STUDIA CAROLIENSIA
2006. 3-4.
Késôközépkori falusi lakóház Tiszaugon Az alföldi lakóház kialakulásának kérdéséhez
LASZLOVSZKY JÓZSEF
A késôközépkori falusi lakóházak típusai, és ezek kialakulása régóta foglalkoztatja a magyarországi népi építészet kutatóit. A XIX. század végétôl kezdôdôen fôként a néprajztudomány szakemberei tárgyalták ezt a kérdést, de a magyar településrégészet – nemzetközi kitekintésben is úttörô módon – már a két világháború közötti évtizedekben is jelentôs eredményeket mutatott fel a késôközépkori, sôt kora újkori falusi lakóépületek kutatásában. Ezek legfontosabb része éppen az úgynevezett alföldi lakóház kérdéséhez kapcsolódott, régészeti szempontból ezt a típust ismertük a legjobban ezen idôszak ásatásai nyomán. A középkori magyar falu régészetének legjelentôsebb alakja, Méri István, maga is jelentôs mértékben járult hozzá ennek a háztípusnak a megismeréséhez, így a II. Világháború után megerôsödô középkori falu kutatás is kiemelt helyen foglalkozott a problémával. Az elmúlt évtizedekben további fontos eredményeket mutatott fel a hazai településrégészet ezen háztípus kapcsán, és ezek leginkább Pálóczi Horváth András szentkirályi ásatásaihoz kapcsolódnak. Ezek a feltárások mind módszertani, mind pedig történeti interpretációs szempontból jelentôsek, mai feltárásaink kérdésfeltevésére, ásatásai módszereire is nagy mértékben kihatnak. A jelen cikkben tárgyalt épület típusok, az ott megfigyelt régészeti jelenségek pedig legtöbb esetben a szentkirályi ásatásokon feltárt épületekkel vethetôek össze.1 A Tiszaugon az 1980-as évek elején végzett terepbejárások és kis területû feltárás ugyanakkor fontos adalékokkal szolgálnak a helyi településhálózat mellett az alföldi 1. A jelen cikk szerzõjének még egyetemi hallgatóként volt lehetõsége részt venni Pálóczi Horváth András szentkirályi (akkor még Lászlófalvának nevezték a települést) ásatásain. Az ott látottak, az elsajátított módszerek, feltárási technikák nagymértékben meghatározták szakmai érdeklõdésemet, és az ebben a cikkben is megfogalmazott gondolatokat. Így logikusan adódott, hogy az õ munkássága elõtt tisztelgõ kötetbe egy olyan anyag feldolgozásáról írjak cikket, amely minden vonatkozásában és részletében az õ településrégészeti munkájához kapcsolódik.
295
LASZLOVSZKY JÓZSEF
háztípus fejlôdésével kapcsolatban is, különösen annak kronológia vonatkozásai és a lakóházakban alkalmazott fûtôberendezések tekintetében.2 Ez indokolja, hogy a több mint két évtizede elvégzett kisebb leletmentés leleteit és az ottani megfigyeléseket külön cikkben közöljük.3 A jelen feldolgozás elsôsorban a lakóépületek szerkezetére koncentrál, és a leletanyagot csak röviden mutatja be a kronológiai kérdések kapcsán.4 Ezt követôen pedig külön foglalkozik az alföldi lakóház típus néhány fejlôdési kérdésével. A lelôhely A Tiszazugban az 1970-es évek végén, és az 1980-as évek elején végzett terepbejárások5 során figyeltünk fel a mai Tiszaug község délkeleti szélén, a Szociális otthon (egykori Radvány-kastély) mellett a szántott felszínen jelentkezô nagyon intenzív középkori településnyomokra. A mai település délkeleti szélén, a Szociális otthontól 2. A késõközépkori falusi házak fejlõdésének kérdéséhez a legfontosabb összefoglaló munkák: K. CSILLÉRY Klára: A magyar népi lakáskultúra kialakulásának kezdetei. Budapest 1982. 7-8, 167-29; BALASSA M. Iván: A parasztház évszázadai. (A magyar lakóház középkori fejlõdésének vázlata). Békéscsaba 1985. 31-156; Élet egy középkori faluban. (25 év régészeti kutatása a 900 éves Szentkirályon). Szerk. PÁLÓCZI-HORVÁTH András. Magyar Mezõgazdasági Múzeum. Budapest 1996; PÁLÓCZI HORVÁTH András: A késõ középkori népi építészet régészeti kutatásának újabb eredményei. In: CSERI Miklós – TÁRNOKI Judit (szerk.): Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a tizennyolcadik századig. Szentenedre–Szolnok 2001. 221260. 3. A Tiszaugon elvégzett leletmentés elsõ feldolgozását 1983-ban végeztem el régészeti szakdolgozatomban. LASZLOVSZKY József: A Tiszazug középkori településtörténete. Egyetemi szakdolgozat. ELTE BTK Régészeti tanszék. Budapest 1983. Témavezetõ dr. Kubinyi András. (Különösen 23-27 valamint 53-74. oldalak). A szakdolgozat a Tiszazug általános középkori története kapcsán dolgozta fel a terepbejárási adatokra épülõ topográfiai kérdéseket és a területre vonatkozó középkori írott forrásokat. A tiszaugi lelõhely feldolgozása a feltárt épületekre koncentrált, és röviden elemezte az elõkerült leletanyagot. A lelõhely és az itt elõkerült leletanyag egyes vonatkozásairól rövid említések találhatóak az alábbi munkákban: LASZLOVSZKY József: Archaeological Approaches to the Study of Medieval Settlement Patterns – Data to the Medieval History of the Region Tiszazug. In: II. International Archaeological Student Conference, Szeged 1980. 97-107; UÕ: A Tiszazug középkori emlékeinek kutatása. In: Tízéves a Tiszazug kutatása. Szerk. SZABÓ László. Szolnok 1979. 17-29; UÕ: Népi mesterségek középkori elõzményei a Tiszazugban. In: Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. Szerk. SZABÓ László. Szolnok 1982. 24-33; UÕ: Az államalapítástól a tatárjárásig terjedõ idõszak története. (The History of Szolnok county from the Foundation of the Hungarian State until the Mongol Invasion) In: Szolnok megye a népek országútján. – Szolnok megye a régészeti leletek tükrében. (Szolnok County: The Crossroads of many races. - The History of Szolnok County through Archaeological Finds.) Ed. RACZKY Pál. Szolnok 1982. 73-76, 115; LASZLOVSZKY 1982. A feltárt házrészletek azonban eddig nem kerültek közlésre. 4. Az elõkerült kerámia anyagot párhuzamként használta fel Wolf Mária a mezõnyárádi kerámia leletek értékelésénél: WOLF 1986. A tiszaugi kerámia részletesebb feldolgozására egy szakdolgozat keretében került sor: BERECZ Barbara: Tiszaug késõ középkori falu kerámiaanyaga. Egyetemi Szakdolgozat. ELTE BTK Régészet szak. Budapest 2004. Ezek nyomán a feltárt kerámia anyag részletes közlését a közeljövõben kívánjuk elvégezni Halász Ágostonnal, aki doktori disszertációjában összehasonlító anyagként dolgozik ezekkel a leletekkel. 5. A terepbejárások jellegérõl és településtörténeti alkalmazásukról a 2. jegyzetben idézett munkák mellett további információk találhatóak: RÁCZ–LASZLOVSZKY 2005. 2. és 4. térkép.
