IX. FEJEZET A KONZERVATIVIZMUS ÉS A KONZERVATÍV ÁLLAMESZMÉNY

I. kötet III. rész IX. fejezet

IX. FEJEZET A KONZERVATIVIZMUS ÉS A KONZERVATÍV ÁLLAMESZMÉNY FORRÁSOK: Franz von Baaders:, Gedanken über Staat und Gesellschaft, Revolution und Reform; Louis-Gabriel [vicomte] de Bonald: Théorie du pouvoir politique et religieux; Edmund Burke:Töprengések a francia forradalomról, An Appeal from the New to the Old Whigs; R. F. de Chateaubriand: […];Concha Győző: Politika; Donoso Cortés: […]; Benjamin Disraeli: Vindication of the English Constitution; Ernst Forsthoff: […]; Friedrich Gentz: Schriften; Karl L. v. Haller: Restauration der Staatswissenschaft; David Hume: Esszék; K. Joseph de Maistre: Considérations sur la France; Justus Möser: Patriotische Phantasien; G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai; Samuel T. Coleridge: On the Constitution of the Church and State, according to the Idea of Each; Georg Frhr. v. Hertling: Naturrecht und Sozialpolitik, Franz Hitze: Kapital und Arbeit und die Reorganisation der Gesellschaft;; Kemény Zsigmond: […]; Félicité de Lammennais: Le livre du peuple; XIII. Leó [pápa]: Rerum novarum; A. Moeller van der Bruck: […]; W. von Moellendorf: […]; Friedrich Julius Stahl: Das monarchishe Prinzip; Carl Schmitt: Politikai teológia, A politikai fogalma; Helmut Schelsky: […]; Michael Oakeshott: Racionalizmus a politikában;; C. F. von Savigny: Vom Beruf unserer Zeit für Gezetzgebung und Rechtswissenschaft; Friedrich v. Schlegel: Über die Sprache und Weisheit der Inder; Roger Scruton: […]; Lorenz von Stein: System der Staatswissenschaft; Heinrich v. Treitschke: Politik. Vorlesungen; Oswald Spengler: A nyugat alkonya.

A fennálló megóvása, létében való megerősítése és a változtatással szembeni védelme mindig részét képezte a politikai cselekvést vezető szempontoknak, s helyet kapott más mozgalmakban is. Az erre épülő eszmerendszer azonban csupán két-háromszáz éve jelent meg sajátos világszemléletként, önálló értékrendként, öntörvényű elméleti és eszmei rendszerként, illetve cselekvési modellként és politikai programként. Az első konzervatív elméletek a XVIII. század második felében születtek, s bár a kifejezés (például a constitution conservatrice de la liberté, a sénat conservateur vagy a les idées conservatrices kifejezésekben) már a francia forradalom idején ismert volt, maga a mozgalom a XIX. század első évtizedeiben kapott nevet: az elmélettörténeti hagyomány szerint részben R. F. de Chateaubriand (1768-1848) Le conservateur című hetilapja (1818-1820) nyomán, részben pedig annak következtében terjedt el széles körben, hogy az angol torykat 1830 körül egyre többen „konzervatív pártnak” nevezték. A konzervativizmus politikai tartalma ugyancsak a XIX. század folyamán alakult ki, ám ez – paradox, az irányzat „reflektív-reagáló” jellege okán ugyanakkor érthető módon – a XX. században számos vonatkozásban lényegesen módosult.

9.1. A KONZERVATIVIZMUS JELLEMZŐI ÉS VÁLTOZATAI A konzervativizmus mint az államra vonatkozó elméleteket is inspiráló eszmék, elméletek és tanok rendszere, mint a világértelmezés és a társadalomszemlélet sajátos módja úgy jelent meg mint egyfajta válasz. Intellektuális értelemben válasz volt a felvilágosodásra, politikai értelemben a francia forradalomra, társadalmi értelemben pedig az ipari forradalomra és a kapitalizmus kezdeti formái által okozott társadalmi nyomorra. A konzervativizmus az uralkodó eszmék történeti fejlődése szempontjából is válasz volt: válasz a liberalizmusra és a szocializmusra, például az előbb individualizmusára és az utóbbi kollektivizmusára, közös racionalizmusukra és tradicionalizmus-kritikájukra. Ezek mellett a konzervatívok opponálták a XVIII. és XIX. század néhány más, elsősorban a

1


radikális értelmezést is lehetővé tévő eszméjét és elméletét is, például népszuverenitás tanát és demokrácia gondolatát. Bár tartalmilag sok tekintetben módosult, olykor igazodva is ellenfeleihez, a konzervativizmus a XX. században is megőrizte „válaszoló jellegét”: politikai szempontból választ adott az 1917-es orosz forradalomra, a század második felében pedig – elsősorban az értékrend vonatkozásában – a szexuális forradalomra, valamint a modern technikai forradalmak (például az orvosi és géntechnológia vagy tömegkommunikáció fejlődése) által felvetett kérdésekre. A modern konzervatívok figyelmének középpontjában a totalitárius államfejlődés értékromboló hatásai és a jóléti-szolgáltató állam viszonyaira visszavezetett értékválság következményei állnak. A KONZERVATÍV GONDOLKODÁSMÓD [9.1.1.] A konzervatív gondolkodásmód átfogó és általános képének felvázolását az nehezíti, hogy a konzervatívok (mintegy másfél évszázadon keresztül) nem szívesen „teoretizáltak”, vagyis önmaguktól nem szívesen alkottak általános társadalom- és államelméleteket. A konzervativizmus – állapította meg a kérdés egyik legkiválóbb (sok vonatkozásban azonban az ún. ókonzervativizmust szem előtt tartó) szakértője, Mannheim Károly (1893-1947) – „nem az eszmék síkján mozog”. Ez mindenekelőtt azért volt, s néhány vonatkozásban ma is azért van így, mert a konzervatív szemléletben az emberi tudás tapasztalati jellegű és gyakorlati természetű. E szükségképpen szerteágazó és a konkrét tevékenységekben testet öltő ismeretek nem emelhetők ki a társadalmi gyakorlatból valamilyen racionális módszer segítségével. Hogy ennek ellenére mégiscsak születtek konzervatív elméletek, az azért történt, mert az „ellenfelek” (a liberalizmus, a szocializmus, valamint azok radikális változatai) „gondolati harcra” s ezzel reflektív önmegismerésre és önfeltárásra késztették a konzervatív gondolkodókat. Ennek következtében a múlt tapasztalatilag elraktározott ismereteit doktrinálisan is kifejtették. Módszertani értelemben ez arra volt visszavezethető, hogy e gondolkodásmód képviselői (néhány francia, illetve német kivétellel) azt vallották: az egyes társadalmi és politikai kérdések megítélésekor – a racionalista megközelítésekkel ellentétben – nem elvont eszmékből vagy egy eszményi rend elveiből kell kiindulni, hanem az adott és konkrét tényekből. A konkrétság mindig sokféleség, így többek között partikularitás és lokalitás, amit – az ún. „sablon-liberalizmussal” szemben – nem lehet az értelem által alkotott egységes sémákba erőltetni. Ami konkrét, az tényszerű, s ami tényszerű, az nem áldozható fel elvont elméletek oltárán, illetve az elvont elméletekbe rejtett normativitás kedvéért. A tényektől eszerint sosem lehet valamilyen jövőbeli eszmény csábításának engedve elvonatkoztatni. A tények ugyanis „fennállnak”, s a konzervatív gondolkodó számára a puszta fennállásban mindig érték rejlik. Ami valóságos, az értékes, s ami értékes, az valóságos. A racionalizmus szelleme által megfertőzőtt német filozófus, G. W. F. Hegel, a „valósággal való megbékélésre” utalva 1820-ban ezt így fogalmazta meg: „Ami ésszerű, az valóságos; s ami valóságos az ésszerű”. A konzervatív gondolkodók szerint az értékek nem a létezőn kívüli külön világban vannak, s a fennállón túl nincs „önálló birodalmuk”. S ha a konzervativizmus legtöbb irányzata szerint a fennálló nem is megváltoztathatatlan (azaz nem sérthetetlen; tehát lassan és fokozatosan módosítható), azért a változtatásoknak az „adottból” kell kiindulnia. A társadalom és az állam rendjét ezért nem lehet minden további nélkül kívülről megváltoztatni, s abban az egyéni ésszerűség eszményeit megvalósítani.

