Kötetlen. Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Kötetlen Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete

Budapest, 2016

Lektorálták: Acsády Judit, Bajomi Iván, Bányai Borbála, Gecser Ottó, Iványi-Bitter Brigitta, Jelinek Csaba, K. Horváth Zsolt, Mátyás Szabolcs, Neumann Eszter, Wessely Anna Szerkesztették: Angyal Emese, Fellner Zita, Katona Eszter, Kecskés Nóra, Szeitl Blanka, Vigvári András Olvasószerkesztő: Fellner Zita Borítóterv: Balla Csönge A tanulmányok gondozásában részt vettek: Ambrus Márton, Bacsák Dániel, Fellner Zita, Kiefer Péter, Krámer Lili, Lőrincz Dalma, Péter Balázs, Szeitl Blanka, Vigvári András ISSN 2061-7453

Kiadja az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium 1117 Budapest, Nándorfejérvári út 13. http://angelusz.elte.hu Nyomdai előkészítés: Siba László Nyomdai munkák: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. A kötet az NTP-SZKOLL-15 pályázat finanszírozásában készült.

Tartalomjegyzék

Előszó .................................................................................................................................................................................

7

Műhelymunka egy budapesti szegregátumban

Felvezető az első három tanulmányhoz ....................................................................... 13

Kovács Annamária – Szeitl Blanka – Vigvári András

Terepen a Hős utcában Felmerülő elméleti és módszertani dilemmák egy budapesti szegregátumban végzett kutatás során ............................................... 14 Kovács Barbara Nóra

Utak a szegregátumba Lakásmobilitási mintázatok a Hős utcai telepen ....................................................... 27 Alacsony Zsóka – Földesi Judit

A szegregált oktatás és a kirekesztettség dimenzióinak kapcsolata a Hős utcai telepen......................................................................................... 45 Brecsok Anna Ágnes

Önkormányzati közoktatás vs. állami köznevelés....................................................... 71

Bacsák Dániel

Az antiszociális személyiségzavar, avagy a fából lett vaskarika esete a pszichiátriában................................................... 101 Szarka Zsanett

Kovásznai György: Habfürdő Zenés trükkfilm szívdobbanásra ................................................................................ 115

Lehotai Orsolya

Jobboldali „feminizmus”? Alternatív női emancipációs diszkurzusok, lehetőségek és törekvések a jobboldalon a rendszerváltást követően Magyarországon ................................... 133 Bezsenyi Tamás

A nem(telen)-helyek kriminológiája Nagyvárosi deviáns magatartások és a szervezett bűnözés térelméleti megközelítése ............................................................................................ 157 A kötet szerzői............................................................................................................................................................175

Előszó Kötetlen

Jelen tanulmánykötet egy könyvsorozat része. Az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiuma 2008-ban megjelent első évkönyve után 2010 óta minden esztendőben új kötettel jelentkezik. E 2016-os tanulmánygyűjtemény immár a nyolcadik a sorban. A szakkollégium e kiadványa csak a nevében Kötetlen. Noha a szerzők témaválasztása szabad s így az évkönyv a szakkollégiumban folyó vizsgálódások egész sorának kínál teret a megjelenésre, a témák megformálása nagyon is szabályozott. A társadalomtudományi problémaérzékenység és a kifejtés tucatnyi szabálya tereli gátak közé az érdeklődés és a közlésvágy hömpölygő folyamát. Lássuk e kötöttségeket! A közreadott munkáknak társadalomtudományi relevanciával kell bírniuk, pontos problémadefinícióval kell rendelkezniük. Jelezniük kell, hogy a rendelkezésre álló keretek között a felvetett problémát hogyan próbálják megoldani. Precízen megfogalmazott kutatási kérdéseket kell feltenniük, majd be kell mutatniuk azokat az eljárásokat is, amelyek révén választ keresnek rájuk. A munkáknak teljesíteniük kell, amit vállalnak. Ezek mind-mind szigorú kötöttségek, amelyek még nem is érintik a kifejtés logikáját, a problémamegoldás elméleti, történeti és módszertani eszközöket igénybe vevő gyakorlatát, a szakszerű érvelés felépítését, az elvégzett munka írásos beszámolóvá alakításának fortélyait, a hivatkozások kötött rendjét. Ha évkönyvét a szakkollégium Kötetlennek nevezi el, az csak azt bizonyíthatja, hogy szakmai szocializációjuk során a szakkollégium tagjai elsajátították e szabályokat (vagy legalábbis jó úton haladnak efelé): immár belsővé tették, alkalmazzák őket, s többé nem is igazán érzékelik, hogy eközben mennyi elvárásnak tesznek eleget, mennyi kötöttség közt lavíroznak. A játék szabályainak elsajátítása, a játék begyakorlása eltünteti a játékos szeme elől a játékszabályokat. Olyan magától értetődően kezdi alkalmazni őket, mintha sosem állítottak volna akadályokat elé. Érdemes hát egyszerre látnunk e tanulmánykötetben a szabálykövető játékosok kötetlen manőverezését és azt a háttérmunkát, ami mindezt megelőzte és lehetővé tette. Egyik sem tisztán individuális teljesítmény: mindkettő mögött egy alkotói kollektíva közös és szívós munkája áll. Egy kreatív közösségé – a szakkollégiumé –, hiszen e 2016-os évkönyvben sem pusztán a szerzők munkája ölt testet. Szemináriumok, olvasókörök, műhelykurzusok sora áll 7

mögötte, a Kötetlen szerkesztőinek és lektorainak munkaórái, témavezetőkkel folytatott konzultációk, adatfelvétellel és -elemzéssel, interjúkészítéssel és -gépeléssel, szakirodalom-olvasással, terepmunkával, prezentációra készüléssel, a korábbi szövegváltozatok megírásával töltött napok és hetek végeredménye ez. De az elemzésekbe beépülnek a szintén kötetlennek induló baráti beszélgetések is. A legjobb ötletek, a leginspirálóbb felvetések, a legprovokatívabb kérdések felvetette dilemmák gyakran éppen ilyen helyzetekből származnak. Látható tehát: a névvel szereplő szerzők a szövegek előállítói, ők tartoznak felelősséggel is a munkáikért, noha sohasem kizárólag az ő munkájuk testesül meg egy-egy tanulmányban. A szerzőkön keresztül egy alkotói közösség ad hangot magáról: egy szakmai kollégium kollektív gondolkodásának termékei kerülnek végül a papírra. A legszorosabban ez köti egymáshoz az alábbi tanulmányokat. A témaválasztás szabadsága (kötetlensége) nem fedheti el a kifejtésben megmutatkozó módszeres közös gondolkodás észrevétlenül maradó, mert belsővé tett szabályait (kötöttségeit). Az alább sorakozó valamennyi tanulmány egy-egy hosszabb út állomása. Aktuális helyzetképek a szerzők és a velük dolgozók munkafolyamatából. Az évkönyv azt mutatja be, hol állnak a közös gondolkodás e folyamatai 2016 kora nyarán. Eközben kimondatlanul is jelzik: valamennyinek sok hónapos, nem ritkán több éves előtörténete van, sőt – e megjelenésnek köszönhetően – még hosszabb utóélete lesz. Az olvasók szemléletmódot, inspirációt, intellektuális bátorságot meríthetnek belőlük. Könnyen lehet, hogy a ma még középiskolába járó, vagy tanulmányaikat már a felsőoktatásban folytató fiatalok egy-egy itt olvasott tanulmány hatására döntenek úgy, hogy társadalomtudományokat kívánnak hallgatni, vagy egyenesen tagjai kívánnak válni a szakkollégiumnak. A megjelenés időpillanata tehát elfedi a keletkezés elő-, és a valóságos hatás utótörténetét. A szerzők és szerkesztők munkájának hatása így nagyobb is, mint az a megjelenéskor látszik. Munkájukkal mintát kínálnak a társadalomtudományi elemzések logikájára fogékony fiatalabbaknak és évtizedekig ható formát adnak 2016 kora nyarán aktuális gondolataiknak. Az alábbi írások sokkal többet árulnak el a szakkollégium kreatív közösségéről, mint amennyi betűről-betűre végigolvasva őket első látásra feltárul. Nemcsak szakmai beszámolók és elemzések, érvek és állítások, értelmezések és magyarázatok fejeződnek ki általuk, hanem gondolkodó és cselekvő fiatalok értelmiségi magatartásformái is testet öltenek bennük. A szakkollégium nem csak a szűken vett szakmai szocializáció terepe. Nem csak olvasásból, írásból, számolásból és elemzésből – kognitív műveletek készséggé fejlesztéséből és begyakorlásából – áll az itt folytatott tevékenység. Az értelmiségi magatartásformák elsajátítása nem merül ki az íróasztal mellett végzett munkában. Cselekvést is jelent, diszpozíciók kialakítását és aktiválását: egy saját, önálló értelmiségi magatartásmód felépítését, aminek része az elemzés, a tájékozódás, a helyzetfelismerés, de része a tett is: a beavatkozás. Az alábbi tanulmányok nem pusztán elemeznek társa-

8

dalomtudományilag releváns jelenségeket, de legtöbbjükben egyfajta kritikai hozzáállás is kifejezésre jut a valóság azon szeletével szemben, amit éppen elemeznek. E kritikai odafordulás egyik oka az, hogy tudják: a társadalmi világ nem determinált. Nincsenek benne elkerülhetetlen események, szükségszerű folyamatok, javíthatatlan struktúrák. Nincsen benne olyan szenvedés, ami csillapíthatatlan volna, sem tragédia, ami elkerülhetetlen lenne. A valóságos társadalmi problémákat valóságos társadalmi cselekvők tettei és nem-tettei, cselekvései és nem-cselekvései hozzák létre és tartják fent. A jó társadalomtudományi elemzés ezért puszta léténél fogva megkérdőjelezi a szükségszerűség látszatát, szertefoszlatja a változtathatatlanság illúzióját, az „ez van, ezt kell szeretni” cselekvésbénító dogmáját. Rávilágít a viszonyok létrehozott és fenntartott, következésképpen másként is lehetséges voltára, így azon túl, hogy a jó elemzés önmagában is tett, további beavatkozásra és cselekvésre sarkall. A szakkollégiumi tevékenység tehát nem merül ki a jelenségek leíró elfogadásában. Nem pusztán a rögzítése valami szükségszerűnek ható „társadalminak”. A sikeres szakmai szocializáció mellett itt kiépíthető kritikus és autonóm értelmiségi magatartásforma a szakszerű megismerési eljárások begyakorlásán túl tettekre is indít. A kötetlenség látszata mögött tehát megint csak közös munka, kollektív gondolkodás, inspiráló kölcsönhatások sűrű szövedéke áll. A szakkollégium – amely maga is tettek által formálódik, és amely maga is tettekre ösztönöz. A szakkollégium nevében szólva ezúton is köszönjük a munkát a most megjelenő dolgozatok szerzőinek és témavezetőinek, szerkesztőinek és lektorainak. Arra kérjük olvasóinkat, segítsék munkánkat hasznos megjegyzéseikkel, észrevételeikkel, tanácsaik­ kal, visszajelzéseikkel. Váljanak részeseivé a közös gondolkodásnak, járuljanak hozzá tettekkel is e kreatív közösség továbbfejlődéséhez! Éber Márk Áron

9

A Szakkollégium tagjai:

Alacsony Zsóka Almási Virág Ambrus Márton Angyal Emese Arnold Mária Bede Soma Bozsó Júlia Brecsok Anna Ágnes Buda Jakab Császár Liza Cserteg András Fazakas Áron Fényes Csongor Földesi Judit Galántai László Hoffmann Sára Horváth Anna Jackli Zsófia Kanjó Mirjam Katona Eszter Katona Nóra Katona Vera Kecskés Nóra Kelemen Zsófia Kemény Bence Kerekes Áron Kiefer Péter Kincses Szilvia Kollár Kármen Koncz Imola Kondorosy Csenge Kontó Sándor Kovács Ágnes Kovács Annamária Kovács Barbara Nóra Krámer Lili Krizsák Gergő

10

Laczkó Sándor Tibor Lehotai Orsolya Lipusz Balázs Losteiner Cecília Menich Nóra Mikó Alexandra Mónus Gergely Munkácsy Balázs Nagyághy Zita Pásztor Ágnes Péter Balázs Sallay Gergely Schuller Csaba Stalzer Tamara Szántó Adrienn Szarka Zsanett Székely Judit Szilágyi Ádám Szilasi Katalin Szirtes András Taksz Lilla Tóth Júlia Úri Róbert Váry Dániel Zalányi Márk Seniorok:

Bacsák Dániel Bezsenyi Tamás Fellner Zita Horzsa Gergely Nyírő Zsanna Sárkány András Szeitl Blanka Terplán Győző Vigvári András

A Szakkollégium volt tagjai:

Ábrán Ágota Ágoston Andrea Antal Tibor Bak Anita Balla Csönge Békási Balázs Béni Rita Benkő Zsuzsanna Bíró Ibolya Andrea Birtha Magdolna Boros Veronika Czegő Tünde Cserép Tamás Dékány Gergő Demeter Endre Donáth Anna Dörgő Benedek Dulics Éva Ember Kata Fazekas Ágnes Sarolta Fehér Borbála Fejős Anna Fónagy Réka Fonyó Attila Fűrész Enikő Géczy Orsolya Gerő Márton Girasek Edmond Győri Lóránt Gyulai Zsófia Hajdu Gábor Hajdu Miklós Heiter György Hordósy Rita Ignácz Zsófia Ilyés Virág

Jancsics Dávid Kengyel Judith Gabriella Keres Zsófia Király Emma Kiss Kelemen Kiss Mónika Koletár Klaudia Komáromy Gergely Korpás Zoltán Kovács Adrienn Kovács Judit Körmendi Zsófia Lakatos Zsombor Lippényi Zoltán Lórántfy Andrea Lőrincz Dalma Marton Anikó Meixner Boglárka Mészáros Gábor Micsinai István Mikolai Júlia Misetics Bálint Mittich Boglárka Monori Dorottya Nagy Júlia Petronella Nagy Klaudia Nagy Mihály Nagy Petra Eszter Németh Fruzsina Oláh Zsófia Petényi Mirkó Petényi Sára Pethes Barbara

Polyák Emese Szakkollégiumi kurzust tartottak: Priksz Tamás Sallai Judit Angyal Emese Siró Viktória Bajnai László Somi Gábor Barna Ildikó Somlai Helga Bass László Steinsits Rita Békés Vera Susánszky Pál Bernát Anikó Szabadkai Bálint Bezsenyi Tamás Szabó Fanni Bíró Judit Szabó Zsófia Birtha Magdolna Szanda Attila Bugarszki Zsolt Szekeres Bertold Csákó Mihály Szekeres Judit Csepeli György Szente Thomas Csótó Mihály Szigeti Dániel Debreczeni József Szőcs Máté Deme János Táborossy Anna Demeter Endre Taibouni Chanez Eszter Dóczi Tamás Teveli-Horváth Dr. Wildmann János Dorottya Éber Márk Áron Thury Gábor Ember Kata Tóth Dávid Faragó Klára Tóth Krisztina Fehér Borbála Tóth Sándor Fehér Márta Tóth Zsófia Fellner Zita Tucker Dávid Finszter Géza Varga Éva Flóra Fleck Gábor Vasas Anna Luca Fleck Zoltán Vecsei Anita FokaszNikosz Veres Imre Fóti Péter Vida Blanka Géró Györgyi Zeöld Zsombor Gerő Márton Gönczöl Katalin

11

Győri Lóránt Gyurkó Szilvia Hajdu Gábor Hargitai Dávid Heller Ágnes Heller Mária Hermann Veronika Horn Dániel Horváth László Horzsa Gergely Ignácz Ádám Kende Gábor Kiefer Péter Kiss Valéria Kiss Zsuzsa Kóczé Angéla Kopper Ákos Kovács Éva Kovai Melinda Kutrovátz Gábor Lakner Zoltán Léderer Pál Lőrincz Dalma Meixner Boglárka Messing Vera Mészáros György Micsinai István Mózer Péter Nagy Beáta Nemes Attila László Németh Krisztina Németh Renáta Neumann Eszter Örkény Antal Papp Richárd Petényi Mirkó Pethes Barbara Rácz András

12

Rényi Ágnes Sági György Sági Matild Ságvári Bence Sárkány András Sas István Sáska Géza Schuller Csaba Sik Domonkos Sik Endre Simon Dávid Somi Gábor Somlai Péter Somorjai Szabolcs Susánszky Pál Szabari Vera Szabó Márton Szabó Mátyás Szabóné Kármán Judit Szarka Zsanett Szeitl Blanka Székelyi Mária Szekeres Szidónia Sziklai Balázs Terplán Győző Tóth László Tóth Olga Ungváry Krisztián Vajda Júlia Vajda Zsuzsa Váradi László Vida Blanka Vidra Zsuzsa Vigvári András Virág Tünde Wessely Anna Zemplén Gábor Zombory Máté

Szakkollégiumunk igazgatói:

Fokasz Nikosz 2003–2004 Örkény Antal 2004–2006 Bíró Judit 2007–2010 Bugarszki Zsolt 2010–2012 Wessely Anna 2012–2016 Éber Márk Áron 2016–

Műhelymunka egy budapesti szegregátumban Felvezető az első három tanulmányhoz

A

Szakkollégium négy féléves műhelymunkája során empirikus terepkutatást végzett  ­a Budapest 10. kerületi Hős utcában. Habár a két háztömbből álló Hős utcai telep az elmúlt években a fővárosi térbeli kirekesztettség szimbólumává vált, a kutatást mégsem „csupán” tudományos érdeklődés vezérelte – a Kontúr Közhasznú Egyesület felkérésére jött létre. A két szervezet együttműködésével kialakított kutatás többféle célt szolgált, s ennek megfelelően többféle módszerrel élt. Kvantitatív és kvalitatív eszközökkel készített pillanatfelvételt egy budapesti szegregátum lakóiról, a háztartások helyzetéről, illetve a helyi közösségfejlesztés lehetőségeiről. A vizsgálat abból a szempontból is speciálisnak mondható, hogy terepe egy zárt, az általános közvélemény és a média által stigmatizált terület. Az adatfelvételek szervezését és lebonyolítását a kutatás minden szintjén a szakkollégisták végezték. Eredményeink feldolgozása folyamatos, a kutatás különböző szegmenseiről a szakkollégium tagjai már számos tanulmányt készítettek, melyek egy része alapszakos szakdolgozat, illetve Tudományos Diákköri Konferenciára szánt munka, másik része pedig a jelen kötetben olvasható három írás. A Terepen a Hős utcában részletesen bemutatja a Hős utcai telepet, a két szervezet együttműködését és a kutatás során tapasztalt módszertani és elméleti dilemmákat. Ezt követi a Hős utcai lakásmobilitási mintázatok elemzése Utak a szegregátumba címmel, majd az oktatási és iskoláztatási helyzet bemutatása A szegregált oktatás és a kirekesztettség dimenzióinak kapcsolata a Hős utcai telepen címmel.

13

Kovács Annamária – Szeitl Blanka – Vigvári András

Terepen a Hős utcában Felmerülő elméleti és módszertani dilemmák egy budapesti szegregátumban végzett kutatás során

Bevezetés  A Kontúr Közhasznú Egyesület 2014 szeptemberében kereste fel az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiumot a két szervezet együttműködésének javaslatával. A közös munka célja a Kőbányán található Hős utca 15/a és 15/b épülettömbök szociodemográfiai felmérése volt, külön hangsúlyt fektetve lakóik családi viszonyaira és térhasználatára. A kutatás kvantitatív adatgyűjtési szakaszában egy hét alatt ös�szesen 73 háztartásban sikerült kérdőíves adatfelvételt végeznie a Szakkollégium és az Egyesület tagjaiból és önkénteseiből álló 20 fős kutatócsoportnak. A 73 kérdőív alapján közel 250 Hős utcai lakosról vannak ismereteink. A kvalitatív munka során pedig közel 20 félig strukturált interjú készült, nagyrészt a kérdőívben is érintett témákról, így a problémák mélyebb és részletesebb megértését segítik. Jelen tanulmányunk szerepe kettős. Egyrészt előszó a további két tanulmányhoz, hiszen részletesen bemutatjuk a terepet és az elemzésekben felhasznált adatok előállításának pontos módszertani és technikai jellemzőit. Másrészt viszont a kutatáshoz kapcsolódó módszertani és technikai mélyfúrás, hiszen olyan témákat (is) pedzegetünk, melyek részletezése általában nem részei a kutatási eredmények elemzésének, sőt gyakran még függelékként vagy a mellékletek közt sem kapnak helyet. A következőkben biztos alapot szeretnénk nyújtani a további két tanulmány értelmezéséhez, illetve bemutatjuk, milyen problémákkal szembesültünk, amikor ezen a speciális terepen igyekeztünk szem előtt tartani a klasszikus módszertani elveket és kereteket. Tanulmányunk első részében ismertetjük a kutatás helyszínét és annak rövid történetét, kiemelve mindazon mozzanatokat, amelyek befolyásolták az empirikus munkát. A második részben tárgyaljuk a felmerülő módszertani problémákat mind a kvantitatív adatfelvétellel, mind a kvalitatív vizsgálattal kapcsolatban. A harmadik részben az Egyesület és a Szakkollégium együttműködését taglaljuk, különös tekintettel a közösségfejlesztés és az empirikus kutatás, valamint a civil szféra és a tudományos közeg kapcsolatára. Tanulmányunkat a konklúziók sorával, illetve tapasztalataink összefoglalásával zárjuk.

14

1. A terepről általánosságban A Hős utcai telep tulajdonképpen „kistestvére” az etnográfiai és szociológiai szakirodalom által oly sokszor leírt Dzsumbujnak (Juhász 1976, Anóka 1976, Ambrus 1988, Kecskés 2005). A két világháború között épült, szűk gangos, négyemeletes épülettömbök szükséglakásoknak épültek Budapest peremvidékein a súlyos lakhatási válság enyhítésére (Gyáni 1992, Udvarhelyi 2014). A főváros 1936-ban szükséglakás-építési programba kezdett, melynek keretében négyemeletes, függőfolyosós épületeket terveztek és húztak fel három területen, ennek eredménye az Illatos út 5/a, 5/b és 5/c, a Bihari út 8/a, 8/b és 8/c, valamint a Hős utca 15/a és 15/b épülettömbök. „Két-két lakáshoz egy szélfogó előtér tartozott, közös WC-vel és kiöntővel. A főzőfülkével ellátott szoba nagysága 26 négyzetméter lett. A lakásokhoz külön pincerész és padlásrész tartozott. A közös szárítópadlás mellett 14-18 lakásonként egy mosókonyha is készült, s emeletenként egy fürdő egység is káddal vagy zuhanyzóval. Az építési költség négyzetméterenként 20 pengőt, lakásonként 3000 pengőt tett ki.” (Umbrai 2008: 253). Habár az egykori nyomortelep-lakóknak nagy előrelépést jelentettek a városias, közművesített lakás, a környezettel és a kis lakásmérettel járó nyomor az itt lakók térbeli-társadalmi kirekesztettségén mit sem változtatott. A Hős utcai telep életében az 1960-as és 1970-es években következett be nagyobb változás. Az extenzív iparosítás és a vidéki cigánytelep-felszámolások, illetve a fővárosi lakótelep-építés hatására az eredeti lakók jó része elköltözött, s az 1980-as években megindult a tömeges beköltözés a telepre (Szelényi 1990, Csanádi et al 2010). Az új lakók jórészt az ország fejletlenebb, vidéki térségeiből érkező cigány családok voltak. Így az egykori tehetősebb, felfelé mobil lakók a város több pontján, újonnan felépült lakótelepekre költöztek, és vidéki szegények foglalták el a Hős utcában megüresedett lakásokat. A beköltözők így etnikailag egyre inkább homogén lakónegyeddé formálták a területet (Ladányi 2004). A rendszerváltás utáni strukturális átalakulások, a fővárosi nagyüzemek bezárása, illetve a nyomában kialakuló foglalkoztatási válság súlyosbította a terület depriváltságát. A rendszerváltást követő strukturális átalakulásokban a Hős utcai telep felértékelődött, funkciója módosult: a Budapestről kiszoruló, vidéki gyökerű szegények és a Budapestre törekvő vidéki szegények közötti térként kezdett működni (Ladányi 2004). A Hős utcai kislakásos telep lakhatási szempontból tehát egyfajta átmenetként szolgál a vidékről Budapestre irányuló migráció és a Budapestről vidékre irányuló visszatorlódás folyamatában (Ladányi 2004). A Hős utcai szükséglakástömbök bontása évek óta napirenden van, de egyelőre semmi sem történt. Az állami intézmények magára hagy-

15

ták a meglehetősen rossz fizikai és szociális állapotú telepet; viszont az utóbbi években számos civil és vallási szervezet végez itt segítő és érdekvédelmi tevékenységet.1 A Hős utcai telep a 10. kerület szélén fekszik, közel a fő közlekedési útvonalakhoz. A telepről 10-20 perces sétával több közlekedési csomópont, távolsági autóbusz-pályaudvar és vasútállomás is elérhető. A telep ennek ellenére meglehetősen elszigetelt, városi „terra incognita” jóformán a senki földjén. Két azonos méretű és típusú háztömbjét a helyiek is „A” tömbnek és „B” tömbnek nevezik. A két lakóépület között tágas, egykor fákkal beültetett, ma gazdátlan terület húzódik. A focipályára és az egykori játszótérre rozsdás korlátok emlékeztetnek. A két háztömb felépítése teljes mértékben megegyezik, mégis az egyszerű járókelő számára is szembeötlően különböznek: az „A” tömb műszaki állapota kielégítő, viszont a „B” tömb egy pár évvel ezelőtti gázrobbanás óta életveszélyes, amit az aládúcolt folyosók is sejtetnek. Ez a különbség leképeződik a két ház lakóinak társadalmi összetételében is. A házak négyemeletesek, a lakások hosszan elnyúló függőfolyosókról nyílnak, melyek kétoldalt, félemeletenként elcsúsztatva futnak végig a lakótömbökön. A nyitott függőfolyosókat épülettömbönként két lépcsőház szakítja meg. A függőfolyosókról nyíló fülkelakások egy közös előtérbe nyílnak, melyek a folyosókról közelíthetők meg. A lakások szoba-konyhásak, alapterületük 28 négyzetméter. A lakások többségében a konyhából leválasztva vizesblokkot és fürdőfülkét is kialakítottak. A konyhai helység a gangra, a szoba ablaka a két ház közötti parkra néz. A helyszűke miatt a lakók a melegebb hónapokban a gangon élik családi életük egy részét. Ezáltal a lakók belelátnak egymás életébe, napi rutinjaiba, hallják és látják egymás életének sikereit és nehézségeit – egyszóval hiányzik az intimitás életükből. Ez a sajátosság, amelyet érzékletesen ír le Ambrus Péter A Dzsumbuj című szociográfiájában, a Hős utcai házakat is jellemzi. A telepen számos illegális tevékenység folyik. A droghasználaton túl mindenekelőtt a drogterjesztés, melynek következtében az épületek olyan nyitott házak is, ahova mindenhonnan érkeznek a drogvásárlók. A hírhedt telep egyfajta „budapesti hipergettó” (Wacquant 2011: 13) szerepet kapott: szinte minden héten megjelenik róla valamilyen médiatudósítás, ami folyamatosan erősíti stigmatizáltságát (Wacquant 2011: 13). Bár a telep szegregált jellegénél és kieső térbeli pozíciójánál fogva kitermelt egy bizonyos fokig elzárt helyi társadalmat, állandó látogatottsága miatt lakói joggal érezhetik úgy, hogy az idegenek folyamatosan „megszállva tartják” lakóhelyüket – amit a segítő szervezetek jelenléte tetéz. Ez a kettősség – az elszigeteltség és az „idegenek” hangsúlyos jelenléte – megnehezítette a mi kutatómunkánkat is. A telepen segítő tevékenységet végez többek között a Baptista Szeretetszolgálat, a Magyarországi Református Egyház cigánymissziója, közösségfejlesztő tevékenységet végez Kontúr Közhasznú Egyesület, valamint lakhatási érdekvédelmi segítséget nyújt A Város Mindenkié csoport is. A Kontúr Közhasznú Egyesület munkájáról és a vele folytatott együttműködéséről a tanulmány 3. fejezetében írunk részletesen. 1 

16

Épp ezért be kell mutatnunk a Hős utcai kislakásos házakat, mint kutatási terepet a maga módszertani nehézségeivel, amelyek szorosan összefüggnek térbeli-társadalmi jellemzőivel. A telep fő jellemzője – a nyitottság és zártság kettősége – a hagyományos módszertani eszközök és a kutatói mozgástér alapos újragondolását kívánta meg.

2. Módszertani dilemmák A Kontúr Közhasznú Egyesülettel kötött megállapodás értelmében feladatunk egy empirikus kutatás megszervezése és lebonyolítása volt a Hős utcában úgy, hogy a lehető legtöbb lakóval kapcsolatba kerüljünk, s képet alkothassunk a jelenlegi lakosság ös�szetételéről. Kutatásunk során mindvégig párhuzamosan és integráltan használtunk kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtési technikákat. 2.1. A kvantitatív kutatás módszertani kérdései

A nehezen körülhatárolható és csak speciális eszközökkel elérhető társadalmi csoportok kutatásához sokféle módszertani ajánlás ismert, melyek a klasszikus eszközök és technikák ötvözését vagy rugalmas (módosított) változatait javasolják. Ez összefügg azzal, hogy egyre több kutatás készül nehezen elérhető vagy nehezen körülhatárolható társadalmi csoportokról, ugyanis a 20. század végére átalakult társadalmi struktúrában, az új strukturáló tényezők hatására megváltoztak a releváns kutatási egységek. Létrejöttek olyan csoportok, melyeket a hagyományos módszerekkel nem lehet kutatni (Balogh‒Simon 2012). Angelusz Róbert Rétegződés és láthatóság című cikkében arra hívta fel a figyelmet, hogy éppen a társadalmi nagycsoportok láthatóságának csökkenése az, aminek hatása van magára a kollektív cselekvésre is. Ilyenek például a közösségi honlapokon szerveződő csoportok vagy mozgalmak is (mint a menekülteket segítő, önkénteseket toborzó és megszervező online közösségek), amelyeknek nagy a hatóereje, közös cselekvésre képesek, viszont a klasszikus, véletlen mintán alapuló módszerekkel nehezen kutathatók. A láthatóság és a kollektív cselekvés kapcsolatának bemutatására Angelusz egy olyan modellt állított fel, amely a csoportok önreflexivitásának fokozatait veti össze a cselekvés típusaival. A modellben elkülönül a tömeg-csoporttudat (a csoport tagjai azonos státuszúak, de ez nem tudatosul, így nem alakítanak ki közös cselekvési mintázatokat), a reflexív csoporttudat (az azonos státusz tudatosul a csoport tagjaiban, de nincs összehangolt cselekvés), valamint a kollektív tudat (tudatossá válik az azonos státusz, így lehetséges az ezen alapuló kollektív cselekvés). Ebből következően minél kevésbé reflexív és tudatos egy-egy csoport, annál kevésbé körülhatárolható, illetve mérhető. A Hős utcai szegregátum ebben a modellben a tömeg-csoporttudat kategóriába tartozik, hiszen lakói a területi szegregáció miatt azonos kirekesztési me17

chanizmusok áldozatai, ám ez a lakók gyors fluktuációja miatt nem tudatosul. Emellett a csoporton belül komoly ellentétek feszülnek más társadalmi vagy státuszbeli különbségek miatt (szerhasználók, vidékiek, romák, bűnőzők stb.), ami megakadályozza a csoportidentitás kialakulását. Esetünkben Angelusz definíciója mellett egy másik megközelítés is fontos. A módszertani szakirodalom megkülönböztet ritka és nehezen megfogható (rare and elusive), illetve nehezen elérhető (hard to reach) populációkat (Balogh‒Simon 2012). Eszerint két dimenzió mentén határozható meg a nehezen körülhatárolható társadalmi csoport fogalma: egyfelől viszonylag kicsi, másfelől pedig rejtőzködő (Spreen 1992). A csoport nagysága a teljes populáción belüli arányként definiálható, a rejtőzködő jelleg értelmezése viszont nem ilyen egyértelmű: egyrészt módszertani értelemben olyan csoport, amelynek tagjairól nem áll rendelkezésre olyan adat, amely mintavételi keretként használható, másrészt viszont olyan csoport, amelynek tagjai hovatartozásukat igyekszenek elrejteni más csoportok tagjai elől. A Hős utcai lakókra mindkét kritérium alkalmazható: egyrészt relatíve kis csoport, amelyről nem tudni pontosan ‒ a már említett fluktuáció miatt ‒, hogy kik alkotják, és ők hányan vannak; másrészt a csoport tagjainak egy jelentős hányada titkolja, nem vállalja Hős utcai „identitását”. Ennek egyik oka a stigmatizációból fakadó szégyen, a másik oka viszont az, hogy sokan jogtalanul laknak itt (lakásfoglalóként vagy érvényes önkormányzati bérleti szerződés nélkül), így nem kockáztatják meg a válaszadást a kutató kérdéseire. A Hős utcai terepmunka tervezése során azzal szembesültünk, hogy a 2011-es népszámlálásnak a két háztömbre vonatkozó alapvető adatait (melyeket a Központi Statisztikai Hivataltól meg is vásárolt a Szakkollégium) a KSH kérdezőbiztosai ugyanolyan nehezen tudták összegyűjteni, mint mi. A kérdőívünk nyelvezetét, témáit, hosszát a csoport speciális jellegéhez kellett igazítanunk, magát a kérdőívezést, illetve az adatgyűjtést sokkal körültekintőbben kellett megszerveznünk. A kérdezőbiztosokat több alkalommal is speciális workshopokon készítettük fel arra, mire kell különösen odafigyelni egy ilyen szegregált és kriminalizált környezetben, s hogyan tudnak ügyesen kilépni a kellemetlen vagy veszélyesnek érzett helyzetekből. A Hős utcai lakókat pedig előzetesen szórólapokon próbáltuk meg tájékoztatni arról, hogy egy héten keresztül idegenek kérdőíveket próbálnak majd kitölteni a lakókkal, nem hivatali célból. Mivel mintavételi kerettel előzetesen nem rendelkeztünk, ennek pótlását a terepmunka elején kellett elvégeznünk úgy, hogy térképen jelöltük minden épület minden emeletén, hogy mely lakásokban laknak, melyek vannak befalazva, így tudtuk meg azt, hogy tulajdonképpen hány lakás van a két épületben. A kérdőíves kutatás első szakaszában arra törekedtünk, hogy minden lakásban kapcsolatba lépjünk valakivel, akivel kérdőívet töltünk ki, vagy időpontot egyeztetünk egy későbbi interjúra, esetleg rögzítjük a végleges válaszmegtagadás tényét. Ehhez az kellett, hogy lehetőleg a hét minden napján, minden 18

olyan napszakban jelen legyünk az épületben, amikor válaszadókat találhatunk, illetve hogy a szomszédok, esetleg más lakók bevonásával megtudjunk valamit a válaszmegtagadó személyekről és azokról a lakókról, akik a kutatás teljes ideje alatt távol voltak, vagy csak olyan időpontokban tartózkodtak otthon, amikor a kérdezés lehetetlen volt (pl. éjjel). Ezen információk alapján tudtuk regisztrálni vizsgálatunk esetleges torzításának irányát és erejét. Megállapíthattuk, hogy a válaszmegtagadók többsége szerhasználó, illetve -terjesztő, vagy pedig illegális lakásfoglaló, befalazott önkormányzati lakásokba önkényesen beköltöző volt. A kérdezőbiztosi torzítás elkerülésére is nagy hangsúlyt fektettünk: mivel a kérdezők gyakorlatlanok voltak, a terep pedig adatfelvételi szempontból kifejezetten nehéz volt, a kétfős kérdezői csapatok sem egyforma hatékonysággal dolgoztak, amit a kérdezőbiztosok időről-időre eltérő folyosókra vagy épületrészekre irányításával igyekeztünk ellensúlyozni. Ahhoz, hogy a lakosság nem és kor szerint összevethető legyen a KSH által 2011-ben mért arányokkal,2 kvótarendszert alkottunk, amelyet a terepmunka során folyamatosan kontrolláltunk. 2.2. A kvalitatív kutatás módszertani kérdései

A klasszikus városszociológiai kutatásoktól a kurrens városantropológiáig minden irányzat kitüntetett fontosságot tulajdonít a térben-időben jól lehatárolt, terepmunkán alapuló mélyfúrásos vizsgálatoknak. A szociológiai terepmunkát megteremtő chicagói iskola az 1930-as években a szociális munkából kölcsönzött „települési módszer” és az etnográfiából ismert résztvevő megfigyelés módszerét alkalmazta kutatásaiban (Bali et al 2012, Némedi 2010). Az 1960-as években egyre erősödő városantropológia – a chicagói hagyományokat folytatva – a harmadik világbeli kontinenseket is elérő urbanizációs folyamatokat kezdte el vizsgálni (Fejős‒Niedermüller 1983: 49). Olyan szomszédságokat tanulmányozott, ahol a gyors urbanizáció kísérőjelenségei (faluból városra költözés konfliktusa, városi integrációs nehézségek, alkalmi munkaformák, informalitás stb.) különösen szembeötlőek voltak, s kizárólag „puha”, etnográfiai módszerekkel voltak megragadhatók (Southall 1973, Al-Zubaidi 2007). A kutatás kvalitatív részét képezte a résztvevő megfigyelés, az interjúzás és olykor a különböző egyesületi programokon való részvétel és az ott szerzett benyomások lejegyzése is. A kutatócsoport tagjai a kérdőívezés alatt is személyes terepnaplót vezettek, ahova a kérdezés során szerzett puhább adatokat és személyes benyomásaikat jegyezték le. Emellett kollektív terepnaplóírás is folyt a napközben szerzett tapasztalatok közös megbeszélésével és rögzítésével. A tagok 19 félig strukturált interjút is rögzítettek a teAttól függetlenül, hogy a KSH 2011-es népszámlálási adatai jóval kevesebb személyt és háztartást írtak a össze a Hős utca két tömbjében, abból indultunk ki, hogy nem és kor szerinti összetétel arányaiban és jelentős mértékben nem változott. 2 

19

lep lakóival, és terepnaplót vezettek a terepen töltött időről és az interjúkba nem bekerülő benyomásaikról. A kvalitatív adatgyűjtés során leginkább a közösségtanulmány (community study) kutatási hagyományának szemléletét kíséreltük meg alkalmazni, „mely módszer lényege egymással összefüggő, egymást átható társadalmi folyamatok leírása és értelmezése egy világos társadalmi kereten belül, amelynek körvonalait mind a kutató, mind a vizsgált csoport tagjai személyesen érzékelik” (Sárkány 2005: 57). A módszer voltaképpen a kulturális antropológia holisztikus elvét érvényesíti a komplex modern társadalmakat vizsgáló terepmunkában, ahol egy megragadható entitás, például egy lakótömb tanulmányozásakor lehetőség nyílik olyan komplex folyamatok áttekintésére, amelyek a maguk egészében egy-egy módszer segítségével nem vizsgálhatók. A közösségtanulmány módszertani eszköztára meglehetősen széles: a kutatók a megfigyelt közösséghez résztvevő megfigyelés, mélyinterjúk, a helyi írásos források és a statisztikai adatok segítségével kerülhetnek közel (Sárkány 2005, Kovács 2007). A közösségtanulmány szemléletmódját elsősorban a kollektív terepnaplóírás alkalmával próbáltuk alkalmazni, amikor a háztartásokat felkereső kérdezők tapasztalataikat megosztva rekonstruálták a Hős utcai „közösség” alapvető strukturális vonásait. A kutatócsoportot is meglepte, hogy a Hős utcai telepet korántsem lehet egy viszonylag statikus közösségként leírni, mivel a gyakori ki- és beköltözések, továbbá – az informális gazdaság, a hatóságok és a segítő szervezetek révén – a külvilág erőteljes jelenléte miatt valójában egy folyamatosan változó, nehezen megragadható entitás, amelyről csupán napi pillanatfelvételeket készíthetünk, de nem nagyobb érvényességgel bíró közösségtanulmányt. Az itt lakó emberek és erőviszonyok folyamatos mozgása és változása, illetve az illegális tevékenységekhez kötődő informalitás megnehezítette az etnográfiai módszerek alkalmazását. A klasszikus interjúzási technikákat és módszereket is újra kellett gondolni. Elsősorban a megfelelő interjúhelyzet (Kvale 2005) megteremtése volt nehéz. Mivel a lakások nagyon zsúfoltak, sokszor az interjú helyszínének megválasztása is bonyodalmakkal járt. Szerencsés esetben az interjúra a konyhában vagy a szobában került sor, sokszor azonban csak a gangon állva, a szomszédok és „felvigyázók” szemei előtt lehetett az interjút felvenni. Többször csak rövid ideig állhatott fent a megteremtett, megfelelő interjúszituáció: megzavarták az átjövő unokatestvérek vagy sógorok, az edényeket kölcsönkérő szomszédok vagy éppen a lakásmaffiától érkező pénzbehajtók. Sokszor viszont a kérdezési módszerekkel volt gond. Azok a narratív kérdezési technikák, melyeket Kovács Éva és Vajda Júlia ajánl (Kovács‒Vajda 2002), a Hős utcában nem minden esetben működtek. A megkérdezettek a dialógust részesítették előnyben a kérdezésen alapuló interjúzással szemben, így sokszor olyan aktív interjúzási módszereket használtunk, amelyek sokkal inkább beszélgetés-töredékeket, mintsem a szó klasszikus értelmében vett interjúkat eredményeztek (Holstein‒Gulbirum 2013). A bizalmatlan légkörben az

20

interjú rögzítése is problémát jelenthetett, mivel sokan nem járultak hozzá a felvétel rögzítéséhez.

3. Közösségfejlesztés A Kontúr Közhasznú Egyesület és az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium Hős utcai együttműködése egy közösségfejlesztő projekt keretében valósult meg. A munkafolyamat egyes állomásait leírva egyben a civil szféra és a tudományos kutatómunka kapcsolódásaira mutatunk rá. A Kontúr Egyesület 2011-ben alakult meg, egy pártfogói csoportból nőtt ki. Tagjai szociális munkás, szociológus, pszichológus és jogászhallgatók, illetve olyan szakemberek, akik céljaikat az egyetem keretein túllépve, egyesületi formában kezdték el megvalósítani (lásd az Egyesület honlapját). 2015 áprilisában az egyesület „Nyitottabb Hős utcát – közösségfejlesztéssel a szegregátumban élők hátrányainak mérsékléséért” címmel a Hős utcai lakótömbökben élők számára közösségfejlesztő projektet indított. A közösségfejlesztő munkát szociológiai kutatással igyekeztek megalapozni, amely felméri a helyi közösség igényeit és részvételi hajlandóságát. Elképzeléseik szerint a kutatás a közösségfejlesztés folyamatát is segítheti, hiszen nem állt még rendelkezésre átfogó szociodemográfiai kép a két háztömb lakóiról. A közösségfejlesztő munka elemei a következők voltak: lakossági fórumok, készségfejlesztő gyerekfoglalkozások, kamaszklub, asszertivitást erősítő és munkaerő-piaci tréning a felnőttek részére, valamint a Hős utcában élők problémáinak megjelenítése a külvilágban. A problémák közös feltérképezésére és a cselekvési terv kialakítására szakmai műhelyt hoztak létre a kerületben aktív, a Hős utcaiakkal kapcsolatban álló ellátó intézményekkel, oktatási, szociális és egyéb szervezetekkel közösen. Az Egyesület a Hős utcai „A” épületben közösségi teret is kialakított a foglalkozások és a jelenlét megerősítésére (Oszvald 2015). Az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium szakmai munkájának egyik alapja az egyetemi tantervtől független féléves kurzusok szervezése, a tagság kutatásokban való részvétele. Éppen ezért nagy hangsúlyt fektetünk a kutatás-módszertani, készségfejlesztő és a tudományos megismerést bemutató elméleti alapozó kurzusokra. A kutatóműhelyeket viszont a tagok szervezik a saját szakmai érdeklődésüknek megfelelően: ezek vagy önállóan kezdeményezett kutatásokat végeznek, vagy a külső kutatásokban való részvétel előkészítését szolgálják. A Hős utcai kutatás egy szakkollégiumi kurzus és egy külső megrendelés egymást jól kiegészítő párosaként indult el. A kurzus az „Elsős kutatás” típusba tartozott, melynek kiinduló célja egyrészt, hogy segítse a különböző területről érkező, új tagok integrációját a szakkollégium szervezetébe, másrészt, hogy lehetőséget teremtsen kutatási 21

tapasztalatok szerzésére. Ennek során az ötlettől a megvalósításon át a produktumig közösen jutunk el, a munka akár több féléven keresztül is tarthat. Az Egyesület felkérése 2014. szeptember végén érkezett, melyet több találkozó és belső egyeztetés után a Szakkollégium elfogadott, a munkát pedig az „Elsős kutatás” kurzusba ágyazta. A Hős utcai kutatóműhely munkája a következőképpen épült fel: 2014 őszén a résztvevők kutatás-módszertani kérdésekkel foglakoztak, megismerkedtek a tereppel és kidolgozták kutatási terveiket. 2015 januárjától kezdődött a kérdőív megszerkesztése és tesztelése, valamint a terepmunka előkészítése. 2015 májusában lehetett jelentkezni kérdezőnek, ami további tagoknak nyújtott bekapcsolódási lehetőséget. Így júliusban már egy kibővült csapattal indultunk neki a „kutatótábornak”. A közös kérdőívezés és az esti terepnaplózás intenzív és a folyamat szempontjából hasznos módszernek bizonyult. A két szervezet önkéntesei vegyesen alkottak párokat, majd a nap során megélt eseményeket és interjúzási tapasztalatokat esténként közösen dolgozták fel. A közös munkában kiderültek a két szervezet közti különbségek és hasonlóságok a szakmai megközelítés terén. A Kontúr Egyesület Hős utcai csapata is erősen interdiszciplináris: szociális munkás, szociológus, pedagógus, szociálpolitikus, közösségfejlesztő, valamint teljesen más szakmai területről érkező önkéntesek. Az eltérő „identitású” kérdőívezők a felkészítés után jól tudtak együttműködni, a kérdőív lekérdezése a korábban leírt terepsajátosságok miatt nem volt zökkenőmentes. A terepnaplózás fázisában erre naponta tudtunk reflektálni. Egy másik szempont a kérdőívezés szakaszában felmerülő sarokpontok közül a kérdőív időzítése. Az Egyesület elképzelése alapján a szociológiai felmérés a Hős utcaiak erősségeit, szükségleteit és közösségi igényeit mérte fel, melyek a közösségfejlesztés folyamatát segíthetik. A kvantitatív módszerekre épülő szociológiai felmérés ugyan képes feltárni egy terep sajátosságait, ám annak formája és eredménye nem feltétlenül azokat az információkat nyújtja, amelyekre egy civil szervezetnek szüksége van. Tapasztalataink alapján a Hős utcai folyamatban szükséges és hasznos volt ez a kéttényezős jelenlét, ami más hasonló terepeken is követhető minta lehet. Azonban érdemes időben elkezdeni az igények és elképzelések összehangolását, hogy mindkét fél értse a másik szakmai sajátosságait. A 2015 áprilisában elkezdett közösségfejlesztő projekt egyik eleme a szakmai műhely létrehozása volt. A kerület intézményei, a lakókkal kapcsolatot kialakító szervezetek, a kutatók és az önkormányzat együttes megbeszéléseire épülő alkalmak a közös problémamegoldás céljával szerveződtek. Ezekben két alkalommal vett részt a Szakkollégium, amikor a kutatóműhely két vezetője mutatott be előzetes adatokat a nyári terepmunka eredményeiből. A műhely résztvevői számára az összegző kimutatások különösen érdekesek voltak, viszont a szakkollégisták számára komoly gondot okozott az érzékeny adatok kezelése, amire azóta is igyekszünk különös figyelmet fordítani. 22

A kérdőívezés után másfajta közös munka kezdődött. A Szakkollégium azzal a feltétellel vállalta a kutatást, hogy saját kutatási témákkal és más módszerekkel is „kísérletezhet” a terepen. A kutatócsoport 2015 őszétől 2016 januárjáig vett fel interjúkat a lakók körében. Ez idő alatt az Egyesület felújította és beindította tervezett közösségi terét, ahol a munka nagy része zajlani tudott. A szakmai együttműködésen túl a Szakkollégium tagjai bekapcsolódhattak a közösségi térben zajló önkéntes foglalkozásokba. Az interjúk felvétele után a már működő közös térben főként a gyerekfoglalkozásokban vettünk részt. A szakkollégisták mellett az egyetem diákjait is megszólítottuk (a Tapasztalatszerző műhely keretében), hogy velünk együtt, a felkészülést biztosítva vegyenek részt a tematikus fejlesztő programokban. A Kontúr Egyesület projektje lezárult (a folytatáson dolgoznak), a kutatócsoport pedig folyamatosan dolgozza fel mind a kvantitatív, mind a kvalitatív adatokat, miközben Hős utcai jelenlétünket is értékeljük.

Konklúziók Írásunkban áttekintést kívántunk adni egy, a Szakkollégiumban folyó több éves kutatómunka kutatásszervezési és módszertani dilemmáiról. Kutatásunk fő erősségének a vegyes módszerek alkalmazását tekintjük. Mivel a Szakkollégium tagjai interdiszciplináris közegből érkeznek, magától értetődő volt a különféle kutatás-módszertani megközelítések ötvözése, amire a tudományos kutatások során ‒ a tudományos intézményrendszer töredezettségéből adódóan – sokszor nem kerülhet sor. Kutatásunk másik erényének a kutatásban résztvevő szervezetek és kutatók sokszínűségét tekintjük. Bár az eltérő elképzelések és habitusok olykor megnehezítették és lassították a kutatómunka előkészítését, ezek a különbségek a későbbiekben a projekt előnyeivé váltak. Kutatásunk számos olyan sajátossággal bírt, melyek számbavétele módszertani szempontból is érdekes lehet a társadalomtudományi közösség és a civil szféra számára egyaránt. Az eltérő kutatói pozíciókból adódóan az eredmények is jóval szélesebb körben hasznosulhatnak. Míg a kutatás fő produktumának tekinthető kutatási jelentés elsősorban a civil és segítő szervezetek, illetve a döntéshozók munkáját segíti, a szakkollégisták által feldolgozott résztémákból publikációk, szakdolgozatok és tudományos diákköri munkák születnek.

23

Irodalom Angelusz Róbert (2000): Rétegződés és láthatóság. In: A láthatóság görbe tükrei. Budapest: Új Mandátum. Al-Zubadi, Layla (2007): Városantropológia. In: A Gergely András – Bali János (szerk.): Város képzetek. Az antropológiai megfigyelés árnyalatai http://mek.oszk. hu/08100/08152/ 28–37. (utolsó letöltés: 2016. 04. 13.) Anóka Eszter (1976): IX. Illatos út 5. Mozgó Világ II. 3. sz. Ambrus Péter (1988): A Dzsumbuj. Budapest: Magvető. Balogh Anikó – Simon Dávid (2011): Nehezen körülhatárolható társadalmi csoportok kvantitatív kutatása. Digitális tankönyv. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/ tamop425/0010_2A_18_Balogh_AnikoSimon_David_Nehezen_korulhatarolhato_tarsadalmi_ csoportok_vizsgalata/index.html (utolsó letöltés: 2016. 06. 01.) Csanádi Gábor – Csizmady Adrienne – Kocsis János – Kőszeghy Lea– Tomay Kyra (2010): Város-tervező-társadalom. Budapest: Sík. Fejős Zoltán – Niedermüller Péter (1983): Témák és irányzatok a városok antropológiai-néprajzi kutatásában In: Valóság 1983/2. 48–59. Gyáni Gábor (1992): Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest: Gondolat. Holstein, James A. – Gubrium, Jaber F. (2013): Az aktív interjúkészítés. In: Bodor Péter (szerk.): Szavak, képek, jelentések. Kvalitatív kutatási olvasókönyv. Budapest: L’Harmattan, 117–138. Juhász Júlia (1976): Híradás a Dzsumbujról. Budapest: Kossuth. Kecskés Éva (2005): Dzsumbujisták. Budapest: Szociális Szakmai Szövetség. Kontúr Közhasznú Egyesület honlapja (s.d.): http://konturegyesulet.weebly.com/ (utolsó letöltés: 2016. 06. 02.) Kovács Éva – Vajda Júlia (2002): Mutatkozás. Zsidó identitástörténetek. Budapest: Múlt és Jövő. Kovács Éva (2007): A közösségtanulmányoktól a lokális megismerésig. In: Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet, Pécs-Budapest: Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikáció és Médiatudomány Tanszék, 7–22. Kvale, Steinar (2005): Az interjú. Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba. Budapest: Jószöveg. Ladányi János (2004): Néhány szociológiai szempontú megfontolás a Budapest X. ker. Bihari úti és Hős utcai kislakásos telepek rehabilitációjával kapcsolatban. http:// archivum.epiteszforum.hu/muhely_terv/bihari/ladanyi.pdf (utolsó letöltés: 2016. 06. 01.) Oszvald György (2015): Közösségi tér a Hős utcában. 10kerkult kőbányai közéleti és kulturális portál, http://www.10kerkult.hu/kobanya-mindennapok/8-koz-elet/8511koezoessegi-ter-a-hos-utcaban.html (utolsó letöltés: 2016. 06. 01.)

24

Sárkány Mihály (2000): Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei. In: Sárkány Mihály: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában, Budapest: L’Harmattan, 56–71. Spreen, Marinus (1992): Rare populations, hidden populations and link-tracing designs: what and why? In: Bulletin de Méthodologie Sociologique (36) 34-58. Southall, Aidan (1973): Urban anthropology. London-Toronto: Oxford University Press, 3–14. Szelényi Iván (1990): Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest: Akadémiai. Udvarhelyi Éva T. (2014): Az igazság az utcán hever. Válaszok a magyarországi lakhatási válsága. Budapest: Napvilág. Umbrai Laura (2008): A szociális kislakásépítés története Budapesten 1870-1948. Budapest: Napvilág. Wacquant, Loic (2011): Lakóhely szerinti megbélyegzés a fejlett marginalitás korában. Fordulat (13) http://fordulat.net/pdf/13/F13_wacquant.pdf (utolsó letöltés: 2016. 04. 10.)

Kovács Barbara Nóra

Utak a szegregátumba Lakásmobilitási mintázatok a Hős utcai telepen

Dolgozatomban a Budapest 10. kerületi Hős utcai telep lakóit vizsgálva arra keresem a választ, hogy milyen tényezők vezettek ahhoz, hogy a megkérdezettek egy városi szegregátum lakói legyenek, valamint bemutatom jelenlegi élethelyzetüket, lakóhelyükhöz fűződő viszonyukat. A kutatási kérdések megválaszolásához a Kontúr Közhasznú Egyesület és az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium közös Hős utcai kutatásának tapasztalatait, kérdőíves adatait és interjúit használom fel. A dolgozatban az 1989-es rendszerváltás után beköltözők élettörténetét elemzem, melyben a lakók előző lakóhelyükről való elköltözésükre és a Hős utcába „húzó” tényezőkre fókuszálok. A háttérben húzódó társadalmi folyamatokat főként lakáspolitikai, lakáspiaci és társadalomtörténeti szempontból mutatom be, kitérve a Hős utca kapcsán tapasztalható szegregáció és stigmatizáció jelenségének bemutatására. Az elemzésem alapján úgy gondolom, hogy a Hős utca jelenleg kitölt egy űrt a lakáspiacon, ami a kevés állami bérlakás és az ezt igénybe vevők nagy száma között tátong. Budapesten élni jobb, mint a rendszerváltás után válságtérséggé alakuló vidéki területeken. A fővárosban viszont az albérletek és nem önkormányzati lakások túl magas költségeit már sokan nem tudják megfizetni, így tehát szinte csak a Hős utca tud lakhatást biztosítani azoknak, akik nem kapnak önkormányzati bérlakást és alacsony a jövedelmük, vagy jelenlegi élethelyzetük miatt nem tudnak egy albérletet fizetni. Mivel a dolgozat csak az 1989 utáni beköltözésekkel foglalkozik, a rendszerváltás előtt a Hős utcában lakók, illetve a születésüktől fogva itt lakók bevonása további kutatási lehetőséget biztosít a témában. Kulcsszavak: szegregáció, lakhatás, mobilitás

27

Bevezetés Dolgozatomban a lakásmobilitást vizsgálom Budapest 10. kerületében, a Hős utcai szegregátum lakói körében. A lakhatás és lakásmobilitás vizsgálata kiemelten fontos, hiszen „a lakás minden modern társadalmi-gazdasági alakulatban a fogyasztási javak legfontosabbika, s mivel a fogyasztási cikkekhez való hozzájutás lehetősége rétegenként általában differenciált, a lakáshoz jutás lehetősége is az” (Szelényi 1990: 53). A vizsgált kutatási kérdéseim egyrészt a Hős utcai telep lakóinak életkörülményeire, másrészt a Hős utcába való költözésük okaira irányulnak. Milyen a jelenlegi élethelyzetük? Kik és milyen körülmények között döntenek amellett, hogy ebbe a városi szegregátumba költözzenek? A kutatási kérdések megválaszolásához a Kontúr Közhasznú Egyesület és az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium közös Hős utcai kutatásának tapasztalatait, kérdőíves adatait és interjúit használom fel.1 Egy rövid elméleti fejezetben ismertetem a rendszerváltás utáni lakáspolitikai és lakáspiaci folyamatokat a Hős utcai lakásviszonyok vonatkozásában. A 2. fejezetben a telepen tapasztaltakkal összefüggésben kitérek a szegregáció fogalmára és a stigmatizáció jelenségére. A 3. fejezetben bemutatom a lakókkal készített interjúkat, az élettörténetek leírása után az egyén életében bekövetkező költözésekre és az ezeket kiváltó tényezőkre fókuszálok, különös tekintettel azokra az okokra, amelyek az előző lakóhely elhagyását, illetve a Hős utcába való költözést idézték elő. Végül összefoglalom a Hős utca lakásmobilitásban betöltött szerepét mind az egyéni életutak, mind a mögöttes társadalmi folyamatok vonatkozásában.

