ÖLBEI LÍVIA Miskin madarai (Assisi Szent Ferenc-párhuzamok Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényében) „(…) De a herceg nyugtalansága percről percre nőttönnőtt. Csak kószált a parkban, szórakozottan nézett körül (…) Továbbra is szomorú maradt; szeretett volna elmenni valahová… De nem tudta, hová menjen. Fölötte egy kismadár énekelt a fán, és ő keresni kezdte tekintetével az ágak között; a madárka hirtelen elröppent.” (Dosztojevszkij: A félkegyelmű)
Dosztojevszkij a …bov úr és a művészet kérdése című írásában azt állítja, hogy „(…) a szépség igénye leginkább akkor fejlődik ki az emberben, amikor konfliktusba keveredik a valósággal, amikor felbomlik benne az egyensúly, amikor harcolni kényszerül, tehát amikor leginkább él, mert az ember akkor él leginkább, amikor valamit keres, valamire törekszik. Ilyenkor nyilvánul meg legerősebben az emberben a legtermészetesebb vágyódás a harmónia és nyugalom után, a szépségben pedig harmónia és nyugalom is van. Amikor pedig eléri, amire vágyódik, akkor számára egy időre szinte lelassul az élet (…)”. A félkegyelmű címszereplője, Lev Nyikolajevics Miskin – rendszerint mások által idézett - állítása szerint a szépség váltja-válthatja meg a világot; teremthet nyugalmat és harmóniát. De miféle szépség? Hiszen „A szépség: talány”, válaszolja a herceg, amikor Jepancsina tábornokné Aglajáról faggatja (119.). Nasztaszja Filippovnának – pontosabban előbb az arcképének, a képmásának Miskinre azonnal mély benyomást gyakorló „különös szépségét” a képeket másoló, tájképeket vagy arcképeket festő (de be egyet se fejező) Adelaida Jepancsina a hatalommal és a világ felforgatásának képességével kapcsolja össze. A regény egyik alapkérdése ebben az összefüggésben úgy hangzik, hogy a herceg valóban birtokolja-e a világot megváltani, illetve a világot felforgatni képes szépség megkülönböztetésének-meglátásának képességét. „A tetejében meg valósággal gyermek, akár szembekötősdit is lehet játszani vele”, mondja róla Aglaja (80.). (Mint ahogy aztán tényleg szembekötősdit játszik Miskinnel.) A szépség természetét vizsgálva kérdésként vetődhet fel az is, hogy a regényben valójában ki képviseli – képviseli-e valaki – „a világot megváltani képes” szépséget. A …bov úr és a művészet kérdése című írásban vázolt logikát követve a regény (mint regény) természetéből fakadóan a felbomló egyensúlyt, a valósággal konfliktusba keveredő embert, a fölgyorsuló, zaklatott életet ábrázolja: A félkegyelmű nyitó mondatában Pétervár felé száguldó gyors a műegész metaforájává válik. És bár a lehetséges nyugalom és harmónia A félkegyelmű szövegvilágában gyökerezik – abból
307
következik -, a regény törvényeinek megfelelően kizárólag a regényvilágon „túl” jöhet létre. A következőkben ennek bizonyítására A félkegyelműben fellelhető Assisi Szent Ferenc-párhuzamok felfejtésével teszek kísérletet; különös tekintettel a madaraknak prédikáló Szent Ferenc képére-alakjára, valamint A három társ legendája című Szent Ferenc-életrajz – a szentek élete mint műfaj - és a regény kapcsolatára. Dosztojevszkij ismert feljegyzéseiből-levelezéséből kiindulva A félkegyelmű tétje az, hogy megismételhető-e a csoda, elérhető-e a szerző által kitűzött cél: ábrázolható-e „egy tökéletes szépségű ember” („vpolnye pre/krásznij cselovek”), ha „a világon csupán egyetlen pozitív szépségű személyiség létezik: Krisztus”. Dosztojevszkij megjelöli a célt – és bejelenti a kudarcot. Hiszen a felállított tétel logikája szerint a regényhősnek legalábbis Krisztus-hasonmásnak – a szentség hordozójának - kell lennie; az isten helyére, a megistenülésre törekvő ember azonban Dosztojevszkij gondolkodásában pusztulást okoz. Ennek az ellentmondásnak A félkegyelmű megírására-megírhatóságára nézve is vannak következményei. Itt léphet be – mint ahogy be is lép - a regény kontextusába Assisi Szent Ferencnek, a krisztusi életút, a krisztusi szolgálat talán legnagyobb, leghűségesebb nyugati keresztény „másolójának” képmásafigurája: a kérdés az, hogy az önmagát „tanulatlanként és együgyűként” – „ignorans sum et idiota” - meghatározó Szent Ferenc személyisége és életútja mely pontokon, a regényvilág mely szintjein és milyen módon érintkezik (egyezik vagy tér el) az önmagát gyakran tanulatlanként és együgyűként meghatározó Miskinével. Sőt: kérdés az is, hogy kizárólag Miskinben kereshetők-e a „pozitív szépségű személyiség” jegyei – vagy vannak a regénynek olyan, az