JEANIENE FROST. Félúton a sírhoz

JEANIENE FROST Félúton a sírhoz

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Jeaniene Frost: Halfway to the Grave

A szerzőtől előkészületben: Karó és sírhant

Copyright © 2007 by Jeaniene Frost Hungarian translation © Hoppán Eszter,

2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 ISBN 978 963254238 6

Anyámnak, aki mindig hitt bennem; akkor is, amikor én nem.

Egy Összerándultam a hátulról közeledő vörös-kék villogók láttán, mert aligha tudtam volna magyarázatot adni arra, ami a kisteherautóm hátuljában rejtőzött. Lehúzódtam, és lélegzetvisszafojtva vártam a kocsiablak elé lépő seriffet. – Hello! Valami gond van? – A hangom maga volt az ártatlanság, s hőn reméltem, hogy a szememben sincs semmi furcsa. Uralkodj magadon. Tudod, mi történik, ha felizgatod magad. – Nem világít az egyik hátsó lámpája. Jogosítványt és forgalmit, legyen szíves. A francba. Biztosan akkor történt, amikor felpakoltam a platóra. Akkor csak a gyorsaság számított, nem a körültekintés. Az igazi jogosítványomat adtam oda neki, nem a hamisat. Zseblámpájának fényét ide-oda jártatta az igazolványkép és az arcom között. – Catherine Crawfield. Maga Justina Crawfield lánya, ugye? A Crawfield Cseresznyéskertből? – Igen, uram – feleltem udvariasan és szenvtelenül, mintha semmi gondom nem lenne a világon. – Nos, Catherine, hajnali négyre jár. Mit keres idekint ilyen későn? Elmondhattam volna neki az igazságot, de akkor hatalmas slamasztikába kerülök. Vagy éppen egy kényelmesen kipárnázott cellába. – Nem tudtam aludni, kijöttem autókázni egy kicsit. Legnagyobb rémületemre hátrament a platóhoz, és belevilágított. – Mi van itt hátul? Ó, semmi különös. Csak egy hulla néhány zsák alatt, meg egy fejsze. – Pár zsák cseresznye a nagyszüleim kertjéből. – Ha a szívverésem csak egy kicsit hangosabb, megsüketült volna tőle. – Valóban? – Zseblámpájával megbökte az egyik nejlonzsákot. – Az egyik folyik. – Nem baj – mondtam szinte sipítva. – Mindig eresztenek. Azért szállítom őket ezzel az ócska tragaccsal. Már tiszta piros az egész. Hallatlanul megkönnyebbültem, amikor abbahagyta a nézelődést, és megint előrejött. – És csak azért autókázik ilyen későn, mert nem tud aludni? – húzódott mindentudó vigyorra a szája széle. Nem kerülte el a figyelmét szűk trikóm és zilált hajzatom. – Ugye nem képzeli, hogy ezt beveszem? Nem rejtette véka alá gunyoros rosszindulatát, s én majdnem elvesztettem a hidegvérem. Azt hiszi, hogy épp most bújtam ki valakinek az ágyából. Ott lebegett köztünk a ki nem mondott vád, melynek gyökerei majdnem huszonhárom év messzeségébe nyúltak. Éppúgy, mint az anyád, igaz? Nem volt könnyű törvénytelen gyermeknek lenni egy ilyen kicsi városkában – minduntalan felhánytorgatták. A mai világban az ember nem gondolná, hogy ez számít, de az Ohio állambeli Licking Fallsnak megvolt a maga értékrendje. Maradi a javából. Óriási erőfeszítéssel fogtam vissza haragomat. Ember mivoltom hajlamos volt fedőbőrként lehámlani rólam, ha feldühödtem. – Nem maradhatna ez kettőnk közt, seriff? – Ártatlan szempilla-rebegtetés. A halott fickónál bevált. –Ígérem, többet nem fordul elő. Hüvelykujját az övébe akasztva mért végig. Pocakján megfeszült az ing, de tartózkodtam attól, hogy szóvá tegyem testalkatának hiányosságait vagy azt, hogy bűzlik a sörtől. A végén csorba elülső fogát kivillantva elmosolyodott. – Menjen haza, Catherine Crawfield, és csináltassa meg azt a helyzetjelzőt. – Igenis, uram! A megmenekülés érzésétől megrészegülve indítottam. Ez húzós volt. Legközelebb óvatosabbnak kell lennem.

4

Sokan panaszkodnak, hogy semmirekellő apjuk vagy szégyellni való családi titkuk van, afféle szekrény mélyén porladó csontváz. Az én esetemben mindkettő igaz. Ó, ne értsenek félre, nem voltam mindig tisztában azzal, mi vagyok. Anyám, az egyetlen társam a titokban, csak tizenhat éves koromban közölte velem. Gyerekként olyan képességekkel rendelkeztem, amikkel mások nem, de amikor erről kérdezősködtem, anyám méregbe gurult, és semmit sem volt hajlandó elárulni. Megtanultam megtartani magamnak a dolgokat, és megtanultam eltitkolni a másságomat. A többiek egyszerűen csodabogárnak tartottak. Nem voltak barátaim. Furcsa napszakokban kószáltam odakint, és különös, sápadt színű volt a bőröm. Még a nagyszüleim sem tudták, mi lakozik bennem, de azok sem, akikre vadásztam. Lassan kialakult a hétvégéim rítusa. Elmentem valamelyik szórakozóhelyre három-négy órás autóútnyi körzetben, hogy kalandot keressek. Persze nem olyat, amilyenre a jó seriff gondolt. Ittam, mint a gödény, és vártam, hogy felszedjen az a bizonyos különleges valaki. Akit aztán eláshattam a hátsó kertben, persze csak ha nem én haltam meg előbb. Már hat éve csináltam. Talán a halálvágy munkált bennem, ami elég vicces, tekintve, hogy technikai értelemben félig már eleve halott voltam. Így aztán a törvénnyel csak kis híján elkerült összeütközésem sem tartott vissza attól, hogy a következő pénteken is útnak induljak. Így tudtam, hogy legalább egy embert boldoggá teszek: az anyámat. Neki joga van neheztelni. Csak ne zúdítsa a haragját éppen rám. A diszkó hangos zenéje hullámként csapott az arcomba, s ritmusa magával ragadta a pulzusomat. Óvatosan nyomultam előre a tömegben, kerestem azt a félreismerhetetlen rezgést. A hely zsúfolásig megtelt, tipikus péntek este. Miután vagy egy óráig bolyongtam körbe-körbe, kezdett hatalmába keríteni a csalódottság. Úgy tűnik, itt csak emberek vannak. Lemondó sóhajjal a bárpulthoz telepedtem, és gin-tonikot rendeltem. Ezt kérte nekem az első férfi is, aki annak idején megpróbált megölni. Mostanra ez lett a kedvenc italom. És még én nem vagyok szentimentális… Időnként pasik jöttek oda hozzám. Van valami a magányos fiatal nőkben, ami mintha „Dugj meg!” jeleket sugározna feléjük. Udvariasan vagy kevésbé udvariasan koptattam le őket, attól függően, hogy mennyire voltak szívósak. Nem randizni jöttem ide. Az első fiúm, Danny után soha többet nem akartam járni senkivel. Élőkkel nem foglalkoztam. Nem csoda, hogy nem volt említésre méltó szerelmi életem… Három további ital után úgy döntöttem, hogy újra körülnézek, ha már csaliként befuccsoltam. Majdnem éjfélre járt, és eddig alkoholon, drogon és táncon kívül nem láttam semmit. A diszkó hátsó sarkában bokszokat alakítottak ki. Mikor elhaladtam az egyik előtt, megbizsergett a levegő. Valaki, vagy inkább valami itt van a közelben. Megtorpantam, és lassan körözni kezdtem, hogy bemérjem a pontos helyet. A fények és árnyak közt egy előrehajló férfi feje búbját láttam. A haja szinte hófehér volt a villódzásban, de a bőre ránctalan. A mélyedések és körvonalak arcvonásokká álltak össze, amikor felpillantott és észrevette, hogy nézem. A szemöldöke határozottan sötétebb volt világosszőkének tűnő hajánál. A szeme is sötét volt, túl sötét ahhoz, hogy láthassam a színét. Pofacsontját mintha márványból metszették volna, és inge hasítékából makulátlan gyémántszín bőr kandikált elő. Bingó. Arcomra műmosolyt erőltetve, jellegzetes részeg esetlenséggel botorkáltam oda, és lerogytam a szemközti székre. – Hello, szépfiú – mondtam a legcsábítóbb hangomon. – Most nem érek rá. A hangja fojtott volt, határozott brit akcentussal. Egy pillanatig ostobán pillogtam, és arra gondoltam, hogy talán tényleg túl sokat ittam, és nem jól értettem. – Tessék?

5

– Dolgom van. – Türelmetlennek és kissé bosszúsnak tűnt. Megzavarodtam. Lehet, hogy tévedtem? A biztonság kedvéért könnyedén megérintettem a kezét. Szinte kicsapott a bőréből az energia. Nem ember, az egyszer biztos. – Arra gondoltam, hogy… – kutattam a legmegfelelőbb szöveg után. Ilyesmi még sosem történt velem. Ezt a típust általában könnyű felszedni. Nem tudtam, hogyan kéne igazi profiként kezelni ezt a helyzetet. – Akarsz dugni? A szavak csak úgy kibuktak belőlem, és én elszörnyedtem magamtól. Majdnem a számra csaptam. Még sosem mondtam ki ilyesmit ezelőtt. A fickó némi derültséggel pillantott rám, miután másodszor is visszautasított. A sötét szempár kutatón fürkészett. – Rossz az időzítés, szivi. Egy kicsit még várnod kell. Most pedig légy jó madárka, és repülj el. Majd én megtalállak. Egy intéssel elbocsátott. Zsibbadtan felálltam, és távoztam. Fejcsóválva emésztettem az események váratlan fordulatát. Most meg hogy a fenébe öljem meg? Mintegy kábulatban mentem a női mosdóba, hogy ellenőrizzem a külsőm. A hajam rendben volt, bár meghökkentően vörös, és a szerencsefelsőm volt rajtam, ami a végzetébe csalta legutóbbi két áldozatomat. A tükörképemre vicsorogtam – semmi maradék nem volt a fogaim között. Aztán felemeltem a karomat, és megszagoltam a hónaljam. Nem büdös. Akkor mi a baj? Aztán eszembe jutott valami. Talán buzi a pasas? Gondolkodóba estem. Minden lehetséges – erre épp én vagyok az ékes példa. Talán legjobb lesz, ha szemmel tartom. Követem, ha valakit fel akar szedni, legyen az nő vagy férfi. Miután ezt eldöntöttem, új keletű határozottsággal léptem ki a mosdóból. A fickó azonban eltűnt. Az asztala üres volt, és a levegőben sem éreztem nyomát. Növekvő aggodalommal kutattam végig a környező bárpultokat, a táncteret, majd újra a bokszokat. Semmi. Biztosan túl sokat vacakoltam a mosdóban. Lassúságomat szidva mentem a legközelebbi pulthoz, és újabb italt rendeltem. Az ivás cseppet sem tompította el az érzékeimet, de telt vele az idő, s én kezdtem roppantul haszontalannak érezni magam. – Egy szép hölgynek nem szabad egyedül innia – szólalt meg egy hang mellettem. Már éppen le akartam tromfolni a tolakodót, mikor észrevettem, hogy új rajongóm legalább olyan halott, mint Elvis. Szőke haj, az előző fickóénál néhány árnyalattal sötétebb, és türkizkék szempár. A mindenit, ez aztán a szerencsés éjszaka! – Ami azt illeti, nem is szeretek egyedül inni. A fickó elmosolyodott, kivillantva csodás, szabályos fogsorát. Ezzel fogok beléd harapni, szépségem. – Egyedül van? – Szeretné? – rebegtettem meg a pillámat. Ez már nem menekül. – Nagyon is. – A hangja elmélyült, a mosolya kiszélesedett. Milyen szép orgánumuk van! A legtöbbjük telefonszex-operátornak is elmehetne. – Akkor egyedül vagyok. Vagyis voltam, mert most már itt van maga. Flörtölő gesztussal oldalra billentettem a fejemet, kivillantva a nyakam ívét. Tekintete követte a mozdulatot, s mohón megnyalta ajkát. Remek, éppen éhes. – Mi a neve, szép hölgy? – Cat Raven. – A Catherine rövid formája, és az első férfi hajszíne, aki meg akart ölni. Raven – holló… Fekete. Látják? Megint az a bizonyos érzelgősség… Még szélesebbre nyílt a mosolya. – Különös név. Őt Kevinnek hívták. Huszonnyolc éves és építész, legalábbis elmondása szerint. Nemrégiben eljegyezte magát, de a menyasszonya kidobta, és most éppen egy kedves lányt

6

keres, aki mellett megállapodhat. Miközben hallgattam, majdnem a torkomra szaladt az ital a nevethetnéktől. Micsoda hülye duma. Mindjárt előszed egy fényképet, és megmutatja a fehér kerítéses házikóját. Persze nem engedte, hogy taxit hívjak, és sajnálkozott tapintatlan barátaim miatt, akik ilyen csúnyán otthagytak. Milyen kedves, hogy hazavisz, ja, és mellesleg szeretne mutatni valamit. Na, akkor már ketten vagyunk. A tapasztalat megtanított rá, hogy sokkal könnyebb megszabadulni egy olyan autótól, amelyben nem történt gyilkosság. Emiatt feltéptem a Volkswagenje ajtaját, és sikoltozva, színlelt rémülettel kipattantam belőle, amikor próbálkozni kezdett. Elhagyatott helyet választott, mint a legtöbben, így aztán nem kellett attól tartanom, hogy valami irgalmas szamaritánus meghall. Kimért léptekkel jött utánam, tetszett neki bizonytalan támolygásom. Úgy tettem, mintha elbotlanék, és a hatás fokozása érdekében még nyöszörögtem is. Mikor fölém hajolt, arca átalakult, és megmutatta valódi természetét. Baljós vigyora látni engedte hosszú felső szemfogait, melyek addig sehol sem voltak, s korábban kék szeme iszonytató zöldben izzott. Vergődni kezdtem, hogy takarjam a zsebembe nyúló kezem. – Ne bánts! Letérdelt, és elkapta a tarkómat. – Csak egy pillanatig fog fájni. De ekkor lecsaptam. Karom begyakorlott mozdulattal lendült, és a kezemben tartott fegyver átdöfte a szívét. Addig forgattam benne, amíg a szája le nem fittyedt, és a fény ki nem hunyt a szemében. Egy utolsó rántással lelöktem magamról, és véres kezemet a nadrágomba töröltem. – Igazad volt – ziháltam. – Tényleg csak egy pillanatig fáj. Jó idő múlva érkeztem haza, fütyörészve. Mégsem volt teljesen elvesztegetett idő a mai éjszaka. Az egyiket elszalasztottam, de a másik soha többet nem portyázik már az éjszakában. Anyám mélyen aludt közös szobánkban. Majd reggel elmesélem neki. Hétvégenként mindig ez volt az első kérdése. Elkaptál egyet közülük, Catherine? De még mennyire! És anélkül, hogy egy hajam szála is meggörbült volna. Ki kívánhat ennél többet? Annyira feldobódtam, hogy elhatároztam: másnap este visszamegyek ugyanebbe a diszkóba. Elvégre egy veszedelmes vérszívó ólálkodik a környéken, és nekem meg kell állítanom, nem igaz? így aztán meglehetősen türelmetlenül igyekeztem túlesni a ház körüli munkákon. Anyámmal és a nagyszüleimmel éltem egy szerény, emeletes házban, ami valaha csűr volt. A mindentől távol eső, hatalmas földekkel körülvett magányos tanya ideális lakóhelynek bizonyult. Kilenckor már ott sem voltam. Megint tömeg volt, szombat este lévén. A zene éppolyan hangos, az arcok éppolyan üresek. Az első szemrevételezés semmilyen eredményt nem hozott, így kissé lelombozódtam. A bárpult felé indultam, s csak akkor éreztem meg a levegő vibrálását, amikor megszólalt: – Most már szívesen dugnék. – Micsoda? Megpördültem, hogy leteremtsem a szemtelen aszfaltbetyárt, de torkomra fagyott a szó. Ő volt az. Elpirultam, amikor eszembe jutott, mit mondtam neki előző este. Úgy tűnt, ő sem felejtette el. – Nos hát, izé… – Hogyan is lehetne erre válaszolni? – Nem innánk előbb valamit? Egy sört vagy… – Hagyjuk – intette le a buzgó pultost, és végigsimított az arcomon. – Menjünk. – Máris? – néztem körül meglepetten. – Igen, most. Vagy meggondoltad magad, szivi? Kihívás volt a tekintetében és valami rejtélyes csillogás. Mivel nem akartam kockáztatni, hogy újra elveszítem, megmarkoltam a táskámat, és az ajtó felé indultam. – Menj előre.

7

– Nem, nem – vigyorgott hátborzongatóan. – Hölgyeké az elsőbbség. A vállam fölött sűrűn hátratekingetve kimentem a parkolóba. Mikor kiértünk, várakozón pillantott rám. – Szálljunk be a kocsidba, és induljunk. – Az én kocsimba? De hát… nekem nincs kocsim. Hol van a tiéd? – Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat, de nehezen sikerült. Minden egészen másképp haladt, mint szokott, és ez nagyon nem tetszett. – Bringával jöttem. Ki akarod próbálni? – Úgy érted, motorbiciklivel? – Nem, ez nem lesz jó. Sehol egy csomagtartó, amibe elrejthetem a hullát. A bringakormányon pedig nem fogom egyensúlyozni. Amúgy sem tudok biciklizni. – Akkor menjünk az én verdámmal. Ott van. Miközben a kocsi felé haladtunk, eszembe jutott, hogy tántorognom kell. Remélhetőleg azt hiszi, hogy már be vagyok állítva. – Azt hittem, nincs kocsid – kiáltott utánam. Megtorpantam, és visszafordultam. A francba, tényleg azt mondtam. – Csak elfelejtettem, hol állok – hazudtam lendületesen. – Asszem, kicsit sokat ittam. Akarsz vezetni? – Kösz, nem – vágta rá azonnal. Erős brit akcentusa furcsamód bántotta a fülemet. Újabb csábos mosollyal próbálkoztam. Muszáj hogy ő vezessen. A fegyverem a jobb oldali nadrágzsebemben van, mert máskor mindig én ülök az anyósülésen. – Tényleg jobb lenne, ha te vezetnél. Nagyon szédülök. Nem szeretnék felcsavarodni egy fára. Nem jött be a csel. – Ha csak ki akarod dumálni magad… – Dehogy! – vágtam közbe kétségbeesetten, amire kissé felvonta a szemöldökét. – Szóval… Nagyon jó pasi vagy, és… – Mi a fenét lehet ilyenkor mondani? – És tényleg szeretnélek kipróbálni. Visszafojtotta a nevetését, sötét szeme szikrázott. Ing volt rajta, lazán a vállára vetett farmerdzsekivel. Az utcai lámpa fényénél pofacsontja még határozottabban kirajzolódott. Még sosem láttam ilyen tökéletesen metszett vonásokat. Tetőtől talpig végigmért, nyelvét végigfuttatta alsó ajka belső peremén. – Jó, akkor menjünk. Te vezetsz. Azzal bemászott a kisteherautó utas ülésére. Nem maradt más választásom, mint hogy beszálljak a vezetőülésbe és indítsak. Az autópálya felé tartottunk. Múltak a percek, és fogalmam sem volt, mit mondjak. A csend kezdett idegesítő lenni. O sem szólalt meg, de éreztem magamon fürkésző tekintetét. Végül nem bírtam tovább, és kiböktem az első kérdést, ami az eszembe jutott. – Mi a neved? – Számít ez? Jobbra pillantottam, és a tekintetünk összekapcsolódott. Sötétbarna volt a szeme, majdhogynem fekete. Megint láttam azt a hűvös kihívást, a néma dacot. Enyhén szólva nyugtalanító volt. A többiek mind szívesen fecsegtek. – Csak tudni akartam. Én Cat vagyok. – Letértem a főútról egy murvás ösvényre, ami a tóhoz vezetett. – Cat… Még hogy macska… Innen nézvést inkább kiscicának látszol. Bosszús pillantást lövelltem rá. Na jó, akkor szórakozzunk. – Igenis Cat – ismételtem meg határozottan. – Cat Raven. – Ahogy akarod, kiscica. – A fékbe tapostam. – Valami bajod van? A sötét szemöldök megemelkedett.

8

– Semmi a világon. Megérkeztünk? Itt fogunk kavarni? Erre megint el kellett pirulnom. – Öööö, nem. Egy kicsit arrébb. Ott szebb a hely. – Beljebb gurultunk a fák közé. Halkan kuncogott. – Biztos vagyok benne, szivi. Amikor megálltunk a kedvenc találkahelyemen, feléje pillantottam. Ugyanúgy ült, mint eddig, mozdulatlanul. Nem tudtam előszedni a nadrágomban rejtegetett meglepetést. Megköszörültem a torkomat, és a fák felé böktem. – Kiszálljunk és… kavarjunk? – Fura szó volt, de még mindig jobb, mint a dugni. Gyors mosoly futott át az arcán, mielőtt válaszolt: – Ne. Csináljuk itt. Imádom teherautóban. – Hát… – A fenébe, most mi lesz? Ez így nem jó. – Nagyon szűk a hely – kezdtem diadalmasan kinyitni az ajtót. De ő nem mozdult. – Épp elég hely van itt, Cicuska. Maradok. – Ne hívj Cicuskának. – Kissé élesebb volt a hangom a kelleténél, de komolyan aggódtam. Minél hamarabb kipurcan, annál jobb. Ügyet sem vetett rám. – Vetkőzz le. Hadd lássam, mid van. – Micsoda? – Ez már túl sok volt. – Ugye nem nyakig felöltözve akartál dugni velem, Cicuska? – incselkedett. – Akkor csak a bugyidat vedd le. Gyerünk. Ne ezzel teljen az egész rohadt éjszaka. Ezt még meg fogja bánni! Ez még fájni fog neki! Fensőbbséges mosollyal néztem vissza rá. – Előbb te! Elmosolyodott, kivillant teljesen normális fogsora. – Félős vagy, mi? Nem gondoltam volna, miután odajöttél és szinte könyörögtél. Ez meg hogy van? Mindegy, a végén úgyis meglesz. Gennyláda. Ez volt a legcsúnyább szó, ami eszembe jutott, és ott visszhangzott a fejemben, miközben figyeltem, ahogy a farmerét gombolgatja. Lazán kicsatolta az övét, kigombolta a sliccét, és kihúzta az ingét. Láthatóvá vált lapos, fehér hasa, mely szőrtelen volt egészen az ágyékáig. Eddig még soha nem hagytam idáig fajulni a dolgokat senkivel. Annyira zavarban voltam, hogy remegett a kezem, ahogy hámozni kezdtem magamról a farmert. – Nézd csak, mit tartogatok neked, szivi. Lepillantottam, és láttam, ahogy rámarkol, aztán gyorsan elfordítottam a tekintetem. Már olyan közel volt a cél, csak még néhány másodpercre volt szükségem… A szégyenlősségem okozta a vesztemet. Amikor nem mertem a farkára nézni, elkerülte a figyelmemet, hogy ökölbe szorítja a kezét. És ez az ököl elképzelhetetlen sebességgel csapott le a fejemre. Villanás következett, majd izzó fájdalom, végül sötétség.

9

Kettő Mintha valami turkált volna az agyamban. Kínos lassúsággal nyitottam ki a szemem, hunyorogva a bura nélküli lámpa fényében. A ragyogás még a napot is elhomályosította volna. Kezem a fejem fölött, a csuklóm sajgott, és úgy lüktetett a fejem, hogy azonnal előrehajoltam és hánytam. – Láttam a csúnya macskoszt! A gúnyos hang hallatán a fájdalom rémületnek adta át a helyét. Amikor megláttam a vámpírt, megremegtem. – Láttam, láttam a csúnya macskoszt! A Csőrike-paródia végeztével csúful rám vigyorgott. Próbáltam hátrahúzódni, s ekkor döbbentem rá, hogy a kezem a falhoz van láncolva. A lábamat összebilincselték. A trikóm és a nadrágom sehol, egy szál bugyiban és melltartóban vagyok. Még a kesztyűm, mesterségem címere is eltűnt. Ó, istenem… – Hát akkor, szivi, térjünk a tárgyra. – A könnyed gunyorosság eltűnt a hangjából, s tekintete gránitkeménnyé dermedt. – Kinek dolgozol? Ezen annyira meglepődtem, hogy beletelt egy kis időbe, mire válaszoltam: – Nem dolgozom senkinek. – Mesebeszéd – sziszegte, s mikor közelebb hajolt, összehúztam magam. – Kinek dolgozol? – ismételte meg fenyegetőbben. – Senkinek. A fejem hátranyaklott, ahogy pofon vágott. Könny futotta el a szememet, de nem sírtam. Meg fogok halni, de nem alázkodom meg. – Menj a pokolba. Azonnal kaptam még egyet, hogy belecsendült a fülem. Vér ízét éreztem a számban. – Újra kérdezem, kinek dolgozol? – Senkinek, seggnyaló! – vetettem oda dacosan. Először meglepetten pislogni kezdett, aztán olyan hangos nevetésben tört ki, hogy megint csengeni kezdett a fülem. Majd összeszedte magát, és egészen közel hajolt az arcomhoz. Agyarai csillogtak a fényben. – Tudom, hogy hazudsz. A hangja épp csak suttogásnak rémlett. Lejjebb hajtotta a fejét, amíg a szája már súrolta a nyakamat. Mereven tartottam magam, és imádkoztam, hogy legyen erőm, és ne kezdjek könyörögni az életemért. Hűvös lehelet csapta meg a bőrömet. – Tudom, hogy hazudsz – folytatta. – Mert tegnap éjjel épp egy fickót kerestem. Amikor megláttam, ugyanazzal az elbűvölő vörös lánnyal ment el éppen, aki hozzám is odadörgölődzött. Követtem, hogy majd lecsapok rá, amíg el van foglalva. Ehelyett azt láttam, hogy te szíven szúrod egy karóval, méghozzá micsoda karóval! – lengette meg diadalmasan különleges fegyveremet döbbent szemem előtt. – Kívül fa, belül ezüst! Az amerikai ipar diadala! Devonnak annyi. De ezzel még nincs vége. Begyömöszölted a csomagtartóba, és elvitted a kocsidhoz, ahol levágtad a fejét, és darabokban elástad. Aztán vidáman fütyörészve hazafurikáztál. Hogy a fenébe voltál képes erre, mi? – Nem dolgozol senkinek? Akkor miért van az, hogy ha mélyen megszimatollak itt… – tolta az orrát a kulcscsontomhoz –, akkor valami nem-emberit is érzek? Hiányán, de összetéveszthetetlenül. Vámpír. Kell hogy legyen főnököd. Aki neked adja a vére egy részét, igaz? Erősebbé és gyorsabbá tesz, de attól még ember maradsz. És mi, szegény vámpírok, nem vesszük észre a veszélyt. Csak a zsákmányt látjuk… Egyik ujjával lefogta táncoló pulzusomat. – És most, mielőtt még elhagyna a jó modorom, utójára kérdezem, hogy ki a főnököd!

10

Úgy néztem rá, hogy tudtam: ez az utolsó arc, amit életemben látok. Keserűség fogott el egy pillanatra. Nem lesz reklamáció. Talán a világ egy kicsit jobb hely lesz attól, amit tettem. Ennél többet nem kívánhatok, ezért úgy halok meg, hogy megmondom hóhéromnak az igazságot. – Nincs főnököm. – Minden szavamból csepegett a méreg. Már nem volt szükség udvariaskodásra. – Tudod miért van ember– és vámpírszagom is? Mert mind kettő vagyok egy személyben. Sok évvel ezelőtt az anyám összejött valakivel, aki csupán egy jóvágású fickónak tűnt. Kiderült, hogy vámpír, aki megerőszakolta. Öt hónappal később születtem én, idő előtt, mégis teljesen kifejletten, fura képességekkel. Mikor anyám végül elmondta, ki volt az apám, megfogadtam neki, hogy bosszúból megölök minden vámpírt, akivel csak találkozom. Hogy másnak ne kelljen keresztül mennie azon, amin neki kellett. Azóta is fél kilépni a házból. Miatta vadászom, és csak azért sajnálom, hogy most meghalok, mert nem vihetek még többet közületek magammal a másvilágra! A hangom egyre emelkedett, míg az utolsó szavakat már az arcába sikítottam. Lehunytam a szemem, és vártam a végső csapást. De semmi sem történt. Nem jött sem hang, sem csapás, sem fájdalom. Mikor félig hunyt szemhéjam mögül kilestem, a fickó ugyanúgy állt, ahogy az előbb. A tenyerébe támasztotta az állát, és úgy nézett rám, hogy azt leginkább elgondolkodónak nevezném. – Nos? – A feszültség és a reménytelenség a végsőkig srófolta a hangomat. – Ölj már meg, te szánalmas vérszopó! Derűs pillantást vetett rám. – Seggnyaló… Vérszopó… És ezzel a szájjal csókolod meg anyádat? – Ne vedd a szádra az anyámat, te gyilkos! A te fajtád nem méltó hozzá. Mosoly halvány fénye remegett a száján. – Bagoly mondja verébnek. Én is láttalak téged gyilkolni. És ha igaz, amit mondtál, akkor ugyanahhoz a fajtához tartozunk. Megráztam a fejem. – Semmi közöm a fajtádhoz! Ti mindannyian szörnyetegek vagytok, akik ártatlan emberekre vadásztok, és mit sem törődtök azokkal az életekkel, amiket tönkretesztek. Azok a vámpírok, akiket megöltem, rám támadtak – csak éppen balszerencséjükre én felkészülten vártam őket. Lehet, hogy van egy kevés az elátkozott vérből az ereimben, de én legalább arra használom, hogy… – Jaj, dugulj már el – szakított félbe bosszúsan, mint egy csintalan gyereket. – Mindig ennyit beszélsz? Nem csoda, hogy akiket felszedtél, mind a torkodnak estek… Nem mondhatnám, hogy hibáztatom őket ezért. Elakadó lélegzettel meredtem rá. Megértettem, mit tervez: először megvert, most pedig megaláz, mielőtt megölne. – Elnézést, hogy félbeszakítom megemlékezéseidet meggyilkolt vámpírtársaidról, de mikor ölsz már meg? – Bátor szavak, gondoltam magamban. Mindenesetre jobb, mint a vinnyogás. Alig pislantottam egyet, a szája már a fő nyaki ütőeremnél volt. Megdermedtek a zsigereim, ahogy éreztem a fogak félreismerhetetlen karcolását. Kérlek, ne hagyd, hogy könyörögjek. Kérlek, ne hagyd. Hirtelen felegyenesedett, én pedig ott maradtam, reszketve a megkönnyebbüléstől és a félelemtől. Felvont szemöldökkel meredt rám. – Sietős a halál, mi? De előbb még válaszolsz néhány kérdésemre. – Miből gondolod, hogy megteszem? – Ajakbiggyesztése mindent elárult. – Hidd el, jobb lesz úgy. Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem visszafogni a szívverésem. Nem kell hogy állandóan a fülébe dübörögjön a vacsorára hívó dobszó.

11

– Mit akarsz tudni? Talán elmondom. A halvány kis vigyor erőre kapott. Jó volt tudni, hogy legalább egyikünk remekül szórakozik. – Bátor cicuska vagy, meg kell hagyni. Tegyük fel, elhiszem, hogy egy ember és egy vámpír ivadéka vagy. Ez úgyszólván példátlan, de erre majd még visszatérünk. Aztán tegyük fel, hogy elhiszem, hogy az anyádért állsz bosszút, amikor ránk, gonosz halottakra vadászol. Akkor is ott a kérdés, hogy honnan tudod, mivel ölhetsz meg minket. Ez nem nyílt titok. A legtöbb ember azt hiszi, hogy a jó öreg fa is megteszi. De te tudtad, hogy nem így van. És azt akarod mondani, hogy soha nem volt dolgod vámpírokkal, attól eltekintve, hogy öldösöd őket? Fejem felett a szörnyű halál rémével kimondtam az első szavakat, amelyek ajkamra tolultak: – Van itt valami innivaló? Mármint olyasmi, amiben nincsenek rögök, és nem lehet 0 pozitív vagy B negatív vagy hasonló kategóriába sorolni. A fickó derűsen szortyintott. – Szomjas vagy, szivi? Micsoda véletlen egybeesés. Én is. A félelmetes szavak után egy üveget vett elő a dzsekijéből, és kissé megbillentve a számhoz tartotta. Megbéklyózott kezemet nem tudtam használni, így aztán a fogammal ragadtam meg az üveg száját. Whisky volt, és kissé égette a torkomat, de az utolsó cseppig kiittam. Sóhajtva engedtem el az üveget, ami visszaesett a kezébe. Ő szájjal lefelé fordította, és megrázogatta. Szemlátomást tetszett neki, hogy semmi sem maradt benne. – Ha tudom, hogy ilyen huzatod van, az olcsóbbikból adtam volna. Most ki fogsz feküdni? Amennyire láncaim engedték, vállat vontam. – Mi a baj? Rossz ízű leszek tőle? Forogni fogok a síromban az aggodalomtól, hogy esetleg nem ízlettem neked. Remélem, megfulladsz a véremtől, te szemétláda. Újabb kacaj. – Látom, formában vagy, Cicuska! De elég a viccelődésből. Honnan tudtad, mit kell használnod, ha nem egy vámpír mondta el? Megint vállat vontam. – Nem tudtam. Persze elolvastam egy csomó könyvet a mi… a ti fajtátokról, miután tudomást szereztem az apámról. Mindegyikben más volt. Az egyik keresztet javasolt, a másik napfényt, a harmadik fát, a negyedik ezüstöt. Puszta szerencse volt. Egyszer egy vámpír felszedett a diszkóban, és elvitt kocsikázni. Persze nagyon kedves volt, egészen addig, amíg nem próbált meg elevenen felfalni. Én elhatároztam, hogy megölöm, és csak a nagy kereszttőr volt nálam. Működött, bár egy kicsit munkás volt. Így jöttem rá az ezüstre. Később az is kiderült, hogy a fa egyáltalán nem jó. Egy szép kis forradásba került a bal combomon. Az a vámpír csak nevetett, amikor meglátta a karómat. Jól láthatóan nem félt a fától. Aztán egyszer éppen karamellás almát készítettem, amikor az a gondolatom támadt, hogy be lehetne vonni az ezüstöt is valamivel, amit a vámpírok ártalmatlannak néznek. Nem is volt olyan nehéz. A legtöbb közületek annyira el van foglalva a nyakam bámulásával, hogy észre sem veszi, amikor előhúzom az én kis hegyes barátomat. Ami ott van nálad. A fickó ingatni kezdte a fejét, mintha nem értené. Végül a tekintete megállapodott rajtam, és kibukott belőle: – Azt akarod mondani, hogy a karamellás alma és a könyvek tanítottak meg arra, hogyan kell vámpírt ölni? Ez komoly? Kurta, gyors léptekkel járkálni kezdett. – Még szerencse, hogy a mostani nemzedék nagy része úgyszólván analfabéta, különben nagy bajban lennénk. A mindenségit! – kacagott hátravetett fejjel. – Ez a legjobb vicc, amit évtizedek óta hallottam! – Kacarászva lépett vissza hozzám.

12

– És honnan ismerted fel a vámpírokat? Már az elején tudtad, vagy csak akkor, amikor el akarták kezdeni az artériapartit? Artériaparti? Hát, így is lehet mondani. – Őszintén szólva nem tudom, honnan tudtam. Egyszerűen csak tudtam. Először is másképp néztek ki. Mindnyájan. A bőrötök olyan… éteri. Másképp mozogtok, céltudatosabban. És amikor a közeletekbe kerülök, érzem a levegőben, mint a statikus elektromosságot. Most boldog vagy? Megtudtad, amit akartál? – Kétségbeesetten próbáltam kitartani bátorságom mellett, de egyre nehezebben ment. A nyegleség volt az utolsó menedékem. – Majdnem. Hány vámpírt öltél meg? Ne hazudj, úgyis rájövök. Beharaptam a szám szélét, és a figyelmeztetés ellenére igenis megfordult a fejemben, hogy hazudjak. Talán jobb lenne, ha azt hinné, hogy csak néhányat intéztem el? Valószínűleg úgysem számítana. Ha rájön, hogy hazudtam, talán nem egyszerűen csak megöl. Annyi rosszabb dolog van a halálnál… – Tizenhatot, beleszámítva a tegnap esti barátodat is. – Győzött az őszinteség. – Tizenhatot? – ismételte hitetlenkedve, és újra alaposan végigmért. – Tizenhat vámpírt intéztél el egymagad, egy szál karóval meg a szexepileddel? A fajtám nevében is szégyellem magam. – És még többet is megöltem volna, ha eleinte nem lettem volna túl fiatal ahhoz, hogy beengedjenek a bárokba, nem is beszélve arról a kieső időről, amikor a nagyapám beteg volt – hetvenkedtem. Ennyit arról, hogy ne mérgesítsem fel. Egy villanással eltűnt, és én lükén bámultam hűlt helyét. Tény és való, hogy gyors. Gyorsabb, mint bármelyik vámpír, akivel találkoztam. Átkoztam korábbi türelmetlenségemet. Bárcsak kivártam volna a következő hétvégét a vadászattal. Bárcsak… Magamra maradván nyújtogatni kezdtem a nyakamat, hogy lássam, hol vagyok. A háttérben vízcsöpögés hallatszott, és sötét volt még az én szememnek is. Az egy szál csupasz körte csak a közvetlen környéket világította be. A helyiség többi része lidérces homályba burkolózott. A távolból hallottam a vámpír halk visszhangjait, de nem tudtam, milyen messze jár. Próbáltam kihasználni az alkalmat, megmarkoltam a bilincseket, és teljes erőből húzni kezdtem őket lefelé. Veríték ütközött ki a homlokomon, és a lábam remegett az erőfeszítéstől. Mindent beleadtam. Fém nyögött fel a kőben, láncok súrlódtak egymáshoz, s a fény hirtelen kialudt. A sötétben felhangzó nevetésre legyőzötten ernyedtem el. – Ó, elnézést. Azok ugyan nem fognak kiszakadni. Nem mozdulnak a helyükről, mint ahogy te sem. De szép volt tőled, hogy megpróbáltad. Nem örültem volna, ha máris megtörik a lelked. Abban nincs semmi szórakoztató. – Gyűlöllek! – Hogy ne zokogjak, elfordítottam az arcom, és lehunytam a szemem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved… – Lejárt az időd, szivi. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod… A szemem csukva maradt, mégis éreztem, ahogy közeledik és hozzám simul. Önkéntelenül is kapkodva kezdtem venni a levegőt. Megérintette a hajamat, és hátrasimította a nyakamból. .. .miképp a mennyben, azonképpen itt a földön is… Szája a torkomra tapadt, nyelve szándékos lassúsággal körözött dübörgő pulzusomon. Hátam a kőnek nyomódott, ahogy próbáltam szinte beleolvadni a falba, de a hideg mészkő nem kínált menekülést. Éreztem a hegyes fogak nyomását kiszolgáltatottan lüktető artériámon. Úgy szaglászta a nyakamat, mint éhes oroszlán a gazellát. – Az utolsó esélyed, Cicuska. Kinek dolgozol? Mondd el az igazságot, és életben hagylak.

13

– Már elmondtam. – Ez a sivító suttogás nem lehet az én hangom. Szinte megsüketített a fülemben dübörgő vér. Még mindig csukva van a szemem? Nem, halványzöld izzást látok a sötétben. Vámpírszemeket. – Nem hiszek neked… – hallatszott halkan, mégis egy fejszecsapás súlyával. Ámen… – A rohadt életbe, nézd meg a szemed! Annyira elmerültem a heves imádságban, hogy nem is vettem észre, amikor elhúzódott tőlem. Agyaras száját eltátva, hökkenten bámult rám, arcán ott derengett szemem új keletű zöld izzásának visszfénye. Az ő szeme is erre az átható árnyalatra váltott, s az átható zöld sugarak találkoztak. – Nézd meg azt a nyavalyás szemed! Úgy kapta el kétoldalt a fejemet, mintha le akarná csavarni. Én a halál küszöbén állók kábultságával motyogtam: – Nem kell megnéznem. Tudom, milyen. Szürkéből zöldre változik, ha ideges leszek. Most boldog vagy? Így jobban fogok ízleni? Elengedett. Én elernyedtem láncaimon, az adrenalin kifutott belőlem, s csak szédelgő letargiát hagyott maga után. Járkáló léptei hangja visszaverődött a falakról. – A fenébe is, igazat mondtál. Csak így lehet. Van pulzusod, de csak a vámpíroknak van zölden izzó szemük. Ez egyszerűen hihetetlen! – Örülök, hogy ilyen izgalomba jöttél – sandítottam rá a hajamon keresztül, mely visszahullott a vállamra. A majdnem teljes sötétségben is láttam, hogy csakugyan fel van ajzva, léptei fürgék és energikusak, szemének izzása mohó zöldből sötétbarnába mélyül. – Ó, ez tökéletes! Ami azt illeti, egyenesen kapóra jön. Ragyogva fordult hátra, és újra felkapcsolta a lámpát. A fény ugyanolyan bántó volt, mint előbb, s körülfolyta vonásait. Rémítően gyönyörű lett tőle, mint egy bukott angyal. – Hajlandó vagy bebizonyítani, hogy nem csak a szád nagy? – Micsoda? – Enyhén szólva elképedtem. Néhány pillanattal ezelőtt még a másvilág küszöbén jártam, most meg találós kérdésekkel szórakoztat. – Megölhetlek, de életben is hagyhatlak, csakhogy ez utóbbinak feltételei vannak. A döntés a tiéd. Feltételek nélkül nem engedhetlek el, mert akkor menten felnyársalsz. – Hát nem te vagy a világ esze? – Őszintén szólva nem hittem, hogy tényleg hajlandó lenne elengedni. Ez biztosan csak valami trükk. – Tudod – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit –, mi egy csónakban evezünk, szivi. Te vámpírokra vadászol. Én is vámpírokra vadászom. Mindkettőnknek megvannak a maga saját indokai s a maga saját problémái. Az én közelségemet megérzi egy másik vámpír, ezért nem tudok meglepetésszerűen lecsapni rájuk. A te csodás artériádtól viszont teljesen ellazulnak, ugyanakkor te nem vagy elég erős ahhoz, hogy elintézd az igazán nagy halakat. Csak néhány zöldfülűt kaptál el, legfeljebb húszéveseket. Szinte még pelenkások. De egy Mester vámpír… amilyen én is vagyok… – Hangja kegyetlen suttogássá halkult. – Engem két izzó karóval sem tudnál legyőzni. Néhány perc leforgása alatt már a fogaim közül piszkálnálak ki. Ezért hát alkut ajánlok. Csinálhatod tovább azt, amit a legjobban szeretsz – gyilkolászhatod a vámpírokat. De csak azokat, akiket én kijelölök a számodra. Te leszel a csali, én pedig a végrehajtó. Pazar ötlet. Ez csak valami álom. Egy nagyon-nagyon rossz álom. Nyilván alkoholmérgezést kaptam a sok gin-toniktól. Itt áll előttem a gonosz, és alkut ajánl. Vajon mennyit ad a lelkemért? Várakozón, mégis fenyegetőn meredt rám. Tudtam, mi történne, ha nemet mondanék. Hagyja a poharat, pincér, üvegből iszom! Olcsó ital, csapolt vérrel. Ha viszont igent mondok, szövetségre lépek a színtiszta gonoszsággal. Türelmetlenül topogott. – Nem érünk rá egész éjjel. Minél tovább várakoztatsz, annál éhesebb leszek. Akár meg is

14

gondolhatom magam. – Megteszem – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül. Ha mérlegeltem volna, sosem mondom ki. – De nekem is megvannak a magam feltételei. – Csakugyan? – nevette el magát. Micsoda kedélyes egy pasas ez! – Aligha vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. Felszegtem az állam. Büszkeség vagy végzet. – Csak azt akarom, hogy neked se csak a szád járjon. Azt mondod, egy percig sem bírnám ellened, még a két fegyveremmel sem. Ezzel nem értek egyet. Oldozz el, add vissza a holmimat, és vívjunk meg. A győztes mindent visz. Határozott érdeklődés csillant a szemében, s ajkára ismét kiült az a ravaszkás mosoly. – És mit akarsz, ha győzöl? – A halálodat – böktem ki kendőzetlenül. – Ha le tudlak győzni, nincs szükségem rád. Ahogy te mondtad: ha egyszerűen csak elengedlek, utánam jönnél. Ha te győzöl, akkor vállalom, hogy a te szabályaid szerint játszom. – Tudod, kedveském – húzta a szót –, ahogy így oda vagy láncolva, szívhatnék egy jó nagyot a nyakadból, és élném tovább az életem, mintha mi sem történt volna. Ne kísértsd a jó szerencséd azzal, hogy ilyeneket mondasz nekem. – Nem olyannak tűnsz, mint aki beéri unalmas, leláncolt artériákkal – tromfoltam merészen. – Hanem olyannak, aki szereti a veszélyt. Mi másért vadászna egy vámpír más vámpírokra? Nos? Benne vagy? – Visszafojtott lélegzettel vártam. Itt az igazság pillanata. Lassan odajött, szeme végigjárt rajtam. Felvont szemöldökkel előszedett egy kulcsot, és meglengette előttem. Aztán a bilincsbe dugta, és elfordította. Egy kattanás, és a láncok lehulltak. – Akkor lássuk, mid van – mondta, azon az éjszakán már másodszor.

15

Három Egy barlang közepén álltunk, szemben egymással. Egyenetlen talaj volt a talpunk alatt, csupa kő és föld. Visszakaptam a ruháimat, a kesztyű kivételével, a kezemben a karóm és a kereszttőröm. A vámpír kinevetett, amikor visszakértem a ruháimat, mondván, hogy a farmer csak akadályoz a mozgásban. Mire én azt feleltem, hogy mozgékonyság ide vagy oda, nem fogok alsóneműben megvívni vele. Itt már több fényforrás volt. Fogalmam sem volt, hogyan hozta ide az áramot, de nem is nagyon törődtem vele. Mivel a föld alatt voltunk, nem tudtam, mennyi az idő. Lehetett már hajnal is, vagy még éjszaka. Futólag arra gondoltam, hogy talán már nem is látom viszont az éltető napot. Rajta ugyanaz volt, mint eddig – saját mozgékonysága miatt láthatóan nem aggódott. Mohó tekintettel ropogtatta az ízületeit, és nyakkörzéseket végzett. Nekem izzadt a tenyerem az izgalomtól. Jól jött volna az a kesztyű. – Nos, jól van, Cicuska. Mivel úriember vagyok, te támadhatsz először. Gyerünk. Nem vártam több biztatásra, hanem nekirontottam, amilyen gyorsan csak tudtam, gyilkosan előreszegezett fegyverekkel. Perdült egyet, és én elzúgtam mellette, miközben idegesítően vihogott. – Kocogni mégy, kicsim? Visszanéztem rá a vállam fölött. Pokolian gyors volt. A mozdulatai szinte elmosódtak a szemem előtt. Összeszedve a bátorságomat, jobbkezes vágást mímeltem. Amikor felemelte a karját, hogy hárítson, alacsonyan odavágtam ballal, és eltaláltam, mielőtt még megkaptam volna a pusztító válaszrúgást a hasamba. Kétrét görnyedve láttam, hogy kissé bosszúsan vizsgálgatja a ruháját. – A kedvenc ingem volt, te meg felhasítottad. Körözni kezdtem, lassú lélegzetvételekkel küzdve gyomrom sajgása ellen. Mielőtt egyet pislanthattam volna, már rajtam is volt, és olyat kaptam a fejemre, hogy csillagokat láttam. Gondolkodás nélkül rugdosni és döfködni kezdtem magam körül. A válaszcsapások keményen és gyorsan jöttek. A lélegzetem szaggatottá vált, a látásom elhomályosult, és teljes erővel szúrtam. A terem forogni kezdett körülöttem. Hátratántorodtam. Bőrömet kövek szúrták. Ő vagy tízlépésnyire állt onnan, ahol kiterültem. Nyilvánvaló volt, hogy közelharcban leiskoláz. Én úgy éreztem magam, mint akit ledaráltak, rajta alig volt pár karcolás. Hirtelen ötlettől vezérelve elhajítottam a keresztet. A fegyver süvítve fúródott a mellkasába, de sajnos túl magasan. – A francba, ez fájt! – vicsorogta meglepetten, és kirántotta magából a pengét. A sebből vérpatak fakadt, de éppoly hirtelen el is apadt, mintha csapot zártak volna el. A közhiedelemmel ellentétben a vámpírok vörösen véreznek. Megrémültem: csak egy fegyverem maradt, neki pedig kutya baja. Nehézkes mozdulatokkal feltápászkodtam. – Elég volt? – fordult szembe velem, és a levegőbe szippantott. Zavartan pislogtam: még sosem láttam vámpírt lélegezni. Vadul ziháltam. A szemöldökömről csöpögött a veríték. – Még nem. Újabb követhetetlenül gyors mozdulatsor következett, és már ott is termett. Egyik csapását a másik után hárítottam, és én is próbáltam találatot elérni, de túl fürge volt. Öklei brutális erővel csépeltek. Kétségbeesetten döfködtem a karómmal, de a közelében sem jártam a szívének. Körülbelül tíz perc múltán, ami számomra örökkévalóságnak tűnt, végleg a földre kerültem. Nem bírtam mozdulni, csak dagadt szemhéjam alól meredtem rá. Szükségtelen aggódnom a feltételei miatt, gondoltam tompán. Úgyis itt halok meg helyben. Fölém hajolt. Minden vörös ködben úszott.

16

– Most már elég? Nem tudtam megszólalni, nem tudtam bólintani, nem tudtam gondolkodni. Mintegy válaszképpen elájultam. Ennél többre nem voltam képes. Valami puhát éreztem magam alatt. Biztosan egy felhőn úszom, és bolyhos felhőtakaró borít be. Még jobban beburkolóztam, amikor ingerült hang csattant: – Ha elveszed az összes takarót, akkor alhatsz a földön! Mi? Mióta szoktak a felhők ilyen bosszúsan felfortyanni, ráadásul brit akcentussal? Mikor kinyitottam a szemem, rémülten láttam, hogy ágyban vagyok – a vámpírral. És igen, az egész takarót magamra tekertem. Úgy pattantam fel, mint akibe kígyó mart, és menten be is vertem a fejem az alacsony mennyezetbe. – Aúúúú… – dörzsölgettem a fájó pontot, aztán döbbent félelemmel tekintettem körbe. Hogy kerültem ide? Miért nem vagyok kómában a veréstől? Tulajdonképpen. .. egész jól érzem magam. Eltekintve az enyhe agyrázkódástól, amit az imént okoztam magamnak. Elhátráltam a lehető legtávolabbi sarokba. Kijáratot sehol sem láttam a mészkőkamrában. – Miért nem vagyok kórházban? – Én gyógyítottalak meg – felelte szenvtelenül, mintha egy csésze teáról beszélne. A félelemtől zsibbadtan tapintottam rá a pulzusomra. Istenem, ugye nem változtatott át? De nem. A szívem szép ütemesen dobogott. – Hogyan? – Vérrel, természetesen. Hogyan máshogy? Felkönyökölt, és türelmetlenül méregetett. Inget váltott, már ha jól láttam. Hogy a takaró alatt mi van, azt nem akartam látni. – Mondd meg, mit csináltál velem! Hisztérikus viselkedésemre csak a szemét forgatta, aztán felrázta a párnáját és magához ölelte. A mozdulat már-már hátborzongatónak tűnt, annyira emberi volt. Ki gondolta, hogy a vámpírok törődnek a párnájuk felrázásával? – Adtam neked néhány cseppet a véremből. Úgy gondoltam, hogy nincs szükséged sokra, hisz félvér vagy. Valószínűleg természetes módon is gyorsan gyógyultál volna, de eléggé ramaty állapotban voltál. Persze csak te tehetsz róla, elvégre te javasoltad azt az ostoba párbajt. És most, ha megbocsátasz, nappal van, és fáradt vagyok. Még csak nem is ettem rendesen. – A vámpírvér gyógyít? Lehunyta a szemét, úgy válaszolt: – Azt akarod mondani, hogy nem tudtad? Elég műveletlen vagy a saját fajtádat illetően. – A te fajtád nem az enyém. Meg se rezzent. – Ahogy gondolod, Cicuska. – A túl sok vértől átváltoznék? És mennyi a túl sok? Elgyötört pillantást vetett rám félig nyitott szemével. – Már vége a leckének, szivi. Aludni akarok. Te pedig maradj csöndben. Majd később, ha felébredek, megbeszélünk mindent, miközben felkészítelek. Addig viszont hagyj pihenni. – Mutasd meg a kijáratot, és alhatsz, amíg akarsz. Megint körülnéztem, de nem találtam ajtót. Megvetően szívott egyet az orrán. – Na, persze. És a fegyvereidet ne nyújtsam át tálcán, hogy felnyársalj, amíg alszom? Szó sincs róla. Maradsz, amíg ki nem engedlek. És ne próbálj elszökni, nem fog sikerülni. Most pedig melegen ajánlom, hogy hagyj pihenni, mert ha továbbra is ébren tartasz, megéhezem. Megértetted? – Ezúttal végleges elhatározással hunyta le a szemét. – Én ugyan nem fogok veled aludni – bosszankodtam. Kaptam egy lepedőt az arcomba.

17

– Akkor aludj a földön. Amúgy is szeretsz begubózni. Harmadik lehetőség híján lekuporodtam a hideg földre. A lepedő nem melegített, s puhának sem volt mondható. Fészkelődtem, hogy kényelmes helyet keressek, de aztán feladtam, és a karomra hajtottam a fejem. Még ez is jobb, mint egy ágyban lenni azzal az izével. Még szöges matracon is szívesebben alszom. A helyiség csöndje némiképp megnyugtatóan hatott. Egy biztos: a vámpírok nem horkolnak. Lassan elszenderedtem. Nem tudom, hogy tíz perc vagy tíz óra telt-e el, amikor egy kéz nem túl kíméletesen megrázta a vállam, és az a rettegett hang szólalt meg: – Ébresztő, ki az ágyból! Sok a tennivalónk. A csontjaim hallhatóan tiltakoztak, amikor felálltam és kinyújtóztam. A pasi vigyorogva hallgatta. – Megérdemled, amiért meg akartál ölni. Aki utoljára megpróbálta, nem úszta meg egy kis nyakmerevséggel. Szerencséd van, hogy hasznodat veszem, mert különben már történelem lennél. – Hát igen. Milyen szerencsés is vagyok. – De inkább valami keserűséget éreztem: össze vagyok zárva egy barlangban egy gyilkos vámpírral. Ujjával tréfásan megfenyegetett. – Ne keseregj. Hamarosan első osztályú Nosferatu-kiképzést kapsz. Hidd el, hogy nem sok ember részesül valaha is ebben a tudásban. De hát te nem is vagy teljesen ember, ugyebár. – Hagyd már ezt. Inkább vagyok ember, mint… izé. –Nos, ez nemsokára kiderül. Gyere el a faltól. Engedelmeskedtem, mert a szűk térben így tudtam a legmesszebbre kerülni tőle. Odaállt a kőfal elé, ahol aludtam, és megragadta a szikla két szélét. Könnyedén felemelte a kőtömböt a földről, és félretette. Nagyobbacska hasadék vált láthatóvá. Akkor hát itt jár be a sírkamrájába. – Gyere utánam – szólt hátra. – Ne maradj le. Miközben átpréselődtem a szűk nyíláson, a húgyhólyagomba nyilalló érzés emlékeztetett rá, hogy nekem még vannak testi szükségleteim. – Khmmm… izé… – A fenébe az udvariaskodással. – Nincs itt valahol egy mosdó? Kettőnk közül valakinek még vannak működő veséi. Megtorpant, és felvonta a szemöldökét. A csepp-köves mennyezetből keskeny fénypászmák nyúltak le, összevissza mintázatot vetítve a falakra. Ezek szerint nappal van. – Mit gondolsz, mi ez, szálloda? Jó, hogy rögtön bidét nem akarsz. Elfutott a méreg. – Ha nem akarod, hogy összerondítsam magam, találj ki valamit, de gyorsan. Sóhajtásszerű neszt hallatott. – Gyere. Ne érj hozzá semmihez. Lássuk, miből élünk, nyavalygós nőszemély. Miközben botladozva utána indultam, azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem, amint a karóm hegyén vonaglik. Olyan eleven volt a kép, hogy majdnem elmosolyodtam, miközben vizes hangok felé közeledtünk. – Tessék – mutatott egy sziklacsoport felé, mely mintha egy kis föld alatti patakocska felett függött volna. – A víz lefelé folyik. Mássz fel a sziklára, és végezd el a dolgod. Elindultam, s ő némi éllel utánam kiáltott: – Mellesleg ha arra gondoltál, hogy leugrasz és kiúszol, rossz ötlet. A víz kábé négyfokos, és körülbelül két mérföldet kanyarog, mielőtt kiér a barlangból. Addigra rég kihűlsz. Nem túl szép halál, reszketve és elhagyatottan a sötétben. Különben is, akárhová utánad megyek, ha megszeged az egyezségünket. Megtalállak. És nagyon, nagyon mérges leszek. A hangja veszedelmesebben csengett, mint a felhúzott pisztoly kattanása. Elfogott a kétségbeesés. – Várlak. – Sarkon fordult és egy kicsit arrébb ment, háttal nekem. Sóhajtva másztam fel a

18

sziklára, és egyensúlyozva tettem eleget a természet parancsának. – WC-papír nincs, ha jól sejtem… – kiáltottam le szemtelenül. Nevetés csattant. – Majd felírom a bevásárló-listára, Cicuska. – Ne hívj Cicuskának! Cat a nevem. – Dolgom végeztével lemásztam a földre. – Különben a tiéd mi? Eddig még nem mondtad. Ha… munkatársak leszünk, az a legkevesebb, hogy tudjam hogyan nevezzelek. Hacsak nem éred be a „szentségtörés” megszólítással. A szája sarkában megint ott volt az a ravaszkás kunkor, amikor szembefordult velem. Világos haja hullámokban keretezte arcát. A napfény pászmái előtt határozottan ragyogott a bőre. – Bones a nevem. – Haladjunk csak sorjában, szivi. Ha tényleg jó akarsz lenni vámpírirtásban, akkor többet kell tudnod róluk. Két egymással szemközti kövön ültünk. A fénypászmák lágyan vibráltak körülöttünk. Azt hiszem, életem egyik legkülönösebb pillanata volt: szemtől szemben ülni egy vámpírral, és tárgyilagosan megbeszélni, hogyan lehet a legjobban megölni őt. – A napfénytől legfeljebb leégünk. Nem lobban lángra tőle a testünk, ahogy a filmekben, és nem lesz belőlünk grillcsirke. Persze jobban szeretjük átaludni a nappalt, mert este erősebbek vagyunk. Ez fontos dolog, amit jól véss az eszedbe. Nappal lassabbak, gyengébbek és figyelmetlenebbek vagyunk. Főleg hajnalban. Addigra a legtöbb vámpír bevackolja magát valami ágyféleségbe, ami, mint azt az éjjel láthattad, nem szükségképpen koporsót jelent. Persze néhány régimódi alak tényleg csak koporsóban hajlandó aludni, de a legtöbben elvannak bármiben, ami kényelmes. Egyesek direkt kiraknak álkoporsót a lakásukban, hogy ha valami önjelölt Van Helsing odatéved, ahhoz menjen először, és akkor a vámpír lecsap rá. Én magam is eljátszottam párszor ezt a trükköt. Tehát ha azt hiszed, hogy csak beereszted a napfényt és annyi, felejtsd el. Kereszt. Hacsak nincs felspécizve, mint a tied, nem nagyon jó semmire azon kívül, hogy megnevettet minket evés előtt. De ezt szerintem te is tudod, úgyhogy menjünk tovább. A fa, amint azt szintén tudod, esetleg belénk állít pár szálkát, és az bosszantó, de nem akadályoz meg abban, hogy elharapjuk a torkodat. A szenteltvíz… nos, mondjuk azt, hogy több kárt lehet tenni bennem egy marék földdel, amit az arcomba vágnak. Az egész vallásos miskulancia haszontalan, ha arról van szó, hogy ártani akarsz nekünk, érted? Az az egyetlen előnyöd, hogy ha egy vámpír meglátja a karódat, nem szalad el. – Nem félsz, hogy felhasználom ellened ezeket az információkat? – szóltam közbe. – Úgy értem, miért kéne megbíznod bennem? Komolyan felém hajolt. Én hátradőltem – nem akartam közelebb kerülni hozzá. – Nézd, kicsim. Nekünk meg kell bíznunk egymásban, ha el akarjuk érni a céljainkat. És most nagyon egyszerűen fogok fogalmazni: ha egyszer is görbén nézel rám, vagy akár csak megfordul is a fejemben, hogy esetleg be akarsz csapni, megöllek. Talán nem ijedsz meg ettől, mert te vagy a bátor kislány, de ne feledd: a múltkor hazáig követtelek. És talán akadnak olyanok abban a pajtaházban, akik kedvesek neked. Mert ha akadnak, akkor jobban teszed, ha kedves vagy hozzám, és azt teszed, amit mondok. Ha megharagítasz, még láthatod, hogyan ég porig az a ház, az összes lakójával együtt. Úgyhogy ha egyszer is ellenem fordulsz, jobban teszed, ha megölsz, megértetted? Nyeltem egyet, és bólintottam. Istenem, mibe keveredtem. – Különben pedig… – derült fel a hangja, mint a tavaszi égbolt – én meg tudom adni neked, amit akarsz. – Honnan tudhatnád, mit akarok? – Csak azt, amit minden elhagyott gyerek. Meg akarod találni az apádat. De te nem boldog

19

viszontlátást tervezel, nem. Meg akarod ölni. Rámeredtem. Kimondta azt, amit még a tudatalattimnak sem engedtem elsuttogni, és igaza volt. Ez volt a másik ok, amiért vámpírokra vadásztam – hogy megöljem azt, aki nemzett. Mindennél jobban meg akartam tenni ezt, az anyámért. Mert így talán jóvátehettem volna egy kicsit születésem szörnyű körülményeit. – Te… – kavarogtak a fejemben a gondolatok –, te tudsz segíteni, hogy megtaláljam? Hogyan? Vállat vont. – Először is lehet, hogy ismerem. Ismerek sok élőhalott fazont. Lásd be, hogy nélkülem mintha tűt keresnél a szénakazalban. De még ha személyesen nem ismerem is, máris jóval többet tudok róla, mint te. – Mi? Hogyhogy? Felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. – Például a korát. Te huszonegy éves vagy, igaz? – Huszonkettő – motyogtam. – Múlt hónapban töltöttem be. – Csakugyan? Akkor nemcsak a lakcímed, de a születési dátumod is rossz azon a hamis jogsin. Ezek szerint átkutatta a táskámat. Nem meglepő. Elvégre le is vetkőztetett, amíg eszméletlen voltam. – Honnan tudod, hogy hamis? – Ezt már megbeszéltük, nem? Tudom a valódi címed, és nem az van a jogosítványban. A fenébe. Éppen ezért tartottam a hamis papírokat: hogy ha egyszer egy vámpír esetleg felülkerekedik és átnézi a holmimat. Nem akartam, hogy rábukkanjon a családomra. Ostobaság volt, hogy nem számítottam a hazáig követésre. – Gondolj csak bele, kicsim, hazudtál, hamis papírokkal járkálsz, és gyilkos vagy. – Ezzel mit akarsz mondani? – csattantam fel. – És még a nyelvedet is felvágták – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. – Remekül ki fogunk jönni egymással. – Mesebeszéd – mondtam keserűen. Rám vigyorgott. – Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája. De térjünk vissza a tárgyra. Azt mondtad, hogy az anyád négy hónapig volt terhes veled? Vagy öt? – Öt. Miért? – Gondolatmenete kíváncsivá tett. Vajon mi köze ennek ahhoz, hogy mennyi idős vagy mennyire élőhalott volt az apám? Bones előrehajolt. – Ide figyelj! Mikor átváltozol, beletelik egy-két hónapba, mire teljesen leállnak az emberi funkcióid. Persze a szívverés és a légzés azonnal megszűnik, de néhány dolog kicsit tovább tart. Az első pár napban megmarad a normál könnytermelés, mielőtt elkezdenél rózsaszínt sírni a vér-víz arány megváltozása miatt. Párszor még pössentesz is, mielőtt kiürül a szervezeted. De arra akarok kilyukadni, hogy a fickónak még voltak virgoncok a zacskójában. – Tessék? – Tudod te, szivi. A spermáról beszélek, hogy közkeletűen fogalmazzak. Még volt élő sperma az ondójában. Márpedig ez csak akkor lehetséges, ha nemrégen változott át. Legfeljebb egy hete. Ebből szinte pontosan ki lehet számolni, mennyi idős, mármint vámpírévekben. Fel kell deríteni a környék halálozásait, és a személyleírás alapján már lehet tudni. Bingó! Meg is van a kedves papa. Totál megdöbbentett. Igazat mondott: néhány perc alatt több információval látott el, mint amit anyám egész életében tudhatott. Meglehet, de csak meglehet, hogy valóságos aranybányára bukkantam. Ha még többet megtudhatok tőle az apámról plusz a vámpírok elpusztításáról, és csak annyit kér cserébe, hogy ő választhassa ki a célpontokat… Nos, talán

20

ennyit még bevesz a gyomrom. Már ha elég sokáig élek. – Miért segítenél nekem megtalálni az apámat? És ha már itt tartunk, miért akarsz megölni más vámpírokat? Elvégre a saját fajtád. Bones egy ideig rám meredt, csak aztán válaszolt: – Azért segítek megtalálni az apádat, mert látom, hogy még nálam is jobban gyűlölöd, ez pedig arra ösztönöz, hogy megtedd, amit mondok. És hogy miért ölök vámpírokat? Ezzel most ne törődj. Van épp elég gondolkodnivalód. Érd be annyival, hogy vannak olyanok, akiknek egyszerűen szükségük van a gyilkolásra, és ez éppen úgy igaz a vámpírokra, mint az emberekre. Azt továbbra sem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is akar velem dolgozni. Még mindig fennáll a lehetőség, hogy csak hazudozik, és akkor harapja át a torkom, amikor a legkevésbé számítok rá. Egy pillanatig sem bíztam meg benne, de kénytelen voltam belemenni a játékba. Rá kell jönnöm, mire megy ki ez az egész. Jó, ha egy hét múlva még életben leszek. – No de térjünk vissza ismételten a tárgyra, szivi. A lőfegyver sem használ ellenünk. Két kivétellel. Ha esetleg a szerencsés flótás szétlövi a nyakunkat, és leesik a fejünk. Mert a lefejezés viszont működik: nem sokan képesek fej nélkül élni, és a fej a vámpír egyetlen testrésze, ami nem nő vissza, ha levágják. A második eset, ha a fegyverben ezüstgolyó van, és eleget lőnek bele a szívbe ahhoz, hogy elpusztítsák. De ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Egy vámpír sem fog békésen álldogálni előtted. Valószínűleg rád vetődnek, és előbb nyomják fel a seggedbe a pisztolyt, mint hogy kárt tehess bennük. De az ezüstgolyók fájdalmat okoznak, ezért le tudod velük lassítani a vámpírt annyira, hogy használhasd a karót. De persze így is nagyon sietni kell. A fojtogatás, vízbe fojtás fabatkát sem ér. Óránként kábé egyet lélegzünk, tessék-lássék, és korlátlan ideig elvagyunk oxigén nélkül. Elég néha egy-egy szippantás, és jól vagyunk. Maiunk az a zihálás, ha valaki már néhány percenként vesz lélegzetet. Csak ebből lehet látni, ha egy vámpír kezd fáradni. Gyakrabban vesz levegőt, hogy felpörögjön. Elektromos áram, mérgező gáz, ételméreg, drogok… semmi sem működik. Érted? És most már ismered a gyengéinket. – Biztos vagy benne, hogy egyiket sem fogom kipróbálni? Feddőn ingatta a mutatóujját. – Nem, nem. Társak vagyunk, nem emlékszel? Ha erről megfeledkezel, akkor veszed majd csak igazán hasznát annak, amit elmondtam. – Csak vicceltem – mondtam hazugul. A pillantása elárulta, hogy átlát rajtam. – A lényeg az, hogy nagyon nehéz minket kikészíteni. Fel nem foghatom, hogy neked hogyan sikerült tizenhat pofát elintézni, de hát mindenütt akadnak ostobák. – Hé! – Nem tetszett, hogy leszólja a képességeimet. – Téged is kikészítettelek volna, ha nem nekem kell vezetnem, és nem csapsz le, amikor nem nézek oda. Megint elnevette magát. A nevetéstől megváltozott az arca, és rádöbbentem, hogy gyönyörű. Elfordultam, mert nem akartam benne mást látni, mint szörnyeteget. Veszedelmes szörnyeteget. – Mit gondolsz, miért akartam, hogy te vezess, Cicuska? Kiszúrtalak már akkor, amikor először megszólítottál. Újonc voltál, zöldfülű, és amint kibillentettelek a rutinodból, olyan tehetetlen, mint egy csecsemő. Hát persze hogy leütöttelek. Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez. – Értem. – És tényleg értettem. Igaza volt. Minden egyes vámpír ellen életre-halálra megy a küzdelem. Mint ahogy ellene is. – De megint eltértünk a tárgytól. A gyengeségeinket kitárgyaltuk. De erősségeink is

21

vannak, méghozzá szép számmal. Gyorsaság, látás, hallás, szaglás, testi erő – ezekben mind sokkal jobbak vagyunk az embereknél. Már jóval azelőtt megérezzük a szagotokat, hogy meglátunk benneteket, a szívdobogásotokat pedig egy mérföldről meghalljuk. Ezenfelül mindnyájan rendelkezünk valamiféle elmebefolyásoló hatással az emberekre. Egy vámpír kiszívhatja egy liter véredet, és pár perc múlva arra sem emlékszel, hogy láttál valakit. A fogunkban van egy kis csepp hallucinogén, ami a pszichikai képességeinkkel kombinálva szuggerálhatóvá teszi az áldozatokat. Tehát nem arra emlékszel, hogy jött egy fickó, és kiszívta a nyakad, hanem hogy találkoztál valakivel, beszélgettetek, és most egy kicsit álmos vagy. A legtöbben így eszünk. Egy kis szívás itt, egy kis szívás ott, és semmi gond. Ha minden vámpír ölne, ha enni akar, már évszázadokkal ezelőtt kifüstöltek volna minket. – Befolyásolni tudod az elmémet? – A gondolat megrémített. Barna szeme hirtelen zölden felizzott, és tekintete az enyémbe mélyedt. – Gyere ide – suttogta, a szavak mégis mintha visszhangoztak volna a fejemben. – Egy francot – feleltem, s beleborzongtam a hirtelen késztetésbe, hogy engedelmeskedjek. A zöld izzás kihunyt, s Bones elvigyorodott. – Úgy látszik, nem tudom. Jó neked, ez még kapóra jöhet. Ezek szerint nem tudlak rákényszeríteni, hogy megfeledkezz a céljaidról, igaz? Lehet, hogy a származásod teszi. Vámpírokkal szemben nem hat. Vagy olyan emberekkel szemben, akik vámpírvért ittak. Benned épp elég van belőlünk. Vannak olyan emberek is, akik alapból immúnisak, de ez ritkaság. Különleges elmekontroll vagy született ellenálló képesség kell ahhoz, hogy valaki érintetlen maradjon. De az MTV és a videojátékok így is megteszik a magukét. Meg a tévé. De már magasan jár a nap, szivi. És még egy csomó minden hátravan. Említettük az elmebefolyásolást, de ne feledkezzünk meg a testi erőről sem. Vagy a fogainkról. A vámpírok olyan erősek, hogy kettészakítanak, aztán egy ujjal felemelik a testedet. Autókkal tudunk dobálózni. És foggal szétszaggatunk. A kérdés az, hogy az erősségeinkből mennyi van meg benned. Habozva kezdtem sorolni abnormális képességeimet. – Nagyon jól látok, és nem zavar a sötétség. Éjszaka is ugyanolyan jól látok, mint nappal. Gyorsabb vagyok mindenki másnál, ami az embereket illeti. Messziről meghallok mindent, bár talán nem olyan messziről, mint ti. Néha a szobámból hallom, amikor a nagyszüleim a földszinten egymás közt rólam sustorognak. .. Elhallgattam, mert láttam az arcán, hogy talán túl sokat árultam el a személyes dolgaimról. – Nem hinném, hogy tudnám befolyásolni bárkinek is az elméjét. Mondjuk, nem is próbáltam, de ha tudnám, biztosan másképp bántak volna velem az emberek. – A fenébe, már megint fecsegek. – Mindenesetre – folytattam – tudom, hogy erősebb vagyok az átlagnál. Tizennégy éves koromban levertem három fiút, és mind nagyobb volt nálam. Ettől kezdve nem titkolhattam többé magam előtt, hogy valami nem stimmel velem. Láttad a szemem. Különleges. Vigyáznom kell, amikor feldühödöm, hogy ne lássák izzani. A fogaim normálisak, azt hiszem. Mindenesetre sosem álltak ki olyan viccesen. Lesütöttem a szemem. Eddig még soha senkinek nem beszéltem így a másságomról, még anyámnak sem. Neki már az is elég volt, hogy léteznek, nem akart még beszélni is róluk. – Akkor tisztázzuk. Azt mondod, hogy tizennégy évesen döbbentél rá a másságodra. Korábban nem tudtad, mi vagy? Addig mit mondott az anyád az apádról? Ez nagyon fájdalmas téma volt, és beleborzongtam az emlékbe. Sose gondoltam volna, hogy épp egy vámpírral fogok erről társalogni. – Sosem beszélt róla. Ha rákérdeztem kiskoromban, vagy témát váltott, vagy mérges lett. De a többi gyerek elmondta. Fattyúnak hívtak, alighogy megtanultak beszélni. – Lehunytam a szemem. Még mindig belém mart az a szégyenkezés. – Aztán amikor elértem a serdülőkort,

22

kezdtem… még inkább furcsának érezni magam. Sokkal rosszabb lett minden, mint gyerekkoromban. Egyre nehezebb volt elrejteni a másságomat, anyám utasítására. Az éjszakákat szerettem a legjobban. Órákig bolyongtam a gyümölcsösben. Néha egészen hajnalig nem aludtam. De amíg azok a fiúk el nem kaptak, nem tudtam, milyen rossz… – Mit csináltak veled? – Bones hangja lágy volt, szinte szelíd. Még most is olyan tisztán láttam az arcukat, mint ha előttem állnának. – Lökdöstek, csúfoltak, a szokásos. Ettől még nem pöccentem volna be, mindennap megtörtént. De az egyik, már nem tudom, melyik, lekurvázta anyámat, és ettől kiakadtam. Megdobtam kővel, és kivertem a fogát. Erre a többiek nekem estek, én pedig megvertem őket. Soha senkinek nem mondták el, mi történt. Végül a tizenhatodik születésnapomon az anyám úgy döntött, hogy elég idős vagyok hozzá, hogy megtudjam az igazságot apámról. Nem akartam hinni neki, de a szívem mélyén tudtam, hogy igaz. Ez volt az első éjszaka, amikor láttam, hogy izzik a szemem. Tükröt tartott elém, miután beleszúrt a lábamba. Nem akart bántani, csak fel akart hergelni, hogy lássam a szemem. Körülbelül hat hónap múlva öltem meg az első vámpíromat. Szememet csípték a visszatartott könnyek, de nem sírtam. Nem sírhatok ez előtt az izé előtt, aki újra elmondatta velem azt, amit el akartam felejteni. Nagyon furcsán nézett rám. Ha nem ismertem volna, azt hiszem, hogy együttérzést látok a szemében. De ez teljességgel lehetetlen volt. A vámpírok nem ismerik a szánalmat. Hirtelen felálltam. – Ha már így szóba került anyám, fel kell hívnom. Halálra aggódja magát. Máskor is mentem már haza későn, de nem ennyire. Azt hiszi, hogy valamelyik vérszívó megölt. Bones szemöldöke magasra emelkedett. – Az anyád tudja, hogy vámpírokat csábítasz el és ölsz meg? És hagyja? Azt hittem, viccelsz, amikor mondtad, hogy tud róla… Ha az én gyerekem lennél, lekötöznélek éjszakára a szobádban. Ezek a mai emberek mindent megengednek a kölkeiknek. – Ne beszélj róla így! – fortyantam fel. – Tudja, hogy jó dolgot teszek! Miért ne támogatná? Tekintete a szemembe mélyedt – két tiszta, sötétbarna tó. Majd vállat vont. – Ha te mondod… Aztán előttem termett. Pislogni se volt időm, olyan gyorsan mozgott. – Nagyon jól kell céloznod, ha eldobsz valamit. Erre tegnap este jöttem rá, amikor belém vágtad a keresztedet. Gondolj csak bele, néhány centin múlott, hogy most nem ibolyákat ültetgetsz a fejem fölé – vigyorodott el, mintha szórakoztatná a gondolat. – Majd csiszolunk a gyorsaságodon és a pontosságodon. Nagyobb biztonságban leszel, ha képes vagy messziről ölni. Közelről nagyon sebezhető vagy. Elkapta a felkaromat. Próbáltam elhúzódni, de keményen tartott. Mintha vasrudat próbáltam volna elhajlítani. – Az erőd is sok kívánnivalót hagy maga után. Erősebb vagy egy emberférfinál, de a vámpírok közt a gyengék gyengéje. Ezen is dolgoznunk kell. A hajlékonyságod nulla, és nincs lábmunkád harc közben. Ezek értékes fegyverek, és eszerint is kell kezelni őket. Ami pedig a gyorsaságodat illeti, nos… az talán reménytelen. De azért adunk neki egy lehetőséget. Úgy gondolom, hogy hat hét múlva mehetsz a terepre. Öt hét kemény edzés, és egy hét, amíg a külsődön dolgozunk. – A külsőmön? – dühöngtem. Hogy mer egy halott kritizálni engem? – Mi a baj vele? Bones leereszkedően elmosolyodott. – Hát, semmi komolyabb, de egy-két dolgot meg kell csinálni, mielőtt nekiindulsz. – Te… – Elvégre nagyvadra megyünk, szivi. Trottyos farmer és közepes külső oda nem elég. Fogalmad sincs róla, mi a szexi.

23

– Uram atyám, én… – Ne zsémbelj már. Nem az anyukádat akartad felhívni? Gyere le, használhatod a mobilomat. Magamban a legválogatottabb kínzások közepette képzeltem el tehetetlen testét, de a valóságban összeszorított szájjal követtem a barlang mélyére.

24

Négy Kemény edzés. Ezt a kifejezést használta arra a brutális, kegyetlen, halálközeli megpróbáltatásra, amelynek még a katonaságnál sem tennék ki a legharcedzettebb kommandósokat sem. Bones olyan tempóban zavart végig az erdőn, amit egy autó sem bírt volna. Addig botladoztam a kidőlt törzsek, kövek, gyökerek, gödrök között, amíg már hányni sem tudtam a kimerültségtől. És az ájulás sem mentett fel a feladatok alól. Addig locsolt jeges vizet az arcomba, amíg magamhoz nem tértem. Addig dobáltam késeket, amíg az ujjízületeim fel nem repedeztek és vérezni nem kezdtek. Mire ő? Szenvtelenül odapasszolt egy kis sebkenőcsöt, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a tenyeremre ne kerüljön, mert csúszni fog a kezem. A súlyemelés úgy nézett ki, hogy sziklákat kellett emelgetnem, egyre nagyobbakat és nehezebbeket. Lépcsőzés? Felmászni a barlang lejtőin, hátamon kővel megpakolt hátizsákkal. Egy hét után eldobtam a zsákot, és nem voltam hajlandó továbbmenni. Közöltem, hogy ha előre ismertem volna a szándékait, inkább a halált választom. Bones csak mosolygott, kivicsorította szemfogait, és azt felelte, hogy bizonyítsam be. Mivel láttam, hogy komolyan gondolja, visszavettem a zsákot, és elcsigázottan trappoltam tovább. De nem ez volt a legrosszabb. Addig húzkodta a végtagjaimat, amíg könnyek patakzottak az arcomon, és közben egyfolytában csepülte a hajlékonyságomat. Aztán közelharcban úgy kiütött, hogy a világ összes jeges vize sem téríthetett volna magamhoz. A vére ízével a számban ébredtem mindahányszor, és aztán kezdődött minden elölről. Cseppet sem túlzok, ha azt mondom, hogy a nap minden percében azon járt az eszem, hogyan ölném meg a legkínzóbb halállal. De fokozatosan fejlődtem, nem volt más választásom. Bones mellett az ember vagy fejlődik, vagy meghal. Állóképességem javulását a második hét után észleltem először. Vívtunk Bonesszal, és nem ájultam el. Ugyanolyan keményen ütött, mint máskor, mégis eszméletemnél maradtam. Ez félig áldás volt, félig átok. Hízelgett a büszkeségemnek, hogy ilyen jól állom a sarat, viszont magamnál voltam, amikor megitatta velem a vérét. – Undorító – köpködtem, miután hízelgéssel, majd fenyegetéssel rávett, hogy véres ujját a számba vegyem. – Hogy tudtok ti ezen élni? Gondolkodás nélkül mondtam ezt, mint oly sok mást is. – A szükség nagy úr. Amire szükséged van a túléléshez, azt megtanulod szeretni – felelte kurtán. – Remélem, nem fogok vámpírrá változni ettől a sok vértől. Ez nem volt benne az alkunkban. Elég kényelmetlen volt az ujjával a számban vitatkozni, ezért hátrahúztam a fejem, amíg nedvesen ki nem cuppantottam. Szinte szexuális töltetű volt a mozdulat. El is pirultam, amint a gondolat átfutott az agyamon. Persze pirulásom nem kerülte el a figyelmét. Nyilván a mögötte meghúzódó gondolatot is sejtette, de csak beletörölte az ujját az ingébe. – Hidd el, szivi, közel sem kapsz elég vért ahhoz, hogy vámpír legyen belőled. De mivel folyton aggódsz miatta, elmondom, hogy működik. Először is ki kéne szívnom téged majdnem annyira, hogy meghalj. Ennek megvan a maga trükkje – elegendő vért szedni ki, de nem túl sokat. Aztán ha megteltem a véreddel, megnyitom neked az artériámat, és hagyom, hogy visszaidd belőlem. Az összesét, meg még egy kicsit. Ennek is megvan a trükkje. Erősnek kell lennünk ahhoz, hogy másokból vámpírt csináljunk, különben kis védencünk szárazra szív vagy megöl az átváltozás alatt. Az új vámpírokat nehezebb leválasztani az ütőérről, mint a kisbabát az anyamellről. Ez a pár kis csepp, amit neked adok, csak arra elég, hogy meggyógyítsa a sebeidet. Még az erődet sem tudja fokozni. Ugye most már nem fogsz

25

nyavalyogni többet, ha egy kis levet kell lenyalogatnod rólam? A tudatalattimban felbukkanó pajzán képtől aztán jócskán elpirultam. Bones a hajába túrt. – Ezt is abba kell hagynod. A legkisebb erotikus célzásra elvörösödsz, mint a naplemente. Márpedig neked a rámenős, szexéhes nőt kell alakítanod! Egy pasi sem fogja ezt elhinni neked, ha annyit mond, hogy bú, és máris elpirulsz zavarodban. A szüzességed lesz a veszted. – Nem vagyok szűz – ellenkeztem, aztán majdnem el is ájultam magamtól. Sötét szemöldöke megemelkedett. Elfordultam. – Nem válthatnánk esetleg témát? Nem barátnők vagyunk egy nyári estén. Nem szeretném ezt megbeszélni veled. – Nocsak, nocsak – morogta, ügyet sem vetve ellenkezésemre. – A kiscica rosszalkodott? Csodálom, azok után, ahogy viselkedsz. Van egy fiú, aki türelmesen megvár, amíg befejezed az edzést? Különleges srác lehet, ha fel tud tüzelni. Azt egyből láttam, hogy tapasztalatlan vagy, de van benned valami zamat. Azon töprengek, hogy az előtt vagy az után akarsz felnyársalni, hogy megvakartattad ott, ahol viszket. És mi a helyzet a többi vámpírral? Mosollyal az arcukon haltak meg, vagy… Pofon vágtam. Vagy legalábbis akartam. Elkapta a csuklómat, aztán a másikat is, amikor a bal kezemmel próbálkoztam. – Ne merészelj velem így beszélni! Eleget hallgattam már ezt, amíg felnőttem. Csak mert anyám házasságon kívül szült engem. Mindenki automatikusan lotyónak tartja, és alapból engem is. És nem mintha éppen rád tartozna, aki nyilván többfalunyi nőt erőszakolt meg, de csak egyvalakivel voltam. Utána ejtett, mint egy rossz szokást, úgyhogy ez elég volt ahhoz, hogy kigyógyuljak bármiféle utánzási vágyból a kortársaim szexuális kalandjait illetően. És komolyan mondom, hogy nem szeretnék megint beszélni erről. Dühödten ziháltam a seb felett, melyet akaratlanul is feltépett. Bones elengedte a csuklómat, és én fájón dörzsölgettem a szorítása helyét. – Cicuska – kezdte békülékeny hangnemben. – Bocsáss meg. Csak mert ostoba szomszédaid kivetítik rád az előítéleteiket, vagy mert valami pattanásos kamasz egy éjszaka után lelépett… – Hallgass – szóltam közbe, és féltem, hogy elsírom magam. – Hagyd abba. Meg tudom csinálni, tudok szexi lenni, ha kell. De ne beszéljünk tovább erről. – Nézd, szivi… – kezdte újra. – Harapj meg – rivalltam rá, és otthagytam. Ez egyszer nem vette komolyan a felszólítást, és nem is jött utánam. A negyedik hét elején Bones bejelentette, hogy tanulmányi kirándulásra megyünk. Persze nem egy délutáni kiruccanásra gondolt a helyi múzeumba. Egy keskeny úton kellett végigvezetnem éjfélkor, úgy, hogy fogalmam sem volt, hová megyünk. Csak a legalapvetőbb utasításokra szorítkozott – fordulj be itt, fordulj be ott, ilyesmi –, én pedig ideges voltam. Nagyon vidékies környék volt, sehol egy lámpa az út mellett. Ideális hely arra, hogy valakit szárazra szívj és eláss. Ha viszont ezt tervezte volna, arra a barlang is ideális hely volt. Tekintve, hogy hányszor ájultam el az edzések során, annyiszor lakmározhatott volna belőlem, ahányszor csak akar, és semmit sem tehettem volna. Persze akkor sem tehettem volna semmit, ha magamnál vagyok. Legnagyobb bánatomra soha egyetlen meccset sem sikerült megnyernem ellene. Olyan gyors és erős volt, mintha a villámot akartam volna meglasszózni. – Itt fordulj balra – mondta Bones, kizökkentve a gondolataimból. Elolvastam az utcatáblát: Őszibarack út. Nem úgy tűnt, mintha vezetne valahová. – Tudod, partner – vettem be a kanyart –, nagyon titokzatos vagy. Mikor fogod végre elárulni, mire jó ez a kirándulás? Gondolom, nem arra éreztél hirtelen késztetést, hogy

26

tehenek farkát ráncigáld. Bones szortyintott. – Nem, nem mondhatnám. Némi információra van szükségem egy embertől, aki erre lakik. Ezt úgy mondta, hogy kiviláglott: az illető nem fog túlságosan örülni a találkozásnak. – Nézd, nem vagyok hajlandó emberölésben részt venni, tehát ha azt hiszed, hogy kifaggatod, aztán elásod ezt a fickót, tévedsz. Arra számítottam, hogy Bones vitatkozni kezd vagy feldühödik, de csak nevetett. – Komolyan beszélek! – tapostam a fékre a hangsúly kedvéért. – Nemsokára megérted, miről van szó, szivi – felelte. – De addig is nyugodj meg. Először is megígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá a fickóhoz, másodszor pedig, te leszel az, aki beszél vele. Ez meghökkentett. Azt se tudom, ki ez az ember, nemhogy mit kéne kérdezni tőle. Bones felvonta a szemöldökét. – Elindulnánk végre? Ó. Leléptem a fékről, és a gázba tapostam, s a kocsi meglódult. – Megtudhatnék ennél kicsit többet is? Például némi háttér-információt a pasiról, és hogy mit akarsz tőle megtudni? – Hát persze. Winston Gallaghernek hívják, a hatvanas években vasúti munkás volt. Ezenkívül fusiban zugszeszfőzéssel foglalkozott. Egyszer valaki bevásárolt az árujából, és másnap holtan találták. Winston vagy elszámolta az alkoholfokot abban a szállítmányban, vagy a pasi ivott belőle túl sokat. De a vége ugyanaz: Winstont emberölésért halálra ítélték. – Ez felháborító! – fortyantam fel. – Indíték és előre megfontolt szándék hiányában? – A bíró, John Simms, nem sokat hallott az ártatlanság vélelme című találmányról. Valamint ő volt az ítélet-végrehajtó is. Mielőtt azonban Simms felakasztotta volna, Winston megesküdött, hogy egy éjszaka nyugalmat sem fog hagyni neki. És azóta nem is hagy. – Felakasztották? – hüledeztem. – Azt, akivel beszélnem kell? – Menj be ott, a BEHAJTANI TILOS táblánál, Cicuska – utasított Bones. Én a döbbenettől tátott szájjal engedelmeskedtem. – Winston nem hajlandó szóba állni velem, mert a fajtáink nem jönnek ki jól egymással. De veled beszélni fog. Ám figyelmeztetlek, hogy körülbelül annyira kedélyes alak, mint amilyen te vagy most. – Vajon miért nem értem még mindig? – kérdeztem vitriolosan. – Most akkor felakasztották, vagy sem? – Oda, arra a fára, amott, a sziklán – felelte Bones. –Ha jól megnézed, még láthatod a kötél nyomát. Jó sokan haltak meg azon a fán, de azokkal nem kell beszélned. Azok tényleg meghaltak. De Winston nem. Gondosan próbáltam megválogatni a szavaimat. – Azt akarod mondani, hogy Winston… kísértet? – Kísértet, szellem, lidérc, jelenés, ahogy tetszik. De a legfontosabb az, hogy értelmes lény, és ez ritkaság. A legtöbb szellem csak korábbi énje visszajátszása. Nem képes interakcióra, csak ugyanazt az egy dolgot ismételgeti újra és újra, mint egy lemez, amin elakadt a tű. De mit is beszélek, hisz manapság már senki sem hallgat bakelitlemezt. A lényeg az, hogy Winston annyira dühös volt a halálakor, hogy a tudata egy része megmaradt. Ez a helynek is köszönhető. Ohióban vékonyabb a természetit a természetfelettitől elválasztó membrán, ezért a lelkeknek könnyebb itt maradni. Ez a hely itt olyan, mint egy landolófény. Öt temető pentagramma alakban – hogy a fenébe gondolták ezt? Valóságos meghívó a szellemeknek. A származásodnak köszönhetően láthatod őket, míg a legtöbb ember nem. Már érezheted is őket. Az energiájuk olyan, mint az elektromos áram. Igaza volt. Megéreztem a zümmögést, amint ráfordultam az útra, de azt hittem, hogy csak a lábam zsibbad, vagy ilyesmi. – Miféle információra lehet szüksége egy vámpírnak egy szellemtől?

