Kötetlen. Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Kötetlen Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Kötetlen Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Budapest, 2015

Lektorálták:

Darvas Ágnes, Éber Márk, Dr. Lévay Miklós, Mészáros György, Török Emőke Olvasószerkesztők:

Fellner Zita, Horzsa Gergely, Katona Eszter, Nyírő Zsanna Borítóterv:

Balla Csönge ISSN 2061-7453

Kiadja az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium

1117 Budapest, Nándorfejérvári út 13. http://angelusz.elte.hu Nyomdai előkészítési és kivitelezési munkák: ELTE Eötvös Kiadó Kft.

Tartalom

Földesi Judit

„Felnőttünk a könyvvel” Az olvasási szokások kialakulásáról

11

Bacsák Dániel – Bezsenyi Tamás – Schuller Csaba – Szeitl Blanka

„Nem tudnak ezek dolgozni, csak focizni!” Elméleti és módszertani dilemmák az Orczy-kerti Farkasok labdarúgócsapatával végzett kutatás során

41

Fényes Csongor

Mozgolódás, tüntetés, foglalás A budapesti egyetemfoglalás felépítése és működése

63

Bezsenyi Tamás

Szervezett bűnözés Magyarországon a rendszerváltás tükrében

97

Ambrus Márton

Magyarságkonstrukció az „ugor-török háborúban”

125

A Szakkollégium tagjai:

Ábrán Ágota Alacsony Zsóka Ambrus Márton Angyal Emese Arnold Mária Bacsák Dániel Bede Soma Bozsó Júlia Brecsok Anna Ágnes Buda Jakab Császár Liza Cserép Tamás Dékány Gergő Dörgő Benedek Fazakas Áron Fényes Csongor Földesi Judit Hajdu Miklós Hoffmann Sára Horváth Anna Jackli Zsófia Katona Eszter Katona Nóra Katona Vera Kecskés Nóra Kelemen Zsófia Kerekes Áron Kiefer Péter Koletár Klaudia Koncz Imola Kontó Sándor Kovács Annamária Kovács Barbara Nóra Krámer Lili Krizsák Gergő

Laczkó Sándor Tibor Lehotai Orsolya Menich Nóra Mikó Alexandra Nagy Mihály Nagyághy Zita Pásztor Ágnes Petényi Sára Péter Balázs Pethes Barbara Schuller Csaba Stalzer Tamara Szarka Zsanett Szántó Adrienn Szeitl Blanka Székely Jutka Szilasi Katalin Szilágyi Ádám Szirtes András Taksz Lilla Táborossy Anna Terplán Győző Teveli-Horváth Dorottya Tóth Júlia Tóth Zsófia Úri Róbert Váry Dániel Vigvári András Zalányi Márk Seniorok:

Bezsenyi Tamás Fehér Borbála Fellner Zita Győri Lóránt Horzsa Gergely

7

Nagy Júlia Petronella Nyírő Zsanna Sárkány András A Szakkollégium volt tagjai:

Antal Tibor Ágoston Andrea Bak Anita Balla Csönge Benkő Zsuzsanna Békási Balázs Béni Rita Birtha Magdi Bíró Ibolya Andrea Boros Veronika Czegő Tünde Demeter Endre Donáth Anna Dulics Éva Ember Kata Fazekas Ágnes Sarolta Fejős Anna Fonyó Attila Fónagy Réka Fűrész Enikő Gerő Márton Géczy Orsolya Girasek Edmond Gyulai Zsófia Hajdu Gábor Heiter György Hordósy Rita Ignácz Zsófia Ilyés Virág Jancsics Dávid Kengyel Judith Gabriella Keres Zsófia 8

Király Emma Kiss Kelemen Kiss Mónika Komáromy Gergely Korpás Zoltán Kovács Adrienn Kovács Judit Körmendi Zsófia Lakatos Zsombor Lippényi Zoltán Lórántfy Andrea Lőrincz Dalma Marton Anikó Meixner Boglárka Mészáros Gábor Micsinai István Mikolai Júlia Misetics Bálint Mittich Boglárka Monori Dorottya Nagy Klaudia Nagy Petra Eszter Németh Fruzsina Oláh Zsófia Petényi Mirkó Polyák Emese Priksz Tamás Sallai Judit Siró Viktória Somi Gábor Somlai Helga Steinsits Rita Susánszky Pál Szabadkai Bálint Szabó Fanni Szabó Zsófia Szanda Attila

Szekeres Bertold Szekeres Judit Szente Thomas Szigeti Dániel Szőcs Máté Taibouni Chanez Eszter Thury Gábor Tóth Dávid Tóth Krisztina Tóth Sándor Tucker Dávid Varga Éva Flóra Vasas Anna Luca Vecsei Anita Veres Imre Vida Blanka Zeöld Zsombor Szakkollégiumi kurzust tartottak:

Bajnai László Barna Ildikó Bass László Békés Vera Bernát Anikó Bezsenyi Tamás Birtha Magdolna Bíró Judit Bugarszki Zsolt Csákó Mihály Csepeli György Csótó Mihály Debreczeni József Deme János Demeter Endre Dóczi Tamás Ember Kata Éber Márk

Faragó Klára Fehér Borbála Fehér Márta Fellner Zita Finszter Géza Fleck Gábor Fleck Zoltán Fokasz Nikosz Fóti Péter Gerő Márton Géró Györgyi Gönczöl Katalin Győri Lóránt Gyurkó Szilvia Hajdu Gábor Hargitai Dávid Heller Ágnes Heller Mária Horn Dániel Horzsa Gergely Horváth László Ignácz Ádám Kiss Zsuzsa Kóczé Angéla Kopper Ákos Kovai Melinda Kovács Éva Kutrovátz Gábor Lakner Zoltán Léderer Pál Lőrincz Dalma Meixner Boglárka Messing Vera Mészáros György Micsinai István Nagy Beáta Nemes Attila László 9

Németh Krisztina Németh Renáta Örkény Antal Papp Richárd Petényi Mirkó Pethes Barbara Rácz András Rényi Ágnes Sas István Sági György Sági Matild Ságvári Bence Sárkány András Sáska Géza Sik Domonkos Sik Endre Simon Dávid Somi Gábor Somlai Péter Somorjai Szabolcs Susánszky Pál Szabari Vera Szabó Márton Szabó Mátyás Szabóné Kármán Judit Szarka Zsanett

10

Szekeres Szidónia Székelyi Mária Sziklai Balázs Terplán Győző Tóth László Tóth Olga Ungváry Krisztián Vajda Júlia Vajda Zsuzsa Váradi László Vida Blanka Vidra Zsuzsa Vigvári András Virág Tünde Wessely Anna Dr. Wildmann János Zemplén Gábor Zombory Máté Szakkollégiumunk igazgatói:

Fokasz Nikosz 2003–2004 Örkény Antal 2004–2006 Bíró Judit 2007–2010 Bugarszki Zsolt 2010–2012 Wessely Anna 2012–

Földesi Judit

„Felnőttünk a könyvvel” Az olvasási szokások kialakulásáról

Bevezetés Napjaink aktuális problémája, hogy a könyvolvasás mindinkább háttérbe szorul. Amen�nyiben valamit tudni szeretnénk, első utunk egyre ritkábban vezet a könyvesboltokba vagy könyvtárakba. Sokkal egyszerűbb az internetes keresőportálokhoz fordulni, ahon­ ­nan kérdéseinkre pillanatokon belül azonnali választ kaphatunk. Már a hatvanas évektől léteztek borúlátó találgatások és jóslatok azzal kapcsolatban, hogy a könyvek fokozatosan eltűnnek majd az életünkből (vö. McLuhan 2001). Ennek ellenére, noha keresettségük hanyatlani is látszik, mind a mai napig jelen vannak. A mai társadalmakban a megfelelő tájékozottság és kulturális tőke nélkül az érvényesülés elképzelhetetlen volna. Az olvasás körülvesz minket mindennapjainkban. Lehetséges, hogy észre sem vesszük, de mindennap olvasunk valamit. A közösségi média egyre növekvő térhódítása ellenére az írott szó és a könyvek rendületlenül a legfőbb, uralkodó adathordozóink közé tartoznak. Tanulhatunk belőlük, ismeretszerzés, tájékozódás és életviteli tanácsadás céljából is rendkívül hasznosak, informatívak. A könyvek azonban nemcsak az információszerzés eszközei. Nem feledkezhetünk meg az olvasás szórakoztató mivoltáról sem, hiszen mint szabadidős tevékenység, kikapcsolódási formaként is funkcionál. Az általunk olvasott történetek segítségével, ha csak egy kis időre is, elmenekülhetünk a valóságból. Természetesen választhatunk számos egyéb tevékenység közül is, de egyik sem nyújt az olvasáshoz hasonló élményt, amely során kénytelenek vagyunk a képzelőerőnkre hagyatkozni. Nem be­­ szélve arról, hogy ezen szórakozási forma a fantáziánk szárnyalását nem csupán igényli, de fejleszti is, ugyanúgy, ahogy a szókincsünket és helyesírási készségünket. Dolgozatom az olvasási szokások kialakulásának körülményeit tárgyalja több szempontból. Önálló gondolkodásunk fejlődését meghatározó mértékben befolyásolják 11

az első, olvasással kapcsolatos élményeink, ahogyan fókuszcsoportos interjúink egyik résztvevője is megfogalmazta: „Felnőttünk a könyvvel”. Az, hogy a családunkban hogyan szocializálódunk, milyen benyomások érnek minket, hogyan észleljük azokat, illetve az iskolai tapasztalataink milyen impulzusokat keltenek bennünk, mind-mind befolyásoló hatással lehetnek az olvasási szokásaink kialakulására. Igyekszem körbejárni és ismertetni a témával kapcsolatos eddigi kutatások főbb eredményeit. Továbbá ismertetem egy egyetemi, olvasási szokásokat vizsgáló, kérdőíves ku­­ tatás kimenetelét, melynek a résztvevője voltam. Az eredményeket összevetem három, a gyermekkori olvasási szokások kérdésére összpontosító, fókuszcsoportos interjú során szerzett tapasztalataimmal. Elsődleges célom, hogy ezen kutatások alapján bemutassam az olvasási szokások ki­­ alakulásának legfőbb befolyásoló tényezőit. Ezenfelül észrevételeim részletes ismerte­ tésén keresztül szeretnék rávilágítani az ezzel kapcsolatos, pillanatnyilag leginkább problémákat generáló tényekre és azok összetevőire. Elemzésem során érintem a gyermekkor szerepének befolyását az olvasóvá válásra, az olvasás egyre csökkenő tendenciáit, az olvasóvá nevelés jelentőségét, és kitérek az olvasás mint szabadidős tevékenység vizsgálatára is. Dolgozatomban a könyvolvasással, azon belül is a hagyományos, papíralapú könyvekkel foglalkozom, az olvasás más formái – bár szintén fontosak a fenti szempontokból is – most nem kerülnek bele a vizsgálódásba.

1. A dolgozat alapjául szolgáló empirikus kutatás tárgya és célja Az olvasási szokásokat felmérő kutatásunkat kérdőíves felméréssel végeztük 2014 júniusában.1 A kérdőívezés két hetet vett igénybe. A kérdőívezés helyszínét az Ulpius-ház Könyvkiadó egyes könyvesboltjai biztosították. A mintavétel úgy zajlott, hogy a vásárlást követően minden második vásárlót megszólítottunk és megkértük, hogy válaszaival segítse a munkánkat. Célunk az volt, hogy a minta a lehetőségekhez mérten leképezze az Ulpius-ház Könyvkiadó vásárlóközönségét. A kérdezés minden nap délelőtt és délután zajlott. A lekérdezés átlagosan kérdőívenként körülbelül húsz percet vett igénybe. A kérdőíves felmérést az Ulpius-ház Könyvkiadó hat különböző könyvesboltjában végeztük, a WestEnd bevásárlóközpontban, a Váci úti könyvesboltban, a Pólus Centerben, a Sugár Üzletközpontban, illetve a Móricz Zsigmond körtéren és a Deák Ferenc téren található üzleteikben. 1

12

Kérdőíves kutatásunk a Károli Gáspár Református Egyetem szociológia alapképzésének 2014. évi nyári szakmai gyakorlatának keretein belül készült el.

Mintánkban különböző bolttípusok vannak jelen. A vizsgálatba bevont boltokat az Ulpius-ház Könyvkiadó jelölte ki számunkra, figyelembe véve, hogy a mintánkban egy­­ aránt helyet kapjanak a „hagyományos” kisboltok, illetve a plázákban található nagyobb üzlethelyiségek is. Kutatásunk központi kérdései az olvasáshoz való hozzáállásra és az olvasási szokások megismerésére vonatkoztak. Szerettük volna megtudni, hogy melyek a legkedveltebb műfajok, milyen célból olvasnak és mik azok a tényezők, amelyek befolyásolják a vásárlókat az olvasmányaik kiválasztása során. Kérdőívünk egy része kitért az elektronikus olvasás témájára is. Ezen belül az e-könyv olvasók térhódítását és a különböző elektronikus olvasásra alkalmas eszközök, mint például okostelefonok, táblagépek kifejezetten olvasásra történő használatának megoszlásait vizsgáltuk, továbbá az elektronikus és hagyományos olvasás közötti preferenciákat, illetve a válaszadók attitűdjeit az elektronikus olvasással kapcsolatban. Néhány, a könyvvásárlási szokásokat felmérő kérdés is helyet kapott a kérdéssor­­ ban. Ezen kérdések a könyvvásárlás módjára, a könyvesboltokba történő ellátogatás gyakoriságára, a választásban befolyásoló tényezőkre és a vásárlói elégedettségre vo­­ natkoztak. Ezen felül természetesen a kérdőívünkhöz tartozott egy, az alapsokaság szocio-demográfiai összetételét vizsgáló kérdéssor is. Ezek közül az adatok közül a gyermekkori olvasási szokásokkal összefüggésben a nemmel, az életkorral és az édesapa iskolai végzettségével kapcsolatos eredményeket elemzem. Kérdőíves kutatásunkat az egyetemen végzett három fókuszcsoportos interjú is ki­­ egészítette. Ezen interjúk lebonyolítására a Károli Gáspár Református Egyetemen félévente szervezett Tréninghét keretein belül került sor, 2014. október 20-án és 21-én. A résztvevők az egyetem hallgatói voltak. A vizsgálatban összesen 35 önként jelentkezett hallgató vett részt, különböző szakokról.

2. Elméleti háttér A szakirodalom sokat tárgyalt témája az olvasási szokások kialakulásának vizsgálata. Élénk vitákra, számos különböző vizsgálati módszerre és eredményre akadhatunk. Az olvasásszociológiai kutatások témakörei közé tartozik többek között a különböző társadalmi rétegek olvasási szokásainak, olvasmányok beszerzésének és befogadásának, az olvasás indítékainak, illetve az eltérő olvasói ízléseknek a vizsgálata.2 2

A magyarországi olvasásszociológiai kutatások közül a legjelentősebbek Gereben Ferenc nevéhez fűződnek, ezekre a kutatásokra nagyban támaszkodtam a tanulmány elkészítése során is.

13

Az olvasás mint szabadidős tevékenység csökkenéséről is számos kutatás készült, az utóbbi néhány évben is. Ebben a visszaesésben szerepet játszhat a könyvkiadás vis�szaesése, ami azért aggasztó, mert köztudott, hogy a kiadások a vásárlók igényeihez igazodnak. A fogyasztók igényeinek változásai betudhatóak az egyre növekvő áraknak, vagy akár az egyre szélesebb körben elterjedő technikai eszközök térhódításának is. Az olvasáskutatás egyik főbb témája a gyermekkor befolyásának vizsgálata az olvasási szokások kialakulására, az ezen témával foglalkozó szerzők többsége a család, azon belül pedig a szülők jelentős befolyását hangsúlyozza.3 Dolgozatomban az utóbbi témához szeretnék saját kutatásunk alapján hozzászólni. 2.1. A gyermekkor szerepe az olvasóvá válásban

Az olvasási szokások kialakulásával foglalkozó kutatók többsége egyetért abban, hogy a családnak meghatározó jelentősége van a gyermek olvasási magatartásának alakulására. A téma kutatásának különösen súlyt ad az olvasás feltételezett visszaszorulása. A könyvekkel kapcsolatos legelső élmények domináns szerepet töltenek be a majdani olvasói magatartás létrejöttében, hiszen a gyermekkori előkészítés a legfőbb ösztönző alapja az olvasni tanulásnak (Bartos 1999). Az első élmények értelemszerűen a bennünket közvetlenül körülvevő családi környezetből származnak. A gyerekek olvasáshoz való hozzáállására, olvasási kedvének és informálódásának kialakulására minden bizonnyal befolyással van a szüleiktől örökölt többgenerációs minták példája (pl. Gereben–Nagy 1992). Ezek a szokások tehát generációról generációra öröklődnek. Általános konklúzió, hogy a gyerekek olvasással kapcsolatos attitűdjeit a családi környezetük jellemzői, mint például szüleik iskolázottsága, szociális helyzete és hagyományai formálják és változtatják (Gereben 2000). Következésképpen nem csupán a szülők szokásai, hanem iskolai végzettsége és társadalmi helyzete is meghatározó, ahogyan ez Andor Mihály több írásában (l. 1999) is megjelenik. A szülők iskolai végzettsége befolyással van arra, hogy a gyermekük hová megy továbbtanulni, hogyan képzeli el a jövőjét, sőt még arra is, hogy mennyire lesz sikeres tanulmányai során. A családi könyvtárak méretének vizsgálata során is célszerű szem előtt tartani, hogyan viszonyul nagyságuk a szülők iskolai végzettségéhez. A családi és a gyermek saját könyvtárának mérete abban az esetben a legnagyobb, ha mindkét szülő egyetemi diplomával rendelkezik. Alacsonyabb iskolai végzettséggel csökken a könyvek száma is az egyes családi könyvtárakban és a gyermekek egyéni 3

14

Vö. ehhez például: Lőrincz Judit (1993): A bennünk élő könyvek elkísérnek. In Gereben Ferenc [et al.]: Magyar olvasáskultúra határon innen és túl. Közép-Európa Intézet, Budapest. 149–163. és Nagy Attila (2003): Háttal a jövőnek? Középiskolások olvasás- és művelődésszociológiai vizsgálata. Gondolat Kiadó, Budapest.

könyvtáraiban is, így ez értelemszerűen tükröződhet a könyvekhez, olvasáshoz való viszonyban (Andor 1999). A Pierre Bourdieu (1978) által megfogalmazott kulturális tőke inkorporált formájának elsajátítása is alapvetően a családi szocializáció során megy végbe. 2.2. Csökkenő tendenciák az olvasásban

Azok, akik sikeresen elsajátítják a megfelelő készségeket és rendszeresen olvasnak, harmonikusabb életet folytatnak, érdeklődőbbek, kíváncsibbak, nyitottabbak és kreatívabbak. Elfogadóbbak önmagukkal és a világgal kapcsolatban, a feladatok megoldására való tekintettel pedig újszerű elképzeléseik vannak (Péterfi 2006). A modern információs társadalmakban az olvasás elengedhetetlen eszköze az érvényesülésnek. Megfelelő minőségű olvasási készség nélkül egyéni gondolataink felelős érvényre juttatása is elképzelhetetlen volna (Cs. Czachesz 2001). Többek között éppen ezért jelent problémát az olvasás visszaszorulása. A csökkenő könyvkiadási adatok aggasztóak, Benczik Vilmos „Az olvasás alkonya?” című tanulmányából kiderül, hogy 1980-ban 17 327 000 példányban jelent meg gyermek- és ifjúsági irodalom Magyarországon, 1990-ben 8 371 000 és 1998-ban már mind­ össze 4 331 000 példány, ami azt jelenti, hogy míg 1980-ban egy gyerekre számítva 12 gyermekkönyv jelent meg, 1998-ban már csak 4. Mindezek az eredmények azt sugallják, hogy a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak, mivel feltételezhetjük, hogy ezek az adatok a fogyasztók elvárásaihoz igazodnak. A felnőttekre vonatkozó könyvkiadási adatok ugyan sokkal kisebb mértékben, de hasonlóan csökkentek ebben az időszakban. A felnőttek olvasási kedvének alacsonyabb mértékű csökkenése vélhetően annak köszönhető, hogy az idősebb korosztály még az olvasásra szocializálódott. A gyerekek olvasási kedvének visszaesése azzal is magyarázható, hogy olvasási készségeik nem megfelelőek (Benczik 1999: 7–8). Említésre méltó mindazonáltal, hogy a rendszerváltás óta kevesebb példányban ugyan, de több könyvet adnak ki (KSH 2013). A könyvkiadások hanyatlására befolyással lehet a könyvek árának növekedése is, ugyanakkor ezzel párhuzamosan nem nő a könyvtárhasználat, tehát ez a jelenség is az olvasási kedv alábbhagyására utal. Esetleg felmerülhet az a szempont is, hogy a mostani könyvkiadási adatok csak a ’70-es és ’80-as évekhez képest tűnnek kevésnek, amikor az olcsó könyvárak miatt az érdeklődő olvasók szinte bármely újonnan megjelent könyvet meg tudták vásárolni (Bernát 2002: 6). A Központi Statisztikai Hivatal 2010-ből származó adatai is beszámolnak a könyvvásárlói magatartás változásairól. Eszerint a könyvkiadást legfőképp a népesség olvasási szokásai, az aktuális piaci viszonyok és a kiadványok ára befolyásolják. A kiadványok számának szabályos növekedése megállni látszik, ennek ellenére továbbra is jelen 15

van egy stabil vásárlói közönség. A lakosság továbbra is milliókat költ könyvek vásárlására, kiváltképp az elajándékozásra szánt könyvek beszerzésére. A könyvvásárlók legnagyobb része a felső osztályból kerül ki (KSH 2010). Az olvasás csökkenését nem csak a könyvkiadás és vásárlás adatai mutatják. Alátámasztják ezt a Központi Statisztikai Hivatal kulturálódási szokásokat vizsgáló, az időmérleg-felvételek összehasonlításán alapuló, 2013-ban publikált adatai is (KSH 2013). A felmérésekből kiderül, hogy 1986 és 2010 között folyamatosan csökkent a napi átlagos idő, amelyet olvasásra fordítunk. Az olvasással töltött idő napi átlagban 1986/87-ben 33 percre volt tehető, 1999/2000-ben 24 percre, végül 2009/10-ben már csak 20 percre. Az adatfelvételből kiderült, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők olvastak a legtöbbet, azonban az egyéb szabadidős tevékenységekre kevesebb idejük maradt. Az érettségivel rendelkezők olvasással töltött ideje átlagosnak volt mondható, az ennél alacsonyabb végzettségűek részéről az olvasással töltött idő a 2009/10-es adatok alapján napi átlagban kevesebb, mint negyed óra volt. A nyugdíjasok egyik legkedveltebb tevékenységének a televíziózás mellett az olvasás bizonyult. Továbbá kiderült, hogy legtöbbet az egyedül élők olvastak, ez összefüggésben van azzal, hogy közülük sokan nyugdíjasok. Legkevesebb időt a gyermekes háztartásokban fordítottak olvasásra, áltagosan körülbelül egy órát naponta. Az előző évek adataihoz képest a tanulók olvasással töltött ideje csökkent a legnagyobb mértékben, hiszen a legfrissebb adatfelvételkor már nem érte el a 15 percet. 1986/87-ben a legfiatalabbak olvastak a legtöbbet, de mostanra ez megfordult. A nagyobb településeken, városokban élők könnyebben hozzáférnek a kulturális ja­­ vakhoz. A városok és lakóparkok lakói alapvetően több időt töltenek olvasással. A csalá­­di házakban, illetve falvakban élők viszont kevesebbet. Az olvasás, mint melléktevékenység, 6 perces napi átlaggal van jelen mintánkban. A pihenés, kávézás, reggelizés, munkahelyre utazás és WC-használat közben történő olvasás a leggyakoribb. Az összesen 20 percig tartó főtevékenységként olvasással töltött időből 13 perc jut újságolvasásra, ami azt jelenti, hogy mindössze 7 perc marad könyvolvasásra az általunk vizsgáltak körében. Az időmérleg kérdőívek 2009-től már az elektronikus és az internetes olvasás vizsgálatát is beépítették kérdőíveikbe. Az elektronikus formában történő olvasás egyértelműen elkülöníthető az egyéb interneten történő tevékenységektől, mint például a közösségi portálok böngészése vagy a letöltés. A politikai és gazdasági napilapok kiadásának csökkenése nem kizárólag a lapok elektronikus verziójának és azok interneten történő elérhetőségének köszönhető, hanem annak is, hogy az internetes hírportálok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek (KSH 2013). Ezen adatok alapján érthető a könyvolvasás, illetve a hagyományos papír alapú ol­­ vasás csökkenése miatti aggodalom és az is, hogy miért fontos a probléma feltárása. Éppen ezért a korábbinál sokkal nagyobb jelentőséggel bír az olvasóvá nevelés kérdése is. 16

2.3. Olvasási készség és olvasóvá nevelés

A folyamatosan fejlődő társadalmakban – mint arról már szó volt – hatalmas jelentősége van az olvasásnak, mely hozzájárul a művelődésünkhöz és az önálló gondolkodásunk fejlődéséhez. Az írásbeliség mindannyiunk számára nélkülözhetetlen érték. Éppen ezért nagyon elszomorítóak a nemzetközi PISA-vizsgálat utóbbi években kimutatott eredményei. Nemzetközi összehasonlításban a magyar tanulók eredményei felettébb rossznak számítanak. A PISA-vizsgálat legfrissebb adatai 2012-ből valók, ez a vizsgálat a 15 éves tanulók szövegértési, matematikai és természettudományi műveltségét méri, majd az eredményeket összeveti a tanulók szociális hátterével. A legelső mérés 2000-ben történt, azóta háromévente ismétlik meg a 34 OECD és 31 partnerországban. Az első három vizsgálat során Magyarország szövegértésből nem érte el az OECD országok átlagát. 2009-re a magyar tanulók átlageredményei kimutathatóan javultak. 2012-ben azonban a magyar tanulók szövegértési átlageredményei megint nem érték el az OECD átlagát, és ezen a területen 19,7 százalékuk alulteljesítőnek számított (PISAvizsgálat 2012). Az olvasás tanításának megreformálása az oktatáspolitika rendszerint ismételten előkerülő, hangsúlyos tárgya. Az olvasás egyértelműen pozitív hatással van érzelmi fejlődésünkre, művelődésünkre és jellemünk formálódására is, noha mindez alig észre­ vehetően történik (Bartos 1999). Számtalanszor találkozunk azzal a problémával, hogy ma a gyerekek nem szívesen töltik az idejüket olvasással: valószínűleg ennek köszönhető a már korábban említett, átlagos napi olvasással töltött idő csökkenése (KSH 2013). Ezzel szoros összefüggésben van, hogy esetenként nem is értik, amit olvasnak. Lovász Gabriella (1999) szerint a legtöbben a gyerekek olvasási készségét és kedvét hátráltató tényezők között említik a televízió térhódítását, a különböző technikai eszközök elterjedését, és az irodalom­ oktatás szigorú követelményrendszerét. Ezen problémák orvoslására sokan a már megszokott kötelező olvasmányokban, olvasónapló vezetésében, ajánlott irodalomban látják a megoldást. Azt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a legjobb megoldás a gyerekek motiválása lenne. Egy másik szempontból megközelítve a probléma része az is, hogy az olvasókönyvek szövegei nem igazodnak a gyerekek életkorának megfelelő ismeretekhez. Helyenként előfordulnak bennük hibásan fogalmazott mondatok és ismeretlen szavak is, amelyek komoly nehézségeket okoznak a megfelelő olvasási készség kialakítása során (Péterfi 1995). Magyarországon különösen érvényesül a tanulók szociális körülményeinek befolyása az olvasási készségeikre. Róbert Péter (2004:195) a 2000-es PISA felmérés adatait elemezve megállapítja: „Magyarország azon országok egyike, ahol a tanulói háttér 17

a leginkább összefügg az olvasási-szövegértési képességekkel, és ahol az alacsony státusú és végzettségű szülők gyerekei az átlagnál nagyobb valószínűséggel tartoznak abba a „kockázati csoportba”, amelynek alacsony kompetenciája miatt rosszabbak lehetnek majd a lehetőségei a munkaerőpiacon való érvényesülésre.” Magyarországon az alacsony státusú szülők gyermekeinek 38 százalékánál olyan rossz az olvasási-szövegértési kompetencia, ami a munkavállalást és az ahhoz szükséges ismeretek megszerzését veszélyezteti (Róbert 2004: 204). A szövegértési elmaradások és a megfelelő olvasási készség elsajátításának hiánya tehát komoly probléma, az ezek kiküszöbölésére szolgáló egységes megoldás lehetősége azonban még nem realizálódott. 2.4. Az olvasás mint szabadidős tevékenység

Az eddigiekben az olvasásról főként mint az egyik legfontosabb információhordozónkról volt szó. Az olvasás önmagában azonban nem csak információszerzés forrásaként van jelen az életünkben, hiszen többek között a szórakoztatásunkra is szolgálhat. Az olvasás napjainkban kevésbé előkelő helyet foglal el a szabadidős tevékenységek között, mint korábban (Gereben 2002). A szórakozásra, kikapcsolódásra vágyók ma már számtalan lehetőség közül választhatnak. Manapság egyre több időt töltünk a különböző képernyők előtt, legyen az televízió, asztali vagy személyi számítógép, táblagép vagy akár okostelefon. Ezen adathordozó eszközök használata egyre vonzóbb és szélesebb. Jelenlétük egyértelműen háttérbe szorítja az olvasás mint szabadidős tevékenység lehetőségét. Átveszik a korábban kizárólag írásos anyagok által betöltött szerepeket és részben meg is változtatják azokat. Tagadhatatlan, hogy helyenként a tudás átadásában a mozgókép legalább olyan ha­­ tékony, mint a könyvolvasás, ugyanakkor kizárja a képzelőerő szerepét. A modern technológia azonban semmiképp nem veheti át az írott szó funkcióját. Az olvasás folyamatában ugyanis kénytelenek vagyunk fantáziánkra hagyatkozni (Benczik 1999: 10). Abban az esetben, ha nincs előttünk megfelelő példa, nem váratlan tehát, ha nem mindenkiben alakul ki az olvasás iránti szeretet. Sokakban ma már meg sem fogalmazódik, hogy a könyvolvasás nemcsak mint tanulmányainkhoz szükséges „kötelező” dolog, hanem mint szórakoztató szabadidős tevékenység is jelen lehet a mindennapjainkban. A számos rendelkezésünkre álló eszköz közül akadhatnak olyanok, amelyek sokkal vonzóbbnak tűnhetnek. Ugyanakkor ezek az eszközök nem helyettesíthetik a kizárólag könyvolvasás által megélhető élményt.

18

3. Vizsgált hipotézisek A szakirodalom alapján egyértelműnek tűnik, hogy a könyvolvasás népszerűsége csökken. A fiatalok, gyerekek kevesebbet olvasnak, mint korábban, ezért is kiemelten fontos az olvasási szokások gyermekkori kialakulásának és az ezzel kapcsolatos hatásoknak a vizsgálata. Továbbá vitathatatlan két befolyásoló tényező, a család és az iskola hatása. Az olvasó gyermekekből olvasó felnőttek válnak, akiknek rendszerint szüleik is olvasó felnőttek, magasabb státusúak és iskolázottak. Arra keresem a választ, hogy vajon látszanak-e ezek a különbségek egy alapvetően olvasó-könyvfogyasztó mintában is. Fontos kérdés továbbá, hogy mit tehetnek az oktatási intézmények. Ezen belül elsősorban azt vizsgálom, hogy mi a hatásuk a kötelező olvasmányoknak. Az áttekintett szakirodalom alapján három fő hipotézist szeretnék vizsgálni dol­ gozatomban. Az első feltevésem, hogy a szülők által felállított példa befolyással van a gyermekük későbbi olvasási szokásaira. Lényeges, hogy a háztartásban, ahol a gyerekek felnőnek, találkozzanak könyvekkel, lássák a szüleiket olvasni, legyenek aktív résztvevők a kulturális tevékenységekben, és nem utolsósorban valamilyen módon érjék el a szülők, hogy megismertessék a gyermekkel az olvasás örömét. Fontos tehát a szülői támogatás, ami sokaknál meg is valósul, de sajnos ez manapság egyre kevésbé jellemző, legalábbis az általam korábban említett adatok alapján erre következtethetünk. Önmagában nem elég, ha a gyerekeket fellelkesítik a színes, képes könyvek az olvasásra, ha a szülő teljesen érdektelen és a gyerek nem kap tőle semmilyen jellegű ösztönzést vagy megerősítést. Nagy Attila (2003) szerint a stabil családi példával szembesülők megtapasztalják a szeretet, elfogadóképesség, tisztelet és tájékozottság iránti vágy jelentőségét. Akik előtt nem szerepel megfelelő példa, a média által manipulálhatóbbá válnak, és ezáltal fogékonyabbá az olyan értékekre, mint a vagyonosság, siker vagy szépség, így sokkal több időt töltenek a televízió képernyője előtt. A családi háttér így ezen keresztül is befolyásolhatja az olvasási szokásokat. Első hipotézisem tehát az, hogy a gyermekkori család erős hatással van a későbbi olvasási szokásokra. Egyrészt nagyobb valószínűséggel válnak rendszeres olvasókká a magas státusú szülők gyermekei, másrészt – ettől nyilván nem függetlenül – nagyobb valószínűséggel válnak rendszeres olvasókká azok, akiknek a szülei is sokat olvasó, könyvet szerető emberek (voltak). Első feltételezésemhez szorosan kapcsolódik a második hipotézisem, miszerint az egyének gyermekkorban kialakult olvasási szokásai hasonlóak a jövőbeni felnőttkori olvasási szokásaikhoz. Azok közül az általunk gyakran végzett elfoglaltságok közül, amelyeket már gyermekkorunkban is rendszeresen végeztünk, a legtöbb elkísér minket 19

életünk során, ilyen gyermekkorból eredő elfoglaltságok közé tartozik az olvasás is (Lőrincz 1993). Hagyni kell a gyerekeket kibontakozni, éreztetni kell velük, hogy ők választják ki a saját olvasmányaikat, ezáltal élményként élhetik meg azokat, és ha egyszer ennek a hasznos tevékenységnek a részeseivé válnak, az végigkíséri majd őket életük folyamán. Második hipotézisem tehát az, hogy akik maguk sokat olvastak gyermekkorukban, nagyobb eséllyel válnak rendszeres olvasóvá felnőttként. A közelmúltban különböző hírportálokon számos cikk jelent meg a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, melyek megannyi heves vita tárgyává váltak a közösségi portálokon is.4 Ezek az írások elsősorban az irodalomoktatás helytelen koncepcióját tartják az egyre csökkenő olvasási kedv legfőbb indokának. Harmadik feltevésem ennek megfelelően nem más, mint hogy a kötelező olvasmányok nem megszerettetik az olvasást a gyerekekkel, hanem épp ellenkezőleg, elveszik az olvasási kedvüket. Nem ismerik meg általuk az olvasás örömét, nyűgnek érzik őket. Az olvasással kapcsolatos első impulzusokat negatívumként élik meg, ezért a későbbiekben fel sem merül bennük, hogy szórakozás, kikapcsolódás céljából elővegyenek egy könyvet.

4. Kutatási eredmények 4.1. A kvantitatív kutatás mintájának jellemzői

Az általunk vizsgált populáció az Ulpius-ház Könyvkiadó fővárosi boltjainak vásárlóközönsége. Felmérésünk során 716 vásárlót kérdeztünk meg. A legtöbb válaszadónk a WestEnd bevásárlóközpont könyvesboltjának látogatója volt, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ez a legforgalmasabb helyszín. A második legtöbb válaszadó a Pólus Center könyvesboltjában és mindössze tízzel kevesebb a Sugár Üzletközpontban válaszolt. Ezt követte a Móricz Zsigmond körtéri bolt több mint száz válaszadóval, majd a Deák téri és legvégül a Váci úti könyvesbolt, melynek rendkívül alacsony forgalmával csak a ku­­tatás során szembesültünk. Adatainkból kiderül, hogy a felmérésünk helyszínéül szolgáló Ulpius-ház Könyvkiadó könyvesboltjainak vásárlói többnyire fiatalok, illetve középkorúak, hiszen kétharmaduk 40 év alatti, amely az 1. ábrán is látható. 4

20

Például: http://444.hu/2014/08/15/a-koszivu-utcai-csillagok-avagy-hogyan-vegyuk-el-a-gyerekek-kedvet-egy-eletre-az-olvasastol-2-resz-12-fejezet-parharc-mennykovekkel/ vagy http://www.origo.hu/kul­­ tura/20140902-a-kotelezo-olvasmanyokrol.html

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

A válaszadók több mint kétharmada nő, vagyis mintánkban erősen felülreprezentáltak. Ennek fő oka minden bizonnyal az, hogy – mint ahogyan már számos korábbi felmérésből kiderült – a nők többet olvasnak, mint a férfiak (pl. Kegyesné 2001, Kóródi – Hercegh 2006). Korábbi kutatásokból (pl. Bernát 2002) tudjuk, hogy nemcsak a nők, de a fiatalok (18–25 évesek), szellemi dolgozók és a magasabb jövedelmű háztartásokban élők is gyakrabban megfordulnak a könyvesboltokban. Ezenkívül a magasabb státusú, fővárosi, fiatalabb válaszolók rendszeresebben olvasnak és vásárolnak könyvet, ezért fordulnak elő a könyvesboltban vásárlók közt is kiemelkedő arányban. Az általunk vizsgált sokaság kiemelkedő többsége budapesti lakos, jellemzően a boltokhoz közeli kerületekben élnek. Mindössze egytizedük nem rendelkezik középiskolai érettségivel. Összehasonlításképpen a Központi Statisztikai Hivatal 2011-es népszámlálási adatai szerint a lakosság 49 százaléka rendelkezett középiskolai érettségivel, egyetemi vagy főiskolai végzettséggel pedig a teljes lakosság 19 százaléka (KSH 2011). Mintánk összetételét a legmagasabb iskolai végzettség szerint a 2. ábrán tüntettem fel, az ábrán jól látható, hogy többségben vannak a magasabb végzettségűek.

21

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

A foglalkozás szerinti eloszlást a 3. ábrán tüntettem fel. Legtöbb válaszadónk tanuló, számban őket követték a különböző magáncégek alkalmazottai, majd az állami alkalmazottak. A nyugdíjas válaszadóink mintánk mindössze 10 százalékát teszik ki. Az egyéni és társas vállalkozók aránya is igen alacsonynak mondható.

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

22

A 4. ábrán látható a megkérdezett vásárlók tartós fogyasztási cikkekkel való felszereltsége. Elmondható, hogy tartós fogyasztási cikkekkel kiemelkedően jól felszereltek. Számítógéppel és automata mosógéppel szinte mindenki rendelkezik. Az okostelefonnal és az autóval rendelkezők aránya is kiemelkedő. Autót és digitális kamerát közel azonos mértékben birtokolnak a válaszolók. Váratlanul magas a tabletet használók aránya is. Nyaralóval válaszadóink közel 20 százaléka rendelkezik. Mintánkból 92 százalék vallotta magát rendszeres internethasználónak, ez a 2014 júliusában készült Gemius Negyedéves Riportban csak 60,68 százalékos eredményt ért el a 15 évnél idősebb lakosság körében (Gemius Negyedéves Riport 2014).

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

A könyvesboltokba látogatók anyagi helyzetüket rendkívül pozitívan ítélik meg. Az eredmények összehasonlítása a Tárki Monitor 2012-es adataival különösen érdekesek. A Tárki Háztartás Monitor alapján a magyar népesség körében az anyagi helyzet megítélése 2012-ben egészen máshogy alakult. Az 5. ábrán szemléltetem a Tárki Monitor 2012-es országosan reprezentatív és a saját mintánk közötti eltéréseket (Tárki Monitor 2012).

23

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

Tehát a mintánk az országos átlagnál jelentősen fiatalabb, magasabb iskolai végzettsé­­gű, jobb anyagi és vagyoni helyzetű, nagyobb arányban nőkből álló közönséget mutat, ami nagyjából megfelel annak, amit az olvasó-könyvvásárló közönségről más kutatásokból tudunk (pl. Bernát 2002). 4.2. Olvasási szokások a kérdőíves vizsgálat alapján

Figyelembe kell vennünk, hogy kutatásunk egy speciálisan olvasó közegben zajlott, ezért talán nem véletlen, hogy az olvasást a szabadidős tevékenységeik között a legtöbben megemlítették. Leggyakoribb szabadidős tevékenységei közé sorolta az olvasást az általunk vizsgált minta 77 százaléka. 23 százalékuk egyáltalán nem említette az olvasást, amikor a három, általa legfontosabbnak tartott szabadidős tevékenységéről kérdeztük. A férfiak összesen 63 százaléka és a nők 85 százaléka említette az olvasást a három leggyakoribb szabadidős tevékenysége között, ez jelentősen több, mint más, nem könyvesboltokban zajló vizsgálatokban. Női válaszadóink 76 százaléka legalább hetente egyszer vagy gyakrabban olvas nyomtatott könyvet, míg a férfiak 60 százaléka. A 6. ábra a legutóbb olvasott könyv beszerzési módjainak eloszlását ismerteti az általunk vizsgált sokaságban. 24

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

A diagramon egyértelműen látható, hogy az elsődleges beszerzési mód a könyvek újonnan történő megvásárlása, 48 százalékkal. Ezt követte lényeges lemaradással a csupán 13 százalékos, családi könyvtárból való beszerzés, és egyetlen százalékkal kevesebb a baráttól vagy ismerőstől kölcsönkapott könyvek aránya. Az eredmények alapján kétségtelen, hogy mintánk többsége a könyvek újonnan történő megvásárlását részesíti előnyben. Az általunk feltüntetett további beszerzési mó­­ dok szemmel láthatóan kevésbé népszerűnek bizonyultak. A vásárlókat megkérdeztük, hogy a kérdezést megelőző napon mennyi időt töltöttek könyvolvasással. Úgy gondoltuk, ha konkrétan az elmúlt napra kérdezünk rá, azáltal reálisabb adatokat kapunk, mint ha azt kérdeztük volna, hogy mennyi időt töltenek általában könyvolvasással napi szinten.

25

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

A 7. ábrán látható, hogy a válaszadók 36 százalékának elmondása szerint a kérdezést megelőző napon nem olvasott, 14 százalékuk viszont 2 óránál többet olvasott a megelőző napon. A nemek közötti eltéréseket illetően szignifikáns különbség volt kimutatható. A férfiak 48 százaléka vallotta, hogy az elmúlt napon nem olvasott, míg a nők mindössze 31 százaléka. 1 és 10 perc közötti olvasással eltöltött időről a férfiak 4 és a nők 5 százaléka számolt be, tehát az eltérés igen kis mértékű. 11 perc és fél óra közötti időt becsült mintánkon belül a férfiak 9 és a nők 15 százaléka. 31 perc és 1 óra közötti olvasásról a nők és a férfiak azonos arányban 12-12 százalékban nyilatkoztak. A nők nagyobb aránya, 21 százaléka töltött 1 és 2 óra közötti időt olvasással, míg a férfiaknak 18 százaléka. Arról, hogy 2 óránál több időt töltöttek olvasással a férfiak 9, míg a nők 16 százaléka számolt be. A különböző korosztályok és az eltérő iskolai végzettségűek válaszai között sem volt szignifikánsan kimutatható különbség. Az eltérő irodalmi műfajok népszerűségét is szerettük volna felmérni. Rendszeresen a legtöbben szórakoztató irodalmat, lektűrt és romantikus könyveket olvasnak (41,9 százalék). Ezeket követték a tankönyvek. A tankönyvek rendszeres olvasása valószínűleg a tanulóknak a mintánkban való felülreprezentáltságával magyarázható. A harmadik legnépszerűbb olvasmánytípusoknak a bűnügyi regények, krimik és thrillerek bizonyultak. Válaszadóink erotikus irodalmat olvasnak a legritkábban. Ez természetesen annak is lehet köszönhető, hogy nem sokan vallják be szívesen, ha ilyen jellegű 26

irodalmat olvasnak. Ami azonban sokkal meglepőbb, hogy a válaszadóink megközelítőleg 50 százaléka saját elmondása szerint soha nem olvas sci-fi és fantasy műveket. További kevésbé gyakran olvasott típusok az életviteli, gazdasági és egészségügyi ta­­ nácsadó jellegű könyvek is. Kiderült tehát, hogy a megkérdezettek az országos átlagnál jóval többet olvasnak, ami a kutatás helyszíne alapján várható is volt. Talán ennek tudható be, hogy a különböző szociodemográfiai változók mentén a más kutatásokban tapasztaltaknál kisebbek voltak a különbségek. Mintánk túlnyomó többsége a három leggyakoribb szabadidős tevékenysége közé sorolja az olvasást. A válaszadó nők és férfiak nagy része egyaránt hetente legalább egyszer olvas nyomtatott könyvet. Az adatok alapján megkérdezetteink szórakoztató irodalmat, lektűrt és romantikus könyveket, illetve tankönyveket olvasnak leginkább, nyomtatott formában, újonnan vásárolva. 4.3. A gyermekkori és jelenlegi olvasási szokások összehasonlítása és a kötelező olvasmányok szerepe

Eddig kiderült, hogy mintánkban túlnyomó többségben vannak a nők, fiatalok és a magas iskolai végzettségűek. A többség anyagi helyzetét inkább jónak ítéli meg, tartós fogyasztási cikkekkel jól felszereltek. Magas létszámmal vannak jelen a mintában a ta­­ nulók, foglalkozásukat illetően pedig a magáncégek alkalmazottai, illetve az állami alkalmazottak. Az elkövetkezőkben ismertetem a kérdőíves kutatásunk eredményeit az olvasási szokások kialakulására és a kötelező olvasmányok szerepére vonatkozóan. Kérdőívünkben a válaszadók gyermekkori olvasási szokásait is szerettük volna felmérni és azokat összehasonlítani jelenlegi olvasási szokásaikkal. Feltételezésünk szerint ugyanis a kettő szoros összefüggésben van egymással. Mivel egy felnőttekből álló mintáról van szó, ez csak közvetett módon volt lehetséges. A gyermekkori olvasási szokások felmérésére kérdőívünkben állításokat fogalmaztunk meg, és arra kértük válaszadóinkat, hogy mondják el, mennyire igazak rájuk ezek az állítások egy ötfokú skálán. A vizsgálat során az alábbi állításokat használtuk: Abban a háztartásban, ahol felnőttem, nagyon sok könyv volt. Gyermekkoromban rendszeresen olvastak vagy meséltek nekem a szüleim vagy más családtagok. A kötelező olvasmányoktól függetlenül is rendszeresen olvastam. Amikor gyerek voltam, a szüleimet rendszeresen láttam olvasni. Nem szerettem a kötelező olvasmányokat, inkább nyűgnek éreztem. Gyermekkoromban a szüleim kifejezettem erőltették, hogy minél többet olvassak. 27

Gyermekkoromban nálunk otthon nem volt téma az olvasás. A kötelező olvasmányok által szerettem meg az olvasást. A 8. ábrán az általunk kapott eredmények átlagait tüntettem fel, ötfokú skálán, ahol 1 jelentette azt, hogy az állítással egyáltalán nem értenek egyet, 5 pedig azt, hogy teljes mértékben egyetértenek vele. Legtöbb válaszadónk, azzal az állítással értett teljesen egyet, miszerint a háztartásban, ahol felnőtt, nagyon sok könyv volt. A legkevesebben pedig azzal értettek teljes mértékben egyet, hogy a kötelező olvasmányok által szerették meg az olvasást.

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

Az első négy állítással való magas szintű egyetértésből látható, hogy a kérdezettek már gyermekkorukban is jellemzően sokat találkoztak könyvvel és olvasással. Ennek minden bizonnyal szerepe van abban, hogy többségükben – mint azt az eddigi adatokból láttuk – intenzíven olvasó felnőttekké váltak. A következőkben az ötfokú skála eredményeit összevonva közlöm, kizárólag az állításokkal egyetértők válaszait tüntettem fel az ábrákon. Azokat tekintettem egyetértőknek, akik inkább egyetértettek és azokat, akik teljes mértékben egyetértettek a már ismertetett állításokkal. 28

A továbbiakban azt fogom megvizsgálni, hogy ezen az átlagosnál többet olvasó sokaságon belül látszanak-e különbségek a gyerekkori olvasási szokások tekintetében azok között, akik rendszeres olvasók és akik nem. Rendszeres olvasóknak tekintem mintánkon belük azokat, akik három leggyakoribb szabadidős tevékenységük közé sorolták az olvasást. A 9. a saját elmondásuk szerint ma is rendszeresen olvasók és rendszeresen nem olvasók eredményeit hasonlítottam össze az alapján, hogy milyen arányban értettek egyet a gyermekkori olvasási szokásaikkal kapcsolatos állításokkal. Kereszttábla-elemzés alapján a 3., 5., 6. és 7. állítások esetében szignifikáns eltérés volt kimutatható.5 Az első állítást illetően egyértelmű többségben voltak azok a válaszadóink, akiknek saját bevallásuk szerint nagyon sok könyv volt a háztartásukban. Közel azonos arányban értettek egyet ezen állítással a rendszeres olvasók és a nem olvasók. Az olvasók esetében 74 százalékuk elmondása alapján a mesélés gyakran előfordult a családban, míg azok körében, akik nem olvasnak, csak 67 százalék. Azzal kapcsolatban, hogy szüleiket látták-e gyermekkorukban rendszeresen olvasni, minimális eltéréssel közel azonos arányban alakultak a válaszok. Azzal az állítással, hogy erőltették az olvasást a szüleik, a rendszeres olvasók közül mindössze 13 százalék értett egyet. A nem olvasók, apró eltéréssel ugyan, de többen értettek egyet az állítással, miszerint a háztartásban, ahol felnőttek, nem volt téma az olvasás. Azok körében, akik számára a kötelező olvasmányok elolvasása nehézségeket okozott és nem szívesen foglalkoztak velük, a nem rendszeres olvasók 53 százaléka értett egyet, míg a ma is rendszeresen olvasóknak csak 43 százaléka. Az utolsó állítást illetően kimagasló azoknak a száma, akik nem értettek egyet az általunk megfogalmazott állítással. Ez az eredmény részben alátámaszthatja azt a feltevésemet, miszerint a kötelező olvasmányok nem feltétlenül buzdítanak az olvasás megkedvelésére. A rendszeres olvasók mindössze alig 9 százalékban nyilatkoztak úgy, hogy a kötelező olvasmányok hozzájárultak ahhoz, hogy ma is sok időt töltenek olvasással. Kiderül továbbá, hogy a ma is rendszeresen olvasók sokkal nagyobb arányban olvastak korábban a kötelező olvasmányokon kívül is.

