MODERN KONZERVATIVIZMUS

Magyar Polgári Együttműködés Egyesület MODERN KONZERVATIVIZMUS Konferencia, 2003. november 29.

Schöpflin György: Konzervativizmus és nemzet Amikor valaki a posztkommunista világban magát konzervatívnak nevezi, akkor mi az a múlt, amit igazából konzerválni szeretne? Mert az a múlt, amiből jövünk, az a kommunista múlt, és azt nem akarjuk konzerválni. De a kommunizmus alapvetően átalakította, átformálta a magyar társadalmat és természetesen a többi Közép- és DélkeletEurópai társadalmat is. Ennek következtében azok, akik nem akarnak radikálisan szakítani a múlttal, meg vannak zavarodva. Csakhogy a mai valósághoz hozzátartozik az elmúlt 13 év is. Ezért nagyon bonyolult problémával állunk szemben, és a bonyodalomnak még nincs vége. Mindenki tudja, hogy van egy hagyományos polgári modell: megbízhatóság, törvénytisztelet, közösségi érzés, műveltség: a lista természetesen ennél sokkal hosszabb. Ezek az értékek egy rohamosan változó, modernizálódó, ha úgy tetszik, posztmodern világban egyre nehezebben tarthatók fönn, ahol ezeket állandóan megkérdőjelezik. A hagyomány, amiből mi kiindulunk, sokkal gyorsabban változik, mint hajdanában. Már a hagyomány se az, ami volt, a nosztalgia sem az, ami volt. A változás felgyorsult, és ma már sokkal gyorsabb, mint az emberi élet. A posztkommunista világ már azért is nehezebb helyzetben van, mert a kommunizmus a vége felé tulajdonképpen egy nagyon konzervatív, konzerváló rendszer lett, és leállította a társadalmaknak, a társadalmakban élő embereknek a kognitív fejlődését, leállította az időt. Ezt világosan lehetett látni Csehszlovákiában, míg itt Magyarországon a hatvanashetvenes években azért valami változott. A rendszerváltozás után egyszerre berobbant az idő, berobbant a világ, berobbant minden, és akkor az emberek megzavarodtak. Nem tudják igazán, hogy mi az ő identitásuk, mi az a tudás, amivel meg tudják érteni a világot. És ez a folyamat – ez a globalizáció – egyre inkább gyorsul. A konzervatív és a polgári nem ugyanaz, de most úgy fogom kezelni, mintha ugyanaz lenne. Lampedusánál mondja valaki, hogy változunk egy keveset, hogy ugyanazok maradhassunk. Ez határozza meg az igazi konzervatívot, aki semmit se akar változtatni, aki meg akarja tartani a régit, amennyiben csak lehet. Azt hiszem, hogy ma már ez egy álom, ez tarthatatlan, a világ túl gyorsan változik. A változással az a baj, hogy leértékeli a tudásunkat. Amiből mi jövünk, amiben mi felnőttünk, az egyre kevesebbet ér. Állandó jelleggel ki vagyunk téve annak a kihívásnak, hogy követni kell az eseményeket, újra és újra kell fogalmazni a problémákat. Ez nem egy könnyű mesterség. Hajdanában, amikor még fiatal voltam, ez sokkal könnyebb volt. De az én életemben is észreveszem, hogy mennyivel gyorsabban változik a világ, mint az ötvenes-hatvanas években, és Nyugaton sokkal többet változott, mint itt. Hogyan lehet a mai körülmények között egy tulajdonképpen elpusztított polgárságot újrateremteni? Milyen értékek köré lehet szervezni egy olyan politika-felfogást, ami egyszerre demokratikus és elfogadja a folytonosságot? Megpróbálja megszelídíteni a változást. Ha túl gyorsan változik a világ, akkor az emberek megzavarodnak, és esetleg radikalizálódnak. Tudjuk, hogy a radikalizálódás, akár a jobb, akár a baloldalom, rossz megoldásokhoz vezet, mert túl sokat próbál megváltoztatni, és akkor az emberek még tovább zavarodnak. A konzervatív, vagy polgári értékrend megpróbálja stabilizálni a társadalmat, az eljárásokat, a stratégiákat, a megfogalmazásokat, az értékeket. A ’89 utáni posztkommunista polgári értékrend egy többdimenziós problémával szembesült. Elsőként, hogy hol vannak maguk a polgárok? Erre viszonylag könnyű és egyszerre nagyon nehéz választ adni. Hol van ennek a gondolatvilágnak a társadalmi bázisa? Ezt is elő kellett teremteni, abból a nyersanyagból, ami volt, és ahol a nyersanyag itt egy metafora, mert emberekről van szó. Mivel lehet meggyőzően megközelíteni a nyilvánosságot egy olyan pillanatban, amikor minden labilisnek tűnik, cseppfolyós, bomlékony, és maga a múlt, amiből az emberek táplálkoznak, a megélt világ, a megélt tapasztalat is megkérdőjeleződik. Ez a dilemma, amire a polgári gondolkodás megpróbált és próbál választ adni. Milyen értékőrző diskurzussal lehet megalkotni a demokratikus politikai gyakorlatot? A nemzet fogalma volt és marad ebbe az irányba az elsőszámú járható út. De a nemzeti mivolt egyáltalán nem tekinthető egy magától értetődő fogalomnak, ez is társadalmilag teremtett, emberek hozzák létre, attól függően, hogy milyen szerepet tulajdonítunk a nyelvnek, a területnek, a múltnak, a szimbólumoknak, milyen identitás-alkotó folyamatokra helyezzük a hangsúlyt. A nemzetet stabilizáló képződménynek tekintem, még akkor is, ha partikuláris, egy adott népcsoportnak az értékrendje. Természetesen ezt nagyon erőteljesen támadják az univerzalista hozzáállások, ideértve a globalizációt is. A polgári értékrend elfogadja a nemzetet, mint közösségalkotó folyamatot, de nem tartja kizárólagosnak. Hogy ki tartozik a nemzethez, ki nem, az részben egyéni döntés következménye, mert az egyén is ott van valahol a dolgok közepén. Az egyetemes, univerzalista értékrend is nagyon fontos szerepet játszik a modern világban, az európai világban, és van egy nagyon komoly mozgósító ereje is. Tehát a modern polgári értékrend valamennyire abból alakul ki, hogy szembenéz az univerzalizmussal, és a nemzetek is valami ellen, valamivel szemben jönnek létre. Azok az egyetemes gondolatok, amelyekkel nap, mint nap találkozunk, maga a globalizáció is, a multikulturalizmus, individualizáció és