296
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
nyugatra húzódó kelet-nyugat irányú dombháton házfoltok és szétszántott kemencék nyomai jelentkeztek, és ezek a jelenségek nyilvánvalóan folytatódtak a dombhát magasabb részein is, ahol a modern épületek miatt a terepbejárási megfigyelésekre már nem volt lehetôség. A kiemelkedéstôl északra az egykori Tisza-meder húzódik, amely az újkori szabályozások során került levágásra. A kiemelkedéstôl nyugatra és délre idôszakosan árvízjárta részek húzódnak, maga a kiemelkedés azonban 86 méteres tengerszint feletti magasságával mindig is árvíz mentes területnek számított. Nagyobb árvizek esetén, a mai domborzati viszonyok és a szabályozás elôtti térképek ábrázolásai szerint, a kiemelkedés félsziget szerûen nyúlt be az ártérbe. A dombhát tetejét löszös talaj borítja, egyes helyeken szikes jelenségekkel. Környezetét, a mélyebben fekvô részeket termékeny öntéstalaj borítja. A felszínen jelentkezô régészeti jelenségeket kb. 250 x 80 méteres területen tudtuk megfigyelni, de a középkori település kiterjedése ennél sokkal nagyobb volt. A felszínrôl nagy számú Árpád-kori cserepet, fazék és bogrács töredékeket gyûjtöttünk. Emellett ugyancsak nagy számban találtunk a felszínen erôsebben profilált peremû edény töredékeket, amelyek anyaguk és perem kiképzésük alapján inkább a XIII–XIV. századra tehetôek. Emellett pohár alakú kályhaszem darabokat is találtunk, valamint egy megmunkált csont tárgyat. Kisebb számban késôbbi töredékek is feküdtek a felszínen, sôt néhány olyan darab is, amelyek már a népi kerámiához állnak közelebb. Összességében azonban az Árpád-kori és XIV. századi anyag volt domináns. A cserépdarabok mellett a felszínen megfigyelhetô részben szétszántott nagyméretû házfoltok is jelentkeztek, a sárga agyagos padló foltjai erôsen elváltak a barnább árnyalatú talaj színétôl. Ezekben a padlófoltokban erôsen átégett, részben szintén szétszántott kemencék nyomait is meg lehetett figyelni. A terepbejárásokkal és a leletmentéssel párhuzamosan, majd az azt követô feldolgozás során sikerült további leleteket és jelenségeket is kapcsolni ehhez a lelôhelyhez. Az I. Katonai felmérésen Tiszaug falu már a mai település helyén található, de ettôl délre a térképen, nagyjából a mai Szociális otthon területén egy puszta templomot ábrázoltak. Ez nyilvánvalóan azonos a középkori Ug falu templomával, amit számos forrásból ismerünk. Ugyanerrôl a helyrôl származhatnak azok a leletek is, amelyeket Radvány Károly, a terület birtokosa 1921-ben adott át a Szegedi Múzeumnak. A leletekhez csatolt vázlat a területet Templom-hegynek nevezi, és egyértelmûen a lelôhely területét ábrázolja.6 Szabó Kálmán szintén közölt középkori leleteket Tiszaug területérôl. Ezek nem mindegyike kapcsolható egyértelmûen egyes lelôhelyekhez, de van közöttük olyan, amely nagy valószínûséggel errôl a helyrôl származik. Igy például azok, amelyek Radvány Károlyné birtokán, a falutól párszáz lépésre kerültek elô.7 Szabó Kálmán emellett középkori sírokról is ír mûvében Tiszaugnál, de ezekkel kapcso-
6. Móra Ferenc Múzeum Régészeti Leltárkönyv II. kötet 1907-1927. 1921. év. Eredeti számozás szerint 315, újraszámozás szerint 311, június 29. A leletek részletesebb leírását lásd a lelõhelyrõl elõkerült leletanyagot bemutató résznél. 7. SZABÓ 1938. 21. Ezen leletek értékelését lásd az elõkerült leletanyag bemutatásánál.
297
LASZLOVSZKY JÓZSEF
latban semmilyen pontosabb adatot nem említ. Nagy valószínûséggel ezek inkább a középkori Ság falu területén kerülhettek elô, amelyet szintén ismerhetett Szabó Kálmán, ahogy ez az általa közölt lelôhelytérképrôl megállapítható.8 Mindezen leletek és adatok alapján egyértelmû, hogy a jelen cikkben bemutatott lelôhely a középkori Ug település maradványaival azonosítható. A feltárt lakóházak az említett kiemelkedés legmagasabb pontján álló, valószínûleg a Radvány-kastély építésekor véglegesen elpusztult középkori templom közelében állhattak. A leletmentés A leletmentésre annak nyomán került sor, hogy a Tiszaug-Kisrétparton9, valamint Tiszaug-Kéménytetôn10 folytatott ôskori ásatások során újabb kiegészítô terepbejárásokra került sor. Ezek egyikén lehetett megfigyelni, hogy a Tiszaug melletti középkori lelôhelyen újabb részeket szántottak fel, részben mélyebben is megszántva a terület egyes részeit, és ennek hatására a korábban inkább csak felszíni leletanyagként jelentkezô középkori jelenségek, nagyterületû házfoltokban és kemence nyomokban is megmutatkoztak. A korábbi szántások viszonylag kis mélységben forgatták meg a talaj felsô rétegét, mivel általában csak lóval szántottak ezen a viszonylag kisterületû, a falu és a gát közé ékelôdô szántóföldön. A leletmentést megelôzô mélyszántás viszont jelentôs pusztulást okozhatott a felszínhez nagyon közel jelentkezô középkori objektumokban. Ez tette indokolttá, hogy legalább azon a területen, ahol a legjelentôsebb középkori objektumokra utaló felszíni jelenségek mutatkoztak, kisebb területû leletmentéssel tisztázzuk a település jellegét és az ott található objektumokat. Erre 1980 május–június hónapban került sor. A leletmentés rövid ideig, alig több mint két hétig tartott, és csupán arra szorítkozott, hogy két egymás fölött, eltérô tájolásban elhelyezkedô, nagyméretû lakóházat hozott felszínre. Összesen 148 négyzetmétert sikerült feltárni, arra nem volt lehetôség, hogy a házak környezetét, esetleg az udvart is megkutathassuk. A feltárt épületek A leletmentés során két, „L” alakban egymáson elhelyezkedô házra bukkantunk. A felszínen nagyméretû sárga folt és kemence rajzolódott ki. A szántással bolygatott 2530 cm eltávolítása után a feltárási felület nyugati részén sárga, tapasztott padlószint, a keleti oldalon vörösre égett, hamus, faszenes, pusztulási réteg bontakozott ki. A
8. SZABÓ 1938. 10, 54. Ság falu helyének azonosításáról és az ottani középkori településrõl: LASZLOVSZKY 1986. 9. SIKLÓDI Csilla: Elõzetes jelentés a Tiszaug-kisrétparti rézkori telep ásatásáról. ArchÉrt 109 (1982). 231-238. Az Árpád-kori leletekrõl: LASZLOVSZKY 1982. 10. R. CSÁNYI Marietta – STANCZIK Ilona: Elõzetes jelentés a Tiszaug-kéménytetõi bronzkori tell-telep ásatásáról. ArchÉrt 109 (1982). 239-259.