27

– Nevekre – felelte Bones. – Azt akarom, hogy Winston mondja meg az összes fiatal lány nevét, aki mostanában meghalt errefelé. Ne vedd be, ha azt mondja, hogy nem tudja. És csak a nem természetes halálozások érdekelnek. A betegségek vagy autóbalesetek nem. Nem úgy festett, mint aki tréfál, de azért megkérdeztem: – Ez valami vicc? Bones sóhajtásszerű hangot hallatott. – Bár az volna. – Komolyan beszélsz? Azt akarod, hogy menjek be egy temetőbe, és faggassak ki egy szellemet mindenféle halott lányokról? – Jaj, Cicuska, tényleg olyan nehezedre esik hinni a szellemekben? Elvégre félig te is vámpír vagy. Nem hinném, hogy a szellemek annyira megterhelnék a képzelőerődet. Ha így nézzük a dolgot, van benne valami. – És a szellemek nem kedvelik a vámpírokat, ezért ne beszéljek a származásomról. Mellesleg megtudhatnám, miért nem szeretik a szellemek a vámpírokat? – Irigyek, mert ugyan mi is éppolyan halottak vagyunk, mint ők, de mi azt csinálunk, amit akarunk, míg ők örökre megmaradnak ködös jelenésnek. Ettől mindig idegesek lesznek, amiről eszembe jutott, hogy… – Bones átnyújtott nekem egy üveg tiszta folyadékot. – Tessék. Szükséged lesz rá. Feltartottam és meglotyogtattam az üveget. – Mi ez? Szenteltvíz? Bones nevetett. – Winstonnak az. Tiszta házi szesz, szivi. A Simms temető ott van azon a fasoron túl, és egy kis zajt kell majd csapnod, hogy magadra vond Winston figyelmét. A szellemek sokat szunyókálnak, de ha egyszer felkeltetted, mindenképp mutasd meg neki ezt az üveget. El fogja mondani, amit tudni akarsz. – Akkor tisztázzuk. Azt akarod, hogy gázoljak át egy temetőn, kezemben egy üveg kisüstivel, hogy felzavarjak egy bolygó lelket és kifaggassam? – Pontosan. És ne feledd: toll, ceruza. Mindenképpen írd le minden lány nevét és korát, akit Winston említ. Ha azt is meg tudja mondani, hogyan haltak meg, még jobb. – Akár nemet is mondhatnék – morogtam. – Szellemek kérdezgetése nem volt benne a megállapodásunkban. – Ha jól sejtem, akkor ezek az információk bizonyos vámpírokhoz fognak elvezetni minket, a vámpírok levadászása pedig szerepel a megállapodásban, ugyebár. Csak csóváltam a fejem, amikor Bones adott egy tollat meg egy kis spirálfüzetet. Egy vámpír küld ki, hogy ébresszek fel egy halottat. Ez talán bizonyítja, hogy nem vagyok bolond, mert ha négy héttel korábban valaki azt mondja, hogy ezt fogom csinálni, sosem hittem volna neki. A Simms temető nem volt túlságosan barátságos hely éjfélkor. Sűrű bozót és fasor rejtette az út és a baljós sziklameredély felől. Bones leírásának megfelelően egy fa magasodott a mélység fölé, s a sírok közt jókora örökzöld cserje nőtt. A sírköveken szereplő dátumok némileg pontosították Bones első megjegyzését azzal kapcsolatban, hogy Winston vasúti munkás volt a hatvanas években. Ugyanis az 1860-as évekről volt szó, nem a 20. századról. Valami volt mögöttem. Felsikkantottam, és megpördültem. – Jól vagy? – kiáltott oda azonnal Bones. A temetőn kívül várt, mondván, nehogy a halott halottak meglássák. Kissé fura volt a vámpírok és szellemek ellentétének gondolata. Még a síron túli életben sem képesek kijönni egymással a különböző fajták? – Persze – mondtam. – Nem volt semmi. Pedig volt, csak éppen nem szorult segítségre. Csuklyás, elmosódott alak siklott el mellettem, szó szerint a föld felett lebegve. A sziklameredély széléhez röppent, aztán egy halk, suttogó sikolyszerű hang kíséretében elenyészett. Lenyűgözve figyeltem, ahogy

28

hamarosan újra előbukkan a semmiből, és bejárja ugyanezt az utat, a végén a kísérteties sikkantással. Baloldalt egy asszony ködképe borult egy sírra, zokogva. Amennyire láttam, öltözéke régies volt, de aztán ő is eltűnt. Pár percig vártam, mire a homályos alak újra megjelent. Halk zokogás tört fel belőle, aztán semmivé lett megint. Mint a lemez, amin elakadt a tű, gondoltam komor elismeréssel. Hát, igen. Találó hasonlat. A temető sarkában elmosódott feliratú sírkő állt, de ki tudtam venni egy W-t és egy T-t a keresztnévben, a családneve pedig G-vel kezdődött. – Winston Gallagher! – kiáltottam harsányan, és megkocogtattam a követ. – Gyere elő! Semmi. Összehúztam a dzsekimet, és toporogva vártam. – Kopp, kopp, ki van ott? – folytattam, átengedve magam a helyzet abszurditásának. Valami mozdult mögöttem a fák között. Nem a csuklyás szellem volt, aki most is járta állandó útját, hanem valami más. Talán csak a szél zörgeti a bokrokat. Újra a sírkő felé fordultam. – Winstoooooon! – fuvoláztam édesen, dzsekim alatt szorongatva az üveget. – Van valamim a számodra! – Átkozott, pimasz féregzsák – szisszent egy hang. – Lássuk, milyen gyorsan tud futni! Megdermedtem. Ilyen hangot még soha nem hallottam. Mintha a levegő is kihűlt volna körülöttem, ahogy feléje fordultam. Az árny, amit az előbb látni véltem, megnyúlt és átváltozott, alakot öltött, egy hordóhasú ötvenes férfi alakját. Hunyorgott, barna haja erősen őszült, barkója bozontos. – Hallottad, te? – folytatta hátborzongató visszhangzással. Egy pillanatra felfénylett, s felkavarodott körülötte az avar. – Winston Gallagher? – kérdeztem. A szellem hátranézett a válla fölött, mintha lenne ott valaki. Nem hagytam magam. –Nos? – Nem láthat engem… – motyogta, vélhetően önmagának. – Már hogy a fenébe ne láthatnálak! – Megkönnyebbülten mentem oda. Kezdett elegem lenni ebből a helyből. – Ez a te sírköved? Mert ha igen, akkor ez a szerencseéjszakád. A hunyorgó szempár résnyire szűkült. – Te látsz engem? Akkor is ilyen nehézfejű volt, amikor még élt?, tűnődtem. – Persze, én látom a halottakat. De most beszélgessünk. Néhány nemrég elhunytat keresek, és azt hallottam, hogy te tudsz segíteni. Már-már vicces volt látni, ahogy az áttetsző vonások hitetlenkedésből ellenségességbe váltanak. Persze már nem voltak arcizmai. Csak az emlékük csinálja ezt? – Tűnj el innen, vagy a sír elnyel, és örökre itt maradsz! Ezt elég félelmetesen mondta. Ha lett volna mivel ártania nekem, akár meg is ijedtem volna. – Nem félek a sírtól. Félig már úgyis benne vagyok. De ha azt akarod, hogy elmenjek – fordultam meg, mintha indulnék –, úgy is jó. Viszont akkor kénytelen leszek ezt kidobni a legközelebbi kukába. Dzsekim alól előkerült a szeszes üveg. Majdnem elnevettem magam, amikor a szellemszem rátapadt. Ez tényleg csakis Winston lehet. – Mi az ott nálad, asszonyom? Vágyakozó pillantását látva kihúztam a dugót, és elmosódott orra alá tartottam a palackot. – Jóféle házi szesz, barátom. Még mindig nem egészen értettem, hogyan fogom ezzel rávenni bármire is. Öntsek belőle a sírjára? Dugjam át az anyagtalan testén? Vagy locsoljam le vele?

29

Winston kellemetlen, vinnyogó hangot hallatott. – Kérlek, asszonyom! – Az ellenséges tónusnak immár nyoma sem volt, csak a kétségbeesésnek. – Kérlek, igyál belőle! – Hogy én? – hökkentem meg. – Eszemben sincs! – Hadd ízleljem meg rajtad keresztül! – esdekelt a jelenés. Rajtam keresztül. Hát ezért nem mondta el pontosan Bones, hogyan lehet szóra bírni Winstont. Így jár az ember lánya, ha akár csak egy kicsit is megbízik egy vámpírban! Ingerülten meredtem a szellemre, miközben szörnyű bosszút esküdtem magamban egy bizonyos sápadt képű, szoba-hőmérsékletű túlvilági teremtmény ellen. – Hát jó. Iszom egy kicsit, de akkor elmondod azoknak a lányoknak a nevét, akik mostanában haltak meg errefelé. De nem betegségben vagy balesetben. Csak a gyilkosságok számítanak. – Miért kellenék én neked ehhez? – vakkantotta a szellem. – És most igyál! Nem voltam olyan hangulatban, hogy hagyjam magam ugráltatni mindenféle élőhalottól. – Úgy látom, rossz éjszakád van – feleltem undokul. – Talán jobb lesz, ha magadra hagylak és… – Samantha King, tizenhét éves, tegnap éjjel halt meg. Kivéreztették – trombitálta. – Kérlek! Azt nem is kértem, hogy adja meg a halál okát. Nagyon akarhatta azt a piát. Leírtam az adatokat, aztán számhoz illesztettem az üveget. – Isten szent anyja! – hörögtem néhány pillanat múlva, s szinte észre sem vettem, hogy Winston árnyalakja úgy repül neki a torkomnak, mintha puskából lőtték volna ki. – Huh! Olyan az íze, mint a kerozinnak! – Milyen édes! – lelkendezett a szellem a nyakam túloldalán kibukkanva. – Igen!!!!! Adj még! Én még mindig krákogtam, és a torkom is égett. Nem lehetett tudni, hogy a szellem érintése vagy az ital tette. – Mondj még neveket – nyögtem ki. – Akkor kapsz még. Winstonnak most már nem kellett kétszer mondani. – Violet Perkins, huszonkét éves, múlt csütörtökön halt meg, fojtogatás. Végig visítozott. Nem úgy tűnt, mintha nagyon sajnálná. Egy elmosódott kéz integetett felém türelmetlenül. – Gyerünk! Nagy lélegzetet vettem, és újabb adag szesz vándorolt le a torkomon. Könnybe lábadt szemmel köhécseltem. – Vannak, akik képesek pénzt adni ezért a löttyért? – hörögtem, amikor végre levegőhöz jutottam. A torkom lüktetett, mire Winston előjött belőle, és elém úszott. – Azt hitted, hogy örökre elveszed tőlem a piámat, mi, Simms? – kiáltott rá Winston az ingázó fantomra. – Nézd csak, hogy iszogatok, amíg te örökké ott mászkálsz annál a sziklánál! Egészségedre, haver! Carmen Johnson, huszonhét éves, kivérzett, tíz napja. Igyál csak, úrnőm! És most nyelj embereset, ne olyat, mint egy kisbaba! Elképedve bámultam. Úgy tűnt, hogy az italon kívül más nem is hiányzott neki. – Halott létedre alkoholista vagy? Ez hihetetlen. – Igyál csak! – dörögte. – Igyál! – Farok – morogtam magamban, és boldogtalanul meredtem az üvegre. E mellett a vitriol mellett még a gin is cukros víznek tűnt. Ezért még megfizet Bones, fogadkoztam. És nem csak egy ezüstkaróval. Az túl jó lenne neki. Húsz perc elteltével tizenhárom további név került a noteszembe, az üveg kiürült, én pedig tántorogtam. Ha nem lettem volna olyan kótyagos, elképedtem volna azon, hogy mennyi

30

lányt öltek meg az elmúlt hónapokban. Nem mostanában vartyogott a szenátor arról a tévében, hogy csökken a bűnözés? A listámon sorakozó nevek nem erre utaltak. Azoknak a lányoknak biztos lenne ehhez egy-két szavuk. Winston a pocakjára kulcsolt kézzel heverészett, és amikor hosszú böfögés tört elő belőlem, úgy vigyorgott, mintha neki is legalább olyan jólesett volna. – Szép hölgy, te egy angyal vagy! Biztos, hogy nem maradt még pár csepp? Mintha eszembe jutott volna még valaki… – Késő – böffentettem. – Üres. De nyugodtan elmondhatod azt a nevet, miután megitattad velem ezt az egész löttyöt. Winston kajánul elvigyorodott. – Gyere vissza egy teli üveggel, és beszélek. – Önző lidérc – motyogtam, és eltántorogtam. Alig tettem meg néhány lépést, amikor újra bizsergető érzés fogott el, csak éppen nem a nyakamnál. – Hé! Épp időben néztem le ahhoz, hogy lássam Winston áttetsző alakját kiröppenni a nadrágomból. Kuncogott, és vadul röpködött fel-alá. – Mocskos részeg disznó! – rivalltam rá. – Rohadék! – Neked is jó éjszakát, szép hölgy! – kiáltott vissza, s körvonalai kezdtek elmosódni. – Gyere máskor is! – Hogy a férgek egyenek meg! – feleltem. Éppen most tapizott le egy szellem. Süllyedhetek még ennél mélyebbre? Bones bukkant elő egy bokor mögül a távolban. – Mi történt, Cicuska? – Csőbe húztál, te! Soha többé nem akarlak látni, se téged, se azt a vitriolos löttyöt. És hozzávágtam az üres üveget. Azaz csak akartam, mert méterekkel elhibáztam. Elképedten szedte fel a palackot. – Te az egész rohadt vacakot megittad? Csak pár kortyot kellett volna! – Mondtad előre? Mondtad? – Elkapott, amikor megingott alattam a föld. – Semmit sem mondtál. Megvannak a nevek, és ez a lényeg, de ti, pasik… mind egyformák vagytok. Élő, halott, élőhalott – perverzek egytől egyig! Egy részeg perverz bújt a bugyimba! Tudod, milyen kevéssé higiénikus ez? Bones erősen tartott. Ellenkeztem volna, de nem emlékeztem, hogy kell. – Mit beszélsz? – Winston belement a bugyimba, azt beszélem – csuklottam fel. – Te alattomos, szemét lidérc! – kurjantotta Bones a temető irányába. – Ha a vesém még működne, odamennék és lehugyoznám a sírodat! Mintha távoli nevetést hallottam volna. Vagy talán csak a szél volt. – Hagyjuk. – Belekapaszkodtam a dzsekijébe, mert másképp elestem volna. – Kik voltak ezek a lányok? Igazad volt, a legtöbbjüket vámpírok ölték meg. – Gyanítottam. – Tudod, ki tette? – motyogtam. – Winston biztosan nem. Ő csak tudja, kik voltak, és hogyan haltak meg. – Ne faggass erről, mert úgysem mondom meg, de mielőtt akár csak megfordulna is ilyesmi a fejedben, közlöm, hogy nem, semmi közöm hozzá. A holdfényben még simábbnak tűnt az arca. A távolba meredt, és megfeszülő pofacsontjával vad és gyönyörű volt. – Tudod, mit? – Hirtelen teljesen oda nem illő módon kacarászni kezdtem. – Nagyon jóképű vagy. Nagyon-nagyon jóképű. Bones rám pillantott. – A fenébe. Reggel utálni fogod magad ezért. Nagyon részeg lehetsz.

31

Tovább kacarásztam. Vicces volt. – Már nem. – Rendben. – Felnyalábolt. Az avar megzizzent a lába alatt, ahogy vitt. – Ha nem volnál félig halott, ki-nyiffantott volna az, amit megittál. Gyere, kicsim. Hazaviszlek. Már nagyon régen nem voltam férfi karjaiban. Persze Bones vitt már máskor is, amikor eszméletlen voltam, de az nem számított. Most nagyon is éreztem izmos mellkasát, az erejét, és hogy milyen jó az illata. Nem kölni volt, azt sosem használt. Valami tiszta illat volt, ami csak az övé, és ami… részegítő. – Szerinted csinos vagyok? – hallottam a saját hangomat. Valami megnevezhetetlen suhant át az arcán. – Nem. Nem vagy csinos. A leggyönyörűbb lány vagy, akit valaha is láttam. – Hazudsz – leheltem. – Nem csinálta volna ezt, ha az lennék. Nem ment volna el vele. – Kiről beszélsz? Ügyet sem vetettem rá, elmerültem az emlékezésben. – Talán tudta. Talán valahol nagyon mélyen érezte, hogy gonosz vagyok. Bárcsak ne születtem volna ilyennek! Bárcsak meg se születtem volna! – Ide hallgass, Cicuska – fojtotta belém a szót Bones. – Nem tudom, kiről beszélsz, de nem vagy gonosz. Egy fikarcnyit sem. Nincs veled semmi baj, és aki ezt nem látja, az le van ejtve. A fejem lelógott a karjáról. Egy perc múlva depresszióm elmúlt, és újra kacarászni kezdtem. – Winstonnak tetszettem. Amíg van piám, mindig számíthatok egy randira nála. – Fáj, hogy ezt kell mondanom, szivi, de neked és Winstonnak nincs jövőtök együtt. – Ki mondta? – nevetgéltem, és észrevettem, hogy a fák kissé oldalra dőlnek. Fura. És mintha forognának is. Bones felemelte a fejem. Pislogtam. A fák kiegyenesedtek. Aztán csak az arcát láttam, ahogy közel hajolt. –Én. O is mintha forgott volna. Talán minden forog. – Részeg vagyok, nem? Mivel még soha nem voltam berúgva, megerősítést vártam. Szusszantása az arcomat csiklandozta. – Figyelemre méltóan az. – Ne merj megharapni! – mondtam, mikor láttam, hogy a szája alig pár centire van a nyakamtól. – Ne pánikolj. Meg sem fordult a fejemben. Megpillantottuk a kisteherautót. Bones az anyósülésbe gyömöszölt. Én magamba roskadtam. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Az ajtó becsukódott, és a motor felzúgott. Összevissza fészkelődtem, hogy kényelmesen elhelyezkedjek, de eléggé szűk volt a hely. – Gyere ide – mondta néhány perc múltán Bones, és az ölébe húzta a fejem. – Disznó! – visítottam, és úgy felkaptam a fejem, hogy belevertem a kormányba. Bones csak nevetett. – Te vagy a részeg, nem? Nem kéne olyan elhamarkodottan részeg perverznek bélyegezned szegény Winstont. Bagoly mondja verébnek, ha engem kérdezel. Én a legtisztességesebb szándékkal cselekedtem, biztosíthatlak. Szemügyre vettem az ölét és a felettébb kényelmetlen kocsiajtót, aztán mérlegeltem a lehetőségeket. Végül lehanyatlottam, és a combjára fektettem a fejem. A szemem lecsukódott. – Ébressz fel, ha megérkeztünk.

32

Öt Elérkezett az ötödik hét. Betrappoltam a barlangba, és arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha Bones inkább megint félholtra verne ahelyett, ami vár rám. „Átváltoztatjuk”, vámpír módra. Nem volt ott a szokott helyén. Talán még alszik. Majdnem tíz perccel korábban érkeztem. Most nem tartott olyan sokáig beadni anyámnak az újabb hazugságot arról, hová megyek. Az első hetekben azt mondtam neki, hogy pincérnősködöm, de mivel mindig kék-zöld voltam, valami jobbat kellett kitalálnom. Végül amellett döntöttem, hogy intenzív kiképzőprogramban veszek részt leendő újoncok számára. Anyámat megrémítette a gondolat, hogy kapcsolatba kerülök a hadsereggel, de megnyugtattam, hogy csak az éjszakai kiruccanásokhoz kell a tréning. – Bones! – kiáltottam, és elindultam befelé a barlangba. Valami süvített a levegőben fölöttem. Fél lábon megpördültem, és kirúgtam a másikkal. Aztán még épp időben buktam le, hogy elkerüljem a fejem felé zúgó öklöt, aztán hátraszökkentem a következő villámgyors ütés elől. – Nagyon jó! – hallatszott élőhalott kiképzőm elégedett hangja. Megnyugodtam. – Megint próbára teszel, Bones? Különben is, honnan jöttél? – Onnan – mutatott felfelé. Követtem a mozdulatát, és egy kis hasadékot pillantottam meg a sziklafalban, körülbelül harminc méter magasságban. Hogy a fenébe jutott fel oda? – Így – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet, és egyenesen felfutott, mintha dróton húznák. Tátva maradt a szám. Öt hét telt el, és ilyet még sosem láttam tőle. – Jó kis trükk. Új? – Nem, szivi – ereszkedett le kecsesen. – Olyan régi, mint én magam. Ne feledd, ha egy vámpír nincs a szemed előtt, az még nem jelenti azt, hogy nem ugrik rád. – Értem – mormoltam. Öt hete még elpirultam volna, most viszont a szemem se rezdült. – Akkor térjünk át az utolsó fázisra. Csábító démont kell csinálnunk belőled. Valószínűleg ez lesz a legnehezebb. – Kösz. Bementünk a rögtönzött nappaliba, ami egészen normálisan nézett ki, ha eltekintettünk a cseppkőfalaktól. Bones egy közeli vezetékből lopta az áramot, és ügyesen bevezette a barlangba. Így aztán volt lámpája, számítógépe és tévéje a fotelhoz és a kanapéhoz. Még egy hősugárzóval is rendelkezett, arra az esetre, ha megunná a barlang természetes hűvösét. Kitett néhány festményt és díszpárnát. Mintha csak a Szép Otthon föld alatti kiadásába csöppentünk volna. Bones felkapta farmerdzsekijét, és visszaindultunk a barlang bejáratához. – Gyere. Szépségszalonba megyünk, és azt hiszem, el fog tartani egy darabig. – Ezt nem gondolod komolyan! Undorral vegyes döbbenettel néztem képmásomra az egész alakos tükörben, melyet Bones támasztott a falhoz. A Dögös Frizura szalonban eltöltött öt óra teljesen kikészített. Bemostak, bevakszoltak, kihúztak, behúztak, beszárítottak, manikűröztek, pedikűröztek, radíroztak, hámlasztottak, bodorítottak, majd különféle színű vakolatokkal borítottak. Már nem is volt kedvem magamra nézni, mire Bones visszajött értem, és egy szót sem voltam hajlandó szólni hozzá a visszaúton a barlanghoz. Mikor végül megpillantottam az eredményt, nem bírtam tovább megjegyzés nélkül. – A, így ki nem megyek az utcára!

33

Úgy tűnik, hogy míg engem a szalonban kínoztak, Bones bevásárolt. Nem kérdeztem, honnan vette a pénzt, de egyre csak kiszívott nyakú, pénztárcájuktól megfosztott nyugdíjasok jártak az eszemben. Hozott csizmát, fülbevalót, push-up melltartót, szoknyát, és olyan ruhákat, amelyek inkább ruhacafatoknak tűntek. Ezek közül volt rajtam az egyik, egy élénkzöld-ezüstös darab, mely combközépig ért, és igen mély dekoltázzsal rendelkezett. Új bőrcsizmámmal, göndör hajkoronámmal és sminkemmel együtt úgy festettem, mint egy húszdolláros kurva. – Fantasztikusan nézel ki – vigyorgott. – Alig tudom megállni, hogy le ne tépjem rólad a ruhát. – Viccesnek találod, mi? Neked ez az egész csak egy nagy rohadt röhögés! – Viccnek nem vicc, de játék. A győztes visz mindent. Minden előnyt meg kell ragadni. Ha egy szerencsétlen élőhalott fickó azzal van elfoglalva, hogy ezt bámulja – húzta előre a ruhám elejét, mielőtt rácsaptam a kezére –, akkor nem veszi észre ezt. Valami kemény feszült a hasamhoz. Megmarkoltam, és kihúztam magam. – Ez egy karó, Bones, vagy csak tetszik az új ruhám? Olyan mosolyt villantott rám, ami felért egyórányi pajzán társalgással. – Jelen esetben egy karó. De mindig legyél felkészülve másra is. Sosem lehet tudni. – Remélem, hogy ez a mocskos beszéd is a tréninghez tartozik, különben repül a karó! – Nem romantikázni akartam, kicsim. Koncentrálj! Ja, különben klasszul nézel ki. Az a melltartó csodákat művel a dekoltázsoddal. – Csúszómászó – morogtam, ellenállva a késztetésnek, hogy lepillantsak és megnézzem. Majd később, ha nem látja. – Gyerünk, Cicuska. Dugd a karót a csizmádba. Van benne egy tartóhurok. Lenyúltam, és egy-egy bőrhurkot találtam mindkét csizmámban. A karó éppen beléjük illett, láthatatlanul, de könnyen elérhetően. Mostanáig azon tűnődtem, vajon hova fogom rejteni a fegyvert testhez simuló rucim alatt. – A másikat is tedd el – mondta. Öltözékem immár teljes volt – Cat, a Vámpírölő Prosti. – Jó ötlet volt ez a hurok, Bones. Alighogy elhagyta a számat a dicséret, már meg is bántam. Nincs szüksége dicséretre. Ez nem barátság, hanem pusztán üzleti kapcsolat. – Én is használtam egyszer-kétszer. De valami még mindig nem stimmel. Valami még hiányzik… Körbejárt. Mozdulatlanul tűrtem, hogy minden létező szögből szemügyre vegyen. Enyhén szólva idegölő élmény volt. – Megvan! – kiáltott fel hirtelen, és diadalmasan csettintett. – Vedd le az alsódat! – Micsoda? – Vajon arra gondol, amire én? – Az alsódat! Tudod – bugyi, muff tartó… – Neked teljesen elment az eszed? – szóltam közbe. – Itt meghúzom a határvonalat. Mi köze a bugyogómnak bármihez is? Nem fogom villogtatni a… az altestemet, bármit mondasz is! Békítően tárta szét a kezét. – Nem kell villogtatnod semmit. Hidd el, a vámpírok a nélkül is tudni fogják, hogy fedetlen a bukszád. Elhessegetve agyamból a naturalista képeket, dühösen toppantottam. – És mégis honnan tudják? Hogy nem látszik a bugyi körvonala? – Az illatból, kicsim – vágta rá. Ez betett nekem. Az arcom a vörös minden árnyalatában játszott. – Ezt a világ egyetlen vámpírja sem téveszti össze. Mintha virágzó macskamentát lóbálnál meg egy kiscica orra előtt. A pasi szippant egyet a… – Befejeznéd? – rivalltam rá zavartan. – Felfogtam, miről van szó, felesleges részletezni. Te aztán szégyentelen egy alak vagy!

34

Dühöm pajzsa mögül képes voltam újra a szemébe nézni. – Nem látom be, miért lenne szükség erre. Beöltöztettél egy ilyen dugj-meg ruhába, felturbóztad a sminkemet és a hajamat, és olyan mocskosul fogok beszélni, hogy leég a fülük. Ha ez nem elég ahhoz, hogy felszedjem őket, akkor reménytelen a dolog. Mozdulatlanul állt, ahogyan csak a vámpírok tudnak. Mindig megijesztett, amikor ezt csinálta, mert eszembe juttatta, mennyire mások ők. És félig én is közéjük tartozom. Félig az ő vérük kering az ereimben. Az arca töprengőnek tűnt – akár az időjárásról is cseveghettünk volna. Arccsontjai mélyedéseit és síkjait kihangsúlyozta a fentről érkező fény. A legszebb arcú férfi volt, akit valaha láttam. – Van benne valami, szivi – válaszolta végül. – így is elég dögös vagy az új szerkódban, de mi van, ha valamelyik fickó a szőkéket szereti? Vagy a barnákat? Vagy a teltebbeket? Ezek nem zöldfülűek, akik most szívnak először életükben. Ezek Mester vámpírok, kifinomult ízléssel. Kell valami, ami átbillenti a mérleg nyelvét. Fogd fel úgy, mint valami… reklámot. Olyan nehezedre esik? Tudod, a vámpírok amúgy is megéreznek a szaglásukkal. Bugyi ide vagy oda, én is ránézésre meg tudom mondani, mikor menstruálsz éppen… – Hát jó! – Lassan belélegezni, lassan kilélegezni. Nem láthatja meg rajtad, mennyire megráz a gondolat, hogy kiszagolja a menstruációdat. – Megértettelek. És megteszem, majd ha kimegyünk pénteken. De előbb nem. És erről nem nyitok vitát. – Ahogy gondolod. – Megbántottnak tűnt, de tudtam, hogy ez csak álca. Minden úgy történik, ahogy ő akarja. Én csak úgy teszek, mintha lennének csaták, amiket megnyerek. – Akkor térjünk át a mocskos beszédre. Leültünk egy asztalhoz, egymással szemben. Bones tiltakozásom ellenére megfogta a kezem, mondván, hogy ha nem szokom hozzá, és állandóan összerezzenek, nem fog működni a dolog. Minden elpirulásért és meghőkölésért tíz mérföld erdei futás a büntetés. Én eltökéltem, hogy nem eszik belőle. – Pazarul nézel ki, kicsim. Csak akkor lehetne szebb a szád, ha a farkam is ott lenne benne. Fogadni mernék, hogy újra be tudnád indítani a szívverésem. Szeretnék föléd hajolni, csak hogy halljam a sikoltozásod. Biztos vagyok benne, hogy durván szereted, hogy addig marjak beléd, amíg már könyörögni sem tudsz… – Úgy látom, rég nem voltál már nővel – gúnyolódtam, és büszke voltam magamra, amiért nem rohanok ki fejvesztve a szobából. És nem csak a szavai tették, vagy az apró körök, amiket a hüvelykujja rajzolt a tenyeremre. A szeme is sötét volt és tüzes, mintha belülről fűtené valami. Pillantása mintha a vesémbe látott volna, és ettől minden egyes szó még húsba vágóbb lett. Még ígéretesebb és még fenyegetőbb. Nyelve végigvándorolt az alsó ajka belső felén, mintha tényleg maga elé képzelné mindazt, amiről beszél. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy álljam a tekintetét. – A számba venném a melledet, és addig nyalnám a bimbódat, amíg sötétvörös nem lesz. Mert az lesz, szivi. Minél többet nyalom és szívom, annál sötétebb lesz. Hadd áruljak el neked egy titkot a vámpírokról: irányítani tudjuk, hogy hová menjen a vér a testünkben, és ott is tudjuk tartani, ameddig csak akarjuk. Már alig várom, hogy beléd kóstoljak, és nem fogod akarni, hogy abbahagyjam, még akkor sem, ha már teljesen kimerítettelek. Mintha égnél, úgy fog lángolni a bőröd. Kiszívok belőled minden nedvet. Aztán megiszom a véred. – Mi? – Csak most világosodott meg bennem az utolsó két mondat értelme, és hirtelen magam előtt láttam őt, amint csinálja. A következő pillanatban már el is vörösödtem. Elrántottam a kezem, és olyan hirtelen pattantam fel, hogy felborult a szék. Incselkedő nevetés kísért. – Nagyon ügyes voltál, Cicuska! Biztosan csak kedved támadt futkározni egyet az erdőben. Szép esténk lesz, érzem, hogy jön a vihar. És még csodálkozol, hogy miért néztelek

35

ártatlannak. Már apácákkal is találkoztam, akik bujábbak voltak nálad. Tudom, hogy az orális rész tett be neked. Az életemre fogadnám. – Nincs is életed! Halott vagy! Próbáltam emlékeztetni magam erre. Miközben azt hallgattam, hogy mi mindent csinálna velem – nem mintha valaha is megengedném –, elég könnyű volt megfeledkezni róla. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a baljós képeket. – Ez csak nézőpont kérdése. Ha az érzékek és reflexek alapján ítélsz, éppolyan eleven vagyok, mint bármelyik ember, csak éppen feltuningolva. – Feltuningolva? Nem autó vagy, hanem gyilkos. Könnyed eleganciával hintázni kezdett a székén. Szénfekete pulóver volt rajta és fekete nadrág – szerintem nem is volt neki más színű. A sötét színek kihangsúlyozták világos haját és halvány bőrét. Tudtam, hogy ez nem véletlen. Semmi sem véletlen, ha Bonesról van szó. Hihetetlen járomcsontjával és kidolgozott testével elképesztően jól nézett ki. És veszedelmesen, bár valahol útközben már elfelejtettem félni tőle. – Te is gyilkos vagy, szivi, vagy tán elfelejtetted? Aki üvegházban lakik, ne dobálózzon kövekkel, vagy mi. Tényleg, Cicuska, miért borít ki annyira ez az előbbi dolog? Az a fickó, akivel voltál, nem csókolt végig mindenhol? Ne mondd, hogy a rohadék kihagyta az előjátékot! – Nem hagyta ki, amennyiben a vetkőzést annak tekintjük. – Az isten verje meg Bonest és Danny Miltont is. Egy nap talán már nem fog fájni az emlék. –Megtehetnénk, hogy nem beszélünk erről? Aligha ringat a megfelelő hangulatba. Valami hidegség futott át az arcán, de a hangja könnyed maradt. – Ne bánkódj miatta, kicsim. Ha meglátom, szíves-örömest kettéroppantom a kedvedért. Nem, ne is beszéljünk róla többet. Vissza tudsz ülni az asztalhoz? Vagy még kell egy kis idő, hogy lehiggadj? Megint olyan sokat sejtető volt a hangja, hogy ezek az egyszerű szavak is plasztikusak lettek. – Most készen vagyok. Az előbb nem voltam. –Visszaültem, és kezemet várakozó tenyerébe fektettem. – Folytassuk. Adj bele mindent. Lassú, szexi ajakkunkorítással elmosolyodott, és a szemébe visszaköltözött a tűz. – Imádok mindent beleadni… És mindjárt el is mondom, hogyan. Két órával később a fülemből elszenesedett kagyló lett, és negyvenmérföldes futással tartoztam Bones-nak. O viszont nagyon jó hangulatba került. Miért is ne került volna? A felismerhetetlenségig szétkúrt, legalábbis szóban. Mikor befejezte, megkérdeztem, hogy kére cigit, mire nevetett, és azt mondta, hogy már leszokott. Art az egészségnek. Képes volt a saját viccén nevetni. A barlang egyik félreeső zugában vetettem le kurvás ruhámat, hogy edzőcuccba öltözzek. Bones nem kegyelmezett, hiába volt vihar odakint. Ki kellett menni futkározni az erdőbe. Hajamat kontyba fogtam, hogy ne lógjon az arcomba, aztán kiléptem a sziklák mögül. Bones már várt. Végigmért, és ajkára kiült a szokásos mosoly. – Az én Cicuskám, amilyennek megszoktam és megszerettem. Olyan volt, mintha egy ideig távol lettél volna, annyira másképp néztél ki. Készen állsz a futásra? – Essünk túl rajta. Majdnem kilenc óra van, és szeretnék hazaérni. A mai este után rám fér egy kis fürdés. – Hát, szivi… – Odaértünk a barlang szájához; odakint ömlött az eső. – Mindent a vevőért. Tessék, itt a zuhany. A futás brutális volt, ahogy előre sejtettem. Még arra is képes volt, hogy végig nevessen mögöttem. Mire bemásztam a kocsimba, bőrig áztam, és teljesen kimerültem. Mindennap

36

másfél órát vezettem a barlangig, és a kocsi valósággal falta a benzint. Bonesnak be kellene szállnia az útiköltségembe, mert nem vagyok hajlandó az összes félretett pénzemet üzemanyagra költeni. Amikor hazaértem, még világos volt a házban, és az eső is lecsendesedett. Levettem a cipőmet, és azonnal bevettem magam a fürdőszobába. Odabent ledobáltam a ruháimat, és forró fürdőt engedtem. Bemásztam a kádba, és lehunytam a szemem. Pár percig csak ültem és lazítottam. A gőztől nedves lett a felső ajkam, és amikor letöröltem, az ujjam érintése furcsa feszülést okozott a hasamban. Újra kipróbáltam. Még sosem csináltam ilyet. Elképzeltem, hogy az ujjaim nem az enyémek. Egész testemben libabőrös lettem, és teljesen meglepő módon megmerevedtek a mellbimbóim. Tenyerembe fogtam a melleimet, melyek hirtelen érzékenyekké váltak. A víz mintha simogatott volna most, a legtitkosabb helyeken. Végigsimítottam a combom külső oldalán, és megdöbbentett a kellemes érzés. Aztán a combom belsejét is megérintettem, egy pillanatra bűntudatosan megtorpantam, aztán feljebb mentem. Halk nyögés tört fel belőlem. Lehunyt szemmel, nyitott szájjal zihálva mozgattam az ujjaimat egyre gyorsabban… …érzem, ahogy a szűk, nedves résed körülfog, és egyre mélyebbre húz magába… Bones szavai visszhangzottak a fülemben, és úgy kaptam el a kezem, mintha megégettem volna. – Ó, a francba! Kipattantam a kádból, megcsúsztam a nedves kövön, és nagy nyekkenéssel elvágódtam. – Catherine, mi történt? Anyám állt a fürdőszoba ajtaja előtt. Biztosan a csattanás ébresztette fel. – Semmi baj, anyu, csak elcsúsztam. De jól vagyok. Megtörülköztem, és közben fojtottan szidtam magam. – Hülye, hülye, hülye. Egy vámpírra gondolsz? Mi ütött beléd? – Kihez beszélsz? – Anyám ezek szerint még nem ment el. – Senkihez. – Legalábbis senki értelmes lényhez. –Feküdj csak vissza. Miután pizsamába bújtam, lementem a földszintre, és piszkos gönceimet betettem a mosógépbe, azzal a gondolattal, hogy reggel majd elindítom. Mikor bementem közös szobánkba, anyám felült az ágyában. Ez furcsa volt. Máskor kilenckor már alszik. – Catherine, beszélnünk kell. Ennél rosszabb időpontot nem is választhatott volna, de elnyomtam az ásítást, és megkérdeztem, miről szeretne beszélni. – A jövődről, természetesen. Tudom, hogy két évvel elhalasztottad a főiskolát, hogy Joe papa szívrohama után segíteni tudj, és még két évet halasztottal, hogy át tudj menni az Ohiói Állami Egyetemre az itteni közösségi főiskoláról. De nemsokára elmégy. A magad életét fogod élni, és én aggódom érted. – Ne aggódj, anyu, óvatos leszek… – Nem szabad elfelejtened, hogy egy szörnyeteg lakik benned – szólt közbe anyám. Megfeszült a szám. Remek időpont, hogy ezt megvitassuk. Egy szörnyeteg lakik benned, Catherine. Ezekkel a szavakkal vezette be a mondanivalóját, amikor tizenhat éves koromban elmondta az igazságot. – Azóta aggódom érted, hogy megtudtam, terhes vagyok veled – folytatta anyám. Nem égett a lámpa, mégis láttam az arcán a feszültséget. – Születésed pillanatától fogva olyan vagy, mint az apád. És napról napra láttam veled együtt növekedni a furcsaságokat. Nemsokára elmész, és én nem leszek ott, hogy vigyázzak rád. Csak magadra számíthatsz

37

abban, hogy ne legyél te is olyan, mint az a szörnyeteg, aki nemzett. Nem hagyhatod, hogy így történjen. Fejezd be az iskolát, diplomázz le. Menj el ebből a városból, szerezz barátokat, jót fog tenni neked. Csak óvatos légy. Sose felejtsd el, hogy nem vagy olyan, mint mások. Bennük nem lapul kitörésre készen a gonosz, mint benned. Életemben először a legszívesebben vitába szálltam volna vele. Hogy bennem nem lakik semmiféle gonosz. Hogy az apám lehetett rossz, mielőtt vámpírrá változott, és én lehetek különös és más, de gonosznak cseppet sem vagyok gonosz. De visszanyeltem a szavaimat. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kettőnk kapcsolata ugrásszerűen megjavult, amióta elkezdtem vámpírokat ölni. Tudtam, hogy szeret engem, de korábban mindig azt éreztem, hogy öntudatlanul is neheztel rám a születésem körülményei és utóhatásai miatt. – Nem felejtem el, anyu. – Csak ennyit mondtam. – Esküszöm, nem felejtem el. A vonásai meglágyultak, és én örültem, hogy nem kezdtem el ellenkezni. Semmi értelme felizgatni. Egy erőszaktevő gyermekét nevelte fel, és ebben a kisvárosban már amiatt is kirekesztenek valakit, ha házasságon kívül szül. A még szörnyűbb igazságot senki sem ismerte. Már ez is épp elég lett volna, de mellesleg még különös gyerek is lettem. Aligha oktathattam ki őt arról, mi a rossz, és mi a jó. – Ami azt illeti – folytattam –, pénteken újra kimegyek vadászni. Valószínűleg későn érek haza. Úgy érzem, találni fogok egyet. Hát persze. Mint mindig. Anyám elmosolyodott. – Helyesen teszed, kislányom. Bólintottam, és visszafojtottam a bűntudat érzését. Ha tudomást szerezne Bonesról, sosem bocsátaná meg. Nem értené meg, hogyan állhattam össze egy vámpírral, bármilyen okból is. – Tudom. Végre lefeküdt. Én is próbáltam elaludni, de megváltozott a látásmódom, és az, aki erről tehetett, nem hagyott nyugodni.

38

Hat Végül elérkezett a péntek. Előtte öt napig kísérleteztem különféle frizurákkal és sminkstílusokkal, hogy minél étvágygerjesztőbb csali legyek. A Dögös Frizura szalontól kaptam egy halom kozmetikumot, zselét, hajspray-t, csatot, lakkot, miegymást. Bones vett hajsütő vasat és melegíthető csavarókat is. Miután puccba vágtam magam, teljes harci díszben verekedtünk meg, hogy megszokjam, milyen mini-ruhában harcolni. Bones ezúttal, szokatlan módon, a barlang bejáratánál várt. Látszott, hogy ő is kiöltözött estére. Fekete, hosszú ujjú ing, fekete nadrág, fekete csizma. Olyan volt, mint egy szurokba mártott arkangyal. – Minden világos, ugye? Te nem fogsz látni engem, de én szemmel tartalak. Amikor elmész valakivel, követni foglak. A szabad ég alatt bárhol jó, de soha, ismétlem, soha ne hagyd, hogy valami épület belsejébe vigyen. Ha erőszakkal akar betuszkolni, mit teszel? – Az ég szerelmére, Bones, már ezerszer megbeszéltük. – Mit teszel? – kötötte az ebet a karóhoz. – Megnyomom a gombot az órán, Mr. Bond. James Bond. És te rohanvást jössz. Vacsora két személyre. Elvigyorodott, és megszorongatta a vállamat. – Cicuska, egészen rosszak rólam az elképzeléseid. Ha a te nyakadat akarom, nem osztozom senkivel. Noha sosem vallottam volna be magamnak, ez a biztonsági háttér kissé megnyugtatott. Az órámba bele volt építve egy kis jeladó, ami csak pityeg Bones-nál, de ha elhallgat, az azt jelenti, hogy veszélyben vagyok. – Elmondod majd valaha is, hogy kire vadászom? Vagy majd rájövök, miután nem a megfelelő pasit nyársaltam fel? Eléggé szűkszavú vagy ezzel kapcsolatban. Félsz, hogy beköplek? Bones arcáról lehervadt a mosoly. – Neked jobb, ha nem tudod előre, kicsim. Így nincs lehetőség véletlen elszólásra. Amit nem tudsz, azt nem árulhatod el, nem igaz? Utánam jött a félig zárt részbe, ahol a lotyóruháimat és kütyüimet tartottam. Elképesztő volt, milyen rengeteg helyiség akadt a barlangban. Bementem sziklaöltözőmbe, és tüntetőleg elhúztam a függönyt. Sosem öltöztem előtte. A függöny azonban nem akadályozta a beszélgetést, ezért tudtam neki válaszolni. – Tetszik, hogy a freudi elszólásaim miatt aggódsz. Talán nem figyeltél oda, amikor említettem, nem is egyszer, hogy nincsenek barátaim. Csak az anyámmal szoktam beszélni, neki pedig nem szólok ilyesmikről. Amint ezt kimondtam, szörnyű érzés fogott el. Így igaz, nagyon is. Bármilyen borzasztó, Bones áll a legközelebb ahhoz, amit barátnak nevezhetek. Lehet, hogy felhasznál, de legalább nyíltan. Nem alattomosan és csalárdul, mint annak idején Danny. – Hát jó, szivi. A neve Sergio, de persze mondhatnék mást is. Kábé egy-nyolcvan magas, fekete haj, szürke szem, tipikus vámpírbőr. Olasz az anyanyelve, de még három nyelven beszél, angolul akcentussal. Nem túl nagydarab. Akár puhánynak is hihetnéd, de ne tévesszen meg. Majdnem háromszáz éves, és sokkal erősebb, mint hinnéd. Amellett szadista állat, ós a fiatal, nagyon fiatal csajokat szereti. Csak mondd neki, hogy még kiskorú vagy, és hamis személyivel szöktél be, attól beindul. Ne öld meg egyből, mert előbb még ki kell szednem belőle bizonyos információkat. Ez minden. Ja, és ötvenezer dollárt ér. Ötvenezer dollár. És én még a benzinpénzen akartam vitatkozni Bonesszal. Az összeg ott visszhangzott a fejemben, és érdekes új szempontot világított meg. – Pénz. Szóval ezért vadászol vámpírokra. Közönséges bérgyilkos vagy!

39

Annyira elképesztett az új információ, hogy elhúztam a függönyt, pedig csak melltartó és bugyi volt rajtam. Kényelmesen végigmért, mielőtt a szemembe nézett. – Úgy van. Tényleg ezt csinálom. De nevezhetsz fejvadásznak is. Az ügyfeleim sokszor élve akarják a célpontot. – Hú. Eddig azt hittem, olyanokra mész, akik magukra haragítottak. – Neked ez elég indok a gyilkolásra, hogy valaki görbén néz rád? Ezzel nem vagy egyedül. És ha valami édes, ártatlan kis teremtményt üldöznék? Akkor is rendben lenne a dolog? Berántottam a függönyt, és azon kaptam magam, hogy olyanokat mondok, mint anyám. – Köztetek nincs egyetlen édes kis drágaság sem. Mindannyian gyilkosok vagytok. Ezért nem számít. Mutass akármilyen vámpírt, és én nekiugrom, mert valamikor az egyik olyat tett, hogy megérdemelje. Olyan csend volt odakint, hogy Bones akár el is mehetett. De amikor kilestem, még mindig ott állt, ahol az előbb. Futó érzelem villant át az arcán, majd megint kifejezéstelen lett. Feszengve húzódtam vissza, hogy magamra öltsem sokat láttató ruhámat. – Nem minden vámpír olyan, mint azok, akik megölték azokat a Winston-féle lányokat. Egyszerű balszerencse, hogy épp most és épp itt élsz, Ohióban. Olyan dolgok történnek a háttérben, amikről fogalmad sincs. – Ami azt illeti, Winston tévedett – feleltem önelégülten. – Másnap ellenőriztem azokat a neveket, és egyik lány sem halt meg. Még csak el sem tűntek. Az egyik, Suzy Klinger a szomszéd városban lakik, de a szülei azt mondták, hogy elköltözött, mert színészetet tanul. Csak azt nem értem, hogy Winston miért találta ki ezt az egészet, de hát nem érthetem egy szellem észjárását. – A kurva életbe! – Bones majdnem kiabált. – Kivel beszéltél még Suzy Klinger szülein kívül? A rendőrséggel? Más családokkal? Nem értettem, miért olyan ideges. Elvégre jobb, mint ha ennyi gyilkosság történt volna. – Senkivel. Beütöttem a neveket a könyvtári számítógépbe, ahol van netkapcsolat, és amikor semmit sem találtam, megnéztem pár helyi újságot, aztán felhívtam Suzy szüleit azzal a szöveggel, hogy tekemarketinges vagyok. Ennyi. Egy kicsit megnyugodott, és a kezét sem szorította ökölbe. – Soha többet ne csinálj ilyet – mondta veszedelmes nyugalommal. – Mit vártál? Hogy elfelejtsem egy tucat lány meggyilkolását, csak mert te azt mondod? Erről beszélek éppen! Egy ember sosem lenne ilyen. Csak a vámpírok tudnak ilyen érzéketlenül viselkedni. Bones karba fonta a kezét. – A vámpírok évezredek óta léteznek, és bár köztünk is vannak gazfickók, a legtöbben csak szívnak egyet itt-ott, de senkinek nem esik komoly baja. Különben pedig a te fajtád sem megy a szomszédba egy kis gonoszságért. Hitler sem volt vámpír, nem igaz? De igaz. Az emberek éppolyan elvetemültek tudnak lenni, mint mi. Ezt ne feledd. – Jaj, Bones! – Végeztem az öltözéssel. Elhúztam a függönyt, és melegítős csavarókat tekertem a hajamba. – Hagyd ezt a mellébeszélést. Azt akarod mondani, hogy még sosem öltél meg egyetlen ártatlan embert sem? Sosem szívtad ki az életerőt senkiből, amikor nagyon éhes voltál? Sosem voltál erőszakos olyan nőkkel, akik nemet mondtak? Engem is csak azért nem öltél meg, mert véletlenül észrevetted, hogy világít a szemem. Tartogasd ezt a dumát azoknak, akik beveszik. Villant a keze, és ösztönösen összerándultam, de csak egy aláhulló csavarót kapott el. Gondosan visszatekerte a hajamba. – Azt hitted, meg akarlak ütni? Tényleg nem tudsz annyit, amennyit hiszel magadról. Az edzésektől eltekintve egy ujjal sem bántottalak. Ami pedig azt az első éjszakát illeti, te is

40

mindent elkövettél, hogy megölj engem. Azt hittem, hogy áll mögötted valaki, azért fenyegettelek, de megölni nem akartalak. Csak addig szívogattam volna a nyakadat, és addig méregettelek volna a zöld szemmel, amíg el nem mondod, ki a megbízód. Aztán visszaküldtelek volna nekik néhány törött végtaggal, mintegy figyelmeztetésképpen, de elhiheted, hogy sosem erőszakoltam volna rád magam. Bocs, Cicuska. Azok a nők, akik valaha is velem voltak, mind akarták a dolgot. Hogy ártatlanokat is megöltem? Igen, előfordult. Egy olyan hosszú élet alatt, mint az enyém, mindenki követne el hibákat. Tanulni kell belőlük. És ne ítélkezz fölöttem elhamarkodottan. Biztosan te is öltél már meg ártatlanokat. – Én csak vámpírokat öltem meg, akik éppen engem akartak megölni – feleltem. – Ó – mondta lágyan –, ne legyél olyan biztos benne. Megvártad, amíg harapni próbálnak? Vagy egyszerűen csak feltételezted, hogy mivel vámpírok, és egyedül vannak veled, nyilvánvalóan meg akarnak ölni? Figyelmen kívül hagyod azt a nagyon is valószínű eshetőséget, hogy azért vannak ott, mert azt hiszik, hogy egy gyönyörű lány le akar velük feküdni. Mondd csak, hányat öltél meg még azelőtt, hogy egyáltalán kimutatták volna a fogukat? A tagadás ott zümmögött a fejemben, de csak álltam leesett állal. Nem. Nem. Mind megpróbáltak megölni. Tényleg. Vagy mégsem…? – Akár kimutatták a fogukat, akár nem, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a vámpírok gonoszak, és nekem ez elég is. – Keményfejű nőszemély – morogta. – Ha minden vámpír olyan mocsok szörnyeteg, amilyennek te állítod, akkor én miért nem feszegetem szét a lábadat és helyezem beléd valamelyik gonosz testrészemet? Túl erős volt ahhoz, hogy ellenálljak, ha tényleg megpróbálja. A karóimra pillantottam, de túl messze voltak. Bones látta a tekintetemet, és gunyorosan szippantott egyet. – Persze egy percig sem kell aggódnod emiatt. Már megmondtam, nem megyek be, ha nem hívnak. Most pedig siess. Egy újabb gyilkos szörnyeteg vár arra, hogy kinyírd. Egy hussanással eltűnt, én pedig ott maradtam, remegve. Szuper, sikerült megsértenem a testőrömet. Külön kocsikkal mentünk, nehogy együtt lássanak minket. Az öltözőbeli vita után színét sem láttam. Előtte pedig annyit mondott, hogy ő szemmel tart, én csak csináljak mindent a terv szerint. A klub felé menet megmagyarázhatatlan nyugtalanságot éreztem. Elvégre igazam volt, nem? Na jó, lehet, hogy nem mindegyik vámpírom a torkomra pályázott. A legtöbben inkább a dekoltázsom iránt érdeklődtek. De biztos megpróbáltak volna megölni, nem igaz? Bones talán más, de alapvetően minden vámpír rossz. Vagy mégsem? Hangosan dübörgő zene üdvözölt. Ugyanaz a ritmus, különböző dallamok. Bones szerint Sergio körülbelül egy óra múlva fog befutni. Leültem a pulthoz, jó rálátással a bejáratra, és gin-tonikot rendeltem. A liter házi szesztől eltekintve az alkohol inkább nyugtatóan, mintsem élénkítően hatott rám. Bones szerint a származásom miatt. Ő már csak tudja – egész üveg whiskyket képes lehajtani szemrebbenés nélkül. A részeg kinézet viszont segít a gyenge, kiszolgáltatott nőkép erősítésében. Jó régen nem ittam már gin-tonikot, úgyhogy azonnal kértem egy újat, amikor az elsővel végeztem. A pultosfiú képzeletben már rég kihámozott kevéske ruhámból. Még szerencse, hogy Bones ismeri a dörgést, ha csaliöltözékről van szó. Remélhetőleg a szörnyetegekkel szemben is hasonlóan hatásos lesz. Az idő múltával kiderült, hogy nem a pultos az egyetlen, akinek elnyerte tetszését új külsőm. Miután sorra utasítottam el az italokat és táncra kéréseket, a dolog kezdett egyre

41

kevésbé hízelgővé s egyre inkább idegesítővé válni. Atyavilág, jó könnyű kis nőcskének nézhetek ki. Legalább tucatnyian próbálkoztak. A vámpír azzal a sima könnyedséggel lépett be az ajtón, ami csak az élőhalottak sajátja. A magasságából és fekete hajzatából ítélve Sergio lehetett. Noha nem tűnt izmosnak vagy különösebben jóképűnek, könnyedsége és sugárzó magabiztossága magára vonta a női tekinteteket, miközben átvágott a termen. Én látszólag oda sem figyelve szopogattam az italomat, kinyújtóztattam a lábamat, majd a lábikráimat egymáshoz dörzsölve keresztbe tettem. Magas bárszéken ültem, épp a bejárattal szemben, úgyhogy a fickó jól láthatott a vendégek feje fölött. A szemem sarkából láttam, hogy megtorpan, rám mered, majd irányt vált. Egyenesen felém indult. A mellettem lévő széket egy idősebb pasas foglalta el, aki meredten bámult a ruhámba, de a vámpír nem habozott. Egy kézlegyintéssel kipöckölte a helyéről. –Tűnés – közölte. A fickó üres tekintettel távozott. Elmekontroll. Bones előre figyelmeztetett. – Köszönöm – jegyeztem meg. – Ha ennél jobban nyáladzott volna, fel kellene mosni utána. – Ugyan ki hibáztatná? – ütötte meg fülemet a sima, olasz akcentusú hang. – Én sem tudom levenni rólad a szemem. Elmosolyodtam, és nagyot kortyoltam az italomból, aztán hosszan forgattam a számban, mielőtt lenyeltem volna. Minden izomrándulásomat figyelte. – Sajnos elfogyott. Várakozón néztem rá. Intett a pultosnak, és máris kaptam a következőt. – Mi a neved, ifjú szépségem? – Cat – feleltem, s nyelvem kalandozott kicsit a pohár peremén, mielőtt beleittam volna. – Cat. Micsoda véletlen. Imádom a szép szőrös kis cicamicákat. Még szerencse, hogy Bones megedzett, mert méylen elpirultam volna. Ehelyett csak felvontam a szemöldökömet, ahogyan ő szokta. – És kit tisztelhetek benned, cicamica-rajongó barátom? – És igen, semmi pirulás. – Roberto vagyok. Meg kell mondanom, Cat, hogy túl fiatalnak látszol egy ilyen helyre. Titokzatoskodva előrehajoltam, s a ruhám látványosan szétnyílt. – Tudsz titkot tartani? Igazából nem vagyok még huszonegy. Csak tizenkilenc. A barátnőm személyijével jöttem be, eléggé hasonlítunk. De ugye nem dobsz fel? Látszott az arcán, hogy el van ragadtatva. – Természetesen megőrzöm a titkodat, édes. A barátnőd is itt van? A kérdés ártatlannak tűnt, de tudtam, mire megy ki. Hiányol majd valaki, ha eljössz? – Nincs. Úgy volt, hogy jön, de még nem láttam. Biztosan összefutott valakivel, tudod, hogy van ez. Olyankor az ember mindenről megfeledkezik. Rátette a kezét az enyémre, és majdnem felhördültem. Kettő-null Bonesnak. Sergio energiája szinte felkúszott a karomban. Egyetlen másik vámpírnál sem éreztem ezt, egy kivétellel, és lám, hová juttatott. – Ismerem az érzést – szorította meg a kezemet. Csábosán elmosolyodtam, és viszonoztam a szorítást. – Azt hiszem, én is. Alig telt el fél óra, és már kint voltunk. A biztonság kedvéért addigra lehúztam még néhány gin-tonikot, hogy legyen okom tántorgást tettetni. Sergio folyamatosan cicamicákról meg tejszínről meg nyalakodásról duruzsolt, amitől elájultam volna, ha nincs Bones edzése. Még a végén kiderül, hogy jó valamire, a cudar. Sergiónak Mercedesé volt. Dicsérni kezdtem a belső terét. Főleg a hátsó ülést, hogy milyen tágas. – Nagyon klassz a tapintása ennek a bőrnek – doromboltam, és arcomat az utasüléshez dörgöltem. Ezért hordok kesztyűt és csizmát. Szeretem, ahogy a bőrömhöz ér.

42

A mellem szinte kibuggyant a melltartóból. Sergio elvigyorodott, kivillantva csorba elülső fogát, melyet eddig sikerült eltitkolnia. – Hagyd ezt abba, cicám, mert nem fogok tudni vezetni. Mi lenne, ha hozzám mennénk, és nem arra a másik helyre, amiről beszéltünk? Vigyázat! – Ne – leheltem, mire csúnyán nézett. Nyilván nem számított ellenállásra, de nem tehettem mást. Simogatni kezdtem a karját, és lázasan gondolkoztam. – Ne várjunk olyan sokáig. Álljunk le valahol. A cicádnak kell egy kis nyelves fürdés. – Az agyam recsegve tiltakozott, de közben biztatóan végigsimítottam a hasamon és a combomon. Benyelte a csalit, horgostul. Túlságosan is könnyen. Sergio egyik kezével vezetett, a másikkal a lábamat simogatta. Tántoríthatatlan elszántsággal nyomult felfelé a combom közén. Az utasításnak megfelelően nem volt rajtam bugyi. A gondolattól is irtóztam, hogy megérint ott. Gyorsan elkaptam a kezét, és a mellemhez vittem. Inkább ott legyen, mint máshol. – Még ne. – Az izgalomtól elakadt a lélegzetem. O remélhetően a vágyakozásnak tulajdonította. – Húzódj le. Itt. Minél hamarabb felnyársalom, annál jobb. A keze jól érezte magát ott, ahol volt, de a biztonság kedvéért kikötöttem magam, és elkezdtem mászni hátra. Meglepetten meredt rám. Hátulról átkaroltam, és megnyaltam a fülét. Reccs-reccs. – Epedve várlak, Roberto. Gyere és légy az enyém. A kocsi az út szélére farolt. A fenébe, még nem vagyunk az erdőnél. Reméltem, hogy senki nem jön arra, amikor éppen levágom a fejét. Elég nehéz lenne kimagyarázni. – Jövök, cicám – fogadkozott Sergio, aztán a fogai a csuklómba mélyedtek. – Szemétláda! – kiáltottam fel, miközben ő vadul harapdált. – Tetszik, cicám? – vicsorogta, és az alkaromból ömlő vért szívogatta. – Te kis kurva. Te lotyó. Vad dühvel kaptam elő a karómat a másik kezemmel, és a nyakába döftem. – Anyád sose mondta, hogy ne beszélj tele szájjal? Felordított, és elengedett, hogy megragadja a karót. Kirántottam a kezemet a szájából, és a másik karóm után nyúltam. Egy villanással a hátsó ülésen termett. Fölém magasodott, de belerúgtam, és egyenesen ágyékon találtam. Újabb fájdalmas üvöltés rázta meg a kocsit. – Rohadt kis szuka! Feltépem a torkodat, és szétbaszom a vérző nyakadat! Mivel nem akartam, hogy a nyakam közelébe kerüljön, védekezően felhúztam a térdemet, amikor rám vetette magát. Mivel a csizmám kézre esett, sikerült kihúznom a másik karót, és beleszúrnom a hátába. Sergio kirepült az autóból, és úgy vitte magával az ablakkeretet, mintha papírból lenne. Utána vetődtem, hogy visszaszerezzem valamelyik fegyverem. Egy rúgás térített el, amint kint voltam. Arrébb gurultam, hogy elkerüljem a fejemnek szánt rúgást, és felpattantam. Sergio újra nekem rohant – aztán visszarántotta egy vámpír, aki mintha a semmiből termett volna mögötte. Bones erősen tartotta, a két karónál fogva. – Ideje volt – morogtam. – Hello, Sergio! – mondta Bones kedélyesen, és rántott egyet a nyaki karón. Émelyítő gurgulázás hallatszott, majd Sergio megszólalt: – Hogy találtál meg, te rohadt szemét? Elképesztő volt, hogy átszúrt nyakkal is tud beszélni. Bones kissé megtolta a háti karót, amíg az karcolászni nem kezdte Sergio szívét. – Látom, megismerkedtél fiatal barátnőmmel. Hát nem csodálatos lány? A karomból patakzott a vér. Letéptem a ruhám egyik ujját, és a lüktető sebre tekertem. De még így is találtam némi komor elégtételt Sergio arckifejezésében, amikor rám pillantott.

43

– Csapdát állítottál nekem. – A hangjában hitetlenkedés csengett. – Bizony, kandúrkám. Sajnos elmarad a nyelves fürdés. Énem egyik felét megdöbbentette ez a higgadtság, a másik fele viszont örült neki. – Remek teremtés, nem igaz? – folytatta Bones. –Tudtam, hogy nem hagysz ki egy csinos lányt sem, te hitvány féreg. Hát nem vicces, hogy most te estél csapdába? Elfogyott a pénzed, és kénytelen voltál kimenni vacsorázni ahelyett, hogy házhoz vitetted volna? – Nem tudom, miről beszélsz. De látszott rajta, hogy tudja. Nos, nekem is voltak elképzeléseim. – Dehogynem tudod. Ha jól tudom, te vagy a legjobb kuncsaftja. Csak egy kérdést teszek fel, és válaszolj őszintén, mert ha nem… – csavart egyet a karón Sergio hátában –, akkor rosszkedvű leszek. És tudod, mi történik, ha rosszkedvű vagyok? Rángatózni kezd a kezem. – Mi? Micsoda? Mindent elmondok! – Az akcentusa felerősödött, már-már az érthetetlenségig. Bones vérfagyasztóan elmosolyodott. – Hol van Hennessey? Sergio arca megkövült. Ha lehetséges, még szokásos vámpírszínénél is jobban elsápadt. – Hennessey megöl. Aki vele packázik, annak vége. Fogalmad sincs, mit fog csinálni, ha beszélek. És akkor is megölsz, ha válaszolok. – Figyelj, haver. – Újabb csavarintás. – Megígérem, hogy nem öllek meg, ha elmondod. Így lesz rá esélyed, hogy elfuss Hennessey elől. De azt is megígérem, hogy ha nem mondod meg, hol van… – a következő mozdulatra Sergio felnyögött –, akkor itt döglesz meg, helyben. Te döntesz. Csak siess. Sergión látszott, hogy nem igazán látja a lehetőségeit. Legyőzötten görnyedt össze, és véres száján egyetlen mondat buggyant ki: – Chicago Heights, a város déli részén. – Kösz, haver. – Bones felvont szemöldökkel pillantott rám. – Ez a te karód, szivi? Kirántotta az egyiket Sergio hátából, és odadobta. Én elkaptam, és szavak nélkül is értettem, mire gondol. – Megígérted! Megígérted! Sergio vinnyogni kezdett, amikor elindultam felé, sebesült karomat a mellemhez szorítva. Érdekes volt, hogy mennyire megrémül a saját halálának lehetőségétől, amikor az előbb még olyan lelkesen akarta siettetni az enyémet. – Én igen. De ő nem. Akarsz még mondani neki valamit, Cicuska? – Nem – feleltem, és Sergio szívébe döftem a karót. A kezem is belecsúszott a mellkasába a lendülettől, s amikor visszarántottam, undorral láttam rajta a sűrű, sötét vért. – Már kibeszélgettük magunkat.

44

Hét Bones sokkal hatékonyabban tudott megszabadulni a hulláktól, mint én. Néhány perc leforgása alatt nejlonba csavarta és a kocsi hátuljába dobta Sergiót, miközben végig fütyörészett magában. Én ezalatt a kocsinak támaszkodva üldögéltem, és a csuklómat dajkáltam. Miután csattanva lecsapta a csomagtartót, leguggolt mellém. – Hadd nézzem – nyújtotta a kezét. – Már rendben van. – A feszültségtől és fájdalomtól éles volt a hangom. Bones nem törődött velem, és lefeszegette ujjaimat a sebről. – Csúf harapás, szétroncsolta a húst a véna körül. Egy kis vér kellene neked. Rugós kést szedett elő, és meg akarta szúrni a tenyerét. – Hagyd. Mondtam, hogy rendben van. Bosszúsan pillantott rám, és megvágta a tenyerét. Azonnal előbuggyant a vér, és ő az alkaromhoz tartotta. – Ne undokoskodj. Mennyit szívott ki? A csuklóm bizseregni kezdett, amikor vérem keveredett az övével. A gyógyulás mágiája, gyorsított kiadásban. Majdnem olyan bensőséges volt, mint amikor az ujjáról szoptam a vért. – Vagy négy jó húzásnyit, azt hiszem. De aztán gyorsan nyakon szúrtam. Amúgy hol voltál? Nem láttam autót mögöttünk. – Épp ez volt a trükk. Motorral mentem, de eléggé lemaradtam ahhoz, hogy Sergio ne vegyen észre. Körülbelül egymérföldnyire innen hagytam a bringát – bökött Bones egy közeli facsoport felé. – Az utolsó szakaszon futottam az erdőben, hogy ne csapjak akkora zajt. A fejünk csak néhány centire volt egymástól, térde az enyémhez préselődött. Próbáltam elhúzódni, de a kocsiajtótól nem tudtam. – Azt hiszem, a kocsinak annyi. A hátsó ajtó romokban hever. Így is volt. Sergio teljesen tönkretette. Mintha ágyúgolyót lőttek volna bele. – Miért a csuklódra ment, ha egyszer mindketten a hátsó ülésen voltatok? Miért nem a nyakadra? – Az első ülésen kezdett elszemtelenedni, és megpróbált alám nyúlni, hála a bugyi mellőzésének. Én viszont nem hagytam, inkább hátramásztam, és hátulról ölelgettem, hogy ne keltsek gyanút. Most már tudom, hogy hülyeség volt, de meg sem fordult a fejemben, hogy nekiesik a csuklómnak. Minden más vámpír a nyakra megy. – Mint én is, mi? Olyan hirtelen húzódtatok le, hogy azt hittem, már hemperegtek odabent. Akkor miért rántotta el a kormányt olyan hirtelen? – Azt mondtam neki, hogy jöjjön és kapjon el. – A hangom hetyke volt, de a szavak fájtak. Hát, el is kapott. Hirtelen egy kérdés merült fel bennem. – Jól van így itt, a csomagtartóban? Bones kuncogott. – Miért, talán szórakoztatni akarod? – Úgy értem, hogy tényleg meghalt? – vágtam vissza villámló szemmel. – Én a biztonság kedvéért le szoktam vágni a fejüket is. – Kritizálod a munkámat? Igen, tényleg meghalt. És most gyorsan tűnjünk el innen, mielőtt valami kíváncsiskodó autós észrevesz minket. – Megvizsgálta a sebet. A szélei máris összehúzódtak, mintha láthatatlan varrás tartaná őket. Az ő kezén sem volt lyuk. –Egyelőre megteszi. El kell vinnünk innen a kocsit. Felálltam, és a viharvert járgányra néztem. Nemcsak a tönkrement ajtó lifegett vigasztalanul, de elöl is tiszta vér volt minden. – Hogyan vezessem ezt a roncsot? Ha meglát így egy rendőr, azonnal lekapcsol. Elvigyorodott. – Ne izgulj. Mindenre gondoltam. – Dzsekijéből mobiltelefont vett elő.

45

– Én vagyok az. Végeztünk. Úgy tűnik, mégiscsak kelleni fog az a fuvar, haver. Tetszeni fog, igazi Merci. De az ajtón egy kicsit dolgozni kell. A Planter's Road-on vagyunk, a klubtól délre. Igyekezz, jó? – Köszönés nélkül letette, és visszafordult hozzám. – Üldögélj csak, Cicuska. Perceken belül itt lesz az emberünk. Ne izgulj, nincs messze. Előre szóltam neki, hogy szükségünk lehet rá. Bár valószínűleg azt hitte, hogy csak később – nézett rám kutatóan. – Jó gyorsan eljött veled. Nagyon bejöhettél neki. – Igazán örülök. Bóknak veszem. Bones, még ha vontatod, ez a kocsi akkor is túl véres. És nem hallgattál rám, amikor mondtam, hogy hozz tisztítószert. Legalább meg lehetett volna törölgetni egy kicsit. Elhúzta a kezem, hogy újra megnézze a sebem. Már csak egy vékony piros vonal húzódott a bőrömön, de miután meggyőződött erről, akkor sem engedett el. Hiába kerültem a tekintetét, attól még éreztem magamon. – Higgy nekem, szivi. Tudom, hogy nem hiszel, pedig jobban tennéd. Elképesztő munkát végeztél ma este. Az a karó ott a hátában alig egy hajszálnyira volt a szívétől. Lelassította, és a másik is, amit a nyakába szúrtál. Akkor is el tudtad volna intézni, ha én nem jövök. Erős vagy, Cicuska. Örülj. – Örüljek? Én nem egészen ezt a szót használnám. Megkönnyebbültem? Mondhatni. Megkönnyebbültem, hogy élek, és egy gyilkossal kevesebb kószál a naiv kislányok között. De hogy örüljek? Akkor örülnék, ha lennének normális szüleim és lennének barátaim, és az idő lenne az egyetlen dolog, amit agyon kéne csapnom. És bár egyszer is elmehetnék úgy egy diszkóba, hogy csak táncoljak és jól érezzem magam, és ne kelljen a végén szíven szúrnom valakit, aki meg akart ölni. Ennek örülnék. Ez most csak… létezés. A következő alkalomig. Elhúztam a kezem, és arrébb mentem. Kissé elborultam arra a gondolatra, hogy mindaz, amit az előbb felsoroltam, sosem lehet az enyém. Néha ijesztő huszonkét évesen öregnek érezni magam. – Baromság. – Tessék? Jellemző a vámpírokra. Semmi együttérzés. – Azt mondtam, baromság. Azokkal a kártyákkal kell játszanod, amit leosztottak neked, mint mindenki másnak ebben a rohadt világban. Olyan képességeid vannak, amikért mások a fél karjukat odaadnák, de te utálod őket. Van egy anyád, aki szeret téged, és egy szép otthonod, ahová hazamehetsz. Persze a suttyó szomszédokat csak az érdekli, hogy miért nincs apád. Ez a világ tágas hely, és neked fontos szereped van benne. Azt hiszed, mindenki boldog azzal az élettel, ami jutott neki? Azt hiszed, hogy mindenkinek hatalmában áll megválasztani a sorsát? Bocs, szivi, de ez nem így működik. Próbálod magad mellett tartani a szeretteidet, és megvívni a megnyerhető csatákat, és ez a lényeg, Cicuska. – Ugyan mit tudsz te erről? – A keserűség bátorrá tett. Meglepő fordulattal hátravetette a fejét és hahotázni kezdett, aztán megfogta a vállamat, és közelebb húzott, amíg a szájunk majdnem összeért. – A… leghalványabb… fogalmad… sincs… arról, hogy… én… mi… mindenen… mentem… keresztül. Alig palástolt fenyegetés volt abban, ahogy hangsúlyosan és külön mondott ki minden egyes szót. A szívem hevesen dobogni kezdett, és tudtam, hogy ő is hallja. A szorítás enyhült, amíg az ujjai már nem mélyedtek a húsomba, de a keze maradt. Közel volt, nagyon közel. Önkéntelenül is megnyaltam a számat, és valami megbizsergetett, amikor láttam, hogy a szeme követi a mozdulatot. A levegő szinte szikrázott köztünk, talán a vámpírenergiától… vagy valami mástól. A nyelve lassan előbújt a szájából, és végigvándorolt az alsó ajkán. Lenyűgöző látvány volt. Dudaszó harsant, és majdnem kiestem a ruhámból ijedtemben. Szívem a torkomban

46

dobogott, amikor a hatalmas tizennyolc kerekű lelassított és megállt előttünk. A szétkapcsolódó tengelyek és a fékezés zaja fülsiketítőnek tűnt a hirtelen csendes éjszakában. – Bones…! – kezdtem, amikor odament a járműhöz, és üdvözölte a vezetőt. – Ted, te elcseszett pöcs, jó, hogy ilyen gyorsan ideértél! Talán csak én éreztem úgy, de mintha némi őszintétlenség lett volna a hangjában. Én legszívesebben keblemre öleltem volna ezt a Tedet, amiért megzavarta ezt a roppant veszedelmesnek ígérkező pillanatot. Egy langaléta, sovány fickó mászott le a vezetőfülkéből, és vigyorogva felelte: – Lemaradok a kedvenc műsoraimról miattad, haver. Remélem, nem zavartalak meg titeket a csajjal. Elég meghittnek tűntetek. – Dehogy! – szakadt ki belőlem az elkárhozott lelkek tagadásával. – Nem volt semmi. Ted nevetett, körbejárta az összetört autót, belekukkantott, és elhúzta az orrát. – Naná… Látom. Bones rám meredt, és én elfordítottam a tekintetemet. Aztán vállon veregette barátját. – Ted, öreg haver, a kocsi a tiéd. Egy kicsit össze kell kalapálni, és annyi. Vigyél el minket a telepre, és kész vagyunk. – Oké, haver. Imádni fogtok ott hátul. Légkondis, vannak ládák, amire ülni lehet, de ülhettek a kocsiba is. Gyerünk, vigyük aludni a kicsikét. Ted lenyitotta a trailer hátulját. Rögzítőkarmok voltak belül. Elismerően megcsóváltam a fejem. Bones csakugyan mindenre gondolt. Mikor Ted leeresztette az acélrámpát, Bones bepattant a Mercedesbe, és felvezette. Némi szerelés után a kocsit rögzítették. Aztán Bones elment a motorjáért, és azt is berakta a trailerbe. Mikor elkészült, rám vigyorgott. – Gyere, Cicuska. A taxi előállt. – Hátul fogunk utazni? – A gondolat, hogy össze leszünk zárva egy olyan szűk helyen, kissé megrémített, de nem az ereimet féltettem. – Persze. Ted nem akarja megkockáztatni, hogy együtt lássanak minket. Kedves az élete. Titokban tartja a barátságunkat. Okos fickó. – Okos – morogtam, miközben bemásztam. Ted ránk zárta az ajtót. Kattant a zár, fordult a retesz. – Irigylem. Nem voltam hajlandó beleülni abba az autóba, amin a saját vérem van, hátul meg egy halott pasas, ezért a lehető legtávolabbi sarokba húzódtam Bonestól. Elöl ládák voltak, az egyikre rátelepedtem. Bones is elégedetten ücsörgött egy másikon, mintha semmi gondja nem lenne a világon. – Tudom, hogy neked ez nem probléma, de van elég oxigén idebent? – Elég lesz. Persze csak ha nem zihálsz nagyon – mondta, és látszott a szemén, hogy a korábbi intim pillanat egyetlen momentuma sem kerülte el a figyelmét. – Akkor nincs mitől tartanom. – Bosszantóan magabiztosan biggyesztette a száját. Vajon mit tettem volna, ha még közelebb húzódik az előbb? Ha átlépte volna a szájával az utolsó pár centis távolságot? Pofon vágtam volna? Vagy… – A francba. – Hoppá, ezt hangosan mondtam. – Valami baj van? Ajkán ott ült az a kunkori mosoly, de amúgy komoly volt az arca. A szívem ismét hevesebben kezdett verni. A levegő mintha ránk telepedett volna, s valamivel meg akartam törni a feszültséget. – Ki ez a Hennessey, akiről szó volt? Óvatos lett az arca. – Egy veszedelmes alak. – Ennyi nekem is lejött. Sergio eléggé tartott tőle, tehát nyilván nem kiscserkész. O lenne a következő célpontunk?

47

Bones nem felelt azonnal, mintha keresné a szavakat. – Már egy ideje a nyomában vagyok, de őt egyedül fogom elintézni. Megsértődtem. – Miért? Azt hiszed, én nem bírok el vele? Vagy nem bízol bennem, hogy megtartom a titkot? Azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Azt hiszem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyekbe jobb, ha nem folysz bele – felelte kitérően. Taktikát változtattam. Ez a téma legalább véget vetett a korábbi különös érzéseknek. – Mondtál valami olyasmit, hogy Sergio volt Hennessey egyik legjobb kuncsaftja. Ezt hogy értetted? Mit követett el ez a Hennessey az ellen, akit megbízott? Tudod, vagy látatlanban szerződtél le? Bones halk neszt hallatott. – Épp az ilyen kérdések miatt nem mondok neked semmit erről. Elégedj meg annyival, hogy van oka annak, miért lett Ohio veszélyes hely mostanában a fiatal lányok számára. Hennessey rosszabb annál, mint hogy egyszerűen kivéreztet mindenkit, akivel büntetlenül megteheti. Többet nem mondok. – Legalább annyit elárulsz, hogy mióta vagy a nyomában? Ez biztosan nem olyan nagy titok. Észlelte a pimaszságot, és csúnyán nézett. De jobb, ha vitatkozunk, mint ha… mint ha bármi mást csinálunk. – Körülbelül tizenegy éve. Majdnem lefordultam a ládámról. – Szent ég! Szép kis vérdíj lehet a fejére! Ugyan már, mit követett el? Biztos betett valami gazdag embernek. Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. – Nem minden csak a pénzről szól. Tudtam, hogy ennél többet nem szedhetek ki belőle. Ha így akarja, legyen így. Majd megint próbálkozom, később. – Te hogyan lettél vámpír? – kérdeztem, s magam is meglepődtem a kérdésen. Szemöldök felvon. – Interjú a vámpírral, szivi? A filmben a riporter nem ért túl jó véget. – Nem láttam – morogtam. – Anyám szerint túl sok benne az erőszak – nevettem el magam. Bones is elmosolyodott, és sokatmondó pillantást vetett az autó felé. – Értem. Akkor jobb, hogy nem nézted meg. Ki tudja, mi történt volna. A nevetés elmúltával rájöttem, hogy tényleg tudni akarom, úgyhogy addig méregettem, amíg fel nem sóhajtott. – Hát jó, elmondom, de akkor neked is válaszolnod kell egy kérdésre. Úgyis el kell ütnünk itt vagy egy órát. – Valamit valamiért, doktor Lecter? Hát legyen, bár nem látom túl sok értelmét. Úgyis tudsz már mindent rólam. Forró pillantást lövellt rám, úgy suttogta: – Mindent azért még nem. Jaj. Megint az a furcsa érzés. Megköszörültem hirtelen kiszáradt torkomat. – Mikor történt? Mikor változtál át? – Beszélj inkább, ne nézz így rám tovább. – Lássuk csak. 1790-ben történt, Ausztráliában. Tettem egy szívességet egy fickónak, és ő úgy viszonozta, hogy vámpírt csinált belőlem. – Micsoda? – döbbentem meg. – Ausztrál vagy? Én azt hittem, angol… Elmosolyodott, de nem túl derűsen. – Igazából mindkettő. Angliában születtem, és ott nőttem fel, de Ausztráliában változtam át. Ezért kicsit ottani is vagyok. Olyan kíváncsivá tett, hogy megfeledkeztem előbbi zavaromról.

