Jennifer Blake A Kalóz

Jennifer Blake A Kalóz A mű eredeti címe: Sweet Piracy Copyright © 1978 by Patricia Maxwell Ali rights reserved A fordítás a Fawcett Goid Medál kiadása alapján készült Fordította: Bartha Réka Hungarian translation © Bartha Réka, 2001 Fedélterv: Gerecz Tibor Borító © Aquila Könyvkiadó ISBN: 963 679 157 0 Első kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2001 Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona LAP-ICS Kereskedőházak Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2001. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető 1

2

1. - MAM'ZELLE CAROLINE, mesélje el nekünk, kérem, hogyan lőtte le a kalózt! A hölgy, akinek a kérést címezték, szigorúnak szánt tekintettel nézett a kérdezőre, bár galambszürke szemében huncut fény villant meg. - Ilyesmire ne is számíts! Inkább azzal foglalatoskodj, drága Estelle-em, hogy tökéletesen megtanuld a verset, amit kaptál tőlem. - Ó, azt már ezer éve tudom. - A fiatal hölgy a padlón térdelt, szoknyája szétterült körülötte, miközben elragadó mosollyal nézett nevelőnőjére. A könyvet az ölében nyugtatta, és szavalni kezdte a Childe Harold búcsújának első versszakát. Amikor a második strófához ért, Amélie nővére, aki vele szemben ült egy rat-tanszéken, kezét a füléhez kapta. - Ne, kérlek, ne! - könyörgött. Estelié elhallgatott, majd színpadias mozdulattal széttárta karját. Fejét félrebillentve kérdezte: - Igazán ennyire felzaklat, Amélie? Mármint ha azt idézem, hogy „éji szél sír" és „zúg az ár"? Tudom, hogy nem nagyon élvezted a hajóutat Mam'zelle Caroline-nal, de azóta már mégiscsak eltelt hat hónap. Csak nem esel kétségbe néhány verssor miatt? Amélie bájos arca elfehéredett húga kijelentéseitől. - Ezt te nem értheted. Akár meg is ölhettek volna bennünket, elsüllyedhetett volna a hajó, vagy ami még rosszabb... - suttogta. - Mi lehet rosszabb a halálnál? - kérdezte Estelle. Arcán olyan feszült figyelem és leplezetlen kíváncsiság tükröződött, hogy nővére kérdő tekintetet vetett nevelőnőjük felé. Caroline Pembroke és idősebb tanítványa között rövid némajáték zajlott le, mielőtt a nevelőnő megadta a kislány számára a megfelelő választ. - A parti szövetség tagjai gyakran megkínozzák foglyaikat. - Ők voltaképpen fosztogatók - jegyezte meg Estelle. - De vannak törvényes kalózok is, ugye? - Jól tudod - ismerte el Caroline. - Háború idején a törvényes kalózok hivatalos engedély birtokában fosztogathatják az ellenség hajóit, de ez nem kötelezi őket arra, hogy úriemberként viselkedjenek azoknak a hölgyeknek a jelenlétében, akik szerencsétlenségükre a zsákmányul ejtett hajó fedélzetén tartózkodnak. - Tehát az a kalóz, akit lelőtt, bántani akarta önt? -kérdezte Estelle. - Nem, ezt nem mondhatnám. - Akkor talán inzultálta? - Neem. - Akkor miért kellett lelőnie? - ragaszkodott az egyenes válaszhoz Estelle, barna szemében könyörtelen kifejezéssel. Caroline finoman metszett ajkán bánatos mosoly suhant át, miközben gyorsan végigmérte a lányt. Estelié betöltötte a tizenhetet. Néhány hónap múlva, amikor New Orleansba utaznak a téli időszakra, a saison des visites- re, Estelle szerét ejtheti első látogatásának a francia operaházban, ahol majd bizonyára számos partiképes fiatalember kényezteti figyelmével. Köny-nyen lehet, hogy nagynak éppen nem nevezhető, de azért megfelelő hozományával jövő ilyenkor már fér-jes asszony lesz. Igazán szégyen, hogy nem tájékozottabb kissé a férfiak dolgában. Tulajdonképpen nem ártana neki egy kis őszinteség a kalózzal kapcsolatban, de Amélie-re is gondolnia kell. A zárda gondos nevelésében részesült leány számára komoly megpróbáltatást jelentett a kalózkaland. A hirtelen 3

sokk kevés híján beteggé tette. A család kínosan kerülte a témát, nehogy kellemetlen emlékeket ébresszenek benne. Arra azonban számítaniuk kellett, hogy Estelle, aki remek drámai érzékkel rendelkezik, nem fogja beérni a meglehetősen szegényesen tálalt tényekkel. Mindenesetre, nem tartozott Caroline kötelességei közé, hogy ebben a témában felvilágosítsa a lányt. Szomorú gyanúja azonban, mely szerint rajta kívül senki - főleg Madame Delacroix - nem vállalja magára ezt a feladatot, nem sokat változtatott a tényálláson. Végül így felelt: - Nem tudhattuk, a kapitánynak szándékában áll-e bántalmazni bennünket. Mindensetre, kis híján fatális hibát követett el. Azt feltételezte, nem tudok bánni a kezemben tartott pisztollyal. - Nagyon megijedt? - érdeklődött tovább Estelle miközben kicsit kényelmesebben helyezkedett el. - Igen, természetesen. - Szerintem Amélie annyira félt, hogy hasznavehetetlen volt. - Estelié! Igazán nem szép tőled, hogy ilyet mondasz - dorgálta meg Caroline. - Nem szép, de attól még igaz - felelte Amélie elfúló hangon. - Soha nem próbáltam úgy tenni, mintha bátor lennék. - Úgy döntöttem, nem fogunk erről beszélgetni, mivel láthatóan felzaklatnak az emlékek - mondta Caroline figyelmeztető pillantást vetve Estelle felé. A lány azonban úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. - Hogy nézett ki? Marcona volt, szakállas és csúnya? Caroline nagy levegőt vett. - Drága Estelle-em, úrilányhoz nem illőnek, hogy azt ne mondjam, megdöbbentőnek találom élénk érdeklődésedet. Ha nem haragszol, most más beszédtémát keresünk. - Igen, természetesen, mam'zelle, de... szóval, milyen volt? - Többet nem akarok erről beszélni - jelentette ki Caroline, majd figyelmét ismét az ölében fekvő ba-tiszt hálóing fodrának javítgatására fordította. - Milyen volt, Amélie? - csökönyösködött Estelle most a nővéréhez fordulva. - Borzasztó volt még csak ránézni is, ugye? - Én... nem tudom. Nem is láttam azt a férfit. Estelle értetlenül nézett nővérére. - Hogyhogy nem láttad? - Térden állva könyörögtem a Jóistenhez, hogy mentsen meg bennünket magyarázta Amélie. Porcelánfehér arcán halvány pír jelent meg. Olyan erősen szorította az ölében tartott finom hímzést, hogy az ujjai egész elfehéredtek. - Az ágyúdörgés az ítélet harsonáit juttatta eszembe, vad ordibálás töltötte be a levegőt, ahogy a kalózok a hajónkra szálltak. Féltem, de nem tudtam, mitől. Azután hirtelen kivágódott a kabinunk ajtaja. Bizonyára elájultam, és eszméletlenül zuhantam az ágyra. Amikor magamhoz tértem, Mam'zelle Caroline-nal ismét magunk voltunk a kabinban. Estelle semmit nem fűzött a hallottakhoz, a nővérére vetett pillantás azonban világosan elárulta, miként vélekedik gyáva viselkedéséről. Amélie az ajkába harapott, és elfordította a fejét.

4

Estelié most a nevelőnőhöz fordult, de Caroline felvont szemöldöke és hideg tekintete láttán inkább lemondott a további kérdezősködésről. Csönd telepedett az erkélyre. Bár még csak május elején járt az idő, a nap olyan erősen tűzött, hogy jólesett a folyó felől lengedező szellő. A rakparttól induló utat magnóliafák szegélyezték; illatuk felhőként vette őket körbe. A Beau Repos néven ismert, nyugat-indiai stílusban épült ház emeleti erkélye, mely egy mély, árnyékos eresz alatt kapott helyet, ideális helyszínt jelentett a tanórák számára. Az emelt szintes ház téglapillérein támaszkodó, magasan fekvő erkélyről csodálatos kilátás nyílt a cukornádföldekre és a Mississippire, egész New Orleansig. Csöndes, kényelmes hely volt ez, nem zavarták őket a kisebb gyerekek és dadáik. A nap későbbi szakaszában viszont főként itt zajlott a családi élet. A Delacroix családban tíz gyermek született. A legidősebb Anatole, ő már egy éve nagykorú. Őt követi a két évvel fiatalabb Amélie, majd Estelle következik, utána pedig a tizenöt éves Théophile. A következő három gyermek még csecsemőkorában meghalt, így némi kihagyás keletkezett az egymást beütemezett pontossággal követő szülések között. Madame Delacroix ugyanis az elmúlt hat év alatt minden tavasszal szerelmének egy újabb jelével ajándékozta meg urát. Jelenleg három fiú és három leánygyermek népesítette be a gyermekszobát, a legfiatalabb jövevény még csupán öt hónapja jött világra. A lusta, szeszélyes természetű, kevés elevenséggel megáldott Madame Delacroix hamar felfedezte, hogy a várandósság kiváló ürügyet jelent számára ahhoz, hogy naphosszat ágyban fekhessen. Tevékenysége a gyermekek kihordására, evésre, olvasásra, valamint a parancsosztogatásra korlátozódott - bár a háztartást távoli sógornője, Mademoiselle Caroline Pembroke vezette. Madame Delacroix örömmel hagyta idősebb lányai nevelését és tanítását a nélkülözhetetlen Mam'zelle Caroline-ra, míg ifjabb gyermekeinek dadáik viselték gondját. A legidősebb fiúk már rég kinőttek abból a korból, amikor még felügyeletre szorultak, és intellektuális képességeiket tekintve is messze megelőzték tanítójukat. Volt oktatójuk azonban továbbra is velük lakott a garconniére-ben - így hívták Louisianában a fiatalemberek számára fenntartott különálló épületet, amely főként a francia családoknál vált szokássá. A fiúk ismételt kísérletei a tanító kiköltöztetésére vonatkozóan sorra csődöt mondtak. M'sieur Philippe szinte már a családhoz tartozott, így mindenki úgy tett, mintha még szükség volna rá, legalábbis addig, amíg a fiatalabb fiúk el nem érik azt a kort, amikor már tanítgatni kell őket. M'sieur Philippe immáron tizenkét éve dolgozott a Delacroix családnál. Jó családból származó, ám kevés jövedelemmel rendelkező ifjúként érkezett a családhoz; jó esetben akár újabb tizenkét évet is eltölthet a Delacroix-portán. Régi bútordarabnak számított; szinte már meg is feledkeztek róla. Sokszor tehernek érezték, fölösleges kiadásnak, akárcsak M'sieur Delacroix idősödő nagynénjét, Tante Zizit, aki húsz éve pár napos látogatásra érkezett unokaöccséhez, de azóta is a vendégszoba lakója. No de ilyen a francia kreol vendégszeretet. Caroline Pembroke leginkább attól tartott, idővel maga is ilyen régi bútordarab lesz. Ifjúsága négy évét áldozta a Delacroix családnak; tizenkilenc évesen szegődött hozzájuk. A Delacroix házaspár egymás közt 5

„vénkisasszonynak" nevezte Caroline-t. A lány nem azért választotta ezt az utat, mert nem akadt volna más lehetősége. Többször észrevette, csupán egy kis bátorítást kellene adnia egyik-másik fiatalembernek, és máris a maga asszonya lehetne. Az elérhető jutalom azonban nem érte meg számára a fáradságot. Hirtelen Estelié szólalt meg. - Végül is nincs az előírva sehol, hogy egy kalóznak feltétlenül csúnyának és visszataszítónak kell lennie, ugye? Talán úgy nézett ki, mint Byron: az arca sötét és titokzatos. - Egyáltalán nem -javította ki Caroline. - A Childe Harold búcsúja írójának a szeme kék, a haja aranybarna. Elismerem, a kalóz külseje valóban megnyerő volt, de nem mondanám sem napbarnított arcúnak, sem különösebben titokzatosnak. - Ön találkozott Byronnal? - kérdezte Estelié kíváncsian, és kihúzta a derekát. - Néhányszor, amikor még apám halála előtt megfordultam a londoni társaságban. Természetesen ez akkor történt, amikor Byron még nem volt olyan híres író. - Ismerte őt, beszélt vele? - Azt nem mondhatom, hogy ismertem volna, bár számos alkalommal beszélgettünk. Azt hiszem, nem voltam a zsanéré: túl magas és be kell vallanom, kissé esetlen lévén. Akkoriban töltöttem be a tizennyolcat, alig egy-két hónappal lehettem idősebb nálad. - Biztosan nagyon régen volt már - sóhajtott fel Estelle. Caroline félrefordította a fejét, hogy elrejtse mosolyát, de azért egyetértett. Néha úgy érezte, rengeteg idő telt el, amióta végigtáncolta az éjszakát, csöndes ösvényeken és rakpartokon sétált, jelmezbálokba járt, és az volt a legnagyobb gondja, milyen színű szalagot válasszon legújabb ruhájához, vagy hogyan feleljen egy túlságosan merész bókra. Apja halálos kimenetelű lovasbalesete, amely mindennek véget vetett, csupán homályos foltként maradt meg emlékezetében. Apja nővérére viszont jól emlékezett: szőrszálhasogató özvegy volt, nagy háztartással; rávette Caroline-t, hogy utazzon az Újvilágba, nagybátyja birtokára a Mississippi mellett fekvő Natchezbe. Caroline nem emlékezett rá, hogy igent mondott volna. Az viszont élénken megmaradt emlékezetében, mennyire nem szívesen látták ott. Már az első pillanattól fogva érezte, hogy nagybátyja kreol felesége nem szíveli őt. Leginkább talán nagybátyja kétségbeesett igyekezete fájt neki, ahogyan menteni próbálta felesége viselkedését. Ezek után természetesen nem maradhatott sokáig. - De ebből még nem derül ki, hogy nézett ki a kalóz - makacskodott Estelle, majd ruganyos mozdulattal felállt, és az erkélyt körbeölelő korláthoz lépett. - Valóban - felelte Caroline, figyelmét a varrásra összpontosítva. Estelle ajka dacosan megfeszült. - Úgy gondolom, ön és Amélie igazán gonoszak. A nyílt tengeren hajókáznak, romantikus kalandokat élnek át, miközben nekem itthon kell penészednem. Amikor pedig hazaérnek, nem hajlandóak elmesélni, hogy mi történt! Azt hiszem, ez igazán nem szép önöktől, sőt, szerintem kimondottan furcsa, mintha olyasmi történt volna a hajón, amit restellniük kellene. 6

Caroline meglepetten nézett fel. Ebben a fényben még nem tűnt fel előtte az incidens. Semmi szegy ellni-való nem történt a hajón, és nem örült neki, ha valakinek ilyesmi jut az eszébe. Nem volna helyes, ha Estelié ismét felvetné teljesen alaptalan gyanúját. No de hogyan válaszoljon úgy, hogy ne kelljen belemerülnie a részletekbe? Végül Amélie adta meg a választ. - Nem akarunk mi titokzatoskodni - kezdte csöndes, dallamos hangján. Biztosíthatlak róla, hogy erről szó nincs. Az én hibám, hogy Mam'zelle Caroline nem beszél róla. Biztosan nagyon ostobának tűnik, hogy ennyire megviselt a dolog, de nem tehetek róla. Ha viszont tényleg tudni akarsz mindent, akkor szakítok a fenntartásaimmal, mármint... ha mam'zelle nem bánja. - Nos? - nézett Estelié diadalmasan Caroline-ra. Most, hogy Amélie miatt már nem kellett aggódnia, Caroline rádöbbent, hogy ő maga sem beszél szívesen a történtekről. Nem azért, mert kényelmetlen érzései támadtak, bár az igaz, hogy nagyon nehezére esett lelőnie egy embert. Nem, valami többről van szó, amiről senkinek sem tudott számot adni. Estelié nem járt messze az igazságtól a titokzatosságról ejtett megjegyzésével. Hirtelen kopogó léptek hallatszottak a ciprusfa parkettán, így Caroline megmenekült a válaszadástól. Magas, vékony alak tűnt fel mögöttük a nyitott ajtóban. - Ó, a gyönyörű ifjú hölgyek, természetesen önt is közéjük számítom, Mam'zelle Caroline. Reméltem, hogy itt találom önöket. - Affektáló piperkőc - mormolta Estelle angolul, dühösen a megzavarás miatt. - Voyons - felelte a tanító. - Bölcs döntés volt az édesapjuktól, hogy felfogadta Mam'zelle Caroline-t, aki megtanította önöket angolul, de mint azt már többször kifejtettem, kirívóan udvariatlan dolog, ha olyanok előtt használják ezt a barbár nyelvet, akik nem beszélik. Kérem, ma petité, franciául tessék beszélni! Estelle csökönyösen hallgatott, így Amélie törte meg a kényelmetlenné váló csöndet. - Semmi különös nem hangzott el, M'sieur Philippe. Valami fontos dolog miatt keresett bennünket? Ha igen, kérem, üljön le közénk, és mondja el. Caroline magában hálás köszönetet mondott az apácáknak, akik jó modorra tanították Amélie-t, majd arrébb húzta a székét, hogy a tanító elhelyezkedhessen közöttük. Szívesen meghúzta volna Estelié fülét, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta őt. Később még lesz pár szava az ifjú hölgyhöz. Nem szabad hagynia, hogy elszaladjon vele a ló. A tanító előrébb húzott egy nádfonatú széket, széttárta frakkszárnyát, letörölte a széket a kabátujjából elővett zsebkendővel, majd komótosan leült. A harminc év körül járó férfiban volt valami tagadhatatlan méltóság. Gyakran célzott rá, hogy kapcsolatban állt a forradalom előtti Franciaország arisztokrata családjaival, és csökönyösen ragaszkodott annak a korszaknak a divatjához. Púderezett haját hátul fekete szalaggal fogta össze. A kabátja a régi divat szerint hosszú és gazdag hímzésű, a térdnadrágja alatt sűrűn hímzett fehér harisnyát és vörös sarkú bálcipőt viselt. 7

Most egy csirkebőr legyezőt vett elő a kabátzsebé-ből, és legyezni kezdte magát. - Nagyon meleg napunk van, nemde? - mondta, majd felső ajkához érintette a zsebkendőt, mielőtt visszatette volna kabátujjába. Amélie udvariasan egyetértett, Caroline pedig finoman elmosolyodott. Estelle a homlokát ráncolta. - Ah, remélem, nem jöttem alkalmatlan időben? - Egyáltalán nem - felelte Caroline gyorsan, mielőtt még Estelle bármi udvariatlan dolgot mondhatott volna. - Talán valami érdekes hírt hozott, m'sieur? M'sieur Philippe nem szerette, ha siettetik. Vékony ajka fájdalmas grimaszra húzódott, ugyanakkor meghajolt, jelezve, hogy a hölgyek kívánsága számára parancs. - Soha nem találnák ki - kezdte, majd amikor Estelle halkan felkiáltott, gyorsan tovább folytatta: - Hamarosan új szomszédunk lesz. - Csak nem azt akarja mondani... - kezdte Caroline. - De igen, mam'zelle. Felicityt, vagyis a Beau Repos mellett fekvő birtokot eladták. - Ugyan - mondta Estelié. - Ez csak szóbeszéd. Az elmúlt öt hónapban százszor is lehetett ilyesmit hallani, de eddig még senki nem érkezett, hogy felhúzza a redőnyöket és kisöpörje a pókokat. - Ezúttal viszont, mam'zelle, többről van szó holmi mendemondánál. Már a nevét is tudom az új tulajdonosnak. - A nevét? - kérdezte Amélie, amikor a tanító várakozásteljesen elhallgatott. - Ki az? - Rochefort márkija. A tanító nem is kívánhatott volna hatásosabb reakciót. Amélie leejtette a tűt. Estelle szája tátva maradt, Caroline pedig döbbenten emelte fel a fejét. - Tudtam, hogy elégedettek lesznek a hírrel - mormolta M'sieur Philippe, miközben ajkán önelégült mosollyal játszadozott a kezében tartott legyezővel. - Honnan tudja? - kérdezte Estelié, aki elsőként tért magához megdöbbenéséből. A tanító vállat vont. - New Orleansban mindeki erről beszél. Én személy szerint egy kedves barátomtól tudtam meg, aki a kormányzói hivatalban dolgozik. A márki nem egészen egy héttel ezelőtt együtt ebédelt Claiborne kormányzóval, ahol is tudatta szándékát, mely szerint szeretne letelepedni ezen a környéken. - Egy igazi márki - lehelte Amélie; arcát halvány pír futotta be. - Természetesen nem fogja használni a rangját -folytatta M'sieur Philippe sajnálkozva. - Túlságosan is világias ez a republikánus kormányzat. Ennek ellenére... - Ennek ellenére igazi márkiról van szó - fejezte be a mondatot Estelié. Vajon hány éves lehet? - Én úgy gondolom, hogy harminc körül járhat, mam'zelle. Estelié csalódottan grimaszolt. - Ilyen öreg? - A harminc egyáltalán nem számít öregnek - tiltakozott hevesen Caroline. - Bizony! - csatlakozott a véleményhez M'sieur Philippe egyetértőn. 8

- Kíváncsi lennék rá, van-e felesége, gyerekei? A kicsinyeinknek új játszótársakra lenne szükségük - tűnődött Amélie. Caroline a lányra pillantott. Lágy barna szemében nem látta nyomát semmiféle fortélynak. Arca, homloka körül a sötét hajfürtökkel, nem tükrözött mást, csupán érdeklődést. - Családról nem történt említés - felelte a tanító -, bár ahogy kivettem, egy kuzinjával érkezik, egy nála néhány évvel fiatalabb férfival. - Tante Zizi örülni fog -jegyezte meg Amélie. - Kedvére kérdezgetheti majd a márkit a származásáról. Caroline-ban hirtelen sajnálat ébredt az új szomszéd iránt. Annak idején, amikor Beau Repos-ba érkezett, őt is alaposan kikérdezték származásáról és őseiről. Gyakran úgy érezte, csupán a családfa egyik oldalágán felfedezett gróf tette őt alkalmassá arra, hogy a Delacroix gyerekek nevelőnője legyen. - Új ruhákat kell csináltatnunk - mondta hirtelen Estelle. - Úgy gondolod? - kérdezte Amélie. - Természetesen. Biztos, hogy rengeteg összejövetelt szerveznek majd a márki tiszteletére. Végül is meg kell ünnepelnünk az érkezését, nem? - Ne siess! - szólt rá Caroline. - Először is édesapádnak kell tiszteletét tennie a márkinál, ő majd eldönti, olyan úriemberről van-e szó, aki elfogadható társaságot jelent a család számára. - Elfogadható? De hiszen ő egy márki! - tiltakozott Estelle. - Attól még nem feltétlenül úriember. - Mam'zelle! - emelte fel a szavát a tanító is. - Clairborne kormányzó számára megfelelő volt -mutatott rá Estelle. - Ezt akkor is M'sieur Delacroix-nak kell eldöntenie. Ha ez megtörtént, még akkor is rengeteg időd van rá, hogy az új szomszéd szórakoztatásán törd a fejed. Arra azonban ne is számíts, hogy minden összejövetelen megjelenhetsz. Még nem vezettek be a társaságba. - Tudom, de vidéken igazan el lehetne ezt nézni, ilyen különleges alkalommal, nem gondolja? Biztos vagyok benne, hogy Mamant és Papát meg lehetne győzni. Ó, hát nem izgalmas? - Izgalmas? Micsoda? Théophile Delacroix csatlakozott a beszélgetéshez. Gyors léptekkel ért fel hozzájuk a lépcsőn, amelynek ívelt korlátja az „ölelő karok" néven ismertté vált stílusban készült. A fedetlen fejű ifjú haja csapzottan simult fejére, a nap már szőkésbarnára fakította. Ingujját a könyökéig felgyűrte, sáros csizmája fölött a térdnardágja megszáradt folyóvíz nyomait mutatta. Egyik piszkos kezében a fehér kravátliját tartotta, amelyben ínycsiklandóan gömbölyű szederszemek kéklettek. M'sieur Philippe a szeméhez emelte lornyonját, melyet a hajtókájához erősített szalagon viselt. Miután szemügyre vette Theo nadrágját, vontatottan így szólt: - Nehezményezem, uram, hogy ismét a folyóban gázolt. Theo egyetértőn bólintott, de nem adta jelét bűnbánatnak. - Kér valaki szedret? - Képzeld, Theo - kezdte Estelié, miközben szóra-kozottan elvett egy szem szedret. - Egy márki lesz a szomszédunk. - Tudom - felelte Theo. - Tudod? - ismételte a fiatalabb nővére. 9

- Már egy hete hallottam. Nagyon elegáns férfi. Egy egész hajó szállítja elsőrendű holmijait. A folyón hor-gonyzott le, amíg a jogi ügyek tisztázódnak. Van egy együléses hintója, magas üléssel és sárga kerekekkel, és négy lova, de olyan gyönyörűek, hogy én még olyat nem láttam. Azt mondják, Angliában vette őket. Olyan gazdag lehet, mint egy nábob. Szerintem Anatole meg fog pukkadni irigységében. A tanító fájdalmas arcot vágott. - A szóhasználata igazán lehangoló, Theo. Gyanítom, hogy ismét valami söpredék népséggel érintkezett. Theo arca elkomolyodott. - Bocsánatáért esdeklem, m'sieur. Csak Jackkel, a Felicityben dolgozó intéző fiával beszélgettem. Szívesen csatlakozna hozzám kóborlásaimban? Legközelebb ébresszem fel, amikor reggel elmegyek itthonról? Semmiképp nem tervezem, hogy napkelte előtt kimenjek a folyóra. - Nem, nem! Nem akarom megfosztani a kortársai barátságától visszakozott a tanító; alig tudott erőt venni magán, hogy ne borzongjon össze. - Nem lenne... úgy értem, nem szeretnék beleavatkozni az életébe. - Jack igazán rendes fiú. Igaz, hogy nem ismeri olyan jól a folyót, mint én, de remek segítség a lovak mellett. - Igazán nagyon érdekes - mondta M'sieur Philippe, majd elővette zsebkendőjét, és élénk mozdulatokkal próbálta elkergetni a zümmögő legyeket, melyeket a ragadós, édes gyümölcs vonzott oda. - Úgy hiszem azonban, szívesebben hallgatnánk elbeszélését, miután elfogadhatóvá varázsolta a külsejét. - Ahogy kívánja, m'sieur. - Theo higgadtan biccentett, majd sarkon fordult, hogy teljesítse tanítója kérését. - Várj! - kiáltott utána Estelle. - Még nem mondtad el, mit tudsz a márkiról. - Mi mást mondhatnék még? - kérdezte Theo, majd a maradék szedret a szájába öntötte, és megtörülte a kezét az ingében. - Hamarosan úgyis megtudsz mindent. Egy hét múlva már itt lesz Felicityben. Miután Theo bement a házba, Estelle kiengedte visszatartott lélegzetét. - Undok - mondta, de rögtön továbbsiklott a gondolata. - Olyan kevés az időnk. Mamant rá kell beszélni, hogy egészítsük ki a ruhatárunkat. Ebben neked is segítened kell, Amélie. A te kedvedért megcsinálja. Legjobban azt szerette volna, ha apáca leszel, de ezután leginkább arra vágyik, hogy nemesi származású férjet szerezz magadnak. - Tudod jól, hogy nekem semmi ilyen ambícióm nincs - tiltakozott Amélie. - Persze hogy tudom, de attól még lehet egy kicsit színészkedni, nem? - Egyelőre semmit sem tudsz arról a férfiról - szólt közbe Caroline figyelmeztetőn. - Könnyen lehet, hogy a feleségével együtt érkezik. - Ez a legkevésbé sem számít - legyintett hanyagul Estelle. -Akár nős, akár nem, ünnepségeket kell rendeznünk az érkezése tiszteletére. Nem árt, ha készülünk rá egy kicsit. - Lehet, hogy Mamán éppen pihen - szólt Amélie az ajtó felé induló húga után. - Miért, mikor nem? - vágott vissza Estelié, majd eltűnt a homályos folyosón. A tanító felállt. - Fájó szívvel hagyom önöket magukra, hölgyeim, de hát a kötelességet előbbre kell vennünk a szórakozásnál, n'est-cepas? Órát kell adnom az ifjú M'sieur Theónak. A tout á Vheure. 10

Kifogástalan eleganciával hajolt meg. Caroline sokáig nézett utána, és közben arra gondolt, hogy a viselkedés és az elegáns meghajlás két olyan dolog, amit nem lenne szabad alábecsülni ebben a társadalomban. Sóhajtva dőlt hátra székében, szőke hajfürtjeit kontyba fogta a tarkóján. Néha azon tűnődött, vajon teljesít-e olyan színvonalon, mint a tanító. Nem volt könnyű kézben tartania az izgága Estelle-t úgy, hogy közben ne veszítse el a barátságát. A lányok édesanyja nem sok kísérletet tett rá, hogy megfékezze Estelle-t, az apjuk pedig inkább bonbonnal és manduladrazséval kényeztette őt, ahelyett, hogy fegyelmezni próbálta volna. Ez részint arra vezethető vissza, hogy a lány kamaszkora arra az időre esett, amikor nővére várakozásuk szerint kolostorba vonult volna, az ok viszont inkább Estelle intelligenciájában és eleven természetében gyökeredzik. Soha nem lehetett tudni, a következő pillanatban mit vesz a fejébe. Néhány hete kijelentette, hogy színésző lesz, és azzal borzolta az idegeiket, hogy teljesen alkalmatlan pillanatokban vett fel drámai pózokat. A kinézete megvolt hozzá: klasszikus vonások, egyenes tartás, hatalmas fekete szemek és fekete hajzuhatag. Az ötlet természetesen elképzelhetetlen volt. A színház a félvilági emberek miliője. Estelié semmilyen körülmények között nem szegődhet hozzájuk. Caroline egészen mostanáig meg is feledkezett Estelle színésznői ambícióiról, amikor a lány megcsillogtatta szövegtanulási tehetségét. A márki érkezése remélhetőleg elfeledteti vele ezeket az ostobaságokat, tavasszal pedig egy megfelelő parti végleg kiűzheti ezt a szeszélyt a fejéből. Amélie teljesen más típusú lány, gondolta Caroline, miközben a szorgalmasan öltögető lányt figyelte. Kész csoda, hogy volt bátorsága a zárda főnökasszonya elé állni, és megmondani neki, nincs meg benne a szükséges elhivatottság ahhoz, hogy felvegye az apácafátyolt. Nagyjelentőségű elhatározás volt, ez tette lehetővé, hogy részt vegyenek a Nagy Kalandban, ahogyan Estelié előszeretettel emlegette tengeri utazásukat. Amikor megérkezett a levél, amelyben Amélie azt kérte, hadd utazhasson haza, Madame Delacroix mindenórás volt. Maga nem utazhatott Franciaországba, hogy elhozza a lányát, de férjét sem engedhette el maga mellől, így Caroline-ra maradt a feladat, hogy elkísérje Amélie-t a hazafelé tartó úton. 1814 őszén úgy tűnt, holtpontra jutott a britekkel folytatott háború. A kanadai határon előfordultak ugyan összetűzések, de egyre kevesebb ütközetről lehetett hallani, inkább a béketárgyalások kerültek előtérbe. New Orleansban hajóra szállni nem számított sem nehéz, sem veszélyes vállalkozásnak. Az utazás eseménytelenül telt. Nem sok hátrányát tapasztalhatták a hírhedt angol blokádnak, amely az elmúlt években teljesen megbénította a kereskedelmet, kalózokkal sem találkoztak, akiket az Egyesült Államok küldött tengerre, hogy szembeszáll]anak a blokáddal. A két Franciaországban töltött hét elegendőnek bizonyult, hogy Amélie el tudjon szakadni a zárdától. Izgatott örömmel várta, hogy újra találkozhasson a családjával. Könnyű szívvel búcsúzott el a Franciaország északi részén fekvő zárdától, bár könnyek szöktek a szemébe, ahogy kocsijukon elhagyták a kolostort. 11

Amikor azonban New Orleans felé vették volna útjukat, nem várt probémával kerültek szembe: Le Havre-ból egy héten belül nem indult hajó Észak-Amerika felé. Caroline arra hajlott, várják meg a következő hajó indulását, Amélie azonban oly sok év után repesve várta, hogy újra láthassa szeretteit. Rég eltervezte, hogy a karácsonyt már a családjával tölti, és bár nem szólt semmit, látszott rajta, hogy nagyot csalódna, ha elképzelése nem válna valóra, így aztán Calais-ba utaztak. Itt sem tehettek azonban mást, mint hogy vártak. Végül nem maradt más választásuk, Angliába utaztak, ott pedig felszálltak egy Havannába induló hajóra, amely a Nyugat-Indiákon is keresztülhaladt. A spanyol kikötő és New Orleans között élénk hajóforgalom volt. Úgy tűnt, könnyűszerrel találhatnak maguknak hajót, amellyel hazajuthatnak. Caroline-t kezdettől fogva zavarta, hogy ilyen körülményes utat kell választaniuk. Amikor Angliába értek, rossz érzését csak megerősítették azok a híresztelések, miszerint Amerika megbízólevéllel rendelkező kalózai nem hivatalos blokád alá vették a brit hajókat. A jelentések szerint még a La Manche, a Biscayai-öböl vagy a Szt. György-csatorna sem voltak biztonságban tőlük. A háború mindenesetre a végéhez közeledett. A veszély nem tűnt olyan nagynak, mint korábban. Túlságosan fáradságos lett volna, ha visszautaznak Franciaországba, és ott várják meg, amíg indul a hajójuk. Papa és Mamán meg a kicsik már repesve várják őket New Orleansban. Caroline és Amélie tehát eltökélték magukat, és néhány nap múlva elindultak Doverből. Az utazás nem volt különösebben kellemes; a szürke fellegek szünet nélkül ontották az esőt, és viharos hullámok dobálták a hajót. Kis kabinjukban Caroline a tengeribetegséggel küszködő Amélie-t ápolta, miközben próbálta leküzdeni rossz előérzetét. Utazásuk tizenegyedik napján bekövetkezett, amitől tartott. Hajnalban ágyúszóra ébredtek. Az angol kereskedelmi hajó semmiféle fegyvert nem szállított a fedélzetén, így nem szállhatott szembe a Baltimore klipperrel, amely leadta rá a lövést. Caroline és Amélie a hajóablakon keresztül figyelték, ahogyan a kalózhajó zsákmányul ejti hajójukat. Nem csoda, ha az orrszoborként szolgáló fekete, széttárt szárnyú ragadozómadarat, valamint a hajó oldalára festett l'Aiglon Noir, vagyis Fekete Sas nevet látva a legrosszabbra számítottak. Ha a kapitány és legénysége tanúsítottak is némi ellenállást, ennek nem adták jelét. Caroline és Amélie hallották, ahogyan a csáklyák a helyükre illeszkednek, és a két hajó törzse csikorogva összeér, majd a kalózok diadalittas üvöltéssel a fedélzetre özönlenek. A kalózhajó törzse eltakarta a kilátást, így a két nő kabinjára homály borult. Amint léptek hallatszottak a kabinlejáró felől, Caroline felkapott egy apró pisztolyt, amelyet még nagybátyjától kapott ajándékba, amikor elbúcsúzott tőle. Mindig magánál hordta a fegyvert. Szája eltökélt vonallá keskenyült, ahogy elhelyezkedett az ajtó mögött. Amélie, aki még mindig szűzies, fehér hálóingét viselte, a keskeny ágy mellé térdelt; kibontott haja a vállára omlott. Olyan volt, akár egy angyal, bár Caroline tartott tőle, hogy a kalózokat nem fogja megindítani ez a látvány. Hallották, ahogy egymás után lépnek be a kabinokba, és végigkutatják őket. A léptek és a kedélyes kur-jongatások egyre közelebbről hallatszottak. Amélie görcsösen kapaszkodott rózsafüzérébe, Caroline pe12

dig megragadta pisztolya faerezetű markolatát, és még egy utolsó pillantást vetett a fegyverre. A beszédfoszlányok és a léptek zaja éppen az ő kabinjuk előtt szűnt meg egy pillanatra. Be akartak nyitni hozzájuk, sikertelenül. Ezután fülsértő csattanás hallatszott, majd az ajtó szélesre tárult, és a kabin faláról pattant vissza. Caroline oldalt lépett, és megállt az apró kabin közepén. A pillanatnyi csöndben hallotta, amint Amélie halkan felsóhajt, majd eszméletét vesztve előrezuhan. Nem volt rá ideje, hogy felsegítse. Magas, széles vál-lú, fekete szakállú, spanyol stílusban öltözött férfi vált ki az ajtóban álló csoportból. Volt benne valami parancsoló, ellentmondást nem tűrő jellemvonás, bár ruhája nem árulta el, hogy ő a parancsnok. Olcsó muszlinból varrt fehér inget viselt, kravátli és kézelőgomb nélkül. Térdnadrágját széles hajtókájú, térdig érő csizmájába tűrte. A derekán lévő vörös derékszíj pisztolyokat, kést és egy görbe pengét rejtett. Az arca napbarnított, a szeme összeszűkült, melynek színét a nőiesen hosszú szempillák szinte teljesen elrejtették, bár a férfiban semmiféle nőies lágyság nem volt tapasztalható. Jelenléte szinte teljesen betöltötte a kabint. Ahogy előrelépett, Caroline önkéntelenül hátrálni kezdett, míg végül az ágy széléhez ért. - Maradjon ott, ahol van! - kiáltott rá a kalózra, és pisztolyát két kézzel a férfi széles mellkasára szegezte. - Álljon meg, különben lövök! - Tegye le azt a pisztolyt, akkor nem esik bántódása. Erre szavamat adom, mint a Fekete Sas kapitánya. Angolul beszélt Caroline-hoz, tisztelettel adózva az angol kereskedelmi hajó utasának, bár némi francia akcentussal. A szavai ennek ellenére bizalomébresztő-en csengtek. Caroline akár még hitt is volna neki, ha az emberei nem állnak a küszöbön ugrásra készen, feszült várakozásban. Valaki hátul felröhögött; a vad hang élesen törte meg a csöndet. Caroline fájón ébredt tudatára, hogy a karja és a lába borzasztóan reszket. Próbált erőt venni magán, majd így szólt: - Csupán azért törte ránk az ajtót, hogy ezt közölje velünk? - Hibát követtünk el. Ilyen a háború. Az ember ritkán találkozik nőkkel a tengeren. - Ismét az a bizalomébresztő melegség a hangjában. Caroline megingott, de a férfi másodszor is hibát követett el: előrébb lépett. - Figyelmeztetem... - kezdte Caroline, de többre nem maradt ideje, mert a kalóz gyakorlott kardforgató ügyességével lendült feléje. Caroline ösztönösen húzta meg a ravaszt. Fülsiketítő robaj töltötte be a kabint. Ahogy a pisztoly visszarúgott, a lány kis híján elveszítette egyensúlyát. Fanyar füst terjengett a levegőben; Caroline szeme könnyezni kezdett tőle. Végül kicsavarták a pisztolyt erőtlen ujjai közül. Ahogy kitisztult a látása, veszedelmesen közel látta magához a Fekete Sas kapitányát, miközben kezével az ágy fejtámlájába kapaszkodott. Vér pettyezte a férfi ingét, és egyre szélesedő foltot képzett a hasán ejtett sebből. A szakállas arcon fanyar mosoly suhant át. - Menjetek ki! - szólt hátra a válla fölött. - Állítsatok őrt az ajtó elé! Caroline hirtelen ráébredt, mennyire reménytelen a helyzete. Miután a kalózok egymás után távoztak, és a kabinra csend borult, a kapitány kizárólag neki szentelhette figyelmét. Lassabban beszélt, mint az előbb, és mintha erőltetett lett volna a hangja. 13

- Ne féljen, nem esik bántódása. A tengeren uralkodó törvények és az Egyesült Államok elnökétől kapott megbízásom szerint zsákmányomnak tekintem ezt a hajót. Az embereim átveszik az irányítását, és a legközelebbi amerikai kikötőbe hajóznak vele. Onnan bizonyára könnyűszerrel hazajut majd. Remélem, világosan fejeztem ki magam? Caroline nagyot nyelt, majd bólintott. - Sem önnek, sem a társának - pillantott a férfi a félig az ágyon, félig a földön fekvő Amélie-re - nem kell tartania az embereimtől. A biztonságuk érdekében azonban őrt állítottam az ajtó elé. - A sebesülése... nem kellene ellátni? - suttogta Caroline. - Igazán megható a gondoskodása - felelte a férfi halvány mosollyal. Caroline összeszorította az ajkát; érezte, mennyire furcsa lenne, ha most elsírná magát. Csak az idegesség az oka, nyugtatta magát eltökélten, meg ez a fanyar füst. - Ne ráncolja úgy a homlokát - folytatta a férfi. -Életben maradok. Ki tudja? Talán majd máskor alkalma nyílik rá, hogy megcsillogtassa fegyverforgatási képességeit. Ha ez könnyít a lelkiismeretén, megígérhetem, hogy elégtételt veszek a rajtam esett sérelmen. Mielőtt még Caroline tiltakozhatott volna, a kapitány pisztolya markolatával felemelte az állat, és száját az övére tapasztotta. Egy pillanatra megmártózott a viszonzott csók földöntúli édességében, de Caroline gyorsan felemelte a kezét, és minden erejét összeszedve ellökte magától a férfit. A kalóz hátralépett, arcán árnyék suhant át, majd udvariasan biccentett. Sarkon fordult és kiment a kabinból, bár egy kicsit mereven mozgott, és jobb karját az oldalához szorította. Caroline, fejében kavargó gondolatokkal, mozdulatlanul állt, ahogy a kabinajtó becsukódott a férfi mögött. Megkönnyebbülten látta, hogy Amélie összerezzen, s örült, hogy figyelmét most már teljesen a lánynak kell szentelnie. Most is Amélie terelte el a figyelmét, úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna - Mam'zelle? - szólt finom, de határozott hangján. - Mam'zelle, Mamán szobalánya érkezett. Mamannak szüksége volna önre. - Elnézést, biztosan elábrándoztam egy kicsit -mormogta Caroline bocsánatkérőn, majd gyors pillantást vetett a termetes néger asszonyra, aki az ajtóban várt rá. Felállt, és gyorsan besietett a házba. 2 MADAME DELACROIX a brokáttal bevont díványon feküdt. Termetes alakját vörösesbarna szaténpongyola fedte, amelyet a gallérnál, az új jaknál és a szegélynél selyemcsipke díszített. Lábán hímzett, ívelt orrú török papucsot viselt. Szemét lehunyta, széles homlokára ibolyaillatú kölnivízzel átitatott ruhát tett. Caroline beléptére hirtelen felélénkült. Kinyitotta szemét és felült, szanaszét repítve maga mögül a csip-kehuzatú, bársonyrojtokkal díszített párnákat. A feje alatt elmozdult a párnaalj, és egy francia regény sárga borítója tűnt elő egy pillanatra, mielőtt Madame Delacroix gyorsan ismét elrejtette szem elől. - No végre - szólalt meg sértetten. - Elmondaná, kérem, miféle ostobaságokról fecseg ez a gyerek? Nemesembereket és új ruhatárat 14

emleget nekem. Az ember azt hinné, maga Franciaország királya ereszkedik le hozzánk. Nyilván teljesen összekavarta a dolgokat. Estelié, aki a szoba közepén álló baldachinos ágyhoz vezető lépcsőn ült, lapos oldalpillantást vetett anyjára. - Nem vagyok gyerek - jegyezte meg méltóságteljesen, Madame Delacroix azonban ügyet sem vetett rá. - Ha hinni lehet a szóbeszédnek, valóban a nemesség egy tagja teszi tiszteletét nálunk - felelte Caroline könnyedén. - A legutóbbi beszámolók szerint Roche-fort márki vásárolta meg a Beau Repos-tól északra fekvő ültetvényt. Azt beszélik, egy héten belül már meg is érkezik. Madame Delacroix mély levegőt vett, majd lassan, arcán egyre szélesedő mosollyal kiengedte. - Mon Dieu - mondta -, hogy én ezt megérhettem. - Hirtelen azonban összeráncolta a szemöldökét. -Biztos benne, hogy igaz, amit Estelié állít, és a márki valóban nőtlen? - Nos, M'sieur Philippe szerint nem, de hát... - A tanító? Mi köze neki mindehhez? - vágott közbe az asszony. - Tőle származik az információnk - felelte Caroline. - Tudhattam volna - kiáltott fel Madame Delacroix, majd az ágyra vetette magát, mire a párnák, amelyeket a szobalány gondosan megigazított, ismét szerte-széjjel repültek. - Ez az egész csak valami kitaláció lehet, amit azért főztek ki, hogy engem felbosszantsanak. Nem, én ezt nem hiszem el. Caroline, miközben Madame Delacroix-t figyelte, aki némán nyújtotta kezét repülősós üvegcséje felé, önkéntelenül is arra gondolt, hogy Estelié magától értetődő forrásból tett szert drámai képességeire. Mielőtt még bármit is szóihatot volna, Estelié felállt, és gyorsan anyja mellé lépett. - Esküszöm, Mamán, nem akarjuk félrevezetni -mondta, majd térdre borult, és megfogta anyja kezét. - Bárcsak hihetnék neked - felelte az anyja fejét rázva, miközben csipke főkötője szalagjai a szemébe hulltak. - Micsoda lehetőség Amélie számára, megismerkedhet az arisztokrácia egyik gazdag, vonzó, jó modorú tagjával... - Semmit sem tudunk a megjelenéséről vagy az anyagi helyzetéről emlékeztette asszonyát Caroline szárazon, bár a reakciót látva megbánta őszinteségét. - Ha az a korzikai szörnyeteg végre visszatér szigeti börtönébe, és visszaállítják a monarchiát, bármi megtörténhet. Legdrágább kislányom akár még Európa legősibb nemesi családjában is helyet kaphat. - Nem tűnik túl nagy érdemnek most, amikor Európa ilyen viharosan fogadta Napóleon szökését Elba szigetéről -jegyezte meg Caroline. Madame Delacroix megrovó pillantást vetett rá. - Úgy véli, hogy Amélie nem lenne megfelelő feleség a márki számára? - Ezt egy szóval sem említettem, mivel még nem volt szerencsém találkozni az úriemberrel, de tudnia kell, hogy a márki itt kíván letelepedni, és a nemesi címe Amerikában semmit sem ér. - Elég nagy ostobaság. A nemesi címek soha nem haszontalanok válaszolta az asszony. - Tehát beleegyezik, anyám? - kérdezte Estelié só-váran. - Elküldet Madame Herbert-ért, és Amélie meg én új ruhákat kapunk? 15

- Amélie-nek nincs szüksége sok ruhára - vetette ellen az asszony. - New Orleans legjobb varrónői készítettek számára ruhákat a hős Jackson tábornok tiszteletére rendezett győzelmi ünnepségekre. Jó részüket még egyszer sem vette föl. - De én még soha nem vettem részt ilyen alkalmakon, Mamán. A ruhatáram eléggé szegényes, és az a kevés is vagy rövid már, vagy szűk, vagy... vagy már kiment a divatból. Nem jöhetne el mégis Madame Herbert? - Megfájdul a fejem a folytonos követeléseidtől, Estelié. Nem tudok gondolkodni. Várd meg, amíg Papa hazaér. Meglátjuk, mit mesél majd a márkiról. Meg azt, hogy mi a véleménye a varrónőről. Majd ő elmondja a véleményét ezekről a dolgokról. Ez volt Madame Delacroix utolsó szava. Bár Estelié egész nap dühösen és tétlenségre kárhoztatva várta, hogy leszálljon az est, nem tehetett mást, meg kellett várnia, amíg apja hazaér. Minthogy M'siuer Delacroix közvetlenül reggeli után északi irányban indult el otthonról csézáján, némi remény mutakozott rá, hogy részletekkel szolgál majd leendő szomszédjukról. Várakozásuk beigazolódott. A vacsoraasztalnál, amikor M'sieur Delacroix végre betoppant, egy-két kérdés elégnek bizonyult, hogy napjának élénk elbeszélésére ösztökélje. A nap jó részét a Ciprusliget erkélyén töltötte - egy Fletcher Mas-terson nevű amerikai úriember otthonában, aki komoly üzleti kapcsolatokkal rendelkezett a városban. Mr. Masterson afféle bizományos irodát működtetett, vagyis készpénzt adott kölcsön az ültetvényeseknek leendő termésük fejében, ezenkívül számos egyéb szolgáltatást is kínált, például ételt, bort, bútort és ruhaneműt importált, valamint munkaerőt szerzett a ház körüli és a mezei munkákra. - Igen, mignonne, megesküszöm mindenre, ami szent, hogy amit hallottál, igaz. Csak nem kételkedsz a szavamban? Mr. Masterson az elmúlt két hónapot azzal töltötte, hogy megtalálja a környék legjobb szakácsnőjét, valamint szolgálók után kutatott, a szobalányoktól egészen a kertészekig, mégpedig mindezt Felicity számára. A márki titkára, egy fiatalember, aki mellesleg kuzinja is, az elmúlt napokat az üres házban töltötte. - Mikorra várható a márki érkezése? - kérdezte Estelié, akit nem igazán kötöttek le a leendő háztartással kapcsolatban felmerült kérdések. Apja vállat vont. - Gondolom, amint elintézte az üzleti ügyeit, és már nem tartóztatják többé a városi mulatságok. Madame Delacroix felnézett barna szószban tálalt osztrigája mellől. - A márki bizonyára sok mulatságban vett részt Párizsban. Ugyan mi szórakoztatót találhatna egy ilyen vidéki porfészekben, mint New Orleans? - New Orleans sok olyan dolgot nyújt, ami Párizsban nincs meg - felelte M'sieur Delacroix. - Reménykedjünk, hogy nem lesz túlságosan nehéz a márki kedvében járni, legalábbis ha sokat időzik majd a társaságunkban, n 'est-ce pás ? - Mindenki azon lesz majd, Papa, hogy a márkit szórakoztassa -jegyezte meg Estelle. - Ez igaz - helyeselt M'sieur Delacroix az ajkát bigy-gyesztve. 16

- Mivel ezen az őszön leszek bevezetve a társaságba, nem lehetne, hogy én is részt vegyek a Beau Repos-ban rendezett partin? Apja a feleségére nézett, egyetértését várva. Miután megkapta, ő is bólintott. - Biztosan örülne neki, Papa, ha nem váltanék szégyent - folytatta Estelle. - Természetesen - felelte apja komolyan, bár a szemében nevetés villant meg. Caroline elfojtott egy mosolyt, ahogy Estelle-t figyelte. Ez a lány mindig megszerzi magának, amit akar; ami ebben az esetben igazán nem mondható soknak. Csak az a baj, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnia. Már régen el kellett volna kezdeni megfelelő ruhatárat összeválogatni a számára. Bánatos sóhajjal rázta meg a fejét. A francia kreol háztartásokban nem úgy folytak a dolgok, mint az angol házakban. Étkezések alkalmával például a család összes tagja asztalhoz ült. Angliában a gyerekeket erre az időre a szobájukba rendelték, egészen addig, amíg el nem végezték az iskolát. Itt viszont, kivéve azon ritka alkalmakat, amikor vendégek érkeztek, az egészen pici babák kivételével az összes családtag helyet kapott az asztalnál; mindegyik gyerek mellett ott ült a gondozónője, aki ellátta szükségleteit, és nevelte őket. Caroline próbálta elfogadni ezeket a dolgokat, és többé-kevésbé sikerrel is járt. Ennek ellenére adódtak alkalmak, amikor elkeseredése felülkerekedett beletörődésén. - Miért sóhajtozik olyan búsan, Mam'zelle Caroline? - kérdezte M'sieur Delacroix. - Nincs oka az elkeseredésre, erről biztosíthatom. Nem feledkeztek meg önről. Mr. Masterson szívélyes üdvözletét küldi önnek, és azt ígéri, hogy vasárnap tiszteletét teszi, Caroline önkéntelenül is elpirult. Nem neheztelhetett persze M'sieur Delacroix-ra, amiért incselkedett vele. A férfi pajkos humora mögött őszinte aggodalom bújt meg: komoly fejtörést okozott neki, hogy Caroline még nincs férjnél. A lány ennek ellenére hálásan fogadta, amikor Madame Delacroix témát váltott, és ő végre békésen elkölthette vacsoráját. Az elkövetkező napok készülődéssel teltek, a tanulásra kevés idő maradt. A varrónő, Madame Herbert két segédjével együtt megérkezett New Orleansból. Számtalan ruhát hozott magával, amelyek csak a mademoiselle beleegyezésére vártak, valamint mousseline indienne szalagokat, batiszt-, tüll-, selyem- és krepp-, az őszi időre pedig kasmír-, bársony-, brokát- és szaténanyagokat. Ezenkívül nagy választékban kerültek elő kalapok, sálak, papucsok, harisnyák, szalagok, legyezők, pomádé és parfüm - egyszóval mindaz, amire egy hölgynek szüksége lehet ahhoz, hogy toalettje tökéletes legyen. Már az beletelt egy napba, míg a varrónő számára kényelmes helyet biztosítottak, főleg úgy, hogy Estelle és Amélie minden egyes újabb koffer és kézitáska láttán izgatottan felkiáltottak. A másik nap java része azzal telt, hogy próbálták meggyőzni Estelle-t, bizonyos színek és outré stílusok nem illenek sem az arcszínéhez, sem fiatalságához. Ennek során Caroline és Madame Herbert felfedezték, hogy nagyrészt egyezik az ízlésük, és ez szövetségessé tette őket. Madame Delacroix képtelen volt ellenállni az ilyen bőséges kínálat nyújtotta kísértésnek. Bár panaszkodott az egyelőre még meg nem erősített gyanú miatt, hogy még egy téli idényt kell az operaház loges 17

grilles-jében tölteni - a színháznak ezt a részét kisgyermekes anyák vagy a gyászévet töltők számára tartották fenn -, azért a saját méretére is rendelt néhány ruhát. Jellemző módon épp azokat a színeket és stílusokat választotta ki, amelyektől Estelle-t kifejezetten eltiltották. Természetesen Amélie sem maradhatott ki. Kiderült, hogy ruhái nem felelnek meg a meleg évszakra, így hamarosan ő is boldogan kortyolgathatta narancslevét gombostűk, mérőszalagok és lehullott anyagdarabok között állva, a Journal des Modes és a Courrierdes Dames legújabb számait lapozgatva. Egy délután még Tante Zizi is magához rendelte a varrónőt. Madame Herbert két óra hosszat töltött nála, és amikor végül kilépett az éltes hölgy ajtaján, fakó arcán elégedett mosoly fénylett. Caroline is örömét lelte a készülődésben. Szívesen adott tanácsot, ha egy Madame Récamier egyszerű görög stílusában készült ruha érdemeiről vagy egy Leroy által kedvelt, gazdag díszítésű ruhakölteményről kérték a véleményét. Ő maga azonban csupán egy-egy szalagcsokrot vásárolt régebbi ruháihoz, vagy.tollbokrétát lassan divatjamúltnak számító kalapjai számára. Életbevágó fontosságú dolognak kellett történnie, hogy elvonja a hölgyek figyelmét. A nevezetes esemény a Madame Herbert érkezését követő negyedik nap estéjén következett be. Hosszú, panaszos füttyszó hasított bele az esti csöndbe. Azonnal kitört a zűrzavar. - Gőzös! Gőzös! - A gyerekszoba irányából hirtelen robaj és csattogás, majd futó léptek zaja hallatszott. A hatéves Jules, az ötesztendős Mathilde, a négyéves Ange-Marie, a hármat betöltött Baptiste és a mindössze kétesztendős Thérése végigrohantak a házon, nevelőnőikkel a nyomukban, akik szorosan mögöttük igyekezve minduntalan szólongatták őket. A szénfekete szemű, göndör barna hajú, pajkos Baptiste bedugta a fejét Madame Herbert ajtaján. - Gőzös, Mamán - szólt be, majd izgatottan invitálta a bent lévőket, hogy nézzék meg ők is a hajót. A hölgyek engedtek a kérésnek, hamarosan pedig M'sieur Delacroix és M'sieur Philippe is csatlakozott hozzájuk - ők kezükben borospohárral a dolgozószobából léptek elő. A gőzös még mindig újdonságot jelentett a számukra. Az elmúlt évben huszonegyet számoltak meg, ami jelentős fejlődés a három évvel azelőtti helyzethez képest, amikor a New Orleans nevet viselő hajó először tűnt fel a folyón. Ez a gőzös a Jackson tábornok nevet kapta. Teljes pompájában haladt el a Beau Repos előtt elterülő kanyarban, narancsszín szikrákkal tarkított fekete füstfelhőt eregetve. A folyó gyöngyházfénnyel ragyogott a szürkületben, visszatükrözve az alkonypír rózsaszínjét. A gőzös orra határozottan szelte a szivárványszínű vizet; tajtékos nyomdokvize menyasszonyi ruha uszályára emlékeztetett. A gyerekek leszaladtak a lépcsőn, és rohanni kezdtek a rakparthoz vezető úton. Ahogy kiértek, egymás mellett sorakozva lelkesen integettek és felle ugráltak, míg végül szigorú nevelőnőik galléron nem ragadták őket. Köszönetképp a lelkes fogadtatásért, a kormányos még egy fülsiketítő füttyöt adott le a hajósípból. Az éles hang visszaverődött a folyó túlsó 18

partját szegélyező sűrű erdőről, és felriasztotta M'sieur Delacroix vadászkopóit, melyek az istálló mellett lévő kenneljükben vad csaholásba fogtak. Theo vette észre az együléses csézát: a fiú valahonnan a ház végéből került elő, hogy a jobb kilátás reményében csatlakozzon a hölgyekhez. A ládákkal, dobozokkal és zsákvászon batyukkal körbevett, fekete-sárga jármű a gőzös orr-részében állt, ezüst alkatrészei meg-megvillantak a sűrűsödő alkonyatban. - Ez a márki! - kiáltott fel Theo. - Nézzétek, a hajó nem visz utasokat, senki sem áll a korlátnál, a kabinok sötétek. Biztosan a márki bútorait és csomagjait szállítja Felicitybe. - Ó! - kiáltott fel Estelié, miközben a korláton kihajolva kémlelte a lassan távolba vesző gőzöst. - Mit gondoltok, ő is a hajón utazik? Theo megvető pillantást vetett nővérére; méltóságán alulinak tartotta volna, hogy válaszoljon. - Ott jön Anatole - mondta, és a rakpartot szegélyező poros úton közeledő lovas felé biccentett. - Kíváncsi vagyok, ő vajon látta-e? - Mit? - érdeklődött Estelié. - A csézát, te ostoba - felelte Theo. - Semmi szükség a személyeskedésre -jegyezte meg Caroline automatikusan, de közben valami mozgás kötötte le a figyelmét a folyón, nem messze a gőzöstől. Először vízimadárra gyanakodott, a fehér folt azonban hamarosan vitorlává nőtte ki magát. Kétár-bocos szkúner bukkant elő a méltóságteljes csöndben, magabiztosan szelve a habokat, akár egy hattyú. A gyerekek elhallgattak. Caroline szinte érezte, ahogy Theo visszafojtja lélegzetét. A hajó fedélzetén magányos alak állt, nekidőlve a vitorla fehérje előtt kirajzolódó árbocnak. Az ismeretlen észrevette, hogy figyelik, egy pillanatra felemelte a kezét, majd megfordult, és a kabinjába ment. - Ilyen az én szerencsém - suttogta Theo. - Ki fogad velem, hogy ez a márki volt? M'sieur Delacroix a reggeli alatt nem menekülhetett meg a kérdések ostromától. - Bonjow; Papa - köszöntette Estelié. Ahogy apja belépett az ebédlőbe, felugrott az asztaltól. - Öntök egy kis kávét. Mit reggelizne? Feketeszederlekvárt? Vagy inkább fügedzsemet? M'sieur Delacroix kényelmesen elhelyezkedett székében, majd elővette szalvétáját az ezüstgyűrűből. Gondosan nyírt bajusza alatt mosoly játszott, ahogy magától értetődő hangon válaszolta: - Fügét kérnék, petité. Amélie kissé elpirult apja tekintete alatt, Caroline figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a cukortartót késedelem nélkül adta apja keze alá. Ez mindenesetre kedvező jel, gondolta Caroline. Épp ideje, hogy Amélie némi érdeklődést mutasson a nőies foglalatosságok iránt. Ez egyszer csupán négyesben reggeliztek. A ház asszonya szokásához híven ágyában pihent, a kisebb gyerekek pedig rögtön azután kaptak enni, ahogy felébredtek. Theo a tányérján lévő morzsából ítélve már korábban evett és távozott, Anatole pedig csak ritkán kelt fel délidő előtt. 19

