Ian McEwan VÁGY ÉS VEZEKLÉS Ian McEwan: Atonement Fordította: Lukács Laura
Annalenának
„Drága Morland kisasszony, gondolja csak meg, milyen szörnyű gyanút melengetett! Miből ítélt vajon? Ne feledje, milyen országban és milyen korban élünk. Ne feledje, hogy angolok és keresztények vagyunk. Hívja tanúul önnön értelmét, önnön valóságérzékét, önnön tapasztalásait. Neveltetésünk vajon efféle szörnyűségekre készít elő? Törvényeink szemet hunynak felettük? Elkövethetők-e felfedezetlenül egy országban, ahol ilyen alapon áll a társadalmi és az irodalmi érintkezés; ahol minden egyes embert önkéntes kémek szomszédsága vesz körül, és ahol az országutak és az újságok mindent nyilvánosságra hoznak? Legdrágább Morland kisasszony, miféle gondolatoknak engedett utat? A galéria végére értek; s Catherine szégyenkönnyekkel futott be szobájába.” Jane Austen: A klastrom titka Borbás Mária fordítása (1983).
ELSŐ RÉSZ
Egy A színmű – amelyhez Briony plakátot, műsorfüzetet és jegyeket tervezett, kissé félrebillentett spanyolfalból jegypénztárat épített, vörös krepp-papírral szegélyezve a hozzá tartozó perselyt – két napon át tomboló alkotói lázban íródott, úgyhogy Briony egy reggeliről és egy ebédről is lemaradt miatta. Az előkészületek végeztével nem maradt más dolga, mint hogy tűnődve lapozgassa a papírra vetett piszkozatot, és várja, míg a messzi északról megérkeznek az unokatestvérek. Csak egy nap marad a próbákra, aztán megjön a bátyja is. Itt-ott vérfagyasztó, máskor vigasztalanul szomorú pillanatok sorozatán át a szív történetét beszélte el a színmű, rímes prológusban foglalva össze a mondanivaló lényegét, vagyis azt, hogy minden szerelem, mely nem a józan észre épít, halálra van ítélve. Arabella, a hősnő megbűnhődik a gonosz külföldi gróf iránt táplált, eszeveszett szenvedélyéért, ugyanis midőn zabolátlan indulatainak engedelmeskedve szíve választottjával egy tengerparti városkába szökik, nemsokára megkapja a kolerát. Szerelmétől és szinte mindenki mástól elhagyatva, egy padlásszoba foglyaként, ágyhoz kötve, különös humorérzéket fedez fel önmagában. Ekkor egy elszegényedett orvos személyében új esélyt kínál neki a sors – és lám, kiderül, hogy álruhás herceg a doktor, aki élete céljául tűzte ki, hogy a szegényekért dolgozik. Meggyógyítja Arabellát, ő pedig ezúttal bölcsen választ; az élet azzal jutalmazza, hogy megbékélhet családjával, és „egy szeles, szikrázón fényes tavaszi napon” frigyre léphet az orvosherceggel. Mrs. Tallis a hálószobájában, a fésülködőasztalnál ülve olvasta végig az Arabella megpróbáltatásainak hét oldalát, úgy, hogy a szerző közben átkarolta a vállát. Briony mohón leste az anyja arcán átsuhanó érzelmek legkisebb rezdüléseit is, Emily Tallis pedig engedelmesen rémüldözött vagy kuncogott, végül hálásan mosolygott, és bölcsen, biztatón bólogatott hozzá. Ölébe kapta, megölelte a lányát – ó, milyen jól emlékezett a kis gyermektest meleg, selymes tapintására, amely még nem múlt el, nem múlt el egészen –, és kijelentette, hogy a színmű „döbbenetes”, majd a kislány szűk fülkagylójába suttogva azonnal beleegyezett, hogy Briony idézze ezt a minősítést a plakáton, amely a bejáratnál elhelyezett állványra lesz kitéve. Briony akkor még nem tudta, de amit eltervezett, ekkor teljesedett be leginkább. Nem kapott elismerést később, semmit, ami nyomába érhetett volna az anyai dicséretnek; ábránd, csalódás maradt minden egyéb. A nyári szürkületben, lámpaoltás után, mennyezetes ágya finom, sötét rejtekében nemegyszer szívdobogtató, tündökletes, epekedő képzelgéseknek adta át magát, melyek valóságos kis színművek voltak, és kivétel nélkül mindegyikben Leon is szerepelt. Az egyikben fájdalmas kifejezést öltött bátyja nagy, illedelmes arca, amikor Arabellát utolérte a magány és a kétségbeesés. Egy másik látomás kezében koktélospohárral, divatos, városi kocsmában láttatta Leont, amint barátainak dicsekszik: Igen, a kisebbik húgom, Briony Tallis, az írónő, biztosan hallottatok már róla. A harmadikban Leon ujjongva öklözte a levegőt, amikor a darab végén lehullott a függöny, noha nem volt függöny, függönynek még lehetősége sem. Nem az unokatestvéreknek, hanem bátyjának szólt a darab, az ő hazatérését ünnepelte, az ő csodálatát akarta kivívni, őt kívánta rávezetni, hogy vessen véget felelőtlen kapcsolatai hosszú sorának, és a rengeteg barátnő után keressen végre rendes feleséget, olyat, aki visszakalauzolja őt a vidéki életbe, olyat, aki kedvesen fölkéri Brionyt nyoszolyólánynak az esküvőre. Briony az a fajta gyerek volt, aki szenvedélyesen kívánja, hogy tökéletes legyen a világ. Nővére szobája nyitva heverő könyvek, széthányt ruhadarabok, bevetetlen ágy, teli hamutartók káosza, Brionyé azonban szentély volt, ahol a rend démona uralkodik: a széles ablakbeugró mintagazdaságnak adott helyet, de az ismerős állatok mind egy irányba – gazdájuk felé – fordultak, mintha mindjárt dalban törnének ki, és még a baromfiudvar tyúkjai is szabályos
körben álltak. Igazság szerint Briony szobája volt a házban az egyetlen rendes lakószoba. Kihúzott derekú babái mintha szigorú parancsnak engedelmeskedtek volna, sosem értek a falhoz; a fésülködőasztalán elhelyezett, hüvelyknyi kis figurák – cowboyok, mélytengeri búvárok, emberforma egerek – pedig már egyenlő rangjukkal és a köztük lévő egyenlő távolsággal is azt érzékeltették, hogy itt parancsra váró, polgári haderőről van szó. A miniatűr méretekhez való vonzalom a rendszerető szellem egyik megnyilvánulása volt. Ugyanerről árulkodott a titkok szenvedélye: ha a nagy becsben tartott, lakkozott szekrényke fecskefarkú illesztékének gombját ügyesen megnyomta, kinyílt egy titkos fiók; itt tartotta csatos naplóját, valamint egy saját találmányú titkosírással vezetett jegyzetfüzetet. Hat számjegyű kóddal nyíló, titkos játék páncélszekrény őrizte leveleit, képeslapjait. Az ágya alatti, kiemelhető padlódeszka kisebb összegek tárolására alkalmas, ütött-kopott bádogdobozt rejtett. A doboz négyéves kincseket tartalmazott, mert Briony kilencedik születésnapja környékén kezdett gyűjteni: mutáns ikermakk, kristályos piritdarab, vásárban vett esőcsináló kereplő volt benne, és egy mókuskoponya, könnyű, mint a falevél. De a rejtett fiókok, lelakatolható naplók és titkosírások sem takarhatták el Briony elől az egyszerű igazságot: hogy nincsenek titkai. Vágya a harmonikus, rendezett világ iránt lehetetlenné tette, hogy vakmerő gonosztetteket kövessen el. Minden rendbontást, pusztítást kaotikusnak látott, lényéből ezért is hiányzott a kegyetlenségre való hajlam. Gyakorlatilag úgy élt, mintha egyedüli gyermek lenne, a Tallis-ház viszonylagos elszigeteltségének köszönhetően pedig a barátnők közötti kislányos cselszövésekből is kimaradt, legalább a hosszú, nyári vakációk idejére. Eletében semmi sem volt annyira érdekes vagy éppen szégyenletes, hogy rejtegetnie kellett volna; senki sem tudott az ágya alatt pihenő mókuskoponyáról, de senki nem is volt rá kíváncsi. Egyik tény sem csüggesztette el különösebben; azaz csak visszatekintve, amikor már megtalálta a megoldást. Tizenegy évesen írta első elbeszélését – buta kis történetet, tele népmesei utánérzésekkel, amelyben, mint később belátta, nyomokban sem volt meg az olvasó tiszteletét kivívó, éltető világbölcsesség. Ez az első, ügyetlen kísérlet mégis megértette vele, hogy a képzelet önmagában is titkok forrása: nekifogott, hogy elbeszéljen egy történetet, de senkinek sem szólhatott róla. A szavakkal való színlelés végtelenül bizonytalan, sebezhető, zavarba ejtő eljárás, nem mondhatta el senkinek. Elég volt leírnia, hogy mondta, vagy hogy és aztán, máris megrettent, sőt ostobának érezte magát, amiért ismerni véli egy képzelt lény érzelmeit. Persze elkerülhetetlenül kiadja magát, valahányszor egy-egy szereplő gyengeségeiről beszél; az olvasó bizonyára gyanítani fogja, hogy önmagát jellemzi. De ki másból is meríthetne? Csak amikor elkészült egy történettel, megoldott minden sorsot, elkötött minden szálat, és így az elbeszélés legalább e tekintetben hasonlított a világ összes többi befejezett történetére, csak akkor érezte immár sérthetetlennek magát, csak akkor lyukasztotta ki a lapok szélét, hogy zsinórral összefűzze a fejezeteket, aztán borítót festett vagy rajzolt hozzá, majd megmutatta a kész művet anyjának, esetleg – ha otthon volt – apjának. Tallisék bátorították. Sőt örültek irodalmi igyekezetének, hiszen észre kellett venniük, hogy a család legifjabb tagjának különös az észjárása, és a szó is könnyedén árad belőle. A hosszú délutánokon át forgatott értelmező és szinonimaszótár képtelen, ám makacsul visszatérő szókapcsolatokat csalt elő Briony fejéből: nála a csirkefogó „ezoterikus” pénzérméket rejtegetett a zsebében, az autólopáson kapott csavargó „szégyentelen önmentegetéssel” zokogott, a telivér mént megülő hősnő „futólagos” utazást tett az éjszakába, a király összevont szemöldöke pedig rosszallásának „hieroglifája” volt. A család biztatására Briony a könyvtárban olvasta fel műveit, míg szülei és nővére ámulva tapasztalták, hogy az egyébként csöndes kislány milyen merészen ad elő, szélesen hadonászik szabad kezével, felvont szemöldökkel tolmácsolja a párbeszédeket, olvasás közben olykor másodpercekre is felpillant a papírból,