48

– Mondj el mindent! Nekidőlt a falnak, lábát kényelmesen kinyújtotta. – Huszonnégy éves voltam. Pont egy hónappal a születésnapom után történt. – Istenem, akkor majdnem egyidősek vagyunk? –Mikor kimondtam, akkor jöttem rá, hogy ez kissé abszurd. Szippantott egyet. – Majdnem. Röpke kétszáztizenhét év ide vagy oda… – Jaj, tudod, hogy mire gondolok. Többnek látszol huszonnégynél. – Azért kösz – nevetett. – Változnak az idők. Akkoriban gyorsabban öregedtek az emberek. Ti, nyavalyások nem is tudjátok, milyen jó dolgotok van. – Mesélj még. – Aztán hozzátettem: – Kérlek! Bones elkomolyodva dőlt előre. – Ez nem egy szép kis mese, Cicuska. Nem romantikus, mint a könyvekben vagy a filmekben. Emlékszel, amikor elmesélted, hogy leverted azokat a srácokat, mert kurvának nevezték az anyádat? Nos, az én anyám tényleg kurva volt. Pénelopénak hívták, és tizenöt évesen szült engem. Szerencsére ő és a ma-dámja nagyon jóban voltak, különben nem maradhattunk volna ott. A bordélyban csak a lánygyerekeket tartották, nyilvánvaló okokból. Kiskoromban fogalmam sem volt róla, hogy valami furcsa helyen élek. A nőcskék dédelgettek, és mindenféle házimunkát végeztem. Aztán amikor felserdültem, a madám, akit Lucille-nak hívtak, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem folytatni a családi mesterséget. A különlegesebb hajlamú férfi vendégek már felfigyeltek rám, mert csinos legényke voltam. De mire a madám megkörnyékezett ezzel az ajánlattal, én már tudtam, hogy nem akarok ilyesmit csinálni. A koldulás akkoriban bevett szakma volt London-szerte. A tolvajlás ugyancsak, ezért lopni kezdtem, hogy megéljek. Aztán amikor tizenhét lettem, az anyám meghalt szifiliszben. Harminchárom évesen. Kicsit elsápadtam attól, amit hallottam, de nem akartam, hogy abbahagyja. – Folytasd csak. – Lucille két héttel később közölte, hogy fel is út, le is út. Nem termelek elég jövedelmet. Nem mondhatom, hogy gonosz volt, inkább csak gyakorlatias. Ha egy lányt tesz be a szobámba, az háromszor annyit hoz. Újra felajánlotta a régi lehetőséget – menjek az utcára, vagy maradjak és szolgáljam ki a kuncsaftokat. De tett még egy szívességet. Ismert néhány előkelő hölgyet, akiknek beszélt rólam, és felkeltettem az érdeklődésüket. Ha gondolom, nekik is eladhatom magam a férfiak helyett. És így is tettem. A házbeli lányok elkezdtek kitanítani, és hamar kiderült, hogy van némi érzékem a dologhoz. Lucille jó reklámot csinált nekem, és hamarosan egész kis kékvérű törzsvendégköröm lett. Egyikük a végén még az életemet is megmentette. Mert a lopást azért folytattam, ugyebár. Egy szerencsétlen napon épp egy rendőr orra előtt csentem el egy tárcát, és mire egyet pislantottam, már a kezemen is volt a bilincs, és ott álltam London egyik legkegyetlenebb vérbírója előtt. Az egyik kuncsaftom tudomást szerzett szorult helyzetemről, és megszánt. Némi természetbeni juttatással meggyőzte a bírót arról, hogy inkább küldjenek el valamelyik új fegyencgyarmatra. Három hét múlva hatvankét másik szerencsétlen flótással együtt behajóztak Új-Dél-Walesbe. A tekintete elfelhőződött, és révetegen simított végig a haján. – Az utazásról nem mesélek. Elég, ha annyit mondok, hogy túlment minden szenvedésen, amit ember csak elviselhet. A gyarmatokon pedig szó szerint halálra dolgoztattak bennünket. Volt három fickó, akivel összebarátkoztam – Timothy, Charles és Ian. Néhány hónap múltán Iannek sikerült megszöknie. Aztán vagy egy év múlva visszajött. – Miért ment vissza? – kérdeztem. – Nem büntették meg a szökésért? Bones felmordult. – Akarták, de neki már nem volt félnivalója. A mezőn voltunk és marhákat öltünk le, amikor rajtunk ütöttek az őslakosok. Az összes őrt és rabot lemészárolták, kivéve Timothyt,

49

Charlest és engem. És ekkor megjelent Ian, de már egészen más volt. Vámpír lett belőle, és még azon az éjszakán engem is átváltoztatott. Charlest és Timothyt is átváltoztatta két másik vámpír. Mindhárman átalakultunk, pedig csak egyikünk akarta. Timothy elfogadta Ian ajánlatát, Charles meg én nem. Ian mégis átváltoztatott minket, mondván, hogy később még hálásak leszünk neki érte. Néhány évig a bennszülöttekkel maradtunk, aztán elhatároztuk, hogy visszatérünk Angliába. Majdnem húsz évünkbe került, mire csakugyan oda jutottunk. Elhallgatott, és lehunyta a szemét. A történet közben előrehajoltam, és lenyűgözve figyeltem. Teljesen igaza volt: a történet nem szép, és csakugyan fogalmam sem lehetett róla, min ment keresztül. – Te jössz – nyitotta ki a szemét, és pillantását a szemembe fúrta. – Mondd el, mi lett azzal a sráccal, aki bántott. – Te jó ég, Bones, nem akarok erről beszélni – húztam össze magam védekezően. – Olyan megalázó. A sötét pillantás nem tágított. – Én épp most meséltem el neked, hogy tolvaj, koldus és fiúkurva voltam. Szerinted tisztességes, hogy te meg erre az egyszerű kérdésre nem válaszolsz? Ilyen értelemben igaza volt. Vállat vontam, erőt vettem magamon, és tömören összefoglaltam: – Mindennapos sztori. Fiú és lány találkozik, a lány naiv és ostoba, a fiú kihasználja a lányt, és aztán lelép. Felvonta a szemöldökét, és várt. Az égnek emeltem a kezem. – Hát, jó. Részleteket is akarsz? Azt hittem, hogy tényleg fontos vagyok neki. Ő persze ezt mondta, én meg bevettem. Kétszer randiztunk, és a harmadik alkalommal azt mondta, hogy haza kell ugrania még valamiért, mielőtt elmegyünk a dizsibe. Aztán felvitt hozzájuk, elkezdett csókolgatni, meg kezdte nyomni a szokásos szöveget, hogy milyen sokat jelentek ne– ki… – A kezem ökölbe szorult. – Én mondtam neki, hogy még túl korai. Várjunk egy kicsit, ismerjük meg egymást jobban, mert nekem ez az első. Ő nem hallgatott rám. Meg kellett volna ütnöm, vagy lelöknöm magamról. De… – Lesütöttem a szemem. – Boldoggá akartam tenni. Mert tényleg kedveltem. Úgyhogy amikor nem hagyta abba, csak megmerevedtem, és próbáltam nem mozogni. Ha nem mozgok, nem fáj annyira… Istenem, mindjárt sírva fakadok. Pislogni kezdtem, és szaporán szedtem a levegőt, hogy leküzdjem az emléket. – Ennyi. Egyetlen nyomorúságos alkalom, és aztán nem hívott többé. Először aggódtam, hogy valami történt vele – nevettem keserűen. – A következő hétvégén egy másik lánnyal csókolózott a diszkóban, ahová menni akartunk. Azt mondta, hogy sosem szeretett igazán, és menjek haza, takarodó van. Azon az éjszakán öltem meg az első vámpíromat. Amiért kihasználtak. Olyan feldúlt voltam, hogy vagy halni, vagy ölni akartam. Ha valaki ki akarja harapni a torkomat, az egyik a két lehetőség közül biztosan bejön. Bones ezúttal mellőzte szokásos gunyoros vigyorait. Amikor megint képes voltam a szemébe nézni, nem volt az arcán sem megvetés, sem ítélkezés. Valami megmagyarázhatatlan volt a tekintetében, ahogy összekapcsolódott a pillantásunk. A trailer hirtelen zökkenése törte meg a varázst. Megálltunk. Bones felpattant, és a kocsi hátuljába indult. – Már majdnem ott vagyunk, de még dolgunk van. Tartsd nekem azt a zsákot, Cicuska. Visszatért a szokásos modora. Az előbbi pillanat hatása alatt követtem a kocsi hátuljába. Bones kicsomagolta Sergiót a nejlonból, mintha csak karácsonyi ajándékot bontogatna. Nálam egy konyhaméretű zsák volt, és fogalmam sem volt, mi a terve. Hamarosan kiderült. Egy kézmozdulattal lecsavarta Sergio fejét, mintha kóláskupak lenne. Csúnya roppanás hallatszott, s a kobak a zsákba került. – Vidd te – nyomtam a kezébe. – Ez a fejecske ötvenezer dollárt ér. Biztosan nem akarod fogni egy kicsit? – vigyorgott

50

gúnyosan. A régi jó Bones. – Nem, kösz. – Vannak dolgok, amiket nem lehet megfizetni. A kocsi hátulja nyikorogva lenyílt, és Ted jelent meg a lámpafényben. – Megjöttünk, haver. Remélem, kellemes utatok volt – kacsingatott ránk. Rögtön védekezni kezdtem. – Beszélgettünk. Ted elvigyorodott, és Bones is elfojtott egy mosolyt. – Ugyan már, cimbi. Mennyit is mentünk, ötven percet? Az semmire sem elég. Elnevették magukat. Én nem találtam ebben semmi vicceset. – Készen vagytok? Bones elkomolyodva rázta meg a fejét. – Maradj még a trailerben egy percig. Valamit el kell intéznem. – Mit? – Aki kíváncsi, hamar megöregszik, de én inkább információt akartam. – Üzlet. Le kell szállítanom egy fejet, és azt akarom, hogy te kimaradj ebből. Minél kevesebben tudnak rólad, annál jobb. Ebben volt valami. Leültem a trailer hátuljára, lógáztam a lábamat, és újra szemügyre vettem a kezem. A seb tökéletesen begyógyult, s a bőr forradásnyom nélkül zárult össze. A vámpírok és az emberek nagyon mások, de sokban különböznek még a magamfajta félvérektől is. Még csak nem is tartozunk egy fajhoz. Akkor miért mondtam el Bonesnak azt, amit soha senki másnak? Anyám például nem tudott a Danny-féle esetről. Nem értette volna meg. Sok mindent nem értett velem kapcsolatban. Az igazat megvallva több dolgot titkoltam el előle, mint amennyit elmondtam neki, Bonesnak valamilyen oknál fogva mégis mindent kitálaltam. Miután vagy harminc percig tűnődtem ezen, és a lakkot hántogattam a körmeimről, Bones visszatért. Bepattant a trailerbe, előszedte a motorját, és fél kézzel letolta a földre. – Ugorj fel, kicsim. Végeztünk. – És mi lesz a kocsival? Meg a hullával? Fölmásztam mögé, és átfogtam a derekát. Nyugtalanító volt ilyen szorosan hozzátapadni, de az aszfaltot sem akartam felnyalni. Nekem legalább adott sisakot – neki nem kellett. Ez az egyik előnye annak, ha valaki halott. – Ted majd elviszi a kocsit. Van egy bontója, ebből él. Még nem mondtam? Nem, nem mondta, de nem számított. – És a hulla? Elindultunk, és még szorosabban kellett fognom a derekát, nehogy lerepüljek. – Azt is elintézi. Annál kevesebb a mi dolgunk. Ted okos srác, tudja tartani a száját, és nem üti az orrát más dolgába. Miatta ne aggódj. – Nem aggódom – üvöltöttem bele a szélbe. Fáradt voltam. Hosszú éjszaka állt mögöttünk. Két óra alatt értünk vissza a barlanghoz, már elmúlt hajnali három. Az én kocsim körülbelül negyedmérföldnyire a bejárattól parkolt, mint máskor, mert közelebb nem tudtam vele menni. Bones megállt a kisteherautónál, és én azonnal leugrottam a motorról, amint megállt. Mindig is idegesítettek a motorok. Nem biztonságosak. A vámpírokat persze nem riasztja el a törött végtagok és az aszfalton lenyúzódó bőr lehetősége. Sietségem másik oka egyszerű volt – minél hamarabb minél távolabbra kerülni Bonestól. Mielőtt megint úrrá lenne rajtam az elmezavar. – Máris mész, kicsim? Fiatal még az éjszaka. Csillogó szemmel, pajkos mosollyal nézett. Előkotortam kulcsaimat a rejtekhely szikla alól, és elcsigázottan bemásztam a vezetőülésbe. – Neked lehet, hogy az, de én megyek haza. Keress magadnak egy jó kis nyakat, amit

51

szívogathatsz. Cseppet sem zavartatta magát. Leszállt a motorról. – Így akarsz hazamenni, talpig véresen? Anyád halálra rémülne. Gyere be, és öltözz át. Ígérem, nem fogok leskelődni – mondta túljátszott kacsintással, amitől kénytelen voltam elmosolyodni. – Majd átöltözöm egy benzinkútnál, vagy ilyesmi. Különben is most, hogy ezzel a munkával megvagyunk, mikor kell megint jönnöm? Kapok egy kis pihenőt? Reménykedtem egy kis szünetben, nemcsak az edzéseket, de a találkozásainkat illetően is. Nem ártana rendet tenni a fejemben, és némi magány sokat segítene ebben. – Sajnos holnap este megint bevetés, Cicuska. Aztán elrepülök Chicagóba, hogy meglátogassam az én Hennessey barátomat. Egy kis szerencsével csütörtökre visszajövök, mert pénteken megint munka van… – Értem – feleltem undorral. – De azt ne felejtsd el, hogy jövő héten kezdődik a félév a főiskolán, úgyhogy adnod kell egy kis szabadidőt. A megállapodás, az megállapodás, de már nagyon régen várom, hogy végre lediplomázzak. – Ez csak természetes, kicsim. Töltsd csak tele a fejed egy csomó okossággal, amit soha nem fogsz használni a való életben. De ne feledd, hogy a halottak nem tudnak vizsgázni, úgyhogy ne hanyagold el az edzéseket sem. De ne izgulj, megoldjuk. Ja, és tessék. .. Bones széles, átlátszatlan zacskót szedett elő a dzsekijéből, ami meglehetősen tömöttnek tűnt. Kotorászni kezdett benne, aztán előhúzott belőle egy köteg zöld valamit, és felém nyújtotta. – A részed. Mi? Elképedve, vagy inkább növekvő gyanakvással meredtem a kezében tartott százaskötegre. – Mi ez? Megcsóválta a fejét. – Te aztán nehéz eset vagy! Még pénzt sem lehet neked adni úgy, hogy ne vitatkozz. Ez, szivi, Sergio fejpénzének húsz százaléka. Amiért segítettél neki elveszíteni azt a fejet. Mivel amúgy sem fizetek adót, inkább neked adom, ami nekik járna. Halál plusz áfa. Kéz a kézben. Lebénulva meredtem a pénzre. Ennyit hathavi pincérnősködéssel vagy cseresznyeszedéssel sem kerestem volna meg. És én még a benzinpénzen aggódtam! Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan a kesztyűtartóba gyömöszöltem a bankókat. – Khm, köszönöm. – Mit szokás ilyenkor mondani? – Megérdemelted – vigyorgott. – Magad is nagyobb összeghez jutottál. Nem akarsz kiköltözni ebből a barlangból? Bones somolygott. – Azt hitted, azért lakom itt, mert jobbra nem futja? Látható derültsége védekezésre késztetett. – Mi másért laknál? Nem egy Hilton. Lopod az áramot, és jeges patakban mosdasz. Nem gondoltam, hogy csak azért csinálod, mert szereted, ha a testrészeid minél kisebbre húzódnak össze. Ezt már nem állta meg nevetés nélkül. – így aggódsz a függelékeimért? Biztosíthatlak, hogy teljesen rendben vannak. Persze ha nem hiszel a szavamnak, bármikor meggyőződhetsz róla a… – Eszedbe se jusson. Abbahagyta a nevetést, de a szeme még mindig csillogott. – Már megtörtént, de visszatérve a kérdésedhez, azért maradok itt, mert biztonságos. Egy mérföldről meghallom, ha valaki erre jön, és ismerem a vidéket, mint a tenyeremet. Nehéz lenne itt bárkinek is csapdába csalnia. Amellett csendes is. Egy átlagos házban rengeteg a háttérzaj. Különben pedig egy barátomtól kaptam, úgyhogy mindig elnézek ide, ha Ohióban

52

vagyok, hogy minden rendben van-e. Megígértem neki. – Egy barátodtól kaptad a barlangot? Hogyan lehet odaadni egy barlangot? – Az ő emberei találták több száz évvel ezelőtt, úgyhogy az övék, mivel más nem tud róla. Valaha a mingók használták téli szállásként. Ők az irokézek egyik altörzse voltak, és az utolsók itt, az államban az 1831-es indiánrendelet életbelépése után. Tanacharisson a cimborám volt, és úgy döntött, hogy nem vonul rezervátumba. Miután a törzse többi tagját erőszakkal elvitték, ebben a barlangban rejtőzött el. Múlt az idő, és ő végignézte a népe és a kultúrája visszafordíthatatlan pusztulását, aztán úgy döntött, hogy elege van. Harci díszbe öltözött, és öngyilkos ostromra indult Meigs-erőd ellen. De mielőtt elment, megkért, hogy vigyázzak az otthonára. Gondoskodjak róla, hogy senki se jöjjön ide. Az ősei csontjai nyugszanak a hátsó folyosókban. Nem akarta, hogy a fehérek megszentségtelenítsék. – Milyen rettenetes – suttogtam, és elképzeltem a magányosan harcba induló indiánt, aki mellől elmúlt minden, ami valaha kedves volt neki. Az arcomat tanulmányozta. – Önként döntött így. Semmi más nem maradt neki, csak az, hogy ő válassza meg a halála módját, és a mingók nagyon büszke emberek. Neki ez jó halál volt. Méltó a népe örökségéhez. – Meglehet. De amikor már csak a halál marad, az szomorú, bárhogy is nézed. Késő van, Bones, indulok. Megfogta a karomat, és elkomorodott az arca. – Ami pedig a korábbiakat illeti, azt akarom, hogy tudd: nem te tehetsz róla. Az ilyen fickók ugyanezt csinálják minden lánnyal. Biztos, hogy így jártak sokan előtted is, és utánad is. – Tapasztalatból beszélsz? Ez csak úgy kicsúszott a számon. Bones elengedte a karomat, hátrébb lépett, és újabb kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. – Nem, távolról sem. Én sosem bántam így egyetlen nővel sem, és főleg nem egy szűzzel. Mint már említettem, nem kell embernek lenni ahhoz, hogy bizonyos dolgok méltóságunkon aluliak legyenek. Erre nem tudtam mit felelni, úgyhogy a gázra léptem és elporzottam.

53

Nyolc Másnap reggel rádöbbentem, hogy van pár szabad órám és némi elkölteni való pénzem. Ez a kombináció teljességgel szokatlan volt a számomra. A gondolattól felvillanyozva felszaladtam az emeletre, hogy lezuhanyozzam és felöltözzem. Újabban kizárólag zuhanyozni voltam hajlandó, mert a fürdő túl veszélyesnek bizonyult. Kellemes látogatást tettem a plázában, s mikor az órámra néztem, meglepődtem, hogy már elmúlt hat. Hogy repül az idő, amikor nem gyilkolok éppen! Már késő volt ahhoz, hogy hazamenjek és mondjak valamit anyámnak, úgyhogy inkább felhívtam. Megint csak hazudtam neki: azt mondtam, hogy összefutottam egy barátnőmmel, megnézünk egy filmet, aztán beülünk valahová. Reménykedtem, hogy bármi lesz is, a mai éjszaka nem nyúlik túl hosszúra. Jó lenne kivételesen egyszer otthon tölteni egy hétvégi estét. Bár sietve, ám így is késve érkeztem, s kipattantam a kocsiból a jól ismert sziklánál. Paranoid módon magammal vittem a zacskóimat. Amilyen az én szerencsém, még itt, az isten háta mögött is feltörheti valaki az autómat, hogy elvigye friss szerzeményeimet. Mire odaértem a bejárathoz, majdnem kifogytam a szuszból. Bones morcosan várt odabent. – Látom, szórakoztál egy kicsit. De mivel úgy sejtem, hogy azokban a zacskókban minden az enyém, megbocsátok. Legalább nem kell megkérdeznem, hol jártál. Hoppá. Hirtelen rádöbbentem, hogy betoppanni egy rakás holmival, amit az ő pénzén vettem, miközben neki semmit sem hozok – ez némiképp tapintatlannak tűnhet. Ballépésemet palástolandó, megbántottan vállat vontam. – Ami azt illeti, tényleg hoztam neked valamit. Tessék. Hogy… ne fájjanak az izmaid. Odaadtam neki a masszírozógépet, amit a nagyapámnak vettem, s csak megkésve döbbentem rá a gesztus ostobaságára. A vámpíroknak nincsenek izomfájdalmaik. Érdeklődve forgatta a dobozt. – Hmmm, hmmm. Öt sebesség. Melegítés és masszázs. Mélyre ható rezgések. Ez biztosan nem a tiéd? –A sötét szemöldök jelentőségteljesen fölszaladt. Visszavettem tőle a csomagot. – Ha nem kell, csak mondd meg. Nem szükséges gorombáskodni. Bones rám meredt. – Tartsd csak meg, és add oda a nagyapádnak, ahogy akartad. Csapnivaló hazudozó vagy. Még jó, hogy eddig nem buktál le. Gyilkos pillantással méregettem. – Rátérhetnénk az üzletre? Mint például arra, hogyan lesz a mai este? – Ja, hogy az… – Beljebb mentünk a barlangba. – A pasi több mint kétszáz éves, természetes barna hajjal, de rendszeresen változtatja a hajszínét, akcentussal beszél, és nagyon gyors a harcban. Jó hír viszont, hogy magadon tarthatod a bugyit. Csak rád néz, és elolvad. Van kérdés? – Mi a neve? – Valószínűleg kitalál majd egyet, ahogy a vámpírok általában, de igaziból Crispin. Szólj, ha kész vagy. Megyek tévézni. Bones otthagyott sziklaöltözőmben, én pedig végigtúrtam a tucatnyi ruhát, amíg nem találtam egy nyakpántos darabot, ami a térdemet súrolta. Ez is nagyon testhez álló volt, de legalább nem lógott ki belőle a fél fenekem és a mellem. Egy órával és sok hajsütéssel, sminkeléssel később készen álltam. Bones a viharvert fotelben hevert, és a Tárgyalótermet nézte. Imádta ezt a csatornát. Valahogy zavaró volt látni, hogy egy bűnöző ennyire kedveli ezt a programot. Kedvenc megjegyzése az volt, hogy az áldozatoknak feleannyi joguk van, mint a bűnözőknek.

54

– Nem szívesen zavarlak meg, de kész vagyok. Tudod, dolgunk van. Kissé bosszúsan pillantott fel. – Épp a legjobb résznél tartanak. Mindjárt kihirdetik az ítéletet. – Szentséges ég! Egy gyilkosság bírósági ítéletével törődsz, amikor éppen el akarsz követni egyet? Nem találod ezt némileg komikusnak? Hirtelen előttem termett, egy csörgőkígyó fürgeségével. – De igen, kicsim. Induljunk. – Nem külön megyünk? – Nehogy kiderüljön, hogy együtt vagyunk. Megrázta a fejét. – Sosem találnál oda egyedül. Ez másfajta klub, különleges. Gyere, ne várassuk az úri közönséget. Másfajta klub. Ez igencsak enyhe kifejezésnek bizonyult. Távol esett a főúttól, kanyargós, elhagyatottnak tűnő kis mellékút mellett, egy hangszigetelt egykori raktárépületben. Külső szemlélő egyszerű ipari csarnoknak hihette. A parkoló hátul volt, egyetlen keskeny bekötőúttal a természetes kaput alkotó fák között. – Mi ez a hely? Kiguvadt a szemem, amikor odaértünk az ajtóhoz. Sorban álltak a bejutni vágyók. Bones egyszerűen elment mellettük, maga után húzva engem, egészen a bejáratnál álló nőig, aki a beengedő ember lehetett. Magas, vállas teremtés volt, és akár szép is lehetett volna, ha arca nem hordoz némileg férfias jegyeket. – Trixie, hiányoztál! – üdvözölte Bones. A nőnek le kellett hajolnia, hogy viszonozza a puszit. – Rég nem láttalak, Bones. Úgy hallottam, elköltöztél. Bones elvigyorodott, a nő ugyancsak, s kivillantak arany metszőfogai. Szépen vagyunk. – Ne higgy el mindent, amit hallasz. Így indul a pletyka. Besuttyantunk az ajtón az odabent tolongó vendégek sűrűjébe. Sötét volt, s tompított fények villogtak a mennyezeten. Azonnal tudtam, miféle klub ez. Vámpírok nyüzsögtek mindenütt. – Ez meg mi a fene? Suttogni próbáltam, hisz itt mindenkinek túl jó a hallása. Bones csak legyintett. – Ez, szivi, egy vámpírklub. Még neve sincs igazán, bár a helybéliek Marónak hívják. Mindenféle alak jár ide, hogy kényelmesen elvegyülhessen, és ne kelljen titkolnia igazi valóját. Ott, a pultnál van pár szellem is. Pillantásom követte a mozdulatát. Itt görbüljek meg, ha nem három átlátszó pasi üldögélt (már amennyire ez lehetséges) a bárszékeken. A nem emberi vendégek felől sugárzó energiába beleremegett a testem. – Istenem… Mennyien vannak… Mert sokan voltak. Több százan. – Nem is tudtam, hogy ennyi vámpír van a világon. .. – hüledeztem. – Cicuska – magyarázta Bones türelmesen. – A népességnek kábé öt százaléka élőhalott. Ott vagyunk minden államban, minden országban, és már nagyon régóta. Persze tény és való, hogy egyes helyeken több van belőlünk. Ohio történetesen épp egy ilyen hely. Már mondtam, hogy itt vékonyabb a normálist a paranormálistól elválasztó réteg, ezért az egész környék enyhe töltést ad le. A fiatalok imádják. Élénkítő hatású. – Azt akarod mondani, hogy az államom egy… vámpírgyűjtő hely? Bólintás. – De ne érezd magad túl szerencsétlennek. Tucatnyi ilyen hely van világszerte. Valami elment mellettem, és én nyújtogatni kezdtem a nyakamat, hogy lássam, ki vagy mi volt az. – Ez meg mi volt? – tapasztottam a szám a fülére, hogy hallja a suttogásom. Az

55

élőhalottak igencsak zajosan vigadtak. – Mi? – nézett arra, amerre én. – Az – mondtam türelmetlenül. – Az az… izé. Azt látom, hogy nem vámpír, de nem is ember. Mi az? –Az izé hímnemű volt, bár ebben nem lehettem biztos. – Ja, ő. Ghoul. Halottevő. Mint az Élőhalottak éjszakájában, csak nem járnak olyan viccesen és nem olyan csúnyák. Összeszorult a gyomrom. – Ott – mutatott Bones egy üres helyet a pultnál, a szellemek mellett – vagy talán politikailag korrektebb lenne életileg kihívottnak nevezni őket? –, várj ott, igyál valamit. Nemsokára felbukkan az embered. – Megőrültél? – Agyamban csak úgy hemzsegtek az ellenérvek. – Ez a hely tele van szörnyetegekkel! Semmi kedvem előételként végezni! Bones felkacagott. – Bízz bennem, Cicuska. Láttad azt a sok normál embert, aki mind be akar jutni? Mondtam már, hogy ez különleges hely. Leginkább vámpírok meg a ghoulok járnak ide, de emberek is. Ez adja a varázsát. Azok az emberek, akik bejuthatnak, válogatott társaság, különben nem is tudhatnának az egészről. Azért jönnek, hogy élőhalottakkal bulizzanak, esetleg kiszívassanak „egy kicsit a vérükből. Hidd el, hogy vannak olyanok, akiket ez indít be. Drakulásdi. De szigorú szabályok vannak. Az erőszak tilos, és csak az önként vállalkozókat lehet szipolyozni. Jobb, mint az emberi diszkók. Ezzel eltűnt a tömegben, nem hagyva nekem más választást, mint hogy letelepedjek, és áldozatomat várjam. Vajon hogyan fogom megismerni? Olyan volt az egész, mint egy Vámpírok báljába oltott Studio 54. A pultos vámpír megkérdezte, mit óhajtok. – Elmenni – csattantam fel, de aztán megbántam. –Bocsánat… Van gin-tonikja? Tudja… Olyan normál embernek való. – Más se hiányzott volna, mint egy vámpírspriccer vagy egy különleges Bloody Mary… A pultos nevetett, kimutatva szabályos fogsorát. – Először van itt, szépségem? Ne izguljon, teljesen biztonságos. Hacsak persze el nem megy valakivel. Onnantól a saját felelőssége. Milyen megnyugtató. Miután biztosított, hogy az italom semmi mást nem tartalmaz normál ginen és torukon kívül – az eredeti üvegeket is megmutatta –, úgy döntöttem le, mintha varázsital lenne, amitől eltűnik ez az egész lidérces hely. Nagyon finom volt, sokkal jobb, mint amit valaha is ittam. A Logan nevű pultos elmosolyodott, amikor ezt megmondtam neki, és közölte, hogy száz év gyakorlat azért nem múlik el nyomtalanul. – Maga száz éve pultos? – meredtem rá. – Te jó ég, de miért? Vállat vont. – Szeretem ezt a melót. Mindig új emberekkel találkozom, sokan beszélgetnek velem, és nem kell gondolkodnom. Hány munkáról lehet még ugyanezt elmondani? Tényleg, hányról? Az enyémről biztosan nem. – És ön mivel foglalkozik, hölgyem? – érdeklődött udvariasan. Vámpírokat ölök. – Ööö, tanulok. Főiskolás vagyok. Ideges lettem. Itt ülök, és kedélyesen társalgók egy vámpírral egy klub közepén, ami tele van istentelen teremtményekkel. Hol siklott félre az életem? – Ó, főiskola… Tanulj keményen, ez a siker kulcsa. – Ezzel rám mosolygott és elfordult, hogy kiszolgáljon egy ghoult. Nem semmi. – Hello, szép kislány! Hátrafordultam, és két barátságosan vigyorgó, fiatal srácot pillantottam meg. A kinézetükből és a pulzusukból látszott, hogy emberek. Micsoda megkönnyebbülés.

56

– Hello, mi a pálya? – Úgy éreztem magam, mint amikor valaki egy idegen országban a honfitársaival találkozik. Örültem, hogy végre normális vérkeringéssel rendelkező egyéneket látok. Odaálltak a székem mellé. – Mi a neved? Ő Martin… – mutatott a fiú a másik barna hajú, kisfiús mosolyú srácra –, én pedig Ralphie. – Cat vagyok – ráztam velük kezet mosolyogva. Érdeklődéssel méregették a poharamat. – Mi az, amit iszol? – Gin-tonik. Ralphie körülbelül olyan magas lehetett, mint én, és megnyerő volt a mosolya. – Még egy gint a hölgynek! – intett Logannek, aki bólintott és töltött. – Köszönöm, srácok, de… várok valakit. – Bármennyire örültem is a saját fajtámnak, várt a munka, és ők hátráltatták volna terveimet. Színpadiasan feljajdultak. – Na, csak egy italt! Mi, hús-vér emberek tartsunk össze! Ez annyira egybevágott az én érzéseimmel, hogy elmosolyodtam. – Na jó, egy ital, de semmi több, oké? Amúgy mit kerestek itt? – Korombelinek tűntek, és nagyon is ártatlannak. – Hát, szeretjük ezt a helyet, olyan izgi – billegtette a fejét madár módra Martin, miközben Ralphie újabb italt rendelt. – Elég izgi ahhoz, hogy akár halálos is legyen – figyelmeztettem őket. Martin elejtette a tárcáját, amikor a ginem árát guberálta, és én segítettem neki felszedni. Olyan kis naivnak tűntek. Ralphie nevetgélve tolta oda az italomat. – Tessék. Ne mondd, hogy te nem ezért vagy itt. – Ezt inkább hagyjuk – morogtam, inkább magamnak, mint nekik. Rájuk emeltem a poharat. – Köszi. És most menjetek. – Nem is iszod meg? – kérdezte Ralphie, szinte gyermeki csalódottsággal. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, amikor ismerős hang csattant fel: – Kopjatok le, srácok! Bones magasodott fenyegetően föléjük, és a fiúk ijedt tekintettel elsomfordáltak. Bones félretolta a szomszéd szék birtokosát, és leült mellém. A fickó szó nélkül eltűnt. Gondolom, ez nem volt szokatlan esemény itt. – Mi a fenét keresel itt? Mi van, ha épp most jön? – sziszegtem, és próbáltam nem ránézni, hátha valaki figyel minket. Csak nevetett azon a dühítő hangján, és a kezét nyújtotta. – Hadd mutatkozzam be. Crispin vagyok. Nem nyúltam a kezéhez, csak dühösen morogtam a szám sarkából: – Ez nem vicces. – Nem fogadod el a kezem? Elég modortalanság. Anyukád nem tanított meg az illemre? – Befejeznéd? – Most már nagyon mérges voltam. – Ne szórakozz már! Nekem itt dolgom van! Lehet, hogy az igazi Crispin már itt van, és elriasztod! Hát nincs egy cseppnyi józan eszed? – Néha olyan szemtelen, hogy az már önnön rovására megy. – Én halálosan komoly vagyok, kicsim. Tényleg Crispin a nevem. Crispin Philip Arthur Russell III. Á vége csak anyám kitalációja, mivel fogalma sem volt, ki az apám. De úgy gondolta, hogy a sorszám olyan méltóságteljes. Szegény jó asszony, sosem akart szembenézni a valósággal. Kezdett az a kellemetlen érzésem támadni, hogy nem viccel. – Te vagy Crispin? Te? De hát a neved… – Már megmondtam – szólt közbe. – A legtöbb vámpír megváltoztatja a nevét is, amikor átváltozik. A Crispin az emberi nevem volt. Már nem nagyon használom, ő már halott. Amikor Ian átváltoztatott, a bennszülöttek temetőjében földelt el, amíg újra nem éledtem.

57

Évszázadok óta oda temették a halottaikat, ugyanarra a helyre, és nem is túl mélyre. Amikor vámpírként először kinyitottam a szemem, nem láttam mást magam körül, csak csontokat. És akkor rájöttem, hogy mi vagyok: csontból lettem, csonttá lettem azon az éjszakán. Riasztó volt a kép, de én nem tágítottam. – Akkor miféle játék ez? Azt akarod, hogy öljelek meg? Elnevette magát. – Dehogyis! Igazából te tehetsz az egészről. – Hogy én tehetek? Hogyan lehetne nekem bármi közöm is ehhez a… – Körülnéztem és nem jutott eszembe a megfelelő szó. – Tegnap mondtad, amikor az életedről siránkoztál, hogy sosem voltál még csak úgy szórakozni, táncolni. Itt megteheted, kicsim. Ma éjjel csak iszunk és táncolunk, és senkit sem kell megölnöd. Védd úgy, hogy kimenőd van. Te Cat leszel, én meg Crispin, és száraz szájjal meg sajgó golyókkal küldhetsz haza, mintha azelőtt nem ismertük volna egymást. – Ez az egész arra ment ki, hogy randizzak veled? –Homlokráncolva ittam bele a ginbe, amit a két sráctól kaptam. Bones szeme ragyogott a félhomályban, és ajka kunkori, szemtelen mosolyra húzódott. – Hagytam, hogy rajtad maradjon a bugyid, nem? Képtelen vagy értékelni az apró gesztusokat. Gyere, szivi, igyál, aztán táncoljunk. Ígérem, hogy tökéletes úriember leszek. Hacsak nem akarod az ellenkezőjét. Leraktam a poharat a pultra. – Bocs, Crispin, de nem táncolok. Sajnos nem volt alkalmam megtanulni. Tudod, nem volt társasági életem, meg hasonlók. A szemöldöke majdnem a hajáig szaladt. – Még sosem táncoltál? A defloreálód még csak meg sem forgatott? Szemét alak. Danny emléke megint belém sajdult. – Nem. Nem táncolok. Kimért pillantást vetett rám. – Dehogynem. Úgyszólván felrángatott, ügyet sem vetve tiltakozásomra és erőtlen szabadulási kísérleteimre. Mikor már az élő és halott mulatózok sűrűjében voltunk, megpördített, hogy háttal legyek neki. Egyik karját a derekam köré fonta, a másikkal szorította a kezem. Teste az enyémhez simult, csípője az enyémhez nyomódott. – Megesküszöm, hogy ha bármivel is próbálkozol. .. – Szavaim belevesztek a dübörgő zenébe. – Nyugi, nem harapok – nevetett a saját viccén, aztán ringatózni kezdett a zene ütemére. Csípője és válla hozzám súrlódott. – Gyere, nem nehéz. Mozogj úgy, ahogy én. Lassan kezdem. Más lehetőségem nem lévén azon kívül, hogy bután ácsorogjak ott, utánozni kezdtem a mozdulatait. A lüktető ritmus mintha dróton rángatta volna az idegvégződéseimet, és nemsokára már önállóan mozogtam. Igaza volt: könnyen ment. És őrülten szexi volt. Sejteni kezdtem, hogyan érezheti magát a kígyó, amikor akaratlanul is tekergőzni kezd bűvölője furulyaszavára. Bones szembefordított magával, de a kezemet nem engedte el, mintha félne, hogy elmenekülök. Nem kellett volna aggódnia. Furcsa módon kezdtem jól érezni magam. A fények és hangok összemosódtak. A hozzánk súrlódó testek kollektív energiájától szinte megrészegültem. Bódító érzés volt hagyni a testemet kedve szerint mozogni, a ritmusra. Felemeltem a karom, és hátrahajtottam a fejem. Teljesen átadtam magam az érzésnek. Bones a derekamra csúsztatta a kezét, lazán tartott, és dévaj gondolat futott át rajtam. Megzsarolt, megvert, és hihetetlenül kemény edzésekre kényszerített. Itt az ideje a jól megérdemelt visszavágásnak. Megfogtam a bordáit – láttam, hogy tágra nyílik a szeme –, és közelebb húztam, amíg a

58

testünk össze nem ért, és a mellem hozzá nem súrlódott. Aztán lassú csípőmozdulatot tettem, ahogy más táncosoktól láttam. A szorítása megerősödött a derekamon, és magához rántott. A másik kezével hátra akarta húzni a fejem, és én sejtelmesen rámosolyogtam. – Igazad volt, tényleg könnyű. És gyorsan tanulok. A testem még mindig incselkedve simult az övéhez. Ez nem volt jellemző rám, de mintha megszállt volna valami. Korábbi aggodalmaim távoli emlékké halványultak. A fények alatt mély árkok rajzolódtak ki Bones arcán, kiemelve vonásait. A tekintetéből sugárzó forróságnak menekülésre kellett volna sarkallnia, de inkább csábított. – Játszol a tűzzel, Cicuska? Szája az arcomhoz ért, amikor belesuttogott a fülembe. Ajka hűvös volt, de nem hideg. Az érzékeim egészen megzavarodtak. Önkéntelenül kinyújtottam a nyelvem, és hosszan megnyaltam a nyakát. Egész testében megborzongott. Olyan szorosan simult hozzám, hogy szinte belém olvadt, és a hajamnál fogva hátrahúzta a fejem, amíg a tekintetünk össze nem kapcsolódott. Ami játéknak indult, az most nyílt hadüzenet lett, közvetlen fenyegetés. Most már mindennek következménye lesz, ez nyilvánvaló volt a pillantásából. Ettől meg kellett volna ijednem, de az agyam mintha elvesztette volna a racionális gondolkodás képességét. Ez itt egy vámpír, egy bérgyilkos, aki engem is majdnem megölt… Mégsem számított semmi más, csak a közelsége, az érintése. Megnyaltam az ajkam, és nem húzódtam vissza. Ez valóságos felhívás volt keringőre. A szája az enyémhez ért és rátapadt, gond nélkül, mert felnyögtem az első érintésétől. Olyan rég nem csókoltam meg senkit úgy igazán. Utoljára Dannyvel csókolóztam, de az a halovány kis vágy semmi sem volt a mostani izzó lángoláshoz képest. Bones nyelve megsimogatta az ajkam, mielőtt behatolt és kíméletlen érzékiséggel fürkészni kezdett. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy tudtam: érzi a pulzusomat még a számban is. Közelebb húztam, és körmeimet a hátába mélyesztettem. Bones csókja még mélyebb lett, beszívta a nyelvemet. Az egész bensőm lüktetni kezdett a vágytól. Viszonoztam a csókot, vad mohósággal faltam a nyelvét. Határozott keménységet éreztem, amikor csípőjét az enyémhez dörgölte, s a súrlódás kínzóan édes feszülést keltett az ágyékomban. Csak akkor húzódott el néha, ha valaki meglökött minket, mert már nem táncoltunk. Ilyenkor jutottam némi levegőhöz. A lábamból kiment az erő, a fejem szinte zúgott. Bones a fal felé navigált, amíg ki nem jutottunk a tánctérről. Hajam az arcomba hullt. Hátrasimította, hogy újra megcsókoljon, és ez a csók még az előbbinél is jobb volt. Mintha az egész teste ott vibrált volna a számban. Végül elhúzódott, de nem messzire. – Cicuska, döntened kell. Vagy itt maradunk és viselkedem, vagy elmegyünk, és akkor biztos… – A hangja elmélyült, és szavai a számba vesztek. – …akkor biztos, hogy nem fogok viselkedni. A szája újra az enyémre tapadt. Az önuralmam továbbra is házon kívül volt, és átöleltem a nyakát, mert nem akartam mást, csak még többet. Háta a falhoz simult, egyik keze a hajamban, a másik a hátamon, veszedelmesen alacsonyan. Ujjai a húsomba mélyedtek a ruha vékony anyagán keresztül, minden mozdulatával simogatott. Néhány újabb részegítő perc után szaggatottan a fülembe súgta: – Most dönts, szivi, mert ha sokat vacakolsz, nem bírom tovább, és kiviszlek. A terem mintha elhomályosult volna, a hangok távolian visszhangoztak a fejemben. Most semmi sem számított Boneson kívül. A teste olyan kemény és izmos volt, mint egy versenylóé, és a szája megőrjített. Minden porcikám csak őt akarta. – Bones… – kezdtem volna szavakba önteni vágyaimat. Hirtelen megfeszült a teste, és éberen nézett át a vállam fölött. – A rohadt életbe, ez meg mit keres itt?

59

Mintha megfagyott volna a karomban, az arca pedig megkeményedett, mint a kő. Zavartan próbáltam hátrapillantani. – Mi az? Ki van itt? – Hennessey.

60

Kilenc Az agyműködésem nem volt képes lépést tartani az eseményekkel. – Sergio azt mondta, hogy Chicagóban van, nem? Ott kéne lennie. Bones csúf átkokat morzsolt el félhangon, kihúzta magát, és háttal fordult az ajtónak. – Gondolod, hogy Sergio hazudott? – kérdeztem. Megrázta a fejét, mintha ki akarna józanodni. – Tartsd szemmel, szivi. Fekete haj, bajusz, keskeny szakáll, sötét bőr. Magas. Fehér ingben. Látod? Bones vállára támasztottam az állam, és nézelődni kezdtem. – Megvan. – Sergio nem hazudott – mondta sötéten Bones. – Ez azt jelenti, hogy Hennessey valamiképp tudomást szerzett az eltűnéséről. Tudta, hogy Sergio errefelé működik, ezért idejött, hogy szaglásszon. Biztosan aggasztja, mit mondhatott el Sergio annak, aki miatt eltűnt. – Bármi legyen is az ok, az a lényeg, hogy itt van. Kapjuk el. – Nem. Ez meglepett. – Nem? Miért nem? Magától az öledbe pottyant! Bones tekintete jéghideg volt, és halkan beszélt. – Mert egy alattomos rohadék, és nem akarom, hogy a közelébe kerülj. Azonnal menj haza, amint eltávolodik az ajtótól. Egyedül bánok el vele. Eléggé kitisztult az agyam ahhoz, hogy megsértődjek. – Mindig mondogatod, hogy bízzam benned, és te nem teszed meg nekem ugyanezt a szívességet? Ma bevetésre készültem, úgyhogy fel vagyok szerelkezve. Előtted is intéztem el vámpírokat, nem emlékszel? Teljesen egyedül, minden segítség nélkül. Most már ki vagyok képezve, segítségem is van, és mégis azt akarod, hogy húzzam be a farkam és meneküljek? Ne csókolj úgy, mint egy nőt, ha úgy akarsz kezelni, mint egy gyereket. Bones ideges lett. – Dehogy akarlak gyerekként kezelni. A fenébe is, egyáltalán nem erről van szó! Már mondtam, hogy Hennessey nem az a fajta fickó, aki egyszerűen csak felcsíp egy lányt, ha korog a gyomra. O más kategória, Cicuska. Nagyon súlyos alak. – Akkor fejezzük be a vitázást, és kapjuk el – jelentettem ki határozottan. – Pontosan olyan típusnak tűnik, akit a legszívesebben intézek el. Bones nem mondott semmit, de aztán lemondóan sóhajtott. – Nem tetszik nekem ez az egész, de… rendben van. Kapjuk el. Ennyit a szabad estéről. De ha bármi baj van, bármi a világon, csapj rá arra a gombra. Tervem a következő… Gyorsan felvázolta, mire gondol, aztán elvonultam, hogy leüljek annak a pultnak a közelében, ahol Hennessey volt. Egy kicsit még kába voltam, persze Bones-nak nem szóltam róla. Biztosan elbízta volna magát. Uram atyám, olyan régen nem csókolt meg senki, hogy egy kis smárolástól ennyire kibillenek az egyensúlyomból? A biztonság kedvéért inkább kólát kértem a szokásos gin-tonik helyett. Talán mégsem vagyok olyan immúnis az alkoholra, mint gondoltam. Kábé öt perc után Hennessey odasodródott hozzám. Elképesztő, milyen vonzerőt gyakorlok a vámpírokra. Pedig más csinos emberlányok is nyüzsögtek a környéken éppolyan szép vénákkal, mint az enyém. Bones egyszer azt mondta, hogy a bőrömben van valami különleges, valami fény, amitől emberi is és kicsit vámpíros is vagyok egyszerre. Azt mondta, olyan, mint valami jelzőfény. – Még sosem láttalak itt, kis vörös. Leülhetek? Hú, micsoda modor! A vámpírok általában

61

szó nélkül lenyekkentek mellém, akár akartam, akár nem. O megvárta kecses, igenlő fejmozdulatomat, csak aztán telepedett le mellém, és végigmért táskás, kék szemével. – Meghívhatlak egy italra? Udvariasságból továbbra is jeles. Színlelt sajnálkozással pillantottam rá. – Elnézést, de kísérővel vagyok. Nem szeretném megbántani. – Ó, értem. – Hátradőlt a székén, de nem mutatott hajlandóságot a távozásra. – Talán a férjeddel? A puszta gondolattól, hogy Bones a férjem lehetne, majdnem félrenyeltem az üdítőt. – Nem. Tulajdonképpen első randi. Hennessey elmosolyodott, és széttárta a kezét. – Első randevú! Az már valami, nem igaz? Vagy parfüm, vagy méreg, nincs középút. Ha szabad megkérdeznem, ez most melyik? Kissé zavart arckifejezéssel közelebb hajoltam hozzá. – Ha már így megkérdezed, azt mondanám, hogy méreg. Egy kicsit… arrogáns a srác. Nagyon el van telve magával. És én utálom ezt. Ártatlan mosoly ült az arcomon, miközben magamban remekül szórakoztam azon, hogy csúfot űzhetek abból, aki az első adandó alkalommal megöli ezt a velem szemben ülő vámpírt is. Hennessey megértően bólogatott. – Hát, igen, ez nagyon zavaró tud lenni. Mindig jobb kevesebbet beszélni magunkról, mint sokat, nem igaz? – Teljesen egyetértek. Mit mondtál, mi is a neved? –Itt most vigyázni kell, nem lehet csak úgy összevissza beszélni. Ha nem tudnám, hogy ez a fickó maga az ördög, már-már… sármosnak találnám. Elmosolyodott. – Hívj Hennesseynek. – Ahogy akarod, haver. Régen találkoztunk, nem igaz? Bones bukkant fel mögöttem, és lehajolva arcon csókolt. Puszta megszokásból összerezzentem, és ez most a lehető legjobban vette ki magát. A „rosszul sikerült első randi”szindróma. A szemem sarkából láttam, hogy Hennessey szája megfeszül. – Bones. Micsoda váratlan… meglepetés. Ez az elbűvölő ifjú hölgy biztosan nem veled van. Túlságosan jó a modora. Egy-null a rosszfiúnak. Bones fenyegető pillantást vetett Hennesseyre. – A helyemen ülsz. – Bones – feddtem meg, mintha haragudnék. – Ne légy goromba. Ez a kedves úr csak szórakoztatott, amíg te elvoltál. – Bizony – dorombolta Hennessey, és diadalmas pillantást vetett Bonesra. – Egy ilyen csinos teremtést nem lehet csak úgy magára hagyni, cimbora. Még elragadja valami… szörnyeteg. – Vicces, hogy ezt épp te mondod. – Volt Bones hangjában valami csúf árnyalat, amit eddig sosem hallottam. Bármi történt is köztük korábban, Bones csakugyan gyűlöli. – Úgy tudom, hogy pont ez a specialitásod. Hennessey szeme résnyire szűkült. Szinte tapintható lett köztük a feszültség. – Hol hallottál ilyesmit? Bones hidegen elmosolyodott. – Magad sem hinnéd, mi mindent lehet találni, ha valaki elég mélyre leás. Néztem az arcukat. Úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban egymás torkának ugorhatnak. Logan áthajolt a pulton, és megkocogtatta a poharam szélét. Nyilván ő is érzékelte a rosszindulatú kisugárzásokat. – Ne itt, uraim. Ismerik a szabályokat. Hennessey Loganre pillantott és legyintett. – Persze, persze. Bosszantó, de a ház szabályait tiszteletben kell tartani, ha az ember

62

vendég valahol. – Hagyd a fennkölt beszédet – csattant fel Bones. –Nem illik hozzád. Ez az én székem és az én nőm, úgyhogy tűnj el. – Egy pillanat. – Felháborodást színlelve felálltam, és szembefordultam Bonesszal. – Nem tudom, hogy más lányokkal hogyan szoktál beszélni, de engem ne emlegess úgy, mintha itt sem lennék! Nem vagyok a tulajdonod, ez az első randink. És el sem jöttem volna veled, ha nem könyörögsz annyit. – Alig tudtam elfojtani a mosolyomat Bones arckifejezése láttán. – Ennek a randinak vége. Hívok egy taxit. És addig is tűnj el. Hennessey nevetett. – Hallottad a hölgyet! Ismered a szabályokat. Mindent csak kölcsönös beleegyezéssel, ő pedig nem akarja. És ahogy mondta, tűnj el. Bones alig leplezett dühvel fogadta mindezt. – Beszéljünk egymással, mint férfi a férfival. Miért nem megyünk ki, és rendezzük a dolgot négyszemközt? Már amúgy is régóta esedékes. Hennessey szeme felcsillant. – Rendezni fogjuk, ígérem. Nem most, de hamarosan. Túl régóta ártod bele magad olyasmibe, amibe nem kéne. Vajon mire céloz?, tűnődtem. Majd később megkérdezem. – Reszketek a félelemtől – gúnyolódott Bones. – Akkor majd legközelebb. Már alig várom. Ezzel elcsörtetett. Én úgy tettem, mintha felzaklatott volna a dolog. Fogtam a táskámat, és pénz után kezdtem kotorászni. Hennessey a karomra tette a kezét. – Kérlek, maradj, és igyál velem valamit. Felelősnek érzem magam azért, ami történt, bár meg kell mondanom, jobban jártál így. Kíméletlen egy alak. Enyhe vonakodással visszaültem. – Na jó, de csak egy ital. Talán tartozom is ennyivel, amiért megszabadítottál ettől a szörnyetegtől. Különben Cat a nevem. Bones elfelejtett bemutatni. Kezet csókolt. – Igazán örülök, hogy megismerhettelek, Cat. Hennessey rávett, hogy valami alkoholt kérjek, ezért visszatértem a gin-tonikhoz. A negyedik után mondtam, hogy a mosdóba kell mennem, és otthagytam a pultnál. Az a szédelgés még mindig rajtam volt. Egy kicsit minden elmosódottnak látszott. Ideje visszatérni a kólához. A mosdó a klub másik végében volt, és kifelé menet észrevettem Bonest a műerkélyen. Háttal állt a minket elválasztó üvegfalnak. Gyorsan be akartam neki számolni a fejleményekről, és átmentem az erkélyre vezető ajtóhoz a túloldalra. Egy nő állt előtte. Karja lazán csüngött az oldalánál, és Bones a vállánál fogva tartotta. Szája a lány nyakára tapadt, szemében pedig a vámpírok zöldje izzott. Dermedten néztem, hogyan vonaglik a torka. A lány nem ellenkezett. Félig még neki is támaszkodott. Hirtelen észrevette, hogy bámulom, de én képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Nemsokára elvette a száját a lány nyakától. Meglepő módon alig volt vörös. Nagyon jól nevelt vérszívó lehet. Továbbra is engem nézett, miközben kiharapta a hüvelykujját, és a sérült nyakhoz tartotta. A két kis lyuk összezárult és eltűnt. – Most menj – mondta a lánynak. Az áldozat bágyadt mosollyal engedelmeskedett, és szó nélkül távozott. – Az anyád nem tanított meg rá, hogy nem illik bámulni, amikor más eszik? Hétköznapi tónusa felrázott kábulatomból. – Ugye… nem lett semmi baja? – A lány nem tűnt halálra véreztetettnek, de hát én nem értettem ehhez.

63

– Dehogy Szokva van hozzá. Már mondtam, ezért jönnek ide. Ők a két lábon járó vacsorák. Bones közelebb lépett, de én hátrahúzódtam. A homlokát ráncolta. – Mi a baj? A lány rendben van. Mintha nem tudtad volna, hogy vámpír vagyok. Azt hiszed, én sosem eszem? Ez a gondolat olyan taszító volt, hogy idáig nem mentem bele mélyebben. Az előbbi látvány azonban épp az a hideg zuhany volt, ami kellett. – Csak azt akartam mondani, hogy jól haladunk. Valószínűleg húsz percen belül indulunk. – Szórakozottan dörgölni kezdtem a homlokomat. Megint megszédültem. – Jól vagy? Felnevettem. – Nem, nem vagyok jól. Távolról sem. Az előbb még csókolóztunk, most meg végignézem, ahogy kiszívod egy csaj nyakát. Plusz fáj a fejem. Ennyi elég ahhoz, hogy ne legyek jól. Megint közelebb jött, és én megint elhúzódtam. – Ne érj hozzám. Átkozódva szorította ökölbe a kezét, de engedelmeskedett. – Hát jó. Ezt majd később megbeszéljük. Most menj vissza, mielőtt a pasas megunná a várakozást. – Nem beszéljük meg később – jegyeztem meg hidegen, miközben az ajtó felé indultam. – Soha többet nem akarok beszélni róla. Még mindig feldúlt voltam, amikor visszaültem Hennesseyhez, de derűs mosolyt ragasztottam az arcomra, és azonnal rendeltem egy újabb gin-tonikot. Hennessey megragadta a kezemet. – Mi a baj, Cat? Idegesnek tűnsz. – Á, semmiség. A mosdóból jövet belefutottam Bonesba, és mondott egy-két úriemberhez nem méltó dolgot. Biztosan ettől van. Hennessey visszahúzta a kezét, és tökéletesen udvarias mosollyal felállt. – Megbocsátasz? Hirtelen szükségét érzem, hogy felújítsak egy régi ismeretséget. – Ne! – böktem ki gyorsan, mert nem akartam verekedést. Legalábbis most még nem. – Csak pár perc, kedvesem. Éppen csak a tudtára adom, hogy a durvasága nemkívánatos. – Ezzel otthagyott. Bosszúsan döntöttem le a maradék gin-tonikot, és már éppen újat akartam rendelni, amikor Ralphie és Martin bukkant fel. – Szia! Emlékszel még ránk? Mosolyuk olyan feltűnően mesterkéletlen volt, hogy majdnem én is elvigyorodtam. – Hello, srácok. Megint odaálltak mellém. – Ez volt a pasid? – kérdezte Ralphie kimeredt szemmel. – Nem. Vagyis igen. Valami olyasmi. A másik nem jött be, úgyhogy most ez szórakoztat. – Igyekeztem minél ködösebben fogalmazni, nehogy esetleg veszélybe sodorjam őket. – Csak most elment egy kis macsós erőfitogtatásra. Mindjárt visszajön. És ha jön, akkor eltűntök, oké? – Persze – felelték kórusban. Martin félénk mosollyal felém nyújtott egy poharat. – Egy gin-tonik, amit ittál. Én is kipróbáltam, és finom. Kisfiús öröme ragadósnak bizonyult: én is elmosolyodtam. – Tessék, neked adom, még nem ittam bele. Majd én kérek másikat. – Hát, koszi. Feléjük emeltem a poharat, és beleittam. Kicsit keserűbb volt, mint az előzőek. Talán a pultos nem volt olyan ügyes, mint Logan. – Szuper. – Hősiesen ittam megint, nehogy megsértődjenek. Aggodalmasan néztek rám, aztán egymásra.

64

– Megnézed a kocsimat? – kérdezte Ralphie nagy szemmel. – Vadi új Porsche, rengeteg extrával. Nagyon klassz. – Az – szólt közbe Martin. – Meg kell nézned, tényleg szuper! Ralphie a nadrágzsebéből előszedte a Porsche kulcstartós kulcsot. – Vezetheted is. Lelkesedésük kissé elszomorított. Mikor izgattak engem ennyire az autók? Viszont sose volt Porschém. Jó dolog lehet a sok pénz. Határozottan megráztam a fejem, és letettem a poharat. Az agyam újra forogni kezdett. Ideje visszatérni az üdítőkhöz. – Bocs, srácok. Nem hagyhatom itt a randimat. Nem lenne szép. Nem nagyon voltam képes kerek mondatok megfogalmazására. Már alig vártam, hogy végrehajtsuk a tervet, és hazamehessek aludni. Másra sem vágytam, mint aludni. Ralphie rángatni kezdte a kezemet, Martin pedig megtolta a vállam. Zavartan pislogtam rájuk, és kihúztam magam. Legalábbis próbáltam. – Hé! Ne nyomuljatok! Azt mondtam, nem. – Ugyan már – húzta a kezemet Ralphie. – Csak egy pillanatra! Mielőtt visszajön! – Nem! Most már ideges lettem. Mindenki olyasmire akar rávenni, amit nem akarok. Amit sosem tennék meg, akármilyen jó érzés is… Kicsit megtoltam Ralphie-t, hogy majdnem hátraesett. – Menned kell. Meglepetten néztek össze. A lányok biztosan szeretni szokták a Porschét. Meg voltak döbbenve, hogy visszautasítom őket. – Gyerünk – mondtam kissé fenyegetőbben, és hátat fordítottam nekik. – Pultos – szóltam elcsigázottan, és Logan hamarosan megjelent. – Van valami fejfájás csillapítója? Tizenöt perccel később mentünk el Hennesseyvel. Mire visszajött hozzám, olyan voltam, mint a mosott szar. Csak aludni vágytam, márpedig ezt nem tehettem meg, csak ha már végeztem vele. Váratlanul azt javasoltam, hogy menjünk át egy másik helyre, mert nem akarok megint összefutni Bonesszal. Ellenvetés nélkül ráállt, és hamarosan kifelé tartottunk Mercedesében az eldugott parkolóból. Ez is olyan vámpíros dolog lehet, a Mercedes. Zúgott a fejem, és alig tudtam fenntartani a kellemes társalgást. Próbáltam volna rájönni, mi a bajom, de nem voltam képes koncentrálni. A szemem lecsukódott, és alig tudtam újra kinyitni. Mi történt velem? – Túl sokat ittál, Cat? Ezúttal nem színleltem, amikor kásás hangon feleltem. – Te ezt nem érted… – Kezdett nehezemre esni a beszéd, és megrémültem. Itt valami nagyon nem stimmel. – Tudom, mennyit… bírok… Hennessey mosolygott. – Nem úgy tűnik. Talán eljöhetnél hozzám, hogy pihenj egy kicsit. Kissé indiszponáltnak tűnsz ahhoz, hogy továbbmenjünk valahová. – Nem… neeeem… – Valahonnan távolról tudtam, hogy az rossz lenne, de nem emlékeztem, hogy miért. Különben is, ki ez a fickó? Hogy kerültem ide? – Szerintem igen. Majd meglátod. Ez meg se hallgat! Elvisz magához, és valami rossz fog történni. Mi az a rossz? Hol vagyok? Meg kell állítanom. És… elmenekülni. Igen. Elfutni. És aludni. – Meg kell állnod – motyogtam, megrémülve a látómezőm szélén táncoló sötét foltoktól. A fülemben tompa csengés támadt. – Nem, Cat. Majd ha hazaértünk. Vezetett tovább. Már majdnem a főúthoz értünk. Valami az agyam mélyén tudta, hogy meg kell állítanom.

65

– Hánynom kell – figyelmeztettem, és ez nem volt üres fenyegetés. A gyomrom veszedelmesen felkavarodott. Öklendezve dőltem feléje. Olyan hirtelen álltunk meg, hogy akár a légzsákok is kipattanhattak volna. – Ne itt, a kocsiban! – hördült fel, átnyúlt fölöttem, és kinyitotta az ajtót. Azonnal okádni kezdtem, ahogy beígértem. A ruhámra is fröccsent az anyagból, és a végén már úgy éreztem, hogy kiszakad a gyomrom. Hallottam, hogy Hennessey undorodó neszt hallat. – Tiszta trutyi lettél! így nem szállhatsz vissza. Tönkretennéd az ülést. Ennek örültem, de csak egy kicsit, tekintve, hogy nem emlékeztem sem arra, hol vagyok, sem arra, miért nem akarok visszaszállni. Hirtelen megmozdultam, és fájt. A hajamnál fogva megragadott és levonszolt az útról, a fák közé, én pedig vergődni kezdtem. Ez rossz, nagyon rossz. A lábaim mint a kövek. Meg sem tudtam mozdítani őket. A karom se volt jobb, de ha nincs erőm, úgyis hiába csapkodok. Végül megállt, és a tarkóm mögé nyúlt, hogy kioldja a nyakpántot. A ruha a derekamig omlott, s láthatóvá vált pánt nélküli melltartóm. – Csodálatos – sóhajtotta, és kicsatolta a melltartót. – Ne… Próbáltam elkúszni, de a lábam nem engedelmeskedett. Hennessey fölém térdelt, ügyelve, hogy be ne piszkolja magát, és félresöpörte a hajamat. Az arca hirtelen izzó szemű, agyaras vámpírpofává változott. Fél kézzel megmarkolta az egyik mellem és fájdalmasan megszorította, a másikkal a fejemet tartotta. Lusta könnyek csordultak a szememből. Csapdába estem. Nem tudtam se mozdulni, se gondolkodni. De van valami, ami segíthet, valami… Bár eszembe jutna, hogy mi az. Éles fájdalom hasított a nyakamba. Úristen, ez megharapott! Issza a véremet! Gyengén rugdalózni kezdtem, az órám meg a hajába akadt, ahogy próbáltam eltolni magamtól. Felrémlett bennem egy homályos emlék, amely gyorsan halványult minden szívásával. Valami az órámmal… Minden elfeketedett előttem, de mielőtt teljesen sötét lett, megnyomtam egy gombot.

66

Tíz Valami a számhoz ért. Folyadék csordult, és olyan gyorsan folyt le a torkomon, hogy felköhögtem. Távolról hallottam, hogy valaki beszél hozzám, rázogat, és a folyadék kíméletlenül csorog tovább. Inkább lenyeltem, mint hogy megfulladjak, aztán a hang érthetőbbé vált, és újra láttam. Bones volt mögöttem, és a melléhez ölelt. A földön feküdtünk. Az egyik kezével magához szorított, a másikat a számhoz tartotta. Az ő vére folyt a számba. – Hagyd már abba, tudod, hogy utálom – köpködtem, és próbáltam eltolni, de még szorosabban fogott, és maga felé fordított. – Szerencsére jól vagy. Egy pillanatra lelassult a szívverésed. A frászt hoztad rám. Ahogy lassan kitisztult a látásom, egy halott vámpírt pillantottam meg magam előtt. A feje nagyjából le volt csavarva, és az egyik szemgolyója kilógott az üregéből. A hús kezdett rászáradni a csontjaira, mint az igazi halottaknál, de nem Hennessey volt. Sosem láttam azelőtt. – Hennessey hol van? – mormogtam. Bár a szemem már működött, az agyam még nem teljesen. – Elmenekült, a rohadék. Már útban voltam felétek, amikor befutott a hívásod. Lerángattam rólad Hennesseyt, és már épp a tárgyra tértünk volna, amikor felbukkant ez a nyomoronc. Hennessey testőre volt, és itt rejtőzködött. Rám ugrott, Hennessey meg elhúzta a csíkot. És nem volt könnyű harc. Amikor végeztem vele, megnéztelek téged. Akkor láttam, hogy alig lélegzel, és adtam neked egy kis vért. Ihatnál még, még most is halottsápadt vagy. – Nem – feleltem halkan, de határozottan. Féltem, hogy már így is túl sokat kaptam. Huh. – Mi a fene történt veled? Azt hittem, hogy csak megjátszod magad, és engem akarsz bosszantani. Már nem itatott, de nem engedett el. Egy részem ellenkezni akart, főleg mivel félmeztelen voltam, de túl kimerült voltam hozzá. Próbáltam felidézni magamban az eseményeket. Mintha vatta lett volna az agyam helyén. – Nem is tudom… Beszálltunk a kocsijába, és kezdtem rosszul érezni magam… Nem, nem is… Már a klubban elkezdődött, amikor táncoltunk. Mintha részeg lettem volna. Minden elmosódott, és olyan távoliak lettek a fények… Egy idő után jobb lett, de amikor eljöttünk, megint nagyon rossz volt. Nem tudtam mozogni. Nem mozgott a lábam. És az agyam is… leállt. Még az óráról is elfeledkeztem, amíg bele nem akadt a hajába. Elkábított volna? Sejtette, mire készülünk? Bones belenézett a szemembe, és szitkozódni kezdett. – Olyan tágak a pupilláid, mint egy harmadnapos hullának. Valamit beittál, az biztos. Azt mondod, hogy már akkor érezted, amikor táncoltunk? Ez furcsa… A hangja elhalt, és hirtelen rádöbbentem az igazságra. Felrémlett bennem Ralphie-ék mosolya, amikor odaadták a poharat. – Nem ő volt az. – Gyere, nézd meg a Porschémat, gyere ki… – Hanem a két srác. Ralphie és Martin, akiket elzavartál, amikor megérkeztünk. Akkor is hoztak egy italt, meg később is, amikor Hennessey elment megkeresni téged. Azok a kis szemetek ki akartak cibálni a kocsijukhoz, és meglepődtek, amikor nem sikerült… – Hirtelen újra megszédültem. – Több vérre van szükséged. – Ez kijelentés volt, de én csak legyintettem. – Nem. Minden oké. Csak aludnom kell. A táj megbillent, és amikor kinyitottam a szemem, a földön feküdtem, fejem alatt egy ismerős farmerdzseki. Bones kissé arrébb gödröt ásott a földbe. A holdfény a bőrére vetült, és volt is mit megvilágítania. Nem volt rajta ing, s a sugarak szinte simogatták a testét. Ing nélkül még szebb volt. Kulcscsontjánál sötét mélyedések, s a

67

válla szélesebbnek tűnt ruha nélkül. Hasa kemény vonalát csak a nadrágja dereka szakította meg. Izmai hullámzottak az erőfeszítéstől – a legvonzóbb látvány volt, amit valaha is megéltem. – Hol az inged? – Nyilván hangosan mondtam ki, ahelyett hogy csak elgondoltam volna, mert felém fordult. – Rajtad, szivi. Fél kézzel felkapta a halott vámpírt, beledobta a gödörbe, és földet hányt rá. – Totálisan észveszejtő vagy nélküle, tudtad…? – Ezt megint csak hangosan mondhattam. Rám vigyorgott, fogsora csillogott a fényben. – Nem kerülte el a figyelmem, hogy csak kábult állapotban bókolsz. Ilyenkor sokkal kellemesebb veled. Végzett a gödör betemetésével, és odajött hozzám. A látásom még mindig rendetlenkedett. – Mindig csodálatos vagy – suttogtam, és az ujjammal megsimítottam az arcát, ahogy fölém hajolt. –Csókolj meg megint… Semmi sem tűnt valóságosnak. Sem a föld alattam, sem az ajka, ami közelített. Csalódott neszt hallattam, amikor felemelte a fejét, és kibontakozott a karjaimból. – Miért hagytad abba? Rossz ízű vagyok? – Mintha rémlett volna, hogy nemrég hánytam. Elmosolyodott, és az enyémhez dörzsölte a száját. – Nem. Olyan ízed van, mint a saját véremnek, és elviselhetetlenül kívánlak. De nem így. Vonuljunk biztonságba. Gyere. Felnyalábolt. – Bones – sóhajtottam. – Akarsz tudni valamit? Nem félek tőled, de megijesztesz… – Megint kezdett elmosódni a világ. – Te is megijesztesz, Cicuska. – Talán ezt válaszolta; nem tudtam biztosan. Minden elsötétedett. Anyám feküdt mögöttem, átölelt, és én belefészkeltem magam az ölelésébe. Soha nem dédelgetett így. Nagyon jó érzés volt. Motyogott valamit, és a hangja mély volt. A karja izmos, és a mellkasa… kőkemény. Felnyitottam a szemem, és életemben másodszor megint egy vámpír ágyában voltam. De most sokkal rosszabb volt, mert csak egy ing volt rajtam meg egy bugyi, rajta pedig… Felsikoltottam. Bones felpattant és gyorsan körülnézett, hogy vajon merről jön a veszély. Én persze azonnal megláttam, és elfordítottam a tekintetem. Elvörösödtem, és lehunytam a szemem. – Mi a baj? Van itt valaki? – kérdezte keményen. Némán megráztam a fejem, és próbáltam rájönni, hogy kerültem ide. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy fekszem a földön és csókolózunk… – Bones – kérdeztem kényszeredetten. – Te meg én… szóval történt köztünk valami? Nem emlékszem. Meg kell mondanod az igazat. Elkeseredetten felsóhajtott, és az ágy megnyikordult a súlya alatt, ahogy visszadőlt rá. Csak a pilláim mögül mertem lesni, amíg meg nem győződtem róla, hogy derékon alul már betakarózott. Alig leplezett bosszúsággal meredt rám. – Azt hiszed, hogy megduglak, miközben ájultan heversz? Azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint az a két mocsok, aki megitatott? A ruhád elszakadt és hányásos lett, ezért rád adtam az ingemet, és elhoztalak ide. Aztán visszamentem a klubba. Ostobán éreztem magam, és próbáltam alátámasztani a tévedésem. – De akkor miért vagy meztelen? – Mert miután végeztem a kissrácokkal, és hiába kerestem Hennesseyt, már hajnalodott. Fáradt voltam, és véres volt a ruhám, úgyhogy levetkőztem és lefeküdtem. Csak annyi

68

történt, hogy horkoltál, és megint begyűjtötted az összes takarót. Különben pedig meg sem fordult a fejemben a dolog. – Szavaiból csak úgy csöpögött a gúny, de az első mondat megrémített. – Hogyhogy végeztél a srácokkal? Mi történt velük? – Aggódsz értük? Milyen tipikusan amerikai – jobban aggódnak a tettesekért, mint az áldozatokért. Bezzeg azt nem kérdezted, hogy találtak-e új játszótársnőt. És hogy vele mi történt. Nem, téged csak az ő épségük érdekel. – Valaki mást is elkábítottak? Jól van? – Ha azt akarta, hogy elszégyelljem magam, sikerrel járt. Tekintete az enyémbe mélyedt. – Nem, kicsim. Nincs jól. Miután te nem feküdtél ki két dózistól, megháromszorozták a mennyiséget. Amíg te elvoltál a nyakadat szipolyoztatni, felszedtek egy másik lányt. Persze olyan ostobák voltak, hogy csak egy mérföldre vitték el a klubtól. Amikor mentem visszafelé, rábukkantam egy kisteherautóra a fák közt, és mocskosgazember-szagot éreztem. Odabent az egyik éppen dugta a szerencsétlen lányt, a másik meg a sorára várt. Persze nem vették észre, hogy a lány már halott a drogtúladagolástól. Letéptem az ajtót, és kettéroppantottam a dugós srác gerincét. A másik rendesen beijedt, gondolhatod. Először egy kicsit elbeszélgettem vele, hogy biztosan nincs semmi köze Hennesseyhez. Erre elmondta, hogy ő meg a barátja sportot űztek abból, hogy lányokat kábítottak el, meghúzták őket, aztán kitették valahol a semmiben. Azért szerették a vámpírklubokat és a hasonló helyeket, mert azok a lányok, akik ide járnak, nem szoktak feljelentést tenni. Eléggé kiakadt, amikor megmondtam neki, hogy a lány meghalt. Elbőgte magát, és azt mondta, hogy nem akarták, hogy meghaljon, csak hogy nyugodtan feküdjön. Aztán feltéptem a torkát, és kiszívtam. Utána visszamentem a klubba, és jelentettem az esetet. Nem szeretik az ilyesmit, szükségtelen figyelmet kelt. Szívességet tettem annak a két nyavalyásnak azzal, hogy gyorsan végeztem velük. A tulaj hetekig is elhúzta volna, csak hogy példát statuáljon azoknak, akik ilyesmivel szeretnének próbálkozni. Rosszullét fogott el. Leültem az ágy szélére, és lecsüggesztettem a fejem. Szegény lány, micsoda szörnyűség. Ralphie-ék halálába beleborzongtam. Megérdemelték? Igen. Bonesnak meg kellett tennie? Nem tudtam a választ. – A lánnyal mit csináltál? – Elvittem a kocsit, miután kiraktam a két srác testét a klubnál, és a főút mellett leálltam vele. Valaki majd megtalálja, utánanéz a tulajdonosnak, és feltételezi, hogy miután az illető megerőszakolta, és a lány túladagolásban meghalt, a tettesek összekaptak. Vér is van a kocsiban. A zsaruk tudni fogják, hogy a gyilkos elmenekült. Nem először látnak ilyesmit. – Legalább a lány szülei tudni fogják, mi történt, és nem reménykednek egész életükben. Őszintén sajnáltam azt a szerencsétlen családot, amely hamarosan megkapja a végzetes telefonhívást. A kezembe támasztottam lüktető homlokomat. Mindazok után, ami történt, ez a legkevesebb. – Hennessey. Szerinted mit fog csinálni? Próbálkozik valamivel, vagy elmenekül? Bones komoran felkacagott. – Hennessey most már tudja, hogy a sarkában vagyok. Eddig is sejtette, de most már biztos lehet benne. Próbálkozni fog valamivel, igen, de hogy mikor és hol, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy most egy ideig meghúzza magát, de lehet, hogy rögtön nekem ront. Nem tudom, de még nincs vége. – Az én hibám, hogy Hennessey megúszta. Ostoba voltam, és csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, amikor már késő volt… – Nem a te hibád, Cicuska. Közelebb húzódott, a vállamra tette a kezét, és megkésve jutott eszembe, hogy tegnap az az egész őrület a csókolózással kezdődött. Most pedig itt vagyok vele egy ágyban, ő

69

meztelen, és én is majdnem. Nem valami okos dolog. Kiszálltam az ágyból, és hátat fordítottam neki. Szerettem volna minél távolabb kerülni tőle. A drogok tették, hogy megcsókoltam. Csak és kizárólag a drogok. Ettől a gondolattól egy kicsit jobban éreztem magam. – Bones, én… köszönettel tartozom neked. Megmentetted az életemet. Elájultam, miután megnyomtam azt a gombot, és szárazra szívott volna. De tudnod kell, hogy csak azért voltam olyan… közvetlen veled, mert megitattak azzal a droggal. Ugye tudod? Persze nem hibáztatlak, amiért belementél a játékba. Biztos vagyok benne, hogy neked semmit sem jelentett az egész. Csak azt akartam, hogy tudd: nekem sem jelentett semmit. Még mindig háttal álltam neki, és nagyon szerettem volna, ha kicsit több ruha van rajtam. Veszélyes dolog összezárva lenni vele, hacsak nincs az emberen harminc réteg páncél. – Fordulj meg. – A hangjában volt valami, amit mindig is féltem értelmezni. De bármi is volt, elég morcosnak tűnt. – Arrébb tudnád tenni azt a követ, hogy kimehessek és… – Fordulj meg. – Most már tudtam, mi van a hangjában. Fenyegetés. Lassan hátrafordultam. Figyelmeztetés nélkül előttem termett, alig néhány centire tőlem, teljesen meztelenül. Lángra gyúlt az arcom, de eltökéltem, hogy nem sütöm le a szemem. Nem volt könnyű. Beleremegtem a tekintetébe. – Nem igazán érzem fesztelenül magam, ha meztelen vagy – próbáltam normális hangon megszólalni, de nem nagyon sikerült. Felszaladt a szemöldöke. – Miért zavar, kicsim? Elvégre épp most mondtad, hogy semmit sem jelentek neked, csak hálás vagy. És láttál már férfit meztelenül, úgyhogy ne játszd meg nekem itt a pirulóst. Mi zavarhat téged? Mert hogy engem mi zavar, azt tudom. – A sima, gunyoros hangnem elkomorult. – Engem az zavar, hogy ide mersz állni elém és megmondani nekem, hogy mit érzek és mit nem a tegnapi estével kapcsolatban. Hogy az a csók és ölelés semmit sem jelentett nekem. És a tetejébe még, hogy mindent csak azért csináltál, mert nem voltál magadnál! Gyönyörű. Tudod, mit tett veled az a drog, mielőtt a második adagtól kifeküdtél? Semlegesítette az undokságodat! Ezzel felkapta a kijáratot takaró követ. A szám már tiltakozásra nyílt, de ő nyomatékosan a nyílásra mutatott. – Kifelé, mielőtt elvesztem az önuralmam és kipróbálom, mennyire nem szeretsz velem csókolózni! Erre jobb híján kimentem. Méghozzá gyorsan.

70

Tizenegy – Megvannak a jegyzeteid a mai óráról? Elaludtam, és csak fél órája tértem magamhoz. Ugyanolyan uncsi volt, mint a múltkor? Stephanie-val együtt jártunk fizikára. Legalábbis akkor, ha képes volt bejönni. Két napot hiányzott az utóbbi ötből, de valahányszor kijöttem egy óráról, mindig ott várt. Gondolom, élvezte az egyetemi hangulatot. Jobban szeretett barátkozni, mint órára járni. Stéphanie kicsi barna lány volt túláradó személyiséggel, és az elmúlt öt napban azon fáradozott, hogy kirángasson antiszociális csigaházamból. A félév hétfőn kezdődött. Most péntek volt, és mindeddig ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem ebben a hatalmas intézményben. Baráttalan múltammal a hátam mögött nehezen bocsátkoztam normális, baráti fecserészésbe. Ha valaminek nem volt köze hullákhoz, iskolához vagy cseresznyéskertekhez, nem nagyon tudtam csevegni róla. Stephanie-t azonban ez nem zavarta. Beléje több személynek elegendő derű és rámenősség szorult, és úgy tűnt, azonnal megkedvelt. – Persze, megvannak. Másoljak belőle? Stéphanie elvigyorodott. – Ne. Szerintem úgysem olvasnám el. A tanulás olyan uncsi. Különben sem fogom soha alkalmazni, akkor meg minek? Stephanie elsőéves volt, de sok tekintetben tapasztaltabb, mint én. Második óra utáni beszélgetésünk alkalmával közölte, hogy tizenkét éves kora óta randizik, tizennégy évesen vesztette el a szüzességét, és a férfiakat úgy jellemezte, hogy éppannyira szórakoztatóak és kényelmesek, mint a gyorséttermi kaja. – Akkor miért jöttél főiskolára? – kérdeztem. Egy vonzó külsejű hím felé bökött a fejével, aki épp elment mellettünk. – A fiúk miatt. Tele van velük a hely. Olyan, mint egy svédasztalos terülj asztalkám. Benne és Bonesban volt valami közös. Bones is afféle terülj asztalkámnak látta volna a campust, de persze kicsit más értelemben. A vasárnapi rossz emlékű ébredés óta kerültem a fickót. Csütörtökön ott kellett volna lennem a barlangban, de nem mentem el. Túlságosan össze voltam zavarodva. Az iránta táplált érzéseim drasztikusan átalakultak. Valahol az elmúlt hét során az utálatból megmagyarázhatatlan vonzódás lett. – Nem megyünk el valahová este, csak úgy, csinálni valamit? Rámeredtem. Huszonkét éves vagyok, és még sosem mentem el sehová egy másik lánnyal csak úgy jól érezni magam. És ami még szánalmasabb, sosem volt barátnőm, akivel megtehettem volna. – Ööö, de, persze. Stephanie elvigyorodott. – Szuper, akkor bulizunk. Nálunk találkozzunk, jó? Elmegyünk arra a jó kis helyre, ahol ismerem a kidobót. Majd ő beenged minket. – Ó, én már elmúltam huszonegy. – Az emberek áltálában fiatalabbnak néztek a koromnál. – Igazából huszonkettő vagyok. Stephanie éles pillantást vetett rám, és én feszengeni kezdtem. Na jó, kicsit idősebb vagyok, mint az átlag kezdő, de hát a cseresznyésben kellett segítenem a nagyapám szívrohama után… A végén elmosolyodott. – Nahát. Te tele vagy meglepetésekkel. Stephanie az egyetem területén kívül lakott egy lakásban, nem messze attól a helytől, amit hamarosan én is bérelni reméltem. A Bonestól kapott pénzzel nemsokára költözhetek. Nem kell többet dugdosni a nagyszüleim elől a véres ruhákat, és nem kell hallgatni a szomszédok

71

kicsinyes piszkálódását. Már alig vártam. Bekopogtam. – Cathy vagyok! Az iskolában így hívattam magam. Ez már a negyedik nevem volt, de legalább hasonlítottak egymásra. Stephanie egy szál melltartóban és szoknyában nyitott ajtót. – Hello! Éppen öltözöm. Gyere be. Bementem, és az ajtónál maradtam, miközben ő eltűnt valahol, talán a hálószobájában. A lakása meglepően szép volt, nem a szokásos diáktanya. Plazmatévé, bőrkanapé, jókora hifi, drága notebook és számos egyéb költséges szobadísz. – Tetszik a lakásod – mondtam őszintén. – Egyedül laksz itt, vagy van lakótársad? – Gyere ide, alig hallak – kiáltott ki. Végigmentem a rövidke folyosón a szobájához. A szekrény előtt állt, és elgondolkodva nézegette a ruháit. Megismételtem a kérdést. – Mi? Ja, nincs lakótársam. De mesélj inkább magadról, Cathy. Tudom, hogy otthon laksz az anyukáddal meg a nagyszüleiddel, de hol az igazi hazád? – Egy kisvárosban, északra innen, biztosan nem is hallottál róla – feleltem, és arra gondoltam, hogy a hálószobája talán még szebb, mint a nappalija. Nyilván gazdagok a szülei. – Az apádról sosem beszélsz. Elváltak anyukáddal, vagy meghalt? – Lelépett, mielőtt megszülettem. Azt se tudom, kicsoda – feleltem. Tulajdonképpen ez az igazság. – Van barátod? – Nincs – vágtam rá. Nevetett. – Hát, ez nagyon gyors volt. Akkor talán a másik csapatban játszol? – Milyen másik csapatban? – kérdeztem zavartan. Lebiggyedt a szája. – Leszbikus vagy? Engem nem zavar, ha igen, de olyan erőteljesen megnyomtad azt a nemet, hogy felmerült bennem a kérdés. – Ja! Nem, nem vagyok az. Csak nem értettem, mire gondolsz… – Dehogynem tudod – szakított félbe mosolyogva, miközben tovább turkált a szekrényben. – Nagyon csinos lány vagy, csak éppen úgy öltözködsz, mint egy troli. Gyere, adok neked valami normális cuccot az enyémből, amit felvehetsz estére. Szent ég, mintha Bonest hallanám. Ha a lánynak brit akcentusa lenne, megesküdnék, hogy őt hallom. Lenéztem a farmeromra. Olyan kényelmes. – Igazán semmi szükség rá. – Tessék – dobott oda egy bő miniruhát. – Próbáld fel. Nem akartam szabódni, hiszen még ő is csak félig volt felöltözve. Lerúgtam a csizmám, és vetkőzni kezdtem. Stephanie végigmért, miközben a nadrágomat hámoztam le magamról. Furcsának tűnt a pillantása. Mintha felmérne. Biztosan csak csodálkozik, milyen fehér vagy, mondtam magamnak, és próbáltam úrrá lenni rossz érzésemen. Úgy nézel ki, mint egy bögyös hóember. – Nagyon jó alakod van, Cathy. Azokban a zsákruhákban, amiket hordasz, nem látszik, de így igen. A hangja szenvtelen volt, szinte közönyös. Kellemetlen érzéseim egyre fokozódtak. Még sosem volt barátnőm, de tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Most egyáltalán nem olyan, mint az a vidám lány az iskolában. Mintha egészen más ember lenne. – Tudod – tettem le a ruhát, amit az imént még fel akartam venni –, azt hiszem, inkább maradok a farmernál. Nem szeretném, ha baja esne a ruhádnak, és tudod, milyenek a diszkók. Valaki ráönt valamit, vagy elszakad… – Te is csak egy gyanútlan falusi kislány vagy, nem igaz? – A halvány mosoly nem hervadt le az arcáról. –Már akkor kiszúrtalak, amikor először megláttalak, lehajtott fejjel,

72

púpos vállal. Se barátok, se kapcsolatok, szegény család… Senkinek sem hiányzol. Egy ilyen magadfajta csak úgy… – csettintett – eltűnhet. Nekem már az első sértésre tátva maradt a szám. És nyitva is maradt, amíg döbbenten be nem csuktam. – Ez valami vicc? Mert annak nem túl jó. Stephanie felkacagott. Olyan derűsen, hogy egy pillanatra megnyugodtam. Csak hülyéskedett. Persze nem volt vicces, de talán csak ilyen fura humorérzéke van… Benyúlt a szekrénybe. De ruha helyett pisztolyt húzott elő. – Ne sikolts, különben lövök. Mi a franc? – Stephanie, mi bajod? – hüledeztem. – Semmi – felelte higgadtan. – Csak megkeresem a lakbérre valót, és te, drágám, éppen az a fajta vagy, amit a háziúr szeret. Tessék. Vedd fel. Egy pár bilincset dobott oda. A lábam elé esett. A döbbenettől még mindig nem tudtam mozdulni. Felhúzta a fegyvert. – Gyerünk, Cathy. Ne nehezítsd meg a dolgom. – Nem fogsz lőni, a szomszédok meghallanák. –Igyekeztem higgadtan beszélni, miközben azon töprengtem, hogy mi a fene folyik itt. Megveregette a cső oldalát. – Hangtompítós. Semmit sem hallanának. Összeszűkült a szemem. Eszembe jutott valami. – Bones beszélt rá erre? – Ki? – kérdezte bosszúsan. Látszott rajta, hogy sosem hallott Bonesról, és ez megijesztett. Ha ez nem Bones újabb kis tesztje, vagy valami hülye beavatási szertartás, akkor gáz van. Nagyon gondosan válogattam meg a szavaimat. – Nincs pénzem vagy kábítószerem, úgyhogy csak az idődet vesztegeted velem. Tedd le azt a pisztolyt, én elmegyek, és nem hívom a rendőrséget. Stephanie közelebb jött. Már csak néhány lépés választott el minket. – Főiskolás lányok… Mind ugyanolyanok vagytok. Nagyon okosnak hiszitek magatokat, de amikor eljön az idő, úgy kell mindent a szátokba rágni, mintha ovisok lennétek. Jobb lenne, ha felvenném magam magnóra, és mindig lejátszanám nektek, hogy ne kelljen állandóan újra elmondanom az egészet. Hát ide hallgass, te idióta! Háromig számolok, és felveszed azt a bilincset, és ha nem, keresztüllőlek. Először a lábadra. Egy… kettő… három. A pisztoly elsült, de én félreugrottam, még mielőtt befejezte a számolást. Szent ég, ez tényleg komolyan gondolja! Ha nem ugrom, kilyukasztja a bőrömet. Stephanie káromkodva tüzelt megint, szemlátomást nem számolt a gyorsaságommal. Ráugrottam, és a fegyver után nyúltam. Meglepő módon sokkal eresebbnek bizonyult, mint vártam. A földre zuhantunk, köztünk a fegyver, és mindketten rángattuk. Amikor újra elsült, megmerevedtem. Stephanie szeme hatalmasra kerekedett, és egyenesen rám meredt. Valami meleg csordult rám. Eltoltam magamtól, a pisztoly kicsúszott zsibbadt ujjaim közül, és láttam, hogy vértócsa gyülekezik a mellkasa körül. Rémülten kaptam a szám elé a kezem, és hátrálni kezdtem, egészen a falig. Stephanie félig nyögő, félig sóhajtó hangot adott ki, aztán nem mozdult többé. Nem kellett megfognom a pulzusát – hallottam, hogy megállt a szíve. Néhány végtelennek tűnő pillanatig csak bámultam. A szomszédok nem hallhattak semmit. Igaza volt. A hangtompító jól működött. Kábultan léptem oda gyönyörű éjjeliszekrényéhez, és tárcsáztam az egyetlen számot, amire gondolni tudtam. Amikor meghallottam a hívott fél hangját, minden önuralmam odalett, és remegni kezdtem. – Bones, én… megöltem valakit!