Estelié nagyon bölcsen hagyta, hogy apja belemerüljön az étkezés örömeibe, mielőtt támadásba lendült volna. - Papa? - Igen, petité? - Biztosan tervezi már, hogy meglátogatja új szomszédunkat? M'sieur Delacroix tovább vajazta zsömléjét, majd föl sem nézve így válaszolt: - Rochefort márkira gondolsz? - Természetesen, ki másra? - Hát persze, milyen ostoba vagyok - mormolta apja, miközben a fügedzsemet kente szét egyenletesen a zsömlén. - Nos... tervezi? - Mit kérdeztél, szívem? Ó, már emlékszem. Nem, petité. - Nem? - kérdezte Estelle csalódottan. - De miért nem? Pedig ez kötelessége lenne. Üdvözölnie kellene az új szomszédunkat. Igazán nagyon udvariatlan lenne, ha nem tenné meg. - Pedig nem szeretném, ha udvariatlannak tartanának - tűnődött el M'sieur Delacroix. - Természetesen nem, ebben én is biztos vagyok -felelte Estelié sóvár mosollyal. - Szóval, mikor teszi tiszteletét Rochefort márkinál? Apja azonban a fejét rázta. - Ügy gondolom, hogy nem látogatom meg, cheríe. - De... de miért nem? - tört ki Estelle-ből az elkeseredés. Caroline attól való félelmében, hogy tanítványa esetleg olyasmit talál mondani, ami mindkettőjüknek szégyenére válik, gyorsan közbevágott. - Azt hiszem, Estelle, veled most tréfát űznek. - Pontosan -jegyezte meg a bátyja, aki ekkor lépett be az ajtón. - Már az elején észrevehetted volna, ha egy kicsit odafigyelsz, drága húgocskám. De te mindig azzal vagy elfoglalva, hogy mit mondtál, és mit fogsz mondani legközelebb. Anatole velős megjegyzését követően besétált az ebédlőbe. A többiek először szóhoz sem jutottak, hogy ilyen korai órában ébren látják a fiút. Anatole ezüstszínű brokátból varrt köntöst vett fel püspöklila hajtókával, alatta inget viselt, melynek gallérja egész az arccsontjáig ért. Vízesés stílusban megkötött csipkeszegélyű kravátlija a mellkasára vonzotta a tekintetet. Göndör haja könnyedén, á la Titus stílusban omlott homlokába; mindezek mellett mustársárga nadrágot és facipőre emlékeztető papucsot viselt. M'sieur Delacroix csak egyetlen pillantást vetett fiára, utána elvette tekintetét. Anatole önbizalma ennek láttán nagyot esett. Az asztalhoz lépett, és leült az egyik székre. - Kávét kérek - mondta, miközben a könyökére támaszkodott. - Meghalok, ha nem kapok egy kis kávét. Amélie intett Colossusnak, az inasnak, aki a pohárszék mellett állt készenlétben, hogy töltsön egy csésze kávét. Anatole belekortyolt a forró italba, majd letette a csészét. - Nos, apám, akkor átmegyünk? - kérdezte. - Átmegyünk? - kérdezett vissza M'sieur Delacroix, miközben kaján pillantást vetett elsőszülött fiára. - Úgy gondoltam, szívesen átkísérem, hogy legyen társasága útközben magyarázta Anatole védekezőn. 20

- Nagy megtiszteltetés a számomra, m'sieur - felelte az apja. - Kérem, ne űzzön gúnyt belőlem. Tudom, hogy tiszteletét teszi Rochefort márkinál, hiszen ez kötelessége. A kérdés csupán az, mikor? - Nem szeretnék csalódást okozni neked, de leghamarabb holnapra terveztem ezt a látogatást. Ezért igazán fölöslegesen pazaroltad az energiádat mind a korai kelésre, mind az öltözékedre. Anatole úgy nézett apjára, mintha valami kétértelműséget gyanítana a megjegyzésben. - Ha viszont már ilyen korán felkeltél - folytatta M'sieur Delacroix -, akkor elkísérhetnél az istállóhoz. Tegnap Ciprusligetben találkoztam egy lókupeccal, ma délelőtt hoz majd néhány elsőrendű Tennessee tenyészkancát, hogy megnézzem őket. Anatole összerázkódott. - Milyen ruhát kell ilyenkor felvenni? - kérdezte gyötrődő hangon. - Valami olyasmit, amiben nem keltesz bennük ellenszenvet - felelte az apja, majd hátratolta a székét, a szalvétáját az asztalra dobta, és kiment a szobából. Amélie a tányérját nézte. Estelle a bátyjára meredt. - Csak egyetlen szót merj szólni - fenyegette meg Anatole a húgát vörösödő képpel -, és belehajítlak a folyóba. - Nem tudsz megijeszteni - vágott vissza Estelle. -Soha nem hajítanál bele a folyóba, mert akkor összesá-roznád a térdnadrágodat, és azt úgysem tudnád elviselni. Mielőtt még Anatole bármit válaszolhatott volna, Estelle hátravetette göndör fürtjeit, és kiszaladt a szobából. A két testvér az elkövetkező két nap alatt annyit piszkálta egymást, míg végül teljes kétségbeesésbe kergették Caroline-t. Különös nyugtalanság vett erőt rajtuk, mint amikor a nézők a színházban azt várják, hogy felmenjen a függöny. Caroline maga is érezte ezt a feszültséget, de ez inkább bosszantotta, mint zavarta őt. Néha már egyenesen azt kívánta, bárcsak Rochefort márki valami más lakhelyet választott volna magának, és nem Felicityt. De mivel a helyzet nem így állt, csupán arra vágyott, hogy M'sieur Delacroix tegyen látogatást új szomszédjuknál, és ezzel elrendeződjön a dolog. Ennek során nyilvánvalóan kiderül, hogy a márki is csak egy földi halandó, hibákkal, gyengeségekkel, és mentes mindenféle titokzatosságtól. A rangja itt, egy demokratikus országban, üres cím lesz csupán. Rendeznek a tiszteletére néhány mulatságot, talál majd magának feleséget, és idővel ugyanolyan ül-tetvényes válik belőle, mint a többi folyóparti telepes. Ezután pedig mindannyiuk élete visszatérhet a megszokott kerékvágásba. Ezek a tűnődések azonban túlzottan optimistának bizonyultak. M'sieur Delacroix egy alkalmasnak ítélt délután felöltötte legdivatosabb bivalybőr térdnadrágját és dohánybarna felöltőjét, fejébe csapta háromszögletű kalapját, majd elkocsizott Felicity irányába. Madame Delacroix nagy akaraterőről téve tanúbizonyságot, felkelt ágyából, és kék, csipkével díszített selyemruhát vett fel, majd a szalonba ment, ahol Caroline, Estelle és Amélie ültek M'sieur Delacroix visszatértére és a friss hírekre várva. Nem kellett sokáig tűkön ülniük. Még korántsem várták a ház urának visszatértét, amikor már fel is hangzott a feljárón a kocsikerekek zörgése. 21

Colossus kimért, méltóságteljes léptekkel nyitott ajtót, majd elvette urától annak kalapját, kesztyűjét és lovaglópálcáját. M'sieur Delacroix a hallban váltott néhány szót az inassal, így Anatole előtte ért a szalonba. A fiú ragyogó arccal, várakozásteljesen sietett a szalonba. - Mamán, ritka szerencse ért minket, a márki megtisztelt bennünket azzal, hogy velünk ebédel. - Nőm de Dieu! - kiáltott fel Madame Delacroix, és hirtelen felállt székéből, de rögtön meg is torpant, amint meglátta férjét az ajtóban, mögötte két ismeretlen férfival. - Drágám - lépett hozzá M'sieur Delacroix -, hadd mutassam be neked Rochefort márkit és a kuzinját, M'sieur Victor Rochefort-t. Az asszony egyetlen másodperc alatt visszanyerte lé-lekjelenlétét. Ahogy a márki udvariasan kezet csókolt neki, a megfelelő szavakkal viszonozta az üdvözlést, de azután máris két lányára irányította a márki figyelmét. - Charmante - szólt a márki, és mindkettőjüket üdvözölte, majd várakozásteljesen Caroline-hoz fordult. - Mademoiselle Caroline Pembroke, családunk távoli angol rokona, gyermekeink nevelőnője. - Uram - nyújtott kezet Caroline. A férfi tartása egyenes volt, se nem túl merev, se nem túl hanyag. A haját rövidre vágatta, gondosan kerülve az akkoriban nagyon divatos lezser kinézetet. A szeme meghökkentően zölden világított vastag fekete szemöldöke alatt, amely érdekes kontrasztot alkotott halovány arcszínével. Hófehér kravátliját nem díszítette csipke, és a lehető legegyszerűbb módon volt megkötve. Finom szürke anyagból varrt kabátját mintha ráöntötték volna - csak a legjobb szabók tudnak ilyen pontosan dolgozni. A finom szarvasbőr egyetlen ráncot sem vetve simult izmos vállára, fekete csizmája úgy ragyogott, akár a gyémánt. Az öltözék nagyon elegáns összhatást keltett, amelynek fényében a kitömött vállú, húzott derekú, palackzöld színű kabátot, kanárisárga térdnadrágot és aranyszínű rojttal díszített ráncos csizmát viselő Anatole afféle vidéki piperkőcnek tűnt. Az illemszabályok szerint úriember soha nem érinthette ajkával férjezetlen hölgy kezét. - Mademoiselle Pembroke - köszöntötte a márki személytelen mosollyal, majd elengedte Caroline kezét, és figyfclmét ismét a háziasszonynak szentelte. Miközben Caroline a márki kuzinját üdvözölte, hallotta, ahogy a márki nekikezd hosszadalmas magyarázatának, amelyben egy macska, a szakács és egy magas létráról történő leesés is szerepelt. Victor Rochefort sokkal közvetlenebb volt nemesi rokonánál, bár a modorában és az öltözékében nem sok különbséget lehetett felfedezni. Barna haja bronzvörösbe játszott, mogyoróbarna szemében és készséges mosolyában megnyerő szívélyesség tükröződött. Minthogy a háziasszony figyelmét teljes egészében a márki kötötte le, Caroline Amélie mellett, a kanapén mutatott helyet Victor Rochefort-nak, majd diszkréten kiment a szobából, és az inassal meg a szakáccsal értekezett. Amikor rövid idő múltán visszatért, Madame Delacroix sürgető pillantására kurtán biccentett. A konyhában minden rendben ment, legalábbis a lehetőségekhez képest. A szakácsnőjük, egy termetes, rendíthetetlen nyugalmú néger asszony, a találóan Colossusnak nevezett inas 22

édestestvére, az izgalom legkisebb jele nélkül fogadta a fontos vendég érkezésének hírét. Szó nélkül tudomásul vette, hogy pikáns atte-reau-t, gomba/ardt és májpástétomot kell készítenie tengerihal-levesből, kacsasültből, bélszíntallérokból, friss zöldségből, valamint különféle pudingokból és tortákból összeállított menüje mellé. Caroline elmenőben még hallotta, ahogy a szakácsnő morogva emlegeti azoknak a szolgálóknak az ostobaságát, akik létrára másznak, és közben főtt étel nélkül hagyják a gazdájukat. Mivel Colossusra hárult a feladat, hogy a legfinomabb kristállyal és porcelánnal terítse meg az asztalt, és kiválassza a fogásokhoz illő bort, Caroline biztosra vette, hogy a márki semmi kivetnivalót nem találhat majd a Beau Repos-i vendégfogadásban. - Mondja, hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy ezen a környéken telepszik le? - kérdezte Madame Delacroix a márkitól. - Európában nagyon bizonytalan most a helyzet -felelte a férfi. - A több éven át tartó nyugtalanság után úgy éreztem, végre békés életkörülményeket kell teremtenem. Caroline úgy érezte a férfi hangjából, mintha gúnyolná a háziasszonyt. Gyors pillantást vetett rá, és azt vette észre, hogy a férfi szinte ráérősen az arcát kutatja. Az arckifejezése azonban semmit sem árult el. Sietség nélkül pillantott most Amélie-re, aki csöndesen beszélgetett Victor Rochefort-ral. - Végleges otthonának tekinti Felicityt? - érdeklődött Estelié. - A végleges szó nagyon hosszú időt jelöl - felelte a kérdezett. - Ha arra kíváncsi, tervezem-e a közeljövőben, hogy visszatérek Franciaországba, akkor a válaszom nem. Most Felicity az otthonom, és amennyire ezt most látom, ez így marad a jövőben is. Mosolyogva nézett a lányra, és ez ellenállhatatlan bájt kölcsönzött arcának. Estelle teljesen zavarba jött, hogy a férfi most kizárólag csak rá figyel: lesütötte szemét, és pirulva vonult vissza a beszélgetéstől. Caroline magában mosolyogva figyelte, hogyan veszíti el hirtelen a lány minden magabiztosságát. Újabb pillantást vetett a márkira, és ismét azt látta, hogy a férfi őt figyeli. Oldalra billentette a fejét, és szembenézett a márkival. Nagyon téved, ha azt hiszi, ilyen könnyedén zavarba ejtheti őt. Ő már nem pirulós iskoláslány. Mégis, szokatlan megkönnyebbülést érzett, amikor Amélie egy csöndes megjegyzése végre ürügyet adott rá, hogy elvehesse tekintetét. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érezte, hogy van valami veszélyes új szomszédjukban. - Mit szándékozik termeszteni a birtokán? - kérdezte M'sieur Delacroix. Már előre is dőlt székében, és láthatóan alig várta, hogy elkezdődjön a diskurzus, amelynek során részletesen megvitathatják a cukornád meg a gyapot előnyeit és hátrányait. Estelié kétségbeesett pillantást vetett Caroline-ra. Caroline értett a könyörgő szemekből, és lázasan keresni kezdett az agyában valami más téma után. Az elterelő hadműveletre azonban nem volt szükség; Rochefort-t nem lehetett csőbe húzni. Higgadtan vállat vont, majd így szólt: - Nem hiszem, hogy idén a terméssel fogok bajlódni. Talán majd jövőre.

23

M'sieur Delacroix annyira megdöbbent annak hallatán, hogy a márki vérlázító módon mit sem törődik a gazdálkodással, hogy egy darabig szóhoz sem jutott. Theo törte meg a kényelmetlen csöndet. Élénken robbant be a szobába, nyomában M'sieur Philippe-pel, majd meglepetten torpant meg, amint észrevette az asztalnál egybegyűltek szokatlanul nagy számát. Előrelépett, és méltóságteljesen meghajolt, már amennyire ez lehetségesnek bizonyult ingujjban, sáros térdnadrágban és cipő nélkül. - M'sieur Rochefort, hadd mutassam be önnek az én csibész fiamat, Théophile-t - mondta M'sieur Delacroix száraz humorral. - Theo, Jean Charles Henri, Rochefort márkija és kuzinja, Victor. - M'sieur Victor Rochefort-ral már találkoztunk, monpére - felelte Theo. A márki kuzinja bólintott. - Theo segítségével ismerkedtem meg a vidékkel és új szomszédainkkal. - Remélem, a fiam nem volt a terhére - szólt közbe Madame Delacroix, aggodalmas pillantást vetve a márki felé. - Szó sincs róla - felelte Victor, mielőtt még nemesi rokona válaszolhatott volna. - Biztosra veszem, hogy nem találkoztunk volna, ha nem veszem fel azt a szokást, hogy hajnalban lemegyek a kikötőbe. - Theo? - nézett a fiára M'sieur Delacroix, és rosszallóan vonta össze a szemöldökét. - Csak szerettem volna alaposabban megnézni a hajót. Tudta, Papa, hogy Égret-nek hívják? Ebben a pillanatban M'sieur Philippe jól hallhatóan a torkát köszörülte -vagy elkeseredésében, hogy ügyet sem vetnek rá, vagy pedig azért, mert szerette volna elterelni az apai rosszallást neveltjéről. - Ó, igen - mondta M'sieur Delacroix, miután kötelességeire emlékeztették. - Uram, engedje meg, hogy bemutassam önnek fiam tanítóját, M'sieur Philippe Hautrive-t. A márki biccentett a tanítónak, aki az üdvözlést a forradalom előtti idők Franciaországában honos mély, cikornyás meghajlással viszonozta. - Ne gondoljon rosszat Theo felől, m'sieur. Egyszerűen magukkal ragadták a tengerészettel és hajózással kapcsolatos dolgok, röviden, uram, Theo rajong az ön hajóáért. Caroline, akinek volt némi tapasztalata a nemesi származásúak gőgjéről, azt várta, hogy a márki hidegen rendreutasítja mind Theót, mind a tanítót. A férfi azonban mosolyogva nézett a szurtos fiúra, aki úgy állt előtte, mint aki nyársat nyelt. - Szóval szereted a hajókat? Szeretnél kihajózni az Égret-vel? Theo örömében elpirult. - Komolyan gondolja, uram? Hát persze, vagyis örömmel fogadom el a meghívását, és őszintén köszönöm nagylelkű ajánlatát - felelte izgatottságában kissé merev hangon. Caroline meglepetten nézett össze Amélie-vel Theo szertartásos viselkedése láttán. Eddig kereken visszautasította, hogy bájologjon, az ő kifejezésével élve. Kétségtelen, ennyire soha nem érezte még, hogy megfelelő módon kell kifejezést adnia hálájának. - Esetleg a családod többi tagja is osztozik az érdeklődésedben? - kérdezte Rochefort, és tekintetével végigpásztázta a többieket. - Szervezhetnénk egy kirándulást. A szakácsnőm nagyon finom útravalót készít majd össze. 24

Anatole sem akart lemaradni, rögtön kinyilvánította szándékát, hogy ő is részt venne a kiránduláson. Estelle anyjához fordult. - Ó, Mamán. Még soha nem utaztam hajón. Kérem, engedjen el bennünket. Hadd mehessünk mi is. Madame a fejét rázta, és felsóhajtott. - Sajnálom, uram, de nem tarthatok önökkel. A hajó ringatózása, még ezeken a csöndes vizeken is, rossz hatással van rám. Ugye, megbocsát? - Papa? - fordult most Estelié apjához. - Nem lenne nyugodt a lelkiismeretem, ha Madame Delacroix elkísérne benneteket erre a kirándulásra. Viszont... - Viszont itt van Mam'zelle Caroline. Ha megfelelő dámé de compagnie-t jelentett Amélie számára, amikor átkeltek az óceánon, akkor erre az alkalomra is kifogástalan gardedám. M'sieur Delacroix kérdő tekintetet vetett kisebbik lányára. - Tehát ahogy már említettem, itt van Mam'zelle Caroline, ő megfelelő kísérőtök lesz, bár hogy őszinte legyek, neki magának sem ártana gardedám. - Remek - felelte a márki, majd Amélie-hez fordult. Elbűvölő mosolyt villantott rá, majd megkérdezte: - Velünk tart? - Igen - felelte a lány halkan -, amennyiben Estelié és Mam'zelle Caroline is ott lesznek. - Nagyon jó - adott hangot elégedettségének a férfi. Miközben megbeszélték a kirándulás részleteit, letelt a harminc perc, amit Caroline előirányzott: Colossus, a nevelőnő utasításai alapján, bordeaux-i vörösbort szolgált fel a szalonban az uraknak. Amíg ők a finom nedűt élvezték, addig a hölgyek visszavonultak szobáikba, és átöltöztek az étkezéshez. A divatban nem történtek drasztikus változások azóta, hogy Caroline-t évekkel ezelőtt bevezették a társaságba. A hatalmas ruhatár, amit annak idején szükségesnek ítéltek meg egy londoni idényre, jó szolgálatot tett neki jelen helyzetében. Ruháinak java része, főleg azok, amelyeket estélyekre lehet fölvenni, alig egyszer-kétszer volt rajta. Caroline nevelőnőként túlnyomórészt a szürke, a mályva és a barna árnyalatokat részesítette előnyben. Most mégis egy moarétafotából varrt pezsgőszínű ruhát vett elő a ruhásszekrényéből. A kissé merész dekoltázst selyemcsipke takarta. A szoknya a magasan lévő derékrésztől indulva egyenesen omlott alá a földig, rövid uszályban végződve. A derékrész varrását selyemcsipkével átszőtt fekete bársony fedte, a szegélyeket pedig fekete hímzés merevítette. Caroline ékszerek híján fekete bársonyszalaggal vonta el a figyelmet fedetlen válláról. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogyan készítse el a frizuráját. Könnyed mozdulatokkal tűzte fel mézszőke haját a feje tetején, ahonnan fürtjei lazán omlottak alá a hátára. Még egy utolsó pillantással ellenőrizte megjelenését az állványos tükörben, és úgy találta, hogy a hatás megfelelő. A fekete kiegészítők kiemelték sötét szemöldökét és szempilláját, és füstszínűnek láttatták szemét. Nyugtalanság vett erőt rajta. Lehet, hogy túlságosan is jól sikerült a toalettje? Most már úgysem tud változtatni rajta. Nincs ideje átöltözni. Fölösleges volt azonban aggodalmaskodnia. Madame Delacroix fekete selyemmel díszített rózsaszín szaténruhát választott, amely mellé az összes De-lacroix-gyémántot felvonultatta. Nyaklánca jótékonyan 25

elrejtette kezdődő tokáját; karkötő ékesítette gödrös csuklóját, brossa pedig rózsaszínes árnyalatú kócsagforgóját tartotta meg őszbe játszó fekete hajában. Caroline tudta, csak vendégük magas rangjának köszönhető, hogy ilyen rövid idő alatt elkészült. Kevésbé rangos földi halandónak még legalább háromnegyed órahosszat kellett volna várakoznia, míg találkozhat a ház asszonyával. Amélie is a hátsó nappaliban várakozott, amikor Caroline belépett. A fiatal lány nagyon vonzó volt ametiszttel díszített muszlinruhájában, fürtjei közé rózsaszín szalagokat tűztek. A finom színek és a lány törékenysége földöntúli, szinte angyali megjelenést kölcsönöztek neki. Már csak Estelle-re kellett várniuk. A hálószobája irányából elfojtott panaszkodás hangjait lehetett hallani, miközben a szobalányt dorgálta, akin anyjával és nővérével kellett megosztoznia. Caroline rögtön megértette, hogy a lány nem volt hajlandó unalmas fehérbe öltözni ékszerek és tollforgó nélkül. Igaz, hogy a fehér nem igazán emeli ki élénk arcszínét, de a lányok az ő korában általában fehérben jártak, így most is csak apja közbelépése menthette meg. Amikor végül megjelent, fiatal, üde és rendkívül vonzó benyomást keltett. A kertből frissen szakított gardénia tette teljessé megjelenését, amelynek hatását csak növelte Estelle piros arcszíne és dühösen szikrázó szeme. Madame Delacroix lánya láttán nagyot sóhajtott, majd az ebédlő felé indult. A nappali ajtajában azonban akadályba ütköztek. Szolidan elegáns, éltes hölgy állt a küszöbön, korához illően fekete selyembe öltözve, melynek hosszú ujja kezére omlott, magas nyakrészét pedig fehér csipke díszítette. Haját fehér paróka alá rejtette; az álla alatt megkötött muszlinkalap csak fokozta méltóságteljességét. - Tante Zizi - szólalt meg Madame Delacroix elhaló hangon. Az idős hölgy csillogó tekintettel vette szemügyre rokonai toalettjét, előreugró orrát magasra tartva. - Ha jól hallom, nemesi vendéget lesz alkalmunk szórakoztatni. Engem miért nem értesített erről senki? - Bemard hozta őket magával vacsorára, amikor visszatért Felicityből. Biztosíthatom róla, hogy nem ilyen kapkodva akartuk megszervezni. Úgy gondoltam, nem szívesen kapkodna az öltözködéssel. - Egyáltalában nem gondolkoztál - vágott közbe Tante Zizi azzal a nyers szókimondással, ami csak a nagyon időseknek bocsátható meg. - Mert ha gondolkoztál volna, akkor tudtad volna, hogy minden olyan dologért hálás vagyok, amely enyhít a magányomon. - De eddig soha nem vacsorázott együtt velünk - vetette ellen Madame Delacroix. Tante Zizi eleresztette füle mellett az asszony megjegyzését, és királyi fensőbbséggel felelte: - Ebben az esetben kivételt teszek. Nos, mire várunk még? Csatlakozzunk az urakhoz. Beau Repos-ban az ebédlő mennyezetét toile deJouy díszítette, mely Diahát, a vadászat istennőjét ábrázolta piros öltözékben, krémszínű háttérrel. A meny-nyezet közepén rézcsillár függött kristály üvegdíszekkel, amelyek szintén Dianát ábrázolták, amint épp egy szarvast üldöz. A 26

mirikaviasz gyertyák illata összekeveredett a forró tengeri étel és a ropogós kenyér mennyei aromájával. A kisebb gyerekeket ezúttal szobájukba száműzték, mely körülbelül feleakkora volt, mint a tágas ebédlő, ahol az ételt a tálalóedényekbe merték, majd felszolgálták az asztalnál. Colossusra hárult a kamrai, valamint az ebédlői felügyelet. Az ajtóban állva, néma biccentésekkel adott utasításokat a szolgálóknak, így a felszolgálás olyan zökkenőmentesen történt, hogy az asztalnál ülők szinte észre sem vették, ahogy egyik fogást a másik után felszolgálták. A háziasszony jobbján ülő márki kevés figyelmet szentelhetett vacsorájának, ugyanis a mellette ülő Tante Zizi szünet nélkül ostromolta kérdéseivel. Az éltes nagynéni jelenléte miatt nem volt tökéletes az ebéde-lők megoszlása, ugyanis tizenegyen ültek az asztalnál. Ezen azonban nem lehetett segíteni. A kreol társadalomban az időseknek megvoltak a maguk kiváltságai. Mivel Tante Zizi kisajátította magának az est díszvendégét, a többiek között érthető módon kissé akadozott a beszélgetés. Madame Delacroix, próbálva megtörni a csöndet, feltett néhány kérdést a balján ülő Victor Rochefort-nak. Amikor azonban beszélgetésük foszlányai a márki és Tante Zizi között folytatott diskurzus hangjai közé tolakodtak, az idős hölgy, aki állítólag kicsit nagyothalló, kérdő tekintetet vetett rájuk, így ismét csöndbe burkolóztak. Az étkezést követően a szalonban kávét szolgáltak fel. M'sieur Delacroix a francia szokásokat követve inkább a hölgyekhez csatlakozott, és nem madeirája vagy bordeaux-i bora mellett időzött, ami inkább az angol nemesség szokása. Vendégei örömmel tartottak vele. Amikor elvitték a kávéscsészéket, az egybegyűltek rávették Amélie-t, hogy zongorázzon nekik egy kicsit. Victor Rochefort lapozta a kottát, meglehetős elégedettséggel nyugtázva kellemes feladatát. A márkit ismét Tante Zizi kívánta szórakoztatni, de a férfi már kissé meggyötörtnek látszott. Caroline szívében, aki nem is olyan rég hasonló megpróbáltatásokon ment keresztül, részvét támadt, és úgy döntött, megmenti vendégüket. Odahúzott egy széket a dívány mellé, amelyen ültek, majd alig észrevehetően intett Theónak. A márki a tőle telhető legnagyobb pontossággal igyekezett elmagyarázni, édesanyja milyen rokonsági fokban áll az egyik osztrák főnemesi oldalággal. Caroline ebben a pillanatban szólt közbe. - Ha jól tudom, uram, a hintóját is magával hozta. Bizonyára nagyon kényelmes. A márki szemében nevetés villant, ahogy a lányra nézett. - Remélem, hogy így lesz. Bár vidéken az ember soha nem tudhatja. - A négy ló bármilyen útviszonyok között megfelel, főleg az ön szürkéi. Ugye, jól emlékszem, szürkéi vannak? - Nem, feketék - javította ki Theo, mielőtt még a márki válaszolhatott volna. - Milyen fajtájúak? - érdeklődött Tante Zizi, majd Caroline meglepett arckifejezése láttán felvont szemöldökkel elmosolyodott, és felkaccantott. - Nem érdekes - folytatta aztán, festett selyemlegyezőjével megérintve a 27

márki kabátujját. - Akármilyen fajtájúak is, biztosra veszem, hogy a legjobbak közül választott. A márki felállt, és utánozhatatlanul elegáns mozdulattal bókolt az idős hölgynek. Megfogta Tante Zizi kezét, majd köszönetet mormolva az ajkához emelte. - Másként nem is lehetne - mondta halkan. Caroline-nak a vendégek távozása után még sokáig a fülében visszhangzóit a kétértelműén csengő megjegyzés. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a márki olyan tréfát engedett meg magának, amit rajta kívül más nem érthet. 3. Az ÉGRET LÁGYAN RINGATÓZOTT a hajókötél végén; fénylő fedélzetéről hajópalló vezetett Beau Repos partjára. Estelié elragadtatásában felkiáltott, ahogy a fedélzetre lépett. A mögötte érkező Caroline és Amélie már csöndesebben adtak hangot tetszésüknek, Theo pedig némán állt és bámult, s csak a mögötte fedélzetre lépő Anatole ösztökélése után tért magához. A víz fölött könnyű, frissítő szellő lengedezett, a nap ragyogóan sütött, a magasan álló, de a tavaszi áradáson már túllévő folyó pedig szelíden hömpölygött. Amikor már mindenki a fedélzeten állt, a márki kiadta a parancsot, hogy oldják el a hajókötelet. Hamarosan útnak indultak, és a fehér vitorlákba belekapott a szél. A legénység nem egészen fél tucat matrózból állt. Látszott, hogy kiválóan értik a dolgukat. A márkinak rájuk sem kellett néznie, miközben a hátsó fedélzetre vezette vendégeit, ahol a hölgyek tengerkék bársonnyal bevont karszékekben helyezhették kényelembe magukat. A nap ellen kék-fehér vászonernyő nyújtott védelmet, melynek azúrkék oldalszegélye vidáman lengedezett a szélben. Theo, miután magához tért első döbbenetéből, kérdéseket kezdett záporozni a hajó gyorsaságára és végsebességére vonatkozóan. Rochefort elnézést kért a többi vendégtől, majd magával vitte a fiút egy minden részletre kiterjedő felfedezőútra. Végül az egyik matróz gondjaira bízta Theót, aki egy kötélcsomóra telepedve bonyolult tengerészcsomókat próbált kötni, és elragadtatottan hallgatta a lágyan hullámzó kék víz mormolását. Amikor a hajó gazdája visszatért, mindnyájan tettek egy sétát a fedélzeten. Amélie a márki karján sétált, míg Estelle Victor Rochefort karját fogadta el, Caroline pedig Anatole-lal zárta a sort. Az elülső fedélzeten, a korlátnál álltak, lábuk alatt érezték a hajó emelkedését és süllyedését, hallották a vitorlázat nyi-korgását és nyögését a fejük fölött. A távolságtól ködbe vesző, fákkal szegélyezett part mentén vezetett útjuk. A márki, a hölgyek frizurájára való tekintettel hamarosan a hátsó fedélzetre vezette őket, ahol az egyik erre alkalmas kabinban elvégezhették a megjelenésükön szükségesnek érzett javításokat. Caroline amiatt aggódott, hogy Amélie-t esetleg felzaklathatja a hajóút. A lány eleinte valóban csöndes és visszahúzódó volt, a márki azonban gondosan ügyelt rá, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, közelsége pedig visszaadta Amélie magabiztosságát. Amikor ismét elfoglalták széküket, Amélie olyan mosollyal nézett a férfira, ami tőle szinte ingerkedőnek számított. - Hová visz bennünket az Egret? - kérdezte. 28

- Ahová kívánják - hangzott az udvarias, noha korántsem kielégítő felelet. - Önnek nincsen semmilyen terve? A férfi egy párnázott padon ült a korlát mellett. Hátradőlt, keresztbe tette csizmás lábát, és tekintete kérdőn összeszűkült. - A világon semmi. - És ha nekem ahhoz lenne kedvem, hogy megnézzük az ellenkező irányba eső kísértetjárta homokzátonyt? - Ilyen vonzó kapitány mellett csöppet sem félek a természetfölötti dolgoktól. Azon nyomban megfordulnék a hajóval - válaszolta a márki. - No és ha Kínában szeretnék látogatást tenni? -évődött tovább Amélie, miközben a szalmakalapját díszítő szalagot sirrfogatta. - Kérése parancs volna számomra. - És ha most rögtön szeretnék visszatérni házunk ajtajához? - Ennyire kegyetlen nem lehet. Estelle, akit már nagyon bosszantott, hogy vele senki sem foglalkozik, hirtelen közbeszólt: - Én tudnék ilyen kegyetlen lenni. A márki gyors tekintettel végigmérte a lányt. - Ezt nem is kétlem - mormolta, majd ismét Amélie-hez fordult. Caroline, aki tanúja volt a mesteri tromfnak, hirtelen megsajnálta a lányt, bár elégedetten látta, hogy Estelle első haragja után elpirul, amikor rádöbben, hogy a megjegyzés nagyon is jogos volt. Nem rossz lány ő, csak kissé elkényeztetett és meggondolatlan, legfőképp pedig, túlságosan fiatal. Caroline most Rochefort-ra pillantott, és azt vette észre, hogy a férfi tekintete rajta pihen. Egy zavarba ejtő másodpercre egymásba fonódott a tekintetük, majd a márki elmosolyodott, és figyelmét ismét Amélie-re fordította. Végül Victor Rochefort szánta meg őket. - Ne féljenek, hölgyeim, nem szöktetjük meg önöket. A kuzinom, Jean jó szokása szerint most is csak tréfál velünk. Utasítást adott a legénységnek, hogy néhány mérföldnyi utat tegyenek meg lefelé, majd forduljanak meg, és vigyenek bennünket haza. - Victor, te minden mulatságot elrontasz - panaszkodott Rochefort. Victor Rochefort örömmel fogadta Amélie hálál-kodását, miközben úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Később, amikor a márki és kuzinja előrevitték a hölgyeket, hogy alaposabban megszemlélhessenek egy vízen úszó tölgyfa hordót, Caroline hátramaradt. Hirtelen belefáradt, hogy a nála alig valamivel fiatalabb lányok gardedámja legyen. Aznap semmi kedve sem volt az erényes kísérőt játszani. Nyugtalannak és idegesnek érezte magát, fizikailag mégis elégedettség töltötte el. Fejét a szék támlájának támasztotta, és a korlátnál álló két párt nézte. Milyen aranyosak, mennyire összeillenek: Amélie Rochefort-ral, Estellepedig Victorral. Minden tekintetben egymáshoz valók: nagyjából megegyezik az anyagi háttér; idővel ugyanaz lesz a baráti körük, és hasonló dolgok foglalkoztatják majd őket: időjárás, termés, társasági események és gyerekek. Rochefort viselkedésében volt valami kihívó magabiztosság, amely azokra jellemző, akik saját erejükből jutottak el oda, ahol tartanak. Azt mondják, belőlük lesznek a legjobb férjek. - Mam'zelle Caroline? 29

Anatole állt meg Caroline széke mögött, és szakította félbe tűnődését. A lány kérdőn fordult felé. - Megtisztelne a véleményével? - Természetesen. A fiú Rochefort irányába biccentett, és azt kérdezte: - Kérem, nézze meg alaposan a nagyra becsült márki öltözékét. Tetszik önnek? Caroline kötelességtudón szemügyre vette a fűzöld kabátot, a sárga térdnadrágot, a betűrt inget, a barna és sárga csíkos mellényt, valamint az egyszerűen megkötött kravátlit. - Nem látok benne semmi kivetnivalót. - De annyira egyszerű, annyira hiányzik belőle... valami izgalmas -vetette ellen Anatole. - Mégis, ettől lesz igazán férfias. - Aha - bólintott Anatole. - Szóval ez a dolog lényege. Ön mit gondol, mam'zelle, az én koromhoz és pozíciómhoz illik ez az egyszerűség? Caroline megfordult ültében, és szemügyre vette Anatole-t. Krémszínű szarvasbőr nadrágja jól illett barna frac kabátjához, bár az utóbbit bársonygallér és -hajtóka díszítette. Mellényét viszont a szivárvány minden színében pompázó hímzés díszítette, csipke-kravátliját cikornyásan kötötte meg. Nyakában cvik-ker lógott, órazsebében pecséteket hordott. De ami a legrosszabb: csizmája vigasztalanul tompa fényű volt a lepipálni szándékozott férfi ragyogóan csillogó lábbelijével összehasonlítva. Caroline végül így szólt: - Ügy gondolom, hozzád is illik ez a stílus. Persze mindenkinek legyen meg a saját egyénisége, ezt egy szín vagy egy apró ékszer adhatja meg, ami csak számodra jelent valamit. Ez magától értetődik. Mégis, összeségében azt mondhatom, egyszerűségre kell törekedni. Anatole hirtelen megragadta Caroline kezét, és az ajkához emelte. - Ön legalább annyira bölcs, mint amennyire gyönyörű - mondta hálásan, de rögtön zavarba is jött, valami bocsánatfélét mormolt, majd távozott, mintha Theót keresné. Caroline gyöngéd mosollyal nézett utána, így nem vette észre a feléje közeledő márkit. - Úgy látom, már van egy hódolója - mondta a férfi, és leült a székre, amelyet az előbb még Anatole foglalt el. Caroline próbálta visszafojtani meglepetését. - De csak azért, mert jó érzékkel egyetértek a véleményével. - Ön túl szerény. - Ön pedig túl kedves, bár az a gyanúm, az előbb „túl őszintét" akart mondani. - Rosszul gondolja. Soha nem sértenék meg hölgyeket. - Akkor... most talán köszönetet kell mondanom a bókért, nemde? kérdezte Caroline kételkedőn. - Ez az általánosan elfogadott szokás. - A férfi olyan közömbös hangon válaszolt, hogy Caroline szinte észre sem vette a szemében megvillanó nevetést. A márki lassan elmosolyodott, de mire ezt Caroline észrevette, már késő volt. - így már jobb - mondta, majd könyökét a szék karfájára tette, és összekulcsolta a kezét, mint akinek egy jó darabig nem áll szándékában, 30

hogy távozzon. -Most pedig mesélje el nekem, hogyan kerül egy fiatal nő, aki az angol arisztokrácia akcentusával beszél, nevelőnőként egy kreol családba, amely a francia nyelv egyik utolsó fellegvára az Újvilágban? - Csak akkor válaszolok, ha ön is elmondja, hogyan sikerült ilyen tökéletesen elsajátítania az anyanyelvemet. - Mint sokan mások az ancien régime-bői, az én családom is Angliába szökött a terror idején. Tizennégy évig éltem Angliában, ott végeztem a tanulmányaimat is, a Harrow-ban. És ön? - Remélem, én is hasonlóan tömören tudom összefoglalni eddigi életem eseményeit, bár ezt azért kétlem - felelte a lány szárazon. - Apámnak két bátyja volt. Természetesen a legidősebb örökölte nagyapám birtokait, így a két fiatalabb kénytelen volt maga boldogulni a világban. Apám Londonban maradt, de ahogy mondani szokás, rangján alul nősült, így kitagadták a családból. Apám pénzben kártyázott, és a szerencsés lapjárással sikerült némileg gyarapítania anyám csekélyke vagyonát. A nagybátyám, Benjámin Natchezbe ment. Ez több mint harminc évvel ezelőtt történt, mielőtt még Spanyolország átvette volna ott a hatalmat. A nagybátyám kereskedőként szépen gyarapodott, földet vásárolt, szép házat épített magának, és az évek során elég rendszeresen levelezett apámmal. Anyám még akkor meghalt, amikor iskolába jártam. Öt évvel ezelőtt apám is életét vesztette egy vadászbalesetben, néhány hónappal azután, hogy bevezettek a társaságba. Nagy csalódást jelentett számomra, amikor rájöttem, hogy apám egyáltalán nem intézte a dolgait előrelátóan. Egyetlen fillért sem hagyott maga után. Ellenkezőleg, úszott az adósságban... A márki szánakozva nézett a lányra. - Ami azt illeti, egyáltalán nem szokatlan történet - folytatta a lány. - Apám jó ember volt, közvetlen, jószívű és élettel teli; csak rossz pillanatot választott az ötletei megvalósítására. Ha néhány hónappal előbb vagy később kezd bele, vagyonos ember... - Hajol értem, önre nem maradt elég pénz ahhoz, hogy fenntarthassa magát? - így igaz - felelte Caroline nyersen. - Eladtam, amit lehetett, és anyám nővéréhez költöztem. Ez persze csak időleges megoldást jelenthetett, mivel a férje járandóságából magát és a gyerekeit is alig-alig tudta fenntartani. Ő ajánlotta nekem, hogy írjak Benjámin bácsinak. - Bizonyára akadt volna más megoldás is. Egy férj például. Ne akarjon meggyőzni róla, hogy semmi esélye sem volt erre Londonban, mert úgysem hiszek magának. - Valóban, hiszen én is vagyok olyan büszke a hódításaimra, mint bármelyik nő. Az apám halála előtti héten három férfi vallomását is volt szerencsém meghallgatni múlhatatlan szerelméről. Az a kilátás azonban, hogy hozomány nélküli feleséget visz haza, mindhárom hősszerelmes lobogását alaposan lehűtötte. Gondolhatja, miképpen érintette ez a büszkeségemet. - így aztán hátat fordított Angliának. - Szépen leültem, és sorba vettem azokat a képességeimet, amelyeknek hasznát vehetem. Nem sokat találtam. Középszerűen varrók, tűrhetően zongorázom, és elfogadhatóan tudok bánni az ecsettel. Jól bírom a franciát, ügyesen lovagolok, és kiválóan táncolok. Ennél azonban 31

valamivel többre lett volna szükségem Angliában, hogy fiatal lányok édesanyjára kedvező benyomást tegyek. A márki gyors pillantást vetett Caroline lágy, arcába hulló fürtjeire, amelyeket az enyhe szellő kibontott apró kontyából, majd nagy, füstszínű szemére tévedt a tekintete. Mintha szólni akart volna, de azután mégis meggondolta magát. A lány tovább folytatta elbeszélését. - Írtam a nagybátyámnak, aki válaszában jelezte, hogy szívesen lát. Egy hónap múlva megpakolt bőröndökkel és dobozokkal álltam a hajó fedélzetén. Minden szép és jó lett volna, ha nincs a nagybátyám kreol felesége. Már ismeretlenül sem kedvelt engem, és ellenszenvén a személyes találkozás sem tudott enyhíteni. A kettőnk közt feszülő ellentét számomra és Benjámin bácsi számára is nagyon kellemetlen lett. Időközben rájöttem azonban, hogy angol nőként az Egyesült Allamoknak ebben a részében olyan értékekkel rendelkezem, amelyekkel Angliában nem. Itt egy angol állampolgár különlegességnek számít, ami vonzza a sznobokat. A kreolok, vagyis azok a franciák és spanyolok, akik az Újvilágban születtek, kezdtek ráébredni, hogy mégiscsak érdemes jó kapcsolatot kiépíteni a lenézett amerikaiakkal. Ugyanis vitathatatlanul az amerikaiak irányítják a folyó menti kereskedelmet, vagyis náluk van a pénz. Ahhoz azonban, hogy a kreolok a legjövedelmezőbb módon kamatoztassák ezt a barátságot, meg kell tanulniuk kommunikálni a barbárnak tartott angol nyelven. - Értem - felelte a márki arcán olyan egykedvű kifejezéssel, hogy Caroline kezdett attól tartani, untatja a férfit. Gyorsan befejezte történetét. - A nagybátyám felesége rokonságban áll Madame Delacroix családjával, aki éppen nevelőnőt keresett lányai számára. A többi már ment magától. A márki összevont szemöldökkel kémlelte a folyót, valahol félúton a hajó és a távolban húzódó part közt, majd hirtelen fölállt. - Elnézését kell kérnem, Mademoiselle Pembroke - hajolt meg a lány felé, majd ruganyos léptekkel a hajó közepén álló elsőtiszthez lépett. Élénk parancsszavai nyomán a hajó lassan fordulni kezdett. - Miért fordulunk vissza ilyen hamar? - kérdezte Victor. Rochefort körbemutatott a karjával. - Nézz csak körül! Caroline is felnézett, de nem sokat látott. A part menti fák mozdulatlanul álltak. A szürkés szélű fehér felhők lassan vándoroltak a kék égbolton, a barna víz ezüstös csillogással tükrözte vissza fényüket. A nap, bár erőtlenebbül, de még mindig sütött, sápadt fénnyel érintve a táncoló hullámokat, a hajó árbocait, kötélzetét és csillogó géprészeit. - Esni fog? - érdeklődött Estelle kissé idegesen. - Könnyen lehet - felelte Rochefort. - Minden eshetőségre készen, ne fogyasszuk el esetleg most rögtön az ebédünket? Ruhával letakart fonott fedeles kosarak kerültek elő az alsó szintről, összehajtható asztalok kíséretében. Caroline, látva zöld posztó felszínüket, arra gondolt, hogy elsődlegesen szerencsejátékhoz használhatják őket, de túl éhes volt ahhoz, hogy ilyen apróságokon fennakadjon. Az asztalokra abroszt terítettek, a márki és kuzinja pedig hozzáláttak a megrakott kosarak kiürítéséhez. - Felszelné a kenyeret, mademoiselle? - kérdezte Rochefort, majd átnyújtott Caroline-nak egy veknit és egy kést. Miután ezzel végzett, a 32

márki arra kérte, hogy szolgálja fel a hideg csirkemellet és a héjában főtt rákot, továbbá gondoskodjon róla, hogy mindenkinek egyformán jusson a süteményből és a nugátból. - Hol vannak a szolgálók? - kérdezte Estelle, majd kezét ölébe ejtve hátradőlt székében, mintha azt várná, hogy valahonnan a semmiből előbukkan egy Colossusra emlékeztető inas. - Úgy gondoltam, nélkülük is megleszünk - válaszolta Rochefort figyelmét a pezsgősüveg kinyitásának kényes műveletére összpontosítva. - Azzal, hogy Mam'zelle Caroline-t rabszolgaként dolgoztatja -jegyezte meg Estelle tapintatlanul. Miután végzett feladatával, Rochefort felpillantott. Mosolya változatlanul megnyerő volt, de smaragdzöld szeme hidegen villant meg. - Téved. Azért kértem fel Mademoiselle Pembroke-ot a háziasszonyi teendők ellátására, mivel ő a legérettebb hölgy a jelenlévők közt. Elmaradt a felcsattanás, amit Caroline Estelle-től várt. A lány lesütötte a szemét. A következő pillanatban, amikor ismét felnézett, barna szeme könnytől csillogott. - Nem akartam megbántani önt, Mam'zelle Caroline, igazan nem akartam. - Ugyan, nem bántottál meg - nyugtatta meg Caroline, bár a szavai meghazudtolták. - Segíthetnék én is? - ajánlkozott Estelle. - Szerintem már mindennel készen vagyunk - válaszolta Caroline, végignézve a megterített asztalon. - Ezeket esetleg odaadhatná a hölgyeknek - adott Rochefort a lány kezébe két poharat, majd mosolyogva figyelte, ahogy a lány Caroline és Amélie elé teszi őket, feszülten koncentrálva, nehogy az édes bor kicsurranjon belőlük. Amikor azonban ismét Caroline-hoz fordult, tekintete újra közömbössé vált. Megfogta a lány székét és meghajolt. - Hozzáláthatunk? Már az utolsó fogásnál, a nugátnál és az epernél tartottak, amikor feltámadt a szél. A nap lassan eltűnt a szürkébe vesző part mögött, a folyó hullámza-ni kezdett. Hirtelen elsötétült fölöttük az ég, éles, haragosszürke fénnyel véve körbe őket. A távoli tölgyek és ciprusok koronájába belekapott a szél. A távolban feltűnő kanyar ködbe burkolózott, és ez a köd könyörtelenül közeledett feléjük. Rochefort és Victor talpra ugrottak, összekapkodták az üvegeket és a poharakat, gyorsan visszatették a fedőt a tálalóedényekre, és egymásra halmozták a szennyes tányérokat. Caroline az eléje halmozott edényeket pakolta a kosarakba. Theo és Amélie szintén nagy hévvel kapcsolódtak be a pakolásba, így Estelle és Anatole számára már nem sok tennivaló maradt. Némi tessék-lássék munka után vissza is vonultak. Ahogy az első esőcseppek a fedélzetre hullottak, ők ketten voltak az elsők, akik a kabinlépcső felé siettek. Amélie és Victor nevetve kapták fel az egyik kosarat, majd gyorsan menedék után néztek. Theo cipelte utánuk a másik kosarat, Rochefort pedig felsegítette Caroline-t. Épp akkor értek az eresz alá, amikor a hajót elnyelte a ködbe burkolózó vihar. 33

