonnal észrevette, hogy ébren vagyok. Azt mondta, Regan ágyánál volt, pedig nem volt ott. Majd azonnal nekem esett. Úgy látszik, valamiért megjött az étvágya. Olyan műsort dobott be, hogy azt hittem, végem. Valamitől teljesen begőzölt. Ezután elaludt. Én meg felhajtottam a takarót, és megnéztem a lábát. Mit gondol, mit láttam rajta? – Farkaskarmot? – A fű zöldjét. Annak az árulkodó jelét, hogy odakint játszott a kislánnyal a kertben. Jegyezze meg, Mr. Lawrence, amit most mondok. Ha egyszer meghalok, akár gyanús, akár ártatlan körülmények között, biztos lehet benne, hogy ők öltek meg. Önnek óriási tapasztalata van a természetfeletti terén: könyörgök, próbálja valahogy megállítani őket. Még percekkel azután is az ajtót bámultam, hogy elment. Megpróbáltam leolvasni róla, vajon véletlen-e, hogy itt vagyok? Az ajtó lapjának a hajszálrepedései mintha egyetlen szót alkottak volna: aligha. 6 Mivel hajnali harangszót véltem hallani a gyomrom tájáról, úgy gondoltam, utánanézek reggeli lágytojásaimnak. Alig vettem fel a zakóm, ismét csak kopogtattak. Zsebembe dugtam a párnám alatt rejtező stukkert, és kinyitottam az ajtót. Denis állt odakint, merev derékkal, mint egy utcai jelzőlámpa. Ezúttal is zsinóros, kissé ódivatú mellény volt rajta, és gyanakvó udvariasság a képén. Belépett hozzám, majd meg is torpant. Végigjártatta a szemét az összecincált ágyon, a szőnyegen heverő partvison, és felrántotta a szemöldökét a homlokára. – Történt valami, uram? – Kissé nyugtalanul aludtam, Denis. Az éjszaka eseményei megviselték az idegeimet.
– És a száját, uram. Volt egyszer egy ismerősöm, aki hóembert épített az ágyneműjéből, majd amikor kész lett vele, elkezdett rá lövöldözni. – Hm. És mi lett vele? – Vehettünk új ágyneműt, uram. – A pasassal. – Azóta csoportvezető az anonim alkoholisták klubjában. Azért jöttem uram, hogy lekalauzoljam az étkezőbe. A lányok majd rendbe teszik a szobáját. Ja, és még valamit, uram. Ha nincs ellenére, behoznék valamit. Nem volt ellenemre, így Denis kilépett a folyosóra, majd egy fából készült szobainassal tért vissza. Karfáján enyhén csíkozott öltöny lógott, hívogató pillantást vetve rám gombszemeivel. – Azt hiszem, éppen jó lesz önre, uram. Nálunk vannak ugyanis bizonyos szabályok... – Értem – mondtam. – Várna néhány percet? Öt perc múlva Denis nyomában felballagtam az étkezőbe. 7 Ha azt hittem, hogy előkelőén hosszú asztalnál foglalunk majd helyet, s valamennyi széken apró táblácska jelzi a szék gazdáját, tévednem kellett. A jókora terem oldalfala mellett valóban hosszú asztal húzódott ugyan, széket azonban még véletlenül sem láttam egyetlenegyet sem a közelben. – A büfé, uram – magyarázta Denis. – A reggeli mindig büfé formájában történik. Ha elfáradna, uram... a szomszéd szobában talál székeket. Csak át kell sétálnia ezen az ajtón. – Köszönöm, Denis. – Óhajtja, hogy bemutassam a többieknek? A teremben tíz-tizenöten ácsoroghattak, tányérral a kezükben. – Felesleges, Denis – mondtam, mivel nem akartam különösebb feltűnést kelteni. – Ahogy óhajtja, uram. Megfordult, és kilépegetett az ajtón. Akárhogy is figyeltem, ezúttal nem láttam vadászpuskát a hóna alatt. 8 Arra gondoltam, hogy óvatosan odaosonok az asztalhoz, és mielőtt ismerősbe botlanék, bekapom a reggeli lágytojásaimat. Félúton lehettem már, amikor csilingelő hangocska állta az utamat. – Hé, Leslie bácsi! Hogy vagy? Nem estem fenékre a lelkesedéstől. Mosolyt erőltettem a képemre, és a lábam elé néztem. Ekkor döbbentem csak rá, hogy eddig mindenki a szájam szélével volt elfoglalva, a lábam szárával senki, még jómagam sem. Ahogy meghallottam az ismerős hangot, egyből beleállt a harapás helyébe a fájás. Szerencsére Regan nem volt a lábam közelében. Az asztal alatt kuksolt, hangján kívül csupán két szőke copfja árulkodott a jelenlétéről. – Hé! Leslie bácsi! Gyere csak ide! Óvatosan körülnéztem, majd odaballagtam hozzá. – Mi újság, Regan? Kiröppent az asztal alól, és megállt velem szemben. Ahogy rápillantottam a képére, azonnal rájöttem, hogy alighanem forral valamit ellenem. Olyan huncut mosoly trónolt az arcán, amely nem jelenthetett egyebet, csupán egy nagy balhé kezdetét. – Mr. Lawrence – kezdte aztán csengő hangon, felcserélve a Leslie bácsit a sokkal hivatalosabb verzióra. – Kérdezhetek tőled valamit?
– Kérdezz – mondtam ugrásra készen. – Szereted a tojást? – Melyiket? – Hát a... főttet. – Szeretem – mondtam rosszat sejtve. – Hányat tudsz megenni egy óra alatt? Szemem sarkából láttam, hogy egyre többen figyelnek bennünket. És mintha a zsivajgás is elhalkult volna. Éreztem, hogy le kellene lépnem, de attól tartottam, Regan nem hagyná annyiban a dolgot. Arra gondoltam, ha mondok egy számot, békén hagy. Keservesen tévednem kellett. – Ötöt – mondtam tétován. Ennyit valóban meg tudok enni egy óra alatt, ha nagyon nekiveselkedek. – Én tízet – mondta. – Elhiszed? – Nem – mondtam elhamarkodottan. Ezúttal sem mondhatok mást, mint hogy egyszerűen belém szállt az ördög. Előbb beszéltem, és csak aztán gondolkodtam. – Nem hiszed el? – Nem. – Bebizonyítsam? – Bizonyítsd. Regan vigyorgott, aztán a zsebébe nyúlt; előhúzott belőle egy zsebórát, és a fejére tette. – Látod? Az óra alatt vagyok. Egy óra alatt. Ezalatt az egy óra alatt megeszek tíz tojást, akármeddig is tart. Érted? Hogy a fenébe ne értettem volna. Nem volt valami elmés tréfa, mégis úgy éreztem, hogy illik legalább kényszeredetten elvigyorodnom. Azt is tettem. Sajnos, ez sem mentett meg Regantől. – Hülye, hülye, hülye! – énekelte fél lábon ugrálva. – Becsaptam Mr. Lawrence-t! Ez is hülye, hülye, hülye! A zavartan ácsorgók háta mögül váratlanul előbukkant Bob Spencer. Életemben nem láttam embert, akinek ennyire rángatódzott volna a szája sarka. – Regan! Azonnal gyere ide! – Nyúlszájú, nyúlszájú, nyúlszájú! – énekelte a lányka. Aztán rám mutatott. – Te is nyúlszájú vagy! Nyúlszájú, nyúlszájú, nyúlszájú! – Regan! Gyere ide, mert felpofozlak. – Az anyádat, Bob! Azt pofozgasd! Behunytam a szemem. Ezer Buddhák, milyen bűnt követtem el, amiért hagytátok, hogy Írországba csábítsanak? – Mamííííí, Bob pofán akart vágni! Jeanette odafutott hozzá, felkapta, és védőn átölelte a lányát. – Nem fog felpofozni senki, kicsim. Bob! Takarodj ki a szobából! – Jeanette, kérlek, én... – Takarodj ki! Bob Spencer rángatódzó szájszéllel az asztal sarkára tette a tányérját, és lehajtott fejjel kifelé indult. – Állítsd le magad, Jeanette! Az ajtó felől jött a kemény hang. Sir Amadeus Hamilton-Wesby közeledett felénk határozott léptekkel. 9 Életemben nem láttam még gyereket, aki olyan gyors és tökéletes helyzetfelismeréssel ren-
delkezett volna, mint Regan. Abban a pillanatban, ahogy Sir Amadeus belépett az ajtón, Regan kicsúszott az anyja karjai közül, és nagybátyja felé futott. Készen rá, hogy az ölébe vesse magát, ha a férfi felé nyújtja a kezét. Sir Amadeus azonban nem nyújtotta. Ehelyett megsimogatta vékony kis bajuszát, és csíkos nadrágja vasalására ejtette a tenyerét. A kislány megtorpant és felnézett rá. A nyári ég kékjét idézte a szeme. – Amadeus bácsi! Amadeus bácsi! Amadeus bácsi, azaz Sir Hamilton-Wesby előhúzott a zakója felső zsebéből egy zsebkendőt, és megtörölgette vele a homlokát. Olyan csend volt a teremben, hogy még a szendvicsek körül próbálkozó legyek zümmögését is hallottuk. Amadeus bácsi félig hátrafordult, és az ajtó felé kiáltotta: – Denis! – Itt vagyok, uram – bukkant ki a semmiből Denis. – Vezesse ki kérem Jeanette-t! Jeanette megpróbálta csípőre tenni a kezét, de valahogy mindig lecsúszott róla. – Ezt nem teheted meg, Amadeus. Ebben a házban... én is ugyanolyan jogon... – Denis! – Kérem, asszonyom, jöjjön velem! Azt hittem, csoda nagy botrány lesz. Még az eddiginél is nagyobb. Csodálatos módon azonban Jeanette hirtelen megszelídült. Megfordult, és Denisre villantotta a mosolyát. – Megnyugodhat, Denis. Megyek magamtól is. Viszlát, nyúlszájúak! Még találkozunk! Fogd meg a kezem, Regan. – Nem maradhatnék még egy kicsit, mamíííí? – Gyere kicsim, ezek között nincs keresnivalónk. Jeanette Denis figyelő tekintetétől kísérve elhagyta az étkezőt. 10 Sir Amadeus Hamilton-Wesby nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Megvakargatta az orra hegyét, aztán hozzám sétált. – Jó reggelt, Mr. Lawrence. Hogy van? – Köszönöm az öltönyt – mondtam. – Kezdek magamhoz térni. – Mi történt a szájával? Haboztam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, nem mondom el neki az igazságot. – Nekimentem az ajtófélfának. – Nem kell árulkodnia, úgyis tudok mindent. Ebben a kastélyban egy légy sem zümmöghet anélkül, hogy ne tudnék róla. – Ilyen jó a kémhálózata? Erre csak legyintett egyet. – Fenét! Olyan hangosak a családtagjaim, és néha még a vendégeim is. Ha bármelyiküknek is lenne egy icipici titka, öt perc múlva már szétkürtölné a folyosón. Remélem, nem rémült meg Jeanette-től? – Nem vagyok az a rémüldöző típus. – Helyes. Nos, Mr. Lawrence, érezze jól magát. Denis majd ismerteti önnel a programot. Ma délelőtt még idevárok néhány vendéget. Power felügyelő is jelezte, hogy felsétál hozzánk. Apropó, ráér reggeli után? Mondjuk, tíz órakor? – Időmilliomos vagyok, Sir Amadeus. – Rendben van, akkor hát, tízkor a hallban. – Meghajolt és elvegyült a többiek között. Itt volt az ideje, hogy megkeressem a lágytojásokat.
11 Már a másodiknál tartottam, amikor gyengéden megérintették a könyökömet. Elfogott a vakrémület, mert azt hittem, Regan jött vissza. Szerencsére Judy állt mellettem, olyan elkápráztató szerelésben, hogy majd mellényeltem. – Te vagy az? – szaladt ki a számon a csodálkozás. Judy elégedetten nézett végig magán. – Jól áll, mi? Denis örvendeztetett meg vele. A ruha, amelyben feszített, fekete volt, mint az éjszaka. A feketeséget a melle és a dereka környékén világosszürke zsinórok oldották fel. Olyan mutatós volt benne, hogy addig bámultam, amíg az utolsó tojást is elhalászták az orrom elől. Kiülhetett a csalódottság a képemre, mert lehervadt a mosoly az arcáról. – Nem tetszik? – Dehogynem – mentegetődztem. – Csak a tojások... Megmarkolta a könyökömet, aztán a fal felé kezdett tolni. Addig tolt, amíg nekihátráltam egy lovagi viadalt ábrázoló faliszőnyegnek. Akkor aztán a szemembe nézett. Jókora ijedtséget láttam a tekintetében. – Leslie... valami szörnyűség történt velem! Megfagyott az ereimben a vér. Ha azt mondja, hogy farkassá változott az éjszaka... – Azt hiszem... amnéziám van. – Micsodád?! – nyögtem megkönnyebbülve. – Nem emlékszem... egy csomó dologra. Például arra is csak homályosan, hogy kerültünk ide. – Utánam jöttél Írországba. – Erre emlékszem. De arra már nem, hogy konkrétan... illetve csak felvillanások vannak a fejemben. Néha megjelenik egy arc... egy jelenet, mintha könyvillusztráció lenne, aztán a nagy semmi. Tovább is folytatta volna a panaszkodást, de hirtelen egy szőke, csinos, vékony lány bukkant fel mellettünk. – Bocsásson meg, Miss Howell, a bátyám, Honeyball doktor, elkészítette az orvosságát. Még reggeli előtt feltétlenül be kell vennie. Jöjjön velem, kérem. Sóhajtottam, és megpróbáltam néhány kaviáros szendviccsel megvigasztalni magam. 12 Fél óráig tartózkodtam még az étkezőben. Nem gondoltam volna, hogy addig maradok, csakhogy éppen amikor távozni készültem, két fehér fityulás lányka egy tál lágytojást hozott be a konyháról. Úgy gondoltam, pótolhatom az elmulasztottakat. Kiemeltem kettőt a tálból, és éppen nekiláttam volna, amikor megindult az események lavinája. A lavina abból állt, hogy amint az elsőt feltörtem, sorjázni kezdtek hozzám a vendégek, mintha az én születésnapomra készültek volna. Már-már arra gondoltam, hogy összeesküvés áldozata vagyok: magasabb helyen eldöntötték, hogy nem ehetem meg a lágytojásaimat. Amint hozzákezdenék, megjelenik egy ügynök, és megakadályoz benne. Először Celia és egy fickó sündörgött oda hozzám. Mintha Jeanette-t láttam volna kisimultabb kiadásban. A pasasa is valamelyest rokonszenvesebbnek látszott, mint Bob Spencer, bár az utóbbi időben ő is javított valamit a szimpátiapontszámán. – Ó, Mr. Lawrence! – lelkendezett a testhez simuló pulóverbe és rövid szoknyába öltözött Celia, mintha bizony öt perccel ezelőtt érkeztem volna az Északi-sarkról, és mindeddig nem sikerült volna hozzám férkőznie. – Csakhogy újra látom! Megengedi, hogy bemutassam a barátomat? Ma hajnalban érkezett! Istenem, én olyan boldog vagyok!
A barát azonban nem tűnt boldognak. Fancsali képet vágott, és megsodorgatta hosszúra nőtt pajeszét. – Kiesik a gyomrom, édes! – Istenem, Gideon, hát hogy lehet ennyire türelmetlen valaki! – Drágám, egész éjjel utaztam, csak egy szendvicset ettem, mást semmit. Itt ez a terülj asztalkám, de nincs rajta nekem való. Nem szólnál Denisnek, hogy készítsen már valaki... – Már szóltam, édes. Azonnal kész lesz a kajád. Mivel Gideon nemcsak pajeszt, hanem kerek kis sapkát is viselt a fején, nem kellett sokat töprengenem, hogy miért nem esik neki a büfének. – Gideon csak kósert ehet, igaz, szivi? – Igaz – mondta a pasas mogorván. – Csak még egy kis türelem, Gideon. Mr. Lawrence... szeretnék bocsánatot kérni az éjszaka történtekért. Jeanette nincs mindig egészen magánál, ha a gyerekéről van szó. – Nem tesz semmit – mondtam. – Előfordul, hogy valaki kicsit túlpörgeti magát. – Hát, Jeanette gyakran túlpörgeti, az igaz. Ön a barátja Amadeusnak? – Inkább csak ismerőse. – Amadeus imádja a gyémántokat. Tudta? – Hallottam valamit. – Jobban, mint a nőket. Nagypapa szerint lehet, hogy egyszer egy gyémántot fog feleségül venni. Egy lyukas gyémántot. Jó, mi? – Celia, én azonnal éhen döglök! – Csillapodj már, Gideon. Na, várj csak, utánanézek Denisnek. Addig beszélgess Mr. Lawrence-szel. Mindjárt visszajövök. Egyedül maradtam Gideonnal. 13 Gideont láthatóan olyan hidegen hagyta a társaságom, mintha a büféasztallal maradt volna egyedül. Mivel kezdett kínossá válni a hallgatásunk, megpróbálkoztam beszédbe elegyedni vele. – Van egy rabbi barátom – kezdtem. – Chicagóban. Ő a főrabbi. Gideon szeme megrebbent. – Utálom a chicagói rabbikat – mondta. Ez nem jött be. Krákogtam egy kicsit, aztán fordítottam egyet a témán. – Van egy barátom, aki hebraisztikával foglalkozik. Most éppen a holt tengeri tekercseket tanulmányozza. Gideon mélyet sóhajtott. – Utálom a hebraistákat. A holt tengeri tekercsek meg fikarcnyit sem érdekelnek. Ez sem jött be. Ezért mással próbálkoztam. – Látta A frigyláda fosztogatóit Harrison Ford szerepe ön szerint... – Utálom Harrison Fordot. Úgy éreztem, ha nem találok valami témát, ami őt is érdekli, nem volt értelme eddigi életemnek. – Egyszer jártam egy amszterdami gyémántcsiszoló műhelyben... – Utálom Amszterdamot és a gyémántcsiszolókat is. Sőt, a gyémántokat is utálom. Erre aztán elfogott a méreg. – Nemrég Brüsszelben időztem – mondtam. – Tudja, mit láttam a város közepén? Csak nézett maga elé mereven. Talán az sem riasztotta volna fel, ha megjelennek a Jerikói harsonások és fújni kezdik a hangszereiket. – Egy majmot – adtam meg saját kérdésemre a választ. – Ott ült a tér közepén, a pisilő kis-
fiú szobra mellett, és odacsinált a járdára. Aztán előhúzott a farzsebéből egy kottát, alighanem Bach eredeti kéziratát, és kitörölte vele a fenekét. Gideon ekkor akkorát ordított, hogy majdnem összecsuklottam a rémülettől. Még mos is remeg a lábam, ha rágondolok. – Egy Bach-kézirattal? És maga hagyta? – Nem tehettem mást. Ott volt a majom gazdája is, és amikor a kézirat után nyúltam, rávágott a kezemre az ostorával. Gideon a fejéhez kapott, és jajgatni kezdett. Olyan hangosan, hogy már mindenki ránk figyelt. – Ajjaj, ajjajaj! Egy Bach-kézirattal törölte ki a majom a seggét! Így vesznek el a legértékesebb partitúrák! El kellett volna hoznia valahogy! Biztos lappangó partitúráról van szó. – Belém karolt és elkezdett vonszolni. Csak úgy az asztal előtt, le-fel. – El nem tudja képzelni, hogy mennyi partitúra lappang. El nem tudja képzelni! És ha véletlenül felbukkan egy, átkozott, tudatlan amatőrök bukkannak rá, akik aztán veszni hagyják. Hát miért nem tudok én rábukkanni egyre, miért? Megállt előttem, és lökdösni kezdett. – El kellett volna vennie tőlük! Még a szaros partitúra is jobb, mint a semmilyen. Maga ütődött, hülye, idióta! Lökött még egyet rajtam, aztán kiviharzott az ajtón. Kezdtem gyanakodni, hogy nem is kastélyba, hanem elmegyógyintézetbe kerültem. Csak később jöttem rá, hogy egy elmegyógyintézet, dühöngő őrültekkel és pszichopatákkal együtt, kellemes nyugdíjasotthon ahhoz képest, amibe csöppentem. Csakhogy akkor már késő volt. 14 Megpróbáltam feltörni egy újabb lágytojást, de most meg egy pofaszakállas, kellemes arcú idősebb férfi – mint hamarosan megtudtam, Sir Amadeus ügyvédje, Alfred Monday –sétált felém egy hervatag kinézetű hölggyel. Gyorsan elkaptam a gurulni készülő tojást, amely sajnálatos módon már kezdett kihűlni. – Bocsásson meg, Mr. Lawrence, hogy zavarom – mosolygott a férfi udvariasan. – Sir Amadeus említette, hogy Ön a keleti tudományok professzora. Engedje meg, hogy bemutatkozzam és bemutassam a titkárnőmet, Mrs. Lindsay-t. Kölcsönös mosolygások közepette elmormogtuk a nevünket. A hölgy kíváncsian nézett a szemembe. – Mr. Lawrence, kérem, ha meg nem sérteném, kérdezhetnék öntől valamit? – Természetesen, asszonyom. – Tudja... én kissé régimódi vagyok, annak ellenére, hogy Mr. Monday titkárnőjeként dolgozom. Lassan már öregasszonynak nevezhetem magam. – Ugyan-ugyan, asszonyom – tiltakoztam kevés meggyőződéssel. – Tudja, az idősödő asszonyok mindenfélét összeolvasnak, többnyire romantikus regényeket. Közte persze olyanokat is, amelyek távol állnak a valóságtól. Értem alatta, hogy irracionálisak. Néha az ember csak a könyv végén tudja meg, hogy érdemes volt-e egyáltalán elolvasnia. Akkor pedig már túl késő. Önnek nem ez a véleménye? – Hogyne. Kétségtelen – motyogtam értetlenül. A tojások illata mintha csak szándékosan tenné, birizgálni kezdte az orrom. – Szóval, nemrég olvastam egy könyvet; Valamikor a tizenkilencedik században játszódik a történet, itt, Írországban. Egy angol írta, ezért nem is volt valami barátságos hozzánk. Ebben a regényben szerepelt egy testvérpár... akik... hm... képesek voltak farkassá változni. Egyszerre elröppent az orromba tolakodó illat.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy ön szerint lehetséges-e ez? Ön Keletet járt ember, furcsa helyekre is betelte a lábát, igazán kíváncsi lennék rá, mi a véleménye a dologról. – Azt kérdezi, hogy hiszek-e a vérfarkasban? – Hát... ez a lényege. Több dolog is idegesített egyszerre. A tojás illata, amely ismét az orromat birizgálta, Judy furcsa viselkedése, a sok hülyeség, amit összebeszéltem, és amit nekem mondtak. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miért kell nekem mindezt végighallgatnom? Ahelyett, hogy odahaza ülnék, a másnapi órámra készülve... – Nem, asszonyom! – mondtam határozottan, és némiképpen meggyőződésem ellenére. – Vérfarkas nem létezik! Mrs. Lindsay megnyugodva mosolygott rám. – Jó, ha egy világot látott férfitól hallja ezt az ember. Tudja. .. errefelé a valóság gyakran összefolyik a mesével, és nehéz meghúzni a kettő határát. Mi, írek, különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy könnyedén átlépkedjünk rajta. Ön tudós ember, bizonyára nem ok nélkül mondta, amit mondott. Bocsásson meg, hogy zavartam. Nagyon hálás vagyok önnek. Komolyan. Mintha gúnyt éreztem volna a hangjában. Kicsit eltöprengtem rajta, aztán mindent legyőzött a lágytojások illata. Még az óvatosságomat is. 15 A szürke ruhás pasas akkor bukkant fel mellettem, amikor már a kávéscsészével viaskodtam. – Nyelje csak le nyugodtan – biztatott. Roppant kínos úgy inni, ha tudjuk, hogy valaki alig várja, hogy lenyeljük az utolsó kortyot. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy összeszűkül a torka. Így jártam én is. Kortyoltam egy keveset a kávéból, aztán sóhajtottam egyet. – Állok a rendelkezésére, uram. – Á, nem akarok én magától semmit – mondta a simára borotvált arcú, félrefésült hajú, középkorú fickó. – Csak látom, hogy egyedül van, mint én. Kihez van szerencsém? Megmondtam neki, kihez van szerencséje. Biccentett, aztán felém nyújtotta a névjegyét. – Burnett vagyok. Ed Burnett. Ha gépre lenne szüksége, csak szóljon. – Majd szólok – biztosítottam. – Általában mi érdekli? – kérdezte tőlem. – A csiszolás, a vágás, vagy a fúrás? Összevontam a szemöldökömet. – Mindhárom. – Igazán? Bátor ember. Remélem, nem a konkurensem? – Ugyan már – mondtam. – Úgy nézek ki? – Senkire sincs ráírva, hogy mit tud – mondta nagyon bölcsen. – Vagy csak kevesekre. – Rám például mi van írva? – Mutassa a kezét! – Tessék?! – Mondom, hogy mutassa a kezét! Engedelmesen felé nyújtottam. Burnett megszemlélte a tenyeremet, mintha jövendőmondó cigányasszony lenne, aztán elismerőn bólintott. – Jók az ujjai. Ha egyszer állásra lenne szüksége, felkereshet. Rövid idő alatt első osztályú gyémántcsiszolót csinálok Egyszerre megértettem mindent. – Ön csiszológépekkel kereskedik?
Burnett rám nézett, és lebiggyesztette a száját, – Kereskedem? Nem, kedves uram, én ennél sokkal nagyobb dolgot teszek. – Mit? – hökkentem meg. – Felajánlom zseniális agyam és még zseniálisabb kezem csodálatos termékeit azoknak, akik, ha méltányolni nem is, de megfizetni képesek az ajánlatomat. Uram, ön nem tudja, kivel áll szemben! Az én zsenialitásomhoz csupán Einsteiné lenne mérhető, ha csiszológépek készítésére adta volna a fejét. Sajnos, ő megállt félúton, és megragadt a fizikánál. Különben nem csak gépekkel, hanem gyémántokkal is kereskedem. – Hm. Ön is... a születésnap meghívottja? – Én is, uram. Sir Hamilton-Wesby a leghűségesebb, és bizonyos értelemben a legtehetségesebb üzletfelem. Nem tehetem meg, hogy ne köszöntsem a születésnapján, pedig őszintén szóivá, pokolba kívánom a partikat. Ha most nem lennék itt, otthon ülhetnék a laboratóriumomban, fogaskerekeimmel pepecselve... Bár Sir Hamilton-Wesby kedvéért még többet is megtennék. – Sir Hamilton-Wesby tehát öntől vásárol gépeket. – Önnek nemcsak a keze, hanem az agya is figyelemre méltó, Mr.... Lawrence. Egyenesen ragyogó a következtetése. Sir Hamilton-Wesby valóban tőlem vásárol csiszológépeket. A legjobb árut veszi, ami öt kontinensen csak található. Megsimogattam a homlokomat. – Miért kell Sir Hamilton-Wesbynek csiszológép? – Miért vesz valaki seprőt? – Tessék? – Általában azért vesznek seprőt az emberek, hogy söpörjenek vele. Csiszológépet meg azért, hogy csiszoljanak. – Sir Hamilton-Wesby csiszol? – Csiszol. – Miért csiszol? Rám nézett, és megcsóválta a fejét. – Nem könnyű magával, annyi szent. Aligha ön lehetett a tanító nénije kedvence. De hogy a kérdésére válaszoljak, Sir Hamilton-Wesby azért csiszol, mert kedve van hozzá. Sir Hamilton-Wesby imádja a gyémántokat, de nemcsak őket, hanem a velük való foglalatosságot is. Minden érdekli, ami a gyémántokkal kapcsolatos. – Mintha már hallottam volna erről – mondtam. – Ha jól emlékszem, az ő birtokában van a Pretoria Lángja. – Jól emlékszik, Mr. Lawrence. És ön mivel lopja a napot, ha szabad kérdeznem? Morogtam neki valamit, hogy közönséges egyetemi tanár vagyok, aki keleti kultúrákra oktatja az érdeklődőket, aztán igyekeztem elpárologni. Könnyen ment, mert Mr. Burnett is megelégelte a beszélgetést, és a felé az asztal felé kezdett oldalazni, amelyre éppen ezekben a pillanatokban tettek rá egy szarvasgombás szendvicsekkel teli tálat. Úgy döntöttem, visszasurranok a szobámba. 16 Kissé szokatlan volt ugyan, hogy nyitva találom az ajtómat, de nem volt időm hosszasabban eltöprengeni a dolgon. Elvégre nem ismertem a helyi szokásokat, feltételeztem, hogy a személyzetnek több pótkulcsa is lehet a szobákhoz, mindezeken felül pedig aligha lehetett volna bármit is elemelni tőlem. Arról nem is beszélve, hogy ilyen előkelő környezetben még az elemelés szó kiejtése sem ildomos. Bementem a fürdőszobába, rendbe hoztam magam, s éppen a szám sarkát vizsgálgattam, amikor valaki elköhintette magát odakint. Óvatosan megfordultam, és kidugtam a fejem a
fürdőszoba ajtaján. Hiába méregettem a szemem, nem láttam semmit. És főleg senkit. Már-már arra gondoltam, hogy talán a folyosón krákogott valaki, amikor ismét meghallottam a hangot. Immár lokalizálhatóan. A magas támlás karosszékben krákogott valaki az ablak előtt. Nem láthattam, ki, mert a támla elrejtette előlem. Másodpercek tört része alatt került kezembe a 38-as Smith and Wesson. Felemeltem, és a fejtámlára fogtam. – Fel a kezekkel, de gyorsan! Halk kaparászás hallatszott, amit akár kuncogásnak is vehettem. – Ha felrúgja a járókeretemet, szétverem a fejét! Lenéztem a lábam elé. Egy alumínium járókeret szerénykedett velem szemben. Mintha azért rakták volna az utamba, hogy nekimenjek. – Nem tudtam, hova tenni – magyarázta a hang. – Különben is, reméltem, hogy belebotlik, és hasra esik benne. Nem is tudom, miért figyelmeztettem. Úgy látszik, nem vagyok már a régi. Zsebre vágtam a stukkert, odébb toltam a járókeretet, és megkerültem a karosszéket. Töpörödött öregember ült benne, ősz, rövid bajusszal, félrefésült, ugyancsak ősz hajjal. Kék szeme kutatva nézett végig rajtam, amíg a széke felé közeledtem. – Hol a stukkerja? – kérdezte. – A zsebemben – mondtam. – Hallottam, amint előráncigálta. Remélem, megijesztettem. – Nem vettem észre a támlától. – Rosszul tette. Ha egy bérgyilkos ült volna benne, ön már nem élne. – Sir Ireneus Hamilton-Wesby? – kérdeztem óvatosan. Bólintott, és a karfára ütött. – Az vagyok. Nem fordítaná meg a széket? Megpróbáltam, de nem ment. Nagyapám gyakran mondogatta, hogy akkor leszel majd igazán öreg, kisunokám, ha a karosszékedet sem tudod már megfordítani. Hát én nem tudom. Fordítsa meg, kérem. Megfordítottam. A fény most már a karosszék hátát érte, de még így is jól láthattam a vendégemet. Kockás nadrágot és kockás zakót viselt, piros selyemsállal. Mintha autókázni támadt volna kedve, valamikor a múlt század harmincas évei környékén, amikor az udvarházakban még divatban voltak a lehúzható tetejű sportkocsik. – Ön Mr. Lawrence? – kérdezte kíváncsian. – Priscilla nővér említette, hogy itt tartózkodik a vendégek között. Csak azt ne mondja, hogy azért jött ezek közé a paprikajancsik közé, hogy jól érezze magát. – Hát... nem. – Gondoltam. Ön nem közéjük való. Olvastam a honlapját, és a cikkei közül is néhányat. – Igazán megtisztel vele, Sir. – Van időm olvasgatni. Én itt már senki és semmi nem vagyok. Csupán egy múmia. Múmia a régi időkből. Fenn élek a toronyban, mint Quasimodo. Hallotta, hogy ordítottam éjszaka? Rövid habozás után bólintottam. – Maga is úgy látja, hogy nem vagyok normális? – Nem – mondtam meglepődve. – Egyáltalán nem úgy látom. – Pedig még Amadeus is azt gondolja. És Honeyball doktor szemében is ezt látom. Sőt, a húgáéban, Priscilláéban is. Nemrég mutattak egy képet Ronald Reaganról, az Egyesült Államok volt elnökéről a televízióban. Tudja, Alzheimere van. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a televízió helyett mindenki engem bámul. Felemelő érzés, mi? Különben utálom ezt a sok nyüzsgést. Az unokám húsz évvel ezelőtt fejébe vette, hogy gyémántszakértőnek képezi
ki magát. Még ha csak gyémántokat gyűjtene, egye fene, de ő csiszolja is őket! El nem tudja képzelni, micsoda fickók járnak ide. Hozzák azokat a szaros gyémántokat Afrikából, Amerikából, talán még a Holdról is. Néha ordítani támad kedvem. De azért nem vagyok bolond. Vagy igen? – Nem bolond – mondtam, és úgy is gondoltam. Sir Ireneus Hamilton-Wesby szomorúan felsóhajtott. – Pedig az vagyok. Sült bolond. Vagy ami még rosszabb: őrült. – Hm. És mire alapozza ezt a feltevését? Sir Hamilton-Wesby fürkészve nézett rám. – Látomásaim vannak. Ez a jobbik. Vagy a valóságot látom; ez a rosszabbik. Úgy tűnt, néha bizony csak laza logikai kapcsolat áll fenn a kijelentései között. Mindazonáltal igyekeztem megérteni, amit mond. – Látomásai vannak? – Sajnos. De csak... ha holdtölte környékén járunk. Utánanéztem önnek, Mr. Lawrence. Olvastam a sámánokról szóló cikkeit is. Elsősorban az ragadott meg bennük, hogy a sámánok azt hiszik, képesek átváltozni valamilyen állattá. Gondolja, hogy... valóban képesek rá? – Vannak, akik ezt állítják. – Engedje meg, Mr. Lawrence, hogy elmeséljek önnek valamit. Régóta szerettem volna valakivel elbeszélgetni róla... csak hát kivel, kérdem én, kivel? Az unokáimmal? Amadeusszal, akit semmi más nem érdekel, csak a gyémántcsiszolás? Jeanette-tel, vagy Cellával? Még Honeyball doktorral értem meg a legjobban magam. Nos, Mr. Lawrence... az a helyzet, hogy néha úgy érzem, átok ül rajtam. – Mindannyiunkkal előfordul. – Ne szakítson félbe, kérem. Ebben az évben legkevesebb ötvenszer láttam a Zöld Aszszonyt... Öt éve kezdődött, ha jól emlékszem. Itt, Hillsbrookban. Korábban kedveltem a lovaglást – amíg a lábam még engedte –, s gyakran kilovagoltam a mocsárhoz. Nem tudom, miért, de valami vonzott hozzá. Lehet, hogy őseim génjei szólaltak meg bennem, akik néhány emberöltőre visszamenően már ezen a környéken éltek. Előbb mint tiszttartók, aztán mint földesurak. Egy ilyen alkalommal találkoztam a Zöld Asszonnyal. Emlékszem, alkonyat volt, a nap már lebukott a horizont mögött, amikor egyszer csak jajgatást hallottam. Leugrottam a lovamról, mert azt hittem, valaki beleesett a lápba, és nem tud kikecmeregni belőle. Akkor pillantottam meg. Zöld ruhában volt, és... a mocsár felé vezették egy nyakára hurkolt kötéllel. Azt azonban nem láttam, kik. Később rájöttem, hogy azért nem látom őket, mert... láthatatlanok. Az asszony jajgatott, majd eltűnt a szemem elől... Látom a szemén, hogy nem hiszi. Pedig így történt. Ráadásul, mivel magam sem vagyok túl hiszékeny, miután eltűnt, átvizsgáltam a környéket. Nem találtam egyetlen lábnyomot sem, pedig azt az asszonyt valóban vonszolták. Igaz, a láp azonnal elnyeli a nyomokat, de azért valaminek mégiscsak maradnia kellett volna utána. Aztán a lovam is csinált egy csodát! Nyihogott, hányta-vetette magát, nyerített, rúgkapált. Hétszentség, hogy érzett valamit! Ez volt az első találkozásunk. Ezt követte a többi. Nem mesélem el részletesen őket, hiszen az egyik éppolyan volt, mint a másik. Aztán jött a vérfarkas. – A vérfarkas is megjelent? – De meg ám! Először a kastély parkjában, majd idővel egyre beljebb merészkedett. – Úgy érti... bejött az épületbe? Sir Ireneus Hamilton-Wesby bólintott. – Be, Mr. Lawrence. – Hova? – Másodszorra már a folyosón találkoztam vele. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott áll szemben velem, jő tizenöt yardnyira, és... morog. Képzelje, mit éreztem. A farkas rám nézett, aztán kiugrott az ablakon.
– Hm. És azután? – Többször a szobámba is bejött. Éjszaka arra ébredtem, hogy ott van mellettem. Ilyenkor... ordítanom kellett a félelemtől. Érzem, hogy rövidesen meg fogok halni... A farkas értem jön, Mr. Lawrence. Magával visz, vagy ami még rosszabb... én is farkassá változom. Nem próbálna meg segíteni rajtam, kérem? Mit tehettem volna? Széttártam a karom, és tanácstalanul néztem rá. – Nem hiszem, hogy alkalmas lennék rá, Sir Ireneus. Nem szólt róla Honeyball doktornak? – Dehogynem szóltam. A doktor figyelmeztetett, ha sok ostobaságot fecsegek össze, Jeanette és Amadeus még a bolondokházába csukatnak. Meg vannak győződve róla, hogy az agyammal van baj. – És Priscilla, a doktor húga? – Rendes kis nő. És pokolian csinos. Ő talán hisz nekem. Tényleg nem tud segíteni rajtam, Mr. Lawrence? Olyan kétségbeesés ült az arcán, hogy megesett rajta a szívem. Nyakamhoz nyúltam, és leoldottam róla azt a bőrzacskót, amelyet még Ene mamától kaptam Észak-Mandzsúriában. – Akassza ezt a nyakába. Sir Hamilton-Wesby mohón nyújtotta ki érte a kezét. – Mi ez? – Démonriasztó amulett. – Ez? Hiszen ez csak egy bőrzacskó. – Nézzen inkább bele! Sir Hamilton-Wesby remegő kézzel lazította meg a bőrzsinórt, amellyel összehúzták a kis zacskó száját. – Mi a csoda ez? Ujjai között fából faragott kis rénszarvasfigura sötétedett. Fekete volt szegény, mintha koromba mártották volna. Hogy is lehetett volna másmilyen, amikor évtizedekig függött egy nyírfaligetbe telepített áldozóhelyen. – Rénszarvas-szellem – mondtam. – És? – Elűzi a rontást. Ha legközelebb meglátja bármelyiküket is, mutassa felé az amulettet. El fogja riasztani. A rénszarvas-szellem gyűlöli a farkasokat, mint ahogy a rénszarvasok is. Egyelőre ennyit tudtam tenni önért. Amíg el nem készítem a csapdát. Sir Hamilton-Wesby kiemelkedett a székéből – azt hittem, azonnal orra esik. – Csapdát? – Démoncsapdát. – Az meg mi az ördög? – Nem hallott még róla? – Ej, az ördög vigye el, ifjabb koromban részvényekkel foglalkoztam, nem holmi csapdákkal! Bár, ami azt illeti, a velük való foglalatosság is egy nagy csapda. – A démoncsapda olyan szerkezet, amelybe a természetfeletti lények belelépnek és beleragadnak. Maga megfogja a csapdát, és tűzbe veti. A tisztátalan szellemek porrá égnek benne. – Ez érdekes. És megnyugtató. Mennyi idő alatt tudná elkészíteni? – Le kell mennem a láphoz nádért, és még néhány, egyéb apróság is kell hozzá. Holnap estére kész lehetek vele. Magának csak az lesz a dolga, hogy odarakja a küszöbe elé. Sir Hamilton-Wesby felém nyújtotta a kezét, és megszorította a csuklómat. – Maga az én emberem. Remélem, nem csalódom önben. Én sem reméltem egyebet.
17 Éppen meg akartam kérdezni tőle, visszakísérjem-e a szobájába, amikor formálisan ránk törték az ajtót. Még fadarabok is potyogtak az ajtószárnyról, amint a falhoz vágódott. Az első, amit felfedeztem az ajtónyílásban, egy puskacső volt. Utána Denis következett, majd Honeyball doktor. A sort a rémült képű Priscilla zárta. Nem volt sok időm a szemlélődésre, azt azonban láttam, hogy Sir Ireneus gyors mozdulattal a felső zsebébe dugja Ene mama amulettjét. Denis nem szólt semmit, csak célba vett a puskával, és mindaddig rajtam tartotta a csövét, amíg a doktor le nem intette. Odahajolt az öreg fölé, és aggodalmas képpel megfogta a csuklóját. – Jól van, Sir? Sir Hamilton-Wesby ekkor már félig halott volt. Fogalmam sem volt róla, hogy csinálta, de annyi vér sem maradt az arcában, amennyi egy újszülött vámpírnak elég lett volna. Bajusza kókadtan lógott – nagyon úgy nézett ki, mint aki a halálán van. – Azt hiszem... jól – nyögte. Priscilla jeges tekintettel nézeti rám. – Hogy került ide? Sir Hamilton-Wesby szeme a szemembe fúródott. Azt sugározta a pillantása, hogy gyorsan találjak ki valamit. – Besegítettem – mondtam, az öregre pislogva. – Hogyhogy besegítette? – Nyitva volt az ajtóm és meghallottam, hogy odakint támolyog a folyosón. Honeyball doktor megcsóválta a fejét. – Már megint vándorútra indult. Sir? Sir Ireneus Hamilton-Wesby szégyenlősen lehorgasztotta a fejét. – Úgy gondolta, leskelődik egy kicsit? Na, jöjjön, visszamegyünk szépen a szobájába. Sir Hamilton-Wesby nem ellenkezett. Lelógatta a fejét, és mellére szorította a kezét, mint akinek nincs rendben a szívverése. Pedig rendben volt. Csupán Ene mama amulettjét szorította magához. 18 Honeyball doktor Sir Ireneust támogatta ki a szobámból, Denis a puskáját vitte. Priscilla nem vitt semmit, még magát sem. Leült az ágyamra, és megnyalta a szája szélét. – Beszélgettek? – Próbálkoztunk vele. – Tudja, hogy sok egyéb mellett még előrehaladott Alzheimer-kórja is van? – Nem látszik rajta. – Még nem. De hamarosan gyors romlásnak indul majd az állapota. Egyelőre csupán... kényszerképzetei vannak. Hallom, Sir Amadeus megmutatja a kastélyát a vendégeknek. Remélem, megnézi? –Természetesen. – Már gyülekeznek is a kíváncsiskodók. Aztán csak vigyázzon, nehogy kísértetbe botoljon! Ezekben a régi kastélyokban minden előfordulhat. Lecsusszant az ágyamról, és gyengéden a párnámra ütött. – Viszontlátásra. Nem voltam biztos benne, melyikünknek köszönt.
19 A találkozás helyén, a hallban már valóban csoportosulni kezdtek a kíváncsiskodók. Lehettek vagy tízen-tizenöten – többségüket még soha nem láttam. Öltözetük azt mutatta, hogy a jobb társaság gyermekei. Alaposan megnéztek maguknak, de arra már egyikük sem méltatott, hogy köszönjön. Biccentésemet visszahúzódó biccentéssel honorálták. De nem mindenki. Power felügyelő, ahogy észrevett, otthagyta a csoportot, és hozzám sietett. Talán azt akarta megakadályozni, hogy elvegyüljek a többiek között. – Á, Mr. Lawrence – üdvözölt egészen kicsit meghajolva. – Hogy aludt? – Aludtam már jobban is. – Szentúgy, mint én. Az az igazság, hogy nem mindennap kerül sor errefelé ilyen nevezetes eseményre. Ennyi híres ember és értékes gyémánt! Még lefekvés után sem tudtam hosszú ideig elaludni. Tudja, min törtem a fejem? – Min? – Hogy vajon érdekli-e magát a Pretoria Lángja? És ha igen, mennyire! Esetleg képes lenne komoly erőfeszítéseket tenni, hogy megszerezze? Esetleg csinos társnőjével együtt? Esetleg... Nem tudta befejezni a mondatát, mert Sir Amadeus bukkant fel a halira nyíló ajtók egyikében. Éppolyan kockás öltönyt viselt, mint a nagyapja – ha nem lett volna más a méretük, akár azt is hihettem volna, hogy egymás ruháit hordják. Ami ezután elhangzott, többnyire csupa óh-ból, ah-ból és hasonló indulatszavakból állt. Sir Hamilton-Wesby úgy tett, mintha vendégei tíz évi távollét után merő véletlenségből vetődtek volna a halljába, ő pedig magánkívül van az örömtől, hogy ez a csoda megtörténhetett. A vendégek tágra nyitott szemmel, kinyújtott karral fogadták a házigazdát. Miután kölcsönösen kiörvendezték magukat, Denis is felbukkant Sir Amadeus mellett. Ezúttal nem hozta magával a puskáját, helyette egy kisebbfajta utazótáskát szorított a hóna alá. Sir Amadeus tapsolt néhányat, aztán tapasztalt idegenvezetőhöz illően felemelte a kezét, hogy mindenki rá figyeljen. – Nagyon örülök, hölgyeim és uraim, hogy elfogadták a meghívásomat – kezdte. – Mivel többségükben most vannak itt először... szívesen végigvezetem önöket a kastélyomon. Hillsbrook ama kevés ír kastély közé tartozik, amely épségben vészelte át a mozgalmas évszázadokat. Kérem, tekintsenek el tőle, hogy én vagyok a tulajdonosa, hiszen ez elhanyagolható tény, csodálják úgy a kastélyt, mint az ír történelem megmaradt részét, engem pedig úgy hallgassanak, mint egyszerű idegenvezetőt. Igyekszem olyan utakon vezetni önöket, hogy ne okozzak kellemetlenséget vele. Néha azért persze egy kicsit majd kapaszkodniuk kell, bár aki nem szeret lépcsőt mászni, az a földszinten maradhat, és amíg a többiek az emeleteket járják, Denis frissítőket szolgál fel neki. Akkor hát kezdhetjük is a sétát, hölgyeim és uraim! Az udvaron kezdtük a kastélyszemlét. Ahogy világosban is körülnézhettem idelent, azonnal észrevettem, hogy Hillsbrook két részből áll. Egy régiből és a később hozzáépített újból. A toldaléképület – amelyben mi is laktunk – évtizedekkel azelőtt kerülhetett az első mögé, Az új épületről nincs mit mondanom: modern kastély volt – szerencse, hogy eltakarta a régi. Aki a mocsár felől közelítette meg Hillsbrookot, nem is látott belőle semmit. A régi azonban maga volt a csoda: vastag kőfalakkal, csipkés bástyákkal, színes üvegű ablakokkal. Sir Amadeus viszont inkább az arcunkat vizsgálgatta. Elégedettséggel tölthette el, amit látott, mert lelkesen tovább magyarázott. – Ez itt a vizesárok. A régmúlt időkben nagy jelentősége volt. – Mély? – kérdezte egy kíváncsi női hang. – Ó, már nem – mosolygott Sir Amadeus. – Ki akartam ugyan kotortatni, de rájöttem, hogy felesleges. Funkcióját veszítette. Ugyan ki akarna már megtámadni bennünket? Az pedig ott a felvonóhíd. Még most is működőképes a szerkezete, bár amióta itt élek, csak egyetlenegyszer
volt leeresztve. Ki kellett cserélni benne valami láncot. Ezután felvonultunk a nagyterembe. Kacskaringós csigalépcső vezetett felfelé – kissé keskenyebb volt, mint amilyeneket a hasonló kastélyokban megszoktam. Sir Amadeus erre is megadta a magyarázatot. – Akik építtették, óvatos duhajok voltak. Tudják, miért lett ilyen keskeny a csigalépcső? Hogy senki ne tudjon kardot rántani benne, sőt, a fegyverét se legyen képes felemelni. Arról nem is beszélve, hogy egy páncélos lovag akár bele is szorulhatott volna. Ebből aztán mindenféle tréfás megjegyzések születtek, amelyek jó darabig ott repkedtek körülöttünk a levegőben. A nagyterem valódi óriás terem volt, akkora, hogy elveszettnek éreztük magunkat benne. Sir Amadeus felhívta a figyelmünket a kandallóra, a freskókra, a karzatokra, a falakra akasztott fegyverekre. Elmondta, hogy a terem korábban ítélőteremként szolgált – a kastély ura bizonyos időközönként itt szolgáltatott igazságot a hozzá fordulóknak. Nekem leginkább a gyermekek tornya keltette fel az érdeklődésemet. Sir Amadeus szerint mindenkinek érdemes megtekintenie, s bár oda is csigalépcső vezet fel, megéri a fáradságot. Néhány vállalkozó szellemű hölgy és úr tüstént el is indult felfelé. Nyomukban lépegettem én is. Egészen addig, amíg az előttem kapaszkodó meg nem torpant. Izgatott hangok hallatszottak fentről, mintha szájról szájra járt volna valami figyelmeztetés. Az előttem ringatódzó, kellemes női hátsórész gazdája hátrafordította a fejét, és rám nézett. Magas, fekete nadrágba és zöld pulóverbe öltözött hölgy volt, nyakában sárga sál virított. – Meg kellene fordulnia – mondta. – Állítólag nem lehet továbbmenni. – Miért nem lehet? – kérdeztem, miközben igyekeztem megakadályozni, hogy a mögöttem türelmetlenkedő, buldogképű fickó a sarkamra taposson. – Mért nem lehet? – ismételte előttem a hölgy. – Túl keskeny a lépcső – jött a válasz. – Vissza kell fordulnia – mondtam a mögöttem tipródónak. – Könnyű azt mondani. Ki tud itt megfordulni? – Akkor tolasson hátra. Némi huzavona után megindult a hátramenet. Ehhez persze az kellett, hogy aki leghátul állt, kimásszon a járatból, akarom mondani a lépcsőházból. Jó öt percbe is beletellett, amíg szabaddá vált mögöttem az út. A csinos hölgy néha-néha visszafordította a fejét és nyögdécselve rám szólt. – Még... mindig vannak a lépcsőn? Látszott az arcán, hogy klausztrofóbia kezdi hatalmába keríteni, ezért amilyen gyorsan csak lehetett, kimásztam a kanyargós lépcsőházból. Fél szememmel közben azért azt figyeltem, milyen ügyesen mozog lefelé. Esküdni mertem volna rá, hogy kislány korában vagy korcsolyázott, vagy lovagolt. Olyan könnyedén járt a csípője, mintha csapágyakon mozgott volna. Amint kiértem a szabadba – a nagyterem karzatára – felé nyújtottam a kezem, és kisegítettem a csapdából. Közben sikerült meggyőződnöm róla, hogy mégsem csapágyakon mozog a dereka. – Te jó ég! – nyögte, amikor kiszabadult, és mint akinek nem bírják a lábai a súlyát, rám dőlt. – Mi a fene volt ez? – Valaki beragadt a lépcsőházba – mondtam. – Istenem, hát aki annyira kövér, miért mászkál ilyen helyen? Pihegő kebleire pillantottam. Isten csodája volt, hogy nem ő ragadt bele. – Lawrence vagyok – próbálkoztam az ismerkedéssel. – Leslie L. Lawrence. A szép, szőke, rövid hajú nő kacér pillantást vetett rám. – Tudom. – Honnan tudja? – hökkentem meg.
– A főnököm mutatta meg magát. – Ki a főnöke? Ebben a pillanatban az utolsó fickó is kihátrált a csigalépcsőházból. Legnagyobb meglepetésünkre karcsú fickó volt – egyáltalán nem olyanféle, aki csak úgy bele szokott szorulni a lépcsőházakba. Voltak, akik nevettek, mások viszont felháborodott tekintetet vetettek a ránk mosolygó Sir Amadeusra. – No de, Sir! – békétlenkedett valaki. – Hova küldött bennünket? – A gyerekek bástyájára – mondta Sir Amadeus. Csillogott a szeme, mint aki nagyon jó tréfának tartja, hogy beragadtunk a két fal közé. – Én inkább egércsapdának gondolom – javította ki az előbbi hang. Sir Amadeus felnevetett. – Bizonyos értelemben az is. Figyelmeztethettem volna önöket, de azt akartam, hogy saját bőrükön tapasztalják a korabeli építészek zsenialitását. A gyerekek tornya valóban felettünk található. A kastély gyermekei laktak ott. Odafent vannak a szobáik, sőt még az éléskamráik is. Látták a lépcsőházat, igaz? Egyre inkább szűkül felfelé, tizenhat lépcsőfok után már csak lapjára fordulva haladhatunk benne. A huszonkettedik lépcsőfok után már úgy sem. Hogy miért? Azért, hogy a kastélyt megtámadók ne férkőzhessenek a gyerekekhez. A felnőttek ugyanis képtelenek átbújni a szűk falak között. A gyerekek tökéletes biztonságban érezhették odafent magukat. – És a kövér srácok? – kérdezte egy akadékoskodó. – Az elmúlt évszázadokban olyan ritka volt a kövér gyerek, mint a háromlábú kakas – morogta Sir Amadeus. – Ez alighanem az újkor találmánya. Amíg a látogatók további tréfás megjegyzéseket tettek a szűk járatra, a csigalépcsőn mögöttem toporgott, buldogképű pasas az orrom elé állt, és mellkasomnak bökte a mutatóujját. – Nem ismer meg, hé? Összehúztam a szemem, és szemügyre vettem. Nemcsak azért, mert nem kedvelem, ha a mellkasomat bökdösik, hanem mert valóban ismerősnek tűnt az arca. – Na? Törtem egy kicsit a fejem, aztán feladtam. – Nem megy. – Akkor figyeljen ide. Képzeljen el egy hajót a tengeren, mondjuk a karibi szigetek között. Éjszaka van, holdfény, maga fenn sétál a fedélzeten, és egyszerre csak arra lesz figyelmes, hogy valaki átesik a korláton. Maga utána ugrik, elkapja az üstökét... – Gregory! – szaladt ki a számon. – Patrick Gregory! – Keblemre, fickó! Mielőtt védekezhettem volna, már magához is rántott. Úgy pihegtem a mellkasán, mint gyermek anyja kebelén. Kellemes szivar-, és whiskyszagú volt a zakója. – Mit keres maga itt? Gregory csúfondárosan nézett rám. – Emlékszik még, mennyi pénzem volt akkor, amikor maga kihúzott a habok közül? – Egy dollárja – mondtam. – Maga adott mellé még néhányat... Örökké hálás is leszek önnek érte. – Amint látom, most jobban megy a sora – mosolyogtam kényszeredetten. Gregory felnevetett. – Hogy jobban-e? Lényegesen jobban. Azóta súlyos milliókat tettem be a széfembe, Mr. Lawrence. – Ennek igazán örülök. Hogy került Sir Amadeus kastélyába? – Ó, hát Sir Amadeus az üzletfelem. Tőlem veszi a legszebb csiszolatlan gyémántokat. Tess, gyere csak ide!
Nem kis meglepetésemre a fekete nadrágos, zöld pulóveres hölgy lépkedett oda hozzánk. Így, a hozzá simuló szürke falak nélkül, még impozánsabb látványt nyújtott. Gregory elkapta karját, és hozzánk húzta. – Tess, bemutatom neked Mr. Lawrence-t. Ő volt az a fickó, aki megakadályozta, hogy cápaeledel legyen belőlem. Tess felém nyújtotta a kezét. – Örvendek. Tess Carlton. Egyetlen szóval sem említette Gregorynak, hogy az imént már váltottunk néhány szót, és be is mutatkoztam neki. – Tess a titkárnőm – magyarázta Gregory. – Igazi angyal. Éppen azon töröm a fejem, hogy feleségül veszem. Hehehe! Tess nem válaszolt. Nem látszott az arcán, hogy különösebben értékelné az ajánlatot. – Látja, ilyen – panaszkodott Gregory. – Számtalanszor megkértem már a kezét, és soha nem mondott igent. De nemet sem. Ezzel aztán piszokul ki tud hozni a sodromból. Nem is tudom, miért tartom még mindig magam mellett. Valahogy nem volt tréfás, ahogy mondta. Miss Carlton arca megfagyott, mintha harmat hullott volna rá. – Borzasztóan örülök, hogy látom – lelkendezett tovább Gregory. – Amint vége lesz az idegenvezetésnek, ugorjon be hozzám egy whiskyre. Denis majd megmutatja a szobámat. Oké? Morogtam valamit, hogy lehetséges. Ha idom engedi, beugróm. Sajnos, Tess Carlton nem biztatott, hogy ugorjak be hozzá. Ha ő mondta volna, kicsit sem haboztam volna. 20 Az idegenvezetés a kastély parkjában folytatódott. Megnéztük a virágokat, Sir Amadeus kedvenc fáit, végül egy hatalmas toronynál állapodtunk meg. A torony az egekbe nyúlott; lehetett vagy harminc-negyven méter a magassága. Terméskövekből emelték, akárcsak a bástyafalakat. Körtorony volt, egyetlen szegletet vagy kiugrást sem lehetett felfedezni rajta. De ablakot is csak keveset. Ott látszottak irdatlan magasságban felettünk. Sir Amadeus megállt, és kedvtelve legeltette szemét a furcsa építményen. – Ez a híres-nevezetes kerektorony. Boldog vagyok, hogy nekem is jutott belőle egy. Sajnálatos módon pillanatnyilag tatarozzák, így nem vihetem fel önöket, pedig az ablakból felejthetetlen látvány tárulna a szemeik elé. Vigasztalja önöket, hogy jövőre is lesz születésnapom, amelyre már most szeretettel meghívok mindenkit. Addigra készen leszünk a tatarozással, s pótolhatják a most elmulasztottakat. Néhányan udvariasan összeütötték a tenyerüket. – Bizonyára önök közül többen is felteszik magukban a kérdést, hogy vajon mire való ez a kerektorony. Nos, a régi Írországban nagyon is megvolt a funkciója. Keressék meg, kérem, az ajtaját. Néhányan körbejárták a tornyot, de nem találták. Aztán valaki megtalálta – cirka hat méterrel a fejünk felett. – Az az... ajtó? – kérdezte elhaló hangon. – Az bizony – mosolygott rá Sir Amadeus. – De, mielőtt megmagyaráznám, miért tették olyan magasra, mondanék valamit a torony hasznáról. Köztudott, hogy a régi Írországban egymást érték a háborúk. A kerektornyok arra szolgáltak, hogy bennük rejtsék el a kastélyok urai az értékeiket. Aranyat, ezüstöt és a drága, kézzel másolt kódexeket, amelyekből minden kastélykápolnában őriztek néhányat. Ha ellenség közeledett, bepakolták őket a kerektoronyba
a papokkal együtt. Hogy miképpen másztak be? Természetesen létra segítségével, amit aztán maguk után húztak. A rájuk törő ellenség képtelen volt behatolni a torony belsejébe, hiszen ahhoz állványt kellett volna építeni, betörni a vastag ajtót – a martalócoknak pedig erre aligha volt idejük. De még ha sikerült volna is betörniük az ajtón, minden kezdődhetett volna elölről. A toronyban ugyanis emeletek húzódnak egymás felett, ezeket ugyancsak felhúzható létrák kötik össze. Annak, hogy sikerüljön felérniük a legfelső szintre, és megkaparintaniuk a kincseket, igen kevés volt az esélye. Maga a torony olyan masszív, hogy még ágyúval sem igen lehetett volna lerombolni. Így aztán meglehetős biztonságot nyújtott a benne rejtőzőknek. Még egyszer megcsodáltuk a kerektornyot, majd megnéztük a mellette húzódó temetőt. A sorban felállított kelta keresztek régmúlt évszázadokról regéltek. Sir Amadeus megállt egy különösen nagy és ódonnak látszó kereszt előtt. – Szent Patrik keresztje – magyarázta. – Az egyik legrégibb kelta kereszt Írországban. Állítólag még maga a szent állíttatta. Elsétáltam a temető végébe. A szépen gondozott sírokon túl, egészen a temető kövekből rakott kerítéséig, egymás mellé állított terméskövek hevertek a fűben. Éppen lehajoltam volna, hogy közelebbről is megnézzek egyet, amikor éles gyerekkiáltást hallottam a távolból. – Mamíííí! Mamíííí! Behúzódtam a kereszt mögé. Nem mintha nem szeretném a gyerekeket, de Regannel valahogy nem volt kedvem találkozni. Mivel nem láttam sehol a többieket, elsétáltam a felvonóhíd mellett, megkerültem az épületet, majd a hátulsó bejáratnál állapodtam meg. Mintha halvány beszédfoszlányok szűrődtek volna felém. A nagyterembe vezető főlépcsőn leoltották már a villanyt, csupán néhány kis, éjszaka is égő körte szórta halvány fényét a lépcsőfokokra. Egy félig nyitva hagyott ablakon át belestem az udvarra. Nem láttam odalent senkit, csupán néhány vadkacsa toporgott elégedetten a fűtorzsák között. Csalódásomra a nagyteremben is csend és sötétség honolt. A hatalmas kandallóban már nem világított a keresztbe rakott fahasábok alá rejtett villanykörte áltüze, s a terem parkettáján végighúzódó, világos favonalat sem láttam, amely annak idején arra volt hivatott, hogy elválassza egymástól a nagyteremben éjszakázó tiszteket és közlegényeket. Mondanom sem kell, hogy a tisztek voltak kevesebben, mégis nekik jutott a kandallóhoz közeli, nagyobb hely. A közkatonák a kandallótól távolabbi, hideg helyen zsúfolódtak össze. Láttam viszont egy képet a falon. Vékony orrú, vértelen arcú pasas nézett rám morcos ábrázattal, mintha nem tetszene neki, amiért megzavartam a nyugalmát. Akármerre mozogtam, mintha követett volna a szemével. Éppen megfordultam volna, hogy visszavonuljak, amikor felnyögött valaki a közelemben. – Jaj! Segítség! Segítsenek rajtam, kérem! Olyan hirtelen torpantam meg, hogy összekoccant a fogain. Mivel senkit nem láttam a közelemben, a villanykapcsolóhoz ugrottam, amely alig néhány méternyire tőlem feketedett a falon. Erőteljesen felnyomtam a bütykét és vártam, hogy fény gyulladjon a teremben. Arra aztán várhattam! Akár ítéletnapig is elácsoroghattam volna világosságra várva. – Jaj! Segítsen... rajtam... kérem! Előhúztam a zsebemből a Smith and Wessont, és óvatosan a falhoz lapultam. Mielőtt bármit is tennék, meg kell találnom az irányt, ahonnan a hang jön. A gyermekek bástyájához vezető csigalépcső felől jött. Onnan, ahonnan fél órával ezelőtt kénytelenek voltunk dicstelenül visszavonulni, nagy örömet szerezve vele Sir Amadeusnak. Kezemben a 38-assal, megkerültem egy hatalmas, évszázados szekrényt, s mivel nem szeretem a meglepetéseket, megpróbálgattam az ajtaját. Zárva volt. Néhány lépés után a gyerektoronyba vezető lépcsősor alján álltam. – Van itt... valaki? – kérdeztem a fülemet hegyezve.
– Jaj... Segítsen, kérem! Akárhogy is figyeltem, nem ismertem fel a hangot. Csupán annyit érzékeltem belőle, hogy férfihang. Sem Jeanette-é, sem Regané nem lehetett. – Azon vagyok – mondtam, óvatosan behúzva a fejem. – Merre keressem, uram? – Hála istennek! – nyöszörögte a pasas. – Itt fekszem a csigalépcsőn... – Melyik csigalépcsőn? – A gyerektoronyba... Úgy elveszett a hangja, mintha ellopták volna. Megvakartam az orrom hegyét a stukkerommal. Ha elindulok megkeresni, a világ legjobban működő csapdájába sétálhatok bele. A gyerekbástyára vezető csigalépcsőn még megfordulni sem leszek képes, nemhogy védekezni. Arra gondoltam, segítséget kellene hoznom, de ekkor ismét meghallottam a hangját. – Hol... van? – A lépcső alján. – Azt hiszem... eltört a lábam. – Kicsoda maga? Suttogott valamit, de mintha a falak nem akarták volna, hogy megértsem, elnyelték a szavát. – Nem tud... lejönni? – Azt hiszem... be is szorultam. Mielőtt még komolyabban is eltöprenghettem volna a jövőn, már be is ugrottam a lépcsőházba. Egészen addig lépkedtem felfelé, amíg el nem kezdtek összemenni a lépcsőfokok. A lépcsők egyre kisebbek lettek, a falak egyre közelebb kerültek egymáshoz. Már-már azt hittem, tőrbe csaltak, amikor megpillantottam a falak közé szorult, félig a lépcsőkön fekvő, félig a levegőben lógó fekete testet. Az arcát azonban nem tudtam kivenni a halvány derengésben. Bár kicsi volt a valószínűsége, hogy rám akarna támadni, mégiscsak ráfogtam a stukkert. – Mi történt magával? Nem válaszolt. Csak feküdt előttem mozdulatlanul. Hátrapillantottam a vállam felett. Aki tudja, hol pislákoló villanykörte alig-fényében nem láttam senkit magam mögött. Lehajoltam, és a nyakához érintettem az ujjam. Verőere szelíden lüktetett. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok vele, de villámgyorsan zsebembe dugtam a stukkert, elkaptam a két vállát, és megpróbáltam kiráncigálni a rókalyukból. Úgy látszik, túl nagy lendületet vehettem, mert amikor másodszorra rántottam meg, felemelkedett a lépcsőről és nekem esett. Megtántorodtam, elvesztettem az egyensúlyomat, és addig gurultam lefelé, amíg a küszöb meg nem fogott. Amint leértem, odébb másztam, nehogy telibe találjon. Szerencsére ekkor már lassabban gurult, és éppen mellettem ért padlót. Fölé hajoltam, hogy megnézzem, ki az. Patrick Gregory vérmocskos buldogképe bontakozott ki előttem a félhomályból. 21 Már-már attól tartottam, olyannyira megütötte magát, hogy elájult, de Gregory hirtelen kinyitotta a szemét, és rám meredt. – Kérem, neeee! – törtek ki a szájából a szavak. – Ne... öljön meg! Levetettem a zakómat, és a feje alá csúsztattam. Olyan jólesett neki, hogy behunyta a szemét, és félrefordította a fejét. Kétségbeesetten kirántottam alóla a zakót, és paskolni kezdtem az arcát. – Ébredjen, Gregory! Ébredjen! Gregory meg sem moccant. Erre behúztam neki egy akkorát, hogy összekoccantak a fogai. Sóhajtott, és ismét kinyitotta a szemét. Sőt, a fejét is felemelte. Kicsit zavaros volt a tekin-
tete, de már felismert. – Maga az... Lawrence? Azt hittem... – Mi az ördög történt magával? – tudakoltam torkomban dobogó szívvel. Ahogy jobban megnézegettem az arcát, világossá váll előttem, hogy sérüléseinek jelentős részét aligha a zuhanás okozta. Úgy összevissza volt karistolva a képe, mintha sündisznóval verekedett volna. – Ne bántson, kérem! – könyörgött kétségbeesve. – Dehogy bántom! Már kérdeztem egyszer: mi az ördög történt magával? Úgy forgott a szeme az üregében, hogy megdöbbentem tőle. Azt hittem, a korábbi jókora koppanásnak jókora agyrázkódás lett a vége. – Hol az az izé? – Milyen izé? – kérdeztem óvatosan. Gregory felemelte a kezét, és végighúzta az arcán. Megnézegette az ujjait, majd felnyögött. Az ingéhez kapott, és úgy szaggatta le magáról az amúgy is cafatokká tépett fehérneműt, mintha Nessus inge lett volna, amely halálra égette a szerencsétlen Herkulest. – Látja? Hogy az ördögbe ne láttam volna? Hasán és a mellkasán három mély, véres vonal húzódott, a bőrébe süllyedve. Három nyom, amely akár farkaskarom nyoma is lehetett. 22 Gregory hagyta, hogy feltámogassam, aztán halálra váltan rám pislogott. – Van fegyvere? – Egy 38-as megfelel? – Hála istennek. Ha meglátja, azonnal lője le. – Kit? – kérdeztem tanácstalanul. Gregory nem válaszolt. Összegörnyedt, mintha valaki hasba bokszolta volna. – Úristen! Kiszakad a gyomrom. Azt hiszem, ráestem. – Ki készítette ki ennyire? – érdeklődtem. – Miss Carlton talán? Gregory felháborodottan nézett rám. – Ugyan már, miket beszél! Miss Carlton egy angyal! – Akkor ki? Gregory felém hajolt. – Őrültnek tartana érte, ha azt mondanám, hogy egy farkas? Nem tartottam őrültnek érte. 23 Öt perc múlva már képes volt úgy összeszedni a gondolatait, hogy én is megértsem a történteket. Ezalatt zsebkendőm és ingének széttépett darabjai segítségével sikerült bekötöznöm a sebeit. Gregory, a legalsó lépcsőfokon ülve, alaposan kilihegte magát. Arról azért lihegés közben sem feledkezett meg, hogy hátra-hátra ne nézzen a gyerektoronyba vezető csigalépcsőre. Én viszont a stukkeromról nem feledkeztem meg. Kihúztam a zsebemből, és lövésre készen magam mellé tettem a kőre. Gregory nyelt egy nagyot, aztán beszélni kezdett. – Visszajöttem a temetőből, és... – Miért jött vissza? – Pisilnem kellett. Reggel megittam két üveg sört, pisilnem kellett tőle. – Szólt Miss Carltonnak?
– Annyit mondtam csak, hogy azonnal jövök. Megfordultam, és visszajöttem ide, hogy megkeressem a WC-t. Itt van a kijárattól jobbra. Éppen csatlakozni akartam a temetőben sétálókhoz, amikor... meghallottam a hangot. – Milyen hangot? – Egy női hangot hallottam. Segítségért kiáltozott. – Hogy kiáltozott? – Hogy kell segítségért kiáltozni, ember? Segííítség! Valahogy így. – Csak ezt kiáltozta? – Hát... nem éppen. Azt is kiáltozta, hogy... megfulladok! Megfulladok! A hátam mögül jött a hang, a lépcsőházból. Arra gondoltam, hogy valaki elindult felfelé a lépcsőkön, és addig mászott, amíg beszorult. Addig erőltette magát felfelé, amíg már nem volt visszaút. Maga mit tett volna a helyemben? Bedugtam a fejem a lépcsőházba, és felfelé kémleltem. Aztán kiáltoztam is valamit. Azt hiszem, olyasmit, hogy kicsoda, és mi történt vele. Ő meg talán meg sem hallotta. Egyfolytában sikoltozott, hogy megfojtják. – Tessék?! – Azt kiáltozta, hogy... megfojtják. – Nem azt, hogy megfullad? – Jézusom, hát a fene sem emlékszik már pontosan rá! Talán azt hitte, a falak fojtják meg, vagy micsoda. – Jól van, folytassa! – Bár nem kedvelem a csigalépcsőket, egyszer elég volt belőlük... azért felmerészkedtem a lépcsőn. Hátha az a szerencsétlen tényleg a halálán van. Akkor valami... megérintette a vállam. – Micsoda? Gregory megborzongott. – Egy kötél vége. A halvány fényű villanykörte pislogni kezdett a lépcsőfeljáró felett, mintha helytelenítette volna Gregory árulkodását. – Úgy érti, valaki kötelet dobott önre? – Dehogyis – nyögte Gregory. – Valaki állt mögöttem, és... a nyakára hurkolt kötél vége birizgálta meg a vállam. – Ki állt maga mögött? Gregory kétségbeesett pillantásokat vetett rám. – Mr. Lawrence... becsületszavamra, minden úgy volt, ahogy mondom. Tudom, hogy hihetetlen... – Ki állt maga mögött? – türelmetlenkedtem. – Köpje már ki, ki állt maga mögött! Gregory sóhajtott, és a pislogó körtére nézett. – Egy nő – mondta aztán megborzongva. – Egy zöld ruhás nő. 24 Legszívesebben felpattantam volna, hogy körülnézzek odakint. Mégis jobbnak láttam ülve maradni. Markomba szorítottam a stukkót, hogy bátorságot mentsek belőle. – Látta az arcát? – kérdeztem összeborzongva. Gregory nemet intett. – Valamilyen... csuklya vagy kendő volt a fején. És kötél a nyakán. – Amelynek vízszintesen állt a két vége, mintha húzná valaki. Gregory rémülten meredt rám. – Maga is látta? – Csak hallottam róla. – Ki az ördög ez a nő? Hiába beszéltem hozzá, nem válaszolt. Őrült?
– Ő karmolta össze magát? – Dehogy ő! Ő addigra már eltűnt. – Hova? – Honnan tudjam? Megfordultam, mert mintha morgott volna valami mögöttem. Mintha macska dorombolt volna. Aztán... még most is hideg fut végig a hátamon, ha rágondolok. Egy farkas ugrott nekem, Mr. Lawrence! Nem mondhatnám, hogy különösebben meglepett volna a dolog. Valami hasonlóra számítottam, mégis, amikor kimondta a szót, éreztem, hogy hideg fuvallat száguld végig a termen, és bebújik a ruhám alá. – Biztos benne? – Gondolja, hogy én karmoltam összevissza magam? Erre valóban nem gondolhattam. – Azt mondja... magának ugrott a farkas? – Kiver a verejték, ha rá gondolok. Pedig nem vagyok gyáva fickó. Mr. Lawrence, egyetlen kívánságom maradt csupán: jó lenne, ha mihamarabb megvizsgálna egy orvos. Nem szeretnék veszettséget kapni. Segítsen, kérem. Vállamra támaszkodott, és elindult velem a kijárat felé. Ott aztán belefutottunk Jeanette-be és Reganbe. 25 Ha nem tudtam volna, hogy Jeanette a kastély urának a testvére, azt is hihettem volna, hogy buddhista szerzetesnő, aki reggeli adománygyűjtő körútjáról tér vissza a kolostorába. Az a szürke, bokájáig érő zsákruha, amely a testét bontotta, kísértetiesen emlékeztetett a himalájai szerzetesnők kaftánjára. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy míg a szerzetesnők általában olyan vékonyak, mint a deszka, Jeanette köpenye nem tudta tökéletesen eltakarni gazdája nem elhanyagolható idomait. Regan ott állt mellette, hüvelykujját a szájába dugva, s fejét félrehajtva érdeklődve figyelt bennünket. Mondanom sem kell, hogy ugyanaz a furcsa fazonú zsákruha volt rajta is, mint az anyján, és ő sem viselt cipőt, akárcsak a mamája. – Hello, Miss Jeanette – köszöntöttem a nyakamba csimpaszkodó Gregory terhe alatt nyögve. A sebesült, ahelyett, hogy még jobban magához tért volna, szédülni kezdett a friss levegőn. Jeanette gondosan végigvizsgált bennünket. Mintha csúfondáros mosoly ugrált volna a szája szegletében. – Jézusom, uraim, mi történt önökkel? – Egy kis baleset – mondtam. Regan kivette az ujját a szájából, és összevonta a szemöldökét. – Ki ez a ronda bácsi, mamííí? – Melyik, kicsim? Regan Gregoryra mutatott. – Olyan az arca, mamííí, mintha a gonosz boszorka megkarmolta volna. – Vagy a cica. – Vagy egy farkas. Vidáman összekacsintottak. Én ezalatt a lábukat nézegettem. Zöld volt mindkettőjüké, ahogy Spencertől hallottam. – Mi történt Önnel, uram? – Mr. Gregory leesett a lépcsőről – magyaráztam. – Melyik lépcsőről? – A gyermekek bástyájába vezető lépcsőről. – De hiszen oda nem is lehet felmenni!
– Bizonyos magasságig azért fel lehet jutni. Regan bosszús ábrázattal Gregory felé bökött. – Az az én bástyám, tudod? Gregory jókat szívott a friss levegőből. Ettől mintha ismét csak jobban lett volna. – Nem tudtam, kislány. – Pedig az enyém. Az a gyerekek bástyája! Oda nem mehet fel felnőtt! – Legközelebb elkerülöm, abban biztos lehetsz – ígérte Gregory. – Ha felmész, meghalsz! – kiáltotta a kislány. Úgy villogott a szeme, hogy megijedtem tőle. – Nincs ott semmi keresnivalótok! Ha még egyszer megpróbáltok felmenni a szobámba... rátok uszítom a farkast! Nagy-nagy csend volt idekint. Még a madarak is elhallgattak a fákon. Jeanette ekkor megrántotta Regan kezét, és szemöldökét összeráncolva a kislányra sandított. – Gondold meg, miket beszélsz, Regan. Hányszor mondjam, hogy így nem beszélhetsz felnőttekkel! Megértetted? – De amikor megpróbált felmenni oda, mamííí! – A bácsi csak eltévedt. Nem akarta meglátogatni a szobádat. – Azt nem is ajánlom neki. Jön a farkas, és elharapja a torkát. Hahaha! Már meg is harapott! Látom az arcodon, hogy megharapott. Úgy kell neked! Jeanette ismét rántott rajta egyet. – Ne ostobáskodj, Regan. Kérem, bocsássanak meg neki. Kicsi még, és... hiányzik a családunkból az apai kéz. Már a nyelvemen volt, hogy azért csak van valamilyen apja Mr. Spencer személyében, de aztán lenyeltem. – Ön is bocsásson meg, Mr. Lawrence. Éjszaka nem voltam egészen beszámítható állapotban. Néha, sajnos, elveszítem a fejem. Főleg, ha Reganről van szó. És ezt a kis gazember ki is használja. – Miért mondasz ilyet nekem, mamíííí? Bár Mr. Gregory ismét egyre erőteljesebben támaszkodott rám, megkockáztattam egy kíváncsi mosolyt. – Nem gondolja, hogy megfázhatnak ilyen könnyű ruhában és mezítláb? Csípősek már ilyenkor a délelőttök. Jeanette rám mosolygott. – Ó, mi már megszoktuk. Tagjai vagyunk egy klubnak, amelyben megtanítottak bennünket természetesen élni. Egy jó reggeli séta, mezítláb és könnyű ruhában, ellenállóvá teszi a szervezetei. Egyszer önnek is ki kellene próbálnia. Biccentettem egyet, amit akár ígéretnek is vehetett. Egyszer majd magam is kipróbálom a mezítlábas délelőtti sétákat. Ha addig a farkas el nem harapja a torkom. 26 Honeyball doktor rendelője valóságos kis tudományos laboratóriumnak tűnt. Bár Gregory valóban pocsékul nézett ki, a doktor nem mulasztotta el, hogy eldicsekedjék vele. – Sir Amadeus nem sajnálta a pénzt a műszerekre. Attól tart, hogy Sir Ireneusnak bármikor sürgős orvosi segítségre lehet szüksége. Több a műszerem, mint számos nagyvárosi rendelőnek. Na, lássuk csak! Mi történt önnel, Mr. Gregory? Az orvosi szobában rajtunk kívül még Miss Honeyball, azaz Priscilla tartózkodott. Amint megpillantotta az összevissza karmolt Gregoryt, az ablakhoz sietett, és kinézett a kastély parkjára. Jó darabig nem is fordult hátra, mintha irtózna a sebek látványától.
– Leestem a lépcsőn – mondta Mr. Gregory. – Alighanem rosszul lettem abban a levegőtlen lépcsőfeljáróban. Ennek következtében rémeket láttam. – Idejönnél, Priscilla? – kérte a húgát tompa hangon a doktor. Priscillának megrándult a válla, majd felénk fordult. Olyan fehér volt az arca, hogy azt hittem, nyomban rosszul lesz. Tett néhány lépést Gregory felé, aztán megtorpant. Kinyújtotta a mutatóujját, és Gregory képére bökött vele. Olyanféle kifejezés ült az arcán, mint halott vőlegényét gyászoló menyasszonyén, amikor a gyászolók között felfedezi a szeretett férfi gyilkosát. – Roman... ez ő volt! Honeyball doktor lehajolt, és a műszerei között matatott. Mintha nem akarta volna, hogy lássuk a képét. A műszerek zörögtek-csörögtek: talán remegő ujjai nem találták meg őket. Végül felemelte a fejét. Az ajka is remegett, nemcsak a keze. – Igen... ez ő volt! Gregory idegesen kapkodta a fejét, egyikükről a másikukra. –Nem világosítanának fel engem is a történtekről? Tekintettel arra, hogy mégiscsak én vagyok az áldozat... Priscilla lemondóan legyintett. – Úgysem fogja elhinni. – Azért csak mondják. Honeyball doktor a sebesült elé állt, és gyengéden megfogta a karját. – Nem akar leülni? Gregory megnyomkodta az arcát, sziszegett, aztán leült egy székre. Jól tartotta magát, bár félelem vibrált a tekintetében. Arra gyanakodhatott, hogy a farkas karmolásától gyógyíthatatlan betegséget kapott. – Nos – fordult a doktor felé –, már ülök. De nehogy azt mondja, hogy csupán óráim vannak hátra. Honeyball doktor leült vele szemben. Nem nézett Gregory szemébe, inkább a köpenye fazonját gyűrögette. – Mr. Gregory... hogy áll ön a természetfelettivel? Gregory eltátotta a száját. – Mifelettivel? – Az olyan jelenségekkel, amelyeknek nincs magyarázatuk? – Ami azt illeti, eléggé nehezen viselem el őket – mondta Gregory –, jóllehet, nem vagyok egészen tisztában vele, mit takar az a szó, hogy természetfeletti. Ha csupán olyan jelenség, amelyre nincs magyarázat, akkor ilyen volt az is, amikor a feleségem lelépett a könyvelőmmel. Máig sem tudom okát adni, miért. Őszintén szólva, elég nehezen viseltem el. Most már hál’ istennek, rendben vagyok. Főleg, hogy azóta otthagyta a pasasa. – Én komolyan beszélek, Mr. Gregory. – Én is. – Hisz ön a vámpírokban? – Vámpírokban, hahaha! Természetesen nem hiszek. Elvégre a huszadik század embere vagyok. Vámpírok csak a mesékben léteznek. – És a vérfarkasok? – Azok a fickók, akik holdtöltekor farkassá változnak? Hogy hinnék bennük? – Hirtelen elsápadt, és Honeyball doktorra meredt. – Jézusom, doktor, csak nem azt akarja mondani... ? Honeyball doktor bólintott. – Sajnos, azt, Mr. Gregory. Az ablakon befütyülő szellő mintha régi idők üdvözletét hozta volna.
27 Mr. Gregory rám pillantott, de mivel nekem a szemem sem rebbent, visszafordult a doktor felé. – Hogy érti ezt, doktor? Honeyball doktor megvonta a vállát. – Talán furcsa, hogy éppen én mondom ezt, egy orvos, de sok furcsaság megtörtént már ezen a világon. Vannak dolgok, amelyeket száz évvel ezelőtt még lehetetlennek tartottunk volna, ma azonban már a hétköznapi életünk része. – Na hallja, azért nem kell összekevernie a televíziót a vérfarkassal! – A természeti népek hisznek benne, hogy egyesek közülük képesek állattá változni, vagy... képesek a gondolataikból valóságot létrehozni. – Azaz teremteni? – Így is lehet mondani. – Eddig úgy tudtam, erre csak Isten képes. – Ez már filozófiai kérdés, Mr. Gregory. Lehetséges, hogy akit istennek hiszünk, valaha maga is sámán volt. De nem ez a lényeg. Inkább az, hogy talán létezik a természetben egy titokzatos erő, amely képes átalakítani bennünket. Azt beszélik, hogy a régi kelták papjai, a druidák, képesek voltak farkassá változni. Holdas éjszakákon farkas alakjában ünnepelték a természetet. Ezt a tudást később a vikingek örököllek. Mesélik, hogy voltak olyan viking csapatok, amelyek medve képében rontottak rá az ellenségre. Aztán... olvastam valahol a tulpákról... Talán éppen ön írt róluk, Mr. Lawrence. Igaz? Kényszeredetten bólintottam. – A tulpa gondolatalak. Valaki elképzeli, aztán gondolatai erejével létrehozza. De létezik, igaz? Akkor a vérfarkas miért ne létezhetne? – Na, álljon csak meg a menet! – emelte fel az ujját Gregory. – Maguk itt azt próbálják bemesélni nekem, hogy egy vérfarkas támadott meg a lépcsőházban? Jézusom, hiszen az a kislány is erről beszélt! De mi a fenéért támadott volna meg, amikor most vagyok itt először, és feltehetően utoljára? Priscilla szemei kitágultak, akárcsak az orrlyukai. Idegesen járt le–fel a keble fehér köpenye alatt, ahogy a levegőt kapkodta. – Kislányt mondott? Miféle kislányt? – Hogy is hívják? – fordult hozzám Gregory. – Regannek – segítettem ki. – Vele találkoztunk – bólintott Gregory. – Mr. Lawrence is ott volt. – Egyedül volt a kislány? – Az anyjával, azt hiszem. – Jeanette-tel – bólintottam. Honeyball doktor behunyta a szemét. – Mit mondott... önnek? – Melyikük? – Mindkettő. – Amennyire emlékszem, Jeanette bocsánatot kért a gyerek furcsa viselkedéséért. Azt mondta ugyanis, hogy úgy nézek ki, mintha farkas karmolt volna meg... a fenébe is! – Mit mondott még? – Valami olyasmit, hogy... az ő szobája odafent van, a gyerektoronyban, és ha odamegyek... rám uszítja a farkast. – Milyen farkast? – Honnan tudjam? Nem is figyeltem rendesen rá. A gyerekek összevissza beszélnek, ha dühösek. Csend ereszkedett ránk.
Honeyball doktor végre felemelte a fejét, és abbahagyta köpenye fazonjának a tépkedését is. – Megfigyelte... a lábukat? – Nem én – mondta Gregory. – De ha arra gondol, hogy farkascsülkeik voltak, hát biztosan nem voltak azok. – Volt rajtuk cipő? Gregory megvonta a vállát. A doktor ekkor rám nézett. – Mezítláb voltak – biccentettem. – És... milyen volt a lábuk? – Zöld – sóhajtottam. Priscilla keresztet vetett. – Isten irgalmazzon nekünk! 28 Felkísértem Gregoryt a szobájába. Egész úton meg sem mukkant, alighanem túl sok volt neki a jóból. Priscilla velünk jött, egy ölre való kötszer és tapasz kíséretében. Ahogy Gregoryt támogattam, a lány többször is habozva rám nézett, mintha mondani akarna valamit. Végül is nem mondott semmit. Én meg nem erőltettem a dolgot. Ha megvártam volna, amíg bekötözi a sebesültet, talán elbeszélgethettem volna vele, de nekem egészen más terveim voltak. Azt is alig bírtam kivárni, hogy Gregory letelepedjék egy székre. Amint megtörtént, gyorsan elköszöntem tőlük, és leügettem az udvarra. Bármennyire is igyekeztem, hogy odakint találjam még Jeanette-t és a kislányt, már csak hűlt helyüket nézegethettem. A délelőtt ellenére sűrű köd ereszkedett az udvarra. A mocsár felől jött: földre lapulva, mint a támadó ragadozó. Kicsit meg is kapirgálta a torkom, a szám elé kellett szorítanom a zsebkendőmet, ha nem akartam beleköhögni a csendbe. Elhúztam a kerektorony mellett, elsiettem a kis ravatalozó-kápolna bejárata előtt, s máris a temetőben találtam magam. A zöld fű vidáman hersegett a lábam alatt. Lenéztem rá: mintha valaki nem sokkal előttem lépkedett volna végig rajta. Megtapogattam a zsebemben a 38-ast. Ott volt az, csak Ene mama démonriasztó amulettjét – a Sir Ireneus nyakába akasztott bőrzacskó párját – felejtettem a szobámban. A köd, mint eltévedt ejtőernyős ereszkedett rá a temetőre. A kelta kereszteknek már csak a hegye állt ki belőle, a sírköveket és a zöldszájúak termésköveit úgy magába nyelte, mint a leggyorsabban dolgozó kőzúzó. A nőt az egyik sírhalmon pillantottam meg. Nem láthatom, kinek a sírján ül, mivel a kőlap hátulja felől közeledem. Szürke, zsákszerű ruhában volt, s ahogy a kőlapon ücsörgött, hívogatón kidomborodott rajta szép, kerek feneke. Mivel a lábát is kinyújtotta, láttam, hogy mezítláb van. Zöld volt a lábfeje és a talpa, mintha zöld festékkel mázolták volna be. A köd közben feljebb emelkedett, és ott forgolódott körülötte. Behúzódtam egy szomszédos sírkő mögé, mert az volt az érzésem, hogy valakire vár. Éppen kényelmesen elhelyezkedtem volna, amikor meleg, bársonyos hangon megszólalt. – Jöjjön ide, Mr. Lawrence. Kénytelen-kelletlen kimásztam a rejtekhelyemről. Megkerültem a sírt, amelyen pihent, és felé lépkedtem. Miss Celia Hamilton-Wesby ült a sírhalmon. 29 Celia régmúlt évszázadok várkisasszonyaira emlékeztetett, akik gyakori, kastély körüli sé-
tájuk közben betértek a környékbeliek temetőjébe. Olyan otthonosan ücsörgött a síron, hogy biztos voltam benne, nem először teszi. – Hogy van, Celia? – kérdeztem, amikor már néhány méternyire voltam csak tőle. Celia rám nézett, és elmosolyodott. Meg kell hagyni, gyönyörű teremtés volt. Zöld szemű, fehér bőrű, icipicit szeplős. Olyan dúsan ellátva a szépség gyümölcseivel, mint az őszi almafák. – Kösz. És maga? – Én is. – Utánam jött? – Maga után? – csodálkoztam. – Hiszen nem is tudtam, hogy itt van. – Akkor más után? – Sétálni akartam egyet. – Temetőben? – Mindig is érdekeitek a temetők. – Akárcsak engem. Egyedül szokott sétálni? – Mikor hogy. Fázósan összekuporodott, felhúzta a lábát, és betakarta a szürke, zsákszerű köpennyel, amilyenben a testvérét is láttam. – Nem fázik? – érdeklődtem. – Talán icipicit. De nem baj: néha jólesik egy kis borzongás. – Miért ebben a ruhában... – Nem beszélt a nővéremmel? Mintha az ön és az ő hangját hallottam volna. Mindketten a természetes életmód hívei vagyunk. Ez a köntös lenvászonból készült, nincs benne semmiféle műanyag. És mezítláb is azért járunk, mert az a természetes. Legközelebb pedig, ha kérdezni akar tőlem valamit, nyugodtan elém állhat, nem kell utánam lopakodnia. – Higgye el, véletlen volt. Nem állt szándékomban... – Most pedig hagyjon magamra, kérem. Morogtam valamit, és kelletlenül elindultam a zöldszájúak sírkövei felé. Tíz lépés után megtorpantam, megfordultam, és visszanéztem rá. Már nem ült a sírkövön. Csupán a köd gomolygott a kerektorony és a kápolna között. 30 Igazság szerint Regannel és Jeanette-el szerettem volna szót váltani, de mivel reménytelennek ítéltem meg a helyzetet, úgy gondoltam, jobb, ha visszafordulok. Csakhogy amíg Celiával beszélgettem, olyannyira megvastagodott a köd, hogy elvesztettem benne az utat. Akármerre fordultam, sírkövek vettek körül. Az öregember olyan hirtelen bukkant fel előttem, hogy majdhogynem elcsúsztam a nedves füvön. A temető kőkerítésén ült, nem messze a zöldszájúak terméskövekkel jelzett sírjaitól. Ő sem nézett rám, akárcsak korábban Celia. És mégis tudta, hogy ott vagyok. Álltam néhány másodpercig: nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán meg kellene-e szólítanom. Egyszerű parasztembernek tűnt, aki a falu felé igyekezetében pihent meg a kőkerítésen. Talán vissza is vonultam volna, ha nem emeli fel a fejét és nem néz végig rajtam. Szakállas öregember volt, galambősz haja a vállára hullott. Ilyennek képzeltem el a régi kelta világ vándorénekeseit. Az öreg alaposan végigfürkészett, majd megszólított. – Hogy van, Mr. Lawrence? Gyökeret ereszlett a lábam a meglepetéstől. Még a számat is eltáthattam, mert halkan, re-
szelősen felnevetett. A köd ezalatt úgy csapkodott körülöttünk, mint meglőtt galamb szárnya. – Ön... ismer engem? – nyögtem. Az öreg bólintott. – Honnan? Az öreg felemelte a kezét, és a ködbe merítette. – Ön okos, tanult ember, Mr. Lawrence. Nem tudja, honnan jön ez a köd? – Talán a mocsár felől – mondtam tétován. Az öreg félrehajtotta a fejét. – Meglehet. Bár én... nem hiszem. Zöld, kopott ruhát hordott, rojtosodott szárú nadrágot. Talán még a múlt századból maradhatott rá. – Nem hiszi? – Én azt hiszem, onnan – mondta, és lefelé bökött a botjával. Ekkor vettem csak észre, hogy bot is van nála – csontfehér, faragott markolatú bot. A ködtől nem tudtam megállapítani, mit ábrázol a faragása. – Honnan? – nyeltem egyet. – A földből – mondta reszelős hangon. – Lentről. A sírokból. Talán ők küldik ránk a ködöt. – Kik? – Hát a halottak. Talán nincsenek megelégedve velünk. – Felemelte a botját, és a ködbe dugta a végét. – Tudja, kik fekszenek ott? Mivel botja a terméskövek felé irányult, bólintottam. – A... zöldszájúak. Elismerőn kapta fel a fejét. – Ezt is tudja? Maga valóban művelt ember. Azt is tudja talán, milyen éhen halni? – Szerencsére nem – sóhajtottam. – Amikor az ember mindent megenne... még a saját ürülékét is... csakhogy az sincs már. Nem marad más, csak a fű. Az ember lefekszik, vagy négykézlábra áll... és legeli a füvet, mint a barom. Vagy tépi, ha még van ereje hozzá, és nem sebesedtek ki az ujjai az éhezéstől. Csakhogy az ember gyomrát nem arra teremtették, hogy füvet egyen. El tudja képzelni a puffadást és a rettentő fájdalmakat? El tudja képzelni a halált? Én igen. Mintha ismertem volna azokat, akik meghaltak. Lehet, hogy velük haltam én is. Néha kijövök hozzájuk és eltársalgunk. Elbeszélgetünk erről-arról. De őket igazából nem érdekli semmi más, csak a saját haláluk. És a krumpli. – Krumpli? – A rohadt krumpli. Hogy mitől rohadt meg a krumplijuk. Ők tudni szeretnék. És én is tudni szeretném. Olvasta a Jelenések könyvét? – A Bibliára gondol? – kérdeztem meghökkenve. – János könyvére. Amikor Isten elküldi az apokalipszis lovasait. Nos... Ők is elküldik a maguk lovasait, hogy figyelmeztessék az élőket a halálra. Talán a farkas az ő lovasuk. – Tessék?! – Hallott már a vérfarkasról? – Természetesen igen. – És a Zöld Asszonyról? – Róla is. De csak itt: Írországban. – Talán ő is egy a lovasok közül. Sok bibliakutató töri magát, hogy megfejtse a lovasok jelentését. Hátha a Zöld Asszony és a farkas is csak allegória. – Allegória? – igyekeztem lehatolni szavai mélyére. – Talán néha az allegóriák is megelevenednek. Ki tudja? Maga mit szól hozzá? – A Zöld Asszony például minek az allegóriája? Az öreg a fűbe szúrta a botját.
– Talán Írországé. Ezé a gyönyörű, zöld szigeté. Ezé a gyönyörű, zöld pokolé. Ezé a gyönyörű, zöld ruhás asszonyé, akit ezerszer is megbecstelenítettek. Tömlőébe hurcolták, mocsokba fojtották. Füvet és rothadt krumplit etettek vele. Kötelet kötöttek a nyakára... – Kik? – A farkasok. Talán a farkas is allegória. Megelevenedett allegória. Emlékeztet bennünket valamire. Amit soha nem szabad elfelejtenünk. Hát így van ez valahogy, Mr. Lawrence. vagy így lehet. Felemelkedett, és vállára vette a botját. – Mennem kell. Túl sokáig voltam a ködben. Ebben a korban már nem egészséges. – Honnan ismer maga engem? – szóltam utána, amikor az egyik lábát már átvetette a kerítésen. Az öreg meglovagolta a kőfalat. – Hogy honnan? Hát Mahoney kocsmájából. Ott voltam, amikor megérkezett. Mielőtt beleveszett volna a ködbe, üdvözlésképpen felém lengette a botját. A köd mintha eltakarodott volna a bot elefántcsont fogantyúja elöl. Megdörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e. A fogantyú vicsorgó farkasfejet ábrázolt. 31 Az ebéd nyugodt légkörben telt el. Érezhetően már a személyzet is az esti nagy bulira készült: néhány szorgalmasan sürgölődő pincért láttunk csupán az asztalok között. Kitűzőjükön a Swansea étterem emblémája látszott. Az ebédnél ismét büfészerű megoldást alkalmaztak. A falak mentén hosszú asztalok húzódtak, minden földi jóval megrakottan. A reggelitől eltérően azonban már székeket is láttam a háttérben. Gyorsan le is telepedtem egyre, miután sikerült néhány tormás lazactekercset a tányéromra varázsolnom. Fejem felett óriási csillár függött, fényglóriát fonva fölém. Belenéztem egy nagy tükörbe, és egyre jobban éreztem magam. Kedvtelve nézegettem azt a magas, jóképűnek mondható fickót, aki lazactekercsekkel a tányérján visszanézett belőle rám. Még Power felügyelőnek sem sikerült elvennie a kedvemet, bár ahogy odafurakodott hozzám, megbotlott valamiben, és a tányérjáról jókora mustárcsepp pottyant a cipőmre. Sóhajtottam, és azon nyomban bosszút esküdtem ellene. – Csakhogy végre megtalálom – bólogatott elégedetten. – Maga mit eszik? – Lazacot – mondtam. – Tormakrémmel. – És maga? Megszagolgatta a tányérját, aztán felvonta a vállát. – Fogalmam sincs róla. Az illata mindenesetre jó. – Én is kedvelném – mondtam. – Ha nem sajnálnám a mókusokat. Power felügyelő arcán nem villant fel az értelem fénye. – Tessék? – kérdezte aztán rövid hallgatás után. – Mit nem sajnálna? – A mókusokat – ismételtem. Gondterhelten nézett a tányérján lapuló, fürjtojáshoz hasonlító valamikre, amelyekre sárga mustármártást öntött a szakács. – Mi köze az én kajámnak a mókusokhoz? – Bocsánat, hogy megemlítettem – mentegetődztem. – Nem kellett volna. – Ha már elkezdte, mondja is végig – türelmetlenkedett. – Mi a franc baja van magának a mókusokkal? – Látta őket a kertben? – Láttam hát. Bár nem vagyok mókusszakértő, úgy láttam, hogy vidáman ugrálnak a fákon. – Sir Hamilton-Wesby állítólag tenyészti őket. – A mókusokat?
– Csakis. – Mi a fenéért? Állammal jelentőségteljesen a tányérjára böktem. Az ő álla viszont egyszerűen leesett a meglepetéstől. Kissé lapos orra rángatózni kezdett, mint a kutyáé, ha szagot fogott. – Ez... itt... mókusból van? – Úgy is lehet mondani. – Szűzanyám! Honnan tudja? – Ettem már ilyet. ízletes, csak... sajnos, ha eszem őket, ezekre a szerencsétlen kis állatkákra kell gondolnom. Power felügyelő nyelt egy hatalmasat. – Azt is tudja, melyik részük? Szomorúan bólintottam. – Melyik? Mivel két elegáns ruhába öltözött hölgy is hasonló gombócokat eszegetett mellettünk, odahajoltam hozzá. – Dugja ide a fülét! Power önkéntelenül is odadugta, én pedig belesuttogtam valamit. Power úgy elsápadt, hogy azt hittem, mindjárt le is ejti a tányérját. – Biztos benne? – Arra mérget vehet. Annyira ki volt borulva, hogy észre sem vette, amint a nadrágja szárára kentem a cipőmre pottyant mustárcseppet. – Egyen inkább lazacot. Power legyintett, aztán letette egy székre a tányérját. – Elegem volt a flancos ételekből. Lehet, hogy később lesétálok Mahoney kocsmájába egy boxtyra. Nem jön velem? – Ezer örömmel. – Négykor a kapunál – mondta, és eltűnt a szemem elől. Megvontam a vállam, és folytattam a lazactekercsekkel vívott harcot. 32 Ha ezek után bárki is azt hinné, hogy merő gonoszságból bántani el a felügyelővel, téved. Csupán nem szerettem volna, ha ott ólálkodik a közelemben, azt pedig végképp nem, ha kikagylózza, miről társalgók beszélgetőpartnereimmel. Mert hogy lesznek, arra mérget mertem volna venni. Ahogy Power eltűnt a balfenéken, Regan bukkant fel mellettem. Süteményes tányért tartott a kezében, amelyen már csak egy kis habmaradék árválkodott. Ahogy megpillantott, rám nézett, szájába vette a hüvelykujját, és olyan elgondolkodva vizsgálgatott, mintha azt latolgatná, hogy bevallja-e szíve nagy titkát. A Barbie babák udvarlóinak a mosolyára gondoltam, és igyekeztem utánozni őket. Ebből aztán bátorságot merített, és odasétált hozzám. – Szevasz – mondta, még mindig gondterhelten pislogva. – Szevasz – mosolyogtam. – Szereted a gesztenyés sutit? – Szeretem – bólintottam. – A gesztenyés süti a legjobb a világon. – Én is szeretem. De képzeld el, csak... egyet ehetek belőle. – Csak egyet? Hogyhogy? – Mami megtiltotta, hogy többet is megegyek. Azt mondta, ha sokat eszem, olyan tehén leszek, mint Celia. Szerinted is tehén?
– Nem is tudom – mondtam, a lány nem elhanyagolható méretű kebleire gondolva. – Talán ez azért túlzás. – Én nem is leszek tehén, igaz? – Biztosan nem. – Akkor talán megehetnék még egy sutit. – Meg bizony. Rám villantotta ravasz mosolyát. – Meg is ennék... de a mami azt mondta a pincéreknek, hogy… ne adjanak nekem. Ők meg nem adnak. Félnek, hogy a mami balhét csinál, Amadeus bácsi meg kirúgja őket. – Hát ez bizony nagy baj. Mért nem kérsz meg valakit, hogy hozzon neked egyet? – Mami ezt is megtiltotta. Mindenkinek meghagyta, hogy ne merjenek nekem sutit adni. Neked is meghagyta? – Úgy látszik, engem kifelejtett a sorból. Regan ennivaló orrocskájára tette ennivaló kis ujját. – Te... hoznál nekem? Úgy tettem, mintha erősen elgondolkodnék a dolgon. – Talán. – Kérlek, hozzál! Szépen kérlek, hozzál nekem egy gesztenyés sutit! – És ha észrevesznek, hogy eszed? – Majd lebújok ide, a szék mögé. Megteszed? Megvakartam a fejem búbját. – Nem tudom, Regan. – Ha hozol, akkor elárulom neked, hogy mit mondott rólad Celia, a mami, az a hülye, balfék Spencer és Gideon bácsi. Oké? És Amadeus bácsi. Megcsóváltam a fejem, morogtam, aztán legyintettem egyet. – Az a szerencséd, hogy magam is voltam gyerek, Regan. – Te is szeretted a gesztenyés sutit? – Én mást szerettem. Na, bújj le a szék mögé! Néhány másodperc múlva tányéromon egy gesztenyés sütivel tértem vissza. Körbepislogtam, aztán Regan kezébe nyomtam. – Tűnés vissza a szék mögé! Regan eltűnt a tányérral, én pedig, mintha belemerülnék a csillár és a faliképek bámulásába, a szék karfájára könyököltem. – Hát akkor mondd el szép sorjában, ki mit fecsegett velem kapcsolatban. Némi kis csámcsogás után meghallottam a suttogását. – Celia Gideon bácsival beszélt rólad. Azt mondta neki, hogy te igazi férfi vagy, nem olyan, mint ő. Valamit mondott, amit nem egészen értettem. – Mit? – Azt mondta, te olyan pasasnak látszol, aki éppen Gideon bácsi ellentéte. – Aha. – Azt mondta, hogy Gideon bácsi előtte imádkozik, majd megköszöni az Úrnak, ami nem is sikerült neki. Te meg olyannak látszol, aki nem köszönget senkinek semmit, csak éppen megcsinálja, amire Gideon bácsi nem képes. Ha te lennél Gideon bácsi helyében, Celia imádkozna utána, és megköszönné azt, amiben Gideon bácsi esetében nincs sok köszönet. Érted te ezt? – Hát... valamit értek belőle. – A mami meg azt mondta, hogy te egy veszélyes alak vagy, nem olyan, mint a balfék felügyelő. – Ezt kinek mondta? – Spencer bácsinak. Spencer bácsi meg azt mondta, hogy a mami egy genetikai mutáns.