5

3. állítás: t = 0,003; 5. állítás: t = 0,019; 6. állítás: t = 0, 000; 7. állítás: t = 0, 035

29

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

Az összehasonlítás során kapott eredményeket összegezve elmondható, hogy az általunk vizsgáltak körében elenyésző azoknak a száma, akiknek pozitív élményt jelentettek a kötelező olvasmányok. Azok, akik ma is rendszeres olvasók, nem a kötelezők közvetlen befolyása által váltak azokká. Mindez alátámasztja a kötelező olvasmányokról korábban megfogalmazott hipotézisemet. A ma rendszeresen olvasók kevésbé ellenezték a kötelező olvasmányokat, többet meséltek nekik és maguktól is többet olvastak, valamint többet látták szüleiket olvasni. 4.4. Különbségek a gyermekkori olvasáshoz való viszonyban és szokásokban nem szerint

A továbbiakban a 10., 11. és 12. diagramokon mintánk azon 77 százalékának válaszait tüntettem fel, akik három leggyakoribb szabadidős tevékenységük között említették az olvasást. A rendszeresen olvasó nők és férfiak átlagai között jelentős különbség volt kimutatható, a nemek közötti eltérések csak három állításnál (3., 6. és 8.) voltak szignifikánsak a ke­­reszttábla-elemzés alapján, mégis érdemesnek tartom röviden bemutatni a többi kü­­lönbséget is.6 A 10. diagramon azon válaszadók eredményei szerepelnek, akik inkább vagy teljesen egyetértettek az állításokkal. 6

30

3. állítás: t = 0, 000; 6. állítás: t = 0, 000; 8. állítás: t = 0, 032

A gyermekkori háztartásban lévő könyvek mennyiségének megítélésénél közel azonos válaszokat kaptunk a nők és férfiak részéről. A rendszeres mesélést taglaló állítással – enyhe különbséggel – a nők nagyobb arányban értettek egyet. A kötelező olvasmányoktól függetlenül történő olvasás a nők körében sokkal gyakoribb volt. Csupán 5 százalékpont eltéréssel, de a nők nagyobb arányban számoltak be arról, hogy szüleiket rendszeresen látták olvasni. A férfiak több mint 50 százalékos arányban érezték nyűgnek a kötelező olvasmányokkal való foglalkozást, ez a nők esetében 42 százalék volt. Feltételeztem, hogy az olvasás erőltetésével kapcsolatos állítás esetében a férfi válaszadóktól nagyobb arányú egyetértésre számíthatunk. Ezen feltevésem beigazolódott, mivel a nők csupán 13 százaléka számolt be arról, hogy szüleinek noszogatniuk kellett az olvasásra, míg a férfiak körében ennek több mint kétszerese, azaz 27 százalék volt az állítással egyetértők aránya. Azzal, hogy az olvasás a családban nem lett volna téma, a nők és férfiak egyaránt vi­­szonylag alacsony mértékben értettek egyet. Azon válaszadók száma, akik a kötelező olvasmányok alapján szerették meg az olvasást, ezen változók alapján is igen alacsony: férfiak részéről 5 százalékos, a nők részéről ennek a duplája, 10 százalékos volt az egyetértés.

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

31

4.5. Különbségek a gyermekkori olvasáshoz való viszonyban és szokásokban az édesapa végzettsége szerint

Az alábbiakban a válaszadók édesapjának iskolai végzettsége alapján összegzem a rendszeres olvasók eredményeit. A különböző végzettségeket egy háromkategóriás változóban összesítettem, alapfokú, középfokú és felsőfokú végzettség szerint. Az 1., 2., 3. és 4. állítások eredményei között szignifikáns eltérés van.7 A 11. ábrán az látható, hogy az 5., 6. és 8. állítást kivéve az összes állítással a felsőfokú végzettségű apák gyermekei értettek egyet a legnagyobb mértékben. Ugyanakkor ezeknél az állításoknál csak csekély mértékű eltéréseket fedezhetünk fel. A szülői példamutatást vizsgáló állítások a felsőfokú végzettségűek gyermekeire igazak a leginkább, de tőlük nem sokkal maradtak le a középfokú végzettségűek utódai. Ezek az adatok alátámasztják hipotéziseimet, melyek szerint rendkívül fontos befolyásoló tényezője az olvasás megszerettetésének a családi háttér és a megfelelő példamutatás. Megfigyelhető, hogy az alapfokú végzettségűek gyermekeire a legjellemzőbb, hogy a kötelező olvasmányokat nyűgnek érezték, illetve az is, hogy szüleiknek erőltetniük kellett, hogy olvassanak.

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás 7

32

1. állítás: t = 0,000; 2. állítás: t = 0, 000; 3. állítás: t = 0, 019; 4. állítás: t = 0,000

4.6. Különbségek a gyermekkori olvasáshoz való viszonyban és szokásokban életkor szerint

Az általunk vizsgált sokaságot három korcsoportra osztottam, hogy betekintést kaphassunk abba, hogyan alakultak ki az olvasási szokások a különböző életkorú, rendszeres olvasók körében. Az 1., 2., 3., 5. és 8. állítások eredményei között kereszttábla-elemzés alapján szignifikáns különbség van.8 A 12. ábrán látható adatok szerint az idős korosztályba tartozók rendelkeztek háztartásukban a legkevesebb könyvvel. A fiatal korosztályba tartozók értettek leginkább egyet azzal, hogy szüleik sokat meséltek nekik, a középkorúak és idősek pedig közel azonos arányban számoltak be ugyanerről. A legidősebb korosztályba tartozók olvastak a legtöbbet a kötelező olvasmányoktól függetlenül, őket követik a középkorúak, a fiatalok csak 63 százalékos arányban értettek egyet ezzel. A középkorúak elmondása alapján ők látták legtöbbet olvasni a szüleiket. A legfiatalabbak több mint 50 százalékban érezték kellemetlennek a kötelező olvasmányokkal való időtöltést, az idősebb korosztály sokkal kevésbé. Az olvasás erőltetését illetően közel megegyező eredmények születtek mindhárom korosztályban. Arról, hogy az olvasás nem volt téma a családban, a legnagyobb arányban az idősek számoltak be. Szintén az idősek voltak azok, akiknek a legkevesebb könyve volt, illetve azok, akik a legtöbbet olvastak a kötelezőktől függetlenül. Az utolsó állítással is az idősek értettek egyet a leginkább, a középkorúak csupán 10 százalékban és a fiatalok a legkevésbé, 7 százalékban. Aggasztó eredmény, hogy a fiatalok válaszai alapján a háztartásban nekik volt a legtöbb könyvük és nekik meséltek a családban a legtöbbet. Ennek ellenére ez az a korosztály, amelyik a legkevesebbet olvasott a kötelező olvasmányoktól függetlenül.

8

1. állítás: t = 0,000; 2. állítás: t = 0,035; 3. állítás: t = 0,000; 5. állítás: t = 0,000; 8. állítás: t = 0,000

33

Forrás: Olvasási szokások felmérés, saját számítás

5. Fókuszcsoportos vizsgálat eredményei

A fókuszcsoportos interjúink kérdései a gyermekkori olvasási szokásokra, illetve a kö­­ telező olvasmányok megítélésére összpontosítottak. Többen vélekedtek úgy, hogy az olvasás megszerettetése érdekében meghatározó a szülő hozzáállása, örömmel emlékeznek vissza arra, amikor a szüleik meséltek nekik, illetve a szülőkkel közösen történő verstanulásra. Önmagában nem elég a gyerekek lelkesedése, ha nem kapnak semmilyen jellegű megerősítést, iránymutatást a szüleik részéről. Egy az interjúban részt vevő hallgató ezt a következő módon fogalmazta meg: „Besétálnak a könyvesboltba, a gyereket fellelkesítik a színes könyvek és kéri, hogy vegyék meg neki, de hiába, ha a szüleit ez nem érdekli.” Akadtak olyanok is, akik elmondásuk szerint nem igazán szembesültek szülői példával, nem gyakran látták őket olvasni, és közvetlen módon nem is ösztönözték őket az olvasásra, de könyveket rendszerint vásároltak nekik. A kötelező olvasmányokat illetően a beszélgetések résztvevői egyhangúlag azon a vé­­ leményen voltak, hogy nem szerették azokat, csak elvették a kedvüket az olvasástól. Az ol­­ vasónapló megírása is nehéznek bizonyult. Többen említették, hogy a kötelező olvasmányok nagyon egyhangúak, nehéz a nyelvezetük és voltaképpen egytől egyig fiúknak szól34

nak. Példaként az Egri csillagokat, a Kincskereső kisködmönt és A kőszívű ember fiait többször felvetették. Egyesek mindenképp szorgalmaznák, hogy a lányok és fiúk kötelező olvasmányai különbözőek legyenek. Úgy gondolták, először meg kellene szerettetni az olvasást a gyerekekkel, majd pedig, amikor már kialakul az olvasási kedv, elő lehet venni ezeket a klasszikus olvasmányokat. A gyerekek nem értik ezeket az olvasmányokat annyi idősen, amikor feladják őket, nem izgalmasak számukra, ezáltal csak elveszik a kedvüket az olvasástól, később sem olvasnak szívesen, mivel az első élményeket nem po­­ zitívan élik meg. Ugyanakkor ezek a klasszikus olvasmányok értéket kép­viselnek és számos modern irodalom is ezekre épül, ahogyan az egyik interjúalanyunk is megfogalmazta: „Az általános iskolában kellene lefektetni az alapokat, az iránymutatást, hiszen az egyéni értékrend ebben az életkorban alakul ki a gyerekekben.” Megkértük interjúalanyainkat, hogy tegyenek javaslatokat az általuk megfelelőnek tartott kötelező olvasmányokra kisiskolás tanulók számára. A következő lehetőségek hangzottak el a legtöbb alkalommal: Harry Potter sorozat, Gyűrűk ura trilógia, a Hobbit, illetve olyan 20. századi ifjúsági irodalom, ami érthető nyelvezetű. A Harry Potter könyvek kiemelkedő népszerűségét Péterfi Rita (2010) kutatásának eredményei is alátámasztják. Az általa 2010-ben vizsgált 20–30 éves korosztály a Harry Potter és a bölcsek köve 1999-es megjelenésekor éppen a 9–19 év közötti korcsoportba tartozott. Ez pontosan az a korosztály, akiknek szánták a sorozat köteteit. Ennek tudatában nem olyan meglepő, hogy 2010-ben ezen regények írónője, J. K. Rowling a legkedvesebb szerzők listájának élén állt (Péterfi 2010: 18–19). További elhangzott javaslatok voltak Gárdonyi Géza novellái, mert érthetőbbek, testhezállóbbak, Janikovszky Éva és Csukás István művei, a Szent Johanna Gimi sorozat Leiner Laurától, egy válaszadó pedig azt mondta, hogy a pedagógusoknak a tanuló egyé­ ­ni érdeklődési körének megfelelően kellene javasolnia kötelező olvasmányokat. Ezen javaslatok hallatán felmerülhet a kérdés, hogy a hallgatók vajon miért nem klasszikus műveket említettek. Alább az egyik fókuszcsoportban elhangzott párbeszédet idézek: „– Ciki a szépirodalom? – Nem, hanem maga az olvasás ciki.” Arra a kérdésre, hogy vajon fontos-e, hogy a kötelező olvasmányok értéket képviseljenek, a következő válaszokat kaptuk: „Hiába képvisel értéket, ha azt egy gyerek nem tudja elolvasni.” Egy másik hallgató pedig a következőképp vélekedett: „Igen, mert ebben a korban kellene lefektetni az alapokat, az iránymutatást, hiszen az értékrend általános iskolában alakul ki a gyerekekben.” Megkérdeztük a hallgatókat az általuk legkedveltebb olvasmányokról is, amelyek megszerettették velük az olvasást. A válaszok között ismét elhangzott a Harry Potter 35

sorozat, de olyanok is, mint az Elfújta a szél, Mester és Margarita, Samuel Beckett művei és különböző ifjúsági regények. A klasszikus irodalom említésének hiányát a hallgatók azzal magyarázták, hogy ma a fiatalok nem ismerik őket, kínosnak tartják az olvasásukat. Sokszínű javaslatokat kaptunk, többen felvetették, hogy középiskolai tanáraik motiválták a diákokat az olvasásra oly módon, hogy olvasóköröket szerveztek vagy ajánlottak a diákoknak egy-egy általuk érdekesnek tartott olvasmányt. Említették az őket körülvevő ismerőseiket, barátaikat és családjukat is mint motiválóerőt. Felmerült, hogy az egyes regények filmes adaptációi is ösztönzően hathatnak az olvasási kedvre, mások azonban, épp ellenkezőleg, azon a véleményen voltak, hogy ha már megnézhetik filmen, valószínű, hogy a többség inkább el sem olvassa a történetet. Összességében úgy gondolták, hogy meg kellene reformálni a kötelező olvasmányokat, de azt nem tartják valószínűnek, hogy ez meg fog történni az elkövetkező években. Azt azonban elképzelhetetlennek gondolták, hogy bármelyik klasszikus olvasmányt, amely hosszú évek óta kötelező olvasmány, egyszerűen ki lehetne húzni a listáról. A kötelező olvasmányokat illetően a szülők hozzáállása mellett nagyon sok múlik a pedagógusokon is, de természetesen nekik „meg van kötve a kezük”. Ebben az esetben miért ne lehetne a tanulókra bízni a döntést azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnének olvasni? Hiszen a világ napról napra változik, a kötelező olvasmányok ennek ellenére hosszú évtizedek óta változatlanok. Fókuszcsoportos interjúink egyik részvevője a kö­­ vetkező álláspontot osztotta meg velünk: „Fontos a hagyományok tisztelete, de az is, hogy mindenki érvényre juttathassa saját érdeklődési körét.” A Nemzeti Alaptanterv és a Kerettanterv az általános iskolás, alsó tagozatos diákok számára a negyedik osztályig nem említ kötelező vagy házi olvasmányt. Az iskolák természetesen ettől függetlenül kiegészíthetik saját helyi követelményrendszerükkel a tantervet. Amennyiben azonban az egyes iskolák tanterve sem tartalmaz kötelező olvasmányokat, az azt jelenti, hogy az alsó tagozatos tanulók egyetlen irodalmi forrása az olvasókönyvük és szöveggyűjteményük. Az iskoláknak pedig nincs beleszólása a tankönyvek szövegeinek kiválasztásába (Bárdos 2007). A fókuszcsoportos interjúk tapasztalatairól összességében elmondható, hogy az általunk megkérdezett hallgatók nagymértékben fontosnak tartják a szülők pozitív, tá­­ mogató hozzáállását az olvasási szokások kialakulására vonatkozóan. A kötelező olvasmányok többségét nem tartják megfelelőnek, hiszen nem ösztönöznek az olvasásra, hanem épp ellenkezőleg, elveszik a kedvet tőle, mivel nehezen érthetőek és egyhangúak. Az általuk kedvelt olvasmányok egy részét szívesen ajánlanák kötelező olvasmányként is. Nemcsak a szülők, hanem az iskolák és a tanárok megfelelő motiválását is szorgalmaznák. 36

Összegzés A gyermekkorban elsajátított olvasási készségek és kulturális élmények meghatározó jelentőségűek egész életünk során. Elsődleges szocializációs közegünk, a család ha­­ talmas befolyással bír ránk, ezért különösen fontos, hogy pozitívan éljük meg ezeket a tapasztalatokat, amelyek hozzájárulnak később érvényesülésünkhöz is. Kutatásomat egy, az olvasási szokásokat felmérő kérdőíves vizsgálat és egy fókuszcsoportos kutatás résztvevőjeként végeztem. Az olvasási szokások kialakulásának kutatása azért keltette fel különösen a figyelmemet, mert nemcsak a szakirodalom és oktatáspolitika aktuális témája, hanem a mindennapokban is gyakran felmerülő, sokak által vitatott probléma. A gyerekek és fiatalok részéről az olvasás mint a szabadidőben szívesen végzett tevékenység egyre kevésbé merül fel lehetőségként. A magyarországi tanulók szövegértési és helyesírási készségei elmaradnak a nemzetközi átlagtól. Mindezek miatt tartom kiemelkedően fontosnak az olvasási szokások kialakulásának vizsgálatát. Első hipotézisem mindkét része igazolódott: nagyobb valószínűséggel válnak rendszeres olvasókká a magasabb státusú szülők gyermekei, legalábbis a magasabb iskolai végzettségű apák gyermekei többen állítják, hogy rendszeresen olvastak a kötelezőktől függetlenül is. Nagyobb valószínűséggel válnak rendszeres olvasókká azok is, akiknek a szülei is sokat olvasó, könyvet szerető emberek (voltak). Akik ma is rendszeres olvasók, nagyobb arányban értettek egyet azokkal az állításokkal, melyek szerint a szüleik rendszeresen olvastak. Második feltételezésem, melynek lényege, hogy a gyermekkorban létrejött olvasással kapcsolatos attitűdjeink felnőttkorunkban hasonlóan alakulnak, szintén elfogadható az eredmények alapján. A rendszeres olvasóknak többet meséltek és maguk is többet olvastak a kötelezőktől függetlenül. Kiderült, hogy a szülők általi erőltetés nem célravezető, a megfelelő minta közvetítése sokkal fontosabb. A kötelező olvasmányokról megfogalmazott hipotézis igazolódott leginkább, ugyanis a mintánkban nagyon alacsony azoknak a száma, akik ezek által szerették volna meg az olvasást. Sokan érezték úgy, hogy olvasásuk nehézségeket okoz. Továbbá kimagasló azon válaszolók száma, akik a kötelező olvasmányoktól függetlenül is rendszeresen olvastak és ma is rendszeres olvasók. Mindezt pedig azért tartom fontos és figyelemfelkeltő eredménynek, mert egy kifejezetten olvasóközegre igaz, amely sokat olvas, pozitív a viszonya a könyvekhez és magasan iskolázott. Következésképpen még egy ilyen sokat olvasó, magasan iskolázott és a könyvekkel pozitív viszonyban lévő sokaságnak is elutasító a kapcsolata a kötelező olvasmányokkal. Hasonló következtetéseket vonhatunk le a fókuszcsoportos beszélgetésekből is. 37

Az ismertetett eredmények alapján kijelenthető, hogy mindenképp szükséges lenne valamilyen formában egy, a problémát ellensúlyozó oktatási reformra, illetve nagyobb mértékű ösztönzésre, nemcsak a család és a szülők, hanem az oktatók és iskolák részéről is. Remélem, hogy az általam ismertetett eredmények is rávilágítanak a vizsgált probléma jelentőségére, illetve arra, hogy miért lenne fontos megoldást találni a fiatalok körében egyre csökkenő olvasásra.

Irodalom Andor Mihály (1999a): A könyv mint a kulturális tőke mutatója. Iskolakultúra, 9. évf. 11. sz. 62–70. Andor Mihály (1999b): Az iskolákon át vezető út. Új Pedagógiai Szemle, 10. sz. http:// epa.oszk.hu/00000/00035/00031/1999-10-ta-Andor-Iskolakon.html (letöltve: 2014. 12.04.) Bárdos József (2007): Az olvasástanítás nyomorúsága. Fordulópont, 4. sz. 93–100. Bartos Éva (1999): Gyermekek biblioterápiája. Fordulópont, 2–3. sz. 93–103. Benczik Vilmos (1999): Az olvasás alkonya? Fordulópont, 2–3. sz. 7–14. Bernát Anikó (2002): Könyvvásárlási és könyvolvasási szokások a mai magyar társadalomban. Budapest: MKKE-TÁRKI. Bourdieu, Pierre (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest: Gon­­ dolat. Cs. Czachesz Erzsébet (1999): Ki tud olvasni?: Nemzetközi összehasonlító olvasás­ vizsgálatok és magyar eredményeik. Iskolakultúra, 2. sz. 3–15. Gereben Ferenc (2000): Könyv, könyvtár, közönség: A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtárszociológiai adatok tükrében. Budapest: OSZK. Gereben Ferenc (2002): Olvasás- és könyvtárszociológiai vizsgálatok Magyarországon. In Horváth Tibor – Papp István (szerk.): Könyvtárosok kézikönyve. 4. Határterületek. Budapest: Osiris Kiadó. 17–50. Gereben Ferenc – Katsányi Sándor – Nagy Attila (1979): Olvasásismeret (Olvasásszo­cio­ lógia, olvasáslélektan, olvasáspedagógia). Budapest: Tankönyvkiadó. Gereben Ferenc – Nagy Attila (1992): Olvasás és társadalom. Budapest: OSZK-KMK. Gemius Negyedéves Riport (2014) http://gemius.hu/hu/hirek/2014-07-07/02 (letöltve: 2014.12.04.) Kegyesné Szekeres Erika (2001): A fiúk és a lányok eltérő olvasási szokásairól. Iskola­ kultúra, 5. sz. 31–37.

38

Kóródi Márta – Herczegh Judit (2006): Egyetemi és főiskolai hallgatók olvasásszociológiai vizsgálata három felsőoktatási intézményben. Educatio, Budapest. KSH (2010): Könyvkiadás, 2010. Statisztikai Tükör, V. évf. 34. sz. http://www.ksh.hu/ docs/hun/xftp/idoszaki/kkiadas/kkiadas10.pdf (letöltve: 2014.12.03.) KSH (2011): 2011. évi népszámlálás, 7. Iskolázottsági adatok. http://www.ksh.hu/docs/ hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_07_2011.pdf (letöltve: 2014.12.05.) KSH (2013): Kulturálódási szokásaink. A lakosság televíziózási, olvasási jellemzőinek vizsgálata az időmérleg-felvételek segítségével. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/ idoszaki/pdf/kult_szokasok.pdf (letöltve: 2014.12.04.) Lovász Gabriella (1999): Az olvasás megszerettetése. Elektronikus Könyv és Nevelés, I. évf. 1. sz. http://epa.oszk.hu/01200/01245/00001/cikk3.html (letöltve: 2014.12.04.) Lőrincz Judit (1993): A bennünk élő könyvek elkísérnek. In Gereben Ferenc – Lőricz Judit – Nagy Attila – Vidra Szabó Ferenc (szerk.): Magyar olvasáskultúra határon innen és túl. Budapest: Közép-Európa Intézet. 149–163. McLuhan, Marshall (2001): A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest: Trezor Kiadó. Nagy Attila (1994): Hol terem a jó olvasó? (Egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményeiről). Magyar Pedagógia, 3–4. sz. 231–252. Nagy Attila (2003): Háttal a jövőnek? Középiskolások olvasás- és művelődésszociológiai vizsgálata. Budapest: Gondolat Kiadó. Péterfi Rita (1995): Olvasásra nevelés és pedagógusképzés. Iskolakultúra, 18–19. sz. 129–130. Péterfi Rita (2010): A Harry Potter-nemzedék és a könyvek: a fiatalok olvasási és könyvvásárlási szokásairól 2010-ben. Budapest: Hatágú Síp Alapítvány. PISA 2012 tájékoztató. Jellemzők és eredmények (2012): http://www.oktatas.hu/pub_ bin/dload/kozoktatas/nemzetkozi_meresek/pisa/pisa2012_tajekoztato.pdf (letöltve: 2014.12.04.) Róbert Péter (2004): Iskolai teljesítmény és társadalmi háttér nemzetközi összehasonlításban. TÁRKI. http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a798.pdf (letöltve: 2014. 12.04.) Scheer Katalin (2014): Nem tudtam másként nézni Misire, mint megvetéssel. Origo. http://www.origo.hu/kultura/20140902-a-kotelezo-olvasmanyokrol.html (letöltve: 2014.12.04.) Tárki Monitor Jelentések (2012): Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban. TÁRKI. http://www.tarki.hu/hu/research/hm/monitor2012_teljes.pdf (le­­tölt­­ve: 2014.12.04.)

39

Bacsák Dániel – Bezsenyi Tamás – Schuller Csaba – Szeitl Blanka

„Nem tudnak ezek dolgozni, csak focizni!” Elméleti és módszertani dilemmák az Orczy-kerti Farkasok labdarúgócsapatával végzett kutatás során

Bemelegítés – A csapat és a kutatás bemutatása Négyfős kutatócsoportunk, mely az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium hallgatóiból alakult, 2012 tavasza óta követ figyelemmel egy Orczy-kerti labdarúgócsapatot, az Orczy-kerti Farkasokat. Érdeklődésünket az edző rendszeres médiamegjelenése keltette fel, hiszen gyakori szereplője volt riportműsoroknak, újságcikkeknek. Az edző 2005-ben indította útjára sajátos kezdeményezését, melyben a VIII. és IX. kerületi hátrányos helyzetű, többségében roma származású gyerekeknek szervezett labdarúgócsapatokat az Orczy-parkban. Kezdetben az Univerzum Egyesület, majd az Internationale CDF egyesület részeként szerepeltek az 1999-es, 2000-es, 2001-es korosztályokban közel 30 igazolt játékossal. Több tehetséges fiatal játékosnak sikerült különböző nagy fővárosi klubok – mint például az FTC – utánpótláscsapataihoz bekerülni. Az egyesület célja, hogy az itt élő gyerekek a sport által ki tudjanak lépni a deprivációs spirálból (Zombori 1997: 152), azaz a hátrányos helyzet generációról generációra történő újratermelődéséből. „Ezzel az egyesülettel és az odaadó alázatos munkával azt szeretnénk elérni, hogy ezek a srácok a tanulás és a rendszeres sportolás mellett az életben tudjanak érvényesülni, ne az utcán és az aluljárókban, hanem a sportpályákon mutassák meg a tehetségüket és a tudásukat” – írta a tréner az általa elnyert Szociális Innováció Alapítvány Pro Bono Díj pályázatára 2011-ben (SZIA 2011). A későbbiekben az Orczy-kerti Farkasok csapata több alkalommal is az edzőpálya megváltoztatására kényszerült (Építők SC, BKV-pálya), illetve arra, hogy új támogatókat keressen 41

(2012/2013-ban a Közterület S.K., 2013 októberétől a Mészöly Focisuli ernyője alatt működik). Jelenleg mintegy 30–40 gyerek jár le havonta legalább egyszer az edzésekre, meccsekre, közülük 15–20 fő igazolt U14-es játékos. Az edző saját elmondása szerint mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül, pusztán hivatástudattól vezérelve tart edzéseket. Mindez a média számára népszerű történetté vált, több alkalommal adott hírt a csapatról a nyomtatott és az online sajtó egyaránt. Kutatásunk tárgyává azt kívántuk tenni, hogy a tréner miképpen szervezte meg kü­­ lönösebb anyagi, szervezeti és infrastrukturális háttér nélkül a csapatot, másrészt pedig azt a kérdést, hogy olyan példát láthatunk-e, mely akár követőkre is találhatna a későbbiekben. Két kutatási kérdést fogalmaztunk meg (tanulmányunk két „félideje” ezek köré épül): a kezdeményezés elősegíti-e a csapat tagjai számára a kritikai pedagógia által definiált emancipációt, valamint milyen modelljellegű tényezők azonosíthatóak a csapat működésében? A kutatáshoz alapvetően a kritikai pedagógiát használjuk mint értelmező diszciplínát: a valóságot elsősorban annak társadalmi dimenziójában vizsgáljuk, különösen az igazságtalanság, a kirekesztettség strukturális tényezőire helyezve a hangsúlyt. Úgy véljük, hogy a valóság ilyen tanulmányozásában nemcsak a statisztikai adatok, a nagy struktúrákra vonatkozó vizsgálatok fontosak, hanem az olyan egyedi kezdeményezések vizsgálata is, mint az Orczy-kerti Farkasok. Mindemellett előzetesen úgy véltük, az edző maga is implicit módon kritikai pedagógiát folytat: lehetőséget teremt a környéken élő hátrányos helyzetű gyerekek számára, hogy a labdarúgáson keresztül közösséget alkothassanak, és a sport nyelvén megtanulják hallatni a hangjukat, ami az emancipáció felé vezető út első lépése. Tanulmányunkban először ismertetjük a kutatás során felmerülő módszertani kérdéseket, majd bemutatjuk elsődleges elméleti keretünket, a kritikai pedagógiát. Ezután olyan fogalmak értelmezésére helyezzük a hangsúlyt, amelyek kiemelt jelentőséget kapnak tapasztalataink interpretálásában. Végül elemezzük a terepmunkából származó empirikus eredményeinket és felvázoljuk röviden a további vizsgálódás lehetőségeit.

1. Taktikai megbeszélés – A kutatás módszertani dilemmái Az Orczy-kerti kezdeményezés feladatmegosztó struktúrája egy főre redukálódik, aki egy személyben tréner, marketingmenedzser, toborzó, csapatpszichológus, pedagógus. Szemben más szervezetekkel, ahol az adott „intézménnyel” kapcsolatba kerülők elkülönítik az abban közreműködőket a szervezet egészétől, addig az Orczy-kerti Farkasok esetében az interjúkból világosan kiderül, hogy az általunk megkérdezettek őt azono42

sítják a csapattal – gyakorlatilag elsődleges mozgatórugónak tekintik az edzőt. Emiatt tartottuk fontosnak akciókutatásunkban a résztvevő megfigyelést elsődleges módszerként felhasználni, mert ezzel elkerülhető, hogy személyiségének egyébként is erős hangsúlya ránehezedjen a kutatásra. Az Orczy-kerti Farkasokkal kapcsolatban álló szülők, játékosok véleményét a kezdeményezés sikerességéről rendkívül nehéz elválasztani az edző személyiségéről vallott szubjektív véleményüktől. Arra a kérdésre, hogy men�nyire tartják jónak, fenntarthatónak a labdarúgóklub működését, minden interjúban rögtön a tréner személyes tulajdonságairól, megnyilvánulásairól kezdtek el beszélni, ezzel pedig tematizálták saját véleményüket. Ennélfogva vizsgálódásunk fókuszába el­­ sősorban az edző tevékenysége került, ahelyett, hogy összegyűjtöttük volna a róla ki­­ alakult képek sokaságát. Kutatásunkat eredetileg kizárólag terepmunkával, majd interjúk és kérdőívek fel­ vételével kívántuk lefolytatni. Ám a kiindulási kérdés megfogalmazását követően az adatgyűjtés problémájába ütközve úgy próbáltuk meg elemezni a csapat működését, illetőleg arról következtetéseket levonni, hogy közben saját kutatási témánkba egyre aktívabban involválódtunk. Az edzővel folytatott egyeztetések egy, az eredeti elképzeléseinktől eltérő módszer felé tereltek minket. A terepen a vezető több alkalommal is szembesített minket az ígéretek sokaságával és a valós támogatás hiányával, ezért kutatócsoportunk valós segítséget kívánt nyújtani. Ez a kezdetben altruistának induló viselkedés fokozatosan bizalmi kapcsolattá vált. Ha az edző egészségi állapota nem tette azt lehetővé, akkor helyettesítettük parkőrként a Haller parkban – ahol egyébként saját csapatát szokta toborozni –, továbbá megismerkedtünk családjával, a játékosokkal, valamint egyes játékosok szüleivel is. Bíróként, kisegítőként egyaránt próbáltuk hasznossá ten­­ni magunkat, hogy emiatt edzések ne maradjanak el, azok zavartalanul működhessenek. Az ELTE egyetemi sportpályázatán keresztül segítettünk az Orczykerti Farkasoknak labdák beszerzésében. A felismeréssel, miszerint saját kutatási té­­ mán­­kon kívánunk „segíteni” és az ebből fakadó problémákkal (saját időbeosztásunk, preferenciáink megtartása), csak a folyamat közben szembesültünk. A Kemmis és McTaggart (1988: 12–23) által kidolgozott akciókutatás fogalmát csak azért vonatkoztathatjuk magunkra, mert az adatgyűjtés a saját beavatkozásunk révén a későbbiekben felderítéssé és tényfeltárássá vált. Így az elemzés valójában saját akciókutatási lépéseink révén valósult meg. A tervezés és az azt követő részvállalás (csapat kísérése, eszközök szállítása, „segédedzősködés”) olyan tevékenység volt, ahol a cél a se­­ gítésen túl inkább az arra való törekvésben csúcsosodott ki, hogy miként lehetne hatékonyabban, jobban működtetni a csapatot. Mindez lehetővé tette, hogy elemzésünkben választ keressünk arra, miért nem működik a csapat egységes és folyamatosan jelen lévő közösségként. Havas Péter Akciókutatás és tanulás fejlesztése (2004: 3–5) című 43

tanulmányában kifejti, hogy a tervezés és az akciókutatási lépések nem jelentkeznek pontos körfolyamatokban. Esetünkben ez a körfolyamat sajátosan alakult, mivel a kezdeti megfigyelői terepmunka idővel beavatkozó kutatássá vált. Ennek eszközeként résztvevő megfigyelést alkalmaztunk, hogy kutatási kérdéseinkre jól körülhatárolható válaszokat adjunk. A megfigyelésen alapuló kutatások során az egyik legelső lépés a terephelyszín kiválasztása (Héra – Ligeti 2005: 60–62). Esetünkben a vizsgálódás terepét – a csapat edzéseinek és mérkőzéseinek helyszíneit – fizikailag nem lehetett pontosan körülhatárolni: a „helyszín” gyakran magában foglalta az utazásokat és a különböző helyszínváltoztatásokat is. Minden alkalommal megpróbáltuk a lehető legtöbb információt begyűjteni az adott eseményről és helyszínről, kiemelve a csapat kapcsolatát az adott fizikai térrel, amely számunkra a megfigyelési egységet jelentette. Kérdés, hogy a hazai pályát men�nyire tartja otthonának a csapat, milyen viszonyban vannak a környék lakóival (Kinizsi utca, Haller park, Orczy-kert). A terepmunka másik kiemelten fontos aspektusa a megfigyelési technika kidolgozása volt. Mielőtt a helyszínre érkeztünk volna, a kutatócsoport tagjaival lefektettük megfigyelésünk alapvető kérdéseit és szabályait. Igyekeztünk minden alkalommal olyan közös tudást kialakítani, amely alapján körvonalazhattuk, hogy mi a fontos számunkra a terepen, továbbá meghatároztuk, illetve leszűkítettük a megfigyelendő jelenségek körét, közös nevezőre hoztuk azokat a szempontokat, melyekre fókuszáltunk. Az esetek nagy részében több ilyen dimenziót határoztunk meg, amelyeket felosztottunk egymás között annak érdekében, hogy a kutatócsoport tagjainak ne aprózódjon el a figyelme, és minden jelenséget behatóan meg tudjunk ismerni. A megfigyelések alkalmával igyekeztünk a játékosok és a szülők legnagyobb részével, valamint az edzővel is kapcsolatot létesíteni általában rövidebb beszélgetések során (ezek rövidségét a bizalmi helyzet kiépülésének lassú folyamata indukálta). Eközben csak akkor készítettünk jegyzetet, amikor erre feltétlen szükség volt, igyekeztünk minél inkább beolvadni abba a közegbe, ahol éppen a megfigyelést végeztük. A megfigyelési alkalmakat minden esetben közös megbeszélések követték, ahol összesítettük a tapasztalatokat, a látottakat terepnapló formájában jegyeztük le. A megfigyelésekből származó tapasztalatainkat beépítettük a későbbi interjúink vezérfonalába. A módszerek keverésének igényét a társadalomtudományi kutatások természetének alapvető sokszínűsége miatt találtuk indokoltnak, melyet kutatási terepünkön foko­­ zottan érzékeltünk. A társadalomtudományi kutatásokban általánosan elfogadottnak mondható az adatgyűjtési módszerek csoportosítása. Ez a kategorizáció szinte minden esetben két csoportot eredményez: a kvalitatív és a kvantitatív adatgyűjtési technikák 44

csoportját (Letenyei 2006: 55–60). Adatgyűjtési technika helyett inkább magukról az adatokról van szó, hiszen a cél a kutatási témának leginkább megfelelő, és eszerint a leghatékonyabban elemezhető „adattömeg” előállítása. A kutatási terv szerves része a módszertani elgondolások pontos kidolgozása és összehangolása a kutatási kérdéssel, a kutató(k) személyiségével és a konkrét lehetőségek összességével. Az elmúlt évtizedekben lényegében teljesen általánossá vált a több módszert alkalmazó, kevert módszertani, vagy inkább kutatási megközelítés (Babbie 2001: 247–315). Esetünkben a kezdeti kutatási design módszertani szempontból főleg ezt a „kevertséget” tükrözte, hiszen elsődlegesen kvalitatív adatgyűjtési technikákra alapoztunk, melyekhez a kvantitatív elemzési eszközöket csak kiegészítőként képzeltük el. Úgy láttuk, hogy a legjobb döntés, ha a csapatot időben és térben is körbejárjuk, és a megfelelő eszközökkel, több szempont szerint feltérképezzük a jellegzetességeket. Nem törekedtünk a jövőbeli általánosíthatósághoz szükséges feltételek megteremtésére, ezért nem ragaszkodtunk a társadalomtudományokban használatos standardizált technikák al­­kal­­ mazásához és leginkább megfigyeléses és interjútechnikák segítségével tájékozódtunk. Az előzetes tervek alapján úgy képzeltük, hogy a családsegítő és gyermekjóléti központok rendszerén keresztül, valamint az iskolai gyermekvédelmi felelős bevonásával képesek leszünk olyan kemény adatokhoz hozzájutni, amelyek relevánsak a sport emancipatorikus szerepének, illetve hatékonyságának bizonyításához (hiányzások száma, védelembe vétel, magatartási problémák, tanulmányi eredmények stb.). Azonban a futballcsapat tagságában bekövetkező nagymértékű fluktuáció, illetve az edzéseken, mec�cseken való rendszertelen megjelenés miatt nem bizonyítható a sportnak az esetleges változásokban játszott szerepe. Az ismeretlen, de lehetséges magyarázó változók sokasága lehetetlenné teszi, hogy kapcsolatokat feltételezzünk ott, ahol a fenti szempontokban bekövetkező bármilyen irányú változás és a sport között csak együttjárás figyelhető meg. A pontos és végleges módszertani kereteket akkor állítottuk össze, amikor már in­­ terjúkat készítettünk a trénerrel, és részt vettünk a csapat edzésein, meccsein. Ezek az elsődleges megfigyelések és strukturálatlan interjúk ugyanis kulcsszerepet játszottak abban, hogy a különböző (legfőképpen jövőbeli) módszertani problémák a felszínre kerüljenek. Egyik fontos kutatási célunk az volt, hogy meg tudjuk figyelni a fejlődés, de legalábbis a változás természetét és jellegzetességeit. Fejlődés alatt a csapatban sportolás integráló, emancipáló hatásának meglétére és dinamikájára, a gyerekek és a szülők hozzáállásbeli változására, a kirekesztettség érzésének csökkenésére, illetve az önbecsülés növekedésére gondoltunk; a változások alatt pedig a csapatot körülvevő körülmények – más csapatok, a szülők, a versenyek és a különböző együttműködések – átalakulását értettük. 45

Ez a kutatási cél idővel kutatási részkérdéssé formálódott: lehetséges-e a fejlődés mérése? Itt azonnal felmerülnek a konceptualizálás és az operacionalizálás kérdései: mit jelent a fejlődés, és mi számít sikernek? Ezeket a kérdéseket mi módszertani aggályokként definiáltuk, hiszen ilyen egyedülálló kezdeményezés esetén nehéz a fejlődést és a sikert bármilyen eszközzel elemezhetővé tenni. Igyekeztünk kutatási tervünket a környezethez adaptálni, és elsődleges céllá a csapat és környezetének mély és beható megfigyelését tettük. Az említett módszertani akadályok leginkább abból adódnak, hogy a gyerekek rendszertelenül látogatják az edzéseket, valamint a szülők többsége nem jelenik meg a meccseken. A folyamatos mozgás, rotáció, csere, a játékosok és természetesen ezzel együtt a szülők ideiglenes eltűnése alapjában ásták alá koncepciónkat, pontosabban a változások és átalakulások megfigyelését, de legfőképpen az „utánkövetés” megvalósítását. Az adminisztráció hibái vagy teljes hiánya tovább nehezítette a dolgunkat. Ez csak kutatói szempontból jelent problémát, hiszen elképzelhető, hogy az esetleges siker kulcsa éppen ebben rejlik. Kutatási elvünk szerint a gyerekekkel abban az esetben lépünk kapcsolatba, amen�nyiben jelen vannak az edzéseken vagy a meccseken, és nem követjük őket akkor, amikor hosszabb vagy rövidebb ideig kimaradnak a csapat életéből. Csak esetleges visszatérésükkor vesszük fel velük újra a kapcsolatot. A bizalmi közeg fenntartása érdekében nem szándékoztunk bármifajta kontrollhatást kelteni, ezért nem kerestük őket más helyszínen, például otthon vagy az oktatási intézményekben. Az edző sokszor kihangsúlyozza ragaszkodását a pontossághoz, a folyamatos jelenléthez. A folyamatos hiányzások miatt egy idő után követhetetlenné is válik a program. Mindezek ismeretében úgy döntöttünk, hogy egy kérdőíves felmérés a gyerekek és a szülők körében nem lenne célravezető, hiszen az adatok elemezhetetlenné válnának, és nem lennének érvényesek kutatási kérdéseink megválaszolására. Azonban igyekeztünk minél inkább részt venni a csapat életében és kötetlen beszélgetések során információkat gyűjteni, amelyek által jobban megismerjük a kezdeményezés összetételét és dinamikáját. Mindemellett azt is fontosnak tartottuk, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeket és eszközöket kihasználjuk, és ezek alapján minél többet tudjunk meg a csapatról. A tréner magánál tartja a Farkasoknál valaha megforduló gyerekek egy részének előállított hivatalos versenyigazolványokat és sportorvosi engedélyeket, így ezeket a kutatás segítségére tudta bocsátani. A versenyigazolványokon a játékos neve mellett egy-két személyes adaton kívül más nem szerepel. Úgy láttuk, ezekkel az adatokkal a gyerekek szociális környezetének elemzésére lett volna módunk – ennek hivatalos útja a Gyermekjóléti Szolgálat felkeresése, ahol azokról a gyerekekről tudtunk volna meg többet, akik valamilyen oknál fogva kapcsolatba kerültek a szociális szakemberekkel. Ez szá46

munkra azért volt fontos, mert kíváncsiak voltunk arra, hogy a gyerekek milyen helyzetből érkeznek az Orczy-kerti Farkasok közé, milyen szociális körülmények közepette tagjai a csapatnak, és próbálnak sportolóként működni. Az általános iskolákban dolgozó gyermekvédelmi felelősök és a Gyermekjóléti Szolgálatban dolgozó szociális munkások azok, akik – habár inkább csak formálisan – közvetlenül kapcsolatban vannak a gyerekekkel és szüleikkel, így a család szociális helyzetével is tisztában vannak. Ez a típusú adatgyűjtés egyelőre meghiúsult, mivel a Józsefvárosi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ csak szülői belegyezéssel ad ki információkat a gyerekekről, de nekünk a pontos lakcím hiányában nem volt lehetőségünk felvenni a kapcsolatot a szülőkkel, és a hozzájárulásukat kérni. Az edző beszédmódja nem tette lehetővé a strukturált interjúmódszerek használatát. Ezért, hogy komplex képet kapjunk véleményéről a saját kezdeményezésével kapcsolatban, strukturálatlan interjúkat készítettünk. Leginkább széttartó szerkezetről tudunk beszélni, mivel az előre megkonstruált témakörök keretei közül folyamatosan kilépett. A visszakérdezések ellenére ragaszkodott a saját maga által létrehozott asszociációs lánchoz, ezért az életút metódusához fordultunk, elsősorban a Rosenthal-módszert használtuk. Ez olyan narratív élettörténeti interjúkat jelent, melyben az alany maga strukturálhatja élettörténetének elbeszélését, így a keletkező szöveg egyszerre hordozza a felidézett múlt emlékeit és a jelen perspektíváját is (Rosenthal 1993). A bo­­ nyolult narratívákból elemezhető és értelmezhető információtömeget nyertünk ki, me­­ lyekhez a megfigyelések eredményeit jól igazíthattuk. A megfigyelések során felmerült kérdéseinket szívesen válaszolta meg, azonban ezzel sok esetben inkább ködösebbé tette az addigra tisztának és világosnak tűnő kutatói képet. Folyamatosan jelen volt egy általános kutatói dilemma: a diktafon jelenlétében egészen máshogy nyilatkozott meg, mint a spontán beszélgetések során. Ez utóbbiakat idézet formájában nem használtuk fel tanulmányunk megírása során. Egy másik szintje ugyanennek a problémának, hogy a nagy nyilvánosság előtt másként argumentál és fejezi ki saját helyzetének problematikusságát, mint a valóságos helyzeteket értelmező informális beszélgetések során. Valójában arról van szó, hogy az edző a politikailag korrekt nyelvet használja annak érdekében, hogy szimpátiát ébresszen saját maga és céljai iránt. Ez megnehezíti, hogy őszintén, saját tapasztalatai alapján fogalmazza meg azokat a strukturális, financiális problémákat, melyekkel nap mint nap szembesül. Mindeközben a szimpátia kiváltása a részéről épp azért fontos, hogy valaki vagy valamilyen intézmény támogassa őt anyagilag. Az említett dilemmákkal együtt úgy véljük, hogy az együttes technikákon keresztül történő vizsgálódás közelebb vihet minket a szélesebb, rendszerszinten működő elnyomás feltárásához, illetve az ellene való fellépés lehetőségeinek mélyebb megértéséhez. 47

A módszertani megközelítésen túl az elméleti kereteket is pluralitás jellemzi. A következőkben a kritikai pedagógiára fókuszálunk, de a későbbiekben beemelünk más társadalom- és neveléstudományi elméleteket, gyakorlatokat is (Alcade-féle tipológia, empowerment elméletek).

2. Kezdőrúgás – A kritikai pedagógia elmélete A kritikai pedagógia a neveléstudomány radikális irányzata, mely az 1980-as években teljesedett ki, és vált a pedagógiai diskurzus szerves részévé. Az alapjait Paolo Freire brazil filozófus Pedagogy of the Opressed (1968) című munkájában fektette le (magyarul csak részletek jelentek meg). Kiindulópontja, az elnyomás igazságtalanságának és az elnyomottak emancipációjának gondolata már Marx írásaiban megjelent a 19. század közepén, mikor a munkától elidegenített, kizsákmányolt proletariátust tette meg az általa megjövendölt társadalmi forradalom fő mozgatórugójává. A kritikai pedagógia ugyanakkor Marx szövegeire újraolvasandó és újraírandó textusokként tekint és nem mint megkérdőjelezhetetlen dogmákra, szemléletében pedig mindenképpen demokratikus és pacifista (Mészáros 2005: 87), ami – szemben a hasonló gondolatok mentén szerveződő Frankfurti Iskolával (Horkheimer – Adorno 1990) – az elméleten túl gyakorlati intervenciós modellt kínál, és a közösségekkel való interakció fontosságát hangsúlyozza. Célja a közösség tudatra ébresztése, kiszolgáltatottságára, jogfosztottságára való rádöbbentése. „Egyetlen igazán felszabadító pedagógia sem maradhat távol az elnyomottaktól azáltal, hogy szerencsétlenekként kezeli őket, és az elnyomóktól vett mintákat kínál fel nekik követendő modellekként. Az elnyomottaknak a megváltásukért vívott küzdelemben saját maguk példaképeivé kell válniuk.” – írja Freire (2003: 4).

3. Első félidő – Képessé tevés a sport által Ahhoz, hogy a hatalommal való felruházás hatékonyságát vizsgálni lehessen az Orczykerti Farkasok esetében, szükség van magának a fogalomnak a pontos definiálására. Az angol nyelvű szakirodalom az empowerment kifejezést használja, amit hazánkban többnyire képessé tevésként fordítottak le. Lakatos (2009) a képessé tevést folyamatként határoz­­za meg, amelyben az egyének elsajátítanak készségeket, me­­lyek­­kel hatékonyan képviselik érdekeiket, artikulálják igényeiket akár a hatalmi aktorokkal szemben is. Ezáltal az egyén képessé válik a közösség építésére, mások segítésére.