2 hasonlók mind ide tartoznak. Ezeknek az áramlatoknak a szószólói ezeket egyetemesnek gondolják, de ezek is partikulárisak, egy bizonyos kultúrából fejlődnek ki, és ki van vetítve, hogy ez most az egyetemes valami. A kulturális nagyhatalmak mindig kivetítik saját értékeiket és természetesen a kulturálisan gyengébb nemzetek ezt megkérdőjelezik. Ebben nincs semmi új, lehet, hogy a megfogalmazása új. Az Európai Unióval kapcsolatban pillanatnyilag borúlátó vagyok. Ami ezen a héten történt, számomra azt jelenti, hogy a két alapító ország, Franciaország és Németország – remélem, hogy ideiglenesen – felfüggesztette az európai érdek megfogalmazását. Pillanatnyilag az európai nemzetállamok prioritást kaptak. Ezzel együtt, mélyebb szinten létezik egy európai értékrend. Tudjuk, hogy ez vitatott, de az hogy vitatott, azt is jelenti, hogy vitális, hogy él. Az európai értékrend magát a felvilágosodásból vezeti le, és azt gondolja, a modern európaiság egy racionális képződmény, amit az emberek racionális fogalomrendszerrel közelítenek meg. Ez nagyon megnehezíti a sokféleség elfogadását, és Európa köztudomásúlag nagyon sokféle. Ha az ember elindul Lisszabonból Helsinkibe, akkor egy olyan kulturális változásrendszeren megy át, ami egészen fantasztikus. Mi is ide tartozunk, ebbe a sokféleségbe. Ez a sokféleség nagyon megnehezíti az életet, állandóan különféle kihívásokkal kerülünk szembe. Ezeket részben sikeresen intézzük el, részben nem; a nem sikeres a két világháborúra utal. Ebből kiindulva az európaiságnak volt néhány nagyon fontos célkitűzése, az egyik az, hogy soha többé ne legyen francia-német háború. A másik célkitűzés, hogy az európai nagyhatalmak ne avatkozzanak be a kis államok ügyeibe: ami történik, az konszenzussal történjen. Ha valaki követi azokat a vitákat, amelyek az európai alkotmány körül folynak, azok többek között erről is szólnak: mi legyen a nagy államok szerepe a kis államokkal szemben. A végkifejletet rövidesen meg fogjuk tudni, ha előbb nem, jövőre. Mindemögött, alatt, létezik egy ellenszenv az ellen, amit nemzetnek, vagy nemzetinek illetve etnikainak neveznek. Ennek vannak előzményei, elsősorban a jugoszláv háborúk. A Nyugat, nem teljesen tudatosan elhatározta, hogy azt, ami ott történt, az etnicitás robbantotta ki. Amikor pedig egy normális nyugati, mérsékelt ember látja azt a szót, hogy etnika, akkor egy szimbolikus valamivel találkozik, és azt mondja: ha etnikai, akkor az rossz. A nemzet elsősorban mint etnikai képződmény lebeg az emberek előtt, ugyanakkor mindenki mind a mai napig az államban gondolkodik, még akkor is, ha a modern, nyugati demokratikus államoknak van egy nagyon komoly etnikai tartalma. A francia demokrácia nagyon francia, és a többi is hasonlóan. Ott valamennyire el van tüntetve a nemzeti, az etnikai kultúra, de azért ott van a háttérben. Közép- és Délkelet-Európában ’89 után sokkal fontosabb szerepet játszott az etnicitás, már csak azért is, mert a polgári értékeket elpusztította a kommunizmus. Ezért könnyű volt a jugoszláv háború kapcsán ráfogni erre a térségre, hogy ti etnikaiak vagytok, vigyázzatok, mi majd elintézzük az egészet. Ez a fajta hatalomgyakorlás valamennyire benne volt a bővítés letárgyalásában is. Ezek a kulturális nagyhatalmak, Franciaország, Nagybritannia egyre inkább etnikai alapot fejlesztenek ki. De ha a franciák teszik, akkor az egészen más, akkor az nem etnikai, nem nemzeti, hanem az francia, s akkor magától értetődik franciák szemében. Az etnicitás tehát mindenütt megvan Európában, és a probléma az, hogyan lehet beemelni a középeurópaiak etnikai tudatát, nemzeti tudatát abba az Európába, amibe rövidesen bekerülünk. Közép-Európának és benne Magyarországnak el kell fogadnia, hogy az államiságnak, legalábbis verbális szinten, döntő szerepe van. Európa elismeri a kisebbségvédelmet, de az ne legyen kimondottan etnikai. Ebből kiindulva természetesen Magyarország szerepet játszhat a határon túl élő magyarokkal kapcsolatosan is. Utolsó témám a globalizáció. A globalizációt sokan hajlamosak egyszerű gazdasági fogalomként megközelíteni, pedig annál sokkal bonyolultabb, benne az információk robbanásával, a kultúrák átalakulásával és sok minden egyébbel. A látszólagos következetlenségnek, a váratlanságnak van egy destabilizációs hatása. A globalizáció nem úgy működik, mint a modernség. A modernség „lineáris”, a globalizáció, ezen belül a posztmodernség egyenetlen, nem lineáris fejlődések újszerűségével bomlasztja a társadalmat. A változás leértékeli tudásunkat, ezért a globalizáció egy kihívás, veszélyforrás is, amivel szembe kell néznünk. A polgári értékrendnek van tennivalója, komoly feladatrendszere. Meg kell találni azokat a jelentéseket, értelmeket, amelyeken keresztül a társadalom egyedei, mint a közösségek tagjai is megtalálhatják életük mondanivalóját. A kihívás nem könnyű, de senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.

Lánczi András: A konzervatív politikai gondolkodás A konzervativizmus, mint arról már volt szó, nem valami ördögtől való rossz. Az ortodox kommunistákkal szemben voltak a reformerek, akik maguknak tulajdonítják a rendszerváltás legjavát, érdemét. Nem kell Önöket meggyőznöm arról, hogy nem az ortodox kommunisták voltak a konzervatívok. De kérdés lehet, hogy egyféle konzervativizmus vane, illetve hogyan közelíthetjük meg ezt a fogalmat. Napjainkban sokan nem értik, hogy miről is szól a mai magyar politika. Kiindulásul fogadjuk el, hogy olyan országban élünk, ahol normális politikai körülmények vannak, és nem egy szélsőséges helyzet. Ha normálisak a politikai körülmények, akkor talán racionálisan meg tudjuk közelíteni azt, amiben élünk, és el tudjuk mondani, hogy milyen érveink vannak a saját igazunk mellett. A tét a magyar demokrácia, hogy milyen lesz, milyenné alakítjuk. Ha demokráciáról beszélünk, akkor elsősorban azt kell figyelembe vennünk, ami minden ember vágya: a biztonságot. Ez a kiindulópont, és nem az igazságosság. Ahol nincs biztonság, ott nem lehet igazságosság sem. A liberálisok éppen fordítva gondolják: náluk előbb van igazságosság, és majd abból lesz biztonság. A két és félezer éves európai politikai gondolkodás ezt nem feltétlenül támasztja alá.