hogy a jelenlévők arcán végigvándorló kíméletlen tekintettel követelje ki a sodró elbeszélés igézetét megillető tökéletes figyelmet. Brionyt azonban az sem tartotta volna vissza az írástól, ha nem kap ennyi figyelmet, dicséretet a családtól, és ha műveinek sokkal kevésbé örülnek. Mindenesetre rájött, mint sok más író elődje, hogy nem minden elismerés szolgálja az ember javát. Cecilia lelkesedése például kissé túlzónak, talán némi leereszkedéssel vegyesnek tetszett, ugyanakkor tolakodó is volt; nővére minden bekötött elbeszélést katalogizálni akart, hogy elhelyezze a könyvtár polcán, Rabindranath Tagore és Quintus Tertullianus között. Talán tréfának szánta, de Briony nem vett tudomást róla. Most, hogy már látta az irányt, más szinten is kereste a beteljesülést; nemcsak a titkosságot biztosította az írás, hanem táplálta kicsinyítés iránti vonzalmát is. Öt oldalon miniatűr világot teremthet, mintagazdaságnál sokkal tetszetősebbet. Fél oldalon elfér egy elkényeztetett herceg gyermekkora, egyetlen ütemesen nyargaló, hangsúlyos mondatban pedig a holdfényes száguldás álmos falvakon át; és a szerelem fellángolásához egyetlen szó – a pillantás – is elég. Egy-egy frissen befejezett elbeszélés lapjai és a benne foglalt összes élet mintha tovább lüktetett volna Briony kezében. Rendszenvedélye is kielégült, mert csak a rendetlen világot lehet tökéletesíteni. A hősnő életének válságát időzíthette úgy, hogy jégeső, szélvihar és mennydörgés kísérje, míg a menyegző rendszerint ragyogó fény és lágy szellő mellett zajlott. Ugyancsak a rendszeretet jegyében működött az igazság elve, a halál és a házasság két fő hajtóerejével, de míg az előbbi kizárólag az erkölcsileg kétes jellemeknek volt fönntartva, az utóbbi jutalomnak számított, amelyet csak az utolsó lapon nyerhettek el az arra méltók. A hazalátogató Leonnak írt színművel Briony először ruccant át a dráma világába, de egyáltalán nem találta megerőltetőnek. Sőt, megkönnyebbült, hiszen nem kellett százszor leírnia, hogy mondta, nem kellett beszámolnia sem az időjárásról, sem a tavasz kezdetéről, sem a hősnő arcáról – már amúgy is rájött, milyen szűk ösvényen jár a szépség. Bezzeg a csúnyaság változatai végtelenek. Briony új univerzuma tehát már csak azt tartalmazta, ami elhangzott benne, s ez valóban maga volt a már-már önmagát is fölemésztő rend; másfelől minden mondatot végletes érzelmi töltéssel kellett megszólaltatni, vagyis ennek érzékeltetésére nélkülözhetetlenné vált a felkiáltójel. Meglehet, hogy az Arabella megpróbáltatásai melodráma volt, de szerzője ekkor még nem ismerte ezt a szót. Briony nem nevettetni, hanem elijeszteni, felszabadítani és tanítani akart a darabbal, méghozzá ebben a sorrendben, és a megvalósításra fordított sok romlatlan energia – plakátok, jegyek, jegypénztár – különösen sebezhetővé tette az esetleges kudarccal szemben. Új elbeszéléssel is üdvözölhette volna Leont, de amikor megtudta, hogy északi unokatestvérei hosszabb időre érkeznek a Tallis-házba, elszánta magát az ugrásra, és műfajt váltott. Brionyt jobban is érdekelhette volna az a tény, hogy a tizenöt éves Lola és a kilencéves ikrek, Jackson és Pierrot, egy ádáz családi belháború menekültjei. Hallotta, amikor anyja bírálta húga, Hermione meggondolatlan lépését, és sajnálkozott, hogy a három gyermek ilyen áldatlan helyzetbe került, nem kímélve persze béketűrő sógorát, Cecilt sem, aki inkább mindent elodáz, hiszen a családi gondok elől most is az oxfordi All Souls Kollégiumba menekült. Briony anyja és nővére vádak és ellenvádak felsorakoztatásával a kislány füle hallatára elemezték a legújabb gyalázatos fordulatokat, Briony pedig megértette, hogy unokatestvérei látogatása nincs időben behatárolva, akár az iskolaévbe is belenyúlhat. Elhangzott, hogy a ház könnyűszerrel be tud fogadni három gyereket, a Quincey csemeték tehát addig maradnak, ameddig jólesik, feltéve, hogy a szülők – netán egyszerre bekövetkező – látogatásaik alkalmával képesek lesznek megkímélni veszekedésüktől a Tallis-házat. Kitakarították a Briony szobájával szomszédos két szobát, új függönyöket szereltek fel, és más szobákból átvittek néhány bútordarabot. Rendes körülmények között Briony részt vett volna az előkészületekben,
de éppen ekkor tört rá a kétnapos alkotói roham, és ekkor kezdte építeni a jegypénztárat is. Halványan sejtette, hogy a válás sorscsapás, mégsem tartotta figyelemre méltó témának, nem foglalkoztatta. A válás bomlási folyamat, e világi történés, így semmit sem kínál az elbeszélőnek: a rendezetlenség birodalmába tartozik. A házasság, az az igazi, jobban mondva a menyegző, a jutalmát elnyerő erény formai rendezettsége, a pompás külsőségek és a lakoma izgalma, az élethossziglani egyesülés szédítő ígérete. A jól sikerült esküvő kimondatlanul is képviseli azt, amire egyelőre gondolni sem szabad – a szexuális boldogságot. Briony hősei és hősnői vidéki templomok és nagyvárosi székesegyházak hajóiban, helyeslő családok és baráti jóakarók szeme láttára hágtak ártatlan gyönyörük tetőpontjára, ahonnan már egy tapodtat sem kellett továbbmenniük. Ha mindennek hitvány tagadásaként jelentkezett volna a válás, akkor mi sem lett volna egyszerűbb, mint a mérleg másik serpenyőjébe, az árulás, a nyavalyák, a lopás, a nemi erőszak és az álnokság mellé hajítani. Csakhogy az állandó civakodással kísért jelenség bosszantóan bonyolult, dicstelen arcát mutatta. A válás tehát, az újrafegyverkezéshez, az abesszinkérdéshez vagy a kertészkedéshez hasonlóan, egyszerűen nem lehetett téma. Így aztán a szombat délelőtti hosszú várakozás után, amikor Briony végre meghallotta ablaka alatt a kocsikerekek csikorgását a murván, és papírjait felkapva lerohant a lépcsőn, át a hallon, majd ki a vakító déli verőfénybe, nem az érzéketlenség tette, hanem sokkal inkább valamiféle végletesen kiélezett művészi becsvágy, hogy valósággal lerohanta az egymáshoz és cókmókjukhoz préselődő, kábult fiatalokat: – Leírtam mindnyájatok szerepét! – kiabálta. – Holnap lesz az első előadás! Öt perc múlva kezdődik a próba! Anyja és nővére azonnal közbeavatkoztak, szelídebb tempót javasolva. A vendégek – mindannyian vörös hajúak és szeplősek – megtekintették a szobájukat, Danny, Hardman fia pedig fölhordta a csomagokat; köszöntötték őket a konyhán is, megmutatták nekik az egész házat, majd úszhattak a medencében; végül a kert déli végében, a szőlőlugas árnyékában meg is ebédeltek. Emily és Cecilia Tallis szüntelen locsogása garantáltan megakadályozta, hogy a látogatók otthon érezzék magukat, holott valószínűleg éppen ez lett volna a cél. Briony meg volt győződve róla, hogy ha ő legalább háromszáz kilométert utazott volna egy idegen házig, akkor nyomasztóan hatna rá, ha szellemeskedő kérdések és vicces bemondások kíséretében százféle módon biztatnák, hogy kizárólag azt tegye, amire kedve szottyan. Úgy látszik, nem mindenki tudja, hogy a gyerekek számára az a legnagyobb ajándék, ha magukra hagyják őket. A Quincey gyerekek azonban derekasan igyekeztek felszabadultnak látszani és remekül szórakozni, ami jó előjel volt az Arabella megpróbáltatásai szempontjából: a trió bizonyára könnyedén bújik majd idegen bőrbe, jóllehet a testvérek legkevésbé sem hasonlítanak az általuk alakítandó szerepekre. Ebéd előtt Briony besurrant az üres próbaterembe – a gyerekszobába –, és a festett padlódeszkákon föl-alá sétálva fontolóra vette a szereposztási lehetőségeket. Nyilvánvaló, hogy a Brionyhoz hasonlóan sötét hajú Arabella nemigen lehet szeplős szülők gyermeke, nem szökhet meg egy szeplős, külföldi gróffal, nem vehet ki padlásszobát egy szeplős fogadóstól, nem szerethet bele egy szeplős hercegbe, és aligha esküdhet egy szeplős lelkész és szeplős gyülekezete színe előtt. Mégis így lesz. Unokatestvérei élénk – gyakorlatilag lángoló! – színeit sehogy sem lehet elkendőzni. Legfeljebb annyit állapíthatunk meg, hogy a szeplők hiánya Arabellánál jel – hieroglifa, írhatta volna Briony –, melyből jellembeli kiválóságára következtethetünk. Lelki tisztasága egy pillanatig sem vonható kétségbe, jóllehet romlott világban mozog. Aztán más baj is van az ikrekkel, hiszen egy idegen meg sem tudná különböztetni őket. Helyénvaló-e, hogy a gonosz gróf a megszólalásig hasonlítson a jóképű hercegre, vagy hogy mindketten hasonlítsanak Arabella apjára és a papra is? És ha Lola játszaná a herceget? Jackson és Pierrot szemlátomást igyekszik mindenkinek a kedvében
járni, velük valószínűleg nem lesz gondja. De a nővérük vajon hajlandó-e férfit játszani? Lolának zöld a szeme, csontos és beesett az arca, hallgatagsága pedig valamiféle törékenységet takarhat, ugyanakkor erős akaratra is vall, sőt azt sugallja, hogy Lola olykor könnyen kijön a sodrából. Elég meglebegtetni a lehetőséget, hogy ő kapja a herceg szerepét, máris válság törhet ki; hát Briony, ő vajon meg tudná-e tartani Lolával a kézfogót az oltár előtt, miközben Jackson az Imádságoskönyvből énekel? Öt óra lett, mire sikerült kifundálnia a szereposztást a gyerekszobában. Sorba állított három zsámolyt, ő maga pedig bepréselte a fenekét egy kivénhedt etetőszékbe – a bohém ötlet jóvoltából egy teniszbírói magasles előnyeit élvezhette. Az ikrek vonakodva hagyták ott a medencét, ahol már három órája hancúroztak megszakítás nélkül. Mezítláb érkeztek, atlétatrikójuk alól a deszkapadlóra csöpögött a víz. Fénytelen hajukból kis patakok csurogtak a nyakukba, és mindketten dideregtek, térdüket összekocogtatva próbáltak fölmelegedni. A hosszú merítkezés ráncosra áztatta, kifehérítette a bőrüket, úgyhogy a gyermekszoba viszonylagos homályában szinte feketélltek arcukon a szeplők. Nővérük kettejük között ült, keresztbe vetett lábbal, és velük ellentétben teljesen higgadtnak látszott; bőven adagolta a parfümöt, és át is öltözött: a zöld pamutszövet ruha kiemelte haja, szeme és bőre színét. Szandált és bokaperecet viselt, lábkörmei pedig cinóbervörösben tündököltek. A körmök látványától Briony szorító érzést tapasztalt a szegycsontja táján, és azonnal megértette, hogy nem kérheti föl Lolát a herceg szerepére. Leültek, a drámaíró pedig éppen nekifogott volna, hogy összefoglalja a darab cselekményét, és izgalmassá tegye hallgatói számára a lehetőséget, hogy másnap este, felnőtt közönség előtt, a könyvtárban előadják. Pierrot azonban előbb szólalt meg. – Utálom a színházat és minden ilyesmit. – Én is utálom, meg hogy be kell öltözni hozzá – mondta Jackson. Ebédnél elmagyarázták, hogy nem is olyan nehéz megkülönböztetni az ikreket, Pierrot bal fülcimpájából ugyanis hiányzik egy háromszögletű darabka, mert hároméves korában addig gyötört egy kutyát, míg az meg nem harapta. Lola elfordult. Briony ésszerűen közelítette meg a kérdést: – Hogy lehet utálni a színházat? – Csak megjátsszák magukat – mondta ki a magától értetődő igazságot Pierrot, és vállat vont. Briony persze tudta, hogy Pierrot fején találta a szöget. De ő éppen ezért szerette a színházat, legalábbis a sajátját; mindenki imádni fogja érte. A fiúkra nézett: székük alatt kis tócsába gyűlt, a padlódeszkák réseibe folyt a víz; Briony tudta, hogy az ikrek sosem fogják megérteni ezt a becsvágyát. Engedékenyebb, lágyabb hangnemben folytatta. – Gondolod, hogy Shakespeare is csak megjátszotta magát? Pierrot a nővére térde fölött Jacksonra pillantott. Halványan ismerős volt neki ez a harcias név, rémlett valami az iskola és a felnőtt bizonyosságok világából; az ikrek egymásból merítettek bátorságot. – Mindenki tudja, hogy igen. – Hát persze. Aztán Lola beszélt, először Pierrot-hoz, majd a másik oldalra fordulva már Jacksonnak fejezte be a mondatot. Mrs. Tallisnak sosem volt olyan mondanivalója, amit egyszerre mindkét lányának szánt volna, így Briony most megfigyelhette, hogy kell az ilyet csinálni. – Játszani fogtok, vagy megpofozlak, és utána megmondalak a Szülőknek. – Ha megpofozol, mi mondunk meg téged a Szülőknek. – Játszani fogtok, vagy megmondalak a Szülőknek. Jóllehet az ikrek sikerrel hárították a fenyegetést, az szemlátomást mit sem veszített erejéből. Pierrot beszippantotta az alsó ajkát.