2


Lehetséges ugyanis, hogy az eszmények ilyen megvalósítása nem valaminek a felépítése, hanem rombolás, mert az egyéni értelem – mondjanak bármit is a felvilágosodás régi vagy újabb hívei – a teljes és történetileg kifejlődött valóság szempontjából mindig esetleges és külsődleges. „Mindenkinek végtelen óvatossággal szabad csak arra vállalkoznia, hogy lebontson egy olyan épületet, amely hosszú időn át tűrhetően szolgálta a társadalom közös céljait” – írta Burke 1790-ben. Ehhez – kicsúfolva a francia forradalom során lábrakapott politikai eszméket (rá jellemző módon összekapcsolva az egyéni ésszerűség és az egyéni érdekeltség elvét is) – ingerülten azt is hozzátette: „E barbár filozófiai rendszerben, mely hideg szívek és zavaros agyak szüleménye, s éppen annyira nélkülözi a szilárd bölcsességet, amennyire híján van minden jóízlésnek és finomságnak, a törvényeket kizárólag az általuk keltett rettegés támasztja alá, továbbá az az érdekeltség, amit az emberek egyenként, magánszámításaik szerint lelnek bennük, illetve amit magánérdekük szem előtt tartásával a törvények javára nélkülözni tudnak. Akadémiájuk ligetében egyetlen fasor végén sem látni egyebet, mint bitót”. A társadalom és az állam létező rendjét nem az értelem, az akarat vagy a megegyezés, s nem is egy eszménynek való megfelelés teszi elfogadottá vagy elfogadásra méltóvá, hanem az, hogy történetileg keletkezett. E történeti keletkezést és múltat a tradíció közvetíti, mely a ma és a tegnap, a jelen és a múlt között teremt közösséget. A tradíció csendesen ünneplő és befogadó igenlés tárgyaivá teszi az eltűnt idők kollektív teljesítményeit (eszméket, intézményeket és érzéseket egyaránt), s ezzel méltóságot ad a múltnak. A társadalmi rend, annak intézményei, maga az állam vagy a jog ezért nem úgy jelennek meg, mint amiket a történelmi fejlődés meghatározható alanyai hoztak létre, vagyis amiket „csináltak”, hanem úgy, mint amik egy racionális vizsgálódás számára beláthatatlan folyamatban jöttek létre. A konzervatív számára a jelen nem a jövő kezdete, hanem a múlt folytatása és utolsó pontja; vagy ahogy Mannheim mondta: a „múlt virtuális itt-léte”. Az ilyen időszemlélet mindig történetileg létrejöttként fogja fel a jelent, és abban nem a lehetőségeket vagy a jövőre irányuló szükségszerűségeket veszi észre, hanem a kötöttséget és meghatározottságot. E meghatározottság jellege, ereje és formája természetesen irányzatonként eltérő, de mindenütt kizárja a jelen rendjének radikális megváltoztatását. A történelminek s az itt és most világának az állandó kapcsolatba állítása alakítja ki a konzervatívoknak a társadalmi változással kapcsolatos felfokozott érzékenységét. Egyes gondolkodók, például a francia de Maistre (1753-1821) szerint ez azzal jár, hogy a külső erők által „megbolygatott” – s így a múlt összetartó ereje alól kiszabadított – „romlott jelent” csak a régi visszaállításával lehet „megváltani”; míg mások, így az angol E. Burke gondolatvilágában a jelen megnyílik a fokozatos és mérsékelt változás számára. Az ilyen érvelési különbségek mögött azonban mindig ott az a közös elv, mely szerint a tradíció és a hagyomány által összetartott rend stabil rend; a stabilitásban pedig érték rejlik, hisz az a múlt teljesítményét közvetíti a fennálló felé. A jelen szilárd rendje az értelem által ígért, de bizonytalan rend miatt már csak azért sem kockáztatható, mert egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen rend megvalósítása „fejlődés” lenne. A dolgok ugyanis – vallja sok konzervatív – „változnak” ugyan, de nem „fejlődnek” (hisz a fejlődés gondolata valamilyen jövőben elérendő vagy elérhető célra utal).

3


A KONZERVATÍV EMBERKÉP [9.1.2.] Szemben a liberalizmus emberfelfogásával, a konzervatív világképben az ember mind képességeiben, mind lehetőségeiben korlátozott lény. Ennek hátterében leggyakrabban az emberi értelem imént jelzett korlátai, vagyis korlátozott volta áll. Az ember értelme, egyebek mellett, azért korlátozott, mert megszüntethetetlenül egyéni jellegű: a tudás nem független, és nem is függetleníthető attól, akinek a tudása (például nem összegződhet egy általános és elvont „ész”-fogalomban). Tudásunkat ugyanis tapasztalataink révén szerezzük, a tapasztalat pedig szükségképpen az egyénhez kötődik. A egyéni tapasztalat nem foghatja át a világ egészét, s abban nem halmozódhatnak fel olyan ismeretek, amelyek sok embert átfogó tárgyakra (például a „társadalomra” mint olyanra) vonatkoznak. A konzervatív elméletek szerint az ember nem képes arra, hogy történelemileg érvényes – ti. történelemileg érvényesülő vagy így érvényesítendő – törvényt adjon önmagának. A XX. század előtti gondolkodásban ez együtt járt annak hangsúlyozásával is hogy a társadalom, a politika és az állam világa nem felismerhető törvények szerint változik, hanem (egyes elméletekben) spontán módon, vagy (másokban) a gondviselés által meghatározottan. A konzervatív gondolkodó gyakran szkeptikus, s főleg a változásokkal szemben az. E szkepszis hátterében az áll, hogy az emberi értelem nem képes egy új társadalmi és politikai rend elveinek kialakítására és bevezetésére. A kétely tárgya igen gyakran maga az emberi természet és az emberi erény. Az ember e felfogásban tökéletlen lény mind társadalmilag és politikailag, mind erkölcsileg: mivel szüksége van korlátokra, az ember eszerint az erkölcsi jónak legjobb esetben is csak valamilyen mérsékelt formájáig juthat el. A konzervativizmus – mondja Anthony Quinton (sz.: 1925) híres könyvének már a címében is – „a tökéletlenség politikája”. Az emberi létezés ugyanis e nézőpontból olyan feszültségekkel és rejtett ellentmondásokkal terhes, amiket a társadalmi körülmények enyhíthetnek ugyan, de nem képesek feloldani vagy megszüntetni. A konzervatív gondolkodó kétellyel fogadja az erkölcsi fejlődés lehetőségében bízó optimizmust, hisz az emberi természet és a társadalmi rend tökéletlenségét szerinte legfeljebb mérsékelni lehet, de megszüntetni nem. A tökéletlenség azt is jelenti: nem tökéletesíthető. A konzervativizmustól nem csupán a perfekcionizmus áll távol, de a meliorizmus [a jobbíthatóság] optimizmusa is. Mint rendszerint, egy ilyen felfogáshoz a konzervatívok körében is könnyen társul a rejtett pesszimizmus, de legalábbis a rezignáció. Az értelem mindenhatóságát kétségbe vonó tétel alapja máskor az a gondolat, hogy az emberi cselekvést nem észelvek vezérlik. A konzervatívok szerint az embereket – a cselekvés ún. nem-racionális motívumai (hitek, meggyőződések, hagyományos erkölcsök) mellett – igen gyakran a szokások, az előzetesen megalkotott és másoktól átvett orientáló álláspontokként és gondolati beidegződésekként értett előítéletek mozgatják. Az ember tehát a konzervatív felfogás szerint nem racionális lény (ami távolról sem jelenti, hogy irracionális lenne). A KONZERVATIVIZMUS VÁLTOZATAI [9.1.3.] Miként a többi eszmerendszer, a konzervativizmus is különböző belső irányzatokban fejlődött. A gondolkodás szerkezetére tekintettel azonban „irányzatok” helyett célszerűbb a különböző „változatokat” áttekinteni, mert ez – a gondolkodásmód belső rendező elveire irányuló figyelem révén – módot ad a konzervativizmus morfológiájának feltárására is.

4


Az elméleti gondolkodás terén az egyes változatok annak alapján alakultak ki, hogy milyen választ adtak, illetőleg adnak az épp létező rend állandósága és stabilitása kapcsán felvetődő kérdésekre; hogy milyen politikai cselekvési modelleket, illetőleg uralmi technikákat tartanak elfogadhatónak; hogy miért és miként társultak más eszmeáramlatokkal; illetőleg, hogy miként reagáltak a XIX-XX. századi társadalomés államfejlődés fő tendenciáira, s hogy milyen hatást gakoroltak rájuk az egyes nemezeti kultúrák. ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS [9.1.3.1.] Az épp létező társadalmi és politikai rend állandóságával, illetve stabilitásával kapcsolatban a konzervatív gondolkodóknak három lehetőség közül kellett választaniuk. A szó szoros értelmében megóvni, létében megerősíteni és a változtatással szemben védeni csakis az „itt és most” fennállót, vagyis a status quot lehet. A konzervativizmusnak ezért elvileg az lenne a legadekvátabb formája, amely az épp fennállót nemcsak „szentnek”, de „sérthetetlennek” is minősíti (status quo konzervativizmus). Eszerint ami létezik, azt mind a múlttal, mind a jövőbeli változásokkal szemben előnyben kell részesíteni. Az ún. status quo konzervativizmus azonban, bár voltak alkalmi hívei – a német gondolkodók körében például Justus Möser (1720-1794) és Karl Haller (1768-1854) – egyáltalán nem uralkodó szín a konzervatív elméletek palettáján. Ennek az az oka – amint arra a szakirodalomban K. Manheim és K. Epstein is rámutatott –, hogy a konzervatívok állandóan szem előtt tartják a társadalmi lét folyamat-jellegét és változását. Ám ha a társadalmi létet folyamat-jellegű és valamilyen mértékben mindig változik, akkor az „itt és most fennálló”, vagyis a megőrzésre méltó csak bizonytalanul meghatározható fogalom. E gondolati bizonytalanságot a status quo elleni rendszeres liberális és szocialista támadások felerősítik és kézzel foghatóvá teszik, ami megakadályozza, hogy a konzervatív szemlélet csupán az épp fennállóra irányuljon. Ebben a dimenzióban az adott helyzetből két irányba lehetett s lehet kimozdulni.

A történelmi folytonosságot a jelennél nem lezáró, hanem a mérsékelt, megfontolt és a múlt kötöttségeinek erejével számoló változtatásokat lehetségesnek tartó vagy egyenesen igenlő szemléletből alakultak ki a reformkonzervativizmus áramlatai. Ennek egyik legjelentősebb formája az angol – gyakran történetinek, máskor a reformkonzervativizmusnak nevezett, olykor pedig külön elnevezés nélkül az igazi vagy a klasszikus változatnak tartott – irányzat, melynek elméleti szempontból a legjelentősebb képviselője Edmund Burke (1729-1797) volt. „A néminemű változtatás eszközeit nélkülöző állam nem rendelkezik önmaga megtartásának eszközeivel” – fogalmazott. A reformkonzervatívok sok liberális értéket elfogadtak, s elfogadnak ma is, ezért mindig szembe tudtak-tudnak nézni a kor követelményeivel. Alapelvük ugyanis az, hogy valaminek a megőrzése csakis fokozatos megjavítása révén lehetséges, vagy ahogy Burke fogalmazott: „annak a társadalomnak, amelynek nincsenek eszközei a reformhoz, nincsenek eszközei a megőrzéshez sem”. A reformkonzervativizmus XIX. századi francia változata tulajdonképpen a liberális konzervativizmus egyik formája volt, melyet elméleti szempontból például Alexis de Tocqueville és az ún. „doktrinerek” fejtettek ki. Az angol felfogástól ezt az különböztette meg, hogy szívesebben alkottak „nagy elméleteket”, öntudatosabban emelték ki az egyéni szabadság elvét és gyakran történelmi fejlődés-sémákban gondolkodtak. Egy harmadik változatot az a porosz-német reformkonzervativizmus jelentett, melynek politikai és államelméletét egyebek mellett August W. Rehberg és Friedrich Ch. Dahlmann (17851860) alkotta meg.