2

3 A rendszerváltozás után nálunk féloldalas, politikai kultúráját, intézményeit, hátterét, gazdasági tőkéjét, hálózati tőkéjét tekintve egyenlőtlen viszonyok alakultak ki. A folytonosság eleme az előző rendszerhez ’89 után nagyon jól látszik. Intézményi változások voltak, de az erkölcsi, kulturális változások nem jöhettek létre. Ezért ha valaki ma konzervativizmusról beszél, akkor meg kellene indokolnia, hogy miért fordul ehhez az értékkészlethez, bármit is jelentsen ez a fogalom. Olyan új – vagy nálunk újként ható - gondolkodási utakat, értékeket kell felmutatnunk, amelyeket mi az előző generációtól nem kaphattunk meg. A megszakítottság miatt ezek a gondolkodási formák, az ehhez kapcsolódva gondolkodó emberek a ’89 előtti 40-45 évben nem jelenhettek meg. Nincs tehát érintetlen konzervatív hagyomány Magyarországon, amivel nem azt mondom, hogy nem voltak konzervatív gondolkodású emberek, de nem volt sem intézményesen, sem gondolkodásmódban világos, hogy ez milyen alternatíva. Eközben Európában és a világ más pontján nagyon sok minden történt, de Magyarországon és a szovjet világban ebből a szempontból megállt az idő. ’89 után tehát eljött az a helyzet, hogy a politikai intézmények átalakultak, azonban a magyar demokrácia erkölcsi alapja problematikus maradt. Egy mondatban összefoglalva: Nem volt politikai felelősségvállalás a ’89 előtti eseményekért. Sőt ellenkezőleg: mára megtudtuk, hogy az előző rendszernek még a legexponáltabb emberei is tulajdonképpen már a nyolcvanas években, sőt korábban is azért küzdöttek, hogy Magyarország egy demokratikus ország legyen. Egy mítosz épül föl, és 2002-ben a választások mellett az is eldőlt, hogy ezt a mítoszt tovább lehet építeni. Ez az, ami elfogadhatatlan. Elfogadhatatlan, hogy a nyolcvanas években Magyarországon a demokrácia csírái már jelen lettek volna: ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy a gazdasági nyitás a szabad piac jegyében zajlott. Folytathatnám a sort tovább. Erre, a politikai felelősségvállalás hiányára vezethető vissza, hogy az erkölcsi fogalmaink rettenetesen puhák és képlékenyek. Van egy szó, ami mostanában elterjedt: a kirekesztés. Elfogadhatatlan egy demokráciában és egy konzervatív ember számára, ha bárkit származása, neme, vallása, etnikuma miatt kirekesztenek. De nem ez a kérdés. Az a probléma, ha az erkölcsi megkülönböztetéseket is kirekesztésként adják el nekünk, ami gyönyörű összemosása a dolgoknak. Két különböző minőséget hoznak össze azért, hogy az erkölcsi relativizmus fölmentsen egy sereg embert az alól, amit politikai felelősségvállalásnak nevezek. Mi a viszonya a jobboldaliságnak a konzervativizmushoz? A két fogalom természetesen nem ugyanaz. Nagyon sokan úgy tartják, hogy a jobboldaliság átfogóbb, használhatóbb fogalom, mert a konzervativizmus ugyanúgy, mint más eszmerendszerek, igazából ma már szétestek, nem nagyon tudják az érveiket magfogalmazni. A jobboldaliság azonban egy viszonyfogalom, ami csak az ellentétével együtt értelmes, valamihez képest jobboldali. Ebből adódik az is, hogy a jobboldali minden országban mást jelent. Vannak átfedések, de nagyon nagy különbségek is. A konzervativizmus viszont, mint filozófiailag megalapozott értékrend, egy koherens, összefüggő emberképet, világképet leíró gondolatsor. A kettő tehát nem ugyanaz, a konzervativizmus olyan eszmei alap, ami nélkül nincs jobboldaliság. Milyen konzervativizmusok vannak? Mert nem csak egyfajta van. Az eredeti fogalom osztályhoz kötött volt, abban az értelemben, hogy valamilyen még korábbi, a demokrácia megszületése előtti állapotot tükrözött vissza. Ezeket szokták őskonzervatívnak nevezni, az arisztokrácia konzervativizmusának, vagy nálunk a kisbirtokos, kistulajdonosi réteg konzervativizmusának, amit a Kisgazdapárt képviselt. A konzervativizmusnak van egy populista változata is, amely nyíltan és világosan szembeszáll az egész modernséggel, politikai megnyilvánulásai, retorikája ez ellen harcol, megkérdőjelez mindent, ami a modern világgal függ össze. Ez azt jelenti, hogy a demokráciával nem tud igazán mit kezdeni. A konzervativizmus egyéb formái viszont valamiképpen a felvilágosodás után keletkező romantikához vezethetők vissza. A felvilágosodás sem egyértelmű jelenség, de ott történt valami, ami legalább két irányba vezette az európai kultúrát. A rációt önmagában értéknek tekintő és mindenek fölé állító felvilágosodás indította el az egyik vonalat. Ebből a szempontból a liberalizmus, a szocializmus és a kommunizmus között nincs nagy elvi különbség, mindegyik a „rossz” felvilágosodást követi, ahogy a 20. században Jaspers mondta. De Jaspers azt is mondta, hogy van a „jó” felvilágosodás, ami nem akarja a rációra redukálni az ember lehetőségeit, cselekvését, felfogását, gondolkodásmódját, emberképét. Azaz nemcsak a racionalitás, hanem az érzelmek is jellemzik az embert, ami azután a romantikában jelent meg egészen világosan. Létezik politikai romantika is. Ha a nyugati, vagy akár magyar irodalmat megnézzük politikai szempontból is, akkor azt látjuk, hogy a politikai romantika nagyon erőteljes nézetrendszer volt, ami a francia és a német gondolkodásban, az elmúlt kétszáz évben időnként nagyon erős antimodernista nézetekkel a mai napig megmaradt. Ez aztán belefordult egy kulturpesszimista felfogásba, amely a mai napig jellemzi a konzervativizmus legkülönbözőbb ágait A kultúrpesszimizmus szerint a modern világ igazából az emberi élet értelmét tette kétségessé, változtatta egy olyan relatív fogalommá, amelyben a te bajod, ha éppen drogozol, de ha nem, az helyeselhető, de igazából nincs nagy különbség a kettő között. Ezt a konzervatívok Európában és Amerikában mindenhol teljes mértékben kétségbe vonták. Ez a vita a konzervatívok és a modernség hívei, a liberálisok szocialisták és baloldaliak között elkezdődött a 17. századi Angliában és tart napjainkig. Amerikába átszármazott bevándorlók vitték át azt a fajta német konzervativizmust, amelyekből részben az amerikai republikanizmus kialakult, és ami mögött európai konzervatív nézetek állnak. Magyarországon is már a jakobinusokkal megkezdődött a vita a modernségre adható válaszok között, - ami vagy abszolút jó, vagy kételyekkel kezelendő -, az érvkészletek jelentős része már akkor rendelkezésre állt. Ez folytatódott később a Széchenyi-Kossuth, a Deák-Kossuth vitákkal, majd az első világháború utáni szellemtörténeti megközelítésekben is. Aztán eljött a kommunizmus ideje, amikor azt mondták, hogy mi tudjuk, mi az igazság, és ezt a vitatkozó hagyományt egyszerűen eltörölték. Így csak külföldön voltak vitapartnerei az effajta baloldaliságnak, hogy csak Márait említsem, a viszonylag ismertet a sok kiváló, esetenként alig ismert, író, bölcselő közül.

3

4 Így jutunk el a kilencvenes évekig, amikor azt látjuk, hogy itt nekünk valamit meg kell alkotnunk, mert nem magától értetődő a konzervatív gondolkodásmód és az érvkészlet. Ha ez a történeti vázlat megállja a helyét, akkor mik azok a gondolatok, amelyek mentén haladhatunk, és amelyeket a magunk tapasztalataival ötvözve meg tudunk vizsgálni? Russel Kirk 1953-ban hat pontban foglalta össze azt a gondolkodásmódot, amelyek mentén a konzervativizmus mibenlétéről el lehet gondolkodni. Az első pont szerint a konzervatív számára a politikai problémák legmélyüket tekintve tulajdonképpen vallási és morális problémák. A baloldaliak szerint e kettőt el kell választani: a politika az nem erkölcs, az erkölcs viszont nem politika, legkevésbé vallás. Pedig filozófiai értelemben mindenképpen összefügg, aminek aztán gyakorlati következményei vannak. Például úgy, hogy egy fogalom erkölcsi tartalmát teljesen szét lehet rombolni – és ezt nevezik szétválasztásnak. A második tétel szerint a felvilágosodásból következik, hogy a liberális gondolkodók egy olyan tudásképpel dolgoznak, amiben a redukció, a világ egy dimenzióra csökkentése az, ahogy gondolkoznunk kellene. Ez a redukcionizmus szembemegy a sokféleséggel, mert az csak akadályoz a jövőbeni „nagyon nagy jó” felé haladásban. Ebben egy baloldali utopizmus van, ami ’89-el természetesen nem szűnt meg, ezt szoktam modern utopizmusnak nevezni. A harmadik érdekes észrevétel, hogy ahol a természetes megkülönböztetéseket eltörlik, ott oligarchák töltik ki az űrt. Magyarul: az identitásnélküli, amorf társadalom, amelyben nem világos, kinek hol a helye, a gyökere, kiszolgáltatottá teszi az embert. Az észrevétel nem az egyenlőség ellen szól, hiszen az Isten és a törvény előtti egyenlőség magától értetődő követelmény, ezt támogatja a konzervatív is. De ha a körülmények egyenlőségét is meg akarjuk teremteni, akkor nagyon nagy baj lesz, mert akkor jönnek azok, akik majd megmondják, mit és hogyan kell csinálni. Negyedik a szabadság és a tulajdon összefüggése: ahol a magántulajdont nem tisztelik, ott a szabadságot sem tisztelik, és ami még ennél is rosszabb, ott majd Leviathán, a bibliai szörny lesz mindenek ura. Az ötödik pont szerint a konzervatív szemben áll minden olyan konstruktív társadalomképpel, ami nem a szokásokon, a konvenciókon, a kipróbált erkölcsi szabályokon alapul. Végül a hatodik gondolat szerint a társadalomnak változnia kell, mert a változás, ha ésszerű, türelmes, akkor a társadalmi megőrzést szolgálja. A társadalom nagyon könnyen szétesik, a társadalom összetartására a mai konzervatívoknak nagyon sok érve, elképzelése van. Erkölcsi kötelességünk, hogy az igazságot ebben az irányban keressük.