298
KÉSÔKÖZÉPKORI
0
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
agyagtapasztás
elszenesedett gerenda
kemencefal
hamus, faszenes padló
kései beásás
sütõfelület
átégett padló
beásott verem
2
1. kép Tiszaug, késôközépkori lakóházak feltárása, alaprajz
felület megtisztítása, illetve késôbb a nyugati részen elôkerült sárga padló elbontása után, tisztázódott, hogy az alsó réteghez egy megközelítôleg nyugat-kelet irányú, 16 méter hosszú ház tartozott, és e felett a nyugati harmadban egy hasonló méretû, de a másik épületre merôlegesen elhelyezkedô ház nyomai jelentkeztek, amely azonban nem égett le. Csak az alsó házat sikerült teljes felületben feltárni, a késôbbinek csak a nagyságát és viszonylag pontos kiterjedését határoztuk meg a feltárási felületbôl kinyúló kutatóárkokkal. (1. kép) Így a korai épület szerkezetében és beosztásában is rekonstruálható. A késôbbi megfigyelését a részleges feltárás mellett az is nehezítette, hogy padlószintje a szántás miatt erôsen bolygatott volt, valamint a ház pusztulása során elpusztult oldalfalak alig váltak el a nem kiégett, hasonlóan sárga színû padlótapasztástól. Ugyanakkor a feltárt területen kibontott cölöplyukak mindkét épület esetében pontosan meghatározták az épület oldalfalait, kiterjedését, és részben belsô osztófalaik helyét is. A pontosabb részletmegfigyelésekre a korábbi lakóháznál az adott lehetôséget, hogy itt az átégett padlószint jól elvált a késôbbi omladékrétegtôl. (2. kép) 1. ház 16 x 6 méteres, háromosztatú, két kemencés épület. Megközelítôleg nyugat-kelet irányú, a bejárat észak-északkelet felé nézett. Az épület körvonalai, az oldalfalak helye, legélesebben az északi és keleti oldalon jelentkeztek, ahol a sárga és vörösre égett 299
LASZLOVSZKY JÓZSEF
2. kép Tiszaug, késôközépkori lakóházak padlószintje a feltárt felületen
agyagtapasztás a kibontott cölöplyukakkal együtt pontosan meghatározta a ház szélét. A nyugati oldalon a rárétegzôdött késôbbi ház miatt az oldalfalat csak a szelvény szélén kibontott cölöplyukak jelezték egyértelmûen. A déli oldalon a tapasztás kevésbé élesen vált el, a délkeleti sarokban még egy késôbbi beásás is nehezítette a megfigyeléseket. Az északi oldalon egymástól 100-120 cm távolságra 30-40 cm átmérôjû cölöpök voltak beásva a padlószinttôl 40-60 cm mélyre. A cölöpök fenekét keményre döngölték. A cölöplyukak között 10-15 cm átmérôjû karólyukak jelentkeztek. A nyugati oldalon sûrûbben sorakoztak a cölöplyukak, ezek egy része viszont a késôbbi házhoz tartoztak. A déli és keleti oldalon a nagy oszlopok helyei megvoltak, de alig találtunk kisebb karólyukakat. Több egymás mellett elhelyezkedô, illetve egymást metszô cölöplyuk arra utal, hogy az épület falánál javításokat is végeztek. A tartóoszlopok sûrûsége alapján a fal cölöpökkel megerôsített vertfal lehetett. Az égett részeken ugyanis hiányoztak a vesszônyomatos paticsdarabok, a karók között valószínûleg nem volt vesszôfonadék. A sûrûn levert karók enélkül is elég erôssé tették a falat. Az északi oldalon a házfal mellett kb. 1 méterre a barna talajban jól megfigyelhetôen egy, a fallal párhuzamos cölöpsor rajzolódott ki. A cölöpök 15-20 cm átmérôjûek voltak, és 30-40 cm átmérôjû sárga döngölt agyag vette ôket körül. (3. kép) Ezek helye egybe esett a falban 100-120 centiméterenként álló nagy cölöpökkel. Helyzetük alapján ezeket az oszlophelyeket a ház elé nyúló tornác tartószerkezetének határozhatjuk meg. Hasonló tornácos megoldás más késôközépkori falusi lakóházaknál is elôfordult, így Sarvalyon, Túrkeve-Móricon és Szentkirályon.11 Az oszlophelyek faltól mért távolsága egyértelmûvé teszi ezt a szerkezeti megoldást, bár a népi építészetben ismert más, hasonló, de funkciójában eltérô szerkezet is. Az úgynevezett tetôlábas tömésfal esetén a falak egyszerûen, erôsítô váz, vagy a falban elhelyezkedô cölöpök nélküli agyagtapasztásból állnak, és a falon kívül, attól 30-50 centiméterre hú300
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
3. kép A ház elôtti tornác tartóoszlopának nyoma
zódik egy cölöpsor, amely valójában a tetôszerkezet súlyát hordozza.12 A tiszaugi háznál is viszonylag kicsi volt a távolság a fal és a cölöpsor között, és ennyiben hasonlít az említett megoldáshoz, de bizonyos elemek egyértelmûen bizonyitják, hogy tornácról lehetett szó. Egyrészt a falban sûrûn elhelyezkedô cölöp- és karólyukak bizonyítják, hogy a külsô cölöpsornak nem volt feladata az egész tetôszerkezet súlyának megtartása. Másrészt a tetôlábas tömésfalnál az épület minden oldalán ezt a megoldást alkalmazták, míg a tiszaugi háznál csak az északi, a bejárat felöli oldalon jelentkezett a külön cölöpsor. Ugyanakkor elképzelhetô, hogy ez a tornác nem húzódott végig az egész épület elôtt, mivel az észak-nyugati részen nem sikerült ugyanezeket a cölöplyukakat megfigyelni. Ez azonban összefügghet azzal is, hogy itt a késôbbi ház sárga agyag padlója miatt nem lehetett ezeket elkülöníteni. A ház belsô osztófalai közül a nyugatit lehetett jól megfigyelni. Ez az épület nyugati végétôl 6,5 méterre jelentkezett egy cölöplyuk sor formájában. A 30-40 cm átmérôjû oszlopok sûrûsége alapján valószínûsíthetô, hogy ezt az osztófalat megújították. Az épületben a keleti osztófal a már említett késôbbi beásás miatt nem volt megfigyelhetô. Helye azonban viszonylag jól meghatározható, a ház keleti végétôl 5,5 méterre. Nem valószínû ugyanis, hogy a keleti rész egyetlen osztatlan helyiség lett volna. Az épület bejáratát több ásatási megfigyelés alapján lehetett kijelölni az északi oldalon, a középsô helyiségben található kemencével szemben. Ezt mutatja a tornác oszlopsora, ahol a külsô oszlopok nagyjából egyenletes távolságát megosztva egy
11. HOLL Imre: Sarvaly középkori lakóházai. ArchÉrt 106 (1979). 49; MÉRI 1954. 5. ábra; PÁLÓCZI HORVÁTH András: A Lászlófalván 1969-74-ben végzett régészeti ásatások eredményei. Cumania 4 (1976). 284-285. 12. HEGYI Imre: A népi erdõkiélés történeti formái. Budapest 1978. 14, 17. kép.