48

Ugyanakkor az angol szakirodalom megkülönbözteti az enablementet az empowermenttől. Míg az előbbi az egyén képessé tevését jelenti, addig az utóbbi a közösség hatalomhoz juttatását írja le. A képessé tétel nem tekinthető pusztán szolgáltatásnak, ahol a szociális munkás, pedagógus, edző felülről lefelé, egy autoriter pozícióban átadja a tudást az alant lévőnek, amit azok használhatnak. Ez egy közös tanulási folyamat, ahol a „tanító” és a „tanuló” nem válik ketté jól elkülöníthetően. Épp ellenkezőleg, partnerek egyenlő együttműködését feltételezi olyan célok elérésében, amelyeket közösen alakítanak ki. Nyilvánvalóan nem egy rövid időintervallumról van szó, hanem egy hosszú folyamatról, melynek megvannak a sajátos szakaszai, ahol a képessé válás elemei interiorizálódnak. A Lakatos (2009) által használt tipológia szerint ez a következőképpen épül fel: – Az első egy individuális szint, ahol az egyén elkezdi kifejezni a saját nézőpontját. – A második már közösségi szint, ahol megfogalmazódik a csoport értéke, a „mi igaz­ ságunk”. – A harmadik szint a másokkal való tárgyalás/megegyezés (közösségi megmozdulások). A képessé tételnek közösségi szinten csak úgy van értelme, ha az addig elszeparált és marginalizált csoport véleményét, élményeit képes közvetíteni a többség felé. Ebből az interakcióból különböző módokon profitálhatnak az egyének és a csoportok: növekvő önbizalom a közösség tagjaiban, jártasságok elsajátításának képessége; társadalmi szinten egy nyitottabb, toleránsabb közeg kialakulása; gazdasági szinten az erőforrások igaz­ ságosabb elosztásának kikényszerítése; a politikai térben a döntéshozatalban való na­­ gyobb részvétel, valamint az érdekek képviselete a demokratikus államberendezkedés keretei között. A képessé tétel folyamatában óriási szerepe van az egyénnel és/vagy a közösséggel foglalkozó szakembereknek, a mi esetünkben a trénernek. Talán furcsának tűnhet, hogy egy sportedzőt ilyen feladattal ruházunk fel, azonban az edző nem csupán a fizikai felkészülésért felel. „Bár az edző munkája sportcéloknak rendelődik alá, pedagógiai értelmezése lehetséges is és szükséges is! Nem csupán a tanár, az edző is nevel. Így kerülhet a testnevelő tanár és az edző személyisége és tevékenysége egymás mellé egy sportpedagógiai elemzés gondolatmenetében. Mindketten nevelők, mindketten pedagógusok!” (Bíróné Nagy 2011) Ebben a minőségükben kardinális a világkép, amivel a referenciaszemélyek ren­ delkeznek, hiszen sok esetben – különösen az általunk vizsgált gyermekeknél – ők lehetnek az egyedüli reprezentánsai a külső, többségi társadalomban elfogadott ér­­ tékeknek. Ez a reprezentánsi funkció azonban komoly veszélyeket rejthet magában, 49

amennyiben a facilitáló személy értékei gyökeresen különböznek az általa „vezetett” csoportétól, és meg van róla győződve, hogy ezek dichotóm viszonyban állnak egymással, melyben természetesen az általa képviselt világkép az abszolút igazság, míg a csoport által hozott teljesen elvetendő és rossz. Az egyértelmű pozitívumok közé sorolható az edző hiteles személyisége (magát IX. kerületi, munkás származású embernek tartja) és lokálpatriotizmusa, ami a kezdeti időkben rendkívül könnyűvé tette a tagtoborzást. A gyerekek gyakorlatilag szájhagyomány útján értesültek arról, hogy egy olyan ember tart edzéseket az Orczy-kertben, aki közvetlen, és „érti a nyelvüket”. Az előfeltevésünk az volt, hogy a gyerekek felé rendkívül nyitottan és elfogadóan közeledik, hiszen a célja az, hogy „embert faragjon belőlük”. Azt gondoltuk, hogy a fentebb leírt empowerment folyamatok teljes mértékben lekövethetőek lesznek a gyerekek fejlődésében a csapattá kovácsolódás során. Mészáros (2005: 87) szerint a szó csak akkor autentikus, ha egyben világformáló praxis, ahol a pedagógus és a tanítvány együtt fedezik fel az elnyomás okait és együtt dolgozzák ki a helyzet feloldásának folyamatát. Ez az a tudatra ébredés, amit kerestünk a programban. Annak, hogy ez eddig nem valósulhatott meg, több oka is van: az első és talán legfontosabb, hogy nem sikerült valódi közösséget kovácsolni a gyerekekből. Főként az óriási fluktuáció miatt nem alakult ki a „mi” tudat. Nemhogy a szélesebb értelemben vett megfosztottságra való ráébredés nem valósult meg, de az egyéneknek ritkán sikerült kilépniük saját deprivált helyzetükből. Ezt a vezetővel, a szülőkkel, valamint a gyerekekkel folytatott beszélgetésekből tudhattuk meg. Az edző állítása szerint csak azokkal ért el sikereket (lásd: valamelyik nagy utánpótláscsapatba való bekerülés), akik amúgy is „dolgos cigányok voltak”. Bár előfordult, hogy a cigányokkal kapcsolatos megnyilatkozásaiban helyet kaptak romákkal kapcsolatos sztereotípiák, ezt az edzések során egyáltalán nem éreztette a játékosokkal. Az edző működésének egyértelmű sikerének tekinthető egy testvérpár kiemelése, akik azóta is sikeresen szerepelnek az FTC utánpótláscsapatában. Azonban az ilyen történetek ritkábbak, a tréner elmondása alapján is gyakoribb a jó képességű fiúk elkallódása, amit ő maga sem tud megakadályozni, mint az egyik legtehetségesebbnek tartott játékos esetében. Az Index csapatról szóló videójából (C. Ronaldo az Orczy-téren) is kiderül, hogy az edző folyamatos konfliktusban állt a fiúval annak nehéz természete miatt. Mi kutatóként a konfliktusokba nem avatkoztunk bele, mégis előfordult, hogy kértük a trénert, hogy a hiányzások és az alkalmanként renitens viselkedés ellenére engedjen vissza egy-egy fiút a csapatba. A Németh László (2010) által leírt domináns ideológia, melyben az ideológiát és a hatalmat birtokló meggyőzi az azoktól megfosztottat, hogy alárendelt pozíciója elfo50

gadható és megváltoztathatatlan, némely esetben az edzőn keresztül is tetten érhető, más esetekben viszont kimondottan a többségi társadalom elitjét teszi felelőssé a kialakult problémák bebetonozódásáért. Hozzáállásának bizonyos elemei – „ezek ilyenek”, „azért, mert cigányok” – ugyan a társadalomban a cigányságra sütött stigma létjogosultságának megerősítését jelentik, ám gondolkodásmódjában a problémák árnyaltabb megközelítése is jelen van. Bár sokszor látta és érzékelte a gyerekek helyzetének kilátástalanságát (prostituálódott anyák, szerfüggő testvérek, börtönviselt apák), több esetben érvényesült az ítélő szerep is egyfajta kettős beszédbe ágyazva. Ha kellett, el tudta mondani, hogy milyen determinációk vezetik a „srácait” a nihilbe, de ez mindig megmaradt olyan rózsaszín ködös idealizmusnak, amit a magukat intellektuálisnak képzelő érdeklődőknek tartott fent, míg a valódi okokat úgy gondolta, hogy ő pontosan tudja: cigányokkal foglalkozik, akikre senkinek nincs pénze. Úgy tűnik, hogy a rendszerszemlélet nincs jelen a csapattal való foglalkozás során. Enélkül pedig ezek a gyerekek, és még inkább a problémáik nem kezelhetőek és nem is érthetőek meg (igaz, az edző lehetőségei rendkívül korlátozottak). A gyermek, és úgy általában az ember, habár önálló identitásként áll a világban, mégsem lehet attól külön kezelni. Interakciós terek tömegeibe lép be és ki nap mint nap, amelyek különböző szintjei mind hatnak az egyénre (Paquette–Ryan 2000). Ugyanakkor hiába a rendszerszemléletű gondolkodásmód, ha anyagi bázis hiányában nem valósítható meg az e szemlélet menti intervenció. A mindennapi pénzhiány nemhogy a holisztikus megközelítésű foglalkozás kereteit, de még az alapvető használati tárgyak beszerzését sem tette lehetővé. Maga a csapat alapvető funkciója került veszélybe: a játék. A tréner elmondása szerint rengeteg ígéretet kapott, de ennek csak töredékét sikerült pénzre váltani.

4. Második félidő – Edző vagy pedagógus? Az edző képviseli a többségi társadalom felé a deprivációban élők azon szűk körét, akiket pályafutása során edzett: „Hát muszáj neki [focizni], itt nem lehet nem sportolni, mert akkor bűnözők lesznek. Muszáj” – ahogy azt a tréner többször is megfogalmazta. Közvetítő szerepe vajon mennyiben segíti, illetve gátolja a játékosok tudatra ébredését? Saját szerepének elemzése munkája során lehetőséget ad arra, hogy választ adhassunk erre a kérdésre. A csapat folytonos fennmaradásának zálogát az edző a saját ne­­ velői munkájában látja. A csapat szervezése közben végzett pedagógiai munkájának elemzése teheti érthetővé, hogy munkája mennyiben és hogyan segíti elő a gyerekek emancipációjának sikerét. 51

A testnevelő tanári pedagógia kutatása három területet ölel fel: a tanítást, a tanári továbbképzést és a tanterv elemzését, melyek Silverman és Ennis 1996-os kutatásának is a magját képezték. A fentihez hasonló vizsgálatok legtöbbször kvantitatív módszereket alkalmaznak, leginkább az utóbbi két részterület esetében. A tanítás mint kutatási terület és mint definiálandó kutatási téma viszont általában nagy vonalakban van felvázolva, minthogy az az adott iskolai mikroközösségben valósul meg, sokszor speciális feltételek mellett (Chatoupis–Vagenas 2011: 271–272). A futballcsapat vezetőjének pedagógusi és edzői tevékenysége a fenti elméleti munkák és kutatások tükrében azért tarthat számot érdeklődésre, mert az a bizonytalan anyagi háttér és a játékosok gyakori fluktuációja miatt az ismert pedagógusi és edzői típusok furcsa keveréke. José Eugenio Abajo Alcalde Cigány gyerekek az iskolában (2008: 205–212) című munkájában a tanári szerepet is vizsgálja. Metodológiája alapján a cigány gyermekeket tanító pedagógusokat egyrészt a tudás közvetítőjeként, másrészt mint áldozatot érdemes láttatni. A tudásátadás, mint egyértelmű feladat, komoly diszkrepanciákat okozhat a diákok körében, ha figyelembe vesszük a tanár mint szubjektív egyén karakterjegyeit, személyiségét. Rosenthal és Jakobson 1968-as a „Pygmalion a tanteremben” elnevezésű elmélete szerint a tanárok öntudatlanul, illetve saját attitűdjeiket követve tekintenek valamely diákot tehetségesnek vagy nehéz felfogású, kezelhetetlen egyénnek. Azért érdemes ezzel kapcsolatban az attitűd szót használni, mivel a tanárok általában saját tapasztalataikra, ismereteikre építve gondolják megalapozott döntésnek a diákok differenciálását. Azonban ez nem tényleges tudásuknak, hanem saját beállítódásuknak köszönhető. Ezt támasztja alá Rosenthal és Jakobson (1968: 11–45) elmélete, hiszen a tanárok által kiválasztott diákok az utánkövetéses módszer segítségével bi­­ zonyíthatóan jobban teljesítettek fél-egy év múlva. Összességében itt egyfajta önbeteljesítő jóslatról van szó, amelyben a tanár később igazolva látja saját tapasztalatait és ismereteit. Másfelől Abajo Alcalde elgondolása szerint a tanárra áldozatként is tekinthetünk. Ez a megközelítés főként a tanárokat érő külső, környezeti tényezők figyelembevételével érthető meg. Három ilyen külső szempontot különít el a szerző, amely alapján megfogható az áldozattá váló tanár. Elsőként a társadalmi környezet szerepét emeli ki. A plurális, demokratikus társadalomban, mint a spanyol vagy akár a magyar, a tanár szerepe, jogai, kötelességei nemcsak a médiában kerülnek terítékre, hanem saját mikrokörnyezetében is. A többségi társadalom által elítélt, vagy bármilyen formában megítélt etnikai kisebbséggel foglalkozó pedagógusok ráadásul sokkal inkább ki vannak téve a társadalom elvárásainak: akár úgy, hogy számon kéri rajtuk az esetlegesen elvárt kontrollt, akár úgy, hogy áldozati pozíciót tulajdonít nekik, aminek révén menthetetlen helyzetben lévőként állítja be őket. 52

A másik szempont az iskolák között meglévő versenyhelyzet kezelése. Ideális esetben az adott települési egységen vagy kerületben működő iskolák azért versenyeznek egymással, hogy minél több diákot „szerezzenek meg”. Az etnikai kisebbségek által nagyobb számban lakott területeken azonban a verseny előjele negatívvá is válhat: az iskolák az általuk problémásnak tartott gyerekektől inkább szabadulnának, ám ha ezt sikeresen teszik, akár saját létüket is veszélyeztethetik, amennyiben a kevesebb diák kevesebb megmaradó pedagógusi munkahelyet is eredményezhet. Harmadik szempontként Abajo Alcalde kiemeli a tanárokról alkotott idealizált kép és a valóság között húzódó szakadék problémáját. A szerző idézi a spanyol kormányok dicsérő mondatait a tanárok szerepének hangsúlyozásáról. Az ottani, legújabb oktatási törvénybe is belefoglalták a nevelés elévülhetetlen jelentőségét a társadalom életében. Ehhez hasonló dicsőséges pillanatokat élhettek meg a magyarországi tanárok is elsősorban a hivatalos, állami diszkurzív térben, amikor a 2011-ben elfogadott új köznevelési törvényben (2011. évi CXC. törvény) részletesen kifejtették a pedagógusok hang­ súlyos szerepét a társadalom formálásában. A célok és az azok eléréséhez szükséges eszközök megléte közötti feszültség érezhető saját kutatásunkban is. Elsődleges interjúalanyunkkal, a csapat vezetőjével készített interjúkból egyértelműen kiderül, hogy saját narratívája a hivatalos diskurzustól olyan mértékben tér el, amely arra predesztinálja, hogy a médiában a nehéz helyzet ellenére a töretlen lelkesedéssel dolgozó edző képét mutathatja fel. A hátrányos helyzetű gyerekekkel való edzői munka szinte természetszerűleg magában hordja a tanári, pedagógusi feladatokat. „Hát oda nyal, csak a nagyoknál van, nem az, hogy itt segítene [egy idősebb játékos]. [...] tudod mi van, akit én már egy háromnégy évig [neveltem], egy kamasz fiút, már megint egy szociológusnak mondom, ha 13-14 éves kort betölt egy fiatalember,” annak „a nagyapja [itt magára utal a tréner] már csak egy szükséges rossz” [...] „Én próbálom nevelni.” Saját szerepét – ahogy az idézet is mutatja – sok esetben a szülői, tanári szerepek részleges átvállalásában látja. A tevékenységének célját egy-egy meccs előtt vagy edzés közben nagyon nehéz átadni, hiszen a csapatban játszó gyerekek a kialakított célok mellett folyamatosan szembesülnek a hiányos vagy egyszerűen nem létező eszközkészlettel. Az Első félidő – Képessé tevés a sport által című fejezetben elemzett sportpedagógiai irodalomban is kihangsúlyozzák az edző esetleges pedagógia szerepét. Azonban Caselmann elmélete szerint két pedagógusi szerep létezik. A logotrop típust a tananyag fő fókuszba emelése jellemzi, vagyis a diákokat csak a tanuláson keresztül kapcsolja be bármiféle interakcióba. A másik típus, a paidotrop ezzel szemben csak egyfajta ürügyként használja fel a tananyagot, hogy kommunikációt kezdeményezzen a diákokkal. Ez utóbbi változatot jellemzi a nagyfokú humor és a diákok felé való nagyobb nyitottság. 53

Ebben az esetben viszont a tananyag oktatására szánt időt veszélyezteti a gyerekek személyiségének egyedisége, érdekessége (Bíróné Nagy 2011). A trénerre jellemző példa, hogy egy időben gyakran kiemelte és folyton „elemezte” a többiek előtt az egyik kiváló játékosának személyiségét. Kiemelte annak tehetségét – magatartási problémáival szembeállítva –, ami arra predesztinálhatná, hogy akár Lionel Messi legyen belőle. A csapatvezető sok esetben azonosította magát az áldozati szereppel a társadalmi környezet okán, amely adott esetben elnézi csapatának hiányosságait vagy kirekeszti őket. A labdarúgó-utánpótlással foglalkozó csapatok mögött intézményes háttér áll, amelyet az Orczy-kerti Farkasoknak teljes mértékben nélkülöznie kell. Esetében arról van szó, hogy a máshonnan, más célból meglévő eszközöket és kapcsolatokat is felhasználja a csapat érdekében, amikor valamire rászorul. Az edző a meccsek idején több alkalommal fogalmaz meg általánosító véleményt a cigánysággal kapcsolatban. Ezzel szemben a bajnokságokon rendkívüli erőbefektetéssel kívánja pozícióját sikeresnek mutatni azzal, hogy a programszervezőknél a saját csapata hátrányos helyzetét kihasználva jobb feltételeket harcol ki. Így csapata sikeres­ ségét, valamint implicit módon saját tanári, edzői eredményeit kívánja bizonyítani, mondván, hogy ő még egy „szedett-vedett csapatból is tud bajnokokat varázsolni”. Ha kell, az U8-as csapatához hozzáveszi egy U10-es tanítványát, mert a játékosok máskülönben nem tudnának teljes létszámban kiállni. A társadalmi környezet – főként mikroszinten – elfogadóan bánik az edzővel. A tanítványai és azok szülei leginkább egy nagyon elkötelezett embernek tartják, ám a helyzete miatt kissé bolondnak, amiért úgy akar felépíteni és fenntartani valamit, hogy nincs meg hozzá sem az intézményes háttere, sem a megfelelő anyagi támogatás, csak a nem csökkenő lelkesedése: „Ahhoz nem értek, hogy pénzt is keressek. Ahhoz hülye vagyok, túl átlátnak rajtam, mint a szitán. Levesznek kilóra.” A különböző utánpótlástornák idején más csapatok edzői is hasonlóan látják őt: nem mindig veszik komolyan, de a „bolond” attribútum mellett meghatározónak tartják a jó lelkű idealistát is, aki, ha csak „kicsiben” is, de csökkenteni kívánja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Előfordult, hogy a tanítványaira sütött bélyeget, miszerint nem tartják be a formai szabályokat, nem viselkednek megfelelően, éppen saját maga erősítette meg. Ha a csapatával valamilyen vidéki vagy fővárosi helyszínen lépnek fel és tömegközlekedést kell igénybe venniük, akkor a gyerekek óriási hanggal töltik be a közlekedési eszközt. Mikor a többi utas meglátja az új felszállókat, akkorra már hangosan közli, hogy „nem kell ellopni a buszt vagy a villamost”, minden marad a helyén. Ezzel több utazóból meglepődést vált ki, akik nem értik rögtön ezt az öniróniát, viszont saját értékeiket közelebb húzzák magukhoz. Amikor a csapattal utaztunk, más utas nem ült arrébb, de erősen figyelték a sportolókat. Az edző pedig szóval tartotta őket úgy, hogy 54

mondatai sokszor a környező utasoknak is szóltak. Mint például a „nem lopjuk el a buszt”, illetve a „próbálj meg csendesen viselkedni, ahogy a többiek”. Amikor széles jókedvvel és hangosan adja elő ezeket a jótanácsait, akkor felületes szemnek úgy tűnhet, mintha az ő általa „cigányosnak” tartott viselkedést utánozná, ám sokkal inkább arról van szó, hogy ezzel is karikírozza a cigányok viselkedésével és magatartásával kapcsolatos sztereotípiákat. Ha már a buszon utaznak, akkor is folytatja egészen a leszállásig azt a „performanszt”, ami úgy szól saját tanítványainak, hogy közben a többi utas is értse. Ilyenkor kitér a cigányok lustaságára, zenei tehetségére, ami nem jár együtt szorgalommal. Az ilyen mondatokkal sarokba szorított apukák és gyerekek helyzete okán a többi utas kezd megkönnyebbülni, és akár be is kapcsolódik a beszélgetésbe. Az edző itt valójában úgy teremt közös platformot a többi utassal, hogy azt érzékelteti, ezek az emberek itt körülötte mások, ám az ő felügyelete mellett már veszélytelenek és nyugodtan kritizálhatóak. Mindez inkább kellemetlen a gyerekek és a szülők számára. Egy alkalommal az egyik apuka meg kívánta védeni a fiát azzal, hogy amiatt nem viszi jobb ifjúsági focicsapathoz, mert ott úgysem foglalkoznának vele, vagyis csak „kispadoztatnák”. Az edző saját unokáját a csapat vezetőjeként is épp ezért edzi a többi sráccal együtt, mert meggyőződése, hogy pluszpénz fizetése nélkül nem kapna jó lehetőségeket más kluboknál. Bizonyos értelemben az anyagi helyzet azonos szintre helyezi a szülők narratíváját a trénerével. A tanárokról alkotott idealizált kép és a valóságos helyzet közötti diszkrepancia szintén fontos eleme az edzői tevékenységének. Az elvárás és a valóság közötti eltérést, illetve ebben az esetben már-már szakadékot a szülői elváráshorizont indukálja, amely egy jövőbeni pozitív tény bekövetkeztére való várakozás. Különböző tapasztalatok törhetik meg az elváráshorizontot. Az általunk elért szülők – adott időszakban, adott szociális közegben – egységes véleményt fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy kit tekintenek jó pedagógusnak, edzőnek, és ennek milyen kritériumai vannak. A gyerekekkel végzett munka lényegét a sport megszerettetésén túl a legtöbb szülő a játékosi képességek fejlesztésében látta. A terepmunka folyamán ebből fakadóan felmerült egy ellentét egy szülő és az edző között. A szülő hiányolta a szakmai munkát, ám az edző álláspontja szerint nem vette figyelembe saját gyereke képességeit, illetve a csapat mű­­ ködtetésével kapcsolatos nehéz helyzetet. A szülők ritkán jelennek meg a gyermekeik meccsein, edzésein, ezért a szülők percepcióját a focicsapat működéséről nehéz pontosan felmérni. Az edzővel való kapcsolattartás általában rendkívül hektikus, esetleges. A kezdeti lelkesedés sokszor az első három kudarcélményig tart, azt követően nehezebb fenntartani a folyamatos kapcsolattartást a szülőkkel, illetve elvárni a kooperációt, az alkalmi segítségnyújtást. 55

A Feischmidt Margit és Nyíri Pál által szerkesztett Nem kívánt gyerekek? című kötetben szó esik a külföldi és roma tanulók közötti viszonyról, illetve a pedagógusok szerepéről. Paveszka Dóra és Nyíri Pál közösen írt fejezetében (2006: 133–144) kiemelt szempont, hogy a pedagógusok munkájuk során sokkal nagyobb arányban foglalkoznak a gyerekek fegyelmezésével, mint a tanítással. A tréner esetében is folyamatos kérdésnek minősül, miként lehet egy olyan relatív rendet megtartani, amiben a gyerekek még nem frusztráltak a szigor miatt, de nem is engedi az edző a teljesen szabad viselkedést, ami akár el is lehetetlenítené az aktuális gyakorlatokat. Az egyik játékos például több alkalommal is felhagyott az edzések látogatásával az edző durva, számára sértőnek tartott megjegyzései miatt. Azonban a játékosokkal való beszélgetésekből kiderült, hogy a szociokulturális közegből való kilépés – még akkor is, ha ez „csak” egy pestszentlőrinci meccs erejéig tart – olyan élményt jelent számukra, amely abszolút unikális a hétköznapi életükben. Egy szabványszerűen felújított, műfüves nagypályán való játékot is úgy élnek meg, mintha világszínvonalú stadionban lenne lehetőségük focizni. Az ilyen események is magyarázhatják azt, hogy miért tekintik a gyerekek nagy lehetőségnek az Orczy-kerti Farkasok csapatában való részvételt, akár negligálva az edző esetenként sértő, fegyelmező megjegyzéseit. Úgy tűnik, hogy a közösségi lét, a játék élménye és az említett „kiszakadás” kellő ellensúlyt jelent a gyerekek számára. Paveszka és Nyíri szerint a fegyelmezéssel eltöltött idő a diákok részéről időnként agresszív válaszba torkollik. Emiatt a tanárok sokszor szintén testi fenyítést alkalmaznak, a helyzet eszkalálódását megakadályozandó. A csapat edzője vezetőként viszont egy teljesen más pedagógiai modellt követ. Rendkívül jó verbális készségei révén folyamatosan replikázik a focisták esetleges beszólásaira. Sőt időnként ő dobja fel a labdát, amire várja a visszaszólásokat. Ennek az a nagy előnye, hogy a fiúk úgy érzékelik, ők maguk is meghatározó szerepet kapnak a közösségben, ők is hozzászólhatnak a közösséggel, a csapattal kapcsolatos kérdésekhez. Az edző a gyerekekkel való kapcsolattartás érdekében olyan témákat is feldob, amelyek viszont hosszabb beszélgetéseket eredményeznek. A televízióban közvetített külföldi vagy hazai meccsek megbeszélése, illetve a tehetségkutató versenyeken történő események egyaránt jó alapanyagul szolgálnak a beszélgetésekhez. Az előbbi szakmai szempontok szerint fontos: kiragadja a meccsek jobb pillanatait annak érdekében, hogy motiválja a játékosait. Sokszor azzal folytatja a tegnapi vagy pár nappal korábbi meccs eseményeinek a felidézését, hogy ezt valamelyik tanítványa is meg tudná csinálni. Amennyiben erre nevetés a reakció, nem hagyja annyiban, hanem közli, ez csak akkor fog sikerülni, ha valóban komolyan veszi a munkát. Vagyis vezetőként a humort ösztönzésre is alkalmazza. A fent idézett gyakori jelenetet általában különböző viccek és kölcsönös „zrikálások”, ugratások előzik meg, emiatt a játékosok könnyen úgy érezhe56

tik, továbbra is viccről van szó. Ám anélkül, hogy észrevennék, pontosan mikor is váltott át az edző komoly hangra, csak azzal szembesülnek, hogy a végső mondata már arra vonatkozik, hogy csak akkor érhet el valamit, csak akkor lehet egy gyerek sikeres játékos, ha elkötelezett a játék iránt. A tévés tehetségkutatók közös emlegetése fontos a nem cigányok részéről érkező sztereotípiák és előítéletek kapcsán. A tréner gyakori viccei szerint a cigányok nagyon jól énekelnek, a kiváló ritmusérzékük miatt tehetséges zenészek. Ez azonban önmagában nem feltételez komoly munkát, hiszen azonnali népszerűség érhető el vele, miután a tévében látszólag csak kiáll és énekel az adott tehetséges művészjelölt. Itt tetten érhető a nem cigány részről érkező sztereotípia a munkavégzés nélküli sikerről, amit a cigányok tehetségük miatt elérhetnek, viszont ezért nem megküzdenek, hanem csupán így születnek. Az edző épp ezért tartja fontosnak a focit, ahol a folyamatos munka teszi lehetővé a siker elérését. Az utóbbi időben keserű pillanataiban már a focit is sokszor művészetnek nevezi, mondván, a tehetséges cigány focistákat összeszedi a kerületből, és a következő meccset megnyerik, viszont stabil csapatot nem tud belőlük össze­állítani, amelyik több hónapon keresztül eredményesen állna ki az ellenfelekkel szemben. A tréner számára kulcsfontosságú, hogy éljen a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiákkal. Olyan gerilla harcmodort választott, ahol a többség, az „ellenfél” szempontjából látni vélt hiányosságokat (cigányokkal szembeni negatív képek) használja fel saját eredményességéhez. Szembesíti saját játékosait a külvilágból érkező negatív képekkel olyan humoros formába csomagolva, amivel érzékelhetővé teszi, hogy a látszólagos gyengeségeket erősségként kell feltüntetni. Folyamatos megjegyzéseivel, riposztjaival válaszadásra kényszeríti őket, sőt örül is annak, ha valaki felel neki. Nem feltétlenül tudatosan, de ezzel el tudja érni, hogy akár verbálisan, akár a pályán megvédhessék magukat. A focicsapat fenntartása mellett az edző elvállalta a lakóhelyéhez közel lévő park gondnokságát is. Ez nagyrészt abból áll, hogy reggel, napközben, illetve az esti órákban körbejárja a park területét, és jelenti az esetleges károkat a kerület felé, illetve megpróbálja megakadályozni a garázda, rendbontó tevékenységet. Ebben a parkban többek kö­­ zött lehetőség van focizásra is, emiatt az edző sokszor élt azzal a lehetőséggel, ha éppen hiányos volt a csapata egy-egy meccs előtt vagy bajnokság közben, hogy ott a helyszínen megnézett és felkért néhány gyereket a csatlakozásra. Ezek sokszor ideiglenes csapattagok voltak, akik játszatása néha adminisztratív nehézségekbe ütközött, például az érvényes sportorvosi engedély hiánya miatt. Ilyen helyzetekben igyekezett felhasználni korábban már említett informális kapcsolatait, illetve a mikrokörnyezet elnéző vagy lenéző magatartása is sokszor hozzájárult a problémák leküzdéséhez: „ezek csak cigányok, nem számít, ki milyen néven vagy mennyire hivatalosan játszik”. A bajnokságok, tornák szervezői emiatt az edzőt is egyfajta önkéntes cigánynak lát(hat)ják, hiszen 57

folyamatosan olyan informális eszközöket kénytelen alkalmazni, amelyek egy részére a ez volt válasz: „Ne cigánykodjunk már”. 2013 októberétől, mióta a Mészöly Focisuli támogatásával működik ez a kezdeményezés, rendszeresen látogatott VIII. és IX. kerületi iskolákat (többek között a Deák-Diák Általános Iskolát, a Molnár Ferenc Általános Iskolát, a Harmat Utcai Általános Iskolát) toborzás céljából. Az ellenfelekkel is folyamatosan ellentétek alakulhatnak ki. A többnyire – bár nem kizárólagosan – cigányokból álló csapato(ka)t egyrészt humorosan készíti fel mentálisan a meccsekre, illetve ugyanilyen könnyed formában emlékezteti is őket: nekik, mint cigányoknak, jobban kell játszaniuk. Egy ilyen helyzetben sokszor kényszerű, kasztszerű kisebbségként jelennek meg a többi csapattal szemben. Az ez elleni fellépésük, lázadásuk akár agresszióval vegyítve az edző számára csak a humor, a vicces önkritika révén kerülhető el.

5. Fairplay – Etikai dilemmák és kutatói pozíciók Hangsúlyozni kell, hogy következtetéseinket a kritikai pedagógia és az empowerment értelmezési keretein belül kívántuk elemezni, ám éppen ez az a keret, amely felvetette a kutatás legnagyobb etikai dilemmáit. Nehéz úgy képet adnunk az edző munkájáról, hogy biztonsággal és egyértelműen elkerüljük azt a hibás értelmezést, amely szerint a csapatvezető rasszista. Freire-i értelemben valóban nem tökéletes az általa végzett munka, noha heti több napon együtt van játékosaival, akiket láthatóan szeret. Az elméleti keretet alapul véve nem valósul meg a tudatra ébredés, de ennek anyagi vetületei is vannak. A többségi társadalom közönyével megküzdő edzőt inkább csak díjakkal, új­­ságírói megkeresésekkel halmozták el, amely csupán a közbeszéd szintjén jelentkező lelkiismeret-furdalást enyhítette, viszont a kezdeményezés anyagi támogatása a továbbiakban is bizonytalan maradt. A tréner a csapat vezetőjeként a televízióban nyilatkozva leszögezte, a nagy vagyoni háttérrel rendelkező személyek sem nyújtottak anya­ ­g i segítséget a csapat számára (DIGI Sport 2011). Éppen ezért az általa szervezett és a folyamatos változtatások ellenére fenntartott klub olyan gyerekekből áll, akikkel kevesen törődnek, illetve ennél is kevesebben látnak bennük potenciált. Nem tudtuk, leírhatjuk-e, hogy általánosságban véve elhangzanak „cigányozó” mondatok, ám maga a tréner említi a vele készült interjúban, ha támogatást kapna, a ferencvárosi Vágóhíd utcában született roma származású focistáról, a később óriási karriert befutó Farkas Jánosról elnevezett tanoda keretein belül végezné tovább megkezdett munkáját. Úgy hisszük, a politikai korrektség szabályainak görcsös betartása helyett sokkal nagyobb súlya van az edző tetteinek, mint például amikor saját nyugdíjából előre megfinanszí58

rozta a já­­tékosai leigazolásához szükséges sportorvosi igazolásokat. Nem kívánunk az értéksemleges pozícióban tetszelegni, megkedveltük őt. Azt láttuk, hogy óriási ellenszélben ma­­rad talpon, de láttuk a tudományos szempontjaink alapján megmutatkozó elégtelenségeket is. Meg kell említeni, hogy az edző egy kettős hatalmi pozícióba helyezett minket, melyet esetenként felhasznált a gyerekekkel történő interakcióiban (ezzel bizonyítva előttük rátermettségét – „még a doktor urak is kíváncsiak rám!”), vagy akár a velünk való találkozások során, ahol az addigi „doktor urakból” hirtelen munka­ kerülő, eltartott egyetemistákká váltunk a szemében. Ezeket a játszmákat humoros viszontválaszokkal vagy udvarias hallgatással kezeltük. Ennek ékes példája volt, amikor megemlítettük neki készülő tanulmányunkat a kezdeményezésről és ő mindössze azt mondta, hogy persze, nyugodtan, de igazából jobban örülne egy könnyedebb, bestsellerszerű könyvnek a csapat létrejöttéről és működéséről. Sok vitát eredményezett annak eldöntése, hogy mitől számíthat valaki rasszistának, milyen szempontrendszert használhatunk, és mi alapján dönthetünk – ha egyáltalán dönthetünk – ebben a kérdésben. Volt, akit érzékenyebben érintettek egyes cigányokkal kapcsolatos megjegyzések, továbbá különbözően vélekedtünk a megnyilatkozá­ sokról. Mindez komoly nehézséget jelentett a közös munkában. Hasonlóan fontos kérdésnek bizonyult a futball jelentősége, mivel volt köztünk olyan, aki professzionális szakmai munkaként tekintett az edzésekre és ezt is kérte volna számon a kezdeményezésen. A kutatócsoport másik része viszont fontosabbnak tartotta, hogy a futball esetünkben egy olyan közösségépítő program, amelyben döntően a személyes interakciók minőségére helyeződik a hangsúly, mintsem a sportkarrierre. Egyikőnk ugyanabban az általános iskolában végezte tanulmányait, mint a játékosok nagy része, így könnyebben alakult ki bizalmi viszony. Ez a közös pont segített, hogy személyes élményeiket, mindennapi tapasztalásaikat könnyebben megosszák velünk. Abban a tekintetben viszont nehézséget okozott, hogy a kutatócsoport tagjai kezdetben nem rendelkeztek egy egységes tapasztalati tudásbázissal és viszonylag homogén értelmezési készlettel a gyerekek szociális hátterével kapcsolatban. Dolgoznunk kellett a sokféle nézőpont egye­ sítésén, mégis pont ez vált kutatásunk előnyére.

Hosszabbítás – További tervek és lehetőségek Tanulmányunk – és kutatásunk első fázisa – alapvetően két kérdést járt körbe: az Orczykerti Farkasok labdarúgócsapatában sportoló gyerekek emancipációjának sikerességét, illetve a kezdeményezés modelljellegét, átültethetőségét. Úgy gondoljuk, ezekre sikerült is választ adnunk az eddigi ismereteink alapján, bár már a dolgozat megírásakor 59

egyértelművé vált számunkra, hogy kutatásunk metódusának és tárgyának korábban említett sajátosságai okán nem lehetséges szigorúan a kérdésekkel előre kijelölt narratív keretben értelmeznünk a látottakat. Kutatásunk éppen ezért nem ért a végéhez. Egész eddigi vizsgálódásunkat a folyamatos önreflexió jellemezte, értve ez alatt azt, hogy nem ragaszkodtunk a kezdetben kialakult elképzeléseinkhez, minden egyes interjú, megfigyelés újabb szempontokat és magyarázatokat vont be az elemzésbe. A terepmunkán alapuló kutatás értelmét éppen az adja, hogy az elméleti keretet a tények alapján folyamatosan újrafogalmaztuk. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a tanulmány elején feltett kérdésekre adott válaszokat ne végpontnak tekintsük, csupán pillanatnyi állapotnak, a későbbiekben pedig újabb és újabb szereplőket bevonva szélesítsük a látómezőnket, valamint újabb és újabb megválaszolásra váró kérdéseket tegyünk fel.

Irodalom Alcalde, José Eugenio Abajo (2008): Cigány gyerekek az iskolában. Budapest: Nyitott Könyvműhely. Babbie, Earl (2001): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest: Balassi Kiadó. Bíróné Nagy Edit (2011): Sportpedagógia. Pécs: Dialóg Campus Kiadó. (http://tamop­ 412a.ttk.pte.hu/TSI/Birone%20Nagy%20Edit%20-%20Sportpedagogia/sportpedagogia.html#d5e3542) (A letöltés dátuma: 2013. október 26.) Chatoupis, Constantine – Vagenas, George (2011): An analysis of Published ProcessProduct Research on Physical Education Teaching Methods. IJASS – International Journal of Applied Sports Sciences. XXIII. 1. 271–289. Feischmidt Margit – Nyíri Pál (2006): „Nem kívánt gyerekek?” – Külföldi gyerekek ma­­ gyar iskolákban. Budapest: MTA Nemzeti-etnikai Kisebbségkutató Intézet. Freire, Paulo (1968): Az elnyomottak pedagógiája. In Kozma Tamás – Tomasz Gábor (szerk.) (2003): Szociálpedagógia – Szöveggyűjtemény. Budapest: Osiris Kiadó. 397–416. Havas Péter (2004): Akciókutatás és tanulás fejlesztése. Új pedagógiai szemle LIV. 6. 3–8. Hennink, Monique – Hutter, Inge – Bailey, Ajay (2011): Qualitative Research Methods. London: SAGE. Héra Gábor – Ligeti György (2005): Módszertan. A társadalmi jelenségek kutatása. Buda­ ­pest: Osiris Kiadó. Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Budapest: Gondolat Könyvkiadó – Atlantisz Könyvkiadó. 60

Kemmis, Stephen – McTaggart, Robert (1988): The action research planner. Geelong: Deakin University Press. Lakatos Kinga (2009): A képessé tétel folyamata. Az érdekérvényesítés esélyeinek növelése a szociális és közösségi munkában. Budapest: Közösségfejlesztők Egyesülete. http://www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/Azadatt.nsf/1c4dc4b986e230d1c1256a080 03a235e/14c544c36a68ce4fc12575d9002dfc69?OpenDocument (A letöltés dátuma: 2013. október 28.) Letenyei László (2006): Településkutatás – Módszertani kézikönyv. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. Mészáros György (2005): A „rossz arcúak” szava – A kritikai pedagógia kihívása. Iskolakultúra. XIII. 4. 84–102. Németh László (2010): Empowerment – Képessé tétel, felhatalmazás – A GYEP munkatársainak előadásai. Budapest: MTA Gyerekszegénység Elleni Program. (http:// www.gyerekesely.hu/index.php?option=com_phocadownload&view=category&id =23:a-gyep-munkatarsainak-eloadasai-valogatas) (A letöltés dátuma: 2013. október 26.) Paquette, Dede – Ryan, John (2000): Bronfenbrenner’s Ecological Systems Theory. National-Louis University. http://www.floridahealth.gov/AlternateSites/CMS-Kids/providers/early_steps/training/documents/bronfenbrenners_ecological.pdf (A letöltés dátuma: 2013. október 26.) Rosenthal, Gabriele (1993): Reconstruction of Life Stories. Principles of Selection in Generating Stories for Narrative Biographical Interviews. In Josselsen, Ruthhellen – Lieblich, Amia (eds.): The Narrative Study of Lives. I. kötet London: Sage. Rosenthal, Robert – Jackobson, Lenore (1968): Pygmalion in the Classroom: Teacher Ex­­ pectation and Pupils’ Intellectual Development. New York: Holt, Rinehart & Winston. Sándor Klára (2011): Olvasáskutatás. Eger: Esterházy Károly Főiskola. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0005_06_olvasaskutatas_scorm_08/adatok. html (A letöltés dátuma: 2013. október 27.) 2011 Szociális Innováció Alapítvány – Pro Bono Díj. http://www.szia.org/content/probono-d-j (A letöltés dátuma: 2014. március 7.) Zombori Gyula (1997): A szociálpolitika alapfogalmai. Budapest: Hilscher Rezső Szocilápolitikai Egyesület. Televíziós műsorok

DIGI Sport, Reggeli Start – Pindák László a vendég. 2011. 09. 13. Mi lett az Orczy téri focicsapattal? https://www.youtube.com/watch?v=PjPbIBKRCjQ (A letöltés dátuma: 2014. március 13.) 61

DIGI Sport, Reggeli Start – Pindák László, Lakatos Dávid és Lakatos Zoltán a vendég. 2011. 09. 13. Fiúk az Orczy térről. http://www.digisport.hu/video/3964 (A letöltés dá­­tuma: 2014. március 15.)

62

Fényes Csongor

Mozgolódás, tüntetés, foglalás A budapesti egyetemfoglalás felépítése és működése

Bevezető Jelen tanulmány a 2013-as év legjelentősebb diák- és hallgatói mozgalmával, az úgynevezett első magyar egyetemfoglalással foglalkozik. A dolgozat célja egy korábban megkezdett elemzés folytatása, melyre a dolgozat megírásában támaszkodni kívánok. A tanulmány a vizsgált 2013. február 11. és 2013. március 26. közötti időszakot hivatott körbejárni. Három kérdéskört igyekszem feltárni, melyek mentén strukturálom a dolgozatot. A tanulmányban többek között arra a kérdésre keresem a választ, hogy rokonítható-e az egyetemfoglalás bármilyen korábbi mozgalommal. Milyen eszközöket vetettek be a mozgalomszervezők céljaik elérésében? Igaz-e az a kijelentés, miszerint hierarchia nélkül tudtak működni, szerveződni az egyetemfoglalók? A feltett kérdések megválaszolására voltaképpen már korábban is kísérletet tettem, itt csupán újabb elemzési technikák bevonásával igyekszem még pontosabb képet adni a vizsgálat elmélyítésének céljából. A dolgozat megírását azért tartom fontosnak, mert – elgondolásom szerint – az egyetemfoglalás, valamint a különböző diákmozgalmak feltérképezése fontos elemei annak, hogy megértsük a mai magyar tiltakozói kultúra alakulását. A diákmegmozdulások merőben új ellenállási formákat hoztak be a magyar tiltakozói kultúrába. A tanulmány elkészítésének kettős célja van. Csakúgy, mint az előző mozgalmi elemzéshullámban, az elsődleges célkitűzés továbbra is az, hogy egy részletesebb képet adjon a két évvel ezelőtti hallgatói megmozdulásokról, valamint azoknak utórezgéseiről. A következő sorok megírása egyfajta „önreflexióként”, egy korábban írt dolgozat1 folytatásaként is értelmezhető. 1

A témában megírt első dolgozat a XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára készült.

63

Érdeklődésem homlokterében mindenekelőtt az áll, hogy beilleszthető-e az egyetemfoglalás egy korábban megkezdődött globális tiltakozóhullámba. Vajon éreztette hatását – és ha igen, hogyan – az a tiltakozó trend, ami 2009 és 2011 között végigsöpört a világ számos pontján? Összekapcsolható-e az egyetemfoglalás bármilyen formában a szóban forgó tiltakozásokkal? Van egy (vagy akár több) olyan külföldi, esetleg belföldi példa, ami serkentően hatott a foglalás megszervezésében? Állításom szerint az egyetemfoglalás ötletét és szervezeti felépülését egy négy évvel korábbi, zágrábi egyetemfoglalás példája adta, működési módjaiban viszont a korábbi észak-amerikai és délnyugat-európai mozgalmak sorába illeszthető. A különböző politikai és társadalmi mozgalmak sokszor átveszik más mozgalmakból a saját tiltakozásukhoz és a bevonáshoz alkalmazható eszközöket. A kérdés csupán az, hogy mitől függ, milyen módszereket alkalmaznak. Elképzelhető, hogy egy korábban használt tiltakozói forma hasonlóan működjék Budapesten, mint ahogy korábban működött a New York-i Zucotti parkban?2 Vannak-e, és ha igen, mik a 2013-as év hazai egyetemfoglalásának sajátosságai? Elemzésem második szakaszában sorra veszem a tiltakozásban használt eszközök sajátosságait; ebben kitérek az egyes mozgalmakkal való hasonlóságokra, valamint kísérletet teszek a budapesti egyetemfoglalás eszközeinek felrajzolására. Az elemzés záró szakaszában a hierarchia és az informális hierarchia kérdéskörét igyekszem feltárni. Széles körben elterjedt nézet, miszerint hierarchia nélküliség jellemezte az egyetemfoglalókat. De vajon tényleg így volna? Valóban képesek voltak a mozgolódásban részt vevők egy hierarchiamentes környezetet létrehozni? Ha­­tékonyabb működést eredményezett a hierarchiamentes szerveződés, vagy éppen el­­lenkezőleg: káros hatással volt a mozgalomra? Az elemzés utolsó szakaszában ezekre a kérdések­ ­re keresem a választ. Tézisem szerint a mozgalmon belül igenis létezett egy hierarchia, csak rejtett módon, mely nagyban befolyásolta a mozgalom kimenetelét. A dolgozat keretét a bevezető és az összegző fejezet adja, a kettő közötti rész további négy egységre osztható, melyek az alábbi módon épülnek fel: a második fejezetben az adatfelvételhez használt technikákról, valamint az adatfelvételhez alkalmazott módszerekről lesz szó. Az elemzés elkészítéséhez kvalitatív vizsgálati eszközöket alkalmaztam. A harmadik, a negyedik és az ötödik részben az egyetemfoglalás kerül reflektorfénybe, a fejezetek a fentebb felvázolt kérdések mentén különíthetőek el. Írni fogok a korábbi mozgalmak hatásairól, a megfigyelt eszközök alakulásáról, valamint érinteni fogom a mozgalmon belüli hierarchia kérdéskörét is. A dolgozat zárásaképp röviden összegzem a vizsgálat eredményeit. 2

64

A Zucotti Park az Occupy Wall Street (OWS) mozgalom központi helyszíne, melyet 2011. szeptember 17-től kezdve csaknem két hónapig foglaltak az OWS tagjai.

1. Alkalmazott módszerek – avagy hogyan jutunk el az interjúktól a fókuszcsoportig? A kutatás vegyítve alkalmaz különböző kvalitatív vizsgálati módszereket. Szabó Andrea (1998) szerint nincs egy egységes módszertan, amivel vizsgálni lehetne az egyes tiltakozásokat, éppen ezért a kutató viszonylagos szabadságot élvez, amikor megválasztja, hogy milyen módszert használ az egyes tiltakozások vizsgálatakor. Mielőtt tisztáznánk az alkalmazott módszereket, fontos megjegyezni, hogy jelen dolgozat nem születhetett volna meg a korábbi adatfelvételi hullámok nélkül. A következő sorokban röviden összegzem az adatfelvétel első hullámát. A vizsgálat (első) feltáró szakaszában megpróbáltam rekonstruálni az adott időszak időbeli eseményeit. Erre azért is volt szükség, mert eleinte túl sok kérdés érdekelt a bu­­dapesti egyetemfoglalás kapcsán. A felderítő kutatásnak alapvetően három célja van: (1) hogy a kutató kielégítse a kíváncsiságát és jobb megértés iránti vágyát; (2) megállapítsa, lenne-e értelme egy későbbi, alaposabb vizsgálatnak; és (3) segítse a későbbi, alaposabb vizsgálatban alkalmazandó eljárások kidolgozását (Babbie 2003: 106). Forrásként leginkább online sajtótermékekre támaszkodtam, valamint a legnagyobb közösségi oldalon (a Facebookon) található korábbi eseményeket írtam össze.3 Több online médiaportál cikkeit böngésztem végig (index.hu, mno.hu, origo.hu, nol.hu, hvg.hu), melyeknek köszönhetően rekonstruálni tudtam az adott időszak történeti alakulását (Fényes 2014: 4). Az online hírportálok kiválasztásában egyaránt igyekeztem a jobb- (mno.hu) és baloldalhoz (nol.hu, hvg.hu) köthető weboldalakat is választani, a további két portált (index.hu, origo.hu) a képzelt skála „közepéhez” soroltam, így megelőzvén az egyoldalú tájékozódást. Az adatfelvétel első szakaszában kilenc, félig strukturált interjút rögzítettem. Az in­­ terjúkat jellemzően Budapesten, 2014 kora őszén vettem fel a foglalásban egykor résztvevőkkel. Az interjúk vezérfonalában a megkérdezettek személyes motivációira, a mozgalomban betöltött szerepükre, valamint a személyes tapasztalataikra voltam kíváncsi. A kutatás első adatfelvételi hullámából készült elemzésemet jelen tanulmány egyes fejezeteinek megírásában is fel kívánom használni. Már az ősz folyamán felmerült egy, esetleg két fókuszcsoportos beszélgetés megszervezése, ám az idő szűke, valamint a korlátozott anyagi lehetőségeim miatt ezekre nem került sor. 2014–2015 fordulóján újabb interjúkat készítettem. Ekkor már a jövő3

A Facebook keresőjének köszönhetően több olyan eseményt például utcai demonstrációkat, kerek­ asztal-beszélgetéseket, szabadegyetemi előadásokat találtam, melyekről az öt hírportál egyike sem számolt be.

65

beli fókuszcsoportos beszélgetésre írt vezérfonal „prototípusát” használtam, az interjú jó eszköznek bizonyult a fókuszcsoport egyes kérdéseinek tesztelésére. A fókuszcsoportos beszélgetés megtervezését 2014 végén kezdtem el, a vezérfonal megszerkesztését 2015 januárjában végeztük,4 a beszélgetésre februárban került sor. A vizsgálat feltáró szakaszában több olyan információt találtam, melyek hasznosnak bizonyultak a személyes interjúkhoz, valamint a fókuszcsoportos beszélgetéshez szükséges vezérfonalak kialakításában. A fentebb megfogalmazott kérdések szélesebb körű vizsgálatához azonban nem bizonyultak elégségesnek az adatfelvételi technikák, így más – szövegelemző – technikákat is bevontam. Joggal vetődhet fel az olvasóban, hogy miért nem használtam kvantitatív módsze­­ reket is a vizsgálat során. Az egyetemfoglalás Budapest – 2013 Facebook-csoportnak jelenleg 505 tagja van,5 mely lehetővé tenne egy online kérdőíves adatfelvételt. Az ötletet mégis elvetettem, ugyanis a csoport aktivitása minimálisra csökkent az utóbbi két évben. Míg korábban naponta 5-10 bejegyzés is született, addig mára el­­vétve lehet olvasni egy-egy bejegyzést. A csoport elvesztette korábbi aktivitását, gyakorlatilag teljesen inaktívvá vált a tanulmány elkészítésének időpontjára. Ebből adódóan félő, hogy nem lehetne a korábbi foglalókat elérni, illetve rávenni, hogy válaszoljanak, kitöltsék az online kérdőívet. Kálmán Attila még 2013 elején6 tett kísérletet egy online adatfelvételre, melyet a Hallgatói Hálózat leggyakrabban használt online fórumában, a Folyamatos Fórumban (FoFo) tett közzé. A FoFo7 akkor 177 taggal rendelkezett, melyet a HaHa aktív tagságával azonosított. Kálmán a viszonylag kis populáció mérete okán magas kitöltési arányra számított, ám mindössze 40 érvényes válasz érkezett, ami elmondása szerint „[…] meglehetősen megnehezíti az elemzést” (Kálmán 2013: 1). A kis elemszámok miatt Kálmán többváltozós elemzései nem lettek szignifikánsak, csupán leíró statisztikákat tudott alkalmazni (Kálmán 2013: 1). Kálmán esetéből tanulván nem szerkesztettem online kérdőívet. Továbbra is a kvalitatív adatgyűjtési technikák alkalmazását ta­­ láltam a legkézenfekvőbbnek a fentebb megfogalmazott kérdések megválaszolására.