Horkai Hörcher Ferenc: Mi a mérsékelt konzervativizmus? Témám a konzervativizmus egy vetületének, a mérsékelt konzervativizmusnak az áttekintése. A Heti Válasz nemrég néhány hónapon át helyt adott egy, a konzervativizmus értelmezéséről szóló vitának, hogy a konzervatív gondolat megmutathassa erejét. Olvasóink közül sokan azt mondták, hogy fölösleges belső vitákat nyílt színen, a médiában fölvállalni. Mi ellenkezően gondoltuk, aztán az olvasók végül is visszaigazoltak bennünket. Egy eszmerendszernek, akár egy politikai filozófiának is az mutatja az erejét, ha nyugodtan és bátran megszólaltatja a lehetséges alternatívákat, és ily módon tisztázza saját feladatait, az adott korban és helyen aktuális válaszait. A radikális és a mérsékelt konzervativizmus volt az a két pólus, ami ezt a vitát meghatározta, rendezte. Radikális oldalról a mérsékelt konzervativizmusnak egy olyan alapértelmezése született meg, ami meggyőződésem szerint félreértésen alapul és akár káros is lehet. Ennek az a lényege, hogy a mérséklet valamilyen módon azonos lenne a velünk szemben álló politikai gondolkodásnak való behódolással. Mindazok, akik a mérsékelt konzervativizmusról az elmúlt századokban írtak, ezt egészen másként látják. Megpróbálom ezt a kicsit tágabb hagyományt fölhasználva jelentéssel fölruházni ezt a szót, amit radikális barátaink nyilván a rendszerváltás befejezetlensége miatti aggodalmukban, fájdalmukban, sőt haragjukban, kissé félreértettek. Először a mérséklet fogalmáról, majd a konzervativizmusról. Remélem, hogy ezt a két fogalmat egymásra vonatkoztatva árnyaltabb képet kapunk arról, hogy mit jelent a mérséklet konzervativizmusa. A mérséklet jelentése kapcsán az első dolog, amit tisztázni kell, hogy ez egy erény, nem valami fogyatékosság, netán hiba. Az önmérséklet fogalmát az antik és a keresztény gondolkodásban is egyértelműen a kulcs-erények közé sorolták, akár a görögök, Platón és Arisztotelész, akár a latinok, majd a latinitás keresztény változata, a keresztény gondolkodás, amely a mérsékletet a temperancia fogalmával illette. Mit jelent az erény, mint fogalom? Platón szerint a józanság és önmérséklet a dolgozók erénye. Ez a szó Magyarországon elég rosszul cseng, de Platón az állam munkamegosztása során jelölte ki azt a hármas szerepkört, a dolgozók, a katonák és a bölcsek körét, amelyekből az állam felépül. Minden rétegnek megvan a maga erénye: a katonáké a bátorság, a bölcseké, filozófusoké a bölcsesség és a dolgozóké az önmérséklet. Arisztotelész az önmérséklet fogalmát az arany középút kapcsán tárgyalja. Azt mondja, hogy az ember, amikor vétkezik, két pólus között rosszul választ, valamelyik irányba túlságosan elhajlik. Például a takarékosság és a pazarlás között kellene megtalálnunk az önmérséklet révén a helyes arányt, ami se nem kevesebb, mint a helyes, se nem több. Ez soha nem a pontos mértani, vagy számtani közép, hanem egy olyan változó, amit esetenként eldöntve nagyon finoman kell meghatároznunk. Mit jelent az önmérséklet keresztény elképzelése? A korinthosziakhoz írt első levélben olvashatjuk: Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb rangú tagot nagyobb tisztességben, hogy a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. Ha ezt a test-metaforát a politikai államra átfordítjuk, akkor világossá válik, mit