73

Nem kérdezett semmit, amit én kérdeztem volna. Mondjuk, hogy „Mi bajod?”, vagy „Hívtad a rendőrséget?” Bones csak annyit kérdezett, hol vagyok, és azt mondta, ne mozduljak. Még mindig a kezemben tartottam a telefont, amikor tíz perc múlva befutott. Nem mozdultam, annyi szent. Nem is nagyon vettem levegőt. Amikor megpillantottam, végtelen megkönnyebbülés fogott el. Ha Stephanie vámpír lett volna, nem lett volna semmi gond. Összecsomagolom, kiviszem az erdőbe, és elásom egy elhagyatott helyen. De így más volt. Kioltottam egy életet, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. – Mihez nyúltál hozzá? – Ez volt az első kérdése, amikor letérdelt. Gondolkozni próbáltam, de nem nagyon ment. – Öööö… a telefonhoz… talán az öltözőasztal vagy az éjjeliszekrény széléhez… ennyi. Ahogy bejöttem, máris kezdett furcsán viselkedni és szörnyűségeket beszélni… Bones kivette a kezemből a telefont. – Nem biztonságos itt. Valamelyikük bármikor visszajöhet. – Kicsoda? Nincs lakótársa – ellenkeztem, miközben kihúzta és egy nejlonzsákba tette a telefont. – Nagyon vámpírgyanús ez a hely – mondta kurtán. – Takarítsunk fel, és menjünk. Ettől magamhoz tértem. – Vámpírok? De hát ő nem… – Mit mondott Hennesseyről? – szólt közbe Bones. Most már teljesen elvesztettem a fonalat. – Hennesseyről? Ennek semmi köze sincs Hennessey hez! – A fenét nincs – morogta Bones, és nekiállt betekerni Stephanie-t az ágytakaróba. – Érzem a szagát. Az övét, vagy valakiét, aki kapcsolatban állt vele. Itt van a bűze. A fejem lüktetni kezdett. Olyan volt az egész, mint valami rossz álom. Bones végzett Stephanie becsomagolásával, aztán elkezdte megtölteni a szemeteszsákot a lány holmijával. Tankönyvek. Dossziék, papírok. Gyorsan átnézte a fiókokat, és kiszedett még ezt-azt. Én nem nagyon voltam segítségére. Csak álltam, és próbáltam nem hagyni újabb árulkodó ujjlenyomatokat. Bones átment a nappaliba, és egy még tömöttebb zsákkal jött vissza. – Fogd meg ezt, szivi. A kezembe nyomta, és nekem magamhoz kellett szorítanom, nehogy kiszakadjon a nejlon. Bones ekkor fogta Stephanie egyik blúzát, és fürgén törölgetni kezdte vele a szekrényeket, ajtókereteket, asztalokat, kilincseket. Mikor végzett, felkapta a Stephanie-t tartalmazó ágytakarótekercset, és a vállára vetette. – A te kocsidhoz megyünk, Cicuska. Ne nézz körül, csak ülj be az utasülésbe. Mögötted leszek.

74

Tizenkettő Egyszer álltunk meg a barlang felé menet. Bones telefonált egyet a mobiljáról, aztán lehúzódott az útról a legsötétebb, legerdősebb résznél. Öt perc múlva mögénk állt egy másik kocsi. – Hello, haver! – kiáltotta Ted. – Pontos vagy, mint mindig, cimbi – üdvözölte Bones, és kiszállt a kocsimból. Megkerülte a trailert, és hallottam, hogy tologatja a motorját. Rádöntötte Stephanie hullájára, hogy ne guruljon ide-oda. Én a kocsiban maradtam. Nem volt kedvem fecserészni. – Mit hoztál nekem? – érdeklődött Ted, és barátilag odaintett nekem Bones válla fölött. – Egy kis ennivalót valamelyik ghoulnak, akit meg akarsz jutalmazni. De aztán meg ne hagyjon valamit! Nem akarom, hogy akár csak egy darab is előkerüljön – felelte Bones. Felfordult a gyomrom. Te jó ég. Egy halott emberről beszél! Azt hittem, hogy el akarja temetni. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy ghoullal eteti fel. Ted szemlátomást nem izgatta magát. – Ne izgulj, haver. Valami, amire esetleg figyelmeztessem őket? – Ja – adta át a tekercset Bones, és Ted berakta hátulra. – Vigyázzanak, hogy rá ne harapjanak a golyóra. Nekem itt betelt a pohár. Még épp időben nyitottam ki az ajtót, és az este eseményei egyetlen jókora sugárban távoztak a szervezetemből. – Jól van a csaj? – hallottam Ted hangját, miközben köhögtem és levegőért kapkodtam. Bones sóhajtásszerű hangot hallatott. – Megmarad. De most indulnunk kell, cimbi. Kösz mindent. – Ez csak természetes, haver. Bármikor. Becsuktam az ajtót, és Bones is visszamászott. Ted reflektorai felizzottak, és már el is ment. Bones laposüveget halászott elő a dzsekijéből. – Whisky. Tudom, hogy nem a kedvenced, de csak ez van. Hálásan átvettem az üveget, és az utolsó cseppig kiittam. A szesz mesterséges hője kezdte felmelegíteni jeges végtagjaimat. – Jobb? – Aha. A hangom reszelős volt az alkoholtól, de az ital amúgy sokat segített. A zsibbasztó sokk múlóban volt, és ezernyi kérdés tolult fel az agyamban. – Elég a rejtvényekből, Bones. Ki ez a Hennessey, és mi köze egy pisztolylóbáló, idegbeteg tyúkhoz a fizikaóráimról? Bones oldalra pillantott felém vezetés közben. – Fizika? A főiskoláról ismered? – Előbb inkább válaszolj a kérdésemre, mert én vagyok az, akit majdnem lelőttek – csattantam fel. – Cicuska, válaszolni fogok, de kérlek, meséld el, hogyan ismerkedtetek meg, és mi történt az este. Az állam megfeszült. – Együtt jártunk fizikára, mint már mondtam. Az első naptól kezdve mindig megvárt óra után. Azzal kezdte, hogy az órákról kérdezett, amikor hiányzott, aztán magáról beszélt. Kis hülyeségeket, mint hogy kikkel járt meg ilyenek… Nagyon barátságosnak és kedvesnek tűnt. Aztán rólam kezdett kérdezősködni, és én elmondtam az igazságot. Hogy épp most jöttem át a helyi főiskoláról, nem ismerek itt senkit, egy kisvárosból érkeztem… Lekáderezett a

75

rohadék? –tört ki belőlem. – Ma este megmondta, hogy valaki nélkülözhetőt keresett, én meg tálcán vittem neki magamat! – És mi történt még ma este? – kérdezte Bones. Elmeséltem, hogy elhívott magához, aztán a vacakolást a ruhákkal. – És a végén rám fogta a pisztolyt – fejeztem be. – Nem említett egyetlen nevet sem? Visszagondoltam a beszélgetésünkre. – Nem. Csak azt mondta, hogy meg kell keresnie a lakbérre valót, és én pont olyan vagyok, amilyet a háziúr szeret, meg hogy a főiskolás lányok mind hülyék, és fel kéne vennie magnóra, amiket elmond… de neveket nem említett. Bones nem szólt semmit. Én vártam, az ablaküvegen dobolva. – Hogy jön ez össze Hennesseyvel? Azt mondtad, érzed a szagát meg más vámpírokét. Talán valahogy rájött, ki vagyok? Vagy be akarta fejezni, amit elkezdett? – Nem – vágta rá Bones. – Azt mondod, ez a lány egész héten a nyakadon volt. Ha Hennessey rájött volna, ki vagy, nem lett volna ilyen türelmes, elhiheted. Azonnal lecsapott volna, amint megtudja a nevedet. Ezért kérdeztem, hogy mihez értél hozzá, és ezért töröltem le mindent. Bár kétlem, hogy szerepelsz a rendőrségi nyilvántartásban, nem akartam nyomot hagyni, ami alapján utánad jöhet. – Ha nem a múlt heti dologról van szó, akkor mi köze lehet Stephanie-hoz, aki foglyul akart ejteni? Ez nem nagyon jön össze. Bones rám nézett. – Majd otthon kitaláljuk. Közben a holmiját is át tudom nézni. Elszántan követtem a barlangba. Nem akartam elengedni anélkül, hogy mindent elmond nekem. Hennessey ugyan tipikus rohadéknak tűnt, de nyilván ennél többről van szó. Nem megyek el innen, amíg meg nem tudom. Bementünk a keskeny bejáraton, aztán tovább Bones lakrésze felé a barlang magas részében. A szemeteszsák tartalmát a földre zúdította, én pedig leültem elé a fotelbe, és néztem, ahogy felnyitja Stephanie laptopját. – Hallottál már a Bennington-háromszögről? –kérdezte, miközben bekapcsolta a gépet. A homlokomat ráncoltam. – Nem, csak a Bermudáról. Ujjai táncolni kezdtek a billentyűzeten. Micsoda fürgeség! Pár pillanattal később undorral szortyintott. – A csaj még arra sem vette a fáradságot, hogy jelszóval levédje a dolgait. Tipikus önhittség, de most nekünk kedvez. Nézd, itt vannak. A „Potenciális” rovatban. Büszke lehetsz magadra. Az első voltál a listájukon. Átnéztem a válla fölött. „Cathy-vörös-22”, további nevekkel és rövid leírásokkal. – Te most szórakozol velem? Kik ezek a többi lányok? Potenciális micsodák? Újabb szélsebes gépelés következett, aztán Bones mosolyogva hátradőlt. – Ni csak, mi van itt? Charlie, és Láng Klub, Negyvenkettedik utca. Úgy néz ki, mintha kapcsolattartó lenne. Remélem, a csaj a hely igazi nevét írta, és nem csak valami kódot. – Bones! Volt valami a hangomban, amitől félretette a laptopot, és a szemembe nézett. – A Bennington-háromszög egy olyan rész Maineben, ahol rengetegen eltűntek még az ötvenes években. A mai napig nem találják a nyomukat sem. Valami hasonló történt Mexikóban is, sok évvel ezelőtt. Egy barátom lánya is eltűnt. A maradványait hónapokkal később találták meg a sivatagban, és azért mondok maradványt, mert csak a darabjai maradtak. A fogazata alapján azonosították. A halottkém jelentése szerint hónapokig élt még az eltűnése után, mielőtt megölték, és a további vizsgálat kiderítette, hogy ez egyáltalán nem szokatlan. – Mit akarsz ezzel mondani? Bones hátradőlt.

76

– Több száz nő esett gyilkosság áldozatául vagy tűnt el a mexikói határ közelében akkoriban. Még ma sincs igazi elképzelés arról, hogy ki tette. Aztán néhány évvel ezelőtt a Nagy Tavak vidékén kezdtek eltűnni a lányok. Mostanában itt, Ohióban. A legtöbbjükről azt hiszik, hogy megszökött, prostituált volt, vagy kábszeres, vagy szürke kis egér, aki eltűnhet anélkül, hogy nagy port verne fel. Mivel mindannyian a magas kockázatú kategóriába estek, nem volt túl nagy sajtóvisszhangja az ügynek. Szerintem Hennessey áll a dolog mögött. Ezért jöttem ide. Ott volt mindhárom környéken akkor, amikor az eltűnések történtek. – Úgy véled, hogy Hennessey tette? – A puszta számok is elképesztettek. – De hát ennyit meg se tud enni! Vagy afféle élőhalott Hasfelmetsző Jack lenne? – Valószínű, hogy ő a főkolompos, de nem hagyományos értelemben vett sorozatgyilkos – felelte Bones. – A sorozatgyilkosok megszállottabb indítékokkal rendelkeznek. Mindabból, amit összeszedegettem az elmúlt években, arra gondolok, hogy nem magának tartotta meg az áldozatokat, hanem inkább egy iparágat épített rájuk. Már majdnem megkérdeztem, hogy milyen iparágat, de aztán eszembe jutott, amit Bones mondott Sergiónak egy héttel korábban. Tudtam, hogy nem hagysz ki egy csinos lányt sem… Elfogyott a pénzed, és kénytelen voltál kimenni vacsorázni, ahelyett hogy házhoz vitetted volna?… Ha jól tudom, te vagy a legjobb kuncsaftja… Aztán meg Stephanie. Csak megkeresem a lakbérre valót, és te, drágám, éppen az a fajta vagy, amit a háziúr szeret… Főiskolás lányok… Mind ugyanolyanok vagytok. – Úgy gondolod, hogy házhozszállítási szolgáltatást működtet? – leheltem. – Dobozos kaját csinált azokból a lányokból… Istenem, Bones, hogy úszhatta ezt meg egészen idáig? – Hennessey még hanyag volt Maine-ben és Mexikóban, de azóta kiokosodott. Olyan lányokat választ, akiket nem becsül a társadalom, ha pedig nem ebbe a kategóriába esnek, akkor vámpírokat küld ki, hogy megakadályozzák az eltűnés bejelentését. Emlékszel azokra a lányokra, akiket Winston említett? Nem tévedett, szivi, mind halottak. Én csak bizonyítékot akartam, hogy többen tűntek el, mint ahányat jelentettek, ezért küldtelek Winstonhoz. Egy szellem tudja, ki halt meg, még akkor is, ha a család nem. Végiglátogattam őket, és mindegyikbe beleszuggerálták, hogy a lányuk elment színésznőnek, hátizsákkal barangol Európában, vagy elköltözött a barátjához. Beprogramozták az agyukat arra, hogy ne kérdőjelezzék meg a lányuk távollétét, és erre csak egy vámpír képes. Mostanában Hennessey egyre több áldozatot szedet össze az embereivel. Főiskolákon. Utcasarkokon. Bárokban, klubokban, sikátorokban. Hogy hogyan tudja megúszni? Megnézted egyszer is alaposabban azokat az arcokat a tejesdobozon? Mindig tűnnek el emberek. A rendőrség? Van épp elég bűntény, mely a gazdagokat és híreseket sújtja. Ha egy szürke kis közember tűnik el, csak takaréklángon foglalkoznak vele, és a legtöbbről nem is tudnak. Ami pedig az élőhalottak világát illeti, Hennessey jól elfedte a nyomait. A gyanú megvan, de bizonyíték nincs. Most, hogy megtudtam, mi folyik a saját államomban, teljesen normálisnak tűnt Stephanie viselkedése, már ha egy krokodil etikai mércéjével mérjük. A hatalmas, zsúfolt campus tényleg terülj asztalkám volt neki, csak éppen nem ő evett. O csak feltöltötte Hennessey éléskamráját. És én tökéletes alany lettem volna. Stephanie kétségtelenül fején találta a szöget. Én könnyen eltűnhettem volna, nem sokaknak hiányoznék. Csakhogy volt valami, amivel nem számolt. – Mióta sejted ezt? Korábban már mondtad, hogy tizenegy éve üldözöd Hennesseyt. Végig tudtad, miben mesterkedik? – Nem. Csak az elmúlt két évben jutottam pontosabb információkhoz. Az elején nem is tudtam, kit vagy mit keresek. Kellett hozzá pár tucat arc, hogy elsuttogják, mi is folyik itt. És még pár tucat, akiktől megtudtam, ki állhat mögötte. De mint mondottam, ügyesen leplezi a nyomait. Aztán kezdtem levadászni az alatta állókat, akiknek vérdíj volt a fejükön. Közéjük tartozott Sergio is. Évek óta vadászom az embereire, de csak azokra, akiken vérdíj van. Így

77

Hennessey nem tudhatta, hogy őt üldözöm. Most viszont már tudja, és azt is tudja, miért. És tudják azok is, akik még benne vannak, mert biztosan nem egyedül dolgozik. Ezt emésztgettem egy darabig. – Tehát ha Hennesseyt kivonod a forgalomból, még akkor sem biztos, hogy vége. A társai folytathatják ott, ahol ő abbahagyta. Nem sejted, kik lehetnek? – Már sokszor jártam nagyon közel a megoldáshoz, de… történtek különféle dolgok. – Mint például? – Mint például te. Meg mertem volna esküdni arra, hogy neki dolgozol. Megvolt az a bosszantó szokásod, hogy kiirtogattál tagokat még azelőtt, hogy én ki tudtam volna szedni belőlük valamit. Emlékszel Devonra, akit akkor nyírtál ki, amikor először összefutottunk? Hat hónapig jártam utána. Hennessey könyvelője volt, mindent tudott róla, de te elintézted, mielőtt egy szót is szólhattam volna. Azt hittem, hogy Hennessey tudja, hogy a nyomában vagyok, és téged küldött, hogy elhallgattassa a kellemetlen tanút. Mit gondolsz, miért nyaggattalak annyit, hogy kinek dolgozol? Ma este pedig… – Nem akartam megölni! – kiáltottam fel elkeseredetten. Vajon milyen információkat vitt magával a túlvilágra Stephanie? Már sosem tudjuk meg. Bones felállt, és folyamatosan beszélt, miközben eltűnt az egyik cseppkőfal mögött. – Hidd el, hogy tudom, szivi. Sosem ölnél meg egy embert, legfeljebb véletlenül, vagy ha „Vámpírcsatlós” feliratú kitűzőt visel. Nem tudhattad, hogy Stephanie-nak ilyenféle kapcsolatai vannak, és a helyszínből ítélve éppen a pisztolyért birkóztatok, amikor elsült. Gondolom, ő is szorította. A szagából ítélve egy kicsit felturbózták vámpírvérrel. Erősebb lett tőle, és erre szüksége is volt a munkájához. Ez megmagyarázta, miért rejtőzött ilyen meglepő erő a törékeny kis testben. Végig alábecsültem őt. – Miért nem mondtad ezt el nekem eddig? Kiképeztél, mégis távol tartottál az igazi harctól. Mikor válaszolt, még mindig nem láttam. – Nem akartalak belekeverni. Azzal sem kockáztatnám az életedet, hogy vámpírokra vadássz, de hát ez a hobbid, és akkor már inkább érts hozzá. Mert ugye nem hallgatnál rám, ha azt mondanám, hogy maradj otthon? De Hennessey és a társai mások. A te szereped itt, Sergio után véget ért volna, de ez a kis fizikás csaj mindent összezavart. Mindenesetre gratulálhatsz magadnak, hogy eltetted láb alól. A többi „potenciális” is biztosan hálás lenne, ha tudnák, mit tartogatott nekik. – Csak a biztonságom miatt titkoltad el mindezt előlem, vagy van még más is, amiről nem tudok? Vízcsobogás hallatszott. – Van még egy ok, amiért nem mondtam el. Nem akartam újabb okot adni arra, hogy még jobban gyűlöld a vámpírokat. Ha valakinek nincs pulzusa, azt hajlamos vagy az alapján megítélni, hogy kicsoda, ahelyett hogy azt néznéd, mit tesz. Hallgattam, mert nem volt ellenérvem. Legalábbis igazi nem. – Valamit tudnod kell, Bones. Hazudtam neked, amikor alkut kötöttünk. Meg akartalak ölni, amint lehetőségem lett volna rá. Száraz kacajt hallottam. – Ezt eddig is tudtam, szivi. – Ami viszont Hennesseyt illeti… Segíteni akarok. Segítenem kell. Majdnem én is egyike lettem azoknak a lányoknak, akikről soha többet nem hallani. Tudom, hogy veszélyes, de ha megtalálod ezt a Láng Klubot, én is ott akarok lenni. Meg kell állítanunk Hennesseyt. Bones nem felelt. – Komolyan gondolom – erősködtem. – Én vagyok a tökéletes báránybőrbe bújt farkas! Tudsz egyetlen más félvér lányról a környéken? Erről nem fogsz lebeszélni!

78

– Azt látom. Tessék. – Egy lavór vízzel és egy ronggyal tért vissza. Letette mellém, és adott egy inget is. – Véres vagy elöl. Ha így mész haza, anyád még megijed, hogy bajod esett. Végignéztem magamon. Stephanie vére vörös foltot hagyott a hasamon. Noha már nem is bántam annyira, hogy megöltem, levettem a blúzomat, és vadul dörgölni kezdtem a bőrömet. Miután az utolsó kis vörösséget is eltüntettem, megéreztem, hogy néz. Felpillantottam, és láttam, hogy rám szegeződő tekintetébe némi zöld izzás vegyül. – Hé! – mondtam neki. – Nincs ebédidő! Ne zöldülj be ettől a kis vértől! – Gondolod, hogy a vér miatt nézek rád így? A hangjában bujkált valami. Egy csomó kimondatlan dolog. Próbáltam közönyösnek mutatkozni, de a szívverésem felgyorsult, és nem a félelemtől. – Zöld szem, kiálló agyarak… meglehetősen gyanús, szerintem. – Csakugyan? – ült le mellém. – Talán elmulasztottam közölni veled, hogy mi más válthatja ki még ezt a reakciót, de segítek egy kicsit – nem a vér. Ó. Mélyen beszívtam a levegőt. – Ha a múltkori hétvégére gondolok, azt hiszem, már mindent láttál belőlem, és kétlem, hogy a melltartóm látványa ekkora izgalommal töltene el. – Nézz rám, Cicuska – mondta tompán. Pislantottam. – Nézek. – Nem nézel. – Közelebb húzódott, s már teljesen zöld volt a szeme. – Átnézel rajtam, mintha itt sem lennék. Rám nézel… és nem egy férfit látsz. Egy vámpírt látsz, és ezért nem törődsz velem. A múltkori hétvége kivételével. Amikor átöleltelek és megcsókoltalak, láttam a szemedben felébredni a vágyat, és tudtam, hogy akkor egyszer tényleg annak látsz, ami vagyok. Nem csak egy dermedt szívnek valami porhüvelyben. Azt szeretném, ha megint így néznél rám most, és nem kennéd a drogokra. Kívánlak. – Halovány mosoly ült ki a szájára, mikor ezt kibökte. – Az első pillanattól kezdve, és ha azt hiszed, hogy nem támad fel bennem a vágy, ha melltartóban üldögélsz mellettem, nagyon tévedsz. Csak éppen nem megyek oda, ahová nem hívnak. Elállt a szavam a döbbenettől. Annyi minden történt a mai éjszakán, hogy az agyam alig bírta feldolgozni. Bonesra néztem, és hirtelen mintha hályog hullott volna le a szememről, mert hirtelen látni kezdtem. Magas járomcsontok, smaragdzöld tekintet a sötét szemöldök alatt, szépen ívelt száj, egyenes orr, markáns áll, Makulátlan fehér bőr; karcsú, izmos alak. Elegáns kéz és hosszú, kecses ujjak. Istenem, milyen gyönyörű. Tökéletesen és hihetetlenül gyönyörű. És most, hogy végre megengedtem magamnak, hogy mindezt észrevegyem, nem tudtam róla levenni a szemem. – Csókolj meg. Ez csak úgy kiszaladt a számon, és rádöbbentem, hogy titokban már jó ideje szerettem volna kimondani. Bones rám hajolt, és ajka lágyan az enyémre tapadt. Óvatosan. Minden lehetőséget meg akart adni, hogy meggondoljam magam és eltoljam, de nem tettem. Átfogtam a nyakát, és közelebb húztam. Végigfuttatta nyelvét az ajkamon, amíg szét nem nyitottam. A nyelvünk egy pillanatra összeért, aztán incselkedve visszahúzta a sajátját. Aztán újabb futó érintés, majd még egy. Csalogatón, csábítón. Végül én is átmerészkedtem a nyelvemmel az ő szájába, éreztem a súrlódását, aztán a hihetetlenül érzéki szívóerőt. Felnyögtem, önkéntelenül. Szemfogai érintése zavarhatott volna, de nem zavart. Őt sem zavarta, mert ugyanolyan szenvedéllyel csókolt, mint múlt hétvégén. Érzékeim lángra lobbantak, és kezemet a nyakáról az ingére csúsztattam. Egymás után gomboltam ki a gombjait. Mikor az ing szétnyílt, végigsimítottam csupasz bőrén. Éppen olyan elképesztő volt, mint amilyennek látszott. Acélra feszített selyem. Bones hátranyúlt, és lecsúsztatta az ingnyakát. Az egész ruhadarab a földre hullott. Közben egyfolytában csókolt, hogy alig

79

kaptam levegőt. Kezem szinte magától a hátára vándorolt, kitapogatva az izmok domborulatait. A teste csak úgy vibrált az erőtől, mintha bőrbe csomagolt villámot simogatnék. Bones mélyen, torokból felnyögött, amikor megérintettem, és közelebb húzódott, amíg a testünk egymáshoz nem simult. Ajka elindult lefelé a nyakamon, tévedhetetlenül rátalálva a pulzusomra. A szájába vette, és nyelvével, ajkával finoman masszírozta a sérülékeny artériát. A lehető legveszedelmesebb pozíció volt ez egy vámpírral, én mégsem féltem. Sőt a helyzet elképzelhetetlen módon felizgatott. Borzongató forróság vett rajtam erőt. Ajka a fülemhez ért, és belenyalt, mielőtt belesuttogta: – Annyira kívánlak. Mondd, hogy te is kívánsz. Mondd, hogy igen. Nyilvánvaló hazugság lett volna tagadni, hogy én is akarom őt. Csak egy dolog tartott vissza, és ez Dan-ny emléke volt. – Bones… A múltkor elég rossz volt. Talán… bennem van a hiba. – Semmi baj nincs veled, és ha esetleg mégis meggondolod magad, és azt mondod, hogy hagyjuk abba, bármikor, én abbahagyom. Bízhatsz benne, Cicuska. Mondd, hogy igen… Bones az ajkamra tapasztotta a száját, és olyan mohón szívta meg, hogy egészen hozzányomódtam. A karjával erősen tartott, és csak annyi időre húzódtam el tőle, hogy kimondjak egyetlen szót: – Igen… Máris csókolt újra, felemelt és átvitt a hálószobába. A matrac besüppedt a súlyától, amikor ráfektetett. Egy mozdulattal kicsatolta és lehúzta rólam a melltartómat, s tenyerébe vette a mellem. Aztán odahajtotta a fejét, és szívni kezdte a mellbimbómat. Színtiszta kéj bizsergette meg a lábam közét. Gyengéden masszírozta a másik mellem, és óvatosan morzsolgatta ujjai között a bimbót. A hátam ívbe feszült, és megfogtam a fejét. Túl sok volt az inger – a szája, a fogai. Úgy éreztem, elájulok. Bones lehúzta a farmerom cipzárját, és lerángatta rólam, míg csak a bugyi maradt. Végigsimított a peremén, egyre beljebb haladva. Az anyag súrlódása és az ujjai érintése felcsigázta az idegvégződéseimet. Felnyögtem, amikor lehúzta rólam a bugyit, és teljesen meztelen lettem előtte. – Ó, Cicuska, gyönyörű vagy. Különleges – lehelte Bones, majd olyan alapossággal csókolt végig, hogy megszédültem. Aztán újra a mellemnél állapodott meg, és tovább szívta, miközben a keze a középpontomat kereste. Ujjai értőn simogattak, mintha titkokat mesélnék nekik, s beharaptam a szám, hogy fel ne sikoltsak. Amikor hüvelykujja a csiklómon kezdett körözni, és a mutatóujja belülről masszírozott, beleremegtem a féktelen vágyba. Amikor abbahagyta, rosszallóan felmordultam. Elhúzta a kezét, szája elhagyta a mellemet, és elindult a hasam felé. Amíg a köldökömet el nem hagyta, nem is jöttem rá, mit akar. – Bones, várj! – hördültem fel döbbenten. Azonnal megállt, szája a hasamon. – Hagyjam abba? – érdeklődött. Elvörösödtem, és képtelen voltam megfogalmazni a problémámat. – Izé, ne hagyd abba az egészet, csak… ööö, szerintem ez nem helyes… Mintha szortyintott volna. – Szerintem meg igen – morogta, és folytatta. A nyelve első érintésére szinte kisült az agyam. Hosszú, lassú nyalintással kezdett, amitől felizzott a húsom. Aztán jött még egy és még egy, ezúttal mélyebben, és minden tartózkodásomat elmosta a forróság. Még jobban szétnyitotta a lábamat, amíg a vállán nem pihentek, és közben végig játszott a szája a lágy, rózsaszín hússal. Már nem mondtam, hogy várjon, mert képtelen voltam megszólalni. Teljesen idegenszerűnek tűnő nyögések szakadtak fel belőlem, és a bensőm görcsösen rángatózott a kéjtől. Vadul vergődtem alatta, s éreztem, hogy megdöbbentő intimitással fedezi fel minden

80

porcikámat. A csípőm megfeszült, és egyre fájóbb űrt éreztem magamban minden nyelvcsapása után. Olyan magasságokba jutottam, amikről korábban nem is álmodtam, és éreztem, hogy közelít a végkifejlet. Bones fokozta a nyomást és gyorsított, s amikor a szája végre megállapodott a csiklómon és megszívta, felsikoltottam. Mintha felrobbant volna valami bennem, s a gyönyör szilánkjai egy villanással szóródtak szét a testemben. A szívem, ami az előbb még ugrált, most meglassult, és lélegzetvételem szaggatottsága is megszűnt. Az előbbi tűz helyett egyszerre valami kéjes melegség járt át, és döbbenten nyitottam ki a szemem. Bones felcsúszott a hasamon, keze körbefogta az arcomat. – Még sosem voltál ilyen gyönyörű. – Hangjában csak úgy vibrált a szenvedély. A testem még mindig remegett, de most jött, amitől féltem. Megdermedtem, amikor a lábam közé ereszkedett. – Ne félj – suttogta, és megcsókolt. Egy töredék pillanatra elszégyelltem magam azon, ami az imént történt. De a szája új, sós ízét nagyon izgatónak találtam. Nyelve összefonódott az enyémmel, és kemény férfiassága nedves nyílásomhoz súrlódott. Megborzongtam, de kint maradt, elhúzódott, aztán újra súrolt. Nyelve és a teste összhangban mozogtak, ahogy simogatott, és a korábbi vágyakozó sajgás újult erővel rohant le. – Szólj, hogy mikor – mormolta. – Vagy hogy ne. Nem muszáj továbbmennünk. Szívesen kóstolgatnálak egész éjszaka, Cicuska. Imádtam. Megmutatom, mennyire… Kezdte lejjebb húzni a fejét, de visszafogtam. – Szólj – nyögte, amikor egy csípőmozdulatára felnyögtem. A szívem kalapált az idegességtől, de csak egy válasz létezett. –Most. Szédületes csókot adott, aztán feltámaszkodott. A belém hatoló keménység érzésétől elállt a lélegzetem. A bensőm megremegett, amikor lassan egyre beljebb nyomult. Arcomat a nyakába fúrtam, és remegtem. Még mélyebbre ért, és hihetetlen teljesség érzése fogott el. Amikor tövig bent volt, megállt, és egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán lenézett rám. – Minden oké, szivi? Ennyire intim élményben még sohasem volt részem – egymás szemébe néztünk, miközben ott volt bennem. Csak bólintani tudtam, megszólalni nem. Megmozdult. Egy kicsit visszahúzódott, aztán újra előrenyomult. A váratlan kéjtől elakadt a lélegzetem. Megismételte a mozdulatot, ezúttal mélyebben. Mielőtt újra úrrá lehettem volna a légzésem ritmusán, majdnem teljesen kihátrált belőlem, aztán végig vissza, csípőjének egyetlen mozdulatával. Felnyögtem. A testemen veríték ütött ki, és sajgó, állati vágy söpört végig rajtam. Bones a hátam alá csúsztatta a tenyerét, és onnan lassan lefelé, a fenekemig. Közelebb húzott magához, és hozzám dörgölőzött. Gyorsan átvettem a ritmusát, és a még szorosabb érintkezéstől szinte megszédültem. A korábbi belső feszülés visszatért, és minden egyes döféssel egyre erősödött bennem, amíg lángba nem borult a testem, és csak annyit tudtam kinyögni: – Még… Az agyam racionális része el sem tudta hinni, mit mondtam. Bones mélyen, szinte torokból felkacagott, és gyorsított a tempón. Eddig nem kalandoztam a kezemmel a hátánál lejjebb, de most megmarkoltam a csípőjét. Mohón mélyesztettem ujjaimat a húsába. Semmi sem volt túl sok belőle, semmi sem volt elég közel hozzá. Minden egyes döféssel csak még intenzívebb lett az érzés, és úgy kívántam, hogy belém hasítson, mint eddig még soha semmit. Görcsösen megcsókoltam, felkarcolva alsó ajkamat a szemfogán, s hallottam, ahogy felnyög, amikor lenyalja a vért. – Milyen hegyes és édes… – morogta elmosódva. – Ebből… elég – hörögtem elhalóan. Megnyalta a száját, ízlelgette a cseppeket.

81

– Elég is. Most már te is bennem vagy. – És még jobban magához szorított, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. A gyorsuló, erősödő mozdulatoktól szaggatott zihálásba kezdtem. A testem vadul rángott, körmeim árkokat hasítottak a hátába. Fogaim a vállába mélyedtek, miközben elfojtottam egy kéjes sikolyt, és addig haraptam, amíg meg nem éreztem a vére ízét. Hátrahúzta a fejem, nyelve a számat falta. – Erősebben? – Istenem, igen – hörögtem, ügyet sem vetve arra, mit is mondok. Bones szemmel látható élvezettel tevékenykedett. Csípője olyan kordában tartott vadsággal mozgott bennem, mely a leghihetetlenebb kéjt okozta, amit valaha is átéltem. Visszafojtott sikolyaim ritmikus kiáltások formájában fakadtak fel belőlem. Amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, még gyorsabban kezdett mozogni. Szinte kíméletlennek mondanám, ha nem élveztem volna annyira. Valahogy az egész a drogok hatására emlékeztetett. Minden forgott és minden elhomályosult, Bones kivételével. Távolról valami dübörgött a fülemben – a saját szívverésem. Ágyékom idegvégződései kiélesedtek a várakozástól. Egyre erősebben feszültek meg és ernyedtek el, arra a pillanatra várva, amikor pattanhatnak. Váratlanul mintha elszakadtam volna a testemtől, mégis szokatlanul élesen éreztem mindent. Ez a ziháló, vergődő test az ágyon nem lehetek én. Mégsem éreztem még soha ilyen elevenen a bőrömet, a légzésemet, az ereimen átáramló vért. Mielőtt az utolsó megfeszített ideg is elpattant volna bennem, Bones megragadta a fejemet, és rám szegezte a tekintetét. Felsikoltottam, amikor a gát átszakadt, és az orgazmus hullámai elárasztottak. Erősebb volt, mint az előző, valahogy mélyebb is, és még sokáig ott lüktetett a bőröm alatt. Bones is felnyögött fölöttem, az arca szinte eltorzult az eksztázistól, miközben még gyorsabban mozgott bennem, de tekintetét végig az enyémbe fúrta. Nem tudtam levenni róla a szemem, s láttam, hogyan vész önuralma a zöld mélységekbe. Mikor a szenvedély magával sodorta, megszorított, szinte durván megcsókolt, és hosszú pillanatokig remegett. Amikor kibontakoztam, hogy lélegzethez jussak, úgy helyezkedett, hogy egymás mellett feküdjünk. Átkarolt, hogy érintkezésben maradjunk. A tüdőmben mintha nem maradt volna elég oxigén, és Bones is vett néhány lélegzetet – valóságos rekord ahhoz képest, amit eddig láttam tőle. Lassan úrrá lettem a zihálásomon, és a szívverésem is a veszedelmes szint alá csillapodott. Bones átnyúlt hozzám, és félresöpörte a nedves tincseket, aztán megcsókolta a homlokomat. – És te még azt hitted, hogy valami gond van veled. – De hát tényleg gond van! Nem bírok megmozdulni. Ez így is volt. A kezem és lábam egyszerűen nem engedelmeskedett az akaratomnak. Az agyamra kitették a „Rögtön jövök!” feliratú táblát. Bones elvigyorodott, és fölém hajolva megnyalta a közelebbi mellbimbómat. A bimbóudvar még túl érzékeny volt a korábbiaktól, s ezernyi apró kéjes tűszúrás árasztott el. Mikor elérte az érzékenység küszöbét, abbahagyta, és megismételte ugyanezt a másik mellemmel. Mikor lepillantottam, észrevettem valamit. – Vérzek? – kérdeztem meglepetten. Az a valami nem tűnt teljesen vérnek, és a menstruációmnak sem volt még itt az ideje. Viszont határozott rózsaszín nedvesség csillogott a combom belsején. Bones szinte oda sem nézett. – Nem, szivi. Az tőlem van. – Mi a…? – Ja. Buta kérdés volt. Már mondta, hogy a vámpírok rózsaszín könnyeket sírnak. Nyilván egyéb testnedveik is hasonlóan viselkednek. – Engedj, hadd mossam le.

82

– Nem zavar – lehelte bele a bőrömbe. – Végül is a sajátom. Majd én letisztogatlak. – Nem akarsz elfordulni és elaludni? – Ez szokott történni, nem? O viszont megint matatni kezdett odalent. Csak addig hagyta abba, amíg fejét a mellem közül kiemelve nevetett. – Cicuska… – mosolyodott el. – Egyáltalán nem vagyok álmos. – A tekintetébe beleremegtem. – Fogalmad sincs róla, hányszor fantáziáltam így rólad. A kiképzések közben, párbajozásnál, amikor kiöltöztél, és más férfiak tapogattak… – Bones itt elhallgatott, és úgy megcsókolt, hogy majdnem elfelejtettem, miről is volt szó. – Te pedig végig féltél, ha hozzád értem. Nem, nem vagyok álmos. Nem is leszek az, amíg meg nem ízleltem a bőröd minden egyes négyzetcentiméterét, és nem élvezel el újra és újra. Újra ráhajolt a mellemre, megszívta és a fogaival izgatta. Félelmetesen erotikus volt, ahogyan szemfogai a bimbóudvart súrolták. – Egyszer megtalálom azt a te srácodat, és megölöm – mormogta olyan halkan, hogy alig hallottam. – Mi? – Tényleg ezt mondta volna? De a szája mozgása elvonta a figyelmemet, és végül teljesen elvesztem a mellbimbóim elleni erotikus támadásban. Egy idő után Bones felpillantott, és elégedetten elvigyorodott. – Sötétvörös, mind a kettő. Ahogy ígértem. Látod? Szavatartó fickó vagyok. Egy pillanatig nem értettem. Aztán eszembe jutott az a délután, amikor hosszas ocsmány beszéddel próbálta kiégetni belőlem a szégyenlősséget, és az arcom fellángolt. – Te komolyan gondoltad azt, amit akkor mondtál? Az agyam lázadt a gondolat ellen, de a testem áruló módon ellene szegült. Bones felkacagott. Felvont szemöldöke bűnös ígéretet hordozott, sötét szeme újra zöldben izzott, és a szája elindult lefelé a hasamon. – Minden egyes szavamat, Cicuska. Arra ébredtem, hogy valami csiklandozza a hátamat. Mintha egy lepke volna. Mikor kinyitottam a szemem, egy rám fonódó kart láttam, melynek halovány színe hasonlított a saját bőröméhez. Bones simult a hátamhoz, és a pillangó az ő csókja volt a bőrömön. Az első gondolatom az volt, hogy a pasi pályát tévesztett. Ha prostituált maradt volna, milliókat kaszálhatna. A következő gondolat már sokkal kevésbé volt kellemes. Megdermedtem. Ha az anyám most látna, kitekerné a nyakam! – Másnap reggeli bűnbánat? – hagyta abba a csókolgatásomat kissé csalódottan. – Attól féltem, hogy felébredsz, és rögtön megkorbácsolod magad miatta. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki. Végig kellett gondolnom, mit tegyek, és képtelen voltam rá, amíg egy szobában vagyok vele. Nem vacakoltam a bugyim vagy a melltartóm keresgélésével, csak felkaptam egy inget meg a farmeromat. De hol vannak a kulcsaim? Bones felült. – Nem rohanhatsz el csak úgy, mintha mi sem történt volna. – Majd később – feleltem kétségbeesetten, és próbáltam nem nézni rá. Ó, a kulcsaim! Felkaptam őket, és kirontottam a hálóból. – Cicuska… Nem álltam meg.

83

Tizenhárom Egyenesen hazarobogtam, az érzések csak úgy kavarogtak bennem egész úton. A szeretkezés Bonesszal minden képzeletet felülmúlt, és igaza volt. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. De az érzéseimen kívül mással is törődnöm kellett. Ha egyedül laknék, nem zaklatna fel annyira, hogy lefeküdtem vele. De azt nem tudtam, hogyan fog reagálni az anyám. Mindig is rejtély maradt a számomra. És ez azt jelentette, hogy véget kell vetni a dolognak, mielőtt még továbbfejlődik. A nagyszüleim a verandán iszogatták jeges teájukat, amikor két órával később hazaértem. A megtestesült vidéki Amerika: hófehér haj, egyszerű ruha, napszítta arc. – Hello – köszöntem oda nekik szórakozottan. A nagyanyám felszisszent, aztán a nagyapám hördült fel dühösen. Én csak pislogtam. – Mi bajotok? Értetlenül néztem, ahogy a nagyapám feje három árnyalattal vörösebb lesz a megszokottnál. Nem először fordult elő, hogy csak másnap reggel kerültem elő, és eddig még sosem tettek megjegyzést rá. A „ne kérdezz, ne beszélj” – elvet alkalmazták éjszakai kimaradásaimnál. – Justina, gyere ki, lányom! – állt fel a nagyapám, ügyet sem vetve a kérdésemre. Hamarosan megjelent az anyám, éppolyan meglepetten, mint én. – Mi az? Valami baj van? A nagyapám reszketett a haragtól. – Nézz csak rá. Nézz rá! Ne mondd, hogy nem művelt semmi rosszat az éjszaka! A gonosszal szűrte össze a levet, legalábbis! Elsápadtam, és próbáltam kitalálni, honnan jöhetett rá, hogy egy vámpírral hancúroztam. Hosszú szemfogakat növesztettem volna? Megtapogattam a fogaimat, de normálisak voltak. A mozdulat csak még jobban felhergelte. – Ne pöckölgesd a fogadat rám, kisasszony! Minek képzeled magad? Anyámnak javára legyen mondva, hogy próbált megvédeni. – Jaj, apa, te ezt nem érted. O… Hirtelen fennakadt a hangja, és ő is döbbenten meredt rám. – Mi az? – kérdeztem rémülten. – A nyakad… – suttogta anyám hitetlenkedve. Otthagytam őket, és berontottam a legközelebbi mosdóba. Vámpír fognyomok? Te jó ég, megharapott anélkül, hogy észrevettem volna? Amikor azonban megpillantottam a tükörképemet, őseim reakciója azonnal érthetővé vált. A nyakamon a kék különböző árnyalataiban négy – pontosabban öt – kiszívott folt éktelenkedett. Nem a jellegzetes vámpírpöttyök, hanem rendes, hétköznapi szájnyomok. Bones ingét szétnyitva láttam, hogy a mellemen is hasonló foltok vannak. Még jó, hogy nem kivágott ruhában jöttem, mert még elájultak volna. – Tudom, hogy mik azok! – dörögte Joe papa a verandáról. – Szégyellhetned magad, nem is vagy férjnél, és így járkálsz, miután egész éjjel kimaradtál! – Szégyellhetned magad! – visszhangozta a nagyanyám. Jó tudni, hogy negyvenhárom évi házasság után még mindig töretlen köztük az egyetértés. Felmentem a szobámba anélkül, hogy válaszoltam volna nekik. Úgy tűnt, hogy ideje szállás után nézni. Talán már felszabadult az a lakás. Cseppet sem voltam meglepve, hogy az anyám utánam jött. – Ki az a férfi, Catherine? – kérdezte, alighogy becsukódott mögötte az ajtó. Muszáj volt mondanom neki valamit.

84

– Vámpírvadászat közben ismerkedtünk meg. Sok közös vonásunk van. Ő is öldösi őket. A további részleteket tapintatosan elhallgattam, főleg azt, hogy ő maga is vámpír. – És komoly… ez a dolog köztetek? – Nem! – Olyan vehemensen csattantam fel, hogy összevonta a szemöldökét. Jól hangzana, nem? Nem, nem lehet köztünk komoly kapcsolat, mert ő technikai értelemben halott, de amúgy iszonyúan jó pasi, és úgy dug, mint egy félisten. – Akkor meg miért…? – kérdezte anyám őszinte értetlenséggel. Sóhajtva dőltem le az ágyra. Hogyan lehetne elmagyarázni az elemi kéjt az anyánknak? – Hát, csak úgy megtörtént. Nem volt betervezve. Anyám arcán rémület suhant át. – Védekeztél valahogy? – Nem volt rá szükség – feleltem az igazságnak megfelelően, gondolkodás nélkül. A szájához kapta a kezét. – Hogyhogy nem volt rá szükség? Teherbe eshetsz! Vagy elkaphatsz valamit! Nehezemre esett, hogy ne forgassam a szemem. Elképzeltem, ahogy válaszolok: „Nyugi, anya. A pasi vámpír, méghozzá jó öreg, úgyhogy terhesség és betegség szóba sem jöhet.” Ehelyett inkább csak annyit mondtam neki, hogy ne aggódjon. – Még hogy ne aggódjak? Ne aggódjak? Megmondom, hogy mit fogok csinálni. Átmegyek néhány várossal messzebbre, ahol már senki sem ismer minket, és veszek neked óvszert! Te nem fogsz úgy teherbe esni, mint én… Vagy még rosszabb. Most már itt van az AIDS is. Meg a szifilisz. Meg a gonorrhoea. Meg egy csomó másik, aminek a nevét sem tudom! Ha már belemész ilyesmibe, legalább csináld biztonságosan! Elszánt pillantással ragadta meg a táskáját, és indult az ajtó felé. – De anya… Lementem utána a lépcsőn, és próbáltam rávenni, hogy ne menjen, de ügyet sem vetett rám. Nagy-szüleim a verandáról néztek rám viharfelhős tekintettel, amikor anyám beszállt a kocsiba és elhajtott. Elérkezett az ideje, hogy felhívjam a kiadó lakás gazdáját. A lakástulajdonos, Mr. Joseph azt mondta, hogy a következő héten beköltözhetek. Talán még az sem elég korai. Elfoglaltam magam zuhanyozással, szőrtelenítéssel, fogmosással, csak éppen arra nem akartam gondolni, mit csinálhat Bones. Talán feleslegesen aggódom. Talán neki is csak futó kaland volt, és nem is kell mondanom, hogy többet nem történhet meg. Elvégre több száz évvel idősebb nálam, és profi dzsigoló. Biztosan nem én vettem el a szüzességét. Hat óra körül egy kocsi érkezett, és nem olyan volt a hangja, mint anyáménak. Kíváncsian néztem ki az ablakon, és láttam, hogy egy taxi az. Ismerős kese fej bukkant elő, ahogy Bones kiszállt. Mi a fenét keres itt? Egy gyors pillantással felmértem, hogy anyám még nem jött vissza, de ha éppen most érkezik meg, és meglátja… Lerohantam a lépcsőn, megbotlottam, és gurulvást érkeztem le. A nagyapám épp ajtót nyitott. – Ki .maga? – kérdezte Bonest. Már éppen mondani akartam, hogy egy évfolyamtársam a főiskoláról, amikor Bones tökéletes udvariassággal felelte: – Kedves fiatal lány vagyok, aki azért jött, hogy elvigye a maga unokáját a hétvégére. Mi? Nagyanyám is kidugta a fejét, és leesett állal meredt az ajtóban álló Bonesra. – Ki maga? – visszhangozta. – Kedves fiatal lány vagyok, aki azért jött, hogy elvigye a maga unokáját a hétvégére – ismételte Bones a furcsa mondatot, és egy zöld villanással nagyanyám szemébe nézett. Az öregasszony éppúgy elkábult, mint a nagyapám, és gépiesen bólintott. – Hát nem kedves? Maga igazán aranyos lány. Legyen jó barátnője a lányunknak, és tegye

85

helyre. Ki van szíva a nyaka, és délután jött haza. Te jó ég, miért is nem nyel el a föld itt helyben? Bones elnyomott egy vigyort, és ünnepélyesen bólogatott. – Ne féljen, asszonyom. Egy Biblia-táborba megyünk, hogy kiűzzük belőle a gonoszt. – Remek – felelte nagyanyám helyeslőn, üres tekintettel. – Épp erre van szüksége. Mindig is vadóc gyerek volt. – Igyanak egy csésze teát, amíg összepakolunk. Menjenek csak. És a nagyszüleim robotok módjára kitotyogtak a konyhába. Hallottam a víz zubogását, ahogy teleengedik a kannát. Soha nem ittak teát. – Mi a francot keresel itt? – sziszegtem dühösen. –Bár igazak lennének a mesék, és nem tudnátok bejönni, csak ha hívnak! Bones nevetett. – Bocs, szivi. A vámpírok sajnos oda mennek, ahová csak akarnak. – Minek jöttél ide? És miért hitetted el a nagyszüleimmel, hogy lány vagy? – Méghozzá kedves lány – javított kis mosolyogva. – Nehogy azt higgyék, hogy valami rosszfélével mentél el. Nem maradhat itt. Ha anyám megjön, neki nem lesz elég egy szemvillantás, hogy ne annak lássa, ami – a legrosszabb, életre kelt rémálmának. – Menned kell. Anyám szívszélhűdést kap, ha meglát. – Jó okkal vagyok itt – mondta higgadtan. – Nem mintha még jobban bele akarnálak keverni, de tegnap este voltál olyan kedves, hogy megkértél: tájékoztassalak, ha rájövök, hol van az a bizonyos klub. Hát rájöttem. Charlotte-ban, és még ma éjjel oda is repülök. Neked is vettem jegyet, ha jönni akarsz. Ha nem, akkor egyszerűen csak besétálok a konyhába, és elhitetem a nagyszüleiddel, hogy soha nem is jártam itt. Így az anyádnak sem kell magyarázkodnod. Csak rajtad múlik, de gyorsan el kell döntened. Tudtam, mit fogok választani, de még mindig idegesített a helyzet. – Miért nem hívtál fel, ahelyett hogy csak úgy beállítasz? – Megtettem – vonta fel a szemöldökét. – Csak épp a nagyapád lecsapta, amikor téged kértelek. Kéne már neked egy mobil. Vagy mondd meg nekik, hogy huszonkét éves létedre igazán felhívhat egy úriember. Szó nélkül hagytam az „úriember” minősítést. – Eléggé régimódiak, és egy kicsit kiakadtak, amikor meglátták a nyakamat. Ami azt illeti, elég meggondolatlan voltál… A szája vigyorra görbült. – Az igazat megvallva, Cicuska, ha nem lennének természetfeletti gyógyulási képességeim, én is tele lennék ilyenekkel, meg egy csomó karmolással a hátamon. Váltsunk témát. Váltsunk csak témát! – Ami a mai estét illeti – jegyeztem meg sietősen –, tudod, hogy veled megyek. Mondtam, hogy meg akarom állítani Hennesseyt, és komolyan is gondoltam. Máris megtaláltad a klubot? Gyors munka volt. – Már tudom egy ideje – támaszkodott az ajtókeretnek. – Reggel kerestem meg, amíg aludtál. Gondoltam, majd elmondom, ha felébredtél, de úgy rohantál el, hogy esélyem sem volt. Lesütöttem a szemem. Nem lettem volna képes állni a tekintetét. – Erről most nem szeretnék beszélni. Nem vagyok olyan felszínes, hogy a tegnap éjszakával kapcsolatos… kételyeim megakadályozzanak egy gyilkos megállításában, de jobb, ha ezt hagyjuk. A félmosoly visszatért. – Kételyek? Ó, Cicuska. Összetöröd a szívem. Erre felkaptam a fejem. Gúnyolódik? Nem tudtam eldönteni. – Koncentráljunk a lényegre. Ha akarod, ezt is megbeszélhetjük majd később. A klub

86

után. Várj meg itt, amíg összepakolok. Kitárta előttem az ajtót. – Arra semmi szükség. Elhoztam a játszóruháidat. Csak utánad. – Még sosem láttalak itt, cseresznyés pitém – mondta a vámpír, amikor leült mellém. – Charlie vagyok. Bingó! Úgy örültem, hogy majdnem tapsikolni kezdtem. Tízkor szálltunk le Charlotteban, tizenegykor jelentkeztünk be a hotelbe, és éjfél előtt értünk a Láng Klubba. Már két órája ücsörögtem ezen az undorító helyen, és abban a lenge ruhában, ami rajtam volt, nem lehetett sok nyugtom. – Édes és könnyű. – Magamban felmértem a fickó szintjét. Nem Mester, de azért erős. – Keresel valakit magadnak? Végigfuttatta ujjait a karomon. – Naná, cseresznyém. Charlie színtiszta déli akcentussal beszélt. Barna haja volt, barátságos mosolya és sportos testalkata. Elnyújtott hanghordozása és keresetlen modora csak még kellemesebb jelenséggé tette. Hogy lehet valaki gonosz ilyen mézédes beszéddel? A balomon ülő fickó, aki egész este zaklatott, gyilkos pillantást vetett a jövevényre. – Hé, miszter, én láttam meg előbb… – Miért nem állsz fel és mész szépen haza? – szakította félbe Charlie, továbbra is mosolyogva. – Siess. Nem szeretem ismételni magam. Ha a fickó helyében lettem volna, kihallottam volna az acélt a jópofaság alól, és komolyan vettem volna. Persze én nem voltam sem részeg, sem tudatlan, sem olyan, akinek fogalma sincs a rá leselkedő veszélyről. – Azt hiszem, nem értettél meg – morogta kásásán a fickó, és a vámpírra tette a kezét. – Azt mondtam, én láttam meg előbb. Charlie mosolya nem lankadt. Elkapta a férfi csuklóját, és lerántotta a székéről. – – Semmi szükség verekedésre és handabandára – kacsintott felém. – Majd feldobunk egy pénzt, cukorkám. Úgy érzem, hogy ma szerencsés napom van. Ezzel kivonszolta a fickót a bárból. Az a tény, hogy ezt mindenki szó nélkül hagyta, mindennél ékesebben árulkodott a hely színvonaláról. Tépelődve néztem körül. Ha megpróbálom útját állni Charlie-nak, felfedem magam, és tönkreteszem Bones esélyét arra, hogy megint megtalálja Hennes-seyt. Így hát tétlen maradtam. Iszogattam, és nyomorúságosan éreztem magam. Mikor Charlie visszatért, arcán a szokásos mosoly ült, és egyedül volt. – Tényleg szerencsés a mai este – jegyezte meg. –Már csak az a kérdés, hogy te hajlandó vagy-e nagyon-nagyon szerencséssé tenni engem. Próbáltam kivenni valami szívverést odakintről, de túl nagy volt a zaj. Bármi történt is, már vége. Végig kell csinálni. – Hát persze, édes. Csak éppen kellene egy kis apróság lakbérre. Mindezt teljesen flörtölős hangon. Semmi stressz. A gyakorlat mesterré tett, a lakbérre vonatkozó megjegyzés pedig az én ódám volt Stephanie-hoz. Ironikusan helyénvaló. – Mennyi az a lakbér, cseresznyés pitém? – Száz dolcsi – kacarásztam, és mozgolódni kezdtem, hogy felcsússzon a ruhám. – Nem bánod meg, ha beleszállsz. Charlie tekintete végigpásztázott a combomon a nevetségesen rövid ruha alatt, és mély lélegzetet vett. Csak a több hónapos tréning miatt nem vörösödtem el. – Mézcukrom, ahogy kinézel, szerintem áll az alku. A kezét nyújtotta, és én megfogtam, miközben leszökkentem a székről.

87

– Charlie, ugye? Ne aggódj. Nem fogsz csalódni. Miközben Charlie vezetett, magamban hálát adtam az égnek, hogy nem akart ott helyben elkapni egy gyors numerára. Ringyóképesítésem ugyanis arra már nem terjedt ki. Bones diszkrét távolból követ minket, és remélhetően Charlie elvisz magához, megszegve Bones alapszabályát, hogy mindig kerüljem a vámpírok fészkét. Az, amit esetleg találhatunk, megérte a kockázatot. – Mióta vagy a szakmában, cukorfalat? – kérdezte Charlie csevegő hangnemben. – Ó, körülbelül egy éve – feleltem. – Nemrég jöttem ebbe a városba, és arra spórolok, hogy továbbköltözzek. – Talán nem tetszik Charlotte? – kérdezte, amikor kiértünk a főútra. Hagytam, hogy némi idegesség kússzék a hangomba. – Hová megyünk? Azt hittem, hogy csak lehúzódunk valahol az út mellett, vagy valami. – Ez a vagy valami, cseresznyém – kuncogott. – Elhiheted. Vajon hogyan reagálna egy igazi prostituált? – Hé, ne menj túl messzire. Nem akarok egész éjszaka gyalogolni hazáig. Charlie felém fordult, és az arcomba meredt. A szeme zölden izzott, és minden nyájasság eltűnt belőle. – Pofa be, hülye kurva! Oké. Akkor hát vége a kedélyeskedésnek. Részemről a szerencse. Úgyis utálom a csevegést. A lehető legüvegesebb tekintettel bólintottam, és szó nélkül bámultam előre. Egyébként gyanússá válhattam volna. Charlie a „Csodás kegyelem” című gospelt fütyörészte. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne ordítsak rá: te szórakozol velem? Nem lehetne valami ideillőbbet, mint mondjuk a „Kiálts a gonoszra” vagy „Ne félj a gyilkostól?” Egyeseknek semmi érzékük ahhoz, hogy megfelelő zenét válasszanak egy emberrabláshoz. Negyven perccel később bekanyarodott egy kis lakóparkba, melyet az utcától házak takartak el. A környék alsó középosztálybeli volt, de semmiképp sem gettó. Csak éppen olyasmi, ahol nem sétálgat és nézelődik csak úgy az ember. – Megérkeztünk, cseresznyés pite – vigyorogta, és leállította a kocsit. – Legalábbis egy időre. Aztán szépen elhagyod ezt a várost, ahogy akartad. Érdekes. Mivel arra utasítottak, hogy ne beszéljek, folytattam a katatonikus viselkedést. Csak úgy fortyogott bennem a düh, amikor azokra a lányokra gondoltam, akik nem csak színlelték. A kevert vérnek megvannak a maga előnyei is. Charlie kinyitotta az ajtómat, és kiráncigált. Hagytam, hogy felvonszoljon a lépcsőn az emeletre. Miközben a kulcsot keresgélte, nem is vacakolt azzal, hogy fogjon. Jól van, haver. Ne is törődj velem. Tehetetlen vagyok. Kinyitotta az ajtót, és betuszkolt. Szándékosan megbotlottam, hogy egy kicsit körülnézhessek, és a csizmám is a kezem ügyében legyen. Charlie nem törődött vele, hogy kiterülök. Átlépett rajtam, és lezöttyent a kanapéra. – Szereztem egy újat, Dean! – kiáltotta. – Gyere, nézd meg! Morgás hallatszott, majd bútorrecsegés, aztán nyilván Dean. Mikor megláttam, majdnem elárultam magam, mert anyaszült meztelen volt. Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne kapjam el a tekintetem. Bones mindössze a második férfi volt, akit így láttam, és Danny olyan gyors volt, hogy az nem is számít. Zavarban voltam, az éjszaka közepén. Vicces. Dean odajött hozzám, és felhúzta az állam. A szerszáma olyan közel lengedezett, hogy majdnem elpirultam, és visszahőköltem. – Fantasztikus.

88

Charlie felmordult. – Én találtam. Az enyém az első kör. Ez a megjegyzés elsöpörte lányos zavaromat. Rohadt szemétláda. Hát megkapják, a disznók. Örökre. Léptek hallatszottak kintről, és Dean Charlie-hoz fordult. – Vársz valakit…? A karó ugyanabban a pillanatban került elő a csizmámból, mint amikor Bones egyetlen jól irányzott rúgással bezúzta az ajtót. Talán rosszindulatú voltam, vagy talán csak a közelség tette, mindenesetre Dean ágyékába döftem először. Dean vadul vergődött, de én két kézzel markoltam a karót, és teljes erőből nyomtam. Kiterült alattam. Placcs. Még egyet srófoltam a karón a biztonság kedvéért, aztán belerúgtam egyet, pedig már nem érezte. – Mégiscsak tiéd lett az első kör, seggfej. Bones már kezelésbe vette Charlie-t, mire odanéztem. A kanapéra rángatta és a térdére ültette, ami elég komikus lett volna két felnőtt férfi részéről, ha éppen nem áll ki egy gonosz kinézetű penge Charlie mellkasából. – Még jó, hogy a másik fickóra nem lett volna szükségem, szivi – jegyezte meg fanyarul Bones. Vállat vontam. Már késő volt. – Mondhattad volna előbb is. Charlie döbbenten bámult rám. – A szemed… – nyögte ki. Nem kellett tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam: izzik. A harc biztos módja a felszításának: mint valami optikai erekció. Elkerülhetetlen, ha a dolgok túlhaladtak egy bizonyos ponton. – Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte Bones bársonyosan. – És annyira ellentmond a kis dobogó szívének. Szabad meglepődni. Én is meglepődtem, amikor először megláttam izzani. – De hát… ő nem lehet… – Jaj, ne foglalkozz már annyit vele, haver. Tőlem félj inkább. Ez észhez térítette Charlie-t. Mozgolódni kezdett, de a kés egy rántása elcsendesítette. – Cicuska, vannak a másik szobában. Emberek, de ettől még nem biztos, hogy ártalmatlanok. Előhúztam a három kis dobótőrt a csizmámból, és elindultam. Most már én is hallottam a lakás hátsó részéből érkező szívdobogás hangját. Az a szoba volt, ahonnan Dean kijött. Meleg vérű erősítés? Mikor a szoba elé értem, négykézlábra ereszkedtem, és úgy mentem tovább. Nem hiányzik egy fejlövés. Reméltem, hogy aki bent van, magasabb jövevényre számít, és meg tudom lepni. Vajon újabb embert kell megölnöm? Csak egyféleképpen tudhatom meg. Óvatosan bekukkantottam az ajtón – és kiabálva rohantam be. A lány üveges tekintettel meredt a plafonra. Egy pillantással felmértem, hogy nincs fegyvere. Csak a saját vére volt rajta. Keze-lába szétvetve, és nem mozdult. Hát persze. Megparancsolták neki. Dermedt ujjaim közül kihullott a tőr. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Évek óta öldöstem vámpírokat, de az áldozataikkal még sosem szembesültem. Egészen más volt olvasni róla, mint igaziból látni valaki más gonoszságának az élő, lélegző bizonyítékát. A tekintetem végigvándorolt a nyakán, a csuklóján, a combján. Mindenhol lassan szivárgó, pontszerű sebeket láttam. Ez felrázott sokkos állapotomból. Fogtam az ágyneműt, és elkezdtem csíkokra tépni. A lány meg se moccant, miközben mindenét bekötöztem, a nyakán kívül. Ott kézzel csináltam a nyomást, és a maradék ágyneművel letakarva kicipeltem a szobából.

89

– Kórházba kell vinni… – Várj, Cicuska. Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám, amikor berontottam a nappaliba. Charlie szinte oda sem pillantott. Jobban lefoglalta a saját nyomora. – De hát rengeteg vért vesztett! És még annál is rosszabb! Bones tudta, mit jelent ez az „annál is rosszabb”, még ha nem tudta is egy szippantással kiszagolni. A vérveszteség pótolható, a lelki sebek azonban talán sosem gyógyulnak be. – Ha elrohansz vele a kórházba, az olyan, mintha megölnéd. – Semmi érzelem. – Hennessey oda fog küldeni valakit, hogy elhallgattassa. Túl sokat tud. Majd én kezelésbe veszem, de előbb még más dolgom van. Charlie a fejét rázta, már amennyire a szoros közelség megengedte. – Nem tudom, ki vagy, szépfiú, de hatalmas hibát követsz el. Ha egyáltalán kijutsz innen, akkor is csak addig élsz, hogy megbánd. Bones gúnyosan felkacagott. – Jól mondod, haver. Igazad van, nem mutatkoztunk be egymásnak, bár én már tudom a te neved. Én Bones vagyok. Charlie szemének rebbenése elárulta, hogy nem ismeretlen számára a név. Egyszer talán majd megkérdezem Bonest, hogyan tett szert a hírnevére. De talán jobb, ha nem tudom. – Semmi szükség civilizálatlan viselkedésre – tért vissza hirtelen Charlie elbűvölő déli modorához. –Hennessey mondta, hogy egy ideje már szaglászol utána, de miért nem vagy okosabb? Le nem győzheted, úgyhogy inkább állj mellé. Igazán hasznodat venné a csapatában. Ez egy nagy, édes torta, barátom, és nincs olyan, aki ne akarna belőle egy szeletet. Bones úgy fordította, hogy ránézhessen. – Tuti? Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy Hennessey örülne nekem. Tudod, elég sok cimboráját megöltem. Lehet, hogy kissé neheztel rám emiatt. Charlie elmosolyodott. – Az neki csak referencia! Ne aggódj miatta. Úgy gondolja, hogy ha elég ostobák voltak, és hagyták magukat elintézni, akkor úgysem voltak elég jók. – Erre most nincs időnk – csattantam fel, és leraktam a lányt a földre. – Elvérzik, amíg ti barátkoztok! – Egy pillanat, kicsim. Éppen beszélgetünk Charlie-val. Mit is mondtál arról a tortáról? Hogy nagy és édes? Tartok tőle, hogy ennél több kell ahhoz, hogy életben hagyjalak. Biztosan találok olyanokat, akik szép pénzt perkálnának a holttestedért. – Nem annyit, amennyit akkor szerezhetnél, ha Hennessey csapatában játszanál, és nem ellene. – Felém biccentett. – Látod, mi van a kis vadmacskádnál? Egy-egy ilyen kis szépség megér akár hatvan lepedőt is. Felturbózzuk őket, és először az élőknek dolgoznak, aztán elárverezzük őket magunk között. Teljes menü, és nem kell mosogatni! Azután pedig tökéletes kaják az éhes csontszopogatóknak. Ezek a csajok tizedennyi hasznot nem hajtottak volna élve… – Te rohadék! – rivalltam rá, és elindultam a karómmal. – Maradj nyugton, és ne kelljen még egyszer mondanom, hogy fogd be a szád, különben leszedem a fejed! – dörrent rám Bones. Megdermedtem. A szemében olyan veszedelmes csillogás izzott, amilyet az első találkozásunk óta nem láttam tőle. Hirtelen kezdtem rosszul érezni magam. Most információt akar kiszedni Charlie-ból… vagy át akar állni a másik oldalra? – Sokkal jobb – fordult vissza Bones Charlie-hoz. –Hol is tartottunk? Charlie kedélyesen felkacagott. – Huh! Tüzes jószág a kis cicuskád! Jobb, ha vigyázol a szerszámodra, mielőtt

90

összezsugorítva az övére fűzi! Bones is nevetett. – Nem kell félnem, haver. Sokkal jobban szereti, amit csinálni tudok vele, mintsem hogy megfosszon tőle. Felkavarodott a gyomrom, és lüktetni kezdett a fejem. Hogy vesztegethet el ennyi időt, miközben a lány összevérzi az egész szőnyeget? Te jó ég, mi van akkor, ha ez az igazi Bones? Ha minden, ami ezelőtt történt, csak színjáték volt? Tulajdonképpen mennyire ismerem jól? Talán egész végig ez volt a szándéka, én pedig hagytam magam csőbe húzni, és segítettem neki. Az anyám hangja visszhangzott a fülemben. Mind gonoszak, Catherine. Szörnyetegek, szörnyetegek… – Hatvan lepedő, ez szép, de hányféle oszlik? Nem nagy szám, ha egy nagy közös medencébe öntjük. Charlie elengedte magát, már amennyire helyzete engedte. – Persze, nem sok, ha csak pár tucat punciról van szó, de szorozd csak be több százzal! Talán ha húszan vagyunk a bizniszben, és Hennessey szélesíti a területét. Globálisan akar terjeszkedni. Az internet egészen új piacokat nyitott meg előttünk. A belső szervezetet azonban meg akarja tartani kicsinek. Épp csak akkorának, hogy guruljon a szekér. Nem fáradtál még bele, hogy egyik melótól a másikig tengődj? Állandó jövedelem, ez a kulcsszó. Kifogytunk az utolsó szállítmányból, ideje újabb beszerzőkörútra indulni. Pár hónapos munka, aztán csak hátradőlsz, és nézed, hogyan dagad a bankszámlád. Szuper dolog, én mondom. – Hát, igen. Nagyon csábító képet festesz a dologról, haver. Viszont vannak páran Hennessey emberei közül, akikkel esetleg nem vagyok túl jóban, úgyhogy mondd csak, kik vannak még ezen a szekéren? Nem fognak fölvenni, ha meghúztam a feleségüket, vagy kinyírtam a bátyjukat, nem igaz? A mosoly lehervadt Charlie arcáról. Az arca jéghideg lett, és hangjából eltűnt az édes déli íz. – Szemét geci. Erre Bones felegyenesedett kényelmes ültéből. – Hát jó – mondta ő is hasonlóan hidegen. – Tudtam, hogy a végén úgyis rájössz. De azért koszi, haver. Eléggé segítőkész voltál. Azt mondod, csak húszan vagytok? Ez kevesebb, mint gondoltam, és eléggé jó sejtéseim vannak arról, hogy kik a többiek. A megkönnyebbülés olyan erővel söpört végig rajtam, hogy beleremegett a lábam. Istenem, egy pillanatig már azt hittem, hogy igaz. Azt hittem, hogy a lehető legcsúnyábban kijátszottak. – Cicuska, már nem érzek itt senki mást, de azért nézzünk körül. Törd be az ajtókat, ha kell, de legyünk biztosak benne, hogy senki más nincs itt. A mozdulatlan lány felé intettem. – És vele mi lesz? – Ő még egy kicsit kibírja. – Ha megölsz engem, nem csak Hennessey lesz a nyomodban. Még azt is megbánod, hogy az anyád a világra jött – sziszegte Charlie. – Vannak barátai, méghozzá magasabban, mint ameddig a te kezed elér. Én már kifelé indultam, de még hallottam Bones válaszát. – Hennesseynek és a haverjainak tudtommal nem hiányzik senki, aki elég ostoba ahhoz, hogy hagyja magát elintézni. Te mondtad, haver. Gondolom, mostanra megbántad. A gyors házkutatás nem hozott eredményt. Csak négy további lakás volt, mind üres. Az épület inkább csak álca lehetett. Csak egy lakásban lakott a néhai Dean és a hamarosan néhaivá előlépő Charlie. Az avatatlan szemlélő számára egyszerű, tipikus lakóparki lakásnak tűnhetett. Egyszer szeretnék már látni valami tényleg tipikusát. Eddig még nem sikerült.

91

Mikor tíz perc múlva visszatértem, a lány még mindig ott feküdt a padlón, de Bones és Charlie eltűntek. – Bones! – Itt vagyok hátul – kiáltotta. Dean szobájában. Kevésbé lopódzkodva közelítettem, mint először, de nem teljesen óvatlanul. Hát, igen, ez vagyok én. A látványtól kimeredt a szemem. Bones az ágyba fektette Charlie-t. Nem rá, hanem bele. A fémkeretet ráhajtotta és fogószerűen összecsavarta. Az ezüstkés még ott volt Charlie-ban, egy meghajlított fémdarabbal kiékelve. Bonesnak három kanna volt a lábánál. A szagukról még én is rájöttem, mi van bennük. – Most pedig, haver, teszek neked egy ajánlatot. Egy egyszeri ajánlatot. Mondd el, kik azok a többiek, az összesét, és akkor gyorsan és tisztán múlsz ki. De ha nem… – Fogta az egyik kannát, és a tartalmát Charlie-ra zúdította. A textil felszívta a folyadékot, és a benzin átható bűze töltötte be a szobát. – .. .akkor élni fogsz egészen addig, amíg ez meg nem öl. – Ezt meg honnan szerezted? – kérdeztem, mintegy mellékesen. – A mosogató alól. Sejtettem, hogy van nekik kéznél ilyesmi. Csak nem hiszed, hogy itt hagyják ezt az egészet, tele nyomokkal, amikor végeztek? Én nem jutottam ilyen messzire a gondolkodásban. Úgy tűnt, hogy ma éjszaka mindig egy lépéssel le vagyok maradva. Charlie gyűlölettől csöpögő pillantást vetett Bonesra. – Majd elmondom a pokolban, méghozzá hamarosan. Bones meggyújtott egy szál gyufát, és rádobta. A lángok azonnal felcsaptak. Charlie felsikoltott és vergődni kezdett, de az ágykeret szorosan tartotta. Vagy a tűz bénította meg őt túl gyorsan. – Rossz válasz, haver. Én sosem blöffölök. Gyere, Cicuska. Megyünk.

92

Tizennégy Csak annyi ideig maradtam, hogy megbizonyosodjak róla: Charlie nem szabadult ki. Bones további benzineskannákat talált a többi lakásban, és ezeket is meggyújtotta. A lány még beszélhet. Bones adott neki pár cseppet a saját véréből. Ez életben tartja, amíg biztonságos helyre nem jutunk. Több okunk is volt rá, hogy sietősen távozzunk. A tűzoltók máris úton lehetnek. És a rendőrség is. És Hennessey emberei is, ha rájönnek, hogy az ő egyik lakásuk gyulladt fel, a cimboráikkal egyetemben. Meglepődtem, amikor Bones Charlie kocsijához ment, és felcsapta a csomagtartót. – Mindjárt visszajövök – mormogtam a lánynak, és otthagytam a hátsó ülésen. Nem is hallotta, amit mondok. Kíváncsian mentem oda Charlie kocsijának hátuljához. Bones behajolt a csomagtartóba, és amikor felegyenesedett, egy férfitestet tartott a karjában. – Ez meg ki? – hápogtam. Ekkor a fickó feje oldalra billent, és nekem elállt a lélegzetem. A részeg pasi a bárból! Noha nem hallottam szívverést, megkérdeztem: – Él? – Olyan halott, mint Július Caesar – felelte Bones. – Charlie kivitte a ház mögé, és elroppantotta a gerincét. Engem is megérezhetett volna, ha jobban figyel, mert ott rejtőztem. – Nem próbáltad megakadályozni? Csak azért mondtam, mert dolgozott bennem a bűntudat. Én sem próbáltam megakadályozni ugyanis. Talán ezért volt élesebb a hangom. Bones rám meredt. – Nem. Nem próbáltam. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Technikai értelemben győztünk ma éjjel, de soványka volt ez a győzelem. Egy ártatlan ember meghalt. Egy fiatal lány életre szóló traumát szerzett. Továbbra sem tudtunk neveket, csak azt, hogy ha megtudjuk őket, az még rosszabb lesz. – Mit fogsz csinálni vele? Bones lerakta a testet a földre. – Itt hagyom. Mást nem tehetek. A tűz miatt hamar megtalálják. Rendes temetést kap. Ennyi maradt neki. Eléggé érzéketlen dolognak tűnt csak úgy otthagyni a halottat, de volt ráció abban, amit Bones mondott. Mi már nem tehetünk érte semmit. Ha lerakjuk egy kórház előtt, attól a családjának semmivel sem lesz jobb. – Menjünk – mondta Bones kurtán. – És mi lesz Charlie-val? Őt is itt hagyod Deannel együtt, hogy a rendőrség megtalálja? – kérdeztem, miközben beültem a hátsó ülésre, és megfogtam a lány kezét. – A zsaruk? – kérdezte fanyar mosollyal. – Tudtad, hogy amikor a vámpírok meghalnak, a testük visszaalakul a tényleges koruk szerint? Ezért néznek ki néha úgy, mint a múmiák. Próbáljanak csak meg rájönni, hogy egy kábé hetven éve halott fickó mit keres felgyújtva egy ágykeretben. Ezen eltöprenghetnek pár napig. És okom van rá, hogy így hagyom itt Charlie-t. Azt akarom, hogy Hennessey tudja, ki tette, és ő tudni is fogja, mert ha visszaérünk a szállodába, körbenézek, hogy van-e valahol fejpénz erre a mocsokra. Ha van, akkor felmarkolom, és ez az ő fülébe is eljut majd. Ideges lesz, mert nem tudja, hogy Charlie mi mindent mondott el nekem, és egy kis szerencsével előjön a búvóhelyéről. El akar majd hallgattatni. Ez elég kockázatos húzásnak tűnt. Hennessey nincs egyedül azzal a vágyával, hogy féregeledelt csináljon Bonesból. Charlie közlése alapján van még legalább húsz másik.

93

– Hova visszük a lányt? – Egy pillanat. – Felpattintotta a mobilját és hívni kezdett valakit, miközben fél kézzel vezetett. Én megnyugtató semmiségeket susogtam a lány fülébe, és az anyámra gondoltam. Valamikor, sok évvel ezelőtt ő volt az áldozat. Ez a helyzet kicsit más, de az érzés biztosan hasonló. – Tara, itt Bones. Bocs, hogy ilyen későn… Egy szívességet szeretnék kérni… Köszönöm. Egy órán belül ott vagyok. A visszapillantóból a szemembe nézett. – Tara Blowing Rockban lakik. Nincs nagyon messze, és ott biztonságban lesz a lány. Tarát igazából senki sem ismeri, ezért Hennessey nem fogja ott keresni. Ő minden segítséget meg tud adni, és nem csak fizikai értelemben. Ő is átélt valami hasonlót. – Elkapta egy vámpír? – Micsoda szörnyű klub: a vámpírok áldozatai… Bones újra az útra szegezte a tekintetét. – Nem, szivi. Csak egy férfi. Tara egy rönkházban lakott a Blue Ridge-hegységben. Egyetlen út vezetett hozzá, végig magánterületen. Életemben először jártam Ohión kívül, s áhítattal néztem a meredek szirteket, az égre törő csúcsokat. Más körülmények között megkértem volna Bonest egy kis kiránduló kitérőre. Egy őszes hajú fekete asszony várt bennünket a verandán. A szívverése mutatta, hogy ember, és Bones puszival üdvözölte. Valami kellemetlen érzés támadt fel bennem, ahogy néztem őket. Régi barátnő? Vagy talán nem is olyan régi? Az asszony megölelte Bonest, és végighallgatta, mi történt a lánnyal. Feltűnt, hogy Bones egyetlen nevet sem említett, és figyelmeztette Tarát, hogy ne beszéljen senkinek se a lányról, se rólunk. Aztán felém fordult. – Cicuska! Jössz? Eddig nem tudtam, hogy menjek-e vagy maradjak, de a kérdés most eldőlt. – Van itt egy kedves hölgy – mondtam a lánynak, és óvatosan kitámogattam a kocsiból. Nem igazán cipeltem – némi segítséggel tudott járni. Én éppen csak támasztottam és vezettem. Tara arca összerándult az együttérzéstől. Láttam, hogy forradás húzódik a szemöldökétől a hajába, és szégyelltem magam korábbi feltételezésemért a Bones-hoz fűződő kapcsolatát illetően. – Majd én viszem – mondta Bones, és felkapta a lányt, mint a pelyhet. – Tara, ő Cat. Meglepő volt ez a megszólítás az ő szájából, de kezet nyújtottam, és Tara melegen megrázta. – Örülök, hogy találkoztunk, Cat. Bones, vidd a szobámba. Bones kérdezősködés nélkül, céltudatosan bemasírozott, én pedig emlékeztettem magam, hogy semmi közöm az egészhez. – Gyere, gyermekem, hideg van! – borzongott meg Tara. Hajnali négykor ilyen magasságban csakugyan nem volt meleg. Végignéztem magamon, és képzeletben felnyögtem. Jól nézhetek ki. Ebben a ruhában és a kilónyi sminkben Tara biztosan azt hiszi, hogy ordas kurva vagyok. – Köszönöm, és én is örülök – feleltem udvariasan. Ha már így nézek ki, legalább modorom legyen. Követtem Tarát a konyhába, és elfogadtam egy csésze kávét. Magának is töltött, és intett, hogy üljek le. Ekkor sikoltás hasított a csendbe, amitől felugrottam, mielőtt még igazán leülhettem volna.