1. Lakáshelyzet a Hős utcában A Hős utca 15. szám alatti két épülettömb tökéletes zárványnak tekinthető, amely 310 lakást tartalmaz, és környezetében a készenléti rendőrség, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a katonaság logisztikai bázisa helyezkedik el. Az épületek jellemzője a magas lakásszám, a komfort nélküli lakások magas aránya, és ezek kis térben való elhelyezkedése. Ez utóbbi együtt jár az alacsony státuszú népesség koncentrálódásával, amit a telep zárványszerű elhelyezkedése tovább fokoz (Ladányi 2004). További jellemző a lakások kis alapterülete, amely problémáról Ambrus Péter az egykor az Illatos úton A kutatás a Kontúr Közhasznú Egyesület „Nyitottabb Hős utcát” című, a Norvég Civil Alap által támogatott programjának keretében valósult meg, az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégiummal együttműködésben. A kérdőíves kutatás 2015 júliusában, az interjúk felvétele 2015. október-november folyamán zajlott. A kutatás előkészítésében, illetve a kérdőívek és interjúk felvételében a szakkollégiumi kutatócsoport tagjaként vettem részt. 1 

28

található, Dzsumbuj néven ismert telep kapcsán írt, amely a Hős utcával egy időben épült, és az épületek szerkezete megegyezik. A szűk belső terű, egymással szembenyíló lakások a közös mellékhelyiséggel össze vannak kötve, azonban a két lakás lakói gyakran nem is ismerik egymást. Az egymással szemben elhelyezkedő gangok és a két fél ház közötti sikátor, ahol minden lakónak végig kell haladni, egy olyan nyilvánosságot eredményez, melyben nincs tere a magánéletnek (Ambrus 1988). A Városkutatás Kft. 2004-es tanulmányában a szociális városrehabilitáció kapcsán ír a Hős utcáról: épületeinek státuszát és összetételét már építése után meghatározta, hogy eredeti célja az volt, hogy a szegénytelepek felszámolása után az elköltözők számára lakhatást biztosítson. A tanulmány szerint az utóbbi évtizedekben a „két tömb egyértelműen a lakáspiac legaljára került, és célterülete lett a vidékről felköltözőknek, az önkényes beköltözőknek, a nagy díjhátralékkal rendelkező önkormányzati bérlőknek.” A Hős utcai két épülettömb társasház, amely 51 százalékban önkormányzati, 49 százalékban magántulajdonban van, az önkormányzati vagyonkezelő üzemelteti, és magas közös költséggel és vízdíjjal lehet számolni (Gerőházi et al. 2004). A magántulajdonú lakások ezen aránya a telepen annak is köszönhető, hogy 1989 után a köztulajdonú lakások tulajdonjoga az önkormányzatoké lett, amelyek a gyors pénzhez jutás lehetősége miatt rövid időn belül eladták azokat. Az 1993-as lakástörvény korlátozta az önkormányzatok jogát, hogy egy bizonyos árnál drágábban adják el a lakásokat, így ez a lakások gyors és nagymértékű privatizációját eredményezte, sokszor jóval a piaci ár alatt. Ennek következményeként az önkormányzatok tulajdonában főként az állapotukat és elhelyezkedésüket tekintve legrosszabb helyzetű lakások maradtak, így az önkormányzatok nem érdekeltek ezek állapotának megóvásában, javításában. Az alacsony árak ellenére is egyenlőtlenség jellemezte ezt a lakásprivatizációs folyamatot, ahol főként a magasabb jövedelműek jutottak a jobb lakásokhoz, az alacsonyabb jövedelműek a rosszabb állapotú lakásokat tudták csak megvásárolni, vagy szociális bérlőként maradtak az önkormányzati lakásokban (Udvarhelyi 2014). „Következésképpen az alacsony jövedelmű lakossági csoportok a lakásprivatizáció és az önkormányzati lakáspolitika liberális szabályozása miatt (lakásprivatizáció, szociális lakásállomány beszűkülése, a leomlott lakások kihasználatlansága, stb.) a magántulajdonú szektorba szorultak ki, részben jogilag kiszámíthatatlan, fél-legális magánbérletbe, részben a tulajdoni szektor tipikusan szubstandard lakásállományába.” (Hegedűs-Somogyi 2013: 4) A Hős utca tehát a lakhatási szegénység által érintett csoportok lakóhelyévé lett. Ez, valamint az önkormányzati lakások és a magántulajdonú lakások diverzitása fontossá teszi a telep vizsgálatát. Bár a közös költség viszonylag magas, az épületek karbantartására kevés gondot fordítanak, például az egyik épületben nincs a lépcsőházakban világítás, így a lakók zseblámpával közlekednek sötétedés után. A lakók körében állandó a bizonytalanság az önkormányzat terveit illetően, illetve a kilakoltatástól való félelem. A Hős utca és az ottani lakáskérdés

29

aktualitását jelzi, hogy a közelmúltban többször is téma volt a médiában.2 Az épületek kiürülését célzó önkormányzati intézkedések a civil szervezetek fókuszába kerültek, mint a 2016 áprilisában A Város Mindenkié csoport által írt nyílt levél a Kőbányai Önkormányzatnak az egyik Hős utcai család kilakoltatásának kapcsán, amelyben a lakók tájékoztatását is kérik a két épület sorsáról (A Város Mindenkié 2016).

2. Kirekesztés, stigmatizáció Mivel a Hős utca egy városi szegregátumnak tekinthető, fontos kitérni a szegregáció fogalmi leírására, valamint a szegregált városrészekkel és azok lakóival kapcsolatos stigmatizáció bemutatására. Ladányi a szegregáció jelenségét vizsgálva két típust különböztet meg: a magas, illetve az alacsony státuszúak szegregációját. A magas státuszúak akár külön területet is elfoglalhatnak a városban, így elmondható, hogy ott szegregálódhatnak, ahol szeretnének. Ezzel ellentétben az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok csak oda tudnak menni, ahova hagyják őket, amiből természetesen az következik, hogy a legkedvezőtlenebb helyek közül lehet „választani”. Ladányi a szegények szegregációját nem tartja kiterjedtnek Budapesten, inkább a magasabb státusznál beszélhetünk nagyobb elkülönülésről, míg az alacsonyabb státuszú réteg szegregációja inkább egyfajta „mikroszegregátumokba” való elkülönülés (Ladányi 2008: 63). A Hős utca is mikroszegregátumként működik, a rosszabb társadalmi helyzetűek lakóhelyeként szolgál. A lakók gyakran panaszkodnak hátrányos megkülönböztetésre a munkaerőpiacon, ha megemlítik lakóhelyüket, vagy elég a Hős utca médiában való megjelenéseire gondolni. „Lennének itt normális emberek, de nem engedik a kitörést. Nem lehet, főleg a fiatalok: ide születtek vagy költöztek és innen nem tudnak kitörni. Ha meghallják, hogy valaki Hős utcai, nem veszik fel dolgozni. Mintha gettóban élnénk.”3 A stigmatizált váA 24.hu 2015. júliusi cikke teljes kilátástalansággal és harmadik világbeli állapotokkal jellemzi a Hős utcát, ahol olyan mértékű a bűnözés, hogy a mentő is rendőri kísérettel mer csak bemenni, az önkormányzat pedig csak a kilakoltatásokban érdekelt (Molnár 2015). Az Abcúg 2016. áprilisi cikke bővebben fejti ki a bevezetőben leírtakat, a lakáshelyzetre fókuszálva: „Bár az önkormányzat hallgat arról, mikor és hogyan rendezné a hírhedt Hős utcai házak helyzetét, a bérlőket fokozatosan kiteszik, és a szegény sorsú családoknak semmi segítséget nem adnak, hogy máshol találjanak lakást maguknak. Eközben ezeknek a szegény családoknak szinte semmi esélye  nincs máshol lakást találni.” (Ballai 2016) Az Origo és a HVG cikkei pedig inkább a telepen történt bűneseteket helyezik fókuszba, amivel mintegy életveszélyessé nyilvánítják a Hős utcát, és hozzájárulnak a telep rossz hírének fokozásához, a lakók stigmatizációjához (Koncz 2016; HVG 2016). 2 

Idézet egy 30 éve Hős utcai lakos interjújából, amely nem szerepel a később bővebben bemutatott életutak között. 3 

30

rosrészek esetében nem számít, hogy valóban szegények élnek ott, vagy ténylegesen lepusztult és veszélyes a hely, „az adott prekoncepció már elegendő ahhoz, hogy a nem kívánt társadalmi következményeket előidézze” (Wacquant 2011: 13). Ennek hatására az itt lakók gyakran titkolni kényszerülnek lakóhelyüket, nem fogadják otthonukban családtagjaikat, barátaikat, aminek természetesen az is a következménye, hogy a lakók önképe sérül, hiszen erre jelentős hatást gyakorol az, hogy „hírhedt” környéken élnek. Jellemző, hogy az alacsonyabb rendűség érzését egy arctalan másikra vetítik, például a szomszédokra, az alattuk lakóra, vagy általánosságban a helyi szerhasználókra, amivel ők maguk is hozzátesznek a környék rossz hírének megerősítéséhez. A beszélgetések során minden lakónál megjelent egyfajta kívülállóság: ők nem tartoznak ide, ők mások, mint az itt lakó drogterjesztők, szemetüket az ablakon kidobálók – ezek az emberek mindig a szomszédok, vagy a „szabolcsi bevándorlók”. „(…) de ha rászólok a gyerekre, a szülők megharagszanak, mer én szólok azért, hogy ne dobják le a szemetet, akkor a szülők megharagszanak, hogy ne rúgják a labdát az áramházhoz, mert nem lesz áram, haragszanak a szülők, de én azér is rájuk szólok, én nem bírom ezt, hogy megfogják a szemetet és kidobják, nem bírom nézni. Nézzen arra a fára, hogy néz ki, ruha van a fán. Ki látott még ilyet, mert én még nem láttam. Én életemben nem láttam, hogy a fán ruha van, kidobják a ruhát az ablakon.”4 A telepet deviánssá nyilvánítják, ami elősegítheti az ott élők helyzetének még inkább bizonytalanná, marginalizálttá válását, és lakóhelyük miatt hátrányba kerülhetnek a munkaerőpiacon is. A sikertelen munkakeresés vagy az alkalmi munkák következtében sokan kényszerülnek „önfoglalkoztatásra” vagy feketemunkára (Wacquant 2011).

3. Életutak a Hős utcából A 2015 júliusában végzett kérdőíves felmérés alapján elmondható, hogy a Hős utcai telepen nagy a fluktuáció. A megkérdezettek legnagyobb arányban (80 százalék) Budapestet jelölték meg előző lakóhelyként, 13 százalék városban, míg 7 százalék vidéken lakott előzőleg. Azonban az előző lakóhelyként Budapesten lakók közül jelentős azok száma, akik korábban a Hős utca egy másik lakásában laktak.  A 2015 őszén végzett terepmunka eredménye 19 különböző hosszúságú és tartalmú félig strukturált interjú lett, melyeket diktafonnal rögzítettünk. Hat interjút tettem az elemzés tárgyává, ezáltal hat életutat és élethelyzetet fogok bemutatni, különös tekintettel azokra a tényezőkre, melyek a költözéseket okozták, és amelyek a Hős utca irányába „húzták” az egyént. A bemutatott lakosok mindegyike a rendszerváltás után költözött a Hős utcába. Ebből adódóan nem szerepelnek azok, akik 1989 előtt költöztek ide, vagy 4 

Idézet a későbbiekben részletesen is bemutatott Gabriella interjújából.

31

születésüktől fogva itt élnek. Két kategóriába soroltam az elemzett interjúk alanyait a költözések szerint: a vidékről és a Budapestről beköltözők csoportjába. A vidékről felköltözők kategóriája nem egységes, megkülönböztethető két alcsoport is: az egyik, akik vidékről rögtön a Hős utcába költöztek, a másik pedig, akiknek Budapesten belül a Hős utca előtt másik lakóhelye is volt, és annak elvesztése után jutottak itt lakáshoz. 3.1. Vidékről Budapestre költözés

Feltűnő, hogy a vidékről a fővárosba költöző interjúalanyok mindegyike az észak-magyarországi régióból költözött Budapestre, jól szemléltetve a rendszerváltás után felerősödő egyenlőtlenségek térbeli folyamatait. Az észak-magyarországi és az észak-alföldi régió a szocialista időszak nehéziparának leépülése, valamint a rendszerváltás utáni újraiparosítás hiányának köszönhetően olyan erőforrás-hiányos térséggé alakult, amely kulcsszerepet játszottak a főváros fele irányuló migrációs folyamatokban (Valuch 2015). A következőkben a vidékről rögtön a Hős utcába költöző Tímea, majd a Hős utcát megelőzően Budapesten belüli lakóhellyel rendelkező Renáta és Edit életútját mutatom be. Jobb élet reményében vidékről rögtön a Hős utcába

Tímea 1988-ban született és egy hatszáz fős faluban élt. Az általános iskola után az élelmiszeranalitikus szakmát kezdte tanulni, azonban egészségügyi problémái miatt nem tudta tanulmányait befejezni. Később többször próbálta befejezni a tanulmányait, de a szülőfalujából Miskolcra való ingázást nem bírta, így középfokú tanulmányai végleg félbe maradtak. Egy számítógép-kezelői tanfolyam elvégzését követően Németországban dolgozott szobalányként, majd visszatért Magyarországra. Lakhatási nehézségei miatt azonban nem tudott a városban elhelyezkedni, így hazaköltözött vidékre az édesanyjához. Párkapcsolatából egy gyermeke született, azonban párjával annak alkoholizmusa miatt hét év után megszakított minden kapcsolatot. Észak-magyarországi szülőfalujából a jobb megélhetés reményében költözött fel a fővárosba. „Hát én otthonról mindenképpen el akartam kerülni, megmondom az őszintét, mert otthon egyáltalán semmiféle munkalehetőség nincsen. Ott csak a segély, meg a közmunka (…) Fel akartam jönni Budapestre, amikor még nem volt gyerekem, csak jobbak itt a lehetőségek. Lett is volna már 3 munkahelyem, ha be tudom íratni az óvodába, de mivel nem tudom beíratni, ezért nem tudok menni dolgozni. Ezért egy keresetből élünk.”

Tímea több rokona is a Hős utcában él, ezért szerencsésnek érzi magát, hiszen probléma esetén van kihez fordulni, miközben a vidéki rokoni szálak mára elgyengültek. A Hős utcába költözést és jelenlegi párjával való megismerkedését is a Hős utcában lakó nagybátyjának köszönheti. „Az ideköltözés az úgy történt, hogy a nagybátyám az 32

összehozott a barátjával, ő kivette ezt a lakást egy fél év után, és így költöztünk fel, hogy akkor mi megpróbáljuk együtt az életet. Hát lekopogom, hál’ istennek eddig simán megy minden.” A párjának is vannak gyermekei az előző kapcsolatából, akik szintén a Hős utcában laknak. A két család jó viszonyban, egymást támogatva él. Párja a kereső; mivel neki és kislányának nincs bejelentett budapesti lakcíme, nem tudja beíratni óvodába, viszont a gyermeke elmúlt 3 éves, így a kötelező óvodáztatás miatt családi pótlékot nem kapnak. Tímea szeretne elköltözni innen: fő problémája, hogy sok a szerhasználó, és nem szeretné itt nevelni a gyerekeit –hangsúlyozza, hogy gettó jellege van lakóhelyének. „Hát itt kábítószertől kezdve minden van, és itt mindenki csinálja is, tehát itt mindenki fogyasztó is és árus is. Mindenféleképpen innen el szeretnék menni, csak nem könnyű. Főleg gyerekkel nem könnyű lakást találni, mert meggondolja mindenki, hogy gyerekkel kiadja-e, vagy nem adja-e.” Tímea esetében tehát a közvetlen Hős utcai lakhatás valósult meg, ismerős révén jutott itt lakáshoz. Az interjúban kitér az észak-magyarországi munkanélküliségre, ami miatt a fővárosba szeretett volna költözni. Azonban nem tud dolgozni a budapesti bejelentett lakcím hiánya miatt, emellett pedig a kiegészítő jövedelmet jelentő családi pótlékra sem számíthat. A nem közvetlenül a Hős utcába költözők

Renáta Egerben született 1964-ben, és egy Eger környéki kis faluban nőtt fel. 16 évesen férjhez ment, utána építkezni kezdtek. A legmagasabb iskolai végzettsége az érettségi. 1983-ban született meg nagyobbik lánya, utána pedig az egri dohánygyárban helyezkedett el. 1991-ben született meg kisebbik gyermeke, ő az akkorra már felépült házukban. Fontos fordulópont volt az életében, hogy házassága megromlása után 2001-ben elvált a férjétől. Bár az ő szülei pénzéből készült el a házuk, neki kellett a válás következtében elköltözni. Munkahelye közelsége miatt Egerben vett ki albérletet. Válása két évig húzódott, közben a gyár bezárt, így munkáját is elvesztette. 2003-ban sikerült felújítaniuk édesanyja hatvan négyzetméteres lakását, de hiányzott nekik a kert, így ugyanebben az évben visszaköltöztek vidékre, feltehetőleg a szülői házba. Fiatalabb lánya közben átköltözött édesapjához, mivel Renáta nem tudta finanszírozni Miskolcon végzett egyetemi tanulmányait. Volt férje 2012-ben bekövetkezett halála, bár megkönnyebbülést okozott, újabb anyagi terhet, több milliós adósságot hagyott a családra. Ezután Budapestre költözött, ott ismerkedett meg jelenlegi élettársával, Lászlóval, akivel Békásmegyeren vettek ki albérletet. A volt férj több személyi kölcsönt és svájci frank alapú hitelt is felvett közös házukra, ezek törlesztésén jelenleg idősebb lányával osztoznak. Renáta háromszáz négyzetméteresnek és húsz millió forint értékűnek mondja a lakást, de ezt a bank 4 millió forintra értékelte – eladni nem tudják, a tartozásokat viszont fizetni kell. Ennek következében a békásmegyeri albérlet finanszírozása is egyre nagyobb nehézsé33

get jelentett. Renátának sikerült házvezetőnőként elhelyezkedni, azonban munkáltatói elköltöztek, ezáltal elvesztette állását. Ekkor jelenlegi párjának sem volt munkája, így új lakhatás után kellett nézniük. Ezzel egyidőben az önkormányzathoz beadott lakáspályázatuk is elutasításra került. Egy hirdetésben találtak a Hős utcában olcsó lakást, ami lelakott és tartozásokkal teli volt, mégis körülbelül félmillió forintért meg tudták venni. A környéket nem ismerték hírből sem, és a hűvösebb őszi időben valószínűleg kevesebben is voltak kinn a gangokon a megtekintéskor, így megvették a lakást és átvállalták a tartozásokat is. A békásmegyeri albérlet magas költségei miatt egyre sürgetőbbé vált a költözés. Így 2012 őszén a Hős utcába költöztek, ahol további nehézséget jelentett a bútorok és elektronikai eszközök hiánya, utóbbi az álláskeresést is lassította. Emellett egy férfi beköltözésük után védelmi pénzt kért tőlük minden hónapban, hogy ne küldje rájuk az embereit és többször be is törtek lakásukba. „Jöttek a helyszínelők, már ugye kezdett besötétedni, meg szét volt dobálva minden itt a lakásba, az ágy is, az ágyon is minden, meg ugye pénzt kerestek.(…) És akkor lekapcsolták a villanyt lent, tehát nem itt nálunk, hanem lent valahol szétverték az elosztót, hogy ne tudjanak helyszínelni, meg ilyenek.” Elmondja, hogy gyakran a befalazott lakásokat is feltörik, ha kell valami belőle, akár egy ablakkilincs miatt is. Összefoglalva, Renáta életében a válás jelentette az első lökést a lakásmobilitásban. A második fontos tényező az volt, hogy bezárt az egri dohánygyár. A 2008 második felében kezdődő pénzügyi- és gazdasági válság következménye a foglalkoztatás csökkenése és a munkanélküliség ugrásszerű megugrása. Továbbra is az észak-magyarországi és az észak-alföldi régióban volt a legmagasabb a munkanélküliségi ráta országos viszonylatban (Valuch 2015). Ennek következtében Renáta Budapestre költözött. A Hős utcába költözés fontos faktora volt az olcsó és utólag sok gonddal járó, de saját lakás megvétele. Ez az a pozitív tényező Renáta életében, ami miatt érdemes itt mindent kibírni. „Volt egy olyan, hogy feltörték az autót is, onnan mindjárt 200 ezer forintunk bukott, annak se örültünk. De már akkor meg volt véve a lakás, úgyhogy akkor már nem volt visszaút, jönni kellett az albérletből. László azóta sincs kibékülve a hellyel, de mondtam neki, hogy… mert, hogy milyen koszos, de mondtam figyelj, ez az albérlethez mégis előre lépés, ez a saját lakásod, nem tesznek ki belőle, mert nincs tartozásunk. Szar hely, oké, de mégiscsak a te saját kis lukad, ahol elbújhatsz, meg békén hagynak…” Edit 1984-ben született Miskolcon, családja szegénységben élt. Pesti kötődése a keresztanyja volt, édesanyja testvére, aki addigra már Budapesten élt, és gyakran meglátogatta őket, édességet is vitt nekik. 1987-ben született egy húga. 12 éves koráig laktak Miskolcon, oda járt hat évig iskolába. A család 1996-ban Budapestre, a 10. kerületbe költözött, ezt követően egy kerületi általános iskolában folytatta tanulmányait. Családja anyagi helyzetében a költözés után pozitív változás következett be, asztalos és ezermester édesapja egyre jobban keresett. 14 éves korában már húszezer 34

forint zsebpénzt kapott a testvérével hetente. Az általános iskola elvégzése után egy budapesti vegyipari szakközépiskolába nyert felvételt. 18 éves korában édesapja elhagyta családjukat, ennek következtében anyagi helyzetük ismét romlásnak indult. 2000-ben a bank elárverezte a lakásukat, így el kellett költözniük. Ezután Belső-Ferencvárosba költöztek, Edit oda van bejelentve jelenleg is. Az érettségit követően a munkaügyi hivatalban OKJ-s tanfolyamra küldték, emellett angolból nyelvvizsgát tett. Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Gazdasági Főiskolán kezdte, ám meghátrált, amikor látta, hogy még egy nyelvvizsgát le kellene tennie. A család jó anyagi helyzetét jelzi, hogy tanulmányai alatt nem kellett dolgoznia. 2006-ban ismerte meg a nála öt évvel fiatalabb élettársát, azonban mindkettőjük szülei ellenezték a kapcsolatot a korkülönbség miatt, ennek ellenére rögtön összeköltöztek és az anyósáéknál laktak. „Hát így, amit mondtam, hogy nem voltunk jóba, ott laktunk anyósomnál, és megfogtam magam, mondtam elég volt. Elköltöztem is, mert ugye akkor anyámékkal se voltam jóba, úgyhogy így muszáj volt idejönnünk, albérletbe a másik házba, de akkor még nem olyan volt a másik ház. Utána átjöttünk ide albérletbe, egy ismerősünké volt a lakás, apósom ismerősének, és így apósom azt mondta, hogy jó, na akkor az ne legyen albérlet, hanem megveszem nektek tőle, és akkor itt maradtunk, így lett ez a lakás a miénk, ennyi.” 2007-ben fia született, majd 2009-ben a Hős utcába költöztek. Náluk is megfigyelhető, hogy ismerős által jutottak a lakáshoz, és hogy élnek itt rokonaik. 2009-ben született meg a lánya. Így jelenleg saját lakásuk van, amit felújítanak. Férje kezdetben nem keresett jól, de most havi háromszázezer forintos keresete van, aluljáró takarítóként dolgozik három műszakban. Megfigyelhető, hogy saját tulajdonú lakásuk pozitívumként és biztos pontként van jelen életükben. „Ha ide beérek a lakásba, szeretek itt lenni, szeretem igazából. Hát hogy mondjam, hiányozna, ha elmennék, de inkább azért, mert sok minden köt hozzá, mármint hogy így együtt, kettőnket köt ide sok minden. De ha innen kimegyek, teljesen más, mindig azt mondjuk, hogy ó de jó lenne így itt lakni, ha csak elmegyek anyuhoz, hiszem minden nap arra járok, az ég és föld. Néha undorom van ide bejönni, pláne nyáron, amikor… hát az is vicces volt, elmentünk Egyiptomba innen, most érted innen elmész Egyiptomba s hazajössz ide, az durva. (…) De itt bent, ha már itt bent vagyok, szeretek itt lenni, ez a sajátom. Úgy van minden, ahogy én szeretném, jól érzem magam benne. Szar, hogy így kinézek, és ezt látom, rossz, hogy a gyerekeket ilyen helyen kell, bár még nem érzik, hál’ istennek, mesevilágban élnek itthon hál’ istennek.”

Edit életében az első, pozitív fordulópont az volt, amikor vidékről a fővárosba költöztek, és édesapjának sikerült jövedelmező munkát találnia. Valószínűleg a térségben addigra már megszűntek a munkalehetőségek, a fővárosban pedig egy közeli rokon is lakott, így a jobb élet lehetősége vonzó volt Borsodból és a szegénységből való kitörésre. Valószínűleg önerejéből jutott a felsőoktatásig, mivel családjában nem voltak magas elvárások a tanulmányait illetően. Gyerekei említésekor is szóba kerülnek saját tanulmányai, fia képességei kapcsán folyamatosan hangsúlyozza saját nehézségeit is 35

tanulmányai során. „Úgyhogy, am, a BGF-et azért csak egy évig jártam, mert ott olyan tanáraim voltak, egyszerűen nem bírtam megérteni semmit. Számviteltől, hát kivoltam, én meg a matek ugye, borzasztó volt. Meg olaszt is kellett, a leginkább az volt a legnagyobb problémám, hogy letettem, két nyelvet le kellett tenni, középfokút is, ugye nekünk idegenforgalmi kell, nem sima.” „Lefelé akkor ívelt életpályája, amikor édesapja elhagyta a családot, ezért el kellett költözniük 10. kerületi lakásukból. Tanulmányai félbeszakítása után tovább romlott a helyzetük, mivel férjének nem volt elég a keresete ahhoz, hogy biztosítsa a magasabb életszínvonalat. „Az az önkormányzat felbecsüli, hogy kb. mennyi lett a felújítása, most ha én kapok egymillió-ötöt, és mondjuk én kapok egy lakást, ami, nekem egyszobás nem elég, de hát a gyerekkel nem is adhatnak egyszobásat, pláne különneművel, nem is akarok háromszobásat, nekem csak egy másfél szobás is elég, mert mi azért így is elvagyunk. De akkor hogy költsek rá kettőt vagy két és fél milliót, ha másfél milliót adnak? És a tíz meg a kilenc [budapesti kerületek – a szerző], hát az botrányos. Itt semmi, pedig nekünk erre a lakásra nincs is felvéve se támogatás, amiket itt fel szoktak venni, ilyen lakástámogatás, semmi, úgyhogy szerintem nem is tudnám elintézni.” Reménykednek, hogy ha szanálják a tömböt, a lakásukra a felújítás miatt nagyobb összegű kártérítést kaphatnak. Megjelenik Edit esetében is, hogy romaként és gyerekekkel nehezen kapnak albérletet, illetve a külvilág negatív diszkriminációja roma férjére. Vidékről a Hős utcába: az elemzett életutak összesítése

Mindhárom interjúalany a jobb megélhetés és munkalehetőség reményében költözött fel Budapestre. A vidékről a fővárosba költözőknek a Hős utca egy olyan mobilitási pont lehet, amely egy albérletnél olcsóbban biztosítja a lakhatást. Ez különösen fontos az interjúalanyok életében, hiszen azokban a régiókban, ahonnan jöttek, az elvándorlás több társadalmi csoportnak is nehézséget jelent. Azokon a településeken, ahol a tartós munkanélküliség a jellemző, a fizetőképes kereslet nagymértékben visszaesett, az ingatlanok leértékelődtek vagy eladhatatlanná váltak, márpedig az egyetlen mobilizálható tőke egy új élet kezdetéhez ezek az ingatlanok lettek volna (Valuch 2015). Ennek a tőkének a hiánya eredményezi azt, hogy az interjúalanyok számára szinte csak a Hős utcában található lakások elérhetőek. Úgy tűnik, hogy akik csak bérlőként laknak itt, nem pedig lakástulajdonosként, szeretnének továbbköltözni egy jobb környéken lévő, ám drágább albérletbe,5 ami viszont a jövedelmükhöz képest nagy terhet jelent, vagy a főbérlők utasítják el őket. „A magas kockázatok miatt a magánbérlakás-piacon a bérbeadók nem adják ki lakásaikat a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek számára. Elsősorban a nemfizetés kockázata miatt, de a lakások rongálása, lelakása is komoly A kérdőíves adatfelvétel során megkérdezett albérlők átlagosan 33 ezer forintért bérlik lakásukat, 12 ezer és 50 ezer forint szélső értékek között. 5 

36

kockázati tényező” (Hegedűs–Somogyi 2013: 4). Az albérlethez jutást tovább hátráltatják olyan tényezők, mint a romaság, a gyerek a családban, vagy éppen az, hogy a Hős utca volt az előző lakhelye a beköltözőnek. Megjelenik egy direkt manipuláció is azzal, hogy olyan állapotban mutatják meg a lakást és a lakókörnyezetet, hogy az jobbnak tűnjön, mint amilyen valójában, így a lakó csak a lakás megvétele után szembesül a környezetével. A „védelmi pénz” beszedésével a lakbéruzsora, valamint a Renáta esetében tapasztalt betörések még inkább súlyosbítják azok helyzetét, akik az életkörülményeik romlásával ide kényszerülnek. A Városkutatás Kft. 2004-es tanulmánya ezt a jelenséget lakásmaffiának nevezi, amely főként a magántulajdonú lakások esetében működik, hatására gyakran ár alatti eladások történnek, viszont egyfajta kontrollként is működik, mivel ezáltal nem jellemző az önkényes beköltözés. Ezzel együtt úgy jellemzi a Hős utcát, mint egy „viszonylag szigorú belső szabályokkal bíró, saját vajda által irányított és bűnözéssel szorosan átszőtt mikrotársadalom” (Gerőházi et al. 2014). 3.2. Budapesten belüli költözések

A következő csoportba azok a lakók tartoznak, akik Budapesten belül költöztek. „Mobilnak kell neveznünk valakit, ha megváltoztatja helyzetét a lakásrendszeren belül, ami megtörténhet abban az esetben is, ha lakásának minősége nem változik. Így például egyértelműen helyet változtat valaki, tehát mobil, ha mondjuk egy kétszoba összkomfortos bérlakásból egy szintén kétszoba összkomfortos öröklakásba költözik.” (Szelényi 1990: 54.) Tehát az egy településen belüli lakásváltás is mobilitásnak tekinthető, a következő életutakban pedig Budapest városrészei és a lakások komfortfokozata tekintetében is változás történik. Zsuzsanna 1953-ban született, és a 17. kerületben, Rákoskeresztúron nőtt fel. Szülei 1956-ban disszidáltak, így nagyszülei nevelték fel egy szoba-konyhás, kertes lakásban. Úgy emlékszik vissza, hogy jó anyagi helyzetben éltek. Az általános iskola elvégzése után eladónak szeretett volna tanulni, azonban a felvételi időpontjában kórházba került, amit írástudatlan nagyszülei nem tudtak jelezni az iskolának, így nem sikerült továbbtanulnia. Tanulmányai folytatása csak esti gimnáziumban valósulhatott meg, ekkor ismerkedett meg férjével, azonban nem végezte el a gimnáziumot. „Szóval itt tévedtem el. De hát utána sokat dolgoztam. (...) Sokat dolgoztam, és annak most itt az eredménye. A gerincem is, kiderült, hogy 80 százalékos rokkant. De nagyon szerettem dolgozni.” 23 évig fizikai munkát végzett, ebből 13 éven keresztül a Porcelángyárban, amit nagyon szeretett, de külföldön is vállalt munkát, majd hazatérve is dolgozott. Három gyermeke született. 1970-ben amnesztiát kapott édesapja, így ő is hazatérhetett külföldről és segítette a családját. 1978-ban saját lakása lett, ez egy háromszobás panellakás volt a 10. kerületben, harmadik gyereke már odaszületett. „Megkaptam a lakást. Na de 37

hát, mászkáltam utána. És akkor régen könnyebb volt hozzájutni, mert be lehetett jutni a polgármesterhez. (…) Volt ez a fiatal házasoknak akció.” Itt 1998-ig laktak, majd a szintén 10. kerületben egy garzonlakásba költözött családjával, azonban a lift hiánya problémát jelentett számára, így örömmel fogadták, amikor lánya ingatlanos ismerőse ajánlotta neki jelenlegi lakását, ahol egyedül lakik, miután a férje 2009-ben meghalt. Zsuzsanna kiemeli, hogy mind a három gyermekének szakmát tudott adni, egyik lánya fodrász, másik az egészségügyben dolgozik, fia pedig szakácsként. Igyekezett mindent megtenni a gyermekeiért, a fiának lakást is adott. Gyermekei hozzá képest egyértelműen felfele mobil életpályát futottak be. Eddig négy unokája született. „Mert a nagymamám föltámadna a sírból – a Nagymező-Bajcsy sarkán eladta a házat, mert nem volt aki, meg ráfizettek, mikor meghalt a nagypapám, nem volt, aki a kertet művelje. Nagymező-Bajcsy sarkán volt neki egy egyszoba-összkomfort cselédszobás, amit a fiamnak adtam, hogy ő nősül – jelszóval. Csak rezsit nem fizetett, el kellett adni. Az örökségemet neki adtam. – Föltámadna a sírból, hogy én itt lakok.” Jelenleg a B épületben lakik, és leginkább a kártevőkkel és a sok szeméttel van problémája. Zavarja, hogy a lakók „lehúzzák” egymást, még bevásárolni se megy el szívességből a másik. Zsuzsanna, sok más Hős utcai lakóhoz hasonlóan, erősen elfogult a pesti lakókkal szemben, és előítéletet táplál a vidékről felköltözőkkel szemben. „Nem dolgoznak, hanem hajnalba kimennek a nagybanira, és amit ott megcsípnek, egy kis zöldséget. Vagy veszik, vagy meglopják, azt eladják, azt’ abból élnek. Meg fölveszik a munkanélkülit. Mint régen a nomádok.” A másik épületet a tisztaság és a lépcsőházi világítás miatt jobbnak ítéli meg. Nehezményezi, hogy a pincében is laknak, illetve beszél a lakásmaffiáról is: olyan tulajdonosok lakását, akik régóta nem „jelentkeztek”, szerződés nélkül kiadják, így jó pénzt tudnak keresni rajta, illetve tartozást halmoznak fel a tulajdonosnak. Zsuzsanna Hős utcába költözésének fontos tényezője volt az az ingatlanos ismerős, aki a lakást szerezte, előtte ő sem ismerte a környéket. Ellentétben a legtöbb megkérdezettel, nem laknak itt rokonai. Gyermekei számára mindenképpen jobb életszínvonalat szeretett volna biztosítani, ezt sikerült is megvalósítania, ám ennek „ára” az ő Hős utcai lakhatása lett. Gabriella 1954-ben született Budapesten. 1970-től él a férjével, 1971-ben költöztek be a Hős utcába, de 1977-ig egy másik lakásban laktak. „Utána mentünk a panelba lakni, innen kaptuk a lakást Újpesten, ott laktunk, ott dolgoztunk.” Férje sokat dolgozott, és bár azt mondta, hogy neki magának sosem kellett dolgoznia, a rendszerváltás előtt lépcsőházat takarított két helyen, emellett férje keresete lehetett a domináns. „Hát nekem négyszobás lakásom volt, az egész telepen nem volt senkinek videója, csak nekünk, még ilyen zsinóros, és az a sok gyerek, ami nálam volt, édes jó istenem. Hát újdonság volt a videó. Hát ez van. Minden gyerek jött a Gabi nénihez videót nézni. Jól éltünk, nagyon szépen.” 38

A változás férje betegsége miatt állt be. „Egy év alatt az első évben 36 nyakláncom elment, azt sose felejtem el, 36 nyakláncom ment el, nem tudom, hány gyűrűm, videóm, úgy mentünk a kisebb lakásba. Sokba került a férjemnek a kórház, szanatórium, minden. (…)Volt először négyszobás lakás, aztán négy plusz kettes, aztán másfél szobás, a férjem lebetegedett, utána vettünk egy kis, hát nem ház, mert hárman is laktak benne, felújítottuk meg minden, aztán a végén kiderült, hogy gyámhatósági lakás. Ki kellett költöznünk, lelakhattuk az 570 ezret, amit ráköltöttünk, abba az időbe nagyon szép pénz volt, azt lelakhattuk és ki kellett költözni, úgy kerültünk ide.” 1997-ben vissza kellett költözniük a Hős utcába. A férje által is sok rokon él a Hős utcában (bár velük nem tartják a kapcsolatot), de amit egyben jónak és – a sok információ miatt – terhesnek is gondol, hogy két gyermeke és azok családjai is ugyanabban az épületben laknak, míg harmadik gyermeke Újpesten lakik a családjával. Gabriella élettörténetében egyfajta visszasodródás jelenik meg. A család magasabb jövedelme következtében egyszer sikerült az elköltözés, ám a férj, a fő kereső megbetegedése és a kórházi kezelés magas költsége miatt egyre csökkent az életszínvonaluk, így ismét csak a Hős utcai olcsó lakás vált számukra megfizethetővé. Az emlékek csökkentették a visszaköltözés keserűségét, bár tisztában van vele, hogy ez is a „lecsúszás” része. Jelenleg itt tartja alacsony jövedelme, mivel sem ő, sem a férje nem tud már dolgozni a betegsége miatt, és a visszatérés kudarca is demotiváló lehet számukra. Sándor 1986-ban született és a 10. kerületben nőtt fel. A 8 általános elvégzése után is a 10. kerületben tanult tovább egy kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolában. Azonban ezt nem fejezte be, mert „rossz társaságba keveredett”. Mivel nincs vendéglátói végzettsége, nem dolgozik a tanult szakmájában. Ehelyett alkalmi munkákat vállal az építőiparban, festést, segédmunkákat. 2003-tól a 10. kerületben egy 64 négyzetméteres lakásban laktak. 2009-ben megszületett a gyermeke. 2013-ban meghalt édesapja, és a temetés költségei miatt már nem voltak képesek fizetni a lakásukat, így 2015 októberében egy ismerős által kerültek a Hős utcába. Jelenleg élettársával, édesanyjával és lányával él, illetve velük lakik húga lánya is, a húga viszont a szomszédos Zách utcában lakik, és gyakran meglátogatja őket. Sándor esetében egy hirtelen nagyobb kiadás jelentette a költözési indokot, ami miatt nem tudták már fizetni az előző albérletet. „A 10-be, aztán meghalt édesapám, és hát elvették a lakást, mert elmentek temetésre, arra is, nem tudtuk fizetni a lakást. És elvette a tanács, és úgy jöttünk ide, ismerős által. De mer itt olcsóbb, nem kell annyit fizetni. 35 ezer forintot kell fizetni havonta, ki tudjuk (…) Hát vannak nekem itt ismerőseim, szóval nem voltak, nem jelentett problémát, csak az, hogy most egy 64 négyzetméteres lakásból ideköltözünk egy szoba-konyhába, az bánt.” A Hős utca húzóerőt jelentett az olcsó albérlet lehetőségével, ám szeretnének elmenni a Hős utcából. A fő problémának a szerhasználatot tartja, és hogy a gyerekek tanúi lesznek az itteni eseményeknek. A költözés nehézkes, hiába van élettársának és édesanyjának is mun39

kája. „Rakjuk össze a pénzt, de az a baj, hogy ha az embernek pénze van, még akkor is nehéz. Mert meghallják, hogy roma vagy, és még gyerek is, és nehéz albérletet találni.” A Budapesten belüli költözések összegzése

A Budapesten belül költözők esetében is megjelenik az albérletben lakás nehézsége, viszont inkább váratlan tényezők jelentek meg költözési indokként, mint például a temetés miatti plusz kiadás vagy a betegség miatti tartós jövedelemkiesés. „A kilencvenes évek elején a szegénység okai között a tartós munkanélküliséget, az alacsony nettó kereseteket és ezek gyorsuló értékvesztését, az alacsony mértékű és értékű szociális juttatások rendszerét jelölték meg a téma kutatói.” (Valuch 2015: 212) Így a leginkább veszélyeztetettek csoportjába az alacsony keresetűek, a cigányok, a három- vagy többgyerekesek, a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak, az egészségkárosodással vagy fogyatékossággal élők, illetve a pályakezdő fiatalok tartoznak (Valuch 2015). Ezekkel a váratlan nagyobb kiadásokkal az alacsony iskolai végzettséggel és jövedelemmel rendelkező családok már nem tudtak megbirkózni, így elvesztették jobb kondícióban lévő vagy nagyobb területű addigi lakásukat. A Hős utca egy alacsonyabb presztízsű és komfort nélküli lakhatást jelentett számukra, de mégiscsak egy lakáslehetőség, ami segítséget nyújt olyan helyzetekben, amelyek az önkormányzati bérlakások alacsony száma miatt államilag nem orvosolhatóak. A Városkutatás Kft. 2013-ban kiadott tanulmányában a mai magyar lakásrendszerben megfigyelhető feszültséget két fő tényezőre vezeti vis�sza: az utóbbi 20-25 év során megnövekedett jövedelemkülönbségekre és a lakhatási költségek jövedelmen belüli növekedésére. Ennek következtében az alacsonyabb jövedelmű, illetve a közepes jövedelmű, ám lakáshitelekkel terhelt családoknak problémát okoz a lakásköltségek kifizetése. A meglévő lakásállomány szűk és rossz minőségű, nem képes a társadalomban megjelenő szociális lakásigény kielégítésére. Bár a mai magyar lakáspiacon lakástöbblet van az üres lakások számát illetően, az alacsonyabb jövedelműek nem tudnak belépni erre a piacra a magas lakbérek vagy fenntartási költségek miatt, vagy csak a rossz lakásminőség elérhető számukra, a kedvezőtlen területi elhelyezkedéssel, zsúfoltsággal együtt (Hegedűs–Somogyi 2013: 4).

4. Költözési indokok Mivel az egyik vizsgált kutatási kérdés a lakók Hős utcába költözésének körülményeire vonatkozik, fontos kitérni a lakáskeresés általános szempontjaira. Magasabb státuszú lakóhelyen élőket vizsgálva (Csanádi et al. 2010) a legnagyobb mobilitási hajlandóság a legjobb helyeken élőknél található, ahol a jobb anyagi helyzet lehetővé is teszi a továbbköltözést. Ennek oka lehet további gyerekek születése, amivel kicsivé válik az addigi lakás, vagy egyszerűen kevésnek érzik a szobák területét vagy sokallják a szol40

gáltatások miatt magas közös költséget. Azonban itt is lehetnek akadályozó tényezők, mint a felvett hitelek törlesztőrészlete, vagy ha a család minden tartalékát felhasználta, ilyenkor maradni kényszerülnek, és inkább a lakás előnyeire próbálnak fókuszálni. A lakáskeresés során az ingatlan ára mellett több tényező is befolyással bír, mint például a ház vagy lakás földrajzi fekvése vagy a terület társadalmi státusza (amit a piaci árak és a városrészekről a köztudatban kialakult kép is árnyal). Ezek mellett fontos a személyes megtekintés, ahol a vásárló megnézi, hogy a lakókörnyezet és az utcán látható emberek társadalmi státusza milyen viszonyban áll az övével (Csanádi et al. 2010). Megfigyelhető, hogy mennyire más okai és motivációi voltak a Hős utca lakosainak a költözésre. Betegség, nagyobb kiadás, a munkahely elvesztése miatti pénzhiány, vagy az előző lakás elvétele az önkormányzat vagy a bank által. Bár a magas közös költség, a zsúfoltság az itt lakóknál is fennáll, mégis sokan a Hős utcában ragadnak. Így van hasonlóság azokkal, akik motiváltak a költözésre, de akiket a pénzhiány maradásra kényszerít, bár utóbbiaknál egy jelentősen magasabb státuszú és komfortosabb környezetben beszélhetünk erről a jelenségről. A lakás kiválasztásánál is megfigyelhetünk különbségeket: van, ahol tudott volt a lakókörnyezet fizikai és társadalmi státusza, viszont van olyan is, ahol ennek szándékos eltitkolása történt (például a lakások esti megtekintése következtében a lakók csak a lakás megvétele után szembesültek új lakóhelyük körülményeivel). Bár magasabb státuszú környezetben is előfordulhat, hogy a megtekintés pillanatában kedvezőbbnek látták leendő lakóhelyüket a lakáskeresők, és utána csalódnak, mégsincs az a kényszer, mint több Hős utcai lakos esetében, akik viszont nem tudnak mást megfizetni, így a kedvezőtlen fizikai környezet és az alacsony társadalmi presztízs nem lehet a körülményekből kifolyólag befolyásoló tényező, és ezáltal nem lehet súlya a választási szempontban.

Összefoglalás Megállapítható, hogy a Hős utcában az önkormányzat kilakoltatásokkal, befalazásokkal szeretné elérni a két épület kiürülését, mivel nem áll módjában felvásárolni a magánkézbe került nagyszámú lakást. Ez bizonytalanná teszi az ott élők helyzetét, melyet a sok szemét, a kártevők, az illegális üzletek, a magas közüzemi költségek tovább nehezítenek. Emellett a magántulajdonú lakások esetében megjelenik a lakbéruzsora, illetve a jogilag kiszámíthatatlan féllegális albérleti formák is. Elemzésem alapján úgy gondolom, hogy a Hős utca jelenleg kitölt egy űrt a lakáspiacon, ami a kevés állami bérlakás és az ezt igénybe vevők nagy száma között tátong. Budapesten jobb élni, mint a rendszerváltás után válságtérséggé alakuló vidéki területeken, hiszen a fővárosban nagyobb eséllyel találhatnak munkát a kevésbé képzettek is, 41

ez pedig motivációt jelent sok vidékről felköltözőnek. Budapesten belül viszont az albérletek és nem önkormányzati lakások túl magas költségeit már nem tudják megfizetni, így tehát szinte csak a Hős utca tud lakhatást biztosítani azoknak, akik nem kapnak önkormányzati bérlakást, alacsony a jövedelmük, vagy jelenlegi élethelyzetük (válás, betegség, egy hirtelen magas költség) miatt nem tudnak albérletet fizetni. Ugyanez igaz arra a helyzetre, amikor a bank vagy az önkormányzat elvette eddigi lakásukat. A Hős utcában élést és magát a beköltözést is megkönnyíti az, ha vannak már itt rokonok, akik szintén osztoznak az egyén élethelyzetén, és akivel segíteni tudnak egymáson. Úgy látom, hogy ezek a kapcsolatok ebben a környezetben még többet jelenthetnek, mint más, magasabb státuszú, más jellemzőkkel bíró lakókörnyezetben. A saját lakással rendelkezők az interjúk alapján más helyzetben vannak, mint akik csak bérelik a lakást. Jobban ragaszkodnak lakóhelyükhöz, hiszen bármilyen is a hely, a lakás a saját tulajdonuk, ezt úgy alakíthatják ki, ahogy akarják, vagy amilyenre telik, így ez egy olyan addicionális pozitívum, ami segít elviselhetővé tenni, bármit is tapasztalnak a lakáson kívül. Úgy gondolom, hogy a bérlakásokban élők inkább egy átmeneti lakhatási pontnak tartják a Hős utcát, és szeretnének elköltözni, ám ez gyakran nehézségbe ütközik, nemcsak a pénz hiánya, hanem a többször említett szál, a romaság és/vagy a gyerekkel való költözés miatt is, hiszen a beszámolók alapján nekik nehezebben adnak ki albérletet. Az „én lakásom” jelenség így egy pozitív megélés lehet, még ha egyébként nem is lehetne eladni a lakást, mégis biztos pont lehet az életben, amit nem lehet elvenni, és azok számára, akik a bizonytalan időpontú szanálásra gondolnak, a kártérítés lehetősége is fény lehet az alagút végén.

Irodalom Ambrus Péter (1988): A Dzsumbuj. Egy telep élete. Budapest: Magvető Kiadó. A Város Mindenkié (2016): Nyílt levél a Kőbányai Önkormányzatnak a Hős u ­ tcai helyzetről. http://avarosmindenkie.blog.hu/2016/04/07/nyilt_level_a_kobanyai_ onkormanyzatnak_a_hos_utcai_helyzetrol (utolsó letöltés: 2016. 06. 11.) Ballai Vince (2016): Az utcára kerülnek a Hős utcai telepről a kiebrudalt lakók. http:// abcug.hu/csendben-varjak-hogy-kiuruljon-a-hos-utcai-dzsumbujinnen-keptelensegelkoltozni/ (utolsó letöltés: 2016. 06. 11.) Csanádi Gábor – Csizmady Adrienne – Kocsis János Balázs – Kőszeghy Lea – Tomay Kyra (2010): Város. Tervező. Társadalom. Budapest: Sík Kiadó. Gerőházi Éva – Somogyi Eszter – Strömpl Péter – Szemző Hanna – Tosics Iván (2004): A szociális városrehabilitáció: koncepció, eszközrendszer és modellkísérletek előkészítése. Városkutatás Kft.

42

Hegedűs József – Somogyi Eszter (2013): Innovatív elemek a szociális lakáspolitikában Magyarországon. Városkutatás Kft. http://www.mri.hu/wp-content/uploads/2016/03/ WP_1_2_magyar_innovativ_gyakorlatok_final.pdf (utolsó letöltés: 2016. 04. 10.) HVG (2016): Megkéseltek egy férfit a hírhedt Hős utcai telepen. http://hvg.hu/itthon/20160106_Megkeseltek_egy_ferfit_a_hirhedt_Hos_utca (utolsó letöltés: 2016. 06. 11.) Koncz Tamás (2016): Újabb vérontás a Hős utcai telepen. http://www.origo.hu/ itthon/20160106-hos-utca-keseles-verontas-bunugy-lopas-gazrobbanas-kobanya-szanalastek-rendorseg.html (utolsó letöltés: 2016. 06. 11.) Ladányi János (2004): Néhány szociológiai szempontú megfontolás a Budapest X. ker. Bihari úti és Hős utcai kislakásos telepek rehabilitációjával kapcsolatban. http:// archivum.epiteszforum.hu/muhely_terv/bihari/ladanyi.pdf (utolsó letöltés: 2016.05.01.) Ladányi János (2008): Lakóhelyi szegregáció Budapesten. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. Molnár Zoltán (2015): Dózerhez nyúl Kőbánya a Hős utcában. http://24.hu/ belfold/2015/07/09/dozerhez-nyul-kobanya-a-hos-utcaban/ (utolsó letöltés: 2016. 06. 11.) Szelényi Iván (1990): Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest: Akadémiai Kiadó. Udvarhelyi Éva Tessza (2014): Az igazság az utcán hever. Budapest: Napvilág Kiadó. Valuch Tibor (2015): A jelenkori magyar társadalom. Budapest: Osiris Kiadó. Wacquant, Loic (2011): Lakóhely szerinti megbélyegzés a fejlett marginalitás korában. Fordulat (13) http://fordulat.net/pdf/13/F13_wacquant.pdf (utolsó letöltés: 2016. 04. 10.)

43

Alacsony Zsóka – Földesi Judit

A szegregált oktatás és a kirekesztettség dimenzióinak kapcsolata a Hős utcai telepen

Tanulmányunk alapvető célja a szegregáció és a kirekesztettség kapcsolatának vizsgálata a Hős utca 15/a és 15/b épületegyüttesben. Ezen belül elemzésünk fókuszában a telepen élő gyerekek iskolai helyzete és a szüleik oktatáshoz való hozzáállása áll. Ebben a vonatkozásban szeretnénk bemutatni ennek a stigmatizált közegnek a megítélése mögött rejlő tartalmakat. A Hős utcában élő közoktatásban tanulók helyzetének felmérésére felnőtt hozzátartozóikkal és egy kőbányai általános iskola pedagógusaival készítettünk félig strukturált interjúkat. Arra keressük a választ, hogy a vizsgált „mikrotársadalomban” élő gyerekekre milyen befolyást gyakorol az élethelyzetük a tanulmányaik során. Röviden kitérünk a szülők és az iskola kapcsolatának általános jellemzőkre is. Empirikus kutatásunkat terepnaplóban rögzített tapasztalatainkra és az interjúk elemzésére alapozzuk. Kulcsszavak: szegregáció, oktatás, kirekesztettség

Bevezetés A tanulmány fókuszában a Hős utcai családok gyermekeinek iskoláztatása, valamint az iskola és a családok kapcsolata áll. A gyermekek oktatási helyzetének és tanulási lehetőségeinek, illetve családi, iskolai hátterének megismeréséhez a Hős utca speciális közegét mutatjuk be a kirekesztettség dimenzióival összekapcsolva. Ismertetjük a stigmatizált telepi közeget és ezzel összefüggésben a közoktatásban tanuló Hős utcai gyermekek oktatási-nevelési körülményeit. Elsőként a Hős utca sajátos körülményeit írjuk le a szegregáció és a kirekesztettség kategóriái mentén. A szegénység, illetve a családok kirekesztettsége a munkaerőpiacról, a szolgáltatásokból és a társadalmi kapcsolatokból meghatározóak a Hős utcai gyermekek oktatási helyzetében is. A kérdőíves kutatás és 45

az interjúk elemzése mellett a leíráshoz a kutatómunka során rögzített terepnaplókra és megfigyeléseinkre is támaszkodunk. Az empirikus eredményeket többoldalú megközelítésben ismertetjük. Egyfelől vizsgáltuk a szülők mobilitási pályáját, gyermekeik iskolájához és a tanuláshoz való viszonyukat. Másfelől azt vizsgáltuk, hogy milyen az iskola és a pedagógusok hozzáállása a telepi lakókörnyezetből érkező Hős utcai gyerekekhez és a körülményeikhez. A kérdés az, hogy az összetett hátrányos helyzetekből adódó problémák milyen szempontból meghatározóak a tanárok és gyerekek viszonyában, s ez hogyan határozza meg a tanárok elképzeléseit a gyerekek képességeiről, jövőbeli tanulási pályájáról. A tanulmány összegzésében a célunk, hogy betekintést nyerjünk a társadalmi kirekesztődés és az oktatásban tapasztalható egyenlőtlenségek kapcsolatáról, amelyek érintik a telep mikrotársadalmában élő tanulókat.

1. A kirekesztettség négy dimenziója a Hős utcában Az Hős utca 15/a és 15/b épületegyüttesében élők helyzete a zártság és a nyitottság ambivalenciájával jellemezhető. A Hős utcai szegregátumot a média nagyon gyakran az elhíresült, hírhedt eseményei mentén mutatja be, de ezzel együtt szerves része a város életének. Az első szembetűnő körülmény, hogy a telep könnyen megközelíthető, mégis képes rejtve maradni. Ez a fajta elhelyezkedés kedvező teret ad az illegálisan folytatott tevékenységeknek, habár a lakótelep katonai és rendőrségi objektumokkal határos. Ezek olyan kettősségek, amelyek szimbolikusan is leképezik a társadalom hozzáállását és előítéleteit a Hős utcával szemben, de egyben az ottani sorsokat, életutakat és attitűdöket is megpecsételik, hiszen a lakók sokszor azonosulnak a társadalmi megítéléssel. A kutatás és a kapcsolatfelvétel során rengeteg elutasításba és akadályba ütköztünk. A lakhatásból és az egyéni élethelyzetekből adódó frusztrációk néhol határozott elutasításba, teljes elzárkózásba torkollottak. Ezt a kilátástalanságot közvetítő attitűdöt az interjúzás során is tapasztaltuk. A következő fejezetekben a társadalomi kirekesztettségnek négy dimenzióját mutatjuk be, melyek a Hős utcai gyerekek iskoláztatására is jelentős hatást gyakorolnak.1 Ez a négy dimenzió a (a) szegénység, azaz megfelelő jövedelemből, erőforrásokból való kirekesztettség, valamint a (b) munkaerőpiacról, a (c) szolgáltatásokból és a (d) társadalmi kapcsolatokból való kirekesztettség (Gordon 2000, idézi Giddens 2008: 282). Ezek a kirekesztési formák alapvetően a Hős utcai lakóhely, mint stigma által erősen

Elemzésünk során az interjúkból és a terepen tett megfigyeléseinkből vonunk le következtetéseket, illetve a terepmunka során megismert Hős utcai lakók élethelyzetét mutatjuk be ezen perspektíva alapján. 1 

46

jellemzik a közösséget, de az empirikus tapasztalatok alapján nem minden esetben érvényesülnek kizárólagosan.2 1.1. Szegénység

Annak ellenére, hogy a Hős utca fogalma azonosul a hátrányos helyzettel és az ebből fakadó stigmatizációkkal, a lakosság jövedelmi státusza nem homogén, hátrányos helyzetük nem kizárólag az anyagi szegénységre korlátozódik. A Hős utcai lakók nagy részének esetében nem beszélhetünk átmeneti szegénységről, helyzetük értelmezéséhez a tartós szegénység fogalmát kell körüljárnunk. A tartós szegénység nem életkorhoz vagy élethelyzethez kötött, nem csak és kizárólag a mindennapi megélhetést érinti, hanem teljes társadalmi kirekesztődést és kirekesztettséget jelent. A szegénység, mint állandósult életviteli forma jelenik meg (Szalai 2002). A családoknak, egyéneknek kizárólag a hasonlóan alacsony státuszú és nehéz helyzetben élő csoportba tartozókkal vannak társas kapcsolataik. Tartós munkahely hiányában az intézményi rendszerek világából is kirekesztődnek. Ezáltal a generációkon átívelő nehéz megélhetés gyakran új, illegális/informális gazdasági megoldásokat, utakat eredményez a jövedelemhez jutásért. A tartós szegénység és a kirekesztettség dimenziói feltételezik egymást (Szalai 2002: 41–45). Mindezt alátámasztja kvantitatív kutatásunk, melyből kiderült, hogy a lakók anyagi háttere nagy szórást mutat mind a relatív szegénység, mind pedig a depriváció tekintetében. Nem kizárólagosan a rossz anyagi helyzet, hanem a lakhatásból fakadó deprivációk (pl. helyszűke), a szülők attitűdjéből fakadó egyéni prioritások és a kirekesztettség miatt beszűkülő kitörési lehetőségek is akadályt állítanak a gyermekek iskolai előmenetele elé. A kvalitatív kutatás elemzése szerint és a tereptapasztalatok alapján is sokkal inkább jellemző a tartós szegénység, mint az átmeneti szegénység a telepen élők körében. A depriváltság következtében a deviáns és patológiás életformák állandósultak. Ilyen körülmény a szülők tartós munkanélkülisége vagy az időszakos, alkalmi munkák elvégzése, a családi és/vagy a lakókörnyezetben mindennapossá vált kábítószer-használat jelenléte és az egyéb bűnözői létformák, tevékenységek kialakulása.