5


Ha a status quo puszta védelméből kimozdított politizáló konzervativizmus kizárólag a múltra tekint, s az elmúlthoz vagy az elmúlásra ítélthez ragaszkodik, akkor igen gyakran a reakciós jelzőt kapja. Annak megítélése persze, hogy mi múlt el visszavonhatatlanul, s mi van elmúlásra ítéltetve és mi nincs, bizonyos szempontból szubjektív álláspont kérdése is, ezért e (kissé pejoratív mellékjelentésű) jelzőt mindig kívülről és kritikai éllel illesztik valamely gondolkodóra. Morfológiai szempontból talán helyesebb ezt az irányzatot reaktív konzervativizmusnak nevezni, hiszen ott jelenik meg, ahol volt valamilyen történelmi „akció”, például forradalom. Az ilyen konzervativizmus legfőbb tartalmi eleme az ezen „akciókra”, többnyire tehát a forradalmakra adott válasz (reakció), aminek része a forradalom előtti helyzet visszaállítására való törekvés is (politikai reakció). Ha ez utóbbi későn érkezik (például hét évtizeddel az orosz forradalom vagy „negyvenn évvel” a közép-európai kommunista hatalomváltás után), akkor az e törekvésben megfogalmazott igények a kívülállók számára kétségkívül anakronisztikusnak tűnhetnek. A konzervativizmus e változatának eszméit elméleti igénnyel a francia gondolkodásban Joseph de Maistre (1753-1821) és Louis G. A. de Bonald (1754-1840), a német kultúrában pedig Friedrich Gentz (1764-1832) fogalmazta meg közvetlenül a francia forradalom után. A múlt felé fordulás azonban ölthet más formákat is. Kizárólag a múltra tekintett a romantikus konzervativizmus is; e visszatekintésben azonban nem az elmúlt vagy az elmúló visszaállítására irányuló határozott akarat, hanem annak visszavágyása dominált. E művészeti formákban is megjelenő áramlatot nem egyszerűen a jelen és a múlt szerves egységének gondolata, hanem az egység megbomlásának fájdalmas érzése uralta. Képviselői – Friedrich Schlegel (1772-1829), Samuel T. Coleridge (1772-1834), Thomas Carlyle és Novalis (1772-1801) – a jelen történeti meghatározottsága helyett a spontán múlt-élményt állították előtérbe, s tradíció összetartó erejét (gyakran a nagy történelmi személyiségekre kiélezett) közösségi érzésvilággal váltották fel.

ELMÉLET ÉS URALMI TECHNIKA. ÉRTÉK ÉS STRUKTÚRA [9.1.3.2.] A konzervatív elméletek belső gondolati szerkezetének egy másik rendező szempontját az jelenti, hogy az egyes gondolkodók milyen cselekvési modelleket és eszközöket tartottak helyesnek vagy megengedhetőnek. Azaz, milyen álláspontot foglaltak el a különböző társadalmi kérdések politikailag lehetséges kezelésmódjait illetően. E szempont arra utal, hogy azok a csoportok, amelyeket egy-egy elmélet a hatalom alanyaiként határoz meg, mként viszonyulnak a hatalom gyakorlásának „uralomtechnikai” eszközeihez. Ahogy K. Mannheim fogalmazott: hajlandóak-e „megragadni az uralkodás zabláját”, s ha igen, melyiket. Ezen az alapon az irányzatnak szinte megszámlálhatatlan változata lesz, mert a konzervatív eszmék egy adott hatalomgyakorlási szervezethez vagy uralmi eszköztárhoz kötődnek. Ilyen például bürokratikus konzervativizmus, az egyházi vagy az aulikus, illetőleg legitimista konzervativizmus, a katonai konzervativizmus és így tovább. Részben ehhez kötődik az a – szakirodalomban E. Eppler által hangsúlyozott – megkülönböztetés, mely szerint egyes konzervatív gondolkodók inkább bizonyos értékek megőrzésére és állandóságára helyezik a hangsúlyt (érték-konzervativizmus), míg mások inább meghatározott társadalmi, politikai vagy erkölcsi szerkezetek védelmét (struktúra-konzervativizmus) részesítik előnyben. VEGYES IRÁNYZATOK [9.1.3.3.] A legtöbb konzervatív számára a jelen nem csupán egy hosszú történelmi folyamat része, hanem – mint jeleztem – olyan állapot, amelyet a fokozatos javítás, tehát bizonyos mértékű változtatás révén lehet megőrizni. A jelen megváltoztatására vonatkozó igényeket azonban a politikai küzdelmek során történelmi léptékkel nézve rendszerint a liberálisok, a szocialisták és más radikális vagy mérsékelt reformerek jelentik be. Az ilyen igényeket a

6


konzervatív gondolkodók többsége rendszerint átgondolja, amelynek során azt mérlegeli, hogy azok – a rend sérelme nélkül – teljesíthetők-e, ha igen milyen áron, s vajon ezt az az árat meg kelle, meg lehet-e, illetőleg meg szabad-e fizetni. E mérlegelés során a konzervatív gondolkodók – M. Greiffenhagen kifejezésével élve – egy sajátos reflexiós dilemmával szembesülnek, ami abban áll, hogy ellenfelük álláspontjára helyezkednek és onnan kiindulva ítélik meg saját saját pozíciójukat, illetőleg saját törekvéseiket. Ezért van az, hogy a konzervativizmusnak valójában nincs tiszta formája vagy archetípusa.

Történelmileg először a liberalizmus és a konzervativizmus közeledett egymáshoz, létrehozva a liberális konzervativizmus, illetve a konzervatív liberalizmus különböző szellemi rendszereit. A liberális konzervativizmus arra tett – sok vonatkozásban egyébként igen sikeres – kísérletet, hogy összeegyeztesse az egyéni szabadságot a társadalmi rendezettséggel, az újat a régivel, s a társadalmi haladást a stabilitással. Az ezen irányzat körébe sorolható elméletek – például Alexis Tocqueville, Lord Acton és Heinrich Treitschke (1834-1896) elmélete – meggyengítették ugyan az önérdek és az emberi értelem jelentőségébe vetett liberális hitet, de elfogadták, hogy az egyéni szabadságot biztosító államrendszer lassan kiépíthető. Miközben bírálták az absztrakt eszmékre épülő tanokat (így a társadalmi szerződés és természetjog elméleteit), teret engedtek a társadalmi rend stabilitását célzó szempontoknak is. A liberális konzervativizmus elméeében nem elnyomott, de nem is egyeduralkodó a nemzeti eszme, a történelem és a partikularitás; mint ahogy az ember sem pusztán atomizált egyén és az állam „minimalizálásának” célját is inkább annak „korlátozása” váltja fel. A hagyományos normák fontosságának és stabilizáló szerepének hangsúlyozásával e gondolkodási mód megfékezte azokat az erőket, amelyek a korlátlan egyéni szabadság igenlése felé sodorták a liberalizmust, de nem rendelte alá az egyént egy társadalmi vagy politikai organizmus abszolút kötöttségeinek. A liberális konzervatívok gondolkodásában az egyéni szabadság elvére épülő intézmények nem számolták fel a tradíciót, és a különböző közösségek hagyományos erkölcsi normái tartják össze a szabad egyének társadalmi egyesüléseit. A liberális gondolkodásra oly jellemző politikai korlátozottság-elvet (például a „korlátozott állam” tételét) e felfogásokban gyakran a már létező társadalmi intézmények megerősítése révén kívánták biztosítani. Nem véletlen ezért, hogy a szélsőséges politikai tendenciák leghatározottabb kritikái éppen ebben az áramlatban születtek meg. A XIX. század második felében – miközben a liberális és szocialista tanok egyes formái is egyesültek (szociális liberalizmus, liberális szocializmus) –a konzervatív és a nem-radikális szocialista gondolatok is közel kerültek egymáshoz. Ennek végeredménye a szociális konzervativizmus volt. Ez az irányzat elsősorban az ún. periféria-országokban (német, osztrák, olasz és magyar viszonyok között) tett szert eszmei befolyásra, amint azt a a tudományos elméletek terén például Friedrich Julius Stahl (1802-1861) államelméletének vagy Lorenz von Stein társadalomtanának befolyása jelezte, de – miként Benjamin Disraeli (1804-1881) nézeteinek népszerűsége bizonyította – nem volt idegen az angol viszonyoktól sem. A szociális konzervativizmus a konzervativizmusban korábban is meglévő szociális érzékenység felerősítésével válaszolt a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésére és az ún. „manchesteri” gazdaságpolitika által terjesztett „társadalmi betegségekre”. Képviselői a tradicionális társadalomszerveződés elveinek megerősítésével, gyakran