301
LASZLOVSZKY JÓZSEF
köztes oszlop nyoma is jelentkezett, amelynek a bejárati rész megerôsítése lehetett a feladata. Ugyanitt azt is megfigyeltük, hogy a padló erôsen kopott volt. Mindezen megfigyelések alapján a házat három osztató épületként rekonstruálhatjuk, és a középsô helyiséget tarthatjuk konyhának. A magyar háztípusok rendszerében ez általános forma, és az ebben a helyiségben feltárt kemence is ezt az azonosítást támasztja alá. A kemence azonban több vonatkozásban is eltér az általánostól. Lekerekített négyzet alakú (1,3x1,2 m), nyílásával a bejárat felé néz. Amennyire meg lehetett figyelni, a fûtôberendezés egyik oldala sem érintkezett a fallal. A kemence elbontása során három sütôfelületet lehetett megfigyelni. Ezek alatt nagy számú kerámiatöredék volt, amelyek lehetôvé teszik, hogy a kemence használatának idejét viszonylag pontosan meghatározzuk. (4. kép) A tapasztások nem fedték pontosan egymást. A legnagyobb kiterjedésû a legfelsô volt. A második tapasztásnál megfigyeltük a kemence elôtti kb. 40 cm átmérôjû átégett felületet, és a hamus gödröt. Itt a kemence szájánál szalmahamu is elôkerült. A nyugati helyiséget szobaként azonosíthatjuk. Ezt mutatja a délnyugati sarokban elhelyezkedô kemence, amely a konyhaival ellentétben kerek alaprajzú, és csak egy sütôfelülete volt. A tüzelô felület tapasztása alatt itt is elôkerült cserepek, de sokkal kisebb számban, mint a konyhánál. A helyiségbe a bejárat a konyhából nyílott, az osztófal északi végében megszûnnek a cölöplyukak. A szoba északi oldalán is megszakad az átégett fal egy részen, elképzelhetô, hogy közvetlen kijárata is volt. A keleti helyiség funkciója nem határozható meg egyértelmûen. Fûtôberendezés nyoma nem került elô, kemence biztosan nem állt itt. A padló mindenütt erôsen át volt égve a házat elpusztító tûz miatt, így szabadtûzhely nyomát sem lehetett megfigyelni. A fal és a padló szerkezete ugyanolyan volt, mint a másik két helyiségben, tehát nincs arra vonatkozó adatunk, hogy istállóként, vagy más gazdasági funkciójú helyiségként használták volna, ahogy arra több esetben is következtettek az eltérô szerkezet alapján egyes alföldi lakóházaknál.13 Mindezek alapján kamra-szoba funkciója lehetett, de fûtôberendezés nélkül.
4. kép A kemence tapasztásában kibontott cserépdarabok
302
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
A ház padlóját szinte az egész feltárt területen faszenes, hamus, átégett agyagtapasztással kevert törmelék borította. Ezek között több nádlenyomatos tapasztás és elszenesedett gerenda is elôkerült. A nádtapasztás a mennyezet fedésének része lehetett, a gerendák pedig a tetôszerkezet részei. Túrkeve-Móricon ugyanezt a megoldást alkalmazták.14 Az épülethez kapcsolódó egyéb külsô részleteket a kis feltárási felület miatt nem lehetett megfigyelni, kivétel a keleti házszél folytatásában egy kisebb árkot. Ez 40 cm széles volt és észak-dél irányban húzódott sárga betöltéssel. Helyzete alapján elkerítô (telekhatároló) funkciója lehetett, pontos értelmezését azonban a feltárt rövid szakasz nem tette lehetôvé. 2. ház Az 1. ház felett tártuk fel, annak nyugati harmadát fedte. Mivel a két ház padlója között nem volt feltöltési réteg, arra következtethetünk, hogy közvetlenül az 1. ház leégése után épült. Szerkezetében és méretében is jórészt követte a korábbi épületet. A sárga tapasztott padló élesen elvált a másik ház pusztulási rétegétôl. A talaj felszínéhez azonban ez a padló már nagyon közel volt, és a mezôgazdasági mûvelés jelentôsen megbolygatta, így belsô szerkezetét és egyéb részleteit ennek a háznak már nem lehetett megfigyelni. Tüzelôberendezés nyomait sem tártuk fel, de ezek valószínûleg arra a részre estek, amelyek kívül voltak a feltárási szelvényen, hiszen a késôbbi épület kiterjedését is csak egy-egy kutatóárokkal tudtuk meghatározni. A feltárt részek azt mutatták, hogy a ház fala ugyanúgy oszlopokkal megerôsített vertfal lehetett. A sárga padlóban újra sározást lehetett megfigyelni, a második réteg alatt vékony feltöltés jelentkezett. Az épület nem égett le, miután lakói elhagyták erre a területre késôbb már nem épült lakóház. Egyéb objektumok A feltárt felületen a két lakóháznál késôbbi részletek is elôkerültek. Az 1. lakóház keleti végét egy 3-4 m átmérôjû, átlagosan 40 cm széles ívelt árok vágta át. Ez biztosan késôbbi ennél az épületnél, és esetleg a második házzal egyszerre volt használatban. Funkciója nem meghatározható, és érdemes megjegyezni, hogy Méri István ugyanilyen szerkezetû árkot tárt fel Túrkeve-Móricon, de rendeltetését ô sem határozta meg.15 Ezen felül több kör alakú beásást is meg lehetett figyelni az 1. ház padlójánál. Ezek közül a szoba kemencéjébe beásott gödör valószínûleg a második házhoz tartozott, és tárolóverem lehetett.
13. SZABÓ 1938. 83; PAPP László: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét vidéki falvakban. Néprajzi Értesítõ 1931/4. 141. 14. MÉRI 1954. 144-145. 15. MÉRI 1954. 7. kép „x” árok.
303
LASZLOVSZKY JÓZSEF
Leletanyag A két lakóház területérôl elôkerült leletanyagból a jelen cikkben, csak azokat mutatjuk be röviden, amelyek az épületek keltezése szempontjából fontosak, illetve amelyek a háztípus meghatározása és a tüzelôberendezések szempontjából lényegesek. Így elsôsorban a kerámialeletek egy-egy csoportjára koncentrálunk. A feltárás során elôkerült fémleletek egyébként is viszonylag szegényesek, vasalásokon kívül fôként kések, és azok töredékei kerültek elô, ezek azonban a keltezés szempontjából nem jelentenek biztos kiindulópontot. A leletanyagban még külön csoportot alkotott az állatcsontból, elsôsorban lócsontból készített tárgyak, amelyekkel már egy korábbi közlésben röviden foglalkoztam. Ezek egy speciális hálótípushoz tartoztak, és a megmunkálásuk alapján kececsontoknak határozhatjuk meg ôket. Hasonló leleteket Szabó Kálmán is közölt már, és jól ismerjük néprajzi gyûjtésekbôl is.16 A leletanyag legnagyobb részét a kerámia teszi ki, amely a feltárt viszonylag kis területhez képest jelentôsnek mondható. A padlószintek feletti anyagot a mezôgazdasági mûvelés megbolygatta, és a ház padlók melletti leletanyag is részben kevertnek mondható. Így ezeken a részeken pontosabb rétegtani megfigyeléseket nem hasznosíthatunk a keltezésnél. Ezzel szemben a kemencék sütôfelületébe betapasztott darabok, és különösen azok, ahol a sütôfelületek megújítására is sor került, viszonylag pontos kormeghatározást adnak a kemencék készítésének, megújításának, így pedig a házak építésének és használatának idejére. A konyhai kemence három rétege jól vizsgálható, a legfelsô az 1., az alatta lévô a 2. míg a legalsó, legkorábbi a 3. sütôfelület az alábbi leírásban. Az ezekbôl kibontott töredékek döntô többsége szinte teljes edényt adott ki a restaurálás után, így tipológiai elemzésük megbízható mennyiségû anyagra támaszkodhat. Emiatt az alábbi rövid értékelô rész elsôsorban ezekre koncentrál, kiegészítve azokkal az elemekkel, amelyek a fûtôberendezésekhez kapcsolható kályhaszemekre vonatkoznak. Az elôkerült leletanyag számos darabjára jellemzô, hogy hurkatechnikával, lassú korongon készültek. A kiegészíthetô edényeknél minden esetben megfigyelhetô volt, hogy a fenék felülete érdes volt, vagyis azokat nem levágták, hanem leemelték a korongról. Néhány esetben arra utaló nyomot is találtunk, hogy a fenékrészt külön ké-
16. A csontleletek rövid összefoglalása: LASZLOVSZKY József: Népi mesterségek középkori elõzményei a Tiszazugban. In: Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. Szerk. SZABÓ László. Szolnok 1982. 24-33. Hasonló leletek közlése: SZABÓ 1938. 127; KOREK József: Árpád-kori települések a kiskörei vízlépcsõ területén. Egri Múzeum Évkönyve 14 (1976). 107, 13-14. ábra (csontkorcsolyáknak meghatározva õket). A kececsontok alapanyaga (lócsont) és felerõsítési módja eltér a korcsolyáétól, és a használat során nem is keletkeznek olyan kopásnyomok, mint ami a korcsolyákat jellemzi. MÉRI 1954. 147, XXXIII.t. A Közép-Tisza-vidéken jól ismert kecehálóhoz tartozó csontokat a néprajzi gyûjtések részletesen bemutatták: HERMAN Ottó: Halászélet, pásztorkodás. Reprint. Budapest 1980. 32-53; UÕ: Ironga, szánkó, kece. Természettudományi Közlemények 1902. 389; GYÖRFFY István – VISKI Károly: A magyarság néprajza. II. Budapest. é.n. 89; Magyar Néprajzi Lexikon. Szerk. ORTUTAY Gyula. Budapest 1977–1981. III. 109.