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a köztudatban és menthetetlenül a tanulmányban is, a Hős utcát nemcsak helymegjelölésként, de fogalomként általánosítva is említjük, miközben az itt élők életéről beszélünk. Ebben a rendszer- és folyamatszintű megközelítésben is szem előtt kell tartani magukat az egyéneket és az egyéni életutakat, amelyek egyike sem illeszthető bele szó szerint és általánosan a vázolt tendenciákba és kategóriákba. 2 

47

1.2. Kirekesztettség a munkaerőpiacról

A munkaerő-piaci kirekesztettség a formális munkaerőpiacról való kiszorulásban nyilvánul meg, amit informális munkavégzési formák helyettesítenek. A szegényes életkörülmények, az etnicitás, illetve a lakóhely mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a hivatalos/ formális intézmények – beleértve a munkaadókat – elutasítóan lépjenek fel a Hős utcai lakosokkal szemben. Emellett a munkavállalás elsődleges nehézsége a Hős utcai lakcím stigmájából ered. A személyes interjúk során több interjúalany is elmondta, hogy a munkáltatók a Hős utcai lakcím hallatán azonnal elzárkóznak az alkalmazástól. „ […] Ugye, a híradó is hangoztatta: drogtanya. Akkor miről beszélünk? És ugye az ilyenek, akárhova elmehetnék felvételre, munkahelyre: hol lakik? Hős utca. Utána már kapom az infót, hogy nem vesznek fel. És egy kalap alá vagyunk véve, mert van itt egy pár ember, aki olyan. Hát Istenem, arról én mit tehetek?! És sokszor már meg sem mondom. Mondom, hogy a Stadionnál lakom. Igen. És tényleg, nagyon kellemetlen. Nagyon…„ – Veronika, 36

A gettósodott telepen jelen van a bűnözés, és élnek itt olyan családok, akik feketemunkából tesznek szert kirívóan magas jövedelemre. A társadalom peremén élő csoportok kiszorulnak a munkaerőpiacról, ezért megélhetésük biztosításához illegális kereső tevékenységek végzésére kényszerülnek (Ferge 2000: 45). Az ilyen jellegű munkavégzések már rendszerszintűvé váltak a Hős utcában. A deviáns életutak a szegregáció és a kirekesztettség következtében már nem keresnek és nem is tudnak a legális megoldáshoz alkalmazkodni. Az illetékes szervek és szervezetek pedig szemet hunynak, vagy éppen látszatintézkedésekkel igyekeznek továbbra is láthatatlanná tenni a problémák valós forrásait. Mindezek mellett a bizonytalan anyagi bevétel és az alacsony végzettség hozzájárul a tartós szegénység fenntartásához és újratermelődéséhez. Ennek egyik oka, hogy a hasonlóan kirekesztett közösségből származók nagy részét befogadó rugalmatlan és szegregált iskolai rendszer nem képes a felzárkóztatásra és a gyermekek oktatásban tartására. A formális munkaerőpiacról és intézményekből kirekesztett családok fontosnak tartják gyermekeik oktatását, de a gyakorlatban sokszor nem sikerül teljesíteni a kitűzött célokat és az iskolai elvárásokat. Továbbá gyakori, hogy a megélhetés előteremtése miatt a gyermekek korai munkavállalásra kényszerülnek. Ugyanakkor megfelelő végzettség hiányában gyakran rövid időn belül munkanélkülivé válnak, vagy csak nagyon alacsony bérezésű munkákat, közmunkákat tudnak vállalni. A Hős utcában lakó fiatal nők egy része várandóssága miatt szakította meg, és később sem fejezte be tanulmányait. 48

1.3. Kirekesztettség a szolgáltatásokból

A telepen élő lakókat a kirekesztettség nemcsak a munkaerőpiacon és – mint a következőkben látni fogjuk – a formális (önkormányzat, hivatalok, iskola) intézményekben érinti, hanem alapvető, univerzális szolgáltatásokból is ki vannak rekesztve. A 15/b épületben nincsen közvilágítás, nem megoldott a szemétszállítás. Interjúalanyaink elmondták, hogy a Hős utcai lakcím hallatán nem mennek ki a szerelők és a kábelszolgáltatók. Ezzel a ház állapota és az ott élők életkörülményei is tovább romlanak. A mentő sem érkezik ki időben, mert csak rendvédelmi szervek biztosításával tudja a telepen végezni a munkáját. A kirekesztődés és a kirekesztettség mindenekelőtt a „Hős utca” megbélyegzésében nyilvánul meg. Emellett az alacsony komfortfokozatú lakások és az életveszélyesnek nyilvánított, omladozó épületegyüttes fizikailag is káros hatással bír a lakókra. Rengetegen panaszkodnak a kiirthatatlan kártevőkre, a beázó mennyezetekre és az épület alapszerkezetének megingására. Az épület elhanyagoltsága abban is megmutatkozik, hogy az udvar egyes részei, illetve a lépcsőház is szemétlerakóként funkcionál. A terepmunka során azonban azt tapasztaltuk, hogy mindezek ellenére sok lakás rendezett és modern. Az élesen szembenálló külső és belső környezet a lakókkal való személyes beszélgetésekkor is megerősítést nyert. Arra a kérdésünkre, hogy hogyan érzi magát a Hős utcában, és ehhez képest azon kívül, több esetben az volt a válasz, hogy az utcán és az épületben félnek, kifejezetten rosszul érzik magukat, viszont maga a lakás a biztonságos otthont jelenti a számukra. Ezt a kettősséget a Hős utcai lakókörnyezettel kapcsolatban az egyik édesanya így fogalmazta meg: „Hát hogy mondjam. Itt, itt úgy vagyok, itthon, itthon. Úgy vagyok, hogy míg bent vagyok a lakásba, jó; ha kilépek, akkor már van egy kis félsz. Ha leérek a lépcsőn, ott már egy nagyobb félsz van. De ha kimegyek az utcára, ott már rettegek jóformán. És ezt, ha úgy veszem, reggel, reggel ez az érzés, minden reggel. Főleg, ha Isten adja! Én ebbe a lépcsőházba, ha nem világít a fény, a lámpa, a Jánosnak le kell kísérnie, teljesen ki a kapuig. (…) És ha kiérek a buszmegállóba és felszállok a buszra, ott már jól érzem, ott már nincs semmi, akkor megyünk dolgozni, elkezdődik a nap és kész. Ha hazajövök, ugye, mert ugye már akkor is sötétedik, már sötét van, akkor bejön a gyomromba egy görcs, egy undor, és ugye alig várom, hogy felérjek a lakásba.” – Veronika, 36

A Hős utca épülete Budapest szerhasználó közösségének egyik csomópontja. A városból és vidékről is járnak ide drogokat vásárolni, amiket gyakran az épület környékén, az utcában fogyasztanak el. A szerfogyasztók az itt kapható dizájner- és szintetikus drogoktól gyakran nem beszámítható állapotba kerülnek, ami folyamatos veszélyt jelent a lakókra. Emellett egyéb bűnözői tevékenységek is megjelennek a telepen. Az állandó deviáns életformák és élethelyzetek megjelenése egyaránt negatívan érintik és 49

befolyásolják az itt lakókat. A gyermekekre fokozottan veszélyesek a Hős utcai körülmények. A környezeti szocializáció során igyekeznek ehhez a helyzethez alkalmazkodni, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy ők is szerhasználóvá váljanak. A szülők ennek elkerülése érdekében igyekeznek azt a felügyeleti és elkerülési stratégiát alkalmazni, hogy keretet szabnak; a gyerekek mikor, kivel és meddig mehetnek játszani az épületen belül és az utcában. A gyakorlatban viszont ez nem bizonyul hatékony módszernek. A biztonságot adó otthon kimondottan a lakások belső terére koncentrálódik. A legjobb esetben ez az a konkrét hely, amely fizikai és érzelmi biztonságot nyújt az egyes lakóknak és családoknak. 1.4. Kirekesztettség a társadalmi kapcsolatokból

A telep lakói – a társadalmi kirekesztettség dimenziót figyelembe véve – elzárt közegben/szegregátumban élnek, viszont a gettósodó terület sok szempontból nyitott, szinte átjáróházként funkcionál (vö. Ambrus 1988). Óriási a lakók fluktuációja, nagyon magas a nemrégiben, újonnan beköltöző és a visszatérő család, valamint az egyik épületből a másikba költözők aránya. A Hős utca olyan „hídfőállásként” funkcionál, amely jelentős „ugródeszka” a vidékről Budapestre költözőknek, de státuszvesztés a Budapest egyéb részeiről ideköltözők számára (Ladányi 2004). Ahogyan a kirekesztettség dimenziói tetőződnek a kirekesztett csoportok életében, úgy kerülnek egyre távolabb a társadalmi befogadástól, az általuk elérhető lehetőségektől és motivációktól, amelyek segítenék a többségi társadalomba való beilleszkedést. Mindez egyre inkább berögzült és/vagy szervezett életformává válik, és tartós szegénységben konzerválódik (Szalai 2002: 40). A telepszerű környezetben nem lehet teljesen elzárkózni az illegális tevékenységek negatív hatásaitól. Az épületben, a gangokon sok a szerfogyasztó „idegen”, olyan emberek, akik vélhetően nem ott laknak, de rendszeresen töltik ott az idejüket, visszatérő vagy új vásárlók. Ezért nem mondható, hogy a Hős utcában élőknek egyáltalán nincsenek a szegregátumon túl egyéb kapcsolataik, de a szálak rendszerint a társadalmi normákon kívülre vezetnek. Ezek a nyílt színen zajló mozzanatok akaratlanul is hatással vannak az ott élőkre. A bűnelkövetés egyre fokozódik, és a vágyott megélhetéshez való egyetlen utat jelenti. Ezek a jelenségek erősen befolyásolják a Hős utcai gyermekek fejlődését, szocializációját. A megélhetés nehézségeiből fakadó frusztrációk, patológiás családműködések az egyének egész életére kihatnak. Mindezt azért tartjuk fontosnak kiemelni, mert a telepen felnövő gyerekek ebben a környezetben szocializálódnak, a szerfogyasztást állandó és elfogadott tevékenységnek látják, ami súlyos hatással van mind a tanulmányi előmenetelükre, mind a fejlődésükre, s ez végigkíséri az életüket. A lakóhelyi stigmatizáció befolyásolja az elköltözés lehetőségét és a formális intézményekkel való kapcsolatokat is. Ebben a vonatkozásban fókuszálunk az oktatásra is. 50

A Hős utcai gyerekek nagy része szegregált iskolában tanul, ami nem ad lehetőséget a megszokott környezeten kívüli kapcsolatok építésére. Továbbá elmondható, hogy a hátrányos helyzetű térségek vagy telepek közelében lévő oktatási intézmények is szegregálódnak, és nem biztosítanak megfelelő minőségű oktatást vagy speciális képzést, ami kiugrási esélyt jelenthetne az itt felnövő gyermekek számára (Havas–Liskó 2006: 113). A telepen élő gyerekek családi és Hős utcai mintakövetése az iskolai beilleszkedésre is hatást gyakorol, így az oktatás intézményi környezetében sem tudnak elszakadni az otthoni sémáktól. A következőkben a szegregált oktatás vonatkozásában vizsgáljuk a lakóhelyi elkülönítésből eredő problémákat, ami a magyar közoktatásban rendkívüli méreteket ölt.

2. Az empirikus eredmények ismertetése – oktatási helyzet a Hős utcai gyerekek életében A továbbiakban a 2015 nyarán készült kérdőíves kutatás főbb, oktatással kapcsolatos eredményeit foglaljuk össze, később pedig áttérünk az interjúk elemzésére és a kirekesztettségi dimenziókra. A szegregátum két épületében félig strukturált interjúkat készítettünk hat olyan szülővel és nagyszülővel, akiknek gyermekei vagy unokái általános iskolában tanulnak. Emellett egy kőbányai általános iskola igazgatónőjével, két tanárával és szociális munkásával készítettünk félig strukturált interjúkat. A Hős utcai általános iskolás gyerekek szüleit/gondviselőit 2015 őszén kerestük fel. A családokat a 2015 nyarán készült felmérés alatt szerzett ismereteink alapján kerestük fel. Elsősorban a kérdőívre válaszadókra és az ő ajánlásaikra hagyatkoztunk, de sikerült elérnünk más családokat is. Az általunk felkeresett iskolának az ad relevanciát, hogy a Hős utcában élő általános iskoláskorú gyerekek jelentős része oda jár. Az 1. ábra adatai arra mutatnak rá, hogy a Hős utcai épületegyüttesben meghatározó többségben fiatalok és középkorúak élnek, az idősek száma alacsony. A fiatalabb korcsoportokban a nők vannak többségben. A 35–49 éves korcsoportban kis eltéréssel, de a férfiak vannak többen, 50 év felett a nemek aránya közel azonos. Az egyes háztartásokban átlagosan 3,4 fő él, ami meghaladja a 10. kerület egészének átlagos háztartáslétszámát, a 2,0 főt. Elmondható tehát, hogy a telep demográfiai összetétele jelentősen eltér a környezetétől.

51

1. ábra: A Hős utcában élők, korcsoportok és nemek szerinti eloszlása (fő), N = 238 60 50

50

40

38

37

30

27 24

20

25

10

9

10

7

0 18 év alatti

18-34 éves

35-49 éves Férfi

50-64 éves

65 év feletti

Nő

Forrás: saját kérdőíves adatfelvétel.

Az egy lakásra jutó személyek számát a 2. ábra szemlélteti. A gyermekes családok közül a legtöbben kétgyermekesek, nyomukban járnak az egygyermekesek. A kérdőívet kitöltők közül mindössze egyetlen háztartásban él 8 gyermek, és 28 családban nincs gyermek. A gyermekek a minta alapján a Hős utcai háztartások népességének 38 százalékát adják, míg a 10. kerületben ez az arány csak 15 százalék (KSH 2013). 2. ábra: Gyermekek száma a háztartásokban (2015, fő), N = 71 30

28

Háztartások száma

25 19

20 15 12

10 6

5

5 1

0

0

1

2

3

Gyermekek száma Forrás: saját kérdőíves adatfelvétel.

52

4

8

A 3. ábra alapján a felnőtt Hős utcai lakosokról megállapítható, hogy túlnyomó többségük általános iskolai végzettséggel rendelkezik. Szakiskolai végzettséggel mindössze fele annyian rendelkeznek, mint általános iskolaival. Akadnak olyan felnőttek is, akik az általános iskolát sem fejezték be. Középiskolai érettségi a legmagasabb végzettsége 12 felnőttnek, a korábban felsőoktatási végzettséget szerzők száma elenyésző. 3. ábra: A felnőttek legmagasabb iskolai végzettségének eloszlása (fő), N = 143 főiskola/egyetem

2

felsőfokú szakképzés, technikum

2

érettségit követő, nem felsőfokú szakképzés, technikum

1

érettségi

12

szakmunkásképző, szakképzés érettségi nélkül

37

8 általános

75

kevesebb mint 8 általános

14

0

10

20

30

40

50

60

70

80

Forrás: saját kérdőíves adatfelvétel.

A 4. ábrán az általános- és középiskolában tanulók arányát tüntettük fel kerületek szerinti megoszlásban. Látható, hogy a tanulók többsége a 10. kerületben tanul, azonban hét különböző kerületbe járnak a Hős utcai tanulók általános iskolába, valamint hat különböző kerületbe középiskolába, melyek mindegyike szakiskola vagy szakközépiskola. A gyerekek 64 százaléka 10. kerületi általános iskolába, négy intézmény egyikébe jár: a többség két intézmény között oszlik meg, a másik két iskolába 2, illetve 1 fő jár. A középiskolás diákok 43 százaléka két 10. kerületi középiskola valamelyikébe jár. Tekintve a telepen élő családok magas fluktuációját, valószínűsíthető, hogy a gyerekek nagy része iskolai pályafutása során több intézményben is megfordul, legyen szó vidéki vagy budapesti iskolákról. Az iskolaválasztás diverzitása betudható az épületegyüttes kedvező közlekedési kapcsolatainak.

53

4. ábra: Általános iskolába és középiskolába járók kerületek szerint (2015, %), N = 43 Általános iskola 4% 4% 4%

Középiskola

4%

13%

XXI. kerület

4%

7% 7%

XXIII. kerület XVIII. kerület

XXIII. kerület

7%

XVI. kerület

21%

X. kerület

X. kerület

VIII. kerület

IX. kerület 14%

VIII. kerület 64%

VI. kerület

43%

IV. kerület

VII. kerület

Forrás: saját kérdőíves adatfelvétel.

Az 5. ábrán a gyerekek számára biztosított, a tanuláshoz alapvetően szükséges körülményeket és eszközellátottságot láthatjuk. A válaszok arról tanúskodnak, hogy a szülők igyekeznek biztosítani ezeket a gyermekeik számára, ugyanakkor szembetűnő, hogy az átlagosan 26 négyzetméter alapterületű gyermekes családok lakásának többségében íróasztalnak nem jut hely. 5. ábra: Van-e a háztartásban lakó gyermekek számára (megfelelő) felszerelés? (%), N = 58 minden, az iskola vagy óvoda által elvárt felszerelés

90

szótár (akár internetes)

60

íróasztal

40

37 0

20

63 40

60 van

Forrás: saját kérdőíves adatfelvétel.

54

10

nincs

80

100

2.1. „A Hős utca iskolája”

A Borostyán Általános Iskolában3 évfolyamonként egy osztály működik, tehát egy alacsony tanulói létszámú intézményről van szó. Tanulóinak létszáma azonban folyamatosan változik a családok ingázása miatt. Sokuknak nincs bejelentett állandó lakcíme, így gyakran bizonytalan a gyerekek stabil iskoláztatása. Az iskola tanulóinak nagy részét Hős utcai, roma és nem roma családok gyermekei képezik, de Kőbánya egyéb részeiről és Budapest több kerületéből is járnak ide gyerekek. A gyerekek iskolai előmenetele a szülői attitűdtől és státusztól egyáltalán nem független. A szülők iskolai tapasztalatai és élményei hozzájárulnak ahhoz, hogy miként kezelik gyermekük részvételét az oktatásban. Jelen fejezet azoknak a szülőknek/gondviselőknek az elbeszéléseit tárgyalja, akiknek gyermekei az 10. kerületi Borostyán Általános Iskolában tanulnak. Veronika 36 éves, születése óta a Hős utcában él. 1996-ban túlkorosan végzett a Borostyán Általános Iskolában. Általános iskolai tanulmányai befejeztével virágkötőnek szeretett volna tanulni. Akkoriban édesanyja beteges volt, a gyógyszerek beszerzése komoly anyagi terhet rótt a családra. Veronika az általános iskola után végül nem tanult tovább, takarítóként kezdett el dolgozni. Képzettség nélküli munkát végzett, ekkor – 16 éves korában – feltehetően még otthon élt, és a családi kasszában szükség volt a fizetésére. Jelenlegi élettárásának, Zoltánnak a családja 1992-ben költözött a Hős utcába a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből A férfi évekig ingázott a település és Budapest között, munkaerő-piaci státusza ebben az időszakban ingatag volt. Veronikával 2001-ben ismerkedtek meg, a férfi végleges letelepedése a családalapításhoz köthető. Jelenleg mindketten alkalmi munkákból élnek. A család helyzete mobilitási szempontból változatlan, alapfokú iskolai végzettségük nem változtatott korábbi életkörülményeiken. Mindkét gyermekük a Borostyán Általános Iskolában tanul. Azért választották ezt az iskolát, mert Veronika is ide járt korábban. Nem szeretné, ha másik iskolába járnának, mert ezt egy gyenge iskolának tartja, és aggódik, hogy máshol nem állnák meg a helyüket a gyerekek: „Hogy mondjam? (…) Ez az iskola gyenge, én nem tudom miért, de gyenge. Nem olyanok, mint már mikor azért az én időmben volt, hogy tényleg ilyen, ugyanazt tanultam, mint mit tudom én melyik iskolás gyerek. Nem. Sokkal gyengébb és ettől tartok úgymond.”

Mindaddig meg voltak elégedve az iskolával, míg a nagyobbik gyermeke Márk felső tagozatos nem lett. Alsó tagozatban kitűnő tanuló volt, de ötödik osztályban pót3 

A tanulmányban szereplő általános iskola nevét - az interjúalanyokéhoz hasonlóan – anonimizáltuk.

55

vizsgáznia kellett, ekkor – meséli Veronika – elbeszélgetett vele, és azóta az eredményei is javulnak, a magatartása viszont nem. A kisebbik gyereknek, Kittinek is jók az eredményei, Veronika szerint az egyetlen probléma az, hogy nagyon „cserfes”. Nemrég figyelmeztetőt kapott, ezt mindketten igazságtalannak érezték, úgyhogy az édesanya azt tervezi, hogy bemegy az osztályfőnökhöz beszélgetni. Úgy gondolja, hogy az osztályfőnökökkel való kiegyensúlyozott kapcsolat a szülők hozzáállásán múlik. Felmerül, hogy vannak olyan szülők, akikkel zökkenőmentes kapcsolatot tud kialakítani az iskola – közéjük sorolja saját magát –, illetve olyanok, akikkel a tanárok szempontjából nehezebb az együttműködés: „Hát például Márk osztályfőnökét nagyon szeretem, aranyos, normális tényleg, az aranyos. Kitti osztályfőnökét szeretem, de mostanába’ kezd nem igazságos lenni, de majd bemegyünk, úgyis hétfőn beszélgetünk, de mindegy, úgy jó. Attól függ milyen a szülő, na most én ha odamegyek a tanárhoz és elkezdek hőbörögni, hiába van igazam vagy nincs igazam, akkor ez nem megoldás, normális emberi keretek közt kell megbeszélni mindent, na végül is minket ezért szeretnek, ennyi.”

Ildikó 27 éves, a 10. kerületben született, oda járt óvodába, majd az általános iskolát is ott kezdte el. Második osztály után a nővérei rossz híre miatt átiratkozott egy másik kerületi iskolába, és egy évig ott tanult.4 Később a család Kanadába költözött hét évre. Ezalatt hét osztályt végzett, de végzettségét Magyarországon nem ismerik el: „Kanadában tizenkét év az általános, abból tízet kijártam. Az utolsó két évem maradt le. (…) Na, hát aztán itt se a bizonyítványt,(…) szóval a továbbiakban érvénytelen, van három Magyarországon, kész. Ennyi, nem állunk jól.”

2006 óta él a Hős utcában élettársával és négy gyermekükkel. A legidősebb gyermek Ildikó előző kapcsolatából született, de őt is közösen nevelik. A férfinak van egy felnőtt gyermeke egy korábbi kapcsolatából. Ildikó 9 éves fia és 8 éves lánya a 7. kerületben kezdte az általános iskolát. Amikor 2 éves lányát beíratta egy 10. kerületi bölcsödébe, úgy döntött, hogy egyszerűbb, ha két idősebb gyermeke a Borostyán Általános Iskolában folytatja tanulmányait. Tehát esetükben az iskolaválasztás legfőbb indoka a mindennapi kényelmi szempont: „Hát nem örülök neki, mert tényleg nem, a fiam az olyan rossz lett, az borzalom. Az szemtelen, köpköd, csúnyán beszél. Verekedni nem verekszik, mert fél mindenkitől, mint a tűztől. A lányom az úgy van vele, hogy ha kell, akkor a nagyobbik testvéréhez 4 

56

A két iskola egyike sem a Borostyán Általános Iskola.

odaugrik, és mindenkit leteper. (…) Ugye nem nevelem verekedésre a gyerekeimet, de azért azt se engedem, hogy ugye gyávák legyenek. (…) Védd meg magad! Én is ezt tettem.”

Ildikó a gyermekei osztályfőnökeivel való kapcsolatáról nem tudott sokat mondani, mert a négy gyermek mellett ritkán tudja megoldani, hogy eljusson a szülői értekezletekre, de az iskoláról és tanári karról nem túl jó a véleménye. Elbeszélése alapján csak azért járnak a gyerekek a Borostyán Általános Iskolába, mert nem volt más választása: „Ez minden csak nem iskola, ezt komolyan mondom. Ez egy nyílt diliház, ami itt megy. A tanárok, én nem tudom, én tényleg nem akarok megsérteni senkit, harmincból, ha két tanár normális, a többi az mind, úgymond iszákos. (…) Tényleg ez az utolsó kétségbeesésem volt, hogy ide beírassam.”

Ennek ellenére gyermekei osztályfőnökeivel, akikkel személyesen is tartja a kapcsolatot, jól megértik egymást, bármikor fordulhat hozzájuk telefonon, a gyerekeknek jók az eredményei, így ritkán van rá oka, hogy felkeresse őket: „Ugye voltak nyáron nyaralni a gyerekek egy hétre, és a fiamnak az osztályfőnöke vitte őket. Hejcén voltak egy hetet, és ugye akkor telefonszámot cseréltünk, hogy ha bármi adódik, a tanáron keresztül érhetem el a gyerekeket, nap mint nap. Szóval azóta van, a mai napig, ha van, akkor, ha bármi kérdésem vagy bármilyen probléma, akkor ott van.”

Veronika és Ildikó családjának iskolaválasztási stratégiái hasonlóak. A két család alacsony státuszú, immobil, hiányosan informált, ezáltal ők alulválasztókként írhatók le. Esetükben már a szülők is 10. kerületi általános iskolákban tanultak, és ez a gyermekeik esetében sem alakult másképp. A választásban közrejátszottak az olyan praktikus szempontok, mint az iskola közeli elhelyezkedése és a lényegében ismert miliőből fakadó biztonságérzet. Sándor Kőbányán született, itt él az egész családja. Három öccse és egy húga van, a húga idén érettségizik egy 10. kerületi gimnáziumban. A Hős utcai lakást házassága előtt vásárolta a spórolt pénzéből, de már nagyon bánja ezt a döntést. Három fia van, elvált. Évekig filmvágóként dolgozott, de a rendszerváltáskor elveszítette a munkáját cigány származása miatt. A kilencvenes években autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála, de a pontos diagnózist megelőzően évekig félrekezelték. Betegsége miatt dolgozni nem tud, és amióta rosszabbodott az állapota, hónapról hónapra él. Számítógépek ös�szeszerelésével és javításával foglalkozik, ebből származó bevételéből tudja anyagilag támogatni a fiát.

Sándor legfiatalabb gyermeke a Borostyán Általános Iskolában tanul. Úgy látja, hogy ma az iskolákban nem kapnak megfelelő képzést a gyerekek. Rendszeresen leül vele tanulni angolt, matematikát és földrajzot: „Csak ahogy látom a pici gyerekeket, és azt, ahogy nőnek fel és esélytelenül. Olyan iskolában tanulnak, ahol semmilyen képzést nem kapnak. Menekülnek a gyerekektől. Nem azért rosszak! Mert rosszul foglalkoznak velük! (…) És ez így generációkon keresztül megy fölfele. (…) Hát hazajövök, itthon kell tanulnom a gyerekkel. Semmit nem tudnak, hogyha én nem tanulnék vele!”

Sándor egy ambiciózus stratégiát követő szülő, hisz az oktatási mobilitás lehetőségében, s ebbe időt és energiát is fektet. Mivel elvált, korlátozottak a döntési lehetőségei gyermeke oktatásával kapcsolatban. Belátja, hogy ha az iskola nem partner a gyerekek tanulmányi előmenetelének támogatását illetően, szinte hiábavaló minden erőfeszítése. A választás indoka tehát a legtöbb esetben az, hogy a szülők nem ismernek a közelben más iskolát, vagy nem gondolnak arra, hogy van más alternatíva. Hiányosan informáltak, nincsenek tisztában a számukra elérhető szolgáltatásokkal, nem rendelkeznek a tájékozódáshoz szükséges kapcsolatokkal. Eredményeink arra engednek következtetni, hogy vannak olyan családok, akik már hosszú évek óta a Hős utcában laknak, és csekély esélyét látják, hogy sikerül valaha elköltözniük. Veronika és Ildikó kézenfekvő választásnak tartotta a Borostyán Általános Iskolát, hiszen az van a legközelebb a lakóhelyükhöz. Azok, akik rendszeresen tartják a kapcsolatot a pedagógusokkal, ös�szességében meg vannak elégedve a munkájukkal. Sándor és Ildikó negatív véleménye a tanárokról azzal magyarázható, hogy valószínűleg nem tartják velük személyesen a kapcsolatot, gyermekeik és más szülők elbeszéléseire alapoznak. Emellett elmondható, hogy több szülő iskolai pályafutásában olyan törés van, amely miatt nem folytatták tanulmányaikat, ennek ellenére pozitívan nyilatkoznak az iskolában töltött éveikről. A Borostyán Általános Iskolát a legtöbben ismerik, de még azok sem tartják jó iskolának, akiknek a gyermeke ott tanul. 2.2. Körzeten kívüli iskolát választó szülők

Vannak szülők, akik a kerületen kívüli iskolába íratják be gyermeküket. Ez a döntés bizonyos esetekben tudatos, a szülők végzettségéből, mobilitási pályájából adódik. Edit 1984-ben született Miskolcon. Szegényes körülmények között éltek a családjával, de gyermekként ezt nem érzékelte:

58

„Úgy nőttem fel, hogy – bár Miskolcon nagyon szegények voltunk – nem emlékszem rá, nem éreztem. Csak hát ugye már nagyobb vagyok, ugye hallottam, láttam képeket. Akkor volt annyi édességünk, hogy ha keresztanyám jött, anyám testvére, ő már rég Pesten lakott, akkor éppen hozott le nekünk. Egy csokit kaptunk, satöbbi. Ennyire voltunk szegények, de soha nem éreztem, hogy szegények vagyunk.”

Húga három évvel fiatalabb nála. Miután Edit elvégezte a hatodik osztályt, a család Budapest 10. kerületébe költözött. Itt folytatta tanulmányait egy jó hírű általános iskolában. Szerencsésnek érzi magát, mert annak ellenére, hogy ők egy roma család, mindig jó iskolákban tanult. Hangsúlyozza, hogy örül annak, hogy a Hős utcai iskolát elkerülte: „Anyámék nem, nem, tudatosan nem olyan iskolába járattak, hanem hál’ Istennek mindig jó helyen laktunk, ezért így adott volt az iskola, hogy itt normálisan lehet tanulni.”

Az általános iskolát követően egy 9. kerületi szakközépiskolába nyert felvételt. Szorgalmasan tanult, de csak közepes eredményt ért el. Ekkoriban édesapja asztalosként dolgozott, igazi ezermester volt, így a kilencvenes évek második felében javult a család anyagi helyzete. Edit érettségi előtt állt, amikor édesapja elhagyta a családot. A családfő távozásával anyagi helyzetük romlott. Ezt követően elveszítették a 10. kerületi lakásukat, édesanyjával és húgával a 9. kerületbe költöztek. Az érettségit követően középfokú nyelvvizsgát szerzett angol nyelvből, majd elkezdett egy idegenforgalmi főiskolai képzést. Légi utaskísérő szeretett volna lenni, de végül meghátrált az olasz nyelvvizsgától, így 24 éves korában megszakította főiskolai tanulmányait. Ekkor ismerkedett meg a férjével, aki 5 évvel fiatalabb nála. Mindkettejük családja ellenezte a kapcsolatot. Ennek ellenére megismerkedésük után, a férfi édesanyjához költöztek. 2007-ben megszületett fiuk, Botond, majd 2009-ben lányuk, Fanni. Ugyanebben az évben a család a Hős utca 15/b épületbe költözött albérletbe, mígnem a férfi édesapja úgy döntött, hogy vásárol nekik egy lakást a 15/a-ban. Egészen 2013-ig szerény körülmények között éltek. A férjének 2013 óta van biztos állása, három műszakban dolgozik. A stabilabb anyagi helyzetnek köszönhetően a lakás jelenleg felújítás alatt áll. Editnek és gyermekeinek a mai napig a 9. kerületi lakás a hivatalos, bejelentett lakcíme, fia ott jár iskolába, lánya óvodába. Eredetileg Botondot egy másik 9. kerületi iskolába szerette volna beíratni, de ott elutasították, arra hivatkozva, hogy lakóhelye alapján körzetileg nem oda tartozik. Iskolaválasztás előtt fel sem merült, hogy a 10. kerületi Borostyán Általános Iskolát válasszák: „Akik itt laknak, nagyjából ismerem őket, hát nem úgy, hogy átjárok hozzájuk, de azért én is kiállok, vagy leviszem a szemetet, köszönő viszonyba’ szinte mindenkivel vagyok.

59

(…) Szerintem kinézetre is látod, ki hogy néz ki, milyen ruhába’. Én nem akarom, csúnyán beszélnek ezek a gyerekek. Én nem akarom, hogy az enyémek csúnyán beszéljenek, az enyémek nem beszélnek csúnyán.”

Az elkülönülés alapja az, hogy nem akar azonosulni a Hős utcai lakossággal és a hozzá tartozó negatív társadalmi megítéléssel, mely a család mobilitási ambícióiban is megmutatkozik. Fia iskolájában szigorúnak érzi a követelményeket, le is maradt a társaitól, ezért az előző tanév végén írt egy kérelmet, hogy megismételhesse az első osztályt (vö. Berényi 2008: 192). Azért döntött így, mert úgy ítélte meg, hogy ha később kell osztályt ismételnie, az sokkal nagyobb törést okozna: „Ugye az óvodába azt mondják, hogy menjen iskolába. Első gyerekem, nevelési tanácsadó is azt mondta, hogy nyugodtan mehet, hát meg is szívtam, mert most újraírattam vele az elsőt, én kértem, hogy újraírassa, én írtam kérelmet, mert nem volt hülye, na de amilyen követelmények vannak, hogy ez a másodikat nem bírta volna, az is biztos.”

Bízik abban, hogy az oktatási mobilitásnak köszönhetően gyermekeinek jobb lehetőségei adódnak majd, mint amilyenek neki adódtak. A formális intézményekkel való kapcsolata ambivalens, hiszen vélhetően a származásuk miatt érte őket elutasítás a másik iskolában. Ezzel szemben Edit a felsőoktatásig is eljutott. Fannit ugyanabba a 9. kerületi általános iskolába fogja beíratni, ahol most Botond tanul. Nem szeretne a gyermekeire erőltetni semmit, de bízik benne, hogy vele ellentétben csak később vállalnak majd diákmunkát, és idővel megtalálják azt a hivatást, amiben kiemelkedőek: „Mindenkinek van egy tehetsége, egy adottsága. (…) Senki nem akarja, hogy a gyerekei, mit tudom én, mik legyenek, de ez is hülyeség, mert látod, hiába is végeztél akármilyen sulit, mégis a takarító is többet keres, mint egy tanár, aki főiskolát végzett, egyetemet.”

Klára negyedik osztályos korában elveszítette a szüleit és állami gondozásba került. Elszakították ikertestvérétől, Jánostól. Testvére Palkonyára, Klára pedig Kisújszállásra került, oda járt általános iskolába is. Ezt követően Szegedre felvételizett szakmunkásképzőbe, ahol fonónő végzettséget szerzett. Később Szarvasra járt dajkaképző tanfolyamra. A kilencvenes évek közepétől egy újpesti óvodában dolgozott. 1998 óta él a Hős utcában. Korábban Szeghalmon élt kertes házban, de válását követően lakásvásárlásra kényszerült. Megviselte, hogy el kellett hagynia a vidéki házat. Nagyon sok lakást megnézett Budapesten, de azok közül, amit meg tudott volna vásárolni, a Hős utcai lakás volt a legjobb állapotban: 60

„Nagyon sok helyen voltunk, még jó, hogy jött a lányom mindenfele velem, és tényleg olyan lakások voltak, hogy félelmetes volt bemenni. Tehát kimondottan, mint háznak az állagát, akkori állagát, mert most már nagyon lepusztult, akkor ez volt a legmegfelelőbb, de hozzáteszem, akkor nem így nézett ki, mint most. (…) Minden le van rombolva. Volt olyan is például, amikor már parkosították volna itt a két ház közötti részt, gyönyörű virágágyakat csináltak, hoztak bele örökzöldeket, két napig tartott. Harmadikon hallottam, harmadik nap, amikor mondta az egyik nő a másiknak: Ej, jó lesz ez a temetőbe. S vitték a cserjéket. Úgyhogy azóta meg itt rekedtünk.”

Lánya, Katalin és unokája, Adrienn követték Budapestre. Katalin textilipari szakiskolában végzett, a szakmájában dolgozott két évet, de nem érezte jól magát. Érettségit, majd tanári diplomát szerzett, de jelenleg nem tanárként dolgozik. Klára unokája, Adrienn jelenleg nyolcadik osztályos. Az első osztályt egy 10. kerületi általános iskolában kezdte, ahol már az első héten nagyon sok beírást kapott, és nem érezte jól magát. Az első osztály második hetében Katalin beíratta egy másik iskolába. Azóta nagyon jók az eredményei, és a tanulmányi versenyeken is sikeresen szerepel. A matematika az egyetlen tantárgy, amivel nehézségei adódnak. Adrienn iskolaválasztás előtt áll, nehezen döntötte el, hogy melyik gimnáziumba jelentkezzen, mert széleskörű az érdeklődése: „Hát igen, és ez most óriási nagy gond. Mert nem tudja, hogy hova menjen. Egyelőre úgy van, hogy elmegy gimnáziumba, legalábbis mi ezt beszéltük a Katival, meg hát ezt mondtuk neki is, hogy három évet még akkor mindig csak nyerne, nem? A gimnáziummal. A negyedik évben már viszont ott is kellene tudni, hogy mit szeretne, hogy mi akarna lenni.”

Klára és Edit nehezen szakadtak el a korábbi lakóhelyüktől – az iskolaválasztást megelőzően számításba sem vették a kőbányai Borostyán Általános Iskolát. Ők egy elkerülő iskolaválasztási stratégiát folytatnak, tudatosan arra törekszenek, hogy gyermekeiket – a lehetőségekhez mérten – távol tartsák a Hős utcai lakóhelytől. Edit azzal is magyarázza választását, hogy tart a többi Hős utcai gyerek negatív befolyásától, ezért próbálja őket függetleníteni a lakónegyedben élőktől. Úgy tűnik, hogy Klára és családja nem látja annak lehetőségét, hogy a közeljövőben elköltözzenek a Hős utcából, mivel azt anyagi helyzetük ezt nem engedi. Edit ugyan bizakodó, de egyértelmű, hogy mindkét család erőforrásai korlátozottak.

2.3. Pedagógusok a Hős utcai tanulókról

A kérdőív adatai és a terepmunka során gyűjtött személyes tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a Hős utcai kisiskolás gyerekek nagy része a körzetes Borostyán Általános Iskolában tanul. Az iskolában jelenleg megközelítőleg száz gyermek tanul, de a pontos létszámot nehéz meghatározni, mert sok család ingázik vidék és Budapest között. A mindennapok részét képezik a délutáni foglalkozások, amelyek az egész napos iskolai oktatási forma keretében az alsóbb évfolyamokon kötelezőek. Ezek fő célja a felzárkóztatás és a megfelelő körülmények biztosítása a tanuláshoz. A Borostyán Általános Iskolából négy pedagógust értünk el, velük félig strukturált interjúkat készítettünk. A következőkben az ő elbeszéléseiket elemezzük. Ilona 6 éve a Borostyán Általános Iskola igazgatója. Korábban dolgozott általános iskolában, önkormányzatnál népművelőként, kereskedelmi vállalatnál és kereskedelmi középiskola igazgatójaként is. A Borostyán Általános Iskola többcélú intézmény: óvoda, általános iskola és szakiskola, Ilona pedig több feladatkörért is felelős, beleértve a Pedagógiai Programot, képzések szervezését, pályázatok írását, valamint a tárgyi és személyi feltételek biztosítását. Az ötödik osztályosoknak technika órát tart, és heti egy órája van a szakiskolásokkal. Mindez az alacsony pedagógusszámnak is köszönhető. Az iskolában tanulók zöme valamilyen magatartási vagy tanulási problémával küzd. Ilona becslése szerint a gyerekek legalább 40 százalékának nincs papírja arról, hogy pontosan milyen nehézségei vannak, mivel a szakértők túlterheltek, a szülők pedig gyakran nem viszik el gyermeküket a szakértői vizsgálatra. Ez azt eredményezi, hogy a hivatalosan 15 fős osztályokba átlagosan csak 10 fő jár, mivel a pedagógusok számára már ez a létszám is megterhelő egy „problémás” osztályban. Abban reménykednek, hogy az alacsonyabb létszám megkönnyíti a pedagógusok munkáját (vö. Zolnay 2006). A tanárok számára kimerítő és kevésbé ösztönző, hogy alacsony a jó tanulmányi eredményű tanulók száma. Az igazgatónő lényeges fejlődésnek tartja, hogy a nyolcadikosok kivétel nélkül továbbtanulnak. Sokan felvételt nyernek más középiskolákba, ők azonban jellemzően visszatérnek – a legtöbben viszont az intézményben folytatják tanulmányaikat. Ebből adódóan a Hős utcai szegregátumot érintő stigmatizációt és a társadalmi alapú kirekesztettségből fakadó összezártságot közvetetten a pedagógusok is észlelik: „Igaz, hogy eddig elég sokan itt nálunk maradtak, aminek megint megvan az oka, hogy nem bírnak elszakadni a saját környezetüktől. (…) Hozzátartozik az igazsághoz, hogy elég kevés olyan gyerekünk van, aki más iskolába elmegy, ott végigcsinálja, és nem ide tér vissza. A baj az, hogy nincsen kitartásuk, és nyilvánvalóan egy más suliban nem fognak velük így foglalkozni. Ez egy eléggé zárt közeg. Mi tudjuk, hogy milyenek, próbáljuk a szülőkkel, családdal tartani a kapcsolatot, amennyire lehet.”

A szülők sok esetben az iskolához fordulnak segítségért, ha két gyerek összezördül, ha másik szülővel vagy tanárral van nézeteltérésük, esetenként még lakhatási problémákkal is megkeresik az igazgatónőt. Összességében igyekszik közvetlen kapcsolatot ápolni a szülőkkel, de sokszor falakba ütközik, ha a szülők nem tartják be, amit ígérnek: „Itt eljátsszák a hattyú halálát, meg: jó, persze tanárnő, és utána nem történik semmi.”

Míg a szülők a pedagógusokkal való kapcsolattartást pozitívan élik meg, s különbséget tesznek „együttműködő” és „hőbörgő” szülők között, az igazgatónő számára ez egyértelműen terhet jelent, és nem tesz különbséget. Ilona úgy gondolja, a pedagógus hiába tesz meg minden tőle telhetőt, ha a család nem támogatja a gyerekeket a tanulásban, nem érdeklődik az iskolában történtekről, akkor nem lesznek motiváltak. A gyerekek lakóközegét, a Hős utcai telepet is visszatartó erőként említi, és lényegében a családot hibáztatja (vö. Juhász 1976: 45). Nem támogatja a „csengőtől-csengőig” tartó oktatást, projektmódszert tudna elképzelni a sikeres oktatáshoz. Úgy véli, jelenleg rengeteg olyan dolgot tanítanak, ami felesleges, és inkább az információszerzés forrásaira kellene helyezni a hangsúlyt. Az az álma, hogy létrehozzon egy olyan iskolát, ahol a gyerekek óvodától a főiskoláig ugyanabban az intézményben tanulhatnak, megkímélve őket a felvételivel járó stresszhelyzettől. Ezt a módszert megfelelőnek tartaná arra, hogy a hátrányos helyzetből érkezők oktatási helyzetén javítson, de sajnos ez az iskolai költségvetésből nem megvalósítható: „És itt is ezt szeretném! Hogy tényleg legyen lehetősége a gyerekeknek továbblépni házon belül, akár a főiskola idejéig.”

Piacképes szakmákra képezné a diákokat, elhagyná a csengőt, és a szaktanár mellett minden esetben jelen lenne egy fejlesztő pedagógus is. Mindig vannak új ötletei, és jelenleg el sem tudja képzelni, hogy mással foglalkozzon. Diána 24 éves, egy Csongrád megyei általános iskolába járt negyedikes koráig, majd nyolcosztályos gimnáziumban végzett Csongrádban. Érettségi után védőnőnek jelentkezett, de nem nyert felvételt biológia érettségi hiányában. Így elvégzett egy egyéves családpedagógiai mentor OKJ képzést, és ekkor döntött úgy, hogy szociális munkás lesz. Később szívesen lenne alsó tagozatban tanító. Korábban dolgozott már a hajléktalanellátásban és egy pszichiátrián is. 2015 májusa óta ő az iskolai szociális munkás. Az iskolában betöltött feladatai mellett tanul, idén fog végezni szociális munka mesterképzésen egy budapesti egyetemen. Munkakörébe tartozik a pályázatírás, a családlátogatások, de szükség esetén a tanórákon is helyettesít:

63

„Én vagyok a családok és a tanárok közötti közvetítő személy. Én megyek ki családlátogatásra, velem beszélik meg az ügyes-bajos dolgokat a szülők. Hát ránézek, több olyan szülő van, aki nem tud írni-olvasni, ha kitöltenivaló van, akkor elmegyek vele, ha időm engedi, és segítek, ahogy tudok.”

A tanulókat amennyire lehet, egyenrangú partnerként kezeli, ugyanis szerinte összezavarja őket, hogy az iskolában gyerekként, otthon pedig felnőttként tekintenek rájuk: „Szerintem inkább felnőttként kéne kezelni őket, igazából itt szerintem ilyen szerepzavar is van, mert felnőttnek számítanak; főznek, mosnak, takarítanak, meg vigyáz a kisebb gyerekre. Ha az anya dolgozik, akkor otthon kell neki maradni a gyerekkel és akkor otthon felnőtt, itt meg gyerekként vannak kezelve. És igazából? Fiatal felnőttek, nem az, hogy így, mint az óvodába, hogy bebúj az asztal alá, hogy terhes lány létére.”

Arra törekszik, hogy szabadidejükben a lehető legtöbb időre lefoglalja a diákokat, mert gyakran látszólag ok nélkül összeszólalkoznak, verekedésbe keverednek, amit Diána az otthonról hozott mintával magyaráz: „Jönnek egy szegregált környezetből, és az ottani hierarchiaviszonyokat ide behozzák. Tehát, hogy ki kinek a családjával milyen viszonyban, és itt akkor egymáson vezetik le, nap, mint nap, érted. Sokszor például azért összeverekednek, hogy történjen valami, itt a suliban.”

Úgy tudja, hogy a tanulók 80–90 százaléka a Hős utcában él, a többiek Budapest különböző pontjairól érkeznek. Lakóhelyüktől függetlenül hasonló sorsúak, mentalitásúak és családi hátterűek. Jó a kapcsolata a szülőkkel és a gyerekekkel, sokszor még munkaidőn kívül is felhívják telefonon, meghívják teázni. Nehezen mond nemet, de igyekszik jelezni, hogy neki nem a barátkozás a feladata. Időnként a gyerekek megkeresik családi problémákkal, de előfordult már az is, hogy lakhatási ügyekben kértek tőle segítséget. Az is eljut hozzá, ha valamelyik tanárral vagy tanárokkal konfliktusuk van. Legutóbb a felső tagozatosok keveredtek nézeteltérésbe az angoltanárnővel. Az esetet a következőképp írja le: „Lehet, (…), hogy ez a tanárnő kicsit törékenyebb, nem annyira erőteljes, mint más tanárok. Mondjuk aki tényleg, megszólal úgy a gyerek, ő visszakiabál, és meg sem mer utána szólalni. Ő nem ilyen, nem túl határozott, lehet, hogy ezért próbálnak vele kekeckedni. Lehet, hogy őket is elnyomják előtte más tanárok, és nem tudom, fogalmam sincs.”

64

Diána szerint egy szegregált iskola oktatójának határozott jellemmel kell rendelkeznie. Ez az elbeszélés arra enged következtetni, hogy az elnyomottak, – ez esetben a felső tagozatos tanulók – nem tudnak érvényesülni, hallgatásra vannak ítélve. Hallgatásuk fennmaradásának oka, hogy saját magukban is hordozzák az elnyomókat, s képtelenek kilépni ebből az szerepből (vö. Freire 2005). A Borostyán Általános Iskolában tanító angoltanárnő 25 éve foglalkozik nyelvoktatással, ebben az iskolában 5 éve kezdett el dolgozni. Korábban főként nyelviskolákban oktatott angolt, nehezen szokta meg a 10. kerületi iskolát. Az intézményben felső tagozatos általános iskolásokat, szakiskolásokat és esti gimnazistákat tanít. A legnagyobb kihívást az általános iskolások oktatása jelenti számára. Szerinte azért adódnak nehézségeik a nyelvtanulásban, mert a gyerekek szociális hátterükből kifolyólag komoly nyelvi nehézségekkel érkeznek az iskolába, szókincsük szegényes (vö. Kecskés 2005: 47). Hangsúlyozza a média káros hatását: azt közvetíti, hogy akár „teljesítmény nélkül” is bárki sikeres lehet: „Végül is ők egy szegregátumban élnek, és nagy baj, hogy nem is látnak ki belőle. Tehát egyetlen csatornájuk a külvilágra a tévé.”

Az iskolaválasztásnál elsődleges szempontnak látja a térbeli közelséget. Ismer olyan Hős utcai szülőt, aki nem szeretné, hogy a gyermeke a Borostyán Általános Iskolába járjon, úgy véli, ezek a szülők felismerik, hogy ha a gyermekeik egy távolabbi iskolába járnak, akkor „több esélyük van”. Jellemző, hogy a tanulók kimaradnak, amint betöltik a 16. évet. Nagyon kevesen döntenek úgy, hogy továbbtanulnak egyetemen vagy főiskolán érettségi után. Azokra, akik mégis szakmát szereznek vagy leérettségiznek, nagyon büszkék az oktatók. Lőrinc 5 éve szakiskolai és esti gimnáziumi képzésen tanít magyar nyelvet és irodalmat, emellett 10 éve dolgozik szociális munkásként egy vidéki családok átmeneti otthonában. Jelentős az évközi lemorzsolódás, emiatt egy osztályba átlagosan 5 fő jár. Lőrinc is gyakran találkozik azzal a problémával, hogy többen deklarálják: csak azért járnak iskolába, mert 16 éves korukig tankötelesek. Ez a diákszám csökkenésének egyik fő oka, de ide sorolja még a motiválatlanságot is. Törekszik a készségfejlesztésre, felzárkóztatásra, de úgy érzi, hogy a diákok nem partnerek ebben. Ha szükséges, a saját könyveit is kölcsönadja tanítványainak. A szülői hátteret, életkörülményeket meghatározónak tartja a tanulási motivációkat illetően. Munkája során azt tapasztalja, hogy a többségnek nincs elképzelése a jövőről és már fiatalon a bűnözés útjára lép. A legjobb lehetőségnek azt tartaná, ha a szakiskola befejeztével külföldi munkát keresnének: „Egyébként általánosságban vannak, akik dolgoznak, de azért a legtöbb munkanélküli, sok bűnözői életmódot élő, börtönben lévő családból. Semmi, semmi nem motiválja

65

őket arra, hogy tanuljanak. Próbáltam én már megmagyarázni diáknak, hogy tanuljon már meg valamennyire egy nyelvet, egy szakmát, húzzon el Angliába. Jobban jár! Egy jó élete lehetne, de hát nem lehet. Motiválatlanok.”

Az eladói képzésen végzettek nehezen találnak munkát. Az iskola szocializációs szerepét bizonyítja, hogy gyermektársadalma hűen követi az iskolán kívüli társadalom tagozódását, a közel azonos hátterű tanulók egymás társaságát keresik, abban érzik jól magukat. Ugyanakkor ez a tendencia a többségi társadalom befogadása iránti vágyakozás meglétével együttesen áll fenn (vö. Messing–Neményi–Szalai 2010, idézi Szalai 2010: 7). Az iskolaválasztást illetően kézenfekvőnek tartja, hogy a Hős utcában élő gyerekek ebbe az iskolába jelentkeznek: „Nagyjából körzet szerint is ez az iskola, ami hozzájuk tartozik, másrészt meg szerintem ez igazából magától értetődő. És valljuk be, hogy innen sok gyerek, aki itt még elvan, azért sok iskolában nem állná meg a helyét.”

A Borostyán Általános Iskolára úgy tekint, mint a „Hős utca iskolája”, és tudomása szerint minden Hős utcai gyerek ide jár. Tényként kezeli, hogy ez egy szegregált iskola, de ezt nem tartja feltétlenül rossz dolognak. El tud képzelni jóindulatú, fejlesztő szándékú szegregációt egy jól felszerelt iskolában. A roma és nem roma hátrányos helyzetű gyerekek integrált oktatását csak úgy tudja elképzelni, ha legfeljebb egy vagy két ilyen gyermek van egy húsz- harminc fős, támogató osztályban. Úgy véli ugyanis, hogy ha több hátrányos helyzetből érkező gyermek van egy osztályban, akkor a „jobb képességű” vagy „jobban szocializált” tanulók teljesítménye is visszaesik. A mélyszegénység és a get­tósodás visszaszorításában látja a megoldást a diákok elkallódásának megelőzésére. A megvalósításhoz egy sűrű szociális háló kialakítását és támogató közösségek létrejöttét szorgalmazza. Mindezt úgy képzeli el, hogy a gyerekeket bölcsődés koruktól kezdve fejlesszék, olyan intézményben töltsék el a napot, ahol a fejlődéséhez szükséges minden körülmény biztosított a számukra, így mire iskolás korba érnek, nem lennének lényegesen lemaradva a társaiktól. A pedagógusok nehezen élik meg, hogy kevesen érnek el kiemelkedő eredményeket. Ugyanakkor már azt is sikernek könyvelik el, ha a gyerekek elvégzik az általános iskolát és továbbtanulnak. Belátják, hogy sokan nem állnák meg a helyüket másik általános iskolában. A Borostyán Általános Iskola egy támogató környezet a diákok és a szülők számára egyaránt. Ahogy arra már a kirekesztettség dimenzióinak ismertetésekor kitértünk, a családok társadalmi kapcsolatai, erőforrásai korlátozottak, nincs hozzáférésük alapvető szolgáltatásokhoz, a munkaerőpiacon is hátrányban vannak, így bizonyos tekintetben a Borostyán Általános Iskola védelmező, biztonságos légköre a legjobb elérhető választás. A tanárok és az iskolai szociális munkás egyetértenek abban, hogy 66

a Borostyán Általános Iskola a „Hős utca iskolája”, és mind a kőbányai lakótelep, mind pedig az iskola egy zárt közeg, amiből nehéz kilépni.

Összegzés Az empirikus eredmények alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a kulturális és anyagi hátteret illetően eltérések tapasztalhatóak a Hős utcai családokon belül. Ugyanakkor ezek az eredmények nem jelentik szükségképpen azt, hogy bizonyos családok gyermekeinek több esélye van az iskolai mobilitásra. A Hős utcai lakóhelytől való eltávolodás több családban megfogalmazódik elhatározásként, azonban tényleges lehetőségük nem adódik erre. Éveket várnak a lakáspályázatok elbírálására, melyek a legtöbbször visszautasításra kerülnek. Emellett anyagi helyzetük és munkaerő-piaci státuszuk is instabil. Bizonyos családok átmenetinek érzik a Hős utcai lakóhelyüket, és mindennapjaikat a lakóközösségtől elzárkózva élik. Ismerik a többi lakót, de csak néhányukkal ápolnak – többnyire felszínes – kapcsolatot. Ezekre a családokra jellemzőbb, hogy törekvőek, s gyermekeik nem a Borostyán Általános Iskolába járnak, hanem egy 10. kerületen kívüli intézménybe. Több esetben ezt a korábbi lakóhelyükön bejelentett hivatalos lakcímük teszi lehetővé. A szülők egy része elégedett az oktatókkal a Borostyán Általános Iskolában, de magával az iskolával és az oktatás minőségével nem. Mások a pedagógusokról is negatív véleményt fogalmaztak meg, viszont ők jellemzően nem tartják a kapcsolatot rendszeresen az iskolával. Általánosságban elmondható, hogy szimpatizálnak velük. A szakmai interjúk tapasztalatai is arról árulkodnak, hogy a legtöbb szülő kapcsolata zökkenőmentes a tanárokkal. Más intézmények esetében szintén kiegyensúlyozott a pedagógus-szülő kapcsolat. Függetlenül attól, hogy gyermekeik hová járnak iskolába, a Hős utcai szülők számára gyermekeik taníttatása mindenképp prioritást élvez. Tisztában vannak gyermekeik képességeivel, és ahhoz mérten választanak nekik iskolát. Az átgondolatlannak tűnő iskolaválasztás és az eredményesség korlátai az oktatásban érvényre jutó egyenlőtlenségekkel, az ismeretek hiányával magyarázhatóak. A szülők saját iskolai élményei nem mondhatóak negatívnak, ugyanakkor jellemző, hogy pályafutásuk valamely pontján bekövetkezett egy törés, melynek következményeképp megszakították, és később sem fejezték be tanulmányaikat. Ebből adódóan a munkavállalás rendszerint nehézségeket okoz számukra. Vannak olyan szülők, akik felismerik, hogy gyermekeik is hasonló nehézségekbe ütközhetnek majd. Nincsenek irreális elképzeléseik gyermekeik a jövőjét illetően, de reménykednek benne, hogy később biztos munkát találnak, és igyekeznek őket motiválni a tanulásban. Felmerül továbbá, hogy egy ilyen jellegű telepi „gettóiskola” működése bizonyos előnyökkel járhat. A hasonló közegből érkezők támogatást, biztonságot nyújthatnak egymásnak, mely segíti a pedagógusok munkáját. Utóbbihoz a kisebb létszámú osz67

tályok is hozzájárulnak. Ezzel egyidejűleg elveszik a lehetősége, hogy a tanulók más társadalmi hátérrel rendelkező kortársaikkal építsenek kapcsolatokat. Összességében a Hős utcát kizárólag negatív sztereotípiák és rémhírek veszik körül. A zárt közösségből bűnbak lett, ami átveszi a felelősséget a rosszul működő rendszertől – attól a rendszertől, ami kialakítja és mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, saját maga generálja a kialakult helyzetet ahelyett, hogy komplex megoldást nyújtana. Komoly érintettsége van a szegregáció létrejöttében, amely egyaránt alapul az etnikai diszkrimináción és a mélyszegénységben élő emberek, családok kilátástalanságán. A tanulmánynak nem volt célja a szociális intézményi struktúra bemutatása és feltérképezése, viszont szeretné érzékeltetni és felhívni a figyelmet arra, hogy mekkora a mindenkori regnáló hatalom és a teljes társadalom felelőssége a társadalmi kirekesztettség létrejöttében. A politikai döntéshozók közvetlenül érintettek a másodlagos szocializáció színterén, az ellátások, anyagi és természetbeni források biztosításában az intézményi rendszereken keresztül.

Irodalom Ambrus Péter (1988): A Dzsumbuj. Egy telep élete. Budapest: Magvető. Berényi Eszter (2008): Szabadon választott gyakorlatok? – differenciálódás, sikerek és kudarcok az általános iskolába kerülés során. In: Berényi Eszter – Berkovits Balázs – Erőss Gábor (szerk.): Iskolarend. Kiváltság és különbségtétel a közoktatásban. Budapest: Gondolat, 187–217. Ferge Zsuzsa (2000): A társadalom pereme és az emberi méltóság. In: Esély 2000/1. 42–48. Freire, Paulo (2005): Pedagogy of the Oppressed translated by Myra Bergman Ramos. New York: Continuum. Gordon, David et al. (2000): Poverty and Social Exclusion in Britain. In: Giddens, Anthony (2008): Szociológia. Budapest: Osiris, 271–305. Havas Gábor – Liskó Ilona (2006): Szegregáció a roma tanulók általános iskolai oktatásában. In: Havas Gábor – Liskó Ilona (szerk.): Óvodától a szakmáig. Budapest: Felsőoktatási Kutatóintézet. Új Mandátum Könyvkiadó. 40–127. Juhász Júlia (1976): Híradás a Dzsumbujról. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. Kecskés Éva (2005): Dzsumbujisták. Budapest: Szociális Szakmai Szövetség. Központi Statisztikai Hivatal (2013): 2011. évi népszámlálás, Területi adatok, 3.1. Budapest. KSH http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_03_01_2011.pdf (utolsó letöltés: 2016. 05. 19.)

68

Központi Statisztikai Hivatal (2015): Magyarország közigazgatási helynévkönyve – 2015. január 1. KSH. http://www.ksh.hu/docs/hun/hnk/hnk_2015.pdf (utolsó letöltés: 2016. 02. 10.) Ladányi János (2004): Néhány szociológiai szempontú megfontolás a Budapest X. ker. Bihari úti és Hős utcai kislakásos telepek rehabilitációjával kapcsolatban. Messing Vera – Neményi Mária – Szalai Júlia (2010): Ethnic Differences in Education in Hungary. EDUMIGROM Survey Studies, Budapest: Central European University. Szalai Júlia (2002): A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle 12 (4) 34–50. Szalai Júlia (2010): A szabadságtalanság bővülő körei. Az iskolai szegregáció társadalmi „értelméről”. In: Esély 2010/3. 3–22. Zolnay János (2006): Kényszerek és változások. Oktatáspolitika és etnikai szegregáció Miskolc és Nyíregyháza általános iskoláiban. In: Esély 2006/4. 48–71.