Ezt tudom, mit jelent, mert Amadeus bácsi elmagyarázta. Egy képregényben volt egy genetikai mutáns. Tudós ember volt, és gorillává változtatta magát. Spencer bácsi azt mondta, nem normális, amit a mami csinál. Az éjszakai sétákra gondol, amikor a mami és én kimegyünk a rétre... mezítláb. – Miért mentek ki? – Sétálni. Szépen süt a hold, és mi sétálunk. A mami sokszor a holdra néz, és... imádkozik, hogy ő meg én változzunk farkassá. – És... sikerül neki? – A mami azt mondta, előbb-utóbb sikerülni fog. – Mit mondott Gideon bácsi? – Hogy te ravasz disznó vagy, és el fogod csavarni Celia fejét. Ez mit jelent? Megfogod a fejét, és megcsavarod? – Biztos félreértettél valamit. – Gideon bácsi azt is mondta, hogy beszélhet Celia, amit akar, őt nem érdeklik Celia bájai, őt csak egy érdekli: amiben megállapodtak. És hogy Celia ne tegyen neki szemrehányást, ő nem akart Celia ágyába bújni, és többé nem is fog. Egyszer ugyan megtette, de nem tehet róla, hogy őt másra szánta az Isten. Te tudod, mire? – Nem én. – Gideon bácsi azt mondta, Celia csak akkor kapja meg a pénzt, ha teljesíti, amiben megállapodtak. – Miben állapodtak meg? – Azt nem mondta. Amadeus bácsi meg azt mondta Denisnek, hogy akárki is rendezte így az eseményeket, nagyon jól rendezte. Már aggódott a gyémántjai miatt, tudod, a Pretoria Lángja – így hívják –, félt, hogy ellopja valaki tőle. Csakhogy te itt vagy, és te meg fogod akadályozni... Azt mondta, hogy neki ugyan nem jutott volna eszébe idecsalni téged, de akárki is tette, örökké hálás érte. Mást nem mondtak. – Jól van, Regan – dicsértem meg. – Hát akkor, viszlát, kislány. Regan keze kinyúlt a szék mögül. – Kérek még egy sutit! – Nem lehet – tiltakoztam. – Beteg leszel tőle. Erre a fejét is kidugta, és komoly képpel nézett rám. – Ha nem kapok még egy gesztenyéset, azt hazudom a maminak, hogy erőszakosan sütivel kínálgattál, és arra kértél, hogy mondjam el neked, amit a mami és Spencer bácsi rólad beszéltek. Akkor aztán a mami és Spencer bácsi idejönnek, nagy botrányt csinálnak, a mami sikoltozik, és a képedbe karmol, Spencer bácsi pedig pofán vág. Utálom a zsarolókat, de most azonnal beadtam a derekam. – Jól van, várj egy kicsit. Az asztal mögött álló pincérhölgy rám mosolygott. – Ízlik a gesztenyés süti, uram? – Ízlik – mondtam, visszamosolyogva rá. – Várjon csak... ezt a két utolsót magának adom. Elégedett lesz a cégvezetőnk, hogy ilyen gyorsan elfogytak a büszkeségeink. Nem is sejtette, hogy cége büszkeségeivel, ha rövid időre is, de sikerült megvásárolnom Regan barátságát. 33 Honeyball doktorral a folyosón találkoztam. Úgy lógatta a fejét, mint az epsomi derbin vesztes ló, aki tudja, hogy néhány nap múlva már egy-egy adag mustár társaságában papírtálcákon gőzölög.
Amint megpillantott, elmosolyodott. Senkinek nem kívánom, hogy bármelyik kedves ismerőse ilyen mosollyal örvendeztesse meg a születésnapján. – Már mindenfelé kerestem... Mr. Lawrence. Bejönne egy kicsit hozzám? Nem volt messze a rendelőszoba, így alig fél perc múlva egy fehér széken ültem vele szemben. Miss Priscilla ezúttal nem volt velünk. Honeyball doktor meghúzogatta köpenye fazonját, és aggódva pislogott rám. – Miss Howellről szeretnék beszélni önnel, ha végighallgat. Éreztem, hogy összerándul a gyomrom, mintha szeget nyeltem volna. Ezzel együtt a lelkifurdalás is belém szúrt, hiszen jó ideje már, hogy nem láttam a lányt. – Csak nincs valami baj? A doktor összedörzsölte a tenyerét. – Mr. Lawrence... őszintén meg kell mondanom, hogy Miss Howell állapota nyugtalanságra ad okot. Nem tudom pontosan, mi történhetett vele, de.,. nincs valami jól. Az az igazság, hogy... furcsa látomásai vannak. Ugyanazt látja, mint a mocsárban. – Ugyanazt? – Jobb, ha tőle hallja. Itt fekszik a szomszéd szobában. – Mennyire súlyosnak ítéli az állapotát, doktor? – Fizikailag tökéletesen rendben van. Mentálisan viszont egyáltalán nem megnyugtató a helyzet. Jöjjön velem, és győződjön meg róla a saját szemével is. Judy a szomszéd szobában feküdt Priscilla társaságában. Ha nem tudtam volna, hogy beteg, azt hittem volna, csupán lustálkodik. Az éjjeliszekrényén heverő üres tányér azt mutatta, hogy az étvágya sem rossz. Amikor megpillantott, magára rántotta a takaróját, és mosolyra húzta a száját. Leültem az ágya szélére, és kezembe fogtam a kezét. – Hogy vagy, kollegina? – Jól – mondta, és jelentőségteljesen a másik kettőre nézett. Honeyball doktor biccentett, és az ajtó felé indult, Priscilla követte. – Csak beszélgessenek. Öt perc múlva Priscilla visszajön, és beadja az orvosságokat. Oké? Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Judy megcsóválta a fejét. – Leslie... én nem is tudom, mi van velem. Az utóbbi időben... olyan zavart vagyok. Ma reggel is például... ugyanazt láttam, mint a mocsárban. Bejött hozzám az a zöld ruhába öltözött nő. Nyitva volt az ablak, de nem azon jött be. Egyszer csak ott állt előttem. Nem jött az ágyamhoz, csak... felém nyújtotta a karját. Meg kellett volna ijednem, de valahogy... nem volt ijesztő. Elkezdett könyörögni, ne hagyjam, hogy a mocsárba fojtsák. Ekkor vettem csak észre, hogy kötél van a nyakára hurkolva. Valakik, akiket nem láttam, kirángatták az ablakon, és elindultak vele az udvaron át a tőzegláp felé. – Kiáltozott, hogy segíts neki? – Csak suttogott. Talán már elment a hangja a sok kiáltozástól. A láthatatlan emberek kirángatták az ablakon, és... eltűntek vele. Feltápászkodtam az ágyból, és utána néztem... de már nem láttam senkit. A doktor azt mondta, hogy valószínűleg csak álmodtam az egészet. – Igaza lehet a doktornak. – Gondolod, hogy a farkast is úgy álmodtam? – Farkast is... láttál? – Majdnem beugrott a szobámba. Akkor egy kicsit megijedtem. Itt volt kint, a párkányon. Felkeltem az ágya széléről, és az ablakhoz sétáltam. Széles párkánya volt, egy ügyes farkas kényelmesen elférhetett rajta. – Hogy vetted észre? – Megkocogtatta az üveget. Odamentem, de először nem láttam semmit. Aztán egyszerre csak... szembevicsorgott velem. – Biztos, hogy farkas volt?
– Na hallod, csak megismerek egy farkast! Nem látszott igazán ijedtnek, mintha nem is vele történt volna a különben rémisztő dolog. – Nem féltél? – Csak egy kicsit. A doktor olyan orvosságot ad, hogy nem félek semmitől. – Remélem, nem engedted be? – Elfutott. Vicsorgott, aztán elfutott. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem az udvarra. Regant és az anyját láttam odalent a ködben. Ott sétáltak a füvön... valami zsákruhaféle volt rajtuk, és mezítláb voltak. Jeanette, azt hiszem, észrevett, mert az ablakom felé kiáltott. – Mit kiáltott? – Valami olyasmit, hogy... gyere el onnan, ne butáskodj. – Kinek kiáltotta? Neked? Judy hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Miért kiáltotta volna nekem? Ráadásul nem sokkal ezután feltűnt a kislány nagynénje, Celia is. Igyekeztem közömbös képet vágni, pedig majd szétvetett az izgalom. – Nem láttad, honnan jött? – Valahonnan az ablakom irányából. Talán ő is lent sétált a kertben, csak nem vettem észre. – Hatalmasat ásított és párnájára hanyatlott. – Azt hiszem, alszom egyet. Ugye, nem haragszol, Leslie? Amióta idejöttem, egyfolytában álmos vagyok. Csendben tettem be magam mögött az ajtót. 34 Éppen az ágyamon ültem, és azon törtem a fejem, hogyan tudnék a lehető leggyorsabban és legfájdalommentesebben megszabadulni Hillsbrookból, amikor megkopogtatták odakint az ajtót. Nem vart meglepetésként Denis állt a folyosón, vadászpuskájával a hóna alatt. – Vadászni indul, Denis? – kérdeztem, összehúzva a szemöldököm. Denis meghajolt, és még lejjebb fordította a fegyver már amúgy is a földnek irányuló csövét. – Elnézést, uram, de nem volt időm a helyére tenni. Éppen most végeztem a műhelyben a tisztításával. Sir Amadeus küldött, uram. Szeretne önnek megmutatni valamit. – Állok rendelkezésére, Denis. – Tíz perc múlva a hallban, uram. A hallban már jó néhányan várakoztak, amikor lesiettem a lépcsőn. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy Sir Amadeus alighanem kollektív mulatságot talált ki számunkra. Voltak a várakozók között ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Ott láttam például az öszszevissza flastromozott Patrick Gregoryt és Tess Carltont, a titkárnőjét, Gideon Schwarzot, Celia barátját, mellette Bob Spencer álldogált unott ábrázattal. Ott volt Ed Burnett félrefésült ősz hajával, de többen is szobroztak még a lépcső aljában. Mintegy végszóra, megérkezett Priscilla is Denis társaságában. Sir Amadeus Hamilton-Wesby úgy toppant közénk, hogy szinte észre sem vettük. Egy, a faburkolatba rejtett ajtón át lopakodhatott oda hozzánk. Sir Amadeus mosolygott, és fellépett az emeletre vezető lépcsősor harmadik fokára. – Üdvözlöm önöket, hölgyeim és uraim. Elnézésüket kérem, hogy ilyen váratlanul trombitáltattam össze Denisszel a társaságot, de bizonyos megfontolások arra késztetnek, hogy este ne tegyem közszemlére a Pretoria Lángját. Halk, csalódott moraj hullámzott végig a kíváncsiskodókon. Sir Amadeus tovább mosolygott. – Egy őrangyalom figyelmeztetett rá, hogy a biztosító felmondja a biztosítást, amelyet a gyémántra kötöttem, ha nagy nyilvánosság előtt, megfelelő biztonsági intézkedések nélkül
közszemlére teszem. Éppen ezért, arra gondoltam, hogy abban talán nem talál kivetni valót, ha azon a helyen mutatom be önöknek, ahol őrzöm. Így legalább a műhelyemet is megtekinthetik. Arra kérem valamennyiüket, hogy kövessék Denist és az utasításait. Lehetőleg ne térjenek le a Denis által mutatott útról, a biztonsági rendszer ugyanis riadót jelezhet a szomszéd városka rendőrségén. Nyugodjanak meg, a gyémántot bárki megnézheti, és kézbe is veheti. Ezt megígérem önöknek. Akkor hát indulás, hölgyeim és uraim! Ismét csak kinyílott az az oldalajtó, amelyen át Sir Amadeus lopakodott be közénk. Ezúttal azonban nem csukódott ^ azonnal, inkább hívogatón felénk tárta a szárnyait. Mindkettőn egyegy faragott oroszlán nyújtózkodott. Valaki tréfás megjegyzést tehetett rájuk, mert Sir Amadeus vidáman felnevetett. – Úgy van, ahogy mondja, asszonyom! Ők az én kincsőrizőim, mint Kínában a sárkányok. – Ön Kínában is járt? – kérdezte a női hang, amelyben Tess Carltonnak, Mr. Gregory titkárnőjének a hangjára ismertem. – Inkább csak Hongkongban. Tudják, hogy ott is magas színvonalon űzik a gyémántcsiszolást? A többiek után somfordálva én is átléptem a küszöböt. Azt hittem, azon nyomban szembe is találom magam a gyémántokkal. Meglepetésemre azonban nem teremre nyílott az ajtó, hanem egy hosszú, végtelenbe vesző folyosóra. – Vigyázzanak a fejükre, hölgyeim és uraim! – figyelmeztetett bennünket Sir Amadeus. – Az alacsonyabbak természetesen nyugodtan kiegyenesedhetnek. Csak a magasabbja legyen óvatos. Mint például Mr. Lawrence. Igaz is, itt van, Mr. Lawrence? – Itt vagyok – emeltem fel a kezem. – Idejönne mellem? Igyekeztem odafurakodni hozzá. Szerencsére nem kellett nagyon furakodnom, mivel a többiek udvariasan utat nyitottak előttem. Hogy, hogy nem, Miss Tess Carltonhoz mégiscsak hozzásimultam valahogy, aki, mintha szándékosan tette volna, kidomborította a kebleit. A kastély ura ravaszkás mosolyt villantott felém. – Ön most merre indulna el, Mr. Lawrence? A kérdés meglehetősen ostobának tűnt, hiszen csak két irányba mehettünk. Vagy előre, vagy vissza. Megfordultam, és szemügyre vettem az ajtót. Nem láttam rajta semmi különöset, kivéve, hogy szárnyain belül is oroszlánok ücsörögtek, ránk vicsorgatva a fogaikat. Velük szemben végtelenbe vesző folyosó húzódott. – Azt hiszem... előre mennék! – Akkor hát menjünk előre. Erős fény villant, mintha vakuval fényképezett volna valaki. Sir Amadeus tovább mosolygott, és felemelte a karját. – És most? Meghökkent moraj volt a válasz a kérdésére. Ott, ahol korábban csak az ismeretlenbe vezető folyosót láttuk, most három folyosó is húzódott. Egészen pontosan, egy bonyolult elágazás előtt álltunk, amelyből még felfelé, a mennyezet felé is vezetett út. Igaz, ez inkább kémény volt vagy kürtő, oldalába vágott fém lépcsőfokokkal. – Nos, Mr. Lawrence? Előhúztam a pipámat, és a számba szorítottam. – Ez egy labirintus, Mr. Amadeus. Aki nem ismeri az alaprajzát... – Forduljanak, kérem, a fal felé! Megfordultunk. Úgy suhogott valami mögöttünk, mintha madárszárnyak kavarták volna a levegőt. – Visszafordulhatnak! Amint megfordultunk, elragadtatott sóhajok röppentek a mennyezet felé. Ismét egyetlen
folyosó húzódott csak előttünk, a messzeségbe veszve. – Mit szólnak hozzá? – Mi a fene ez? – tudakolta egy hang. – Varázslat? Sir Amadeus tovább mosolygott. – Forduljanak, kérem, ismét az ajtó felé. Engedelmesen megfordult mindenki. Az én kivételemmel. Jómagam is úgy tettem ugyan, mintha megfordulnék, a fejem azonban nem fordítottam el. Akárki is csinálta a varázslatot, nagyon jól csinálta. Egyetlen éles villanást figyelhettem meg csupán, aztán ott, ahol korábban a folyosót, majd később az elágazást láttuk, most egy díszkút bukkant elő a semmiből. Oldalait pehelykönnyűnek tűnő rácsszerkezet borította. Talán annak a kútnak a másolata lehetett, amelyet Vilmos császár ajándékozott valamelyik török szultánnak, s amely még most is Isztambulban áll. Ismét csak elragadtatott moraj szállt a levegőben. Sir Amadeus tapsolt, mire újra a dísztelen folyosó tűnt fel a szemünk előtt. – Induljanak el előre, kérem. Amint továbblépkedtünk a folyosó vége felé, szobabelsők, pavilonok, tájképek, útelágazások villogtak felénk minden oldalról, mintha elvarázsolt kastélyba tévedtünk volna. Legutoljára egy erdőszélre kerültünk, ahol egy kis faház tárt ajtajú bejárata nézett szembe velünk. Denis, akire eddig senki nem fordított figyelmet, meghajolt, és elegánsan előretessékelt bennünket. – Lépjenek be, kérem, az ajtaján. Néhányan indultak volna, de ekkor akaratlanul is felkiáltottam. – Vigyázzanak, neki ne menjenek a falnak! Erre aztán mindenki megdermedt. Hiába volt Denis udvariaskodása, nem moccant senki. – Milyen falra gondol? – mosolygott Sir Amadeus. – Az épület falára. – Ön tehát azt gondolja, hogy ez a faház, és minden körülötte, csupán szemfényvesztés? – Azt gondolom, hogy vagy vetített kép, vagy hologram. – Denis! Denis kezében fegyver helyett ezúttal lapos, hosszúkás tárgy sötétedett. Valószínűleg megnyomhatott rajta valamit, mert ismét felvillant a fény. Felhangzott a madárszárnyak suhogása is, s a következő pillanatban egy jókora teremben találtuk magunkat. A falak mentén furcsa gépek és asztalkák sora húzódott. Nagyjából a terem közepén álltunk, anélkül, hogy elmozdultunk volna a folyosóról. – Nos, hölgyeim és uraim? Elragadtatott kiáltások hullámzottak körülöttünk. Sir Amadeus mint úszó a medencében, boldogan lubickolt az elragadtatás hullámai között. Amikor elcsitult a zaj, meghajolt, és elégedetten megsimogatta az állat. – Hát ezért alkalmazok csak kivételes esetekben vagyonőröket, hölgyeim és uraim. Az én gyémántjaimat nem lehet ellopni. Igaz, Denis? – Nehéz lenne, uram. Többen is odafurakodtak Sir Amadeushoz, hogy a varázslat részleteiről faggassák. Jómagam a falhoz húzódtam, és szemügyre vettem az egyik gépet. Mivel megfordultam már gyémántcsiszoló műhelyben, azonnal rájöttem, hogy csiszológép előtt állok. Ezt aztán Mr. Gregory is megerősítette, aki odasétált hozzám, és megcsóválta a fejét. – Bohóc! – Csak nincs piros orrom? – Nem magára értettem. Mi a fenének kell neki ez a sok sületlen hókuszpókusz? Egyetlen géppisztolyos biztonsági őr is megtenné. – Sir Amadeusnak van érzéke a csodákhoz.
Gregory megvetően nézett rám. – Gondolja? Ne feledje, csak addig nyomkodhatják a micsodáikat, ameddig működik a szerkezet. Ha valaki kinyírja a berendezést, nincs csoda. Kinyitja az ajtót, és nem lát maga előtt se folyosót, se erdei lakot, csupán ezt a termet és a másikat. – Milyen másikat? – Ahol a gyémántjait tartja. Előttünk a régi kastélyépület, annak a falát pedig nehezen lehetett volna átfúrni. Még egy szobának kell rejtőznie e mögött. A kész gyémántoknak közel kell lenniük a csiszolóműhelyhez. – Ugyan miért? – Csiszolt már maga gyémántot? – Nem jellemző. – Hát ha csiszolt volna, és olyan amatőr csiszoló lenne, mint Sir Amadeus, akkor gyakran megnézegetné a kész gyémántjait. Összehasonlítaná azokkal, amiket éppen csiszol... – És ha profi lennék? – Akkor nem hasonlítaná össze semmivel. A profi csiszoló nem tartja meg, amit csiszol. Sir Amadeus cirka tíz percig magyarázta a falak mellett csillogó-villogó csiszológépek használatát, majd Denis felé intett. – Mehetünk, Denis! Ismét csak egy oroszlánokkal dekorált ajtó előtt álltunk. Denis zsebre vágta a távirányítóját, és átalakult komornyikká. Szertartásos mozdulattal tárta ki előttünk a nehéz ajtószárnyakat. – Fáradjanak be, hölgyeim és uraim! Elragadtatott sikkantások jutalmazták Sir Amadeus abbeli igyekezetét, hogy még az eddigi csodákat is túlszárnyalja. Túl is szárnyalta. A szoba, amelynek a bejáratánál álltunk, minden eddigi varázslatot felülmúlt. Falait üvegtáblákból rakták össze, a mennyezetről hatalmas csillárok szórták ránk a fényüket. A fényözön rázuhant a tíz-tizenöt tárlóban elhelyezett gyémántokra. Csupa csillogás-villogás vibrált a szemünk előtt. Mivel közvetlen mellettem is egy tárló állt, belekukkantottam. Jókora gyémánt villogott benne – nagyjából akkora, mint egy nagy kezű férfi hüvelykjének az utolsó perce. Gregory átnézett a fejem felett, és megvonta a vállát. –Balalajka. – Micsoda? – Úgy hívják. Ez a hivatalos neve. – És... mennyit ér? Gregory megvonta a vállát. – Néhány milliót biztosan. – Dollárt?! – Fontot. – Jézusom! Nem vagyok nyeretlen kétéves, pontosan tudom, milyen értéket képviselnek a gyémántok, mégis valahogy furcsa volt elképzelnem, hogy dollár- vagy fontmilliók hevernek tőlem alig karnyújtásnyi távolságban. Gregory a gyémántot bámulta. Szája széle lefittyedt, ami az egyértelmű lekicsinylés jele volt. – Nem tetszik talán? – Őszinte legyek? Nemigen érdekel. – De hiszem maga a gyémántszakmában dolgozik! Gregory legyintett. – Én, Mr. Lawrence, kereskedő vagyok. Keresek magamnak néhány bányát, és szerződést
kötök velük a nyers gyémántra. Megveszem tőlük, eladom, lefölözöm a hasznot. Úgy, hogy ők is jól járjanak, meg én is. – Hogy tud ezekről a csillogó csodákról ilyen szenvtelenül beszélni? – Talán, mert ez a szakmám. A bányász sem csodálkozik a tojásszénen, nem rakja a vitrinjébe, hanem befűt vele. – Hogy hasonlíthatja a szenet a gyémánthoz? – Bizonyos értelemben nincs sok különbség köztük. A gyémánt is szén volt, csak éppen, ahogy mondani szokás, jó időben jó helyen tartózkodott. Az izgatott sikkantásokból arra következtettem, hogy Sir Amadeus éppen a Pretoria Lángját mutogatja. És nem is tévedtem. – Mr. Lawrence? – hallottam hirtelen a hangját. – Itt vagyok. – Jöjjön már, nézze meg ön is. Mit szól hozzá? Csak úgy barátságosan a kezembe nyomott egy tyúktojást. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobogott tőle szaporábban a szívem. – Mit érez, Mr. Lawrence? – Meleget – mondtam. – Mi lenne, ha gyorsan kicserélném? – Például mire? – Mondjuk, egy ugyanilyenre. Elkészíttetem a másolatát üvegből, és azt adom vissza önnek. Sir Amadeus úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult tőle., – Ó, Mr. Lawrence, ön tényleg nem ért a gyémántokhoz! Aki egy kicsit is konyít hozzájuk, azonnal felismeri az igazit. Nem is érdemli meg, hogy megfoghassa. Jöjjenek, hölgyeim, tapogassák meg! Amíg a hölgyek a Pretoria Lángját tapogatták, körülnéztem a tárlók között. Megbökdöstem az egyiket, amelyben egy kisebb gyémánt csillogott. Fogalmam sem volt róla, mivel zárhatták le a tetejét, de bizonyára nem kulccsal, hiszen nem láttam rajta kulcslyukat. Ahogy a gyémántokat nézegettem, egyre határozottabban merült fel bennem a kérdés, hogy mi az ördögöt keresek én itt? Soha nem izgattak a gyémántok, egyetlen kiállításra sem mentem el... – Hogy tetszenek? – morgott valaki a fülembe. Félre sem kellett fordítanom a fejem, hogy tudjam, ki áll mellettem. Power felügyelő hangját lehetetlen volt összetéveszteni bárkiével is. – Érdekesek – mondtam kitérőén. – Hülyéskedik? – Miért hülyéskednék? – Ha a magáéi lennének, a világ leggazdagabb emberei között emlegetnék a nevét. – De nem az enyémek. – Nem is akarja, hogy azok legyenek? – Eddig még nem gondoltam rá. Tétova mozdulatokkal simogatta meg a bajuszát. – Tudja, mit gondolok én? Hogy magának nagyon is sok köze van a Pretoria Lángjához. – Lekötelezne, ha megmondaná, micsoda. Power széttárta a karját. – Még nem tudom. De rájövök. Abban viszont biztos vagyok, hogy már kinézte magának, mint azt a másikat Indiában. Aki egyet már ellopott, az ellophat még egyet, nem igaz? Mint tapasztalt zsaru mondom magának: akit egyszer rabul ejtett a gyémánt fénye, soha nem tud szabadulni tőle. Azon töprengtem, hogy belökjem-e a vitrinek közé. Végül is mégsem löktem be. Csak még jobban gyanúba keverném magam, ha botrányt csinálnék a világhírű gyémántok között. Sir Amadeus sorban bemutatta a kincseit. Mindegyiknek volt neve, valamiféle száma,
mindegyikről megmondta, hány karátos, satöbbi. Én inkább a kíváncsiskodókat nézegettem, amint kitágult szemekkel figyelték a köveket. Arra riadtam, hogy belém karol valaki. Tess Carlton volt, Gregory szép, szőke titkárnője. – Hogy tetszenek, Mr. Lawrence? – Tetszenek – biccentettem. – Ha mind az öné lenne, nekem ajándékozna belőlük egyet? – Feltétlenül. Barátságosan meglegyintette az arcom. – Fenét ajándékozna. De azért kedves, hogy ezt mondja. Most nyílt csak rá alkalmam, hogy jobban is megfigyeljem. Szép fehér bőre volt, kicsattanóan piros ajka, és kék szeme. – Nem látta Gregoryt? – Az imént még itt volt – mondtam. – Biztos elbújt a többiek háta mögé. Lehet, hogy alszik. Nyitott szemmel, mint a nyúl. – Épp az imént említette, hogy nem kedveli a csiszolt gyémántokat. – Így igaz. Ő csak a csiszolatlanokat szereti. – Jó főnök? Akaratlanul pottyant ki a számon a szó. Azonnal meg is bántam, hogy kipottyant. – Megjárja – mondta Miss Carlton. – De azért elcserélném. – Kire? Komolyan nézett rám, még egy icipici kacérságot sem éreztem a hangjában. – Például magára. – Hátha jót cserélne rosszabbra. – Az 6 életét egyszer már megmentette, hátha megmentené az enyémet is. – Nem úgy néz ki, mint akiét meg kellene menteni. – Honnan tudja azt maga? Hosszú és keserves életem volt. Elmeséljem? – Most? – Dehogy most. – Legalább csigázza fel egy kicsit a fantáziámat. – Ahogy akarja. Anyám mosónő volt, apám részeges tengerész, belefulladt a vízbe, anyám korán meghalt, árvaházba kerültem, ott lopni tanítottak... – Hagyjon valamit máskorra is. – Egyszer azért szívesen befejezném, ha nem bánja. – Van valami ötlete, hol? – Nekem van. – Nekem is. – Akkor jó. Megtalálom a módját, hogy befejezzem. Gyengéden belém csípett, és ellibegett a többiek irányába. Kezdtem úgy érezni, hogy mégiscsak találtam Sir Amadeus fedele alatt egy nekem tetsző gyémántot. 35 Mr. Gideon Schwarz-cal viszont egészen más volt a helyzet. Úgy állt a falnál, mint egy rakás szerencsétlenség. Hosszú pajesza reményvesztetten lógott az arca mellett, mintha madár tört szárnya lett volna. El akartam osonni mellette, de erélyesen rám szólt. – Hé! Bár hallottam már barátságosabb megszólítást is, hozzá irányítottam a lépteimet. – Mi újság, Mr. Schwarz? – Nem tudja, meddig tart ez még?
– Biztosan nem soká. Miért jött ide, ha nem érdekli? – Nem tudja, hol lehet itt pisilni? – Fogalmam sincs róla. – A fenébe is, megittam vagy három teát. Azonnal összepisilem magam! – Talán kérdezze meg Denistől. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, megjelent a szemem előtt egy ajtó. Az ajtón a megfelelő felirat. Közvetlenül a másik teremben, a csiszológépek mögött. – Menjen át a másik terembe. Ott lesz a gépek mögött. – A fenébe is! Hogy miért kell nekem minden szarba belekeverednem!? Nem is vártam más köszönetet, ezért elfordultam tőle. Tettem vagy két kört a teremben, és éppen az órámra pillantottam volna, amikor felcsapott az üvöltés. Éppen úgy hangzott, mintha valakinek átharapták volna a torkát. Először dermedt csend támadt, csak aztán tört ki a kiáltozás. Néhányan elindultak az ajtó felé, az azonban villámsebesen becsukódott előttük. Jobbnak láttam behúzódni egy tárló mögé. Az ajtón úgysem tudtam volna átjutni, azt pedig nem akartam, hogy a megvadultak összetapossanak. Szerencsére még idejében sikerült megakadályozni a pánikot. Mielőtt nekiugorhattak volna az ajtónak, hogy addig döngessék, amíg le nem jön a bőr a kezükről, Power felügyelő éles hangja vágott a hangzavarba. – Csend! Itt a rendőrség! Mindenki fogja be a száját! Ismét csak elcsodálkoztam rajta – mint már annyiszor –, hogy a határozott, céltudatos hang milyen gyorsan képes útját állni az éppen kitörni készülő pániknak. – Csak nyugalom! – mordult rájuk ismételten Power. – Hol ordítottak? – A... másik szobában – nyögte Sir Amadeus. – Feltehetően... – Ki zárta be az ajtót? – Én – nyögte Denis. – Miért zárta be? – Ezt kellett tennie, felügyelő – mondta Sir Amadeus. – Ez a rend. – Milyen rend? – Biztonsági rendszabályok. Ha valami történne idebent, Denis azonnal bezárja az ajtót. Power a tárlókra pislogott. – Hány gyémánt van bennük? – Tizenkilenc. – Számolja meg őket. Sir Hamilton-Wesby végigcsörtetett a tárlók előtt. Mivel a mini-kirakatok nem egyenes sorban álltak, hanem valamiféle áttekinthetetlen művészi rendezői elvnek engedelmeskedve, összevissza, Sir Amadeus mozgása a sakktáblán kétségbeesetten ugrándozó lóra emlékeztetett. Sorban a tárlók fölé hajolt, megpiszkálgatta a tetejüket, megütögette az oldalukat. Éppen az utolsót ütögette, amikor ismét felhangzott odakint az üvöltés. Csakhogy ezúttal már nem egyvalaki ordított, hanem legalább ketten, de lehettek többen is. Az első fájdalmasan bőgött, a másik inkább dühösen, a harmadik viszont csak hörgött, mint a leszúrt disznó. Power előkapott egy jókora pisztolyt a zsebéből, és Sir Amadeusra kiáltott. – Hol a Pretoria Lángja? – A zsebemben! – rikkantotta Sir Amadeus, akinek olyan felszabadult izgalom ült ki az arcára, mintha nem is az ő kastélyában, az ő gyémántjai körül támadt volna hercehurca. – Tartsa is ott! – kiáltotta Power, majd felém fordult. – Van stukkerja? Feleletképpen előrántottam a 38-ast. – Remélem, engedélye is van hozzá? – Fent van a szobámban – mondtam. – Felugorjak érte? Power megvető pillantással jutalmazott.
– Csoda szellemes. Hahaha. Nyissa ki az ajtót, Denis! Denis Sir Amadeusra nézett. Sir Amadeus biccentett. Denis tenyerébe szorította a távirányítót, és megnyomott rajta egy gombot. Az ajtó megvonaglott, mint a víziló, amelynek a lábikrájába harapott egy kíváncsi hal, de nem nyílott ki. Denis értetlenül meredt a műszerre, és tovább nyomogatta. Az ajtó általános sztrájkba lépett. A vastag fába faragott oroszlánok kárörvendőn néztek ránk. – Mi történt, Denis? – értetlenkedett Sir Amadeus. – Nem nyílik, uram. – Nyílania kell. – De nem nyílik, uram! Sir Amadeus nyugodt, fiatalos arcán végighullámzott a bosszúság. Vékony kis bajuszkája mint elégedetlen kígyó tekergett az orra alatt. – De hát ennek ezerszázalékos biztonsággal működnie kell! Neki sem működött. Sir Amadeus felhördült, és egyetlen mozdulattal földhöz vágta a távirányítót. Bár a távirányítókat általában masszívra építik, hogy ha a szenilis nagymama és a hülye öcsiké levernék, se menjenek tropára, ez a gyakorlat, úgy látszik, nem vonatkozott Sir Amadeus távirányítójára. Ahogy a parkettára zuhant, elkezdett osztódással szaporodni. Annyi kis alkatrész született belőle, hogy csak alapos sepréssel lehetett volna összegyűjteni valamenynyit. – Uram! – nyögte Denis elkeseredetten. – Mit csinált, uram?! – A rohadék! – morogta őszinte felháborodással Sir Amadeus. – Pedig meg voltam győződve róla... Odakint ismét felhangzott az ordítozás. Azzal a különbséggel, hogy már csak egyetlen hangot hallottunk, és azt sem valami jól. Idebent még ekkor sem tört ki a pánik – hála Power felügyelőnek, aki a mennyezetre fogta a stukkerét, és jeges nyugalommal csak ennyit mondott: – Aki hisztériázni kezd, lelövöm! Mivel a mennyezetre tartott pisztoly egyenesen a csillárra irányult, azon imádkoztam, nehogy meghúzza a ravaszt. A lepotyogó üvegdarabok több kárt tesznek bennünk, mint egy csorda vérfarkas. – Én nem hisztériázok – mondta egy ugyancsak hűvös női hang. – Csak egyszerűen elájulok. Uraim, megfogna valaki? A hölgyet nem ismertem, de csinos volt, pokolian csinos, így aztán nem csodálkoztam, hogy az életveszély ellenére, többen is odaugrottak hozzá. Power felügyelő ekkor Denisre förmedt. – Nyissa ki valahogy! – Hogy nyissam ki? – siránkozott Denis. – Csak a távirányítóval lehetséges. Minden szem Sir Amadeusra meredt, aki szégyenlősen lesütötte a szemét. – Van valakinél telefon? – kérdezte a felügyelő. – Az enyém kint maradt a kocsiban. – Nekem van – mondta egy örömteli hang. – Hívjak fel valakit? – A rendőrséget – utasította Power. Sir Amadeus csak legyintett egyet. – Felesleges. Idelent nulla a térerő. Úgy volt, ahogy mondta. A telefon meg sem nyikkant. Megnyikkantam viszont én. Előhúztam a zsebemből a pipaszurkálómat, és az ajtóhoz sétáltam. Megnézegettem a zárat, amely masszívnak látszott, akárcsak az ajtószárnyak. Még le sem hajoltam, máris a tarkómon éreztem Power felügyelő izgatott szuszogását. – Tud vele csinálni valamit?
– Megpróbálom. – Igyekezzen, ha lehet. Ki tudja, mi történt odakint? Amíg a zárszerkezetet babráltam, megindult mögöttem a hangok lavinája. – Ez... a főnököm volt – mondta enyhén hisztérikus magasságokba tornázva a hangját Miss Carlton. – Mr. Gregory. – Melyik? – Aki... ordított. Talán ismét elesett... Mivel a vendégek közül csak kevesen értesültek Mr. Gregory balesetéről, Miss Carlton részletes magyarázkodásba kezdett. Arra is kitért, hogy Mr. Gregory farkast látott, amely alaposan összekarmolta. Aggódva vissza-visszafordultam feléjük, mert attól tartottam, hogy mégiscsak kitör a rég várt pánik, és az ajtóhoz lapítanak, de Power felügyelő szerencsére ezúttal is a helyén volt. – Ostobaság! – ordította. – Még hogy farkasok! Egyszer gyerekkoromban... Belekezdett valami zavaros történetbe, amelyre már nem ügyeltem oda. Minden figyelmemet lekötötte az ajtóval való babrálás. Hamar rájöttem, hogy elég egyszerű a zárszerkezete, csupán négy csavart kell eltávolítanom ahhoz, hogy hozzáférhessek. Csakhogy, amint tudjuk, néha a legprimitívebb munkafázis okozza a legnagyobb nehézséget. Hiába feszültem neki a csavaroknak pipaszurkálóm átalakított reszelőjével, nem tudtam belekapaszkodni a csavarfejek rovátkáiba. Látszott rajtuk, hogy nem megfelelő szerszámmal csavarták be őket, s az erőszakos művelettől alaposan megsérültek. Nem tehettem mást, ki kellett mélyítenem őket. Éppen a második csavarfejet reszeltem, amikor Power ismét odaugrott hozzam. – Mi az ördögöt tökölődik már? – A csavarfejeket reszelem, és hallgatom, hogy valaki hülyeségeket beszél. Úgy nézett rám, hogy meg voltam győződve róla: amint véget ér kényszerű rabságunk, már úton is leszek a kerületi tömlöc felé. A harmadik csavarfej reszelésénél tartottam, amikor váratlanul meghallottam hajdani mesterem, Radzs Kumar Szingh hangját. Mintha felhők mögül szűrődött volna felém az okítása. – Ha valaki azt mondja neked, Leslie száhib, hogy a csavar jobb találmány, mint a szeg, köpd szembe. A szegről tudod, micsoda, milyen a természete, nem vársz semmi különöset tőle. A csillogó-villogó csavarok azonban megtévesztenek. Azt hiszed, csak csavargatnod kell őket, ők pedig engedelmeskednek az akaratodnak. Hát ebben aztán tévedsz, Leslie száhib! Anandakar szerint – remélem, tudod ki az: elefánthajtó a Bombay utcában – minden egyes szegben egy-egy szellem lakik, s az a feladata, hogy segítse azt, aki a szeget veri. Anandakar szerint a szegszellemek valaha tisztességes, becsületes szolgák voltak, belegörbült a hátgerincük a sok hajlongásban. Ezért újjászületésükben olyan tárgy szellemeként születtek újjá, hogy ne kelljen soha többé meggörbíteni a gerincüket. A csavarszegek szellemei azonban egészen mások. Ők soha nem voltak tisztességesek, s az, hogy csavarszeg-szellemekké váltak is, inkább büntetés, mint jutalom. Az istenek megcsavarták a gerincüket, és árkol vágtak a fejükbe, hogy jajgassanak, amikor csavarod őket. Ha tudod. Mert ezek a szellemek természetüktől fogva rosszindulatúak, ahol csak lehet, betesznek neked. Például leggyakrabban úgy, hogy megszakad bennük a menet. Most pedig, Leslie száhib, add ide azt az aknát, mert addig csavargatod, amíg felrobban... Elúszott a hangja a messzeségben. A zár roppant egyet, és a negyedik csavar is lehullott a földre. Gyengéden megnyomtam a vállammal az ajtót. A vastag ajtószárnyak a vicsorgó oroszlánokkal engedelmesen kitárultak előttem.
36 Első pillantásom egy térdeplő férfira esett. Ott térdepelt a gépterem, vagy csiszolóterem közepén. Csak akkor pillantott rám, amikor a nyitott ajtón át fény-nyalábok kúsztak be mellettem, és megvilágították a csiszológépeket. A férfi arca merő vér volt; néhány másodpercig rá sem ismertem, kicsoda. Kezemben ekkor már a 38-ast szorongattam a pipaszurkáló helyett. Előrenyújtottam és körbeforogtam vele, ahogy illik. Szerencsére senkit nem láttam a közelemben. Csak a gépek gubbasztottak sötéten és elkeseredetten, mint gazdájukat vesztett óriási tintásüvegek. A férfi a földön térdeit, és felém nyújtotta a karját. A keze is csupa vér volt, nemcsak az arca. – Segít... sen! Istenem... segít... sen! Szemem sarkából láttam, hogy a nyitott ajtón át a felügyelő vágtat felém kivont pisztollyal, így minden figyelmemmel a sebesült felé fordulhattam. – Támaszkodjék rám, kérem. Fel tud állni? – Nem... tudom – nyögte a sebesült. – Jaj... nem tudom. – Azért csak próbálja meg! Reszketett a rémülettől. Hóna alá nyúltam, és megkíséreltem a talpára állítani. – Denis! – hallottam a hátam mögül Sir Amadeus határozott hangját. – Álljon ide az ajtóba, és ne engedjen ki senkit. Csak egy kis türelmet kérek még, hölgyeim és uraim. Nem történt semmi, csak az egyik vendégem nekiment a sötétben egy csiszológépnek. – Mi a helyzet? – kérdezte Power. – Nézze meg, hogy nincs-e valaki a gépek között. Power biccentett, és elviharzott. A sebesült rám nézett, és megtántorodott. – Istenem... már megint maga az? – Ezt én is kérdezhetném. – Jézusom... maga az én végzetem. Ha együtt vagyok magával valahol... biztos, hogy történik valami velem. Természetesen Mr. Patrick Gregory volt az áldozat. 37 Éppen akkor, amikor végre sikerült talpon maradnia, és nekikezdhettem volna, hogy legalább annyira kitörölgessem a zsebkendőmmel a szeméből a vért, hogy rajtam kívül mást is lásson, felcsattant mögöttem Power hangja. – Mr. Lawrence! Jöjjön csak ide! Miss Carlton nem törődve Sir Amadeus tiltásával, odafutott hozzánk. – Jézusom, Mr. Gregory. Mi történt önnel?! A felügyelő kidugta a fejét egy gép mögül, és felém intett. – Ide! Power képe komoly volt, mintha egy sorozatgyilkosról kapott volna fontos információkat. Megragadta a karom, és berántott a gép mögé. – Meg tudja állni, hogy ne ordítson nagyot, ha mutatok valamit? – Majd megerőltetem magam. – Akkor nézzen oda! Odanéztem, ahova mutatta. Valóban meg kellett erőltetnem magam, hogy fel ne ordítsak. Egy félhomályos sarokban, az egyik csiszológépre borulva feküdt valaki. A gyémántszobából átsurranó fény-nyalábok egyike ráült az arcára, mintha szántszándékkal akarta volna felhívni a figyelmünket a férfi szomorú sorsára.
Mert a gépen keresztben fekvő férfi sorsa valóban szomorú volt – ennél szomorúbb már nem is igen lehetett volna. Vérbe fagyott arcából kidülledt szemek meredtek a semmibe, még a homlokába lógó haja is vérmocskos volt. Feje hátrahajlott, mintha nem bírná el a nyaka. Ebben a hátracsuklásban talán szerepe lehetett annak a széles vágásnak is, amely átívelt a torkán, és felszakította a nyaki ütőerét. – Ismeri? – kérdezte Power felügyelő, megsimogatva verejtékező homlokát. Mivel nemigen kaptam levegőt, csak bólintottam. – Kicsoda? Nyeltem egyet, és csak azután mondtam meg neki, hogy a nyeléssel együtt némi levegő is áramlott a tüdőmbe. – Mr. Bolton – mondtam. – Mike Bolton, Sir Amadeus sofőrje. 38 Power még egyszer megszemlélte a halottat, aztán hátralépett. – Denis! – Uram? – Maradjon az ajtónál, és ne engedjen ide senkit. – Én nem engedek, uram,.. de egy hölgy már kiszökött a szobából. Miss Carltonra pillantottam. Még mindig Mr. Gregory vérmocskos arcát törölgette. – Legalább a többit ne engedje ki. Ereztem, hogy az oldalamnak nyomódik valami. Egyetlen pillanatig azt hittem, hogy a felügyelő a pisztolyát nyomja nekem, de csak a mutatóujja volt. Úgy forgott a szeme az üregében, mintha szemforgási versenyen vett volna részt. – Pszt! – suttogta. – Pszt! Ebben a másodpercben én is meghallottam, amire figyelmeztetni akart. Nem messze tőlünk, balról a harmadik csiszológép mögött mozgott valami. Bólintottam, és a vállára ütöttem. – Nincs már miért itt maradnunk, felügyelő. Ez a férfi halott. Vigyük át a másik szobába, és... Most! Ő is repült, én is repültem. Én valamivel kisebb zajjal huppantam le a padlóra, és előbb is értem a géphez, mint ő. Mire megérkezett mellém, már elkaptam a mögötte rejtező fickó ingét, és magam felé rántottam. – Fel a kezekkel! – ordítottam rá. – Fel a kezekkel! – ordított Power is. A férfi nem ordított. Felemelkedett, aztán ráborult a gépre, és sírni kezdett. Zsebre dugtam a fegyveremet. A gépen Gideon Schwarz, Celia pasija zokogott kétségbeesetten. 39 Sir Amadeusnak kellett vállalnia a legnehezebb feladatot: a vendégek megnyugtatását. Amikor Power utasítására Denis közölte velük, hogy mindenki elhagyhatja a helyiséget, látszott az arcukon, hogy a kastélyt is azonnal elhagynák, ha lehetne. Denis mogorva képpel ácsorgott az ajtóban. Látszott rajta, hogy nincs is egészen a tudatában annak, ami történt. Nem könnyű elfogadni, hogy pont a legkritikusabb pillanatban mond csődöt valami, aminek pedig egyáltalán nem lett volna szabad csődöt mondania. Mi néhányan, közvetlenül érintettek, természetesen a csiszolóteremben maradtunk, a felügyelő védőszárnyai alatt. Power többször is megpróbálta felhívni a kollégáit, de a térerő nem engedte. Denis ugyan felajánlotta, hogy megkér valakit, szóljanak be a zsaruknak, de ezt Power kategorikusan elutasította.
Mr. Gregory egy széken ült – Denis húzta át a szomszéd teremből – és még mindig úgy meg-megszédült, hogy attól tartottam, leesik róla. Miss Carlton szerencsére ott állt mellette ugrásra készen. Mr. Gregory felemelte a fejét, és a gépen fekvő férfira nézett. – Meghalt? – Meg – biccentett Power. – Feltehetnék önnek néhány kérdést, Mr. Gregory? – Tegyen – mondta Gregory. – Ha elájulnék, tartsanak egy kis szünetet. – Addig majd elkapom a gyilkost – dörzsölte össze a tenyerét Power. – Ha már el nem kaptam. – Rám gondol? – tudakoltam. – Ki tudja? Mesélje csak el, mi történt önnel, Mr. Gregory. Gregory sóhajtott, és fintorgott is mellé. – Úristen, hogy ég a sebem! – Azonnal jön a doktor, legyen türelemmel. Megvárjuk, vagy mesél? – Hogy mi történt? – sóhajtotta Gregory. – Ugyanaz, mint a csigalépcsőn. Kísértetiesen ugyanaz. Kivéve a Zöld Asszonyt. Ő nem volt itt. Jézusom, nem fogok elvérezni? – Reméljük a legjobbakat – nyugtatta meg Power. – Ha aggódik miatta, mesélje gyorsabban. Mi a fenét keresett itt a gépteremben, mi? – Röhögni fog, a WC-t – mondta Gregory. – Miért itt? – Mert odabent nincs, A gyémántok nem járnak brunyálni. – Sötét volt, amikor bejött? – Az hát. Még gondoltam is, hogy mi a fenéért oltották le a villanyokat, de nem tököltem sokat, elindultam megkeresni a kapcsolót. – Megtalálta? – Nem én. A franc se tudja, hol van. Azt hittem, a másik ajtónál. Odatapogatóztam, miközben majdnem szétvertem a térdem ezeken a rohadt gépeken. Ha nincs a helyzetjelző... Ebben a pillanatban tudatosult csak bennem, honnan jön az a halvány derengés, amely a padló felett néhány centiméterrel világította meg a termet. A konnektorok némelyikébe helyzetjelző lámpát dugtak, amely csupán annyi fényt adott, hogy meg lehessen találni a segítségével az ajtót. – Éppen felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a kapcsoló gombját, amikor... megpillantottam. – Mit? – hajolt felé Power. – Egy farkast – nyögte Gregory. Úgy megbillent a széken, hogy attól tartottam, esés közben Miss Carltont is magával sodorja. – Egy rohadt, vicsorgó farkast, amelyikkel már a csigalépcsőn is találkoztam. Uramjézus, miért pont engem szúrt ki magának ez a dög? Power megtörölgette a homlokát. – Mit csinált magával? – Szét akart tépni. Nyilván. Felém nyújtogatta a kannát, és... vicsorgott. – Aztán? – Felugrott egy gépre, és... elhúzott. Beleveszett a sötétségbe. – Boltont mikor vette észre? – Egyáltalán nem vettem észre. Ki az? – A halott. Sír Amadeus sofőrje. – Nem ismertem. – Ő hozta fel magát a kastélyhoz. – Akkor sem ismertem. Hatan voltunk a kocsiban, egymással foglalkoztunk, nem a sofőrrel. – Lehet, hogy azután ölte meg, hogy önt megtámadta.
– Lehetetlen. Hallottam volna. – Hátha elájult. – Nem ájultam el. Csak rettentően be voltam csinálva. A sofőrt már azelőtt is megölhette, hogy nekem támadt. Sőt, biztosan előtte ölte meg. Talán megzavartam a munkájában, ezért esett nekem. Power Denisre nézett. – Mondja, Denis, van valami ötlete, hogy miképpen jöhetett be Mr. Bolton a csiszolóterembe? – Nem tudom, uram. Fogalmam sincs róla. Ekkor fordított csak figyelmet a gép mellett kuporgó Gideon Schwarzra. – Ön hogy került a terembe, Mr. Schwarz? Schwarz igyekezett visszanyerni a nyugalmát. Nem ment könnyen szegénynek. Egyszerűen nem tudta elszakítani a szemét a halottól. – Pisilni jöttem ki – mondta. Power meghökkent. – Maga is? Ebben a kastélyban tartja évi rendes közgyűlését a hugyosok klubja? – Nagyon kellett. Ittam három teát... – Köszönöm, nem vagyok kíváncsi az ebédje részletes leírására. Tehát kijött. – Ki. És nem találtam a kapcsolót. – Nem találta? Hiszen maga a családhoz tartozik, nem? Schwarz meglepett képet vágott. – Én? Most vagyok itt először. – Miss Celia vőlegénye, ha jól tudom. Schwarz matatni kezdett a szakállában. – Az az igazság, hogy csak... tíz napja. Maximum két hete. – Szóval, kereste a kapcsolót, de nem találta meg. Mit talált meg? Mr. Schwarz nyelt egyet. – A hullát. Ennek az izé... Boltonnak a hulláját. – Hogy találta meg? – Belebotlottam. Itt bóklásztam a gépek között, aztán egyszerre csak belebotlottam. – Honnan tudta, hogy halott? – Onnan, hogy láttam már halottat nem is egyet. Azonnal tudtam, hogy meghalt. – Például miből? – Például abból, hogy nem lélegzett, és hogy merő vér lett tőle a kezem. Felmutatta, mintha bármelyikünk is kételkedett volna benne, hogy valóban véres a keze. Hát az övé az volt, nem is vitás! – Ekkor mit csinált? Mr. Schwarz meghúzogatta a szakállát. – Arra gondoltam, hogy megvert engem az Isten. Már a második alkalom életemben, hogy hullára bukkanok. – Nocsak! – hökkent meg a felügyelő. – Nocsak! – Merő véletlen. Egy évvel ezelőtt... a Central Parkban, New Yorkban sétáltam éjszaka, amikor is találtam egy hullát. Éppen mesterséges légzést akartam adni neki, de... jött a rendőrség. Sok kellemetlenségem is volt miatta. – A mesterséges légzés miatt? – A rendőrség miatt. Valahogy... megfogtam a fegyvert is, amely mellette feküdt. Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy került a kezembe. Szerencsétlen módon az én ujjlenyomataim látszottak csak később rajta. – Hát ez valóban pech – morogta a felügyelő. – Lecsukták? – Majdnem.
– Hogy úszta meg? – Úgy, hogy ártatlan vagyok, és különben sem volt indítékom, amiért megölhettem volna. Hiszen nem is ismertem az illetőt. Jól van – emelte fel a kezét Power. – Rendben van. Nem vádolom semmivel. Szóval, idejött pisilni, és holttestet talált. Mi történt ezután? – Nyílott az ajtó, és beosont utánam valaki. Én meg csak lapultam a csiszológép mögött, mint dinnye a gazban. – Melyik mögött? – Ki tudja, hiszen valamennyi egyforma. – Azonkívül, hogy lapult, mit csinált? – Ha hiszi, ha nem: az életemért aggódtam. Azt hittem, értem jött. – Magáért? – Hogy kinyírjon. – Miért nyírta volna ki? Mr. Schwarz könyörögve nyújtotta a felügyelő felé a kezét. – Kedves felügyelő úr, hát honnan tudjam én azt? Képzelje csak magát a helyembe. Power olyan mozdulatot tett, mintha nem létező pajeszát simogatná, aztán lemondóan legyintett. – Megpróbálom. – Itt dekkolok a gép mögött, mellettem egy bulla, tök sötét van, csak a helyzetjelző fények égnek, bejön valaki az ajtón, és azonnal be is csukja maga mögött. Mire gondolhattam volna? Csak arra, hogy kinyírta ezt a pasast, visszament a szobába, aztán, amikor észrevette, hogy én is idejövök, utánam lopakodott, hogy kinyírjon. Bizonyára attól félt, hogy idő előtt felfedezem a halottat. – Idő előtt? – Nyilván felborítottam a tervét. Ezért engem is ki akar nyírni. Erre gondoltam, és erre gondolok most is. – De nem nyírta ki magát! – Szerencsére. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy elindult felém. Aztán valaki ordított egy nagyot. Felkaptam a fejem, és azonnal bele is vertem valamibe. El is ájulhattam egy kis időre, mert arra emlékszem csupán, hogy morgást és ordításokat hallottam. Ezután ismét nyílott az ajtó, és többen is bejöttek. Amikor maguk megtaláltak, még nem is voltam egészen magamnál. Power odalépett mellé. – Mutassa a fejét! Schwarz lehajtotta a kobakját. Pontosan a búbján jókora véres folt éktelenkedett. Kétség sem fért hozzá, hogy alaposan beleverte valamibe. Power felhúzta a szemöldökét. – Azért furcsa, mi? Amerikában hullát talál a Central Parkban, itt, Írországban hullát talál Mr. Amadeus kastélyában... Ön milyen következtetést vonna le mindebből, Mr. Schwarz? Mr. Schwarz széttárta a karját. – Azt, hogy átkozottul peches vagyok. Power összedörzsölgette a tenyerét. – Ez a minimum, Mr. Schwarz. Ez a minimum. 40 Nem mondhatnám, hogy unalmasán telt a délutánom. Azt sem, hogy nem hozott néhány meglepetést a zsákjában. De kezdjük az elején. Azzal kezdődött az események láncolata, hogy Powernak sikerült
összeköttetést teremtenie a rendőrséggel, s mintegy fél órával a holttest felfedezése után már meg is érkezett egy furgonra való zsaru. Power utasításainak megfelelően szétrajzottak az épületben. Jómagam a szobámban ücsörögtem, és a fejemet törtem, amikor Denis beviharzott hozzám. Ezúttal is úgy tartotta a kezét, mintha vadászpuska lenne a hóna alatt, de nem volt. Bánatos lófejét viszont úgy lelógatta, hogy majd a földig ért. – Sir Amadeus kérdezteti, hogy nem óhajtana-e átfáradni hozzá? Magam sem tudtam, mit óhajtanék a legszívesebben – kivéve azt, hogy ha lehetne, minél előbb megpucolnék –, ezért csak legyintettem, és hagytam, hogy felvezessen egy emelettel feljebbre, Sir Amadeushoz. Sir Amadeus a dolgozószobájában fogadott. Még körülnézni sem volt időm, máris kirobbant az íróasztala mögül – ez utóbbi akkora volt, mint egy kisebbfajta csatahajó – karon ragadott, és egy óriási karosszékbe vonszolt. Azon nyomban el is merültem benne. Az ajtó csattanásából arra következtettem, hogy Denis közben lelépett a balfenéken. Az alatt az idő alatt, amíg sikerült úgy elhelyezkednem a székben, hogy ki is láthassak belőle, Sir Amadeus egy tekintélyes méretű italszekrény elé állt, és komor képpel nézett rám. – Iszik valamit, Mr. Lawrence? – Lehet róla szó – mondtam engedékenyen. Sir Amadeus a szekrényre nézett. – Van valami elképzelése, vagy rám bízza a dolgot? – Önre bízom – mondtam nagyvonalúan. Sir Amadeus biccentett. –Egy 1986-os évjáratú Hersleyre gondoltam. Tölgyfahordóban érlelték, speciális körülmények között. Négyszáz palack készült ezen a módon, háromszázat sikerült megszereznem belőle. Megfelelő lesz? – Megfelelő – biccentettem. Sir Amadeus kinyitotta a szekrény ajtaját, kivett belőle egy kinézetre inkább taszító, mint hívogató palackot. Dugója tetején piros pecsétféle csillogott, amelyet Sir Amadeus gondosan eltávolított a késével. Amikor pedig a dugó is kikerült a palack nyakából, olyan illatok árasztották el a szobát, hogy énekelni támadt tőle kedvem. Sir Amadeus szeme is elismerőn csillogott, ahogy kitöltötte az italt a metszett poharakba. – Bár... most kissé ideges vagyok, de azért nézze meg a színét! Én is ideges voltam egy kissé, de azért megnéztem. Olyan tiszta volt, mint némely feltűnően csinos hölgy szeme. Mint például Tess Carltoné. Közelebb igazítottam az orromhoz a poharat, és beszívtam az ital illatát. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit kedvelhettek annak idején az ambrózián az olümposzi istenek. – Kísértetiesen hasonlít az 1902-es Waterford-2-höz. Sir Amadeus hátrahőkölt, és eltátotta a száját. – Maga ivott már 1902-es Waterford-2-t? – Fél palackkal. – Úristen, de irigylem érte! Valóban azt mondják, hogy hasonlít hozzá. Eszerint, maga ért a whiskykhez? Azt, hogy mit éreztem, amikor az ital olajos cseppjei lecsorogtak a torkomon, maradjon az én titkom. A legszebb szerelmes pillanatainkról sem szoktunk másoknak beszámolni. Legalábbis mi, úriemberek, nem. Miután megalapoztuk a beszélgetésünk hangulatát, Sir Amadeus komor képpel nézett rám. – Ritkán örültem még annyira embernek, mint most önnek, Mr. Lawrence. – Nem túloz egy kissé, Sir Amadeus? – kérdeztem, még mindig a whisky hatása alatt állva. – Egyáltalán nem. Amikor, hm... váratlanul ideérkezett, már akkor éreztem, hogy alighanem a gondviselés küldte hozzám, bár akkor még legszörnyűbb álmomban sem gondoltam
volna, hogy egy nappal később mi minden történik a kastélyomban. – Bizony kellemetlen – morogtam, megpróbálva megfeledkezni a whiskyről. – Nem is tudom, mit mondjak, és főleg, mit csináljak. Mintha rossz álom lenne. Előbb megtámadják Mr. Gregoryt, aztán megölik Mr. Boltont, és ismét megtámadják Mr. Gregoryt. Hihetetlen! És éppen az én házamban! Mr. Lawrence, nem kertelek. Azt szeretném, ha segítene felderíteni ezeknek a szörnyű eseményeknek az okát, és megfogni a gazembert. – Arra itt van Power felügyelő – mondtam. Sir Amadeus legyintett. – Ő az életben nem fogja meg. – Miből gondolja? – Power akkora port ver fel maga körül, hogy elveszik benne a gazember. Nem tudom, miért ölték meg szegény Boltont, de ahhoz, hogy elkaphassuk a gyilkosát, nem úgy kell viselkednünk, mint Power. Annyira megijesztette a személyzetet, hogy az asszonyok sírnak, a férfiak pedig felmondással fenyegetődznek. – Hát ez bizony baj. – Kapja el a fickót! Nagy volt a kísértés, de megráztam a fejem. – Igyunk még egyet – javasolta ekkor Sir Amadeus. – Nem hagyom lekenyerezni magam. Azért csak ittunk. Ha lehet, még jobban esett mint az első. Sir Amadeus kígyó-mosollyal nézett rám. – Említettem, hogy van harminc palackom az 1938-as évjáratú Hersley-ből is? – Nem! – Két palack a magáé. – Nem! – Három. – Nem! – Négy. – Ne... em. –Öt. – Mit kell tennem érte? – kérdeztem csüggedten. Sir Amadeus összedörzsölte a tenyerét. – Először is, próbálja meg lecsillapítani valahogy Powert. Nem feltétlenül kell letartóztatnia mindenkit. Jelenleg azt tervezi, hogy lecsukatja ezt a szerencsétlen Schwarzot. – Szerencsétlen? – Persze hogy az. Fogalma sincs róla, hogy kicsoda Celia! – Kicsoda? – Erről majd később. Egyelőre az a legfontosabb, hogy a vendégek ne menjenek el. Power ne tartóztassa le őket, és hogy meglegyen az ünnepség. Roppant kínos lenne, ha... el kellene halasztanom. Rövid villanást láttam csupán a tekintetében, ez is elég volt azonban ahhoz, hogy rájöjjek: Sir Amadeusnak igencsak fontos az esti parti. Vajon mi az ördögért? – Hogy könnyebbé tegyem az ön dolgát, Mr. Mondayt, az ügyvédemet ráuszítottam Powerre. Ha valakit le akarna tartóztatni, azonnal tiltakozik ellene. Megvakargattam az orrom hegyét. – Megkérdezhetném, hogy került magához Mr. Bolton? – Amerikában szedtem fel. Amikor visszaköltöztem Írországba, magammal hoztam. Kedvemre való fickó. – Van valami elképzelése arról, hogy miért ölhették meg? Sir Amadeus megcsóválta a fejét.
– Talán összetévesztették valakivel. – Mit szól a farkashoz? – Mit szólhatnék? Képtelen vagyok elhinni, hogy a vérfarkas létezik. És ha még létezne is: miért éppen engem szúrt ki magának? – Sir Ireneus is látta. Sir Amadeus legyintett. – A nagyapám mindent lát. Tücsköt-bogarat, farkast. Menjen és nyugtassa meg a vendégeimet. Belehalok, ha nem rendezhetem meg a partit. Meghajoltam, és távoztam. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy komolyabban is a vérfarkas körmére nézzek. 41 Egyelőre azonban mással kellett foglalkoznom. Akkora megrázkódtatás ért ugyanis, hogy beleszédültem. Éppen a szobám felé tartottam, amikor éles kiáltás szállt felém a folyosó végéről. – Mr. Lawrence... kérem! Megfordultam. Miss Priscilla Honeyball futott felém. Ha kitárta volna a karját, azt is hihettem volna, hogy át akar karolni, és a keblemre borulni, hogy bevallja égő és olthatatlan szerelmét. Priscilla azonban nem emelte fel a karját, éppen ellenkezőleg; a testéhez szorította. Mindeközben csak úgy sütött az arcáról a kétségbeesés. Ha el nem kapom, talán el is esett volna. – Jaj, Mr. Lawrence, jaj! – lihegte. – Jöjjön azonnal, nagyon kérem! – Hova menjek ? – hőköltem vissza. Mégiscsak a keblemen landolt. Onnan nézett fel rám igazi rémülettel a szemében. – A felügyelő... beszélni szeretne önnel. Kénytelen voltam megsimogatni a haját. – Ettől még nem kell annyira kiborulni. – Nem is ettől borultam ki. – Akkor mitől? – Jöjjön csak... jaj istenem... jöjjön velem! Megfogta a kezem, és elkezdett maga után húzni. Ekkor már én is megijedtem. Olyannyira, hogy földbe gyökerezett a lábam. – Meg... öltek valakit? – Istenem... nem tudom! Nem tudom! – Mondja már el, mi történt! Alighanem meg is ránthattam a kezét, mert sírva fakadt. – Ne bántson, kérem, ne bántson, így is teljesen kivagyok! – Dehogy bántom! – védekeztem. – Mégis... – Jöjjön gyorsan, Power felügyelő majd mindent elmond! El is mondott. Úgy megroppantam tőle, mintha egy gyémántcsiszoló gép esett volna a fejemre. Vagy a vérfarkas. 42 Priscilla egészen a betegszobáig húzott maga után. Ott eleresztette a kezem, és feltépte az ajtót. A szobában tartózkodó néhány alak úgy megrémült tőle, hogy egyikük még a pisztolyát is ránk fogta. – Itt van – nyögte Priscilla. – Megjött!
Első pillantásommal az ágyat kerestem. Ott volt az, hova is lett volna? Nem volt azzal semmi baj, csupán a párna és a takaró volt némiképpen összegyűrve rajta. Mondom, nem volt az ággyal semmi baj, ha azt nem vesszük annak, hogy Judy Howellt nem láttam benne. Bekaptam egy nagy adag levegőt, odaugrottam a takaróhoz, és lerántottam a földre. – Hol van? – nyögtem. – Mi történt vele? Power elkapta a karom, és megszorította. – Nyugodjék meg, kérem. Egyelőre nem találjuk, ennyi az egész. Lehet, hogy csak kiment valahova, és rövidesen itt lesz. De nem lett itt. Nem lett itt hamarosan, néhány óra múlva sem, és még másnap sem. Judy Howellt egyszerűen elnyelte a fold. 43 Korábbi megállapodásunk értelmében tartoztam Powernek egy kirándulással, de egyelőre nem nagyon erőltette, hogy sétáljunk le a mocsárhoz. Csak ült maga elé meredve, mintha a lét nagy kérdésein töprengene. Már-már azt hittem, hogy megúszom a sétát, amikor felpattant, és rám villantotta a szemét. – Járunk egyet? Nem árt, ha kiszellőztetjük a fejünket. Tíz perc múlva a várárok mellett álltunk. Power is kapucnis dzsekiben volt, akárcsak én. Nem mintha hideget vagy vihart vártunk volna, csupán mindketten tudtuk, hogy Írországban nem árt az óvatosság. Mindig előfordulhat, hogy egyszerre csak felbukkan a semmiből egy fekete felhő, és szivaccsá áztatja a vigyázatlan sétafikálót. Ahogy eltávolodtunk a kastélytól, Power visszafordult és megszemlélte a tájat. A késő délutánban élesen kivált a kék háttérből a kastély sziluettje. Közvetlen mellette emelkedett a kerektorony. – Szép, mi? – bökött a levegőbe Power. – Ez Írország. A szépség és a vadság furcsa keveréke. Nézzen csak le a lába elé. Ahány fűszálat csak lát, valamennyi vérből sarjadt. Nincs ennek az országnak egyetlen négyzetcentimétere sem, amelyet ne öntözött volna vér. És ez az öntözés még ma is tart. Aggódik Miss Howell miatt? – Persze hogy aggódom – hökkentem meg. – Hiszen felelős vagyok érte. Én hívtam Írországba! – Nem éppen az ellenkezőjét mondta? Hogy ön magával szerette volna hozni, de ő nem akart jönni. Aztán mégiscsak itt találta. – Igen, ez így volt – bólintottam. – Sosem telte még fel magának a kérdést, hogy miért volt így? – Dehogynem – mondtam. – Eleget törtem rajta a fejem. – És? – Semmi. Nem tudom, miért gondolta meg magát. Talán valóban csak szendvicseket akart utánam hozni. – Vegye feleségül – mondta sóhajtva. – Ha egy nő képes arra, hogy a szeretett férfi után vigyen néhány szendvicset országhatáron át, azt azonnal feleségül kell venni. – Főleg, ha megvan – mondtam. Power szomorúan biccentett. – Ez igaz. Nincs valami ötlete, hova tűnhetett? – Nekem? – A maga kollégája. – Sajnos, ez esetben sincs. – Ha nem egyetlen, vékonyka köpenyben távozott volna, azt is hihetnem, hogy hazautazott. Annyira megrendült a történtektől, hogy visszatért Angliába. – Szólt volna nekem róla – tiltakoztam.
Power megvakargatta az állát. – Biztos? – Hát... alighanem. – És ön szólt volna nekem? – Talán. – Erről ennyit – mondta a felügyelő, és termetéhez mérten öles léptekkel elindult a mocsár felé. 44 Jó egy óra múlva értünk le Mahoney kocsmájához. Közben találkoztunk három birkanyájjal – csak a lefelé vezető út magas peremére felkapaszkodva tudtuk kikerülni őket –, két traktorral, amelyeket csak úgy voltunk képesek elengedni magunk mellett, ha átmásztunk két tüskésdróttal magasított kőkerítésen. Némi kárörömmel figyeltem a felügyelő artistamutatványait a szögesdrót tetején. Amikor aztán fennakadt, harsányan elnevettem magam. Power gyilkos pillantást vetett rám. Letöröltem a vigyort a képemről, és kiszabadítottam. Nem köszönte meg, fuldokló morgása viszont meggyőzött róla, hogy ugyanúgy jártam, mint a szegény halász, aki kiengedte a palackból a szellemet. Csak segíteni akart neki, a végén aztán alaposan ráfázott. Annak ellenére is, hogy nem röhögte ki a dzsinnt. Mahoney kocsmájában csend és béke honolt, csupán az egyik sarokasztalnál ült valaki. Őszinte megdöbbenésemre azt az öregembert láttam egy korsó sör felett gunnyasztani, akivel a temetőben találkoztam. Akkor valahogy nem volt sem időm, sem türelmem, hogy alaposabban megfigyelhessem. Olyan öregapó volt, amilyennek a rég múlt idők mesemondóit képzeli az ember. Hosszú, ősz haj, hosszú, ősz bajusz, szakáll, kissé már rezesedő orr, sovány lábak, bőrnadrág, bőrzeke, fél lábszárig érő csizma. Ha nagyon hétköznapi akarnék lenni, azt is mondhatnám: úgy nézett ki, mintha a Szelíd motorosok filmstábjából felejtették volna itt. Természetesen a motorja nélkül. Mahoney nem is titkolt örömmel fogadott bennünket. – Hozta isten, felügyelő úr! – kiáltotta, miközben kimászott a pult mögül. – Már azt hittem, megették a farkasok. – Milyen farkasok? – tudakolta a felügyelő. – Azt mondják, vérfarkasok garázdálkodnak odafent. Nem is egy, hanem több. – Honnak veszi ezt a marhaságot? – Magam is láttam a hullaszállítót. Beszéltem is a sofőrjével. Azt mondta, valakinek elharapták odafent a torkát. – Baleset volt. – Az hát – biccentett Mahoney. – Ezt mondta McCloskey is, amikor megkérdezték tőle, hogy miért vágta kilenc darabra a feleségét. Azt mondta, tízre akarta, de valahogy megcsúszott a kése. Véletlen baleset. Power csak legyintett, és az ajtó felé indult. Még el sem ért odáig, máris húzta ki a zsebéből a telefonját. Mahoney kérés nélkül is odaállított egy sört az orrom elé. – Kilkenny – mondta. – És a cég vendége. Magának is csapolt egyet. Összeütöttük a korsónkat, ittunk, aztán állammal a sarok felé böktem. – Ő ki? Mahoney elfordította a fejét. Úgy megbámulta az öreget, mintha most látná életében először. – Az Ősz Ember – mondta. – Azt látom. De csak van valamilyen neve. – Biztosan, bár én nem ismerem. Amikor először bejött, és megkérdeztem, kiféle-miféle –
gyakran megkérdezem, én már csak ilyen vagyok –, azt mondta, ő az Ősz Ember. Ennyiben maradtunk. Ez is van olyan jó, mint a Buchanan, nem? – De – hagytam rá. – Mikor volt ez? – Cirka öt éve. – Ejha! Magánál lakik? – A mocsárban. Majdhogynem elfüttyentettem magam. – A mocsárban? Mit csinál ott? – Gyógynövényt gyűjt. Abból él. – És miben lakik? – Faházban. Épített magának egyet. Két kamion hozta ide neki a faanyagot. Ő maga barkácsolta össze. Ha összegyűjt egy kocsira való gyógynövényt, eljönnek érte. Egy dublini üzemmel van szerződése. Állítólag krémeket csinálnak a füveiből, vagy mifenét. Tudja, manapság az emberek, de főleg az asszonynép, minden szart magára ken, csak hogy úgy nézzen ki, mintha tegnap született volna. Egyszer nekem is adott egy tégellyel. Na, vagy tíz évvel ezelőtt felfúvódott egy tehenem, és ki kellett szúrnom bicskával a hasát, nehogy szétpukkanjon. Hát, ami kijött belőle, annak volt olyan szaga, mint a kencéjének. És Dublinban sorba állnak érte. – Mi lett a tégelyével? Kidobta? Mahoney legyintett egyet. – Elvette tőlem az asszony, pedig tényleg ki akartam dobni. Azt mondta, meg vagyok buggyanva: mások ötven eurót adnak egy ilyenért, én meg ki akarom hajítani. Fogta, és bekente magát vele. Amíg el nem fogyott, itt aludtam a söntésben. Mondtam is az öregnek, hogy ha nem akarja, hogy patkánymérget szórjak a sörébe, nem ad neki még egyet. Azóta nem ad, szerencsére. Az Ősz Ember a sörét bámulta, aztán egyszerre csak felemelte a fejét. – Jöjjön ide, Mr. Lawrence! Fogtam a sörömet, és odamenteni hozzá. Leültem vele szemben, és az övé mellé toltam a korsómat. Az öreg a sörébe dugta a szemét. Úgy látszott, nem is áll szándékában kivenni belőle. – Van odafent ramazuri, mi? – kérdezte. Mintha kárörömet éreztem volna a hangjában. – Van – biccentettem. – Hallom... megöltek valakit. – Boltont. Sir Amadeus sofőrjét. Az öreg szomorú bólogatásba fogott. – Mint az almáspite. – Micsoda?! – Látta már, hogy csinálják az almáspitét? Kisütnek egy nagy-nagy almáspitét, aztán feldarabolják. A háziasszony büszke a pitéjére. Csakhogy a család rosszcsont gyereke odalopódzik az asztalhoz, és elkezdi húzni az asztalterítő szélét, amelyen a piték vannak. Előbb csak egy pite esik le, aztán még egy, még egy... majd az összes, sorban. A háziasszony meg a szívéhez kap, és lefordul a székéről. Elhallgatott, és bánatosan nézte a sörét. – Ez valami... történet? – kérdeztem értetlenül. – Igen, Mr. Lawrence. Ez egy történet. Amint látom, felszállt a köd. Gyakran megesik, hogy délután felszáll. De a temetőben sokáig ott marad. Néha hetekig is. Megfogta a korsóját, és megforgatta maga előtt. Ekkor vettem csak észre, hogy vékony ujjai vannak, fekete, gyászoló körmökkel. Leginkább a farkas karmaira emlékeztettek.
45 Odakintről csak a szél fütyülése és Power halk beszéde hallatszott be. Mahoney a pultra könyökölt, és tenyerébe hajtotta az állat. Úgy nézett ránk, mintha egyetlen pillanatra sem akarna szem elől téveszteni bennünket. – Bizony, bizony, Mr. Lawrence – krákogta az öreg –, odafent, a temetőben gyakran megül a köd. A halottak szeretik a ködöt. Fehér és puha, mint a gyapjútakaró. Sok olyan fekszik odalent, akinek soha nem tellett igazi, finom gyapjútakaróra. Azt mondják... a halottak néha felébrednek. Maga mit hallott erről? – Mondják. – Főleg azok, akiknek elintézetlen dolgaik vannak. Azt mondják, a világegyetemben nem maradhatnak kiegyenlítetlen számlák. Mindig kiegyenlíti őket valaki. Belekortyoltam sörömbe, és kíváncsian néztem rá. – Mit nevez kiegyenlítetlen számlának? Az öreg ekkor őszinte meglepetésemre elnevette magát. Furcsán, reszelősen, a szeme azonban hideg volt, mint a havon felejtett síszemüveg. – Például a bosszút – mondta. – A természet alaptétele az egyensúly. A bűnt bűnhődés követi. Ha a bűnhődés elmarad, meginog az egyensúly. Valahogy helyre kell állítani. Azok odalent azt hiszik, hogy eljön majd az idő, amikor helyreállíthatják. És megszületik az igazság. Az ő igazságuk. Motyogásba fulladt a hangja. Lehajtotta a fejét; nagy volt a gyanúm, hogy el is aludt. Óvatosan felálltam, fogtam a söröm maradékát, és visszavittem a pultra Mahoneyhoz. Éppen abban a pillanatban koppantottam le, amikor nyílott az ajtó, és bejött rajta Power. Megtorpant a küszöbön, és a szundikáló öregre nézett. Olyan üres volt a pillantása, hogy biztos voltam benne, semmit sem lát belőlünk. Talán még a kocsmát sem látja. Power végül is összerázkódott és Mahoneyhez fordult. – Adjon egyet. – Sört? – Sherryt. Mahoney undorodva öntötte ki az italt. Power lenyelte, és fizetni készült. Mahoney elvette előle a poharat. – A cég vendége. Power bólintott, szorosabbra húzta kék sáljai, és felém intett. – Mehetünk! Mahoney utánunk lengette a kendőjét, mintha örökre búcsúzott volna tőlünk. 46 Jó órai út állt még előttünk, ezért megszaporáztuk a lépteinket. Alig tettünk meg tíz lépést, Power megtorpant, és felém fordult. – Megkaptam az orvosi vizsgálat eredményét – mondta. – Megvizsgáltattam ugyanis Mr. Gregory sebeit. – És? Power hallgatott egy kicsit, mintha azt mérlegelné, hogy elbírom–e a szörnyűséget, amit mondani akar. Úgy dönthetett, hogy valószínűleg elbírom, mert sóhajtott, és félrehajtotta a fejét. – Farkasszőrt találtunk a vérébe ragadva! Néhány szálat csupán, az igaz, de mégiscsak azt. – Biztos benne? – Ebben nyugodt lehet. – Dehogy vagyok nyugodt! És Bolton holtteste?
Power vett egy mély lélegzetet. – Mivel az ő sebébe is farkasszőr ragadt, Honeyball doktor nem tartja kizártnak, hogy farkas támadta meg, és szakította fel a nyaki ütőerét a mancsával. – Harapást nem találtak rajta? – Nem elég ez magának? Dehogynem volt elég. Még sok is volt. – Ez még mind semmi –. folytatta Power. – Gideon Schwarz ruháján is lapult néhány szőrszál. Nyilván akkor szedte magára, amikor a földre vetette magát. – Elhallgatott, és komor képpel bámult rám. Amikor ismét megszólalt, rekedtes volt a hangja az izgalomtól. – Figyeljen ide, Mr. Lawrence. Bevallók magának valamit... bár tulajdonképpen nem lenne szabad bevallanom. Ismét megbíztam valakit, hogy nézzen utána magának. – Nem okozott vele meglepetést. – Ez a valaki... sorban elolvasta az ön cikkeit. Mit mondjak, nem sikkantgatott az élvezettől. Azt mondja, legalább annyira izgalmas amit ír, mint egy nyugdíjas teadélután. Egy cikk azonban nagyon is megragadta á figyelmét. – Ennek örülök. Már nem éltem hiába. – Ez a cikk a tulpákról, a gondolatalakokról szól. Azt mondja ez a fickó, hogy bár ön igyekszik pártatlan maradni, mintha mégis azokat támogatná, akik hisznek benne. – Igazán? – Na már most, én arra gondoltam, hogyha tényleg létezik valami keleti hókuszpókusz, amiben én őszintén szólva kételkedem, de fogadjuk el, hogy mégis létezik, akkor csak egyvalaki képes ennek a megvalósítására Hillsbrook kastélyában. Kizárólag ön. – Azt hiszi, én vagyok a vérfarkas? – Még küzdök ez ellen a feltételezés ellen, de ha az a keleti abrakadabra mégiscsak létezne... csakis ön lenne képes létrehozni. De mást is mondok. Mi van, ha ön kitanulta az ősi, keleti hipnózist? Képes farkast láttatni velünk, pedig nincs is ott semmi, legfeljebb egy egér. – És én gyilkolok helyette? – Vagy valaki más. Akit ön megbízott. – Mondja felügyelő, miért tenném? – Hogy megkaparintsa a Pretoria Lángját. Azért. Sajnáltam szegény Powert, de meg kellett adnom neki a kegyelemdöfést. Sóhajtottam, dzsekim felső zsebébe nyúltam, és kihúztam belőle egy papírcsomagot. – Mi az ördög ez? – szimatolt a csomag felé. – Tessék. Bontsa ki. – Bontsam ki? Mondja már meg, mi ez!? Azért csak kibontotta. Lassan, óvatosan, mintha levélbombát sejtene a papírban. Amikor előbukkant a tartalma, a tyúktojás nagyságú gyémánt, Power majdnem elejtette rémületében. – Mi... ez? – A Pretoria Lángja – mondtam. – Felesleges a stukkerja után kapkodnia. Sir Amadeus bízott meg, hogy amíg el nem ül a vihar, tartsam magamnál. Akárki is akarná megszerezni, nálam biztosan nem keresi. Bár Sir Amadeus meg van győződve róla, hogy ha valaki el óhajt lopni tőle valamit, akkor az biztosan nem a Pretoria Lángja. – Hát mi? Kénytelen voltam felvonni a vállam. – Fogalmam sincs róla. Erről nem beszélt. Csupán annyit mondott, hogy az esti partin mindent meg fogok tudni. – Te jó isten! – motyogta a felügyelő. – Ért maga ebből az egészből valamit? – Nem sokat – morogtam. – Mit gondol... Sir Amadeus hisz a vérfarkasban?
Ezt a kérdést már jómagam is feltettem magamnak. – Talán még nem – mondtam. – De a legjobb úton van afelé, hogy higgyen. 47 Amint a mocsáron átvezető áthoz értünk, beburkolt bennünket a sűrű köd. Az igazsághoz tartozik, hogy idefelé jövet Power más utat választott. Visszafelé, úgy látszik, nem akarta elkerülni azt a helyet, ahol Judy megpillantotta a Zöld Asszonyt. Mivel mindketten tudtuk, hogy rövidesen a látomás helyszínére érünk, óhatatlanul is lehalkítottuk a hangunkat. – Remélem, nem tévesztettem el az utat – morogta Power mintegy tízpercnyi gyaloglás után. – Feltételezem, hogy nem ismeri errefelé a járást. – Honnan a fenéből ismerném? – hökkentem meg. – Most vagyok itt életemben először. Ekkor tudatosult csak bennem, amit már jó ideje éreztem –, hogy tudniillik, kellemetlenül bizsereg a lábam. Lenéztem magam elé. Meg sem lepett, hogy bokáig vízben állok. Sportcipőm ezekben a másodpercekben döntött úgy, hogy feladja a tőzegláppal szembeni ellenállását, és elkezd beázni. – A maga lába is fázik?– kérdeztem Powert. – Miért? A magáé is? – Milyen tanulságot szűrt le mindebből? Power csobbant egyet mellettem. – Azt, hogy a büdös életben nem veszek többé olasz cipőt. A magáé milyen? – Svéd – mondtam, bár nem ez volt a legégetőbb kérdés, ami foglalkoztatott. – Hol az ördögben lehetünk? – Ezt kérdem én is magától. – Nem vette észre, amikor letévedtünk az útról? – Ha észrevettem volna, szóltam volna. – Miért nem vette észre? – tudakoltam szemrehányón. – Mert koncentráltam – morogta Power. – Ha koncentrálok, ködbe burkolódzik körülöttem a világ. Jézusom, ezt azért aligha én csináltam. Akármerre fordultam, csak a sűrű ködöt láttam. Magasan a fejünk felett világított a telihold. Egyelőre annyi fényt adott csupán, hogy egymás körvonalait láthassuk. Power tanácstalanul forgott mellettem. – Merre lehet észak? – Déllel szemben. – És dél? Itt aztán meg is akadtunk. – Mekkora ez az izé? – kérdeztem nyugtalanul. – A lápra gondol? Hát, vagy hatvan kilométernyi hosszú, a szélessége esetleges, mivel... – Ne folytassa, ha nem muszáj! Hallgattunk egy kicsit, majd ismét megszólalt. – Került már életében hasonló helyzetbe? – Még nem – mondtam. – Csak egy ismerősöm. – És... hogy jött ki a mocsárból? – Kivitték. – Tehát megtalálták. – Három év múlva. Tőzegkitermelők. Azt hitték, őskori leletekre bukkantak. – Mi lenne, ha kiáltoznánk? Hátha meghallja valaki. – Csak rajta! Power minden különösebb meggyőződés nélkül kiáltozni kezdett, de hamar abba is hagyta.
– Talán lassan elvonul a köd. Bár... ebben az időszakban hetekre is beboríthatja a mocsarat. Jézusom, de fázik a lábam. Soha többé nem veszek olasz cipőt! Egészen furcsa köd ölelt körül bennünket: mintha a magasságunkhoz mérte volna magát. Odafent már halványan égtek a csillagok, idelent viszont meg sem moccant a sűrű vatta. Jó egy méterrel emelkedett a fejünk fölé, és ahelyett, hogy elvékonyodott volna, egyre csak vastagodott. – Tud csillagok után tájékozódni? – tudakolta Power. – Tudok – biccentettem. – Akkor nyerők vagyunk. Eszerint meg is tudja határozni az irányt. – Van azért egy kis problémám. – Mi az ördög? – Hogy a déli félteke csillagait jobban ismerem. Európában még sosem tájékozódtam csillagok után. Arról nem beszélve, hogy nappal érkeztem ide... – Figyelje csak! Elhallgattak körülöttünk a békák. A köd futóhomokként surrogott a fülem mellett. – Mintha... csobbanást hallottam volna. – Egy béka ugorhatott fejest a vízbe. Aztán én is meghallottam a csobbanást. Jókora békának kellett volna lennie ahhoz, hogy ekkorát csobbanjon. – Ez... nem béka! – suttogta Power. Bizony hogy nem az volt. – Mi a fene lehet? –Húzza elő a stukkerét! – Már rég előhúztam. Ekkor már az én kezemben is ott lapult a 38-as Smith and Wesson. – Hall valamit? Ismét meghallottuk a csobbanást. Nem is egyet, hanem többet is egyszerre. – Valaki követ... bennünket – nyögte Power. – Nézze a holdat! A hold úgy lógott a fejünk felelt, mint éjszakai lámpás. Kerek volt, csupán a szélén látszott egy vékony, fekete csík. – Telihold – mondtam. – Vagy holnap lesz az. – Tudja... mit jelent ez? – nyögte Power. – Tudom – bólintottam. – Rövidesen kezdetét veszi a vérfarkas éjszakája. 48 Bár akkor, ott, a tőzegláp közepén, fázó lábakkal nemigen töprengtem el rajta, hogy egyetlen éjszaka-e csupán a vérfarkasé – a telihold éjszakája –, vagy az előtte lévő és az utána következő is, ma már tudom, hogy nincs különösebb jelentősége a dolognak. A vérfarkas akkor jelenik meg, amikor csak akar. Ezúttal, úgy látszik, akart. Power pillantotta meg először. Épp a lábam elé bámultam, hátha találok egy szilárdnak tűnő zsombékot, amelyre ráállva legalább addig elvárakozhatnék, amíg felszáll a köd, amikor a felügyelő rémülten felkiáltott. Kiáltása elvékonyodott, és felfelé szárnyalt, hogy akár sikoltásnak is elment volna. Felém ugrott, a kezembe kapaszkodott, és magához rántott. Ennek következtében nemhogy zsombékot nem találtam, hanem még arról a vastag kis fűtorzsáról is lecsúsztam, amely mindeddig megakadályozta, hogy átbukjon cipőm szára felett a mocsár vize. – Látta? – vibrált a hangja. – Látta? – Mit? – nyögtem. – Onnan, a köd mögül... – bökött rá a felénk gomolygó felhők egyikére. – Onnan... Jézu-
som, ez szembenézett velem! – Kicsoda? – kérdeztem jeges rémülettel a szívemben. Úgy szorítottam a stukkert, mintha az életem függne tőle. –Kit látott? – Egy farkast – nyögte Power. – Isten bizony, egy jókora… farkas! Hiába méregettem a szemem, semmit nem láttam a ködön kívül. Még a lábamat sem. Sőt, most már a csobbanásokat sem hallottam. –Talán tévedett – vigasztaltam magunkat. – Bizonyára csak a ködfelhők furcsa játéka... Ekkor megpillantottam én is. Ott állt velünk szemben égő szemeivel ránk bámulva. Jókora farkas volt, életemben nem láttam ekkorát. Kitátotta a száját, és felüvöltött. Szép, egészséges farkasüvöltés volt. Bár nem tartom magam farkasszakértőnek, még akkor sem, ha életem során Svájcban többször is összeakadtam a vérfarkassal, fogadni mertem volna rá, hogy igazi farkasüvöltést hallok. Olyat, amilyet sokszor hallgattam Szibériában, kezemben puskával, hogy megvédjem a juhnyájat, ha megtámadnák. Mellettem Gungga szorongott, a burját, idegesen rakosgatva a golyókat a puskájába. – Ha elharapnák a torkomat, és te véletlenül megúsznád, Lubszang – ez volt a mongol nevem –, ne hagyd, hogy megzabáljanak. Micsoda szégyen érné a családomat, ha csak úgy emlegetnének Ivolga környékén, hogy ő volt az a Gungga, akit megettek a farkasok... – Rálőjek? – suttogta a fülembe Power. – Van ezüstgolyója? – Mifeném? – Vámpírra és vérfarkasra csak ezüstgolyóval lehet lőni! – Istenem, istenem, add, hogy felébredjek! – Odanézzen! A farkas eltűnt a szemünk elől. Power felnyögött. – Lehet, hogy csak... optikai csalódás? Jaj, a hétszentségit neki! Megharapott a dög! Fegyver dörrent, farkasüvöltés csapott fel az égre. A hold megremegett odafent, mintha nem bírná elviselni a látványt. Power úgy csapkodott maga körül, mintha méhek támadtak volna rá. Döbbenten vettem észre, hogy elegáns, kapucnis bőrzakójának hiányzik az egyik ujja. – Letépte a rohadék a... kabátom ujját! – ordította –, de én megmutatom neki!... Szétlőlek, te... Jaaaj! Nagyot loccsant valami, majd Power eltűnt előlem. Oldalra ugrottam és körbeforogtam. Nem láttam sehol. – Power! – ordítottam. – Merre van, Power? A farkas olt üvöltött a közelünkben. Lelki szemeimmel már látni véltem, amint a felügyelő éppen most köpi ki magából az utolsó vércseppeket. – Itt... vagyok. – Hol? – Alighanem... rajtam áll. Éreztem, hogy valóban állok valamin –, azt hittem, végül mégiscsak sikerült egy zsombékot találnom. Lenyúltam érte, elkaptam a karját, és felrántottam. Ekkor már a másik ujja is hiányzott a kabarjának, sőt, a széléből is kiharapott valami egy darabot. – Megtámadott – lihegte. – Még szerencse, hogy rajtam volt ez a... kabát. A farkas most az én kabátomat kapta el. Megfordultam, és csak úgy lazán, felé lendítettem a karom. Az ökölcsapás húst és csontot ért, amiből azt a következtetést vontam le, hogy aligha ködből lehel a dög. Fájdalmasan felordított, és belekarmolt a csuklómba. Az én ordításom még az övét is felülmúlta. Hogy csillapítsam a haragomat, ütöttem még egyet. A farkas mögött összezáródott a szürkeség. Távoli csobbanásokat hallottam, aztán
ismét brekegni kezdtek a békák. Szürke függöny hullámzott a szemem előtt. Power ismét úgy eltűnt, mintha feloldódott volna a ködben. – Mr. Power! – kezdtem szólongatni a semmit. – Mr. Power! Hall engem? Olyan közelről hallatszott a hangja, hogy megijedtem tőle. – Maga az, Lawrence? – Hol a pokolban van? – Ezt én is kérdezhetném magától. Bal kezem felől jött a hangja, így arrafelé fordultam. Aztán csak annyi időm maradt, hogy felemeljem a fegyveremet. A ködből maga Frankenstein doktor kedvenc teremtménye baktatott elő, emberi testrészeket cipelve a hóna alatt. Egyelőre csak két emberi kart tudtam felfedezni, de ez is elég volt ahhoz, hogy rémülten ráfogjam a stukkert! – Állj vagy lövök! Kicsoda maga? Frankenstein szörnye megtorpant, majd megszólalt. Egészen olyan volt a hangja, mint Poweré. – Én vagyok. Most már a mozdulatai is Powert idézték. Maga a fickó azonban nem. A magassága ugyan nagyjából azonos lehetett Power felügyelőével, a szélessége is, minden másban azonban különbözött tőle. Ez a fickó Power elegáns bőrzakója helyett ujjatlan mellényt viselt, abból is feketét. Jómaga is fekete volt, mint a korom. Hirtelenjében nem is tudtam eldönteni hogy a bőre fekete színű-e – természettől fogva –, vagy csak szénlapátolás közben ragadt rá a szénpor. Fél szemmel őt vizsgálgattam, fél szemmel a ködöt, hogy nem bukkan-e elő belőle Power, vagy ami még rosszabb: a vérfarkas. A fekete fickó Power hangján azt mondta, hogy én vagyok De ki a fene az az én? – Ki az ördög maga? A szenesember, vagy gyakorló ördög, felém lendítette az egyik emberi kart. – Nem lát a szemétől? Én vagyok az, Power. Ma|d kiejtettem a stukkert a kezemből rémületemben. – Mi történt magával, felügyelő? Power kitörölte a szeméből a fekete trutymót. Így már jobban hasonlított régebbi önmagára. – Megküzdöttem a rohadékkal. Adtam neki egy akkorát, hogy belezuhantam tőle a vízbe. Nem tudom, mibe zuhant bele, de hogy nem vízbe, abban biztos voltam. Ilyen fekete víz még a Fekete-tengerben sincs. – És az ott, a... hóna alatt? Power büszkén felém lengette az emberi kart. Ebben a pillanatban jöttem csak rá, hogy nem kar az, hanem kabátujj. – A rohadék letépte a zakóm ujját. Aztán a másikat is. Tudja, mibe került ez a zakó? Kedvezményesen négyszáz euróba. Sajnáltam szegényt, de a szemébe kellett mondanom az igazságot. – A kabátja alját is megtalálta? A szenesember dermedten nézett rám. – Milyen alját? – Azt is letépte... a farkas. Power olyan elkeseredetten kezdte tapogatni magát, mintha azt vizsgálgatná egy repeszgránát felrobbanása után, hogy megvan-e még mindene, s nem könnyebb-e néhány kilóval, mint a robbanás előtt. – Te jó isten! – sápadt el. – Te jó isten! Azt természetesen csak úgy feltételeztem, hogy elsápadt, mert az arca továbbra is olyan sö-
tét maradt, mint a fekete gólya feneke. Power leguggolt, és kétségbeesetten belecsapott a vízbe az öklével. – Tönkretette a zakómat ez a szemét! De egyszer elkapom, és darabokra vagdalom a bundáját. Szemet szemért! Az én zakómért az ő bundája. Így igazságos! Marokra fogta a kabátujjakat, és elhajította mindkettőt. A köd köszönte szépen, és lenyelte őket. Power kezdett egészen kivetkőzni önmagából. Korábbi fölényes nyugalmának még a maradékait is a kabátujjak után küldte. – Mit mondott? – ordította felém. – Hogy ezüstgolyóval lehet csak megölni ezt a rohadékot? Rendben van: ha ezüstgolyó, akkor legyen ezüstgolyó! Van a nagynénikémnek egy ezüst cigarettatárcája, úgysem használja semmire, Öntetek én belőle olyan golyót, hogy összeszarja magát tőle a rohadék! Gyerünk, Lawrence! A tett tüzére jeget fú a szó! Tett néhány lépést előre, majd megtorpant. – Merre van az út? Csak álltam mögötte szótlanul, s lassan eltettem a stukkeromat. Power köhögött, és odajött hozzám. Néhány lépést kellett csak megtennie, de ezen a rövid távon is sikerült konszolidálni a vonásait. – Bocs, hogy kiborultam – mentegetődzött. – Gyerekkorom óta utálom, ha tönkreteszik a cuccaimat. Mért pont az én kabátom kellett neki? – Talán, mert bőrzakó – mondtam. – Talán báránybőr. A farkasok imádják a bárányokat. Power lehajolt, és megmosta az arcát. A kosz nagyja ugyan lejött róla, a düh azonban nem. Ahhoz a farkas vérében kellett volna megmosakodnia. – Mitől lett ilyen fekete? – tudakoltam. Power értetlenül nézett rám, – Ki a fekete? – Nem esett bele valamibe? – Most, hogy mondja... egy lyukba vagy mibe. Alighanem elgáncsolt a szemét. . Biztos voltam benne, hogy tőzegkitermelésen járunk, s az iszapülepítőbe pottyanhatott bele. Power hirtelen felkiáltott. – Hol a pisztolyom? Akárhogy is tapogatta a zsebét, nem találta. Vagy a farkas vitte magával, vagy a vízbe esett. – Ez a nap nem az én napom, az biztos — sóhajtotta. – És még be sem fejeződött... Nem kellett volna kimondanom. A rossz sejtelmeket sosem szabad hangosan kimondanunk. 49 Láttam Poweren, hogy pontosan ugyanarra gondol, mint én: rövidesen megkezdődik odafent, Hillsbrookban a parti, és mi nem leszünk ott. – Remélem, maga nem veszítette el? – kérdezte megtört hangon, a stukkeromra célozva. – Legalább magánál legyen valami, ha visszajön. Egy hang azt súgta a lelkem melyén, hogy a farkas ezen a napon mar nem tér vissza. – El kell indulnunk valamerre! – morogta nemiképpen lecsillapodva a felügyelő. – Akármerre is, de el innen! – Mégis, merre gondolja? Power a ködbe bökte az ujját. – Arra!
Megvontam a vállam, és beadtam a derekamat. Elvégre tökéletesen mindegy, hogy merre megyünk. Akárhogy is erőltettem az agyam, képtelen voltam kiutat találni szorult helyzetünkből. Power dünnyögött valamit, aztán cuppogva belelépett a ködbe. Nem tehettem mást, követtem. Sir Amadeusnál lassan megkezdődik a parti. A hosszú asztalokon ott sorakoznak már a kaviáros szendvicsek, Sir Amadeus megköti a csokornyakkendőjét, megnézi az italait, és arra gondol, hogy itt van ez a Leslie L. Lawrence, még hasznomra lehet a fickó, ezért kiválasztok neki egy megfelelő évjáratú, speciálisan érlek whiskyt... – Állj! – suttogta a fülembe Power. – Ez meg ki a fene!? Észre sem vettem, hogy amíg a whiskyről álmodoztam, ellebbent előlünk a köd. Nem nagyon, éppen csak annyira hogy nyolc-tíz méterre elláthattunk tőle. Szemben velünk jókora, púpos zsombék emelkedett ki a vízből. Tetején egy ember ült; szakállát simogatta, és mosolyogva figyelte a közeledésünket. Amint megtorpantunk, felém intett. – Hozta isten önöket, uraim. Szép esténk van, nemdebár? Az Ősz Ember ült a zsombékon. Az állítólagos gyógynövénygyűjtő. 50 A felügyelő úgy meghökkent tőle, hogy majd hanyatt esett. Amikor aztán ráismert az öregre, fülig húzódott volna a szája, ha a képére száradt iszap engedte volna. – Maga az? Az öreg megsimogatta a szakállát. Nem tudom, hogy került a zsombékra, de száraz volt a cipője. – Felügyelő úr! Mr. Lawrence! Hozta isten magukat! Mit keresnek erre, ahol a madár sem jár? – Hát az valóban nem – bólintott a felügyelő. – Maga mit keres itt? – Én várok – mondta az öreg. Power megvakargatta a lába szárát. – Mire? A dublini buszra? Az öreg megsimogatta a szakállát, és még egyszer végignézett rajtunk. Velem nem sokat törődött, inkább a felügyelőt nézegette. – Mi történt önnel, felügyelő úr? Hova lett a kabátja ujja? Power beharapta a szája szélét. – Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy megtámadott a vérfarkas? He? Az öreg megvonta a vállát. – Mit szólnék? Semmit. Éppen itt az ideje. Ha megnézi a holdat, maga is láthatja. – De a kutya szentségit neki, a vérfarkas nem létezik! Az öreg felhúzta a szemöldökét. – Akkor mi tépte le a kabátujját? Power az öreg felé bökte a mutatóujját. – Azt mondta, vár valakit. Kit vár? Csak nem bennünket? Az öreg elmosolyodott. Sejtelmes, mondhatnám, túlvilági volt a mosolya. – Hogy kit várok? Aki erre jön. El szoktam beszélgetni velük. A köd hirtelen ismét félénk lebbent. Betakarta az öregembert egészen, majd újra ellebbent, de csak annyira, hogy éppen láthassuk tőle. Az öreg alakja úgy hullámzott előttünk, mintha csónakon ülne. – Kikkel szokott beszélgetni? – dörrent rá a felügyelő. – Hát... velük – mondta az öreg. – Sokan vannak, és mind feljönnek ilyenkor egy kis tere-
ferére. Odalent csak hallgatnak. Nem nyithatják ki a szájukat, mert belemegy az iszap. Idefent azonban beszélnek. Szívesen és sokat. Csoda érdekes dolgokat lehet hallani tőlük. – Kikről beszél? – látottá el a száját Power. – Hát a vízbefúltakról. – Maga... halottakkal beszélget? – Hát persze – bólintott az öreg. – Más nem áll szóba velük. Nem hagyhatják el a mocsarat, azzal beszélgethetnek csupán, aki idebent él, mint én. A vándorokkal vagy eltévedtekkel nem társalognak. Velük... más a szándékuk. – Micsoda? – nyögte elhaló hangon Power. – Lehúzzák magukhoz őket – sóhajtotta az öreg. – Társak kellenek nekik odalent. Furcsa játékokat játszanak, és sosincsenek elegen. Maguk nem találkoztak velük? A ködön át is láttam, hogy zavarosak a szemei, mintha hályog húzódott volna rájuk. – A Zöld Asszonyt nem látta véletlenül? – kérdeztem tőle halkan. – Ma még nem. De jönni fog. Hamarosan jönni fog. Hiszen ő is vízbe fulladt. – És a vérfarkas? Az öregember felvihogott. Legutoljára egy őrültekházában játszódó színdarabban hallottam ilyen vihogást Londonban. – Ő már itt van. Itt szimatol a környéken. Hiszen ez az ő éjszakája. És a holnapi is az övé lesz. Ilyenkor jobb elkerülni. – Maga is fél tőle? – A vérfarkastól mindenki fél. Pedig az unokám. Mégis félek tőle. – Az unokája? – Még nem mondtam volna? A lápvidék a hazám, a vérfarkas az unokám. A fehér sirályok a gyerekeim... hófehér a tolluk, mint a gyerekeim lelke. Ma még nem láttam a vérfarkast. De jönni fog. Vagy talán... nem is idejön. Talán fel megy Hillsbrookba. Nagy cécó lesz ma odafent. A vérfark is kedveli a cécót. Ilyenkor az emberek egymásra figyelnek, pedig megtömheti a bendőjét vérrel. Power félretolt, és az öreghez caplatott. – Hillsbrookba kell mennünk. Az öreg megcsóválta a fejét. – Miért kellene? Nem jobb itt? Hallgatni a fuldoklók hangját, amely a szelek szárnyán érkezik hozzánk. Maradjanak csak, hamarosan megjön a Zöld Asszony is. Elmeséli maguknak, hogyan fojtották a mocsárba. Jól ismerem a történetét, sokszor elbeszélte, de újra és újra örömet találok benne. Olyan gyorsan tápászkodott fel, hogy jószerével észre sem vettem. Amikor egy hosszabb szempillantás után kinyitottam a szemem, már nem ült, hanem állt a zsombékon. Egyenesen és biztosan, mintha hozzánőtt volna. Barna köpönyege betakarta a testét, ősz szakálla a mellére hullott. Nagyon úgy festett a dolog, mintha itt akarna hagyni bennünket. – Hova megy? – kérdezte Power kétségbeesetten kinyújtva ruhaujjatlan karját. – Kérem, ne hagyjon itt bennünket! Úgy kóválygunk ebben a rohadt lápban, mint vasorrú bába a mágneses viharban! – Pedig meghallgathatnák őket – motyogta az öreg. – Mind elmondják a keserveiket. Nekem elmondják, és talán maguknak is elmondanák. Na, jöjjenek. Nem messze van innen az út. Ő ment elöl, Power mögötte cuppogott, jómagam zártam a sort. Kezemben természetesen ott szorongattam a 38-ast. Nem mintha a vízbefúltak ellen hasznomra lehetett volna, mégis erőt mentettem belőle. Alig lépegethettünk öt percig, szilárd talajt éreztem a talpam alatt. A köd szempillantás alatt félrehúzódott, s felbukkant előttünk az országút szürke csíkja. – Ezzel meg is volnánk – sóhajtotta az öreg. – Jó mutatást odafent! Csak mulasson, akinek
tiszta a lelkiismerete! Mi majd megleszünk idelent. Igaz, kicsikéim? Ez utóbbi mondat már nem nekünk szólt. Megfordult, és beleveszett a mocsárba. Szótlanul bandukoltunk a kastély felé, azon töprengve, hogy valóság volt-e, ami a lápban történt velünk, vagy csak furcsa álom. Rövidesen megbizonyosodhattunk róla, hogy maga volt a rémisztő és felfoghatatlan valóság.
A születésnapi ünnepség 1 Már messziről láttuk, hogy a partiszervezők kitettek magukért. A várárok, a régi épület és az új kastély körbezárta udvaron fákra szerelt lampionok százai szórták a fényüket, versenyre kelve a holdvilággal. A fehér abrosszal letakart asztalokra ezekben a pillanatokban kerültek rá a gyertyák, bár egyelőre még nem gyújtották meg őket. Szó, ami szó: nem voltunk az alkalomhoz öltözve. Én még csak elmentem volna valahogy – a vendégek bizonyára azt hitték volna rólam, hogy konyhalegény vagyok, aki kazánrobbanásban elröppent fehér, csúcsos sapkáját keresi – de hogy Power felügyelőről mit gondoltak volna, arról jobb nem beszélni. Szerencsére nem kellett attól tartanunk, hogy a meghívottak csodálkozó pillantásaival találkozunk – még csak fehér ruhás pincérek szorgoskodtak az asztalok között. Power morgott valamit, és eltűnt mellőlem. Mire felocsúdtam, egyedül álltam az épület bejáratánál. Éppen végignéztem magamon, hogy bemerészkedhetek-e egyáltalán, amikor felbukkant előttem egy árnyék. Ezúttal nem viselt fegyvert a hóna alatt, mégis Denis volt. Nem szólt egyetlen szót sem, csupán végigfuttatta rajtam a tekintetét. Csillogó-villogó libériája mellett kopott verébnek látszottam, s még azok közül is a betegebbik fajtából. Denis kapkodta egy kicsit a levegőt, mielőtt megmukkant volna. – Ön az... Mr. Lawrence? – Amint látja, Denis. – Hát éppen ez az, hogy nem látom... illetve, nem is tudom, hogy önt látom-e. – Sajnos, engem. Denis szemrehányón nézett a szemembe. – Ön még nincs... az alkalomhoz öltözve, uram. – Azt hiszem, Denis, én semmiféle alkalomhoz nem vagyok öltözve – sóhajtottam. – Hacsak a vérfarkassal való találkozást nem nevezzük kiemelkedő alkalomnak. – Pardon, uram? – Hisz ön a vérfarkasban, Denis? Denis aggódva pislogott körbe-körbe. – Feltétlenül most kell ezt megbeszélnünk, uram? – Nem feltétlenül – bólintottam. – Mégis az a helyzet, hogy találkoztam a mocsárban a vérfarkassal. A Zöld Asszonyra viszont még egy kicsit várnom kellett volna. Denis elsápadt. – Mr. Lawrence... a szobájában talál megfelelő öltönyt. És ha megkérhetném... azt a vérfarkas izét... ne emlegesse,., más vendégeknek, uram. – Mit tudnak a vendégek a gyilkosságról? – kérdeztem, már a bejárat felé indulva. Denis igyekezett lépést tartani velem. – Sir Amadeus megmagyarázta nekik, hogy véletlen baleset történt. Bolton ráesett egy csiszológépre... Olyan szerencsétlenül, hogy meghalt. – Elhitték? – Nem, uram. – Mr. Schwarz hogy érzi magát? – Megfelelően, uram. – Miss Howell nem került még elő? – Sajnálatos módon még nem, uram. – Más egyéb, Denis? – Mindkét Sir Hamilton-Wesby beszélni szeretne önnel uram.