7


keresztényi alapon kívánták orvosolni a kapitalista fejlődés romboló, sőt e perifériaterületeken társadalmi robbanásokkal fenyegető következményeit; így a nagyvárosi nyomort és a paraszti létbizonytalanságot. Ennek keretében olyan elveket, állami intézményeket és politikai eljárásokat dolgoztak ki, amelyek célja a legégetőbb társadalmi feszültségek megoldása volt. A forradalommal fenyegető „munkáskérdést” – hangzott az egyik találó megfogalmazás – rendőri kérdésből szociális kérdéssé kell változtatni. Ez azt jelentette: a nélkülöző usztályok helyezetén javítani kell, hogy ne szervezzenek lázadásokat és forradalmakat. Ezen áramlat képviselőinek körében született meg az eseti jótékonykodáson túlmenő „szociálpolitika” gondolata is. A szociál-konzervatívok támogatták a munkavállalók politikailag nem radikális érdekvédelmi szövetségeit, a paraszti szövetkezeti mozgalmat és az ún. takarékszövetkezeteket. A szociális konzervativizmus kifejezetté tette a konzervativizmusban addig csak lappangó szociális elvet, s kimondatlanul ugyan, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy a konzervatív politika az állampolgárokat (a libeálisok követelésével szemben) nem csak szabadon gondolkodni nem engedi, de (a manchasteri liberilizmus szellemében) éhen halni sem. A szociális konzervativizmusban rejtetté váltak a más áramlatokban nyíltan hangoztatott érdekalapok (például az arisztokráciára való gyakori utalások), s ezzel egyenes arányban – összefüggésben a társadalmi problémákra ekkortájt reagáló katolikus egyház politikájának változásával is – felerősödött a társadalmi érdekre és az osztályok közötti szolidaritásra való hivatkozás. A keresztényszocializmussal sok területen érintkező, sőt össze is olvadó szociális konzervativizmus már nem valamely társadalmi csoportot jelölt meg saját alanyaként, hanem a „nép” eszmei áramlatává, politikai mozgalmává és pártjává (egy magyar politikai párt nevét idézve „néppárttá”) kívánt válni. […] A kereszténydemokrácia […] Ó- ÉS ÚJKONZERVATIVIZMUS [9.1.3.4.] […] A NEOKONZERVATIVIZMUS [9.1.3.5.] […] NEMZETI VÁLTOZATOK [9.1.3.6.] Mindezek mellett a konzervatív gondolkodás egyes irányzatai nemzeti alapon is megkülönböztethetők. Az angol konzervativizmus így főleg szkepticizmusával, radikalizmus-kritikáival és a liberális értékek iránti tiszteletével tűnt ki. A francia áramlatokat a teoretizáló hajlam, az egyház iránti elkötelezettség, a pesszimista vagy rezignációra hajló hangvétel és a (francia típusú) nemzeti érzület jellemezte. A szekularizált filozófiában született német konzervativizmusban leginkább a nemzeti tradíciók, az organikus társadalom- és államszemlélet, valamint az autokratikus-etatista beállítódás hangsúlyozódott. E nemzeti jellemzők alól azonban sok kivétel is van (az angol és német romantikus konzervativizmus például inkább egymásra hasonlít, s nem az adott nemzeti kultúrában kialakult irányzatokra), s ezért a nemzeti karakter-jegyekből nem célszerű messzemenő következtetéseket levonni az egyes elméletekre vonatkozóan.

9.2. A KONZERVATÍV ÁLLAMESZMÉNY Mivel a konzervatívok nem osztják a társadalom és állam elválaszthatóságával, illetve elválasztottságával kapcsolatos elgondolásokat, ezért a konzervativizmus államról alkotott tanait azok társadalmi kontextusa hatja át.

9.2.1. A KONZERVATÍV TÁRSADALOM-ESZMÉNY REND ÉS STABILITÁS [9.2.1.1.] A konzervatív értékvilág központi eleme a rendezett emberi kapcsolatok viszonylagos állandósága, s ebben a vonatkozásban a rend eszméje. „A történelem rendje a rend történetéből nő ki” – fogalmazott az Order and History című művének már az első oldalán az osztrák-amerikai filozófus, Eric

8


Voeglein (1901-1985). E rend nem az ember által megalkotott, vagy legalábbis nem szabadon alakítható, hanem a történelmi valóságból áll elő, s ezért akár természetesnek is nevezhető. Abban eltér a különböző gondolkodók álláspontja, hogy mit jelent a stabilitás (ti. a status quo bizonyossága), vagy a rend fő elvei melyik közösség határozza meg; azt azonban minden konzervatív vallja, hogy az emberi kapcsolatok viszonylagos állandóságát a modern társadalmakban elterjedt eszközöknél (szerződés, jog) a hagyományos kötelékek – tradíciók, szilárd erkölcsök, szokások, és így tovább – hatékonyabban képesek biztosítani. KÖZÖSSÉG ÉS EGYÉN [9.2.1.2.] Mint már jeleztem, a konzervativizmus kollektivista gondolkodás, de változatai jelentős mértékben eltérnek egymástól aszerint, hogy melyik közösséget tekintik a rend biztosítékának, s milyen mértékben és módon részesítik előnyben azt az egyénnel szemben. Egyes régebbi irányzatok az „arisztokráciára” (mint a szellemi és erkölcsi értelemben vett kiválóság hordozóira, vagy modern fogalommal: az érdemeken alapuló társadalmi elitre) helyezték a hangsúlyt, mások a „nemzetre”, ismét mások pedig a „népre” vagy az azon belüli szövetségekre és korporációkra. A politikai és államelméletekben is kifejezésre juttatott uralmi igény alanyai ennek következtében irányzatonként változnak. A közös csupán az, hogy (a) e közösséget minden irányzatban a modernitás előtti viszonyok termékeként írják le; (b) azok kohézióját valamilyen érdektől független tényező eredményének tekintik; (c) egységüket pedig a hosszú történeti összetartozás által biztosítottként gondolják el. Fontos megjegyezni, hogy az ún. újkonzervativizmusban (minthogy az lényegében egy liberális és konzervatív elemeket egyesítő áramlat) a rendezettség szempontjából meghatározó közösség eszméje eltűnik. […] A kollektivizmus lappangó elvével rendszerint együtt járt az egyén elsődlegességére épülő társadalmi-politikai rend bírálata is. A konzervatív politikai és államelméletek szerint az egyén az állam szempontjából nem autonóm lény. Azt, hogy mi az egyén, eszerint csakis abból a közösségből lehet levezetni és megérteni, amelyben él. E gondolat módszertanilag arra a (más előfeltevésekből is táplálkozó és a konzervativizmustól különböző irányokba is elvezető) tételre támaszkodik, amely szerint nem a társadalom és az állam lesz olyan, amilyen egyénekből áll, hanem fordítva: az egyén válik olyanná, amilyen az a társadalom, állam, közösség, rend, szakmai csoport, nép vagy nemzet, amelyben él. Elmélettörténetileg e felfogás haszna az, hogy a vizsgálódás tárgyaivá lesznek a közösségeket összetartó ún. „nem-materiális” tényezők, például a „népszellem” vagy a nemzetkarakter”. Ennek persze az az ára, hogy a konzervatív gondolkodók nemcsak a mesterségesen létrejött közösségek vizsgálatát hanyagolják el, de egy ideig a közösségalakítás politikai technikáit is. E „nem-materiális” tényezők szerepének hangsúlyozása azzal függ össze, hogy a konzervatív elméletek szerint az állami közösséget nem lehet érdekekre alapozni. Az érdekeknek (például a képviseleti intézmények révén való) nyers érvényesítése meggyengíti a létező rend kötelékeit és ez az állam felbomlasztásához vezet. A modern társadalmak (rendszerint gazdasági alapon felfogott) osztályai hasonló okokból kívül esnek a legtöbb konzervatív látószögén.

9


A közösségnek a tradíció által fenntartott szellemi és erkölcsi összekötő elemei (így a „népszellem” vagy a nemzeti jellem) nem csupán az állam, de a jog felfogásában is éreztette hatását. A XIX. századi jogelméleti gondolkodás egyik leghatározottabb formája, az ún. történeti jogi iskola ugyancsak a konzervatív eszmerendszeren belül született meg. A jog eszerint a nép szellemének kifejeződése, mely természete szerint ellenáll annak, hogy egy racionális rendszerben összegezzék, azaz kodifikálják. (E jogelméleti kérdésekkel itt nem foglalkozunk.) EGYENLŐSÉG ÉS EGYENLŐTLENSÉG [9.2.1.3.] A hagyományos konzervatív elméletek szerint a rendezettség felbomlásának (például a forradalmi mozgalmaknak) a hátterében a lényegében egyenlőtlen emberek egyenlősítésére való megalapozatlan törekvés állt. Amíg a liberalizmus és a szocializmus az egyenlőség korábban ismeretlen típusainak kialakításán és a politikai-állami életben való érvényesítésén munkálkodott, addig a konzervatív gondolkodók szerint az emberek „természetes” különbözőségéből következő egyenlőtlenségek kizárják mind a formális, mind a tartalmi-társadalmi egyenlőség érvényre juttatását. Az egyenlőség jogilag és államilag érvényre juttatott eszméje a konzervatív gondolkodók túlnyomó többsége számára olyasmi, ami felszámolja az emberek közötti természetes és ősi sokféleséget. Maguk a konzervatív elméletek egyébként rendszerint csupán az egyenlőtlenség tényét észlelik is igenlik, de elmélettörténeti szempontból – egy kivétellel – nem adnak annak új, bölcseleti szintű megalapozást. Az egyetlen kivétel az, hogy a korábbi gondolkodás egyenlőtlenséget megalapozó-igazoló érveit a társadalmi szerkezetre vonatkoztatják, s azt állítják, hogy a társadalmi hierarchia (a rangok, a rendek vagy a hivatásrendi osztályok közötti különbségtétel) stabilitást teremt. Vagyis, a társadalmi hierarchia és a politikai engedelmesség kölcsönösen támogatja egymást. A legtöbb régi konzervatív szerint a vagyoni vagy a műveltségi egyenlőtlenségeknek az államban és a jogban is ki kell fejeződnie. Ennek megkérdőjelezését úgy értelmezik, mint az anarchia és a társadalom széthullása felé tett első lépéseket. Ez az elv vezet el az állami rend hierarchikus szemléletéhez, melyben egyfelől magától értetődő, hogy az autoritás által érvényre juttatott kötelezettségek megelőzik az egyéni jogosultságokat, másfelől a hierarchia különböző lépcsőfokain állók nem rendelkeznek ugyanolyan jogokkal. SZABADSÁG ÉS REND [9.2.1.4.] […] Az emberek egyenlőtlenségére alapozott és a különböző értékű közösségekből álló hierarchikus rendben az egyéni szabadságjogokat nem lehet az államtól függetlenül, vagy egy állam előtti dimenzióban elgondolni. Nem véletlen így, hogy az e jogokat megfogalmazó modern természetjogi koncepciók első bírálatait a konzervatív gondolkodók fejtették ki. A liberális szabadságjogok szerintük a kialakult közösségi formák és a fennálló intézmények lerombolásának eszközei. A konzervatívok egyébként szívesen hangsúlyozták az egyes szabadságjogok funkcionális összetartozását (például: „aki ma a bevett eszméket kritizálhatja, az holnap a fennálló intézmények ellen támad”), és örömmel vették észre, hogy a legtöbb liberális elméletben nem rögzítették elvi alapon a „korlátok kiterjesztése” és a „korlátnélküliség” közötti határokat. A liberális elemeket nem befogadó régi konzervativizmusban az egyéni szabadságot legfeljebb úgy fogták fel, mint az egyéni különbségeknek a „maguk helyén” való érvényesítését.