4

5 jelenthet az erény ilyetén keresztény értelmezése. Az állam lenne a test, amit az Isten megalkotott, és az isteni alkotás szóra használja a latin bibliaszöveg a „Deus temperavit corpus” kifejezést. A különböző részekből egységes, rendezett egészet létrehozó isteni cselekvést temperare-nak nevezi a keresztény latinitás. Sokkal többet jelent ez, mint puszta önuralmat, puszta megfékezését az emberben rejtező rossz, hamis késztetéseknek, ösztönöknek. Egy arányos alkotás eszméje lebeg e fogalom mögött. A keresztény erénytan egyik nagy 20. századi gondolkodója úgy véli, hogy németül olyan szavakat kellene társítanunk ehhez a jelentés tartományhoz, mint a tartás (Zucht), vagy a mérték (Mass). Az ember tartást nyer az önmérséklet révén, és mértéket nyer a cselekedetei megítéléséhez. A modern konzervativizmus a felvilágosodástól a 20. századig terjedő időszakban körvonalazódik. Mit jelent ebben az összefüggésben az önmérséklet? Lord Acton, egy 19. századi angol liberális történész, aki katolikus vallású és több nemzetiségű, különös egyéniség volt, azt írja: A hatalom korrumpál, és az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál. Mit jelent ez a szintén könnyen áthallásossá váló, politikailag is értelmezhető kijelentés? Nem azt, hogy előre látta volna a 20. század végének Magyarországát, hanem azt az általános megfigyelést, hogy mindazok, akik közösség élére kerülnek, olyan felhatalmazást nyernek, amellyel nagyon nehéz nem visszaélni. Amelyben egy olyan öngerjesztő mechanizmus érvényesül, amely ha nem érez gátat és korlátot, akkor szükségszerűen átcsap saját funkcióján és korrumpálódik, - itt elromlás, hanyatlás értelemben. Másik 18. századi gondolkodó, Montesquieu a mérsékelt kormányzattal kapcsolatban a következőket írta: Az önkényuralmi államokban a kormányzat természete szélsőséges engedelmességet követel meg. Nincs semmi mérséklés, módosítás, kiegyezés, határ, egyenérték, alkudozás, ellenvetés. Az emberek osztályrésze itt, mint az állatoké: az ösztön, az engedelmeskedés, a bűnhődés. A monarchikus és a mérsékelt államokban a hatalmat az korlátozza, ami ezeknek a mozgatóereje: vagyis a becsület, ami egyeduralkodó módjára tartja uralma alatt a fejedelmet és a népet egyaránt. Montesquieu tehát azokat a megbúvó erkölcsi értékeket szeretné mozgósítani, amikre itt már utalás történt. Eszerint a konzervativizmus egyik fedezete, hogy képes az ember erkölcsi énjét megszólítani és működésbe hozni. Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében Montesquieu óvatosan bánt a politikusok erényeinek kitüntetett szerepet tulajdonító törekvéssel. Úgy gondolta, hogy az erények mellett az intézmények fontosságát is hangsúlyozni kell. Az önmérséklet a mérsékelt kormányzatban nem erény és belátás kérdése, hanem intézményes korlátok által előhívott szükségszerű politikai racionalitás. Igaz, hogy mindenki, aki részt vesz a demokratikus, modern jogállam által körvonalazott politikában, fölhatalmazással bír, tehát úgy gondolhatja, hogy ő szabadon cselekszik. Ez nem így van. Nem a puszta választás a politika egyetlen legitimációja, hanem az intézményrendszer, amit az alkotmány és a törvények garantálnak. Montesquieu érdeme, hogy a hatalmi ágak elválasztására felhívta a figyelmet, amit aztán az amerikai alkotmányozó atyák a hatalmi ágak kiegyensúlyozására módosítottak. Itt megint érdemes e gondolatokat a közelmúlt eseményeinek tükrébe helyezni. Miért fontos az, hogy a hatalmi ágak a saját pályájukon se cselekedhessenek korlátok nélkül? Miért fontos, hogy egymást mérsékeljék, anélkül, hogy ki-ki a másik területét a sajátjának gondolná? Montesquieu elképzelésének lényege, hogy hatalmat csak hatalom tud kiegyensúlyozni, vagyis a hatalmat meg kell osztani. Senkinek ne legyen a kezében kizárólagos hatalom, minden olyan törekvés, ami a hatalmat ki akarja sajátítani, ellentétes az egész politikai közösség érdekével. Az intézményrendszert úgy kell felépíteni, hogy a kormányzással kapcsolatos konfliktusok intézményes módon tudjanak kiegyenlítődni. A hatalommegosztás tompítja a konfliktusokat és megakadályozza a konfliktusok szélsőséges megoldását. Az amerikai gyakorlatról írja egy elemző, hogy a bíróság politikai ellenőrízetlensége és felelőtlensége okán minden más állami szervnél alkalmasabbnak látszik arra, hogy a hatalom politikai szándékaival és törekvéseivel szemben morális elgondolásoknak szerezzen érvényt. Sokan érvelnek avval, hogy a bírók nem demokratikusan, választással kerültek a székükbe, tehát nincs legitimációjuk arra, hogy a demokratikusan megválasztott politikát végső kontroll alatt tartsák. Ez nem így van. Épp azért kerülnek ők oda, hogy azt a politikai öngerjesztő, hatalombirtoklásra törekvő akaratot korlátozzák, amely éppen a választott legitimációra hivatkozva próbálja kisajátítani a hatalmat. Tehát a bírói függetlenség azért olyan lényeges és fontos, mert a modern polgári demokráciák hatalmi megosztása így van kitalálva, hogy igenis, legyen egy olyan végső instancia, aminek nem politikai érdek a motorja, hanem épp ellenkezőleg, a politikától való függetlensége. A mérséklettel kapcsolatban az utolsó gondolatom Hayeknek azon elképzelése, hogy az ember mindig csak részlegesen, korlátok között tudja a saját társadalmát megismerni. Az a politikai hatalom, amely képes átrendezni a dolgokat, képes nagy kiszolgáló rendszereket rövid idő, egy választási periódus alatt átalakítani, az éppen ezt az ismeretelméleti kételyt nem ismeri. Úgy véli, hogy azt, amit évtizedek építettek, ő képes mondjuk négy év alatt átalakítani, lerombolni és valami újat létrehozni, legyen az egészségügy, oktatás vagy más. Az önmérséklet ebben az esetben az ismeretelméleti kételyen, szkepszisen kell, hogy alapuljon. Egyetlen politikai hatalom sem rendelkezhet olyan információ mennyiséggel, már csak az idő szűke miatt sem, hogy ilyenfajta hatalmat tulajdonítson magának. Mit jelent most már a konzervativizmus, mint a hatalom megőrzésének politikai filozófiája? Én ugyanis nem a konzervativizmusnak a modernitással szembeforduló törekvését hangsúlyoznám, hanem egy tágabb perspektíva becsempészésére törekedve úgy vélem, hogy a konzervativizmust akkor értjük meg helyesen, ha a politikai viselkedés alap-racionalitását fedezzük fel benne. Ebben az esetben a konzervativizmus a fejedelem hatalmának megszerzését és megőrzését jelenti, és ebben az értelemben maga a politika az, ami konzervatív. A fejedelem, aki megszerezte a hatalmát, nyilván akkor jár el racionálisan, akkor viselkedik politikusan, ha megpróbálja hatalmát megőrizni. Ez nem visszaélés a hatalommal, ez pusztán politikai racionalitás kérdése. Ha ezt lefordítjuk a fejedelemről a politikai közösségre, akkor a politika célja a politikai társadalom szabadságának megszerzése és megőrzése. Akkor így a rendszerváltás számára is használható