Brecsok Anna Ágnes

Önkormányzati közoktatás vs. állami köznevelés

„A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek és megmozdul a nemzeti társadalom és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.” (Gróf Klebelsberg Kuno politikai hitvallása, 1926)

2016 nyarán újabb oktatás-átalakítási kísérletnek lehetünk tanúi: az ígéretek szerint megszűnik (legalábbis névleg) a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK), helyét pedig közel hatvan „menedzserközpont” váltja fel. Ahhoz, hogy megértsük, miért van szükség a nem is oly régen kialakított köznevelési rendszer radikális átszervezésére, érdemes visszatekinteni és megvizsgálni: milyen okok tették szükségessé és hogyan zajlott e centralizált tanügyigazgatási rendszer felállítása, hogyan funkcionált a KLIK. Tanulmányomban a releváns szakirodalomra, jogszabályokra, valamint empirikus kutatási eredményeimre támaszkodva igyekszem válaszokat adni ezekre a kérdésekre. Közigazgatás-tudományi szempontból, oktatásirányítási fókusszal mutatom be a 2014 nyarán funkcionáló rendszer pillanatképét, tapasztalatait. A megismert problémák alapvetően két nagyobb csoportra oszthatóak: az egyiket az átszervezés előkészítetlenségéből fakadó gondok (tarthatatlan határidők, hiányos infrastruktúra stb.) alkotják. A másik problémakör a KLIK diszfunkcionális működésének következménye (túlzott centralizáció, tisztázatlan eljárásrendek, feladat- és hatáskörök). A tapasztalt hiányosságok, problémák alapján úgy gondolom indokolt az újabb átalakítás, érdemes egy későbbi tanulmány keretein belül megvizsgálni majd, hogy ezúttal eredményesebbé, hatékonyabbá vált-e a rendszer. Kulcsszavak: oktatáspolitika, alapfokú oktatás, átszervezés, Klebelsberg Intézményfenntartó Központ

71

Bevezető gondolatok Az elmúlt évek a reformok évei. Nagy horderejű változásokra került sor, amelyek közvetlen vagy közvetett hatásai mindennapjainkra, társadalmi-gazdasági berendezkedésünkre igen jelentősek, így értékelésük semmiképp sem maradhat el. A mérlegre tett időszakban többek között a helyi önkormányzatok által ellátott közszolgáltatások és a közoktatás (2013. január 1-jétől köznevelés) rendszerének átalakítására is sor került. Vizsgálódásom tárgyát e két szegmens metszéspontjában található alapfokú oktatás képezi. A köznevelés kapcsán egy merőben új feladat-megosztási, irányítási és finanszírozási rendszer jött létre, amelyben az önkormányzatok – amelyek eddig az intézményfenntartás gerincét adták – jelenős mértékben háttérbe szorultak. A tanulmány célja közigazgatási szempontból bemutatni, mi történt a közoktatásban az átszervezés kezdeteitől 2014 szeptemberéig:1 a változtatást szükségessé tévő okokat, az átszervezés folyamatát, a jelenlegi oktatási rendszer jellemzőit és működését, valamint a közvetlen érintettek (helyi önkormányzatok, általános iskolák, állami szereplők) véleményét az átalakításról.

1. A kutatás módszertana A tanulmányban több kutatási módszert integrálva kísérlem meg feltárni a köznevelési rendszer átalakításának kérdéskörét. Elsősorban a jogtudományra jellemző elméleti-logikai kutatási módszerek segítségével vizsgálódom, azaz a kutatás a tanulmány alapvetően a témában megszületett szakirodalom, releváns jogszabályok és egyéb jogi dokumentumok gyűjtésén, rendezésén és elemzésén alapszik. A jelenleg hatályos joganyag és a korábbi szabályozás összevetésekor a történeti összehasonlító módszert alkalmazom. Ezt egészíti ki a dolgozat empirikus kutatási része, amelyben interjúk és kérdőívek segítségével kívántam megismerni a helyi oktatás kulcsszereplőinek tapasztalatait a rendszer átalakításáról, működéséről. A folyamatok alaposabb feltárása, a részletek kiderítése és nem utolsósorban a kérdőívek előkészítése érdekében 12 félig strukturált interjú készült az 1. táblázatban látható személyekkel.2 A különféle igazgatási tapasztalatok megismerése érdekében az interjúalanyok kiválasztásánál szempont volt, hogy Somogy megyében a népességszám, A tanulmány ugyanis rövidített változata a XXXII. OTDK Állam- és Jogtudományi szekció Közigazgatási jogi 2. tagozatában II. helyezést elért azonos című dolgozatnak, ez utóbbi kézirat lezárásának időpontja: 2014. szeptember 30. 1 

2 

72

Az interjúk készítésének időpontja 2014. július-augusztus.

jogállás, gazdasági teljesítőképesség tekintetében a lehető legkülönfélébb települések igazgatási apparátusát képviseljék.3 1. táblázat: A félig strukturált interjúk alanyai Területi egység

Beosztás

Igal város jegyző Kaposmérő község jegyző Kaposvár megyei jogú város címzetes főjegyző

Lakosságszám (fő)

1 286 2 407 63 742

Látrány község jegyző

1 364

Látrány község polgármester

1 364

Lengyeltóti város jegyző

3 123

Magyaratád község jegyző

824

Mernye község jegyző

1 410

Nagyatád város jegyző

10 623

Somogyvár község jegyző

1 803

Szenna község aljegyző Fonyódi tankerület tankerületi igazgató

758 nem releváns

Ezt követően háromféle kérdőív készült. Az egyik valamennyi általános iskolával rendelkező település számára, ahol a kérdőívek elsődleges címzettjei a polgármesterek és a jegyzők voltak. A másodikat a köznevelés információs rendszer (KIR) által nyilvántartott működő általános iskolák igazgatói, a harmadik pedig a tankerületi igazgatói számára került kiküldésre.4 A települési kérdőívekre összesen 219, az általános iskolák számára kiküldött kérdésekre 236, míg a tankerületi igazgatóktól 34 válasz érkezett be. Különböző okoknak5 köszönhetően a teljes körűnek indult adatgyűjtés keretében a megkeresett intézményeknek csupán töredékétől érkezett válasz. Többek között ebből kifolyólag a válaszadók köre nem reprezentálja a teljes populációkat. Mindhárom kérdőív arra irányult, hogy az érintettek szerint hol lenne ideális ellátni a különböző oktatási feladatokat, rákérdeztem továbbá az átszervezés folyamatára, az Mivel ezen interjúk célja a kérdőívek elkészítése volt, így a tanulmány későbbi részéből származó idézetek nem ezekből, hanem a kérdőívek nyitott kérdéseiből származnak. 3 

A megkeresett intézményeket saját nevemben, semmilyen intézmény támogatását sem élvezve kértem válaszadásra. 4 

Itt jegyezném meg a kérdőívezés kapcsán felmerülő nehézségeket. A polgármesterek és jegyzők e-mail címeinek kigyűjtése elérhető adatbázis híján rengeteg időt és energiát emésztett fel. Számos település (52) eleve nem rendelkezik vele, 462 esetben pedig nem került kézbesítésre az üzenet hibás cím miatt. 5 

73

új rendszer előnyeire, hátrányaira, valamint a Klebelsberg Intézményfenntartó Központtal való kapcsolattartásra.

2. A települési önkormányzatok közoktatási feladatellátásában bekövetkezett változások 2.1. Közoktatási feladatok – az Ötv. és a Közoktv. tükrében6

A jelentős önkormányzati felelősség az oktatásban a korábbi szabályozási rendszer egyedisége volt. Az önkormányzatok területi és helyi, elsősorban gazdasági sajátosságaik alapján differenciált módon számottevő részt vállaltak az oktatás-nevelés szervezésében, működtetésében. Tehát ekkor decentralizált oktatásszervezésről beszélhetünk. Valamennyi települési önkormányzat kötelező oktatási feladata volt ugyanis az óvodai ellátás, valamint az ingyenes és kötelező általános iskolai nevelés biztosítása, beleértve a nemzetiség által lakott települések esetében a nemzetiségek részére nyújtott ilyen irányú szolgáltatást is (Ötv. 8. § (4); Közoktv. 86. § (1) és (2)). Feladataik ellátásának az alábbi lehetséges módokon tehettek eleget: közoktatási intézmény létesítése és fenntartása, az intézmény fenntartására létrehozott társulás, valamint megállapodás útján. Továbbá a települési önkormányzat átengedhette a feladatot a megyei, fővárosi önkormányzatnak, amely esetben az ezt biztosító vagyont is rendelkezésre bocsátotta. Bár a jogszabályok nem intézmény-fenntartási, hanem feladatellátási kötelezettséget írtak elő, a települések zöme az óvodai és általános iskolai (legalább az alsó tagozat) oktatás-nevelés helyben történő biztosítását választotta. A korábbi közigazgatási feladat-megosztási struktúrában az önkormányzatok által ellátott közszolgáltatási feladatok kapcsán problémák jelentkeztek, az alapszintű feladatok (mint például az alapfokú oktatás) biztosítása ugyanis nagyban függ a települések méretétől. Az alacsony lélekszámú önkormányzatok többségére a kapacitás- és forráshiányos működés jellemző (Szabó–Fehérvári 2013), így sokszor nem képesek önállóan teljesíteni kötelező feladataikat – nemhogy magas színvonalon, de még elvárható szinten sem. Ebből eredően az egyes települések és területek között számottevő különbségek alakultak ki, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés és színvonal országos szinten rendkívül heterogén (Somlyódyné 2009: 33–43; Pálné Kovács 2014). A közoktatás esetében a fenti közszolgáltatás-szervezési kérdéskörön túl számos olyan, az ágazatra jellemző, speciális problémával (demográfiai folyamatok, lásd Györ-

A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (továbbiakban: Ötv.), valamint a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (továbbiakban: Közoktv.). 6 

74

gyi 2011, finanszírozási rendszer, lásd Szabó–Fehérvári 2013: 61) találkozhattunk, amelyek szükségessé tették a rendszer újragondolását. Többek között ennek köszönhetően az oktatás térbeli megszervezése folyamatosan változott már a reformot megelőzően is, ugyanis „a települési ellátási szint helyett egyre inkább előtérbe került az agglomerációs, térségi oktatásszervezés modellje” (Finta 2013: 22). Elsőként településközi feladatellátási megállapodások születtek, később intézményfenntartó társulások révén biztosították az önkormányzatok oktatási feladataikat. A többcélú kistérségi társulások 2004-es megjelenése és a központ költségvetés gazdasági ösztönzőinek (kiegészítő normatívák és egyéb támogatások, pályáztatás) köszönhetően 2009-re ezen társulások 99 százaléka felvállalta a közoktatási feladatok térségi szinten történő biztosítását (Finta 2013: 22). Tehát korábban az országos oktatáspolitika jogi és főképp pénzügyi szabályozókon keresztül a társulási hajlandóság ösztönzésével kívánta csökkenteni a fennálló minőségbeli különbségeket, költséghatékonyabbá alakítani a rendszert, több-kevesebb sikerrel. A jelenlegi kormányzat viszont szakított a korábbi decentralizált modellel, a közoktatási rendszer problémáinak megoldását a feladat állami kézbe vételében, egy központosított oktatásirányítás kialakításában látta. „Nem annak a lehetőségét kereste, hogy hogyan, milyen eszközökkel, szabályozókkal, pénzügyi ösztönzőkkel tudja képessé tenni az önkormányzatok meghatározó részét, hanem miképp tudja »megszabadítani« az ellátandó feladatoktól a települések túlnyomó többségét. Vagyis nem a képesség megteremtése, a képessé tevésre, hanem a funkciómentesítésre törekedett a központi hatalom” (Zongor 2014: 86). 2.2. Köznevelési feladatok – az Mötv. és az Nkt. tükrében

2012. szeptember 1-től a korábbi közoktatási törvényt fokozatosan váltotta fel a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban Nkt.). Az új törvény hatályba léptetése ugyanis lépcsőzetesen történt, véglegesen a 2014-es általános önkormányzati választások után vette át a Közoktv. szerepét.7 Az Nkt. alapján a köznevelési alapfeladatok – így az általános iskolai nevelés-oktatás – ellátása állami feladat (Nkt. 74. § (1)). A kötelezettség teljesítését az állam biztosíthatja állami intézmény fenntartásával, továbbá az egyházi vagy a magán köznevelési intézJogalkotási malőr: 2012. szeptember 1-én lépett hatályba az Nkt. 2. § (3) bekezdése, amely ettől az időponttól kizárja, hogy települési önkormányzat óvodán kívül más köznevelési intézmény alapítson és tartson fenn. Ekkor viszont még nem lépett életbe a törvény 74-76. § szakasza, amely többek között a köznevelési feladatellátásra kötelezettek körét tartalmazza. Ezzel párhuzamosan a Közoktv. 85-89/B. § szakaszai pedig 2012. december 31-ig kötelezték a feladatellátásra a helyi önkormányzatok és társulásaikat. 7 

75

mény fenntartójával kötött köznevelési szerződés útján. Ez alól kivételt képez az óvodai nevelés, amelyről a települési önkormányzatok kötelesek gondoskodni (Nkt. 74. § (2)). Az alapfokú oktatás-nevelési feladatok ellátása tehát nem tartozik többé a települési önkormányzatok sem kötelező, sem önként vállalható feladatai közé. Fenntartó – működtető fogalmának elválasztása

A feladat állami hatáskörbe kerülése ellenére a helyi önkormányzatok köznevelésben betöltött szerepe nem szűnt meg teljesen. A jelenlegi rendszer működésének érdekessége ugyanis, hogy a fenntartói és a működtetői jogok bizonyos esetekben elkülönülhetnek, utóbbi jogokkal pedig a települések is rendelkezhetnek. Fenntartó az a természetes vagy jogi személy, aki a köznevelési feladat ellátására való jogosultsággal rendelkezik, e feladatkörében pedig az adott köznevelési intézmény(ek) működéséhez szükséges feltételekről – a törvényben foglalt esetben a működtetővel közösen – köteles gondoskodni (Nkt. 4. § 9.).8 Fenntartói joggal valamennyi típusú közintézmény esetében a 2. táblázatban szereplő személyek rendelkezhetnek. 2. táblázat: Köznevelési intézmények esetén fenntartói joggal rendelkező személyek lehetséges köre Fenntartó

Köznevelési intézmény típusa

állam állami nemzetiségi önkormányzat

nemzetiségi önkormányzati

egyházi jogi személy egyházi vallási tevékenységet végző szervezet magán más személy vagy szervezet magán Forrás: Saját szerkesztés a Nkt. 2. § (3) bekezdése, valamint a 4. § 16. és 36. pontja alapján.

Jelenleg Magyarországon 2279 általános iskola működik, döntő többségüket az állami intézményfenntartó központi hivatal, azaz a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) tartja fenn (3. táblázat). A második legjelentősebb fenntartói kör az egyházi jogi személyek közül kerül ki.

A fenntartó kötelezettségeinek és jogainak tételes felsorolásától eltekintek, azt az Nkt. 83.-85. § szakasza részletezi. 8 

76

3. táblázat: A működő általános iskolák a fenntartói joggal rendelkezők szerinti megoszlása Fenntartó száma

Aránya

állami intézményfenntartó központi hivatal

1786

78,4%

Fenntartó típusa

egyházi jogi személy

321

14,1%

alapítvány, közalapítvány, közhasznú alapítvány

63

2,8%

egyesület, közhasznú egyesület

26

1,1%

korlátolt felelősségű társaság, közhasznú nonprofit korlátolt felelősségű társaság

18

0,8%

külföldi, nem EU tagállam

2

0,1%

állami szervezet (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság)

12

0,5%

állami felsőoktatási intézmény

20

0,9%

egyházi vagy magán felsőoktatási intézmény

5

0,2%

országos nemzetiségi vagy kisebbségi önkormányzat, települési nemzetiségi önkormányzat

24

1,1%

többcélú kistérségi társulás, önkormányzatok fenntartói társulása9

2

0,1%

Összesen

2279

100%

Forrás: Saját szerkesztés a KIR – Működő köznevelési intézmények listája adatai alapján (Oktatási Hivatal 2014).

A köznevelésre vonatkozó jogszabályok rugalmas értelmezésével nem kizárt, hogy egy települési önkormányzat köznevelési intézményt tartson fenn és működtessen az általa alapított nonprofit gazdasági társaságon keresztül. Erre még nem volt precedens, ezért nem eldöntött, hogy ezt jogszabály kizárja-e (Csörgits 2013a: 130). Valamennyi fenntartó – az államon kívül – egyben a működtetői jogokat is gyakorolja, állami fenntartás esetén azonban az önkormányzatok is rendelkezhetnek ilyen

2012. évi CLXXXVIII. törvény 3. § (1) bekezdése szerint „a települési önkormányzati társulás állami köznevelési alapfeladatot 2013. január 1-jétől nem láthat el.” Megkeresésemre az Oktatási Hivatal nem reagált, hogy miért szerepelhet mégis a KIR köznevelési adatai között e két társulás fenntartóként. 9 

77

jogosítvánnyal. Ezen lehetőség nagyban függ a köznevelési intézmény típusától,10 valamint a települési önkormányzat lélekszámától és gazdasági teljesítőképességétől. Főszabály szerint a háromezer főt meghaladó település „az illetékességi területén lévő összes, saját tulajdonában álló, az állami intézményfenntartó központ által fenntartott köznevelési intézmény feladatainak ellátását szolgáló ingó és ingatlan vagyon működtetéséről” köteles gondoskodni (Nkt. 74. § (4)). Ez a települések mindössze 12 százalékát, 372 önkormányzatot érint (KSH 2013 alapján). 1. ábra: A működtetői jogok szempontjából a válaszadók megoszlása (N = 219)11 140

130

120 100 80 60

54

40 19

20 0

8 Igen (3000 fő feletti település)

Igen (3000 fő vagy az alatti település)

8 Nem, mert mentesült alóla (3000 fő feletti település)

Nem, mert 3000 fő alatti a település

Nem, mert nincs illetékességi területén állami fenntartású oktatási intézmény

Forrás: Saját adatfelvétel.

A működési kötelezettségük alól kivételesen, elsősorban gazdasági helyzetükre és jövedelemtermelő képességükre tekintettel, mentesülhetnek a helyi önkormányzatok (Nkt. 74. § (4)).12 Az anyagi körülményeire vonatkozó nyilatkozat megtételekor13 inA középfokú oktatás-nevelés keretében csak a gimnáziumok esetében jogosultak működtetni az önkormányzatok (Nkt. 74. § (4) és (5)). A szakképzési feladatokat ellátó intézmények (pl. szakiskola, szakközépiskola) működtetését kizárólag az állam végezheti. A többcélú intézmények fenntartói és működtetői jogairól a törvény külön nem rendelkezik. 10 

A teljes helyi önkormányzatokra vonatkozó működtetési adatok megszerzésének érdekében az Oktatási Hivatalhoz adatszolgáltatási kérelmet nyújtottam be, azonban az ennek fejében kiírt szolgáltatási díj meghaladja az átlagos hallgató anyagi lehetőségeit. 11 

A kötelezettség alól mentesülhetnek továbbá „egyes területszervezéssel és lakosságszám változásával összefüggő rendkívüli esetben” (Nkt. 74. § (4)). 12 

A nemzeti köznevelésről szóló törvény végrehajtásáról szóló 229/2012. (VIII. 28.) Korm. rendelet 4. számú melléklete. 13 

78

formációt szolgáltatnak az érintett köznevelési intézmény(ek) működési adatairól, valamint az ezek fedezetéül szolgáló bevételeikről (Nkt. 74. § (6)). Első alkalommal 2012. november 15-ig tehettek ilyen irányú nyilatkozatot, ha 2013. január 1. napjától nem kívánták vállalni a működtetést. Mivel később is kerülhetnek olyan helyzetbe az önkormányzatok, amely a feladat átadását indokolhatja, a törvény úgy rendelkezik, hogy ötévente, az önkormányzati választásokat követő év március 31-ig újabb lehetőségük nyílik nyilatkozattételre (Nkt. 76. § (4), 97. § (24)). A nyilatkozat alapján az állam mérlegeli az adott önkormányzat működési képességét. Amennyiben az adatszolgáltatás alapján a működtetés finanszírozási feltételei teljes mértékben, vagy részben biztosítottak, az állam hozzájárulás megfizetésére kötelezi az önkormányzatot. Ennek mértékét az állam egyoldalúan, meghatározott időtartamra (a soron következő önkormányzati képviselő-választás évét követő augusztus 31-ig), havonta, azonos összegben állapítja meg. A hozzájárulás számításának módja nem nyilvános (Péteri 2014: 15). Amennyiben a települési önkormányzat a hozzájárulási kötelezettség kézhezvételétől számított nyolc napos jogvesztő határidőn belül úgy dönt, hogy nem vállalja a hozzájárulást, működtetési kötelezettség alóli kérelmét is visszavontnak kell tekinteni. A megkérdezettek finanszírozási megfontolásból mondtak le arról, hogy a működtetés révén részt vegyenek az alapfokú oktatás megszervezésében. A válaszadók fele anyagilag így rosszabbul járt az előző rendszerhez képest. Elestek ugyanis a korábban folyósított állami normatívától, a Magyar Államkincstár kivetése alapján pedig a működés tényleges költségét egészében vagy majdnem teljes mértékben megfizettetik velük.14 Hozzá kell tenni, hogy az önkormányzatok másik fele számára a működtetési kötelezettség alóli felmentés a hozzájárulás fizetési kötelezettség ellenére is könnyítést eredményezett.15 A háromezer fő vagy az alatti népességszámú települési önkormányzatok önkéntes feladatként felvállalhatják az intézmények működtetését. Ilyen irányú nyilatkozatának alátámasztásául igazolnia kell, hogy a kötelezettség teljesítéséhez biztosítottak a szükséges gazdasági körülmények. Abban az esetben, ha az önkormányzat részben vagy egészben nem tud ezeknek a követelményeknek eleget tenni, kérelmét elutasítják (Nkt. 74. § (5), (6a)).

A működtetői feladatokat az önkormányzatoknak saját forrásaik terhére kell biztosítani, állami hozzájárulásban nem részesülnek. 14 

15 

A kérdőívek tapasztalatai alapján.

79

2. ábra: Az iskolát jelenleg nem működtető 3000 fő alatti lakosságszámú települések nyilatkozata, hogy amennyiben jogszabály lehetővé tenné, vállalnák-e az alapfokú oktatási intézmény működtetését (N = 179) 90

85

80 70

62

60 50 40 30

25

20 10 0

4 Igen

Nem, finanszírozási okokból

Nem, mert a településen nem található ilyen intézmény

Egyéb

Forrás: Saját adatfelvétel.

A válaszadók több mint harmada felvállalná az általános iskolák működtetési feladatait, ha a jelenlegi jogszabályi környezet lehetővé tenné számukra (feltehetőleg úgy, ha a velük szemben támasztott gazdasági kritérium enyhülne vagy megszűnne), 54 százalék pedig a finanszírozási rendszertől teszi függővé (2. ábra). A működtetés keretében az önkormányzat „saját forrásai terhére biztosítja a köznevelési feladat ellátásához szükséges tárgyi feltételeket, továbbá az ingó és ingatlan vagyon működtetésével összefüggő személyi feltételeket” (Nkt. 74. § (5)). A köznevelési céljait szolgáló ingatlan esetében köteles az épületet köznevelési, tűzvédelmi, munkavédelmi és egészségügyi előírásoknak megfelelősen üzemeltetni, karbantartani; az ingatlan működtetésével kapcsolatos közterheket, díjakat (pl. rezsiköltség) viselni; a vagyonvédelemről gondoskodni (Nkt. 76. § (1)). Azonban az állagmegóváson túl már nem kötelessége az ingatlanvagyon kapcsán jelentkező rekonstrukciós vagy fejlesztési költségek fedezése. Amennyiben önkéntesen vállalja az önkormányzat a feladatot, az állam pályázati úton támogatást nyújthat (Nkt. 76. § (3)). A működtető kötelezettsége továbbá a neveléshez elengedhetetlen áruk és szolgáltatások (pl. táblakréta, fűnyírás) megteremtése, valamint „a köznevelési intézmény alapító okiratában foglalt feladat ellátásához szükséges technikai berendezések” karbantartása, javítása (Nkt. 76. § (1)). Ezeken felül „köteles ellátni minden olyan feladatot, amely ahhoz szükséges, hogy az ingatlanban a köznevelési feladatokat megfelelő színvonalon és biztonságosan láthassák el” (Nkt. 76. § (1)). Minden olyan feladatellátási kötelezettség is a működtetőre hárul 80

tehát, amit jogszabály nem utalt kifejezetten a fenntartó hatáskörébe (Csörgits 2013a: 143). A működtetés tapasztalatai a kérdőívek alapján elég vegyes képet mutatnak, két problémakör azonban világosan kirajzolódik. A működtető önkormányzatok elmondása alapján sokkal bürokratikusabbá, körülményesebbé vált a rendszer. Annak hatására, hogy a legtöbb tevékenység engedélyhez kötött, sokkal lassabban, nehézkesebben hajhatóak végre még a napi rutin feladatok is. A másik problémát az jelenti, hogy a jogszabályok alapján nem egyértelműen határolhatók el a fenntartó és a működtető feladatai. Ezek ellátásának és a költségek viselésének kérdéséről különbözőképp vélekednek a felek, az eltérő jogszabály értelmezésből eredő konfliktusok pedig gondot okoznak a folyamatos működésben. Ilyen például az, hogy kinek kell gondoskodnia a függönyökről, vagy kinek a feladata a székek lehordása az egyik emeletről a másikra. Közoktatás – köznevelés

Az új rendszer nem csak új oktatásirányítási struktúrát, finanszírozást, hanem fogalmi különbségtételt is jelent. A közoktatás helyett ugyanis a törvény a köznevelés terminust használja. A Közoktv. 2. § (1) bekezdése alapján közoktatási feladat: az óvodai nevelés, az iskolai oktatás és nevelés, a gyógypedagógiai, konduktív-pedagógiai nevelés-oktatás, valamint a kollégiumi nevelés. Ezt a feladatot az alábbi intézmények keretében biztosították: óvoda, általános iskola, alapfokú művészetoktatási intézmény, szakiskola, szakközépiskola, gimnázium, gyógypedagógiai, konduktív-pedagógia intézmény, diákotthon és kollégium (Közoktv. 20. § (1)). A köznevelés meghatározása ettől eltér. A közoktatás definícióját magába foglalja, de a fogalom ezen tovább megy, ugyanis a köznevelési feladatot ellátó intézmények körébe a felsoroltakon túl a pedagógiai szakszolgálati intézmények, illetve a pedagógiai szolgáltatást nyújtó intézmények is beleértendők (Nkt. 7. § (1)). A közoktatás meghatározásában fontos szerepe van a „köz” előtagnak, ugyanis ez jelzi, hogy közfeladatról van szó, amelynek ellátását az állam szabályozza, megszervezése közpénzek felhasználásával történik. A közszolgáltatás a közösség életkor alapján leszűkített csoportja számára többnyire ingyenesen igénybe vehető,16 sőt meghatározott időszakon belül az igénybevétel kötelező (tankötelezettség). A köznevelési rendszer tartalmi meghatározása ugyanezen jellemzők mentén leírható, ilyen megközelítésben tehát a közoktatási rendszer és a köznevelési rendszer szinonimaként használható. A „köznevelés” terminus használatával a jogalkotó azt próbálta hangsúlyozni, hogy más filozófiai alapon szemléli az oktatás kérdését. A „Jó Állam” feladatának nem csuBizonyos esetekben térítési díj- vagy tandíjfizetési kötelezettség állhat fenn, pl. napközis táborban résztvevő vagy alapfokú művészetoktatási intézmény tanulója számára. 16 

81

pán az oktatás feltételeinek megteremését tekinti, hanem az állampolgárok nevelését is egy általa meghatározott normatív értékrendszer alapján. Ez a szemléletmódváltás jól tetten érhető az Nkt. alább részleteiben is: „A köznevelés közszolgálat, amely a felnövekvő nemzedék érdekében a magyar társadalom hosszú távú fejlődésének feltételeit teremti meg, és amelynek általános kereteit és garanciáit az állam biztosítja. A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat” (Nkt. 1. § (1), (2)).

2.3. Átszervezés A megállapodások megkötése

Az önkormányzati fenntartású köznevelési intézmények átszervezésével kapcsolatos átadás-átvételi szabályokat a köznevelési feladatot ellátó egyes önkormányzati fenntartású intézmények állami fenntartásba vételéről szóló 2012. évi CLXXXVIII. törvény (ezentúl: átszervezési törvény) rögzítette. A megállapodást 2012. december 15-i határidővel az önkormányzati fenntartó képviseletére jogosult személy és a KLIK képviseletében az intézmény székhelye szerint illetékes tankerületi igazgató kötötte meg. Amennyiben a fentebb jelzett határidőt a felek elmulasztották, a megállapodást az oktatásért felelős miniszter határozattal hozta létre (Átszervezési törvény 13. § (2),(3)). Az önkormányzatok átadták a fenntartásukba tartozó köznevelési intézmények esetében a nevelési-oktatási feladatokat. A megállapodások tételesen, külön bontásban tartalmazzák, hogy mely intézmények, illetve intézményegységek esetén rendelkezik a KLIK fenntartói vagy fenntartói és működtetői jogokkal. A köznevelési feladatokkal együtt a feladattal összefüggő foglalkoztatásra irányuló jogviszonyok is átadásra kerültek. Ez azon személyek körét érinti, akik az állami köznevelési alapfeladatnak minősülő feladatokkal összefüggésben szakmai, igazgatási és funkcionális feladatot láttak el a köznevelési intézménynél vagy az érintett polgármesteri hivatalnál (Átszervezési törvény 7. § (2)). Az átvett személyek a KLIK foglalkoztatotti állományába kerültek, jogviszonyuk folytonos. A feladatellátást szolgáló ingó és ingatlan vagyon a KLIK ingyenes használatába vagy vagyonkezelésébe került a működtető személyétől függően (Átszervezési törvény

82

8. §),17 ehhez az önkormányzatoknak teljes vagyonleltárt kellett készíteniük. „A jogszabályok nem rendelkeztek róla, de a megállapodás keretében kellett rendezni az átadásra kerülő szakmai és funkcionális feladatok ellátásához szükséges informatikai, multifunkcionális és egyéb tárgyi eszközökre, gépjárműre vonatkozó jogosultság kereteit” (Csörgits 2013a: 145). A KLIK-hez került továbbá az intézmények követelés- és adósságállománya, a folyamatban lévő peres ügyek és közbeszerzések. A hazai és uniós társfinanszírozási projektek, valamint a köznevelési intézmény és más szerv vagy személy között fennálló szerződésállomány esetében is az állami intézményfenntartó központ lépett az önkormányzatok helyébe. A települések átadták az alapító okiratokat, hatósági engedélyeket, bélyegző nyilvántartást, számítógépes licenceket és felhasználói jogosultságokat. 18 A megállapodások megkötésekor felmerült egyik probléma az előírt törvényi határidő tarthatatlansága volt. Az átszervezési törvényt ugyanis 2012. november 26-án fogadta el az Országgyűlés, 2012. december 7-én került kihirdetésre, másnap lépett hatályba.19 Legkésőbb pedig december 15-ig meg kellett kötni a megállapodásokat, ami a kirótt kötelezettségek mértékéből és a képviselőtestület sajátos döntéshozatali mechanizmusából eredően kivitelezhetetlen volt.20 A kérdőívek és interjúk tapasztalatai alapján különös problémát okozott a közös használatú ingatlanok (főképp tornacsarnokok) hasznosításának kérdése, ugyanis esetről-esetre egyezségre kellett jutni a használat mértékében és a költségek elszámolásának szabályaiban. Több esetben ez a kérdés akkor még nyitott volt, azaz a felek még nem állapodtak meg. Sokan panaszkodtak, hogy a megállapodások aláírása hónapokat vett igénybe, ez többek között a szükséges információáramlás hiányának, valamint az állami szervezet-

Amennyiben az állam a fenntartó és működtető is egy személyben, a köznevelési intézmény működését biztosító ingatlan és ingó vagyon esetében ingyenes vagyonkezelői jogot is gyakorol. Önkormányzati működtetés esetén ingyenes használati jog illeti meg az államot. 17 

18 

Átszervezési törvény 12. §, 16. § szakasz, valamint 2. melléklete alapján.

T/8888. számú törvényjavaslat a köznevelési feladatot ellátó egyes önkormányzati fenntartású intézmények állami fenntartásba vételéről. 19 

Egyrészt a nagyobb és/vagy több köznevelési intézménnyel rendelkező önkormányzatok esetében a döntések alapos előkészítése, elsősorban az ingó vagyon leltárának elkészítése rengeteg időt és erőforrást emésztett fel, jelentős adminisztrációs terhet rótt a hivatalokra. Másrészt az önkormányzatok döntéshozatalának mikéntje is problémát okozhatott, ugyanis az erre vonatkozó szabályok (pl. az összehívás rendje, döntéshozatali eljárás menete, az ülések között megtartandó időköz szabályai) a szervezeti és működési szabályban, azaz önkormányzati rendeletben rögzítettek. Az átszervezési törvény pedig nem mentesíthet ezen szabályok betartása alól (Csörgits 2013a: 146). 20 

rendszer nehézkes felállásának tudható be. Találkoztunk olyan kirívó esettel is, ahol az átadás-átvételi megállapodás aláírása az adott napig nem történt meg. 21 „2008-ban vettünk fel hitelt fűtés- és világításkorszerűsítésre. Pályáztunk, de kvázi ez egy hitel. Annak érdekében tettük, hogy kevesebb legyen a rezsiköltség. A település pályázott, szerződést kötött. Amikor átvették az iskolát, megbeszéltük, hogy a KLIK ezt a feladatot is átveszi és kifizeti, de ez a mai napig nem történt meg. Ez egy hatalmas teher, évi 8-10 millió forint nagyságrendileg. Mi a tankerületnek minden dokumentumot odaadtunk. Azt mondta polgármester úr, hogy most már politikához és médiához fog fordulni. Ez nincs bent a költségvetésünkben.” (1500 fő körüli település jegyzője) Az átállás időszaka

Természetesen egy új rendszer kialakítása, a kezdeti hónapok működése sohasem zökkenőmentes, főleg akkor, ha a semmiből kell kiépíteni egy ilyen hatalmas szervezetet. A KLIK felállítása kapcsán felmerülő problémák nagy része azonban kiküszöbölhető lett volna, ha az átállás alaposabban megtervezett. A kérdőívek tanúsága szerint az átmenet előkészítetlen, erőltetett tempójú és nem kellően szabályozott volt, a döntések végrehajtásához az állami oldalról kezdetben hiányzott a mögöttes logisztika és a szükséges személyi állomány. Ez utóbbi a járási tankerületek kialakítására és működésére volt leginkább jellemző. A kinevezett tankerületi igazgatók ugyanis munkájukat valamely állami vagy önkormányzati szerv által rendelkezésükre bocsátott irodában kezdhették meg segéderő és mindenféle infrastruktúra nélkül. Egyes megállapodások megkötésének elhúzódása feltehetőleg ennek is köszönhető. Az átállás időszakában a másik nagy problémakör az iskolák működésének biztosításához kapcsolódik. Ennek folyamatossága több esetben csak úgy volt garantálható, ha az önkormányzatok „besegítenek”, vagyis ellátják azokat a fenntartói és/vagy működtetői feladatokat, amelyek hatásköri címzettje már a KLIK. Volt olyan település, ahol előre számoltak ilyen nehézségekkel, így a képviselőtestület felhatalmazása alapján erre előre különítettek el pénzösszeget. Előfordult olyan eset is, ahol az iskola volt kénytelen erről gondoskodni: „a pedagógusok vették a táblafilcet, a szülők hozták a tisztítószert, javították az irodai gépeket” (budapesti általános iskolai igazgató). Állami oldalról a leleményesebb tankerületek ki tudták küszöbölni ezeket a problémákat. Az egyik tankerületi igazgató például – annak ellenére, hogy ez a tankerületre jelentős adminisztrációs terhet rótt – készpénzt helyezett ki az iskolák számára, így a fentiek ebben a tankerületben nem okoztak fennakadást. Az átmenet 5-6 hónap volt, ennyi idő

Az adatfelvétel zárásának időpontja az önkormányzatok esetében 2014. augusztus 31., az általános iskolák esetében 2014. szeptember 24. 21 

84

kellett ugyanis ahhoz, hogy a KLIK biztosítani tudja folytonos működését, és rendezze az önkormányzatok felé ilyen irányú tartozásait az iskolák többsége esetében.

3. Helyi közügy-e a közoktatás? 3.1. A helyi közügy fogalma

A következőkben a helyi hatalomgyakorlásra, azon belül is a közszolgáltatás-szervezésre vonatkozó alkotmányos rendelkezések kerülnek bemutatásra. A 2012. január 1-én hatályba lépett Alaptörvény az Alkotmányhoz képest egy egészen más szabályozási filozófiát követ a helyi önkormányzatokra vonatkozó szabályok meghatározásakor,22 ezért a korábbi és a jelenlegi releváns alapjogi rendelkezéseket párhuzamosan ismertetem. A fentebb említett szemléletmódváltás tetten érhető az alkotmányos dokumentumok által középpontba helyezett fogalmak különbözőségében. Az Alkotmány esetében a helyi önkormányzás szabályrendszerének alapzatát a helyi önkormányzáshoz való alapjog jelentette (Csörgits 2013b: 6). Európában egyedülálló módon a magyar Alkotmány alapjogként rögzítette: „A község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megilleti a helyi önkormányzás joga.” (Alkotmány 42. §) Az Alkotmány a továbbiakban kifejtette azt is, hogy mit ért e kollektív alapjogon: ez alapján egy adott területi közösség választópolgárai önállóan és demokratikusan intézik a helyi közügyeket, „mely ügyek a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátásához, a közhatalom önkormányzati típusú helyi gyakorlásához, valamint mindezek szervezeti, személyi és anyagi feltételeinek helyi megteremtéséhez kapcsolódnak” (Ötv. 1. § [(2)). Az Alaptörvény ezzel szemben nem rendelkezik a helyi önkormányzáshoz való jogról, nem határozza meg annak tartalmát vagy alanyait, nem rögzíti továbbá az egyes önkormányzati szinteket sem. Az Alkotmány egykori, előbb említett rendelkezései „átkerültek” az Mötv.-be (Mötv. 2. §), azaz a kérdéskör az alkotmányos szintről sarkalatos törvényi rendelkezések sorába került. Ennek köszönhetően nincs alkotmányos akadálya egy olyan önkormányzati rendszer kialakításának, amelyben az önkormányzáshoz való jog nem illetné meg valamennyi települést. Ez az alkotmányos védettség ugyanis megszűnt.

Annak ellenére, hogy számos rendelkezés szövegezése megegyezik vagy szinte teljesen azonos a korábbiakkal, a jelenlegi önkormányzati rendszer alapjait és kereteit meghatározó szabályozás mögött egy teljesen eltérő koncepció áll. Ezt legszembetűnőbben az igazolja, hogy az Alaptörvényből az Alkotmányhoz képest alapvető passzusok hiányoznak. 22 

85

Az Alaptörvény esetében a helyi közügyek intézése és a közhatalom gyakorlása került a szabályozás középpontjába, ennek érdekében működnek ugyanis az önkormányzatok.23 A helyi közügyek fogalmi tisztázásához azonban nem nyújt segítséget az Alaptörvény, csupán igazodási pontokat határozott meg. Ilyenek például a 32. cikk (1) bekezdésében felsorolt tárgykörök, amelyeket az önkormányzatok a helyi közügyek intézése körében törvényi keretek között gyakorolhatnak.24 Azokat a legfontosabb közügyeket rögzíti csupán, amelyek az önkormányzati autonómia legfontosabb területei is egyben. A helyi közügy fogalmának további kibontását az Mötv. teszi lehetővé: „A helyi önkormányzás a helyi közügyekben demokratikus módon, széles körű nyilvánosságot teremtve kifejezi és megvalósítja a helyi közakaratot” (Mötv. 2. § (2)), „melynek során érvényre jut az állampolgári felelősségérzet, kibontakozik az alkotó együttműködés a helyi közösségen belül” (Mötv. 2. § (1)). „A helyi közügyek alapvetően a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátásához, valamint a helyi önkormányzás és a lakossággal való együttműködés szervezeti, személyi és anyagi feltételeinek megteremtéséhez kapcsolódnak” (Mötv. 4. §). Igen fontos szerep jut az „alapvetően” kifejezésnek, ugyanis ez oldja fel a meghatározás általános jellegét. Azaz ha egy fogalom megfeleltethető a fenti definíciónak, abból nem feltétlenül következik, hogy az helyi közügy.25 Az esetek döntő többségében az lesz, de ez nem kizárólagosan igaz. A meghatározás ilyen formában lehetővé teszi a jogalkotónak, hogy helyi közügyeket országossá minősítsen, vagy éppen fordítva (Nagy– Hoffman 2012: 31–32). Az tehát, hogy a köznevelési törvény az alapfokú oktatást állami feladatnak minősítette, nem ellentétes az Mötv.-vel. A helyi közügyek intézésének előfeltétele, hogy az önkormányzat rendelkezzen a konkrét feladat- és hatáskörrel. „Annak meghatározása, hogy a jogalkotó mely ügyeket minősíti a helyi önkormányzatok által ellátandó helyi közügynek, a konkrét feladat- és hatásköröket biztosító (ágazati) törvényekre tartozik” (Feik 2014b: 47). Bár az Mötv. 13. § (1) bekezdése felsorolja, melyek azok a helyi közügyek, amelyek különösen a helyi

Alaptörvény 31. cikk (1) bekezdés: „Magyarországon a helyi közügyek intézése és a helyi közhatalom gyakorlása érdekében helyi önkormányzatok működnek.” 23 

Különösen fontos kiemelni a „törvényi keretek között” kifejezést – mint újabb igazodási pontot –, ugyanis így a helyi közügyek szabályozási keretei csak törvényi szinten rögzíthetők. Ezzel is kiemelve az önkormányzatokat a Kormány által irányított államigazgatási szervek rendszeréből (Patyi 2013: 388). 24 

25 

86

Fordítva is igaz: az is lehet helyi közügy, ami nem feleltethető meg a meghatározásnak.

önkormányzatok hatáskörébe tartoznak,26, 27 törvény további feladatot is megállapíthat (Mötv. 13. § (2)). Ha a helyi közügyekbe tartozó feladat- és hatáskörök pontos körét, azok tartalmát, címzettjeit, ellátásuk feltételeit és szabályait kívánjuk megismerni, akkor ezeket a részletszabályokat az ágazati törvényekben kell keresnünk. Összefoglalva tehát a helyi közügyek aktuális és konkrét körét a hatályos törvények (elsősorban ágazati törvények) határozzák meg. Az pedig, hogy ez hogyan változik – azaz milyen feladatok kerülnek ki vagy melyekkel bővül – a mindenkori jogalkotó hatáskörébe tartozik eldönteni. Jogi értelemben az alapfokú oktatás biztosítása jelenleg nem helyi közügy. 3.2. Alkotmánybírósági álláspont

Az Nkt. egyes rendelkezéseivel összefüggésben két önkormányzat28 polgármestere alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amit az Alkotmánybíróság 3050/2013. (II. 28.) AB végzéssel visszautasított. Az indítványozók alapjogi sérelmüket abban látják, hogy a települési önkormányzatok nem alapíthatnak és tarthatnak fenn köznevelési intézményt. „Álláspontjuk szerint az iskolafenntartás olyan önkormányzati felelősség, amely nélkül a települési politika nem képzelhető el, a törvény rendelkezései sértik az önkormányzatiságot, és megszüntetik a település közösségének saját ügyeiben való eljárási jogát.”29 Sérelmezték továbbá, hogy a jogalkotó minden más jogi személynek és magánszemélynek megengedi a köznevelési intézmény fenntartását, kizárólag a helyi önkormányzat nem láthatja el még önként sem ezt a tevékenységet. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint: „a települési önkormányzatok alapjognak tekinthető hatáskörcsoportjait jelenleg az Alaptörvény 32. cikk (1) bekezdése tartalmazza.”30 Ez pedig nem foglalja magába a köznevelési intézmény alapításának és fenntartásának jogát. A hatásköri felsorolásába ez a tevékenység tehát nem értendő bele, az Alaptörvény nem sorolja a helyi közügy fogalmába. Fontos megjegyezni, hogy ez a felsorolás nem azonos a valamennyi önkormányzat által ellátandó kötelező feladatok körével. Az ágazati törvények alapján a lista tartalmaz fakultatív feladatokat (pl. közbiztonsági feladatok) és olyanokat is, amelyek kötelezőek ugyan, de nem feltétlenül minden önkormányzat számára (pl. kéményseprő-ipari szolgáltatás) (Feik 2014a: 55–57). 26 

A korábbi szabályozás ettől eltérően határozta meg az önkormányzatok feladatait. Bár nem taxatíve, de felsorolta azon alapfeladatok körét, amely minden települési önkormányzat számára kötelezően ellátandó (Ötv. 8. § (4)). 27 

28 

Budapest Főváros XIII. Kerületi Önkormányzata és Tiszaújváros Városi Önkormányzata.

29 

3050/2013. (II. 28.) AB végzés, ABH 2013., 284, 284-287.

30 

3050/2013. (II. 28.) AB végzés, ABH 2013., 286, 284-287.

87

3.3. „Önkormányzati és pedagógus szemmel”

Különböző elvek és értékek (pl. centralizáció-decentralizáció, szubszidiaritás elve) mentén kell meghatározni azt, hogy mely közügyek kerüljenek helyi szintre. „Elviekben azok a döntési hatáskörök kerülnek helyi szintre, amelyeknek lokalitásuk van, azaz a helyi mozgástér és a helyi kezdeményezőkészség, demokratikus konszenzus értékesebb, mint a szintén fontos standardizációs szempontok” (Feik 2014a: 38). Az alapfokú oktatási feladatok esetében a jogalkotó döntése alapján úgy tűnik, az egységesítés előbbre valóbb ezeknél. Érdemes megvizsgálni, hogy a közvetlenül érintettek, önkormányzatok és általános iskolák hogyan vélekednek erről. 4. táblázat: Az önkormányzati válaszadók véleménye a köznevelés terén bekövetkezett változásokról (N = 219) Általában véve hogyan értékeli a köznevelési feladatok terén bekövetkezett változásokat?

Indokolt volt, a helyes irányt a feladat állami kézbe adása jelentette a gyakorlatban megvalósult módon.

Válaszadók aránya

26,9%

Indokolt volt, a helyes irányt a feladat állami kézbe adása jelentette. Azonban a 3000 fő alatti önkormányzatok számára is meg kellett volna hagyni a lehetőséget, hogy részt vállaljanak működtetőként az oktatási feladatokban.

4,1%

Indokolt volt, a helyes irányt a feladat állami kézbe adása jelentette. Azonban az önkormányzatok számára lehetőséget kellett volna hagyni, hogy választható feladatként fenntartói szerepet vállaljanak az oktatási feladatokban.

16,4%

Szükséges a változás, de a feladatot az önkormányzatoknál kellett volna hagyni. Jogszabályi szinten kellett volna rögzíteni azokat a minimális kritériumokat, amelyek biztosították volna az egységesebb oktatási színvonalat.

31,5%

Szükségtelen volt a változtatás, az alapfokú oktatás biztosítása önkormányzati feladat kellett volna, hogy maradjon.

13,2%

Egyéb

7,8%

Forrás: Saját adatfelvétel.

A megkérdezettek több mint 85 százaléka31 gondolta úgy, hogy a köznevelési feladatok kapcsán problémák vannak, az erre adható alternatív megoldásokat illetően viszont eltérően vélekedtek (4. táblázat). A válaszadók közel fele szerint a köznevelési feladatok állami átvállalása indokolt volt, de 20,5 százalékuk nagyobb teret engedett volna a helyi önkormányzatok számára, elsősorban a fenntartói jogok terén. A települések harmaIde sorolható az egyéb kategóriát jelölt települések válasza is, itt ugyanis további alternatív megoldásokat adtak meg. 31 

88

da ezzel szemben önkormányzati kézben hagyta volna a feladatot, de annak megfelelő színvonalú ellátása érdekében szükségesnek tartott valamiféle változást (3. ábra). 3. ábra: A válaszadók véleménye szerint az alapfokú oktatás ellátásának ideális intézményi kategóriája (N1=219, N2=236) A) Önkormányzat 2,74% Községi önkormányzati hatáskörben

18,26%

Városi önkormányzati hatáskörben 5,02%

36,99%

Minden településen ellátandó Kistelepülések esetében társulásban kellene ellátni

15,98%

Állami, központi szervezésben kell ellátni Nem válaszolt

21,00%

B) Általános iskola 0,85%

Községi önkormányzati hatáskörben

12,29%

34,75%

Városi önkormányzati hatáskörben 11,02%

Minden településen ellátandó Kistelepülések esetében társulásban kellene ellátni

24,15% 16,95%

Állami, központi szervezésben kell ellátni Nem válaszolt

Forrás: Saját adatfelvétel.

A megkérdezettek két nagy csoportja (települések, általános iskolák) közel azonos részarányban válaszolt. A válaszadók harmada véli úgy, hogy az általános iskolák legjobb gazdája az állam lenne, míg több mint 60 százalékuk szerint helyi önkormányzati szinten szükséges biztosítani a feladatot. Az ellátás módjában viszont már eltérőek a vélemények. 89

Egyik kérdés esetében sem mutatható ki összefüggés a válaszok, valamint az önkormányzatok és az általános iskolák településének jogállása, lakosságszáma vagy földrajzi elhelyezkedése között, pedig azt gondolhatnánk, hogy egy nagyobb és többnyire gazdagabb település magas színvonalon tudott eleget tenni oktatási kötelezettségének, emiatt pedig nem tartja indokoltnak a feladat állami kézbe vételét, esetleg még változtatni sem kíván a felállt rendszeren. Ezzel szemben a „Szükségtelen volt a változtatás, az alapfokú oktatás biztosítása önkormányzati feladat kellett volna, hogy maradjon” választ jelölő 28 településből mindössze 4 volt ötezer lélekszám feletti. Továbbá míg az egyik kistelepülés jegyzője szerint az alacsony lélekszámú települések „összetehetik a két kezüket, hogy az állam átvállalta a feladatot, és nem adósodnak el jobban”, addig egy hasonló kvalitásokkal rendelkező önkormányzat ragaszkodna iskolája fenntartásához. Annyi mindenesetre leszögezhető hogy a válaszadók közel fele helyi közügyként gondol a közoktatásra, majd ugyanennyien viszont nem bánják, hogy állami kézbe került a feladat. Talán itt érdemes megemlíteni, hogy a köznevelési törvény tervezetében még nagyobb szerepet kaptak volna az önkormányzatok: „A helyi közösségek iskoláik iránti elkötelezettségére tekintettel az állam határozott időre köznevelési szerződés útján átadhatja a fenntartást a települési önkormányzatoknak” (T/4856. számú törvényjavaslat a nemzeti köznevelésről: 98). A törvényjavaslat 74. § (4) bekezdése még lehetőséget biztosított a kétezer főt meghaladó lakosságszámú települési önkormányzatok számára, hogy fenntartóként felvállalhassák többek között az általános iskolai nevelés-oktatást.

4. Mérlegen a rendszer A köznevelés új feladatmegosztási, irányítási és finanszírozási rendszerét elengedhetetlen értékelni aszerint, hogy milyen pozitívumok és negatívumok tapasztalhatóak a mostani, illetve a jövőbeni működése során. Ezek a kérdőívek tapasztalatai alapján röviden a következők. Az általános iskolák egy része szerint az új rendszer egyik pozitívuma, hogy a korábbi önkormányzati fenntartókhoz képest a járási tankerületek szakmai munkája, felkészültsége magasabb színvonalú. A képviselőtestület mint szakmai irányító nem minden esetben volt megfelelő. A szakmai hozzáértés hiánya főképp azokon a kistelepüléseken okozott gondot, ahol az önkormányzat munkáját nem segítette tanügyigazgatásban jártas személy, például közoktatási referens. A köznevelési rendszer előnyei között említették meg a kérdezettek, hogy szorosabb együttműködés, kiváló munkakapcsolat épült ki több esetben is a tankerület iskolái között. A tapasztalatcserék legfőbb színterei a tankerületi igazgatói értekezletek. „Egymás pozitív tapasztalatainak adoptálása javítja a pedagógiai tevékenységünket” (borsodi 2000 fős község általános iskolájának igazgatója). 90

A köznevelési rendszer már most kimutatható, számszerűsíthető eredménye (KLIK 2014), hogy egyre több iskolában javult a szakos ellátottság,32 legfőképp a rugalmas munkaerő-gazdálkodásnak és az áttanításoknak köszönhetően. Az már más kérdés, hogy az „utazó tanárok” munkája pedagógiai szempontból milyen megítélés alá esik.33 Településszerkezeti sajátosságokból, demográfiai és finanszírozási okokból eredően a kistelepülések oktatásával kapcsolatos több évtizedes dilemma, hogy mely településen legyenek, melyeken ne legyenek iskolák. Korábban az országos oktatáspolitika jogi és főképp pénzügyi szabályozókkal kívánta az általa elképzelt irányba terelni az intézményfenntartókat. Ezeknek a törekvéseknek az iskolahálózat térbeni elhelyezkedésére gyakorolt hatását nagyban megnehezítette, hogy a helyi oktatáspolitika alapvető célja a saját iskola megtartása. Az anyagi megtakarításért cserébe nem hajlandóak megfizetni a „politikai költséget”. Számos elemzés kimutatta, hogy a helyi költségvetéshez mérten a kisméretű, 100 fő alatti iskolák fajlagosan jóval drágábbak, a nagyon kicsi iskolák pedig extrém módon drágák. Az önkormányzati fenntartók sokszor hajlamosak ezeket a költséghatékonysági és eredményességi szempontokat figyelmen kívül hagyva szinte mindenáron ragaszkodni iskolájukhoz. A kisméretű iskolák finanszírozásának részaránya viszont a közoktatás éves költségeinek csupán néhány százalékát teszi ki.34 A szélsőséges eseteket leszámítva érdemes ezeket az iskolákat megtartani, ugyanis „tényleges társadalomszervező erővel rendelkeznek, és kevéssé látható, hogy ezt a szerepet milyen mértékben lenne képes átvállalni egy szomszédos településen működő iskola, mivel egy-egy helyi iskola felszámolása és településének visszafejlődése között kölcsönös az ok-okozati összefüggés” (Györgyi 2011: 12). A köznevelési feladatok állami kézbevételének köszönhetően fenntartásuk útjában nem állhatnak finanszírozási okok. Egy zártabb, hierarchikus oktatási rendszer jobban lehetővé teszi a stratégiai tervezést. Kevésbé rendelődik ugyanis alá a partikuláris érdekeknek, valamint egy ilyen hatalmas szervezet talán a kormányzati változásokhoz is kevésbé kötött. Hátránya lehet viszont a helyi kezdeményezések és civil közreműködések kiszorulása, valamint a nagyszervezetek megtartó erejéért törvényszerűen fel kell áldoznia a megújulás képességét (Kozma 2014: 10–11).

A szakos ellátottság a jogszabályban előírt pedagógiai végzettséggel és szakképzettséggel rendelkező pedagógusok által megtartott órák aránya az összes tanítási óraszámhoz viszonyítva. 32 

Az áttanítással szemben felhozott gyakori érv, hogy így az anyaintézményben dolgozó pedagógusokra több feladat hárul (pl. ügyelet, rendezvények szervezése), nem tudnak részt vállalni a tanórán kívüli nevelés egyéb területein. 33 

2004-es adatok szerint, ha bezárnák a 100 főnél kevesebb gyermeket oktató iskolákat, akkor mindösszesen csak 0,95%-át lehetne megtakarítani az összes önkormányzati kiadásnak (Horn 2004). 34 

91

„A központosított mamut intézmény olyan, mint egy tankhajó. Ha kell, mindent elsöpör az útjából, viszont fékezni, fordulni csak rettenetesen lassan tud.” (Bács-Kiskun megyei általános iskola igazgatója)

A központosítás már most érzékelhető negatívuma, hogy a kiépült szervezet működése lassú és rugalmatlan, erőteljesebb a bürokratikus kontroll. Sokszor az utasítások, adatbekérések átgondolatlansága, következetlensége, valamint a határidők megállapításának ésszerűtlensége következtében a tankerületek és iskolák számára hatványozott és felesleges munkaterhet okoz. „Nagyon sok lett az adminisztráció. Mindent kérvényezni kell, a kísérőlevél kísérőlevelét is meg kell írni.” (budapesti általános iskola igazgatója)

Az egyes tankerületek terheltségi szintje igen heterogén képet mutat, amelynek hátterében két egymástól nem független ok állhat. Egyrészt az eltérő településszerkezeti sajátosságoknak köszönhető, természetes ugyanis, hogy az aprófalvas térségekben (Zala, Baranya megye) eleve magasabb iskolaszámmal kell kalkulálni. Másrészt az eltérést az is eredményezheti, hogy bizonyos térségekben (Fejér, Győr-Moson-Sopron megye) nagyobb arányú volt az intézményátadás. Ez önmagában még nem jelentene problémát, azonban a tankerületi rendszer sem finanszírozási, sem infrastrukturális szempontból, sem pedig a személyi állomány számában nem idomult a helyi sajátosságokhoz. Ebből eredően a jobban terhelt tankerületek sokszor erőforráshiánnyal küzdenek (4. ábra, Péteri 2014: 15). A centralizáció a gazdálkodásban – így a központosított (köz)beszerzések, az egységes informatikai rendszerek működtetése révén – megtakarítást eredményezhet, de hogy ez mennyire érvényesül, arról nincs információ. Egyelőre forráshiányos a köznevelési rendszer, hiába vette át az állam a feladatot. Több jegyző véleménye szerint emögött az állhat, hogy az államnak nem volt pontos képe arról, hogy a központi költségvetés juttatásain kívül még mennyi pénzt invesztáltak az önkormányzatok az oktatási intézményekbe. Így nem tudták előre felmérni a köznevelési rendszer működtetésének várható költségét, alultervezték azt. Az általános iskolai kérdőívek alapján a kötelezően átvett MIK-es35 adósságállomány és a peres ügyekből származó jelentős többletköltségek tovább korlátozzák a tankerületek gazdálkodási szabadságát, így sokszor a minimális működési kiadások sem biztosítottak.

35 

92

MIK: megyei intézményfenntartó központ.