94

– Semmi baj – emelte fel a kezét gyorsan Tara. –Bones éppen visszahozza. A sikoltozás kulisszája mögül hallottam Bones hangját, ahogy megnyugtatja a lányt, hogy biztonságban van, és senki sem fogja bántani. A sikolyok hamarosan zokogássá csendesedtek. – Eltarthat egy darabig – folytatta Tara tárgyilagosan. –Visszahozza az emlékeit, aztán tesz rájuk egy mentális tapaszt, hogy ne akarjon öngyilkos lenni. Némelyikük megteszi. – Bones máskor is csinált már ilyet? – kérdeztem ostobán. – Hozott hozzád ilyen lányokat? Tara a kávéját iszogatta. – A városban menedéket tartok fenn bántalmazott nők számára. Általában nem hozok senkit haza ide, de néha akad olyan, akinek extra gondoskodásra van szüksége. És ha nagyon-nagyon extra, akkor hívom Bonest. Örülök, hogy végre én is szívességet tehetek neki. Megmentette az életemet, de, gondolom, már elmesélte. Értetlenül néztem rá. – Nem, miért gondolod? Mindentudó mosolyt villantott rám. – Mert még sosem hozott ide egy lányt sem, gyermekem. Legalábbis olyat nem, aki nem szorul segítségre. Ó! Ez hízelgett a lelkemnek, de elnyomtam magamban. – A, nem erről van szó. Csak együtt dolgozunk. Nem vagyok az övé, úgy értem, a tiéd, ha akarod – zavarodtam bele teljesen a mondanivalómba. Fentről undorodó hördülés hallatszott, ami nem a lánytól eredt. Összerezzentem, de már túl késő volt visszaszívni. Tara tiszta, rezzenetlen tekintettel mért végig. – A férjem vert. De nem mertem elhagyni, mert nem volt pénzem, és volt egy kislányunk, ám egyszer ezt csinálta velem – mutatott a forradásra. – És akkor azt mondtam, hogy elég. Sírt, és azt mondta, hogy nem gondolta komolyan. Mindig ezt hajtogatta, miután megütött, pedig igenis komoly volt. Senki sem üt meg csak úgy, véletlenül! De azt tudta, hogy én komolyan gondolom, hogy el akarok menni, és elbújt az autó mögött, amikor dolgozni voltam. Befejeztem a műszakot, kimentem a parkolóba, és akkor felállt, és mosolyogva rám szegezett egy pisztolyt. Lövést hallottam, és azt hittem, meghaltam… és akkor megláttam ezt a fehér srácot, aki úgy néz ki, mint egy albínó. A férjem nyakát szorította, és amikor megkérdezte, hogy életben hagyja-e, tudod, mit feleltem? Nem. Egy hajtásra lenyeltem a kávémat. – Ne várd, hogy elítéljelek. Szerintem ő tehet róla. – Nemet mondtam a lányomért, hogy neki soha ne kelljen úgy félnie, mint nekem – folytatta Tara, és újratöltette a csészémet. – És Bones nem csak egyszerűen elroppantotta a nyakát és elment. Kihozott abból a tetűfészek lakásból, ahol laktam, szállást szerzett, és a végén saját lábamra tudtam állni, és megnyitottam a menedéket. Most már én segítek olyan nőknek, akiknek nincs hová fordulniuk. A jóistennek néha van humorérzéke, nem igaz? Erre elmosolyodtam. – Erre én magam is bizonyíték vagyok, mondhatni. Tara előrehajolt, és halkabbra fogta a hangját. – Ezt azért mondom el neked, mert szerintem tetszel neki. Már mondtam, hogy még soha nem hozott ide senkit. Ezúttal nem vitatkoztam. Nem lett volna értelme, és nem mondhattam el, hogy a jelenlétem inkább szükségszerűség, mintsem szórakozás. Valami, amit a lány mondott odafönt, megragadta a figyelmem. – .. .felhívatta velem a lakótársaimat. Azt mondtam nekik, hogy összefutottam egy régi pasimmal, és együtt elmegyünk valahová, pedig ez nem volt igaz. Nem is tudom, miért

95

mondtam, egyszerűen csak jöttek ki a szavak a számon, pedig nem akartam kimondani őket… – Semmi baj, Emily – mondta Bones lágyan. – Nem a te hibád volt, ő mondatta veled. Tudom, hogy nehéz, de próbálj gondolkozni. Láttál még valaki mást is Deanen és Charlie-n kívül? – Végig ott tartottak abban a lakásban, de nem jött soha senki más. Most muszáj lezuhanyoznom. Olyan mocskosnak érzem magam. – Jól van – felelte Bones. – Itt biztonságban vagy, és én megtalálom azokat, akik ezt tették veled. Bones mintha már kiment volna, amikor a lány hirtelen felkiáltott: – Várj! Volt még valaki. Charlie vitt el hozzá, de nem tudom, hová. Olyan, mintha csak pislantottam volna egyet, és máris ott voltunk. Emlékszem a hálószobára: nagy volt, keményfa padlós, piros-kék török mintás tapétával. És ott volt ez a férfi, maszkban. Nem láttam az arcát, végig rajta volt… A lány hangja megremegett. Tara undorral megcsóválta a fejét. – Megtalálom őket – ismételte eltökélten Bones. –Megígérem. Néhány perc múlva lejött a lépcsőn. – Helyrerázódott – mondta, inkább Tarának, mint nekem. – Emily a neve, és nincs családja. Tizenöt éves kora óta egyedül van, és a lakótársai azt hiszik, hogy a régi barátjával van. Szükségtelen felvilágosítani őket, csak bajba kerülnének. – Főzök még egy kávét, aztán fölmegyek – állt fel Tara. –Maradtok? – Nem lehet – rázta a fejét Bones.– El kell érnünk a gépet délután, és még ki kell jelentkeznünk a szállodából. De köszönöm, Tara. Az adósod vagyok. Tara arcon csókolta. Most már nem rándult görcsbe a gyomrom. – Dehogyis, drágám. Vigyázz magadra. – Te is. – Bones hozzám fordult. – Cicuska? – Kész vagyok. Köszönöm a kávét és a beszélgetést, Tara. – Semmiség, gyermekem – mosolygott Tara. – Vigyázz erre a fiúra, és ne feledd, hogy csak akkor légy jó, ha a rosszalkodás nem szórakoztatóbb! Meglepetten nevettem el magam a dévaj megjegyzésen, mely teljesen váratlanul ért a cseppet sem vidám körülmények között. – Igyekszem nem elfelejteni. Bones nem szólt a visszaúton. Rengeteg dolog lett volna, amit meg akartam kérdezni tőle, de persze nem tudtam rávenni magam. Viszont amikor leparkolt, nem állhattam tovább a csendet. – És most mi lesz? Kiderítjük, hogy van-e fejpénz Charlie-ra? Vagy keresünk valakit, aki tudja, ki lehetett a maszkos szemétláda? Vajon miért fáradt azzal, hogy maszkot húzzon? Csak szórakozásból, vagy talán azért, mert a lány felismerte volna? Bones rejtelmes pillantásban részesített. – Bármelyik lehetőség elképzelhető, de legjobb, ha te mostantól kiszállsz a buliból. – Jaj, hagyd már ezt a nem-biztonságos dumát? –dühödtem fel. – Miután láttam, hogy mi történt Emilyvel, és mi történik akár most is rengeteg másik lánnyal, gondolod, hogy nyüszítve behúzódom az ágy alá? Ne felejtsd el, hogy én is majdnem közéjük kerültem! Nem szállok ki, szó sem lehet róla! – Nézd, én nem a bátorságodat vonom kétségbe – felelte némi éllel. – Hanem mit? – Láttam az arcodat. A tekintetedet, amikor Charlie-val beszéltem. Arra gondoltál, hogy át akarok állni Hennesseyhez. A lelked mélyén még mindig nem bízol bennem. Az utolsó szavaknál a kormányra csapott, ami meghajlott. Összerezzentem.

96

– Túl jól színészkedtél, és én összezavarodtam. Komolyan hibáztatni akarsz ezért? Az elmúlt hat évben minden áldott nap azt duruzsolták a fülembe, hogy a vámpírok hazug, gonosz rohadékok, és ami azt illeti, mindeddig te vagy az egyetlen, akire ez nem igaz. Bones elképedve szortyintott. – Ha hiszed, ha nem, ez volt a legszebb bók, amit valaha is hallottam tőled. – Tara a barátnőd volt? Ez csak úgy kibukott. Rémülten szívtam be a levegőt. Te jó ég, ezt meg minek kérdeztem? – Hagyjuk – mondtam gyorsan. – Nem érdekes. Ami pedig a múlt éjszakát illeti… Azt hiszem, mindketten hibáztunk. A fenébe is, erre te is rájöttél magadtól, úgyhogy biztosan egyetértesz abban, hogy nem történhet meg még egyszer. Dolgozzunk együtt, intézzük el Hennesseyt és aki még vele van, aztán pedig békésen elválnak útjaink. Némán meredt rám egy darabig. – Sajnos azt hiszem, hogy ezzel nem tudok egyetérteni – mondta végül. – De miért? Remek csali vagyok! Minden vámpír engem akar! Apró mosoly kunkorodott a szájára. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat. – Egyszerűen nem válhatnak el az útjaink, Cicuska, mert szeretlek téged. Nagyon szeretlek. Tátva maradt a szám, és kiürült az agyam. Aztán lassan megtaláltam a hangom. – Ugyan már, dehogy! Bones fújt egyet, és elengedte a kezem. – Tudod, kicsim, nagyon bosszantó ez a szokásod, hogy folyton meg akarod nekem mondani, mit érzek és mit nem. Pedig több mint kétszáznegyvenegy év után talán én is kiismerem magam a saját lelkivilágomban. – Csak azért mondod, hogy lefeküdjek veled? – kérdeztem gyanakvóan, visszaemlékezve Danny hazugságaira. Bosszús pillantást vetett rám. – Tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz gondolni. Ezért nem mondtam semmit eddig, mert nem akartam, hogy azt hidd, csak ágyba akarlak csalni. Viszont most már, csúnyán szólva, gerincre vágtalak, és nem úgy, hogy szerelmet vallottam neked. Most már nem kell tovább titkolnom az érzéseimet. – De hát alig két hónapja ismersz! – Inkább a vitatkozáshoz folyamodtam, miután a tagadás nem működött. Kunkori mosoly. – Akkor kezdtem beléd szeretni, amikor kihívtál arra az első ostoba párbajra a barlangban. Ott voltál leláncolva, véresen, és képes voltál kétségbe vonni a bátorságomat, miközben szinte biztattál, hogy öljelek meg. Mit gondolsz, miért kötöttem veled egyezséget? Az igazság az, szivi, hogy így kénytelen voltál több időt tölteni velem. Tudtam, hogy egyébként sosem lettél volna hajlandó erre. Hiszen tele vagy előítéletekkel a vámpírokkal szemben. Még most is. – Bones… – Vallomása elképesztett, és egyre erősödött bennem az érzés, hogy komolyan beszél. – Mi egyáltalán nem illünk egymáshoz! Abba kell hagynunk, mielőtt komolyabbra fordul! – Tudom, miért mondod ezt. Mert félsz. Félsz azok után, ahogyan az a gazember bánt veled, és még jobban félsz attól, hogy mit szólna az anyád. – Neki aztán lenne egy-két szava, az biztos – morogtam. – Én már annyiszor néztem szembe a halállal, hogy számon sem tudom tartani, Cicuska, és ez a mostani alkalom sem más Hennesseyvel. Tényleg azt hiszed, hogy az anyukád haragja elriaszthat engem? – Elriasztana, ha lenne egy kis eszed – mormogtam. – Akkor én lennék a világ legostobább embere.

97

Odahajolt, és megcsókolt. A hosszú, mély csók ígérettel és szenvedéllyel töltött el. Imádtam, ahogy csókol. Mintha beinná az ízeimet, és mégis szomjas maradna. Szaggatott lélegzettel toltam el. – Jobb, ha nem kezdesz velem. Kedvellek, de ha ostobaságokkal tömöd a fejem, kaphatsz egy ezüstkarót a szívedbe. Felkacagott, és szája a nyakamra siklott. – Ezt figyelmeztetésnek veszem. Pulzusom erotikus ingerlésébe beleremegtem. – És semmi harapás! – tettem hozzá. A nevetése megcsiklandozott. – Természetesen. Még valami? – Hát… – Egyre nehezebb lett gondolkodni. – Ha velem vagy, nem lehetsz senki mással. – Micsoda megkönnyebbülés! Miután azt mondtad Tarának, hogy az övé is lehetek, nem sejtettem, hogy valójában monogám vagy. – Én komolyan beszélek! – vörösödtem el. – Cicuska… – fogta a tenyerébe az arcomat. – Már mondtam, hogy szeretlek. És ez azt jelenti, hogy senki más nem kell. Tudtam, hogy ez csakis katasztrófához vezethet. Mint ahogy azt is tudtam, hogy félvér csodabogár vagyok. De amikor a szemébe néztem, semmi sem számított. – És végül, de nem utolsósorban, ragaszkodom hozzá, hogy veled mehessek Hennessey után. Ha én eléggé megbízom benned ahhoz, hogy a… a barátnőd legyek, akkor neked is meg kell bíznod bennem. Bonesból sóhajtásszerű hang szakadt fel. – Kérlek, hogy maradj ki ebből. Hennessey kíméletlen alak, és jó kapcsolatai vannak. Ez pedig roppant veszedelmes kombináció. Elmosolyodtam. – Félhalott és egészen halott. Mi is veszedelmes kombináció vagyunk. Fanyarul elnevette magát. – Ebben igazad lehet. – Bones! – Elszántan néztem, hogy lássa a komolyságot. – Nem léphetek le csak úgy, amikor tudom, mi folyik itt. Gyűlölném magam, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt ellene. Most már mindenféleképpen benne vagyok. Csak az múlik rajtad, hogy veled vagy nélküled vagyok benne. Szokásos átható pillantásainak egyikét vetette rám, mely mintha átfúrta volna az agyamat, de nem fordítottam el a tekintetem. A végén ő nézett másfelé. – Hát, jó, szivi. Nyertél. Együtt kapjuk el. Megígérem. Az égbolton felderengtek a hajnal első sugarai. Sajnálkozva néztem. –Jön fel a nap. – Tényleg. Magához húzott, és olyan hévvel csókolt, hogy elállt a lélegzetem. A vágy ott remegett a száján, a testében. – De hát hajnalodik! Bones halkan felnevetett. – Szivi, mit gondolsz, mennyire vagyok halott? Később reggelit hozattunk a szobaszervizzel – szerintem ez a találmány valóságos istenáldás. Bár mire megrendeltük, inkább ebéd lett belőle, de én azért maradtam a palacsintánál és a tojásnál. Bones derűsen figyelte, hogyan tüntetem el az ételt. Még a tányért is kitörölgettem. – Kérhetsz még. Nem kell a tányért is megenni. – Akár azt is megtehetném. Szerintem már így is elvesztetted a kauciót – feleltem, s jelentőségteljesen pillantottam végig a romos lámpán, széttört asztalon, véres szőnyegen, felfordított kanapén és az egyéb rendetlenségeken. Mintha verekedés lett volna itt. Persze az is volt. Afféle érzéki birkózás.

98

Bones elvigyorodott és kinyújtózott. – Simán megérte. Szemembe tűnt a tetoválás a bal karján. Persze már korábban is észrevettem, de akkor nem voltam beszélgetős kedvemben. Most végighúztam rajta az ujjam. – Lábszárcsontok. Milyen testhezálló. – A tetoválás nem volt kiszínezve, csak körvonal maradt. A fehér bőrön így is sötéten világított. – Hol szerezted? – Egy haver csinálta vagy hatvan évvel ezelőtt. Tengerészgyalogos volt, meghalt a második világháborúban. Te jó ég, ez aztán generációs szakadék. Az a tetoválás háromszor annyi idős, mint én. Kissé feszengve váltottam témát. – Sikerült valamit kiderítened Charlie-ról? Amíg én a reggelit rendeltem, ő a számítógépnél gubbasztott. Nem akartam tudni, hogyan nyomozza ki, van-e jutalom Charlie-ért. Talán felteszi az e-Bay-re? Egy darab hulla, extra ropogós! Valaki ezer dollárt mondott? – Megnézem, talán mostanra már van valami – felelte, és kecsesen kimászott az ágyból. Még meztelen volt, és nem állhattam meg, hogy ne bámuljam meg a fenekét. Kétszáz év ide vagy oda, nem volt rossz. – Ó, jött egy mail, jó hírekkel. Banki átutalás teljesítve, egyszázezer dollár. Charlie valakit nagyon magára haragíthatott. Megadom neki a helyet, ahol megtalálhatja a bizonyítékot, és Hennessey is hamarosan tudomást szerez majd róla. Ebből húszezer a tiéd, Cicuska, és még csak meg sem kellett csókolnod. – Nem kell a pénz! Azonnal rávágtam, még gondolkodni sem kellett rajta. Hiába visítozott az agyam sekélyes, mohó része. Bones érdeklődve szemügyre vett. – Ugyan miért nem? Kiérdemelted. Így szólt a megállapodás. Mi a gond? Próbáltam szavakba önteni mindazt, ami bennem örvénylett. – Az, hogy ez nem helyes. Amikor még nem aludtunk együtt, más volt, hogy elfogadtam, de most nem akarom úgy érezni magam, mint egy kitartott nő. Nem lehetek a barátnőd és az alkalmazottad egyszerre. A választás a tiéd. Ha fizetsz, ne feküdj le velem. Vagy tartsd meg a pénzt, és jöhetsz az ágyba. Bones nevetett, és odajött hozzám. – És még csodálkozol, miért szeretlek! Ha leszűrjük a lényeget, az derül ki, hogy te fizetsz nekem azért, hogy duglak, mert amint abbahagyom, tiéd a bevétel húsz százaléka. Cicuska, te megint kurvát csinálsz belőlem. – Nem… ez nem… A fenébe, tudod jól, mit akartam mondani! Ebben a formában természetesen nem gondoltam végig a dolgot. Próbáltam kitépni magam, de a karja megkeményedett, mint az acél. A szemében még ott csillogott a derű, de valami más is. A sötét íriszbe zöld árnyalat vegyült. – Nem mész sehová. Húszezer dollár vár rám, és azonnal neki is akarok látni, hogy megkeressem… Felszálltunk a gépre, de előbb karóinkat és késeinket feladtuk FedExszel, hisz a repülőtéri ellenőrzés olyan szigorú mostanság. A „Küldemény tartalma” rovatba Bones azt írta, hogy tofu. Néha olyan beteges a humorérzéke. Csak a kézipoggyász maradt nálunk. Bones megint odaengedett az ablak melletti ülésre, és már alig vártam, hogy feldübörögjenek a motorok. Bones lehunyta a szemét, és láttam, hogy kissé szorítja a karfát, amikor elindultunk. – Te nem szeretsz repülni? – hüledeztem. Soha semmitől sem félt. – Nem, nem igazán. Azon kevés alkalmak egyike, amikor egy magamfajta fickó meghalhat. A szeme csukva maradt, aztán az ülésbe préselődtünk a gyorsulástól. Mikor a nyomás

99

nagyja elmúlt, felhúztam a szemhéját. – Ismered a statisztikákat? Az átlag alapján a világ legbiztonságosabb utazási módja. – De nem egy vámpírnak. Mi megúszunk szinte minden autóbalesetet vagy vízi katasztrófát. De ha egy gép lezuhan, mi is legfeljebb imádkozhatunk. Egy haverom lezuhant az Evergladesben pár évvel ezelőtt. Szegény, csak a térdkalácsát találták meg. Aggodalmai ellenére épségben landoltunk fél ötkor. Bones nagy kincs volt a taxi fogásnál. Csak rámeredt egy sofőrre azzal a zöld pillantásával, és az megállt. Még akkor is, ha utasai voltak. Ez kétszer is megtörtént, sajnálatos módon. Végül sikerült egy szabad kocsit lekapcsolnunk, és elindultunk haza anyámékhoz. Furcsa hallgatás ült köztünk, amióta leszálltunk a gépről, és Bones csak akkor törte meg a csendet, amikor már öt percre voltunk a házunktól. – Gondolom, nem akarod, hogy az ajtóig kísérjelek, és búcsúcsókkal illesselek az anyád előtt. – Persze hogy nem. A pillantásán látszott, hogy nem értékeli a komolyságomat. – Legyen akárhogy, este szeretnélek látni. Felsóhajtottam. – Bones, nem lehet. Már így is alig vagyok otthon. Jövő hétvégén átköltözöm az új lakásomba, úgyhogy ki akarom használni az utolsó pár napot a családommal. Valami azt súgja, hogy a nagyszüleim nem fognak túl gyakran meglátogatni. – Hol az a lakás? Tényleg, el is felejtettem mondani neki. – Körülbelül hat mérföldre a campustól. – Akkor az alig húsz percre van a barlangtól. Milyen kényelmes. Bones ezt nem mondta ki. Nem volt rá szükség. – Pénteken felhívlak, és megmondom a címet. Átjöhetsz, miután anyám elment. De előbb ne. Komolyan, Bones. Hacsak nincs valami új infód Hennesseyről vagy a rejtélyes maszkos szatírról, hagyj nekem egy kis időt. Már vasárnap van. Megpillantottam a házunkhoz vezető hosszú bejárót, amikor a taxi befordult a sarkon. Bones is meglátta, és megfogta a kezem. – Szeretném, ha megígérnél valamit. Ígérd meg, hogy nem futsz el megint. – Hogy nem futok el? – Miért futnék? Keveset aludtam, és semmi kedvem nem volt a kocogáshoz. Aztán megértettem. Ha hazamegyek, és anyám szemébe nézek, megint más színben fogom látni a kapcsolatunkat. És ezzel Bones is tisztában volt. De most csak az ő arcát láttam. – Nem futok el. Túl fáradt vagyok, és te túl gyors. Úgyis elkapnál. – Ez igaz, szivi – mondta lágyan, mégis határozottan. – Ha elfutsz előlem, utánad megyek. És megtalállak.

100

Tizenöt A következő hét igen zsúfoltan telt – csomagolás, adminisztráció, foglaló és bérleti szerződés a tulajdonossal, búcsúzkodás a családtól. A Bonestól kapott első pénz egy részéből vettem egy ágykeretet, egy matracot, meg egy komódot a ruháimnak. Meg egypár lámpát. Ennyi volt az egész berendezés. A pénz maradékából adtam anyámnak, mondván, hogy az egyik vámpírnál, akit elintéztem, volt némi készpénz. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. A többi pénzt eltettem, mert tudtam, hogy még így is kell majd vállalnom valami részmunkát, hogy kijöjjek. Arról persze fogalmam sem volt, hogyan fogok egyszerre főiskolára járni, dolgozni és élőhalott gyilkosokra vadászni. Bones nem hívott és nem jött át, ahogy kértem, mégis egész héten körülötte forogtak a gondolataim. Legnagyobb rémületemre anyám egyik reggel megkérdezte, hogy rosszat álmodtam-e, mert mindenféle csontokat emlegettem álmomban. Leráztam azzal, hogy temetőset álmodtam, de a tény attól még tény maradt. Hacsak nem szakítunk Bonesszal – vagy meg nem halok –, egyszer majd rendezni kell ezt a dolgot vele és az anyámmal. Az igazat megvallva ettől jobban féltem, mint Hennesseytől. A nagyszüleim odaadták a kisteherautót, ami nagyon szép volt tőlük. Újabban nem sok örömük volt bennem, de azért kaptam tőlük egy-egy merev ölelést, amikor elérkezett az indulás ideje. Anyám velem tartott, mert, mint mondta, szeretné látni, hogyan rendezkedem be. – Vigyázz magadra, és tanulj jól, kislányom – mondta Joe nagyapa mogorván, amikor indítottam. A szememet csípték a könnyek, hisz ez volt az egyetlen otthonom eddig. – Szeretlek benneteket – szipogtam. – És ne felejts el továbbra is eljárni a bibliaórákra azzal a helyes fiatal kislánnyal! – intett a nagyanyám. Te jóisten, ha tudná, mit beszél… – Persze! Nemsokára találkozom vele. Tényleg, nemsokára. – Catherine, ez… ez… Bármikor hazajöhetsz, és ingázhatsz otthonról. Anyám szembetűnő undora láttán el kellett fojtanom egy mosolyt. Nem, nem volt szép lakás, de legalább csak az enyém. – Jó ez, anya. Tényleg. Sokkal jobban fog kinézni, ha kitakarítunk. Háromórányi közös sikálás után sem nézett ki jobban. De legalább a bogarak miatt nem kellett aggódnom. Este nyolckor anyám megpuszilt, és olyan erővel ölelt meg, hogy majdnem fájt. – Hívj, ha bármire szükséged van. Ígérd meg. És vigyázz magadra, Catherine. – Megígérem, anya. Micsoda hálóba keveredtem… Amit tenni készültem, az távol állt az óvatosságtól, de tudtam, hogy úgyis megteszem. Amint anyám kihúzta a lábát, fogtam a telefont és tárcsáztam. Amíg vártam, lezuhanyoztam és tiszta ruhát vettem fel. Nem hálócuccot, hanem rendes nappali ruhát. A külön töltött hét kemény volt, és nem csak attól az* ijesztő tudattól, hogy hiányzik. Anyám megtette szokásos megjegyzéseit arról, hogy minden vámpír megérdemli a halált, és azt, hogy én leöljem, besuvasztva két intelem közé, hogy tanuljak szorgalmasan. Belém hasított a bűntudat, valahányszor bólogattam és helyeseltem, csak hogy ne fogjon gyanút. A hajam még nedves volt, amikor meghallottam a két kopogást. Kinyitottam az ajtót, és az elmúlt néhány napot mintha elfújták volna. Bones bejött, és azonnal a karjába zárt. Gyönyörű

101

volt most is, magas járomcsontjával, fehér bőrével, mohó és kemény testével. A szája az enyémre tapadt, mielőtt levegőt vehettem volna, de aztán már nem is kellett lélegeznem, mert el voltam foglalva a csókolózással. Remegő kézzel fogtam át a vállát, aztán összerándultam, amikor a ruhám dereka alá nyúlt. – Nem kapok levegőt – hörögtem, és elhúztam a fejem. A szája a torkomra tévedt, nyelve és ajka végigtapogatta érzékeny bőrömet, miközben olyan mélyen hátradöntött, hogy már csak ő tartott. – Hiányoztál – morogta, miközben szorgalmasan hántotta le a ruháimat. A karjába kapott, és csak ennyit kérdezett: – Hová? A háló felé böktem a fejemmel. Bevitt, és ledobott az ágyra. Másnap felnyögtem, amikor meghallottam a bátortalan kopogást. Az óra fél tizet mutatott. Bones még hajnal előtt elment, azzal az ígérettel, hogy később visszajön. Azt mondta, hogy itt nem tud zavartalanul aludni – bármit is értett ezen. Belebújtam a köntösömbe, és az ajtó felé fordítottam a figyelmemet, ahonnan a kopogás jött. Szívverés, akárkié legyen is, és csak egy. Erre inkább a hálóban hagytam a késeimet. Állig felfegyverkezve ajtót nyitni rosszul vette volna ki magát, ha a tulaj az. Távolodó lépések zaja hallatszott, mire feltéptem az ajtót, s még láttam, ahogy egy fiatal srác tűnik el a szomszédos lakásban. – Hé! – kiáltottam utána, kissé élesebben, mint akartam. Majdnem bűntudatosan torpant meg, és ekkor vettem észre a kis kosarat a lábam előtt. Zacskós tésztaleves volt benne, aszpirin, meg pizzakuponok. – Főiskolai túlélőkészlet – fordult vissza a fiú tétova mosollyal. – Mikor tegnap láttam, hogy könyveket pakolsz ki, arra gondoltam, hogy te is suliba jársz. Én vagyok a szomszédod, Timmie. Azaz Tim. A becenév hallatán elmosolyodtam. Nehéz magunk mögött hagyni a gyerekkori batyunkat. Nekem soha nem is sikerült. – Én Cathy vagyok – mutatkoztam be az iskolai nevemen. – Kösz a dolgokat, és nem akartam goromba lenni. Csak kicsit morcos vagyok, amikor felébredek. Azonnal mentegetőzni kezdett. – Bocs! Csak azt hittem, már fent vagy. Milyen hülye vagyok. Menj csak vissza aludni. Megfordult, hogy visszamenjen a lakásába, s görbedi vállában, félénk viselkedésében volt valami, ami emlékeztetett valakire… Önmagámra. Én is ugyanígy éreztem magam általában. Kivéve, amikor gyilkoltam. – Semmi baj – mondtam gyorsan. Már amúgy is fel kellett volna kelnem, és az óra biztosan nem szólt, úgyhogy… van egy kis kávéd? Igazából nem is szeretem a kávét, de ez baráti gesztusnak tűnt, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát. Mikor láttam a megkönnyebbülését, gratuláltam magamnak az ötlethez. – Kávé? – ismételte félénk mosollyal. – Persze. Gyere be. A köntös alatt semmi sem volt rajtam. – Egy pillanat, rögtön jövök. Felkaptam egy melegítőalsót meg egy pólót, és papucsban átcsattogtam Timmie-hez. Nyitva hagyta az ajtót, és a Folgers kávé illata betöltötte a folyosót. A nagyanyámék is ezt itták egész életükben. Valahogy megnyugtató volt a szaga. – Tessék – nyomott a kezembe egy bögrét, és leült az étkezőpulthoz. A lakásaink alaprajza megegyezett, csak éppen Timmie-ében volt bútor. – Tejszín, cukor? – Kösz, kérek. Néztem, ahogy mozog a kis konyhában. Timmie csak pár centivel lehetett magasabb nálam, alig több, mint száznyolcvan. Homokszín haj, szürkésbarna szem. Szemüveges volt,

102

és olyan testalkatú, mintha csak épp most nőtte volna ki kamaszkori soványságát. Belső vészradarom eddig semmi gyanúsat nem észlelt benne. Pedig idáig bárki volt is kedves hozzám, valami hátsó szándékkal tette. Danny? Egyéjszakás kaland. Ralphie és Martin? Tervezett nemi erőszak kábítással. Stephanie? Szexrabszolgaság. Bőven volt okom paranoiásnak lenni. Ha egy kicsit is furcsán érzem majd magam ettől a kávétól, Timmie-nek annyi. – Izé, Cathy, te ohiói vagy? – babrált a bögréjével. – Igen, itt születtem, és itt nőttem fel – feleltem. – És te? Bólintott, mire kilöttyent egy kis kávé a pultra, s ő olyan rémülten hőkölt hátra, mintha azt várná, hogy leszidom. – Bocs. Olyan béna vagyok. Én is helybéli vagyok. Powelli. Anyám ott banki menedzser, és van egy húgom, most kezdi a középiskolát, aki vele él. Csak így hárman vagyunk, amióta apu meghalt. Autóbaleset. Már nem is emlékszem rá. Nem mintha neked érdekes lenne. Bocs. Néha csak úgy fecsegek. Megvolt az a szokása, hogy percenként mentegetőzni kezdjen. Apátlansága újabb összekötő lelki kapcsot jelentett köztünk. Ittam egy korty kávét, és szándékosan hagytam kicsorogni a szám szélén. – Hoppá! – mondtam, színlelt zavarral. – Bocs. Néha előfordul, amikor iszom. Ez hazugság volt, de Timmie elmosolyodott, és adott egy szalvétát. Már nem tűnt olyan idegesnek. Mi sem növeli jobban az ember önbizalmát, mint ha más még cikibb nála. – Jobb, mint ha fakezű lennél. Biztosan sokan vannak még így. – Persze, egész klubunk van. Névtelen Nyáladzók. Én még csak az első szintnél tartok. Beismertem önmagamnak, hogy nincs hatalmam a nyáladzás felett, és az életem teljesen kicsúszott a kezemből. Timmie éppen inni akart, amikor elkapta a röhögés. Orrán-száján jött ki a kávé, és kiguvadt a szeme. – Bocsánat! – fuldokolta, de a beszéddel csak rontott a helyzeten. Újabb kávé tört elő belőle, és az arcomra fröccsent. Timmie egészen megrémült, de én annyira nevettem, hogy csuklási roham fogott el. – Ez ragályos! – hörögtem. – A nyáladzás elől nincs menekvés! Erre megint nevetett, és az egész kezdődött elölről. Én csuklottam, Timmie hörgött és fröcsögött, és mindketten úgy festettünk, mint az elmebetegek. A végén visszaadtam neki a szalvétát, amit korábban adott, és próbáltam úrrá lenni a vihogáson. Ösztönösen éreztem, hogy barátra leltem. Hétfő délután iskola után a barlanghoz indultam. Néhány mérfölddel azelőtt, hogy ráfordultam volna az erdő széléig tartó murvás útra, egy Corvette mellett haladtam el, mely vészvillogóval parkolt az út szélén. Senki sem ült benne. Dagadt a keblem a büszkeségtől. Egy ősrégi Chevyvel húzok el egy lerobbant, hatvanezer dolláros sportkocsi mellett… Azt a kis dallamot fütyörésztem, amit Daryl Hannah tett híressé a Kill Billben, amikor beléptem a barlangba. Ekkor éreztem meg a változást a levegőben. Valami nem stimmel. Valaki lesben áll a közelben, és nincs szívverése. Azt is éreztem, hogy nem Bones az. Tovább fütyörésztem, és nem hagytam, hogy a szívverésem felgyorsuljon. Nem volt nálam fegyver. Késeimet és karóimat a lakásomban hagytam, a másik készletem pedig az öltözőfülkében volt, az ismeretlen rejtőzködőn túl. Fegyvertelenül határozott hátrányba kerültem, de nem fordulhattam vissza. Bones talán bajban van, vagy még ennél is rosszabb, mert nem érzem a jelenlétét. Valaki rátalálhatott a rejtekhelyére. Még ha üres kézzel is, de tovább kell mennem. Igyekeztem gondtalannak tűnni, és vadul járt az agyam. Mit használhatnék fel fegyverként? A lehetőségek eléggé soványak voltak. Ez egy barlang, ahol nincs más, csak

103

föld és… Amikor az egyik alacsonyabb átjárónál le kellett hajolnom, titokban felvettem valamit. Az ismeretlen felém tartott, zajtalanul. Ujjaim ráfonódtak a kezemben tartott valamire, és a következő forduló után megpillantottam a betolakodót. Magas fickó volt tüskés fekete hajjal, körülbelül tizenöt méterre tőlem. Mosolyogva közeledett, bízva feltételezett felsőbbrendűségében. – Egy vörös hajú szépség. Akkor te csakis Cat lehetsz. Hennesseynek mondtam ezt a nevet. Biztos az ő egyik zsoldosa, aki valahogy rátalált Bonesra. Reménykedtem, hogy még nem késő, hogy nem ölték meg. Hidegen visszamosolyogtam. – Tetszik, amit látsz? És mit szólsz ehhez? Ezzel a szeme közé vágtam a köveket, amiket összeszedtem. Minden erőmet beleadtam. Tudtam, hogy megölni nem tudom, de legalább egy időre harcképtelenné tehetem. A feje hátranyaklott, és én rávetettem magam, kihasználva a pillanatnyi lehetőséget. Lendületem leverte a lábáról, és mindketten a földre kerültünk. Elkaptam a fejét, és a földbe nyomtam az arcát. Ráültem a hátára, és combom minden erejével próbáltam megakadályozni, hogy levessen magáról. Miközben a fejét verdestem a földhöz, átkoztam az erejét. De hát mit vártam? Ha gyenge lenne, Bones várt volna, és nem ő. – Hagyd abba! Hagyd abba! – üvöltötte. Ez csak újabb erőfeszítésre sarkallt. – Hol van Bones? Hol van? – Te jó ég, azt mondta, hogy már jön! Erős brit akcentusa volt. Eddig fel sem tűnt, annyira lefoglalt az aggodalom. Abbahagytam a feje rángatását, de nem engedtem el. – Te Hennessey embere vagy. Miért tudattad volna vele, hogy várod? – Mert Crispin legjobb barátja vagyok, a francba is, nem pedig annak a szemétládának a csatlósa! – méltatlankodott. Erre a válaszra nem számítottam. Ezenfelül az igazi nevén emlegette Bonest, és nem tudtam, hogy ez közismert lenne. Egy kicsit tusakodtam magamban, aztán felkaptam egy újabb követ, miközben a másik kezemmel tovább nyomtam a fejét. A kődarab hegyes végét a hátához nyomtam. – Érzed ezt? Ezüst. Ha megmoccansz, átdöföm vele a szíved. Lehet, hogy Bones barátja vagy, de az is lehet, hogy nem. Mivel nem vagyok az a jóhiszemű típus, megvárjuk. Ha nem érkezik meg hamarosan, mint ahogy mondtad, tudni fogom, hogy hazudtál, és akkor neked annyi. Majdhogynem visszatartott lélegzettel vártam, beveszi-e a blöfföm. Mivel nem karcoltam meg a bőrét, nem érezhette, hogy a fegyver nem ezüst. Reméltem, hogy a vámpíroknak nincs afféle kriptonit-hatodik érzékük. A tervem az volt, hogy ha nem barát, akkor mindenesetre szíven döföm, aztán rohanok a karómért. Ha ugyan időben odaérek. – Ha leszel szíves felhagyni az arcom földbe passzírozásával, azt teszem, amit csak akarsz – felelte higgadtan. – Elengednéd a fejem? – Naná – sziszegtem, mit sem enyhítve a nyomáson. – És a hajszálereimet ne adjam oda fogselyemnek? Ismerősen hangzó, csüggedt sóhajt hallatott. – Ugyan már, ne légy nevetséges… – Pofa be. – Nem akartam, hogy a csevegés elvonja a figyelmemet Bones esetleges érkezéséről. – Feküdj nyugodtan és tegyél úgy, mintha halott lennél, különben tényleg az is leszel. Húsz nyögvenyelős perc múltán megugrott a szívem, amikor határozott léptek közeledését hallottam. Aztán ismerős erő érzése töltött el, amikor közelebb értek. Bones fordult be a kanyarban, és megtorpant. Felvonta egyik szemöldökét, és én elengedtem a vámpír fejét.

104

– Charles! – szólt Bones kimérten. – Mivel magyarázod, hogy a hölgy rajtad ül?

105

Tizenhat A fekete hajú vámpír feltápászkodott, amint leszálltam róla, és lesöpörte a piszkot a ruhájáról. – Hidd el, haver, sosem élveztem ennél kevésbé, hogy egy nő meglovagol. Csak azért jöttem, hogy beköszönjek, erre ez a nőstény ördög szemen dob néhány kővel. Aztán a fejemet akarta beszakítani, és azzal fenyegetett, hogy ezüstkaróval felnyársal, ha megmoccanok. Eltelt pár év azóta, hogy nem jártam Amerikában, de azt kell mondanom, hogy a vendégszeretet megnyilvánulásai drámaian megváltoztak. Bones a szemét forgatta, és vállon veregette a barátját. – Örülök, hogy még egyben vagy, Charles, és ezt csak annak köszönheted, hogy igazából nem volt nála ezüst. Különben már rég ledöfött volna. Hajlamos előbb szúrni és aztán kérdezni. – Erre semmi szükség! – csattantam fel. Sértett az utalás, miszerint gyilkos bestia lennék. – Hát jó – mondta Bones. – Cicuska, ez itt a legjobb cimborám, Charles, de hívhatod Spádénak is. Charles, ez itt Cat, az a lány, akiről már beszéltem neked. Most a saját szemeddel láthattad, hogy amit elmondtam, az csak szürke lenyomata a valóságnak. Nem volt túl elismerő a hangja, de mivel némi bűntudatom volt az előbbiek miatt, nem válaszoltam vissza, csak kezet nyújtottam. –Hello! – Hello – felelte Spádé, aztán hátravetett fejjel felkacagott. – Örülök a találkozásnak! Mennyivel jobb így, hogy nem szorítasz le! Tigrissárga szeme volt, és alaposan végigmért, miközben megrázta a kezemet. Én is ugyanezt tettem vele. Ami fair, az fair. Spádé jó öt centivel magasabb volt Bonesnál. Keskeny, vonzó arca volt, egyenes orra és kékesfekete haja, mely felül tüskésen felmeredt, hátul pedig a vállára hullott. – Spádé. Különös név. Nevetett megint, most nem olyan derűsen. – A munkafelügyelő Dél-Walesben így hívott. A spádé egyfajta ásó, és én ástam. Soha senkit nem szólított a nevén, csak a munkaeszköze szerint. Úgy gondolta, hogy az elítéltek nem méltók többre. Ó, szóval akkor ő az a bizonyos Charles. Eszembe jutott, amit Bones mesélt a kényszermunkaéveiről. Volt három fickó, akivel összebarátkoztam – Timothy, Charles és lan. – Elég megalázó. Miért tartottad mégis meg a nevet? Spádé arcáról nem tűnt el a mosoly, de vonásai megkeményedtek. – Hogy sose felejtsem el. Aha. Ideje témát váltani. Bones azonban megelőzött. – Charles megtudott valamit Hennessey egyik ebéről, ami hasznos lehet. – Szuper. Kapjam elő a ringyós cuccaimat és a sminkkészletet? – Te maradj ki ebből – mondta Spádé szigorúan. Kedvem lett volna újabb köveket hozzávágni. – Istenem, a vámpírok mind ennyire soviniszták? Vagy csak a tizennyolcadik századiak? A lány helye a konyhában van, ahol nem eshet baja, igaz? Ébredj fel, és lásd a huszonegyedik századot, Spádé! A nők többet is tudnak annál, mint hogy reszketve várják a megmentőjüket. – Ha Crispin nem érezne így irántad, azt mondanám, hogy sok szerencsét, menj csak és próbáld megfelelte Spádé. – Én viszont a saját bőrömön tapasztaltam, milyen érzés az, ha megölnek valakit, akit szeretünk. Nincs ennél rosszabb, és nem akarom, hogy ő is keresztülmenjen rajta. Egy kicsit jólesett, hogy Bones mesélt a barátjának az érzéseiről. Még mindig nem hittem

106

el, hogy szeret, de azért jó volt tudni, hogy nem csak ágymelegítő vagyok. – Nagyon sajnálom, hogy a vámpírok megöltek valakit, aki közel állt hozzád. De… – Nem vámpírok ölték meg – szakított félbe. – Egy csapat francia dezertőr vágta el a torkát. Kinyitottam a szám, aztán becsuktam. Ez elárult néhány dolgot, amellett, hogy nem vámpírok tették. A lány is ember volt. – Én nem vagyok olyan, mint bárki más – mondtam végül, s kérdő pillantást vetettem Bonesra, hogy vajon ezt is elmondta-e. – Hallottam hírét – mondta Spádé. – És kétségtelen, hogy az előbb megfogtál, de bármilyen különleges képességeid vannak is, könnyen meg lehet téged ölni. Az a lüktető ér a nyakadon a legnagyobb gyengeséged, és ha az előbb lett volna egy kis eszem, átfordítalak és kiszakítom. Elmosolyodtam. – Nagy a szád! Az enyém is, időnként. Remekül megleszünk egymással. Várj csak meg itt. – Cicuska…! – kiáltott utánam Bones. Nyilván sejtette, mit forgatok a fejemben. – Vicces lesz! – Mit akar? – hallottam Spádé hangját. Bones már-már elanyátlanodott. – A kezedbe adni a saját fejedet, és az igazság az, hogy ha lett volna rá esélyem, hogy távol tartsam az ügytől, megtettem volna. Elképesztően makacs egy nőszemély. – A makacsság nem segít, hogy életben maradjon. Megdöbbentesz, hogy engeded… Spádé elhallgatott, amikor meglátott, talán amiatt, ami a kezemben volt. – Akkor játsszuk azt, hogy te vagy a csúnya nagy vámpír, aki át akarja harapni a torkomat, jó? Látod, fegyver van nálam – persze csak acél, a demonstráció kedvéért –, de nem törődsz vele, mert csak egy menő ruhába öltözött artériát látsz bennem. Ha a torkomra kerül a szád, te győztél, de ha én szúrom át a szíved először, akkor én. Spádé Bonesra sandított. – Ez most viccel? Bones megropogtatta az ujjait, és félreállt. – Távolról sem. – Kihűl az ebéd – incselkedtem. – Gyere és kapj el, vérszívó. Spádé nevetett – aztán már nekem is ugrott, kápráztató gyorsasággal. Egy hajszálnyira volt már, amikor meglepetten lepillantott. – Csípjetek meg! – torpant meg hirtelen. –Te tudod! Két acélpenge állt ki a melléből. Megbámulta őket, aztán kirántotta, és elképedve fordult Boneshoz. – Ezt nem hiszem el! – Pedig megmondtam, haver – felelte Bones szárazon. – Nagyon tehetséges. Még szerencse, hogy korábban nem gyakorolta a késdobálást, mert talán már nem élnék. – Meglehet – csóválta a fejét Spádé, és rám pillantott. – Hát jó, Cat. Sikerült megmutatnod, hogy veszélyesebb vagy, mint amilyennek kinézel. Látom, nem tudlak megingatni abban, hogy kitarts a Hennessey-ügy mellett, és Crispin nyilvánvalóan bízik benned, úgyhogy meghajlok előtted. Tényleg meghajolt, hosszú fekete haja a földet söpörte a kecses mozdulat közben. Olyan piperkőcös, kifinomult gesztus volt, hogy elnevettem magam. – Mi voltál, mielőtt fegyenc lett belőled? Királyi herceg? Spádé felegyenesedett, és elmosolyodott. – Charles DeMortimer báró, szolgálatodra. A fölém magasodó utcalámpa be volt törve. Kissé távolabb a sikátorban egy macska fújt

107

valami ismeretlen ellenfélre. A szemközti sarkon a homokszín hajú vámpír előre-hátra hintázott álltában, szinte már szökdécselt. Látszott, hogy nagyon izgatott. Én nem voltam az. Hajnali kettőre járt, majdnem mindenki aludt, ahogy én is szerettem volna. De az izgatott vámpír miatt ez persze szóba se jöhetett. – Hé, te, ott! Remegést színleltem, tekintetemet idegesen rebegtettem, és behúztam a vállamat. Friss horzsolásaimmal, karcolásaimmal és szakadt cuccaimmal úgy éreztem magam, mint egy drogellenes plakát modellje. Nem volt nehéz játszanom. Bones egy kicsit megdolgozott a hitelesség kedvéért. – Van valami anyagod, haver? – folytattam, és megdörzsöltem a karomat, mintha tűre gondolnék. Fejhangon felkacagott. – Nem itt, kislány. De tudok szerezni. Gyere velem. – Ugye nem vagy zsaru? – hőköltem hátra. Kacaj. – Dehogy. Viccelődünk, mi? Mit szól majd, ha meglátja az én poénomat? – Nincs időm arra, hogy felhívj valakit. Nagyon kivagyok… – A kocsimban van – szólt közbe. – Itt, a közelben. Szinte szökdécselt a sikátorban, melynek a másik végén egy még gyanúsabb utca sötétlett. – Erre – fuvolázta, ahogy lassabban követtem, hogy lássam, van-e a közelben még több élőhalott is. – Már itt is van, kislány. A vámpír kinyitotta a kocsija ajtaját, és bazsalygott rám, mint ló a rohadt tökre. Engedelmesen lehajoltam, hogy benézzek. Számítottam az ütésre, de attól még fájt. Előrebuktam az anyósülésre, ahogy egy normális ember tenné, és elernyesztettem a végtagjaimat. A vámpír kuncogott, begyömöszölte a lábamat, és rám csukta az ajtót. Hamarosan indított. Látszólag élettelenül hevertem mellette. Ügyet sem vetett rám, viszont egyfolytában kuncogott vezetés közben. Nagyon idegesítően hangzott. Reggel egy vizsga várt, és rajtam volt a premenstruációs szindróma. Rossz alanyt választott. Hirtelen valami meglökte hátulról a kocsit. Az ütközés eléggé elterelte a figyelmét ahhoz, hogy előrántsam a tőrömet a csizmámból. Felvisított, amikor a mellébe döftem, szándékosan elhibázva a szívét, de elég közel ahhoz, hogy hallgasson rám. – Pofa be, madárka! – rivalltam rá. – Húzódj le, különben megint beléd jönnek. És ha ez bekövetkezik, tudod, hová fog fúródni ez a penge! Az arcára kiülő rémült döbbenet már-már komikusnak hatott. Aztán megvillant a szeme. – Vedd le rólam a kezed! – Ne vesztegesd rám a csúnya nézésedet, haver, mert nem működik. Még három másodperced van rá, hogy félreállj, különben neked annyi. Mögöttünk Bones felbúgatta a motorját a nyomaték kedvéért. Egy újabb ütközéstől a kuncogósnak a szívébe fúródott volna a tőr, és ezzel ő is tisztában volt. Nem pillantottam fel, amikor Bones kinyitotta a vezetőoldali ajtót. – Hello, Tony, hogy ityeg a fityeg? A vámpír már nem kacarászott. – Nem tudom, hol van Hennessey! – kiabálta. – Rendben, haver, elhiszem. Cicuska, vezetnél? Tonynak és nekem van egy kis beszélgetnivalónk. Bones a hátsó ülésre húzta Tonyt. Beültem a kormány mögé, és úgy állítottam a tükröt, hogy lássam őket. – Hová? – Csak úgy körbe, amíg Tony barátunk mást nem mond. A megtört másik kocsit az út szélén hagytuk. Ted egyik rozoga járgánya volt, ami már

108

nem kellett senkinek. Egy bontótulajdonos barát mindig jó a háznál. – Nem tudok semmit. Csak igyekeztem egy kis pénzt összeszedni – próbálkozott megint Tony. – Hazudsz – mondta Bones nyájasan. – Hennessey embere vagy, és ne mondd nekem, hogy nem tudod, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele. Minden vámpír tudja, hogyan érheti el az urát. Már csak azért meg kéne ölnöm téged, hogy egyáltalán létezel. Úgy teszel, mintha drogot adnál el függőknek, aztán beléjük szuggerálod, hogy tényleg megkapták, amiért fizettek – szánalmas. – Seggfej – helyeseltem. – Meg fog ölni! – vinnyogta Tony. – Ha halott, akkor nem, és én is simán kicsinálhatlak. Szerinted mit fog gondolni Hennessey, ha megtudja, hogy hagytad magad elkapni? Hogy rád találtam, mert üzleteltél? Megbocsát neked, mert olyan rendes fickó, nem igaz? Letépi a fejedet, és ezt te is tudod. Én vagyok az egyetlen reménységed, haver. Tony mintegy segélykérően pillantott rám. Én feltartottam a középső ujjamat. Mégis, mire számított? Visszafordult Bones felé. – Ha megígéred, hogy nem ölsz meg, mindent elmondok. – Nem öllek meg, ha hajlandó vagy beszélni – felelte Bones. – És ha hazudsz, tényleg nem öllek meg, bár azt fogod kívánni, bár megtenném. Ebben biztos lehetsz. A hangja hidegsége eszembe juttatta azt, amikor én voltam annak idején Tony helyében. Bones nagyon ijesztő tud lenni. Tony hadarni kezdett: – Hennessey mostanában nagyon titkolja a tartózkodási helyét, de ha kell valami, mehetek Lolához. Az ő címe megvan – Lansingben lakik. O és Hennessey meglehetősen szoros kapcsolatban állnak. Ha Lola nem tudja is, hol van, ismer valakit, aki tudhatja. – Add meg a címét. Tony kipergette az információt. Bones nem vacakolt azzal, hogy leírja, de talán csak azért, mert tartania kellett a tőrt Tony mellkasában. – Cicuska, menj rá az I-69-esre, és indulj északnak. Lansingbe megyünk. Háromórás út volt. Bones leszedte a pontos útvonalat a MapQuestről a telefonjával, miközben megjegyezte, hogy mennyire imádja a modern technikát. Az utolsó fél mérföldet gyalog tettük meg. Leraktuk Tony kocsiját egy szupermarket parkolójában, Tonyt pedig magunkkal vittük. Bones rosszindulatú vigyorral tartotta a kést a hátához, azzal a megjegyzéssel, hogy ha megnyikkan, vége. Mikor közelebb értünk, látszott, hogy Lola is afféle lakóparkban tanyázik, bár ez sokkal menőbb volt, mint Charlie-éké. Hajnali öt óra, és hol vagyok? Egy újabb társasház körül ólálkodom. Remélem, hogy időben végzünk a vizsgáig. Elképzeltem, hogyan menteném ki magam a tanárnál. Meg kellett keresnem egy gonosz vámpírt! Nem hiszem, hogy bevenné. – Nincs itt a kocsija – súgta Tony, aki komolyan vette Bones fenyegetését, ezért nem mert hangosan beszélni. – Egy pillantásból látod? – förmedt rá Bones. – Ha meglátod, te is megérted – felelte Tony. Bones a szája elé tartotta a mutatóujját, amikor kábé százméteres közelségbe értünk, s kézjelekkel mutatta, hogy Tonyval maradjunk hátra, amíg ő átkutatja az épületet. Erős késztetést éreztem, hogy visszamutassam neki azt az egyezményes jelet, amit a kocsiban Tonynak, de megnyugtattam magam azzal a tudattal, hogy az őrködés is fontos dolog. Ha pedig csatazajt hallok, elég közel vagyunk ahhoz, hogy közbeavatkozzak. Bones megkerülte az épület távolabbi sarkát, és eltűnt. Lassan teltek a percek. Bones nem jött vissza, de gyanús zajt sem hallottam, úgyhogy feltételeztem, ő is meglapult valahol. A

109

napfelkelte közeledett, és kezdett kényelmetlenné válni a kuporgás a Tonynak szegezett késsel. A hátam zsibbadni kezdett, és úgy festett, hogy nem fogom elérni a vizsgát. Már éppen keresni akartam valami puhább helyet, hogy leüljek, amikor közeledő autó zaját hallottam. Tonynak igaza volt. Ezt a kocsit egyetlen pillantással észre lehetett venni. Jajvörös Ferrari volt, a nő pedig, aki vezette, nem ember. Még mélyebben lekuporodtam. A bokrok elég jó fedezéket nyújtottak, és a kis dombról jól ráláttam. Rövid fekete haja volt, és a vonásai alapján ázsiai származásúnak tűnt. A kocsija, a ruhája, a táskája mind méregdrága, márkás cucc volt. Csak úgy ordított róla a pénz. Alig jutott tíz méterre a bejárat közelébe, amikor előbukkant Bones. Nyilván bent várt valahol. A nő el akart futni, de Bones lecsapott rá. – Ne olyan sietve, Lola. A nő kihúzta magát, és felszegte az állát. – Hogy merészelsz hozzám érni? – Még hogy merészelek? – nevetett Bones, de nem túl elbűvölően. – Itt most neked kell merésznek lenned. Majd kiderül, mennyire sikerül. Az utolsó mondatot jelentőségteljesen megnyomta. A nő körülnézett, aztán Bonesra. – Hatalmas hibát követsz el. – Nem te lennél az első – rántotta magához Bones. –Gyerünk, édes. Tudod, mit akarok. – Hennesseyék meg fognak ölni, csak idő kérdése – fröcsögte a nő. Bones megfogta az állát, és közelebb húzta. – Nem, nem szeretem az erőszakos nőket, de azt hiszem, te kiérdemelted, hogy kivételt tegyek veled. Itt nem túl meghitt, de sürget az idő. Mondd el szépen, kiknek van köze Hennesseyhez, és hol lehet őket megtalálni, de gyorsan, különben megtapasztalhatod mindazt a szenvedést és megaláztatást, amit a cimboráid okoztak. Tudod, mit? Ismerek pár elvetemült, állatias fickót, akik szívesen megízleltetnék veled a saját mérgedet. Akár el is adhatlak nekik. Mint a hullámvasút – egyszer fent, egyszer lent. Lola szeme elkerekedett. Ezt még messziről is láttam. – Nem tudom, hol van Hennessey. Nem mondta meg. Bones elkezdte a parkoló felé cibálni. – Szép, korai karácsonyi ajándék lesz belőled néhány boldog perverznek – jegyezte meg élesen. – Várj! – Ez könyörgés volt. – Tudom, hol van Switch! Bones megállt, és megrázta. – Ki az a Switch? – Hennessey verőembere – mondta Lola ajkbiggyesztve. – Tudod, mennyire nem szereti bepiszkolni a kezét. Switch intézi el az olyan csúnya dolgokat, mint a szemtanúk elhallgattatása, hullák elrejtése. O keres újabb segéderőt is, mivel Stephanie, Charlie és Dean kiestek. Hennessey újdonsült pártfogója mellett nem is kell aggódnunk az emberi közbeavatkozás miatt. Valamit látni véltem a tízemeletes épület tetején, épp amikor Bones megkérdezte: – Mi az igazi neve ennek a Switchnek, és ki Hennessey új pártfogója? Két alak ereszkedett le a tetőről. Bones és Lola éppen alattuk voltak. Előugrottam a bozótból. –Nézz fel! Két dolog történt egyszerre. Lola egy kést rántott elő a táskájából, amíg Bones felnézett, én pedig teljesen ösztönös reakcióval elhajítottam a három kis ezüsttőrömet. Tony ezt a pillanatot választotta a csapásmérésre. A dobáshoz elengedtem, és ő vicsorgó agyarakkal rontott rám. A földre döntött. Térddel lerúgtam magamról, aztán a szívébe mélyesztettem a tőrt. Különös hangot hallatott, afféle fájdalmas kacajt, aztán az oldalára dőlt. Még időben pattantam fel ahhoz, hogy lássam Bonest Lola mellé térdelni. A nő a betonon hevert, és három ezüsttőr állt ki a mellkasából. Mögötte két test hevert, fejétől elválasztva.

110

Ennyit a légi támadókról. Bones felállt és rám meredt. – Lucifer tökeire, Cicuska, nehogy már megint… Jaj, jaj. Feszengve próbáltam eltakarni Tony maradványait. Nem mintha ettől kevésbé lett volna halott. – Le akart szúrni! – védekeztem. – Nézd, mi van a kezében! Ehelyett Bones mögém nézett. –És ő? – Rám ugrott – feleltem szégyenlősen. Bones rám meredt. – Te nem nő vagy – jelentette ki végül. – Hanem a Zord Kaszás vörös hajzattal! – Ez nem fair… – kezdtem ellenkezni, de egy sikoltás félbeszakított. Kosztümös üzletasszony ejtette el kistáskáját és rohant vissza visítva az épületbe. A parkolóban heverésző hullák látványa zavarhatta meg. Nem éppen szokásos dolog, ha az ember reggel munkába indul. Bones felsóhajtott és kihúzgálta a pengéket Lolából. – Gyere, Cicuska, menjünk. Mielőtt még valakit megölnél. – Nem vicces… – Legalább előtte még ki tudtam szedni Lolából ezt-azt – jegyezte meg társalgó stílusban, miközben a kocsi felé vonszolt. – Hennessey verőembere egy bizonyos Switch. Kezdjük azzal, hogy kiderítjük, kicsoda ő. – Az a nő meg akart ölni… – Nem jutott még eszedbe, hogy nem csak a szívre lehet célozni? – Friss tempóban haladtunk. Mögöttünk már kezdtek újabb emberek kijönni a házból. Ezt tudni lehetett a sikolyokból. Odaértünk a kocsihoz, és Bones váratlanul megcsókolt. – Imádom, hogy meg akartál védeni, de legközelebb próbálj csak sebezni, jó? Mondjuk, célozz fejre. Akkor egy időre harcképtelenné válnak, de nem lesz belőlük hasznavehetetlen húshalom.

111

Tizenhét Még Bones vezetési sebessége mellett sem várhattam, hogy lesz időm lezuhanyozni, mielőtt bemegyek vizsgázni. Örülhetek, ha egy gyors átöltözésre lesz idom. – Le kell tennem a kocsit Tednél – mondta Bones, amikor kiszálltam. – Pár óra múlva visszajövök. – Aludni fogok – mormogtam. – Muszáj… – Szia, Cathy! Timmie kukkantott ki az ajtaján széles mosollyal. Biztosan látott az ablakból. Bones olyan pillantást vetett rá, hogy a srácnak lefagyott az arcáról a vigyor. – Ne haragudj, nem tudtam, hogy társaságod van – mentegetőzött Timmie, s kezét-lábát törve igyekezett vissza a lakásába. Én is gyilkos pillantást vetettem Bonesra, amiért elijesztette félénk szomszédomat. – Semmi gond – mosolyogtam rá Timmie-re. – O amúgy sem igazán „társaság”. – ó – sandított Bonesra Timmie. – Te Cathy bátyja vagy? – Mi a francból gondolod, hogy az vagyok? – csattant fel Bones. Timmie olyan pánikszerűen meghátrált, hogy beverte a fejét az ajtókeretbe. – Elnézést! – lehelte, és még egyszer beleütközött az ajtóba, mielőtt sikerült volna visszahúzódnia. Odamentem Boneshoz, és a mellkasába böktem. Azt mondhatnám, hogy morcos arcot vágott – ha nem lett volna több mint kétszáz éves. – Két választásod van – mondtam tagoltan. – Vagy nagyon őszintén bocsánatot kérsz Timmie-től most azonnal, vagy elmész és visszabújsz a barlangodba, mint egy mogorva bűzös borz, mert most pont úgy viselkedtél. Nem tudom, mi ütött beléd, de ez egy rendes srác, és most valószínűleg halálra rémisztetted. Válassz, Bones. Vagy az egyik, vagy a másik. Sötét szemöldök, felvonva. Topogni kezdtem. –Egy… kettő… Valami csúnyát mormogott, aztán felment a lépcsőn, és kettőt kopogott Timmie ajtaján. – Nézd, haver, nagyon sajnálom, hogy az imént olyan kimondhatatlanul goromba voltam, és a bocsánatodat kérem – mondta csodálatra méltó alázattal, amikor Timmie ajtót nyitott. Csak én éreztem hangjában egy kis élt, amikor folytatta: – Csak annyit mondhatok, hogy azért történt, mert ösztönösen taszít a gondolat, hogy a húgom lehetne. Mivel ma éjjel meg akarom húzni, elképzelheted, mennyire zavarna, ha a húgomat dugnám. – Te szemét! – robbantam ki, miközben Timmie-nek leesett az álla. – Tudod, kit dugsz meg ma éjjel? Magadat! – Őszinteséget akartál – ellenkezett Bones. – Hát, én őszinte voltam. – Menj vissza a kocsihoz, és majd akkor gyere vissza, ha már nem vagy ilyen seggfej! Timmie ide-oda kapkodta a fejét közöttünk, még mindig tátott szíjjal. Bones rámosolygott, vagy inkább vicsorgott. – Örültem, hogy megismertelek, haver, és egy jó tanács: eszedbe ne jusson! Ha bármivel is próbálkozol vele, puszta kézzel heréllek ki! – Tűnj el! – toppantottam a nyomaték kedvéért. Elrohant mellettem, aztán hirtelen visszafordult és keményen megcsókolt, majd hátraugorva kerülte el á jobbhorgomat. – Később találkozunk, Cicuska. Timmie megvárta, amíg Bones elhajt, s csak akkor mert megszólalni. – Ez a barátod volt? Igenlő mordulást hallattam. – Nem nagyon bír engem – mondta Timmie, majdnem suttogva. Arrafelé pillantottam, amerre Bones eltűnt, és megcsóváltam a fejem felháborító viselkedésén. – Hát igen, Timmie. Azt hiszem, igazad van.

112

Akkor értem be a terembe, amikor a tanár éppen kiosztotta a lapokat. Koszlott, horzsolásos külsőm némi feltűnést keltett, de igyekeztem nem észrevenni. Valamint olyan fáradt voltam, hogy azt se tudtam, mit körmölök le. A többi óra még rosszabb volt. Fizikán elszundikáltam, a szomszédom ébresztett fel. És amikor hazaértem, észrevettem, hogy megjött a menzeszem. El van rontva a napom. Utolsó erőmmel még lezuhanyoztam, aztán az ágyba dőltem. Öt perc múlva valaki kopogott. – Tűnj el – morogtam lehunyt szemmel. A kopogás türelmetlenebb lett. – Catherine! Szent ég. Az anyám. Mit akarsz velem, istenem? Látni akarod, mennyit bírok el? – Megyek! I Kialvatlan arccal, pizsamában nyitottam ajtót. Anyám rosszalló ábrázattal rontott be mellettem. – Még fel sem öltöztél, és a mozi egy óra múlva kezdődik! Jaj. Hétfő van, és még korábban megígértem neki, hogy elmegyünk együtt moziba. Aztán teljesen megfeledkeztem róla. – Jaj, anya, ne haragudj. Későig fent voltam, és csak most feküdtem le… – Megint elkaptál egy szörnyeteget? – szólt közbe anyám, és arcáról menten eltűnt a rosszalló kifejezés. – Téged csak ez érdekel? Az éles hangú kérdés mindkettőnket megdöbbentett. Azonnal elöntött a bűntudat, amikor megláttam megbántott tekintetét. – Ne haragudj. – Istenem, tisztára olyan vagyok, mint Timmie. – Ami azt illeti, két gonosz vámpírt is elintéztem tegnap éjjel. Ez részben igaz is volt. Csak éppen nem mondtam el pár részletet, amit nem kell tudnia. – Gonosz? – kérdezte. – Hogy érted azt, hogy gonosz? Mind gonoszak! Nem tehet róla, támadt fel bennem egy másfajta bűntudat. Az egyetlen vámpír, akit életében látott, megerőszakolta. – Semmi. Csak éppen nagyon fáradt vagyok. Áttehetnénk azt a mozit egy másik napra? Kérlek… Bement az aprócska konyhába, és kinyitotta a hűtőt. A látvány ismét homlokráncolást eredményezett. – Ez tiszta üres! Nincs egy gramm ennivalód se. Miért nincs? Vállat vontam. – Még nem voltam bevásárolni. Elfelejtettem, hogy jössz. Tegnap ebédre megettem az utolsó zacskós levest is, azt pedig nem mondhattam el neki, hogy Bonesszal általában étterembe járunk. Ez egyike volt a kevés normális dolognak, amit együtt csináltunk, de persze félreeső helyeket választottunk, nehogy együtt lássanak minket. – Sápadtnak tűnsz. Ezt is úgy mondta, mint valami diagnózist. Ásítottam, mintegy jelzésképpen. – Ebben nincs semmi új. – Catherine, egyre sápadtabb vagy, nincs étel a háznál… Csak nem kezdtél el vért inni? A szám még nyitva volt az ásítástól, és ez után a megjegyzés után így is maradt. – Ez most komoly? – nyögtem ki. Anyám hátrált egy lépést. – Ugye nem kezdtél el? – Nem! Tettem egy kemény lépést feléje. Megbántódtam, feldühödtem, és azt akartam, hogy megijedjen. – Tessék. – Megfogtam a kezét, és a nyakamra nyomtam. – Érzed ezt? Ez egy pulzus. És

113

nem iszom vért, nem fogok vámpírrá változni, és azért üres a hűtőm, mert nem vásároltam be! Az ég szerelmére, anya! Timmie épp ezt a pillanatot választotta, hogy bedugja a fejét az ajtón. – Nyitva volt… Megtorpant, amikor meglátta fúria arckifejezésemet. Anyám elhúzta a kezét a nyakamtól, és kiegyenesedett. – Ez meg ki, Catherine? Timmie összehúzta magát. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy anyám mindig ilyen. – Legyél kedves! – sziszegtem. Először Bones rémisztette meg, most meg az anyámtól kap majd rövid úton szívrohamot. – Ő az udvarlód? – kérdezte anyám színpadias suttogással, amely mindenki számára jól hallható volt. Már tiltakoztam volna, de aztán valami feltámadt bennem. Valami ravasz, számító és opportunista. Timmie-re pillantottam, és hirtelen az anyám szemével láttam. Egy élő, lélegző fiatalember. Aki egy cseppet sem halott. Mentségemre legyen mondva, hogy nagyon fáradt voltam, menstruáltam, és épp az imént vádoltak meg azzal, hogy vérszopó vagyok. – Igen! – feleltem lazán. – Anya, ismerkedj meg Timmie-vel, a barátommal! Odarohantam a sráchoz, elrejtve döbbent arcát anyám elől, és lelkes puszit cuppantottam az arcára. – Légyszi, menj bele a játékba! – súgtam könyörögve a fülébe, és megöleltem. – Jaj! – hördült fel. Hoppá. Kicsit erősen szorítottam. Rávigyorogtam. – Hát nem imádnivaló? Anyám odajött, és végigmérte. Timmie csak hápogott, aztán remegve nyújtotta a kezét: – Hello, Mrs… – Hajadon vagyok – javította ki azonnal anyám. Timmie elsápadt – fogalma sem volt róla, hogy ez miért kényes téma. Becsületére legyen mondva, hogy nem rohant ki hanyatt-homlok az ajtón. – Örvendek, hölgyem… – Lefeküdtél vele, és még a vezetéknevedet se tudja? – morgott az anyám. Égnek emeltem a tekintetem, aztán belecsíptem Timmie-be, aki hátrálni kezdett. – Ne törődj vele, édes, néha elfeledkezik a jó modorról. Anya, nem hívhatna Timmie egyszerűen Justinának? Anyám még mindig csúnyán nézett rám, de fagyossága némileg felengedett. – A Justina remek lesz. Örülök, hogy végre találkoztunk, Timmie. Catherine elmesélte, hogyan segítettél neki megölni azokat a démonokat. Örülök, hogy van valaki más is, aki segít megszabadítani tőlük a világot. Timmie úgy festett, mint aki menten elájul. – Igyunk egy kis kávét – vágtam közbe, és elhúztam Timmie-t, mielőtt ellenkezni kezdett volna. – Te csak maradj itt, anyu. A szomszéd lakásban lakik, mindjárt visszajövünk. Amint Timmie lakásába értünk, odahúztam magamhoz a srácot. – Szegény anyám! Vannak rosszabb és jobb időszakai. Az orvosok állandóan változtatnak a gyógyszerelésén, mégsem lehet tudni, mikor üt be a krach. Ne törődj azzal a démonölős dumával. Vérbeli pünkösdista. Hisz a lélek elpusztításában meg ilyenekben. Csak bólogass, és beszélj minél kevesebbet. – De hát… – Timmie alig jutott szóhoz. – Miért mondtad neki, hogy én vagyok a barátod? Miért nem tudhat az igaziról? Ez jó kérdés volt. Lázasan kerestem a választ.

114

– Mert ő angol – vágtam ki kétségbeesetten. – És anya… anya utálja a külföldieket. Anyám egy óráig maradt. Mire elment, kész idegroncs lettem; Timmie nemkülönben. Olyan sok kávét ivott meg, hogy még ültében is remegett. Próbáltam a beszélgetést a főiskola, a kert, a nagyszüleim irányába terelni; a lényeg, hogy ne legyen benne vámpír. Minden lehetséges alkalommal szánakozó arcot vágtam anyám háta mögött, vagy a bolondság egyezményes jelét mutattam. Timmie igyekezett segítségemre lenni a „roham” során. – Igaza van, Justina! – mondogatta szorgalmasan. –Kiirtjuk azokat a démonokat, Jézus erejével. Halleluja. Annyira beleélte magát, hogy amikor anyám az ajtó felé indult, félrevont és azt morogta, hogy helyes fiú, de lehet, hogy vallási fanatikus. Mikor anyám végre elment, nekidőltem az ajtónak, és megkönnyebbülten lehunytam a szemem. – Hála istennek – motyogtam. – Bizony – helyeselt Timmie. – Ámen! – Most már abbahagyhatod – mosolyogtam rá elcsigázottan. –Jövök neked egy szívességgel. Köszönöm. Éppen megöleltem hálám jeléül, amikor kopogás nélkül kinyílt mögöttem az ajtó. – Megzavartam valamit? – kérdezte egy hűvösen bosszús, idegenes akcentusú hang. Újra az égre függesztettem a tekintetem. Mit tartogatsz még nekem mára? Timmie megugrott, mint akit megszúrtak. Eleinte nem tudtam mire vélni ezt, de mikor láttam, hogy védekezőn az ágyéka elé tartja a kezét, dühösen hátrafordultam. – A francba is, mondd meg neki, hogy nem fogod kiherélni! Bones karba fonta a kezét, és hidegen nézte Timmie-t. –Miért? Csúnya pillantást vetettem rá. – Mert ha nem teszed, akkor tényleg cölibátusra kényszerülök. A pillantásom elárulta, hogy komolyan gondolom. Leereszkedő mozdulatot tett, mire Timmie elrohant az ellenkező irányba. – Ne félj, haver. Ép golyókkal távozhatsz, de ne feledd, hogy csak úgy tettél, mintha a barátja lennél. Nehogy beleéld magad. – Hallottad? – Gondolatban vadul meglengettem a fehér zászlót. Rendben, te győztél! Bones szája lefittyedt. – Halál minden démonra, halleluja! Szuper. – Figyelj, ne haragudj, de egy kicsit elborult az agyam, amikor anya azzal vádolt meg, hogy… iszom! – De hát tényleg iszol – értetlenkedett Bones. – Nem! – böktem a nyakamra. – O erre az ivásra gondolt. Timmie teljesen elvesztette a fonalat, de Bones arcán már derengett valami. – A rohadt életbe – mondta végül. Bólintottam. – Dióhéjban. Bones visszafordult Timmie-hez. – Zártkörű rendezvény, fiú. Búcsúzz el. Nem éppen a legszebben fogalmazott, de lehetett volna sokkal rosszabb is. – Timmie, még egyszer nagyon köszönöm. Holnap reggel találkozunk – mosolyogtam a fiúra. Ő örült, hogy végre elszabadul, és sietett az ajtó felé. De amikor már kint volt, még egyszer visszafordult.

115

– Engem nem zavarnak a külföldiek! Isten óvja a Királynőt! – Ezzel elrohant. Bones felvonta a szemöldökét. Sóhajtottam. – Ezt a részt nem hallottad? Nem baj. Ne is kérdezd.

116

Tizennyolc Két hét telt el, mégsem találtunk semmit Switchről. És ami még rosszabb volt, néhány eltűnt lányról egyszerűen felszívódtak a rendőrségi nyilvántartások. Hennessey gyorsabban tüntette el a nyomait, mint ahogy mi követni tudtuk volna. – Ennek semmi értelme – füstölgött Bones. – Hennessey jó hat évtizede fogdossa össze a lányokat, de még sosem volt ilyen óvatos. Amikor komolyra fordultak a dolgok, mindig lelépett, és máshová tette át a székhelyét. El sem tudom képzelni, miért fáradozik azzal, hogy szuggerálja a lányok családjait, miért tünteti el a rendőrségi jelentéseket, és hogy mire készül. A barlangban voltunk, ahol a nélkül beszélgethettünk, hogy a szomszédok esetleg kihallgathattak volna. Az én lakásomban vékonyak voltak a falak. Már az is elég volt, amit Timmie eddig hallott éjszakánként, amikor Bones nálam volt. – Talán belefáradt az örökös menekülésbe – véltem. – Elkényelmesedett, nyugalmat szeretne, és tudja, hogy ha az újságok sorozatgyilkosról kezdenek cikkezni, akkor a rendőrség kénytelen lesz komolyan venni a dolgokat. És akkor vagy meg kell lapulnia, vagy el kell mennie. Mi van, ha ez az indítéka? Bones rám pillantott a laptopja mellől. – Én is gondoltam erre, de ennél többről van szó. Lola azt mondta, hogy új pártfogója van, emlékszel? Ez a titkos adu ász. Bárki legyen is, sokkal inkább homályba burkolózik, mint ők, és a kérdés az, hogy miért. Vagy vámpír, vagy valami magas rangú ember, szerintem. Olyan ember, akit megvéd a hírneve. Nem sokat tudtam a vámpírok világáról, úgyhogy ebben nem segíthettem. Az emberekről azonban volt némi fogalmam, úgyhogy itt már tudtam ötletelni. – Korrupt zsaru? Talán rendőrfőnök? Némelyik jelentés elveszhet csak úgy véletlenül is, de mind nem. Mondjuk, te vagy a rendőrfőnök, vagy seriff akarsz lenni, vagy mittudomén, és könnyű pénzre van szükséged, miközben hozzáértőnek akarsz mutatkozni az emberek szemében. Az eltűnések rossz fényt vetnek rád. Ezért megkéred az üzletfeledet, hogy takarítsa el maga után a nyomokat, talán még tippet is adsz neki, hol talál megfelelő lányokat. Te jó ég, ha egy seriff az, akkor Hennessey szabadon válogathat egy egész helyi garnitúrából! És közben még a feljegyzéseket is eltüntethetik. És mi van, ha ez a valaki azt kéri cserében Hennesseytől, hogy csillapítsa le a közfelháborodást? Ez nem olyan nagy ár, nem igaz? Bones elgondolkodva kocogtatta az állát. Aztán megszólalt a telefonja. – Halló… Igen, Charles, hallak… Hol?… Mikor?… Kicsoda?… Rendben, akkor nemsokára találkozunk. Lerakta, és rám meredt. – Mi az? – kérdeztem türelmetlenül. – Úgy tűnik, történés van. Charlesnál ott van Hennessey egyik embere, aki átállna, és velem akar beszélni. – Veled megyek – vágtam rá azonnal. Bones szortyintott. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Spádé kinyitotta a hotelszoba ajtaját. Pillantása rám villant. – Meglep, hogy magaddal hoztad, Crispin. Nem mondtam, hogy „Fordulj fel!”, de nem sok híja volt. – Jobb, ha eljön és tudja, mi történik, mint ha otthon marad és fantáziál – felelte Bones. – Menjünk be, Charles, és kezdjük el. Idegesítő ez a kétneves dolog, gondoltam, mikor Spádé utat engedett. Miért nem elég nekik egy? Egy nő ült a szoba közepén. A helyiség igazán fényűző volt, és akkora, mint a nagyszüleim egész háza, de nekem fel sem tűnt.

117

A nő kétségkívül a legbombább teremtés volt, akit valaha is láttam. Akár élőben, akár a tévében. Dél-amerikainak tűnt, derékig érő göndör hajzuhataggal, és megnyerőén szép fej csücsült a tökéletesnek tűnő testen. Ajka bíborvörös. Egy darabig csak bámultam. Csak a képregényekben lehet egy nőnek ilyen karcsú dereka, ekkora melle, ilyen kerek és izmos feneke és ilyen hosszú lába. Nem volt nehéz meglátni előnyös adottságait, mert a ruhája alig takart valamit, és olyan szűk volt, hogy fulladással fenyegetett. – Francesca! – üdvözölte Bones, odament hozzá és arcon csókolta. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy utálni fogom ezt a nőt. – Bones… Francesca úgy ejtette ki a nevét, mintha cukorkát szopogatna. Mikor megcsókolta Bonest, ajka vörös lenyomatot hagyott, és nyílt kihívással nézett a szemembe. Spádé megfogta a vállam, és ez kizökkentett gyilkos gondolataimból. Éppen azon fantáziáltam, hogy előkapom a késeimet, és beléje vágom őket. – Francesca, ő Cat – mutatott rám Bones. – Velem van, úgyhogy nyugodtan beszélhetsz előtte. Mosolyfélét erőltettem az arcomra, mikor odaléptem. – Hello. Együtt alszunk. Ez megint csak úgy kijött belőlem. Spádé morgott valamit, hogy ez nem volt jó ötlet, Bones szemöldöke pedig a hajáig szaladt fel. Francesca azonban nem zavartatta magát. Telt ajka felfelé kunkorodott. – Ez csak természetes, niña. Ugyan ki tudna ellenállni neki? Beszéd közben végigsimított Bones ingének oldalán. – Cicuska! – Bones elkapta lendülő kezemet, és romantikusan a karjába fűzte, mintha nem is arra készültem volna, hogy megbillentsem azt a formás feneket. – Üljünk le! Nem tudtam, mi lelt. Az eszemmel tudtam, hogy olyasvalakiről van szó, aki segíthet lebuktatni Hennesseyt. Az ösztöneim viszont elvakultan ellenséges üzemmódba kerültek, és megfeledkeztek a racionális viselkedésről. Bones egy kanapéhoz vezetett, de nem engedte el a kezem. A szemem sarkából láttam, hogy Francesca hátulról bámulja Bonest, és még a száját is megnyalja. Szabad kezemmel megmarkoltam a feneket, amit annyira csodált. Kicsit meg is szorongattam, és éppen csak nem kiáltottam fel, Na, ez tetszik? Az enyém! Bones megállt, és lenézett. Én zavartan kaptam el a kezem, és próbáltam észhez térni. – Bocsánat – morogtam. – Semmi baj – mondta olyan mosollyal, amitől egy kicsit jobban éreztem magam. – Csak éppen így nehezebb menni. Nevettem, amikor magam elé képzeltem a képet, ahogyan az egyik kezemet a melléhez szorítja, a másikat a fenekéhez. – Most már elengedhetsz – suttogtam, mert kissé higgadtabbnak éreztem magam. Persze fennáll a lehetőség, hogy ő meg ez a kis köpönyegforgató valaha összeszűrték a levet, de az akár egy évszázada is lehetett. Mikor még a nagyszüleim sem születtek meg. Tudom kezelni. Ha férfi lennék, én is szívesen lefeküdnék vele. Ugye, milyen józan a gondolkodásom? Bones leült mellém a kanapéra, Spádé meg őmellé (ettől kissé nőtt a szememben), és Francescának csak a fotel maradt velünk szemben. Diadalom azonban rövid életű volt, amikor Francesca leült, és keresztbe tette csodás lábait. Nem volt szükségem tükörre, hogy tudjam: vörös vagyok. Mivel ruhája magasan a combja tövénél végződött, a mozdulat nem hagyott túl sok mindent a képzeletnek. Bones megfogta a kezem, és megszorította. Jól tette, különben felpattantam volna, hogy a dzsekimből csináljak neki bugyit. – Mindnyájan tudjuk, miért vagy itt – mondta Bones higgadtan, mintha a muffvillantás meg sem történt volna. – Nem titok, hogy vadászom Hennesseyre, és te az ő egyik embere

118

vagy, Francesca. Tudom, hogy nem álltok közel egymáshoz, de így is a legnagyobb bűn, ha elárulod az urad. Tudnod kell, hogy meg akarom ölni, és bármi, amit mondasz, ezt a célt szolgálja. Bravó, gratuláltam neki magamban. Egyenesen a tárgyra tértél, és megmutattad neki, hogy nem tudja elvonni a figyelmed a kis trükkjeivel! Szerencsés lesz a mai estéd! Francesca lebiggyesztette a száját. – Miért lennék itt, ha nem akarnám, hogy megöljék? Ha ennél kevesebbet akarnál, nem kockáztatnék. Tudod, mennyire gyűlölöm az elmúlt kilencvenhárom éve. Amióta elvitt a zárdából és átváltoztatott. – Te apáca voltál? – kérdeztem hüledezve, és futólag bepillantottam a ruhája alá, hátha félreértettem. –Viccelsz! – Bones, ez meg miért van itt? Nem mehetne el? –kérdezte Francesca, mintha ott sem lennék. Bones szeme felizzott. – Azért van itt, mert én így akarom. Téma lezárva. Ez a kijelentés sima szex helyett szopás-szex kombinációra jogosította fel. Nem mintha bántam volna. Rájöttem, hogy tulajdonképpen élvezem. Ezzel valószínűleg nem álltam egyedül a jelenlévők közt. – Holtan akarom látni Hennesseyt – jelentette ki Francesca némi Bonesszal folytatott farkasszempárbaj után. – Már túlságosan régóta a Mesterem. Ez meghökkentett. – Hogy érti azt, hogy a Mestere? – kérdeztem Bonest. Rabszolga lenne? Nem mintha Hennessey tudott volna mélyebbre süllyedni a szememben. – A vámpírok afféle piramishierarchiában tevékenykednek – magyarázta Bones. – Minden vonalat a fej, avagy a Mester ereje minősít, és mindenki, akit a Mester változtat át, az ő uralma alá kerül. Hasonlít a feudalizmushoz. Ott volt a hűbérúr, aki felelős volt a birtokain élők jólétéért, amiért cserében a hűbéresei szolgálták, és neki adták jövedelmük egy részét. A vámpíroknál is hasonló a helyzet, némi különbséggel. Ez újdonság volt nekem, s kissé barbárul hangzott. – Eszerint a vámpírtársadalom olyan, mint egy beszervezős MLM értékesítési hálózat és egy szekta keveréke. Francesca morgott valamit spanyolul, ami nem tűnt túl hízelgőnek. – Beszélj angolul, és ne gúnyolódj – szólt rá Bones. A sötét szempár dühösen megvillant. – Ha nem tudnám, hogy az vagy, aki, már itt sem lennék. – De tudod – felelte bársonyosan Bones. – És ha úgy döntök, hogy megmagyarázom a világunkat a nőnek, akivel vagyok, attól nem veszlek kevésbé komolyan. Lehetnél kissé több tisztelettel Cat iránt. Majdnem sikerült teljesítenie a leghőbb kívánságodat, hogy Hennessey kimúljon. Francesca elnevette magát. – Akkor te vagy a hány ós! Szép sütemény. – Igen, én. Francesca mosolygott, és ez csak még sugárzóbbá tette. Bőrének sötétes tónusa olyan volt, mintha színes gyémántokból lenne. – Hát, niña, nőttél a szememben. Hennessey nem beszélt túl sokat a dologról. Túlságosan dühös volt és megalázott. Öröm volt nézni. – Tudja, mennyire gyűlölöd? – kérdeztem szkeptikusan. – Mert ha igen, hogy tudtál a közelébe férkőzni? Francesca előredőlt, a dekoltázsa veszedelmesen szétnyílt. Próbáltam nem odanézni, de képtelen voltam levenni róla a szemem.