első olvasói pillantás előtt rejtve maradó kulcsszereplői, akiket éppen a részvétre, a szenvedőkkel való együttérzésre, a közvetlenségre, az egyszerűségre, az elemi igazságérzetre, az önfeladásban való kiteljesedésre – a harmóniát és nyugalmat teremtő szépségre - építhető Szent Ferenc-kontextus elemzése tehet láthatóvá. Az útjai során az iszlámmal és a szufi tradícióval is megismerkedő Assisi Szent Ferenc alakja – A félkegyelműtől függetlenül - nem egy ponton érintkezik a pravoszláviával. Kazsdan Lev Markovics a korabeli Európa kulturális kapcsolatait elemezve, több kutató eredményeit összegyűjtve-felhasználva a pravoszláviára és az iszlámra egyaránt hatást gyakorló hészükhazmusban találja meg a közös nevezőt. Assisi Szent Ferenc és az orosz hészükhaszták (pl. Szerafim Szarovszkij, Pavel Obnorszkij, Szergij Radonyezsszkij) hasonló vonása eszerint az életöröm, a lélek általános derűje – ami a „misztikus extázis” gyakori tapasztalatával magyarázható –, a test sanyargatásában és az önmegtartóztatásban megnyilvánuló aszketikus szigor, a szegénység kultusza, a természethez fűződő bensőséges viszony („értik az állatok nyelvét”). A madarakkal való társalgás motívuma nemcsak a Szent Ferenc-legendáriumban, nemcsak több orosz hészükhaszta szent életében (életrajzában), hanem szufi
308
példázatokban is felbukkan. Egyes kutatók szerint a fiatal éveiben trubadúrkéntlovagként működő Assisi Szent Ferenc ismerhette a szufi költészeti tradíciót is. A felsorolt közös jegyek szinte mindegyike összefüggésbe hozható Miskin alakjával, pl. a „misztikus extázis” és az epilepszia kapcsolatában; vagy a „lovagszerep” és a „szent ember-szerep” között érzékelhető ellentmondásban. A lovagszerep és a szent ember-szerep között támadó feszültség – a választás és a „helyes látás” képtelensége – kulcs lehet Miskin tragédiájának megértéséhez. Szent Ferenc életének-életrajzának jellegzetes motívuma elhatalmasodó szembetegsége. (Amely metaforikusan akár a fizikai értelemben vett „gyenge látás” ellenében az „isteni” meglátásának képességét is fölerősítheti.) A látásnak, a vizualitásnak olyan nagy jelentőséget tulajdonító Dosztojevszkij-regényben ebben az összefüggésben is döntő fontosságúvá válik, hogy Miskin voltaképpen „mit lát”, amikor néz. Assisi Szent Ferenc és Miskin herceg kapcsolatát az utóbbi időben többen vizsgálták. Karen Sztyepanjan a kortárs orosz Dosztojevszkij-kutatásban tendenciaként érzékeli azokat a törekvéseket, amelyek Miskin herceg alakját a ferences hagyományok tükrében kísérlik meg értelmezni. Ő maga Miskin és Szent Ferenc alakját-életútját összevetve arra a következtetésre jut, hogy – bár párhuzamok és akár az ellentétességben megnyilvánuló hasonlóságok – felfedezhetők, Szent Ferenc nem szolgálhatott mintaként Dosztojevszkij számára, nem lehetett a pozitív szépségű személyiség modellje; véleménye szerint mindenekelőtt éppen azért, mert Szent Ferenc Krisztus földi útjának megismétlésére tett kísérletet, hitt abban, hogy „második Krisztussá” válhat - ami pedig Dosztojevszkij Krisztus-felfogása szerint lehetetlen. Sztyepanjan érvelésében fontos szerepet játszik A félkegyelmű hős-koncepciójának megváltozása – ebben a kontextusban a Szent Ferenc-i mintától való eltávolodása – a különböző kéziratos szövegváltozatokban. Csakhogy a párhuzamok (például: Szent Ferencet eredetileg Giovanninak hívták, A félkegyelmű főhősét eleinte Ivánnak nevezte Dosztojevszkij) elrejtésének oka nem föltétlenül a mintától való eltávolodásban keresendő: legalább ennyire magyarázható a „könnyű megoldások” kerülésének szándékával is. Szent Ferenc éppen azért válhat mintává Dosztojevszkij számára, mert felfogásában pozitív szépségű személyiség csak egy van – aki regényhősként ábrázolhatatlan. Sztyepanjan a „jurogysztvo-bezumije” („szent őrület – klinikai őrület”): feltámadás és halál, lét és nem-lét koordináta-rendszerében helyezi el A félkegyelműt. Amellett érvel, hogy a „bezumije” – amely a pravoszláv gondolkodásban egyenlő a halállal, a nem-léttel, a sötétséggel – fokozatos és folyamatos térnyerése követhető nyomon a regényben (a „jurogysztvo”-val szemben), hogy aztán a záróképben (a látogatók a szótlanságba visszazuhant, ismét Svájcban ápolt Miskin ágyánál) végképp a „bezumije”: a halál kerekedjen fölül. Ezek szerint Dosztojevszkij Miskin herceg és a vele kapcsolatba kerülők sorsában-alakjában a Jézus – azaz Isten – nélküli; önmagára és önmagába, vagyis a sötétbe zárt emberi létezés szörnyűségét, zsákutcáját mutatja föl. Sztyepanjan olvasatában A félkegyelmű az egyetlen Dosztojevszkij-regény, amelyben az