304
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
szítették el, és ehhez illesztették az oldalfalat, amely a késôbbi törés során elválást is mutatott. A korongról leemelést bizonyítja az is, hogy az egyik kancsó alján fenékbélyeg található. A kézikorongos hurkatechnika más nyomai is jól megfigyelhetôek számos darabon. Különösen jól látszanak ezek a belsô oldalon alig elsimított varratok, a hurkák maradványai a szûk szájú palackoknál, ahol a fazekas csak kívül tudta ezeket az egyenetlenségeket eltüntetni.17 Ezek elsôsorban a fehér kerámia palackoknál jellemzôek, de kevésbé hangsúlyosan jelentkeznek a finomabb anyagú, vörös festésû edényen is. A konyhai 1., vagyis a legkésôbbi sütôfelületbôl kibontott töredékek egy része azonban már annyira vékonyfalú és finom kidolgozású, hogy ezeket feltétlenül gyorsabban forgó kézikorongon készítették, egyes darabok pedig már gyorskorongon is készülhettek. Önmagában ezek a technikai megfigyelések még nem teszik lehetôvé a kerámia pontosabb keltezését, de a formai és anyagfajták vizsgálatával kiegészítve, jó kiindulópontot jelentenek a kormeghatározáshoz. Ezeket a formai és anyagbeli eltéréseket érdemes kemence tapasztásonként külön áttekinteni. Konyhai kemence 3., legkorábbi sütôfelületébôl csak egyetlen kisméretû fazekat sikerült rekonstruálni. (5. kép) Formája alapján elsôsorban az Árpád-kori fazekak között találjuk meg párhuzamait, zömök alakja is inkább ebbe az irányba mutat. Peremkiképzése és oldalának kialakítása viszont valamennyire a XIV. századi edényekhez is hasonlatossá teszi, hiszen az oldalán körbefutú barázdák már inkább a késôbbi hornyolatos formához állnak közel. Hasonló edényeket a budai anyagban is ismerünk, elsôsorban a XIII. század végérôl.18 Az efölött kibontott 2. sütôfelületbôl viszont igen gazdag anyagot sikerült kibontani, számos kiegészíthetô edényformát nyerve az anyagból. A kiegészíthetô edények között legnagyobb számban szürkésbarna vagy vöröses anyagú, homokos soványítású fazekak fordultak elô. Egy kivételével ezeket körbefutó bemélyített vonal díszítette. Mindez az Árpád-korra utaló jelenség, és az egyszerû peremkiképzések, vagy a már enyhén profilált megoldások is erre az idôszakra keltezik ôket, de a nyulánkabb formájú darab már inkább XIV. századi jellegzetességeket mutat.19 Ugyancsak ez mondható el a fehér anyagú töredékek egy részérôl is. Ennek a sütôfelületnek a legjellegzetessebb darabjai ugyanakkor a hurkatechnika és kizikorongolás nyomait jól mutató fehér palackok. (6-7. kép) Ezek párhuzamait jól ismerjük mind a budai ásatásokból, mind az ottani kútleletekbôl, és ezekkel összevetve inkább már XIV. századi jellegzetességeket mutatnak.20 Ugyancsak jól ismertek ezek a darabok a falusias települések anyagában is.21 Ugyanennek a sütôfelületnek a töredékeibôl lehetett kiegészíteni két 17. HOLL Imre: Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez. BudRég 17 (1956). 177-197. 18. HOLL 1966. 12, Abb. 5. 19. HOLL Imre – PARÁDI Nándor: Das mittelalterliche Dorf von Sarvaly. Budapest 1982. 112. 20. GEREVICH 1966. 32/5 és 36/9 kép; HOLL 1966. Abb. 30/7-8. 21. PARÁDI Nándor: A balatonfenyvesi agyagpalack. Folia Archaeologica 7 (1955). 146-147; TAKÁCS 1996. 175, Abb. 17; WOLF 1986. 156; WOLF Mária: Elpusztult középkori település Sajólád határában. HOMÉ 25-26 (1988). 191.
305
LASZLOVSZKY JÓZSEF
5. kép A konyhai kemence 3. tapasztásából kibontott fazék
szélesszájú kancsót (8-9. kép), amelyek formájukban a budai anyagból és más, részben alföldi lelôhelyek anyagából is ismert fehér kerámiákhoz hasonlítanak, anyagukban és felületkiképzésükben ugyanakkor eltérnek ezektôl, és leginkább az Esztergom Széchenyi téri leletanyag néhány sima, fényes felületû darabjával vethetôek össze.22 Mindkét esetben a XIII–XIV. század fordulójára helyezhetô darabok a legközelebbi párhuzamok. Ugyancsak ennek a sütôfelületnek a jellegzetes darabja volt egy szürkésfehér anyagú, kúpos fedô. (10. kép) Ezek szintén a XIII–XIV. század fordulóján terjednek el, de csak jóval késôbb lesznek általánosak,23 a tiszaugi darab azonban leginkább a XIV. századra tehetô. Az 1., legkésôbbi sütôfelület a konyhai kemencénél hasonlóan változatos és gazdag anyagot eredményezett. A két kiegészíthetô fazék peremkiképzése egyszerû volt, az egyiket körbefutó vonal díszítette, de mindkettô a késôbbi, nyulánkabb formát mutatta. Számos, egész edénnyé nem összerakható töredék és ezt a formát mutatta. Ugyancsak ehhez a tapasztáshoz tartozott az feltárt anyag legszebb darabja, amely egy kisméretû, vörös festésû edény volt. (11. kép) Ennek legjobb párhuzamait is a budai anyagban24 találjuk meg, díszítését figyelembe véve, a XIV. század elejére keltezhetô. Hasonló idôszakra tehetô az innét kibontott kúpos fedô is, amely valamivel fejlettebb formát mutat, mint a korábbi réteg hasonló lelete. Ugyancsak ide helyezhetô idôben egy fehér palack nyakrésze, valamint egy fehér anyagú, vörös festésû edény kisebb része. Ez utóbbi még XIII. századi együttesekben is elôfordul, ugyanakkor a fejlettebb formát mutató fedô már inkább a XIV. század vége felé mutat. A konyhai kemence három sütôfelületét összehasonlítva bizonyos tendenciák határozhatóak meg a kerámia összetételében. A tiszaugi házból elôkerült kerámia sze-
22. HOLL 1966. Abb. 30; SZABÓ 1938. 106-107, 484. kép (késõbbre keltezve); WOLF 1986. 151,152; PARÁDI Nándor: Az Esztergom, Széchenyi téri ásatás. ArchÉrt 100 (1973). 232-249. 23. PARÁDI Nándor: Középkori cserépfedõk. Folia Archaeologica 10 (1958). 158; GEREVICH 1966. 29/22, 23, 28/7, 32/11, 31/10, 36/1-2, 74/13, 90/16 ábr.; TAKÁCS 1996. 163, 168, Abb. 14. 24. HOLL 1966. Abb. 30; GEREVICH 1966. 151/8,9 ábra.