Caroline, kezét a kilincsen nyugtatva, hátrafordult. A folyó áramlata szinte teljesen eltűnt a fodrozódó, tajték szabdalta hullámok alatt. Eltűnt minden szín, a hajó, a part, a víz és az égbolt egységes szürke árnyalatot kapott. Fölöttük varjak szálldostak, károgva figyelmeztetve egymást. Darvak röpültek el fölöttük, szárnyuk szélét meg-megmártották a habokban. Caroline-t váratlan izgalom fogta el, ahogy a szél a hajába kapott, és a bokája köré csavarta a szoknyáját. Lelke szinte szárnyalt, örömtől sugárzó szürke szemét csodálkozva emelte a mellette álló férfira. A következő pillanatban vad szélroham döntötte meg a hajót. Caroline-t váratlanul érte ez a billenés, így elvesztette egyensúlyát. A márki átkarolta a derekát, s szája körül halvány mosoly játszott, ahogy a lány meglepetést tükröző szemébe nézett. Caroline hirtelen úgy érezte, mintha már találkoztak volna. Mielőtt azonban elmélyedhetett volna ebben a gondolatban, az ellenkező irányból érkező szélfuvallat esőt csapott az arcába. Halk sóhaj hagyta el ajkát félúton a hideg esővíz okozta felkiáltás és a reszkető nevetés közt -, majd kibontakozott a férfi érintéséből. Sarkon fordult, és fülig pirulva indult el lefelé a lépcsőn a kabinba. A hajókirándulást követő napot Rochefort és kuzinja délelőtti látogatása színesítette meg. Látszólag csupán arról akartak megbizonyosodni, nem esett-e a hölgyeknek valami baja, de meglehetősen könnyen sikerült rávenni őket, hogy költsék el velük a hideg húsból és a még meleg gyümölcstortából összeállított tízórait. Rajtuk kívül más vendég is jelen volt. Anatole egyik barátja, a Beau Repostól délre fekvő ültetvényről érkezett Hippolyte Gravier szintén velük tartott. Bonne Chance örököse kellemes fiatalember volt, jó felépítésű, arca pirospozsgás, göndör haja fekete, kedélye optimista. Apjához hasonlóan ő is hitt a jó szerencséjében, és bármikor, bármire képes volt fogadást tenni. Egyszer arra fogadott, hogy a folyón úszó két farönk közül melyik éri el először New Orleanst, és társaival együtt megbíztak egy arra haladó csónakot, hogy kövesse a rönköket a városig. Elfogultság nélkül élvezte a jó ételt és italt, valamint a jó társaságot. Kinézetre meg sem közelítette Anatole-t, de még nála is többet adott a megjelenésére. Az ebédlőben hihetetlen lárma uralkodott, mivel öt gyerek, öt dajka, öt fiatal férfi és nő, valamint hat felnőtt evett, ivott és csörgött a porcelánnal meg az ezüst evőeszközzel. M'sieur Delacroix időközönként tett néhány határozott próbálkozást a zajszint csökkentésére, de kevés sikerrel járt. Felesége minden tőle telhetőt megtett, hogy beszélgetést folytasson nemesi származású vendégükkel, de Rochefort figyelmét magára vonnia legnehezebb feladatai egyikének bizonyult. A márki szórakoztató látványosságnak találta, hogy ilyen sokan ülnek egy asztalnál. Borát kortyolgatva hátradőlt székében, és szája halvány mosolyra húzódott, ahogy a gyerekeket figyelte. Hippolyte Gravier a bemutatást követően alapos megfigyelés tárgyává tette a márkit. Észre sem vette, és ő is ugyanúgy dőlt hátra székében, kezében borospoharával. Az ő ajkán is halvány mosoly játszott, mielőtt M'sieur Delacroix-hoz fordult. - Kiváló ez a bor. Apám örömmel venné, ha elárulná, melyik borásztól vette. A legutolsó hordó borunk kissé savanykás volt. A legnagyobb hordó, 34

amit valaha is láttam. Azt hittük, már soha nem akar elfogyni. Mondok én valamit, fogadjunk egy ötösbe, hogy... Hippolyte-ot az ifjú Baptiste szakította félbe, akinek a bor említésére az az ötlete támadt, hogy vízzel hígítva ő is megkóstolja a nedűt. A poharat azonban elég bizonytalanul fogta, ennek eredményeképp hamarosan az abroszon megjelenő, gyorsán terjedő li-lás folt jelezte ténykedését. Madame Delacroix dühösen intett Colossusnak, aki szenvtelen arccal lépett az asztalhoz, hogy felitassa a foltot. - Képzelem, mit gondolhat most rólunk - szólította meg Madame Delacroix ideges nevetéssel a márkit. - Biztosra veszem, hogy teljesen máshoz van szokva az otthonában. - Jól gondolja - felelte Rochefort, futó pillantást vetve kuzinjára, aki elmélyült beszélgetést folytatott Amélie-vel. - Victor és én ritkán vagyunk ilyen önfeledten vidámak. Victor Rochefort felnézett. - Jól hallottam, hogy a nevemet említed? - Éppen azt jegyeztem meg Madame Delacroix-nak, mennyire elbűvölőnek találjuk a családját - felelte a márki megszokott mosolyával. - így igaz - értett egyet Victor. Ahogy ez ilyenkor, a nyári hónapokban igen gyakori, délután ismét vihar kerekedett, majdnem ugyanabban az órában, mint előző nap. Beau Repos házigazdái egyenesen megtiltották vendégeiknek, hogy a készülő zivatarban távozásra gondoljanak. Rochefort tétovázott, arra hivatkozva, hogy már eddig is túl sokáig vették igénybe Delacroix-ék vendégszeretetét. M'sieur Delacroix azonban hajthatatlan maradt. Victor leült egy székre a verandán, ahol azért gyűltek össze, hogy az ereszről ezüstszínű patakokban lezúduló esőt figyeljék. - Ugyan már, Jean. Hiszen te sem akarsz menni; komoly következményekkel járna, ha most jól megáznál. Gondolj rá, hogy csak nemrég nyerted vissza az erődet. A betegség említésére a hallótávolságon belül állók, ki tapintatosan, ki kertelés nélkül, érdeklődni kezdtek a történtek felől. Rochefort azonban úgy tett, mint aki süket, és olyan kemény pillantást vetett kuzinjára, hogy az mély bűnbánatba süllyedt. A márki a következő pillanatban már javában fogadott rá, hogy két barnás esővízpatak közül melyik éri el először a ház falát. Estébe fordult az idő, amikor a vendégek kocsija elindult a rakpart sáros útján. Az eső alábbhagyott, az alkonyat hűvösen, lilás színben játszva köszöntött rájuk. A család tagjai visszavonultak szobáikba, csupán Caroline maradt kint, ő a békák és rovarok kórusát hallgatta, meg egy magányos kecskefejő panaszos hangját az erdőn túl húzódó cukornádföldekről. Ritkán akadt alkalma, hogy magára maradjon. Élvezte a pillanatot. Hátradőlt nádfonatú székében, kezét az ölében pihentette. A régóta vágyott derű azonban csalókának bizonyult. A gondolatai mélyén zavarta valami, csak éppen nem tudta megmondani, mi az. Úgy érezte, nem a vendégekkel van összefüggésben a dolog. Először az jutott eszébe, talán az önsajnálat bántja, hogy nem lehet aktív résztvevője ezeknek a társasági alkalmaknak, de tudta, hogy ennyire azért nincs híján az akaraterőnek. Egyébként is, ha úgy dönt, aktívabb szerepet is játszhat. Mivel a család távoli rokona, olyan előjogokkal is rendelkezett, amire más, 35

hasonló munkát végző nők még csak nem is gondolhattak. Együtt ülhetett a családdal az asztalnál, a legtöbb bálon és estélyen ő is részt vett, munkaidejében és munkabeosztásában is a szokottnál nagyobb szabadságot élvezett. Igaz, hogy Madame Delacroix elég szeszélyesen kezelte ezt a dolgot; az egyik pillanatban úgy bánt vele, mint egy semmirevaló alkalmazottal, aki még azt a kicsi bért sem érdemli meg, amit kap, a másikban pedig olyan dolgokkal bízta meg őt, amelyek igazából egy vérrokon feladatai, például Caroline-nak kellett hazahoznia Amélie-t Franciaországból. Caroline megrázta a fejét. Megígérte magának, hogy többé nem gondol a tengeri utazásra és arra az incidensre a kalózzal. Pedig ez az emlék mostanában túlságosan gyakran jutott az eszébe. A legalkalmatlanabb pillanatokban azon kapta magát, hogy eltöpreng, vajon nem esett-e komolyabb baja a Fekete Sas kapitányának. Akárhogy próbálkozott azonban, nem sikerült hírt kapnia, sem akkor, amikor zsákmányolt hajóként a kikötőbe érkeztek, sem később. A férfit mintha elnyelte volna a föld. Természetesen néhány héttel a brit kereskedőhajó elfogása után megszületett a Genti Egyezmény, és a háború ezzel véget ért. A kalózkodási engedélyeket egy tollvonással visszavonták. Többé már nem volt szükség a tengeren a Fekete Sasra és kapitányára. A legkülönösebb az volt, hogy már nem tudta felidézni magában a kalóz arcvonásait. Lelki szemei előtt magas, szakállas, arctalan férfi jelent meg, kissé valahogy egészében véve termetesebb, mint valójában, mintha kiitta volna a halhatatlanság poharát. Caroline elképzelhetetlennek tartotta, hogy már ne legyen életben, a pisztolygolyó, amit a bordái közé eresztett, szinte hatástalan volt. Biztosan jelent valamit, hogy ennyire leköti a gondolatait az egyetlen - de még milyen! - férfi, aki vette a bátorságot, és megcsókolta őt. Lehet, hogy M'sieur Delacroix-nak igaza van? Talán eljött már az ideje, hogy komolyan fontolóra vegye a házasságot? Vagyis férj után kellene néznie. Pedig a választék nem nagy. A házasulandó francia kreol férfiak először is a leendő ara hozománya felől érdeklődtek. Ő pedig nem csupán vagyontalan, de ráadásul még angol is, ami gyalázatos bűn; ami még rosszabb, nevelő-nő; ezenkívül legalább olyan magas, mint bármelyik kreol férfi az ismeretségi körében. A márki ugyan jóval magasabb nála, de ő nem kreol, hiszen Franciaországban született. Nem mintha ez bármit is számítana. Az utóbbi időben gyakran ellátogatott hozzájuk Ciprusliget tagbaszakadt amerikai tulajdonosa, Fletcher Masterson. Menetrendszerűen minden vasárnap délután tiszteletét tette a Delacroix-portán. Caroline nem tudta eldönteni, vajon a férfi őszintén vonzódik-e hozzá, vagy csupán azért jön el, mert elérhető távolságon belül ő az egyetlen angolul beszélő nő. Azóta udvarol neki, ha ebben az esetben lehet ezt a kifejezést használni, amióta a család húsvét után hazaérkezett New Orleansból. Egy Bonne Chance-ban rendezett esté-lyen találkoztak, és Fletcher attól fogva egyetlen találkozást sem mulasztott el. Időnként megemlítette, hogy Caroline kikocsizhatna vele, de valami mindig közbejött. Találékonyabb, kevésbé körülményes férfi talán elérte volna a célját, gondolta Caroline, Fletcher azonban annyira körültekintő, gondos és 36

ijesztően jó modorú. Nem tudta volna elképzelni róla, hogy bármilyen körülmények közt is kihasználná a helyzetet. Lehet, hogy ilyennek kell lennie egy férfinak? Homokszínű hajában, kék szemében és izmos vállában semmi magával ragadót nem talált, de talán a megbízhatóság értékesebb tulajdonság. Caroline gyorsan elhessentette a gondolatot. Nem szabad egy férfi értékeit úgy mérni, mint a lisztet vagy a cukrot. Józan üzleti megfontolások nem jelenthetik a házasság alapját. - Zavarhatom? - hallotta meg hirtelen M'sieur Philippe hangját, aki választ sem várva Caroline-hoz lépett, és leült a mellette álló székbe. Lábát keresztbe vetette, kezét összekulcsolta terebélyesedő pocakján. Egy darabig semmit sem szólt, csak a lány halo-vány arcát nézte a szürkületben. Végül belefogott a beszélgetésbe, amire láthatóan nagyon készült. - Mi a véleménye nemesi származású barátunkról? - Rochefort márkira gondol? - Természetesen - felelte a férfi kissé ingerülten. - Úgy gondolom, igazán kedves és szívélyes. - Valóban úgy véli? Biztos benne, hogy nem leeresz-kedőt akart mondani? Caroline a tanítóra pillantott. - Úgy látja? Én ezt nem vettem észre. - Hogyan lehetséges ez? Ez a férfi a kékvérűek magabiztos fellépésével teszi meg nagyképű kijelentéseit. Szinte már hallom is Theót: „A márki ezt mondta, Rochefort azt mondta". Ez tűrhetetlen! Most meg Ana-tole, akit úgy neveltem, mint a tulajdon gyermekemet, képes azt mondani, hogy egy úriember számára passé a csipke, mert M'sieur Rochefort-tól így hallotta. Caroline nagy erőfeszítéssel elfojtotta mosolyát. - Továbbra is szándékozik csipkét viselni? - Naturellement - felelte a tanító, bár egy pillanatig megtörtnek tűnt, ahogy végigsimított a kezére hulló csipkén. - Ez is azt mutatja, milyen erős jelleme van - próbálta bátorítani Caroline. A tanító hálásan elmosolyodott, majd ismét összehúzta szemöldökét. - Nem minden ifjú hölgy rendelkezik az ön ítélőképességével. Nagyon féltem a kisasszonyokat. - Félti? De hát mire gondol? M'sieur Philippe örömmel tapasztalta, hogy Caroline most már élénkebben reagál, így hálásan fejtette ki nézeteit. - Arról a nemkívánatos hatásról beszélek, amelyet egy olyan világfi tesz Mam'zelle Amélie-re és Estelle-re, mint Rochefort. A kisasszonyok ártatlanok és tájékozatlanok a világ dolgaiban, nem veszik észre, hogy amit Rochefort mond, csupán üres udvarlás, mentes minden őszinte érzelemtől. Nincsenek komoly szándékai, nem tervez házasságot, ellenkezőleg, megrettenve utasít el minden ilyen jellegű célzást. - Miért olyan biztos ebben? - kérdezte Caroline. Egyetlen másodpercre sem adott hitelt a férfi szavainak, de azért érdekelte volna az érvelése. A tanító vállat vont. - Ahonnan ő érkezett, ott sajnos ez az elfogadott szokás. - A márki már ide tartozik, most, hogy otthonának választotta Felicityt. 37

- Nemesi hóbort - intette le a tanító. - Attól még nem változik meg a hozzáállása. - Értem - mormolta Caroline. - Azt ajánlom, legyen résen, és gondosan óvja a kisasszonyokat attól, hogy egy ilyen alakra pazarolják az érzéseiket. - Úgy beszél róla, mintha valami szörnyeteg volna. - Szó sincs róla! Nem állt szándékomban. Csupán azt akarom mondani, hogy a márki nincs tudatában a veszélynek, amit a hölgyek számára jelent. Caroline összevonta a szemöldökét. - Nem csupán hanyag lenne, de ostoba is? - Az isten szerelmére, én ilyet nem mondtam. Úgy értettem, ha valaki óvatlan, könnyen magával ragadhatja a felszínes külcsín. - Vagyis a márki ön szerint felületes, ostoba és hanyag. - Szándékosan félreért engem - panaszolta a férfi. - Nem hinném - válaszolta Caroline, majd felállt. M'sieur Philippe szintén felemelkedett. - O, igen. Talán túlságosan elhamarkodottan ítéltem. - És rosszul választotta meg a bizalmasát. - Erről szó sincs - biztosította Caroline-t a férfi, majd megragadta a kezét. Tudom, hogy ön soha nem árulna el engem. - Elárulni? Hiszen ez nem is lehet kérdés... - Ezt biztosra vettem - vágott közbe M'sieur Philippe. - Szeretném megóvni önt attól, hogy pirulnia kelljen, ezért elárulom, hogy én is viszonzom az érzelmeit. Caroline döbbenten meredt rá. Első gondolata az volt, hogy a férfi bizonyára elvesztette a józan eszét. Méghogy viszonozza az érzelmeit! Soha nem tudna szeretni egy ilyen piperkőcöt. Mielőtt azonban még szavakba foglalhatta volna ellenvetését, Theo robbant közéjük, kettesével szedve a lépcsőfokokat, így lehetetlenné vált, hogy tovább folytassák a beszélgetést. Theo megérezte, hogy feszültség vibrál a levegőben, és abbahagyta a fütyörészést; érdeklődve pillantott a tanítóról Caroline-ra. Miután egyikük sem mutatott hajlandóságot rá, hogy kielégítse kíváncsiságát, eszébe jutott az üzenet, amelyet rábíztak. - A szakácsnő szeretne beszélni önnel, mam'zelle. Caroline-nak a dolga után kellett néznie, bár elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy M'sieur Phi-lippe-et ekkora félreértésben hagyja magára. Az elkövetkező néhány napban nem látták sem Rochefort-t, sem a kuzinját. Véget értek az unalmas próbák Madame Hérbert-rel, aki rábízott feladatával végezvén összepakolta csipkéit és muszlinjait, majd visszatért New Orleansba. Lassan telt az idő. A hölgyek szomorúan tértek vissza varrogatásukhoz és tanulnivalójukhoz. - Mérget vehettek rá - vigasztalta őket Madame Delacroix -, hogy a márkit szinte ostrom alá vették a környékbeliek. Aki csak egy kis jó modorral is rendelkezik, tudja, hogy vendégül kell őt látnia. Büszke vagyok magamra, hogy Beau Repos volt az első ház, amelynek vendégszeretét élvezhette, bár kötve hiszem, hogy mi lennénk az egyetlenek. - Én sem hinném. Valószínűleg a márki séfje is meggyógyult már - tette hozzá Estelié gyászosan. 38

- Talán vasárnap, az istentisztelet után benéznek hozzánk - vetette fel Amélie, de rögtön el is pirult anyja éles tekintete előtt. Madame Delacroix lassan, egyetértőén bólintott. - Vasárnap, istentisztelet után. A kápolna, amelyet a Delacroix család látogatott -az egyetlen harmincmérföldes körzeten belül - kicsi, fehér, fából és téglából emelt építmény volt. Belsejét gyönyörű faburkolat díszítette, márvány szenteltvíztartóval büszkélkedhetett, európai mesterek keze alól kikerült, fából faragott keresztúttal, valamint egy olyan rózsaablakkal, amelyet az egyik lerombolt normandiai katedrálisból sikerült megmenteni. Felicity tulajdonosa és kuzinja ezen a vasárnapon nem tették tiszteletüket a kápolnában. A hölgyek fölöslegesen sétáltatták meg új ruháikat és kalapjaikat. Vagy talán mégsem? Délután egész csapat férfi látogató özönlötte el Beau Repos teraszát. Hippolyte Gravier körülbelül fél tucat fiatal környékbeli fiút hozott magával, akik mind Estelié körül tolongtak. Amélie-nek is megvolt a maga udvartartása, de inkább idősebb, komolyabb fiatalemberekből állt. Természetesen Fletcher Masterson sem maradhatott ki a sorból, higgadt, szőke óriásként magasodva ki a sötét hajú, nevetgélő kreol fiúk közül. Körülbelül fél órát időzött a Delacroix-portán, és Caroline-nal beszélgetett. Témájuk mit sem változott az elmúlt két hónapban. Caroline a férfi édesanyja után érdeklődött, aki megözvegyült és félig lebénult, így szinte soha nem lépett ki a házból. Masterson elbeszélte, milyen a termés; idén váltott a cukornádról gyapotra, és most aggódva leste a vállalkozás sikerét. Megemlítette, hogy valamelyik nap találkozott új szomszédjukkal az úton, és megvetéssel vegyes csodálkozással beszélt a márki azon elképzeléséről, hogy csak a következő évben fog majd bele a gazdálkodásba. Amikor vette a kalapját és végre távozott, Caroline ráébredt, hogy a férfi az egészsége felőli felületes kérdésen kívül semmi érdeklődést nem mutatott iránta vagy tevékenységei iránt. A lány a nap folyamán azt találta a legmulatságosabbnak, ahogyan M'sieur Philippe a közelében lebzselt, mialatt Masterson náluk időzött, és ellenséges pillantásokat lövellt az amerikai széles hátára, miközben az nem is tudott a tanító jelenlétéről. A dolog azonban már korántsem volt ennyire szórakoztató, amikor M'sieur Philippe leleményesen elsuhant két fiatalember között, és azonnal elfoglalta Masterson üressé vált székét. Aznap este már egy pillanatra sem hagyta magára Caroline-t. Akkor is vele tartott, amikor Caroline felállt, hogy intézkedjen a frissítő pótlásáról. Amikor nem találta meg rögtön Colossust, a tanító ragaszkodott hozzá, hogy ő húzza meg a rojtos csengőzsinórt, mintha az férfierőt kívánó nehéz feladat volna. A hölgyek a hátsó nappaliban átbeszélték egymás közt a délután eseményeit. - Azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy Hippolyte Gravier szerelmes belém -jelentette ki Estelle büszkén. Anyja elmosolyodott. - Természetesen. - Úgy döntöttem, megbocsátok neki, amiért gyerekkorunkban annyit cibálta a hajamat. - Micsoda nagylelkűség -jegyezte meg Caroline. 39

- Kinevetnek, ugye? De engem nem érdekel. Én már felnőtt nő vagyok, sok, nagyon sok udvarlóval. Megtanultam, hogyan legyek ura fékezhetetlen hangulataimnak. Caroline meglepetten hallgatta ezt a kinyilatkoztatást. - Dicséretes dolog - mondta végül, ahogy sikerült magához térnie. - Megdöbbentő - toldotta meg a háziasszony is, akit szintén megdöbbentett ez a megjegyzés. - Elárulnád nekünk, hol tettél szert erre a bölcsességre? - Mam'zelle Caroline mindig is mondogatta nekem, de igazából a márki figyelmeztetett rá, hogy semmi sem kelt olyan ellenszenvet a kérőkben egy nő iránt, mint ha szabadjára engedi az indulatait. Csupán a nagyon nagy színésznők tehetik ezt meg. - Mon Dieu - szisszent fel Madame Delacroix, majd kétségbeesetten kereste a repülősós üvegcséjét. - Csak nem mondtad neki, hogy színésznő akarsz lenni? - kérdezte húgát Amélie félig megrettenve, félig izgalommal. - Certainement. Nagyon megértőén viselkedett. Tudod, nagyon sok színésznőt ismer személyesen. Madame Delacroix kétségbeesetten markolta a repülősós üvegcsét, melyet Caroline gyorsan a kezébe adott. - O, soha, soha nem gondoltam volna, hogy az én édeslányom képes lesz valaha is ilyet mondani egy úriembernek. - M'sieur le Marquis elmagyarázta nekem a dolgokat. Figyelmeztetett, hogy nagyon elővigyázatosnak kell lennem... - Ó, ó... - nyöszörögte az anyja. - Mesélt a kemény munkáról, a késői fekvésről, a kényelmetlen hálóhelyekről, és a tisztelet hiányáról, ahogyan a... öö... jaj, nem jut eszembe a szó. - Biztosan Thália papnőit akartál mondani - segítette ki Caroline, - Igen, és nagyon szívesen hallgatom ezeket a dolgokat. Nekem eddig mindenki azt mondta, nem tisztességes dolog színésznőként dolgozni. Hein! Már hogyne lenne tisztességes! Most, hogy már ismerem minden következményét, felelősséggel hozhatom meg életem nagy döntését. Amélie összeráncolta szépen ívelt szemöldökét. - Nem hinném, hogy a márki ilyen megvilágításba helyezte volna intelmeit. - Akkor nem ismered őt annyira, mint én - nyelvelt vissza Estelié. - Talán valóban nem - válaszolta nővére szomorúan. Madame Delacroix ismét szívszaggatóan f elj ajdúlt. Tante Zizi, tőle merőben szokatlanul, aznap délután kitüntette őket jelenlétével az erkélyen. Miután Roche-fort aznap nem tette tiszteletét náluk, vagyis az éltes hölgy zsákmány nélkül maradt, mindenki arra számított, hogy hamarosan visszavonul szobájába. Tévedtek. Nem csupán a társaságukban fogyasztotta el reggelijét, de Colossus karján átvonult a nappaliba is, ahol a nagy becsben tartott XIV Lajos korabeli széken foglalt helyet. A hölgy fehér, karomszerű kezébe fogta legyezőjét. - Az isten szerelmére, Marié, ne csinálj ekkora hűhót egy semmiségből. Amikor én annyi idős voltam, mint Estelié, a férfiaktól egyenesen elvárták, hogy ismerjék a színésznőket. Ha a férfi tapasztalt, az a legjobb garancia a boldog házasságra. 40

- Az ön fiatal korában sok minden másképp volt -felelte Madame Delacroix megbántottan. Izgatottságában túlságosan nagyot szippantott a repülősóból, így könnyezve köhögni kezdett. - Igaz - értett egyet Tante Zizi -, de nem vagyok benne biztos, hogy a dolgok előnyükre változtak. - Én csak azt szeretném, ha a lányaimnak jó soruk lenne -jelentette ki Madame Delacroix, közben zsebkendőjével törölgetve az orrát. - Legyünk őszinték - helyesbített Tante Zizi szárazon. - Azt akarod, hogy a lányaid nemesemberekhez menjenek feleségül. Madame Delacroix egy olyan hadviselő fél szúrós pillantásával nézett férje nagynénjére, mint aki lesújtó, de korántsem végzetes csapást szenvedett ellenfelétől. - Én csupán tisztességesen szeretném kiházasítani őket! A válasz telitalálat volt. Franciaország aranykorában, XV. Lajos uralkodása idején a fiatal Tante Zizi Párizsba látogatott. Gyönyörű fiatal lányként, amint bemutatták az udvarnál, nyomban magára vonta az ifjú nemesek és a király figyelmét. Egy darabig boldogan élt Versailles-ban, aztán egy nap kocsiba ült, és végleg elutazott. Hazatért New Orleansba, és évekig minden házassági ajánlatot visszautasított. Idővel egyre kevesebbet járt el otthonról. XV Lajos halála után gyászba öltözött, és többé nem ment emberek közé. Szülei meghaltak, így bátyja lett a családfő. Amikor ő is távozott az élők közül, fiára, Bemard Delacroix-ra szálltak mind a családfői teendők, mind Tante Zizi ellátásának feladata. Tante Zizi ismeretlen forrásból némi pénzzel is rendelkezett, így fenn tudta tartani magát. Unokaöccse ismételt kérésére meglátogatta a családot - és náluk is maradt. Nehezen jöttek ki Marié Delacroix-val. Az éltes hölgy szinte mindig a szobájában tartózkodott, ahová az engedélye nélkül senki nem léphetett be. Nagyon érzékeny természete volt, de ha el akarta érni a célját, sokat eltűrt. Kinyitotta legyezőjét, meglegyezte magát, fekete szeme keményen csillogott. - Ehhez nem férhet kétség - felelte. - A kérdés csak az, hogyan? - Nos, ez a hogyan nekem is sok gondot okoz. Az ember mégsem kényszeríthet a házába erővel egy férfit. Itt van Amélie is, úgy járkál a házban, mint egy bolyongó kísértet, Estelle meg naponta százszor is kiszalad az útra, hogy megnézze, nem tart-e felénk a márki, és közben mindannyiszor átöltözik. Tante Zizi higgadtan várta ki Madame Delacroix kirohanásának végét. - Erővel természetesen nem kényszerítheted, de azért meghívhatod, nem gondolod? - Túlságosan átlátszó lenne, nem gondolja? - vetette ellen Madame Delacroix. - Nem csak őt hívnád meg - felelte az idős hölgy szigorúan. - Hát persze hogy nem, nagy bált rendezünk! - kiáltott fel Estelié elragadtatottan. - Estélyt rendezünk, harminc-negyven meghívottal, lenne tánc is, utána pedig vacsora - sorolta Tante Zizi ellentmondást nem tűrőn. - Mam'zelle Caroline zongorázhatna... - És én is - szólt közbe Amélie. - Reméljük, a márki nem lesz foglalt a tervezett időpontban. 41

- Egyetlen módon lehet erről megbizonyosodni. Ha megkérdezzük! Estelié csillogó szemmel nézett nagynénjére. - Én... vagyis Amélie, Mam'zelle Caroline meg én, holnap át is mehetnénk Felicitybe, hogy megkérdezzük a márkit meg a kuzinját, el tudnak-e jönni. - Nem! -jelentette ki Tante Zizi. - Nem, nem! - kiáltotta Madame Delacroix kétségbeesetten. Caroline kemény vonallá préselte ajkát. - Semmilyen körülmények között nem engedhetem, hogy egy nőtlen férfi házában tegyünk látogatást. Semmilyen körülmények között. 4. GYORSAN HALADTAK az előkészületek az estélyre. Madame Delacroix lelkesedése csupán addig tartott, amíg összeírták a vendégek listáját, és megírták a meghívókat. Miután az elkészült meghívókat szalaggal borított kosárba rakták, és az egyik inas gondjaira bízták, hogy kézbesítse őket, a háziasszony ágynak dőlt. Még az örvendetes hír, miszerint a márki örömmel tesz eleget a meghívásnak, is csak halovány mosolyt csalt az arcára. Magához hívatta Caroline-t, és néhány kurta utasítással a lány vállára rakta az estély előkészítésének minden terhét és felelősségét. Amélie meglepően nagy segítséget jelentett a készülődésben. Csöndes természete mögött nagyon gyakorlatias hozzáállás rejtőzött. Ő szervezte meg a szobalányok munkáját, akik alaposan végigtakarították a vendégfogadó szobákat, leporolták a szalonban az összes bútort, és méhviasszal kifényesítették a padlót a tánchoz. Caroline a menüre koncentrált. Javarészt a tenger gyümölcseiből és friss zöldségekből válogatott. Teljes niértékben megbízott a szakácsnőben, így nem kellett azon aggódnia, vajon a vendégeknek kínált fogások tetszést aratnak-e. Estelle, saját kérésére, a dekorációért vállalt felelősséget. Senkinek nem árulta el, pontosan mit tervez, de naponta kilátogatott a ház mögött húzódó kertbe, és alaposan szemügyre vette, melyik növény hogyan virágzik. Az idős kertész, aki lelki szemei előtt már látta, ahogy nagy gonddal csinosított kertjét letarolják a léha mulatozás kedvéért, általában eltűnt, amint Mam'zelle Estelié megjelent. A lány nem tudta rávenni, hogy elárulja, egy hét múlva melyik növény fog majd virágja teljében pompázni; azt mondta, ez árulásnak minősülne. Estelle-t napról napra jobban bőszítette a kertész, és egyre jobban tartott tőle, hogy a dekoráció minősége nem tükrözi majd kellőképpen tervezője ügyességét és hozzáértését. Az estélyi megelőző nap délutánján félelme testet öltött. - Mam'zelle! Mam'zelle Caroline, hol van? Caroline néhány szabad percében magával vitte az ötéves Mathilde-ot a teraszra, és angolul tanítgatta. Estelle kiáltozását hallva valami apróságra számított, de a lány könnyek között rontott be a házba. - Mam'zelle, nem mondhat nemet, most valóban nem teheti, ígérje meg nekem, hogy elkísér az erdőbe magnóliát, páfrányt és repkényt gyűjteni. Holnap estére csak így lesz teljes az összhatás. - Ó, Estelle, nem gondolhatod komolyan... - De igen, mam'zelle. Ha csak néhány csokrot teszünk fel, annyira közönséges, annyira egyszerű lesz a díszítés. Grandiózus hatást akarok elérni, rengeteg zöld növénnyel. A lépcsőkorlátokat virágfüzérekkel 42

díszítem, a bejáratot hatalmas virágépítmények ékesítik majd, a kandallókra virágzó gallyakat teszek, a sarokban pedig páfrányok és édesen illatozó ágak lesznek. - Édes gyermekem, nem hordhatjuk be a házba az egész erdőt - tiltakozott Caroline. - De egy részét igen, hogy valamivel kiegészítsük a kert nyomorúságos kínálatát. A „nyomorúságos kínálat" alatt rózsát, pipacsot, liliomot, valamint szebbnél szebb bokrokat kellett érteni. A magnóliák rögtön a bejárat mellett virítottak, így csupán borostyánnal és páfránnyal kellett kiegészíteni a kertben nyíló évelőket. Nem jelenthet túl nagy feladatot, ha gyűjtenek belőle egy-két kosárral az erdőben. így tehát Caroline és Estelle, Mathilde társaságában, aki ragaszkodott hozzá, hogy őt is magukkal vigyék, valamint egy inassal, nekivágtak az erdőnek. Kétkerekű csézán mentek, melyet tüzes pejkanca húzott; mellettük, az ülésen két nagy fonott, nedves ruhával és fátyolmohával kibélelt kosár pihent. Alig indultak el, Caroline máris rádöbbent, hogy túlzottan optimista volt. A szokványos növények nem lesznek megfelelőek. Poros, beszakadt vagy más módon sérült leveleket nem használhatnak fel Beau Repos díszítésére. Szinte tízméterenként álltak meg, az inasnak ilyenkor el kellett hoznia egy-egy ágat vagy kúszónövényt Estelle jóváhagyására, de a kiszemelt növények háromnegyede nem nyerte el Estelié tetszését, így eldobták őket. A vadszőlő friss zöld levelei egy pillanatra ugyan megtetszettek neki, de aztán mégis eldobta őket, azzal érvelve, hogy túlságosan buja hangulatot árasztanának az estélyen. A sárga jázmin bőrszerű zöld levelei kiállták ugyan a próbát, de mivel virágai már elszáradtak, valahogy mégsem tűntek tökéletesnek. Caroline végül maga vette kezébe a gyeplőt, így az inas machetéjével nyugodtan kószálhatott az erdőben, míg ők csigalassúsággal haladtak előre a kocsival. Egy darabon cukornádültetvény és legelő mellett haladtak el; az inas felült a kocsi hátuljára, így ezen a részen gyorsabban haladtak. Estelié észrevett egy ösvényt, amely egy kerítést követve vezetett az erdő sűrűje felé. Caroline, jobb belátása ellenére, rákanyarodott az útra. Gyanította, hogy már a Delacroix-birtok végénél járhatnak, bár teljes bizonyossággal nem tudta megmondani, meddig tart. Úgy tűnt, gyakran járnak az ösvényen, bár a fű középen tengelymagasságig nőtt. A nedves homokban jól látszottak a patanyomok, vagyis az eső óta már jártak rajta lovasok. Az út nyilvánvalóan annak az ültetvénynek a hátsó részéhez vezetett, amely mellett az előbb elhaladtak. Ha a hölgyek kikocsiztak, amit csak abban az esetben tettek meg, ha a szomszédos birtokra akartak eljutni, soha nem tértek le a főútról. Túlságosan fárasztó gyakorlatnak ítélték nők számára a lovaglást, ezért Beau Repos hölgyei is csak nagyon ritkán éltek vele. A délutáni nap már veszített erejéből, rézsútosan sütött a fák közt haladó ösvényre. Estelié feje fölé emelte selyem és csipke napernyőjét, mely ugyan nagyságánál fogva csak neki volt elég, de azért próbálta megosztani Mathilde-dal. Fölöttük madarak énekeltek. Egy mókus, amelyet meglepett hirtelen felbukkanásuk, felszaladt egy út menti fa törzsére, majd onnan egy kinyúló ágra, és haragosan vitatkozott velük. 43

Mathilde élvezte a látványt, de hamarosan beleunt, hogy ilyen lassan haladnak. Még ebben a csigatempóban is beljebb hatoltak azonban az erdőbe, mint Caroline szerette volna. Egyre határozottabban körvonalazódott benne az elhatározás, hogy vissza kellene fordulniuk; csupán egy csokor páfrány látványa tartotta vissza. Néhány méterrel beljebb pedig fényeszöld aszparágusz hatalmas indái ragadták meg Estelié figyelmét. Az inas éppen a lassan haladó kocsi felé cipelte kényelmetlen terhét, amikor közvetlenül a kanca előtt nagy szárny csapkod ásr a lettek figyelmesek. Fürjcsaládot riasztottak meg, a pelyhes csibék alig voltak nagyobbak a hüvelykujj körménél. Mint a tollpihék, úgy rebbentek fel a levegőbe, szüleik pedig fülsiketítő vijjogással rohantak a fűben, próbálva elterelni a veszélyt kicsinyeik felől. A kanca hátrahőkölt, mellső lábai a levegőbe emelkedtek. Félelmében élesen felnyerített, majd vad vágtába fogott. Caroline lazán fogta a gyeplőt, miközben a közeledő inast figyelte, és most kis híján kiejtette kezéből a kantárt. Gyorsan utánakapott, de a vadul imbolygó kocsi ide-oda dobálta. Az inas eldobta az aszparáguszt, és inaszakadtából a ló felé rohant. Caroline, miután ismét biztosan a kezében érezte a gyeplőt, döbbenten fedezte fel, hogy a félelemtől félőrült állat nem engedelmeskedik parancsának. Mathilde felsikoltott, és Estelle-be kapaszkodott. Estelle egyik kezével Mathilde-ot fogta, a másikkal Caroline-t. Ahogy napernyője kiesett a kezéből, félig dühösen, félig ijedten kiáltott fel. Caroline egy pillanatig azt hitte, az inasnak sikerül elérnie a lovat, de ahogy a férfi egy vonalba ért a kanca hullámzó vállával, felbukott és elterült a földön. Kétségbeesetten próbált arrébb gurulni, de nem kerülhette ki a kocsi kerekét, amely végül émelyítő zökkenéssel gördült keresztül a bokáján. A kocsi az akadálytól elveszítette az egyensúlyát, és az oldalára billent. Mielőtt még visszanyerhette volna stabilitását, a jobb kerék egy facsemetének súrlódott, a kocsi hátulja pedig teljes erőből egy tölgyfa törzsének vágódott. Caroline kirepült az ülésből, és elterült a földön, de közben még mindig a gyeplőt szorongatta a kezében. A kocsiból kiáltozás és nyögés hallatszott. Nem engedhette, hogy a kanca tovább húzza terhét a kocsi összetört kerekével. Feltápászkodott, a ló fejéhez botladozott, és addig simogatta a rémülten reszkető állatot, míg az megnyugodott. A kantárt egy fához kötötte, majd szinte vonakodva lépett oda a két lányhoz és az inashoz. Estelle kalapja ferdén lógott a hátán, ő maga pedig épp a kocsi hátuljánál igyekezett lekászálódni. Caroline a kis Mathilde-hoz lépett, aki elfehéredett az ijedtségtől, de néhány karcolástól eltekintve sértetlen maradt. Az inas már kevesebb szerencsével járt. A földön vonaglott, fogait összeszorította fájdalmában. Egyik lába természetellenes szögben lógott a bokájánál, mintha nem is volna benne csont. Caroline lehajolt hozzá, megnézte a lábát, majd felállt, és egy pillanatig szótlanul töprengett. Végül Estelle-hez fordult. - Jim nem tud járni. Egyikünknek segítségért kell mennie. - Egyedül? - nézett körül Estelle ijedten a csöndes, homályba burkolózó erdőben. 44

- Valakinek itt kell maradnia Jimmel és Mathilde-dal. Biztosra veszem, hogy a kistestvéred nem tudna visszasétálni veled Beau Repos-ba, legalábbis amíg még világos van... - De mam'zelle, ha mégis megvárnánk... - Semmi értelme kifogásokat keresned - vágott közbe Caroline ellentmondást nem tűrőn. - Ha tovább várunk, ránk esteledhet. Menni szeretnél inkább, vagy maradni? Válassz! - Én... én inkább mennék - válaszolta Estelié, de máris úgy tűnt, mintha megbánta volna döntését. - Akkor ne késlekedj! - kérte Caroline. Hátat fordított a lánynak, hogy az megértse, nem kaphat haladékot. Estelié örömteli kiáltására fordult meg. Lovas közeledett feléjük. Ahogy közelebb ért, Caroline először megkönnyebbült, de azután csalódottság váltotta fel ezt az érzését. Rochefort volt az egy szürke kancán. Mereven ült a ló hátán, szemében harag tükröződött, a szája körül kemény vonás húzódott. Leugrott lováról, majd hozzájuk lépett. Ahogy közeledett, felületesnek nem mondható tekintettel nézett végig négyükön. Tekintete oly sokáig időzött Caroline arcán, hogy a lány azt gondolta, biztosan ma-szatos az orra. Amint a márki az inasra pillantott, Caroline ujjával végigsimított az arcán, és látta, hogy véres. Rochefort hozzáértőbb, alaposabb mozdulattal simított végig Jim lábán, mint Caroline. - Eltört - mondta, miután felemelkedett. - Megérdemli, ha ilyen kalamajkát okozott önöknek. Caroline, akit kimondhatatlanul bosszantott a márki érzéketlennek tűnő magatartása, nyersen felelte: - Én fogtam a gyeplőt. Ha válaszával zavarba akarta hozni Rochefort-t, csalódnia kellett. - Értem - mondta a férfi, kevés kétséget hagyva a hozzáértéssel kapcsolatos véleményéről. Estelle meglepő módon nevelőnője védelmére kelt. - Mam'zelle nagyon jól hajt, valóban! Ha ő nincs, nekimegyünk a fának, és a kocsi darabokra törik. Már láttam, ahogy a törzse közeledik felénk, már vártam a halált, igen, és Mathilde is. Nem győzök csodálkozni, hogy életben maradtam. Komolyan mondom! Caroline arra gondolt, ha a férfi most is azzal a fensőbbséges „értem"-mel válaszol Estelle-nek, pofon vágja. Rochefort azonban megfordult, és az utat kémlelte, ahonnan érkezett, mintha várna valakit. Hamarosan egy keménykötésű férfi tűnt fel, hátaslovon. Caroline Mr. Pernellt ismerte fel benne, aki az elmúlt néhány hónapban intézőként dolgozott a birtokon. A férfi kalapját megemelve üdvözölte a hölgyeket. Lóháton ülve hallgatta a márki rendelkezéseit, majd elindult vissza Felicitybe, hogy végrehajtsa azokat. - Kérem - szólt utána Caroline. - Csak egy percre. - A márkihoz fordult, és azt kérdezte: - Ha jól érteni, az a szándéka, hogy Felicitybe viteti Jimet? - Valóban. - A lány kérdő tekintetét látva bővebben kifejtette elképzelését. - Közelebb van, és az inasom már szerzett némi tapasztalatot a törött végtagokról. - Közelebb? - Caroline Estelle kezét érezte a karján; ujjai a bőrébe vájtak. 45

- Ez az út tulajdonképpen határmezsgye Beau Repos és Felicity között. A főútról letérve lovaglóösvény vezet tovább, amelyen át az istállót közelítették meg a ház felől. - Ertem. Nagyon hálásak vagyunk érte, hogy ellátják Jimet. Ha lenne olyan kedves, és üzenetet küldene Beau Repos-ba, akkor nem kellene velünk is bajlódnia... - Nem hagyhatom önöket egyedül, és arra sem várhatunk, amíg önökért küldenek. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy velem tartsanak Felicitybe. Amint ellátták a sérüléseiket, örömmel viszem önöket haza Beau Reposba. - Uram, ön nem gondolta végig a helyzetet. Még az én jelenlétem sem jelentene elfogadható magyarázatot, ha kitudódna, hogy Estelié egy nőtlen férfi otthonában tett látogatást. - Ez esetben hadd tudassam önnel, hogy egy meglett korú, tiszteletre méltó hölgy személyében házvezetőnőt vettem fel, aki még az ön illendőségre vonatkozó elvárásainak is megfelel. Jöjjön, most már nem mondhat nemet. Minthogy Jim törött lábbal feküdt a földön, Estelle könyörögve, kimerültén kapaszkodott a karjába, Mathilde pedig összekarcolt könyékkel, sírásra álló szájjal állt mögöttük, szívtelenség lett volna, ha tovább akadékoskodik, így aztán beadta a derekát, bár a következő pillanatban csakúgy, mint Estelié, már kételkedett döntésének bölcsességében. A Madame Reau nevet viselő házvezetőnő vékony asszony volt, deres haját befonva hordta. Egyszerű szürke batisztruhát viselt, amelyet olyan gondosan kikeményített, hogy járás közben szinte már nem is su-hogott, hanem ropogott. Fehér köténye és vaskos cipője tévedhetetlenül bourgeoise megjelenést kölcsönzött neki. Szája kemény vonalú, fekete szeme az acélkeretes szemüveg mögött mintha soha nem rebbenne, kivéve azon gyakori alkalmakat, amikor az időt ellenőrizte lapos melléhez tűzött, acélfoglalatú óráján. A kivételesen hosszú és kemény pillantás, amit az órájára vetett, azt a benyomást keltette, mintha az asszony nem akarná elhinni, mennyire kevés idő telt el azóta, hogy utoljára ellenőrizte az időt, és nem tudna mire vélni, hogy a társaságában lévő személy még mindig feltartja a dolgában. Első pillantásra feltűnt, hogy párját ritkító házvezetőnő. Felicity ragyogott, ezt másképp nem lehet kifejezni. Az elülső galéria szárnyaló korintoszi oszlopai vakító fehéren tündököltek, csakúgy, mint a külső fal, melynek tisztaságát a kékeszöld zsalu még jobban kiemelte. A bejárat lépcsőkorlátja tökéletesen ki volt fényezve. A gyönyörűen faragott, intarziás bútorok a készítésük óta eltelt idő és a gondos törölgetés patinájával ragyogtak. A falakon damaszt, az ablakokon lyoni bársony és svájci muszlin függött. A padlót Európából és a Távol-Keletről hozatott puha szőnyeg borította. Számtalan aranyfüsttel bevont tükör lógott a kandallók fölött és az ablakok között, s ezek visszatükrözték a csillárok kristálydíszeinek csillogását, melyek még egy francia kastélynak is díszére váltak volna. Caroline úgy vélte, hogy bár a hatás lenyűgöző, a ház közel sem olyan barátságos, mint a praktikus, kissé rendetlen, de talán éppen ezért lakályos Beau Repos. A szobák ugyan elegánsak, de egyáltalán nem hívogatóak. 46

Amikor megérkeztek, a házvezetőnő már várta őket. Az emeleten lévő fényűző hálószobába vezette a társaságot, amelynek közepén faragott baldachinos ágy állt, magasba ívelő oszlopokkal és aranyfüsttel bevont fejlappal. Az oszlopokat, a cielde lit-t szalmasárga selyem borította, amelyhez fehér, alul aranyhímzéssel díszített moszkitóhálót erősítettek. Az ágy, valamint a szobában lévő többi bútor annyira lenyűgözték Estellet, hogy alig tudta figyelmét a baleset nyomainak eltüntetésére irányítani. Caroline is elismerte magában, hogy azért valamennyire ő is kíváncsi. Az ágy kétségtelenül női fekhely, mivel női szeszélyeknek megfelelően tervezték. Miután toalettjüket a körülményekhez képest rendbe tették, lekezelték horzsolásaikat és karcolásaikat, levonultak a szalonba. A házigazda már várta őket, mellette, egy konzolasztalon frissítő állt. A márki sem töltötte haszontalanul az időt: lovaglóruháját szalonkabátra, frissen vasalt ingre és térdnadrágra cserélte. Olyan kellemes benyomást keltett, hogy Caroline önkéntelenül is elismerő pillantást vetett rá, mielőtt elfoglalta székét. - Van angol teám - ajánlotta a férfi kedveskedő hangon, ahogy makacskodó gyereknek szokás kedvében járni. Caroline várakozón pillantott az ezüst teáskanna felé, mely mellett valódi kötött teababa állt. Beau Re-pos-ban gyakorlatilag ismeretlen volt ez az élvezet. Sem a háziak, sem a szolgálók nem tudták megérteni, Caroline hozzájuk hasonlóan miért nem a csokoládét vagy a kávét részesíti előnyben. A fekete, tintához hasonló főzetet iszogatva, amit angol feketetea csúfnéven szolgáltak fel neki, lassanként ő is nekik adott igazat. Lassan mosoly költözött szürke szemébe, ahhoz hasonlóan, ahogy a nap eső után előbukkan a felhők mögül, és hálásan pillantott a férfira. Rochefort, elégedetten a hatással, most Estelle-t üdvözölte, majd komoly arccal érdeklődött Mathilde sebesüléseiről. - És Jim? - kérdezte Caroline, miután a férfi kellően megcsodálta a kislány bekötözött ujját. - A betegszobában fekszik, a sütőkamra mögött. A bokája szilánkokra tört, de ott van mellette egy demi-zson jóféle bor, és a kézilányok nagy része is igyekszik elterelni a figyelmét a fájdalomról. Caroline összeráncolta a szemöldökét. - Nem is gondoltam rá... úgy értem, nem lenne jobb, ha Jim egy-két napra itt maradna? - Az inasom is ezt javasolja. - M'sieur Delacroix nagyon fogja sajnálni, hogy ilyen kellemetlenséget okoztunk önnek. Biztosan azt mondja majd, haza kellett volna vitetnem Jimet Beau Repos-ba. - Kérem, ne gyötörje magát ezzel. Én majd mindent elmagyarázok M'sieur Delacroix-nak. Ami pedig a kellemetlenséget illeti, számomra ez semmiség. Biztosra veszem, hogy M'sieur Delacroix is megtette volna ugyanezt az én szolgálómmal. - Természetesen... - Eh bien - vágott közbe a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Számomra is természetes. Megkérhetném, Mademoiselle Pembroke, hogy töltse ki a teát, tekintettel arra, hogy nálam nincs háziasszony. Estelié legszívesebben az ajkát biggyesztette volna, hogy nem őt választották ki a feladatra, de még idejében észrevette Rochefort 47

gunyoros pillantását. Gyorsan lesütötte a szemét, és kecsesen elfogadta a feléje nyújtott csészét. Nagy lelkierőről téve tanúbizonyságot, még arra is rávette magát, hogy megdicsérje a főzetet. Mathilde teáját tejjel ízesítették; miközben ezt iszogatta, a tálakon elrendezett sütemények és habcsókok között válogatott. A beszélgetést a két felnőttre hagyta, akik valami különös oknál fogva jobban szerettek csevegni, mint enni. Caroline éppen a második csésze teát töltötte Roche-fort-nak, amikor kinyílt az ajtó, és Victor lépett be. - Mondták, hogy itt találom önöket - kezdte, amint becsukta az ajtót, és feléjük indult. Gyorsan végigpásztázta a helyiséget, mintha valakit még hiányolna. Látta, ahogy Caroline Rochefort csészéje fölött egyensúlyozza a teáskannát, és egy pillanatra megállt, majd leült a kanapéra Mathilde mellé. - Teát, Victor? - kérdezte Rochefort. Kuzinja nagyot nyelt. - Igen, kérnék - mondta végül, amikor látta, hogy Caroline a válaszát várja. Amikor a kezébe fogta a csészét, sokáig kavargatta a forró italt, mintha nem tudná biztosan, mit is kell csinálni vele. Végül felnézett. - Az előbb, a kamrában járva értesültem a balesetükről. Remélem, az inasukat leszámítva nem esett komolyabb bajuk? - Miután erről biztosították, így folytatta: - Ezt örömmel hallom. Mivel nem láttam Mademoiselle Amélie Delacroix-t, attól tartottam, valamelyik emeleti szobában fekszik sérülten. - Nem kell semmi rosszra gondolnia - igyekezett Caroline megnyugtatni a férfit. - Csupán arról van szó, hogy Amélie nem szívesen tette volna félre a kötényét még arra a kis időre sem, amíg bennünket elkísér. Tudja, ő ellenőrzi a takarítást. Remélem, ön is el tud jönni holnap este Beau Reposba? Caroline észrevette a férfi hangjában a visszafojtott lelkesedést. Elgondolkodva kavargatta fényesen sötétlő teáját. A csöndes, befelé forduló Amélie-hez talán jobban illene Victor Rochefort, mint a márki. Madame Delacroix természetesen nem lenne elégedett ezzel a partival. Azt, hogy Amélie mit érez, ha érez egyáltalán valamit, senki sem tudta. Végtelenül szófogadó lány volt, mindenben eleget tett szülei kívánságának. Caroline úgy vélte, nem lenne nehéz feladat rávenni, hogy olyan férfihoz menjen feleségül, akit nem szeret. Igaz, Rochefort sem olyan férfinak látszik, mint aki megelégszik egy kötelességtudó asszonykával. Caroline felnézett, és észrevette, hogy a márki tekintete rajta pihen. Ugyanazzal a néma, gunyoros tekintettel nézte őt is, mint amellyel korábban Estelle-t dorgálta meg. A szoba túlsó végén, ahol a teaasztal állt, ízléses miniatűrök függtek a falon. Az apró festmények java részén embereket lehetett látni, az egyik azonban egy hatalmas, kőből épített kúriát, szinte már várat ábrázolt, a másik pedig egy hajót. Caroline azon kapta magát, hogy más érdekesség nem lévén, amely lekötné a figyelmét, a festményeket bámulja. Összeszűkült szemmel próbálta kivenni az ábrázolt személyek arcvonását és ruháját, valamint a kúria előtt kialakított kertet. Rochefort hirtelen letette a csészéjét és felállt. - Mielőtt távoznának, Mademoiselle Pembroke, szeretném, ha véleményt mondana afolymról. 48

- Miről, uram? - nézett Caroline kérdőn az eléje lépő férfira. - Afollymról - ismételte meg a márki, majd könyörtelenül kivette a csészét a lány kezéből, és felsegítette őt. - Ez egyfajta nyári lak, amit a kertben építek. Elsődleges célja, hogy egy kellemes séta végén árnyékos pihenőhelyet és szép kilátást nyújtson. Feltétlenül tudnom kell, hogy ön szerint megfelel-e erre a célra. Caroline-nak nem maradt más választása: eleget kellett tennie a kérésnek. A többiekkel együtt lesétáltak a lépcsőn, majd végiglépdeltek a sűrű bokrokkal teleültetett kerten át vezető téglaúton. Az út kis patakon vágott át, majd egy mesterséges dombra vezetett fel. Afolly ennek a dombnak a tetején épült. A nyolcszög alakú építményt hagymakupola koronázta meg. A nyolc fal közül hétre díszes ablakokat vágtak, amelyek szinte az egész falat betöltötték. A padlót színes kőmozaikkal fedték le, ezek madarakat, virágokat és kúszó vadszőlőt ábrázoltak. A falak és a pad még nem készültek el teljesen. Ennek ellenére már meg lehetett állapítani, milyen képet nyújt majd a nyári lak, ha végre elkészül. - Nos? - kérdezte a márki sürgetőn. - Elbűvölő. Biztosan mindenki gyönyörűnek találja majd. Estelle az egyik hátsó ablaknál állt, s a válla fölött hátraszólt: - Lenyűgöző. A kupola illik Felicity ciszternáinak fedeléhez. Victor meghajolt. - Milyen remek meglátás! - Látja, milyen szerény? - szólt oda Rochefort halkan Caroline-nak. - Szerintem nagyon ötletes megoldás - jelentette ki Estelle, és Victorra nevetett. - Ó, ha minden hölgynek megadatott volna az ön kiváló ízlése, mademoiselle - felelte Victor. - Ha jobban megnézem - folytatta Estelié oldalra billentett fejjel -, Felicity toronyszobájára is emlékeztet. - Igaza van. Ez Jean érdeme. - Valóban? Akkor fogadja őszinte gratulációimat. Sokaktól hallottam, hogy a toronyszoba igazából egy kupola a harmadik emeleti bálterem fölött. Ez tényleg így van? - Igen - felelte a márki mellőzve a részleteket. - Felicity eddig olyan tulajdonosokat kapott, akik nem tartózkodtak a birtokon. Soha nem használták a báltermet, ami szerintem elég nagy szégyen rájuk nézve. - Valóban - felelte a márki. Zöld szemében nevetés villant meg, ahogy gúny és gyöngéd elnézés keverékével nézett a lányra. - Nagyon izgalmas lehet a kupola alatt táncolni, és közben az éjszakai égbolton fürkészni a holdat és a csillagokat. - Estelle... - szólt rá Caroline, mivel észrevette, hogy a lány ügyesen rá akarja venni Rochefort-t, rendezzen bált. - Bizonyára - felelte a férfi komoran. Estelle már válaszolt volna, de nevelőnője figyelmeztető tekintete és Rochefort komor arckifejezése elbátortalanították. Caroline agyán átfutott, hogy Estelle talán jobban tart a márki rendreutasításától, mint az ő feddésétől. Rochefort-t azonban nem kellett ösztökélni, magától is beszélni kezdett a témáról. 49

- A bál megrendezésével az a gond, hogy nálam nincs háziasszony. Ha egy hölgy ellenőrzi az előkészületeket, az a szükséges illendőséget is biztosítja az esemény számára. Ha ez hiányzik, a legtöbb anya erkölcstelen, kicsapongó mulatozásra gyanakszik, és nem szívesen engedi el a lányát. Estelle szomorú beletörődéssel bólintott. - Értem. De... a házvezetőnője nem felelne meg erre a feladatra? - Ha a rokonom volna, talán igen, de nem ez a helyzet. Egyébként sem erezné magát jól ebben a szerepben, mivel... nem szívesen használom ezt a szót, de mégiscsak az alsóbb néprétegből való... - Tökéletesen értem. Nem tartozik a társaság krémjéhez. - Nagyon találó a kifejezés - értett egyet a márki. -De azért még korai lenne elkeserednie, mademoi-selle. Könnyen lehet, hogy áthidaljuk ezt a problémát. Estelle bevetette újonnan tanult női fortélyát: tágra nyitott szemmel fejezte ki csodálkozó érdeklődését, Rochefort-t azonban nem lehetett tőrbe csalni. Caroline hamarosan azt javasolta, induljanak haza. A lemenő nap rózsaszín fényében haladtak az úton; a lépcsőn már várták őket az erdőben gyűjtött növényzettel teli kosarak. Az estély napján ragyogóan sütött a nap, a szokottnál is nagyobb meleget sugározva. A háziak keveset reggeliztek, és szinte nem is ebédeltek. M'sieur Delacroix, megelégelve, hogy minden lépésénél aggódó nők óvják, nehogy rálépjen a kifényezett padlóra, vagy be-horpassza a gondosan felvert párnákat a szalonban, kocsiba ült, és elindult Bonne Chance felé. Anatole úgy próbált kimaradni az általános felfordulásból, hogy délig ágyban maradt a garconniére-ben. M'sieur Philippe egy verseskötetet vett magához, majd agar-conniére árnyékába húzva székét, leült olvasni. Caroline-nak ebben az időszakban szintén nem akadt sok tennivalója. Estelié buzgón díszítette a házat a nehezen szerzett növényekkel, Amélie pedig a székek elhelyezését irányította a szalonban. Caroline nem akart szükségtelenül beleszólni a lányok munkájába, így kilépett a teraszra. Theo épp ebben a pillanatban lovagolt el a rakpart felé, szőrén ülve meg a lovat. Caroline összeráncolt szemöldökkel nézett utána. Mostanában gyakran eltűnt: már hajnalban elment, és csak sötétedés után került haza. Időnként szórakozott, sőt, egyenesen titkolózó volt, mintha teljesen máshol járna az esze. A lány a korláthoz lépett, és megszólította a tanítót. M'sieur Philippe ujját könyvjelzőként az éppen olvasott oldalnál hagyva becsukta a kötetet, felállt, és átvágott a frissen kaszált füvön. Ahogy Caroline elé ért, szerelmes verseket tartalmazó könyvét szívére szorítva, utánozhatatlan kecsességgel meghajolt. - Szólított, mam'zelle? - Igen, m'sieur. Ön tudja, hová megy Theo minden hajnalban? A tanító arcán egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhant át. - Theóról kíván beszélgetni velem? Caroline nehéz szívvel vette tudomásul a férfi romantikus gondolatait. Végül úgy döntött, az lesz a leghatékonyabb gyógymód, ha úgy tesz, mintha semmit nem vett volna észre. - Természetesen - felelte közömbös hangon. – Mi másról? M'sieur Philippe kissé zavartnak látszott, majd ravasz fény villant meg a szemében. A lányra kacsintott. 50