– Miért kell játszanunk? – adta meg magát a kérdéssel, és Lola megpróbálta még jobban összeborzolni a kisfiú gubancos haját. – Emlékeztek, mit mondtak a Szülők? Vendégek vagyunk ebben a házban, és igyekszünk... milyenek is lenni? Hadd halljam! Milyenek is igyekszünk lenni? – Ke-zel-he-tők – válaszolták kórusban az ikrek, keservesen botladozva a szokatlan jelző szótagjain. – Kérlek, beszélj a darabodról! – fordult Lola mosolyogva Brionyhoz. A Szülők. Ha van valamiféle intézményes erő ebben a többes számban, az is elenyészik hamar, talán már el is enyészett, de ezt egyelőre nem szabad elismerni, és még a legkisebbektől is bátorságot követel a sors. Briony hirtelen elszégyellte magát, lám, milyen önzőn fogott hozzá, eszébe sem jutott, hogy unokatestvéreinek nem lesz kedvük az Arabella megpróbáltatásaiban játszani. Nekik saját megpróbáltatásaik vannak, saját katasztrófájuk, és most, mint vendégek Briony otthonában, kötelezőnek érzik, hogy megfeleljenek a házigazda elvárásainak. Még ennél is rosszabb, hogy Lola világosan értésére adta, ő maga is csak azért fog játszani, mert befogadták. Kényszer alatt cselekszenek a sebezhető Quincey gyerekek. Mégis, tűnődött Briony, miközben küszködve próbálta megfogalmazni a nehéz gondolatot, lehet, hogy van benne valami mesterkedés, lehet, hogy Lola a saját indulatai, valami ellenséges, romboló indulat kifejezésére használja föl az ikreket? Határozottan hátránynak érezte, hogy két évvel fiatalabb Lolánál, hogy a másik lány kétévnyi tökéletesedést mutathat fel vele szemben, melynek fényében jelentéktelen, szégyellni való próbálkozás az ő színdarabja. Mindvégig kerülve Lola tekintetét, vázolta a cselekményt, noha a darab együgyűsége egyre inkább elsöprő erejű felismerésévé vált. Már arra sem telt tőle, hogy az első éjszaka izgalmát valahogy átragassza unokatestvéreire. Amikor befejezte, Pierrot azonnal kijelentette: – Én akarok lenni a gróf. Rossz ember akarok lenni. – Én leszek a herceg – mondta Jackson. – Én mindig herceg vagyok. Briony legszívesebben megölelte volna őket, megcsókolta volna az arcocskájukat, de csak ennyit mondott: – Akkor jó. Lola leemelte bal lábát a jobb térdéről, lesimította a ruháját, és felállt, mint aki távozni készül. Amikor megszólalt, szomorú, már-már lemondó sóhaj volt a hangjában. – Gondolom, te leszel Arabella, mert te írtad... – Jaj, dehogy – mondta Briony. – Nem. Szó sincs róla. Nemet mondott, de igent értett rajta. Természetesen ő fogja Arabellát játszani. Csak Lola „mert”-jét kifogásolta. Nem azért játssza Arabella szerepét, mert ő írta a darabot, hanem azért, mert más lehetőség fel sem ötlött benne, mert Leonnak így kell látnia őt, mert Ő maga Arabella. De nemet mondott, és most ismét Lola szólalt meg, ezúttal kedvesen: – Akkor viszont mit szólnál hozzá, ha én játszanám? Azt hiszem, nagyon jól el tudnám játszani. És különben is, kettőnk közül... Nem fejezte be a mondatot, Briony pedig palástolhatatlan rettenettel meredt rá; egy hang sem jött ki a torkán. Elveszíti a szerepet, tudta, de semmi sem jutott eszébe, amivel visszaszerezhetné. Hallgatása Lola malmára hajtotta a vizet. – Tavaly hosszan betegeskedtem, úgyhogy a beteg részt is jól tudnám alakítani. Is? Briony úgy érezte, nem tud lépést tartani az idősebb lánnyal. Az elkerülhetetlen végzet bizonyossága összekuszálta a gondolatait. – És az iskolai színdarabban is játszottál – szúrta közbe büszkén az egyik iker. Hogy mondja meg nekik, hogy Arabella nem szeplős? Hanem fehér bőrű, fekete hajú, és a gondolatai Briony gondolatai. Másfelől hogy utasíthatna vissza egy otthonából messze száműzött unokatestvért, akinek romokban hever a családi boldogsága? Lola a veséjébe
láthatott, mert ekkor kijátszotta utolsó aduját, a védhetetlen ászt is. – Mondd, hogy igen! Hónapok óta ez lenne az első jó, ami történik velem. Igen. Briony nem bírta kipréselni a szót, csak bólintott, s közben úgy érezte, önmegsemmisítő engedékenysége valamiféle sértődött borzongással tölti el, bevonja a bőrét, aztán egyre duzzadva elválik tőle, és lüktető homályba vonja a szobát. Szeretett volna elszaladni, egyedül maradni, arcát az ágyba fúrni és úgy ízlelgetni a pillanat gonosz pikantériáját, visszapergetve magában az elágazó következmények sorozatát, míg meg nem érkezik oda, ahol a pusztítás kezdődött. Lehunyt szemmel, mélyen eltűnődve kellene megértenie, micsoda kincset veszített, mit herdált el, s hogyan készüljön fel az új világrendre. Nem csak Leonról van szó; de mi lesz azzal a barack- és vajszínű, régimódi szaténruhával, amelyet Arabella esküvőjére keresett elő neki az anyja? Lola fogja megkapni. Még anyja is eltaszítja őt, azt a gyermeket, aki mindig is szerette! Lélekben már látta is a ruhát, úgy állt Lolán, mintha ráöntötték volna, és Emily szívtelenül mosolygott hozzá; Briony tudta, nem maradt más választása, mint elszökni, bokrok tövében tanyázni, bogyókat enni és nem szólni senkihez, míg egy téli hajnalon rá nem talál egy szakállas favágó, amint összegömbölyödve fekszik egy óriási tölgyfa tövében, szépségesen és persze holtan, mezítláb, esetleg a rózsaszín szalagos balettcipőjében... Az önsajnálathoz teljes figyelem kell, és csak teljes magányban lehet életet lehelni a marcangoló részletekbe; csakhogy amint Briony a beleegyezését adta – lám, koponyánk egyetlen apró biccentése életeket képes megváltoztatni! –, Lola fölkapta a padlón heverő kéziratot, és nyomában a zsámolyról feltápászkodó ikrekkel a szoba közepére helyezkedett, ahonnan Briony előző nap eltolta a bútorokat. Merjen-e most távozni? Lola fél kezét homlokára tapasztva rótta a deszkákat, miközben átfutotta a darab első lapjait, és elmormogott egy-egy sort a prológusból. Aztán kijelentette, hogy bizonyára semmit sem veszítenek, ha az elején kezdik, azzal kinevezte az ikreket Arabella szüleivé, és elmagyarázta nekik az első jelenetet, mintha kisujjában lenne az egész. Oly könyörtelenül hódított magának egyre nagyobb teret, hogy egyszeriben értelmetlennek tetszett minden önsajnálat Briony szemében. Vagy csak annál megsemmisítőbb, annál édesebb lesz? Hiszen ő maga még Arabella anyjának szerepét sem kapta meg; most aztán tényleg itt az ideje, hogy kiosonjon, hasra vágja magát a sötét szobában, és arcát a párnába temesse. De Lola gyorsasága és a tény, hogy a maga dolgán kívül fütyül mindenre, sőt biztosra vehető, hogy nem is veszi észre, milyen érzéseket idézett elő, bűntudatot pedig még kevésbé érez majd miattuk – ez adott erőt Brionynak, hogy mégis maradjon. Többnyire kellemes, védett élete mindeddig nem hozott semmiféle igazi összeütközést. Most azonban megértette: olyan ez, mint június elején fejest ugrani a medencébe; az embernek rá kell kényszerítenie magát. Kikászálódott az etetőszékből, és Lolához lépett, miközben kellemetlenül dübörgött a szíve, és alig kapott levegőt. Kivette Lola kezéből a kéziratot, és fojtott, a rendesnél magasabb hangon jelentette ki: – Ha te vagy Arabella, én leszek a rendező, hálásan köszönöm, és én mondom a prológust. Lola a szájához kapta szeplős kezét. – Bocccs-csáááá-nat! – csicseregte gúnyosan. – Csak gondoltam, akár el is kezdhetnénk. Briony nem tudta, mit válaszoljon, úgyhogy inkább Pierrot-val folytatta: – Nem túlzottan hasonlítasz Arabella anyjára. Azzal, hogy kétségbe vonta Lola szereposztását, és nevetésre bírta a fiúkat, hirtelen megváltoztak az erőviszonyok. Csontos válla színpadiasan eltúlzott rándításával Lola félreállt, és kibámult az ablakon. Talán ő maga is azzal a kísértéssel küzdött, hogy kirohanjon a szobából. Az ikrek dögönyözni kezdték egymást, nővérük pedig gyanította, hogy hamarosan meg fog fájdulni a feje, azért valahogy mégis elkezdődött a próba. Briony feszült csendben olvasta fel a
prológust. Szóljon mesénk a lobbanékony Arabelláról, Ki messze szökött egy fura idegennel. Búsan szemlélte leánya bukását Apa s anya, míg ő tengerpartra cserélte lakását, Dacolva szülői intelemmel... Felesége mellett, birtoka kovácsoltvas kapujánál áll Arabella apja, s először arra kéri leányát, gondolja meg, majd kétségbeesetten ráparancsol, hogy maradjon. A szomorú, ám konok hősnő, oldalán a gróffal, farkasszemet néz vele, a közeli tölgyfához kikötött ló pedig türelmetlenül nyerít, és a földet rúgja, indulna már. Az apa leggyengédebb szavait megmegbicsakló hangon kell tolmácsolni: Drága egyetlenem, te ifjú vagy és oly szép, De tapasztalatod csekély, s míg vélnéd, Hogy a világ lábaidnál hever, Az fölkel, rád tipor, rútul leteper. Briony elhelyezte a színészeket; ő maga Jackson karját fogta, Lola és Pierrot pedig kéz a kézben álltak egy-két méternyire. Amikor a fiúk tekintete találkozott, rohamszerű vihogás tört ki belőlük, de a lányok lepisszegték őket. Nehezen, döcögve ment, de Briony csak akkor kezdte megérteni, micsoda szakadék tátong ötlet és megvalósítás között, amikor Jackson akadozva és fakó hangon nekiveselkedett a szövegének, mintha a szavak nevek lennének egy halotti névsorban, ráadásul nem tudta kiolvasni azt, hogy „tapasztalatod”, pedig jó néhányszor elismételték neki, az utolsó sorból pedig kihagyott két szót, így „fölkel, tipor, leteper” lett belőle. Lola helyesen, de hanyagul olvasta a maga részét, és néhányszor a helyzethez csöppet sem illőn mosolygott, mint akinek eszébe jutott valami, és különben is mindenáron érzékeltetni szeretné, hogy az ő már-már felnőtt gondolatai egészen másfelé kalandoznak. És így folyt a próba még másfél órán át; az északról jött rokonok szívósan rombolták Briony alkotását, úgyhogy amikor a nővére benyitott, hogy fürödni hívja az ikreket, a kislány úgy érezte, átmenetileg kegyelmet kapott.