306
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
7. kép A konyhai kemence 2. tapasztásából kibontott palacknyakak
6. kép A konyhai kemence 2. tapasztásából kibontott palack
8. kép A konyhai kemence 2. tapasztásából kibontott kancsó
9. kép A konyhai kemence 2. tapasztásából kibontott kancsó
307
LASZLOVSZKY JÓZSEF
rencsésen olyan idôszakot reprezentál, amikor viszonylag gyorsan változnak a kerámiaanyag technikai és formai sajátosságai. A legalsó sütôfelületbôl származó fazék még leginkább Árpád-kori jelleget mutat (szín, forma), de bizonyos vonásai már a XIV. század elejét sejtetik. A 2. sütôfelület fazekainál ez a tendencia erôsödik, sôt az egyik kibontott fazék kifejezetten XIV. századi jelleget mutat. Ugyanez jellemzi a többi edényformához köthetô darabokat, legjobb párhuzamaik a budai anyagból vannak, a XIII–XIV. század fordulójáról. Végül pedig a legkésôbbi, 1. felület anyagának is jó része ehhez az idôszakhoz köthetô, ugyanakkor elôfordul olyan darab is, amely már inkább a XIV. század közepe felé mutat. Meg kell azonban jegyezni, hogy még innét is került elô olyan darab, amely a budai anyag alapján inkább a XIII. század végére tehetô. Ugyancsak jellegzetes tendenciaként fogható meg, hogy a fehér kerámia aránya idôben növekszik. Ugyanakkor figyelembe véve azt az alapelvet, hogy a tapasztásokban belekerült darabok esetében, amennyiben azok hosszabb idôszakot is reprezentálhatnak, mindenképpen a legkésôbbi jellegzetességeket felmutató darabok állnak legközelebb a tapasztás készítésének idejéhez, ezt a keltezési sort valamennyire módosítani kell. Bár nem számolhatunk azzal, hogy nagyon hosszú idô telt volna el az egyes darabok használata és azok betapasztása között – amit az is bizonyít, hogy szinte egész edények is bekerültek a sütôfelületbe –, különösen az asztali edényeknél akár hosszabb használati idôvel is számolhatunk, sôt vannak annak is jelei, hogy a valamennyire kicsorbult, enyhén rongálódott darabokat ebben az edénykörben még tovább használták, akár javítani is próbálták. Mindez alapján a legkorábbi tapasztás készülhetett akár a XIV. század elején is, a 2. a XIV. század közepe táján és a 3. a XIV. század második felében, esetleg végén. Ennél lényegesen késôbbi keltezést azonban mindenképpen kizár az anyagban mindhárom tapasztás esetében megtalálható korai, akár XIII. századi típusok megléte is. A házon belül feltárt másik kemence a szobában helyezkedett el, de ennek csak egy tapasztása volt. Ebbôl ugyancsak gazdag leletanyagot sikerült kibontani. A fazekak a korábban leírt átmeneti formát képviselték, amelyek legjobban a konyhai kemence 2. tapasztásában talált darabokhoz hasonlítottak. Emellett jellegzetes az itt talált fehér anyagú, körbefutó, bemélyített barázdával díszített palack (12. kép), amelynek legjobb párhuzamát szintén a konyhai kemence 2. tapasztásában találtuk meg. A töredékek között még fontos, egy barnás színû, körbefutó vonallal díszített füles edény, amelynek párhuzamait a budai anyagból ismerjük, ott a XIV. századra keltezve.25 Mindezek alapján megállapítható, hogy a szobai kemence a konyhai kemence 2. tapasztásával lehet leginkább egykorú, és így ezt is leginkább a XIV. század elsô felére-közepére helyezhetjük. A keltezés és az említett párhuzamok alapján természetesen felmerül az a kérdés is, hogy az Alföld közepén lévô falusi településen mennyire alkalmazható a budai anyagra kidolgozott kronológia. Felvethetô, hogy akár több évtizedes késés is mutatkozhat a tiszaugi anyagnál. Ezt a vélekedést azonban nem támasztja alá semmilyen jól
25. HOLL 1966. Abb. 34=5,6.
308
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
10. kép A konyhai kemence 2. tapasztásából kibontott fedô
11. kép A konyhai kemence 1. tapasztásából kibontott festett edény
12. kép A szobai kemence tapasztásából kibontott palack
keltezhetô anyag errôl a területrôl, sôt van konkrét anyagunk arra vonatkozóan, hogy nem kell ilyen jelentôs idôbeli csúszással számolni. A tiszaugi háztól alig 3 kilométer távolságra sikerült feltárni egy Árpád-kori földbemélyített lakóépületet, amelynek betöltésébôl egy jól keltezhetô, csillag alakú buzogány töredéke mellett egy frisachi dénár is elôkerült, amely még pontosabbá teszi az ottani anyag keltezését.26 Ebbôl a lakóházból bográcstöredékek kerültek elô a legnagyobb számban, amelyek az Árpádkor második felére tehetô formát mutatnak, de ennél pontosabb keltezést nem tesznek lehetôvé. A kevés fazéktöredék is erre az idôszakra utal, de minden tekintetben korábbinak látszik, mint a jelen cikkben bemutatott három kemence sütôfelület közül akár a legkorábbi is. Azok keltezéséhez ugyanakkor a legfontosabb adalékot egy kisebb, körbefutó barázdával díszített fehér anyagú oldaltöredék jelenti, amely teljesen hasonló jellegzetességeket mutat, mint a Tiszaug- Szociális otthon lelôhely kemencéibôl kibontott fehérkerámia darabok. Ez azt jelenti, hogy Tiszaug környékén, vagyis az Alföld középsô területén falusi környezetben is megjelent már a fehérkerá-