- Értem ám a dolgokat - mondta, majd a kelleténél kissé hangosabban folytatta: - Sajnos, azt kell mondanom önnek, mam'zelle, hogy nem tudom a választ. Theo nem avatott engem a bizalmába. - Vagyis fogalma sincs róla, hová járhat? - Abszolút semmi. - Nem gondolja, hogy talán ki kellene deríteni? M'sieur Philippe kihúzta magát. - A tanítója vagyok, és nem az őre. Távol áll a természetemtől, hogy kémkedjek utána. Caroline-nak már a nyelve hegyén volt a csípős visszavágás. Csupán az tartotta vissza, hogy a tanító voltaképpen nem hibás. Mindnyájuknak feladata volna, hogy jobban odafigyeljenek a fiúra. Rikoltozás és szárnycsapkodás vonta el Caroline figyelmét. Apigeonnierből, a háztól jobbra lévő nagy, vakolt galambdúcból származott a zűrzavar. A kertész fia éppen galambot fogott vacsorára. A fiókák zamatos húsából ugyan kiváló fogás kerül majd az asztalra, Caroline azonban nem szívesen gondolt rá, ahogy az édes kis madarakat lemészárolják, és megfosztják őket tollazatuktól. Elnézésfélét mormolt, majd magára hagyta a tanítót, és visszasietett a házba. Bár Caroline-nak eleinte akadtak kétségei, a ház estére gyönyörű lett. A zöld növények füzérekben lógtak a bejárat előtti lépcső fölött. Két füzér a bejárati ajtó fölötti égő fáklyákat díszítette. Bent a páfránnyal szellősebbé tett csokrok visszatükröződtek a tükörfényesre polírozott bútorok felszínén. A házban rózsa, magnólia és méhviasz illata, valamint mirikaviasz fűszeres zamata terjengett. A díszítés mindemellett kellően mértéktartó volt. A hálószoba felől M'sieur Delacroix-t hangját lehetett hallani, amint bömbölve keresi legjobb inggombját, és inasát tökkelütött fajankónak bélyegzi. Későn ért haza Bonne Chance-ból, ekkorra Theo már elhasználta a fürdővizét, így aztán az öltözködéssel is késésben volt. Mathilde, mivel részt vehetett a dekoráció gyűjtésében, az estélyből sem akart kimaradni. Estelle anyja budoárjának ajtajában állt, és könnyek közt követelte a választ arra a kérdésére, miért kell a haját pontosan ugyanúgy viselnie, mint Amélie-nek. Egyedül Theo készült el idejében. Boldogan várta az estélyt, főleg pedig az utána következő táncot, és fütyörészve gyömöszkölte a párnákat. Hirtelen kocsikerekek zörgése hallatszott. A zűrzavar varázsütésre megszűnt. Colossus még egy utolsó pillantást vetett az inassá avanzsált szolgálókra, felhúzta fehér kesztyűjét, majd megállt az ajtó előtt. Madame Delacroix ibolyaszín muszlint és fekete ta-fotát ötvöző ruhakölteményben lépett elő szobájából. Fején fekete és ibolyaszín csíkos vászonból készült török turbánt viselt, melynek tetején egy brossal megtűzött tolldísz magaslott. Pár lépéssel mögötte a ház ura lépdelt, a szokásos térdnadrágban, harisnyában és báli cipőben. Amélie fehér muszlinruhát vett fel, hajában fehér rózsát viselt. Estelle, akinek hajában a szobalány reménytelenül próbálta egy újabb csattal biztosabban rögzíteni a fehér rózsát, csak akkor lépett elő szobájából, amikor már léptek hallatszottak a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Másodpercekkel azelőtt, hogy Colossus ajtót nyitott, Tante Zizi is megjelent. Púderes parókáját bonyolult, magas loknikba rendezte, s a hajkölteményt gyöngyökkel és szaténszalagokkal tette teljessé. Hal51

ványkék ruhájának négyszögletes nyakkivágását csipkefodor töltötte ki; a könyékig érő új jaktól csipkekézelő borult a kézfejére. Széles, turnűrös szoknyája elöl szétnyílt és csupa fodorból varrt alsószoknyát engedett láttatni. A halvány színek jótékonyan kendőzték ráncos bőrét. Tovatűnt korokat idéző frizurája különös méltóságot kölcsönzött neki. Madame Delacroix arca ijesztően elvörösödött. Tante Zizi csak nagyon ritkán ereszkedett le az effajta szórakozásokhoz, még ritkábban öltötte magára a francia udvar grandé toilette-]ét, amely mindannyiukat olyan dolgokra emlékezteti majd, amelyeket jobb mihamarabb elfelejteni. Senki nem teregeti ki a szennyesét mások előtt. Most azonban már nem maradt idő az átöltözésre, Tante Zizi különben sem lett volna hajlandó erre. Madame Delacroix hamarosan megnyugodhatott, hogy kellemes estélyi sikerült szerveznie. Úgy tűnt, a meghívottak közül mindenki eljött, kivéve egyvalakit. Az inasnak, aki körbevitte a meghívókat, gondosan a lelkére kötötték, hogy először Felicitybe menjen, és bizonyosodjon meg róla, hogy az urak tiszteletüket teszik az estélyen. Ha más elfoglaltságuk lenne arra az időpontra, az inas térjen vissza Beau Repos-ba, és akkor újabb időpontot választanak. Ha azonban kedvező az urak válasza, akkor szétoszthatja a többi meghívót is, ügyelve arra, hogy a ház asszonyainak saját meghívójukat keresve ne csupán arra legyen lehetőségük, hogy átlapozzák, ki a többi meghívott, de azt is megtudják, ki az est díszvendége. Egyedül Fletcher Masterson nem jelent meg az estélyen. Üzleti ügyeire hivatkozva kérte mind Caroline, mind a háziasszony elnézését. Caroline sárgásfehér muszlinruhát viselt, fürtjeit sárga rózsával díszítette. Ő ült elsőként a zongorához. Bár nem büszkélkedhetett kimagasló zenei tehetséggel, azért egészen tűrhetően zongorázott. Uj-jai könnyedén szaladtak a billentyűkön, így közben a táncolókat is figyelhette. Az elmúlt héten is ő zongorázott, miközben M'sieur Philippe, mint kiváló táncos, fordult néhányat Amélie-vel és Estelle-lel, csiszolva a francia négyes, a gavotte, a contredanse és természetesen az újonnan divatba jött valcer mozdulatain. A tanító cseresznyepiros szaténból varrt, csipkével díszített ruhájában feszítve szintén megjelent. Ősi, a kreolok körében tisztetetet ébresztő neve a Delacroix családnál betöltött pozíciója ellenére is biztosította, hogy bármely társasági eseményre beléphessen. Ezenkívül ő felelt érte, hogy a környékbeli ültetvényesek lányai megfelelő tánctudással rendelkezzenek, és neki kellett megmentenie védenceit attól a szégyentől, hogy partner híján petrezselymet áruljanak. M'sieur Delacroix idősebbik lányát vezette a táncparkettre. A márki Madame Delacroix előtt hajolt meg, Victor pedig Estelle-t kérte fel. Miután ez megtörtént, a táncoló párok ellepték a parkettet. A szalont és az apró nappalit erre az alkalomra összenyitották, s az ily módon megnagyobbított szoba megfelelőnek bizonyult a vendégek elhelyezésére. Minden egyes négyzetcentire szükség volt, ahogy a társaság a gyors contredanses-ba fogott. Több vendég el sem fért volna. Ahogy telt az idő, és a táncosok kimelegedtek, kinyitották a külső ajtót, s ezután a nagy tálakban kínált puncs szintje is vészesen süllyedni kezdett. A márki és kuzinja kivételével a vendégek a szomszédokból álltak, akik mind jól ismerték egymást. Egymás között nem sokat adtak a 52

formaságokra, sőt, a körükben megjelenő ismeretlenekkel is ugyanígy bántak. Angliában egy harmadik félnek kell bemutatnia egymásnak két ismeretlen embert; a kreol estélyen azonban elegendőnek bizonyult a tény, hogy a Delacroix család elfogadta az újonnan érkezetteket. Rochefort-t ostrom alá vették, ezt nem lehet másképp kifejezni. Mulatságos látványt nyújtott, ahogy az eltökélt mamanok minden lehetséges alkalmat megragadtak, hogy felhívják a márki figyelmét fehérbe öltöztetett lányaikra. A férfi nem tudott úgy megállni, hogy két vagy három lány teljesen véletlenül ne éppen mellette ejtse a földre táncprogramját, vagy Theo kifejezésével élve, úgy hullajtottak el zsebkendőiket, kendőiket és szalagjaikat, mint vedlő csirkék a tollúkat. Ha Rochefort leült, szinte letolták a kanapéról a mellette lévő helyért ügyeskedő hölgyek. Ha poharában punccsal jelent meg, minden elérhető közelségben lévő lány majd elepedt a szomjúságtól. Nem csoda, ha Rochefort időről időre Amélie mellett talált menedéket, akit táncolni vitt. A lány jól táncolt, és kellemesen tudott beszélgetni, anélkül, hogy kétségbeesetten kellett volna valamilyen témát találnia, s ami jelen esetben a legnagyobb erénye, sem tánc közben, sem utána nem akaszkodott rá a márkira. Ezek a jellemvonásai csak tovább növelték finom szépségét. Estelle kapta meg a lehetőséget, hogy a következő táncot a márkival lejtse, de mivel apró gesztusokkal, szoknyája libbentésével, és büszke pillantásával mind azt jelezte, hogy ezt győzelemként fogja fel a többi lány fölött, Rochefort többet nem kísérte a táncparkettre. A lány azzal vigasztalta magát, hogy bátyja baráti körében flörtölt, végül pedig Hippolyte Gravier-nek szentelt különös figyelmet. Mindent megtett, hogy később elmondhassa, a bál éjszakáján egy percre sem ülhetett le. - Ön nem szokott táncolni? Caroline felnézett, és látta, hogy Rochefort vette át Theo helyét. Kezét a kottán tartotta, de közben a lány válaszát is várta. - Dehogynem, valakinek viszont zenét is kell szolgáltatnia a vendégek számára - felelte a lány. - Ha nem tévedek, ez a feladat mindig a nevelőnőre hárul. - Jól gondolja. - Beletörődött ebbe a szereposztásba, vagy úgy gondolja, később esetleg kellemesebbre cseréli helyzetét? - Nagyon kielégítőnek találom jelenlegi helyzetemet, uram - válaszolta Caroline hűvösen. - Ez nem válasz a kérdésemre, de hagyjuk. Kérem, ne szólítson többé uramnak, különösen ezen a fagyos hangon. Mindig az az érzésem támad, hogy rendreutasítanak. - Nem vettem észre, hogy erre bármikor is szükség lett volna. - A lány óvatosan Rochefort-ra pillantott, szemében nevetés villant meg. - Igen, ezt észrevettem. - Valóban? - incselkedett Caroline. Nem tudott ellenállni neki, hogy tréfálkozzon egy kicsit a férfi rovására. - Már kezdtem azon gondolkozni, nincs-e valami gond a látásával, mivel ma este annyi elejtett zsebkendőn és sálon lépett keresztül. - Lehet, hogy félig vak vagyok - hajolt közelebb hozzá Rochefort -, de azt el kell ismernie, hogy ügyesen mozgok. 53

Caroline hamis hangot ütött le, amit gyorsan helyesbített, és csak utána kockáztatott meg egy pillantást a férfira. A márki arca közömbös volt, mégis valami melegség sugárzott róla; talán a zongorán álló gyertya fénye ragyogott mély tüzű zöld szemében. Ahogy véget ért a zeneszám, Rochefort a terem felé biccentett. - Amélie-t látom közeledni, szerintem önt akarja felváltani. Ha egyetért, most kipróbálhatjuk, valóban ügyesen mozgok-e. Vacsora előtt már csak néhány táncra kerülhetett sor. Caroline azzal ugratta a férfit, hogy az ő szoknyája mögé bújik a jó partit remélő mamanok ostroma elől. Rochefort ennek ellenére még kétszer fordult vele a táncparketten, s csupán Victor és Anatole kérhette te tőle a lányt, mielőtt a vacsorához kísérte. Caroline gyanította, hogy ezek az események nem kerülik el Madame Delacroix figyelmét. A háziasszony valóban feléjük közeledett, ahol Rochefort-ral ültek Amélie és Victor társaságában. Ellenséges pillantást lövellt rájuk, keble méltatlankodva zihált annak láttán, hogy nemesi díszvendége lányai angol nevelőnője mellett ül. Caroline nem tartott az asszony haragjától, mivel tudta, hogy többnyire csupán színpadias kellék, de nagyon nem kedvelte a jeleneteket. A hirtelen támadt csöndre Rochefort is felpillantott, és követte a lány tekintetét. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, majd mosolyogva, magabiztosan felállt. - Madame Delacroix - kezdte -, éppen önt kerestem. Engedje meg, hogy gratuláljak önnek nagyszerű estélyéhez. Ön igazi entrepreneuseparexcellence. Azon törtem a fejem, kit is kellene felkérnem rá, hogy ellássa annak a bálnak a háziasszonyi teendőit, amelyet Felicity házszentelőjének szánok. Úgy vélem, megtaláltam a feladatra a legmegfelelőbb hölgyet! Madame Delacroix megtorpant. A hirtelen öröm szótlanná tette, előbbi rosszkedve semmivé foszlott. Amikor végre megtalálta a kellő szavakat, ömlengeni kezdett: - Ó, uram, méltatlan vagyok a megtiszteltetésre. Caroline ajkához emelte a kezében tartott poharat, és a széle fölött mosolyogva nézte a márkit. Amikor azonban rádöbbent, mit jelent valójában a márki előbbi gáláns ajánlata a háziasszony felé, kis híján félrenyelte italát. Hiszen voltaképpen ő, és nem Madame Delacroix felel majd a rengeteg apró teendőért, amely egy bál szervezésével együtt jár; neki kell együtt készülődnie Felicity gazdájával; neki kell ellenőriznie az utolsó simításokat, amelyek a biztos sikert vagy bukást jelentik. Ahogy erre gondolt, kellemes forróság árasztotta el a testét. Biztosan csak a bor, nyugtatta magát, de hirtelen félelmetes bizonyossággal tudta, hogy teljesen másról van szó. 5. A BEAU REPOS-BAN rendezett estélyt követően felpezsdült a környék társasági élete. Számtalan délelőtti vizitet kaptak. A vendégkártyák kupacban gyűltek a hallban. Estélyek, fogadások és alfresco reggelik követték egymást, melyet ifjú szépségek reménykedő ma-manjai szerveztek. Inasok végeérhetetlen sora vitte szét a meghívókkal megrakott kosarakat. Beau Repos-nál azonban mindig megálltak. Tudomásul kellett venni a sajnálatos tényt, hogy a háziasszonynak először arról kell gondoskodnia, hogy 54

Delacroix család tagjai elfogadják meghívását, mert a márki és kuzinja csupán ebben az esetben teszi tiszteletét házánál. Egymást követték a bálok és estélyek. A Delacroix család hölgytagjai délig aludtak, a nap fennmaradó óráit pedig a városban töltötték; napjaik tehát szinte ugyanúgy folytak, mint a téli időszakban. Madame Delacroix, miután bizonyossá vált, hogy várandós, még egyszer annyi időt töltött ágyban. Mint mondta, így gyűjt erőt hozzá, hogy leányait elkísérje a bálokba. Alkalmanként megengedte, hogy Caroline egyedül gardírozza a lányokat, arra azonban nem akadt példa, hogy a környéken tartott, legszórakoztatóbbnak ígérkező estélyekről elmaradjon. Hamarosan úgyis csak a családjával és legszűkebb baráti körével fog találkozni, így nem állt szándékában előrehozni ezt az időszakot. Az estélyt követő tizedik napon Fletcher Masterson jelent meg a Delacroixportán, de csak Caroline-t találta ébren és megfelelő öltözetben. Egyáltalán nem látszott azonban csalódottnak emiatt. A gyeplőt a rá várakozó lovászfiúnak adta, a szükséges utasítások kíséretében, majd fellépdelt a lépcsőn. Colossus az ajtóban várta, s elvette tőle kalapját meg lovaglópálcáját. Fletcher nem kért frissítőt; arcán fanyar mosollyal fordult Caroline-hoz. - Remélem, nem érkeztem túlságosan korán? - Egyáltalán nem - felelte Caroline, és a kezét nyújtotta. - Ha túl csöndesnek találja a házat, az csak azért van, mert mostanában vég nélküli mulatságokon veszünk részt. Nincs kedve csatlakozni hozzánk, feltéve, hogy elég sokáig marad Ciprusligeten? A férfi elkomolyodott, ahogy leült a székre, amellyel Caroline kínálta. - A mulatságaik híre, ahogyan ön nevezte, még New Orleansba is eljutott. Attól tartok, az én vérmérsékletemnek ez nem igazán felel meg. Azonban remélem, elkísérhetem majd önt a bálra, melyet új szomszédunk rendez. - Ezek szerint a városban Rochefort báljáról is beszélnek? A férfi bólintott. - Az olyan nagyságrendű és jellegű megrendelések, amelyeket ez a fickó tesz, nem maradnak észrevétlenek. - Bizonyára így van. - Az enyémhez hasonló bizományos vállalkozások természetesen hálásan fogadják ezeket a grandiózus befektetéseket. Ennek ellenére van a dolognak egy olyan oldala, ami nagyon nem tetszik nekem. - Valóban? - bátorította Caroline, amikor a férfi tanácstalan arccal elhallgatott. - Amíg a városban voltam, alkalmam nyílt beszélni egy hölggyel, aki levelezni szokott Madame Delacroix-val. Ez a bizonyos hölgy hintette el, hogy Madame De-lacroix látja majd el a háziasszonyi teendőket Rochefort bálján. - Pontos az információ. - Nem szeretnék tiszteletlen lenni a háziasszonyával szemben, de úgy vélem, a munka java része az ön vállát nyomja majd; olyan terheket kell magára vennie, amelyek messze nem tartoznak egy nevelőnő kötelességei közé. Caroline nem tiltakozott. - Én igazán nem bánom. - Van azonban a dolognak még egy aspektusa -folytatta a férfi, és elfordította a fejét. - Ön bizonyára nem gondolt arra, milyen látszatot kelt majd a készülődés. Szükségszerűen közeli kapcsolatban lesz a márkival. 55

Tudom, hogy azt gondolja, a kora és munkaköre megóvja önt annak következményeitől, hogy megszegték a társadalmi konvenciókat, de mégsem helyénvaló, ha túl sokszor látják Felicityben megfelelő kíséret nélkül, bizalmas beszélgetésben a márkival. - Nagyra értékelem, hogy ennyire aggódik értem -kezdte Caroline hidegen, de a férfi felemelt keze elhallgattatta. - Tudom, semmi jogom nincs hozzá, hogy a viselkedését bíráljam. Ennek ellenére kötelességemnek érzem, hogy megóvjam önt attól, hogy vigyázatlanul olyan helyzetbe kerüljön, amelyet visszataszítónak talál. Talán jobban megérti mondandóm lényegét, ha elmondom önnek, hogy a márki New Orleansban közeli kapcsolatban állt a Théátre d'Orléans színésznőivel. A következő pillanatban két dolog vált világossá Caroline számára. Egyrészt a mellette álló férfi puritán világnézete, a másik pedig a szokatlan látogatás oka, hétköznap, ráadásul ebéd előtt. Fletcher Masterson féltékeny. Akármilyen magyarázatát adja is aggodalmának, igazából attól retteg, hogy ő, Caroline nemkívánatos viszonyt kezd a márkival. Caroline felemelte a fejét, és így szólt: - Attól tartok, nem értem, mennyiben érint ez engem. A férfi elpirult. - Bizonyára megérti... - Ön azért szentel ennek az ügynek ennyi figyelmet, mivel úgy véli, Rochefort nem közeledhet hozzám tisztességesen, hiszen én csak egy nevelőnő vagyok és mint ilyen, más megfontolásban szóba sem jöhetek. Nagyon köszönöm önnek, Mr. Masterson! - Nem, az isten szerelmére, én nem gondoltam ilyesmit. Csupán figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon a jó hírére. - Az aggodalma teljesen szükségtelen. Beszélgethetnénk esetleg másról? Témát váltottak, de hiába. Alighogy Fletcher belefogott annak magyarázatába, milyen üzleti ügy szólította a városba, a Beau Repos felé vezető úton Rochefort tűnt fel csézáján. Amint megérkezett, dobott egy tízcentest a lovászfiúnak, aki mohó arccal ugrott a gyeplőért. Utasításokra nem volt szükség. A fiú rögtön gondját viselte a lónak, ahogy a férfi ruganyosán fellépkedett a lépcsőn. A mozdulat, ahogy karimás kalapját és lovaglópálcáját Colossusnak nyújtotta, majd elfogadott egy pohár madeirát, arról árulkodott, hogy otthon érzi magát. Caroline szinte tapinthatóan érezte az amerikai nemtetszését és ellenszenvét. - Remélem, jól van - csókolt kezet Rochefort Caroline-nak, majd kurtán biccentett a mellette álló férfinak. - Masterson. - Rochefort. Caroline udvariasan válaszolt a márki érdeklődésére. Csönd támadt. Fletcher a torkát köszörülte, majd könnyednek szánt beszélgetést kezdett az időjárásról. Caroline felelt neki is, majd a beszélgetés ismét akadozni kezdett. Az amerikai hirtelen komoly arccal fordult a lány felé. - Még egy dolog. Nem akarom olyasmibe ütni az orrom, amihez semmi közöm, még kevésbé olyasmire célozni, hogy esetleg figyelmetlenek lennének, de tudják önök, mivel tölti az idejét az ifjú Théophile? A rakparton kocsiztam végig, és egy másik fiúval láttam eltűnni az erdőben. Nagyon gyanús volt a dolog, nem találok rá más szót. 56

- Gyanús? - kérdezett vissza Caroline, és összevonta a szemöldökét. - Látszott, hogy nem akarják, hogy észrevegyem őket. - Egy olyan korú fiút, mint Theo, nem lehet úgy nevelni, mint egy másfél éves tipegőt - jegyezte meg a lány. - Erősen kétlem, hogy Theo bármiféle titkos üzelmekbe keveredett volna. - Caroline-t ugyan aggasztotta a fiú gyakori eltűnése, de erősebb volt lojalitása Beau Repos felé, semhogy ennek hangot adjon. Fletcher megsértődött a csípős válasz miatt; lehajtotta a fejét. - Őszintén remélem, hogy erre minden oka megvan. - Én talán magyarázatot adhatok a rejtélyre - szólt közbe a márki csizmás lábát keresztbe vetve. - Legjobb tudomásom szerint Theo Jackkel, az intézőm fiával együtt tutajt épít. - Tudhattam volna - sóhajtott fel Caroline megkönnyebbülten, és hálás mosolyt küldött Rochefort felé. - Mindig is bolondult a hajókért meg a legkülönfélébb vízi járművekért. - Tutajt? Ezen a folyón? - kérdezte Fletcher kételkedve. - Theo megfontolt fiú. Biztos vagyok benne, hogy semmi veszélyes dologba nem kezdene. Fletcher nyájasan elmosolyodott, de nem hagyta szó nélkül. - A fiúk arról ismerszenek meg, hogy nem ismerik fel a veszélyt. Caroline nem csüggedt el. - Theo számára nem jelenthet komoly veszélyt a folyó, úgy úszik, mint a hal. Fletcher kissé lecsillapodott, bár egyáltalán nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőzni. - Hogy van Jim? - érdeklődött Rochefort Caroline felé fordulva. Az inast csupán néhány napja engedték haza Feli-cityből. Caroline meglepődött, hogy a márkit továbbra is érdekli a fiú hogyléte. - Szépen javul, bottal már tud járni. A lovászfiúk nagyon irigylik, hogy ilyen sok időt tölthetett önnél. - Szerintem inkább azért irigylik, mert megpróbálta megmenteni Beau Repos hölgyeit - válaszolta Rochefort. - Ez bármely férfi számára nagy megtiszteltetést jelent. Caroline magabiztosan válaszolt a nyilvánvaló udvarlásra, így a beszélgetés hamarosan más vizekre terelődött. A márki nem sietett előhozakodni jövetele céljával, sőt, M'sieur Delacroix vagy az ifjú hölgyek holléte felől sem érdeklődött. Caroline megoldhatta volna a helyzetet, azonban különös vonakodás tartotta vissza Fletcher gyakori, zavarodott pillantásai láttán, amelyeket a márkira vetett. A látogatás kitűnő alkalmat jelenthetett volna, hogy megbeszéljék a bál előkészületeit, de Caroline Fetcher korábban felvázolt aggályaira gondolt, és elvetette az ötletet. Nevetséges lenne, ha az erkölcsi prédikációival foglalkoznék, biztatta magát, mégsem tudta a báli előkészületekre terelni a szót anélkül, hogy teljesen téves látszatát ne keltse, milyen viszonyban áll a márkival. Eddig minden alkalommal Madame Delacroix jelenlétében folytak megbeszéléseik, mintha ő is részt venne a készülődésben; mindig a leghivatalosabb körülmények között találkoztak. S bár Rochefort szívélyesen viselkedett, soha nem lépte át a jó ízlés határát. Caroline időnként, amikor lejegyezte a márki kívánalmait, úgy érezte, szívesebben állna a férfi szolgálatában. 57

Talán Fletcher jelenléte, vagy Madame Delacroix távolléte miatt, a márki most nem tett említést a bálról. Amint megérkezett a madeirája, a vetésforgóról és Fletcher legfrissebb mezőgazdasági elképzeléseiről kezdtek beszélgetni. Rochefort végül letette üres poharát, és felállt. Voltaképpen Fletchernek kellett volna elsőként távoznia, mivel a szokásos látogatási idő már lejárt. Rochefort elköszönt Caroline-tól, majd végigmérte a székében továbbra is egykedvűen üldögélő szomszédját. Szemében nevetés villant meg, ahogy félrehajotta a fejét. - Velem tart, Masterson? - kérdezte. - Legalább nem leszek egyedül. A nyugat felé eső földeken gondjaim vannak az öntözéssel. Nagyra értékelném, ha tanácsokkal szolgálna nekem. Semmivel sem lehetett volna hatásosabban felkelteni Fletcher érdeklődését. Caroline együttérzéssel figyelte az arcán tükröződő belső vívódást. Masterson természeténél fogva soha nem viselkedett durván, ugyanakkor nem szívesen utasított volna vissza olyan beszélgetést, amely a szívéhez legközelebb álló témáról - a gazdálkodásról - folyt. A márki hátsó szándékát már nehezebb lett volna megfejteni. Lehet, hogy csak Fletcher nyilvánvaló bizalmatlanságát akarta oldani, de az is elképzelhető, hogy nem szívesen hagyta volna őt kettesben Caroline-nal. A lány nem táplált illúziókat arra vonatkozóan, hogy Rochefort-nak valóban szüksége van-e Fletcher tanácsaira. Az elejtett célzásokból pontosan tudta, hogy a márki teljes mértékben megbízik az intézőjében, és most éppen a földek feltöltésével és a talajjavítással vannak elfoglalva, előkészületként a következő tavasszal esedékes vetéshez. A kérdés sokáig foglalkoztatta még azután is, hogy a két férfi porfelhőbe burkolózva elhagyta a Delacroix-portát. A háziasszony méltatlankodva vette tudomásul, hogy amíg ő aludt, a márki látogatást tett a házban. - Miért nem értesített engem? És Amélie-t vagy Estelle-t? Tudhatná, hogy percek alatt elkészülünk. Hogyan is képzelhette, hogy a vendégeinket szórakoztatja, miköben mi nyugodtan alszunk? Caroline hirtelen nem tudott mit felelni. Igaz, Rochefort nem kívánt találkozni a hölgyekkel, de ő sem ajánlotta, hogy fölébreszti őket. A márki nem is engedte volna, magyarázta magának; túlságosan elfoglalta őt a két férfi közti ellenszenv elsimítása, de egyik magyarázat sem fedte teljesen az igazságot. Figyelmetlenség? Hiúság? Nem akart az okokon töprengeni. Bocsánatot kért, majd kissé zavarodottan a dolga után nézett. A bál napja egyre közeledett. Az utolsó simításokhoz szükséges elintéznivalók listája egyre nőtt, Caroline-nak ennek ellenére nem adódott alkalma, hogy megbeszélje a dolgokat Rochefort-ral. Madame Delacroix gondoskodott róla, hogy erre ne kerülhessen sor. Eltökélten lefoglalta magának a márkit, ha pedig éppen nem ő maga beszélgetett vele, akkor különféle programok ürügyével elküldte valamelyik lányával. Rochefortnak látszólag nem volt ellenvetése, hogy megszemlélje a kertet, megcsodálja a naplementét a folyón, vagy más, hasonlóan kellemes elfoglaltságban vegyen részt, magában azonban jól mulatott Madame Delacroix mesterkedésein. Szívesen válogatott hímzőselymet Amélie-vel, écartéí játszott M'sieur Delacroix-val, avagy backgammonozott Tante Zizivel, esetleg megmutatta Anatole-nak, hogyan kell úgy befogni a lovakat a cséza elé, hogy egymás mögött haladjanak. Caroline egyszer sem vette 58

észre rajta, hogy unatkozna, márpedig erre minden oka meglett volna. Egyetlen londoni dandy sem szenvedne ennyit, hacsak nincs rá jó oka. Caroline egy reggel arra ébredt, hogy már csak két nap van hátra a bálig. Dekoráció, virágok, táncrendek, pódium a zenészeknek, a megfelelő zene kiválasztása, a vendégek ültetése, és még ezer apró részlet kavargott a fejében. Nincs más hátra, beszélnie kell Rochefort-ral. Lelki szemei előtt látta a kavarodást, ami a bál estéjén várná, ha ezt elmulasztaná. Ha ezt nem teheti meg mások társaságában, akkor egyedül kell felkeresnie a férfit. Erre pedig legegyszerűbben úgy kerülhet sor, ha ellátogat Felicitybe. A gondolatra cserbenhagyta a bátorsága. Igaz, hogy a házvezetőnő is jelen lenne, de mégsem helyénvaló, ha egy fiatal nő látogatást tesz egy nőtlen férfi otthonában. Caroline ugyan nem sokat adott a látszatra, de nem szívesen adott volna alapot a mendemondának, mely szerint meg akarja szerezni magának Rochefort márkit. Anatole mentette meg a helyzetet. Éppen a nappaliban üldögélt, szájában egy aranyfejű elefántcsont fogpiszkálóval. Caroline kérdésére, hogy miért kelt fel ilyen hamar, azt felelte, hogy a hajtűkanyarok bevételét szeretné gyakorolni az úton kocsijával. Örömmel nyugtázta, hogy nézőközönsége is lesz frissen szerzett tudományának. Ha Caroline meg kíván állni Felicityben, ám legyen, ő maga is gyakran benéz új szomszédjukhoz. Rochefort soha nem sajnált tőle egy po-hárka jófajta bort. Igazán nagyszerű ember a márki, un gentilhomme pár excellence! Mindig férfiként kezelte őt, soha nem bánt vele lekezelően. Igaz, a mulasztást sem tűrte, de ha látta az igyekezetet, nem volt szükség magyarázkodásra. Caroline magában mosolygott a filozofikus gondolatok hallatán. Anatoleban kedvező változás ment végbe az elmúlt hetek során. Levetkőzte hanyagságát, és egyre ritkábban vette fel az életunt férfi ellenszenves Pózát. Időnként egyenesen lelkesedést mutatott. A legszembetűnőbb változást azonban öltözködése mutatta. A múlté lett a sok élénk szín és a túlzott díszítés. Anatole most már annak látszott, ami valójában volt: gondtalan, biztos anyagi háttérrel és fényes jövővel rendelkező fiatalembernek. Figyelmüket egy gőzhajó figyelmeztető füttye ragadta meg. A Jackson tábornok haladt el a vízen teljes sebességgel, lobogó zászlókkal. A gőzhajó fedélzetén utazó hölgyek észrevették őket, és integetni kezdtek, Anatole pedig válaszképp felemelte lovaglóostorát, miközben a hajó lassan távolodott. Rochefort-t nem találták otthon; Victorral és intézőjével kiment megszemlélni a földeket. A komornyik a szalonba kísérte őket, majd kiment. Valószínűleg a házvezetőnővel beszélt, mivel az asszony pár perc múlva a szobába lépett. Caroline láttán magasba szökött a szemöldöke, de nem tett megjegyzést, csupán mereven elmosolyodott. Tájékoztatta őket, hogy küldöncöt küldött gazdája után, majd távozott. Anatole arcán harag tükröződött, Caroline pedig egyszerre mulatott és bosszankodott magában. Lassan teltek a percek; a carrarai márvány kandallópárkányon álló aranyutánzat órán pontosan nyomon követhették. Caroline-on borzalmas érzés vett erőt: nem lett volna szabad eljönnie. Idegesen játszott az egyik párna fodrával, majd hirtelen felugrott, és az ablakhoz sétált. 59

Nem vallott rá ez az izgalom. Nem értette saját magát. A muszlinnal takart ablak mögött, a folyón feltűnt a gőzös; Caroline örömmel vette, hogy valami végre eltereli a figyelmét. A Jackson tábornok éles füttyöt adott ki, majd Felicity felé kanyarodott. A dokkhoz érve kikötöttek, majd leengedték a hajóhidat. Selyembe és sárga muszlinba öltözött hölgy szállt le elsőként, szenesvödörre emlékeztető kalapja fölött csipkés szélű napernyővel, és kényeskedve lépett a rakpartra. Egy rakodómunkás követte, hátán hatalmas utazóbőrönddel. Egyet lépett, mialatt a hölgy kettőt, és ingadozott terhe alatt, igyekezvén nem megelőzni a nőt. Mögöttük egy szobalány rattantáskát és több kézitáskát cipelt. Anatole Caroline válla mögé került. - Ön szerint ki lehet az? Ebben a pillanatban lovas tűnt fel a színen: Rochefort. A lépcső előtt megállt, majd csípőre tett kézzel figyelte a menetet. Amint a sárga ruhás nő észrevette, olyan hangosan sikított fel, hogy még a szalonba is behallatszott. Félrehajította napernyőjét, és kitárt karral vetette magát a férfi mellkasára. A márki rezzenéstelenül állta a rohamot, és magához ölelte a nőt. Caroline hirtelen elfordult. Anatole elhúzta a vékony muszlinfüggönyt, majd elismerően füttyentett. - Azt a mindenit! - hüledezett. - Hiszen ez... Nem hiszek a szememnek! Ez Madame Francine Fontaine! Ezer közül is felismerném, az elmúlt szezonban ötször is láttam játszani a Théátre d'Orléans-ban. Caroline hátra sem pillantva válaszolt. - Én viszont nem - mondta fojtott hangon. Egy hosz-szú pillanatig mozdulatlanul állt, majd kapkodva a retiküljét kezdte keresni. Az egyik párna alatt találta meg. A csuklójára akasztotta, és éppen szólni akart Anatole-nak, hogy vigye vissza őt Beau Repos-ba, amikor szoba túlsó végén a magas dupla ajtó hirtelen kinyílt. Rochefort lépett be, karján a gőzhajóról leszálló nővel. - Elnézésüket kérem, amiért megvárattam önöket, mademoiselle, Anatole. Engedjék meg, hogy bemutassam egy nagyon régi kedves barátomat, Madame Fontaine-t. Anatole tehát nem tévedett a nő kilétére vonatkozóan. Caroline agyán hirtelen átfutott a gondolat, hogy azok a hölgyek, akiket még Londonban ismert, az ő helyében most legszívesebben ledöfnék Roche-fort-t és a szeretőjét. Úrinők nem kötelesek tudomást venni róla, ha színésznőnek mutatják be őket. Caroline fagyosan biccentett; mozdulatában nyoma sem volt a tiszteletadásnak. Rochefort összevonta a szemöldökét, és átható tekintettel vizsgálta a lány kipirult arcát. Anatole köszönésfélét mormolt, Rochefort pedig körbenézett a szobában. - Nem kaptak frissítőt? Ez hogyan történhetett? -A csengőhöz lépett, és erélyesen megrántotta. A belépő komornyiknak néhány lényegre törő kérdésre kellett válaszolnia. - Madame Reau, a házvezetőnő intézte így, maitre - felelte a komornyik. Azt mondta, várjuk meg az ön érkezését. - Mondja meg Madame Reau-nak, hogy a könyvtárban „várja majd az érkezésemet". Caroline észrevette a férfi összeszorított száját, és gyanította, hogy a házvezetőnő kötelességmulasztásán kívül más is felbőszítette. Ahogy 60

Rochefort tekintete ismét végigsiklott rajta, Caroline azon vette észre magát, hogy elfehéredő ujjakkal markolja a reti-küljét. Madame Fontaine hangosan felnevetett, fekete szeme nyugtalanul villant meg. - Milyen vad vagy ma, Jean. Tudhattam volna, hogy erős kézzel vezeted az otthonod ügyeit is, mint ahogy annak idején... - No de miért álldogálunk még mindig? - vágott közbe Rochefort szokatlan nyerseséggel..- Üljünk le, ahogy civilizált emberekhez illik. Sejtem, Francine, mi vezetett hozzám... - Természetesen a bál, amit rendezel! Akár meghívsz, akár nem, én nem fogom kihagyni! - A nő hangja vidáman és magabiztosan csengett, de a szemében némi bizonytalanság csillant meg. - Meglátjuk - felelte Rochefort, és ügyet sem vetve a sértődött arcra, Anatole-hoz fordult. - És önök mi járatban vannak Felicityben? Anatole sietősen elvette tekintetét Madame Fontaine gömbölyű, fehér válláról, mely ingerkedőn villant elő merész dekoltázsából. - Mademoiselle Caroiine kért meg rá - válaszolta. A lány legszívesebben megfojtotta volna a fiút, és reszkető kézzel kotorászta elő retiküljéből a listát. - Igen, a... a báli előkészületek miatt. Van néhány apróság, amit meg kellene beszélnünk. - Valóban? Úgy vélem, Victor kézben tartja a dolgokat. Kérem, fölöslegesen ne aggódjon. Nem akartam túlzott terheket rakni a vállára. - Én... én ezt nagyra értékelem. Ennek ellenére van egy-két dolog, ami nem hagy nyugodni. - Természetesen. Ha sikerül rávennünk Anatole-t, hogy pár percig szórakoztassa Madame Fontaine-t, akkor elvonulhatunk egy csöndes sarokba. - Erre semmi szükség - tiltakozott Caroline, de már későn. Erős kéz ragadta meg a könyökénél, és a kanapé felé irányította, amely annyira keskeny volt, hogy amikor leültek, válluk összeért. Caroline kezdettől fogva tudta, hogy veszedelmesen vonzónak találja a férfit, de amit most érzett, arra egyáltalán nem számított. A szája kiszáradt; meg kellett nedvesítenie ajkát, mielőtt beszélni kezdett. - Sajnálom, hogy magára kellett erőszakolnunk a társaságunkat, de annyira sürgetőnek éreztem, hogy beszéljünk, más alkalmat pedig nem találtam rá. - Igaza van - felelte a férfi, és közben a lány ajkának finom ívét nézte. Ritkán vagyunk egyedül, ugye? Attól tartok, nem úgy haladtak az előkészületek, mint terveztem. De ezen nem segíthetünk, hiszen fenn kell tartanunk a látszatot, hogy Madame Delacroix lesz estélyem háziasszonya. Caroline a márkira pillantott, majd lesütötte a szemét. A férfi őszintesége bizonytalanná tette. Vajon most azt adta a tudtára, hogy gyakrabban szeretett volna vele kettesben lenni, vagy arra célzott, hogy a nő, akit segítőtársul választott, csupán most látogatott el hozzá? Az első verzió annyira valószínűtlennek látszott, hogy Caroline azonnal elvetette. - Itt van a lista - mormolta, és a férfinak nyújtotta a papirost. Rochefort tétovázott, majd elvette a listát, bár az arca árnyalatnyival komorabb lett. Gyorsan átfutották a tennivalókat. Mint azt Rochefort már említette, Victor, aki a titkári teendőket is ellátta, a kérdéses tennivalók java részét már elrendezte. Caroline-nak az az érzése támadt, hogy fölöslegesen 61

aggodalmaskodott; a márki alkalmazottai és segítőtársai nélküle is szépen elrendeznek mindent. - Van még valami megbeszélnivalónk? - kérdezte Rochefort. - Nincs, uram - válaszolta Caroline, és összehajtogatta, majd eltette a papirost. A hivatalos megszólításra a férfi szeme összeszűkült. - Soha nem gondoltam volna önről, hogy sznob, Mademoiselle Pembroke. - Hogyan? - Nyilvánvaló - folytatta a férfi szembenézve a lány döbbent tekintetével -, hogy nem nézi jó szemmel a vendégemet, így most én is fekete bárány vagyok az ön szemében. Caroline büszkén emelte fól a fejét. - Nem tisztem, hogy ítéletet mondjak a vendégeiről, uram. - Nem, Ezt jól jegyezze meg, kérem. És azt is, hogy a jövőben lehetőség szerint ne szólítson uramnak ezen a fensőbbséges hangon, mert ez esetben komoly következményekkel kell számolnia. Az arcukat csupán néhány centi választotta el egymástól. A lánynak az a különös gondolata támadt, ha nem engedelmeskedik, a férfi megcsókolja. Nagyot nyelt, és lesütötte a szemét. - Akkor hogyan szólíthatom? - Jeannak hívnak. Szólítson nyugodtan a keresztnevemen. A színésznő is így szólította a férfit, Caroline pedig nem szívesen lépett volna a nyomdokaiba. Ölében tartott, összeszorított ujjait nézte. - Nos? - sürgette a férfi. - Holá, mon ami - szólt közbe a színésznő. - Mi ez, megbeszélés vagy csábítás? Elhanyagolod a többi vendégedet, elsősorban engem. Caroline arcát elöntötte a pír. Szinte nem is érezte, ahogy a márki felsegítette, és visszavezette a többiekhez. - Egy szép napon, Francine, ma chére, valaki kitekeri a nyakad - mondta Rochefort vontatottan a színésznőnek, amint elhaladtak mellette. Francine ingerkedőn vetette hátra a fejét, megmutatva szép vonalú nyakát. A bál napja felhőkkel tarkítva virradt fel. A levegő hűvös volt, a folyót köd ülte meg. Nem esett, de a szürke fellegek nem sok jóval kecsegtettek. Ahogy hin-tójukban zötykölődtek, Estelle előrehajolt, és kinézett az ablakon. - Szerintem még ma este esni fog. Milyen kár! A szobalánytól tudom, hogy Felicityben a szolgálók színes lámpásokat aggattak a kertbe, több szazat. Napokon át ezen dolgoztak. - Ne légy szertelen, drágám! - intette a hintő sarkában ülő Madame Delacroix. - Nehogy tönkretedd a ruhádat! Estelle fintort vágott, de azért engedelmesen visszaült. Gyengéd mozdulatokkal simította el a képzelt ráncokat fehérrel hímzett élénk rózsaszín ruháján. Szemében izgatottság csillogott, és ez az izgalom mindannyiukra átragadt. Úgy érezték, különleges estében lesz részük. Madame Delacroix kipirult arccal nézte lányait. Amélie félénk várakozással nézett a bál elébe. Caroline egyenes derékkal ült, kezét összefonta az ölében, ügyelve gondosan összeválogatott toalettjére. Ütemes patkódobogás kísérte útjukat. M'sieur Delacroix két fiával és a tanítóval lóháton indultak el a bálba, hogy több hely maradjon a hölgyek 62

ruhájának. A bakon ülő kocsissal és a lovásszal igazán impozáns menetet alkottak, ahogy ráfordultak a Fe-licitybe vezető kocsiútra. A lámpások fénye és a fáklyák lobogása hívogató aranyfényt vetett a galériára. Amikor a komornyik szalonba kísérte őket, Rochefort és Victor fölálltak. - Végre megérkeztünk! - üdvözölte a háziakat pajkos mosollyal M'sieur Delacroix. - Remélem, azért még nem mondtak le rólunk. Rochefort kezet csókolt Madame Delacroix-nak. - Korántsem. Tudtam, hogy bájos felesége soha nem hagyna engem cserben. Madame Delacroix elmosolyodott, és helyeslő tekintettel figyelte, ahogy a férfi Amélie és Estelié felé fordul. Caroline csupán egy kurta biccentést kapott, mivel Madame Delacroix ismét magának követelte a férfi figyelmét; azt kérte, a márki mutassa meg neki a báltermet és a késői vacsora előkészületeit. Rochefort eleget tett a kérésnek, a többiek pedig követték őket. Caroline maradt utoljára. Önkéntelenül is körbenézett, nem látja-e valahol a színésznőt. Francine azonban nem volt jelen. Nyilván még fent van a szobájában, és készülődik. A bál már javában folyt, amikor Caroline végre kielégíthette kíváncsiságát. Rochefort a házigazda előjogával élve kiválasztott két táncot a Beau Repos-ból érkezett hölgyek táncrendjéből, melyre mindenképpen igényt tartott. Amikor felhangzottak a második keringő akkordjai, váratlanul Caroline elé lépett, s mielőtt még a lány kimenthette volna magát, már a táncparketten forgott vele. Tökéletes összhangban táncoltak a dallamos zenére. Rochefort karja határozottan nyugodott a lány derekán, magabiztosan vezette őt tánc közben. Caroline hirtelen arra döbbent rá, hogy szinte akarata ellenére élvezi a táncot. A férfi kissé hátrább hajolt, és azt kérdezte: - Látja? Igazából nem is akart visszautasítani. - Nem, valóban nem - felelte a lány, próbálva erőt venni reszkető hangján. - Hogy jutott ez eszébe? - Azt láttam az arcán, hogy képes lenne rendreutasítani a saját báltermemben. - Merem remélni, hogy nem vagyok ennyire modortalan. - Nem, ha váratlanul éri a támadás. De aztán felülkerekedik magában a híres angol tartózkodás. Kíváncsi vagyok, milyen lenne akkor, ha azt tenné és mondaná, amit valóban gondol? - Szerintem kiállhatatlan lennék. - Vagy elbűvölő - felelte a férfi. Caroline a márki fehér kravátliját nézte; nem volt hajlandó feljebb emelni a tekintetét. Ahogy egymás karjában siklottak a táncparketten, Caroline meglátta kettősüket a fal menti nagy állótükörben, amely megsokszorozta a táncolok számát. Magas, finom anyagból varrt fekete zakót és szürke térdnadrágot viselő férfit látott, aki mediterránkék muszlinruhában pompázó lányt tart a karjában. Fejük összeért, bizalmasságot sugározva kettejük között. Caroline csak egy pillanatig látta ezt a képet, a következő másodpercben már más táncosok jelentek meg a tükörben. - Haragszik rám Francine, vagyis Madame Fontaine miatt? 63

A lány alig kapott levegőt a színésznő nevének bizalmas említése hallatán. Önkéntelenül is felnézett. Rochefort arckifejezése komoly, szinte szigorú volt. - Nem tisztem, hogy... - Mon Dieu! - kiáltott fel a férfi haragosan. - Ha még egyszer ilyet mond, hogy mi az ön tiszte, nem felelek azért, amit teszek! aroline megmerevedett, szürke szemében harag villant meg. - Az érzelmeim miatt nem kell aggódnia. - Engedje meg, hogy ezt én ítéljem meg. Most pedig nézzen körül! Nézze meg jól a vendégeket! Látja köztük Madame Fontaine-t? aroline önkéntelenül is körülnézett. - Látja? - sürgette a férfi. A lány végül élesen így felelt: - Nem! - És azt is tudja, hogy miért nem? - Attól tartok, hogy nem. - Azért, mert nem hívtam meg. Amikor ez egyértelművé vált a számára, eszébe jutott, hogy sürgősen Natchezbe kell utaznia a legközelebbi gőzössel. Caroline hirtelen rokonszenvet érzett a színésznő iránt. Rochefort kemény arckifejezéséből ítélve nem lehetett éppen kellemes a beszélgetés. - Uram - kezdte higgadtan. A harmadik emeleti bálteremből erkély nyílt. Rochefort könnyed mozdulattal fordult ki Caroline-nal a franciaablakon keresztül a halványan megvilágított erkélyre. Most, hogy a vendégek nem láthatták őket, Rochefort hirtelen magához húzta a lányt. Karja abroncsként fonta körül Caroline-t, annyira, hogy moccanni sem tudott. - Figyelmeztettem - mondta a férfi; hangjában nevetés bujkált. Caroline nagy önuralommal felépített védőpajzsa hirtelen semmivé foszlott a hirtelen rátörő izgalomtól. Reszketni kezdett, ereje mintha teljesen elhagyta volna. - Caroline? A következő pillanatban Victor lépett ki az erkélyre. Rochefort eleresztette a lányt, és magában szitkozódott. - I-igen? - A lány hangja bizonytalanul csengett, ahogy válaszolt. Victor egyikükről a másikukra nézett, mielőtt megszólalt. - Amélie küldött önhöz. Ügyetlen fajankó módjára ráléptem a ruhája fodrára, és leszakítottam. Amélie azt kéri, hogy segítsen neki felvarrni. - Természetesen - mormolta Caroline, majd hátra sem pillantva visszament a bálterembe. Amint belépett a hölgyek számára fenntartott pihenőhelyiségbe, Amélie a tükör elől fordult feléje: éppen a haját igazgatta. - Ó, Mam'zelle Caroline. Nagyon kedves, hogy feljött. Van itt ugyan egy szobalány, de nem tudta úgy megvarrni a ruhát, hogy ne látsszon rajta a szakadás. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot, mert Victornak is azt mondtam, hogy csak egy kis apróságról van szó, hamar helyre lehet hozni. Nem szeretném, ha lelkiismeret-furdalása lenne miattam. Croline elmosolyodott. - Biztosan kitalálunk valamit. Hadd lássam csak, mekkora a szakadás. 64

- Mam'zelle - nézett rá hirtelen Amélie, ahogy letérdelt, és kezébe fogta a ruha szegélyét. - Olyan fehér, mint a fal. Biztos, hogy jól van? - Tökéletesen - nyugtatta meg Caroline. - Remélem, van itt valahol tű meg cérna? Amélie bólintott. - Azt mondták, nyugodtan csöngessek, ha bármire szükségem van. - Rendben. Akkor csengessünk! Miután megkapták a szükséges eszközöket, nem tartott hosszú ideig a javítás. Caroline és Amélie hamarosan csatlakoztak a többiekhez. Victor, mintha csak erre a pillanatra várt volna, rögtön a táncparkettre siklott Amélie-vel. Francia négyes akkordjai hangzottak fel. Caroline táncrendjén Fletcher Masterson neve szerepelt a tánc mellett. Épp csak annyi ideje volt, hogy körülnézzen, nem látja-e valahol a Delacroix család tagjait, amikor a férfi hirtelen felbukkant mellette. - Szóval itt van. Már mindenütt kerestem. Caroline-nak nem volt kedve magyarázkodni. - De végül megtalált - felelte, majd a kezét nyújtotta, a férfi pedig a táncparkettre vezette őt. Nem sok alkalmuk nyílt a beszélgetésre, mivel tánc | közben hol szétváltak, hol újra összetalálkoztak, egyébként is eléggé kifulladtak, ahogy próbáltak lépést tartani a gyors ritmussal. Caroline hálásan fogadta ezt, de öröme nem tartott sokáig. A táncot szünet követte, így zenészek és táncosok egyaránt élvezhették megérdemelt pihenésüket. Fletcher ezer jelét adta, hogy a szünet ideje alatt Caroline-nal szeretne maradni. A lány, remélve, hogy a férfi ezt visszautasításnak veszi, megkérte, kísérje őt oda, ahol Madame Delacroix ül lányaival. Az ötlet azonban nem vált be. Madame Delacroix, akinek jelenléte elbátortalaníthatta volna a férfit, a terem túlsó végében elmerülten beszélgetett egy zöldeskék turbánt viselő hölggyel, Amélie pedig nem messze tőlük Victorral és Roche-forttl társalgóit. Csupán Estelle maradt a helyén, szokásos udvartartásával körülvéve. A hat túláradó-an jókedvű fiatalember által okozott lárma, akik mind maguknak szerették volna az előjogot, hogy a vacsorához kísérhessék Estelle-t, nem jelentett akadályt Fletcher számára, hogy kiselőadást tartson a takarékosságról. - Nézze csak meg ezeket a gyertyákat! Több ezer lehet belőlük, és nem mirikaviaszból készültek, bizony nem. Ezek külföldről hozatott méhviasz gyertyák. Ki merem jelenteni, hogy a gyertyák árából egy ésszerű életvitelt vezető ember az év java részében fenn tudja tartani magát. Az ezüstnemű is felér egy királyi váltságdíjjal. És jég is van, valódi jég! Azt mondják, az Ohio felső részéről hozta egy gőzhajó. Micsoda pazarlás, istenem. Gondoljon csak bele, mekkora értékű jég olvad el itt ma éjjel. - De azt el kell ismernie, hogy nemesi gesztus. Ha pedig a házigazdánk megengedheti magának, addig nekünk sincs okunk panaszkodni. - Nem erről van szó - válaszolta Fletcher kissé ingerülten. - Hanem miről? Arról, hogy ön jobb helyet talált volna ennek a pénznek? Caroline nem akart ilyen nyersen válaszolni, de már nem szívhatta vissza a szavakat. - Drága Caroline. Abban remélhetőleg egyetért velem, hogy ezt a pazarlást csak szánni lehet? Nem tévedhettem ekkorát a jellemére vonatkozóan. 65

A lány bűnbánó mosolyt villantott a férfira. Nem szép dolog Fletcheren köszörülnie a nyelvét. - Holnap majd helyteleníteni fogom ezt az esztelen pazarlást, ma éjjel viszont örömmel fogadok el egy csésze puncsot, amit azzal a méregdrága jéggel hűtöttek le. Mire Fletcher megérkezett, és megitták a puncsot, a zenészek ismét felálltak a pódiumra. Theo, aki élete első estélyi ruhájában feszített, Caroline elé lépett, és felkérte táncolni. A fiú javarészt szótlanul járta vele a coníredanse-i. Caroline nem csodálkozott; Theo eléggé középszerű társalgó, annyira lekötik egyéb szenvedélyei. - Jól érzed magad életed első komolyabb bálján? - Bocsánat, mit is mondott, mam'zelle? Caroline megismételte a kérdést. - Már vettem részt táncmulatságon - felelte a fiú, miközben tekintetét a toronyszoba égre nyíló tetőablakáról az erkélyre vezető franciaablakra fordította. -Ez villámlás lett volna? - Nem tudom, nem láttam. A Beau Repos-ban rendezett estélyeket nem igazán lehetne a bálok közé sorolni. - Én is azt hiszem. A fiú bizonytalan hangon válaszolt; minden figyelmét a soron következő tánclépésre összpontosította. - Valami baj van? - kérdezte a lány. - Baj? - nézett fel a fiú. - Nem, nincsen semmi. Theo hangjában meglepetés és kíváncsiság bujkált. Caroline vállat vont, bár az az érzése támadt, hogy a fiút szokatlan nyugtalanság, sőt, izgalom tartja fogva. Majd máskor tüzetesebben érdeklődik, de ma éjjel nem. Szélesre tárták az erkélyre nyíló franciaablakot, csakúgy, mint a nagy állótükrök között lévő magas ablakokat, így kissé megmozdult a levegő. Ahogy azonban telt az idő, a teremben egyre elviselhetetlenebbé vált a forróság. A hölgyek szinte szünet nélkül legyezték magukat. Az arcok kipirultak, a gondosan feltűzött fürtök kiszabadultak a párás melegben. A vendégek megrohamozták a puncsostálat, a párok pedig, a tiltakozó mamák minden erőfeszítése ellenére, egymás után szállingóztak ki a hűs kertbe. Talán nem volt bölcs dolog Caroline-tól, de úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. A francia négyes akkorjai-nak felhangzásakor M'sieur Philippe meghajolt előtte, de nem bírta volna elviselni, ha táncolnia kell vele. Nem azzal volt a gond, hogy a férfi rossz táncos, ellenkezőleg. Igazából a stílusa nem tetszett a lánynak. Ha megfelelő táncpartnert kapott, a tanító előszeretettel tartott nyilvános bemutatót tánctudásából: bonyolult lépéseket és forgásokat iktatott be, ezzel gyakorlatilag arra kényszerítve a többi táncost, hogy átengedjék neki a táncparkettet. - Biztos benne, hogy nem akar táncolni? - kérdezte a férfi, miközben kezével, melyet félig elfedett a rá-omló csipke, kecses mozdulatot tett a táncparkett felé. - Remélem, nem okoztam önnek csalódást - válaszolta Caroline komolyan. - Egyáltalán nem. - A tanító cirádás meghajlása közben megérintette homlokát, ajkát és szívét. - A kívánsága számomra parancs, drágám. Akár a pokol mélyére is elkísérem, ha azt kéri tőlem. A lány elmosolyodott, és ujjait a férfi feléje nyújtott karjára tette. - Nekem megteszi, ha egy némiképp hűvösebb helyre vezet. 66

M'sieur Philippe nem válaszolt. Amint a lépcsőházba értek, ahol csupán a lépcsőfordulókban égtek gyertyák, a férfi vékony ajkán mintha ravasz, elégedett mosoly jelent volna meg. Caroline undorodva rázkódott össze, de még idejében erőt vett magán. Felvetett fejjel győzte meg magát, hogy képes helyére tenni a tanítót, bármiféle téves elképzelést dédelget is. Váltakozó irányú szél borzolta meg Caroline homlokán a szőke tincseket, ahogy kiléptek a sötétbe. A zajos, túlzottan meleg bálteremmel szemben itt, a kertben kellemes hűvös várta őket. Szinte észre sem vették a fák lombja közt susogó szelet, a sétáló párokat és a távoli beszélgetések halk hangjait. A lány felsóhajtott, és hagyta, hogy M'sieur Philippe még távolabb vezesse a háztól. Feltűnt előttük a nyári lakhoz vezető ösvény; ahogy szótlanul rátértek, egyre halkult mögöttük a zene. A magaslathoz vezető kövezett út nedvesnek és síkosnak tűnt Caroline vékony cipője alatt. Megköny-nyebbülten lépett rá a sima mozaikpadlóra, majd megfordult, és a folyó sötét, fodrozódó felszínét nézte. A hold sötét felhők mögé rejtőzött, de azért a távolban ki lehetett venni a víz sodrását. Mögöttük gyertyák sárga fénye ragyogta be Felicityt. A beüvegezett toronyszoba visszatükrözte az alatta fekvő bálteremből áradó fényt, és jelzőtoronyként széles sugarakat vetett az éjszakába. Talán valóban jelzőtoronyra van itt szükség. A horizonton újra megvillant a villám, amit Theo már korábban észrevett, és hamarosan mennydörgés követte. - Mam'zelle, ma éjjel igazán csodálatos, elragadóan szép - lehelte M'sieur Philippe. Olyan közel állt a lányhoz, hogy ingén a fodrok Caroline karját súrolták. A lány hátralépett, és felnevetett. - Nem mondja komolyan? - Biztosíthatom róla, hogy igazat beszélek. Szinte rá sem merek pillantani ilyen hibátlan szépségre. Caroline a tarkóján érezte a férfi meleg, nedves lélegzetét, és ebben a pillanatban támadt először rossz érzése. - Mint mindig, most is túloz. - Nem lehet eltúlozni ilyen... ilyen... - Női szépséget? - segítette ki Caroline. - Ön kedvét leli abban, hogy csak játszik velem. De nem bánom, mert tudom, hogy végül úgyis az enyém lesz. Miért kínoz azzal, hogy egyre csak várat? Jöjjön a karjaimba, most, ezen a percen. Caroline élesen vágott volna vissza, de türtőztette magát. A tanító közte és az ajtó közt állt, megalázó lett volna, ha dulakodnia kell vele. Mély levegőt vett. - Már korábban is célozgatott rá, hogy úgy hiszi, szeretem önt. Mit tettem, ami megerősítette ezt az elképzelését? - Igazán semmit, ma chére. Maga volt a megtestesült diszkréció. Más forrásból szereztem tudomást a dologról. - Nem értem. A férfi megragadta Caroline könyökét, majd a kézfejéhez csúsztatta ujjait, és az ajkához emelte kezét. - Valaki, aki ismeri az ön szívét, elárulta, hogy vonzódik hozzám. Bízvást mondhatom, hogy soha életemben nem tettek még ennyire boldoggá. - No de, uram! - tiltakozott a lány. 67