10


E gondolatban adott az is, hogy a szabadság csakis valamely közösség, rend, szervezet vagy organizmus egységbe való integrálódás révén valósítható meg. Az egyéni szabadságjogok eszerint nem állíthatók szembe az állammal, hisz a jogokat a közösség rendjét fenntartó állam biztosítja. A politikai közösségben vagy az ilyen közösség révén elérhető szabadság gondolata – a liberalizmussal összehasonlítva – a „józanság” ígéretét társította a régi konzervativizmushoz, hisz a XIX. században még senki sem tudta, hogy nem csupán az egyéni szabadságnak lehet megrészegítő hatása. Azok a konzervatív áramlatok azonban, amelyek az egyént szabaddá tévő közösséget elsősorban az államban találták meg, igen közel sodródtak az etatizmushoz. Amíg a liberalizmusban a szabadság gondolatát gyakran a gazdag személyiség kifejlődésével, a szocialista elméletekben pedig az ember felszabadításával hozták összefüggésbe, addig a konzervatív gondolkodók inkább a szabadság és a rend kérdéseit vizsgálták. A régi konzervatívok szerint a szabadságjogok, gazdasági konkurencia és a politikai konfliktusok – amint azt a francia forradalom bizonyítja – meggyengítik a társadalmi kohéziót, meglazítják a politikai kötelékeket, s ezzel anarchiába sodorják a nemzetet. A liberális elvekkel meg nem barátkozó konzervativizmust a társadalmi rend(ezettség) iránti vonzalom vezette el ahhoz, hogy abszolút értékként kezelje a politikai stabilitást és bármilyen áron fenn kívánja tartani azt. Az ár rendszerint a konfliktus-nélküliség, amit úgy írtak le, mint a társadalom természetes, spontán módon létrejött harmóniáját. […] 9.2.2. AZ ÁLLAM ÁLTALÁNOS JELLEGE Az államok elemzése során a vizsgált jelenségek kétféle szemléletmód alapján közelíthetők meg: az egyik elsősorban az intézményekre figyel, s azt kutatja, hogy az állam milyen egységekből és hogyan épül(jön) fel, a másik pedig azok működését tartja szem előtt, vagyis az egyes intézmények – megalkotóik szándékától és külső formáiktól olykor eltérő – tényleges tevékenységét tekinti fontosnak. A liberális államelméleteket inkább az ún. intézmény-orientált, a konzervatív államelméleteket pedig a tevékenység-orientált szemlélet jellemzi. Ennek egyik következménye, hogy a konzervatív gondolkodás által hangsúlyozott elvek többféle állami intézményrendszerben is érvényesülhetnek. A szó szoros értelmében vett „konzervatív államról” tulajdonképpen nem is beszélhetünk – csupán egy adott államrendszer konzervatív elvek szerinti működéséről. Ezek sajátos kombinációját konzervatív állameszménynek nevezzük. Bár van néhány olyan állami intézmény és államszervezeti megoldás is, amit a konzervatív gondolkodók másoknál jobban pártolnak (ilyen például az ún. kétkamarás parlament), államra vonatkozó tanaik mégis inkább sajátos tendenciák, elvek és működési módok mentén írhatók le. Ahhoz, hogy a konzervatívok az intézmények működésére fektethessék a hangsúlyt, nemcsak az államok tényleges tevékenységének gyakorlati feltételeit kellett ismerniük, hanem egy sajátos, az állam egészét és általános vonásait megragadni képes fogalmi rendszert is ki kellett alakítaniuk. E fogalmi rendszer elmélettörténeti szempontból ösztönzőleg hatott a konzervatív politika teoretikus alapjainak feltárására is.

ORGANIKUS ÁLLAMFELFOGÁS [9.2.2.1.] Az állam általános jellegét illetően számos gondolkodó az organikus felfogás híve volt. Az „organicizmus” lényegében az államot gépezetként elgondoló (egyes liberális elméleteket is jellemző) ún. „mechanikus” felfogás ellenében fogalmazódott meg, de felhasználható volt a szocialistáknak az államot eszköznek tekintő instrumentális elgondolásaival szemben is. A társadalmi jelenségek organikus – azokat az élő szervezetek mintájára elgondoló – szemlélete több évezredes múltra tekint vissza. Legismertebb megfogalmazása Menenius Agrippa híres meséje, a gondolat fellelhető Arisztotelésznél (a polisz

11


keletkezésére vonatkozóan) és Plutarchosznál is, a középkori államelméletben pedig Johannes Salisbury (1115-1180) fejtette ki részletesen. A gondolat eredetileg – a mai olvasó számára naivnak, sőt komikusnak tűnő módon – arra épült, hogy a biológiai organizmusok között strukturális hasonlóságok figyelhetők meg (például ami az „ember” esetében a fej, az az „állam” esetében az uralkodó, a lélek a papság, a szív a fejedelmi tanács, a gyomor a pénzügyi vezetés, a kéz a hadsereg, a szem, száj és fül a különböző hivatalok, a láb pedig a földművesek és iparosok serege). Ez az egyszerű elképzelés a XVIII-XIX. században két egymástól független gondolkodásformában is újjáéledt: helyet kapott a konzervatív államelméletekben (E. Burke, G. F. W. Hegel, C. Savigny (1779-1861), J. C. Bluntschli (1808-1881), O. Gierke (1877-1945)) és az első nagy szociológiai elméletekben (A. Comte (1798-1857), H. Spencer, E. Durkheim (1858-1917)). Mindkét területen úgy írták le a társadalmat és az államot, mint amiben – miként az élő szervezetekben – az egyes részek viszonyát a kölcsönhatás és a kölcsönös függőség jellemzi. Bluntschli például az állam keletkezésének és fejlődésének folyamatát az organikus szemlélet keretében úgy írta le, hogy – miként az élő szervezetek esetén – a kezdetben egyszerű és strukturálatlan jelenség bonyolulttá válik. A hangsúly tehát a biológiai és társadalmi jelenségek közötti strukturális párhuzamról a funkcionális hasonlóságokra helyeződött. E szemlélet azért tűnt alkalmasnak a konzervatív politikai értékrend elméleti alátámasztására, mert a szerves fejlődés esetén – amikor is a „jelen” csupán egy pillanat, s a történelmi hagyományhoz képest az „egyéni gondolat” csekély jelentőségű – az államot nem lehet tudatos döntés, például szerződés révén megalkotni és alakítani, illetőleg ilyenként elgondolni. Ezen az alapon könnyen megcáfolhatók a társadalmi szerződés elméletei, valamennyi kiegészítésükkel, például a természetes jogok tanával együtt. A gondolat felhasználható volt kifejezetten ideológiai célokra is, hisz a biológiai organizmusokhoz hasonlóan az állam esetén is kijelenthető, hogy az egyes részek az egész működéséhez nélkülözhetetlenek, de nem egyformán értékesek (amint a fej többet ér a lábnál, úgy az államvezetés is értékesebb az alattvalóknál, és így tovább). S végül, az organicizmus alkalmas volt a szemlélet formálására is: a felvilágosodásban kialakult lineáris időfelfogás, illetőleg az államfejlődésnek a „sötét középkorból” egy tudatosan alakított „fényes jövő” felé tartó naiv elgondolását így hatékonyan semlegesíti az, ha úgy véljük, hogy amint az embereknél, az életkorok az államok esetén is fontos szerepet játszanak: vannak például fiatal és energikus, illetőleg megfáradt és halódó államok; az államok is rendelkeznek valamiféle „életerővel”; vannak „elkorcsosult formáik” és megrekedhetnek a fejlődésben. A konzervatív politikai gondolkodás ugyanakkor messze többet jelentett az ilyen analógiáknál, amennyiben – főleg német területen – az államot erkölcsi organizmusként fogta fel. Ennek bölcseleti feltételét Schelling (1775-1854) dolgozta ki annak hangsúlyozásával, hogy az államnak – a szabadság és a szükségszerűség fogalmaiban értelmezhető (a szabad tevékenységet a külső szükségszerűség korlátai közé terelő) – „saját eszméje”, s így öncélja van. Ezen az alapon Hegel már könnyen kijelenthette, hogy az állam „az erkölcsi eszme valósága”, melyben a szükségszerűség szubjektíve a „politikai érzületben”, objektíve pedig a szervezetben fejlődik ki, s hogy a „politikai alkotmány az állam szervezete és szerves életének folyamata önmagára való vonatkozásban”. Az állam erkölcsi organizmusként való felfogásával a régi konzervatív elméletek annak saját céljára (öncélúságára, tehát eszközként való használatának kizárására), eszközei eszméjének megfelelő rendezésére (belső