4 5 6 7

66

A beszélgetés megtervezésében, valamint moderálásában köszönettel tartozom hallgató-, valamint szakkollégista társamnak, Szilasi Katalinnak. A csoport 2015. 03.07-én számlált ennyi tagot. A mozgalom aktivitásában ekkor érte el csúcsát. A Folyamatos Fórumban résztvevők jóval aktívabbak és szervezettebbek voltak, mint az Egyetemfoglalás csoportban lévők. Az Egyetemfoglalás csoportban lévők egy jóval heterogénabb csoportot írnak le, mint a FoFo korábbi tagjai. A csoport tagjainak belső ismeretségi és interakciós hálói sokkal ritkásabb volt, tehát kevesebben ismerték egymást személyesen, így a kitöltési aktivitás még alacsonyabb lett volna.

2. Az egyetemfoglalás kapcsolata a korábbi tiltakozásokkal A következő fejezet célja, hogy az egyetemfoglalást – mint akcióformát – valamilyen korábban megindult tiltakozó láncra fűzze fel, vagy legalábbis kísérletet tegyen annak elhelyezésére a globális tiltakozó mozgalmak között. Ahhoz, hogy a lehető legpon­ tosabb képet tudjuk adni a budapesti egyetemfoglalás kapcsolatairól, egy tágabb kontextusból érdemes indulnunk a kérdés tárgyalásakor. A vizsgált kérdést két nézőpont szerint közelítem meg; egyrészt a mozgalomban tapasztalt tiltakozói formák szerint próbálom elhelyezni a különböző globális mozgalmak között, másrészt egyfajta „ideológiai” dimenzió mentén is elhelyezem. Elgondolásom szerint az egyetemfoglalást – mint kollektív tiltakozói formát – egy­ aránt inspirálhatták az 1968-as diákmozgalmak mintázatai, valamint meghatározó ha­­ tása lehetett a kortárs délnyugat-európai, valamint észak-amerikai mozgalmaknak is. A foglalásban részt vevő tömegek tiltakozói formáira egyaránt hathattak magyar és külföldi mozgalmakban látott, tapasztalt tiltakozói módozatok, valamint a nemrég lezajlott zágrábi egyetemfoglalásból ismert minták. A fejezetben érintőlegesen beszélni fogok az 1968-as diákmozgalmak örökségeiről, az 1990-es és a 2000-es évek diákmozgolódásairól, továbbá ismertetem azokat az észak-amerikai és délnyugat-európai mozgalmakat, melyek hatást gyakorolhattak az egyetemfoglalók cselekedeteire. Állításom szerint a budapesti foglalás ötletét egy 2009-es horvát példa adta. De vajon mennyiben hasonlít a budapesti foglalás a zágrábira szervezeti felépítés szerint? A feltett kérdés megválaszolásához egy összehasonlító elemzést végzek a két egyetemfoglalásról. Fontos megjegyeznem, hogy jelen tanulmány nem hivatott foglalkozni a különböző mozgalmak történetével, csupán annyira érinti azokat, amennyire témánk szempontjából elengedhetetlenek. 2.1 Történeti kitekintés

A kortárs diákmozgalmak gyökerei a hatvanas évek észak-amerikai, valamint nyugateurópai diákmozgalmakig vezethetőek vissza. Szabó Máté szavaival élve: „Az egyetemi hallgatók tiltakozásairól hallva mindenkinek először az 1968-as diákmozgalmak jutnak eszébe” (Szabó 1997: 62). Az ekkoriban megfogalmazott célkitűzések tovább éltek egyes alternatív mozgalmakban. A hetvenes évek elejétől kezdve jelennek meg az ún. single issue-k, vagyis egycélú szerveződések, melyek leginkább egy téma mentén jönnek létre, szakítva így a korábbi 1968-as, sokrétű diákmozgalmakkal. 1968 után új­­fajta, nem hagyományos részvételi formák kezdtek elterjedni, melyeknek alapvető szervező elve a tiltakozás volt (Vinnai 2001: 147).

67

Szabó Máté szerint az 1968-as eszmék hatásai nálunk is megtalálhatóak voltak a hetvenes–nyolcvanas években a fiatal (baloldali) értelmiségiek és az egyetemisták kö­­ rében is. A nyugati típusú tömegmegmozdulások a világ számos pontján, így Ma­­gyar­ országon is elmaradtak. A hazai diákság és a fiatal értelmiség inkább beolvadt a már meglévő – elsősorban a szocialista rendszer modernizációját célzó – politikai mozgalmakba. A rendszerváltozást követő diáktiltakozások pedig inkább a békésebb és korporatív érdekérvényesítési formákat követték, így nálunk kimaradt az 1968-as mozgalmak közvetlen mozgósító hatása (Szabó 1997: 67). Hazánkban az 1989-es rendszerváltozást követően „[…] csak a Bokros-csomag bevezetésekor, 1995-ben, illetve 2006-ban szerveztek hallgatók tüntetést jogaik védelmében és a felsőoktatás piacosítása ellenében” (Arató–Takács–Restás–Bigazzi–Serdült 2014: 2). Az 1968-as mozgalom nemcsak új eszméket, hanem merőben új részvételi formákat is kialakított. Ezek a formák nem tűntek el, sőt az idő előrehaladtával egyre szélesebb tömegek használták ezeket. A kilencvenes évek végi globalizációkritikus tiltakozói mozgalmak is ezeket a formákat használták és fejlesztették tovább. A Global Justice Movement zászlóbontásának a WTO elleni 1999-es seattle-i tüntetés tekinthető. Az ezredforduló környékén a globalizációkritikus mozgalom megjelenése mutatta, hogy talán még sincs olyan közel a történelem vége, mint ahogyan azt a bipoláris világrend megszűnése után sokan gondolták. A rendszeralternatíva kézzelfogható hiánya lehetőséget teremtett a kapitalizmus globális kiépítésére, ami azonban magával hozta ennek a globális totalitásnak a kritikáját (Mikecz 2010: 70). Az ellenállás új formái bontakoztak ki. A globalizációkritikus mozgalmon belül találhattak közös nevezőt a korábban érdekközösségüket felfedezni nem tudó csoportok, így a latin-amerikai bennszülöttek mozgalmai, a nyugat-európai zöldek, a feministák, a farmerek (Mikecz 2010: 70). Az első neoliberális globalizáció elleni tiltakozásra 1994-ben, Mexikóban került sor.8 A globalizációkritikus mozgalmak karakterét a Multilateral Agreement on Investment (MAI) kapcsán kibontakozó tiltakozó kampány 9 adta. A különböző globalizációkritikus mozgalmakat a döntéshozatal megváltozott gyakorlatának, valamint az új hatalmi központok kritikája kapcsolja össze. A globalizációkritikus mozgalom nem csupán kritizálja az említett intézményeket, de az általuk alkalmazott demokratikus belső stra­­ tégiaalkotási, döntéshozatali modellek és a szervezeti megoldások segítségével is de­­ monstrálni kívánja, hogy „lehetséges egy másfajta világ” (Mikecz 2010: 70–71). 8

9

68

A Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg a színre lépését 1994. január 1-jére időzítette, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA). A zapatisták a tőkeáramlás korlátait lebontani igyekvő nemzetközi egyezmény ellen tiltakoztak azok nevében, akiket a liberalizált tőkemozgás megélhetésükben, életmódjuk fenntartásában veszélyeztet (Mikecz 2010: 71). Bővebben: Mikecz 2010.

A New York városából induló, majd rövidesen több észak-amerikai metropoliszt el­­érő Occupy Wall Street (OWS) mozgalom ezeket a részvételi formákat, tüntetési technikákat használja és fejleszti tovább. Ilyen eszköz például az „embermikrofon” vagy a gyűléseken használt kézjelek (Gagyi 2011: 112). Az új részvételi formák Európában is éreztették hatásukat, kiemelendő a Los Indignados (Felháborodottak) spanyolországi mozgalma, mely magát ideológiamentesnek, de nem apolitikusnak tartó bázisdemokrata mozgalmat hívott életre 2011 májusában (Kraushaar 2014: 53). A spanyol tiltakozók (csakúgy, mint az 1968-as diák- és a globalizációkritikus mozgalmak) elzárkóznak mindenfajta hierarchikus struktúrától, a gyűléseken terjesztett ethosz immár horizontális szerkezettel számol, a mozgalomnak nincsenek vezetői, sőt szóvivőket sem tűr el (Kraushaar 2014: 60). Az időközben egyre nagyobb méreteket öltő OWS és a Los Indignados valamint különféle rendszerkritikus „erők” által 2011. október 15-ére meghirdetett „Világ­ ­forradalom” eseményhez csaknem 1000 város csatlakozott szerte a világon, többek kö­­ zött Budapesten is tartottak utcai demonstrációt.10 A globális akciónapon valódi de­­ mokráciát, függetlenséget, valódi képviseletet, szociális igazságosságot és szolidaritást követeltek a tiltakozók, csakúgy, mint a korábbi globalizációkritikus mozgalmak. Az OWS és a Felháborodottak által korábban alkalmazott részvételi formák, fórumozási technikák ekkor jutottak el szélesebb tömegekhez Magyarországon, előtte csak kisebb csoportosulások, például a Hallgatói Hálózat 2006-os formációja, illetve a hazai globalizációkritikus csoportosulások alkalmazták ezeket az eszközöket, részvételi formákat. Az indignados tett egy nemzetközi felhívást október 15-én világforradalom címmel és akkor erre elkezdődött a magyar szerveződés is […] ugye volt az, hogy akkor kéne valami fórumszerűséget tartani, csak hogy kellettek technikák […] Itt összekötöttem azt az embert a HAHA-val […] és akkor ő elkezdte ezt betanítani. (alany8) Az újfajta tiltakozási eszközök, részvételi, illetve fórumtechnikák gyorsan beépültek a különböző diákmegmozdulásokba. A 2013-as budapesti egyetemfoglalás közvetlen magyarországi előzménye valahol 2011–2012 fordulóján keresendő. A magyarországi hallgatóság érdekképviseletének mezejét kétségtelenül a Hallgatói Önkormányzatok Or­­ szágos Konferenciája (HÖOK) uralta 2011 elejéig, ekkor új „kihívóra” akadt a HÖOK. A Hallgatói Hálózat (HaHa) megalakulásának, vagy inkább újraalakulásának egyik oka éppen a HÖOK-kal való elégedetlenség volt (Gerő 2013: 317). Az addig egyszereplős hallgatói érdekképviselet hirtelen többszereplőssé vált. 10

A demonstrációról készült összefoglaló videó az alábbi linken elérhető: https://www.youtube.com/watc h?v=05F6j2cRbRM&feature=player_embedded

69

Az újjáalakult HaHa rövidesen több eseményen is hallatta hangját, ilyen volt például a 2012. januári Educatio kiállítás,11 ahol a hálózat már alkalmazta az emberi mikrofont. A technikát először hatvannyolcasok használták, majd idővel beépült a globalizációkritikus mozgalmakba, innen vette át az OWS 2011-ben. Kraushaar egyenesen az OWS egyik legfigyelemreméltóbb innovációjának nevezi az emberi mikrofont (Kraushaar 2014: 91). A technika újjáélesztésére azért volt szükség, mert New York városának hatósága megtiltotta a hangosító berendezések és a megafonok használatát, így megpróbálván elhallgattatni a foglalókat. Az emberi mikrofon technikájának lényege, hogy a felszólaló beszédét rövid tőmondatokba szedve mondja el, melyet a körülötte (vagy éppen tőle távolabb) állók közösen megismételnek. A felszólalások ily módon lényegesen több ideig tartottak, ugyanakkor a hallgatóságnak lehetősége nyílt, hogy jobban kövesse az elhangzottakat, továbbá a szónoknak is több ideje volt arra, hogy újra átgondolja, hogy mit is akar mondani (Kraushaar 2014: 91). A technika alkalmazása szélesíti a részvételt, hiszen bárki szabadon bekapcsolódhat a folyamatba. A vizsgált időszakban nem találtam olyan eseményt, ahol használták volna az em­­ beri mikrofont a budapesti egyetemfoglalók, inkább a korábbi diáktüntetésekre volt jellemző az említett technika. A tengerentúli és a spanyol mozgalmak egyik (ha nem legfontosabb) újítása az új fórumozási technika. A fórumozási módszert a Hallgatói Hálózat először a 2012. február 15-én megtartott Utolsó nyílt nap nevű teremfoglalásba torkollott tüntetésükön alkalmazta nyilvánosan.12 A közös fórumozás dinamikáját elősegítő kézjeleket is ekkor használták először a résztvevők. Időközben más, alulról szerveződő csoportok is megjelentek a felsőoktatás mozgalmi mezejében, ilyen volt például a 2010 őszén alakult Lágymányosi Életmódjavító Kezdeményezés (LÉK), amely a Hallgatói Hálózathoz csatlakozva – és lágymányosi sejtjévé alakulva – 2011 őszétől új nevet vett fel: Lágymányosi Érdekképviseleti Közösség (rövidítve továbbra is LÉK). A LÉK nevéhez fűzhető többek között a 2012. február 23-án tartott, az ELTE innovációs napjának a megzavarása is,13 mely során – hasonlóan, mint korábban a HaHa – az emberi mikrofont alkalmazták üzeneteik közlésére (Fényes 2014: 9). 2012 márciusában a HaHa, a Lágymányosi Érdekképviseleti Közösség közös akciója során, egy régi/új eszköz segítségével, az ún. „sit-in”-nel elfoglalta a SOTE rektori hivatalának irodáját, amikor is – a közben plágiumbotrányba keveredett – Schmitt Pál 11 12 13

70

A kiállításról készült videó az alábbi linken érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=MUk_ QF5octg Megjegyezendő, hogy a belső gyűléseiken ezeket a módszereket már egy ideje használták. Az akcióról készült videó az alábbi linken elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=ybZBDIxPY0c

lemondását követelték. A sit in (ülősztrájk) lényege, hogy a tiltakozó passzív fizikai jelenlétével okoz zavart az intézmény, szervezet működésében, vagy akár teljesen megbénítja azt (Mikecz 2013: 107). A HaHa és a LÉK által használt tiltakozói eszközök jóval csípősebb hangnemet ütöttek meg, mint a korábbi magyarországi hallgatói mozgalmak, mely eszközök különösen alkalmasak voltak a médiafigyelem felkeltésére (Gerő– Susánszky 2014: 125). A fent említett tiltakozáshoz alkalmazott eszközök, részvételi formák tehát nem újkeletűek, történetük viszonylag egyszerűen visszakövethető. A korábbi mozgalmakból ismert tiltakozói formák igen rövid időn belül beépültek a hallgatói tiltakozások repertoárjába. A 2013-as egyetemfoglalásban részt vevő diákok is használták ezeket az eszközöket, csak azoknak egy mérsékeltebb formáját. Az első pár nap eseményeit le­­ számítva14 már nincs szó a különböző rendezvények megzavarásáról, ülősztrájkokról. Esetünkben egy jóval békésebb tiltakozói repertoárral állunk szemben. A HaHa által alkalmazott elemek ugyan beépültek az egyetemfoglalók által használt eszközök tárházába, ám azok elvesztették korábbi markánsabb jellegüket. Míg a HaHa előszeretettel foglalt el tereket, szervezett vonulásokat, tartott fórumokat, készített provokatív plakátokat és szórólapokat (Gerő–Susánszky 2014: 129), addig az egyetemfoglalás időszakában csak az első napon (február 11-én) találunk spontán foglalásokra példát, amikor is a tiltakozók egy csoportja elfoglalta a Budapesti Corvinus Egyetem Fővám téri épületének auláját. Csupán két vonulást tartottak a foglalás időszakában, a korábbi provokatív plakátok is eltűnnek, a szórólapozás azonban to­­ vábbra is megtalálható mint figyelemfelkeltő, bevonást célzó eszköz. A folytonosság – ami az eszköz használatát illeti – kétségtelenül jelen van. Amen�nyiben csak a tiltakozáshoz alkalmazott eszközöket és a részvételi formákat vesszük szemügyre, megállapítható, hogy az egyetemfoglalás beilleszthető egy korábban megkezdődött globális tiltakozási hullámba. A tiltakozáshoz használt eszközeiben mindenképpen rokoníthatóak egymáshoz a különböző mozgalmak. De mi a helyzet az ideológiai háttérrel? Gerő Márton (2013) szerint a nyugati és a magyar mozgalmak közötti legmarkánsabb különbség az ideológiában, illetve annak hiányában rejlik. Véleménye szerint a 2012–2013 fordulóján felerősödött magyar hallgatói mozgalmak elsősorban a hazai viszonyokra koncentrálnak, nem foglalkoznak a nemzetközi pénzügyi rendszerrel, az egyenlőtlen nemzetközi gazdasági-hatalmi struktúrákkal, és nem fogalmaznak meg általános kapitalizmuskritikát, szemben például az OWS-el (Gerő 2013: 328) Gerő megállapítása inkább a 2012. 14

Az egyetemfoglalók által alkalmazott óramegzavarások és óramegszakítások nem érték el céljukat. Nem sikerült a hallgatóság figyelmét felkelteni, sőt inkább ellenérzéseket váltottak ki bennük, így fel is hagytak a módszerrel, hiszen nagyobb felháborodást keltettek vele, mint sikert.

71

decemberi eseményekre illik. A későbbi egyetemfoglalás (előtt és alatt) megrendezésre kerülő szabadegyetemi beszélgetések, kerekasztalviták témáit pásztázva több olyan eseményt találhatunk, amelyeknek témája tágan vett kapitalizmuskritika.15 A foglalás elsődleges célja az volt, hogy a kormányzat maximálisan teljesítse a hallgatók által korábban elfogadott 6 pontot.16 Időközben a hallgatói szerződés intézményét alaptörvénybe foglalná a kormány, innentől az alkotmánymódosítások is témáját képzik a diákmozgalomnak (Arató–Takács–Restás–Bigazzi–Serdült 2014: 3). Érdekes, hogy a mozgalom túllépett a korábbi single issue jellegen, tehát az egycélú szerveződésen, és több olyan témával is foglalkozott, melyek már nem köthetőek szorosan a köz- és fel­­ső­­ ok­­tatás témájához. Az egycélú szerveződés inkább az egyetemfoglalást megelőző 2012. decemberi és 2013. januári hullámra volt jellemző. A hallgatói szerződés alaptörvény­­be helyezésével párhuzamosan a diákmozgalom elveszítette egycélú jellegét. Az egyetemfoglalásban résztvevők ekkor már több olyan témával is foglalkoztak, melyek túlmutattak a felső- és a közoktatás kérdésén (Fényes 2014: 35). Az Egyetemfoglalás gondolata először 2012 novemberében fogalmazódott meg a későbbi szervezők fejében, miután megnézték a Blokád című dokumentumfilmet, ami a zágrábi egyetem bölcsészet- és társadalomtudományi karának elfoglalásáról szól. A blokádban részt vevő hallgatók a horvát kormány intézkedései ellen tiltakoztak, az ingyenes felsőoktatásért szervezték akciójukat (Gerő 2013: 323). A 2009-es horvát egyetemfoglalás a zágrábi egyetem bölcsészettudományi és társadalomtudományi karának okkupálásával kezdődött. Az egyéni interjúkban többször előkerült a horvát egyetemfoglalás, mint követendő, megvalósítandó példa. Előző elemzésemben csupán az egyetemfoglalás ötletét, valamint az okkupált tér megválasztásának egy aspektusát, nevezetesen a horvátokkal való szolidaritást (Fényes 2014: 11,15) tulajdonítottam a horvát egyetemfoglalás, illetve a „diák-ellenőrzés” hatásának. A későbbi fókuszcsoportos beszélgetés során külön blokkot készítettünk, melyben arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen korábbi példák, konkrét esetek vagy konkrét személyek inspirálhatták a 2013-as budapesti egyetemfoglalásban részt vevőket. Némi meglepetésre csak a horvát egyetemfoglalás jött szóba, mint pozitív, követendő példa.

15 16

72

Bővebben lásd pl.: http://hallgatoihalozat.blog.hu/2013/01/31/elte_szabadegyetem A hat pont: 1. Követeljük a köz-és a felsőoktatás átfogó reformját! 2. A keretszámokat állítsák vissza legalább a 2011-es szintre! 3. Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat! 4. Töröljék el a hallgatói szerződést! 5. Ne korlátozzák az egyetemi autonómiát! 6. Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy az alsóbb osztálybeli családoknak is legyen esélye bejutni a felsőoktatásba!

2012 őszén jöhetett be, nem tudom ki által, ez a horvát egyetemfoglalásról készült film, illetve talán volt egy angol nyelvű könyv is […], úgyhogy akkor az is fontos példa volt […], habár nem igazán hasonlított rá. Szerintem ez volt, ami ilyen legkonkrétabb hatás. (alany10) A közölt interjúrészletben említett angol nyelvű könyv korábban is előkerült egy interjú során. Volt egy példánk, a horvát egyetemfoglalás példája. Ők írtak is egy ilyen Occupational Cookbookot, amit le is fordítottunk magyarra. (alany1) Ahhoz, hogy tisztázni tudjuk a magyar és a horvát egyetemfoglalás kapcsolatát, érdemes a két foglalást párhuzamosan elemezni. A fejezet hátralévő részében az Occupa­ tional Cookbookban leírtakat és a budapesti foglalásban tapasztaltakat hasonlítom össze. Feltételezésem szerint így nem csak a két foglalás közötti hasonlóságok és eltérések, hanem az esetleges mintakövetési mechanizmusok is felszínre kerülhetnek. 2.2 Hasonlóságok és eltérések az egyetemfoglalások között

Széles körben elterjedt vélemény, hogy a budapesti egyetemfoglalást a 2009-es zágrábi egyetemfoglalás inspirálhatta, illetve az lehetett a „követendő példa” a budapesti hallgatók számára. Ezt a tényt erősíti meg Gerő Márton is a korábban már említett tanulmányában (Gerő 2013: 323), valamint Mikecz Dániel is hasonló következtetésekre jutott (Mikecz 2013: 112). Korábbi vizsgálódásaim során magam is hasonló eredményekre jutottam. De vajon a valóságban is így volt? Valóban „csak” a horvát minta másolásáról lenne szó? Egyáltalán mennyiben rokonítható a két egyetemfoglalás egymással? Megjelennek azok a részvételi, szervezői formák Budapesten is, melyeket a zágrábi foglalók alkalmaztak? A következő részben előbb a két foglalás kiváltó okait tárgyalom, majd a két egyetemfoglalást vetem össze szervezeti felépítésük szerint. A két egyetemfoglalás elnevezésben is különbözik egymástól, a zágrábi foglalást a kar feletti diákellenőrzésként emlegették, a budapesti eseményekre leginkább az egyetemfoglalás címke ragadt rá az elmúlt két esztendőben. A kortárs diákmozgalmak legtöbbször a tanuláshoz való jog fiskális alapú korlátozása (tehát a tandíj) ellen, az egyetemi autonómia megsértése miatt, továbbá az oktatási intézmények finanszírozásának csökkentése ellen tiltakoznak (Arató–Takács–Restás– Bigazzi–Serdült 2014: 2). A zágrábi és a budapesti foglalás szervezésének hátterében egyaránt a felsőoktatás (és a közoktatási rendszer) átalakítása elleni tiltakozás állt. 73

A horvát egyetemfoglalók követelései a mindenki számára hozzáférhető ingyenes, közfinanszírozású felsőoktatási rendszer kialakítására irányultak (Buden 2009: 3). A budapesti foglalás esetében nehezebb dolgunk van, amikor a foglalás céljait próbáljuk tisztázni, hiszen a hallgatók által korábban elfogadott hat pont – mint elérni kívánt cél – több problémát is feszeget. A hat pont közül kettő (A keretszámokat állítsák vissza legalább a 2011-es szintre! Állítsák le a forráskivonást, kompenzálják az elvonásokat!) a tandíj, valamint a finanszírozás csökkentése ellen irányul. A követelések között továbbá megjelenik az egyetemi autonómia csorbítása elleni tiltakozás is. A fennmaradó négy pontot nem tudjuk beilleszteni a szerzők által említett (finanszírozás és autonómia megsértése) problémakörökbe. A közösen megfogalmazott kö­­ vetelések közül kettő vonatkozik a köz- és felsőoktatás reformjaira, illetve egy pont a hallgatói szerződés eltörlését szorgalmazza. A hatodik (+1) pont (Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy az alsóbb osztálybeli családok gyermekeinek is legyen esélye bejutni a felsőoktatásba!) az elérni kívánt reformok egy sarkalatos pontja, mely a legtöbb vitát generálta a résztvevők körében. A következő részben a két foglalást igyekszem összehasonlítani szervezeti felépítésük szerint. Mindkét egyetemfoglalásnál a hallgatói fórum volt a legfőbb döntéshozó szerv. A fórum (közgyűlés, nagygyűlés, plénum) az elfoglalt kar diák-döntéshozata­ lának központi szerve (Buden 2009: 4). Mindkét esetben nyitottak voltak a fórumok minden érdeklődő számára. Különbség, hogy míg a horvátok mindennap tartottak fórumokat (Buden 2009: 4), addig a magyar egyetemfoglalás második szakaszában egyre ritkábban hívták össze a plénumot. A közösen összegyűltek mindenekelőtt szavazást tartottak az egyetemfoglalás folytatásáról, melyet „a horvátoktól tanultuk” – jegy­ ­zi meg az egyik interjúalanyunk, itt tehát egy mintakövetésről van szó a magyar foglalás esetében. Az operatív feladatok elvégzésére a horvát egyetemisták munkacsoportokat és teameket különítettek el, melyeknek feladata egy (vagy több) ügy kezelése (Buden 2009: 4). Fontos különbség a munkacsoportok és a teamek között, hogy amíg a teameket a fórum formális keretek között hatalmazta fel a munkára, addig a munkacsoportok inkább informális módon szerveződtek, hozzájuk bárki szabadon bekapcsolódhatott. A horvát egyetemfoglalás esetében a munkacsoportok nem rendelkeztek állandó tagsággal, lényegében az lett a csoport tagja, aki éppen ott volt az adott munkacsoport gyűlésén. A teamek jóval zártabbak, tagságukról a fórum döntött, melyet bármikor vissza is vonhatott (Buden 2009: 5). A horvát foglalás esetében tíz munkacsoportot tudunk egymástól elkülöníteni, melyek a következőek:

74

1. dokumentumelemző 2. fórumközi 3. a fórum technikai ügyeivel foglalkozó 4. helyzetértékelésért és további akciókért felelős 5. információs 6. közvetlen demokráciáért felelős 7. külső kapcsolatokért felelős 8. médiáért felelős 9. mini akcióért felelős 10. ülésközi munkacsoport A munkacsoportok között nem voltak éles határok, az egyes érdeklődők szabadon csatlakozhattak bármelyik csoporthoz, egy személy (elméletileg) akár lehetett egyszerre tíz munkacsoport tagja is. A csoportok általában olyan témákkal foglalkoztak, melyet nem lehetett a fórumon megoldani. A munkacsoportok célja volt, hogy részletesebben foglalkozzanak egy-egy felmerülő problémával és annak megoldására konstruktív javaslatot tegyen (Buden 2009: 5). A 2013-as budapesti egyetemfoglalás során is alakultak munkacsoportok. Előző elemzésemben egymástól megkülönböztettem az ideiglenesen és a folyamatosan működő munkacsoportokat. Feltételezésem szerint az ideiglenesen mű­­ ködő munkacsoportok lehettek a horvát példában látott munkacsoportok megfelelői. A két foglalás munkacsoportjainak összevetésekor számos közös vonást fedezhetünk fel. Mindkét esetben ideiglenesen működő csoportokról volt szó, ahova bárki szabadon bekapcsolódhatott, ha érdeklődött az adott téma iránt. Jellemző, hogy mindkét csoport egy-egy probléma megoldására „szakosodott”, a magyar esetben ilyen volt például a matrica munkacsoport, mely a foglalók üzeneteinek népszerűsítéséért volt felelős. Az ideiglenesen működő munkacsoportok élettartama nem volt túl hosszú, jellemzően pár napig léteztek, amíg el nem végezték feladataikat. Általánosságban elmondható, hogy a horvát és a magyar esetben is nagy volt a fluktuáció a munkacsoport tagjai között. Ez egyfelől hatékony volt, hiszen az állandó dinamizmus nemcsak a hierarchia kialakulásának szabott gátat, hanem, ahogy cserélődtek a tagok, úgy újabb és újabb ötletek születhettek az adott feladat megvalósítására, amely egyfajta folyamatos dinamizmust biztosított. Másfelől káros is volt, hiszen ha például nem volt egy felelőse vagy egy szilárd magja a csoportnak, akkor könnyen eredményezhette a „szétfolyást”, illetve a feladat el nem végzését. További hasonlóság, hogy mindkét foglalás esetében informális keretek között szerveződtek a csoportok, legtöbb találkozójuk a plénumon kívül zajlott, jellemzően a hallgatók által kedvelt belvárosi szórakozóhelyeken, kávézókban. 75

A horvát foglalás teamjeinek magyar megfelelői az állandó munkacsoportok. Ilyen munkacsoportok voltak az egyetemi akciókért, a további egyetemek bevonásáért, a „hat pont” flasmobokért, valamint az internetért és kommunikációért felelős munkacsoportok (Mikecz 2014: 106). Az 1. táblázatban a két egyetemfoglalás állandó mun­ka­­ csoportjai láthatóak. 1. táblázat: Teamek és munkacsoportok

2009-es zágrábi egyetemfoglalás Biztonsági (műveleti, logisztikai) team Blog team Közlöny team Média team Program team

2013-as budapesti egyetemfoglalás Egyetemi akciók munkacsoport További egyetemek bevonó munkacsoport Hat pont flashmob munkacsoport Internet munkacsoport Kommunikációs munkacsoport

A horvát esetben a Közlöny team volt felelős a Közlöny kiadásáért, mely a fórum hivatalos kiadványa volt. A Közlöny tartalmazta a diákok sajtóközleményeit, illetve megtalálhatóak voltak benne különböző értesítések az oktatásról és azzal kapcsolatos más témákról. A Közlöny akár naponta több számban is megjelenhetett (Buden 2009: 7). A horvát média team feladatai közé tartozott a médiával való folyamatos kapcsolattartás, sajtóközleményeket írása, valamint végrehajtotta a fórum által elfogadott médiastratégiát is (Buden 2009: 6). A magyar egyetemfoglalás során megalakult internet és kommunikációs munkacsoportok hasonló funkciókat töltött be, mint a horvát média team. A budapesti internet és a kommunikációs munkacsoportok között nagy átfedéseket találhatunk. A két munkacsoport elsődleges feladata sajtóközlemények írása volt, továbbá hatáskörükbe tartozott a Facebookon való folyamatos megjelenés is. A munkacsoportok tagjai feleltek a különböző események, így például a szabadegyetemi előadások, a viták, filmklubok meghirdetéséért is. A horvát egyetemfoglalók előbb Szabad BTK néven blogot indítottak, mely a későbbiek során honlapként is működött17. A honlap működtetéséért a blog team volt a felelős. A horvátoknál látott program teamnek az egyetemi akciók munkacsoport volt a ma­­ gyar megfelelője. A budapesti foglalás során a különböző alternatív programok szervezését a munkacsoport tagjain kívül mások is elláthatták. Az egyetemi akciók, a további egyetemeket bevonó, valamint a „hat pont” flash­­mob munkacsoportok a magyar egyetemfoglalás sajátosságai. Az egyetemfoglalóknak 17

76

A honlap az alábbi linken érhető el: http://www.slobodnifilozofski.com

– mint új szereplőknek – valahogyan fel kellett hívniuk magukra a figyelmet. Ennek a tömeges mozgósítás, a médiafigyelem felkeltésére alkalmas új eszközök bevonása jelentheti a leggyorsabb módját (Gerő–Susánszky 2014: 129). Jelen esetben új eszköznek tekinthető a hat pontot megjelenítő villámcsődületek. A folyamatos utcai jelenlétet a flashmob csoport biztosította a foglalás első két hetében. A szóban forgó munka­ csoport sikerességének egyik oka az állandó tagságra vezethető vissza, ami egy szilárdabb csoporton belüli szerkezetet alakított ki, mely végső soron „sikeressé” tette a csoportot is. Ahogy alábbhagyott a kezdeti lendület, úgy a munkacsoportok is egyre inaktívabbá váltak. Míg a horvát példánál azt láthatjuk, hogy a teamek folyamatosan működtek, addig a budapesti foglalás esetén az állandónak mondott munkacsoportok inkább a foglalás első két hetében voltak aktívak. Maradván az előbb említett flashmob munkacsoport tagjainál, amint teljesítették a hat pontot ábrázoló akcióikat, úgy a csoport inaktívvá vált, de tagjai nem. Pont a különböző munkacsoportokon belüli állandó mozgás adta a budapesti egyetemfoglalás időszakos lendületét. Ahogy fáradtak az aktivisták, úgy kezdett egyre inaktívabbá válni a foglalás is. További különbség, hogy míg a budapesti foglalás idején a munkacsoportok élén eleinte ún. koordinátorok álltak, addig a horvát teamekben nem találunk hasonló pozíciókat. Megjegyezendő, hogy a koordinátorok gyorsan váltották egymást, így kiküszöbölvén az esetleges hierarchia kialakulását. Ahhoz, hogy a mindennapos fórumok gördülékenyek legyenek, a 2009-es zágrábi foglalók egy igen hatékony rendszert dolgoztak ki. A fórum egy komplex csapat együttes munkájának eredménye volt. A zágrábi hallgatói fórumokat rendszerint két moderátor vezette. Feladatuk a napirend összeállításában és a felszólalás sorrendjének betartatásában merült ki (Buden 2009: 22). A moderátorok voltak felelősek a plénum irányításáért, ők azok, akik időközönként összefoglalták a kialakult vitában elhangzott érveket, majd szavazásra bocsátották a felmerült kérdéseket. A budapesti fórumokat általában egy moderátor, valamint a segítői vezették. A moderátor szerepköre csaknem teljesen ugyan­ ­az volt, mint amit a horvátoknál láthattunk. A zágrábi foglalás esetében minden ülésen mások moderáltak, és az egyes személyek egy tanévben csak egy fórumot vezethettek (Buden 2009: 22). A volt moderátorok közül került viszont ki a fórum szóvivője. A zágrábi foglalók moderátorait a plénum választotta minden ülés végén (Buden 2009: 4). A moderátor személyének megválasztására nem vonatkozott semmiféle szabály, lényegében az töltötte be ezt a szerepkört, aki magát erre alkalmasnak tartotta. A horvátokkal szemben a budapesti fórumok moderátorai többször tölthették be ezt a pozíciót a foglalás időszakában. A fórumozások alatt több alkalommal váltották egymást a plénum vezetői, a budapesti fórumvezetők rendszerint egy szűk körből rekrutálódtak. 77

A felmerülő probléma kiküszöbölésére a foglalók műhelyeket (workshopokat) szerveztek, ahol a moderátori teendők sajátosságait próbálták egymásnak átadni. A moderátorok mellett a fórum működtetéséért a horvátoknál az ún. technikai személyzet volt felelős, amibe beletartoztak a jegyzőkönyvet írók, a technikusok, a jelentkezési sorrendet figyelők, illetve a beérkező javaslatokat felolvasó személy(ek) (Buden 2009: 28). A fentiekhez hasonló munkákat a moderátor segítői végezték el Budapesten. Ők azok, akik egyszerre figyelték a felszólalók sorrendjét, ők olvasták fel a beérkező javaslatokat és híreket, valamint ügyeltek az egyes hozzászólások maximális időhos�szára is, ami 2-3 percnél nem lehetett több. A horvát foglalók fórumain bárkit megválaszthattak küldötté vagy megbízottá. A küldöttek csupán egyes információk közvetítéséért voltak felelősek, jellemzően egy alkalom erejéig szólt a megbízatásuk. A megbízottak nagyobb mozgástérrel rendelkeztek, hiszen egyes események alkalmával, a fórum nevében, az adott feladat végrehajtásának mikéntjéről ők maguk dönthettek (Buden 2009: 29). Időben is tovább szólt a meghatalmazásuk, akár az egész foglalás alatt betölthették szerepüket. Az ehhez hasonló pozíciók hiányoztak a budapesti foglaláskor, az előbb felsorolt feladatokat rendszerint az egyes munkacsoportok tagjai végezték el. Mint láthatjuk, szervezeti felépítésüket tekintve közel sem volt azonos a két egyetemfoglalás, eszerint tehát nem egy az egyben másolták a budapestiek a zágrábi fog­­ lalókat. Összegezvén az előző sorokat, a 2009-es zágrábi egyetemfoglalás egy jóval olajozottabban működő „gépezet”, mint az, ami az ELTE BTK 0.47-es termében volt látható. A horvátoknál tapasztalt munkamegosztás formája hatékonyabb működést eredményezett. A feladatok világos szétválasztása gátat szabhat egyes emberek kiemelkedésének. Nemcsak ideológiaként jelentkezett a vezetőnélküliség, hanem a munkamegosztás révén meg is valósult. Az itt tapasztalt működési mód magas szintű kooperációt igényelt az egyes teamek és munkacsoportok között, ami hosszabb távon egy hatékonyabb működési módot eredményezett. A budapesti foglalás alapszerkezetét illetően hasonlóan épült fel, mint a zágrábi. Annak azonban egy jóval egyszerűbb formáját látjuk, ahol például nem voltak olyan éles határok az egyes feladatok között, mint a horvátoknál. Sokszor ugyanazokat a hallgatókat láthattuk a különböző munkacsoportok tagjai között. A feladatok specializálásának elmaradása megnehezítette, sőt néha el is lehetetlenítette a végrehajtandó feladatokat. A relatíve sok időt és munkát felemésztő feladatkörök egy kisebb csoport kezében összpontosultak, ami akarva-akaratlanul egyes személyek kiemelkedéshez vezetett. A befektetett energia, a folyamatos jelenlét az egyik elem, ami kijelöli az egyén helyét az (informális) hierarchiában. 78

A feladatok szétválasztásának hiánya könnyen kialakíthatott egy állandó szerkezetet, melynek közepén a legaktívabbak csoportja, az ún. mag állhatott. A mag az a csoport, ami köré az időszakosan bekapcsolódott hallgatók szerveződtek. A „belefektetett energia”, ahogy egy interjúalanyom fogalmazott, könnyen az egyén helyzetének kijelölését szolgálhatta. Alkalmi feladatok voltak, és ha azt mondtad, hogy én most összeállítok veled együtt egy szakmai anyagot vagy elmegyek egy beszélgetésre és képviselem, akkor ezek egy ilyen ki nem mondott kreditként azért működtek, tehát ezek ilyen tisztelet jelleggel […] hallgatólagos megállapodásként ezek működtek. (alany10) 2.3. Részvételi formák a plénumok alatt

A fejezet hátralévő részében az egyetemfoglalásokon belüli részvételi formákról lesz szó. A foglalások motorja a napi rendszerességgel megrendezett hallgatói fórum volt. A horvát diákszerveződés fontos tulajdonsága a döntéshozatal közvetlen, demokratikus módja. A közvetlen demokrácia olyan rendszer, melyben minden döntést közvetlen demokratikus módon, a jelenlévők többségével hoznak meg. A fórum minden ér­­ deklődő személy részvételével tartott gyűlés, ahol mindenkinek egyenlő joga van arra, hogy kifejezze véleményét. A fórum minden résztvevője szavazati joggal rendelkezik. A résztvevők szavazati joga valóban ugyanakkora súllyal bír a fórumozás alatt. Annak, hogy minden döntés demokratikus eljárásban születik, előnye, hogy nincsenek ve­­zetők, és hogy ez a fajta döntéshozatali mód jelentősen csökkenti a manipuláció lehetőségét. A fórum döntéshozatalának további előnye, hogy minden döntést kollektíven és szavazattöbbséggel kell meghozni. A fórum soha nem választ meg egyéni képviselőket, akik döntéseket hozhatnának vagy önállóan tárgyalhatnának (Buden 2009: 7–8). A hazánkban megszervezett fórumokon,18 csakúgy, mint a horvátoknál, mindenről a plénum döntött. A bázisdemokratikus jellegből adódóan a döntések rendszerint viszonylag lassan születtek. A véget nem érő viták kiküszöbölésére találták ki a horvátok a témánkénti harmincperces időkeretet, amely végeztével a moderátor összegezte az addig elhangzott érveket, majd szavazásra bocsátotta a vitás kérdéseket (Buden 2009: 19). Elvétve a budapesti foglaláson is találkozhattunk hasonló kezdeményezésekkel. Szemben a zágrábi foglalással, Budapesten a résztvevők sokszor nem tartották be az időkorlátokat, így nemegyszer akár órákon át is vitáztak ugyanazon napirendi ponton, mely káros hatással volt a fórumok dinamikájára. A korábban akár két-háromszáz embert is megmozgatni képes fórumok 2013. március közepére teljesen elvesztették 18

Az ország számos egyetemvárosában, így pl. Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon is szerveztek hallgatói fórumokat, melyek ugyanazon séma szerint működtek, mint a budapesti fórumok.

79

korábbi mozgósító hatásukat. A szervezők hiába próbálták orvosolni a problémát – például ritkábban hívtak össze hallgatói fórumokat, alternatív programokat szerveztek helyettük – a korábbi hallgatóságot csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem sikerült visszacsábítani. A magyar hallgatói fórumok egyik (talán legjellegzetesebb) vonása a szavazáshoz és véleménynyilvánításhoz használt kézjelek elterjesztése. A kézjeleket a korábban már említett Indignados és Occupy mozgalmak hívták újra életre. 2012 decembere előtt több kisebb csoportosulás is használta ezt a fajta módszert. Szélesebb tömegek a 2012. december 10-i hallgatói fórumon ismerkedtek meg vele. A kézjeleket az egyetemfoglalók tudatosan építették be a fórumaikba. Birtalan Gergő egy cikkében19 a kézjelek használatának előnyeként említi, hogy így nagy tömegek véleményét lehet azonnal felmérni, összevetni. Továbbá elősegítheti a plénum folyamatos kommunikációját, anélkül, hogy az éppen beszélő szónokot megzavarnák vagy félbeszakítanák. A fórum résztvevői a kézjelek széles repertoárjából válogathatnak. Ilyen jelbeszéd volt például a siketnéma „taps”, vagy a radikális ellenvéleményt kifejező kezekkel formált x alakzat. A kézjeleket az egyetemfoglalók is használták, sőt újabbnál újabb formákat fejlesztettek ki, amelyekkel kifejezhették véleményüket az adott kérdéskörben. A kézjelek alkalmazása sokkal gördülékenyebbé, dinamikusabbá tette a hallgatói fórumokat. Jogosan vetődhet fel a kérdés az olvasóban, vajon okoz-e bármilyen aszimmetriát a fórum résztvevői között a kézjelek előzetes ismerete vagy annak hiánya. A kézjelek jelentése viszonylag gyorsan elsajátítható, akár percek alatt megtanulható. A HaHa tagjai az egyetemfoglalás előtt (előrelátóan) közzétették Így fórumozz című videójukat, 20 melyben röviden összefoglalták a leghasznosabb tudnivalókat az általuk használt fórumozási technikáról. A foglalók által is használt módszer nem veszett el a foglalás utolsó napjával. Népszerűsége talán valamelyest megkopott az utóbbi két évben, de több, jellemzően kisebb csoportosulás mai napig használja azokat, sőt egyes ellenzéki pártok eseményein is belefuthatunk a „jól ismert” kézjelekbe. A kézjelek relatív elterjedtsége feltehetően nem csak a hallgatói mozgalmaknak köszönhető. A korábbi Indignados és Occupy mozgalmakat ismerő közönség számára nem újak a fórumozási technikák. A fenti technikákat használók száma azonban elenyésző az egyetemfoglalás során, és a korábbi – a HaHa által szervezett – hallgatói fórumokon megjelent tömegekhez képest. A legutóbbi fórumot 2013. szeptember 11-én tartotta a HaHa ELTE BTK sejtje. A dolgozat elkészítésének időszakában nem várható bármilyen hasonló esemény szerveződése. 19 20

80

Bővebben: http://magyarnarancs.hu/belpol/hogyan-hozzak-donteseiket-a-diaktuntetok-83042 A videó az alábbi linken megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=uSzWLkJf_LQ

A fórumok részvételi formájukat tekintve hasonló módon működtek. Mindkét esetben azt láttuk, hogy a foglalók a részvételi demokrácia elvei mentén hozták döntéseiket. Ez ugyan lassította a döntéshozatalt, de szélesítette a részvételt, a jelenlevők közül bárki hozzászólhatott a vitához. A bázisdemokratikus működési mód kétségtelen előnye, hogy mivel a többség dönt minden kérdésről, így sokkal inkább elfogadott végeredmény születhet, szemben például a képviseleti demokráciával, ahol jellemzően egy szűk csoport dönt kardinális kérdésekről, legtöbbször a fejünk fölött. A részvételi demokrácia – ami mindenki véleményét képes becsatornázni – egyfajta „demokrácia-élményt” is ad, hiszen a hozzászólni kívánók valóban elmondhatják véleményeiket, ötleteiket, megoldási javaslataikat az adott kérdéskörben, melyek akár meg is valósulhatnak, ha a plénum úgy dönt. A hallgatói fórumok kiváló alapként szolgáltak a vitakultúra kialakítására, fejlesztésére. A feljebb részletesen tárgyalt kézjelek a magyar hallgatói fórumok sajátosságai. Már az egyetemfoglalás előtt is használták a Hallgatói Hálózat tagjai a fórumozást elősegítő jeleket. A HaHa és az egyetemfoglalók között nagy átfedéseket találunk (Mikecz 2013: 105), mely például a fórumok során használt jelrendszer alkalmazásában is tetten ér­­ hető. Az egyetemfoglalók szinte ugyanazokat a jeleket használták, mint a korábbi HaHa fórumok, de azokat idővel továbbfejlesztették, így megalkotva a saját technikájukat. Működési módjában, szervezeti felépítésében egyértelműen kimutatható a rokonság a két foglalás között. A horvát foglalás szervezeti felépítését tekintve jóval átláthatóbb módon működött, mint a budapesti. A felmerülő feladatok éles elválasztása inkább a horvát foglalókat jellemezte, mely hosszabb távon egy hatékonyabb működési formához vezetett. A budapesti foglalás „kifulladásának” egyik oka talán pont az lehet, hogy nem voltak kellő mértékben elhatárolva egymástól a különböző feladatok, ami oda vezetett, hogy egy kisebb számú csoport kezében összpontosult az összes tennivaló. A munkamegosztás hiánya káros hatással lehetett a hierarchianélküliség eszméjére, hiszen a belefektetett idő és energia „ki nem mondott kreditként” – jegyzi meg egyik interjúalanyunk – működött, mely könnyen kijelölhette az egyén helyét az informális hierarchiában. A 2013-as budapesti egyetemfoglalás továbbviszi, fejleszti azokat a tiltakozási, fórumozási eszközöket, melyeket a korábbi – belföldi és külföldi – mozgalmakban már többen is alkalmaztak. Röviden elmondható, hogy a budapesti foglalás működésében ötvözi a zágrábi példákat, kiegészítve azt a hazai és a kortárs külföldi mozgalmakban tapasztalt tiltakozási és fórumozási technikákkal.