Kettő Részben mert fiatal volt, és örült a tündöklő napnak, részben mert ellenállhatatlanul megkívánt egy cigarettát, Cecilia Tallis félig-meddig futva tette meg az utat, kezében virágokkal, a folyó partján, aztán az öreg műugrómedence mohos téglafala mellett, majd rákanyarodott a tölgyest átszelő gyalogösvényre. A vizsgák óta eltelt nyári hetek felgyülemlett tétlensége is hajtotta; amióta hazajött, semmi sem történt, így a maihoz hasonló, ragyogó napokon türelmetlenség, már-már kétségbeesés fogta el. Az erdő hűvös, árnyas menedéke felüdülés volt, a fatörzsek bonyolult formái merő varázslat. Kilépett az ütközős, vas csapóajtón, majd elhagyta a süllyesztett kerítésen túli rododendronokat, és átvágott a nyitott, füves részen – ezt eladták egy helybéli gazdának, aki szarvasmarhát legeltetett rajta –, így a szökőkút és védőfala mögött bukkant elő; a kutat Bernini Tritónja ékesítette, feleakkora méretben, mint ahogy a római Piazza Barberinin látható. Olyan gyönge volt a víznyomás, hogy a kagylóhéjon kényelmesen tanyázó, izmos alak csak három centiméteres vízsugarat tudott kifújni a kezében tartott jókora csigaházon át, és a víz visszahullott a fejére, lecsurgott kőtincsein és erős hátgerince árkában, csillogó, sötétzöld foltot hagyva maga után. A hűvös északi tájon, hazájától messze idegenül hatott, mégis szép volt a délelőtti napsütésben, és szép volt a hullámos szélű kagylót és a rajta ülő tengeristent tartó négy delfin is. Cecilia merengve nézte a valószerűtlen pikkelyeket a delfinek testén és a Tritón combján, aztán a ház felé pillantott. Leggyorsabban a gyepen, a teraszon és az erkélyajtón át juthat be a nappaliba. A sövénynél azonban gyermekkori barátját és egyetemi ismerősét, Robbie Turnert fedezte föl, amint térdelve gyomlálja a rózsasövény alját, és valahogy nem akaródzott beszélgetnie vele. Legalábbis nem most. A fiú már végzett, azóta lett hóbortja a tájkertészet; utolsó előtti hóbortja. Újabban ugyanis sűrűn emlegette, hogy orvosnak szeretne tanulni, ami az irodalmi végzettség után elég nagyravágyón hangzott. És elbizakodottan is, hiszen újabb tanulmányai költségét ugyancsak Cecilia apjának kellene állnia. A kút eredeti méretű, hideg és mély vizű medencéjébe mártva felfrissítette a virágokat, aztán az épület homlokzata felé kerülve kitért Robbie elől – csak ürügy, gondolta, hogy még egy kicsit odakint maradhasson. A délelőtti napfényben, de bármely más fényben sem lehetett eltitkolni, hogy a Tallis család otthona csúnya épület – pedig mindössze negyvenéves volt a neogót stílusú, zömök udvarház, melynek narancspiros téglafalait üvegtáblák tagolták; de eljön majd a nap, amikor Pevsner vagy egyik csapattársa cikkben bírálja, és az elkótyavetyélt esélyek tragédiájának nevezi, a modern iskola egyik fiatalabb szerzője pedig úgy nyilatkozik róla, hogy „túlságosan is bájtalan”. Adam-stílusú ház állt a helyén, de az 1880-as évek végén leégett. Csak a mesterséges tó és a kis sziget maradt meg belőle, és a kocsiútra vezető két kőhíd, a víz szélénél pedig egy omladozó, stukkódíszes templom. Cecilia nagyapja egy vaskereskedés fölötti lakásban nőtt fel, és lakatok, reteszek, kilincsek, hevederek szabadalmaiból gyűjtött családi vagyont, érthető hát, ha új otthonában az ő ízlése – a megbízható, stabil és funkcionális berendezési tárgyak szeretete érvényesült. Mégis, ha a főbejáratnak háttal áll és a kocsiút felé néz az ember, de igyekszik még nem észrevenni az egymástól viszonylag távol álló fák árnyékából kibontakozó testes fríz lovakat a távolban, akkor azért szép a látvány, és valamiféle időtlen, mozdulatlan nyugalmat áraszt, vélte Cecilia, de ettől csak még biztosabban érezte, hogy hamarosan el kell hagynia a szülői házat. Belépett, gyorsan keresztülvágott a fekete-fehér padlócsempés hallon – léptei ismerős visszhangot vernek, milyen idegesítő –, aztán megállt, hogy kifújja magát a nappali ajtajában. Szandálos lábára hűvös cseppek hulltak a szedett-vetett csokorból, a lándzsáslevelű füzikékről és nőszirmokról; ez kissé magához térítette. A kiszemelt váza egy amerikai cseresznyefa asztalon állt, a résnyire nyitott erkélyajtók mellett. Délkeletre néztek, s a rajtuk behatoló délelőtti napfény
négyszögei lassan kúsztak át a kobaltkék szőnyegen. Cecilia most lassabban lélegzett, még erősebben sóvárogva egy cigaretta után, de egyelőre a küszöbön tétovázott, visszatartotta a látvány tökélye – a három megfakult Chesterfield-szófa a csaknem új, középkorias kandalló körül, amelyben száraz téli sás várt a sorára, aztán a lehangolódott, mindig néma csembaló, a sosem használt rózsafa kottaállványok, a súlyos bársonyfüggönyök, kék és narancsszínű, bojtos zsinórral lazán összefogva, és az általuk keretbe foglalt tájrészlet, a felhőtlen ég, a sárga-szürke pettyes terasz, ahol a kőpadló hasadékaiban kamilla és margitvirág nőtt. Onnan lépcső vezetett le a gyepre, Robbie pedig még most is a gyep szélén dolgozott; a zöld felület egészen a Tritón-kútig ért, mintegy ötvenméternyire. Mindez – a folyó és a virágok, a mostanában szokatlan, kiadós futás, a tölgyfák törzsének érdekes bordázata, a magas mennyezetű szoba, a fény geometriája, a lüktetés a fülében, mely egyre csillapul a mozdulatlan csöndben –, mindez különösen kedvére való volt, mert az ismerős dolgok vonzón idegenné alakultak át. Ugyanakkor úgy érezte, ő maga is hibás, ha unatkozik otthon. Azzal a bizonytalan elképzeléssel érkezett haza Cambridge-ből, hogy tartozik a családnak, méghozzá egy huzamosabb, megszakítás nélküli jelenléttel. Apja azonban a városban maradt, anyja pedig, ha éppen nem gyötörte migrén, tartózkodón, sőt olykor mogorván viselkedett. Cecilia tálcán vitte föl neki a teát – anyja szobája ugyanolyan látványosan el volt hanyagolva, mint a sajátja –, s közben reménykedett, hátha bizalmas beszélgetésre is módot ad a figyelmesség. Emily Tallis azonban csak a háztartás apró-cseprő gondjait akarta megosztani vele, vagy csak hátradőlt párnáira, és némán, sápadtan, a szoba homályában kifürkészhetetlen arckifejezéssel kortyolgatta a teát. Briony irodalmi képzelgésekbe merült – az eleinte múló szeszélynek látszó irogatás egész lényét kisajátító megszállottsággá vált. Cecilia aznap reggel is látta: húga éppen a gyerekszobába vezette a rokonokat, szegények, pedig csak tegnap érkeztek, de Briony próbálni akar, estére tervezi az előadást; akkorra várják Leont és a barátját. Nagyon rövid az idő, ráadásul Betty kénytelen volt az egyik kisfiút egy időre bezárni a mosókonyhába, mert a gyerek rossz fát tett a tűzre. Cecilia nem érzett hajlandóságot, hogy segítsen – túlságosan meleg van, és amúgy is hiába próbálkozna, teljes felfordulás lesz a vége, mert Briony túl sokat vár el, és lázas elképzeléseinek senki sem tud megfelelni, legkevésbé az unokatestvérek. Cecilia tudta, nem vesztegetheti tovább az időt rendetlen, áporodott levegőjű szobájában, ágyán heverve, sűrű dohányfüstbe burkolózva, miközben tenyerébe támasztott állal Richardson Clarissá-ját olvassa, és zsibbadt karján apró szögek, tűk kúsznak fölfelé. Mérsékelt lelkesedéssel nekilátott családfája elkészítésének, de apai ágon, legalábbis amíg ükapja meg nem nyitotta a vaskereskedést, felmenői menthetetlenül elmerültek a mezőgazdasági munkák ingoványában, a férfiak gyakran és gyanús módon váltogatták családnevüket, és polgári házasságokat kötöttek, amelyek nem hagytak nyomot az egyházközségi anyakönyvben. Nem maradhat itt; tudta, hogy terveket kellene szövögetnie, mégsem tett semmit. Több lehetőség is számításba jöhet, de egyik sem ösztönző. A számláján lévő kevéske pénzből egy évig szerényen elélhet. Leon többször is hívta, hogy maradjon vele egy darabig Londonban. Egyetemi barátok ajánlkoztak, hogy segítenek neki munkát keresni – talán unalmas lesz, de legalább függetlenné válhat. Anyai ágon érdekes bácsikái és nénikéi vannak, akik bármikor örömmel látnák vendégül, beleértve a szilaj Hermione nénit, Lola és az ikrek anyját, aki most is éppen Párizsban élvezi az életet rádiós szeretőjével. Senki sem tartotta vissza, és senki sem fogja különösebben sajnálni, ha elmegy. Nem a tunyaság bénította – sőt, gyakran az ingerlékenységig nyugtalan volt. Egyszerűen csak szerette úgy hinni, hogy meggátolják a távozásban, mert szükség van rá. Olykor bemagyarázta magának, hogy Briony kedvéért marad, vagy mert anyjának akar segíteni, vagy éppen azért, mert eltartott életének valóban ez az utolsó szakasza, és szeretné a végső pillanatig