12


célszerűségére), s ezzel fejlődésének öntörvényűségére (a tőle idegen elvek érvényesítésének kizárására), valamint tagjaival szembeni önálló erejére utaltak. AZ ÁLLAM MINT SZEMÉLY [9.2.2.2.] Ebben az értelemben kapcsolódott e felfogáshoz a személyiség fogalma: amint az ember – mint erkölcsi és lelki létező – egyszeri, egységes, öntevékeny, célra törekvő és önértékkel bíró lény, úgy az erkölcsi organizmusként felfogott állam is ilyen: egyszeri, egységes, öntevékeny, célra törekvő és önértékkel bír. Ebből született az a gondolat, hogy az állam: személy, melynek értelme, öntudata, lelke és akaratát külső cselekvések révén megvalósító elhatározó képessége (akarata) van . „Der Staat ist – írta Lorenz von Stein – eine, die höchste materielle Form der Persönlichkeit. Es ist sein Wesen, seinen Grund in sich zu haben. Er kann so wenig bewiesen werden, und so wengi begründet werden als das Ich. Er ist er selber. Ich kann ihn wie das Ich, nicht aus einem Andern entwickeln. Er ist die gewaltige Tatsache, dass die Gemeinschaft der Menschen, ausserhalb und über dem Willen der Gemeinschaft selbst ein eigenes selbstständiges und selbsttätiges Dasein hat.” Ehhez hasonlóan fogalmazott a mi Concha Győzőnk is: az állam „az erkölcsi világnak az az alakulata, amelyben az emberiségnek valamely, tőle sajátos tulajdonságok által különváló része, bizonyos földterületen személyiséggé emelkedve, az ember[iség] eszméjét különös alakban, saját öntudatos akaratával és külső hatalmával valósítja meg az egyes emberi célok, illetve közületek összhangzó irányozása [irányítása] által”. Az állam személy-voltának hangsúlyozására számos fogalmi következménnyel járt, melyek legfontosabbika az állam mint jogi személy konzervatív koncepciója. Amikor ugyanis a „jogi személy” – római jogi és egyházjogi gyökerekkel rendelkező, de eredetileg (például Savigny-nél (1779-1861)) civilisztikai értelemben értett – fogalmát először alkalmazták az államra (1837), akkor annak ún. „fikciós” elmélete már uralkodónak volt mondható. Ebben az értelemben azonban az jól összeegyeztethető volt a liberális elméletekkel is, amennyiben lehetővé tette az uralmi viszonyok jogviszonyokként való leírását, s az államnak a jogrend részeként való elgondolását. E fikcióelmélettel szemben a konzervatívok a különböző társulások és szövetségek valóságos személy voltát hangsúlyozták. Az egyesületek, s így az állam is – fejtegette például a középkori korporációs gondolatot igen jól ismerő Otto von Gierke (1808-1881) – a konkrét személyek feletti, „egyesült akarattal” rendelkező, szerveiken keresztül cselekvő, ún. szövetség-személyek. A modern konzervativizmusban az organicizmus már nem annyira analógia, mint inkább „metafora”, amellyel a személyes jelleg két vonása hangsúlyozható. Egyrészt az, hogy az állam személyes viszonyok hálózata, nem pedig – miként a liberalizmusban – egy intézményi rendben kifejeződő személytelen uralom, például joguralom, vagy – amint a szocialisták gondolják – uralmi szervezet. E megközelítés – melyben a személyes viszonyok hálózata mögött persze ott áll a tekintély is – kétségtelen előnye, hogy nem engedi feledésbe merülni: az államhatalom gyakorlói az alávetettek iránt személyes felelősséggel tartoznak, s szükség esetén személy szerint is beszámoltathatók. Másrészt az, hogy amint a konkrét személyiséget, úgy a konkrét államot is számtalan tényező alakítja azzá, ami. „Más személyekhez hasonlóan – írja Roger Scruton (sz.: 1944) – e személyes állam sem eszköze valamilyen célnak, hanem cél önmagában, melynek törekvéseit és nézeteit akkor is tiszteletben kell tartani, ha azok változtatásra szorulnak. Identitása történetileg meghatározott, és csak úgy szakítható ki

13


körülményei közül, ha erőszakot teszünk mindazon, ami akaratát és személyiségét kialakította, illetve megsemmisítjük az életét jelentő hűséget” . Az állam személyes jellege a fogalmak szintjén az autoritáshoz „tekintélyt” társít, az engedelmességet pedig „hűséggé” teszi. AUTORITÁS ÉS TEKINTÉLY. ENGEDELMESSÉG ÉS HŰSÉG A társadalmi kohéziót a konzervatív gondolkodás szerint részben az erkölcs és a hagyomány, részben pedig az ezekre épülő autoritás (hatalom) teremti meg. Az autoritás fogalma olyan hatalomra, illetőleg a hatalom olyan gyakorlására utal, ami nem csak jogszerű, hanem – mivel erkölcsi tartalom is erősíti – társadalmi presztízse is van. Az ilyen hatalom a konfliktusok-konszenzusok hullámzására épülő intézmények nélkül is képes integrálni a társadalmat. Erre azért képes, mert alapja nem egy személytelen rend elfogadása, vagy az erőszak, illetve annak lappangó lehetősége, hanem a társadalmi presztízs és az erkölcsi kiválóság; azaz a tekintély. A konzervatív elméletek szerint az államhatalomnak személyesnek, ám erősnek kell lennie. A mérsékelt állam koncepciójával szemben a konzervatívok az erős állam hívei. A politikai liberalizmus egyik mai konzervatív kritikusa, Otfried Höffe (sz.: 1943) a hatalom domesztikációjára és az állam megszelídítésére irányuló törekvést úgy értelmezi – a Leviatán első kiadásának híres címlapjára utalva (mely az államot szimbolizáló szörnyalakot egyik kezében karddal, másikban pásztorbottal ábrázolta) –, hogy a mérsékeltség hívei meggyengítik az államot, mert kiveszik kezéből a kardot, ahelyett, hogy az igazságosság mérlegét adnák oda neki. Höffe a mérleg kapcsán nyilvánvalóan a szubsztantív igazságosság valamilyen eszméjére gondol, a kontextus azonban azt a is sugallja, hogy akinek – szemben a liberális agnoszticizmussal – határozott eszméi vannak a jóról és rosszról, annak szerinte elég erővel is kell rendelkeznie azok érvényre juttatásához. […] AZ ÁLLAM EGYSÉGE ÉS A „KÖZTES HATALMAK” TANA [9.2.2.3.] A politikai stabilitás és rend iránti határozott igény, az állam egyén-felettiségének tétele és az autoritás integratív funkciójának hangsúlyozása több konzervatív elméletben kiegészült az állam egységének tanával, melyben az államhatalmi ágak megosztásának gondolata az állam szétrombolásaként, de legalábbis meggyengítéseként jelenik meg, s ezért bírálható. […]

A POLITIKAI TUDÁS TAPASZTALATI ELVE [9.2.2.4.] Az állam szavazással való „megalkotása” és a politikai részvétel révén való „működtetése” elleni konzervatív érvek egyik fő szempontja az alattvalók politikai hozzáértésének hiánya. Ezt olykor műveltségi, máskor vagyoni vagy erkölcsi érveléssel kívánták bizonyítani; fontosságát pedig a politizálás tapasztalati elvének hangsúlyozásával húzták alá. A konzervatív gondolkodók szerint az állami életnek és a politikának (s így az államvezetésnek és a politizálásnak is) van egy nem-racionális, ezért elméletileg megmagyarázhatatlan rétege, amit a racionális megismerés révén nem lehet felfedezni. „Az állam lelkében misztérium lakozik – állította például Heinrich Treitschke, pusztán felidézve Shakespeare sorait: „Rejtély van – melyet kutatás soha / El nem ér – az állam lelkében, és / Istenibben működik, semhogy a / Szó vagy toll feltárja valaha.” E nem racionális tényezőket természetesen nem lehet a racionális ismeretközvetítés hagyományos formáiban tanítani, illetőleg megtanulni. „Az álam felépítésének, illetve megújításának vagy megreformálásának tudományát, akárcsak bármely más kísérleti tudományt, nem szabad a priori módon tanítani. […] Mivel tehát maga a kormányzás tudománya ennyire gyakorlati jellegű, ilyen gyakorlati célokat szolgáló, s tapasztalatot igénylő dolog – nagyobb tapasztalatot,

14


mint amekkorát egyetlen személy, legyen bármilyen eszes és figyelmes is, egy egész élet folyamán gyűjteni képes –, mindenkinek végtelen óvatossággal szabad csak arra vállalkoznia, hogy lebontson egy olyan épületet, amely hosszú időn át tűrhetően szolgálta a társadalom közös céljait, vagy hogy újjáépítse anélkül, hogy szeme előtt bizonyítottan hasznos példák és minták lebegnének.” E rejtélyes nem-racionális, nem felfedezhető és nem artikulálható tényezők csak a tapasztalat révén sajátíthatók el. Innen származik az a gondolat, hogy az egyébként szükségesnek tartott kritériumok megléte esetén is csak a folyamatos és hosszú tapasztalatszerzés után lehet belépni az állami vezetés világába. Vagyis a politikai bölcsességet csakis az uralom folyamatos – gyakran több generációra is visszanyúló – gyakorlásával lehet „eltanulni”. Hová jutnánk – kérdezte Burke –, ha a borbélyok vezetnék az államot? 9.2.3. EGYES ÁLLAMI INTÉZMÉNYEK ÉRDEKKÉPVISELET ÉS KORPORATIVIZMUS [9.2.3.1.] Az egyik a társadalmi érdekek felszínre hozatalát és ütköztetését biztosító képviseleti rendszerrel szembeni bizalmatlanság. Ha az államban minden társadalmi csoport megjelenítheti a saját érdekét, akkor az állandó viszálykodáshoz és a rend felbomlásához vezethet. Ezzel az általános attitűddel a régi konzervatív elméletekben együtt járt a parlamentarizmus elvétől (s az a mögött meghúzódó vitatkozó-okoskodó döntéshozatali eljárástól) való idegenkedés. A parlament ugyanis nemcsak nyílttá teszi, de fel is erősíti az ellentéteket, s ezzel aláássa a stabilitást. Ráadásul a képviselők a modern parlamentben úgy vitáznak egymással – hangsúlyozta például de Bonald (1754-1840) –, mintha a piacon alkudoznának. A konzervatívok szerint a politikának és az államnak ennél nemesebb küldetése van. A parlamentarizmus szerepének a megkérdőjelezése feleslegessé és bírálhatóvá tette a választójog kiterjesztését, és korlátozhatóként írta le a parttalan nyilvános viták egyéb feltételeit (például a szólás- és sajtószabadságot). Az általános választójog – például Heinrich Treitschke szerint – „erkölcs- és értelemellenes intézmény”, mert a tudatlan osztályok tagjait egy szintre helyezi a műveltekkel. A modern konzervativizmus természetesen nem ellenzi a parlamentarizmust, de az olyan intézményi megoldások híve, amelyek mérsékelhetik az érdekkifejeződés radikalizmusát. Ilyen például az a kétkamarás parlament, amely fékező-korlátozó jogokkal bíró felsőházzal rendelkezik. Az általános választójog ma már ugyancsak általánosan elfogadott, bár a konzervatív gondolkodók úgy vélik (és nem is minden alap nélkül), hogy az ún. jóléti államokban egyfajta „választói diktatúra” érvényesül: a választók arra szavaznak, akik rövid távon előnyös ígéreteket tesznek nekik, s ez hosszú távon káros következményekkel jár. A konfliktusok kerülésének vagy legalábbis a nyílt politikai összeütközések mérséklésének szándéka sok konzervatív elméletben az érdekbeszámítás rendszeréhez vezetett. A társadalom egyes csoportjainak érdektörekvéseit a konzervatív gondolkodók szerint is figyelembe kell venni, ám az távolról sem szükségszerű, hogy minden csoport képviselje is a saját érdekét. Hisz az is lehetséges, hogy a hatalom gyakorlói döntéseik során az ő közreműködésük – azaz részvételük – nélkül veszik figyelembe, súlyozzák és rangsorolják (azaz a „kellő mértékben, helyen és módon” érvényesítik) azokat. A felsőbb osztályok eszerint képesek arra, hogy „érdekmentes” politikát folyatassanak, és az egész társadalom igényeit szem előtt tartsák. Az érdekek