81

3. A bevonáshoz és a tiltakozáshoz használt eszközök 3.1. A fókuszcsoportos beszélgetés körülményei

A következő fejezetben előbb bemutatom az adatfelvétel körülményeit, majd elemezem a csoportban elhangzottakat. A folytatásban mindenekelőtt a fókuszcsoporton el­­hangzott információkra fogok támaszkodni, továbbá (ahol szükséges) a korábban felvett interjúkban elhangzottakat is bevonom az elemzésbe. Megemlítendő, hogy az in­­terjúkhoz és a fókuszcsoportos vizsgálathoz megszerkesztett vezérfonalban vannak átfedések. Egyes kérdéseket (például: Mi volt az első demonstráció, tiltakozás, amiben részt vettél?) mindkét esetben feltettem, ezzel nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy a két adatfelvételi technika eredményeit össze tudjam hasonlítani. Figyelembe kell vennünk, hogy a két technika által kapott adatok minőségileg más jellegű adatokat szolgáltatnak (Síklaki 2006: 44), ezért amennyire csak lehet, óvatosan kezelem az adatokat. Az előző adatfelvételi hullám csaknem három hónapig tartott. Az elhúzódó adatfelvétel miatt jóval kevesebb időm jutott az interjúk elemzésére, mint ahogy azt előre terveztem. Az időhiány és a relatív olcsósága miatt is ajánlatos lehet a fókuszcsoportot választani az adatfelvételhez (Vicsek 2006: 32), amennyiben kutatási kérdéseink ezt lehetővé teszik. A fókuszcsoportos beszélgetésre február 5-én került sor, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem lágymányosi kampuszán. A helyszín megválasztásában a jó megközelíthetőség mellett egy másik szempontot is figyelembe vettem. Nevezetesen, hogy az ELTE lágymányosi kampusza több jelentősebb tiltakozó diákakcióknak, eseménynek 21 adott otthont az elmúlt évek során. Úgy gondoltam, hogy a helyszín önmagában előhívhatja a korábbi eseményekkel kapcsolatos emlékeket, benyomásokat, attitűdöket, ami a be­­ szélgetést végső soron gördülékenyebbé teheti. A megfelelő csoportméret a kutatás kérdésének és céljának a függvénye (Vicsek 2006: 130). A vizsgált kérdéskörök a kisebb csoport megszervezése mellett szóltak. Úgy gondoltam, hogy ha több mint 6-8 főt hívnék meg, az kifejezetten káros lenne: előfordulhatna adatveszteség, kevesebb hozzászólási lehetőség lenne, a viták elhúzódhatnának. A vezérfonalba több olyan kérdést is beleszőttünk, ami inkább hosszabb válaszadást (kifejtést) igényel. Félő volt, hogy nagyobb csoport esetén nem mindenki jutna szóhoz, ezért döntöttem végül a kisebb csoportos beszélgetés mellett. A toborzás során hasonló társadalmi-demográfiai háttértényezők (lakóhely, iskolai végzettség, korosztály) mentén igyekeztem összeállítani a csoportot. A tervezéskor 21

82

Gondolhatunk itt például a korábban említett Vissza a jövőnket tüntetésre, de akár eszünkbe juthat a HaHa által megszervezett december 10-i lágymányosi fórum is.

a csoport homogenitására törekedtem. Ahogy arra több korábbi kutatás rámutatott, az egyetemfoglalók korösszetételüket, lakóhelyüket, iskolázottságukat tekintve egy igen vékony szeletét képezik a magyar társadalomnak. A magukat egyetemfoglalókként aposztrofálók jellemzően fiatal, húszas éveikben járó, Budapesten élő, (felső) középosztálybeli, legtöbbször társadalom- vagy bölcsésztudományokat hallgató diákokból rek­ ­r utálódtak (Fényes 2014: 36). A beszélgetés résztvevői – az adatfelvétel időpontjában – jellemzően az ELTE Bölcsésztudományi Karán vesznek részt mesterképzésben. Érdemes megjegyez­­ni, hogy a csoport tagjai 2012–2013 telén – már az egyetemfoglalás előtt – csatlakoztak a mozgalomhoz, és korábban is részt vettek a hallgatói mozgalmakban. A részvételi hajlandóságra a fókuszcsoportban valószínűleg az is hatást gyakorolt, hogy a meghívottakat korábbról (futólagosan) már ismertem. A részvételi kedvet a személyre szabott meghívó is növelhette, amiben több információt közöltem a vizsgálat céljáról. A felkeresésemre nagyjából a megkeresett személyek fele mondott igent, ketten a be­­szélgetés előtt pár órával mondták le a részvételüket, így a tervezettnél kevesebb résztvevője volt a csoportnak. A moderátor jó megválasztása az egyik kulcsa lehet a sikeres fókuszcsoportnak. A moderátor személyes jellemzői, társadalmi-demográfiai jegyei is hatással lehetnek a beszélgetésre (Vicsek 2006: 226). A fókuszcsoport lebonyolításához egy olyan hallgatótársamat kértem fel, aki hasonló társadalmi-demográfiai jellemzőkkel rendelkezik, mint a csoportra meghívottak. 3.2. Vezérfonal

A vezérfonal megírásakor kérdéseinket három tematikus egységbe osztottuk. A beszélgetés első harmadában a tiltakozáshoz, illetve a bevonáshoz használt eszközökre voltunk kíváncsiak. A középső harmadban kérdéseink a mozgalmon belüli formális és informális hierarchia kérdéskörére irányultak, az utolsó részben pedig a korábbi tiltakozásokkal való kapcsolatról kérdeztük a résztvevőket. 3.3. A fókuszcsoportban elhangzott bevonó és tiltakozó eszközök jellege

Arra kértük a csoport résztvevőit, hogy idézzék fel az első olyan emléküket, ami bármiféle tiltakozást, ellenszegülést váltott ki belőlük. „Nálam a hallgatói szerződés és ez a csomag verte ki a biztosítékot” – jegyzi meg a fókuszcsoport egyik résztvevője. A mozgalomhoz való csatlakozás elsődleges oka jelen esetben egy olyan dokumentum (a hallgatói szerződés) aláírásának kényszere volt, melynek elsődleges célja a szabad munkaerő-áramlás korlátozása. A hallgatói szerződés többek között arra kötelezi a hallgatókat, hogy a meghatározott képzési idő másfélszeresén belül megszerezzék a diplomát, majd az azt követő húsz évben legalább annyi ideig dolgozzanak Magyarországon, 83

ahány évig állami ösztöndíjasként tanultak.22 A mozgalomhoz való csatlakozás hátterében tehát egyfajta „sértettség” állhatott, amit a hallgatói szerződés kötelező aláírása váltott ki a csoport tagjaiban. A beszélgetés elején egy videót23 játszottunk le, melynek elsődleges célja a korábbi egyetemfoglalással kapcsolatos emlékfoszlányok felszínre hozása volt. A videóról röviden elmondható, hogy rossz színben tünteti fel a korábbi hallgatói tiltakozásokat, célja a HaHa és a diákok lejáratása volt. Csupán az első 40 másodpercet néztük végig, ahol az egyetemfoglalást kiváltó okokról, valamint a HaHa által szervezett 2013. február 11-i tüntetésről volt szó. A bejátszott részlet célja, hogy a hallgatók által (korábban) szervezett tüntetéseket rendbontásként (Budapest belvárosi forgalmának bénításaként) és anyagi károkozásként (Égjen a város)24 mutassa be. A tüntetésen is, igen, skandáltunk hangosan dolgokat, de nem törtünk, zúztunk. Ehhez képest számomra egy kicsit furcsa, hogy ezt, mint egy jelszót így felkapják, hogy mi vandálok lettünk volna, szó nem volt ilyesmiről emlékeim szerint […] a mi tüntetéseink meg maga az egyetemfoglalás az végig egy ilyen békés dolognak tűnt számomra. (S) Az idézett részlet kulcskifejezése a „békés” jelző, mely jól jellemzi a tiltakozások radikalizálódásának mértékét és az ehhez használt eszközöket. A 2012-es évben látott harcias tiltakozások sokkal békésebb útra terelődtek az egyetemfoglalás alatt (Fényes 2014: 25). Az egyetemfoglalás során előkerült tiltakozási formák elsősorban a békés, passzív tiltakozási formák közé sorolandók. De mik is ezek az eszközök? A fókuszcsoport résztvevőit előbb arra kértük, hogy nevezzék meg azokat az eszközöket, melyeket a bevonáshoz és a tiltakozáshoz használtak, majd, hogy helyezzék el a felírt szavakat egy táblán. A tábla egyik szélén a tiltakozás állt, a másik szélén pedig a bevonás, ami kvázi lehetővé tette a „skálázást” is. A 2. táblázatban a fókuszcsoport során előkerült szavakat egy ötkategóriájú táblázatban ábrázolom.

22 23 24

84

Eduline cikk alapján. Bővebben: http://eduline.hu/erettsegi_felveteli/2014/1/14/hallgatoi_nyilatkozat_ ezt_kell_alairni_J2II9O A videó az alábbi linken elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=T5JdlLw2K5w A kifejezést a HaHa egyik belső kommunikációs, és döntési felületének (www.lomio.org) feltörése után ragadta ki a Hír TV egyik munkatársa. A HaHa elleni folyamatos lejárató kampány a csúcsaként is értelmezhető az oldal feltörése.

2. táblázat. Bevonáshoz és a tiltakozáshoz használt eszközök

Bevonáshoz Inkább bevonás Mindkettőhöz Inkább Tiltakozáshoz használt eszközök használt tiltakozás használt eszközök Beléptetés Matricázás Bömbi Molinó Bábuk Szabadegyetemi előadások Petőfi videó

Érettségi előkészítő Óralátogatás Krétarajzok Szórólapok

Élő lánc

Tüntetés

Média Tárgyalás Felhívás

Rigmus

Érdemes jobban szemügyre venni a 2. táblázatot. Az első különbség, amit felfedezhetünk, hogy míg az inkább bevonást célzó eszközökhöz (a táblázat első két oszlopához) hét elemet soroltak, addig a tiltakozáshoz használt eszközökhöz (a táblázat utolsó két oszlopához) mindössze négy kifejezést rendeltek a csoport résztvevői. Szembetűnő, hogy tisztán tiltakozáshoz csak egy kifejezés a „bábuk”25 került. A legtöbb eszköz az „is-is” kategóriába, vagyis a bevonáshoz és tiltakozáshoz egyaránt használt eszközök oszlopába került. A beléptetés a korábban felvett interjúk során is előkerült, legtöbbször negatív kontextusban. A beléptetés rendszerét a HaHa 2012 decemberétől kezdte használni. A mozgalmas hetekben hirtelen rengeteg felső- és középiskolás hallgató szeretett volna csatlakozni a hálózathoz. Ennek megkönnyítésére dolgozta ki a HaHa beléptetési rendszert. A belépéshez során a csatlakozni kívánó személynek két ajánlást kellett szerezni a HaHa meglévő tagjai közül, továbbá egy bemutatkozásban meg kellett indokolnia, hogy miért szeretne a hálózat tagja lenni. A felvételt kérő személyeknek ekkor lehetőségük volt kiválasztani, hogy melyik (állandó) munkacsoport tagjaként tudnának tevékenykedni a mozgalmon belül. Az ELTE BTK Múzeum körúti kampuszának 0.47-es terme vált a szabadegyetemi előadások és szemináriumok helyszínévé (Mikecz 2014: 110). Az előadásokat jellemzően a mozgalommal szimpatizáló egyetemi oktatók tartották. A szabadegyetemi előadások szakmai tudományos irányultságuk mellett az éppen aktuális belpolitikai té­­ mákkal is foglalkoztak, így például az alaptörvény negyedik módosítása által érintett területekkel. A szabadegyetemi előadások nemcsak programként, hanem a bevonást célzó eszközként is hasznosak voltak. A beszélgetések remek alkalmat biztosítottak arra, hogy a foglalók esetleg be tudják vonzani akcióikba az oda látogató érdeklődőket. 25

Sajnos nem esett több szó a bábukról a beszélgetés során. Az elemzés elkészítésekor újra felkerestem azt a résztvevőt, aki felírta. Elmondása szerint a bábuk nagy kartonfigurák, amiket akkor állítottak fel (használtak), amikor az ELTE BTK oktatóinak elbocsátása ellen tiltakoztak.

85

Az egyetemfoglalók március 15-re készített Nélküled még Petőfinek sem menne című videója26 egyszerre célozza a bevonást (már a címében is), valamint állít görbe tükröt az akkori politikai vezetésnek. A videó egyszerre tükrözi a foglalásban részt­ vevők kreativitását, lendületességét, valamint a kormánnyal szembeni kritikusságát. Véleményem szerint az elkészített videó tiltakozáshoz használt eszközként is felfogható, hiszen olyan témák is előkerültek a szűk hat percben, amelyek politikai töltete vitathatatlan. Az „in­­kább bevonás” oszlopának elemeit szemügyre véve talán az érettségi-előkészítő27 lehet a legérdekesebb pont, mely egyértelműen az utolsó évükben lévő középiskolások becsatornázását célozta több-kevesebb sikerrel. Az egyetemfoglalók korösszetétele sokban hasonlít a korábbi Hallgatói Hálózat tagságáéhoz. Kámán Attila (2013) kormegoszlásra vonatkozó hármas felosztása érvényesnek tű­­nik az egyetemfoglalók körében is, és ezt a felvetést erősítették meg az egyéni interjúkban elhangzottak is. Ez a három korcsoport: középiskolás korú, fiatalabb egyetemista, valamint idősebb egyetemista korú. A fókuszcsoportban előkerült bevonó eszközök inkább a középiskolás korúakat és az alapszakos egyetemi, főiskolai hallgatókat célozhatták. A szabadegyetemi előadások témáit tekintve (pl. a 6. pont Szabadegyetem az egyetemfoglaláson)28 feltehetően az idősebb korosztálynak szólhatott. A felhívások alatt a fókuszcsoport résztvevői a flashmobokat (villámcsődületeket), utcai színházakat értették, melyek inkább szóltak a különböző online média érdek­­lődé­ sének fenntartására, semmint a bevonásra. Voltak egyéb felhívások is, amiben egyrészt arról volt szó, hogy a pontokat el­­ mondtuk, másrészt akkor fel is szólítottuk az embereket, hogy ti is sztrájkoljatok, meg tiltakozzatok, tehát az mondjuk mehet középre. (Z) A tiltakozáshoz használt eszközök viszonylagos szegénységének hátterében az állhat, hogy a beszélgetésre elhívott hallgatók inkább az egyetemfoglalás mérsékelt szárnyához sorolhatóak, akik kevésbé vettek részt a tiltakozói akciókban, mint a radikálisabbnak mondható csoport tagjai. Korábbi dolgozatomban a radikalizálódás dimenziója mentén két kategóriára osztottam a foglalásban részt vevőket: a radikálisokra és a mérsékeltekre. A mérsékeltebb szárnyhoz tartozók alapvetően békésebb módon próbálták meggyőzni a diákságot, hogy csatlakozzanak akciójukhoz. A bevonás és a tiltakozás módszerében is inkább a „hagyományos” formákat preferálták (szórólapozás, agitálás 26 27 28

86

A videó az alábbi linken elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=APVNIxQ96Ik A korábbi Facebook-esemény az alábbi linken elérhető: https://www.facebook.com/events/ 342649 865848597/ A korábbi esemény linkje: https://www.facebook.com/events/133874746785290/

az egyetem kampuszán). Nem hisznek az óramegszakítások módszerében. A csoportra jellemző a megfontoltság, a folyamatos kommunikáció a Bölcsészettudományi Kar ve­zetőségével. A mérsékeltebb oldalhoz tartozók tartották a kapcsolatot a BTK vezetőségével és a sajtó munkatársaival (Fényes 2014: 26). A fókuszcsoportban előkerült kifejezések (szórólap, krétarajz, rigmus) alátámasztják korábbi hipotézisemet, miszerint a mérsékeltebbek a hagyományos eszközöket használják a „tiltakozásra”. A folyamatos kommunikáció megfelelője jelen esetben a „tárgyalások”, illetve a „média” (a médiával való kapcsolattartás) kifejezések voltak. A két módszer is inkább a mérsékeltebb szárny tagjaira volt jellemző. Aztán voltak egyrészt tárgyalások – vagy legalábbis kísérletek – a kormánnyal, a minisztérium különböző embereivel […] a HÖK-kel volt egyfajta együttműködés […] ez egy fontos része volt a tevékenységnek. (Z) A Hallgatói Hálózat által szervezett események tiltakozásukban valamelyest radikálisabbak, mint az egy évvel későbbi egyetemfoglalások. Ilyen korábbi radikális eszköz volt például a 2012. február 15-i pár óráig tartó egyetemfoglalás, vagy a SOTE rektorának irodájában látott ülősztrájk (Gerő–Susánszky 2014: 129). A szerzőpáros szerint a tiltakozáshoz használt eszközök repertoárjában a nagy változást a különféle fogla­­ lások és a vonulás, a fórumok, provokatív plakátok és szórólapok, valamint a performance-jellegű tiltakozások elterjedése jelentették. Hozzáteszik, hogy a HaHa által szervezett tüntetéseket leggyakrabban valamilyen fórummal vagy spontán vonulással kombinálták. Vajon esetünkben hasonló módszereket figyelhetünk meg, vagy már jóval békésebb tiltakozói formákkal van dolgunk? Esetünkben az egyetemfoglalás első napján (2013. február 11-én) találkozhatunk a szerzők által említett spontaneitással, valamint a vonulások és a fórumozás kombinációjával. Aztán jött ez a tüntetés, ami a Deákról indult, nem is voltak olyan sokan, ahhoz képest, [hogy] mennyien voltak korábban. Nagyon ügyes trükkel foglaltuk el az egyetemet: az ELTE BTK-n azt mondtuk, hogy: „technikai okokból be kell fe­­ jezni, mindenki menjen békével” Akkor mi bementünk az egyetemre és mindenki utánunk jött. (alany10) A fórumozás az első napon egyszerre három különböző teremben zajlott. A fórumokon született döntés értelmében a hallgatók egy csoportja átvonult a Budapesti Corvinus 87

Egyetem (BCE) Fővám téri épületéhez, ahonnan rövidesen visszafordult az ELTE Bölcsésztudományi Kar felé. Az ekkor már végérvényesen is spontán tüntető tömeg előbb megállt a Nemzeti Múzeum előtt, majd az épület lépcsősorán közösen elszavalták a Nemzeti dalt. A menet innen a Színház- és Filmművészeti Egyetem felé vette az irányt, ahol egy spontán fórumot tartottak és közösen eldöntötték (megszavazták), hogy visszatérnek a korábban birtokba vett ELTE BTK-ra (Fényes 2014: 13–14). A legközkedveltebb tiltakozáshoz használt eszközök kétségtelenül a tüntetések és vonulások voltak a korábbi hallgatói tiltakozások során. De mi a helyzet az egyetemfoglalás időszakában? Míg 2012 decemberében akár heti háromszor is utcára vonultak a hallgatók, addig az egyetemfoglalás hat hete alatt csupán három nagyobb utcai demonstrációra került sor (február 11-én, 18-án, valamint február 26-án). Az utcai demonstrációk során a tiltakozók a nyomásgyakorlás mellett a szolidaritás felerősí­té­ sére is törekedtek, ilyen volt például az „Aki dudál, velünk van!” rigmus, mely azoknak az autó, villamos- és/vagy buszvezetőknek szólt, akik éppen jelen voltak a vonulások ideje alatt a tüntetők által bejárt útvonalon. Az eszköz nem újkeletű, korábban a horvát foglalók is használták. A különbség, hogy míg a magyar egyetemfoglaláson csak a tüntetések során alkalmazták az eszközt, addig a horvátok jóval tudatosabban dolgozták ki az akcióformát. A horvátoknál látott akció lényege, hogy néhány fős csoport a főút mellett állva egy transzparenst tart, melyen a Dudálj az oktatásért! üzenete állt. Az elhaladó autósok támogatásuk jeléül dudálhatnak, anélkül, hogy adott esetben hosszú perceket kelljen várakozniuk, mire elmasírozik előttük a tömeg. Az akció így egyszerre célozza a figyelemfelkeltést, törekszik a szolidaritás kialakítására, a média számára pedig a kialakult hatalmas hangzavar miatt lehet érdekes (Buden 2009: 39). Feltételezhető, hogy ezért a horvát módszer hatékonyabban működhetett, mint a budapesti foglalók tüntetés közbeni módszere. A korábbi, radikálisabbnak mondható akciók csaknem teljesen eltűnnek. Egyedül a hat pontot megjelenítő villámcsődületek nevezhetőek radikálisabb, figyelemfelkeltést célzó eszköznek. Nincs már szó spontán foglalásokról, ülősztrájkokról, egyes terek, belvárosi hidak (időszakos) elfoglalásáról, óramegzavarásokról. A korábbi Occupytól átvett tüntetéshez, demonstrációhoz használt elemek (pl. emberi mikrofon, hosszabb ülősztrájkok) is kezdenek kikopni az egyetemfoglalók eszköztárából. Helyére békésebb demonstrációs módszerek kerülnek, melyek inkább a figyelemfelkeltést célozzák, de azt is jóval „puhább” módszerekkel (pl. krétarajzok a kampusz környékén). A fókuszcsoportos beszélgetés során elhangzott békés szó tökéletesen leírja a tiltakozás formáit és az ahhoz használatos eszközöket. Összességében elmondható, hogy míg a korábbi (2012 decembere) HaHa, a Középiskolások Hálózata (KiHa) és HÖOK által szervezett tüntetések sokban alkalmazták 88

a külföldön látott tiltakozói elemeket (foglalások, spontán vonulások, provokatív performanszok, villámcsődületek, forgalomblokkolások), addig az egyetemfoglalók kevés­ ­sé, vagy egyáltalán nem használták azokat.

4. Hierarchia a mozgalmon belül Az elemzés utolsó részében egy eddig kevéssé tárgyalt témakörrel foglalkozom: a mozgalmon belüli hierarchiával. Az egyetemfoglalók által sokszor hangoztatott kijelentés, hogy a mozgalom hierarchiamentes módon szerveződik, nincsenek vezetőik, elítélik a képviseleti demokrácián alapuló döntéshozatali rendszert, helyette inkább minden felmerülő, fontosabb kérdésről közösen (bázisdemokratikus keretek között) döntenek. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy valóban sikerült a foglalóknak egy hierarchiamentes mozgalmat létrehozniuk, hiszen nem voltak választott vezetőik, egy-két kivételtől eltekintve nem voltak kiemelkedő személyiségeik, akiket egyből társíthatnánk a mozgalomhoz, döntéseiket bázis­ demokratikus módon hozták meg. De mi a helyzet a színfalak mögött? Tényleg érvényesülhetett a teljes hierarchianélküliség? A következő részben amellett fogok érvelni, hogy az egyetemfoglalók körében igenis uralkodott egyfajta hierarchia, ami nagyban meghatározta a mozgalom kimenetelét. A fókuszcsoportos beszélgetés során az ún. „tölcsértechnikát” alkalmaztuk a kérdés megválaszolásához. A technika lényege, hogy egy általános kérdéstől indulva fokozatosan szűkül a fókusz, és egyre konkrétabb, szűkebb területekre kérdez rá a moderátor (Vicsek 2006: 181). Jelen esetben az általános (kiinduló) kérdésünk a következő volt. Mennyire volt tapasztalható hierarchia ténye a mozgalmon belül? – majd áttértünk az informális hierarchia tárgykörére, végül egy idézetet osztottunk ki, amely a politikai véleményképzés lehetőségéről szól. Feltételezésem szerint az egyetemfoglalásban az egyén pozíciójának kijelölését a hi­­ erarchiában alapvetően az határozta meg, hogy az egyén mennyire van ellátva – Bourdieu-i értelemben vett – tőkékkel, milyen nyelvi készségekkel rendelkezik, mekkora a kapcsolathálója, illetve, hogy mennyire van jelen az egyes eseményeken (mennyi energiát, időt áldoz fel a mozgalom érdekében). Pierre Bourdieu három tőkefajtát különböztet meg egymástól: a gazdasági, a kul­­ turális valamint a társadalmi vagy szociális tőkét (Bourdieu 1999). A szerző szerint a társadalmi tőke függ az aktuális, potenciális erőforrásoktól, melyek a kölcsönös is­­ mertség, elismertség viszonyainak tartós birtoklásából adódnak. Kölcsönös ismertség 89

az egyetemfoglalók esetében kialakulhatott a korábbi tanulmányaik alatt, vagy akár a szabadidő közös eltöltése által (mint ismeretes, a foglalók jellemzően egy-két belvárosi szórakozóhelyen közösen ütötték el szabadidejüket). Kölcsönös elismertség adódhatott egy közös ügy melletti kiállásnak köszönhetően (pl. korábbi keretszámellenes hallgatói tiltakozások), de akár közös egyetemi szemináriumi óra is eredményezheti a megbecsültséget vagy annak hiányát. A korábbi ismeretség nem feltétlen vezet megbecsültséghez. Abban az esetben, ha például két személy nincs tisztában egymás kompetenciájával, vagy nem ismerik azt el, akkor nem is becsülik meg egymást. Igazság szerint egy informális hierarchia az volt, az nagyjából annyit jelentett, hogy akik régebb óta vannak benne, akik elindították, azoknak a szava nyilván többet ér, mint azoknak mondjuk, akik most szálltak be. (Z) Azoknak a foglalóknak, akik a korábbi (jellemzően HaHa által szervezett) tiltakozói akciókban már részt vettek, magasabb volt a kapcsolati tőkéjük, mint azoknak, akik újonnan, 2013. február 11. után kapcsolódtak be a mozgalomba. A korábbi közös akciókon, vitákon, egyetemi fórumokon való részvétel egyfajta (ki nem mondott) pluszként, társadalmi tőkeként funkcionált. Minél kiterjedtebb volt az egyén kapcsolathálója, ismeretsége a HaHa tagok körében (az egyetemfoglalás előtt és alatt), annál kedvezőbb helyet foglalhatott el az informális hierarchiában. A társadalmi tőkét nem csak mozgalmon belül lehet felhalmozni. Az egyetemfoglalók között akadtak olyan személyek, akik eleve magasabb társadalmi tőkével rendelkeztek, mint társaik, így eleve nyertes helyzetben voltak a kevesebb tőkével rendelkezőkkel, vagy tőkenélküliekkel szemben. Az kerülhetett valamiféle előnybe a többiekkel szemben, aki határozott volt és akkor azt mondta, hogy akkor most beállok moderátornak, megfogom a megafont […] egyszerűen szólva a befektetett idő és energia, illetve az, hogy mennyi emberrel találkozol és építesz kapcsolatot önkéntelenül is. (Sz) Az idézet annak bizonyítéka, hogy az egyén informális hierarchiában elfoglalt helyét egyaránt befolyásolta a kapcsolathálójának megléte, annak folyamatos szélesítése, illetve a mozgalmon belüli aktivitás mértéke is. Ilyen aktivitásformák voltak például a mo­­­ derátori szerepkör betöltése, a tüntetésen való szónoklás és buzdítás, a különböző (al­­ternatív) programok szervezése, a fórumokon való felszólalások, és megjelenések gyakorisága, az egyes munkacsoportokban való munka, a más szervezetekkel való kapcsolattatás, a tévés szereplések, a rádiós nyilatkozatok stb.

90

Az alfejezet elején tárgyalt idézet29 felolvasásakor a véleményképzést befolyásoló tényezőkre voltam kíváncsi, például, hogy milyen mechanizmusok alakíthatták a fórumokon belüli hozzászólásokat, vajon kik azok, akik aktívabbak, illetve kiket nyomtak el a közös tanácskozás során. Nekem ez az idézet pont arról szól, ami itt megtörtént az egyetemfoglalás és a fórumok idején. […] azok lesznek előnyben, akik ilyen dolgokban már gyakorlottak, tehát például, akik kitalálták a fórum szabályait, mert ők ezt mondjuk már egymással gyakorolták. (Z) Pierre Bourdieu a kulturális tőkét három csoportra bontja: a testivé tett (ami a kultúra elsajátításának eredménye), a tárgyiasított (tehát az anyagi hordozók, pl. könyvek révén átadható), valamint az intézményesült kulturális tőkére (mint a titulus pl. az érettségi bizonyítvány a kulturális kompetencia bizonyítéka).30 A „gyakorlottság” itt az (inkorporált) kulturális tőke meglétének egy magasabb szintjét feltételezi, illetve egy élettörténeti-szocializációs folyamatot, tehát befektetett időt és energiát, vagyis munkát. A tőkét a fórumozási rendszer ismerete és az ehhez szükséges háttérinformációk (a fórum szabályai, napirendi pontok kialakítása, a kézjelek jelentése, hogy milyen hosszan lehet érvelni, mikor lehet szavazás elé bocsátani egy kérdést, hogyan működnek a munkacsoportok) jelentette. A tőke nagyságának mértéke leginkább attól függött, hogy egy adott személy milyen sűrűn fordult meg – az egyetemfoglalás előtt – azokban a körökben, ahol a technikát már alkalmazták a beszélgetések, viták, hallgatói fórumok során. Az idézetben szereplő „ők” egy vagy több olyan csoportot feltételez, amelyek kvázi profi mó­­don használták a fórumozási technikát. Ezek a csoportok sokkal inkább el voltak látva kulturális tőkékkel, mint az újonnan becsatlakozók. Ilyen csoportok lehettek a HaHa egyes sejtjei, vagy a LÉK, esetleg más olyan informális csoportosulások, amelyek valahonnan is­­merték az Occupy és az Indignados mozgalmak fórumozási módszerét. De kik ezek az egyének? És milyen úton-módon tesznek szert magasabb kulturális tőkére? Végső soron hogyan használják tőkéjüket? Az egyik válasz az oktatási rendszer alsóbb szintjein keresendő. 29

30

Az idézetet Gagyi Ágnes – Új baloldali mozgalmak és értelmiségi osztályvakság című munkájából kölcsönöztem, mely így szól: „A politikai véleményképzés lehetősége azonban nem született adottság, hanem iskolázottságtól és rendelkezésre álló gyakorlattól, azaz az ezekhez szükséges társadalmi pozíció­ tól függ. Amikor a baloldali értelmiség az individuális politikai véleményképzést szabja meg az egyenlőség forradalmában való részvétel feltételéül, akkor a saját politikához való viszonyát univerzalizálja – azét a személyét, aki birtokában van a politikai vélemény kitermeléséhez szükséges eszközöknek, s nem szorul rá arra, hogy másokhoz delegálja a véleményformálást” (Gagyi 2011: 112). Bővebben lásd Pierre Bourdieu (1999): Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke.

91

Az érvelés, vitatechnika az már megy nekik, pont azért, mert szerintük ez egy fontos dolog, és akkor ezt védik és begyakorolják. Amikor az átlag egyetemista kell hogy hozzászóljon, akkor nem nagyon tud érvelni, mert ugye érveléstechnikát nem nagyon tanítanak az iskolában, és az egyetemen sem. Ezzel igazából az egyenlőséget, meg a saját hatalmunkat feloldani igyekvő vezetőknek a súlyát növeli vagy konzerválja legalábbis. (Z) Az idézet tökéletesen beleilleszthető Bourdieu azon gondolatmenetébe, miszerint a kulturális tőke átörökítése a fejlett tőkés társadalmakban egyre inkább a pénztőke, a va­­ gyon átörökítéséhez hasonló, sőt ezeknél nagyobb fontosságú szerepet játszik a privi­ legizált társadalmi helyzet átörökítésében. A kulturális tőke azt a célt is szolgálja, hogy az egyes csoportok – elsősorban a privilegizáltak – megkülönböztessék magukat a többiektől (Andorka 2006: 433). A privilegizált társadalmi helyzetben lévő csoport tagjai (sokadik generációs értelmiségi szülők) úgy próbálják továbbadni korábbi kulturális tőkéjüket, hogy olyan ok­­ tatási intézményekbe – például magániskolákba, szakkörökre, vitaklubokba – íratják a gyermekeiket, ahol sokkal magasabb szinten sajátíthatják el a vitához, az érveléshez a szabadabb elvű gondolkodáshoz szükséges kompetenciákat. Szemben a magániskolákkal, a hagyományos állami iskolákban egyáltalán nem, vagy csak jóval nehezebben szerezhetőek meg ezek a készségek, így már eleve létezik egyfajta szakadék hallgatók és hallgatók között aszerint, hogy milyen típusú iskolában végezték korábbi tanulmányaikat. Azok az egyetemfoglalók, akik például a személyközpontú budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnáziumba jártak, feltehetőleg sokkal fejlettebb (vitához szükséges) készségekkel voltak ellátva, mint a hagyományos iskolarendszerben szocializálódott társaik. Tehát a személyiségközpontú oktatási intézményekben „edződött” hallgatók jobban tudnak érvelni egy vita során, könnyebben tudják érvényesíteni akaratukat, mint a hagyományos iskolákból kikerülő társaik. Az informális hierarchia élén azok álltak, akik az itt említett tőkékkel együttesen rendelkeztek. Azok az egyetemfoglalók, akiknek a szülei több kulturális tőkével bírtak, feltehetően maguk is „tőkéssé” váltak az átörökítési stratégiák révén. A kulturális tőke továbbadása jellemzően olyan rejtett csatornákon keresztül zajlott (mint a személyiségközpontú módszeren alapuló oktatás), amelyen keresztül jobb nyelvi készségekre tehettek szert. A korábbi kulturális tőkék átörökítése okozta különbség leginkább egyegy stratégiai kérdés, vita esetén került felszínre. A fórumközi vitákat például azok az egyének dominálták, akik jobb nyelvi készségekkel rendelkeztek. Az egyetemfoglalók informális helyének kijelöléséhez hozzáadódtak egyéni társadalmi tőkéik, melyekre már a mozgalom előtti időszakban szert tettek. Korábbi társadalmi tőkéiket akár sok92

szorosíthatták is a mozgalomban betöltött tevékenységeik szerint. A kapcsolatháló nagysága leginkább az aktivitásuktól és folyamatos kapcsolatépítéseiktől, valamint a korábbi ismeretségeiktől függött. Kapcsolati tőkéik nagysága, kiterjedtsége akár korábbi ismeretségeikből is adódhatott (pl. korábbi iskolástársak támogatói kapcsolataiból). A mozgalmon belüli aktivitásnak – az elhangzottak alapján – másodlagos szerepe volt. Nem feltétlenül igaz, hogy aki sokat tett a mozgalomért, az feljebb is került az informális hierarchián belül. A tőkékkel való ellátottság sem jelenti azt, hogy az egyén az informális hierarchia élén találja magát, de jóval nagyobb esélye volt oda kerülni, mint azoknak a foglalóknak, akik e tőkék hiányában voltak. A hierarchia alsóbb szintjeire feltehetőleg azok az egyetemfoglalók kerültek, akik középiskolai tanulmányaikat hagyományos oktatási módszeren alapuló, állami fenntartású iskolákban végezték. Az ilyen általános és középiskolákban kevéssé érvényesülnek azok az oktatási módszerek, amelyek következtében például kialakulnának a jó érvelési készségek, melyek adott esetben jól jöttek volna egy vita során. Kapcsolati hálójuk viszonylagos szegénységét ugyan orvosolni tudták (pl. több időt, energiát töltenek el a mozgalom szervezésében, ezáltal kapcsolataik is szerteágazóbbak), ám mivel hiányoznak az egyes érdekérvényesítéshez szükséges kompetenciáik, háttérbe szorulnak, és az informális hierarchia alsóbb fokain találják magukat. Az eltérő társadalmi csoportok közötti különbséget nemhogy csökkentené az is­­ kolarendszer, épp ellenkezőleg: újratermeli, sőt felerősíti azt. Az egyetemfoglalásban részt vevő hallgatók valószínűleg ezt felismerték, s ezért törekedhettek a mesterséges hierarchianélküliség fenntartására31. Az informális hierarchiát tehát nem az egyetemfoglalás hozta létre, hanem eleve adott volt, melyet az iskolarendszer sajátosságaiban érdemes keresni. A sokszor kommunikált hierarchianélküliség elve így megdől, hiszen eleve olyan kulturális tőkebeli különbségek vannak az egyes résztvevők között, amiket az egyetemfoglalás sem tud eltüntetni, mérséklésére viszont folyamatosan törekszik.

Következtetések A dolgozat első harmadában amellett érveltem, hogy a mozgalom a felhasznált esz­­ közöket tekintve beleilleszthető abba a globális tiltakozóhullámba, amely 2009-ben kezdődött. A budapesti egyetemfoglalás ötletét egy 2009-es horvát foglalás példája adta, amellyel csaknem teljesen megegyezik. Szervezeti felépítését és működését te­­kint­­ve vitathatatlan a két foglalás közötti rokonság, teljes azonosságról azonban mégsem 31

Fókuszcsoportban elhangzott alapján.

93

beszélhetünk. Míg a horvátok szigorú határokat húztak az egyes teamek, munkacsoportok működése között, addig a budapesti foglalás során egy lazább szervezeti felépítéssel van dolgunk, ahol nincsenek szigorú határok az egyes munkacsoportok között. A horvát egyetemfoglalás szervezettségét és működését tekintve olajozottabban működött, így jelentősebb változások kicsikarására volt képes, mint a budapesti. A két foglalás közötti legmarkánsabb eltérés a fórum megkönnyítését célzó kézjelek használatában van. A széles körben ismert fórumozáshoz alkalmazható kézjeleket a budapestiek a kortárs spanyolországi Indignados, valamint az észak-amerikai OWS mozgalmakból vették át. A korábbi diáktiltakozásoknak, és így az egyetemfoglalásnak is köszönhetően egy merőben újfajta, fórumozási, vitázási technikával ismerkedhettünk meg, mely bázisdemokratikus elvek mentén szerveződik. A globális tiltakozásokkal való kapcsolat az alkalmazott eszközökben is tetten érhető. A 2013-as budapesti egyetemfoglalás nem szakadt el sem az 1968-as hagyományoktól, sem a korábbi külföldi, elsősorban észak-amerikai és délnyugat-európai mozgalmaktól. A HaHa által (hazai viszonylatokban) újraélesztett tiltakozói eszközök ugyan to­­ vábbra is megtalálhatóak voltak az egyetemfoglalók eszköztárában, azt azonban már kevéssé, vagy egyáltalán nem használták. Az egyetemfoglalás karakterében, radikalizálódás mértékében egy békésebb megmozdulásnak tűnik, mint a korábbi hullámai annak a diáktiltakozásnak, ami 2012 januárja és 2013 áprilisa között állandó szereplője volt a magyarországi civil mozgolódásoknak. Az egyetemfoglalók mérséklődése tetten érhető a bevonáshoz és tiltakozáshoz választott eszközeikben is. Az első pár nap után egyfajta taktikai váltás figyelhető meg, mely már nem lázítás útján (óramegszakítások), hanem békésebb módon (kerekasztal-beszélgetések, szabadegyetemi előadások) próbálja bevonni az egyetemi és főiskolás hallgatókat az egyetemfoglalásba. A mérséklődés a tiltakozói formákban is látható: jóval kisebb volt a vizsgált időszakban a különböző utcai megmozdulások száma (flashmobok, tüntetések, spontán foglalások), mint a diák­ ­tüntetések korábbi szakaszaiban. Az utolsó fejezetben a mozgalmon belüli hierarchia megléte mellett érveltem. A fő álltásom, hogy már eleve adott volt egy informális hierarchia az egyetemfoglalók kö­­ zött, mely abból adódott, hogy más-más nagyságú kulturális és társadalmi tőkével rendelkeztek a hallgatók. A korábban elsajátított kulturális tőke elsődleges átadási helyei a különböző oktatási intézmények, valamint az önképzőkörök. Az egyének pozícióját a hierarchián belül a társadalmi tőkével való ellátottságuk is befolyásolta, melyre ko­­ rábbi ismeretségeik révén, illetve a mozgalmon belüli aktivitás útján is szert tehettek. A kapcsolatháló folyamatos szélesítése egy tipikus formája volt a tőkefelhalmozásnak, mely előrébb lendítette az egyént a mozgalmon belüli hierarchiában. A kevesebb tőké94

vel rendelkezők eleve rosszabb pozícióból indulnak. A folyamatos jelenlét, a befektetett munka viszont meghozhatta nekik azt az elismerést, melynek következtében előrébb juthattak az informális hierarchián belül. A hierarchia tehát eleve adott volt, nem az egyetemfoglalás hozta létre azt.

Irodalom Arató Ferenc – Takács Bálint – Restás Péter – Bigazzi Sára – Serdült Sára (2014): Párbeszédhiány és kettő kommunikáció. Diákmozgalom 2012–2013 fordulóján. Publikálatlan kézirat. https://www.academia.edu/5626498/P%C3%A1rbesz%C3%A9dhi%C3% A 1 n y_ % C 3 % A 9 s _ k e t t % C 5 % 91s _ k o m m u n i k % C 3 % A 1c i % C 3 % B 3 _ - _ Di%C3%A1kmozgalom_2012-2013_fordul%C3%B3j%C3%A1n (Letöltés ideje: 201411-12) Andorka Rudolf (2006): Oktatás. In Spéder Zsolt (szerk.): Bevezetés a szociológiába. 2. javított és bővített kiadás. Osiris Kiadó, Budapest. 427–458. Babbie, Earl (2003): Kutatási terv. In: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Fordította: Kende Gábor, Szaitz Mariann. Hatodik, átdolgozott kiadás. Balassi Kiadó, Budapest. 104–135. Buden, Boris (2009): Az egyetemfoglalás boszorkánykonyhája, avagy a zágrábi bölcsészet- és társadalomtudományi kar elfoglalásának modellje. Publikálatlan kézirat. https://docs.google.com/document/d/1_ 8f 78ZNpZetmLG72Enay Q1Nxu ZN2lYQKPZ-l24RpLMo/edit (Letöltés ideje: 2015-01-11) Bourdieu, Pierre (1999): Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Ki­­adó, Budapest. 156–177. Gagyi Ágnes (2011): Új baloldali mozgalmak és értelmiségi osztályvakság. Fordulat, 4. évfolyam, 14. szám, 104–118. http://fordulat.net/pdf/14/F14_gagyi_agnes.pdf (Letöltés ideje: 2014-08-10) Gerő Márton (2013): El kéne foglalni valamit… Az Occupy Wall Street és a magyarországi hallgatói mozgalmak. In Krasztev Péter – Jon van Til (szerk.): Tarka ellenállás: Kézikönyv rebelliseknek és békéseknek. Napvilág Kiadó Kft., Budapest. 306–351. Gerő Márton – Susánszky Pál (2014): Hallgatói mozgalmak és felsőoktatási politika Educatio, XXIII. évf. 1. sz. (Mérleg, 2010–2014). 121–132. http://epa.oszk.hu/01500/ 01551/00067/pdf/EPA01551_educatio_14_01_121-132.pdf (Letöltés ideje: 2014-10-26) Fényes Csongor (2014): Az okkupált előadó. A 2013-as budapesti egyetemfoglalás és annak hatásai. XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia dolgozat. 95

Kálmán Attila (2013): Hálózati tőke és bázisdemokrácia. A Hallgatói Hálózat és rejtett hálózatai. Publikálatlan kézirat. Kraushaar, Wolfgang (2014): Zuccotti Park Manhattan szívében „Occupy Wall Street” In: Diplomások lázadása. Az arab tavasztól az Occupy mozgalomig. Napvilág Kiadó, Budapest. 72–92. Mikecz Dániel (2010): Hova tűntek az alterglobok? A globalizációkritikus mozgalmat érintő demobilizációs tényezők. Fordulat, 3. évfolyam, 12. szám, 69–82. Mikecz Dániel (2013): Az egyetemfoglalás mint akcióforma és felszabadított tér. Replika, 84. szám, 103–114. Síklaki István (2006): A fókuszcsoport mint módszer. Vélemények mélyén. A fókuszcsoport módszer, a kvalitatív közvélemény-kutatás alapmódszere. Kossuth Kiadó, Budapest. 37–65. Szabó Andrea (1998): A politikai tiltakozás elemzésének módszere. Politikatudományi Szemle, 7. évfolyam, 3. szám, 111–126. http://www.poltudszemle.hu/szamok2/1998/ 1998_3szam/szaboa.pdf (Letöltés ideje: 2014-11-02) Szabó Máté (1997): Felsőoktatás-politikai tiltakozások, mint az egyetemi hallgatók érdekérvényesítésének formái. Társadalmi Szemle, 52. évfolyam 1. szám, 62–75. Vicsek Lilla (2006): Fókuszcsoportok. Osiris Kiadó, Budapest. Vinnai Edina (2001): Politikai magatartás és részvétel. In Kéri László (szerk.): Societas Politica: Fejezetek a politikai szociológia köréből. Miskolc, Bíbor Kiadó. 141–160.

96

Bezsenyi Tamás

Szervezett bűnözés Magyarországon a rendszerváltás tükrében

Bevezetés A rendszerváltás után átalakuló gazdasági és politikai rendszer a bűnözésre is hatást gyakorolt. A jogszabályi keretek megváltozásával a rendőrség számára a szervezett bűn­ ­elkövetés nyomon követése több akadályba is ütközött. A rendszerváltás utáni szervezett bűnözés a többségi társadalomnak horror vacuiként tűnt fel, míg a bűnelkövetők számára egy átlátható terra cognita volt. A források révén arra keresem a választ, hogy a szervezett bűnözés miként alakult át a rendszerváltás hatására. A bevezetőben kutatásom tárgykörének körvonalazása után a szervezett bűnözés fo­­galmának tisztázására teszek kísérletet, majd a kutatás módszereit, illetve a téma megismerhetőségének korlátait veszem számba. 1. A rendszerváltás idején és azt követően működő szervezett bűnözés megértéséhez a szocialista korszak történeti előzményeivel kezdem a vizsgálatot. A szervezett bűnözés és a második gazdaság kapcsolatának bemutatását követően a rendszerváltás hatására megjelenő illegális lehetőségek időbeliségének feltérképezésével vezetem be a két esettanulmányt, amelyekkel empirikusan kívánom bizonyítani, hogy a rendszerváltás miatt kialakult transzformációs válságot és a jogi szabályozások hiányát sikeresen használta ki a szervezett bűnözés. Kornai János (1993: 569–599) a rendszerváltás hatására kialakuló transzformációs válság jelének tartotta az exportpiac összeomlását, amit kutatásom szerint rentábilisan használtak ki bűnözői csoportok, mint Stadler József és alvilági érdekeltségei. A válság másik jelentős oka a bürokratikus rendszer hatékonysági problémái és a pénzügyi szektor alulfejlettsége volt, ami miatt a szürke- és a feketegazdaság szerepe jelentős maradt (Horváth–Kovách 1999: 28–53). Ebből olyan illegális pénzkölcsönzők, behajtócsoportok húztak hasznot, mint Tasnádi Péter szervezete. 97

Az 1990-es éveket követően hipotézisem szerint a szervezett bűnözési csoportok megváltoztak a gazdasági és jogi átalakulások hatására. Ezért vizsgálatom addig terjed, amíg a jogalkotó 1997. szeptember 15-i hatállyal a LXXIII. törvénycikkel be nem emelte a Büntető Törvénykönyvbe a bűnszervezet fogalmát. A téma 1980–1990-es időkeretét a szervezett bűnözés kriminológiai jelentősége is indokolja, hiszen a jelenlegi csoportok valós hatásai még felmérhetetlenek, ezért a bűnszervezetek leplezett, összetett működését csak történeti szemszögből lehet érvényes módon megközelíteni. Ezt igazolják az 1990-es évek alvilági leszámolásainak máig ható bizonytalanságai (Kovács 2005: 3–12). 2. Szervezett bűnözésnek tekinthető az a bűnözés, amely több ember által alkotott szorosabb vagy lazább szerveződésű hálózatban valósul meg, ahol konkrét feladatmegosztás figyelhető meg, és ebből fakadóan informális alá-fölé rendeltségi viszonyok alakulnak ki. Gazdasági, egyértelműen profitszerzési célból működő szervezetről van szó, amelynek tagjai részben vagy teljes egészében a szervezet működéséből élnek. Létrejöttükben szerepet játszhatnak baráti, családi kapcsolatok mellett társadalmi-gazdasági változások is. A tagoknál szélesebb körre kiható működésükben szerepet játszanak az általuk használt, felhasznált kliensek csoportjai is, ám a saját csoportérdek megvalósításában csak az informális szervezet tagjai vesznek részt. A terroristaszervezetekkel szemben nem törekednek az állami kontroll megszerzésére, hogy azt nyíltan saját képükre formálják. Úgy kívánják befolyásolni az állami intézményeket, hogy azok kontrollja sértetlennek tűnjön, és úgy látszódjon, hogy az ellenőrzés továbbra is szabályszerűen folyik. A terrorszervezetek fontosnak tartják saját láthatóságukat, megjelenésüket a médiában vagy más színtereken is. A szervezett bűnözői csoportok viszont éppen láthatatlanok kívánnak maradni, és ehhez az aktuálisan fennálló rendszert használják és együttműködnek annak egyes intézményeivel, vagy sajátot hoznak létre, hogy ezzel is elfedjék mikrokozmoszukat. Különböző célból létrejövő csoportok használ­ (hat)­nak illegális módszereket haszonszerzés érdekében, ám a szervezett bűnözői csoportok legfőbb célja az illegális haszonszerzés. A szervezett bűnözői csoportok abban különböznek a maffiától, hogy nem ren­ delkeznek intézményes háttérrel, pontosabban már meglévő intézményi háttereket használnak. A maffiák hagyományai, belső szabályai és értékei túlmutatnak a vezető személyeken. Bár mindkét csoportban létezik alá-fölé rendeltségi viszony, ez a maffiában már formálisan, míg a szervezett bűnözői csoportoknál inkább csupán informálisan valósul meg. A szervezett bűnözői csoportok sokkal személyspecifikusabbak, mivel konkrét vezetők, befolyásos személyek hatása teszi lehetővé a folyamatos működésüket, míg a maffia esetében a vonatkoztatási pont a szervezet, és ebből fakadóan a cél annak fennmaradása. Diego Gambetta a szicíliai maffia létrejöttéről és működéséről szóló 98

monográfiájában a maffiózó és más bűnelkövető, illetve bűnözői vállalkozó között úgy tesz különbséget, hogy az előbbi elsősorban védelmet biztosít, míg az utóbbi lehet bármilyen illegális cselekmény elkövetője. Gambetta (1996: 19) szociológiai értelmezése alapján a dél-itáliai marhatenyésztők is maffiózóknak tekinthetőek, amennyiben egy bizonytalan megbízhatóságú piacon informális hatalommal, illetve a vásárlás sikerességét biztosító információkkal rendelkeznek. Elemzésében a korábban említett művektől eltérően komoly magyarázóerővel bír a történelmi háttér. A spanyol, majd Habsburg fennhatóság alá került itáliai területek déli részén, a periferiális, deprivált környezetben élők nagyobb arányban alkalmaztak önálló, informális igazságszolgáltatási módszereket, saját védelmi hálót, amely eltért az okkupált terület északi részén fekvő közigazgatási központokéitól.

1. Módszerek A szervezett bűnözés vizsgálatához tizenöt egykori és még aktív rendőrtiszttel készítettem strukturált mélyinterjúkat, amelyek másféle források hiánya esetén, illetve azok kiegészítésére egyaránt rendkívül hasznosnak bizonyultak. Az interjúk készítésének és elemzésének nincs kidolgozott módszertana, ezért nagyban függ az interjúkészítő kvalitásaitól (Kovács 2005: 269–277). A felmerülő „interjúcsapdákra” a legjobb megoldás a Gabriele Rosenthal-féle módszer, amely összefüggő narratív rendszerként kezeli az interjúkat, miközben feljegyzi a metakommunikatív jeleket is, hogy ezek alapján narratív konstrukcióként értelmezhesse a beszélgetés egészét (Rosenthal 2006: 1–16). Az ügyekhez kapcsolódó médiatermékek vizsgálatához a legjobb lehetőséget a tartalomelemzés nyújtja. A tartalomelemzésnek alapvetően két formája ismert. Egyrészt a kvantitatív módszer, amelyet az alapítóatya, Holsti után Berelson és Krippendorff munkái alkalmazták és módosították részben. A másik forma a kvalitatív tartalomelemzés, amely alapvetően a Glaser–Strauss-féle úgynevezett „megalapozott elmélet” fogalmában gyökerezik. Az elemzés során azonosított tartalomrészek lehetnek nyilvánvalóak, vagyis manifeszt tartalmak, illetőleg mélyen rejlő, inkább lappangó formák, amelyek a konnotatív értelmezések miatt látens tartalmakként definiálhatóak. Ezek többnyire olyan információk, de még inkább gondolatok, következtetések, amelyek az adott szövegben tételesen nem érhetőek tetten. A tartalomelemzés először inkább kvan­ ­titatív módszer volt, ami elsősorban a megjelent, vagyis a valamilyen formában manifesztálódott szövegek tulajdonságaira kérdezett rá, viszont az ezen denotatív jelentések mögött rejlő látens értelmezéseket figyelmen kívül hagyta. Azt a felfogást, hogy csak olyan tartalmakat elemezhetünk, amelyek egy dokumentumban nyíltan ki vannak 99

fejezve, már a tartalomelemzés kvantitatív képviselői sem tartják igaznak. Így a tartalmi elemzés hatékonyságát éppen az a többletinformáció adja, amelyet a ki nem fejezett nyelvi szint tartalmaz. Így lehetőségem adódik az újságírói sejtetések, interpretáló szándékok feltárására, nem csupán a konkrét tényközlések összevetésére.