kihasználni. A legkevésbé sem érezte izgalmasnak a gondolatot, hogy telerakjon egy bőröndöt, s felüljön a reggeli vonatra. Hogy távozzon, csak úgy. Maradt hát a biztonságos, unalmas kényelem, amit önmagára kirótt büntetésnek fogott fel, de azért egy kis öröm vagy annak előérzete is vegyült bele; ha elmegy, történhet valami rossz, vagy ami még rosszabb, történhet valami jó, arról pedig vétek lenne lemaradni. Aztán ott van Robbie, az a bőszítően megjátszott tartózkodás meg a nagyszabású tervek, amelyekbe csak Cecilia apját kívánja beavatni. Hétéves koruk óta ismerték egymást, és Ceciliát zavarta, hogy újabban csak feszengve tudnak szót váltani. Igaz, úgy érezte, inkább Robbie hibájából – lehet, hogy a fejébe szállt a dicsőség? –, de tudta, addig nem gondolhat távozásra, amíg e tekintetben nem önt tiszta vizet a pohárba. A nyitott ablakon át alig érezhető tehéntrágyaszag úszott be, ez a kissé bőrillatú, állandó alkotóeleme a levegőnek, mely csak a leghidegebb napokon hiányzik, s éppen ezért csak az figyel föl rá, aki hosszabb időt tölt távol. Robbie letette a lapátját, és felegyenesedve cigarettát sodort magának; szokása még a kommunista párttal rokonszenvező korszakából maradt vissza, jóllehet ezt a politikai hóbortját ugyanúgy elhagyta, mint az antropológusi becsvágyat vagy Calais-tól Isztambulig tervezett gyalogútját. Ceciliát még mindig két lépcsősor választotta el a sok lehetséges zseb valamelyikében lapuló cigarettától. Belépett, gyorsan a vázába gyömöszölte a virágokat. A váza eredetileg Clem bácsié volt, és Cecilia még egész jól fel tudta idézni, amikor a háború végén eltemették, jobban mondva, újratemették Clem bácsit: az ezred zászlajával letakart koporsó ágyútalpon érkezett a falusi templomudvarra, felemelt kardok és kürtszó tisztelgett a sírnál, és az akkor ötéves kislány számára különösen emlékezetes maradt, hogy sírni látta az apját. Clem egyetlen testvére volt Cecilia apjának. Hogy miként tett szert a vázára, azt egyik utolsó, otthoniaknak írt levelében mesélte el az ifjú hadnagy. A francia körzetben látott el összekötői szolgálatot, és azt a feladatot kapta, hogy ürítsen ki egy kisvárost Verduntől nyugatra, még az utolsó pillanatban, mielőtt ágyúzni kezdik. Talán ötven asszonyt, gyermeket és öreget sikerült kimenekítenie. Clem bácsi később visszatért a városba; a polgármester és más városi tisztviselők a félig romba dőlt múzeumhoz vezették. Darabokra tört üvegtárlóból emelték ki a vázát, melyet hálájuk jeléül Clem bácsinak ajándékoztak. Nem utasíthatta vissza, noha nyilvánvaló képtelenség volt egy meisseni porcelántárggyal a hóna alatt végigharcolni a háborút. Egy hónap múlva otthagyta egy parasztházban, nehogy baja essék, később pedig csak úgy tudott érte menni, hogy átgázolt egy megáradt folyón, majd éjfélkor ugyanazon az úton visszatért az egységéhez. A háború utolsó napjaiban Tallis hadnagy járőrözés közben szerét ejtette, hogy egy barátjánál biztonságba helyezze a vázát. A váza aztán lassan visszatalált az ezred főhadiszállására, végül pedig, hónapokkal Clem bácsi temetése után, eljutott a Tallis-házba. Semmi értelme, hogy megpróbálja elrendezni a vadvirágokat. Úgy hajlik-konyul mind, ahogy neki tetszik, különben is, be kell látni, hogy a nőszirmok és a lándzsáslevelű füzikék egyenletes megoszlása tönkretenné az összhatást. Cecilia néhány percig még igazgatta a csokrot – a természetesen kaotikus hatás érdekében. Közben azon tűnődött, ne menjen-e ki Robbie-hoz. Akkor nem kellene fölmásznia az emeletre. Ugyanakkor kellemetlenül ki volt melegedve, és a biztonság okáért előbb szerette volna szemügyre venni magát a kandalló fölötti nagy, aranyozott tükörben. Ha Robbie netán megfordulna – most háttal áll a háznak, cigarettázik –, éppen belátna a szobába. Cecilia végre elkészült, hátrébb léphetett. Leon barátja, Paul Marshall most már nyugodtan hiheti, hogy a virágokat csak úgy bedobták a vázába, ugyanolyan könnyed hanyagsággal, ahogyan leszedték őket. Persze értelmetlen rendezgetni a virágokat, amíg nem tölt vizet a vázába, mégsem állta meg: hol így, hol úgy próbálta ki – különben is, nem lehet elvárni az embertől, főleg ha egyedül van, hogy minden cselekedetét helyes, logikus sorrendben hajtsa végre. Anyja virágokat akart a vendégszobába, és Cecilia örült, hogy teljesítheti a kívánságát. Vizet a konyhából lehetne hozni. Csakhogy Betty már a
vacsora főzéséhez készülődik, és harapós kedvében van. Nemcsak a kisfiú, Jackson vagy Pierrot lapít előtte, hanem a falusi cselédlány is, aki segíteni jött. Már a nappaliba is behallatszik egy-egy fojtott, ingerült kiáltás és a tűzhelylapra természetellenes erővel odavágott serpenyő csörömpölése. Ha Cecilia most bemerészkedne a konyhába, alighanem nyakába szakadna a feladat, hogy összebékítse anyja bizonytalan utasításait Betty erélyes hangulatával. Sokkal okosabb tehát, ha odakint, a kútnál tölti meg a vázát. Cecilia még tizenéves volt, amikor apja egyszer elhozta egyik barátját, a Victoria and Albert Museum szakértőjét, hogy vizsgálja meg a vázát. A barát kijelentette, hogy a váza teljesen ép, eredeti meisseni porcelán, egyenesen a híres művész, Höroldt kezéből, aki 1726-ban festette, Egészen bizonyosnak látszik, hogy egykor III. Ágost választófejedelem és lengyel király tulajdona volt. Jóllehet sokkal többre becsülték, mint a Tallis-ház egyéb műtárgyait, azok ugyanis Cecilia nagyapja által gyűjtött, zömmel értéktelen kacatok voltak, Jack Tallis ragaszkodott hozzá, hogy használják is, fivére emlékére. Nem szabad vitrinbe börtönözni. Ha már túlélte a háborút, érvelt a családfő, akkor túlélheti a Tallis családot is. Felesége nem tett ellenvetést. De az az igazság, hogy bármilyen értékes és családilag jelentőségteljes volt is a váza, Emily Tallis nem rajongott érte. Az aprócska, festett kínaiak, akik illedelmesen a kerti asztal köré gyűltek, a díszes növények és a valószínűtlen madarak az ő szemében idegesítőnek, tolakodónak tetszettek. Amúgy is általában untatta minden kínai utánzat. Ceciliának nem volt különösebb véleménye, bár néha eltűnődött, mennyiért kelne el a váza a Sotheby-árverésen. Nem Höroldt mesteri munkája, a színes zománc vagy az összefonódó, kék-arany pántok és a lombozat, hanem Clem bácsi miatt állt nagy becsben a váza; az általa megmentett életekért, az éjféli átkelésért a folyón, és mert alig egy héttel a végső fegyverszünet előtt érte utol a halál. A virág, különösen most a vadvirág, ékesen fejezi ki ezt a kegyeletet. Cecilia két kézzel fogta meg a hűvös porcelánt, fél lábbal meglökve szélesre tárta az erkélyajtót, és kilépett a ragyogásba. Az átmelegedett kőről felszálló illat olyan volt, mint egy baráti ölelés. Két fecske röpködött a kút fölött kergetőzve, és az óriási libanoni cédrus szikár, sötét kuszaságából metsző hangon dalolt elő egy madár. A lelógó virágok lengedeztek a könnyű szélben, és ahogy Cecilia átment a teraszon, majd óvatosan lelépdelt a kavicsos útra vezető, három omladozó lépcsőfokon, megcsiklandozták az arcát. Közeledő léptei neszére Robbie hirtelen hátrafordult. – Elkalandoztak a gondolataim – kezdte a magyarázkodást. – Sodornál nekem egy ilyen bolsevik cigarettát? Robbie elhajította a magáét, fölvette gyepen heverő zubbonyáról a bádogdobozt, és Cecilia mellé szegődött. Egy darabig nem szóltak. – Szép nap – sóhajtotta aztán a lány. Robbie derűs gyanakvással pillantott rá. Feszültség volt a levegőben, és még Ceciliának is éreznie kellett, az időre tett ártalmatlan kis megjegyzése elég természetellenesen hangzott. – Hogy halad a Clarissa? – Robbie most saját, cigarettát sodró ujjait nézte. – Unalmas. – Nem szabad ilyet mondani. – Szeretném, ha sikerülne neki. – Sikerül. És minden jobbra fordul. Lassítottak, így Robbie elvégezhette az utolsó simításokat Cecilia cigarettáján. – Bármikor szívesebben olvasnék Fieldinget – jegyezte meg Cecilia. Hirtelen ostobaságnak érezte ezt is. Robbie a park túlsó vége, a folyó völgyét szegélyező tölgyes meg a közelében bóklászó tehenek felé nézett; azon az erdőn futott ő át aznap reggel. Ki tudja, nem hiszi-e Robbie, hogy rejtjelekben beszél hozzá, furfangosan így vallva saját ízléséről, s hogy mennyivel többre tartja a vérbő, érzéki kalandokat. Ez persze tévedés,
gondolta sarokba szorítva Cecilia, és fogalma sem volt, hogyan üthetné helyre a csorbát. Tetszett neki Robbie szeme, a narancssárga és a zöld egymással nem vegyülő keveréke, amely a napsütésben még szemcsésebbnek hatott. És tetszett neki az is, hogy Robbie olyan magas. Az okosság és az erőteljes fizikum érdekes ötvöződése egy férfiban. Cecilia elvette a cigarettáját, Robbie tüzet adott. – Értem, mire gondolsz – mondta most ő, és már csak néhány métert kellett menniük a kútig. – Fieldingben több az élet, de Richardsonhoz képest lélektanilag sokszor eléggé kezdetleges. Cecilia letette a vázát a kút kőalapzatára fölvezető, ütött-kopott lépcsőfokok mellé. Semmire sem vágyott kevésbé, mint arra, hogy középiskolás stílusban tizennyolcadik századi irodalomról társalogjon. Szerinte Fielding egyáltalán nem volt kezdetleges, másfelől Richardsont sem tartotta különlegesen kifinomult lélekbúvárnak; de azt biztosan tudta, hogy nem fog síkraszállni a nézeteiért, nem ont definíciókat, és támadni sem kíván. Unta már a hasonló vitákat, különben is, Robbie makacs vitapartner lett volna. – Ma érkezik Leon, tudtad? – kérdezte inkább. – Hallottam valamit. Remek. – Hozza a barátját, azt a Paul Marshallt is. – A csokoládémilliomost. Jaj, ne! És te virágot viszel neki! Cecilia mosolygott. Vajon azért játssza a féltékenyt, hogy titkolja a valódi féltékenységet? Már nem érti Robbie-t. Cambridge-ben eltávolodtak egymástól. Nehéz lett volna másképp csinálni. Másra terelte a szót. – Azt mondja az öregem, hogy orvos leszel. – Gondolkozom rajta. – Biztosan imádod a diákéletet. Robbie megint elfordult, de most csak egy pillanatra vagy még annyira