15


képviselet nélküli érvényre juttatásának gondolatával a konzervatív gondolkodás számos vonatkozásban megelőlegezte a modern korporációs tanokat. HATALOMMEGOSZTÁS [9.2.3.2.] Az államhatalmi ágak elválasztása, illetőleg a hatalommegosztás elleni érvek közül sokat a konzervatív szerzők dolgoztak ki, s ha azok közül néhányat más irányzatok keretében fogalmaztak is meg, azok hamar megjelentek a konzervatív gondolkodásban. Ezen ellenérvek egyike – észrevéve az államhatalmi ágak elválasztásával összefüggő történelmi esetlegességeket és elméleti bizonytalanságokat (s kételkedve a modern állami intézményrendszer funkcionális differenciálódásában is) – arra kérdezett rá, hogy az erre vonatkozó tanokban vajon miért három államhatalmi ágat különítenek el, és nem kettőt, ötöt vagy hetet; illetőleg miért pont a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást, s nem a pénzügyi vagy a fegyveres-rendészeti stb. hatalmakat. Ez az érv akkor is megállná a helyét, ha a klasszikus tanok, példának okáért, öt államhatalmi ágat különítettek volna el (akkor ugyanis azt lehetne kérdezni, hogy miért nem hatot), vagy ha a „pénzügyi” és „rendészeti” ágakat javasolták volna elválasztani (hisz akkor kérdés esetleg arra irányul, hogy miért nem különítik el a „külügyeket”). Vagyis a konzervatívok jó szemmel vették észre, hogy a hatalommegosztás klasszikus elméleteiben nem volt elvi jelleggel megindokolva és teoretikusan megalapozva az egymástól elválasztandó államhatalmi ágak mibenléte és köre. Egy másfajta érvelés arra mutatott rá, hogy ha az egyes államhatalmi ágakban eltérő vagy ellentétes érdekek jelennek meg, úgy az egymás ellen fordítja azokat, s az egyik intézményben kifejezett akarattal a másikat szembeállítva fékezi, végső esetben pedig összekuszálja vagy megbénítja az állami tevékenységet. Egy ezzel összefüggő érv az is, amely – a XIX. században az oragnikus államfelfogás alapján, a XX. században (például a weimari köztársaság felbomlása kapcsán kialakult államelméleti vitákban) a politikai stabilitásra tekintettel – az állami intézményrendszer és a társadalom egységének jegyében (a liberális érvelést egyszerűen megfordítva) azt állítja: az államhatalmak megosztása nem más, mint az egyes társadalmi erők szembeállítása, tehát a társadalom erőinek megosztása és az intézményrendszer szétzilálása. Az állam egysége iránti aggódás és a hatalommegosztás egyik elméleti szempontból legigényesebb bírálatát G. W. F. Hegel fejtette ki (miközben persze érveinek erejét némileg csökkenti az, hogy egymás ellen próbálta kijátszani az „államhatalmi ágak” és a „hatalmi tényezők”, valamint a „hatalommegosztás” és a „hatalmi ágak elválasztása” kifejezések különböző jelentéseit): A „hatalmak megosztásának elvében” – írja – „az elvont értelem meghatározása szerint benne rejlik részint az a hamis meghatározás, hogy ezek a hatalmak teljesen önállóak egymással szemben, részint az az egyoldalúság, hogy egymáshoz való viszonyukat valami negatívnak, kölcsönös korlátozásnak kell tekinteni. Ebben a nézetben mindegyik ellenségesen áll a többiekkel szemben, mindegyik fél a többitől mint valami rossztól, s el van szánva, hogy szembehelyezkedik vele, s ezekből az ellensúlyokból általános egyensúlyt, de nem eleven egységet hoznak létre. […] Általában a negatívumból kiindulni s a rossz akarását és a vele szembeni bizalmatlanságot megtenni elsőnek, s ebből az előfeltevésből mármost ravasz módon kigondolni gátakat, amelyeknek, hogy hatékonyak legyenek, ugyancsak gátakra van szükségük magukkal szemben – ez jellemzi a gondolat szerint a negatív értelmet és az érzület szerint a csőcselék nézetét […] A hatalmak – például ahogy elnevezték: a

16


végrehajtó és a törvényhozó hatalom – önállóságával, miként ezt nagyban is láttuk, közvetlenül tételezve van az állam szétrombolása, vagy, amennyiben az állam lényegileg fenntartja magát, a harc, hogy az egyik hatalom maga alá gyűrje a másikat, ezáltal létrehozza az egységet, bármilyen jellegű is egyébként, s így egyedül megmentse a lényegest, az állam fennmaradását. […] Az állam hatalmait természetesen így meg kell különböztetni, de mindegyiknek önmagában egészet kell alkotnia és a többi mozzanatot magában kell tartalmaznia. Ha a hatalmak különböző működéséről van szó, nem szabad abba a roppant tévedésbe esni, hogy ezt úgy fogjuk fel, mintha mindegyik hatalom elvontan magában állna itt, minthogy a hatalmak, ellenkezőleg, csak mint a fogalom mozzanatai különbözők. Ha ellenben a különbségek elvontan magunkban állnak fenn, akkor nyilvánvaló, hogy két önállóság nem alkothat egységet, de igenis harcot kell előidéznie; ez pedig vagy szétrombolja az egészet, vagy pedig az egységet erőszak hozza ismét helyre.” A konzervatív gondolkodóktól távol áll az állam homogén egységének feltétlen igenlése. […] a politikai funkciók ún. „köztes hatalmak” közötti megoszlásával társították, mely szerint az egyes hatalmaknak – miközben ellátják saját feladatukat – kölcsönösen illeszkedniük kell egymáshoz. […] .Az új-konzervatív elméletekben továbbá az államhatalmi ágak megosztásával szemben nem vetődnek fel kételyek, sőt azt a „korlátozott kormányzás” egyik feltételének tartják. […] MONARCHIA [9.2.3.3.] […] BÜROKRÁCIA [9.2.3.4.] […]

TÖRTÉNETI ALKOTMÁNY ÉS „TÖRTÉNETI JOG” [9.2.3.5.] Az állam és jog méltóságát, illetve erkölcsi erejét máskor az ősi eredet adja meg. Az ősi jelleg szerepét leginkább az alkotmánnyal és az alkotmányossággal kapcsolatos tanok alapján érthető. Az alkotmány a konzervatív elméletek szerint nem egy különleges jogszabály, hanem „az állam szelleme”. E fogalom nem az állam szervezeti felépítését írja le vagy az egyéni jogokat fogalmazza meg, hanem annak tényleges működését összegzi: kiterjed a szokásokra, a hitekre, az állam és a polgár közötti bizalomra és elvárásokra is. Az alkotmány nem egy papírdarabra írt államjogi szabály, hanem a hallgatólagosan elfogadott és a hosszú történelmi gyakorlatban érvényesülő kompromisszumok rendszere, „évszázadok munkája”. Az ideális alkotmány ezért – mondják például az angol konzervatív államjogászok – nem „csinálták, hanem az lett”. Tévedés lenne azonban azt állítani, hogy a történeti alkotmányfelfogás csak az angol godolkodókra jellemző. Hegel például így ír: „[A]z alkotmányt, jóllehet az időben keletkezett, ne tekintsük valami csináltnak. Mert ellenkezőleg, az alkotmány […] fölötte áll a csinált dolgok szférájának […] Az a gondolat, amely egy népnek a priori akarna – bár tartalma szerint többé vagy kevésbé esszerű – alkotmányt adni, nem venné tekintetbe épp azt a mozzanatot, amelynél fogva az több lenne gondolati dolognál. Minden népnek ezért olyan alkotmánya van, amely neki megfelelő és neki való”. 9.3. BÍRÁLAT ÉS MÉLTATÁS Konzervativizmus-kritikák [9.3.1.] […] ÁLLANDÓSÁG A VÁLTOZÁSBAN [9.3.2.] Fentebb utaltam arra a paradoxonra, s annak okaira, hogy miközben a konzervativizmus az állandóságot hangsúlyozta, meglehetősen képlékeny gondolati áramlat, s pozitíve kifejtett és hangzatott tételei igen sokat változtak. A régi konzervatívok például ellenezték a parlamentarizmust, a szabadságjogokat vagy az emberi

17


egyenlőség jogi formáit, az újak elfogadják, de fenntartásokkal. Ennek és az ehhez hasonló változatosságnak az az oka, hogy a konzervatív gondolkodás gyorsan alkalmazkodott az egyes történelmi helyzetekhez, s ennek eredményeként könnyen társult más eszmékhez is. Van azonban néhány olyan tétele, amely az áramlat egész történetén végigvonul. Ezek közül kettőt emelek ki.