– Sir Ireneus is? – Ő is, uram. – Mennyi időm van még az ünnepségig? – Cirka egy órája, uram. – Köszönöm, Denis – sóhajtottam. – Egy óra múlva nem fog rám ismerni, ezt megígérhetem. Mint mindig, ezúttal is teljesítettem az ígéretemet. A vérfarkas önzetlen és nagyvonalú segítségével. 2 Addig azonban még történt velem egy s más. Sikerült például háborítatlanul bejutnom a szobámba, ahol másodpercek alatt lerángattam magamról a ruhám. Nem volt óriási teljesítmény: ha nem rángatom le, talán maguktól is lepotyogtak volna rólam a darabjai. A vérfarkas nemcsak Power zakóját, hanem az enyémet is alaposan megdolgozta. Szomorúan állapítottam meg, hogy ha Londonban összegezem majd kiruccanásom eredményét, alighanem jelentős anyagi mínusszal zárom a kalandot. Lehajigáltam a jobb sorsra érdemes ruhadarabokat a szőnyegre fehérneműimmel együtt, amelyek nevükkel ellentétben akkor már egyáltalán nem voltak fehérek. Olyan színt kaptak a mocsártól, mintha fél évig hordtam volna egyhuzamban őket. Átléptem a ruhakupacot, megeresztettem a fürdőszobában a csapot, majd a kád szélére ültem. Jó öt percig ücsöröghettem ott, egyre azon törve a fejem, hogy mi a fene lehet az, aminek a közepébe cseppentem, amikor az ajtó felől friss, évődő hang szállt feléin. – Kislány koromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd elkapok egy pasit, aki meztelenül ül a fürdőkádja – szélén. Abban a pillanatban már bent is voltam a vízben. Nem ő lökött be, magamtól gurultam bele. Ősi ösztön dolgozhatott bennem, amely azt suttogta a fülembe, hogy nem illik meztelenül mutatkoznunk olyan hölgyek előtt, akiknek még be sem mutatkoztunk. Mintegy húsz másodperccel vízbe csobbanásom után kénytelen voltam belátni, hogy akár a helyemen is maradhattam volna. Az ajtóban ugyanis Miss Tess Carlton állt, bájosan mosolyogva. Márpedig neki bemutatkoztam, ha jól emlékszem. – Nagyon impozáns jelenség volt, nekem elhiheti – bólogatott. – És csoda vonzó. Férfi a kád szélén. Egyszerűen szívdöglesztő. Nagy lélektani hátrányban voltam, az kétségtelen. Mint mindenki, akit ruha nélkül lep meg egy felöltözött. Szerencsére, mielőtt megeresztettem a vizet, löttyintenem valami habfürdőfélét a kádba, így aztán a hab úgy körülölelt, mintha a ködből hoztam volna magammal egy csinos öltönyre valót. – Ha festőművész lennék, felkérném modellnek – évődött tovább. – Ha nem lennék művész, és ráérnék... no, de hagyjuk ezt. – Egyáltalán ne hagyjuk! – tiltakoztam. – Mi lenne, ha nem lenne művész és ráérne? Felhúzta az orrát, és rám mosolygott. – Belecsobbannék maga mellé a kádba. – Hm. És mi akadályozza meg benne? – Főleg az, hogy nincs időm, mint ahogy önnek sincs. Meg aztán el is veszíthetném a fejem. – Nincs sok víz a kádban. Könnyű lenne megkeresni. – Ha én egyszer elveszítem, eszem ágában sincs megkeresni. Sőt, másnak sem ajánlom, hogy keresgesse. Sajnos, nemsokára kezdődik az ünnepség. – És később? – Ó, hát a végzet útjai kiszámíthatatlanok. Van, akit a vérfarkas torkába vezet, van akit egy
langyos vizű fürdőkádba, egy jóképű pasi mellé. – Maga melyiket választja? – A főnököm szeretne beszélni magával. – Akartam is már kérdezni, hogy hogy van. – Őszinte legyek? Életemben nem láttam még ennyire kiütve. Teljesen maga alatt van. – Fél? – Persze hogy fél. Annyira kivan, hogy megivott egy egész üveg whiskyt, és meg sem látszik rajta. Csak akkor nem borul ki az alkoholtól, ha a félelem közömbösíti a hatását. – Nem mondta, mitől fél? – Jézusom, hát kell azt mondani? Meg van győződve róla, hogy két alkalommal is meg akarták gyilkolni. – Nem mondta, hogy miért? – Hát éppen ez az, hogy nem tudja. Még csak nem is sejti. És ez a legrosszabb. Ha nem tudjuk, hogy mit akar tőlünk jövendő gyilkosunk. – Roppant kellemetlen, nem is vitás. Nem említette, miről akar beszélni velem? – Valami titkot emlegetett. – Úgy érti, titkol valamit? – Úgy értem, hogy más titkol valamit. Mintha ruhámmal együtt elmém élét is otthagytam volna a másik szobában, a padlón. Ezen különben nem is volt csodálkoznivaló, hiszen Miss Tess Carlton feszes blúzában, térd felett végződő szoknyájában, furcsa hatást gyakorolt rám. Mintha valaki mindegyre arra biztatott volna a lelkem mélyén, hogy szálljak ki a kádból, menjek oda hozzá, rakjam a ruháját az enyém mellé a padlóra, és hívjam meg egy vidám fürdőcskére a kád szabad felébe. Szerencsére egy másik hang éppen az ellenkezőjére igyekezett rábeszélni, s ezúttal erre a másik hangra hallgattam. – Mit mondott? Ki titkol valamit? – Sir Amadeus. – Mit titkol? – Ez az, amit én sem tudok. Bármennyire is furcsának tűnhet, Mr. Gregory nem osztja meg velem legbensőségesebb titkait. Csupán rám ripakodott, hogy menjen el ahhoz a Lawrence nevű szépfiúhoz, Tess, és ha kell, a hajánál fogva rángassa ide hozzám! El akarom mondani neki, miféle szörnyeteg a mi kedves házigazdánk. Tuti, hogy ő akar kinyírni. Nos, kedves, Mr. Lawrence, ezzel az üzenettel jöttem önhöz. Hajlandó felöltözni és átruccanni a főnökömhöz, vagy markoljak a hajába, és rángassam át hozzá? – Miért nem ő maga jött ide? – Mondom, hogy a sebeit borogatja és iszik. Nem merészkedik ki a folyosóra, – Ha részt akar venni a partin, úgyis ki kell jönnie. – Nos? – Hogy jött be a szobámba? – Az ajtaján, kedvesem. Nem zárta be maga mögött, ami jelen körülmények között vétkes könnyelműség. Rám mosolygott kedves, őszinte mosollyal. Pedig úgy hazudott, mint a vízfolyás. Jól emlékeztem rá, hogy amikor bejöttem a szobába, ráfordítottam az ajtókulcsot. 3 Tess mosolyogva nézett a szemembe. Látszólag igen jól érezte magát az ajtófélfánál. – Nem akarom, hogy meglepetés érje – mondtam figyelmeztető udvariassággal. – De én most kiszállok a kádból.
Sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Úristen, miért mindig akkor vagyok szolgálatban, amikor a legjobb falatok potyognak elém? Tessék, odaadom magának a törülközőjét. Látom, szép piros. – A magáé milyen? – Zöld. Azt hiszem. – Imádom a piros-zöld kombinációt. Letette a törülközőt a kád szélére, és visszasétált az ajtófélfához. – Ígérjen meg nekem valamit. – Mit? – kérdeztem kíváncsian. – Hogy addig nem eteti meg magát a vérfarkassal, amíg az előbb említett kombináció... hm... létre nem jön. – Ebben biztos lehet – ígértem. – Majd a körmére nézek a bestiának. – Hát csak igyekezzék. És legyen kíméletes a főnökömmel. Ha már rettenetesen néz ki, igya el előle a whiskyt. – Nemes feladat – bólintottam. – Nem fog csalódni bennem. Ismét félrehajtotta a fejét, és rám mosolygott. – Biztos benne? – Holtbiztos. Megnyalta az ajkát, és megvakargatta az orra hegyét. – Semmit nem utálok annyira, mint a csalódást. Na, viszlát! Ő elment, én meg kiszálltam a kádból, és megtörülköztem a piros törülközővel. Úgy éreztem, egyre inkább hiányzik mellőle egy zöld. 4 Denis nem mondott valótlant, amikor azt ígérte, hogy találok magamra venni valót a szobámban. A szekrény mellett újfent ott láttam a már ismert, fából faragott szobainast, rajta fehér szmokingot, inget. Tökéletesen illett rám mindkettő, csak a cipő szorított egy kicsit. Éppen azon töprengtem, hogy előbb öltözzem-e fel és úgy menjek át Gregoryhoz, vagy a dolog sürgősségére való tekintettel burkolózzak be egy fürdőköpenybe, és játsszak kísérletet a folyosón. Ez utóbbi mellett döntöttem, és már majdnem kidugtam a lábam a szobámból, amikor ingerült hangokat hallottam odakintről. Úgy látszott, Tess a távozásakor nem csukta be rendesen az ajtót. Úgy áramlottak felém a folyosó hangjai, mintha közvetlen közelemben beszéltek volna. – Itt megállhatsz – mondta egy női hang, amelyben Celiáéra ismertem. – Ki vele, mi a francot akarsz tőlem? – Átvertél! – panaszkodott Gideon Schwarz. – Átvertél, te kisringyó! – Fogd már be a pofád, te hülye, itt a falnak is füle lehet! – Annál rosszabb neked. Van egyáltalán olyan pontja ennek az elátkozott kastélynak, ahol öt nyugodt mondatot lehetne váltani valakivel? – Természetesen van – mondta nyugalmat erőltetve magára Celia. – Tudod, hol, Schwarz? A temetőben. Ha még egyszer így beszélsz velem, farkassá változom, és átharapom a torkod! Schwarz hirtelen taktikát változtatott. – Ne bomolj, Celia – mondta, immár ő is nyugodt hangon. – Beszéljük meg a tennivalókat. – Beszéljük. – Itt? – Ha már itt vagyunk. – Azt ígérted, hogy nem lesz nehéz dolgom. Azt ígérted, hogy úgy mászkálhatok, amerre csak akarok, mint egy lakatlan házban. Erre mi történik? Akkora itt a forgalom, mint a Broadwayn este hétkor.
– Nem számítottam rá, hogy ennyi vendégel hív meg ez az őrült. – Számítanod kellett volna! – Gideon! – Jól van, én csak figyelmeztettelek. Én megtartottam az ígéretemet. Megkaptad tőlem a pénzt, most te jössz. – Hohó, jóbarát, arról nem volt szó, hogy én lopom el neked. – Lopnám én magam is – nyöszörgött Schwarz. – Ha tudnám. Egyszerűen meg sem találom. – Mert nem is keresed. – Nem vagyok szakavatott tolvaj. Nem úgy, mint te! – Kussolj, Gideon! – Jól van, kussolok. Legalább azt mutasd meg, hol van. – Már elmagyaráztam. – De nem találom! Pedig már ezt az átkozott ruhát is felvettem. Mit gondolsz, el tudom rejteni alatta? – Ez a te dolgod. Mindenesetre, ha lebuksz, rám ne hivatkozz. – Lehet, hogy a bátyád észre sem veszi. Hiszen annyi van neki, miért pont ezt az egyet venné észre? – Csak azt tudnám, mi az ördögért vagy úgy oda érte? – Nem a te dolgod. Megkaptad a pénzt, kötelességed segíteni nekem. – Jól van – sóhajtotta rövid hallgatás után Celia. – Segítek. De most utoljára. Különben, mondd, Gideon, nem félsz a vérfarkastól? – Nem – mondta Schwarz. – Vérfarkas nem létezik. – A gólem létezett? – A gólem az igen. Löw rabbi készítette Prágában. – A vérfarkast meg a gojok készítették Írországban. Egy-egy. – Nem óhajtok ezekről vitatkozni veled, Celia – mondta mérhetetlen gőggel a hangjában Gideon Schwarz. –Tudatlanokkal nem vitatkozom. Elindultak, és nemsokára már messze jártak. Én viszont ott maradtam a szobámban a kétségeimmel. Vajon mit jelentenek a szavaik? Csak nem azt, hogy a vérfarkas kinézett magának egy újabb áldozatot? Éppen be akartam csukni az ajtót, amikor felhangzott a már ismert, de megszokhatatlan ordítás. Magamra kapkodtam a ruháimat, és elindultam, hogy felkeressem Sir Ireneus HamiltonWesbyt. 5 Még csak a második emeletre felvezető csigalépcső aljáig jutottam, amikor szembefutott velem valaki. Keble hullámzásából kitaláltam, hogy Priscilla Honeyball az. Na és a fehér köpeny is róla árulkodott. Amikor megpillantott, majdhogynem letérdelt előttem a szőnyeggel borított folyosón. – Jézusom, Mr. Lawrence, az isten küldte magát. Hallotta, hogy ordított? – Azért jövök. – Üzent önért Denisszel. Megkapta? Jöjjön azonnal, mert teljesen ki van akadva. És addig nem is nyugszik meg, amíg maga meg nem látogatja. Csak önről beszél... önt akarja. Kellemes virágkölni illata áradt belőle – ha jól szimatoltam, harangvirágé. Értetlenül nézett rám, amíg szimatoltam. – Mi van? Mit csinál? – Harangvirág – biccentettem. – Tessék?
– Harangvirág kölnit használ. Kitárta a karját, mintha magához akarna ölelni, de csak a levegőt ölelte magához. – Jézusom, Mr. Lawrence, az az ember teljesen begolyózik, maga meg a kölnimet szaglássza?! – Mindent a maga helyén. – Éppen erről beszélek! Most nincs itt a helye semmilyen szimatolásnak. Menjen be hozzá, mert... istenem, én nem is tudom, mi történik. Folyik a nyál a szájából, meg minden. Még soha nem láttam ilyennek. Kénytelen voltam komolyra venni a figurát. A nyálfolyás már nem tréfa. – A bátyja látta? – Azt mondja, nincs különösebb baja, csak magával akar beszélni. Így vezeti le az agreszszivitását. – Maga hogy vezetné le az agresszivitását? – Tessék?! – Ha haragudna rám. Úgy oldalba bokszolt, hogy az egyik bordám látogatóba indult a másikhoz. – Alighanem farkassá változnék, és elharapnám a torkát. Na, irány befelé! Két pillanattal később szemtől-szemben álltam Sir Ireneus Hamilton-Wesbyvel. 6 Őszinte meglepetésemre Sir Ireneuson egyáltalán nem látszott, hogy annyira ki lenne akadva. Pedig ki volt, de erre csak később jöttem rá. Egyelőre a karosszékében ücsörgött, kockás nadrágban, kockás zakóban, szürke kalappal a fején. Kezében vékony sétapálcát tartott. Szótlanul mutatta, hogy üljek le vele szemben. Leültem, és kíváncsian néztem rá. Mondanom sem kell, hogy nem láttam nyálcseppeket a képén, sőt, frissen volt borotválva, és csak úgy illatozott a kölnitől. Az övé szerencsére nem harangvirág aromájú volt. – Hallotta, hogy ordítottam? – tudakolta leplezetlen büszkeséggel a hangjában. – Hallottam – bólintottam. – Gyakran ordítok, de ezt már mondtam magának. Senki nem törődik velem; ha nem ordítanék, már meg is haltam volna a közönyüktől. Senki nem hisz nekem. Maga hisz? – Azt hiszem, igen. – Jól van. Amikor legutoljára találkoztunk... mikor is volt az... a múlt hónapban? – Délelőtt – mondtam. – Aha. Múlt hónapban délelőtt. Jól van. Akkor mondtam már magának, hogy a Zöld Aszszony és a vérfarkas gyakran meglátogatnak. Maga el is hitte, igaz? – Igaz. Odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta: – Ismét meglátogatott! Az ágyam alól bújt ki! A látszattal ellentétben egyáltalán nem vettem félvállról a dolgot. Egy olyan történetet, amelyben egy brutális gyilkosság is szerepel, nem szabad félvállról venni. – A farkas? – Csak a farkas! A Zöld Asszony ezúttal nem volt vele. Jött, és nekem támadt. Látja? Lehajolt, kihúzott a karosszéke alól valamit, ami kockás fürdőköpenynek tűnt. Kiterítette elém a szőnyegre, és rábökött a botjával. – Na? Látja? Láttam bizony. A maradványok valóban egy hajdani fürdőköpeny cafrangjai voltak. – Letépte rólam – panaszkodott Sir Ireneus. – Nekem ugrott, és letépte a köpenyemet. El akarok menni innen! El akarom adni a kastélyt! – Mikor mászott ki az ágya alól a farkas?
– Nemrégen – mondta Sir Ireneus. – Nem olyan nagyon régen. Aztán... jött az! – Micsoda? – Az urna. Nem látja? Semmiféle urnát nem láttam. Sir Ireneus ekkor bekotort a széke alá a bottal, és kikotort alóla egy fekete, aranydíszekkel tarkított edényt. – Papa urnája – mondta. Eltátottam a számat. Te jó ég, mi vár még itt rám? – Nem kellene letennie? – kérdeztem óvatosan. – Tessék. Fogja meg! Mielőtt elmenekülhettem volna, már a kezembe is nyomta az urnát. – Gyakran kinyitom – mondta. – És virágot teszek bele. Különben itt tartom a polcon. Papa akarta így. – Eeegen. – Maga is tegyen bele egyet. – Sir Ireneus... – Tegyen bele egy virágot! – De hát nincs is itt virág! – Nézzen csak hátra! Amilyen szerencsém volt, egy szál rózsa feküdt az asztalka lapján. – Törje el a szárát, mert így nem fér bele. Papa boldog lesz, ha maga is megajándékozza egy szál virággal. – Sir Ireneus... – Csinálja már, na! Felemelte a botját, mintha meg akarna ütni vele. Nyeltem legyet, és felvettem a rózsát az asztalról. – Nyissa ki a fedelét. Úgy kell, mint a befőttesüvegét. Csinálja már! Morogtam valamit, aztán egyetlen, ügyes mozdulattal leemeltem az urnáról a fedelet. Nem kellett volna. 7 Ha nem emelem le az urna fedelét, nem ugrik szembe velem az a valami, ami majdhogynem kiverte a szemem. Mindenesetre felordítottam, elhajítottam az urnát, és törölgetni kezdtem a képem. – Mi a franc volt ez? Lehajoltam az edényhez, és felemeltem. Akkor már biztos voltam benne, hogy Sir Ireneus apja nem változott békává, és nem ő akarta kiütni a szemem. Bizony nem béka volt, ami kiugrott az urnából, hanem egy rugóra szerelt fej. Olyan, amilyen a gyermekeket riogató varázsdobozokból szokott kiugrani, ha felnyitják a tetejüket. Ezekből a dobozokból általában vérvörös, kinyújtott nyelvű, fekete szarvú ördögök riogatják a megtréfáltakat. Sir Ireneus apjának urnájából azonban nem ördögfej ugrott elő. Hanem egy vicsorgó farkasfej. A vérfarkas feje. 8 – Maga is ordított – mondta némi elégtétellel a hangjában Sir Ireneus. – Ha nem is akkorát, mint én. Mit szól hozzá? – Honnan szerezte ezt az... izét?
– Tényleg a papa urnája, és tényleg virágot szoktam bele tenni. Ennek a rózsának a párjával próbálkoztam, amikor... ugyanaz történt velem, mint magával. Ki is borítottam az urnából a papát. Ne keresse, már felporszívóztam. De azért még maradt benne valami. Óvatosan letettem az edényt az asztalkára. – A farkas volt – magyarázta Sir Ireneus. – Idejár hozzám és fenyeget. Rám vicsorog, és most... de hiszen maga is látja. El kell innen mennünk! Ha nem megyünk el, megöl bennünket! Komoran maga elé bámult. Nem tudom, miért, de az az érzésem támadt, hogy ha belelátnék a fejébe, meg is oldódna a vérfarkas rejtélye. Sajna, nem láttam bele. – Mennem kell – mondtam visszahelyezve az urnát arra a falipolcra, ahol a helye volt. – Természetesen fogalma sincs róla, hogy került ez a micsoda az urnába? – A vérfarkas mindenütt ott van! – suttogta válaszul. – Kérem, Mr. Lawrence, beszélje rá Amadeust, hogy... költözzünk el innen. Nem akarok többé itt élni! Már mondtam neki, de kinevetett. Pedig előbb-utóbb úgyis el fog menekülni... Nem élhet együtt a vérfarkassal! Olyan gyorsan fordult félre a feje a széktámlán, hogy azt hittem, rosszul lett. Pedig csak elszundikált. Óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót. 9 Úgy látszott, ezen az estén az jutott osztályrészemül, hogy szerencsétleneket vigasztaljak. Mert Sir Ireneus is az volt – ha más miatt nem, hát azért, mert alaposan elszálltak felette az évek. Márpedig az öregség maga kész szerencsétlenség: legalábbis McAllister felügyelő gyakorta erről igyekezett meggyőzni. Ahogy elhagytam Sir Ireneus szobáját, ismét csak Tess Carltonba botlottam. Úgy állt a folyosó falához támaszkodva, hogy biztos voltam benne, csakis rám vár. Amikor megpillantott, felém intett a mutatóujjával. – Menjen be hozzá! – Nem lehetne az ünnepség után? – Most szeretné. Különben is, van még fél órája. Mr. Gregory látszólag normálisan nézett ki, de csak látszólag. Amint közel mentem hozzá, olyan whiskyszag fogadott, hogy majd hanyatt estem tőle. Hát még amikor kinyitotta a száját! – Csakhogy... végre idetolta a képét – mondta bánatosan lihegve. – Megismer... még? Ha az utcán találkozom vele, biztosan nem ismertem volna meg. Úgy összevissza volt ragasztgatva, mint párbajozó német diákok a múlt század húszas éveiben. Meztelen felsőtestét vastag kötés fogta át. Ha messziről nézem, akár valamelyik afrikai ország legmagasabb kitüntetése is lehetett volna. – Alaposan kikészítettek – mondtam elismerőn. – Hát még ha tudná, hogy mennyire fáj. Iszik egyet? – Köszönöm, most nem kérek. – Akkor egyedül iszom. Felkapott egy whiskysüveget, a szájához emelte, kortyolt néhányat belőle, majd letette a lába mellé a szőnyegre. – Fájdalomcsillapítónak iszom. Kizárólag. Tudja, Mr. Lawrence, hogy rettentően be vagyok.., csinálva? – Miss Carlton említette. – Ó, Miss Carlton! Honnan a fenéből tudhatná, hogy mit érzek! Ezt csak az értheti meg, akire vadásznak. Márpedig én ilyen vagyok. – Ki vadászna magára?
– Éppen ezt akarom megkérdezni öntől. Maga egyszer már megmentette az életemet. Tessék, most mentse meg még egyszer! Különben is maga az oka, hogy ez történt velem! – Miért lennék én az oka? – Mert ha akkor nem húz ki a vízből, most nem üldözne ez a fantom. Mi a francot vétettem én neki? Szóval, csak azt akarom mondani magának, hogy akkor megmentette az életemet, pedig nem is kértem rá. Hát akkor most tessék! Törődjön velem! Fogja meg azt az átkozottat! Bár láttam rajta, hogy rég túl van már azon a ponton, amikor az egyenes még egyenes, a görbe meg görbe, nem állhattam meg, hogy feltegyek neki néhány kérdést. – Mr. Gregory... jól ismeri ön Sir Amadeust? – Hogy a fenébe... jön ez ide? – kapta fel a fejét. – Persze hogy jól ismerem, ha meghívott a házába. Bárcsak inkább uszodába mentem volna helyette! – Korábban azt mondta, hogy gyakran üzleteket kötöttek egymással. Jó üzletek voltak ezek? Mr. Gregory úgy meglepődött, hogy majdnem kijózanodott tőle. – Hogy jó üzletek voltak-e? Attól függ. Az üzletek általában olyanok, hogy vagy az egyik fél nyer rajtuk, vagy a másik. – A maguk üzletein ki nyert? – Hol ő, hol én. A legtöbb esetben mindketten. – Ez hogy lehet? – Látszik, hogy ön nem üzletember, Mr. Lawrence. Az a jó üzlet, amelyben mindkét fél megtalálja a számítását. Hát a mi üzleteink ilyenek voltak! Többségükben. Mindenesetre Sir Amadeus nem panaszkodhat rám. Nem vagyok az a vérszívó, ha tudja, mire gondolok. A pokolba is, de fáj mindenem! – Mit mond a doktor? – Azt, hogy nem lesz kutya bajom sem. Adott fájdalomcsillapítót, ennek, sajnos, egyelőre még nem érzem a hatását. De nem azért kérettem ide, Mr. Lawrence, hogy szemrehányást tegyek magának, amiért akkor megmentett. Azt szeretném, ha beszélne a felügyelővel. Amint látom, jól összemelegedtek. – Ez azért túlzás. – Látom, amit látok. Jó lenne, ha beszélne neki rólam. – Hm. És mit mondjak magáról? – Hogy a világ legrendesebb pasasa vagyok. Olyan, akit kenyérre lehet kenni. Az árvák oltalmazója, a hajléktalanok vigasza, sánták-bénák istápolója... – Miért mondjam neki? – Mert talán így elenged. Ha itt maradok, megöl ez a dög. Kifejezetten rám utazik. – De hiszen nem magát ölte meg! – Bolton csak véletlen volt. Engem akart a rohadék! Tuti, hogy összetévesztett bennünket a sötétben. Én el akarok menni innen, mindenáron! Beszélje rá a felügyelőt, hogy engedjen el. – Nem fog menni. Felállt, és belém karolt. Közben kissé megbillent: kénytelen voltam segíteni neki, hogy visszanyerhesse az egyensúlyát. – Nem leszek hálátlan, Mr. Lawrence. Szereti a gyémántokat? Zsebembe nyúltam és kihúztam belőle a Pretoria Lángját. – Ilyesmikről beszél? – Jézusom... ez... ez... – A Pretoria Lángja – segítettem ki. – Hogy került... magához? – Sír Amadeus bízta rám – mondtam. – Attól tart, hogy megpróbálja valaki elemelni. Szerinte biztosabb helyen van a zsebemben, mint a gyémántszobában. Még akkor is tátott szájjal bámult utánam, amikor már odakint fütyörésztem a folyosón.
10 Tizenöt percem maradt még a kezdésig, ezért útba ejtettem Sir Amadeus lakosztályát. Sir Amadeus ajtaja előtt ezúttal egy libériás fiatalember állt, nem Denis. Ahogy az ajtó felé közeledtem, egyre morcosabb képet vágott. Már csak néhány lépésnyire lehettem tőle, amikor fenyegetőn rám mordult. – Hova, hova, idegen? Ekkor vettem csak alaposabban is szemügyre. Hát nem Denis ikertestvére volt, az kétségtelen! Úgy állt rajta a libéria, mint elefánton a bikini. Feje kopaszon világított, nyaka vastagságát alighanem csak méterben lehetett volna mérni, szeme szűrős volt: biztos voltam benne, ha egy kocsi abroncsára nézne, azon nyomban defektet kapna tőle. – Sir Amadeust keresem – mondtam. A pasas tompított valamelyest a nézésén. – Várja magát? – Bizonyára. Nem tudom, mi lett volna a következő kérdése, de hirtelen kinyílott az ajtó, és Sir Amadeus nézett ki rajta. – Maga az, Mr. Lawrence? Jöjjön be, kérem. A ruhásszekrény félrehúzódott, én pedig belépegettem Sir Amadeus szobájába. Sir Amadeus is szmokingban volt már, s éppen akkor nyomott el egy csikket a hamutartóban, amikor átléptem a küszöböt. – Nála volt? – kérdezte mintegy bevezetésképpen. – Nála – bólintottam. – Hallottam, hogy ordít. Mi volt a baja? Egyetlen pillanatig töprengtem csupán, hogy elmeséljem-e neki az urna történetét, aztán úgy döntöttem, hogy miért is ne. Elvégre az ő dédapjáról van szó, vagy mi a fene. Sir Amadeus amíg beszéltem, a mandzsettagombját igazgatta. Amikor befejeztem, rám mosolygott. – Azt mondja, felporszívózta a dédapámat? – Ő ezt mondta. – Meg is tette. Csak nem most, hanem öt évvel ezelőtt. Akkor kezdődött a fejében a baj. – Baj? – Akkor kezdett el farkast látni. – A fenébe is... olyan régen ? – Kezdetben még csak messziről látta, amint átfutott az udvaron. Aztán csatlakozott hozzá a Zöld Asszony. Később egyre közelebb merészkedtek hozzá. Nem sokkal azután kezdődtek a látomásai, hogy visszatértem Dél-Afrikából. Kénytelen voltam ugyanis néhány évre búcsút mondani Európának. – Tanulmányútra ment talán? Sir Amadeus rám mosolygott. – Mr. Lawrence... a nagyapámnak rövid úton sikerült minden vagyonunkat eltakarítani. Ha nem megyek Dél-Afrikába… nem tudom, hol kísértene most a farkas. Végül is mit mondott önnek az öreg? Hogy el akar innen menni? – Azt szeretné, ha eladnák Hillsbrookot és elköltöznének valahova, ahol sem a farkas, sem a Zöld Asszony nem talál rá. Sir Amadeus megcsóválta a fejét, és járkálni kezdett a szobában. – Újabban gyakran megkísért a gondolat, hogy valóban meg kellene szabadulnom Hillsbrooktól. De valami mintha nem engedné... Talán az a bizonyos dédapám. Tudja, az urnában.
– Hisz az imént mondta... – Már nem ő van benne. Hogy megnyugodjon az öreg, Miss Priscilla minden egyes porszívózása után feltölti hamuval. Kihúztam a Pretoria Lángját a zsebemből, és vissza akartam adni neki, Sir Amadeus azonban tiltón felemelte a kezét. – Tartsa csak a zsebében, ott van a legjobb helyen. Apropó. Ha elkapja a gyilkost, magának ajándékozom. Az az igazság, hogy kedveltem Boltont. Ne vágjon már ilyen ostoba képet! Az öné lesz a Pretoria Lángja. Valamit valamiért. Egy tyúktojást a farkasért. Mit szól hozzá? Visszadugtam a helyére a gyémántot. Aztán előrenyújtottam a tenyeremet. – Adja ide. – Mit akar még tőlem? – hökkent meg. – A távirányítót. Megcsóválta a fejét és a nadrágja zsebébe nyúlt. – Tudja kezelni? – Majd megtanulom. Egészen addig követett a szemével, amíg csak be nem csukódott mögöttem az ajtó. Mintha égette volna a hátamat a pillantása. 11 A baj sosem jár egyedül. Erre akkor jöttem rá, amikor megpillantottam a kertbe vezető ajtó mellett Regant. Megpróbáltam kikerülni, de egy gyerek elől lehetetlen elmenekülni, ha nagyon nem akarja, hogy meglógjunk előle. Regan nem akarta. Sőt, amikor meglátott, lecsusszant az ablakpárkányról, amin ücsörgött, és odafutott hozzám. Regant ezúttal angyalkának öltöztette az anyja. Hófehér ruhácska volt rajta, hófehér cipő, az arca is fehér volt egy kis rákent púdertől, feje búbján elegáns, szöszi konty ült. Maga volt a gyermeki kedvesség és jóság. Kívülről. Regan odalépegetett hozzám, és megfogta a kezem. – Szevasz, Leslie bácsi. – Szevasz, Regan. – Tudsz úgy kezet fogni, mint a feketék Amerikában? – Tudok – mondtam. – Akkor taníts meg rá. Órámra pillantottam. Öt perc volt még az ünnepség kezdetéig. – Majd inkább holnap. – Most akarom! Felmértem a helyzetet, és úgy döntöttem, jobb, ha engedek az erőszaknak. Miközben a kézi figurákat gyakoroltuk, többen is elhúztak mellettünk, gyanakodva bámulva ránk. Ismeretlen arcok voltak: Sir Amadeus később érkezett vendégei. Regan két perc alatt megtanulta a figurákat. Azt hittem, ezzel meg is úsztam, de nem úsztam meg. – Nagyon szeretem a szarvasgombás szendvicset – közölte nemes egyszerűséggel. – Én is – sóhajtottam. – Anya nem engedi, hogy egyek. – Biztos igaza van. – És az a szemét Spencer is helyeselt neki. Meg is bánja! Ugye, hozol majd nekem szarvasgombás szendvicseket? – Nézd, Regan – kezdtem, de a kislány meg sem várta, amíg befejezem, nagyot toppantott. – Ha nem hozol, bajt csinálok! Nagy bajod lesz belőle!
Ekkor már tisztában voltam vele, hogy Regan legyőzhetetlen, ezért nem is vettem fel az elém dobott kesztyűt. – Jól van – adtam meg magam. – Mit kapok érte cserébe? – Mesélek neked valamit – mondta, fitos orrocskájára téve a mutatóujját. – Figyelj. Anya meg Spencer beszélgettek délután: Spencer oda akart bújni anyához a takaró alá, de anya lerúgta az ágyról. Csoda muris volt, ahogy nagyot koppant. Persze, úgy tettem, mintha aludnék. Anya rákiabált, hogy felesleges erőlködnie, mert az olyan katonát még a hadseregből is kirúgják, akinek mindig csütörtököt mond a fegyvere. Anya azt mondta, nagyon unja már, hogy Spencer bácsi mindig csütörtököt mond. Spencer bácsi egy nagy csütörtök. Ez valami olyasmit jelent, hogy Spencer bácsi egy nagy hülye? – Éppen azt jelenti. – Spencer bácsi újra meg újra megpróbált bemászni anyuhoz, de anyu mindig lerúgta az ágyról. Spencer bácsi ekkor begőzölt. Azt mondta, hogy legszívesebben felakasztana engem is és anyut is egy szegre, lábunkkal felfelé, amikor telihold van, és lenyúzná rólunk a bundát. Anyu meg csak nevetett. Nagy hülye ez a Spencer, mi? – Mondott még valami mást is? – Persze. Azt mondta, hogy ő nem idióta, sejti, hogy mit akar itt Gideon. Azt is mondta, hogy Gideon bácsi nem is Celia pasasa, ő az isten pasasa. De akar itt valamit, és nagy a gyanúja, hogy azt, amit ő. Ő is lopni akar, és Gideon bácsi is. Csütörtököt pedig azért mond, mert egyszer verekedés közben odarúgtak neki. Nem tudod, hová? – Nem — mondtam bölcsen. – Spencer bácsi ezután azt mondta, sokat tud Amadeus bácsiról, és Amadeus bácsi csak ne nagyzoljon, és ne játssza meg magát, mert ő is gazember ugyan, de Amadeus bácsi mellett csak kisinas lehetne. Másra nem emlékszek. Hozol szendvicset? – Hozok – mondtam, és megsimogattam a fejét. – Majd szemmel tartalak – ígérte. – Most megkeresem anyut. Úgy elröppent mellőlem, mint egy hófehér pillangó. Sóhajtottam, és kiballagtam a kertbe. 12 Kora estéhez képest a kastély udvara jelentős változáson ment át. Bár a lampionok már akkor is fent világítottak a fákon, s a hosszú, fehér abrosszal letakart asztalokon ott várakoztak a tálak – akkor még üresen. Azóta az üres tálak megteltek, s a lampionok is sokkal erősebben szórták a fényüket. A hatalmas telihold úgy függött az égen, mintha külön Sir Amadeus tiszteletére akasztották volna oda az istenek. A csipkés bástyafokok holdfényben fürödtek, szép, és ugyanakkor kísérteties is volt a világ. Mintha a sötét ablakokon át a vár régen halott lakói figyeltek volna irigykedve bennünket. A kert oldalát szegélyező hatalmas fák alatt székek húzódtak hosszú sorban. A fákkal szemben, egy kis tisztáson ugyancsak fehérrel terített asztalok hívogatták az elfáradókat. Az udvar harmadik oldalán, a régi kastélyépülettel szemben, kis emelvény és mikrofon állt Sir Amadeusra várva. A legnagyobb különbség a kora esti és az esti udvar között mégiscsak az volt, hogy az akkor üresen álló udvar éppen magához próbált térni az alapos fűnyírás után, most viszont elegáns hölgyek és urak sétafikáltak rajta, kezükben poharakkal, halkan beszélgetve. Mintha a hely varázsa tiltotta volna a hangos kacagást. Először Jeanette-be botlottam. Végignézett rajtam, és elismerőn csettintett egyet. – Ejha! Miből lesz a cserebogár! Ha maradna egyszer egy kis ideje rám, szóljon. – Mit fog szólni hozzá Mr. Spencer? – mosolyogtam. Jeanette kaccantott néhányat.
– Akkor már semmit. Apropó, nem látta a fickót? Itt kellene lennie valahol. Akárcsak Regannek. Őt sem látta? – Meg sem várva a válaszomat, megsimogatta az arcom, aztán a válla felett még felém vetette: – Amit mondtam, komolyan gondoltam. Ha kedve lenne egy kis hancúrozásra, kopogtassa meg az ajtómat. Magának mindig otthon vagyok. Barátságosan odaintett valakinek, és elhúzott az asztalok felé. 13 Mentem volna én is, de ekkor meg Powerba botlottam. Egy vastag törzsű fához támaszkodott, és a vendégeket mustrálta. Rajta bezzeg nem volt szmoking: kockás öltönyével úgy kirítt a vendégek közül, mint a vízilovak közé tévedt zsiráf. Hogy különállásának még nagyobb hangsúlyt adjon, kaviáros szendvics helyett egy fogpiszkálót rágcsált elismerésre méltó igyekezettel. Amint megpillantott, eltátotta a száját, amitől a fogpiszkálónak ugrálni támadt kedve. Egyenesen rá barna, magas szárú, megközelítőleg sem az alkalomhoz illő cipőjére. – Maga is maskarába öltözött? – kérdezte némi plebejus gőggel a hangjában. – Furán néz ki benne. A rabok kiröhögnék, ha így küldeném be a sittre. – Magát is kiröhögnék, ha bekísérne – biztosítottam. – Bár nem is annyira a rabok. Inkább a feljebbvalói. Power lemondóan legyintett, és az asztalok körül csoportosulok felé bökött. – Mint egy mozgó szénakazal. És nekem egy gombostűt kell megtalálnom benne! – Nem irigylem érte. – Én sem magam. Apropó, akartam mondani magának valamit. A barátnője még mindig nem került elő. Pedig tűvé tettük érte a környéket. Rossz hír volt, nem is vitás. Vagy talán mégsem olyan rossz? Lehet, hogy Judy megpattant és odahaza várakozik rám? Power gondolatolvasó lehetett, mert megcsóválta a fejét. – Nem érkezett vissza a főiskolára. Ha visszaérkezik, azonnal jelentést kapok róla. Mit gondol... Nem folytathatta, mert a magasban, valószínűleg az egyik bástya tornyán harang csendült. Szépen, tisztán szárnyalt a hangja, mintha esti ájtatosságra hívott volna bennünket. Ezúttal azonban nem imára szólt a harang. Abban a pillanatban, ahogy néhány kondulás után elhallgatott, Sir Amadeus bukkant fel az udvar bejáratánál. Mögötte Sir Ireneus támolygott, s ha Priscilla nem állt volna szorosan mellette, talán fel is bukott volna. A ruhásszekrény kinézetű pasast viszont nem láttam sehol. A zsibongás elhallgatott, minden arc Sir Amadeus felé fordult. Lehettünk vagy ötvenen az udvarban. A férfiak szmokingban, a nők estélyiben, bár többen közülük az elegáns kosztümöt részesítették előnyben. Sir Amadeus meghajolt, majd könnyed mozdulattal felugrott az emelvényre. A mikrofonhoz hajolt, megütögette, aztán amikor a fákra erősített hangszórókban felhangzott a pattogás, elégedetten bólintott. – Jó estét, hölgyeim és uraim! A válaszmorgás, mint közeledő viharfelhő hangja, szállt az udvar felett. Sir Amadeus ismét meghajolt, és a fészkelődő tömegre mosolygott. – Sir Amadeus Hamilton-Wesby vagyok, ennek a kastélynak a gazdája. Aki nem ismer, lesz alkalma az est folyamán megismerkedni személyesen is velem. A hölgyek és az urak legtöbbje régi, jó barátom – az élet vidám, vagy éppen komor pillanataiban jó néhányszor egymásnak ütköztünk már. Ezt csak azért mondom, mert nemrég olvastam egy könyvet a molekulák mozgásáról és ütközéseikről, és ez különösképpen megragadta a figyelmemet. Az élet is hasonlatos a molekulák mozgásához: száguldunk a mindennapok ürességében, aztán egyszerre csak nekiütközünk valakinek, úgy is mondhatnám, hogy találkozunk valakivel, ez
aztán módosíthatja a pályánkat. Jó vagy rossz irányban egyaránt. Mosolygott, majd a hallgatóság felé fordította a tenyerét. – Ezzel be is fejeztem a filozófiát, hölgyeim és uraim. Két konkrét oka is van annak, hogy ma estére idehívtam önöket. Az egyik, hogy éppen negyvenéves vagyok! Taps csattant a háttérben, amely mint tűzvész harapódzott el köztünk. Néhányan a Happy birthday to you-t kezdték énekelni, de Sir Amadeus tapsolt egyet, mire elhallgattak – Később mindenkivel szívesen koccintok, most azonban végigmondanám a beszédemet. Nem lesz hosszú, nem kell megijedniük. Arról van szó, hölgyeim és uraim, hogy vannak olyan pontjai az ember életének, amelyeket valamiért kiemelkedőnek tart. Mint például egy születésnap. Mindannyiukkal előfordult már – gondolom –, hogy valahányadik születésnapjukon feltették maguknak a kérdést: Úristen, ennyi meg ennyi idős vagyok, és ezalatt mit is csináltam én? A válasz többféle lehet, hölgyeim és uraim. Lehet elégedett vagy elégedetlen, lehet bizonytalan. Velem is előfordult már, hogy felettébb elégedetlen választ adhattam volna a magamnak feltett kérdésre. Önök most joggal vethetnék a szememre, hölgyeim és uraim, hogy miért elégedetlenkednék, amikor itt van ez a gyönyörű kastély, amely méltán híres egész Írországban, s a környező földeknek is én vagyok a tulajdonosa. Büszke is vagyok rájuk, bár elődeimé az érdem. Mégis, azért nekem is jutott bizonyos szerep abban, hogy most itt állhatunk Hillsbrook udvarán. Úgy láttam, a meghívottak többsége pontosan érti, miről van szó. Tudják, hogy egyetlen, törött féltégla sem lenne már a Hamilton-Wesby család tulajdonában, ha az ifjú HamiltonWesby, azaz Sir Amadeus, vissza nem szerzi a birtokot a bankoktól. Többen Sir Ireneust vizslatták a tekintetükkel, aki ahelyett, hogy átérezte volna unokája beszédének súlyát, olyan vidáman nézegetett körbe-körbe, mintha fordítva történt volna a dolog. Mintha bizony ő vásárolta volna vissza arca verejtékével szerzett pénzéért mindazt, amit unokája elkótyavetyélt. – De nem is erről akarok beszélni, hölgyeim és uraim. Nem szoktam a gazdagságommal dicsekedni, a gazdagság állapot; vagy van, vagy nincs. Az egyedüli, amivel dicsekedni lehet, az az alkotás. Ez az egyedüli fix pont, amely kimozdíthatja a világot a sarkaiból. Ezt már jóval kevesebben értették. Ha jól belegondolok, még én sem. Éppen ezért feszülten figyeltem, mi jön ki a nem éppen világos fejtegetésekből. Mert hogy Sir Amadeus meglepetéssel rukkol majd elő, abban biztos voltam. – Csak az alkotás, hölgyeim és uraim! – ismételte meg Sír Amadeus. – Az alkotás emelkedik ki a hétköznapok szintjéből. Olyan hegy, amelyet nem rontanak le a fúvó szelek. Létrehozni valamit, és ezzel felírni nevünket a végtelen dicsőségtáblájára – csupán ez jelent valamit! Többen is egymásra néztek: egy idősebb hölgy egyenesen gúnyosan elhúzta a száját. – Nos, hölgyeim és uraim, talán nem tudják mindannyian, hogy élelem egy részét DélAfrikában töltöttem. Azzal, hogy miért kerültem oda, nem akarom lopni az idejüket. Van az úgy, hogy egyszer csak elkezd viszketni az ember talpa, vagy – bocsánatot kérek –, a feneke, és nincs többé maradása ott, ahol van. Van úgy, hogy a kényszer köti az útilaput a talpunk alá. Nos, egy ilyen útilapuval a cipőm talpán érkeztem én is húsz évvel ezelőtt Dél-Afrikába. Sir Ireneus gúnyos képet vágott. Mintha azt sugározta volna a tekintete, hogy bezzeg, amíg ő éjt nappallá téve a kaszinók játéktermeiben próbálta meg fényesre csiszolni a HamiltonWesbyk hírnevét, drágalátos unokája egy lehetetlen országban a feketékkel parolázott. – Dél-Afrikában sok mindent csináltam: legnagyobb eredményemnek mégis azt tartom, hogy sikerült kitanulnom a gyémántcsiszolást. Talán arra várt, hogy a meghökkenés moraja hullámozzon át a sokadalmon, de nem hullámzott át rajta semmi. Gyanítottam, hogy Sir Amadeus feleslegesen koptatja a száját. – Önök bizonyára tudják, hogy Dél-Afrika a gyémántok hazája. Számos lelőhelyén számtalan gyönyörű követ találtak már. Gondolom, arra sem kell felhívnom a figyelmüket, hogy ami
a földből előkerül, nyers gyémánt csupán, s a későbbi csiszolás adja meg a formáját, és bizonyos értelemben az értékét is. Nem akarok önöknek előadást tartani a gyémántcsiszolásról, csupán annyit engedjenek meg, hogy elmondjam: a nyers gyémánt csak lehetőség. Annak a lehetősége hogy abból az anyaghalomból, amelyet így nevezünk, igazi csoda szülessék. Ha megkérdezik tőlem, hogy a nyers gyémánt értékes-e, természetesen azt kell válaszolnom, hogy igen. Hogyne lenne az! Csakhogy ez az érték két összetevőből áll: az anyagból és a lehetőségből, míg a csiszolt gyémánt értékét már csak önmaga határozza meg. Nem tudom, értik-e, mit akarok mondani, hölgyeim és uraim: egyszerűen szólva, a csiszolótól függ, hogy mit alkot a nyers gyémántból Lehet, hogy csak egy egyszerű követ, lehet, hogy a világ csodáját. A gyémántcsiszoló nem mesterember, vagy nem csak az, hanem művész. Mint a zenészek, a festők, vagy a szobrászok, akik hangokból, hangszerekből, festékből és kőből a világ csodáját hozzák létre; Szerénytelenség nélkül állíthatom, hölgyeim és uraim, hogy egy évtized alatt sikerült a legmenőbb művészek közé verekednem magam. Önök közül néhányan már látták a csiszolótermemet – sajnálatos módon egy... hm... kisebb baleset is történt ott, amelyre még majd kitérek. Kisebb? – hökkentem meg. – Akkor mi a nagyobb? – A csiszolás nagyon régi tevékenység, hölgyeim és uraim, bizonyára valamennyien hallottak már a híres amszterdami gyémántcsiszoló műhelyekről. Ma már természetesen a gép is nagyon sokat számít a csiszolásnál, az egyéb műszerekről már nem is beszélve. Mégis, maga a művész a csoda igazi létrehozója. Megtörölgette a homlokát és folytatta. – Bár nem kevés gyémánt kerül elő naponta a lelőhelyekről igazán nagy hal csak ritkán kerül a hálóba. Ha ilyen – még nyers – gyémántot találnak, gyorsan elterjed a híre és a legkitűnőbb csiszolók versengenek érte, hogy kibonthassák belőle a csodát. Néha persze a versengés nem a legsportszerűbb eszközökkel folyik, sőt... Sóhajtott egyet, és diadalittasan felemelte a fejét. – Hölgyeim és uraim, mintegy tíz évvel ezelőtt az egyik lelőhelyen egy hatalmas, nyers gyémántot találtak, amelyet a tapasztalt szakértők úgy ítéltek meg, hogy kellő megmunkálással a világ legcsodálatosabb és legdrágább gyémántja válhat belőle. Ráadásul a kő halványkék, ami csak még tovább növeli a értékét. Képzelhetik, mekkora verseny indult meg a mesterek között, hogy ki csiszolhassa életre. Az a szokás ilyenkor, hogy a bányatulajdonos árverésen értékesíti kedves tulajdonát, ha csak maga nem akarja elvégezni a csiszolást, ami bármennyire is furcsa, nem gyakori. A bányatulajdonosok igyekeznek minél hamarabb túladni a nyers gyémánton, hiszen a brancsban mindenkinek megvan a maga feladata, és senki sem szereti, ha a másik a felségterületére merészkedik. Ez esetben azonban mégiscsak szokatlan dolog történt. A tulajdonos árverés nélkül adott túl a kincsén, amiért egyesek meg is orroltak rá. A nyers gyémánt ettől kezdve eltűnt a térképről senki nem tudta, ki vette meg, és hova került. Sir Amadeus megsimogatta vékonyka bajuszát, és széttárta a karját. – Be kell vallanom, hölgyeim és uraim, hogy azt a nyers gyémántot én vettem meg! Sokfele érzelem hullámzott át az arcokon. A legtöbbjén az értetlenség. Látszott rajtuk, hogy nem tudják, hova tenni Sir Amadeus vallomását. Ők csak a kész gyémántot ismerték, és nem sokat törődtek vele, hogyan születik a világra, mint ahogy azzal sem, hogy nemesprém bundájuk hány kedves kis élőlény életébe került. Mások arcán már másfajta érzelmek hullámzottak át, amelyek között a legdominánsabb az irigység volt. – Jóval többet adtam érte, mint amennyit bárki is megadott volna, tehát nem követtem el tisztességtelenséget. Tíz évem addigi munkájának minden eredményét odaadtam érte. És még tíz évig dolgoztam rajta. Ez utóbbi, rövidke mondat keltette a legnagyobb hatást. Most döbbentek csak rá, hogy házigazdájuk, Sir Amadeus Hamilton-Wesby nemesi származása ellenére is közönséges gyé-
mántcsiszoló. Olyasmit érezhették, mintha azt közölte volna velük, hogy mostantól kezdve ő maga lovagolja istállójának legjobb versenylovát a nagy versenyeken. A saját maga alkalmazta zsokék közön. – Tíz évig dolgoztam rajta, hölgyeim és uraim. Néhány nappal ezelőtt fejeztem be a munkát. Ezért is olyan értékes nekem ez a mai születésnap. Negyven évvel ezelőtt láttam meg a napvilágot, néhány nappal ezelőtt pedig világot látott gyermekem, az Északi Fény. Én hoztam létre, ezzel a két kezemmel! Önöket pedig azért hívtam ide, hölgyeim és uraim, hogy velem ünnepeljenek. Az én születésnapomat és az övét! Denis! Valahonnan a háttérből, alighanem a fák mögül, előbukkant Denis. Mellette két ruhásszekrény lépegetett. Egyikük a tömeget fürkészte, másikuk viszont le nem vette volna a szemét arról a dobozkáról, amely a Denis kezében tartott párnán pihent. Ismét felhangzott a halk morgás. Bár senki nem tett egyetlen lépést sem előre – ez nem lett volna illendő –, valamennyien előrenyújtották a nyakukat, mint a zsiráfok a nagy nyaknyújtogató-bajnokságon. Ekkor csatlakozott hozzájuk egy harmadik fickó is, hóna alatt kis, görbe lábú asztalkával. Bár kicsi volt, és mint mondottam, görbe lábú, biztos voltam benne, hogy ér annyit, mint az asztalokon magát kellető összes étel és ital. Nem kifelejtve a márkás borokat és pezsgőket sem a sorból. A harmadik pasas letette az asztalkát a mikrofon elé, és ott is maradt mellette. Denis félfordulattal célba vette az asztalkát. Olyan peckesen lépegetett, mintha a királyi koronát szállította volna Sir Amadeushoz. A ruhásszekrények szenvtelen tekintetében nem látszott semmi. Látszott viszont a hónuk alatt valami, amiről nem illett beszélni, de aligha lopott ezüstkanál volt. Denis megállt az asztalka mellett, majd óvatosan ráhelyezte a párnát és a dobozkát. Sir Amadeus bólintott, mint aki nagyon meg van elégedve a dolgok ilyetén alakulásával. Denis felemelte a fejét. A fák alól halk, kellemes zene hallatszott. – Denis! Denis biccentett, és hátrahúzódott. Sir Amadeus végigjártatta pillantását a csodálkozókon. – Ez itt az életem, hölgyeim és uraim. Ahogy Leonardo büszke volt az Utolsó vacsorájára, úgy vagyok büszke én is erre. Ha csak ezt tettem volna egész életemben, akkor is boldogan hajtanám örök álomra a fejem. Denis! Denis kinyújtotta a karját, és leemelte a dobozka tetejét. Láttam ugyan valamit csillogni benne, de túl messze voltam tőle, hogy jobban szemügyre vehessem. – Fáradjanak közelebb, hölgyeim és uraim… Kérem, csak sorjában... Igen? Valaki kérdezett Sir Amadeustól valamit, de nem hallottam, mit. Sir Amadeus válaszát azonban már igen. – Hogy mennyi lehet az értéke? Egyelőre még felbecsülhetetlen. Mennyi a Mona Lisáé? Úgy gondoltam, amíg a gyémántot bámulják, körülnézek egy kicsit odabent a kastélyban. Azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy talán nem is kizárólag a gyémántok körül forog a világ Hillsbrookban. 14 Besétáltam a haliba, és beleroskadtam egy fotelba. A legnagyobbat választottam, amelyben jól el tudtam rejtőzni, mégis esett rám némi fény. Előhúztam a zsebemből Sir Amadeus távirányítóját, és a tanulmányozásába mélyedtem. Öt percig nézegettem anélkül, hogy hozzányúltam volna. Csak akkor kaptam fel nyugtalanul a fejem, amikor odakintről tompa puffanások szűrődtek be a haliba. A felvillanó színes fények azonnal meg is nyugtattak. Csak a Sir Amadeus tiszteletére rendezett tűzijáték hangját hallottam.
Furcsa volt idebent a csend. Lépteim surrogó nesze levegőt kavaró madárszárnyak suhogására emlékeztetett. Szembeálltam azzal a faragott fallal, amelyet már jól ismertem, és megnyomtam a távirányítón egy gombot. A rejtekajtó olyan hirtelen tárult fel előttem, hogy meghökkentem tőle. Körülnéztem, nem leselkedik-e valaki, s amikor nem láttam senkit, beugrottam a nyilasba. Még egy gombnyomás, s az ajtó azonnal bezárult mögöttem. Egy tükrökkel gazdagon díszített folyosóba jutottam. Kissé szélesebb volt, mint a folyosók általában – talán azért, hogy jól elférjenek a falain a tükrök. Néhány pillanatig csak álltam a küszöbön alig túl, aztán léptem néhányat előre. Halk zümmögést hallottam, mintha cserebogarak röpködtek volna a teremben. Majd belevakultam a váratlanul rám törő fénybe. Ezer és ezer villanykörte szórta rám a sugarait, villanykörték világítottak a falakról, a mennyezetről, a padlóról, és talán még belőlem is. Úgy éreztem, mintha óriási villanykörte lennék, s a többi körte csak engem utánozna. Első ijedtségemben ugrottam egyet hátrafelé, de a villogás csak nem akart abbamaradni. Sőt, mintha tovább erősödött volna. Igyekeztem megnyugodni, és arra gondolni, hogy kizárólag előremenekülhetek. Úgy szerkesztették a programot, hogy ha meg is futamodna a betolakodó, ne találhassa meg az ajtót. Néhány lépés után eltűnt a villogás, s egy széles folyó bukkant fel a szemem előtt. Ott hullámzott jobbra is, és balra is tőlem; sziget voltam a legközepén. Amilyen gyorsan csak tudtam, kikapcsoltam a riasztórendszert. Szempillantás alatt eltűnt mellőlem a folyó, eltűntek a pálmafák a partjairól, eltűnt egy felém közeledő csónak – egyedül bandukoltam a folyosó közepén, a tükrök között. Benyitottam a sötét csiszolóterembe, és a világítás után tapogatóztam. Biztos voltam benne, hogy a távirányító számtalan gombja között ott van a csiszolóterem villanykapcsolója is, mégsem akartam feleslegesen kockáztatni. Ha véletlenül rossz gombot nyomok meg, megszólal valahol egy riasztócsengő, és elrontom vele Sir Amadeus születésnapi partiját. Végre megtaláltam a kapcsolót, és felkattintottam. A terem várakozásommal ellentétben sötét maradt. Tettem néhány bátortalan lépést előre. Ekkor viszont elöntötte a fény a csiszolótermet. Csakhogy már nem csiszológépeket láttam a falak mentén, hanem egy hatalmas erdőt, soksok fával. Jómagam ott álltam egy fa öles törzse mellett, és megpróbáltam rájönni, hogy a fenébe juthatnék át a gyémántterembe. A fák közben hajladozni kezdtek, mintha szél fújná őket. A legközelebbi fa törzse felé nyúltam. Úgy hatoltak át rajta az ujjaim, mint kés a vajon. Ezzel együtt végérvényesen irányt tévesztettem. Amerre csak néztem, fák hajladoztak mellettem. Éppen arra gondoltam, hogy kikapcsolom a világítást, talán sötétben jobban megtalálom a gyémántterembe nyíló ajtót, amikor jókora ökölcsapás ért. Akkora, hogy megrendültem tőle. Az államhoz kaptam, és mindjárt ki is ejtettem a kezemből a távirányítót. Hallottam a koppanását, amint lehullott az avarra. A másik pofon előtt már a pofozkodó kezét is észrevettem. A fák törzsén túlról nyúlt ki, és alaposan állon vágott. Lehajoltam, hogy megkeressem a távirányítót. Ekkor kaptam a harmadikat. Amint leértem a földre, úgy döntöttem, hogy ott is maradok. Természetesen nem avarszőnyeg terült el alattam, hanem a terem padlója. Sajgott a szám, zúgott a fülem, mégis lehajtottam a fejem az avart helyettesítő parkettára. Úgy gondoltam, mivel a parketta valóságos, és azok a lábak is valóságosak, amelyek tapossák, recsegnie kell a léptei alatt. És igazam is lett. Bár Sir Amadeus bizonyára nagy súlyt helyezett rá, hogy ne pancserok rakják le a parkettáit, hanem mesteremberek, mégis meghallottam a lopakodó léptek neszét.
Éppen felém tartott valaki a fatörzsek között. Nem kellett született indiánnak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, honnan akar támadni a fickó. Nyilván úgy gondolta, nem merek elmozdulni a helyemről, ezért újra üthet egyet oda, ahova korábban is ütött. Nem is tévedtem. Hirtelen ismét kinyúlt egy kar a fatörzsek közül, és a levegőbe csapott. Nekem sem kellett több. Keze mozgásából kitaláltam, hol lehet a feje, s mindjárt el is eresztettem egy közepes erősségű jobbegyenest. Repült az egyenes, mint a kismadár, erdőn réteken át, s gyorsan megtelepedett valakinek a szeme alatt. – Áááá! – hallottam nem messze tőlem a meglepett ordítást. – Itt vagy hát, rohadék? Nem volt hanglokátorom, mégis tudtam, hova kell ütnöm. A másik jobbegyenes is ráült a képére. Ez már kissé erősebb volt, mint az első. Csak odáig jutott a kiáltozásban, hogy Ááááá! – aztán abba is hagyta. Gyorsan és váratlanul, min aki nem saját jószántából hallgatott el. Ideje volt megnyomnom a távkapcsoló megfelelő gomb ját. Egyetlen pillanat alatt eltűnt előlem az erdő, fáival és bokraival együtt, s máris ott álltam a csiszolóterem közepén nem messze a csiszológépektől. Köztem és a gépek között egy ájult férfi teste feküdt. Odasétáltam hozzá, készen rá, hogy a harmadikat is meg kapja a szeme alá, ha valami meglepetést készítene nekem, de nem volt rá szükség. Olyan szépen szundikált a parketton hogy szinte sajnáltam felébreszteni. Pedig meg kellett tennem. Ha meg akartam tudni, ki a vér farkas, és ki Mike Bolton gyilkosa, nem tétovázhattam sokáig. Főleg, mivel biztos voltam benne, hogy az én életem is veszélyben forog. 15 Amíg szundikált, odasétáltam az egyik csiszológéphez, és szemügyre vettem. Nem láttam rajta semmit, ami a segítségemre lehetett volna. A másodikon sem, a harmadik – a legkisebb – gép fiókjában azonban találtam egy aprócska üvegecskét. Gépolaj lehetett – talán ricinusolaj –, mindenesett olyan büdös volt, hogy köhögnöm kellett tőle. Odavittem az üvegcsét a szunyókálóhoz, és az orra alá dugtam. Megmozdította a fejét, morgott valamit, grimaszt vágott, majd kinyitotta a szemét. – Úristen! – nyögte. – Hol vagyok? Szipákolt egy kicsit az olajszagtól, jó másfél perc múlva pedig már annyira magához tért, hogy eltolta a kezem az orra alól. – Jézusom... mi ez a büdös? És kicsoda... maga? Úristen, kérem, ne öljön meg! Elgondolkodva bámultam a parketton fekvő Bob Spencerre, Jeanette férjére. Bob Spencer még a legjóindulatúbb szemmel nézve sem az ünnepségre öltözött. Fekete, trikószerű ing volt rajta, fekete hosszúnadrág, s még a fején is fekete sapkát hordott. Olyasfélét, amilyet dokkmunkás-sapkának neveznek, s amelyet a betörők használnak előszeretettel éppen praktikussága miatt. Ilyen sapkában akár fejtetőre is állhatsz, mégsem esik le a fejedről. – Jó reggelt, Mr. Spencer – üdvözöltem tartózkodó udvariassággal. – Reggelt? – hökkent meg. – Már reggel van? Mit akar velem csinálni? Olyan rémülten forogtak a szemei az üregükben, mintha nem is utcai verekedő lett volna. – Nincs reggel – nyugtattam meg. – Ez csak amolyan régi szokás. Ha valaki felébred, jó reggelt kívánnak neki. – Maga az? – csodálkozott. – Sejtettem, hogy maga az! – Kicsoda? – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Hol a bundája? – Bágyadtan visszaejtette a fejét a padlóra, mintha ismét el akarna ájulni. Engem azonban nem tévesztett meg. Ha utcai harcos volt – márpedig nem volt okom kételkedni benne –, akkor bizonyára nem adja fel olyan könynyen a küzdelmet. Lapos, törött orra is arról árulkodott, hogy volt néhány olyan verekedés az
életében, amikor nem dobta be a törülközőt, pedig talán jobban tette volna. Bob Spencer fektéből ugrott fel, mint az ukrán táncosok. Nem akármilyen hasizmai lehettek, el kellett ismernem. Ha akartam volna, közelebbről is megszemlélhettem volna őket, hiszen ugrás közben felcsúszott a trikója, s elém villant barna bőre. Csakhogy nem volt időm a hasizmait csodálgatni. Kicsit hátrahajoltam, megvártam azt a pillanatot, amikor eléri emelkedése csúcspontját, akkor aztán odanyomtam egy harmadikat is a szeme alá. Kicsit nyugtalanított, ahogy lekoppant a tarkója a parkettára, és a szeme is becsukódott, ezért ismét az orra alá nyomtam a gépolajat. Ezúttal is felébredt tőle. Csodálkozva nézett rám, pedig most nem is üdvözöltem jóreggelttel. – Mr. Lawrence? – Az vagyok – biccentettem. – Úgy emlékszem... mintha kaptam volna valakitől egy marha nagy pofont. – Feltehetően álmodta – mondtam. – Almomban nem szoktam pofonokat kapni. Inkább csak adni. – Előfordul, hogy idő haladtával megváltoznak az álmaink. Figyelmeztetni szeretném, Mr. Spencer, hogy ez volt az utolsó dobása. Behunyta a szemét, majd kinyitotta. – Mit akar tőlem? – Először is, válaszoljon egy kérdésemre. – Hogy miért vagyok itt, mi? – Az lesz a második. Az első az, hogy miért csinált be annyira tőlem? Amíg kérdezgettem, végigtapogattam a testét. Nem volt fegyver nála, kivéve egy csavarhúzót. Elvettem tőle, és az egyik sarokba hajítottam. – Akkor hát ki vele! – Felállhatok? – Majd ha felelt a kérdésemre. Tehát? Spencer mocorgott. Feltehetően azt latolgatta magában, mennyi esélye lenne egy újabb támadás esetén. Úgy látszik, rádöbbent, hogy semmi, így aztán nyugton maradt. – Azt hiszi, én vagyok a farkas? – tudakoltam. Spencer szeme megrebbent. – Miért? Nem maga az? – Honnan veszi ezt az ostobaságot? – Akkor hol a dög? – Figyeljen ide, Spencer – mondtam neki. – Köthetnénk egy üzletet. Spencer megnyalta a száját. – Miről lenne szó? – Elmondok magának őszintén mindent, amire kíváncsi, maga ugyanúgy elmond nekem mindent, amire viszont én vagyok kíváncsi. – Hm. És mi az üzlet nekem ebben? – Hallgatok arról, hogy itt találkoztam magával. Spencer tétovázott. – Az a baj, hogy kiöregedtem – mondta aztán keserűen. – Ha öt évvel fiatalabb lennék, hamburgert csinálnék magából. – Rosszul tenné – mondtam. – Miért tenném rosszul? – Mert nem akarok kiszúrni magával. Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön. Most pedig adja ide a távirányítót! – Micsodát? – hökkent meg Spencer. – Esküszöm... Más talán megette volna a szövegét, és megszédült volna őszinte tekintetétől. Én azonban
nem vagyok nyeretlen kétéves. Csendesen elmosolyodtam, és ismét benyomtam egyet a szeme alá. Nem számított rá, így újra csak nagyot koppant a feje a padlón. Mielőtt még elájult volna, megfenyegettem. – Ha elájul, megitatom magával a gépolajat! Nem viccelek! – Oké! Oké! – emelte fel a kezét. – Nem ájulok el... Csináljon velem, amit akar. – Hol a távirányító? – Azon a... csiszológépen. A csiszológép a legutolsó volt a sorban. Ha odamegyek hozzá, veszélyesen eltávolodok tőle. Ezért előhúztam a zsebemből a 38-ast, és ráfogtam. – Ha okoskodik, magába lövök. És nehogy azt higgye, hogy a levegőbe beszélek. Néhány lépéssel a gépnél termettem. Valóban ott hevert rajta a távirányító. Házilag barkácsolt szerkezet volt, látszott rajta, hogy sebtében készítették. Még megfelelő csavart sem sikerült találnia a készítőjének, így egyszerűen csak egy cukorspárgával kötötte át. Visszamentem Spencerhez, és ütőtávolságon kívül mellé guggoltam. – Figyeljen ide, Spencer – mondtam neki. – Segíteni szeretnék magán. Maga azt hiszi, én vagyok a vérfarkas, pedig nem én vagyok. Mikor látta utoljára? Spencer felemelte a fejét. – Néhány perccel ezelőtt – mondta a szeme alját tapogatva. – Hol? – Itt. Az erdőben. A fák között. Egyszer csak villant valami, és megjelent előttem ez a rohadt erdő. Azt hittem, én nyomtam valamit rosszul a távirányítón, vagy véletlenül hozzáértem a gombhoz, de nem. Hirtelen felbukkant előttem a farkas. Egy fa mögül bújt elő, és nekem esett. – Ugyan, ugyan – csodálkoztam, mivel egyetlen karcolást sem láttam rajta. Spencer mintha olvasott volna a gondolataimban, felhúzta nadrágja szárát, és felém mutatta a lábát. – Most már elhiszi? Meghökkenve bámultam rá. Két-három hosszú, véres csík húzódott a bőrén. – Feltűrtem a nadrágom szárát – magyarázta. – Nem akartam, hogy beleakadjon valamibe. Úgy belém karmolt, hogy azt hittem, a hús is lejön a csontomról. – Remélem, nem hagyta magát. – Mi az ördögöt csinálhattam volna? Ott ugrált a fák között, és én képtelen voltam elérni. Hiába nyomkodtam a távirányító gombját, nem történt semmi. Persze lehet, hogy rossz gombot nyomkodtam, vagy befuccsolt a szerkezet. De mondja, Mr. Lawrence, miért higgyek én magának? Fogtam a 38-ast, és odanyújtottam neki. – Ezért. Egyetlen szemvillanás alatt kapta ki a kezemből, és fogta rám. – Most megvagy, rohadék! Kinyírlak, te szemét! – Villámsebesen ellenőrizte, van-e a stukkerben golyó, s amikor úgy találta, hogy igen, még önelégültebben nézett rám. – Végre megvagy! – Mit akar csinálni velem? – kíváncsiskodtam. – Megölni, te rohadék! – Miért, ha szabad kérdeznem? – Mert te is farkas vagy. – Is? Hát még ki? – Ne pofázz! Megöllek! – Ölt már embert, Mr. Spencer? – Semmi közöd hozzá! – Attól tartok, még nem. Nem olyan könnyű megölni valakit, még egy töltött stukkerrel
sem. Pláne, ha nem is vagyunk meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszünk-e. Hátha nem is én vagyok a vérfarkas. Hiszen éppen ön mesélte, hogy mik történnek éjszakánként Jeanettetel, és Regannel. – Hogy a fenébe jöttél be ide? – Benyúlhatok a zsebembe? Mutatok valamit. Benyúltam, és mutattam neki valamit. A távirányítót, mely sokkal elegánsabb és masszívabb volt, mint az ő barkácskészüléke. – Ezt hol... szerezte? – Sir Amadeustól kaptam. – Maga? – Én őrzöm a gyémántjait. Morgott valamit, és lehajtotta a fejét. A fegyveremért nyúltam, és elvettem tőle. – Ön, Mr. Spencer, nem azért érkezett az ünnepségre, hogy Sir Amadeust ünnepelje, ha nem tévedek. Spencer felemelte a fejét. Enyhén vérben forgott a szeme, ahogy rám nézett. – Felőlem meg is dögölhet – mondta. – Ön csupán... néhány gyémánthoz szeretett volna hozzájutni. Nem a Pretoria Lángjához, nem bizony – az túl nagy falat lenne önnek. Ön megelégedett volna néhány kisebb kővel, esetleg nyers gyémántokkal is, amelyek nincsenek katalogizálva, nem ismeri őket senki, de ha egy kis zacskóval sikerül összesöpörnie belőlük, az is megér néhány kósza tízezrecskét, igaz? Spencer szuszogott, de nem szólt semmit. – Mire kell magának a pénz? Spencer rám meredt. – Bolond maga? Hogyhogy mire kell? Mindenre. – Álljon fel! – parancsoltam rá. Spencer felállt, és megsimogatta a lába szárát. – Mit akar tőlem? A pokolba is, nagyon fáj! – Kötöztesse be a doktorral. Most pedig járjuk végig a termeket. Maradjon a közelemben, és biztosítsa a hátam. Nem szeretném, ha meglepetés érne. Spencer ott toporgott mögöttem, és nagyokat sóhajtozott, amikor elhaladtunk a gyémántokkal teli tárlók előtt. – Istenem, istenem! – nyögte. – Érzem az illatukat. Nem is ért meglepetés odabent. Kint viszont annál nagyobb. 16 Amíg a gyémántszobában Spencerrel szórakoztam, odakint komorrá sűrűsödött a hangulat. Már senki sem akarta a Happy birthday to you-t énekelni, a meghívottak csoportokba verődve halkan beszélgettek. Sir Amadeus egyik csoporttól a másikhoz ment, magyarázott nekik valamit, sajnálkozva széttárta a karját, majd egy újabb társaságot vett célba. Önmagamtól is kitalálhattam volna a hangulatváltozás okát, de nem volt szükségem rá, mert hirtelen szemben találtam magam Power felügyelővel. A felügyelő szinte szökdécselt az Örömtől, és elégedetten simogatta kis bajuszkáját. – Most legalább mindenki tudja, hányadán állunk – mondta önelégülten. – Miért? Mi történt, amíg nem voltam itt? – kérdeztem riadtan. – Apropó, már akartam is kérdezni magától, hogy hol az ördögben csavargott? Nem láttam sehol. – Nincs rendben valami a gyomrommal – mentegetőztem. – Igyon whiskyt, az mindenre jó.
– Majd iszom – ígértem. – De még nem mondta meg... – Közöltem velük, hogy mi a helyzet. – Mi a helyzet? – Mi? Gyilkosság történt alig néhány órával ezelőtt a gyémántcsiszolóban, az a helyzet! Az egyéb támadásokról már nem is beszélve. Éppen ezért kénytelen voltam megkérni a jelenlévőket, hogy halasszák el az elutazásukat. Nem mondhatnám, hogy örültek neki. Persze, ilyenkor mindenkinek roppant sürgős dolga támad a világ másik végén, de sajnos nem lehetek tekintettel senkire. Nem lesz egyszerű ennyi embert elszállásolni, de Sir Amadeus megígérte, hogy nem lesz gond velük. Különben jobb, ha tudja, hogy nyomon vagyok. – Igazán? Mondana róla valamit? Power a fülemhez hajolt. – Biztosítási csalást sejtek a dologban. Egyelőre mást nem mondhatok. Akárhogy is ügyeltem, nem láttam sehol az Északi Fényt. – Hol a gyémánt? – Miután mindenki megcsodálta, a biztonsági őrök elvitték. Talán tovább is folytattuk volna az eszmecserét, ha valaki jó erősen bokán nem rúg. Először azt hittem Power akar figyelmeztetni valamire, de nem ő volt. Regan állt mellettem szemrehányón nézve rám. – Elfelejtetted, mit ígértél? – Nem felejtettem el – mentegetőztem. – Csupán akadt egy kis dolgom. Regan szemébe néztem és rádöbbentem, hogy kár minden szóért. Egyetlen módon tehetem csak jóvá a hibámat. Elkaptam hát a karját, és az asztalok felé húztam. – Gyerünk! Szerencsére sikerült még néhány szarvasgombás szendvicshez jutnom. Tisztességgel megfeleztem Regannel. Reganen látszott, hogy túl van már azon a határon, amikor az éhség miatt eszik – egyszerűen csak meg akarta mutatni, ki az úr a házban. Megevett három szendvicset, majd rendelt tőlem egy maracujás szörpöt is. Amikor megitta, elégedetten nézett rám. – Milyen rosszat csináltál a maminak? – Én? – hökkentem meg. – Semmilyet. – Akkor miért mondta Spencernek, hogy ha elkap, kiherél? – Mikor mondta? – Most az előbb. Spencer bácsi odajött anyuhoz, és mondott neki valamit rólad. Csoda rossz volt a kedve. Mami sikoltott egyet, és azt mondta, hogy kiherél téged. Fog egy nagy kést, és vagy elvágja a torkod, vagy levágja a micsodádat. Én is ott lehetek? – Hol? – Hát, amikor levágja a micsodádat. – Mondott még valami mást is Spencer bácsinak? – Persze hogy mondott! Ha a mami egyszer beindul, olyan, mint amikor a macskának hasmenése van. Nem tudja abbahagyni. – Mit mondott neki? – Hát, hogy Spencer bácsi óriási balfék. Akkora, mint a kerektorony. Várj csak... nem féket mondott, valami mást, de arra nem emlékszek vissza. Szóval, Spencer bácsi akkora valami, mint a kerektorony. Te mit szólsz hozzá? – Lehet benne valami. – Azt mondta a mami, hogy amihez Spencer bácsi hozzányúl, szar lesz belőle. Ez egy csúnya szó, nem szabad kimondanom, de a mami sokszor kimondja. Nem is egészen értem, hogy lehet az, hogy ha Spencer bácsi akármihez is hozzányúl... – Jól van, Regan, mit mondott még? – Azt, hogy Spencer bácsi mindent elrontott. Hagyta, hogy te elkapd. Elkaptad? – Tréfálkoztunk egy kicsit.
– Erre a mami azt mondta, hogy lehúzta a függönyt, és Spencer elmehet a jó fenébe. Ha megússza élve ezt a vendégséget. Mert azt is mondta még a mami, hogy gondolkodik a dolgon, de lehet, hogy Spencer nem ússza meg ennyivel, hanem ő meg fogja ölni. Átváltozik farkassá, és elharapja Spencer bácsi torkát. – Hm. És Spencer bácsi mit felelt erre? – Csúnyát. Hogy nagy barom volt, amiért hallgatott a mamira, és ha nem azzal a Lawrence nevű balfácánnal találkozik össze a gyémántkamrában, akkor már alulról szagolná az ibolyát. Te vagy ez a balfácán? – Úgy néz ki – sóhajtottam. – Spencer bácsi megkérdezte a mamitól, hogy vegye-e fenyegetésnek a dolgot. Mami egyre dühösebb lett, és azt mondta Spencernek, hogy nyugodtan annak veheti, arra pedig mérget vehet, hogy nem fogja élve elhagyni Hillsbrookot. A hülyék sorsa az, hogy kinyírják őket! Aztán leköpte Spencert. – Leköpte?! – Spencer bácsi letörölgette, és amikor észrevette, hogy én is ott vagyok, azt mondta, hogy ha nagy leszek, és olyan leszek, mint az anyám, akkor elevenen fognak megégetni. Ugye, ez nem igaz? Mintha némi félelmet láttam volna a tekintetében. Megsimogattam a haját, és még a hátát is megvakargattam egy kicsit. – Persze, hogy nem. Spencer bácsi biztosan nem ezt akarta mondani. – Akkor hozzál nekem még egy maracuja szörpöt, de gyorsan! Voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy mégiscsak Spencernek van igaza. 17 Elsétáltam egy nagyobb csoport mellett, és bár soha nem szoktam becsukni a fülem, most még arra sem volt szükségem, hogy különösképpen nyitva tartsam. A felháborodott hangok olyan erővel törtek rám, hogy talán még ha párnát szorítok rá, is áthatoltak volna rajta. – Ezt megszívtuk, mint vasorrú bába a mágnesport – mondta egy fiatal férfi. – Istenem, ha tudtam volna! Daisy nem áll szóba többé velem, ha nem leszek ott a buliján. – Márpedig aligha leszel ott – csiripelte egy középkorú nő. – Csak a jó isten a megmondhatója, hogy mikor szabadulunk innen. Én persze azért jól fogom érezni magam. Feltett szándékom, hogy jól erezzem magam. Amint látom, van itt számtalan lehetőség a pihenésre. Majd sétálunk naphosszat, szívjuk a jó levegőt... – Kaviárt eszünk, és pezsgőt iszunk Sir Amadeus költségére! – rikkantotta valaki. – Csak egy-két nap az egész – magyarázta egy bajuszos fickó. – A rendőrség szeret fontoskodni. Összejött itt egy csokorra való... hogy is mondjam csak... a társadalmi elitbe tartozó nő és férfi, ilyenkor aztán meg akarják mutatni, hogy ők is valakik. Parancsolgatnak egy kicsit, majd miután kiélvezték magukat, szélnek eresztenek bennünket. – Csakhogy itt gyilkosság történt! – tiltakozott valaki. – No de kérem! Mi közöm nekem ehhez? – háborgott egy ingerült hang. – Én akkor még itt sem voltam! Látom, itt van Lord Rothermel unokája, szólok neki, hogy hívja fel a belügyminisztert… – Kár a gőzért, kedvesem. A belügyminiszter úr, ha jól tudom, éppen Malajziában tárgyal. – Hát csak van valami helyettese! – Na, ez is egy szép születésnap. Nem irigylem érte Sir Amadeust. – De az Északi Fényért csak irigyli? – Azért már igen. Mit gondol, mennyit érhet? – Azt hiszem, fél Írországot megvehetné érte. Persze, csak jelképesen értettem, nehogy rám küldje az IRA-t!
Nevettek egy sort, aztán valaki ismét megszólalt. – Azért fura fickó ez a Sir Amadeus. Nem valami ősöreg a családfája, mi? – Dehogynem – mondta valaki. – Megbízható forrásokból tudom, hogy az az őse, amelyik a nemességet szerezte, VIII. Henrik sírásója volt. – Ez valami tréfa? – Egyáltalán nem az! Ő temette el Boleyn Annát és a többieket. Henrik örömében nemességet adott neki, és valami kis birtokot. Aztán a jó Hamilton-Wesbyk az évszázadok alatt egyre feljebb küzdöttek magukat. – Hova feljebb? – Állítólag a sírásó fia már gondnok volt egy köztemetőben. És nemes. Jó, mi? – Hogy kerültek ide, Hillsbrookba? – Hogy őszinte legyek, nem foglalkoztam a család történetével. Jómagam csak... hm... bizonyos üzleteket bonyolítottam le Sir Amadeus segítségével, de annyit azért tudok, hogy Sir Amadeus ük- vagy dédapja szerezte a birtokot. – Vette? – Ennek már csak a jó isten a megmondhatója. Valamikor, a nagy éhínségek idején történhetett a dolog. Előtte egy ír nemesi családé, a Finneganeké volt itt minden, amerre a szemük csak ellát. Aztán... valószínűleg eladták Sir Hamilton-Wesbynek. – Várjon csak, várjon! Eszerint Sir Amadeusnak az öreg hülye... Ireneus bácsi nem az apja? – Nem bizony. Ő a nagyapja. – És hol az apja meg az anyja? – Meghaltak. Sir Amadeus még gyerek volt, amikor autószerencsétlenség érte őket. Belezuhantak egy szakadékba. Sir Callaghantól hallottam, hogy az IRA-ra gyanakodtak, de ők nem vállalták a merényletet. – Azt mondják. Sir Amadeus Dél-Afrikában szerezte a vagyonát. – Hogy őszinte legyek, ezt sem tudom pontosan. De tény, hogy az öreg Ireneus nagy szerencsejátékos volt. Ugyancsak Sir Callaghan mesélte, hogy sikerült is eljátszania mindenét az utolsó pennyig. Ha Sir Amadeus nem csinál karriert Dél-Afrikában, ma már a mocsárban laknának egy faházban. – Karriert? Édes istenem! De hát így meg mi lett belőle? Egy gyémántcsiszoló! – Akárhogy is van, Sir Amadeusé itt minden. Látták a testvéreit? – Kis ringyók – háborgott egy női hang. – Hát az biztos, hogy Jeanette rosszul neveli a gyerekét – helyeselt egy másik női hang. – Képzeljék, az a kis vadóc idejött hozzám, és megfenyegetett, hogy ha nem hozok az asztalról két szarvasgombás szendvicset, leönti a szoknyámat málnakrémmel. Amilyen kis vadember, meg is tette volna. – Csak nem vitt neki? – Mit tehettem volna? – Szóval, nincs egy fityingjük sem. Hiába nézegette annyira azt a kicsikét, Robert, a gyerekén kívül nincs más hozománya. – És a pasasa, istenem! Látta azt a betört orrú fickót? Nem lennék meglepve... – De a másik se kutya! Ha elveszi Celiát feleségül, egy ortodox pasi lesz Sir Amadeus sógora... Hát erre befizetek! – Ki mondta, hogy a lányra hajt? – Talán a gyémántokra? – Hát maguk nem tudják? – Mit kellene tudnunk? – Sir Amadeus könyvtárában... Ekkor már kezdtek hosszabbra nőni a füleim. Sajnos mielőtt többet is megtudhattam volna
Mr. Schwarzról, valaki elkapta a zakóm szélét és húzni kezdte hátrafelé. Biztos voltam benne, hogy Regan az, ezért dühösen rásziszegtem. – Tűnj el öt percre! Megígérem, hogy szerzek még szendvicset és maracuja szörpöt. A láthatatlan ember csak tovább ráncigált. Ekkor már kénytelen voltam hátrapislogni. Elképedve láttam, hogy nem a zakóm szélét húzza valaki, hanem a zsebemet, és aki húzza, nem a kezét használja, hanem egy görbe botot. A bot kampóját akasztotta be a zsebembe, és azzal rángatott az udvart körülölelő fák és bokrok közé. Roppant sajnáltam, hogy nem hallgathatom tovább az izgalmasra forduló társalgást, de engedelmeskednem kellett a botot tartó kéz akaratának. Természetesen nem lepődtem meg, amikor Sir Ireneus bontakozott ki a bokrok közül. Kockás öltönyében, kürtőkalapjával úgy festett, mint a bankárrá átvedlett Vidor törpe a Hófehérke Disney-változatából. Sir Ireneus azonban csak kínjában vigyorgott. Ahogy mellé értem, elkapta a szmokingom fazonját, és immár azt rángatta. – Itt volt! Esküszöm, hogy itt volt! Meg sem kérdeztem, kicsoda. Csak a farkas lehetett. – Hol? – Itt... a bokrok között. – Ön mit keresett a bokrok között, Sir Ireneus? – Leráztam Priscillát. – Lerázta? – Hahaha! Még most is keres. Bújjon el, mert ha meglátja magát, azonnal rájön, hogy én is itt vagyok. Bebújtam a bokrok közé egy üveg pezsgővel. Alig ittam belőle, máris megjelent... a farkas! Megállt velem szemben, de nem engem nézett, hanem a holdat. Aztán... vonyított egy kicsit. – Vonyított? – Csak kicsit. Nem lehetett jól hallani, mert szólt a zene, én mégis meghallottam. Rám nézett, és én majdnem összeszartam magam tőle. Piros volt a szeme, mint a parázs. Akkor magára gondoltam. – Énrám?! – Megígérte, hogy készít nekem valami varázsszert, amivel elháríthatom az, izé... rontást. Ami erősebb, mint az amulett, és amitől ez a rohadék feldobja a talpát. Sóhajtottam, miközben hirtelen felvillant előttem Regan képe. Ugyanúgy kell viselkednem, mint az a esetében. Meg kell tennem, amire kér, még ha nem is tetszik a dolog. Jóval kevesebb baj lesz belőle, mintha ellenállnék. – Rendben van – bólintottam. – Megcsináljuk. Szerencse, hogy telihold van. – Francot szerencse! – ellenkezett Sir Ireneus. – Ilyenkor a legaktívabb a dög. – Viszont ilyenkor lehet igazán hatásos varázseszközöket készíteni. Van egy bicskája? Gondoltam, hogy nincs, ezért kész voltam rá, hogy odalopakodjak a büféasztalokhoz, és elemeljek egy kést, de Sir Ireneus biccentett. – Van. Nálam mindig van kés. – És zsinór? Az is volt. Nem tréfa: Sir Ireneus zsebében a késen kívül egy tekercs zsinór is rejtezett, de ha megkérdeztem volna tőle hogy nincs-e nála véletlenül egy hadihajó is, lehet, hogy azonnal előhúzta volna az Invincible kicsinyített mását. – Mit akar csinálni? – Démoncsapdát. Arra kérem önt, hogy ettől a pillanattól kezdve ne zavarja a munkám. Koncentrálnom kell, és el kell mondanom a démonriasztó imádságokat is. – Addig én ihatok egy kis pezsgőt? – Amennyi csak jólesik. Nem akartam nagyon eltávolodni az udvartól, mert abban reménykedtem, hogy amint vég-
zek Sir Ireneus megnyugtatásával, visszatérhetek ahhoz a társasághoz, amelytől jó néhány érdekes pletykát hallottam. Kinéztem magamnak néhány egyenes bokorágat, és lenyiszáltam a késsel. Nem tudom, mivégre tartotta Sir Ireneus a zsebében a bicskát, de nem valószínű, hogy vágni akart volna vele. Ha úgy lett volna nyilván ki is köszörültette volna. Jelen állapotában azonban még az olvadt vajat is nehezen vágta volna át, nemhogy egy faágat. Azért csak elkészültem valahogy. Pontosan tizenkét ágat vágtam: néhány jó hosszút és néhány rövidebbet. Ezután a zsinórt is felvagdaltam, majd letettem a földre az ágakat. Öt perc leforgása alatt két olyan vázszerkezetet fabrikáltam belőlük amilyet a sárkányépítő gyerekek készítenek. Szerencsére papírra nem volt szükségem, hiszen nem akartam, hogy a szerkezet elrepüljön. Éppen ellenkezőleg: a földön kellett maradnia az ártó démonokra várva. Amikor mindkettő kész lett – egy kisebb és egy nagyobb –, odavittem őket Sir Ireneushoz. Az öregúr egy bokor tövében ücsörgött pezsgősüveggel a kezében. Amikor felbukkantam a szeme előtt, felém nyújtotta. – Iszik egyet? Köszöntem, de nem kértem. Felemeltem a nagyobbik keretet, és lehelyeztem a lába elé. – Voilà! Itt az egyik. Sir Ireneus meghökkenve nézett rám. – Mi a franc ez? – Démoncsapda. Ha démon jár erre vagy vérfarkas, és belelép, beleragad. – Egy marha nagy farkas ebbe? – Csak a lelke ragad bele. Másnap aztán, ha tűzre veti, a lélek a fával együtt elég. A démon teste pedig feloldódik Sir Ireneus megvakarta a feje búbját. – Biztos benne? – Sok ázsiai szerint kitűnő eredményeket lehet vele elérni. – Na és hova tegyem? – Például a szobája elé. Vagy az ágya mellé. – És ez a másik? A kisebb? – Azt tartsa mindig magánál. Ha észrevenné, hogy maga felé közeledik a farkas, kapja le a válláról és dugja az orra alá. Úgy eliszkol tőle, hogy csak na! – Honnan a fenéből tudja a farkas, hogy ez démoncsapda? – Tudja, ne féljen. És még valamit. Senkinek sem szabad elárulnia, hogy mi célt szolgálnak. Ha kettőnkön kívül más is megtudja, elveszíti az erejét. – Na és ha megkérdezik tőlem, akkor mit mondjak? – Mondja azt, hogy... például, sárkányt készít. Indul a Brit Nemzetközösség sárkányeregető versenyén. – Ez jó – dörzsölte össze a tenyerét Sir Ireneus. – Nagyon jó. A nagyobbikat elrejtem itt, a bokrok között, majd később érte jövök. A kisebbet magammal viszem. Hátha találkozom vele. Mielőtt további használati utasításokat adhattam volna neki, vállára kapta a kisebbik démoncsapdát, és elindult vele az asztalok felé. Mintegy húsz másodperc múlva már hallottam is a hangját. – Na, mit gondolnak, mi ez? Ha bárki is azt hinné, hogy démoncsapda, téved. Ez egy sárkány, amivel lehet, hogy elindulok a Brit Nemzetközösség sárkányeregető versenyén. Általam is megmagyarázhatatlan oknál fogva nem vettem komolyan, hogy Sir Ireneus azelőtt, hogy velem találkozott volna, látta a farkast a bokrok között. Pedig komolyan kellett volna vennem.
18 Amint a bokroktól megszabadulva az asztalok felé lopakodtam hogy elcsípjek egy pohárka pezsgőt, Sir Amadeusba botlottam. Annak ellenére, hogy karanténba voltunk zárva, és hogy nem sokkal ezelőtt meggyilkolták a sofőrjét, elégedetten csillogott a szeme. – Hogy érzi magát, Mr. Lawrence? Nem kerteltem. Mondtam, ami a szívemet nyomta. – Maga becsapott engem! Sir Amadeus szelíden elmosolyodott. – Ki fogom engesztelni. Nem lesz oka megbánni, hogy Hillsbrookba tévedt. – Azért igazán beszélhetett volna az Északi Fényről! – Azt akartam, hogy meglepetés legyen. Ki akartam élvezni a sikeremet. – Hát ez sikerült is. Sir Amadeus belém karolt. – Ön most azt hiszi, hogy egy becsavarodott arisztokrata vagyok mi? Hogy is magyarázzam el a dolgot? Maga tudós ember igaz? Bizonyára megtörtént már önnel, hogy hosszú ideig írt egy könyvet vagy tanulmányt, esetleg évekig. – Megtörtént – bólintottam. – Akkor meg fog érteni engem. Mert biztos vagyok benne hogy amíg a könyvét írta, mindennap legalább egyszer eszébe jutott, hogy milyen csodálatos érzés lesz majd, ha elkészül, és a világ elé tárhatja az alkotását. Íme, emberek, ez az én művem, ezt csináltam az eszemmel és a két kezemmel! Én, én, egyedül! Csodáljatok engem, és csodáljátok a művet! Addig viszont hallgat, mint a csuka, mert nem akarja, hogy mielőtt elkészülne, kiszivárogjanak a részletek. Mert akkor oda a meglepetés. Érzett már ilyet? – Azt hiszem... igen. – Nos, ezért nem akartam beszélni még magának sem az Északi Fényről. És ezért hívattam ide ezt a bandái. Hadd csodáljanak és irigyeljenek egy kicsit. Eddig kizárólag lekezelően nyilatkoztak rólam: ha volt pénzem azért, ha meg nem, azért. És igazuk is volt, a pénz önmagában nem méri az ember értekét. Azt csak a teljesítmény méri. Tudja, az az igazság – bár nem illik ilyet mondanom –, még jól is jött nekem ez a karantén. Legalább alaposan megnézegethetik a kincsemet. Lesz rá elég idejük. – Nem fél, hogy ellopják? – Nem különösebben. Részben, mert őriztetem, részben pedig, ha el is lopná valaki, mit kezdene vele? A piacon lehetetlen értékesíteni, feldarabolni lehet ugyan, de akkor már jóval kevesebbet ér. De bármi is történne vele, már nem vehetik el az örömömet! Negyvenéves koromban én hoztam létre a világ egyik legszebb gyémántját. Olyan ez, mintha Nobel-díjat kaptam volna! Kinyújtottam a karom, és megráztam a kezét. – Legyen benne sok öröme, Sir Amadeus! – Köszönöm, Mr. Lawrence. Ekkor hangzott fel az elkeseredett ordítás a kerektorony tetején. 19 A zenekar éppen egy hangosabb slágert játszott, mégis mindenki azonnal meghallotta az ordítást. Felülről jött. Kétségbeesett hang volt, teli fájdalommal és elkeseredéssel. Előbb a holdra kaptam a szemem, mert egyetlen pillanatig azt hittem, hogy az ordítás kapcsolatban van vele. Mint később kiderült, kapcsolatban is volt, csak éppen nem úgy ahogy gondoltam. – Ott! – kiáltotta valaki nem messze tőlem. – A kerek torony tetején!
A hold a kerektorony felett trónolt az égen, úgy megvilágítva a középkori építményt, mintha egy filmfelvételen az operatőr világíttatta volna meg. A hold éles fényében külön-külön jól kivehető volt minden téglája, sőt még a téglák közti repedések is, pedig lehetett vagy kétszáz méternyire tőlünk. – Ott! A torony tetején! A torony tetején állt valaki, kétségbeesetten kapálózva, s egyetlen pillanatra sem szüneteit a száján az ordítás: – Áááááá! Áááááá! Bár nem volt nálam távcső, azonnal észrevettem, hogy mögötte is áll valaki – egy árnyékában meghúzódó sötét test. A zenekar elhallgatott, a zenészek kezében megálltak a szerszámok. – Istenem! – sóhajtotta mellettem egy női hang, – Istenem, istenem! – Áááááá! – folytatódott az üvöltés, majd egyetlen pillanatra átsuhant valami a férfi előtt a levegőben. Mintha a háta mögött bujkáló megsimogatta volna a nyakát. – Hrrrrr! Ááááhrrr! – bugyborékolta a férfi, aztán kiterjesztette a karját, mintha fel akarna repülni a levegőbe. Repült is, nem vitás. Csakhogy nem úgy, mint a saskeselyűk – méltóságteljes köröket írva le a felhők között –, hanem mint a repülés hőskorának kísérletező kedvű aviatikusai: levegőbe felhajított kisbaltaként. Úgy suhant le a földre a kerektorony tetejéről, mint egy bukott angyal – ha a mitológiának hinni lehet. A tompa puffanást síri csend követte, majd egy izgatott gyerekkiáltás törte meg a némaságot. – Láttad, mamíííí? Egy bácsi röpköd összevissza a levegőben! Nem Spencer bácsi az? Bizony hogy ő volt. Bob Spencer, Jeanette jövendőbélije. Akit alig fél órával ezelőtt kaptam el a gyémántkamrában. 20 A következő néhány perc a tökéletes zűrzavar jegyében telt el. Először Power száguldott el mellettem, néhány pincértől követve – mint kiderült, beöltöztetett zsaruk voltak –, egyikük megállás nélkül fújt egy sípot –, hogy miért, arra képtelen voltam rájönni. Senki nem ijedt meg tőle, nem is bukkantak fel újabb zsaruk a bokrok között – egyszóval nem történt semmi, s ő mégis fújta; megállás nélkül, rendületlenül. Power visszaszáguldott hozzám, és kidülledt szemekkel a kerektorony felé mutatott. – Látta? Maga is látta? Önkéntelenül is a torony csúcsára pislogtam, amit aligha tettem volna meg, ha nem fut oda hozzám. Ezer szerencse volt, hogy odafutott. Mert ha nem fut oda, talán soha nem pillantottam volna meg azt a rémalakot, amely ezekben a másodpercekben bukkant fel a torony tetején. Egy két lábon álló, hatalmas farkast. A füttyös kedvű pincér ismét belefújt a sípjába, mire vicsorgó vadállat megrázkódott, és semmivé vált. Csak a hold maradt az égen, mozdulatlanul. 21 Mire a torony aljához érkeztem, egy rendőr már rátelített egy abroszt Spencer élettelen testére. Mellette Power állt, az állát nyomogatta, és úgy lógatta a fejét, mintha Spencer arra esett volna rá. Valószínűleg megérezte, hogy ott vagyok mellette, mert a letakart holttest felé bö-
kött. – Meg akarja nézni? Bár nem tartozik kedvenc szokásaim közé a holttestek nézegetése, ezúttal nem utasítottam el az ajánlatát. Megvártam, amíg a pincérkabátos zsaru lehúzza róla a takarót, aztán fölé hajoltam. Spencer volt az, kétség sem férhetett hozzá. Már, ami megmaradt belőle. A magasból történt zuhanás nem tett jót neki, s bár életében sem volt sok reménye, hogy valaha is megnyerjen egy férfi szépségversenyt, a halál végképp levette az esélyesek listájáról. Másképpen szólva, szegény Spencer ripityára törte magát. „Szerencsére” akkor, amikor leért a földre, már halott volt. Halálát minden valószínűséggel az a vágás okozta, amely a nyakán húzódott végig, amely feltépte a nyaki ütőerét. Szántszándékkal mondok tépést, mert nem úgy vágták el a nyakát, hanem felszakították. Talán egy kiugró éles szemfog, talán egy farkaskarom. Spencer arcára ráfagyott a rémület. Látszott rajta, hogy nem izgatják már a gyémántok: igazából nem izgatja már semmi. Ahova ment, ott nincs szükség drágakövekre. Sóhajtottam, és intettem a rendőrnek, hogy visszaterítheti rá a takarót. Eközben a pincérkabátos zsaruk igyekezték útját állni az érdeklődők rohamának. Szerencsére a tülekedők megelégedtek annyival, hogy tisztes távolból rémült képpel bámuljanak az asztalterítő alatt nyugvó testre, nem akaródzott nekik jobban megközelíteni. Nem messze tőlem vaku villant. Egyetlen pillanatig haboztam, hogy verjem-e ki a gépet a szenzációhajhász kezéből, de aztán hagytam a fenébe. Spencernek már úgyis mindegy. Power oldalba bökött. – Ő az, mi? – Maga is tudja. – Azért öntől is hallani akarom. – Persze, hogy Spencer. – Mikor látta utoljára? Ez már rázósabb kérdés volt. – Nem emlékszem pontosan rá – tértem ki a válasz elől. Power szerencsére nem firtatta tovább a dolgot. Felnézett a torony tetejére, és csípőre tette a kezét. – Hogy az ördögbe tudott felmászni oda? Most viszont én böktem oldalba. – Odafent van! Nem látta? – Kicsoda? – hőkölt vissza Power. – A farkas. A vérfarkas! Power eltátotta a száját. – Hol odafent? – A toronyban, ember! – Maga látta? – Persze, hogy láttam! Nézze meg Spencer nyakát! Elharapta, vagy a karmával... – Hogy a francba tudott felmenni? – Spencer hogy ment fel? – Ez igaz. Gyerünk! Mondani könnyű volt, megtenni annál nehezebb. Említettem már, hogy a kerektorony ajtaja jó hat méter magasan nyílt a föld felett, élő ember pedig nem tud ilyen magasra felugrani. Arról már nem is beszélve, hogy az ajtón jókora, rozsdás lakat csüngött. – Megfoghatatlan – dünnyögte a felügyelő. – Pedig onnan esett le! – Létra – nyögte a közben előkerült, halálsápadt Sir Amadeus. – Kell valahol lennie egy létrának! Nézzen már utána, kérem!
Egy bámészkodó pincérnek mondta, akiről viszont kiderült, hogy ugyancsak rendőr. Szerencsére nem a sípos volt. Éppen indultam volna, hogy akárhonnan is, de kerítsek egy létrát, amikor vékony, szmokingos pasas bukkant fel mellettünk. Meg húszévesnek sem látszott, s a szmoking is inkább lógott, mint feszült rajta. – Lord Billerbeck fia vagyok – mondta Sir Amadeusnak. – Paul Billerbeck. – Örvendek, fiam – biccentett Sir Amadeus. – Hogy van az apád? A fiú az ajtóra mutatott. – Én felmennék, Sir. – Rövidesen hozzák a létrát. – Hátha addig meglóg a dög. – Ön is látta? – kérdeztem tőle. Paul Billerbeck bólintott. – Egy farkas csinálta. Pontosan láttam. – Te jó isten! – nyögte Power. – Te jó isten! Paul Billerbeck a pincérek felé intett. – Hozzanak ide néhány asztalt! Amikor az asztalok megérkeztek, Paul Billerbeck a vállára kapott egyet, és a magasan felette húzódó ajtó alá állította. – Kérem sorban őket! Közben megérkezett Denis, és jelentette Sir Amadeusnak, hogy a hosszú létra nyomtalanul eltűnt a raktárból. Paul Billerbeck egymásra rakott négy asztalt. Nem mondhatnám, hogy valami szilárd építmény volt: úgy inogtak az asztalok lábai, mintha spiritiszták táncoltatták volna őket. – Így ni! – dörzsölte össze a tenyerét az ifjú. – Most valakinek fel kellene kapaszkodnia a tetejére! – Hát ez az – dünnyögte Power. – Ki kapaszkodik fel? Paul Billerbeck felém intett. – Mr. Lawrence... felmenne? Azt hiszem, egyedül én voltam tisztában vele, mit akar. A legfelső asztal még mindig két, két és fél méternyire volt az ajtótól, magasabbra pedig már nem lehetett építeni a tornyot, hiszen úgy összedőlt volna, mint a kártyavár. Sóhajtottam, és elkezdtem felfelé kapaszkodni az ingó-bingó alkalmatosságon. Spencer közvetlenül alattam feküdt: nem is mertem rágondolni, mi mindenemet törhetem össze, ha odazuhanok mellé. Nem tudom, ki segített; talán maga Tára istenasszony tartotta óvón alattam a tenyerét, amiért néhány hónappal azelőtt, Nepálban nem mulasztottam el, hogy naponta áldozatot ne vigyek a szobrához. Már akkor láttam, hogy kedvét leli bennem, mint ahogy én is kedvemet leltem a deréktól felfelé mezítelen istenasszony remekbe formált kebleiben. Mindenesetre nem zuhantam le, sikerült minden baj nélkül elérnem a legfelső asztal lapját. Behunytam a szemem, és felkapaszkodtam rá. Többen is rémülten felkiáltottak, de az asztaltorony ennek ellenére sem dőlt fel. A kerektorony hideg téglafalának támasztottam a tenyeremet, és óvatosan felemelkedtem. Nem vagyok szédülős, és igazság szerint nem is voltam olyan magasan a föld felett, mégsem éreztem valami jól magam. – Kész? – kiáltotta tölcsért csinálva a tenyeréből Paul Billerbeck. – Jöhet! – ordítottam le. Odalent egyetlen, hatalmas kitátott száj volt a tömeg. Mert addigra már mindenki, aki részt vett az ünnepségen, ott ácsorgott a kerektorony alatt. Még Ireneus bácsi kürtőkalapját is ott láttam. Sőt, a hangját is meghallottam. Amint lenéztem rá, éppen a démoncsapdát nyújtogatta felém.