sem, és amikor újra Ceciliára nézett, a lány egy szikrányi ingerültséget vélt fölfedezni a tekintetében. Lehet, hogy fölényesen hangzott, amit mondott? Aztán megint olyannak látta a fiú szemét, mint játék golyón a narancssárga és zöld pettyeket. Robbie hangja megnyugtatóan, kellemesen csengett. – Tudom, te sosem voltál úgy oda érte, Cee. De van-e más módja, hogy orvos legyen az ember? – Hát éppen ez az. Még hat év? Minek? Robbie nem volt megsértve. Inkább Cecilia méretezte túl a kérdést, mert a fiú társaságában ideges kapkodás vett rajta erőt, ami egyébként szerfelett bosszantotta. De Robbie komolyan vette a kérdést. – Tájkertészként úgysem kapok munkát. Sem tanítani, sem közhivatalnokként dolgozni nem szeretnék. És érdekel az orvostudomány... – Hirtelen elhallgatott, eszébe jutott valami. – Ide hallgass, megegyeztünk édesapáddal, hogy mindent visszafizetek. Így szól a megállapodás. – Egyáltalán nem így értettem. Ceciliát meglepte, hogy Robbie azt hiheti, számára a pénz a kérdés. Nem szép tőle. Robbie az ő apjának köszönheti egész iskoláztatását. Kifogásolta-e valaha is bárki? Cecilia eleinte azt hitte, csak képzeli, de most már biztos volt benne: az utóbbi időben igenis van valami nehezen elviselhető Robbie modorában. Mintha azt lesné, mikor csaphat le rá váratlanul. Két napja is becsöngetett a főkapun – ez már önmagában is furcsa, hiszen mindig szabad bejárása volt a házba. Ceciliát kereste, és amikor a lány lement hozzá, hangosan, de személytelenül közölte, hogy egy könyvet szeretne kölcsönkérni. Polly egész véletlenül éppen a kőpadlót mosta, négykézlábra ereszkedve az előszobában. Erre Robbie színpadiasan lehúzta a bakancsát, pedig nem is volt piszkos, aztán mint aki észbe kap, lehúzta a zokniját is, majd nevetségesen eltúlzott ügybuzgalommal, lábujjhegyen tipegett át a nedves padlócsempén. Mindez arra szolgált, hogy éreztesse vele, Ceciliával, milyen nagy közöttük a távolság. Szerepet játszott, a
takarítóasszony fiának szerepét, aki csupán egy meghatározott feladat érdekében keresi föl az úri házat. Együtt mentek a könyvtárba, megkeresték a könyvet, amit Robbie kért; Cecilia szívesen ott tartotta volna egy kávéra. Merő színlelés volt, hogy Robbie habozik, hogy tétovázva hárítja el a meghívást – nála magabiztosabb embert alig ismert Cecilia. Tudta, hogy csúfot űznek belőle. A visszautasításon megütközve sarkon fordult, fölment az emeletre, és ágyára heveredve tovább olvasta a Clarissát, de egyetlen szót sem fogott föl belőle, miközben egyre nőtt benne a bosszúság és a zűrzavar. Csúfot űznek belőle, vagy büntetik – nem tudta, melyik rosszabb. Büntetik, mert Cambrige-ben más társaságba járt, mert az ő anyja nem takarítónő; csúfot űznek belőle, mert gyenge eredményt ért el a záróvizsgákon – de hát nők úgysem kaphatnak igazi egyetemi fokozatot. Még mindig kezében volt a cigaretta, ezért elég ügyetlenül emelte föl a vázát a kút szélére. Okosabb lett volna előbb kivenni belőle a virágokat, de Cecilia túlságosan ingerlékeny hangulatban volt. Forró, száraz tenyerével még erősebben kellett szorítania a porcelánt. Robbie nem szólt, de arckifejezése – erőltetett, feszült mosolya, összeszorított ajka – elárulta, hogy megbánta, amit mondott. Ez sem vigasztalta a lányt. Mostanában mindig ez történt, valahányszor szót váltottak; hol egyikük, hol másikuk lőtt túl a célon, és szerette volna visszaszívni az utolsó megjegyzést. Beszélgetésük nélkülözte a könnyedséget, a biztonságot, és nem engedett lazítást. Tüskéket, csapdákat, esetlen fordulatokat rejtegetett inkább, és ezért Cecilia majdnem annyira utálta saját magát, mint Robbie-t, noha egy percig sem kételkedett benne, hogy elsősorban a fiú a felelős. Ő nem változott meg, Robbie azonban kétségkívül igen. Egyre jobban eltávolodott a háztól, amely mindig nyitva állt előtte, és lakóitól, akik mindent megadtak neki. Csak ezért – mert előre félt, hogy a fiú nem fogadja el, neki pedig fájni fog – nem hívta meg aznap estére vacsorázni. Ha Robbie távolságot akar, hát tessék. A kagylóhéjon ülő Tritónt négy tátott szájú delfin tartotta a farkával; a Ceciliához legközelebbi száját egészen eltömte a moha meg az alga. Gömbölyű kő szemgolyói almaméretűek voltak, és szivárványos zölden csillogtak. A szobor északi felületét mindenhol kékeszöld patina borította, így bizonyos szemszögből és gyöngye fényben úgy látszott, mintha a csupa izom Tritón száz mérfölddel a tenger szintje alatt tartózkodna. Bernini bizonyára úgy képzelte, hogy a kagylóhéj szabálytalanul hullámos pereméről dallamosan csordogál majd alá a víz a medencébe. Itt azonban olyan csekély volt a nyomás, hogy a víz hangtalanul visszafolyt a kagylóhéj alsó oldalán, majd elvált tőle, és lecsöpögött, besűrűsödött, nyálkás nyúlványokat hagyva maga után, amelyek cseppkövek módjára csüngtek alá, mint valami mészkőbarlangban. Maga a medence nagyjából egy méter mély volt, tiszta vizű. Fenekének halványsárga kőfelületén szétváltak és összemosódtak a megtört napfény fehér szélű, reszketeg téglalapjai. Cecilia úgy gondolta, áthajol a medence oldalán, és óvatosan tartva a virágokat, megmeríti a vázát a vízben, ekkor azonban Robbie, mivel szerette volna helyreütni a csorbát, ajánlkozott, hogy segít. – Hadd csináljam én! – mondta, és nyújtotta a kezét. – Megtöltöm, te csak vedd ki a virágokat. – Köszönöm, egyedül is menni fog. – Cecilia már a medence fölött tartotta a vázát. – Fogom – felelte Robbie, és valóban: szorosan rákulcsolta hüvelyk- és mutatóujját. – Vizes lesz a cigarettád. Vedd ki a virágokat. Ez parancs volt, férfiasnak, tekintélyesnek szánt, sürgető utasítás. Cecilia azonban csak még szorosabban markolta a vázát. Sem ideje, sem kedve nem volt elmagyarázni, hogy váza és virág együttes megmentése fokozza a kívánt természetes hatást. Erősen fogta, és megpróbált elhajolni Robbie-tól. De a fiú nem hagyta lerázni magát. Egy száraz gally reccsenésével tört le és maradt a kezében a váza szájának egy darabja, majd két kisebb háromszögre szétválva a
vízbe esett; cikcakkban süllyedtek a medence fenekére, ott pedig egymástól kissé eltávolodva, a megtörő fényben rezegve hevertek tovább. Cecilia és Robbie dulakodása félbemaradt mozdulattá dermedt. Pillantásuk találkozott, és Cecilia a zöld meg a narancsszín ingerlékeny keverékében nem döbbenetet, nem is bűntudatot, hanem valamiféle kihívást, sőt diadalt látott. Volt annyi lélekjelenléte, hogy a sérült vázát visszahelyezze a lépcsőre, s csak azután próbálja felmérni a baleset jelentőségét. A helyzet ellenállhatatlan, érezte, sőt valósággal kéjes, mert minél súlyosabb, annál rosszabb Robbie számára. Halott bácsikája, apja szeretett fivére, a pusztító háború, a folyami átkelés veszélyei, a pénzben ki nem fejezhető érték, a hősiesség és a jóság, a váza élete, kész történelem, vissza egészen a zseniális Höroldtig, sőt messzebb, a porcelánt újra feltaláló mesterekig. – Ostoba! Nézd, mit csináltál! A fiú a vízbe nézett, aztán megint a lányra, és fejcsóválva a szája elé emelte a kezét. Ezzel a mozdulattal teljes felelősséget vállalt, Cecilia mégis utálta a helyzethez nem illő válaszért. Robbie a medencébe bámult és sóhajtott. Egy pillanatra megijedt, azt hitte, a lány hátralép, rá a vázára, úgyhogy felemelt kézzel Cecilia mögé mutatott, de szólni nem szólt. Aztán gombolni kezdte az ingét. Cecilia rögtön megértette, mire készül. Tűrhetetlen. A múltkor is úgy lépett a házba, hogy képes volt levenni a cipőjét meg a zokniját – elég ebből, majd most megmutatja neki. Azzal lerúgta a szandálját, kigombolta, levetette a blúzát, meglazította a szoknyáját, és kilépett belőle, egyenest a medence oldalához. Robbie csípőre tett kézzel nézte, ahogy a lány alsóneműre vetkőzve a vízbe mászik. Megtagadja a segítségét, megtagadja tőle, hogy jóvátehesse, amit elrontott, ez a büntetés. Azzal is őt, Robbie-t bünteti, hogy a váratlanul jéghideg vízben szinte belefagy a szusz. Cecilia nagy levegőt vett, és lemerült a víz alá, haja legyezőszerűen terült szét a felszínen. Ha belefullad, az is Robbie büntetése lesz. Néhány másodperc múlva fölbukkant, kezében egy-egy cserépdarabbal, de Robbie tudta, hogy nem szabad kisegítenie a medencéből. A törékeny, fehér nimfáról sokkal erőteljesebben záporozott a víz, mint a bivalyerős Tritónról; óvatosan a váza mellé helyezte a darabkákat. Gyorsan öltözött, nedves karját nehezen gyömöszölte bele a selyem ruhaujjba, a kigombolt blúzt pedig a szoknya derekába tűrte. Fölkapta, hóna alá csapta a szandált, a letört darabokat a szoknya zsebébe tette, és fölemelte a vázát. Szilaj volt minden mozdulata, és nem nézett Robbie-ra. A fiú nem létezett, ki volt tiltva, és ez is a büntetéshez tartozott. Némán állt, és nézett a távolodó Cecilia után; a lány mezítláb vágott át a gyepen, megsötétült haja súlyosan verdeste a vállát, átnedvesítette a blúzt. Robbie aztán megfordult, és a vízbe nézett, hátha maradt benne egy darabka porcelán, amit a lány nem vett észre. Nehezen látott le, mert a megbolygatott víz még mozgásban volt, a lány dühének hátramaradt foszlányai még örvényeket kavartak benne. Robbie a felszínhez érintette a tenyerét, mintha le akarná csillapítani. A lány közben beért a házba.