5

6 konzervativizmus-értelmezésre teszünk szert. A konzervativizmus ebben az esetben nyilván azt kell, hogy jelentse, hogy a szabadság, amit a rendszerváltás révén, idején megszereztünk, hogyan őrizhető meg, hogyan intézményesíthető és a hatalom hogyan korlátozható úgy, hogy a közösség közben ne veszítse el a szabadságát. Ezen elképzelés szerint a politika ki van szolgáltatva az egyes helyzeteknek. A fejedelemnek olyan változékony és kiszolgáltatott világban kell uralkodnia, amelyet ő maga sem lát át pontosan, amely folyamatosan új és új kihívásokkal, csapdahelyzetekkel szembesíti őt. A kérdés az, hogy a fejedelem milyen eszközöket használjon a hatalom megőrzésére, hogyan járjon úgy el, hogy megőrizze hatalmát, de a hatalmát őrizze meg, ne pedig visszaéljen vele. Vagyis a politikai közösség számára haszon kínálkozzék. Az a dilemma, ami a nehéz helyzetek megoldásakor felmerül, a politikai filozófiában a piszkos kezek dilemmája néven ismert. Egyetlen politikus sem azért megy el politizálni, hogy korrupttá váljék, akár csak erkölcsi vétkeket kövessen el. De a politika folyton olyan helyzeteket teremt, ahol a politikus keze bepiszkolódik, ahol annak érdekében, hogy az általa védelmezett érdekek érvényesüljenek, kompromisszumokat kell kötnie. Akár korrumpálódnia is lehet - nem a manapság szokásos értelemben -, ha az eredmény a politikai társadalom szabadságának megőrzése lesz. Ez nem egy idealista, hanem inkább pragmatikus elképzelése a konzervativizmusnak, de ha a jelentését visszavezetjük a hatalom megőrzésének eredeti jelentésére, csak így járunk el helyesen. És akkor tulajdonképpen minden politikai erő, ha bevallja, ha nem, konzervatív. Csak éppen a konzervatív az, aki ezt tudja is, tisztában van azokkal az erkölcsi problémákkal, amelyekkel szembesülnie kell, vagy legalábbis a veszélyekre folyton-folyvást emlékezteti a saját hagyománya, saját gondolkodásmódja. A konzervativizmus tehát a helyes döntés művészetére próbálja ösztökélni a politikust. Hallottuk, hogy az igazságosság erényét a liberalizmus karolta föl. A gyakorlati bölcsesség erényét viszont nekünk, konzervatívoknak kell felkarolnunk. Ez egy olyan fogalom, amiben meg tudjuk őrizni az értelem kiváltságosságát, ugyanakkor nem fogunk valahol a valóság fölött lebegni, és olyan utópiáknak engedni, aminek egy liberális a saját doktriner elképzelései miatt engedni kénytelen. A gyakorlati bölcsesség azt jelenti, hogy megvannak a saját értékeim, megvan a saját identitásom, tudom, hogy mi a feladatom, mint politikusnak. A politika viszont ott kezdődik, amikor megpróbálom ezeket az értékeimet a mindennapok szintjén megvalósítani, és akkor már nem tisztán és érintetlenül viszem be a fogalmaimat ebbe a nagyon változékony, törékeny rendbe, amit a társadalom jelent. Megpróbálom a lehetőségek szintjén érvényesíteni az általam fontosnak tartott érdekeket, tudva azt, hogy nincsenek általános receptek, nincsenek törvények. Nem lehet azt mondani, hogy az egyenlőség olyan érték, amit minden körülmények között védeni kell. Ez is és más erények is fontosak, de még fontosabb az, amit a konzerváció, a prezerváció fogalmával jellemeztünk, hogy működőképes maradjon a társadalom, hogy a politikát megpróbáljuk az arany középúton megtartani. Mindenképpen az egyedi helyzetek egyedi kezelését kell feladatunknak tekinteni. Magyarán: azon a nyelven kell beszélnünk, ahogy a választók beszélnek. Nem elvont sémákban, hanem nagyon gyakorlatias módon. A gyakorlati bölcsességre építő, kívülről talán megalkuvónak is tűnő konzervativizmus azt mondja, hogy az egyedi helyzetnek megfelelő stratégiát kell választani. Van, ahol fel kell venni a kesztyűt, van, ahol meg kell próbálni kompromisszumot kötni. Van, ahol a zsarolásnak olyan technikáit kell alkalmazni, amelyek adott esetben nyilvánosan nem vállalhatók. A politika sokszor akkor tud helyesen működni, ha mi nem is látjuk, hogy mi történik. Ezért nem jó az, ha a radikális konzervativizmus nevében politikusainkon megpróbálunk számon kérni elvont elveket, olyan helyzetbe hozzuk őket, ahonnan nincs visszaút. Hiszen egy olyan társadalmat, amelyben a kádárizmus az általános erkölcsi elveket teljes mértékben semlegesítette, nem lehet erkölcsi szólamokkal és erkölcsi malaszttal megszólítani. Végül lássuk azt az elképzelést, amely szerint a konzervativizmus végső soron politikai kultúra, se nem több, se nem kevesebb. A politikát úgy tekinti, mint ami a kultúra mezején zajlik, a kultúrát nagyon széles értelemben használva. A kultúra mindaz, ami az embert megkülönbözteti a hétköznapi fenntartásban érdekelt egyéb élőlényektől. Bibó István, egy nem konzervatív gondolkodó az európai politikai fejlődés során arra utalt, hogy az európai kultúra az egyetlen, amelynek az a sajátja, hogy a politikai hatalom és a társadalom egymástól megkülönböztetésre került. A fejlődés eredményeként létrejött egy olyan egyensúlyi helyzet, ahol a politika soha nem függetlenedhet a társadalom hétköznapjaitól, de fogalmilag mindig el van választva tőle. Ezért az európai politika mindig társadalomba ágyazott politika lesz, mindig azt tekinti feladatának, hogy valamilyen módon az ember egészét szólítsa meg. Ne pusztán politikai technikákat alkalmazzon, hanem az ember teljességét próbálja célba venni. Ez soha nem jár sikerrel, mindig kudarcra van ítélve, de ez adja a konzervativizmus perspektíváját, és ezért marad a konzervativizmus mindig modernebb, mint bármely más politikai irányzat.

Kulin Ferenc: Értékellentétek a konzervatív hagyományban Az eddig elhangzottak két ponton kapcsolódnak mondandómhoz. Egyrészt arra figyelmeztetnek, hogy a konzervativizmus nem egyszerűen politikai kategória, hanem valami olyasmi, ami áthatja, vagy jó lenne, ha áthatná a hétköznapi életet, az egyén erkölcsi világát, vagyis az ember egészét célozza meg, és ennek az egésznek egy része a politika. Másrészt, bármennyire is próbálunk pontos definíciókat fogalmazni a konzervatív szemlélet, értékrend, világlátás, életmód kérdéseiben, meg kell állapítanunk, hogy kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással egyébként konzervatívnak nevezhető gondolatok, magatartások, fogalmak. A legnyilvánvalóbban ellentétes oldalon a már idézett populista és radikális konzervativizmus áll.