309
eltévedő főhős mellett nem áll senki, aki hordozza az „isteni fényt”. Raszkolnyikovot Szonya, Sztavrogint Tyihon, a Kamaszt Makar, Aljosát Zoszima kíséri; Miskint viszont kizárólag földi szenvedélyek hordozói: Rogozsin, Aglája, Nasztaszja Filippovna veszik körül. Pedig – látjuk majd – vannak körülötte mások is: mindenekelőtt éppen a Szent Ferenc-kontextusban több szempontból elhelyezhető, értelmezhető Vera Lebegyeva és Kolja Ivolgin. Tatjana Kaszatkina felismeri a regényen eluralkodó sötétségen végül mégiscsak átderengő fényt. Bár első pillantásra tényleg A félkegyelmű az egyetlen Dosztojevszkij öt nagyregénye közül, amelynek zárlatában nem jelenik meg „ikon képében” - a megváltás, az újjászületés ígérete, Kaszatkina érvelése szerint maga a svájci zárójelenet – és általa a regény - válik ikonná; mert evangéliumi jelenetet modellál. Ebben a kontextusban a pusztán tükörként funkcionáló, vagyis csak az egyedit, az individuálist, az „emberit” rögzítő kép (ld. A Holbein festményén – pontosabban a Rogozsin-házban található Holbeinmásolaton - ábrázolt halott Krisztus) ablakká változik: utat nyit a transzcendens felé. Ráadásul az ikonként funkcionáló zárójelenetről Jevgenyij Pavlovics Radomszkij számol be: Vera Lebegyevának címzett levelében. Lev Nyikolajevics Miskin rejtett Szent Ferenc-hasonmásként lép be a regény terébe: bő és vastag, ujjatlan köpenyt visel, óriási csuklyával – öltözéke szerzeteshez teszi hasonlóvá. Bár a Pétervár – Varsó vasútvonalon Pétervár felé száguldó vonat harmadosztályú kocsijában, közvetlenül az ablak mellett a „sors által” egymással szemben leültetett Miskin és Rogozsin – valamint a betolakodó Lebegyev – ismerkedő beszélgetéséből hamar kiderül, hogy Miskin nem Olaszországból, hanem Svájcból érkezik haza, Oroszországba, az Assisi Szent Ferenchez köthető hívószó – „Olaszország” – két alkalommal is elhangzik. További Szent Ferenc-i jegy Miskin előzékeny, elfogulatlan derűje, bizalommal teli közlékenysége, közvetlensége és nyilvánvaló szegénysége: összes poggyásza egy lapos bugyor. A regény valamennyi konfliktusát exponáló első fejezetben értesülünk a herceg betegségéről: előbb a narrátor fedezi fel a tekintetében az epilepsziást, aztán maga Miskin beszéli el, hogy négy évvel ezelőtt „valami különös betegség miatt vitték külföldre”. Ironikus tónusban ugyan, de szóba kerül a szent embereket jellemző aszkétizmus és bibliai tisztaság: „még egyáltalán nem ismertem nőt”. A Nasztaszja Filippovnához készülő – és Miskint is rögtön oda invitáló - Rogozsin vonja be a herceg jellemzésébe a szentséget: „(…) akkor te jámbor bolond vagy, hercegem, no, de hát épp az ilyeneket szereti az Isten (…)” Lebegyev megismétli: „Az ilyeneket szereti az Isten!” (7-23.) A hasonló ismétlések a későbbiekben is jelentésképző-megerősítő szerepet kapnak a regényben. A madár-motívum a regényidő (teátrálisan zsúfolt) első napján, a Jepancsinéknál tett látogatás alkalmával jelenik meg először, és azonnal a gyermek - az ártatlanság, a kedvesség - metaforájaként rögzül. A svájci Marie történetének felidézése rögtön feszültséget támaszt a lovag-szerep (szerelem) és
310
a szent ember-szerep („én… másképp voltam boldog” 102.) között. Miközben a „mintha az Isten küldte volna” (78.) Miskin arról beszél, hogy a gyermeknek, ennek a „kedves kis madárnak” mindent el lehet mondani, hiszen a gyermekek „mindent értenek” – itt sejlik föl először a madarakkal társalgó Szent Ferenc alakja - , azt is elismeri, hogy Svájcban hazudott a gyerekeknek, amikor meghagyta őket abban a hitükben, hogy szerelmes a meggyötört, megalázott, kitaszított Marie-ba; aki nem szép, „de a szeme szelíd, jóságos, ártatlan”. (104.) Tatjana Kaszatkina hívja fel a figyelmet arra, hogy az aprónak tűnő svájci hazugságnak Miskin és Nasztaszja Filippovna, illetve Miskin és Aglaja; Aglaja és Nasztaszja Filippovna viszonyában lesznek végzetes következményei. Tegyük hozzá: Miskinnek a „pétervári gyermekekhez-madarakhoz”, Vera Lebegyevához – „lébegy” azt jelenti: hattyú - és Kolja Ivolginhoz – „ívolga” azt jelenti: sárgarigó - fűződő kapcsolatában szintén a svájci Marie története variálódik. Hiszen a maga módján Vera is, Kolja is részt vesz a lovag-szerepét ügyetlenül játszó Miskin körül egyre inkább összekuszálódó „szerelmi