4. ábra: Tankerületek és intézmények viszonya megyei bontásban

KLIK által fenntartott intézmények aránya

Budapest

Csongrád

Bács-Kiskun

Békés

Pest

Heves

Somogy

0 Jász-Nagykun-Szolnok

0 Baranya

5

Vas

10

Nógrád

10

Komárom-Esztergom

20

Borsod-Abaúj-Zemplén

15

Szabolcs-Szatmár-Bereg

30

Hajdú-Bihar

20

Győr-Moson-Sopron

40

Tolna

25

Veszprém

50

Fejér

30

Zala

60

Egy tankerületre jutó intézmények száma (jobb skála)

Forrás: Péteri 2014: 16

A gazdálkodási jogkör elvétele az intézményektől sok bonyodalmat okoz. A KLIK által működtetett intézmények esetében sokkal nehezebb a mindennapi működéshez szükséges beszerzések vagy javítási munkák intézése, kirívó esetekben ezekre sokszor akár hónapokat is várni kell. Központi fejlesztésekre nincs pénz. Az igazgatók nem tudják, hogy éves szinten milyen pénzkerettel gazdálkodhat az iskola. Még nem mutatkoznak olyan jelek, amelyek arra utalnának, hogy sikerül teljesíteni a reform által kitűzött azon célt, hogy az államosítás csökkenteni fogja az iskolák közötti különbségeket. A központosított rendszer magában hordozza ezt a lehetőséget, az egységesítés irányába mutat például a már bevezetett egységes pedagógus bértábla. A jövőben majd a közös beszerzések, taneszközellátás, tényleges feladatfinanszírozási rendszer, a tankerület pályázatírási segítségnyújtása mind elősegítheti ezt. Ahogyan az 5. ábra is mutatja, a megkérdezett általános iskolai igazgatók szerint az alapfokú oktatás színvonalának emelésében még nem történt érdemi változás, sőt egyes válaszadók szerint az intézmények közötti nivellálódási folyamat inkább lefelé mutat.

93

5. ábra: Az általános iskolai igazgatók véleménye a 2013. január 1. óta az alapfokú oktatási színvonalban bekövetkezett változásról (N = 236)

19,92%

14,41%

Változott, növekedett a színvonal Nem történt érdemi változás Változott, csökkent a színvonal

65,68%

Forrás: Saját adatfelvétel.

Természetesen a fentebb közölteket azzal a fenntartással kell kezelni, hogy egy ilyen óriási szervezet felállása időbe telik, másfél év csekély idő az olajozott működéshez. Az viszont vitathatatlan tény, hogy a jelenlegi köznevelési rendszer újragondolásra szorul, ezt a kormányzati oldal és a kormányzó párt tagjai is megerősítették.36

5. Zárógondolatok A köznevelési rendszer működését nem a feladatellátás címzettje, hanem eredménye, azaz az oktatás minősége alapján szükséges megítélni. Az egyik jegyző szavaival élve „lehet itt is jól, meg ott is rosszul ellátni a feladatot.”37 Az átszervezés indoka – miszerint az egyes települések között az oktatás és nevelés terén túlzottan nagy eltérések mutatkoznak – elfogadható, ellenben nem biztos, hogy Czunyiné dr. Bertalan Judit (korábbi köznevelésért felelős államtitkár): „A mi álláspontunk szerint is a középirányítói szint megerősítésére szükség van ahhoz, hogy még erősebben tudja a KLIK az intézmények működtetését, fenntartását szolgálni.” Elhangzott 2014. szeptember 23. RTL Híradó.    Hoffman Rózsa (korábbi köznevelésért felelős államtitkár): „Egy központból 198 tankerületet közvetlenül lehetetlenség jól irányítani.” Elhangzott 2014. szeptember 23. RTL Híradó.    Pokorni Zoltán (korábbi oktatási miniszter): „Meg lehet erősíteni, sőt dominánssá tenni a megyei szintű irányítást, és nagyon fontos a 198 tankerület önálló döntési jogkörének, autonómiájának fokozatos szélesítése.” Heti Válasz 2014/36. szám. 36 

Természetesen vitathatatlan, hogy a feladatellátás címzettje és minősége között szoros összefüggés állhat fenn. Ezzel csupán arra kívánok utalni, hogy mindkét esetben van lehetőség a közszolgáltatás hatékony biztosítására. 37 

94

a feladat ilyetén módon történő állami kézbevétele volt a legjobb megoldás. Érdemes lett volna átgondolni, hogyan maradhatott volna az önkormányzatoknál az alapfokú oktatás, jogszabályi szinten milyen minimum garanciákkal, követelményekkel, differenciált feladat- és hatáskör telepítéssel38 lehetett volna megteremteni a megfelelő szakmai színvonalat és körülményeket. A legtöbb önkormányzat gondos gazdája volt iskolájának, ha kellett, erőn felül megtett mindent az oktatás biztosításáért. Kétségtelen továbbá, hogy egy iskolának helyi identitás-megtartó, -képző és -erősítő szerepe van, „ténylegesen és szimbolikusan is túlmutat önmagán, nem csak az oktatásról, az oktatandó tanulókról, s nem csak a helyi pedagógusok foglalkoztatásáról szól, hanem – különösen kisebb települések esetén – a települések fejlődési lehetőségeiről is” (Györgyi 2011: 8). S bár az iskola helyben marad, nem tudható, mennyiben marad fenn a korábbi szoros viszonya az önkormányzatokkal. Feltételezhető, hogy a mostani köznevelési rendszer alapvető szerkezete, struktúrája a közeljövőben nem változik.39 Ebben a közigazgatás szervezetétől elkülönült tanügyigazgatási rendszerben szükséges tehát megtalálni a hatékony és eredményes oktatásirányítás és -finanszírozás modelljét. Véleményem szerint a jelenlegi köznevelési rendszer problémái nagyrészt a KLIK diszfunkcionális működésének tudható be. Az állami intézményfenntartó központ szervezetét, működésének módját kell úgy átalakítani, hogy garantálni tudja a magas színvonalú oktatáshoz szükséges körülményeket, jogszabályi és anyagi hátteret. Amennyiben sor kerül a feladatok újraelosztására és a tankerületek nagyobb önállóságot kapnak, megkockáztatom, feleslegessé válik a központi KLIK, a szükséges koordinációs és irányítói funkciókat az Emberi Erőforrás Minisztérium egyik államtitkársága láthatná el. Álláspontom szerint enyhíteni kell a centralizáción, átruházott hatáskörben nagyobb önállóságot, mozgásteret szükséges biztosítani a tankerületeknek. Ezzel egyrészt megteremthető a gördülékenyebb, gyorsabb és takarékosabb feladatellátás. Másrészt biztosítható a nagyobb szakmai hatékonyság, ugyanis a járási szint még kellően közel van ahhoz, hogy a helyi (földrajzi, infrastrukturális, perszonális) sajátosságokhoz és viszonyokhoz igazodni tudjon. A járási szint mérethatékonysági szempontból is optimális területi egység a közoktatási feladatok ellátásához. Emellett pedig a túlzott központosítás csökkentésével rugalmasabbá válik a szervezetrendszer, ami az oktatás esetén különösen fontos. Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a konkrét lakosságszámhoz kötött feladatellátásnál komplexebb differenciálást célszerű bevezetni, amely a települést gazdasági teljesítőképessége és az ágazatra jellemző egyéb specifikus mérőszámok alapján osztályozza. 38 

Mint említettem a kézirat lezárásának időpontja: 2014. szeptember 30., akkori formájában kerül közlésre a tanulmány. 39 

95

Ahhoz azonban, hogy a magyar köznevelési rendszerről átfogó képet alkothassunk, és továbbfejlesztési irányaira rámutathassunk, elengedhetetlen pedagógiai40 és finanszírozási szempontból is vizsgálni a kérdést, valamint érdemes a nemzetközi oktatásirányítási trendek figyelembe vétele is.41 Fontos nyomon követni továbbá a kormányzat által tervezett újabb átalakítást.

Irodalom Árva Zsuzsanna (2013): Köznevelés – közoktatás szakigazgatási alapjai. In Lapsányszky András (szerk.): Közigazgatási jog – Fejezetek szakigazgatásaink köréből III. kötet – Humán közszolgáltatások igazgatása. Budapest: Complex Kiadó, 83–119. Csörgits Lajos (2013a): Az önkormányzati köznevelési feladatellátás alakulása napjainkban – elméleti és gyakorlati problémák. Jog, állam, politika, 5 (2): 127–155. Csörgits Lajos (2013b): Az önkormányzati feladatellátás alakulása napjainkban – elméleti és gyakorlati problémák. Kodifikáció és közigazgatás, 2 (2): 5–48. Feik Csaba (2014a): Változások az önkormányzati feladat- és hatáskörök ellátásában. In Horváth (szerk.): Magyary Napok 2014: Megújítás és megújulás. Budapest. 51–57. Feik Csaba (2014b): Magyarország helyi önkormányzatai. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Kar. Finta István (2013): A helyi önkormányzati közszolgáltatások jogi szabályozási és szakpolitikai környezete. Pécs: MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézete. http://arop.rkk.hu:8080/Dokumentumok/02_zaro2. pdf (utolsó letöltés: 2014. 04. 12.) Györgyi Zoltán (2011): Helyi oktatáspolitikák az ezredforduló után. In Györgyi (szerk.): Korlátok között szabadon – demográfiai folyamatok és helyi oktatáspolitikák. Budapest: Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 7–33. Halász Gábor (2009): Az állam, a helyi önkormányzatok és az iskolák közötti felelősségmegosztás a közoktatás irányításában. http://www.nefmi.gov.hu/letolt/kozokt/kozokt_ ir_090907.pdf (utolsó letöltés: 2014. 06. 08.)

Vizsgálandó például, hogy a pedagógiai munka színvonalára miként hat a közelmúltban bekövetkezett újraállamosítás. 40 

Például érdemes megfontolni, hogy a nemzetközi trendek alapján a modern oktatási rendszerekben igyekeznek kiküszöbölni az állam közvetlen intézményirányító funkcióját. Ugyanis „minél inkább arra használják az állami kapacitásokat, hogy közvetlen intézményműködtetési feladatokat lássanak el, annál nagyobb az esélye annak, hogy az állami szerveken belül nem a stratégiai irányító kapacitások, hanem az alacsonyabb rendű üzemeltetési kapacitások erősítik” (Halász 2009: 9). 41 

96

Halász Gábor (2011): Oktatáspolitika az első évtizedben. In Balázs et al. (szerk.): Jelentés a közoktatásról 2010. Budapest: Oktatás és kutatásfejlesztő Intézet, 17–33. Horn Dániel (2004): Mennyibe kerül egy gyerek? Az általános iskolák oktatási szolgáltatásainak költségbecslése. – Önkormányzati oktatáspolitika és oktatásfinanszírozás. Országos Közoktatási Intézet, Budapest. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod= Hatekonysagiproblemak-Horn-Mennyibe (utolsó letöltés: 2014. 08. 15.) Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (2014): Egy éve a KLIK fenntartásában az iskolák – eredmények, tapasztalatok, tervek. Sajtótájékoztató, 2014. január. http:// klik.gov.hu/download/8/e4/90000/Sajt%C3%B3t%C3%A1j%C3%A9koztat%C3%B3_20140115. pdf (utolsó letöltés: 2014. 08. 15.) Gróf Klebelsberg Kuno politikai hitvallása (1935). Budapest: Athenaeum. http://mek. oszk.hu/09700/09782/09782.htm (utolsó letöltés: 2014. 09. 10.) Kozma Tamás (2014): A központosítás haszna és ára. Educatio, 23 (1): 3–12. Központi Statisztikai Hivatal: Magyarország közigazgatási helységkönyve 2013. január 1. http://www.ksh.hu/apps/shop.kiadvany?p_kiadvany_id=15906 (utolsó letöltés: 2014. 05. 02.) Nagy Marianna – Hoffman István (2012) (szerk.): A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény magyarázata. Budapest: HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft. Oktatási Hivatal (2014): a KIR – Működő köznevelési intézmények listája. http://www. oktatas.hu/pub_bin/dload/kir/kir_mukodo_intezmenyek_20140508.xls (utolsó letöltés: 2014. 06. 10.) Pálné Kovács Ilona (2014): Az önkormányzati rendszer és a területi közigazgatás átalakulása 2010-2013; MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Jogtudományi Intézet; MTA Law Working Papers, 2014/02. http://jog.tk.mta.hu/uploads/files/ mtalwp/2014_02_Palne_Kovacs_Ilona.pdf (utolsó letöltés: 2014. 09. 12.) Palotás Zoltán (2012): Az állam, iskolafenntartók, oktatási intézmények és egyéb szereplők közötti feladatmegosztás alakulása a közoktatásban a rendszerváltástól napjainkig. http://www.hazaeshaladas.hu/ftp/oktatas_hattertanulmany_pz_feladatmegosztas.pdf (utolsó letöltés: 2014. 08. 13.) Palotás Zoltán – Jankó Krisztina (2011): A közoktatás irányítása. In Balázs et al. (szerk.): Jelentés a közoktatásról 2010. Budapest: Oktatás és kutatásfejlesztő Intézet, 69–108. Patyi András (2013): Gondolatok a magyar helyi önkormányzati rendszer általános szabályairól. In Deli et al. (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére. Győr: Universitas-Győr Nonprofit Kft., 379–395. Péteri Gábor (2014): Újraközpontosítás a közoktatásban. Educatio, 23 (1): szám 14–25. Sáska Géza (2013): Centralizáció, decentralizáció, demokrácia. Educatio, 23 (1): 3–22. Somlyódyné Pfeil Edit (2009): A befejezetlen reform – a kistérségi közigazgatás értékei és dilemmái. Új Magyar Közigazgatás, 2 (1): 33–43.

97

Szabó Zoltán András (2014): Az oktatásirányítás és -finanszírozás területi jellegzetességei a Dunaújvárosi tankerületben. Educatio, 23 (1): 161–166. Szabó Zoltán András – Fehérvári Anikó (2013): A közoktatás fenntartói és finanszírozási változásai a jogszabályok tükrében. Új pedagógiai szemle, 63 (9-10.): 51–73. Zongor Gábor (2014): Önkormányzati vissza- és előretekintés, avagy szubjektív értékelés az elmúlt csaknem negyedszázadról. Új Magyar Közigazgatás, 7. (1): 83–87. Jogforrások

Magyarország Alaptörvénye 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról 2012. évi CLXXXVIII. törvény a köznevelési feladatot ellátó egyes önkormányzati fenntartású intézmények állami fenntartásba vételéről 2012. évi CXXIV. törvény a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról 2012. évi LXXI. törvény a szakképzésről szóló 2011. évi CLXXXVII. törvény módosításáról 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről 2011. évi CLXXXIX. törvény Magyarország helyi önkormányzatairól 2011. évi CLXXXVII. törvény a szakképzésről 2011. évi CLIV. törvény a megyei önkormányzatok konszolidációjáról, a megyei önkormányzati intézmények és a Fővárosi Önkormányzat egyes egészségügyi intézményeinek átvételéről 2011. évi LIII. törvény a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról szóló 2004. évi CVII. törvény módosításáról 2004. évi CVII. törvény a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról 1997. évi CXXXV. törvény a helyi önkormányzatok társulásairól és együttműködéséről 1997. évi XV. törvény a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájáról szóló, 1985. október 15-én, Strasbourgban kelt egyezmény kihirdetéséről 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról 1993. évi LXXVI. törvény a szakképzésről 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról 1935. évi VI. törvénycikk a közoktatásügyi igazgatásról 152/2014. (VI. 6.) Korm. rendelet a Kormány tagjainak feladat- és hatásköréről 121/2013. (IV. 26.) Korm. rendelet az Oktatási Hivatalról 26/2013. (II. 12.) Korm. rendelet a nemzeti köznevelésről szóló törvény végrehajtásáról szóló 229/2012. (VIII. 28.) Korm. rendelet módosításáról

98

229/2012. (VIII. 28.) Korm. rendelet a nemzeti köznevelésről szóló törvény végrehajtásáról 202/2012. (VII. 27.) Korm. rendelet a Klebelsberg Intézményfenntartó Központról 258/2011. (XII. 7.) Korm. rendelet a megyei intézményfenntartó központokról, valamint a megyei önkormányzatok konszolidációjával, a megyei önkormányzati intézmények és a Fővárosi Önkormányzat egészségügyi intézményeinek átvételével összefüggő egyes kormányrendeletek módosításáról 20/1997. (II. 13.) Korm. rendelet a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény végrehajtásáról 15/2013. (II. 26.) EMMI rendelet a pedagógiai szakszolgálati intézmények működéséről 48/2012. (XII. 12.) EMMI rendelet a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokról, a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat ellátó intézményekről és a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokban való közreműködés feltételeiről 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet a nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról 22/2013. (VII. 5.) EMMI utasítás a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ Szervezeti és Működési Szabályzatáról 3046/2013. (II. 28.) AB határozat 3050/2013. (II. 28.) AB végzés T/4856. számú törvényjavaslat a nemzeti köznevelésről T/8888. számú törvényjavaslat a köznevelési feladatot ellátó egyes önkormányzati fenntartású intézmények állami fenntartásba vételéről.

99

Bacsák Dániel

Az antiszociális személyiségzavar, avagy a fából lett vaskarika esete a pszichiátriában

A tanulmány célja az antiszociális személyiségzavar pszichiátriai diagnózisán keresztül rávilágítani, miként medikalizálja a pszichiátria a különböző, a hagyományos orvosi modellben nehezen értelmezhető társadalmi jelenségeket – jelen esetben a bűnelkövetést. Először bemutatom a szóban forgó mentális zavar diagnosztikai kritériumainak esetlegességét és társadalmi meghatározottságát; majd ezt követően – többek között egy szakértői vélemény elemzésével – magyarázatot keresek arra, mi lehet a funkciója, az igazságszolgáltatásban betöltött szerepe az antiszociális személyiségzavar diagnózisának. A vizsgálódás konklúziója, hogy a nevezett diagnózis, miközben orvosilag nem kellően alátámasztott, terápiásan nem megközelíthető, a büntethetőséget befolyásoló beszámítási képességet pedig nem korlátozza, tökéletesen alkalmas egyszerre medikalizálni és kriminalizálni egy élettörténetet, nem csupán stigmává merevítve egy jellemrajzot, de egyúttal meg is kettőzve annak el- és megítélését. Kulcsszavak: antiszociális személyiségzavar, pszichiátriai diagnosztika, pszichiátriai szakértés, bűntörténet, stigmatizáció

„A

z igazságügyi-pszichiátriai gyakorlatban a személyiségzavarok száma akár a 80%-ot is megközelítheti. A büntetőügyek többségében a személyiségzavarok valamely formájával találkozhatunk, kiemelkedően magas számban a [...] disszociális személyiségekkel” – fogalmaz az Igazságügyi pszichiátria tankönyv (Huszár–Magyar 2011: 179). Nem sokkal később pedig említést tesz arról a széles körben ismert becslésről – többek között Tringer László A pszichiátria tankönyve (2010) című műve is ezt a számot fogadja el –, miszerint a börtönpopulációkban mintegy 75 százalékos az antiszociális személyiségzavar előfordulási gyakorisága. Tanulmányom célja egyfelől bemutatni a szóban forgó mentális zavar diagnosztikai kritériumainak esetlegességét és társadalmi meghatározottságát; másfelől magyarázatot keresni arra, hogy mi lehet 101

a funkciója, az igazságszolgáltatásban betöltött szerepe az antiszociális személyiségzavar diagnózisának.1

1. A medikalizáció kultúrája A pszichiátriai diagnosztika, egyúttal a biomedikális pszichiátria bibliája az Amerikai Pszichiátriai Társaság által jegyzett Mentális Zavarok Diagnosztikai Kézikönyve című kiadvány, röviden DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders), melynek első változatát 1952-ben adták közre. 2013-ban jelent meg az ötödik kiadása, de a klinikai gyakorlatban még a DSM-IV-TR (2000) van használatban. Érdekes adat, hogy miközben az első kiadás még csak mintegy 100 oldal terjedelmű volt, addig a negyedik már több mint 900 oldalt tett ki – ez is jól mutatja azt az expanziót, ami a pszichiátriát (nem kis részben az 1950-es évektől alkalmazott farmakoterápiának köszönhetően) az elmúlt bő félévszázadban jellemezte, és jellemzi még a mai napig is. A pszichiátria – kései intézményesedése óta kétségbeesetten helyet követelve a hagyományos orvosi diszciplínák panteonjában – mind több és több emberi magatartást, viselkedést és életvezetési problémát emelt be illetékességi körébe, leírva azok tüneteit, vélelmezhető okait, és az adekvátnak tartott, többnyire gyógyszeres terápiáit. A kézikönyvnek köszönhetően, amelyet a világ minden részén elfogadnak és használnak, a pszichiáter végre kényelmesen elhelyezkedhet abban az orvosi modellben, amelyet az anti­pszichiátria, kiváltképpen Thomas Szasz, oly erős kritikával illet. Eszerint a pszichiáter szakorvos fehér köpenyben, a rendelőjében ülve fogadja a pácienst, aki elpanaszolja problémáit, amiket az orvos azután tünetekként értékelve beilleszt (beerőszakol?) valamely mentális zavar diagnosztikai kritériumai közé – végül, ha kellő számú tünetet sikerült detektálnia, a diagnózis felállítható, a betegségkód leírható, a gyógyszerek pedig felírhatók. A kritikusok szerint viszont „a meghatározások nem egységesek, objektív kritériumok jóformán nincsenek. […] A diagnózist gyakran egymással nem feltétlenül összefüggő tünetek mennyiségi konstellációi adják meg” – mutat rá Buda (2011: 248) a DSM fémjelezte szemlélet problémájára, megállapítva, hogy ebből következően „a betegség valamilyen – jó esetben egyezményes – társadalmi konstrukció és sajátos címkézés” (Buda 2011: 340). Ennek az orvosi modellnek köszönhetően azonban, melyet a pszichiátria fősodra (nevezhetjük biológiai pszichiátriának vagy biomedikális pszichiátriának) a 20. század A fogalomhasználatban meglehetősen nagy zűrzavar tapasztalható, a BNO-10 a disszociális személyiségzavar elnevezést használja, de az amorális, az antiszociális, az aszociális, a pszichopátiás és a szociopátiás formákat is megjelöli, mint régebben vagy jelenleg is használt kifejezéseket. Tanulmányomban az antiszociális személyiségzavar elnevezést használom. 1 

102

során magáévá tett, lehetőség nyílt olyan hétköznapinak tűnő problémák (mint amilyen például a rossz kedélyállapot, vagy a szokatlan tárgyra irányuló szexuális vágy) medikális kezelésére is, melyek addig kívül estek az orvostudomány hatókörén. Ezt a jelenséget nevezzük medikalizációnak. „A medikalizálás és a pszichiatrializálás a társadalom számára azt jelenti, hogy olyan területekre is egyoldalú – lényegében gazdasági – behatolást közvetít a pszichiátria, amelyek eddig az erkölcs, a család, a nevelésügy stb. fennhatósága alatt álltak. Ezt ugyanakkor a lélektan és a társadalomtudományok kizárásával, az emberi jelenségek biológiai redukcionizmusával teszi” – írja Buda Béla (2011: 352) életművét összefoglaló könyvében, rámutatva arra, hogy a pszichiátria oly mértékben befolyásolja a társadalom különböző alrendszereinek (például oktatás, család, erkölcs stb.) működését, mely példátlan az orvosi diszciplínák körében. Ezt a folyamatot Bánfalvi Attila (2006b) a „medikalizáció kultúrájának” nevezi, melyben egzisztenciális problémáinkat biológiai problémákká transzformálják – a társadalom hathatós asszisztálása mellett, teszi hozzá a szerző. Nem arról van ugyanis szó, hogy a pszichiátria önálló hatalmi ágensként igyekszik kolonizálni életünk egyre több területét, sokkal inkább arról, hogy hol a döntéshozó – a társadalompolitikát alakító – hatalom, hol a társadalom igényeinek szándékozik több-kevesebb sikerrel megfelelni azzal, hogy újabb és újabb magatartásformákra dolgoz ki betegségcímkét. „A rossz gyermekből csak akkor lesz agybeteg, ha a viselkedését a társadalom problematikusnak találja, de más megoldást nem lát vagy nem hajlandó felvállalni, mint a jelenség egészségügyi rendszer alá helyezését” – hozza fel a medikalizáció egyik példájaként a manapság divatos AD/HD, azaz a gyerekkori figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar diagnózisát Bánfalvi (2006a: 898), kiemelve a társadalom „megrendelői” szerepét. Tanulmányom állítása, hogy az antiszociális személyiségzavar nem más, mint a kriminális magatartás medikalizálására tett kísérlet, mely lehetővé teszi, hogy a bűnelkövetés ne csak méltónak tartott büntetését nyerje el az igazságszolgáltatás révén, de egyúttal betegséggé címkézze azt, megszabadítva a társadalmat saját felelősségének terhe alól.

2. Hogyan lesz a fából vaskarika? A pszichiátriát már legalább két évszázada foglalkoztatja a kérdés: mi késztethet egy embert arra, hogy rendszeresen, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül hágja át a törvényeket, kövessen el bűncselekményeket. Normaszegés, csalás, ingerlékenység, felelőtlenség, munkakerülés és lelkiismeret hiánya – csupa morális tartalommal megtöltött „tünet”. A pszichiátria igyekezete, hogy valamilyen magyarázatot vagy értelmezési keretet találjon a bűnelkövető magatartásra, érthető. A 19. század a modern büntetőjog 103

megszületésének köszönhetően többek között a „bűnös emberről” szóló teóriák évszázada volt, mikor a legkülönfélébb társadalom- és természettudományok (a szociológia, a kriminológia, a biológia, az antropológia, a társadalomstatisztika, a pszichológia) igyekeztek monopóliumra szert tenni az igazság diskurzusában. A kiindulópont mindegyik megközelítésben azonos volt: az ember talán mégsem egy szabad akarattal rendelkező lény, aki minden külső vagy belső körülménytől függetlenül, pusztán önmaga morális mércéje alapján cselekszik, ahogy azt a felvilágosodás hirdette, hanem létezik valamilyen társadalmi-biológiai meghatározottság, mely olykor akarata ellenére is letérítheti a törvényes útról az embert. A tét óriási volt: melyik diszciplína szerezheti meg a jogot arra, hogy egyetlen legitim értelmezőjévé válhasson az ember abnormális cselekedeteinek? A pszichiátria helyzeti előnyben volt, ugyanis meghívást kapott oda, ahol az igazság de facto osztatik – a bírósági tárgyalásokra. A Foucault által feldolgozott 1836-os Pierre Riviére-ügy volt az egyik legelső, melyben komoly vita szólt arról, milyen szerepet tölthetnek be a pszichiáter szakértői vélemények a büntető igazságszolgáltatásban (Foucault 1999). Lényegében megszületett a forenzikus – más szóval igazságügyi – pszichiátria, és ezzel minden olyan magyarázat, mely nem az egyén elméjében vagy személyiségében kereste a bűnelkövetés okait (hanem például a társadalmi körülményekben és a diszfunkcionális intézményrendszerekben), az igazságszolgáltatáson kívül rekedt, és érdemi beleszólást az ítélethozatalba nem kapott. A következőkben bemutatok egy pszichiátriai diagnózist (betegségkódja F60.2), mely különösen gyakran előfordul a bűnelkövetők körében, így a pszichiátriai szakértés gyakorlatában is, és amely olyan társadalmilag meghatározott „tünetekkel” operál, mint amilyen például a szociális normához való alkalmazkodás és a törvénysértés – mégis a legritkább esetben jelent olyan kóros elmeállapotot, mely befolyásolná a vádlott büntethetőségét. A tautológia olyan állítás, amely a saját értelménél fogva igaz, az igazságtartalma közvetlenül következik a benne szereplő fogalmak definíciójából (Pásztorné–Várterész 2003). Az állítás ebben az esetben az – lásd a bevezető bekezdést –, hogy a fogvatartottak túlnyomó többsége diagnosztizálható a személyiségzavarok egyik típusával, az ún. antiszociális személyiségzavarral. Ennek pontos definícióját a DSM-IV-TR-ben találjuk meg. Diagnosztikai kritériumai a következők (ezekből legalább háromnak kell teljesülnie a 15. életév betöltését követően): •• képtelen a törvények betartásával a szociális normákhoz alkalmazkodni, ezért ismételten követ el olyan cselekményeket, melyekért letartóztatják; •• hajlamos a csalásra ismétlődő hazudozással, álnevek használatával, másokat becsap személyes előny vagy örömszerzés érdekében; •• impulzivitás, a tervezés, előrelátás hiánya jellemzi; •• ismétlődő verekedést, támadást eredményező ingerlékenység és agresszivitás fordulhat elő; 104

•• saját vagy mások biztonságát vakmerően semmibe veszi; •• ismétlődő, hibákhoz vezető makacs felelőtlensége a folyamatos munkavégzés vagy a pénzügyi kötelezettségek megszegésével jár együtt; •• a lelkiismeret furdalása hiányzik, emiatt a mások bántalmazása, becsapása vagy meglopása indifferens vagy jogos a számára. Már az első kritérium is a tautológia jegyeit mutatja, hiszen az antiszociális személyiségzavar tüneteként fogalmazza meg az ismétlődő törvénysértéseket – éppen azt, ami miatt az egyént büntetőeljárás, majd annak keretében igazságügyi elmeorvosszakértés alá vonják. A bűnelkövetés tehát – kevés kivételtől eltekintve, például gondatlanság esetén – szinte maga az antiszociális személyiségzavar a DSM-IV-TR szerint. Nem csoda, hogy ennek a diagnózisa a legritkább esetben eredményezi azt, hogy a vádlott büntethetőségét kizárják, vagy akár csak korlátozzák, hiszen ebben az esetben – a diagnosztikai kritériumokból következően – gyakorlatilag monopolizálhatná az igazságszolgáltatást a pszichiátria, amit lassan két évszázada kíván elkerülni a jog (Foucault 1999). A magyar büntetőjogban a beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó, taxatíve felsorolt kóros elmeállapotok közé 1978-ban került be a személyiségzavar (1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvből), azonban a miniszteri indoklás szerint „önmagában nem betegség, de lehet olyan fokú, mely kimeríti a betegség fogalmát és az elmebetegséggel egyenértékű” (idézi Huszár–Magyar 2011: 173). Röviden: csak a súlyos, elmebetegség szintjét elérő személyiségzavar értékelhető mentő körülményként, ez azonban ritka. „Mi, igazságügyben dolgozó pszichiáterek »két úr szolgái vagyunk«. [...] Az orvosi szempont: egészséges vagy beteg? A jogi pedig az: ártatlan vagy bűnös? Ennek variációiból jön ki aztán a kliens beszámíthatósága” – írja Paneth Gábor (2002: 9), aki maga is évtizedekig szakértett bíróságoknak. Az idézet első fele, mely az igazságügyi pszichiátria kettős alárendeltségét fejezi ki, olyan gondolat, melyre később még visszatérek. Most azonban a beszámíthatóságra szeretném felhívni a figyelmet, mert ez elvezet minket az antiszociális személyiségzavar további problematikus kérdéseihez is. A beszámítási képesség nem más, mint hogy az egyén képes cselekményeinek következményeit felismerni, és a felismerésnek megfelelően cselekedni, azaz felismerési és akarati képességgel egyaránt rendelkezik. Szabad akarattal rendelkezik – talán így lehetne röviden összefoglalni. Az ember az ilyen értelemben vett önrendelkezési szabadságát a magyar büntetőjog szerint három esetben veszítheti el: ha nem töltötte be a 14. életévét,2 ha valamilyen kényszer vagy fenyegetés alatt állt, vagy ha kóros elmeállapot miatt a büntetendő cselekmény pillanatában (és ez fontos: éppen akkor) nem renAz új Btk. bizonyos bűncselekmények esetében 12 évre szállította le a korhatárt, ami felett a belátási képességet kell vizsgálni – a dolgozat szempontjából ez most nem lényeges. 2 

105

delkezett beszámítási képességgel.3 „Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen” – szól a Btk. idevonatkozó passzusa (17. §). Az igazságügyi pszichiátria feladata tehát nem csupán az – legalábbis Magyarországon, de a legtöbb európai országban sem (Pallo 2009) –, hogy megállapítsa egy vádlottról, mentális zavarban szenved-e, hanem az is, hogy ezek után állást foglaljon arról, vajon az elkövetés pillanatában a vádlott betegsége befolyással volt-e a cselekedetére. Ez meglehetősen nehéz feladat, legalábbis ritkán fordul elő, hogy egy szakértő teljes bizonyossággal tudjon ebben a kérdésben véleményt formálni, hiszen a kóros elmeállapot megléte nem feltétlenül produkál minden pillanatban tüneteket, sok esetben pedig maga a cselekmény az egyetlen értékelhető tünet (Paneth 2002). Az antiszociális személyiségzavar esetében gyakorlatilag elvétve fordul elő, hogy a szakértő a beszámíthatóság hiányáról vagy korlátozottságáról számol be. „Rendkívül gyakori a disszociális (antiszociális) személyiségek pszichiáter szakértői vizsgálata, mely a beszámíthatóságra vonatkozó bírói kérdésekre adott válaszában a beszámíthatóság megtartottságát erősíti meg” – írja az Igazságügyi pszichiátria tankönyv (Huszár– Magyar 2011: 179). Ennek okát az antiszociális személyiségzavar további sajátos jellemzőiben találhatjuk meg. A személyiség a viselkedésnek, a gondolkodásnak és az érzelmeknek a jellegzetes mintázata, mely meghatározza az egyén környezethez való alkalmazkodását (Atkinson–Hilgard 2005). Ha egyszerűbben szeretnénk fogalmazni, a személyiség az, ami megkülönböztet egymástól minket, hiszen „az emberi viselkedésformák teljes tárházát fogja egybe” (Huszár–Magyar 2011: 174). Mégis úgy tűnhet, mintha ebben a végtelen sokféleségben lenne valamiféle vezérfonal, amit a társadalom elfogad, és amely meghatározza a normálisnak vélt személyiség sajátosságait, máskülönben ugyanis nem beszélhetnénk zavarról. A „zavar” kifejezés mint főnév valaminek a működésében, folyamatában beálló szabálytalanságot, rendellenességet jelenti (MÉK 1978: 1529). A személyiségzavar kategóriája tehát per definitionem feltételezi, hogy létezik egy, a társadalom által elfogadott szabályos, rendes személyiség. „A személyiségzavarok a személyiség olyan tartós és kóros magatartásbeli és érzelmi megnyilvánulásai, amelyek jelentősen eltérnek a társadalmi, kulturális és viselkedésbeli elvárásoktól. A személyiségben ezek az eltérések hosszan, az egyén akár egész élete során fennállhatnak. A személy viselkedés- és reagálásmódja gyakran észrevehetően eltér az egészséges reagálásmódoktól” – olvasható a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszékének honlapján. A személyiségzavarokat tehát íratlan társadalmi elvárások 2012. évi C. törvény (Büntető Törvénykönyv): IV. fejezet – A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok 3 

106

és ún. egészséges reagálásmódok konstruálják, bármit is jelentsenek ezek a fogalmak, vagy bármi is legyen a tartalmuk, mely társadalmanként és koronként eltérő lehet. Ne felejtsük azonban el, hogy a személyiségzavar egy diagnózis, melyet orvos állít fel. A pszichiáter az emberi test és (jó esetben) psziché ismerője, azonban aligha várható el tőle, hogy emellett a társadalom mindenkori (időben és térben is állandóan változó, nem kevésbé heterogén) elvárásainak objektív és elfogulatlan tudója is legyen, márpedig a „szabályos és rendes személyiség” mint vonatkoztatási pont (zsinórmérték) ezekből ered. Ugyanakkor ahhoz, hogy a személyiségzavar konstrukciójának esetlegességét észrevegyük, nem kell társadalomkutatónak lennünk, a pszichiátria maga is elismeri ezt: „A személyiségzavart, mint gyűjtőfogalmat jelenleg is terminológiai és koncepcionális bizonytalanság jellemzi, mivel etiológiai, morfológiai, patogenetikai bázissal alig rendelkezik. [...] A »normáltól«, az »átlagtól« eltérő személyiség meghatározása rendkívül cseppfolyóssá teszi a határokat a »pszichés egészség« felé” – írja az Igazságügyi pszichiátria tankönyv (Huszár – Magyar 2011: 175), sok-sok idézőjellel próbálva enyhíteni a használt fogalmak értéktelítettségén. A pszichiátria saját meghatározása szerint a magatartászavarok tudománya. Ebből kifolyólag – az iménti logikát követve – feltétlenül szükséges a vonatkoztatási pontként vett normalitást definiálni. Ezt többen megtették, Tringer László (2010: 8) szerint például „a pszichiáter a kóros-nem kóros magatartás megítélésében óhatatlanul viszonyít, s a viszonyítás alapja valamely norma. A norma meghatározása azonban rendkívül nehéz és problematikus” – fogalmaz a szerző. Nem hagyja azonban kételyek között a pszichiátriába betekintést kapó orvostanhallgatókat, és a pszichiátria tudományába bevezető tankönyvében megpróbál valamiféle útmutatót adni a mindenkori normalitás meghatározásához. Hat különböző értelmezést sorol fel: a társadalmi konvenciókat, a kulturális normákat, az átlagnormákat (itt elsősorban a pszichológiai tesztek eredményeire utal, például IQ), az egyén belső normáit, az ideálnormákat (amik lehetnek közösségi normák – például ki a sikeres ember –, illetve énideálok – azaz az egyén a saját mércéje szerint milyen szeretne lenni), valamint az egyén magának és környezetének okozott szenvedését. Tringer úgy véli, egy magatartászavar (mentális zavar, pszichiátriai betegség) meghatározásakor mindegyik értelmezésnek jelentősége van, ugyanakkor kiemeli, hogy elsősorban a társadalmi konvenciókat és a szenvedés-kritériumot4 veszik figyelembe. A társadalmi konvenciók kapcsán azonban megjegyzi, hogy az egy „nehezen definiálható előírásrendszer” (2010: 8), ami ráadásul nagyrészt íratlan szabályokat foglal magában. Mégis alkalmas arra, hogy kettéválassza a társadalmat normaszegőkre (deviánsokra) és normálisokra. A szerző példát is hoz, A szenvedés-kritérium legkézzelfoghatóbb példája a szexuális zavarok pszichiátriai megítélése, ahol mostanra feltétel lett, hogy az adott szexuális viselkedés szenvedést okozzon az egyénnek és/vagy környezetének. Erről lásd bővebben Krámert (2011). 4 

107

amely – aligha szándékoltan – rá is mutat arra, milyen könnyen belesodródhat az ember a devianciák világába: az nem normaszegés, ha egy fiatal beteg egy fiatal orvossal tegeződik, azonban ha mindketten ötven év körüliek, és más okuk nincs rá, abban az esetben a vizsgált személy átlépte a Rubicont (2010: 8). (És vajon – tehetjük hozzá – az orvos nem?) Az Igazságügyi pszichiátria tankönyv kiemeli (ahogy más pszichiátriai szakirodalmak is, lásd például Hárdi 2010; Tringer 2010), hogy az antiszociális személyiségzavar „az egyén tudatosan választott életformája, és bár hangoztatja a »változtatni akarást«, még kedvező körülmények esetén is kitart mellette. [...] Nem betegségről van tehát szó, hanem tudatos normasértésről” (Huszár–Magyar 2011: 177-178). Ezek szerint egy olyan működésmód kap pszichiátriai címkét, melyet az ember szabad akaratából választ – az antiszociális személyiségzavar tehát se több, se kevesebb, mint morális kudarc / értékítélet, ahol az ítéletet a kudarcról a pszichiátria mondja ki akkor, amikor felállítja a diagnózist. Ennél tovább azonban nem megy, az okok (etiológia) és a kórlefolyás (patogenetika) ismeretének hiányában terápiás kezelést nem tud javasolni. „A kognitív-viselkedésterápiás szakemberek egy része morális kezeléssel próbálkozik, azaz erkölcsi kérdéseket vitatnak meg a betegekkel, és megpróbálják érzékeltetni számukra a többi ember szükségleteinek fontosságát is. […] Összességében megállapíthatjuk, hogy jelen pillanatban nem állnak rendelkezésünkre az antiszociális személyiség kezeléséhez megfelelő eszközök” (kiemelés a szerzőtől, Comer 2005: 559). Az antiszociális személyiségzavar tehát azon kevés mentális zavarok egyike, ahol sem pszichoterápiai, sem farmakoterápiai gyógymód nem ismert5 – talán ez nem is véletlen, elvégre (laikusként megállapítva) gyógyítani csak betegséget lehet, tudatosan választott életformát aligha.6

Az antiszociális személyiségzavar diagnózissal gyakran együtt jár az alkoholizmus vagy az indulatkezelési probléma, olykor a skizofrénia valamely típusa is, ezeket a komorbid kórképeket vagy résztüneteket képes bizonyos mértékig kezelni a pszichiátria anélkül, hogy a feltételezett személyiségzavart egészében befolyásolná. 5 

Apró, de érdekes nyelvi momentum: gyakran hallani és olvasni – pszichiáterektől is! –, hogy valaki „antiszociális személyiségzavarban szenved.” Joggal merülhet fel bennünk ilyenkor a kérdés, miképpen szenvedhet valaki a maga tudatosan választott életformájában. 6 

108

3. A bűn megkettőzése Vegyük észre, hogy az antiszociális személyiségzavar által kirajzolódó emberkép a felvilágosodás korába repít vissza minket, amikor a modern büntetőjog hajnalán úgy vélték, minden ember szabadon dönt sorsáról, döntéseiért pedig maradéktalanul felelősséget kell vállalnia. Ha valaki bűncselekményt követ el, akkor csupán a tettét kell értékelni, a tettes személye érdektelen – ezt nevezi a büntetőjog tudománya tettarányos büntetésnek, ahol a büntetés kizárólag a tett súlyosságával áll arányban. Ezt az emberképet módosította a 19. század pozitivista szemlélete, mely az ember viselkedésének értelmezését a morálistól a tudományos felé mozdította el. A pszichiátria azonban lényegében megszilárdította a 19. század elején megalkotott „morális téboly” koncepcióját (bővebben lásd később), beemelte diagnosztikai rendszerébe, és a forenzikus pszichiátria egyik kulcsdiagnózisává tette. Vizsgáljuk meg, hogyan néz ki a gyakorlatban egy antiszociális személyiségzavarral diagnosztizált elkövető szakértői véleményezése (illetve annak összefoglalása). Az alábbi esetet az Igazságügyi pszichiátria tankönyv mutatja be, tehát mintaként is értékelhetjük (Huszár–Magyar 2011: 181-182): „A vizsgálatakor 24 éves nő a periratok szerint a Nyugati pályaudvaron leszólította a gyengeelméjű sértettet és vele egy álló szerelvény utolsó kocsijához ment. Ott tartózkodott két vádlott társa, akikkel a sértettet ütlegelni kezdték, és elvették a bőrdzsekijét. A tárgyaláson arra hivatkozott, hogy ismételten volt az IMEI-ben,7 alkoholizált, narkózik, nem tartja magát normálisnak. A személyes vizsgálatakor kiderült, hogy apja alkoholista és májbeteg volt, anyját pszichiátriai osztályon kezelték. 12 testvére van szerte az országban, többen közülük alkoholisták. Három évig volt egy élettársa, gyermeke nincsen, biszexuális. A nyolc általános elvégzése után lovász iskolán lovász lett. Innen azonban »kirúgták« alkoholizmusa és gyógyszer szedése miatt. Intézetben nevelkedett, ahol kb. hatodikos korában seprűnyéllel fejbe verték, »betört a feje, csupa vér volt«. Bal karját a börtönben törték el, szilánkos törést szenvedett. Kérdés nélkül közölte, hogy »agyilag zokni«. Állandóan a penge és az üveg jár a fejében, több alkalommal is szabdalta magát. Ha módja volt rá, egy liter vodkát is megivott, és utána gyógyszert is bevett. Néha egy-két hetes szüneteket tartott. 13 éves kora óta iszik, a nevelőszülei szoktatták rá. Napi három doboz cigarettát is elszív. Alkalmilag egy zacskó kávét is megiszik. Különböző nyugtatókat szed. A börtönben csak egy tablettát kap, tudomása szerint Sevenalt. Panaszként elmondta, hogy »fejében gyakran Az Igazságügyi Megfigyelő- és Elmegyógyító Intézet Magyarország egyetlen forenzikus pszichiátriai intézménye, mely szervezetileg a büntetés-végrehajtás intézményrendszeréhez tartozik. Feladata a kényszergyógykezelés végrehajtása, valamint a kóros elmeállapotú fogvatartottak ellátása. 7 

109

van furcsa érzése«, nagyon ideges, a bal szeme gyakran »bevibrál«. Ismételten közli, hogy ártatlanul van börtönben, holott börtöntűrő képessége nulla. A fiatalember »tapperolta« őt, ő pedig ki akarta zsebelni. Tiltakozik az ellen, hogy kapcsolatot akart volna vele létesíteni, és társait is figyelmeztette, hogy ne bántalmazzák. A vizsgálata során a különböző negatív szokásainak túlzott hangsúlyozásával (alkoholizálás, öngyilkossági kísérletei, nők iránti vonzalma stb.) védekezését kívánta szolgálni. Figyelmét jól összpontosította, emlékezése megtartott volt, gondolkodása összefüggő, logikus. Hangulata kiegyensúlyozott volt, holott mindvégig ennek ellenkezőjét igyekezett szavakban bizonytani. Több ízben is, többszöri kérdésre is közölte, hogy »a börtönből ki szeretne kerülni«, de »jelenlegi életformáján nem kíván változtatni, azt vállalja«. Az IMEI-ben agresszív, irányíthatatlan magatartása miatt kezelték. Megelőzőleg kb. tíz éven át több ízben feküdt az OPNI8 V. Pszichiátriai osztályán. Az előzetes letartóztatása idején került sor újabb felvételére, ekkor közölte: egyetlen panasza, hogy nem jut Donalginhoz, »holott attól jól be lehet narkózni«. A pszichés státuszokban leírták, hogy viselkedése teátrális, célvezérelt, manipulált. Hangulata hullámzó, érzelmileg labilis, tűrőképessége csökkent, a külső eseményekre indulatkitörésekkel reagál. Kórisme: szociopátia. A szakértők megállapították, hogy nevezett disszociális (a véleményezéskor antiszociális – szociopátiás) krónikus alkoholista személyiség, aki jelenlegi életformáját tudatosan vállalja, azon változtatni nem kíván, etikai, morális gátjai hiányoznak. Beszámítási képességét korlátozó vagy kizáró tényező nem áll fenn.”

Bűntörténet rajzolódik ki előttünk. A cselekmény, ami miatt a 24 éves nőt büntetőeljárás alá vonták, a leírás alapján rablás lehetett. Erről azonban vajmi keveset tudunk meg, mindössze két mondatban foglalja össze a szakértő a szikár tényeket. Annál többet tudunk viszont meg „nevezett” előéletéről. Ennek hangsúlyos elemei a mértéktelen alkohol-és szerfogyasztása (kábítószert és gyógyszert egyaránt beleértve), de még azt is megtudjuk, mennyi dohányt szív el naponta, illetve mennyi kávét képes meginni egyetlen alkalommal. Az is kiderül, hogy zaklatott családi körülmények közepette nevelkedett, korán intézetbe került, nevelőszüleinél szokott rá az alkoholfogyasztásra. Testvérei közül többen alkoholisták. Több alkalommal volt szuicid cselekménye. Szexuális irányultsága sem marad rejtve előttünk, biszexuális. A véleményezés végén mintegy hatásos összefoglalóként ez áll: „Kórisme: szociopátia.” Személyiségzavara krónikus alkoholbetegséggel párosul, mindez azonban nem korlátozta vagy zárta ki a beszámítási képességét a szakértők szerint. Azt, hogy a 24 éves nő diagnosztizált személyiségzavara milyen összefüggésben áll az elkövetett cselekményével, nem tudjuk meg – még arra nézve sem kapunk inOrszágos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (közismert nevén Lipót), mely 2007-es bezárásáig a magyar pszichiátria egészségügyi és tudományos központja volt. 8 

110

formációt, hogy a cselekmény pillanatában alkohol befolyása alatt állt-e. (Ezt tudjuk be a szöveg összefoglaló jellegének.) Mégis az a benyomás keletkezhet az olvasóban, mintha a bűncselekmény egyenes következménye lenne a vádlott „deviáns” életvitelének, életútjának teljesen nyilvánvaló folytatása, és ily módon annak minden eleme, az apja alkoholizmusától az iskolai verekedéseken keresztül a biszexualitásáig bezárólag, az elkövetett törvénysértés részét képezné. Egy ponton a szöveg maga is „negatív szokásoknak” címkézi nem csupán az alkoholizálást és az öngyilkossági kísérleteket, de még a vizsgált személy nők iránti vonzalmát is. Az elkövető nagyon sok olyan tulajdonságára és életeseményére fény derül, melyek egyenként nem érik/érhetik el a kriminális szintet, egyetlen bűntörténetté összeállva azonban, melynek végpontja maga a bűncselekmény, a bűnlajstrom integráns részévé válnak a gyanútlan szemlélőben. A személyiségzavar, ahogy korábban bemutattam, nem betegség, így szomatikus vagy pszichés tünetek sem feltétlenül párosulnak hozzá, a szakértő orvos azonban meghatározatlan társadalmi elvárásokkal, konvenciókkal összemérve és a DSM-ben leírtaknak megfelelően mégis képes diagnosztizálni a vizsgált alanyt. Ez ugyanakkor nem lenne feltétlenül szükségszerű. A felvázolt élettörténet a betegségtörténet és a bűntörténet sajátos elegye helyett egy ún. klasszikus karrierbűnözői életpályát is elmesélhetne, ahol a vizsgált személy már gyermekkorában belecsúszik az első normaszegő cselekvésekbe, majd fiatal felnőtt korban elköveti első bűncselekményét. A kriminológia egyik legfontosabb kutatási területe az, hogy miért alakulnak ki ilyen életutak. A magyarázatokat javarészt a koragyerekkori szocializációban keresik, az elsődleges kockázati tényezők a nem megfelelő családi környezet és a helytelen társadalmi válaszreakciók (lásd bővebben, összefoglaló jelleggel Kerezsi 2006), azaz kiemelt szerepet kap a mikro- és makrokörnyezet felelőssége. Egy ilyen történetet persze nem (egyedül) pszichiáter szakértő írna, célja pedig nem a morális ítéletalkotás, hanem az értelmezés, megértés lenne. Az idézett szakértői vélemény azonban kizár mindennemű külső magyarázatot, ha úgy tetszik, enyhítő körülményt a záró mondatával: „[az elkövető] jelenlegi életformáját tudatosan vállalja, azon változtatni nem kíván, etikai, morális gátjai hiányoznak.” Pedig a röviden felvázolt társadalomtudományi elméletekről természetesen az igazságügyi pszichiátriának is van tudomása. Az Igazságügyi pszichiátria tankönyv például önálló alfejezetet szán a karrierbűnözésnek, igaz, idegen testként jelenik meg a teljes szövegben, kapcsolódási pontokkal nem rendelkezik a megelőző, vagy későbbi pszichiátriai fejezetek felé, így arra sem ad iránymutatást, miképpen lehetne a társadalomtudományi ismereteket a szakértés gyakorlatában hasznosítani. Egy ponton ugyan megjegyzi a tankönyv (talán a külső körülmények szerepére utalva), hogy az antiszociális személyiségzavar diagnózisa „megkönnyítheti egy adott cselekmény létrejöttét, de ennek enyhítő körülményként való értékelése bírói feladat” (Huszár–Magyar 2011: 179) – ahogy arra a következőkben kitérek, ez a megállapítás meglehetősen naiv (rosszabb esetben cinikus), hiszen 111

éppen ellenkező hatással bír egy büntetőeljárás diszkurzív terében. Ahogy láttuk, a beszámítási képesség meglétét a legritkább esetben befolyásolja az antiszociális személyiségzavar diagnózisa, mint ahogy a speciális kezelés elrendelésére sincsen mód, hiszen adekvát kezelési módszerek sem léteznek. De akkor mi a funkciója? A pszichiáter szakértői gyakorlatot Foucault duplázódásnak nevezi, „vagyis a büntetőjogi ügyekkel kapcsolatos pszichiátriai diskurzusok nem hoznak létre, ahogy mondani szokták, egy másik színteret; ellenkezőleg, ugyanazon a színtéren kettőzik meg az elemeket. […] A pszichiátriai szakértelem lehetővé teszi a bűntény megkettőzését ahhoz képest, ahogyan a törvény meghatározza, magától a törvénysértéstől különböző, másfajta dolgok sorozata révén: egy sor olyan viselkedésről, létmódról van szó, amelyeket a pszichiátriai szakértő diskurzusa természetesen úgy mutat be, mint a bűntény okát, eredetét, motívumát, kezdőpontját. Sőt, a bírósági gyakorlatban ezek fogják alkotni a lényeget, magát a büntetendő matériát” – írja Foucault (2014: 31), és az ebből eredő logikus következtetést is levonja: akit elítélnek, már nem kizárólag a bűncselekmény elkövetője lesz, hanem „az alkalmazkodni képtelen személy, aki szereti a rendbontást, és aki olyan cselekedeteket hajt végre, amelyek a bűnhöz is elvezethetik” (Foucault 2014: 34).9 Például rendszeresen iszik (egymillió honfitársához hasonlóan), kábítószert fogyaszt, verekszik az iskolában, és nem feltétlenül a konvencionális családmodellt választja. A szakértői véleménynek a státusza ad súlyt: tudományos tudásként jelenik meg, melyet sem a bírónak, sem a tárgyalás más szereplőjének nem áll módjában megkérdőjelezni. Jávor István szervezetszociológus polgári peres eljárásokban vizsgálta a szakértők szerepét (Jávor 2011). A nyilvánvaló különbségek ellenére10 megállapításai a büntetőeljárásokra is vonatkoztathatók. Úgy találta, hogy a bíró a legtöbb esetben az általa kijelölt független szakértő véleményére alapozza a döntését, ezzel mintegy kiszervezve a felelősségét – tekintve, hogy ő az adott szakértő (esetünkben elmeorvos szakértő) hatáskörébe tartozó kérdésekhez nem ért. Mindezt megteheti, hiszen – Jávor megállapítása szerint – a bíróság szervezetszociológiai szempontból felelőtlen szervezet, amelynek egyetlen célja az „output”, magyarán az ítélet meghozatala a lehető legkorábbi időpontban. A bíró – egyébként szabad – mérlegelési jogkörét korlátozza, hogy bármilyen kritikai állásfoglalást a szakértői véleménnyel kapcsolatban – amennyiben az nem látványosan alacsony színvonalú – az eljárás ellentétes oldalán állók elfogultságként értékelnének. Jávor érdekazonosságot is megállapított: a bíró érdeke az ügy mihamarabbi befejezése, a szakértőé pedig a véleményének (azaz munkájának és létjogosultságának) 9 

A személyiségzavarokat maladaptív (alkalmazkodási) zavaroknak is szokta nevezni a pszichiátria.

Példaként említhetnénk, hogy büntetőeljárásoknál két független szakértőt kell kirendelni. Ez egyfelől egy belső kontrollmechanizmus beépítése, másfelől azonban a bírói mérlegelés autonómiájának további csökkentése. 10 

112

az elfogadtatása (Jávor 2011). Holott, ahogy Foucault (2014: 27) írja, „e kijelentéseknek [a pszichiátriai szakértői véleményeknek] megvan az a különös tulajdonságuk, hogy a tudományos diskurzusnak még a legalapvetőbb formációs szabályaitól is távol esnek; s ugyancsak távol kerülnek a jog szabályszerűségeitől is”. Egyfelől tehát az esetek többségében megfigyelési idő nélkül, akár egyetlen találkozást követően születik meg a pszichiátriai szakvélemény, mely ráadásul a pszichiátria számára ismeretlen, vagy legalábbis nehezen értelmezhető fogalmakat kénytelen használni (lásd beszámítási képesség), másfelől a bűntett helyett az életmódot, a cselekedet helyett a viselkedést teszi büntethetővé. A szakértő „két úr szolgája” – idéztem korábban Paneth Gábort, és valóban: a forenzikus pszichiátria – legalábbis az antiszociális személyiségzavar diagnózisának az igazságszolgáltatásba beemelésekor – nem új tudást hoz létre, mely kihívója, alternatívája lehetne a jog dogmatikus szemléletének, hanem a pszichiátria eszköztárát felhasználva az ítélethozó hatalom határait tolja ki a törvénysértéseken túli életvilágra.

*** A híres francia pszichiáter, aki „megszabadította láncaiktól a pszichiátriai betegeket”, Philippe Pinel számolt be 1801-ben elsőként az ún. delírium nélküli tébolyról, ami nem jelent mást, minthogy egy épelméjű ember lelkiismeret-furdalás nélkül cselekszik. Pár évtizeddel később egy angol kollégája, James Cowles Prichard ugyanezt a jelenséget jellemhibákból fakadó morális tébolynak (moral insanity) nevezte el (Comer 2005), egyúttal kijelentette, kezelésére nincsen más mód, mint a büntetés. Ha visszatekintünk egy pillanat erejéig a DSM-IV-TR kritériumaira, meg kell állapítanunk, ennél mes�szebbre sajnos máig nem jutott el a pszichiátria e kérdést illetően. „A személy olyanná alakul, amilyen jellemvonásokat tulajdonítottak neki” – írja Frank Tannenbaum (2001: 119), a szimbolikus interakcionizmus egyik első képviselője. Úgy tűnik, az antiszociális személyiségzavar mint diagnosztikai kategória, és mint a büntetőeljárások során született pszichiátriai szakértések egyik leggyakoribb következtetése nem más, mint az igazságszolgáltatásban intézményesített címke. A pszichiátriai szakértő ugyanis nem csinál mást akkor, amikor antiszociális személyiségzavarról beszél, minthogy a bűncselekményre vonatkoztatva – de azzal ok-okozati kapcsolatba általában nem, vagy csak indirekt hozva – vélt vagy valós jellemvonásokat hangsúlyoz ki, és teszi azokat az elkövető meghatározó, a későbbi bűncselekményt előidéző tulajdonságaivá. A diagnózis megállapításával egyszersmind pedig letörölhetetlen stigmává merevíti a jellemrajzot: aki antiszociális, az amorális, javíthatatlan és krónikus bajkeverő.