- Nem, nem engedem, hogy zavarba jöjjön az érzelmei miatt - lehelte a tanító, és közelebb húzta magához Caroline-t. Ahogy ajkai a lány ujjához értek, Caroline viszo-lyogva rántotta el a kezét. - Elég legyen ebből, uram! - kiáltotta, másik kezével távol tartva magától a férfit. - Követelem, hogy mondja meg, kitől hallotta ezt az ostobaságot! - Az illető azt mondta, hogy ön büszkeségében talán tagadni fogja szerelmét. Itt állok most ön előtt. Tegyünk félre minden szemérmet, kedvesem, és legyünk boldogok. - Hagyja abba! - kiáltott rá a lány, amint M'sieur phüippe ismét megragadta a kezét. - Nem szeretem önt, akárki állított is ilyesmit! Ebben a pillanatban nem érzek ön iránt mást, csak ellenszenvet! - Ne mondjon ilyet! Csak a zaklatottság beszél önből. - A tanító ölelő karja meglepően erősnek bizonyult. Caroline érezte, ahogy a kemény ingmell a kebléhez feszül, majd a férfi arca az övéhez hajol, elzárva előle a fényt. A lány elkeseredetten vonaglott, próbálva kitérni az arcán végigmászó nedves csók elől. - Engedjen el! - zihálta, és öklével ütötte a tanítót, de a bélelt szaténkabát felfogta az ütések erejét. Caroline-t váratlanul érte a szabadulás. Hirtelen mozdulatokat látott, majd ütés puffant, mire a tanító nekivágódott a nyári lak falának. Az egyik alacsony ablak párkánya a térde alatt érte a férfit. Nem tudott megkapaszkodni, így velőtrázó kiáltással bukdácsolt le a lejtőn. Caroline-t egyszerre fojtogatta a nevetés és a zokogás. Lábából hirtelen kiszaladt az erő. Gyorsan megkapaszkodott a fal mellett húzódó rácsban. - Jól van? - A komoly hang nélkülözött minden fölösleges udvariaskodást. - I-igen, tökéletesen jól vagyok - nyögte ki végül Caroline. - Remélem, nem vette zokon közbeavatkozásomat. - Egyáltalán nem - felelte a lány tüzesen. - Ellenkezőleg, szeretnék köszönetet mondani érte. - Sikerült megmenekülnie az éjszaka veszedelmeitől. Caroline nem tudta eldönteni, vajon tényleg gúnyt hallott-e ebben az utolsó megjegyzésben. - Valóban - válaszolta kurtán, majd várta, hogy a férfi magyarázatot adjon rá, milyen célból sétált fel pontosan a megfelelő időben a nyári lakhoz. Rochefort azonban adós maradt a történettel. - Ha sikerült összeszednie magát, visszakísérem a házhoz. - Igen - felelte Caroline. Hirtelen megmagyarázhatatlan csalódást érzett. Madame Delacroix biztosan kíváncsi lesz majd, hogy mi történt. M'sieur Philippe nem tért vissza a bálterembe. Caroline számára ez jelentette az egyetlen örömteli eseményt az est hátralévő részében. Fletcher észrevette, hogy egy férfival távozott a házból, és egy másikkal tért vissza, ezért egész éjjel komoran járt-kelt. Az sem javított sokat a helyzeten, hogy Caroline nem volt hajlandó kielégíteni gyanakvó érdeklődését. Fletcher vette magának a bátorságot, és Madame Delacroixval is megosztotta gyanúját, miközben Caroline Anatole-lal táncolt. A tisztes hölgy kíváncsisága természetesen kellő mértékben felébredt. Fletcher kissé szégyenkezve távozott, amikor Ana-tole visszakísérte Caroline-t anyja mellé. Amint a két férfi távozott, Madame Delacroix azonnal megkezdte támadását a lány ellen. 68

- Ügy hallom, két különböző férfi társaságában látták a kertben. Elnéztem magának azt a szabadosságot, amellyel ma éjjel a táncparketten viselkedett, mam'zelle, de ezt már nem tűröm. Úgy gondolom, ön is tudja, hogy ezek a flörtök kint, a sötétben nagyon helytelenek egy olyan nő részéről, aki az én házamban él. Magyarázatot követelek a viselkedésére! - Azt kell kérnem, hogy most tekintsen el ettől -felelte Caroline, mivel észrevette, hogy Estelle és Hippolyte közelednek feléjük. - Ebben a pillanatban nem mondhatom el. Meglehetősen személyes dologról van szó. - Milyen személyes dologról beszélgetnek? - kérdezte élénken Estelle. - M'sieur Masterson úgy látta, két férfi összevitatkozott a kertben Caroline miatt - felelte az anyja. - Nem lehet igaz! - kiáltott fel Estelle izgatottan. -Melyik két férfiról van szó? - Kérlek - szólt közbe Caroline, de ügyet sem vetettek rá. - M'sieur Philippe-pel látták távozni a bálteremből, majd nem sokkal később a márki karján tért vissza. Nem hajlandó magyarázatot adni, tehát nyilvánvalóan hibázott. Egyetértesz velem? Estelle hallgatott. - Hogyan? Nem, nem. Szerintem mam'zelle nem hibás. Tucatjával, sőt, százával lehet magyarázatot találni az esetre. - Ugyanúgy ismétlődnek a dolgok - panaszkodott Madame Delacroix. - A saját vérem sem áll ki mellettem. Csakis azért képviseltek más véleményt, hogy bosszantsatok, tudom én. Ki tudja, hová fajult volna a dolog, ha Rochefort éppen ezt a pillanatot választja, hogy Amélie-t felkérje a vacsorát megelőző táncra, melyet még korábban neki ígért. A vacsora szokványosán zajlott. A tánctól olyan farkasétvágya támadt a vendégeknek, hogy szinte megrohamozták a színültig rakott asztalokat. Fletcher bőségesen válogatott az egzotikus fogásokból, de erőfeszítése hiábavalónak bizonyult: Caroline egy falatot sem tudott lenyelni. Elkortyolt egy pohár pezsgőt, hogy oldja torkában a feszültséget, és a villájávaljátszott. Bár gyanította, hogy Fletcher az evéssel akarja elkerülni, hogy beszélgetniük kelljen, az is nyilvánvalónak tűnt, hogy az étvágya is kiváló. Három teli tányér ételt elfogyasztott, majd megkérdezte Caroline-t, tényleg nem kéri-e a tányérján hagyott pulykamellet. Az üres gyomorra megivott pezsgőtől megfájdult Caroline feje. Megkönnyebbülten vette tudomásul, amikor Madame Delacroix vacsora után kijelentette, hogy aznap estére már kiszórakozták magukat. Ott-tartózkodásuk utolsó órájában a vihar közelebb ért hozzájuk. Amint a galérián álltak, és hintóju-kát várták, láthatták a folyón visszatükröződő villámokat, és érezhették lábuk alatt a mennydörgés robaját. A feltámadó szél megemelte szoknyájukat, megcibálta kendőik szélét, a levegő pedig megtelt: elektromossággal. Madame Delacroix-t azonban még Rochefort sem tudta eltántorítani távozási szándékától. Ahogy azt a márki megjósolta, félúton kapta el őket az eső. Átázva, kócosán léptek be a házba, így Caroline a nagy zűrzavarban megmenekült a felelősségre vonástól, legalábbis aznap estére. Colossus tájékoztatása szerint a tanító már órákkal korábban hazaérkezett, és azonnal vissza is vonult szobájába. 69

6. nem tudott álomba szenderülni. Az esti bálon történt események jártak a fejében. Nem hagyták nyugodni ezek a gondolatok, újra és újra visszatértek, hiába próbálta elüldözni őket. Végül feladta a harcot, mozdulatlanul feküdt az ágyon, a kitartóan zuhogó esőt hallgatta, közben megpróbált rendet tenni érzelmei között. Nem volt könynyű dolga: a skála az izgatottságtól a haragon és a neheztelésen át egészen a félelemig terjedt. Szegény Fletcher. Ez a férfi nem érti őt. Nem csoda; ő, Caroline sem érti saját magát. Nehezen tudta megbocsátani a férfinak, hogy kiteregette szívfájdalmát Madame Delacroix előtt, de ennek ellenére sem tudott haragudni rá. Viselkedése valóban érthetetlennek tűnhet egy olyan férfi számára, akinek minden oka megvan rá, hogy azt higgye, nem közömbös iránta. Hiszen ha Fletcher meglátogatta Beau Repos-ban, ő mindig barátságosan fogadta. Hacsak nem vak, észre kellett volna vennie, hogy a férfi egyenesen miatta látogat el a családhoz. Igen, valóban ez a baj: vak volt. Elfogadta a férfi barátságát, anélkül, hogy belegondolt volna, mi lehet ennek a hátterében. De neki meg sem fordult a fejében, hogy Fletcher gyöngéd érzelmeket tápál iránta. Időnként persze eljátszadozott a házasság gondolatával, de ez a lehetőség csupán a környék két egyedüli angol anyanyelvű polgárának véd- és dacszövetségeként merült fel agyában. Az igazat megvallva gyanította, hogy ez az ő legfőbb vonzereje Fletcher számára. Mindig is kerülte az efféle, higgadt számítá-són alapuló kapcsolatokat. Természeténél fogva idegenkedett az ilyesmitől. M'sieur Philippe-pel kapcsolatban egészen másképp állt a helyzet. Caroline minden próbálkozása ellenére sem talált rá magyarázatot, mivel bátoríthatta a férfit. Gyanította ugyan, hogy mi lehet a hirtelen fellobbant szenvedély oka. Ha sikerül ezt bebizonyítania, az eddiginél is hatásosabban véget tud majd vetni a tanító iránta érzett vonzalmának. Kuncogni kezdett, ahogy eszébe jutott M'sieur Philippe mélyrepülése a nyári lakból. Megérdemelte; legközelebb majd nem csap le védtelen nőkre a sötétben. Kíváncsi lett volna, vajon a férfi szatén térdnadrágja hogyan vészelte át az erélyes rendreutasítást. Csak ne éppen Rochefort mentette volna meg őt! Nem mintha sokat számítana, próbálta nyugtatni magát, miközben ágyában hánykolódott, feje alatt párnáját igazgatva. Lehet, hogy a márki hasonló helyzetben ugyanígy viselkedett volna. Mit akarhat tőle Rochefort? Ha már ennyi idős koráig agglegény maradt, aligha akar ezen az állapoton változtatni egy angol nevelőnő kedvéért. Vajon hogyan tekint rá? Mint szabad prédára, mint olyan nőre, akinél könnyedén elérheti célját, akinek nincsenek védelmezői, akik számon kérhetnék Rochefort viselkedését? Talán még az is megfordult a fejében, hogy megtiszteltetésnek veszi, ha papi áldás nélkül az ágyába fekhet? Nem, nem, valószínűleg csak egy könnyű flörtről van szó, amellyel megszínesíti vidéki tartózkodását. S azért éppen őt szemelte ki erre a célra, mert koránál és helyzeténél fogva többre már nem számíthat. Caroline hirtelen nem is tudta, a két változat közül melyiket találja a kevésbé vonzónak. Reggel felé újult erővel támadt fel vihar. Mennydörgés dördült a házban, szüntelenül villámlott. A szél vad rohamokban cibálta a zsindelyeket a feje fölött, elfojtva minden egyéb hangot. CAROLINE A KÉSŐI ÓRA ELLENÉRE

70

Caroline felkönyökölt. A szűnni nem akaró, metsző szél hangja hurrikánra emlékeztette, bár a lány tudta, hogy ennek az időszaka még nem köszöntött be. Ösztönösen ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. Ebben az ítéletidőben végképp nem tudott elaludni. Legjobb, ha felkel. Mire magára vette világoskék batisztruháját, az eső valamicskét csendesült. A tarkójánál gyorsan konty-ba fogta a haját, majd kilépett szobájából, és elindult a folyosón. Hirtelen ajtócsapódásra lett figyelmes. Megállt, miközben kezével vigyázta a gyertya lángját. Ki lehet ébren ezen a viharos napon, ilyen korai órában? M'sieur Delacroix csak akkor merészkedik ki, hogy megszemlélje, mekkora pusztítást vitt végbe a vihar, ha már elállt az eső. Caroline ismét elindult. Talán tévedett. Biztosan csak egy zsalugáter csapódott be. Előző éjjel a szolgálók csukták be őket. Az is lehet, hogy már későbbre jár az idő, mint gondolta, és csak a viharfellegek miatt tűnik olyan sötétnek minden. Ha már kelnek a szolgálók, akkor hamarosan egy csésze kávét is kaphat. Caroline örömmel gondolt erre az eshetőségre. Előző nap a nappaliban hagyta hímzését. A varrogatással is telt az idő. Amikor erre ráunt, a vállára terítette kendőjét, majd kiment a hátsó erkélyre, és a derengő fényben előtűnő, eső áztatta kertet nézte. Itt talált rá Colossus, miután feljött az alsó szinten lévő szobájából. - Mam'zelle - szólította meg. - Először azt hittem, hogy kísértetet látok, ahogy itt áll ebben a világos ruhában. Kérem, jöjjön be a szalonba, azonnal hozom a kávéját. Ez majd jól átmelegíti. A komornyik törődése legalább annyira felmelegítette Caroline-t, mint a kávé. Colossus zsámolyt hozott neki, majd megkérdezte, piskótatekercset vagy gyümölcslepényt kívánna-e, amíg kisül a reggeli péksütemény, Caroline pedig azon tűnődött, vajon a komornyik sejt-e valamit az ő gondjaiból. Mindenki tudta, hogy a francia kreol házakban dolgozó szolgálók mindig előbb szereznek tudomást az eseményekről, mint gazdáik. Caroline-t nem lepte volna meg, ha Colossus is pontosan tudná, mi történt vele előző éjjel. Kintről patadobogás hangja verte fel a csöndet. A lány letette csészéjét, majd felállt. Amikor a léptek már a lépcsőn hallatszottak, Caroline intett Colos-susnak, hogy reteszelje ki az ajtót. Rochefort állt a küszöbön, és éppen a sarat takarította csizmájáról a lant alakú sárkaparó segítségével. Alacsony tetejű kalapjáról eső csöpögött vízhatlan kabátjára. - Jó reggelt, Colossus - üdvözölte a komornyikot, majd Caroline felé fordult, és meghajolt. - Meg tudná mondani nekem, az ifjú Theo a szobájában vane? - kérdezte a komornyikot. - Nem tudom, m'sieur. Ma reggel még nem láttam. - Kérem, nézze meg! - Természetesen, m'sieur. Colossus gondolkodás nélkül teljesítette az ellentmondást nem tűrő parancsot. - Nem jön beljebb? - kérdezte Caroline. Rochefort levette kalapját, lerázta róla a vizet, de nem mozdult. - Nem maradhatok. - Valami baj van? 71

A férfi egy pillanatig úgy nézett rá, mintha nem volna biztos benne, szabad-e a lányt a bizalmába avatnia, végül azonban mégis válaszolt: - Jack Pernell, az intézőm fia eltűnt. Arra gyanakszunk, hogy a két fiú együtt kószálhatott el. - Értem - mondta Caroline lassan. Előző éjjel Theo velük együtt tért haza. Ha hajnalban kiszökött, akkor biztosan nem az elülső ajtókon át távozott, mivel azok zárva vannak. Viszont rengeteg ajtó és franciaablak nyílt a teraszra. A hajnalban hallott zaj könnyen utalhat erre is. - Úgy látom, nem jól aludt -jegyezte meg hirtelen a férfi. - Köszönöm - felelte mosolyogva a lány. - Egy nő mindig örömmel hallja, ha nyúzottnak látszik. - Bizonyára nem egy semmirevaló alak erőszakoskodása miatt kerülte el az álom a szemét. - Úgy véli? Ismerve a társaságát, meglepve hallom, hogy ilyen magas a mércéje. - Amennyiben Francine-ra, Madame Fontaine-re gondol... - Nagyon örülnék, ha végre eldöntené, hogy akarja őt hívni, uram! - A szavak elhagyták az ajkát, mielőtt még gátjukat vethette volna. Mintha ugyanott folytatták volna vitájukat, ahol előző nap abbahagyták. A bizonytalansággal kart öltött védekező ösztön szította fel ennyire a dühét. Nem tehetett róla, megmagyarázni sem tudta, miért van szüksége hirtelen védelemre. Caroline soha nem tudta meg, mit mondott vagy tett volna a férfi. Tekintete Colossusra siklott, aki szokásos méltóságáról megfeledkezve igyekezett feléjük. - M'sieur Theo nincs az ágyában - kiáltotta a komornyik, amint hallótávolságon belül ért. Rochefort szitkozódni kezdett. Sarkon fordult, majd fejébe csapta kalapját. - Várjon! - kiáltott utána Caroline, majd elmesélte, mit hallott hajnalban. - Mikor történt ez? - kérdezte Rochefort. - Két, talán két és fél órával ezelőtt. - Patadobogást is hallott? Caroline a fejét ingatta, és összeráncolta a szemöldökét. - Zuhogott az eső. Lehet, hogy csak én nem hallottam. - Én sem hallottam patadobogást - szólt közbe Colossus. - Ezek szerint gyalog ment el. Van valami ötletük arra nézve, hogy hol lehet elrejtve a tutaj, amit a fiúk építenek? Caroline és Colossus némán rázta meg a fejét. - Meg kellett volna találnom, amikor Pernell először említette a dolgot mondta Rochefort komoran. - Sokért nem adnám, ha tudnám, elkészült-e már. Nyilvánvaló volt, mire gondol. Egyszerre néztek a ház előtt kanyargó folyó felé, mely ezüstszalagként terült el előttük a szitáló esőben. Rochefort hirtelen az erkély széléhez lépett, Colossus halk sóhajjal követte. Caroline összeszűkült szemmel kutatta, mi kelthette fel figyelmüket. Éjszaka a vihar fákat csavart ki, ágakat tört le, s fa úszkált a víz szél fodrozta felszínén. A sok törmelék és szemét közt nehéz lett volna bármit is felfedezni, Caroline mégis a kis tutajt fürkészte. 72

Az árbocáról ismerte fel, a tutaj közepén álló póznáról, melyen ide-oda csapódó, foszlányokban lógó vitorla lengedezett. Kezét a szájához kapta, hogy elfojtsa feltörő sikolyát. Úgy látszott, senki nincs a törékeny alkotmányon. Rochefort kettesével vette a lépcsőket. Futás közben, ahogy a rakpart felé igyekezett, félrelökte kalapját, kabátját, kravátliját és ingét. Mire Caroline és Colossus utolérték, már csak a csizmája állt a parton. Rochefort erős csapásokkal úszott a vízben, a fele utat már megtette a tutaj felé. Caroline most látta csak, amit a márki már a teraszról észrevett. Az összekötözött rönkök szélénél, két alig kivehető alak kapaszkodott. A lány szemébe könnyek szöktek; türelmetlenül törölte le őket, hogy jobban lásson. Nem tudta volna megkülönböztetni egymástól a két fiút. Ahogy Rochefort egyre közelebb ért hozzájuk, gyönge kiáltás visszhangzóit a víz fölött, szinte elveszve az eső csapkodásában. - Mit fog csinálni? Mihez tud kezdeni? - mormolta magában Colossus. - Valamit csinálni fog - felelte Caroline, bár nem tudta volna megmondani, miért olyan biztos ebben. - Megyek, felkeltem M'sieur Bernard-t és M'sieur Anatole-t. Szükség lehet rájuk. - Igaza van - helyeselt Caroline, a komornyik azonban nem mozdult, amíg Rochefort fel nem húzta magát a tutajra, és egymás után ki nem halászta a két fiút. A márki egy pillanatra a fiúk fölé hajolt, majd felegyenesedett. Azután az árbochoz lépett, igazított a vitorlán, mire az újra életre kelt: kiöblösödve feszült neki a szélnek. A tutaj lassan elindult, négyszögletes orra a part felé nézett. Caroline látta, hogy lejjebb fognak kikötni; a sárra és az esőre ügyet sem vetve indult el a partot érés feltételezett helye felé. Lelke szárnyalt, megkönnyebbülésében legszívesebben hangosan nevetett volna. Kontya kilazult, haja a vállára omlott, de ő észre sem vette. Folyton csak az esőt törölgette a szeméből, hogy jobban lásson. Jack, Theo, Rochefort: mind biztonságban voltak már. A tutaj már a part mentén ringatózott, mire odaért. Elkapta a kötelet, amelyet Rochefort feléje dobott, és szorosan fogta, mialatt a férfi sorra a nedves, sáros partra segítette a fiúkat. Kicsit botladoztak, sápadtak voltak, ajkuk kéklett a hidegtől, de egyébként nem esett bajuk. Theo szerette volna megköszönni a segítséget, és éppen kalandjaikat kezdte volna ecsetelni a márkinak, de Rochefort kurtán félbeszakította. - Majd máskor - mondta halkan. A fiú hálás tekintettel tett eleget a kérésnek. Lejjebb, a rakpart felől emberek szaladtak feléjük. Alaposan kikérdezik majd a fiúkat, de először meleg itallal, pokróccal és száraz ruhával látják el őket. Caroline fényes szemmel fordult Rochefort felé, aki éppen Jacket támogatta. Ahogy ránézett, hirtelen mozdulatlanná merevedett. Fekete hajából csöpögött a víz, és végigfolyt az arcán meg izmos felsőtestén. A haja így olyan volt, mintha hátul copfba lenne összefogva. Aznap reggel nem vesztegetett időt a borotválkozásra, s így niost a borosta kékesen árnyalta állat és felső ajkát. A jól öltözött úriember kellékei híján most egyszerűen férfi volt, magabiztos és parancsoló. A vihar, maga az egész látvány, a férfi mozdulatai, kezében a csapkodó 73

vitorla, hozzá ez a mostani megjelenése hirtelen világosságot gyújtottak Caroline agyában. Szívében harag támadt, s ahogy a férfi mellkasára pillantott, már tudta, mit fog ott találni. A halványuló sebhely valóban pontosan ott volt, ahol néhány hónapja meglőtte a férfit. Az előtte álló férfi nem Jean Charles Henri, Rochefort márkija. Egyszerűen csak egy imposztor, gazember, kalóz. Tőle féltek hajdanán a brit kereskedőhajók, őt gyűlölték az angol tengerészek, őt átkozták a hajóskapitányok. Ő az a férfi, akit csakúgy, mint hajóját, Fekete Sasként ismertek. Caroline felkapta a fejét: mintha kaparászást hallott volna a franciaablakon. A hangot halk, tétova kopogás követte. Letette hímzését, majd az üvegezett ajtóhoz ment, amely Theo hálószobájából az erkélyre nyílt. M'sieur Philippe állt odakint. - Bocsásson meg a zavarásért, mam'zelle - kezdte, miközben kezével idegesen babrált a gallérjával. -Csak Theo felől szerettem volna érdeklődni. Hogy van? - Remekül. Most éppen alszik. Nagyon fog örülni önnek; ma már fogadhat látogatókat. - Ó, ez remek. Milyen bátor volt, milyen rettenthetetlen, ahogy megküzdött a folyóval. Igazán hős fiú. - Ez igaz - helyeselt Caroline. - Milyen közel kerültek ezek a meggondolatlan fiúk a tragédiához, hein? Nagy botorság ilyen ítéletidőben a folyóra merészkedni azon a törékeny alkotmányon, nemde? Mr. Pernell remélhetőleg tudja, hogy Theo könnyedén megmenekülhetett volna. De nem, ő nem hagyta veszni úszni nem tudó barátját. Ennek az önfeláldozásnak bizonyára teljes gyógyulás lesz a jutalma. - Úgy gondolom, Rochefort márki is megérdemli a dicséretet. Theo túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy kihúzhassa barátját a vízből. - Természetesen - értett egyet sietősen a tanító. -Csupán azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor a baj történt. Caroline szürke szemében megvetés villant meg, ahogy a férfira nézett. - Ön tud úszni, uram? - kérdezte ártatlanul. - Attól tartok, kérdésére nemmel kell válaszolnom. - Értem. - Caroline visszavonulni készült. - Mam'zelle Caroline, szánna rám néhány percet? A lány Theóra nézett. Amikor látta, hogy beszélgetésük nem zavarja a fiút, visszalépett az erkélyre. Kezét a kilincsen tartva, kérdőn nézett a férfira. - Azon a bálon én... tudom, hogy a viselkedésem kívánnivalót hagyott maga után. Kérem, bocsásson meg, ha megbántottam önt. Csupán az volt a baj ezzel a stílusos bocsánatkéréssel, hogy M'sieur Philippe teljesen biztosra vette, megkapja Caroline-tól a kért kiengesztelést. Amikor a lány nem felelt, tovább folytatta. - Túlságosan magával ragadott a pillanat heve. Megrészegültem a szépségétől, ezért ragadtattam el magam annyira. Erőszakosan viselkedtem, pedig tiszteletben kellett volna tartanom szűzies tartózkodását. Szavamat adom rá, hogy többé nem fordul elő ilyesmi. Eztán mindig önre bízom, hogy irányítsa, ami kettőnk közt történik. Imádatom, szerelmem, még a testem is az öné. Rendelkezzen velem! 74

- M'sieur - kezdte Caroline. Fogalma sem volt róla, hogyan tegye világossá, nem „szűzies tartózkodásból" utasítja vissza a férfit, hanem azért, mert semmit sem érez iránta. - O, ne beszéljen, félénk úrnőm, csak annyit engedjen meg, hogy kezet csókoljak önnek, megbocsátása zálogául. Halkan kopogtak, majd kinyílt az ajtó, s ez elvonta Caroline figyelmét. Mielőtt még megakadályozhatta volna, M'sieur Philippe megragadta a kezét, s ajkához emelte. Rögtön elrántotta ugyan, de a kézcsókot már nem tudta meg nem történtté tenni. - Ó, istennőm, szerelmem, annyira boldoggá tett engem. Ah, mintha közeledne valaki. De ne bánkódjon, majd én elrendezem, hogy kettesben lehessünk. - Uram! - kiáltott fel Caroline olyan hangosan, amennyire csak mert, de mit sem használt. A férfi kecsesen meghajolt, majd távozott. Ahogy a betegszoba felé indult, kis híján összeütközött Amélie-vel. A lány halk nevetéssel lépett hátra. - Sajnálom. Azt hittem, van kint valaki. Caroline megrázta a fejét, és suttogva válaszolta: - Nem, csak M'sieur Philippe érdeklődött a betegünk iránt. - Ó! Hamarosan lesz rá alkalma, hogy Theót szórakoztassa. Papa úgy véli, egy-két nap múlva már kiülhet az erkélyre. Minden erőfeszítésünkre szükség lesz, hogy lekössük, és ne akarjon felkelni. De nem ezért jöttem. Majd én vigyázok Theóra, amíg ön megebédel, azután pedig Mamán szeretne beszélni önnel a budoárjában. Caroline köszönetet mondott a lánynak. Egész héten számított rá, hogy hívatni fogják. Csak azon csodálkozott, hogy ez ilyen sokáig váratott magára. Amint kezébe vette hímzését, Amélie a karjára tette kezét. - Mam'zelle... - Igen, Amélie? - Én... remélem, nem fog fájni önnek, amitMaman-tól hall. Estelle-lel és Anatole-lal átbeszéltük a dolgot, és úgy véljük, nem követett el semmi kivetnivalót. Nagyon sajnálnánk, ha itthagyna bennünket. Nem tudom, mihez kezdtem volna ön nélkül, amikor hazautaztunk Franciaországból; számunkra ön családtag. Caroline meghatódva ölelte meg a lányt. - Drága Amélie, annyira jólesik, hogy aggódsz értem. Nem akarlak itthagyni benneteket, ezért biztosra veheted, hogy nem mondok vagy teszek semmi olyat, ami veszélyezteti a helyemet. Miután ellátta Amélie-t a megfelelő instrukciókkal, elindult. Amélie valóban nagyon bájos fiatal lány, a legjobbakat érdemli az élettől, beleértve egy jó férjet is- Valahogyan tudatnia kell M'sieur Delacroix-val, hogy a márki egy imposztor. Amélie édesapja a legmegfelelőbb személy, hogy véget vessen leánya romantikus képzelgéseinek. Caroline érezte, hogy nem lett volna szabad ilyen sokáig várnia. Egyetlen mentsége, hogy túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy azonnal cselekedjen és szóljon. S az is hálátlan dolognak tűnt, hogy megvádolja azt a férfit, aki élete kockáztatásával mentette ki a folyóból Theót. Madame Delacroix a kanapén feküdt a besötétített szobában. Homlokán kölnivízbe mártott zsebkendő feküdt, mellette egy üveg agancssó és egy pohár víz állt. Szemét becsukta, keze erőtlenül lógott a teste mellett. 75

A kölni illata mindent betöltött. Caroline szélesre tárta az ajtót, hogy a huzat valamelyest kitisztítsa a levegőt. Óvatosan megállt a küszöbön, majd így szólt: - Látni kívánt, madame? Madame Delacroix hirtelen kinyitotta a szemét. - Ó, maga az, végre. Legyen kedves, csukja be az l ajtót. Ez nem tűnt éppen jó jelnek. Caroline komoran engedelmeskedett. - Hogy van az én drága kisfiam? - kérdezte az asz-szony azon a gyászos hangon, amit csak akkor használt, ha valaki meghalt a családban. - Kiválóan - felelte Caroline lelkesen. - Jó étvággyal ebédelt. Most már nyugodtabban alszik, és egy ideje nem köhög. - Isten neve legyen áldott. Már háromszor is azon voltam, hogy papot hívatok, gyóntassa meg. - Amint látja, ez még túl korai lett volna -jegyezte meg Caroline szárazon. Madame Delacroix éles pillantást vetett rá. - Nem kétséges, hogy sokat köszönhetünk önnek, valamint Rochefort márki bátor viselkedésének. Csupán azt sajnálom, hogy megrendült egészségi állapotom miatt az ágyat kell nyomnom ebben a válságos időszakban. Caroline érezte, hogy ezt nem hagyhatja válasz nélkül, mormolt is valamit, miközben a franciaablakot figyelte. Mintha árnyékot látott volna a függöny mögött, de nyilvánvalóan tévedett. - Azonban - folytatta az asszony -, most, hogy Theo ilyen szépen gyógyul, ideje, hogy pontot tegyünk egy befejezetlen ügyünkre. A betegszobában tanúsított lankadatlan buzgalma nem feledtetheti velem a bálteremben folytatott féktelen viselkedését, amit súlyos jellemhibának vélek egy olyan ember esetében, akire ifjú leányaim nevelését bíztam. Lankadatlan buzgalom! Csak nem gondolja komolyan, hogy azért ápolja Theót, mert ezzel próbálja feledtetni a hibáit? - Nem értem, mire céloz, madame - felelte hidegen. - A márki bálján tanúsított viselkedéséről beszélek, amint azt ön is jól tudja. Legszívesebben elsüllyedtem volna, amikor Fletcher Masterson azt taglalta, hogyan lépett a bálterembe a márki karján, olyan ábrázattal, mint egy konyhalány, akit rajtakaptak a kamrában az inassal! Ilyen példát mutat az én Estelle-emnek és Amélie-mnek? Az ön viselkedését tapasztalhatom meg majd rajtuk is? Ha ez így folytatódik, biztosíthatom róla, hogy a környéken egyetlen férfi sem lesz, aki megkérné a kezüket. Az erény és a jó modor vonzza leginkább a nősülni szándékozó férfiakat. Ha pedig ön erre nem ébredt rá, akkor valószínűleg ez az oka, hogy huszonhárom évesen még mindig nincs férjnél! Caroline-nak haragjában arcába szökött a vér. így még soha életében nem beszéltek vele. Csupán azért nem mondta ki az ajkára toluló szavakat, mert eszébe jutott, mit ígért Amélie-nek. Mély levegőt vett, majd így szólt. - Szeretném megmagyarázni... - Az isten szerelmére! - kiáltott fel Madame Delacroix. - Egész héten erre vártam. Caroline tömören foglalta össze az eseményeket, amelyek azzal fejeződtek be, hogy Rochefort karján visszatért a bálterembe. Ezután elhallgatott, s a szobára csönd borult; csupán halk pattogás hallatszott, ahogy Madame 76

Delacroix elgondolkodva ütögette össze ujjai hegyét, majd ez is megszűnt. A szobára síri csönd szállt. Hirtelen megnyikordult az ágykeret, ahogy az asszony felült. - Csak nem képzeli, hogy elhiszem ezt a koholmányt? Szó nélkül nyeljem le, hogy a tanítóban hirtelen fellángolt ön iránt a szenvedély? Ön teljesen bolondnak néz engem? - Caroline cáfolatát meg sem hallotta tombolásában. - Milyen bizonyítéka van rá, hogy igaz, amit mond? Attól tartok, semmi, én viszont saját szememmel láttam, amit láttam. Először is, M'si-eur Philippe-en nyomát sem látom ennek a romantikus érzelemnek. Másodszor, amikor Rochefort karján visszatért, a márki arcán erős érzelmeket fedeztem fel. - Dühös volt - felelte Caroline. - Biztosan vannak, akik egyetértenének önnel, én viszont nem. Nem, semmi okát nem találom, hogy egyetlen szavát is elhiggyem. Caroline kihúzta magát. - Attól tartok, ez esetben csupán egy dolgot cselekedhetek. Fájó szívvel hagyom el Beau Repos-t, de ahol a szavamat, mi több, a tisztességemet is kétségbe vonják, ott többé nem maradhatok. Ha lenne olyan kedves, madame, és megszervezné utamat New Orleansba, csak a legszükségesebb ideig lennék a terhére! Amint az utolsó szavakat kiejtette, hirtelen kivágódott a franciaablak. - Ne, ne, mam'zelle! - kiáltotta Estelle, majd berontott a szobába. - Ilyet nem tehet! Madame Delacroix feléje fordult ágyában. - Estelle! Ezt mire véljem? Nem tűröm, hogy így viselkedj! - De meg kell értenie, Mamán. Mam'zelle Caroline igazat mondott. Hinnie kell neki! - Te erről semmit sem tudsz! - torkolta le az anyja. - Ne ártsd bele magad olyasmibe, amihez semmi közöd! - De... igenis van közöm hozzá, Mamán - folytatta elcsukló hangon Estelle, és esdeklő tekintettel fordult Caroline-hoz. - Én... én nagyon gonosz, ostoba és féltékeny voltam. Éii céloztam M'sieur Philippe-nek arra, hogy mam'zelle... hogy mam'zelle nem közömbös iránta. Madame Delacroix nem kapott levegőt. Caroline elégedetten hallgatott. Szép dolog Estelle-től, hogy bevallja hibáját. Sokkal könnyebb lett volna számára, ha Caroline elmegy, és senki nem tudja meg, ő milyen szerepet játszott ebben. Estelle összekulcsolta a kezét, és sűrűn pislogott, hogy visszafojtsa sírását. - Úgy látom, a márki nem akar olyan lánnyal foglalkozni, aki nemrég még az iskolapadot koptatta. Amikor együtt voltunk, mindig szívesebben beszélgetett a nevelőnőmmel. Mindig... mindig az ő pártját fogta velem szemben, és ha csak egy kicsit is elragadtattam magam, megalázóan letorkolt, vagy azzal a gúnyos mosolyával nézett rám, mintha rosszalkodó gyereknek tartana. Nemegyszer tett említést nekem Mam'zelle Caroline praktikus, józan gondolkodásáról, mintha... mintha ez lenne a példa, amelyet nekem el kellene fogadnom. - Hogyan merészelte! - kiáltott fel Madame Delacroix. - Én is pontosan ugyanígy éreztem - folytatta Estelle halovány, könnyes mosollyal. -Azt akartam, hogy beismerje, tévedett, de kiderült, hogy neki van igaza! Úgy gondoltam, ha mam'zelle legalább csak egy kicsit 77

nevetséges helyzetben tűnik fel előtte, többé már nem tartja őt olyan tökéletesnek, és előttem sem állítja örökké példaképnek. - Szegény gyermekem - sóhajtotta Madame Delacroix, és a fejét rázta. Estelle nagyot nyelt, és lázasan a zsebkendőjét kezdte keresni. Caroline előrelépett, és odaadta neki a sajátját, amit aznap reggel tett a zsebébe. Estelle megtörölte vele az arcát, majd így folytatta: - Amikor M'sieur Philippe egy reggel megemlítette, igazán szégyen, hogy mam'zelle még mindig nem ment férjhez, hirtelen megszületett a fejemben a nagyszerű ötlet. Bizalmasan el kell árulnom neki, hogy mam'zelle nem közömbös iránta, és M'sieur Philippe azonnal cselekszik. Én... én nagyon bánom, hogy ezt tettem, de visszacsinálni nem tudom... Estelle hangosan feljajdult. Anyja kitárta felé a karját. - Ó, szegény, szegény gyermekem! Gyere csakMamanhoz - hívta. Estelié az anyjához rohant, az pedig ölébe húzta lánya fejét, és gyöngéden simogatta a kócos, fekete fürtöket. Estelle a következő pillanatban tovább folytatta. - O, mam'zelle, nem akartam ilyen nagy bajt csinálni, igazán nem akartam. Sajnálom, annyira sajnálom. - Jól van, jól, ma chére, ne aggódj - nyugtatta anyja, és vádló tekintetet vetett Caroline-ra, aki ekkora fájdalmat képes okozni lányának. - Nem haragszom, Estelle - felelte Caroline a zokogó lánynak. - Később majd beszélgetünk róla, ha már Megnyugodtál egy kicsit. Nem jött felelet. Caroline néhány másodpercig teljesen fölöslegesnek érezte magát, majd sarkon fordult, és kiment. - Mam'zelle, bejöhetek? Caroline felnézett könyvéből. M'sieur Delacroix állt az ajtóban, arcán a megszokottól eltérően komor kifejezéssel. - Természetesen - válaszolta Caroline, majd félretette könyvét, és kiegyenesedett nádfonatú székében. A ház ura közelebb húzott egy széket, leült, és kezét a térdére támasztotta. Néhány másodpercig egyikük sem szólt. M'sieur Delacroix összeszorított szájjal nézte az erkély padlózatát, majd felemelte tekintetét, és a kanyargó folyó fénylő felszínét vizsgálgatta. Ajkát lebiggyesztette, majd ismét összeszorította. Caroline végre megszánta. - Estelle rendbe jött már? - Igen - felelte a férfi megkönnyebbülten. - Ravasz kis macska, de ezúttal, azt hiszem, megtanulta a leckét.Caroline minden hév nélkül helyeselt. - Még nagyon fiatal, és azt hiszem, nem árt, ha megtapasztalja a kellemetlenséget, amit azzal okoz, ha meggondolatlanul cselekszik. - Ön kivételesen jószívű. - Egyáltalán nem - mondta Caroline. Hirtelen zavarba jött, hogy hangosan kimondta gondolatait Estelle apjának. - Istenem, úgy beszélek, mint valami okostojás. - Vagy mint egy nevelőnő, ami azért eléggé érthető, hein? Caroline elmosolyodott a szellemes válaszon, a férfi pedig így folytatta: - Tulajdonképpen erről akartam magával beszélni, drága Mam'zelle Caroline. Azt szeretnénk, ha itt maradna nálunk, sőt, ehhez kimondottan ragaszkodunk. Csak végső esetben kerülhet rá sor, hogy elhagyja a házunkat. - Igazán nagyon kedves, de... 78

- Ne, kérem, hallgasson végig. Nem csupán a lányaim és jómagam, de Madame Delacroix nevében is beszélek. Tőle tudom, hogy kemény vádakat vágott az ön fejéhez. Önnek valóságos szentnek kellene lennie ahhoz, hogy ezeket elfelejtse, mégis arra kérem, próbálja meg. A feleségemről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy kíméletlen volna. Ő elsősorban és mindenekfelett édesanya. A gyermekei érdekében gyanakvó és bosszúálló, igazi anyatigris. Lehet, hogy ez néha kellemetlen, néha viszont nagyon is hasznos tulajdonság. - Azt hiszem, értem - felelte Caroline, miközben alig észrevehetően összeráncolta a szemöldökét. M'sieur Delacroix bólintott. - Amikor Amélie a zárdában volt, Estelié pedig a betűvetéssel ismerkedett, a feleségem egészen kelle-nies teremtés volt, nemde? Ebben egyetérthetünk. Most azonban, hogy a lányokat megfelelően férjhez kellene adni, ön bizonyos szempontból akadályt jelent előttük. És éppen ekkor feltűnik körünkben egy született márki, a lányos anyák álmai netovábbja. Nagyon is érthető, ha a nejem valamelyik lányának szeretné juttatni a díjat, és ezen nemes cél érdekében eltipor bárkit, aki terveit keresztezi. - Ha Madame Delacroix így érez irántam, akkor talán valóban az lenne a legjobb, ha elmennék. - Nem, nem, hogy mondhat ilyet? A feleségem Amélie-t szeretné a márki oldalán látni, de akkor állítsam félre Estelle-t, csak hogy a nővérének könnyebb legyen a dolga? Soha! Caroline mosolyogva felelte. - De én nem vagyok a lánya. - Nem - helyeselt a férfi. - Igazán kár. Nagyon büszke lennék magára. Más témára terelődött a beszélgetés, Theóról disku-ráltak, szerencsés megmeneküléséről, és arról, mennyire isteníti a férfit, aki kimentette a vízből. Caroline-t néhányszor kevés választotta el attól, hogy elmondja M'sieur Delacroix-nak, mit tudott meg a márkival kapcsolatban. Végül mégsem árulta el titkát. Most nem csupán Amélie-re, Theóra is gondolnia kell. Nehéz lenne eltitkolnia a dolgot a fiú elől, aki legyengült állapotában bizonyára túlságosan felizgatná magát, talán még a gyógyulását is késleltetné. Ez semmiképp nem fordulhat elő. Caroline megkönynyebbülten vette tudomásul, amikor Theo apja a vihar okozta károkra: a földre hajolt cukornádra, a derékba tört fákra és a zölden lehullott gyümölcsökre terelte a szót. Louisiana földje annyira buja és bőkezű, hogy bármely rajta ejtett seb könnyen beheged. Nem úgy az övé. Bármennyire tartóztatná is M'sieur Delacroix, nem maradhat Beau Repos-ban. Theo hamarosan teljesen felgyógyul, ő pedig távozik. Jobb lesz így mindenkinek. A teraszon köréjük gyűltek a kicsik: Mathilde, Ange-Marie, Baptiste és a kétéves Thérese. Kiszöktek a szobájukból néhány értékes másodpercre, és olyan vidáman csimpaszkodtak apjukra, mint a játékos kölyök-kutyák. Thérese-nek már nem jutott hely, így ő Caroline ölébe telepedett, s kemény, kerek arcocskáját a nevelőnő melléhez szorította. A lány végigsimított a bájos fürtökön, és hirtelen sajgó fájdalom lepte meg a szíve tájékán. Karjában a csöppséggel nem volt nehéz átéreznie Madame Delacroix védelmező anyai ösztönét. 79

Forrón sütött a nap, a közelgő nyár biztos előjeleként. A nedves földből pára szállt fel, tovább növelve a kényelmetlen érzést. Senki nem lepődött meg a folyóparti úton közeledő, rövid ujjú inget viselő lovasok láttán. Meglepetést csupán kilétük okozott. Az egyik Anatole volt, a másik Rochefort. Miután leszálltak lovukról, Rochefort belebújt felöltőjébe, követve a divat és a társadalom elvárásait; Anatole azonban csöppet sem zavartatta magát. - Limonádét! - kiáltotta, miközben úgy rohant fel a lépcsőn, mint akinek az élete forog kockán. -Narancsszörpöt, mandulaitalt, bármit! Szomján halok! - Csak nem izzadságot látok gyöngyözni elsőszülött fiam homlokán? Vannak még csodák. Mondd, gyermekem, minek köszönhetjük ezt a szokatlan jelenséget? Anatole vigyorogva hallgatta apja kötekedését. - Rochefort-tal megmutattuk néhány munkásnak, mi a legjobb módja a vizesárok tisztításának, jól mondom, uram? Rochefort főhajtással helyeselt. - Tanúsítom, hogy az elmondottak a színtiszta igazságot fedik. - Pontosan! De hogy én milyen éhes vagyok, főleg hogy elmulasztottam az ebédet. Mit gondoltok, ha nagyjából lemostam magamról a piszkot, rá lehetne venni a szakácsot, hogy összeüssön nekem a konyhában valami finomat? M'sieur Delacroix döbbenten bámult a fia után, aki néhány héttel ezelőtt még csak ilyen tájban kelt fel az ágyból, és bosszankodva utasította inasát, hogy a szobájában szolgálja fel reggelijét. - Biztosra veszem, hogy talál számodra néhány ízletes falatot - felelte végül M'sieur Delacroix. - Kitűnő! Önt megkínálhatjuk valamivel, uram? -érdeklődött Anatole vendégétől. - Köszönöm, de nem kérek semmit - hárította el Rochefort a kínálást. - Akkor kérem, foglaljon helyet, és beszélgessenek egy kicsit édesapámmal és Mam'zelle Caroline-nal. Nemsokára jövök. Miután a fiú távozott, M'sieur Delacroix azt kérdezte: - A fiú valóban ott ásott a vizesárokban? - Becsületszavamra így történt. Ő vette észre, hogy az egyik elzáródott. Szerintem épp a vizesárkok vihar utáni állapotát szemrevételezte a földeken, amikor mellé lovagoltam. - Azt akarja mondani, hogy Anatole az én vizesárkaim megtisztítására szánt ennyi energiát? Rochefort elmosolyodott a hitetlenkedő kérdés hallatán. - Pontosan. Ügy látom, jó érzéke van a gazdálkodáshoz. - Jézus Máriám - lehelte M'sieur Delacroix. - Talán nem is tudja, hogy a fia körülbelül egy hete rá-ránéz az ültetvényre. Úgy véli, ez a legkevesebb, amit megtehet, amíg ön más teendőkkel van elfoglalva. Ahogy látom, kicsit felelősnek érzi magát az öccse szökéséért. Úgy érzi, mivel a bátyja Theónak, meg kellett volna találnia a módját, hogy megállítsa. - De én még csak nem is céloztam Anatole előtt semmire.

80

- Biztosra veszem - válaszolta Rochefort, majd másfelé fordította a tekintetét. - Előbb-utóbb azonban mindannyiunkat hatalmába kerít a lelkiismeret-furdalás. M'sieur Delacroix ránézett vendégére, de nem firtatta a talányos megjegyzést. - Mindenesetre hálás vagyok önnek érte, hogy ilyen türelmesen kísérgeti a fiamat. A fiúknak az ő korában nagy szüksége van példaképre, és szerintem erre a feladatra aligha találhatott volna megfelelőbb férfit. - Ön túlságosan megtisztel engem - hárította el Rochefort mereven a dicséretet. - Őszintén élvezem a fia társaságát. - Igazán kedves öntől. Úgy érzem, nem mondtam önnek kellőképpen köszönetet azért, hogy megmentette Theo életét, s most úgy érzem, adósa maradtam önnek. Rochefort felállt, és fel-alá járkált a szobában, mintha erős érzelmeket kellene elfojtania magában, majd a korláthoz lépett, és szembefordult a háziakkal. - Szeretném, ha erről nem beszélnénk többet - kérte, és keresztbe vetette a karját. M'sieur Delacroix előzékenyen témát váltott. - A baleset óta keveset láttuk Beau Repos-ban. - Rengeteg tennivalóm akadt Felicityben. Önök sem örültek volna a lábatlankodó vendégnek, az inasom pedig mindenről tájékoztatott. Úgy tudom, Theo most már szinte teljesen felépült. - Hála istennek, és a mi jó szomszédunknak - felelte M'sieur Delacroix, majd bocsánatkérőn elmosolyodott, amikor eszébe jutott Rochefort korábbi kérése. A férfi, akit mindenki márkinak hitt, Caroline-ra nézett, és rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a kislány mélyen aludt az ölében. - Nagyon szótlan ma, mademoiselle. - Jó okom van rá, amint láthatja is - felelte Caroline halkan. - Úgy látom, a csöndessége inkább valaminek a következménye, mintsem oka. Caroline mosolyt erőltetett az ajkára. - Ezek szerint nem gondolhatunk másra, csak a mo-dortalanságomra. A márki fanyarul elmosolyodott, majd M'sieur Delacroix-hoz fordult. A lányt annyira lefoglalta a Theóról való gondoskodás, hogy a baleset óta most először találkozott Roche-fort-ral. Abban a szörnyű pillanatban, a rakparton egyetlen szót sem tudott kinyögni, azután pedig már ott voltak körülöttük a többiek. A két fiú állapota volt akkor a legfontosabb. Mire pedig Theo és Jack haját megszárították, ruhájukat szárazra cserélték, és ágyba fektették őket, Rochefort már elment. Másnap reggel eljött Jackért, és visszavitte Felicitybe; Madame Delacroix azonban gondoskodott róla, hogy Caroline csak akkor szerezzen erről tudomást, amikor a férfi már messze jár. Caroline a márkira pillantott, és azon tűnődött, hogyan is lehetett ennyire vak, hogy ne ismerje fel a férfiban a Fekete Sast. Igaz, akkor szakállt viselt, haját hosszan hordta, és nélkülözte az arisztokratikus megjelenés minden kellékét. De a szeme, az orra, az arrogáns viselkedése mit sem változott. A kemény, határozott vonalú ajka sem, amellyel szenvedélyesen... 81

A lány rádöbbent, hogy rezzenéstelen arccal mered a férfira, s gyorsan elfordította a tekintetét. Kitárult az erkélyre nyíló franciaablak, és Estelile lépdelt feléjük. Két, szemöldökét ráncoló nevelőnő követte, de hamarosan megkönnyebbülten mosolyodtak el. - Mondtam, ugye, hogy itt találjuk őket. Mindig a Papát keresik - mondta Estelle, majd megborzolta apja haját -, gyerekkoromban én is mindig ezt csináltam. Jó napot, M'sieur le Marquis. Nem is tudtam, hogy itt van. A frissen vasalt, halvány rózsaszín muszlinruhát és az újonnan hajába kötött szalagot szemrevételezve Caroline pontosan tudta, hogy ez az utóbbi kijelentés nem fedi a valóságot. Megrovó tekintetnek azonban nem volt helye. Thérese felébredt, de semmi áron nem akart leszállni Caroline öléből; meglepő erővel csimpaszkodott a lány nyakába. Csupán azzal lehetett megbékíteni, ha a mam'zelle maga cipeli át a gyerekszobába. Caroline-t nem kellett sokáig győzködni; örömmel tett eleget a kérésnek. Azt remélte, ha elég sokáig lesz távol, mire visszaér az erkélyre, Rochefort már nem lesz ott. Sajnos, nem járt szerencsével. A márki még mindig ott állt a korlátnál, a társaság pedig kiegészült Amélie-vel és Madame Delacroix-val. Estelié észrevette őt, ahogy ott álldogál az ajtóban, és felkiáltott: - Ó, mam'zelle! Képzelje csak, milyen fantasztikus kirándulás vár ránk! Ha Theo teljesen rendbe jött, újabb utazást tehetünk a márki hajóján, mégpedig a kísértetjárta homokzátonyhoz! 7. AHOGY A TERVEZETT KIRÁNDULÁS napja közeigett, úgy gyarapodott az Égret-rt hivatalos utasok listája. Fletcher Masterson, miután megérkezett szokásos heti látogatására, mellékesen megemlítette, hogy Rochefort átlovagolt hozzá, hogy őt is meginvitálja a partira. Ezt hallván Anatole is célzott rá, természetesen nagyon finoman, hogy Hippolyte Gravier, a két húga, valamint egy unokatestvérük, aki mostanában látogatott el Baton Rougeból Bonne Chance-ra, nagyon örülnének, ha részt vehetnének a kiránduláson. A fiú legnagyobb meglepetésére Rochefort-nak semmi ellenvetése nem akadt tervével kapcsolatban. Caroline figyelmét nem kerülte el, hogy a fiú enyhén elpirult, amikor említést tett Gravier kuzinjáról; biztosan nem a barátja, Hippolyte kedvéért kockáztatja Rochefort rosszallást. - Szóval, egy lány lenne ez az unokatestvér? - kérdezte Caroline mosolyogva. - Én nem mondtam ilyesmit - tiltakozott Anatole -, de végső soron igen a válasz. Kedves kis teremtés, csöndes lány, Baton Rouge-ban él. Tante Zizi lehunyt szemmel élvezte a könnyű szellőt, mely felfrissítette az árnyékos erkélyt. Most hirtelen életre kelt, akár egy százéves teknős, amely előmászik páncéljából. - Ki az a lány? - kérdezte mohón. Anatole tudta, mire kíváncsi a nagynénje. - Roussel lány, Madame Gravier ágáról - kezdte, majd annyi nevet és rokonsági fokot sorolt fel, ameny-nyire csak emlékezett. Tante Zizi időnként lassan bólintott a felsorolásra. - Igen, igen, ismerem a családot. Nagyon jó. Megfelelő lesz. Az Anatole arcán átsuhanó boldog mosoly mindent elárult érzelmeiről. Caroline ezután különleges figyelemben részesítette a lányokat, akik az utazás napján pasztellszínű muszlinruhában szálltak le a Hippolyte Gravier 82

vezette kocsiból. A húgai ikrek voltak, s úgy hasonlítottak egymásra, akár két tojás: kövérkésekvoltak, a szemükben mindig nevetés csillogott, bármin és bárkin tudtak kacagni. Az örökös vihogásuk azonban néha már fárasztóvá vált. Mulatságos dolog volt végignézni a hosszadalmas előkészületeket, ahogy előszedték kendőiket, napernyőiket és retiküljeiket. Caroline azonban, tekintettel arra, hogy Gravier húgairól van szó, nem mutatta ingerültségét, csak csöndesen ült, míg lármás útitársai leszálltak. Türelme egy gavallér feltűnésében kapta meg méltó jutalmát: Anatole segítette őt le a kocsiról. Anatole választottja, az ő szavaival élve, csinos kis nő volt. Nem egészen öt láb magas, arányos termetű, a haja aranybarna, a szeme akár egy őzsutáé. Caroline a teraszon várta, hogy bemutassák. Látta, hogy Anatole odafigyel a vendégre: székkel és narancsszörppel kínálja, így ő bement, hogy összeterelje a Delacroix család többi tagját. Estelle épp a szobájából lépett ki, szalmakalapját a szalagoknál fogva a karjában tartva, akár egy kosarat. Kellemesen üde jelenség volt sárga muszlinruhájában és aranyszínű, rövid ujjú blézerében. - Nem láttad véletlenül Amélie-t? - kérdezte tőle Caroline. - Mostanában nem. A szobájában nincs, annyi biztos. - Az Egret bármelyik percben befuthat. Jobb, ha mind készen állunk. Bonne Chance-ból is megérkeztek a vendégek. - Megyek és szóval tartom őket. Kérem, mondja meg Amélie-nek, hogy kölcsönvettem az aranymedálját. Tudom, hogy nem fog haragudni érte, de nem szeretném, ha meglepetésként érné, amikor meglátja a nyakamban. Caroline úgy vélte, semmi értelme nem volna, ha megdorgálná a lányt. Arra gondolt, hogy esetleg Estelié tévedett, így mégis bekopogott Amélie szobájába, majd belépett. A szobalány éppen rendet rakott. Caroline kérdésére elmondta, hogy Madame Delacroix küldött a lányáért, körülbelül fél órával azelőtt. A tekintet, amelyet a nevelőnő és a szobalány váltott egymással, ékes-szólóan beszélt. Caroline sarkon fordult, és kiment a szobából. Madame Delacroix szobája előtt egy pillanatra megállt. A terasz felől vidám kiáltások harsantak fel Rochefort hajójának érkezését üdvözölve. Ez megerősítette Caroline-t elhatározásában. Kihúzta magát, majd bekopogott a szobába. Madame Delacroix francia szobalánya fátyolos szemekkel nyitott ajtót. Kezében fésűt tartott, amellyel Amélie haját igazította új frizurába. A lány frufruját feltűzték, így a göndör fürtök bájosán keretezték arcát, míg koromfekete haját á lagrecque stílusban, dupla, szalagokkal megerősített kontyban fogták föl. A hajviselet kiválóan megfelelt a nyári időszakhoz, mellesleg Amélie-nek is igen jól állt. Caroline úgy vélte, nem a padlón heverő néhány levágott tincs az oka a lány szemében csillogó könnycseppeknek. Nem tévedett. Madame Delacroix bosszúsan sóhajtott, de nem hagyta félbe elsőszülött lánya oktatását. - Néha meg kell tennünk bizonyos dolgokat, olyanokat is, amelyeket nehéznek vagy egyenesen visszataszítónak tartunk. Ebben a mai világban nem cselekedhetünk mindig csak a saját kedvünkre. Hallgass anyádra, akit egyedül csak a te érdekeid vezérelnek. Próbáld ki, amit ajánlottam, 83

csak próbáld ki! Meglátod, könnyebb lesz, mint hinnéd, az eredmény pedig magáért beszél majd. Egy nap, ha már idősebb leszel, nagyon hálás leszel nekem ezért a beszélgetésért. - Elnézést kérek, hogy megzavartam önöket - kezdte Caroline, amikor úrnője elhallgatott -, de a hajó bármelyik pillanatban kiköthet. Bizonyára nem akarjuk megvárakoztatni a márkit. Caroline torka összeszorult a hamis titulus említésére, de úgy vélte, lesz még ideje elmondani, amit megtudott. - Rendben van, menj hát - indította el Madame Delacroix Amélie-t. - De el ne feledd, amit mondtam neked. Olyan lehetőséget szalaszthatsz el, amilyen még egyszer nem lesz az életedben. - Igen, Mamán - felelte Amélie. Ahogy azonban elsietett Caroline mellett, olyan boldogtalan pillantást vetett rá, akár egy űzött vad. A nap forrón sütött, enyhe szél borzolta meg a fák tetejét. Caroline a nagy esemény tiszteletére cseresznyeszín csíkos muszlinruhát vett fel. Estellehez hasonlóan a kényelmetlen napernyővel szemben ő is a szalmakalapot részesítette előnyben, melynek lapos tetejét néhány szem műcseresznye díszítette. A cseresznyeszín szalagot, eléggé merészen, csak az egyik füle mögött vezette el. Aznap egyébként is egy kicsit merész, sőt, dacos volt. A legkevésbé sem érezte magát nevelőnőnek, inkább fiatal, élettel teli nőnek, aki kész nevetni vagy vitatkozni, nagyokat kiáltani vagy akár énekelni is. Semmi és senki nem tudta elvenni a jókedvét, még Fletcher Masterson jelenléte sem. Amikor az Egret kifutott a folyóra, tizenketten álltak a fedélzetén a legénységen kívül. Rochefort és a kuzinja, Anatole, Theo, Hippolyte és Fletcher alkották a férfiak csapatát, míg Caroline, Amélie, Estelié, Beatrice és Bonita Gravier, valamint kuzinjuk, Louise Roussel tették teljessé a hölgyek létszámát. A kis csa-Pat először a tatfedélzeten, a napellenző alatt gyűlt össze. Theo állt a figyelem középpontjában, mivel neki köszönhető a kellemes körutazás. A fiú már egészen rendbe jött, így könnyedén vette a hölgyektől a kényeztetést és az uraktól pedig az ugratást szerencsés megmenekülésével kapcsolatban, s mindeközben nem jött ki a sodrából. Végül megkegyelmeztek neki, és elvegyülhetett a legénység közt a forró napsütésben. A beszélgetés pillanatnyi szünetében Mademoiselle Roussel azt kérdezte: - Tulajdonképpen mi ez a kísértetjárta homokzátony? Tekintete Anatole arcán pihent meg, így a fiú adta meg a kért felvilágosítást. - Egy nagy homokzátony, néhány mérföldre M'sieur Masterson ültetvényétől, a Ciprusligettől. A kisebb zátonyoktól eltérően ez már hosszú évek óta létezik, azt hiszem, még akkor képződött, amikor indiánok éltek a folyó mentén. Fletcher közbevágott. - Az egyik oldalán felhalmozódott iszap miatt hívják homokzátonynak. Inkább szigetnek kellene neveznünk, mivel valószínűleg egy földdarabról van szó, amelyet a Mississippi közrefogott, amikor megváltoztatta a folyásirányát. Ha Fletcher tapsot várt tudálékos megjegyzésére, nagyot kellett csalódnia. A társaság a következő pillanatban ismét Anatole felé fordult. - Köszönöm, m'sieur - hajolt meg udvariasan a fiú. - Mint említettem, a homokzátony igen régi. Ezenfelül nincs semmi, ami megkülönböztetné a 84

folyón képződött több száz másik zátonytól. Fák nőnek rajta, különböző vadállatoknak és madaraknak ad otthont... és kísértetekkel büszkélkedhet. Beatrice és Bonita felsikítottak, majd idegesen vihorászni kezdtek. - Jaj, de izgalmas - mondták egymásba kapaszkodva. Anatole a hatással elégedetten helyeselt. - Nagyon kedves történet kapcsolódik a zátonyhoz, legalábbis a legtöbben annak találják. Élt hajdanán egy fiatal lány a houma indián törzsben, aki messze földön híres volt kivételes szépségéről és szelíd természetéről. Sok bátor harcos szerette volna őt feleségének, de a lányt apja a törzsfőnök fiának ígérte. Nem törődött vele, hogy a lány a törzs legbátrabb, legerősebb harcosát szereti. A fiú nem tudott belenyugodni, hogy át kell engednie a lányt, ezért párbajra hívta ki a törzsfőnök fiát, aki elfogadta a kihívást. Korán reggel, külön kenuban érkeztek a megbeszélt helyre, a homokzátonyhoz. Hosszú, véres küzdelem következett. Bár mindketten megsérültek, egyikük sem akart véget vetni a harcnak. A lány szerelmese végül megölte a törzsfőnök fiát. Miközben azonban a kenuhoz vonszolta magát, annyira elgyengült a vérveszteségtől, hogy belőle is elszállt a lélek. Egyikük sem térhetett hát haza. A lány gyanította, hogy mi ment végbe a zátonyon, és a keresésükre indult. Amikor rájuk talált, és látta, mi történt, kezébe vette a harcos kését, és keblébe döfte. A halálban végre egyesülhetett szerelmével. Néha, amikor fúj a szél, hallani lehet, amint halkan beszélgetnek, és szerelmes szavakat súgnak egymásnak. Mademoiselle Roussel halkan felsóhajtott. Estelle így szólt: - Ugye, hogy igazam volt? Annyira szomorú, és mégis annyira romantikus, nem? Szerintem nincs romantikusabb dolog a világon, mint amikor két férfi harcol egy nőért, kivéve persze, ha titokban házasodnak össze az indián missziós telepen. - Ó, Estelle! - korholta Beatrice és Bonita egy emberként. - Szerintetek nincs igazam? Persze, ti korántsem vagytok olyan vállalkozó szelleműek, mint én -jegyezte meg lekicsinylőén. - Szerintem a legjobb dolog a világon, ha megszökhetsz a szerelmeseddel az éjszaka sötétjében, és a folyón keresztül az erdőbe menekülsz vele, ahol pislákoló tűz és gyertya fényében a jó atya összead benneteket. - Valóban jó dolog lehet - szólt közbe Hippolyte -, ha mindez az éj sötétjében megy végbe. Gondolja csak el, hogyan mutathat egy ilyen kalandos szökés után: folyóvízzel és sárral szennyezett ruhában, arcán az erdőben alvás kétnapi piszkával. Ha pedig netán azt gondolja, hogy van pap, aki hajlandó bepisz-kítani a reverendáját csak azért, hogy összeadjon egy szökött szerelmespárt, mellőzve a templom szentségét, akkor nagyot téved. Legfeljebb egy kapucinus barát vállalkozna erre. Ha pedig mindez megtörtént, akkor is haza kell menni, és elviselni a családtagok dorgálását, a kotnyeles ismerősök nyelvelését és a fontoskodó szomszédok közbeavatkozását. Még az a legszerencsésebb eset, ha nem veszik le örökre az illető nevét a családfáról. Nem, nem. A titokban kötött házasság azoknak való, akik nem számolnak a következményekkel. Én azt szeretném, ha a házasságom hagyományos keretek között köttetne, eljegy-zési reggelivel, este zenekarral és a menyasszonyomnak szánt teli ajándékkosarakkal. Nekem az egész szertartás fontos! Estelle szempilláit rezegtetve nézett Hippolyte-ra, és alig észrevehetően az ajkát biggyesztette. 85