bonyodalmak” tovább-bonyolításában. Ebben az összefüggésben válik világossá, hogy miért éppen Kolja Ivolgin veti föl – ártatlan kegyetlenséggel - a „szegény lovag”-tematikát a Mérleg szállóban bekövetkezett rohama után lábadozó hercegnél (Lebegyev nyaralójában). Az ominózus estén Miskin másik föltétlen híve, Vera Lebegyeva hozza be a szegény lovag-vers felolvasásához a Puskin-köteteket; alkalomadtán pedig „szerelmipostás-szerepet” vállal a Miskin-Rogozsin-Aglaja-Nasztaszja Filippovna – négyszögben. Vera Lebegyeva a második rész második fejezetében jelenik meg először a regényben: akkor, amikor a Pétervárra hat hónap után éppen visszatérő Miskin „ellenállóképessége” egyre gyengül; amikor a „mintha égből pottyant” herceg körül növekedni kezd a homály, az őrület, a zűrzavar; amikor mindezekkel összefüggésben távolodik tőle a narráció. A napfényes Pétervárra érkező Miskin Nasztaszja Filippovnát keresi – és Vera Lebegyevát találja. Jelentéses az utca neve – „Rozsgyesztvenszkaja” -, ahol Lebegyevék takaros, virágoskertes (ld. „Szent Ferenc virágoskertje”), zöld pados (ld. Aglaja zöld padja a parkban) háza áll. A karácsonyhoz („rozsgyesztvo”) egyértelműen a születés, az újjászületés, a mindig megújulni képes remény kapcsolódik. A kislányt, akit Vera a karjában tart, Ljubocskának hívják: a név – „ljubov” - azt jelenti, „szeretet”. Vera Lebegyeva keresztneve egyrészt a „hitet” („véra”) és az „igaz képet” (’veron ikon’) őrzi annak az apokrif bibliai történetnek a háttere előtt, amelyben Veronika enyhíteni igyekszik a keresztet cipelő Jézus szenvedéseit, hogy aztán a verejtéket letörlő kendő megőrizze a szenvedő arcának vonásait; másrészt a görög „Bereniké” változatban „győzelem”-ről ad hírt. A „hattyú” szót - ’lébegy’ – elrejtő, vagy inkább felmutató családneve pedig nemcsak „a madarakkal társalkodó Szent Ferenc”-, hanem „a világot megváltó szépség”-motívumkörbe is bekapcsolja viselőjét; illetve megerősíti a kötődést: Apollón szent madaraként vezethet el a szépséghez. Mindehhez a hattyú (nem csak) az orosz folklórban többnyire a
311
földtől eloldott „égi széphez”, a szeplőtelen tisztasághoz, az égi és földi szerelem kettősségében az égi szerelemhez - vagyis, ha a Szent Ferenc-kontextus felől nézzük: akár Szent Klárához – kapcsolódik. A regényidő szerint néhány hete megözvegyült családfő, Lebegyev „gyászruhás bíbicként” mutatja be Verát Miskinnek, aztán legkisebb gyermekét (Vera őt tartja a karján) „újszülött fiókám”-nak nevezi. A „gyerek-madár” motívum Miskin és Vera első találkozásának alkalmával mindjárt az ismétlésben kap megerősítést. (A herceg szemében pedig nemegyszer az lesz majd az ellentmondásos személyiségű Lebegyev mentsége, hogy szereti a gyerekeket. Csak egyetlen példa: „Lebegyev, bár toporzékolva szidja őket, bizonyára imádja valamennyit.” (346.) Vera Lebegyeva első megjelenése gyakran ábrázolt bibliai képet idéz: fiatal (ártatlan) lány gyászruhában, karján a gyermekkel. A kép szintén az ismétlésmegerősítés révén válik ikonná, rögzül ikonként a befogadói emlékezetben: „Ebben a pillanatban kilépett a szobából a teraszra Vera; szokása szerint a kisgyermeket is a karján hozta.” (367.) Az olvasónak egyfelől gyorsan az az érzete támad, hogy Vera a háttérben állandóan jelen van Miskin életében - és nem csak azért, mert a Pétervárra visszatérő herceg bérlőként Lebegyevék pavlovszki nyaralójába költözik -; másfelől kimutatható, hogy mindig fontos „dramaturgiai pontokon” tűnik föl a kép, a történet előterében (a Puskin-kötetek behozatala is ezek közé sorolható). Rögtön az első találkozásuk napján a valóság és a furcsa fantáziák metszéspontján jelenik meg újra Miskin emlékezetében, annak a gyötrő feszültségnek az óráiban, amikor a herceg növekvő kétségek között (vihar készül, közel a keserű pohár) járja a várost: „Valahogy összekevertem a dolgokat… olyan furcsa ez! Valahogy szédül a fejem… De milyen rokonszenves, kedves arca van Lebegyev legidősebb lányának, annak, aki a kisgyermekkel állt, milyen ártatlan, szinte gyermekies az arckifejezése, és milyen gyermekies a nevetése! – Különös, hogy majdnem megfeledkezett erről az arcról, és csak most jutott eszébe.” (346.) A svájci gyermekekhez-madarakhoz kapcsolódó motívumsor teljes: kedves, rokonszenves, ártatlan, gyermeki. De Vera gyógyító képmásának helyét a herceg emlékezetében ezen a ponton átveszi (visszaveszi) - Rogozsin. Az ikon megjelenése (ahogy már utaltunk rá) A