Három A bejáratnál elhelyezett plakát szerint az Arabella megpróbáltatásainak premierjére mindössze egy nappal az első próba után kerül sor. Az író-rendező számára azonban korántsem volt egyszerű biztosítani a háborítatlan, elmélyült munka feltételeit. Akárcsak előző délután, most is a szereplők összeszedése jelentett igazi gondot. Éjszaka Jackson, azaz Arabella kétségbeesett apja bepisilt, ahogy az otthonról messze szakadt, zavarodott lelkű kisfiúk szoktak, így aztán a kor elfogadott elmélete jegyében neki magának kellett levinnie pizsamáját és lepedőjét a mosodába, ahol ugyancsak ő maga mosta ki kézzel, méghozzá a hűvös, határozott magatartásra utasított Betty felügyelete mellett. Nem büntetésként tüntették föl, hiszen az eljárás célja a kisfiú tudattalanjának nevelése volt, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló – kényelmetlenséggel, kemény munkával járó – figyelmetlenség; ő mégis feddésnek érezhette, miközben a melléig érő, óriási kő mosóteknő mellett állt, feltűrt ingujját átnedvesítette a csupasz karján felkúszó szappanlé, és az átázott lepedő olyan nehéz volt, mint valami tetem, míg akaratára szinte bénítólag hatott a tudat, hogy valami nagy-nagy szerencsétlenség történt. Briony olykor lement megnézni, hogy halad Jackson a munkával. Megtiltották neki, hogy segítsen, Jackson pedig természetesen még soha életében nem mosott ki semmit; a két mosás, a számtalan öblítés és a folyamatos, kétkezi viaskodás a mángorlóval, beleszámítva a konyhaasztalnál remegve töltött tizenöt percet is, amíg elfogyasztotta a vajas kenyeret és a pohár vizet, két órát emésztett föl a próbára szánható időből. Amikor Hardman beugrott a délelőtti hőség elől egy korsó világos sörre, Betty kifakadt, mert nem elég, hogy a nagy hőségben különleges rostonsülteket kell készítenie vacsorára, a kisfiúval szembeni bánásmódot is túl szigorúnak tartja, ő inkább rásózna néhány csípőset a gyerek popsijára, és kimosná helyette az ágyneműt. Ez Brionynak is előnyös lett volna, már szinte alig maradt a délelőttből. Nemsokára Mrs. Tallis is lement, hogy saját szemével nézze meg, hogy halad a mosás, és ekkor mindannyian valami felszabadulásfélét éreztek, maga Mrs. Tallis pedig bizonyos fokú, be nem vallott bűntudatot, úgyhogy amikor Jackson halkan megkérdezte, most már szabad-e neki és persze testvérének is fürödni a medencében, azonnal engedélyt kapott, Briony tiltakozását nagylelkűen félresöpörve, mintha bizony ő lett volna az, aki utálatos feladatokat rótt ki a szerencsétlen kisfiúra. Így hát úszkálás következett, és az ebéd sem maradhatott el. Délelőtt Jackson nélkül folyt a próba, de mindent elrontott, hogy ki kellett hagyni a fontos első jelenetet, Arabella tökéletesre sikeredett búcsúját, és Pierrot különben is agyonidegeskedte magát a ház gyomrában senyvedő testvére miatt, így a hitvány külföldi gróf szerepét sem tudta igazán átélni; ami Jacksonnal történik, az Pierrot jövőjét is meghatározza. Próba közben a kisfiú sűrűn látogatta a mosdót a folyosó végében. Amikor Briony visszatért a mosodába tett egyik útjáról, Pierrot megkérdezte: – Elfenekelték? – Még nem. Akárcsak fivére, Pierrot is hajlamos volt mindenféle értelemtől megfosztani a szövegét. – Azt-hiszi-megmenekülhet-a-karmaimból? – darálta olyan hanghordozással, mint aki névsort olvas; igaz, semmi sem hiányzott belőle, minden a helyén. – Ez kérdés – vágott közbe Briony. – Nem veszed észre? Fölmegy a végén a hangsúly. – Hogy érted? – Tessék. Most magad is fölvitted. Mélyen kezded, és magasan fejezed be. Így kérdezel. Pierrot nyelt egyet, nagy levegőt vett, és nekiveselkedett még egyszer, ezúttal egy emelkedő kromatikus skálán adva elő a névsorolvasást. – A végén. A végén emeld föl! Most a régi, egyhangú névsorolvasás következett, hirtelen, jódliszerű bicsaklással az utolsó
szótagnál. Lola aznap reggel felnőttesebbre vette a figurát, hiszen titokban annak is hitte magát. Rakott flanelnadrágban lépett a gyerekszobába, mely buggyot vetett a csípőjén, a bő szár pedig a bokája körül repkedett; rövid ujjú, kötött kasmírszvettert viselt hozzá. Az érettség más külsőségekben is megnyilvánult: a nyakára feszülő bársonyszalagot apró gyöngyök díszítették, a vörös hajtincseket pedig smaragd hajcsat fogta össze Lola tarkóján; három laza ezüst karperec táncolt a szeplős csuklón, és amerre csak Lola járt, rózsavíz illata maradt utána. Minél inkább igyekezett visszafogni magát, leereszkedése annál nyilvánvalóbbá vált. Hűvösen megfogadta Briony javaslatait, viszonylag kifejezően mondta a szövegét, amelyet egyik napról a másikra valószínűleg meg is tanult, és gyengéden bátorította a kis öccsét, de nem ütötte bele az orrát a rendező dolgába. Úgy viselkedett, ahogy Cecilia vagy akár maga Emily tette volna, ha netán hajlandó szerepet vállalni a darabban: mint aki nem sajnálja az időt a kicsikre, és szentül megfogadja, hogy az unalom legcsekélyebb jelét sem fogja kimutatni. Hiányzott azonban a szertelen gyermeki lelkesedés. Briony előző este megmutatta unokatestvéreinek a pénztárfülkét és a perselyt, mire az ikrek kis híján hajba kaptak, hogy melyik szerep fogja majd meghozni az igazi kasszasikert, Lola viszont illedelmes, felnőttes elismerést rebegett titokzatos félmosollyal, amelyből nem lehetett megállapítani, hogy ironikus-e. – Csodálatos. Milyen okosan kitaláltad, Briony, s hogy egyáltalán gondoltál rá. Tényleg egyedül csináltad az egészet? Briony gyanította, hogy unokanővére kifogástalan modora romboló szándékot takar. Lehet, hogy Lola az ikrekben bízik; ők majd ártatlanul meghiúsítják az előadást, neki pedig elég a háttérből figyelni. Ezek a bizonyíthatatlan sejtések, Jackson mosodai fogsága, Pierrot gyatra teljesítménye és a délelőtti hőség letaglózták Brionyt. Nagyon megzavarta az is, amikor észrevette az ajtóból leselkedő Danny Hardmant. Fel kellett szólítania Dannyt, hogy távozzon. Áthatolhatatlannak érezte Lola szenvtelenségét, és sehogyan sem tudta száműzni Pierrot megnyilvánulásaiból a mindennapi beszéd hanghordozását. Bizony megkönnyebbülés volt, amikor egyszerre csak egyedül találta magát a gyerekszobában. Lola bejelentette, hogy más frizurákat is ki akar próbálni, öccse pedig kisomfordált a folyosóra – a mosdóba vagy még messzebb. Briony leült a földre, hátával az egyik magas beépített szekrénynek támaszkodott, ahol játékokat tároltak, és színműve lapjaival legyezte az arcát. A házban teljes csönd volt – lentről nem hallatszottak hangok vagy lépések, és nem morogtak a csővezetékek sem; az egyik nyitott tolóablak két táblája közé szorult légy feladta a küzdelmet, odakint pedig elpárolgott a hőségben a folyékony madárdal. Kinyújtotta a lábát, és engedte, hogy a fehér muszlinruha és a térde körüli kedves, ismerős bőrredők betöltsék a látóterét. Más ruhát kellett volna fölvennie reggel. Jó lenne, ha több gondot fordítana a megjelenésére, gondolta, úgy, mint Lola. Gyerekes, hogy ő meg fütyül rá. De mennyi vesződséggel jár. Sziszegett fülében a csönd, és kissé eltorzult a látása: ölében fekvő keze szokatlanul nagynak, ugyanakkor távolinak tetszett, mintha rettentő messziről szemlélné. Felemelte a kezét, begörbítette ujjait, és eltűnődött, már nem először, hogyan is lett teljes egészében az övé ez a valami, ez a parancsainak engedelmeskedő fogógép, ez a húsból való pók a karja végén. Vagy lehet, hogy egy kevéske önálló élet is szorult belé? Behajlította, majd kiegyenesítette egyik ujját. A rejtély a mozdulat előtti pillanatban lakik, abban a másodperctöredékben, amely elválasztja a nem mozgást a mozgástól, miközben érvényre jut az ember szándéka. Akár a hullámtörés. Bárcsak hullám taraján utazhatna, gondolta, rábukkanhatna önmaga titkára, egész lénye leginkább felelős részére. Arcához közelebb húzta az ujját, és nézte, sugalmazta, hogy mozduljon meg. A ujj nem mozdult, mert Briony színlelt, és különben is, nem ugyanaz csak akarni, hogy mozogjon, esetleg majdnem megmozdítani, mint tényleg mozgatni. Végül mégis begörbítette, de úgy
tetszett, hogy a mozdulat nem valahonnan az elméjéből, hanem magából az ujjból indult ki. Nem sikerült rajtakapnia magát. Vagy-vagy. Nem látszott öltés, sem varrat, mégis tudta, hogy a folytonos szövet alatt ott van a valódi énje – a lelke talán? –, amely eldönti, hogy elég a színlelésből, és megadja a végső parancsot. Ismerősek és megnyugtatók voltak ezek a gondolatok, akárcsak térdkalácsának határozott, kettős alakzata, összeillő, mégis versengőn szimmetrikus, fölcserélhető képe. Az első gondolatot mindig egy második követi, egyik rejtély szüli a másikat: vajon ugyanannyira élő-e mindenki más, mint ő maga? A nővére például számít-e önmagának, ugyanolyan fontos-e önmaga számára, mint Briony? Ceciliának lenni, az vajon ugyanolyan élettől pezsgő állapot-e, mint Brionynak lenni? Van-e nővérének is hullámtörés mögé rejtett titkos, igazi énje, és tölt-e vele időt, gondolkozik-e rajta, arca elé tartva egyik kinyújtott ujját? Van-e mindenkinek, apját, Bettyt, Hardmant is beleértve? Ha igen, akkor a világ, a társadalmi világ elviselhetetlenül bonyolult, kétmilliárd hang szól benne, és mindenkinek egyformán fontosak a gondolatai, mindenki egyformán ragaszkodhat foggal-körömmel az élethez, miközben egyedülállónak hiszi önmagát, pedig senki sem az. Az ember akár bele is fulladhat a jelentéktelenségbe. De ha a válasz nem, akkor gépek veszik körül Brionyt, kívülről okosnak és kellemesnek tetsző gépek, amelyekből azonban hiányzik az őt beragyogó, egészen belső, egészen saját érzés. Ez a baljós, magányos feltevés ugyanakkor valószínűtlenül hangzott. Mert ha sértette is a rendérzékét, Briony tudta, milyen elsöprően valószínű, hogy mindenki másnak ugyanolyan gondolatai vannak, mint neki. Tudta, de inkább csak afféle száraz tárgyilagossággal; érezni nem érezte. A próbák sértették a rendérzékét. Tiszta, tökéletes vonalakkal rajzolt, öntörvényű világát más elmék irkafirkái, idegen igények csúfítják el; és még maga a papíron oly könnyen felvonásokra és jelenetekre tagolható idő is menthetetlenül szétcsorog. Lehet, hogy csak ebéd után kapja vissza Jacksont. Leon és a barátja kora este érkeznek, sőt esetleg még előbb, az előadás pedig hétre van meghirdetve. És nem volt még egyetlen rendes próba, az ikrek nem tudnak játszani, sőt beszélni se nagyon, Lola ellopta a Brionyt joggal megillető szerepet, és semmi sem akar sikerülni, különben is meleg van, nevetségesen meleg. A kislány légszomjjal küzdve megvonaglott, majd felállt. A poros szegélyléctől piszkos lett a keze és hátul a ruhája. Gondolataiba merülve a ruha elejébe törölte a tenyerét, és az ablakhoz lépett. Legegyszerűbben úgy lephette volna meg Leont, hogy ír neki egy novellát, a kezébe nyomja, és nézi, miközben olvas. A cím betűi, az illusztrált fedőlap, az összefűzött oldalak – már ebben az egy szóban is benne van mindaz a vonzón rendes, behatárolt és kezelhető forma, amelyet a drámaírás kedvéért elhagyott. Az elbeszélés egyszerű és közvetlen, nem enged befurakodni semmit szerző és olvasó közé; nincsenek külön becsvágytól hajtott vagy éppen ügyetlen közvetítők, nem szorít az idő, nem korlátoznak hiányzó eszközök. Az elbeszéléshez csak kívánni kell, aztán le kell írni, és máris magáénak mondhatja bárki a világot; a színházban viszont azzal kell tudni boldogulni, ami az ember rendelkezésére áll: nincsenek lovak, falusi utcák, sem tengerpart. Függöny sincs. Most, hogy már késő, napnál világosabb: az elbeszélés a telepátia egyik formája. Tintajeleket pötyögtetve egy üres lapra képes elküldeni az olvasónak legbensőbb gondolatait és érzéseit. Varázslatos eljárás, mégis oly mindennapi, hogy senki sem áll meg csodálkozni rajta. Elolvasni egy mondatot annyi mint megérteni; mintha csak az ujját görbítené, itt sem férkőzik közéjük semmi. Nincs hézag a jelek megfejtése közben. Az ember azt olvassa, hogy kastély, és az máris ott terem, a szemlélőtől kissé távolabb, nyár derekán némi erdővel az előtérben, a levegőben lágy, kékes fátyol, a kovácsműhelyből füst száll föl, és a kikövezett út kanyarogva tűnik el az árnyas zöldben... Briony közben a gyerekszoba egyik szélesre tárt ablaka elé ért, és bizonyára már másodpercekkel korábban látta azt, amit agya csak később vett tudomásul. A táj tökéletesen