2. A szervezett bűnözés megismerésének lehetőségei A bűnelkövető alapvetően arra törekszik, hogy a lehető legkevesebb bizonyító erejű írásos dokumentumot hagyja maga után. Jól felfogott érdeke alapján illegális tevékenységét csak akkor tudja hatékonyan végezni, ha nyom nélkül dolgozik, vagy engedi fennmaradni a bűnelkövetést elfedő bizonyítékokat. A bűnelkövetés felderítéséhez és megértéséhez így jobbára hivatalos iratok segítenek hozzá, amelyeket a nyomozó hatóságok készítettek el, és szerencsés esetben a levéltárak őriznek meg. Magyarországon a má­­ sodik világháborút követő első, a szervezett bűnözés fogalmának megfelelő esetet, az ún. Presztízs-ügyet a hatóságok nem adták át a levéltáraknak, hanem leselejtezték. Az üggyel kapcsolatos egyetlen hivatalosnak tekinthető szöveg a későbbi belügyminiszter, Pintér Sándor tollából származó értekezés, aki az ügy vizsgálójaként eredetileg a belügyi nyilvánosságot tájékoztatta az ügy fontosnak tartott részleteiről. A Kádár-korszakbeli médiában megjelenő bűncselekményekkel szemben az államhatalom sokszor a hírzárlat eszközével reagált. A játék- és tévéfilmek azonban fikciós formában feldolgoztak olyan eseteket , amelyeknél az elkövetés valamilyen viselkedésbeli zavarra utal. Az ilyen ügyeknél is megfigyelhető volt a K. Horváth Zsolt által információelvonásként megnevezett jelenség, mely szerint „a korlátozott kommunikáció, a szimulált nyilvánosság ugyanis pont azt érte el, hogy a magyar társadalom túlinterpretálta ezeket az eseményeket” (K. Horváth 2010: 97). Szőllősi György csepeli munkás esete talán az egyik legjellegzetesebb, aki különböző nyugati diplomatáknak adta ki magát, így ismerkedett meg idegen nőkkel, mígnem az egyiküket a leleplezés elkerülése miatt ölte meg, másikuk megölésében pedig a bosszú vezérelte elmondása szerint (Bodor 1965: 168). Az ügy kényességét éppen az adta, hogy egy átlag csepeli munkás az imperialista hatalmak kiszolgálójának, külföldi diplomatának adta ki magát, ráadásul sikerrel. K. Horváth megfogalmazása szerint az ügy „felkorbácsolta a társadalmi képzeletet” (K. Horváth 2011: 93), ezért készülhetett belőle regény, tévéfilm, majd musical is Jó estét nyár, jó estét szerelem! címmel. Hasonlóan a máig megoldatlan Labancz Anna ápolónő esetéhez, amelyet a Belügyminisztérium együttműködésével adaptáltak a Kán­ ­tor című tévésorozat egyik részébe, olyan formában, hogy a rendőrkutya eredményes szaglásainak köszönhetően végül meglegyen a gyilkos. Ez az eset az előzővel szem100

ben1 nem képezte a magyar kriminalisztikai tananyag részét, mivel nem zárult sikeresen a nyomozás. Mégis mindkét esetben fontos K. Horváth értelmezésében, hogy az „információmegvonás, -csepegtetés tehát nem belenyugvással jár, hanem a társadalmi képzelet felszításával” (K. Horváth 2010: 97–98). A Presztizs-ügyben nyomozó Tonhauser László rendőr ezredes szerint a feltárt bűncselekmények szervezett jellegét nem lehetett elismerni, csupán egy-egy aspektusát (lopott autóval raboltak, nagy összegű készpénzrablás) emelte ki a korabeli média (Tonhauser 1983: 110). A rendszerváltás után a média túlinterpretáló, konkrét információk hiányában sejtetésre épülő műsortervezése továbbra is megmaradt. A szervezett bűnözés esetében pedig kifejezetten gyakran éltek az újságírók ezekkel a formákkal. Elég egyetlen, de nagyon sokatmondó példára utalni. Az apokalipszis négy lovasa címmel a BBC dokumentumfilmet készített Magyarországról, pontosabban a magyar szervezett bűnözés létéről 2000-ben. A film alapvetően két fő részre tagolódik, elsőként Bács-Kiskun megyei olajbotrányokról emlékezik meg, majd az Aranykéz utcai robbantásról kíván képet adni az angol nézőknek. A BBC riportere a magyar rendőrökről többek között azt állította, hogy alulképzettek, nincsenek megfelelő kondícióban, de legfőképpen nagyon sokan közülük korruptak. A tragikusnak láttatott helyzetből kiemelte az olajügy két fő szereplőjét, Karancsi Tibor volt rendőrt és Pallag László kisgazda politikust, akiket viszont egyértelműen hősöknek tartott. Az RTL Klub Akták című politikai műsora levetítette a filmet, majd az Aranykéz utcai robbantáshoz érve Bárdos András műsorvezető közölte, hogy az 1998. július 2-án reggel végrehajtott pokolgépes támadást kö­­ vetően az újonnan megválasztott magyar miniszterelnök, Orbán Viktor mondta el beiktatását követő beszédjét. Az újságíró azonnal hozzátette, hogy ugyan ő nem tud semmiféle bizonyítható összefüggést felmutatni a két esemény között, de mégis említésre méltónak tartotta (Akták 2000).

3. Szervezett bűnözés a rendszerváltás idején A rendszerváltáskor megjelenő transzformációs válság teljesen átalakította Magyar­or­ szág hatalmi és gazdasági pozícióit. A szocialista tervgazdaság összeomlását követően a bűnözés jelentősen megnövekedett. A rendszerváltozás hatására meginduló privatizáció, a korábbi gazdasági pozíciók megváltozása hatékony jogszabályi háttér nélkül különböző lehetőségeket biztosított a bűnözői hálózatoknak. 1

Szőllősi esete részleteiben elérhető volt a rendőrtiszti képzésben résztvevőknek: Dr. Bodor Endre: 20 év a nép szolgálatában – Élet elleni bűncselekmények. BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnök­­ ség. 1965. 168–184.

101

A szervezett bűnözés időbeli megváltozásának kérdése különösen fontossá válhat, ha a kérdés rendszerváltás idejére eső történetével foglalkozunk. A bűnözés idejének gyorsulása-lassulása rendkívül szoros összefüggésben áll a társadalmi feltételek változásával. A szervezett bűnözés esetében feltételezésem szerint igen komoly mértékben látható az összefüggés a politikai-gazdasági változások és a bűnözés mechanizmusai között. Mertoni fogalmakat alkalmazva (Merton 1938: 672–682) újító és lázadó szervezett bűnözői köröket lehet definiálni. A bűnöző újítók elsősorban olyan személyek, akik az aktuálisan létező társadalmigazdasági környezetben rejlő lehetőségeket abban az időszakban tudják kihasználni, amikor a jogi szabályozás még nem tudja azt egyértelműen lekövetni. A lázadó típus viszont egyértelműen szakít a meglévő lehetőségekkel, hogy sokkal szabadabban tudjon működni a saját elképzelései szerint. Az újító nem válik botrányossá, azonban olyan radikális változtatásokat idéz elő, ami miatt látható támogatói csoport veszi körbe, így könnyebben utánozható is. Az újítók közül az alábbiakban két példát emelek ki. A rendszerváltást követően egy vállalkozó jól jövedelmező videokazetta-üzletet épített ki, akit az 1990-es évek második felében meggyilkoltak. Mivel a szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértését egyértelműen csak az 1999. évi LXXVI. törvény szabályozta, a szóban forgó vállalkozó a rendszerváltás idején jelentős jövedelemre tett szert azáltal, hogy nagy számban szerzett be üres videokazettákat, az ezekre átmásolt filmeket pedig saját kölcsönző cégén keresztül, illetve más helyeken, pl. piacokon értékesítette.2 A tevékenységét rendkívül nehéz volt bizonyítani, mivel jogszabályi hiányosságok kihasználásával az alapvetően büntethető tevékenységeket (mint a csalásokat) nem bizonyíthatóan tudta elkövetni úgy, mint az alább következő cégekhez tartozók. A szocialista időszak elsőszámú teherszállító vállalata mellett az 1990-es években jelentős konkurenciává vált a T-K Kft., valamint a L-C Kft. Jelentős bevételt lehetett szerezni a rendszerváltás után megnyíló határokon át behozott használt nyugati autókkal, illetve máshonnan származó autók lízingelésével.3 A 2/1990. (I. 31.) PM rendelet hatályon kívül helyezte a 36/1985. (X. 31.) PM rendeletet, így 1992 végén a társasági adóról szóló 1991. évi LXXXVI. törvény hatálybalépéséig jogi szabályozás hiányában lehetőség nyílt az úgynevezett prompt lízingszerződések megkötésére. Ennek a fajta lízingelésnek az alapját az adta, hogy a lízingbevevő az összeg nagy részét már a szerződés megkötésével egy időben kifizette. Mivel a szerződés rövid lejáratú volt, a lízingdíj megfizetését követően az adott autó a lízingbevevő tulajdonába került. A fizetés ütemezése alapján lényegében a vásárló, a lízingbevevő ki tudta volna fizetni a teljes vételárat, 2 3

102

Interjú Sz. F. rendőr alezredessel, 2013. 08. 22. – Készítette: Bezsenyi Tamás Interjú P. Cs. rendőr ezredessel, 2013. 11. 07. – Készítette: Bezsenyi Tamás

azonban az adásvételi szerződés helyett az akkori kedvező adójogi szabályok miatt in­­ kább lízingszerződést kötöttek. Az 1990-es évek elején a lízing konstrukciója előnyösebb volt az adásvételhez képest, mivel lényegében az eladó, de névleg lízingbeadó gyorsított amortizációt alkalmazhatott, a tényleges vásárló, tehát formálisan lízingbevevő pedig a lízingelt eszköz beszerzése miatt kifizetett lízingdíjakat egy összegben költségként leírhatta, így a saját vállalkozása után fizetendő járulékokat csökkentette (Varga 2009). A társasági adóról szóló 1991. évi LXXXVI. törvény megszüntette a joghézagot az­­ zal, hogy csupán az egy évet meghaladó szerződéseket ismerte el lízingszerződésekként. A lízingszerződések használata továbbra is megérte, hogy ilyen formális dokumentumokkal fedjék el az illegális cselekményeket. A társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény alapjaiban változtatta meg a helyzetet, amely az egy évnél rövidebb szerződéseket is újra lízingszerződéseknek tekintette, viszont a lízingdíjat a továbbiakban nem lehetett költségként leírni. Az amortizáció elszámolására is jobb lehetőségei voltak a lízingbevevőnek (Varga 2009). A kilencvenes évek második felére szigorodó törvények hatálybalépéséig nem csupán a szervezett bűnözői csoportok tudtak az autókereskedési tevékenységükkel ko­­ moly jövedelemre szert tenni. Az állami tulajdont az úgynevezett privatizációs lízing formájában könnyen lehetett magánkézbe adni, ha a vevő nem volt feltétlenül tőkeképes, de az eladó továbbra is védve volt a nála maradó tulajdonjog miatt. A fenti előfutárok az új rendszert jelölik ki, de mégsem az új világot jellemző emblematikus módszerek kitalálói. Nem veszik őket körbe utánzó csoportok, mivel egyrészt rendkívül nehéz kriminalizálni őket, másfelől egy komoly informális hálózat kiépí­­ tésére van szükség (például adott esetben autók átjátszására). A bűnöző lázadók, akik a már kialakuló piacgazdaság legális határait jelölik ki, olyan egyértelmű deviánsnak minősülnek, akiknek a módszerei sokkal jellemzőbbek és ismertebbek, könnyebben is utánozhatóak. Így érthető, hogy az államhatalom úgy tekint rájuk, mint akiktől véde­ ­ni kell a társadalmat. Stadler József vállalkozó az állami exporttámogatások megszerzése miatt kettős könyvelést alkalmazó módszerével hivatalosan úgy tüntette fel, mintha nagyobb összegért adott volna túl az általa vásárolt vagy előállított termékeken. Ezen eladások után nagy összegű exporttámogatást tudott felvenni az államtól. A látszólagos vásárlásait követő áfacsalási módszere révén a valójában meg sem történő vásárlás után visszaigényelte az áfát, amivel olyan összegek 25 százalékát tudta az államtól felvenni, aminek a 100 százalékát soha nem fizette ki senkinek. Tasnádi Péter a rendszerváltás idején tőkeszegény vállalkozóknak saját kamat­ számai alapján adott többségében rövid lejáratú kölcsönöket. Az átadott összegeket legtöbbször a kölcsönkérők határidőre nem tudták kifizetni, így általában erőszak 103

alkalmazásával szerezte vissza az általa kölcsönadott pénzek többszörösét. Mások adósságait is behajtotta az 1990-es évek elejétől kezdve, mielőtt a privát végrehajtókra vonatkozó törvényi szabályozás egyáltalán megszületett volna. Igaz, ezt a tevékenységet a joghézag betömését követően is folytatta. A fent említett bűnöző lázadók a kialakult új rendszer felbomlásának határait jelölik ki, mivel az általuk alkalmazott módszerek nem az új világ hiányosságait használják ki, hanem a már létező szabályokat értelmezik át úgy, hogy a fennálló törvényi-társadalmi rend szabályait sértik meg és teszik látszólagossá, értelmetlenné. Az ilyen bűncselekmények, mint az áfacsalás, az előfutárok által alkalmazott trükkökhöz képest már sokkal ismertebbek és másolásuk tömegesedése miatt fontosabb is a kriminalizálásuk a létrejövő rendszer számára. A rendszerváltást megelőző időszakban társadalmi tulajdon elleni vétségeket és bűncselekményeket nyomozó TT (társadalmi tulajdon védelme) osztályok a rendszerváltás idejére a megszűnés szélére kerültek, és 1989–90-ben több rendőri vezető is kezdeményezte, hogy a piacgazdaság bevezetésével a TT-s osztályokat, alosztályokat ne alakítsák át gazdaságvédelmi szervekké. Erről 2000-ben Kiss Ernő dandártábornok beszélt az Olajbizottság előtt tett beszámolójában: „voltak olyan rendőri vezetők, akik azt hangoztatták, hogy piacgazdaság viszonyai, körülményei között nincs szükség gazdaság­ védelemre, gazdasági bűnüldözői munkára” (Olajbizottság 2000). Adam Smith skót közgazdász láthatatlan kéz elméletét olyan optimista, vulgarizált gazdaságelméletre redukáló érvelés bontakozik ki a fenti idézetből, mintha a kapitalista piacgazdaság létrejöttével a piac önszabályozó tevékenysége értelmetlenné tenné olyan gazdasági bűncselekmények elkövetését, amelyeket addig a nagyarányú állami tulajdonnak és monopóliumoknak köszönhetően végrehajtottak. Ez a téves felismerés összekapcsolódott egy másik problémával. 1990. január 5-én az akkori SZDSZ és FIDESZ prominens politikusai feljelentést tettek hivatalos személy által elkövetett visszaélés miatt. A Belügyminisztérium Állambiztonsági Szolgálata illegálisan használt olyan titkos módszereket és eszközöket, amellyel megfigyelték az akkori ellenzéki pártokat és civil kezdeményezéseket. Ez az eseménysor önmagában olyan politikai vihart kavart, hogy Horváth István belügyminiszter még 1990. január végén lemondott tisztségéről. Az ügynökkérdés miatt többek között a rendőri vezetőkre is olyan fokú nyomás ne­­ hezedett, hogy a nem állambiztonsági, hanem bűnügyi vonalon használt és foglalkoztatott ún. társadalmi kapcsolatokat, informátorokat szinte kivétel nélkül szélnek eresztették.4 Ez nagyban megnehezítette bármilyen operatív munka folytatását. Különösen 4

104

Interjú N. L. nyugalmazott rendőr ezredessel, 2013. 04. 17.

igaz volt ez a gazdaságvédelem területére, ahol az érdeksérelem sok esetben nem volt vagy nem lehetett olyan nyilvánvaló, mint a vagyon elleni bűncselekmény miatt feljelentő károsult esete. Hiszen itt – és főleg a rendszerváltás idején – sok esetben maga az állam megkárosításáról volt szó.5 Az akkori Btk. XVII. fejezetében bekövetkező változtatások természetesen egyértelművé tették, hogy a gazdasági bűncselekmények sértettjei a korábbi felfogással szemben nem csupán az állam és annak valamely gazdálkodó szerve lehet, hanem a privát szektor képviselői (befektetők, hitelezők) is. Ezzel együtt az állam sértetti szerepe informális szempontból továbbra is meghatározó ma­­radt. Egyrészt a kiépülő magánszféra a privatizáción keresztül juthatott például be­­fektetett eszközökhöz, vagyis egykori állami tulajdonhoz. Másrészt az adó- és járulékfizetés büntetőjogi védelmén keresztül továbbra is megmaradt az állam szerepe. Az Országos Rendőrfőkapitányság (ORFK) akkor mint szakirányító szerv nem rendelkezett külön társadalmi tulajdon elleni részleggel. A Budapesti Rendőrkapitányságon (BRFK) a társadalmi tulajdon védelmi osztály operatív szervként működött, a feljelentéseken alapuló nyomozásokat a vizsgálati osztály végezte. A fent említett rendőri vezetői elképzelések, miszerint ne alakítsák át az új gazdasági környezethez alkalmazkodó társadalmi tulajdon védelmi osztályokat gazdaságvédelmi osztályokká, valamint az operatív munkát ellehetetlenítő lépések együttesen azt eredményezték, hogy a szervezetten elkövetett bűncselekmények, mint a csalás, sikkasztás és hűtlen kezelés, elszaporodtak. Kiss Ernő Tonhauser László nyugalmazott rendőr ezredessel egyetértésben kihangsúlyozta, hogy a felderítő munkát akadályozó döntések leginkább a szervezett bűnözés elleni fellépést, valamint a gazdaságvédelmet nehezítették. A következőkben két esettanulmány révén kívánom bemutatni, hogy egyrészt a transzformációs válságot hogyan élte túl sikeresen a szervezett bűnözés, másrészt a jogszabályi változásokat, hiányokat miként tudta kihasználni.

4. A rendszerváltás vállalkozója A Szovjetunió „kaotikus átmenete a piacgazdaságra megteremtette annak a lehetőségét, hogy az üzleti tevékenységet Oroszországban […] mélyen áthassa a szervezett bűnözés.” Castells állítását támasztja alá a megélénkülő kereskedés a volt szovjet érdekszférával, és ezen keresztül a nyugati országokkal folytatott legális és illegális kereskedés. Az orosz Elnöki Hivatal Szociál- és Gazdaságpolitikai Elemző Központja szervezett bű­­ nözést taglaló 1994-es jelentésében becslést fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy 5

Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24.

105

a gazdasági és kereskedelmi szféra mekkora hányadát érinti illegális pénzügyi cselekmény. A beszámolók szerinti feltehetőleg 10 százalék volt érintett, viszont ez a piacon működő cégek tőkeforgalmának akár 20 százalékát is elérhette (Izvestiya 1994: 1–2). Egy magyar példa segítségével láthatóvá kívánom tenni, hogy a kelet-európai rendszerváltások révén kiépülő piacgazdaság évekig, évtizedekig még a korábbi korszak információs kapcsolatain, informális vagy akár illegális tevékenységi formáin keresztül tudott profitábilisan működni. Természetesen ez nem jelent kizárólagosságot, de mindenképpen jelzésértékűnek tartom, hogy Magyarországon a kilencvenes évek bűnözői leszámolásai legális vagy féllegális cégirányítókat is érintettek, akik komoly profitot termeltek (Origo 2012). Oroszországban pedig a Kommerszant szinte már halálozási rovatot vezetett a magyar leszámolásokkal egy időben a munkavégzés közben meggyilkolt üzletemberekről (Goldman 1997: 39–47). Stadler József akasztói vállalkozó büntetőügye az 1990-es évek egyik legnagyobb gazdasági botrányává vált Magyarországon. A rendszerváltást követő években kiépülő piacgazdaság alapvető hiányosságaira, politikai érdekek ellentmondásaira hívta fel a figyelmet az ügy. Azonban az 1990-es évek második felére elharapózott alvilági leszámolások és más gazdasági bűncselekmények (Globex, Postabank-ügy) viszonylag gyorsan háttérbe szorították a bűncselekmény tanulságait. Az újságírók és más szakértők is inkább a később történt bűnügyeket írták meg könyv (Mong–Vajda 2009) vagy szakcikk (Diós 2009: 81–100) formájában. A rendőrnyomozókkal készített interjúk során az is bizonyságot nyert, hogy a rendvédelmi-szakmai konferenciákon is gyorsan feledésbe merültek az akasztói vállalkozó ügyének főbb motivációi, elkövetési technikái a fent említett okok miatt.6 Az ügy aktája rövid időn belül olyan méretes kötetekre rúgott, amely már azt is megnehezítette – később pedig lehetetlenné tette –, hogy új nyomozókat vonjanak be a szövevényes ügybe, hiszen egy-egy új rendőrtisztnek először több hétbe, majd több hónapba került volna csak az ügy áttekinthető ismeretéhez elolvasni az anyagokat. Az egyik rendőrnyomozó elmondása szerint csak az egyik házkutatás során negyven négyzetmétert foglaltak el a mázsás zsákokban lévő iratok.7 Talán az egész Stadler ügy egyik legironikusabb részlete, hogy a több tonna súlyt is kitevő iratok és akták nincsenek a rendőrségi irattárban és információim szerint nem adták át a levéltárnak sem. Minden valószínűség szerint leselejtezték.8 Stadler József 1990-től bizonyíthatóan exportált különböző termékeket a keleti piacok felé, különösen a Szovjetunióba, majd a létrejövő Ukrajnába és Oroszországba. 6 7 8

106

Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú B. I. nyugalmazott rendőr ezredes, 2013. 03.31. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24.

A parlament olajbizottsága előtt tett rendőri beszámolókban felmerült a Szovjetunió felbomlása, amely új helyzet elé állította a rendőrök operatív munkáját. Kiss Ernő megfogalmazása szerint: „ott is elkezdődik a gazdaságba való beszivárgása a különböző beosztásokban lévő embereknek. Megvannak a kapcsolatok, és nekünk mindjárt azt is kellett volna csinálni, és erre nem volt meg az apparátusunk, hogy mondjuk esetleg hazai bázisról felderítő tevékenységet végezzünk Ukrajnában, uram bocsá’ Orosz­or­­ szágban.” 9 A fent említett belügyi informátori állomány megszűnése mellett itt már szerepet kap az nemzetbiztonság által használt kapcsolatok hiánya, így a szomszédos országok felé irányuló gazdasági kapcsolatok révén megvalósuló transznacionális bűnözői körök feltérképezése különösen gazdasági vonalon teljesen valószerűtlenné vált. A szovjet és más keleti országok egykori állami vezetőinek gazdasági pozíciószerzése feltehetően hasonlatos a magyar menedzser-kapitalista elmélet által képviselt rendszerhez. A profitszerzés a keleti piacokon csak olyan tényezők együttállásával valósulhatott meg, mint az információs előny, illetve a zavaros gazdasági és közigazgatási viszonyok (Csaba 1992: 22). Így többek között a gerascsenkói pénzügyi támogatás is afelé mozdította az eseményeket, hogy az orosz gazdasági átalakulás nem vezetett szilárd, piacgazdasági viszonyokhoz. A magyar helyzethez hasonlóan fennmaradtak olyan tényezők, amelyek lehetővé tették Stadler József meglévő és új kapcsolatai révén a folyamatos profitszerzést. Stadler József 1988-ban egymillió forintos törzstőkével hozta létre a kereskedelemmel foglalkozó Stadler Kft.-t. Kezdettől fogva ügyvezető igazgatóként tevékenykedett ebben a cégben, amely először csak az országon belüli kereskedelemmel, de a rendszerváltás évétől már külföldre szállítással is foglalkozott. A saját életéről megíratott köny­ vében szerepel, hogy a hatvanas évektől kezdve tulajdonképpen különböző Bács-Kiskun megyei tsz-ektől és egyéb termelői csoportoktól vásárolt fel olcsón alkoholt, és a környező kocsmákba, éttermekbe és egyéb vendéglátó-ipari egységekbe szállítatta jó áron (Imrédy 2008: 51–52). Ezeket az informális kapcsolatokat továbbépítette, amikor a nyolcvanas években a Bács-Kiskun megyében található homoki borokkal is foglalkozó termelőszövetkezetektől vásárolt fel nagy mennyiségben bort, amelyet Pest megyében található borospincékben tárolt, amíg el nem adta számára is rentábilis áron (Imrédy 2008: 115–117). Ez a fajta tevékenység illegálisnak bizonyult, ám ezt a könyvben Stadler nem így állítja be. 9

Jegyzőkönyv az Országgyűlés az olajügyek és a szervezett bűnözés között az esetleges korrupciós ügyek feltárására létrehozott vizsgálóbizottságának 2000. október 30-án, hétfőn 10 órakor az Országház főemelet 61. számú üléstermében megtartott üléséről (http://www.parlament.hu/biz36/olaj/v006-021. htm) (utolsó letöltés: 2013.05.15.)

107

A későbbi fejezetekben viszont úgymond lebukik, amikor állítja, hogy a szállítmá­ nyozás ilyen típusát legálisan csak a tsz-ek kereskedelmi részágazata végezhette. Az ilyen részlegek élén álló vezetőkkel leszervezett néhány teherautót, amelyek csak neki szállítottak árut. Ehhez hasonló bűncselekményeket a korszakban más tsz-alkalma­ zottak, terménykereskedők is elkövettek, de többségük nem került bíróság elé, mivel a ható­ságok úgy ítélték meg, hogy a lakosság folyamatos áruellátása felülírja ezeket a szabálytalanságokat. Az említett TSZ-Kernek dolgozó személyek visszaéltek a nagykereskedelmi vásárlási és eladási jogokkal, valamint a TSZ-Árudák kiskereskedelmi hálózatába, szabadkasszás és szerződéses üzletekbe jelentős árréssel adták tovább a kü­­ lönböző árukat (Paládi 1988: 114–128). 1988–89-re olyan jó kapcsolatot épített ki ilyen termelőszövetkezeti kereskedelmi vezetőkkel, hogy kiismerte a nagykereskedelmi hálózatokat. Rögtön a gyártótól vá­­ sárolt nagy mennyiségben, amit később a telephelyéről vittek szét a kamionjai az átvevőkhöz. A rendszerváltás idején azok a nagyvállalatok, gyártók, akiktől Stadler addig vásárolt, nehéz helyzetbe kerültek. Formálisan magát a KGST-t 1991. június 28-án feloszlatták Budapesten. Erre az időszakra a Nagykőrösi Konzervgyár, a SZOBI szörp, a Kőbányai Sörgyár vagy a Budafoki Pincészet az addig biztos keleti piacok felé nehezen vagy egyáltalán nem tudta eladni termékeit. Ennek köszönhetően Stadler József még alacsonyabb áron tudta nagy tételben felvásárolni az általuk forgalmazott élel­mi­­ szereket és italokat. Az 1990-es választásokat megnyerő MDF, a KDNP és a FKgP koalícióban megalakult az Antall-kormány. A híres Tavarisi konyec (Elvtársak vé­­ge!) MDFplakát is közrejátszott abban, hogy az a közkeletű tévhit maradt meg az emberekben, hogy az MDF számára nem voltak fontosak a keleti piacok. Ennek valóságtartalma inkább abban fogható meg, hogy az új kormányt támogató gazdasági szereplők közül nem mindenki rendelkezett olyan előnyökkel, amiket Csaba László fentebb említett, mint az információs előny, illetve gazdasági és közigazgatási viszonyok ismerete, amelyek lehetővé tették a sikeres kereskedést a Szovjetunió, majd Oroszország felé. A kormányzat nyitását a német piac irányába az akadályozta, hogy az említett gazdasági nehézségbe kerülő nagyvállalatok nem rendelkeztek olyan árukkal, amiket profitábilisan tudtak volna exportálni. Ezt sok esetben a KGST-piac összeomlása után minőségi szempontból eladhatatlannak látszó termékek tömege is lehetetlenné tette. Közgazdasági metaforaként is értelmezhető, hogy egy szűk öbölben a kisebb hajók sokkal inkább szélirányba tudnak fordulni és könnyebben kormányozzák ki önmagukat a sekély vízből, mint az óriási háromárbócos társaik. Ha a rendszerváltás okozta változásként azonosítjuk a szűk öblöt, akkor az olyan kishajóként feltűnő rendelkező kereskedő-vállalkozók, mint Stadler József, sokkal jobban ki tudták használni a lehetőségeket a szocialista mamutvállalatokkal szemben, amelyek egyértelműen óriás hajókként 108

vesztegeltek a rendszerváltás öblében. Az Antall-kormány például exportszubvenciókkal támogatta az exportálni kívánó és tudó cégeket. Mezőgazdasági termékek eladási árának 10–30 százalékát kapta meg a kereskedő cég exporttámogatásként. Ballai József újságíró áttekintő cikke a Stadler-ügyről több ponton nagyon megbízható a rendőrségi interjúkkal összevetve.10 A Stadler Kft. először csak kevés kamionnal végezte szállítmányozó munkáját, de folyamatos volt a bővítés. 1993–94-re „42 saját – többnyire Mercedes – nyerges vontatóval rendelkezett” (Ballai 2001). A cége ebben az időben 125 millió dolláros külkereskedelemi nyereséggel zárt. A keleti piacokon történő jó pozicionálásának köszönhetően dollárban fizettek a megrendelői. Tehát a külföldi piacokról szerzett nyeresége mellett a hazai egymilliárd forintos árbevétel inkább kiegészítőnek tűnt. Akkori árfolyamon az előbb említett dollármilliós profit több mint tízmilliárd forintnak felelt meg. Emellett a valós nyereség mellett a Stadler Kft. papíron csupán hatszázmillió forintot mutatott ki könyveiben. Ennek azért volt jelentősége, mert így ekkora összeg után kellett társasági adót és egyéb más közterheket fizetnie. 1994-ben az adóhatóság felé már csak megközelítőleg százmillió forintos árbevételt vallott be. Az APEH kezdetben a készletnyilvántartással kapcsolatban tett fel neki kérdéseket, ugyanis sohasem tudott pontos választ adni arra, hogy mennyi terméke van például a saját telephelyén. Amikor szörpök vagy sörök voltak a raktáraiban, akkor azt állította, üdítő van nála. Viszont az eltérő méretű raklapok miatt nem lehetett még megbecsülni sem, pontosan mennyi üveg üdítővel vagy más itallal rendelkezik.11 Lovas József, a Kecskeméti Megyei Rendőr-főkapitányság Gazdaságvédelmi alosztályának nyomozója is több alkalommal végzett titkos nyomozást Stadler József ellen, de nyílt nyomozás az összegyűlt információk alapján sohasem indult. Maga Stadler az életéről szóló könyvben úgy emlékezik meg Lovasról, mint aki folyton behívta, hogy kérdőre vonja, miként képes ekkora profitra szert tenni (Imrédy 2008: 148–149). Ennek az Imrédynél olvasható történetrésznek esetleges valóságtartalmát egyetlen rendőrtiszt sem erősítette meg az interjúkban. Amint a fenti adatok is mutatják, tényleges bevétele olyan mértékű volt, amelyből a legtöbb adó- és más járulékkötelezettségét ki tudta volna fizetni. Stadler viszont na­g yobb gazdasági birodalmat akart és gyorsabban.12 Ezért két számlát készített ugyanazzal a sorozatszámmal, árumegnevezéssel és mennyiséggel, csak az egységár és a végösszeg tért el. A nagyobb összegű számlát nyújtotta be az adóhatóság felé az ex­­ portszubvenció miatt. Tehát egy nem létező óriási eladási ár után százalékosan nagyobb 10 11 12

Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú K. F. nyugalmazott rendőr őrnaggyal, 2013. 03. 12. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24.

109

exporttámogatás járt. A valós eladási ár és a hamis számlák révén befolyó támogatásokkal tett szert valójában óriási haszonra és nem az áfacsalások révén.13 Ha áttekintjük a cég könyveit, könnyen kiderül, hogy a valós eladási ár és az utána járó exporttámogatás bőven fedezte volna Stadler József költségeit és még jelentékeny profitra is szert tett volna, igaz valószínűleg az így elért harmadára.14 A kétszámlás trükk egyetlen hátulütője az a nem létező profit, ami után az adóhatóság felé nagy mennyiségű társasági adó befizetésére kényszerült volna. Ezt elkerülendő Hrubi Gyula, a cég főkönyvelője azt tanácsolta, minél több költséget kell termelnie a Stadler Kft.-nek, hogy a nagy összegű hamis számlák után keletkező ún. „lufiprofit” 15 elköltésre kerüljön vagy veszteségesnek látszó ügyletekben tűnjön el. Itt léptek be különböző szervezett bűnözői körök Stadler oldalán. Pergel Nándor egy elegánsan öltözött bűnöző volt, rendkívül jól beszélt franciául és jobbára gazdasági bűncselekményeket követett el, főként adó- és egyéb áfacsalással kapcsolatos fiktív cé­­ geket hozott létre, majd szüntetett meg.16 Korabeli vagyoni helyzetéről sokat elárul a kocsija, ami légkondicionálóval rendelkezett már az 1990-es évek elején. Az ő beosztottja volt Zsíros László, aki a könyvelői feladatokat és a céggel kapcsolatos hamis számlák gyártását végezte. Egy másik szervezett bűnözői, alapvetően prostitúcióval, majd droggal foglalkozó körből jött Domák László, ismertebben nevén Cinóber, akit 1996ban lelőttek az Üllői úton.17 Ezek a Stadlerhez képest „kőkemény bűnözők” 18 éppen azért voltak hajlandóak saját, eddig is végzett adócsaló elkövetői tevékenységüket az akasztói vállalkozóval megosztani, mert nyilvánvalóvá váltak számukra az egyébként is nyereséges, nagy profitrátával dolgozó férfiban rejlő lehetőségek. Azt feltételezték, hogy az alapvetően áfacsalás céljából létrehozott, nem nyereséges cégek helyett sokkal jobb hátteret jelent a nyereséget termelő vállalkozóval szövetkezni. Átfuttatást végeztek elsősorban. Az első cég 971 ezer forint értékben 155 288 darab kozmetikumot importált az országba, amit továbbadott a második cégnek sokkal ma­­ gasabb, 41 millió forintos áron. Ez a cég Hrubi Gyula kérésére tovább értékesítette az árut a harmadik cégnek alacsonyabb, húszmilliós áron. Végül a negyedik cég 147,5 millióért megvette és eladta pár millióval drágábban Stadler cégének. Természetesen az áfát visszaigényelték, ami így Akasztóra került. Ám Ballai József azon feltevése, hogy az egész csak az áfa miatt lett volna fontos, nagyrészt téves. A fent említett kozmetikum 13 14 15 16 17 18

110

Interjú B. I. nyugalmazott rendőr ezredes, 2013. 03. 31. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú N. L. nyugalmazott rendőr ezredessel, 2013. 04. 17. Interjú B. I. nyugalmazott rendőr ezredes, 2013. 03. 31.

legtöbbször olcsó francia parfüm volt, illetve Szíriából hozott műbőr cipő, amelyet halottak számára készítettek, ezért nem is volt túlzottan tartós.19 A fent vázolt átfuttatás a valóságban nem létező, a cégbíróság számára ismeretlen cégek között folyt le. A papíron ennyi cégen keresztülmenő áru a valóságban egyenesen Stadler cégéhez került a fent jelzett alig egymillió forintos áron. Az akasztói vállalkozó pedig ezt megközelítő, kissé magasabb áron adta el valójában Ukrajnába és Romániába. Ezzel egyrészt a pénzénél maradt, másrészt papíron, az adóhatóság felé óriási veszteséget könyvelhetett el, ami csökkentette az évi hivatalos árbevételét és így a társasági adóját is.20 A bizonyítás ebben az esetben azzal járt, hogy a nyomozóknak igazolniuk kellett, hogy az átfuttató cégek nem léteznek. Ezt a cégbíróságon megtették, majd a számlákról bebizonyították, hogy mindegyik Pergel Nándor mechanikus írógépén készült.21 Stadler egy másik költségtermelő tevékenysége nagyon jól rávilágít arra, miként is működött a külkereskedelem, és az azt végző kereskedők milyen jól tudták, hogyan lehet az üzletág belső szabályait nem ismerő, akár hivatalos személyeket is becsapni. A már korábban említett átmeneti időszakban fontos információs előnyt és bizonytalanságot kihasználó Stadler úgy állította be magát, mintha egy kiépült, stabil piacgazdaság szereplőjeként egy másik, hasonló adottságokkal rendelkező országgal kívánna kereskedni. Ezért különböző orosz cégek a Stadler Kft.-nek marketingtevékenységet és piackutatást végeztek olyan piacok vonatkozásában, amelyekkel Stadlernek nem volt semmilyen üzleti kapcsolata, illetve amelyeket saját kapcsolatain keresztül nagyon jól ismert. A vád említett hét számlát. Ezek 2,4 milliárd forint összértéket tartalmazó költségszámlák voltak, amelyek elszámolásával az akasztói vállalkozó a vád szerint 989,5 millióval csökkentette a befizetendő társasági adót az adott évben. A média döntő hányada viszont Stadlerre, a műgyűjtőre koncentrált, mert ezt lehetett közérthetően és szórakoztató, meghökkentő jelenségként bemutatni. Stadler József 1993 decemberében valóban vásárolt huszonkét festményt. A műtárgyak és marketinganyagok vásárlását Szergej Anatoljevics Vexler orosz üzletemberen keresztül intézte. A hatóságoknak nem volt biztos tudomása arról, kit is takar ez a személy. A Vexler egy rendkívül gyakori családnév, amit a védőügyvédek is felhoztak valószínű létezősége mellett. Stadler a képeket az Art Lux Galériától vásárolta hivatalosan. A két ország közötti rendőri együttműködésre jó példa az információkérés a Vexler-szállal kapcsolatosan. Az orosz hatóságok a kezdeti megkereséskor elismerték a galéria létezését, és a képek egy részéről úgy nyilatkoztak, lopott festményekről van szó. A későbbiekben, az ügy számukra is láthatóan komolyra fordulását követően határozottan tagadták a galéria 19 20 21

Interjú B. I. nyugalmazott rendőr ezredes, 2013. 03.31. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24.

111

és a képek létezését. Végül az egyik magyar nyomozónak kellett több mint egy hétre elutaznia Moszkvába ellenőrizni a cégek létezését.22 A kezdeti nehézségek ellenére az orosz hatóságokkal való együttműködés révén bizonyítani lehetett, hogy a Stadlerrel kapcsolatban álló cégek egyike sem volt hivatalosan bejegyzett. Stadler bírósági tárgyalása volt talán az első a rendszerváltás utáni Magyarorszá­­gon, ahol a vádlott olyan mértékben tudta használni a médiát, aminek révén akár a közvélemény, akár a parlament részéről nyomás alá kerülnek a hatóságok, ez pedig arra utal, hogy meg kell nyerni az ügyet a média szintjén is. 1998-ban az elsőfokú tárgyalást követően új eljárásra szólította fel a bíróság a nyomozó hatóságokat. Az elsőfokú ítélet kilenc évre és teljes vagyonelkobzásra ítélte a vádlottat, majd az új eljárást követően 2003 februárjában a Legfelsőbb Bíróság négy év hat hónapra csökkentette a büntetést, ám szinte teljes mértékben helybenhagyta az első fok megállapításait és ítéletét. Stadler a híressé vált „Ártatlan vagyok!” (BAON 2011) felszólítással, illetve a politikai szereplők elleni támadásaival sikeressé vált a médiában. A szocialista időszak állami vezérlésű médiájához szokott, igazságszolgáltatásban dolgozókat meglepetésként ér­­ hette, hogy a piacgazdaságot követően magánkézbe kerülő lapok Stadlert népi hősként, akár a korrupt politikai és gazdasági vezetőkkel harcot felvevő kisemberként tudták láttatni. Számadó juhászból milliárdos akasztói üzletemberként, aki egyedül megcsinálta a szerencséjét. Az igazságszolgáltatás számára azóta szinte evidenciának tűnik, hogy egy-egy büntetőügyet a tárgyalóterem falai között és a médiafelületeken is meg kell nyerni. Stadler József jól működő vállalkozóként dolgozott már a szocializmus idején is. Megtalálta azokat a kiskapukat, kapcsolati hálózatokat, amelyek lehetővé tették a profitábilis működést főként élelmiszerek és használati cikkek árusításában. A szállítmányozás megszervezésével kiszélesíthette a számára elérhető piacok számát, és ezzel olyan bevételre tehetett szert, amit illegális cselekmények révén tovább növelhetett. Az akasztói vállalkozó esete különleges arra nézve, hogy a rendszerváltás idején átalakuló gazdasági helyzet és az azt megkésve követő szabályozás lehetővé tette az illegalitás és legalitás határán működő kereskedő bűnözői karrierjének megindulását. A szocialista korszakban büntetlenül, sokszor informális viszonyokat felhasználva üzletelő Stadlernek a rendszerváltás lehetővé tette a minél nagyobb érvényesülést a külföldi, keleti piacokon. Sokszor népmesei hősként értelmezte a média, amivel tudatlanságból vagy politikai célokból elrejtette,23 hogy Stadler József magának a rendszerváltásnak volt az egyik fővállalkozója. 22 23

112

Interjú B. M. rendőr ezredessel, 2013. 02. 24. Interjú N. L. nyugalmazott rendőr ezredessel, 2013. 04. 17.

5. Az első magyar keresztapa A rendszerváltás után az első maffiavezérnek, keresztapának kikiáltott személy Tasnádi Péter volt. A médiabeli megjelenéseit úgy építette fel, hogy olyan hatalmat sugárzó személyként tűnjön fel, akinek kéréseit nemcsak saját beosztottjai, hanem a közvetlen környezete is parancsként fogja fel. Az első, 1992-es letartóztatásából való szabadulását követően megírta önéletrajzi könyvét, amelyhez csatolta azokat a nyomozati és egyéb igazságszolgáltatási dokumentumokat, amelyek a gyanúsítása részét képezték. A Pest Megyei Rendőr-főkapitányságon végzett aktakutatás során megszerzett információk jelentős hányadát Tasnádi nyilvánosságra hozta, így a személy anonimizálása helyett lehetőségem van a különböző források összevetésére. Tasnádi Péter az alábbi formában hasonlította össze a demokratikus jogállammá váló Magyarországot a szabadvilág jelképeként ismert Amerikával az 1990-es években: „ha Al Pacino játssza el a keresztapát, akkor Oscar-díjat kap, ha viszont Tasnádi Péter, őt börtönbe zárják” (ATV 2008). A klasszikussá vált film címszereplője magát a nyilvánosság előtt köztiszteletben álló vállalkozóként határozta meg, viszont bizalmas helyzetben feleségét biztosította róla, hogy apja maffiavállalkozása nem különbözik a célját tekintve a szenátori, vagy más köztiszteletben álló vezetők munkájától, ezért az eszközök szintjén is törvényes vállalkozássá kívánja átformálni a Corleone-családot. Az alábbiakban azt kívánom bizonyítani, hogy Tasnádi Péter a média számára szintén vállalkozóként definiálta magát, aki törvénysértő tevékenységét a legalitás világába kívánta inkorporálni. Az általa megírt könyv, Maffia életre-halálra egyes részei szemléletes módon példázzák, hogy az Al Pacino által életre keltett maffiavezér informális érdekérvényesítő, az illegalitás látszatát kerülni kívánó politikája hogyan jelent meg Tasnádi Péter sajátos üzleti tevékenységében. 1950-ben született Budapesten, zsidó családban. Mindkét szülője megszenvedte a holokausztot, édesapja katonatiszti hivatása miatt katonai iskolába került. A közép­ iskola után hét év alatt elvégezte a Marxista–Leninista Egyetemet, közben letöltötte katonaidejét is. Zsidó származásáról 13 éves korában édesapja Izraelből hazatért bátyja világosította fel, mert saját családjában ez fel sem merült. A leszerelését követően – saját elmondása szerint nem véletlenül – egy zsidó lányt vett el. A vallásos esküvői szertartásra kommunista meggyőződésű szülei nem, feltehetően csak a mennyasszony kereskedő szülei mentek el. Tasnádi Péter ekkor került be a maszekok világába, amelyet ő „a budapesti zsidó családok egy jól körülhatárolható köre”-ként (1994: 25) azonosított. Oda szeretett volna tartozni és sikerült is neki ezt megvalósítani. A zsidó esküvő mint ősi hagyomány idején fogadta el teljes mértékben a származását. Ez viszont a saját elmondása szerint folyamatosan összefüggött az anyagi érdekeivel is. 113