félkegyelműben egészen különleges. A nőalakok és az ikonicitás kapcsolatát vizsgálva ezen a helyen ismét csak megemlítjük, hogy Nasztaszja Filippovna szintén sajátos ikonként – fotográfia formájában - jelenik meg a regényben; a Jepancsinéknál megpillantott képet Miskin azonnal ikonként „működteti” (pl. megcsókolja). Nasztaszja Filippovnával való találkozása viszont nem a fény felé vezeti, hanem inkább az önértelmezés útvesztőiben indítja el Miskint. Vera Lebegyeva a maga valóságában idézi fel a „Szűz a gyermekkel”-jelenetet, és bár hatása-sugárzása mindvégig érzékelhetően jelen van, a regény idejében nem bizonyul elegendőnek a herceg eszméléséhez – akkor sem, ha a Verával való találkozás,
312
Vera képének felidézése a hangsúlyos pontokon minden alkalommal a Nasztaszja Filippovna (illetve Aglaja) vonzásával ellentétes önértelmezési folyamatot indít – indíthatna - el Miskinben. Ilyen dramaturgiai pont Miskin születésnapja, amelyre tizenkét (!) palack pezsgővel készül, és amelyet Rogozsinnal való találkozása, beszélgetése vezet be: Nasztaszja Filippovna, illetve Aglaja Jepancsina vonzásában. Miskin ekkor találkozik először Rogozsinnal a Mérleg szállóban történtek óta, abban a parkban, amelynek zöld padjához másnap reggelre Aglaja hívta találkára. Ahova Aglajához készül – előbb Rogozsint találja. A tizenkét palack pezsgő, a közelgő születésnap, a hercegnél összegyűlő társaság – akár a (halálra feltámadást hozó) bibliai utolsó vacsora parafrázisaként is értelmezhető. Miskinéket a nyaralóban kivilágított terasz, pezsgőző, harsány társaság fogadja. Az „új élettel” összekapcsolt születésnap a pétervári Lebegyev-ház utcáján – „Rozsgyesztvenszkaja” – át vezethet el Verához; de a kapcsolódás ennél sokkal konkrétabb. Az a jelenet, amelyben a már-már apokaliptikus, de mindenképpen kaotikus vendégseregben „a herceg észrevette Vera Lebegyeva kedves, nyájas tekintetét”, miközben „Vera is sietett áttörni hozzá a tömegen”, plasztikusan mutatja meg kettejük kapcsolatának természetét. Miskin ezúttal sikeresen (bár időlegesen) legyőzi a „közegellenállást”: „A herceg mindenki más előtt neki nyújtotta a kezét; a lány elpirult a gyönyörűségtől, és boldog életet kívánt neki ettől a naptól fogva.” Amikor Miskin az Aglajával való találkozás (reggeli randevú a zöld padon) után hazatér, szintén Verát – és a szolgálót – pillantja meg először: takarítanak az előző napi „nagy rendetlenség” után. Vera megjegyzi: „Ha el is fáradt (…), ebben a pillanatban mégis olyan gyönyörű… olyan boldog a szeme.” Aztán ő, aki „mindig olyan egyszerű és közvetlen volt, mint egy kisfiú, hirtelen valahogy zavarba esett, még jobban elpirult, és továbbra is nevetve kisietett a szobából”. Miskin arra gondol, hogy „milyen nagyszerű lány” – és máris (megint) megfeledkezik róla; a zsebében Nasztaszja Filippovna Aglaja Jepancsinának írt – meglátjuk: egy fontos ponton Verához is köthető - levelei lapulnak. A születésnap és a reggeli találkozás után a herceg balul sikerült társasági bemutatkozását (a kínai váza eltörik, a herceg aránytalan lelkesedése rohamba fordul át) követő nap reggelén jelenik meg ismét - kiemelt szöveghelyen - Vera Lebegyeva: ő „volt az első”, aki Miskint „felkereste, hogy a szolgálatára álljon. Az első pillanatban, amikor megpillantotta a herceget, hirtelen sírva fakadt, de mihelyt a herceg megnyugtatta – elnevette magát. Miskint valahogy meglepte a lány mély rokonszenve; megragadta és megcsókolta a kezét. Vera elpirult. - Ó, mit csinál, mit csinál?! – kiáltotta ijedten, és gyorsan elrántotta a kezét. Vera furcsa zavarban mindjárt eltávozott.” (844.) Ez a jelenet szintén Miskin és a svájci Marie esetének variációja. Miskin „lovagként” viselkedik - megint. Vera (nem először megnyilatkozó) „furcsa zavara” és ijedelme egyrészt nyilvánvalóan érzelmi megérintettségére utal, másrészt – az Aglajával és Nasztaszja
313