119

– Hennessey nagyon jól tudja, hogy gyűlölöm, de bizonyos korábbi dolgokat sikerült eltitkolnom előle. – Cinkos mosolyt villantott Bonesra, és majdnem megint elvesztettem a fejem. – Élvezi, hogy maga mellett tart, pedig én gyűlölök az övé lenni. A vámpírok csak akkor kerülhetnek ki az uruk hatalma alól, ha párbajban legyőzik, egy másik Mester kiváltja őket, vagy ha a gazda jóindulatból, önként elengedi. Hennessey túl erős ahhoz, hogy legyőzzem, jóindulatról esetében nem beszélhetünk, és sosem hagyná, hogy egy másik vámpír kiváltson. Mégsem hiszi egy pillanatig sem, hogy elárulhatnám. Azt gondolja, hogy túlságosan félek attól, amit tenne velem, ha elkap. Selymesen doromboló hangja csak még borzongatóbbá tette a szavait. Ő első kézből tudhatja, mire képes Hennessey, mégis eléggé gyűlöli ahhoz, hogy kockáztasson. Talán elhamarkodottan ítéltem meg. Az effajta eltökéltség csodálatra méltó, akár visel bugyit, akár nem. – Akkor van bennünk valami közös – pillantottam Bonesra, és gunyorosan elnevettem magam. – De nem az, amire gondolsz. Én is holtan akarom látni Hennesseyt. És elég is, ha ezt tudjuk egymásról, ugye? A konyakszín tekintet rám szegeződött, és Francesca vállat vont. – Sí. Azt hiszem, igen. Bones és Spádé összenéztek. A tüskés hajú mintha mosolygott volna. – A nyilvánvaló dolgokon kívül mit szeretnél az információidért cserében? – kérdezte Bones, visszatérve a tárgyra. – Hogy vegyél el – vágta rá a nő azonnal. – Szó sem lehet róla! – csattantam fel, és birtoklón megszorítottam Bonest. Három tágra nyílt szempár szegeződött rám. Ekkor döbbentem rá, hogy nem a kezét szorongatom. Spádé elnevette magát, én pedig céklavörös lettem, elrántottam a kezem, és a legszívesebben ráültem volna. Te jó ég! Mi az ördög bújt belém? Bones ajka megremegett, mégsem csatlakozott Spádé önfeledt jókedvéhez. – Nem arról van szó, amire te gondolsz, szivi – mondta szándékoltan semleges hangon. – Francesca arra gondolt, hogy vonala fejének a halála után egy másik vámpír védelme alá kerül. Én is a magaménak nyilváníthatom, azaz „elvehetem”. Bár én továbbra is Ian fennhatósága alá tartozom, ő régóta nem gyakorolta a hatalmát felettem, ezért is nem foglalkoztam azzal, hogy önállósítsam magam. Így szabadabb vagyok, és mivel jól kijövünk egymással, nincs szükség a beleegyezésére ahhoz, hogy átvegyem Francescát. Bár normális esetben kérnem kéne az engedélyét. Ez szerencsére elég bonyolult volt ahhoz, hogy lefoglalja a gondolataimat. – És miért nem szeretnél önálló lenni? – tűnődtem fennhangon, Francesca irányába. – A Mester nélküli vámpír szabad préda, niña. Bárki bármit tehet vele. Mint ahogy nálatok van az országokkal. Ha nincs hazád, állampolgárságod, kihez fordulhatsz, ha bajba kerülsz? Ki véd meg? – Elég brutális egy rendszer – jegyeztem meg. – Ne légy már ilyen naiv – szólt élesen Francesca. –Sokkal emberségesebb struktúra, mint a tietek. Hány ember hal éhen nap mint nap, mert az országa nem törődik vele? Hány amerikai hal bele a betegségébe, mert a kezelés rendelkezésre áll, de az illetőnek nincs elég pénze? A vámpírok sosem hagyják, hogy az övéik éhezzenek vagy nyomorogjanak. Még Hennessey, aki egy vadállat, még ő is személyes sértésnek venné, ha bármelyik alattvalója ilyen helyzetbe kerülne. Gondolj csak bele. Nálunk a legrosszabb is jobban bánik az embereivel, mint a ti országaitok. – Francesca… – Spádé abbahagyta a nevetést. A nő intett. – Befejeztem. De én nem. – Ha ti, vérszívók oly példás mintaképei vagytok az erénynek, miért nem álltatok a

120

sarkatokra és akadályoztátok meg, hogy Hennessey rendet vágjon az én fajtámban? Úgy értem, Bones azt mondta, hogy az utcán járkáló emberek öt százaléka nem él, tehát sokan vagytok! Vagy az emberek elrablása, megerőszakolása, meggyilkolása nektek nem számít? Bones megsimította a karomat. – Cicuska, talán… Francesca felpattant a fotelből. – Ébredj már fel! Amit Hennessey csinál, az semmiség ahhoz képest, amit az emberek művelnek! Minden évben ötvenezer kolumbiai tizenévest adnak el rabszolgának Európába és Ázsiába, és ezt nem a vámpírok teszik! Kongóban több mint százezer asszony lett erőszak áldozata – a lázadók vagy a saját katonaságuk részéről! Pakisztánban még mindig vannak olyan vidékek, ahol asszonyok elleni „becsületbeli” nemi erőszakokat és gyilkosságokat rendelnek el a bíróságok, és a te országod vagy a világ többi része semmit sem tesz ez ellen! A vámpírok hajlamosak csak a saját dolgukkal foglalkozni, de ha meg akarnánk tisztítani ezt a bolygót, elsőként az emberektől kéne megszabadulni, akik a legnagyobb gonosztevők… – Ebből elég! Bones egy szempillantás alatt előtte termett. Nem ért hozzá a nőhöz, de a szavai suhogtak, mint a korbács. – Még emlékszem egy nagyon fiatal lányra, aki hasonló nézeteket vallott körülbelül kilencven évvel ezelőtt. Ami a feltételeidet illeti, igen, elveszlek, ha megöltem Hennesseyt. Továbbá fizetek minden hasznos információért, ha vége a történetnek. A szavamat adom mindkettőre. Ez így megfelel neked? Francesca szeme zölden világított, de aztán lassan visszabarnult. Leült, a száját rágta, aztán bólintott. – Megegyeztünk. Ezek után felgyorsultak az események. Francesca nem tudta, kicsoda Switch, vagy ki Hennessey új pártfogója, ezért Bones megadta neki, hogyan érheti el. Spádé közölte, hogy elmegy a városból, és próbál új szálakat keresni Hennesseyhez, majd később jelentkezik. Ennyi. Francescával nem búcsúztunk el egymástól. O a hotelszobában maradt. Bones meg én elmentünk, de most nem használtuk a liftet, mint felfelé, pedig a huszadik emeleten voltunk. Bones a lépcsőre mutatott, és én megindultam lefelé. Legalább elfoglalom magam. – Eddig még sosem meséltél a vámpírtársadalomról – jegyeztem meg nyugodtan. Már csak tizenkilenc emelet. Bones kifürkészhetetlen pillantást vetett rám. Már nem fogta a kezem. Zsebre dugtam. – Sosem kérdezted. Először dühbe akartam gurulni, és már nyitottam a szám, hogy valami bántót mondjak, de aztán még egyszer átgondoltam a dolgot. – Talán tényleg nem. Ha olyan lett volna, mint én, azt felelte volna, hogy a vámpírokból eddig csak az érdekelt, hogyan lehet megölni őket. Hogy nem törődtem a kultúrájukkal, hiedelmeikkel, értékeikkel, hagyományaikkal, hacsak nem a céljaimat szolgálták. Ijesztő volt az a felismerés, hogy egy gyilkos agyával gondolkodom. És csak huszonkét éves vagyok. Mikor lettem ilyen jégszívű? – Hogyan történt? – kérdeztem halkan. – Honnan származnak a vámpírok? Milyen alapvető kérdés. Korábban mégsem fordult meg a fejemben. Bones majdnem elmosolyodott. – Az evolúciós vagy a kreacionista változat érdekel? Egy kicsit gondolkodtam. – A kreacionista. Elvégre hívő vagyok. Lépteink dobogtak a lépcsőn, és ő halkan beszélt. A lépcsőház visszhangzott, és bár késő éjszakára járt, felesleges lett volna megrémíteni bárkit, aki esetleg meghall minket. – Két fivérrel kezdődött, akik különböző életet éltek, és az egyik irigy lett a másikra. Olyan irigy, hogy ez vezetett a világ első gyilkosságához. Káin megölte Ábelt, és Isten elűzte

121

őt, de előbb még bélyeget helyezett rá, ami mindenkitől megkülönböztette. – Teremtés könyve, negyedik fejezet – leheltem. –Anya jól megtanította nekem a Bibliát. – Ami ezután következik, az nincs benne a ti Bibliátokban – folytatta Bones, időnkénti oldalpillantásokkal. – Ez a bélyeg volt az átalakulása élőhalottá. Büntetésül azért, hogy vért ontott, azt kellett innia egész további életében. Káin később megbánta, hogy megölte az öccsét, és megteremtette saját népét, saját társadalmát, mely annak a másik társadalomnak a peremén létezett, ahonnan száműzték. Az általa „nemzett” gyermekek lettek a vámpírok, akik szintén újabbakat csináltak, és így tovább. Persze egy ghoul egészen más sztorit mondana el. Szerintük Káinból ghoul lett, nem vámpír. Mindig is vita folyt, hogy ki volt az első, de Káin már nincs itt, hogy elmondja. – Mi történt vele? – Ő a Felsőbb Hatalom élőhalott változata. Aki az árnyak közül vigyázza gyermekeit. Ki tudja, vajon csakugyan így van-e. Vagy Isten végül leróttnak vette az adósságát, és visszaemelte magához? Ezen elrágódtam egy kicsit. Bones gyorsított. – Most azt gondolod, hogy anyádnak igaza volt, ugye? – kérdezte morcosan. – Hogy mind gyilkosok vagyunk. A világ első gyilkosának ivadékai, hacsak nem azt a nézetet valljuk, hogy a vámpírok és ghou-lok véletlenszerű fejlődési mutációval keletkeztek. Tartottam a lépést. Tizenkettedik… tizenegyedik… tizedik… – Az én fajtám ősei is kaptak eleget a nyakukba – vontam vállat. – Az almás sztori után elég nehéz bármit kritizálni. Bones nevetett, aztán villámgyorsan a karjába kapott. A szája lecsapott az enyémre, belém fojtotta a szuszt, és az a zsigeri ösztön, ami odafent olyan ostobaságokra sarkallt, most más formában tört elő. Karommal átfontam a nyakát, lábammal a derekát, és úgy csókoltam, mintha a puszta akaratommal ki tudnám törölni belőle minden előttem volt nő emlékét. Valami reccsent. Ereztem a falat a hátammal, és a következő pillanatban már bennem volt. Körmeim a hátába martak az erősödő vággyal, számat a nyakára tapasztottam, hogy ne sikoltsak. O belenyögött a bőrömbe, másik keze a hajamba túrt, ahogy mozgott bennem, egyre mélyebben, egyre gyorsabban. Nem volt benne semmi szelídség, de nekem nem is volt szükségem rá, magával ragadott a féktelen szenvedély. Hirtelen minden görcsbe rándult bennem, aztán végigfutott rajtam az elragadtatás hulláma. Bones is felkiáltott, aztán néhány remegő pillanat után megpihent rajtam. Nyikorgás hallatszott, elfojtott felkiáltás, mire Bones felcsattant: – Menj el, nem láttál semmit! – és az ajtó becsukódott. Ekkor szakadt fel a vörös köd az agyamról, és hirtelen elszégyelltem magam. – Te jó ég, mi a baj velem? Előrenyomtam magam, és ő kósza csókkal tett le a földre. – Ha engem kérdezel, semmi a világon. A nadrágom fel volt szakítva a cipzártól térdig. Az előbbi látogató már rég elment, én mégis összerándultam a gondolatra, hogy mit láthatott. Na, ki a kurva? Képmutató fráter! – Először nyilvánosan letapizlak, aztán majdnem ledöföm a kedves Miss Júdást, majd végül molesztállak a lépcsőházban. És még téged szapultalak, hogy goromba vagy Timmievel! Követelhetnéd, hogy kérjek bocsánatot. Bones nevetett, és rám terítette a dzsekijét. Legalább részben eltakarta a szakadást a nadrágomon. Az ő ruhái épségben maradtak. Sosem viselt alsóneműt, így csak a cipzárját kellett lehúznia. – Nem molesztáltál, és sosem foglak arra kérni, hogy kérj bocsánatot a mai este miatt. Igazából inkább megkönnyebbültem. – Megkönnyebbültél? – néztem a cipzárjára. – Hát, így is lehet mondani… – Nem erről van szó – kuncogott. – Bár ehhez is van köze. Tudod, hogy viselkedtél az

122

este? Mint egy vámpír. Területvédő lények vagyunk mindannyian, ezért volt a durva reakcióm, amikor láttam, hogy néz rád Timmie azzal a bociszemével. A te ellenséges hozzáállásod Francescához megmutatta nekem, hogy… a magadénak tartasz. Régóta töprengek azon, hogyan érzel irántam, Cicuska. Reméltem, hogy a testi vonzalmon túlmenően kedvelsz, és bár biztosíthatlak, hogy nincs félnivalód tőle, önző módon örömmel láttam, milyen mélyek az érzéseid. Némán meredtem rá. Annyi mindent szerettem volna mondani. Mint például, Hogy hihetted azt, hogy csak testileg vonzódom hozzád?, vagy Hát nem tudod, hogy te vagy a legjobb barátom?, és végül, Bones, én szeretlek. .. – Jobb lesz, ha eltűnünk innen. – Végül csak ennyit mondtam. – Mielőtt még valakit hipnotizálnod kell, nehogy ránk hívja a rendőrséget. Bones elmosolyodott, és talán csak a saját bűntudatom tette, de szomorkásnak tűnt. – Jól van, Cicuska. Én nem kérek semmit. Nem kell félned. Megfogtam a kezét, mit sem törődve hőmérsékletünk különbségével. Megijesztett, hogy már ez sem érdekel. – Tényleg az enyém vagy? – Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem. A hideg ujjak gyengéden megszorítottak. – Hát persze hogy a tiéd vagyok. Viszonoztam a szorítást. – Örülök neki.

123

Tizenkilenc Az óra tizenegyet ütött, és Cat, a vámpírvadász portyára indult, csak éppen páncél helyett push-up melltartót, bodorított frizurát és miniruhát viselt. Hát, igen, mocskos meló, de megcsinálom. Gyertek, vérszívók! Nyitva a büfé! Hennessey továbbra is azon volt, hogy feltöltse készleteit. Tíznapnyi kémkedés után Francesca megerősítette ezt. Ez egybevágott azzal, amit Lola és Charlie mondott korábban, tehát nem ért minket nagy meglepetés, egy másik információja azonban igen figyelemreméltó volt. Francesca meghallotta, hogy Hennessey egyik embere a „Bíró úr” névvel illeti Hennessey rejtélyes pártfogóját. Ez gúnynév is lehetett, de a rendőrségi anyagok eltűnése miatt Bonesnak nem ez volt a véleménye. Talán tényleg bíró, esetleg Co-lumbusból, ahol a legtöbb bizonyítékeltüntetés történt. Elindultunk ebbe az irányba, de akadt egy másik szál is. Ha olyasvalakit akarsz elkapni, aki nem akar horogra kerülni, akkor csalira van szükséged. Csábítóan belógatott csalira, hogy Hennessey vagy a még mindig ismeretlen Switch ráharapjon. Itt jöttem én a képbe. Nappal iskolába jártam, de éjszaka végigjártam az összes kétes bárt, amit csak találtam. Mondtam már, hogy mocskos egy meló? – Catherine? Te jó ég, Catherine, te vagy az? Huh. Senki sem nevez így, csak a családtagjaim, ők pedig biztosan nincsenek itt. Mégis volt valami ismerős a hangban. Hátrafordultam a székkel, és a drogok elleni védekezésül a kezemben tartott pohár csörömpölve a padlóra hullott. Még hat év múltán is egyetlen pillantásra felismertem. Danny Milton állt előttem, és szájtátva bámulta szűk ezüstruhás, bőrcsizmás új énemet. A szívem éppolyan lett, mint megszokott fekete bőrkesztyűm, amikor tekintete az arcomról a dekoltázsomra tévedt, majd vissza. – Hú, Catherine, te aztán… Húha! Összehúzott szemmel vettem számba a lehetőségeimet. Első: karóval átszúrni a szívét. Vonzó, de erkölcsileg helytelen megoldás. Második: ügyet sem vetni rá, hátha eltakarodik. Lehetséges, de túl szelíd. Harmadik: rendelni egy újabb italt és a képébe önteni, közben megköszönni a szép emlékeket. Megérdemelné, de túl feltűnő. Nem akartam szükségtelen figyelmet kelteni vagy kidobatni magam. Maradt a második lehetőség. A legkevésbé szórakoztató. Lesújtó pillantást vetettem rá, aztán hátat fordítottam neki. Reméltem, hogy veszi az adást. Nem vette. – Hé, muszáj hogy emlékezz rám! Az úton találkoztunk, és segítettél kereket cserélni. És azt biztos nem felejtetted el, hogy én voltam az első, akivel… – Fogd be a szád, idióta! Ennyi idő után képes lett volna beleordítani a világba, hogy ő volt az első, akivel lefeküdtem? Talán az első megoldást kellett volna választanom. – Látod, mégiscsak emlékszel – folytatta zavartalanul. – Tyűha, megvolt már vagy… hat éve is? Vagy több? Alig ismertelek meg. Tudom, hogy régen nem így néztél ki. Nem mintha nem lettél volna aranyos meg minden, de olyan babás voltál. Mostanra felnőttél. O bezzeg nem sokat változott. A haja körülbelül ugyanolyan hosszú volt, ugyanolyan szökés, és a szeme ugyanolyan kék, mint ahogy emlékeztem. Mintha kissé erősebb lett volna most derékban, de talán csak a rosszindulat láttatta velem így. Most már csak olyan volt, mint a többiek. Egy újabb fickó, aki ki akar használni. Kár, hogy pusztán ezért nem ölhetem meg. – Danny, a saját érdekedben fordulj meg és menj el. – Bones ott lappangott a közelben, bár nem tudtam, hol, de ha figyel, és rájön, ki ez, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül lecsapja. – De miért? Beszélgethetnénk. Már hosszú idő eltelt azóta. – Kérdés nélkül leült az egyik üres székre mellettem.

124

– Nincs miről beszélnünk. Jöttél, láttál, dugtál, elmentél. Vége. Újra hátat fordítottam neki, és meglepett a fájdalom, ami még most is belém nyilallt. Egyes sebek sosem gyógyulnak be, még idővel sem. – Ugyan már, Catherine, nem is úgy volt… – Ni csak, hello, haver! Hát ez meg mi itt? Bones bukkant fel Danny mögött, arcán igazán gonosz vigyorral. Te jó ég. – Éppen menni akart – mondtam mereven, és imádkoztam, hogy Dannynek legyen annyi esze és húzzon el, mielőtt Bones rájön, kicsoda. Bones szemében ragadozó fény csillogott. – Még nem mutattál be minket egymásnak, Cicus-ka. – Jaj-jaj, rossz ötlet, nagyon rossz ötlet. – Az én nevem Bones, és a tiéd? – Danny Milton. Catherine régi barátja vagyok. Danny mit sem sejtve megrázta a feléje nyújtott kezet. Bones megfogta, és nem engedte el, még akkor sem, amikor Danny megpróbálta elrángatni. – Hé, haver, nem akarok bajt. Csak búcsúzkodtam Catherine-től, és… aúúúúúúúú… – Egy szót se szólj – mondta Bones olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Pillái alatt zölden lángolt a szeme, és csak úgy sugárzott belőle az erő. Szorítása erősödött, és hallottam Danny kezében a csontok ropogását. – Hagyd abba – leheltem, és felálltam, hogy megérintsem. Mozdulatlan volt a kezem alatt, csak a keze feszült. Danny arcán könnyek folytak végig, de néma maradt a kérlelhetetlen zöld tekintet alatt. – Nem éri meg. Úgysem változtat semmin, ami történt. – Bántott téged, Cicuska – felelte Bones, és szánalom nélkül nézte Danny könnyeit. – És én megölöm érte. – Ne csináld! – Tudtam, hogy nem a levegőbe beszél. – Már túl vagyunk rajta. Ha ő nem lett volna, sosem megyek az első vámpírom után. És akkor veled sem találkoztam volna. A dolgok okkal történnek, nem gondolod? Nem engedett a szorításon, de rám pillantott. Megsimítottam az arcát. – Kérlek! Engedd el! Bones elengedte. Danny térdre esett, és rókázni kezdett. A kezéből vér szivárgott ott, ahol a törött csontok átszúrták a bőrt. Ránézve mégis csak minimális együttérzés fogott el. Sok mindenen mentem keresztül azóta, hogy utoljára találkoztunk. – Csapos, úgy fest, hogy az úrnak taxira lesz szüksége – mondta Bones keményen a pultosnak, aki semmit sem vett észre az egész jelenetből. – Szegény még a poharát sem tudja tartani. Lehajolt, mintha fel akarná segíteni Dannyt, de hallottam, hogy halkan, vérfagyasztóan suttog a fülébe. – Ha még egy rohadt szót szólsz, a golyóid lesznek a következők. Ma este szerencséd volt. Köszönd a nyavalyás csillagaidnak, hogy visszatartott, különben olyan bulit rendeztem volna neked, amit soha az életben nem felejtesz el. Miközben Danny hápogva, zokogva szorította kezét a mellkasához, Bones az ajtó felé kormányzott, miután odavetett egy ötvenest a pultosnak, ami jóval több volt, mint a fogyasztásom. – Jobb, ha megyünk, kicsim. Majd később újra próbálkozunk. Túlságosan magunkra vontuk a figyelmet. – Mondtam, hogy hagyd békén. – Követtem a teherautóhoz, és indultunk, ahogy beszálltam. – A fenébe is, Bones, nem lett volna szükség erre. – Láttam az arcodat, amikor beszélt hozzád. Olyan fehér lettél, mint egy kísértet. Tudtam, hogy ki lehet, és hogy mennyire fájhat neked. Sima hangja erőteljesebb volt, mint az ordítás. – De mit értél el azzal, hogy eltörted a kezét? Lehet, hogy Hennessey vagy Switch

125

felbukkant volna ma éjszaka. Mi van, ha megtörténik, és elkapnak valakit? Danny nem ér annyit, mint egy nő élete, csak mert lefektetett és becsapott! – Szeretlek. Fogalmad sincs róla, mennyit érsz nekem. Megint halkan beszélt, de csupa érzéssel. Mivel nem tudtam egyszerre vezetni és beszélni, lehúzódtam, és a szemébe néztem. – Bones… Én nem tudom ugyanezt mondani, de többet jelentesz nekem, mint bárki más valaha is. Ez számít valamit? Odahajolt, és a kezébe fogta az arcomat. Ugyanazokkal az ujjakkal, amelyekkel az előbb majdnem ölt, most bársonyosan simogatott. – Számít valamit, de nem elég. Ma volt az első alkalom, hogy hallottam valakit az igazi neveden szólítani téged. – Már nem ez az igazi nevem. – Őszintén így is éreztem. Milyen vámpíros dolog. – Mi a teljes neved? Persze tudom, de szeretném a te szádból hallani. – Catherine Cathleen Crawfield. De hívhatsz Cat-nek – mosolyodtam el, hisz mindig ugyanúgy szólított. – Azt hiszem, maradok a Cicuskánál – mosolygott vissza. A feszültség enyhült. – Ez jutott eszembe rólad, amikor először találkoztunk. Egy dühös, elszánt, bátor kismacska. És nagy ritkán olyan aranyos is tudsz lenni. – Bones, tudom, hogy nem akartál eljönni a bárból, és ha jól sejtem, Danny napjai meg vannak számlálva nálad. De nem akarom, hogy a halála az én lelkemen száradjon. Ígérd meg, hogy nem ölöd meg. Elképedve meredt rám. – Még mindig érzel valamit iránta, igaz? Úgy látszik, ráfér még pár lecke arról, hogy mi a jó gyilkosság és mi a rossz. – Ó, igen, érzek. Hidd el, hogy a legszívesebben én magam intézném el. De az nem lenne helyes. Ígérd meg! – Jó. Megígérem, hogy nem ölöm meg. Túl könnyen beadta a derekát. Összehúztam a szemem. – Ígérd meg nekem itt és most, hogy hasonlóképpen sosem fogod megnyomorítani, megcsonkítani, megvakítani, megkínozni, kivéreztetni vagy másképp bántalmazni Danny Miltont. És azt se nézheted, ha más csinálja ugyanezt. – A francba, ez nem ér! – ellenkezett. Úgy látszik, jól tettem, hogy az előbb nem hagytam beugratni magam. – Ígérd meg! Elcsüggedt. – Hát jó. A francba is. Nem tanítottalak meg arra, hogy mindig fedezd a bázisodat? – De igen. Most már nem mehetünk vissza a bárba. Mit akarsz tenni? Végighúzta az ujját a számon. – Döntsd el te. Hirtelen megszállt a csibészség. Annyi eltűnési jelentés, boncolási jegyzőkönyv után, annyi gyilkosvadászat mellett nem volt túl sok időnk a szórakozásra. Indítottam, és dél felé vettem az irányt. Egy óra múltán lekanyarodtam egy murvás kis útra. Bones féloldalasan rám mosolygott. – Egy kis nosztalgia? – Szóval emlékszel a helyre. – Nehéz lett volna elfelejteni – szortyintott. – Itt akartál kinyírni. Olyan ideges voltál, hogy folyton elpirultál. Még sosem láttam ennyit pirulni senkit, aki fel akart nyársalni egy karóval. Olyan helyen parkoltam le, ahonnan látni lehetett a vizet, és kikötöttem a biztonsági övemet. – Halálra rémítettél azon az éjszakán. Megpróbáljuk megint?

126

Felkacagott. – Verjelek meg? Te aztán durván szereted! – Nem. Most próbáljuk ki a másik lehetőséget. Talán jobbak lesznek az eredmények. Akarsz dugni? Sikerült megőrizni komolyságomat, de a szám veszedelmesen remegett. Bones szemében fény támadt, a zöld izzás előfutára. – Nálad van a karód? Hamarosan darabokban fogok nyugodni? – Bones beszéd közben levette a dzsekijét, és cseppet sem tűnt ijedtnek. – Csókolj meg, és kiderül. Szokásos villámsebességével mozdult, amit már számtalanszor láttam, mégis mindig meglepett. Bones magához húzott, hátrabillentette a fejemet, és már be is tapasztotta a számat, mielőtt pisloghattam volna egyet. – Nincs valami sok hely idebent – suttogta egy kicsit később. – Kiszállunk nyújtózni egyet? – Ne. Maradjunk. Imádom teherautóban csinálni. Szinte gondolkodás nélkül ismételtem el az ő korábbi szavait. Bones szeme smaragdzölden csillant, és amikor elmosolyodott, kivillantak hegyes szemfogai. – Akkor lássuk! További kétheti eredménytelen kutatás után még mindig nem bukkantunk a nyomára sem Hennessey-nek, sem Switchnek. Végigjártam minden rossz hírű helyet Columbus ötvenmérföldes körzetében, de nem volt szerencsém. Bones emlékeztetett rá, hogy ő nagyjából tizenegy éve kajtatja Hennesseyt, és a kor türelemre tanította. Engem meg a fiatalság tanított meg a türelmetlenségre a sikertelenség láttán. Az én lakásomban voltunk, és vártuk a pizzát, amit megrendeltem. Vasárnap este volt, tehát nem szándékoztunk sehová menni. Most nem akartam tanulni, csak pihenni. Még a boltba sem volt kedvem lemenni, ezért rendeltem a pizzát. Biztosan sok mindent örököltem anyámtól, de a főzés szeretete nem tartozott ezek közé. Mikor kopogtak az ajtón, csodálkozva pillantottam az órára. Csak negyedóra telt el a rendelés óta. Ez aztán a gyors munka! Bones udvariasan fel akart kelni, de elkaptam. – Maradj csak. Te úgysem eszel belőle. Elvigyorodott. Képes volt szilárd ételt enni, láttam is már tőle, de semmi élvezetet nem okozott neki. Egyszer azt mondta, hogy csak akkor csinálja, ha be akar olvadni az emberek közé. Kinyitottam az ajtót – aztán egy riadt sikkantással becsaptam. – Jesszusmária! Bones azonnal felpattant, meztelenül, de késsel a kezében. Ettől megint sikkantanom kellett, miközben bosszús dörömbölés kezdődött az ajtón. – Catherine, mi bajod? Nyisd már ki az ajtót! Teljesen pánikba estem. – Az anyám az! – suttogtam, mintha Bones nem jött volna rá magától is. – El kell bújnod! A hálószoba felé tuszkoltam Bonest, és fennhangon kiáltottam: – Mindjárt megyek! Nem vagyok felöltözve! Bones jött, de minden pánik nélkül. – Cicuska, te még mindig nem mondtad el neki? A fenébe is, mire vársz? – Jézus második eljövetelére! – csattantam fel. – De egy perccel sem előbb! Gyere ide be, a szekrénybe! A kopogás egyre fokozódott. – Mi tart olyan sokáig? – Máris! – üvöltöttem. Majd az igencsak rosszalló arcot vágó Boneshoz fordultam: – Majd később megbeszéljük. Csak maradj itt, és ne üss zajt. Igyekszem minél gyorsabban megszabadulni tőle.

127

Rácsaptam a szekrényajtót, aztán bedugdostam a ruháit az ágy alá. Vajon a kulcsait nem a pulton hagyta? Mije lehet még, amit anyám megtalálhat? – Catherine! – Ez már úgy hangzott, mint egy rúgás. – Jövök! Odaröppentem az ajtóhoz, és széles műmosollyal kinyitottam. – Anya, micsoda meglepetés! Anyám meglehetősen feldúltan rontott be. – Csak beugrom, hogy beköszönjek, és a képemre csapod az ajtót? Mi a bajod? Lázasan töprengtem valami kifogáson. – Migrénem van! – vágtam ki diadalmasan, aztán halkabbra fogtam a hangom, és szenvedő arcot vágtam. – Anya, úgy örülök, hogy látlak, de elég rosszul érzem magam. Anyám elképedve nézett végig a lakáson. Hohó. Ezt meg hogy fogom kimagyarázni? – Nézz csak körül – mutatott végig a drasztikusan átváltozott környezeten. – Catherine, honnan volt pénzed erre? Bones, amikor először meglátta a lakásomat, közölte, hogy agyon kéne csapni a tulajt, amiért képes ezért ennyit kérni. Képes is lett volna megtenni, de végül inkább bebútorozta nekem. Vett egy kanapét, mondván, ne kelljen a földön ülni, egy tévét, hogy nézhessem az esetleg nyomra vezető rendőrségi híreket, egy számítógépet hasonló célból, egy dohányzóasztalt, konyhai dolgokat… A végére teljesen feladtam. – Hitelkártyával – mondtam. – Szinte utánad vágják. Rosszallóan ráncolta a homlokát. – Bajba fogsz kerülni miatta. Majdnem kinevettem. Ha tudná, hogy valójában hogyan jutottam a dolgaimhoz, nem aggasztanák a büntetőkamatok. – Anya, igazán örülök, hogy látlak, de… Úgy bámult a hálószobába, mintha kísértetet látna. Annyira megrémültem, hogy hátra sem mertem nézni. Bones előjött volna? – Catherine… Ez az ágy is új? Majdnem fújtam egyet a megkönnyebbüléstől. – Akciós volt. Odajött és a homlokomra tette a kezét. – Nem tűnsz melegnek. – Hidd el, bármelyik pillanatban rám jöhet a hányás – biztosítottam. Még egyszer szigorúan körülnézett, aztán megvonta a vállát. – Máskor majd ideszólok. Gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, de… ne hozzak esetleg valamit? – Ne! – vágtam rá hirtelen. – Azaz koszi, de nincs étvágyam. Majd holnap hívlak. Az ajtó felé kormányoztam. Csak nézett rám, és sóhajtott. – Nagyon furcsa vagy ettől a fejfájástól, Catherine. Miután az ajtó becsukódott mögötte, egy kicsit még hallgatóztam, hogy biztosan elment-e. A gyanakvó énem azt súgta, hogy talán csak úgy tett, mintha, és csak arra vár, hogy rajtakapjon élőhalott szerelmemmel. Zajt hallottam. Bones állt a hálószoba ajtajában, teljesen felöltözve. Kipréseltem magamból egy vérszegény műkacajt. – Fú, ez szoros volt. Bones rám meredt. Nem volt düh az arcán, talán ettől lettem igazán ideges. A dühöt legalább tudtam kezelni. – Nem bírom nézni, hogy ezt műveled magaddal. – Mit? – kérdeztem óvatosan. – Hogy bünteted magad az apád bűneiért – felelte. –Meddig akarsz még vezekelni értük? Hány vámpírt kell még megölnöd, amíg anyád elégedett lesz? Az egyik legbátrabb ember

128

vagy, akivel valaha is találkoztam, mégis halálra rémülsz a saját anyádtól. Hát nem látod? Nem engem rejtegetsz a szekrényben, hanem önmagadat! – Neked könnyű, a te anyád már nem él! – zöttyentem le a kanapéra. – Neked nem kell aggódnod, hogy megutál amiatt, hogy kivel fekszel le, már ha egyáltalán hajlandó veled szóba állni, miután megtudja! Mit kéne csinálnom? Tegyem kockára a kapcsolatomat az egyetlen emberrel, akire életemben számíthattam? Ha rád nézne, csak szemfogakat látna. Soha nem bocsátana meg nekem, hát nem érted? A hangom elhalt a mondat végén, és a tenyerembe temettem az arcom. Hát, ez jó. Most már nem is kell színlelnem: tényleg fáj a fejem. – Igazad van, anyám halott. Sosem tudom meg, mit gondolna arról az emberről, akivé lettem. Talán büszke lenne… vagy éppen megvetne a döntéseimért. De egy dolgot mondhatok neked. Ha élne, én megmutatnám neki önmagamat. A maga teljességében. Nem érdemel ennél kevesebbet, és én sem. De most nem rólam van szó. Nézd, én nem ragaszkodom hozzá, hogy megismerkedjek az anyáddal. Csak azt akarom mondani, hogy előbb vagy utóbb tisztába kell jönnöd önmagáddal. Nem tagadhatod meg örökké a benned lakozó vámpírt, és nem is lehet örökké bűntudatod. Ki kell találnod, hogy ki vagy, mire van szükséged, és ezt fel kell vállalnod. Nem előttem, hanem az anyád és mások előtt. Már az ajtónál volt, amikor rájöttem, hogy mire készül. – Elmész? Szakítasz velem? Bones hátrafordult. – Nem, Cicuska. Csak lehetőséget adok neked, hogy végiggondold a dolgokat anélkül, hogy elvonnám a figyelmedet. – De mi lesz Hennesseyvel? – Szép kis ürügy. – Francesca még mindig nem tud semmi konkrétumot, úgyhogy továbbra is sötétben tapogatózunk. Nem fog megártani egy kis pihenés. Ha bármi történik, szólok. Ígérem. – Hosszú búcsúpillantást vetett rám, mielőtt kinyitotta az ajtót. – Viszlát. Húsz percig csak ültem és bámultam az ajtót, aztán váratlanul kopogás hallatszott. Megkönnyebbülten pattantam fel. – Bones! Egy egyenruhás fiatalember állt az ajtóban. – A pizzája – mondta gépies derűvel. – Tizenhétötven lesz. Kábultan a kezébe nyomtam egy húszast, azzal, hogy tartsa meg a többit, aztán becsuktam az ajtót, és sírva fakadtam.

129

Húsz Timmie azzal a morbid érdeklődéssel vett szemügyre, mely a mikroszkóp alatt véletlenül megpillantott vírusoknak jár. – Még egy fél liter? Kanalam megállt a csokifagylalt fölött, és fenyegetően összevontam a szemöldököm. – Miért, mi a gond vele? Timmie a lábamnál heverő két üres dobozra pillantott. Vagy talán a ginesüvegre. Ki tudja. – Mindegy. Négy napja nem beszéltem Bonesszal. Nem túl hosszú idő, nem igaz? Én mégis annak éreztem. Timmie tudta, hogy valami nem stimmel. Udvariasságból vagy félelemből nem kérdezte, miért nem parkol errefelé egy bizonyos motor mostanában. Az életem ment tovább. Bejártam az óráimra. Tanultam. Addig tömtem magam édességgel és gyorskajával, amíg a vércukorszintem veszedelmesen meg nem emelkedett. De aludni nem tudtam. Még fekve sem bírtam megmaradni, mert mindig valaki olyat kerestem magam mellett, aki nincs ott. Napjában ezerszer felvettem a telefont, hogy aztán mégse tárcsázzak, mert nem tudtam volna mit mondani. Timmie mentett meg attól, hogy teljesen begolyózzak. Átjött, nézte velem a tévét éjszakákon át, beszélt hozzám vagy nem, ahogy épp a hangulatom diktálta, vagy csak úgy volt. Roppant hálás voltam neki, mégis egyedül éreztem magam. Nem az ő hibája volt, hogy színlelnem kellett, ügyelni a szavaimra, és titkolnom énem egyik felét, mint mindig. Nem, ő egyáltalán nem tehetett erről. Az én hibám volt, hogy eltaszítottam magamtól az egyetlen embert, aki feltétel nélkül elfogadott, két összekombinált felem összes hibájával és furcsaságával együtt. – Ez az egész színigaz – bökött Timmie a tévére. –Tényleg léteznek. – Kik? Igazából nem is néztem a műsort, lefoglaltak saját lelki problémáim. – A fekete öltönyös emberek. Titkos kormányzati ügynökök, akiknek az a dolguk, hogy a földönkívüli vagy paranormális jelenségekkel foglalkozzanak. Tényleg léteznek. – Aha – morogtam érdektelenül. Akárcsak a vámpírok, haver. Ami azt illeti, éppen ott ülsz az egyik mellett. Nagyjából. – Azt hallottam, hogy ez a film megtörtént eseményeken alapszik, tudtad? Futó pillantást vetettem a tévére, és láttam, ahogy Will Smith éppen megvív egy földönkívüli szörnyeteggel. Ja, a Man in Black. – Meglehet. – Emberfaló hatalmas űrcsótányok? Ki vagyok én, hogy mindezt lehetetlennek bélyegezzem? – Hajlandó vagy majd egyszer elmondani, miért mentetek szét? Ez már felkeltette a figyelmemet. – Nem mentünk szét – mondtam gyorsan, inkább önmagamnak, mint neki. – Csak… egy kis szünetet tartunk, hogy újraértékeljük a kapcsolatunkat, úgyhogy… begyömöszöltem egy szekrénybe! – böktem ki szégyenkezve. Timmie szeme kimeredt. – Most is itt van? Klasszikusan idióta arcot vágott, de a humorérzékem nem volt a helyzet magaslatán. – Anyám váratlanul betoppant vasárnap, én meg bedugtam a srácot a szekrénybe, amíg el nem ment. Ezután jött ez az egész újraértékelős dolog. Azt hiszem, kezd elege lenni a dolgaimból, és az a legrosszabb, hogy nem is tudom hibáztatni ezért. Timmie magához tért előbbi rémületéből. – De hát miért utálja anyád ennyire a külföldieket? Hogyan magyarázhatnám el neki?

130

– Nos… emlékszel, amikor mondtam, hogy van bennünk valami közös, mert egyikünknek sincs apja? Az én esetem kicsit komplikáltabb, mint a tiéd. Az én apám… angol volt. Randiztak, és megerőszakolta anyámat, ezért… utálja őket azóta is ennyire. A barátom angol, és hát, ugye, én is félig angol vagyok, amitől nem túl boldog. Ha rájönne, hogy egy angollal járok, azt hinné, hogy hátat fordítok neki, és… idegen lennék a számára. Timmie lehalkította a tévét. Az arcán először határozatlanság tükröződött, de aztán kihúzta magát. – Cathy… Ez a leghülyébb indok, amit valaha is hallottam. Felsóhajtottam. – Te ezt nem értheted. – Ide hallgass, a barátod ijesztő alak – folytatta Timmie őszintén. – De jól bánik veled, és ha a mamádnak az az egyetlen kifogása ellene, hogy angol, akkor újra csak azt kell mondanom, hogy ez hülyeség. Nem gyűlölhet egy egész országot egyetlen ember miatt! Mindenkiben van valami, ami másokat zavarhat, de a mamádat jobban kéne hogy érdekelje az, hogy téged boldoggá tesz-e, mint az, hogy honnan való. Milyen egyszerűen hangzik az ő szájából! Milyen alapvetőnek. Az általam választott csapnivaló előítéletes példa a legalapvetőbb elemeire bontotta le a helyzetet, és hirtelen rádöbbentem, hogy csakugyan ilyen egyszerű. Vagy úgy élem tovább az életemet, hogy büntetem magam a származásomért, vagy nem. Olyan hihetetlenül pofonegyszerű, hogy eddig fel sem tudtam fogni. – Timmie – mondtam neki mély meggyőződéssel. –Te egy zseni vagy. Ettől újra megzavarodott. – Mi van? Falpattantam, szájon csókoltam, aztán a telefonhoz rohantam. – Most azonnal felhívom – jelentettem ki. – Van valami tipped a bocsánatkéréshez? Mert abban sem vagyok túl jó. Timmie csak ült, villámsújtottan. – Mi? Ja… Mondd, hogy sajnálod. Rá vigyorogtam. – Te zseni! – Tárcsáztam Bones számát. Első csengésre felkapta. – Francesca? Hirtelen megdermedtem. Nem épp erre számítottam. Aztán újra megszólalt. – Szia, Cicuska, te vagy az? Már úton is vagyok hozzád. Gond van. – Mi az? – kérdeztem, hirtelen megfeledkezve előbbi neheztelésemről. – Öltözz fel, ha szükséges. Most leteszem, mert fontos hívást várok. Öt perc múlva ott vagyok. Lerakta, mielőtt bármi mást kérdezhettem volna. Timmie várakozóan nézett rám. – Na? Felrángattam egy pulcsit a pólóm fölé. Hideg volt odakint. A tréningalsó jó lesz, de Timmie-nek mennie kell, ha magamhoz akarom venni a késeimet. – Átjön, de azonnal mennünk kell. Történt… valami. – Ó. – Timmie felállt, esetlenül toporgott egy kicsit, aztán kibökte: – Ha vele nem működik a dolog, esetleg járnál velem? A kezem megállt a levegőben ávőkötés közben. Huh. Hát erre nem számítottam. – Tudom, hogy nem vagyok olyan jóképű meg olyan rosszfiúsan sármos, mint ő, de jól kijövünk egymással, és anyukád már így is azt hiszi, hogy a barátod vagyok, úgyhogy… végül is előre megvan a jóváhagyásom – fejezte be félénken. – Mit szólsz hozzá? Azt, hogy ha Bones most hallana, ezek lennének az utolsó szavaid. – Timmie, minden lány boldogan járna veled. Minden lány, engem is beleértve, de én még remélem, hogy helyre tudom hozni a dolgokat a barátommal, úgyhogy sajnos most még nem tudok válaszolni erre az elméleti kérdésfelvetésre.

131

Nem akartam megbántani, és igyekeztem óvatos lenni. Szelíden elküldeni valakit – az nem az én stílusom. Az ilyesmit inkább karóval szoktam elintézni. Az érkező motor bőgése szerencsére véget vetett a társalgásnak. Timmie riadtan rohant ki, egy sietős jó éjttel, én pedig bementem a hálószobába, hogy magamhoz vegyem az ágy alól a fegyveresdobozomat. Már ebből is látszott, hogy mi ketten sosem járhatunk együtt. Nem a báj hiánya tette, s nem is az, hogy csak azzal a valakivel akartam lenni, aki éppen jött fel a lépcsőn. Arról volt szó, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudnék elmagyarázni neki. Elfogadtatni vele pedig végképp nem. Nem volt alkalmam rá, hogy beszámoljak Bonesnak megvilágosodásomról. Alighogy belépett, azt mondta: – Azt hiszem, Francescát elkapták. Ó, a francba. Magamban azonnal visszavontam minden rossz gondolatot Francescával kapcsolatban. – Mi történt? Bones járkálni kezdett. – Két napja felhívott és azt mondta, közel jár hozzá, hogy kiderítse, ki tartja kezében a jogi szálakat Hennesseynek. Nem bíró, nem is rendőrfőnök, hanem valaki még magasabb. Többet nem mondhatott, még kutatnia kellett. Aztán kábé egy órával ezelőtt megint hívott, és nagyon ideges volt. Azt mondta, hozzam el, mert az, amiben Hennessey benne van, túl mélyre nyúlik. Mondtam neki, hogy este találkozzunk, és keresek neki egy helyet, mire azt mondta, „Jön valaki”, és letette. Azóta sem hallottam felőle. – Tudod, honnan beszélt? A szeme felszikrázott. – Ha tudnám, már rég ott lennék! Visszahőköltem a dühétől. Hirtelen ott termett előttem, és magához húzott. – Ne haragudj, Cicuska. Egy kicsit feszült vagyok. Nem tudom, mi ijeszthette meg annyira, hogy menekülni akarjon, de ha Hennessey rájött, hogy kémkedik, akkor ez semmi ahhoz képest, ami büntetésként vár rá. Bones nem túlzott. Lehet, hogy nem kedveltem Francescát, de rosszul voltam a gondolattól, min mehet most keresztül. – Semmi baj. Ne kérj bocsánatot. Először tegyük fel, hogy a helyzet nem olyan rossz, mint lehetne, és induljunk ki innen. Ha valahova sietnie kellett, és még nem tudott hívni, hová mehetett? Van valami hely, ahol biztonságban érzi magát? Te ismered jobban. Próbálj úgy gondolkodni, ahogy ő. Önkéntelenül megszorította a vállamat. Nem fájdalmasan, de azért nem is kellemesen. – Talán a Bite-ba ment – tűnődött. – Az az egyetlen hely a környéken, ahol tilos az erőszak. Megér egy próbálkozást. Eljössz velem? – Gondolod, hogy meg tudnád akadályozni? – néztem rá. Majdnem elmosolyodott, de az aggodalom erősebbnek bizonyult. – Jelen pillanatban még örülök is ennek, szivi. A vámpírklubban, ahol annak idején bedrogoztak, nyoma sem volt Francescának. Ugyanaz a női kidobó állt az ajtóban. Bones félrevonta, és megadta neki a mobilszámát arra az esetre, ha Francesca felbukkanna. Utána megpróbálkoztunk a szállodával, ahol először találkoztunk Francescával, de ott sem jutottunk semmire. Bones felhívta Spádét, aki még mindig New Yorkban tartózkodott, de ő sem tudott semmit. Ahogy teltek az órák, és még mindig nem érkezett semmi hír, Bones egyre komorabb lett. Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy itt nem lesz tündérmeséi csodás befejezés. Teljes tehetetlenséget éreztem. Hajnalban újra benéztünk a Bite-ba és a hotelbe, de semmi eredmény. Bones telefonja hallgatott. Már éppen indultunk vissza hozzám, amikor Bones hirtelen lassított, és kihúzódott az út szélére.

132

Előttünk az úton kék-piros rendőrségi fények villództak. A forgalmat egy sávba terelték. A másik három sávot elfoglalták a villogók. – Biztos valami baleset, menjünk másfelé… – kezdtem, aztán körülnéztem, és valami déjà vu érzés fogott el. – Olyan ismerős ez a hely. Bones arca gránitkemény volt. – Nem csoda. Ide hozott téged Hennessey kivéreztetni. Azaz nem ide. Hanem oda, ahol most a zsaruk vannak. Először rá néztem, aztán a villogó fényekre, melyek hirtelen baljóslatúnak tűntek. – Bones… – Hallom őket – mondta színtelen, érzelemmentes hangon. – Egy holttestet találtak. Ujjai a kormányra feszültek, s én szelíden megböktem. – Talán nem ő az. Menjünk tovább. Felpörgette a motort, és visszakanyarodtunk az útra. Csak annyit mondott, hogy semmilyen körülmények között ne vegyem le a bukósisakom. Nehogy valaki felismerjen, aki esetleg figyel. A terelés miatt majdnem harminc percünkbe került, mire odaértünk a rendőrökhöz. Most már én is hallottam, mit beszélnek egymás közt. Hívták az orvos szakértőt, jelentették a test felfedezésének körülményeit… Minden elhaladó sofőr lelassított bámészkodni, ezért nyilván nem volt feltűnő Bones kutató pillantása sem. En épp csak egy villanást láttam – és még szorosabban öleltem Bones derekát. Hosszú fekete haj terült szét a földön a test fölé hajló rendőr mellett. Mást nem nagyon lehetett látni, de ez a haj félreismerhetetlen volt. A félig látható kar pedig csonttá aszott. Annyira kikészített Francesca maradványainak látványa, igazi korának megfelelően lebomolva, hogy alig tűnt fel, milyen vadul vezet Bones. Utakon, ösvényeken, úttalan földeken vágott keresztül, mire elértük a barlang melletti erdőt. Ha bárki is követni akart volna minket, legalább tízszer elvesztette volna a nyomunkat. Aztán könnyedén tolta a motort az utolsó két mérföldön, hogy ne csapjunk zajt, én pedig gyalogoltam mellette. Csak akkor szólaltam meg, amikor már odabent voltunk. – Sajnálom. Sajnálom, hogy Hennessey megölte. Bones rám nézett, és apró, keserű mosoly ült ki az ajkára. . – Nem ő tette. Sok mindenre képes, de soha nem ölné meg azonnal. A holttest egy-két órával azután kerülhetett oda, hogy beszéltünk. Hennessey még napokig életben tartotta volna. Amíg meg nem tud mindent, amit elmondott nekem. És Hennessey emberei sem cselekednek a főnökük háta mögött. Nem nagyon értettem a dolgot. – Hogyhogy? Akkor ki ölte meg? Bones szája még jobban begörbült. – Ő saját magát. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Biztosan csapdába esett, látta, hogy nincs kiút, és végzett magával. Egy pillanat alatt ezüsttőrt döfhetett a saját szívébe, és akkor már semmit sem lehet tenni. Az, hogy Hennessey épp itt tette le, csak finom jelzés arra, hogy tudja, ki áll az árulás mögött. El sem tudtam képzelni azt a jéghideg bátorságot, ami ehhez kellett. Az indián jutott eszembe, aki a barlangot hagyta Bonesra. Neki is csak a halála módjának megválasztása maradt. – A te szereped az ügyben véget ért, Cicuska. Kérlelhetetlen hangja kizökkentett a gondolataimból. – Bones – mondtam szelíden. – Tudom, hogy felzaklatott a… – Marhaság. Megfogta a vállam, és halk, mégis zengő hangon szólt: – Nem érdekel, ha ideges leszel, vagy ha fenyegetsz. Szakíts, ne állj velem szóba, vagy

133

amit akarsz, de nem vagyok hajlandó tovább lógatni téged csaliként olyanok orra elé, akik miatt Francesca inkább megölte magát, mintsem hogy a kezük közé kerüljön. Nem tudnám elviselni, ha a te hívásodat várnám hiába, vagy a te tested heverne ott, az út mellett, a földön… Elfordult, de még láttam a rózsaszín csillanást a szemében. Ettől elszállt a mérgem, amiért elő akarja írni nekem, mit tegyek. – Hé! – rángattam meg az ingét. Amikor nem fordult hátra, hozzásimultam. – Engem nem fogsz elveszíteni. Francesca egyedül volt, mögötte nem álltál ott te. Nem a te hibád, de tartozol neki annyival, hogy tovább üldözd Hennesseyt. Ő mindenét feláldozta ezért. Talán megvolt rá az oka, de ez mit sem változtat azon, amit tett. Nem adhatod fel, és én sem fogom. Bíznunk kell. Hennessey most nyilván megijedt, mert nem tudja, miket mondott el Francesca. Talán eléggé félni fog ahhoz, hogy hibát kövessen el. Te már tizenegy éve üldözöd, és még sosem jártál ilyen közel! Most már nincs visszaút, és én nem futamodom meg azért, mert félek. El fogjuk kapni. Tapodni fogunk a sírján, és a többi rohadékén is, aki vele van, és tudni fogják, hogy te intézted el őket… Meg a te kis Zord Kaszásod, aki még nem találkozott vámpírral úgy, hogy ne akarta volna megölni. Fojtott neszt hallatott a gúnynév említésére, amit a múltkor ragasztott rám a Lola-eset után. Aztán megfordult és a karjába zárt. – Te az én kis Vörös Kaszásom vagy, és borzasztóan hiányoztál. Minden szörnyű körülmény ellenére nagyon boldog voltam attól, hogy ezt mondja. – Bones, amikor hívtalak, mielőtt Francesca… Azt akartam mondani, hogy végre rájöttem, ki vagyok, és mire van szükségem. Te mondtad, hogy ha egyszer eldöntöttem, akkor senki előtt nem kell mentegetőznöm miatta. Úgyhogy nem is fogok. Hátrahúzódott, és éber lett a tekintete. – Mit mondasz? – Azt mondom, hogy egy szeszélyes, bizonytalan, szűkagyú, féltékeny, majdnem-gyilkos némber vagyok, és szeretném, ha kijelentenéd, hogy részedről ez rendben van, mert ez vagyok én, és te vagy az, aki kell nekem. Minden egyes percben hiányoztál, és nem akarok még egy napot eltölteni nélküled. Ha anyám kitagad azért, mert egy vámpírral vagyok, akkor ez az ő döntése, de én már meghoztam a sajátomat, és nem fogok elnézést kérni érte, de nem is hátrálok meg. Olyan sokáig nem szólt semmit, hogy már kezdtem aggódni. Talán egy kicsit túl őszinte voltam önmagamat illetően? Nem éppen úgy hangzott, mint egy társkereső hirdetés, de próbáltam kifejezni, mire gondolok… – Megismételnéd ezt? – kérdezte végül feszült arccal. – Attól tartok, hogy teljesen megbolondultam, és csak képzeltem azt, amit hallani szeretnék. Inkább megcsókoltam. Olyan jó volt újra a karjaiban lenni, hogy nem tudtam betelni az érintésével. Mostanáig nem is tudtam igazán, mennyire hiányzott, és a körülmények ellenére ez volt a legboldogabb pillanatom azóta, hogy öt nappal ezelőtt otthagyott a lakásomban. Bones végigsimogatott, és olyan alapossággal csókolt, hogy kifogytam a lélegzetből. Elhúztam a számat, és levegőért kapkodtam. A nyakamra csúsztatta a száját, nyelvével megkereste a pulzusomat, és gyengéden szopogatni kezdte. A lüktetés kezdett lefelé sugározni, és lejjebb húztam a galléromat, hogy jobban hozzáférjen. Áthúzta a fejemen a pólót, és fogai csak erre az egy pillanatra veszítették el kapcsolatukat a nyakammal. Agyarai kimeredtek a vágytól, s óvatosan karcolásztak. Bones azonban sosem tépte fel a bőröm, bármilyen szenvedélyes volt is. Nagyon vigyázott, hogy az általam megszabott keretek között maradjon, míg én nem mondhattam el magamról ugyanezt. Számtalanszor fakasztottam a vérét, de ő az első alkalomtól eltekintve soha többé nem panaszolta fel a kettős mércét. Vajon mire gondolhat most, amikor becézgeti a nyakamat, úgy, ahogy szeretem? Vajon visszafogja magát? Az a sajgó vágy, hogy mélyen magamban

134

érezzem… Vajon ő is ezt érzi, csak kicsit másképp? Csak elnyomja magában, mert ez egy olyan része, amit nem vagyok hajlandó elfogadni, pedig ő teljes egészében elfogad engem? Bones lefelé indult, a mellem felé, de a nyakánál fogva visszahúztam. – Ne hagyd abba – suttogtam, és teljesen komolyan is gondoltam. Nyilván kihallotta a hangomból, hogy nem az előjátékra gondolok, mert megmerevedett. – Mit művelsz, Cicuska? – Felülemelkedem a korábbi előítéleteimen. Te vámpír vagy. Vért iszol. Én már ittam a tiédből, és azt akarom, hogy te is kapj az enyémből. Egy darabig csak bámult rám, aztán megrázta a fejét. – Nem. Biztosan nem akarod igazán. – Nem ijedek meg az agyaraidtól – leheltem. – És tőled sem. Azt akarom, hogy benned legyen a vérem, Bones. Tudni akarom, hogy ott kering az ereidben… – Ne kísérts… – mormogta Bones, és ökölbe szorított kézzel elfordult. Ó, igen, akarja, én pedig meg akartam neki adni, minden mással együtt, amit eddig visszatartottam. Elébe álltam. – Nem kísértelek. Ragaszkodom hozzá, hogy igyál belőlem. Gyerünk. Döntsd le az utolsó falat is, ami közénk áll. – Nekem nem kell semmit sem bizonyítanod – ellenkezett, de egyre gyengülve. Éreztem, hogyan nő benne az éhség. A levegő mintha vibrálni kezdett volna köztünk, és a szeme fényesebb zöldben izzott, mint bármikor máskor. Átöleltem, és ajkamat a nyakához érintettem. – Nem félek! – De én igen. Félek, hogy később megbánod. De alighogy kimondta, már át is ölelt. Hozzádörgölőztem, és hallottam, ahogy felszisszen a súrlódástól. Beleharaptam a fülcimpájába, és ő megremegett. – Akarom. Mutasd meg, hogy kár volt ennyit várnom vele. Ujjai a hajamba túrtak, és félresimították, szája a nyakamra siklott. Elállt a lélegzetem az érzéstől, ahogyan nyelve az artériámon körözött, ragadozószerűbben, mint addig bármikor. Rátapadt az ajkával, és megszívta. Közelebb húzta az eret a bőrfelülethez, és éles fogait ráfeszítette. A szívem hevesen vert. Lüktetése biztosan megrezegtette a száját. – Cicuska – búgta a bőrömbe. – Biztos vagy benne? – Igen – suttogtam. – Igen. Agyarak mélyedtek a torkomba. Vártam a fájdalmat, de nem jött. A hosszú, mély szívás inkább meglepett. O! Ez egyáltalán nem olyan volt, mint amikor Hennessey harapott meg. Ez nem fájt. Épp ellenkezőleg. Kellemes melegség áradt szét bennem. Mintha szerepet cseréltünk volna, és a szájába csorgó vér engem is táplálna. A forróság egyre fokozódott, és magával sodort. Átöleltem Bones nyakát, és közelebb húztam. –Bones… Még mélyebbet szívott, és tartott, amikor megroggyant a lábam. Ernyedten dőltem rá, és döbbenten tapasztaltam, hogy minden egyes szájmozdulata jobb és jobb érzés, amíg szinte már elolvadtam a karjában. Elvesztem a váratlan kéjben. A világom beszűkült, csak a saját szívem dübörgése maradt, a zihálás és a bennünket összekötő véráram. Még sosem éreztem ehhez foghatót. Megértettem, hogyan forr egységbe minden idegvégződés, minden sejt az élet esszenciájától. Szinte az akaratommal pumpáltam át belé a vért, hogy elteljen velem, amíg belém nem vész. Súlytalannak éreztem magam, mintha lebegnék, és aztán a testemet elborító melegség folyékony tűzzé változott. Igen. Igen! Nem tudom, hogy kimondtam-e hangosan is, mert a valóság már nem volt sehol. Csak annyit éreztem, hogy a tűz végigsöpör rajtam, és egyre erősödött, amíg szinte fel nem forrt bele a vérem. Aztán hirtelen visszatértek az érzékeim. A bőröm mintha szét akart volna

135

pattanni, a vérem kéjesen forrt, és az utolsó dolog, amit éreztem, az volt, hogy Bones még erősebben magához szorít, miközben iszik. Amikor kinyitottam a szemem, takarók öleltek körül. Sápadt karok fonódtak körém, és valahogy tudtam: sok idő telt el, noha nem volt órám, amin megnézhettem volna. – Kint sötét van? – kérdeztem, és önkéntelenül a nyakamhoz nyúltam. Nem volt rajta göb, csak sima bőr. Milyen furcsa, hogy látható nyom nem maradt, pedig a testem még mindig bizsereg. – Igen, sötét. Szembefordultam vele, és elállt a lélegzetem, amikor hideg lába hozzám ért. – De hát megfagysz! – Megint elszedted az összes takarót. Végignéztem magamon. Magamra tekertem az összes ágyneműt. Bonesnak csak pár csücsök jutott, ami kilógott oldalt. Nem túlzott. Kibontakoztam, és a fele adag takarót odadobtam neki. Megborzongtam, amikor hideg bőre az enyémhez ért. – Levetkőztettél álmomban? Ugye nem éltél vissza a helyzettel? – Nem, csak tettem néhány óvintézkedést – felelte, és a tekintetemet kereste. Csak most vettem észre, milyen feszült – egyetlen csapással szétzúzhatnám. – Levetkőztettelek, és eldugtam a ruháidat, hogy ha dühösen ébredsz fel amiatt, ami történt, ne tudj elrohanni anélkül, hogy megbeszéljük. Olyan ember volt, aki tanul a tapasztalataiból. Majdnem elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, amint lopva a sziklák mögé dugdossa a ruhadarabjaimat. Aztán kijózanodtam. – Nem vagyok dühös. Akartam, és… elképesztő volt. Nem is tudtam, hogy ilyen lehet. – Örülök, hogy ezt hallom tőled – suttogta. – Szeretlek, Cicuska. El sem tudom mondani, mennyire. A szívemet szinte szétvetették a hirtelen érzések. Könny szökött a szemembe, és valami kifelé kívánkozott. Bones látta a könnyeimet. – Mi a baj? – Nem hagyod abba, amíg egészen a tied nem leszek, ugye? A testem, a vérem, a bizalmam… és még mindig többet akarsz. Tudta, miről beszélek, és azonnal válaszolt. – A szíved kell nekem leginkább. Mindennél jobban. És nagyon jól mondod, nem állok meg, amíg meg nem kapom. A könnyek lecsorogtak az arcomon, mert már nem voltam képes magamban tartani az igazságot. Nem tudtam, hogyan is voltam képes megtenni mostanáig. – Már a tiéd. Úgyhogy megállhatsz. Megmerevedett a teste. – Ezt komolyan mondod? Bizonytalanul, de erősödő érzéssel nézett a szemembe. Én bólintottam. Túl száraz volt a szám ahhoz, hogy megszólaljak. – Mondd ki. Hallanom kell. Mondd ki nekem. Megnyaltam a számat, és megköszörültem a torkom. Három próbálkozásba került, de végre visszatért a hangom. – Szeretlek, Bones. Mintha ólomsúly szakadt volna fel rólam, melynek létezéséről eddig nem is tudtam. Furcsa, hogy miért féltem valamitől, amitől nem is kellett volna. – Még egyszer. – Elmosolyodott, és csodálatos, tiszta öröm töltötte be azt az űrt, amit eddig egész életemben magamban hordoztam. – Szeretlek. Megcsókolta a homlokom, az arcom, a szemem, az állam, egy tollpihe szelídségével és

136

egy tigris erejével. – Még egyszer! – Szavai belefúltak a számba, amint csókolt, és én is inkább beléje leheltem: – Szeretlek. Bones addig csókolt, amíg meg nem kótyagosodtam, és minden forogni kezdett, pedig feküdtem. Csak addig hagyta abba, hogy a fülembe súgja: – Hát, ez bőven megérte a várakozást.

137

Huszonegy – Catherine, négy hete haza se dugtad az orrodat. Tudom, hogy lefoglal az iskola, de meg kell ígérned, hogy karácsonyra hazajössz! Bűntudat fogott el, miközben egyik fülemről a másikra tettem át a telefont, és arra vártam, hogy töltött sütilapkáim kipattanjanak a pirítóból. A gép általában szép nagy ívben dobta ki őket. – Már mondtam, anyu, hogy ott leszek. De addig nagyon sok lesz a dolgom. Tanulok, mint az őrült. Közelednek a vizsgák. Persze valójában nem ez emésztette fel a legtöbb időmet. Tanulni persze tanultam, csak éppen nem a főiskolai tárgyakat. Bonesszal végigmentünk minden egyes szálon, hátha rájövünk, ki lehet az, aki Francesca szerint magasabban van még egy bírónál vagy rendőrfőnöknél is. Mivel olyan emberről volt szó, akinek, a jelentések manipulálásából kiindulva, a fennhatósága kiterjed a rendőrségre, Columbus polgármestere volt a legkézenfekvőbb gyanúsított. Elkezdtük szemmel tartani. Követtük, kihallgattuk, utánanéztünk a múltjának. Semmit sem találtunk, de ez jelenthette azt is, hogy nagyon óvatos. Elvégre csak kilenc napig követtük. – Még most is jársz Timmie-vel? Remélem, használsz óvszert. Mélyen beszívtam a levegőt. Sokkal kevésbé voltam ideges, amikor vérszomjas szörnyetegekkel kellett szembenéznem, de már épp elég régen halogattam ezt a beszélgetést. – Tulajdonképpen épp beszélni akartam veled erről. Miért nem jössz át a hétvégén? Leülhetnénk… együtt. – Csak nem vagy terhes? – kérdezte azonnal. – Nem. – De ha meghallod, amit majd mondani fogok, talán még annak is jobban örülnél. – Rendben, Catherine. – Már nem tűnt annyira aggodalmasnak, de óvatos maradt. – Mikor? Nyeltem egyet. – Pénteken hétkor? – Remek. Viszek sutit. Én pedig majd rászórok egy kis nyugtatót, mert szükséged lesz rá. – Oké. Akkor várlak. Szeretlek, anya. –Akár szeretni fogsz, akár nem. – Valaki kopogott, Catherine. Mennem kell. – Oké. Szia. Letettem. Hát, ezzel is megvolnánk. Majd szólok Bonesnak is. Ahogy ismerem, örülni fog. Szegény, nem tudja, mi vár rá. Fél órával később kopogtak. Timmie elvolt meglátogatni az anyját. Bones már hajnal előtt elment, úgyhogy csak a tulaj, Mr. Josephs maradt, miután anyámmal épp most beszéltem. Mikor azonban kinéztem a kémlelőnyíláson, nem ismertem fel a látogatókat. Egyiküket sem. –Ki az? A túloldalról érkező rezgések emberre vallottak, ezért nem kaptam a karóim után. – Rendőrség. Mansfield nyomozó és Black nyomozó. Catherine Crawfield? Rendőrség? – Igen. – Az ajtót még mindig nem nyitottam ki. Feszült csend támadt. – Kinyitná az ajtót, hölgyem? Néhány kérdést szeretnénk feltenni. A hang arról árulkodott, hogy tulajdonosa nem szívesen beszél egy ajtónak. Gyorsan a kanapé alá rugdostam mindig kéznél lévő karóimat. – Egy pillanat! Felkapok magamra valamit. Összes fegyveremet egy bőröndbe dobáltam, és az ágy alá dugtam. Köntöst vettem fel, hogy erősítsem a sietős öltözködés látszatát, és kinyitottam az ajtót. Az ötvenesnek kinéző nyomozó Mansfieldként mutatkozott be, a másik, aki harmincas

138

évei közepét taposhatta, Blackként. Mansfield adott egy névjegyet a nevével és a számával. Elvettem, kezet ráztam velük, és ők felvillantották a jelvényüket. – Azokat a szupermarketben is vehették, én aztán nem veszem észre a különbséget, úgyhogy ha megbocsátanak, maradjunk inkább itt, az ajtóban. Hűvös, de udvarias volt a hangom, s közben felmértem őket. Nem tűntek fenyegetőnek, de a külső roppant csalóka lehet, és tudni való, hogy Hennesseynek is lehetnek egyenruhás emberei. Mansfield detektív is végigmért engem, fürkésző tekintettel. Reméltem, hogy megfelelek az ártatlan főiskolás kislány imázsának. – Miss Crawfield, ha önnek úgy megnyugtatóbb, felhívhatja az őrsöt, és ellenőrizheti az azonosító számainkat. Szívesen kivárjuk, ha aztán bemehetünk, és nem kell ácsorognunk. Ügyes próbálkozás, de hiába, fiúk. – Kiváló ötlet. Miről van szó? Feltörték a kocsimat vagy ilyesmi? Mostanában sok ilyen eset történt a campuson. – Nem, hölgyem, nem a kocsija miatt vagyunk itt, de szerintem sejti, miért, nem igaz? – Nem, nem sejtem, és nem szeretem a rejtélyeket, nyomozó. Egy kicsit megkeményedett a hangom, hogy megmutassam nekik: nem vagyok remegő kocsonya. Csak belül éreztem úgy magam. – Nos, Catherine Crawfield, mi sem szeretjük a rejtélyeket. Főleg az olyanokat nem, amiben anyák és kiásott hullák szerepelnek. Ismeri Felicity Summerst? A név távolról ismerősnek tűnt, de persze eszem ágában sem volt ezt bevallani. – Nem. Kicsoda ő? És miről beszélnek? Ez valami vicc? Kicsit kimeresztettem a szemem, ahogy olyan valaki tenné, aki nem ásott már el tucatnyi hullát. Mikor azt mondta, „kiásott hullák”, majdnem megroggyant a térdem, de szerencsére sikerült tartani magam. – Huszonöt éves édesanya volt, aki hat évvel ezelőtt tűnt el. Egy barátját ment meglátogatni. Szétbomlott testét nyolc héttel ezelőtt vadászok találták meg Indianában. Viszont a kocsiját, egy 1998-as kék Volkswagen Passatot a mi körzetünkben, az Ezüst-tóban találták meg két hete. Nem hangzik mindez ismerősnek? Most már tudtam, ki a nő, lelki szemeimmel újra láttam a kocsipapírokat, mint azon az éjszakán, amikor megöltem az első vámpíromat. Azt, amelyik elvitt az Ezüst-tóhoz, egy gyönyörű kék Passatban. A francba, megtalálták a kocsit, amit elsüllyesztettem. Naiv zavarral pislogtam rá, és megráztam a fejem. – Miért hangzana? Életemben nem jártam Indianában. Honnan ismerném azt a szerencsétlen nőt? Tényleg szerencsétlen. Én jobban tudtam, mint ez a két önhitt fütyi, mennyit szenvedhetett. – Miért nem mehetünk be, Miss Crawfield? Talán rejteget valamit? Megint ugyanaz a nóta. Biztosan nincs engedélyük, különben nem erőlködnének ennyire, hogy bejussanak. – Megmondom, miért nem engedem be magukat. Mert idejönnek, és úgy kérdeznek engem egy halott nőről, mintha tudnom kellene róla, és nekem ez nem tetszik – fontam karba bosszúsan a kezem. Mansfield közelebb hajolt. – Oké, akkor játsszunk úgy, ahogy maga akarja. El tud képzelni valami magyarázatot arra, hogy miért volt egy lefejezett hulla elásva körülbelül százméternyire attól a partszakasztól, ahol Mrs. Summers kocsiját megtalálták? Vagy hogy a hulla miért volt már vagy húsz éve halott? Úgy értem, miért ásna ki valaki egy hullát, vágná le a fejét, húzna rá másik ruhát, aztán temetné el újra egy olyan helynél, ahol el akarták tüntetni az áldozat autóját, egyállamnyi távolságra a holttestétől? Van fogalma arról, miért tenne valaki ilyesmit?

139

Egy pont Bonesnak. Jól gondolta, hogy az első vámpírok, akiket elintéztem, zöldfülű fiatalok voltak. – Fogalmam sincs, miért csinálna bárki is ilyet. Rengeteg furcsa dolog van a világon, amit nem értek. – Ez legalább igaz volt. – De valójában azt nem értem, hogy mi közöm van nekem ehhez. Mansfield engedélyezett magának egy rosszindulatú kis mosolyt. – Ügyes. Aranyos vidéki kislány, mi? De sajnos én tudom az igazságot. Például tudom, hogy 2001. november tizenkettedikén egy férfi, akire illett Felicity Summers elrablójának személyleírása, távozott a Galaxy Clubból egy magas, csinos, fiatal vörös nő társaságában. És Felicity Passatját vezette. Utánanéztünk, és a kocsit aznap éjjel Columbusban megállították. Valamilyen oknál fogva az intézkedő rendőr összezavarodott és elengedte a gyanúsítottat, de előtte bemondta a rendszámát. Mikor Black nyomozó tovább vizsgálódott, kiderítette, hogy ugyanazon az éjszakán a maga nagyapja betelefonált a rendőrségre, hogy maga elment és még nem tért haza. Most már emlékszik valamire? Olyan volt az egész, mint a bírósági műsorok a tévében, csak éppen túlságosan valóságos. – Nem, ötödször mondom, hogy nem ismerős a dolog. Kimaradtam éjszaka, miközben egy vörös hajú nő elment valakivel, aki valószínűleg megölte azt a nőt? Ez feltétlenül azt jelenti, hogy mivel vörös a hajam, én vagyok az? Mansfield jelentőségteljesen karba fonta a kezét. – Ha csak a hajszínt ismernénk, mondhatnám, hogy igaza van. Nem lehet csak azért kiszúrni magát, mert vörös, nem igaz? De az új társam… – bökött a fejével Black nyomozóra – nem kímélt sem időt, sem fáradságot, és tudja, mit rakott össze? Magát, Catherine. Magát azonosította azzal a vörös hajú nővel, aki aznap éjjel elment Felicity Summers elrablójával. A rohadt életbe. Hogyan tudtak kapcsolatba hozni ezzel? Hogy a fenébe? – Nem tudom, mik a forrásaik, de nevetséges, hogy hat év után valaki megpróbál engem kapcsolatba hozni ezzel a nővel. Akkoriban még középiskolás voltam. Nem találják kissé különösnek, hogy hirtelen felbukkan valaki, és azt mondja, hogy én voltam az, aki elment azzal a férfival? Mansfield engedélyezett magának egy csúf vicsort. – Tudja, hogy mit találok különösnek? Azt, hogy egy ilyen magafajta csinos kislány hogyan kerül bele ilyesmibe. Kik lehettek ezek, sátánisták? Ezért ástak ki egy halottat, és öltöztették fel mostani ruhákba? Talán valami szertartás lehetett? És ehhez hasonló különös hullák több helyen is felbukkannak. Egy másikat is találtak nem messze innen, úgy tíz napja. Az egy nő volt, és majdnem száz éve halott! Ugyan már, Catherine. Maga tudja, ki műveli ezt. Mondja el, és mi megvédjük. De ha nem mondja, akkor velük együtt bukik mint bűnsegédi bűnrészes, gyilkosságért, sírrablásért és emberrablásért. Börtönben akarja eltölteni élete hátralévő részét? Nem éri meg. Hát, elméleteik, azok vannak. Biztosan logikus, ha pusztán emberi szemszögből nézzük. Mi másért ásna ki és temetne el újra valaki egy régen halott testet? Talán azért, mert az illető még nem volt eléggé halott, természetesen. – Elmondom azt, amit tudok. – A hangom éles lett a dühtől és az idegességtől. – Tudom, hogy elegem van az őrültségeikből mindenféle halott nőkről és régi hullákról. Szalmaszálak után kapkodnak, és én nem szeretnék az lenni. Ezzel sarkon fordultam, és becsaptam az ajtót. Nem próbáltak megakadályozni, de Mansfield még bekiáltott: – Talán Danny Miltont sem ismeri? Mit gondol, honnan szereztük meg a nevét? Ő látta magát elmenni Felicity elrablójával azon az éjszakán, hat évvel ezelőtt. Azt mondja, azért emlékszik, mert aznap este veszekedtek, és azért nem szólt akkor azonnal a rendőrségnek, mert nem akarta, hogy kiderüljön a viszonya egy kiskorúval. Ma reggel azonban mindent elmondott Black nyomozónak telefonon, miután a nyomozó rábukkant Danny bejelentésére,

140

amiben felpanaszolta, hogy a maga barátja összezúzta a kezét kézfogás közben. Nos, nem tudjuk, hogyan tört el Danny keze. De az biztos, hogy nem egy puszta kézfogástól. Elvitték valahová, és valamivel szétverték? Talán hogy ne beszéljen? Mindent kiszedünk belőle, elhiheti. És vissza fogunk jönni. Megvártam, amíg a léptek elhaltak a folyosón, aztán összeroskadtam az ajtó előtt. Elég tévét néztem életemben ahhoz, hogy tudjam, nem hívhatom fel azonnal Bonest. Lehallgathatják a hívásaimat. Eleget tudnak, és mégsem eleget. Ez a kis ijesztgetés azért volt, hogy könnyes beismerésre késztessen. Nos, ez nem történt meg. Először is, egy életre gumiszobába zárnának, ahol kedvemre mesélhetem az igazságot a szörnyetegekről mindenféle kedves doktornak, aki telenyom lítiummal. Ehelyett fekete futónadrágot öltöttem és hasonló, hosszú ujjú felsőt. Edzőcipőt húztam, és lófarokba gumiztam a hajam. Hadd higgyék, hogy kimegyek futni egyet az erdőbe. A barlang bejáratát nehéz megtalálni, hacsak valaki nem tudja, hol keresse, és ők nem tudják. Különben pedig nem tudnak követni futva ezen az egyenetlen talajon. Mansfield valószínűleg az első pár méter után szívrohamot kapna. Erős láncdohányosszaga volt. De nem volt szabad úgy festenem, mintha máris rohannék egy bűntett színhelyére. Ehelyett elmentem a plázába, és vagy egy óráig vásárolgattam, összeszorult gyomorral. Aztán elindultam a barlang felé. Még a szokásosnál is távolabb parkoltam le, körülbelül négy mérföldre a barlangtól. A biztonság kedvéért látványos bemelegítést végeztem, aztán futni kezdtem, nagy kitérőkkel, ha esetleg követnének. Tízmérföldnyi rohangálás után berontottam a barlangba. Bones már jött is elém, arcán értetlen, ám örömteli mosollyal. – Cicuska, nem vártalak ilyen hamar… Amikor meglátta az arckifejezésemet, elhallgatott. A karjába omlottam, és könnyekben törtem ki. –Mi a baj? Felkapott, bevitt a belső átjárón, és lefektetett a kanapéra. Addigra eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy elmondjam a sztorit. – Danny. Danny Milton! A francba is, megint kicseszett velem, csak éppen most volt rajta ruha! Két nyomozó látogatott meg. Hála annak, hogy ez a szemét megadta nekik a nevem, és elmondta, hogy egy gyilkossal távoztam valamelyik klubból, szerinted ki az elsődleges gyanúsított egy bűntényben, melyben egy meggyilkolt fiatal nő meg egy mumifikálódott hulla szerepel? Azt hiszem, kénytelen leszel egy kicsit inni belőlük és módosítani a gondolataikat, különben sosem lesz diplomám. Szent ég, azt hiszik, hogy egy okkult gyilkosnak falazok. El se hiszed, milyen elméleteik vannak… Riadalom futott végig az arcán, és felpattant a kanapéról. – Cicuska! – mondta halálos komolysággal. – Gyorsan hívd fel anyádat! Mondd meg neki, hogy szedje össze a nagyszüleidet, és induljanak el. Hozd őket ide! – Te megőrültél? – Most már én is álltam, és semmit sem értettem. – Anyám visítva rohanna ki innen, és a nagyszüleimet sem tudom elképzelni, amint itt táboroznak. A rendőrség miatt nem kell… – A francot érdekli a rendőrség – csattant fel Bones. – Hennessey fogást keres rajtam vagy azokon, akik közel állnak hozzám. Tudod, hogy van rendőrségi kapcsolata, úgyhogy ha nekik megvan a neved egy összeaszott régi hullás esettel kapcsolatban, akkor már ő is tudja. Már nem vagy névtelen. Közöd van egy halott vámpírhoz, és csak rá kell néznie egy fényképedre ahhoz, hogy tudja: te vagy az a lány, aki majdnem a vesztébe sodorta, úgyhogy fogd azt a telefont, és hívd az anyádat. Te jóisten, erre nem is gondoltam! Remegő kézzel kezdtem nyomkodni a készüléket, amit adott. Kicsöngött, egyszer… kétszer… háromszor… négyszer… ötször. .. hatszor… Könny

141

futotta el a szememet. Sosem hagyják ilyen sokáig csöngeni. Jaj, ne, kérlek, ne… – Nem veszi fel. Ma reggel beszéltem vele, mielőtt a nyomozók jöttek. Azt mondta, valaki éppen kopog… A motorral átvágtunk a fák közt. Ez egyszer örültem ennek a nyavalyás, veszedelmes jószágnak, mert mással nem boldogultunk volna ilyen terepen. Ha most valaki megállít bennünket, láthatta volna, hogy minden felsorolt vádpontban bűnös vagyok. Futónadrágomra csizmát húztam, tele karókkal, karomra és combomra dobótőröket szíjaztam, övembe ezüstgolyókkal töltött pisztolyokat dugtam. Nem mintha bárki kedvéért hajlandók lettünk volna megállni. Folyamatosan hívtam a családomat a mobilról, de továbbra is eredménytelenül. Ha bármi történt velük, az én hibám lesz. Ha nem ittam volna meg azt a meg-bolondított gint, és meg tudtam volna ölni Hennesseyt… ha nem randiztam volna Dannyvel… Ezernyi hasonló gondolat futott át az agyamon. Általában másfél óráig tartott az út a barlangtól a házunkig. Bones most kevesebb mint harminc perc alatt megtette. Egyenesen az ajtó elé kanyarodtunk. Lepattantam, felrohantam a verandára, be a nyitott ajtón. Odabent az agyam nem volt hajlandó értelmezni azt, amit a szemem közvetített. A földet borító vörös folyadékon megcsúsztam, aztán elestem rémült lépteim lendületétől. Bones figyelmesebben, de éppolyan gyorsan követett, és felrángatott. – Hennesseyék még a közelben lehetnek. Ha most kikészülsz, minden hiába volt. A hangja keményen csattant, áthatolt elmém zsibbadt páncélján. Az eget kezdték elhomályosítani az alkony első árnyai. Halványsárga sugarak világították meg nagyapám élettelen szemét, aki a konyha földjén hevert. A torkát feltépték. Az ő vérén csúsztam el. Leráztam magamról Bonest, és előkaptam a késeimet, hogy belevágjam őket bármi élőhalottba, ami mozdul. Vércsík vezetett felfelé a lépcsőn, és vörös kéznyomok mutatták az utat. Bones beleszimatolt a levegőbe, és visszanyomott a fordulóhoz. – Hallgass ide. Csak halványan érzem a szagukat, úgyhogy Hennesseyék nincsenek a közelben. De azért tartsd készenlétben a késeidet, és támadj, ha bármi mozdul. Maradj itt. – Nem – vicsorogtam összeszorított foggal. – Felmegyek. – Cicuska, ne csináld! Hadd menjek inkább én. Te őrködj. Szánalom tükröződött az arcán, de nem törődtem vele. Apró gombóccá gyűrtem magamban a gyászt; majd kibontom később. Jóval később, amikor már mindenki halott, aki ezt művelte. – El az utamból. Olyan fenyegető volt a hangom, hogy utat engedett, de szorosan a nyomomban maradt. A hálószobámba vezető ajtót valaki berúgta, egyetlen zsanéron lógott. Nagyanyám feküdt odabent arccal a padlón, két keze görcsös karmokká meredten, mintha még a halálban is menekülni akarna. Két seb volt a nyakán, az egyik felületes, a másik mély. Úgy tűnt, mintha haláltusájában még felvonszolta volna magát ide, fel a lépcsőn, a szobámba. Bones letérdelt mellé, és furcsa dolgot művelt. Körbeszimatolta a sebeket, aztán felvett az ágyról egy véres párnát, és az orrához tartotta. – Mit művelsz? – Ez éhes, vagy mi? A gondolattól megremegtem. – Érzem a szagukat. Négyen voltak, beleértve Hennesseyt is. Érzem anyád szagát. Őt magukkal vitték. És nincs itt elég a véréből ahhoz, hogy halott legyen. A megkönnyebbüléstől és a rémülettől majdnem összeroskadtam. Anyám tehát még él, legalábbis vélhetőleg. Bones gyilkos véreb módjára szimatolt körbe, és követte a szagot lefelé a lépcsőn. Hallottam, hogy a konyhában matat, és tudtam, hogy Joe papát is körülszagolja. Túl szörnyű volt gondolkodni. Óvatosan átfordítottam a nagyanyámat. Nyitott szeme mintha vádlón meredt volna rám. Ez az egész a te hibád! szidott némán. Visszafojtottam a kitörni készülő zokogást, és lezártam a szemét. Néma imát mondtam, hogy 142

a lelke békét találjon, mert az enyém már sosem fog. – Gyere le, Cicuska. Valaki jön. Lerohantam a lépcsőn, elkerülve a síkos vérfoltokat. Bonesnak valami összegyűrt izé volt a kezében, és kituszkolt az ajtón, miközben az övébe dugta. Egy kocsi kereke sivított az úton vagy egy mérföldre tőlünk, és én további tőröket markoltam fel – most már mindkét kezemben volt négy-négy. – Ők azok? – Reméltem, hogy igen. Semmit sem akartam jobban, mint elpusztítani azokat az állatokat, akik ezt tették. Bones szétvetett lábbal állt, és összehúzta a szemét. – Nem. Emberek. Hallom a szívverésüket. Tűnjünk el. – Várj! – néztem körül kétségbeesetten. Mindenem vörös volt a rokonaim vérétől. – Honnan tudjuk meg, hová vitték az anyámat? Amíg ki nem derítjük, nem megyünk innen egy tapodtat sem, akárki jön is! Bones a motorra pattant, megfordult vele, és intett nekem. – Hagytak üzenetet. A nagyapád ingén volt. Itt van nálam. Gyere, Cicuska, már itt is vannak. És valóban. A kocsi fékezett, és Mansfield, valamint Black nyomozó pattant ki belőle pisztollyal a kézben. – Maradjanak ott, ahol vannak! Ne mozduljanak! Bones egy szempillantás alatt leugrott a motorról, és elém állt. A testével fogta volna fel a nekem szánt golyókat, melyek őt csak rövid időre sebezték volna meg, bennem viszont annál nagyobb kárt tettek volna. – Ülj fel a motorra, Cicuska – mormogta Bones úgy, hogy ők ne hallják meg. – Majd én felugróm mögéd. Mennünk kell. Biztosan hívtak már erősítést. – Kezeket fel! Dobják el a fegyvert! – közeledett lassú léptekkel Mansfield. Bones engedelmesen feltartotta a kezét. Húzta az időt. Valami hidegség telepedett meg bennem, és lassan úrrá lett a fájdalmon és gyászon. Bones két tárat fog a hátába kapni, amikor elindulunk. Vagy hagyjam, hogy megbilincseljék, és akkor lecsapjak? Mindkét nyomozó Boneshoz közelített, benne látták az elsődleges veszélyt. Ostobán figyelmen kívül hagyták a régi intést, miszerint sose becsüld alá egy nő erejét. Kiléptem Bones mögül, két kezem a levegőben, tenyerem magam felé fordítva. Mikor Mansfield még egy lépést tett előre, elhajítottam az első kést. Egyenesen a csuklójába fúródott, és a pisztoly a földre esett. Mielőtt Black felocsúdhatott volna, eldobtam a másik kést is, mire ő is ordítva, vérző alkarral rogyott össze. A többi tőrrel így könnyebb volt célozni: egy szempillantás alatt mindkettejüket megbénítottam a csuklókra mért találatokkal. Bones csak a szemöldökét vonta fel, de nem szólt semmit, felpattant mögém a motorra, és elporzottunk. A két rendőr kiáltozása lassan elhalt a hátunk mögött.