Irodalom Atkinson, Richard C. – Hilgard, Ernest (2005): Pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó Bánfalvi Attila (2006a): A medicina hatalma és kiszolgáltatottsága. Lege Artis Medicinae 16 (10): 896-898. Bánfalvi Attila (2006b): Utógondolatok a medikalizációról. Lege Artis Medicinae 16 (11): 918-919. Buda Béla (2011): Az elme gyógyítása. Budapest: Háttér Kiadó. Comer, Ronald J. (2005): A lélek betegségei. Budapest: Osiris Kiadó. Foucault, Michel (1999): Én Pierre Riviére, aki lemészároltam húgomat, anyámat és öcsémet. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó. Foucault, Michel (2014): A rendellenesek. Budapest: L’Harmattan Kiadó. Hárdi István (2010): Az agresszió világa. Budapest: Medicina Kiadó. Huszár Ilona – Magyar Iván (2011): Személyiségzavarok. In Kuncz Elemér (szerk.): Igazságügyi pszichiátria. Budapest: Medicina Könyvkiadó, 172-188. Jávor István (2011): Korrupciós mechanizmusok a magyar bírósági eljárásban. Társadalomkutatás, 2011/2: 247-267. Kerezsi Klára (2006): A karrier-bűnözés, karrier-bűnözők, bűnözői karrier. In Gönczöl Katalin et al. (szerk.): Kriminológia – Szakkriminológia. Budapest: ComPlex Kiadó, 559-578. Krámer Lili (2011): A pszichiátriai diagnosztika problémái a szexuális zavarok tekintetében. In Ambrus et al. (szerk.): Kötetlen. Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötete. Budapest: Társadalomtudományi Szakkollégium, 65–80. MÉK (1978): Magyar Értelmező Kéziszótár. Budapest: Akadémiai Kiadó. Pallo József (2009): A büntetőjogi gyógyító jellegű kényszerintézkedések végrehajtásának fogalmi és alkalmazási kérdései (PHD értekezés). Miskolc: Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola. Paneth Gábor (2002): Kriminálpszichiátriai vázlatok. Budapest: Animula Kiadó. Pásztorné Varga Katalin – Várterész Magda (2003): A matematikai logika alkalmazásszemléletű tárgyalása. Budapest: Panem Könyvkiadó. Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológia Tanszék (s.d.): Személyiségzavarok. http:// semmelweis.hu/klinikai-pszichologia/betegellatas-es-szakmai-profilok/psziches-zavarokrovid-leirasa-2/szemelyisegzavarok/ (utolsó letöltés: 2015. 05. 13.) Tannenbaum, Frank (2001): A „rosszaság” dramatizálása. In Rácz József (szerk.): Szabály­követ(el)ők és bajkeverők – Devianciák. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 118-120. Tringer László (2010): A pszichiátria tankönyve. Budapest: Semmelweis Kiadó.

114

Szarka Zsanett

Kovásznai György: Habfürdő Zenés trükkfilm szívdobbanásra

Tanulmányomban Kovásznai György Habfürdő című animációs filmjét elemzem, abból a szempontból, hogy egyes vonatkozásaiban és összességében mennyire jeleníti meg a ­Kádár-kori magyar társadalmat, annak viszonyait, problémáit, hangulatait. A bevezetésben röviden ismertetem Kovásznai életét és munkásságát, a film elemzésén kívül pedig megvizsgálom a mű hátterét, utóéletét, a megjelent kritikákat. Azt kívánom bizonyítani, hogy ez az újító animációs film az akkori rendszer tabunak számító kérdéseit bolygatja és rendszerkritikus a maga módján. Kulcsszavak: magyar animáció, Kádár-kori magyar társadalom, Kovásznai György, Habfürdő

Bevezetés Kovásznai György Habfürdő című filmjét 1980 tavaszán mutatták be a Szikra moziban. Az új magyar egész estés animációs filmnek felemás visszhangja volt, de a kritikusok elsősorban negatívan írtak róla. Talán éppen azért, mert nekünk, a bemutató után 35 évvel sokat tud mondani ez a film a korabeli társadalomról és annak viszonyairól, ezért volt unalmas a kritikusok számára, ezért nem aratott nagy sikert, ezért álltak értetlenül az alkotás előtt és ezért nem ismerjük a Habfürdőt úgy, mint a János Vitézt vagy a Lúdas Matyit. Kovásznai György a kevésbé ismert magyar képzőművészek közé tartozik, ezért fontosnak tartom életének rövid bemutatását. Ezzel egyrészt közelebb kerülhetünk az alkotóhoz, másrészt megismerhetjük a körülményeit, amelyek a Habfürdő megalkotásához vezettek. Az animációs film történetének rövid összefoglalása pedig segíti az 115

elemzés értelmezését, a keret megalkotását a film megtekintése nélkül is. Kovásznai az államszocializmusban a hivatalos képzőművészeti közegen kívül alkotott, életműve leginkább a kortárs képzőművészet terébe illeszthető (Iványi-Bitter 2010: fülszöveg). 2010-ben Iványi-Bitter Brigitta megrendezte Kovásznai életműkiállítását a Magyar Nemzeti Galériában, és hiánypótló monográfiát adott ki CD és DVD mellékletekkel, amelyek összefoglalják Kovásznai életművét. Ez a mű egyben forráskiadvány is, leginkább erre a munkára támaszkodtam a dolgozatom megírása során. Kovásznai György élete

Kovásznai György 1934. május 15-én, Budapesten született. Édesapja, Kovásznai József a Fővárosi Villamosvasútnál volt tisztviselő, édesanyja, Hamvai Mária fogászati asszisztens volt. Szülei egy éves korában elváltak, 1939-ig édesanyja egyedül nevelte, majd feleségül ment Moizer Árpádhoz, aki jogászként dolgozott a fővárosi városházán. Jó körülmények között, egy elegáns zuglói lakásban éltek, két gyermekük született még. 1944-ben Moizert katonai-egészségügyi szolgálatra Ausztriába kényszerítették, ám még ebben az évben visszatértek Budapestre, mindenüket elvesztették, s ettől kezdve szegénységben éltek. Kovásznai 14 évesen jelentette be, hogy festőművész lesz, és kérte édesanyját és nevelőapját, Önarckép, 1951 hogy írassák be egy művészeti szabadiskolába. 1949-ben az OTI Szabadiskolában Szántó Piroska tanítványa lett. Ő gyakorolta a legnagyobb hatást művészi fejlődésére, Kovásznai a legmélyebb tisztelettel és elismeréssel beszélt róla. A nélkülözés ellenére a három gyermek gyakran eljuthatott hangversenyekre, múzeumokba; a nevelőapja alapozta meg Kovásznai széleskörű klasszikus műveltségét is. 1950-től a Képzőművészeti Gimnázium táblaképfestő szakán tanult Kántor Andor vezetésével. Keserü Ilona, Major János és Bartl József voltak az osztálytársai és barátai, 1952-ben együtt kezdték meg tanulmányaikat a Képzőművészeti Főiskola festő szakán. Barátai mind felnéztek rá, tisztelték a tehetségét és műveltségét, nagyon sokat tanultak tőle. Mind Bartl, mind Major nagyon szívesen emlékszik vissza a következő esetre, amely személyes történet jól érzékelteti Kovásznai személyiségének lényegét: „Gyurkával egy napon elmentünk a Szépművészetibe, mert azt találta ki, hogy ez alkalommal úgy nézzük meg a híres mestereket, hogy összevetjük az ő festményeivel. Úgy mentünk be a múzeumba, hogy a Gyurka a kabátja alá rejtette a festményét, és aztán a Cézannekép előtt, ahol szerencsére pont nem látott minket a teremőr – elővette a festményét és megversenyeztette, hogy kié a jobb. Én persze drukkoltam Cézanne-nak, hogy az

116

ő képe nyerjen. De Gyurka érvelt és érvelt, és hát bizony az ő képe legyőzte Cézanne festményét.”1 (Iványi-Bitter 2010: 23) Kovásznai szenvedett a főiskolán; a tanrend a Rákosi-korszak kultúrpolitikájának képzőművészeti irányelvei szerint alakult. Az egész művészeti élet a sztálinista diktatúra elvárásai szerint formálódott, hogy a szocialista realizmus jegyében megfeleljen a propagandaművészet elvárásainak. A rendszer meghatározta a témákat, a főiskolán megtanították, hogyan kell a korszak elveinek, elvárásainak megfelelően ábrázolni őket. Kovásznai szavaival: „A legkeményebb politikai ellenőrzés mellett folyt a legfantasztikusabb szakmai és pedagógiai linkeskedés.” (Kovásznai, 1976 k.) Egyet nem értésének nyomatékosan hangot is adott: humoros és kritikus színdarabot írt Egy emberke tragédiája címmel, amelyben kigúnyolta a főiskolát és tanárait. Az ekkor 19 éves Kovásznai első drámája nagy sikert aratott, ugyanakkor konfliktusba keverte a tanárokkal. 1954-re végképp kiábrándult az intézményből. Ezzel egy időben Kovásznai úgy érezte, valós tapasztalatokat kell szereznie. Ekkor még hitt a szocializmus lehetséges emberarcúságában, elkötelezett marxista, és a proletariátussal való fizikai azonosulni vágyás odáig vezette, hogy a második év után otthagyta a főiskolát és másfél éven keresztül bányákban dolgozott Komlón, Dorogon, Tatán és Tokodaltárón. Eközben folyamatosan levelezett Bernáth Auréllal, volt mesterével. Az ő segítségével 1955 őszétől ismét folytathatta tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth osztályában. Az intézményben töltött negyedik éve végén azonban Bernáth váratlanul kihátrált Kovásznai mögül, így elégtelen osztályzata miatt kibukott a főiskoláról. Ezt követően rengeteg energiát fordított írásra: úgy érezte, inkább az irodalomban kell érvényesülnie. 1958-ban befejezte az Idők című önéletrajzi regényét, és állást kapott a Nagyvilág című folyóiratnál, ahol előbb a képzőművészeti rovat képszerkesztője, majd vezetője lett, kritikái és rajzai is megjelentek a lapban. Elköltözött szüleitől, barátai műtermébe járt festeni. Ebben az évben ismerkedett meg Korniss Dezsővel és dr. Végh Lászlóval. Magánlakáson rendezett felolvasóesteken mutatta be írásait, privát zenehallgatási esteken vett részt. Barátsága elmélyült Korniss Dezsővel, akivel később egy évtized alatt hat közös filmet hoztak létre. Továbbra is írt, drámákat, kritikákat, vígjátékokat. Kovásznai Nepp József rendező révén 1961-ben került a Pannónia Filmstúdióba. Kezdetben dramaturgként dolgozott, ő írta például az Öcsi és a varázsló forgatókönyvét. Hamarosan lehetőséget kapott saját film készítésére is. 1963-ban Korniss Dezsővel elkészítették első kísérleti animációs filmjüket, a Monológot. Nehézségek árán ugyan, de végül bemutatták a Corvin moziban. A film hatalmas közönségsikert aratott és komoly sajtóvisszhangja volt. A következő filmjük, a Gitáros fiú a régi képtárban egy évvel később született. Nem került bemutatásra, A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Major János kiállítás megnyitóján Iványi-Bitter Brigitta beszélgetése Major Jánossal, 2007. október 27. 1 

117

a rendszerváltásig a Pannónia Filmstúdió egyetlen betiltott filmje maradt. Ezen kívül még négy közös filmjük készült 1969-ig: A Gondolat (1966), Reggeltől estig. Valami más (1967), Egy festő naplója (1968), Házasodik a tücsök (1969). 1963 és 1982 között huszonöt filmet készített változatos technikákkal, köztük a Habfürdőt 1979-ben. Ebből a filmes életműből szeretnék néhányat kiemelni. Elsőként az Átváltozás (1964) című műfajteremtő munkát, amely „nem több, mint egyetlen mozgásba hozott festmény” (Perneczky 1966: 39). Ezzel a filmmel 1965-ben elnyerte a Miskolci rövidfilmfesztivál díját, majd a Mannheimi Fesztivál Arany Dukát díját, amelynek következményeként felajánlottak Kovásznainak egy ösztöndíjat Nyugat-Németországban, ezt azonban ő visszautasította. Ugyanebben az évben elkészült a Fény öröme című, korábbi bányászélményeiből merítő rövidfilmje is, amelyben festményekkel és állófotókkal dolgozik. 1969-ben megalkotta az első magyar animációs zenei klipet Várakozni jó címmel. 1970-ben a Hamlet (1967) című filmje Kanadában elnyerte a Nemzetközi Shakespeare Konferencia legjobb Hamlet-feldolgozásának járó díját. Újabb stílusteremtő művet készített 1971-ben Rügyfakadás No. 3369 címmel. Ez volt az általa kidolgozott anima verité filmkoncepción alapuló kísérleti filmjeinek első darabja. Ugyanez a koncepció határozta meg a Habfürdőt (1979) is, mely Kovásznai egyetlen animációs nagyjátékfilmje. Egy évvel később, 1980-ban súlyos leukémiát állapítottak meg nála, de lemondott az orvosi kezelésről. Ekkor egy monumentális táblaképsorozat festésébe kezdett, amelyet haláláig folytatott. 1982-ben készült el utolsó, az anima verité koncepcióján alapuló rövidfilmje Riportré címmel. 1983. június 28-án halt meg. A rajzfilm története röviden

A történet mindössze egy nap alatt játszódik le, majd a film végén kitekint az egy évvel későbbi jövőbe. Mohai Zsolt, okleveles kirakatrendező és dekoratőr felkeresi otthonában Parádi Annit, aki épp az orvosegyetemi felvételire készül, biológiát magol. Zsolt leendő felesége, Horváth Klári Anni kolléganője a III/2. Anya- és Csecsemővédő Intézetben. Zsolt látogatásának célja, hogy megkérje Annit, ő közölje Klárival, hogy neki nem áll szándékában elmenni az aznap délután tartandó esküvőjükre, mert meggondolta magát. Némi tépelődés után Anni megpróbál eleget tenni a kérésnek és felhívja telefonon Klárit, hogy közölje vele a rossz hírt. Klári az esküvői előkészületek közepette nem hajlandó végighallgatni Annit, azt hiszi, kolléganője csak féltékeny a boldogságára. Ezután végigkísérhetjük Zsolt és Anni napját, amelyet személyes, intim légkörben töltenek együtt. Kellemes hangulatban telik el a délután, beszélnek a munkájukról, hivatásukról, álmaikról, személyes indíttatásaikról. Erős vonzalom alakul ki köztük, de Anni sokadszorra is elutasítja Zsolt egyértelmű közeledését, konkrét házassági ajánlatát. Délután azonban Klári megjelenik Anni ajtajában Homolya ­Nándi, a nehézsúlyú ökölvívó társaságában, hogy bocsánatot kérjen, amiért a tele118

fonban megsértette. Eközben Zsolt felveszi Anni könnyűbúvár-felszerelését, hogy így rejtőzzön el váratlanul betoppanó menyasszonya elől. Koccintanak, ünnepelnek. Zsolt az asztal alatt rejtőzve kihallgatja Anni és Klári bizalmas beszélgetését, Klári vallomását arról, hogy miért megy hozzá, és hogy mennyire szereti őt. Előbújik és Klárival az oldalán elindul az esküvőre. Anni sétára indul a Duna-parton, ahol csak csókolózó párokat lát, és a Zsolttal eltöltött szép nap után újból rátelepszik a magány. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Egy év elteltével Zsolt meglátogatja Annit, aki ekkor már elsőéves orvostanhallgató. Látogatásának célja ezúttal az, hogy felkérje Annit, legyen ő a Klárival közös gyermekük névadó mamája. Nosztalgikus hangulatban telik a látogatás, visszaemlékeznek az egy évvel korábban együtt töltött délutánra, és elhangzik, hogy ők ketten sokkal inkább lennének egymáshoz valók. Ugyanakkor belátják, hogy nem tudták átszakítani a burkot, amely minden embert körülvesz, és megnehezíti a kapcsolatteremtést. Láthatjuk a névadó ünnepséget, eredeti hangfelvétellel kísérve. Zsolt habfürdőt vesz, eközben Klári szoptatja a babát és vallomást tesz. Tudja, hogy Zsolt kicsit szerelmes Anniba, de ő nem erre féltékeny, hanem Anni kitartására, akaraterejére. Bizony ő is orvos szeretne lenni, és beadta a jelentkezését az orvosi egyetemre. A záróképen Annit látjuk a szobájában ülve, keresztbe tett lábát hintáztatja, miközben délutáni fények szűrődnek be a nyitott ablakon.

1. A film elemzése 1.1. A film módszere, technikája

A Pannónia Filmstúdió a hetvenes években nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az egész estés animációs filmek felvehessék a versenyt az élőszereplős filmekkel. A nemzetközi díjak is bizonyítják, hogy siker kísérte vállalkozásaikat. Kovásznait foglalkoztatta egy felnőtteknek szóló egész estés animációs film gondolata, hogy: „Ne csak mesefilm szülessen rajzfilmen” (Molnár 1979: 36). Szerette volna a magyar valóságot ábrázolni, a társadalmi-gazdasági helyzetet szociográfiai igénnyel megjeleníteni (Iványi-Bitter 2010: 230). A forgatókönyv elkészültével, a kész tervek alapján, 1978-ban elindulhatott a gyártás. Nemcsak a forgatókönyvet, hanem a betétdalok szövegeit is Kovásznai írta. Prózai és musical változat is készült, és végül a musical győzedelmeskedett. Ahogy Kovásznai fogalmaz a Molnár Károlynak adott interjúban: „vonzza egymást a zene és az animáció” (Molnár 1979: 36). A teljes szöveget és a szereplők figuráinak terveit átadta Másik Jánosnak, és mindössze annyi kikötése volt, hogy „pesti” legyen a zene. A dalok elkészültével nekiálltak az animálásnak, ami nyolc hónapig tartott. Kovásznai végig független, fiatal alkotókkal dolgozott, nem a Pannónia Filmstúdió állandó al119

kalmazottaival, munkatársaival. Kitüntetés, megtiszteltetés volt vele dolgozni, és a visszaemlékezések alapján mindenkinek életre szóló élmény volt a közös munka, a Habfürdő (Iványi-Bitter 2010: 230). A film műfaja tulajdonképpen dokumentarista elemekkel átszőtt animációs játékfilm. Kovásznai korábbi filmjeinek nem igazán volt dramaturgiája, nem hangzottak el párbeszédek (legfeljebb párbeszéd-foszlányok), a képi ábrázoláson volt a hangsúly; cselekménye sokszor egyáltalán nem volt a rövidfilmjeinek. Ebben a munkájában azonban van cselekmény. A dramaturgia nem mozgalmas, nem történnek váratlan, hirtelen események, akciók. A fő mondanivaló nem a cselekményben rejtőzik, az csupán „mint egy fatörzs, szolgál alapul annak a rengeteg apró, érzékeny elágazásnak a bemutatásához, amik együttesen kiadják a kor magyarországi életének atmoszféráját.” (Iványi-Bitter 2010: 234) Ezeket az apró elágazásokat gyönyörűen formálja meg, kelti életre a vizuális sokszínűség és a zene hangulati világának fanyar humora, amely esetenként átcsap iróniába, de olyan jól eltalálva a mértéket, hogy tökéletesen elősegíti az egyensúlyt a valóság és a mese között. A hetvenes évek elejétől nemcsak Kovásznait, de az egész magyar filmes közeget megmozgatta a dokumentarizmussal való kísérletezés. 1969 nyarán jelent meg a Balázs Béla Stúdió Szociológiai filmcsoportot! című kiáltványa a Filmkultúrában. A kiáltvány egy olyan műhely létrehozását javasolja, amelyben a filmeseken kívül szociológusok, szociológiai módszereket (elsősorban résztvevő megfigyelést) alkalmaznának, és így a szociológiai gondolkodás beépülne a dokumentumfilmek látásmódjába (Filmkultúra 1969: 95). Ezen kívül nagy hatással volt Kovásznaira a francia újhullám és a cinéma verité is. 1971-re dolgozta ki saját módszerét, amely a hagyományos képzőművészeti eszközökre kívánt támaszkodni: az élő modellek utáni rajzolásra, festésre. Így jöhet létre interakció a modell és a művész között. Először megragadja a modell és a környezet valóságát, csak ezután kezdi meg az alakok mozgatását. Magyarországon ő alkalmazta először ezt a technikát. Korábban – a futószalagon való gyártás előtt – Walt Disney is hasonlóan dolgozott, valódi, élő nyulakat rajzoltak a műteremben (Molnár 1979: 36–37). A dokumentarizmus mellett ugyanakkor a művészi szubjektivitás megnyilvánulása, a képzőművészeti szemléletmód is legalább olyan jelentős. Így fordulhat elő, hogy az alakok végtelen sokféleképpen variálódnak, túlzó, expresszív, szinte absztrakt részletek jelennek meg. Kovásznai ezt az eljárást anima veritének nevezi. A Habfürdő keletkezésekor már konkretizálódik az anima verité jelentése: kiérlelt dokumentarizmus pszichedelikus jellemábrázolással (Iványi-Bitter 2010: 219). Kovásznai a Habfürdő animálása során is végig élő modellek alapján dolgozott (ezt a módszert először a Rügyfakadásban alkalmazta 1971-ben), majd: „A rajzolók háromfős csoportokban, másfél hónapon át gyakorolták a figurák valamiféle esszenciájának megragadását, hogy aztán a realizmustól a teljes absztrakció határáig terjedő ábrázolás során minden helyzetben hitelesen tudják azokat megformálni” (Molnár 1979: 37). 120

A karakterek ettől nyerik el hitelességüket, és így állják meg a helyüket a film első másodpercétől az utolsóig, annak ellenére, hogy hol meghíznak, hol lefogynak, hol pedig megnőnek vagy éppen összemennek. Néha olyan nagy transzformáción mennek keresztül, hogy csak a karakter korábbi helyzetéből tudhatjuk, hogy ő van a színen.2

Rajzok (cell) a Habfürdő című filmhez, 1979.

Rajz (cell) a Habfürdő című filmhez, 1979; jobb szélen az animációs rendező utasításai láthatók, a bal alsó sarokban pedig egy werkfotó, amelyen Girardi Géza és Bordán Irén modellt ül.

Zsolt modellje Girardi Géza volt, Annié Bordán Irén, Klárié Dobos Katalin, aki egyben beszédhangját is kölcsönzi Klárinak. 2 

121

1.2. Festmények, állóképek az animációban

Kovásznai már korábbi animációs munkáiban, rövidfilmjeiben is dolgozott festményekkel. Állóképként, állóképek sorozataként, vagy épp ellenkezőleg, nemcsak kamera-, hanem valós mozgásban is az egész animáció középpontjában egy folyamatosan változó, megfestett kép állt a kamerák előtt, „mozgásba hozott festményként.”3 A fény öröme című munkájában, amelyet saját bányásztapasztalatai inspiráltak, végig kimerevített képekkel dolgozott. Itt a kameramozgás (közelítés, távolítás) kölcsönöz az animációnak filmes hatást. Ebben a műben Kovásznai a bányákban felvett eredeti hangfelvételeket használta. Elődje a „riportré”4 műfajnak, és bizonyítéka a valóshoz való vonzalmának: valódi helyeket, helyzeteket ábrázolni, valóságos emberekkel és valósan átélt hangulatokkal. A Habfürdő esetében elsősorban állóképként, háttérként szerepelnek olajfestményei. „Kovásznai gyakorlott festőművész lévén bizonyos helyzetekben nem kulcsfigurákat rajzolt elő az animátorok és kifestők számára, hanem az egész helyzetet, a szereplő aktuális állapotát egy önálló olajfestményben fogalmazta meg.” (Iványi-Bitter 2010: 241) Előfordul, hogy ezek a festmények nemcsak kimerevedve, a kameramozgás segítségével mozdulnak meg, hanem a szereplők hangja is hallatszik. Ilyenkor megmozdul a képen az illető szája is, így artikulál. 1.3. Eredeti hanganyagok; riportrék

Kovásznai a dokumentarista módszert eredetileg A Hét című tévéműsorhoz dolgozta ki, mert foglalkoztatta az animáció használata a televízióban, animációs riportokat szeretett volna beépíteni a hírműsorok közé.5 Kovásznai a riport és a portré szó összevonásából alkotta meg a riporté szót: grafikus kép eredeti hanggal. Riportok alapján valóságos beszélő személyeket ábrázol (Iványi-Bitter 2010: 223). A Habfürdőben sokszor eltúlzott portrékat látunk, például gyerekekről és a szüleikről, az összhatás egyszerre groteszk és nagymértékben valósághű. Nemcsak kisgyermekes és várandós nőket szólaltattak meg, ellátogattak egy névadóünnepségre is, a televízióban megjelenő riport Szalai Júliával pedig az eredeti kópiát használja fel. 1.4. Zene

Kovásznai Másik Jánosra bízta a betétdalok komponálását. Mikor a forgatókönyvet és a dalok szövegét megírta, átadta Másik Jánosnak a szövegeket és a figuraterveket

122

3 

Például: Átváltozások (1964).

4 

Eredeti riportok, rajzolt portrékkal. Bővebben a 1.3. alfejezetben.

5 

Később használja ezt az Ez csak divat! című négyrészes divattörténeti animációs filmsorozatában is.

is. Csak annyi kikötése volt, hogy legyen „pesti” a zene, Másik szabad kezet kapott. A zeneszerző ekkor 27 éves volt, és már régóta várta, hogy filmzenét írhasson. Nagyon örült a felkérésnek és az eredmény nem maradt el. A dalok sokfélesége rendkívül jól illeszkedik Kovásznai képi megoldásainak eklektikájához. Sokféle műfajban gondolkodott; találunk a dalok között könnyű dzsesszt, operaparódiát, diszkózenét, de még tangót is. Másik bőven eleget tudott tenni Kovásznai kikötésének: a zene „pesti” lett. A dalok és a zene nagyon érzékenyen kísérik végig a filmet. A film legelején néhány taktus erejéig csak ütemes dobszót hallunk, szívdobbanást. Mintha megadná a segítséget ahhoz, hogy felvegyük a film ritmusát; mostantól a szívünk ebben az ütemben fog kalapálni. Ugyanakkor a lendületes nyitó zeneszám egyfajta hétköznapiságot is sugall: a forgalom folyamatosságát, az egész város lüktetését, a város szívdobbanását. A forgalom ütemét nyomatékosítja a valódi motor- és forgalomzaj, a gázfröccsök, a fékezések. Az apró inzertek, az eklektikus zenei kavalkád jól támogatja a történet alakulását, és a szereplők rezdüléseit is erősíti. A hangulatok megelevenedésében, érzékeltetésében legalább annyi szerepe van, mint a vizuális elemeknek. 1.5. Visszatérő motívumok, szimbólumok Élettani szál

Már a film alcímében (Zenés trükkfilm szívdobbanásra) megjelenik egy nagyon fontos, a létezés alapfeltételeként ismert, ugyanakkor a romantikus érzelmeket is felidéző szív, szívdobogás. A szívünk dobbanása végigkísér bennünket egész életünkön, és ebbe tulajdonképpen ritkán gondolunk bele, megszoktuk, természetesnek vesszük, de különös történések esetén mégis „megemlékezünk” róla: „Azt hittem, megáll a szívem”, „Úgy megdobogtatta a szívem”, „Hallani lehetett a szívdobogásomat”. A szív lüktetése egy ütemes és halálunkig meg nem szűnő jelenség, amelyet legtöbbször figyelmen kívül hagyunk. Mégis legelemibb valójában élettani jelenség. Az alcím olvastán mégsem a szívműködésünkre gondolunk, hanem arra, hogy ez biztosan romantikus, érzelmes mese lesz, és el fog bájolni bennünket. Anni és Klári, a két női főszereplő munkahelye a Római III/2 Anya- és Csecsemővédő Intézet. Az egész film során érződik az orvos hierarchiába való beágyazottság. „A főnővérek angyalok, az orvosok, az orvosok az istenek” ‒ énekli Klári. Anni arra vágyik, hogy orvos lehessen, hogy elismerjék, hogy embereket gyógyíthasson. Talán az is motiválja, hogy párkapcsolataiban nem túl sikeres. A kispolgári terveket szövögető Klári is kijelenti a film végén, hogy orvos szeretne lenni. Ezen kívül sokat hallhatjuk testi bántalmaikra panaszkodni Zsoltot és a terhes anyákat. Szinte nincs olyan szereplő, aki ne kerülne kapcsolatba gyógyszerrel, ugyanakkor mindvégig érezhető, hogy itt nincs senkinek semmi komolyabb baja. A panaszok elhangzásakor mind a képi világ, az alakok mimikája, mind a beszédhangok vagy épp 123

eredeti hangfelvételek összejátszanak abban, hogy némi iróniával hallgassuk ezeket a panaszokat. Érdemes még itt megemlíteni a magányt, mint lelkiállapotot. Anni tárgyilagosan magányos, Klári pedig belehal, ha magányos. „Már volt két sikertelen öngyilkossági kísérletem, mert gyilkos dolog a magány” ‒ sóhajtozik Klári, aki férfi nélkül „el van idegenedve”. Anni lábhintáztatása

Anni keresztbe tett lábakkal ül egy széken és hintáztatja a lábfejét. Ez a kép időrőlidőre feltűnik, s emlékeztet a jellemére, a nyugalmára, a szilárdságára, és arra, hogy mindez mennyire természetes és hétköznapi. Egyfajta lüktetést éreztet a hintáztatás üteme, folytonossága jelöli az élet folytonosságát, az idő múlását. Először a film elején láthatjuk ezt a képet, amikor biológiatanulás közben tart pihenőt és hallgatja a ­televízióban Szalai Júliát. Ez fejezi ki lelkiállapotát, mielőtt Zsolt kéretlenül betörne az életébe. Rögtön ezután érdemes a film utolsó képével foglalkozni. Ez is szimbolizálja a körforgást, és egyben egy keretet is ad a filmnek. Addigra lecsendesednek az események, és bár eltelt egy év, Anni Zsolt és Klári gyermekének névadója és elsőéves orvostanhallgató, mégis ugyanazzal az álmodozó lassúsággal hintáztatja a lábát. Ezeken kívül még kétszer láthatjuk ebben a testhelyzetben: egyszer, amikor Zsoltot hallgatja, másodszor pedig, amikor Klárit. Olyan az a szék, mint egy sziget, amely terepet ad a magánynak. Dokumentarista elemek, motívumok

Az első dokumentarista megnyilvánulás a filmben, amikor Zsófi néni, (akitől Anni a gondozásáért cserébe kapja a szobát) ebéd után kéri Annit, hogy kapcsolja be a televíziót, ahol egy riportot láthatunk. Érdekes képi megoldás, hogy ugyan a televíziónak nemcsak a képernyőjét látjuk, hanem az egész készüléket és részben a környezetét is, mégis a teljes kép egy zavaros tévéadásra emlékeztet bennünket. A riporter Szalai Júlia szociológussal beszélget a családtervezési modellről. „A családtervezési ideálban a háromgyerekes család szerepel. Létrejönnek-e ezek a családok? Hiszen eredetileg éppen azért volt ez az elképzelés, hogy megtörténjen a reprodukció”, mondja a riporter, amire Szalai Júlia válasza: „Hát nézze, ideálok önmagukban még nem változtatnak helyzeteken, ezekre az ideálokra persze alapoztak eszközöket, népesedéspolitikai határozatokat, de hát a társadalomban sok más ideál is van. Ideál a dolgozó anya, a dolgozó nő, ideál az, hogy az emberek mozogjanak városokba, hogy szép lakásokban lakjanak, hogy fejlődjön a társadalom, mindez együtt sokszor összeütközéseket produkál.” Ez a rövid bejátszás, amelynek hanganyaga egy eredeti riportból származik, gyakorlatilag le is ír egy jelentős kérdést azok közül, amelyekkel ez az animációs film foglalkozik. Ez a kérdés napjainkban legalább annyira jelen van, mint 35 évvel ezelőtt. 124

Továbbra is csökken a magyar népesség, kérdéses a nők szerepe, a női egyenjogúság és a család viszonya. A hatást fokozza, hogy Szalai Júlia válaszának közepétől kezdve ­A nnit láthatjuk, amint a folyosóról hallgatja a riportot. Klári a film végén válik a másik ideállá, dolgozó anyává. Ezzel tulajdonképpen egy keretes szerkezetet kap a film, és elhelyeződik benne a két női főszereplő. Megismerhetjük motivációikat, életútjuk azon részét, amikor elhatározásra jutnak pályájukat illetően, valamint az orvosi hierarchiához való viszonyukat. Klárinak is fontos, hogy Dr. Karczagiék ott legyenek az esküvőjén. Klári a telefonbeszélgetés során említi, hogy „azért is háromévente szülök egy gyereket, és azért is kiveszem háromévente a gyermekgondozási segélyt”. Az államszocializmusban rövid idő alatt jelentősen megnőtt a gyermekgondozási segélyt igénybevevők száma: 1967-ben harmincnégyezer nő vette igénybe, 1977-ben ez a szám háromszázkétezer főre növekedett (Sulyok 1979: 10). Egy másik jelenetben is dokumentarista elemek intenzív kavalkádjával találkozhatunk. Ezt az eredeti hanganyagok, riportok kíséretében megjelenő kismamák, terhes nők jelenítik meg, amikor Anni önfeledten és szeretettel mesél a munkájáról. Megelevenednek előttünk az érintettek, és a riportok olyan jól járnak együtt a portrékkal, hogy szinte érezzük a jelenlétüket, mosolygunk a nyelvbotlásain és már-már szurkolunk a gyerekeknek, hogy ki tudják számolni, hány éves is a testvérük. „…Éva tíz éves, Áron kilenc éves, Ráhel hét éves…” Ezektől az inzertektől nemcsak a történetek lesznek hitelesek, hanem igazán kortárs is lesz. A nézők, ha magukra nem is, az ismerőseikre biztosan ráismernek. A következő eredeti hangfelvétel már Zsolt és Klári közös gyermekének a névadó ünnepségéről származik. Lenyűgöző a szocialista szertartásosság, a mód, ahogyan az államszocializmus alternatívákkal helyettesítette az ünnepségeket, különös figyelmet fordítva az átmeneti rítusokra. A filmben eleve egy ilyen rítus kerül a középpontba, a házasság. Amikor Klári Annival beszél telefonon, és nyomatékosan invitálja, azt mondja: „Jössz velünk az anyakönyvvezető nénihez, óriási balhé!”, szó sincs templomi ceremóniáról. A névadó ünnepség is egy ilyen speciális szocialista átmeneti rítus. Ezen a névadó ünnepségen láthatjuk Zsoltot, Annit, Klárit, Nándit és a babát egy szép kompozícióban, amely aztán később egy szoba falán tűnik fel, ezzel is érzékeltetve az emlékek mindennapiságát, az emlékek fontosságát, képként való megjelenését. A buborék szimbólum

A buborék visszatérő szimbólum, végigkíséri a filmet. A cím ismeretében ez talán nem is olyan meglepő, de mint annyi más érzékeny részlet a filmben, végül sokkal mélyebb értelmet nyer, nem egyszerűen a szappanbuborék játékos hangulatát, csillogását, kön�nyedségét, sérülékenységét, múlandóságát idézi meg. Először a film legelején látunk az utcáról felfelé szálló buborékokat, amelyek itt még inkább grafikai elemként hatnak. 125

A film második felében válik a buborék egyre gyakoribb motívummá: Zsolt könnyűbúvár felszerelésbe bújva Homolya Nándi elől menekül és beugrik a kádba, színes buborékok felszállnak a csobbanást követően. Ekkor még inkább csak a közeget érzékelteti, a történések szürrealitását, játékosságát, abszurditását, humorát. Amikor pedig Klári, Nándi és Anni pezsgőt bont, a buborékok nemcsak az italban pezsegnek, hanem betöltik a szobát. Majd a búvárruhában levegő után kapkodó Zsolt fulladozását kísérik. A kirakatrendező „csak az üvegen át láthatja az embereket, és ki akar törni közéjük”– mondja Zsolt. Mind egy-egy burokban élünk, ezt Zsolt és Anni nem tudta átszakítani, Klári viszont „pokolian” ért ehhez. Végül a habfürdőző Zsoltot rejtik el a buborékok, eltakarva a gondolatait, az érzéseit és gúnyos véleményét arról, hogy Klári is jelentkezett az orvosi egyetemre.

2. Összegzés Ez az animációs film igazán pesti, igazán magyar. A budapesti helyszíneivel; a körúttal, a városmajori lakással, Rákospalotával, a Duna-parttal. A budapesti emberekkel, a Védőnő Intézet dolgozóival, a dekoratőrrel, a tolószékes özvegyasszonnyal, az ökölvívóval, a rokonokkal, az unokatestvérekkel, mind a huszonhárommal, a terhes nőkkel az anyavédelmi központban és a gyerekekkel. A húszéves nők ambícióival, az orvosi hierarchiához való viszonyukkal, a családalapítással kapcsolatos vélekedéseikkel. A túl fokhagymás fasírozottal, a másodosztályú mokkával, a dohányzással és a dohányfüsttel, a gyógyszereikkel. A körúti autózásukkal, a könnyűbúvárkodásukkal, a tanulásukkal, a televíziózásukkal, az ünneplésükkel. Vágyaikkal, álmaikkal, jövőképükkel, ábrándjaikkal, félelmükkel. A dalaikkal és táncaikkal, az érzéseikkel és emlékeikkel. És, hogy mitől? A fényektől, Szalai Júliától a televízióban, a csöngő hangjától. A főnővértől, a Volkswagen bogárhátútól. A kispolgároktól, az építészektől és a kerámia-kisiparosoktól. Az Alabárdostól, a régi Pest-Budától, az Intercontinentaltól, a Hiltontól. A Dózsától, a presszótól, a mozitól. A hangszíntől és a hanglejtéstől, az artikulációtól. A humortól, az iróniától. A háztartási gépektől, a Ford Capritól, a pezsgőtől, a buborékoktól. A sűrű habtól és a habfürdőtől a tükörpolcon.

126

3. Kritikák áttekintése A várakozásokkal ellentétben nem aratott nagy sikert a film bemutatója, éppen ellenkezőleg: a készítők, a barátok úgy emlékeznek, hogy a film megbukott. A siker reményében Dobray György előzetest is készített a filmhez, az eredeti elképzelés milliós nézőszám és természetesen díjak voltak (Iványi-Bitter 2010: 243–244). A film sikerével kapcsolatos remények nem voltak alaptalanok, hiszen a korábbi magyar animációs filmek magas nézőszámot produkáltak, jó visszhangot kaptak és díjakat nyertek. Kovásznai György Habfürdő című filmje a Pannónia Filmstúdióban készült negyedik magyar egész estés animációs film volt. Az első Jankovics Marcell János vitéz című alkotása volt 1973-ban. Még ugyanebben az évben elkészült az amerikai Febrgé Brut megrendelésére a Hugó a víziló című mese. Ezután következett Dargay Attila Lúdas Matyija 1976-ban. (Lendvai 1996) Képzeljük el ezt a hármast, az első egész estés magyar animációs filmeket: mesék, gyerekeknek, lineáris narratívával, gyermeki ártatlansággal, egységes képvilággal. Képzeljük csak magunk elé a jól ismert János vitézt, a beszélő vízilovat és a pórul járt Döbrögit… A Habfürdő teljesen más világ: animációs film felnőtteknek, amely hangulatokat hordoz, a magyar társadalommal foglalkozik, ráadásul lecsúszik benne a főszereplő kisasszony melltartója. Kétszer is. A magyar közönség épp csak kezdett megbarátkozni azzal, hogy ráhangolódjon magyar alkotók egész estés meséire ‒ és Kovásznai ekkor elkészít egy egyéni stílusú művet, melyet a nézőközönség képtelen befogadni. Ma már jól látni, hogy zseniálisan nagyot és újat alkotott, de akkor a legtöbben ‒ a kortársak, a kritikusok is ‒ értetlenül álltak előtte. A bemutató szakmai közönsége nem értette a poénokat, és furcsállta a „silány” dramaturgiát. Kevés kópia készült, és mindössze néhány moziban vetítették a filmet. Filmfesztiválokra el sem jutott. A Habfürdő viszonyát saját korához legvilágosabban a bemutató hatása jelzi. Érdemes áttekinteni néhány kritikát. Többségük ugyan értetlenkedett, de azért akadt, aki elismerően szólt Kovásznai filmjéről, értette és élvezte az új magyar rajzfilmet. Néhány szemelvény: „A történetke unalmasan banális, ami talán egy musicalnél nem is lenne baj – az élő szereplős musicalek történetei sem mindig sokkal jobbak –, ám itt a rajzok, a néhány szereplő dramaturgiailag nem mindig indokolható villódzó alakváltozásai helyenként olyannyira fölébe kerekednek a történetkének, hogy már-már öncélúnak tűnnek. […] Jóllehet, egy műalkotásnál nem a kifejezési eszközök, vagy az időbeli terjedelem határolják be, számon kérhető-e tőle valamilyen mondandó hordozása, e musicalnél most mellőzzük ezt. Bizonyára sokan nézik szívesen nyolcvan percen keresztül – jó muzsika kíséretében – a rajzfilmművészet lehetőségeit fényesen demonstráló Habfürdő villódzó képsorait. (Gyermekeknek nem ajánlható.)” (Benedek 1980)

Világos, hogy elsősorban a dramaturgiával nincs megelégedve a szerző. A zárójelben álló, „Gyermekeknek nem ajánlható” kommentár nem meglepő, ha a Habfürdőt megelőző rajzfilmekre gondolunk, amelyeken az egész család együtt szórakozhatott anélkül, hogy félteni kellett volna a gyermekek erkölcsét a kivillanó mellbimbóktól és Zsolt fejétől, ami Anni keblei között tűnik el. „Őszintén szólva már az is nehezen érthető, miért éppen Habfürdő ennek az egész estés, zenés rajzfilmnek a címe. Még átvitt értelemben is nehéz felfedezni, hogy kit, mit fürösztenek itt habbal vagy anélkül, de hát ez lenne a legkisebb hiba. […] Az egész azonban mégis bizonytalan, helyenként unalmas. […] Máshol kell hát a sikertelenség okát keresni. Valószínűleg a történetben.” (Esti Hírlap 1980)

A kritikusok egyértelműen hiányolják a mozgalmas cselekményt, nem látják a rajzfilm valódi értelmét. A mai olvasónak úgy tűnik, mintha a látható dolgok bírálatával szeretnék elvonni a figyelmet a film mélyebb mondanivalójáról. Több kritikában is hivatkoznak arra, milyen várakozásokkal kezdték nézni a felnőtteknek szóló egész estés animációs filmet, mégsem felnőttként értelmezik: panaszkodnak, hogy unalmas a történet, hogy érthetetlenek a szimbólumok, hogy túl vulgáris és gyerekeknek nem ajánlható… Nemcsak a napilapok, a Film, Színház, Muzsika című népszerű szakmai lap is bírálja a dramaturgiát: „A film alkotói elvárják tőlünk, hogy kövessük őket bonyolult pszicho-filozófiai okfejtéseikben, szociológiai eszmefuttatásaikban. Mi nézők ezt szívesen meg is tennénk, ha a film kellőképpen támogatna ebben a jóindulatú szándékunkban, ha teszem föl, elhitetnék velünk, hogy a filmnek lenne épkézláb cselekménye, amit nem kéne idegen anyagokkal időről időre foltozgatni. A formai kiindulópontok sokkal komolyabb eredményt hozhattak volna, ha a film dramaturgiailag átgondoltabb, és nem csempészik vissza a kommercializmust rögvest a mondandóban.” (F.L. 1980)

A kritikusok nagy része nem lát a cselekményen, a dramaturgián túlra. Ugyanakkor ez nem mindenkire igaz. Születtek jó kritikák is, és nemcsak a Filmvilág, de a Népszabadság hasábjain is pozitív értékelést olvashatunk: „Vérbeli antimesével van tehát dolgunk. Kontra-János vitézzel és ellen-Lúdas Matyival, ellensémával és kontrahagyománnyal. Mindezt animációs filmre rakni több mint szentségtörés. […] Walt Disney forogna a sírjában, ha látná: egydimenziós mesehősök helyett az autentikus lét problémáival küszködő, társadalmilag sokszorosan determinált, pszichikailag labilis Mickey egér unokák vallanak vágyaikról és kudarcaikról, hol song-

128

ban, hol tárgyszerű dialógusban. A Habfürdő persze, a szentségtöréstől még rossz film is lehetne. […] Amiért nem lett az, arról a fellegekben járó rendező, Kovásznai Gábor György és a józanul profi stábjának összmunkája »tehet«. […] elhitették velünk az elhihetetlent: Mohay Zsolt »eltablírozódásának« esete dalbetétekkel dúsított animációban és csakis abban képzelhető el.” (P. Szűcs 1980)

A leginkább magasztaló vélemény a Filmvilágban jelent meg a bemutató után: „Ez a film ugyanis – próbáljuk meg végre összegezni – dokumentumfilm is, amellett, hogy fő műfaja a musical: vidám, zenés rajzfilm, mai fiatalokról. Gonoszkodik, csúfolódik, elandalít, komoly kérdésekkel birkózik, de mindent idézőjelbe tesz, miközben elrajzoltan és valódi remeklésként beépít mindent, amit századunk festészete kitalált: a fauves-ok és Picasso, a szürrealisták, a lírai absztrakció és gesztusfestészet, s persze (hiszen a rajzfilm ennek a gyermeke): az expresszionizmus. […] Ettől persze még lehetne a film sznob is, unalmas is, s amellett üresen eklektikus. De nem; ez a formanyelv Kovásznai és munkatársai számára éppoly természetes, saját nyelv, mint ahogy a bejátszott szociológiai felvételek a »kedves szülők« saját hangját szólaltatja meg – míg a kép az eredeti szociofotónak ízléses, kissé karikírozó átrajzolása. […] Végül eleve képtelennek (!) éreztük a mai társadalmi valóság kifejezését animációs eszközökkel: a valóságot csak a fényképezett film eszközeivel véltük láthatóvá tenni. Pedig ha egyáltalán van modern képzőművészettel vagy karikatúrával történő társadalmilag elkötelezett valóságábrázolás – hogyne volna! – akkor lehet ilyen film is. […] A Habfürdő párját ritkító kísérlet, és mint megvalósulás, mindenképpen sikerfilm, amely mindenkihez szól és mindenkinek mond valamit. Talán még azt is: »változtasd meg életed«.” (Kristó Nagy 1980)

Érdekes mindezt összevetni egy majdnem három évtizeddel későbbi értékeléssel: „Nehéz zavarba ejtőbb animációs filmet elképzelni Kovásznai György Habfürdő című 1979-es alkotásánál, amelyben a felülmúlhatatlan vizuális és zenei orgia az igazi magyar gagyizmussal, a vérfagyasztó emberismeret pedig a kádárista kispolgárság-kritikával keveredik. Milyen az, ha egy okleveles kirakatrendező széteső pszichéje testet ölt? Milyen az, amikor egy film huszonöt évvel megelőzi a korát? […] Kovásznai Habfürdője azonban a közönség számára is emészthetetlennek bizonyult; a visszaemlékezések unokájukkal sírva menekülő nagyszülőkről szólnak és bátor mozigépészekről, akik inkább valami normális filmet fűztek be a vetítési időpontokban. A magyar animáció egykori legnagyobb bukását e sorok írója még nyolc-kilenc éve is magányosan tudta megtekinteni, egy azóta bezárt moziban […] márpedig 1979-ben bicskanyitogató lehetett a sportolók kivételezettségén való élcelődés, a kicsi vagy kocsi-vita melegen

129

tartása, a menyasszony „polgári allűrjeinek” kifigurázása és a fridzsiderszocializmus szó szerinti megjelenítése. Alighanem ez is hozzájárult a film bukásához […] Ez a képi és zenei világ mára feldolgozhatóvá vált, megszűnt az átjárhatatlan kategóriahatárok iránti igény: a témák, vizuális megoldások és szellemességi fokok táblázatba rendezése, és az is valószínű, hogy a társadalmi problémák, a pénzközpontúság megemlítése a mai közönséget kevésbé irritálja.” (Horváth 2007)

A Habfürdő a maga lényeglátásával, hétköznapiságával a saját korának nem mutatott újat, viszont annyira újszerűen szembesítette önmagával, hogy a közönség mégis megrökönyödött és értetlenkedett. Egy negyedszázad múltán már tudunk mosolyogni ezen a filmen, érthetőek a poénok, a gúnyolódás nem személyesen érint bennünket, emlékek segítségével találunk kapcsolatot nagyanyáink történetei és a film között. Mosolygunk a megjelenített helyzeteken, az akkori emberek problémáin, nosztalgiával idézzük fel a családi históriákat az autóvásárlás és a telefonbekötés körülményeiről. Kovásznai mindazt át tudja adni a Habfürdőben, amit nem olvashatunk ki a történelemkönyvekből: a kor atmoszféráját, a személyes ambíciókat, az intimitást, a humort. A lakáskérdésről nem annyit mond, hogy probléma volt lakáshoz jutni, hanem, hogy Parádi Anninak 22 évig kellene félretennie a védőnői fizetését, hogy abból lakást vehessen. Nem 20-ig és nem 25-ig. Ezektől az apró mozzanatoktól válnak számunkra hitelessé, sőt átérezhetővé az akkori hétköznapi problémák és a rájuk adott bizonytalan válaszok.

Irodalom Benedek [csak vezetéknév] (1980): Új magyar rajzfilm: Habfürdő. Észak-Magyarország, április 4. Esti Hírlap (1980): A mozik műsorán a Habfürdő. Esti Hírlap, április 15. Filmkultúra (1969): Szociológiai filmcsoportot! Filmkultúra (3): 95. F. L. (1980): Ezt láttuk még a moziban. Film, Színház, Muzsika, április 12. Horváth Olivér (2007): Gomba a krumplilevesben. Kedvcsináló a pszichedelikus szociográfiához. http://www.prae.hu/article/815-gomba-a-krumplilevesben/ (utolsó letöltés: 2015. 04. 01.) Iványi-Bitter Brigitta (2010): Kovásznai. Budapest: Vince kiadó. Kovásznai György (1979): Habfürdő. Pannónia Filmstúdió. https://www.youtube.com/ watch?v=vxqQY8JAUT4 (utolsó letöltés: 2015. 04. 01.) Kovásznai György (1976 k.): Öninterjú. In: Iványi-Bitter Brigitta (2010): Kovásznai. 30. Kristó Nagy István (1980): Voks a béka mellett. Habfürdő. Filmvilág, április 13. Lendvai Erzsi (1996): A magyar animációs film. http://www.filmkultura.hu/regi/articles/ essays/anim.hu.html (utolsó letöltés: 2015. 04. 01.) 130

Molnár Károly (1979): Habfürdő. Új Tükör, január 28. P. Szűcs Júlia (1980): Habfürdő. Népszabadság, április 13. Perneczky Géza (1966): Kovásznai György rajzfilmjeiről. Filmkultúra, (4). Sulyok Katalin (1979): Egy ország gyesen. Budapest: Kozmosz Könyvek.

Lehotai Orsolya

Jobboldali „feminizmus”? Alternatív női emancipációs diszkurzusok, lehetőségek és törekvések a jobboldalon a rendszerváltást követően Magyarországon

Tanulmányom célja megvizsgálni azt, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta milyen a nőpolitikát illető diszkurzusok alakultak ki a közéletben. Vizsgálódásom fókuszában elsősorban a konzervatív tradicionalista, illetve keresztény, valamint a radikális jobboldali nőpolitikai törekvések állnak. A konzervatív alapzaton álló, nőket tárgyaló politikai diszkurzus mellett megjelent egy, a modernitással szembehelyezkedő, a szekuláris emberi jogi diszkurzust elutasító nőpolitikai irányvonal is. Ezeket a főbb irányzatokat szeretném megvizsgálni, és mélyebben elkülöníteni egymástól. Fő állításom, hogy a jobboldali politikai diszkurzusok egy alternatív emancipatív potenciállal bírnak, de ez a potenciál jóval szűkebb körét próbálja megszólítani és formálni a nőknek, mint a baloldali feminista törekvések. Az egyes, általam elkülöníteni kívánt, nőpolitikai törekvésekkel kapcsolatos szövegek vizsgálatához a kritikai diszkurzuselemzést (Critical Discourse Analysis, CDA) tartom a legcélszerűbb módszernek, amit a különféle nyilvános politikai és országgyűlési felszólalásokon, nyilatkozatokon, pártdokumentumokon és sajtóbeli cikkeken keresztül végzem el. Kulcsszavak: jobboldal, konzervativizmus, alternatív emancipáció, nőpolitika

1. Az elméleti keret A nőket, a női politikai és társadalmi szerepeket tárgyaló politikai diszkurzust közkeletűen a liberális, szocialista, szociáldemokrata, illetve marxista alapokon álló, úgymond „haladó” „mainstream” emancipációs feminista törekvések, mozgalmak tematizálják leggyakrabban. Ezen mozgalmak közös alapállása szerint a feminizmus az a törekvés, amely a patriarchális rendet kívánja megváltoztatni, és a nőt a férfivel, 133

a társadalom minden terén, egyenjogúvá kívánja tenni. A baloldali-liberális feminizmussal szemben álló, úgynevezett konzervatív nőpolitikai diszkurzusról, mozgalmakról ugyanakkor jóval kevesebb szó esik a feminizmus gyűjtőfogalom alá besorolt, „mainstream” megközelítések mellett. A tanulmányban a konzervatív nőmozgalmat, mint egy önmagát az utóbbi megközelítésekkel szemben, kvázi ellenmozgalomként pozícionáló, egyszerre összetett, és rendkívül megosztott értékrendszerként, illetve erre az értékrendszerre reflektáló diszkurzusokként vizsgálom. Tanulmányomban az egyes konzervatív és radikális jobboldali politikai diszkurzív gyakorlatokat az általuk ideálisnak tartott társadalom alapján, illetve a nőknek ebben az ideálisnak tartott társadalomnak a köz-, és magánszférájában betöltött, illetve betöltendő szerepe alapján elemzem. Érdeklődésem középpontjában az áll, hogy hogyan helyezik el politikájukban a konzervatív ás radikális nőpolitikai diszkurzust aktívan alakító, és ezen érdekeket artikuláló pártok, mozgalmak diszkurzusai az anyaság szerepét és funkcióját, valamint a nő-, illetve családalapú politikai elgondolásokat a domináns és normatív értelemben megfogalmazott társadalmi rend viszonylatában. Hogyan értelmezik ezek a pártok a nőpolitikájukat, illetve családpolitikájukat a szekuláris emberi jogi diszkurzusban, a modernista, baloldali emancipáció elleni diszkurzusban, továbbá a szocializmus felülről diktált emancipációs politikájára reagálva? A tanulmányomban a fenti kérdések mentén igyekszem elemezni, és elkülöníteni a vizsgált jobboldali diszkurzusokat, illetve láthatóbbá tenni, hogy mivel is vitatkoznak ezek az elképzelések a rendszerváltást követően Magyarországon. A célom – amelyet a jobboldali nőkről szóló diszkurzusok provokatív (bár egyúttal korlátoltsága miatt idézőjelbe is foglalt) feminista jelzővel történő ellátása is mutat –, hogy azt vizsgáljam, mennyire biztosítanak alternatív emancipációs lehetőségeket ezek a diszkurzusok nők bizonyos csoportjainak láthatóvá tételével, és hatalommal való felruházásával (vagy éppen megfosztásával). A baloldali, kritikai elemzési szempont pedig azért releváns, hogy megfigyeljem, a nők mely csoportját zárják ki ezek a tömörülések, és mennyire próbálják fenntartani a férfialapú politizálással járó privilégiumokat a rendszer keretein belül. A dolgozat szempontjából elsődlegesen nem a politikai szereplők entitásán van a hangsúly, tehát, hogy pártok, mozgalmak vagy kormányzati szereplőkről beszélünk, hanem jóval inkább azon, hogy mit és hogyan mondtak, elsősorban kiknek célozva mondandójukat, s ezzel egyúttal nők mely csoportjait emelték be, vagy igyekeztek beemelni, a politikai arénában folytatott diszkurzusok középpontjába. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem egy-egy adott parlamenti párt felszólalásából szeretnék levonni az egész jobboldalra jellemző következtetéseket, hanem a magyarországi jobboldal, rendszerváltást követő karakteres emancipatív diszkurzusait szeretném elkülöníteni, és elemezni.

134

2. A leírás, vizsgálat módja A vizsgálatom során jellemzően írott forrásokból dolgoztam, tehát sajtóanyagok, pártnyilatkozatok és parlamenti jegyzőkönyvek szövegeit, illetve parlamenti felszólalások leiratolt szövegeit elemeztem.1 Ezen felül kutatásom részét képezték a téma szempontjából általam relevánsnak tartott, egyéb fórumokon elhangzott politikai megszólalások és megszólalók (adott esetben a férfi politikusok mennyire alakíthatják ezt a diszkurzust) elemzése is. Igyekeztem elsődlegesen az élőbeszédben elhangzott parlamenti felszólalások, illetve politikusi interjúk leiratait használni az elemzéseimhez, mert az azok által kínált analitikus lehetőségek nagyobbak szerintem, mint az újságírói interpretációk utáni szövegkorpuszok esetében. Forrásaimnak azokat a szövegeket választottam, amelyek a leginkább megosztották a magyarországi női kérdésekkel foglalkozó táborokat, s kialakuló ellentáborokat, s továbbá amelyekben véleményem szerint a leginkább tetten érhetőek a jobboldalon belül képződő ellentmondások és különbségek. A kiválasztás során a legnagyobb hangsúlyt arra fektettem, hogy az egyes konzervatív, jobboldali megszólalásokban, állásfoglalásokban mennyire jelennek meg a nők és a nők helyzete rendszerszinten, általánosan, illetve mennyire jelennek meg konkrét esetek, élethelyzetek elemzései az aktuális társadalmi viszonyok és a tradíciók fényében, bizonyos fokú normakövetés keretei között (lásd bővebben Sárai Szabó (2014) írását a „normakövető emancipáció” meghatározásáról). Fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy a dolgozatban vizsgált különböző diszkurzív gyakorlatokban gyakran egybecsúsznak a különböző megközelítések és az érvelések. Egy-egy személy, személyek csoportja, pártok, politikusok, mozgalmárok gyakran többféle diszkurzív gyakorlatban vettek részt és alakították azokat, tehát nem határolhatók le az egyes diszkurzusok olyan egyszerűen, mindazonáltal igyekeztem analitikusan, bizonyos változók mentén elkülöníteni őket. Az elemzésre kiválasztott dokumentumok mind a rendszerváltást követő időszakra reflektálnak, ugyanakkor igyekeztem külön hangsúlyt helyezni a 2010 utáni konzervatív társadalompolitikai fordulatra is, amely a magyarországi jobboldalon is polarizálódást okozott, s amely újult erővel hívta elő a jobboldaliság, tradicionalizmus, konzervativizmus és radikalizmus értelmezésének és elkülönítésének igényét. Az elemzés során főképp azt vizsgálom, hogy a jobboldali nőpolitikai törekvéseket övező diszkurzusok által hogyan konstruálódik a politikai tér, a közszféra, illetve a magánszféra elválasztása, továbbá a köztes tér megjelenése (Pető–Szapor 2004), valamint ezek a diszkurzusok hogyan tematizálják a nőket, és szerepüket mint politikai kérdést. Szabó Márton (2003: 7) kifejezésével élve „a politika a szereplők permanens jelentésadó aktivitásának a terméke”. Ezt a jelentésadást igyekszem megragadni, majd vizsgálni az elemzés keretein belül. Pontosabban a jelentésadásnak a jellegét és hatását vizsgálom 1 

Ezek forrása egységesen a www.parlament.hu.

135

a politika tárgyára, azaz a jobboldali nőkről szóló diszkurzusok által (bizonyos) politikai erővel felruházni kívánt nők csoportjaira. Vizsgálatom másik fontos pillére a család, és a különféle bináris kapcsolatoknak (férfi vagy nő, magánszféra vagy közszféra, jobb vagy bal) politikai szempontból történő dekonstrukciója. Kiindulási alapom ugyanis, hogy ezek társadalmi konstrukciók, amelyek ebből az okból kifolyólag lebonthatók és így jobban megérthetők az alanyok pozíciói a szintén konstruált politikai köz- és magánszféra tereiben.