- De mi van akkor, ha a család nem áll kötélnek, ha ön és a nő, akit szeret, nem lehetnek egymáséi? - Ilyesmi nem történhet meg - felelte a fiatalember kissé elpirulva barna bőre alatt. - Az a lány, akit én választok... minden szempontból megfelelő lesz a családom számára. - Nagyon biztos magában - jegyezte meg halkan Estelié. A fiú azonban nem engedte csapdába csalni magát. - Igen - felelte egyszerűen. Caroline a fiatalokat nézte, és arra gondolt, nem lehet sok kétség Hippolyte Gravier szándékait illetően. Remekül összeillettek Estelle-lel, a kérdés csak az, a szeleburdi lány észreveszi-e ezt. Hippolyte egyébként nagyon sokban hasonlított M'sieur Delacroix-hoz: kedves, gyakorlatias, szorgalmas férfi volt, aki niindemellett az élet örömeit is élvezni tudta. Mindketten elnézték szeretteik hibáit, de ha komolyra fordult a dolog, nem tűrték a tréfát. - Min mosolyog? - kérdezte Fletcher. Olyan közel hajolt Caroline-hoz, hogy érezni lehetett a hajára kent levendulapomádé illatát. - Semmin - felelte a lány. - Igazán semmin. Rochefort aznap egyformán tüntette ki figyelmével a hölgyeket. Körbevitte a kétoldalt karjába csimpaszkodó, most is nevetgélő Gravier lányokat a hajón. Komoly arccal magyarázta meg mindannak a nevét és használatát, amire a kisasszonyok rákérdeztek, ők pedig igazán semmit nem találtak ismerősnek. - Hogy maga mennyi mindenhez ért - kiáltott fel az egyik lány mosolyát legyezője mögé rejtve -, mintha valaha tengerész lett volna. Caroline önkéntelenül is gyors pillantást vetett Rochefort-ra. Tekintetük hosszú másodpercekre összekapcsolódott, a férfi csak ezután válaszolt. - Nevezzük időtöltésnek. Életem jó részét a tengeren töltöttem. Egy hosszú úton pedig muszáj kezdeni magával valamit az embernek. Ahogy a hármas hallótávolságon kívül ért, Caroline megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tudta, hogy elárulta magát. Rochefort nem olyan ostoba, hogy ne találta volna ki, mire gondol. Eddig nyilván különösnek találta, miért nem akar vele kettesben vagy akár csak ugyanabban a szobában maradni. Caroline ezzel nem visszautasítani akarta a férfit, sokkal inkább attól tartott, elárulja magát, ha marad. Most mi legyen? Csak abban bízhat, hogy továbbra is beválik az előző hetekben alkalmazott taktika. A homokzátony egy mérföld hosszú és fél mérföld széles lehetett. A part mentén húzódó széles homoksáv kivételével fűzfa, tölgy és ciprus borította. A szélső fákat, amelyeket jobban érte a nap, vadrózsa és vadszőlő futotta be. Az erdő sűrűjének alját a lehullott levelek sűrű, szivacsos szőnyege borította. A homokzátony közepe táján hideg, friss vizű patak csörgedezett. Korábban fapalánkokkal próbálták megzabolázni, de ez már rég elrohadt és széjjelesett. A sziget minden pontján hallani lehetett a folyó zúgását és a falevelek zizegését. Ennek ellenére földöntúli béke honolt a zátonyon. Amikor a kis kétevezős csónak, amely a hajóról a szigetre szállította őket, horgonyt vetett az öbölben, majd a partra siklott, hatalmas gém emelkedett a levegőbe, és méltóságteljesen elrepült. Életnek más jelét nem látták. Béke ereszkedett a tájékra, de emellett olyan érzése támadt a látogatónak, 86

hogy a folyó bármikor gyökerestül kitépheti a fákat, magába olvaszthatja a földet, és az egész szigetet a tengerbe moshatja. Nem volt nehéz belátni, miért tartják kísértetjárta homokzátonynak. - Nyulat és mókust is láttam itt - mondta Theo, ahogy a patak mellett álltak. - Nem félnek az embertől, sőt, semmi mástól sem. Szerintem még soha nem vadásztak rájuk, róka vagy farkas sem kergette meg őket. - Lehet, hogy ők nem félnek -jegyezte meg Bonita vagy talán Beatrice? -, én viszont igen. Szerintem fenjünk vissza a partra! Nem szeretek itt lenni. - Alig észrevehetően összerezzent, majd hátranézett, mintha attól tartana, a fák közül az indián lány és kedvese árnyai bukkannak elő. A homokos part és az erdő között húzódó füves szakaszon költötték el ebédjüket. Délután lévén a nap már rézsútosan sütött, így árnyékban ülhettek. A zsenge fű édesen illatozott. Elegendő számú párna, terítő és pléd került elő, így mindnyájan kényelemben érezhették magukat. Félkörben ültek le, szemben a folyóval. Nem csupán Felicity, de Beau Repos és Bonne Chance szakácsnője is kitett magáért. A hölgyek kiporciózták a kosarak tartalmát, az urak pedig bőségesen vettek mindenből, ennek ellenére szinte meg sem látszott, hogy fogyasztottak belőlük. Theo nem sokáig időzött a lakoma romjai fölött. Két kezében almatortával elindult a part mentén, majd hamarosan eltűnt szem elől. Akkorra ért vissza, amikor a könnyed társalgás már akadozott, és attól lehetett tartani, hogy a kirándulók hamarosan dél-; utáni szunyókálásba szenderülnek. Theo elújságolta, hogy a zátony másik oldalán hatalmas kacsafészekre bukkant, tele tojással és nemrég kikelt csibékkel. A bejelentés minden képzeletet felülmúló hatást keltett. Estelle kijelentette, hogy azonnal meg szeretné csodálni ezt a gyönyörűséget, Hippolyte pedig felajánlotta, hogy elkíséri. Anatole is kifejezte szándékát, hogy örömmel elkíséri Mademoiselle Rousselt, amennyiben kedve van megnézni a fészket. A Gravier lányok olvadozó pillantást vetettek Rochefort-ra, majd megjegyezték, hogy még soha életükben nem volt alkalmuk ilyesmit látni. A férfit azonban nem lehetett ilyen könnyen tőrbe csalni. - Kacsafészket már sokat láttam - kezdte vontatottan -, de ilyen aranyos kis patakot, mint itt az erdő közepén, még soha. Nem mennénk inkább vissza oda? Az ifjú hölgyek azonban idegesen vihogtak, majd hátrapillantva a válluk fölött kijelentették, hogy ilyesmire nem vállalkoznak. - M'sieur Masterson bizonyára nagyon szívesen elkíséri önöket. Szerintem jóval többet tud a vidék állatvilágáról, mint jómagam. - Nevetés villant meg a szemében, miközben érzékletesen ecsetelte szomszédja jó tulajdonságait. Fletcher Caroline felé pillantott, ő azonban nem sietett a segítségére. - Menjen csak, de ilyen bőséges lakoma után ne próbáljon rávenni engem ilyen erőfeszítésre. Összepakolok, aztán lepihenek kissé az árnyékban. - És ön, M'sieur Victor? - kérdezte Bonita ravasz-kas mosollyal. - Ön sem érez kedvet ehhez a kis erőfeszítéshez? Ugyan, jöjjön velünk! Victor rezzenéstelenül nézte Amélie-t. Mivel azonban a lány nem viszonozta a tekintetét, hanem eltökélten segédkezett Caroline-nak, vállat vont, és a karját nyújtotta Bonita Gravier-nek. 87

- Miért ne? - felelte talán túlságosan is előzékenyen, majd elsétáltak a többiek nyomában. Rochefort tétovázott. - Valóban nem tudom rávenni a hölgyeket, hogy felfedezzék velem ezt a földi paradicsomot? Nem? Akkor hát Theo, barátom, azt hiszem, nekünk kettőnknek kell párba állnunk. Theót nem kellett nógatni. Caroline a szeme sarkából figyelte, ahogy a két férfi az erdő felé lépdel. A mellette rakosgató Amélie eltört egy borospoharat. Bosszankodó kiáltása elvegyült az elpattanó kristály csörrenésével. A lány szemébe hirtelen könnyek gyűltek. - Amélie, csak nem sértetted fel a kezed? - kérdezte Caroline aggodalmasan. A lány megrázta a fejét, majd sietősen zsebkendőt vett elő a re tiküljéből. - Nem - felelte visszafojtott lélegzettel. - Akkor... mi a baj, drágám? - S...semmi! A tagadó választ újabb könnyek és elcsukló zokogás követte. Caroline egy darabig csöndben tűnődött, majd átkarolta a lányt. - Elmondhatom, mire gyanakszom? Reggel óta figyellek; már akkor is rossz színben voltál, amikor rátok nyitottam, miközben édesanyáddal beszélgettél. Történt valami, ami felzaklatott? Amélie a zsebkendőjével törölgette az arcát, és ujjai közt gyűrögette a csipkés szegélyű batisztot. - Mam'zelle... - kezdte, majd elhallgatott, mély lélegzetet vett, és tovább folytatta. - Mam'zelle, helyes dolog, ha... ha az ember kelepcébe csal egy férfit, és házasságra kényszeríti? Caroline kissé előrehajolt, hogy jobban lássa Amélie arcát, a lány azonban lesütötte a szemét. - Hogy érted ezt? - Ha... ha Mamán itt lenne, biztosan azt mondaná, valahogy el kellett volna intéznem, hogy kettesben legyünk a márkival az erdőben. Ha akkor valaki meglátna, vagy ami még jobb, rávenném, hogy tegye nekem a szépet, akkor kötelessége volna utána feleségül venni engem. - Nem tudom, édesanyád belegondolt-e, milyen nyomorúságos életed lenne egy olyan férfi mellett, aki pontosan tudja, hogy csapdába csaltad? - Mamán azt mondja, a márkinak nem kell erről feltétlen tudnia, de ha mégis rájön, akkor csak hálás lehet érte, hogy feleségül vehet. - Ezt erősen kétlem - jegyezte meg Caroline. - Én is - felelte Amélie bágyadt mosollyal. - Én egyébként úgy látom, korábban keljen fel egy lány, ha kelepcébe akar csalni egy olyan férfit, mint Rochefort. Amélie bólintott. - Attól tartok, mind a kellő intelligencia, mind az arcátlanság hiányzik belőlem ahhoz, hogy ezzel próbálkozzak. - Nem biztos, hogy ez negatív tulajdonság - felelte Caroline. - De... mit mondjak Mamannakl Annyira szeretné ezt a házasságot, hogy még azt sem bánná, ha megszöknék a márkival az indián telepre. Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy nem fogadtam meg a tanácsát. - Mondd neki azt, hogy a körülmények nem tették lehetővé. Tudod, hogy úgyis veled mentem volna, ha 88

Rochefort-ral az erdőbe indultok, de akkor is, ha magad sétálsz el abba az irányba. Amélie mosolyogva válaszolta: - Igen, hát persze. Végül is, mire való a gardedám, ha nem arra, hogy az ilyesmit megakadályozza? - Pontosan. - Az a legszebb az egészben, hogy Mamán még csak nem is haragudhat önre. Ó, mam'zelle, én annyira megkönnyebbültem. - Örülök neki - mondta Caroline, majd ismét a lakoma maradványainak eltakarításához látott. Amélie a kezébe vett egy fatálat, és úgy bámult rá, mint aki életében először lát ilyesmit. - Ha egy férfi és egy nő szeretik egymást - kezdte lassan -, akkor a társadalmi hovatartozásuk, a családjuk, a pozíciójuk semmit sem számít. Miért nem kötelezhetik el magukat egymásnak? Miért nem elég annyi, hogy a nő azt mondja: „Szeretlek", és ezzel minden el van rendezve? Miért múlik minden a konvenciókon és mások véleményén? Caroline hallgatott. Vajon ez a kifakadás arra utal, hogy Amélie szerelmes Rochefort-ba? Vagy inkább arra, hogy nehezményezi anyja közbeavatkozását, esetleg rossz néven veszi kedvese vonakodását, vagy együtt mind a három dolog igaz? Caroline torka fájdalmasan összeszorult, majd óvatosan így felelt: - A társadalom szabályai ebben az esetben azért vannak, hogy megóvják a fiatalokat attól, hogy elhamarkodottan válasszanak párt maguknak, és ezt a döntésüket egész életükben sajnálják. - Jobb, ha saját maga téved az ember, mint ha más teszi ezt meg helyette. Mit lehet erre válaszolni? Caroline nem tudta, mi jár a lány fejében, így nem segíthetett rajta; Amélie pedig, aki talán szégyellte előbbi kifakadását, úgy tűnt, nincs bizalmas hangulatban. Bezárult arccal pakolgatta a kosárba a tányérokat és poharakat. Keze remegett az elfojtott érzelmektől, s bár már nem sírt, a rokonszenv legapróbb jelére ismét eleredhettek volna a könnyei. Caroline nem szívesen törte volna meg a lány törékeny önuralmát, ezért inkább hallgatott. Mi legyen akkor, ha Amélie érzelmileg valóban elkötelezte magát? Vajon engedheti-e, hogy egy olyan férfihoz menjen feleségül, akiről ő, Caroline tudja, hogy szélhámos? Nem, döntötte el, miközben szükségtelen lendülettel dobott egy térítőt a kosárba. De hogyan hozza Amélie tudomására, hogy a férfi, akit szeret, egyáltalán nem az, akinek látszik? Valamit tennie kell, mégpedig minél előbb. Semmi értelme ennek a kreol szokásnak, a dolgok halogatásának. Meg kell tennie, amit helyesnek lát, bármilyen fájdalmas legyen is az. Csak tudná, mi lenne most a helyes... Végül is mit számít a demokrácia hazájában, hogy Rochefort jogosan viseli-e a címét? Hiszen vagyonos ember, nem koldus, aki mellett éhezne a felesége. Jó kapcsolatban van Amélie családjával. Köztiszteletben áll, csakúgy, mint Amélie édesapja. Gyönyörű otthonnal büszkélkedhet, szeretne véglegesen letelepedni; a feleségének nem kellene elszakadnia családjától. Nem fukarkodik; Amélie nem szenvedne hiányt az öltözködés terén sem. Az egyetlen akadályt csupán a múltja jelenti, amely azért annyira nem vészes. Hiszen nem egyszerű fosztogató tengeri rabló volt, hanem törvényes kalóz, aki királyától kapott engedélyt az ellenséges hajók 89

zsákmányolására. Ez sem rosz-szabb, mintha mondjuk szerencsejátékkal foglalkozott volna. Igaz a szerencsejátékosok nem éppen a társadalom felső rétegéhez tartoznak, de ha valaki az így szerzett vagyonával tisztességes életet kezd, idővel befogadják. Egyetlen dologra van tehát szükség: hogy Rochefort bevallja a múltját Amélie-nek. Milyen egyszerű is volna. Bárcsak igaza lenne! De ezt magától a Fekete Sastól kellene hallania. Végül is miért ne? Nem az lenne a legtisztességesebb, ha Rochefort elé állna, és a szemébe mondaná, amit tud róla? Vajon hogyan védekezne? A kérdés csak az, mikor tegye meg ezt a lépést? Hamarosan a tettek mezejére kell lépnie. Amélie felnézett. Caroline követte a tekintetét, és Rochefort-t látta az erdőből közeledni. Egyik kezében széles kalapját tartotta, a másikban pedig mintha falevelek lettek volna. Caroline tudta, mennyire feszélyezetten érzi most magát Amélie, ezért vidámságot erőltetve hangjába, odakiáltott a férfinak: - Mire bukkantak ott az erdő mélyén? - Pálmalevélre - felelte a férfi, majd melléjük telepedett a plédre. - Egyre nagyobb a forróság, és a hölgyek közül csak önöknek nincs legyezőjük. Tudom, 206 hogy a legyezőpálma leveléből lehet fonni ilyesmit, de ha az életem függne tőle, akkor sem jönnék rá a nyitjára. - Nagyon meghatna a gondoskodása, ha nem lenne itt körülöttünk annyi levél, ami akár három legyezőhöz is elegendő -jegyezte meg Caroline. A férfi elmosolyodott, majd hátradőlt a fűben, és lehunyta a szemét. - De nekem is egyre inkább melegem van. - Amélie, szerinted fonjunk neki legyezőt? - kérdezte Caroline, és félrebillentette a fejét. - Ha nem jött volna vissza hozzánk, levehette volna a zakóját, és akkor máris kellemesebben erezné magát -jegyezte meg Amélie. Halkan szólt, de sikerült nyugalmat erőltetnie magára. - Ó, szóval te az ő pártját fogod? Szerintem ez a legkevesebb, amit megtehetünk, hiszen mint ahogy mondtad is, nem kellett volna visszajönnie hozzánk. Mindenesetre figyelmeztetem, uram, egyikünknek sem áll szándékában legyezőt készíteni önnek. - Ilyen az én szerencsém - felelte a férfi még mindig csukott szemmel. Mindig olyan nőkkel kell szellemi párbajt folytatnom, akik legalább olyan intelligensek, mint amilyen szépek. - Bennünket nem lehet hízelgéssel levenni a lábunkról - vágott vissza Caroline szigorúan. - A tökéletes szépségnek nem lehet hízelegni. - Micsoda arcátlan füllentés! Amíg a többiek megérkeztek, ilyen évődéssel töltötték az időt, amely egyúttal Amélie komor gondolatait is száműzte egy időre. Caroline-nak sem jutott eszébe, hogy Rochefort elébe kellene állnia, és ráolvasni múltjának elhallgatását. A sétálgatok kettesével érkeztek vissza. Elsőnek Fletcher és Beatrice jelentek meg. A lány most már nem csimpaszkodott a férfi karjába, mert az a fara-gatlan amerikai azt merészelte az arcába vágni, hogy túl hangos, és elriasztja a kacsákat. Ezután Hippolyte következett, aki sérült ujját 90

babusgatta. Mint kiderült, Estelle feltétlenül a kezébe akarta fogni a kiscsibéket, Hippolyte pedig, aki szeretett volna eleget tenni a lány szeszélyének, magára vonta az anya haragját, és hatalmas csípéssel lakolt a meggondolatlan háborgatásért. Estelié egyáltalán nem érzett együtt a fiúval a kiállt fájdalmakért, inkább nevetségesnek tartotta, hogy Hippolyte így pórul járt. Utánuk nem sokkal Victor bandukolt a karjába csimpaszkodó Bonitával együtt. A lány nem sok hasznát vette kísérőjének, ugyanis sikerült bokáig merülnie egy sártócsába, azután a napernyője akadt bele egy gonosz tüskebokorba, majd teknőcpáncél fésűje is kiesett gondosan feltűzött hajából, amely most rögzítő csat híján a vállára omlott. Csupán Anatole és Mademoiselle Roussel megjelenése késleltette azonnali indulásukat. Mindnyájan azt hitték, hogy a pár csupán néhány lépéssel mögöttük jön. Caroline tudta, hogy Madame Gravier arra számított, ő nem csupán Amélie-t és Estelle-t, de a Gravier lányokat is gardírozni fogja, így éppen azon volt már, hogy elébük sétál, amikor hirtelen előbukkantak. Ráérősen bandukoltak, tudomást sem véve a világról és a türelmetlenül rájuk várakozó csapatról. Estelle karba tett kézzel állt, és úrilányhoz egyáltalán nem méltó módon felhorkantott. - Valaki igazán megmondhatná a bátyámnak, hogy sikerült kompromittálnia a drága kis Louise-t. - Tegye csak meg nyugodtan - felelte Rochefort nyájasan -, ha nem bánja, hogy egy időre itt, a homokzátonyon kell berendezkednie. Ki tudja, akár egy-két héten belül visszatérhet Beau Repos-ra, feltéve, hogy szerencséje van, és magára tudja vonni valamelyik erre haladó csónak figyelmét. Estelle szeme tágra nyílt. Közelebb húzódott a mellette álló Hippolyte-hoz, és belekarolt. Hatott a márki figyelmeztetése. Anatole elnézést kért késlekedésükért, de senki sem tett neki szemrehányást. Kissé szótlanul, de teljes összhangban értek vissza a hajóhoz. A kirándulást követő vasárnap a szokott módon, templomlátogatással és vizitekkel telt. Fletcher ismét a szokásos időben érkezett, az előírt ideig maradt, majd távozni készült. - Mam'zelle, vagyis Miss Caroline - fordult vissza a férfi, kezében a kalapjával. - Megtisztelne azzal, hogy kikocsizik velem? Ha van ideje elgondolkodni az ajánlaton, Caroline bizonyára visszautasítja, de meglepetésként érte a kérdés, továbbá nem igazán volt délutánra társasága, és örömmel gondolt a friss szellőre, így igent mondott. Kalapjáért és kesztyűjéért küldött, azután beszállt a kocsiba. Végighaladtak a kocsifelhajtón, majd jobbra fordultak a rakpart menti úton. - Kényelmesen ül? - kérdezte Fletcher. - Remekül - biztosította a lány. - Nem zavarja a por? Olyan lassan mentek, hogy szinte semmi port nem vertek föl. - Egyáltalán nem. - Remélem, nem hajtok túl gyorsan? Caroline a férfira pillantott, hogy nem tréfál-e vele, de az arca teljesen komoly volt. A lány kissé elmosolyodott, és megrázta a fejét. 91

- Biztosan úgy véli, túlzottan aggódom, de higgye el, számomra nagyon fontos, hogyan érzi magát. Caroline nem tudta, mit is válaszoljon, ezért inkább hallgatott. Egy darabig még haladtak, azután Fletcher hirtelen meghúzta a zablát. Caroline kérdőn fordult felé, mire a férfi letette a kantárt, és megfogta a lány kezét. - Drága Caroline, tudnia kell, mi zajlik bennem. Nem vagyok a szavak és frázisok embere, de azért úgy gondolom, az elmúlt néhány hónapban nyilvánvalóvá vált a szándékom. Szeretném önt feleségül venni. Caroline a férfira nézett. - Szeret engem? - kérdezte. - Nos... tisztelem, becsülöm önt. Szeretném, ha otthont teremtene körülöttem, ha ön lenne gyermekeim anyja, idős koromra társam... - De szeret engem? - Ha nem szeretném, elmondtam volna az előbbieket? - kérdezte Fletcher zaklatottan. - El, ha nagyon szeretne már megnősülni. Egyébként nem számít. Tudja, én is tisztelem önt, és azt is tudom, hogy jó férj válna önből, de én nem szeretem önt. A férfi elengedte Caroline kezét. - Felnőtt emberek vagyunk - mondta zavartan. -Jól meglennénk egymás mellett romantikus érzelgés nélkül is. - Szerintem ez így nem működik - felelte a lány csöndesen. - Ez az utolsó szava? - kérdezte Fletcher maga elé nézve. - Attól tartok, igen - mormolta a lány. - Nem szívesen bántanám meg, de szerintem egyáltalán nem illünk össze. Tudja, én nagy súlyt helyezek arra, amit ön „romantikus érzelgésnek" tart. A férfi szótlanul kezébe vette a kantárt, és ügetésre fogta a lovakat. Az első adandó alkalommal megfordult, és visszavitte a lányt Beau Repos-ba. Estelle a hallban várta Caroline-t. - Ennél rövidebb kocsikázásról még nem hallottam. Csak nem kikosarazta az udvarlóját? - Mr. Masterson soha nem volt és nem lesz az én udvarlóm - jelentette ki Caroline, miközben levette a kalapját. - Elszalasztottá a lehetőséget, hogy Ciprusliget asszonya legyen? - Igen. - Még szerencse! - rikkantotta Estelle. - Ti is halljátok? Mam'zelle nem hagy itt bennünket! A bejelentést ujjongás fogadta, de az éljenzők hamarosan ismét beszélgetésbe merültek, ami azt mutatta, hogy leginkább Estelle számára volt fontos ez az esemény. - Szóval örülsz neki, hogy nem vesztetted el a nevelőnődet? - kérdezte Caroline. - Hogy kérdezhet ilyet? Vigasztalhatatlan lettem volna, ha hozzámegy ehhez a sótlan emberhez. Unalmas és öreg. Higgye el, mam'zelle, egy hét múlva meghalt volna az unalomtól! - Fletcher egyáltalán nem öreg - felelte Caroline nevetve. - Szerintem egykét évvel lehet idősebb a lányos anyák álmai netovábbjánál, Rochefort márkinál. Estelle legyintett. - Legyen csak az öné. Én a fiatalabb korosztályt részesítem előnyben. 92

- Például Hippolyte Gravier-t? - Ő legalább nem rémit halálra! Rochefort túlságosan bővérű és szeszélyes hangulatú férfi az én ízlésemhez. - Lehet, hogy igazad van - mondta Caroline. - Fontos, hogy tudd, mire vágysz. - Valóban - felelte Estelié önelégülten, majd táncoló léptekkel visszament az erkélyre, a többiekhez. 8. CAROLINE ÖSSZEVONT SZEMÖLDÖKKEL bámulta az üres papirost. Előző kísérleteinek eredménye összegyűrt labdákban állt az íróasztalon. Egy tollkéssel kihegyezte lúdtollát, megfaragta a gyertyát, hogy jobb fényt adjon, felhígította a tintát, megigazította a székét és a papírt, de hiába. Az ihlet késett. Hogyan szólítson meg egy férfit, akinek nincs joga a címhez, amit használ? Hogyan kérjen találkozót anélkül, hogy túl tartózkodónak vagy érzelgősnek tűnne? Nem jutott dűlőre. Bármit írt, semmi sem tűnt megfelelőnek. Akkor is írnia kell. Már így is egy hete halogatja a beszélgetést. Selyem suhogása irányította figyelmét az ajtóra. Csak egyvalaki lehet, aki még mindig előnyben részesíti a merev alsószoknyát a sima muszlinnal szemben: Tante Zizi. Az idős hölgy ott állt a nappali ajtajában, két kezét aranyfoglalatú botján nyugtatva. - Bejöhetek, mam'zelle? Caroline felállt, és az idős hölgy elébe sietett. - Természetesen. Nagyon örülök a társaságának. - Igazán kitűnő a modora, gyermekem - mondta Tante Zizi. - Tudom, hogy most a pokolba kíván, de túlságosan udvarias ahhoz, hogy ezt meg is mondja. Caroline felnevetett, majd hozott egy zsámolyt látogatójának. - De ahhoz is túl udvarias vagyok, hogy egyetért-sek önnel, ha téved. Tante Zizi elmosolyodott. - Tudja, ma chére, mi, idősek már nem alszunk olyan jól. Éjjelente sokat fent vagyok, így vettem észre a fényt. Mit írhat egy ilyen fiatal nő, amikor már rég ágyban lenne a helye? Biztosan szerelmes levelet, ehhez kétség sem férhet. Caroline Tante Zizi évődő stílusában válaszolt. - Nem igazán, bár éppen találkát próbálok megszervezni. - Szemtelen fruska - mondta az idős hölgy minden indulat nélkül. - Úgy hallottam, szélnek eresztett egy tökéletes férjjelöltet. - Tökéletes? - ismételte Caroline a jelzőn tűnődve, miközben ismét leült székére, az íróasztal előtt. -Az illető legalábbis annak tartotta magát. - Ó! Tehát olyan férfit szeretne, akinek az erényei nem ennyire szembeötlőek? - Nem erre gondoltam. - Pedig én tudom. Vannak dolgok, amelyeket akkor is észrevesz az ember, ha nem mondják ki. Árulja csak el, kivel akar találkozni! - Miért árulnám el? - Mert én egy nagyon kíváncsi öregasszony vagyok, aki mindenről tudni akar, ami a házban történik. Egyébként úgy is kitalálom, ha nem mondja el nekem. 93

- Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy nemes szomszédunknak írok levelet? - Rochefort-nak? Azt, hogy több esze van, mint gondoltam. Caroline zavartan kapta el a tekintetét. Hirtelen keserűvé vált a szájíze. - Valami bántja, ma petité? Tapintatlan voltam? Olyan ritkán vagyok társaságban. Nem mindig tudom, hogyan veszik az emberek, amit mondok. - Nem, nem erről van szó - mosolyodott el kényszeredetten Caroline. - Talán azon lepődött meg, hogy helyeslem, ha összeházasodnak a márkival? Miért ne, chére? Ismerem az ön családfáját. Lehet, hogy mostani helyzete kissé alantas, de a származása egyáltalán nem az. Csak nem gondolja, hogy jobban örülnék, ha az unokahúgaimra szállna a titulus? Ó, nem. Estelle még túl fiatal Rochefort-hoz, Amélie pedig túlságosan szelíd. Semmi sem lesz ebből a frigyből, akárhogyan mesterkedik is az anyjuk. Caroline-t nem vitte rá a lélek, hogy kiábrándítsa az öreg hölgyet. A hatás, amit Rochefort jogtalanul viselt címével másokra gyakorolt, megerősítette elhatározásában, hogy ennek véget vet. - Ezzel azt akarja mondani, madame, hogy én túl öreg és túl kemény vagyok? - kérdezte végül Tante Zizit. - Nem, igazán nem - felelte az idős hölgy. - Csupán azt, hogy ön józan és érzékeny lány, aki jelenlegi sorsánál jobbat érdemel. Mindent, ami módomban áll, meg fogok tenni, hogy az önt megillető helyet elfoglalhassa. - Igazán nagyon kedves öntől - mondta Caroline lassan -, higgye el, hogy nem szándékosan vezettem önt félre. Az az igazság, hogy köztem és Rochefort között a világon semmi sincs. - Ugyan már! - torkolta le Tante Zizi. - Annyira egyértelmű, hogy szerelmes belé. Láttam önöket összehajolva táncolni, nevetni, beszélgetni. Ha Rochefort nem legalább ennyire szerelmes magába, akkor megeszem a kalapom! - Igen, de... - A büszkesége, ugye? A büszkeség érzéketlen hálótárs, gyermekem, erről biztosíthatom. Eláruljak önnek valamit, amiről több mint ötven éve senkinek sem beszéltem? Soha nem voltam Franciaország királyának szeretője, pedig mindenki ezt hiszi rólam. De halálom napjáig bánni fogom. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba kislány, nem voltam hajlandó elfogadni azt a keveset, amit adni tudott. Szerettem őt, de azt mondtam magamnak, én nem akarok egy lenni a szeretői sorában, azzal hitegettem magam, jobban és hosszabban fog szeretni, ha nem kap meg. Kértem, könyörögtem neki, hogy küldjön el. Végül beadta a derekát. De mivégre? Az emberek így is a legrosszab-bat gondolják rólam. A büszkeségem megfosztott tőle, hogy enyém legyen a pozíció, amit aztán Madame Du Barry foglalt el. A büszkeségem tíz év boldogságot rabolt el tőlem, mert mindez tíz évvel a király halála előtt történt. - Csak nem arra céloz, Tante Zizi, hogy a márki szeretője legyek? Az idős hölgy mozdulatlanná dermedt. - Maga szándékosan félreért engem, gyermekem. Ennél természetesen többre gondoltam. Csak annyit akartam mondani, ne hagyja, hogy a szíve helyett az esze vezesse. Caroline rezzenéstelen arccal állta az idős hölgy bölcs tekintetét. 94

- Biztosra veszem, hogy nagyon jó tanácsot adott, de ezeket mindig könnyebb adni, mint megfogadni. Tante Zizi felsóhajtott. - Ezt én is jól tudom. Nagyon vén lehetek, ha elhiszem, hogy tanulni fog a hibáimból. Bocsásson meg nekem, hogy az öregasszonyos történeteimmel terhelem önt. Kérem, nyújtsa a karját, és kísérjen vissza a szobámba. Folytassa csak nyugodtan, amit elkezdett. Caroline visszakísérte Tante Zizit a szobájába, majd visszament a nappaliba. Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a tollat, és írni kezdett. Amikor végzett, a levelet Jimmel, az inassal közvetlenül reggeli után elküldte Rochefort-nak. Még nem volt dél, amikor Colossus megszólította őt a hátsó erkélyen, ahol a kis Mathilde-ot tanítgatta számolni. - Mam'zelle - mondta a komornyik, miközben mereven meghajolt. - Egy úr szeretne önnel beszélni. A szalonban várja. Caroline letette a kislányt az öléből, majd felállt. - Szaladj vissza a dadához, Mathilde, és légy jó kislány! Majd délután folytatjuk a tanulást. - Igen, mam'zelle - felelte a kislány, átölelte Caro-line-t, majd engedelmesen tette, amire kérték. Caroline hideg ujjakkal simította el a ráncokat ba-tisztruháján, majd belépett a házba. Rochefort állt a szobában, és az ablakon nézett kifelé. Ahogy a lány belépett, megfordult, de nem indult el felé. Caroline földbe gyökerezett lábbal torpant meg az ajtónál. A komorságra, amit a férfi arcán látott, nem számított. Rochefort kemény vonallá préselte ajkát, és összevonta szemöldökét. - Nos, Mademoiselle Pembroke? - kérdezte rekedt hangon, mivel a lány szótlan maradt. - Megkaptam a levelét. Mit óhajt tőlem? Caroline nagyot nyelt; kissé elbizonytalanította az a nagyfokú ellenségesség, amit már az első pillanatban megérzett a férfiban. - Nem ül le? - nyögte ki végül. - Nem, köszönöm. Szívesebben állok. Legutóbbi találkozásuk alkalmával, a kísértetjárta homokzátonyon tett kiránduláson szívélyesen váltak el egymástól. A lány úgy érezte, azóta semmi olyasmi nem történt, ami indokolná Rochefort viselkedését. Persze ez most nem sokat számít. Sokkal nehezebb lenne a dolga, ha a férfi mosolyogva üdvözölte volna őt. - Rendben - vágott bele végül Caroline. - Azért kértem, hogy ma délelőtt látogasson el hozzánk, mert úgy érzem, valamit mondanom kell önnek. Egyenes leszek: tudom, kicsoda ön. Rochefort a kanapéhoz lépett, két kezét a támlára tette, majd a lány felé hajolt. - Feltételezem, nem csupán ennyit akart mondani. - Folytathatom, ha gondolja - felelte a lány nyugodtan. - Múlt télen egy brit kereskedőhajón utaztam ide Európából. A hajót megtámadta és zsákmányul ejtette egy Fekete Sas néven ismert kalóz. Időbe telt, míg ráébredtem a hasonlóságra, de végül sikerrel jártam. Ön ez a bizonyos kalóz, uram. - Nagyon biztos a dolgában, mademoiselle. Hogyan lehetséges ez? - Az eset élénken él az emlékezetemben. Nem igazán mindennapos dolog az életemben, hogy egy kalóz törjön rám a kabinomban. 95

Rochefort ellépett a kanapétól, majd megkerülte. - Szóval ez a kalóz magára tört? - érdeklődött veszedelmesen nyájas hangon. - Igen, abban a kabinban, amelyben Amélie-vel együtt utaztunk, de ezt ön is jól tudja. - Ezek szerint nagyon közel állhatott ahhoz a férfihoz, jól sejtem? Caroline idegesen figyelte, ahogy a férfi lassan közeledik feléje, s eszébe jutott, hogyan vett rajta annak idején elégtételt a kalóz, amit azóta sem sikerült elfelednie. - Igen - válaszolta. - Ennyire közel? - firtatta a férfi, amikor már kartá-völságnyira állt tőle. - I-igen - nyögte Caroline akadozva. Összeszorult a torka, ahogy próbált erőt venni magán, majd hátrább lépett. A karjára kulcsolódó erős kéz azonban megállította. - Az ember a kelleténél többet megenged magának egy ilyen szűk helyen, nem gondolja? - kérdezte Rochefort rekedt hangon. - Talán ez a kalóz is ezt tette? Karja körbefonta a lányt. Hosszan, követelőn csókolta meg, mégis kimondhatatlan gyöngédség volt ebben a mozdulatban, amely szöges ellentétben állt a bénító szorítással. Caroline melle fájdalmasan szorult össze, testét forróság öntötte el, ahogy a férfi elengedte, majd hátralépett. Próbálta összeszedni magát, remegő kezét összekulcsolta maga előtt. Ha eddig bizonytalan lett volna benne, hogy Rochefort és a Fekete Sas ugyanaz a személy, most minden kétsége eloszlott. A férfi szavai is alátámasztották véleményét. - Igen - mondta gyűlöletes önuralommal -, valóban túl nagy a hasonlatosság. Bizonyára az vagyok, akinek gondol. - Ehhez kétség sem férhet - felelte a lány feszült hangon. - Ebben tehát egyetértünk. Most pedig, miután meggyőződött róla, hogy nem téved, mit szándékszik tenni? - Tenni? - Biztosan van valami oka, hogy a fejemre olvasta a múltamat? Rochefort hangjában gúny bujkált, de Caroline nem tudta megfejteni az okát. Ennyire nem számítana neki, hogy felfedezte a kilétét? - Ön egy szélhámos - mondta reszkető hangon. -Nem tudok szó nélkül elmenni a tény mellett. - A környéknek pedig természetesen meg kell szabadulnia egy ilyen semmirekellőtől. - Nem, én... ilyesmire nem is gondoltam, de... ha tegyük fel, nősülni akar? A házasság törvénytelen lenne. - Ugyan miért? - kérdezte a férfi. A tekintete semmit sem árult el. - Azért, mert... egy másik férfi nevét és címét bitorolja, és... nem tud majd eleget tenni Tante Zizi elvárásainak a származását illetően. - Értem. Tehát attól tart, hogy becsapom a nőt, akit feleségül veszek. Van egy módja, amivel ezt megelőzheti, s egyúttal arra is lehetőséget ad nekem, hogy folytathassam ezt a komédiát. - Nem értem - mondta a lány. - Jöjjön hozzám feleségül, és amikor majd Isten színe előtt állunk, a szentatya fülébe súgom a valódi nevemet. Caroline döbbenten nézett a 96

férfira. Hirtelen megvilágosodott benne, milyen ügyesen kitervelte Rochefort ezt a színjátékot. Szürke szemében megvetés villant. - Szóval úgy véli, ezzel elhallgattathat! - Ugyan már, gondolja csak végig a dolgokat! Ha szélhámos vagyok is, attól még megmarad a vagyo-nom. Jól meglennénk együtt. - Engem nem lehet holmi ebül szerzett vagyon ígéretével megvesztegetni! - kiáltotta Caroline haragtól reszkető hangon. - Akkor attól tartok, nem marad más hátra, mint hogy széliében híresztelje, amit kiderített rólam. Nem áll szándékomban bevallani, amit bűnömül rótt fel. Hirtelen kivágódott mögöttük az ajtó; Madame Delacroix rontott be haragtól vöröslő arccal. - Nincs rá szükség, hogy bármit is bevalljon, maga hitvány gazember! Mindent hallottam! Azonnal hagyja el a házamat, és még egyszer ne merészelje átlépni a küszöbömet! A Rochefort-ként megismert férfi egy másodpercig habozott, majd végigmérte Madame Delacroix-t, aki fúriaként nézett rá, és az ajtó felé mutatott. Mögötte Estelié állt, kíváncsi szolgálók hadával körülvéve. A férfi utánozhatatlan eleganciával hajtott fejet, majd kisétált a házból. Úgy ment el a kalapját és lovaglópálcáját kezében tartó Colossus mellett, mintha a komornyik nem is létezne. A szobájában pakolgató Caroline kopogásra nézett fel. Körülötte felsőruha, alsóing, hálóing, kalap, kendő, harisnya és rengeteg csecsebecse várta, hogy a földön heverő dobozokba és utazóládákba kerüljön. A lány nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen távozási szándékáról. Elég lesz akkor szólni, ha már tudja, hová megy, és mikor indul. Most azonban nem tehetett mást, be kellett engednie, aki kopogott. - Szabad! - kiáltotta. Estelle lépett be az ajtón, szeme izgatottan csillogott. Csak egy pillanatra borult el a tekintete, amikor észrevette a szanaszét heverő holmikat. - Elutazik? Tényleg, ilyen tájban szokott ellátogatni a nagybátyjához. Igazán kár, hogy ilyen nagyszerű időszakban hagy itt bennünket. - Nagyszerű? - kérdezett vissza Caroline kételkedőn. - Jó, akkor érdekes - mondta Estelle, majd lehup-pant az ágy mellett álló párnázott hálószobaszékre. - Jaj, a ruhám - kiáltott fel Caroline, és a bársonyruha után kapott, amely éppen ezen a széken várta a becsomagolását. Estelle mentegetőzve ugrott fel, átnyújtotta a ruhát, majd ismét leült. - Igazán elhalaszthatná az utazást, mam'zelle. Nem fogja kitalálni, mit csinált Rochefort! - Nem Rochefort a neve. Estelié vállat vont. - De még mindig így nevezi magát, valahogy pedig nekünk is szólítanunk kell. Végül is számít ez valamit? - Úgy vélem, az igazi Rochefort márkinak nagyon is számít. - Ha tényleg számít, akkor menjen, és tegyen panaszt. Ami engem illet, nem nagyon érdekel a dolog. Hadd mondjam el, mi történt! - Rendben, ha muszáj - adta be a derekát Caroline, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy egyformára hajtogassa a zsebkendőket. - Tegnap egy gőzös érkezett tele utassal; mind Fe-licitybe igyekeztek. Van köztük egy igen különleges vendég is; rengeteg bőrönddel, kézitáskával és kalapdobozzal érkezett. Caroline felnézett. - Kalapdobozzal? 97

- Pontosan. Gyönyörű nő. Azt mondják, két kutyát is hozott magával. Jozefina császárnő is ezt a hosszú szőrű, apró, fekete pofájú, gombszemű fajtát kedvelte. Hozott még magával egy Indiából származó beszélő madarat, meg egy olyan apró termetű nőt, aki csak a derekáig ér, de az alakja és a hangja olyan, akár egy felnőtté. - Jézus Mária! - kiáltott fel Caroline. - Bizony - folytatta Estelié elégedetten a hatással. - Azt beszélik, Rochefort vissza akarta küldeni New Orleansba a madarat meg a törpe asszonyt, de a nő annyira tiltakozott, hogy muszáj volt beengednie őket. - Szóval New Orleansból jött az a nő - mondta Caroline, miközben gondosan kisimította a ráncokat zsebkendőjén. - Nem mondtam volna? Az új Théátre d'Orleans színésznője. Biztosan ön is látta... á, nem, Mathilde-nak azon az éjszakán fájt a füle. De bizonyára hallott már Madame Francine Fontaine-ről, ugye? - Igen, úgy rémlik, hallottam már a nevét - hazudta Caroline. Senkinek nem mesélte el Beau Repos-ban, hogy találkozott a színésznővel. A jelek szerint Anatole sem tett róla említést. - Nagyon szerettem őt a színpadon. Annyira vidám, annyira drole. Soha nem játszik komoly szerepekben, de amit csinál, ahhoz nagyon ért. Caroline még idejében elfojtotta a rosszindulatú megjegyzést, ami a színésznőről az eszébe jutott. - Intelligens nő lehet, ha ismeri a korlátait - jegyezte meg nevelőnőhöz illően. Estelle, szintén illendően, nem vett tudomást a megjegyzésről. - Annyira szeretnék találkozni vele. - Attól tartok, ez lehetetlen. Édesanyád... - O, tudom - vágott közbe a lány elszomorodva. -Mégis, annyira vágyom rá. Azt mondják, Madame Fontaine szereti, ha pezseg körülötte az élet, ezért hozta magával a barátait is. Minden éjjel táncolnak. Kártyapartikat, maszkabálokat és zeneesteket rendeznek, még amatőr színielődásokat is tartanak. Caroline tovább pakolászott. Az álmos délután rátelepedett hangulatukra. Estelle ingerülten szólalt meg. - Mam'zelle? - Igen? - Ön szerint Madame Fontaine Rochefort chérie-amie-je! - Estelle! Hol találkoztál te ezzel a kifejezéssel? - Számít ez valamit? - kérdezett vissza a lány komoran. - Tudom, mit jelent, és azt is tudom, hogy a férfiaknak szeretőjük van. Nem válaszolt a kérdésemre. - Feltételezem, ezt is beszélik, ugye? Estelié bólintott. - Nem tudom a választ. Semmi közöm hozzá - felelte Caroline kimérten. - Jó, lehet, hogy nem tudja, de attól még találgathat - érvelt Estelle. - Ezzel nem jutnánk közelebb az igazsághoz - válaszolta Caroline. - Igaza van, tényleg nem sokat számít - vont vállat Estelle. Caroline nem felelt. A lány tekintete nevelőnője arcára tévedt. - Úgy látom, nem villanyozza fel a közelgő látogatás. Ha jól meggondolom, még nem is láttam ilyen sápadtnak és rosszkedvűnek. Mintha mostanában fogyott volna. Remélem, nem a nagybátyjával van valami gond? 98

- Nem, ilyesmiről szó sincs - biztosította Caroline. - Mostanában elég rosszul aludtam. - Ugye, ez a dolog Rochefort-ral, ez bántja? - kérdezte a lány együtt érzőn. - Tudom, mit érez. Nagyon megdöbbentem, pedig nem én utaztam a zsákmányul ejtett hajón, és nem engem csókoltak meg. Először azt hittem, kimondhatatlanul izgalmas lehetett, most viszont már azt gondolom, egyáltalán nem tetszett volna nekem ez a dolog! Caroline hirtelen nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen, végül az utóbbi mellett döntött. - Azt hiszem, ha te lettél volna a helyemben, Roche-fort igencsak megbánta volna a viselkedését! - Én nem vagyok ebben olyan biztos - felelte Estelle szokatlanul tétován. Semmi pénzért nem cserélnék önnel! Amikor Estelle elment, Caroline a bőröndje elé ült, kezébe fogta batiszt zsebkendőjét, és üres tekintettel bámult maga el. A szeme szárazon égett. Az igazat megvallva, egyáltalán nem bánta, hogy a férfi megcsókolta. Ez igazán nem meglepő, mivel időközben rájött, hogy szereti a magát Jean Rochefort-nak nevező kalózt. Hiába vette számba összes ismert hibáját, ez mit sem változtatott érzésein. Nem maradt más megoldás, el kell mennie, pontosabban szöknie. Aznap este lehetőségük nyílt rá, hogy legalább részben meggyőződjenek róla, igaz-e a környéken eléggé elterjedt szóbeszéd. Caroline, a két lány, valamint Anatole, Theo meg M'sieur Delacroix éppen a lenyugvó nap hűvösét élvezték. Hirtelen közeledő kocsit vettek észre. Olyan gyorsan haladt, hogy sűrű porfelhő szállt fel a nyomában. - Rochefort csézája -jegyezte meg Theo, bár mindegyikük felismerte a kocsit. Nem lehetett összetéveszteni semmivel a csillogó járművet, sem a gyeplőt kézben tartó férfit; csupán a mellette ülő hölgy kiléte adhatott okot találgatásokra. Égszínkék utazóruhát viselt zsinórozott pruszlikkal. Öltözékét lovaglókalap egészítette ki, amelyet olyan hosszú tollforgó díszített, hogy a mellette ülő Rochefort arcába hajlott. A menetszél miatt félő volt, hogy lerepül a kalap, így a hölgy kénytelen volt egyik kezével mindig fogni. Amikor a kocsi odaért hozzájuk, egy szőrös, koromfekete képű kiskutya ugrott fel gazdája öléből, és a teraszon ülőket kezdte ugatni. Anatole és apja egymásra néztek. Estelle előrehajolt, és így kiáltott: - Ő az! Madame Fontaine! - Ostoba liba, kutyát hoz magával egy nyitott kocsiban - mormoltaTheo. Fogadni mernék, ő is majd' megsül ebben a maskarában. Alighogy az utolsó szavakat kiejtette, velőtrázó sikoly hasított a levegőbe. A kutya a csézából az útra ugrott. Többször is átbucskázott a fején, csaholt egyet, majd dühösen morogva elszaladt az úton. Rochefort megállította a kocsit; nem volt éppen könnyű a feladat, egymás mögé befogott telivér paripákkal. A színésznőnek nyújtotta volna a kantárt, hogy a kutya után indulhasson, Madame Fontaine azonban felállt, kényesen inogva megállt a kocsi szélén, majd leugrott, de közben a szoknyája fennakadt a magas keréken. A nézőközönség egy pillanatra megcsodálhatta a párizsi azsúrozott harisnyát, majd a nő, kezét a kalapján tartva, a kutyája után eredt. 99

- Fifi! - kiabálta. - Várj meg, kicsim! Ó, Fifi! Valaki állítsa már meg! Estelle felnevetett. M'sieur Delacroix elfojtott egy mosolyt. Theo, arcán széles vigyorral, a hölgy segítségére indult, Anatole pedig a korláthoz lépett, hogy jobban lásson. A zűrzavarra Colossus és az egyik szobalány is előkerült. Az ajtónál utat engedtek Madame Delacroix-nak, aki még pongyolát viselt, és a haja sem volt feltűzve. A ház asszonya egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. - Theo! - kiáltott a fia után. - Azonnal gyere vissza! Azonnal, hallottad?! Estelle, Amélie, menjetek be a házba! Legyetek szívesek mellőzni a vitatkozást! Én tudom, mi a leghelyesebb. Theo habozott, anyja ellentmondást nem tűrő parancsszava és a megismételhetetlen élmény között ingadozott. Ez alatt a rövid idő alatt a kutya is ráunt a szaladgálásra meg az emberekre, akik azzal a rossz szokással bírtak, hogy őt bámulták. Szépen leült, és megvárta gazdáját. Madame Fontaine felnyalábolta kedvencét. Összeszidta a kutyust, majd visszasietett a kocsihoz. Felrakta az állatot, és Rochefort segítségével maga is felmászott, majd kényelmesen elhelyezkedett. A páros merev derékkal ülve, hátra sem pillantva hajtott el. - Utálatos pára - hallották távolodóban a színésznő mormogását. M'sieur Delacroix színlelt meglepetéssel nézett körbe. - Én meg azt hittem, egy aranyos kiskutya. Madame Delacroix felhorkant, és visszament a házba. Caroline szívében tucatnyi ellentétes érzelem küzdött egymással. Harag, féltékenység, fájdalom, leginkább azonban megdöbbenés vett erőt rajta, hogy Rochefort olyan nőt vett a nyakába, aki egy hét alatt garantáltan az őrületbe kergeti. Caroline azt bizonygatta magának, várható volt, hogy a férfi ilyen botrányosan fog viselkedni. Nem az a fajta férfi, akit ha kiutasítanak valahonnan, egyszerűen odébbáll. Még így is, hogy kitudódott, nem az, akinek mondja magát, számolni kell vele. Szerencsésnek mondhatják magukat, ha csupán azzal akarja kimutatni, mennyire semmibe veszi az ottani emberek által fontosnak tartott normákat, hogy szeretőt tart Felicityben. Persze tiszta ostobaság amiatt aggódnia, miféle őrültségeket vesz a fejébe Rochefort. Neki sokkal fontosabb dolgokkal kell törődnie - például azzal, hová menjen és mihez kezdjen, miután elhagyta Beau Re-pos-t. Néhány napig ellehetne Natchezben, a nagybátyjánál, amíg elrendeződnek a dolgai. Azután New Orleansba mehetne. De talán jobb, ha egyenesen odautazik. Van némi félretett pénze, abból több hétig is megél, ha ilyen sok időt venne igénybe, amíg új helyet talál magának. Az aprólékos tervek azonban néhány órával születésük után füstbe mentek. A család épp asztalnál ült, amikor zajt hallottak a bejárati ajtó felől. Colossus szokásos kimért lépteivel indult ajtót nyitni. Néhány perc múltán egy poros, vörösborszínű libériát viselő küldöncöt kísért be. A küldönc komor arccal mentegetőzött, amiért ilyen alkalmatlan időben zavarja a családot, majd átnyújtott M'sieur Delacroix-nak egy lepecsételt borítékot. Senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a boríték szürke szegélyű, vagyis valaki a családból súlyos beteg. - Colossus, kínáld meg az urat étellel-itallal - utasította a komornyikot M'sieur Delacroix. Amikor a két férfi elindult a konyha irányába, a ház ura 100

óvatosan feltörte a fekete pecsétet, közelebb húzta a gyertyatartót, majd kihajtotta a pergament. - Nos? - kérdezte Madame Delacroix. Férje összetekerte a papirost, az asztalra tette, s csak ezután válaszolt. - A nővéredtől érkezett Cabanoceyből. Úgy tűnik, ma chére, hogy a nagynénéd, Tante Zizi súlyos beteg. - Azonnal oda kell utaznunk -jelentette ki az asz-szony, és letette feketéscsészéjét, mintha azon nyomban útnak akarna indulni. - De Marié, erre gondolnod sem szabad. A te állapotodban... - Az én állapotomban? Ha csak erre gondolnék, fel sem lenne szabad kelnem - felelte Madame Delacroix. - Talán nincs erre olyan nagy szükség... -vonta össze szemöldökét a férje. - De igenis szükség van. A családomról van szó. Talán nem tettem meg mindent a te családodért? - kérdezte az asszony, miközben jelentőségteljesen biccentett Tante Zizi hálószobája felé, ahol az idős hölgy magányosan költötte el vacsoráját. - Dehogynem, ma chére. - Van itt még egy fontos dolog. Tante Zizi gyermektelen özvegy, és én voltam a kedvenc unokahúga. Mindig azt mondogatta, hogy egyszer majd nekem adja a rubin- és gyémántbrossát. A férjétől kapta nászajándékba. A foglalat persze már megviselt, de a kövek még jó állapotban vannak, és nagyon szépen mutatnak majd, ha új foglalatot kapnak. Ha most nem megyek el hozzá, többé nem látom, és nem kaphatom meg az ékszert, ebben biztos vagyok. A nővérem, aki az otthonában ápolta Tante Zizi-t, a saját jussának tartja majd, és elkéri annak a tésztaképű lányának. Beteggé tenne, ha bárki máson látnám ezt a brosst! M'sieur Delacroix mindig tudta, mikor kell engednie. Nem vitatkozott többet, hanem beleegyezett, hogy elkíséri feleségét az egy napig tartó úton Cabano-ceybe. Az asszony azonnal felállt az asztaltól, és hagyta kihűlni a kávéját. Csengetett a szobalánynak, és pakolni küldte. Ez a fejlemény természetesen lehetetlenné tette Caroline távozását. Nem mehet úgy el, hogy M'sieur és Madame Delacroix bizonytalan időre távoznak otthonukból. Másnap hajnalban már minden készen állt. A berliner hintő a kocsifelhajtón várta utasait. A tetőtől talpig levendulaszürkét viselő asszony hamarosan megjelent a hallban, mögötte szobalánya, aki tucatnyi, egy hölgy kényelméhez nélkülözhetetlen apróságot cipelt. Madame Delacroix megkérte Caroline-t, ő is keljen föl velük, és kísérje ki őket. Miközben felhúzta szürke kesztyűjét, még adott néhány instrukciót a nevelőnőnek. - Ne engedje, hogy Theo túlerőltesse magát. Azt hiszi, visszanyerte az erejét, de én vagyok az anyja, én jobban ismerem. Ne hagyja, hogy a lányaim bármi módon kapcsolatba kerüljenek azzal a canaille-jal, aki oly szerencsétlen módon Felicitybe került. Nem engedhetem, hogy megfertőzze őket. Örüljünk neki, ha nem bélyegeznek meg bennünket azok után, hogy M'sieur Delacroix ilyen meggondolatlanul segítette ezt... ezt a kalózt. Az asszony kegyetlen éllel ejtette ki az utolsó szót. Milyen jó is, gondolta Caroline, ha az ember ilyen egyszerűen másra háríthatja a felelősséget. Ő maga jól tudta, ha hamarabb felismeri Rochefort-t, mindnyájukat sok bajtól menti meg. 101

Madame Delacroix osztotta Caroline meggyőződését. - Személyesen önt teszem felelőssé, ha távollétemben bármi olyasmi történik, ami veszélyeztetheti lányaim házassági kilátásait. - Tudomásul veszem - felelte Caroline. - Úgy vélem, nem lesz semmi baj. Ha mégis történne valami, Anatole-ra nyugodtan számíthat, vagy ha úgy adódnék, M'sieur Gravier-hez is fordulhat Bonne Chance-ban. A kicsik most mind makkegészségesek, hála istennek, de ha bármi baj lenne, meggyőződésem, hogy ön is ugyanúgy helytáll majd, mint én. Nem tudom, mikor jövünk vissza. Lehet, hogy kéthárom napon belül, de talán két hétig is elhúzódhat. Minden Teremtőnk akaratán múlik. Az asszony a jámbor szavakat követően elindult lefelé a lépcsőn. M'sieur Delacroix először feleségét segítette fel a kocsiba, majd a szobalányt. Barátságosan istenhozzádot intett, azután ő is felszállt. Elvitték a kocsi mellől a lépcsőt, az ostor a hajnali friss levegőbe hasított, majd útnak indult a kocsi. Caroline visszatért a házba. Ahogy végighaladt a folyosón, mintha sírást hallott volna. Megállt és hallgató-zott. A hang abból a hálószobából hallatszott, amelyet általában M'sieur és Madame Delacroix használt. A hálószoba mellett Amélie szobája állt. A szűzlány hálószobájának nevezett helyiséget a hagyomány szerint mindig a legidősebb leánygyermek kapta meg, és csak a szülők szobáján keresztül lehetett megközelíteni. Nem sírhatott tehát más, csak Amélie. Caroline nem tudta figyelmen kívül hagyni a kétségbeesett hangot. Bekopogott a külső szoba ajtaján. A sírás abbamaradt, de nem érkezett válasz. Caroline egy darabig várt, majd belépett a szülői hálószobába. Ahogy Amélie szobájához ért, ismét kopogott. - Ki az? - kérdezte Amélie. A hangja idegenül csengett. - Caroline. Valami baj van? - Nem, én... csak magamban beszéltem, ennyi az egész. Caroline persze nem hitt a lánynak, de nem akarta erőltetni a dolgot. - Bejöhetek? - Igen, egy pillanat. Caroline hallotta, ahogy megnyikordulnak az ágyat tartó kötelek. Amikor kinyitotta az ajtót, Amélie az ágy szélén ült, és éppen pongyolába bújt. Ahogy felállt, egy darab papiros esett a földre, mintha a lány sietősen a zsebébe akarta volna rejteni. Amélie arca bíborvörösre változott, a papírt a kezébe gyűrte, majd a zsebébe tette. Caroline erőt vett döbbenetén, és elmosolyodott. - Nagyon korán keltem, nem csoda, hogy most már teljesen éber vagyok. Arra gondoltam, ha már te is fölkeltél, együtt ihatnánk meg a reggeli kávénkat. Co-lossus is ébren van már, biztosan felszolgálja majd, ha csöngetünk neki. Amélie helyeslőén bólintott, bár Caroline-nak nagyon nem tetszett a kedvetlen mozdulat. Most, hogy a pír elmúlt arcáról, szokatlanul sápadtnak látszott; a szeme alatt sötét karikák ültek. - Akkor, ugye, lejössz majd a nappaliba, ha elkészültél?