Az 1970-es évek elején a jólét és gazdagság ennek ellenére nem valósult meg azonnal, ahogy várta. A felesége családi és baráti köre feltehetően nem fogadta be teljes mértékben, így az Állami Biztosítónál vállalt ügynöki munkát. Az állítása szerint három hónap alatt kitanult munkában gyorsan a kerület legjobbjává vált, majd a bevételi lista folytonos első helyezettjévé. Az ezért járó 6 ezer forintos fizetést lassan folyamatos kiegészítésekkel vitte haza. Többféle dologgal kezdett üzletelni, kereskedni. Hivatali úton hozzájutott az autókiutalási listákhoz, majd a sorra kerülők lehetőségről lemondó kocsijait kiközvetítette olyanok számára, akik minél előbb kívántak autóhoz jutni. Pontos számadatok nincsenek arról, hogy egy évben hányan utasíthatták vissza az előleg lefizetése után nekik jogszerűen járó autót. A többéves várakozás miatt feltehetően többen lemondtak a gépkocsiról megváltozott anyagi körülményeik miatt. Tasnádi informális üzletének működőképességét a legálisan megszerzett kiutalási lista jelentette, amelynek segítségével az autópiacon monopolhelyzetben lévő Merkúr Vállalattól tu­­ dott autókat szabálysértő módon megszerezni jelentős felárért a minél korábban gép­­ kocsihoz jutni kívánóknak. A fentihez hasonló trükkök révén a havi 6 ezer forintos fizetését megnövelte saját maga 12 ezer forintra. Az 1970-es évek második felére elmondása szerint új kihívásokat keresett, munkahelyet váltott, a Dél-budai Fodrászszövetkezet keretében létrehozta az első magyar testkultúraszalont. A rendszerváltás után megjelenő fitnessztermek előképének számító majdnem száz négyzetméteres helyet légkondicionáló berendezéssel látta el. Az ötlet sikeresnek bizonyult, vagyonosabb személyek jegyeztették elő magukat akár több hónappal előre. A szövetkezet elnökével 32 százalékos részesedésben egyeztek meg, ami Tasnádi szerint az adott években 60-70 ezer forintos havi jövedelmet jelentett. Az 1971. évi III. törvény a szövetkezetek alapításáról és működéséről úgy rendelkezett, hogy különböző jogcímek alapján járó részesedést az adott gazdasági ágazatra vonatkozó jogszabályi keretek alapján, de a a szövetkezet alapszabályában kellett rendezni. A szövetkezet elnöke a nem várt magas árbevétel miatt megadta Tasnádinak a magas százalékos részesedést. A szövetkezet tulajdonolta a fodrászhelyiséget, a tárgyi eszközöket, illetve a fennmaradó 68 százalékból kellett a fenntartási költségeket is finanszírozni. Az ellentét konkrét okát Tasnádi a tipikus magyar betegségnek, az irigységnek tudta be. A szimplifikáló magyarázat mögött megbújhatott valamilyen elszámolási, vagyoni érdekellentét a második gazdaság több szereplője, az elnök, a szövetkezethez tartozó más boltvezetők és Tasnádi között, hogy miként is osszák fel a jövedelmet, illetve mekkora mértékben növeljék az oszthatatlan közös tulajdont. Az 1980-as évek elején a Hírlapkiadó Vállalat hirdetésszervezőjeként dolgozott, többek között a Népszabadság nevében is eljárt. Ebben az időszakban már biztosan élt a kialakított látszat keltette előnyökkel. Fekete Mercedest vásárolt, majd a Népszabad114

ság, a párt központi lapjának munkatársaként jelentkezett be állami és gazdasági ve­­ zetőkhöz. A külsőségek, státusszimbólumok jelentőségére az 1980-as évek egyik leg­ nagyobb médiabotrányt okozó ügye, a futballbunda is rámutatott. A totókirályként is­­mert Molnár Tibor több, a második gazdaságban végzett alkalmi munka után ille­ gális sportfogadásból élt, szintén Mercédesen járta a vidéket és termelőszövetkezetek részlegvezetőiből, anyagbeszerzőkből álló hálózata segítségével az ország különböző pontjain bundázott meg mérkőzéseket. Saját elmondása szerint ezt mások megbízásából, egyfajta informális ügynöki munkaként végezte (Bocsák 1987: 24–25). Tasnádi az ügynöki munka mellett különböző sportlapok finanszírozását segítette elő, szakszövetségek reklámfőnöki pozícióját szerezte meg rentábilis működésének köszönhetően. Az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) később kihirdetett nem hivatalos utasítása szerint Tasnádival tilos együtt dolgozni. Emlékei szerint ennek köszönhetően egyesületi vezetők és újságírók egyaránt kifejezetten vele kívántak dolgozni (Tasnádi 1994: 28). A totóbotrány esetében hasonló folyamat ment végbe társadalmi szinten. Miután a média képviselői megírták a meccsek tömeges bundázását, az újságírók arra számítottak, hogy a fogadások száma drasztikusan vissza fog esni. A totóügy előtt átlagosan 4,5 millió szelvényt adtak el a lottózókban, a botrány kirobbanását követően szinte azonnal 1 millióval nőtt a vásárlók száma, majd az 1980-as évek második felére ez meg is duplázódott (Bocsák 1987: 129–131). Tasnádi a rövid határidők ellenére is tudott jelentős támogatási összegeket szerezni, egyes esetekben a megbízók havi fizetését is meghaladó járadékok fejében. Újításként nem pénzben, hanem külföldi utakban kérte a kifizetései egy részét. Máskülönben háromévente járhatott volna külföldön, így azonban sokkal gyakrabban fordult meg a világban, ahonnan elmondása szerint különböző értékekkel, Magyarországon hiánycikknek számító technikai eszközökkel tért haza. Karrierjének az vetett véget, hogy az illetékeseknek feltűnt, Tasnádi a női kosárlabda­ csapat beállósaként utazott az Egyesült Államokba. Mielőtt Bécsbe távozott volna, rendelkezett egy 360 négyzetméteres házzal, egy Rákóczi úti üzlettel, valamint nyugati márkájú autókkal és készpénzzel. Minden hazai sikerét saját kreatív, jó üzleti érzékének tulajdonította, amit a magyar viszonyok kisszerűsége, rosszindulatú vádaskodásai tettek tönkre. Úgy vélte, Nyugaton sokkal jobb lehetőségei lesznek az érvényesülésre. Név­ ­­házasságot kötött egy osztrák nővel, és modellügynökséget nyitott Bécsben. Tasnádi számításai óriási financiális katasztrófához vezettek, kénytelen volt visszatérni Ma­­ gyarországra, ahol egy sikeres bécsi modellügynökség vezetőjeként kívánta magát be­­ állítani. Elhitte, hogy amit Magyarországon megvalósított, azt nagyságrendekkel nagyobb méretekben bárhol a világon képes megteremteni. Az általa kényszerűnek 115

tartott, hátrányt okozó hazai körülményeket egyáltalán nem vette számításba, mint saját sikeréhez hozzájáruló aspektusokat. A második gazdaságból, valamint a törvényi szabályozás hiányosságaiból fakadó előnyöket csak saját kezdeményezőkészségének részeként ismerte fel (Tasnádi 1994: 29). Anyagi háttér nélkül disszidált Izraelbe, ahol aerobicoktatóként kezdett el dolgozni. Jelentkezett és felvételt nyert egy katonai túlélőtáborba. Habár nem fejezte be, olyan speciális ismeretekre tett szert, ami alapján egy zsidó ékszerkereskedő testőrként alkalmazta. Visszaemlékezésének ezen a pontján félbemaradnak a saját magát is gyanúba keverő illegális tevékenységek vagy szabályozatlanságból fakadó trükkök el­­ ismerései. Izraeli tartózkodásából főként a luxus és a fejlett biztonságtechnika különböző megnyilvánulásait emelte ki. 1991-ben Magyarországra való visszatérésekor az infláció negyvenéves maximumon állt, több mint 35 százalékon, valamint ugyanebben az évben volt a legnagyobb (nettó reálkeresettel kalkulált) életszínvonal-esés is. Más szóval egy átlagos dolgozó hiába tett szert nettó 25 százalékkal nagyobb jövedelemre, az általa megkeresett pénz csak az előző évnek megfelelő 93 százalékát érte (Surányi– Vincze 1998: 151–156). Dominguez antropológiai vizsgálatot folytatott az 1980-as évek izraeli inflációs helyzetéről. Az amerikai dollár a lassan hiperinflációs spirálba kerülő izraeli lírától átvette informális alapon a nemzeti valuta feladatkörét. Az ország pénzügyi politikájának köszönhetően a líra megmaradt. Részben ennek köszönhetően is a hétköznapi üzletmenetben alkalmazott kölcsönök adói komoly árfolyamnyereségre tudtak szert tenni. A szerző több interjús példát hoz fel arra, hogy a visszafizetés idejére az adós a kölcsön többszörösét volt kénytelen átadni. Dominguez egy példája azt illusztrálta, hogy az adós elküldte csekken az összeget, négy nap múlva megérkezett a kölcsönzőhöz, aki telefonon követelte a feladást követő árfolyamváltozásból fakadó különbség megfizetését. A kölcsönfelvevők saját vállalkozásuk érdekében kénytelenek voltak az amerikai dollárban felvett hitelt is izraeli lírában befektetni, ez pedig a visszafizetéskor többszörös árfolyamveszteséget eredményezett (Dominguez 1990: 36–42). Tasnádit 1992-ben kommandósok tartóztatták le Rákóczi úti irodájában. Az újságoknak nyilatkozó rendőrök szerint több ezer amerikai dollárt, német márkát, osztrák schillinget, olasz lírát foglaltak le (Kurír 1992: 1). Könyvében és későbbi interjúiban hangsúlyozza, hogy a rendőrök nem találtak valódi veszélyt jelentő fegyvereket, szúróvagy vágóeszközöket, de egyetlenegyszer sem tett említést a nála fellelt különböző pénzekről. 1994-ben, szabadulását követően a Balaton TV Terefere műsorában Bárdos And­ ­rásnak elmondta, hogy a kérdéses időben a meginduló piacgazdaságban boldogulni kívánó tőkeszegény vállalkozóknak folyósított kölcsönök visszafizetéséért volt felelős 116

különböző magánszemélyek megbízásából (Terefere 1994). Izraeli tartózkodása idején a hiperinfláció miatt a valódi érték az amerikai dollárban tárgyiasult, a rendszerváltás utáni Magyarországon ehhez hasonló helyzetben minden nyugati pénznem hasonló funkcióval bírt az önerő nélkül, hitelből vállalkozni kívánók számára. Az izraeli tapasztalatok felhasználásával nem csupán adósságbehajtóként, hanem pénzkölcsönzőként is funkcionált. A két tevékenység összekapcsolásában volt elsősorban érdekelt. Így hozta létre a Maccabi Sportklubot, amelyben az általa menedzselt utcai harcosokat foglalkoztatta őrző-védő, pénzbehajtó munkákban is. A makkabeus héber névvel a zsidó harci ellenállásra és a versenysportolásra egyaránt utalt a szervezet. Tasnádi megfogalmazásában a zsidó testvéreinek mentalitásától eltérő viselkedése abban fejeződött ki, hogy a beolvadást elősegítő félelem helyett a nyíltan vállalt erődemonstráció részeként vállalta a konfliktusokat. A Rákóczi úti irodába bejelentett Maccabi SC nevében több sportrendezvényt is szervezett, valamint magát a média előtt sikeres sportmenedzserként állította be (Küzdősport Híradó 1995). Az 1998. évi IV. törvény rendelkezett először a vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenységről. A Tasnádi által alapított Comel Trade Kft. az 1990-es évek elején minden törvényi szabályozás nélkül végeztetett őrző-védő munkákat. A Maccabi Sportklubhoz tartozó sportolókon kívül egykori rendőröket foglalkoztatott, mert az utóbbiak többségében fegyverviselési engedélyük révén legalább olyan értékesnek számítottak, mint egy technikás sportoló (Esti Hírlap 1994: 8). 1992. február 28-án Rákóczi úti irodájában több mint húsz kommandós állította elő, valamint a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Szervezett bűnözés elleni osztályának tagjai a helyszínen található fegyvernek minősülő tárgyakat, különböző külföldi valutákat foglaltak le. Több hírműsorban, interjúban úgy állította be Tasnádi, hogy a rendőrség komolynak látszó fellépése valójában színjáték volt (Cash Flow 1994: 37–38; Tasnádi 1994: 8–10). Később saját magáról is mint a keresztapaszerep eljátszójáról beszélt (Origo 2002). Előzetes letartóztatása idején ő volt az első magyar fogvatartott, aki sajtótájékoztatót tartott (Kurír 1993: 2). Médiaszerepléseit, az őt körbevevő publicitást letartóztatása idején is arra használta, hogy az őrző-védő munkájához hasznos, veszélyességet jelző presztízst építsen ki. Ugyanakkor a demokratikus jogállam kiépülésekor a rendőrség számára is szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy saját működését alátámassza. Feltehetően ezért engedték nyilatkozni, még akkor is, ha Tasnádi szerint felkészülni nem adtak neki lehetőséget (Mai Nap 1993: 3). A 312/192-es büntetőügy alapján a budapesti VI–VII. kerületi ügyészség B. VI-VII. 3539/1993/1-I. megjelöléssel keletkeztetett vádirat szerint a sportegyesület, az annak tá­­ mogatására létrehozott alapítvány, valamint az őrző-védő feladatok ellátására létrehozott 117

kft.-k egyáltalán nem különültek el, Tasnádi ,,kizárólagos tulajdonának tekintett minden a szervezetekhez kötődő vagyoni és személyi állományt, azokkal sajátjaként rendelkezett” (Tasnádi 1994: 48). A fenti idézetet Tasnádi Péter a saját könyvében félkövéren emelte ki, jelezve a vádak abszurditását. Értelmezésem szerint viszont egyrészt a bűnszervezet jogi fogalmának hiánya miatt egy kissé vázlatos definícióként működik a szöveg, másrészt arról árulkodik, hogy a konkrét, Tasnádi által létrehozott szervezetek szabálytalan gazdasági, munkavállalási feltételeit tételesen nem ellenőrizték. Többek között ennek is köszönhetően apósa, Láposi Lőrinc vezérőrnagy támogatásával létrehozta a Mesterdetektív Kft.-t, amelytől Tasnádi azt remélte, a Comel Trade Kft.-hez hasonlóan a személy- és vagyonvédelemért felelt volna a rendőrséggel való közös együttműködés révén (Tasnádi 1994: 10). Tasnádi ezzel egyfajta alternatív jogbiztonságot és elbírálási rendet kívánt érvényesíteni, amit úgy akart informálisan igaz­ ­ságszolgáltatásba inkorporálni, hogy az adósságokból származó bevételekből olyan vállalkozóként mutatkozhasson, aki a legális gazdasági szektor szereplője. Kornai János közgazdász már 1989-es röpiratában jelezte, hogy lesznek olyan gazdasági szereplők, akik inkább maradnak a szürke- és a feketegazdaságban. Ezeknek Kornai szerint nem csupán azzal kell számolniuk, hogy szabályellenes cselekményeket hajtanak végre, hanem el kell fogadniuk, hogy amennyiben becsapják őket, nem fordulhatnak a rendőrséghez (Kornai 1989: 72). Tasnádi felismerte ezt a piaci rést, és kínálatot teremtett az igazságszolgáltatáshoz nem forduló vállalkozók számára. A szürke- és feketegazdaságban érintett vállalkozók és pénzkölcsönzők illegális tevékenységére egy polgári per során fény derülhet, valamint követeléseik behajtása is sokkal lassabban teljesül. Maga Tasnádi is elismerte, hogy a hozzáfordulók között büntetett előéletű, az országból tartozásai miatt távozó személy is található (Tasnádi 1994: 99). Az általa biztosított kínálatot szabadulása után tovább kívánta bővíteni. A Maffia életre-halálra kiadását megelőzően a jogalkotó már foglalkozott a bírósági végrehajtással, mivel sok érvényes ítélettel rendelkező adós nem tudott hozzájutni a követelt pénzéhez. Az 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról bevezette az önálló bírósági végrehajtó fogalmát, és megindultak a privát behajtó irodák jogi szabályozásai is. Tasnádi azonban sosem lett bírósági végrehajtó, de a könyve végén az ezzel kapcsolatos kormányzati terveket éppen azért ismertette, mert a szürke és fekete zóna „bírói végrehajtójaként” a szabadulását követően úgy akarta beállítani magát, mintha ezt csak a fehér gazdaságban tette volna, és a jogszabályok bevezetése őt igazolnák.

118

Összefoglalás A szocialista időszak hiánygazdaságában csempészetből, illegális valutaváltásból meggazdagodó személyek, a második gazdaságban jelentős haszonra szert tevő vendéglátóipari csoportok, valamint a prostitúcióban és vagyon elleni bűncselekményekben érdekelt bűnözői csoportok alkották a szervezett bűnözést a szocialista időszakban. Ezen formációk vagyoni tartalékaikat, kapcsolati tőkéjüket a szürke- és feketegazdaságban használták fel, hogy a rendszerváltás idején jelentkező transzformációs válság negatív hatásai ellenére rentábilis módon működtessék illegális vállalkozásaikat az 1990-es évek Magyarországán. Az 1990-es évek elején a szervezett bűnözői csoportok vezetői magukat olyan vállalkozóként kívánták beállítani, akiket az állami önkény nyom el, mert a sikerességüket nem tudja vagy nem kívánja elviselni. A szocialista jogrend lassú átalakítása miatt lehetőségük akadt ezeknek a bűnözői csoportoknak olyan tevékenységeket is végezni, melyeknek a demokratikus államberendezkedés által megkövetelt szabályozása még nem rendeződött, illetve több olyan bűncselekményt is megvalósítottak, melyeknek bizonyítása rendkívül bonyolult, vagy személyi bizonyítékok nélkül szinte teljesen ki­­ zárt. Az adósságbehajtásból, illegális pénzkölcsönzésből működtetett csoportok az adóés egyéb gazdasági támogatások kihasználásában is részt vettek. Habár a szervezett bűnözői körök a fenti bűncselekmények közül bizonyos fajtákra specializálták magukat, mégis érdekeltek voltak más bűnözői üzletágakban is, vagy azok képviselőivel olyan viszonyt ápoltak, amely szélesebb, de lazább szövésű bűnözői hálózatok feltételezését teszi szükségessé. A rendszerváltás idején jelentkező gazdasági válság és szerkezeti problémák nem lehetetlenítették el a szervezett bűnözői csoportokat, hanem olyan lehetőségek adódtak számukra, amelyeket a gazdasági-társadalmi átalakulás felgyorsulása és a jogi szabályozás ennek lassú követése elő is segítette. Ezek a szervezett bűnözői hálózatok felfedezték, majd saját hasznukra fordították a már nem állami kontroll alatt álló médiát is. Az igazságszolgáltatás képviselőinek rá kellett ébredniük, hogy a bűnügyeket nem csupán a bírósági termekben, hanem a média nyilvánossága előtt is meg kell tudniuk nyerni. A szocialista időszakban megszokott információcsepegtetés miatt a közvéleményben kialakuló túlinterpretálási szándékot megörökölte a rendszerváltás utáni Magyarország. Elsősorban az új tulaj­donosi hátterű médiaszínterek és az igazságszolgáltatás közötti bizalmatlanság okán, illetve a nyomozó hatóság eredményes működésének érdekében elhallgatott infor­mációk miatt öröklődött át a túlinterpretálási szándék. A demokratikus jogállam hívó szavaival ismerkedő mé­­dia­ nyilvánosság előtt azonban ez sokkal nagyobb vitákat, botrányokat tudott okozni, mivel nem állt mögötte a szocialista államhatalom olykor represszív intézményrendszere. 119

Irodalom Monográfiák, tanulmányok:

Aczél György (1969): Néhány ideológiai kérdésről. Belügyi Szemle, VII. 12. sz. 3–11. Dr. Balla Péter (1983): A tippadás jogi megítéléséről. Belügyi Szemle, XXI. 11. sz. 55–57. Ballai József (2001): A Stadler-dosszié – I. rész: A búsuló juhász. Magyar Narancs 2001.02.01. (http://magyarnarancs.hu/belpol/a_stadler-dosszie_-_i_resz_a_busulo_ juhasz-62501) Belügyi Szemle (1970): A csempészés és a csempészárukkal való üzérkedés megelőzésének és felszámolásának módszerei. VIII. 2. sz. 90–94. Bocsák Miklós (1987): Pszt, jön a totókirály! Népszava. Dr. Bodor Endre (1965): 20 év a nép szolgálatában – Élet elleni bűncselekmények. BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség. Bócz Endre – Lakatos János (2008): A kriminalisztika egyes aktuális elméleti kérdései. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest. Böröcz József – Southworth, Caleb (1995): Kapcsolatok és jövedelem: Magyarország, 1986–1987. Szociológiai Szemle, V. 2. sz. 25–48. Csaba László (1992): Volt-e sokkterápia Oroszországban? In: A jelcini gazdaságpolitika alternatívái – Szakértői jelentés. Szovjet Füzetek VI. Magyar Russzisztikai Intézet, Budapest. 22–43. Dános Valér (1996): Szervezett bűnözés. In: Gönczöl Katalin – Korinek László – Lévai Miklós (szerk.): Kriminológiai ismeretek, bűnözés – bűnözéskontroll. Corvina, Budapest. 214–225. Diczig István (1970): A társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények okainak és megelőzésének néhány kérdése. Belügyi Szemle, VIII. 1. sz. 16–21. Diós Erzsébet (2009): Bankcsődök és bankárperek: bankbukások története tanulságokkal. OKRI Szemle (szerk.: Virág György). 81–100. Dominguez, Virginia R. (1990): Representing Value and the Value of Representation: A Different Look at Money. Cultural Anthropology, V. 1. sz. 36–42. Galasi Péter – Gábor R. István (1981): A „második” gazdaság. Tények és hipotézisek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Galasi Péter – Gábor R. István (1990): Korrupció és tulajdon. Közgazdasági Szemle XXXVII. 4. sz., 389–425. Gambetta, Diego (1996): The Sicilian Mafia: The Business of Private Protection. Harvard University Press, London–Cambridge.

120

Germuska Pál (2008): „De hát eszerint a szocializmus bedobhatja a törülközőt?”. Második gazdaság a Kádár-korszakban. In Germuska Pál – Rainer M. János (szerk.): Évkönyv XV. 1956-os Intézet, Budapest. 66–84. Goldman, Marshall I. (1996): Why is the Mafia so dominant in Russia? Challenge XXXIX. 1. sz., 39–47. Grossman, Gregory (1977): The Second Economy of the USSR. Problems of Commu­ nism, 9. sz. 25–40. Hankiss Elemér (1988): The „Second Society”: Is There an Alternative Social Model Emerging in Contemporary Hungary. Social Research, LV. 1–2. sz. 13–42. Heller Farkas Tamás (1964): A „szervezett bűnözés” mint a kapitalista társadalom bomlásának kísérőjelensége. Belügyi Szemle, II. 1. sz. 28–34. Horváth Gergely Krisztián – Kovách Imre (1999): A feketegazdaság (olajkereskedelem és KGST-piac) és vállalkozói Kelet-Magyarországon. Szociológiai Szemle, IX. 3. sz. 28–53. Humphrey, Caroline (2002): The Unmaking of Soviet Life. Everyday Economies After Socialism. Cornell University Press, Ithaca–London. 99. Imrédy Péter (2008): A Stadler story 1. kötet A kisjuhásztól a nagy felvásárlóig. KastélyBor Kft., Akasztó. Katona Géza (2000): Szervezett bűnözés Magyarországon. BM Kiadó, Budapest. Kárpáti Zoltán – Barna Sándor – Vetró István (1970): Néhány gondolat az életszínvonalat veszélyeztető bűncselekmények nyomozásáról. Belügyi Szemle, VIII. 7. sz. 47–50. Kemény István (1984): A második gazdaság Magyarországon. Magyar Füzetek, Párizs, 13. sz. 18–30. Kornai János (1989): Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. HVG Rt., Budapest. Kornai János (1993): A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Könyvek, Budapest. Kornai János (1993): Transzformációs visszaesés: egy általános jelenség vizsgálata a magyar fejlődés példáján. Közgazdasági Szemle, XL. 7. sz. 569–599. Kornai János (2010): Hiánygazdaság − többletgazdaság. Tanulmány a piac elméletéről – II. rész. Közgazdasági Szemle, LVII. 12. sz. 1021–1044. Kornai János (2011): A hiány. Kalligram Kiadó, Budapest. Kovács Éva (2007): Interjús módszerek és technikák. In Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány – módszertani jegyzet. Néprajzi Múzeum, Pécs. 269–277. Kovács Lajos (2005): Emberölések utólagos felderítésének helyzete és tapasztalatai Magyarországon. Belügyi Szemle, LIII. 1. sz. 3–12.

121

K. Horváth Zsolt (2010): Ex occidente lux (Drang nach Westen). Korunk, 7. sz. 97. K. Horváth Zsolt (2011): A barbárokra várva (Drang nach Westen). Korunk, 3. sz. 93. László-Bencsik Sándor (1987): Bosnyák téri színjátékok. Magvető Könyvkiadó, Budapest. Mong Attila – Vajda Éva (2009): Az ártatlanok kora. Elektromédia, Budapest. Paládi József (1988): A zöldséges maffia. Népszava, Budapest. Pintér Sándor (1983): Egy bűnszövetség felszámolása. Belügyi Szemle, XXI. 8. sz. 96–103. Polgárdi Lóránd (1970): Gondolatok az életszínvonalat veszélyeztető bűncselekmények alakulásáról. Belügyi Szemle, VIII. 5. sz. 68–70. Merton, Robert K. (1938): Social Structure and Anomie. American Sociological Review, 3. sz. 672–682. Rosenthal, Gabriele (2006): The Narrated Life Story: On the Interrelation Between Expe­ rience, Memory and Narration. In Milnes, Kate – Horrocks, Christine – Kelly, Nancy – Roberts, Brian – Robinson, David (eds.): Narrative, Memory & Knowledge: Representations, Aesthetics, Contexts. University of Huddersfield, Huddersfield. 1–16. Sik Endre (1996): Egy ló-öszvér a lovakról és a szamarakról. Adalék a második gazdaság hazai eszmetörténetéhez. Közgazdasági Szemle, XLIII. 7–8. sz. 704–725. Surányi György – Vincze János (1998): Inflation in Hungary 1990–97. In Cottarelli, Carlo - Szapáry György (szerk.): Moderate Inflation: The Experience of Transition Economies. International Monetary Fund – National Bank of Hungary, Washington D. C. 151–170. Szabó Márton – Szűcs Zoltán Gábor (2011): Fogalomtörténeti perspektívák. Múltunk, 2. sz. 4–19. Szelényi Iván (1990): Új osztály, állam, politika. Tézisek életművemről a tudományok doktora fokozatának elnyeréséhez. Replika, 2. sz. Szilágyi József (1970): Megjegyzések az életszínvonalat veszélyeztető bűncselekmények nyomozásáról. Belügyi Szemle, VIII. 3. sz. 34–38. Tamás Ervin (1988): Szerződő feleim. Magvető Könyvkiadó, Budapest. Tasnádi Péter (1994): Maffia életre-halálra? Bentley Book, Pécs. Tonhauser László (1983): Szervezett bűnözés? Belügyi Szemle, XXI. 9. sz. 48–52. Tonhauser László (1999): Nem kérek bocsánatot. Totem Kiadó, Budapest, 1999. Varga Nelli (2009): A lízing történeti fejlődése. Debreceni Jogi Műhely. 2. sz. Zombori Attila (1988): Mesél az alvilág – betörők. Colorplast Kiadó, Budapest.

122

Újságcikkek, tévéműsorok, hivatalos dokumentumok:

Akták – BBC dokumentumfilmje 2000. (internetes elérhetőség: https://www.youtube. com/watch?v=Ertg6efjLUw) Ajtót nyitott a kommandónak. Kurir, 1993. november 3. 2. Az első utcai kivégzéstől a leghírhedtebb robbantásig. Origo, 2012. 07. 18. (http://www. origo.hu/itthon/20120717-a-kilencvenes-evek-robbantasai-merenyletei-es-az-olajugyek.html) Megkezdődött a Tasnádi-per. Esti Hírlap, 1994. 06. 24. 8. „Megorroltak a klubvezérre”. Kurír, 1992. szeptember 30. 1. Miért került célkeresztbe Tasnádi Péter? 2000. 08. 24. Index (internetes elérhetőség: http://index.hu/belfold/tasn_level/) Nem vagyok keresztapa. Mai Nap, 1993. november 3. 3. Küzdősport Híradó 1995.08.01., Tasnádi Péter (internetes elérhetőség: http://tasnadipeter.com/indexweb.php) Rossiiskaya maffia sobiraet dos’ye na krupnykh chinovnikov i politikov. Izvestiya. 1994. Január 26. 1–2. Stadler tagadja a fiktív számlázást BAON 2011. február 6. (internetes elérhetőség: http:// www.baon.hu/bacs-kiskun/kek-hirek-bulvar/stadler-tagadja-a-fiktiv-szamlazast-358674) Tasnádi: voltak besúgóim a rendőrségen is. 2008. 10. 03. ATV (http://www.atv.hu/belfold/2008_okt_tasnadi__voltak_besugoim_a_rendorsegen_is___video) Tasnádi: Rájátszottam a keresztapa-szerepre. 2002. május 16. Origo (internetes elérhetőség: http://www.origo.hu/itthon/20020516tasnadi.html) Terefere Magazin. Balaton TV, 1994. (internetes elérhetőség: http://tasnadipeter.com/ kuzdosportok.php) Vádiratra várva. Cash Flow, 1994. január 3. 37–39. Jegyzőkönyv az Országgyűlés az olajügyek feltárására létrehozott vizsgálóbizottságáról (http://www.parlament.hu/biz36/olaj/v006-021.htm)

123

Ambrus Márton

Magyarságkonstrukció az „ugor-török háborúban”

Bevezetés Az „ugor-török háború” néven ismertté vált tudományos vitában dőlt el véglegesen, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvek közé tartozik; így a Budenz József és Hunfalvy Pál által támogatott elmélet győzött Vámbéry Ármin török nyelvrokonságával szemben. A vita ugyanakkor nem maradt meg a nyelvtudomány diszciplináris keretein belül. Az általam vizsgált szerzők jelentős része nemcsak a magyar nyelv, de a magyar nép eredetét is kutatta. A rokonság, nép, nemzet, etnikum terminusok azonban ekkor még kiforratlanok voltak, így dolgozatomban törekedtem ezek rekonstruálására az egyes tudósok esetén. Elemzésem másik célkitűzése, hogy bemutassam az ősmagyarok – és ezzel párhuzamosan a XIX. század magyarságának – megkonstruálását a tudo­­ mányos diskurzusban. Dolgozatom esettanulmány jellege miatt nem reprezentálja a korszak minden tudományos irányzatát, ugyanakkor így is képet kaphatunk a XIX. századi nemzetépítés po­­ litikai, társadalmi és tudományos hátteréről, a vizsgált szerzők által használt etni­citás- és nemzetfogalmakról. Ennek tisztázása érdekében törekedtem a vita tudo­mányszociológiai szempontú elemzésére, a különböző diszciplínák viszonyának ér­­telmezésére és a tudományos életben bekövetkező egyéb változások bemutatására. Tanulmányomnak ugyanakkor nem célja a szerzők állításainak megerősítése vagy cá­­folata.

1. Nemzet és etnicitás A nemzetek Gellner szerint három tényező, „az akarat, a kultúra és a politikai egység összeolvadása” (Gellner 2009: 76) során alakulnak ki. Létrejöttük elválaszthatatlan az iparosodással kialakuló társadalmi és kulturális folyamatoktól, az általában vett 125

modernizációtól. A gyors népességnövekedés és urbanizáció következtében az elszigetelt helyi közösségek ereje egyre gyengült, a helyi kultúrák helyébe a városokban egy homogenizált tömegkultúra lépett. A nemzeti kultúrák részben a magaskulturális, részben pedig a népi hagyományokból építkeztek, válogatva közöttük és gyakran kitalált elemekkel bővítve őket. Szerepük tagadhatatlan az állam iránti lojalitás és a többi állampolgárral szemben érzett szolidaritás megteremtésében (Gellner 2009) A lokális (pl. falusi) közösségek helyett így egy olyan politikai közösség jön létre, melynek minden tagja nem ismerheti egymást részben a tagok magas száma, részben a földrajzi távolságok miatt. Ilyen csoportok csak akkor formálódnak ki, ha a tagjaik elhiszik és úgy tudják, hogy vannak közös ügyeik. Ehhez az szükséges, hogy a közösség „elképzelhető” legyen, tehát létezzen egy mindenki számára hozzáférhető, közös tudás. A nemzetek kialakulásában (és fennmaradásában) ezért fontos szerepet játszott a nyomtatás, különösen a romantikus regények és a napi sajtó (Anderson 2006). John Breuilly (2009) szerint nacionalizmus nemcsak az iparosodás hatására jöhet létre, sőt a nacionalizmus akár az iparosodást és társadalmi modernizációt sürgető eszme is lehet. Ez volt a helyzet Ma­­gyarországon is. Anthony D. Smith (1995) emellett kiemeli, hogy a nemzet ideológiája gyakran igény­ ­li a korábban már létező etnikai közösségek felélesztését. Ennek egyik legfontosabb eleme a közös származás és történelem tudata. A nemzetképzet premodern alkotórészei közé sorolhatjuk az ősi mítoszokat, történelmi emlékeket, a közös hazát, esetleg a közös vallást, vagy egy már korábban is létezett etnikai csoportmegjelölést. Mindezek, még ha változnak is az idők folyamán, mint szimbólumok fontos szerepet játszanak a határok megvonásában, a közösség egyediségének megteremtésében. Szintén a közös múlt és a közös származás szerepére hívja fel a figyelmet Szűcs Jenő (1984), ami leginkább a kultúrnemzet ideáltipikus fejlődésében meghatározó jelentőségű. Kultúrnemzetek – szemben az államnemzetekkel – nem egy már meglévő állam területén alakultak ki, hanem egy vagy több állam, politikai egység egyesítésével (Német­ ­­ország, Olaszország) vagy valamelyik többnemzetiségű birodalomból (Habsburg Birodalom, Oszmán-Török Birodalom) kiválva. A nemzet megszilárdulását ebben az esetben konfliktusok kísérik, az állampolgárság helyett a közös kultúra teremti meg a szolidaritás alapjait. Fontos megjegyezni, hogy ez a két nemzettípus nem létezik tiszta formájában. Mint ahogy az államnemzetek kialakulását is elősegíti a közös nyelv és kultúra, Magyarországon is létezett például az ország területén élő nemzetiségek kultúrnemzeti törekvéseit negligáló államnemzeti elképzelés is. A közös származás tudata, illetve annak hirdetése a magyar nemzeti törekvésekre is hatással volt (Szűcs 1984), amelyek a szépirodalom és a napisajtó (Anderson 2006), illetve a mítoszteremtés (Smith 1995) mellett a bölcsészet- és társadalomtudományokat 126

is áthatották, ahogyan ezt már Szűcs Jenő (1984) kimutatta az 1920-as, 1940-es évek magyar történettudományában. Ilyen irányú tudományos kezdeményezések azonban már jóval korábban, a XIX. század elején, közepén megjelentek. Dolgozatomban az elsősorban nyelvészeti vitaként ismert, ugyanakkor részben a magyar őstörténetet is rekonstruálni kívánó „ugor-török háborúval” foglalkozom. Megvizsgálom, hogyan alkották meg az ősmagyarságot, illetve hogyan próbálták azt koruk magyarságával összekapcsolni a diskurzust alakító tudósok. Kitérek arra is, hogy milyen szerep hárult az egyes diszciplínákra mind a korabeli, mind az ősi magyarság megkonstruálásában, és elemzem a diskurzusban felbukkanó, jellegzetes etnicitásfogalmakat. Az etnicitásnak elsősorban a kontinuitás megteremtésében jutott komoly szerep. Ezzel kapcsolatban szó esik a magyarság nyelvéről, testi és lelki alkatáról – a kor tudományosságában gyakran használt fogalommal: a magyar „népszellemről”. Ez a fogalom ugyanúgy kikopott azóta a tudományos diskurzusból, mint a kulturális antropológia által kiszorított „népek pszichológiája” (Völkerpsychologie). A nacionalizmusról dolgozatomban mint a nemzetről szóló diskurzusról írok, ugyanakkor annak társadalmi-politikai kereteit, tudománytörténeti és tudománypolitikai aspektusait is azonosítom. A nemzet mint politikai és kulturális közösség fogalmát azonban csak a modernitás által létrehozott fogalmi keretben tartom értelmezhetőnek, így a XVIII. század utolsó éveitől, vagy a XIX. század első felétől napjainkig terjedő időszakra alkalmazhatónak. A nép és az etnikum fogalmát szinonimaként, mint a kö­­ zös eredettudattal, nyelvvel, kultúrával jellemezhető közösség megjelölését értelmezem, megengedve premodern létezését is. Dolgozatom esettanulmány jellegéből fakadóan eredményei nem általánosíthatók a kor teljes magyar tudományos életére, csupán az „ugor-török háború”-ként ismertté vált tudományos vita leírására vállalkozhatom.

2. Az ugor-török háború Ebben a fejezetben az ugor-török háború főbb előzményeit, hátterét, valamint a vita szereplőit fogom röviden bemutatni. A résztvevőknek a nyelvrokonságra, illetve a ma­­ gyarság eredetére vonatkozó érveit részletesen a későbbi fejezetekben fogom kifejteni. 2.1. A vita előzményei

A vita közvetlen előzményének Reguly Antal 1839 és 1849 közt a finnugor népek köré­­ ben végzett kutatását tekintem, aki finn, lapp, cseremisz, csuvas, vogul, szamojéd, 127

osztják és mordvin nyelvű területekről gyűjtött adatokat. Érdeklődésének középpontjában elsősorban a nyelvi emlékek álltak, de hangszerek, használati tárgyak, koponyák, illetve élő emberek fejének gipszlenyomatai is birtokába kerültek (Toldy 1850; Pápay 1905). Hazatérése után nem sokkal, 1850-ben ismerkedett meg Hunfalvy Pállal, aki leginkább a nyelvi adatok elemzésében volt segítségére. A gyűjtemény teljes feldolgozását hátráltatta Reguly súlyosbodó betegsége, 1858-ban bekövetkező halála miatt munkáját nem is fejezhette be. Hagyatéka feldolgozását Hunfalvy Budenz József nyelvész segítségével folytatta, aki 1858-ban érkezett Magyarországra (Domokos–Paládi-Ko­­vács 1968). Ekkoriban Hunfalvy és Budenz még inkább a török nyelvekkel rokonították a ma­­ gyart, szemben Vámbéry Árminnal, aki viszont a finnugor rokonságot tartotta inkább elfogadhatónak és épp Budenz hatására változtatta meg ez irányú nézeteit (Békés 1997). Vámbéry már fiatal korában megtanult törökül, 1857-től pedig az Akadémia támogatásával négy évet töltött Isztambulban. Megismerkedett a török kulturális elit tagjaival, és kapcsolatainak köszönhetően a közkönyvtárak mellett több magángyűjtemény kéziratait is tanulmányozhatta, ami segítette a török nyelv történetének mélyebb megismerésében (Hazai 1976). Vámbéry érdeklődése ekkor a keleti török nyelvek felé fordult. 1861-ben rövid magyarországi tartózkodás után Teheránba utazott. Itt tervezte meg közép-ázsiai utazását, amelyről 1863-ban tért vissza. Nyelvi gyűjtőmunkáját a magyarság eredetének felderítése is motiválta, ám útján csak kevés ilyen jellegű forrást talált, mivel nem sok alkalma nyílott jegyzetek készítésére, rendszeres tudományos munkára. Ennek legfőbb oka, hogy az utat dervisnek álcázva tette meg, inkognitója leleplezése életébe kerülhetett volna (Hazai 1976). Vámbéry expedíciója után egy darabig nem foglalkozott a magyar nyelv és a ma­­ gyarság eredetével, hanem Angliában kamatoztatta megszerzett tudását (Hazai 1976). Eközben Budenz és Hunfalvy nézetei a magyar nyelv rokonságáról lassan megváltoztak. 1861 és ’63 között még a török nyelveket tanulmányozták, és a magyart a vogullal, az osztjákkal és a mordvinnal együtt a török és a finnugor nyelvek közé sorolták. Nézeteik változása akkor vette kezdetét, amikor 1864-ben hozzáláttak Reguly hagyatékának feldolgozásához: ettől kezdve a magyar nyelvet a finnugor nyelvekkel rokonították (Lakó 1980). 2.2. Az ugor-török háború rövid története

Az ugor-török háborús dráma első felvonásának a Vámbéry által 1870-ben kiadott Magyar és török-tatár szóegyezések című munkáját tekinthetjük. A diskurzus tárgya ekkor még kizárólag a magyar nyelv eredete volt. Budenz kritikus ellenvetései a szó128

egyezésekről és a nyelvrokonság mibenlétéről szóltak, de rájuk több mint egy évtizedig nem érkezett válasz. Vámbéry 1882-ben kiadott A magyarok eredete című könyve azonban sokkal határozottabban foglalt állást a török nyelvrokonság mellett, bár a magyart keveréknyelvnek tartotta (Lakó 1980). A magyarok eredete nem maradt meg a lingvisztika keretein belül, a nyelvrokonságra vonatkozó adatok mellett néprajzi és a történelemtudományi bizonyítékokat is elősorolt. Vámbéry kritikusai alapvetően kétféle stratégiát követtek: Budenz József és tanít­ ványai, Munkácsi Bernát, valamint Szinnyei József 1 elhatárolták magukat a magyar őstörténetről szóló vitától, Hunfalvy Pál viszont egyaránt vitatta Vámbéry nyelvrokonságról és a magyarság eredetéről szóló nézeteit (Munkácsi 1915). Hasonló stratégiát követett emellett Barna Ferdinánd is, aki bírálatában a finnugor nyelvrokonság bizonyítása mellett gyakran hozott fel történelmi, néprajzi érveket. A magyar népet egyébként egyszerre török és finnugor eredetűnek tartotta (Barna 1884). A Vámbéry nézeteivel többé-kevésbé azonosuló szerzőknél is egyfajta kettősség figyelhető meg abból a szempontból, hogy hozzászóltak-e a magyar nyelv rokonságáról kialakult vitához, vagy csak a magyar nép eredetéről fejtették ki véleményüket. Pozder Károly (1883) és Thúry József (1883) – Vámbéryval lényeges pontokban egyetértve – egyszerre vitatkozott a magyarság eredetéről és nyelvrokonságáról. Marczali Henrik (1883) történész, illetve Török Aurél (1882a) antropológus azonban diszciplínájukon belül maradva fejtették ki álláspontjukat, tudatosan elhatárolódva a nyelvtudományi diskurzustól. A magyar nyelv finnugor rokonságát emellett mindketten bizonyítottnak vélték, ebben elvetve Vámbéry álláspontját. A nép eredetét nem tartották pusztán a nyelvtudomány által megállapíthatónak, főleg Marczali említette a türk népek nagy szerepét a magyarság kialakulásában. Erre vonatkozó nézeteit a millennium évében is fenntartotta (Marczali 1995). 2.3. A Magyar Tudományos Akadémia szerepe a vitában

Az ugor-török háború résztvevői számára a Magyar Tudományos Akadémia nyújtotta az alapvető szervezeti keretet. Anyagi támogatást (Hunfalvy esetében munkahelyet is), publikációs lehetőséget, valamint kapcsolati tőkét biztosított. Így a vita értelmezésében röviden ki kell térni tudományszervező, a tudományos életet alakító szerepére (Kónya et al. 1975). A szervezet életében az 1850-es évek jelentős mértékű átalakulást hoztak, tagsága megfiatalodott, a polgárság egyre nagyobb arányban képviseltette magát az Akadémia 1

Szinnyei csak az 1910-ben kiadott, A magyarság eredete, nyelve és honfoglalás kori műveltsége című könyvében foglalkozik történelmi, néprajzi, antropológiai adatokkal, illetve fejti ki véleményét a ma­­ gyarság eredetéről.

129

testületeiben, és hasonló változások figyelhetők meg támogatói társadalmi összeté­ telében is. Ez egyben a tudományos érdeklődés irányát is jelentős mértékben meghatározta, ami elsősorban a pozitivizmus térhódítását és a természettudományos érdeklődés növekedését jelentette. A történetírással szemben egyre komolyabb várakozásként fogalmazódott meg a történeti valóság feltárásának igénye, beleértve az őstörténet objektív alapokra támaszkodó kutatását is. Az MTA támogatásával valósult meg többek között Vámbéry Ármin expedíciója és részben Reguly Antal tízéves finnugor gyűjtőmunkája is (Kónya et al. 1975).

3. Tanulmányom szempontjai, módszerei Tanulmányom fókuszában Vámbéry Ármin 1882-ben kiadott, A magyarok eredete cí­­mű könyve áll, illetve a róla szóló recenziók és kritikák. Forrásaim elsősorban az 1882–1886-os időszak tudományos folyóiratokban vagy könyv formájában megjelent publikációi. Részben a bennük található állítások könnyebb értelmezése, részben a rendelkezésre álló információk bővítése érdekében azonban az ugor-török háborúban részt vevő tudósok ennél korábbi és későbbi munkáit is fel fogom használni. Elemzésembe ugyanakkor nem tartoznak bele a napilapokban megjelent, a vitához kapcsolódó közéleti publicisztikák.2 A diskurzus politikai vetületeit így csak korlátozottan tudtam rekonstruálni, de a tudományos folyóiratokban felbukkanó politikai utalásokat, érveket is be fogom mutatni. A nyelvrokonságra vonatkozó érvekre kisebb hangsúlyt fogok fektetni, mert leginkább azt szeretném bemutatni, hogy milyen szerepe volt e vitának a magyarság eredetének tisztázásában, hogyan és miért forrt egybe azzal. Dolgozatom középpontjában tehát a magyarság eredetéről szóló diskurzus áll. Megvizsgálom a vitában kifejtett nyelvtudományi, fizikai antropológiai, néprajzi és történelemtudományi érveket. Nemcsak azt kell feltárni, hogy milyen eredetűnek tartották az egyes szerzők a magyarságot, hanem azt is, hogy milyennek képzelték el az ősmagyarokat, illetve hogyan teremtették meg a kontinuitást közöttük és koruk magyarsága között. Az általam összegyűjtött adatokat kvalitatív módszerrel elemeztem, figyelmet fordítva a vita résztvevői által használt fogalmakra, azok szövegkörnyezetére, az érvelések főbb retorikai elemeire. Azonosítani igyekeztem, hogy a vita résztvevői milyen pozíció­ ­kat sajátítottak ki, illetve ellenfeleik milyen kategóriákba sorolták őket. Az érvek értelmezésében érdemesnek bizonyult kitérni egyes szerzők személyes tapasztalataira is. 2

130

Ez alól Török Aurél a Nemzet című politikai napilapban megjelent cikkei esetében teszek csak kivételt, főként az antropológiai jellegű érvek nagyobb arányú megjelenítése miatt.

4. A nyelvtudomány szerepe Az ugor-török háborút a nyelvről folytatott diskurzus két szempontból is megha­­ tározta. Egyrészt komoly viták zajlottak arról, hogy a magyar nyelv a finnugor vagy a török nyelvek rokona-e, másrészt a nyelv maga mint történelmi forrás is megjelenik. Az általam vizsgált szerzők az egyes jövevényszavak segítségével ugyanis megkísérelték rekonstruálni, hogy adott időben milyen kulturális hatások érték a magyarok őseit, milyen más népekkel kerültek kapcsolatba, honnan vettek át bizonyos technikai újításokat, így ha korlátozott mértékben is, de megismerhetővé válik az őstörténetet. A kö­­ vetkező részben az itt megfogalmazódó érveket fogom bemutatni. 4.1. A nyelvrokonság fogalmának kialakulása

A történeti-összehasonlító nyelvészettel foglalkozó kutatók kezdetben az indoeurópai nyelveket tették vizsgálatuk tárgyává, és tevékenységük a XIX. század első évtizedeiben lendült fel. Számukra a vizsgált nyelvek rokonsága adott volt, a viszonylag nagy men�nyiségű nyelvemlék segítségével elsősorban a grammatikai rendszereket vizsgálták. A rokonságot is leginkább ez alapján értelmezték. Módszertanát, illetve eredményeit tekintve Bopp és a Grimm testvérek munkássága máig kiemelkedőnek számít, ugyanakkor már kortársaik közül is többen felvetették, hogy a nyelvrokonság nem annyira a nyelvtani rendszertől, mint inkább a szókészlet elemeitől függ (Róna-Tas 1978). A nyelvrokonság fogalmának kialakulásában fontos lépés volt a nyelvtanok tipológiájának megalkotása, aminek alapján több szerző a nyelvek fejlettségének vonatkozásában is állításokat tett. Wilhelm von Humboldt például az izoláló nyelveket tartotta a legfejletlenebbnek, utánuk következnek az agglutináló (ragozó) nyelvek, és legfejlettebbnek a flektáló (hajlító) nyelveket tartotta (Róna-Tas 1978). Pott is a hajlító nyelveket tartotta a legtökéletesebbnek, elképzeléseit Hunfalvy Pál (1876) is közli Magyarország ethnographiája című könyvében. Hunfalvy emellett ismertette Müller Miksa (Friedrich Max Müller német nyelv- és valláskutató) elméletét is, aki a nyelv típusát a társadalom fejlettségével is kapcsolatba hozza. Müller ugyanis megkülönbözteti egymástól egyfelől a házi népek nyelvét, amelynek beszélői egy szűk, családi körrel való kommuniká­ cióra használják a beszédet, így nem szükséges, hogy az tágabb körben érthető legyen, másfelől a nomád népek nyelvét, amelyben már kifejezhetők a dolgok egymáshoz való viszonyai, noha a szavak jelentései és a nyelvtani viszonyok továbbra is homályosak. A nomád nyelvek már ragozók. A legfejlettebb csoportba az állami nyelvek tartoznak, melyek közé Müller az indogermán és a sémi nyelveket sorolta (Hunfalvy 1876). A nyelvrokonság napjainkban is használt fogalma viszont csak az 1860-as évek elején alakult ki. Ebben nagy szerepe volt Charles Darwin A fajok eredete című munkájának, 131

aki felvetette, hogy a nyelveket is lehetne – az élőlényekkel analóg módon – a leszármazás alapján osztályozni. Ötlete végül Schleicher személyében talált követőre, aki ugyan elvetette azt a hipotézist, hogy létezett volna egy ősnyelv, amelyből az összes mai nyelv származik, de azt nem zárta ki, hogy több ősnyelv is létezhetett. Rokonnak azokat a nyelveket tekintette, amelyek ugyanarra az ősre (alapnyelvre) vezethetők vissza, így keletkezésüket akár egy családfán is lehet ábrázolni. Az egyes nyelvek minél jobban hasonlítanak egymásra, annál közelebbi rokonnak tekinthetők, és fordítva. Schleicher is úgy véli, hogy az egymáshoz hasonlító nyelvek hosszabb időn át fejlődtek közösen, mint azok, amelyek között nagyobb különbségeket találhatunk. A nyelvrokonság terminusa egyben magával vonja azt is, hogy egy nyelv nem tartozhat több nyelvcsaládba (Róna-Tas 1978). Schleicher elmélete egyben egy új nyelvtudományi paradigma kialakulásához is vezetett, amely egy ideig még együtt élt a korábbi nyelvrokonság-koncepciókkal, ami a magyarországi tudományos vitákat is jellemezte. A nagyrészt Schleicher által felállított kereteken belül az első magyar nyelvtudományi diskurzusnak az ugor-török háborút tekinthetjük (Békés 1997). 4.2. Vita a nyelvrokonságról

Az ugor-török háború történetét bemutató fejezetben csak érintőlegesen foglalkoztam a nyelvrokonságról szóló vitával, csak néhány állomását említettem meg. A következőkben bővebben is ismertetem az egyes szerzők álláspontjait. Vámbéry az 1870-ben publikált Magyar és török-tatár szóegyezések című tanulmányban ugyan elismerte a magyar és a finnugor nyelvek rokonságát, de a török nyelvekkel való rokonságot is felvetette, ez utóbbit nem kisebbnek, hanem fiatalabbnak, későbbi összeolvadás következményének tartva. Budenz 1871-es bírálatában helyte­ lenítette Vámbéry nyelvrokonságra vonatkozó nézeteit, mivel azok nem illeszkedtek a nyelvrokonság fogalmi kereteibe. Kritizálta emellett Vámbéry szóegyeztetéseit is, kétharmad részüket – elsősorban módszertani okokból – elvetette (Lakó 1980). 1882-es, A magyarok eredete című könyvében Vámbéry a magyart egyfajta keveréknyelvnek tartva ugyan nem vetette el teljesen a finnugor nyelvrokonságot, de ekkor már a török elemet gondolta meghatározónak. Budenz és tanítványai, Szinnyei József, Munkácsi Bernát nagyrészt Vámbéry szóegyeztetéseit bírálták. Több török szó esetén fel­ merült ugyanis, hogy azoknak Vámbéry megváltoztatta eredeti alakját vagy jelentését. Az ilyen, részben szándékos torzítások mellett Budenz és tanítványai egyéb módszertani tévedésekre is rávilágítottak A magyarok eredetében található szóegyeztetésekben. Az egyes szavak etimológiájával összefüggésben a vitatott nyelvek hangtanának változásai is az érvrendszer részét képezték. A finnugor, illetve a török nyelvek grammatikai 132

rendszerének a magyar nyelvvel történő összehasonlítása, ha kisebb súllyal is, de szintén megjelent a diskurzusban (Munkácsi 1915; Lakó 1980). Vámbéry a bírálatokra 1884-ben A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet című vitairatában reagált, melyre 1886-ban írta meg válaszát Budenz, megismételve korábban is hangoztatott érveit. Ezt tulajdonképpen a vita lezárásának is tekinthetjük (Lakó 1980). Vámbéry a nyelvrokonság ügyében később lényegében elfogadta Budenzék nézeteit. Az 1895-ben kiadott A magyarok keletkezése és gyarapodása című könyvében a magyar nyelvre még keveréknyelvként hivatkozott, ugyanakkor elismerte, hogy a magyar szókincs legrégibb rétege és nyelvtani rendszere finnugor eredetű (Munkácsi 1915). A nyelvrokonságról szóló vitával kapcsolatban azonban érdemes megjegyezni, hogy a XIX. század tudománya még nem teljesen azokba a kategóriákba sorolta a nyelveket, mint amelyeket a mai nyelvtudomány elfogadottnak tekint. Az urál-altaji nyelvcsaládba tartozott ugyanis a finnugor és a török-tatár nyelvek mellett a szamojéd, mongol és tunguz-mandzsu nyelvcsoport is (Barna 1884). A nyelvtudomány mai felfogása szerint a magyar az uráli nyelvcsaládba tartozik, melybe a finnugor nyelvek mellett a szamojédet is sorolják (Róna-Tas 1977). 4.3. A nyelvrokonság és a nép, nemzet, faj fogalmai

A nyelvrokonságra vonatkozó érvek ugyanakkor még nem adnak választ arra, hogy a magyar nyelv és a magyar nép eredete miért kapcsolódna össze olyan szorosan. Ennek oka részben a nyelvrokonság koncepciója, mivel az azonos nyelvcsaládba tartozó nyelvek közötti eltérésekből akár következtetni lehet azok szétválásának idejére, így az adott népek történetére is (Róna-Tas 1977). Békés Vera (1997) ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az „atyafiság”, „rokonság”, „vérrokonság” kifejezések tartalma a XIX. századi tudomány számára még nem volt egyértelmű. Az egyes tudósok eltérő álláspontot képviseltek a nyelv és az etnikum eredetének kérdésében. A nép, nemzet és faj fogalmát legprecízebben Hunfalvy Pál (1876) kísérelte meg definiálni Magyarország ethnográphiájában. A faj fogalmát pusztán biológiai terminusként értelmezte, így azzal foglalkozni az antropológiának, és nem az etnográfiának a feladata. A faj és a nemzet fogalmát emellett azért is tartotta fontosnak elválasztani, mert az egyének fizikai tulajdonságai egy adott nemzeten belül is nagy eltéréseket mutathatnak, így az egyes nemzetek között sok esetben nem mutathatók ki lényeges eltérések. A nép fogalmát emellett megkülönböztette a nemzet fogalmától, mindkettőt a görög etnosz kifejezés szinonimájaként említve: „A nép tágabb jelentése a nemzetnél. Magyarország népe magában foglalja az ország összes lakosságát, de ez annyi nemzetre oszlik, a hány nyelv uralkodik az országban. A nemzet fogalmában a nyelv a fő ismertető, azért a nemzetiség mind azt magában foglalja a minek az a jelleme. A nép fogalmában az 133

ország, a tartomány, a föld a fő ismertető; azért a népség is ezekre vonatkozik; továb­ ­bá népes, népesség a lakosság sűrűségét fejezi ki.” (Hunfalvy 1876: 47–48). A nemzet és a nyelv azonossága azonban nemcsak a jelenre vonatkozik, a múltra is érvényes: „A nemzet lesz nyelve, hite és társadalmi szerkezete által, s bár változzék azután a két utóbbi, a nemzet mégis az marad, ha nyelve megmarad. A nyelv tehát a nemzetnek lelke; a nyelv történetei a nemzet lelkének történetei. A nyelv egyszersmind a nemzet hova­ tartozását, rokonságát, tehát más nemzetek közti helyét mutatja meg csalhatatlanul.” (Hunfalvy 1876: 221–222) Az őstörténetre ugyanakkor egyetlen nyelvből nem lehet következtetéseket levonni, ahhoz csak a rokon nyelvekkel való összehasonlítás nyújthat támpontot. Hunfalvy emellett a nyelvet mint egyén feletti entitást képzelte el, szemben a biológiai tulajdonságokkal, melyek egyének, és nem közösségek sajátosságai. A szerző nemzetről alkotott képének fontos eleme emellett az is, hogy nemzeti hovatartozását az egyén változtathatja,3 amiben az egyik legfontosabb lépés egy másik nemzet nyelvének elsajátítása (Hunfalvy 1876). Hunfalvy nemzetdefiníciójából és a nyelvrokonság fogalmából emellett az is következik, hogy egy nemzet csak egyféle népcsoportból származhat. Erre enged következtetni Marczali Henrikről írt bírálata is: „S valamint az angol nemzet, habár kelt, román stb. vér vegyült is belé, mégis germán nemzet: úgy a magyar is, habár török, szláv, német stb. vér vegyült is belé, mégis ugor nemzet” (Hunfalvy 1883a: 490). Hunfalvynál a lingvisztika eredményei mellett a történelmi források is szerepet játszottak az őstörténet rekonstruálásában. Budenz József és tanítványai viszont kizárólag a nyelvtudomány diszciplináris keretében fejtették ki Vámbéryvel szembeni kritikájukat. Ezt az elhatárolódást fejezik ki Szinnyei József sorai: „Vámbéry a magyarok eredetének kérdését tárgyalván, két fő tanúnak vallomásait hallgatja meg; ezek a történelem és a nyelv. Én azonban ezúttal különválasztom a nyelvet a néptől, és a munkának csak a nyelvészeti részéről akarok szólni; a történelmi részhez szóljanak hozzá a historikusok.” (Szinnyei 1883: 63). Az idézett helyen Szinnyei egyben utal arra is, hogy a nép- és a nyelvrokonság nem feltételezi egymást, nem sokkal később a következő megjegyzést teszi: „a nyelv-azonosság nem tételezi fel okvetlenül a faj azonosságát” (Szinnyei 1883: 63). Érdemes megjegyezni, hogy ebben az idézetben a „nép” kifejezés helyett már a „faj” fogalmával találkozhatunk, ami utalhat arra, hogy a közös biológiai eredet, esetleg a csoporton belüli biológiai hasonlóságok a kor tudományában még erősen kötődtek a nép/nemzet fogalmához. 3

134

Hunfalvy számára egyébként az asszimiláció személyes élettapasztalat is volt, a magyar nyelvvel csak tíz­­éves kora körül ismerkedett meg, felvidéki német családból származott. Később azonban egyre inkább a magyar nemzet tagjaként azonosította magát (Domokos 1986).