– Hé! Nem akarja felvinni magával? Paul Billerbeck mindeközben levetette szmokingkabátját, összedörzsölte tenyerét, majd nagyot rikkantott. – Most! Mintha motor hajtotta volna, úgy rohant neki a kerektoronynak. Felpattant az első asztalra, aztán olyan sebesen kúszott fel hozzám, hogy alig tudtam szemmel követni a mozgását. Még akkor is lendületben volt, amikor felém ugrott. – Hopp! Ahogy a gyerekek szokták, bakot tartottam neki. Paul Billerbeck belelépett a tenyerembe, majd feldobta magát a levegőbe. Úgy szállt felfelé, mint a rakéta. Igaz, minden erőmet beleadtam a mutatványba. Nem akármilyen fickó volt, az szentigaz. Repülés közben elkapta az ajtónyílás párkányát, és csak úgy, könnyedén hozzátapadt az ajtóhoz. Úgy is maradt, mintha odaragasztották volna. Lentről nem láthatta senki, én viszont jól láttam, hogy az ajtó és a kerektorony teste között alig néhány milliméteres párkány húzódik, amelybe beleakaszthatta puha bőrcipőjét. – Jól van? – kérdezte lefelé pislogva. – Hát maga? – Kicsit szűk a hely. – Mit lát? – Lakat van az ajtón. Rozsdás. Ezen nem jöttek be, az biztos! Nem akartam idegesíteni, ezért nem árultam el neki, hogy a vérfarkasnak, mint természetfeletti lénynek nincs szüksége rá, hogy lakattal babrálgasson. 22 Paul Billerbeck akár vissza is fordulhatott volna, neki azonban esze ágában sem volt viszszafordulni. Zsebébe nyúlt, és keresgélni kezdett benne. – A fenébe is... azt hittem, nálam van a bicskám. Csalódottan csóválgatta a fejét, de csak addig, amíg felé nem mutattam a pipaszurkálómat. – Mit szólna ehhez? – Mi az ördög az? – Majd meglátja. – Dobja, de csak óvatosan. Még azt a luxust is megengedte magának, hogy mindkét kezével eleressze az ajtót. Így aztán nem is volt nehéz elkapnia a pipaszurkálót. Megnézegette, majd elismerő tekintettel nézett le rám. – Ez már igen! Várjon egy percet! Talán még annyit sem kellett várnom; egyszerre csak kellemetlen nyikorgással kinyílt a fejem felett az ajtó. – Kész – mondta. – Feljön? Már nyújtotta is felém a kezét. Őszintén szólva, kissé lebecsültem Paul Billerbecket. Azt hittem róla, ügyes ugyan, de nem túl erős. Ezúttal azonban meggyőződhettem az ellenkezőjéről. Paul úgy rántott fel, mintha csupán megtermett gyomot szakított volna ki a virágoskertjéből. – Vigyázzon, itt a küszöb! Odalent megszaporodtak a hozzánk intézett kiáltások. Power is kiabált, méghozzá egyre ingerültebben. Átléptem a küszöböt, és megtorpantam az első helyiségben. Kissé áporodott volt ugyan a levegő, de semmi mást nem éreztem. Nem éreztem például a farkasszagot sem. Paul Billerbeck addig tapogatódzott a falon, amíg meg nem találta a villanykapcsoló he-
lyét. – Villany az persze nincs – morogta elégedetlenül. – Mit akar tenni? – Van fegyvere? – kérdeztem körültekintően. – Dehogy van – tiltakozott. – Utálom a fegyvereket! Én csak feljöttem ide magával, a többi a maga dolga. A holdfény egyetlen, keskeny kis ablakon világított be, ezért nem is volt olyan sötét, mint egy afrikai alagútban. A felfelé tartó létrát például mindjárt észre is vettem. Talán említettem már, hogy a kerektoronyban több szint is húzódik egymás felett; ezek mindegyikét létrán lehet megközelíteni az alattuk lévő teremből. – Felmegyünk?– tudakolta Billerbeck. – Én mindenképpen. Maga megtette a kötelességét. Maradjon, ha akar. – Dehogy maradok! Hátha mégiscsak itt lapul valahol a rohadék. Nem szeretnék egyedül összefutni vele. Bólintottam, és körbejártam a helyiséget. Nem volt benne semmi említésre méltó; néhány papírdarab hevert csupán szanaszét szórva, mintha a torony azt akarta volna illusztrálni, hogy évszázadokkal ezelőtt a kastély féltve őrzött irományait óvták a termeiben. – Senki? – kérdezte Billerbeck. Nemet intettem, és elkezdtem felfelé kapaszkodni a létrán. A 38-ast azért biztonság okáért előretartottam. Nem volt ugyan ezüstgolyó benne, de még a normális is jobb, mint a semmilyen. Legalábbis reméltem. Kidugtam a fejem a létralyukból, és körülnéztem a második szinten. – Senki – mondtam. – Jöhet. Így jutottunk fel a torony legfelső szintjére. 23 Útközben azért találtam valamit. Ezúttal nem az elhajigált papírokra gondolok, hanem a létra fokaira. Mivel már hónapok, vagy akár évek óta nem járt senki idefent, a létrafokoknak porosaknak kellett volna lenniük. Bizonyos helyeken azok is voltak, bizonyos helyeken nem. Mintha az, aki felfelé lépkedett rajtuk, netalántán még magával is cipelt valakit, akaratlanul is letörölgette volna őket a mancsával. Fiatal kora ellenére Paul Billerbeck sem volt nyeretlen kétéves. – Járt itt előttünk valaki – mondta a levegőbe szimatolva. – Miből gondolja? – Verejtékszagot érzek. A torony tetejére ugyancsak létra vezetett fel. Ismét csak én mentem előre, ő mögöttem lopakodott. A 38-ast természetesen ezúttal sem eresztettem ki a kezemből. Csodálatos látványt nyújtott odafentről a világ. A holdfény ezüstszínűre festette a fákat, a kastélyépületeket, a vizesárkot, a felvonóhidat, és a távolban a mocsarat is. Ha megerőltettem volna a szemem, talán Mahoney kocsmájáig is elláttam volna. Mintha ismeretlen erő fordította volna a temető felé a fejem. A halottak nyughelyét ezúttal is köd ülte meg, csak a kelta keresztek csúcsa emelkedett ki belőle. Az volt a furcsa, hogy idefent viszont mozgott a levegő – csintalan szellők kergetődztek a kerektorony csúcsa körül. Az egyik szellőlegény hirtelen, lecsapott a temetőre, és mint ahogy a sikerre éhes színész elhúzza a függönyt, hogy megtapsolhassák, ő is elfújta előlünk a ködöt. Előbb a farkast pillantottam meg. Ott loholt a sírok között, vissza-visszanézve rám. Két lábon futott, mintha jelezné vele, hogy nem igazi farkas, hanem vérfarkas, amelyet félig emberi, félig állati léttel vertek meg az istenek. Egyetlen, mondhatni kecses ugrással, szállt át a temető kerítése felett, majd elveszett a ködben.
A másik, akit megpillantottam, az Ősz Ember volt. A temető kerítésén – szokott helyén – ült, kezében elmaradhatatlan botjával. Amikor lenéztem rá, szeme a szemembe fúródott. Mintha vörösen világított volna a tekintete. Felemelte a botját, és felém intett. Mielőtt visszainthettem volna neki, őt is elnyelte a szürkeség. Megfordultam, és odaszóltam Billerbecknek, hogy idefent már nincs semmi keresnivalónk. 24 Már az első szinten jártunk, amikor megkérdeztem tőle, hogy sikerült szert tennie erre a kiváló mászóképességre. Billerbeck elégedetten elmosolyodott. – Tudja, Mr. Lawrence, én vagyok annak az arisztokráciának egyik kései képviselője, amelynek egyre kevesebb létjogosultsága van a modern társadalomban. Már kiskoromban úgy gondoltam, hogy tennem kell valamit, amivel bebizonyíthatom, hogy én is érek annyit, mint mások. Ha az elődeimet érte hasonló lelki trauma, nem sokat haboztak; elutaztak Afrikába vagy Indiába, és lelőttek néhány szerencsétlen tigrist vagy elefántot. Mások földrajzi felfedezéseket tettek. Számomra ez az út járhatatlan, hiszen az állatokat sajnálom, felfedezni való pedig már aligha akad. Így aztán elkezdtem ugróasztalozni. Tudja, mi az? – Gumiasztal? – Úgy is hívják. Elkezdtem ugrálni rajta; előbb csak szórakozásból, aztán mire feleszméltem, már Nagy-Britannia bajnoka voltam. – Gratulálok, Mr. Billerbeck. – Mi lenne, ha Paulnak szólítana? Sokat hallottam magáról, Mr. Lawrence. – Leslie. – Oké, Leslie. Örülök, hogy magával dolgozhattam. Kilépett az ajtón, és leszaladt az asztalváron. Olyan ügyesen, hogy meg sem rezdültek tőle az asztalok. Az én levonulásom már közel sem volt ilyen zavarmentes. Talán ügyetlenebb is voltam nála, a súlyom viszont biztosan több volt, mint az övé. Szerencsére az asztalok így is kitartottak egy ideig. Egészen addig, amíg le nem huppantam a földre. Akkor aztán nagy csattanással összedőltek. Egyenesen rá a felém siető Mr. Gregoryra. 25 Mr. Gregory kiáltása némiképpen Spencer halálordítására emlékeztetett. Szerencsére az arcát nem láttam, csupán a két lábszára kalimpált előttem. Le akartam hajigálni róla az asztalokat, de a rendőrség megelőzött. Power elkapta Gregory egyik lábát, a másikat egy pincérnek öltözött zsaru markolta el, és megpróbálták kihúzni az asztalkupac alól. Gregory folyamatosan ordított. Akkor sem hagyta abba, amikor holdvilágra került. Félve az arcára pillantottam, aztán a szemem elé kaptam a kezem. Legszörnyűbb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mivé képes átváltozni a képe néhány másodperc alatt. Egy igazi, hamisítatlan Quasimodo feküdt előttem. – Nem látok az egyik szememre – panaszkodott Gregory. – Kifolyt? Csend. – Nem látok a másikra sem – folytatta. – Az sincs a helyén? Szerencsére Priscilla a helyén volt, azaz mellettünk. Igaz, hogy kisestélyiben, de mégiscsak ápolónőként. Gregory arcába bámult, aztán megrázta a fejét.
– Nincs komolyabb baja a szemének, Mr. Gregory. Különben is, jól felszerelt rendelőnk van. Olyan műszemekkel rendelkezünk, hogy jobbak, mint az eredeti. Gregory nem vette a lapot. Ha a helyében lettem volna, talán én sem vettem volna. Gregory felült, és megrázogatta a fejét. – Azt hiszem... a hallásommal is történhetett valami. – Összetette a kezét, és kétségbeesetten a kerektorony csúcsa felé fordult. – Mit vétettem neked, istenem? Miért éppen velem történik mindez? Gyengéden a hóna alá nyúltam, és feltámogattam. Gregory eltolt magától, miközben gyanakodva bámult rám. – Tudja, mit gondolok én, Mr. Lawrence? – Na mit? – kérdeztem, és igyekeztem a talpán tartani. – Hogy ez... nem lehet véletlen. Maga... egyszerűen üldöz engem. Már ott a hajón rá kellett volna jönnöm. – Miről beszél ez? – hajolt hozzám Sir Amadeus. – Úgy látszik, megütötte magát – próbáltam megkerülni a választ. – Jól van, Mr. Gregory? – kérdezte tőle Sir Amadeus. Gregory nem válaszolt, csak a fejét rázogatta, mintha a fülét próbálgatná. – Holnap akár... meg is tárgyalhatjuk a közös ügyeinket – mondta neki bátorítón Sir Amadeus. Mr. Gregory riadtan pislogott rám. – Amíg ez itt van, nem! – mondta határozottan, és kiköpött mellé némi sarat a szájából. – Szerencsétlenséget hoz rám, mint a féllábú bagoly! Sir Amadeus csak legyintett. – Hát, ha itt szerencsétlenség ért valakit, akkor az én vagyok! Ebben is volt némi igazság. 26 Power felügyelő ismét csak főszereplővé nőtte ki magát. Felállt az emelvényre, és végighordozta baljós tekintetét a megszeppent ünneplőkön. – Hölgyeim és uraim, még mindig Power felügyelő vagyok. Önök valamennyien látták, mi történt itt néhány perccel ezelőtt. Bár nem szeretem az erős kifejezéseket, most mégis ki kell mondanom a meztelen igazságot: szemük láttára gyilkoltak meg egy embert. Azt hiszem, valamennyiünket megrendített az eset. Mi sem bizonyította jobban közös megrendülésünket, mint a beállott csend. – Sajnos, ismét csak meg kell ismételnem, amit korábban mondtam: a gyilkosságok következtében szigorú zárlatot rendelek el. Senki nem hagyhatja el a kastélyt az engedélyem nélkül. Sir Amadeus gondoskodik az elszállásolásukról. Az imént beszéltem a megyei rendőrfőnök úr közvetítésével a belügyminiszter úr titkárával, aki megerősítette, hogy helyesen jártam el, amikor bevezettem a karantént, és rám bízta, hogy mikor oldom fel. Nos, hölgyeim és uraim, jó, ha tisztában vannak vele, hogy rövid időn belül nincs szándékomban feloldani. Különben mindenkinek jó étvágyat, és jó éjszakát kívánok. A halottat mindjárt elviszik, hogy ne zavarja önöket. Nem visszataszító látvány: csupán a nyakát harapták el. Egy kisestélyis nő halkan felnyögött és összeesett. Többen is odarohantak hozzá: ki egy pohár vízzel, ki fehér kendővel. Power nem rohant sehová, csupán elégedetten törölgette meg a bajuszát. – Van kérdése valakinek? – Nekem – mondta egy idősebb úr. – Nem lehetett volna kissé kíméletesebben közölni a... tényállást, felügyelő? Power ismét megsimogatta a bajuszát.
– A gyilkos sem kíméletes. További kérdés? – Ki a... gyilkos? – kérdezte egy remegő férfihang. – Ha tudnám, önök már nem lennének itt – mondta Power. – Vagy legalábbis nem mindannyian. – Azt mondják... ott állt a kerektorony tetején valaki, a... meggyilkolt... mögött. Igaz ez? – Igaz – bólintott rövid habozás után Power. – Kicsoda? – Ez képezi többek között a nyomozás tárgyát. – Valaki azt állítja..., hogy egy farkas. Igaz ez? – Még az is meglehet – mondta Power. Ekkor egy ideges női hang csattant fel. Érezhetően ott bujkált a hangjában a hisztéria. – Kérem, felügyelő úr..., hadd mutatkozzam be. Daisy Forlan vagyok, a Nők Magazinja tudósítója. A ma esti születésnapi partira érkeztem ide, Sir Amadeus meghívására. Azt szeretném megkérdezni... lehetséges, hogy egy legendás szörny, a vérfarkas gyilkolt? Power felügyelő megsimogatta a bajuszát. – Ön mit gondol? – Azt, hogy maguk el akarnak leplezni valamit. – Mi? – hökkent meg Power. – Ki az a maguk? És mit akarunk mi elleplezni? – Én nem vádoltam senkit – vonult vissza a hölgy. – Csupán azt szeretném mindenki tudomására hozni, hogy ha az arisztokraták bűnöznek, gyakran a rendőrség maga keni el a dolgot. – Ezt vegyem úgy, hogy megvádolt valamivel, asszonyom? – Power hangja hidegen csengett. A belügyminiszter titkárával folytatott beszélgetés alaposan megnövelte az önbizalmát. – Egyáltalán ne vegye úgy. Csupán általánosságban beszélek. Az arisztokraták általában maguk között szokták elintézni a dolgaikat. Gondoljon csak Hasfelmetsző Jackre. Több, mint száz éve, hogy nem képesek rájönni, ki volt a fickó. – És? – Mi van akkor, ha itt is hasonló a helyzet? Valakik tudják, ki gyilkolt, csak éppen... nem szeretnék, ha kiderülne. Kellemetlen lehetne egy bizonyos társadalmi osztály számára. Ezért kitalálták a vérfarkast. Ezt a szerencsétlen szörnyeteget. – Szerencsétlen? – Az bizony, már persze csak abban az esetben, ha létezik. Mert én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy nem létezik. Nagyon együgyű dolog egy fantomra kenni a dolgot Én valami mást érzek a háttérben. Ekkor egyszerűen megrázó élményben volt részem. Power olyan oldaláról mutatkozott be, amilyenről nem is sejtettem volna, hogy van neki. – Ha jól tudom, az ön férje fizikus, Mrs. Forlan. – Igen – mondta Mrs. Forlan meglepetten. – De hogy jön ez ide? – Gondolom, ön is ért valamicskét a fizikához? – Fizika szakot végeztem az egyetemen – mondta Mrs. Forlan nem minden büszkeség nélkül. – Beletartozott a tanulmányaiba a legkisebb részecskék fizikája, a kvantummechanika is? – Mi az ördögöt akar ezzel, felügyelő? Persze, hogy beletartozott! – Már megbocsásson, nem akartam megsérteni. Engedje meg hogy feltegyek két kérdést. Az egyik: elhiszi-e, hogy az elemi részecskék néha úgy viselkednek, hogy az ellentmond minden, a fizikáról alkotott eddigi elképzeléseinknek? – Hagyományos fizikát kellett volna mondania, felügyelő. – Köszönöm, asszonyom. Tehát, a kis részecskék viselkedése ellentmond a hagyományos fizikáról kialakított elképzeléseinknek? – Úgy van, felügyelő. Ellentmond.
– Ön ezt elhiszi? – Miért ne hinném? – Azt is elhiszi, hogy bizonyos elemi részecskék egyszerre több helyen is képesek létezni? Valamint, hogy egyszerre képesek hullámként és anyagi részecskeként is viselkedni? Elhiszi? – Persze hogy elhiszem! – Akkor azt miért nem hiszi el, hogy rajtuk kívül is létezhetnek olyan jelenségek, amelyek ellentmondanak eddigi hagyományos világképünknek? Köszönöm a kérdéseiket, hölgyeim és uraim! Lelépett az emelvényről, és oldalba bökött. – Sikerült jól megnyugtatnom őket, mi? Ekkor futottak néhányan az ájult Mrs. Forlanhoz, hogy vizes zsebkendőt vigyenek neki. 27 Mivel Power a rendőrségi emberek kiokításával volt elfoglalva, visszasompolyogtam a maradék asztalokhoz, hogy leemeljek valamelyikről egy pohárka pezsgőt. Pokoli szomjúság gyötört, ezért arra gondoltam, hogy a pezsgő mellé leküldök egy kis adag whiskyt is, ne szomorkodjék egyedül. Felemeltem az üveget, öntöttem magamnak, és éppen le akartam nyelni, amikor megszólalt mellettem valaki. – Jó, hogy itt van, Mr. Lawrence! Ismét megkergetett a rohadék! Nem is kellett kérdeznem, kiről van szó. Olyan riadt volt a tekintete, hogy elment tőle a szomjam. Megsimogattam a stukkert a zsebemben, és megveregettem a vállát. – Mi történt, Sir Ireneus? – Újra találkoztam vele. – Hol? – Itt... a bokrok között. Éppen a csapdát próbálgattam, hogy bele tudnék-e ugrani... amikor előjött. És rám vicsorgott. Szerencsére éppen bent álltam a közepében. Nem is tudott hozzám fémi. Erre gyorsan megmutattam neki a kisebbet is. Ezt itt, ni! Mondanom sem kell, hogy a kisebbik démoncsapda ott lógott a vállán. – El is menekült a rohadék. Morgott, felém csapott a karmával, aztán lelépett. Örök hálára kötelezett, Mr.... izé... – Lawrence. – Persze, persze. Addig a kis ideig talán már kibírom. – Meddig? – Amadeus megígérte, hogy még egyszer végiggondolja a dolgot, Amint vége lesz ennek az izének... végiggondolja. – Mit? – Hogy eladja a kastélyt, és... vesz valahol egy másikat, ahol nincsenek vérfarkasok. – Akar egy pohárka pezsgőt? – Whisky nincs? – Várjon egy pillanatig. Mire visszatértem az itallal, már nem volt a bokrok mellett. Ott állt viszont Jeanette szúrós szemeket méregetve rám. 28 Vethettem néhány oldalpillantást a bokrok felé, mert Jeanette gúnyosan rám mosolygott. – Ne keresse! Amint meglátott, lelépett. Fél tőlem, mert egyszer megígértem neki, hogy megfojtom. Komolyan vette az az idióta. Adja ide azt a whiskyt, ha már egyszer idehozta. Egyetlen hajtással leküldte a torkán, majd behajította a poharat a bokrok közé.
– Hallottam, mi történt Spencer és maga között – mondta. Felé nyújtottam a kezem. – Engedje meg, asszonyom... kisasszony... hogy őszinte részvétem... Jeanette gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Szerencséje, hogy a bokrok közé dobiam a poharamat, mert most magához vágnám. Spencer piti kis csirkefogó volt, nem más, bár azért ezt nem érdemelte meg. – Mégiscsak az, izé... élettársa... volt. – Élettársam, hahaha! Ha mindenki az élettársam lenne, aki bebújt a paplanom alá, egymásnak ütköznének a londoni metrón. Mondjam úgy, hogy a férjemtől örököltem? Mit mondjak róla? Valaha állítólag nagymenő volt, de akkor is inkább az utcán, mint az ágyban. Szerencséjére az utcán az öklével kellett verekednie. – Spencer azt állította, ön bízta meg, hogy lopjon el egy csomó gyémántot a bátyjától. – Persze, hogy én bíztam meg! Mit gondol, ki? – De... miért? – Hogy legyen pénzem, maga nagyeszű, azért. – Hogy jutott a távirányítóhoz? – Úgy, hogy elcsentem Amadeustól egyet, és csináltattam róla egy másolatot. – Spencernek elharapták a torkát. – Nekem mondja? – Tudja, kitette? Jeanette a szemembe nézett. – Ha tudnám, darabokra tépném. – Mi van akkor, ha éppen ön a tettes? Jeanette ekkor illegetni kezdte magát előttem. Fekete ruhában volt, s a csalóka holdfény duplájára növelte amúgy is tekintélyes keblei nagyságát. Ahogy ott ringtak előttem, éreztem, hogy kiver a víz. – Úgy gondolja, én vagyok a vérfarkas? – Elképzelhető. Szájába vette az ujját, és lassan körözni kezdeti körülöttem. Közben egyetlen pillanatra sem vette le az arcomról a szemét. Később arra gondoltam, hogy talán nem is az arcom érdekelte, hanem a nyakam. – Szóval... én lennék a vérfarkas? Miből gondolja, hogy én vagyok az? – Spencer említett valamit – nyögtem. – Ó... igazán? És mit említett az a gazember? – Hogy maga... Celia... és Regan kijárnak éjszaka a szabadba, és... mezítláb, és... zöld a lábuk. Jeanette szemei óriásira nőttek a holdfényben. Mintha vékony nyálcsíkot láttam volna a szája szegletében. – Az a gazember... az a disznó gazember! Kilesett... bennünket... Megérdemelte, amit kapott! Tudja, hogy Írországnak ezen a részén képesek farkassá változni... a kiválasztottak? Éjszaka, holdfényben, a zöld füvön... Fogalmam sem volt róla, mi történhetett velem. Álltam a holdsugarakban, és egyszerre csak azt éreztem, hogy képtelen vagyok megmoccanni. Jeanette eközben körülöltem körözött, és mintha nem is emberi nyelven beszélt volna hozzám. Többször a tarkómat és az ajkaimat is megérintette. Meg akartam mozdítani a karomat, de nem sikerült. Mintha "megbénultam volna. Jeanette az arcomhoz dörzsölte az arcát. – Menekülni akarsz, szép idegen, ugye? Csakhogy Jeanette felől nincs menekvés, de nincs ám! Spencernek sem sikerült megmenekülnie. Neked sem fog, idegen. Olyanba ütötted az orrod, amibe nem kellett volna! Bárcsak sose ütötted volna bele! Igaz, idegen?
Éreztem, hogy hideg fut végig a nyakamon. Talán a körme, de az is lehet, hogy a foga volt. Vagy egy éles farkaskarom. Szorosan hozzám simult, és a fülembe suttogott. – Tudod, milyen jó a vérfarkasnak? Minden kívánsága teljesül, és nem kell félnie a haláltól... Minden holdtöltekor jóllakhat vérrel. A te véreddel is, idegen. Most pedig... feljössz hozzám. Bejössz a szobámba, mert jól akarok lakni veled! Gyere idegen, lesz egy szép éjszakád. Gyönyörű lesz, bár lehet, hogy ez lesz az utolsó! Megindult a lábam, hogy kövessem. Az agyam ugyan megpróbálta megállítani, de nem sikerült neki. Jeanette megfogta a kezem, és maga után húzott. Már-már elhagytuk a bozótost, amikor felnéztem a holdra. Mintha gúnyosan ragyogott volna rám. Itt az utolsó éjszakád, Lawrence! Elalszol, és nem lesz több ébredés! Menj csak vele! Menj a vérfarkassal! Jeanette ujjai úgy tapadtak a csuklómra, mint hínár a meglepett fürdőző bokájára. Nem tudom, meddig követtem volna, nem tudom mi lett volna a kaland vége, de egyszerre csak arra ébredtem, hogy Jeanette a fülembe sikoltozik. – A kurva életbe, mi volt ez? Áááááá, de fáj! Megszúrt ez a rohadék! Jézusom, segítsen már, nem látja, hogy beleléptem valamibe?! Valóban belelépett. Ahogy jobban odanéztem mindjárt azt is láttam mibe. A Sir Ireneusnak készített démoncsapda hevert a földön, félig a lábára tekeredve. 29 Szerencsére nem kérdezte meg, mi az: nyilván meg volt győződve róla, hogy egy mindenkitől elfelejtett, széltől, esőtől tépett játéksárkány-roncsba lépett bele. Lehajoltam, és leszedtem a lábáról. Amíg a ronccsal szöszmötöltem, megcsapott a testéből kiáradó illat. Jeanette még így, halálra rémülve is, csoda kívánatos teremtés volt, meg kell hagyni. Akármi is volt korábban a célja velem – akár a torkomat akarta elharapni, s ezzel, ha csak jelképesen is, de feltűzni az övére a skalpomat, Spencer kalapja mellé – a démoncsapda elfelejtette vele. Dúlt-fúlt még egy kicsit, cipőjét igazgatta, aztán szó nélkül megfordult, és eltűnt a bokrok között. Felemeltem a csapdát, de ekkor meg izgatott szóváltást hallottam közeledni. Gyorsan behúzódtam a legközelebbi bokor mögé. A holdnak valamiért nem tetszett a dolog: egyre vadabbul világított odafent. Nem értelmezhettem másképpen, mint hogy el akar árulni a közeledőknek. Celia – mert ő volt az egyik vitatkozó – a mellette baktató fickót szidalmazta. – Nálad mamlaszabb fickó még nem taposta Hillsbrook füvét! – mondta olyan határozottan, hogy hinnem kellett neki. – Ha kicsit idősebb lennél, azt mondanám, trotli vagy! – Nem vagyok trotli, csak óvatos – tiltakozott a másik, akiben Gideon Schwarzra ismertem. – Ezzel nálam nem mész semmire! – dühöngött a lány. – Kérem a dohány hátralévő részét! – Megállapodásunk szerint csak akkor kapod meg... – Megváltoztak, kedvesem, a körülmények. Különben is, én pontosan betartottam a megállapodást. Úgy szólt az egyezségünk, hogy hozzalak helyzetbe. Hát én helyzetbe is hoztalak! – Miféle helyzet ez? – Nem tehetek róla, hogy neked semmi sem tetszik! Azt ígértem, hogy lesz itt egy isteni fogadás, mindenki a másikkal lesz elfoglalva, te ezalatt szépen elintézheted a dolgodat. – De hát itt gyilkosságok történtek! – Az nem volt benne a megállapodásunkban, hogy tálcán hozzam eléd. Én csak a feltétele-
ket teremtettem meg. Hol voltál egyáltalán? Azt hittem, azzal foglalkozol! Schwarz hangja megremegett. – Én... megpróbáltam. – És? – Találkoztam egy... farkassal. Celia megtántorodott, és a melléhez kapott. – Jézusom! Azt hiszem, mellé nyeltem. Mit csináltál? – Találkoztam egy farkassal – ismételte Schwarz. Levette fekete kalapját, és egy fehér zsebkendővel megtörölgette az arcát. – Te, aki nem hittél benne? – Most... kénytelen vagyok. – Hol találkoztatok? – A hallban... illetve... a folyosón. – Amikor arrafelé mentél? Schwarz ismét megtörölgette a homlokát. – Megpróbáltam... odajutni. Uramisten... én még sosem csináltam ilyet! – Hja, kedvesem, aki azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt... – Ha egyedül vagyunk, ne hívj kedvesemnek! – Jól van, fene vigye el a kényes ízlésedet. De ez a farkas érdekel. Hogy történt a dolog? – Hát... mondtam, hogy közeledtem afelé. Minden nálam volt, ami csak kellett. Itt volt a nyakamban, a táskám... aztán egyszerre csak megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. – Persze, hogy nem voltál, hiszen annyi itt a vendég, mint szar a libalegelőn! – Addig egyedül voltam, és csak egy... halvány kis lámpa égett a mennyezeten. – Ó, a takarékos Denis! – Már-már az ajtóhoz értem, amikor megéreztem, hogy van valaki a közelemben. Oldalra fordítottam a fejem, és észrevettem… Azt hiszem, ő is éppen akkor vett észre engem! – A farkas? – Akkor még nem tudtam, ki az, hiszen... nem láttam. Nagyon meg voltam rémülve. Hiszen az a fickó is lehetett volna, aki megölte Boltont. Mindenesetre, amikor megpillantottam… hát... kiabálni kezdtem! – Mit kiabáltál, te eszement? – Már nem emlékszem rá. Valószínűleg segítségért kiáltoztam. – Te jó ég, és ha megtalálták volna nálad a cuccot? – Akkor nem gondoltam erre. Csak arra, hogy... megölhet. – És? – Hát... elég szörnyű volt. Annál a gyenge kis fénynél egy farkast láttam szemben velem. Félig ember volt, félig farkas. És rám vicsorgott. El akartam futni, de nem vitt a lábam. Ő meg nekem esett. – Jézusom! – Hanyatt lökött, és a mellemre ült. Behunytam a szemem, mert azt hittem... megöl. De nem ölt meg, csak végighúzta a karmát a torkomon. Celia a tenyerébe hajtotta a fejét. – Hol a táskád? – Ott... hagytam a folyosón. – Menj vissza érte! – Azt hiszem... nem merek.. – Nem fog megölni. Ha akarta volna, már megtette volna. Spencerre utazott. – Vajon... miért? – Mert tartozott neki egy zsák pénzzel, és nem akarta kifizetni. Mindenki így jár, aki nem fizet!
– Ez... igaz? – Igaz vagy nem igaz: nem mindegy? Egyet garantálhatok neked, Gideon Schwarz! Ha nem fizeted ki a hátralévő részt, függetlenül a munkád eredményétől, nem hagyod el élve a kastélyt. Schwarz szemei úgy vergődtek az üregükben, mint a kalickába zárt kismadár. – A csekk-könyvem is... a táskában van. – Akkor éppen ideje, hogy utánanézz. És nehogy azzal gyere nekem, hogy nem találod, vagy hogy a vérfarkas elvitte a csekkedet! Láttad a temetőt odakint? – Láttam, de... – Ha nem kapom meg a pénzt, és ha megöl a farkas, ide temettetlek egy jókora, kelta kereszt alá. Schwarz megdermedt, megfordult, és háromszor kiköpött a lába elé. – Boszorkány! Celia felemelte a fejét, és ránevetett. – Csakhogy észrevetted! Tűnés! Ismét egyedül maradtam a bokrok között. 30 Törtem egy kicsit a fejem a démoncsapdára bámulva, de még túlságosan is zűrzavarosnak tűnt minden. Bár voltak bizonyos elképzeléseim a történteket illetően, igencsak távol álltam még attól, hogy világosan lássak. A hold a fejem felett gúnyosan vigyorgott rám. Túl nagy fába vágtad a fejszédet, Lawrence! – vigyorogta. – Jobban tennéd, ha szednéd a sátorfádat, és lelépnél. Megráztam a fejem, és fügét mutattam a kísértőnek. Kibújtam a bokrok közül, és odasétáltam az asztalokhoz. Vendég már csak elvétve ácsorgott a közelükben, legtöbbjük visszavonult szobája biztonságába. Paul Billerbeck egy széken ücsörgött, árván, elhagyatva, tépett szmokingjában. Ahhoz képest, hogy ő volt az est igazi hőse, nem törődött vele a kutya sem. Ő azonban láthatóan nem szívta mellre a közönyt: időről időre meghúzta a kezében tartott pezsgősüveget. Amikor észrevett, felém lengette. – Üdv az érkezőnek! Hogy van, Leslie? – Éppen öntől akartam megkérdezni. – Ami engem illet, egyre fényesebben. Nem hittem volna, hogy ilyen fergeteges buliba keveredek! Meg fognak dögleni a haverjaim, ha elmesélem nekik. – Eszerint nem szokott részt venni hasonló... hm... fergeteges bulikban? Billerbeck megvonta a vállát. – Általában a csendet és a nyugalmat keresem. – Igazán? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött. – Én nem így ismerem az urat! Megfordultam. Jeanette közeledett felénk. Paul Billerbeck letette az üveget, és szemügyre vette a lányt. – Jeanette? – Ahogy mondod, testvér! – Istenem! Legalább tíz éve nem láttalak. – Én se téged. Csak hallottam rólad. Szép kis alak vagy, mondhatom! – Akárki is mószerolt be: hazudott! – Az is hazugság, hogy beugrottál a madridi arénába, hogy megmutasd, nem kell megölni ahhoz a bikát, hogy jól szórakozzon a közönség? Állítólag ráugrottal a bika hátára, és háromszor is körbelovagoltad az arénát. – Ez igaz, de...
– És az a texasi rodeo? – Mázlim volt. – Hogy a fenébe kerültél ide? Csak nem akarsz itt is meglovagolni valakit? Paul Billerbeck icipicit elpirult. – Áldozat vagyok – mondta rövid nyeldeklés után. – Hm. És kinek az áldozata? – A családé, természetesen. Engem jelöltek ki, hogy képviseljem őket Sir Amadeus születésnapján. Úgyhogy én most itt képviselő is vagyok. – Egy lerongyolódott képviselő. – Angyali mosoly ereszkedett Jeanette arcára. – Szívesen rendbe hoznám a ruhádat, képviselő. – Nagyon kedves vagy, Jeanette. – Ha nem tudnád, én egy nagy-nagy ruha-rendbehozó vagyok. – Ezt még... nem tudtam. – De a lelkedet is szívesen rendbe hoznám. Mivel nagy lélek-rendbehozó is vagyok. – Köszönöm, Jeanette, de a lelkemnek momentán... – A testedet is rendbe hoznám. Látom, van rajtad néhány karcolás. Nagy-nagy testrendbehozó is vagyok! Paul Billerbeck csak hápogott, de láttam rajta, hogy azért tetszik neki a dolog. – A szobámban leszek, rendbe hozásra várva. Ha szükségét érzed, csak gyere. Ha csak nem jelent többet neked ennek a nyámnyila fickónak a társasága. Csao, szivi, várlak! Úgy vonult el, ahogy jött. Mire felocsúdtam, már nem volt a láthatáron. Paul Billerbeck megrázta a fejét, rám nézett, majd legyintett, és jót húzott a pezsgőből. – Ez aztán a meglepetés! A kis Jeanette. Haláli szerelmes voltam bele. Meg kellett ragadnom az alkalmat, hogy ismét összefutottam Billerbeckkel, még azon az áron is, ha kissé hátráltatom is többirányú rendbe hozásra irányuló terveiket. – Kérdezhetek magától valamit? – fordultam hozzá nagy lelkifurdalások közepette. – Hát persze – mondta álmodozó tekintettel. – Csak siessen, kérem. – Ön szerint... hogy jutott fel Spencer és a farkas a toronyba? Billerbeck a kerektoronyra nézett, majd megingatta a fejét. – Ha hiszi, ha nem: fél órája ezen töröm a fejem. Az ajtón át biztosan nem. – Akkor? – Csak a legalsó ablak marad. Már meg is néztem. – Megnézte? – hökkentem meg. – Hogy nézte meg? – Távcsővel. Itt a kis távcsövem a zsebemben. Véletlenül tettem zsebre, bizonyára azt hitte a kezem, hogy lóversenyre megyek. Szóval, nyitva van az ablak. – De hiszen... az legalább tíz méterrel van a föld felett! – Csak azon át mehettek be. – Berepültek? – Azt biztosan nem. Bár sárkányrepülővel talán nem lenne lehetetlen. – És a farkas? – Ez a nagy kérdés. Hogy együtt mentek-e, vagy külön-külön? Alaposan megnéztem az ablakot, bár így holdfénynél kevesebbet lehet látni belőle, mint nappal. Az az érzésem, hogy... nagyon egyszerű módon jutottak fel. – Ivott egyet, aztán óvatosan visszaállította az üveget az asztalra. – Én akkor... mennék is. Régen nem beszélgettem már Jeanette-tel. Ugye, megbocsát? – Csak egyetlen pillanatocskáig várjon még! Az imént azt mondta, hogy a farkas és Spencer nagyon egyszerű módon jutottak fel a kerektorony tetejére. Mire gondolt? Billerbeck megvonta a vállát. – Igazából semmire. De hogy nem a villámhárítón, az holtbiztos. Főleg nem úgy, hogy a farkas a hátán cipelte Spencert.
– És ha természetfeletti ereje van? – Neki lehet. De a villámhárító drótjának biztosan nincs. Nem bírta volna el kettejüket. Valahol másutt van a megoldás. Annyira egyszerű, hogy nem vesszük észre. Majd holnap én is töröm rajta a fejem... Magának hogy tetszik Jeanette? Mielőtt megmondhattam volna neki, lelépett. 31 Néhány lépésnyire voltam már csak a szobámtól, amikor eszembe jutott valami. Nem tudom, ki küldte rám a gondolatot, talán valamelyik fényeselméjű isten a tunhuangi ezer Buddha barlangtemplomából. Az ötlet úgy szólt, hogy keressem meg Miss Tess Carltont, és hívjam meg egy italra. Éppen a meghívás körülményeit csiszolgattam a fejemben, amikor kellemetlen hang reccsent rám. – Maga az, Lawrence? Sóhajtottam, és pokolba kívántam a gazdáját, Mr. Gregoryt. Félig sötétben volt az arca, de amit láttam belőle az is éppen elég volt ahhoz, hogy elmenjen tőle a maradék kedvem is – Én vagyok. – Az ördögbe is... nem tudok aludni, úgy fáj a pofám. Gondoltam, átnézek magához egy whiskyre. – Éppen lefeküdni készültem. – Alhat még eleget, nem kergeti a tatár. Innen úgysem menekülhet egy ideig. Van egy nyelet itala? Jobbnak láttam nem ellenkezni vele. Ha egyszer már megmentettem az életét, felelősséggel is tartozom érte. Csak amikor már bent volt a szobámban, és a szőnyegre kuporodott, akkor láttam rajta, hogy részeg. Nem az elviselhetetlenség határán túl, de már igen közel hozzá. – Ide a whiskyt! Adtam neki egy pohárkával abból az üvegből, amelyet Denis állított a nap folyamán az asztalomra. Gregory felült, megitta, aztán visszafeküdt a szőnyegre. – Egyfolytában arra az éjszakára gondolok... amikor maga megmentett. Rohadt kemény éjszaka volt, mi? – Az – hagytam rá. – Bár annyira azért nem emlékszem rá. – Emlékszem én maga helyett is. Elvégre az én bőrömről volt szó. Még el sem mondta, hogy vett észre. – Talán az istenek hívták fel magára a figyelmemet – mondtam sóhajtva. – Pár pillanattal azelőtt pottyanhatott a vízbe, hogy arra jártam. – Ha csak néhány másodperccel később érkezik, én már nem vagyok, igaz? Mit lehet erre mondani? – Pedig nagy buli volt azon a hajón – mondta Gregory, felém tartva a poharát. – Adjon még eggyel! Öntöttem, azt is megitta. – Nem vettem észre magán, hogy olyan jó kedve lett volna – mondtam türelmetlenül. – Nekem nem is, de a többieknek igen. Engem akkor már kirúgtak maguk közül. – Kirúgták? Kik? – Csak ha ad egy italt. Adtam. – Mit kérdezett? – Hogy... kik rúgták ki maguk közül? – A... gyémántesők.
– Miféle gyémántesők? – Hát a brancs. A gyémántkartell. Ahova magam is tartoztam. Régebben. De akkor már nem. Minden vagyonomat elvesztettem. Csóró voltam, de ők mégis meghívtak. Tudja miért? Hogy kiröhögjenek. Semmi nem esik olyan jól, mint a leégettet kiröhögni. Akkor történt... adjon még egy italt! – Nem lesz sok egy kicsit? – Italt! Mire megtöltöttem a poharát, már aludt. Hóna alá nyúltam, és minden erőmet összeszedve visszacipeltem a szobájába. Valahogy elment a kedvem a Miss Carltonnal folytatandó csevegéstől. 32 Visszamentem a szobámba, és éppen azon vívódtam, hogy azonnal szedjem-e össze a széthajigált poharat, üveget, valamint mindazt, ami a szőnyegen heverésző Gregory zsebéből kipotyogott, vagy hagyjam reggelre a dolgot, amikor megkopogtatták az ajtót. Azt hittem, Gregory tért vissza, ezért meglehetősen mogorva képpel ballagtam a bejárathoz. A küszöb előtt toporgó Miss Carlton ijedt arcot vágott, amikor meglátott. – Valami baj van? Bennem akadt a válasz. Miss Carlton bolyhos, hófehér fürdőköpenyben állt odakint, mintha a nem létező uszodába készülne. Nyakába fűzöld törülközőt tekert, köpenye enyhén szétnyílott a keble táján. – Bejöhetek? Szempillantás alatt sikerült magamhoz térnem. Úgy ugrottam félre az ajtóból, hogy az egyik lábammal belerúgtam a másikba. – Csak... tessék. Miss Carlton besétált a szobámba. Megállt a közepén, és szimatolni kezdett. – Olyan szag van idebent, mintha kocsmát nyitott volna. Gregory volt itt? – Miből gondolja? – Az ő szagát még a whiskyn át is megérzem. – Tényleg ő volt itt. Most... hm... kísértem haza. – Tökrészeg, mi? – Ami igaz, az igaz: nem állíthatom az ellenkezőjét. – Leülhetek? – Bocsásson meg – ugrottam egy nagyot. – Természetesen. Talán ide a... karosszékbe. Tess belecsüccsent a szoba legnagyobb székébe. Ennek aztán több előnye is volt egyszerre. Az egyik például, hogy kényelmesen ülhetett, közel a kis asztalkához, amelyre ráhelyeztem a jobb sorsra érdemes, szőnyegről felszedett üveget. Kivettem a bárszekrényből két tiszta poharat, és ezeket is odatettem mellé. Ezenkívül még az is a karosszék mellett szólt, hogy kissé hátrahajló volt az ülőkéje – jobban meg kellett volna vizsgálnom ahhoz, hogy rájöjjek, eleve így tervezte-e a létrehozója, vagy az idő múlása, és a számtalan rajta ülő fenék munkája következtében hajolt hátrafelé – e furcsa dőlésszögtől aztán az, aki beleült, nemcsak azonnal hátracsusszant benne, hanem kénytelen volt felfelé kapni a lábát is. Tess is ezt tette. Nem mondhatnám, hogy nem volt kedvemre a dolog. – Kér egy italt? – kérdeztem elégedetten. Tess fészkelődött egy kicsit a székben, aztán rájött, hogy akkor teszi a legbölcsebben, ha nyugton marad. Megpróbálta ugyan feljebb húzni a köpenye szélét, ezt viszont szerencsére rövidre szabta a tervezője. – Csak egy kicsit – mondta. – Mr. Gregory örökre elvette a kedvem az alkoholizmustól. Töltöttem egy nyeletet mindkettőnknek. Az idő előrehaladtával, s az elpusztított pezsgőkre
való tekintettel, már csak egy mérsékelt adagot vállaltam fel. – Igen, itt volt nálam a főnöke – mondtam, miután letettem a poharam az asztalkára. – Megengedi, hogy megosszam magával egy megfigyelésemet? – Ossza – legyintett engedékenyen, és ő is letette a poharát. – Imádom az osztogatós pasasokat. Tehát, mit figyelt meg? – Hogy maga nem imádja a főnökét. Tess ajka lebiggyedt. – Ezt nevezi maga megfigyelésnek? Hiszen a vak is láthatja rajtam. Sőt, ha megkérdezte volna, meg is mondtam volna magának. – Azt is, hogy miért nem kedveli? Tess összetette a kezét, és úgy nézett rám, mintha tizedszerre sem értettem volna meg a világ legegyszerűbb matematikai tételének a magyarázatát. – Drága, kedves Mr. Lawrence. Csak egyetlen okot mondjon, amely miatt kedvelnem kellene. Csak egyetlenegyet! – Akkor miért dolgozik neki? Tess Carlton széttárta a karját. – Mert valahol dolgoznom kell. Ne higgye, hogy Gregory az első az életemben... úgy értem, hogy nem ő az első főnököm, sőt volt jó néhány. Egyik hülyébb és elviselhetetlenebb volt, mint a másik. Nem csak Gregory a barom ezen a földön. Neki van legalább egyetlen elfogadható jó tulajdonsága – ellentétben azzal, amit korábban mondtam –, hogy nem akar engem. Nem érzi úgy, hogy a munkámmal együtt engem is megvett. – Bocsásson meg, nem akartam feltenni ezt a kérdést. – Jól is tette, mert semmi köze hozzá. Mindenesetre jól meglennék vele, ha nem lenne ősbunkó. De az. Mindazonáltal becsüli a munkámat, és meg is fizet érte. És maga? Magának nincs főnöke? A kar dékánjára gondoltam, és elvigyorodtam. – Miért ne lenne? – Csinos? Nagy mellű, szőke? – Csúnya, lapátfogú és szemüveges – mondtam. – Azonkívül férfi. A legnagyobb baj azonban az, hogy téves elképzelései vannak a mezopotámiai birodalmak társadalmi szerkezetével kapcsolatban. S hogy ezt még tetézze valamivel, még nyilvánosan hirdeti is őket. Tess együttérzően nézett rám. – Szegénykém. Magának is megvan a keresztje. Mit csinált itt Gregory? – Tulajdonképpen csak ivott. Már azt hittem, nem hagy magának semmit. – Maga tudta, hogy... idejövök? – Tudtam. – Ejha! Ennyire magabiztos? És ha mégsem jöttem volna? – Akkor én mentem volna magáért. Felemelte a poharát, és a whiskyn keresztül rám nevetett. – Mostantól kezdve Tess vagyok, oké? – Én meg Leslie. – Oké. Leslie. Szóval, mit mondott magának Gregory? – A közös múltunkról beszélgettünk, amíg el nem aludt. – Múltjukról? Miféle múltjukról? Nem volt mese, el kellett mondanom neki, mi történt jó néhány évvel azelőtt köztem és Gregory között. Tess szájtátva hallgatta, aztán megcsóválta a fejét. – Hát ez... egyenesen megdöbbentő! Miért húzta ki a vízből? – Hogy magának legyen állása. Öntöttem néhány csepp whiskyt, aztán előrehajoltam a zekémen. A két csinos térd ott világított néhány centiméternyire tőlem, Vigyáznom kellett, nehogy összeakadjanak a szavaim
tőlük. – Ha már meglátogatott... kérdezhetnék valamit magától, Tess? – Csak tessék – mondta. – Bátran. – Hogyan jött be a szobámba, amikor a fürdőkádban ültem? Tess nevetett, és a szék karfájára ütött. – Sejtettem, hogy kiszúrja. Miből jött rá? – Ráfordítottam a kulcsot, mielőtt beugrottam a kádba. Tess a zsebébe nyúlt, és kihalászta belőle a körömreszelőjét. – Ezzel. – Ügyes. És miért? Tess megnyalta a szája szélét. – Aggódtam egy kicsit, az az igazság. – Aggódott? – Be akartam nézni magához... csakhogy zárva volt az ajtaja. Többször is kopogtattam, jó erősen, de maga nem válaszolt. Ráhajtottam a fülemet az ajtóra, és akkor meghallottam a vízcsobogást, amint a csapból folyt a víz a kádba. Még erősebben kopogtam, de maga erre sem válaszolt. Egy kicsit... hm... megijedtem, ez az igazság. – Igazán? Mitől? A levegőbe meredt, mintha egy réges-régi jelenet bukkant volna fel a szeme előtt. – Egyszer dolgoztam valakinek... egy kisvállalat főnökének. Ez volt az első munkahelyem. Akkor még telis-tele voltam harci kedvvel, legszívesebben kanállal ettem volna az eletet. Tudtam, hogy a cég borotvaélen táncol, én pedig dolgoztam, mint egy bolond, éjt nappallá téve, hogy rendbe hozzuk a szénáját. Akkor is éppen egy szállodában voltunk… valami konferencia után, s a főnököm magához rendelt. Kopogtam az ajtaján, de nem nyitotta ki. Akkor is ráhajtottam az ajtóra a fülem, és meghallottam a vízcsobogást. Azt gondoltam, bizonyára fürdik, megfeledkezett rólam, és visszamentem a szobámba aludni. Másnap reggel találtak rá a kádban. Felvágta az ereit, és meghalt. Ha akkor éjszaka valahogy kinyitom az ajtót, még ma is élhetne. Hát ezért. Azóta nehezen viselem el, ha valaki zárt ajtó mögött folyatja a vizet a kádba, és ha kopogtatnak, nem nyitja ki. – Meggyőzött – mondtam. – Jó történet. – És sajnos igaz. Mi a második kérdése? – Mit jelent a zöld törülköző a nyakában? – Imádom a nagy pezsgőfürdős kádakat. Amint láttam, a magáé ilyen. – Ilyen – mondtam. – Csupa pezsgés az egész. – Az enyém sajnos nem. Tudja, én itt csak titkárnő vagyok. Ezért arra gondoltam, hogy kihasználom a lehetőséget. Mintha meghívott volna egy fürdésre. – Természetesen – pattantam fel. – A fürdőszobám a rendelkezésére áll. – Akkor azt mondta... ketten is beleférnénk. – Most is azt mondom. Ezeket a kádakat egyenesen arra készítették, hogy többen is fürödjenek benne egyszerre. – De nem érti félre? Csak és kizárólag fürdésről van szó. – Mi másról? – Az a helyzet, hogy a mai nap alaposan megviselte az idegeimet. Nemcsak a főnököm van ki, hanem én is. Ilyenkor a legjobb egy kis idegnyugtató pezsgőfürdő. – Hirtelenjében én sem tudnék jobbat – mondtam szolgálatkészen. Pedig dehogyisnem tudtam! – Gondolom, ön is fürödni akart? – Őszintén szólva... : – Jól megférünk majd egymás mellett. Világért sem akarom kitúrni a kádjából. Levetkőzhetek?
– Talán a fürdőszobai fogas... Tess meg sem hallotta, mit mondtam neki. Kipattant a karosszékből, lecsúsztatta magáról a köpenyét, és széke karfájára terítette. – Hány fokosra kéri a vizet? – A vizet? – Nem is a whiskyt. Beállítom magának. Huszonhat jó? – Jó – nyögtem. Nem a víz hőfoka miatt nyögdécseltem, be kell vallanom, hanem mert két óriási meglepetés is ért egyszerre. Az egyik csalódásszagú volt, amiért várakozásommal ellenlétben mégiscsak hordott valamit a köpenye alatt. Én, balga, azt hittem, hogy elégnek tartja a magányos fürdőköpenyt a szomszédoláshoz! Ehelyett volt rajta valami, méghozzá nem is akármi. Ez volt a második meglepetés. Nem fürdőruhát húzott a pancsikáláshoz, legalábbis nem hagyományosat, hanem egy testre simuló nadrágocskát, térdig érő szárral. Lényegében, ezzel a két szárral aztán ki is merült az egész: mintha egy részeg szabó készítette volna. Vagy mintha megkergették volna, s a nagy menekülésben éppen leesni készült volna róla. Továbbá, melltartójának nem volt zsinórja, ennek ellenére úgy simult a bőréhez, mintha hozzáragasztották volna. De mégsem ez volt végül is az, ami felkeltette őszinte csodálatomat, hanem hogy a két kis valamicske felül két állatfejet formázott. Az egyik egy fókáét, a másik egy delfinét. Olyan vidáman mosolyogtak rám, mintha kedvet akartak volna csinálni a fürdéshez. Meg sem kíséreltem leplezni az ámulatomat. Tess észrevette, és vidáman elmosolyodott. – Tetszik? Őszintének és minden hátsó gondolat nélkülinek látszott a mosolya. Reméltem, hogy az enyém is. – Hát... igen. – Enyhén extravagáns, nem? – Bizonyos értelemben... – Van egy divattervező barátom, ő csinálta. Kissé még szokatlan, utánam is forognak a strandon, de annyi baj legyen. – Irigylem a barátját. – A barátomat? Miért? – Amiért... mintát vehet magáról. Mintha icipici zavart láttam volna a tekintetében. – Ő ezt... máshogy fogja fel. Azonkívül nem vagyok az esete. Töltene nekem egy kis gyömbérszörpöt? – Hihetetlen, hogy vannak olyanok, akiknek nem maga az esete. Amíg a fürdőszobában a vízhőmérsékletet állítgatta, kerestem a bárszekrényben egy üveg gyömbérszörpöt, s töltöttem neki belőle egy pohárkával. Mire kész lettem, már jött is vissza. – Isteni ez a kád! Reggelig elüldögélnék benne. Nem kell megrémülnie, csak fél órát maradok. Kösz az italt. És maga? – Én? – Miben akar fürdeni? Szmokingban? Hátha Denis nem örülne neki. Ekkor jöttem csak rá, hogy nekem bizony nincs fürdőruhám. Sem formatervezett, sem másmilyen. Csak sima alsónadrágom van. Ezt aztán meg is mondtam neki. Tess nem volt kicsinyes. – Oda se neki – legyintett. – Majd bebújik a víz alá. Úgyis elég habos. Már megyek is, nehogy azt higgye, leskelődök. Megfordult, kezébe vette a gyömbéres poharat, és áthúzott a fürdőszobába. Levettem a kerektorony-mászástól alaposan megviselt szmokingomat. Haboztam egy kicsit, aztán megvontam a vállam. A középkorban sem Versace tervezte a fürdőruhákat.
Tess már a kádban ült, amikor csíkos alsónadrágomban beléptem az ajtón. Maximumra állította a pezsgést, ezért úgy nézett ki, mintha egy izlandi gejzír legközepében ücsörögne. A fóka és a delfin hívogatón néztek rám. Tess is rám nézett, és játékosan felém fröcskölt egy kis vizet. – Divatos a szerelése. Igyekeztem gyorsan elmerülni a habok között. A kád egész kis medencényi volt: jutott hely benne mindkettőnknek bőven. – Imádom! – lelkesedett Tess. – Egyenesen imádom ezt a pezsgést! – Én is – lelkesedtem vissza. Ezzel egy időre vége is szakadt a társalgásunknak. Szó nélkül imádtuk a pezsgést. Egyszer mégiscsak megszólalt. Furcsa volt a hangja, arait a gyömbérnek tulajdonítottam. – Mondanék valamit, ha nem értene félre. – Csak tessék – biztattam. – Nem vagyok az a félreértős fajta. – Hát én... általában női fürdőkbe járok. Ha éppen pezsgőhöz van kedvem. – Általában? – Akarom mondani, kizárólag. Azt szoktam meg. Most aztán kissé furcsa is... – Hogy nem vagyok nő? – Á, nem az a furcsa... hanem a fürdés maga. Tudja, ott kissé másképpen fürdik az ember! – Ne mondja! Hogyan? – Szabadabban. – Ennél szabadabban? – Ennél – bólintott. – Hogy is magyarázzam? Azt imádom, amikor testem minden porcikáját, minden négyzetcentiméterét áthatja a pezsgés. Érti? – Hát... – Itt sajnos... nem hathatja át. – Itt... nem? – Nem. A ruha miatt. A fürdőruhám miatt. Érti? Hogyne értettem volna. Sóhajtottam, és megvakargattam a fejem. Ez aztán a probléma, nem is vitás! – És ha,.. levetné? – Még mit nem! Félreértené. – Dehogy érteném félre! – tiltakoztam. – Jómagam is dolgoztam jó egy éven át fürdőmesterként Bangkokban. – Tényleg? – Tényleg. – Akkor maga átérzi a fürdés lényegét, igaz? És nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint amekkora valójában. – Semmiképpen sem. – Ha levetném... – Vesse csak nyugodtan. Ekkor jött a varázslat. Azt ugyan sejtettem, hogy a delfinek képesek repülni, ha aztán később vissza is pottyannak a vízbe, a fókáról viszont egyáltalán nem gondoltam ugyanezt. Most meg kellett győződnöm róla, hogy a fókák is képesek rá – főleg, ha melltartó-fókákról van szó. A varázslat persze nem csak ebből állt. Sőt, nem ez volt a fénypontja. Sokkal inkább az, ahogy a harmadik ruhadarab is lerepült róla. Amikor percekkel ezelőtt ott állt előttem a másik szobában, szokatlanra tervezett fürdőruhájában, elméláztam rajta, hogy nem lehet egyszerű dolog felvarázsolni magára, de levarázsolni talán még nehezebb. Pedig nagyon is egyszerű volt. Olyannyira az, hogy az említett vízilények éppen csak partot értek, már a harmadik ruhadarab is ott feküdt mellettük.
– És maga? – kérdezte. – Én? – Adja át magát a pezsgésnek. Átadtam. – Na... látja? Nem történt semmi. Elvégre felnőttek vagyunk... – Kérdezhetek valamit? – Hát hogyne. – Amikor csak én ültem a kádban... nemrég, délután... maga azt mondta, hogy a legjobb falatok potyognak maga elé... és pont akkor, amikor nem ér rá. Mintha ilyesmit mondott volna. – Valóban? Már nem emlékszem rá. Van úgy, hogy nagy a szám. Csak beszélek, beszélek, de nem tudom, mit. – Valamit említett két törülköző kombinációjáról is. – Hogy miket nem mond! Már ezt is elfelejtettem. Ismét csend hullott ránk. Éppen meg akartam törni valami tréfával, vagy kellemes történettel, amikor végighullámzott az elkeseredett üvöltés a folyosón. Sir Ireneus lakosztálya felől jött a hang. Mintha egyenesen felém szállt volna. 33 Rá kellett ébrednem, hogy nemcsak egyszerű pezsgőfürdőben, hanem varázsvízben is ülünk. Abban a szent pillanatban, ahogy felharsant az üvöltés, Tess Carlton is repülni kezdett, Szerencsére nem ki a partra, a fóka, a delfin és a kerékpáros nadrág után, hanem hozzám. Játékos delfinként emelkedett ki az vízből, az ölembe csobbant, és átkarolta a nyakam. – Istenem, mi ez? – Sir... Ireneus – mondtam. – Mit... csinál? – suttogta a fülembe. Nyilván, hogy ha erre ólálkodna valaki, ne hallja meg. – Nem csinálok semmit. Még. – Nem maga, hanem Sir Ireneus. – Sir Ireneus ordít. –Azt én is hallom... de... miért ordít? – A vérfarkast látja. Ettől aztán még jobban megijedt. Olyannyira hozzám tapadt hogy majdnem lenyomott a víz alá. Ha tudtam volna, hogy Sir Ireneus ordítani fog, és mi következik ezután, alighanem úszómellénnyel szálltam volna be a kádba. – Mííííít? – A vérfarkast! – Jézusom! Víziói vannak? – Tényleg a vérfarkast látja. – Úristen! Maga hisz benne? – Kénytelen vagyok vele. Saját szememmel láttam a kerektorony tetején. De hiszen maga is látta! – Egyszerű... érzékcsalódás lehetett. Sir Ireneus ismét felüvöltött. – Jaj istenem! Borzasztó! Érzi, milyen ideges lettem? Már csupa libabőr vagyok. Nem lehetne elhallgattatni valahogy? – Ne aggódjék, Priscilla és Honeyball doktor segítenek rajta. Kap egy nyugtatót, és kész! – Az bizony nekem is jó lenne. Érzi, hogy dobog a szívem? Tegye csak ide... Az nem a szívem, hé! Csupa-csupa remegés vagyok... istenem... én még sosem hallottam ilyen ordítást! – Megnyugtassam? – kérdeztem megsimogatva a hátát.
– Az... jó lenne. – Speciális nyugtató módszerek birtokában vagyok – mondtam komolyra fordítva a szót. – Sokáig éltem Pápua Új-Guinea vadászai között. Ott gyakran előfordul, hogy... az asszonyok kimennek a maniókaföldjeikre maniókát ásni, és hirtelen tigris támad rájuk. Egyre erőteljesebben karolta a nyakam, és egyre szorosabban tapadt hozzám. – Én úgy tudom... Pápua Új-Guineán nincs is... tigris. – Részletkérdés. Akkor elefánt. – Az... sincs. – Mit akar egyáltalán? – háborodtam fel. – Hogy megnyugtassam, vagy hogy állattani órát vegyek magától? – Jól van – vonult vissza. – Mondjon valamit gyorsan, mert már belül is érzem a remegést. Istenein, én sokkot fogok kapni! – Éppen erről van szó. Egyszer azoknak a szerencsétlen asszonyoknak menekülniük kellett az őket üldöző gorilla elől. Sikerült ugyan elmenekülniük, de az egyiküket nagyon megviselte a dolog. – Akárcsak engem – szipogta. – Ez a mai nap... egyszerűen szörnyű volt! És most ez az üvöltés! Attól tartok... idegösszeomlást kapok. – Várjon egy kicsit. Nos, ezt az asszonyt vagy lányt bevitték a varázslóhoz, aki a gyógyítás nagymestere volt. Speciális módszereket alkalmazott a sokkhatás elmulasztására. Szerencsére eltanultam tőle valamennyit. Annyira szeretett, hogy beavatott a titkaiba. Még mindig remeg? – Egyre jobban. – Akkor figyeljen rám. Megkezdjük az első gyakorlatot. – Gyakorta... tot? – Ó, ezt csak így mondják. Engedje el egy pillanatra a nyakam, hopplá... így, ni! – De hát ezt azért mégsem... illik... ha lenne rajtam fürdőruha, szívesen hátat fordítanék magának... Te jó ég, mit csinál? – Megmasszírozom a mellkasát, hogy kirepüljenek belőle a pánikot okozók. – Micsodák? – A pánikot okozó szellemek. – Jézusom, ilyenek is vannak? – Bizony, hogy vannak! Pápua Új-Guineán magam is láttam őket. – Itt is... látott? – Itt inkább érzem, hogy a közelünkben... lehetnek. Most megmasszírozom... – De hát ez már nem a... mellkasom...! – Ezek a ravasz kis szellemecskék képesek mindenhova elbújni... ide is... ide is... – Istenem... még oda... is?! – Oda leginkább! Érzi már, hogy múlik a remegése? – Jaj, dehogy... múlik... egyre inkább... jaj, azt nem szabad... azt végképp nem szabad... oda nem bújhatott szellemecske... vagy lehet, hogy mégis?... Hát nem bánom, akkor csak... akkor csak... én még életemben nem vettem részt ilyen... kellemes pánikűző... szertartáson... – Akár abba is... hagyhatom, ha gondolja... – Jaj, nehogy megtegye! Akkor egyből... visszajön a félelmem... Istenem... reggelig elgyógyíttatnám magam veled... akár reggelig is... egy évszázadon át, minden reggel, és... és... jaj, istenem! Azért minden szelleműzés és gyógyítás véget ér egyszer – ezt a varázslók és az orvosok is jól tudják. Szerencsére.
34 Tess Carlton – annak ellenére, hogy mindent megtettem a gyógyulása érdekében – mégsem tűnt valami gyógyultnak. Lehunyta a szemét, és csendesen pihegett a karomba kapaszkodva. – Te jó ég! – mondta aztán, egyszer csak kinyitva a szemét. – Te aztán tényleg varázsló vagy! – Igazán? – büszkélkedtem. – Másodosztályú. Először nem is értettem, mit mond. Aztán lehervadt a vigyor a képemről. – Mit mondtál? – Hogy másodosztályú. – Mi a másodosztályú? – Te. – Mint varázsló? – Mint. Összeráncoltam a szemöldököm, és gondolkodni próbáltam. – Hm. És miért lennék másodosztályú? – Mert az első osztályú varázslók úgy gyógyítanak, hogy nem marad a betegeikben egyetlen cseppecske félelem sem. Pánik és remegés még kevésbé. – Te ezt honnan tudod? – Gyerekkorom óta szenvedélyesen olvasom a varázslással kapcsolatos könyveket. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem végeztem tökéletesen varázslói tevékenységemet? Tess félrehajtotta a fejét, mintha gondolkodna. – Ezt azért nem mondanám. Nem tökéletlenül, hanem hiányosan. A kettő nem ugyanaz. – De mindkettő negatív értelmű. – Ez kétségtelen. – Mi lenne, ha... egy másik módszerhez folyamodnék? – Van ilyen? – Természetesen van. Mindjárt meg is mutatom. Tedd csak ide a lábad... ereszd el magad, hogy a varázserő... – Jézusom... hát erre gondoltam...! Pontosan valami ilyesmire... Úgy érzem, ha ez a varázslás befejeződik, már nem is... tartok igényt többre, csak ez... sokáig tartson! Addig tartott, amíg dörömbölni nem kezdtek az ajtómon. 35 Amikor kinyitottam, Denis állt odakint, vadászpuskájával a hóna alatt. – Remélem, nem zavartam fel, uram. – Soha jobbkor, Denis. – Megnyugtat, uram. Az a helyzet, hogy Sir Ireneus látni kívánja önt. – Most? – Most, uram. Azért ordított, mert Honeyball doktor megpróbálta lebeszélni arról, hogy magához hívassa önt. De ő nem tágít. Attól tartok, végigüvölti az éjszakát, ha nem megy be hozzá. Sóhajtottam, és a fürdőszoba felé pislogtam. – Öt perc múlva ott vagyok. – Köszönöm, uram. Denis kivonult a folyosóra, én pedig átbaktattam a fürdőszobába. Tess rám nézett, és mondani akart valamit. Biztos voltam benne, hogy ismét kezelésem hiányosságaira kívánja felhívni a figyelmemet. Hogy megelőzzem, már kapkodtam is magamra a fehérneműmet.
– Néhány pillanatra meg kell szakítanom a gyógyítást – mentegetőztem. – Sir Ireneus látni kíván. – Vigye el az ördög. Éppen most?! – A varázsló élete már csak ilyen. – Sietsz vissza? – Pár perc múlva itt vagyok. – Lehet, hogy már nem találsz a kádban. – Nincs rosszabb, mint egy be nem fejezett kezelés. – Ezt mondom én is. Hát csak siess! Nem én tehettem róla, hogy a Sir Ireneussal való foglalatosságom jóval tovább tartott, mint szerettem volna. 36 Egész kis kupaktanácsot találtam Sir Ireneus szobájában. Ott volt Sir Amadeus, Priscilla, Honeyball doktor és még Jeanette is. Regant csak akkor fedeztem fel, amikor megrángatta a nadrágom szárát. – Tudtad, hogy Ireneus dédpapa a vizespoharában hordja a fogát? – Nem tudtam – mondtam, pedig sejtettem. – Játszani akartam vele, de a mami kivette a kezemből. A mami néha nagyon undok. Mit gondolsz, ha betenném a számba, olyan lennék tőle, mint a Drakula? Szerencsére ez utóbbi mutatványra nem került sor. Valaki eltüntette a vizespoharat Ireneus dédpapa fogaival együtt. Ireneus dédpapa fog nélkül is kitűnően tudott ordítani. Csak akkor hagyta abba, amikor Denis kíséretében odamentem az ágyához. – Itt vagyok, uram – mondtam kellő tisztelettel. – Hívatott? Sir Ireneus körbepislogott. Úgy látszott, a halvány villanyfényben nem lát senki mást, csak engem. – Hol az ördögben volt idáig? Hiszen ordítottam magáért! – Amilyen gyorsan csak tudtam, jöttem, uram! Sir Ireneus felemelkedett az ágyán, és a fülembe akart suttogni. Jó mélyre kellett hajolnom, hogy megtehesse. – Baj van – súgta. – Nagy baj. Itt voltak megint. – Kik? – súgtam vissza. – Előbb a... Zöld Asszony. – Bent a szobában? – Itt... az ágyam mellett. Itt sikoltozott. És az az átkozott kötél is ott volt a nyakán. Valakik... az ablak felé húzták. Ő meg könyörgött, hogy nem akar meghalni, és hogy ne fojtsák a mocsárba. Rettenetes... volt. Fennakadt a szeme, és visszahanyatlott a párnájára. Azt hittem, elalszik, de nem aludt el. Amint megmoccantam, kinyitotta a szemét. – Aztán jött... ő! – A... vérfarkas? – Idependerült az ágyam mellé, és... ordított. Felém kapkodott, de nem ért el. Tudja, miért? Mert itt volt ez velem! Mindannyiunk őszinte megrökönyödésére kikapta a párnája alól a kisebbik démoncsapdát. – Felé bökdöstem vele... erre nem mert közeledni. De a szobámba csak bejött a rohadék. Kedves Mr. Lawrence, nagyon kérem, készítsen nekem egy új nagy csapdát. Amit készített, elveszítettem odakint. Ha az ajtóm elé tenném, talán nem merne bejönni. Óriási szerencsém volt, hogy az általa elveszített, és az általam megtalált démoncsapdát
nem hagytam odakint a parkban, hanem bevittem magamhoz. Miután Denis kopogtatott értem, egy belső hang súgásának engedelmeskedve, felkaptam, és magammal hoztam Sir Ireneushoz. Most a folyosón pihent a falhoz támasztva. – Csak egyetlen pillanatra, Sir Ireneus. Kinyitottam az ajtót, felemeltem a megviselt fakeretet, és behoztam a szobába. – Itt a nagy csapda. Sir Ireneus úgy kapott felé, mintha az élete függne tőle. Én viszont elrántottam előle. Nem óhajtottam ordításra ébredni ezen az éjszakán, ezért neki is el kellett játszanom a nagy varázslót. – Sajnos elment a varázsereje – dünnyögtem csalódott képet vágva. – Jézus! – nyögte az öreg. – Hogyhogy elment? – Valaki pezsgőt öntött rá. Attól néha elmegy. – Akkor... mi legyen vele? – Visszahozom. Várjon egy kicsit... azonnal visszahozom! Dermedt csend hullott a szobára. Kiguvadt szemekkel figyelték, amint a nyakamhoz nyúlok, leveszek a rákötött rénszarvasszíjról egy kis zacskót, kinyitom a száját, és némi port öntök belőle a tenyeremre. – Ez... mi? – kérdezte Sir Ireneus előrehajolva. – Egy tunguz varázslóasszony pora. Visszaadja a démoncsapda elveszített erejét. Úgy álltak velem szemben, mint egy fura szoborcsoport. Denis hóna alatt szorongatta a puskáját, Honeyball doktor injekcióstűt tartott a kezében, felém irányozva a hegyét, Priscilla nővér eltátotta a száját, mint ahogy eltátotta Jeanette is. A két szájtátás között nem volt sok különbség, ami mégiscsak megkülönböztette őket, alighanem az volt, hogy míg Priscillának nyakig volt gombolva az éjszakai óra ellenére is a köpenye, Jeanette közszemlére tette a bájait. – Mi az? – kérdezte kíváncsian Regan. – Bolhapor? Amikor volt kutyám, mindig porozni kellett. Letettem a démoncsapdát a földre, és beporoztam. Morogtam valamit, fölé tartottam a tenyerem, aztán felemeltem, és Sír Ireneus felé mutattam. – Látja, Sir? – Lá... tom. Azaz... mit kellene látnom? – Visszatért az ereje. Odatesszük a küszöb elé, és kész. Ha a vérfarkas megpróbál átlépni rajta, megbánja. Lehet, hogy örökre eltűnik! Az öreg megragadta a kezem. – Az jó lenne, nagyon is jó. Hogy is hívják magát? – Lawrence-nek. – Hát persze. Az nagyon jó lenne, Mr. Lawrence. Nagyon jó. De talán... még jobb lenne, ha... ha... – visszaejtette a fejét a párnájára. Újra azt hittem, elaludt, de ismét kinyitotta a szemét. – Találkozik Sir Amadeussal, az unokámmal? Sir Amadeus tett egy zavart mozdulatot, de szemem egyetlen villanásával nyugalmat parancsoltam neki. – Azt hiszem, igen. – Megmondana neki valamit? – A legnagyobb örömmel, Sir Ireneus! – Mondja meg neki... hogy adja el ezt a rohadt kastélyt, és költözzünk... Walesbe. Nem akarok itt... maradni. Ha maga elmegy, és... elmegy a csapda ereje is, ismét visszajönnek. Minden éjszaka... látom őket! Nem akarok itt maradni! Mondja meg neki! Ugye megmondja? – Megmondom – biccentettem. – Az isten áldja meg érte. A csapdát... pedig... a csapdát...
Elaludt. 37 Lehelyeztem a démoncsapdát a küszöb elé, aztán menni készültem. Sir Amadeus megcsóválta a fejét, és szomorúan maga elé bámult. – Talán igaza van. És éppen a születésnapomon...! Lehet, hogy ez isten ujja? – Amennyiben? – Évek óta gyötri a farkas... Az utóbbi időben egyre rosszabbodik az állapota. Nem is tudom, miért ragaszkodtam idáig ennyire Hillsbrookhoz. Talán mert itt vannak a csiszológépeim. A fene vigye el, két hét alatt átszereltethetem őket. Ennyit megér nekem a nagyapám nyugalma... Azt hiszem... ez a mai éjszaka eldöntött mindent. Ha csak egy kicsit is szebbé tehetem vele az életét... Még akkor is töprengett, amikor kiléptem a folyosóra. A pezsgőfürdőmet láttam lelki szemeim előtt, és benne egy gyógyításra váró beteget. Úgy gondoltam, egyetlen kezelést még megkockáztatok ezen az éjszakán. 38 Kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába. A pezsgőfürdő halkan zümmögött odaát. Ledobáltam magamról a ruhám, és a fürdőszoba nyitott ajtajára pislogtam. Nem láttam a zöld törülközőt az akasztóján. – Tess! – kezdtem el szólongatni. –Tess! Bugybugybugy! – válaszoltak a pezsgőbuborékok. Bedugtam az ajtón a fejem. – Tess! Hahó! Nem láttam a fürdőben a lányt. Csak a buborékok szálltak a felszínre, majd süllyedtek le ismét a kád fenekére. – Tess! Ekkor megértettem mindent. Tess kimászott a kádból, megtörülközött, és most az ágyban rejtőzve vár rám. Elmosolyodtam, és az ágyhoz léptem. – Aki bújt, aki nem: megyek! Ha megtalállak, zálogot adsz. A zálog pedig... Mondtam valamit, amire már nem emlékszem jól, de ha emlékeznék, sem ismételném meg. A takaró meg sem moccant. Jól van – gondoltam magamban. – Te akartad így! Elkaptam a takaró szélét, és nagyot rántottam rajta. – Kifelé az ágyból! Aztán el is hallgattam. Nem volt az ágyban senki. Vettem egy mély lélegzetet, és visszaindultam a fürdőszobába. Éppen idejében. Abban a szempillantásban tűnt el egy pajkos női orr a víz alatt. Ismét elmosolyodtam. Hát így állunk. Vízi bújócskát játszunk éjnek idején. Bár későre járt, nem volt ellenemre a dolog. – Rendben van – kiáltottam oda neki, mintha bizony meghallotta volna a víz alatt. – Ha elkaplak... Lehet, hogy ismét mondtam valamit, de már erre sem emlékszem. Az ajtó felé pislogtam, azt latolgatva magamban, hogy ráfordítottam-e a kulcsot odakint a másik szobában, s ez éppen kapóra jött Tessnek, hogy ismét kidugja, majd behúzza az orrát a víz alá. Mivel ezt az orrkidugdosást incselkedésnek vettem, belecsobbantam mellé. – Végállomás! – kiáltottam. – Megtaláltalak, és... jöhet az újabb kezelés!
Megpróbáltam elkapni, de nem hagyta magát. Oldalra fordult, és kicsusszant a kezeim közül. Még rúgott is egyet, mintha megpróbálna megszabadulni tőlem. Végül is elkaptam, és magamhoz szorítottam. Ekkor átfutott valami az agyamon; gyorsan és könnyedén, mint a tavaszi szellő az éppen csak olvadozó szibériai patakok felett. S ez a szellő azt suttogta, hogy Tess mintha icipicit megváltozott volna az elmúlt percek során. Mintha kicsit szélesebb lenne a csípője, és nagyobbak a keblei. Kinyitottam a szemem, de még mindig nem láttam sehol. Egy hatalmas buborék bukkant fel előttem, s az orrom előtt pukkant szét. A pezsgést szabályozó szerkezetre pillantottam. Amíg odakint voltam, a finom, apró kis gömböcskéket biztosító alapjárat helyett Tess maximumra állította a pezsgést. Ezért születtek gyerekfejnyi buborékok a vízben. Kinyúltam, hogy visszaállítsam a szabályozót, de egy hatalmas buborék ismét az arcom előtt pattant szét. Ránéztem, és enyhén megborzongtam. A buborék halvány rózsaszínű volt. Dermedten ültem néhány másodpercig, aztán a kád pereme felé tapogatóztam. Ki akartam szállni a vízből, amilyen gyorsan csak lehet. Tess azonban nem hagyta. Eddig nem sokat törődött velem, ezúttal azonban mintha pótolni akarta volna az elmulasztottakat. Odaúszott hozzám a víz alatt, a lábam közé keveredett, kezével a hátamat ütötte, s még a keble is a tenyerembe sodródott. Nem hatódtam meg a felajánlkozásától, hanem sebesen kifelé igyekeztem. Sajnos, ahogy az már lenni szokott, ez sem ment simán. Kétszer is megcsúsztam, és visszaestem Tess mellé a kádba. Erre ismét kidugta az orrát a habokból. Ez az orr azonban nem Tess orra volt. Hoszszabb, és hegyesebb is annál. Kénytelen voltam Sir Ireneust utánozva jót ordítani, amikor átkarolt, és le akart húzni maga mellé a kád fenekére Úgy csapkodtam, mintha elfelejtettem volna az úszótudományomat, és valaki a mély vízbe hajított volna. Csapkodás közben Tess a vállamra hajtotta a fejét, majd amikor eltoltam magamtól, kissé eltávolodott, lebukott a víz alá, majd ismét felmerült, és szembenézett velem. Én is vacogtam, mint korábban Tess Carlton. A hegyes orrú nő nyitott szemében nem volt fikarcnyi érdeklődés sem. Annyira sem izgatta, hogy férfi vagy nő van-e vele egy kádban, mint a tavalyi villanyszámla. Nyakán széles karcolás húzódott, amely akár egy farkaskarom nyoma is lehetett. Ekkor már nem folyt belőle a vér. A nagy, rózsaszínű buborékok megszelídülve pattogtak a vízfelszínén. Minden elpattant buborék a fülembe kiáltotta a nevét. Helen Lindsay! Helen Lindsay! Helen Lindsay! Monday ügyvéd úr titkárnője nevét. 39 Addig egyikünk sem szólt egyetlen szót sem, amíg el nem vitték a holttestet. Hajnal felé járt az idő, s a helyszínelők is szédelegtek az álmosságtól. Végül Power engedélyt adott nekik, hogy betehetik Helen Lindsayt a műanyag zsákba. Ronda látvány volt, amint kifelé vitték. Sokszor láttam már ilyet, de soha nem fogom megszokni. Amint eltűnt az utolsó helyszínelő is, Power beleroskadt egy karosszékbe, és nagyot nyögött. – Úristen! Mikor fogom már egyszer rendesen kialudni magam? Nos, Mr. Lawrence, nem szeretnék az ön helyében lenni. – Tudja mit? Én sem. – Maga ölte meg?
– Dehogy öltem! Miért tettem volna? – Ezer oka lehetett rá. – Különben is alibim van. – Fenéje van. Már ellenőriztem mindent. Tudom, hogy Denis magáért jött, és elkísérte Sir Ireneushoz. Maga akkor a fürdőkádból mászott ki, igaz? Mit csinált benne? – Mit csinál az ember egy fürdőkádban? Fürdik. – Az éjszaka kellős közepén? – Akkor, amikor ideje van rá. – Egyedül fürdött? – Köteles vagyok válaszolni rá? – Nem köteles. – Akkor nem válaszolok. – Rendben van. Elmondom az én verziómat. Miss Lindsay felkereste magát, maga meghívta egy kellemes fürdőcskére... – Dehogy hívtam! – Pedig a bizonyítékok erről árulkodnak. Megtaláltuk a ruháit és a fehérneműjét. Miss Lindsay itt vetkőzött, és... bújt be a kádba. – Én erről nem tudok semmit! – Na persze. – Figyeljen ide! – könyörögtem. – Miss Lindsay legalább huszonöt évvel idősebb, mint én. – Na és? Én is mindig az idősebb nőkbe voltam szerelmes. – El tudja képzelni, hogy Miss Lindsay beszállt volna velem meztelenül a kádba? – Miért ne? Elég macsós maga ahhoz. – Most mit akar tenni? Power az arcomhoz dugta a képét. – Tudni szeretnék valamit – kihúzta a zsebéből a kezét, és felém tartotta. – Ön szerint, mi ez? Vörös és hosszúkás valami feküdt a tenyerén. Nem hagyott sok időt rá, hogy alaposabban is megnézhessem. Mindenesetre kicsi volt, hosszúkás és rózsaszínű. – Fogalmam sincs róla. Micsoda? Power óvatosan visszatette a zsebébe. – Bűnjel. Az. – Azon kívül? – Azon kívül műköröm. Ott találtam a kádja szélén. Szokott maga műkörmöt használni? – Mit gondol maga rólam, Power? – Pedig egyszerűbbé tenné a helyzetemet, ha bevallaná. Egyetlen pillanatra megjelent előttem a levegőben Tess keze. Ahogy vissza tudtam emlékezni rá, valóban műkörmök csillogtak az ujja végén. – De azért van némi szerencséje is. Miss Lindsay nem használ műkörmöket. Az ő körmei valódiak és halványlilák. Ebből következik, hogy maga valóban fürdött, csak éppen nem Miss Lindsay-vel. Hallgattam, mint a csuka. – Mi sem egyszerűbb, mint megtalálni egy műköröm gazdáját. Annyira egyszerű, hogy már meg is találtam. Mit szól hozzá? – Maga egy zseni, felügyelő. – Köszönöm, hogy végre, ha nem is eltúlozva, de értékeli a képességeimet. Tehát? – Ő volt nálam – adtam be a derekamat. – És? – Mire kíváncsi? Nincs pezsgőfürdő-kádja, így aztán megengedtem neki... – Ó, de kedves. Nos, ne ragozzuk tovább a dolgot, Mr. Lawrence. Hiszek az ártatlanságá-
ban. Magát itt csúnyán be akarja fürdetni valaki. – Én is így gondolom. – Sejti hogy csak egyféleképpen mászhat ki a csávából? – Sejtem – bólintottam. – Akkor igyekezzék, és kapja el a csirkefogót, mert maga marad a lekvárban! Érti, ugye, mire gondolok? Hogyne értettem volna. Eredményt kell produkálnia, és neki az sem baj, ha én leszek az eredmény. Sóhajtottam, és elkezdtem összecsomagolni a holmimat. Hajnalodott, mire Denisszel és a puskájával bevonultunk az új szobámba. 40 Új szobám már közel sem volt olyan kényelmes és nagyvonalú, mint a korábbi. Hiányzott belőle például a pezsgőfürdőkád is. Csak egy szívet formázó, kék fürdőkád szerénykedett a fürdőszoba hátulsó fertályán. Őszintén szólva nem is bántam. Valahogy elegem lett a pezsgőfürdőkből. A hajnal első sugarai már az ablakpárkányomon ücsörögtek, amikor végre sikerült elaludnom. Sajnos, nem volt benne sok köszönet. Összevissza álmodtam tücsköt-bogarat: szerencsére nem emlékeztem vissza minden egyes apró részletére, abban azonban biztos voltam, hogy a Zöld Asszonynak és a vérfarkasnak is jutott benne szerep. Amikor felébredtem, az órámra pillantottam. Csupán három órát aludtam, mégis örültem, hogy felébredtem. Tennivalóm is akadt bőven, arról nem is beszélve, hogy ébredésemmel megszabadultam a rémektől. Gondoltam én. Az étteremben alig néhányan imbolyogtak a büféasztalok körül. Kissé meghökkentem, amikor megpillantottam Mr Mondayt, Sir Amadeus ügyvédjét. Sűrű, fekete szakállába burkolózva itta a kávéját, és úgy tett, mintha nem vett volna észre. Lehet, hogy valóban nem is vett. Öntöttem magamnak egy kávét, és felé irányoztam a lépteimet. Már egészen a közelében jártam, amikor felemelte a fejét. Véres volt mindkét szeme, mintha napok óta nem aludt volna. Megköszörültem a torkom, és éppen illő bevezetőn törtem a fejem, amikor felém intett. – Jöjjön, Mr. Lawrence. Foglaljon helyet. Ha nem tévedek... váltanunk kellene néhány szót egymással. – Nyitottam a számat, de Mr. Monday tiltón felemelte a kezét. – Kérem ne! Tekintsen el tőle. Inkább hadd beszéljek én, Mr. Lawrence... természetesen eszem ágában sincs feltételezni, hogy Helen... azaz Miss Lindsay... bizonyos kapcsolatba, vagy... helyzetbe került volna önnel. – Nem is került. Ez az egész ügy... – Hallgasson meg, kérem. Jobban ismertem Helent, mint önmagamat. Ismertem lelkének minden rezdülését. Ezért... majdnem felképeltem a felügyelőt, amikor ma reggel megkérdezte: valóban... elképzelhető-e, hogy ő és ön... – Tőlem is megkérdezte. – Ennek ellenére... mégiscsak kénytelen vagyok feltenni önnek a kérdést... mikor látta utoljára Miss Lindsayt? Tényleg! Mikor is láttam? – Fogalmam sincs róla – mondtam rövid gondolkodás után. – Talán a születésnapi bulin. – Hamar elváltunk egymástól – dünnyögte Mr. Monday a szakállát simogatva. – Fáradságról panaszkodott, feltett szándéka volt korán lefeküdni. Csakhogy... előtte mondott még valamit, ami érdekelni fogja önt, Mr. Lawrence.
– Igazán? – Azt mondta... rájött valamire Mr. Schwarz-cal kapcsolatban. S ezt azonnal közölni is akarta önnel. – Sajnos nem találkoztunk. – Azt is mondta, hogy látta, amint ön és Sir Ireneus valami sárkánnyal, vagy micsodával vacakoltak. Mi az a sárkány1? Éppen elkezdtem volna neki magyarázni a démoncsapda jelentőségét, de ekkor már ugrott egyet az esze kereke. – Azt mondta... rájött valamire, amit önnek tudnia kell. Hiszen ön Kelet kutatója. – Mi köze Mr. Schwarznak Kelethez? – Mr. Schwarz rabbi. – Tessék? – Helen azt mondta, látta valahol. Újságban, vagy TV-ben, vagy egyebütt. Jó nevű rabbi. És... rejteget valamit. Talán nemtelen szándékai vannak. – Miféle nemtelen szándékai lehetnének Mr. Schwarznak? – Talán ő idézi elő a... vérfarkast és Sir Ireneus látomásait. Meghökkenve bámultam magam elé. Schwarz lenne a hunyó? De hiszen nemrég még vadul tiltakozott a vérfarkas léte ellen! Azt ugyan elképzelhetőnek tartotta, hogy valamikor, a középkori Prágában Löw rabbi létrehozta a gólemet, azt viszont nem hitte el, hogy létezhet a vérfarkas és a Zöld Asszony. Persze ez még mind nem jelent semmit... Schwarz szándékosan tettethette magát hitetlennek... – Mi az ördögért csinálná? – ráztam meg tétován a fejem. – Pénzért – mondta tömören Mr. Monday, – Egy rabbi? – Egy rabbinak is lehet szüksége pénzre. Bár ez a rabbi nem közönséges rabbi. – Hanem milyen? Csodarabbi? – Nézze, Mr. Lawrence, én nem ismerem a zsidókat, főleg a nagyon ortodoxokat nem, de arról azért hallottam, hogy az ősi zsidó varázslat, a kabbala mesterei sok mindenre képesek voltak. Például gólemet készíteni. Az a véleményem, hogy Schwarz is ilyen rabbi. Varázskönyvek segítségével képes megidézni a vérfarkast. Mintha Celia akkor azt tudakolta volna Schwarztól, hogy hol hagyta a táskáját, amelyben fontos dolgok voltak. Csak nem a varázskönyvekre gondolt? – Hol vannak ezek a varázskönyvek? Ekkor Mr. Monday olyat mondott, hogy majd lefordultam tőle a székről. – A könyvtárban. – Tessék?! – Nem hallotta, hogy Sir Amadeusnak van talán a világ legnagyobb kabbala-könyv gyűjteménye? – Nem én. – Pedig így van. A könyvtár legfelső polcain mást sem át, csupán titkos kabbalakönyveket. – Hogy a fenébe kerültek oda? – rémüldöztem. – Csak nem azt akarja mondani, hogy Sir Amadeus mágiával is foglalkozik? – Dehogy. Sir Amadeus gyémántokkal foglalkozik. A dédapja gyűjtötte össze őket. – Sir Ireneus? – Az ő apja. Sir Amadeus dédapja. Sir Brutus. – Brutus?! – Ez volt a neve. Sir Brutus Hamilton-Wesby. Ő vásároltatta vagonszámra a mágikus könyveket. Ez volt a hobbija. Celia bizonyára tudott erről, ezért magával hozta Schwarzot. Jól megfizette, Schwarz pedig a könyvtárban található titkos könyvek segítségével elkészítette,
vagy megidézte a vérfarkast, ő pedig gyilkol. – Jó, jó, de miért? – A vagyonért. Celiának nincs egy megveszekedett pennyje, és Jeanette-nek sincs. Itt minden Sir Amadeusé. Ők pedig azt akarjak, hogy az övék legyen. Ha Sir Amadeus és Sir Ireneus meghal... ők lesznek az örökösök. – Csakhogy, amint ön is látja, nem ők haltak meg, hanem mások. Többek között, az ön titkárnője is. Mi köze neki Celia és Jeanette gyilkos szándékaihoz? Már persze, ha egyáltalán így áll a dolog. Monday közel hajolt a fülemhez. – Rövidesen Sir Ireneus és Sir Amadeus következik. Még néhány ártatlan – én, ön, talán Denis –, aztán ők. Ha nem így tennének, nagyon is kilógna a lóláb. Érti? Talán ezt akarta elmondani önnek Helen. És meg is keltett halnia miatta. Megbocsásson, most mennem keli! Felállt, biccentett a közeledőnek, és eltűnt a besorjázó vendégek között. Tess Carlton közeledett felém. 41 Tess leroskadt velem szemben. Úgy remegtek az ujjai, hogy meg sem kísérelte felemelni a kezét az asztalról. – Leslie, én... – Hogy aludtál? – Kérlek, muszáj ezt? – Azt csak megkérdezhetem, hogy aludtál. Tess akkorát csuklóit, hogy megemelkedett tőle a szalvétám az asztalon. – Én jól... aludtam, de ha tudtam volna... – Miért mentél el? Úgy nézett rám, hogy megsajnáltam. – Leslie, kérlek, én ott ültem a kádban, és gondolkodtam, is... nagyon jó volt veled... de... mégis, valahogy olyan megalázó volt az egész. – Megalázó? Micsoda? – Hát, hogy... ott ülök egy idegen ember kádjában... aki, miután... csak úgy egyszerűen elmegy... én pedig ott ülök, és várok rá, mintha... – Mi mintha? – Mintha... mit tudom én! Szóval, arra gondoltam, hogy nem várok tovább, hanem… viszszamegyek a szobámba. Hiszen, ki tudja, mikor kerülsz elő. Jó, tudom, hogy Sir Ireneus-nál voltál... mégis. És elmentem... Hallottam, milyen szörnyűség történt,.. Jaj, istenem, Leslie, hogy történhetett? Látszott rajta, hogy egészen ki van akadva. Ami azt illeti, én is ki voltam. Bár abban reménykedtem, hogy nem nagyon látszik rajtam. – Most mit... csinálsz? – Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. – És… megy? – Nemigen. Úgy érzem magam, mintha száz összevissza futkosó kismalacot kellene beraknom egy kosárba. Ha megfogok egyet, és berakom, nyomban ki is ugrik belőle. Óriási erőfeszítéssel felemelte a kezét, és megfogta a kezem. – Haragszol? Kénytelen voltam elmosolyodni. – Dehogy haragszom. Jól tetted, hogy elmentél. Ha ott maradsz..., ha ott maradsz... Nem mondtam tovább. Enélkül is mindketten tudtuk a befejezést. Ha nem megy el, talán most ő fekszik fekete hullazsákban a mocsáron túli rendőrőrsön.
42 Tess elment, hogy Gregory után nézzen, jómagam ittam még egy kávét, majd kábán magam elé bámultam. Egyáltalán nem volt elrugaszkodott hasonlat, amikor a malacokat emlegettem. De emlegethettem volna méheket is. Ott zsongott-zsibongott a fejemben egy egész kaptárra való gondolat anélkül, hogy rendbe tudtam volna rakni őket. Amint a fejemet törtem, Paul Billerbeck bukkant fel a közelemben. – Igaz? – Igaz – bólintottam. – Megáll az ész! – mondta. Nagy, kék szemében nem láttam szemernyi félelmet sem. – Maga aztán jól kifogta. Ahhoz képest, hogy mi történt magával, tűrhetően néz ki. – Ez csak a látszat – mondtam. Kiitta a kávéját, és eltűnődve nézett rám. – Nincs kedve sétálni egyet? Kint jártunk már az udvarban, amikor ismét megszólalt. – Órák óta a tegnapon rágódom. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy juthatott fel a kerektorony tetejére. Odamegyünk? Szükségem volt a friss levegőre, ezért bólintottam. Átvágtunk az udvaron, majd a temető felé kanyarodtunk. A kelta kőkeresztek ezúttal is ködben áztak. A kerektorony úgy emelkedett ki közülük, mint adótorony a házak közül. Billerbeck megtorpant, és csípőre tette a kezét. – Az ajtaja zárva volt. A lakat rozsdás. Behatolásnak semmi nyoma. – És ha leverte a lakatot, majd egy rozsdásat tett fel helyette? – Akkor is látszana a feszegetés nyoma. Más itt a helyzet. Szeme fölé ernyőzte a tenyerét, és az ablakot kezdte nézegetni. – Van egy ötletem – mondta rövid töprengés után. – Várna rám néhány percet? – Mit akar csinálni? – Azonnal megtudja. Tíz perc múlva itt vagyok. Ott álltam közvetlenül a kerektorony alján, a temető szomszédságában. Körülöttem ragyogott a nap, a temetőt azonban sűrű köd takarta. Úgy hullámzott, mintha tenger változott volna köddé. Amíg türelmesen várakoztam, a tenger felől fekete felhők érkeztek a kastély fölé; feketék és barátságtalanok. Mintha a nap is fekete palástot öltött volna: a mögüle kibúvó bágyadt sugarak furcsa, bánatosan sejtelmes fényt kölcsönöztek a világnak. A köd bátorítást nyerhetett a nap bújócskájából, mert egyre vastagabbra hízott a temető felett. Órámra pillantottam. Már húsz perce is elmúlt, hogy Paul Billerbeck egyedül hagyott. Hirtelen furcsa énekhangok ütötték meg a fülem. Vékony gyerekhangok csokrainak tűntek, mintha tucatnyi Regan szólongatott volna a köd mögül. – Mr. Lawrence! Mr. Lawrence! A temető felől jött a hang. Megdörzsöltem a szemem, és a kelta keresztek irányába néztem. Mintha délutánba fordult volna az idő: mindenfelé megnőttek és elvékonyodtak az árnyékok. – Mr. Lawrence! – hallottam ismét a hangfüzért. – Mr. Lawrence! Jaj, Mr. Lawrence! Észre sem vettem, hogy megmozdulnak a lábaim. Nepálban láttam, nem is olyan rég, egy Padmaszambhava ünnepségen, hogy az ünneplők a nagy démonölő-mester táncos figurája felé indultak, anélkül, hogy tudatában lettek volna, mit is tesznek. A kolostor első emeleti teraszán búgtak a kagylókürtök, a recitáló szerzetesek méhrajszerű zümmögése betöltötte a levegőt, az ünneplők pedig egyre csak közeledtek a táncosok felé, fennakadt szemmel, öntudatlan merevséggel az arcukon. Talán ők érezhették azt a megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlanul
hívogató vonzást, amit én is éreztem. – Jaj, Mr. Lawrence! Jaj, Mr. Lawrence! Úgy sírt, zokogott a kórus hangja, mintha szerencsétlenül járt gyerekek kétségbeesését próbálta volna megeleveníteni. Annyi erőm azért maradt, hogy kihúzzam a zsebemből, és markomba szorítsam a 38-ast. Abban a szempillantásban, ahogy beléptem a ködbe, már össze is zárult mögöttem. Mint a folyóba ugrott öngyilkosjelölt fölött a víz tükre. – Jaj, Mr. Lawrence! Jaj! Jaj! Ahogy a köd körülölelt, elhallgattak a hangok, Csak a fejem felett suhogott a semmi. Valami súrolta a vállam. Villámsebesen oldalra fordultam, és felemeltem a stukkert. Tompán csendült a fémcső, ahogy nekiütődött a mellettem álló kelta kereszt oldalának. – Van itt valaki? – kiáltottam a ködbe. – Maga az, Paul? Nem tudom, miért éppen az ő nevét kiáltottam, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy ő hívjon a temetőbe, ráadásul egy gyerekkórus hangján. Mégis, éreztem, hogy valahol itt kell lennie. A köd körülfont, és egyszerűen elszívta előlem a levegőt. Észre sem vettem, hogy fejjel nekimegyek egy sírkő melletti fának. Diesmond Hickey – hirdette az orrom előtt a kőbe vésett, aranybetűs felirat. – Jaj, Mr. Lawrence! Jaj, Mr. Lawrence! Amikor a kőkerítés és a rajta ülő fehér szakállú öregember kibukkant a ködből, ráfogtam a fegyveremet. Az öreg felém nézett, majd sóhajtva elfordította a fejét. – Óh, ez a köd! – morogta szemrehányó hangon. – Mindig csak ez a köd. Megálltam vele szemben. Bár szelíd volt a tekintete, mint a nagyon bölcs öregembereké, a stukkert csak nem tettem vissza a zsebembe. – Mióta ül itt a kerítésen? – kérdeztem, sokkal nyugtalanabb hangon, mint szerettem volna. Az öreg rám emelte a tekintetét. – Vérzik az arca – mondta. – Mit is kérdezett? – Hogy mióta ül itt a kerítésen? – Mióta is? Nem is tudom. Lehet, hogy csak néhány perce, lehet, hogy egy éve, vagy évszázada, de az is lehet, hogy mindig is itt ültem. – Nem hallott, vagy látott valamit? Az öreg megsimogatta a szakállát. – Egy ködben úszó temetőben mindig lát, vagy hall valamit az ember. – Hallotta a... hangokat? Az öreg elmosolyodott. Derűsen, barátságosan. – Ó, azokat hallottam. Nagyon szeretem hallgatni őket. – Kiket? – Hát a gyerekeket. – Miféle gyerekeket? Az öreg meghökkent. – Ön nem tudja? – Mit kellene tudnom? Az öreg körbemutatott a karjával. Sajnos nem láttam mást, csupán a ködöt. – Sok gyerek fekszik itt a föld alatt, Mr. Lawrence. De sok ám. Tudja, mibe haltak bele? Többségük az éhezésbe, és az emiatt rájuk tört nyavalyákba. Bizony, sok-sok kis Nolan, Keogh, Cassidy fekszik itt szerteszét. Mintha templomi kórust hallana, igaz? – Igaz. – Nagyon szépen énekelnek. És ha valakinek a nevét említik… hát, az annyit jelent, hogy megszerették az illetőt. Annyit jelent, ha a nevét hallja. Igyekeztem elkapni a pillantását. – Maga jóval többet tud annál, mint amennyit elmond nekem.
Az öreg ismét elmosolyodott. – És ha így van? A fiatalok nem tartanak igényt az öregek bölcsességére. Ha elmondanék egyet s mást, talán ki is nevetne érte. – Én nem, arra mérget vehet. – Jól van. Nézzen csak hátra! Óriási hibát követtem el, szégyellem is magam érte. Abban a szempillantásban, ahogy felcsattant a hangja, már fordultam is hátra. Nem volt mögöttem senki, csupán a köd hullámzott sűrűn s fenyegetőn. Mire visszafordultam, az öreg már nem ült a kerítésen, csupán vékony ködfoszlányok táncoltak a kövek tetején. Átléptem a kőfalon, és egészen a tövéhez lapulva, visszagyalogoltam oda, ahol Billerbeck elvált tőlem. Alighogy visszaérkeztem, már ki is bukkant a ködből, és öles léptekkel felém igyekezett. 43 Messziről észrevettem a jókora púpot a homloka közepén. Éppen olyan volt, mintha fegyvercsővel kínálták volna meg. Bedugtam a zsebembe a kezem, és megszorítottam a stukkerom agyát. Ahogy közelebb ért hozzám, megtorpant, és szemügyre vette a képemet. – Mi a csoda történt magával? – Besétáltam a ködbe – mondtam. – Nekimentem valaminek. Maga is nekiment? Billerbeck legyintett egyet. – Sokkal rosszabb. Ráléptem egy gereblyére. Most viszont rajtam volt a meghökkenés sora. – Gereblyére? Hol? – A gazdasági épületeknél. – Mit keresett maga a gazdasági épületeknél? – Mindjárt megmutatom. Jöjjön velem. – Hogy lépett rá a... gereblyére? – Valami marha ott felejtette a földön. Ráléptem a fogaira, felcsapott a nyele és homlokon talált. Maga minek ment neki? – Alighanem egy kiszáradt fának. – Jól megkarcolta a képéig Poroztassa be a bájos kis Priscillával. Különben egész jól áll magának. Kicsit marconább lett tőle a képe. Tudj’ isten miért, de ezúttal nem díjaztam a szellemességét. Amint a temető kerítése mellé értünk, megfogtam a karjai. – Mondja, Paul... nem hallott az elmúlt percekben valamit? – Mire gondol? – kérdezte nyugtalanul. – Mintha... énekelt volna valaki. – Csak kakaskukorékolást hallottam. Az meg nem kifejezetten énekszó. Jöjjön, mindjárt ott vagyunk. Öt perc múlva elértük a gazdasági épületet, amely ott állt a temetőn túl, alig néhány méternyire a legutolsó kelta kereszttől. Billerbeck kinyújtotta a karját, és egy hatalmas, az épület udvarában szundikáló gépre mutatott. – Mit szól hozzá? A gép munkagép volt, sárgára festve, tekintélyes nagyságú, szürke kanállal az elején. Alighanem árok-, vagy gödörásó masina lehetett. – Mi a csoda ez? – kérdeztem értetlenül. Billerbeck elmosolyodott. – Elméletileg markoló. Gyakorlatilag egy rejtély megfejtése.
Ebben a pillanatban világosság gyulladt a fejemben. – Paul, maga egy zseni! Billerbeck rám vigyorgott. – Nem is vitás. Figyelje csak! Bepattant a gép vezetőfülkéjébe, matatott valamit a műszerfalán, majd alighanem megnyomta az indítógombot, mert a gép megremegett, és duruzsolni kezdett. – Na? Figyeljen! A következő pillanatban megmoccant az óriási, csipkés szélű kanál rúdja is, s lassan, méltóságteljesen égig emelte a kanalat. Vagy majdnem az égig. Mindenesetre olyan magasba, hogy onnan már egy ügyes vérfarkas könnyedén elérhette a kerektorony alsó ablakát. 44 Tízpercnyi szemlélődés és tanakodás után elváltam Billerbecktől, hogy visszatérjek a kastélyba. Úgy éreztem, sikerült valamelyest egyenesbe tenni magam, még akkor is, ha a temetői kirándulás nem volt éppen idegnyugtató. Éppen a haliból kapaszkodtam fel a szobámba, amikor a lépcsősor kanyarulatában szembejött velem valaki. Az az elegáns, félrefésült hajú fickó, akivel egyszer már összeismerkedtem, s ha jól emlékeztem rá, Burnettnek hívták. Ő is a gyémántbrancsba tartozott, akárcsak Sir Amadeus, és még jó néhányan a meghívottak közül. Amikor megpillantott, felderült különben komor arca. – Jó reggelt, Mr. Lawrence! Hogy van? Mondtam, hogy jól. Mi egyebet mondhattam volna? – Ami azt illeti, én is megvagyok – vakargatta meg borostás képét. – Bár... jobban is lehetnék. – Történt tán valami? – Persze hogy történt. De inkább önnel, mint velem. Amint hallom, együtt pancsikált egy hullával. – Kitől hallotta? – Gregorytól. Neki meg az a cukorfalat titkárnője mondta. Én a maga helyében inkább vele pancsikálnék. Mit szólna egy reggeli whiskyhez? Csak egy icipici adagocskához? Ha már fogságban vagyunk, élvezzük ki az előnyeit. Whiskyre ugyan nemigen voltam kapható, de azért vele mentem. Főleg, mert úgy éreztem, túl keveset tudok a gyémántokról, és arról, ami körülöttük van. Márpedig akárhogy is nézzük a dolgot, ebben a kastélyban mégiscsak a gyémántok körül forog minden, talán még az autók kereke is. Letelepedtünk egy asztalhoz. Rajtunk kívül csak néhány ismeretlen hölgy tartózkodott az ebédlőben. Amint bejöttünk, feltűnően szemügyre vettek bennünket – leginkább engem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy immár mindenki tisztában van vele: én voltam az a furcsa ízlésű fickó, aki egy halottal fürdőzött a pezsgőkádban. Burnett hozott magának a büfépultról egy adag whiskyt, nekem pedig egy gyömbérsört. Engedelmet kértem, hogy rágyújthassak a pipámra, amit kegyesen meg is engedett. Hogy ne érezzék lelkifurdalást, maga is kiemelt egy szivart az asztalon fekvő fadobozból, és bár nem mutatott nagy gyakorlatot, már a szivarvég levágása terén sem, azért valahogy csak sikerült megbirkóznia a feladattal. Amint az első karikák felszálltak a levegőbe, Burnett rám nézett. – Eddig azt hittem, hogy szivarozni sokkal könnyebb, mint pipázni. Most valahogy másképpen látom a dolgot.