6

7 Azért utaltam ezekre az előzményekre, mert a konzervatív értékek világán belüli ellentétekről kívánok beszélni, pontosabban ezen ellentéteknek is egy olyan esetéről, ami mindannyiunkat nagyon közelről érint. A 20. század egyik legjelesebb angol konzervatív gondolkodója így definiálta a konzervatív mentalitást: Konzervatívnak lenni annyit tesz, mint előnyben részesíteni a már ismertet az ismeretlennel, a kipróbáltat a kipróbálatlannal, a tényt a titokkal, a ténylegest a lehetségessel, az elégségest a túláradóan bőségessel szemben. Vagyis konzervatívnak lenni annyit jelent, mint minden helyzetben látni, hogy választási kényszer alatt vagyunk, döntések előtt állunk, s meg kell kísérelnünk mindig valami jobb mellett dönteni. Ez nagyon világos és egyértelmű útmutatásnak tűnik. De ha közelebbről vizsgáljuk a fogalmakat, akkor kiderül, hogy minden fogalom vita tárgya lehet. Így például a tényt rangsoroljuk előre. Holott mi a tény? A tény önmagában egy vitatható fogalom. Vagy az elégségest választani a túláradóan bőségessel szemben. Nézzünk magunkba: volt-e életünkben egyértelmű véleményünk arról, hogy mikor mi az elégséges? A konzervatív értékrendnek egyik legkényesebb, legneuralgikusabb pontjáról van szó, ami érinti az ember erkölcsi ítélőképességét, a gazdaság világát és a politika világát is. A következőben az elégséges fogalmából kiindulva arra teszek kísérletet, hogy áttekintsem a magyar polgárosodásnak az évszázadait abból a szempontból, hogy miként viszonyultak eleink az anyagi javakhoz, a gazdagsághoz, a pénzhez, egyáltalán: a materiális értékekhez. Azokhoz az értékekhez, amelyek minden polgárosulásban döntő szerepet játszanak. A polgárosodás nagyon sok mindent jelent, de többek között jelenti a gyarapodást, a javak megbecsülését, a munka nagyobb tiszteletét: egyáltalán, ebben az árnyékvilágban való harmonikusabb berendezkedésünk vágyát is. A magyar polgárosodás ebben a tekintetben furcsa paradoxont mutat. A modernkor hajnalán először érték Magyarországot olyan eszmék, amelyek egyszerre tartalmaztak javaslatokat, tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan viszonyuljunk az üdvösségünk kérdéséhez, a moralitáshoz, az Istenhez, a túlvilághoz, és egyben hogyan viszonyuljunk a hétköznapokhoz, a munkához, az anyagi javakhoz, - a reformációról van szó, közelebbről Kálvin tanításairól. Ez időben jól ismert okok miatt Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy komolyan vegye az anyagi világra vonatkozó utasításokat. A török hódoltság, az ország három részre szakadtsága, gazdasági, politikai alávetettségünk lehetetlenné tette, hogy beinduljon egy dinamikus - ahogy ma mondanánk - társadalmi szerkezetváltozás, beinduljon a polgárosodás. A magyar protestantizmus, amely kezdetben, lényegénél fogva egyszerre tartalmazott materiális és spirituális értékekre vonatkozó állításokat, igazából csak a spirituális dimenzióban kezdett hatni. Néhány száz évvel később, amikor rajtunk kívül álló okok hatásának köszönhetően megindult egy tényleges szerkezetváltozás, tényleges polgárosulás, akkor viszont azzal a furcsa ténnyel kellett szembenéznünk, hogy már nem működnek a protestantizmusnak az anyagi javakra vonatkozó morális útmutatásai. A magyar polgárosulásnak ez a második hulláma a 18. század végén, II. József uralkodása alatt kezdődött, és tartott egészen a reformkor végéig. Ez a korszak arról nevezetes, hogy sajátos módja volt a magyarországi polgárosulásnak. Nem az alulról jövő, paraszti, jobbágyi tömegekből emelkedtek föl az emberek, hanem egy viszonylag nagy számú magyar köznemesség kezdett deklasszálódni, ami egyben polgárosulást jelentett. Attól, mert más a társadalmi alapja, a szociológiai háttere a polgárosulásnak, még nyugodtan működhetne a kálvini tanítás, még nyugodtan képviselhetnék nagyjaink azt a meggyőződést, hogy étoszt, vezérlő elveket kell fogalmazni a gazdagodáshoz, a gyarapodáshoz is, a politikai közélethez is. Nem ez történt. Az történt, hogy a politikai közéletben hallatlan szenvedéllyel, lelkiismeretséggel és ügybuzgalommal vettek részt, a magánéletet, ezen belül a gyarapodás lehetőségeit illetően viszont furcsa módon egy nagyon sokáig ható aszketikus morálfilozófiát fogalmaztak meg. Emlékeztetőül, a nagy választás lehetőségeit illetően álljon itt néhány klasszikusunk mondása. Kazinczy Ferenc, aki a 18-19. század fordulója szellemi életének minden tekintetben vezéralakja volt, nagyon sokszor és nagyon egyértelműen nyilatkozott ebben a kérdésben. Egyik levelezőtársa Berzeviczy Gergely, a mai fogalmak szerint a kor legnagyobb közgazdásza, akkoriban a Habsburg törekvések híve volt. Azt gondolta, hogy Magyarország akkor képes a gyors modernizáció útjára lépni, ha nem ragaszkodik csökönyösen a hagyományaihoz, a nemesi kiváltságaihoz és a nyelvhez. Nagyon gyorsan lehetne iparosodni, gazdagodni, kereskedőréteget kinevelni, utakat, infrastruktúrát építeni, ha elfogadnánk Bécs azon ajánlatát, hogy racionalizáljuk a közigazgatást, ennek egyik eszközeként legyen a német a közigazgatási nyelv, az iskolában is elsősorban németet tanuljanak, és a többi. Erről a nagyon pragmatikus ajánlatról Kazinczy azt írta egy levelében: „Neked, tisztelt barátom, mindig csak az arany kell, mintha annak a gaz kabinetnek volnál minisztere… Nekem is kell az arany, mert tudom, hogy a nélkül még a kultúra sem haladhat. De én az aranyat nem tartom sem egynek, sem elsőnek azok közt, amit keresnünk kell. Mind ezt, mind azt kell keresni, de úgy, hogy ahol az aranykeresés a nacionalizmusnak kárt teszen, ehhez kell állani, és azt keresni megszűnni; eljő a boldogabb idő, s kereshetjük ismét azt.” Azért nagyon fontos a Kazinczy levél gondolatmenete, mert nem arról beszél, hogy számára létezik egy vitathatatlan tekintélyű aszketikus morál, amellyel szemben a gazdagság lehetőségei a rossznak a birodalmát jelentik, hanem azt mondja, hogy ő pontosan tudja, hogy mind a kettőre szükség van. Csakhogy ha választani kell, amikor nem tehetjük, hogy mind a kettőt válasszuk, akkor az utóbbit kell választani. Természetesen a nacionalizmus szó Kazinczy szótárában nem 20. századi értelmében értendő, hanem a nemzeti eszme szinonimájaként. Kazinczy, mint mindenben, ebben is rendkívül nagy hatású, azt mondhatnánk, a Kazinczy-féle ideológia végigvonul a 19. századon. Nem pontosan az anyagi javakról elmélkedik ugyan Kölcsey a Parainézisben, de a tanulmány végén egy gyönyörűen szomorú, vagy szomorúan gyönyörű eszmefuttatást olvashatunk a boldogság lehetőségéről, illetve lehetetlenségéről. Kölcsey azt állítja, hogy az ember, abban az értelemben, hogy megteszi azt, amit a kötelességei parancsolnak, lehet megelégedett és nyugodt, és ebben az értelemben lehet boldog. De lehet-e általában is? Nem hiszem, mondja Kölcsey. Mert hétköznapi értelemben az a boldog ember, aki a magánéletét örömmel tudja megélni. A