Szinnyeihez hasonlóan vélekedik Budenz is, aki szerint a nyelvrokonság ugyan lehet a biológiai leszármazás (eredetiben: „vérrokonság”) bizonyítéka, de felhívja a figyelmet arra, hogy egy nép történelme során akár többször is nyelvet cserélhet. Egy etnikai csoport eredetének a kutatásában ezért az antropológia és a történettudomány bizo­ nyítékaira is figyelmet kell fordítani (Budenz 1886). Budenz egyébként nem tartja kizártnak azt sem, hogy a magyarságba török népelemek is beolvadtak: „tudom, hogy a magyar nyelvben régóta meglevő török elemek, a melyek jobbadán közvetlen átvétel színében mutatkoznak, a magyar népnek török népekkel való érintkezéséről tanúskodnak, a melyről hihető (de nem kell szükségképpen hinni), hogy több-kevesebb török népelemek beolvadásával együtt járt” (Budenz 1886: 16). Hasonló álláspontot képviselt egyébként Vámbéry is, aki többek között a kezdetben kelta nyelvet beszélő franciák és az Amerikába hurcolt, de már spanyol vagy angol nyelven beszélő rabszolgák példáját hozta fel a nyelvcserére. A nyelvet ezért nem azonosította az etnikum fogalmával, de kiemelte annak szerepét a történelmi kutatásban (Vámbéry 1882). Hasonló álláspontot képviselt egyébként Marczali Henrik (1883), Thury József (1883) és Török Aurél (1882a) is. Török és Marczali emellett elfogadta a magyar és a finnugor nyelvek rokonságát, de ebből szerintük nem szabad a nép eredetére is következtetni. Marczali (1883) egyébként Vámbérynek felrótta, hogy túl gyakran következtet a nyelvből az őstörténetre, és kevésbé törődik a történelmi forrásokkal, amelyeket többnyire csak a nyelvi adatok fellelésére használ, és nem az egyes események rekonstruálására vagy a magyarság leírására. Az ugor-török háború résztvevői közül egyébként Vámbéry az egyetlen, aki utal arra, hogy az etnicitás fogalma nem mindig töltött be olyan fontos szerepet, mint a XIX. században. Vámbéry szerint a középkorban „a nemzeti egyediséggel a hit ama korszakában épp oly kevéssé törődött Európa, mint például a mai moszlim Ázsia, a hol az iszlamnak befolyása alatt, a nemzeti elkülönülés – nyelv-, színezet- és származásbeli különbség daczára – csak alig állhat fenn, mert a hit a nemzetiség helyére lépett” (Vámbéry 1882: III–IV). A magyarság esetében azonban úgy vélte, hogy az etnikai hovatartozás iránti érdeklődés nem múlt el a középkorban sem, annak nyomai később is fellelhetők (Vámbéry 1882). Annak ellenére, hogy Budenz és Szinnyei a nyelv és az etnicitás kapcsolatáról alkotott véleménye nem sokban tért el ellenfeleikétől, ráadásul igyekeztek minél jobban elhatárolódni az őstörténeti diskurzustól, bírálóik úgy tekintettek rájuk, mint akik a magyar nép finnugor származását is igazolni próbálják. Gyakran megfigyelhető az a csúsztatás, hogy Budenzet és Hunfalvyt együtt említik mint a finnugor nyelvrokonságot és néprokonságot bizonygató szerzőket, miközben csak Hunfalvynál figyelhetjük meg e két fogalom szoros összetartozását. 135

4.4. Nyelv és műveltség

A nyelvrokonság kutatása mellett a nyelvében fellelhető jövevényszavakból is lehet egy nép történetére vonatkozó következtetéseket levonni. A nyelvrokonság elméletével szemben, amely a nyelvek nyelvtanát, szókészletét, hangtanát hasonlítja össze, a jövevényszavak sokkal inkább alkalmasak egy nép egykori műveltségének, technológiai fejlettségének a megállapítására. A róluk folyó vita – mint látni fogjuk – már egy ősi állapot megkonstruálását is magában foglalta, amely kiegészült a „népszellem” akkoriban divatos fogalmával is. A szerzők a különböző népekkel való érintkezések hatásait is ezek alapján kívánták felvázolni, ami elsősorban a török és a finnugor népekhez való viszony megítélésében váltott ki heves vitákat. A következőkben azt fogom megvizsgálni, hogy a szerzők a nyelv segítségével milyennek írják le a finnugorokat és milyennek a törököket, s mi az, amit szerintük ezektől a népektől vett át és őrzött meg a magyarság. Vámbéry (1882) a magyar nyelv adatai alapján az északi szélességi körök (pontosabban nem határozta meg), növények és állatok, valamint a különböző ércek (vas, arany, ezüst) nevét vélte finnugor eredetűnek. Az ettől délebbre eső szélességi körök növényei­ ­nek és állatainak a nevét azonban töröknek tartotta, de idesorolta a háborúra, a mesterségek nevére, a politikára, a ruházatra, a vallásra és a táplálkozásra utaló szavakat is. A szókincs legrégebbi rétege fele-fele arányban török és finnugor. A valláshoz köthető kifejezéseket perzsának gondolta, így a magyar ősvallást is a perzsából vezette le. Hunfalvy ezzel szemben a vallásosságra, az ősi magyar mitológiára vonatkozó szavak megfejtéséhez a finnugor nyelvekben fellelhető kifejezéseket, illetve mondákat használta fel. Ennek emlékeire bukkant a magyar terem, elv, áld, böjt szavakban. Bár arra nem adott egyértelmű választ, hogy a magyar ősvallás monoteista vagy politeista volt-e, de elv szavunk véleménye szerint Elev isten nevét őrzi. Isten és ördög szavunkat azonban töröknek tartotta. Hunfalvy emellett úgy gondolta, hogy a magyarok ősei folyóknál, szikláknál mutatták be áldozataikat, mely szokás szintén finnugor eredetű. A marhatartást egyébként a türköktől eredeztette, a finneket halász-vadász életmódot követőnek tartotta (Hunfalvy 1876). Hunfalvy (1876) és Szinnyei (1910) emellett vitatta, hogy a magyarság a törökök hatására vált volna lovas néppé, arra hivatkoztak, hogy a ló szavunk és több lószerszám neve is finnugor eredetű. Szinnyei egyébként a háborúra vonatkozó szavak török eredetét is tagadta, amelyeket szintén a finnugoroktól eredezteti. 4.5. A magyar név és egyéb megnevezések

Egy közösség létezésének egyik legfontosabb feltétele, hogy legyen egy pozitív jelentést hordozó, az azonosulást lehetővé tevő neve. Anthony D. Smith (1995) is ezt nevezi meg 136

egy etnikai csoport kialakulásának egyik feltételeként. Nem véletlen tehát, hogy a ma­­ gyar név eredetéről, illetve a magyarokra használt egyéb megnevezések lehetséges értelmezéséről is több elmélet született. A magyar népnév eredetének kiderítésére Vámbéry és Marczali is vállalkozik. Vámbéry a magyar nevet török eredetűnek véli, kezdetben valószínűleg majarnak ejthették, így a török bajar kifejezésből eredeztette a nép nevét, amely így fejedelmet, hatalmast jelent. Az unger megnevezés párhuzamos létezéséből pedig azt a következtetést vonta le, hogy a magyarság két különböző népcsoportból tevődött össze (Vámbéry 1882). Marczali (1995) ezzel szemben a Megyer törzs nevéből származtatja a magyar kifejezést, egyben azt is állítva, hogy Árpád is ebből a törzsből származott. A legnagyobb vitát azonban a bizánci és arab források által használt türk megnevezés váltotta ki. Vámbéry (1882) és Marczali (1995) ugyanis részben erre hivatkozva kí­­ vánta bizonyítani a magyarság török eredetét. Emellett azt is állították, hogy a bizánci és arab források szerzői jobban ismerték a pusztai népek etnikai viszonyait, így leírásuk helyesnek tekinthető. Hunfalvy azonban vitatja ezt és a türk megjelölést gyűjtő­ fogalomnak, több nép közös megnevezésének tekinti: „Már se a rómaiakhoz, se a gö­­ rögökhöz, se pedig az arabokhoz nem számíthatta, tehát a törökökhöz sorozá. Kinek életmódja inkább, mintsem amazoké, hasonlít vala a magyarok életmódjához. Ebből a körülményből pedig korántsem lehet nemzetiségi azonosságra vagy etnikai kapcsolatra következtetni.” (Hunfalvy 1883b: 7) A türk megnevezést Hunfalvy az idegenek egységes megnevezésének tekintette, hasonlóan a Vámbéry által leírt frends, efrends kifejezésekhez, melyeket a törökök a keresztények megnevezésére használtak. Ellenérvként hozza fel emellett, hogy a nyugati krónikákban ez a megnevezés nem szerepel (Hunfalvy 1883b). Ezek a kategóriák ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy a magyarok őseinek történelmi narratívája nem maradt fent, így identitásukat sem ismerhetjük meg. A szerzők azokat minden esetben külső kategóriák alapján kénytelenek rekonstruálni. A külső csoport véleményalkotásáról szóló diskurzus egyébként a nép leírásánál is megjelent, Vámbéry (1882) és Marczali (1995) is ellenségesnek, a magyarokkal szemben negatívan elfogultnak tartotta a nyugati krónikák íróit. 4.6. A magyar előkelők nevei

A magyarság elnevezései mellett a személynevekről is komoly vita alakult ki, melynek talán legérdekesebb vonása, hogy egyedül itt merülhet fel az egyén identitásának kérdése. Vámbéry (1882) ugyanis a magyar vezető réteget egyértelműen töröknek tartotta. Erre abból következtetett, hogy a honfoglalás előttről fennmaradt magyar személy- és méltóságnevek csak a török nyelvből magyarázhatók. Ezeket a megállapításokat később 137

Marczali Henrik (1995) is átvette a magyarok őstörténetét, valamint a honfoglalást és az államalapítást bemutató munkájában. Szinnyei József (1883) ezzel szemben azt vallotta, hogy nem lehet megadni a személynevek etimológiáját. Állításait több nyelvészeti érvvel is igyekezett alátámasztani; problémának tartotta, hogy a nevek jelentése már feledésbe merült, ráadásul jó eséllyel fordulhat elő az is, hogy a történelmi forrásban feltüntetett név hibásan került átírásra. Ennek okai egyrészt abban keresendők, hogy az idegenül csengő neveket a külföldi szerzők akár félre is hallhatják, de a leírás pontatlanságát az is növelheti, hogy a feljegyzések készítői olyan írásrendszert használtak, amely nem képes a magyar nyelv összes hangjának lejegyzésére. A név és az identitás kapcsolatára Szinnyei a következő érvet hozta fel: „más lehetőség is van, mert t. i. az, hogy a magyar urak abban az időben, midőn a magasabb műveltségi fokon álló törökséggel, nevezetesen a törökség úri osztályával érintkeztek, török neveket vettek föl, mert azok nekik előkelőbbnek tetszettek.” (Szinnyei 1910: 47). A név tehát nem magyarázhatja biztosan az egyén etnikai hovatartozását, az sokkal inkább az idegen kultúrákkal (esetünkben a türkökkel) való érintkezés lenyomataként értelmezhető.

5. A népszellem és a magyarság konstrukciója A nyelvrokonság koncepciója, bár alkalmas történelmi megállapítások megfogalmazására és az egyes nyelvek (Hunfalvy értelmezésében egyben a népek) viszonyainak tisztázására, viszonylag kevés teret enged egy etnikai közösség rekonstruálására. Ezzel szemben a szóátvételek már jóval több lehetőséget adtak a magyarság őseinek leírására akár eltérő időszakokban is. Erre jó példa Hunfalvy kísérlete az ősvallás bemutatására. A nemzet konstruálásának azonban az egyik legfontosabb eszköze a népszellem kutatása volt. 5.1. A népszellem fogalma és állandósága

A népszellem fogalma nemcsak egy adott etnikai csoport technikai fejlettségének vagy kultúrájának ismertetésére szolgál, hanem az egész csoport pszichikai sajátosságait is ábrázolja, ugyanakkor módszertana kevésbé egzakt, mint a nyelvtudományé. A néplélek kutatásának premodern hagyományai a humanizmus korára vezethetők vissza, amikor – részben az antik görög szerzőkre hivatkozva – egyre népszerűbb lett a „klimatikus determináció” tana, amely elsősorban a földrajzi környezet hatásait vizsgálva írta le az egyes emberek jellemét. Ebben az északi és a déli emberek elkülönítése mellett egy adott táj domborzata is befolyásolta az ott élők jellemét (pl. hegyvidék és 138

síkság lakói közötti eltérések, folyók, vizek száma, a talaj típusa). Szintén premodern elemként tekinthetünk az államforma, illetve a közösség karaktere közötti összefüggésekről szóló vitákra, vagyis hogy az államformát a politikai közösség karaktere határozza-e meg vagy fordítva. Ezek az elgondolások ugyanakkor csak a XVIII. század utolsó évtizedétől kezdenek el nemzeti jelleget ölteni, ekkortól beszélhetünk a nemzetkarakterológia megjelenéséről (Trencsényi 2011). A nemzetkarakterről szóló diskurzust jelentős mértékben meghatározta a modern pszichológia kialakulása. A nemzetek jellemét gyakran az egyének pszichikumának jellemzéséhez használt kategóriák segítségével írták le. A néplélektan sok esetben összefonódott a nemzetépítés romantikus politikai törekvéseivel, de a nemzetek lelki jellemzőinek folytonosságát megkérdőjelező tudósok esetében a nacionalista érvelés aláásására is szolgálhatott. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a kor pozitivizmusa is komoly hatást gyakorolt a nemzetkarakterológiai diskurzusokra; a XIX. század végén, illetve a századforduló idején egyre erősebben jelentek meg antropológiai, illetve a né­­ pek keveredéséről szóló érvek is Európában (Trencsényi 2011). Az általam vizsgált szerzők többségénél, mint látni fogjuk, a fent említett diskurzuselemek keveredtek. Erre jó példa az itt következő idézet Vámbérytól: „Az etnológia mai állásánál nem szükséges külön kiemelnünk, hogy az ember épp úgy, mint az állat és növény az anyaország bélyegét hordja magán, továbbá csak oly életmódot folytathat és csak oly foglalkozásra adhatja magát, a történetben csak azt a szerepet játszhatja, mely fizikumával t.i. azon talaj és éghajlat természetével, amelyen és mely alatt született és fölserdült, teljes összhangban áll. Az erdők és hegyek zord lakója szellemi tulajdonságai által vagyis politikai és társadalmi tekintetben nem kevésbé különbözik a puszta síkság fiától mint testalkatára nézve. A természet e soha sem változó törvényei szerint a végtelen kiterjedésű kopár pusztán lakó ember mindenkor kalandos hajlamai, harcias jelleme és zsákmányolásra való kedve által tűnik ki.” (Vámbéry 1882: 209) A természeti hatások által szinte törvényszerűen determinált népszellem tehát a társadalom pozitivista igényű leírását is tartalmazta. A népesség vándorlásával azonban ezek a feltételek is változhatnak, ami elvileg a néplélek változását is magával vonná. Vámbéry (1882, 1895) és Marczali (1995) azonban a fogalmat a népek közötti rokonság meghatározó elemeként tartották számon, nyomait igyekeztek kimutatni koruk magyarságában is. A néplélek jelent meg emellett Török Aurél (1882) „szellemrokonság” terminusában, de azt kérte számon Thúry József is, aki egyben részletesen definiálta fogalmát: „[a néppszichológia] megvizsgálja a lélek három t. ismerő, érző s akaró tehetségének nyilvánvalóságát e népek között, megfigyeli hogy az ismerő lélek, vagy szellem hogyan fejezi ki magát a kül- és belvilág befolyásolásában, vagyis az ész járásában, gondolkodásmódban a nyelv megalkotásában; s az érző 139

lélek hogyan nyilatkozik a vallásban, erkölcsiségben, költészetben; az akaró lélek milyennek tűnik elő bizonyos társadalmi szokások, intézmények, […] életmód, foglalkozás stb. létrehozásában.” (Thúry 1883: 158) Barna Ferdinánd (1884) azonban Hunfalvyra hivatkozva úgy vélte, egy nép jelenbeli állapotából nem lehet arra következtetni, milyen volt a múltban. Hozzájuk csatlakozva tette Vámbéry gondolatmenetére a következő megjegyzését Szinnyei: „e lendületes be­­ széd veleje nem egyéb, mint a fejlődés és a hanyatlás lehetőségének a tagadása” (Szinnyei 1910: 32). 5.2. A magyarok és finnugor, török testvéreik

A magyarság konstrukciójában az egyik legfontosabb lépés a finnugor és a török népek közötti különbségtétel volt: „finnugor ősöktől jámbor életű, halászgató, vadászgató mindig patriarchális életű s népáramlat elől félve húzódó népecskék származhatnának, de nem baromtenyésztő, földmívelő, féktelen kóbor nomád, harcias, örökké nyugtalan más népeket folyton zaklató, fosztogató népek.” (Thúry 1883: 160). Vámbéry, Marczali, Thúry leírásaiból tehát egy harcias, féktelen, szabadságszerető török és egy jámbor finnugor népcsoport képe sejlik fel, a magyarságot nyilván ez utóbbival azonosítva. Koruk magyarságában is ezeket a jellegzetességeket keresték, melyek nyomaira Marczali részben a magyar huszárok leírásában bukkant: „Huszáraink, kik még Mária Terézia háborúiban is előbb értek az ellenséghez, mint a lovuk lábától föl­­vert porfelleg, kik, míg körülöttük a golyók süvöltöttek, a hű állat nyaka körül találtak védelmet, azután közelebb érve, kivették a kardot foguk közül, voltak e lovasok igazi fiai.” (Marczali 1995: 64–65). Másrészt a nép egyes rétegeiben vélte felfedezni: „Vadászoknak, csikósoknak, gulyásoknak volt ez a nemzete. Nem veszett ki a fajta, ott találjuk még az Alföld rónáin napbarnított arccal, karikás ostorral, a Dunántúl rengetegeiben, dacolva viharral és faggyal, a Balaton partján, amint egy kivájt fatörzsön, a legkezdetlegesebb hálóval keresi a vízben élelmét. A századok alig változtattak a lényegén. Hetyke, délceg, duhajkodni szerető legények, egykedvű, az élet minden próbáját elviselő férfiak, teljes bizalommal eltelve saját testi erejök és ügyességök iránt, éppen oly fáradhatatlanok, ha szenvedélyök hajtja, mint a mily tehetetlenek, a heverésben, ételben, és különösen italban, ha arra kerül a sor” (Marczali 1995: 64). A magyarok finnugor rokonainak a nyomát azonban annak ellenére sem kutatták koruk magyarságában, hogy elismerték a velük való érintkezést. A nép szellemét ugyanis a magyar népet vezető elit hordozta magában, amely elit véleményük szerint egyértelműen török volt (Marczali 1995, Vámbéry 1882). Pedig a ba­­ latoni halász képe akár illeszkedhetne is a finnugor népekről alkotott elképzelésekbe. Több szempontból is tanulságos emellett Vámbéry leírása is a magyar parasztságról, amely a szerző szerint a pusztai népek számos lelki tulajdonságát megőrizte: „Ez [arisz140

tokratikus büszkeség] olyan jellemvonás, a melyet egyrészt a pusztai hazának határtalanul tágas látóköre teremtett, a hol az ember szeme merészen csapong a legmesszebb távolságba és a hol a semmitől sem gátolt tekintet előtt a legvakmerőbb kalandok játszi ábrándképei lebegnek, holott másrészt ezen ábrándképek vitézségre sarkalnak és a természettől edzett embert foglalkozásszerű harcossá és hódítóvá teszik. A mi pusztánk fia tehát, csergedezzen bár germán vagy szláv vér ereiben, sok tekintetben a középázsiai pusztaság kóbor leventéjéhez hasonló. Ugyanolyan tüzes szeme van, ugyanolyan hajlama kalandokra, ugyanolyan lovagias indulata és ugyanolyan büszkesége is” (Vámbéry 2003: 360-361). A természeti környezet és a néplélek összefüggései mellett Vámbéry hangsúlyozza, hogy a néplélek, illetve egy adott népcsoport biológiai jellemzői egymástól elvál­ ­nak. Az idegen etnikumok magyarságba való beolvadása elsősorban a magyar néplélekkel való azonosulásnak köszönhető (Vámbéry 2003). Vámbéry (2003) és Marczali (1995) emellett a népszellem megőrzésében látta a magyarság fennmaradásának okát is, mivel ez a nép a nagyszámú külföldi hatás ellenére is megtartotta főbb jellegzetességeit. Ebből a szempontból tehát egyszerre jellemző a befogadás és a nyitottság, valamint a hagyományok iránti tisztelet. Velük szemben Barna Ferdinánd a magyarságban jelen lévő finnugor és török nép­­ elemek közötti harmónia mellett érvelt: „Mi a magyar népnek genetikai egybeolvadását illeti a szomszéd török elemekkel, itt még csak az a kérdés foroghat fenn, megtörtént-e már a honfoglalást megelőzően az amalgamizálódás? Mert ha igen, a mi nem lehet kérdés tárgya: hasztalan minden további okoskodás, lényegesen más lévén az így alakult magyar nemzet, mint akár a finn-ugor, akár a török-tatár; osztozhatott mindkettőnek erényeiben, hibáiban, de fejlődhettek ki újak is, a minthogy a dolog csakugyan így is van. Így a magyar nemzet harciassága csakis határozottan török, de a már hazájához viseltető rajongó hazaszeretete, ragaszkodása s az ez által föltételezett államalkotó képesség tisztán finn-ugor erény” (Barna 1884: 51). Az idézetben lévő antropológiai érvek is figyelemre méltók, a két népcsoport összeolvadása ugyanis jellemük megváltozásával is együtt jár. Barna (1884) ugyanakkor érvelt amellett is, hogy a finnugor népek történelmében is feljegyeztek dicső hadi tetteket, de ez az érv jelent meg Szinnyei Józsefnél (1910) is, aki tizenegy oldalon keresztül sorolta a különböző finnugor népek katonai sikereit. A célok között valószínűleg a népszellem állandóságának tagadása is szerepelt. Az ilyen leírások közül a mordvinok bemutatása talán a legérzékletesebb: „A mordvinok, a kik most békességes földművelők és méhészek, egykor nagyon harciasak voltak. A mi Julianus dominikánusunk, a ki 1236-ban átutazott a földjükön, annyira kegyetlennek festi le őket, hogy semmibe sem veszik azt, a ki sok embert meg nem ölt; mikor az úton járnak, mindazoknak a fejét, akiket megöltek maguk előtt vitetik, s mennél több az ilyen diadalmi jel, 141

annál nagyobb az illetőnek a becsülete; az emberi koponyákból ivóedényeket készítenek s legszívesebben azokból isznak; a ki még nem ölt embert, annak nem szabad megnősülnie.” (Szinnyei 1910: 38–39). A magyarság egyik fontos tulajdonságában azonban Barna, Marczali és Vámbéry is egyetértett, mégpedig az asszimiláló képességében. A magyar nép fennmaradását ugyan­­is annak köszönhette, hogy a környezetében élő – túlnyomóan szláv – népeket képes volt magába olvasztani, Barna (1884) egyenesen a Római Birodalom eszméjéhez hasonlította a magyar szellemet. Marczali szerint a magyar nép „elejétől fogva nem volt egységes, hanem különböző fajok és nyelvek egyesülése által történetileg képződött nemzet. Ezáltal egyúttal nagyobb volt a fogékonysága a legkülönbözőbb részről jövő kultúrai és politikai befolyások iránt. Másrészt, éppen sajátságos alkata tette képesebbé az ellenállásra, arra, hogy egyéniségét megtartsa, mi a többi letelepedő népnél nem történt meg.” (Marczali 1995: 63) A magyar néplélek leírásakor az általam vizsgált szerzőknél gyakran előfordult az a fajta kettősség is, hogy egyszerre említik azokat a sajátosságokat, melyek a magyar népet egyedivé teszik és azokat, melyek Európa népeihez való hasonlóságát bizonyítják.

6. A magyarság és a leszármazás A nép és nemzet fogalmáról az ugor-török háborúban nemcsak mint nyelvi vagy kulturális közösségről esett szó, hanem leszármazáson, közös biológiai jellemzőkön alapuló csoportként is megjelent. A faj fogalmával gyakran a néppel rokon értelmű kifejezésként találkozhatunk, így érdemes röviden szólni a magyar fizikai antropológia mint az ember (és egyben a népek) biológiai jellegét vizsgáló diszciplína akkori helyzetéről. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a leszármazás kérdésének tisztázásában elsősorban nem a biológiai típusú érvek játsszák majd a főszerepet. Az erről szóló vitában a nyelvészeti és a történeti adatokból részben logikai úton levezetett érvek fognak dominálni. 6.1. A fizikai antropológia megjelenése Magyarországon

A fizikai antropológia az ugor-török háború idején még éppen csak elindult az intézményesedés útján, a XIX. század közepéig nem voltak hazánkban professzionális képviselői. A hazai úttörők között tartjuk számon Rónay Jácintot, aki az 1860-as években készített tanulmányokat az ember keletkezéséről. Hunfalvy Pál pedig Magyarország ethnográphiája című könyvével járult hozzá az antropológia tudományának fejlődé­­ séhez, elsősorban azzal, hogy a nép és a faj fogalmát elválasztotta egymástól (Farkas L. – Dezső 1994). 142

A magyarság és a magyarországi nemzetiségek antropológiai jellegzetességeinek a felmérésére Lenhossék József és Kőrösi József már 1875-ben kísérletet tettek. Kutatásaikból ugyanakkor nem rajzolódott ki egyértelműen a magyarságra jellemző antropológiai típus (Lafferton 2007). A diszciplína intézményesítésének igényét Rómer Flóris fogalmazta meg először. Az Országos Régészeti és Embertani Társulat végül 1878-ban kezdhette meg működését. Rómer érdeme az is, hogy a Nemzetközi Őstörténeti Kongresszust 1876-ban Budapesten rendezték meg. A budapesti egyetemen felállított antropológiai tanszék 1881-es megalapítása azonban már Török Aurél nevéhez fűződik. Ez volt a világon az ötödik. Török koncepciójában fontos szerepet szánt kora magyarsága fizikai jellemzőinek leírása mellett a régészeti leletek gyűjtésének, vizsgálatának is. Ami részben köthető a magyarság őstörténetének kutatásához is, ám ettől egy 1885-ben lezajlott vita végleg elvette a kedvét. A későbbi kutatók és egyetemi hallgatók dolgát azonban jelentősen megkönnyítette az általa létrehozott antropológiai múzeum; gyűjteménye az 1890-es évekre már mintegy tízezer koponyából és ezer darab teljes csontvázból állt (Farkas L. – Dezső 1994). A gyűjtésben jelentős segítségére volt a Nemzeti Archeológiai és Antropológiai Társaság, amely az egyes ásatások helyszínein előkerült csontokat, koponyákat és egyéb leleteket biztosított Török számára (Lafferton 2007). A fizikai antropológia azonban az első világháborúig nem töltött be komoly szerepet a magyar nép konstrukciójában, melynek okai nemcsak a diszciplína fiatal voltában keresendők. A soknemzetiségű Magyarországon, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia területén ugyanis a XIX. század utolsó harmadában még nem jelentek meg az elsősorban Nagy-Britanniában és Franciaországban elterjedt, hierarchikus, faji alapú ideológiák, melyek a gyarmatosítást voltak hivatottak legitimálni. A Habsburg Birodalmat, így azon belül Magyarországot egy sokkal integratívabb, igaz egyben a nemzetiségek asszimilációját is célul kitűző nézetrendszer alakult ki, mely elsősorban kulturális jellemzők alapján definiálta az etnicitás fogalmát. A magyarság vezető szerepét elsősorban a kultúrfölény hangsúlyozása legitimálta (Lafferton 2007). 6.2. Elképzelések a népek keveredéséről és leszármazásáról

Török részt vett az ugor - török háborúban, a Nemzet hasábjain méltatva Vámbéry A ma­­gyarok eredete című könyvét, elsősorban etnológiai megközelítése miatt. A népek közötti rokonságnak két dimenzióját ismerte el, a „vérrokonságot” és a „szellemrokonságot”, melyek közül szerinte egyiket sem bizonyítja a magyar nyelv finnugor volta (Török 1882a). Török azonban arról nem nyilatkozott, hogy mely népeket tekinti a ma­­ gyarok biológiai értelemben vett rokonainak, célkitűzésként a török-tatár és a finnugor népek kutatását fogalmazta meg. Fontosnak tartotta azonban a Magyarországon élő 143

magyarság vizsgálatát, mivel annak ismerete nélkül nem nyilatkozhatunk a rokonságáról sem (Török 1882b). Az őstörténet kutatásához Török szerint a fizikai antropológia elsősorban azzal tud hozzájárulni, hogy megvizsgálja a magyarság történelem előtti, illetve a történelmi korokból származó leletei alapján a népesség antropológiai jel­­ lemzőit. Ezáltal megismerhetővé válnak a múlt magyarságát alkotó kevert és önálló antropológiai típusok. A magyarság „középtípusának” megtalálásával, illetve annak változásaival pedig kimutathatóvá válik, hogy a magyar etnikum mely egyéb népekkel keveredett története során. Kutatásai során Török Aurél az ősmagyarság körében kétféle fejformát különített el, ugyanakkor a magyarság ősi típusait nem sikerült egyértelműen azonosítania (Lafferton 2007). Érdemes emellett röviden kitérni Barna Ferdinánd „A finn-ugor népek fejalkata” (1882) című tanulmányára is. Műve nem önálló kutatáson alapul, ugyanakkor átfogó képet nyújt a finnugor népek körében végzett antropológiai kutatásokról, gyakran azok politikai indíttatásairól is. Barna megemlítette, hogy a kor tudósai elkülönítik a finnugor, illetve a turáni népek koponyáit a germánokétól. A finnekkel és a lappokkal ellentétben az övéké nem kerek, hanem hosszúkás formájú. Az antropológiai kutatások ugyanakkor a puszta leírás mellett gyakran az egyes népek felsőbbrendűségét is bizonyítani igyekeztek. Ezt képviselte Quatre-Eage francia antropológus, majd később a kezdetben a finnugor népek védelmére kelő Virchow is. A finnek és lappok agytérfogatát többen igyekezetek kisebbnek bemutatni a germánokénál, bizonyítva ezzel alacsonyabb szellemi képességüket. Barna megállapította, hogy ezek a kutatások csak kis elemszámmal rendelkeztek, mindössze négy észt és nem sokkal több finn koponyát vizsgálva. A későbbi vizsgálatok nem mutattak lényeges eltéréseket az egyes népek agytérfogata között (Barna 1882). Az antropológia területén kívül tevékenykedő szerzők azonban elsősorban nyelvi és történeti forrásokra támaszkodva igyekeztek következtetéseket levonni a magyarok származására, főleg az egyes népcsoportok összeolvadására vonatkozóan. A legtöbbet vitatott kérdések egyike, hogy a honfoglaló magyarok körében a finnugorok vagy a törökök lehettek-e többségben, a két népcsoport érintkezését a vita minden résztvevője elismerte. A másik tisztázandó kérdés, hogy mikortól kezdve érintkezett egymással a két népcsoport. A török és a finnugor törzsek együttélését a szerzők többsége a vándorlások kezdetére vezette vissza, amire a török jövevényszavak nagy számából következtettek. Csupán Vámbéry A magyarok keletkezése és gyarapodása (1895) című könyvében tette annak időpontját a honfoglalás utánra (1882-ben még nem így látta). Szinnyei (1910) egyébként szintén amellett érvelt, hogy a finnugor és a türk eredetű törzsek tagjai nem házasodtak egymással, mivel a magyarban nincsenek török eredetű kifejezések a csa144

ládtagok megnevezésére. Ennek oka szerinte az lehetett, hogy a két nép közül az egyik leigázta a másikat. Vámbéry 1895-ös álláspontja egyébként abban is eltér az 1882-ben vallottól, hogy a millennium évében kiadott könyvében a türkök arányát kisebbre becsülte a finnugo­ rokénál. Kisebb arányukat egyébként Marczali is megengedi, de a vezető réteget ő is töröknek tartotta (Marczali 1994). Történelmi forrásból következtetett emellett Marczali a magyarság és a Kárpátmedence már korábban itt élő népeinek a gyors összeolvadására. „Ottó, freisingi püspök, az ausztriai Banbergek rokona, ily szavakkal írta le őket [magyarokat]: sötét arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek […] világos, hogy 1150 körül, amidőn Ottó írt, a magyar és a szomszéd népek közötti testi különbségnek még nagyon szembeötlőnek kellett lennie. Az átalakulás e téren, úgy látszik, igen gyorsan ment végbe. Rogerius, váradi kanonok, olasz ember, már különbséget lát szépség dolgában a magyarok és a tisztán török kunok közt, mégpedig előbbiek javára. […] Kitűnik ebből, hogy a tatárjárás előtt, tehát a XIII. század első felében, a magyar faj már eltért a töröktől testi tekintetben.” (Marczali 1994: 14) A honfoglaló magyarság és a környező népek gyors összeolvadásáról írt egyébként Vámbéry (2003) is A magyarok keletkezése és gyarapodásában, amire elsősorban logikailag következtetett. A honfoglalás előtt a besenyők támadása miatt, később pedig a kalandozások miatt csökkent jelentősen a népesség, főleg a férfiak aránya, ami ked­­ vezett a magyarság és a többi etnikai csoport keveredésének. Vámbéry szerint Árpád magyarjainak csak egy nagyon kis része, egy szűk vezető réteg maradt fenn a honfoglalást követő évszázadban. Marczali és Vámbéry azonban ennek ellenére is a népek biológiai tulajdonságait tartották maradandóbbnak a nyelvnél. Vámbéry Budenz és Hunfalvy bírálataira reflektálva Török Aurél védelmére kelt, hangsúlyozva, hogy a magyar őstörténet kutatásában a fizikai antropológiának is fontos szerep kell hogy jusson. Annak tárgya ugyanis nemcsak koruk magyarságának, hanem a történeti leleteknek a vizsgálata is. A különböző korokból származó csontok összehasonlítása választ adhat arra, hogy a magyar nép története során milyen más népekkel keveredhetett. A XIX. század végén élt magyarság biológiai jellemzői az őstörténet tekintetében tehát irrelevánsak (Vámbéry 1884). Az antropológiai jellegű érvelés Vámbérynál a nyelvrokonság bizonyításánál is megjelenik: „Amily kevéssé várhatjuk, hogy a macska gágogni vagy a bagoly nyávogni fog, éppen oly kevéssé lehet az, hogy egy meghatározott etnográfiai osztályhoz tartozó ember, akinek a sajátja egy bizonyos hangrendszer, az emberi nem valamely más szakaszának hangjait az övéi gyanánt tekintse és használja; és mivel a magyar hangrendszer az urálaltáji faj két különböző csoportját (a finn-ugort meg a török-tatárt) képviseli, azért 145

tartjuk mi a magyar nyelvet mind a két csoporthoz tartozónak, következőleg vegyes nyelvnek.” (idézi Békés 1997: 196). Annak ellenére, hogy az ilyen típusú érvelés már a korabeli tudományban is ritkának számított, Békés kiemeli, hogy francia tudósok is fogalmaztak meg hasonló elméletet. E szerint a francia hangrendszer kialakulásában elsősorban az őslakosok gégéjének és fülének a szerkezete játszott szerepet (Békés 1997).

Összefoglalás Dolgozatomban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam, hogyan alkotta újra az ugortörök háború néven elhíresült tudományos vita a magyarság őseit, milyen képet próbál kialakítani az ősmagyarokról. A diskurzus elemzése során a tudósok által használt eltérő nép-, nemzet- és fajfogalmak sokféleségére derült fény. Ezek elsősorban a kontinuitás megteremtése körül öltöttek testet, a modern nemzet és az ősök közötti kapcsolat megteremtése ugyanis ezen fogalmak mentén körvonalazódott. Hunfalvy a nyelv mint ősidőktől fogva létező, az egyének feletti entitás segítségével látta ezt kivitelezhetőnek. A nyelvet egyben a kultúra és a történelem megőrzőjének is tekintette, eszközként használta az ősmagyar kultúra bemutatásához. A nemzetet ma­­ gát a nyelvvel azonosította. A nép terminusának bevezetésével ugyanakkor a kulturális nemzet mellett tulajdonképpen az államnemzet fogalmát is definiálta. A nyelv és az etnicitás ilyen egységét azonban a kor tudósainak nagy része elvetette, mégpedig a nyelvcsere lehetőségére hivatkozva. A kizárólag nyelvészettel foglalkozó kutatók elhatárolódtak az őstörténetre vonatkozó elméletek kidolgozásától, arra elsősorban a történettudományt és az antropológiát tartották hivatottnak, ami egyben a közös leszármazás tudatának erősségét is jelzi. A honfoglaló magyarság biológiai tulajdonságainak gyors változása, a Kárpát-medencében talált népekkel való keveredés azonban szintén problémát okozott a folytonosság megteremtése során. A fizikai antropológia pedig ebben az időben még csak éppen hogy intézményesedni kezdett, Török Aurél érdemben nem közölte elméletét a magyarok származását tekintve. Ekkor terveit és hipotéziseit tárta csak a művelt közönség elé. Harmadik megoldásnak a népszellem vizsgálata bizonyult, melyet elsősorban Vámbéry, Marczali és Thúry propagált, a társadalom némely részében e szellemnek a nyomait is felfedezni vélték. Barna Ferdinánd, Hunfalvy Pál és Szinnyei József azonban ezt az elképzelést is elvetette, részben „természettörvényekre” (talaj és éghajlat változása), részben történelmi forrásokra hivatkozva. A néplélek bemutatása azonban lehetőséget adott a közösség képének megalkotására, esetleg egyes hagyományok bemutatására, ami remekül illeszkedik az Anderson, Gellner, de akár Smith által is használt elméleti 146

keretekbe. Nem meglepő, hogy a diskurzus során többször is előkerült a nemzeti hiúság kérdése, mindenekelőtt a türk eredetet hirdető tudósokkal kapcsolatban. Az őstörténet kutatása azonban nemcsak a nemzet egyedi jellegének megalkotására, esetleg egy régi etnikai csoport felélesztésére szolgált. A vita politikai tétje egyben a magyarság helyének megtalálása volt Európa nemzetei között, ami – ha nem is olyan markánsan, mint a kor publicisztikájában – a tudományos diskurzusban is tetten érhető. Gyakran a magyar tudóstársak nézeteinek igazolására vagy cáfolására tett kísérletek mellett a nemzetközi tudományos élet meghatározó figuráinak a magyarságra vonatkozó, velük szemben méltánytalannak, sőt gyakran ellenségesnek érzett álláspontok helyreigazítására való törekvésekkel is találkozhatunk. A tudományos diskurzus elemzése mellett azonban a kor publicisztikája is gyümölcsöző kutatási terület lehet. A rokonság kutatása ugyanakkor nemcsak a politikai aspektusát tekintve érdekes, hanem abból a szempontból is, hogy a nemzetet az egyedisége mellett a másokhoz való hasonlósága által is megkísérli megalkotni. A családmetafora, mely a tudományos diskurzusban megjelenik mind a nemzeti közösségen belül, mind a nemzeteken kívüli kommunikációban, meghatározó jelentőségű. A nemzeten belül a közös leszármazás tudatának elmélyítésében játszik szerepet, de a nemzetek közötti kapcsolatok kiépítésében is jelentős lehet. A családfa modellje pedig nemcsak a nyelv esetében jött létre; a „testvér”, „unokatestvér”, „ősanya” stb. kifejezések mellett igen beszédes a leszármazási alapú „vérrokonság” fogalma is. A hagyományos mi-ők megkülönböztetésnél jóval bonyolultabb kategóriarendszer jött ezáltal létre. A diskurzus politikai aspektusait tekintve talán a soknemzetiségű Magyarországon belül a nemzetiségi mozgalmak erősödése is kiolvasható belőle, ami az asszimilációs képességnek (a jelenbeli tapasztalattal ellentétes) hangoztatásában ölthet testet. Ennek bizonyítására azonban érdemes lenne a tágabb politikai közbeszédet is megismerni. A befogadás és az egyediség megőrzésének kettőssége azonban a külföldről érkező kulturális hatásokkal szemben is értelmezhető, legalábbis erre utal Marczali Henrik (1995). A magyarság eredete körüli diskurzus azonban értelmezhető a tudományos diszciplínák közötti küzdelemként, határaik, illetve a más tudományterületekkel való együttműködés módjainak kereséseként is. A diskurzus elemzése során egyrészt megfigyelhető, hogy a nyelvtudomány lemond az őstörténet vizsgálatáról. A történettudomány mellett megjelenik viszont az antropológia is mint a magyarság eredetéről szóló vitában szerepet kérő tudományág. A diszciplínák szerepével kapcsolatos kérdések mélyebb vizsgálatára azonban dolgozatom esettanulmány jellege miatt nem nyílik lehetőség, annak ellenére sem, hogy a vita elemzésekor több tudományterület képviselőjének állításait is elemezni tudtam. 147

A teljes akkori magyar tudományos életre reprezentatív kutatást nem állt módomban végezni. Különösen a néprajz, régészet és az antropológia területére lenne érdemes a vizsgálat körét kiterjeszteni, de a többi tudományág esetében is érdemes lenne átfogóbban, több tudományos publikációt felölelve megvizsgálni az őstörténet és a nemzettudat összekapcsolódó konstrukcióit.

Irodalom Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek: gondolatok a nacionalizmus erede­ téről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan Kiadó. Barna Ferdinánd (1882): A finnugor népek fejalkatáról. Archeológiai Értesítő, 1882. 1. füzet, 91–98. Barna Ferdinánd (1884): Vámbéry Ármin „A magyarok eredete” czímű műve néhány főbb állitásának birálata. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XI. kötet, X. szám, 3–98. Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Debrecen: Latin Betűk Alapítvány Kiadó. Breuilly, John (2009): Utószó. In Gellner, E.: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág Kiadó. Budenz József (1886): Egy kis visszhang Vámbéry Ármin úr válaszára, vagyis „A ma­­ gyarok eredete és a finn-ugor nyelvészet” cz. II. értekezésére. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XIII. kötet, VII. szám, 3–35. Domokos Péter – Paládi-Kovács Attila (1986): Hunfalvy Pál. Budapest: Akadémiai Kiadó. Farkas L. Gyula – Dezső Gyula (1994): A magyar antropológia története a kezdettől napjainkig. Szeged: József Attila Tudományegyetem. Gellner, Ernest (2009): A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest: Napvilág Kiadó. Hazai György (1976): Vámbéry Ármin. Budapest: Akadémiai Kiadó – Zrínyi Kiadó. Hunfalvy Pál (1876): Magyarország ethnográphiája. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala. Hunfalvy Pál (1883a): Néhány észrevétel Marczali Henriknek „Vámbéry a magyarok eredetéről” czímű könyvismertetésére. Budapest Szemle, XI. évfolyam, 75. szám, 486–490. Hunfalvy Pál (1883b): Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar nemzet? Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XI. kötet, I. szám 3–39. Lafferton Emese (2007): The Magyar moustache: The faces of Hungarian state for­ mation, 1867–1918. Studies in History and Philosophy of Biological and Biomedical Sciences, Vol. 38. No. 4. 706–732. 148

Lakó György (1980): Budenz József. Budapest: Akadémiai Kiadó – Zrínyi Kiadó. Marczali Henrik (1883): Vámbéry műve a magyarok eredetéről. Budapesti Szemle, 11. évf., 33. köt., 75. sz. Marczali Henrik (1995): A vezérek kora és a királyság megalapítása. II. kötet. In Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története. Budapest: Kassák Kiadó. Eredeti megjelenés: 1895. Munkácsi Bernát (1915): Vámbéry Ármin tudományos munkássága. Budapesti Szemle, CLXII. kötet, 1915. I. része: 87–112. II. része: 243–274. Kónya Sándor – Kosáry Domokos – R. Várkonyi Ágnes (1975): A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Budapest: Akadémiai Kiadó – Zrínyi Kiadó. Pápay József (1905): Reguly Antal emlékezete. Nyelvészeti hagyatékának földolgozása alkalmából. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság. Róna-Tas András (1978): A nyelvrokonság. Budapest: Gondolat Kiadó. Smith, Anthony D. (1995): A nacionalizmus. In Bretter Zoltán – Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs: Tanulmány Kiadó. Szinnyei József (1883): Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Egyetemes Philológiai Közlöny, 7(1), 61–80. és 7(2), 200–245. Szinnyei József (1910): A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskor műveltsége. Budapest: Franklin Kiadó. Szűcs Jenő (1984): A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához. In Szűcs Jenő (szerk.): Nemzet és történelem – Tanulmányok. Budapest: Gondolat Kiadó. 281–327. Thúry József (1883): Ethnológiánk módszerei. Egyetemes Philológiai Közlöny, 7(2), 129– 167. Toldy Ferenc (1850): Reguly Antal s a finn-magyar kérdés. Pest: Kozma Vazul. Török Aurél (1882a): Fajunk rokonságának kérdése anthropológiai szempontból. Nemzet, 47. szám (1882. október 17.) Melléklet 1. Török Aurél (1882b): Előszó. Anthropológiai Füzetek. I. Budapest: Franklin Kiadó. 5–8. Trencsényi Balázs (2011): A nép lelke – Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Budapest: Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely. Vámbéry Ármin (1882): A magyarok eredete – Ethnologiai tanulmány. Budapest: A Ma­­ gyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala. Vámbéry Ármin (1884): A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet I. Válaszom Hunfalvy Pál bírálati megjegyzéseire. Értekezések a MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből. XI/12.; II. Válasz Budenz József bírálati megjegyzéseire. Uott. XII/5. Vámbéry Ármin (1895): A magyarok keletkezése és gyarapodása. Dunaszerdahely: Lillium Aurum. 149