– Kérjen tanácsot egy szakembertől – javasoltam. – Mint ahogy azt teszem most én is. – Rám céloz? Honnan a fenéből tudjam, hogyan kell szivarozni? – A gyémántokra gondoltam. Megkönnyebbült mosolyféle suhant át az arcán. – Ó, az egészen más! Azokhoz valóban értek valamicskét. Mit akar tudni róluk? – Mi a helyzet azokkal az, izé... gyémántbányákkal odaát, Mr. Burnett? Nem volt egészen szakszerű a kérdésem, ő mégis megértette. – A dél-afrikai gyémántbányákra gondol? – Természetesen. – Azt hiszem, tudom, mi érdekli magát. Nos, Dél-Afrika valóban igen gazdag gyémántlelőhelyekben. Ennek könyvtárnyi irodalma van, bárhol könnyedén utánanézhet. A termelést néhány nagyobb cég és számos kisebb bányatulajdonos végzi. Szigorú állami felügyelet alatt, természetesen. A bányászatot bonyolult szerződésrendszer szabályozza. Persze vannak olyan szerződések is, amelyeket nem foglalnak írásba. Másképpen szólva, a bányászattal foglalkozók betartanak bizonyos íratlan szabályokat is. – Például? – A munka végzésével kapcsolatban, például. Biztonsági előírásokat, stb. Továbbá az egymáshoz való viszonyaikat is ilyen hallgatólagos megállapodások rendezik. Kartellt alkotnak: azaz kölcsönösen védik az érdekeiket a kívülállókkal őszemben. Magukkal szemben pedig bizonyos etikai normákat alkalmaznak – aki ezeket nem tartja be, kizárják a kartellből. – Mint például Mr. Gregoryt? – Talán – mondta bizonytalanul. – Lehetséges. – Mr. Gregoryt kizárták? Burnett még bizonytalanabb képet vágott. – Azt hiszem... nem. – De a kartell tagja volt. – Ó, hogyne. – Ön is a kartell tagja, Mr. Burnett? – Ó, már rég nem. – De akkor? – Mikor? – Amikor Mr. Gregory öngyilkos lett. – Miért érdekli ez magát? – Mert én húztam ki a vízből. – A fene! Ez már más. Szóval maga volt az a pasas? Most, ahogy végignézek magán, valóban... – Eszerint maga is ott volt, amikor Mr. Gregory vízbe esett? Burnett megcsóválta a fejét, szipákolt, aztán letelte a szivarját a hamutartó szélére. – Hát, hogy erre nem fogok rászokni, az holtbiztos! Nos. Mr. Lawrence, vágjunk a dolgok közepébe! Ön nyilván arra kíváncsi, miért ugrott a vízbe Mr. Gregory. Hát ha kíváncsi rá, elmondom. Valaki miatt, akit úgy hívtak, hogy Carol van Blinken. – Sosem hallottam róla. – Hol élt maga, ember? Carol van Blinken a pretoriai polgármester felesége volt. Korábban topmodell. Ha akkortájt megpillantotta volna, nyugtatókat kellett volna bevennie, hogy aludni tudjon. – Most hol tartózkodik ez a Carol? – A temetőben, Mr. Lawrence. – Mi történt vele? – vettem suttogóra a hangom. – Meggyilkolták. Minden bizonnyal a férje. Mindenesetre megfojtva bukkantak rá a hálószobájában.
– Volt valami komolyabb kapcsolat közte és Gregory között? Burnett megvakargatta az állat. – Amit mondok önnek, Mr. Lawrence, pletyka, kizárólag az, semmi bizonyítékom nincs rá, hogy így is történt a dolog. Gregory, állítólag, ajánlatot tett Carolnak. Carol csak nevetett rajta, majd azt felelte neki, félig tréfásan – bár, a fene tudja, nehéz volt Carolon eligazodni: soha sem tudhatta az ember, mikor tréfál, és mikor beszél komolyan –, nos, azt mondta Gregorynak, hogy elmegy vele néhány hétre Rióba, ha neki ajándékozza a világ legszebb drágakövét. – Melyikre gondolt? – Egyikre sem. Carol nem ismert drágakövet akart, hanem olyat, amelyet csak aztán találnak meg. Egy teljesen új, világcsúcs gyémántot, amely nem volt még senkié őelőtte. Arra biztatta Gregoryt, hogy kutassa fel a legnagyobb nyers gyémántot, csiszoltassa meg, és ajándékozza neki. Lehetőleg halványkék legyen, és gyönyörűen legyen csiszolva. Nos, ennek az álomnak vált áldozatává Gregory. Ettől kezdve nem érdekelte más, elhanyagolta az üzletét, csak a bányákat járta, még a zuluk illegális kőfejtőiben is megfordult, állítólag fegyvereket is szállított – fejét kockáztatva – a zulu királyoknak, csak hogy jelentsék neki, ha megfelelő nyers gyémántot találnak. Így történt, hogy egyszer csak, hipp-hopp, a börtön árnyékában találta magát. Cégei összeomlottak, ráadásul Carol is meghalt. Ekkor akart öngyilkos lenni. Ennyit tudok róla, Mr. Lawrence. – És az újbóli felemelkedése? – Csak kósza híreszteléseket hallottam róla. Állítólag egy zulu főnök húzta ki a lekvárból. – Sir Amadeus? – Az egy másik történet, nem kevésbé rejtélyes, mint Mr. Gregoryé. Sir Amadeus a semmiből bukkant fel, sokáig még azt sem tudták róla, hogy brit arisztokrata. Aztán egyszerre csak meggazdagodott. – Mit gondol, hogyan? – Nem kutattuk az okát. Annál inkább sem, mivel a kartell tagjai nem szeretik, ha az előéletüket feszegetik. Ha valaki közéjük akar tartozni, elég, ha elfogadja a játékszabályokat. Ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozok valamit, Mr. Lawrence. A gyémántkartell szigorúan törvényes keretek között működik. Nem valamiféle maffia, ha erre gondol. Olyan üzletemberek közössége, akik megengedhetnek ugyan maguknak némi üzleti ravaszságot, de törvénytelen dolgot nem művelnek. Aki megtenné, azonnali hatállyal kizárnák maguk közül. A kartell érdeke a Dél-Afrikai Köztársasággal fenntartott korrekt, felhőtlen viszony. – Mr. Gregory és Sir Amadeus akkor már ismerték egymást? – Ismerniük kellett. – Milyen volt a kapcsolatuk? – Sosem hallottam róla, hogy akár barátok, akár ellenségek lettek volna. – Azt mesélik, hogy talált valaki egy óriási nyers gyémántot... – Arra gondol, amiből Sir Amadeus az Északi Fényt csiszolta? Sir Amadeusnak szerencséje volt. Mások is hajtottak rá, nem csak ő. – Melyik bányában találták? – Feltehetően egy kis zulu falu mellett. Nem minden esetben hozzák nyilvánosságra a lelőhelyet, tudja, a kalandorok és újságírók miatt. Elözönlenék a környéket. – Azt hallottam, árverésre kellett volna bocsátani a nyers gyémántot. – Általában így szokás. De nem kötelező. Van, hogy valaki akkora összeget ígér érte, hogy a megtalálók árverés nélkül is eladják neki. Ilyenkor többnyire egyéb feltételek is megbújnak a háttérben. – Mint például? – Ezerféle lehet. Csupán egy ilyen esetről tudok. Hallott Miki egérről? – A rajzfilmre gondol?
– A gyémántra gondolok. Szép, nagy, elegánsan csiszolt kő. Későbbi tulajdonosa nagy öszszeget fizetett a drágakőért, azon kívül vállalta, hogy a bánya tulajdonosának a fiát – kis bányácskáról van szó – Anglia legkitűnőbb egyetemein taníttatja. Ez is egy feltétel lehet, például. – Mit szóltak a kartell tagjai, amikor Sir Amadeus elhappolta előlük a követ? – Nem örültek neki, az biztos. De haragra azért nem volt okuk. Aki a kartell tagja, az tudja, hogy ilyen esetek előfordultak, előfordulnak, és elő is fognak fordulni. Ma nekem, holnap neked. – És ön, Mr. Burnett? – Hogy én örültem-e neki? Őszintén szólva, engem hidegen hagyott a dolog. Túl nagy falat lett volna nekem. Persze, ha véletlenül én bukkanok rá, ki nem engedtem volna a markomból, az biztos! – Megkérdezhetem, hogy önt miért hívta meg a partijára Sir Amadeus? Burnett megvakargatta. az állat. – Látja, ezen már én is elgondolkodtam. Két oka is lehetett rá. Az egyik, hogy régi ismerősök vagyunk, sok jó üzletet hoztam már Sir Amadeusnak, amelyekből természetesen én is kivettem a részemet. A másik ok valószínűleg az, hogy el akart dicsekedni az Északi Fénnyel. Majd fenékre estem, amikor megpillantottam. Gyönyörű darab: Sir Amadeus érti a dolgát. Úgy gondolom, házigazdánk elsősorban művész; merő véletlen, hogy gyémánttal kezdett dolgozni, és nem bronzzal, vagy agyaggal. De hogy visszatérjek a kérdésére, boldog vagyok, hogy itt lehetek, nagyon jól érzem magam, csupán azt fájlalom, hogy ezekkel a borzasztó gyilkosságokkal elrontották Sir Amadeus örömét. És azt is sajnálom, hogy ez a szerencsétlen Gregory mindig a rövidebbet húzza, bár hogy őszinte legyek, nincs okom sajnálkozásra, hiszen végeredményben visszakapaszkodott a gödörből, amelybe zuhant. – Hisz maga a vérfarkasban? Váratlanul érte a kérdés, jó néhány hosszú másodpercig hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Általában véve... nem. Nem is igen hallottam róla, mielőtt ide jöttem volna. – Általában nem? Burnett megvakargatta az állat, és a poharába bámult. – Nézze, Mr. Lawrence, aki évtizedeket töltött Afrikában zuluk és más babonás fickók között, az általában nem szokta azt mondani, ha természetfelettinek látszó jelenséggel találja magát szemben, hogy nem hisz a megmagyarázhatatlan erők létében. Lesothóban a párducokról azt tartják, hogy némelyikük nem is igazi párduc, hanem olyan ember, többnyire varázsló, aki felvette a párducok alakját. Egyszer magam is tanúja voltam egy ilyen esetnek, és azóta sem találnék rá magyarázatot, ha venném magamnak a fáradtságot, hogy elgondolkozzak rajta, de én szerencsére nem töröm a fejem haszontalanságokon. Ha a természet vagy Isten – nevezze, ahogy akarja – úgy rendelkezett, hogy egyéb erők is működjenek ezen a földön, mint amelyeket mérni és megfigyelni tudunk – hát akkor csak hadd működjenek! Hogy szavamat ne felejtsem, éppen Lesothóban ügyködtem egy kis bánya környékén, amikor gyémántlopáson kaptak egy fickót. Hétköznapi módon csinálta, nem volt különösebb furfang a módszerében. Kifúratta néhány fogát, jó nagy lyukat csináltatott beléjük ezekbe dugdosta a nyers gyémántokat. Százéves ravaszság nem kell sok ész hozzá, hogy elkapják a tolvajt. A mi emberünket is elkapták – ha jól emlékszem, Dugonga, vagy Duginga volt a neve. A bánya tulajdonosa, egy királyi herceg, halálra ítélte a fickót. Emlékszem, éppen valami feljegyzést készítettem a sátramban, amikor az egyik írnokom – maga is zulu –, azt mondta, hogy felesleges volt halálra ítélni a tolvajt mert úgysem tudják végrehajtani rajta az ítéletet. A párducemberek közé tartozik, nem hagyja megöletni magát. Nem is hederítettem rá, hiszen az afrikaiak telis-tele vannak babonával úgy burjánzanak közöttük a titkos társaságok, mint gombák eső után, miért éppen párducemberek ne lennének közöttük? Reggel kiabálásra ébredtem. A fogoly, akit egy fához kötöztek éjszakára, eltépte a kötelé-
keit, és megszökött. Mr. Lawrence, én láttam azokat a köteleket. Élő ember el nem szakíthatta volna őket. Arról nem is beszélve, hogy a megkötözött foglyot két őr is vigyázta – mindketten elharapott torokkal hevertek a széttépett kötelek szomszédságában. A bányafelügyelő ugyanígy feküdt az ágyán. A bányászok meg voltak győződve róla, hogy a tettes párduccá változott, megszabadult a fogságból, és megbüntette ellenségeit. Bárki mondhat bármit, hogy nyilván a társai mentették ki, satöbbi, én viszont azt mondom magának: nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy valóban párducok mészárolták le őket. Másnap a doktor ugyanezt állapította meg. Még a fogaik nyomát is megmutatta a halottak nyakán. Ennyit a természetfelettiről, Mr. Lawrence. – Nincs valami elképzelése róla, hogy mi köze lehet a vérfarkasnak a gyémántokhoz? Burnett megvonta a vállát. – Hátha nincs is köze? Hátha ez egy másik történet? Iszom még egy pohárkával, ha már itt vagyok. De szivarra nem gyújtok rá. Maga is kér egyet? Köszöntem, de nem kértem. Kivertem a pipámat a hamutartóba, és elköszöntem tőle. Ideje volt kissé megszorítanom a hurkot a vérfarkas nyaka körül. 45 Igazából Mr. Schwarz-cal szerettem volna elbeszélgetni, de helyette Power felügyelőbe botlottam. A hall legszebb karosszékében ücsörgött, és bágyadtan felém intett, amikor észrevett. – Hogy van, Mr. Lawrence? Mi az ott a képén? Leültem vele szemben, és elmondtam neki mindazt, ami a délelőtt folyamán történt. – Mit csinált az öreg a kerítésen? – hajolt felém érdeklődve hosszas, türelmes hallgatás után. – Csak ült, és a halottakról beszélt, mint rendesen. Power megsimogatta az arcát. – Hát igen. Errefelé sok volt az áldozat. Nem valami jók a földek, és ami van, az is kevés. Több hullámban is a parasztokra tört az éhínség, és nagyon sokat megölt közülük. Természetesen gyerekeket is. Tényleg hallotta a hangjukat? – Valamit hallottam, az kétségtelen. Ismét hallgattunk egy sort, majd Power mélyet sóhajtott. – Eszerint a vérfarkas ért a munkagépek vezetéséhez is. Ha hiszik, ha nem, szemernyi gúnyt sem éreztem a hangjában. Egyszerűen elfogadta a tényt, hogy a modern vérfarkas nem idegenkedhet a mai technikától. – Én meg ezalatt az ír történelmet vizsgálgattam, hátha előbukkan benne valahol egy vérfarkas. – Na és? Előbukkant? Power bólintott. – Elő. Odakint a kocsiban egy kollégám le sem száll az internetről. Vérfarkas-történeteket keres. – És talál? – Ó, igen. Mint ahogy én is találtam néhányat. – Olyan is van köztük, amely összefügghet valahogy a Hamilton-Wesby családdal? – Olyan is. Ez érdekes volt. Olyannyira az, hogy várakozva néztem rá. Power megköszörülte a torkát. – Annyit sikerült kiderítenem, hogy a XVI. századtól Hillsbrook a Finnegan család birtokában volt. Ön bizonyára nem tudja, de a Finnegan-klán számos tagja derekasan kivette részét a történelem mészárlásaiból. Ősi ír családnak számítottak: számtalan királynak adtak szállást a várukban, számtalan végezte közülük vérpadon.
– Szóval, egy hétköznapi ír család volt a Finnegan-família. – Így is lehet mondani. Volt azonban valami, ami megkülönböztette őket a többi, hasonló családtól. Mégpedig az, hogy sokan közülük meg voltak verve a vérfarkassá válás átkával. Állítólag a vagyonukat is úgy szerezték, hogy szétmarcangolták a szomszédaikat, és betelepedtek a javaikba. Ez a módszer, úgy egyébként, vérfarkas nélkül is gyakori volt errefelé. Volt viszont a Finnegan-családnak egy emberbarát találmánya is: számított a rossz és a jó évekre. Régi iratok szerint, amikor jó volt a termés, elspájzoltak belőle, hogy rossz termésű években kiosszák a parasztjaik között. – Mintha már a Bibliában is olvastam volna effélét – mondtam. – Hja, barátom, nincs új a nap alatt. Így aztán sikerült valahogy átvészelniük a rendszeresen beköszöntő nehéz éveket. A Finnegan-klán bölcs volt a maga módján: ha azt akarta, hogy dolgozzanak neki a parasztok, életben kellett tartania őket. Az 1800-as évek második felében viszont felborult a gondosan kimunkált konstrukció. Egyre gyakoribbá váltak az éhínségek – elsősorban a krumplivészek miatt. Ismeretlen baktérium támadta meg az elraktározott burgonyát – nyúlóssá és feketévé téve a gumókat. Egyik éhínség a másikat követte. A legutolsó ilyen járvány Sir Ireneus apjának, Brutus Hamilton-Wesbynek az idejében történt. Brutus Hamilton-Wesby Donagh Finnegannek volt a jószágigazgatója. A korabeli leírások szerint elfogyott a környéken az élelem, s már a Finneganek raktáraiban sem maradt semmi. A család ekkor az ősi praktikákhoz folyamodott. Ettől kezdve... hm... pokollá lett a környéken élők már amúgy is szörnyű élete. – No csak – hajoltam előre. – Ez mit jelent? – Állítólag azt, hogy a Finneganek – csoda sem tudja, hányan voltak, de lehettek jó néhányan – vérfarkassá változtak. Félve nézett rám, mintha attól tartana, hogy kinevetem érte. Természetesen eszem ágában sem volt kinevetni. – Úgy érti, hogy... sokan közülük? – Négyen bizonyosan. Sir Donagh Finnegan, Lady Siobhán Finnegan, és két fiuk, Miles, és Sean Finnegan. Egyszerűen szörnyűség, amit műveltek. Mivel nem volt mit enniük, mint ahogy parasztjaiknak sem volt, őket kezdték enni. Emberem, aki beleásta magát a család történetébe, elhányta magát, amikor egy korabeli leírást olvasott arról, milyen gaztetteket követtek el a Finneganek. Miles-t például elkapták, amikor egy csecsemőt akart felfalni. Egészen a kastélyig üldözték, ahol is jól megszurkálta egy paraszt a vasvillájával. Másnap Miles Finneganhez orvost kellett hívni, mert állítólag elszédült az éhségtől, és megsebezte magát valamivel. A felháborodott parasztok elkapták és agyonszurkálták. Ekkor már nem tisztelték a törvényt az írek: a kétségbeesés és az éhezés kiirtotta törvénytiszteletüket. Megöltek a másik fiút is, majd Lady Siobhán Finnegan következett. Mivel kedvenc ruhaszíne a zöld volt... – A Zöld Asszony! Power szomorúan bólintott. – Úgy van, Mr. Lawrence. Ő volt a Zöld Asszony. A leghatalmasabb vérfarkas pedig... – Nyilván a férje: Sir Donagh Finnegan. – Pokoli a logikája, Mr. Lawrence. Bizony ő volt az. Akkor már senkinek sem volt kétsége afelől, hogy kik is a Finneganek. Ezért az elkeseredett parasztok megrohanták a kastélyt – valamikor 1870 környékén –, elkapták Lady Siobhán Finnegant, kötelet kötöttek a nyakára, és belefojtották a mocsárba. Férje nem tudta megakadályozni a szörnyű tettet, mivel éppen távol járt. A parasztok szerint vérfarkassá változott, és zsákmány után kódorgott a szomszédos falvakban. Amikor visszatért a kastélyba, és megtudta mi történt a feleségével, öngyilkosságot akart elkövetni, de jószágigazgatója, Brutus Hamilton-Wesby megakadályozta benne. Elbújtatta, majd segített neki Angliába szökni. Ezt később maga Sir Finnegan írta meg egy ismerősének. A történetet irodalmi formában is feldolgozták, csupán a neveket változtatták meg
benne. Brutus Hamilton-Wesby még másképpen is Sir Finnegan segítségére sietett: megvette tőle a kastélyt, amiből aztán Sir Finnegannek módjában állt az Újvilágban új életet kezdenie. Ottani életéről sajnos nem tudunk semmit. Valamikor a húszas években halhatott meg Amerikában. Power befejezte az elbeszélését és a levegőbe bámult. Jómagam meg sem moccantam, csupán a fejemet törtem. Power békén hagyott – talán az is volt a célja a meséjével, hogy működésre késztesse az agyam. – Hallotta, hogy Sir Amadeus könyvtárában található a világ egyik legnagyobb kabbalakönyv gyűjteménye? – törtem meg a csendet. Power bólintott. – Tudok róla. – Azt is tudja, hogy a kabbala tudósai állítólag képesek voltak rémalakokat előállítani? – Tudom. – Mikor kerültek ide a könyvek? – Még Brutus dédpapa idején. Ő érdeklődött a kabbala és a varázslatok iránt. Állítólag a druidák, a kelta papok utódának tartotta magát. – Éltek akkoriban erre zsidók? Egy zsidó közösségre gondolok. – Nem tudok róla – rázta meg a fejét. – És most? – Biztosan nem. Kilkennyben volt zsinagógájuk, de őszintén szólva, nem tudom, működike még. Ők is kivándoroltak Amerikába. – Mit szól hozzá, hogy Mr. Schwarz, Celia pasasa is éppen a kabbala iránt érdeklődik? Mintha kissé meglepődött volna. – Valóban? Honnan tudja? – Tudom. – Hm. Ez érdekes. – Továbbá, hogy a halott Spencer szerint Celia, Jeanette és akis Regan éjszakánként... hm... furcsa sétákra indulnak a kertben. Spencer meg volt győződve róla, hogy farkassá változnak a holdfényben. Talán Mr. Schwarztól tanulták, hogyan kell csinálni. Power felállt, és rám nézett. – Mr. Lawrence – kezdte gyanús nyugalommal. – Nem tudom, említettem-e már önnek, hogy nagyon tetszetősek az elméletei. Olyannyira, hogy egyszerűen lenyűgöznek. Már-már irodalmi színvonalúak. Magam elé képzelem, ahogy Jeanette és Celia lenge ruhában illegetik magukat a holdfényben, majd farkassá változnak... igazán festő ecsetjére kívánkozik. Csak egyetlen szépséghibája van a dolognak. Tudja, mi? Persze hogy tudtam, hogy a fenébe ne tudtam volna. – Az – válaszolta saját kérdésére Power –, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez az egész holdfényes átváltozás a rendőrségi gyakorlatban szart sem ér. Sőt, mást is mondok magának. Ha negyvennyolc óra múlva sem derül fény a gyilkosságokra, idejön Londonból néhány okostojás, elveszik tőlem az ügyet... – Jól van – intettem le. – Talán elég lesz a negyvennyolc óra. Talán. 46 Bementem a szobámba, megfürödtem – immár egyedül a szívecskés kádban –, aztán felkerestem Denist. Denis egyetlen szemrándulás nélkül hallgatta végig a kívánságlistámat, majd elvonult. Alig telt bele negyedóra, kopogtatott az ajtómon. Kezében kisebb ruhacsomagot tartott, amelyet gondosan ráhelyezett a karosszékre. – Elhoztam, amit kért, uram.
– Megvárja, amíg felpróbálom? – Az időmből kitelik, uram. Csupán száz vendég van a kastélyban, akiről gondoskodnom kell. Nem muszáj sietnie, uram. Azért én mégiscsak igyekeztem. A tornacipő, ami a csomag magját képezte, alig két számmal volt nagyobb a kelleténél. Ráadásul lyukas volt az orra, így bármikor elgyönyörködhettem hüvelykujjam kecses játékában. A nadrággal már nem volt ennyi probléma. Igazi bermuda volt, térden alul érő. Icipici szépséghibája azért neki is akadt: nem bermudának készült. Eredetileg hosszú szárú pantallóként látta meg a napvilágot, hogy aztán kalandos élete alkonyán valaki megszabadítsa szára jó részétől. Ráadásul úgy, hogy nemigen törődött az esztétikummal; úgy vágta az anyagot, ahogy éppen tudta. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Denistől, ki követte el a rémtettet. Denis lenéző mosollyal húzta fel az orrát. – Én, uram. – Miért, Denis? Denis részvevőn nézett rám. – Akarja tudni, uram? A nadrágra néztem, Denisre, aztán gyorsan megráztam a fejem. – Nem akarom. Denis bólintott, és elégedetten figyelte, amint magamra húzom a trikót is. Róla a kiváló olasz filmcsillag, Gina Lollobrigida híres szavai jutottak az eszembe, amely szerint az a jó, ha a nők egy számmal nagyobb cipőben járnak, mint a lábuk, és egy számmal kisebb pulóverben, mint a keblük mérete. Az én pulóver-trikóm valóban kisebb volt néhány számmal a kelleténél – úgy is éreztem magam benne, mint a hintáslegények a kisvárosi vurstliban. – A trikó kié volt, Denis? – szaladt ki a számon a vigyázatlan kérdés. – Akié a nadrág – mondta Denis. Sajnos, a lejtőn nincs megállás. Mielőtt jobbik énem megakadályozhatta volna, a rosszabbik már fel is tette a következő kérdést. – És kié volt a nadrág? Denis sóhajtott. – Sir Amadeus kertészéé. – Igazán? Nem kellett neki ez a kiváló holmi? – Kellett volna – mondta Denis. – Csak az orvos nem engedte be benne a mentőkocsiba. – Hogyan? – húztam össze a szemem. – A kertész mentőkocsiba került? – Abba, uram – mondta bánatosan Denis. – Pedig aranyos fickó volt. – És... miért került oda? – Mert nem bírta abbahagyni a vakaródzást. Csupa seb volt már, amikor elvitte a mentő. Le kellett kötözni a kezét a korházban, hogy ne vakarja halálra magát. Akkor meg a lábával vakaródzott. Úgy, hogy a lábát is le kellett kötözni. – Miért vakarta... ha szabad kérdeznem? – tudakoltam látszólag könnyedén, pedig ekkor már szörnyű gyanú ébredezett bennem. Azonkívül, mintha a gerincem táján enyhe viszketést éreztem volna. – A málnatetvektől, uram. Bár sok közöm van a rovarvilághoz, elvégre entomológus s vagyok, soha nem hallottam még, hogy a málnatetvektől vakaródzniuk kellett volna a kertészeknek. – A málnatetvektől nem lehet vakaródzni – mondtam meggyőző fölénnyel. Denis megvonta a vállát. – Ezektől lehetett. A kertész szerint mutánsok, vagy mi a fenék. Bemásztak a ruhájába, és csípték, ahol érték. – Ebbe a ruhába?! – Ebbe.
– És maga ezt hozta nekem?! – Más nem volt kéznél, uram. Egyre határozottabban éreztem a viszketést a lapockám környékén. – Nem kell aggódnia, kifertőtlenítettem – mondta Denis. – Nem hiszem, hogy egyetlen málnatetű is túlélte volna. – Mivel fertőtlenítette ki? – kérdeztem elhaló hangon. – Egy bizonyos keverékkel. Óhajtja az összetételét, uram? – Óhajtom. – Hát... volt benne faszénhamu, kenyérmorzsa, porrá őrölt sirályürülék, azonkívül... – Hagyja abba, Denis! Hogy jutott eszébe... – Ez egy ősi, ír recept, uram – mondta sértődötten Denis. – Állítólag nagyon hatásos. Sajnos, mennem kell, uram. Száz vendégem van, és... – Tudom, Denis. – Kellemes sétát, uram. Megvártam, amíg távozik, aztán levakarództam magam az udvarra. 47 Odakint szürkületté változott a verőfényes délelőtt: immár nemcsak a temető borult ködbe, hanem az egész környék. Mivel nem óhajtottam az öregemberrel találkozni, sem a hívogató gyerekkórust hallgatni, megkerültem a temetőt. Kellemesen elvakaródzgattam a gazdasági épületekig. Odasétáltam a kanalas géphez, és néhány rövid percig csak álldogáltam mellette, miközben megpróbáltam közel férkőzni a lelkéhez. Radzs Kumar Szinghtől tudom, hogy a gépeknek is van lelkűk – a hozzájuk értők számára ez nem is kétséges. Az én monstrumom azonban, ha volt is neki, nem óhajtotta felfedni előttem. Hiába nézegettem, szólongattam – persze csak magamban –, hallgatott, mint a csuka. Ezzel szemben azonnal beugrott a motorja. Icipicit pöccentettem csak meg az indítógombot, máris brummogni kezdett. Éppen indultam volna, amikor sötét árnyék bontakozott ki az udvarra belopakodó ködből. Vékony, szinte törékeny alak volt: csak akkor ismertem fel benne Paul Billerbecket, amikor már egészen közel ért hozzám. – Halló – üdvözölt a gép oldalához támaszkodva. – Úgy érzem, mintha csak percekkel ezelőtt váltunk volna el egymástól. Mi ez a maskara magán? Tulajdonképpen örültem, hogy felbukkant az orrom előtt. A 38-ast minden eshetőségre készen azért a kezem ügyébe helyeztem. – Támadt egy ötletem – mondtam. Olyan váratlanul pattant fel mellém, hogy mire felocsúdtam volna már ott guggolt a vezetőfülkében. – Gondolja, hogy a hasznomat veszi? – Meglátjuk – mondtam. – Akkor gyerünk! – ütött a kormányra. – Fel az epsomi derbire! Gázt adtam, és elindultunk a kerektorony felé. 48 Amíg odaértünk, többször is várakozva felém pislogott. De csak akkor szólalt meg, amikor odaálltam a torony oldalához. Felnézett rá, aztán megcsóválta a fejét. – Nem hisz nekem? – Azért kipróbáljuk. Hinnem kellett volna. A kanál könnyedén felért az ablakig Mondani akartam neki, hogy
maradjon nyugodtan a fenekén, máshoz kell a markológép, de addigra már felszaladt a kanál nyelén, és az ablakpárkányra ült. – Tartsa vissza egy kicsit a hátasát. Matatott a párkányon, majd visszamászott hozzám. – Stimmel – mondta. – Itt jöttek be. A kertből láthatatlan a masina; a kerektorony éppen eltakarja. Maga is felmegy? – Ide nem – mondtam. – Hát hova? – Kapaszkodjon! Szerencsére a sűrű ködben nem volt kedve sétálgatni senkinek, de még ha lett volna, sem igen figyelt volna fel a viseltes ruhába öltözött, markológépet vezető fickóra. Lassan, óvatosan, nehogy nekiütközzek valaminek, elindultam a régi kastélyépület felé. Billerbeck szokott nyugalmával gubbasztott mellettem, és csak akkor szisszent fel, amikor alig néhány centiméternyire gurultunk el a vizesároktól. Az árokban békalencsés víz zöldült – ha belecsobbanunk, megázott volna szép, csíkos öltönye és narancssárga csokornyakkendője. Amíg el nem értük a régi épületet, hallgatott, amint azonban felbukkant előttünk, végre kinyitotta a száját. – Egy angyal! – mondta sóhajtva. – Egy földre szállott angyal. Csodálkozva bámultam a sok évszázados kastélyt. Bár kétségkívül volt benne némi vad szépség, angyalhoz azért mégsem hasonlítottam volna. – Szerintem inkább egy öregasszony csipkés rokolyája – helyesbítettem a bástyafokokra célozva. Billerbeck meghökkenve bámult rám. – Öregasszony? Miket beszél maga? Hiszen csak huszonöt éves! – Akkor magát átverték, barátom – mondtam, óvatosan kikerülve egy téglarakást. – Van ez már hatszáz is. – Maga megőrült! Erre már gyanút fogtam. – Maga miről beszél? A kastélyról? – Fenét a kastélyról! Jeanette-ről! Gyerekkorom óta szerelmes vagyok belé. Magamnak sem mertem bevallani, de mindig csak rajta járt az eszem. Ha mással voltam is, csak rá gondoltam, anélkül persze, hogy tudatosult volna bennem a személye. Fel tudja fogni, miről beszélek? – Az ideálról – mondtam. – Mindegyikünknek van ilyene. – De az enyém a legklasszabb! Azt pedig remélni sem mertem, hogy egyszer... hát igen. Hol a fenében vagyunk? Ekkor vette csak észre, hogy leparkoltam a kastély egyik bástyafoka alatt. – Teszünk egy próbát – mondtam. – Megnézzük, fel tudunk-e mászni a szobákhoz. Odafent, jó néhány méterrel felettünk, ablakok csillogtak: kettő is egymás mellett. Billerbeck megcsóválta a fejét. – Elárulok önnek egy titkot, Leslie. Kár volt ezért az álomutazásért. Besétálunk a főbejáraton, felmegyünk a csigalépcsőn a toronyba, és abba a szobába megy be, amelyikbe csak akar. Ha netalántán be lenne zárva az ajtaja, megkérjük Denist... – Nem fog menni – mondtam. – Miért ne menne? – Hallott már a gyerekbástyáról? – Mifenéről? Nem én! Gyorsan elmeséltem neki, hogy a gyerekek rejtekhelyére nem lehet bejutni belülről, mivel olyan keskeny a lépcsőház, hogy egy felnőttnek semmi esélye rá. – Így már más – adta meg magát Billerbeck. – Miért nem ezzel kezdte? Mit akar odafent?
– Megnézni, mi van a szobákban. – Annyira fontos ez? – Fontos lehet. Billerbeck bólintott. – Nézzük csak a lehetőségeket... Az ablakig nem ér fel a markoló kanala. Marad a villámhárító. Vagy egy létra. – Létra? – Ne tűzoltólétrára gondoljon. Ha egy rövidebb létrát feljuttatnánk a kanállal, és a falhoz támasztanám, könnyedén elérném az ablakot. – Létra nélkül nem megy? Attól tartottam, felszáll a köd, és felfedeznek bennünket. – Talán – morogta a képét simogatva. – Talán. Remélem, kitart a villámhárító. Mire kíváncsi, mit találjak magának? – Csak nézzen körül. Billerbeck megveregette a vállam, aztán felkúszott a kanálig. – A tett halála az okoskodás! Gyerünk! Mire felocsúdtam, már mászott is felfelé a villámhárítón. További néhány másodperc múlva a párkányon ült, vidáman lefelé integetve. – Zárva van az ablak? – kiáltottam fel neki. Intett, hogy igen, aztán dolgozni kezdett. Nem tudom, hogy csinálta, de néhány másodperc múlva már el is tűnt a bástya belsejében. Ültem a fülkében, és hálát adtam magamban a tunhuangi ezer Buddháknak, hogy Billerbecket idefújta a jó szél. Ha nem fújta volna ide, magam mászkálhatnék a gép kanalán és a villámhárítón. Billerbeck feje egyszer csak felbukkant az ablak négyszögében. – Találtam valamit. Azt hiszem, érdekelni fogja magát. – Felmenjek? – Majd én lehozom. Néhány pillanat múlva már mellettem állt. Csomagot tartott a kezében, amelyről először azt hittem, hogy egy középkori varvédő katona bundája. Bundának valóban bunda volt, csakhogy nem a középkorból maradt ránk – ezt már az első pillanatban látni lehetett rajta Ahogy jobban szemügyre vettem, az is kiderült, hogy nem is egy, hanem három bundát nézegetek – két nagyot és egy gyermekméretűt. A bundák tulajdonképpen lenyúzott farkasbőrök voltak, még a fejrész sem hiányzott róluk. A szemek helyén akár ki is láthatott az, aki magára öltötte. Paul Billerbeck értetlenül nézett a kiteregetett bőrökre. – Mi az ördögöt akar ez jelenteni? Regényeket mesélhettem volna neki, de az idő nem volt egészen alkalmas rá. Bármelyik pillanatban felbukkanhatott valaki a közelünkben, és kérdőre vonhatott volna bennünket mi az ördögöt csinálunk odafent. Akár egy kíváncsi i rendőr is – Majd később – mondtam mélyet sóhajtva. – Megkérhetném rá, hogy vigye vissza? – Biztos, hogy ezt akarja? – Lehetőleg úgy tegye vissza a helyére, hogy ne vegyék észre hogy babrált velük valaki. Meg tudja tenni? – Na hallja! Billerbeck visszavitte a bundákat a bástyaszobába, majd lemászott mellém, én pedig viszszakormányoztam a gépet a gazdasági udvarba. Tettestársam várakozva nézett rám, és csak akkor szólalt meg amikor látta rajtam, hogy nagyon is elmerülök a gondolataimban. – Nem akarna elmondani nekem valamit? – tudakolta gyengéd sürgetéssel a hangjában.
– Annak is eljön az ideje – sóhajtottam. – Mit szólna hozzá, ha meghívnám egy éjszakai farkasvadászatra? – Miért ne? – mondta kissé sértődötten Billerbeck. – Imádok farkasokra vadászni ott, ahol nincsenek. Márpedig Írországban nincs farkas. Milyen fegyvert hozzak magammal? – A lélekjelenlétét. Attól tartok, szüksége lesz rá. Addig pedig tartsa a száját. Ajkára tette a mutatóujját. Úgy ígérte, hogy nem lesz baj a hallgatásával. Reméltem, hogy be is tartja az ígéretét. 49 Azzal telt a délutánom, hogy Power felügyelő és a Kilkenny-i rendőrség számlájára lebonyolítottam néhány beszélgetést. Legelőször Aron Melinszkijt hívtam, kedves kollégámat, a judaisztika kiváló professzorát. Annyira megörült nekem, hogy abba sem akarta hagyni a lelkendezést. Meglepődve hallottam, hogy néha-néha megszakad a hangja, s a szünetekben mintha puskalövések töltötték volna ki a csendet. – Be tudnál sétálni a könyvtáratokba, Aron? – kérdeztem a furcsa zajokra figyelve. – A könyvtárunkba? Hát... az aligha megy, Leslie. – Mi ez a pattogó zaj, Áron? – tudakoltam. – Steaket sütsz a kertedben? – Lőnek ránk, Leslie. Majd kiejtettem a kezemből Power telefonját rémületemben. – Lőnek? Londonban? Kik? – Dehogy Londonban! Itt vagyok Izraelben, és... talán a Hamasz... Már-már lenyomtam volna a gombot, amikor ismét megszólalt a hangja. Immár kristálytisztán, a lövések pattogó zaja nélkül. – Alighanem elmentek. Te hol vagy most, Leslie? Mondtam, hogy Írországban és néhány információra lenne szükségem. Persze, megértem, hogy ez most nem megy... – Kérdezz csak nyugodtan, ez megy itt napok óta. Valamiért nem szeretik a régészeket. Az a furcsa, hogy az itteni zsidók sem szeretnek bennünket. Nem is tudom, kitől féljünk inkább... Mi a kérdésed, Leslie?’ – Ismersz egy Schwarz nevű rabbit? – Minimum kétszázat. – Aki a kabbala iránt érdeklődik, sőt kifejezetten vonzódik a kabbala iránt. – Öt van ilyen. Vagy hat. – Írországban él. Talán Dublinban. – Gideon Schwarz. – Mit tudsz róla? – Megszállott kottagyűjtő és kabbalista. Mániája, hogy a kabbala valós tudomány. Állítólag a kabbala ismerői képesek voltak felvenni állatok alakját. Bocs, Leslie, már megint lőnek... Pattogás, kattogás, csend. Nem mondhatnám, hogy minden kíváncsiságomat kielégítette volna, de ez is több volt a semminél. Úgy határoztam, hogy becserkészem Gideon Schwarzot. 50 Power valahogy még eltűrte volna, hogy a kertész tetves cuccában járkáljak, a többiek azonban már kevésbé viselték volna el ezért ruhát váltottam. Lehúztam magamról a trikót, a nadrágot, majd tüzetesen átvizsgáltam őket. Természetesen egyetlen, bágyadt tetűt sem talál-
tam bennük. Biztos, ami biztos alapon a fürdőszobám felé igyekeztem Bár rendkívüli módon fájlaltam, hogy meg kellett válnom a pezsgőfürdőtől, talán majd a szívecskés kádat is megszeretem Lenyomtam a fürdőszoba ajtajának a kilincsét, de csak nem akart kinyílni. Arra gondoltam, hogy bizonyára a szobaasszony zárhatta be, és éppen csendes fohászt mondtam volna a lelki üdvéért, amikor megszólalt belülről az ismert hang. – Halló. Ki az? Sóhajtottam, és leroskadtam az ágyam szélére. – Hogy kerülsz a szobámba? – kérdeztem, miközben megpróbáltam kielemezni előző sóhajomat. Nem a bánat sóhaja volt az biztos. – A kényszer kergetett be hozzád. Nálam csőrepedés van. Egyáltalán nincs vizem. Denis megígérte, hogy estére lesz. De száz vendégre kell gondot viselnie. – Ha jól emlékszem, be volt zárva az ajtóm. – Valószínűleg rosszul emlékszel. Várj egy pillanatig. Elfordult a zár nyelve, majd résnyire kinyílott az ajtó. Előbb csak egyetlen szemet láttam az ajtónyílásban, aztán még egyet. Akárhogy is nézegettem, Tess szemeinek tűntek. – Be akarsz jönni? – Muszáj – mondtam. Az ajtó becsukódott, majd nagy lendülettel kinyílott. Amíg arra vigyáztam, hogy fejbe ne verjem magam vele, Tess eltűnt a kád mélyén. Első pillantásommal azt ellenőriztem, hogy elférnénk-e benne ketten. Bár jóval kisebb volt, mint a pezsgőfürdő kádja, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ha összehúzzuk magunkat, igen. Tess megütődve nézett rám. – Mire készülsz? Nem illett volna egyenesen megmondanom, ezért kerülő utat választottam. – Meg kell fürdenem – mondtam. – Sürgős. – Várj! Ha elfordulsz egy kicsit, kimászom... pedig csak most kezdtem el. – Ó, a világért sem szeretnélek megzavarni! – tiltakoztam, és igyekeztem megfeledkezni mindenről, ami zavaró lehet egy olyan fontos higiéniai műveletnél, mint a fürdőcske. Nevezetesen hullákról, vérfarkasokról, éneklő halottakról a temetőben, és titokzatos átváltozásokról egyaránt. – Gondterheltnek látszol – mondta Tess az arcomat vizsgálgatva. Udvariasan a szívecskekád bal felső öblébe húzódott, hogy ha akarok, elférhessek mellette. – Az is vagyok – mondtam. – És mi nyomaszt? Majdhogynem elnevettem magam. Csak fel kellett volna sorolnom mindazt, amiről igyekeztem megfeledkezni. – Először is... nem kedvelem a rejtélyeket magam körül. – Miféle rejtélyeket? – Például, hogy bezárom a szobám ajtaját, mire visszatérek nyitva találom, téged a fürdőkádban, és azt mondod, hogy nyitott ajtón kopogtattál. – Gyanúsítasz? – Igen – bólintottam. Tess elmosolyodott. – Az más. Akkor vallanom kell. Tényleg én nyitottam ki. – Mivel? – A körömollómmal. És persze, kellett hozzá egy kis görbe drót is. – Ez azt jelenti, hogy görbe drótokkal jársz vendégségbe? A rendőrség előre megfontolt
szándéknak nevezi az ilyet. – Tévedsz. Drótot mindenütt lehet találni. Arról pedig ne is álmodozz, hogy lebuktattál egy betörőnőt. Ez volt ugyanis a szakmám. Mielőtt Gregory alkalmazott volna. – Micsoda? – A zárak feltörése. Néhány barátommal alapítottunk egy céget, amelynek az volt a feladata, hogy amit mások bezártak, és teszem azt, elveszítették a kulcsát, úgy nyissuk ki, hogy ne sérüljön meg a zár vagy az ajtó. Nem is gondolod, hány kelekótya ember él a világon. Húsz fontért kinyitottuk még a legbonyolultabb zárat is. – Hol tanultad ezt a, hm... szakmát? – Egyik társamtól. Lakatos volt az apja. Úgy ismerkedtem meg Mr. Gregoryval is, hogy kizárta magát az irodájából. Megtetszhettem neki, mert miután végeztem a munkával, állást ajánlott. Tisztáztunk bizonyos feltételeket, és elfogadtam az ajánlatát. A feltételek közé tartozott, hogy csak a titkárnője leszek. Szerencsére ő sem gondolta másképpen. Még mindig fel akarsz jelenteni a felügyelőnél? – Fürödni akarok – mondtam. – Mi nyomaszt még? – Majd elmondom. Udvariasan elfordította a fejét, amíg lecsúszott rólam a rám tekert lepedő. A kád mérete meg sem közelítette a pezsgőfürdőét: abban bezzeg úgy elfértünk, hogy nem is érintettük egymást. – Mi nyomaszt még? – tette fel ismét a kérdést, miközben igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy megszabadulhasson a kezemtől és a lábamtól, amelyeket megpróbáltam kényelmesen kinyújtani. – A társbérlet – mondtam. Tess arcáról lehullott a mosoly. – Ezt hogy érted? – Nem szeretem a társbérleteket. – Rendben van – húzta fel az orrát. – Értek a szóból. Fordulj egy kicsit félre. – Mibe sántikálsz? – kérdeztem gyanakodva. – Te egyfolytában rólam beszélsz – mondta fagyos hangon. – Elegem van belőled. Pedig én csak fürödni akartam. Jó, tévedtem, nem kellett volna. Először sem kellett volna, de... valahogy elgyengültem. Ezután majd erős leszek. Engedj! Ki akarok szállni! Nem leszek a társbérlőd a kádban, ha erre gondolsz. – Nem rád gondolok – mondtam. – Igazán? Akkor kire? – Esetleg több társbérlőre. Tess kinyújtotta a nyakát a habok közül, és elszörnyedve nézett rám. – Több társ... bérlőre? – Többre. Úgy rúgott oldalba, hogy lecsúsztam a víz alá. Amikor feljöttem alóla, éppen kifelé igyekezett. – Engedj! – lökte el a kezem. – Minek nézel te engem? Még hogy több... társbérlő! Rettenetesen csalódtam benned. – Sajnos, az a helyzet – mondtam –, hogy már így is többen vagyunk a kádban. Elméletileg legalábbis. Tess arcán elterült a rémület. – Máris... többen? – Többen. – Ez valami... tréfa? – Sajnos, nem az.
– És kik azok a... társbérlők? – Valószínűleg néhány mutáns levéltetű. – Levél... tetű? Kénytelen voltam bevallani neki, milyen szereléssel ajándékozott meg Denis. Tess még a száját is eltátotta nagy igyekezetében, hogy egyetlen szavam se mulassza el. Amikor befejeztem, olyan képet vágott, hogy életem végéig sem felejtem el. – Ez annyit jelent – kérdezte gyanús nyugalommal –, hogy feltehetően együtt fürdők... néhány levéltetűvel? Ha sejtettem volna, mi következik, inkább a nyelvem haraptam volna le, semhogy kimondjam az igent. De nem sejtettem. – Elképzelhető – mondtam. – Persze, az is lehetséges... Vérfagyasztó sikoly fojtotta belém a szót. Tess a levegőbe emelkedett, mintha rugók lökték volna magasba. Hasonlatosan a tengeri akváriumból kiemelkedő delfinekhez. Csakhogy, míg a delfinek barátságos ciripelés közepette szembemosolyognak a közönséggel, addig Tess lekevert egy akkora pofont, hogy azt hittem, az egyik szemem a másikhoz megy látogatóba. Égő fájdalmat éreztem az arcomon: körme felsértette a vérfarkas karma nyomát. Amíg arcom tapogatásával voltara elfoglalva, kiugrott a medencéből, és átvágtatott a szobába. Olyannyira meg volt rémülve szegény, hogy a kád mellett felejtette a ruháit. Csak akkor vette észre, hogy nincs rajta semmi, amikor már odakint járt. Mivel vissza már nem akart jönni – vagy nem mert a társbérlők miatt –, bebújt az ágyamba, s még a fejét is bedugta a takaró alá. Gyerekkoromban mesterfokon űztem a bújócskát, ezért hamarosan rá találtam. Amint hozzáértem, meggyőződhettem róla, hogy nagyon is egyedül érzi magát a takaró alatt. Gyorsan bebújtam mellé, hogy elűzzem a magányosságát. Hogy s mint történt, nem tudom már, a nagy sietségben jómagam is a fürdőszobában felejtettem a ruhámat. De ha nem felejtettem volna ott, akkor sem kockáztathattam volna meg, hogy behurcoljak magammal néhány társbérlőt az ágyba, így aztán csak ketten maradtunk benne. – Hogy lehettél... ilyen... elővigyázatlan? – suttogta Tess, már békülés közben a fülembe. – Nem is sejted mennyire utálom a rovarokat. Ki tudnék tőlük futni a világból. Istenem, még most is ráz a hideg, ha rájuk gondolok. Hogy ne rázza annyira, közelebb bújtam hozzá. – Felmelegítelek. – Jézusom... órák kellenének ahhoz, hogy megnyugodjak valahogy... így... már azért kezdek megnyugodni... Ott... jó... már kezdek... megnyugodni... Csak még egy kicsit nyugtass, csak... még... még... még...! Úgy elrohant az idő a nagy nyugtatásban, hogy észre sem vettük. 51 Késő délutánra járt, amikor visszament a szobájába. Közben vagy háromszor kifertőtlenítette a kádat, a Denistől kapott ruhákat pedig kihajította az ablakon. Csodák csodájára mégsem sikerült tökéletesen megnyugtatnom. Pedig mindent megtettem volna, hogy ne legyen panasza. Mielőtt elment, láttam a szemén, hogy azért maradt még benne egy icipici nyugtalanság. – Valami baj van? – kérdeztem nem túlságosan bölcsen. Tess töprengve nézett rám, miközben szorosra húzta fürdőköpenye övét. – Gondolkodtál már azon, hogy... mit tennél, ha találkoznál a gyilkossal? Persze hogy gondolkodtam. – Még nem volt rá időm – mondtam. – Pedig... elgondolkodhatnál rajta. Mint ahogy én is ezen töröm már... két napja a fejem.
Hogy mit fogok csinálni, ha egyszer felbukkan előttem? – A vérfarkasra gondolsz? – Ki másra? Néha... nem is hiszem el, hogy én magam itt vagyok ebben a kastélyban. Reggel is, amikor felébredtem, azt hittem, nem ébredtem fel, hanem tovább álmodom. Mert hiszen az lehetetlen, hogy mindez velem történjék meg! És itt van a szerencsétlen főnököm is. Ki a fenének árthatott, hogy naponta kétszer véresre karmolják? Mi lesz, ha... téged is megölnek? – Majd vigyázok magamra – ígértem. – Ezt el is várom tőled. Különben itt maradok egy fasírttá vert főnökkel egyedül, és még egy jó kis fürdőcskére sem számíthatok. Ugye nem hagysz cserben? Készséggel megígértem neki. 52 A hallban Jeanette-be és Reganbe botlottam. Egy kis asztalkánál ücsörögtek az asztal lapja fölé hajolva. Jeanette keresztrejtvényt fejtett, s amikor a közelébe értem, felemelte a fejét. Majdhogynem fitymáló pillantást vetett rám. – Ó, csak maga az? – Nem látszik túl szomorúnak – mondtam, a vele szemben álló karosszék támlájának támaszkodva. – Annak kéne lennem? – hajtotta oldalra a fejét. – Ha valakinek kinyírják az élettársát... – Én sem kacagok rajta, ha erre gondol. Különben annyit sem éreztem iránta, mint egy kóbor kutya iránt. Legalábbis már nem. – És korábban? – Mi köze hozzá! – Semmi. Csupán nem értem, hogy miért hozta magával az ünnepségre? – Magánügy. – Nem azért, mert egyezséget kötött Spencerrel? – És ha azért? – Tisztában vagyok vele, hogy Mr. Spencert a gyémántok érdekelték. – Nemcsak őt, hanem engem is. – Képes lett volna... ellopatni őket? Jeanette a képembe vigyorgott. – Képes. Elvégre Amadeus a testvérem. Bármennyire is távol állunk egymástól, mégiscsak az. Egy bátynak pedig kutya kötelessége segíteni a húgának, ha annak rosszul megy a sora. – Amint hallom, segít is. – A maga módján. Kíváncsi rá, hogy ez mit jelent, mi? Annyi pénzt ad nekem, amennyit ő gondol, nem amennyit én gondolok. Ezért kitaláltam, hogy könnyítek rajta egy kicsit. Ne izguljon, Spencer nem akarta ellopni az Északi Fényt, még csak a Pretoria Lángját sem. Spencer kis köveket akart csupán megfújni, amelyeknek az árából kiegészíthettük volna szerény jövedelmünket. – Mi lett volna, ha lebuknak, és Sir Amadeus megtudja? Jeanette elkaccantotta magát. – Tudja. – Tessék?! – Mit van úgy oda? Amadeus tudja, hogy Spencer lopni akart tőle. – Honnan tudja? – Jó kémei vannak. Talán Celia árulta el neki. Ő mindenre, képes.
Nyeltem néhányat, miközben megpróbáltam értelmezni a hallottakat. – És... nem tett ellene semmit? – Dehogy tett! Valami bevillant a fejembe. Élesen, mint a villám fénye. – Spencer... nem először lopott gyémántot... Sir Amadeus műhelyéből? Jeanette gúnyosan összecsapta a tenyerét, amitől a rejtvényújságja is, és ceruzája is a szőnyegre hullott. – Magának aztán tengernyi az esze, drágám. – Sir Amadeus... miért hagyta? Jeanette felvette az újságot, és visszadobta az asztalkára. – Ne akarja, hogy beavassam egy család belső életébe. – Pedig be kell avatnia – mondtam. – Spencert meggyilkolták. – És engem is meggyanúsíthatnak vele, igaz? Nos, jól van. Régóta játsszuk ezt a játékot. Amadeus tudja, hogy van egy távirányítónk, amellyel Spencer be tud hatolni a gyémántszobába. Azt is tudja, hogy az én megbízásomból tör be hozzá, és lop el néhány kisebb követ. Sok rossz tulajdonságom van, Mr. Lawrence, de van egy jó is. Nem vagyok mohó. Nem viszem túlzásba a dolgot. Eddig jól is működött a dolog... most azonban valaki kinyírta Spencert. Kereshetek valakit a helyére. Nincs kedve beszállni? Kap bizonyos jutalékot, és igénybe veheti egyéb szolgálataimat is, ha nincs ellenére. – Végképp nem értek valamit – tártam szét a karom szinte kétségbeesetten. – Mire való ez a színjáték? Nem lenne egyszerűbb, ha Sir Amadeus megemelné az apanázsát, akkor nem lenne szüksége erre a cirkuszra? Jeanette megcsóválta a fejét. – Úgy látszik, nem érti. Amadeus egyszer kijelentette, hogy életem végéig ennyi és ennyi pénzt kapok tőle, és ezen nem is fog változtatni. Ő olyan, hogy nem is változtat. Azt viszont elnézi, ha kis ügyeskedéssel magara toldom meg az apanázsomat. Elképesztő volt, amit hallottam, mégis volt benne logika. Ez viszont új megvilágításba helyezte a dolgokat. Elvégé Sir Amadeus megunhatta Spencer és Jeanette tolvajlásait, s Spencer meggyilkolásával befejezettnek nyilváníthatta a játékot. – Óhajt még valamit? – Nem látta Mr. Schwarzot? – Érdekes, Celia is őt keresi. Különben nem láttam. Hála istennek. Nem az a fickó, akit szívesen lát az ember. Belemélyedt a keresztrejtvényébe. Megfordultam, és kisétáltam az ajtón át az udvarra. 53 Alig tettem néhány lépést, Regan bukkant fel mellettem. Régi tettestársak voltunk, nem is kellett magyarázgatnia a feltűnését. – Vacsorára kaviáros szendvics lesz – mondta. – Honnan tudod? – érdeklődtem. – Denis árulta el. Kár, hogy csak kettőt ehetek belőle. A mami szerint a kaviár nem tesz jót nekem. – Biztos igaza van a mamidnak. – Ha megígéred, hogy szerzel nekem három kaviáros szendvicset... elárulom, mit beszélt Celia Gideonnal, és most hol van. – Rendben – mondtam. – Három szendvics. – Oké – bólintott, s nem kis meglepetésemre beleköpött a tenyerébe. – Kezet rá! – Nem lehetne köpés nélkül? – alkudoztam.
– Nem, mert akkor nem ér semmit az egész. Kénytelen voltam kezet adni neki. Még szerencse, hogy utána megtörölhettem a nadrágom szárában. – Celia azt mondta Gideonnak, hogy egy nagy barom, és a mai nap az utolsó esélye. Ha nem használja ki a mai délutánt, akkor mindennek vége. Celia nem adja vissza Gideon pénzét, mert az nem volt belekalkulálva a dologba, hogy Gideon gyáva és kétbalkezes. Még a táskáját is elveszítette. Denis szerencsére megtalálta, és odaadta a maminak, mami pedig visszaadta Gideonnak. Gideon erre azt mondta, hogy sötétedés körül bemegy a könyvtárszobába. Megnéztem, de nincs ott. – Megnézted? – Kíváncsi voltam rá, mit csinálhat ott Gideon. Azt hittem, olyan könyveket nézeget, amiket nekem nem szabad. Tudod, amilyenben férfiak és nők szerelmeskednek. De nincs ott Gideon. Csak a táskája. És ég egy lámpa. Olyan hangon mondta, hogy rejteznie kellett valaminek mögötte. – Ég a lámpa? És? – Celia lelkére kötötte Gideonnak, hogy ne gyújtson villanyt, mert észreveheti valaki. Dolgozzon inkább valami izénél... fénynél... de erre nem emlékszek. Akkor hát három szendvics. Köpj a kezedbe! – Egyszer már te beleköptél a sajátodba! – Csak így érvényes. Köpj bele! Megpróbáltam csalni, de egyből kiszúrta. – Ez nem köpés. Tessék rendesen beleköpni. Kénytelen voltam engedelmeskedni. Ismét egymás tenyerébe csaptunk, aztán szökdécselve elhúzta a csíkot. Némi nyugtalansággal bámultam utána. Mi a garancia arra, hogy a vérfarkas megkíméli a gyerekek életét? 54 Nem volt nehéz dolog megtalálnom a könyvtárszobát. Az első emeleten kapott helyet hatalmas, majd égig érő ajtók mögött. Ha Denis nem mutatta volna meg már az első napon, akkor is meg kellett volna találnom. Nem tudom, miért, de minden valamirevaló kastélyban égig ér a könyvtárszobák ajtaja. És a kilincsük sem akármilyen. Sir Amadeus könyvtárszobájáé nyomhatott vagy öt kilót, és akkora volt, hogy leszerelve csatát lehetett volna nyerni vele. Ahhoz képest viszont olyan könnyedén járt, mintha szervomotor segítette volna. Óvatosan nyitottam ki, és még óvatosabban dugtam be a fejem az ajtónyíláson. Odabent sötétség uralkodott, csak a galérián égett halvány fény. Meghökkenve álltam meg a küszöbön, és igyekeztem belefúrni a tekintetem a félhomályba. Az alig-fény sokat segített a tájékozódásban. Amint hozzászokott a szemem, teljes pompájában kibontakozott előttem a Hillsbrooki kastély könyvtárterme. A könyvtárterem szinte kastély volt a kastélyban. Eredetileg talán nem is könyvtárnak használták, hanem csillagvizsgálónak. A mennyezetre a csillagos ég képe volt festve, két oldalról hat-hat zodiákus jel fogta közre a csillagokat. Szinte vártam, hogy egyszer csak elmozduljon a tető, szétnyíljon a szemem előtt, és feltűnjenek a szabaddá vált égbolton az igazi csillagok. A tető azonban nem moccant. Az állatövi jegyeken kívül azok a hatalmas polcrendszerek is akadályozhatták benne, amelyek fent húzódtak a félemelet magasságnyi galérián, de a földszintre is jutott belőlük éppen elég. A polcok és szekrények telis-tele voltak könyvvel. Egy avatott kutató éveket is eltölthetett volna közöttük.
Tettem néhány lépést előre. Ekkor fedeztem fel, hogy a padlón is jelek húzódnak, méghozzá csont – talán elefántcsont? – berakással készítve. A csontcsíkok látszólagos összevisszaságából kibontakozott előttem Adam Kadmonnak, az Embernek a feje. Mivel annak idején jómagamat is meglegyintett a kabbala szele, pontosan tudtam, hogy az első ember, Ádám néz rám a parkettáról úgy, ahogy azt a kabbalisták megálmodták. „Öregember alakjában jelenik meg, mint az ősi az ősiek között, mely az ismeretlenek között a legismeretlenebb. Ám abban az alakban, amelyben megmutatkozik nekünk, még mindig ismeretlen marad. Öltözéke fehér, és arca sugárzó. Az égi szikrák trónján ül, melyeknek tetszése szerint parancsol. Fejének fehér fénye százezer világot világit meg.” Körülötte gyöngyházszínű héber betűk csillogtak. Megreccsent valami a galérián. Éppen csak annyira, mint amikor egy félénk egérke végigfut egy vékony deszkán. Más talán nem tulajdonított volna neki nagyobb jelentőséget, én azonban tisztában voltam vele, hogy néha ezeken a figyelemre sem méltó apróságokon múlik az életünk. Előkaptam a zsebemből a 38-ast, és a galériára felvezető lépcső felé fordítottam a csövét. – Mr. Schwarz! – mondtam határozott hangon. – Lawrence vagyok. Beszélni szeretnék önnel. Itt van valahol? Mr. Schwarz nem adta jelét, hogy itt lenne. Nem válaszolt, sőt még az egérke okozta recsegésféle is elhallgatott. – Mr. Schwarz! – próbálkoztam újra. – Feltétlenül beszélnünk kell! Schwarz azonban hallgatott. Már ha egyáltalán ott volt a teremben. – Odafent van, Mr. Schwarz? Ekkor már úton voltam a galérián égő, halvány fény felé. Őszintén szólva fel voltam készülve mindenre: például arra is, hogy egyszer csak előugrik valahonnan a vérfarkas és nekem esik. Tulajdonképpen kívántam is a találkozást, bár voltak pillanataim, amikor szerettem volna elkerülni. Csakhogy biztos voltam benne: egyszer úgyis meg kell történnie a végső, nagy leszámolásnak, akkor pedig jobb minél előbb túlesni rajta. A vérfarkas azonban ezen az estébe hajló szürke délutánon nem óhajtott találkozni velem. A galérián, a nyitott könyves szekrények előtt, három asztal is állt, olvasólámpával felszerelve. A középső asztalon égett csupán a fény: a lámpa zöld ernyőjén átszűrődő sugarak furcsa, sejtelmes fényt kölcsönöztek az évszázados könyveknek. Valami csusszant egyet a talpam alatt. Olyan hirtelen kaptam fel a lábam, hogy megbillent a revolver a kezemben. Félszemmel pillantottam csak a lábam elé: fekete, kerek tárgy hevert odalent a parkettán. Még egyszer a zöld fény felé néztem, aztán villámgyorsan lebuktam, felkaptam a valamit, és a szemem elé tartottam. Fekete, széles karimájú kalap volt, amilyet leginkább egyházi személyek viselnek a fejükön, tartozzanak bármelyik felekezethez. Azt súgta egy hang a lelkem mélyén, hogy Schwarz rabbi kalapját tartom a kezemben. Ekkor már magát a rabbit is észrevettem. Az első számú asztalra borulva aludt. Fejét kényelmesen a karjára hajtotta, úgy szundikált, az elvégzett nehéz munkába belefáradva. Kissé lejjebb eresztettem a stukker csövét, és letettem a kalapot az asztal szélére, egy jó tízkilós könyv mellé. A könyvet héber betűkkel írták, és szép, kézzel festett képekkel díszítették. Az egyik képről éppen egy szárnyas, vicsorgó démon nézett rám. Nem mondhatnám, hogy nagyot javított eddig sem felhőtlen hangulatomon. A rabbi aludt, én pedig nem akartam időnek előtte felébreszteni. Már csak azért sem, mert szerettem volna tisztába jönni vele, mit csinált idefent. Ahhoz, hogy megtudjam, meg kellett vizsgálnom nyitott táskáját, amely a középső asztal lábánál hever. Bár szüleim annak idején arra tanítottak, hogy ha nyitott táskát látok valahol, nem feltétlenül kell beletúrnom és megnéznem mi van benne – hátha az, akié, nem szeretné, ha lelepleznénk a titkait –, én mégiscsak belenéztem. És nem is bántam meg, hogy belenéztem. Schwarz rabbi táskájában egész kis kém-műhelyt
találtam. Volt benne legalább háromféle mikrofilm-felvevő, filmek, mindenféle szerkentyűk, sőt még egy lehallgatókészülék is. Annyi, amennyi meg egy Moszad-ügynöknek is sok lett volna. Nem fért a fejembe, mi a fenét akart kikémlelni Sir Amadeus Hamilton-Wesby kastélyának könyvtártermében? Aztán erre is fény derült. Megállapítottam, hogy Gideon Schwarz rabbi néhány héber nyelvű könyvről készített mikrofilm-felvételeket. A már lefényképezett könyvek a táskája mellett hevertek gúlába rakva. Megvakargattam az orrom hegyét, és megpróbáltam megerőltetni az agyam. Mi a fene történik itt? Csak nem az izraeli és a jó ég tudja, milyen titkosszolgálatok harcába cseppentem? Rövid szemlélődés után úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha megkérdezem magától Schwarztól. Ahogy rápillantottam, kezdett megdőlni bennem kém-elméletembe vetett hitem. A Moszad ügynökökre nemigen jellemző, hogy elaludnának munka közben. Odaléptem az alvó Schwarzhoz, és megráztam a vállát. Közben azért felé fordítottam a fegyvert, nehogy hirtelen ébredése felett érzett riadalmában valami ostobaságra gondoljon. – Hé! Mr. Schwarz! Ébresztő! Hogy nyomatékot adjak az ébresztőmnek, még az oldalát is megbirizgáltam a stukkerom csövével. Schwarz rabbi azonban nem ébredt fel. Hiába szólítottam többször is, úgy elnyomta a buzgóság, hogy még csak fel sem emelte a fejét. Felemeltem én. Gideon Schwarz rabbi feje úgy csuklott hátra, mintha nem is lett volna nyakcsigolyája. Szeme nyitva volt, annak ellenére, hogy az elvégzett munkától nagyon fáradt lehetett szegény. Letettem a revolveremet az asztalka szélére, és a nyaki ütőeréhez nyomtam az ujjam. Nem áramlott abban annyi vér sem, amennyiből egy katicabogárnak vérátömlesztést lehetett volna adni. Egy széles karmolásnyom szélén láttam csupán néhány cseppecske, már alvadt vért, s ez a karmolásnyom végighúzódott a nyakán, feltépve a verőerét. Leroskadtam egy székre, és tenyerembe hajtottam a fejem. Gideon Schwarz rabbit is megölte a vérfarkas. Vajon ki lesz a következő áldozat? 55 Nem nyúltam semmihez, még a cipőmet sem törölgettem le. Így aztán szép, véres lábnyom-sort hagytam magam után. Tisztában voltam vele, hogy egyenesen Powerhez kellene mennem, én mégsem hozzá igyekeztem. Első dolgom volt, hogy keressek egy darab keménypapírt, amit az első mellékhelyiségben találtam is. Nagy betűkkel felírtam rá, hogy Takarítás miatt zárva!, és a könyvtárterem ajtajára akasztottam. Aztán szedtem a nyúlcipőket, hogy még azelőtt dűlőre jussak Celiával, mielőtt valaki felfedezné a gyilkosságot. Celiát sajnos nem találtam egyedül. Paul Billerbeck ücsörgött a szobájában, az ágya szélén. Nem kell rosszra gondolni, mindketten fel voltak öltözve normálisan, bár ez utóbbi jelző táján túlzásnak tűnhet. Paul Billerbeck ugyanis zöld zakóban, citromsárga nadrágban és piros csokornyakkendőben cigarettázott, Celia ezzel szemben nyaktól bokáig érő pizsamát viselt. Bokája felett és a nyaka táján maslival kötötte át, amitől úgy nézett ki, mint a török szultán megunt, és tengerbe hajításra kész, zsákba varrt felesége. Berontottam a szobába, és nyomban leroskadtam egy székre. Máskor talán meglepődtek volna a viselkedésemen, ezúttal viszont meg sem rebbent tőle a szemük. Csak néztek maguk elé elgondolkodva, mintha azon töprengenének, hogy az elkövetelt gyilkosság után nem hagytak-e áruló nyomokat maguk mögött.
Mr. Billerbeck volt az, aki elsőként érzékelte a jelenlétemet. Arcán idült, boldog mosoly ült, mintha befüvezett volna. – Leslie? – Mit gondol? – Bocsásson meg... kissé elgondolkodtam. – Azt látom. Történt valami? Billerbeck bólintott. – Történt bizony. Méghozzá nagy dolog. Éppen most közöltem Celiával. Celia arcán már közel sem látszott akkora öröm, mint Billerbeckén. Sőt, egyáltalán nem is látszott rajta öröm, ha látszott valami, akkor az inkább harag volt. Akkora, amekkora egy tűzhányóba szorulhat, röviddel kitörése előtt. Mintha ott sem lettem volna, összehúzta a szemét, és úgy sziszegett Billerbeckre, mint az éhes kígyó. – Ezt nem teheted meg velem! – Nem is veled teszem meg, hanem vele! – Ő a testvérem, és... hallgatnia kell a szavamra! – Ezúttal alighanem az én szavamra hallgat. – Beszélni akarok vele. Most azonnal! – Ezt megteheted. Átjössz hozzá? Mielőtt felcihelődtek volna, hogy rám hagyják az üres szobát kénytelen voltam közbevetni magam. – Állj! – álltam az ajtó elé. – Megtudhatnám, mi folyik itt? Billerbeck feltápászkodott, és a szemembe nézett. – Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mi köze hozzá de miután kellemes ismerősöm, nincs okom, hogy titkolózzam Feleségül kértem Jeanette-t. És ő igent mondott. – Gratulálok – mondtam minden különösebb meggyőződés nélkül. – Jeanette nem megy férjhez hozzád, erről ne is álmodozz! – tiltakozott Celia. – Ő nem hozzád való! – Hát kihez? – Ez most nem fontos. Jeanette már másé! – Másé? Ő mintha nem ezt mondta volna nekem! – Nem érdekel, mit mondott! Beszélnem kell vele! Kifelé vágtatott volna, de még idejében elkaptam a karját. – Nekem meg magával. Akkorát rántott rajtam, hogy majd ráestem az előszoba sezlonjára. – Hagyjon, maga mitugrász! Maga nem tilthatja meg nekem... Ekkor már ismét az ajtó előtt álltam. S mivel tíz körömmel esett a képemnek, kénytelen voltam védekezni. A halott Schwarz rabbi elvágott nyakára gondoltam, aztán adtam neki egy akkora pofont, hogy a sezlonra huppant tőle. Ott is maradt, felhúzva a lábait, miközben sírós képpel nézett rám. – Maga megütött. – Kénytelen voltam vele. – Ezért megölöm. – Jó, de előbb hallgasson meg. – Csak nem akar maga meg engem feleségül venni? – Schwarz rabbiról van szó – mondtam. Celia megsimogatta az arcát, amelyen még mindig ott látszott öt ujjam nyoma. – Mit csinált az a szerencsétlen? – kérdezte elhaló hangon. – Lebukott? – Meggyilkolták – mondtam.
56 Akkora csend hullott ránk, hogy csak tonnában lehetett volna mérni a súlyát. Celia olyan képpel nézett rám, hogy biztos voltam benne: még a pofonomról is megfeledkezett. – Mit... beszél? – kérdezte rekedten. Billerbeck csak állt mozdulatlanul, pipacspiros csokornyakkendőjét simogatva, mintha valódi pipacs lett volna. Mivel roppant kevés volt az időnk, néhány mondatra szorítkozott csupán a magyarázatom. Elmondtam, hogy bementem a könyvtárterembe, ahol vérbe fagyva találtam a rabbit. Minden bizonnyal a vérfarkas ölte meg. Ezt bizonyítja a seb a nyakán, amelyet egy farkaskarom okozhatott. Celia ekkor már nem volt se fiú, se lány. Két tenyere közé szorította az arcát, és imamalom-szerű monotóniával ismételgette: te jó isten, te jó isten, te jó isten... Billerbeck eközben udvariasan az ajtó felé sompolygott. – Maradjon csak, Paul! – szóltam rá. – Hátha szükségem lesz a segítségére. Leültem Celiával szemben. Már nem látszottak az ujjnyomok az arcán. – Ne haragudjon a pofonért. – Ugyan már – legyintett. – Ez most a legkisebb bajom. Valóban… megölték? – Valóban. – És... mikor? – Nem sokkal ezelőtt. Power minden pillanatban rábukkanhat. Azt hiszem, önt fogja gyanúsítani. Ha nem akar börtönbe kerülni, válaszolnia kell néhány kérdésemre. – Te jó isten! Persze hogy válaszolok. – Először is, ki ez a Schwarz? – Ki lenne? Rabbi. – Azonkívül? – Egy megszállott őrült. Kottagyűjtő és kabbalatudós, vagy mi a fene. – Hogy került kapcsolatba vele? – Egy ismerősöm ajánlotta. Mint kiderült, már régen kinézett magának. – Erről ha lehetne, egy kissé bővebben. Celia megnyalta az ajkát. Látszott rajta, hogy nagyon meg van ijedve. –Mr. Lawrence... esküszöm magának, soha, semmilyen kapcsolatban nem álltam zsidó rabbikkal. Nem elvi okokból, ha erre gondolna, csupán semmi közöm nem volt hozzájuk. Mint ahogy a vudu hívőkhöz sincs. Egyszer aztán egy barátom, nem tudom fontos-e a neve, megemlítette, hogy van egy ismerőse, egy tudós rabbi, aki a kabbalával foglalkozik. Azt sem tudtam akkor még, hogy eszik-e vagy isszák. Később persze kiokosítottak, hogy a kabbala régi, zsidó varázstudomány, amelybe belefér egy kis természetfelettivel való játszadozás is. Azt hittem, Gideon is egy ilyen félbolond, de kiderült hogy nem. Gideon tudós. Őt a kabbala, mint tudomány érdekli. Nem tudom hallott–e már róla, hogy Amadeus könyvtárában található a világ legnagyobb kabbala-könyv gyűjteménye? Őriznek itt három-négy olyan könyvet, amely a világon egyedül csak itt található meg. Még az ükapám gyűjtötte össze őket. Gideontól tudom, hogy egyszer valaki, a nevét isten bizony meg sem jegyeztem, megpróbálkozott, hogy hozzájuk férjen. El is jött ide, Hillsbrookba, itt aztán történt valami, ami miatt többé soha, senki nem kapott lehetőséget a varázskönyvek tanulmányozására. Gideon Schwarz többször is megpróbált kapcsolatba lépni a testvéremmel – sőt még az elöljárói is –, bátyám azonban még csak nem is válaszolt a leveleikre. – Nem próbált közvetíteni közöttük? – Bolond lettem volna kihívni magam ellen a haragját! Hiszen tőle függök anyagilag. Mondtam is Schwarznak, hogy tőlem hiába is kéri, inkább leharapom a nyelvem, mintsem, hogy egyetlen szót is szóljak az érdekében.
– És Schwarz? – Azt kérdezte, és ha jól megfizet? Elmagyarázta, hogy nem lesz más dolgom, csupán be kell juttatnom a kastélyba, mint a barátomat. Hoz magával mikrofilm-felvevőt, és lefényképezi a könyveket. Egyetlen könyv sem fog megsérülni, a bátyám észre sem fogja venni a dolgot. Ezért... beleegyeztem. Csakhogy... lehet, hogy Schwarz nagy tudós, de hogy emeletes balfácán, az biztos. És a végén megölette itt magát nekem! Most mi a fenét csináljak? – Meséljen el mindent a felügyelőnek – javasoltam. – Más mondanivalója nincs számomra? Hallgatott egy kicsit, majd megvonta a vállát. – Mi lenne? Biccentettem és elmentem, hogy szóljak Mr. Powernek. 57 Power elgondolkodva nézegette a halottat, majd hozzám fordult. – Mutassa a cipőjét! Mutattam. Power megcsóválta a fejét. – Nem tudott volna a vértócsa mellé lépni? – Jöjjön csak ide, felügyelő úr! Az egyik helyszínelő hívta magához Powert. Ott állt egy asztal mellett, a vérnyomok főié görnyedve. – Látja, amit én? – Mi a fene ez? A helyszínelő megvakargatta az orrát gumikesztyűbe bújtatott ujjával. – Egy állat nyoma. Talán farkaskutyáé. Power rám nézett. Őszinte riadalom csillogott a tekintetében. – A vérfarkas? Bizony hogy ő volt. A nyaki ütőér felszakítása, a karom nyoma, mi másra utalhatott volna? – Én megőrülök! – mondta lassan, a halántékát tapogatva Power. – Mi a fene történik itt? Lassan több lesz a halottunk, mint a második világháborúban. Ne félj, elkaplak, te rohadék! Szorul körülötted a hurok! – Összedörzsölte a tenyerét, és hozzám hajolt. – Hamarosan nagy meglepetésben lesz része, de úgy ám! Ez a nyomorult ott lapít a vackán, és azt hiszi, hogy biztonságban van, de én lecsapok rá! Órák kérdése, és a markomban lesz! Mire azok a tudálékos dublini pasasok ideérnek, én már elkaptam a mocskot! Ettől féltem, méghozzá nem is kicsit. 58 Sir Amadeus rezignáltan fogadta a hírt. – Tudják a... vendégeim? – kérdezte bágyadt sóhajjal, miközben whiskyt öntött magának. – Kérnek az urak egy nyeletet? Power, azzal a kifogással, hogy szolgálatban van, kitért az ajánlat elől, én viszont nem voltam szolgálatban. – Igaz hogy ön, Sir Amadeus, elutasította a rabbik az iránti kérelmét, hogy megtekinthessék a kabbala-könyveket? – tette fel a felügyelő a hivatalos kérdést. – Igaz – biccentett Sir Amadeus. – Megtudhatnám, miért? – Hát hogyne – bólintott Sir Amadeus. – Még nagyapám fiatal korában történt, hogy idejöttek valami kabbalakutatók, és kutatás ürügyén kitépkedtek néhány lapot a könyvekből. Szerencsére tetten érték őket. Ettől az időtől kezdve bezárult előttük a könyvtár ajtaja. Lehet,
hogy hiba volt. Talán nagyobb toleranciával kellett volna viseltetnem a tudósok iránt. – Nem is sejtette, hogy Mr. Schwarz miben mesterkedik? – Nem én! Ha sejtettem volna, valószínűleg a történtek ellenére is megengedtem volna neki, hogy kellő felügyelet mellett mikrofilmet készíthessen a könyvekről. Ez az eset elgondolkodtatott, felügyelő. Lehetséges, hogy... ha elköltözünk innen, magammal sem viszem őket. Talán valamennyit odaajándékozom egy könyvtárnak vagy múzeumnak. Ha akkora irántuk az érdeklődés, hadd olvassák. Nálam csak állnak árván, pedig a könyvnek az a rendeltetése, hogy olvassák. – El szándékozik költözni innen? – Valószínűleg. Nagyon szeretem a nagyapámat, felügyelő úr, nem akarom, hogy élete utolsó éveit rettegésben töltse. Ma reggel, amikor bementem hozzá, beleléptem valami... nem is tudom, mibe. Ő meg ott kucorgott az ágyán, és... rémülten nézett rám. Azt mondta, amibe beleléptem, démoncsapda, Mr. Lawrence készítette számára. Egy másik csapda pedig ott van a takarója alatt. Van vagy hat kastélyom a szigeten, miért ragaszkodnék éppen Hillsbrookhoz? – Sejtelme sincs róla, hogy ki ölhette meg Schwarz rabbit? – Halvány sejtelmem sincs róla, felügyelő. És arról sincs, hogy mi folyik itt. Mind ez idáig normális család voltunk – jó, voltak bizonyos problémáink –, de gyilkosság még nem fordult elő a körünkben. Most meg ennyi egymás után. Lehet, hogy rám utazik valaki? A kérdés ott maradt a levegőben. Power toporgott még egy kicsit, aztán a vérfarkas után eredt. 59 Sir Amadeus öntött magának is, nekem is egy istenes adag whiskyt. Nem igazán akaródzott innom, de attól tartottam, ha visszautasítom, ismét bezárja lelkének kis ablakocskáját, amit mintha már nyitogatni kezdett volna előttem. Nem is tévedtem. A lezúdított ital mintha meghittebbé tette volna közöttünk a hangulatot. – Attól tartok, a felügyelő engem gyanúsít – mondta a poharát forgatva. – Van egy ilyen érzésem. Magának? – Lehetséges. – Elvégre... mindkét húgom... hm... barátját meggyilkolták, és mindkettőt az én kastélyomban. Ez már elég okot adhat a gyanúra, nemdebár? – Lehetséges. – Egyéb angol szót is ismer? Úgy tettem, mintha nem vettem volna a lapot. Pedig nem is vettem. – Figyeljen ide, Sir – kezdtem előrehajolva. – Hogy is történt az a dolog Spencerrel? – Milyen dolog? – Hogy lopni hagyta. Sir Amadeus megnyalta a szája szélét. – Eszerint Jeanette elárulta magának. – Eszerint el. – Azt is elmondta, hogy miért? – Említett valamit. Sir Amadeus megadóan felsóhajtott. – Nem kívánhatom, hogy megértse, de azért megpróbálom elmagyarázni. Bizonyára tudja, hogy a szüléink gépkocsibaleset áldozataivá váltak. Anyám... röviddel a kórházba szállítása után halt meg, apám egy kicsivel még tovább élt. Akkor, ott, a kórházi ágyán megesketett, hogy vigyázok a húgaimra. Apám tisztában volt vele, hogy ugyanazokat a tulajdonságokat örökölték a felmenőiktől, amelyek nemegyszer már majdnem lenullázták a Hamilton-Wesby családot. Apám takarékos ember volt, nem úgy, mint a nagyapám, Sir Ireneus. Ő aztán el is
takarította a vagyont egy rövidke évtized alatt. Akkortájt nem volt hogyan teljesítenem apám kívánságát, hiszen néhány fontot oszthattam volna szét csupán a húgaim között. Aztán történt, ami történt: most dúsgazdag ember vagyok. Ami a húgaimat illeti, apámnak igaza volt. Ügy kezelik a pénzt, mint a levegőt: belélegzik, aztán várják s következő slukkot. Ha nem jön, akkor megfulladnak. Érti, ugye? – Eddig igen. – Az a helyzet, hogy meghatározott havi apanázst folyósítok nekik. Mondhatnám úgy is, hogy havi fizetést kapnak fölém. Az összeget ne kérdezze: nagyjából három egyetemi tanár kap annyit – egyikük akár Nobel-díjas is lehet. És nekik mégsem elég. Én viszont olyan ember vagyok, hogy amit egyszer kimondtam, az szent. Tudom, hogy annak a pénznek elégnek kell lennie. A megállapodásunk utáni első hónapokban még eljöttek hozzám pótlékot kunyerálni, én azonban nem adtam nekik. Bevetettek minden trükköt, mégsem adtam. Közben vérzett a szívem, az eszem viszont azt súgta, hogy jól teszem, amit teszek, mert ha nem állítanék akadályokat a költekezésük elé, rövidesen ismét Dél-Afrikában találhatnám magam, lapáttal a kezemben. Ivott egy kicsit, aztán folytatta. – Ekkor a lányok más taktikára tértek át. Megpróbáltak mindenféle stiklikkel kicsalni belőlem egy kis pénzt. Persze hogy azonnal átláttam a szitán. Törtem egy sort a fejem, aztán úgy gondoltam, hagyom. Kicsivel több kiadás igazán nem vág a földhöz, nekik pedig talán még jót is tesz, ha csiszolják az agyukat. Nem sorolom önnek, Mr. Lawrence, azt a számtalan apró kis trükköt, amivel kivágtak belőlem néhány ezer fontot – én csak nevettem rajluk. Így volt ez Spencer esetében is, Bár Jeanette soha nem válogatta meg a barátait, mégis majdnem a szívemhez kaptam, amikor először megpillantottam a fickót, Szinte megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy Jeanette nem akar hozzámenni, csupán eszköz a kezében a fickó, hogy belekotorhasson a zsebembe általa. Innentől kezdve érdeklődéssel figyeltem a fejleményeket. Tudtam, hogy Spencer másolatot készíttetett a távirányítóról – Denis jelentette nekem. Aztán amikor felfedeztem, hogy Spencer meglopott, és megszámoltam a kárt, fellélegeztem. Jeanette nem vitte túlzásba a dolgot. Annyit tüntettek el csupán, amennyi durván ötven százalékkal emelte meg az apanázsát. Ettől kezdve rendszeressé vált a dolog. Ők nem voltak mohók, én nem voltam érdeklődő. Így ment volna tán az idők végezetéig, ha meg nem ölik Spencert. Vajon ki tehette? – És Celia? – tértem ki a kérdés elől. Sir Amadeus megvonta a vállát. – Talán összedolgoztak, és megfelezték a zsákmányt. Ez már az ő dolguk. Gondolja, hogy a felügyelő engem gyanúsít? – Megpróbálom lebeszélni róla. – Nem fog sikerülni – legyintett rosszkedvűen. – Amit az egyszer a fejébe vesz... – Komolyan gondolta, hogy eladja a kastélyát? Sir Amadeus nagyon határozottan bólintott. – A legkomolyabban. Semmi értelme, hogy itt maradjak. Csak a könyvtártermet sajnálom... bár igazából attól is elment a kedvem. Már tapogatóztam is az eladás dolgában. Van itt valaki a vendégeim között, aki szívesen megvenné. Méghozzá olyan áron, ami nagyvonalúnak mondható. – Megtudhatnám ki az illető? Sir Amadeus habozott, aztán megvonta a vállát. – Miért ne? Egy régi, dél-afrikai ismerősöm. Mr. Burnett. 60 Miután elhagytam a szobáját, azon töprengtem, hogy a felügyelő valóban őt gyanúsítja-e
majd. Nemigen tudtam eligazodni Power esze járásán, de nagy volt a valószínűsége, hogy igen. Sir Ireneus éppen aludt, amikor bekopogtam hozzá. Priscilla nyitott ajtót, és azonnal ennivalóan piros ajkára tette az ujját. Sir Ireneus tátott szájjal élvezte az álombéli mezők illatát, és a rajtuk táncoló szép tündérlányok simogatását. Orrát sípoló hangok hagyták el, kezében a démoncsapdát szorongatta. Honeyball doktor az ablaknál állt, fél szemével a sötétségben fürdő udvart figyelte, másikkal pedig valami löttyöt nézegetett egy pohárban. Amint meghallotta, hogy belépek az ajtón, megfordult, és biccentve üdvözölt. – Alszik – mondta. – Nyugodtan beszélhet, csak ne túl hangosan. Csupán az erős zajra ébred fel. – Kinyújtotta a karját és az ágyban szerénykedő démoncsapdára mutatott. – Tényleg maga csinálta neki? – Én. – Soha nem gondoltam volna, hogy a hit valóban hegyeket képes megmozdítani. Amióta itt van a keze ügyében, sokkal nyugodtabb. A másik meg ott hever az ágy lábánál. Már többször is beleléptem. Ilyenkor csak nevetett, és azt mondta, szerencsém, hogy nem én vagyok a vérfarkas, mert égő tűz emésztene el. Maga kész pszichológus, Mr. Lawrence. Kitől tanulta ezt az izét? – Egy szerzetestől – mondtam. – A... Westminsterben? – Tibetben. – És... tényleg megfogja a démonokat? – Amelyik hagyja magát. Hogy van az öreg? Sir Ireneus helyett azonban Priscillára néztem. A lány kifeszítette a keblét, és rám mosolygott. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam megmagyarázni. Ha megkíséreltem volna, lehet, hogy csak tovább komplikáltam volna amúgy sem egyszerű helyzetemet. A doktor ismét rázogatni kezdte a poharat a kezében. – Azt hiszem, Sir Amadeus ígérete is jót tett neki. – Amennyiben? – Állítólag megígérte neki, hogy eladja Hillsbrookot, és Walesbe költöznek. Sir Ireneus boldog, mert biztos benne, hogy oda nem követik a démonai. – Kérdezhetnék valamit öntől, doktor? – Csak tessék, tessék. – Nemrég a temetőben jártam. Jókora köd volt; ebben a temetőben valahogy mindig köd van. – Egyszerű a magyarázata – mosolyodott el a doktor. – Kissé mélyebben fekszik a kastélynál – egészen pontosan öt méterrel. Az épületek között megszorul a köd, és betelepszik a temetőbe. Nincs benne semmi természetfeletti, ha erre gondol. – Találkoztam ott egy furcsa öregemberrel. Senki nem tudja, honnan került ide, még Mahoney sem. Nincs valami ötlete, ki lehet? A doktor széttárta a karját, miközben majd kilöttyintette a folyadékot a pohárból. – Nekem? Hiszen mi is újak vagyunk itt. Alig öt éve költöztünk Hillsbrookba. – Csak megkérdeztem – vonultam vissza. – Akkor hát, békében is hagyom magukat. Csak üdvözölni akartam az öregurat. Priscilla engedett ki. Amint elmentem mellette, kidüllesztette a kebleit, és hozzám dörzsölte őket. – Nincs valamire szüksége? – kérdezte ígéretes hangon. – Ha valami gondja lenne, csak... szóljon. Képzett ápolónő vagyok, azt hiszem, tudnék segíteni magán. – Köszönöm – hajoltam meg udvariasan, – Majd, ha szükségét érzem, feltétlenül szólok. Erre aztán lebiggyesztette az ajkát.
– Eszerint más ápolja? Fogalma sincs róla, mit veszít velem. – Priscilla! Priscilla behúzta a kebleit és a nyakát is. – Jól van – mondta félig Honeyball doktor felé fordulva. – Már megyek is. Hogy fel ne ébredjen az öreg, lábujjhegyen lopakodtam ki a folyosóra. 61 Power felügyelő úgy rohant át a hallon, hogy majdnem feltaszított. Olyan izgalom ült a képén, mintha máris elkapta volna a vérfarkast, – A francba! – kiáltotta a képembe. – Csak ezekkel a gazdag pénzeszsákokkal ne kelljen összeakadnia az embernek! De elveszem tőlük mindet! Elkobzom az utolsó darabig! Vörös volt a szeme, mint a tojásait vesztett húsvéti nyúlé. – Mi a baj, felügyelő? – Ne kérdezgessen, mert lecsukatom! – Bocsánat – mentegetőztem –, már itt sem vagyok. – Úgy? Szóval Ön nem kíváncsi a munkámra? Infarktust kaphatok, maga meg csak úgy elnéz a hullám felett? – Segíthetek valamiben? – Rám akarja erőltetni magát? Leroskadt egy karosszékbe, én meg vele szemben. Hagytam, hadd fújja ki magát. – Képzelje, negyvenhárom telefont kaptam egy óra alatt. – Hirdetést adott fel? – Francot adtam! Tudja, kik kerestek? – Kik? – Inkább azt mondanám, ki nem. Őfelsége és az USA elnöke. Más már mindenki. És tudja, miért? Hogy kivételesen és sürgősen engedjem szabadon ezt meg azt. Összességében mindenkit. Hogy ennyire szükség van rá, meg annyira, nemzetbiztonsági érdek, európai érdek, világérdek! Tudja, honnan tudták meg, hogy karantént rendeltem el? Nem, mi? Én sem sejtettem, pedig elővigyázatosan kikapcsoltattam minden telefont. Csakhogy itt már minden zsebben lapul minimum egy mobil. Összevissza telefonálgattak, hogy húzzák ki őket a markomból. De jól kiszúrtam velük! Elkoboztam a mobiljaikat. Sajnos, még így is maradhatott valakinél, mert éppen az imént hívott a portugál belügyminiszter, hogy valami Hopkins nevű fickó a szakértője, és összeomlik a portugál köztársaság, ha nincs tíz percen belül ez a Hopkins Lisszabonban. Apropó! Van magának mobilja? – Nincs, felügyelő – ráztam meg a fejem. – Most, hogy említi, rám is nagy szükség lenne odakint. – Na ne mondja! Aztán kinek lenne szüksége magára? – Még nem hívták fel az ügyemben? – Ki hívott volna fel? – A moszkvai cirkusz igazgatója. – Micsoda?! Miért hívott volna fel engem a moszkvai cirkusz igazgatója? – Nem tudja? – Mi a francot kellene tudnom? – Szabad időmben én vagyok a cirkusz fókaetetője. Power felügyelő nem hisztizett, nem kiabált, inkább elszomorodott. Felállt, és bánatosan nézett rám. – Ezt nem vártam volna magától. Éppen magától nem. Sőt, több lojalitást vártam. Sokkal többet. A fenébe is, már meg is nyugodtam. Sőt, röhögnöm kell. De azt a mobilt, amit eldugtak előlem, azért megtalálom.
Mintha a nap kidugta volna a fejét az esti felhők közül. Power rám vigyorgott, és elviharzott. 62 Denisre a konyha előtt találtam rá, amint néhány kétségbeesett szakácsnak megpróbálta elmagyarázni, hogy hiába is próbálnának megszökni, Power felügyelő vasra verve hozatja vissza őket, és talán még oroszlánok elé is hajíttatja a hangadókat, mint a rómaiak tették az őskeresztényekkel. Ahogy megpillantott, felvonta a szemöldökét. – Köszönöm, uram. – Mit, Denis? – A ruhát, uram, amit kölcsön adtam önnek. – Az a helyzet, Denis... – Megtaláltam, uram. Az ablaka alatt. – Hm. Véletlenül kieshetett rajta. – Értem, uram. Attól tartottam, a hölgy is kiesik utána. – De nem esett ki. – Szerencsére, uram. Ilyenkor már hűvös errefelé az idő. Ruhátlanul különösen. Zsebembe nyúltam, és kivettem belőle egy bankjegyet. Óvatosan a kezébe csúsztattam. Denis mozdulatlan maradt, még az ujjait sem zárta össze körülötte. – Ez valami... vesztegetésféle, uram? – Pontosan az, Denis. Denis erre már összezárta az ujjait a pénzmag körül. – Csak hogy tisztában legyek a vagyonom eredetével, uram. Kit kell meggyilkolnom érte? – Van internet-lehetőség a házban, Denis? – Van, de Power felügyelő kategorikusan megtiltotta... – Hol találom, Denis? Denis a feje fölé mutatott. – Sir Ireneus szobája mellett. Ami pedig a ruhát illeti, bármikor ismét kölcsönkérheti, uram. Intettem, hogy nagyra értékelem az ajánlatát, és elhúztam az internet-szoba felé. 63 Az internet-szoba ajtaja nyitva volt, a számítógép előtt Regan ült, egy játékprogramba merülve. A képernyőn egy kalitka látszott, benne bóbitás madár reszketett. A kalitka körül számtalan macska kóborolt azon igyekezettől áthatva, hogy elkapják a madarat. Szegény, számtalan macskának azonban nem volt akadálymentes útja. Sőt, inkább akadályokkal teli. Az akadályok borzalmasabbnál borzalmasabbak voltak: például, zsilettpengék potyogtak az égből, s amelyek egy-egy macskára hullottak, úgy vágták ketté, mint a hentes a marhalábat. Ezen kívül gödrök nehezítették az útjukat, amelyek alján kihegyezett cölöpök várakoztak, felnyársalásra készen, és megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb kutya. Vicsorgók, nyálcsorgatók, széttépők. Talán még a vérfarkas is ott rejtezett közöttük észrevétlenül. Valamennyien azon voltak, hogy elkapjanak a macskák közül annyit, amennyit csak bírnak. Ha elkaptak egyet és beleharaptak, a macska rettenetes hangon felnyávogott, és darabjaira hullott szét. Szép, ízléses játék volt éppen Regannek való. Regan fél szemével észrevett, amikor beléptem az ajtón, de nem hagyta abba a játékot. – Még másfél óráig tart – nyugtatott meg. – Ez egy hosszú program. Ha álldogálsz, elfárad a lábad. Gyere vissza egy óra múlva, ha nem, hát két hét múlva, ha nem, hát jövőre, ha nem, hát...
Úgy tettem, mintha el akarnék menni. – Hová mész? – kérdezte kissé ijedten Regan. – Elmegyek – mondtam. – Nem érek rá két hétig várni. Regan blokkolta a programot, és felém fordult. Ugyanazt a ravasz kifejezést láttam az arcán, mint az anyjáén. – Tartozol nekem három kaviáros szendviccsel. – Tartozom – bólintottam. – Akarsz hattal tartozni? – Rendben van – mondtam. – De a tenyerembe nem köpök. És te se köpj a tiédbe. – Oké – biccentett engedékenyen. – Egy óra múlva vacsora. Végzel addig? – Biztosan. – Akkor a vacsoránál találkozunk. Nem nézhetném én is? – Mit? – Hát a meztelen néniket és pasasokat, amint szerelmeskednek. Ireneus dédpapa azt nézi mindig. Meg Priscillát lesi. – Inkább csak én nézném egyedül. – Oké. Lent találkozunk. Szökdécselve kirobogott az ajtón. Leültem, és dolgozni kezdtem. 64 Ritkán láttam akkora kétségbeesést emberi arcon, mint amekkora Mr. Gregoryén látszott. Még Tess jelenléte sem tudott enyhíteni a kétségbeesésén. Egy karosszékben ült maga elé meredve, s csak néha-néha emelte fel a kezét, hogy megtapogassa az arcát. Tess felnézett rám, és kacsintott egyet. Sem vidám, sem cinkos nem volt a kacsintása: inkább azt jelezte, hogy vigyázzak, mert Gregory ki van borulva. Amint felemelte a kezét, hogy rutinszerűen megsimogassa az arcát, úgy remegtek az ujjai, mintha rosszul ragasztották volna a kézfejéhez őket. Néhány percre volt csupán szüksége, hogy észrevegyen. Gyorsan behunyta a szemét, és tovább szuszogott. Mintha egyszerűen elfogyott volna előle a levegő. Akkor pedig, amikor nagy, kövér verejtékcseppek kezdtek előbukkanni a homlokán, komolyabban is megijedtem. – Rosszul van, Mr. Gregory? – Maga az? – kérdezte olyan nyikorgó hangon, hogy a kenetlen ajtók tanfolyamra járhattak volna hozzá. – Maga... az? – Mi baja velem? – Maga is ott volt! – Én? – hökkentem meg. – Hol? – Mintha nem tudná! A temetőben! Erre már kénytelen voltam megvakargatni a fejem búbját. – Mikor? – Fél órával... ezelőtt. – Egyedül voltam? Gregory dühösen nézett rám. – Dehogyis volt egyedül! De tudja maga azt jól! Miért tették, miért? Miért, miért, miért? Attól tartottam, elsírja magát. Nagydarab férfi volt, mégis úgy rázkódott a teste, mintha szél fújdogálná. Kezére tettem a kezem, és igyekeztem a szemébe nézni. – Figyeljen rám, Mr. Gregory. Úgy látszik, azt írták meg nekünk az istenek, hogy időnként összeakadjanak az útjaink. Segítek magán, ha ön is segít nekem.
– Hogy segítsek? – Mesélje el részletesen, mi történt önnel. Gregory váratlanul felpattant. A zsebéhez kapott, és kirángatott belőle valamit. Felpattantam én is, mert azt hittem, elszakadt a cérnája, és fegyver után kapkod. Mr. Gregory azonban nem stukker után kapkodott. Előbb egy vérmocskos zsebkendőt rántott elő, aztán még egyet. Több is lehetett még a zsebében, de ezeket már nem volt ereje kiráncigálni. – Nem elég ez magának? Nem elég? Egyetlen, erőteljes mozdulattal feltépte az ingét a mellén, csak úgy repkedtek a gombok a levegőben, – Azt mondja, nem tud róla semmit!? Akkor ezt ki tette velem? Ki tette, mi? Mély karmolásnyom húzódott a mellkasán, a korábbiak mellett. Szélén laposra mázolódott vércseppek ültek. A jelenet egyszerre volt lesújtó és megrázó. Azt, hogy Gregory úgy nézett rám, mint a gyilkosára, még megértettem valahogy, Tess tekintete azonban mélyen megsebezte a szívem. Azt láttam benne, amit nem szerettem volna. Magamat, bilincsbe verve. – Hol látott ön engem a temetőben? – próbáltam meg legalább azzal tisztába jönni, mi a fenét csinált az a valaki a nevemben. – Mintha nem tudná. A kőfalon. – Mit csináltam ott? – A lábát lógázta. Amikor észrevett, odakiáltott neki valamit. – A vérfarkasnak? – Az öregembernek. – Volt ott egy öregember is? – Ne játssza itt nekem az eszét, Lawrence! Persze, hogy volt. Ő parancsolta elő őket! – Kiket? – Előbb... a Zöld Asszonyt. Zöld ruhában volt, és... tele volt a haja hínárral és békalencsével. És a szeme... uram isten! Fehér volt a szeme, vagy talán egyáltalán nem is volt neki. Felém fordította a fejét, amitől azon nyomban összeszartam magam. Életemben nem láttam még olyan gyilkos tekintetet. Amikor pedig megszólalt... mintha egy mitológiai óriás beszélt volna a gyomrából. Egy biztos: nem e világról jött a szava! – Mondott... hm... valami érthetőt? – Persze hogy mondott. Meghalsz, Gregory! Bárcsak ne értettem volna! – Hihetetlen! – Elegem volt magából. Maga az árnyékom. – A micsodája? – A zuluk szerint mindenkinek van árnyéka, egy másik ember, akibe démonok bújtak bele. Ez az ember aztán mást sem tesz, mint rátapad a kiszemeltjére, és ahol csak tud, árt neki Tálán az a feladata, hogy kaparintsa meg a szerencsétlen lelkét, és vigye le Karungához, a halottak urához. Hát maga ilyen nekem, Lawrence! Maga az árnyékom. Ott volt velem azon az elátkozott hajón, és azért mentette meg a testem, hogy a lelkem a magáé lehessen. De nem lesz a magáé, arra mérget vehet! Itt van a nyakamon... – nyakához kapta a kezét, majd kiült az arcára a vakrémület. – Elveszett! Istenem, elveszett a talizmánom! Maga rohadék! Adja vissza a talizmánomat! Felugrott, elkapott, és rázni kezdett. Az ő szeme is fehérbe fordult, mint a Zöld Asszonyé a temetőben. Úgy elmarkolta a nyakam, hogy egyszerűen nem kaptam levegőt. Csak hossza küzdelem árán sikerült megszabadulnom tőle. Amint kibújtam a szorításából, visszaesett a székére, és behunyt szemmel tovább mondta a magáét. – Megfordultam, és futni kezdtem. Nem futott utánam, csak a nevetése és a szaga ért utol. – A... szaga? – csodálkoztam levegő után kapkodva. – Milyen szaga... volt?