143

Huszonkettő Földutakon és erdőkön keresztül robogtunk, nehogy meglássanak. A távolból időnként szirénázást hallottunk. Bár én ültem elöl, mégis Bones irányította a motort. Olyan sebességgel kerülgette a fákat, amitől normál körülmények között biztosan elhányom magam. Most viszont azt se bántam volna, ha még gyorsabban megy. Mikor az autópálya közelébe értünk, megállt. Már besötétedett, a fényeket elnyelték az árnyak. Bones a földre fektette a motort, és befedte ágakkal. Az út alig pár száz méterre volt. – Maradj itt. Csak egy pillanat – mondta rejtelmesen. Csodálkozva láttam, hogy az út felé tart. A szélénél megállt. Mérsékelt volt a forgalom, mivel elmúlt hét óra, és a többség már hazaért a munkából. Jól láttam Bonest, és feltűnt, hogy a szeme zölden felizzik. Egy kocsi közeledett, és Bones rászegezte a pillantását. A kocsi bizonytalankodni kezdett, aztán lassított. Bones kilépett az út közepére, a feléje tartó autó elé, és a szeme egyre fényesebben parázslott. A kocsi alig egy méterrel előtte állt meg, s Bones az út széle felé biccentett, a jármű pedig engedelmesen lehúzódott. Bones megvárta, amíg megáll, aztán kinyitotta a vezető ajtaját. Egy negyvenes férfi ült a volánnál kifejezéstelen, üres tekintettel. Bones kihúzta, és odavezette hozzám. Szája a férfi nyakára tapadt, aki halkan felvinnyogott. Bones egy idő után elengedte, és megtörölte a száját. – Fáradt vagy – mondta az áldozatnak azon a különös, zengő hangon. – Lefekszel itt, és elalszol. Amikor felébredsz, nem fogod keresni a kocsidat. Otthon hagytad, és eljöttél sétálni. Haza akarsz menni, de csak miután pihentél. És nagyon, nagyon fáradt vagy. A férfi összegömbölyödött a földön, mint egy kisgyerek, és fejét a karjára hajtotta. Már aludt is. – Szükségünk van egy kocsira, amit nem keresnek – magyarázta Bones. Követtem az új járműhöz. Mikor már a pályán suhantunk, megszólaltam: – Mutasd azt az üzenetet. – Mivel eddig motoroztunk, nem volt alkalmas a helyzet. Féltem, hogy elszállna a kétszáz kilométeres száguldásban. Bones megcsóválta a fejét, és elővette az üzenetet az övéből. – Te nem fogod érteni. De tudják, hogy én igen. Óvatosan kisimítottam a papírt, amely az egyetlen nyomot jelentette anyám hollétére vonatkozóan: Visszavágó. Kettővel a nap halála után. – Ez azt jelenti, hogy még életben van? – Elvileg azt. Már ha hiszel nekik. – Te hiszel? Van valamilyen… szabály a vámpírok között, hogy túszokról nem hazudunk? Bones rám pillantott. Együtt érző arckifejezése nem sok jót ígért. – Nincs, Cicuska. De Hennessey esetleg úgy gondolhatja, hogy még hasznát veheti. Anyád még most is szép nő, és tudod, mit szokott csinálni a szép nőkkel. Izzó düh fogott el a gondolatra, de tudtam, hogy igaza van. A hazugság nem segít, de az igazság esetleg megmentheti anyámat, ha ez egyszer képes vagyok úrrá lenni a haragomon, és okosan viselkedem. – Mikor van a találkozó? Úgy látom, megadtak valami időpontfélét. Te mire számítasz? – A kérdések csak úgy záporoztak belőlem, és Bones felemelte a kezét. – Először keressünk egy helyet, ahol megállhatunk, és akkor majd beszélünk. Ne akard, hogy még a rendőrség is a nyomunkban legyen, és tovább rontson a helyzeten. Némán bólintottam, és karba fontam a kezem. Bones még vagy húsz percet vezetett, aztán az egyik kijáratnál lekanyarodott, és beállt egy Motel 6 elé. – Várj itt egy pillanatig – felelte kérdő pillantásomra. Tíz percig ücsörögtem a kocsiban,

144

mire kijött, és az épületcsoport hátulja felé kanyarodott. Ne voltunk túl jó környéken, és nem egy ragadozó pillantást kaptam el a közelben kószáló alakoktól. – Erre gyere. Ügyet sem vetett a rossz arcokra. Mikor kiszálltam, megfogta a kezem, és bevezetett a 326-os szobába. A szobabelső éppoly kevéssé volt hívogató, mint a kinti környezet, de ez most nem volt szempont. – Miért jöttünk ide? – Nyilván nem azért, hogy jól érezzük magunkat. – Egy kicsit eltávolodtunk az úttól, a figyelő tekintetektől, és itt zavartalanul beszélgethetünk. Itt senki sem fog keresni minket. És a vért is lemoshatod magadról. – Van rá időnk? Bones bólintott. – Több óránk is van. Kettőkor lesz a találkozó. Ezt jelenti a „kettővel a nap halála után”. Az éjfél minden egyes nap halála, és az után két órával. Gondolom, elég időt akartak adni, hogy tudomást szerezz a nagyszüleid dolgáról, és megkeress engem. – Milyen figyelmes! – Hangom csöpögött a gyűlölettől. – És most mondd meg, mit ajánlanak, ha egyáltalán ajánlanak valamit. Anyámat értem cserébe? A csali kell neki, aki majdnem megölette? Bones az ágyhoz vezetett, és leültetett. Testem elmerevedett a haragtól és a fájdalomtól. Nem kapcsolta fel a lámpát, de így is jól láttam. A haja szinte hófehér volt a holdfényben, és az arca, mint az eleven márvány. – Hennesseynek nem te kellesz, Cicuska. Neki én kellek. Te csak addig érdekled, amíg felhasználhat. Mindent ki fognak szedni anyádból, amit lehet. Ha szerencsénk van, rossz kérdéseket tesznek fel neki. Én magam sem hittem neked, amikor elmondtad, mi vagy, csak a szemed győzött meg. Még ha anyád elmondja is nekik az igazat, jó eséllyel bolondnak nézik, és nem törődnek vele. Biztos, hogy már betörtek a lakásodba. Azok a nyomozók talán az életedet mentették meg azzal, hogy délelőtt odamentek és elijesztettek otthonról. A fegyvereidet megtalálhatták, de könnyen hihetik, hogy az enyémek, csak nálad tartottam őket. Engem akarnak, és én el is megyek hozzájuk. De veled nem számolnak. Ebben áll az előnyünk. – Bones, nem kell megtenned! Csak mondd meg, hol van anyám, és én odamegyek. Te is mondtad, hogy rám nem fognak számítani. – Az én anyám, úgyhogy én mindenképpen megyek, de Bonesnak nem kell megöletnie magát miatta, főleg ha nem is biztos, hogy még életben van. Bones egy pillanatra az ölembe hajtotta a fejét, mielőtt válaszolt volna. – Hogy mondhatsz ilyet? Először is, az én hibám, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, mert hallgatnom kellett volna az ösztöneimre, és nem belevenni téged. Azután pedig meg kellett volna ölnöm Dannyt azon az éjszakán, ahogy eredetileg is akartam. De legalábbis ki kellett volna törölnöm az emlékeit arról, hogyan is történt az egész, és akkor nem adta volna meg a nevedet a rendőrségnek. De dühös voltam, és azt akartam, tudja, mit kap és kitől. Már hogyne mennék. Még Hennessey is, akinek fogalma sincs róla, hogy szeretlek, ő is tudja, hogy odamegyek. Nem számít, ha anyád esetleg már halott, és csak a bosszúállás maradt, én akkor is megyek, és megesküszöm neked, hogy letépem mindenkinek a fejét, aki bántotta őt vagy a nagyszüleidet. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Csak az a gondolat bánt, hogy ezek után újra szörnyetegnek fogsz látni, hiszen vámpírok voltak, akik ezt művelték. Bones rám nézett, és a szemében rózsaszín árnyalat bujkált. Vámpírkönnyek. Milyen mások, mint az én arcomon lecsorgó átlátszó cseppek. Lecsúsztam a földre, és átöleltem. O maradt az egyetlen szilárd támasz az életemben. Minden más összedőlt körülöttem. – Mindig szeretni foglak. Ezen semmi sem változtathat. Történhet bármi, én szeretlek. Az éjszakával kapcsolatos illúzióim eddig terjedtek. Bele fogunk sétálni egy csapdába, és nagy valószínűséggel nem fogunk kijönni belőle. Anyám most nyilván halálosan retteg, ha ugyan életben van, és én nem tehetek semmit. Várnom kell. Talán ez az utolsó alkalom, hogy

145

Bonesszal így együtt vagyunk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy akár csak néhány pillanatot is elvesztegessünk belőle. – Bones, gyere… Érezni akarlak magamban. Hátrahúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni, és lehúzta magáról az inget. Követtem a példáját. Lecsatolta az övemet, leszedte a késeket és pisztolyokat, levette a csizmámat. A futónadrág megkeményedett a beleszáradt vértől, és próbáltam kiűzni a fejemből nagyszüleim vérbe fagyott testének képét, de tudtam, hogy rémálmaimban egész életemben látni fogom őket. Már ha megérem, hogy még egyszer álmodhassak. – Tudom, mire gondolsz, de rosszul gondolod, Cicuska. Ez nem búcsú. Nem azért éltem túl kétszáznál is több évet, hogy most öt hónap után elveszítselek. Én is akarlak, de nem utoljára, mert túl fogjuk élni ezt az egészet. Bones olyan finoman simogatott, hogy ha üvegből lettem volna, akkor sem törtem volna össze. A szájával mindenhová követte az ujjait, és én próbáltam magamba szívni a tapintását. Egy pillanatig sem hittem el, hogy ez nem búcsú. Bones azt mondta, hogy ez az öt hónap túl rövid volt, de én még azon is csodálkoztam, hogy eddigi magányos életem után ennyi örömben lehet részem. – Szeretlek – dünnyögte, vagy talán én voltam. Már nem tudtam eldönteni. A kettőnket elválasztó határok elmosódtak. Nem voltam hajlandó lemosni a vért, maradjon csak ott a bőrömön. Később, ha még élek, majd letisztítom magamról, ha már a gyilkosok vére is rászáradt. Kezdtem megérteni, hogy Bones rég halott indián barátja miért festette be a bőrét, mielőtt csatába indult. Ezzel mutatta meg mindenkinek elhatározása mélységét, és a családom vére az enyém. Mielőtt ma éjjel végzünk, még sok testrészem lesz színes. Többek közt a szám. Bones hozta fel a témát, és én habozás nélkül belementem. A vére erősebbé tesz – persze csak időlegesen –, és ennél több nem is kell. Valamint segít begyógyítani azokat a sebeket, amelyeket minden bizonnyal beszerzek majd. Minél gyorsabban gyógyulok, annál többet tudok ölni. Először Bones feltankolt, mint valami autó. Ezen a környéken nem volt nehéz olyanokat találni, akik keresik a bajt. A szerencsétlen áldozatok, négy fickó, azt hitték, hogy egy tömött tárcára fognak szert tenni, ehelyett némi vérszegénységhez jutottak csupán. Bones nem pazarolta az időt szuggesztióra, egyszerűen csak állcsúcson vágta őket. Ha a helyzet nem olyan súlyos, még viccesnek is találtam volna, ahogy szinte egyszerre, sorban összerogynak. Talán ezután majd megértik, hogy a bűnözés nem kifizetődő. Bones mindegyiket kiszívta, és az arca határozottan kitelt, amikor visszalebegett hozzám. Fejcsóválva indultam vissza a motelbe. – Ki kéne mosnod a szád. Nem akarok hepatitiszt kapni a csókodtól. Magamra öltöttem a gúny kemény páncélját. A mélyebb érzelmeknek várniuk kell. Engedelmesen vizet pocskolt a szájába, amikor visszaértünk. Persze fogkrém egyikünknél sem volt. – Ne félj, szivi. Mivel félvér vagy, akkor se kaphatnád el, ha akarnád. Semmiféle baktérium vagy vírus nem él meg a vámpírvérben. Ugye még sosem voltál beteg? – Hát… nem. De még baktériumok nélkül is ciki. Elgondolkodtam ezen a dolgon. Senki sem értékeli az egészséget, amíg meg nem betegszik, ezért én sem töprengtem el eddig a betegségek hiányán. Majd meglátjuk, megérem-e, hogy egyszer megfázzak. – Gyere ide! Bones leült az ágyra, és megpaskolta a combját. Odaültem, mint a gyerekek a Mikulás térdére. Én viszont átöleltem, és arra készültem, hogy igyak a véréből. – Ugye szólsz, ha hagyjam abba?

146

Aggódtam. Ettől ugyan nem fogok átváltozni, mégis elindulok egy úton, amelyre sosem akartam rálépni. – Megígérem. Ez az egy szó megnyugtatott. Bones még sosem hazudott nekem. – Miért is nem a csuklódat használjuk? – Az nem lett volna ilyen… izé. Bones átfogott a karjával. – Mert akkor nem tudnálak tartani. Hagyd a morgást. Tudod, mit kell tenned. Számat a nyakára tapasztottam, ahol az ütőerének kellett lennie. Mivel nem vert a szíve, nem kellett vad fröcskölésre számítani. Nem, itt rendesen szívni kell. Ismered a mondást, gondoltam sötéten, miközben keményen harapnom kellett, hogy lapos fogaimmal felszakítsam a bőrét. Az élet szívás, aztán meg meghalsz. Az első meleg kortytól összerándult a gyomrom, de kényszerítettem magam, hogy tovább nyeljek. Egy normális ember csak egy deci vért képes meginni, aztán a teste természetes módon visszaöklendezi. Én azonban sosem voltam normális. Mikor a seb záródni kezdett, újra haraptam, Bones pedig fogta a tarkómat, és közelebb nyomta. – Keményebben – morogta elhalóan. Nem tudtam, hogy a fájdalomtól vagy a gyönyörtől, de nem is akartam megkérdezni. – Még. Ezt mondta, amikor abba akartam hagyni. Vére nyers rézíze ott kavargott a számban. A mennyiség már rég nem az a néhány csepp volt, amit eddig kaptam. Folytattam a szívást, és úrrá lettem a késztetésen, hogy kiköpjem. Valami elkezdődött bennem. Az erő kezdte kinyújtani csápjait, hogy szétterjedjen a testemben. Egyszeriben minden élesebbnek tűnt. Bones bőrének illatát sokkal erősebben éreztem, mint eddig. A környező szobák lakóinak hangja hirtelen felerősödött, akárcsak a kinti zaj. Látásom olyan éles lett, mint soha azelőtt. A sötétség fokozatosan kivilágosodott. A fogaim alatt szétnyíló bőr szinte erotikus érzetet keltett bennem. Keményebben ráharaptam, és hirtelen élvezni kezdtem a számba ömlő vért. Hátrahajtottam a fejét, újra megharaptam, és annyira jó érzés volt. Mintha egész életemben ezt akartam volna. Melegség öntött el. Lábamat a dereka köré fontam és hozzásimultam, még jobban hátrahajtottam a fejét, és kezdtem. .. finomnak érezni a vérét. – Elég. Bones lefejtette magáról a számat, de én küzdöttem, nem akartam abbahagyni. Nem tudtam abbahagyni. Vicsorogva próbáltam újra ráharapni a nyakára, de ő hátracsavarta a kezem és lenyomott. A teste súlya és az ereje a földhöz szegezett. – Lazíts. Lélegezz mélyeket. Nyugi, Cicuska, mindjárt elmúlik. Először vergődtem, aztán fokozatosan lecsillapodott a vágy. A vérszomj szó egészen új értelmet nyert számomra. – Te hogy tudod megállni? – ziháltam, és Bones lazított a szorításán. De nem szállt le rólam. – Sehogy, legalábbis az első pár napban. Megölsz bármit magad körül, ha rád tör a vágy. Aztán megtanulod uralni. Te éppen csak belekóstoltál. Jövő hétre kitisztul a szervezetedből. Újra önmagad leszel. Megingathatatlannak tűnt a bizodalma abban, hogy megérem a jövő hetet. Ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele? – Érzem a szagodat – hüledeztem. – És a sajátomat is a bőrödön. Mindennek érzem a szagát. Istenem, mennyi szag van ebben a szobában… A többi érzékem csak felerősödött, de ez teljesen újszerűen hatott. Bones sokszor megjegyezte, hogy az én orrom csak dísznek van, mert azon kevés dolgok egyike, ami majdnem teljesen emberi bennem. Korábban el sem tudtam képzelni, milyen fantasztikus kincs a szaglás. Ha süket és vak lennék, a szagból akkor is mindent tudnék.

147

– Nem tudtam, hogy neked ennyire más minden. Hogyan bírsz bemenni egy nyilvános vécébe anélkül, hogy elájulnál? – Furcsa, mik jutnak ilyenkor az ember eszébe. Bones elmosolyodott, és könnyedén megcsókolt. – Akaraterő, kicsim. – Ilyen érzés igazi vámpírnak lenni? – Ez volt a kérdés. Olyan… jó érzés volt. Felsőbbrendű. És ez halálra rémített. – Épp most ittál meg két pint jó régi nosferatut. Kétszáznegyven évig érleltet. Afféle stopposa vagy az én erőmnek, de bizonyos szempontból igen, ilyen. Azt akarod mondani, hogy tetszik? Jaj. Ezt a gondolatot nem is engedélyeztem magamnak, mert annyira tetszett, hogy féltem, teljesen rákapok. Kiolvasta az érzéseket a szememből, és tudta, hogy nem fog választ kapni. Ehelyett megint megcsókolt, határozottabban, és felnyögtem a meglepetéstől. Még az íze is erősebb lett. A csók végén rezzenéstelenül rám meredt. – Ha eljön az idő, bármit találunk is, azt akarom, hogy engedj szabadjára mindent, ami benned van. Ne tarts vissza semmit. Ott van benned az erő, és én azt akarom, hogy használd ki a végletekig. Add át magad a dühnek, és hagyd, hogy tápláljon. Ölj meg bárkit, akár vámpírt, akár embert, aki az utadban áll. Ne feledd: akit ott találsz és nincs leláncolva, az Hennessey embere, és a te ellenséged. – Készen állok. – Gondolatban elsüllyesztettem a lelkiismeretemet egy mély kútba, ahonnan majd később előszedem. Már ha lesz egyszer később. Bones a maga elképesztően kecses gyorsaságával pattant ki az ágyból, ami csak az élőhalottak sajátja. És most már az enyém is. Ereimben az ő vérével majdnem olyan gyors voltam, mint ő. Megropogtatta az ujjait, csinált pár nyakkörzést, és a szemében felcsillanó zöld fénypont az én szememben is megjelent. – Menjünk, és intézzük el őket mind egy szálig!

148

Huszonhárom Karóim és késeim a csizmámban lapultak, illetve a combomra voltak szíjazva. Az övemben további nyalánkságok rejtőztek. Ugyanarra a helyre tartottunk, ahol meg akartam ölni Hennesseyt, és ahol megtalálták Francescát. Ugyanis ezt jelentette a rejtélyes üzenet másik fele. Biztosak lehetnek benne, hogy nem követi őket semmiféle erősítés, és továbbmehetünk oda, ahol anyámat tartják. Bonest nem aggasztotta jól látható fegyverkiállításom. Mivel Hennesseyéknek fogalmuk sincs róla, hogy használni is tudom őket, valószínűleg inkább csak derültséget kelt majd soraikban az ezüstnemű. Bones semmit nem hozott magával – úgyis csak elvennék tőle. Terve hátborzongató volt a maga egyszerűségében – vigyék csak el őt bárhová, ahol az anyámat tartják, és ha hazudtak, és nem engedik el, akkor jövök én. – De mi van, ha azonnal felnyársalnak? – A gyomrom összeszorult a gondolatra. – Te jó ég, Bones, ezt nem kockáztathatod meg! Bones elhúzta a száját. – Hennessey nem ez a fajta. Ő szereti hetekig elhúzni. Már mondtam, ő nem a gyors, kegyes gyilkolás híve. Főleg nem olyanokkal szemben, akik már nagyon régen abajgatják. Nem, ő azt akarja, hogy könyörögjek. Bőven lesz időnk. Az a lazaság, mellyel saját várható kínjairól és haláláról beszélt, megdöbbentett, hiszen nekem magamnak is meglehetősen erőteljes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. De végül is csak gyakorlatias. Az elképzelésünk vagy beválik, vagy nem, és nincs B terv. – Bones! – Elkaptam a kezét, és a szememben ott volt minden, amit elmondani már nem volt idő. Megszorította a kezem, és hetykén rám mosolygott. – Jól jegyezd meg azt a gondolatot, Cicuska. Később majd hallani akarom. Már majdnem odaértünk. Bones odasúgta: – Hadd érezzék a félelmedet, az majd biztonságba ringatja őket. Csak akkor mutasd ki az erődet, amikor kell. Hát, ez biztosan menni fog. Már éreztem is az új szaglásommal. Gyomorforgatóan édeskés volt, mint az erjedt gyümölcs. Játsszak rá a félelemre? Jöjjön csak a bűz. Négy nagy városi terepjáró várakozott a sötétben az út mellett, kivilágítatlanul. Megálltunk, és azonnal hat vámpír vett minket körül. Mintha a semmiből kerültek volna elő, de megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy mozgásukat érezhetően lassabbnak látom. Éljen Bones vére, gondoltam fanyarul. Ámen. – Hát itt vagy végre. Egyikük az ajtó mellett állt, és Bones leeresztette az ablakot. – Hello, Vincent. Fura, hogy itt futunk össze. Ezt olyan unottan mondta, hogy pislogni kezdtem. Én sosem tudnék ilyen blazírtságot színlelni. Vincent elmosolyodott. – Hívj csak Switchnek. A francba! Ő Hennessey végrehajtója? Aki elvégzi a piszkos munkát? Még nálam is fiatalabbnak tűnt, kisfiús arccal, gesztenyebarna hajjal. Még szeplői is voltak. Remekül mutatott volna cserkészruhában. – Meglep, hogy magaddal hoztad őt is – folytatta Switch. – Ragaszkodott hozzá. Látni akarja az anyját, nem lehetett eltántorítani. – A hangja szenvtelensége megint elképesztett. Switch végigmért, és én hagytam, hogy agyamat eltöltse az aggodalom. Switch elvigyorodott, agyarai előbukkantak az ajka mögül. – Igazán kedves a családod, Catherine. Bocs a nagyszüleid miatt. Nem szép dolog futtában enni, de kevés volt az időm.

149

Hihetetlen erőfeszítéssel uralkodtam a dühömön. Nem láthatják a szememet izzani, mert oda lenne a meglepetés. Szerencsére már elég nagy gyakorlatra tettem szert az ilyesfajta önuralom terén. Ez a rohadék azt hiszi, hogy elviszi szárazon, ha a nagyszüleim halálával piszkál? Ott helyben elhatároztam, hogy ha meghalok, őt mindenképp magammal viszem a másvilágra. – Hol az anyám? – Az én hangomban nem blazírtság volt, csak puszta gyűlölet. Ez logikusabb. – Nálunk. – Egy másik vámpír lépett oda Switch-hez, és közölte vele, hogy senki sem követett minket. Switch Boneshoz fordult. – Hát, akkor induljunk. Gondolom, nem fogsz lemaradni. – Amiatt ne izgulj – felelte higgadtan Bones. Switch a kocsijához ment. – Félek – mondtam, amikor elindultunk, eléggé hangosan, ahogy megbeszéltük. A vámpírok öt kocsival arrébb is hallhatták. – Csak maradj a kocsiban, és ne szállj ki. Ha anyád beszél, azonnal indulj, rendben? – Persze, úgy lesz. – Majd ha fagy. Viszketett a tenyerem, hogy széttéphessem a rohadékokat. Sírni kezdtem, és hüppögő hangokat hallattam, miközben magamban már csak a pillanatokat számoltam. Nemsokára megtudják, mit nemzett egyik fajtársuk. A bosszú csúf dolog, és véletlenül épp a specialitásom. Az út negyven percig tartott. Egy rozoga házhoz mentünk körülbelül tízmérföldnyire az autópályától. Tökéletes hely a gyilkolásra. Bones nem állította le a motort, csak üresbe tette a váltót. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán valaki feltépte az ajtót. – Végállomás. Hennessey azt üzeni, hogy ha bejöttél, kiküldi a nőt. – Switch megint az ajtó előtt állt, arcán rosszindulatú vigyorral. Bones felvonta a szemöldökét. – Az nem fog menni, haver. Hozzátok az ajtóhoz, hogy lássam, és akkor megyek. Ha nem, akkor most rögtön lejátszhatjuk. A szenvtelenség eltűnt a hangjából, és a szeme bezöldült. Noha a többi autó mellettünk állt, és körül voltunk véve, Switch nyugtalannak látszott. – Hallhatod a szívverését bentről. Él – ellenkezett feszengve. Bones kurtán, sötéten felkacagott. – Hét szívverést hallok bentről, de ki tudja, melyik az övé. Mit vacakoltok? Áll az alku vagy sem? Switch rámeredt, aztán egy fejmozdulatára az egyik vámpír besietett a házba. – Nézd meg. Visszafojtottam a lélegzetem. A halványan megvilágított ablakban az anyám arca jelent meg. A nyaka köré egy kéz fonódott, és fogva tartója magához szorította. Vér szivárgott a fejéből, és a blúza is vörös volt. – Tessék. Itt a bizonyíték. Elégedett vagy? Bones bólintott, és kiszállt a kocsiból. Azonnal hat vámpír vette körül. Én átcsusszantam a vezetőülésbe, és lezártam az ajtókat. Switch bevigyorgott rám az üvegen keresztül. – Itt várj. Kihozzuk anyádat, és akkor elmehetsz. Miután szemernyit sem aggódott miattam, anyám vagy nem mondta el, mi vagyok, vagy tényleg nem hittek neki. Az ostobák Isten ajándékai. Magamra maradtam a kocsiban, melyet három oldalról körülvettek a terepjárók. Anyámat elrángatták az ablaktól, legnagyobb megkönnyebbülésemre. Egy hang hallatszott a ház felől, egyszerre derűs és baljós. Azonnal felismertem Hennesseyt. – Nahát, kit látnak szemeim! Vigyázz, mit kívánsz, Bones. Évek óta akarod tudni, kik vannak velem, úgyhogy jól nézz körül. Egy kivételével mind itt vagyunk.

150

Mind ott vannak. Azok, akik több száz életet tettek tönkre az enyémen kívül. Azokra a családokra gondoltam, amelyeket ez a söpredék szétzúzott, és ez erőt adott. Rezzenetlen kézzel fogtam a mobilt, és beütöttem a számot, ami Mansfield nyomozó névjegyén volt. Női hang válaszolt. – Franklin megyei seriffi hivatal, vészhelyzetről van szó? – Igen – leheltem. – Itt Catherine Crawfield. A 71-es és 323-as út közelében vagyok, a Betherl Roadtól néhány mérföldre, egy háznál, egy zsákutca végén. Nemrég tőrrel átszúrtam Mansfield és Black nyomozó csuklóját. Jöjjenek, és kapjanak el. Mikor hebegni kezdett, szétkapcsoltam, és sebességbe tettem a kocsit. A ház ajtaja kicsapódott, és Switch rontott ki rajta természetfeletti gyorsasággal. Persze hallották a telefonbeszélgetést, ahogy számítottam is rá, és siettek elhallgattatni. Gondolom, az meg sem fordult a fejükben, hogy Bones a rendőrséget fogja hívatni velem. A büszkeség veszélyes dolog. Vadul rávigyorogtam Switchre, és a gázba tapostam. A terepjárók minden oldalról körbefogtak, kivéve elöl. Aki bújt, aki nem, megyek! A kocsi kilőtt, és Switch csak úgy úszta meg az ütközést, hogy felugrott a motorháztetőre. Azonnal betörte a szélvédőt, és próbált elkapni, de a kezemben már ott volt a tőr. A nyakába döftem és megforgattam. Aztán lebuktam a kormány mögé, amikor a kocsi a házba rohant. Látványosan repült szét a téglatörmelék és forgács, ahogy az autó betörte a bejárati ajtót. Fülsiketítő fémcsikorgás és üvegrobbanás hallatszott. Tétovázás nélkül kiugrottam a kitört szélvédőn, végiggördültem a motorháztetőn, és ezüsttőröket dobáltam mindenre, ami közelített. Bones tudta, hogy lapulnia kell, és rémült kiáltások festették alá a gőzölgő motor sziszegését, mely az utolsókat rúgta éppen. Hennessey a fogadószoba maradványai közt tartózkodott körülbelül huszonöt másik vámpírral együtt. Te jó ég, ki gondolta volna, hogy ennyien vannak! Anyámat egy sarokba tuszkolták, összekötözött kézzel-lábbal. Tágra nyílt, döbbent szeme rám szegeződött. A düh vörös köde, melyet visszafojtottam magamban azóta, hogy megláttam a nagyszüleim holttestét, most kitört belőlem, és magával ragadott. Bosszúszomjas rikoltás tört elő a torkomból, szemem smaragdszín tűzbe borult. Bones kihasználta a zűrzavart. Valaki éppen azzal foglalatoskodott, hogy leláncolja, amikor beparkoltam a szobába. A csuklójáról lógó lánc meglendült, és a legközelebbi vámpír nyakára tekeredett. Egy kíméletlen rántást követően az áldozat feje lerepült, és Bones már ott is volt a következőnél. Három vámpír vetette rám magát. Fogaikat fenyegetően kimeresztették, de nekem is ott voltak a késeim. Kitértem agyaraik elől, miközben pusztító rúgásokat osztogattam, és egyiküket fel is döntöttem. Azonnal ráugrottam, megcéloztam a szívét, és már szúrtam is, aztán megismételtem az eljárást a másik két támadóval. Egy fekete hajú vámpírnak volt annyi lélekjelenléte, hogy az anyámért menjen. Egyetlen hatalmas ugrással, szinte repülve szeltem át a szobát, és a hátára érkeztem. Ezüstpenge villant és fúródott a szívébe, épp amikor elérte volna anyámat. Egy gonosz csavarintással végeztem vele, aztán egy kemény ütés fel-döntött. Ahelyett, hogy ellenálltam volna, aláhajoltam, így a támadó a fejem fölé ütötte a másodikat. Nem voltak felkészülve a gyorsaságomra. Újabb támadóm a falhoz szegezve végezte, s bambán meredt a melléből kiálló markolatra. Egyik késemmel elvágtam anyám köteleit. – Menj ki, de gyorsan! Arrébb tuszkoltam, aztán átszökkentem két felém rohanó vámpír feje fölött. Felturbózott erőm segítségével úgy koppantottam össze a koponyáikat, hogy szétzúzódott a fejük, aztán két tőrrel egyszerre döftem le őket hátulról. A szúrások erejétől a kezem is a testükbe mélyedt. Vicsorogva fordultam hátra, pajzsként használva az élettelen testeket. A támadó agyarak az én nyakam helyett holt húsba mélyedtek. Véres késemet az újabb támadóba

151

mártottam, alkarom kibukkant a rajta lógó vámpír bordái alatt. Mielőtt az újabbak odaértek volna, rájuk hajítottam a másik hullámat, amivel lelassítottam őket annyira, hogy lerázzam a másik hullát, és gyilkos pontossággal megszórjam őket késeimmel. Az egyiket szemen találtam, és sivítani kezdett, amíg az agyarai közé is nem kapott egyet. Morbid zsonglőrködéssel húzkodtam ki és dobtam el újra az apró késeket. Ha ez nem sikerült, akkor a veszélyesebb test test elleni küzdelem következett. Megtapasztaltam, milyen felemelő érzés egy mozdulattal lecsavarni valaki fejét. Aztán átdobni azt a fejet a szobán, bele egy vámpír hátába, aki épp Bones felé tartott. Bonesnál még mindig ott volt a lánc, és olyan gyorsan pörgette, hogy csak elmosódó szürke foltnak látszott. Egy fickó próbált az autóroncsot megkerülve hátba támadni, mire én visszakézből a fejébe dobtam egy tőrt. Aztán ahogy felsikoltott és elhallgatott, rájöttem, hogy egy embert öltem meg. A vámpírok nem hullanak el ilyen könnyen. Furcsamód egy csepp bűntudatot sem éreztem. Ha ellenem vannak, akkor gonoszak, szívverés ide vagy oda. Szirénák búgtak fel a távolban, egyre közeledve. Mansfield ezek szerint megkapta az üzenetet. A ház omladozó falai fölött láttam a kék-piros villogókat, jó sokat. Egy kisebb hadsereg közeledett. A talpon maradt vámpírok is látták ezt, és kezdtek szétszéledni. Éppen ebben reménykedtünk. Sokkal kényelmesebb úgy megölni őket, ha háttal vannak. Újabb tőrök villantak a romokon kifelé evickélők felé. Pokoli örömöt éreztem, s győzedelmes ordítás tört fel belőlem, mely megremegtette a maradék ablaküveget, miközben újabb áldozat után indultam. A szemem sarkából láttam a gonoszul vigyorgó Bonest, aki éppen széttépett egy elővigyázatlan vámpírt. Egy kar repült át a szobán, majd landolt egyéb testrészek halmán, s egy fej követte. – Rendőrség! Tegyék le a… A hangosbeszélő elhallgatott, amikor a fényszórók megvilágították a tetthelyet. Körülbelül hat vámpír maradt, és háromból kések álltak ki. A rendőrök vadul lődözni kezdtek mindenre, ami mozgott, de fogalmuk sem volt, mit csinálnak. Erre a maradék vámpírok a rendőrök ellen fordultak. Én fedezékbe húzódtam, mert a golyók bennem sokkal több kárt tehettek. Odalentről láttam Hennesseyt és Switchet, ezt a két gennyládát, akik a kocsi roncsa mellett kúsztak. Már majdnem a falnál voltak, ahonnan könnyen kitörhettek a közeli erdő felé. Felizzott bennem a fortyogó gyűlölet, és egyetlen gondolat kristályosodott ki bennem. Csak a holttestemen át. Nem mennek sehová, amíg én élek. – Hennessey! – vicsorogtam. – Megyek! Hennessey hitetlenkedve fordította felém a fejét. Switch nem. Ő gyorsabban kezdett kúszni. A torka már begyógyult korábbi afférunk után, de úgy tűnt, nem óhajt újra találkozni velem. Csak egy késem maradt, de az nagyobbacska. A kárhozottak erejével markoltam meg. Lekuporodtam, összegyűjtöttem minden energiámat, és a golyózáporra ügyet sem vetve rájuk ugrottam. Switch kisebb volt, és ezt ki is használta, mert behúzódott a kocsi alá. Hennessey viszont nagydarab fickó volt. Tökéletes célpont, és én dühöm minden lendületével landoltam rajta. Nekivágódtunk a falnak. Hullott a vakolat. Hennessey a torkomnak ugrott, de én visszatoltam. Fogai a kulcscsontomba mélyedtek. Belém hasított a fájdalom az agyarai nyomán. Mivel be voltunk ékelődve a kocsi és az omladozó fal közé, nem tudtam ledobni magamról. Hennessey cápamód rázta a fejét, egyre szélesebbre tépve a sebet, miközben az egyik karom beszorult a testem alá. Keményen belerúgtam, de nem engedett. Ez volt a lehető legrosszabb pozíció egy vámpírral szemben, ezért gyakoroltam annyit, hogy távolról is tudjak ölni. Furcsamód Spádé szavai jutottak eszembe. Az a lüktető ér a nyakadon a legnagyobb gyengeséged… Hennessey meg én is tisztában voltunk vele, hogy elég, ha szívósan kitart, és nekem végem. Minden egyes fejmozdulata közelebb juttatta a torkomhoz. Egy szempillantás alatt döntésre jutottam. Lehet, hogy meghalok, de téged is magammal viszlek. A szabad kezemmel, amivel eddig távol tartottam, most magamhoz öleltem.

152

Hennessey egy pillanatra felemelte a fejét, és elvigyorodott, szája sarkából csöpögött a vér, aztán lecsapott védtelen nyakamra. Ahogy az agyarai a bőrömhöz értek, a hátába vágtam a kést. A teste megmerevedett, de én nem álltam meg, hogy kivárjam, ennyi elég volt-e. Egyre mélyebbre fúrtam-csavartam belé a pengét, s ő görcsösen megrándult minden mozdulatomra, aztán elernyedt. A nyakamra tapadó száj levált a bőrömről, s én szó szerint holt súlyként rúgtam le magamról. De nem volt idő ünneplésre. Mivel a golyózápor elfordult a háztól, egy pillanatra kilestem, és még éppen láttam Switchet eltűnni a fák között. Átjutott a rendőrök vonalán, és futott a szabadság felé. Felpattantam, hogy üldözőbe vegyem, de egy golyó olyan közel fütyült el a fülem mellett, hogy inkább visszabújtam. – Bones! – rikoltottam. – Switch szökik! A fák közé menekült! Bones éppen egy vámpírt szorongatott. Négy golyót kapott gyors egymásutánban, de meg se rezzent. Arcára kiült a tépelődés. Ha Switch után megy, itt kell hagynia engem, mert az volt a cél, hogy elhúzzunk, mielőtt az egész lovasság befut. Nem számítottunk ennyi vámpírra idebent. Ha ez nem sikerül, Bones lett volna a hátvéd menekülésnél. A két változat közül azonban most már egyik sem működött volna. Már ha el akarja kapni Switchet. Nem tudtam másra gondolni, csak nagyanyám némán vádló tekintetére és nagyapám testére a konyhában. – Kapd el gyorsan, aztán majd visszajössz értem. Kapd el! Ezt már ordítottam. Holtan akartam látni azt a fickót. Azt akartam, hogy megfizessen. Minden más várhatott. Bones meghozta a döntést, és egy száguldó autó sebességével rontott ki a házból. A golyók túl lassúak voltak hozzá képest. Egy szempillantás alatt eltűnt. Az egyik megmaradt vámpír magához ragadta a kezdeményezést, és felém hajította saját tőrömet. Az ezüstpenge mélyen a combomba fúródott, alig pár centivel az ütőerem mellett. Mit sem törődve a fájdalommal kirántottam, és visszadobtam, a vámpír szívébe. Kurta fájdalomkiáltás volt a jutalmam. Hirtelen valami robajlott a fülemben, és elrepültem. Mikor felültem, hogy célozzak a tőrömmel, valaki más is célzott. Forró fém tépett a vállamba: eltalálta egy golyó. Zihálva kaptam a sebhez, és majdnem a fejem fölül hallottam a hangot: – Ne mozduljon! Ne mozduljon! Kezeket fel, a rohadt életbe! Egy reszkető zsaru állt fölöttem három másikkal együtt, szemük ijedten pásztázta a vérfürdőt. Lassan felemeltem a kezem, megrezzenve a fájdalomtól. – Le van tartóztatva – nyögte ki a rendőr. A félelme bűze szinte mellbe vágott. – Hála istennek – feleltem. Végül is jobb befejezés, mint amire számítottam.

153

Huszonnégy Ismertették a jogaimat, amire nem nagyon figyeltem oda, hisz nem volt szükségem figyelmeztetésre ahhoz, hogy tudjam: akkor járok a legjobban, ha az égvilágon semmit sem mondok. Miután a mentő hátuljában egy hordágyon, megbilincselt kézzel, fél óráig ellenálltam minden kérdezősködésnek, egy magas, sovány zsaru tört utat magának a tömegben. – Őt én viszem magammal, Kirkland. A rendőr, aki az előbb felolvasta a jogaimat, nyilván Kirkland, felmordult: – Isaac hadnagy! De hát… – Nemsokára nyüzsögni fognak itt a média helikopterei, és nekünk válaszok kellenek. És ne hadnagyozzon! – csattant fel a férfi. – Engem meglőttek, emberek. Vérzek, meg ilyesmi – jegyeztem meg. – Pofa be – mordult rám tömören Isaac, és leoldott a hordágyról. A mentősök hitetlenkedve meredtek rá. Isaac a bilincseimnél fogva felrántott, hogy kövessem, amitől újra fájdalom hasított a vállamba. Kirkland hápogott, de nem szólt semmit. Úgy festett, mint aki alig várja, hogy végre valahol máshol legyen. Isaac hadnagy nem túl gyengéden betuszkolt egy jeltelen rendőrautó hátuljába. Az egyetlen hivatalosnak tűnő dolog egy piros, villogó fény volt a műszerfalon. Meglepetten néztem körül. Ez lenne a szokványos eljárás? – Megsebesültem, és maguk már fél órája faggatnak. Nem kéne kórházba vinniük? – kérdeztem, amikor Isaac a gázra lépett. – Pofa be – mondta megint, és kerülgetni kezdtük a házat körülvevő rendőrkocsikat. – Csak mert bármelyik ügyvéd a jogaim lábbal tiprásának nevezné ezt – feleltem. Rám meredt a visszapillantóból. – Pofa be, a franc egye meg – nyomott meg minden szót. Valami nem stimmelt. Persze még sosem voltam letartóztatva, mégis ezt éreztem. Érdeklődve szimatoltam a levegőbe. Isaacen érződött valami szag, de nem tudtam hova tenni. Nem volt gyakorlatom az azonosításban. Néhány perc múlva messze jártunk mindentől. Isaac elégedetten felmordult, aztán újra a szemembe nézett a tükörből. – Micsoda szégyen, Catherine. Egy ilyen magafajta lány, aki előtt ott az egész élet, eldob mindent, hogy besegítsen egy emberkereskedő-hálózatnak. Képes volt még a saját nagyszüleit is megölni, hogy fedezze a mesterkedéseit. Tragikus. – Kedves Faszfej hadnagy – mondtam tisztán és érthetően. – Elmegy maga a jó francba. – Ó, micsoda szavak – cöcögött Isaac. – De nem vagyok meglepve, ha magáról van szó. Még a saját anyját is képes lett volna eladni, nem igaz? – Maga a leghülyébb… – kezdtem dühödten, de aztán abbahagytam, és vettem egy mély lélegzetet. Ez az Isaac túl sokat tud, és hirtelen rájöttem, mi az a szag. Amikor Isaac hátraemelte a kezét, már ugrottam is előre. Elsült a fegyvere, de a golyó a hátsó ülést találta el helyettem. A kocsi veszedelmesen kilengett, miközben Isaac újra célozni próbált. Belevertem a fejét a kormányba. Kifaroltunk az út túloldalára, mely szerencsére üres volt e korai órán, és elkaptam a volánt, hogy visszafordítsam a kocsit. Mikor néhány pillanat múlva Isaac kábán és véresen feleszmélt, már nálam volt a pisztolya. – Szépen húzódj le és állj meg, vagy szétloccsantom az agyadat. Próbálta elkapni a fegyvert, de kapott vele egyet az állára, mielőtt elérhette volna. – Próbáld csak meg még egyszer, Renfield, és meglátod, mi lesz. Kimeredt a szeme. Csúnyán felkacagtam.

154

– Igen, tudom, mi vagy. Többféle neved is lehet – Renfield, vámpírbérenc, denevérfamiliáris, ilyesmi. Vámpírszagtól bűzlesz, és nem csak halottakétól. Ha összeasznak, más a szaguk, ki gondolta volna? Tehát kinek a kifutófiúja vagy? Kinek a hideg fehér seggét csókolgatod abban a reményben, hogy egy napon majd átváltoztat? Isaac megállította a kocsit. Az út szélén voltunk. – Életed legnagyobb hibáját követed el. Üresbe húztam a váltót, és elkaptam a golyóit, mielőtt megnyikkanhatott volna. Persze aztán megnyikkant, amikor megszorítottam. – Ki az? Ki küldött, hogy elintézz? – Baszódj meg. Úgy morzsolgattam a tökeit, mintha stresszlabdák lennének. Isaac éles sipítást hallatott, amitől menten megfájdult a fejem. – Újra kérdezem, és ne dühíts fel még jobban! Ki küldött? – Olivér – érkezett a fájdalmas válasz. – Olivér volt. Ez nem a polgármester neve. Sőt másé sem, aki szerepelt a gyanúsítottak listáján. – Szeretnék hinni neked. Milyen Olivér? – Ethan Olivér! Megdermedtem a döbbenettől. – Nem tudtad? Hennessey biztos volt benne, hogy Francesca elmondta Bonesnak. – Ethan Olivér – suttogtam. – A kormányzó Ethan Olivér? Vámpír lenne? – Nem, ember. Csak üzletel velük. Minden összeállt. – Akkor ő Hennessey csendestársa! Te jóisten, és én rá szavaztam! Miért csinálta? – Engedd el a golyóimat! – recsegte Isaac. Én inkább még erősebben rámarkoltam. – Majd akkor engedem el, ha érdemes, és az óra ketyeg. Minden eltelt perc után erősebben fogok szorítani. Öt perc múlva nem marad semmid. – Elnök akar lenni, és Ohiót használja ugródeszkának – hadarta Isaac egy lélegzetre. – Olivér pár éve botlott bele Hennesseybe, biztos titokban vett éppen nőt magának. Hennessey jött elő az ötlettel, hogy szedjenek össze embereket evésre, mint ahogy Mexikóban csinálta, és Olivérnek tetszett a dolog. A gond csak az volt, hogy a csinos fiatal lányok a legkeresettebbek, de ha sokan tűnnek el, rázós a dolog. Ezért összeszövetkeztek. Hennessey megtisztítja az utcákat a hajléktalanoktól, drogdílerektől, prostituáltaktól és egyéb nemkívánatos elemektől, Olivér pedig gondoskodik róla, hogy a dokumentumok eltűnjenek a minőségi áruról, amelyre Hennesseynek szüksége volt, hogy kielégítse ügyfeleit. De ez rengeteg munkát igényelt volna, ezért Hennessey egy idő után megkapta a lányok családjának címét, és elejét vette a bejelentéseknek. Ez az én munkámat is nagyban megkönnyítette, nem kellett hallgatnom a sok nyivákoló családtagot. Tökéletesen működött a dolog. A bűnözés csökkent, a gazdaság fellendült, a szavazók örülnek. Olivér mint Ohio megmentője… Hennessey pedig keresett egy rakás pénzt. Hitetlenkedve csóváltam a fejem ezen az érzéketlenségen. Tulajdonképpen nem is tudtam, melyik rosszabb – Hennessey, aki végrehajtotta, vagy Olivér, aki hősként tetszelgett több száz áldozat árán. – Szóval Olivér küldött, hogy megölj, de mi van anyámmal és a lányokkal, akik ott voltak a házban? Mit akartak csinálni velük? Ne merj hazudni! Szorítottam egyet a nyomaték kedvéért. Amit ezután mond, az biztos nem cukormázas kitaláció lesz. – Olivér megijedt, amikor megtudta, hogy a rendőrség megtalálta a házat, és néhány lányra élve leltek rá. El akarja tüntetni a nyomokat, ezért kellett volna lelőnöm téged és bombát tenni a kórházba, ahová a lányokat vitték. Olivér a mozlim terroristákra akarta kenni az egészet. Látta, hogyan szökött fel Bush népszerűsége a szeptember 11-i merénylet után, és úgy gondolja, hogy ez neki is lökést ad majd az elnökjelöltséghez.

155

– Te rohadék – hörögtem. – Hol a bomba? – A csomagtartóban. Gyorsan gondolkodni kezdtem. Olivér nyilván robbanást vár az elkövetkező néhány órán belül, és ha nem kapja meg, kiküld valaki mást, hogy elvégezze a munkát. – Isaac – mondtam kedvesen. – Most velem jössz. Visszavonom a szavazatomat. A kormányzó bexleyi rezidenciája ünnepi díszben pompázott. Elöl hatalmas örökzöld fa állt színes égőkkel, szerpentinnel teleaggatva. A ház homlokzatán is színes fények világítottak, a kertek pedig tele voltak mikulásvirágokkal az éppen nyíló virágok mellett. Isaac a kovácsoltvas kerítés előtt parkolt le, a bejárattól kissé távolabb. – És most mit fogsz csinálni? Becsöngetsz? – kérdezte csípősen. Mögötte ültem a hátsó ülésen, a pisztoly csövével az oldalánál. A házból túlvilági energia áradt. Ezek szerint szörnyetegek is vannak. – Hányan vannak? Tudod, kikre gondolok. Isaac nem játszotta a hülyét. – Három vagy négy vámpír, meg a szokásos fickók. A szívverésekből ítélve körülbelül hat emberi testőrrel számolhattam. Talán csak ártatlan alakok, akik teszik a dolgukat. Talán nem. A vámpírokkal kapcsolatban nem voltak lelkiismereti aggályaim, és nem a szokásos okok miatt. Ha azért vannak itt, hogy őrizzék Olivért, pontosan tudják, mi a helyzet. – Az őrök… Ismernek téged? Jártál már itt máskor is, igaz? – Sokszor – vicsorogta Isaac. – Rossz emberrel kezdtél, szuka. A zsebében vagyok. – Huhú… – Fél kézzel kibújtam a pólómból és a melltartómból, a pisztolyt végig Isaacra tartva. Aztán a hajamat a vállsebemre terítettem, hogy ne látsszon. Ami pedig a többi vért illette… azzal nem sokat kezdhettem. Isaacnek kimeredt a szeme a visszapillantóban. – Gurulj oda, és mondd meg, hogy hoztál egy kis meglepit – dőltem hátra. – Biztosan nem ez lesz az első alkalom. És ne feledd, hogy a pisztoly a tarkódon, úgyhogy ha bármi mást mondasz, szétloccsantom a fejed. Isaac vigyorgott. Tudtam, hogy lőni fogok, de reméltem, elég önhitt ahhoz, hogy megvárja, amíg beérünk. – Jók a dudáid. – Gyerünk! Rágurult a behajtóra. Amikor az őrház közelébe ért, úgy tartottam a pisztolyt, hogy kintről ne lehessen látni. Isaac megállt, és lehúzta az ablakot. Az egyik őr kidugta a fejét. – Hello, Frankié – mondta Isaac. – Megint itt vagyok. – Már másodszor, Jay? – kérdezte az őr. – Ki az ott hátul? Isaac lehúzta az én ablakomat is, ami sötétített volt. Az őr megbámulta a mellemet, aztán nevetett. – Hagyjuk. Jobb, ha nem tudom. Jó időzítés. A nagyságos asszony alig egy órája ment el. – Bizony jó – helyeselt Isaac magabiztosan. – Viszlát, Frankié! Behajtottunk a kapun, és végiggördültünk a házhoz vezető úton. Már éppen vissza akartam venni a pólómat, amikor egy szívveréssel rendelkező egyén jelent meg a bejárati ajtóban, hogy bejelentsen minket. – Segítség! – kiáltotta Isaac… és lebukott. A vámpír akkor vetette rá magát a kocsira, amikor meghúztam a ravaszt. Ha egyszerű ember vagyok, Isaac megúszta volna, de mivel félig vámpír voltam, két pint Bones-vérrel, nem volt esélye. Szétrobbant a feje. Véres lett minden, és az ablakokat vastagon beterítette az agyvelő. A következő pillanatban az ajtóm keretestül kiszakadt, de addig is tudtam célozni. A

156

vámpír nyitott szájába lőttem, s a lövés ereje hátralökte. Addig soroztam, amíg csak üres kattogás nem hallatszott, s akkor rávetettem magam. Az arca teljesen szétroncsolódott. Már elkezdett gyógyulni, de a folyamat túl sokáig tartott volna. Megkönnyebbülten rántottam ki egy kést az övéből, és épp időben szúrtam szíven ahhoz, hogy megpördülve újabb két közeledő vámpírral találjam szembe magam. Az egyik a levegőbe szökkenve úszott felém. Lebuktam, hogy elrepüljön fölöttem. A kocsira érkezett, amivel elég haladékot kaptam ahhoz, hogy rárohanjak a társára. Sitty, sutty, már vége is volt, arcán hitetlenkedő kifejezéssel. Szuper, ha alábecsülik az embert. A másik vámpír összeszedte magát, és agyarvillogtatva körözött körülöttem. A házból és az őrkunyhóból kiáltozás hallatszott. Hallottam, ahogy Frankié erősítést hív, és hallottam futó lépteit. A fenébe. Nemsokára nyüzsögni fognak itt a zsaruk. Vagy még rosszabbak. Hátrálni kezdtem, és úgy tettem, mintha megbotlanak. Agyarpofa bevette, és rám ugrott. A lendülete miatt a kés még mélyebbre fúródott a mellkasába. Még vicsorgott, amikor landolt rajtam, én pedig egy hátraszaltóval átrúgtam az egyik homlokzati ablakon, aztán követtem. Inkább őt vágják össze az üvegszilánkok, mint engem. Bent és kint is lövöldözés kezdődött – az embertestőrök védelmezni próbálták munkaadójukat. Felkaptam a halódó vámpírt, és a két legközelebbi lövöldözőre dobtam, akik kidőltek. Átrohantam az ebédlőn, el a kőkandalló mellett, fel a lépcsőn. Mögöttem tombolt a zűrzavar. Nem törődtem a kászálódó üldözőkkel. Hallottam, hogy Olivér éppen telefonál, segítséget kér, és csak vele foglalkoztam. Végigfutottam a folyosón, felgyorsult szívverését követve, aztán berontottam a kettőnket elválasztó utolsó ajtón. A mellkasomra célzott golyó a vállamba fúródott, amikor félreugrottam – későn vettem észre a fegyvert. Olivér újra tüzelt, a lábamat találta el. Elestem, egy kicsit el is kábított a találat, és átkoztam magam, amiért ilyen ostobán berohantam. Frankié és két másik őr fújtatott felfelé a lépcsőn. Nem fordultam hátra, csak Olivért néztem, aki rezzenetlen kézzel fogta rám a fegyvert. – Isaac halott – mondtam, miközben csaknem megbénított a lüktető fájdalom. – Nem lesz robbanás a kórházban. – Olivér kormányzó! – kiáltotta az egyik testőr. –Megsebesült? Olivérnek égszínkék szeme volt. Nagyon tiszta és világos, s őszes szálakkal tarkított barna frizurája éppolyan jól fésült volt, mint a választási plakátokon. – Frankié, Stephen, John! Tűnjetek kifelé! – jelentette ki. – De uram! – tiltakoztak kórusban. – A földön van, és ráfogom a pisztolyom, úgyhogy kifelé! – dörögte Olivér. – Most azonnal! A távolból halovány szirénahangok szűrődtek be. Ők még nem hallhatták. A három őr elment, s Olivér fejmozdulatára becsukták maguk mögött az ajtót. Kettesben maradtunk újra, a kormányzó és én. – Te vagy az a Crawfield lány? – kérdezte, egy millimétert sem mozdítva a fegyver csövén. Nem mozdultam. Gondolatban kiértékeltem a sérüléseimet, és újonnan ébredt dühvel konstatáltam, hogy a tapéta kék-vörös török mintás, és a padló keményfa. Olivér lehetett Emily maszkos erőszaktevője. A lány tökéletesen leírta ezt a hálószobát. – Hívhat Catnek. – Cat – ismételte. – Nem tűnsz túl keménynek, ahogy itt vérzel a padlómon. Mondd csak, hol a barátod? A fejvadász. A szirénák közeledtek. Nem volt sok időm. – Azt gondolnám, hogy éppen kinyírja Hennessey haverját, Switchet. Magának vége, Olivér. Mind halottak. Végleg.

157

Meg sem rezzent a keze. – Csakugyan? – mosolyodott el jegesen. – Sok van még ott, ahonnan Hennessey jött. Nem lesz túl nehéz találni valaki mást, aki pénzt és ingyenlakomát akar. Ha elnök leszek, ez az ország szárnyakat fog kapni. Milliókat fogok megspórolni az adófizetőknek, és eltakarítjuk a söpredéket az utcákról. Aztán kibővítem a kört a segélyesekre és a magatehetetlenekre is. Amerika erősebb és gazdagabb lesz, mint bármikor. Valószínűleg eltörlik a kétszeri újraválasztási limitet, ha én leszek hivatalban. Kocsik fékeztek csikorogva a sarkon. Már csak pillanataim vannak. – Erre sajnos nem fog sor kerülni. Olivér elmosolyodott. – Az már igaz, hogy te nem fogod megérni. Megöllek, puszta önvédelemből. Már látom is a szalagcímeket: „A kormányzó bátran megvédte magát a merénylő ellen.” A népszerűségi mutatóim az egekbe fognak emelkedni. – Ethan – mondtam lágyan. Hallottam a földszinten dübörgő lépteket. – Nézzen rám! A szemem felizzott. Az ő szeme elkerekedett döbbenetében, és én ezt a pillanatnyi kihagyást használtam ki, hogy rávessem magam, és kiüssem a kezéből a pisztolyt. – Vérzel… embernek kell lenned… de a szemed… mi vagy te? – suttogta. A smaragdzöld fény bederengte az arcát, és kezem a nyaka köré fonódott. – Én vagyok a Zord Kaszás – hörögtem. A léptek már majdnem ideértek… – Vagy ahogy Bones mondja, a Vörös. Abban a pillanatban Toppantottam el a nyakát, amikor az ajtó kicsapódott. Mikor a fél tucat rendőr berontott, a fény kihunyt a szememből, és felemeltem a kezem. – Megadom magam!

158

Huszonöt Három őr állt a kórházi szobám előtt, és a tizedik emeleten voltam. Szerintem az egész kórteremszárnyat kiürítették a kedvemért, olyan csend volt mindenütt. Úgy tűnt, komolyan veszik a kormányzó meggyilkolását. Orvosok jöttek egész délelőtt, hogy megcsodáljanak, de nem azért, akit megöltem. Azon hüledeztek, hogyan gyógyulok. Órák alatt eltűntek a golyó ütötte sebeim. A késvágás. Hennessey fognyomai. Minden horzsolásom és karcolásom. Még infúziót sem kaptam – a tű spontán kicsúszott mindahányszor. Tulajdonképpen rendes börtöncellába is vihettek volna, de Isaac után nem vágytam újabb rendőrségi fuvarra. Délben újabb léptek hallatszottak az ajtó előtt. Valaki azt mondta, „FBI”. Csend lett, aztán kinyílt az ajtó. Egy férfi lépett be. Ötven körüli lehetett, átlagos magasságú, gyérülő őszes fekete hajú. A szeme ugyanolyan szürke volt, mint a haja, de nem olyan tompa – szikrázott benne az értelem. A társa, aki becsukta mögötte az ajtót, jóval fiatalabbnak tűnt, talán még harminc se volt. Rövid kefefrizurát viselt, és volt valami a tartásában, ami katonára vallott. Kék szeme behatóan engem bámult. – FBI? Micsoda megtiszteltetés! – Nem volt szükség különleges érzékre ahhoz, hogy kihallják hangomból a gúnyt. A fiatalabbik csúnyán nézett. Őszes Halánték ellenben mosolygott, és kezet nyújtott. – Az ön számára talán nem, de számomra igen. A nevem Donald Williams, a társam pedig Tate Bradley. Én vagyok a vezetője az FBI-nál annak a csoportnak, amelyet úgy hívnak, hogy Paranormális Viselkedés Csoport. Vonakodva megráztam a kezét; győzött a jó modor. Bradley felé biccentettem. – És ő? Nem irodakukac. Williams nevetett, s kivillantak cigarettától vagy kávétól enyhén elszíneződött fogai. – Valóban. Tate a Különleges Erők őrnagya, egy nagyon különleges osztagtól. Ő az én testőröm mára. – Miért van szüksége testőrre, Williams ügynök? Mint láthatja, az ágyhoz vagyok bilincselve. – A nagyobb hatás kedvéért meg is csörgettem láncaimat. Williams jóságosan mosolygott. – Hívjon Donnak, amúgy pedig elővigyázatos ember vagyok. Ezért van Tate-nél egy 45ös colt. Bradley kivillantotta a hóna alá szíjazott pisztoly agyát. Haloványan rámosolyogtam, mire ő barátságtalanul elvicsorodott. – Oké, máris reszketek. Kellőképpen meg vagyok félemlítve. Mit akar? Nem mintha nem sejtettem volna. Vallomást akarnak kicsikarni belőlem, hogy megöltem a kormányzót. Tudni akarják az indítékaimat. De én hallgatni fogok, és mihamarabb lelépek. Bones nemsokára értem jön, efelől semmi kétség, és anyámmal együtt elrejtőzünk majd valahol. Van még két vámpír, akik elmenekültek, és anyámnak túl veszélyes lenne szem előtt maradnia, ha esetleg megtorlás következik. Akár vámpíri, akár politikai oldalról. – Maga főiskolai hallgató, kiválóak a jegyei, amennyire tudjuk. Szereti az irodalmi idézeteket? Intelligenciateszt. Nem erre számítottam, de akkor játsszuk ezt. – Attól függ. Don kérés nélkül odahúzott magának egy széket, és leült az ágyam mellé. Bradley állva maradt, s tüntetően tapogatta a fegyverét. – Mit szól ehhez, Sherlock Holmestól, Sir Arthur Conan Doyle tollából: „Ha kizártuk azt, ami lehetetlen, akkor az, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.”

159

Figyelmeztető borzongás futott végig rajtam. Ezek ketten nem bocsátanak ki veszedelmes hullámokat, tehát valószínűleg nem Hennessey vagy Olivér újabb csatlósai, de nyilvánvalóan nem lehet félvállról venni őket. – Mi van vele? – Catherine, én egy olyan csoport vezetője vagyok, ami a természetellenes gyilkosságokat deríti fel. A legtöbben úgy vélik, hogy minden gyilkosság természetellenes, de maga és én jól tudjuk, hogy ezek a dolgok még mélyebbre nyúlhatnak vissza, mint az emberiség önmaga elleni haragja, nem igaz? – Fogalmam sincs, miről beszél. Don zavartalanul folytatta: – A mi csoportunkat nem ismeri el nyilvánosan az Iroda. Igazából a CIA, az FBI és a fegyveres erők kombinációja vagyunk. Azon ritka alkalmak egyike, amikor ezek a csapatok képesek hatékonyan együtt dolgozni. Ezért választottam Mr. Bradleyt testőrnek, és nem valami kezdő zöldfülűt. Őt arra képezték ki, hogy olyan katonákat vezessen, akik különleges hadviselést folytatnak. Olyat, amely itt folyik az orrunk előtt, a saját földünkön, immár évszázadok óta. Pontosan tudja, miről beszélek, Catherine, ráadásul mindenki másnál jobban. Hagyjuk a mellébeszélést. A vámpírokról van szó. Szűz Mária, Istennek szent anyja, kimondta a v betűs szót! Most már nem óvatos voltam, hanem egyenesen villámsújtott. – Nem öreg maga egy kicsit ahhoz, hogy higgyen a vámpírokban, Don? – Talán ki tudom vágni magam. Talán csak ügyes csalit használ. Don most már nem mosolygott. Az arca sziklakemény lett. – Számtalan különös testet vizsgáltam már meg a munkám során. Olyan hullákat, amelyek több száz vagy akár ezerévesek voltak, mégis új ruha volt rajtuk. Ezt még meg lehet magyarázni, de a patológiájukat nem. A DNS-ük olyan mutációt tartalmazott, amit sosem jegyeztek fel embereknél vagy állatoknál. Időnként belefutunk ilyen különös holttestekbe, és egyre mélyebb rejtély övezi őket. Az a ház tegnap éjjel tele volt velük, akárcsak a kormányzó otthona. A legnagyobb tömeges előfordulása az ilyen testeknek, amit valaha is találtunk. De tudja, hogy mi volt a legnagyobb felfedezésünk? Maga! Don halkabbra fogta a hangját. – Az elmúlt hat órában összekapartunk minden egyes kis információt, amit be lehetett szerezni magáról. Az anyja elmondta, hogy huszonkét évvel ezelőtt megerőszakolták, és egy olyan különös támadóról számolt be, aki vért ivott. Azt hitték, hogy idegkimerültségben szenved, és nem törődtek vele. Aztán megszületett maga, öt hónappal később. És a tettest sosem fogták el. – Es akkor mi van? Anyám becsavarodott a traumától. – Ezzel nem értek egyet. A maga anyja a pontos igazságot mondta el, csak éppen senki sem hitt neki. Bizonyos részletek, amelyeket elmondott, túlságosan is pontosak voltak. A szemek hirtelen zöld izzása, a kiálló szemfogak, a hihetetlen erő és gyorsaság – ezeket sehonnan nem hallhatta. Az ő története csak annyiban különbözik másokétól, hogy megszülte magát. Magát, aki a patológia szerint ugyanazt a mutációt hordozza a vérében, mint a rejtélyes hullák. Nem olyan erősen, de ugyanúgy. Látja, Catherine, azért megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem, mert egész életemben egy magához hasonlót kerestem. Maga közülük való és mégsem az, egy ember és egy vámpír közös ivadéka. Ez teszi magát az évszázad legnagyobb felfedezésévé. A rohadt életbe. El kellett volna menekülnöm a kormányzó házából, golyózápor ide vagy oda. – Érdekes történet, de sok embernek van ritka vértípusa és eszelős anyja. Biztosíthatom, hogy semmiben sem különbözöm más korombeli lányoktól. Vámpírok pedig nem léteznek. A hangom határozottan csengett. Bones büszke lenne rám. – Csakugyan? – Don felállt, és biccentett Tate Brad-leynek. – Órnagy, ez közvetlen

160

parancs. Azonnal hajtsa végre. Lője fejbe Miss Crawfieldet, a szeme között. Huh. Felpattantam, és kitéptem az ágykeretre forrasztott fémkorlátot, majd a fegyvert tartó kézhez vágtam. Csontok reccsentek. Ugyanezzel a mozdulattal térdkalácson rúgtam Dont, aztán kicsavartam a pisztolyt Bradley kezéből, és a fejéhez tartottam. – Már elegem van abból, hogy rám lövöldöznek, és igazán tisztelhetnék jobban a kórházat! Don, aki hason feküdt a földön, lassan átfordult, és felnézett rám. Arcáról csak úgy sugárzott az elégedettség. – Maga csak egy hétköznapi lány, és vámpírok pedig nincsenek, ugye? Ez a legelképesztőbb bemutató volt, amit valaha is láttam. Csak egy elmosódott foltot láttam magából. Tate-nek még arra sem volt érkezése, hogy célozzon. Tate Bradley szíve hevesen vert, és a félelem kezdetének szaga szivárgott pórusaiból. Éreztem, hogy a félelem egyáltalán nem természetes állapot a számára. – Mit akar, Don? – Akkor hát ez csak teszt volt, és én kiváló eredménnyel átmentem. – Megtenné, hogy elengedi Tate-et? A pisztolyt megtarthatja, nem mintha szüksége lenne rá. Nélküle is erősebb, mint Tate vele együtt. Tekintse ezt a jó szándék jelének. – És mi akadályozna meg benne, hogy átküldjem a saját jóindulatom jelét a koponyáján? – kérdeztem gonoszkodva. – Vagy éppen a magáén? – Az, hogy van egy ajánlatom, ami érdekelni fogja. Ha meghalok, az nagyban akadályoz a beszédben. Nos, nem egy ideges típus. Eleresztettem Bradleyt, és ellöktem. Odacsúszott a földön Don mellé. Kopogtak az ajtón. – Minden rendben odabent, uram? – Az őr aggodalmasnak tűnt, de azért nem nézett be. – Persze. Maradjon a helyén, és ne engedjen ide senkit. Ne nyissa ki az ajtót, amíg nem mondom. – Don hangja erős és magabiztos volt, pedig a szemén látszott a fájdalom a térde miatt. – És mi lett volna, ha téved? Ha G. I. Joe lyukat robbant a fejembe? Azt elég nehéz lett volna kimagyarázni. Dan elismerő pillantást vetett rám. – Megérte a kockázatot. Hitt maga valaha valamiben annyira, hogy öljön érte? Képmutatás lett volna, ha nemmel felelek. – Mi az ajánlata? Don felült, arca görcsbe rándult a fájdalomtól. – Természetesen maga kell nekünk. Épp most tépett le egy odahegesztett vascsövet, és lefegyverzett egy kiválóan kiképzett katonát. Egyetlen másodperc leforgása alatt. Élő ember nem lehet ilyen gyors, de a halottak sok mindenre képesek. És miután láttam a keze munkáját, az a benyomásom, hogy ezeknek a lényeknek a gyilkolása nem áll távol magától. Méghozzá nem is egy-kettőről van szó, de még több vár magára. A névtelenségének lőttek. Én viszont tudok segíteni ezen. Persze tudom, hogy Olivér mocskos alak volt, sokan tudták, de sosem tudtunk bebizonyítani semmit, mert az ügynökeink, akiket ráküldtünk, nem tértek vissza. Maga más. Így hasonló súlycsoportot küldhetnénk rájuk, és a maga ellen felhozott vádak nem számítanak, mert Catherine Crawfield meg fog halni, és maga újjászületik egy más néven. Kap erősítést és háttértámogatást. Maga lesz az amerikai kormány egyik legértékesebb fegyvere ahhoz, hogy olyan dolgoktól védjük meg a polgárokat, amiket elképzelni sem tudnak. Hát nem ez a maga célja is? Nem tudta mindig is? Jól nyomta a szöveget, és ha Timmie itt lett volna, teljes mértékben igazolva érezte volna magát. Valóban léteznek a fekete öltönyösök, és épp most ajánlották fel, hogy csatlakozzam hozzájuk. Belegondoltam a lehetőségbe és az előnyökbe; abba, hogy új életet kezdhetek, s többé nem kell félnem a rendőrségtől, nem kell hullákat eltüntetnem, és nem kell rejtőzködnöm. Hat hónappal ezelőtt kezemet-lábamat törtem volna ezért.

161

– Nem. A kimondott szó lógva maradt a levegőben. Don pislogott. – Szeretné látni az édesanyját? Túl könnyen elfogadta a visszautasítást. Itt valami készül. Lassan bólintottam. – Ő is itt van? – Igen, de majd mi idehozzuk. Azzal az ágyráccsal a kezében nem engednék ki a folyosóra. Tate, szóljon az őrnek, hogy tolják ide Ms. Crawfieldet. És kérjen még egy kerekes széket. Az ízületi gyulladásom rendetlenkedik – pillantott le fájdalmas derűvel a térdére. Halovány bűntudat fogott el. – Megérdemelte. – Megérte, Catherine, mert kiderült, hogy jól tippeltem. Vannak dolgok, amelyek megérik a következményeket. Ha Bonesra gondoltam, ezzel csak egyetérthettem. Az őr arckifejezése fotózni való volt, amikor kinyitotta az ajtót és látta, amint Tate Bradley törött karját babusgatja, Don pedig a földön fetreng. Az ágyrácsot visszatettem és kézzel tartottam, s ártatlanul heverésztem a párnáimon. – Megbotlottam, a társam pedig segíteni próbált, és átesett rajtam – jegyezte meg Don, mivel nyilvánvaló volt, hogy valami történt. Az őr nyelt egyet, és okosan bólintott. Dont kitámogatták, és nemsokára betolták anyámat. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy kitöröm az ablakot, és vele együtt megszököm, de aztán ránéztem és láttam, hogy nem működne a dolog. – Hogy tehetted ezt? – fakadt ki, és szívszaggatóan vádló pillantást vetett rám. – Jól vagy, anya? Borzasztóan sajnálom nagyapát és nagymamát. Annyira szerettem őket. – Kibuggyantak a könnyeim. Felültem, és a keze után nyúltam. Úgy rántotta el, mintha leprás lennék. – Hogy mondhatod, hogy sajnálod? Hogy mondhatsz bármit, amikor láttam, hogy egy vámpírral voltál? Kezdte felemelni a hangját, és én idegesen pillantottam az ajtó felé. Az őr el fog ájulni. Aztán anyám tekintete könyörgő lett. – Mondd, hogy tévedtem. Mondd, hogy hazudtak nekem azok a vadállatok, akik megölték a szüleimet, és engem magukkal hurcoltak. Mondd, hogy nem dugsz egy vámpírral! Eddig még sosem hallottam a szájából ezt a szót, és nem volt kellemes. Legrosszabb félelmeim váltak valóra. Megvet azért, amit tettem, ahogy tartottam tőle. – Anya, éppen el akartam mondani. O nem olyan, mint a többiek. Igazából ő segített ölni őket, nem Tim-mie. Évek óta vadászott Hennesseyre és a bandájára. – Pénzért? – csattant fel anyám. – O, sokat hallottam róla, amíg fogva tartottak. Egy olyan vámpírról beszéltek, aki pénzért öl. És amikor te kerültél szóba, azt mondták, hogy a női is kapnak belőle. Hát ez lettél, Catherine, élőhalottak cafkája? Felzokogtam. Milyen közönségesen mondja. – Tévedsz vele kapcsolatban. Az életét kockáztatta, hogy odamenjen abba a házba, és megmentsen téged! – Hogyan kockáztathatná az életét, ha egyszer halott? Halott, és halált hozott magával! Miatta jöttek a házunkba azok a gyilkosok, és a te hibád, hogy szóba álltál vele! Ha nem feküdtél volna össze egy vámpírral, a nagyszüleid még mindig élnének! Mind közül, amit mondott, ez fájt a legjobban. A saját hibámat nem tagadom, de Bonest senki ne bántsa! – Ilyet többet ne mondj, anya! Soha! Tudod jól, mit csinálok tizenhat éves korom óta: eljárok vámpírokat ölni. És tudtad, milyen veszélyes ez. Te tudtad a legjobban, apám miatt,

162

és mégis biztattál, hogy csináljam, úgyhogy a te hibád! Én csináltam, és akkor is folytattam, amikor Bones újra és újra figyelmeztetett, úgyhogy az nem az én hibám! Ha nem találkoztam volna Bonesszal, ha sosem feküdtem volna le egy vámpírral, nagyapa és nagymama már azért is meghalhattak volna, amit nélküle csináltam, és amit előtte csináltam. Ha valakinek a lelkén szárad a nagyapáék vére, akkor az te vagy és én. Nem ő. Mindketten tudtuk, hogy egy nap visszaüthet a dolog, és ilyen szempontból nagyobb a felelősségünk, mint bárkinek. Anyám elfehéredett, és halkan, de erőteljesen mondta: – Talán igazad van. Talán én is felelős vagyok a szüleim haláláért, és hordoznom kell ezt a terhet egész életemben. De nem muszáj hogy ebben az életben benne legyen egy vámpír is. Catherine, én szeretlek, de ha folytatod a kapcsolatodat azzal a lénnyel, soha többé nem akarlak látni. Ezek a szavak fájdalmasabban érintettek, mint a lövedékek, és bár fel voltam készülve rájuk, mégis a lelkembe martak. – Ne tedd ezt velem, anya. Te vagy az egyetlen megmaradt családtagom! Kihúzta magát a tolószékben, amennyire törött bordái engedték. – Tudom, mi történt veled. Megrontottak. Az a lény eltorzította a lelkiismeretedet, és kihozta belőled a sötétséget, ahogy mindig féltem tőle. Bárcsak megöltek volna azok a vadállatok, és nem kellett volna megérnem, hogy kudarcot vallottam anyaként! Minden szó késpengeként hasított belém. Miután a nagyszüleimet lemészárolták, őt pedig elrabolták, elég meddő lett volna bizonygatni, hogy a vámpírok nem automatikusan gonoszak. Fuldoklott a saját dühében, és én nem menthettem meg. – Remélem, elkapják azt a szörnyeteget, és megölik egyszer s mindenkorra – folytatta anyám. – Akkor többet nem irányít majd téged. Felkaptam a fejem. – Tessék? Kiről beszélsz? Anyám dacosan meredt rám. – Elmondtam nekik az igazságot, a két férfinak, akik az előbb itt voltak. Mondtam, hogy félrevezetett téged az egyik ilyen szörnyeteg, és elmenekült a házból tegnap éjjel. Az idősebbik férfi tud a vámpírokról. Keresi őket. Remélem, megölik. És akkor végre szabad leszel. – Don! Jöjjön be! Kiugrottam az ágyból, és feltéptem az ajtót. Az őr a fegyvere után nyúlt, amikor látta, hogy szabad vagyok, de Don gyorsan elé állt a tolószékével, és Tate követte példáját. – Semmi gond, Jones. Urai vagyunk a helyzetnek. – De hát… – tátogott Jones a bilincsemről lógó fél ágy láttán. – Csak tartsa szemmel az ajtót – rivallt rá Bradley. – Kellemesen elbeszélgettek a hölgyek? – érdeklődött Don. – Maga önhitt alak. Mit képzel? Don éppoly kevéssé zavartatta magát, mintha ötórai teán lennénk. – Ms. Crawfield, magunkra hagyna minket néhány pillanatra a kedves leányával? Az őr visszaviszi a szobájába. Anyám nem köszönt el, és én sem. Mindketten dühösnek és megcsaltnak éreztük magunkat. Vele ellentétben azonban én tudtam, hogy mégis mindig szeretni fogom. Az anyám, bármi történjék is. Még ezt is hajlandó vagyok megbocsátani neki. – Tehát az édesanyja elmondta, hogy^ informált minket az ön… vámpír kapcsolatáról? O úgy véli, hogy megbabonázták önt. Igaz ez? A varázshatalma alatt tartja? – Nem, hacsak a szexet nem számoljuk – feleltem szemrebbenés nélkül. Higgyék csak azt, hogy pusztán testi kapcsolatról van szó. Bradley rosszul leplezett undorral meredt rám. Kezdett elegem lenni ebből. – Legalább ne mutassa, ha már nem fér bele abba a szűk G. I. Joe-agyába! – Anyám ítéletét el kell fogadnom, de másét nem. Bradley kissé zavarba jött. Don köhécseléssel leplezte kacaját.

163

– Mindenesetre figyelemre méltó, hogy korábban nem említette közeli kapcsolatát egy vámpírral. Talán jobban húz a táborukhoz, mint a látszat mutatja? – Nézze, Don, az, hogy kivel dugok, csak az én dolgom, senki másé. Neki és nekem hasonlók a céljaink. Azt is mondta anyám, hogy ő is vámpírokat öl? A nagy sietségben, hogy megölesse, ezt talán kifelejtette. Tehát a célok közössége némileg közelebb vitt minket egymáshoz. Persze annyira nem komoly, csak futó kapcsolat. – Csak futó kapcsolat? – ismételte Don szkeptikusan. – Ez lenne az a vámpír, aki összezúzta Danny Milton kezét egy bárban novemberben? A rendőrség azt hiszi, hogy lehetetlen valakinek egy kézfogással szétroppantani a kezét, de még sosem láttak vámpírt. – Ó, Miszter Okostojás. Ha a madarak nem csiripelték volna el magának, ez a szemét Danny kihasznált és molesztált tizenhat éves koromban. Megkértem a barátomat, hogy tanítsa móresre. Most legalább egy ideig nem fog kiskorú lányok szoknyája alá nyúlkálni – hazudtam simán. – És ha nem tudná, a vámpíroknál a futó kapcsolat több hónapot is jelenthet. Ők egy kicsit másképp számítják az időt. – Akkor világosítson fel minket arról, hol lehet – kottyantott közbe Bradley, aki még mindig előbbi megjegyzésemen rágódhatott. Nevetve ráztam meg a fejem. – Naná. Remek ötlet. Köpjek be egy vámpírt, aki soha nem ártott nekem, és haragítsam magamra, miközben fogalmam sincs róla, hogy maguk meg tudnak-e védeni majd később. Félig ember vagyok, de ennyire mégsem ostoba. – Tudja, mit, Catherine? Én azt hiszem, hogy maga egyáltalán nem ostoba. Don halkan beszélt, azzal a kellemes félmosollyal. – Nem. Maga nagyon, nagyon okos. Kell is hogy az legyen, ha annyi ideig titkolni tudta a kilétét, és öldöste az élőhalottakat. Istenem, maga huszonkét éves, és többet harcolt, mint a legtöbb hivatásos katona. Szerintem meg akar szökni. Fogja az anyját és lelép, akár a vámpír szeretőjével, akár nélküle. De ezzel van egy kis probléma, mint azt láthatta. Az anyja ugyanis nem lesz hajlandó menni. Mint látja, nem akarja elfogadni magát olyannak, amilyen. És miután tudomást szerzett a maga különleges szexpartneréről, még idegesebb lett. Vagy itt kell hagynia, ha el akar tűnni, de akkor ki tudja, mik másznak majd elő a föld alól, hogy felhasználják őt maga ellen? Hány vámpírt ölt meg összesen? Azoknak biztosan voltak barátaik. És fogadni mernék, hogy Olivérnek is. És tehet akármit, az édesanyja nem fog másképp tekinteni önre. Most már vámpírnak látja magát, és soha nem menne sehová egy vámpírral. Akár meg is ölheti, mielőtt elmegy, talán még jobbat is tesz vele. – Maga szemét! Kiugrottam az ágyból, és fejbe kólintottam Bradleyt, amikor elém akart állni. Összeesett, mint a coll-stock. Aztán elkaptam Don gallérját, kirántottam a székből és felemeltem, hogy a lába nem érte a földet. – Mindkettőnket megölhet, Catherine – zihálta. –Nem tudjuk megállítani. Talán kijut az ablakon anélkül, hogy lelőnék. Eljuthat az anyja szobájáig, és a vállára kaphatja, miközben ő rúgkapál és sivalkodik. Talán tud szerezni egy kocsit és egy hamis útlevelet, felkutathatja a szeretőjét, és elszökik az országból. Talán ezt mind megússza. De meddig fogja bírni az édesanyja? Mikor fog megszökni, mert fél a saját lányától? És mikor találja meg őt valaki, és torolja meg rajta mindazt, amit ön tett? Don éppolyan szorosan tartotta fogva a szemével a tekintetemet, mint ahogy én az ingét. Láttam a pillantásában az igazságot. Láttam, ahogy anyám állandóan szabadulni akarna, akár öngyilkossággal is, vagy elrabolnák megint, miattam vagy Bones miatt. Persze megpróbálhatnánk kiszabadítani, de mi van, ha meghal akár ő, akár Bones? Egy dolog, hogy kockáztatnám kettőnk kapcsolatát, ha nem hajlandó elfogadni engem amiatt, akit szeretek. De az életét nem kérhetem a saját boldogságomért cserébe, és Bonesét sem kockáztathatom emiatt. Végigmenekülhetünk az egész világon, mégsem szökhetünk meg az elől, ami

164

bennünk van, és ami végül elpusztítana mindnyájunkat. Eleresztettem Dont. A földre rogyott, fájó térde nem tudta megtartani. Egy mód volt rá, hogy biztosítsam mind anyám, mind Bones biztonságát, és csak egyvalaki áldozata kellett hozzá. Az enyém. Akkor döbbentem rá, hogy kénytelen vagyok elfogadni Don ajánlatát. Majd' megszakadt a szívem, de az sem lett volna jobb, ha halálra ítélem Bonest vagy anyámat. Anyám annyira gyűlöli a vámpírokat, hogy vagy magát, vagy Bonest öletné meg, ha elmenekülünk, márpedig menekülnünk kellene annyi ellenséggel a nyomunkban. Nem lenne esélyünk Hennessey és Olivér barátai, a rendőrség plusz egy titkos kormányzati ügynökség ellen. Egyikük előbbutóbb elkapna, csak idő kérdése. Ha viszont Donnal tartok, a / három csoportból kettőt semlegesítek, tehát anyám és Bones esélyei legalábbis megduplázódnak. Hogyan is utasíthatnám vissza, ha azt állítom, hogy szeretem őket? A szeretet elvégre nem azt jelenti, hogy azt csinálom, ami nekem a legjobb, hanem azt, ami nekik. – Megegyezhetünk – mondtam végül Donnak. – Ha elfogadja a feltételeimet. – Mondja csak, és én azonnal szólok, ha lehetetlent kér. Visszakúszott a tolószékbe, de én együttérzés nélkül figyeltem. – Először is, én irányítok minden csapatot, ami vámpírokra vadászik. Nem fogok krumplivirágos meg színes csíkos alakokra hallgatni, ha harcra kerül sor. Legyek fölötte minden emberüknek, és ne számítson, hogy fiatalabb vagyok. Úgy csináljuk a dolgokat, ahogy én mondom, és én válogatom össze a csapatomat. Ha nem felelnek meg a követelményeimnek, akkor maradhatnak otthon. Gyémántkemény volt a hangom, és a szemem se rezdült. Don bólintott, rendben. – Másodszor, azonnal elmegyünk innen, és többé nem jövünk vissza. Elfelejtik élőhalott barátomat. Nem fogok hátba szúrni valakit, aki segített megmenteni az anyámat, és soha nem ártott nekem. Ha ez nem működik, akkor abba is hagyhatjuk a tárgyalást, mert ha megtudom, hogy mást csinálnak, nem az anyám lesz az egyetlen, aki megbánta, hogy a világra jöttem. Don egy darabig tétovázott, aztán vállat vont. – Én a háborút akarom megnyerni, nem csak egy csatát. Beleegyezem. Természetesen akkor, ha minden kapcsolatot megszakít vele és minden más nem emberi barátjával, akire esetleg szert tett menet közben. Nem akarom szükségtelenül veszélyeztetni az embereimet, vagy beszüremlés veszélyének kitenni azért, mert maga szeret zsákolni. – Harmadszor, záros határidejű a megállapodás. Még a katonák is leszerelhetnek egy idő után. Nem akarok a maguk rabszolgája lenni egész hátralévő életemre, bármilyen rövid is legyen esetleg. Tíz év, egy perccel sem több. Don összevonta a szemöldökét. – És mi van, ha ezután valamilyen különleges esemény merül fel? A szörnyetegek ritkán értesítenek minket előre az akcióikról. Mit szólna ahhoz, hogy tíz év, aztán pedig még három évig évenként három, általunk kijelölt küldetés? Ez elég tisztességes, nem? – Három küldetés per év, összesen nem több mint egy hónap időtartammal. Rendben. Tizenhárom év. Ez túl hosszú idő ahhoz, hogy Bones megvárjon, még ha ő nem öregszik is. – Negyedszer, engem és anyámat ugyanott, de külön lakásokban helyezzenek el. Nem fogok barakkról barakkra vándorolni, vagy minek nevezik őket. Házat akarok, semmi extrát, csak az enyém legyen, és munkabért. Anyámnak is adjanak lakást, de ne legyen nagyon közel. Mondjuk, ugyanabban az államban egy másik városban. És ez folytatódjon akkor is, ha én meghalok. Akkor ő kapja meg a béremet, rendben? És vegyék gondjaikba azokat a lányokat is, akiket kiszabadítottak tegnap éjjel. Kapják meg a legjobb kezelést, amit csak meg lehet venni, és kapjanak ők is állást és lakást. Azért kerültek oda, mert nem volt nekik ilyesmijük. Most majd maguktól megkapják. Don halványan elmosolyodott. – Ezt amúgy is megtettük volna. Meglátja, hogy ha együtt tudunk működni, kölcsönösen

165

előnyös lesz a kapcsolatunk minden érintett számára. – Azt kétlem – feleltem fáradtan. – De attól még áll az alku. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nem vagyok hajlandó olyan vámpírokra vadászni, akik nem ölnek embert. Ez önellentmondásnak tűnhet, de ismerek olyan vámpírokat, akik épp csak annyit isznak, hogy megéljenek, és nem ölnek szükségtelenül. Tudnak inni valakiből úgy, hogy az illető utána nem is emlékszik rá. Én csak gyilkosokat ölök, nem szívogatókat. Azokhoz keressenek valaki mást, sok szerencsét hozzá. Tate Bradley mozgolódni kezdett, halkan felnyögött és felült. Kezét vérző fejére szorította. Lehet, hogy egy kicsit megrepesztettem a koponyáját. Felállt, de erősen imbolygott, és nagyon csúnyán nézett. – Ha még egyszer megüt, akkor én… – Akkor mi? Még jobban fog vérezni? Kösz, de én csak gint és tonikot iszom. Ez olyan vámpírtulajdonság, amelynek híjával vagyok. Nincsenek agyaraim, látja? Ezzel vicsorogva viszonoztam az ő vicsorát. Ha most gyűlöl, még nem tudja, mi az igazi gyűlölet. Don köhintett. – Biztos vagyok benne, hogy elegendő rosszfiút fogunk találni magának, aki lefoglalja, és nem kell az ön által ártalmatlannak tartott egyedekre vadásznia. –Volt némi él a hangjában, ami elárulta, hogy ő a maga részéről egyetlen élőhalottat sem tart ártalmatlannak. De nem csak a vámpírok lehetnek veszedelmesek. Ezt most már tapasztalatból tudtam. – Akkor végeztünk is. Azonnal intézkedem, hogy önt és az édesanyját elszállítsák innen. Tate kikíséri a repülőtérre, és jobb lesz, ha összeismerkednek. – Tate, ez itt az új csoportvezetője, Catherine. – Cat a nevem. Ez csak úgy kijött a számon. Majdnem minden meg fog változni az életemben, de egyes dolgokhoz ragaszkodom. Bradley tartotta az ajtót, amíg Don kikerekezett. Bradley egy pillanatig visszanézett rám, és megcsóválta a fejét. – Nem mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak, de hamarosan újra látjuk egymást. Legközelebb próbáljon eszméletemen tartani. Felvontam a szemöldököm, ahogy vámpír szerelmem szokta. – Majd meglátjuk.