7

8 kor embere nem teheti meg, hogy a magánéletnek, az örömöknek áldozzon. A kor embere, ha megelégedett akar lenni, akkor aszketikus módon kell, hogy éljen. - Nem szó szerint idéztem, de ez a sugallata a Parainézisnek. Ott van a nagy kortárs, Eötvös József, aki első regényével, a Karthauzival berobban nem csak a magyar, hanem az európai irodalomba is. Miről is szól a Karthauzi? Arról az arisztokrata ifjúról, aki még minden lehetne, van vagyona, akár gyarapíthatná is, közéleti funkciókat vállalhatna. Nem, ő kergeti az önös boldogság lehetőségeit, és miután ezekben csalódik, megy a végső megtisztulás felé, a kolostorba, a lemondás világába. A Karthauzi is valahogy azt sugallja, hogy ebben a világban és abban a korban meredeken szembekerülnek egymással az anyagi javak és a szellem értékei, és az igaz embernek ez utóbbit kell választania. Vörösmarty a Csongor és Tündében kétszer lépteti fel a vándorokat, köztük a Kalmárt, aki először az anyagi világot hódító terveivel büszkélkedik. Amikor másodszor jelenik meg, akkor roskatagon vallja be, hogy nincs boldogság, nincs öröm a gazdagságban, és nem is biztos dolog. Nagyon könnyen elveszíthető, amit az ember az anyagiakban próbál realizálni. Ez is ezt az idealista értékfelfogást tükrözi. Hadd utaljak végül Petőfire, aki több helyütt is követi elődeit e tekintetben. Talán a legismertebb a Farkasok dalának néhány sora: Fázunk és éhezünk, részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk. Ezt a fajta szabadságeszmét, a lelki, az erkölcsi függetlenséget példázza a maga módján János vitézével is, amikor Kukorica Jancsi a leégett zsiványtanyát úgy hagyja el, hogy nem viszi magával az aranyakat, amiket egyszerűen kiemelhetne onnan, mert azok piszkos módon kerültek oda, és piszkos módon szerzett pénzzel nem akar boldogulni. És majd Szilveszter az Apostolban egész életfilozófiát teremt az aszkézisből. Azt kívántam illusztrálni, hogy történelmünknek éppen abban a szakaszában, amikor szociológiai értelemben, politikai értelemben a leggyorsabb, a leglátványosabb átrendeződés zajlott és ez az átrendeződés a polgári világ felé mutatott, aközben szellemi nagyjaink teljesen egybehangzóan egyfajta tartózkodást, aggályoskodást, mi több, határozott morális ellenállást képviseltek az anyagi javak megszerezhetőségével szemben. Joggal merül fel a kérdés: vitathatatlan az álláspont, amit a klasszikusok képviselnek, vagy olyan elveket akartak elfogadtatni a kortársaikkal, amelyek megakadályozták az ország fejlődését, a társadalom emelkedését. Vajon tényleg arról van-e szó, hogy az anyagi javak megszerzése és birtoklása a liberalizmus szégyenbélyege lenne? És a szegénység, az aszketizmus lenne a konzervativizmus vigasza? Nehéz kérdések, és mint minden nehéz kérdésre a korban, leghatározottabban Széchenyi tudott válaszolni. Immár szó szerinti idézetben: Igen sokan függetlenségi ábrándozásokban mindig a szegénység teóriáit tanítják, mely szerint igaz ugyan, szabad lehet egy szegény nemzet a külhatalomtól, de annál nagyobb rabjává lesz öntudatlanságának, melynél nagyobb s fertelmesebb rabság nincs. Egy másik, a közelmúltban részlegesen idézett gondolata: Merjetek nagyok lenni! Ti, kik valami jobbra vagytok meghívva, születve, kik szebb jövendőnek lehettek urai, lépjetek valódi hazátokba, melyen kívül nincs számotokra hely. Ne engedjétek magatokat kitagadni a halhatatlan ember legnemesebb igazából. Ismerjétek meg a lélek örömeit, nincs az ellentétben az anyag kéjeivel. Ennek a mondatnak a szellemében fogalmazza tovább: Lepergett már a régi iskolák azon tana, miszerint másokat vagy saját magunkat minden ok nélkül sanyargatni kellene, miszerint erény volna másoktól vagy magunktól megtagadni a föld javait. A zavart eszmék ezen időszaka lefolyt, és elismert igazság fényében áll jelenleg előttünk, hogy miután boldogság utáni vágy legvégsőbb irányunk, emberi hivatásunknak úgy felelünk meg leginkább és ekképp természetünkhöz képest a tökélynek annál magasabb lépcsőjére emelkedünk, ha az istenek minél több mind lelki, mind anyagi adományaiban iparkodunk részesülni és részesültetni embertársainkat. Széchenyi ugyan nem nevezi meg kortársait, de utal rá, hogy vannak még uralkodó eszmék, amelyek ezt az aszketizmust hirdetik, és nagyon határozottan, nagyon szenvedélyesen szembe megy velük, hirdetvén, hogy az anyag kéjei, és az anyagi boldogulás ugyanolyan része az emelkedni vágyó ember életének és a nemzet emelkedésének, mint a szellemi javak. Természetesen, amikor arra kerül a sor, hogy hierarchiát teremtsen, ő is azt fogja mondani, hogy első helyen a szellem javai állnak. De a hangsúly ebben a gondolatmenetben az egyensúlyon van. Felvetődik a kérdés, hogy ki győzött? Íróink, költőink lelkes aszketizmusa volt-e erősebb, vagy Széchenyi pragmatikus moralitása? Gyanítom, ha nem úgy folytatódott volna a magyar történelem, mint ahogy, akkor a Széchenyi-féle álláspont vált volna uralkodóvá. Ám tudjuk, hogy még egyszer belezuhant a magyar társadalom abba a csapdába, amibe József idején már beleesett, amikor megint választania kellett az anyagi javak, egyben az idegen hatalomnak való elköteleződés és a nemzeti függetlenség eszméje, egyben a szegénység vállalása között. Keserves, kényszerű helyzetben a magyar szellemi élet színe-java megint az aszketikus morálfilozófiát hirdette. Csak utalok Tompa Mihályra, Arany Jánosra, Kemény Zsigmondra, akik az 1850-es, 1860-as években ezt az aszketizmust újra és magasabb szintre emelve fogalmazták meg. Majd amikor elérkezett a kiegyezés utáni vadkapitalizmus korszaka, elérkezett annak a nagy drámának a pillanata is, amikor a szellem embere megadta magát, átadta magát a Mammonnak, az aranynak. Tudjuk, minden költői mű idézőjelbe teendő, mert nem biztos, hogy szoros összefüggés van az életrajzi én és a költői én között. Mindazonáltal a most következő vallomások nagyon érvényesek az életrajzi személyiségre is. Reviczky Gyula írja a Sátán című versében: Egy éjjel a Sátán ágyamhoz állva nevetett, hítt, ígérte kincseit. Frakkot viselt, és oly inger volt szavában, hogy már azt hittem, végem, elveszít. Eljössz-e hozzám édes jó barátom, protekciómat ígérem neked! Mi kell? Szép hölgy, arany, fény, pompa, mámor? Mind a tied lesz. És a Költő válaszol: Én koldus leszek. Gavallérnak kevély vagyok, s ügyetlen: majom s róka lenni nem tudok. Kincsnek pedig hatalma nincs felettem, az kincsem, amit érzek, gondolok. Vigasztalóm az édes dal zenéje, ez balzsamom, hitem, ha szenvedek, s dalolva hágok a Sátán fejére: aranyad nem kell, én koldus leszek. De ugyanez a Reviczky aztán azt írja majd a Kenyér című versében: Minek fordultok, könyörögtök az ég Urához,

8

9 emberek? Nem Isten adja, de az ördög a mindennapi kenyeret. Kenyérért van a bűn, gyalázat, megalázás és nyomor. A szemek könnyben érte áznak, az átkok átka a gyomor. És végül: Költő, kinek lelkében eszmék, ragyogó álmok rengenek, ki lelkesülten odavetnéd a szabadságért mindened, egy bűn van, tudd meg: lent maradni, szegényen, ismeretlenül. Erény is egy: folyvást haladni, s nem állni meg, csak legfelül. Nos, a Sátán kísértése nem volt hiábavaló. A Kenyér költője már a szegénységet tartja bűnnek, s erénynek csak a törtetést. Konkrét idézés nélkül hadd utaljak a századforduló egyik legmegrázóbb regényére, Ambrus Zoltánnak a Midász király című művére. Ennek hőse, Bíró Jenő, a festőművész előbb nagyon tehetségesen, remekműveket alkotva majd éhen hal egy külvárosi iskolában tanítván. Ugyancsak szegény szerelmével együtt élvén elveszti a szerelmét, és fordulat következik be az életében: elkezd úgy festeni, ahogy a piac kívánja, és elkezd úgy udvarolni, ahogy a gazdagodás kívánja. Bíró Jenő a regényben a kor egyik leghíresebb és leggazdagabb emberévé válik, és érdekházassága révén úgy érzi, a gyermekeinek is megteremthette a biztos jövőt. Ebben a helyzetben felkeresi őt megint csak a Sátán. Egy hosszú dialógus zajlik a művész és a Sátán között. Ennek a nagy párbeszédnek a végeredménye az lesz, hogy Bíró Jenő főbe lövi magát. Szembesül azzal, hogy amit a gyarapodásért, a javakért tett, azt önmaga feladása árán tette, vagyis csak egy aszketikus morállal tudta volna megőrizni önmagát. Eddig az irodalmi példák, és hadd hivatkozzak vissza Széchenyire. Arra a Széchenyire, aki megtalálta a logikai és az erkölcsi egyensúlyt a konzervatív hagyományon belüli ellentétes értékek között, és javasolt egy követésre méltó életmintát, életelvet, amit azonban ismert okok miatt követni nem lehetett. Bíbó István írt 1942-ben egy nagyon elgondolkodtató tanulmányt Az elit és a szociális érzék címen. Bíbó folytatja Széchenyi gondolatát, a 20. század közepén ugyanazzal a hagyománnyal találja magát szembe, amivel Széchenyi egy századdal korábban. Bíbó azt mondja, hogy nincs nagyobb veszélye a magyar társadalomnak, minthogy az elit rossz lelkiismerettel, szorongva kerülgeti a gyarapodás lehetőségeit, az anyagi érvényesülés lehetőségeit. Szociális munkákat keres magának, holott az elitnek egyetlen dolga volna: csinálja a maga dolgát. Ha mérnök a mérnökit, ha orvos az orvosit, a tanár a tanárit, mert azzal használ legtöbbet a köznek, a társadalomnak, ha kifejti önmagát és élvezi is munkájának a gyümölcsét. Tessenek tovább gondolni. Bíbó 1942-ben újra megpróbálta bátorítani a magyar polgárt, hogyan lehet nem aszketikusan, jó lelkiismerettel, jól élni. Ami utána következett, vajon megteremtette-e a feltételeit ennek az egyensúlynak?

9