– Mocsárszaga. Az az asszony már évszázadok óta ott rohad a lápban, ha nem évezredek óta. Maga szabadította rám, ne is tagadja. Amikor már azt hittem, megmenekültem, kiugrott a farkas a kőkereszt mögül. Szent Patrik keresztjének az árnyékából. Kinyújtotta a karmát, és nekem esett. Végighasította a mellkasomat, amit egyszer már összekarmolt. Aztán rám ült, és üvöltött. Majd... megijedt. Nem tudok mást mondani, mint hogy megijedt. – Magától? – Tőlem aligha. Hiszen ott feküdtem alatta, akár el is haraphatta volna a torkom. Azt hiszem... az égtől ijedt meg. Rövid időre mintha megfeledkezett volna rólam. Maga elé meredt, mintha ismét átélne mindent, ami a temetőben történt vele. – A mitől? – kérdeztem értetlenül. – Az égtől. Ott ült rajtam, és... felnézett az égre. Ekkor már nem volt köd odafent, csak a sötét, éppen csillagosba forduló ég. – És? – Megrázkódott, mintha megütötték vagy meglőtték volna. És akkor én, ott, megértettem, mi a baja. Miért ugrott le rólam, és miért kezdett vad menekülésbe. – Miért? Mr. Gregory előrehajolt. Óvatos voltam, tisztességes távolságot tartottam tőle: ha mégis meggondolná magát, és megpróbálná leharapni az orrom vagy a fülem, legyen időm elrántani előle. – Mert... nem látta a holdat! – A holdat? – kérdeztem értetlenül. – Még nem volt fenn a hold. Azt hiszem, a vérfarkas elszámította magát. Azt hitte, már éjszaka van, és odafent látja majd a holdat. De a hold még nem volt az égen. Pedig ő csak akkor... van ereje teljében, ha... fent ragyog a telihold az égen. Mire befejezte, el is fogyott a levegője. Úgy lihegett, enyhén kék ábrázattal, hogy jobbnak láttam elhúzódni tőle. Kinyitotta a szemét, és újra rám kiabált. – Menjen innen! Akár maga is közéjük tartozik, akár nem, semmi közünk egymáshoz! Remélem, soha az életben nem találkozunk többé. Nekem nem voltak ilyen reményeim. Viszont valóban mennem kellett, hiszen volt dolgom éppen elég. Előttem állt a holdtölte éje, a vérfarkas éjszakája. 65 Vacsora után legszívesebben Mr. Burnettel is beszéltem volna, de hiába kopogtattam nála, nem nyitott ajtót. Talán odakint sétált az udvaron, vagy valamelyik ismerősénél múlatta az időt. Sóhajtottam, visszamentem a szobámba, és megpróbáltam szegényes ruhatáramból olyan darabokat magamra ölteni, amelyek nem világítanak úgy a holdfényben, mint a szentjánosbogár. Most sajnáltam csak igazán, hogy a kertész ruháját Tess kihajította az ablakon. Kérhettem volna ugyan Denistől egy újabb szerelést, de nem akartam az orrára kötni, hogy mi a szándékom. Mennél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Kinyitottam az ablakot, és kibámultam az udvarra. A hold óriási, kerek palacsintaként világított az égen. Akárhogy is néztem, nem találtam riasztónak. Inkább kedves, öreg kópénak tűnt, aki vigyorogva szemléli azt a sok marhaságot, amit az emberek művelnek idelent. Persze eszében sincs megdorgálni őket érte – évmilliók óta ismeri az emberi természetet. Az ember lényegéhez tartozik, hogy időről időre marhaságokat csinál. Hol kisebbeket, hol nagyobbakat. És mégis. A majom nem csinál marhaságokat, az ember mégis különb nála. Néhány ismerősömet leszámítva, mindenképpen. Köd sehol sem látszott – kivéve a temetőt és környékét. Ott ezúttal is olyan vastagon ülte
meg a sírokat, hogy csupán Szent Patrik keresztjének a legteteje látszott ki belőle. Biztos voltam benne, hogy az öregember most is ott ücsörög a kőkerítésen, és várja, hogy arra menjen valaki, akivel jól elbeszélgethet. A Zöld Asszonyra és a vérfarkasra nem akartam gondolni. A sziklabástyák csipkéi mesemintákat rajzoltak a holdfényre. A temetőn túl a kerektorony óriási cukorsüvegre hasonlított. Csendes és békés volt minden – csak az az átkozott vattaköd ne gomolygott volna a temető felett. Sportcipőt húztam, barna nadrágot – itt aztán meg is álltam. Lemberdzsekem túl világos volt ahhoz, hogy kimerészkedjek benne az udvarra. Töprengtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, feláldozom Sir Amadeus egyik törülközőjét. Felhasítottam a közepét a pipaszurkálómmal, és átdugtam a nyíláson a fejem. Az indiánok valószínűleg halálra röhögték volna magukat rajtam, de azért mégiscsak poncsó volt a vállamon, akármilyen is. Kinyitottam az ajtót, kilestem a folyosóra, majd amikor úgy láttam, hogy nincs odakint senki, kióvatoskodtam a szobámból. Kora délután már megtudakoltam, hol lakik Paul Billerbeck, így nem volt nehéz megtalálnom a tanyáját. Fel kellett kapaszkodnom egy keskeny, látszólag a padlásra vezető lépcsőn, s élesen balra fordulni. Egy eldugott benyíló rejtette Paul lakosztályát. Majd a sárga irigység öntött el, amikor megtudtam, hogy neki aztán van pezsgőfürdője! Halkan koccantottam meg az ajtaját. Kinyitotta, kinézett, aztán azonnal be is akarta csukni. – Nincs szükségem semmire – mondta. – Köszönöm. Alig tudtam megakadályozni, hogy be ne húzza az orrom előtt. – Hé! Hé! – figyelmeztettem. – Mi az ördög ütött magába? Billerbeck hátratántorodott meglepetésében. – Jézusom! Maga az? Hova megy? Fürödni? – Csoda szellemes – nyomakodtam be a szobájába. – Elkészült? – Hát... majdnem – mondta kedvetlenül. A szoba sarkában lámpa égett egy asztalkán, mellette nyitott könyv jelezte, hogy éppen olvasgatott. – Meggondolta magát? – kérdeztem. – Nem is tudom – sóhajtotta. – Nem szeretem az ilyesmit. – Milyesmit? A farkasvadászatot? – Tudja maga jól. Ízlésem ellen való! – De hát itt gyilkosságok történtek, ember! – Akkor is. Én lehetetlennek tartom. És... abszolút ízléstelennek, hogy megbízom valakiben, olyannyira, hogy... aztán... – Figyeljen ide! – ütöttem a vállára. – Két eset lehetséges. Vagy igen, vagy nem. Ha nem, akkor nincs semmi dolga. Nyugtassa meg a lelkiismeretét, hogy én kényszerítettem a kalandra. Ha pedig igen... – Ez lehetetlen! – Vegye úgy, hogy sétálunk egyet. Bár... talán mégiscsak jobb lenne, ha itt maradna. Tudtam, hogy nem marad. Nem olyan fickó ő, hogy a fenekén maradjon. Még akkor sem, ha nem fűlik a foga a leskelődéshez. Belenézett a könyvébe, majd úgy csapta be, hogy antik porfelhők emelkedtek belőle a levegőbe. – Vigye el a fene! Gyerünk hát! Odaléptem az asztalkához, és a könyvre pillantottam. – Mit olvas? Igyekezett eltakarni előlem. Olyan ügyesen csinálta, hogy biztos lehetett benne: nem sikerült elolvasnom a címét. – Mit gondol?
– Biztos valami szerelmes regény. – Az, az! – derült fel az ábrázata. Pedig nem az volt. Hiába is takargatta előlem, egyetlen fél pillantást azért csak sikerült a címlapjára vetnem. „Vérfarkas, és a túlvilág egyéb küldöttei” – hirdette a hangzatos, spanyol nyelvű cím. Mintha lopakodó léptek hangja szűrődött volna be a folyosóról. 66 Igyekeztünk sötét árnyékokat keresni, hogy beléjük süllyedhessünk, mint tintahal a tengerbe. Kicsit zavart ugyan törülközőm egyre erősödő virágillata, különben rendben ment minden. Anélkül suhantunk át az udvaron, hogy bárki is észrevett volna bennünket. A temető bejáratánál megtorpantunk. Billerbeck sóhajtott, és beleszimatolt a levegőbe. – Mintha virágoskertben járnék. Mi a fene lehet ez? Nem válaszoltam. Válaszolt helyettem a törülközőm. A bolyhai közé rejtőzött illatmolekulák eufórikus örömmel röpködtek a holdfényes levegőben. Billerbeck hatalmasat tüsszentett. – Vigye el az ördög, allergiás vagyok az illatokra. Amikor másodszor is eltüsszentette magát, lecsúsztattam magamról a törülközőt. Bár hűvös volt a levegő, és a trikóm is világított, még mindig jobb volt, mintha feltüsszögné a halottakat. – A temetőbe... megyünk? – Nem. – Akkor... hova? Elmagyarázhattam volna neki, hogy közvetlenül a kerektorony alján van egy rétecske, amelyet az istenek is varázslatra teremtettek. Ha tündér lennék, holtbiztos, hogy efelett végezném gyakorló repüléseimet holdfényes éjszakákon. Már korábban kinéztem magamnak, a Spencerrel folytatott beszélgetés aztán megerősített abbéli elképzelésemben, hogy ez a mező a varázslatok mezeje. Billerbecket azonban közel sem nyűgözte le ennyire az éjszaka varázsa. Szokásával ellentétben egyre csak morgolódott mellettem. Egyszer-egyszer még a nem létező szúnyogokat is elhajtotta az arca elöl. Úgy látszott, nem könnyű megalkudnia a lelkiismeretével. – Ez itt... micsoda? – Rét – mondtam. – Maga mit lát? – Én is rétet látok. Csak azt nem értem, mi miért vagyunk itt? – Farkaslesre jöttünk. – Ide? Hiszen nincs itt semmi. – Vadászott már maga valaha is? – Dehogy vadásztam. Képtelen lennék ártatlan állatokat ölni. – Én sem, de azért tudom, hogy a vadász kilopódzik egy vadjárta helyre, lesben áll, és várja őket. A vadjárta tisztások is ilyen csendesek, békések. Aztán egyszerre csak megelevenednek. – Ez is meg fog... elevenedni? – Elképzelhető. – Jól van, vigye el a fene! Szerencsére jókora kelta kereszt húzódott a rétecske szélén. Fogalmam sem volt róla, hogy ez is a temetőhöz tartozik-e még. A kerektorony holdárnyéka ott hevert tőlünk alig néhány méternyire. – Bújjunk be a kereszt mögé – javasoltam. Bebújtunk. Két teljes órát töltöttünk dideregve a harmatossá váló füvön. Mindhiába.
Ezen az éjszakán, úgy látszott, nem jönnek a vadak. 67 Csalódott voltam, mint a szomjas törzsvendég, aki a megszokott időben zárva találja a kocsmáját. Gondosan felépített elméletem kártyavárként omlott össze. Itt van ez a gyönyörű teliholdas éjszaka, a vérfarkas éjszakája, és mégsem történik semmi. Talán egy másik réten? Sajnos nem barangolhatom be egyetlen éjszakán a környék valamennyi rétjét. – Vége – mondta egyszer csak felemelkedve ültő helyéből Billerbeck. Vékony, csinos arcán megkönnyebbülés látszott. – Azt hiszem, tévedett. Be kellett látnom, hogy igaza van. Éjjel kettőt kuvikoltak a baglyok: ha eddig nem jött, már ezután sem fog. Vajon mi az ördög történhetett vele? – Rendben van – mondtam, és én is felálltam. – Nincs más hátra, minthogy... Billerbeck rám nézett. Valami megvillant a tekintetében. Ebben a pillanatban én is meghallottam a hangot. Mintha mezítlábas léptek suhantak volna a füvön. Megragadtam a karját, és magammal rántottam az árnyékba. Éreztem, hogy göröngyök fúródnak az oldalamba. Mit sem törődve a fájdalommal, óvatosan kidugtam a fejem a kereszt mögül. Ekkor suhant át valaki a réten. Vékony, karcsú alak; úgy repült a fű felett, mintha nem is érintette volna a lába a fűszálakat. – Ki ez? – nyögte Billerbeck a fülembe. Kimeresztettem a szemem, és vártam a következőt. Jött is: nem is egy, hanem kettő. Az egyik ugyancsak vékony volt, szakasztott olyan, mint az első, a másik viszont, aki vele lopkodott, kicsi: alig magasabb egy méternél. – Jézusom – nyögte Billerbeck. – Kik... ezek? Néhány ugrás, és a közelünkbe értek. Billerbeck akkorát nyögött hogy attól tartottam, felborul tőle a rejtekünkül szolgáló kereszt. Akik a réten szökdécsellek, farkasok voltak. Három farkas: kettő nagyobb és egy kicsi. Egy farkaskölyök. A vérfarkasok. 68 Ami ezután történt, hasonlatos volt egy színielőadáshoz. A három farkas összekapaszkodott, és táncot járt a réten. – Most! – kiáltotta egyikük szép, tiszta angol nyelven. – Egyszerre! Egyszerre fordultak meg, és egyszerre vetettek bukfencet. – Sikerült, mami? – kérdezte a farkaskölyök. – Most már igazi farkasok vagyunk? – Még nem, kicsim – felelte az egyik farkas. – De már nagyon közel járunk hozzá. – De hiszen telihold van, mami! – Tudom, kicsim. – Azt mondtad, teliholdkor igazi farkassá válunk. – Egyszer meg fog történni, kicsim. – Mikor, mamííííí? – Hamarosan. Meglásd. – De amikor én annyira szeretném, mamíííí! Megígérted, hogyha mindent úgy csinálok, ahogy mondod, farkassá változok, és játszani mehetek az erdőbe a kisfarkasokkal. Miért nem sikerült ma sem, mami? – Hagyd már abba a nyafogást! – ripakodott rá a másik farkas. – Ez nem úgy megy, hogy ripsz-ropsz! – és máris farkas vagy. Láttad a tornászokat a televízióban? Mit gondolsz meny-
nyit gyakorolnak, amíg olimpiai bajnok lesz belőlük7 – De én annyira, de annyira szeretnék farkas lenni! Akkor jól megharapdálhatnék mindenkit. – Jól van, kicsim, majd mindenkit megharapdálhatsz! De most folytatnunk kell, amit elkezdtünk. Nem minden éjszaka a mi éjszakánk, a vérfarkasok éjszakája. El kell mondanunk a varázsmondást, bukfenceznünk kell a varázspapír felett. Oké? – Hát... oké... mami. – Akkor halijuk a varázsmondást! Olyan hangosan mondták, hogy mi is meghallottuk. Furcsa varázsmondás volt, annyi szent. Ráadásul nem is az mondta, akinek kellett volna. A varázsmondást egy gyorsan mozgó alak ordította bele a holdfénybe, aki a kerektorony árnyékából emelkedett ki, és előrenyújtott revolverrel a vérfarkassá válni igyekvők felé futott. – Kezeket fel! – ordította. – Fel a kezekkel, mert lövök. Az ordítozó férfi Power felügyelő volt. A mögötte tolongó zsaruk elözönlötték a tisztást. 69 Mire hozzájuk értünk, mindhárom vérfarkas-jelöltről lekerült már a farkasbunda. Könnyű pizsamába öltözve dideregtek a hűvös éjszakában. Az egyik farkasbunda Power karján lógott, egyet egy rendőr vetett a hátára, a legkisebbet pedig megpróbálták lecincálni Reganről, aki viszont visított, és nem akarta odaadni. – Add csak ide, kislányom! – hallottam a meghökkent zsaru hangját. – Muszáj elvennem tőled, hiszen ez bűnjel! Kénytelen voltam oldalba taszítani Powert. – Hagyja a gyereken a bundát. – Dehogy hagyom. – Megfagy szegény. – És ha átváltozik? Úgy néztem rá, hogy Power kedvetlenül legyintett. – Jól van, hagyják rajta. Összedörzsölte a tenyerét, és elégedetten elvigyorodott. – Maguk hol voltak? – A kereszt mögött – mondtam. – Azt hitték, hülye vagyok, mi? Pedig már órák óta tudom, ki a gyilkos, azaz, ki a vérfarkas. Azt is sejtettem, hogy nem is egy tettesről van szó. Legalább há... azaz, kettőről. Billerbeck levetette a zakóját, és Jeanette vállára terítette. – Jól van, vedd csak fel. Ne félj, szerzek egy olyan ügyvédet… Jeanette és Celia mintha csak most ébredtek volna tudatára, mi is történt velük. Kába volt a tekintetük, amiből kitaláltam, hogy az átváltozási szertartáshoz be is kaptak valamit. Abban reménykedtem, hogy nem holmi börtönbe segítő kemény drogot. – Minek... nekem ügyvéd? – kérdezte Jeanette. – Én nem csináltam semmit. – Főnök, zsebe van a bundának. Ezt nézze! – Az egyik zsaru Power felé nyújtott valamit. Power elvette, megszaglászta, aztán megcsóválta a fejét. – Ha nem tévedek, LSD. Vigyék, és vizsgálják meg a kocsiban! Hölgyeim, letartóztatom önöket bizonytalan számú gyilkosság elkövetésének a vádjával. Odabent majd pontosan név szerint felsorolom, kiket öltek meg. Gyerünk be a kastélyba. Maga, fiam, szóljon Sir Amadeusnak! Két ember fésülje át a mezőt, hátha találnak még valamit. A kelta keresztek elégedetlenül hajladoztak a ködben. A hold megremegett az égen, mintha jót nevetett volna rajtunk. A cukorsüveg-kerektorony gőgösen nézett le ránk.
Paul Billerbeck ökölbe szorított kézzel közeledett felém. – Ezt akarta? Maga... maga... szörnyeteg! Még Power is megvetéssel nézett rám. Mintha bizony én lettem volna a vérfarkas. 70 Lett volna kíváncsiskodó bőven, de Power elővigyázatosan őröket állított az ajtók elé. Csak azokat bocsátották be a hallba, akiket a felügyelő beengedett. Power egyre a kezét dörzsölgette. Élvezte, hogy megoldotta az ügyet. Arcán derűs mosoly játszott, mint a zseniális fizikusén, aki kitalálta, hogyan lehet minél kisebb energiával minél több embert elpusztítani. – Na igen – mondta, miután odaballagott hozzám, és a vállamra vert. – Látja, ennyit jelent a gyakorlat és a jó szimat. Mit gondol, a maga McAllister barátja megoldotta volna a rejtélyt? – Alighanem – mondtam. Power fitymáló képpel legyintett egyet. – Fenét oldotta volna meg! Senki nem oldotta volna meg rajtam kívül. Ne vegye nagyképűségnek, de mivel magának fogalma sincs az igazi nyomozói munkáról, a véleménye sem lehet szakszerű. Én azonban, aki ismerem a szakma nehézségeit, mondhatnám, minden csínját-bínját. – Beengedhetem Sir Amadeust, felügyelő úr? – tudakolta a csinos rendőrlány. Power nagyvonalúan intett. – Engedje csak, Patsy. – És az inast? – Denist? Engedje őt is. Sir Amadeus és Denis belépkedtek a hallba. Egészen pontosan azon a lépcsőn lépkedtek le, amely a hallba vezetett. Sir Amadeus leszegte a fejét, és meg sem szólalt, amíg le nem ért hozzánk. Akkor is nagyon takarékosan bánt a szavakkal. – Jó estét, felügyelő úr. – Jó estét, Sir Amadeus. Sir Amadeus természetesen észrevette Jeanette-t és Celiát, valamint Regant, de jelét sem adta, hogy meglepődött volna azon, hogy mindegyikük mellett egy-egy rendőr terpeszkedik. Regan azonban nem volt az a hallgatag típus. Amint meglátta Sir Amadeust, felpattant a szőnyegről, ahol eddig ücsörgött, és nem törődve az utána nyúló rendőrkezekkel, Sir Amadeushoz futott. – Képzeld, Amadeus bácsi, le vagyok tartóztatva! – újságolta örömmel. Sir Amadeus megsimogatta a kislány fejét. – Ne beszélj csacsiságokat, Regan! Hogy lennél letartóztatva? – A mami is le van tartóztatva, és én is. A felügyelő bácsitól tudom. Márpedig, ha ő mond valamit, az úgy van. Még Spencer mondta egyszer, tudod, mielőtt kinyiffantották volna, hogy a bölcs ember kussol, ha rendőrrel kerül össze. Akármilyen barom, mégiscsak rendőr. Power felügyelő úr is ilyen barom rendőr? Power elsápadt, majd elvörösödött. Köhögött, aztán Jeanette felé fordult. – Nem tudná elküldeni a... kislányát? Jeanette megvonta a vállát. – Hova küldjem? Majd ha engem kivégeztek, örökbe fogadhatja. Power tovább vörösödött. – Asszonyom, ez esetben... kénytelen leszek... elvitetni Regant. Mabel! Mabel rendőrnő óriás volt a maga nemében. Meg sem mertem becsülni a súlyát, de abban biztos voltam, hogy egy normál fürdőszobai mérleg azonnal kiszenvedne alatta. Ezzel szemben szép arca volt és nagy szemei. Óriási pillangóra hasonlított, csak a szárnyak
hiányoztak róla. – Mabel, kérem! Mabel tudta, mi a kötelessége. Regan felé nyújtotta a kezét. – Gyere, kicsim, kimegyünk játszani. Regan megvető pillantást vetett rá. – Nagy seggűekkel nem játszom! – Csak a ruha teszi – mosolygott Mabel. – Isten bizony, alig nagyobb, mint a tiéd! – Hiszi a piszi – mondta Regan. – Látom én, hogy jó nagy segged van. Mint Luciának. Spencer bácsi el is kapta a fürdőszobában. Téged is el szoktak kapni a fürdőszobában? – Regan! – mondta ekkor figyelmeztető hangon Jeanette. – Mégiscsak jobb lenne, ha a nénivel mennél. – Baj, hogy elmondtam a Spencert? – Nem baj, csak mást már ne mondjál. – De én nem akarok elmenni! Powernél elszakadt a cérna. – Kapja már el azt a gyereket! – kiáltott rá Mabelre. Mabel megpróbált engedelmeskedni. Regan ekkor kidugta a nyelvét, és bebújt a legnagyobb karosszék alá. – Mi lesz már? – türelmetlenkedett Power. Mabel letérdelt, és megpróbálta kikotorni. Kénytelen voltam megállapítani, hogy valóban Regannek van igaza. Mármint, ami Mabel őrmester hátsóját illeti. Mabel kotorászott egy kicsit a karosszék alatt, majd nagyot ordított, és visszarántotta a kezét. – Megharapott ez a kis féreg! Elkaplak, és... Jeanette úgy lökte félre a mellette bámészkodó zsarukat, hogy kétfelé repültek. Egyikük még a stukkerját is kiejtette a kezéből. A fegyver felröppent a levegőbe, és Denis képének vágódott. Denis felordított, és a szeméhez kapott. Jeanette ráugrott Mabelre, meglovagolta, és két ököllel ütötte, ahol érte. – Hagyod békén a lányomat, te dagadt majom?! Belerúgok abba a kövér hátsódba, és... Igyekeztem kikerülni a balhéból. Tapasztalatból tudom, hogy a golyók és a női körmök nem válogatnak. Power elkeseredetten ugrált mellettük, majd akkorát üvöltött, hogy beleremegtek a falak. – Állj! Vagy halomra lövök mindenkit! Ha lassan is, de visszaállt a rend. Power fegyvere csövével Jeanette-re bökött. – Másszon le a hátáról! – Ha békén hagyja a lányom, lemászok. – Mabel! Hagyja a gyereket! Mabel hagyta. Jeanette lemászott a hátáról, és visszalépegetett a karosszékéhez. A megkönnyebbült zsaruk menten közrefogták. Celia átnyúlt két rendőr között, és megszorította testvére kezét. – Jól vagy, Jeanette? Azt hittem, elintézed. – Azt hiszed, olyan nagy öröm tehenet verni? Power ekkor a szemét tapogató Denishez fordult. – Mi történt magával, Denis? – Szemen lőttek – mondta tompa hangon Denis. – Mutassa! Denis levette a kezét a szeméről. Amennyire meg tudtam állapítani, szeme sarkát érte a pisztoly csöve. Szép, piros volt az ütés helye: biztos voltam benne, hogy holnap reggelre olyan kék lesz, mint a hegyi tavak az impresszionista képeken. – Katonadolog – vigasztalta Power. – Nekem meg sem kottyanna. – Akkor legközelebb verjék szemen magát – mondta nem túl udvariasan Denis.
Power megköszörülte a torkát. – A gyerek maradhat. Maradni akarsz a szék alatt, Regan? – Még egy kicsit – mondta Regan. – Aztán előjövök, és visítok. – Jól van – mondta a felügyelő. – Akkor hívom a Drakulát. Tudod, a vámpírt, aki gyerekekre vadászik. – Ha ijesztgetsz, máris elkezdek visítani! Power sóhajtott, és becsukta a szemét. – Jól van, nem ijesztgetlek. Csak beszélgetünk egy kicsit itt a felnőttekkel. Oké? Regan nem válaszolt. Kidugta az egyik lábát a szék alól, és nem mozdult többé. – Oké – könnyebbült meg a felügyelő. – Akkor hát essünk neki! Sir Amadeust azért hívattam ide, hogy... letartóztassam. Sir Amadeus előrenyújtotta a karját. – Meg is bilincseltet? – Egyelőre eltekintek tőle. Egyelőre. Mindenesetre felvázolom a tényállást, amelynek ismeretében letartóztatom önt. Azzal vádolom, hogy... testvéreivel együtt megölte, hm... Mr. Boltont; Miss Jeanette Hamilton-Wesby élettársát, Mr. Spencer... izét... Celia élettársát, Mr. Gideon Schwarz rabbit; Mr. Monday éle... izé, titkárnőjét, Miss Lindsayt... Kér ügyvédet, Sir Amadeus? Sir Amadeus a lépcsőfeljáró felé fordult. – Jöjjön le, Mr. Monday. Előbb csak két, csíkos nadrággal borított lábszárat láttunk, majd teljes életnagyságban kibontakozott előttünk Mr. Monday. Fekete zsakettet, cipőt, és – nem tréfa – cilindert viselt a fején, mintha egy Dickens-regényből lépett volna elő. Még Power felügyelő is elámult a megjelenésén. – Jó estét, uraim. Power az egyik zsaruhoz fordult. – Nézzék meg, nincs-e stukker a kalapja alatt! Ebből is látszik, mennyire megrendítette Mr. Monday cilindere. Sir Amadeusnál például esze ágában sem volt fegyver után tudakozódni. Mr. Monday, hogy elébe menjen az esetleges kellemetlenségeknek leemelte a kalapját, és Power felé mutatta. Power bólintott. – Ha akarja, visszateheti. Az, persze, nem jutott eszébe, hogy a zsebeit is megnézze. – Leülhetek? – kérdezte Monday. Power bólintott. Mr. Monday belecsüccsent egy karosszékbe, és azonnal el is merült benne. – Nos, ezzel megvolnánk – dörzsölte össze a tenyerét Power. – Tehát, többrendbeli gyilkossággal vádolom a három testvért: Jeanette-t, Celiát, és önt, Sir Amadeus. Az imént már említettem, kiket gyilkoltak meg. – Említette – biccentett Sir Amadeus. – Azt is elárulná, miért követtük el a gyilkosságokat? – Természetesen – örvendezett Power. – Természetesen. Önök hárman... hm... egy bűnszövetkezet tagjai. Mr. Boltont azért ölték meg, mert tudott róla. – Miről? – Hogy önök... azt hiszik magukról, hogy vérfarkasok. Ne szakítson félbe, kérem! – Eszemben sincs – védekezett Sir Amadeus. – Várom a további magyarázatát, felügyelő, Power összedörzsölgette a tenyerét. – A dolog bizonyára régen kezdődött... ki tudja, mikor. Nem szívesen mondom ezt, de... orvosoktól is kértem szakvéleményt. Vannak bizonyos betegségek, amelyek tudatzavarral járnak. Önök négyen... – Már négyen vagyunk? Ki a negyedik?
Power sóhajtott. – Szomorúan kell kimondanom, de a nagyapja: Sir Ireneus. Ő is farkasnak képzeli magát. – Éppen ellenkezőleg, felügyelő! Ő a farkas áldozatának képzeli magát. Attól tart, hogy a vérfarkas meg akarja ölni. – Egyfene! Az ugyanaz. A betegség másik oldala. Tehát: önök valamennyien abban a hitben élnek, hogy meghatározott éjszakákon képesek farkassá változni, és ilyenkor kötelezőnek érzik, hogy megöljenek valakit. – Ez érdekes – mondta Sir Amadeus. – Mi a bizonyítéka minderre? Power elégedetten Jeanette–re nézett. – Menjünk sorjában. Kezdjük talán a ma éjszakai leleplezéssel. Számtalan tanúm van rá, hogy Miss Jeanette, Miss Celia és a kislány farkasnak öltözve táncoltak a temető melletti réten, és mindenféle helytelen dolgot műveltek. Ott leselkedett a közelükben Mr. Billerbeck és Mr. Lawrence is. Igaz? – Igaz – bólintottam. Billerbeck hallgatott, mint a csuka. Ha ránéztem, tüntetőn elfordította a fejét. – Szeretnék magyarázatot hallani öntől, Mrs. Buttership, vagy hogy óhajtja, hogy szólítsam? – Jeanette-nek – mondta Jeanette. – Mint eddig. – Tagadja, hogy ott lett volna a tisztáson ma éjszaka Celiával és a gyerekkel? – Nem tagadom – mondta Jeanette. – Miért tagadnám? – Bravó. Ezt már szeretem. Remélem, azt sem tagadja, hogy farkasbundát, vagy bőrt, vagy micsodát öltöttek? – Azt sem tagadom. – Ragyogó. És miért? – Mert... az az igazság, hogy farkassá akartunk változni. Még Powert is meglepte az őszinte vallomás. – Ez igazán... és miért? – Miért ne? Általában jó dolog farkasnak lenni. – Maga ezt honnan tudja? – Sok farkast láttam már életemben. Az volt az érzésem, hogy több közöttük a boldog, mint az emberek között. Például ezért. – Miss Celia? Celia megvonta a vállát. – Én sem tagadom. De ez még nem büntetendő cselekedet, felügyelő. Jeanette nevében is bevallhatom, hogy a farkasbőröket és a farkasmaszkokat a gyermekek tornyában rejtettük el, hogy senki se férhessen hozzájuk. A megfelelő időben aztán gyakoroltuk az átváltozást. Benyúlhatok a zsebembe? – Mit akar benne? – Mutatok valamit. Nincs nálam fegyver, Mabel már letaperolt. – Mutassa! Celia egy összehajtogatott papírlapot húzott ki a zsebéből. Szemmel láthatóan régi fóliáns volt, ki tudja, melyik évszázadból. – Ez egy ősi pergamen – magyarázta. – Látja itt ezt az ábrát? Nézze meg jól. Power óvatosan a lányhoz lépett, és a pergamenre meresztette a szemét. – Itt egy embert lát rajta, igaz? Leteríti a pergament a fűre. Látja? Most átbukfencezik felette, és hipp-hopp! – máris farkassá változott! Ezen szoktunk mi is átgördülni. – Amint látom, mégsem változtak farkassá! – Ami késik, nem múlik. Még tökéletesítenünk kell a dolgot. – És ha... nem fog sikerülni? – Akkor legalább a jó levegőt szívjuk a szivarfüst helyett. Ezért akar letartóztatni bennün-
ket? – Nem ezért – mondta Power. – Bár lényegében minden összefügg. – Előrehajolt, és Sir Amadeus szemébe nézett. – Nem vagyok hülye, Sir Amadeus. Sikerült kinyomoznom valamit, ami nem fog tetszeni önnek. Amióta ön visszatért Dél-Afrikából, tizennyolc eltűnést jelentettek a környékről. Tizennyolcat! Ez magasan az országos átlag felett áll! Valamennyien itt tűntek el a mocsár környékén. Az a gyanúm, hogy embervadászat folyik az ön kastélya közelében. Önök, abban a hitben, hogy képesek természetfeletti lénnyé változni, áldozatokra lesnek. Vérfarkasokká maszkírozzák magukat, és néha a Zöld Asszonnyá. Megkotortattam a tőzeglápot, Sir Amadeus. Sikerült is kihalásznom belőle három csontvázat. Most vizsgálják őket. De visszatérve az áldozatokra, például Mr. Spencerre: lévén, hogy az ön húgának az élettársa volt, betekintése lehetett az önök ügyeibe... Azt is kinyomoztam, hogy Mr. Spencernek volt egy távirányítója... különben, hogy tudott volna Mr. Boltonnal együtt behatolni az ön virtuálisan bombabiztossá tett gyémántszobájába? Ön bizonyára megtudta, hogy Mr. Spencer barkácsoltatott magának egy távirányítót, ezért halálra ítélte őt, Miss Jeanette pedig... hm... beleegyezett a halálos ítéletbe. Ezt különben a kislánytól tudom. – Mit? – kérdezte Sir Amadeus, Regan szék alól kilógó lábára pislantva. – Regan azt mondta nekem, hogy a mamija nem szereti Spencer bácsit, a pokolba kívánja, és egyszer elharapja a torkát. Tagadja? – Nem tagadom – mondta Jeanette. – Akkor tényleg elharaptam volna. Nagyon ki voltam akadva tőle. – És a rabbi? – vetettem közbe vigyázatlanul. Power szemrehányón nézett rám. – Éppen erre akartam rátérni. Gideon Schwarz rabbival ugyanez a helyzet. Talán ő is rájött valamire, akárcsak Monday ügyvéd úr titkárnője. – Kissé sok a talán – morogta Mr. Monday. – Kezdetnek ennyi is elég – dörzsölgette a kezét a felügyelő. – Kevés – rázta meg a fejét az ügyvéd. – Amit most elmondott, merő feltételezés. Nincs semmi bizonyítéka. Power hallgatott, és a lépcső felé nézegetett. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy vár valamire, vagy valakire. Ekkor döbbentem rá, hogy alighanem lebecsültem a felügyelőt. Ha nem is egy új Sherlock Holmes, semmiképp sem olyan ostoba, amilyennek látszik. Elhangzott még néhány mondat, amelyekre őszintén szólva már nem is figyeltem. Sokkal jobban izgatott, hogy milyen kártyával jön majd elő Power. Amikor a csinos rendőrnő, Patsy leringatódzott a lépcsőn, biztos voltam benne, hogy most kell történnie valaminek. Ami vagy megerősíti, vagy megcáfolja az elméletemet. A rendőrhölgy odasétált Powerhez, és tisztelgésre emelte a kezét. – Itt vagyok, uram. – Oké, Patsy – mondta Power. – Akkor hát lássuk a medvét! Megvizsgálta a tablettát, amit Miss Jeanette-nél találtunk? – Meg, uram. – LSD? – Nem, uram. Bár kissé hasonlít rá. – Nem LSD? – kérdezte csalódottan Power – Akkor mi a fene? Valamilyen narkót csak kellett használniuk, amikor elkövették a gyilkosságokat...! Mi a fene az a tabletta? A rendőrhölgy elmosolyodott. – Fogamzásgátló, uram. Power eltátotta a száját. – Mi? Két kézzel kapkodott levegő után. Életemben nem néztem még ilyen kárörömmel zsarufőnököt levegő után kapkodni.
– Biztos benne? – Holtbiztos. Én is ilyet szedek. Power nyelt egy nagyot. – És a másik? – Megvan, uram. Power arcát emberfeletti öröm töltötte el. – Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom önöknek, hölgyeim és uraim. Bizonyára tudják, hogy egy bűnügyi eljárás befejezésének a legfontosabb mozzanata – amely lezárja a nyomozást –, a tettes személyének ártalmatlanná tétele. Efelől nem is lehet kétség, hölgyeim és uraim. Ha megtörtént a gyanúsított elfogása – a rendőrség már fél győzelmet aratott. Csakhogy hátra van még ezentúl is egy igen fontos dolog – hölgyeim és uraim –, amelynek a sikere nélkül kárba veszhet sok-sok ember megfeszített munkája. Tudják, mi az? Meg kell találni a gyilkos fegyvert, amellyel a gaztettet elkövették. Remélem, ebben egyetértünk, hölgyeim és uraim? Úgy éreztem, verejtékcseppek gördültek le a hátamon. Mi a fenét találhatott Power? És hol? Power összedörzsölgette a tenyerét, úgy folytatta diadalittas monológját. – Magam részéről biztos vagyok benne, hogy amit korábban állítottam önöknek – nevezetesen, hogy a három Hamilton-Wesby testvér a tettes –, helyes. Csakhogy mit érne mindez, ha nem találjuk meg a gyilkos fegyvert? Billerbeck meghökkent. – Miféle fegyverről beszél? Power megsimogatta a bajuszát. – Hogy miféléről? Azonnal megtudja, kedves barátom. Önök most, látom, egymásra néznek, és azt kérdezik maguktól: vajon miről fecseg ez a kedves, jó Power felügyelő úr? – Én nem magamtól kérdezem, hanem öntől – békétlenkedett Billerbeck. – Kis türelmet kérek csupán. Ön azt kérdezi, milyen fegyverről beszélek? Azonnal megtudja, barátom. Tehát: az imént azt állítottam, hogy a három Hamilton-Wesby testvér követte el a gyilkosságokat. Természetesen nem úgy, ahogy a farkas végezne az áldozatával. Nem tépték szét – nem is lett volna mivel –, még csak el sem harapták a torkát, hanem egyszerűen felszakították a nyaki ütőerét valamennyiüknek. Azok a szerencsétlenek pedig elvéreztek. Köhögött, krákogott az elégedettségtől, majd folytatta. – Mivel a valóságban nem változtak a farkasokká, nem a fogaikat, vagy a karmaikat használták az áldozat megöléséhez, hanem valami mást. De vajon mit? Győzelemittasan nézett végig rajtunk. – Hosszasan tárgyaltam egy farkas-szakértővel, hölgyeim és uraim, Ebből is látszik, hogy nem loptam a napot. A szakértő megállapította, hogy a mély, halált okozó vágást az áldozatok nyakán farkaskarom okozhatta. Egyetlen karom. A kérdés már csak az: képes-e egy farkas úgy megölni az áldozatát, hogy csupán egyetlen karmát használja? A farkasszakértő szerint nem képes. A farkas egyáltalán nem képes a karmával ölni. A farkas a fogaival öl. – És a vérfarkas? – kérdezte gúnyosan Mr. Monday. – Az ön farkas-szakértője egyúttal vérfarkas-szakértő is? Power mintha megzavarodott volna. – Mit akar ezzel mondani? A farkas az farkas. – Ebben nem lennék olyan biztos. – Ebben az esetben – folytatta gyorsan magához térve Power – kellett lennie valaminek, egy gyilkos eszköznek, amely a farkaskarmot utánozza. Előrebocsátom, Sir Amadeus, hogy házkutatási parancs birtokában vagyok. – Gratulálok – biccentett Sir Amadeus. – Amit tettem, törvényesen tettem. Meg kellett találnom a gyilkos szerszámot. Amint ko-
rábban is mondottam: akinél a gyilkos fegyver megtaláltatik, azt méltán gyanúsíthatjuk a gyilkosságok elkövetésével. – Hol tanult szónoklatot, felügyelő úr? – kérdezte kíváncsian Billerbeck. – Csak gúnyolódjék, kérem – biccentett nagyvonalúan Power. – Az igazság és a tények az én oldalamon állnak. Amíg itt beszélgettünk, egy kis csapat átkutatta a szobáikat. Patsy, kérem? A csinos rendőrlány pajkosán bólintott. – Megtaláltuk, felügyelő úr. Power elégedetten mosolygott. – Mr. Lawrence lakosztályát is átkutatták? – Át – pajkoskodott Patsy. – És? – Nála nem találtunk semmit. – Rendben van, Patsy. Ki volt a következő? – Mr. Billerbeck. – Nála? – Semmi, uram. – Miss Jeanette szobájában? – Semmi, uram. Akárcsak Miss Celiánál. Power tettetett kétségbeeséssel nézett rá. – Akkor hát hol találtak valamit? A lány a felügyelőre kacsintott. – Sir Amadeus lakosztályában, felügyelő úr. Power felügyelő a homlokához kapott. – Csak nem, Patsy? – De bizony, felügyelő úr! – Meg szabadna tudnom, mit találtak? Patsy bólintott. – Természetesen, felügyelő úr. – Előrenyújtotta háta mögé rejtett kezét, amelyben furcsa, hosszúkás tárgy feketedett. – Ezt találtuk a szekrényében, felügyelő úr! Power hátratántorodott. Ugyanúgy tántorodtam hátra én is. Amit a rendőrlány a kezében tartott, egy farkasláb volt, térdtől lefelé, egyetlen görbe karommal a végén. Power felügyelő az asztalra dobta a gyilkos szerszámot, és olyan szomorúan bólogatott mellé, hogy azt hittem, el is sírja magát. 71 Hosszú ideig tartott a csend – ki tudja, meddig. Akár órák is elmúlhattak, bár biztos voltam benne, hogy még percek sem teltek el azóta, hogy a felügyelő az asztalkára hajította a gyilkos szerszámot. Mivel láttam, hogy a csupa szőr farkaslábon nem maradhatott ujjlenyomat, kinyújtottam érte a kezem. – Megnézhetem, felügyelő úr? – Csak nézze – legyintett nagyvonalúan Power. – Bárki megnézheti. Valóban farkasláb volt, bár látszott rajta, hogy hajdani gazdája akkortájt ugrándozhatott rajta erdőn-mezőn, amikor mi, jelenlévők, még csak hegy- és vízrajzi térképeket rajzolgattunk a pelenkánkra. A lábra szerelt, rozsdás szegből reszelt vaskarom sem csillogott a nikkeltől. Csupán egy vékony drótocska látszott rajta újnak. Power átnézett a vállam felett.
– Milyennek találja? – Roppant csinosnak. – Bűnügyi múzeumunk ékessége lesz. Nos, Sir Amadeus? Mr. Amadeus nagyot szívott a lassan hervadásnak induló levegőből. – Amennyiben valóban nálam találták, nem tudom, hogy kerülhetett oda. – Tud a jelenlévők közül valaki erről a tárgyról valamit? – hordozta végig rajtunk fensőbbséges tekintetét Power. – Talán én – mondtam. – Mahoney kocsmájában láttam hasonló farkasbőrt a kandalló előtt. – Nyert – vigyorgott Power. – Onnan való. – Tessék?! – Mahoney éppen tegnap panaszkodott, hogy betörtek hozzá egyik éjszaka, és levágták a farkasbőrének lábait. Azt hitte, egyik kis gazember csinálta, aki megorrolt rá valamiért. Talán nem engedett neki whiskyt önteni a sörébe. Szeget pedig bárhol találhatott. Akár a gazdasági épületekben is. Nos, mit szól hozzá, Sir Amadeus? Mit szólnak hozzá, hölgyeim? Ami a letartóztatásukat illeti... Ebben a pillanatban félelmetes ordítás-vonyítás hangzott fel a folyosón. Power rémületében elhajította a farkaslábat, és a fegyvere után kapott. – Mi a fene ez? – Sir Ireneus! – ugrott a lépcső felé Denis. – Már jövök, Sir Ireneus! A lépcsősor tetején előbb egy alacsony, görbe árnyék bukkant fel, mellette két másik, szálas. A kis árnyék harsány kiáltozás közepette gurulni kezdett felénk. – A farkas! – kiáltotta, csuklotta rémülten. – A farkas! Itt van a farkas! Meg akar ölni a farkas! Elkaptam Sir Ireneust – vele együtt a mellette guruló démoncsapdát és a botját is. Akármelyik artista megirigyelhette volna a produkciómat. Főleg, hogy egyiket sem ejtettem el. A másik két árnyék szerencsére elgurult mellettem. Ha nem így tettek volna, levertek volna a lábamról, mint Powert. Másodpercek múlva már csak jókora, felismerhetetlen embergubanc forgott a hall közepén. Denis, Billerbeck és Sir Amadeus hathatós segítségére volt szükség, hogy kigubancolódhassanak. Amikor végre szétváltak egymástól, Power dühösen a két zsarura ordított. – Mi a fene ez, Jones? Mi az ördögöt csinálnak itt? – Megbotlottam ebben az izében – mutatott a Jones nevű rendőr a kezemben lévő démoncsapdára. – El akartam venni tőle, de az öregúr nem adta. Azt mondta, bennünket is megvéd tőlük. – Kitől? – kérdezte Power. – Attól az asszonytól. Power megsimogatta a homlokát. – Milyen asszonytól? A Jones nevű zsaru kétségbeesetten nézett a másikra. – Ugye, úgy volt, Bertie? – Pontosan. Úgy volt, uram. – Mi a szentség volt úgy?! Jones nagyot nyelt. – Hát az az asszony, uram. Amikor az öregúr... azaz Sir Ireneus felbukkant a folyosón... ők kergették! Mind a ketten láttuk. Bár lehet, hogy nem is kergették, csupán arra sétáltak. Ő viszont rettenetesen megrémült tőlük. De én nem, uram! Előkaptam a fegyveremet, és felszólítottam őket a megállásra. – Megálltak? – Hát nem, uram. Tovább sajnos nem törődhettünk velük, meri Sir Ireneusszal kellett törődnünk. Többször is elesett, fel kellett segítenünk.
– A fene vigye el! Ki volt az az asszony? – A Zöld Asszony volt, felügyelő úr. A kötél is ott lógott a nyakán, amivel a mocsárba fojtották. Aztán jött a farkas. Így volt, uram. Sir Ireneus békésen ücsörgött a szőnyegen, ki nem engedve a kezéből a démoncsapdát, amelyet ismét megkaparintott. – Eszerint további cinkosaik is vannak! – ütött a levegőbe az öklével Power. – Nem tesz semmit. Csak egy kis idő még, és ők is kézre kerülnek. Ma este, azaz éjszaka, már nem vitelem el önöket... hölgyeim és... Sir Amadeus. Egyelőre visszamehetnek a szobájukba. Különben mindenfelé őröket állítottam, ne próbáljon lelépni senki. A mocsáron úgy sem kelhetnek át, a faluban pedig a Mahoney vezette polgárőrség vigyázza a rendet. Reggelre minden kérdésükre választ fogok adni. Jöjjön, Patsy! A jóképű rendőrlány kíséretében elhagyta a hallt. Meg kell hagyni, ritkán láttam ilyen csinos hölgyet egyenruhában. Ráadásul, amint felringatta magát a lépcsőn, a válla felett gyors pillantást vetett rám. Arra gondoltam, ha nem lenne a kastélyban Tess Carlton, alighanem hagynám, hogy letartóztasson. 72 Tess azonban ott volt – egészen pontosan a szobámban. Már nem is kérdeztem, hogyan került be, hiszen ott láttam az ágyamhoz közeli kis asztalkán a körömollóját. Tess maga egy karosszékben pihent, borús tekintettel nézve maga elé. Még a felbukkanásom sem tudta feldobni. Engem azonban feldobott az övé. Főleg, mivel halacskás pizsama volt rajta, én pedig ifjúkorom óta csípem a halacskás pizsamákat. Főleg, ha Tesshez hasonló látogatók vannak benne. Tess nemcsak néhány halacskát, hanem a déltengerek egész faunáját magával hozta. A halacskák a hasa tájékán fogócskáztak, átugrottak a vállán, még a hátára is jutott belőlük. A keble környékén két mosolygó raja kergetődzött, vagy talán keringőt táncolt egy nem létező hegedű szavára. Olyan elmerülten tanulmányoztam a halacskákat, hogy csak Tess nógató szavára riadtam fel. – Min töröd a fejed? – Meglepődnél, ha elmondanám. – Azért csak mondd el! – Előbb valamit kérdeznék. Hogy van a főnököd? – Alszik, mint a bunda. Beadtam neki egy óriási adag altatót. Úgy vakaródzott, hogy nem bírtam nézni. Kikészítette a farkas. Be is jódoztam a sebét. Bár ez inkább Priscilla dolga lenne, de Gregory látni se bírja. Az az igazság, hogy senkit sem bír látni rajtam kívül. Jól van, ne vágj pofákat, tudod, hogy nem úgy értettem. Gregory el akar menni innen. – Én is el akarok. Csak éppen úgy ítélem meg a helyzetet, hogy momentán nem lehetséges. – Történt valami? – Figyelj, Tess. Szép nyugodtan elmondtam neki mindent, ami odalent történt a hallban. Természetesen nem felejtettem el megemlíteni a farkaslábat sem. Tess szája elé kapta a kezét, és visszafojtott lélegzettel hallgatott. Amikor befejeztem, akkorát nyelt, hogy önkéntelenül is vízért indultam a fürdőszobába. – Várj! Maradj, már jobban vagyok. Eszerint Sir Amadeus a gyilkos? – Valamint Jeanette és Celia. – Uramisten, most mi lesz? Azt mondod, cinkostársaik is vannak? Jézusom, én ki sem merek menni a folyosóra.
– Miért mennél ki? – csodálkoztam. – Hát csak... vissza kell jutnom valahogy a szobámba. Azért is jöttem, hogy megbeszéljük... jobb lenne, ha többé... nem... ugye, érted, mire gondolok? – Azt hiszem, igen. – Az a helyzet, hogy... nem bántam meg, csak... valahogy nem érzem etikusnak. – Etikusnak? Miről beszélsz? – Hát, hogy a főnököm... súlyos beteg, talán fertőzést is kapott, hideg rázza, meg mit tudom én, én pedig itt, ugyebár. .. bár nem most... csak úgy általában... Szóval, szerintem nem viselkedtem helyesen. Vele való szolidaritásból... és egyáltalán... – Ez bizony probléma – mondtam. – Az az igazság, hogy Power elvette a fegyveremet. – Jézusom, miért? – Azt csak ő tudná megmondani. Lehet, hogy én is gyanús vagyok neki. De azért ne aggódj, visszakísérlek a szobádba. Legfeljebb majd... – Legfeljebb? – Kettőnket talán nem mer megtámadni... Ha majd egyedül visszafelé jövök... esetleg... Mindegy, ennyi áldozatot igazán hozhatok érted. Nem igaz? – Milyen... áldozatot? – Azt, hogy kinyír valamelyik vérfarkas. – És ha... itt maradnék... veled? – Ó, az természetesen más. Napvilágnál már aligha mer megtámadni. – Akkor hát... nincs más hátra... itt maradok. De ígérd meg... – Megígérem. – Jól van. Ő is bemászott az ágyamba, én is. Hosszú ideig feküdtünk egymás mellett. Végül én szólaltam meg először. – Hol csináltattad a pizsamádat? – Tetszik? – Nagyon – olvadoztam. – Lelkes természetvédő vagyok, semmit sem szeretek jobban, mint éjjel-nappal a természetet bámulni. Felkapcsolhatom a kis villanyt? – Kapcsold. – Megnézhetem... ezeket a halacskákat itt? Tudod, milyen halak? Tess erre elkezdte bökdösni mutatóujjával a pizsamája felső részét. – Ez itt bőröndhal. Az ott trombitahal; az ott Napoleon-hal... Hé! Mit csinálsz? Miért kellene levetnem ahhoz, hogy megnézhesd őket? – Nem látod, hogy térhatású a pizsamád? – hívtam fel a figyelmét legújabb felfedezésemre. – Mihatású? – tátotta el a száját. – Figyelj ide... így ni. Figyeld, ahogy a lámpa elé tartom. Látod? A lámpa átvilágít rajta, s most a hátulján lévő halakat is látod. Így már egészen más, nem? – Hát... tényleg más. – A természet egysége. A számtalan élőlény... Látod? Sokkal szebb így a tenger... – Az igen... de ez itt már... nem tartozik a szemlélődéshez. .. a kezed... én nem értem, hogy neked mindenütt ott van a kezed, és hol van a pizsamám... a tenger... már érzem is, hogy ringat... a tenger... a hullámok... istenem, de jó rajtuk ringatózni...! Észre sem vettük, és máris a déltengereken jártunk. A hullámok le-fel ringattak bennünket, körülöttünk számtalan színes hal fickándozott: bőröndhalak, trombitahalak, íjhalak... Tess halkan sikkantgatott, úgy élvezte a tenger ringatását. Aztán kijött a tengerből, majd ismét belecsobbant. Mindannyiszor újra kezdte a sikkantgatást. Akkor is éppen egy kellemes ringatódzás után voltunk, amikor valaki megzörgette odakint az ajtót.
73 Félig már úton voltam az ajtó felé, amikor Tess magához tért. – Istenem, hova... mész? – Valaki be akar törni hozzánk. – Nem is... hallottam. – Talán a tengerzúgás elnyomta a hangját. A fenébe is, még most sem hallod? Power olyan hangosan kiáltozott odakint, hogy talán még a halottak is meghallották a kelta keresztek alatt. – Lawrence! Itt van? Hé, Lawrence! Keljen azonnal fel! Odabotorkáltam az ajtóhoz, de nem nyitottam ki. – Maga az, felügyelő? – Hogy tud ilyen hülyeséget kérdezni?! Mit gondol, ki lehetnék? – Például a vérfarkas is utánozhatja az ön hangját. – Én vagyok az, nézzen ki! Kinéztem. Valóban ő állt az ajtóm előtt. Mellette a csinos rendőrlány, Patsy. Patsy, ahogy meglátott, elfintorította az orrát. Női ösztönével azonnal megérezte, hogy van nálam valaki. – Mi történt, felügyelő? – Mi, hogy a fene vigye el?! Az történt, hogy ellopták az Északi Fényt. És megölték... a két őrt. – Ki ölte meg őket? Power felhős tekintettel nézett rám. – Minden jel arra utal, hogy... a vérfarkas. Power ismerte az utat: úgy törtetett előre, mint egy gőzmozdony. Elhúztunk a könyvtárterem mellett, majd egy kínai típusú, vörösre festett ajtó előtt állapodtunk meg. Az ajtó a himalájai lámakolostorok ajtajaira hasonlított. Két oszlop tartotta két oldalról; az oszlopokon aranyszínű sárkánykígyók tekergőztek a mennyezet felé. Az egyik őr – széles vállú, szekrény formájú fickó – az ugyancsak vörös futószőnyegen feküdt, arccal felfelé. Szeme üvegesen meredt a folyosó mennyezetére, mintha onnan próbálná leolvasni gyilkosa nevét. A halott körül helyszínelők hada mozgott – el sem tudtam képzelni, honnan varázsolta elő őket ilyen gyorsan Power. Amikor melléjük értünk, vékony, szemüveges emberke emelkedett fel a halott mellől, és reménytelenül Power felé legyintett. – Nekem itt már sok nézegetnivalóm nincs. Ez is kész, mint a másik. Ebben a pillanatban megremegett az ajtó, és a nagyfenekű Mabel kukkantott ki rajta. – Itt van már a felügyelő? Bejön, uram? Power bement, én pedig kissé közelebb léptem a halotthoz. Szőke, széles arcú fickó volt, akkora vágással a nyakán, hogy majd leesett tőle a feje. A vágás tépett széle arról árulkodott, hogy akár farkaskarom is lehetett a gyilkos szerszám. Patsy rendőr rágógumit dugott a szájába, és megringatta előttem figyelemreméltó kebleit. – Csinos, mi? – Az – mondtam. – Odabent is van egy. Szakasztott, mint ez. – Nem irigylem érte. Patsy csodálkozó képet vágott. – Pedig irigyelhetne. Eddig a közlekedésieknél voltam, uram atyám, hogy ott mi van! Itt legalább egyben vannak a pasik. Kinyílt az ajtó, ezúttal Power dugta ki rajta a fejét. Intett, hogy lépjek be a szobába. Sok örömem nem tellett benne. Még úgy sem, hogy Patsy nem tágított mellőlem: hol a ha-
lottat nézegette, hol engem. Kíváncsi lettem volna rá, melyikünk tetszett neki jobban. Ez a fickó is nagy fejű volt, szőke – mintha a másik testvére lett volna. Kéznyújtásnyira hevert tőle a pisztolya: látszott, hogy előkapta, aztán elengedte valamiért. Sőt, nemcsak elengedte, hanem le is ejtette. A legizgalmasabb azonban mégsem ez volt a szobában. Nem is a képek a falon – valakinek az ősei lehettek, a ki tudja, melyik évszázadból –, nem is a sárgára festett asztal és a székek, hanem az a kis görbe lábú asztalka, amely a szoba közepén állt. Az asztalkán üvegbura csillogott: hasonlatos a levegő mozgására kényes órák üvegburájához. Csakhogy ez alatt a bura alatt nem órának kellett volna lenni, hanem Sir Amadeus féltett gyémántjának, az Északi Fénynek. Az Északi Fény azonban nem volt a bura alatt. Ha minden igaz, elrabolta a vérfarkas. 74 Röviddel ezután megérkezett Sir Amadeus is. Mabel őrmester kísérte kivont fegyverrel. Sir Amadeus lehajtott fejjel baktatott mellette, láthatóan esze ágában sem volt ellenállást tanúsítani. Power felügyelő eléje sietett. Sir Amadeus gyors pillantást vetett rá, rám is egyet, aztán inkább a szobabelsőt kezdte nézegetni. Nem láttam azt a megrendültséget az arcán, amire számítottam. Power is így lehetett vele, de azért intett Patsynek, aki villámsebesen kerített valahonnan egy pohár vizet. Erőnek erejével Sir Amadeusba akarta diktálni, ő viszont nem óhajtotta meginni. – Köszönöm! – hárította el a figyelemre méltó keblek gazdájának a próbálkozását. – Hajnalban nem szoktam vizet inni. – Whiskyvel sajnos nem szolgálhatok – mondta sértődötten Power. – Whiskyt sem szoktam hajnalban inni. Csak nagyon indokolt esetben. Power szuszogott, aztán összedörzsölte a tenyerét. – Leülni nem akar? – Inkább állnék. – Ahogy óhajtja, Sir Amadeus. Mit szól hozzá, mi történt az éjszaka? – Meg vagyok rendülve – mondta Sir Amadeus. Ekkor már valóban látszott rajta némi megrendülés. – Nagyon sajnálom a... fiúkat. Power megsimogatta a bajuszát. – Mennyire ismerte őket? – A vagyonőreim voltak. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Tegnap reggel érkeztek Hillsbrookba. Power sóhajtott egy nagyot. – Magyarázzon meg nekem valamit, Sir Amadeus. Önnek van egy gyémántszobája. Ott őrzi a gyémántjait. Ott őrzi a Pretoria Lángját is. Önkéntelenül is a nadrágom zsebéhez kaptam. A gyémánt még mindig ott lapult benne. – Eeeegen. – Akkor az Északi Fényt miért nem ott őrizte, hanem itt? – Ki mondta önnek, hogy itt őriztem? – Az ön mindenese. Denis. – Hm. Valóban itt őriztem. Kíváncsi rá, miért? Nos, felügyelő, így éreztem biztonságosabbnak az őrzését. – Spencer miatt? – Az Északi Fényt jobban féltettem, mint bármi mást. Ezért őriztettem külön.
– Ki tudott róla? – Senki. Főleg, hogy tegnap estig még magáról a gyémántról sem tudott senki. Az viszont előfordulhatott, hogy a bemutató után, amikor idehozattam, valaki kilesett bennünket. Őszintén szólva, nem gondoltam... – Eszerint az Északi Fényt ellopták – mondta kutyamorgást utánozva Power. Sir Amadeus megcsóválta a fejét. – Nem lopták el. Power megsimogatta a bajuszát, és félrehajtotta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe a strandon. – Tessék?! – Mondom, hogy nem lopták el. – Mit nem loptak el? – Hát az Északi Fényt! Power összehúzta a szemöldökét. Az üres üvegburára nézett, rám, Sir Amadeusra, majd megdörzsölte a szemét. – Mondja még egyszer! Sir Amadeus biccentett. – Az Északi Fényt nem lopták el, felügyelő! – Akkor hol van? – A szobámban. Power keresett magának egy széket, és beleroskadt. Tenyerébe hajtotta a fejét, és úgy is maradt sokáig, mozdulatlanul. Patsy rendőr kihasználva az alkalmat, hozzám simult. Valami olyasmit véltem kiolvasni a tekintetéből, hogy ha megunná a gyilkosságokat, és visszatérne közlekedési rendőrnek, és én is belépnék a testületbe, szívesen választana társául. És váltakozva éjjel-nappali beosztást kérne. 75 Egyszer aztán mindennek vége szakad. Power is levette a tenyerét az arcáról. Ekkor már nyugodt volt a tekintete, mintha meg sem rázták volna igazából a hallottak. – Megkérdezhetem, hogy miért változtatta meg az elhatározását, Sir Amadeus? Hiszen épp ön mondta, hogy az Északi Fényre megkülönböztetett figyelemmel vigyázott. Miért vette mégis magához, ahelyett hogy a két vagyonőr felügyelete alatt hagyta volna? Sir Amadeus megrántotta a vállát. – Megérzés. Mielőtt ön magához hívatott volna, és gyilkossággal vádolt volna, kivettem a bura alól, és bevittem a szobámba. – Most is ott van őrizetlenül?! – Az ön emberei őrzik a szobám. – Ön szerint, ki követhette el ezt a szörnyűséget. Sir Amadeus? Sir Amadeus szemében mintha gúnyos fény villant volna. – Mi hárman biztosan nem. A három „vérfarkasra” gondolok. Egész éjszaka őr állt az ajtónk előtt. Ön biztosított számunkra alibit, felügyelő. Ez így is volt. És ezt Power is tudta. – De a társaik megtehették! – Ugyan miért? – kérdezte Sir Amadeus. – Miért akartam volna ellopatni a gyémántomat, amely végül is nem is itt, hanem nálam volt? Miért ölettem volna meg a saját vagyonőreimet? Csak hogy bosszúságot okozzak önnek? Ezt jóval egyszerűbb módon is megtehetem. – Meg is teszi – mondta Power. – Mire céloz?
Power azonban nem vette a lapot. Ehelyett a tenyerébe hajtotta az állat. Ekkor láttam csak rajta, hogy mennyire ki van borulva. Olyat mondott ugyanis, amire nem volt semmiféle bizonyítéka. – Mi van akkor, ha ön biztosítási csalást akart elkövetni? – Lekötelezne, ha elmondaná, hogyan? – El akarta lopatni a saját gyémántját, hogy felvegye érte a biztosítási összeget. Sir Amadeus szinte gyengéden nézett a felügyelőre. Mint megértő apa összevissza beszélő kisfiára. – Felügyelő úr... az Északi Fény nem volt biztosítva. Csak nemrég készültem el vele. Még be sem jelentettem, hogy létezik. Önök voltak az elsők, akik értesülhettek a megszületéséről. Szó, ami szó: Power felügyelőt kiütötték. Megpróbált ugyan felállni, s zavaros szemekkel a bíróra nézett, hogy szívesen folytatná a küzdelmet, majd maga is belátva a további ellenállás értelmetlenségét, szépen lefeküdt a padlóra. Persze, csak jelképesen. Morgott valamit, aztán egyetlen mozdulattal elbocsátott bennünket. Megadta magát a sorsának. 76 Ekkor már kezdett formálódni valami a fejemben. Még csak kósza ötlet volt, de máris tetszetős. Így aztán örömmel vettem, amikor Sir Amadeus megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem a hajnali óra ellenére is meginni vele egy whiskyt. Csak negyedóráról lenne szó, hogy megnyugodjék. Természetesen elfogadtam az ajánlatát. Úgyis fel akartam készíteni az előttünk álló napra. Sir Amadeust, a látszat ellenére, sokkal jobban megrázta a két vagyonőr halála, mint mutatta. Remegett a keze, és ha nincs a szobában Denis, talán még a whiskysüveget sem találta volna meg. Meg nem tudom már mondani, milyen márkát ittunk, de az biztos, hogy olyan volt, mintha a mennyekben készítették volna az angyalok. Sima, lágy, kellemes aromájú, elmúlt évtizedek íze-zamata érződött rajta. Igazi whisky volt a javából! Sir Amadeus meg sem tudta fogni a poharát. Több hiábavaló kísérlet után is csak annyira sikerült felemelnie, hogy a fejét mélyen lehajtva, kiszürcsölhessen belőle néhány cseppet valahogy. – Nagyon kivagyok... mi? – kérdezte aztán letéve a poharát. – Látszik rajtam? – Nem látszik nyugodtnak – mondtam. – S erre meg is van minden oka. – Döntöttem... Mr. Lawrence. Elköltözöm innen. Holnap bejelentem, hogy eladom a kastélyt, és elmegyek a fenébe. Bárhova, csak el innen! Miért ölték meg ezt a két szerencsétlen fickót? Nem ártottak a légynek sem. Fel sem tudom fogni, hogy meghaltak. Istenem, már összeszámolni sem tudom, hány ember halt meg az elmúlt két nap során! Miért, miért, miért? Ekkor már ott világított egy lámpácska az alagút végén, s valahányszor ránéztem, egyre nagyobbnak láttam a lángját. – Magának mi a véleménye? – kérdezte, újabb kísérletet téve, hogy felemelje a poharát. Megvártam, amíg sikerül neki, csak akkor ittam én is. – Valóban el akarja adni a kastélyát? – kérdeztem az asztalterítő bojtjával játszadozva. – Persze hogy el akarom! Ezek után mindenképpen! Képtelen lennék ott élni, ahol ennyi gyilkosság történt. Nem a kísértetektől félek, azokhoz túl materialista vagyok, csupán attól tartok, hogy soha többé nem tudnék nevetni ebben az épületben. Bárhova is nézek, bármelyik szobába megyek be, felbukkan előttem valakinek az arca, akit ott öltek meg. Még aludni sem tudnék jóízűen. Kinyújtottam a kezem, és megfogtam a karját. – Arra kérem. Sir Amadeus, hogy bízzon bennem. Ha azt teszi, amit mondok, elkapom ön-
nek a gyilkost. Holnap a reggelinél... menjen oda mindenkihez, és újságolja el nekik, hogy megváltoztatta a tervét. Ne fűzzön hozzá magyarázatot, hogy miért. – Istenem, mihez? Milyen tervemhez? – Mondja azt, hogy esze ágában sincs megválni a kastélyától. A gyilkosságok habozásra késztették. Érti? – Nem. – Nem baj. Mondja csak ezt. És nézzen nagyon sejtelmesen rájuk. Fenékig ittam az istenek italát, és magára hagytam a kétségeivel. 77 Halkan fütyörésztem, ahogy a lakosztályom felé közeledtem. Nem azért, mintha féltem volna, csupán a fejemet törtem. Úgy határoztam, csapdát állítok a vérfarkasnak. Minden esélyem megvolt rá, hogy beleessen, mégsem voltam biztos benne, hogy valóban beleesik-e. Arra gondolni sem mertem, mi lesz, ha nem esik bele. Megkocogtattam az ajtót a körmömmel. Csak a kárörvendő parketta recsegett a talpam alatt. Kaparásztam még egy kicsit az ajtószárnyon, de mivel erre sem nyílott ki, elfogott a rémület. Csak nem történt valami Tesszel, amíg én... Úgy nekifeszültem az ajtónak, hogy amikor kinyílott, berepültem a szobába. Annak rendje és módja szerint el is nyújtóztam a szőnyegen. Ekkor már a kezemben volt a 38-as, hiszen nem tudhattam, mi következik ezután. Semmi sem következett. Tess feltehetően aludt, az ajtót pedig bezáratlanul hagyta. Még szerencse, hogy nem járt erre a farkas. Ebben a szempillantásban hideg fuvallatok futottak végig rajtam. Valóban nem járt? Mintha rugók löktek volna magasba. A következő pillanatban már ismét repültem. Magam alatt láttam az ágyat, a szobaberendezést, a szőnyeget. Bár csupán egy-két másodpercig tartózkodtam a levegőben, ez alatt is meggyőződhettem róla, hogy Tess az ágyban van, betakarózva, vérfoltot pedig annyit sem látok, amennyi egy katicabogár hátán elférne, Tess halkan nyöszörgött, amikor lezuhantam mellé. Kinyújtotta a karját, hogy magához szorítson. Éppen valami kedveset akartam mondani neki, amikor megéreztem a nyakamon a fém hidegét. – Ne moccanj! – figyelmeztetett. Dehogy moccantam. Úgy megmerevedtem, mini a hóember mínusz negyven fokban. – Ha megmoccansz, elvágom a torkod! Mintha valami azt súgta volna, hogy ha mocorgók, meg is teszi. – Nem... mocorgok – nyögtem. – Jól is teszed. Én most szép lassan kimászom az ágyból, te pedig nem mozdulsz, oké? – Oké, Tess, de nem értem... – Azonnal megmagyarázom. Hol a stukkerod? – Itt, a szőnyegen. – Add ide! De óvatosan. Ha terveznél valamit, számolj a halállal! Ha nem lett volna az az átkozott kés, vagy micsoda a nyakamon, felnevettem volna. Úgy hangzott a fenyegetése, mint egy harmadosztályú rémdrámában. Kinyújtottam a karom, és hátrafelé kotorászva nagy nehezen megtaláltam a stukkeromat. Megfogtam a csövét, és felé nyújtottam. – Tessék. Megkérdezhetem... – Húzódj el tőlem! Elhúzódtam. Tess ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, majd kimászott az ágyból. – Most elmegyek. Ha megpróbálsz megakadályozni benne... lelőlek. Nem tréfálok. Egé-
szen jó lövő vagyok. – Tess, kérlek, történt valami? Nem is kellett volna megkérdeznem. Úgy remegett a szája széle, mint a szenvedélyes rágósoké, ha rágógumi illatát érzik. – Te voltál? – Micsoda? – Jól van, nem érdekel, hogy te voltál-e! Nem akarok mentegetődzést hallani, nem akarok hazugságokat hallani, semmit sem akarok hallani! Elmegyek. Soha többé... nem jövök be a szobádba, és... remélem, ha egyszer kijutok innen, soha többé nem látjuk egymást, Nem akarok emlékezni arra, ami itt történt. Természetesen megtehettem volna, hogy elkapom, de meg sem próbáltam, Nem akartam halálra ijeszteni, hiszen már így is meg volt rémülve. – Mi történt, Tess? – Nézz csak le a szőnyegre! Nem emlékszem rá, hogy repülésem közben láttam volna ott valamit, de azért lenéztem. A körömreszelőjén kívül nem volt az ágy mellett semmi. – Semmi különöset nem látok. – Mert rossz helyre nézel. Az ágy lába mellé nézz! Megdöbbenve hőköltem hátra. Fekete, hosszúkás valami hevert a szőnyegen az ágy lába mellett: egyelőre nem tudtam megállapítani, micsoda. Amikor bejöttem a szobába, természetesen nem gyújtottam villanyt, és ezt azóta sem tettem meg. – Mi az, Tess? – Nézd meg magad! A valami a szőnyegen egy farkasláb volt, benne a szegből készített karommal. Szemmel láthatóan vérben úszott, még a szőnyegre is jutott belőle néhány csepp. Tess visszaroskadt az ágyra, és zokogni kezdett. 78 Kimentem a fürdőszobába, ittam egy pohár vizet, majd vittem neki is. A revolverem az ágyon hevert. Felvettem, és a párna alá dugtam. – Mi történt, Tess? Tess zokogva a mellemre vetette magát. – Oh, istenem, Leslie, oh, istenem! Elkezdtem simogatni a hátát. Legalább öt percig kellett simogatnom, amíg tökéletesen magához tért. – Oh, Leslie, olyan borzalmas volt! Te elmentél, én pedig… talán elszundítottam, mindenesetre arra riadtam, hogy megkaparják odakint az ajtót... Azt hittem, te vagy... esetleg becsuktam mögötted az ajtót, nem emlékeztem rá... odamentem, és kinyitottam. Oh, istenem, Leslie! Pontosan tudtam, mi következik. Az is következett. Szinte szóról szóra. – Kinyitottam, és... ő volt odakint. – Kicsoda? – A... vérfarkas! – Biztos vagy benne? – Hogyne lennék biztos! Ha az anyukám lett volna almás lepénnyel, nem lennék ennyire kiborulva. Ő volt! A vérfarkas! – És... mit csinált? – Félretolt. És... behajította ezt az izét a szobába. Egyetlen pillanatra azt hittem, bomba, vagy... Molotov-koktél... de nem az volt. Aztán... becsukta az orrom előtt az ajtót. – Farkasbunda volt rajta?
– Honnan a fenéből... tudjam? Én csak a fejét láttam. Az farkasfej volt. Beugrottam az ágyba, és a fejemre húztam a takarót, Biztos voltam benne, hogy visszajön, és meg fog ölni. Miért, Leslie, istenem, miért? Úgy éreztem, kezdetét vette a farkasvadászat utolsó felvonása.
Réges-régi történetek 1 Szürke volt a reggel, mint ködös hajnalon a kerítésen száradó zokni. Néhányan lézengtek csupán az étteremben: kedvetlenül, karikás szemekkel, gyűrött arccal. Biztos voltam benne, hogy utoljára látom itt őket. Elvégre Power nem tarthatja vissza Sir Amadeus vendégeit a végtelenségig. Elképzeltem magamban, hogy ezekben a percekben is égnek a telefonvonalak, s legalább annyian munkálkodnak a kiszabadulásukon, mint ők maguk. Power is hasonlóra gondolhatott, mert csak egy kávéscsészét tartott a kezében: abban sem volt egyetlen cseppecske kávé sem. Annyi reménytelenség áradt belőle, hogy megtántorodtam tőle. Ha a reménytelenséggel gépkocsit lehetne hajtani, Power egy kisváros összes autóját elüzemeltetgethette volna vele akár évekig is. Nemcsak reménytelenség áradt belőle, hanem őszinteség is. Letette poharát az asztal szélére, és odasündörgött hozzám. – Hogy aludt? – Rosszul és keveset – panaszkodtam. – Akkor maga a nyerő. Én semmit és sehogy. Egész reggelig a fejemet törtem. – Hm. És kijött belőle valami? – Őszinte legyek? Semmi. – Akkor most mit tesz? Power széttárta a karját. – Másodszor is őszinte legyek? Fogalmam sincs róla. Ha játékos kedvű lennék, hazardírozhatnék. Letartóztathatnék valakit: vagy a három Hamilton-Wesbyt, vagy önt, vagy Mr. Billerbecket, azzal a váddal, hogy személyében a vérfarkast tisztelhetem. Aztán vagy bejön a tippem, vagy nem. Csakhogy én nem vagyok hazardírozó típus. – Adja kölcsön a mobiltelefonját – mondtam neki. – Mi a fenéért? – hökkent meg. – Egyszer már kölcsönadtam. És mi lett belőle? – Adja kölcsön még egyszer. – Ki fizeti a számlát? – Természetesen ön. Elvégre önért dolgozom. – Azt hittem, azért, mert nem akar börtönbe kerülni. – Én mást hiszek. Van itt egy rendőrfelügyelő, akit meg szeretnék óvni a leégéstől. Ehhez viszont meg kell találnom helyette a gyilkost, őt pedig csak úgy találhatom meg, ha kapok valakitől egy átkozott mobilkészüléket, ha már az enyémet otthon hagytam. Annyira sajnálom azt a szegény felügyelőt, hogy mindjárt elsírom magam. Power legyintett, kihúzta a zsebéből a mobilját, és a markomba nyomta. – Vigye a fenébe! Majd azt mondom, hogy elvesztettem. Legfeljebb leüli a telefonszámla díját. Vigye, mert meggondolom magam. Átsétáltam az asztal másik oldalára, és vettem magamnak három lágytojást. 2 Alig ettem meg az elsőt, megrángatta valaki a nadrágom szárát. Le sem kellett néznem: tudtam, hogy nem Power felügyelő az. – Mi a helyzet, Regan? Ha jól tudom ma nincs a reggelihez kaviáros szendvics. Halk szipogást hallottam a parketta felöl. Erre már kénytelen voltam lefelé irányozni a tekintetemet. Regan állt mellettem szájába dugva a hüvelykujját. És valóban szipogott. Akkora két könnycsepp ült a szemében, hogy ha gyémántból lett volna, biztos helyet kapott volna Sir
Amadeus virtuálisan őrzött gyémántszobájában. – Nem kell szendvics! – Akkor mi kell? – A farkasbundám. Elvette a felügyelő! Power tényleg elkobozta a gyanús bundákat. – Miért keli neked az a bunda? – Mert... a felügyelő bácsi át akarja alakítani. Én pedig nagyon szeretek a bundámban bukfencezni. Vissza akarom kapni! – Át akarja alakítani? – hökkentem meg. – Ki mondta ezt a csacskaságot? – Ő maga. Azt mondta... hogy a bundám már nem lesz sokáig bunda... hanem bűnjel lesz. Nem akarom, hogy a bundámból bűnjel legyen! Azt akarom, hogy bunda maradjon. Segítesz? Mit tehettem volna? Megígértem neki, nem hagyom, hogy Power felügyelő átszabja a bundáját, és bűnjelet csináljon belőle. Regan elégedetten távozott, majd egy jókora kanyarral visszafordult, és megrángatta a nadrágom szárát. – Téged szeretlek. Nem akarnál véletlenül az apukám lenni’ Nem tudom, szegény Jeanette mit szólt volna hozzá, ha igent mondok neki. 3 Mr. Gregoryval a hallban találkoztam. Ismét a legnagyobb karosszékben ült és szivarozott. Meglehetősen muris látvány volt, ha nem történt volna meg mindaz velünk, ami megtörtént, titokban még ki is nevettem volna érte. Így azonban valahogy nem volt kedvem nevetgélni. Sem titokban, sem nyilvánosan. Mr. Gregoryból – akit az elmúlt napok során megszámolhatatlan atrocitás ért – egyszerűen múmiát csinált Priscilla Honeyball. Letépkedte róla a flastromokat, és pólyával kötötte körül a fejét, a mellkasát és a bal karját. Ha nem füstölgött volna szivar a szájában, akár egy frissen kiásott egyiptomi hercegnek is nézhettem volna. Szerencsére a szemét azért szabadon hagyta Priscilla, így azonnal észrevette, hogy belépek a haliba. Én is észrevettem, bár nem annyira őt, mint inkább a mellette ücsörgő Tesst. Tess sóhajtott, és elfordította a fejét. Mivel Gregory már többször is kijelentette, hogy elege van belőlem – én hozom rá a szerencsétlenséget –, nem akartam ráerőltetni a társaságomat. Ő viszont heves integetésbe fogott, amikor megpillantott. Mit tehettem volna, odalépkedtem hozzá. Gregory hellyel kínált. – Hogy nézek ki? – kérdezte, amikor leültem a pamlagra. – Tetszem magának? – Mérsékelten – mondtam. – De még mindig jobb, mintha nem lenne magán kötés. Úgy egyáltalán nem tetszik. – Egyem a szívét! Mit gondol, meddig kell még itt rostokolnunk? – Powertől kérdezze. – Én magától kérdezem. – Miért tőlem? Gregory hozzám hajolt. – Tudja, hogy kiváló szimatom van? Ránéztem a képére, és mégiscsak majdnem elnevettem magam. Nem látszott az orrából egyetlen négyzetcentiméterecske sem. – Így is, vagy csak ha nincs magán kötés? – Széllel szemben, tíz kilométerről megérzem a gazemberek szagát. Tudja, miért? Mert gyakorlatom van benne. Életem során nagyon sok gazemberrel volt már dolgom. De ekkorával, mint maga, még soha!
Láttam, hogy Tess keze megrándul az ölében. Jelentőségteljesen felé kaptam a szemem. – Meg vagyok győződve róla, hogy maga csinálja itt a balhét! – Úgy érti, én vagyok a gyilkos? – Úgy bizony! Akár be is perelhet érte. Bár nincs tanúja, hogy ilyet mondtam volna magának. Igaz, Tess? – Én nem hallottam semmit – mondta tompa hangon a lány. – Megkértem Sir Amadeust, hadd használjam az internetet. Aztán használtam. Utánanéztem önnek, Mr. Lawrence! – Remélem, sok öröme tellett benne. – Nem is hiszi, mennyi. Megtudtam, hogy ön nemcsak keletkutató és rovarász, hanem még könyveket is ír. Úgynevezett tudományos könyveket és cikkeket. Néhányat el is olvastam közülük. Tudja, melyikeket? Amelyekben az ázsiai vámpírokról és átváltozásokról ír. Maga a farkasember szakértője! Olvasta a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot? Nos, az a véleményem, hogy maga egy őrült tudós, aki a valóságban is meg akarja élni, amit a legendákban olvasott. Maga a Zöld Asszony is, és a vérfarkas is! – Együtt a kettő? – Nem tudom, hogyan csinálja. De hogy maga mindkettő, abban biztos vagyok! Azért is elegyedtem szóba önnel, hogy megmondjam önnek nyíltan és tisztességesen – kitöröm a nyakát! Nekem nem kell bírósági eljárás, meg egyéb baromság, ha az életemért harcolok. Elkapom magát, ha a világ végére is kell mennem maga után. A maga élete, Lawrence, mától kezdve annyit sem ér, mint madárszar a billegő ágon. Csak ennyit akartam mondani. Most pedig húzzon el innen! Elhúztam. 4 Jeanette-tel és Celiával már sokkal kellemesebb társalgást folytattam. A két ifjú hölgy alighanem ezen a reggelen értette meg végre, hogy mekkora bajban van. Ezért aztán igencsak készségesnek mutatkoztak, amikor megkértem őket, hogy még egyszer mondjanak el mindent, amit érdemesnek tartanak az elmúlt napok történéseivel kapcsolatban. Jó egy órát beszélgettünk, mégsem lettem okosabb tőle. Jeanette elmesélte, hogy a „vérfarkasság” ötlete tőle származott; egy olyan pillanatban született meg az agyában, amikor néhány elszívott füves cigaretta hatása alatt állt. Akkortájt olvasott egy könyvet a régi kelta druidákról, akik – a könyv szerint – képesek voltak állattá változni. Varázsfóliánsukon átgördülve vették fel más élőlények alakját. Ekkor gondolt arra, hogy neki is meg kellene próbálkoznia vele. Elkezdett hát különféle ezoterikus tanfolyamokat látogatni. Ezek nyomán aztán egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az átváltozás lehetséges, csak meg kell találni a kulcsot hozzá. Ettől az időtől kezdve – immár Celiával és Regannel – mindent megtett azért, hogy rájöjjön az átlényegülés titkára. Még farkasbőrt is varrattak maguknak – Regannek egy kicsit –, hátha a külsőségek is elősegítik a varázslat beteljesülését. Praktikáikat elsősorban Sir Amadeus kastélyában gyakorolták, ahol gyakran megfordultak, mert a hely romantikája, a közeli temető, a kelta keresztek mind azt sugallták, hogy közel járnak a végső győzelemhez. A farkasbőröket és a maszkokat a gyerekbástyában tartották, ahol senki nem bukkanhatott rájuk, mivel egyedül Regan volt képes átpréselni magát a szűk lépcsőházon. Hallgattam őket, és arra gondoltam, hogy bizonyára eszükbe sem jutott volna vérfarkast játszani, ha van valaki mellettük, aki ehhez az élethez köti őket, és nem egy sosem volthoz. – Higgyen nekünk, Mr. Lawrence – fejezte be az elbeszélését Jeanette. – Nem öltünk meg senkit. De mi a fenéért is öltünk volna meg bárkit is? Bár okot találtam volna, nem is egyet, hittem nekik.
5 Ebédtájban sem éreztem éhséget, inkább kimentem sétálni egyet az udvarra. Ismét kezdett leereszkedni a köd: mar csak a kelta keresztek csúcsa emelkedett ki belőle. És Power kalapja. Éppen csak megbillentette előttem, és máris eltűnt volna a régi kastélyépület mögött, ha meg nem állítom. Úgy nézett rám, mint a hosszútávfutó a biciklisre, aki már másodszor hajtott neki. – Mi újság, Mr. Lawrence? Vissza akarja adni a telefonomat? – Kérdezni szeretnék valamit. – Csak szaporán, mert dolgom van. Nem is képzeli, menynyire fontos! – Igazán? És mi lenne az? A fülemhez hajolt, és belesuttogta: – Egy farkast keresek. Egy vérfarkast. És egy Zöld Asszonyt. Nem tudna valahogy segíteni? Megfogtam a karját, és megszorítottam. – Van valami hír Judyról? – Semmi. Nem érkezett haza, ha arra gondol. – Ezt már tudom. Felhívtam az egyetemet. – Egyszerűen nyoma veszett. Nem látta senki. Megfoghatatlan. Természetesen elrendeltem a körözését. De most meg kell keresnem a farkas vackát! Biztos vagyok benne, hogy van egy rejtekhelye valahol. Megyek és megkeresem. Megfogom, ha beledöglök is! Úgy merült bele a ködbe, mintha tejfölbe ugrott volna. 6 Paul Billerbecket furcsa állapotban találtam. Le-fel járkált a szobájában, s jószerével nem is köszönt, amikor bekopogtam hozzá. Ezúttal is lehetetlen összeállítású öltönyt viselt: nadrágja kockás volt, a zakója csíkos, a csokornyakkendője meg alighanem pöttyös. Alig használt baseballütőt tartott a kezében, s amikor beléptem az ajtón, a feje fölé emelte, majd tett néhány lépést felém. Arcom elé kaptam a karom, bár tisztában voltam vele, hogy egy baseballütő így is rettenetes dolgokat képes művelni, ha szakavatott kéz forgatja. Billerbeck azonban nem ütött meg, csupán néhány tánclépést tett vele előttem. Aztán egy szépen kivitelezett fordulattal sarokba vágta az ütőt. Odalépkedett hozzám, és mielőtt megakadályozhattam volna, kél cuppanós puszit nyomott a képemre. – Mr. Lawrence... nem szoktam idegeneknek ilyet mondani, de én halálosan szerelmes vagyok. Mint a teve a sivatagi virágba, a flamingó a tavaszba... – Jó-jó, de miért éppen engem választott? – Nem magába, hanem Jeanette-be. Mit képzel maga egyáltalán? Én olyan, de olyan boldog vagyok...! Megveszem neki a kastélyt! – Melyiket? – Hogyhogy melyiket? Hát ezt! Már, persze, ha... – Nem is tudtam, hogy eladó. – Csak volt, hogy a fene vigye el! Sir Amadeus összevissza beszél. Azt hittem, a HamiltonWesbyk szavatartó fickók, de ez, úgy látszik, olyan világ, hogy mindenkiben csalódnom kell. Még magában is. – Bennem? – Azt hittem, a barátom. És erre – tessék! – éppen ön keverte gyanúba Jeanette-t! – Én csak segíteni akartam. De mi van ezzel a kastéllyal? – Az van, hogy Sír Amadeus azt mondta nekem, hogy eladja a nagyapja miatt. Ez még a
kettős gyilkosság előtt történt. Megkérdezte, nem akarom-e megvenni? Vagy tudok-e valakit, akit érdekelhetne a dolog. Arra gondoltam, hogy megveszem Jeanette-nek és a gyereknek. Úgyis megszokták, hogy ebben a kertben végezzék az... izé... varázslataikat. Elvégre gyerekes játszadozás az egész. Sőt, magának, mint barátomnak azt is bevallhatom, hogy arra gondoltam: magamnak is csináltatok egy farkasbőrt. Mondja, hogy tetszik magának Celia? – Hát... tetszik. – Nincs kedve hozzá? – Ezt hogy érti? – Mert ha kedve lenne, magának is csináltatnék egyet. Kimennénk a tisztásra a varázspapírral, és csoda jól szórakoznánk. – Nagyon kedves az ajánlata. Egyszerre csak lehervadt az öröm a képéről. – Az a feneség a dologban, hogy Sir Amadeus visszatáncolt. Bizonyára a kettős gyilkosság hatására. Fene sem érti, miért. Inkább arra kellett volna ösztönöznie, hogy minél gyorsabban szabaduljon meg ettől a helytől. Nála meg éppen fordítva történt. A reggelinél azt mondta, már nem is olyan biztos benne, hogy el akarja adni. Nem említette, mitől változtatta meg a tervét? – Nem lenne nyomasztó az ön számára, hogy ebben a kastélyban, ahol... hm... annyi embert öltek már meg... Billerbeck széttárta a karját. – Ugyan már, Mr. Lawrence, önnek tudnia kell, hogy a brit szigetek számtalan kastélyában számtalan embert küldtek át a másvilágra. Nem talál egyetlen, valamirevaló kastélyt Angliában vagy Írországban, ahol a történelem folyamán ne folyt volna ki néhány száz pintnyi vér. Ezenkívül, minden régibb épületnek saját kísértete van. Egyszer, amikor Lord Brittonnál, gyerekkori barátomnál, vendégeskedtem, éjféltájban kopogást hallottam a falon. No, gondoltam, nem lehet más a falban, csak egy üreg. Kértem egy kalapácsot, és... A fenébe is, most nem erről van szó! Ha már ilyen szépen összetalálkoztunk, megkérhetném valamire? – Éspedig? – Próbálja meg rábeszélni Sir Amadeust, hogy adja el nekem a kastélyát. Nem idegenek számára akarom megvenni, hanem a testvérének. Jobban jár, mintha, mondjuk, a gézfejű Mr. Gregory venné meg. – Ő is vevő rá? – Csak példaképpen mondtam. – Majd megpróbálom – ígértem. – Beszélhetnék magával valami másról is? – Állok rendelkezésére. Valóban ott állt velem szemben, de csak a teste. A lelke másutt járt, alighanem Jeanette hálószobájában. – Szeretném, ha eljönne velem – kértem. – Szükségem lenne valakire... Megrázta a fejét, mire kiröppent a szeméből az ábrándos homály. – Mit mond? – Kirándulni hívtam. Billerbeck az udvar felé fordult, ahol már mélyen beleívódott a délutánba a szürkület. – Ebben az időben? Hova? – A mocsárba – mondtam. Billerbeck eltátotta a száját. – A... mocsárba? De hiszen, ember, az életveszélyes ilyenkor! – Tudom – biccentettem. – Ha letéved a ködben az útról, elnyelheti a láp! – Tudom. – Megtámadhatja a vérfarkas.
– Tudom. – A Zöld Asszony. – Ezt is tudom. – Maga őrült! – Ebben már nem vagyok olyan biztos! – Tudja, hogy az életét kockáztatja? – Tudom. – Azt is, hogy az enyémet is, ha magával megyek? – Azt is tudom. Billerbeck lehajolt, és felemelte a sarokba hajított baseballütőt. – Mikor indulunk? 7 Odakint már a sűrűbbnél is sűrűbb volt a köd. Szinte fuldokoltunk benne. Ha előrenyújtottam a lábam, úgy eltűnt a lábfejem, mint a marcona harcosoké a Stargate ismeretlen világokba vezető csillagcsatornájában. Még szerencse, hogy Billerbeck magával hozta a baseballütőjét. Úgy nyújtotta előre, ahogy a vakok tapogatódznak ismeretlen terepen. Nagy ívben kikerültük a temetőt, mivel biztos voltam benne, hogy az öreg a kerítésen ül, és a halottakkal társalog. Ezen az estén valahogy nem akaródzott beszélgetni vele. Két óráig tartott, amíg félórás utat megtettünk. Közvetlenül a láp szélénél aztán ritkulni kezdett a köd; voltak olyan percek, amikor négy-öt méterre is elláttunk. – Most aztán merre? – kérdezte Billerbeck, amikor végre megcsillant előttünk a mocsár vize. – Kell lennie errefelé valahol egy útnak. Addig kerestük, amíg megtaláltuk. Keskeny, köves út volt, éppen csak elfért rajta egy gépkocsi, kétszáz méterenként pedig kis kitérők adtak helyet a szembeforgalomnak. Szó nélkül bandukoltunk rajta a mocsár ismeretlen mélységei felé. Jó húsz perce mehettünk már, amikor Billerbeck megtorpant, és felém fordult. – Jó úton járunk egyáltalán? – Fogalmam sincs róla – mondtam. – Ettől tartottam – sóhajtotta. – Meg tudna nekem magyarázni valamit? – Megpróbálom, ha elárulja, mit. – Hogy mi az ördögért tartok mindig magával? Mert én hasztalan keresek rá magyarázatot. – Talán, mert abban reménykedik, hogy elkapom a vérfarkast. Jeanette-ről pedig kiderül, hogy olyan ártatlan, mint a ma született bárány. – Hiszen már kiderült! Power maga mondta... Kénytelen voltam sajnálkozva nézni rá. – Maga hisz Powernak? Paul ismét megdöbbent. Ezúttal annyira, hogy elindult tőle. Ment vagy ötven métert, és csak akkor állt meg, amikor észrevette, hogy messze elmaradok mögötte. – Maga nem hisz neki? – Power véreb – biztosítottam. – Akit egyszer el akar kapni, el is kapja. Azonkívül, azt hiszem, a legravaszabb zsaru, akit életemben láttam. – Te jó isten! Lehet, hogy még mindig... Jeanettet gyanúsítja? – Meg lennék lepve, ha nem így lenne. – Akkor mit csináljak? – Járjunk túl az eszén. – Azt gondolja, hogy... képesek leszünk rá?
– Megpróbáljuk. – Mindent megteszek, amit mond! Mostantól kezdve szentírás a szava. Mit tegyek hát? – Először is, igazítsa meg a csokornyakkendősét, mert elcsúszott, én pedig utálom az elcsúszott csokornyakkendőket. Ha mindezt megtette, forduljon hátra, mert megtaláltuk, amit kerestünk. Jó idegei voltak, kétségtelen. Először valóban megigazgatta a nyakkendőjét. Csak akkor fordult hátra, amikor úgy érezte, már nem emelhetek kifogást az említett pöttyös ruhadarab helyzetét illetően. Ekkor pillantotta meg a házat. 8 A fagerendákból összetákolt kis ház cirka százméternyi távolságra feküdt az úttól. Murvával leszórt ösvény vezetett az udvarába, belemélyedt kocsinyomokkal. Legalább háromféle gumiabroncs nyomát láttam a murvában, közülük kettő rendőrségi terepjáróé lehetett. A harmadik könnyű kis kocsié, talán egy mini Morrisé. Billerbeck keze a nyakkendőjén maradt, amint megfordulva szemügyre vette a házat. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy csalódás ül ki rajta. Aligha erre számított. Amikor felém fordult, értetlenség ült a szemében. – Ez mi? – Amint látja, egy ház – mondtam, alaposan szemügyre véve az épület ablakait. – Jó, jó, de kinek a háza? – Power szerint csak két ház található a hillsbrooki tőzeglápban. Az egyikben a temető kerítésén ücsörgő öregember lakik, a másik állítólag lakatlan. Ez itt, ni! – Ez lakatlan? – vakargatta meg a feje búbját. – Nem úgy néz ki. Bemegyek, és körülnézek. Utána kellett vetnem magam, hogy visszarángassam. Ennek következtében alighanem ismét elcsúszott a nyakkendője, de már nem volt időm rá, hogy ismét felszólítsam a helyrerángatására. A sűrűsödő köd mögül közeledő gépkocsi hangja hallatszott. – Jöjjön gyorsan! – próbáltam berángatni egy nádcsomó mögé. – Mielőtt még meglátnának bennünket! Nem fűlött hozzá a fogam, de bele kellett feküdnünk a tőzeges kulimászba. Ráadásul, ahogy elterültünk rajta, a kulimász teteje megnyílott alattunk, és jó tíz centiméternyire belesüllyedtünk a tőzegbe. A tőzeg nedves volt és büdös. Mintha évezredekkel ezelőtt belehajigált szemét szaga érződött volna rajta. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az első buborékot. Ott bukkant fel az orrunktól alig néhány centiméternyire. Nagy, sárga buborék volt telis-tele gázzal. Nem vagyok kémikus, fogalmam sem volt róla, milyen gáz lehet, de ha büdösségi versenyt hirdettek volna, szerény becslésem szerint is világcsúcsot dönthettem volna vele. – Én mindjárt elájulok – mondta száraz hangon Billerbeck. – Szagérzékeny vagyok. Nem mondtam még magának? – Nem emlékszem rá. – Akkor most mondom. Egyszer három napig beteg voltam, mert feltörtem egy záptojást. Jézusom, itt a következő! Valóban ott volt. Nagy, ronda, sárga buborék. Szembenevetett velünk, majd felfúvódott és szétpattant. Közben beszórta a képünket valami merő undorral. – Úristen! – nyögte Billerbeck. – Megnézne valamit? – Mit? – hápogtam a képemet törölgetve. – Hogy... jól áll-e a nyakkendőm. Válaszolni már nem tudtam, mert Power bukkant fel az orrunk előtt. A murvás úton futott,
kivont revolverrel, úgy ugrált a fején a kalapja, mint eufóriába esett veréb a nyitva felejtett magtárajtó előtt. A kocsi himbálódzva követte – a sofőrnek minden tudására szüksége volt, hogy el ne üsse, vagy meg ne előzze. Power megtorpant a ház előtt. – Kifelé! Nem a házra kiáltott, hanem az autóra. A gépkocsi ajtaja megremegett, majd három egyenruhás zsaru mászott ki belőle. Látszott a képükön, hogy halálra vannak szánva. Mint harcosok a túlerőben lévő ellenség támadása előtt. – Befelé! A zsaruk eltűntek a házban. Alig másfél perc múlva már jöttek is ki belőle. Akkora csalódás ült a képükön, mint a brunei szultán legnagyobb harci elefántja. A tipródó zsaruk tanácstalan arcát figyeltem, és ijedten összerezzentem, amikor Billerbeck megmarkolta a karom. – Nézze csak! Kimeresztettem a szemem. A kocsitól nem messzire, egy eddig még nem látott fehér kövön, a fehér szakállú öregember ücsörgött, farkasfejű botjával a kezében. Esküdni mertem volna rá, hogy percekkel ezelőtt nemcsak ő, de még a kő sem volt ott. Power és a három zsaru is észrevette az öreget. Power megsimogatta az állat, és odasétált hozzá. – Maga mit keres itt? – kérdezte, feje búbjára tolva a kalapját. Az öreg elmosolyodott. – Nézem a ködöt. Látja, hogy gomolyog? – Látom – mondta a felügyelő. – De még nem felelt a kérdésemre. – Ó, hát én itt lakom. – Ebben a házban?! – Most éppen egy másikban. De ebben is laktam. – Mikor? Az öreg megpörgette a botját a térdén. – Hogy mikor? Régen. Már nagyon régen. Talán több emberöltővel ezelőtt. Power csípőre tette a kezét. – Maga? Az öreg megvonta a vállát. – Talán én, talán más. Vannak, akik nagyon sokáig élnek. És nem felejtenek. Nem tudnak felejteni. Maga nem hallott még arról, hogy képzeletünk termékei néha önálló életre kelnek? Az egyik zsaru megmoccant, és elindult az öreg felé. Talán el akarta zavarni, talán csak kérdezni akart tőle valamit, mindenesetre Power azonnal visszaparancsolta a helyére. – Ha nem itt lakik, akkor hol? – Egy házban – mondta az öreg. – Nincs messze innen. A temetőn túl. – Temető? – hökkent meg Power. – Hol van itt temető? Figyeljen ide, jóember, egész jól ismerem ezt a környéket. Nincs errefelé temető. – Pedig van – mondta az öreg. Az egyik zsaru felemelte a kezét. – Mondhatok valamit, felügyelő úr? – Mit akar, Bob? – A nagyapámtól hallottam, hogy valóban volt itt egy temető, úgy száz évvel ezelőtt. Nagyapám gyerekkorában még látszott a keresztek csúcsa, aztán lassan elnyelte a mocsár az egészet. Power az öreg felé hajolt. – Mennyi idős maga? – Nem számítanak az évek – mondta az öreg a botját görgetve. – Mert mik is az évek?
Szálló madarak. Csak a szenvedés és a gonoszság örök. És talán a szeretet. Hogy hány éves vagyok? Hány éves a mocsár, hány éves a temető, hány évesek a csontok? – Ki a fene maga? Egy hegylakó? Bob zsaru megingatta a fejét. – Hagyja, felügyelő úr, dilis. – Nem látott egy hölgyet errefelé? Az öreg a ködbe bámult, mintha nem is hallotta volna Power kérdését. – Jól van – legyintett Power. – Tehát nem látott. Gyerünk, emberek, nézzünk körül még egyszer odabent. Cirka negyedóráig lehettek a házban. Az öreg a ködbe merítette az arcát, és nem mozdult. Egyszer-egyszer azonban úgy fordította a fejét, hogy szembenézhessen velünk. Semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna bennünket, én mégis biztos voltam benne: tudja, hogy itt vagyunk. Amikor a négy zsaru kilépett a házból, az öregember már nem ült a kövön. Úgy eltűnt, mint a napon maradt harmatcsepp. Még a kövét is magával vitte. 9 A rendőrök bevágták magukat a terepjáróba, és távoztak. Néhány másodpercig még hallottuk a kocsi mormogását, aztán beleveszett a hang a ködbe. – És most? – kérdezte Billerbeck. – Bemegyünk a házba. – Gondolja, hogy találunk valamit? Nem találtunk. Végigkutattuk a szobákat, a konyhát, a romokban heverő fürdőszobát és a kamrát, de nem találtunk senkit odabent. – Végállomás – mondta Billerbeck. – Akár vissza is fordulhatunk. Ha csak nem akar imádkozni egyet az elsüllyedt temetőben. Icipicit sajnáltam, hogy velem van. Néhány percre mindenképpen meg kellett szabadulnom tőle. – Figyeljen ide – mondtam neki. – Megtenne egy nagy szívességet? – Miről van szó? – kérdezte gyanakodva. – Keressen odakint lábnyomokat. – Úgy érti, a tőzegben? – Hátha rábukkan Judy Howell nyomaira. – A zsaruk sem bukkantak rá semmire. – Magának sokkal jobb a szeme, és több a türelme. – Hm. Az meglehet. – Járja körbe a házat vagy háromszor, egyre nagyobb körökben. Oké? – És maga? – Megpróbálom megállapítani, maradt-e valami értékelhető nyom idebent. Billerbeck bólintott, leoldotta a derekára kötött baseballütőt, és kisétált a házból. Tudtam, hogy kevés időm van, a meditációnak pedig legnagyobb ellensége a türelmetlenség. Ha sürgeted magad, ha akárcsak a tudatalattidban is ott lapul a türelmetlenség érzése, jobb, ha el sem kezded. A meditáció teljes önfeladást, az időből való kilépést jelent. Ha nem teszed túl magad az idő korlátain, egyre messzebb kerülsz a kitűzött céltól. Nem lehet felhúzott vekker mellett meditálni. És nekem most mégis meg kell tennem. Ha nincs elég gyakorlatom, meg sem próbálkoztam volna vele. Így is kétséges volt, milyen sikerrel járok – félő volt, hogy semmilyennel. Ahogy Billerbeck mögött becsukódott az ajtó, leroskadtam egy kopott gyapjúszőnyegre,
lótuszülésbe ültem, és megpróbáltam elmélyedni az időtlenségben. Természetesen nem sikerült. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy szerettem volna. Képtelen voltam kioltani a tudatomat, azt pedig meg sem kíséreltem, hogy az om-a-hum ismételgetésével próbáljam meg átjuttatni magam a túloldalra. Kétségbeesetten gondoltam a köldököm tájékán rejtező csakrámra, és amennyire tudtam, megpróbáltam kilépni önmagamból. Olyanra sikeredett a dolog, mint amikor valaki kinéz az ablakon. A feje kint van, öt emelet magasságban, a teste azonban a szobában. Ráadásul tudja is, hogy ott van. Érzékeli a szobán kívüli világot, de nem tudja átadni magát neki, Két világ között hintázik, miközben egyik sem fogadja be egészen. Óriási teljesítmény volt tőlem, hogy egyáltalán idáig is eljutottam. Ha annak idején Padma láma nem visz fel magához a Lhotsze egyik barlangjába, és nem töltök vele öt hónapot teljes visszavonultságban, talán még így sem sikerült volna. Csak egyetlen pillanatra jutott eszembe Padma, mégis egész akkori életem egyetlen másodperc alatt visszatért az emlékezetembe. Előttem állt a mester, koszos, vörös palástjában, kezében az egérrel. Szürke, közönséges egérke volt; jó hosszú farokkal. Gyakran befutott hozzánk, amíg a meditációs órákat töltöttük. Később annyira összebarátkozott velünk, hogy azt is megengedte, hogy megsimogassuk. Padma szerint holtbiztos, hogy egy neves ember lelke született újjá benne – talán egy falusi elöljáróé. Olyan büszkén emelgette felénk a fejét, mintha parancsokat akarna osztogatni. – Most az egér-szutra következik – mondta egyszer Padma. A szutra ebben az esetben a megszokott könyv, vagy varázsformula helyett egyszerűen csak gyakorlatot jelentett. – Meg kell tanulnod, Blobzang, az élet érzékelését. Tudom, hogy nehéz, hiszen a növényekben is ott bujkál az élet, és az ő jelenlétük megzavarhat. De azért meg lehet tanulni. Padma megmutatta, hogyan gondolja. Az egér eltűnt előlünk, mi pedig hosszas meditációba mélyedtünk. Kint ültünk a barlangunk előtt, nem messze tőlünk cédrusok hajladoztak, furcsa síró zajt okozva, amely elnyomott minden más hangot a közelünkben. Én akkorra már megszoktam a cédrusok sírását, nem zavart a meditációban. Egyszer csak arra riadtam, hogy Padma beszél hozzám. Anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Ez is megszokott dolog volt, nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ezúttal azonban olyat mondott, hogy felriadtam tőle. – Mögötted – mondta. – Ott van mögötted. Nehézkesen hátrafordultam. Az egér volt mögöttem, két hátulsó lábán állva, és mintha imára kulcsolta volna össze két mellső lábát. – Honnan tudtad, hogy ott van? – kérdeztem később a lámát. – Meg kell éreznünk az életet – mondta Padma. – Te is meg fogod. Csak figyelj arra, amit mondok. Szakadt a verejték a homlokomról itt, Írországban, a tőzegmocsár közepén. Annyira erőlködtem, hogy sajgott minden tagom. S akkor egyszerre csak megéreztem. Nem is túl messzire tőlem. Néhány villanás volt csupán, mégis biztos voltam benne, hogy nem hazudnak az érzékeim. Talán Padma – gondoltam magamban. – Talán a túlvilágról segít nekem. Amikor Billerbeck elégedetlen dörmögés közepette kinyitotta az ajtót, éppen felcihelődtem a szőnyegről. Megtaláltam, amit kerestem. 10 – Megtaláltam! – kiáltottam fel hangosan is. Billerbeck tátott szájjal nézett rám. – Mit talált meg? – Jöjjön gyorsan!