26. LASZLOVSZKY 1982.
309
LASZLOVSZKY JÓZSEF
mia, hiszen a Tiszaug- Kisrétparti ház leletanyaga leginkább a XIII. század közepére, legfeljebb a század második felére tehetô, az ottani frisachi dénár alapján. Ez pedig azt jelenti, hogy a Tiszaug-Szociális otthon lelôhelyen feltárt lakóház kemencéibôl kibontott anyag esetében sem kell jelentôs idôbeli késéssel számolni például a budai anyaghoz képest, legfeljebb egy-két évtizeddel késôbbi idôpontot jelölhetünk ki ezek esetében. Mindezt más alföldi falusi környezetben elôkerült anyagok is alátámasztják, még abban az esetben is, ha a falusi környezet akár rangosabb birtokos személyét is jelentheti.27 Mindez azt jelenti, hogy a lakóház legkorábbi kemence tapasztását a XIII–XIV. század fordulóján, a XIV. század elején készíthették, a 2. tapasztást a XIV. század elsô felében, és a legkésôbbi, 1. tapasztás sem készülhetett késôbb, mint a XIV. század közepe, a század második fele. Ugyanígy a lakószoba kemencéje is ebbe az idôszakba esik bele, legvalószínûbb, hogy a XIV. század elsô felére keltezhetô. A kemencék tapasztásából elôkerült anyag mellett külön érdemes foglalkozni a padlószintek felett, illetve azok mellett elôkerült leletanyaggal is. Ezek döntô többsége nem tért el a kemencetapasztások anyagától, bár mind korábbi (pl. cserépbogrács), mind késôbbi anyag is elôfordult kis számban. A leletek közül emellett elkülöníthetô egy speciális csoport. Vörös vagy vörösesbarna anyagú, homokos soványítású töredékekrôl van szó, amelyek megközelítôleg egyenes, vagy enyhén ívelt, függôleges oldallal rendelkeznek, formájuk alapján a poharakhoz állnak legközelebb. (13. kép) Legnagyobb számban a kemencék területén jöttek elô, és jellegzetességük, hogy erôs koromnyomokat mutatnak kívül. Mindezek alapján pohár alakú kályhaszemeknek határozhatjuk meg ôket, amit az is bizonyít, hogy van közöttük olyan darab is, amely karéjos peremkiképzésû, ez pedig nem elképzelhetô egy valódi pohár esetében. Mindezek egyértelmûen kizárják, hogy asztali edényként, pohárként határozzuk meg ôket, és így csak kályhaszemekként azonosíthatóak. Ez önmagában nem jelentene problémát, hiszen az Alföldön késôközépkori falusi lakóházaknál jól ismert leletanyag a pohár alakú kályhaszem. Már Szabó Kálmán Kecskemét környéki ásatásain elôkerültek ilyenek, és azóta jellegzetes lelettípus szinte minden késôközépkori falusi településnél. Ami a tiszaugi leleteket fontossá teszi, az éppen a kerámiaanyag alapján meghatározható kronológiai helyzetük. A korábbi kutatás ugyanis azt hangsúlyozta, hogy a kerámiaelemekbôl felépített kályhák a XIV. században terjednek el Magyarországon, de ezt a korai idôszakot fôként a királyi központokból ismert rangos anyag reprezentálja, míg a bögrékkel kirakott kályhák szélesebb körû elterjedése a XV. században következik be. A tiszaugi anyag ennél lényegesen korábbi idôszakra utal a pohár alakú kályhaszemek használatát illetôen. Ezek formai alapon mindenképpen archaikusabb formát, egyszerûbb peremkiképzést, és formát mutatnak, mint a falusi környezetbôl is ismert XV–XVI. századi darabok.28
27. WOLF 1986. 157. 28. A tiszaugi lelõhelyhez közel esõ középkori faluból származó késõbbi, tagoltabb fejlettebb formákra lásd: RÁCZ–LASZLOVSZKY 2005. XXII-XXIV. tábla.
310
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
Azt nem tudjuk egyértelmûen meghatározni, hogy a konyhai vagy a szobai kemencéhez tartozhattak-e ezek a darabok, de a két kemencealap formai és szerkezeti eltérése felveti annak a lehetôségét, hogy csak az egyik esetben számolhatunk szemes kályhával. Ebben az esetben elsôsorban a szobai kemence jöhetne számításba, de ennek a kérdésnek az eldöntése még további vizsgálatokat igényel. Ugyanakkor semmi sem utal arra, hogy a pohár alakú kályhaszemeket valamilyen késôbbi fûtôberendezésekhez kellene kapcsolnunk, hiszen ilyennek sem a nyomai, sem az esetleg ezekhez az épületrészekhez tartozó késôbbi kerámianyag nem került elô a feltárt felületen. Az alföldi háztípus kifejlôdésének kérdéséhez A leletanyag elemzése alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tiszaugi ház esetében már a XIV. században olyan fûtôberendezéssel számolhatunk, amelynél pohár alakú kályhaszemeket alkalmaztak. Az alföldi házfejlôdés szempontjából fontos annak a megállapítása is, hogy a tiszaugi ház fûtôberendezései, és az egyes helyiségek funkcionális jellege, még nem a teljesen kifejlett formáját reprezentálják ennek a háztípusnak. A szobai fûtôberendezés helyzete, arra utal, hogy ezt még nem a konyhából fûtötték, ahogy az az alföldi ház
13. kép Pohár alakú kályhaszemek töredékei
311
LASZLOVSZKY JÓZSEF
kifejlett formájánál megszokott, hanem magából a szobából. Vagyis, a szoba fûtése már megoldódott, de füsttelenítése még nem. Ezt támasztja alá, a házfalnál megfigyelt külön, közvetlen kijárata is ennek a helyiségnek, ami ugyancsak nem jellemzi az alföldi ház kifejlett formáját. A tiszaugi házban tehát egy fejlett, de még nem minden elemében kiforrott korai típusát határozhatjuk meg az alföldi háztípusnak. Mindez felveti annak a kérdését is, hogy mi indokolhatja, ennek a viszonylag fejlett formának a megjelenését egy ilyen korai idôszakban, éppen ezen a településen. Ezt a kérdést a település szerkezetére és korabeli jelentôségére vonatkozó történeti és régészeti adatok rövid összefoglalásával kívánjuk megvilágítani. A falu Árpád-kori történetérôl viszonylag keveset tudunk, a XI. század végétôl a garamszentbenedeki bencés apátság itteni birtokairól vannak viszonylag pontosabb ismereteink.29 A XIII. század végén a Rátót nembeli Nagy Leustachnak és utódainak birtoka volt. 1329 elôtt az örökös nélkül elhalt Simon és Adorján birtoka volt, melyet Károly Róbert Kátai Péter fiának, Szunyogh András királyi apródnak adományozott. A beiktatásnál azonban ennek ellentmondott Ellési Sándor fia Márk, mivel a birtok hitbér révén nôvérére és annak fiára szállt, akik pedig eladták Szermonostori Istvánnak. Ezt követôen Kátai András 25 márkáért megváltotta Ellési Márk követelését, és ekkor sor került a határ leírására is. A XIV. század közepén pedig a területen folyó hatalmaskodásokra vannak adataink. Mindezeket figyelembe véve nincs lehetôségünk arra, hogy pontosan meghatározzuk a Tiszaugon feltárt ház lakójának, tulajdonosának vagyoni, társadalmi helyzetét, mivel nincsen erre vonatkozó azonosítható írott forrásunk, és nem ismerjük a település többi korabeli lakóházát sem. A falu XIII–XIV. századi regionális központ szerepe, amit az írott források alapján lehet valószínûsíteni, és a lakóháznak a településen belüli helyzete ugyanakkor arra utal, hogy rangosabb, a faluhálózaton belül pedig központi szereppel bíró település vagyonosabb, kiemelkedôbb helyzetû személyével, és annak lakóhelyével állunk szemben. Ez egyaránt jelentheti a jogilag egységesülô jobbágyság egy vagyonosabb képviselôjét, vagy a falutelepülésen lakó nemes lakhelyét is. Ennél pontosabb azonosításra nem vállalkozhatunk, mivel teljesen spekulatív alapokra építhetnénk csak. Az alföldi lakóház fejlôdés szempontjából azonban a legfontosabb annak a kimondása, hogy már a XIII–XIV. század fordulóján, de biztosan a XIV. század elején is jelen voltak falusi környezetben azok az épületek, amelyek mintaként szolgáltak a XIV–XV. században az átlagos falusi-paraszti lakóépületek számára, és egyben korai fázisát jelentik a késôbb általánossá váló alföldi háztípusnak. A földfelszínre épített, cölöpökkel megerôsített agyagtapasztásos, felmenôfalú, háromosztatú házak, amelyeknél a középsô helyiség konyha funkciója, és az egyik további helyiség fûthetôsége, vagyis lakószoba funkciója azonosítható Tiszaugon. Emellett arra is bizonyítékokat találtunk, hogy az egyszerû szerkezetû, pohár alakú kályhaszemekkel megépített kályhák is megjelentek a XIV. század folyamán. A falusi házfejlôdés szempontjából fontos