Filippovnával való összevetésben – ő az egyetlen fiatal nő Miskin környezetében, aki következetesen hárítja és elutasítja a „lovag-szerep” megnyilvánulásait. A következő fontos dramaturgiai pont, ahol Vera Lebegyeva képe – pontosabban a tekintete – felbukkan, Jevgenyij Pavlovics Radomszkij és Miskin beszélgetése; Aglaja, Nasztaszja Filippovna, Rogozsin és Miskin végzetes – Miskint ismét a „démoni szépséghez” taszító - találkozása után: „Igaza volt az előbb, amikor Nasztaszja Filippovna estélyéről beszélt; de volt itt még valami, amit ön kifelejtett, mert nem ismeri a dolgokat: én akkor az arcát néztem! Délelőtt, amikor csak a fényképét láttam, már akkor sem tudtam elviselni… Lám, Vera Lebegyevának egészen más szeme van; én… félek az arcától”, magyarázza a herceg Radomszkijnak – aki nem mellesleg alig másfél oldalon összefogott „olvasatát” adja Miskin életének. Mindehhez az elbeszéléselbeszélhetőség szempontjából van itt Miskinnek egy apró, fontos megjegyzése, amelyre érdemes odafigyelni: „(…) igen, mindez csaknem így volt”. Mindig ez a „csaknem” nyit utat az értelmezéshez. Vera újabb megjelenése Miskin és Nasztaszja Filippovna dugába dőlt esküvőjéhez, pontosabban a Nasztaszja Filippovna (utolsó) szökését követő órákhoz köthető. Amikor mindenki elmegy („legutoljára Kolja”), egyedül „Vera Lebegyeva maradt még egy ideig a herceg lakosztályában, hogy a szobák ünnepi külsejét visszaváltoztassa hétköznapira. Eltávozásakor bekukkantott a herceghez. A herceg mindkét könyökére rátámaszkodva, fejét a tenyerébe rejtve az asztalnál ült. Vera csendesen odament hozzá, és megérintette a vállát; a herceg értetlenül tekintett rá, és egy percig mintha igyekezett volna az emlékezetébe idézni valamit; amikor eszébe jutott minden, és ráébredt mindenre, rendkívül izgatott lett”. (907.) A kép – a könyöklő herceg, a vállát megérintő Verával – a Nasztaszja Filippovna Aglajának írt levelében „kigondolt” Krisztus-ábrázolásra emlékeztet: az „elképzelt festmény” variációja. „Tegnap, miután találkoztam Önnel, hazamentem, és egy festményt gondoltam ki”, írja Nasztaszja Filippovna. „Krisztust mindig az evangéliumi legendák alapján festik a művészek, de én másképp festeném le: egyedül ábrázolnám – hiszen néha magára hagyták a tanítványai.” (Láttuk: legutoljára Kolja ment el.) „Csak egy kisgyermeket hagynék ott vele.” (Csak Vera maradt Miskin mellett.) „A kisgyermek mellette játszik: talán mond is neki valamit a maga gyermeknyelvén, Krisztus meghallgatja, de aztán eltűnődik; keze önkéntelenül, önfeledten rajta marad a kisgyermek szőke fejecskéjén. Krisztus a messzeségbe, a látóhatárra néz; tekintetében egy gondolat pihen, olyan nagy, akár az egész világ; arca szomorú. A kisgyermek elhallgat, Krisztus térdére könyököl, kis kezével alátámasztja orcáját, felemeli fejecskéjét, és tűnődve, ahogy a gyermekek néha el szoktak tűnődni, figyelmesen néz rá. A nap lemenőben van… Ez az én festményem! (…)” (691.) Nasztaszja Filippovna „festménye” ezek szerint arra is magyarázatot ad, hogy Miskin (ebben az összefüggésben is Szent Ferenc-, vagyis áttételesen Krisztus-hasonmás) miért feledkezik el folyton az ártatlan
314
gyermekekkel-madarakkal azonosítható Veráról. De a szerepek egymásba tűnnek: akkor a könyöklő, tűnődő, általában is gyermekként jellemzett Miskin a Nasztaszja Filippovna festményén látható gyermekkel – Vera pedig Krisztussal - azonosítódik. A tűnődésből feleszmélő herceg arra kéri Verát: másnap reggel hét órakor kopogjon be hozzá. „Vera megígérte; a herceg nagy hévvel kérte, hogy erről ne szóljon senkinek; Vera ezt is megígérte; végül, amikor már egészen kinyitotta az ajtót, hogy elmenjen, a herceg harmadszor is megállította, megfogta, megcsókolta a kezét, aztán homlokon csókolta, és valami ’szokatlan’ arckifejezéssel azt mondta: - A holnapi viszontlátásra! – Legalábbis így mondta később Vera.” (907.) Ezek szerint ő az, aki tanúként, az elbeszélés forrásaként volt jelen Miskin „utolsó óráiban”. Apró, de figyelmet érdemlő momentum a háromszoros ígéret – és főleg a csók „megkettőződése”: a kézcsókban és a homlokcsókban találkozik össze és válik szét a „lovagiasság” és a „szentség”; Vera (pontosabban Vera nyomán a távolságtartó narrátor) érzékelhetően ez utóbbit hangsúlyozza. A narrátori hang, sejthetően a végkifejlet ismeretének birtokában – ezen a ponton mintegy összegzésként fontosnak tartja kiemelni, hogy Miskin „e pillanatban csakis Verával tartotta lehetségesnek és szükségesnek közölni, hogy a városba utazik”. (908.) Vagyis: Vera a hiteles forrás. Miskin reggel Nasztaszja Filippovna keresésére indul. Amikor a kétségbeesett ide-odarohanásban (Rogozsin – tanítóné – Rogozsin – német hölgy – Rogozsin stb.), éppen a tanítónénál, elhatározza, hogy megpihen, ismét felbukkan az emlékezetében Vera Lebegyeva: „Isten tudja, mennyi ideig, és Isten tudja, min gondolkodott. Sok mindentől félt, és fájóan, gyötrően érezte, hogy borzalmasan fél. Eszébe jutott Vera Lebegyeva (…)” De ismét csak ennyi: Vera