– Hova a fenébe? Nem akartam, mégis majd kisodortam az ajtón. Nem messze az épülettől, csaknem egybeépítve vele, kis kamrácska állt, valószínűleg szerszámoskamra. Nyitott ajtaja hívogatón nézett szembe velünk. – Odamegyünk? – kérdezte Billerbeck, felemelve a baseballütőt. – Nyugodtan leteheti. Nincs ott semmi félelmetes. Valóban nem volt. Olyannyira nem, hogy néhány zsákon kívül semmi sem volt a kamrában. A zsákokban műtrágya, vagy csirketáp lehetett, bár ennek ellentmondani látszott, hogy egyetlen csirkét sem láttam a ház körül. Billerbeck elhúzta a száját. – Ez mind a miénk? – Kapja el a végét! Billerbeck elkapta. Jó nehéz zsákok voltak, eltartott néhány ^percig, amíg odébb ráncigáltuk őket. – És most? – Nézzen a lába elé! – A francba! – ámult el Billerbeck. – Mi ez? Pincelejárat? Bizony hogy az volt. Egy rozoga pincelejárat, amely a föld mélyébe vezetett. Billerbeck fölé hajolt, tölcsért csinált a tenyeréből, és lekiáltott a pokolba. – Hé! Van ott valaki? Alig hallható nyögdécselés volt rá a válasz. Nyaktörő iramban robogtunk le a korhadt lépcsőfokokon. 11 Power felügyelőt az udvarban találtam meg, derékig ködbe burkolózva. Még a szemében is köd ült. – Jó estét, felügyelő – üdvözöltem. – Visszahozta a telefonomat? – kérdezte köszönés helyett. Szó nélkül nyújtottam át neki. – Szívesen – biccentett Power. – Bár volt bizonyos előnye is, hogy kölcsönadtam. Látom, egy régi ismerősöm keresett, de hál’ istennek, nem talált meg. Így van néha az ember a régi ismerősökkel. – Férfi volt vagy nő az illető? – érdeklődtem. Power szeméből kiröppent a köd, és egy vasvilla költözött a helyére. – Mi köze hozzá? – Semmi. Csak megkérdeztem. Szőke vagy barna? Power gyanakodva pislogott rám. – Hallottam, hogy leléptek Billerbeckkel. Csak nem Mahoney kocsmájában jártak? – A mocsárban jártunk. – Akkor mitől van úgy feldobva? Én is ott jártam, mégsem vigyorgok, mint vaksi kutya a guminyúlra. – Mondja, felügyelő, szeret vadászni? – Utálok. De ezt egyszer már mintha mondtam volna önnek. – Lehetséges. Ennek ellenére farkasvadászatra hívom magát. Ma este, ha úgy akarja, kezébe adom a vérfarkast és a Zöld Asszonyt. Power csodálkozva nézett rám. – Hiszen egyszer már elkaptam őket! – Azok nem ők voltak. – Dehogyisnem! – tiltakozott. – Biztos vagyok benne, hogy ők hárman gyilkoltak. Bár...
bizonyítani még nem tudom kellő megalapozottsággal. – Jeanette, Celia és Sir Amadeus? – Persze hogy ők voltak, az ördög vigye el! – Csakhogy nem ők voltak. – Mintha ma reggel még maga is meg lett volna győződve róla. – Soha nem voltam meggyőződve róla. Éppen ellenkezőleg! Power akkorát ordított, hogy néhány másodpercre jó háromméteres körzetben felszakadt tőle a köd. – Ne akarjon átejteni, az ördög vigye el magát! Azt hiszi, nem tudom, miről van szó? Ön elkövetett egy hibát, és most korrigálni akarja. – Miféle hibát? – hökkentem meg. – Felhívta a figyelmemet a három Hamilton-Wesbyre. Csakhogy... képtelen volt levonni a bizonyítékaiból a megfelelő következtetéseket, amiért végül is nem kárhoztatom. Én vagyok a profi, maga csak amatőr, aki profinak képzeli magát. De nem azért vagyok itt, hogy erről vitatkozzam. Az a helyzet, hogy maga is meggyanúsította őket, lelke mélyén meg is volt győződve róla, hogy ők követték el a gyilkosságokat, aztán jött valami... – Micsoda? – Mr. Billerbeck, az ön újdonsült barátja beleszeretett Jeanette Hamilton-Wesbybe. Sőt, az a gyanúm, hogy ön pedig Celiába. Most menteni akarja, ami menthető. Megpróbálja kiragadni őket az igazságszolgáltatás karmai közül. De nem fog menni, esküszöm! – Figyeljen ide, felügyelő – igyekeztem lehűteni a mérgét. – Néhány óra múlva kezébe adom a vérfarkast és a Zöld Asszonyt. Rendben van? Power megsimogatta a bajuszát. – Bár már a kezemben vannak,., nem ellenkezem. Mi a fenét ötlött ki már megint? Elmeséltem neki. 12 A következő, akit felkerestem, Tess volt. Az ágyán ült, és a körmét pedikűrözte. Amikor meglátott, zavartan ráhúzta a szoknyáját a térdére. – Már... mindenütt kerestelek. Merre jártál? – Billerbeckkel sétálgattam. – Csak meg akartam magyarázni, hogy Gregory... – Nincs szükség magyarázkodásra. Elvégre ő a főnököd, jó képet kell vágnod az ostobaságaihoz. Tess letette az ollóját az asztalkájára, aztán hozzám hajolt. és csókot nyomott a képemre. – Leslie, kérlek, vigyázz rá! Ez egy barom. Ettől minden kitelik! Istenem, én annyira aggódom miattad! Ha láttad volna, mekkora pisztolya van. Úristen, még egy páncélszekrényt is képes lenne átlőni vele! Nem volt éppen szívderítő, amit hallottam, mégiscsak meg kellett kockáztatnom az elkövetkezőket. – Beszélni szeretnék vele, Tess. Tess szája elé kapta a kezét. – Ezt nem teheted, Leslie. – Muszáj. – Az az állat még képes, és lelő. Valóban megtehette volna, de biztos voltam benne, hogy Gregorynak esze ágában sincs lelőni. Tisztában van vele, hogy akár életfogytiglant is kaphatna érte. Annyit pedig aligha érek meg neki. – Menj át hozzá, és mondd meg neki, hogy feltétlenül beszelni szeretnék vele. Mégpedig
azonnal. Kérlek. Ha én mennék, talán be sem eresztene. Tess habozott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. – Jól van. Mást úgysem tehetek. Mit akarsz neki mondani7 – Meg fogod hallani. Te is ott leszel. – Muszáj? – Menj már! Tess elment, én pedig végigfeküdtem az ágyán. Olyan kellemes illatok hullámzottak körülöttem, hogy szinte bántam, amikor visszajött, és csupa-csupa aggodalommal a szemében közölte velem, hogy Mr. Gregory hajlandó fogadni. Megsimogattam az arcát, és átmentem Gregoryhoz. 13 Természetesen Tess ott jött mögöttem. Bizonyára abban bízott, hogy ha ő is ott van, Gregory nem mer csak úgy egyszerűen lepuffantani. Gregory fényes, fekete selyemköpenyben fogadott. Arcáról hiányzott a kötés, csupán néhány ragtapasz színesítette az amúgy egyhangú képet. Amikor meglátott, horkant egyet, de nem szólt semmit. Mivel senki nem kínált ülőhellyel, leültem egy kényelmesnek tűnő székbe. Sóhajtottam, és barátságosan rámosolyogtam. – Tudom, Mr. Gregory, hogy ön utál engem. – Az nem is kifejezés! – Nem szeretném emlékeztetni rá, hogy nekem köszönheti az életét. – Ne is emlékeztessen! – Kérdezni szeretnék öntől valamit, mielőtt a tárgyra térnék. Ön valóban azt hiszi, hogy én voltam az, aki összevissza karmolászta, aki a fejére esett... Gregory felemelte a kezét. – Nem maga volt. Nem is ez a bajom magával. Maga egyszerűen egy fekete macska. Ott lapul az országút szélén, arra várva, hogy mikor jövök arra. Amikor aztán észreveszi, hogy arra jövök, gyorsan átfut előttem. Nem maga idézi elő a bajt, de maga jelzi. Érti, mire gondolok? Régen a rossz hírek hozóinak levágták az orrát, vagy kitolták a szemét. Maga egy ilyen gyászvitéz, Mr. Lawrence. Csak úgy élhetem nyugodtan az életemet, ha magát, mint gonosz árnyékomat megsemmisítem. Azt hiszem, nincs bennem több indulat, mint kellene. Hidegvérrel fogom megölni egyszer. Mégpedig úgy, hogy ne legyen rá tanú. Esküszöm, hogy... – Állj! – kiáltottam rá. – Ma este elkapom a vérfarkast. Vagy... legalábbis el szeretném kapni. – És? – Szeretném, ha segítene. – Én? Hiszen annyi itt a zsaru, mint égen a csillag. Miért nem ők segítenek magának? – Mert nem bízom eléggé bennük. Hiába voltak itt, nem tudták megakadályozni a gyilkosságokat. Sir Amadeus Északi Fényét is meglovasították volna, ha a tárlóban lett volna. – Hát hol volt? – A párnája alatt. Sir Amadeusnak jó megérzései vannak. Ki sem szedi jó darabig a párnája alól. – Mi közöm ehhez nekem? Nem akarom megvenni tőle. Nem gyűjtök gyémántokat. – Magának a vérfarkast és a Zöld Asszonyt szánom. Elég borsot törtek már az orra alá. Nem akarja elkapni őket? Gregory feldúlt arccal nézett rám. Nem tudta eldönteni, hogy kit utáljon jobban: engem, vagy a vérfarkast. – És... mit kellene tennem? – kérdezte rövid hallgatás után.
Elégedetten hátradőltem, és elmagyaráztam neki. 14 Következő beszélgetőpartnerem Sir Amadeus lett volna, de mielőtt elindulhattam volna hozzá, Tess beráncigált a szobájába. Lenyomott egy székre, és töltött két kis pohárkába némi ír krémlikőrt. Ez is jólesett, nemcsak a whiskyk. Aztán átment a fürdőszobába, s mikor visszajött, már ő is olyan fekete, fényes fürdőköpenyben volt, mint Mr. Gregory. Tess elkapta a pillantásomat, és elmosolyodott. – Úgy van, ahogy gondolod. Legalábbis a fele. Valóban ő vette nekem. Csak éppen nem kért érte semmit. Érted? Semmit az égvilágon! Felült az ágyára, és szembenézett velem. – Szóval... vérfarkas-vadászatra indulunk? – Úgy valahogy. – Veszélyes lesz? Kinyújtotta a kezét, és maga mellé húzón. – Lehetséges – mondtam. – Nem tudom, milyen ellenállást tanúsítanak majd... – Lehet, hogy... mi húzzuk a rövidebbet? – Elképzelhető..., de most mennem kéne... meg kellene szerveznem.., Bár, ami azt illeti... talán egy fél óra még belefér… jól van, idefekszem melléd, de csak... de csak... – De... csak...? Már nem tudtam válaszolni neki. 15 Sir Amadeus végighallgatott, aztán borús képpel tenyerébe hajtotta a fejét. – Egyetlen szavát sem hiszem el. – Pedig elhiheti. Utánanéztem mindennek. Csak úgy égett a kezemben Power mobilja. Szerencsére már nem leszek itt, amikor kézbesítik neki a számlát. Továbbá alaposan megdolgoztattam a világhálót is. – Ha részletesebben is kifejtené... – Erre most nincs idő, Sir Amadeus. Sir Amadeus maga elé meredt, aztán megvonta a vállát. – Rendben van. Tegyünk egy próbát. Csak éppen... féltem a nagyapámat. – Semmivel nem éri nagyobb megrázkódtatás, mint amekkorák már eddig is érték. Ha sikerül, amit elterveztem, mindörökre megszabadul a démonjaitól. – Csak ezért egyezem bele, Mr. Lawrence, kizárólag ezért. Hogy akarja csinálni? – Ezt bízza rám. Viselkedjék természetesen a vacsoránál. – Ne szóljak a nagyapámnak? – Világért se! Bólintott, én pedig elmentem. Felkészülni a vérfarkas-vadászatra. 16 A vacsora várakozáson felül, csendben és békében telt el. Alig gyűltek össze az étteremben a vendégek, Power szót kért, és bejelentette, hogy bárhogyan is alakuljon a nyomozás, huszonnégy óra múlva elbocsát mindenkit. Addig viszont az egybegyűltek türelmét kéri. Tudja, hogy ez rettenetes áldozat, de meg kell értenie mindenkinek, hogy a rend biztosítása minden állampolgár érdeke, minden tisztességes brit alattvaló, továbbá az Ír Köztársaság polgárai azt
kívánják, hogy a gazemberek rács mögé kerüljenek. Azt vártam, hogy a szívhez szóló szavak ellenére jó néhányan lesznek majd, akik elküldik a cifra francba, és erélyesen követelik elbocsátásukat, de meglepő módon alig akadt ilyen. Néhányan elhaló hangon elrebegték ugyan, hogy mennyire sürgős lenne azon nyomban lelépniük, de akadékoskodásuk visszhangtalan maradt. Első feladatom a Regannel kötött naponta megújított szerződésem teljesítése volt. Felmarkoltam a kaviáros szendvicseket, és vártam. Nem kellett sokáig várnom. Amikor megrángatták a nadrágom szárát, oda sem néztem, csak lenyújtottam az első szendvicset. Akkor kezdtem csak el gyanakodni, amikor egy jókora, meleg nyelv megnyalta a kezem. Rémülten lepillantottam a padlóra. Megtermett kaukázusi juhászkutya ült a földön, melegbarna pillantásokat vetve rám. A szendvicsek már nem voltak a láthatáron. Denis éppen a megfelelő pillanatban toppant elém. Elkapta a kutya nyakörvét, és kifelé cibálta vele. – Gyere már, Cooper! Nem szégyelled magad? Cooper szégyellte, de azért tovább nyalogatta a száját. Ismét bevetettem magam a küzdelembe. Többen az asztal körül elismerően néztek rám. Úgy gondolták, hogy alighanem a kaviáros szendvics-evés világcsúcsát döntögetem. Kaviáros szendvicseimmel evezőjét vesztett sajkaként hánykolódtam a népek tengerén. Egészen addig, amíg fel nem bukkant a közelemben Jeanette. Olyan komor volt a képe, hogy gyorsan a hátam mögé rejtettem a szendvicseket. Amint megpillantott, odaigyekezett hozzám. – Nem látta valahol Pault? – kérdezte még mindig komor arccal. – Nem – mondtam az igazságnak megfelelően. – Találkoznunk kellett volna – sóhajtotta. – Sajnos, nem tudtam pontosan lejönni. Regan beteg. – Csak nem komoly? – hökkentem meg. – Á, csak elrontotta a gyomrát. Még kiütéseket is kapott tőle. Valami marha halálra etette szendvicsekkel. – Nem mondta... kicsoda? – Nem áruíja el. Megpróbáltam kiszedni belőle, de hallgat, mint a csuka. Olyan makacs az a gyerek, hogy inkább a nyelvét vágatná ki, mintsem elárulja a cinkosát. A magam részéről Denisre gyanakszom. Meg is mosom alaposan a fejét érte! Na, viszlát. Előbb-utóbb csak megtalálom Pault. Gyorsan az asztalok felé igyekeztem, hogy visszacsempésszem rájuk a szendvicseket, mielőtt lebuknék. Sajnos, újabb embertömeg hullámzott be a terembe; úgy elálltak előlem az asztalokat, mint igen jelentős diplomáciai fogadásokon. Gondoltam egy merészet, és éppen el akartam helyezni a szendvicseket az ablakpárkányon, amikor a függöny mögül ismét megrángatták a nadrágom szárát. Hálás tekintettel néztem a mennyezet felé. Bizonyára a tunhuangi ezer Buddhák hallgatták meg a kérésemet. Ők utasították Coopert, hogy térjen vissza hozzám. – Oké, füles – mondtam anélkül, hogy lenéztem volna rá. – Nesze! Leemeltem egy szendvicset a tálcáról, és lenyújtottam neki. Cooper óvatosan kivette a kezemből. Vártam fél percet, és lenyújtottam a következőt. Két perc múlva nem maradt szendvics a tálcán. Meg akartam simogatni Cooper fejét, de nyomban vissza is kaptam a kezem. – Még! – dörmögte egy elégedetlen hang. – A tonhalasból is kérek! Majd fenékre ültem rémületemben. A függöny mellett Sir Ireneus kucorgott, felém nyújtva a karját. Csuklóján ott lógott a kisebbik démoncsapda. Lehajoltam hozzá, felemeltem, és a falhoz támasztottam.
– Rég nem ettem már ilyen jó szendvicset – mondta Sir Ireneus elégedetten. – Maga csinálta? – Nem kifejezetten. – Pedig jó. Éppen magát keresem. Azt akarom megkérdezni, hogy még hatásos-e? Nem kellene valamit igazítania rajta? – Hány napja is készítettem? – Kettő – mondta Sir Ireneus. – Akkor kell. Várjon egy kicsit! Levettem a kezéről a csapdát. Óvatosan, hogy senki ne lássa, kibújtattam az ingemből Ene mama talizmánját, és hozzáértettem. – Most már rendben van. Sir Ireneus elégedetten felsóhajtott. – Éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Most már jöhetnek azok a rohadékok! Mielőtt visszatarthattam volna, bevetette magát a tömegbe, és eltűnt a szemem elől. 17 Már a vacsora vége felé jártam, amikor felbukkant mellettem Honeyball doktor és Priscilla. A doktoron nem látszott különösebb nyugtalanság, Priscilla azonban idegesen tekingetett jobbra-balra. – Nem látta Sir Ireneust? Az volt az érzésem, hogy Priscilla Honeyball egyre kisebb blúzokat vesz magára. Vagy fokozatosan összemennek a mosástól. Ahogy ott illegette magát előttem, torkomon akadt a libamáj. – Nem – mondtam. – Azaz... – Már megint átvert – panaszkodott. – Egyszerűen szórakozik velünk. Fél órával ezelőtt még a halálán volt, de jobban lett, és körtelevet követelt magának. El kellett mennem érte, de mire visszatértem, már csak az üres ágyát találtam. Biztos vagyok benne, hogy összezabál mindent, éjszaka pedig a Zöld Asszonnyal és a vérfarkassal hadakozik. Istenem, hogy mit képes megenni! Fél kiló bélszín meg sem kottyan neki! – Ugyan már, Priscilla – csillapította a doktor. – Túlságosan is sötéten látod a dolgot. – Aztán egész éjszaka majd én ülhetek az ágya szélén, és foghatom a kezét. Te orvos vagy, Roman, én csak ápolónő. Ez a különbség köztünk. – Igyekszem megkeresni – mondtam segítőkészen. – Ha megtaláltam, bekísérem a szobájába. Honeyball doktor legyintett, és odafurakodott az asztalhoz. Látszott rajta, nem igazán izgatja Sir Ireneus legújabb csínytevése. Biztos voltam benne, hogy az sem rendítené meg különösebben, ha Sir Ireneus fel találná dobni a talpát. Alighanem, már rég elege van Írországból és a tőzegmocsarakból. Priscilla még egy ideig ott maradt mellettem. Hozott magának két szendvicset, és azokat majszolgatta. – Maga... amerikai? – kérdeztem tőle. – Amerikai ír. Érzi a kiejtésemen? Pedig mindent megteszek… – Némi déli íz is érződik rajta. – Ó, az New Orleans! – mondta gyorsan. – Ott gyerekeskedtem. – Hogy adta fejét az ápolónői pályára? Priscilla megvonta a vállát. – Sehogy. Igazából orvos akartam lenni. Csakhogy nem voltunk elég gazdagok hozzá. Az volt a kérdés, hogy ki tanuljon tovább kettőnk közül: én vagy a bátyám. A család neki szavazott bizalmat. Így ő orvos lett, de azért én is az egészségügyben vállaltam állást. Letettem
néhány vizsgát, és most itt vagyok. Nem erről álmodoztam, de... megfelel. – Hogy kerültek a Hamilton-Wesby család mellé? – Véletlenül. Majd egyszer elmesélem. Meg kell keresnem Sir Ireneust. Ha megtaláltam, ráérek. Mesélnék magának az életemről. Tudja, melyik a szobám? De csak éjfél után! Addig szolgálatban vagyok. Kopogjon hármat, hogy tudjam, nem a vérfarkas akar-e belopódzni hozzám! Kacsintott, és lelépett. Biztos voltam benne: nagyon meglepődne, ha éjfél után bekopognék hozzá. De azért nem annyira, hogy ne engedjen be. 18 Tizenegy óra tájban megzörgettem Gregory ajtaját. Éppen sűrű nyögdécselés és szitkozódás közepette egy ragtapaszt húzott le a képéről. – Mehetünk? – kérdeztem némi részvéttel bámulva rá. – Mehetünk – morogta Gregory, s a letépett ragtapaszt behajította a szemétkosárba. – Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy megőrültem. – Ilyet azért nem mondanék magamról – csillapítottam. – Velem is előfordult már, hogy leszedtem a ragtapaszaimat. – Nem azért! – nézett rám gyilkos tekintettel. – Hanem azért, mert azok után, ami történt velem, még mindig szóba állok magával! – Szükségem van a segítségére. – Nekem viszont egyáltalán nincs szükségem magára. Remélem, van fegyvere? Megmutattam neki a 38-ast. – Bánni is tud vele? – Naná! – büszkélkedtem. – Kél lépésről eltalálok egy tehenet. – Adja ide! – Dehogy adom! – Márpedig ha azt akarja, hogy magával menjek, ide a stukkerével! – Miért adnám oda? – Miért? – szúrt felém a tekintete. – Megmondom én magának, meg én! Mert ahányszor csak összefutottunk eddig az életben, mindig én húztam a rövidebbet. Ha magánál van a stukkere, még az is elképzelhető, hogy eldurran a zsebében, és éppen engem talál telibe. – Majd vigyázok rá, hogy ne történjen baj. – Ide a fegyvert! Kénytelen voltam odaadni neki. – Így már más – mondta némiképp megnyugodva, amikor beletettem a tenyerébe. – Miss Carlton! Nyílott a fürdőszoba ajtaja, és Tess lépett ki belőle. Nem köpenyben volt, nem is valami gyanúsan egyértelmű szerelésben, hanem fekete pulóverben, és ugyancsak fekete, szűk macskanadrágban. Szemrehányó tekintetemre szapora pislogással válaszolt. – Itt a fickó fegyvere. Tess elvette Gregorytól, és az övébe tűzte a 38-ast. – Arról nem volt szó, hogy Miss Carlton is velünk jön – tiltakoztam. – Most szó van róla. – Megmondaná, miért van rá szüksége? – Ő lesz a tanú — mondta Gregory. – Tanú? – hökkentem meg. – Kinek a tanúja? – Természetesen az enyém. Figyeljen ide, Lawrence. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem. Maga azt hiszi magáról, hogy dörzsölt fickó. Ebben lehet is valami, de engem sem a
gólya költött. Megfenyegettem magát, hogy ki fogom nyírni, mert maga az árnyékom. És istenemre, meg is teszem, ha tehetem. Én a maga helyében erre azt lépném, hogy igyekeznék megelőzni a fenyegetődzőt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy magának is ez a szándéka. Rendez majd valami kis színjátékot, amely vidám éjszakai lövöldözésbe csap át. Mindenki pufogtat egy kicsit a mindent eltakaró, jótékony félhomályban, miközben azt ordítja valaki, hogy itt a vérfarkas meg a Zöld Asszony! Észre sem veszi senki, hogy maga a nagy zűrzavarban belém ereszt néhány golyót. Én feldobom a papucsom, maga meg azzal védekezhet, hogy a nagy felfordulásban engem nézett a farkasnak, vagy ha még ennél is több esze van, akkor azt vallja, hogy kiejtette a kezéből a fegyvert, valaki felkapta, és az intézte el ezt a szerencsétlen, ragtapaszos képű Gregoryt. A bíróság felmenti önt, mivel már egyszer megmentette az életemet, nem feltételezhető, hogy ezúttal meg akart volna ölni. Ha így van, jól kifundálta. – És ha nincs így? – Erre is van némi esély, elismerem. Mindazonáltal nem kockáztatok. Tess! – Parancsol, Mr. Gregory? – Fogja rá a stukkert a fickóra. Tess rám fogta... Gregory odalépett hozzám, és végigtapogatott. Ügyesen csinálta, éreztem rajta, hogy nem először teszi. – Úgy látom, tiszta. Nos, Mr. Lawrence, mehetünk. Mindazonáltal nem árt, ha megjegyzi: nyitva tartom a szemem. Az esetleges vérfarkasok mellett magát is figyelem. És nem szeretnék a helyében lenni, ha rájövök, hogy ez az egész cirkusz miattam van. Rohadt kellemetlen tud lenni, ha saját revolverével lövik le az embert. Ebben kétségkívül igaza volt. 19 Sir Amadeus nem volt egyedül – éppen Power felügyelővel sakkozott, amikor beléptünk hozzá. Jöttünkre felemelkedett, és tisztára söpörte a sakktáblát. – Úgyis megnyertem már ezt a pariit. Power a feje búbjára tolta a kalapját. – Naná! Azért még lett volna hozzá néhány szavam. – De hiszen elveszítette a királynőjét, felügyelő! – Maga még nem ismer engem – düllesztette ki a mellét Power. – Még ellenségeim szerint is csodálatos stratéga vagyok. – Végigpillantott rajtunk, majd felrántotta a szemöldökét. – És a kisasszony? – Ő is velünk jön – mondta Gregory. Sir Amadeus Mr. Gregoryra nézett. – Biztos benne, hogy tudja, mit csinál? Gregory megrázta a fejét. – Éppen, hogy nem. Ezért is hoztam magammal Miss Carltont. Sir Amadeus kidugta a fejét a folyosóra. Olyan csend volt odakint, mint a temetőben, csupán egy távoli folyosóvégen nevetett valaki. – Nem kellene szólnunk Miss Priscillának és Honeyball doktornak? – kérdezte Gregory. – Felesleges – legyintett Sir Amadeus. – Egész nap a nagyapám körül sürgölődnek, rájuk fér egy kis alvás. – És ha történik valami az öregúrral? – Akkor majd felébresztem őket. Gregory megcsóválta a fejét. – Szereti ön a nagyapját, Sir Hamilton-Wesby?
– Micsoda kérdés? – hökkent meg Sir Amadeus. – Természetesen szeretem. Ha nem szeretném, nem élnék vele egy fedél alatt. – Csak azért mondom, mert ha szereti, ne engedje Mr. Lawrence közelébe. – Ne engedjem? – Majd egyszer tüzetesen is elmagyarázom. Aki a közelébe kerül, annak már a talpát simogatja az örökkévalóság szele! Sir Amadeus gyanakvó pillantást vetett rá, de már nem volt ideje további kérdéseket feltenni, mivel megérkeztünk Sir Ireneus lakosztályához. Úgy festettünk, mint összeesküvők a réges-régi filmeken. Egy bezárt ajtó előtt kucorogtunk, idegesen tekintgetve jobbra-balra. – Megáll az ész – dünnyögte Sir Amadeus. – Tolvajnak érzem magam a saját házamban. – Be van zárva az ajtó? – Priscilla bezárta. – Hol a kulcs? – Miféle kulcs? Kiderült, hogy Sir Amadeusnak nincs kulcsa a nagyapja lakosztályához. – Te jó ég! – kapott a homlokához Gregory. – Kikkel akarok én farkast fogni! Tessre néztem, de láttam rajta, hogy nem nagyon akaródzik bemutatni a betörő-tudományát. Kénytelen voltam jómagam akcióba lépni. Kivettem a zsebemből a pipaszurkálómat, kihúztam az egyik pengéjét, és óvatosan munkához láttam. Szerencsére egyszerű zárral volt dolgom. Némi matatás után halk kattanást hallottam. – Kész? – suttogta Gregory. – Kész. – Ki megy előre? – Majd én – morogta Power. – Én vagyok a hatóság. Nekem kell előremennem. – Csak aztán vigyázzon! Sir Ireneusnál fegyver is lehet. Power nyugtalanul Sir Amadeusra pislogott. – Lehet? Sir Amadeus bólintott. – Elvileg igen. Bár sokkal jobban kedveli Mr. Lawrence démoncsapdáit. – De azért... nem kizárt? – Van egy 45-öse – mondta Sir Amadeus. – Néha lövöldözni is szokott vele. Legutoljára a mennyezetbe lőtt bele néhányat. Azt hitte, madár repült a szobájába. – Jól van – morogta Power. – Ez úgyis egyéni akció, a rendőrség csak biztosítja a terepet. Nem fontos, hogy én menjek előre. Mr. Gregory! Átadom önnek az elsőséget. – Csak tartsa meg magának – utasította vissza az ajánlatot Gregory. – Nincs kedvem kilyukasztatni a bőröm. Hadd menjen előre Mr. Lawrence! Az ő ötlete volt a farkasvadászat. – Javaslat elfogadva – biccentett Power. – Mr. Lawrence... úgyis ön nyitotta ki az ajtót. Sir Amadeus nem szólt semmit. Lesütötte a szemét, és hallgatott, akárcsak Tess. – Jól van – mondtam. – Maradjanak csendben. Én vezetem az akciót. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Szemben velem, a sarkig tárt terasz függönyén hímzett lovak vágtattak egy hímzett mező felé. A hatalmas hold kíváncsian benézett az ablakon. Sir Ireneus halkan szuszogott, majd minden ötödik szusszantás után megeresztett egy halk trombitaszólót. A lovak a függönyön felkapták a fejüket, és rúgkapáltak egy kicsit. Kénytelen voltam feltételezni, hogy csatalovak, és Sir Ireneus trombitálását a kezdődő haddelhadd jelének hiszik. Sir Ireneus nem aludt egyedül. Vele aludt a kisebbik démoncsapda is, közvetlenül a feje mellett. Sir Ireneus álmában boldogan mosolygott rá. Ha Ragpal Dordzse, a kiváló démoncsapda-készítő látta volna, milyen sikert aratott a csapdája Európa legvégén, igencsak büszke lett volna rá. Vagy lehet, hogy látta is odafentről?
– Vigyázzanak! – súgtam a felügyelőnek. – Bizonyára a szőnyegen is... Gregory halálsápadtan nézett rám. – Alighanem... elkapta valaki a lábam. Lenéztem a padlóra. Naná hogy belelépett a démoncsapdába. Lehajoltam, és leszereltem róla. Lába szára remegésén éreztem, hogy iszonyú erővel fegyelmezi magát. Legszívesebben alighanem felugrott volna. – Kész – mondtam felemelkedve. – Lehetőleg ne tapossák darabokra. Sir Ireneus ebben a pillanatban felébredt. Felült az ágyán, végignézett rajtunk, majd megnyugodva lehunyta a szemét. – Jól van, Priscilla – mondta. – Csak akkor szúrhatsz a seggembe, ha én is beleszúrhatok a tiédbe. Húsz évvel ezelőtt úgy megszurkáltalak volna... Ismét felhangzott a trombitálás, s a függönyön fürge vágtába kezdtek a csatalovak. Nem maradt sok időnk, ezért azonnal cselekednünk kellett. Gyorsan beparancsoltam Tesst a fürdőszobába, és behúztam utána az ajtót. – Nyomás az ágy alá! – parancsoltam Powerre. Power meghökkenve bámult rám. – Maga nem tudja, mit beszél! Én a rendőrség felügyelője... – Meg akarja fogni a vérfarkast, vagy sem? Power csikorgatta egy kicsit a fogát, de azért engedelmesen eltűnt az ágy alatt. Éppen Gregory következett volna, amikor a felügyelő elégedetlen képpel kidugta fejét a rejtekhelyéről. – Sir Amadeus! – Kérem? – Alkalomadtán figyelmeztesse Denist az ágyak aljának kétes tisztaságára. Nézzen a takarítónők körmére! – Tüsszentett egyet, és ismét eltűnt a szemünk elől. – Mr. Gregory... be a szekrénybe! Gregory jelentőségteljesen kihúzta a zsebéből a pisztolyát, és bemászott kijelölt helyére. Nagy testétől szokatlan fürgeséggel mozgott. – Ön a függöny mögé áll, Sir Amadeus. Oda be, a sarokba. – És ön? – Én a másik oldalra. Vigyázzon, nehogy akadályozza a függöny mozgását. Sir Amadeus megcsóválta a fejét. – Ön tényleg hisz benne, hogy eljönnek? – Nincs más lehetőségük – biccentettem. – Mr. Gregory? – Ő biztosan nem hiszi. – Akkor miért jött velünk? – Alighanem... le akar lőni. – Istenem, önt? No de miért? – Majd ha lesz egy kis időm, elmondom. – Akkor miért hozta magával? – Ezt is elmagyarázom egyszer. – Tess? – Ő bennem hisz. – No és Power? – Meg van győződve róla, hogy önök hárman – Jeanette, Celia és ön – követték el a gyilkosságokat. Ő kizárólag önre figyel. Azt hiszi, kiötlöttünk ellene valamit. Ajkamra tettem a mutatóujjam, behúzódtam a függöny mögé, és csendben maradtam. A holdfény bevilágított az ablakon. Karórám fél kettőt mutatott. El voltam készülve rá, hogy várakoznunk kell egy kicsit, és ez nem kis nyugtalansággal
töltött el. Fogalmam sem volt róla ugyanis, mikor unják meg a többiek a banánt. Nem kellemes, hosszú perceken át ágy alatt, vagy éppen egy szűkre szabott szekrényben kuporogni. Az istenek azonban nem akarták próbára tenni a türelmünket ezen az éjszakán. Alig múlt el negyedóra azóta, hogy elfoglaltuk a leshelyünket, megreccsent az ajtó. Egészen picit, alig hallhatóan. Én azonban nagyon is jól hallottam. Nem hiába tanultam meg Radzs Kumar Szingh-től a zajok természetét. Olyasféle reccsenések hallatszottak odakintről, amelyeket csak emberi láb okozhatott. – Jön valaki – suttogta Sir Amadeus. A recsegés elhallgatott, majd halkan, simán elfordult a kulcs a zárban. Az ajtó lassan, alig észrevehetően kitárult. Óvatosan kidugtam a fejem a függöny mögül. Az ajtóban a Zöld Asszony állt, s sejtelmesen belemosolygott a holdfénybe. 20 Számítottam a megjelenésére, ennek ellenére vigyázzban álltak a szőrszálak a karomon; szám száraz volt, mintha napok óta nem ittam volna. A Zöld Asszony valóban olyan volt, amilyennek a szemtanúk leírták. Zöld, tépett öltönyt viselt, olyasfélét, amilyet a tizenkilencedik század második felében viseltek az ír asszonyok. Eredetileg más színű lehetett: valószínűleg azok a növények tették zölddé, amelyek a mocsárban ragadtak rá. Lapos főkötőjén is békalencse zöldült; ruhájára hínárszálak ragadtak, s még idebent sem potyogtak le róla. Átlépte a küszöböt, és az alvó Sir Ireneus felé fordította a fejét. Aztán megszólalt. Olyan síri hangon, hogy ismét beleborzongtam. Lehet, hogy csak úgy éreztem, de mintha néhány fokot esett volna azóta a hőmérséklet idebent, hogy felbukkant az ajtóban. – Sir Ireneus! Sir Ireneus! Én vagyok itt! A Zöld Asszony! Sir Ireneus szempillái megrebbentek, de aztán gyorsan ki is simultak. Trombitált egyet, és tovább aludt. A Zöld Asszony közelebb lépett az ágyhoz. Elkapta a takaró végét, és maga felé húzta. Sir Ireneus kinyitotta a szemét. Olyan kétségbeesett rémület ült benne, hogy őszintén aggódni kezdtem az életéért. Sír Amadeus szerencsére vagy nem látta, vagy vasakarattal uralkodott magán. A függöny széle mindenesetre mozdulatlan maradt, még a hímzett lovak is jéggé dermedtek a csatamezőn. – Sir Ireneus! Sir... Ireneus! Sir Ireneus, nem is annyira a suttogásra, mint inkább a takarója hiányára ébredhetett fel. Amint megpillantotta a Zöld Asszonyt, összegörnyedt, és elkapta a démoncsapda szélét. Nyögött egyet, és a kísértet felé tartotta. – Tűnj el innen! Isten nevében kérlek, tűnj el innen! A Zöld Asszony, mintha megrettent volna tőle. Hátratántorodott, és a démoncsapda felé nyújtotta a karját. – Jaj, ez fájt! – suttogta. – Mi ez? Jaj, mi ez? – Démoncsapda! – rikkantotta Sir Ireneus. Mintha némi remény csillogott volna a szemében. – Mr. Lawrence-től kaptam. Nagy varázserő lakik benne! – Fájt – panaszolta a Zöld Asszony. – Lehet..., hogy most nem tudlak magammal vinni. De ha ez a Lawrence már nem lesz itt, magammal viszlek. Akkor nem lesz ereje a csapdának! A Zöld Asszony nyakán ezúttal is vastag kenderkötél fityegett. Abban a pillanatban, hogy közelebb lépett az ágyhoz, a két kötélvég felemelkedett, mintha elkapta volna valaki. – Jaaaaj! – kiáltozta a Zöld Asszony. – Jaaaj! Visznek és a mocsárba fojtanak. Minden éj-
szaka a mocsárba fojtanak. Ugye, te tudod, kik fojtanak bele? Tudnod kell, Ireneus. Hál persze, hogy tudod... jaj... kérlek, nem akarok megfulladni, nem akarok meghalni, élni szeretnék még! Ne vigyetek a mocsárba, jaj, ne vigyetek...! A láthatatlan kivégzőosztag azonban nem hallgatott rá: megtorpanás nélkül vonszolta az ablak felé. – Visszajövök érted, Ireneus! – ígérte búgó, jeges hangon a Zöld Asszony. – Leviszlek magammal a mocsárba. Egyedül vagyok odalent, nagyon egyedül! Fuss innen, Ireneus, fuss! Oda, ahol nem találok rád... Istenem, hát ő is itt van? Ott volt bizony. Amíg a Zöld Asszonyt bámultam, a vérfarkas is megjelent. Onnan jött, ahonnan nem vártuk: odakintről. A kertből ugrott be az ablakon. Ügyesen, szinte nem is érintette a lábával az erkély vasát. És most idebent volt. Farkas volt a javából, vicsorgó farkasfejjel a nyakán. És mégis emberi nyelven beszélt. – Sir Ireneus! – morogta, nyögte, csuklotta nem egészen farkas módon. – Ha ő nem visz el, elviszlek én! Elviszlek, és széttéplek! Menekülj, Sir Ireneus! Sir Ireneus valóban menekült. Belemenekült az ájulásba. 21 Tovább nem várhattunk, és nem is lett volna sok értelme. Sir Ireneus elájult, ezzel a jelenet véget is ért. Bár nem volt nálam a 38-as, előrenyújtottam a kezem, mintha fegyver lenne benne. – Fel a kezekkel! – kiáltottam a vérfarkasra. – Kezeket fel! Egyetlen mukkantás nélkül, könnyed mozdulattal ugrott nekem. Aztán ugyanolyan könynyedén röppent az ajtó felé, amikor kapott tőlem egyet. A Zöld Asszony igyekezett a nyomában maradni. Már-már el is érték volna az ajtót, de hirtelen kinyúlt egy kéz a szekrényből, és elkapta a kísértetasszony nyakát. – Hova, hova, kincsem? A Zöld Asszony visított, és megpróbálta kikaparni a szekrényből kirobbanó Gregory szemét. A vérfarkas eközben ismét kísérletet tett, hogy eltakarítson az útból. Csak akkor nyugodott meg, amikor megkapta a második pofonját is. A küzdelem egyoldalú volt, és az is maradt. Amikor pedig Power is kimászott az ágy alól stukkerral a kezében, végleg el is dőlt. A vérfarkas vetett ugyan néhány vágyódó pillantást az ablak felé, de amint Sir Amadeus is feltűnt mellette, megadta magát. Leroskadt Sir Ireneus ágyára, és lelógatta a fejét. – A fenébe is – hallottam a Zöld Asszony hisztérikus magasságba szökő hangját. – Éreztem, hogy ez az éjszaka nem a miénk. Mi a fenéért kellett újra megpróbálnunk? Várhattunk volna, amíg elvonul ez a csürhe! Ráadásul még a rugó sem működött rendesen a kötelemben. Ismerős volt a hangja, persze hogy az volt. – Takarítsa le a zöldséget a képéről – mondtam neki csendesen. A Zöld Asszony rám nézett, aztán reménytelen mozdulatot téve elhúzta az arcát takaró hálót. A vékony hálóra műanyagból készült hínárszálakat és sok-sok békalencsét ragasztottak az ügyes kezek. A csodálkozó hold ragyogásán át Priscilla Honeyball bájos pofikája bukkant fel előttem. A Zöld Asszony befejezte küldetését. 22 Akárcsak a vérfarkas. Az ő maszkját Power felügyelő kapta le a fejéről.
A farkasmaszk Honeyball doktor képét takarta. Ami ezután következett, azt csak nehezen vagyok képes leírni. Kezdem azzal, hogy rajtam kívül mindenki kővé dermedt a meglepetéstől. Talán még akkor sem rendültek volna meg ennyire, ha kiderült volna, hogy egy valódi, foszló arcú hulla és egy igazi farkas került a csapdánkba. Sir Amadeus csak hápogni tudott a megrökönyödéstől. – Ön az... Priscilla? – hápogta. – Ez valami... szörnyű... tévedés... Priscilla lehajtotta a fejét. Nem védekezett, nem kérte ki magának, amiért rárontottunk, hiszen ő csak fel akarta vidítani a maszkkal Sir Ireneus szomorú éjszakáit – hallgatott, mint a csuka. Power Tess felé intett. – Nézze meg, nincs-e nála fegyver. Tess a szájába harapott, és csak Power további nógatására tapogatta végig a Zöld Asszonyt. – Nincs – mondta aztán kelletlenül. Power ekkor egyetlen pillanatra kiesett a szerepéből, – Maga... sejtette? – nyögte felém. Kénytelen voltam bólintani. – Miből? – Hosszú történet. Nemsokára elmesélem. – Ez annyit jelent… hogy ők gyilkoltak? Erre nem válaszoltam. Nem szeretek kapásból meggyanúsítani senkit. Sir Amadeus készült ki a legjobban valamennyiünk közül. – Ez lehetetlen… – mondogatta még akkor is, amikor Power már a bilincsei után tapogatódzott. – A fenébe is, mondjanak már valamit! Honeyball doktor felemelte a fejét. Barna posztóruhában volt, jól illett a lába mellett heverő szőrös farkasmaszkhoz. – Mit mondjak. Sir Amadeus? Egyszer úgyis megtud majd mindent, és nem biztos, hogy örülni fog neki. – Ezt... nem értem. Honeyball doktor ekkor rám nézett. Nem volt harag a tekintetében, inkább kíváncsiság. – Sajnálom – mondta futó kis sóhaj kíséretében. – Sajnálom, hogy lebecsültem önt. Nem kellett volna. – És engem – mondta kidomborítva a mellét a lassan magához térő Power. – Engem nem olyan könnyű átejteni. Az a másik csak csapda volt. – Miféle másik? – kérdezte Gregory. Power felemelte dulakodásban leesett kalapját, és a fejére biggyesztette. – Hát az, hogy először Sir Amadeust, és a két... hm... hölgyet gyanúsítottam. Amint látják, zseniális csapdának bizonyult. Gregory sötéten nézett rá. – Mondok én magának valamit, felügyelő. Még ha meg is haragszik érte. – Ma nem haragszom meg semmiért! – lelkendezett a felügyelő, akit lassan már–már eufóriás jókedv kerített a hatalmába. – Mit akar mondani? – Hogy Mr. Lawrence-nek több van a kisujjában, mint az ön fejében. És akkor még finom voltam. Power összeomlott. Úgy elszállt az eufóriája, mint a mozdony füstje. – Mit beszél? – suttogta Gregory képéhez hajolva. – Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer... Ebben a pillanatban Sir Ireneus felébredt, véget vetve az egyre kínosabbá váló farkaskalandnak. 23 Sir Ireneus első mozdulatával a démoncsapdát kereste. Amint megtalálta, mosoly költözött
a képére. – Halló – fuvolázta Priscillára mosolyogva. – Már reggel van? Az ablak felé fordult, és megnyugodva felsóhajtott. A holdfény nagyon is a reggeli fényekre hasonlított. – Toljam le a gatyám? Priscilla nem mozdult. – Na, jó – mondta Sir Ireneus. – Akkor megnézem a másik csapdát is. Lehajolt és megnézte a csapdát. – Jézusom! – csapta össze a kezét. – Ebbe belelépett valaki! Hat nem összetörte nekem ez a szaros farkas! – Ekkor vette észre a szőnyegen heverő farkasfejet. – Elkapta a rohadékot! Lefejezte! Jöjjön ide, hadd adok egy puszit magának! Én voltam a címzett. Éppen kitérőén morogni akartam valamit, de ekkor szerencsére Sir Ireneus az oldalára fordult és trombitálni kezdett. Hiába, még csak mozgolódott a hajnal a fák között. Power kihúzta magát, és Honeyball doktorhoz sétált. – Honeyball doktor... izé..., Mr. Roman Honeyball, letartóztatom többrendbeli gyilkosság gyanújával. Megértette a vádat? A doktor legyintett egyet. – Csak az ügyvédem jelenlétében beszélek. – Miss Priscilla Honeyball... Priscilla, ha lehet, még mélyebbre hajtotta le a fejét. Sir Amadeus a lányhoz lépett, és álla alá téve a tenyéréi, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Priscilla... miért? A lány szeme tele volt könnyel, a hangja pedig keserűséggel. – Maga ezt nem értheti... és nem is fogja soha megérteni. Ekkor hihetetlen dolog történt. Sir Amadeus letérdelt a szőnyegre, és belehajtotta a fejét Priscilla ölébe. – Priscilla... én szeretem magát. A lány hangos zokogásban tört ki. Honeyball doktor felugrott a helyéről, és félretolva Sir Amadeust, átölelte a húgát. – Nyugalom, Priscilla! Nem lesz semmi baj! Power felügyelőt azonban nem hatotta meg a romantikus jelenet. Az ajtóhoz ugrott, és kiordított rajta. – Patsy, Mabel! Ide gyorsan! Fél percen belül egyenruhás zsaruk özönlöttek el a szobát. Patsy őrmester és Mabel Priscillát vették kezelésbe, míg a doktorra Power személyesen tette rá a bilincset. A Zöld Asszony és a vérfarkas rejtélye megoldódni látszott. 24 A zsaruk elvitték a gyanúsítottakat. Mi néhányan, a győztes csata résztvevői, még jó ideig ott maradtunk a helyünkön, mintha képtelenek lettünk volna elfogadni, hogy rövidesen fény derül a gyilkosságok rejtélyére. – Nem tudom elhinni! – nyögte Sir Amadeus. – Egyszerűen nem megy a fejembe. Istenem, hiszen én beleszerettem Priscillába! És tudom, hogy ő is szeret! Miért tették ezt, miért, miért? Power elgondolkodva simogatta az állat, majd az ágyában trombitáló Sir Ireneusra nézett. – Alighanem ő a megoldás kulcsa. – A nagyapám? – Tegyük fel, hogy Priscilla feleségül akart menni az öregúrhoz.
– Az kizárt dolog. Priscillát... én akartam feleségül venni! – Miss Honeyball is tudott róla? – kérdezte csúfondárosan Gregory. – Éppen a napokban... akartam... – Szóval – folytatta Power –, ha Miss Priscilla sejtette volna, hogy ön érdeklődik iránta, bizonyára nem gyilkolt volna meg senkit. Miss Priscilla azonban még csak nem is álmodozott róla, hogy önhöz menjen feleségül. Eleve lehetetlennek tartotta, ezért inkább a nagyapjára vetette ki a hálóját. – Úgy, hogy halálra rémítette? – Úgy gondolta... hm..., hogy az öregúr védelmet keresve éjszakai kísértői ellen, élete végéig maga mellett akarja majd tudni. Akkor aztán ő és Honeyball doktor lesznek a kastély urai. – De hiszen Sir Ireneusnak nincs egy fityingje sem – vetettem közbe. – Tudta ezt Priscilla? – kérdezte Gregory. – Tudnia kellett róla. Verték még egy kicsit a habot, de én már nem figyeltem rájuk. Inkább a következő feladatra összpontosítottam. Biztos voltam benne, hogy feltételezéseik olyan messze vannak az igazságtól, mint a mocsári béka a holdtól. Gregorynak is elege lehetett a találgatásokból, mert odasündörgött hozzám. Kezében a stukkerommal, amelyet felém nyújtott. – Mr. Lawrence... válthatnánk néhány szót egymással? – kérdezte a terasz felé húzva. Kiléptünk a holdfényes éjszakába. Alattunk a kert illatozott, szemben velünk a kastély régi épülettömbje sötétlett. A távolban, a temető felett ezúttal is köd gomolygott. A kerektorony mintha meghajlott volna, hogy kikerülje a hozzá csapódó ködgomolyagokat. Gregory markomba nyomta a stukkert, és zavartan nézett rám. – Megmondom őszintén, Mr. Lawrence, kerek perec, bocsánatot kérek öntől. – Ugyan mi a fenéért? – kérdeztem, zsebembe dugva a 38-ast. – Azért a sok szemétségért, amit elkövettem maga ellen. – Azt hiszem, eltúlozza a dolgokat, Mr. Gregory. Az ön helyében én is kiborultam volna. – Maga nagyon rendes, Mr. Lawrence, hogy ezt mondja, csakhogy nem így áll a helyzet. Maga egyszer már megmentette az életemet – akkor sem voltam valami hálás érte, és most, jóval később, hogy ismét összetalálkoztunk, még kevésbé. Sőt, szemét módon viselkedtem. Fenyegettem, meg ilyesmi. Arra kérem, bocsásson meg nekem, ha tud. Ha nem, levonom a tanulságot, és lelépek. Soha többé nem fog látni... de azt azért jó, ha tudja, hogy van egy barátja, akire mindig számíthat. Később elküldöm önnek a címemet. Hátha egyszer még törleszthetek valamit abból, amivel tartozom. Csak ezt akartam mondani, Mr. Lawrence. Nem tehettem mást, mint hogy felé nyújtottam a kezem. – Köszönöm, Mr. Gregory. Ami volt, elmúlt. Új nap kezdődik, és talán végre lezárhatjuk ezt az elátkozott históriát. – Ebben reménykedem én is. Keményen kezet szorítottunk. Jöjjön hát a történet legutolsó napja! 25 Reggel nyolckor Power bejött hozzám, és a székbe omlott. Kicsit későbbre vártam, ezért megkértem, hogy amíg összeszedem magam, nézegesse a televíziót. Power azonban nemigen szerethetett reggel televíziózni, mert amikor visszatértem, úgy aludt, mint a bunda. Mint egy farkasbunda. Sajnáltam, de kénytelen voltam felrázni. Ahogy felébredt, a stukkerja után kapkodott, és
csak akkor nyugodott meg, amikor meggyőződött róla, hogy én ülök vele szemben. – Az ördögbe is – panaszkodott. – Nem a farkasokról álmodtam?! Kergettek, vagy mi a fene, méghozzá a kerektorony körül. Jézusom, még évek múlva sem fogom elfelejteni ezeket a szörnyű gyilkosságokat. És éppen egy orvos és egy ápolónő követte el őket!! Megáll az ész! Mindeközben ravasz pillantásokat vetett rám. Pontosan tudtam, mit akar tőlem, de egyelőre nem vettem a lapot. Jöjjön csak elő ő maga a kérésével, nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy elébe menjek. Némi kis tipródás után aztán megadta magát. – Mr. Lawrence – mondta minden különösebb bevezető nélkül. – A segítségét kérem. – Ugyan mihez? – dőltem hátra a székemben. – A vérfarkas-ügy megoldásához. – Hiszen már megoldotta, nem? Power mélyet sóhajtott. – Hajnalban még én is azt hittem. Csakhogy... azóta felkeresett Mr. Monday. – Igazán? – Mr. Monday Honeyball doktor és Priscilla Honeyball védője. Őt kérték fel, és... szóval kiderült: még annyi bizonyítékom sincs, hogy letartóztassam őket. Tudja, mit mondtak Mondaynek? Hogy ők csak fel akarták vidítani az öregurat. Nem követtek el semmit, legkevésbé gyilkosságot. Azért bújtak a Zöld Asszony és a vérfarkas gúnyájába, mert tudták, hogy Sir Ireneus mennyire vonzódik a kelta mítoszokhoz. Nem gyilkoltak meg senkit, sőt még csak fegyverük sincs. Hát... ez végül is igaz. Nem volt náluk sem lőfegyver, sem olyan, izé... farkasláb. – Hát ez bizony baj. Power előrehajolt. – Nem is sejti, mekkora! Magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy Honeyball doktor és Miss Priscilla az elkövetők. Csakhogy... nem tudom mivel alátámasztani a gyanúmat. Monday szerint kár is letartóztatnom őket, néhány nap múlva úgyis szabadon kell bocsátanom mindkettőt. Sőt, a végén még rám verik a balhét. Itt követtek el az orrom előtt néhány gyilkosságot, és én távolabb állok a gyilkosok leleplezésétől, mint valaha. Önnek mi a véleménye minderről? – Együttérzek magával, felügyelő. – Vigye a fenébe az együttérzését! Nekem nem együttérzés kell, hanem segítség. Ön meg tudja magyarázni, hogy miért csinálta mindezt Honeyball doktor és a húga? – Azt hiszem, igen. – Csak azt hiszi? – Ami azt illeti, biztos is vagyok benne. – Hajlandó elárulni nekem? Fejkeltem, és járkálni kezdtem a szobában. – Én mást javaslok, felügyelő. Öt percig beszéltem neki. Power szó nélkül hallgatott végig, majd biccentett, és elhagyta a szobám. Ráültem a sezlonra, és a tenyerembe hajtottam a fejem. Még egyszer ellenőriznem kellett magamban, hogy vajon működni fog-e a tervem. Mert ha nem, a vérfarkas kibújik a csapdából. 26 Tíz órakor valamennyi meghívott a hallban ücsörgött. A lépcsőfeljáró tetején Denis állt vadászpuskájával a hóna alatt. Nem tudtam, ki állította oda, a vadászpuskát mindenesetre túlzásnak tartottam.
Regan volt az első, aki üdvözölt. Odafutott hozzám, és felém nyújtotta a kezét. – Szevasz – mondta elégedetten. – Jól nézel ki. És én hogy nézek ki? – Nagyon jól nézel ki te is – mondtam mosolyogva, pedig belül majd szétvetett az izgalom. – Ez azért van, mert már nem vagyok beteg – csiripelte. – Büdös orvosságot kellett innom. De már nem fehér a nyelvem. Megnézed? – Mutasd! Regan kinyújtotta a nyelvét. Valóban szép piros volt, nem fehér. – Van kifogása ellene, hogy Regan itt maradjon velünk? – kérdezte Jeanette Powertől. Power rám nézett. – Van kifogásunk? Bár nem kedvelem, ha kisgyerekek olyasmikről hallanak, ami nem nekik való, nem akartam fekete pontokat gyűjteni Jeanette-nél, még azelőtt, hogy elkezdtem volna a nagy mutatványt. Megráztam a fejem. Power is megrázta. Regan engedelmesen visszaült az anyja ölébe. Jeanette-re rá sem lehetett ismerni. Elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Talán az öltözékével is bizonyítani akarta, hogy semmi köze egy lompos vérfarkashoz. Az a furcsa ugrabugrálás a kertben csak tréfa volt, mint amikor előkelő urak és hölgyek farsangkor maskarát öltenek. Immár év-tízezredek óta. Celia tapodtat sem maradt el mögötte. Testére simuló fekete ruhája közszemlére tette erőteljesen nőies domborulatait. A többiekről nincs mit mondanom. Tess halványsárga kosztümben volt, Mr. Gregory képét ragtapasz-tapéták díszítették, Power még a nagy esemény tiszteletére sem vetette le a kalapját. Sir Amadeus maga volt az élő kétségbeesés. Sir Ireneus szerencsére ezúttal nem tisztelte meg a társaságunkat. Amikor a megbilincselt Honeyball doktort és Priscillát bevezették, vágni lehetett a csendet. Power üveges tekintettel bámult maga elé. Patsy őrmester rágógumit dugott a szájába, majd felém csücsörített. Imádnivaló volt az ajka, és nagy, mesekék a szeme. Azt kívántam magamban, hogyha letartóztat egyszer egy rendőr, ne legyen hímnemű, és ne legyen csúnyább, mint ő. Ezután megcsodálhattam még Honeyball doktor férfiasán merész arcát, kissé előreugró, kaukázusi orrát, Priscilla píros ajkát és lágy tekintetét. Engem azonban nem tévesztett meg a külső. Láttam már angyalarcú gyilkost, nem is egyet. Power felügyelő felállt, amikor Mr. Monday lelépkedett a lépcsőn. Hosszú, fekete kabátban volt, amit a kellemesen langyos levegő ellenére sem vetett le magáról, csupán meglazította a gombolását. Mr. Monday megállt Power előtt, és felemelte a kezét. – Tiltakozom. Power sóhajtott egy nagyot. – Mi ellen? – Hogy védenceim ellen testi kényszert alkalmazzon. A bilincsre gondolok. – Vegyék le róluk – intett Power. Patsy rágott egyet, majd biccentett, és megszabadította a gyanúsítottakat a bilincseiktől. – Így már jó? Monday bólintott. – Egyelőre. Power Monday szemébe nézett. – Még valami? Monday elmosolyodott. – Védenceim ártatlanok. – Ki kérte fel önt egyáltalán a védelemre? – kérdezte némiképpen elveszítve a fejét Power. Monday hallgatott. Sir Amadeus azonban nem.
– Én – mondta megtört hangon. Power meghökkent. – Ön? De hiszen... ha nem ők... akkor...? Bizony ez volt a helyzet, fehéren feketén. Ha nem a Honeyball testvérek, akkor a három Hamilton-Wesby. Power szuszogott egy kicsit, majd rám bökött. – A jelenlévő Mr. Lawrence arra kért, hogy mielőtt a gyanúsítottakat beszállítanánk a, hm... börtönbe... elmondhasson nekünk valamit, ami, hm... szerinte megvilágít bizonyos részleteket. Jómagam ugyan meg vagyok győződve Miss Priscilla Honeyball és testvére bűnösségéről, úgy gondolom... nem árt, ha meghallgatjuk azt is, hogy... hm... egy amatőr... ámbár azért tehetséges... ember, hogyan értékeli a dolgokat. Persze anélkül, hogy túlbecsülnénk esetleges meglátásait. Nos, Mr. Lawrence, öné a szó. Borotvaélen táncolt, el kell ismernem. Olyan szüksége volt a bizonyítékaimra, mint éhezőnek a vajas kenyérre, ugyanakkor mégsem tehette meg, hogy ne hangsúlyozza hivatali fölényét. Szokásomhoz híven előhúztam a zsebemből a pipámat, és komótosan megtömtem dohánnyal. Amíg tömtem, hirtelen jött rosszkedv hullámzott át rajtam. Már a dohány érintésén éreztem, hogy valami baj van vele. Pedig igazán jó szívnivalónak látszott, alighanem a Holland Antillákon keverték, bár készítési helyeként Hollandia volt feltüntetve. Ahogy fölé hajoltam, éreznem kellett volna rajta a parányi hozzáőrölt szegfűszeg semmihez sem hasonlítható, mámorító illatát. Az én dohányomon azonban nem érződött a szegfűszeg. Fogalmam sem volt róla, mitől mehetett el az illata: talán a kastély vastag falain lakozó baktériumok bántak el vele. Ha lett volna egy kis időm, elmélázhattam volna rajta, hogy a természet gonosz erői miféle romboló munkára képesek: még a legjobb dohányt sem szégyellik trágyává változtatni. Legszívesebben visszadugtam volna a pipát a zsebembe, és szégyenszemre kértem volna Patsy őrmestertől egy rágógumit. Aztán mégsem kértem. Inkább erőt véve magamon, megtömtem a pipát, és szipákolva meggyújtottam. Szerencsére az íze már jobb volt. Nem tökéletes ugyan, de szívható. Szipákolás közben észre sem vettem a percek múlását. Arra riadtam fel, hogy Power élesen rám szól. – Most akkor mi van? Csak úgy, próbaképpen, feleresztettem néhány karikát a levegőbe. Amitől tartottam, bekövetkezett. A karikák megremegtek odafent, majd olyan gyorsan estek szét, mint hülye Billy alatt a görkorcsolya. Az egyik még a falnak is nekivágódott, mintha tehetségtelen ufók próbáltak volna meg Mary néni konyhájában landolni. Lopva Powerre pillantottam. Ő a képembe bámult: aligha vett észre bármit is a füstkarikák szomorú sorsából. Nem így Gregory. Megcsóválta a fejét, és szivar után tapogatódzott a zsebében. – Mi lesz már, Lawrence? Utálom, ha sürgetnek, ezúttal azonban nem volt mese, el kellett kezdenem a történetet. Akár sikerültek a karikáim, akár nem. – Üdvözlök mindenkit, hölgyeim és uraim – kezdtem, markomba szorítva a pipám. – Power felügyelő kért meg, hogy ismertessem önökkel nyomozásunk eddigi eredményét. Powernek tetszett a bevezető, mert megkönnyebbülve felsóhajtott. – Akárcsak Sir Amadeus és Sir Ireneus, jómagam is szörnyen sajnálom, hogy ilyen rettenetes események résztvevőivé váltak. Ámbár gyakorta előfordul, hogy az ember este békésen lefekszik, reggel pedig... – A tárgyra, ember! – súgta felém Power. – Rendben van, azonnal a tárgyra térek. Csak hát, az a kérdés, mi a tárgy? A jelen-e, vagy a múlt. Esetleg a jövő?
Ez aztán alkalmat adott volna rá, hogy felvázoljak valamiféle jövőképet, amelyben azt fejtegettem volna, lesznek-e majd néhány évtized múlva is ehhez hasonló rémtettek, vagy az emberiség végleg kigyógyul belőlük, de Power olyan szemeket meresztett rám, hogy kénytelen voltam nagyobb sebességre kapcsolni. – Mielőtt megkérdeznék, miért és hogy kerültem ide, bevallom önöknek, hogy véletlenül. Fatális véletlen vezetett Hillsbrook kastélyába. Idejövetelem előtt szinte senkit nem ismertem önök közül, érdekem sem fűződik hát hozzá, hogy bárki javára, vagy kárára elfogult legyek. Azt is mondhatnám, hölgyeim és uraim., hogy jómagam is áldozata lettem valaminek, bár egyelőre még fogalmam sincs róla, minek. Talán a következő órákban majd ez is kiderül. Nos, hölgyeim és uraim, ami a kastélyban történteket illeti... el kell mesélnem önöknek egy régi-régi történetet. Mielőtt idejöttem volna, sajnos, csak igen hézagosan ismertem Írországot. Mindössze annyit tudtam róla, hogy hol található, valamint, hogy igen sok ír származású polgár él az Egyesült Államokban, akik az elmúlt évszázadok során települtek át. Bár tudomásom volt róla, hogy áttelepülésük oka többnyire nehéz gazdasági helyzetükben keresendő – az utóbbi napokig el nem tudtam volna képzelni, hogy ez mit is jelent a valóságban. Önök közül sokan tisztában vannak vele, ezért nem kell ecsetelnem az Írországot sújtó éhínségek szörnyűségeit. Csak körül kell nézniük, hogy lássák: Írországban sok a szikla, és kevés a megművelhető földterület. Az éghajlati adottságok következtében igazán csak a burgonya az, ami korlátlan mennyiségben termelhető. Ezért a burgonya évszázadok óta az ír emberek mindennapi tápláléka, ha nem a tápláléka volt. A burgonyától függött az élet. Megpróbáltam néhány karikát felküldeni a levegőbe. Még mindig nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna. Gyorsan a tenyerembe szorítottam a pipát, és folytattam a régi-régi történetet. – A XIX. század addig soha nem tapasztalt szörnyűséget hozott az ír emberek számára. Jóllehet, már addig is voltak Írországban éhínségek, mint ahogy Európa-szerte voltak, a XIX. század azonban minden addigi évszázadon túltett. Megjelent ugyanis egy soha nem észlelt baktérium, egy láthatatlan és főleg legyőzhetetlen, alattomos ellenfél, amely megrothasztotta a télire elvermelt krumplit. Nem akarom önök elé idézni az éhínségek ezer szörnyűségét – hogy gyerekek szüleik karjai között haltak éhen, hogy falvak néptelenedtek el, hogy az életben maradottak gyengeségük miatt már a halottaikat sem voltak képesek eltemetni, hogy a haldoklók megpróbáltak fűvel táplálkozni – feltehetően mindannyian hallottak a zöldszájúakról. A halottak temetetlenül feküdtek a falvakban; az arra vetődött vándor néha nem is találkozott mással, csupán házaikban halálba dermedt zöldszájúakkal. A XVI. század óta Hillsbrook urai a Finneganek voltak. Azt a Finnegant, aki történetünkben is szerepet játszik, Donagh Finnegannek hívták. Ezután elmeséltem nekik mindazt, amit korábban Power felügyelőtől hallottam. A „vérfarkas” Finnegan család históriáját, rémtetteit, és bűnhődését. Elmeséltem, hogy Hillsbrook kastélyát és a körülötte elterülő földeket a család addigi jószágigazgatója, Sir Ireneus apja, Brutus Hamilton-Wesby vette meg. Végezetül elmondtam, hogy sikerült az interneten keresztül bejutnom a dublini Trinity College könyvtárába. Az az anyag, amit a Finnegan és a Hamilton-Wesby családokról találtam, igencsak meglepett. – Ami most következik, hölgyeim és uraim – folytattam mélyet sóhajtva –, hm... finoman szólva is csodálkozással fogja eltölteni önöket. Bár kénytelen vagyok előrebocsátani, hogy senki sem felelős felmenői cselekedeteiért. Egy olyan földön pedig különösen nem, amelyet annyi keserűség ért, mint az ír szigetet. Különben is, néha felettébb nehéz eldöntenünk, hogy mi a tisztességes, és mi a becstelen. Ahol évezredekig az erősebbé volt a jog... – Mint bárhol Európában – vonta meg a vállát Sir Amadeus. – Ebben igaza van, Sir. Egyszóval, senkit nem akarok megbántani, főleg nem házigazdánkat, Sir Amadeust.
Sir Amadeus összevonta a szemöldökét. – Mi az ördögről beszél, Mr. Lawrence? – Az ön őseiről, Sir Amadeus. – Konkrétan? – Nos, úgy történt a dolog, hogy Brutus Hamilton-Wesby, a Finneganek jószágigazgatója az ön dédapja sok-sok évvel ezelőtt elhatározta: megszerzi magának a Finnegan birtokot. Sir Amadeus ellátottá a száját. – Hogyan? Sajnálkozva tártam szét a karom. – Ez az igazság. Bizonyos iratok tanulmányozása révén erre a megállapításra jutottam. Magam is kínosnak éreztem a kijelentéseimet, de ha a végére akartam járni ennek az elátkozott ügynek, ki kelleti mondanom az igazságot. – Maga megőrült! – sziszegte Sir Amadeus. – Brutus Hamilton-Wesby felhasználta az éhínségek keltette nehézségeket, hogy megszerezhesse magának Hillsbrookot. – Nevetséges! – kiáltotta Sir Amadeus. – Hogy jön maga ahhoz, hogy az én kastélyomban... – Ez az igazság! – mondtam keményen. – Ami pedig Brutus Hamilton-Wesby módszereit illeti, finoman szólva sem volt válogatós. Korabeli leírások azzal gyanúsították, hogy felbérelt emberei éjszaka fertőzött burgonyát csempésztek a parasztok vermeibe. Majd elterjesztette, hogy a Finneganok vermei telis-tele vannak egészséges burgonyával, s amíg a falvak népe éhezik és meghal, addig Donagh Finnegan titokban Angliába szállíttatja a krumpliját. A felheccelt parasztok többször is megrohanták a Finnegan kastélyt, de egyetlenegyszer sem találtak bizonyítékot a vádra. Sőt, meggyőződhettek róla, hogy maguknak a Finneganeknek sincs mit enniük. A gyanú árnyéka azonban ekkor már befészkelte magát a szívekbe, és csak idő kérdése volt, hogy mikor robban ki ismét a nyílt elégedetlenség. Donagh Finnegan természetesen mit sem tudott Brutus Hamilton-Wesby mesterkedéseiről. Sőt, vakon megbízott benne. – Mint én önben! – mutatott rám vádlón Sir Amadeus. – Ha sejtettem volna, hogy ennyi szennyet borít a családomra, eszem ágában sem lett volna bebocsátani a kastélyomba. De még mindig nem késő! Álljon fel, Lawrence, és takarodjon innen! Szerencséje, hogy elmúltak azok az idők, mert most párbajra hívnám ki önt! Úgy állt velem szemben, felemelt karral, mint az angyal állhatott a paradicsom kapujában, amikor kiűzte belőle Ádámot és Évát, – Azt nagyon rosszul tennéd, Amadeus – mondta akkor egy reszelős hang a lépcsőfeljáró teteje felől. Valamennyien felkaptuk a fejünket. A legfelső lépcsőfokon, a puskáját a hóna alatt szorongató Denis mellett Sir Ireneus állt, kezében a démoncsapdával. – Miért... tenném... rosszul? – kérdezte meghökkenve Sir Amadeus, a vörös fürdőköpenyben lefelé lépkedő Sir Ireneusra bámulva. – Ugyan miért tenném rosszul? Sir Ireneus megtorpant, és ránézett. – Csak azért kisunokám, mert amit Mr. Lawrence elmondott, az mind igaz. Az utolsó szóig. 27 Dermedt csend hullott ránk. Senki nem mert megszólalni. Sir Amadeus volt aztán az, aki legelsőként megtörte a csendet. – Ne hallgassanak rá! – mutatón Sir Ireneusra. – Látják, hogy nincs magánál. Ez az ember megbabonázta! Ott a kezében az a szemét, amivel elvette az eszét.
Sir Ireneus dühösen megrázta a fejét. – Ez nem szemét! Egyáltalán nem az. Ez egy kiváló minőségű démoncsapda. Ezzel fogtuk meg a vérfarkast és a Zöld Asszonyt. Lebaktatott hozzánk, és beleült egy szabad karosszékbe. – Igazán sajnálom, Priscilla – mosolygott a lányra. – Hiányozni fognak a reggeli seggbeszúrások! – Folytassa! – bökött rám Power. – Ne zavartassa magát! Igyekeztem engedelmeskedni, bár nem ment könnyen. Úgy éreztem, hátba döföm Sir Amadeust, aki mindig kedves volt hozzám. Azzal hálálom meg a bizalmát, amellyel a kastélyába fogadott, hogy belerondítok családja múltjába. És mégis meg kellett tennem. Legfeljebb azzal védekezhettem, hogy nem én rondítottam bele, én csak felhívtam néhány egyáltalán nem kellemes tényre a figyelmet. – Nem szívesen mondom ki – folytattam valóban nem szívesen –, hogy a Finnegan birtok igazgatása közben Brutus Hamilton-Wesby alaposan megszedte magát. Ha egyszer veszi magának valaki a fáradságot, hogy a Hamilton-Wesby család vagyonának az eredetét kutassa, bizonyára izgalmas felfedezések részese lesz. Egyelőre elégedjünk meg azzal hogy volt mit aprítaniuk a tejbe. A kastély és a birtok azonban még nem volt az övék. Tartottam egy kis hatásszünetet, majd folytattam. – Brutus Hamilton-Wesbynek sikerült a Finnegan család ellen hangolnia a parasztokat. Ráadásul, amikor rájuk tört az éhínség, felbukkant a vérfarkas is. Sir Amadeus olyan mozdulatot tett, mintha revolvert akarna előrántani a zsebéből – szerencsére csak a zsebkendője után tapogatódzott. – A vérfarkas mítosza kelta eredetű. Jól ismerik Írország-szerte, számtalan történet kering róla. Időről időre felbukkan a falvakban, hogy darabokra tépje gyanútlan áldozatait. Valaki elterjesztette a parasztok között, hogy a Finnegan család birtokában van a vérfarkassá változás képességének. Vagy ez az átok sújtja őket – ahogy tetszik. S mivel a Finneganek-nek sincs már burgonyájuk, rátértek a húsra. Az emberhúsra. Sir Amadeus hangosan felkacagott. Vidám volt a nevetése, a szeme azonban komor maradt. Ha ölni lehetett volna vele, holtan zuhantam volna a szőnyegre. – Sajnos ez az igazság. Felbukkant a vérfarkas, és gyilkolni kezdte a parasztokat. De nemcsak a vérfarkas bukkant fel. hanem a Zöld Asszony is. Megköszörülgettem a torkom és folytattam. – A Zöld Asszony legendája nem olyan régi, mint a vérfarkasé – valószínűleg az ír történelem vérzivataros századaiban keletkezett. Egy asszonyról, akit belefojtottak a tőzegmocsárba: talán házasságtörés miatt, talán másért. A legenda létrejöttében szerepet játszhattak azok az épen maradt holttestek, amelyeket időről időre a mocsarakban találtak. Nos, mint mondottam, felbukkant a vérfarkas mellett a Zöld Asszony is. Mindenki előtt világos volt, hogy megjelenése további szerencsétlenséget, éhínséget jelez. Ekkor valaki – nem nehéz kitalálni, ki, azt kezdte terjeszteni, hogy a Zöld Asszony nem más, mint Donagh Finnegan felesége, Lady Siobhán Finnegan. – Úristen! Meddig kell ezt nekem még hallgatnom, ráadásul a saját házamban? – háborgott Sir Amadeus. – Csak hallgasd! – morogta Sir Ireneus. – Legalább megtudod, kifélék-mifélék vagyunk. El akartam játszani ezt a rohadt, vérben fürdetett kastélyt, de te visszavásároltad. Akkor most hallgasd! – Beszéljen! – bökött rám Power. – Az éhező és felizgatott tömeg egy napon megrohanta a kastélyt. Donagh Finnegan éppen távol járt, hogy burgonyát próbáljon szerezni. Elkapták Siobhán Finnegant, és a mocsárba fojtották. Ugyanúgy, mint ősidőkben a Zöld Asszonyt. Amikor Finnegan visszatért, már alig talált élő embert a környéken. Felesége a mocsár áldozata lett, a tettesek pedig éhen haltak.
Pénze nem volt, csupán két kiskorú gyermeke. Ekkor Donagh Finnegan elhatározta, hogy eladja a birtokát, és kivándorol Amerikába, ahogy milliók tették. Sóhajtottam, és lopva Sir Amadeusra pillantottam. – Tüstént jelentkeztek is a jótevők. A gazdatiszt, Brutus Hamilton-Wesby felajánlotta, hogy elfogadható áron megveszi tőle Hillsbrookot. A megfelelő ár természetesen jóval kevesebb volt, mint amennyit ért. Csakhogy mi határozza meg egy áru értékét? – Tovább! – szakított félbe Power. – Donagh Finnegan kivándorolt Amerikába, az ön dédapja, Brutus Hamilton-Wesby pedig megalapította a Hillsbrook-i dinasztiát, amely a századfordulón angol nemességet kapott. – Eszerint az őseim... bűnözők voltak? – kérdezte kongó hangon Sir Amadeus. Onnan kapta a segítséget, ahonnan a legkevésbé várta. – Ugyan már, Sir Amadeus – mondta mérgesen Gregory, aki amíg beszéltem, rágyújtott egy szivarra. – Az üzleti életben ma is így mennek a dolgok. Rá lehet kényszeríteni valakit, hogy értéken alul adja el a dolgait, ha sürgősen pénzre van szüksége. Ettől még nem válik bűnözővé a vevő. – Ott hagytam abba – folytattam –, hogy Donagh Finnegan kivándorolt Amerikába. Hogy ott mi történt vele, senki nem tudja. Mindenesetre feltételeztem, hogy a büszke ír család nem vált meg a nevétől odaát sem. Mivel... hm... voltak bizonyos gyanúim, végigböngésztem tizenöt évre visszamenően az USA orvosi egyetemein végzett hallgatók névsorát. Priscilla és Honeyball doktor is felkapta a fejét. Mintha aggodalom csillogott volna a tekintetükben. – Nem akarom untatni önöket a kutatásaimmal, de az ohiói egyetemen tíz évvel ezelőtt végzett egy orvostanhallgató: bizonyos Garret Finnegan. Méghozzá kitüntetéssel. Sir Amadeus eltátotta a száját. Láttam rajta, csak nehezen képes követni a mesémet. – Hét évvel ezelőtt pedig ugyanott, egy Molly Finnegan nevű hallgatónő. Amint azt a kutatásaim bizonyítják, Garret és Molly testvérek voltak. – Te jó ég! – nyögte Billerbeck halálsápadt képpel. – Csak nem...?! – Paul bácsi ölébe szeretnék ülni! – nyafogott Regan. – Ugye odaülhetek, mami? Paul ölébe vette a kislányt. Szép és megható jelenet volt; kár, hogy folytatnom kellett a közel sem ennyire szép, és távolról sem megható történetet. – Mire Molly Finnegan befejezte a tanulmányait, Garret Finnegan már jó hírnevet vívott ki magának az orvosszakmában. Egy gyógyszerkísérleti intézetben dolgozott, munkaadói szép jövőt jósoltak neki. Hogy ezt honnan tudom? Például, az intézet évi közgyűlésén kétszer is jutalomban részesítették. Ezenkívül megbízták, hogy vezessen egy kutatócsoportot. A csoport az antidepresszánsok terén végzett kutatásokat. Amikor Molly lediplomázott, Garret magához vette. Két évig dolgoztak együtt. Ezalatt az idő alatt Garret Finnegan kifejlesztett egy gyógyszert, amelynek a Finneganum nevet adták. – A fenébe is! – szitkozódott Gregory. – Ezért volt hát annyira ismerős a neve. – A Finneganum felfedezése anyagi és erkölcsi tekintetben is égig emelte a testvéreket. Mindketten milliomosok lettek. Priscilla és Honeyball doktor közömbös képpel néztek a levegőbe, mintha nem is érdekelné őket a történet. – Válogathattak a jobbnál jobb befektetési lehetőségek között – folytattam. – Három év elmúltával majd valamennyi jelentős amerikai gyógyszergyárban komoly résztulajdonnal rendelkeztek. Power megvakargatta a fejét, és értetlenül nézett rám. – Mi az ördögre akar kilyukadni? Úgy érti, valami... átváltoztató gyógyszert találtak fel, vagy... kikísérletezték a vérfarkas-tablettát? Szép és tetszetős gondolat volt, csak éppen nem volt semmi köze a valósághoz. Kénytelen voltam megrázni a fejem.
– Szó sincs róla. A két Finnegan leszármazott igazi ír volt: büszke és hagyománytisztelő. Bizonyára nagyapjuk vagy apjuk mesélt nekik Írországról, az éhínségekről, a krumplivészről, a Hamilton-Wesby családról, amely megvásárolta tőlük az ősi fészket. És itt most meg kell szakítanom a történetet néhány pillanatra. Következtetéseimnek csak akkor van értelme, ha feltételezem, hogy annak idején Donagh Finnegan tisztában volt vele, hogy minden rosszat a Hamilton-Wesbyknek köszönhet. Hogy akkor miért adta el éppen nekik a kastélyát? Nos, csak találgatni tudok. Talán mert nem volt más választása; még azon az áron is meg akarta óvni gyermekei életét, hogy ellenségeinek és tönkretevőinek engedi át a birtokát. Továbbá úgy is okoskodhatott, hogy idővel majd visszatér, és a bíróságon visszaköveteli a HamiltonWesbyktől elkótyavetyélt javait. Az álom természetesen csak álom maradt. Donagh Finnegan odaát halt meg, és vele a reménynek is meg kellett volna halnia. Csakhogy – amint azt bizonyára tudják – a remény hal meg utoljára. A Finnegan családban utódról utódra szállt a szerencsétlen módon elveszített birtok története; alighanem minden Finnegan megeskette a gyerekeit, hogy mindent megtesznek a írországi kastélyok és a földek visszaszerzéséért. – Túl sok a feltételezés! – mordult rám Power. – Ez igaz – bólintottam. – A végén majd kiderül, hogy helyesen következtettem–e. Mindenesetre, a két gazdag, sőt sokszoros milliomos Finnegan végre elérkezettnek látta az időt, hogy beteljesítsék a családi álmot. Ha önök most azt hiszik, hogy Garret és Molly kalandos terveket szövögettek a birtok visszavásárlására, tévednek. Garret és Molly amerikaiak voltak, ráadásul pokolian gazdagok – nem óhajtottak Robin Hoodot játszani. Egyszerűen vissza akarták vásárolni a birtokot a Hamilton-Wesby leszármazottaktól. Sir Amadeus furcsán nézett rám: mintha mondani akart volna valamit. Aztán mégsem mondott. Én viszont nem hagytam annyiban a dolgot. – Sir Amadeus? – Mit óhajt? – Nem kapott az elmúlt években ajánlatot a kastélyára? Mondjuk Amerikából? Sir Amadeus kelletlenül bólintott. – Kaptam. Egy amerikai ingatlanügynökség óhajtotta volna megvásárolni. Azt hittem, sületlen tréfa, és papírkosárba hajítottam a levelet. Akárcsak a másodikat és a harmadikat. – Eszerint többször is próbálkoztak. Sir Amadeus biccentett. – Amikor Garret és Molly rádöbbent, hogy a kastélyban lakó Sir Amadeusnak esze ágában sincs megválni a birtoktól, taktikát változtatott. Talán nem is saját jószántából. Arra gondolok, hogy az apjuk, Oisín Finnegan sürgette őket... – Úristen! – kapott a fejéhez Power. – Még egy név. Nincs is ennyi hely a rendőrkocsiban! – Pedig pár szót Oisín Finnegan is megérdemelne. Hiába próbáltam felderíteni, kicsodamicsoda volt, nem sikerült. Nincs róla adat, vagy csak én nem találtam. így aztán arra gondolok, hogy bármivel is foglalkozott, nem szakadt el teljesen Írországtól. Ismerte volt hazája történetét, Hillsbrookét meg különösképpen. Hiszen a nagyapja volt Donagh Finnegan. Még azt is el tudom képzelni, hogy valahol Amerika közepén, egy Ohio-beli csendes kis tanyán, az idős Donagh Finnegan ölébe ültette kis unokáját, és mesélt neki Írországról, az ír történelemről, és a kastélyról, amely az idők távlatából immár Arthur király csodakastélyává magasztosult. – És? – türelmetlenkedett Power. Sóhajtottam, és folytattam. – Amikor a két, milliomossá lett Finnegan leszármazott rádöbbent, hogy nincs az a pénz, amiért Sir Amadeus Hamilton-Wesby eladná a kastélyát, taktikát változtatott. Talán apjuk rábeszélésére úgy döntöttek, hogy Sir Amadeus közelébe férkőznek, és... megtalálják a módját, hogy rákényszerítsék a birtok eladására.
Szívtam egyet a pipámon, és feleresztettem néhány karikát a mennyezet felé. Látszólag szépen szálltak, de nekem mégsem tetszettek maradéktalanul. – Öt évvel ezelőtt Garret Finnegan és Molly Finnegan lelépett a térképről. Értesüléseim szerint egy afrikai országba utaztak, hogy segítséget nyújtsanak az AIDS ellen küzdő orvosoknak. Azt még sikerült kiderítenem, hogy valóban megfordultak ott, jelentős pénzügyi segítséget is nyújtottak egy helyi egészségügyi szervezetnek, aztán nyomuk veszett. Munkatársaik és alkalmazottaik nem kerestették őket, hiszen időről időre hitelt érdemlően bebizonyították, hogy élnek. Mondhatni, távolból intézték a gazdasági ügyeiket. A pipámra néztem, és megcsóváltam a fejem. – A két Finnegan valóban nem tartózkodott ekkor már Afrikában. – Hát... hol? – kérdezte szivarja füstje mögül Gregory. – Itt. Írországban – mondtam. – Itt? – hökkent meg Gregory. – Hol az ördögben? Széttártam a karom és körbemutattam. – A kastélyban. Hillsbrook kastélyában. 28 Ismét ránk hullott a csend. Bár ez már közel sem volt olyan tanácstalan, mint korábban. Egyre többen pislogtak gyanakodva Priscilla és Honeyball doktor felé. Nem akartam tovább húzni az időt, ezért határozottan biccentettem. – Úgy van, ahogy gondolják. Molly Finnegan doktornő és Garret Finnegan doktor... háziorvosnak és ápolónőnek jelentkeztek Sir Ireneus mellé. – Megáll az ész! – suttogta Jeanette. Még szerencse, hogy Regan már Billerbeck ölében ült, különben alighanem leejtette volna nagy felindulásában. – Priscilla, te... gyógyszerkutató vagy? Priscilla felemelte a fejét. – Csak voltam. – Jézusom. Hát... miért nem mondtad? Hülye kérdés volt, Priscilla nem is válaszolt rá. – Molly és Garret Finnegan gyalázatosán kegyetlen játékba kezdtek. Így volt, vagy sem? Priscilla és Honeyball doktor felé fordultam. A doktor válla megrándult, majd ő is felemelte a fejét. Icipici zavart láttam csupán a tekintetében, – Felfogás kérdése – mondta. – Vannak eszközök, amelyeket semmiféle cél nem szentesíthet! – Ugyan már, mit tudhat maga erről?! – támadt rám ekkor a doktor. – Mit tudhat maga arról a tengernyi szenvedésről, amit ezek az emberek okoztak nekünk! – De hát nem ők voltak, ember! A déd- és ükszüleik! – Az ő családjuk tette a mi családunk ellen! A gonosztett bosszút követel. Mindenáron. – Kitől tanulta ezt, Finnegan? Lábam szárán éreztem, hogy huzat támad, mint amikor kinyitnak egy ajtót. Meg sem lepődtem, amikor megszólalt a közelünkben egy hang. – Tőlem. A nyitott ajtóban a fehér szakállú öregember állt, farkasfejű botjával a kezében. Mögötte köd hömpölygött, amely kíváncsi, alaktalan élőlényként bekúszott mellette a hallba. 29 Billerbeck – ölében Regannal – felállt, és becsukta az ajtót.
– Úgy látszik, kezdetét vette a kísértetek órája. Sir Amadeus felpattant, és az öregre mutatott. – Maga... ki az... ördög? Az öregember elmosolyodott. – Melyik nevemet óhajtja? – Hogyhogy melyiket? – Az itteniek már öt éve – amióta errefelé lakom – csak a fehér szakállú, bolond öregembernek vagy Ősz Embernek hívnak. A tisztességes nevem viszont Oisín Finnegan. Mond ez magának valamit? Sir Amadeus hátrahanyatlott a székében. – Jézusom! – Elképesztő! – suttogta mellettem Celia. – Ez Írország! Power felügyelő hátratolta a kalapját. – Maga... tényleg Oisín Finnegan? – Tényleg – mondta az öreg. Power értetlenül nézett rá. Megpróbálta eldönteni magában, hogy le kellene-e tartóztatnia az öreget, vagy sem. Aztán úgy döntött, hogy egyelőre inkább eltekint tőle. – Folytassa – bökött rám. – Egyre érdekesebb a története. Bár őszintén szólva... nekem nemigen tud újat mondani. Bólintottam és folytattam. – Mint említettem, Miss Molly és Mr. Garret beépültek ellenségük családjába, míg apjuk vett egy kis házat a mocsárban. Onnan leste, mint pók a hálójából, hogy mikor vonulhat be ősi fészkébe. Igazam van? – Hát hogyne – mondta az öreg. Most láttam csak, hogy szép, markáns arcú férfi, világoskék szemekkel, barna bőrrel. Szép öregember volt, még a ráncok is ráillettek a képére. – Azzal a különbséggel – javította ki előbbi szavaimat az öreg –, hogy a pók csak ücsörög a hálójában, én pedig... sok-sok barátot szereztem ezalatt. – Ugyan kiket? – kérdezte Power. Az öreg maga elé mosolygott. – Tudják, odaát, Amerikában, a hadiiparban dolgoztam. Ezért is nincs rólam semmi információ. Pedig annak idején, a vietnami háborúban, Finnegan ezredes neve fogalom volt. De barátom nem akadt egy sem. Arrafelé ritka madár a barátság. Itt azonban igazi barátokra leltem, élők és holtak között. – Élők... és holtak... – nyögte Power. – Úgy bizony. Az élők kedvesek hozzám, hiszen írek, mint én. Kérdezzék Mahoney-t, a kocsmárost, hányszor hívott meg potya italra. Elfogadtam, a barátság miatt, pedig ötven kocsmát vehetnék magamnak. Aztán... megismerkedtem velük. – Kikkel? – tudakolta Power. – A halottakkal. Jártam a temetőket, megnéztem a jelzett és a jeltelen sírokat. Megismerkedtem velük. Most már sok jó barátom van közöttük. Szemem sarkából láttam, hogy Molly Finnegan, azaz Priscilla arcán hatalmas könnycseppek futnak végig. Mielőtt melodrámába fulladhatott volna a számonkérés, gyorsan tovább léptem. – A három Finnegan aljas tervet eszelt ki a kastély visszaszerzésére. Mivel annak idején... hm... a Hamilton-Wesbyk hasonlóan aljas trükkel kényszerítették őket a földönfutásra, ők is ugyanezzel a módszerrel éltek. Sir Ireneus mellett horgonyoztak le, mivel őt tartották a család leggyengébb láncszemének. – Ez tévedés! – tiltakozott Sir Ireneus. – Többször is bebizonyítottam Priscillának, hogy nem is vagyok olyan gyenge. Azaz... bebizonyítottam volna. De ő ilyenkor nyugtatót adott.
Pedig szívesen megbökdöstem volna. – Bravó, Sir Ireneus – morogta Gregory. – El kellett volna kapnia. – Mivel a három Finnegan úgy tartotta, hogy ebben a harcban minden megengedett – elvégre nem ők írták a játékszabályokat –, felélesztették a régi kelta mitológiát, amit néhány emberöltővel ezelőtt éppen a Hamilton-Wesbyk használtak fel ellenük. Öt kemény évig puhították Sir Ireneust a Zöld Asszony és a vérfarkas képében. Arra játszottak, ami már majdnem be is következett: Sir Amadeus kis híján eladásra kínálta a kastélyt, csakhogy megóvhassa nagyapja életét a fenyegető izgalmaktól. – Úristen! – nyögte Tess. – Ők voltak...? – A vérfarkas és a Zöld Asszony – ismételtem. – Igazán figyelemreméltó koreográfiát dolgoztak ki maguknak. Sir Ireneus minden alkalommal halálra rémült tőlük. Akár meg is halhatott volna a rémülettől. Oisín Finnegan ekkor a csukott ajtón át a temető felé mutatott. – És ők? Az ő rémületükkel, félelmeikkel ki törődik? Ki szolgáltat nekik igazságot? Ha visszaköltözhettem volna ide, megpróbáltam volna legalább az utódaikon segíteni. Ők odafentről látták volna, és bizonyára Örültek volna neki. – Folytassa, Lawrence! – kiáltott rám a talaját egyre inkább elvesztő Power. – A fenébe is... – Molly és Garret Finnegan öt évig játszották kisded játékaikat. Mindenki előtt megjelentek, aki előtt csak megjelenhettek. Mike Bolton, a szerencsétlen sofőr is látta őket, Judy Howell, jómagam, és még sokan mások. Aztán... Power nem bírta tovább. Járkálni kezdett a teremben, majd megállt Priscilla és Honeyball doktor előtt. – Egyszer már letartóztattam önöket, de most még egyszer megteszem. Bizonyítékaim, amelyeket Mr. Lawrence kiegészített... néhány apró részlettel, elegendők arra, hogy többrendbeli gyilkossággal vádoljam önöket. És önt is, Mr. izé... Oisín Finnegan. Az öreg megsimogatta a szakállát. – Jól hallottam? Power értetlen képet vágott. – Mit, uram? – Jól hallottam, hogy gyilkossággal vádol bennünket? – Persze hogy jól! – kiáltotta Power felügyelő. – Ha csak nem süket, hallania kellett! Gyilkoltak, akit csak láttak. Meg akartak ölni mindenkit, aki él és mozog Sir Hamilton-Wesby környezetében. Az öreg megcsóválta a fejét. – Mindig is azt tanítottam a gyerekeimnek, hogy embert ölni jóvátehetetlen bűn. Mint ahogy azokat a szerencsétleneket sem lett volna szabad megölni... De ami elmúlt, elmúlt. Mi valóban meg akartuk szerezni a kastélyt. Lehet, hogy a módszereink... hm... nem voltak a legetikusabbak, de bennünket sem etika tankönyvvel a kezükben üldöztek el innen! – Százötven évvel ezelőtt, ember! – Még Sir Ireneus életére is vigyáztunk. Ha úgy láttuk volna, hogy belehal a rémületbe, abbahagytuk volna az ijesztegetését. – Mindjárt elsírom magam. – Pedig így van. – Eszerint ön azt állítja, hogy a maguk kis bűnszövetkezete nem ölt meg senkit? – Senkit – erősítette meg Oisín Finnegan. – Nem ölték meg Mr. Boltont, Miss Lindsayt, Mr. Schwarzot, Mr.... a fene vigye el, már nem is emlékszem mindre... Tehát azt állítja, hogy nem önök ölték meg őket? – Azt állítom. Sőt, tovább megyek: van valami bizonyítéka rá, hogy mi tettük? – Bizonyítékom? – hördült fel Power. – Miféle bizonyítékra gondol? Nem kell ide bizonyí-
ték... – Nem bizony – erősítette meg Gregory. – Ha nem ők gyilkoltak, akkor kicsoda? A kérdés ott lebegett felettünk a levegőben. – Jól van – törte meg végül a csendet Power. – Én mindenesetre lecsukatom magukat. Remélem, senki nem tiltakozik ellene? Ismét ránk telepedett a csend. Aztán megszólalt egy hang. Egy határozott férfihang. – Én igen. Sir Amadeus felállt, és Priscillához lépett. – Priscilla Finnegan, azaz.,. Molly Finnegan, engedje meg, hogy... istenem, Priscilla, engedd meg, hogy megkérjem a kezed! Power felügyelő beleroskadt a székébe, és röhögni kezdett. Úgy, hogy még a könnyei is csorogtak tőle. – Hát ez jó! – nyögte. – Esküvő a sitten. Nászút a zárkában. Megőrültek maguk? Ez volt a látszat. Én azonban biztos voltam benne, hogy nem. 30 Power felügyelő mindenesetre tette a dolgát. Én is az enyémet. Jómagam csapdát készítettem. Ezúttal azonban nem Sir Ireneusnak, hanem a gyilkosnak. Mert tisztában voltam vele, hogy a vád, amelyet Power képvisel, nagyon gyenge lábakon áll. Power ígéretéhez híven letartóztatta a három Finnegant. Mivel nem volt megfelelő szállítóeszköz a közelben, be kellett telefonálnia Kilkennybe. Csodával határos módon ott sem volt kocsi, ezért azt javasolták neki, hogy bírja ki másnap reggelig, reggel majd intézkednek a gyanúsítottak elszállításáról. A vacsoránál összegyűlt vendégek izgatottan tárgyalták a történteket. Power megígérte nekik, hogy a reggeli órákban hazamehetnek. Többen már vacsora után is szívesen nekivágtak volna az útnak, ezt azonban Power kategorikusan megtiltotta. Nem adott magyarázatot rá, hogy miért, talán a lelke mélyén érzett egy kis bizonytalanságot. Ezt aztán meg is mondta nekem. Éppen néhány libamájas szendvicset igyekeztem eltüntetni, amikor odasündörgött hozzám. – Mi a véleménye a történtekről? – kérdezte csak úgy mellékesen. – Nehéz lesz bizonyítania a bűnösségüket – mondtam. – Hiszen a napnál is világosabb, hogy ők tették. – Nem biztos, hogy a bíróság ugyanígy látja majd. – És ön? – További bizonyítékokat szereznék be az ön helyében. Power megdörzsölgette az állát. – Hogy gondolja? Úgy járt a szemem jobbra-balra, mintha attól tartanék, hogy valaki kihallgathat bennünket. Végül rákacsintottam, és a füléhez hajoltam. – Van egy jó ötletem. Nem szeretek rendőrfőnököket becsapni, mert ez az álmoskönyv szerint sem jelent jót. Most mégis meg kellett tennem. 31 Menetrendszerűen ismét megrángatták a nadrágom szárát. Számításaim szerint vagy Regan vagy Cooper kutya lehetett az. Némi meglepetésemre azonban Sir Ireneus volt, aki a dé-
moncsapda társaságában éppen az asztal alatt tartózkodott. – A démonok elől bújt el? – kérdeztem részvéttel. – De hiszen kiderült, hogy Priscilla és Honeyball doktor... Sir Ireneus úgy nézett rám, mintha hülye lennék. – Fenét a démonok elől! Azt képzeli, hogy ide csak úgy besétafikálhatnak a szörnyek? – Dehogy képzelem! – tiltakoztam. – Ide egyáltalán nem járnak be szörnyek. – Ezt mondom én is – biccentett Sir Ireneus. – Tudja, miért? – Mert egyáltalán nincsenek is szörnyek – mondtam megkönnyebbülve. Úgy láttam, helyrebillent az esze kereke. Sir Ireneus rám vigyorgott. – Tényleg azt hiszi? –Tényleg. – Akkor téved. Baromira téved. Nem azért nincsenek idebent, mert egyáltalán nincsenek, hanem mert ráfektettem a küszöbre a démoncsapdát. Hihihi! Meg is fogta! – Démont fogott a csapda? – néztem elhűlve rá. – Egyelőre még csak Denist fogta meg. Most mossa le magáról a mártást a fürdőszobában. Akkorát esett, hogy eltört a kezében a tál. Hát ha Denist így elkapta, akkor mit csinálna a démonokkal, mi? Különben nevetni fog, de tudtam! – Mit tudott? – próbáltam meg úrrá lenni a lelkemben tomboló zűrzavaron. – Hogy miképpen szerezték őseink a vagyonukat. Mindent tudtam. – Honnan tudta? – kérdeztem kíváncsian. – Graffenberg feljegyzéséből. Ismét valaki a múltból, akiről még soha nem hallottam. Megnyaltam a szám szélét, lehajoltam, és felsegítettem a parkettáról. – Én is elcsúsztam, hogy a fene vigye el – háborgott Sir Ireneus. – Úgy látszik, Denis mártása ráragadt a talpamra. Akkorát csúsztam, hogy na. Még egy figurát is csináltam közben: szerencse, hogy nem törött el a kisebbik csapdám. Úgy szorongatta a hóna alatt, mint muzsikus a kedvenc hangszerét. – Ki az a Graffenberg? – igyekeztem visszaterelni a sokkal érdekesebb témához. – Graffenberg Brutus Hamilton-Wesby komornyikja volt. Különben német ember. Mit gondol, milyen mártást boríthatott ki Denis? Csípi a szemem a torma. Kibányásztam a zsebkendőmet a zsebemből, és a kezébe nyomtam. – Szép zsebkendő – biccentett Sir Ireneus. – Köszönöm. – Szóval, mit csinált az a Graffenberg? – Graffenberg nagy disznó volt. Igazán élveztem a naplóját. Éjszakánként bejárt a faluba, és mindent leírt, ami csak történt vele. Ráadásul csoda részletesen. Hú, hogy akkoriban miket csináltak a fiúkkal a lányok! Ha elmondanám magának, szédülni kezdene tőle. Csak aztán a lányok meghaltak. Éhen haltak. Graffenberg lopott némelyiknek ugyan egy kis krumplit a raktárból, de nem tudott eleget lopni. Nagyon szomorú volt, amikor megtudta, hogy valamennyi lány meghalt a faluban. Pedig nagyrészt neki köszönhető, hogy meghaltak. – Ezt hogy érti? – Ő volt az, aki hetedhét határból idehozott néhány kiló rohadt krumplit, s amikor éjszakánként bement a lányokhoz, beledugott egyet-egyet a vermeikbe. Így aztán gyorsan terjedt a krumplivész. – Megvan az a napló valahol? – Meg kell lennie, bár ki tudja, hogy hol? Rég nem láttam már. Talán a könyvtárban. Szóval, nagy görény volt az a Graffenberg. Ő öltöztette farkassá Brutus Hamilton-Wesbyt. Ő volt az is, aki felheccelte a parasztokat, hogy fojtsák a mocsárba Donagh Finnegan feleségét, Siobhán Finnegant. – Ön tudott minderről? – Most mondtam.
– És... nem tett semmit? Sir Ireneus megvonta a vállát. Úgy tűnt, ismét visszatér némi világosság az agyába. – Mit tehettem volna? Nem éreztem különösebb felelősséget egy olyan ügy miatt, amely jóval a születésem előtt történi. Azonkívül a Finneganek sem voltak többé – még ha akartam volna sem kárpótolhattam volna őket. A parasztok pedig, akik a falvakban élnek, többségükben már nem az éhenhaltak leszármazottai. De valahogy... mindig utáltam ezt a kastélyt. Bántotta a lelkemet. Mintha minden bokor mögül szemrehányó tekintetek néztek volna rám. Aztán egyszerre csak... megszállt valami. Tiszta volt a tekintete és a beszéde is. Mintha mindaz a homály, amely az elmúlt években telepedett a szemére és az agyára, néhány percre visszavonult volna. – Hogy szállta meg? – Valahogy más lettem. Mintha valaki belém bújt volna. Azt suttogta egy hang, hogy én is gyilkos vagyok, és szörnyen meg fogok bűnhődni mindazért, amit Brutus nagyapám elkövetett. Fiam és menyem halála után pedig arra biztatott, hogy verjek el mindent az utolsó penynyig, aztán lőjem főbe magam. Nem akartam, de meg kellett tennem. Már majdnem elúszott a birtok, de Amadeus visszavásárolta a bankoktól. Talán nem kellett volna. Ha nem is lőttem főbe magam... A francba is, mégiscsak rám dőlt a tormamártás. Maga nem érzi a szagát? Mondja, lehet, hogy a démonok nem kedvelik a tormát? Ismét szürke volt a tekintete, és csapdosó, mint a kétségbeesett madár szárnya. Amikor zsebre vágta a zsebkendőmet, nem szóltam semmit. Felírtam a veszteséglistámra, a többi, nem is jelentéktelen tétel közé. 32 Mr. Monday úgy lépkedett oda hozzám, mint a békát kereső gólya. Óvatosan tapogatódzott hosszú lábaival, mintha el akarná kerülni az esetleges démoncsapdákat. – Mr. Lawrence. Kérem. Megálltam, és várakozón néztem rá. – Sir Amadeus utasított... hogy puhatoljam ki, mik a szándékai. – Nekem? – hökkentem meg. – Azzal kapcsolatban, hogy... engem bízott meg Priscilla kisasszony és Honeyball doktor védelmével. – Mi lenne? Nem áll szándékomban szemrehányást tenni neki érte. – Meg van győződve róla, hogy.,. hm... Priscilla kisasszony ártatlan. – Akkor ki a bűnös? Honeyball doktor? – Ő maga. – Kicsoda ő maga? – Hát ő! Sir Amadeus. Be akarja vallani Powernek. – Maga elhiszi ezt a zagyvaságot? Monday széttárta a karját. – Az a furcsa helyzet állt elő, hogy én... Priscilla kisasszony és Honeyball doktor ügyvédje vagyok. Mégis Sir Amadeus azzal bízott meg, hogy... hm... tegyek önnek egy ajánlatot. – Éspedig? – Öné a Pretoria Lángja. – Hogyhogy az enyém? – Önnek adja, ha megtesz egy szívességet. – Mi lenne az? – Bocsásson meg, de szó szerint kell átadnom. Szóval: ha elhúz innen a francba, és nem üti bele az orrát más dolgába, akkor a magáé a gyémánt. Már elkészítette az ajándékozási okiratot. Meg kell ígérnie, hogy nem foglalkozik tovább az üggyel, bármi is lesz a következménye.
Kénytelen voltam megcsóválni a fejem. – Nem említette, hogy miért követte volna el a gyilkosságokat? Mr. Monday bólintott. – De. Említette. – És miért? – Mert ő gyilkos- és gazember fajta. Az ősei is azok voltak. Megölte, aki az útjába került, mert kedve tellett benne. Mindenki ártatlan, csupán ő a bűnös. – Maga ezt hagyja, Mr. Monday? Mr. Monday szomorúan nézett rám. – Ügyvéd vagyok, Mr. Lawrence. Én az ügyfeleim érdekeit képviselem. Ugye megbocsát? Meghajolt és távozott. Ettem egy szendvicset és arra gondoltam, hogy ideje lenne ismét szorítani egyet a hurkon a vérfarkas nyaka körül. 33 Jeanette, Regan és Billerbeck édes hármasban ücsörögtek egy kis asztalkánál. Amikor felbukkantam a közelükben, Jeanette magukhoz hívott. Mivel jómagam is kíváncsi voltam a mondandójukra, nem kerestem kibúvót. – Jöjjön már ide, a fenébe is! – integetett egyre erélyesebben Jeanette. – Üljön ide mellém. Mit szól ehhez az őrültséghez? – Konkrétan mihez? – kérdeztem. – Hogy az idióta bátyám feleségül akarja venni Priscillát. Már csak ez hiányzott nekünk! – Hallottam már olyat, hogy valaki gyilkost vett feleségül. – Csak nem a mi köreinkben! Remélem, nem lesz érvényes a házasság. – Lehet, hogy meg sem kötik. – Megkötik. Mondom, hogy Amadeus bedilizett. Iderendelte a papot a faluból. Meg akar esküdni a lánnyal. – Priscilla beleegyezett? – Naná hogy beleegyezett! Maga talán nem egyezett volna bele? Akarom mondani, ha nő lenne. Abban bízik, hogy így megmentheti az irháját. – Gondolom, Sir Amadeus tudja, mit csinál. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem. Amadeus megbuggyant. Meg kell akadályoznunk, hogy visszafordíthatatlanná váljanak a dolgok. Csináljon valamit, kérem! Kétségbeesett volt a hangja, és az volt Celiáé is, amikor néhány másodperccel később odajött hozzánk. Szó, ami szó: meg tudtam érteni őket. Ha az elképzelhetetlen frigy létrejön, ugrott a pótapanázs. Priscilla aligha engedi majd, hogy időről időre megpumpolják a férjét. Celia volt a tárgyilagosabb és célratörőbb. Megfogta a karom, és félrehúzott. – Ez a liba csak hisztizni tud. Nézze, Mr. Lawrence... ön az egész bandában az egyetlen értelmes férfi. Ha megakadályozza a házasságkötést... egymillió dollár üti a markát. Úgy gondoltam, szerzek neki egy kis örömet. – Felesleges szórnia a pénzt – mondtam. – Sir Amadeus magára vállalja a gyilkosságokat. – Mi? Úgy meglepődött, hogy majd fenékre ült tőle. Elmondtam neki, amit Mondaytől hallottam. Amikor befejeztem, Celia megkönnyebbülten felsóhajtott. – Vao! Végre egy jó hír. Ez esetben tekintse semmisnek az ajánlatomat. Annak tekintettem.
34 Intettem Billerbecknek, hogy lenne egy kis beszédem vele. Billerbeck bólintott, és odaoldalgott hozzám. Olyan savanyú volt a képe, mintha csótányt talált volna a cipőjében. Meg sem várta, hogy mondjak neki valamit, kétségbeesetten megrázta a fejét. – Mr. Lawrence, azaz Leslie... én annyira, de annyira meg vagyok zavarodva! Gazdag ember vagyok, mondtam is Jeanette-nek, hogy hagyja a fenébe Hillsbrookot és a testvére pénzét..., de ő nem hallgat rám. Harcolni akar valamiért, ami... végül is nem illeti meg. A családi örökség rég elúszott, a kastélyt Sir Amadeus vásárolta vissza saját pénzéből. Jogilag tehát... Kénytelen voltam a vállára verni. – Hagyja a fenébe a jogot. Ma éjszaka szükségem lesz magára. – Mi a fenéért? Hiszen minden tisztázódott. Két percig tágítottam a fejét. Billerbeck közben többször is eltátotta a száját, és gyanakodva Jeanette felé pislogott. Amikor befejeztem, sápadtan nézett rám. – Biztos benne? – Biztos. – Akkor miért...? – Nincs elég bizonyítékom. – A fenébe is... Nem lesz veszélyes dolog? – Dehogynem. Mint eddig minden közös vállalkozásunk. Billerbeck szeme felragyogott. – Rendben van, Leslie. Legfeljebb odafent találkozunk! Nagyjából a temető felé mutatott, ezért aztán nem lehettem biztos benne, a kerektorony tetejére értette-e a találkozót, vagy a mennyországra. 35 Mr. Gregory és Tess szó nélkül ették a szendvicseiket. Csak akkor riadtak fel, amikor odalépkedtem hozzájuk. Tess felém villantotta a szemét. Olyasmit véltem kiolvasni belőle, hogy vigyázzak, mert a főnöke harapós kedvében van. Abban is volt. Üdvözlésemre alig morgott valamit, s csak akkor enyhült meg, amikor elújságoltam neki, hogy holnap reggel én is eltűnök a balfenéken. – Ideje is lelépnünk – helyeselt. – Első dolgom lesz, hogy befeküdjek néhány napra egy kórházba. – Csak nem valami komoly? – hökkentem meg. – Remélem – morogta Gregory. – Kibírhatatlanul lüktetnek a sebeim. Attól tartok... bekente valamivel a karmát az a rohadék. Akármelyikük is volt, legszívesebben elharapnám a torkát. Úgy lenne stílszerű, igaz? Ha belegondolok, hogy engem is kinyírhattak volna! Hiszen többször is bekötözték a sebem. Azt a sebet, amit ők ejtettek rajtam! Biztos, hogy nem épeszűek! Az egyiknek már gennyesedik is a széle. – Csak el akartam köszönni öntől. Valószínűleg korán lefekszem. – Jól teszi. Én is hamarosan elteszem magam holnapra! Akkor hát, Mr. Lawrence, ha nem találkoznánk, bocsásson meg nekem. Nem mindig viselkedtem önnel szemben igazságosan, pedig hálásnak kellett volna lennem azért, amit értem tett. Remélem, még találkozunk. És ezt komolyan is mondom. Tess szeme felém villant. Azt olvastam ki belőle, hogy ő is úgy gondolja: rövidesen mi is találkozunk. Tőle nem is búcsúztam el. Nem szeretem a futó búcsúkat.