29. LASZLOVSZKY 1986.
312
KÉSÔKÖZÉPKORI
FALUSI LAKÓHÁZ
TISZAUGON
az a megállapítás is, hogy ezen, korához képest kifejezetten fejlett ház mellett a régióban, a feltárt lakóház közvetlen közelében is (Tiszaug-Kisrétparton) voltak nem sokkal korábbi idôszakban, a XIII. század közepén és valószínûleg még a végén is, a korábbi korszakra jellemzô, félig földbemélyített, egy helyiséges, kemencés, jellegzetesen Árpád-kori lakóépületek. Az, hogy az a házfejlôdési folyamat, amely eredményeként ezeket a kisméretû, földbemélyített házakat felváltották, a nagyméretû, többosztatú házak hogyan játszódott le, ma még nehezen vázolható fel. Mindenesetre a tiszaugi ház feltárása megerôsítette azt a korábbi véleményt, hogy ennek e folyamatnak a legfontosabb idôszak a XIII. század vége és a XIV. század elsô felére tehetô. Ugyancsak megerôsíti ez a feltárás azt a vélekedést is, hogy ezek az összetett szerkezetû, földfelszínre épített házak nem vezethetôek le az Árpád-kori, földbemélyített, egy helyiséges épületekbôl, elôzményeiket más körben és társadalmi rétegnél kell keresnünk.30 A folyamat pontos rekonstruálásához olyan lelôhelyekre van szükség, ahol egyetlen házhelyen megfigyelhetjük a korábbi és a késôbbi háztípus példáit (pl. Muhi31), valamint olyan pontos részletmegfigyeléseket eredményezô és aprólékos feltárásokra, mint amilyeneket Pálóczi Horváth András valósított meg Szentkirályon, az alföldi ház fejlôdéstörténete szempontjából kulcsfontosságú lelôhelyen. Rövidítések GEREVICH 1966 GEREVICH László: A budai vár feltárása. Budapest 1966. HOLL 1966 HOLL Imre: Mittelalterliche Funde aus einem Brunnen von Buda. Budapest 1966. LASZLOVSZKY 1982 LASZLOVSZKY József: Árpád-kori leletek Tiszaugon. Múzeumi levelek (Szolnok) 39-40 (1982). 25-29. LASZLOVSZKY 1986 LASZLOVSZKY József: „Dedi eciam terram, que adiacet circa aquam, que vocatur Tiza”. Adatok az 1075-ös garamszentbenedeki oklevél helyneveinek lokalizálásához. („Dedi eciam terram, que adiacet circa aquam, que vocatur Tiza”. Contributions to the localisation of place-names in the deed of Garamszentbenedek from 1075.) Zounuk, A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 1 (1986). 5-24. MÉRI 1954 MÉRI István: Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és a túrkeve-mórici ásatások eredményeirõl II. ArchÉrt 81 (1954). 138-154. RÁCZ–LASZLOVSZKY 2005 RÁCZ Miklós – LASZLOVSZKY József: Monostorossáp, egy Tisza menti középkori falu. (Dissertationes Pannonicae III.7). Budapest 2005. Szabó 1938 SZABÓ Kálmán: Az alföldi magyar nép mûvelõdéstörténeti emlékei. (Bibl.Hum.Hist.) Budapest 1938. TAKÁCS 1996 TAKÁCS Miklós: Formschatz und exaktere Chronologie der Keramik des 10-14. Jahrhunderts. ActaArchHung 48 (1996). 135-195. WOLF 1986 WOLF Mária: Középkori kerámia leletek Mezõnyárádon. CommArchHung 1986. 148159.
30. MESTERHÁZY Károly: A többosztatú falusi ház kialakulása. Századok 125 (1991). 68-79. 31. PUSZTAI Tamás: Késõ középkori épületek Muhiból – a periféria. HOMÉ 25-26 (1997). 5-33.
313
LASZLOVSZKY JÓZSEF
ABSTRACT THE LATE MEDIEVAL RURAL HOUSE AT TISZAUG. DATA RELATING TO THE EMERGENCE OF MEDIEVAL PEASANT HOUSES AT THE GREAT HUNGARIAN PLAIN József Laszlovszky
Hungarian medieval archaeology and ethnography has identified various regions with characteristic types of peasant houses. Regional differences occurred in terms of their building materials, house design, and heating systems. One of the most characteristic of these types is the typical peasant house in the Great Hungarian Plain, with its key architectural features: a tripartite plan, wattle-and-daub walls with posts, a kitchen in the middle of the house, and heated room. The heating system is very typical, consisting of an oven (with tiles), heated from the kitchen; thus, the main living room is a “smokeless” habitation area. Examples of this house type dated to the nineteenth and twentieth centuries were found through the study of vernacular architecture, but archaeological investigations have proved their existence from the fifteenth century onwards. However, the origin of this peasant house type is still unclear, mainly because of the lack of excavated remains from the previous periods. It has been assumed that the usage of sunken huts (Grubenhäuser), as typical peasant houses, ceased towards the end of the thirteenth century, and the emergence of the new bi- or tripartite houses with their floor level on the surface must have happened during the fourteenth century. Until now, no transitional types of buildings, or examples of the later type clearly dated to this early period, have been recognised or published. In the early 1980s a small rescue excavation was carried out at Tiszaug, which revealed two late medieval houses, one superimposed over the other, and with archaeological material characteristic of the fourteenth century. The better preserved of these buildings, the earliest, was a typical tripartite house, with ovens in the main room and also in the kitchen. Potsherds sealed beneath the fired surface of the ovens provide a relatively accurate date for this building, and the three layers of the kitchen oven produced rich ceramic material. It can be argued therefore that the first large tripartite building was erected at the very end of the thirteenth century or at the beginning of the fourteenth century, and it was still in use in the second half of the fourteenth century. The potsherds below the burnt base of the oven in the room offer a comparable mid-fourteenth century date. However, the heating system observed here did not conform to the noted format of the typical later medieval “Great Hungarian Plain” peasant house, as instead of being smokeless it was simply a self-contained heated room. This fact lends further support to the thesis that this is a transitional type. At the same time, fragments of beaker-shaped tiles from the destruction layer of this house indicate that tiled stoves will have been used at least from the mid-fourteenth century onwards in the rural context, giving a much earlier date than any previous examples from village excavations. We do not have any direct evidence for the owner of this house, who might have either been a rich peasant or even a member of the lesser nobility. Nonetheless the archaeological evidence clearly proves that tripartite large rural houses with complex heating systems and with tiled stoves were certainly present in the Great Hungarian Plain already in the fourteenth century.
314