102

A lány ebbe is beleegyezett, de amikor kávézás közben apró-cseprő dolgokról beszélgettek, nem hozta szóba, mi nyomasztja ennyire, és mit rejtett el a zsebében. Madame és M'sieur Delacroix alig egy napja mentek el, de Anatole máris otthon érezte magát Felicityben. Mivel már nagykorú volt, nem tartozott elszámolással Caroline-nak, a lány pedig nem adhatott neki utasításokat. Éppenséggel beszélhetne a fejével, de nem sok reményt látott rá, hogy ez bármi eredménnyel járna. Ha már eddig is szabad bejárása volt a szomszédos ültetvény gazdájához, valószínűtlennek tűnt, hogy éppen most lehetne megtagadni tőle ezt az előjogot, amikor annyira érdekes események zajlanak. Anatole-t általában Hippolyte Gravier kísérte el látogatásaira. A fiatalember egészen otthonosan mozgott Beau Reposgarconraere-jében. A kocsit és a lovakat rendszerint hazaküldte Bonne Chance-ba, hogy az állatok ne a házigazda takarmányát pusztítsák. Amikor éppen nem Anatole-lal tett látogatást Felici-tyben, akkor Beau Repos teraszán szórakoztatta Estelle-t meg a kicsiket örökös bolondozásaival. Gyakran ott maradt ebédre is, így ha véletlenül mégsem érkezett meg, érte küldtek, mintha már családtag lenne. Beszélgettek róla, hogy látogatást tesznek Baton Rouge-ban, elsősorban azért, hogy találkozzanak Mademoiselle Louise Roussellel, aki néhány napja tért haza, a kísértetjárta homokzátonyon tett kirándulást követően. Ezt természetesen nem vallhatták be, így valami más ürügyet kellett kitalálni, miért kell a városba utazniuk. Felicity is számos lehetőséget kínált a szórakozásra. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha megvárják M'sieur Delacroix hazatértét, aki majd leveszi Anatole válláról a felelősséget, és megadja fiának az engedélyt, hogy látogatást tegyen Mademoiselle Rousselnél. Öt nap telt el azóta, hogy a szülők elutaztak. Vacsora után Anatole és Hippolyte azonnal útnak indultak, hogy részt vegyenek a Rochefort által rendezett mulatságon. Estelié a szalonban kornyadozott, és a Koldusoperából játszott unottan egy részletet a zongorán. Caroline a pislákoló gyertyafényben igyekezett befejezni hímzését, Amélie pedig a kandalló mellett varrogatott. Estelle hirtelen rávágott a zongora billentyűire. - Annyira, de annyira unalmas itt minden! Megőrülök, ha még egy percig tovább varrogatnak itt, mint két türelmes Pénelopé! Mam'zelle Caroline, nem csinálhatnánk valami érdekeset? - Mire gondolsz? - Hát, például oltsunk jelmezt, és észrevétlenül osonjunk be a bálterembe Felicityben! Eszméletlenül izgalmas lenne. Vagy befogathatnánk a kocsiba, és meglátogathatnánk Bonne Chance-ban Béatrice-t és Bonitát. Biztosan örülnének a társaságnak, hiszen Louise, a kuzinjuk már elutazott. - Azt hinnék, megőrültünk, ha az éjszaka közepén állítanánk be hozzájuk tiltakozott Caroline. - Ami a jelmezbált illeti, szerintem te is tudod, hogy ez lehetetlen. - Nem értem, miért, ha egyszer senki nem jönne rá, hogy mi vagyunk azok - ellenkezett Estelle sértődötten. - Egyáltalán nem biztos, hogy nem ismernének fel, abban a társaságban pedig nem ez jelenti az egyetlen veszélyt. 103

- Szerintem ön túloz, csak hogy megijesszen bennünket, nincs igazam, Amélie? De nem érdekes. Nem fontos nekünk Madame Fontaine színielőadását látnunk. Csinálhatunk mi is magunknak. Mamannak egy egész ládája tele van divatjamúlt holmikkal, és Tante Zizinek is biztosan akad néhány különös csecsebecséje, amit kölcsönadhatna. Anatole és Hippolyte Gra-vier nagyon megbánják majd, hogy magunkra hagytak bennünket a tivornyázás kedvéért! A f elvázolt szórakozás eléggé ártalmatlannak tűnt, hamarosan azonban nehézségekbe ütköztek. Madame Delacroix lezárta a ládát, és magával vitte a kulcsot, az öltözködőszekrénye, a secrétaire-je és a ruhásszekrénye kulcsával együtt. Tante Zizi már rég lefeküdt, ilyen léha dolgok miatt pedig nem lehetett felkelteni. Amélie-nek megfájdult a feje, és olyan szánalmas hangon mentegetőzött, hogy szívtelenség lett volna tartóztatni. Nem maradt más hátra, el kellett vetni a műkedvelő színielőadás ötletét. Caroline kárpótlásul a kinti konyhába invitálta Estelle-t. Főztek egy csésze forró csokoládét, megpakoltak egy-egy tányért süteménnyel, majd zsákmányukkal együtt visszatértek a nappaliba, és miközben mindent megeszegettek, ötcentes alapon kártyáztak. Caroline soha nem kedvelte igazán a kártyát, így hamarosan ásítozni kezdett, amikor az ajtó előtt szokatlan zajra lett figyelmes. - Biztosan Anatole és Hippolyte érkezett meg -mondta Estelié, és szemöldökét ráncolva nézett a zaj irányába. - Szent isten! Már ilyen késő van? - kiáltott fel Caroline. - Észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan eltelt az idő. Estelle a Caroline könyökénél felhalmozódott papírlapokra pillantott. - Ha nyerésben van az ember, gyorsan telik az idő. - Vagy úgy, ezekre gondolsz! - Caroline gyors mozdulattal apró labdává gyűrte a papírdarabokat. -Ennyit az adósságaidról. - Mam'zelle, látszik, hogy soha nem fogja sokra vinni - felelte a lány. Barna szemében a döbbenet hihetetlenül emlékeztetett az anyjáéra. Caroline vitatkozni akart, de ekkor hangos dobbanás hallatszott a teraszról. Felállt. - Mit csinálhatnak ezek odakint? Remélem, ezen a késői órán nem akarnak bejönni a házba. - Valami baj lehet -jegyezte meg félénken Estelié. - Méghozzá nagy baj, ha képesek szüléitek távollétében eljönni agarconniére-bő\. Eddig mindent eltűrtem nekik, de ami sok, az sok. - Szerintem sem Anatole-nak, sem Hippolyte-nak nem jutna ilyesmi az eszébe. - Lehet, hogy igazad van. Mindjárt meglátjuk -válaszolta Caroline, majd a bejárati ajtóhoz lépett, hogy kireteszelje. Estelle gyertyával a kezében követte. Colossus már rég lepihent, máskülönben szóltak volna neki, hogy intézze el a rendzavarást, így azonban rájuk maradt, hogy elhúzzák a nehéz keresztvasat és elfordítsák a hatalmas kulcsot. Caroline mély levegőt vett, és szélesre tárta az ajtót. Az olajozásra szoruló ajtó hangos nyikordulására Hippolyte fordult meg. Ostobán pislogott az éles fényben, majd ahogy ráismert az ajtóban álló hölgyekre, széles mosoly terült el az arcán. 104

- Mes hommages, mesdemoiselles - üdvözölte őket mély meghajlással, amelynek kis híján esés lett a vége. - Anatole, öregem, kelj fel. A húgod és Mam'zelle Caroline vannak itt. Anatole a lépcső tetején üldögélt, fejét a tenyerébe hajtva. - Ne kiabálj úgy, mon ami, még felébresztesz valakit - suttogta. - Képzeld, már ébren vannak. Kelj fel, mert még asziszik, többet ittál a kelleténél. - Részeg - jegyezte meg Estelié csillogó szemmel. Még soha nem látott illuminált férfit. Arcpirító dolognak számított hölgyek előtt ilyen állapotban megjelenni. - Nem megmondtam? - kérdezte Hippolyte. Anatole erre már végre felállt. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy egyenesen meg tudjon állni. - Nézzenek csak rám - mondta tekintetét ismeretlen pontra szegezve Caroline feje fölé. - Teljesen ura vagyok magamnak. - Igen, azt látom - felelte a lány. - Hol voltál? - Felicityben, hol máshol? Nagyon jó kis mulatság volt, tudja. Vagyis kártyaparti, nagy tétekkel. Caroline pontosan értett mindent. Csupán arra nem talált magyarázatot, miért lepődött meg ezen annyira. - Sokat vesztettél? - kérdezte Estelié. - Nem vesztettem, vagyis csak egy egész kicsit. Rochefort azt mondta, túlságosan kegyeibe fogadott Fortuna istennő, hogy az ő asztaluknál, nagy tétekkel enged játszani. Azt mondta, ő szívesebben nézné Madame Fontaine-t, és nekem is ezt kellene tennem. Rochefort-nak a jelek szerint észrevétlenül sikerült megóvnia Anatole-t, hogy nagyobb összeget veszítsen. - Miért, mit csinált Madame Fontaine? - kérdezte Estelle, közben megfogta bátyja ingujját, és az egyik székhez vezette. - Hippolyte, mon ami, mit is adott elő nekünk Madame Fontaine? - Igazából nem kíváncsiak rá, Anatole. Megmondom én neked, mit kellene csinálnunk: visszamenni a kis házba, aludni. - Jól mondod, barátom. Akkor is nagyon érdekes előadás volt. Klasszikus darab, ugye? Mindenképpen el fogom mesélni a kishúgomnak. - Valóban érdekes volt. Mehetünk? Olyan furcsán érzem a fejem. - Ó? Lehet, hogy kissé felöntöttéi a garatra, Hippolyte? Igazán szégyen. Mit gondol majd Mam'zelle Caroline? - Azt, hogy maga vagyok a megtestesült diszkréció, amennyiben haladéktalanul elviszlek innen téged- felelte Hippolyte, majd megragadta barátja karját. Anatole nem mutatta jelét, hogy fel akarna állni; ostobán nézett barátjára. Hippolyte éppen meg akarta rázni, amikor Estelle a fiú vállára tette a kezét. - Várjon! Hadd gondolkodjon! Engednie kellett a kérésnek, de közben olyan es-deklő pillantást vetett Caroline-ra, hogy a lány feléjük lépett. - Keltsem fel Colossust? - kérdezte halkan. - Nem, erre semmi szükség. Hacsak... - Megvan! - kiáltott fel Anatole. - Heléna! Madame Fontaine játszotta Helénát, Rochefort pedig Párist, emlékszel? Madame Fontaine olyan rövid tunikát viselt, hogy kilátszott... - Szerintem Mam'zelle Caroline-t egyáltalán nem érdekli, mit viselt Madame Fontaine - vágott közbe Hippolyte sietősen. 105

- Engem viszont igen - jelentette ki Estelié. - Nagyon érdekelnek a jelmezek. Mit nem adnék, ha én is ott lehettem volna! Anatole ezt hallván kihúzta magát. - Egyáltalán nem neked való,petité soeur. Rochefort nagyon hamar véget vetett a dolognak. Nem volt hajlandó odaadni az almát, és ezzel az egész mulatságot elrontotta. Madame Fontaine dühösen kivonult, bezárkózott a szobájába, és egész este ki sem jött. Utána már csak egy kis kártyaparti meg iszogatás volt. Esküszöm neked, nagyon unalmas estét töltöttünk ott. De holnap talán majd jobban sikerül. Rochefort azt ígérte, jelmezbált rendez, legalábbis úgy emlékszem. Anatole megvolt győződve róla, hogy sikeresen elsimította botrányos érkezését, így most már büszkén hagyta, hogy elvezessék. 9. AMÉLIE MÁSNAP már sokkal jobban érezte magát, annyira, hogy szívesen kisétált a rakpartra. Az energiától majd' kirobbanó Estelié természetesen elkísérte, Caroline így nyugodtan hozzáláthatott a teendőihez, amelyeket az elmúlt napok vidám időtöltései közben eléggé elhanyagolt. Nézte a két testvért, amint összehajolva sétálnak, és hirtelen annyira kirekesztettnek érezte magát. Oly sok év után furcsának tűnt, hogy ismét betolakodónak érzi magát. Talán jó is, hogy bepakolva hagyta az utazóládáját. Nem sok oka lesz a maradásra, ha Madame és M'sieur Delacroix hazatérnek. Bár alapos szemrehányást tett magának az érzelgős-sége miatt, egész nap nem tágított mellőle ez az érzés. Vacsora után a lányok leültek egy kicsit a szalonba, Estelié azonban arra hivatkozva, hogy előző este sokáig fent volt, visszavonult a szobájába. Nemsokára Amélie is követte. Egész este alig szóltak egymáshoz pár szót. Anatole és Theo saját dolgaikkal voltak elfoglalva, a kicsik pedig már aludtak. Caroline teljesen magára maradt. Annyira elszigeteltnek érezte magát, hogy hálás mosollyal nézett fel, amikor magányát megtörték. M'sieur Philippe állt az ajtóban. Önelégült arcán látszott, hogy biztosra vette a kedves fogadtatást. Ahogy közelebb lépett, Caroline magában mulatva vette észre, hogy a férfi némi pirosítóval és púderral próbálta kellemesebbé tenni arcszínét. A szája sarkába még egy fekete szépségpöttyöt is illesztett. Ezüstszín csipkével díszített levendulaszín szaténkabátjá-S bán és halványszürke térdnadrágjában kifogástalan úriember benyomását keltette, bár a divat követésében hozzávetőleg huszonöt évvel elmaradt. Caroline elfojtott egy mosolyt, és borral kínálta a férfit. - Nem, nem, Mam'zelle Caroline, ne fáradjon. Majd én hozatok magamnak Colossusszal madeirát. Caroline-nak feltűnt, hogy a férfi igen nagyvonalúan rendelkezik a háziúr borkészletével, de nem tette szóvá a dolgot, csupán a szemöldökét húzta fel. - Nem ülne le? - kérdezte. - Remélem, nem érkeztem alkalmatlan pillanatban - mondta a férfi, miközben frakk-kabátja szárnyát elegánsan szétterítve leült a kanapéra Caroline mellé. - Egyáltalán nem. 106

- Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Szomorú napszak ez egy olyan ember számára, aki egyedül él a világban, nem gondolja? Caroline-t gondolkodóba ejtette a sajnálkozó hang és a magabiztos fellépés közti ellentét. - Szerintem nyugodt időszakot is jelenthet, ha az ember életében heteken át egyik bál a másikat követte. - A britek olyan egykedvűek. Csodálom önben ezt a tulajdonságot, mam'zelle, amely erényt kovácsol a sorscsapásokból. - Sajnos nem értem önt, uram - felelte a lány hűvösen. - Egy hete ilyenkor egy bálteremben táncolt, ma este pedig egyedül van. - Ez igaz, de én mindkét végletet kedvelem. Eléggé ellentmondásos dolog, nemde? - Nem, inkább elbűvölő - válaszolta a férfi, majd megragadta Caroline kezét, és az ajkához emelte. Félúton azonban megállt, mert észrevette, hogy a lány még mindig kezében tartja a tűt, így óvatosan leengedte a kezét. - Ön túl kedves, m'sieur - mormolta Caroline, és a szeme sarkából óvatosan végigmérte a férfit. - Nem, egyáltalán nem. Fáj, ha látom, hogy vidámnak próbál látszani. Erről szeretnék önnel beszélni. - Igen? - kérdezte a lány bátorítóan, bár figyelmét ismét hímzésére összpontosította. - Mam'zelle... - kezdte a férfi, de félbeszakította a szobába lépő Colossus, aki egy tálcán madeirát és egy poharat hozott. M'sieur Philippe megízlelte a bort, és kiválónak találta. Megvárta, amíg a komornyik távozik, és csak ezután folytatta mondandóját. - Mam'zelle, nem is olyan régen azt mondtam, kapcsolatunk úgy fog fejlődni, ahogyan azt ön jónak látja. - Emlékszem az incidensre. A férfi nem vette észre a száraz hangszínt, ezért tovább folytatta. - Azóta sokat változott a helyzet. - Milyen tekintetben? - Caroline nem valódi érdeklődésből, inkább csak azért válaszolgatott, mert tartott a férfi mondandójától. M'sieur Philippe felhajtotta borát, majd félretolta poharát. - Bizonyára tudja, hogy nem maradt észrevétlen a szobájában összepakolva várakozó utazóláda. Biztosíthatom, hogy mindenki tud a terveiről, a hűséges Colos-sustól egészen a legutolsó lovászfiúig. Mindenkit megöl a kíváncsiság, vajon mikor óhajt távozni, és hová megy. - Értem. - Persze, hiszen tudhatta volna. - Azért kerestem meg önt ma este, hogy megmentsem a titokban távozás szégyenétől. A szívem a lábai előtt hever, csak annyit kérek öntől, fogadja el nevem védelmét! - A férfi ezzel letérdelt Caroline előtt. - Titokban távozás? - ismételte meg Caroline szemöldökét ráncolva. - Tudom, hogy azért kell távoznia, mert egyesek úgy tartják, túlságosan sok időt töltött egyedül a márkival, nekem azonban jó okom van rá, hogy ne higgyek ezeknek a mendemondáknak, mivel ismerem az ön szerény és szelíd természetét, - M'sieur Philippe, kényelmetlennek találva térdelő helyzetét, mocorogni kezdett. Caroline komolyan bólintott. - Nagyra értékelem irántam való bizalmát. 107

- Jól sejtem, ugye, hogy nem a magát márkinak nevező férfi érdekli önt? Bizonyítsuk ezt be a környezetünknek. Mondja, hogy az enyém lesz! Mielőtt Caroline bármit válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és Colossus lépett be. Ha észrevette is a hirtelen felkászálódó tanítót, nem adta jelét. - Elnézést, mam'zelle, úgy gondoltam, erről feltétlenül tudnia kell. Mam'zelle Amélie szobalánya azt mondja, hogy a kisasszony nincs a szobájában, és Mam'zelle Estelié is eltűnt. - Talán kimentek az erkélyre levegőzni. - Már megnéztem, mam'zelle. Senki nincs odakint. A szobalány úgy véli, Mam'zelle Amélie ruhásszekrényéből hiányzik egy báli ruha és egy dominó. A dominó, gondolkodott el Caroline, vagyis a hosz-szú, kapucnis köpeny, hozzáillő maszkkal, amit a New Orleans-i hölgyek előszeretettel viselnek a jelmezbálokon. Mit is mondott Anatole? Rochefort jelmezbált ígért. Gondolhatta volna, hogy Estelié mindenképpen elmegy, főleg azután, hogy előző este szóba került a mulatság. Ha nem merül annyira bele saját érzelmeibe és kétségeibe, bizonyára észreveszi, mi készül. Felnézett, és azt kérdezte: - Vittek el kocsit az istállóból? - Azonnal megkérdezem, mam'zelle - felelte Colossus, majd kiment. A lány most M'sieur Philippe-hez fordult. - Megkérhetném, hogy kísérjen el Felicitybe? - kérdezte. - A legnagyobb örömmel. Úgy gondolja, az ifjú hölgyek odamentek? - Attól tartok. - Nem szép dolog tőlük, hogy kétségbeesésbe kergetik önt, és mindenki mást is felzaklatnak. Mintha nem lenne jobb dolgunk, mint hogy őket keressük. - Akármennyire felbosszantottak bennünket, attól még haza kell hoznunk őket - felelte Caroline, szinte rá sem nézve a férfira. - Természetesen igaza van. De kérem, mam'zelle, mielőtt még a keresésükre indul, adjon nekem választ. - Választ? Ó, igen, a leánykérésére. Sajnálom, m'si-eur, de meg kell mondanom, hogy semmit sem érzek ön iránt. - Ez nem lehet igaz. Nekem azt mondták, ön nem közömbös irántam, sőt, szerelmes belém. - Még ha igaz is lenne - felelte Caroline csípősen -, elég rossz ízlésre vall, hogy ezt a szemembe vágja, nem gondolja? Egyébként pedig nem igaz. Attól tartok, ön Mam'zelle Estelle kissé szokatlan humorérzékének esett áldozatul. - Úgy érti... ez az egész csak egy ostoba tréfa? - Félek, hogy igen. A férfi láthatóan sápadtabb lett. Kihúzta magát, majd az ajtó felé indult. - M'sieur Philippe? Hová megy? Talán már a következő percben indulnunk kell Felicitybe. - Bocsásson meg, de nem kísérhetem el önt. - Miért? - Gondolkodnom kell. így kihasználni engem! Egyszerűen nem tudom felfogni. Hogyan lehet engem ilyen fényben feltüntetni? Én egyáltalán nem vagyok nevetséges! Ezt nem tűröm, nem tűrhetem! 108

Felháborodásában olyan vehemensen rázta meg a fejét, hogy leesett arcáról a szépségtapasz. Kétségbeesetten kutatott utána inge fodrai és kabátja ezüstcsipkéje között. Azután beletörődve, hogy elveszítette, egykedvűen legyintett rá. A hirtelen mozdulattól azonban a szépségtapasz kiesett kabátja ujjából, majd a padlóra sodródott. A férfi azonnal utána vetette magát. Két ujja közt tartva a zsákmányt felegyenesedett, kihúzta magát, majd felvetett fejjel távozott. Az istállóból egyetlen ló és kocsi sem hiányzott. Rejtély, a két nővér hogyan hagyta el az ültetvényt, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy eltűntek. Caroline mély lélegzetet vett. - Szerintem be kellene fogatni egy kocsit - mondta Colossusnak. - Már elintéztem. Ahogy ön elkészült, mam'zelle, Jim már ide is gördül vele a lépcsőhöz. Vajon együttérzés csengett a termetes komornyik hangjában? Szenvtelen viselkedéséből nem lehetett megítélni. - Remek - felelte a lány, majd kalapjáért, kendőjéért és kesztyűjéért sietett. Tiszta, holdfényes éjszaka volt. Igazán nem is volt szükség a lámpásra, amit Jim magával hozott, hogy megvilágítsa az utat, de legalább megcsodálhatták az ezüstös leveleket és hallgathatták a madarak panaszos énekét az erdőben. A hűvös, tiszta holdfényhez képest a fáklyák és gyertyák fényében fürdő Felicity feltűnő, buja benyomást keltett. A vízen, az Egret mozdulatlan teste mellett a Natchezből érkezett, éjszakára a rakparton horgonyt vetett gőzös éles körvonala látszott. Veszélyes lett volna sötétedés után továbbhaladni; a néhány utas valószínűleg Rochefort vendégszeretetét élvezte. A hangos zenét is túlharsogó hangokból kitűnt, hogy szép számmal sereglettek össze a vendégek Rochefort otthonában. Jim megállította a lovat, Caroline pedig csöndes rosszallással nézett a ház felé. Egy lovászfiú futott elő, hogy átvegye a gyeplőt, Jim azonban maga akart gondoskodni a járműről. Leszállt, lovához lépett, és megállt, mintha akármeddig is elálldogálna ott. Kissé zavartan és óvatosan tekingetett a ház felé, ahol törött bokáját rendbe tették. Caroline közeledtére kinyílt a bejárati ajtó. A lány felvetett fejjel kérte, hogy beszélhessen Rochefort-ral, majd egy kis szalonba kísérték. Kedves, nőies hangulatú kis szoba volt, amelyben a halványzöld, az ezüst és a halványsárga színek domináltak. Keleti fekvése révén a felkelő nap első sugarai bevilágítottak az ablakon, megcsillantva a porcelán állatfigurákat. Caroline éppen ezeket tanulmányozta, amikor kinyílt az ajtó. Rochefort megállt a küszöbön, kezét a kilincsen tartva. Tekintetével tetőtől talpig végigpásztázta a lányt, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - kérdezte gunyorosan. Caroline hirtelen rádöbbent, milyen slampos lehet szürke batisztruhájában, amit még reggel vett föl a takarításhoz. Skótmintás szalaggal díszített szalmakalapja sem jelentette az elegancia csúcsát. A vállára dobott egyszerű kendő pedig csak tovább fokozta öltözéke összhangjának teljes hiányát. Rochefort ennek tökéletes ellentéteként szabászati remekműnek beillő öltözéket viselt. Gallérja kikeményítve állt, 109

kravát-liját szépen, de minden fölösleges hajtást vagy ráncot mellőzve kötötte meg. Zakója úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, cipője olyan fényes volt, hogy akár borotválkozni is lehetett volna benne. Caroline összekulcsolta maga előtt árulkodóan reszkető kezét. Először mentegetőzni akart, hogy elrabolta Rochefort-t a vendégeitől, de tekintete ismét a férfi ruhájára tévedt. - Azt hittem, jelmezbált tart - szegezte neki a megjegyzést. - Akinek kedve volt, jelmezt öltött. Talán helyteleníti? - Semmi közöm hozzá - felelte a lány olyan közömbösen, amennyire csak tudta. - Engem csupán az érdekel, Amélie és Estelle is ott vannak-e a vendégek között? Rochefort összevonta a szemöldökét. - Gondolom, jó okkal feltételezi ezt? Caroline gyorsan felvázolta, szerinte mi történhetett. Amikor elhallgatott, a férfi halkan káromkodott, majd távozott a szobából. Eltelt egy negyedóra. Caroline lassan azon kezdett gondolkodni, hogy maga indul a lányok keresésére, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Rochefort állt a küszöbön, és maga elé engedte a bíbor dominót viselő Estelle-t. A lányt testvére követte, dominója csuklyáját hátrahajtotta, felfedve dús haját, nyomában Victorral, aki középkori lovag álarcát öltötte magára. Caroline láttán Estelle megtorpant, és csak a többiek nógatására, lassanként lépett előre. Álarca alatt beharapta az alsó ajkát. Amélie Victor karjába kapaszkodott. - Itt vannak a bűnösök - szólalt meg Rochefort, és karját keresztbe fonva a csukott ajtónak dőlt. Caroline ingerült pillantást vetett rá, majd a többiekhez fordult. Victor szólalt meg elsőnek. - Tudom, mit gondol most, Mademoiselle Pembroke - kezdte. Biztosíthatom róla, hogy nem történt semmi rossz, csupán ártatlanul szórakoztunk, s közben együtt lehettem szívem hölgyével, Amélie-vel is. Nem várhatom el, hogy higgyen nekem, de a történtekért engem kell felelőssé tennie. - Nem, nem! - kiáltott fel Amélie. - Én akartam eljönni. Amikor megkaptam és elrejtettem Victor levelét, én egyeztem bele, hogy kiszökjek a házból és találkozzak vele. Ó, mam'zelle, sajnálom, annyira sajnálom, hogy becsaptam önt, de egyszerűen nem találtam más megoldást! Mamán számomra érthetetlen módon mindig is tiltotta, hogy találkozzunk, pedig én nagyon szeretem Victort. Különben nem folyamodtam volna engedetlenséghez. Amélie kétségkívül igazat mondott. Caroline el sem tudta volna képzelni, hogy a lány dacol szülei akaratával és a társadalom szabályaival, a sötét éjszakába sem merészkedett volna ki, de szerelme kedvéért ezt is vállalta. Eleinte azt hitte, Amélie szívét Rochefort tartja fogva, és érzelmei viszonzásra találnak. Amikor azonban óvatosan Rochefort-ra pillantott, semmit sem vett észre az arcán. Gunyoros pillantása Estelle-en pihent, aki kezében morzsolgatta dominója szélét. A lány Rochefort-ról Caroline-ra nézett. - Az én ötletem volt, hogy idejöjjünk - mondta hirtelen. - Victor és Amélie azzal is beérték volna, ha csak nézhetik egymást, én meg közben gyertyát tartok nekik. De én annyira nevetségesnek találtam, hogy egy randevúnál az illendőségre gondoljunk. Sokkal okosabbnak tűnt, ha olyan helyre 110

megyünk, ahol észrevétlenül együtt lehetnek, mellesleg pedig én is találkozhatok Madame Fontaine-nel. Caroline a lányokat nézte. Mit is mondhatna nekik? Van értelme rájuk zúdítani haragját és felháborodását? Az igazat megvallva semmit sem tudott nekik mondani, mivel mind a szükséges harag, mind a felháborodás teljesen hiányzott belőle. Ha megtehette volna és ha meghívják, valószínűleg ő is szívesen elment volna a jelmezbálba. - Felismertek benneteket? - fordult most Amélie-hez. A lány a húgára nézett. - Nem - rázta meg a fejét -, szerintem nem. - Akkor talán nincs olyan nagy baj. Gyertek, induljunk hazafelé, mielőtt még megváltozna ez a szerencsés helyzet. Rochefort tartotta az ajtót, amíg vendégei kisorjáztak. Amint éppen Caroline lépte át a küszöböt, hangos kiáltás szállt feléjük a lépcső tetejéről. - Jean, Jean, szerelmem, azt mondják, Victorral és két leányzóval együtt eltűntél. Most már látom, rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Három nővel látlak, mon cher! Hát neked semmi sem elég? Caroline hallotta, hogy Amélie visszafojtja a lélegzetét, de azért nem veszi le a tekintetét a lefelé lépdelő színésznőről. Madame Fontaine barackszínű muszlinruhát viselt, melyet a mély nyakkivágásnál és az ujjaknál arany szín hímzés szegélyezett. Karcsú derekát aranyszínű öv fogta körbe, amelynek hosszú aranyszín zsinórja térd alá ért. A ruha maga nem sértette a jó ízlést, bár a színösszeállítása kissé talán harsánnyá tette. A színésznő azonban nem viselt alsóinget az átlátszó ruha alatt. Sőt, odáig ragadtatta magát, hogy megnedvesítette az anyagot, ezzel is fokozva a hatást, így a ruha szorosan hozzátapadt testének minden por-cikájához. Fekete haját kibontva viselte, amelyet egy aranypánt fogott össze a homlokán. Teljesen lapos szandált vett fel, s ezt a bokájánál kötötte meg. Mivel ilyen leplezetlenül megmutatta bájait, az arcán lévő maszk kényeskedő affektálásnak tűnt. Lényéből és viselkedéséből mégis annyira áradt a jókedv és vidámság, amint lefelé lépdelt a lépcsőn, hogy Caroline igazából nem tudott megbotránkozni rajta. Ahogy a színésznő Rochefort mellé lépett, és belekarolt, hirtelen bénító féltékenység vett erőt rajta. - Ó, csak nem a kis nevelőnő... Mademoiselle Pembroke, ha jól emlékszem a nevére? Lenne pár dolog, amit elmesélnék önnek Jean múltjából. Biztosan nagyon megbotránkoztatónak találná. - Erre talán majd máskor térjünk vissza - vágott közbe Rochefort. - A hölgyek éppen indulni készülnek. - Valóban? - kérdezte a színésznő. Szája kemény vonallá keskenyült az álarc alatt. - Milyen szomorú, pedig olyan remekül szórakoztunk. - Kérem, bocsásson meg nekünk - mondta Caroline feszülten, próbálva elrejteni egyre növekvő aggodalmát. - Hölgyeim, talán ha... Estelle mentegetőzve nézett Caroline-ra, majd a színésznő felé fordult. - Mielőtt hazamennénk, Madame Fontaine, szeretném elmondani, mennyire csodálom önt, és mennyire élveztem a játékát télen, New Orleansban. - Kedves magától, hogy ezt mondja - kiáltott fel a színésznő, majd szeretettel megragadta Estelle kezét. - A legközelebbi előadáson 111

feltétlenül keressen meg az öltözőmben. Mindig örömmel fogadom a rajongóimat. - Ezt komolyan gondolja? - kérdezte Estelle csodálkozva. - Természetesen, ma petité. Máskülönben nem mondtam volna. - Már annyira várom; el sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Caroline a lépcső felől hallatszó közeledő léptekre kapta fel a fejét. Ismét végigfutott rajta a félelem, hogy Amélie-t és Estelle-t felismerik ebben a meglehetősen kétes társaságban. Ösztönösen fordult Rochefort felé. - Na ugye, mondtam neked, hogy a húgod hangját hallottam -bizonygatta Hippolyte Anatole-nak, amikor a lépcsőfordulóhoz értek. - Tudtam, hogy nem tévedek. Anatole ügyet sem vetett barátjára, miközben Caroline-hoz sietett. - Mam'zelle, hogyan juthatott eszébe, hogy idehozza a húgaimat? Ez egyszerűen hihetetlen. Caroline azonban nem hallgatta szó nélkül a vádat. - Éppen az ellenkezőjén fáradozom: el akarom vinni innen őket - felelte. Nem bánnám, ha hazavinnél bennünket a kocsidon. A csézában kissé szűkösen lennénk. - Szóval a csézával jött? - kérdezte Hippolyte, és sokatmondóan nézett Estelle-re, aki hirtelen lesápadt. - Nem lennék meglepve, ha azt hallanám, titokban szökött ide. Mintha már láttam volna korábban ezt a bíborszín dominót az egyik öltözőszobából kikukkantani, de mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a viselőjét, már vissza is bújt. - Semmi szükség rá, hogy úgy beszéljen velem, mintha valami bűnöző lennék! - kiáltotta Estelié, miután haragosan villámló szemekkel végighallgatta viselkedésének nem éppen hízelgő leírását. - Ön pedig minden napját itt töltötte az elmúlt héten! - Ez nem ugyanaz, és ezt ön is jól tudja, drágám. Semmi értelme felbosszantania magát, hiszen úgyis tudja, hogy nem éppen helyénvalóan viselkedett. - Nem tudok semmit! És különben is, ki adott magának engedélyt arra, hogy a viselkedésemet kritizálja? - Ön, amikor eldöntötte, hogy úgy viselkedik, mint egy rakoncátlan kis csitri. - Rakoncátlan csitri! Hogy merészeli? - kiabálta Estelle. Még többet is mondott volna, ha Rochefort közbe nem vág. - Azt ajánlom, valahol máshol folytassák ezt a vitát - mondta lassan -, különben Mademoiselle Pembroke erőfeszítései hiábavalóak lesznek. Anatole, érte küldhetek a kocsiért? Caroline Amélie-vel és Jimmel együtt a csézába ült, Estelle pedig a bátyjával és Hippolyte-tal a hintóba. Körültekintőbben is megoldhatták volna az elhelyezést, de mialatt Amélie könnyes búcsút vett Victortól, Estelle duzzogva beült a hintóba. A hintő, gyorsabb jármű lévén a csézánál, hamarabb ért Beau Repos-ba. Ahogy Caroline és Amélie leszálltak, rögtön látták, hogy az első kocsi utasai vé-gigvitatkozták az utat, Estelié papucsa ugyanis a bejárati lépcsőn hevert. Valószínűleg elvesztette, miközben berohant a házba, vagy utánahajította valakinek. A bíborszínű dominó ott feküdt ledobva a hallban, Estelié retiküljének tartalma pedig a földön szerteszét szórva 112

hevert, mintha fékezhetetlen dühében ő maga borította volna ki. A szobája felől a szekrényajtó csap-kodását lehetett hallani. Amélie fölmerészkedett hozzá, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de a húga majd' leharapta a fejét. Caroline-nal rövid tanakodás után úgy döntöttek, hagyják, hogy egyedül higgadjon le. Amélie egy pillanatra megállt a szobája ajtajánál. - Ügy gondolom, hogy tartozom... némi magyarázattal - szólalt meg tétován. - Én... én tudom, hogy amit ma éjjel Estelle-lel csináltunk, rossz fényt vet önre. Vagyis... ha Mamán megtudja, nagyon dühös lesz, és önt fogja hibáztatni. Csak most, hazafelé döbbentem rá, hogy ön az állását is elveszítheti emiatt. - Ez egyáltalán nem fontos - válaszolta Caroline. -Csupán a ti jó híretek számít. Ezt soha nem szabad kockára tenni, még a szerelem kedvéért sem. - Igaza van, mademoiselle. Caroline habozott. - Biztos vagy benne, egészen biztos, hogy Victort szereted? - Igen, Mam'zelle Caroline. - Nem... nem esetleg Rochefort-t? Amélie a fejét rázta. - Rochefort mindig nagyon kedves volt hozzám. Csodálom őt, mindannak ellenére, ami történt. De hogy szeretem-e? Nem, ez lehetetlen, amikor ott van Victor is. - Értem - felelte Caroline mosolyogva. - Bizonyára félreértettem a dolgokat. Ne törődj vele! - De én szeretném megmagyarázni... - Ma már késő van hozzá - intette le Caroline, mert az Amélie szeme alatti sötét karikákból és hangjának remegéséből észrevette, mennyire kimerült. - Majd holnap reggel beszélgetünk róla. Akkor már mindent más színben látunk. Tévedett, de hogy milyen nagyot, arra akkor döbbent rá, amikor másnap reggel felszolgálták neki a kávéját. - Bocsásson meg, mam'zelle - mondta a szobalány, aki kezében a tálcával az ágya mellett állt. - Semmiképp nem ébresztettem volna fel a tegnapi kimerítő éjszakája után, de nagyon fontos dolgot kell mondanom. Caroline felült, majd a feketéscsészéért nyúlt. Mostanában reggelenként csokoládé helyett inkább kávéval frissítette magát. Ahogy kinézett, a szürke ég esőt ígért. Az idő már későre járt, tíz óra is elmúlhatott. - Mi történt? - kérdezte az álmosságtól rekedt hangon. - Mam'zelle Amélie eltűnt. Caroline keze reszketni kezdett, kis híján magára öntötte a forró kávét. - Eltűnt? Hogyhogy eltűnt? - Nincs a szobájában. Az egyik kertészfiú azt mondja, hajnaltájt kocsi érkezett a házhoz. A férfi, aki hajtotta, a felhajtón találkozott Mam'zelle Amélie-vel. Beszélgettek, azután Mam'zelle Amélie visszatért a házba. Amikor ismét kilépett, rajta volt a kalapja, és a kezében kendőt meg kézitáskát tartott. Beszállt a kocsiba, majd gyorsan elhajtottak a rakpart menti út felé. - Kézitáska? - kérdezte Caroline halkan. Nem, ez nem lehet. Mégis, mi másért szállna be egy fiatal lány egy férfi kocsijába, mint hogy megszökjön vele? - A fiú felismerte a kocsin ülő férfit? 113

- Az a férfi volt, aki sokszor elkísérte látogatásain a márkit. Az a magas, kedves beszédű ember. Hát persze. Amélie megszökött Victor Rochefort-ral. Caroline letette a kávéscsészét, és felkelt az ágyból. Victor és Amélie remekül összeillenek, de a megoldás, amit választottak, semmiképpen nem jelentheti a boldogsághoz vezető utat. Amélie nem tudná elviselni a kitaszítottságot, azt, hogy nem láthatja a családját és a barátait. Most talán még mindent felad a szerelméért, de később túl nagynak találja majd az árat, amit fizetett érte. Van azonban még egy akadály: Victor Rochefort milyen nevet ad majd a menyasszonyának? Ha Rochefort csak bitorolja a márki nevét, akkor ez nyilván a kuzinjára is igaz. Caroline magára kapkodta a ruháit, majd Estelié szobája felé indult. Hátha lenne egy-két hozzáfűznivalója a történtekhez. Talán még azt is tudja, merre indult el a pár, vagy hol akarnak útközben megszállni. Bekopogott az ajtón; semmi válasz. Ismét kopogott, de most már hangosabban. Ismét csak némaság. Caroline kemény vonallá préselte ajkát, majd benyitott. Teljes összevisszaság tárult a szeme elé. A szekrényből előcibált ruhák szanaszét hevertek a padlón. Kalapok és apró gombóccá gyűrt sálak feküdtek a sarokban. A különböző csecsebecsék szétszórva sorjáztak a fésülködőasztalon, nyakláncok, törött tollak, kitört fogú fésűk és legyezők társaságában. A rendetlenség közepette az azért látszott, hogy Estelié éjjel az ágyában aludt. De már régen elmehetett, mert a gyertya csonkig égett, és kialudt az olvadt mirikaviaszban. Abszurd dolog lett volna azt feltételezni, hogy ő is a szerelmespárral együtt szökött meg, Caroline mégis azon imádkozott, bárcsak így történt volna. De ezzel még nem ért véget a meglepetések sora. Megkérte Colossust, hogy keltse fel Anatole-t és Hip-polyte-ot. A komornyik visszatérve levélkét nyújtott át neki a tanítótól. Úgy tűnt, ezentúl nélkülözniük kell M'sieur Philippe társaságát, a tanító ugyanis élt azzal a lehetőséggel, hogy aznap kora hajnalban elhalad előttük a Natchezből New Orleansba tartó gőzhajó, és ő is elhagyta Beau Repos-t. A Caroline-nak írott rövid levélkében elmagyarázta, hogy az előző este tett felfedezést és Caroline kegyetlen visszautasítását elviselhetetlenül megalázónak találta. Tágabb lehetőséget keres képességei számára, s ezért elhagyja a vidék pangó állóvizét a nagyváros gyors zuhataga kedvéért. Bennük sok közös vonás van, de Caroline nem hajlandó ezt észrevenni. A lány megkérte Colossust, keltse fel Anatole-t, vázolja fel neki a történteket, és kérje meg, hogy készüljön fel egy hosszú utazásra. Ezután visszavonult szobájába. Félretette M'sieur Philippe levelét, majd székét az íróasztalhoz húzta, és levélíráshoz készült. De mit írjon? Tudta, hogy értesítenie kell Roche-fort-t, de nem találta az üzenethez a megfelelő szavakat. Nem akarta, hogy a férfi azt higgye, őt okolja a történtekért, vagy úgy tűnjön, a segítségéért könyörög, bár azért érezte, hogy jelenlegi helyzetében Rochefort segítségénél értékesebbet aligha találhat. Nincs más hátra, meg kell írnia a férfinak, mi történt Beau Repos-ban, és megkérdezni, tud-e kuzinja hollétéről. Mielőtt még a két lány keresésére indul, meg kell győződnie róla, vajon nem Felicityben ülnek-e az ebédlőben, bőséges reggelijüket élvezve. Caroline lepecsételte a papirost, majd átnyújtotta a mellette várakozó szobalánynak. A lány gyorsan kilépett a szobából, és átadta a levelet a 114

bejárati lépcsőnél felszerszámozott lova mellett álló komornyiknak. Ahogy Caroline kilépett az ajtón, Tante Zizivel találkozott. - Üdvözlöm, Caroline. Milyen korán kelt ma, de úgy látom, mindenki más is. Olyan zűrzavar uralkodik itt ma, a szolgálók is ide-oda rohangálnak; senki sem jött a szobámba a csöngetésemre. Megszoktam, hogy én tudok meg mindent utoljára az elszigetelt kis szobámban, de végül mégis úgy döntöttem, megkérdezem, mi folyik itt. - Természetesen joga van tudni. Valószínűleg az egész környék tudomást szerez róla, mielőtt még lemegy a nap. Estelié eltűnt, Amélie pedig minden jel szerint megszökött Victor Rochefort-ral. Az idős hölgy oldalra billentette a fejét. - Mit akar most csinálni? - Mit csinálhatok? Amélie nem teheti tönkre magát azzal, hogy törvénytelen házasságot köt egy névtelen senkivel. Úgy gondolom, amint Anatole elkészült és biztosan tudjuk, hogy az indiánokhoz szöktek, azonnal utánuk indulunk. - Ami engem illet, nem tudom, milyen ellenvetés merülhet fel Victor Rochefort-ral kapcsolatban. Szerintem kifogástalan fiatalember, a természete pedig tökéletesen illik az unokahúgoméhoz. Igaz, hogy nincs nemesi rangja, de névtelen senkinek azért nem mondható. Mégiscsak jó családból származik. Caroline meglepetten nézett az idős hölgyre. - Nem mondta önnek senki, hogy Rochefort márkiban a Fekete Sas néven ismertté vált kalózt ismertem fel? - Ó, igen. Igazán méltányolandó egy fiatalemberben, ha ilyen módon igyekszik gyarapítani vagyonát. Az én időmben még értékeltük egy férfiban a lendületet és a merészséget. Nem hiszem, hogy e miatt az apróság miatt akár ő, akár a kuzinja ne számítana jó partinak, különösen ha azóta mindkettő jó útra tért és letelepedett. Vajon az idős hölgy szándékosan nem érti meg a dolgokat? - De Tante Zizi, ez a két férfi szélhámos. Csak Isten a tudója, mi az igazi nevük. - Drága gyermekem! - kiáltott fel az idős hölgy. -Honnan veszed ezt az ostobaságot? Lehet, hogy Rochefort kalózkodott; a francia nemesség szokatlanabb dolgokhoz is folyamodott már az elmúlt három év során. De az is biztos, hogy ő Jean Charles Henri, vagyis Rochefort márki. Le sem tagadhatná a származását, hiszen jól ismertem az udvarnál a családot. Rochefort kinézete szinte teljesen ugyanolyan, mint a nagyapjáé. Egyébként pedig részletekkel szolgált nekem a nagymamájáról is, aki nagyon jó barátném volt, és ezeknek az információknak csak egy vér szerinti rokon lehet birtokában. Pontosan leírta nekem a Loire völgyében fekvő családi kastélyukat, sokat mesélt a felmenőiről, akiket én is ismertem, és elbeszélésének csakis személyes tapasztalat lehet az alapja. Nem, nem. Felicity tulajdonosa minden kétséget kizáróan Rochefort márki! Caroline hirtelen émelyegni kezdett. Az ő hamisnak bizonyult szavai miatt szélhámosnak bélyegeztek meg egy férfit, aki ezért megvetés és nevetség tárgya lett. Számkivetetté tette őt egy olyan közösségben, ahol otthonra szeretett volna találni. - Miért? - suttogta Caroline összeszorult szívvel. -Miért nem védekezett? Miért nem mondta el, hogy tévedek, amikor az arcába vágtam a vádat? - Szerintem büszkeségből. A Rochefort-ok mindig is büszkék voltak. 115

- De hát én hamis váddal illettem őt... - A hamis vád semmi ahhoz képest, hogy egyáltalán megvádolták. A Rochefort-ok úgy vélik, hogy nevük és a társadalomban betöltött rangjuk mindenki számára nyilvánvaló kell hogy legyen, akinek van szeme. Caroline hirtelen az arca elé kapta a kezét, ahogy eszébe jutott a férfi tekintetében tükröződő fájdalmas kifejezés, amikor felismerte őt, a keserű gúny, amellyel arra kérte, legyen a felesége. Miért tette? Miért kezelte így a tényt, hogy ő, Caroline felismerte? Azt ígérte, az eskető papnak majd megsúgja a valódi nevét.Vajon ezt szánta az ő büntetésének, hogy csak a házasságkötés után fedi fel kilétét? Vagy megtagadná őt az oltár előtt? Vagy ami még rosszabb, azt feltételezte volna róla, hogy ilyen ármánykodással akarja a férfit házasságra kényszeríteni? - Miért? Miért? - ismételte Caroline suttogva. - Arra kíváncsi, ezek után miért kérte meg a kezét? Nem tudom, bár biztosra veszem, hogy tisztességesek a szándékai. Legközelebb talán majd ön is jobban elgondolkodik, mielőtt visszautasít egy ilyen ajánlatot. - Nincs legközelebb, de ha lenne, akkor sem mondhatnék igent neki. Hiszen akkor úgy tűnne, fontosabb számomra a rang, mint maga az ember. - Nehéz dolog, belátom, de azért meg lehet magyarázni. Caroline halványan elmosolyodott, és megrázta a fejét. Be kellett fejezni a beszélgetést, mivel Anatole és Hippolyte léptek a szobába. - Hogyan? Ön még nem készült el, mam'zelle? Küldjön egy szobalányt a kalapjáért meg a keszyűjéért, és azonnal induljunk. Nincs vesztegetni való időnk, ha utol akarjuk őket érni. - Egy pillanat, uraim - mondta Caroline a belé karoló Anatole-nak. - Még azt sem tudjuk, merre indultak. - De hát ez teljesen egyértelmű. Természetesen az indiánokhoz szöktek. Azt viszont nem értem, Estelle-t miért vitték magukkal. Amélie nagyon téved, ha úgy véli, a húga mint gardedám bármit is javít a helyzeten, de szerintem nem tudott ő tisztán gondolkodni, különben el sem szökött volna! - Megmondom én neked, mire gondolok, mon ami - szólt közbe Hippolyte. Szerintem Estelié magával vitte azt a szerencsétlen tanítót. Nagyon zokon vette, hogy bírálni merészeltem a viselkedését, még a cipőjét is utánam vágta, emlékszel? Azt mondta, előbb menne feleségül magához az ördöghöz, mint hozzám. M'sieur Philippe meg itt kesergett, hogy Mam'zelle Caroline kosarat adott neki. Könnyen lehet, hogy Estelié úgy döntött, megszökik vele az indiánokhoz... amilyen lelkiállapotban volt. - És szerinted M'sieur Philippe magával vitte őt? -kérdezte Anatole erősen hitetlenkedve. - Miért ne? Én a helyében megtettem volna - válaszolta Hippolyte egyszerűen. - Igazán megmondhattad volna neki. Most megtakaríthattuk volna magunknak ezt a sok bajt. - Azt én egy szóval sem mondtam, hogy ilyen fejetlen módon akarok házasodni - tiltakozott Hippolyte -, csak annyit, hogy minden ellenkezés nélkül beleegyeztem volna a házasságba. Caroline félbeszakította a szép lassan vitává fajuló beszélgetést. 116

- Örömmel közölhetem önnel, M'sieur Gravier, hogy feltételezése nem helytálló. M'sieur Philippe nem Estelle-lel együtt szökött meg, hanem hajnalban felszállt a Felicity felől érkező gőzhajóra. - Nehezen hiszem el erről az affektáló fajankóról, hogy képes ilyen korán felkelni - jegyezte meg Anatole, majd így folytatta: - Igazából azonban nem is számít. Akárkivel és akármilyen célból ment is velük Estelle, Amélie-t akkor is meg kell állítani. Arra gondoltam, mam'zelle, azt kellene mondani, hogy a húgaim a szüléink után indultak, hogy ők is ott lehessenek nagynénénk halálos ágyánál. Ha utolérjük őket, Hippolyte-tal szépen elküldjük Victor Rochefort-t, azután önt és a lányokat anyám nővéréhez visszük. Ez majd elhallgattatja a rossz nyelveket, nem gondolja? - Kiváló javaslat, feltéve, hogy helyes a feltételezése, és sikerül letorkolnia M'sieur Rochefort ellenvetéseit. Valószínűleg lesz egy-két keresetlen megjegyzése a házassági terveit keresztülhúzó közbeavatkozásra. - Nem biztos, hogy igaza van. Ha mégis ilyen helyzet adódna, majd akkor megoldjuk - felelte Anatole komoran. - Csak nem akarsz erőszakhoz folyamodni? - aggodalmaskodott Caroline. - Csak ha feltétlenül szükséges, illetve ha az úr nagyon ellenkezne. Mindenesetre hajlandó vagyok elégtételt venni rajta. - Anatole, csak nem párbajra... - Kérem, ne izgassa fel magát, mam'zelle. Ilyesmi bármikor előfordulhat. Lehet, hogy nekem kellene kihívnom párbajra őt, amiért ilyen arcátlan módon megszökteti a húgomat. - Úgy vélem, inkább az édesapádnak van joga magyarázatot követelni tőle. - Apám most nincs itthon. Ez igaz, de Caroline megesküdött magában, amíg a kalapját és kesztyűjét hozták, hogy ha rajta múlik, nem lesz semmiféle párbaj. Mivel hosszabb útra készültek, néhány dolgot el kellett intézni. Anatole kezében az órájával fel-alá járkált a hallban, Caroline pedig utasításokat adott a személyzetnek a gyerekekkel kapcsolatban, és megbizonyosodott róla, hogy Tante Zizi megértette, hová és miért mennek. Éppen a kalapját kötötte meg a fényes acélkeretes tükörben, amikor kocsikerék hangja hallatszott odakintről. Anatole kocsija már a felhajtón várakozott, a zaj tehát egy újabb kocsi érkezését jelentette. Rochefort volt az. Kifogástalan útikabátban és karimás kalapban érkezett, a lovászfiú kezébe adta a gyeplőt, majd felsietett a lépcsőn. Colossus helyett most Anatole állt az ajtóban. Caroline a kelleténél hosszabban igazgatta kezén a kesztyűt, így nem kellett felnéznie a férfi közeledésére. - Rochefort - üdvözölte Anatole kurtán. - Örülök, hogy még itthon talál. Megmondaná, Felicityben van-e Amélie és a kuzinja? - Nincsenek nálam - felelte Rochefort ugyanolyan feszült hangon. - Victor nagyon zaklatott volt Made-moiselle Amélie miatt. Ma kora reggel elindult hozzá, hogy váltson vele néhány szót, de nem tért vissza. Ez minden, amit tudok. - Tehát az indiánokhoz szöktek. Mam'zelle, elkészült? - kérdezte Anatole, és a karját nyújtotta. 117

- Az indiánokhoz? - kérdeze Rochefort a homlokát ráncolva. - Komolyan arra gondol, hogy Victor megszöktette Amélie-t, és most törvénytelen házasságot akar vele kötni? - Minden jel erre vall - felelte Anatole. - Mi ugyanolyan nehezen képzeljük el ezt Amélie-ről, mint ön Victorról, de a tények önmagukért beszélnek. Mindenesetre, most nincs időnk arra, hogy erről értekezzünk. Ha még utol akarjuk őket érni, azonnal indulnunk kell. Még le sem értek a lépcsőn, amikor Rochefort utánuk szólt. - Várjanak! Anatole türelmetlenül fordult hátra. - Igen? - Mihez kezdenek majd, ha utolérik Victort és Amélie-t, és esetleg Estelié is ott lesz velük? Már hárman is túl sokan vannak a kocsiban. - Arra gondoltunk, hogy Hippolyte-ot kitesszük Bonne Chance-ban, és ő majd a saját kocsijával jön utánunk. - Erre semmi szükség, ha én is önökkel tartok. Még az sem elképzelhetetlen, hogy a pejlovaimmal és a könnyebb kocsival gyorsabban haladok majd. Azért némiképp én is érdekelt vagyok ebben az üldözésben. - Természetesen. Remek ötlet, uram. - Azt hiszem, Mam'zelle Caroline is kényelmesebbnek találja majd a homokfutómat. Útközben pedig tudathatná velem azokat a részleteket is, amelyek a nekem küldött rövid üzenetben nem szerepeltek. - Mam'zelle? - kérdezte Anatole. Faragatlan dolog lett volna visszautasítani az ajánlatot, emellett kissé furcsán is vette volna ki magát. - I-igen, talán valóban így lesz a legjobb. Anatole bólintott, majd elismerő pillantást vetett a két fekete paripára. - Szerintem önnek kellene elöl mennie. Mam'zelle Caroline bizonyára nem szívesen nyelné a port, ön pedig előttünk jár majd annyival, hogy bennünket ez ne zavarjon. - Ahogy gondolja - felelte Rochefort, majd felnézett az égre. - Ha jól látom, nem is a por fog bennünket zavarni, hanem a nyakig érő sár. A kocsifelhajtón még megfontoltan haladtak, de ahogy kiértek az útra, Rochefort a lovak közé csapott. Caroline érezte, ahogy a szél belekap a kalapjába, és eszébe jutott Madame Fontaine, aki olyan mulatságosán fogta a fején a kalapját. Nem fogja utánozni azt a nőszemélyt, még akkor sem, ha a szél lerepíti fejéről a kalapot. De nem is kapaszkodik ijedten a mellette ülő férfiba vagy az ülésbe. Eltökélten kihúzta magát; teste átvette a jól rugózó kocsi apróbb döccenéseit. Csöppet sem félt a nyaktörő sebességtől. Tökéletes biztonságban érezte magát a gyeplőt tartó Rochefort mellett, annyira, hogy szinte élvezte a száguldást. A férfi Caroline felé hajolt, és azt kérdezte: - Jól van? - Jobban nem is lehetnék - felelte a lány, és önkéntelenül elmosolyodott. Mintha valami megcsillant volna a férfi szemében, mielőtt figyelmét ismét az útra fordította. - Mikor vette észre, hogy az ifjú hölgyek eltűntek? - Talán másfél órája. Azután rögtön megírtam önnek a levelet. - Fogadja érte őszinte hálámat. Mennyi idő telhetett el azóta, hogy észrevette a lányok eltűnését?