3. Az ideológia és az alkalmazott politikai nyelv viszonya A jobboldali-konzervatív ideológiáknak és az általuk alkalmazott politikai nyelvnek az összekapcsolódása a politikai diszkurzusokban fontos és izgalmas vizsgálódási pontként szolgál, ugyanis az ebben megfigyelhető nőpolitikai, illetve női politikai normatív álláspontok hatalomtechnikai eszközként felfogható fogalmakkal operálnak. A disz­ kur­zív gyakorlatban megfogalmazott ideologikus elemek szóban és írásban történő in­stru­mentalizálása a politikai-hatalmi nyelv termékei. Az a folyamat, ahogyan áthelyeződik a hangsúly a politikai ideologikus diszkurzus által a nőpolitikáról a családpolitikára, vagy a nők elleni erőszakról a családon belüli erőszakra, az a társadalmon belül jól körülhatárolható (heterogén) érdekcsoportnak a nyelvészeti eszközökkel történő hatalommegfosztását eredményezi (Bashevkin 1998, idézi Pető 2003: 12).

4. Mozgalom és ellenmozgalom Ahhoz, hogy a feminista és antifeminista diszkurzusokat megvizsgáljam, a mozgalmak és ellenmozgalmak jellegeiről is szót kell ejteni. A jobboldali emancipatív potenciállal is bíró nőpolitikai diszkurzusok a puszta feminista – antifeminista ellentéten túlmutatnak ugyan, bár bizonyos körülhatárolható diszkurzusoknak kétségtelenül van antifeminista éle. Éppen ezért, valamint ezeknek a nőmozgalmaknak a feminizmussal szembeni ellenvetései, és elutasító hozzáállásai miatt, érdemes foglalkozni a feminizmussal és antifeminizmussal mozgalomkutatási szempontból. Ezt a dichotómiát egészítem még ki tartalmilag az alternatív jobboldali női emancipáció keretezte mozgalmakkal, amiket magam láttam el a provokatív „feminista” jelzővel. Itt nem választom el az antifeminizmus különböző változatait, és nem is ugyanazt értem alatta, mint amit majd a későbbiekben az antifeminista diszkurzus alatt fogok. Jelen fejezetben a mozgalmi forma kerül előtérbe, azaz a feminizmusnak – mint történetileg liberális, és baloldali eszmetörténeti mozgalmi irányzatnak –, és annak ellenmozgalmi irányzatának a viszonya. 136

Bármely olyan mozgalom, amely potenciális politikai jelentőséggel bírhat, előbbutóbb generálni fogja a saját ellenmozgalmát. Általában a partikuláris érdekeket hordozó csoportok akkor döntenek a mozgalmi forma mellett, amikor tapasztalatuk szerint azzal tudják a leghatékonyabban kijelölni, és hirdetni a céljaikat, és amikor a kijelölt célokat e formában tudják a legeredményesebb módon megvalósítani. Az emberek mobilizálásához a partikuláris érdekeltségen túl elengedhetetlen az, hogy tényleges érdekellentét alakulhasson ki, és az társadalmi feszültséget generáljon, tehát minél kevesebb érdektelen legyen benne. További szükséges feltétele a társadalmi mozgalmak és ellenmozgalmaik kialakulásának, hogy olyan érdekellentétek feszüljenek, amelyben feltételezhetően az állam nem érintett olyan módon, hogy azt hatékonyan képviselni tudja a mozgalmak helyett, tehát elengedhetetlen a mozgalmi alternatív képviselet és érdekérvényesítés. Az ellenmozgalmak formálódásához pedig az érdekellentéteken túl szükséges feltétel az is, hogy a fennálló ellentéteket az állam nem tudja feloldani véglegesen, de nyitott a viták lefolytatására és a kihívásokra (Meyer és Staggenborg 1996: 1630). Tarrow (1994, 3–4, idézi Meyer és Staggenborg) társadalmi mozgalmakról szóló definíciója szerint „a társadalmi mozgalmak olyan emberek által generált kollektív kihívások közös célokkal és szolidaritással, amelyek fellépésük során tartós interakcióban vannak az elitekkel, az ellenfelekkel és a különböző hatóságokkal.” Ezzel szemben az ellenmozgalom egyidejűleg ellentétes követeléseket tesz a kiinduló mozgalom követeléseivel szemben (1996: 1631). A mozgalmak és ellenmozgalmak azon felül, hogy egymással ellentétes érveket és célokat állítanak, dinamikus kapcsolatba is kerülnek egymással, amelyet Zald és Useem (1987) úgy ír le, hogy azok „olyanok gyakran, mint egy lazán összekapcsolódó tangója a mobilizációnak és demobilizációnak” (1987: 247). Ebben az interakcióban folyamatosan formálódik a kiinduló mozgalom és az ellenmozgalma is, s akár előfordulhat az is, hogy az eredeti mozgalom az ellenmozgalom ellenmozgalmává alakul, más formában és retorikával, mint a kiinduláskor (1987: 249). Történetileg a feminizmus mint prekurzor vagy előidéző mozgalomra és az arra reflektáló, az ellen fellépő és önmagát azzal ellentétesen identifikáló antifeminista diszkurzusok is hasonlóan jöttek létre. Véleményem szerint a feminista-antifeminista mozgalmak és ellenmozgalmak viszont összetettebbek 2, mint a gyakran csak egy partikuláris ügy köré csoportosuló (úgynevezett single-issue) mozgalmak és ellenmozgalmak (például az abortusz legalizálását támogatók és az azt ellenzők, vagy a melegek Általában egyszerre több érdeket vagy opponens érdeket tűznek és tűztek a zászlajukra egyfajta általános szolidaritás nevében. Egyre gyakoribb, hogy konkrét szakpolitikai ügyek támogatásával kapcsolódnak össze a különböző feminista mozgalmak. Például az Egyesült Államok oltásellenes mozgalmához már létrejött olyan relatíve kisebb feminista csoport, amely azt támogatja, hogy az anyák szabadon dönthessenek gyermekeik beoltásáról. (link: https://www.facebook.com/FeministsAgainstVaccination) 2 

137

házasságát támogatók és az azt ellenzők). Ezen felül további különbség az antifeminista diszkurzusok és a „mainstream” ellenmozgalmak között, hogy az előbbiek nem szükségszerűen kategorikusan tagadják a feminista diszkurzust, valamint általában egyfajta alternatív nőképet, társadalmi rendet, értelmezési keretet is kínálnak, így felfogásomban nagyobb hozzáadott értékkel bírnak egy pusztán ellenmozgalomhoz képest. Mindettől függetlenül azonban, valóban releváns és legitim értelmezési keret az, amely bizonyos feltételek fennállása, és jellemzők megléte miatt ellenmozgalomként is tekint az antifeminista diszkurzív gyakorlatot leképező mozgalmakra. 4.1. A nőpolitikai konzervativizmus mint mozgalom

A nőpolitikai konzervativizmus megőrzi azokat az állapotokat, amelyek fenntartják a domináns patriarchális társadalmi rendet, melyek eddig fennálltak. Véleményem szerint ez a felfogása és egyben vélt megváltoztathatatlansága (a status quo alapjaiban történő elfogadása, amelyet a reformista feminista diszkurzusnál majd tárgyalok a későbbiekben) a társadalmi nemeknek és a köztük lévő interakcióknak az, amely a konzervatív diszkurzusoknak az egyik alapja. A konzervatív politikai mozgalmak és a női konzervatív politikai mozgalmak distinkciója elkerülhetetlen, hiszen a nők az előbbiekben passzív szerepben, míg az utóbbiakban, a jellemzően antifeminista konzervatív mozgalmakban, aktív politikaformáló szerepben tűntek fel. A 20. századi nőmozgalmi szerveződésekbe, és az általuk megformált nőpolitikai diszkurzusokba véleményem szerint beleilleszthető a rendszerváltást követő konzervatív nőpolitikai diszkurzív gyakorlat. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy vannak-e, és ha igen, akkor mennyire körülhatárolhatóak a nők érdekei a férfiakéhoz képest. Ezt a kérdést tették fel a különböző női mozgalmak is, és e mentén különült el jelentősen a nőmozgalmi diszkurzus a 20. század elejétől Magyarországon. Eszmei gyökerei még a mai modern diszkurzus részét is képezik, kiegészülve egyúttal ennek átfogó kritikájával. Ruth Lister (2003: 154) szerint a nőknek a férfiakétól eltérő, speciális érdekeik vannak, amelyek par excellence ellentétesek a férfiak érdekeivel, így azokat maguknak kell képviselni a törvényhozási folyamat során. Ez a felfogás a direkt képviseletet implikálja magától értetődően, ennek a megvalósulását nevezi Anna Phillips (1995) a „jelenlét politikájának” („the politics of presence”). Phillips szerint elengedhetetlen ennek megvalósulása a liberális demokrácia konvencionális értelmezésének megfelelő „eszmék politikája” helyett. Ez az említett, a férfiakkal való érdekegyenlőség/érdekkülönbözőség dichotómia a különböző női

138

érdekeket aggregáló mozgalmak mindennapi gyakorlatában is élesen megjelent:3 „Az egyenlőség égisze alatt az általános választójog mellett kell-e elsősorban kiállni, vagy a különbséget kell inkább hangsúlyozni és kimondottan a női választójogért síkra szállni? Én leginkább ebben a tekintetben vonnám meg a hazai nőmozgalmak között fellépő törésvonal-formáló erőket” (Lehotai 2014: 93). A szocializmus időszaka alatt kialakított szovjet típusú emancipációt követő nőpolitika a dolgozó férfival való formális jogi egyenlőséget biztosított minden dolgozó nőnek. A jogi egyenlőséget hivatalos, a párt által megfogalmazott női kvótával igyekeztek biztosítani. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a parlament tényleges politikai hatalommal nem bírt akkor, így a nők társadalmi-politikai helyzetét a kvóta érdemben nem befolyásolta. A hivatalos, és ideológiailag egységes nőmozgalomnak4 a párt ideológiáját kellett közvetíteni a dolgozó nők felé, azaz a szocializmus értékeit, vívmányait és célkitűzéseit. Gondoljunk csak például a teljes foglalkoztatás kívánalmára. 4.2. A vasfüggöny lehullása

A rendszerváltást követően a szovjet típusú emancipációt követő nőpolitika megszűnésével a feminizmus helyett a familizmus ideológiája alakult ki (Dupcsik–Tóth 2008: 307–328). A szocializmus időszakában a pártállam igyekezett a köz- és a magánszférát egybeolvasztani, olyan módon, hogy az a magánszféra rovására menjen, és a társadalom egy kollektív, osztálynélküli szolidaritásban működjön. A család mint a magánszféra intézménye az alapjaiban vallási-polgári, tehát rendszerellenes intézményként nem szolgálta az osztálynélküliség eszméjének a gondolatát. A magánszféra ezen értelmezési keret mentén paradox módon a kollektív individualizmus, az önzés intézményét jelentette volna. A rendszerváltást követően előtérbe került, főképp az első konzervatív kormány ciklusa alatt, a család mint kollektíva felélesztése és támogatása. A közszféra és a magánszféra ilyen módon történő újramegjelenése a nőpolitikai diszkurzusban is meghozta az új típusú diszkurzív törésvonalak formálódását. A kelet-európai rendszerváltásokat követően a posztszocialista országokban a nőket érintően újra megjelentek olyan vitaképző faktorok, mint az abortuszhoz való jog, Máday Andor az egész feminista mozgalom polarizálódását kritizálta, és Rudassal (aki szerint a munkásnők és a munkás férfiak érdekei azonosak osztályhovatartozásuk miatt) ellenkező álláspontra helyezkedik (Rudas 1906). A feminizmus osztályharc jellegéből adódóan a nőknek osztályérdekeik vannak, melyek potenciálisan különböznek a minden osztálybeli férfi érdekétől, így a férfiak osztályuralmának megtörése érdekében osztályharc kell, hogy eszkalálódjon a fennálló kizsákmányoló viszonyok megszüntetésére, amely csak úgy mehet végbe sikeresen, ha az „összes nők szolidáris érdekeit” aggregálják és mozgósítják (Máday 1907). 3 

A Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ, 1945-1956 között működött), Magyar Nők Országos Tanácsa (MNOT, 1957-1989), Magyar Nők Szövetsége (MNSZ, 1989-) 4 

139

a gyes intézménye, a munkavállaláshoz való, a férfiakkal egyenlő feltételekkel biztosított jog, amelyek megléte a szocializmus alatt nem képezték vita tárgyát. A 90-es években így Magyarországon is egy új típusú emberi jogi és nőjogi mozgalom bontakozott ki, amelynek az ellenmozgalma még a szocialista szabályozásokhoz képest is szigorítani akart a különböző jogokon. A nőknek kvázi újra meg kellett küzdeni olyan jogokért, amelyekkel a rendszerváltozások előtt már rendelkeztek. Felszámolták az állampárt által addig használt kvótápolitikákat is, így a nőknek újra meg kellett küzdeni a politikai, gazdasági és munkahelyi jelenlétért és érvényesülésért. A köz- és a magánszféra paternális és patriarchális volta nemhogy nem csökkent, de jelentősen erősödött a posztszocialista régióban a demokratizálódási folyamatot követően (Salecl 1994: 112). 4.3. A családalapú diszkurzus „A hely, ahol a nő pótolhatatlan, nem a munkahely, hanem a szülőszoba.” Boross Péter (Válasz.hu 2010)

A családalapú diszkurzus központi helyén szerepel a család, mint az immorális jelennel kapcsolatos egyetlen megtartó erő. A diszkurzus másik központi eleme a nők anyai identitásának a hangsúlyozása, ezért véleményem szerint az anyai feminista diszkurzus elnevezés is jó alapot ad a vizsgálódáshoz. Jól példázza ezt a diszkurzív gyakorlatot a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom5 tevékenysége, amely 2013 januárjában nyilatkozatot tett a „kívánt gyermek megszületéséért” az öt parlamenti párt (KDNP, Fidesz, MSZP, LMP, Jobbik) támogatásával (Három Királyfi, Három Királylány 2013). A nyilatkozat célja, hogy a fiatalok családalapításának fontosságára hívja fel a figyelmet, és a megnevezetett pártokkal együttműködve a népesség növelését célzó közpolitikai lépéseket kezdeményezzen. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a nyilatkozat kedvezményezettjei a kisgyermekes szülők, különösen az „édesanyák” és a „kívánt, tervezett gyermekek.” Ez a nyilatkozat tehát nem proponál explicit módon az abortuszellenes diszkurzussal. Az anyai alapú ideologikus diszkurzív gyakorlatból nőtte ki magát közpolitikailag 2009-ben a Népesedési Kerekasztal, amely az említett értékek mentén céltételezi a csökkenő születési-demográfiai folyamatok megállítását családbarát politikai döntéshozatali eljárásokkal.6 Bár a mozgalom alapítója Kopp Mária volt, aki explicit módon identifikálta magát a Slachta Margit-féle keresztényszocialista női mozgalom értékrendjével, az említett mozgalom a diszkurzív gyakorlatban nem hangozatja a kereszténység eszméjét (Gyimesi 2011). 5 

A családbarát politika konzervatív diszkurzív gyakorlatban mindig heteronormatív kiindulási alappal operál. 6 

140

A családalapú diszkurzus viszonya a társadalmi nemekhez a biológiai alapú különbségek társadalmi szerepekben történő különbözőségének hangsúlyozásán alapul. „A kisgyermek, a kisiskolás szívesen utánozza a felnőtteket, a lányok jól érzik magukat anyaszerepben, a feleség szerepében, a fiúk pedig apaszerepben, a férj szerepében”- fogalmaz a 6. osztályos Természetismeret tankönyv, ami újra felerősítette a biológiai nemen alapuló vitákat, leginkább a biológiai determinizmus jogosságát elutasító feministák és az antifeministák között. „A pénzt, a kosztpénzt, a háztartáspénzt jobb az asszonyokra bízni, mint a férfiaknál hagyni, tehát az a családi vagyont kezelő minisztérium most a hölgyek kezében van” – mondta Orbán Viktor miniszterelnöksége második ciklusában egy a HírTV műsorában adott interjúban (Tóth 2012). Ebben az interjúban is megfigyelhető a társadalmi nemek biológiai alapon történő megközelítése és megkülönböztetése, kiemelve, hogy az egyik nem bizonyos dolgokban jobb, mint a másik. Ez az a típusú álláspont, amely elfogadásának képviselői gyakran a nőket ért hátrányos megkülönbözetést, mint létező fogalmat nem értelmezik, illetve implikáltan legitimnek tartják az eltérő biológiai adottságok folytán. „Az asszonyoknak, a hölgyeknek és különösen a fiatal hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk az, hogy gyereket szüljenek. Emellett természetesen, ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát, és különböző helyeken kell dolgozni” – hangzott el Varga István országgyűlési képviselő felszólalása 2012ben a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállásának vitáján. – „Talán vis�sza kellene állítani a családnak, a gyermekvállalásnak a rangját és szerepét. Talán az anyáknak vissza kellene térni elsősorban a gyermeknevelés mellé, és elsősorban azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.” „Inkább azt tanácsolnám mindenkinek, hogy a családok, a családban élők mutassanak példát, hogy hogyan lehet normálisan élni, és akkor talán kevesebb lesz az erőszak, kevesebb lesz az, amire valóban azt mondom, hogy egy elhibázott oktatási rendszer, egy rossz értelemben vett női megmutatás hozott be a családba” – hangzott el Karvalics Ottó KDNP-s országgyűlési képviselő felszólalása a fentebb már említett családon belüli erőszak önálló törvényi tényállásának vitáján. Ebben a család szerepét priorizáló diszkurzusban minden olyan faktor, amely azt potenciálisan meg tudja gyengíteni, ellenségképként jelenik meg. A család kizárólagosan heteronormatív értelemben, egy férfi és egy nő közösségeként értelmezhető intézmény, ez az, amely egyedül elfogadható és ebből kifolyólag jogilag és morálisan támogatandó együttélési forma. A család a nemzet nukleáris egysége, amelynek eredménye végső soron az állampolgárok nemzése. Ezt a nemzeti célt minden más nem-heteroszexuális 141

gyakorlat, vagy nem családi formában történő heteroszexuális gyakorlat gátolja. Tipikus megjelenése ezeknek a nézeteknek a nemnormatív szexualitásúakkal kapcsolatos gyakran ellenséges és elutasító hozzáállás, valamint a szingliséggel, mint általuk nem reproduktívnak vélt létformával szembeni erőteljes ellenérzés. A nemnormatív szexuális kisebbségekkel kapcsolatos elutasításra a radikális jobboldali diszkurzusnál még ki fogok térni, mert alapvető eltérés, különböző célkitűzés és mobilizáló eszköztár áll rendelkezésre mindkét diszkurzív gyakorlatban. Ez a konzervatív politikai attitűd a politikai kommunikációjában alapvetően ignorálja a hagyományos családmodell és életforma létszféráján kívülre eső gyakorlatokat, tehát önmagától nem tematizálja azt. Amennyire a nyelv segítségével tudunk egy társadalmi csoportot ideologikusan reprezentálni és ez által erővel felruházni, úgy a diszkurzusban való jelen nem léttel is meg tudunk fosztani egy társadalmi csoportot annak társadalmi bázisától (Pető 2003: 12). A nő helye elsődlegesen a családban van e konzervatív megközelítés szerint. Ez szerintük nem azt jelenti (MNO 2014a), hogy a nő ne vállalhatna munkát, de kétségtelen, hogy gyakorta elő és megfordul a karrierista nő ethosza, amely nem szolgálja a családja és a nemzete érdekeit. A nő és a család (mint magánszféra) egybeolvadása történik meg ebben a diszkurzusban, mely összemosódik az antikommunista retorikával. A kommunizmussal kapcsolatos elutasítást olyan módon kell érteni ebben az értelmezési keretben, hogy annak az egyenlősítő ideológiája aláásta az anyai szerep, az otthon végzett munka, a gyermeknevelés presztízsét, amelyet újra vissza kell szerezni. Ez a diszkurzus véleményem szerint alternatív emancipációs formát kínál, mind aktív politikai, mind passzív politikai és társadalmi szerep szintjén azoknak a nőknek (MNO 2014b), akik megfelelnek a diszkurzus által támogatott és követendőnek tekintett kritériumoknak. Ebből kifolyólag beemeli a politikai jelentésadás révén a képviselendők közé a családos heteroszexuális nőket, akik a magánszférában megvalósított, de a közszférához történő kontribúcióikkal (szülési és családi feladatok ellátása) tudnak kilépni a közszférába a domináns társadalmi rend által „megbecsültként”. 4.4. A reformista feminista diszkurzus

Barát Erzsébet a rendszerváltást követő tíz évben megjelenő közéleti és politikai diszkurzusra a reformista feminista stratégia elnevezést használta, amellyel kapcsolatban problematikusnak tartja, hogy az a társadalmi nemet adottnak veszi, ahelyett hogy igyekezne megmagyarázni a keletkezését, és megkérdőjelezni azt. Következésképpen ezek a diszkurziv gyakorlatok a status quo-t igyekeznek fenntartani (2005a: 206). Az az új típusú tradicionalizmus, amely a 90-es évektől kezdve figyelhető meg, újradefiniálni igyekszik a feminizmust mint „nőcentrikus” diszkurzust, és azt az üzenetet törekszik közvetíteni, hogy a nőknek van választásuk (2005b: 23–24). Ez a választás 142

jelentheti a család és a munka, otthon és karrier közötti választást. Elengedhetetlen ezen a ponton beemelni ennek az úgynevezett „liberális feminista politikai programnak,” (pontosabban annak a megnyirbálása) és az említett szabad választásnak a feminista (ön)kritikáját, amely azon alapul, hogy a választás már egy megmerevedett és befagyott politikai rendszer keretein belül keletkeztet alternatívákat, és ilyen formán ideológiailag nem szabad. E diszkurzus keretein belül megjelenik egy olyan megközelítés is, amely a fentebb már említett „liberális feminista politikai programot” veszi alapul, és az államilag szabályozott kvótapolitikákat elutasítják a női esélyegyenlőség növelésének a szerepében. Bármilyen, a munkaerőpiacon és a politikában történő rekrutációt meritokratikus7 alapon képzelnek el, egyenlő jogi feltételek mentén. Ilyen formán az egypártrendszer felülről diktált emancipációs politikájának jogi regulációs szerepét elutasítva, de annak pozitív következményeit, vívmányait megtartva képzeli el a női gazdasági, politikai és társadalmi szerepvállalást. Ez a diszkurzus azokat a nőket ruházza fel politikai hatalommal, akik a fennálló társadalmi, és politikai rendszert elfogadják. Az elfogadáson túl a férfi privilégiumokból való részesülést érdemhez köti, amelyből a kapitalista versenyszellem révén csak a „legkiválóbb” nők tudnak részesülni. Ennél a diszkurzusnál így szerintem az osztályhelyzetnek van az egyik legfontosabb szerepe, hiszen azok a nők tudnak az alapvetően szociálisan igazságtalan rendszerben érvényesülni, akik osztályhelyzetük révén jobb oktatásban és pozíciókban tudnak részesülni. A diszkurzuson alapuló elképzelt rendszer így bizonyos nőket (osztályalapon egyúttal nagyon sok férfit is többszörösen zár ki a politikai hatalomból. Egyrészt direkt módon, az alacsonyabb osztályhelyzetük révén az érdemhez kötött férfi privilégiumokból kiszorul a nők jelentős hányada. Másrészt a társadalmi nemük révén indirekt módon azok a nők is hátrányos helyzetbe kerülnek, akik a rendszer szempontjából kedvezményezettebb osztályhelyzetben vannak, de ugyanazon privilégiumokért nagyobb érdemet kell felmutatniuk, mint a férfiaknak. A diszkurzus emancipálja a nők bizonyos rétegét, továbbá alkalmazza is a feminista megközelítések bizonyos politikai követeléseit, ugyanakkor sokakat ki is zár a politikai és társadalmi érdekérvényesítésből.

„Ha a politikát olyan szakmának tekintjük, mint a többit – és miért ne tennénk –, akkor a politikusoktól is joggal várjuk el, hogy hozzáértésük, tehetségük bizonyítása révén kerüljenek be a politikai életbe. Ezt az esélyt a kvóta elveszi attól a nőtől, aki nem érdemei alapján vált politikai szereplővé, hanem azért, mert nőnek született. A külső, adminisztratív segítség ezáltal a fennálló nemek közötti egyenlőtlenségeket erősíti meg, amennyiben gyengébbnek és támogatásra szorulónak ítéli a nőt.” (Lévai Katalin 2009) 7 

143

5. A „keresztényfeminista” diszkurzus A „keresztényfeminista” diszkurzus számos ponton egybecsúszik a családalapú konzervatív diszkurzussal (Népszava.hu 2013), azonban további, olyan hozzáadott értékeket használ, amelyek külön kategóriaként való feltüntetésére sarkalltak. A család mint a társadalom alapegységének gondolata itt is megjelenik (KDNP 2008), kiegészülve a bibliai férfi és nő képével (Eőry 2009), valamint a vallásos család jelenségével. Az emberi élet értékéből és méltóságából vezeti le az állam ösztönző típusú regulatív szerepét a nagyobb családok többletterheinek kompenzálásában és az “életadással és a gyermekneveléssel kapcsolatos – főleg az édesanyákat terhelő – többletfeladatokat a társadalom hasznos munkavégzésként” való elismerésével (KDNP 2008). A társadalom azon tagjai, akik nem tagjai ezeknek a családi közösségeknek, egyben a társadalomból is kiszorultak, eszerint a diszkurzus szerint. Az állam feladata (KDNP 2013a) ezeknek az egyéneknek a reintegrálása a társadalomba azzal, hogy ösztönzi őket a családalapításra (KDNP 2009) vagy valamely családhoz való tartozásra. Adottnak veszi, hogy az ember antropológiai alkata szerint közösségi lény, amit a családi formában (KDNP 2011) tud leginkább kielégíteni. A keresztényfeminista diszkurzus egyik ideáltipikus példája II. János Pál pápának a nők pekingi világkonferenciájához intézett apostoli levelében megjelenő vatikáni kezdeményezésű „új” feminista diszkurzusa, amely kritizálja azokat az akadályokat, amelyek „gátolják a nők teljes bevonását a társadalmi, politikai és gazdasági életbe” (II. János Pál pápa 1995). Bírálja azt, hogy a „feleségek és anyák hátrányos megkülönböztetést” szenvednek az élet számos területén. Indítványozza, hogy „az emberi személy mindenütt valódi jogegyenlőséget kapjon, és ez jelenti az „azonos munkáért azonos bért” elv érvényesülését, a dolgozó anyák védelmét, az igazságos szakmai előrejutást, a házastársak családjogi egyenlőségét, és mindannak az elismerését, ami az állampolgár jogaival és kötelességeivel egy demokráciában összefügg”. Ez a megközelítés rokon a jogi alapú, liberális feminista megközelítésekkel, amelyek a férfiakkal való formális jogegyenlőséget követelnek a munkaerőpiacon, illetve az üvegplafon jelenségének a megszüntetését a fizetésekben és a pozíciókban. Nem lehet azonban eltekinteni attól a ténytől, hogy a Pápa a nőknek mely csoportjára értette ezt a jogi megtámogatást. Kivétel nélkül a feleségekre, anyákra, dolgozó anyákra, a heteronormatív családmodellben lévő feleségekre érti a jogegyenlőséget, amellyel számtalan más, e keretrendszerbe nem illeszthető nőt megfoszt az általa propagált privilégiumtól. Behozza a diszkurzusba a bibliai férfi és nő képét is, mondván a férfi (az ember) után a nő megteremtése „a (kölcsönös) segítségnyújtás elvére van rendelve.” (7. pont). A nő tehát a férfi kiegészítője, amellyel ilyen módon nem lehet teljes, autonóm módon meghatározható nőképet alkotni. A problematikus része ennek az állításnak egyrészt az, hogy a női szerepet alárendelt, segítő, kiszolgáló helyzetbe pozícionálja, amely nem 144

segíti az „új” típusú feminizmus sikeres megvalósulását. A kritikám másik része pedig a fentebb már ismertetett probléma lenne, vagyis az, hogy nem számol a nő/férfi dichotómián kívül első kapcsolatokkal, és nem ösztönzi eléggé az „ember” fogalom neutralizálását az eddigi patriarchális töltöttségtől. Fontos azonban megjegyezni, hogy keresztény feminista alapvetően az, aki annak definiálja saját magát, vagy mozgalmát. Például II. János Pál ebben az értelmezésben – bár a nők társadalmi egyenrangúsága mellett áll ki – semmiképpen nem tekinthető feministának. Ezzel szemben Slachta Margit keresztény feminista jelzővel illette magát, abból az okból kifolyólag, hogy tudatosan elhatárolódjon a szociáldemokrata nőmozgalomtól (Balogh 2009, idézi Lehotai 2014: 96). A diszkurzus további részét képezi a valláserkölcsi alapon álló biológiai determinizmus, amely a biológiai nem által determinált eltérő társadalmi nemet és szerepeket feltételez. A dolgozó nőnek azért jár hála, mert „a szociális, gazdasági, kulturális, művészeti és politikai élet minden területén jelen van,” és mert hozzájárul „az értelmet és az érzelmet összekapcsoló kultúra fölépítéséhez, az életnek a „misztériumra” mindig fogékony értelmezéséhez, az emberibb gazdasági és politikai struktúrák létrehozásához” (2. pont). Az ideális nőkép eszményét az alábbi mondat is jól mutatja, az értelmet gyakorló, racionális, s ezért gyarló férfival szemben az érzelemdús, ezáltal irracionálisabb nő áll, aki a maga emocionalitásával befolyásolhatja a politika maszkulinitását. Ennek a pápai levélnek az elemzése azért releváns és elengedhetetlen a magyarországi rendszerváltás utáni viszonyok értelmezéséhez, mert a KDNP maximálisan átvette ezt az értelmezési keretet a politikai diszkurzusokban. Tovább növeli a szöveg fontosságát az, hogy II. János Pál pápa a magyarországi keresztény hívők között is nagy népszerűségnek örvendett, így a női politikát övező befolyásolási potenciálja magas. Ez a diszkurzus emancipatívnak tekinthető abban az értelemben (Talita.hu s.d.), hogy elismeri, és politikailag támogatandónak tartja a keresztény heteroszexuális családos nőket, akik megjelenése a politikai életben is ildomos. Azonban minden más nőről, együttélési formáról és vallásról megfeledkezik, politikailag láthatatlannak tartja azokat. A baloldali-liberális feminizmus irányzatait azonban elutasítja e diszkurzus, így egyben azokat a nőket is, akik azokat támogatják és képviselik.

6. A keresztény fundamentalista nőpolitikai diszkurzus Gabriele Kuby német szociológusnak A nemek forradalma című műve8 az, amely a „keresztény feminizmusnak” is egyfajta radikalizálódását mutatja. Ezt a diszkurzust hívja Pető Andrea keresztény fundamentalista diszkurzusnak, amely a radikális megközelítésmódja miatt mindenképp külön bekezdést érdemel (Csendes-Erdei 2014). Kuby állítása szerint „a gender-ideológia a nyilvánosság háta mögött férkőzött be az állami intézményekbe, az egyetemekre, az iskolákba, sőt az óvodákba is. A political correctness lényegi magjához tartozik ezen ideológia elsajátítása, vagy legalább elterjesztésének előmozdítása az elhallgatás segítségével” (Kuby 2008: 13–14). Ez az ideológia szerinte a civilizációnk bukásához fog vezetni, valamint immoralitást hoz a jelenbe és a pedofília elfogadtatásáért küzd. Ez a diszkurzív gyakorlat egyszerre igyekszik delegitimizálni a liberalizmust mint a szabadelvűség ideológiáját azzal, hogy a morális züllés, a mértéktelen szabadosság világának ábrázolja, összemosva a feminizmussal. A közös ideológiai platform ugyanis, amelyre ezeket az ideológiákat helyezi, az a „68-as nemzedék által meghirdetett szexuális forradalom,” amellyel a „szexualitást megfosztották tulajdonképpeni értelmétől, a férfi és nő szerető egyesülésétől és az élet továbbadásától.” A család szerepének a visszaszorulásának az oka tehát a marxista-anarchista és szabados (liberális) „genderforradalom ügynökeinek” az előretörése. A feminizmus, mint új társadalmi mozgalom második hulláma is ebben a szellemi pezsgésben vált ismertté, így annak elvből való elutasítása elengedhetetlen e diszkurzus számára. Ezenfelül nem hagyható említés nélkül az, hogy ez a diszkurzív gyakorlat erőteljesen operál a heteronormatív értelmezési kerettel, amely egyedül képes a „férfi és a nő szerető egyesülésével” és a „szeretet kitörésével” megakadályozni a világ további morális züllését (Kuby 2008: 15–16). A szexualitást tehát nem értelmezi heteroszexuális interakciókban, következésképp a szexualitás maga stigmatizálva van a nem-heteroszexuális és a nem keresztény családmodellen alapuló heteroszexuális immorálisnak minősített kapcsolatokban. A Kuby-féle megközelítés és az azokat támogatók a keresztény nőpolitikai diszkurzus szélsőséges szárnyát képviselik, amelyre a vallási fundamentalista (Pető Andrea nyomán) elnevezés illeszthető.

8 

146

A könyv a Keresztény Demokrata Néppárt (a továbbiakban KDNP) honlapjáról ingyen letölthető.

7. „Méhében él a nemzet” - A radikális jobboldali diszkurzus „Ha így gondolkodtok, kihalunk!” Bekiabálás a parlamentben a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállásának vitáján, idézi Jámbor (2012)

Dúró Dóra jobbikos képviselő abortusszal szembeni tiltakozását, ahhoz való hozzáállását a fent ismertetett „Méhében él a nemzet” feliratú, laptopjának a hátlapjára ragasztott matricával fejezte ki. A „pro life” politikáját ismételten kifejtette az Európai Tanács Isztambuli Egyezményének ellenében, amely a családon belüli erőszak felszámolására irányuló, konkrét közpolitikai lépések meghozatalát proponálta. Dúró azért nem támogatta a pártja nevében az egyezményt, mert az szerinte „nem foglalkozik a családon belüli erőszak legelterjedtebb és legbrutálisabb formájával, az abortusszal.” Az abortusz okozati összekapcsolása a csökkenő demográfiai helyzettel, annak kvázi a nemzet érdekeivel szembenálló, nemzetellenes cselekedetnek nyilvánítása beleilleszthető a radikális jobboldali nacionalista retorikába. A nemzet jövőjét féltő felszólalások rendszerint a nők reprodukciós szerepét emelik ki, és a női testet objektifikálják a nemzet szolgálatába. A radikális jobboldali elméleti kereten belül a nőket reprodukciós szerepüknél fogva leginkább a „bűnös” aktorként kell elképzelni, amelynek szenvedő alanya szűkebb értelemben a meg nem született méhmagzat, tágabban pedig a fennmaradásért küzdő nemzet. Amennyiben tehát a nőiség esszenciáját az anyaságban fogalmazza meg ez a diszkurzus, úgy az abortusz az így definiált nőiség, és egyben a nemzeti közösség ellen indít támadást, amely közösség ehhez a normatív anyaságkultuszhoz van kötve (Salecl 1992). A radikális jobboldal bár feministának tudatosan nem nevezi magát, mégis egyfajta alternatív emancipációt kínál, és annak elérését célzó folyamatokkal operál, így mozgósítva a női választópolgárokat. Sajátos ambivalenciával szolgál ez az alternatív emancipáció ugyanakkor a radikális jobboldali pártokban megfigyelhető „hipermaszkulinitásra” (Kimmel 2007). A mannheimi értelemben vett tradicionalizmus szintén erőteljesen előkerül ebben a típusú diszkurzusban. A nők hangsúlyosan központi szereplői az etnikai és nemzeti reprodukciónak, de nem pusztán egy csoport tagjainak (a társadalomnak) a biológiai reprodukciója révén, vagy a kulturális artefaktumok transzmisszója révén, hanem a közösség határainak kijelölése révén is (Anthias - Yuval-Davis 1989). Ezért fontos a közösségnek a nők regulatív módszerekkel (is) történő megtartása, hiszen ők jelölik ki a nemzet határait ebben a radikális jobboldali értelmezési keretben. Ebben az értelmezési keretben eltérő szerepe van tehát a nőknek, akik (elsősorban) a biológiai, és a nevelésen keresztül a kulturális reprodukcióját végzik a homogén nemzetnek, amelyet a férfiaknak ha kell akár fegyverrel is, de meg kell védeniük. 147

A tradicionális nemi szerepek, a biológiai determinizmus, az anyaság szerepének előíró kultusza, és a heteronormatív toposzok ebben a diszkurzusban is erőteljesen megjelennek, viszont a nemzet és az anyaság mint spirituális összetartó és megtartó erő itt jelenik meg és kapcsolódik össze a legerőteljesebben. A keresztény típusú vallásosság elemei megtalálhatók itt is, bár nem annyira erőteljesen és bibliai alapon, mint azt a keresztényfeminista diszkurzusnál láthattuk. Ezzel szemben viszont új típusú elemek jelennek meg, amely az ősmagyar, pogány hiedelemrendszer elemeit ötvözi a keresztény társadalmi renddel és jogszemlélettel a radikális gondolkodással együtt, amely gyakran a fundamentalista diszkurzív gyakorlatot eredményezi. A családromboló feminizmus az, amely a népesség fogyásához hozzájárul, így azt élesen elutasítja és kritizálja ez a diszkurzus (Jobbik Ifjúsági Tagozat 2013). A magzat életét mint a homogén nemzet fennmaradásának zálogát jogi eszközökkel9 is védelmezni kell. Új karakterjegy is megjelent az elmúlt időszakban a radikális jobboldal abortuszt és családon belüli erőszakot illető diszkurzusában. A családon belüli erőszak kategóriájába beemelték az abortuszt, mint tömegesen elkövetett családon belüli és a nemzet elleni erőszakformát. A családon belüli erőszak női áldozatait ezzel az áldozatszerepből részben kiszakítva, cinkossá tették ennek az erőszakformának az elkövetőjeként ábrázolva. A Jobbik egyúttal részt vállal a jogi alapú, liberális feminizmus álláspontjából, amikor „egyenlő munkáért egyenlő béreket” követel. A foglalkoztatáspolitikai programjában (Szebbjövő.hu 2014) is egyenlő formális jogokat és feltételeket határoz meg azzal, hogy „40 év munkaviszony után a férfiak is nyugdíjba vonulhassanak”, ne csak a nők. A radikális jobboldali diszkurzus tehát egy alternatív emancipatorikus értelmezési keretet és eszközt kínál az idealizált, homogén nemzetkép megteremtése érdekében. Emiatt az alternatív emancipációs lehetőség miatt emeltem be ezt a jobboldali diszkurzust a vizsgálatom fókuszába, amely azokat a nőket ruházza fel hatalommal, akik egyrészt a mesterséges és elképzelt nemzetképben megférnek, másrészt ennek a nemzetképnek a letéteményeseiként reprodukálják is annak a jövőbeli tagjait, mind biológiai, mind kulturális és szimbolikus értelemben. Mindenki más, aki nem fér bele a nemzetképbe, illetve minden más együttélési forma, amelyből nem születik vagy nem születhet potenciális, vérségi alapon értelmezett állampolgár, az veszélybe sodorja a nemzet jövőjét, így elkerülendő vagy akár üldözendő.

A 60 lépés programjának Népesedési fordulat fejezetében „elősegítjük az anyák részmunkaidős foglalkoztatását.” „Szigorítjuk az abortusztörvényt.” „Fellendítjük a mesterséges megtermékenyítések számát és növeljük az állami támogatását.” (Jobbik s.d.) 9 

148

8. Az antifeminista diszkurzus Az antifeminista diszkurzus alkalmazható lenne az eddig tárgyalt konzervatív politikai diszkurzusok mindegyikére, amennyiben a baloldali- liberális feminizmus tagadását ragadjuk ki, instanciájának az igazolására. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ennél jóval árnyaltabb, és ilyen formán nem csak egy kvázi gyűjtőfogalomként használható általános feminizmus ellenes diszkurzus. A feminizmusnak és leginkább magának az általa definiált fogalomnak, az általa értelmezett jelentésadásának és így diszkreditálásának általános igénye elvitathatatlan azonban. A dzsender („gender”) fogalmának átértelmezése és többletjellemzőkkel való felruházása, s így kvázi ideológiaként való felfogása is ebbe az antifeminista diszkurzusba tartozik véleményem szerint. Egy olyan túlcsordult liberalizmus képét vetíti ugyanis elő (a liberalizmus leginkább egy szabadosságot képvisel ebben a felfogásban, tehát szintén újrafogalmazott jelentésadásról van szó), amely a nemzet mint elképzelt szexuális és kulturális közösség végét jelenti, ahol a tradicionális szerepek elvesznek, és így nem lesz több megtartó erő és évezredes kapaszkodási pont ebben a veszélyesnek vizionált, globalizált jövőképben. A rendszerváltást követően nálunk jellemzően egybecsúszik az antikommunista retorika a feminizmus akármelyik pozíciójának illegitimitásával a diszkurzív gyakorlatban. A feminizmus stigmatizálva lesz az előző rendszerben az egypártrendszer felülről diktált emancipációs politikájának10 következtében. A szocialista egypártrendszer összeomlását követően a marxizmussal megbélyegzett ideologikusnak kikiáltott feminizmus karanténba szorult. A női politizálás számára, így alapvetően a konzervatív alternatív „posztfeminista” (Barát 2005a: 214) és liberális diszkurzus maradt a közéletben. A konzervatív alapzaton álló nőpolitikai diszkurzusokkal kapcsolatban a kutatásom kezdetén prekoncepcióm volt, hogy az antifeminizmus gyűjtőfogalom szinonímájaként használjam, de erről számomra a diszkurzuselemzés közben bebizonyosodott, hogy nem tartható hipotézis. A konzervatív nőpolitikai diszkurzus ugyanis nem indokolt módon antifeminista. Kétségtelen, hogy létezik olyan értelmezési keret, amely szerint a nőkről szóló politikai diszkurzus status quo- konzervatív mozgalmakhoz való kötődésével a nőket ért elnyomás fenntartását fogja eredményezni, ilyen formán az kontraproduktív eredménnyel jár. A konzervatív nőpolitikai diszkurzust, mint

Az 1945. évi VIII. Törvény a nemzetgyűlési választásokról. Ennek hatásáról bővebben lásd Lehotai 2014.    Az 1946. évi XXII. törvény a nőknek az egyetemekre és főiskolákra való felvétele tárgyában, amely a férfiakkal egyenlő feltételeket biztosított a nőknek az egyetemi és főiskolai továbbtanulásban.    Az 1948. évi XLIII. törvény a közszolgálat körében és más életpályákon fennálló hátrányos helyzet megszüntetéséről rendelkezett. 10 

149

antifeminista diszkurzust azért nem azonosíthatjuk egymással, mert elsősorban nem a feminizmussal szemben fogalmazzák meg nőpolitikai álláspontjukat és célkitűzéseiket. Jóval erősebben jelenik meg ehelyett a család- és vallásalapú felfogásból adódó, a feminizmus totalizáló céljával ellentétes álláspont, vagy akár összetartó erőként az antikommunista álláspont. Az antikommunizmus az egyik legerősebb identifikáló ereje a konzervatív nőmozgalmaknak mint a rendszerváltást követően kialakult liberális jogi alapú feminista mozgalmaknak. Az antifeminista attitűddel kapcsolatos további fontos diszkurzív jellemző a politikai maszkulinitáshoz fűződik. A konzervatív női diszkurzus az évezredes társadalmi viszonyrendszert, és az arra épülő jogi- és intézményi rendszert adottnak veszi és azt nem is kritizálja alapjaiban. Ez összeférhetetlen a radikalizmussal (mely kívül esik a konzervatívok „passzív” nőképén), mely bár átfogó politikai és társadalmi változásokat akar kieszközölni a politikai rendszer egészére nézve, de a fennálló rendszer keretein belül képzeli azt el („establishment”), szemben a szélsőjobboldali pártokkal (Norris 2005: 45–47), mozgalmakkal, amelyeknek a politikai diszkurzusával e dolgozat keretein belül nem foglalkoztam. Az egyik, általam ideáltipikus diszkurzív gyakorlatnak tartott, antifeminista megközelítést jól példázza a következő, 2012-ben elhangzott parlamenti felszólalás: „…a nagy női jogvédelem közepette, a jogokért való harcolás közepette a mondanivalójuk sokszor átcsapott egyfajta férfigyűlöletbe, egyfajta női felsőbbrendűség kifejezésébe” – hangzott el Szávay István országgyűlési képviselő hozzászólása a családon belüli erőszak önálló törvényi tényállásának vitájához. A kilencvenes évek elején jelent meg egy új terminus, a „femináci” kifejezés (Limbaugh 1992: 193), amellyel a radikális, általuk férfigyűlölőnek tartott feministákat igyekeztek diszkurzív eszközökkel lejáratni. A radikális feministákat szélsőséges módon abortuszpártiaknak ábrázolták, mintha az lenne a céljuk, hogy minél több elvégzett abortusz történjen meg (Limbaugh 1992: 193, 296). A kifejezés onnan jött, hogy a radikális feminizmus eszmerendszere és a totális ideológiák között vontak párhuzamot, és így hozták létre az elnevezést. Magyarországon még nem igazán vetette meg a lábát ennek az elnevezésnek a politikai diszkurzív használata, de már elkezdett átszüremleni a blogszférából a köztudatba. Érdekes és paradox, hogy leginkább szélsőséges, illetve radikális jobboldali blogok szerzői kezdték átvenni és meghonosítani a feminácizmus kifejezést (Kuruc.info 2006). Az antifeminista diszkurzus minden olyan ideológiai irányzatot képviselő nőt megfosztani, és kizárni igyekszik a közhatalomból, akik megkérdőjelezik a férfiuralom legitimitását, és rendszerszintű alternatívát próbál nyújtani a fennálló rendszerrel szemben. Ezen irányzatok legitimitását a radikálisnak való bélyegzéssel igyekeznek redukálni. Az alapvető stratégiája az antifeministáknak véleményem szerint az, hogy komolytalannak és/vagy agresszívnak állítják be a radikális feminista álláspontokat. 150

A másik sajátossága ennek a diszkurzusnak, hogy azok az alternatív (leginkább jobboldali) emancipatív álláspontokat, amelyek maguk is szembe helyezkednek a „mainstream” feminizmussal, általuk is elfogadottabbá válnak, mert egy szelídebb, mérsékeltebb, elkerülhetetlen emancipációt kínálnak.

9. Következtetések A dolgozatomban vizsgált és megkülönböztetett a rendszerváltást követően, a szovjet típusú egypártrendszer felülről diktált emancipációs politikájának megszűnésével megfigyelhető konzervatív nőpolitikai diszkurzusokról általánosságban megállapítható, hogy azok részben ellendiszkurzusok, ha úgy tetszik ellenfeminizmusok, amelyek között vannak olyanok, amelyek alapjaiban utasítják el a „mainstream” baloldali feminizmus mindegyik hullámát.11 A tárgyalt diszkurzusok közül a reformista „feminista” áll véleményem szerint a legközelebb a „mainstream” liberális, emancipált feminizmus első hullámához, amely az egyenlő jogokért, a nők férfiakkal való formális egyenlőségéért harcolt. A XX. századra ugyanakkor a nők emancipációjának elfogadása, illetve támogatása nem csak feminista diszkurzusokra utal, hanem minden modern, demokratikus keretet elfogadó fogalmi keretbe beleillik. Ezen diszkurzusok jelentős részére a normakövetés jellemző, a tradíciók és a politikai közösség fényében értelmezik az egyedi nőket érintő eseteket, ugyanakkor az a törekvés, amely a patriarchális rendet meg kívánja változtatni, és a nőt a férfivel a társadalom minden terén egyenjogúvá kívánja tenni, hiányzik belőlük. Ezért ezek az elemzett diszkurzusok még nem feltétlenül feministák, bármennyire is hasonlóak bizonyos megfogalmazások, alapértékek a „mainstream” feminizmussal. Ugyanakkor a nők egy bizonyos csoportjának férfiak helyzetéhez viszonyított relatív pozícióján igyekeznek javítani, rendelkeznek emancipatív erővel, de az abszolút pozíciójuk megváltoztatására nem igazán helyeznek hangsúlyt. Mindegyik elemzett diszkurzív gyakorlat társadalmi bázisának tekinti a nőket, és elutasítja a klasszikus feminista kritikákat a nők rendszerszinten történő elnyomásáról. A rendszerszintű keretet („establishment”) nem célozza meg megváltoztatni, hanem azon belül és azt fenntartva próbálja meg a nőket mobilizálni. Egyik diszkurzus sem igyekszik a nőket explicit hatalommal („power”) felruházni („empowerment”), ezt pedig mind nyelvészeti eszközökkel, mind a referenciabázis heterogenizálásával igyekszik elérni. A referenciabázis heterogenizálásához tartozik többek között a konzervatív nőeszmény kialakítása és alkalmazása, a feminizmussal szembeni önmeghatározás, a vallás exkluzív beemelése, a heteronormatív értelmezési keretrendszer és a nemzet kultu11 

A feminizmus egyes hullámairól és elméleteiről bővebben lásd Weedon 1987.

151

rális és etnikai-biológiai alapon történő szolgálatába történő kinevezés, mint a nemzet fennmaradásának hordozója vagy éppen a kultúra és anyanyelv átadásának hordozója, viszont nem művelője (Félix 2014: 29–31). A társadalmi nemekhez való viszonyulásukban elutasítók, tehát a dzsendert mint fogalmat nem tekintik referenciabázisnak, hanem elfogadják a biológiai determinizmus által kijelölt különbségeket és azokat nem kérdőjelezik meg. A domináns patriarchális társadalmi rend által uralt és kijelölt jogi, politikai, valamint társadalmi intézmények létét és relevanciáját szintén nem vitatják, bár bizonyos szinten és mértékben felismerik az elnyomó rendet, ugyanakkor egy belátó, nemek közötti békés együttélést igyekeznek fenntartani, még ha az hozzá is járul a nők további kizsákmányolásához. További közös jellemzője a konzervatív emancipatív potenciállal bíró (és az ezzel a potenciállal nem bíró konzervatív) diszkurzusoknak, hogy elutasítják a volt kommunista rendszert, azzal együtt pedig az akkor megvalósuló, szovjet típusú emancipációt követő nőpolitikát is. A feminizmus ilyen formán egy marxista ideológiai maradványként marad meg számos esetben a diszkurzív gyakorlatban, amelyet ezért generálisan elutasítanak. A konzervatív nőmozgalmi törekvések a kezdeti elvárásommal kapcsolatban nem igazolták a diszkurzuselemzés során azt, hogy szükségszerűen antifeministák is lennének. Kétségtelenül megállapítható, hogy már a 19. század második felében elinduló első hulláma a feminizmusnak eredményezett ellenmozgalmi interakciókat a választójogért folytatott harcban. Véleményem szerint azonban az antifeminizmus, mint ellenmozgalmi ideológia, a 20. század második felétől bontakozott ki olyan ügyek ellen való tiltakozással, mint az abortusz legalizálása elleni harc, vagy a házasság és a család csak heteronormatív keretek között történő engedélyezése, tehát ellenmozgalmi formában a „homoszexuálisok” házassághoz való jogának az elutasítása. Ez az ellenmozgalmiság jelenleg is megfigyelhető, reaktív módon képezi le és kritizálja a prekurzor feminista mozgalom által elért, vagy még inkább az elérni kívánt eredményeket, de emellett egyben maga is prekurzor és alternatív női szerepeket, mobilizáltást, aktivizálást és akár karrierutakat kínál bizonyos nőknek (Félix 2014: 25–45). Az ellenmozgalmiságát az antifeminizmusnak és a nem antifeminista, de konzervatív „feminizmusnak” azzal árnyalnám, hogy a diszkurzív gyakorlatban nem tagadják elsődlegesen a klasszikus feminizmus törekvéseit. A liberális-jogi diszkurzust általában elfogadják, a férfiakkal egyenlő formális jogokat igénylik, de az egyéni érdemet szerintük figyelmen kívül hagyó kvótapolitikát elutasítják. Ezen felül, leginkább a reform feminista diszkurzus alternatív nőképet próbál megjeleníteni, amely ötvözi a modern dolgozó nőt a családanya eszméjével. A tanulmányomban elemzett konzervatív, jobboldali, ha úgy tetszik alternatív „feminista” diszkurzusokkal kapcsolatban megállapítható, hogy azok jóval diverzifikáltabbak, jóval nagyobb eltérések, viták vannak közöttük a nők individuális szerepéről 152

és a nők mint társadalmi-politikai kollektívum szerepéről, mint az a baloldali-liberális „mainstream” feminista diszkurzív gyakorlatban tapasztalható. Utóbbinál nagyobb konszenzus uralkodik a feminizmus eddigi hullámai vívmányainak elismerésével kapcsolatban. A jobboldali „feminista” diszkurzusok elemzését azért tartottam fontosnak, hogy megvizsgáljam, hogy az általuk használt diszkurzív gyakorlat a rendszerváltás után hogyan repozícionalizálja a nők helyét a családba és az otthoni munkába, ezzel új női eszményképet teremtve és hatalommal felruházva azokat a nőket, akik megfelelnek ennek az eszményképnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy ez egy zéró összegű játék, így az összes olyan nőt megfosztja a kialakított női eszményképből eredő hatalomból, akik nem felelnek meg annak. Ez a privilegizált szituáció az, amit az interszekcionalista baloldali feministák kritizálnak. Egyrészt mert a patriarchális rendszer fenntartása miatt újratermeli minden nő elnyomott helyzetét, másrészt nem veszi figyelembe a privilegizált helyzettől megfosztott nőket, akik kiszorulnak osztályhelyzetük, bőrszínük, vallásuk vagy szexuális orientációjuk miatt.

Irodalom II. János Pál pápa (1995): Levél a nőknek a Nők IV. Világkonferenciája alkalmából. http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=77 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Anthias, Floya – Yuval-Davis, Nira (szerk.) (1989): Woman, Nation, State. London: Palgrave Macmillan. Balogh Margit (2009): Slachta Margit. Rubicon, 20 (4). http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/slachta_ margit/ (utolsó letöltés: 2016. 06. 05). Barát Erzsébet (2005a): The ‘Terrorist Feminist’: Strategies of Gate-Keeping in the Hungarian Printed Media. In Lazar, Michelle M. (szerk.): Feminist Critical Discourse Analysis: Gender, Power and Ideology in Discourse. London: Palgrave, 205-228. Barát Erzsébet (2005b): Variations to Co-optations: The Uses and Abuses of Feminism. In E. Blimlinger, Eva - Garstenauer, Theresa (szerk.): Women/Gender Studies: Against All Odds”, 7th Austrian Women Studies Conference. Innsbruck: Studien Verlag Ges.m.b.H., 21-29. Csendes-Erdei Emese (2014): „Ez így alapvetően igazságtalan” – Pető Andrea a női politizálás hazai lehetőségeiről. http://magyarnarancs.hu/belpol/ez-igy-alapvetoenigazsagtalan-90141 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Dupcsik Csaba – Tóth Olga (2008): Feminizmus helyett familizmus. Demográfia, 51 (4) Eőry Zsolt (2009): Kezdetben nem így volt… http://kdnp.hu/publicisztika/kezdetben-nemigy-volt%E2%80%A6 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) 153

Félix Anikó (2014): „A NŐK most szent harcra kelnek...” A radikális jobboldal mint az emancipáció eszköze. In Örkény Antal (szerk.): Kötő-jelek 2014. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskolája, 25–45. Gyimesi Ágnes Andrea (2011): Kopp Mária lett a gender magyarországi képviselője. http://www.mindennapi.hu/cikk/tudomany/kopp-maria-lett-a-gender-magyarorszagikepviseloje/2011-01-17/1078 (utolsó letöltés: 2015.05.02)

Három Királyfi, Három Királylány (2013): Ötpárti nyilatkozat. http://haromkiralyfi.hu/ otparti-nyilatkozat (utolsó letöltés: 2016.04.18)

Jámbor András (2012): A fideszes képviselők szerint ha a nők emancipálódnak, akkor elfogy a Magyar. http://kettosmerce.blog.hu/2012/09/10/a_fideszes_kepviselok_szerint_ ha_a_nok_emancipalodnak_akkor_elfogy_a_magyar (utolsó letöltés: 2016. 05. 10.) Jobbik (s.d.): A 60 lépés program. http://jobbik.hu/programunk/60lepes (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Jobbik Ifjúsági Tagozat (2013): Megalakult a Keresztény Nők a Femen Ellen nemzetközi mozgalom. http://jobbikit.hu/hirek/megalakult-kereszteny-nok-femen-ellen-nemzetkozimozgalom (utolsó letöltés: 2016.04.18.) KDNP (2008): A Kereszténydemokrata Néppárt politikájának alapelvei. http://kdnp.hu/ celjaink/alapelvek#csalad (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) KDNP (2009): A családpolitika lényege a szemléletváltás. http://kdnp.hu/ezaz/acsaladpolitika-lenyege-a-szemleletvaltas (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) KDNP (2011): A családpolitika célja a társadalom egészséges szerkezetének biztosítása. http://kdnp.hu/news/csaladpolitika-celja-tarsadalom-egeszseges-szerkezetenek-biztositasa

(Utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) KDNP (2013a): Emlékezés Giesswein Sándorra. http://kdnp.hu/news/emlekezes-giessweinsandorra (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Kuby, Gabriele (2008): A nemek forradalma: A gender forradalma, a nevelés általánosítása. Győr, Kairosz Kiadó. http://kdnp.hu/video/v/konyv/kubykonyv.pdf (utolsó letöltés: 2015. 04. 25) Kuruc.info (2006): Holland baloldali roham a családok ellen. https://kuruc.info/r/20/1832 (utolsó letöltés: 2016.04.18) Lehotai Orsolya (2014): A nők választójogát és képviseletét övező diszkurzus az 1945-ös választás tükrében. Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 4 (2), 91-105. http://tntefjournal.hu/vol4/iss2/lehotai.pdf (utolsó letöltés: 2015. 04. 25) Lévai Katalin (2009): A nők politikai reprezentáltsága. Európai uniós körültekintés. Budapest: Tárki. http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-876/publikaciok/ tpubl_a_876.pdf (utolsó letöltés: 2015. 04. 25) Limbaugh, Rush H., III (1992): „The Limbaugh Lexicon”. The Way Things Ought to Be. Pocket Books. 154

Lister, Ruth (2003): Citizenship: Feminist Perspectives.. New York: Palgrave Macmillan. Máday Andor (1907): A feminizmus mint osztályharc. A Nő és Társadalom. 1 (2) 1819. Meyer, David S. - Staggenborg, Suzanne (1996): Movements, Countermovements, and the Structure of Political Opportunity. The American Journal of Sociology, 101 (6), 1628-1660. MNO (2014a): „Mindig a nők mellett” – politikai csokor. http://mno.hu/belfold/mindig-anok-mellett-politikai-csokor-1214830 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) MNO (2014b): Fordulatot vett a nők foglalkoztatása. http://mno.hu/belfold/fordulatot-vetta-nok-foglalkoztatasa-1214652 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Népesedési Kerekasztal (2009): Alapító nyilatkozat. http://www.nepesedesikerekasztal.hu/ index.php/alapito-nyilatkozat (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Népszava.hu (2013): A Fidesz és a Jobbik együtt szavazott a nők egészségének megőrzése ellen az EP ülésén. http://nepszava.hu/cikk/1001323-a-fidesz-es-a-jobbik-egyutt-szavazotta-nok-egeszsegenek-megorzese-ellen-az-ep-ulesen (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Norris, Pippa (2005): Radical Right: Voters and Parties in Electoral Market. Cambridge: Cambridge University Press. Parlament.hu. http://www.parlament.hu (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Pető Andrea (2003): Napasszonyok és Holdkisasszonyok. A mai magyar konzervatív női politizálás alaktana. Budapest: Balassi Kiadó. Pető Andrea – Szapor Judith (2004): Women and the Alternative Public Sphere: toward a redefinition of women‘s activism and the separate spheres in East Central Europe. NORA, Nordic Journal of Women‘s Studies, 3 (12), 172–182. Phillips, Anne (1995): The Politics of Presence. Oxford University Press Inc. New York. Rudas László (1906): Polgári és proletár nőmozgalom. Nőmunkás április 24. Salecl, Renata (1992): Nationalism, Anti-Semitism, and Anti-Feminism in Eastern Europe. New German Critique, (57) 51-65. Salecl, Renata (1994): The Spoils of Freedom: Psychoanalysis and feminism after the fall of socialism. London: Routledge. Sárai Szabó Katalin (2014): Normakövető női emancipáció. A konzervatív nőmozgalom Magyarországon a 19. század végén, 20. század elején. Replika (85-86): 85–106. Szabó Márton (2003): A diszkurzív politikatudomány alapjai: Elméletek és elemzések. Budapest: L’Harmattan Kiadó. Szebbjövő.hu (2014): A Jobbik az állami támogatások feltételéül szabná a nők és férfiak béréek egyenlőségét. http://szebbjovo.hu/2014/03/valasztas-2014-a-jobbik-az-allamitamogatasok-felteteleuel-szabna-a-nok-es-ferfiak-berenek-egyenlose/ (utolsó letöltés: 2015. 03. 28.) Talita.hu (s.d.) http://talita.hu (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.)