képe a gyötrődés perceiben feltűnik – és újra elmerül Miskin emlékezetében. A Befejezés – mint önálló, a regényvilágon „túlmutató” fejezet – egyrészt „elvarrja a szálakat”, másrészt új utakat nyit: kívül a regényen. A záró fejezetben arról is értesülünk, hogy Jevgenyij Pavlovics két személynek, Vera Lebegyevának és Kolja Ivolginnak rendszeresen beszámol az ismét Svájcban, Schneider intézetében ápolt – a semmibe visszazuhant, néma, „tetszhalott” Miskin állapotáról. Ezen a ponton felsejlik egy másik, a Szent Ferenckontextushoz köthető, abból eredeztethető műfaj: a szentek élete (vagy orosz, pravoszláv megfelelője, a „zsityije”). A műfaj fontos szabálya, hogy kizárólag a szent (szentté avatott személy) halála után jöhet létre. Éppen ezért rendszerint több variációban létezik – ezekből kristályosodik ki a kanonizált, érvényesnek tekintett változat. Szent Ferenc első életrajzát – mindössze két évvel a Poverello halála után – Celanói Tamás írta meg. A ferences irodalomtörténet szerint ezután alig húsz évvel a genovai káptalan „minden testvért felszólított, hogy aki csak tud valami újat a szent alapító életéből, azt haladéktalanul vesse papírra”. Így született meg az újabb Szent Ferenc-életrajz, A három társ legendája: Leó, Angelus és Rufinus tollából – mindhárman közeli barátai és élete utolsó éveiben állandó kísérői voltak Szent Ferencnek. A félkegyelmű zárlata arra mutat, hogy a
315
herceg „halála” - a svájci intézetbe való visszakerülése – után, vagyis kívül a regény terén és idején három közeli barátja és hűséges kísérője, Jevgenyij Pavlovics Radomszkij, valamint Vera Lebegyeva és Kolja Ivolgin emlékezetében, levelezésében marad-maradhat fönn, kelhet új életre Miskin alakja. Kolja és Radomszkij regénybeli szerepének részletes elemzésére ezen a helyen nem vállalkozunk. Mindenesetre Kolja szintén valóságos Szent Ferenc-hasonmásként lép be a történetbe: „Ugyanebben a kis szobában (ti. ahol apja, a tábornok lakik) kapott helyet Kolja, Gavrila Ardalionovics tizenhárom éves gimnazista öccse is; kénytelen volt itt szorongani, tanulni, itt egy másik, nagyon ócska, keskeny és rövid díványon, rongyos lepedőn aludni, de főként gondozni az apját (…), és vigyázni rá.” (138.) A gondoskodás, az odaadó szolgálat Kolja egyik legfontosabb jellemzője; nemcsak az apja, hanem a herceg vonatkozásában is. A környezetében eleinte mindenki hangsúlyosan – vagyis nem „miskini értelemben” – gyerekként kezeli: nem veszi komolyan. Így aztán Miskin és Kolja: egymásnak is „hasonmásai”. Jellemző, hogy amikor Miskin hat hónapra eltűnik Pétervárról, Jepancsinéknál – főleg Jepancsina tábornoknéval való kapcsolatában – tulajdonképpen Kolja veszi át a helyét. Amikor a herceg levelének kézbesítéséhez hiába kunyerálja el Ganyától a „vadonatúj zöld nyakbavalóját” – Aglaja nem fedezi fel benne a lovagot, „hólyagnak” titulálja -, hamarosan Miskin is újra megjelenik előttünk: túlságosan, megmosolyognivalóan divatos öltözékben (287-288.). Miskin Aglajának írt – húsvéti – levele ráadásul szintén a Szent Ferenc-kontextushoz kapcsolható, hiszen az aláírás úgy szól, hogy „Fivére, L. Miskin hg.”. Aglaja viszont a Don Quijote-kötetben rejti el a levelet: Miskint lovag-szerepre ítéli. A herceg élénk érdeklődéssel figyeli a történetbe épp belépő Radomszkijt: „Úgy tetszett neki, hogy Radomszkij nagyszerűen viselkedik: szerény, vidám, és különösen tetszett neki az, hogy teljesen egyenrangú félként, barátságosan kezeli a vele ingerkedő Kolját.” (386.) A Szent Ferenc-kontextusba ezek szerint rögtön bevonható Radomszkij alakja szintén részletes elemzést igényel. Jelzésként most említsünk meg annyit, hogy nevének jelentésében az „öröm” szó („rad”, „radoszty”) rejlik; valamint hogy éppen „identitás-váltáson” megy át, amikor belép a történetbe: nagy feltűnést kelt a társaságban, amikor kiderül, hogy levetette az – akár a lovag-szerephez köthető - egyenruhát. Ezen az úton eljuthatunk egészen a Vera Lebegyevához fűződő (a szerelmet ki nem záró) kapcsolatához. Ahogy már említettük, Vera első megjelenése a regényben (fiatal lány gyászruhában, karján a gyermekkel) azonnal bibliai képet idéz. Ha a reneszánsz festészetet – modellként és szemléletében – nem kis mértékben meghatározó Szent Ferencről és A félkegyelműben fellelhető Szent Ferenc-párhuzamokról van szó, érdemes megvizsgálni a Vera Lebegyeva és a különleges szépségű reneszánsz madonnák között felfedezhető hasonlóságot is. Eörsi Anna azt írja a Jézus-ábrázolások változását, koronkénti jellegzetességeit vizsgáló tanulmányában, hogy keleten azért nem találunk „igazi gyermek-Jézus”-