118

- Félóra, óra, nem tudom pontosan. A kertész fia vette észre őket, de tudja, időbe telik, amíg a konyhalányon, a komornyikon és a szobalányon keresztül én is tudomást szerzek a dologról. Rochefort bólintott. - Akkor tehát biztosra vehetjük, hogy legfeljebb két-három óra előnyük van? - Úgy gondolom. - Ha szerencsénk van, be tudjuk őket hozni. Valószínűleg nem számítanak rá, hogy követjük őket, ezért nem sietnek. Ha Mademoiselle Estelié is velük van, nagyobb súlyt szállítanak, tehát gyakrabban kell megállniuk. Továbbá, mivel az én szürkéimet vitték el, jól tudom, hogy bár kiváló paripák, nyomába sem érhetnek ezeknek a pejlovaknak. - Igen, ez azért kissé megnyugtató. - Nem szívesen osztom meg önnel az aggodalmaimat, de meg kell hogy mondjam, furcsának találom ezt az esetet. Nehezen hiszem el Victorról, hogy látszólag mindenféle előkészület vagy tervezgetés nélkül megszökteti Amélie-t, de közben jövendőbelije húgát, egy szeleburdi csitrit is magával visz. Először is, nem hiszem, hogy ennyire semmibe venné, mi lesz majd a szerelmével, de ha elfogadjuk, hogy a körülmények ezt elkerülhetetlenné tették, akkor is erősen kétlem, hogy egészen a végkifejletig folytassa, hiszen ennek a kétes vállalkozásnak kétségkívül teljes összeomlás lehet csak a vége. - Igen, számomra is érthetetlen ez az egész. No persze, ha nagyon siettek... - Drága Mademoiselle Caroline, Louisiana rengetege nem hasonlítható össze Anglia békés országútjaival, ráadásul az indián misszió sem egy erkölcsös nőegylet. Útközben még egy szerény fogadót sem igen találnak, ahol megszánhatnának. Amennyire én ismerem a vidéket, le kell mondaniuk a hintójuk nyújtotta kényelemről, majd átülni egy kenuba, és kiszolgáltatni magukat egy indián vezető kétes hozzáértésének, aki majd átvezeti őket a dzsungelén. Még ha nem fosztják is meg őket értékeiktől, a vadonban úgyis elevenen megeszik őket a moszkitók. Mi a... A bosszús megjegyzést egy, a kanyarban felbukkanó kocsi látványa szakította félbe. Rochefort kitért a kocsi útjából; a két jármű kerekeit csak egy hajszál választotta el egymástól. A homokfutót vezető inas döbbenten bámult a mellette elsuhanó jármű után. A hidegvérét most is megőrző Rochefort hátra sem fordulva hajtott volna tovább, ha Caroline nem kiált rá: - Álljon meg! - Mi a baj? - kérdezte a férfi, miután eleget tett a lány kérésének. - Beau Repos-ból való ez a homokfutó, biztos vagyok benne - felelte Caroline, majd intett az inasnak. A férfi lekászálódott az ülésből, a melléhez szorította szalmakalapját, majd a hintő felé indult. - M'sieur, mam'zelle? - szólította meg őket, és fejet hajtott. - Kié ez a homokfutó? - kérdezte Caroline. - Beau Repos-ba való, mam'zelle. A gazdám azt mondta, hozzam vissza. - A maga gazdája... - M'sieur Gravier Bonne Chance-ból, mam'zelle. - Azt tudja, hogyan került a kocsi Bonne Chance-ba? 119

- Mais our, mam'zelle. Az a férfi hajtotta, aki a kicsinyeket tanítja Beau Repos-ban. Nagyon sietett, el kellett érnie a gőzöst. - Értem - felelte Caroline. Anatole-nak tehát igaza volt. M'sieur Philippe valóban nem tudott idejében felkelni a gőzöshöz. - Mivel most ön hajtja a kocsit, feltételezem, hogy az úr elérte a hajót? - Valóban, mam'zelle, bár ha a kapitány nem várakozik olyan soká, amíg Madame Gravier befejezi a levelét New Orleansban élő nővérének, akkor lekési a gőzöst. De még így is kis híján lemaradt róla, az az ifjú hölgy sietett a segítségére, aki vele utazott: kiabálni és integetni kezdett, észrevették őket, és megvárták, amíg odaérnek. - Milyen ifjú hölgyről beszél? - vágott közbe Rochefort türelmetlenül. Netán ismeri? - Igen, m'sieur - válaszolta az inas, élvezve, hogy a figyelem középpontjában áll. - Mademoiselle Estelié Delacroix volt, Beau Repos-ból. - Más nem utazott a kocsiban rajtuk kívül? - Senki, m'sieur. Caroline észrevette a csalódott kifejezést Rochefort arcán, miközben pénzdarabot vetett oda az inasnak, majd intett neki az ostorával, hogy álljon arrébb. - Egy pillanat, m'sieur - mondta az inas, és Ca-roline-ról a kezében csillogó pénzre nézett. - Talán Mademoiselle Amélie-t keresik? Ő is Bonne Chanceba ment. A saját szememmel láttam őt egy úriemberrel együtt; olyasféle kocsiban utaztak, mint ez itt. Rochefort újabb pénzt vett elő a zsebéből, és szóra-kozottan dobálni kezdte a kezében. - Biztosan azt is látta, merre indultak tovább? - Hogyne, m'sieur. A fiatal hölgy iránt érdeklődtek, és amikor megtudták, hogy hajóra szállt, gyorsan utána eredtek... - Igen, értem - vágott közbe Rochefort, és odaadta a férfinak a második érmét is. - Ventre á térre. - Mais oui, m'sieur. Köszönöm - felelte a férfi, és hátrább lépett. - Vigyázzon, mert egy másik kocsi is jön mögöttünk. Ők is elég gyorsan haladnak - kiáltott Rochefort az inas után, miután indulásra nógatta a lovakat. - Igen, m'sieur. Ventre á térre! - kiáltotta utánuk, és elégedetten vigyorogva nézte, amint távolodnak. - Nos, mi a véleménye? - kérdezte Rochefort Caroline-tól, aki összevont szemöldökkel nézte maga előtt az utat. - El nem tudom képzelni, Estelié miért szállt hajóra M'sieur Philippe-pel együtt. Semmi nincs köztük, éppen ellenkezőleg. Estelié mindig gúnyolta a tanítót a háta mögött; szinte nem is beszéltek egymással. Ami pedig a romantikus érzelmeket illeti, a gondolat egyszerűen nevetséges. Emlékszem, egyszer magát is öregnek bélyegezte; mit gondolhat akkor a tanítóról? - Kérem, a hiúságommal ne is törődjön - jegyezte meg Rochefort. - Nem, Estelle-nek Hippolyte Gravier tetszik, a fiú pedig minden jel szerint azt hiszi, szíve hölgye azért szökött meg, mert zokon vette, hogy olyan rossz véleménnyel volt a viselkedéséről. Tudja, mire gondolok: amikor Estelié tegnap éjjel kilétét elrejtve látogatott el az ön jelmezbáljára. - De ön ezt teljesen valószínűtlennek tartja - szólt közbe a férfi. 120

- Így van. - Én sem hiszem. Bár nem szívesen hozom szóba Madame Fontaine-t, attól tartok, el kell mondanom önnek, hogy a hölgy is a gőzösön utazik. Tegnap este arról beszélgettek, ha már ott van a gőzös, és neki úgyis indulnia kellene, akkor másnap el is utazik. Estelié könnyen kihallgathatta ezt a beszélgetést. Miután ön távozott, beszélgettem Francine-nal, azaz Madame Fontaine-nel, és ő elmondta, hogy másnap, vagyis ma reggel valóban elutazik. Caroline úgy vélte, neki igazán semmi köze hozzá, hogy Rochefort miről beszélgetett Madame Fontaine-nel. - Ha Estelié ma reggel véletlenül meglátta Madame Fontaine-t a gőzhajón, a pillanat hevében könnyen úgy dönthetett, hogy... hogy elfogadja a hölgy meghívását. Az utóbbi időben nagyon lelkesedik a színészet iránt. - Ez nekem is feltűnt néhány megjegyzéséből. - Victortól nagyon helytelen volt, hogy ilyen korán reggel akart beszélni Amélie-vel, de tegyük fel, hogy Amélie felfedezte a húga eltűnését, vagy akár még látta is, ahogy távozik. Ha Victor éppen kéznél volt a homokfutóval, akkor talán rögtön utána is eredtek, nehogy Estelié újabb ostobaságot kövessen el az előző esti szökése után. - Meglehet - értett egyet Rochefort. - Sokkal köny-nyebben elhiszem ezt a verziót, mint azt, hogy Amélie és Victor, a legmegfontoltabb pár, úgy döntenek, hogy az indián missziós telepre szöknek, dacolva a megvetéssel és a vadon veszélyeivel csak azért, hogy együtt lehessenek. - Hogy maga milyen cinikus! - Nem, én csak gyakorlatias vagyok. Lehet, hogy ami egyeseknek jól megfelel, másoknál nem válik be. Caroline-nak nem tetszett a férfi tekintete, de nem tett ellenvetést. - Vajon van-e esélyük utolérni a gőzöst, feltéve, hogy valóban ez a szándékuk? A férfi megrázta a fejét. - Csak akkor, ha valami rendkívüli dolog jön közbe. A gőzös folyásirányban halad, ez is növeli a sebességét. Ha ellenkező irányba tartana, akkor két jó lóval még éppen be lehetne érni, de az áramlás irányában nem érdemes próbálkozni vele. Caroline mély levegőt vett. - Ha jól gondolkozunk, nem sok értelme van továbbmenni. Bizonyára Victor és Amélie is ráébrednek erre. - De lehet, hogy tévedtünk, akkor pedig nem árt, ha mégis folytatjuk a keresést. Olyan melegséggel mosolygott Caroline-ra, hogy a lány fülig pirult. Hirtelen rádöbbent, mennyire biztonságban érzi magát a férfi mellett, milyen optimista a jelenlétében. A szíve tájékán különös fájdalmat érzett, azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez az utazás. Váratlanul elsötétült az ég, és eleredt az eső. Rochefort Caroline kezébe adta a gyeplőt, majd levetette a kabátját, és a lány vállára terítette. Caroline ellenkezett volna, de a férfi megrázta a fejét. Erős keze a lány vállán nyugodott, miközben eligazgatta az álla alatt a kapucni redőit. Szemébe húzta a kalapot, majd visszavette a gyeplőt. Ahogy egyik mérföldet a másik után tették meg, Caroline-nak egyre erősebbé vált az a meggyőződése, hogy nagyon rosszat tett Rochefortnak. Már csak méltányosságból is el kellene mondania neki, hogy tudja, mi az igazság, és bocsánatot kellene kérnie. De miként fogjon hozzá? Amióta 121

ismerte a férfi iránt táplált érzéseit, vigyázott rá, hogy ne áruljon el neki a kelleténél többet. Nem szabad, hogy Rochefort azt higgye, személyes érzelmeket táplál iránta. Annak, hogy szerelmes a férfiba, nagyon, de nagyon kevés köze van mindehhez. Most csak mint megbántott és ártatlanul megvádolt emberhez szeretne szólni, és nem mint szeretett férfihoz, aki legutóbbi beszélgetésük alkalmával megkérte a kezét. A lánykérés okát ugyan még mindig nem értette, de ettől még nem változott a helyzet: magyarázatot kell adnia tévedésére. - Uram - kezdte magabiztosan -, valamit mondani szeretnék önnek... Szavait Rochefort kiáltása szakította félbe. Közvetlenül előttük, alig észrevehetően a szakadó esőben, egy árokba borult kocsi tűnt fel. Egyik kereke és a tengelye eltörött. A lovakat kifogták, és egy fiatal facsemetéhez kötötték őket. Az utasok egy nagy tölgyfa alatt húzódtak meg, amelynek lombkoronája az útra hajlott. Ahogy Caroline és Rochefort közelebb értek, a férfi felállt a fiatal nő mellől. Az úriember lekapta kalapját, és integetni kezdett feléjük. Victor volt az. 10. - Soha senkinek nem örültem még meg ennyire -kezdte Victor, és boldogan szorongatta Rochefort kezét. - Nem esett bajotok? - Nem, nem. Sikerült idejében kiugranunk a kocsiból, legfeljebb az önérzetemet érte könnyebb sérülés. Hívjatok csak nyugodtan esetlen tökfilkónak. A folyót figyeltem, ahelyett, hogy az útra koncentráltam volna. - Gondolom, a gőzöst kerested volna, ugye? - kérdezte Rochefort, majd meghajolt Amélie felé, aki kedvesen elpirult, miközben keze fejével próbálta letörölni arcáról a ráhullott esőcseppeket. Caroline odasietett hozzá, és hevesen átölelte. - Szóval tudod? - érdeklődött Victor. - Gondolhattam volna. Hiszen ha nem jöttél volna rá, most nem lennél itt Mademoiselle Caroline-nal, vagyis hát, azt akartam mondani... - Tudjuk, mit akartál mondani, Victor. Nem kell magyarázkodnod. Feltételezem, hogy meg akartad állítani a hajót, hogy Mademoiselle Delacroix-val együtt felszállhassatok. Victor kihúzta magát és elvörösödött. - Megkérlek, Jean, hogy ezt vond vissza! Méltatlan Mademoiselle Améliehez, hozzám, de hozzád is. - Örömmel megteszem, de azt azért el kell ismerned, hogy elég furcsa dolog gardedám nélkül magaddal vinni egy ifjú hölgyet, minden üzenet vagy levél nélkül. - Igazad van, de nem számítottunk rá, hogy ilyen sokáig távol leszünk. Nevetni fogsz, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors tud lenni egy gőzhajó. Biztosra vettem, hogy utolérjük, főleg ha útközben egyszerkétszer meg is áll. Talán sikerül is, ha nem tör ki ez az átkozott vihar! - De ha már megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Most viszont haza kellene vinnünk a hölgyeket Beau Repos-ba... Caroline közbevágott. - Véleményem szerint nem lenne bölcs dolog a ma reggel történtek után. Valakinek Estelle-t is vissza kell hozni, akkor is, ha New Orleansig kell utána menni. Mindent összevetve, azt gondolom, Anatole-nak van igaza: Madame Delacroix nővéréhez kellene mennünk, és ha majd megtaláltuk, Estelle-t is odavinni. 122

- Ó, mam'zelle, muszáj ezt? - kérdezte Amélie félve. - Nincs más megoldás. Szerintem itt nyomós indokokra van szükség, például egy utolsó óráit élő nagynéni kérésére, aki még egyszer látni szeretné az unokahúgait. Mással nem magyarázhatnánk az indokolatlan sietséget, amellyel a húgod elhagyta Beau Repos-t. Lehet, hogy még ez sem lesz elegendő, de ha az elkövetkező hónapokban fekete vagy szürke ruhát viseltek, az talán kellő hitelt ad a történetnek. - Mamán még a legtávolabbi rokon vagy sógor halálakor is feketét ölt. Biztosra veheti, hogy szeretett nagynénje halála után megállítja majd az órákat, és a fal felé fordítja a tükröket. Én csak attól félek, hogyan mondjuk el Mamannak és Papának, miért kellett nekünk is eljönnünk. Caroline együtt érzett a lánnyal, de most nem volt idő a tétovázásra. A következő pillanatban az Ana-tole-t és Hippolyte-ot szállító cséza is megérkezett az esőben. - Amélie! - kiáltott fel Anatole, majd leugrott a kocsiról, és a húgához szaladt. - Borzasztóan nézel ki. Mi tett veled ez az erőszakos fráter? - Az égvilágon semmit! - felelte Amélie felháborodva, inkább az Estelle-re jellemző lobbanékony stílusban, mint saját csöndes modorában. Kifogástalan úriemberhez méltóan viselkedett. Csupán az én kedvemért vállalkozott erre az útra, ezért nem engedhetem, hogy bárki is sértegesse és a becsületébe gázoljon! - Amélie, aki eddig tökéletesen ura volt indulatainak, Caroline vállára vetette magát, és kétségbeesett zokogásban tört ki. Anatole meglepetés és zavar elegyével nézte húgát. Azután férfiasán kihúzta magát, majd Victorhoz fordulva a kezét nyújtotta. Hippolyte szakította félbe a bocsánatkérését. Az előbb körbejárta a cséza romjait, és kissé ellenségesen kérdezett rá, hová rejtették el Mademoiselle Estelle-t. A válasz hallatán hosszan ecsetelte, mit kellene tenni azokkal a szeleburdi csitrikkel, akik naiv téveszméket táplálnak magukban a színésznők életével kapcsolatban. Hippolyte hevesen ellenezte, hogy ilyen elnézően bánjanak kedvesével, de Rochefort ekkor metsző iróniával vágott közbe. - Elnézésüket kérem, uraim, de miközben önök az ügy részleteit vitatják meg, egyre messzebb kerül tőlünk a gőzös, a társaságunkban lévő hölgyek pedig bőrig áznak. Tehetnék egy javaslatot? Senki sem várta meg, hogy az említett javaslat elhangozzék. A gőzös említésére mindnyájan a folyó felé tekintettek. - Nézzétek! - kiáltott fel Hippolyte. - Ott a hajó! Valóban, a Jackson tábornok volt az. Csupán ez a gőzös járt viszonylag rendszeres időközönként a folyón, más hajót legfeljebb ha ötször láttak arrafelé. A Mississippinek ezen a szakaszán messze estek egymástól az ültetvények, és rakpartnak nevezhető építmény sem akadt a parton. Anatole egy ugrással a gát tetején termett, és meglengette kalapját. Hippolyte is lekapta kalapját, majd barátja után eredt. A gőzös orra hamarosan feléjük fordult. Ahogy közeledett, Estelié vált láthatóvá az elülső fedélzeten; amint felismerte őket, izgatottan ugrálni kezdett. Mögötte egy hollófekete hajú nő állt, borsózöld ruhája alól időnként elővillant rózsaszín alsószoknyája. Madame Fontaine beszélgetett Estelle-lel, napernyőjét kecsesen vállán nyugtatva, miközben a mellette álló M'sieur Philippe Hautrive-be karolt. 123

Amint leengedték a hajóhidat, Estelié kölcsönkapott vízhatlan köpenyében a partra rohant. Testes rakodómunkás követte, vállán bőrrel bevont bőröndöt cipelve. A partra érve lerakta csomagját, elfogadta Anatole-tól a borravalót, majd a tengerészek imbolygó járásával visszament a fedélzetre. Madame Fontaine és M'sieur Philippe - az egyedüli utasok, akik ebben az időben a fedélzetre merészkedtek - gyöngéden, de minden bizonnyal megkönnyebbült szívvel intettek búcsút, majd kabinjukba mentek. A kapitány mosolyogva szalutált nekik a hajóhídról. A Jackson tábornok ezután éles füttyel hátramenetbe kapcsolt, és tovább folytatta útját a folyón. Estelle zsebkendőjével integetett a távolodó gőzös után. Amikor a hajó eltűnt a szitáló esőben, lassan hátrafordult a csöndben várakozó csoport felé. Zavartan tanulmányozta arcukat, majd amikor észrevette az összetört csézát, elfehéredett. - Meg... megsérült valaki? - nyögte ki végül. - Nem! - felelte Anatole mély rosszallással a hangjában -, hála neked! Lennél szíves elmondani, mi ütött beléd, hogy csak úgy fogod magad, és eltűnsz? Estelié Hippolyte-ra nézett, majd elfordította a tekintetét. - Nem tudom - válaszolta halkan. - Nagyon dühös voltam, és amikor M'sieur Philippe azt mondta, New Orleansba megy, olyan jó mókának tűnt az egész. -Estelié az Amélie mellett fekvő kézitáskára pillantott. - Szóval megtaláltad a táskámat, amibe a legjobb kalapomat raktam! Milyen jól tetted, hogy elhoztad! - A hallban állt; bárki, aki látta, tudhatta, mire készülsz - felelte Amélie szórakozottan. - Annyira rohantam, hogy úgy döntöttem, inkább magammal viszem. Anatole bősz pillantást vetett ifjabb húgára. - Nem gondoltad, hogy halálra aggódjuk magunkat miattad? - kérdezte. - Nem gondoltam bele - ismerte be Estelle. - Én... én azt hittem, annyira izgalmas lesz, ha elmegyek Madame Fontaine-nel. Az jutott eszembe, segíthetne nekem nagy színésznővé válni. Híres lennék, rengeteg ékszerem és pompás kocsim lenne, nagy házat vezetnék, oda mehetnék, ahová kedvem tartja, és... és nem kellene az illendőséggel meg a tisztességes viselkedéssel vesződnöm, csak a szórakozásra lenne gondom. De aztán... Madame Fontaine megígérte, hogy ő támogat engem, amennyire csak tud, de ő sem mondott mást, mint a márki. Hosszú, fáradságos út vezet a hírnévig. Keményen kell dolgoznom, piszkos szállásokon aludnom, nem jut elég ennivaló, és nem tehetem azt, amihez kedvem van, mert minden időmet a színházban, szereptanulással és próbákkal kell töltenem, így azért már nem tűnt annyira szórakoztatónak a dolog. Sőt, sokkal rosszabb lehet, mint Mam'-zelle Caroline-nal tanulni. Úgyis amint lehet, megszöktem volna a színházból! - De Estelle, nem jöhetsz most úgy haza, mintha mi sem történt volna jegyezte meg Amélie aggodalmasan. - Mit szólnak majd az emberek? Hamarosan mindenki tudni fogja, hogy egyedül szálltál fel a gőzösre. - Ebből ne csináljatok magatoknak problémát! Azt mondtam a kapitánynak, hogy a nagynénémet látogatom meg New Orleansban, de a nevelőnőm, akinek egy kis elintéznivalója akadt a márkival, Felicity-ben száll majd fel a hajóra. 124

- De biztos nem hitték el neked ezt az ostobaságot? - kérdezte Anatole. - Először talán nem, de Madame Fontaine volt olyan kedves, és azt mondta, hogy mam'zelle nyilván túlságosan belemerült a márkival folytatott beszélgetésbe, és nem vette észre, hogy kikötött a gőzös. Utána természetesen nem győztem hangot adni kétségbeesésemnek, mennyire illetlen dolog egyedül utaznom, mennyire félek, és milyen hálás lennék, ha a kapitány visszafordulna. Meggondolatlan kislánynak nevezett, de aztán végül beadta a derekát, Papa miatt, aki az ő hajóján szállíttatja a nyers cukrot New Orleansba, ezért úgy érzi, kötelessége teljesíteni az ültetvényesek és családtagjaik kívánságait. Caroline úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. A mellette álló Rochefort-ban is érezte a feszültséget. - Estelle... - lehelte Amélie hitetlenkedve. - Drága húgocskám, téged jól meg kellene most verni - szólalt meg Anatole, és tett egy lépést előre, mintha be akarná váltani fenyegetését. Estelle mélybarna szemében zavarodottság fénylett. - De... hogy érted ezt? Amélie gyöngéden megfogta Caroline karját, kifejezve ezzel őszinte együttérzését és sajnálatát. - Hát nem látod, Estelle? - kérdezte. - Tönkretetted Mam'zelle Caroline jó hírét, azért, hogy megmenthesd a magadét. A kis csapat komor hangulatban indult el az eső csendesültével. Egyvalaki hiányzott csak közülük. Victor, bár erős késztetést érzett, hogy továbbra is Amélie mellett maradjon, felült az összetört kocsi elől kifogott lovak egyikére, a másikat pedig száron vezetve elindult Felicity felé. Egy Tante Zizinek szóló levelet vitt magával, amelyben megnyugtatják az idős hölgyet, s egyúttal megkérik, hogy pakoltasson be egy-egy bőröndöt Amélie és Caroline számára, majd terjessze el a szomszédok körében, hogy a nagynéni halála körüli teendők szólították el őket. Ha szerencséjük van, senki nem fog gyanút. A Delacroix család néhány napon belül hazatér, és minden úgy folyik tovább, mint azelőtt. A felhők mögül előbukkant a nap, megcsillantva az esőcseppeket a zöldellő füvön, és megszárogatva nedves ruhájukat. Szóba került, hogy útközben megállnak valahol; a folyóparti ültetvények bármelyikén szívesen fogadták volna őket. Ők azonban úgy döntöttek, hogy minél kevesebben értesülnek utazásukról első kézből, annál jobb, így egy kis német település közelében, egy terebélyes fa árnyékában pihentek meg, miközben Anatole és Hippolyte elindultak valami harapnivalóért. Rochefort kissé távolabb sétált a hölgyektől, és egy fának vetette a hátát. Estelié megragadta a lehetőséget, és közelebb húzódott Caroline-hoz. - Ó, mam'zelle, annyira sajnálom - ismételte el a sokszor elhangzott bocsánatkérést. - Legszívesebben kivágnám a nyelvem. Egyszerűen nem gondolkoztam. Amilyen önző bestia vagyok, csak magamra gondoltam. - A körülmények ismeretében igazán természetes viselkedés -jegyezte meg Caroline erőtlen legyintéssel. Tulajdonképpen nem haragudott Estelle-re. Talán éppen ő hívta ki maga ellen a balsorsot, azáltal, hogy nem ügyelt kellőképpen a formaságokra. Igaz, egyedül soha nem tett látogatást Felicityben, de nemegyszer járt az ültetvényen minimális kísérettel. Persze ennek mindig jó oka volt, legalábbis így magyarázta magának, de most már nem számít. 125

- Tudja, arról van szó, hogy soha nem gondoltam önre úgy, mint fiatal nőre, akinek ügyelnie kell a társadalmi konvenciókra. Az emberben fel sem merül, hogy egy nevelőnőnek is szüksége van gardedámra, és neki is vigyáznia kell, ha bizonyos férfiak társaságában mutatkozik. Estelle annyira nyomatékosan ejtette ki az utolsó szavakat, hogy Carolinenak nyomban eszébe jutott, a két lány még nem is tudja, hogy Rochefort valóban az, akinek mondja magát. Tudta, hogy ezt a tévedését is ki kell igazítania, amit haladéktalanul meg is tett. Estelié és Amélie meglepetten kiáltottak fel, Caroline pedig, amint felnézett, az őket figyelő Rochefort-t vette észre. A férfi tűnődve nézte őket, a szája sarkában mosoly bujkált. Madame Delacroix-t természetesen tájékoztatni kellett a távollétében történtekről, és erre a feladatra Madame Delacroix nővérének otthona kiváló helyszínnek bizonyult. Egymás közelsége, a küszöbönálló haláleset miatti csönd, valamint a félelem attól, hogy valaki meghallhatja, mi történt, kénytelen-kelletlen lecsillapították az asszony haragját. Kifogásait és szemrehányásait csak suttogva adhatta Caroline tudtára. A lány nem tudta eldönteni, Madame Delacroix felháborodása erősebb-e, hogy leányai ilyen meggondolatlanul kockára tették jó hírüket, vagy afölötti haragja, hogy egy igazi márkit utasított ki a házából. Habozás nélkül tudta, kit okoljon a történtekért. Természetesen Caroline tehet mindenről. Csak azért nem küldte el azonnal, mert nem tudta volna megmagyarázni a dolgot a nővére és a nagynénje előtt. Ez tartotta vissza attól is, hogy azonnal hazarendelje a családját, ahol végre szabad utat engedhet érzelmeinek. Amint valamelyest lehiggadt, ráébredt, hogy igazán különösnek tűnne, ha fogadkozásai ellenére, miszerint annyira ragaszkodik a nagynénjéhez, most hirtelen fogná magát, és magára hagyná az idős hölgyet. Ami még ennél is sokkal fontosabb, még mindig fennállt a lehetősége, hogy sikerül megszereznie a nagynéni gyémántjait. Mindezek miatt kénytelen volt az immáron eléggé túlzsúfolt házban maradni, és lehetőség szerint kerülni Caroline-t. Ha véletlenül mégis összefutottak, kifogástalan udvariassággal üdvözölték egymást, elrejtve ellenséges érzületeiket. A gyémántokat végül Amélie kapta meg, az egyetlen ember a nagynéni véleménye szerint, aki tapintatosan csöndben maradt a betegszobában. A hölgyeknek nem kellett részt venniük a temetésen. Amint M'sieur Delacroix visszatért a szomorú eseményről, összepakolták az utazóládákat, előállott a kocsi, a család pedig hazaindult Beau Repos-ba. Az utazás unalmát Madame Delacroix oldotta fel, aki most már szabad folyást engedett haragjának. Erélyesen megdorgálta Amélie-t és Estelle-t, ostoba csitrik-nek nevezte őket, akik egy lépést sem tudnak tenni az anyjuk irányítása nélkül, a következő mondatában viszont már meg is bocsátott nekik, és minden felelősséget gonoszul mesterkedő nevelőnőjükre terhelt. Fondorlatos terveket eszelt ki, hogy mivel hódítja majd vissza a márkit, ezzel kapcsolatosan tanácsokkal látta el lányait, akik kétségbeesetten nézték anyjukat. A gyémántok elvesztése fékezhetetlenné tette az asszonyt, úgy érzi, mondta, a saját lánya szedte rá; kétségtelenül attól a gonosz hajlamú nőtől tanulta ezeket a fortélyokat, aki nevelőnőként férkőzött be Beau Repos békés köreibe. Nem lenne meglepve, ha újabb erkölcstelen cselekedetekre derülne fény, amelyeket a saját házában követtek el, talán a család férfitagjai rovására! 126

Ebben a pillanatban M'sieur Delacroix, aki eddig alvást színlelt a sarokban, hirtelen kinyitotta a szemét. - Elég legyen ebből, madame! - szólalt meg olyan hidegen, hogy feleségének torkára forrt a szó. - De... de Bemard - rebegte. - Nyilván számodra is világos, hogy ez a nő rászedett bennünket! - Semmi ilyesmit nem vettem észre. Hallani sem akarok többé erről. Anatole-tól úgy értesültem, hogy a közeljövőben számíthatunk Hippolyte Gravier és Victor Rochefort látogatására. Ha a két nevezett úriember továbbra is hajlandó megkérni ostoba és önfejű leányaim kezét, én a legnagyobb örömmel ruházom át rájuk két ilyen rakoncátlan fehérnép megzabolázásának feladatát. - Ó, Papa - kiáltott fel Amélie ragyogó szemmel, miközben húga túláradó örömmel vetette magát apja nyakába. - Gyere, kiscicám - ölelte magához M'sieur Delacroix, majd segített lányának újból helyet foglalni. -Úgy gondolom, az lesz a legjobb, ha előbb a nővéredet adjuk férjhez, így te is eltölthetsz egy idényt a társaságban. Ha azután még mindig össze akartok házasodni a Gravier fiúval, üsse kő. Estelle elégedetten bólintott, de arcán ugyanakkor egy eddig ismeretlen, szemérmes kifejezés jelent meg, ami kedvező változásokat ígért a jövőre nézve. - Ami pedig Mam'zelle Caroline-t illeti - folytatta M'sieur Delacroix az ablakon kitekintő feleségére nézve -, úgy gondolom, azok után, amit végig kellett hallgatnia, nem kívánhatjuk tőle, hogy velünk maradjon. A legtöbb, amit tehetek, hogy őszinte sajnálatomat tolmácsolom felé, és minden tőlem telhető segítséget megadok neki. - Bemard, csak nem mentegetőzni akarsz a viselkedésem miatt? kérdezte a felesége felháborodva. - De, sajnos igen - felelte a férfi. - Ó, hogy tehetsz velem ilyet? - nyögte Madame Delacroix, és könnyekkel a szemében visszaroskadt ülésére. - Az én állapotomban... - Estelle - szólította meg apja zordan -, add oda anyádnak a repülősóját. A megérkezést követő napon M'sieur Delacroix felöltötte legjobb ruháját, kezébe vette sétapálcáját, majd kocsiján Felicitybe indult. Néhány óra múlva azzal a hírrel tért haza, hogy rangos szomszédjuk úgy döntött, elköltözik. A birtokot kuzinjára, Victorra hagyja nászajándékként, feltéve persze, ha a választott hölgy édesapja beleegyezését adja a házassághoz. A márki másnap szeretne búcsúlátogatást tenni Beau Repos-ban. Azt a határozott kívánságát is közölte, hogy mindenképpen szeretne beszélni Mademoiselle Caroline-nal. Madame Delacroix ez utóbbi hír hallatán mozdulatlanná dermedt, de férje fenyegető tekintete előtt nem mert megszólalni. Hogy jóvátegyék legutóbbi tévedésüket, most királyhoz illő pompával fogadták a márkit. Colossus mély hódolattal vette át a nagyra becsült vendég kalapját és kesztyűjét, akit finom borral és pazar lakomával kényeztettek, szavait pedig olyan odaadással lesték, mintha a nagymisét hallgatnák. Amikor pedig a márki arra célzott, hogy beszélni szeretne Mam'zelle Caroline-nal, a család meglepő hirtelenséggel hagyta el a szalont. 127

Caroline önkéntelenül is elmosolyodott a férfi arckifejezése láttán. Rochefort még idejében fordult hátra ahhoz, hogy ezt észrevegye, és válaszul az ő ajka is fanyar mosolyra húzódott. - Ahogy elnézem, ismét persona grata vagyok - jegyezte meg. A lány előbb még mosolygós arca újra komoly lett. - Igen. Attól tartok, én vagyok az oka annak, hogy legutóbb olyan barátságtalanul fogadták. Én... én bocsánatot kérek a tévedésemért. Én tehetek az egészről, de higgye el, igazán nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. - Ó, én megbocsátok önnek. Hogyan is tehetnék másként, amikor csak néhány szót kellett volna szólnom, és máris tisztázok minden félreértést? - Akkor miért nem ezt tette? - kérdezte a lány szürke szemében megkönnyebbüléssel és zavarodottsággal. A férfi arcán tanácstalanság suhant át, ahogy a kérdést fontolgatta, majd alig észrevehetően vállat vont. - Számít ez? Jelen pillanatban sokkal fontosabb az ok, amiért eljöttem. Caroline biztosra vette, hogy tudja, mire gondol a férfi, ezért próbálta másra terelni a témát. - Azt hiszem, még nem adódott alkalmam rá, hogy elmondjam önnek, mennyire nagyra értékelem a segítségét Amélie és Estelié megmentésében. Nem tudom, mihez kezdtünk volna az ön közbenjárása nélkül. - Örömmel álltam rendelkezésükre - felelte a férfi nyersen, ami elvágott minden további belemélyedést a témába. - Nagyon hálásak vagyunk önnek - folytatta a lány, mintha nem vette volna észre a határozott, kimondatlan kérést. - Igazán sajnáljuk, hogy elhagy bennünket. Gondolom, visszatér Franciaországba? Rochefort bólintott. - Most, hogy Napóleon a múlt hónapban vereséget szenvedett Belgiumban, azt a hírt kaptam, hogy a Bourbonok szinte bizonyosan újra trónra kerülnek. Ha a megfelelő időben érkezem, és a megfelelő meggyőző erővel rendelkezem, nagyon valószínű, hogy visszakaphatjuk családunk elkobzott birtokait. Az elmúlt években dúló háborúk nagyban kimerítették államunk kincstárát, és ezt a hiányt valamilyen módon pótolni kell. - Bizonyára alig várja már, hogy hazatérhessen. - Bizonyos tekintetben igen. Kihívásnak tekintem Franciaország és a Rochefort-birtokok újjáépítését, a régi és az új módszerek ötvözésével. Nagy szükségem lesz segítségre. Az ön segítségére, Caroline. A lány összekulcsolt kezét nézte. Rochefort kijátszotta őt, úgy irányította a beszélgetést, hogy végül elmondhassa jövetele célját, hiába próbálta ő más irányba terelni a beszélgetést. - Nincs mit mondania? - kérdezte a férfi csöndesebben, immár a lány mellé állva. - Szeretném, ha a feleségem lenne. Caroline felnézett rá, majd ismét más irányba fordította a tekintetét. - Én... biztosíthatom, hogy erre igazán semmi szükség. - Nem értem önt. - Pedig egyáltalán nem nehéz. Azt akartam mondani, nem tartom önt felelősnek azért az ostoba meséért, amit Estelle ötlött ki, csak hogy magát mentse. Nem kell feleségül vennie a jó hírem és becsületem megmentése 128

érdekében. Néhány nap múlva, amint sikerül megszerveznem az utazásomat, a nagybátyámhoz utazom, Natchezbe. Búcsúlátogatásnak szánom ezt az utat, utána ugyanis az első adandó alkalommal szeretnék visszatérni Angliába. - Azt hiszem, most már kezdem érteni. - Most már tehát tudja - folytatta Caroline bátran -, semmi szükség rá, hogy feláldozza magát egy olyan koholmány miatt, amelyről az Atlantióceán túlpartján senki sem tud majd semmit. - És ha azt mondanám magának, hogy az ajánlatommal egyáltalán nem hozok áldozatot? A lány kényszeredetten elmosolyodott. - Nem hinném el. Jól tudom, hogy most, amikor visszatér a hazájába, visszakapja a rangját és a birtokait, valószínűleg nem egy olyan feleségre van szüksége, aki nemzetiségét tekintve azok közé tartozik, akikkel hazája nem is olyan régen még hadban állt. - Angol nemzetiségű emberek adtak nekem menedéket száműzetésem ideje alatt -jegyezte meg a férfi. - Úgy gondolom, amint visszatér Franciaországba, ezek a dolgok már nagyon keveset számítanak majd. - Nem tudom hát semmivel meggyőzni? - érdeklődött a márki. Hangjában különös szenvedély bujkált, amit a lány az elutasítás fölött érzett hálájának tulajdonított. - Nem, azt hiszem, semmivel - válaszolta. - Akkor engedje meg, hogy azzal nyugtassam meg háborgó lelkiismeretemet, hogy felajánlom önnek az Egret kényelmét, amikor Natchezbe utazik. Ameddig szüksége van a hajóra, rendelkezésére áll. Ha úgy kívánja, a legénység megvárja a látogatása végét, és New Orleansba viszi önt, ahol könnyen találhat magának egy Anglia felé tartó hajót. - Igazán nagyon kedves, de nem fogadhatom... - Ragaszkodom hozzá. Az Egret várni fogja önt... legyen, mondjuk, holnap reggel? A korai indulás lehetősége megtörte Caroline ellenállását. - Kész leszek - fogadta el az ajánlatot. Rochefort elégedetten csókolt kezet a lánynak. Csöndesen elbúcsúzott tőle, majd elment. Caroline a hálószobájába indult, és az ágyára ült. Arcához szorította ujjait, amelyeket alig pár perce érintett a férfi csókja, majd az ágy oszlopához hajtotta fejét. A könnycseppek lassan csorogtak végig arcán. Amikor Beau Repos háznépe felébredt, az Egret már ott horgonyzott a ház előtt. A gyerekek szokásukhoz híven most is korán keltek, felfedezték a vitorlást, és nyomban szaladtak is Caroline-hoz, aki még a reggeli kávéját sem itta meg. Caroline sürgető szükségét érezte, hogy amint lehet, maga mögött tudja Beau Repos-t, így hamarosan felkelt, és gyorsan felöltötte szürke csíkos zöld batisztruháját. Miután ezzel elkészült, összepakolta ami holmija még kimaradt, majd üzent Colossusnak, hogy vitesse ki csomagjait a hajóhoz. Előző este egy ember kivételével mindenkitől elbúcsúzott: csupán Tante Zizit nem kereste fel. Kezében a kalapjával végigment a hátsó teraszon, majd bekopogott az idős hölgy szobájába. Tante Zizi az ágyában ült, és forró csokoládéját kortyolgatta elegáns porceláncsészéjéből. 129

- Ó, kedvesem - üdvözölte Caroline-t, amint a lány bekopogott a friss reggeli levegő kedvéért nyitva álló ajtón -, már azt hittem, nem is mond nekem adieu-t. Caroline elvette az idős hölgytől az üres csészét. - Dehogynem - felelte. - Hiszen tudhatná. - Persze hogy tudom. Az ön viselkedése kifogástalan, nem úgy, mint a mai fiatalok egy részének, akiket most nem neveznék néven. De sebaj. Engedje meg, hogy kellemes, gondoktól mentes utazást kívánjak önnek. Szeretném, ha megtalálná a boldogságát. - Köszönöm - mormolta Caroline. - Tartozom önnek egy vallomással. Vettem magamnak a bátorságot, és néhány szóban tájékoztattam Rochefort-t arról a kis félreértésről a rangját illetően. Remélem, nem veszi rossz néven, ha egy ilyen öregasszony beleavatkozik a dolgokba. - Szó sincs róla. Lehet, hogy soha többé nem találkozom a nevezett úrral, de azért öröm számomra tudni, hogy nem fog haraggal gondolni rám. - Hát igen, nincs éppen könnyű természete - jegyezte meg Tante Zizi, majd odébb tette a csészét, és megveregette Caroline kezét. - Ugye, azért néha ír majd nekem, és tudatja velem, hogyan alakul az élete? - Hogyne, természetesen - felelte Caroline. - Rendben. Akkor isten önnel. A gyerekek a teraszon várták, hogy búcsút inthessenek a lánynak. Caroline sorra magához ölelte őket, majd fejére tette kalapját, és megkötötte álla alatt a szalagot. M'sieur Delacroix már várt rá, hogy lekísérhesse a rakpartra. Caroline megemelte szoknyáját, a férfiba karolt, azután elindultak lefelé a lépcsőn, a gyerekek au revoir kórusától kísérve. A hajóhídhoz érve Caroline kezet nyújtott. - Mam'zelle - kezdte M'sieur Delacroix, majd szemöldökét ráncolva elhallgatott. Azután megkérdezte, a lány mindent megkapott-e, ami a kényelméhez szükséges: intézkedett ugyanis, hogy a konyhán készítsenek elő számára elemózsiás kosarat, és egy kis pénzt is rátukmált, fizetség gyanánt. A lány igenlő válasza után meghajolt, majd hátrább lépett, hogy felhúzhassák a hajóhidat. Caroline tudta, hogy a férfi többet is mondott volna, és tisztelte őt tartózkodásáért. A történtek ellenére is lojális maradt feleségéhez. Ahogy felhangzottak a parancsszavak, és a hajó kifutott az öbölből, a lány a korláthoz lépett, és integetni kezdett a teraszon sorakozó gyerekeknek. A vitorlák öblösen feszültek neki a szélnek, a matrózok feszesre húzták, majd rögzítették a köteleket. Caroline könnyek közt vetett egy utolsó pillantást Beau Repos fehér oszlopaira. - Ne sírjon - súgta egy hang a fülébe. - Az ember mindig visszajöhet oda, ahol szerették. - Rochefort! - A lány alig kapott levegőt meglepetésében. Zsebkendőjét markolászva így szólt: - Nem sírok, csak a szél miatt könnyezem. Én... én nem is tudtam, hogy ön is a fedélzeten lesz. - Ha tudta volna, nem száll fel a hajóra, ugye? -kérdezte a férfi. - Ezt nem mondtam. - Nem is szükséges. Jól tudom, hogy bármit szívesebben választ, mint egy utazást az én társaságomban. 130

- Hogy mondhat ilyet, amikor nem is olyan rég egy teljes napot töltöttem önnel a kocsijában? - De csak szükségszerűségből, nem azért, mert így döntött. Megtanultam a leckét. Caroline eltette átnedvesedett zsebkendőjét, majd szemügyre vette a korlátnak támaszkodó férfit. A melegre való tekintettel nem vett magára felöltőt, csupán egy derékig kigombolt inget, inggomb és kravátli nélkül. Ingujját könyékig felgyűrte, és nem viselt kalapot, a szél így kénye-kedve szerint borzolhatta fekete haját. Nem öltött ugyan magára derékszalagot és pisztolyt, de magas szárú csizmájába tűrt térdnadrágjában éppen olyan látványt nyújtott, mint amikor Caroline először látta. - Úgy látom, ismét visszavedlett kalózzá - mondta a lány színlelt könnyedséggel, így próbálva enyhíteni elviselhetetlen feszültségén. - Több szempontból is - felelte a férfi, miközben le nem vette volna a szemét Caroline-ról. - Pedig én azt hittem, elismert úriemberként tér vissza Franciaországba. - Ez volt a szándékom. - Akkor tehát... miután elvitt Natchezbe, ön is hazafelé veszi az útját? - Nem igazán. Caroline elfordította a tekintetét, mert zavarba hozta Rochefort talányos válasza, és még valami, amit magának sem tudott megfogalmazni. Az előttük elsuhanó partot nézte, majd hirtelen felegyenesedett. - De mi rossz irányba tartunk. Épp ellenkező irányban indultunk el, mint kellene! - Igen, tudom. - De Natchez... - Caroline elhallgatott, mert rádöbbent, mennyire nevetséges, hogy egy tengerésznek magyaráz irányokról és útvonalakról. Maga... maga tudta, ugye, hogy a Natchezben élő nagybátyámhoz készülök? - Tudom, azt mondta, hogy oda szeretne utazni. - Akkor miért nem visz oda? - kérdezte a lány, próbálva erőt venni reszkető hangján. - Mert sem nekem, sem önnek nincs ott semmi dolga - válaszolta a férfi udvariasan. - Megmondaná akkor, hogy hová megyünk? - követelte Caroline. - Természetesen New Orleansba, onnan pedig, szintén a Fekete Sas fedélzetén, kihajózunk a nyílt tengerre, és kalandozunk egy kicsit. - Úgy véli tehát, szép nap ez a mai egy kellemes kis vitorlázáshoz? - Nem éppen erre gondoltam. Amit én terveztem, az heteket, talán hónapokat vesz igénybe. Caroline hitetlenkedve nézett rá. - Maga teljesen megőrült! - Úgy gondolja? Pedig igazán nagy lélekjelenlétet tanúsítottam! - De én nem mehetek csak úgy önnel ezen a hajón! - ellenkezett a lány felháborodva. - Nos, én sem éppen így képzeltem a dolgot. Ha visszaemlékszik, két alkalommal is megkértem, hogy legyen a feleségem. Ön azonban azt válaszolta, semmi szükség rá, hogy megkérjem a kezét és feláldozzam a szabadságomat. ~ Nagyon jól tudja, hogy nem így értettem! - Akkor tehát úgy értette, szerelmem, hogy mégis feleségül jön hozzám? kérdezte Rochefort, és ellenállhatatlanul a lányra mosolygott. 131

- Nem, nem is erre gondoltam. - Szóval nem tudja, mit akar? Ez esetben azt hiszem, jogom van hozzá, hogy eldöntsem, mi a legjobb önnek; New Orleansban összeházasodunk, és utána már semmi sem állhat boldogságunk útjába. - Nem döntheti el helyettem, mi a legjobb nekem! - jelentette ki Caroline dühösen. - Talán nem, de azt már tagadhatatlanul tudom, mi a legjobb nekem. Caroline szeme elkerekedett, tekintete a férfi arcát fürkészte. - Az ön számára... ez a megoldás lenne a legjobb? - Kétség sem férhet hozzá. Több mint kilenc hónapja tudom, amióta először megláttam magát a brit kereskedőhajó kabinjában. Az első gondolatom az volt, hogy elrabolom, és magammal viszem a Fekete Sas fedélzetére. Ki tudja, ha nem védekezik olyan ügyesen, talán meg is teszem. Annyi biztos, könnyebb módja lett volna, hogy megszerezzem, mint amit végül is választottam. - Ezt hogy érti... - Úgy értem, egyáltalán nem véletlen, hogy a stílusában és megjelenésében jelentős változáson keresztülment Rochefort márki a szomszédjuk lett. - Csak nem azt akarja mondani, hogy az én kedvemért vállalt magára ennyi bajt és költséget? - hitetlenkedett a lány. - Ki másért, drágaságom? - Én pedig elárultam magát, minden alap nélkül megvádoltam... A márki gyöngéden rámosolygott. -. Megérdemeltem, nem gondolja? De annak nagyon örülök, hogy végül átlátott a szitán. Jobb bizonyítékot keresve sem találhattam volna rá, hogy még mindig emlékszik a kalózra. - Miért engedte, hogy sárba tiporjam a nevét? Miért nem mondta meg, hogy valóban ön Rochefort márki? - Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy vége a játéknak, hogy ön már soha... - A férfi elkapta a pillantását, és most először úgy tűnt, nem talál szavakat. - Belekapaszkodtam az első dologba, amiről azt gondoltam, meg tudom magát tartani vele. De közben sokkal jobban félreismertem önt, mint ön engem. Joggal gondolhatta, hogy az ajánlatom közönséges zsarolás. Tulajdonképpen az is volt. De azzal, hogy megtettem önnek ezt az ajánlatot, eljátszottam a jogot, hogy mindent megmagyarázzak, és a megértését kérjem. - Hagyta, hogy mindenki a legrosszabb át gondolja önről, még csak kísérletet sem tett, hogy mindezt megakadályozza. Még azt is... - Még azt is megtettem, hogy az arcukba nevettem, és semmibe vettem a társadalmi konvenciókat, ugye? Voyons, édesem, ha maga elhitte, hogy imposztör vagyok, mit érdekelt engem a mások véleménye? Madame Fontaine-ért és a barátaiért küldtem, ezt viszont meg kell magyaráznom. - Énmiattam a világért sem - felelte Caroline, de a férfi egy kézmozdulattal elhallgattatta. - Akkor magam miatt - mosolyodott el, és félrebillentette a fejét. - A hölgyet már évek óta jól ismerem. Közepes tehetségű színésznő, semmibe veszi az úgynevezett illendő viselkedést, de nagyon jó szíve van, és ha a barátainak szüksége van rá, örömmel segít. Az inasom mellett neki köszönhetem, hogy túlélhettem a pisztolylövés okozta sérülést. Ő tudta meg azt is, hogy ön a Delacroix családnál dolgozik, Beau Repos-ban. 132

Amikor a meghívásomra Felicitybe érkezett, csupán arról volt szó, hogy érezte, társaságra van szükségem. Az irántam érzett őszinte barátsága időnként arra ragadtatta, hogy megneheztelt bárkire, aki nem értékelte személyemet olyan mértékben, mint azt ő szerette volna. Bocsánatáért esedezem, ha netán megbántotta önt. De mindennek ellenére nagyon jó barátom. Amikor észrevette, hogy a jelenléte több kárral, mint haszonnal jár, úgy döntött, elutazik, minden ellenkezésem ellenére, ezt hozzá kell tennem. - Nem igazán értem, miért... - kezdte Caroline. - Hogy miért mondom el magának mindezt? Azért, mert azt szeretném, ha soha többé nem lenne köztünk félreértés. - Hogy mondhat ilyet azok után, hogy elrabol a hajóján? - kiáltotta a lány. - Erről szó sincs, drága szerelmem. Amit teszek, csak akkor minősül elrablásnak, ha ön nem egyezik bele. Ez inkább szöktetés. - Nem emlékszem rá, hogy bármi olyat mondtam vagy tettem volna, ami a hajlandóságomra utalna -felelte Caroline, továbbra is makacsul kerülve a férfi tekintetét. - Valóban nem - értett egyet Rochefort. - De megtette maga helyett Tante Zizi. Elmondta, hogyan fedezte fel, ki vagyok, és ez a felfedezés mennyire feldúlta. Azt is tudtomra adta, hogy véleménye szerint ön egyáltalán nem közömbös irántam. Elmondta az ön elképesztően nevetséges elképzelését, miszerint én úgysem hinném el, hogy saját magamért szeret engem. Hát nem ön volt az, aki gondolkodás nélkül kikosarazott, amikor a pénzemet és a rangomat kínáltam fel a házassági ajánlatommal? Amikor Tante Zizi előtt szóba hoztam az elrablás gondolatát, igen jó ötletnek tartotta, bár úgy vélte, hogy ön, ha ellenkezik is, csak színleg.. - Színleg! - ismételte meg a szót Caroline felháborodva. - Ez már mégiscsak tűrhetetlen! A férfi ügyet sem vetett tiltakozására. - Ahogy pedig már említettem, ha ön nem ellenkezik, akkor ez nem lányrablásnak minősül, hanem szökésnek. - És ha mégis ellenkezem? Akkor menjek, amerre látok? A férfi kihúzta magát, arca hirtelen elkomorodott. - Ha ellenkezik, Caroline, ha a szemembe néz, és azt mondja, valóban nem akarja, akkor szavamat adom rá, hogy oda viszem, ahová kívánja, és soha többé nem zaklatom. De most válaszoljon, mert több alkalom nem lesz! Caroline-t megdöbbentette, mennyire sivárnak tűnik előtte a szabadság lehetősége. Tágra nyílt szemmel nézett a férfira, akinek szemében saját érzéseinek tükrét fedezte fel. Elakadt a lélegzete. - Mit szólna, uram, ahhoz, ha kompromisszumot kötnénk, és önkéntes leányrablásnak neveznénk a történteket? - kérdezte mosolyogva, miközben finom metszésű ajkán leheletnyi mosoly jelent meg. Rochefort magához szorította a lányt. - Beleegyezem - suttogta Caroline hajába -, ha végre megtanulja, hogy Jeannak szólítson „uram" helyett. - Ajkát a lányéra forrasztotta, forró csókja szinte perzselte Caroline száját, alig kapott levegőt a szoros ölelésben, térde reszketett. A férfi kissé felemelte a fejét, és azt kérdezte: - Nos? - Megpróbálom, uram - ígérte meg a lány csillogó szemmel -, ha gondja lesz rá, hogy időnként emlékeztessen. 133

- Gondom lesz rá, hogy soha ne felejtse el - felelte Rochefort, majd ismét forró, duzzadt ajkára hajolt. - Uram, a legénység minket néz! Uram... Jean!

Vége

134