155

Tarrow, Sidney G. (1994): Power in Movement: Social Movements, Collective Action, and Politics. Cambridge: Cambridge University Press. Tóth Györgyi (2012): Miért nem kérünk a jóindulatú szexizmusból? http://magyarnarancs. hu/noi_jogi_egyenlito/miert-nem-kerunk-a-joindulatu-szexizmusbol-78732 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Válasz.hu (2010): “Lehetnénk királyság is”. http://valasz.hu/itthon/lehetnenk-kiralysagis-31472 (utolsó letöltés: 2016. 04. 18.) Weedon, Chris (1987): Changes, Breaks and Continuities: Feminist Theory and Cultural Analysis from Second Wave to the Present. Feminist Studies in English Literature. 15 (2).

Bezsenyi Tamás

A nem(telen)-helyek kriminológiája Nagyvárosi deviáns magatartások és a szervezett bűnözés térelméleti megközelítése

Marc Augé megfogalmazásában a szürmodernitás korában élünk. A modernitás időszakában a terek speciális, jellegzetességekkel teli helyszínek voltak, mára azonban a város szövetében bóklászók teljesen elvesztették a helyekhez kapcsolódó társadalmi emlékezetüket. Így alakultak ki az úgynevezett nem-helyek (non-lieu), a városi tér azon helyei, amelyek nem rendelkeznek különleges, identitáskonstruáló erővel. A következőkben azt vizsgálom, hogy a modernitás utáni nagyvárosokban az olyan nemhelyeken, mint például az autópályákon, bevásárlóközpontokban milyen deviáns cselekményeket követnek el, miként használják fel a nem-helyek adta anonimitási lehetőségeket. Ezen kérdés vizsgálata annak a lehetőségét veti fel, hogy a nem-helyek használatának mi az elfogadható, illetve normasértő formája. Ennek érdekében konkrét bűnözői magatartásokat (szervezett bűnözői csoportok által elkövetett rablásokat, zsebtolvajlásokat) veszek számba, hogy igazoljam a bűnelkövetők kapcsolódását a nem-helyek jellegzetességeinek kihasználásához. Összességében a bűnszervezetek jelentést adnak a nem-helyeknek azzal, ahogy belakják és átlátják a teret a bűncselekmény idejére, megszegve a szerződéses viszonyt. A nem-helyek hellyé alakítása így végső soron ezer szállal kötődik a normasértő cselekményekhez. Kulcsszavak: nem-helyek, deviancia, szervezett bűnözés, kritikai kriminológia

A

metropoliszokba zsúfolt individuumok életének értelmezése az egyik legjobban jövedelmező, ám annál kevésbé meghatározható kérdése a modern társadalomtudományoknak. Remek példa erre Jock Young Az exkluzív társadalom című könyvének hetedik fejezete, A káosz felfüggesztése, amiben a városi rend fenntartásának problematikájával foglalkozott. A kritikai, majd realitsta kriminológia fontos teoretikusa mottóként Georg Simmeltől választott egy igen hosszú idézetet, amelyben a szerző részletesen érvel amellett, hogy a modern ember legfőbb problémája az idegi stimulá157

ció intenzívebbé válása (Simmel 1950: 409, idézi Young 1999: 167). A fejezet későbbi részében Young szociológus barátját, Richard Sennettet elemzi, mint vonakodó flaneurt (szemlélődő), aki New Yorkban elvitte Youngot Greenwich Village-be, ahol találkoztak kokaindílerekkel, bőrfetisisztákkal, indiai fűszerkereskedőkkel és diplomatákkal. Sennett elszomorodott a helyzet láttán, nem érezte magát a baudelaire-i értelemben vett flaneurnek, mivel közösen végzett városi megfigyeléseik alapján arra jutottak, hogy az emberek alapvetően közönyösek egymás irányában. Arra a megállapításra jutott, hogy a különböző stílusú, életkorú és társadalmi helyzetű emberek indifferensen viselkednek egymás között mozogva a városi térben. Jól látható, hogy ugyanabban a könyvben, ugyanabban a fejezetben a modern nagyvárosnak az egyénre gyakorolt hatása a 20. század elején, Simmel modernista megfogalmazásában és a század végén, Young posztmodern szemléletében annyira különbözőképpen van megfogalmazva, hogy talán éppen ezért nem is reflektál erre a szerző. A két beszámoló percepciója közötti különbség jól megragadható az eltelt száz év során bekövetkező változásokban, főként az olyan személytelen kontrolleszközökben, mint a fémdetektorok, biztonsági kamerák, személyazonosító technikák és más jelzőberendezések. A város egykori ellenőrizhetetlen izgalmát zártláncú tévéadások közvetítik különböző állami szervek és magáncégek számára. A város szövetében bekövetkező változások révén Marc Augé elgondolása alapján a modernitásból átlépünk a szürmodernitás korába. Míg az előbbi esetén a terek alapvetően jelentéssel teliek, identitást, viszonyokat és történetiséget feltételeznek, addig az utóbbi esetben nem implikálnak semmilyen kapcsolatot a társadalmi emlékezettel, inkább annak tudatos figyelmen kívül hagyása tapasztalható. A baudelaire-i értelemben vett modernitásban a szemlélődő megtapasztalhatta a régi és az új egymásba fonódását, a történeti változás, az új ipari város kialakulását, ami eltért matériájában a korábbitól. Augé elgondolása szerint Richard Sennett azért tapasztalt közönyt, mert a szürmodernitásban a modernitást jelző történeti, egzotikumokkal teli világból csak attribútumok őrződnek meg a vitrinek mögött, plakátokon vagy az interneten. A modernitásban az interperszonális viszonyok révén az emberek a használatba vett városi térben „társadalmiságot hoznak létre” (Augé 2012: 64), így jönnek létre a kultúrantropológusok által is elemezhető helyek; a szürmodernitásban viszont az egyéneket csak be- és kilépéskor „társadalmasítják és lokalizálják” (Augé 2012: 64), a tereket ezért Augé nem-helyeknek hívja. Az előbbi esetben a cselekvők maguk teremtik meg a közösségi teret, az utóbbi esetén viszont csak a hatalom azonosítja őket ugyanazon teret használók csoportjaként. Ezekbe a terekbe belépő egyének legtöbbször vásárlóvá válnak az olyan nem-helyeken, mint a repülőterek, pályaudvarok, bevásárlóközpontok vagy benzinkutak. A szürmodernitás alapján a következőkben azt kívánom vizsgálni, hogy a modernitás utáni nagyvárosokban az olyan nem-helyeken, mint például az autópályákon vagy bevásárlóközpontokban milyen deviáns cselekményeket követnek el, a nem-helyek adta anonimitási lehetőségeket 158

miként használják fel, hogy a be- és kilépő ellenőrzések kijátszhatóvá váljanak. Ezen kérdés vizsgálata annak a lehetőségét veti fel, hogy a nem-helyek használatának mi lehet az elfogadható, illetve normasértő formája. A kultúrantropológiai, szociológiai szemléletű térelméleti megközelítéseket azért érdemes a kriminológia felől értelmezni, mert a kortárs társadalomtudományi megfogalmazások sokkal többet elárulhatnak a modernitásról, ha a normasértésre való fókuszálás szemszögéből interpretáljuk újra. Marc Augé a nem-helyekről írott elemzésében felteszi a költői kérdést: ha Durkheim ma élne, vajon hogyan elemezné a párizsi Roissy repülőteret. A korábbi, antropológiai szinten is értelmezhető helyek szerves társadalmiságával szemben Augé szerint a nem-helyek csupán magányos szerződéses viszonyokat teremtenek meg, így teljesen új interperszonális viszonyok detektálhatóak. A közlekedésre, szállításra, kereskedelemre vagy a szabadidő eltöltésére fókuszáló nem-helyeken az utazó, vásárló, vagy éppen pihenő emberek viszonya a térhez teljesen megváltozik a korábbi időszakokhoz képest (Augé 2012: 55). A megváltozott interperszonális kapcsolatokat, a tér érzékeléséhez fűződő viszonyokat azonban Augé nem elemzi tételesen, habár Durkheim emlegetése okán is érdemes lenne a bűnözés és a normasértés fogalmát (Durkheim 1996: 9–15) beemelni az elemzésbe, mivel így – érvelésem szerint – sokkal jobban kézzel foghatóvá válnának a tétek, amelyek a nemhelyek megjelenésével érzékelhetőek, megtapasztalhatóak. Augé egyetlen alkalommal sem használja a bűn, bűnözés, norma, normasértés kifejezéseket, így az alábbi szövegben kísérletet teszek a nem-helyek értelmezésére a normasértés szempontjából. A kriminológiai és részben kriminalisztikai szempontokat is érvényesítő elemzés hipotézise, hogy a nem-helyeken is tetten érhető egy sajátos együttműködési mechanizmus, ami éppen a kontrollt gyakorló hatalom lokalizációra, azonosításra épülő módszereivel szemben szerveződik meg.

1. Stalkerkodó flaneurök Az érthetőség kedvéért érdemes tisztázni, hogy Augé alapján milyen használatba vett tereket lehet nem-helyekként definiálni. A hely, ami antropológiai szempontból értelmezhető, történetiséget, viszonyokat és identitást feltételez. A történetiséggel fejezi ki, hogy az idő múlása tetten érhető és az igénybevevő emberek számára is érzékelhető. A viszonyok azt jelölik, ahogy a térhasználók a saját életüket befolyásoló módon személyes kapcsolatba kerülnek a hely jellege folytán más személyekkel. Az identitás pedig a hellyel való önazonosság kifejezésére szolgál. A nem-helyekkel való kapcsolat ezzel szemben inkább szerződéses jellegű. A közös elfogadás alapján a nem-hely használójának ki kell adnia magát, azonban legtöbbször automatizált ellenőrzés során találkozik más, ott dolgozó személyekkel, vagy eleve egy géppel kell ezt a folyamatot lejátszania. 159

Marc Augé ezért is beszél ennek kapcsán a magány etnológiájáról explicit módon ki nem fejtve, de implicit módon a normakövető többségre gondolva (Augé 2012: 71). Azonban éppen ez az, ami a bűnözés szempontjából egyfajta kiszolgáltatottságot jelez. Nincs olyan közösségi kontroll a nem-helyeken, ami meggátolná az áldozattá vagy a releváns beszámolóval rendelkező tanúvá válást. A tanúságtételt, a beszámolást is akadályozzák a nem-helyek, hiszen a nem-helyek minden használója el van foglalva az utazással, a jegyének az érvényesítésével vagy a vásárlási szándékának lehetséges és egzakt határai közötti feszültség felismerésével. Nem beszélve a folyamatosan szóló zenéről vagy rádióadásról, amely a legtöbb nem-helyen megteremti a folyamatos jelen érzetét a térhasználókban (Augé 2012: 63). A baudelaire-i modernitással szemben meghatározott szürmodernitásban az idő olyannyira felgyorsult, hogy a linearitást felváltja a hálózatosodás, a fejlődés célracionális egységével szemben jobbára párhuzamosan futó alternatívák léteznek, amelyek eltérő percepciók alapján létrejövő valóságkonstrukciók az emberek fejében, nélkülözve az egyetemes emberi haladás optimizmusát. Az idő mellett a tér mértéknélkülisége is jellemzi a posztmodern világ fordítottját, a szürmodernitást. A távolságok lerövidülése, a térbeli közelségeknek a világűrig való kifeszítése teljesen megváltoztatta a helyek rendszerét. Marc Augé nem-helynek tekint minden reminiszcenciát előidézni képtelen, de használatban lévő teret. A bevásárlóközpont, a repülőtér egyértelműen a baudelaire-i modernista flaneur bolyongása után szabdalta újra a megismerhető világot, így ezek a múltra való bárminemű utalást nélkülöző modernista terek könnyen azonosíthatóak nem-helyként. Kicsit problémásabbnak tűnik a kikötők, autópályák helyzete, amelyek már léteztek a szürmodernitás előtt is. A kószálók által belátható, bejárható terek között megtalálhatóak voltak már a kikötők és az autóutak is – habár a modern tömegszállítás miatt valóban átalakításra kerülhetett a legtöbb, így lényegében lehet amellett érvelni, hogy a modernitás korában a maiaknak csak az előképe létezett. A pályaudvar viszont sokkal problematikusabb, hiszen a vasúti közlekedés éppen a baudelaire-i, 19. századi városképbe beépülő hely, amely a 20. században a városképbe ékelődő, vagy még inkább azok szélére telepített repülőterekkel szemben a modern művészek (írók, festők) alkotásai alapján sajátos hangulattal rendelkezik. A művészeti termékek beemelése, mint igazolást vagy cáfolatot alátámasztó érvelési eszközt pusztán azért használom, mert maga Augé is saját fogalmainak magyarázatakor ilyen alkotásokhoz nyúl. A pályaudvarok – különbözőségeik ellenére – mégis léteznek a többi nem-helyhez hasonló formában is, ahogy a berlini helyi érdekű vasutat távolsági szerelvényekkel és buszközlekedéssel összehangolt épületkomplexumba helyezték, amely egyben bevásárlóközpontként is funkcionál. A fentebbi, közlekedésbiztonsági szempontból intermodális csomópontok felől nézve lehetne úgy értelmezni, hogy a budapesti Nyugati pályaudvar épületének reminiszcenciáit csak a felújításra és átalakításra el nem különített pénzösszegek indokolják. A vonatokhoz való eljutást már újonnan felállított kapuk160

kal és kerítésekkel kontrollálják, ám a fenti elgondolás mégis elhamarkodott gazdasági redukcionalizmusba hajló érvelés lenne az ilyen pályaudvarok sajátos hangulata, a múlt hatását magukon hordozó helyszerű jellegük miatt. Azonban a különböző repülőterek is vonzanak kíváncsiskodókat, akik ugyanúgy a le- és felszállásokat követik figyelemmel, ahogy Dylan Thomas vagy József Attila a vonatok váltakozását. A bevásárlóközpontokat azonban egyértelműen nem-helyeknek tekinthetjük, noha a korábbi évtizedekben és századokban a nagy tereken időről-időre megtartott vásárok sok esetben hasonló szervezettséget és a vásárlóra rákényszerített útvonalak követését követelte meg. A 19. századi modern nagyvárosban Baudelaire még úgy lézenghetett, hogy a központi vagy helyi hatalom kontrollját teljesen a kószálóval egyenrangú feltételek mellett tudták csak gyakorolni, főként gyalogos vagy kerékpáron közlekedő rendfenntartó segítségével. A szürmodernitás metropoliszaiban a technikai eszközök replikációra kényszerítették a városi teret. Ez a replikáció kettős jelentésén alapul. Egyfelől a használatba vett tér minden pontjának audiovizuális megfigyelése és valamilyen technikai eszközön történő rögzítése megkettőzte a valóságot, ugyanakkor ez megkettőzte a teret használók percepcionális viszonyát is a valósághoz. A folyamatos ellenőrzés közönye miatt saját kíváncsiságukat sokkal inkább lopva elégítik ki. A mai kor flaneurje a stalker (Nicol 2006: 91). Bran Nicol úgy érvel e változás mellett, hogy a 19. századi flaneurrel szemben, a mai kor stalkere rengeteg invazív technikával (fényképezőgép, elektronikus eszközök) tudja a városi teret átlátni. A stalkerek viselkedését azonban elgondolásom szerint nem pusztán a kiterjesztett technikai eszközök mennyisége indokolja, amelyek máskülönben a városi tér kontrolljára használható eszközök demokratizáló továbbfejlesztése révén vásárolhatóak meg az állampolgárok számára. A személytelen ellenőrzési rendszerek mindent átható tudása a 20. századi ember társadalmi tapasztalata, így József Attilát parafraezálva olyan fortélyos félelem igazgat, ami túlélési technikák kifejlesztésére sarkallja a modern kor flaneurjeit. Az egykori kószálók utódai így azok a ma lopva feltekintő, megfigyelő stalkingolók, akik a szexuális vágyaikat lopott pillantásokkal kielégítő, a kivilágló testrészeket kutató voyeurökhöz hasonló elhivatottsággal próbálják belátni és még inkább belakni tekintetükkel a tőlük egyre inkább adatbiztonsági, személyiségi okokból elzárt, eltitkolt részeit a városnak. A mai városi teret használó stalkerek így válnak kényszerűen is normasértővé, minthogy a szabályok betartása révén a használatban lévő tereknek csupán részei válhatnának láthatóvá számukra. A stalkingolás viszont a normasértés leplezését célozza, így a Young és Sennett által kárhoztatott közöny csupán a mai kor flaneurjének álcája. A stalker a nem-helyeken való közönyös létezést használja ki, és ő már Nicol szerint is sokkal inkább a normát sértő, mintsem azt követő személy. A professzionális szinten dolgozó bűnözők egy-egy nagyobb rablás előtt szintén stalkingolnak a minél hatékonyabb kivitelezés és biztonságos végkimenetel érdekében.

161

2. Szemtől szemben a nem-helyekkel A modern metropoliszok egyik leggyakoribb, azokat érhálózatként közrefogó nem-helye az autópálya. Ezen frekventált útszakaszok a bűnözés szempontjából kifejezetten hasznosnak bizonyulnak mind a művészeti alkotásokban, mind a valóságban. Oscar Wilde A hazugság napfogyatkozása című esszéjében a két imaginárius személy, Cyril és Vivian párbeszédébe ágyazza, hogy amit a művész kitalál, azt az élet megpróbálja lemásolni és népszerűvé tenni a hétköznapokban (Wilde 1972: 162). A Robert De Niro és Al Pacino főszereplésével készült népszerű amerikai akciófilm, a Szemtől szemben (1995) kezdő jeleneteiben azt látjuk, amint egy szervezett bűnözői kör tagjai végrehajtják a leosztott feladatokat (robbanóanyag beszerzése, mentőautó ellopása, külső segítő felvétele). A cél egy pénzszállító autó kirablása, amit Los Angeles déli részén hajtanak végre, a Santa Monica és a Harbour autópályák találkozásánál. Egy kamionnal nekihajtanak a kiszemelt autónak, aminek a hátsó ajtaját a megállásra kényszerítés után kirobbantják. A rablást sikeresen végre tudják hajtani, mivel senki sem áll meg vagy tartóztatja fel őket. Az egész folyamatot stopperóra alapján fejezik be három perc alatt, majd az autópályák és gyorsforgalmi utak hálózatában eltűnnek, és a város egy másik részén gyújtják fel a menekülésre használt mentőautót, ahol átülnek egy biztonságos személyautóba. A filmben szereplő rablás sikeres bemutatását elősegítette, hogy a rendező, Michael Mann egy sikertelen tévéfilmben, az L. A. Takedownban (1989) már leforgatta. A rablás kidolgozottságát viszont az adta, hogy a rendező megismerkedett az 1980-as években filmproducerré váló Chuck Adamsonnal, aki Chicagóban szolgált rendőrnyomozóként, és hosszan nyomozott egy, a filmhez felhasznált rablásokat végrehajtó Neil McCauley és bandája ellen. A valóságban a rablást 1964-ben követték el, a pénzszállító autót egészen a célállomásáig követték, és ott rabolták ki, azonban a rajtuk ütő rendőrség McCauley-t és társait lelőtte, egyetlen elmenekülő társukat pedig pár nappal később letartóztatták (Morita 2010). A városi tér megváltozásának és a filmbeli megoldásnak különös egybeesése, hogy a rablást megelőző években nyitották meg a chicagói, eredetileg Kongresszus, majd Eisenhowerre átkeresztelt autópálya egyes részeit a forgalom számára (Christopher – Custodio 1997: 97–104). A filmben található elkövetési mód több, a valóságban is létező bűnszervezetet is megihletett Dél-Afrikától egészen Magyarországig. 1998 júliusában 31 ember a délafrikai Bronkhorstspruitnál három személyautóval és két kisteherautóval1 a Witbank autópályán megállítottak egy pénzszállító autót. A rablást sikeresen végrehajtották egy hídon, amin az autópálya áthaladt. Kihúztak egy tüskékkel teli láncot, ami kilyukasztotta a kerekeit a kiválasztott kocsinak, aminek az irányáról és a sebességéről az autópálya korábbi részén személygépkocsikban ülő tagok adtak értesítést. A gyanúsítottak 1 

162

A dél-afrikai bakkies pontosan pick-up autókat jelent.

17,4 millió dollárral távoztak egy közeli farmra, ami bázisul szolgált a művelet sikeres végrehajtásához. Pár nappal később, augusztus elején egy bizalmas rendőrségi tippnek köszönhetően Johannesburg déli részén a hatóságok elfogták a szervezet egyik tagját. Évekig tartott a bűncselekmény felderítése és a bűncselekményben részt vevő személyek felkutatása, bíróság elé állítása. Az elkövetők között volt, aki a börtönből, és volt, aki a bíróságról szökött meg és követett el még további bűncselekményeket (Mulder 2001). A vád alá helyezettek között szerepeltek egykori rendőrtisztek is (Sapa 2001a), a vádpontok között a rablás mellett helyet kapott gyilkosság, jogtalan fegyverbirtoklás, emberrablás és autótolvajlás (Chuenyane 2001). A bűnszervezet felszámolása érdekében a hatóságok a gyanúsítottakkal kapcsolatba hozható minden helyet átkutattak, és lefoglalták az igazolhatatlan forrásból származó termékeket és eszközöket (Sapa 2001b). Még 2015-ben is tartóztattak le rendőrtisztet, aki támogatta a bűnszervezet működését (eNCA 2015). A pénzszállító kirablásával meggyanúsított 31 ember közül többeket nem tudtak elítélni, ezt alibit biztosító tanúk segítették elő, akiket a gyanúsítottak házzal, autóval és pénzzel fizettek ki (Mail & Guardian 1998). Magyarországon 2002. október végén az M0-ás Egér úti kijáratánál egy személygépkocsi tartóztatott fel egy pénzszállító autót. Kézigránáttal és sorozatlövő fegyverekkel rávették a pénzkísérőket, hogy nyissák ki az oldalsó ajtót, és adják át a pénzt. Két évvel később, augusztus elején az egyik bevásárlóközpontból elhajtó pénzszállítót két férfi műszaki útzárra hivatkozva leterelte a 11. kerületben a Szerémi útról a vele párhuzamos szervízútra, amit sűrű fasor takart el. Egy teherautó látszólag ipszilon kanyarral akart megfordulni, ezért a pénzszállító annyira lelasított, hogy álarcos fegyveresek megsorozták, majd kézigránáttal próbálták megállítani a járművet, ami a sofőr vezetési tudásának köszönhetően megmenekült. A rendőrség ezt követően közölte azon elképzelését, hogy az utóbbi két rablás elkövetői ugyanazok, vagy hasonló csoporthoz tartoznak (Origo 2004). Évekkel később vált bizonyossá, hogy a Pest megyei alvilág egyik prominens bűnszervezete, a Koszi-klán volt a felelős a bűncselekmények elkövetéséért. Az autópályák közelében elkövetett rablások mellett emberölésért, olajlopásért és zsarolásért emeltek vádat a 41 fős banda ellen, akikből 30 személy, köztük a szervezet vezéralakjai lettek elítélve (Index 2010). A Blikk a Szerémi úti rabláskísérletet követően megjelentetett egy hosszabb cikket arról, hogy a magyar bűnözők miként használják fel a Szemtől szemben egyes jeleneteit rablási tervükhöz (Blikk 2004). A cikkben Zsombok György, a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) osztályvezetője megerősítette, sok egyezés fedezhető fel a valóság és a film között, ami igazolja az átvételt. Elmondása szerint ez segítheti a nyomozók munkáját, hiszen a hasonló elképzelések szerint elkövetett rablások és ezen esemény között kapcsolatot lehet találni. Az elkövetési mintázat, mint a nyomozást elősegítő ötlet, már a rablási és gyilkossági osztály vezetőjét játszó Al Pacino karakterének is eszébe jutott, így a valóság és a film közötti kapcsolat önreferencialitássá is válhatott a rendőrök szá163

mára. Az újság beszámolt a filmben rokonszenvesként ábrázolt bűnelkövetőről, Robert De Niro karakteréről, aki a bűnbanda fejeként több jelenetben is tanúbizonyságot tesz arról, hogy alaposan felkészül a rablásokra. A fémek természetéről szóló szakkönyvek olvasásán túl lehetőség szerint különböző szakemberekkel egyeztet a cselekmény elkövetéséhez szükséges szakipari munkák elvégzéséről. Geoff Manaugh építészeti író Törvényszéki topológia címmel írt egy hosszabb esszét az 1990-es években Los Angelesben egyre gyakoribbá váló bankrablásokról (Manaugh 2013). Állítása szerint a normakövető emberekkel szemben a rablók szert tesznek egy speciális térbeli tudásra, ami lehetővé teszi, hogy ők teljesen másként percipiálják ugyanazt a teret, mint egy átlagos gyalogos. Erre nyújt rendkívül érzékletes példát a Szemtől szemben egyik jelenete, ahol a bűnöző bandát megfigyelő rendőrök követik De Nirót és társait, akik látszólag a következő balhé részleteit beszélik meg egy roncstelep melletti ipari kikötőrészben a tankerek és konténerek között. A bandának a területről való levonulása után a nyomozók belépnek ugyanabba a térbe, ahol korábban a bűnözők álltak, mivel nem értették pontosan, mit is akarhatnak kirabolni. Ugyanabba a percepcionális helyzetbe kényszerítette magát a nyomozók vezetője, mígnem elnevette magát, mivel rájött, valójában éppen az volt a bűnözők célja, hogy az utánuk nyomozó rendőrtiszteket jól látható területen alaposan megfigyelhessék és lefényképezhessék. Al Pacino a konténerek között a kikötőben állva ébredt rá, hogy a bűnözők őket figyelik. Az a térbeli tudás, ami arra szolgál, hogy rájöjjön, ki, hova és milyen módszerrel akar bejutni, valójában nem elégséges, hiszen a bűnözők ennek a térbeli tudásnak a hasznáról és a szerepéről annak önreferenciális metaszintjén gondolkodtak. A rendőrökkel macska-egér játékot űző filmbeli és valóságos bűnszervezetek az elrejtőzés, a megtévesztés és a hamis nyomok hátrahagyása érdekében olyan térbeli tudásra tesznek szert, ami bármiféle tudatos konceptualizálás vagy definiálás hiányában öntudatlanul bármikor operacionalizálható, vagyis praktikus szempontok szerint valószínűsíthető hasznot hajt a szervezet tagjainak. A nem-helyek illegális cselekmények elkövetése érdekében való kihasználása valóban feltételez egyfajta informális szerveződést. Példaként szolgál erre az írországi Rathfarnhamban elkövetett rablás, ahol egy férfi gépfegyverrel támadott meg egy pénzszállítót a városi bevásárló központnál. Társa járó motorral várta a pénzkazettákkal menekülő férfit. Később a hatóságok egy nővel együtt mindhármukat letartóztatta. Az Irish News internetes oldala a lehető legneutrálisabb formában számolt be a cselekményről, ám egy David O’Connor néven bejelentkező olvasó azt a kommentet fűzte a hírhez: „Abszolút amatőrök… vedd ki Al Pacino 1995-ös Szemtől Szemben című filmjét és nézd meg hogyan is kell csinálni…” Majd post scriptum rövidítés után azt fűzte hozzá: „a kommentet szórakoztatási célból tettem ki és nem szabad komolyan venni ok:)” (Irish News 2012). A hozzászólás természetesen nem jelenti, hogy társadalmi szinten is jelentkező tudásról lenne szó, ám láthatóan egy tipikus nem-helyen, egy bevásárlóközpontnál történő esemény képes reminiszcenci164

ákat ébreszteni a tér illegális használatával szembesülő olvasóból. A filmbeli és az újságban olvasott valóság között nem érzékelhető igazán történeti változás, amit nem a két esemény közötti majd 20 év távolság, hanem a nem-helyek immanens attribútuma, a folyamatos jelenérzet koncentráltsága magyaráz. A normakövető személy percepciójából identifikációról sem beszélhetünk, azonban a viszony, ami Augé szerint a harmadik hiányzó szempont a nem-helyeknél, elgondolásom szerint nem teljesül, hiszen a nem-helyeken alapvetően személytelen és ezért érdektelen folyamatokkal szemben megvalósuló illegális cselekmény képes érzelmi és intellektuális válaszreakciót kiváltani a kommentet jegyző személyből. Az elkövetőkről szóló megjegyzéséhez fűzött utólagos gondolata arra mutat rá, hogy létezik olyan technika, módszer, aminek révén a térhasználó felmondja a nem-hellyel kötött szerződéses jellegű kapcsolatot, megtagadja saját kilétének pontos meghatározását, ám eközben saját céljaira sikeresen használja az igénybe vett tér adta lehetőségeket. A nem-helyeken Augé értelmezésében csak a kontrolleszközök felett diszponáló hatalom képes társadalmasítani, lokalizálni a térben fellelhető személyeket, ám ezen individuális szerződéses helyzetet elfogadó egyének számára a tér nem adja meg magát, nem nyújt vagy közvetít olyan jelleget, ami alapján kötődni, viszonyulni tudnának hozzá.

3. Zseblopás, mint a nem-helyek kihasználása A különböző bűnmegelőzési prospektusok (ELBIR 2010), a nem-helyeken alkalmazott biztonsági személyzet és a vagyontárgyakra való fokozott figyelmet kívánó szövegek és piktogrammok arról árulkodnak, hogy vannak olyan normasértő személyek, akik sajátos célzatos tevékenységükkel, mint amilyen akár a zseblopás is, igencsak kön�nyen tudnak sajátos viszonyulást és kötődést előidézni ezen nem-helyekhez, amelyek ugyanakkor rendkívül forgalmas pontjai a városnak. Edwin Sutherland kriminológus az 1937-ben A professzionális tolvaj (The Professional Thief) című monográfiában mutatta be, hogy a lopás lényegében ugyanolyan szakmai ismereteket, technikákat igényel, mint bármilyen más szakma htékony elvégzése. Sutherland a kőművesek és a sportolók technikai tudásával hozta párhuzamba, ugyanakkor olyan foglalkozásokat is felhasznált, mint az ügyvédekét és az orvosokét, mivel hivatásrend jellegű érzések és szimbólumok is szerepet játszanak a tolvajlás sajátos minőségében (Sutherland 1937: 147). A zsebtolvajok kifejezetten munkahelyként tekinthetnek az Augé-típusú nem-helyekre, ahol a működésük elkülönül az ilyen helyeket egyébként igénybevevő személyektől. Andrew Carlin, a dublini egyetem tanára a Journal of Mundane Behaviourben publikált tanulmányában felvetette a megfigyelés társadalomtudományi jelentőségét (Carlin 2003). Edward Rose a nézelődést amolyan mundén viselkedésnek tekintette (idézi Carlin 2003: 78), amelyet a Harvey Sacks által megfogalmazott úgynevezett néző 165

maximájára (viewer’s maxim) vezette vissza (Sacks 1972: 280–293). Sacks úgy definiálta, hogy amennyiben egy kategória alá besorolható tevékenységet valaki olyan nézi, aki szintén része ennek a kategorizációnak, akkor már eleve adott az a keret, amelyben percipiálja a cselekményt. Vulgarizálás nélkül állítható, hogy a bevásárlóközpontban bolyongó vásárlónak feltűnő másik kóválygóról aligha jut eszébe, pontosan milyen szögben lenne elérhető a pénztárcája. Sutherlandnek A professzionális tolvaj című kötetéhez kapcsolódó kutatása elsősorban Broadway Jones hivatásszerű tolvaj életére fókuszált. A kiválasztott bűnözőn keresztül látta lehetőségét, hogy egy máskülönben teljesen eltérő, de racionális logikára2 épülő világba betekinthessen. Az úgynevezett alvilágot érdemes idézőjelbe tenni Sutherland ezen munkájában, mivel éppen arra tesz kísérletet a szerző, hogy bemutassa, a társadalmi és magánéleti színtéren mennyiben hasonlít a professzionális tolvaj élete más legális foglalkozást űző személyek életmódjához (Sutherland 1937: 154–171). Az idézőjel indokoltságát éppen az adja, hogy ugyanannak a valóságos vagy társadalmi térnek, mint keretnek az eltérő felhasználása és értelmezése, illetve ennek titkos, leplezett formája nagyon kevés normakövető személy számára be-, vagy még inkább átlátható. A normasértők, illetve az azt követők közötti eltérő térhasználat magyarázatánál eljuthatunk társadalmi, vagy akár kulturális különbségekig is. Richard Hoggart az angol munkásosztály antropológiai értelmezésekor a szóhasználat alapján rajzolja meg a különbséget a munkások és a kispolgári, pontosabban az államhatalmat képviselő hivatalnokok között (Hoggart 1975). A nyilvános terekhez rendkívül eltérő veszélyességi faktorok társulnak aszerint, hogy a munkavállalók társadalmilag kötött kulturális közösségéről van szó, vagy a velük szemben meghatározható normakövető munkaadók és állami kontrollt képviselő személyek csoportjai lakják be ezen tereket. Hoggart a munkások interperszonális viszonyainak kulturális szövetét tárta fel a nyelvhasználaton keresztül, ehhez hasonlóan érdemes a nem-helyeken megjelenő zsebtolvajok világát a térhasználaton keresztül felfogni. A „mi” tudat helyett az úgynevezett „azok” értelmezésén keresztül bemutatható, hogy miként válhat a sutherlandi differenciális asszociáció, mint a normakövetéstől eltérő logika kulturálisan meghatározott viselkedésmintává. A szocialista kori magyar rendőrség értelmezni kívánta a tolvajok világát, amit elsősorban a cigánybűnöző újonnan létrehozott fogalmához3 és értelmezéséhez kapcsolt. Konczer István ezredes 1984-ben a Cigánybűnözés a fővárosban címmel bűnügyi statisztikákkal teletűzdelt érvelésben mutatta be, hogy Gondolok itt a differenciális asszociáció elméletére, amely a korszak szociológiai és kriminológiai kutatásait is meghatározta, lásd Laub – Sampson (1991). 2 

Jól rámutat a tudományos igényű konstrukció ideológikus és operacionalizálási céljainak kusza egybefonódásáról, hogy Konczer főkapitányhelyettes cigánybűnözésről szóló cikkével azonos számban jelent meg Vavró István kriminálstatisztikus cikke az idézőjelek közé zárt cigánybűnözés mérhetőségének és értelmezhetőségének problematikájáről. 3 

166

a cigány elkövetők döntő hányada lopással keresi a kenyerét (Konczer 1984: 17). Érvelése szerint ezek a lopásban érdekelt személyek szervezettséget mutatnak, munkamegosztásra törekvő csoportokban követik el a cselekményeiket, amelyek nemzetközi szintre is kiterjednek Jugoszlávia és Csehszlovákia felé egyaránt (Konczer 1984: 22). A rendszerváltás idején budapesti főkapitánnyá váló főrendőr adatai szerint a cigánybűnözők megközelítőleg 50 százaléka lopásért lett elítélve, ezen belül kevéssel több cselekményt követtek el társadalmi, mint magántulajdon ellen (Konczer 1984: 20). Az új gazdasági mechanizmus évében, 1968 késő nyarán megjelent a zalaegerszegi zsebtolvajok elfogásáról szóló nyomozati beszámoló, amelyben Máté Sándor rendőr százados a forgalmas piactereken és áruházakban lebzselő cigányasszonyokra hívta fel a figyelmet. A gyerekek segítségét is igénybevevő nők egymással együttműködve „az állampolgárok könnyelműségét, felületességét kihasználva” hajtották végre akcióikat (Máté 1968: 100). Unikális térhasználati gyakorlatokra is rámutatott a zalaegerszegi rendőrtiszt, amikor beszámolt arról, hogy a hesszelők (figyelik, valaki észleli-e a lopást), elterelők (az áldozat figyelmét magukra vonják) és a lopást végrehajtók a járási ügyészség épületében találkoztak, egészen pontosan a folyosókon ülve osztották el a pénzt és az egyéb megszerzett értéktárgyakat (Máté 1968: 100). Korda Ferenc százados és Nagyné Lukács Anna főhadnagy az 1980-as évek derekán Pécsett folytatott nyomozásuk alapján arra mutattak rá, hogy az áruházakban és piacokon dolgozó cigánynők vezetésével működő tolvajcsoportoknak kialakított útvonalaik voltak, amelyeknél feltétel volt, hogy ezek – a dekonspiráció minél biztosabb elkerülése érdekében – ne keresztezzék egymást (Korda–Nagyné Lukács 1984: 110–116). A rendszerváltást követően a Budapesti Rendőrfőkapitányságon létrejött Zseblopási alosztályt vezető Borgulya Gyula alezredes szinte kivétel nélkül nem-helyeket (metróállomás, áruház) nevezett meg, ahol a zsebtolvajok szervezetten dolgoznak (Kovács 1995: 9). Augé csak a határait, mint ellenőrző pontokat jelölte ki a nem-helyeknek, míg az ilyen terekben dolgozó normasértő emberek a repülők vagy hajók közlekedéséhez hasonló láthatatlan útvonalakat határoztak meg munkavégzés céljából. A nem-helyeket – sok esetben az utazásra vagy vásárlásra fókuszáltsága miatt – a normakövető többség átláthatatlan hangyabolyként képes csak látni, míg a normasértő személyek más racionalitás alapján percipiálják ugyanazt a teret. Ennek szemléletes példája, ahogy a logika és a tudományok egyik fikcionális apostolának tekinthető Sherlock Holmes az ipari nagyvárossá növekedett Londonban a Baker Street-i Szabadcsapatot (Baker Street Irregulars) használja. Az olyan kiemelkedően fontos és rejtélyes ügyekben, mint A négyek jelében Holmes felkéri a csapatot, hogy keressenek meg egy hajót a London környéki kikötőkben, aminek megtalálására Watsonnak tartott beszámolója szerint senki más sem lenne képes (Conan Doyle 2015). A fenti fikciós és valóságos bűnszervezetek viszont arra szolgálnak például, hogy informálisan, vagy még inkább illegális módon létrejött szervezetek képesek referenciális viszonyt kiépíteni különböző nem-helyekkel, amik közül az metróállomások, kikötők 167

vagy az áruházak, esetleg autópályák pusztán csak példaként szolgálnak. A Szemtől szemben című filmet felhasználó dél-afrikai vagy magyar szervezett bűnözői szervezetek rablásai és a zsebtolvajlást áruházakban vagy tömegközlekedési csomópontokon elkövető csoportok jól rámutatnak, hogy ők sikeresen képesek kihasználni a nem-helyeket. Az elfogásukat pedig a rendőrség elsősorban nem a helyszínhez kapcsolódó bizonyítékoknak, hanem operatív eszközökkel végzett adatszerzésnek (megfigyelés, lehallgatások, együttműködő besúgók, titkos adatszerzés) köszönhetően tudja megoldani. A kriminálgeográfia is egyértelműen nagyvárosi deliktumként tekint a zsebtolvajlásra és a gépkocsilopásokra, melyek egyik kiemelt feltétele a városi zsúfoltság és a megfelelő (nem-)helyek kiválasztása (Michalkó 1996: 12–30). Mátyás Szabolcs és Sallai János a kriminálgeográfiai szempontokat érvényesítve speciális földrajzi térnek nevezi azokat a helyeket, mint a tömegközlekdési eszközöket vagy a forgalmas busz- és villamoshálózatokat, amelyek alkalmasak a zsebtolvajlások megvalósítására (Mátyás–Sallai 2014: 335–353). Az autópályák világához hasonlóak a bankrablások az Egyesült Államok nyugati partján. William J. Rehder egykori FBI-os különleges ügynök egy újságíróval közösen megírta a Hol van a pénz: Igaz történetek a bankrablások fővárosából című, dokumentumokra épülő visszaemlékezését, ami annak köszönhette létrejöttét, hogy az 1990-es években a bűnügyi statisztikák szerint munkanapokon minden 45 percben kiraboltak egy bankot (Manaugh 2013). A szélesebb autóutak és sztrádák vonalát követő földfelszín alatti alagutakat és csatornákat előszeretettel használták a rablók, amennyiben berobbantották a bank padlózatát, és az alagutakon keresztül nyom nélkül tudtak eltűnni a hatóság szeme elől.

4. Nem-helyek nemzetközi összehangolása A bűnszervezetek nemzetközi együttműködésére és kereskedelmi tevékenységére a különböző nem-helyek összehangolt használata rendkívüli jelentőséggel bír. A filmekben és irodalmi alkotásokban is megjelenő „francia kapcsolat” olyan nemzetközi drogszállítási útvonalat takar, ami nem-helyeken keresztül, összehangolt szállítással valósul meg. A Törökországban előállított heroint a korzikai maffia segítségével Marseille-be szállították a második világháborút követően egészen a Szovjetunió összeomlásáig, a francia Riviéráról pedig hajók vitték át az Amerikai Egyesült Államok kikötőibe (Vinocur 1984). A valós bűnözői együttműködésről igaz történet alapján forgatott Francia kapcsolat című filmben a Franciaországból származó drogot éppen egy autóban csempészik át, ami Augé elméletében a helyektől a nem-helyek irányába mutató tendencia egyik szimbóluma, ahogy a korábban kisebb, helyi utakon használt járműveket már

168

a nagyvárosi, autópályára szabott verziójú kocsik váltották fel, mint az a fekete Lincoln Continental Mark III, aminek a küszöbe alatt megtalálták a nyomozók a kábítószert. A Piedone című film a drogszállítással kapcsolatban még élesebben hívja fel a figyelmet a nem-helyek szerepére. A nápolyi városi tereket jól ismerő rendőrtiszt tisztában van vele, hogy mikor és a város melyik sarkához fognak érkezni a rendőrségi járőrök, így a csempészett cigarettát áruló nőnek időben tud szólni, hogy terítse ki fedőportékáját, a cérnákat és tűket. Amikor azonban maga a csempészet lesz a probléma, akkor a rutinos detektívnek is komoly munkájába kerül, míg szóra bírja a városi tereket másként használó bűnözőket és eligazodik a kikötőben, amely egy tipikusan átmeneti világ az általa naponta bejárt, és ezért eligazodási pontokkal rendelkező statikus univerzummal szemben. A 2000-es évek környékén az egykori francia kapcsolat helyett az úgynevezett Go fast típusú csempészet vált ismertebbé, egy ezzel a címmel 2008-ban bemutatott francia filmnek köszönhetően. A forgatókönyvet részben egy olyan rendőrtiszt írta, aki a Marokkóból és más észak-afrikai városokból úgynevezett go fast motorcsónakokkal a spanyol partokra szállító drogcsempész bandák után nyomozott. Ezen bűnszervezetek a több raklapnyi kábítószert pakolták át jól gyorsuló sportkocsik csomagtartójába, majd pár óra alatt leszállították az árut különböző franciaországi városokig (mint Lille vagy Marseille), végig autópályán, igencsak átlépve a sebességkorlátozást (Fortes 2008). A nyomozás szerint a bűnszervezet sofőrjei elsősorban Németországból lopott Citroënekkel, Mercedesekkel vagy négy-kerék meghajtású Land Roverekkel szerették végigszáguldani az autópályákat. A sebességkorlátozást azért nem tartották be, mert a rendkívüli gyorsulás révén bármilyen véletlen vagy szándékos rendőri ellenőrzés elől meg tudtak szökni. Ennek érdekében a legtöbb autóba a drogszállítmány sikeres célba juttatása érdekében plusz benzintartályt szereltek fel a kocsikra (Fortes 2008). A bűnszervezetek racionális kalkuláción alapuló száguldása ugyanakkor a szabadság iránti vágyat is megjelenítheti. Tad Friend, aki A boldogság keresése című cikkében a Kalifornia államban gyakori autós üldözéseket járta körül, meginterjúvolta Los Angeles rendőrfőnökét, aki értetlenül állt a tény előtt, hogy az autón nagy sebességgel menekülő sofőrök vajon miként választanak autópályát, ugyanis sohasem ragadnak bele közlekedési dugókba. Erre némiképp válaszul idéz a cikk írója egy szépírót, akinek az a meggyőződése, hogy az autópályák valódi funkciója a minél szabadabb előrehaladás, egészen pontosan a sebesség, a mozgás, a hozzáférés és a menekülés (Friend 2006: 67). E négy szempont jól rámutat a nem-helyek használatának lehetőségeire. Az első attribútumra rengeteg példát hoz Tad Friend a megijedt marihuána fogyasztótól a bűncselekmény miatt körözés alatt álló személyig, akik a sebességben találták meg a menekülés legbiztosabb módját. A mozgás és a hozzáférés viszont arra utal, hogy léteznek átgondoltabb normasértő térhasználatok is, amelyek legtöbbször ugyancsak meneküléssel végződnek. 169

A nemzetközi rendőri együttműködések is koncentrálnak a nem-helyekre, mint potenciálisan nehezen áttekinthető, különböző típusú bűnözői hálózatok által szimultán kihasznált terekre. Az Europol (az Európai Unió tagállamai felett diszponáló, bűnügyi munkát koordináló szervezet) 2014-ben megszervezte a SOCTA (Serious and Organized Crime Threat Assessment) keretében a Global Airline Action Day-t, amikor különböző államok rendészeti szervei működtek együtt légitársaságokkal, utazási irodákkal és bankok hitelkártya részlegeivel. Az összehangolt akció keretében jelentős számban lepleztek le online csalások révén, ellopott vagy hamis hitelkártyákkal történő visszaéléseket (például repülőjegy-vásárlás) és adathalászatot. Több mint 60 légitársaság és 45 ország vett részt a műveletben mintegy 80 repülőtéren szerte a világon. Az Europol egyszerre próbál operatív (konkrét ügyekhez kapcsolódó akciótámogatás) és stratégiai (különböző jó gyakorlatok átvételét és implementálását) szerepköröket betölteni, amelynek egyik fontos keresztmetszete a Global Airline Action Day, ami egyszerre eredményez büntetőeljárásokat és jelent prediktív kriminálpolitikai ötleteket. A szervezet által képviselt szerepfelfogások eltérőségéből fakadó hatékonysági problémák elfedésére szolgáló önlegitimációs mechanizmusok termelik ki a nem-helyekhez, jelen esetben a repülőterekhez való kapcsolódást, ahol a korábbi bűnügyi hírszerzési adatok alapján kulminálódnak a különböző bűnelkövetési módszerek (Europol 2014). A nem-helyek jelentőségét már a nemzetközi bűnügyi együttműködéseket koordináló szervezetek is érzékelik, és fel is használják saját hatékonyságuk igazolására. A szervezett bűnözői csoportok képesek a tér olyan aspektusaihoz is hozzáférni adott konstellációban (adott helyen tartózkodó járművek kirablása, adott területhez való illegális hozzáférés), amire egy magányos merénylő vagy egy „műkedvelő” nem lenne képes. A bűnszervezetek jelentést adnak a nem-helyeknek azzal, ahogy belakják és átlátják a teret a cselekmény és az előkészület idejére, megszegve a szerződéses viszonyt. A nem-helyek hellyé alakítása végső soron ezer szállal kötődik a normasértő cselekményekhez. Az individuális szinten felmondott szerződési viszonyok testet ölthetnek egy reptéren szoptató anyukában, akit példának okáért egy biztonsági őrnek kell felszólítani a cselekmény befejezésére. A különböző nem-helyeken élő és alvó hajléktalanok képesek kialakítani identifikációra és személyes viszonyra épülő kapcsolatot akár egy pályaudvarral, vagy más, használatban lévő térrel. A nem-helyek harcát az antropológiai szempontból is értelmezhető helyekkel azonban a tudatos és célirányos szerződésszegés alapozza meg. A bűnszervezetek a nem-helyeket alakítják át nemtelen helyekké, amik így már nem valaminek a negligálásával kapják meg legitim létezésük alapját, hanem a normarendszerekhez való viszonyuk alapján, ami magában rejti a történeti változás, a személyes viszonyok és valamilyen sajátos normához kötődő identifikáció meglétének a feltételezését.

170

Irodalom Augé, Marc (2012): Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. Budapest: Műcsarnok Nonprofit Kft. Blikk (2004): De Niro filmje a bűnözők bibliája. http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/20040906/ de_niro_filmje_a_bunozok_bibliaja (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Carlin, Andre (2003): Observation and membership categorization: Recognizing „normal appearances” in public space. Journal of Mundane Behaviour, 4 (1) 77–91. Christopher, Edward J. – Custodio, Maryanne A. C. (1997): A history of the northeastern Illinois expressway system. Chicago: Chicago Area Transportation Study. Chuenyane, Gershwin (2001): South Africa: Chauke’s Two Co-Accused Walk Free. http:// allafrica.com/stories/200107240272.html (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Conan Doyle, Sir Arthur (2015): A négyek jele. Budapest: Helikon. Durkheim, Émile (1996): A bűnözés normális jelenség. In: Gönczöl Katalin - Kerezsi Klára (szerk.): A deviancia szociológiája. Szöveggyűjtemény. Budapest: Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület. ELBIR (2010): A nagyáruházak sérelmére elkövetett jogsértések. Elektronikus Lakossági Bűnmegelőzési Információs Rendszer Hírlevél. http://ocsa.hu/old/elbir/2010/2010_majus. pdf (utolsó letöltés: 2016. 01. 25.) eNCA (2015): Former Hawks captain arrested for cash heist. http://www.enca.com/southafrica/former-hawks-captain-arrested-cash-heist (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Europol (2014): Global Airline Action Day. https://www.europol.europa.eu/content/globalairline-action-day (utolsó letöltés: 2016. 05. 10.) Fortes, Edward (2008): Trafficking in the fast lane. http://www.independent.co.uk/artsentertainment/films/features/trafficking-in-the-fast-lane-936176.html (utolsó letöltés: 2016. 01. 25.) Friend, Tad (2006): The Pursuit of Happiness. L.A. loves its televised car chases. The New Yorker, 2006.01.23. Hoggart, Richard (1975): „Azok” és „mi” In: Richard Hoggart: Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről. Budapest: Gondolat Könyvkiadó. Index (2010): Négyen úszták meg a Koszi-klánból. http://index.hu/bulvar/2010/06/01/ osszesen_x_evet_kaptak_a_koszi-klan_tagjai/ (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Irish News (2012): Three arrested over Rathfarnham cash-in-transit robbery. http://www. thejournal.ie/three-arrested-over-rathfarnham-cash-in-transit-robbery-561276-Aug2012/

(utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Konczer István (1984): Cigánybűnözés a fővárosban. Belügyi szemle, 22 (2). Korda Ferenc – Nagyné Lukács Anna (1984): Akció a zsebtolvajok leleplezésére. Belügyi szemle, 22 (4).

171

Kovács Zoltán Tamás (1995): Szorítsd a táskát, és kiabáld: zsebtolvaj! Évente hatezer lopás a fővárosban. Magyar Nemzet, 58 (215). Laub, John H. – Sampson, Robert J. (1991): The Sutherland-Glueck Debate: On the Sociology of Criminological Knowledge. American Journal of Sociology, 96 (6) 1402– 1440. Mail & Guardian (1998): Heist witnesses ’offered cars, houses’ http://mg.co.za/article/199810-16-heist-witnesses-offered-cars-houses (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Manaugh, Geoff (2013): Forensic Topology. Cabinet (49) http://www.cabinetmagazine.org/ issues/49/manaugh.php

Máté Sándor (1968): Üzleti és piaci zsebtolvajok felderítése Zalaegerszegen. Belügyi szemle, 6 (8). Mátyás Szabolcs – Sallai János: Kriminálgeográfia (2014). In: Ruzsonyi Péter (szerk.): Tendenciák és alapvetések a bűnügyi tudományok köréből. Budapest: Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó Zrt. Michalkó Gábor (1996): A nemzetközi turizmus bűnözésföldrajzi aspektusai Budapesten. Belügyi szemle 34 (11). Morita, Drew (2010): The true story behind ’Heat’ Examiner. http://www.examiner.com/ article/the-true-story-behind-heat (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Mulder, Nicolize (2001): Seven convictions so far in R17.4m heist trial. http://www. news24.com/xArchive/Archive/Seven-convictions-so-far-in-R174m-heist-trial-20010226

(utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Nicol, Bran (2006): Stalking. London: Reaktion Books. Origo (2004): A magyar FBI nyomoz a Szerémi úti rablás ügyében. http://www.origo.hu/ itthon/20040909amagyar.html (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Sacks, Harvey (1972): Notes on police assessment of moral character. David Sudnow (szerk.): Studies in Social Interaction. New York: The Free Press. Sapa (2001a): Men convicted of Bronkhorstspruit heist. http://www.iol.co.za/news/south-africa/men-convicted-of-bronkhorstspruit-heist-1.55209#.VYCws-upozo (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Sapa (2001b): Homes of Bronkhorstspruit heist gang raided. http://www.iol.co.za/news/ south-africa/homes-of-bronkhorstspruit-heist-gang-raided-1.56581#.VYCvTOupozo (utolsó letöltés: 2015. 05. 30.) Simmel, Georg (1950): The Metropolis and Mental Life. In: Wolff, Kurt H. (szerk.): The Sociology of Georg Simmel. New York: Free Press. Sutherland, Edwin H. (1937): The Professional Thief: by a Professional Thief. Annotated and Interpreted by Edwin H. Sutherland. Chicago: University of Chicago Press. Vinocur, John (1984): Heroin Trade: Third World Cuts Out Marseilles. http://www.nytimes.com/1984/03/22/world/heroin-trade-third-world-cuts-out-marseilles.html (utolsó letöltés: 2016. 01. 25.) 172

Wilde, Oscar (1972): A hazugság napfogyatkozása. In: Pók Lajos (szerk.): A szecesszió. Budapest: Gondolat. Young, Jock (1999): The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. London: Sage.

A kötet szerzői

Alacsony Zsóka az ELTE Társadalomtudományi Kar szociális munkás alapszakos hallgatója. Érdeklődési területei közé tartozik a marginalizált társadalmi csoportok, különös tekintettel a hátrányos helyzetű fiatalok helyzete. 2015-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Bacsák Dániel előbb az ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia alapszakán, majd az ELTE Állam– és Jogtudományi Karának Kriminológia mesterképzésén végzett. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris Társadalomkutatások Programjának a hallgatója, valamint kriminológusként dolgozik a szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthonában. Kutatási területei a pszichiátria és a kriminalitás kapcsolata, a kényszergyógykezelés jogintézménye és a pszichiátriai ellátórendszer működése. 2010 óta az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Bezsenyi Tamás az ELTE Bölcsészettudományi Kar Történelem-Filozófia és a Társadalomtudományi Kar Társadalmi tanulmányok szakán, majd az ELTE BTK Történelem Kelet-Európa szakirányán és az ELTE ÁJK Kriminológia mesterszakán folytatta tanulmányait. Jelenleg az ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskolájában és az ELTE ÁJK Kriminológia doktori programjában hallgató. Kutatási területe: szervezett bűnözés a szocialista Magyarországon, illetve a rendszerváltás utáni időszakban. 2011 óta az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

175

Brecsok Anna Ágnes a BCE KIK igazgatásszervező és az NKE KTK közigazgatási menedzser képzésen végzett, jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karán Szociológia alapszakos másodéves hallgató. Érdeklődési területe az oktatáspolitika, a település-, területfejlesztés és a helyi önkormányzati igazgatás. 2015-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Földesi Judit a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar szociológia alapszakán végezte tanulmányait. Jelenleg a GfK Hungária Piackutató Intézet gyakornoka. Érdeklődési területei közé a társadalmi egyenlőtlenségek és az oktatás tartozik. 2014-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Kovács Annamária tanulmányait az ELTE Társadalomtudományi Karán Közösségi és civil tanulmányok szakán végezte. Érdeklődési területe a közösségi munka mélyszegénységben élőkkel, közösségszervezés és érdekvédelem, bevonás művészeti eszközökkel. Jelenleg a Magyar Szegénységellenes Hálózat munkatársa, 2012 óta a szakkollégium tagja.

Kovács Barbara Nóra az ELTE Társadalomtudományi Kar társadalmi tanulmányok alapszakán végezte tanulmányait. Érdeklődési területei közé tartozik a városszociológia, a területi- és társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a társadalom marginalizált csoportjainak helyzete. 2015 óta az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Lehotai Orsolya a Szegedi Tudományegyetem politológia alapszakán végezte tanulmányait, jelenleg a BCE Társadalomtudományi Karán politikatudomány mesterprogramján másodéves hallgató, illetve 2016-tól a CEU Gender Studies MA programjának hallgatója. Kutatási területe a konzervatív nőmozgalmak története, a gender-ellenes mobilizáció és a társadalmi szerződéselméletek. 2015-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Szarka Zsanett 2015-ben az ELTE Társadalomtudományi Kar szociológia alapszakán végezte a tanulmányait. Jelenleg a Kitchen Budapest kutató munkatársa. Érdeklődési területe az adatok vizuális megjelenítésében rejlő lehetőségek, az infografika és az adatvizualizáció. 2013 óta az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

176

Szeitl Blanka az ELTE Társadalomtudományi Kar szociológia alapszakán, majd survey statisztika mesterszakán végezte tanulmányait, jelenleg a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet kutatója. Érdeklődési területei közé a társadalomkutatás módszertana, a térbeli társadalmi egyenlőtlenségek, az idegenellenesség, valamint a migráció tartozik. 2012-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.

Vigvári András az ELTE Társadalomtudományi Karon szerzett szociológus diplomát, jelenleg az ELTE Szociológiai Doktori Iskolájának hallgatója emellett az MTA TK Szociológiai Intézetének tudományos segédmunkatársa. Kutatási területe közé tartoznak a térbeli kirekesztés, társadalomtörténet illetve kutatásmódszertani kérdések. 2009-től az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tagja.