316
ábrázolást, mert a bizánci, később a pravoszláv Krisztus-ábrázolásokon – ahogy erre már utaltunk – a Megváltó isteni természetén van a kizárólagos hangsúly. A nyugati kereszténységben a kora középkor szintén az isteni természetű Krisztus ábrázolására törekszik, és bár 12. századtól az emberi vonatkozás kerül előtérbe, a reneszánsz hozza meg az igazi „áttörést”; nem függetlenül a ferences hagyománytól, amely a Krisztus életével való minél erőteljesebb azonosulásra szólít. A hangsúly eltolódik: a nyugati kereszténységben – és a nyugati szakrális képzőművészetben - nem az Istenben nyilvánul meg az emberi; hanem fordítva. Isten magára öltött egy törékeny, esendő testet: az emberré válás legnagyobb csodája pedig a gyermek. (Itt rögtön utalhatunk arra a valóságos gyermekre, akit Vera tart a karján – és akit úgy hívnak, „szeretet”.) Minden az arányokon múlik: Giotto 1302. körül még az ikon időtlenségét idéző arany háttér előtt festette meg – a madaraknak prédikáló - Szent Ferencet. Szilágyi Ákos az ortodox ikont – mint a rituális ismétlés elvét követő „szent másolatot” - és a reneszánsz festményt összehasonlítva arra jut, hogy az alapvető, egymást kizáró eltéréseken-ellentéteken túl (ld. „ablak” kontra „tükör”) a kétféle ábrázolásmód között lényegi hasonlóság fedezhető fel. „Az új-európai realisztikus művészetben az alak az idő egy adott szegmentumában, a tér egy adott szegmentumában létezik. A reneszánsz művészetben viszont az alak végtelen időben és végtelen térben helyezkedik el. (…) Lehetetlenség, hogy egy lépés a végtelenségig tartson, de a Sixtusi Madonna nem a földön lépked, a felhők az öröklét felé tartanak vele. (…) Nem az élet kaleidoszkópjából kiragadott mozdulatok ezek, hanem a lét teljessége. (…) Mégis, a mozdulat, a mosoly, a test, a tér, a faktúra, a részletek, a szituáció maximális tárgyi konkrétságú, a természettől ellesve, a természet ’utánzásának’ eredménye. A lényeg átdereng a létezésbe.” Vagyis a reneszánsz festészet az ikon „ablakfunkciójából” őriz meg valamit, amikor az embert az örökkévalóság „keretében” ábrázolja; valószínűleg innen ered „páratlan spirituális pátosza”. Mindehhez a reneszánsz Madonna-ábrázolásokon gyakran feltűnik egy „valóságos” kismadár, a tengelice, amely egyfelől Jézus szenvedéseire, másfelől a Jézushoz eltaláló lélekre utal a nyugati keresztény (római katolikus) szimbolikában. Dosztojevszkij regényíróként nem ábrázolhat mást, csak embereket. Legfeljebb az esetlegességen mégiscsak átderengő transzcendens háttere előtt ott, ahol a bájos, szelíd és derűs, Miskin passióját végigkísérő „kismadár”, Vera Lebegyeva áll: sötét ruhában, karján a gyermek.
317
Irodalom Assisi Szent Ferenc művei. Ferences Források. Celanói Tamás 1993. Szent Ferenc első és második életrajza. Balanyi György fordítását javította Hidász Ferenc, Várnai Jakab. Agapé. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1972. …bov úr és a művészet kérdése. Fordította: Kulcsár Aurél. In.: Dosztojevszkij művei. Sorozatszerkesztő: Radványi Ervin. Magyar Helikon. Budapest. 221-247. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 1996. A félkegyelmű. Fordította: Makai Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest. Eörsi Anna 1997. Deus in figura pueri. A gyermek Jézus a középkori és a reneszánsz művészetben. Pannonhalmi Szemle 5: 35-45. Kaszatkina, Tatiana 1996. Ob odnom szvojtszve epilogov pjatyi velikih romanov Dosztojevszkovo. In.: Dosztojevszkij v konce XX veka. Klasszika Pljusz. Moszkva. 67-117. Markovics, Lev Kazsdan 2003. Franciszk Asszizszkij, russzkij iszihazm i iszlamszkij szufizm. Moszkva. Szabó Tünde, 1999. Nőalakok és ikonicitás Dosztojevszkij műveiben. In.: A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből. Diszkurzívák. Argumentum. Budapest. 411-449Szilágyi Ákos 2008. A kendőzetlen igazság képe. Ortodox ikon és reneszánsz festmény. Alföld. 59 / 9. Sztyepanjan, Karen 2001. Jurogyszvo i bezumije, cmerty i voszkreszenyije, bityije i nyebityije v romanye „Igyiot”. In.: Poman F. M. Dosztojevszkij „Igyiot”: szovremennoje szosztojanyije izucsenyija. Szerk.: Kaszatkina, Tatiana. Naszlegyije. Moszkva. 137-162. Sztyepanjan, Karen 2010. Tri ricarja. In.: Javlenyije i gyialog v romanah F. M. Dosztojevszkovo. Kriga. Moszkva.
318