166

Huszonhat Meg kell hagyni, hogy Don állta a szavát az utazással kapcsolatban. Egy órán belül felöltözve várakoztam anyám szobájában, bilincs nélkül. Végre lezuhanyoztam és lemostam magamról a vért, valamint egy kis sírást is engedélyeztem magamnak, mert úgysem látszott a víztől. Most, amikor lenéztem anyámra, olyan száraz volt a szemem, mint a futóhomok. – Nos? Röviden elmeséltem neki az ajánlatot, és hogy elfogadtam. Erre kissé megenyhült, és a végén a kezemet is megfogta. – Helyesen cselekszel. Csak így menekülhetsz meg a szörnyjövőtől. Keserűség támadt bennem, és lényem egy apró, önző zuga utálta őt. Ha ő nem lenne, egyszerűen lelépnék Bonesszal, és a szeretett férfi oldalán élném le hátralévő életemet. Ugyanakkor ő sem hibásabb a vámpírok iránti lankadatlan gyűlöletében, mint amennyire én hibás vagyok a saját születésemben. Ebben kvittek vagyunk. – Nem hinném, de mindenesetre megteszem. – Ne légy ostoba, Catherine. Hát persze hogy megment. Mit gondolsz, meddig folytathattad volna a kapcsolatodat azzal a vámpírral anélkül, hogy ne változtasson téged is vámpírrá? Ha olyan fontos vagy neki, mint állítod, akkor nem akarja végignézni, ahogy megöregszel mellette, nem igaz? Hogy egyre közelebb kerülsz a halálhoz, ahogy minden ember? Miért tenné, amikor át tud változtatni, és örökre megőrizheti a fiatalságodat? Ezt tenné veled, ha vele maradnál, és ha nem vagy vak, ezt te magad is tudhatod. Bármennyire utáltam is bevallani, egy olyan nyilvánvaló kérdést vetett fel, amelyet eddig a szőnyeg alá söpörtem. Mi lesz a kapcsolatunkkal tíz év múlva? Húsz év múlva? Vagy még később? Istenem, hiszen igaza van. Bones nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy megöregszem és meghalok. Biztosan át akar változtatni, de én sosem mennék ebbe bele. Talán kezdettől fogva bukásra ítéltettünk, s anyám előítélete és Don ajánlata pusztán ennek a bizonyítékai. Olyan csatákat vívsz meg, amiket meg tudsz nyerni, mondta Bones több ízben is. Gondoskodom anyám biztonságáról, aztán e képességeim segítségével másokéról is. Ehhez képest egy megtört szív nem olyan nagy ár. Lehet, hogy az előttem álló jövőből hiányozni fog Bones, de attól az még jövő. Ha azokra a lányokra gondolok, akiktől Hennessey ezt elvette, tudom, hogy nem fecsérelhetem el az életemet. Nyílt az ajtó, és Tate Bradley kukkantott be. A karja be volt gipszelve, a fején kötés. – Ideje indulni. Biccentettem, aztán kitoltam anyám székét a folyosóra. A terepet kiürítették, a kórtermek ajtóit bezárták. Mögöttem állig felfegyverzett katonák haladtak. Úgy tűnt, Don tart attól, hogy dobbantok. Még nagyjából két óra lehetett hátra a nappalból. Egy helikopterfelszállóhoz tartottunk, ahonnan majd egy katonai géphez visznek minket. Tate ült előre az utasülésbe, miután törött karjával nem tudott vezetni. Egy Pete nevű fickó volt a sofőr. A többi őr három másik járművel követett minket, kettő oldalt, egy hátulról. Vicces, hogy a vámpírok is ezt a sémát követték az éjjel. Elindultunk, és én lehunytam a szemem. Azon gondolkodtam, hogy valahogy el kéne búcsúzni Bonestól. Talán Taránál hagyhatnék üzenetet. O tudná, hogyan lépjen vele kapcsolatba. Nem tehetem meg, hogy szó nélkül otthagyom. Néhány perc múlva Tate törte meg a csendet. – Pete is a tagja lesz az egységének, Cather… azaz Cat – javította ki magát. Nem nyitottam ki a szemem. – Csak akkor, ha én mondom, vagy azt a részt átaludta? Pete csak akkor jön, ha átmegy a teszten, és ez magára is vonatkozik.

167

– Mi az a teszt? – kérdezte Pete leereszkedően. A szemem résnyire kinyílt. – Hogy hányszor áll fel valaki, miután eszméletlenre verem. Pete nevetett. Tate nem. Talán mégsem olyan ostoba, mint elsőre hittem. A pillantása elárulta, hogy minden egyes szavamat elhiszi. – Figyeljen… – nézett rám Pete a visszapillantóból gunyorosan. – Tudom, hogy maga elvileg valami különleges, de… mi a franc…? Pete-be belefagyott a szó, amikor egy embert pillantott meg az út közepén a sávúnkban. Nekem is elállt a lélegzetem, és anyám felsikoltott. – Ez ő! Ez egy… Tate nem tétovázott. Mielőtt a kocsi nekirohant volna Bonesnak, fegyvert rántott, és már lőtt is. Mintha betonfalnak ütköztünk volna. A kocsi eleje szétnyomódott. Az ablakok szilánkokban záporoztak széjjel, és az összes légzsák kipattant. Előrebukva hallottam a fékek csikorgását, ahogy a mögöttünk jövő kísérő próbált nem belénk jönni. De mögötte is volt forgalom. Hátulról többen is beleálltak az ügynökök elforduló kocsijaiba. Fülsiketítő volt a fémes csikorgás, ahogyan egyre több autó torlódott össze. Tate és Pete ernyedten lógtak biztonsági öveik szorításában, arcuk véres volt az üvegzáportól és a műszerfallal történt ütközéstől. Tate ajtaja hirtelen kiszakadt a helyéből. A tönkrement motor füstjén át Bones vigyorát láttam, ahogy hatalmas frizbiként hajítja a következő autóra a letépett ajtót. A többi őr hasztalan próbálta eltalálni hátulról. Amikor a kocsiajtó a szélvédőjükbe repült, szétszóródtak. Hamarosan a másik ajtó is hasonló sorsra jutott, és anyám halálos rémülettel vinnyogott fel, amikor az enyém következett. – Hello, Cicuska! Korábbi eltökéltségem dacára boldog voltam, hogy látom. Kikapcsolta a biztonsági övemet, és elkapta anyámat, aki szökni próbált a másik oldalon. – Ne olyan sietve, kedves anyuka. Dolgunk van. Az első ülésből nyögés hallatszott, mire Bones koppintott egyet Tate fejére. – Ne öld meg, Bones! Nem akartak bántani! – Hát jó. Akkor csak szépen engedjük útjukra őket. Egy villanással kirántotta Tate-et a helyéről. Egy pillanatra rátapadt a szájával a nyakára, aztán vagy húsz méterre eldobta. Tate az út melletti füvön landolt. Pete próbált elkúszni, Bones megragadta, és egy szívás után őt is elhajította. – Szállj ki, szivi – utasított Bones, és én kipattantam a jármű maradványai közül. Bones anyámat tartotta. Anyám egyszerre sírt és szapulta Bonest. – Meg fognak ölni, tudják, mi vagy! Catherine… Anyám további szavai elhaltak, amikor állcsúcson vágtam. Elnémulva csuklott össze. Fenyegetőzés közben túl sokat árult volna el, és ha Bones tudomást szerezne az alkuról, valószínűleg megpróbálna lebeszélni róla. Én pedig elhinném, bármit mond, mert a szívemnek nincs józan esze. Golyó fütyült el mellettünk. A földre vetődtem. Nem akartam megint lelövetni magam. Bones bosszús pillantást vetett a lövés forrása felé, aztán elkapta a kocsi alvázát. Elkerekedett a szemem. Te jó ég, meg tudja csinálni? Az ügynökök fedezékbe húzódtak kocsijaik mögé, és veszettül lődöztek ránk. Nyilván azt a parancsot kapták, hogy gondoskodjanak biztonságos célba juttatásomról, vagy ha ez nem sikerül, akadályozzák meg, hogy elmeneküljek. Az A terv csődöt mondott, így a B terv lépett életbe. Bones kaján vigyorral emelte a levegőbe a roncsot. Fordult egy felet, hogy lendületet vegyen, aztán a kocsi maradványai elrepültek, egyenesen neki az ügynökök rögtönzött barikádjának. Hatalmas robbanás következett. Sűrű, csípős füst csapott fel. És a pusztulás közepén szétvetett lábbal, szálfaegyenesen, izzó zöld szemmel ott állt Bones, félelmetesen gyönyörűen.

168

Az autópályán kitört a káosz. A szemközti oldalon is feltorlódott a forgalom, mert az autósok lassítottak, hogy megbámulják a pusztítást. Pillanatonként sivítottak a dudák és koccantak össze a kocsik. Bones azonban nem állt meg, hogy megcsodálja a művét. Megfogta a kezem, a vállára kapta anyámat, és berohantunk a fák közé. Körülbelül öt mérfölddel előrébb, ahol még nem volt dugó, egy kocsi várt ránk. Bones elhelyezte anyámat hátul, s futtában leragasztotta a száját. – Még jó, hogy te ütötted ki, szivi. Megkíméltél a kellemetlenségtől. Nem az apádtól örökölhetted a vadságodat, hanem tőle. Képes volt megharapni. Ahhoz képest, hogy nemrég ütötte el egy hatvan mérfölddel haladó autó, elég fittnek tűnt. – Hogy csináltad? Hogy állítottad meg a kocsit? Ha a vámpírok képesek ilyesmire, hogyhogy Switch nem tudta megakadályozni, hogy behajtsak a házba? Bones megvetően szortyintott. – Az a tejfelesszájú? Egy tricikliző óvodást sem tudna megállítani. Alig hatvanéves. Hozzám hasonló öreg motorosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki meg tudja csinálni, és egyben is maradjon utána. Hidd el, hogy rohadtul fáj. Ezért szippantottam a két fickóból, mielőtt eldobtam volna őket. Amúgy kik voltak? Mert nem rendőrök. Óvatosnak kellett lennem. – Ööö, valami kormányzati társaság, nem mondták meg pontosan. Nem voltak túl beszédesek. Azt hiszem, valami különleges börtönbe akartak vinni Olivér miatt. Bones rám nézett. – Meg kellett volna várnod. Meg is ölhettek volna. – Nem várhattam! Olivér egyik mocskos zsaruja le akart lőni, és bombát akart rakni a kórházba, ahová az anyámat vitték! Olivér volt az agy, Bones. Bevallotta, és elmesélte, hogyan tisztogatta meg neki Hennessey az államát. Mintha ezek az emberek csak szemetek volnának. Te jó ég, ha tízszer öltem volna meg, az is kevés lett volna. – Miből gondolod, hogy azok a fickók, akik elvittek, nem az ő emberei? – Nem azok. Különben pedig nem úgy bántál velük, mintha megadtad volna nekik a kétely kegyét. Négyükre rádobtál egy autót. – Ó, ne izgulj. – O aztán nem izgatta magát. – Elugrattak már a robbanás előtt. Ha pedig túl lassúak voltak, akkor megérdemlik. – Kinek a kocsija ez? – Fekete Volvo terepjáróban utaztunk, melynek kellemes újautóillata volt. Bones rám pillantott. – A tiéd. Tetszik? Megcsóváltam a fejem. – Nem azt kérdeztem, hogy most kié. Nem fogják körözni? – Nem – felelte. – Ez lett volna a karácsonyi ajándékod. A hamis jogsidban lévő néven fut, úgyhogy nem tudják lenyomozni. Remélem, nem bánod, hogy lelőttem a meglepetést, de adott körülmények között ez volt a legjobb megoldás. Tátva maradt a szám. – Ezt nem fogadhatom el! Túl drága! – Tessék, erre elkezdek vitatkozni egy karácsonyi ajándék árán. A normalitás és én – nem jöttünk össze sohasem. Bones csüggedten sóhajtott. – Cicuska, most az egyszer nem tudnád azt mondani, hogy köszönöm? Különben is, nem vagyunk már túl ezen egy ideje? Rossz érzés nyilallt belém, amikor eszembe jutott, hogy valóban túl vagyunk már ezen, csak éppen nem úgy, ahogy ő gondolja. – Köszönöm. Csodálatos. De tőlem csak egy új dzsekit kaptál volna. – Már csak két hét volt karácsonyig, de lehetett volna egy évezred is. – Milyen dzsekit? Istenem, hogyan lesz erőm elválni tőle? Az a sötétbarna szempár csodálatosabb bárminél,

169

amit pénzen meg lehet venni. Nagyot nyeltem, és próbáltam nem sírni. – Hosszú, mint egy kabát. Fekete bőr, hogy ijesztőnek és rejtélyesnek nézz ki benne. A rendőrség valószínűleg feltúrta azt, ami a vámpírok után a lakásomból maradt. A konyhaszekrényben volt eldugva a laza deszka alá. Bones megfogta a kezem, és gyengéden megszorította. Most már folyamatosan nedves volt a szemem. – Switch? – érdeklődtem. Jobb későn, mint soha. A tény azonban, hogy Bones itt van, szinte költőivé tette a kérdést. – Összeaszva Indianában. Az a rohadék teljes sebességgel rohant órákon keresztül. Sajnálom, hogy nem tudtam vele kicsit elszórakozni, de sietni akartam vissza hozzád. Amikor elkaptam, felnyársaltam, és otthagytam porladni a Cédrus-tónál a fák közt. Úgyis annyi hulla volt a házban, hogy nem számított egy ide vagy oda. Tulajdonképpen most éppen Indianába tartunk. – Miért Indianába? – Komor elégtétel volt, hogy Switch halott. Talán most már békében nyugodhatnak a nagyapámék. – Van ott egy haverom, Rodney, aki majd új személyazonosságot gyárt neked és anyádnak. Ma éjjel nála húzzuk meg magunkat, és holnap továbbindulunk. Reggel el kell intéznem pár dolgot. Aztán Ontarióba megyünk pár hónapra. Lenyomozzuk azt a két megmaradt szemetet, ezt megígérem, de majd csak szép csendben, ha elcsitul ez az Oliverügy. Ha azok a fiúk sokáig nem találják majd a nyomokat, keresnek maguknak más szórakozást. Ó, bárcsak ilyen egyszerű volna. – Honnan tudtad, mikor visznek el minket? – Figyeltem. Amikor megtisztították az utat az emelettől a hátsó kijáratig, és fegyveres őrök jöttek egy csomó autóval, nyilvánvaló volt a dolog. Én csak előttük mentem, amíg el nem jött a kedvező pillanat. A hátsó ülés felől rúgkapálás hallatszott. – Úgy tűnik, a mamád magához tért.

170

Huszonhét Rodney halottevő volt, legnagyobb meglepetésemre. Valamiért vámpírra számítottam. Bones kiemelte anyámat hátulról, bár a szájáról nem szedte le a ragasztócsíkot, és átadta nekem. Rodneynak a szeme sem rebbent. Úgy látszik, szokva volt ahhoz, hogy megkötözött és kipeckelt szájú emberek fordulnak meg a házában. Talpra állítottam anyámat, és kezet ráztam Rodneyval, amennyire tudtam, hogy közben anyám ne szökjön el. – Bocs, hogy tolakodó vagyok, Rodney, de merre van a mosdó? – Ugyan már. Balra – mondta Rodney mosolyogva. Magammal rángattam anyámat. – Mindjárt jövünk, Bones. Egy kicsit letisztogatom, és elbeszélgetünk. – Menjetek csak, szivi. Bereteszeltem az ajtót, és megengedtem a vizet a kádba. Útközben kiötlöttem egy tervet, de anyámat is rá kellett venni, hogy belemenjen a játékba. Vadul fújtatott a ragtapasz alatt, s én felsóhajtottam. Még a vízcsobogás mellett is meghallhat minket Bones. A tükörre pillantottam, aztán a legforróbbra állítottam a vizet. A fürdő hamarosan megtelt gőzzel. Szuper. Ujjal ráírtam a párás tükörre: Holnap elmegyünk. Ne beszélj, mert meghall. Kidülledt a szeme. – Megölte azt, aki megölte nagyapáékat – mondtam hangosan. – Nem fog bántani se engem, se téged. Anyám felírta az én mondataim mellé: Nélküle megyünk? Bólintottam, pedig legszívesebben okádtam volna. – Tudom, mennyire utálod a vámpírokat, és tudom, hogy nehéz lesz neked, de most hallgass meg. Nem tud róla, különben nem hagyná. – Csak adj nekem egy kis időt. Bíznod kell bennem. Az életünk múlik ezen. Csináld, amit mondok, akármi van. – Ma éjszakára itt maradunk, aztán holnap elhagyjuk az országot. Ez az egyetlen megoldás. Ezt ismételgettem magamban. Ez az egyetlen megoldás. Csak éppen elviselhetetlenül fájdalmas. – Nos? Képes vagy józanul viselkedni? Levehetem a tapaszt? Kemény pillantást vetett rám, és írt: Ígérd meg, hogy nélküle megyünk. – Bízhatsz bennem – ismételtem. – ígérem. Anyám bólintott, és én levettem a szájáról a tapaszt. Az ajtóra meredt, de nem szólt egy

171

szót sem. Leakasztottam egy törülközőt, és letöröltem a betűket a tükörről. – Próbálj meg normálisan viselkedni, ha kimegyünk. Bones és Rodney az asztalnál ültek. Anyám vadul rájuk bámult, de nem szólt egy szót sem. Tőle ez már kedvességnek számított. – Válasszatok egy vendégszobát, van egy fönt, meg egy az alagsorban – mondta Rodney. – Mutasd a lentit – feleltem. – Rendben, gyertek csak utánam. Megfogtam anyám karját, és lementünk az alagsorba. Rodney benyitott egy vendégszobába, ahol rengeteg meleg takaró volt, és ami még fontosabb, ablak egy sem. Szelíden belökdöstem anyámat. – Ez tökéletes lesz neked, anya. Ő ostobán meredt rám, amikor elindultam. – Most meg hová mész? – Fel. Boneshoz. Jó éjt. Becsuktam az ajtót, és komor elégtétellel láttam, hogy Rodney bezárja kívülről. Az, hogy volt egy kívülről zárható alagsori vendégszobája, elég különösnek tűnt, de semmi közöm nem volt hozzá. Szinte azonnal elkezdődött a dörömbölés. – Catherine! Nem gondolhatod komolyan, hogy… – Majd holnap megbeszéljük, anya, ha kettesben leszünk. Holnap. Addig meg ne hisztizz, mert Rodney még megéhezik. Noha nem tudhattam, mennyi igazság van abban, amit mondok, Rodney rám kacsintott, és a gyomor-korgás hangját utánozta. Anyám azonnal elcsendesedett. – Köszönöm – suttogtam hálásan. – Egész éjjel dörömbölt volna. Rodney újra csak mosolygott, és elindultunk fel a lépcsőn. Az alagsorba vezető ajtót is bezárta, és jelentőségteljesen pillantott rá. – Hátha tényleg balhés. Bones a másik vendégszobában várt rám, és én egyenesen a karjába vetettem magam, és beszívtam az illatát. Hosszú percekig csak szorítottuk egymást. Önzőén próbáltam magamba inni az érintését. Biztosan ez az egyetlen megoldás, de annyira fáj. – Előre megmondtam, hogy túléljük, szivi. És te nem hittél nekem. – Nem – feleltem halkan. – Tényleg nem. Pedig igazad volt, és mindketten élünk. Csak ez számít. Ez mindennél többet jelent nekem. – Te pedig nekem jelentesz mindennél többet. Lehajtotta a fejét, és ajkával a számhoz ért. Válaszul átöleltem, és olyan szorosan fogtam, hogy tudtam, reggel csupa horzsolás leszek. – Miért sírsz? – suttogta. Letöröltem a könnyeket, melyeket csak most érzékeltem. – Mert… nem tudnám elviselni, ha veled bármi történne. Megcsókolt. – Semmi sem fog történni velem, ígérem. Én is ígérem. Sőt, még az életemet is ráteszem. – Azt akarom, hogy tudd, mindennek ellenére nagyon örülök, hogy megismertelek – nyögtem ki. – Az volt életem legszerencsésebb napja. Ha nem találkozunk, sosem tudtam volna meg, milyen az, ha szeretnek, úgy, ahogy vagyok, azokkal a részekkel együtt, amiket én magam is gyűlölök. Az egész életem csupa üresség és bűntudat lett volna, de te egy teljesen új világot tártál fel előttem, Bones. Sosem leszek képes meghálálni mindazt, amit értem tettél, de szeretni foglak halálom napjáig. Talán erre majd emlékezni fog, ha már nem leszek. Talán nem fog gyűlölni azért, amit

172

meg kell tennem. – Cicuska – nyögte, és az ágyra húzott. – Én is csak hittem, hogy élek, mielőtt veled találkoztam. Halálod napjáig szeretni fogsz? Az nem elég hosszú idő… Gyűlöltem minden egyes napsugarat, ami bekandikált az ablakon. Bones korábban már mondta, hogy Rodneyval körülbelül négy órára elmennek, hogy megtegyék az utolsó intézkedéseket az induláshoz. Rodney kocsijával mennek, a Volvót itt hagyják, ha esetleg utánuk kellene menni. Már csak el kellett indulniuk, és Bones nem tudta, hogy soha többé nem lát. Rodney, a domesztikált halottevő reggelit készített. Palacsintát és omlettet, nekem és anyámnak. Fenyegető tekintetem hatására anyám engedelmesen evett, de úgy nézett ki, mint aki minden falattól meg akar fulladni. Udvariasságból én is többet ettem, mint amennyi jólesett volna. Nem volt étvágyam, de nem akartam modortalannak tűnni. De annak örültem, hogy Rodney csak később szándékozott enni – bármi volt is a reggelije. Mikor Bones elindult az ajtó felé, a nyakába ugrottam, és átöleltem. Fejemet a nyakába fúrtam. Még nem tudlak elengedni. Képtelen vagyok rá. Még túl korai! – Mi ez? Még el sem mentem, és máris hiányzom? Összeszorult a szívem. – Mindig hiányzol, ha távol vagy. Kicsit veszedelmes útra léptem, de ki kellett mondanom. Megcsókolt, fájdalmasan gyengéden. Szorosan öleltem, és próbáltam nem sírni. Annyira fáj! Hogyan engedhetnélek el? Hogyan hagyhatnám, hogy elmenj? Miért ne hagynád?, ellenkezett a logikám. Szereted őt? Akkor bizonyítsd be! A biztonságáról van szó! Visszanyeltem a könnyeimet. Jobb most túlesni rajta, mint később. Tudod, hogy ez a helyes döntés. Sokkal tovább fog élni, mint te, és egy idő után elfelejt majd. Elhúzódtam, és finoman megérintettem az arcát. – Add ide a dzsekidet. Már az utolsó ölelés pillanataiban is az utolsó szegeket vertem a koporsóba. Bones levette a dzsekijét, és kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Ha esetleg utánatok kell mennem – magyaráztam. – Hideg van odakint. Bones odaadta a kifakult farmerkabátot, ami tegnap is rajta volt, én pedig összehajtva a hónom alá csaptam. Még egy utolsó csókot lehelt a homlokomra, amikor becsukni készültem az ajtót mögötte. Képes vagy rá. Engedd el. Ez az egyetlen megoldás. – Légy óvatos, Bones. Kérlek… Bones elmosolyodott. – Ne félj, szivi. Előbb visszajövök, mint hinnéd. Hosszan néztem utánuk a kémlelőnyíláson keresztül, aztán térdre rogytam, és hagytam, hogy átjárjon a megtört szív minden kínja. Addig sírtam, amíg égni nem kezdett a szemem, és alig kaptam levegőt. Ez sokkal jobban fájt, mint a lövések. Húsz perc múlva, amikor felálltam, már más ember voltam. Elmúlt a sírás ideje. Dolgom van. Azokkal a lapokkal kell játszanod, amiket kiosztottak neked, mondogatta mindig Bones. Nem ok nélkül vagyok félvér, és most itt az idő, hogy ezt bebizonyítsam. Gyertek, vérszívók! A Zord Kaszás vár benneteket! Odamentem anyámhoz. – Öltözz, megyünk. És most elmondom pontosan, amit mondanod kell. Ha nem követed szóról szóra, akkor… A helikopter odafent lebegett, mint valami roppant fémbogár. Don Williams ragaszkodott hozzá, hogy tolószékben küzdje le az egyenetlen terepet, és tíz másik ügynök mozgott még szétszóródva. Én pedig az egész közepén guggoltam, Switch teste mellett. Nem volt nehéz megtalálni. Bones elmondta, hogy a Cédrus-tó melletti erdőben hagyta. Új szaglásommal már érkezéskor kiszimatoltam. Switch most kopott farmerdzsekit viselt porladt maradványain, és

173

hátából groteszkül állt ki egy ezüstkés. Don ültéből vezényelte az akciót. – Ő az? – kérdezte, amikor közelebb ért. –Igen, ő. Don a felismerhetetlen tetemre pillantott, és a homlokát ráncolta. – De hát csak pár darab csont! – Vicces, hogy ezt mondja – feleltem szenvtelenül. –Merthogy ez volt a neve. Csont. Megborzongtam a hideg szélben, és végignéztem a kietlen, kopár tájon, a kopasz fák során. – Halott, minek kellett annyira sietni? Mikor befutott a hívása, azt mondta, hogy ha nem jövünk egy órán belül, elmegy, mert túl veszélyes itt várakoznia. Negyvenöt perc alatt itt voltunk, és úgy fest, hogy ő már nem nagyon megy sehová. Felálltam, és a tolószékes alak fölé magasodtam. – Mert tegnap azt hallottam, hogy vámpírok fognak jönni megtorolni a véres eseményeket. Olivérnek agyaras barátai is voltak. A csapat még nem állt fel, és egyedül nem szállhatok szembe velük. Mivel kedves az életem, nem akarok desszert lenni. Vigyen el minket az anyámmal, de gyorsan. – Őt is visszük – erősködött Don. – Meg kell vizsgálni a testet. Vállat vontam. – Vizsgálják csak, de azt javaslom, hogy gyorsan. A vámpírok mérföldekről megérzik a húst. Akiket itt hagynak kapirgálni, nagyon hamar terítékre kerülhetnek. Don rám meredt. – Miért kéne hinnem magának? Bosszúságot színlelve túrtam a hajamba. – Mert nem olyan ostoba, mint amilyennek kinéz. Azokat az embereiket is vigyék el azonnal, akik tegnap megsérültek. A vámpírok esetleg információkat akarhatnak kiszedni belőlük, és gondolom, hogy az ügynökei rendelkeznek olyan információkkal is, amelyeket nem szívesen osztana meg az élőhalottakkal. Hosszan nézett a szemembe, de én álltam a tekintetét. Végül meghozta a döntést, és szólt az embereinek. – Táguljunk innen, emberek. Öt percen belül indulunk. Valaki hívja fel a kórházat, és minden sérültet vigyenek oda helikopterrel. Stanley, pakolja össze azt a hullát, öt perc múlva felszállás. Az ügynökök sietve teljesítették az utasításokat. Az utolsó előkészületek közepette leültem anyám mellé. Ő szó nélkül a kezemre tette a kezét. – Ms. Crawfield – jött kerék nyikorgatva Don. – Van valami hozzátennivalója ahhoz, amit a lánya elmondott? Bármi? Anyám felnézett rá, és sötéten megrázta a fejét. – Hogy lenne? Eszméletlen voltam. Az a vadállat leütött. Mire magamhoz tértem, Catherine már megölte. Itt van, maga is látja. Don egyikünkről a másikra nézett. Egyikünk sem rezzent. Don felsóhajtott. – Akkor hát jöjjenek velem, hölgyeim. A helikopter kivisz minket a reptérre. Próbáljuk meg újra. Nyolc órával később a texasi Houston katonai kórházának hosszú folyosóját róttam, az oldalamon a tolószékes Donnal. – Megvan? Igenlően felmordult. – Catherine Crawfieldet hivatalosan megölte az FBI, miután szökést kísérelt meg szállítás közben. Ezzel magyarázzuk a tegnapi autópályás felfordulást. Egy névtelen holttestet neveztünk ki a magáénak. Bólogattam. Szegény Timmie, biztosan el fogja hinni. Vagy talán mégsem. Ő aztán tudja, milyen a konspiráció. – És mi volt az indítékom Ethan Olivér meggyilkolására?

174

Don hidegen elmosolyodott. – Esztelen, véletlenszerű gyilkosság. Úgy gondoltam, hogy ez illeszkedik Olivér propagandakampányához. Nem mosolyogtam vissza, pedig én is találónak éreztem. – Tate akar látni? – Amint felébred. Az orvosok leállították a fájdalomcsillapítóról, különben elég egyoldalú lenne a társalgás. – Milyen súlyos az állapota? – Igazából inkább kíváncsi voltam, mint aggódó. – Két törött láb, két törött kar, hat törött borda, repedt kulcscsont, törött orr, belső vérzések, vérveszteség. Hetekig tart majd, mire felépül. – Majd meglátjuk – mormoltam. Tate Bradleyt elborították a kötések és gipszek. A szeme megrebbent, amikor beléptünk az ajtón. Odahúztam egy széket az ágyhoz. –Hello! Fájdalmas tekintet üdvözölt. – Bekerültem a csapatba, Cat? Csak reszelős suttogás volt a hangja, de majdnem elmosolyodtam. Majdnem. – Szeretne rendszeresen részesülni hasonló megpróbáltatásokban? – Igen – lehelte határozottan. Kajánul megcsóváltam a fejem. – Akkor gratulálok, Tate. Maga az első csapattag. – Felálltam, és Donhoz fordultam. – Szerezzen egy nővért, aki levesz tőlem valamennyi vért. Legalább fél litert. És nyomják bele Tate-be. Don kétkedve hunyorgott. – Nem biztos, hogy egyforma a vércsoportjuk. Próbát kell csinálni. Ettől nevetnem kellett. – Én mindenkivel egyezem. Félig vámpír vagyok, extra régi vámpírvérrel feltuningolva. A pluszerő pár napon belül kimegy a szervezetemből, úgyhogy addig használják, amíg még hat. Első Lecke az Én Többet Tudok Nálad tanfolyamon – a vámpírvér gyógyít. Holnap estére talpra áll. Azonnal meg kell kezdenünk a kiképzést. Rengeteg a tennivalónk. Feltűrtem a ruhám ujját, és Don nővért hívott. – Mit fog még elmondani, amit nem tudok? – érdeklődött. A szemem smaragdzölden villant, s Donnak elállt a lélegzete, amikor fénye az arcára vetült. – El sem tudja képzelni… Később, amikor anyámmal együtt elhelyeztek minket egy katonai létesítményben, megengedtem már magamnak azt a luxust, hogy Bonesra gondoljak. Már biztosan órákkal ezelőtt visszaért Rodney házába, és elolvasta az üzenetet, amit hagytam neki. Röviden megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem hagyhatom, hogy további szeretteim vére tapadjon a kezemhez. Bármilyen ügyesen intézi is a dolgokat, a kormány előbb-utóbb utolér minket. Vagy a vámpírok, akik megmenekültek. Vagy anyám teszi tönkre a kapcsolatunkat a gyűlöletével és a szökési kísérleteivel. Vagy az idő választ szét minket, hiszen én öregszem, ő meg nem. Mindnyájunknak azokkal a lapokkal kell játszani, amiket leosztottak nekünk. És azokat a csatákat megvívni, amiket meg tudunk nyerni. És mégis, mikor végül elnyomott az álom, abban a felemás állapotban, amikor a logika már nem működik, és közelednek az álmok, szinte hallani véltem Bones hangját. Ugyanazt az ígéretet suttogta, amit hónapokkal ezelőtt tett, a kapcsolatunk kezdetekor, és arra gondoltam, hogy ez talán valami jel – és hogy vajon komolyan gondolta-e. Ha elfutsz előlem, utánad megyek. És megtalállak.

175

Köszönetnyilvánítás

Először is Istennek kell hálát adnom kifacsart fantáziámért és humorérzékemért. Mivel mindkettő azóta megvan, amióta csak az eszemet tudom, nyilvánvalóan nem tulajdoníthatom őket másnak. Legmélyebb elismerésem csodálatos ügynökömnek, Rachel Vaternek, aki elolvasta az igencsak nyers kéziratot, majd azt mondta: „Jó. De legyen még jobb.” Az ő lankadatlan erőfeszítése és biztatása nélkül regényem sosem látott volna napvilágot. Ugyancsak hálával tartozom szerkesztőmnek, Erika Tsangnak, akinek hihetetlen lelkesedése és támogatása tette lehetővé, hogy ez a köszönetnyilvánító oldal létrejöjjön, többek közt. Ezer köszönet, Erika. Valóra váltottad egy álmom. És szívből jövő köszönetem a családomnak, amiért olyan nagy részét teszik ki az életemnek. S végül, de nem utolsósorban roppant hálás vagyok a férjemnek, azért a rengeteg mindenért, amit itt fel sem lehet sorolni.

176

MEGJELENT

GENA SHOWALTER Éjsötét vágyak Az Alvilág Urai 1. (Részlet) Első fejezet – A titánok megbuktatták a Görögöket – jelentette be Aeron. Ez a mondat azóta kavargott benne, hogy visszatért az erődbe egy órával korábban, de a nagy felfordulásban nem volt lehetősége megosztani a többiekkel. Egészen mostanáig. Végre minden elcsendesedett, de tudta, a nyugalom csak addig fog tartani, amíg a többiek fel nem fogják szavai jelentését. Homlokát ráncolva huppant le a vörös plüssdíványra, most, hogy Maddox nője miatt nem kellett nyugtalankodniuk. Bárcsak könnyen elhessegethetné a szavait – de mi csapja hirtelen ezt a zajt? Körbenézett, és haragos tekintettel ragadta meg a távirányítót, hogy kikapcsolja a „filmet”, amit Paris az előbb kezdett el vetíteni. Az ingerlő nyögések elhallgattak. A férfi– és női testek izzadt párbaja eltűnt a képernyőről. – Nem kellene több ilyen szemetet venned, Paris. Paris elcsente tőle a távirányítót, és visszakapcsolta az orgiát. Szerencsére elnémította a hangot. – Ez nem előfizetéses, tesó – mondta, hangjában szemernyi bűntudat nélkül. – Ez a saját gyűjteményemből van. Megvadult iszapbirkózók. – Napról napra emberibb vagy – morogta Aeron. – Ez zavarba ejtő. Tudod, ugye? – Aeron, egy ilyen bejelentés után nem válthatsz egyszerűen témát. A Titánokat említetted? – kérdezte Lucien örökké nyugodt hangján. Örökké nyugodt. Igen, ez tökéletesen jellemezte Halált. A halhatatlan vasakarattal uralkodott a hangulatán – igazából minden érzésén –, mert ha elengedte volna magát, olyan erő szabadul fel, amitől még Harag is félt. Aeron csak egyszer volt tanúja az átalakulásnak, de soha nem fogja elfelejteni. – Azt hiszem, én is valami ilyesmit hallottam. – Reyes a fejét rázta, mintha attól könnyebben megértené. – Mi történik itt? Először Torin azt mondja, hogy a Vadászok visszatértek, aztán Maddox hazajön egy nővel. És most azt mondod, hogy a Titánok átvették az uralmat? Lehetséges ez egyáltalán? – Igen, az. – Aeron beletúrt rövid hajába, a tüskék a tenyerét dörzsölték. Mennyire szerette volna, ha a következő híre jó lenne. – A Titánok kétségkívül azzal töltötték az évszázadokat, hogy növelték az erejüket. Néhány hete kiszabadultak a Tartaroszból, lerohanták és leigázták a Görögöket, aztán elfoglalták a trónt. Most ők uralkodnak felettünk. Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy próbálták feldolgozni a megdöbbentő hírt. A harcosok és a Görögök nem kedvelték egymást, hiszen ezek az istenek átkozták meg őket. De…

177

– Biztos vagy benne? – kérdezte Lucien. – Nagyon is. – Egészen ma estig Aeron csak annyit tudott a Titánokról, hogy ők uralkodtak az Olümposzon az Aranykorban, a „béke” és „harmónia” idejében – ez két olyan szó volt, amit a Vadászok gyakran hangoztattak Görögországban sok évvel korábban. – Valamiféle tárgyalóterembe vittek, és a trónjaikkal köröztek körülöttem. Fizikailag kisebbek a Görögöknél, az erejük viszont összetéveszthetetlen. Szinte láttam, mint egy élő entitást. És az arcukon csak rendíthetetlen elszántság és ellenszenv uralkodott. Néhány feszült perc telt el. – Ellenszenv ide vagy oda, van rá esély, hogy a Titánok megszabadítanak a démonoktól, anélkül hogy megölnének minket? – Reyes tette fel a kérdést, amire mindannyian gondoltak. Aeron maga is eltűnődött rajta. Reménykedett. – Nem hiszem – mondta, és nem tetszett neki, hogy kiábrándítja barátait. – Én is feltettem ezt a kérdést, de nem voltak hajlandók megbeszélni velem. Újabb csend állt be, még feszültebb, mint az előző. – Ez… ez… – Paris hangja elhalványult. – Hihetetlen – fejezte be helyette Torin. Reyes az állát nyomkodta. – Ha nem szabadítanak meg minket, akkor mit terveznek velünk? A rossz hírek nem tűrtek halasztást. – Csak annyit tudok biztosan, hogy aktív szerepet akarnak játszani a létünkben. – Az egyetlen jó az volt a Görögökben, hogy ők megtagadták a harcosokat, miután megátkozták őket, így megengedve nekik, hogy legyen valamiféle életük, még ha az merő kínlódás is volt. Reyes újra megrázta a fejét. – De… miért? – Bárcsak tudnám. – Ezért hívattak? – kérdezte Lucien. – Hogy közöljék a változást? – Nem. – Aeron szünetet tartott, és lehunyta a szemét. – Megparancsolták, hogy… hogy tegyek meg valamit. – Mit? – követelőzött Paris, mikor Aeron nem osztotta meg velük a további részleteket. Aeron a barátait tanulmányozta, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. Torin a sarokban állt, oldalt fordulva nekik. Távolságtartó volt, mindig távolságtartó. De Torinnak ilyennek kellett lennie. Reyes vele szemben ült. Napbarnított volt, mint a napisten, és nem úgy nézett ki, mintha idetartozott volna a földre, még kevésbé ebbe a szobába. Azzal volt elfoglalva, hogy alkarját vagdosta, miközben várta Aeron válaszát. Néhány másodpercenként Reyes összerezzent. Aztán elégedett mosoly áradt szét az arcán, ahogy a sebekből elkezdett szivárogni a vér, és apró vörös folyókat formált a bőrén. A fájdalom volt az egyetlen dolog, amiben örömét lelte, az egyetlen dolog, amitől úgy érezte, hogy ő is él. Aeronnak fogalma sem volt, hogyan reagálna a férfi a gyönyörre. Paris a díványon terpeszkedett mellette, kezét a feje alá gyűrve, és hol Aeronra, hol a filmre tekingetett – a démonja talán unszolta, hogy nézzen belőle még egy kicsit. Egy olyan férfinak, akit ez a szerencse ért, csúnyának kellett volna lennie. Legalább meg kellett volna küzdenie azért, hogy becsalogasson egy nőt az ágyába. Ehelyett csak ránézett a nőkre jóképű arcával, és ők rögtön levetkőztek, készen arra, hogy ágyba bújjanak vele. Bár Maddox nőjére nem volt hatással, idézte fel Aeron. Vajon miért? Lucien a biliárdasztalra támaszkodott, visszataszítóan sebhelyes arca nem árult el semmit. Karjait keresztbe fonta széles mellkasán, és nyugtalanító tekintete rendíthetetlenül bámulta Aeront. – Szóval? – szólította fel Lucien.

178

Aeron mély levegőt vett, és hosszan kifújta. – Azt a parancsot kaptam, hogy öljek meg négy turistát Budán. Négy embert. – Szünetet tartott, és újra lehunyta a szemét. Próbált nem érezni semmit. Hűvös maradni. Ahhoz, hogy túljusson ezen, hűvösnek kellett maradnia. – Mindegyik nő. – Ismételd meg. – Paris felugrott, homlokráncolva bámult rá, még a tévéről is megfeledkezett. Aeron elismételte az istenek parancsát. Paris a szokásosnál is sápadtabban rázta a fejét. – Azt lenyelem, hogy új igazgatóság van felettünk. Nem tetszik, össze vagyok zavarodva tőle, de hé. Lenyelem. Amit nem nyelek le, az az, hogy a Titánok utasítottak téged, Harag őrzőjét, hogy ölj meg négy nőt a városban. Miért tennének ilyet? – Felemelte a kezét. – Ez őrültség. Talán ő volt az egyetlen olyan férfi a világon, aki válogatás nélkül lefeküdt bárkivel, aztán el is felejtette őket, de a nők voltak az élete értelme. A nők, bőrszínre, magasságra, életkorra való tekintet nélkül. Ők voltak egész létének kizárólagos okai. Soha nem lenne képes megérteni, ha valamelyiket bántódás érné. – Az okát nem árulták el – válaszolta Aeron, tudva, hogy az ok úgysem számított volna. Sehogy sem akart ártani azoknak a nőknek. Tudta, milyen érzés ölni. Ó, igen. Nagyon sokszor ölt már azelőtt, de mindig a démon sürgette, a démon, ami jól megválogatta az áldozatait. Olyan emberek voltak ezek, akik bántották vagy zaklatták a gyerekeiket. Akik örömüket lelték mások elpusztításában. Harag mindig tudta, hogy valaki megérdemli-e a halált, szégyenletes cselekedeteiket mindig látta az elméjében. Mikor felhívták a figyelmét azokra a nőkre, a démon megtalálta őket, és úgy ítélte, ártatlanok. És mégis azt várták tőle, hogy ölje meg őket. Ha ez megtörténik, ha arra kényszerül, hogy olyanok vérét ontsa, akik nem szolgáltak rá, Aeron soha nem lesz már a régi. Tudta, érezte. – Adtak valami határidőt? – kérdezte Lucien, látszólag még mindig érzéketlenül. Ő volt Halál, a Zord Kaszás – még Lucifernek is nevezték, na nem mintha azok az emberek még élnének –, szóval Aeron feladata talán nem jelentett neki semmit. – Azt nem. De… Lucien felvonta a szemöldökét. – De? – Azt elmondták, hogy ha nem cselekszem gyorsan, vér és halál fogja emészteni a gondolataimat. Azt mondták, meg fogok ölni mindent, míg nem engedelmeskedem. Pont, mint Maddox. – Bár nem volt szükség rá, hogy figyelmeztessék. Harag sokszor átvette az irányítást. Mikor a szellem úgy döntött, hogy eljött a cselekvés ideje, Aeron megpróbált ellenállni, de a pusztítás utáni sóvárgása csak nőtt és nőtt, míg végül kitört. Azonban még szolgaságának legrosszabb óráiban sem volt kénytelen ártatlant ölni. – De Maddoxszal ellentétben, az én kínlódásom nem ér véget hajnalban. – Hogyan kell megtenned? Azt legalább elmondták? – kérdezte Paris komolyan. Aeron gyomra kavargott, összeszorult. – El kell vágnom a torkukat – válaszolta. Mennyire szerette volna megtagadni az engedelmességet ezektől az új istenektől! Csak azért nem tette, mert irtózott attól, hogy valami még rosszabb dologra utasíthatják. – Miért csinálják ezt? – tette fel Torin a kérdést, ami úgy tűnt, legalább egyszer mindannyiuk szájából elhangzott. Aeron még mindig nem tudta a választ. Paris egyenesen a szemébe nézett. – Meg fogod tenni? Aeron nem viszonozta a pillantását, és nem is válaszolt, de mélyen, legbelül tudta, hogy

179

semmi sem mentheti meg azokat a nőket. Rákerültek a szellem feketelistájára, annak ellenére, hogy ártatlanok voltak, és végül egy pipa is kerül a nevük mellé. Egymás után. – Hogy segíthetünk? – kérdezte Lucien metsző pillantással. Aeron a dívány karfájába vágta ökölbe szorított kezét. Ha véghezviszi ezt a borzalmas gaztettet, mikor már így is a szakadék szélén táncol, el fog porladni. Teljesen elveszti önmagát a szellemben. – Nem tudom. Új istenekkel van dolgunk, új körülményekkel és új következményekkel. Nem tudom, mi fog történni velem, amikor – mondd ki, csak mondd ki – megöltem a nőket. – Elképzelhető, hogy meggondolják magukat? – Nem is próbálkozhatunk – válaszolta leverten. – Megint csak Maddoxot hozták fel példának, azt mondták, megátkoznak minket, ha tiltakozni merünk. Paris talpra ugrott, és elkezdett fel-alá járkálni a tágas szobában. – Kurvára utálom ezt – zúgolódott. – Hát, nekünk, többieknek tetszik – szólt Torin szárazon. – Lehet, hogy szívességet teszel azoknak a nőknek – mondta Reyes, figyelmét a tőrére irányítva, amint egy X-et metszett vele a tenyerébe. Vörös cseppek hullottak a combjára. Miatta rendeztek be mindent sötétvörös bútorokkal. – Lehet, hogy legközelebb azt parancsolják, hogy téged öljelek meg – válaszolta sötéten Aeron. – Ezt végig kell gondolnom – Lucien két ujjával aggodalmasan simogatta sebhelyes állát. – Biztosan tudunk tenni valamit. – Talán Aeronnak csak ki kellene irtania az egész világot – mondta Torin bosszantóan fanyar hangján. – Így az összes lehetséges jövőbeli célpont megsemmisülne, és nem kellene újra lefolytatnunk ezt a beszélgetést. Aeron a fogát vicsorgatta. – Ne kényszeríts arra, hogy bántsalak, Betegség. Komisz humor csillogott a szúrós zöld szemekben, és Torin arcán vad, gúnyos vigyor terült el. – Megsértettem az érzéseidet? Boldogan megcsókollak, hogy jobban érezd magad. Mielőtt Aeron keresztülvágott volna a szobán – nem mintha tehetett volna bármit is Torinnal –, Lucien közbeszólt. – Állj. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez megosszon minket. Nem tudjuk, mekkora a jelentősége annak, amivel szembe kell néznünk. Most össze kell fognunk, jobban, mint valaha. Eseménydús volt ez az éjszaka, és még nincs vége. Paris, Reyes, menjetek a városba, és győződjetek meg róla, hogy nem lapul ott több Vadász. Torin… nem tudom. Figyeld a hegyet, vagy keress nekünk egy kis pénzt. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Paris. – Számba veszem a lehetőségeinket – válaszolta Lucien komolyan. Paris felvonta a szemöldökét. – Mi legyen Maddox nőjével? Jobban tudnék harcolni a Vadászokkal, ha eltöltenek egy kis időt a lábai… – Nem. – Lucien a boltozatos mennyezetre meredt. – Vele nem. Emlékezz, megígértem Maddoxnak, hogy érintetlenül kapja vissza. – Ja, emlékszem. Majd emlékeztess újra, hogy miért ígérsz meg egy ekkora baromságot. – Csak… hagyd békén. Egyébként sem tűnt úgy, hogy kellesz neki. – Ami még megdöbbentőbb, mint a Titánokról szóló hírek – motyogta Paris. Aztán felsóhajtott. – Jó. Megtartom a kezeimet magamnak, de valakinek meg kell etetnie. Azt mondtuk neki, hogy kap enni. – Talán éheztetnünk kéne – javasolta Reyes. – Sokkal készségesebben fog beszélni

180

reggel, ha elgyengült az éhségtől. Lucien bólintott. – Egyetértek. Talán hajlandó lesz elmondani Maddoxnak az igazat, ha azt hiszi, hogy cserébe kap valamit enni. – Nekem nem tetszik, de nem tiltakozom. És gondolom, ez azt jelenti, hogy a D-vitamininjekcióm nélkül megyek a városba – mondta Paris egy másik sóhaj kíséretében. – Menjünk, Fájdalom. Reyes egy pillanattal később talpra ugrott, és ők ketten kimasíroztak a szobából. Torin követte őket, bár nagylelkű előnyt hagyott nekik. Aeron elképzelni sem tudta, mekkora nyomás nehezedhet rá, amiért mindig oda kell figyelnie, nehogy hozzáérjen valakihez. Pokoli lehetett. Felhorkant. Itt minden harcosnak pokoli volt az élete. Lucien közelebb ment hozzá, és lehuppant a bőrfotelba vele szemben. Rózsaillat áradt belőle. Aeron sosem értette, hogy a Zord Kaszás miért illatozik úgy, mint egy tavaszi virágcsokor – ez biztos még Maddox átkánál is rosszabb lehetett. – Mire gondolsz? – kérdezte barátját tanulmányozva. Hosszú, hosszú évek óta először nem nyugalom sugárzott Lucienből, hanem valami más. Homlokát barázdák tarkították, és ettől csak még csúfabb lett sebhelyes arca. A vastag, gyűrött vágások sötét szemöldökétől egészen az álláig húzódtak arcának mindkét oldalán. Lucien sohasem beszélt arról, hogyan szerezte őket, Aeron pedig sohasem kérdezte. Még Görögországban éltek, amikor a harcos egy napon szemében fájdalommal, orcáin jelekkel tért haza. – Ez nem jó – szólalt meg Lucien. – Nagyon nem jó. Vadászok, Maddox nője – akárhogy is kapcsolódik ehhez az egészhez –, és a Titánok, mind egy napon. Ez nem lehet véletlen. – Tudom – Aeron egyik kezével szemöldökpiercingjét babrálta. – Szerinted a Titánok holtan akarnak minket látni? Lehetséges, hogy ők küldték ide a Vadászokat? – Talán. De mit csinálnának a démonokkal, ha a testünk elpusztul, és a szellemek kiszabadulnak? És miért parancsolnák, hogy tegyél meg nekik valamit, ha csak meg akarnak gyilkolni? Jó kérdés volt. – Nem tudok erre válaszolni. Még azt sem tudom, hogyan hajtom végre, amit elvárnak tőlem. A nők ártatlanok. Kettő fiatal, huszonéves, a harmadik közel van az ötvenhez, és a negyedik egy nagymama. Lehet, hogy süteményt süt a hajléktalanoknak szabadidejében. Kíváncsi volt rájuk, ezért miután elhagyta az Olümposzt, megkereste őket, és egy budai hotelben talált rájuk. Borzongását csak tovább fokozta, hogy meglátta őket hús-vér valójukban. – Nem várhatunk. Olyan gyorsan kell cselekednünk, amilyen gyorsan csak tudunk – mondta Lucien. – Nem hagyhatjuk, hogy ezek a Titánok szabják meg, mit csinálunk most, különben újra és újra meg fogják próbálni. Biztosan ki tudunk találni valamit. Aeron arra gondolt, hogy könnyebben ki tudnák találni, hogy rakják össze lelkének szénné égett, rongyos darabjait, miután megölte azokat a nőket. És még ez is reménytelennek tűnt. Hosszú ideig csak ültek ott szótlanul, fejükben lehetőségek kavarogtak. Vagy inkább azok hiánya. Végül Aeron megrázta a fejét, és úgy érezte, épp most fogadott magába egy újabb démont. A romlást.

181

GENA SHOWALTER Atlantisz (Részlet) Prológus – ÉRZED, FIAM? Érzed, ahogy beborít a köd? Darius en Kragin lehunyta a szemét, a mester szavai visszhangoztak elméjében. Valóban érzi? Istenek, de mennyire! Hiába csak négy időszakot élt meg, itt zakatol minden porcikájában. Bőre bizsergett a hidegtől, a sav émelyítően marta a torkát, ahogy ellepte őket a köd. Ereiben egyre gyorsabban lüktetett az a megtévesztően édeskés, felkavaróan illatos anyag. Hevesen küzdött a késztetéssel, hogy itthagyja a barlang lépcsőit, és a fölötte tornyosuló palotát. Minden izma megfeszült, keze ökölbe szorult. Maradnom kell. Ez a kötelességem. Darius lassan, minden erejét összeszedve kinyitotta a szemét, és nagyot sóhajtott, ahogy tekintete találkozott Javaréval. Mesterét és mögötte a barlang széljárta falait is beburkolta az egyre sűrűsödő, szellemszerű köd. – Minden alkalommal hasonlót fogsz tapasztalni, amikor a köd figyelmeztet, hogy utazó van a közelben – szólalt meg Javar. – Soha ne kóborolj messze! Ott fönt élsz majd másokkal, de mindig vissza kell térned ide, ha érzed a hívást. – Nem tetszik ez a hely – a fiú hangja remegett. – Elgyengít a hideg. – Akadnak sárkányok, akiket valóban erőtlenné tesz a hideg, de te nem tartozol közéjük. Soha többé. A köd részeddé válik, a hideg pedig legkedvesebb társaddá. Most pedig figyelj – szólt a mester. – Nagyon figyelj! Darius először semmit nem hallott. Majd hirtelen valami mélyről jövő, elvékonyodó visításra lett figyelmes, a hang úgy rezonált a fülében, mint valami halálhörgés. Biztos a szél az, győzködte magát. Csak a szél. Féktelen szél hatolt be ennek az átkozott helynek minden egyes szögletébe, kérlelhetetlenül. A fiú orra megtelt a kétségbeesés, a megsemmisülés és a magány szagával, ahogy igyekezett megkapaszkodni. Végül mégsem az a szétzúzó erő csapott le rá, amire számított, pusztán egy gúnyosan lágy cirógatást érzett a bőrén. A drágakövekkel ékesített medál zümmögve életre kelt, égetve a sárkánytetoválást, ami csak ma reggel lett a húsába vésve. Összeszorította a száját, hogy elhallgattassa a mélyről jövő kétség sóhaját. A mester elégedetten fellélegzett, és szélesre tárta a karját. – Ez az, amiért élni fogsz, fiam! Ez a te küldetésed! Ölni fogsz majd, ha kell. – Nem akarom, hogy a küldetésem mások életébe kerüljön – ellenkezett Darius, a szavak önkéntelenül, botladozva potyogtak ki a száján. Javar megdermedt, ádáz düh lobbant a jég-kék szempárban, amely annyira különbözött Dariusétól, a sárkányok szemétől. A sárkányoknak aranyszínű szeme van, kivéve Javart. – A rendeltetésed, hogy a Köd Őrzője légy, a harcosok királya – jelentette ki Javar. – Hálásnak kéne lenned, amiért téged választottalak mind közül a feladatra! Darius nagyot nyelt. Hálásnak? Talán valóban hálásnak kellene lennie. Mégis sokkal inkább… elveszettnek érezte magát. Magányosnak. Rettentően elhagyatottnak és

182

kétségbeesettnek. Valóban ezt akarta? Valóban ilyen életet áhított magának? Tekintetével végigpásztázta a vidéket. Pár törött szék hevert szanaszét a gallyakon, a porban. A csupasz, fekete falakból csak a hideg, metsző valóság áradt, és a reménytelenség ott lődörgő árnyéka. Hogy Őrzővé váljon, egész létét, teljes lelkét ennek a barlangnak kell ajánlania. Javar hunyorított, és mintha a vízcseppek koppanására menetelt volna, odalépett Dariushoz. Ajkát szigorúan összeszorítva erősen megragadta tanítványa karját. – Anyádat és apádat lemészárolták! Nővéreidet megerőszakolták, majd elvágták a torkukat! Ha a legutolsó Őrző teljesítette volna a kötelességét, most a családoddal lehetnél! Dariusba élesen hasított a fájdalom, legszívesebben kikaparta volna a saját szemét, hogy elhalványuljon a gyűlölt kép, mely kérlelhetetlenül ott lebegett előtte. Sudár édesanyja eltorzult testtel, saját vérének bíborvörös folyójába dermedve. Csontig hatoló vágások édesapja hátában. A három nővére… A fiú arca megrándult, de azonnal kipislogta a szúró könnyeket. Nem fog sírni. Most nem. Ahogy akkor sem sírt. Alig pár napja történt, hogy hazatérve a vadászatból holtan találta az egész családját. Nem sírt akkor sem. És utána sem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, amikor a támadókat végül kivégezték. A sírás gyengeségről árulkodik. Kihúzta magát, és felszegte az állát. – Így már jó – dicsérte Javar, büszkeség csillogott a szemében. – Utasítsd el a könnyeidet, és rejtsd el a fájdalmadat! Fordítsd azok ellen, akik behatolnak a földünkre! Öld meg őket, hiszen nincs más szándékuk, minthogy ellenünk törjenek. – Úgy lesz, ahogy parancsolod – ezzel Darius elfordította a tekintetét. – De… – Kötelességed az utazók megsemmisítése – szakította félbe Javar. – A te kiváltságod, hogy végezz velük. – És ha ártatlan nők és gyermekek tévednek erre? – Darius a gondolattól, hogy ártatlan lényeket pusztítson el, amilyenek a nővérei voltak, már most gyűlölte a szörnyet, amivé válnia kellene Javar kívánsága szerint. De már késő megállítani a folyamot, amelybe belevetette magát. A barátaiért bármire képes lenne. Csak ők maradtak neki. – Talán őket elengedhetném. – Nem! – Mit árthatnának gyermekek a népünknek? – Magukkal viszik a köd tudását, amivel akár egy hadsereget is mozgósítani lehet! – Javar hevesen megrázta Dariust. – Felfogtad végre? Érted, mit kell tenned, és miért kell megtenned? – Igen – felelte Darius ernyedten, majd lepillantott a bakancsa mellett csordogáló vékony, égszínkék erecskére. Tekintetével követte a víz szelíd derűjét. Ó, hiszen ugyanezt a tisztaságot hordozza magában! – Értem. – Túl érzékeny vagy, fiam – Javar sóhajtva elengedte. – Ha nem emelsz erősebb bástyákat magad köré, saját érzelmeid okozzák majd a vesztedet, és mindazokét, akiket szeretsz. Darius visszanyelte a torkában formálódó kemény gombócot. – Akkor segíts nekem, Javar! Segíts megszabadulnom az érzelmeimtől, hogy el tudjam látni a feladatomat! – Mint már mondtam, mindössze annyi a dolgod, hogy mélyen elásd magadban a fájdalmat, olyan mélyre, hogy senki el ne érhesse, még te magad sem. Milyen egyszerűen hangzik! Mégis, hogyan temessen el az ember ilyen kínzó szomorúságot? Ilyen gyilkos emlékeket? Hogyan lehet legyőzni ezt a borzalmas gyötrelmet? Bármire, bármire képes lenne, hogy békét leljen! – Hogyan? – kérdezte a mestert. – Te magad fogsz rálelni a válaszra. Jóval hamarabb, mint gondolnád. Ekkor a varázslatos erő jóval áthatóbban kezdett el örvényleni körülöttük, hullámozva, mintha enyhülésért esedezne. Szétterjedt, megsűrűsödött, a sötétség és veszély féktelen illatát árasztva. Energiahullám tört át a falakon, akár egy villámlás, majd színes szikrák robbantak. Darius megdermedt rémületében, rettegés, és igen, mohó várakozás hasított belé. – Hamarosan belép egy utazó – figyelmeztette Javar feszes higgadtsággal.

183

Darius remegő kézzel nyúlt kardja markolatához. – Ahogy belép, zavarodottság lesz úrrá rajta. Ezt kell a javadra fordítanod, és azon nyomban megsemmisítened a betolakodót. De vajon képes lesz-e rá? – Nem állok készen. Nem tudom… – De igen, meg fogod tenni – felelte Javar, acélos hangon. – Két portál van, ez az egyik, ahol te őrködsz, a város túlsó oldalán pedig én strázsálok. Nem kérek tőled olyat, amit én magam nem tennék meg, illetve ne tettem volna meg korábban. Ebben a pillanatban magas férfi lépett elő a ködből. Szeme lehunyva, arca sápadt, ruházata zilált. Haja sűrű és ezüstös, napbarnított bőre mély ráncoktól barázdált. Tudósnak tűnt, nem gonosz szándékkal közeledő harcosnak. Darius még mindig remegett, amikor kirántotta a kardját a hüvelyéből. Szinte meggörnyedt ellentétes érzelmeinek pusztító erejétől. Egyik fele továbbra is azt szajkózta, hogy rohanjon el, hogy ne vegye magára a feladatot, mégis maradt. Ezt kell tennie, hiszen Javarnak igaza van: az utazók mind ellenség, nem számít, kik ők, illetve milyen szándékkal érkeznek. Nem számít a megjelenésük sem. – Tedd meg, Darius! – kiáltotta Javar. – Most! Az utazó szemhéja hirtelen felpattant, és tekintetük találkozott: a sárkány arany az emberi zölddel. Elszántság a félelemmel. Élet a halállal. Darius felemelte a pengét, egyetlen pillanatra megtorpant, majd rohanni kezdett, majd még utoljára elbizonytalanodott, végül lecsapott. A vér mint mérgezett eső fröcskölt meztelen mellkasára és alkarjára. Gargarizáló lihegés hagyta el az idegen ajkát, majd lassan, nagyon lassan, az élettelen test elzuhant. Hosszú, gyötrő pillanatok múlva Darius még mindig megkövülve állt a holttest mellett. Mit tettem? Eldobta a kardot, távolról hallotta a kongást, ahogy a fém a földnek ütődik. Majd összegörnyedt és hányt. Ahogy a gyomra kiürült, úgy halványult el a kétségbeesése is. Nem volt már a szívében helye sem megbánásnak, sem szomorúságnak. Jég húzódott a mellkasára, illetve oda, ami még megmaradt a szívéből. Örömmel fogadta és ölelte magához a dermedtséget, míg végül valóban nem érzett mást, csak végtelen űrt. Tovaszállt minden szívfájdalma és szenvedése. Elvégeztem a kötelességemet. – Büszke vagyok rád, fiam! – Javar rácsapott a fiú vállára az érzelem kivételes megnyilvánulásaként. – Készen állsz, hogy letedd az Őrzők esküjét. Darius remegése végleg elcsendesült, kiegyenesedett, és megtörölte a száját. – Igen – szólalt meg eltökélten, egyre erősebben ragaszkodott az áhított közönyhöz. – Készen állok. – Akkor hát rajta! Most már nem volt helye megtorpanásnak, térdre vetette magát. – Itt maradok, elpusztítok minden betolakodót, aki át merészel lépni a ködön. Az életemre esküszöm. A halálomra esküszöm. – Ahogy kiejtette a szavakat, varázslatos fekete és vörös szimbólumok jelentek meg a mellkasán és a hátán, melyek belső tűztől világítottak. – Ez az egyetlen cél, ami vezérelni fog. Én vagyok a Köd Őrzője. Javar sokáig meredt rá, majd elégedetten bólintott. – A szemed színe megváltozott, a ködöt tükrözi vissza. Eggyé váltatok. Így helyes, fiam. Így van jól.

184

SHERRILYNN KENYON Álomszerető (Részlet) Első fejezet – Édesem, egy jó kis dugásra van szükséged. Grace Alexander megrándult Selena túlságosan hangos mondatára a kis New Orleans-i kávézóban, ahol ültek, épp végére járva rizsből és vörösbabból álló ebédjüknek. Szerencsétlenségére, Selena pompásan zengő hangja egy hurrikán közepén is jól hallható lett volna. És a zsúfolt teremben hirtelen megdermedt a levegő. A szomszédos asztalok felé pillantva Grace-nek feltűnt, hogy a férfiak abbahagyták a beszélgetést, és megfordultak, hogy rájuk bámuljanak, sokkal nagyobb figyelemmel, mint amire vágyott. „Ó, a francba! Megtanulja-e valaha is Selena, hogy halkabban beszéljen? Vagy még rosszabb lesz, legközelebb majd meztelenre vetkőzik, és az asztal tetején táncol?” Már megint. Grace azt kívánta, már vagy a milliomodik alkalommal azóta, hogy először találkoztak, bárcsak Selena zavarba tudna jönni. De vibráló, gyakran extravagáns barátnője egyszerűen nem ismerte a szó jelentését. Grace kezébe temette arcát, és mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást a kíváncsi nézőközönségről. Emésztő belső kényszerét, hogy az asztal alá csússzon, egy még erősebb vágy – belerúgni társába – követte. – Mért nem beszélsz egy kicsit hangosabban, Lanie? – suttogta. – Nem hiszem, hogy a pasik Kanadában jól hallották. – Ó, nem is tudom – mondta a vonzó, barna hajú pincér, ahogy megállt az asztaluk mellett –, lehet, hogy már dél felé tartanak, miközben itt dumálunk. Forróság kúszott Grace arcára, ahogy a nyilvánvalóan alig egyetemistakorú pincérfiú ördögien rávigyorgott. – Van még valami, amivel szolgálhatnék önöknek, hölgyeim? – kérdezte, aztán egyenesen Grace-re nézett. – Vagy pontosabban, van valami, amit tehetnék önért, asszonyom? „Esetleg hozz egy zacskót, amit a fejemre húzhatnék, vagy egy botot, hogy ütlegeljem vele Lanie-t.” – Azt hiszem, befejeztük – mondta Grace égő orcával. Ezért mindenképpen ki fogja nyírni Selenát. – Csak a számlát szeretnénk. – Hát, akkor rendben – mondta a srác, letépve a blokkot, és valamit fölfirkált a cetli szélére. Letette Grace elé. – Nyugodtan csörgessen meg, ha bánni egyébben szolgálatára lehetnék. Csak miután elment, vette észre Grace a nevét és a telefonszámát a számla tetején. Selena odapillantott, és hangosan felnevetett. – Csak várd ki a végét – mondta Grace, elnyomva egy mosolyt, miközben PDA-ján összeadta a részét a számlából. – Ezért még megfizetsz. Selena épp a gyöngyös táskájában turkált a pénze után, és eleresztette a füle mellett a 185

fenyegetést. – Jó, jó, dumálj csak. Ha a helyedben lennék, megtartanám azt a számot. Helyes kis pasi. – Fiatal pasi – javította ki Grace. – És azt hiszem, kihagyom. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az az, hogy lecsukjanak kiskorú megrontásáért. Selena lopva arrafelé pillantott, ahol a pincérfiú a bárpultot támasztotta. – Hát, igen, de ezért a Mr. Brad Pitt-hasonmásért talán megérné. Nincs vajon egy bátyja? – Kíváncsi vagyok, Billnek mennyit érne meg, hogy megtudja, a felesége az egész ebédidejét egy kölyökre való ácsingózással tölti? Selena felhorkantott, ahogy a pénzét az asztalra tette. – Nem magam miatt ácsingózom rá, hanem miattad. Végül is a te szexuális életedről volt szó. – Nos, a szexuális életem pazar, és nem tartozik ezekre az emberekre itt az étteremben. – Az asztalra dobta a pénzt, felmarkolta az utolsó kocka sajtot, és a kijárat felé vette az irányt. – Ne húzd fel magad – mondta Selena, és követte barátnőjét a Jackson Square turistáktól és helybéliektől hemzsegő forgatagába. Az emberek, a lovak és a motorzaj hangzavarán túl jazz szólt egy magányos szaxofonból; hullámként borította el őket a louisianai forróság. Miközben mindent megtett, hogy ne vegyen tudomást a levegőről, amely már-már a puszta lélegzetvételhez is túl sűrű volt, Grace átküzdötte magát a tömegen és a Jackson Square-t körülvevő kovácsol vas kerítés előtti elárusítóbódékon. – Tudod, hogy igaz – mondta Selena, ahogy utolérte –, úgy értem, te jó isten, Grace, mióta is? Két éve? – Négy – válaszolta szórakozottan. – De ki számolja? – Négy év szex nélkül? – ismételte Selena hangosan, hitetlenkedve. Néhány járókelő lassított, és kíváncsian tekingetett Selenára és Grace-re. Selena, most is, mint mindig, megfeledkezve az általuk keltett közfeltűnésről, zavartalanul folytatta. – Ne add be nekem, hogy elfelejtetted, az elektronika korában élsz? Most komolyan, tudják rólad a pácienseid, milyen régóta húzod már szex nélkül? Grace lenyelte a sajtját és undok pillantást vetett Selenára. Vajon tényleg az a szándéka, hogy a Vieux Carré negyedben minden embernek (és minden lónak) kikiabálja a dolgot? – Beszélj halkabban – mondta, majd szárazon hozzátette: – Nem hiszem, hogy a pácienseimre tartozik, bármilyen szűzies életet élek is. És ami az elektronika korát illeti, tényleg nem szeretnék érzelmileg közel kerülni valamihez, amihez használati utasítás meg elem kell. Selena felhorkantott. – Hát, igen, ha téged hallgat az ember, kezdi elhinni, hogy a férfiak nagy részéhez valóban szükséges használati utasítás. – Felemelte a kezét, hogy nyomatékosítsa mondanivalóját. – „Figyelmet kérünk, Lelki Veszélyhelyzet. Én, a Férfi hajlamos vagyok éles hangulati váltásokra, hosszadalmas duzzogásra, valamint birtokában vagyok annak a képességnek, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül közöljem az igazságot bármely nővel a súlyával kapcsolatban.” Grace nevetett. Ezt a szöveget a férfiakról, akikhez használati utasítás kell, már számtalanszor előadta. – Ah, már értem, Doktor Szex – mondta Selena, Dr. Ruth hangját utánozva –, ön csak ül, és hallgatja, ahogy az emberek önre zúdítják szexuális aktusaik intim részleteit, miközben az életmódja alapján felvételt nyerhetne az Acélbugyisok Klubjába. Abbahagyva az utánzást, Selena hozzátette: – Nem tudom elhinni, hogy a sok dolog közül, amit a rendelési idődben hallasz, soha semmi nem pörgeti fel a hormonjaidat!

186

Grace évődve pillantott Selenára. – Igen, valóban, szexuálterapeuta vagyok. Nem tenne túl jót a pácienseimnek, ha elélveznék, miközben kiokádják a problémáikat. Tényleg, tudod, Lanie, elveszteném az engedélyemet. – Nos, nem értem, hogy adhatsz nekik tanácsokat, miközben még a közelébe sem mész egy férfinak. Grace elfintorodott, és elindult visszafelé, a tér másik oldalára, ahol, a Turistainformációs Központon túl, Selena tenyérjós– és tarotkártya-olvasó standja állt. Mikor elért a sötétlila lepellel bevont kis asztalkához, felsóhajtott. – Tudod, randiznék én, ha valaha ráakadnék egy férfira, aki megér annyit, hogy leborotváljam a lábamat. De a legtöbbjük annyira időpocsékolás, hogy inkább otthon ülök, és megnézem a Szeszélyes Évszakok ismétlését. Selena bosszankodva rávigyorgott. – Mi volt a baj Gerryvel? – Szájszag. – Jamie? – Az orrtúrás iránti szenvedélye. Különösen vacsora alatt. – Tony? Grace csak nézett. Selena feltartotta a kezét. – Oké, hát, talán volt egy kis problémája a szerencsejátékokkal. De végül is mindenkinek kell valami hobbi. Grace rámeredt. – Hé, Madam Selene, visszajött az ebédből? – kérdezte Sunshine a szomszédos standról, ahol a skicceit és agyagedényeit árulta. A hosszú fekete hajú Sunshine, aki néhány évvel fiatalabb volt, mint ők, mindig olyan ruhákat viselt, amik Grace-t egy tündérhercegnőre emlékeztették. Mai öltözéke, egy leheletvékony fehér szoknya, talán obszcénnek tűnhetett volna, ha nem vesz fel hozzá halvány rózsaszín balett-trikót és egy aranyos parasztblúzt. – Igen, visszajöttem – mondta Selena, ahogy letérdelt, hogy kinyissa fémkerekű kiskocsijának ajtaját; a kocsit minden reggel a kovácsoltvas kapuhoz rögzítette biciklilánccal. – Voltak érdeklődők, míg elvoltam? – Pár srác vitt a névjegyedből, azt mondták, visszajönnek, ha ettek. – Kösz. – Selena betette a tárcáját a kocsiba, aztán elővette a sötétkék cigarettásdobozt, amibe a pénzt szokta rakni, a tarotkártyáit, amiket egy fekete selyemsálba tekerve tartott, és egy vékony, de hatalmas, barna bőrkötéses könyvet, amit Grace akkor látott először. Selena a fejére tette széles karimájú szalmakalapját, megfordult és felállt. – Minden árudon van cédula? – kérdezte Sunshine-tól. – Igen – válaszolta Sunshine, ahogy felmarkolta a pénztárcáját. – Továbbra is azt mondom, szerencsétlenséget hoz, de legalább rajta van, ha valaki tudni akarja valaminek az árát, míg nem vagyok itt. Egy durva kinézetű motoros fékezett közvetlenül a járdaszegély mellett. – Hé, Sunshine, emeld szaporán a segged, éhes vagyok! Sunshine elutasítóan intett. – Hátrább a géppel, Harry, és csillapodj, különben egyedül eszel – mondta, miközben lassan a srác felé sétált, és felült a motor hátsó ülésére. Grace csak a fejét rázta kettőjükre. Sunshine-nak sokkal inkább segítségre lenne szüksége a randizásban, mint neki. Nézte, amint elhúztak a Café du Monde irányába. – Óóó, egy fánk jólesne desszertnek… – Az evés nem pótolja a szexet – mondta Selena, és lerakta a kártyát meg a könyvet az

187

asztalára. – Nem ezt mondod te is mindig? – Rendben, ott a pont. De tényleg, Lanie, miért érdeklődsz hirtelen ennyire az én szexuális életem iránt? Vagy pontosabban, a hiánya iránt? Selena odanyújtotta a könyvet. – Mert van egy ötletem. Na, ez olyasvalami volt, ami még ebben az átkozott forróságban is lefagyasztotta a csontja velejéig. Pedig Grace-t nem egykönnyen lehetett megijeszteni. Legalábbis, ha nem számítjuk Selenát és valamelyik hagymázos ötletét. – Ugye nem egy újabb szeánsz? – Nem, ez most valami jobb. Mélyen belül Grace megtört, és azon tűnődött, vajon mit csinálna épp ebben a pillanatban, ha annak idején Tulane-ben valami normális szobatársa akadt volna, a habókos, magát cigánylánynak képzelő Selena helyett. Egy biztos, nem a szexuális életét tárgyalná ki egy zsúfolt utca kellős közepén. Ebben a pillanatban élesen érezte, mennyire különböznek. Ott állt a párás forróságban, krémszínű, ujjatlan selyem Ralph Lauren ruhájában, sötét haja bonyolult kontyba rendezve. Selena fekete, lobogó bő szoknyát viselt és olyan szűk lila topot, amely alig takarta telt mellét. Vállig érő bongyor haja fekete, párducmintás selyemsállal volt hátrafogva, hatalmas, ezüst holdat formázó fülbevalói a válláig értek. Ehhez jött még a komplett ezüstbánya, amit a csuklóira applikált körülbelül százötven ezüst karperec formájában, amelyek minden mozdulatára megcsörrentek. Az embereknek mindig az tűnt fel, mennyire különböznek külsőleg, de Grace tudta, hogy Selena egzotikus jelmeze mögött éles elme és jó adag bizonytalanság rejtőzik. Belsőjükben sokkal jobban hasonlítottak ők ketten, mint azt bárki feltételezhette volna. Kivéve Selena okkultizmusba vetett bizarr hitét. És telhetetlen szexuális étvágyát. Szorosan mellé lépve, Selena Grace vonakodó kezébe erőltette a könyvet. Grace rápillantott, és mindent megtett, hogy ne ejtse el. Vagy hogy ne forgassa látványosan a szemét. – Abban az öreg könyvesboltban találtam rá a minap, a Wax Múzeumnál, egy hegynyi szemét borította. Épp egy pszichometriáról szóló könyvet kerestem, mikor a kezembe akadt, és voilá! – mutatott Selena diadalmasan az oldalra. Grace lenézett a képre, és eltátotta a száját. Sohasem látott ehhez foghatót. A férfi a képen lenyűgöző volt, a kép maga pedig megdöbbentően részletes. Ha a papíron nem látszottak volna a rajzolás okozta benyomódások, megesküdött volna, hogy egy antik görög szoborról készített fotó az, amit lát. Nem, javította ki magát – egy görög istenről. Egyetlen halandó sem nézhet ki ennyire jól. Ott állt, teljes meztelen dicsőségében, és áradt belőle az erő, a tekintély és a nyers állati szexualitás. Látszólag nemtörődöm testtartása egy könnyed, bármely pillanatban ugrásra kész ragadozóéra emlékeztetett. Minden egyes ér látszott tökéletesre formált testén, mely, a nők vágyainak maradéktalan kielégítésére teremtve, kemény és nyers erő ígéretét hordozta. Grace-nek kiszáradt a szája, ahogy szeme a férfi magasságához és súlyához képest tökéletes arányban domborodó izmain vándorolt. Tekintete követte a szikár, kemény izmokat a mellkasát kettéosztó mély barázda két oldalán, le egészen a hullámzó hasizomig, mely egyszerűen megkövetelte a női érintést. Le egészen a köldökéig. És tovább a…

188

Nos, senki nem bajlódott, hogy holmi fügefalevelet illesszen oda. És mért is tette volna? Senki, aki épelméjű, nem akarhat elrejteni ilyen szép férfiúi ékességet. Ha már erről van szó, kinek lenne szüksége bármilyen elemes dologra, az otthonában ezzel? Grace megnyalta az ajkát, és tekintete visszasiklott a férfi arcára. Ahogy az éles, szabályos arcvonásokra nézett, melyeken épp csak árnyéka látszott egy ördögi mosolynak, olyan érzése támadt, mintha enyhe szellő borzolná a napszítta, homokszínű fürtöket, ahogy a csókolni való nyak körül hullámzottak. A férfi acélos kék szeme áthatóan világított; épp kiáltott, és egy lándzsát emelt a feje fölé. Grace az őt körülvevő sűrű, forró levegőben valamiféle enyhe fuvallatot érzett, mely mintha cirógatta volna felhevült bőrét. Szinte hallani vélte a férfi hangjának mély hangszínét, szinte érezte, ahogy az erős karok körülölelik és a sziklakemény mellkasra vonják, érezte, ahogy forró lehelet csiklandozza a fülét. Érezte, ahogy erős, határozott kezek barangolnak a testén, gyönyörűséget nyújtva felkutatják legtitkosabb tájékait. Hűvösség kúszott fel a gerincén, és a teste olyan pontokon kezdett lüktetni, ahol korábban nem sejtette, hogy egy test lüktetni képes. Heves, követelő sajgás volt ez, olyan, amilyet még soha nem tapasztalt. Pislogva nézett Selenára, azt kutatva, vajon ő is hasonlóan érez-e. Ha így volt is, nem adta jelét. Grace biztos volt benne, hogy hallucinált. Nyilván ez történt! A vörösbabban lévő erős fűszerek lassan felszivárogtak az agyába, és meglágyították. – Na, mit gondolsz? – kérdezte Selena, végre elcsípve a tekintetét. Grace vállat vont, és megpróbált úrrá lenni a testét elborító lassú izzáson. Szeme még mindig a férfi tökéletes alakján időzött. – Hasonlít egy páciensemre, aki tegnap jelentkezett be. Hát, ez nem volt egészen igaz – a szóban forgó fazon egész vonzó volt, de nyomába sem ért a rajzon szereplő férfinak. Soha nem találkozott hasonlóval eddigi életében. – Tényleg? – Selena tekintete jellegzetes módon elsötétült, ami arra utalt, hogy hamarosan hosszú előadásba bonyolódik a végzetről és a látszólag véletlenszerű találkozásokról. – Igen – mondta, elvágva a szóáradatot, mielőtt elkezdődhetett volna. – És elmondta, hogy valójában leszbikus, aki férfitestbe van börtönözve. Selena csalódott képet vágott. Elragadta Grace-től a könyvet, becsapta, és rámeredt barátnőjére: – Iszonyú fura embereket ismersz! Grace felvonta a szemöldökét. – Ne is szólj egy szót se – mondta Selena, ahogy elfoglalta szokásos helyét az asztalkája mögött. Letette a könyvet maga mellé. – Mondom én neked, ez itt – kétszer a könyvre csapott – a megoldás a számodra. Grace a barátnőjére bámult, és azon tűnődött, hogy Madam Selena, az önjelölt Holdszerető, egész hitelesen néz ki most, ahogy a tarotkártyái meg a lila asztalkája mögött ül, a mágikus könyvvel a kezében. Ebben a pillanatban majdnem elhitte, hogy Selena valamiféle misztikus cigányasszony. Ha egyáltalán hinne ilyen dolgokban. – Oké – mondta, föladva a harcot –, hagyd abba a köntörfalazást, és meséld el, mit tehet ez a könyv és a kép a szexuális életemért. Selena arca ünnepélyesen komoly kifejezést öltött. – Ez a pasi, akit mutattam neked… Julianus, egy görög szerelmi rabszolga, aki tökéletesen odaadó, és a megidézője teljes irányítása alatt áll.

189

Grace hangosan felnevetett. Tudta, hogy udvariatlan, de nem tehetett róla. Hogy az istenbe lehet, hogy valaki, aki kétségkívül extravagáns kissé, de mégiscsak Rhodesösztöndíjas volt, és diplomája van ókori történelemből meg fizikából, képes hinni ekkora képtelenségben? – Ne nevess. Komolyan mondtam. – Tudom, pont ettől olyan vicces. – Megköszörülve a torkát, lehiggadt kicsit. – Rendben. Mi a teendőm? Tépjem le a ruháimat, és táncoljak éjfélkor a Pontchartrain-tó partján? – A szája sarkában Selena figyelmeztető tekintete ellenére mosolygás bujkált. –Igazad van, így talán részem lehet némi szexben, de nem hiszem, hogy pont egy pompás görög szerelmi rabszolga által. A könyv leesett az asztalról. Selena sikoltva felugrott és hátralökte a székét. Grace levegőért kapkodott. – Te lökted le a könyököddel, nem? Elkerekedett szemmel, Selena lassan nemet intett. – Valld be, Lanie! – Nem én csináltam – mondta halálosan komoly arccal. – Azt hiszem, megbántottad. Fejét rázva ekkora zagyvaságra, Grace előhalászta a kulcsait és a napszemüvegét a táskájából. Ó, igen, ez megint pont olyan volt, mint mikor a kollégiumban Lanie rábeszélte, hogy próbálják ki az asztaltáncoltatást, és aztán azt jövendöltette neki, hogy egy görög istenhez fog férjhez menni, akitől harmincéves korára hat gyereke lesz. Selena mind a mai napig nem volt hajlandó elismerni, hogy ő mozgatta a ceruzát az abc-s táblán. Ebben a pillanatban ráadásul túl meleg volt az augusztusi napsütés ahhoz, hogy vitába szálljon vele. – Nézd, vissza kell mennem az irodába. Két órára időpontom van, és nem akarok dugóba keveredni. – Föltette a napszemüvegét. – Ugye átjössz este? – Semmi pénzért nem hagynám ki. Én hozom a bort. – Rendben van, akkor látlak nyolckor. – Grace még odaszólt: – Add át Billnek az üdvözletemet, és köszönöm, hogy elenged a szülinapomra. Selena nézte, ahogy elmegy, és magában mosolygott. – Csak várj, amíg a szülinapi ajándékodat meglátod – suttogta, fölvéve a könyvet a földről, ahová esett. Végigsimított a puha, bordázott bőrkötésen, és lesöpört pár porszemet. Kinyitva a könyvet, rámeredt a káprázatos képre, a szemre, mely feketével volt megrajzolva, és mégis mély, kobaltkék hatást keltett. Most az egyszer a varázslata működni fog. Biztos volt benne. – Tetszeni fog neked, Julianus – suttogta Selena, ahogy ujjával követte a tökéletes testet. – De figyelmeztetlek, egy szent türelmét is próbára tenné. És az ellenállását legyőzni olyan nehéznek bizonyulhat, mint rést ütni Trója falain. Mégis, úgy érzem, ha bárki segíthet neki megtalálni önmagát, az te vagy. Érezte, ahogy a könyv felmelegszik a keze alatt, és ösztönösen tudta, hogy Julianus mutatja ki egyetértését ezen a módon. Grace bolondnak nézi őt a hiedelmeiért, de a hetedik lány hetedik lányaként, cigányok sűrűn áramló vérével ereiben Selena tudta, hogy vannak bizonyos dolgok az életben, amik ellenszegülnek a magyarázatnak. Bizonyos misztikus energiák, melyek ellenőrizetlenül apadnak és áramlanak, és csak arra várnak, hogy valaki irányítsa őket. És ma telihold van. Visszatette a könyvet kézikocsija biztonságos mélyébe, és jól elzárta. Biztos volt benne: az, hogy a könyv az ő kezébe akadt, a végzet műve. Mikor annak a polcnak a közelében járt, ahol a könyv hevert, szinte érezte, ahogy hívja őt.

190

Mivel már két éve boldog házasságban élt, tudta, hogy a könyvet nem neki szánták. Ő csak eszköz volt, hogy oda kerüljön, ahol szükség van rá. Grace-hez. Mosolya kiszélesedett. Csak elképzelni is, hogy egy ilyen hihetetlenül jóképű görög szerelmi rabszolga áll a szolgálatodra egy egész hónapig… Hát, igen, ez kétségkívül olyan születésnap lesz, amit Grace nem felejt el egész életében.

191