FORRADALOM-ELLENESSÉG ÉS RADIKALIZMUS-KRITIKA [9.3.3.] A konzervativizmus történetén végigfutó szálak egyik legerősebbike a forradalmiság kritikája. A forradalmár – vallja a konzervatív – elérhetetlen eszményt kerget és ennek igézetében lerombol minden fennállót, annak értékeivel együtt. A forradalmi gondolkodó egy eszményi rend ígéretének a hatása alatt közelít a világhoz, és az eleinte még reformista beállítódásban rejlő erély erőszakká válik: a reformok követelője a világ ellenállását tapasztalva erőszakosan akarja majd megvalósítani saját eszményeit. A francia és az orosz forradalom azt mutatja, hogy az erőszak elkerülhetetlen és megfékezhetetlen kiterjesztése elpusztítja azokat a mérsékelteket is, akik saját eszményeiket nem hajlandók elvinni a legvégső elvekig (vagyis „a forradalom felfalja gyermekeit”). A forradalmi politizálás közös sajátosságaira először a konzervativizmus mutatott rá. Az ilyen politizálást az a feltételezés jellemzi, hogy az emberi értelem képes általános törvényeket megállapítani. Eszerint racionális – például tudományos – módszerekkel el lehet jutni a helyeshez és azt – ugyancsak racionális módszerekkel (például a „társadalmi mérnökösködés” eszközeivel) – meg lehet valósítani. A „társadalmi mérnökösködés” nem más, mint konceptuális reformizmus, mely az emberi társadalomba kívülről (akár a spontán rend ellenében vagy a tradíció ellenállásán is keresztülhaladva) akarja bevezetni eszméit. Az emberi értelem mindenhatóságába vetett hit „társadalom-technikává” teszi a politikát, és puszta eszközzé az államot. A politikát „társadalom-technikává” degradáló szemléletben a társadalom nem több egy megszerkesztendő gép alapanyagánál. Az ilyen eljárást leggyakrabban a fejlődés feltartóztathatatlanságával kapcsolatos korlátlan optimizmus támogatja. Ennek hátterében gyakran az a feltételezés áll, hogy az emberi természet jó, és az ember tökéletes lény vagy legalábbis tökéletessé tehető. Az optimizmus az emberi akarat mindenhatóságára épül (ezért gyakori a forradalmiságban az akarat-kultusz), hisz az biztosítja saját elvének gyakorlati kiterjesztését. Az optimizmus ugyanakkor rendszerint fanatizmussal társul, mely leggyakrabban a világ dualizmusokban mozgó szemléletéből következik. (Például az ember a természettől fogva jó, csak a rossz társadalmi intézmények rontották meg, stb.). Ezen az alapon a „gonosz” ellen akár keresztes hadjárat is indítható, a szándék – a végcél – erkölcsi helyessége pedig mindent igazolni fog. Mindezt igen gyakran a népszuverenitásba vagy annak valamely konkrét formájába (például a közvetlen demokráciába) vetett hit erősíti meg, mely a vágyott harmóniát a romlatlan népben keresi és azt hiszi, hogy a demokrácia automatikusan jó kormányzathoz vezet. S végül, ugyancsak a konzervatív gondolkodók mutatnak rá arra, hogy a különböző tartalmú – például a jobb- és a baloldali – radikalizmusok nem egy skála két szélső pontján helyezkednek el, hanem előfeltevéseikben, módszereikben és eszközeikben úgy közelítenek egymáshoz, mint egy kör összezáruló pontjai. A konzervativizmus a radikális politizálással szemben mindig a korlátozott politikai cselekvés talaján állt, és azt vallotta, hogy a társadalmi nehézségek sosem oldhatók meg keresztes hadjáratban, sebészi eszközökkel vagy sokkterápiával.

18


HAGYOMÁNY ÉS TRADÍCIÓ [9.3.4.] A konzervativizmus mint eszmerendszer nem egyszerűen tradicionalizmus, vagyis a hagyományban való naiv, reflektálatlan, tájékozódási pontok és külső alternatívák nélküli átélő elmerülés; a hagyományok azonban a konzervatív gondolkodás számára sosem nélkülözhető nyersanyagot jelentenek. A hagyomány jelentősége abban áll, hogy az egyén számára magatartásmintát közvetít. Amikor ezzel közösséget teremt közötte és a másik ember, illetve közötte és a múlt nemzedékei között, akkor megkérdőjelezhetetlenné teszi az e mintákban élő normák korszakokon átívelő érvényességét. A hagyomány így nem valami „múltbéli” és „régi”, hanem az itt lévő, a jelennek átadott és a jelenbe befogadott múlt (vö. a latin tradere jelentésével). A tradíció így a jelennek és a mindenkori jelenben élőnek azonosság-tudatot ad, mert az eredet jelenlétére utal, s mert a jelen világát a szokás alapján szervezi meg. A konvenciókban, a szokásokban, a beidegződésekben és az átvett előítéletekben (azaz előzetes ítéletekben), illetve az elfogadott és követett cselekvési mintákban létező hagyománynak a konzervativizmusban több funkciója is van. Először is, hozzájárul a történetiség egy sajátos értelmezéséhez: lehetővé teszi, hogy az észelvekkel szembeállított történelembe ne lopakodhasson be az egy meghatározott cél felé való „haladás” gondolata. Mivel a megőrzött hagyomány nem valaminek a passzív elfogadása, hanem igenlő befogadása, ezért – másodszor – a konzervativizmussal a tradíció elfogadtatja a különböző közösségekre is kiterjedő társadalmi megegyezés fontosságát. A befogadott hagyomány ugyanis hosszú távon kiterjedt konszenzust ígér és teremt, s ezt az individuális akarat-elvhez kötött kontraktus, azaz társadalmi szerződés nélkül teszi. Harmadszor, az önazonosságra és a történelmi eredetre való utalással a konzervatív gondolkodásban azt hangsúlyozódik, hogy a társadalom szerves módon zajló változásában érték rejlik. A szerves fejlődés azt jelenti, hogy a változás folyamán annak tárgyán nem érvényesül külső (idegen) elv vagy érték, s az nincs alávetve valamely kívülről bevitt „törvénynek”. A változás ilyen értelmezésében feltételezett, hogy az spontán és fokozatos. A szerves fejlődés ezért gondolatilag jól kapcsolódik az organikus szemlélethez, melyben változás csak úgy történhet, ha annak során az egyes részek alkalmazkodhatnak a módosuló körülményekhez, és hozzáidomulhatnak az egészhez. Az európai gondolkodás történetének egyik meglehetősen szerencsétlen fordulata következtében sokan – s még az olyan jelentős gondolkodók is, mint például Max Weber – szembeállítják egymással a hagyományt és a modernitást, s az előbbit úgy szemlélik, mint az értelem ellentétét. Az ilyen felfogásokban a tradíció „egyszerűsége” szemben áll a modernitás „komplex” jellegével, a spontán fejlődés a tudatossággal; a konvencionális cselekvés az intézményesítettel; a szokásjog az írott joggal; a lokalitás a társadalommal; a „falu” a „várossal”, és így tovább. E szemléletmód hátránya az, hogy a hagyományt úgy fogja fel, mint amiben nincsenek belső konfliktusok. Annak nem-racionális jellegét irracionálisként értelmezi, és hallgatva megy el amellett, hogy a tradíció sem intellektuálisan, sem politikailag nem központosítható. Az ilyen felfogás kizárja továbbá azt a – a liberális konzervativizmusban nélkülözhetetlen – feltételezést, mely szerint a szabadság is lehet a múltra tekintő befogadó igenlés tárgya, és hogy még a „szabadság építménye” is ingatag a hagyományos normák tartópillérei nélkül.

19


A hagyományt és a modernitást ilyen ellentétes-kizáró viszonyban látó szemlélettel ellentétben a konzervativizmus arra mutat rá, hogy a tradícióban évszázadok és generációk bölcsessége rejlik, és az azáltal közvetített normák érvényességét nem lehet fájdalmas következmények nélkül megkérdőjelezni. Ezért a tradíció nem a modernitást akadályozó béklyó, hanem minden – régi és modern – társadalmi lét nélkülözhetetlen feltétele. PRAXISOK [9.3.5.] […] Ebből ugyanakkor az is következik, hogy az ember nem értékeket választ (amint azt a liberalizmusról elmondottak végén sugalltuk), hanem különböző életformákban tárgyiasuló hagyományokat és sajátos társadalmi praxisokat követ. Ezek az életformák a modern kor előtt az emberek döntő többsége számára nem voltak szabadon megválaszthatók. A modern társadalmak e kérdésben lényeges változásokat hoztak: bizonyos mértékben „átjárhatókká” és választhatókká tették azokat. Dönthetünk úgy, hogy életünk bizonyos szakaszában ilyen, egy másik szakaszában pedig olyan módon élünk. E döntések során azonban nem egyszerűen értékeket választunk, hanem sajátos életformákat, s mögöttük hagyományokat. A társadalmunkban élő hagyományok által jelentett lehetőségek ezért jelentős mértékben befolyásolják mozgásterünket; döntéseink pedig nagyban hozzájárulnak hagyományainak továbbéléséhez.

FORRÁSMŰVEK, SZAKIRODALOM, AJÁNLOTT IRODALOM […]

20

IX. FEJEZET A KONZERVATIVIZMUS ÉS A KONZERVATÍV ÁLLAMESZMÉNY

Recommend Documents