36 Sir Amadeus a szobájában ücsörgött. Nem láthatta jól, ki sompolyog be hozzá, mert rám fogta a stukkerét. Csak akkor eresztette le, amikor meggyőződött róla, hogy én vagyok az. – Miért nem zárta be az ajtaját? – tettem neki szemrehányást. – Úgy látszik, elfelejtettem. Roppant izgatott vagyok. A személyzetet beparancsoltam egy másik épületszárnyba. Priscilla pedig igent mondott. – Nem tudna rövid időre megfeledkezni róla? – Ne kérjen lehetetlent. – Nem izgatja, hogy egy vérfarkas lesz a felesége? – Ne beszéljen bolondokat! Ő kifejezetten tagadta... – Maga hisz neki? – Mr. Lawrence! Egyszer s mindenkorra kikérem magamnak, hogy a jövendőbelimről... Szerencsére bejött Billerbeck, és véget vetett a tiltakozásának. Egy igen jól irányzott balegyenessel. 37 Szerencsére még mindenki odalent volt, mintha senkinek sem akaródzott volna elhagyni az éttermet. Természetesen nem számoltam meg őket, mégis azt súgta valami a lelkem mélyén, hogy ha végigmennék a folyosón, és szobáról szobára járnék, aligha találnék bárkit is a helyén. Bevonulásunk nem keltett feltűnést. Még az a világoskék doboz sem, amelyet Billerbeck a hóna alatt szorongatott. Pedig Billerbeck ezúttal is feltűnő jelenség volt. Pepita zakóban és kék alapon piros csíkos nadrágban pompázott; zakója vállán vállap szerű díszek lengedeztek: ha nem ismertem volna, és valaki feltette volna a kérdést, hogy mi lehet a foglalkozása, alighanem egy kis karibi ország hadügyminiszterének tippeltem volna. Billerbeck letette a dobozkát a szendvicses asztal szélére, majd felnyitotta a tetejét. Óvatosan belenyúlt, és kivett belőle egy ugyancsak halványkék tyúktojást. Nekem jutott a csengetés felelősségteljes feladata. Kivettem a zsebemből a csengettyűt, amit Sir Amadeus asztaláról emeltem el, és többször is megráztam. Kedvesen szólt a hangja, mint ázsiai kolostorok imára hívó csengettyűié. Jó néhányszor meg kellett ráznom, hogy csituljon a zsibongás. – Csengetnek – mondta valaki a közelemben. – Pedig messze még a karácsony. Ahogy csend lett, Billerbeck megvakargatta a mellkasát, és feltartotta a tenyerét, amelyen ott szikrázott az Északi Fény. – Elnézésüket kérem, hölgyeim és uraim – kezdte vidám hangon. – Mr. Lawrence és jómagam Sir Amadeus nevében járunk el. Sir Amadeus... hm... gyengélkedik egy kicsit, talán nem esett neki jól a vacsora, ki tudja, mindenesetre bennünket kért fel, hogy hajtsuk végre az utasítását. Ez pedig az lenne, hogy jutalmul azért, amiért önök idefáradtak, üdvözölték születése napján, és megtekintették fő művét, ezt a tenyeremen nyugvó csodát, megérdemlik, hogy még egyszer megnézhessék. Hogy utána mi lesz vele, még Sir Amadeus sem tudja. Néma csönd ülte meg a termet. – Hogyhogy nem tudja? – törte meg végül valaki. – Csak nem akarja... kidobni az ablakon? Néhányan elnevették magukat. – Azt azért nem – mosolygott Billerbeck. – Csupán eladja. Holnap reggel érkeznek egy meg nem nevezett bank szállítói, és elviszik. Talán egy keleti uralkodó koronaékszerének legszebb köve lesz, talán mindörökre eltűnik a szemünk elöl. Nézzék meg hát utoljára, höl-
gyeim és uraim! Nekem csak az volt a dolgom, hogy figyeljek: ha valaki ki akarná kapni Billerbeck kezéből, ne engedjem. Szerencsére senki nem vetemedett ilyen gyerekes cselekedetre. Amíg a gyémántra vigyáztam, Mr. Burnett furakodott oda hozzám. – Nem könnyelműek maguk egy kicsit? – kérdezte megcsóválva a fejét. – Hiszen biztonsági őreik sincsenek már. Nem félnek, hogy ellopja valaki? – Ki lopná el? – Bárki. Aki meggyilkolta az őröket. – Ó, az a vérfarkas volt. Őt nem a gyémánt érdekelte, csupán az ölés maga. – Én a maguk helyében azért óvatos lennék. Ez a világ egyik legértékesebb, ha nem a legértékesebb drágaköve. Hol őrzik egyáltalán? – Sir Amadeus szobájában. A párnája alatt. – Ma éjszaka is? – Ott van a legbiztonságosabb helyen. Mr. Burnett gyanakodva nézett rám. Olyan magabiztos mosoly ült a képemen, amit nem tartott normálisnak. – És ha... mégiscsak el akarná lopni valaki? – Ugyan ki? Itt csupa-csupa úriember gyűlt össze! Azonkívül tudunk mi vigyázni magunkra. Igaz, Paul? Paul mosolygott, és félrehúzta a zakóját. Mr. Burnett jól láthatta a derekára szíjazott baseballütőt. Mr. Burnett előbb a gyémántra nézett, aztán ránk, végül a baseballütőre. Legvégül megrántotta a vállát. – Hát maguk tudják, fiúk. Úgy éreztem, valóban tudom, mi a teendő. Billerbeck távozása után még jó másfél órát beszélgettem Mr. Burnettel. Nagyjából arról beszélgettünk, hogy a tartalékjátékos is mennyire fontos lehet egy csapatban. 38 Mivel Billerbeckre nem számíthattam, jómagámnak kellett belemerülnöm az éjszakába. Másfél órát töltöttem odakint, mire visszatértem, a kastély és környéke már sötétségbe burkolódzott. Az elmúlt éjszakák csillagpompájával ellentétben ezúttal sötét felhők úsztak az égen: csak néha-néha villant ki közülük a hold. Máskor barátságos fénye ezúttal közönyös volt, mint aki belefáradt a bujkálásba. Emellett nem éreztem rajta jóindulatot. Csak nem alkudott meg a vérfarkassal? A temető ezúttal is ködbe burkolódzott; a keresztek csúcsa elsüllyedt hajók vízből kiemelkedő árbocára emlékeztetett. A kerektorony sötét, fenyegető ujjként meredt az égre. Még az álmosan csapkodó, hideg szél sem tudta odébb fújni a ködöt. Mintha ezer csápja lett volna, amelyekkel belekapaszkodott a keresztekbe és a sírkövekbe. Csak azokat a pamacsokat fújta tovább a szél, amelyek odafent lobogtak a kerektorony ablakainak magasságában. Visszafelé utamon betértem a temetőbe. Nem tudom miért, hiszen semmi okom nem volt rá. Talán a lábaim húztak be, vagy valami furcsa, különös vonzás, amelynek nem ismertem az eredetét. Agyam is kikapcsolhatott, mert amikor felébredtem, már ott álltam a sírok között, Szent Patrik keresztje előtt. A ködgomolyagok körülfontak, és szürke köpenyt terítettek rám. Mintha el akartak volna rejteni valaki, vagy valami elől. Éppen megfordultam volna, hogy elhagyjam a sírok környékét, amikor a Szent Patrik keresztje melletti kisebb, de vaskosabb kereszt mögött mintha megmoccant volna valami. Érez-
tem, hogy hideg kezek fonódnak a torkomra, s egyre nehezebben kaptam levegőt. A hűvös szél ellenére verejtékben fürödtem. Egyetlen másodperc alatt vert ki, mint amikor elönti az embert a halálfélelem. – Van ott... valaki? – kérdeztem anélkül, hogy akartam volna. Talán nem is én, hanem egy riadt lélek beszélt belőlem. Nem válaszolt senki. – Van itt valaki? – ismételtem meg a kérdést. Akkor megkaptam a választ. Nem emberi hangon, hiszen nem szólt hozzám senki. Furcsa csikorgást hallottam csupán, mint amikor valaki végighúzza fém evőeszközét a porcelántányéron. Kellemetlen csikorgást, amely úgy hatol az agyunkba, mint az éles kés. Senki nem súgta meg, mi lehet a hang, mégis azonnal tudtam, micsoda. A vérfarkas élesítette a karmát egy sírkövön. 39 Előrántottam a zsebemből a 38-ast, és behúzódtam Szent Patrik, Írország védőszentjének keresztje mögé. A köd egyre sűrűbbé vált. Immár nem csupán takarót terített rám, hanem egyenesen vastag vattakabátba öltöztetett. – Van ott valaki? El kellett indulnom, mert sürgetett az idő, a lábam azonban nem akart megmoccanni. Csupán akkor moccant meg, amikor ismét meghallottam a csikorgást. Most már sokkal közelebbről. Kinyújtottam a nyakam a kereszt mögül. Csak a köd hullámzott az orrom előtt. Gúnyosan és fenyegetőn. Kíváncsi vagy rá, Lawrence, mit rejtegetünk? – susogták a ködpamacsok. – Gyere, és nézz mögénk! Előrenyújtottam a 38-ast, és léptem néhányat előre. Közvetlenül a hátam mögött felkuncogott valaki. Villámgyorsan megfordultam, de egyetlen szempillantással elkéstem. Egy farkasfej emelkedett ki a ködből: egy lógó, piros nyelvű farkasfej, szájában hatalmas farkasfogakkal. Karma előrevágott és eltalálta a nyakam. Megcsúsztam, és elterültem a földön. Kezemből messze repült a revolver. A vérfarkas felnevetett, és a mellemre ült. 40 Voltam már kellemesebb helyzetben is életemben. A karmok ott suhantak el a nyakam előtt, ha nem sikerül időben hátrarántanom a fejem, biztos, hogy felszakította volna az ütőeremet. Felhúztam a lábam, és megpróbáltam lerúgni magamról. A farkas azonban nehéz volt, sokkal súlyosabb mint én. Éreztem, hogy egyre fogy a tüdőmből a levegő. Hiába kaptam el a csuklóját, könnyedén kiszakította a kezét a szorításomból. A vérfarkas ismét felemelte a mancsát. Ez az ütés akár végzetes is lehetett volna. Fogalmam sincs róla, hogy akadhatott a sírkőnek lerakott terméskő a kezembe. Egy éhínségben elpusztult, ismeretlen ír paraszt sírköve. Szerencsére nem volt lebetonozva – úgy hevert a fűben, ahogy évtizedekkel ezelőtt odatették. Alighanem az az ismeretlen erő vezette a kezem, amely a temetőbe csalt. Akkor még nem tudtam, ellenség-e, vagy jóindulatú – nem volt más dolgom, mint hogy engedelmeskedjek neki.
Ahogy kezem alá került a kő, kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbáltam felemelni. Ha más körülmények között próbáltam volna felkapni – fél kézzel – a ki tudja hány fontot nyomó követ, biztosan nem sikerült volna. A halálfélelem azonban megsokszorozta az erőmet. Játszi könnyedséggel kaptam fel, majd amikor a farkas fölém hajolt, hogy végérvényesen megszabadítson e földi világ gondjaitól, a fejéhez vágtam. Ha eltalálom, alighanem egyetlen pillanat alatt megoldódott volna a vérfarkas rejtélye. Azok az erők azonban, amelyek a temetőbe vezettek, és a kezem ügyébe készítették a követ, bizonyára nem akarták, hogy megöljem. Talán nem is őt sajnálták, hanem engem. Talán nem szerették volna, ha vér tapad a kezemhez. Ezért csupán a vállát találtam el. A vérfarkas felüvöltött és legördült rólam. Felpattantam és futni kezdtem. A vérfarkas utánam. 41 Nem szoktam vérfarkasokkal ködbe borult éjszakai temetőkben kergetőzni, ezúttal mégis meg kellett tennem. 38-asomat elnyelte a köd, késem nem volt nálam, a vérfarkasnál viszont ott volt a mancs-fegyver. Arról nem is beszélve, hogy úgy látszott, jobban kiismeri magát a temetőben, mint én. Akkor fogtam gyanút, amikor elveszítettem. Megálltam, és nyilalló oldalamhoz szorítottam a kezem. Ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. Rémületemre ismét meghallottam a sercegő hangot. Meg akartam fordulni, de már nem maradt szemernyi erőm sem. A vérfarkas kidugta a fejét Szent Patrik keresztje mögül, és szembemorgott velem. Lábaim szerencsére ismét önálló életre keltek. Egészen addig futottam, amíg meg nem hallottam magam mögött – talán csak néhány centiméternyire – a lihegését. Meg akartam fordulni, hogy szembeszálljak vele, de belebotlottam valamibe. – Nyugalom! – suttogta egy hang a fülembe. – Lapuljon le a földre! Naná hogy lelapultam! Fél szemmel néztem csak felfelé, hogy ha felfedezne, bokán rúghassam. A vérfarkas kibukkant a ködből. Az ismét felvillanó fényben jól láttam a vaskarmot a mancsa végén. A vérfarkas észrevett. Megtorpant, és fölém hajolt. Kivicsorította a fogát, és felemelte a mancsát. Aztán ütött. Azon imádkoztam, nehogy a nyakamon találjon el a fegyver. Éppen elmarkoltam volna a lábát, amikor egy második számú árnyék emelkedett fel mellettem, majd hatalmas csattanást hallottam. A farkas a homlokához kapott, és fájdalmasan felordított. – Áááááá! Ááááááá! A köd icipicit szétvált előttem, talán hogy jobban láthassak. És én meg is pillantottam a csontvégű, farkasfejet mintázó botot, amint egyszer-kétszer lecsapott a vérfarkas fejére. A vérfarkas tovább üvöltött, és beleveszett a ködbe. Az árnyék fölém hajolt. Felsegített, és megcsóválta a fejét. – Mindig is tudtam, hogy a köd csak íreknek való. Pedig maguknál, Londonban is volt, csak éppen nem tetszett senkinek. Mire felocsúdtam, már egy sírhalmon ücsörgött, lábszárán gurigázva a botját. Természetesen Oisín Finnegan ült velem szemben a ködvattába burkolózva.
42 – Maga... hogy kerül ide? – kiáltottam rá. Ahhoz képest, hogy alighanem megmentette az életemet, nem voltam túl barátságos hozzá. – Idejöttem – húzta fel a vállát. Nem látszott rajta, hogy nehezményezné a szavaimat. – Hova máshova mehettem volna? – Azt akarja mondani, hogy Power elengedte? – Ugyan már! Power nem törődik velem. Már nem vagyok érdekes neki. – És... mit csinál itt? – A halottakkal beszélgetek. Mint rendesen. – Hagyja ezt, Finnegan! – förmedtem rá. – Felesleges tovább hülyítenie! Oisín Finnegan szelíden elmosolyodott. – Én nem hülyítek senkit. Valóban beszélgetek velük. Tudja, mit mondanak a halottak? – Na mit? – Hogy a gyermekeim nem gyilkosok. Mint ahogy nem vagyok az én sem. – Tudom – bólintottam. – Akkor mit akar tenni? – Rövidesen eljön az igazság órája – ígértem. – Azért köszönöm, hogy segített rajtam. Vigyázatlan voltam. Nem gondoltam volna, hogy erre jár. – A vérfarkas már csak ilyen. Mindenütt ott van, ahol nem kellene. – Nem látta valahol a stukkeromat? Kiesett a kezemből. Oisín Finnegan mosolyogva a zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a Smith and Wessont. – Véletlenül megtaláltam. Biztos, hogy jól felkészült az éjszakára? – Biztos. – Nem kell a segítségem? – Azt hiszem, nem. – Akkor csak végezze a dolgát. – És maga? – Tovább beszélgetek velük. Ha szüksége lenne rám, csak nyissa ki az ablakot, és kiáltson ki rajta. Jó a fülem, biztosan meghallom. Tudja, mit? Vigye el a botomat. Hátha hasznát veszi. – Köszönöm, de elég a stukkerom. – Azért csak vigye – nyújtotta felém. – Ki tudja, mire lesz jó. Kényszeredetten a hónom alá csaptam, és elindultam a kastély felé. Varázsbot is lehetett a farkasfejű bot, én mégis jobban bíztam a 38-asban. Pedig, mint később kiderült, az sem mindenható! 43 Amint beléptem a haliba, Powerbe botlottam. Olyan sárga volt, mint a viasz. Mintha sárgaságot kapott volna a nagy izgalomtól. – Végem – nyögte. – A fenébe is... mindennek vége. Átejtettek. – Ki ejtette át? – csodálkoztam. – Meglógtak. Megpucoltak. Óh, én hülye, hogy miért nem állítottam őrt az ajtajuk elé. – Kikről beszél? – Hol az ördögbe kóborolt maga? – Kint voltam a parkban. Elkapta a karomat, és megszorította. – Figyeljen ide, Lawrence! Hallott már maga tőlem olyasmit, hogy vakon hinnék a természetfelettiben? – Nem emlékszem rá.
– Mert nem is hiszek benne. – Néhányszor azért... mintha kételkedett volna. – Az még belefér a filozófiámba. Most azonban... azt hiszem felül kell vizsgálnom a nézeteimet. Eltűnt Jeanette, eltűnt Celia, és a kislány is. – És? – Mi az, hogy és? Hiába kopogtam az ajtajukon, nem nyitották ki. Elmentem Denishez, hogy nyittassa ki valakivel, de Denis sincs sehol. Lementem a szakácshoz, hogy adjon valami szerszámot, ha mást nem, egy nagy kést, de a szakács sincs sehol. A személyzet sincs sehol. Egyszerűen elpárologtak. – Talán sétálnak odakint. – Nem sétál ebben az istenverte ködben senki. De nemcsak ők tűntek el, hanem Priscilla és Honeyball doktor is. Nem tudom, mit csináljak. Holnap reggel el kell rendelnem a körözésüket. Csak éppen... motoszkál valami az agyamban. – Micsoda? – Hátha csak álmodom. Maga nem is létezik, és ez a kastély sem létezik. Egyszer csak felébredek, és otthon találom magam az ágyamban. Szerencsére Sir Amadeus és Sir Ireneus még nem léptek le. Legalábbis Mr. Billerbeck szerint. Ő ugyanis Sir Amadeus szobájában van. Azt mondta, beszélgetnek egy kicsit, aztán ő is aludni megy. – Gyanakodva felém szimatolt. – Tudja, mi a furcsa az egészben? Hogy nem hallottam Sir Amadeus hangját, csak Billerbeck beszélt. Maga mit gondol erről? Komor képet vágtam, és egészen közel dugtam a képem az övéhez. – Tudja, mit gondolok, felügyelő? – Mit? – Hogy a vérfarkasok kastélyába tévedt. Ha hajnalig kihúzza élve... ön a nyerő. – És ha... közben történik... valami...? – Tartsa nyitva a szemét. Nem látom az embereit. Power sóhajtott. – Hazaküldtem őket, hogy pihenjék ki magukat. Csak... Patsy és Mabel őrmester maradt itt. Ők őrködtek a letartóztatottak szobái előtt. Jézusom, ne kérjek erősítést? – Kérjen nyugodtan – mondtam. – Hajnal előtt úgysem érnek ide. – És... addig? – Küzdjön az életéért, felügyelő! Rámosolyogtam, és felmentem a szobámba. 44 Tíz perc múlva kopogtattam Sir Amadeusnál. Rövid várakozás után résnyire nyílott előttem az ajtó. – Én vagyok – mondtam. – Lawrence. – Na végre! – nyögte Billerbeck, – Hol az ördögben kószált idáig? – Ha hiszi, ha nem: találkoztam a vérfarkassal. – Te jó ég! Hol? – A temetőben. Később majd elmesélem. Mi a helyzet Sir Amadeusszal? – Egyszer megpróbált felébredni. Adtam neki még egyet. – Nem talált valahol altatót? – Tűvé tettem érte a lakosztályt, de úgy látszik nem él vele. – Akkor hát rajta! Öt perc múlva Sir Amadeus nem volt az ágyán. Aztán mégiscsak visszakerült rá valahogyan.
45 Sosem gondoltam volna, hogy milyen kellemetlen egy függönykarnis tetején feküdni. Még akkor is, ha az a karnis olyan vastag, mint a hasábfa, tartós, mint a hídpillér, és olyan tömör bársonyfüggönyt tart, mint a perzsaszőnyegek. Öt percig még csak elvoltam valahogy, aztán egyre nehezebben viseltem a gyűrődést. Kezem-lábam zsibbadni kezdett, úgy dobolt a fülemben a csend, mint egy kisdobos. Nem tudom, Billerbeck hogy érezhette magát a hatalmas szekrény tetején, takarókkal vastagon beborítva, de nem hallottam egyetlen elégedetlen mukkanást sem tőle. Csak reménykedhettem benne, hogy nem aludt el. Hajnal előtti sötétség uralkodott a szobában, mégis jól láttam az ágyon Sir Amadeus körvonalait. Fél órát várakozhattunk, miközben egyre sűrűbb lett odakint a csend. Fél óra elteltével kezdett elfogni a nyugtalanság. Úristen, mi van akkor, ha félreértettem a dolgot, és egészen rossz úton járok? Ha nem történik semmi...! Idáig jutottam, amikor léptek csosszantak odakint a kertben. Óvatos, lopakodó léptek. Kitámasztottam magam, hogy le ne essek, és kibámultam a nyitott ablakon. Fél emelettel lejjebb húzódott a park. A köd már oda is bevette magát: az a három alak, aki odakint ácsorgóit, térdig merült benne. – Ez az! – hallottam egy halk kiáltást, amelyben Power felügyelő hangjára ismertem. – Ez az ablaka. – Jézusom, hiszen nyitva van! – csodálkozott egy női hang, Patsy őrmesteré. – Sir Amadeus nyitott ablaknál alszik még télen is. – Akkor hát itt őrködjünk, felügyelő úr? – Bújjanak be oda, az árnyékba. Ne féljenek, itt vagyok magukkal. Alaposan átejtjük őket. – Kiket, felügyelő úr? – Mindenkit, aki jönni fog. – Bocsásson meg, felügyelő úr – akadékoskodott Mabel őrmester. – Mitől olyan biztos benne, hogy bárki is jönni fog? Power kihúzta magát, és fensőbbséges tekintettel nézett két szemrevaló őrmesterére. – Sir Amadeust meg akarják gyilkolni az éjszaka. – Jézusom, uram... – Csak semmi pánik, őrmesterek. Itt vagyok magukkal. – Kik... akarják megölni? – Többen is. – Konkrétan kik, uram? – Jól van, ha már ilyen kíváncsiak, elmondom. Jeanette és Celia eltűntek. Tudják, hová? – Nem, uram. – Én sem, de azt tudom, hogy vissza fognak jönni. Biztos, hogy ki akarják nyírni a bátyjukat. – Jézusom, miért? – Pénzért, Mabel. Sir Amadeus bejelentette, hogy elveszi feleségül Priscilla Honeyballt, azaz... mindegyfene, hogy hívják. Elveszi, és akkor nekik annyi. – Ez igaz, uram. – Ha viszont megölik, ők öröklik a vagyont. Azt hiszik, nem tudora majd rájuk bizonyítani a gyilkosságot. Ámbár... lehet, hogy nem ők ölik meg. – Más is megölheti még, uram? – Például Priscilla és Honeyball doktor, nem beszélve az apjukról. Ők is megölhetik. – Miért... uram? – Miért, miért, miért...? Bosszúból, Patsy. Maga még nem érezte sosem, hogy meg kellene ölnie valakit? – Hát... talán egyszer. Volt egy pasim a főiskolán, Dexternek hívták, azt egyszer majdnem
megöltem. Vagy legalábbis megfordult a fejemben. Az egy olyan pasas volt, felügyelő űr, hogy nem leheteti neki ellenállni. Szép, magas fickó volt, az arca pedig, mint... – Majd máskor, Patsy. Azonkívül ez a Lawrence is megölheti. – Mr. Lawrence? Ő miért? – Sir Amadeus említette, hogy neki akarja ajándékozni a Pretoria Lángját... Soha nem tudtam meg, miért kellene megölnöm Sir Amadeust, amikor úgyis nekem akarja ajándékozni a gyémántot – legalábbis Power szerint –, mert Power hirtelen megmerevedett, és elkapta a két rendőrlány karját. – Be az árnyékba! Oda... a bokrok közé. Elő a fegyvert, de csak akkor... ha... szólok... Elcsendesedett az éjszaka. 46 Két farkas is jött egyszerre. Ahhoz képest, hogy farkasok voltak, egészen harmonikus mozgással közeledtek. Igaz, hogy a farkasok mozgása is lehet harmonikus, az ő futásuk mégis másféle volt. Ahogy kisportolt emberek futnak. Megtorpantak Sir Amadeus ablaka alatt, és felnéztek rá. A nagyobbik, mondhatni tagbaszakadt farkas, elégedetten felmordult. – Nyitva van. Hiába is füleltem, nem ismertem rá a hangjára. Talán az arcára erősített farkasmaszk miatt, talán mert még zsebkendőt is köthetett a szája elé. Mindkettőjük testét barna takaró borította – nem voltam biztos benne, de mintha a régi kastélyszárnyban láttam volna hasonlót a bátorokon. Továbbá azt sem tudtam volna megmondani, miért érzem úgy, hogy az egyikük nő. Talán mert a farkasok is párokban járnak? Sok időm nem volt a töprengésre, mert a tagbaszakadt farkas az ablak alá állt, és a másikra mordult. – Gyerünk! A másik biccentett. A tagbaszakadt farkas körülnézett, majd bakot tartott a másiknak. A vékonyabbik, farkashoz egészen méltatlan módon, a tenyerébe lépett, és pillanatokkal később már a párkányon kuporgott. – Minden rendben? – tudakolta a tagbaszakadt farkas. A karcsú belesett a szobába. Sokat mondok, ha tíz centiméternyire volt tőlem. Ha akartam volna, megsimogathattam volna a hátát. Persze eszem ágában sem volt. A vékony farkas lehuppant az ablakpárkányról, óvatosan várt egy kicsit, majd Sir Amadeus ágyához lépett. Lassan, nagyon lassan oldalra hajtottam a fejem. Lepillantottam az udvarra. Legnagyobb meglepetésemre a zömök farkas nem állt már a halvány holdfényben. Mert ekkor már zöldes árnyalatú, furcsa holdfény világított odakint. Mintha a holdsugarak képtelenek lettek volna megbirkózni a köddel. A farkas Sir Amadeus fölé hajolt, hallgatózott, aztán előhúzott valamit a zsebéből. Nem láthattam, hogy micsoda, mert a teste eltakarta előlem. Néhány másodpercig nem tudtam, mit tegyek. Engem elsősorban a másik érdekelt volna, sajnos ő egyelőre felszívódott a ködben. A farkas felemelte a kezét, Talán kés volt benne, talán a horgas végű mancs, talán más. Nem izgatott különösebben, hiszen nem volt jelentősége. A másikat akartam elkapni, a tagbaszakadt farkast. Billerbeck azonban másként gondolkodott. Egyszerre csak fenyegető ordítás hallatszott a szekrény teteje felől, takarók repkedtek szerteszét, s lehuppant közülük a földre Paul Billerbeck. Olyan hirtelen cseppent a farkas elé, mint amikor a láthatatlan ember láthatóvá
válik. Kétségbeesetten a karnisba kapaszkodtam, és rá akartam ordítani, hogy hagyja a fenébe a farkast, de már nem lett volna értelme. A lelkes Billerbeck rávetette magát, átkarolta, miközben ordított, mint a sakál. – Megvagy, rohadék! Most aztán elkaptalak! Hol van, Lawrence!? Megvan a vérfarkas! A vérfarkas valóban megvolt, bár ő azért nem egészen így gondolta. Amikor Billerbeck rávetette magát, lehajolt, és áthajította a válla felett. Billerbeck rövid repülés után fejjel a falnak vágódott. Még szerencse, hogy Sir Amadeus jó minőségű téglákból építette az új épületszárnyat – nem kellett jelentős épületkártól tartanunk. Billerbeck viszont úgy elhevert a fal mellett, mint tarajos gőte a száraz gőzben. Mivel nem lett volna sok értelme a karnison maradnom, én is lehuppantam a földre. Kinyújtottam a karom, és a farkas orra alá dugtam a 38-ast. – Mancsokat fel, farkas! Abban a pillanatban engedelmeskedett. Okos vérfarkas volt, tudta, hogy egy 38-as Smith and Wessonnal nem érdemes kukoricázni. Sőt, annyira okos volt, hogy azzal is tisztában volt: ha viszont nincs nálam a fegyver, már kukoricázhat. Mielőtt megakadályozhattam volna, felém lendítette a kezét. Éreztem, hogy megszúrja valami a homlokomat. Égő fájdalom hasított a fejembe, szememet elöntötte a vér. Félig vakon tapogatóztam utána. Közben többször is rálőhettem volna, de mégsem lőttem. Nem akartam megölni, azonkívül a lassan feltápászkodó és ügyesen tántorgó Billerbeck is zavart a célzásban. A vérfarkas ökle nemkülönben. A fogamhoz koccant valami, majd egy másik ütés a szemem alját érte. Ennek ellenére a farkas húzta a rövidebbet. Billerbeck ugyanis már az ablaknál állt, kezében a baseballütővel. – Állj! – ordította vészjósló hangon. – Ha nem állsz meg, szétverem a fejed! A farkas kétségbeesetten az ajtó felé fordult. Ott meg én álltam, kezemben a 38-assal. – A játszma befejeződött, farkas! – kiáltotta Billerbeck, olyan fenyegetőn forgatva kezében az ütőt, mintha egy utcai bandákról szóló film főszerepét alakítaná. – A játszmának vége! Pedig dehogyis volt még vége! 47 A farkas összegörnyedt, és sírni kezdett. Közvetlenül az ágy lábához kucorgott, fejét a térdére hajtva. Kinyújtottam a kezem, hogy levegyem róla az álarcot, de ekkor éles hang rivallt rám az ablak felől. – Fel a kezekkel! Tegye fel a kezét, mert lövök! Az ablak négyszögében Power felügyelő állt, pisztollyal a kezében. Mögötte abban a pillanatban mászott be a szobába Patsy és Mabel őrmester. – Tegyék csak fel a kezüket! – ismételte meg talán egy árnyalattal szelídebb hangon Power. – Tegye fel mindenki! – Ne bomoljon már, felügyelő! – lépett előre egyet Billerbeck. – Én vagyok az, Paul Billerbeck! – Azért csak tegye fel a mancsát az égre! Ekkor Paul Billerbeck óriási hibát követett el. Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, a felügyelőre támadt. – Nem lehet ilyen eszement, felügyelő! Mondom, hogy Billerbeck vagyok. Elfogtuk magának a farkast! Figyeljen ide! Itt voltunk elrejtőzve... Közben tett néhány vigyázatlan lépést a felügyelő felé.
Ez lett aztán a veszte. Power hátrálni kezdett, majd az egyik kísérőjére kiáltott. – Mabel! Nem hiszem, hogy Billerbeck életében valaha is kapott volna akkora pofont. Kissé megemelkedett tőle, és nekiszállt a felettünk lebegő csillárnak. Úgy lefejelte, mint kezdő szöcske a harangvirágot. Ordított egyet, majd lehuppant a szőnyegre, és csendesen elnyújtózott rajta. Mabel őrmester elégedetten összedörzsölte a tenyerét. – Adjak neki még egyet? – Egyelőre elég lesz – nyugtatta meg Power. – Hacsak Mr. Lawrence is nem okoskodik. Dehogy akartam én okoskodni. Főleg Mabel őrmesterrel nem, akinek ekkora keblek feszülnek az uniformisa alatt, azt jó messzire elkerülni. Power csípőre tette a kezét, és elégedetten megcsóválta a fejét. – Szép kis társaság maguk, hallják-e! Már majdnem megettem a meséjüket. Rajtam kívül minden zsaru megette volna. Tegye a szívére a kezét, őrmester, maga sejtette volna, hogy Mr. Lawrence és Mr. Billerbeck farkast játszanak? Mabel őrmester kétértelműén mosolygott. – Na, ugye! Hát akkor, kedves uraim, a játszma véget ért! Patsy, ébressze fel Sir Amadeust! Ejnye, ejnye, Mr. Lawrence, hogy lehetett olyan ostoba, hogy azt hitte, bedőlök magának. Kilestem, hogy Mr. Billerbeckkel odafent mászkált a kerektornyon. Az az emelőgépes-trükk nem volt akármi! Ha nem lenne ennyi tapasztalatom... Na de erről majd elbeszélgetünk. Mabel! Kapja le róla az álarcot, hadd nézzek a szemébe. Persze, anélkül is tudom jól, hogy kicsoda! Hiába is próbált megtéveszteni Miss Jeanette, tudom, hogy ön rejtőzik a farkasmaszk alatt. Tudja, honnan tudom? Onnan, hogy ismerem ezt az álarcot. A kis Regané, és ott őrizte Őket a gyerekbástya egyik szobájában. Mert nemcsak farkasbundák voltak a gyerekbástyán, hanem sok egyéb is. Például néhány farkasálca. Maguk felmentek a markológép segítségével, lehoztak az álarcokat, és farkast játszottak bennük. És gyilkoltak, gyilkoltak, gyilkoltak! Nézzen utána, Mabel, itt van-e a többi álarc is. Talán tovább is mondta volna a magáét, ha meg nem kopogtatják odakint az ajtót. Power meghökkent. Előhúzta a stukkerjét, és az ajtóra fogta. – Ki az? Patsy is az ajtó felé nézett, és Mabel őrmester is. – Talán valamelyik kolléga – találgatta Power. – De hiszen elküldte valamennyit – csodálkozott Mabel. – Azt mondta, jobb ha visszavonulunk az ajtók elől, és mi kaszáljuk le a sikert... – Erről kuss, őrmester! Ki a fene az? – Amadeus, odabent vagy? – kérdezte egy öreges, remegő hang. Power elvigyorodott, és két őrmesterére kacsintott. – Idebent – mondta vigyorogva. – Nem ébresztette még fel? – fordult Patsy felé. – Mélyen alszik, uram. Lehet, hogy elkábítottak. – Az ördögbe is... Várjanak, beengedem Sir Ireneust. Nagyot ordítottam, de már késő volt. Power elfordította a kulcsot a zárban, és kitárta az ajtószárnyat. A következő másodpercben ő is felemelkedett a levegőbe, mint korábban Billerbeck, és hátára fordulva megbuggyant rakétaként az ablak felé suhant. Az ajtóban a tagbaszakadt vérfarkas állt aprócska géppisztollyal a kezében. – Fel a kezekkel! – mondta síri hangon. Power lezuhant az ablak előtti szőnyegre, és ott is maradt mozdulatlanul. Mabel őrmester azonban már korántsem volt ilyen nyugalomra vágyó. A tagbaszakadt vérfarkas felé lendítette a kezét. Ha eltalálja a képét, talán más vége lett volna a történetnek. A tagbaszakadt vérfarkas azonban könnyedén hátratáncolt, majd szép, táncos mozdulattal géppisztolya agyával arcon
vágta Mabel őrmestert. Behunytam a szemem. Mire kinyitottam, már Mabel is a szőnyegen feküdt, közvetlenül Power mellett, mozdulatlanul. Patsy őrmester feltartotta a kezét. Arca fehér volt a rémülettől. – Kérem szépen – nyöszörögte. – Ne! Én nem... – Feküdjön melléjük, de gyorsan! Patsy őrmester engedelmeskedett. A tagbaszakadt farkas belerúgott Billerbeckbe, aztán odasétált hozzám, és alaposan összerugdosott. – Mi az ördögért kell magának mindenbe beleütnie az orrát? – Ilyen a természetem – nyögtem. – Kár magáért. Ugye, tudja, mi következik? – Sejtem. A farkas szomorúan megcsóválta a fejét, majd a zsebébe nyúlt. Hosszúkás valamit húzott ki belőle, és gyors mozdulattal a géppisztoly csövére csavarta. – Nem szeretném felverni az alvókat. Megvan a gyémánt? A kisebbik farkas gyorsan Sir Amadeus feje alá nyúlt. – Itt van. A tagbaszakadt farkas remegve nyújtotta az Északi Fényért a kezét. Mintha fázott volna, vagy attól félt volna, hogy amint megérinti, a semmibe vész. – Itt vagy hát! – suttogta. – Végre megvagy! – Tűzzünk el innen! – riadozott közben a karcsú farkas. – Hagyjuk őket a fenébe! A tagbaszakadt megcsóválta a fejét. – Te tényleg ilyen hülye vagy? – Akkor miért mondta... – Úgy segítettél volna nekem? – Jézusom, mit akar? A tagbaszakadt farkas megvonta a vállát. – Megölöm őket. – Ezt nem teheti! – Miért ne tehetném? Csak ezt tehetem. Neked pedig el kell döntened, hogy velem tartasze, vagy... – Vagy? – Tudod te azt jól! – Nem – mondta a karcsú farkas. – Nem tudom. És nem is akarom tudni. Vagy úgy lesz, ahogy megállapodtunk, vagy... Gyors volt a mozdulata, de a tagbaszakadt farkasé még gyorsabb. Halkan pukkant a kezében a fegyver. A vékony farkas megperdült, a levegőbe kapott, majd végigzuhant a szőnyegen. Egyszerre többen is megpróbáltunk a segítségére sietni. Jómagam, a közben magához tért Billerbeck, és Mabel őrmester is. A tagbaszakadt farkas azonban ránk tartotta a fegyver csövét. – Egyetlen mozdulat, és lekaszálok mindenkit! Biztos voltam benne, hogy rövidesen végezni fog velünk. Méghozzá nem is akárhogy. – Ha nyugton maradnak, esetleg még meggondolom a dolgot – mondta Sir Amadeus felé pislogva. – Csak egyetlen pillanatocska... – megmozdult a kezében az eddig láthatatlan mancs-fegyver, és Sir Amadeus torkához vágott vele. Egyszer, kétszer, háromszor. Sir Amadeus feje megbillent, és mintha kicsit el is vált volna a testétől. – Így ni! – mondta elégedetten a farkas. – Akkor most önök következnek. Verejtékben fürdött a testem, lábaim mindegyre fel akarták mondani a szolgálatot. Ha csak
egyetlen perccel is elszámoltam magam... – Sajnos... néhányukat meg kell ölnöm önök közül... Nem örömből teszem, de nem tehetek másképp. Ez lesz a bizonyítéka, hogy a farkas gyilkolt, aki nem más, mint a három grácia: Jeanette, Celia és a kislány. Sir Amadeus már átment a másvilágra... A lába felé vetettem magam. Már-már sikerült elkapnom a bokáját, amikor égő fájdalom hasított a vállamba. Mintha igazi farkasfogak téptek volna belé. Kétségbeesetten az ablak felé néztem, ahol már fel kellett volna bukkanni... – Jól van! – ordított fel dühösen a farkas. – Így is jó! Akkor mindenki meghal. Sorban, egymás után. Kétségbeesve láttam, hogy senkinek nincs már ereje védekezni. Csak feküdtek a szőnyegen tehetetlenül. A farkas felemelte a mancs-fegyvert. – Sorba megyünk. Maga kíváncsi ember, Lawrence. Végignézheti a halálukat. – Ne! – ordítottam kétségbeesetten, és ismét megkíséreltem volna elkapni a lábát, de ekkor határozott, ismerős hang csattant az ajtó felöl, – Jó estét, Buldog! Segíthetek? Csak úgy kopogott a sorozat a falakon, az ajtófélfán; talán még a folyosó mennyezetére is jutott belőle. A tagbaszakadt farkas nem tudott célozni, mivel acélujjak szorultak a csuklójára. – Jól tudod, Buldog, hogy nincs semmi esélyed ellenem. A tagbaszakadt farkas felordított. Fájdalom és elkeseredettség tombolt az ordításában. – Mit akarsz tőlem, átkozott? Hiszen nem tartozom neked semmivel. – Dehogynem, Buldog! Az ítéletet még nem oldották fel. – Meg akarsz ölni? A férfi ekkor felénk fordult. Burnett volt, a gyémántkereskedő. – Eszem ágában sincs. Csupán a törvény kezére adlak. Elkövettél néhány gyilkosságot, felelned kell érte. Átengedem másoknak a piszkos munkát. Gyerünk! Állj a falhoz! A tagbaszakadt farkas a falhoz állt. – Vedd már le magadról ezt a maskarát! A tagbaszakadt farkas remegő kézzel a maszkjához nyúlt, és elvette az arca elől. Mr. Patrick Gregory nézett szembe velünk, dühvel és félelemmel a szemében. 48 Burnett odalépett hozzám, és megtapogatta a vállam. – Meglőtte? – Csak a karmos manccsal ütött meg – nyögtem. – Van fegyvere? Fogja rá. Nem láttam egyetlen zsarut sem odakint. – Power elküldte őket. – És ezek? – Mabel őrmester ismét elájult... – Pofozza valahogy életre őket. Megkerestem a fegyveremet, majd megpróbáltam magához téríteni Powert. Csak a negyedik csattanásra nyitotta ki a szemét. – Hol... vagyok? – Keljen fel, és tartóztassa le Mr. Gregoryt – mondtam neki. – Magát tartóztatom le! Maga... maga... Szerencsére az éppen újjászülető Mabel őrmester nem cifrázta a dolgot. – Tartsa fel a kezét, Mr. Gregory! Mr. Gregory vágyakozó pillantásokat vetett szőnyegen heverő fegyverére, de nem mert érte nyúlni. Érte nyúltam viszont én. Felegyenesedtem, és kihajítottam az ablakon. – Úristen! – nyögött fel Patsy őrmester, aki Mabelhez hasonlóan magához tért, és Sir
Amadeust akarta pártfogásába venni. – Majdnem... letépte a... fejét. Istenem, én mindjárt rosszul... teszek. Sir Amadeus feje ekkor végleg leszakadt a testéről. Legördült az ágyról, és még a szőnyegen is gurult egy kicsit. A közben magához tért Billerbeck lehajolt érte, felemelte, és visszahajította az ágyra. – Én csináltam – mondta leplezetlen büszkeséggel a hangjában. – Sötétben még hasonlít is rá. Ekkor jutott csak időm rá, hogy a karcsú vérfarkas után nézzek. Leültem mellé, és az ölembe vettem a fejét. Úgy feküdt mozdulatlanul a szőnyegen, mintha meghalt volna. Nyaki ütőerére tettem a mutatóujjam. A gyenge lüktetés szerencsére arról árulkodott, hogy még él. Becsúsztattam a kezem a lebernyege alá. Amikor kihúztam, nedves volt, ragadós és vörös. Mivel nehezen lélegzett, levettem az álarcot a képéről. Tess Carlton feküdt a karomban, halálsápadtan, csukott szemmel, remegő ajakkal. A vérfarkas-kaland véget ért.
Utolsó napok a vérfarkasok kastélyában 1 Amikor kinyitottam a szemem, éles fénycsíkokat láttam a falon. Hasogatott a fejem, sajgott kezem-lábam, szúrt néhány bordám – hogy csak a kisebbeket említsem. Úgy éreztem magam, mintha úthenger ment volna át rajtam. Ráadásul nem is egyszer. Hirtelen Honeyball doktor és Priscilla bukkant fel az orrom előtt. A doktor leült az ágyam szélére, és kezébe vette a csuklómat. Megszámolta a pulzusomat, majd kisimítgatta rajtam a takarót. – Hogy érzi magát? – kérdezte sóhajtva. – Mit gondol? – kérdeztem vissza. Honeyball doktor bólintott. – Igaza van, hogy a pokolba kíván bennünket. Nem is jöttünk volna magához, ha Sir Amadeus nem kér meg bennünket rá. – Sir Amadeus... jól van? – Jól... csak az álla és a feje fáj. Paul Billerbeck többször is leütötte. Azt mondta... maguk egyszerűen bedugták az ágy alá. – Nem volt más megoldás – mondtam, pedig elhatároztam, hogy nem állok szóba velük. – Jó trükk volt, Gregory azt hitte, megölte. Oldalra fordítottam a fejein. Priscilla az ablaknál állt, és sírt. Nem látszott túl boldogtalannak, mégis itatta az egereket. Ettől aztán úgy éreztem, hogy legördül egy nem odavaló kő a szívemről. Utálom, ha szép nők sírnak – ilyenkor bármennyire is bűnösök, mentségeket keresek számukra. – Nem tudom, a legjobb alkalom-e, de el szeretnénk mondani önnek valamit, Mr. Lawrence – dünnyögte a doktor. – Rendben van – adtam meg magam. – Amilyen rosszul érzem magam, lehet, hogy nem is lenne rá több alkalom. Miről van szó? Honeyball doktor nyelt egy nagyot. – Rólunk. Mollyról és rólam. – Ne sokat koptassa a száját. Tudom, mi az ábra. Honeyball doktor behunyta a szemét. – Amit tettünk, arra nincs bocsánat. Ráadásul... öt évet loptunk el az életünkből. Erre már kénytelen voltam felkönyökölni. – Miért csinálták, az istenért, miért? Honeyball doktor megvonta a vállát. – Talán, mert írek vagyunk. Makacsok és keményfejűek. Azt hittük... ami a miénk volt, az örökké a miénk is marad. Nem beszélt róla, de tisztában voltam vele, hogy az apjuk, az öreg, fehér szakállú Oisín ugratta be őket. Ő érlelte a bosszút a szívükben, ő kényszerítette rá őket, hogy a rég elporladt Finneganek nevében Zöld Asszonyt és vérfarkast játszanak. És kegyetlenül megkínozzanak egy félig már szenilis, ártalmatlan öregembert. Eszembe jutott a halotti urnából kiugró farkasfej, az öreg páni rémülete, és legszívesebben elhánytam volna magam. Honeyball doktor hosszasan beszélt, mégis csak töredékeket voltam képes felfogni a szavaiból. Részletesen elmesélte, hogy terjesztették öt éven át a vérfarkas és a Zöld Asszony legendáját, hogy ijesztegettek vele mindenkit, a környékbeliektől a szerencsétlen Bolton sofőrig
bezárólag. Akkor azonban, amikor a farkas gyilkolni kezdett, rettenetesen megrémültek. Ők már a második gyilkosságnál Gregoryra gyanakodtak, csak éppen nem volt bizonyítékuk, és nem is akarták leleplezni magukat. Elmondták, hogy nekik is volt távirányítójuk – Boltonéról koppintották le –, és akkor mentek be a gyémántszobába, amikor csak akartak. Bolton nem csak Sir Amadeus sofőrje volt, hanem a testőre is. Sir Amadeus vakon megbízott benne. Hallgattam a vallomását, de igazából nem fogott a fejem. – Amikor a vérfarkas először gyilkolt, mindent be kellett volna vallaniuk – suttogtam. Honeyball doktor bólintott. – Tudom. De nem tehettük. Apám belehalt volna, ha nem teljesül a terve. Hosszú évek óta él a mocsárban. Csak az éltette, hogy egyszer ismét miénk lesz Hillsbrook. Mi nem akartuk elvenni a Hamilton-Wesbyktól, mi meg akartuk venni. Van elég pénzünk rá. Mi csak azt akartuk, hogy megvehessük. Bocsánatért esedezett a hangja. Pedig arra, amit tettek, nemigen volt bocsánat. Erőt vettem magamon, és felkönyököltem az ágyon. – És maga... Priscilla? Akarom mondani... A lány letörölgette a könnyeit. – Én már csak hadd maradjak magának örökre... Priscilla. Nagyon haragszik rám? – Nem haragszom – mondtam. Nem is haragot éreztem a szívemben, hanem valami egészen mást. Talán nem is tudtam volna szavakba önteni, micsodát. – Tudom, hogy... rettenetesen hangzik, de... feleségül megyek Sír Amadeushoz. Nem is kérdezi, miért? – Nem – mondtam. – Mert szeretem. És ő is szeret engem. Nem a kastélyért, higgye el. Elhiszi? – Ha maga mondja. Tenyerébe temette az arcát. – Soha nem lehetünk... jóbarátok? Nem válaszoltam. Még mindig az öreg Sir Ireneus rettegéssel teli tekintetét láttam magam előtt. Priscilla fölém hajolt, és megsimogatta a kezem. – Sajnálom. Biztos igaza van. De azért ha egyszer erre jár... és kissé feledésbe merülnek a dolgok... nézzen be hozzánk. Lehajtott fejjel bandukoltak ki a folyosóra. Megpróbáltam aludni még egy kicsit. 2 Délután megfürödtem a szívecskekádban, és éppen azon töprengtem, mi a fenét vegyek magamra, amikor megkopogtatták az ajtómat. Leküzdöttem magam a kanapéról, miközben végigtekintettem viseltes holmijaim szomorú maradékán. Mit mondjak, jobb cuccokat is láttam már hajléktalanszállók lakóin. A kopogtató Denis volt, egy öltönnyel a karján. Igaz, ahhoz tüzetesebben is szemügyre kellett vennem, sőt a hangját is meg kellett hallgatnom, hogy biztos legyek benne, valóban ő-e az. Denis arca kék volt, mintha ráborult volna egy kökénybokor, vagy arccal előre beleesett volna Picasso egy, kék korszakában készült festményébe. Csakhogy az ő arca nem festékes volt, hanem véraláfutásos. Azzal pedig aligha lehet díjat nyerni a tárlatokon, legfeljebb a Soho kocsmáiban. – Kék a képe, Denis – mondtam neki. Denis fanyarul elmosolyodott. – Az öné is, uram.
– Melyikünké kékebb? Denis felvonta a vállát. – A sajátomat nem látom, uram. De az öné nagyon kék. – A magáé mitől kék, Denis? – Az enyém uram, Mr. Gregorytól. Meg akart lépni, ha méltóztatik emlékezni rá, uram. – Maga pedig megpróbálta megfogni, mi? – Meg is fogtam, uram. – Hol van most Mr. Gregory? – Alighanem a rabkórházban. Azért furcsa fickó ez a Mr. Gregory, uram. – Igazán? – Egyfolytában azt motyogta, hogy őszintén hinnie kellett volna a varázslónak. Az árnyékkal kapcsolatban. Ha van valakinek egy árnyéka... attól óvakodni kell. Érti ezt ön, uram? – Értem, Denis. Elmondjam, miről van szó? Denis tiltón felemelte a kezét. – Egyetlen szót sem, uram! Már így is... hosszabb ideggyógyászati kezelésre lenne szükségem. Azt hiszem, beiratkozom egy csoportterápiára. Bár... ez csak az esküvő után lesz lehetséges. Különben itt az új öltönye, uram. – Ez is a kertészé volt, Denis? Denis ismét rám villantotta rémisztőén kék mosolyát. – Ez a sírásóé, uram. Különben Power felügyelő megtalálta Miss Howellt. Éppen a dublini vonatra készült felszállni. Csak azért mondom, mert hátha érdekli, uram. Meghajolt és távozott. Én pedig öltözködni kezdtem. 3 Azt a pasast viszont, aki másodjára kopogtatott be hozzám, már képtelen voltam felismerni. Első pillantásra azt hittem, egy frissen pólyált egyiptomi múmia tesz tisztelgő látogatást nálam. Amikor meglátott, meghökkent, és hátrarántotta a fejét. Hatalmasat szisszent, majd a nyakához kapott. – Jézusom! Alighanem eltévesztettem az ajtót. Mr. Lawrence-t keresem. Ekkor jöttem csak rá, hogy Paul Billerbeck toporog előttem. Úgy megörültem neki, hogy meggondolatlanul megveregettem a vállát. Billerbeck akkorát ordított, hogy majd kiesett tőle a karikásabbik szeme. – Ha ezt még egyszer megteszi, megfojtom – fenyegetőzött. – Én tudok várni. Megvárom, amíg meggyógyulok, és megfojtom. Betántorgott a szobába, és beleroskadt a fotelembe. Bő fürdőköpeny-szerű lebernyeg volt rajta, amit feltehetően egy bútorról akasztott le. Fél szeme látszott csak ki az arcát fedő kötés alól, ezzel viszont esdeklő tekintetet vetett rám. – Bele tudna nyúlni a zsebembe? – Megpróbálhatom. – Csak óvatosan. Kék volt a kezem is, de azért a kis laposüveget ki tudtam húzni vele a zsebéből. – Le is tudja csavarni a kupakját? Lecsavartam. Sőt, hoztam két poharat a fürdőszobából, és öntöttem is belőle. – Megitatna? Még ezt is megtettem. Billerbeck úgy cuppogott, mint a csecsemők zabkásaevés közben. – Istenem, tudja mire gondoltam Sir Amadeus szobájában, amikor összevissza rugdosott az a szemétláda? Hogy soha többé nem ihatok whiskyt, ez aztán szörnyű keserűséggel töltött el. Ittunk még egy kicsit, többet nem. Ugyanis kifogyott az üvegből.
– Ha egyszer elmesélem az unokáimnak, mi minden történt velem Hillsbrookban, nem fogják elhinni. Egy álló hétig laktam a vérfarkasok kastélyában. Óriási! Sejtettem, hogy nem csupán whiskyt inni jött be hozzám. Hagytam, hadd tipródjon egy kicsit, a vége úgy is az lesz, hogy kiböki, ami a szívét nyomja. Ki is bökte. Cuppogott egy sort, mintha még mindig tele lenne a szája itallal, aztán megcsóválta a fejét. – Nem és nem! Nem akarom elhinni! – Pedig ez az igazság – mondtam. – A vérfarkasok kastélya. Nagyon találó elnevezés. – Most éppen nem arra gondoltam. – Hanem mire? – Jeanette-re. Képzelje, hozzám jön feleségül. Nem volt valami udvarias dolog, de azért csak megkérdeztem tőle. – Jól meggondolta? Billerbeck óvatosan megvonta a vállát. – Ha sokat gondolkodna az ember, sose nősülne meg. Boldog lesz az apám, ha megtudja. Ebben már nem voltam annyira biztos. Mindenesetre befogtam a számat. Ez már legyen a Billerbeck család gondja. – Regannel is nagyon jól kijövök – bizonygatta Billerbeck. – Igaz, még erőszakoskodik néha egy kicsit... de majd megnevelem. Elvégre annak a kislánynak apára van szüksége. Mit gondol, örülne neki, ha elvinném az ugróasztalosok közé? – Ahogy ismerem, biztosan. – Kérdezhetnék magától valamit, egészen... hm... diszkréten? – Csak rajta. – Ön tudós ember. Sokat járt Keleten, erre-arra, mindenféle sületlenséggel találkozott… varázslattal, mifenével... tudja, hókuszpókusz, meg ilyesmi... átváltozás... – Bökje már ki, miről van szó! Billerbeck hatalmasat sóhajtott. – Hisz ön az igazi vérfarkasban? Majdnem elnevettem magam. – Miért érdekli ez annyira? Billerbeck erre szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Tudja... valahogy... elnéztem az egyik éjszaka... amint Jeanette aludt... éppen, hm... nem volt rajta sok ruha... mondhatnám semmi... és valahogy... olyannak tűnt, mint egy gyönyörű... hm... nőstényfarkas. Ha mégis igaz lenne ez a hihetetlen dolog... ugye... nem szeretném, ha egy éjszakán ... ugye... arra ébrednék, hogy besüt a hold az ablakon... és egy farkas éppen... Kénytelen voltam hangosan felnevetni. – Efelől nyugodt lehet. Jeanette nem fogja elharapni a torkát. Ismét sóhajtott egy hatalmasat. – Én sem gondoltam komolyan, de azért... valahogy mégis megnyugtatott. És, tudja... ha valaha szüksége lenne egy pasasra, aki nem fél felmászni egy toronyba, hát csak telefonáljon értem. Mindig a rendelkezésére állok. 4 Nagy nehezen sikerült magamra varázsolnom az öltönyömet, és éppen azon töprengtem, hogy kinél tegyem először a tiszteletemet, amikor Celia rontott be az ajtón. Rajta bezzeg nem látszott egyetlen karcolás sem: olyan pirospozsgás volt a képe, mint a nyári alma. Csillogóan ezüstszínű tréningruhában virított, haját rózsaszín pánttal fogta össze, zöld szeme talán még az ír mezők zöldjénél is zöldebb volt. Nyakában törülköző lógott, mintha ő is fürödni jött volna hozzám. Ezt aztán meg is kérdeztem tőle. Celia végigmért, és lebiggyesztette az ajkát.
– Van nekem kádam. Sokkal nagyobb, mint a magáé. – Azt hittem, velem akar fürdeni. Celia elvigyorodott. – Hát fürödnék én magával, csak éppen minek? Ahogy elnézem, annak is örül, ha rendesen kap levegőt. – Nem jár messze az igazságtól – mondtam. Celia belehuppant a karosszékembe, aztán maga alá húzott lábbal rám nézett. – Tudja, hogy gazdag nő vagyok? – Nem olvastam a nevét a milliomosok könyvében – mondtam kedvetlenül. – Talán rossz kiadást néztem. Celia csak legyintett egyet. – Tréfálkozzék, ha akar. Öt év alatt tisztességes kis summát sikerült ellopnom Amadeustól. Amit Jeanette-tel loptunk, megfeleztük. Van mit aprítanom a tejbe. – Ennek igazán örülök. Feljebb húzta a lábát, és fejét félrehajtva, elgondolkodva nézett rám. – Több ajánlatom is van az ön számára. – Reménykedve hallgatom. – Meg kellene akadályoznia Billerbeck és Jeanette házasságát. Ha megteszi, gazdag embert csinálok magából. – Miért nem jó az magának, ha Jeanette feleségül megy Billerbeckhez? – kérdeztem kíváncsian. Olyan esdeklőn nézett rám, hogy megesett rajta a szívem. – Azért... mert Jeanette az okosabb. Mindig ő mondta meg, hogy tudnánk megvágni Amadeust. Mostantól kezdve nem lesz szüksége pénzre. Én meg itt maradok egyedül. – Jeanette boldog lesz. – Eddig is az volt. Csupa-csupa jó mókát csináltunk együtt. Azok az éjszakai holdfényes bolondozások... csuda murisak voltak. Nagyon fog hiányozni Jeanette. – Felém tárta a karját, mintha át akarna karolni. – Akkor legalább maga vegyen feleségül! – Én? – hökkentem meg. – Persze hogy maga! Nem is sejti, milyen csodás pár lennénk mi ketten. Én szép vagyok, maga okos. Ravaszabb módszerekre is rájönne, mint Jeanette! Na, mit szól hozzá? – Úgy gondolja, hogy... fosztogassuk együtt Sir Amadeust? – Jaj, ne használja ezt a ronda szót! Különben őrülten magába tudnék szeretni! Mit szól hozzá? – Van egy kis baj vele – sóhajtottam. – A jövő hónapban ugyanis Nepálba utazom. – Na és? Legfeljebb magával megyek. Ott még úgysem jártam. Mit csinál Nepálban? – Bevonulok egy buddhista kolostorba – mondtam. – Aha. Gondolja, hogy jól erezném ott magam? – Hát azt nem tudom – bizonytalankodtam. – A szerzetesi életnek sajnos szigorú szabályai vannak. – Például? A füléhez hajoltam és belesuttogtam valamit. Celia rémült képet vágott. – És... meddig? – Két évig. – Jézusom... nem hiszem, hogy kibírnám addig. Nem lehet valahogy megszegni a szabályt... nem sokszor, csak mondjuk... hetente kétszer-háromszor...? – Attól tartok, ez lehetetlen. Celia sajnálkozva felemelkedett. – Hát... akkor ez nem jött össze. De azért igazán kedvelem magát. Ne adjak egy fényképet?
Feltűzheti a cellája falára. .. Nézegetni csak szabad, nem? Úgy száguldott ki az ajtómon, mint a tavaszi vihar. Icipicit sajnáltam, hogy talán nem látom soha többé. 5 Sir Amadeus viszont nem örült felhőtlenül nekem. Zavart és feszélyezettséget láttam rajta. Mintha olyasmire emlékeztetném, amire nem szívesen emlékszik vissza. Mindazonáltal udvarias volt, mint mindig. – Egy utolsó nyeletet? – kérdezte. Kitérő választ adtam az ajánlatára. Már Billerbeck whiskyje sem esett igazán jól. – Összecsomagoltattam, amit ígértem – mondta Sir Amadeus. – Tudja, a whiskyk. – Igazán kedves. Hogy van Sir Ireneus? – Jól. Szerencsére nem emlékszik semmire. – És ön? Akaratlanul is megtapogatta az állát. – Ha nem próbálok meg enni, én sem. Kíméletesebben is bánhattak volna velem. Ha például megmondják, hogy bújjak az ágy alá, bebújtam volna. Miért kellett leütniük? – Ezt talán Mr. Billerbecktől kellene megkérdeznie. De azért jó, hogy így történt. Sokkal rosszabbul is járhatott volna. – Ez igaz. Ha már Mr. Billerbecket említi... feleségül veszi Jeanette-t. Mit szól hozzá? – Mit szólhatnék? Sir Amadeus megvakargatta a feje búbját. – Ha már... az esküvőknél tartunk... hm... jómagam is Priscillával... azaz Molly Finnegannel... – Gratulálok, Sir Amadeus. – Köszönöm. Ha esetleg valami... izé... kommentárt óhajtana hozzáfűzni... – Nem óhajtok. Csupán kérdeznék valamit. Tudja ön, hogy hol tartózkodik Mr. Oisín Finnegan? Sir Amadeus megrázta a fejét. – Nem látom soha többé. És attól tartok, maga sem. – Hogyhogy? – hökkentem meg. – Molly, azaz Priscilla szerint... elvonul a világtól, és... nem is kerül elő soha többé. Teljesítette a feladatát. – Ön mit gondol erről? Sir Amadeus megnyomkodta az állat, és kétségbeesetten nézett rám. – Mr. Lawrence, roppant kínos nekem erről beszélnem... de mégis megteszem. Már akkor... amikor még csak Priscilla volt... akarom mondani ápolónő... feleségül akartam venni Mollyt... vagy hogy az ördögbe is van, na. Szóval, engem nem érdekel, ki volt az apja, meg ilyesmi. Az sem érdekel, hogy száz évvel ezelőtt... mi történt ezen a környéken. Mr. Finnegan itt élhetne a kastélyunkban, de ő nem akar... Ezt bizonyos értelemben meg is tudom érteni. Molly és én azonban... boldogok leszünk. És Mr. Lawrence... ebben önnek is nagy szerepe van. Ezért engedje meg... – felpattant, az íróasztalához lépkedett, felvett róla egy papírt, és a markomba nyomta. – Mi ez? – kérdeztem óvatosan. – Ajándékozási okirat. Magáé a Pretoria Lángja. – Tudja jól, hogy nem fogadhatom el. – Mindenképpen önnek adom. Őszintén szólva, meg akarok szabadulni tőle. Valami azt súgja a lelkem mélyén, hogy nem hoz nekem szerencsét. Önnek lehet, hogy igen. Itt az okirat, tessék.
Szabadkozhattam volna tovább, vagy akár le is hajíthattam volna a papírt és a gyémántot is a szőnyegre – mert hiszen ott lapult a zsebemben – mégsem tettem. Villámcsapásként hasított a fejembe, hogy abból a kolostorból, ahova készülök, évekkel ezelőtt eltűnt egy gyémánt, amely Fehér Tára istenasszony homlokát ékesítette. Úgy gondoltam, méltóbb helyre nem is kerülhetne a Pretoria Lángja, mint a gyönyörű, telt keblű istenasszony homlokára. Nem kérdeztem tőle mást. Öt percig beszélgettünk még, majd távoztam. Nem látszott olyan boldognak, amilyennek látszania kellett volna. 6 Mr. Burnett ismételt kopogtatásomra kinyitotta az ajtaját, tüzetesen megszemlélt, és csak azután engedett be, hogy meggyőződött róla, valóban én vagyok-e. – Úgy érzem magam, mint a múmiák éjféli fesztiválján – morogta. – Kisétálok a folyosóra, szembejön velem valaki, fogalmam sincs róla, ki, azt kéri tőlem, hogy nyúljak a zsebébe, vegyek ki belőle egy üveg whiskyt, és itassam meg. Ha ezer évig gondolkodna, sem találná ki, ki volt az illető. Úgy össze volt kötözve, mint a húsvéti sonka. – Mr. Billerbeck – mondtam. – Te jó ég, maga gondolatolvasó? – Ha az lennék, nem lennék csupa kék és zöld folt – sóhajtottam. – Akkor talán meg tudtam volna akadályozni... – Fenét tudta volna! – legyintett. – Buldog, azaz Gregory igazi nehézfiú. Remélem, Power hét lakat alatt tartja. Nem akar leülni? Leültem. Burnett komor képpel nézett rám. – Nos, Mr. Lawrence, mivel szolgálhatok? – Meséljen Gregoryról – kértem. Burnett óvatosan megnyalta a szája szélét. – Miért kíváncsi rá? – Úgy gondolom, van némi közöm hozzá. – Elmondja Powernek, amit tőlem hall? – Nem feltétlenül. Sőt! Úgy is van elég bizonyítéka ellene. Nem akarok belekeverni másokat. – Például engem, mi? – Például. Burnett bólintott. – Rendben van. Csak hogy megértse, miért történtek bizonyos dolgok. Nem tudom, menynyire van tisztában Mr. Gregorynak a gyémántüzletben játszott szerepével? – Annyira, amennyire ön beavatott. – Az csak a jéghegy csúcsa. Gregory volt a legnagyobb gazember, aki valaha is részt vett a gyémántbizniszben Dél-Afrikában. Minden disznóságot elkövetett, amit csak ember elkövethet. Illegálisan bányászott, megbízottai loptak el a gyémántot a legális bányákból, illegálisan kereskedett – egyszóval igazi vadorzó volt. Mi, tisztességes üzletemberek, nemegyszer megpróbáltunk a lelkére beszélni, ő azonban ilyenkor letagadott mindent. Ráadásul megvett valakit a kormányból, s mire észrevettük, már ő is a kartell tagjának számított. Jó darabig tehetetlenül néztük a disznóságait, mígnem aztán történt valami, ami döntésre késztetett bennünket. Mr. Gregory megismerkedett Carol van Blinkennel. Tartott egy kis szünetet, és maga elé meredt. Mintha enyhén remegett volna a hangja, ahogy folytatta. – Carol van Blinken maga volt a csoda. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű nőt, pedig Dél-Afrikában úgy teremnek a szépségek, mint erdőben a fa. Carol van Blinken a holland nagykövet felesége volt, mint említettem, gyönyörű, és... hm... adakozó. Ha érti, mire gondolok. Ha nem, akkor elmondom. Mrs. Van Blinken igencsak öregecske férje mellett nem
élt önmegtartóztató életet, bár arra azért vigyázott, hogy szájára ne kapja a hír. Diszkréten intézte az ügyeit – jómagam pedig nem tartottam a lámpát, ez az igazság. Carol mindenkit az ujja köré csavart, és alaposan ki is használt. Hogy, hogy nem, egyszer csak megismerkedett Gregoryval. El tudja képzelni, milyen lehetett akkor Gregory? – Nem – mondtam. – Milyen? – Mint egy varacskos disznó. Látott már varacskos disznót? – Persze hogy láttam. – Nem volt rajta egyetlen vonás sem, amely a szeretetreméltóság halvány jelét hordozta volna magán. Ronda külseje ronda belsőt takart. És Carol van Blinken mégis hagyta, hogy Gregory csapja neki a szelet. Talán azért, mert Gregory elképesztő teljesítményekre volt képes. Többször is első helyen végzett a zulu királyok által hirdetett birkózóversenyeken. Szóval, Carol van Blinkennek imponált a fickó, míg Gregory egyszerűen megőrült érte. Carol a tűzzel játszott, csak éppen nem tudott róla. Aztán eljött a pillanat, amikor a tűz perzselni kezdett. Gregory nem elégedett meg az egyszerű széptevő szerepével, végleg és kizárólagosan birtokolni akarta Carolt. Ő pedig ahelyett, hogy visszavonulót fújt volna, megpróbálta kihasználni Gregoryt. Megígérte, hogy az övé lesz, ha megszerzi neki a világ legnagyobb, eddig még ismeretlen gyémántját. Olyan kellett neki, amely még nem volt senkié. Hogy szeszélyes volt-e Carol? Ezt döntse el maga. A szép nők néha szeszélyesek. Carol pedig, mint mondottam, nagyon szép volt. Gregory komolyan vette a feltételt, és minden követ megmozgatott – méghozzá szó szerint –, hogy megszerezze azt a nyers gyémántot, amelyet megcsiszolva Carolnak ajándékozhat. Ügynökei sorra járták a bányákat, és igyekeztek felderíteni, nem találtak-e valahol ígéretes nyers gyémántot. Felteheti magának a kérdést, Mr. Lawrence, hogy vajon Carol van Blinken engedett volnae Gregorynak, ha megkapja a gyémántját? Ez az, amit senki nem tud. Gregory mindenesetre biztos volt benne. Egy napon Gregoryra ráköszöntött a szerencse. Emberei találtak egy hatalmas követ, amely kellőképpen megcsiszolva kielégíthette volna Carol van Blinken igényét. Gregory abban bízott, hogy a következő árverésen megveheti – erre minden esélye meg is volt –, csakhogy tragédia történt: egy mindeddig ismeretlen fickó, egy bizonyos Amadeus Hamilton-Wesby elhalászta az orra elől. Erről már beszéltem önnek, Mr. Lawrence, nem akarom még egyszer elismételni, amit mondtam. Mr. Hamilton-Wesby szokatlan, de nem törvényellenes módon megszerezte a követ. Gregory úgy érezte, összeomlott körülötte a világ. A kő, amellyel elnyerhette volna szíve szerelmének kegyeit, más tulajdona lett. Gregoryban ekkor megbuggyant valami. Alighanem beszélt Carollal, aki kinevette. Ha nincs kő, nincs szerelem. Burnett ismét a levegőbe bámult, majd megvonta a vállát. – Akkor Patrick Gregory megölte Carol van Blinkent. 7 Nem mondhatnám, hogy meglepett, amit mondott. – Természetesen nem volt rá bizonyíték, hogy ő követte el a gyilkosságot, mégis mindenki biztos volt benne. A rendőrség le is csukta néhány napra, de végül is kénytelen volt szabadon engedni. Ettől kezdve jó ideig a nyakunkra jártak a zsaruk: egy bizonyos Van Zanten felügyelő tudtunkra adta, hogy bármennyire is fontos Dél-Afrika számára a gyémántbiznisz zavartalan működése, a van Blinken család olyan kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek komolyan befolyásolhatják az ország politikai megítélését. Ezért azt tanácsolta, tüntessük el Patrick Gregoryt. A mi dolgunk, hova. A gyémántkartell nagyjai ezután tanácskozásra gyűltek össze,
és úgy döntöttek, hogy végérvényesen kiemelik a gyémántüzletből Gregoryt. De kiemelik az élők sorából is. Előbb néhány hónap alatt tönkretették anyagilag, majd egy hajóra csalták – azzal az ürüggyel, hogy rendbe hozzák a szénáját –, ahol is merényletet követtek el ellene. Vízbe lökték. Enyhén megszédültem. – Én pedig észrevettem, hogy belezuhant a tengerbe, és... megmentettem az életét. – Úgy van, Mr. Lawrence – mosolyodon el Burnett. – Ön tönkretette a tervünket. Gregory túlélte a merényletet. – Ki lökte a... vízbe? – nyögtem. Burnett elmosolyodott. – Természetesen én, Mr. Lawrence. 8 Mielőtt még komolyabban megijedhettem volna, karomra tette a kezét. – Ne rémüldözzön, nem vagyok bérgyilkos. Akkor úgy láttam, hogy csupán egy férget taposok el. Azóta már másként gondolom. Szerencsére Gregory megmenekült – mondom ezt az elmúlt napok ismeretében is. Legalább nem terheli a halála a lelkiismeretemet. Akkor, ott, persze mindannyian rettentően dühösek voltunk magára. – És most? – A kartellra gondol? Rég elfelejtették már Gregoryt, bár az ítéletet hivatalosan azóta sem oldották fel. Az után az eset után visszahúzódott a gazember, és a működési területét is áttette Amszterdamba. Közben a kartell tagjai is kicserélődtek, senki nem kívánja már a halálát. – Nem azért jött ide, hogy kivégezze? – Dehogy azért! Sir Amadeus hívott meg. Az üzletfelei közé tartozom. Magam is meglepődtem, amikor Gregory felbukkant a kastélyban. S akkor egyetlen pillanat alatt rám tört a megvilágosodás: már régóta meg akarja ölni Sir Amadeust. Tudja miért? Mert elhalászta előle azt a nyers gyémántot, amelyért megkaphatta volna Carol van Blinkent! Úgy érezte: nem is ö, hanem Sir Amadeus ölte meg az asszonyt. Egész elcseszett, szerencsétlen életéért Sir Amadeust hibáztatta. Sir Amadeusnak természetesen fogalma sem volt róla, miben sántikál Gregory, ő csak egy amszterdami üzletfelét látta benne. Én meg úgy gondoltam, ha már itt vagyok, nyitva tartom a szemem, és ha valóban beigazolódik a sejtésem, igyekszem megmenteni egyik legjobb ügyfelemet. Később aztán kiderült, hogy nem is tévedtem. Gregorynak kapóra jött, hogy „vérfarkasok” járnak a kastélyban; elhatározta, hogy felhasználja őket célja érdekében. Amikor a régi kastélyban ólálkodott, azon töprengve, hogy kaphatná el Sir Amadeust, a két Honeyball testvér rátámadt. Valószínűleg véletlenül futott beléjük, amint éppen „ijesztegető körútra” indultak. A Honeyball testvéreknek különben semmi közük nem volt a gyerekbástyához, merő véletlen, hogy éppen ott futottak össze. Talán az elhagyott lépcsőkön vették fel az álarcaikat. Az is lehet, hogy Gregory – afrikai csúfnevén Buldog – kileste őket, amint öltözködtek, és szándékosan intézte úgy, hogy belefussanak. A tőlük szerzett karmolások aztán elterelték róla a későbbiekben is a gyanút. Úgy döntött, hogy nem öli meg Sir Amadeust, inkább börtönbe juttatja. Megtudta – talán Regantől –, hogy a gyerekbástyán őrzik az álcáikat – méghozzá nem is keveset –, és a markológép segítségével megszerzett belőlük egy-két álarcot. Nem kis örömet okozott volna neki, ha Sir Amadeust és családját többszörös gyilkosságért a vádlottak padjára ültetheti. Meg is tett mindent, hogy elérje a célját. Mondhatni, válogatás nélkül gyilkolt. Biztos volt benne, hogy Power felügyelő, akinek... hm... a képességei..., hogy finoman fejezzem ki magam, nem éppen Sherlock Holmes-iak, előbb-utóbb a három testvért fogja gyanúsítani. Na és esetleg önt, Mr. Lawrence. Ezért is tette a meggyilkolt Helen Lindsayt az ön kádjába. Talán Miss Carlton közreműködésével, ki tudja? Önt, mint a régi idők tanúját,
ugyancsak szívesen börtönben látta volna. Jó néhányszor még önmagán is sebeket ejtett, csak hogy hihetőbbé tegye a farkasok létét. Nagy buzgalmában aztán néha túlságosan is mélyre szaladt a vaskarom a bőrébe... Képzelje csak el, mennyire gyűlölhette Sir Amadeust, ha képes volt a Mr. Mahoneytől lopott farkaslábak és néhány hegyesre csiszolt szeg segítségével szörnyű fegyvert készíteni odakint, a szerszámoskamrák valamelyikében. Miután Burnett befejezte, elégedetten gondoltam rá, hogy mekkora ijedséget okozhatott Gregorynak váratlan felbukkanásom. Annyira megijedt, hogy gyorsan elrejtett egy-egy szobában egy-egy farkasláb-fegyvert. Power meg találja ki belőle, ki a vérfarkas. Váltottunk még néhány barátságos búcsúszót, majd elköszönt tőlem, hogy Sir Amadeushoz siessen. Odakint feltámadt a szél, és bánatos dalt dúdolt a kelta keresztek között. 9 Judyhoz csak jó másfél óra múlva jutottam el. Előbb még Sir Ireneusszal váltottam néhány szót: meg kellett ígérnem, hogy ha legközelebb erre járok, készítek neki néhány újabb démoncsapdát. Igaz, hogy a farkas és a Zöld Asszony egyelőre békén hagyják, de hát sosem lehessen tudni. Írország mégiscsak Írország: bármelyik pillanatban elénk bukkanhat egy vicsorgó vérfarkas, vagy egy mocsárból éppen kikászálódott élőhalott. Ezután az internetszobába látogattam be, majd kopogtam Judy ajtaján. Judy Howell legjobb formáját nyújtotta ezen a napon: olyan szép volt, amilyennek talán még soha nem láttam. Sokat tudtam róla immár – azzal azonban nem voltam tisztában, hogy varázsló is. Különben honnan varázsolta volna elő azt a ruhát, amelybe ezen a délelőttön öltözött. Telt keblei nemcsak hogy átsejlettek a hajszálvékony anyagon, hanem erőteljesen fel is hívták magukra a figyelmet. – Halló, Judy – köszöntöttem, miközben megpróbáltam rábeszélni a szemeimet, hogy viselkedjenek rendesen. Judy, amint meglátott, a karomba vetette magát. Azt hiszem, erre minden normális férfi szorosan magához húzta volna, és úgy belesüllyedt volna kék szemébe, mint Zöld Asszony a mocsárba, én azonban ezúttal nem lehettem normális. Szelíden eltoltam magamtól, és lenyomtam a sezlonra. – Örülök, hogy jól vagy. – Nagyon jól vagyok – mondta a lány. Éreztem, hogy verejtékcseppek futnak le a homlokomon. Judy résnyire nyitotta az ajkát, s piros nyelve hegyével végignyalta őket, miközben jelentőségteljesen nézett rám. – Csodálatos, hogy ismét együtt vagyunk – suttogta. – Az bizony – helyeseltem. – Mi történt veled, hogy nem jöttél? – Elkapott a félelem, Leslie. Tudod, én egy gyenge nő vagyok... Egyszerűen megzavarodtam. Nem gondolkodtam, csak menekültem. Rettenetesen megrémültem Gregorytól. Tudom, hogy cserbenhagytalak, hiszen rám alapoztad a terved. Mégis fel akartam szállni a dublini vonatra, de Power leszedett róla. Igazán sajnálom, Leslie. Engedd meg, hogy jóvátegyem, amit ellened vétettem. Itt, most, azonnal! – Előbb elmesélnék neked egy réges-régi történetet, Judy. A lány elégedetlenül hozzám dörgölőzött. – Nem lehetne kicsit később? Az után? – Ha érdekes történetet hallok, szeretem gyorsan elmesélni másoknak is. – Annyira sürgős? – Annyira. Széttárta a karját, amitől lágyan ringatózni kezdtek a keblei az alig-ruha alatt. – Hát akkor mesélj! De siess! Nem akarod idetenni a kezed? Jó lenne, ha simogatnál egy kicsit.
– Én meg azt szeretném, ha... odaülnél a sezlon szélére, így ni. Akkor hát elkezdem. Valaha, réges-régen élt egy csodálatosan szép asszony a távoli Dél-Afrikában. Úgy hívták, hogy Carol van Blinken. Judy még mindig mosolygott, de mintha éles villanást láttam volna a szemében. Mintha kardpengén csillant volna meg a nap fénye. – Hosszúra nyúlna elmondanom az egész történetet, Judy, ezért csak részleteket mesélek belőle. A szépséges Carol van Blinkent meggyilkolták. A gyilkossággal egy bizonyos Patrick Gregoryt gyanúsították, de rábizonyítani nem tudták a rémtettet. Így a gyilkos nem nyerte el méltó büntetését, sőt semmilyen büntetést nem nyert el: jelenleg is még köztiszteletben álló üzletember. Judy Howell megnyalta az ajkát. Ez azonban már aligha szerelemre szóló felhívást jelentett. – Végigböngésztem a korabeli újságokat, Judy. És tudod, mire jöttem rá? Hogy Carol van Blinkennek, a távoli Dél-Afrikában volt egy kislánya, aki anyja halálakor nem lehetett több tizenhárom évesnél. Később az apjával, van Blinkennel Hollandiába távozott. Tudod, mennyi mindenre jó az internet, Judy? Nem ment könnyen, de megtaláltam a kislány fényképét. Igazán aranyos gyerek volt, anyja szépségét örökölte. És az apjából is valamit. Tudod mit, Judy? Judy nem válaszolt. És immár keblei sem mocorogtak a ruhaköltemény alatt. – A kislány... félvér volt! Nem van Blinken volt az apja…, hanem egy fekete bőrű férfi. Hogy ki, az ma már kideríthetetlen, de nem is fontos. A kis Emma bőre színét az apjától, szemét az anyjától örökölte. Csodálatos szépségű kislány volt, és gyönyörű asszony lett belőle. Judy felállt, a szekrényéhez sétált, kivett belőle egy fehér selyemkendőt, és a vállára terítette. Keblei úgy eltűntek alatta, mint vízbe csobbanó béka a békalencse alatt. – Az árva kislány csak felnőtt korában értesült arról, hogy anyja nem természetes halállal halt meg. Erősen elhatározta: megbosszulja a halálát. Mert az nem lehet, hogy a gazember, aki elvette tőle az édesanyját, és az árvaság keserves éveivel ajándékozta meg, büntetlenül élje az életét. Meg kell halnia a rohadéknak! A van Blinken lány ettől kezdve a bosszúnak szentelte az életét. Kinyomozta, hol él Gregory, és követte, mint az árnyék. Minden utazásáról, programjáról tudott; csak az alkalmat leste, hogy lecsaphasson rá. Eközben lediplomázott, és talán származásától késztetve afrikanisztikai tudományokkal kezdett foglalkozni. Állást vállalt egy angliai egyetemen, de egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől Patrick Gregoryt. Egyszer aztán tudomást szerzett róla: egy bizonyos Sir Amadeus Hamilton-Wesby, aki korábban ugyancsak a gyémántüzletben jeleskedett Dél-Afrikában, születésnapi partit rendez Hillsbrook kastélyában, amelyre Mr. Gregory is hivatalos lesz. Az összejövetelre hónapokkal korábban kimentek a meghívók, így elég ideje maradt az előkészületekre. Mert Miss van Blinken elhatározta: a partin elkapja, és megöli anyja gyilkosát. Judy hátradőlt a sezlonon, és behunyta a szemét. Kíváncsi lettem volna rá, kit vagy mit lát maga előtt? – Hillsbrook kastélyára hátborzongató események vártak – folytattam. – Két könyörtelen ember is arra készülődött, hogy Sir Amadeus születésnapi ünnepségét felhasználva megölje gyűlölt ellenségét. Patrick Gregory két szempontból is résztvevője volt az eseményeknek – úgyis, mint gyilkos, és úgy is, mint jövendő áldozat. – Miért meséled mindezt nekem? – kérdezte fátyolos hangon Judy. – Hallgasd csak tovább – mosolyogtam. – Emma van Blinken okos lány, s bár meg akarta ölni anyja gyilkosát, nem óhajtott bajba kerülni miatta. Mert mit ér a bosszú, ha magunk is börtönbe jutunk? Ezért arra gondolt, hogy magába bolondít egy tekintélyes embert, aki majd alibit biztosít számára. Ujja köré csavarja a pasast, s ő mindenre képes lesz azért, hogy megtarthassa Emma szerelmét. Bizonyos értelemben az anyjára ütött... – Tartsd a szád, Leslie! – sziszegte felém Judy Howell. Már egyáltalán nem volt hívogató,
barátságos vagy szerelmes a nézése. Hideg volt a szeme, mint a fagylalt a jegesmedve éléskamrájában. – Emma van Blinken körülnézett a környezetében, hogy ki lehetne az alkalmas áldozat. Hogy, hogy nem, megakadt a szeme egy férfin, aki szegről-végről a kollégája, nem ijed meg a saját árnyékától, és csodálója a női szépségnek. Emma kisasszony ekkor akcióba lépett. Nem kellett hozzá más, csak egy ügyes mozdulat, némi málnakrém, egy zöld ruha, és máris sínen volt az ügy. A kiszemelt áldozat, nevezzük az egyszerűség kedvéért Leslie L. Lawrence-nek, legnagyobb meglepetésére telefont kapott egy ismeretien, O’Riordan nevű fickótól, hogy a tulajdonában van Padmaszambhava tőre. Hogy minderről honnan tudott Emma van Blinken? Természetesen Lawrence egyik cikkéből. Lawrence be is ugrott rendesen. Még azt a szívességet is megtette, hogy írországi kirándulásra invitálta Miss van Blinkent. Judy ekkor már nem nézett rám. A falat bámulta, mintha éppen pókok végeztek volna rajta osztályon felüli légtornász-mutatványokat. – Minden a legjobb úton haladt afelé, hogy Emma van Blinken megvalósíthassa a tervét. Természetesen nem tudhatom, hogy akarta megölni Gregoryt – talán revolverrel, esetleg méreggel, vagy késsel? Nincs valami tipped, Judy? Judy Howell erre sem válaszolt. – Akárhogy is, a terve eddig tökéletesen sikerült: bent volt a kastélyban, és vele tartott Leslie L. Lawrence is, akinek az lett volna a feladata... de erről már beszéltem. Némiképpen zavarta ugyan a képet, hogy Judy előtt, amint a kastély felé közeledett, felbukkant a Zöld Asszony és a vérfarkas. Judy meg is rémült tőlük rendesen. Olyannyira, hogy már-már fel akarta adni a tervét. Aztán lassacskán megnyugodott. Azt hitte, Jeanette, Celia és Regan játszadoznak csupán a farkas-gúnyában. Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi történt volna, ha Sir Amadeus Hamilton-Wesby nem hívja meg Judy Howellt és Leslie L. Lawrence-t a kastélyába. Akkor vajon mi történt volna? Judy megvonta a vállát. – Nem ügy. Egy kastélyba mindig be lehet jutni. Ha a születésnapjukat ünneplik, virágos kedvükben vannak a házigazdák. – A lényeg az, hogy azok ketten meghívást kaptak Sir Amadeustól. Csakhogy Emma van Blinken valamire nem számított. Tudod mire, Judy? A lány bólintott, majd összeharapta a száját, mint a makacs diák, és ismét nem szólt egyetlen szót sem. Kénytelen voltam tovább beszélni. – Miss van Blinken nem számíthatott rá, hogy Gregory, akinek az életére tört, felismeri. Hogy is számíthatott volna, amikor anyja meggyilkolásának idején, alig volt túl a tizenharmadik életévén. Lehet, hogy még nem is látta életében a gyémántkereskedőt. – Látta – vágott közbe Judy. – Gregory mégis felismerte. Tudod, honnan? Onnan, hogy Emma van Blinken – kivéve a haját és a bőre színét – csodálatosan hasonlít az édesanyjára. Így aztán, amikor Gregory először találkozott vele, azt hitte, kísértetet lát. Hogy megbizonyosodjék róla, valóban Emma van Blinken áll-e előtte, nyomozni kezdett. Nem kellett sok idő hozzá, hogy az internet segítségével meggyőződjön az igazságról. Gregory nem volt ostoba ember, ezért azonnal rájött, a lány bosszút akar állni rajta az anyjáért, azaz az életét akarja. Gregory azonban nem akarta megölni Emmát. Meg kellett volna tennie, de ő nem akarta. Inkább meg akarta szerezni magának – kárpótlásul az elveszített bálványért. És most itt álljunk meg egy pillanatra! Említettem, hogy Mr. Gregory nem volt ostoba ember, már hónapokkal a tervezett a bűntény előtt, az idő tájt, amikor megkapta a születésnapra szóló meghívást, becserkészte a környéket. Jól megismerte a tőzeglápot, hiszen életbevágóan fontos volt számára, hogy szükség esetén menedéket találjon benne. Megvett egy kis kalyibát, nem mesz-
sze innen, a láp szélén, amelyet korábban tőzegbányászok használtak. Arra gondolt, ide rejtezik majd, ha nem sikerül megölnie Sir Amadeust, vagy ha sikerülne ugyan, de valami miatt menekülnie kellene. Nagy örömmel nyugtázta, hogy a kalyiba alatt pincerendszer húzódik, a tőzegbányászok munkájának a nyoma. Amikor Gregory rájött, hogy kicsoda a más néven bemutatkozó Emma van Blinken, feltámadt benne a régi vágy, és... elrabolta a lányt. Talán elkábította valamivel... Judy bólintott. – Kocsiba tette, és bevitte a kalyibába. Ott őrizte, amíg Leslie L. Lawrence rá nem bukkant. A lány szinte sokkos állapotban volt; alig-alig sikerült rábeszélnie Lawrence-nek, hogy ne meneküljön el, vagy ne térjen vissza a kastélyba, hanem segítsen csapdát állítani Gregorynak. Mert Lawrence akkor már sejtette, mire készül Gregory. Néhány információ az internetről, néhány beszélgetés Mr. Burnettel, és tisztán állt előtte a kép: Gregory meg akarja ölni Sir Amadeust, és meg akarja szerezni az Északi Fényt. Így aratott volna teljes diadalt annyira gyűlölt ellensége felett. Csakhogy a jól kimódolt tervbe hiba csúszott. Mármint a Lawrence által készített tervbe. Emma van Blinken megszegte az ígéretét, és nem tért vissza a megadott időpontban a kastélyba, hogy leleplezze Gregoryt. Ez aztán majdnem szegény Lawrence és jó néhány ember életébe került. Szegény Lawrence már rég halott lenne, ha nem árulja el a tervét Mr. Burnettnek, aki végül is biztonsági tartalékként átvette Emma szerepét. Judy Howell hallgatott, mint a csuka. – Emma van Blinken annyira megijedt volna, hogy otthagyva csapot-papot feladta volna hőn áhított tervét, Gregory meggyilkolását? Aligha. Emma van Blinken hirtelen jött ötlettől vezérelve megváltoztatta a tervét. Rájött, hogy nagyobb szenvedést okoz Gregorynak, ha élve hagyja. Ha rábizonyítja bűnösségét, és átengedi az igazságszolgáltatásnak. Az pedig ezerszázalékos biztonsággal életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte volna. Csakhogy ehhez az kellett, hogy Gregoryt a holttesteink felett kapja el valaki. Ezért Emma eldugott telefonjával jelentette a rendőrségnek, hogy újabb gyilkosság történt a kastélyban, méghozzá nem is egy, és a rémlettet Mr. Gregory követte el. Bizonyítéknak ott a gyémánt, amely a zsebében, vagy a csomagjában található. Judy szeme megrebbent, mintha mondani akart volna valamit. – A rendőrség, amely Power utasítására elvonult, valóban kapott is egy telefont: ismeretlen női hang közölte velük, hogy a kastélyban halottak hevernek szerteszét, köztük Power felügyelő. A zsaruk aztán ki is jöttek, és itt is vannak. Csak éppen nem találtak újabb halottakat. Szerencsére. Lassan be is fejezném, Judy, ezt a szerencsétlen történetet, csupán két apró dolgot szeretnék még megkérdezni tőled. Az egyik, honnan jött rá Emma van Blinken, hogy Gregory meg akar ölni végül is mindenkit – engem, Powert, Billerbecket –, a másik, hogy Emma igazán fel akarta-e áldozni mit sem sejtő kísérőjét, ezt a szegény Lawrence-t? Judy mosolygott. Kedves, barátságos volt a mosolya, és kissé rekedtes a hangja, mint aki őszinte vallomások előtt áll. – Hát, hogy az első kérdésre válaszoljak... Leslie, Emma van Blinken úgy olvasott Gregory lelkében, mint a nyitott könyvben. Talán az anyja súgta meg neki odaátról, hogy mire készül az a rohadék. Különben igazad van. Emma azt akarta, hogy az a féreg haláláig börtönben rothadjon. A másik kérdésedre pedig... hát mit is mondhatnék? Emma van Blinkennek annyit sem számított Lawrence, mint körme alatt a piszok. Persze, hogy meg kellett volna halnia a nagy cél érdekében! De azért Emma van Blinken örül, hogy életben maradt, hiszen nincs vele semmi baja. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. – Nem fél attól Emma van Blinken, hogy a törvény kezére adom? Judy Howell megvonta a vállát. – Csak kellemetlenségeket vállalnál vele, Leslie. Elvégre Emma nem követett el semmit –
azon kívül, hogy álnév alatt befurakodott Sir Amadeus partijára. Másra pedig nincs bizonyítékod. Emma van Blinken végül is elérte a célját. Gregory börtönbe került, a történetnek ezzel vége. Óhajtasz még valamit tőlem, Leslie? Törtem egy kicsit a fejem, aztán nemet intettem. – Semmit, Judy. Vagy nevezzelek inkább Emmának? A lány rám mosolygott. – Ahogy akarod. A soha viszont nem látásra. Ne csodálkozz, ha az afrikanisztikai tanszék mostantól kezdve hiányolni lesz kénytelen egy kedves, szimpatikus munkatársát. Élj boldogan, Leslie! Jókedvű kacagása sokáig elkísért. 10 Power felügyelő kissé bizonytalanul lépegetett mellettem. Időről időre az oldalához kapott és hangosan sziszegett. – Magát is Gregory rugdosta meg? – kérdeztem részvéttel. Power bólintott. – Ő. Csak éppen nem az fáj. – Hát mi? Power a háta mögé pislogott, majd lemondóan legyintett. – Mindig ez a rohadék szürkeség. Képzelje... fél órával ezelőtt kisétáltam a temetőbe. Kár volt, mert ott is akkora a köd, hogy az orromig sem láttam. Kicsit ki akartam szellőztetni a fejem... – Éppen a temetőben? – Amilyen hülye vagyok. Egyszer csak... képzelje, az egyik sírkő mögül elém ugrott a vérfarkas. Azt hittem, megáll bennem az ütő. – Uram atyám! – sápadoztam. – De hiszen... – Erre gondoltam én is. Megfordultam, és menekülni kezdtem. Hátha egy igazi vérfarkas. Mert tudja, errefelé, Írországban... Aztán elszégyelltem magam, és visszafordultam. A kis Regan állt az egyik síron, farkasmaszkkal a kezében, és a hasát fogta nevettében. Én meg nagy zavaromban nekimentem egy kelta keresztnek. Egy felügyelőnek is lehetnek gyenge pillanatai, nem igaz? – Lehetnek – biccentettem. – Szerencsére megoldottam az ügyet – düllesztette ki büszkén a mellét. – Annak ellenére, hogy maga összekavart nekem mindent. De azért becsülöm, mert jó szándékkal tette. Látja, látja, ez a különbség a profi és az amatőr között. – Mintha maga nem Gregoryt gyanúsította volna – húztam össze a szemem. – Előbb a három testvérre esküdött, majd... – Lárifári! – vágott közbe. – Vannak olyan pillanatai a nyomozásnak, amikor téves információkat kell terjesztenünk. – Hát az valóban jól sikerült. – Na hallja! Hiszen profi vagyok! Beszélgettünk még erről-arról, például, hogy mekkora fizikai ereje lehet Patrick Gregorynak, ha azért, hogy Sir Amadeust a félelem őrületébe kergesse, képes volt felcipelni az ájult Spencert a markológép segítségével a kerektorony tetejére, megölni a két ruhásszekrénytestőrt, vagy észrevétlenül a fürdőkádamba cipelni és meggyilkolni Mr. Monday titkárnőjét. Beszélgettünk kicsit Írországról, majd elköszöntem tőle. Az a fő, hogy a válogatás nélkül gyilkoló Patrick Gregory rács mögé került. Kicsit még elgondolkodtam rajta, vajon mi lett volna, ha nem utasítom Sir Amadeust, hogy jelentse be a vendégeinek: másnap elviszik a kastélyból az Északi Fényt. Ezzel kény-
szerítettem ugyanis Gregoryt, hogy még azon az éjszakán próbálja meg végrehajtani a tervét. S ha Emma van Blinken, azaz Judy Howell, nem ültet fel, kevesebb izgalommal is megúszhattuk volna a dolgot. Vagy mi lett volna, ha Mr. Burnett nem siet a segítségünkre? Csakhogy Emma felültetett, Mr. Burnett pedig a segítségünkre sietett. Sóhajtottam, és azon töprengtem, vajon érzek-e még Judy iránt valamit. Amikor aztán úgy éreztem, hogy gyanús vágyak kezdenek kibontakozni bennem, gyorsan abbahagytam a töprengést. Vannak dolgok, amiket gyorsan el kell felejtenünk. Még ha fájdalmasak is. 11 Az öreg a kőfalon ült, és a ködben áztatta az arcát. Néhány lépésnyire megközelítettem, és halkan elköhintettem magam. Felém sem nézett, mégis tudta, hogy én vagyok. – Búcsúzom tőlük – mondta halk, rekedtes hangon. – Jól összebarátkoztunk, de most eljött a búcsú órája. – Miért nem marad itt velük? – kérdeztem. – Már nem lenne semmi értelme. Jól megvannak ők egymás között. Mit gondol, Mr. Lawrence, vajon hajlamosak a halottak a békekötésre? – Azt hiszem, igen – mondtam. Az öreg felém fordította az arcát. – Miből gondolja? – A halál kioltja a vágyakat. Márpedig a vágyak visznek tévútra bennünket. Ők kormányozzák az érzéseinket. – Ön...buddhista? – Sokáig éltem közöttük. És most is hozzájuk készülök. – Hova? – Nepálba. Két hónap múlva indulok, és csak két év múlva térek vissza. Különben elhoztam a botját. Valóban szerencsét hozott nekem. Nyújtottam volna felé, de az öreg elutasító mozdulatot tett. – Tartsa csak meg. Sőt, a sípomat is önnek adom. Ezzel hívtam önt, és ezzel utánoztam a halottak hangját. Sokat köszönhetünk önnek, Mr. Lawrence. Az ön segítsége nélkül talán sosem kerülhettek volna vissza a Finneganek ősi fészkükbe! A történelem néha igazságot szolgáltat. Sűrű, vastag ködfelhő ereszkedett ránk. Mire feloszlott, már nem ült a kerítésen. Soha többé nem láttam Oisín Finnegant. 12 Már csomagoltunk, amikor híre terjedt, hogy a sebesült Tess Carlton, akit Power egyelőre börtön helyett a kastély egyik szobájába csukott, eltűnt. Kinyitotta valahogy az ajtaját, és meglépett. Késő délután leballagtam Mahoney kocsmájába. Mahoney boldog volt, hogy megoldódott a vérfarkas és a Zöld Asszony rejtélye. Éppen azon töprengett, hogy tudná reklámcélokra felhasználni őket. Már látta is maga előtt az újonnan festett hatalmas cégért, amelyről két mitikus figura néz hívogatón az erre tévedt vándorra. Megittunk jó néhány sört, és éppen a visszaútra készülődtem, amikor Mahoney felém intett. A söntésből nyíló szoba felé csippentett a szemével. A szoba ajtaja csukva volt; azt hittem, utánam jön majd, és bizalmasan elmesél valamit, amiről nem akarja, hogy más is meg-
hallja. Kinyitottam a szoba ajtaját, átléptem a küszöbön. Éppen a villanykapcsolóra tettem volna a kezem, amikor valaki megfogta a karom. Az illatáról azonnal ráismertem, kicsoda. – Én vagyok az, Leslie – suttogta felém. – Csak el akartam köszönni tőled, és megmagyarázni... – Nem tartozol magyarázattal – mondtam ridegen. – Én azért... mégis... Megfordultam, és az ajtóhoz léptem. Könyörögve szállt utánam a hangja. – Leslie... kérlek. Sóhajtottam, és visszafordultam felé. – Jól van, Tess... Mit akarsz tőlem? Átkarolta a nyakam, és az arcomhoz dörzsölte az arcát. – Csak annyit akarok mondani, hogy... nem vagyok gyilkos. Gregory felbérelt, hogy... egy gazdag embertől gyémántot szeretne lopni, és szüksége lenne a képességeimre. Az az igazság, Leslie, hogy piti kis tolvaj vagyok, bár... egyesek szerint nagyon jól értem a szakmámat. Ha tudtam volna, mire készül Gregory... a világ minden kincséért sem vállaltam volna el a dolgot. – Azért csak megtudtad! – Akkor már késő volt. Megfenyegetett, hogy megöl, és... még így is megölt volna, mint felesleges tanút, ha... nem jön Mr. Burnett. – Jól van, Tess – ismételtem. – Hiszek neked. Isten veled! Ismét az arcomhoz dörzsölte az arcát. Az övé nedves volt a könnyektől. – Még csak annyit, hogy... jó volt veled. Nagyon jó. Talán majd máskor... egyszer... – Talán – bólintottam. – A jövőben minden megtörténhet. És meg is történt. Legközelebb Indiában találkoztam Tess Carltonnal, s ez ismét majdhogynem az életembe került. De ez már egy másik történet. 13 Felültem a dublini vonatra, és úgy gondoltam, bármilyen gyönyörű is, néhány óra múlva búcsút intek Írországnak. A tunhuangi ezer Buddhák azonban nem akarták, hogy így történjen. A helyi napilapot olvasgattam éppen, amikor lecsüccsent valaki a velem szembeni ülésre. Bizonyára engedelmet is kért, csak nem hallottam meg a nagy olvasásban. Akkor kezdtem felocsúdni, amikor egy miniszoknya alól kilátszó, igencsak formás láb erőteljesen megnyomta a lábam szárát. A láb igencsak szemrevaló volt, ezért ölembe süllyesztettem az újságot. Aztán elállt a lélegzetem. Gyönyörű, szőke lány nézett rám mosolyogva. A padlón kosár feküdt, benne nyöszörgő kiskutyával. Az első pillanatban azt hittem, a kosárral és a kutyával kapcsolatban akar kérni valamit tőlem. – Parancsol, kisasszony? – kérdeztem udvariasan megemelkedve. A lány arca széles mosolyra húzódott. – Nem ismer meg? Ahogy alaposabban megnéztem, valóban ismerősnek tűnt az arca. – Őszintén szólva... Eközben lázasan kutattam az emlékezetemben. Hol a fenében találkozhattunk már? A lány kuncogott, blúza felső zsebébe nyúlt, és egy igazolványt dugott az orrom alá. – Le van tartóztatva, uram – fuvolázta mézédes hangon. – Joga van hallgatni... Az igazolvány az ír rendőrség igazolványa volt.
Ettől úgy rám tört a megvilágosodás, mint a szerzetesekre sok-sok év meditációja után. –Jézusom! Patsy őrmester! A lány megcsóválta a fejét. – Ezt akár bóknak is vehetem? – Sosem gondoltam volna... – Hogy nőből vagyok, mi? – Ezt nem mondanám... Patsy őrmester arca elkomorult. – Még meg sem köszöntem magának, amit értünk tett. Ha Powerre hagyta volna a dolgot... és nem szervezi be Mr. Burnettet... Szerencsére néhány karcolással megúsztam az utolsó felvonást. – Nem látom magán – mondtam rövidke keresés után. Patsy kicsit elpirult. – Ó, hát azok olyan helyen vannak, hogy... szóval... nem láthatók. Zavartan a kosárra bámultam. – Mi van benne? Kiskutya? – A farmra viszem. Tudja, mi lesz a neve? – Mi? – kérdeztem. – Vérfarkas. Mit szól hozzá? – Remek ízlésre vall – dicsértem. Hallgattunk egy sort, majd én kezdtem újra a beszélgetést. – Valamilyen farmról beszélt. Patsy arca kipirult az örömtől. – Ó, hát van egy kis farmom a tőzegláp szomszédságában. Nem túl nagy, de nekem éppen megfelel. Csodálatosan zöld ott a fű, van vagy száz birkám, két kutyám... azaz, már három. Ha időm engedi, oda vonulok vissza, Távollétemben a szomszédaim etetik az állatokat, mivelhogy... jelenleg nincs se férjem, se barátom. Kaptam egy hét szabadságot ezután a megrázó ügy után. Ismét hallgattunk egy sort. Csak a kerekek zakatoltak a talpunk alatt. A kiskutya, a jövendő vérfarkas, elcsendesedett: úgy látszott, elszundított a monoton zajtól. – És maga? – kérdezte Patsy. – Visszamegyek Londonba – sóhajtottam. A lány lehúzogatta a lábán a miniszoknyát. – Nagyon siet? – Sietni éppen nem sietek – mondtam. – Még egy hétig szabad vagyok. Patsy kinézett az ablakon. Csak icipicit volt vörös a nyaka környéke. – Nem lenne kedve megnézni a farmomat? Úgy értem... zöld a fű,., a kiskutya... szóval, kipihenhetné ott magát. Nincs senki, aki zavarná az egyedüllétet... akarom mondani, az együttlétet, akarom mondani... szóval, a szomszédok ilyenkor a dolgukat végzik, és nem járnak át hozzám... Így történt, hogy három állomással odébb leszálltam a vonatról Patsy őrmesterrel. A fű valóban csodálatosan zöld volt, a tanyaépületek hófehérek, a szomszédok barátságosak, a whisky lágy és sima, mint a patakok fodrozó vize. És Patsy horzsolásai sem voltak vészesek. Erről már az első éjszakán meggyőződhettem. VÉGE