befogadhatott volna egy középkori kastélyt, legalábbis a távolból nézve. Tallisék birtokától néhány mérföldnyire emelkedett a Surrey-dombság; a hőségben, a tejfehér párán keresztül lágyabbnak látszott a dús, tarajos tölgyek mozdulatlan tömege, a zöld lombrengeteg. Közelebb a birtok nyitott, parkos része terült el, amely aznap szárazon és vadon perzselődött, akár a szavanna; az egymagukban álldogáló fák éles, tömzsi árnyékokat vetettek, és a nyár derekának oroszlánsárga hevétől már szárba szökkentek a magas füvek. Még közelebb, a mellvéden belül volt a rózsakert, annál is közelebb pedig a Tritónos kút, és a medence falánál ott állt Briony nővére és vele szemben Robbie Turner. Volt valami szertartásos abban, ahogy Robbie állt, kissé terpeszben, hátraszegett fejjel. Megkéri a kezét. Briony nem lepődött volna meg. Briony maga is írt egy mesét egy szegény favágóról, aki megmenti a királykisasszonyt a vízbefúlástól, és a végén feleségül veszi. A látvány illett a meséhez. Robbie Turner egyetlen fia egy szegény takarítónőnek, az apját senki sem ismeri, és Briony apja támogatta, hogy iskolába járhasson, aztán meg egyetemre, később Robbie tájkertész akart lenni, de most a fejébe vette, hogy kitanul orvosnak, és a tetejébe még van mersze megkérni Cecilia kezét. Nagyon is elképzelhető. A hétköznapi szerelmek bővelkednek hasonlóan váratlan bakugrásokban. Kevésbé volt érthető azonban, amikor Robbie ellentmondást nem tűrve felemelte a kezét, mintha parancsot adna, amelyet Cecilia nem mert megtagadni. Rendkívüli, hogy Cecilia nem képes ellenállni neki. Robbie utasítására most levetkőzik, és milyen gyorsan. Már le is vetette a blúzát, most a szoknyáját ejti a földre, kilép belőle, míg Robbie türelmetlenül, csípőre tett kézzel nézi. Milyen különös, hogy ilyen hatalma van Cecilia fölött. Talán zsarolja? Fenyegeti? Briony a szeme elé emelte a kezét, és kissé hátrébb lépett az ablakból. Be kellene a hunynia a szemét, gondolta, ne is lássa, hogyan szégyenül meg a nővére. Ez azonban lehetetlen volt, mert újabb meglepetések következtek. Cecilia, szerencsére továbbra is alsóneműben, bemászott a medencébe, megállt a derékig érő vízben, majd összeszorította az orrát, és alámerült. Most csak Robbie-t lehetett látni, a kavicson fekvő ruhadarabokat, a kúton túl pedig a csöndes parkot és a távoli, kék dombokat. A sorrend nem logikus – a megmentéssel végződő fuldoklási jelenetnek meg kellett volna előznie a lánykérést. Ez jutott eszébe Brionynak, aztán gyorsan belátta, hogy nem érti, egyszerűbb hát, ha csak csöndben figyel. A második emeleten senki sem látja, odalent pedig tökéletes és egyértelmű a megvilágítás, így remekül tanulmányozhatja a tőle még többévnyire lévő felnőttviselkedést, a rítusokat és a hagyományt, csupa olyasmit, amiről egyelőre még semmit sem tud. Hát persze, éppen ilyesmik szoktak történni. Amikor nővére – hála Istennek! – végre kidugta a fejét a vízből, Briony először érezte meg, igaz, még csak bizonytalanul, hogy lezárult számára a mesebeli várak és királykisasszonyok korszaka, hogy ezentúl az itt és most különösségével kell foglalkoznia, azzal, ami az emberek között történik, olyan közönséges emberek között, akiket ismer, s hogy milyen hatalma lehet egyiknek a másik fölött, s hogy milyen könnyű ezt félreérteni, tökéletesen félreérteni. Cecilia közben kimászott a medencéből, és éppen a szoknyáját kapcsolta be, aztán nagy nehezen felhúzta nedves bőrére a blúzt. Gyors mozdulattal megfordult, és a kút falának sötét árnyékából fölemelte a virágos vázát, amit Briony addig észre sem vett, aztán elindult a ház felé. Nem szólt Robbie-hoz, rá sem nézett. A fiú most a vízbe bámult, aztán ő is odébbállt, bizonyára elégedetten önmagával, a ház másik oldala felé kerülve. A helyszín hirtelen kiürült; csak a nedves folt a földön, ott, ahol Cecilia kimászott a kútból, csak az tanúskodott róla, hogy történt valami. Briony ismét a falnak dőlt, és bambán nézte a gyerekszobát. Nagy volt a kísértés, hogy mágikus és drámai pózt öltve úgy tekintse az imént látottakat, mint egy kizárólag neki színre vitt életképet, különleges, titokzatos tanulsággal. De nagyon jól tudta, hogy ha nem állt volna akkor ott, ahol állt, a jelenet ugyanúgy lejátszódott volna, hiszen semmi köze nem volt őhozzá. Ő
csak véletlenül került az ablak elé. Ez nem mese, hanem valóság, része a felnőttvilágnak, ahol nem szólítanak meg békák királykisasszonyokat, és csak azok az üzenetek léteznek, amelyeket emberek küldenek egymásnak. Szintén nagy kísértés volt, hogy Cecilia szobájába szaladjon, és tőle kérjen magyarázatot. Briony ellenállt, mert magányosan akarta élvezni egy feltételezett lehetőség imént megtapasztalt, enyhén bizsergető feszültségét, egy lehetséges fejlemény illékony izgalmát, hiszen már-már meg is határozta, legalábbis érzelmileg, hogy mi lehet az. A meghatározás az elkövetkezendő évek során sokat finomodik majd. Később be kell látnia, hogy sokkal megfontoltabban járt el, mint tizenhárom évesen kellett volna. Akkor talán nem találta a pontos szavakat, pedig lehet, hogy csupán türelmetlen volt; alig várta, hogy újra nekifoghasson az írásnak. Ahogy a gyerekszobában ácsorogva várta, hogy unokatestvérei előkerüljenek, minden porcikájában érzékelte, hogy képes lenne megírni valami hasonlót, olyasmit, mint ami a kút mellett lezajlott, sőt, a rejtőzködő megfigyelőt, vagyis önmagát is beleírná. Elképzelte, amint sietve lemegy a szobájába, leül egy új, vonalas jegyzettömb és a márványmintás bakelit töltőtoll mellé. Látta a tollhegy alól kikunkorodó egyszerű mondatokat, a sokasodó, telepatikus jeleket. Háromszor is megírhatná, három szemszögből; Briony izgatottan gondolt a szabadság eshetőségére, hisz végre lerázhatja a jó és a rossz, a hősök és a gazemberek harcának unalmas nyűgét. A három szereplő egyike sem rossz, de nem is különösebben jó. Nem szükséges ítélkezni. Nem kell lennie tanulságnak sem. Elég, ha megmutatja, a szereplők gondolatai önálló világot alkotnak, és elméjük ugyanúgy él, mint az övé, s próbál megküzdeni a gondolattal, hogy más elmék is ugyanúgy élnek. Nemcsak a gonoszság és az ármány tesz boldogtalanná, hanem a zűrzavar és a félreértés is; mindenekelőtt pedig annak az egyszerű igazságnak a fel nem ismerése, hogy mások ugyanolyan valóságosak, mint mi. És csakis egy elbeszélésben lehetséges más-más tudatokba behatolva megmutatni, hogy mind egyformán értékes. Ezzel az egyetlen tanulsággal kell az elbeszélésnek szolgálnia. Hat évtized múlva majd megörökíti, hogyan írta át magát tizenhárom éves fejjel egy egész irodalomtörténeten, az európai népmesehagyományból merítő történetekkel kezdve, egyszerű erkölcsi tanítást sugalmazó színműveken át, míg meg nem érkezett ahhoz a szenvtelen lélektani realizmushoz, amelyet 1935 nyarán, a nagy hő-hullám idején, egy rendkívüli délelőttön fedezett fel magának. Nagyon is tisztában lesz vele, hogy mítoszt teremt önmagából, ezért öngúnnyal, ha úgy tetszik, egy ironikus hősköltemény hangján emlékezik. Írásaiból közismerten hiányzik az erkölcsi dimenzió, s amikor ismételt kérdésekkel gyötrik, mint minden szerzőt, kötelezőnek érzi, hogy történettel álljon elő, időrendileg vázolja föl írói fejlődését és benne azt a pillanatot, amikor felismerhetően önmaga lett. Tudja, hogy nem becsületes többes számban emlegetni a színműveit, s hogy a csúfolódás csak eltávolítja egykori őszinte, töprengő, gyermeki énjétől, és tudja azt is, hogy valójában nem azt a régi délelőttöt idézi fel, hanem sokkal inkább saját utólagos beszámolóit e délelőttről. Lehet, hogy a begörbített ujj szemlélése, más elmék létének elviselhetetlen gondolata és az, hogy az elbeszélés felülmúlja a színművet, nem is akkor, hanem máskor jutott eszébe. Azt is tudja, hogy ami történt, azt megjelent munkái teszik fontossá, azok nélkül senki sem lenne rá kíváncsi. Egészen azért nem árulhatja el önmagát; nem kétséges, valamit akkor hirtelen megértett. A kislány újra az ablakhoz lépett és lenézett; a murváról időközben felszáradt a nedves folt. Semmi sem maradt a kút melletti némajátékból, csak amit átmentett az emlékezet, három különálló, de egymást fedő emlékezet. Az igazság ugyanolyan kísérteties lett, mint az, amit csak kitaláltak. Most nekiláthat, papírra vetheti úgy, ahogyan látta, és szembenézhet a kihívással, méghozzá úgy, hogy nem ítéli el nővérének botrányos és csaknem teljes mezítelenségét, ott a ház mellett, fényes nappal. Aztán lepereghet újra a jelenet, előbb Cecilia, majd Robbie szemével nézve. De még nincs itt az ideje. Briony tudta, mi a kötelessége, és
hasonló erővel dolgozott benne a rendérzék; előbb be kell fejeznie, amit elkezdett, a próba még nem ért véget, Leon nemsokára hazaér, az egész ház számít az esti előadásra. Ismét le kell mennie a mosodába, hogy megnézze, véget értek-e már Jackson megpróbáltatásai. Az írás várhat, amíg a szerző rá nem ér.
Négy Késő délután lett, mire Cecilia úgy ítélte, hogy sikerült megragasztania a vázát. A műtárgy egész délután egy déli tájolású ablaknál perzselődött a könyvtárban, így most mindössze három kanyargós vonalka látszott a mázon, semmi más, akár három egymásba torkolló folyó az atlaszon. Soha senki nem fogja észrevenni. Két kézzel emelte föl a vázát, és már vitte is kifelé, de ekkor mintha meztelen lábak surrogását hallotta volna a könyvtár ajtaja előtt, a folyosó padlócsempéin. Órákon át sikerült szándékosan elkerülnie, hogy Robbie Turnerre gondoljon, ezért most ugyancsak felháborodott volna, ha kiderül, Robbie ismét a házban mászkál, és már megint zokni nélkül. Eltökélten lépett a folyosóra, hogy nem hagyja magát, felveszi a harcot a pimaszság, sőt a gúny ellen is, de Robbie helyett a tulajdon húgába ütközött, aki szemlátomást nem volt jókedvében. Duzzadt, piros volt a szemhéja, alsó ajkát pedig hüvelyk- és mutatóujja közé csíptetve tartotta; ez a jól ismert, régi jel kiadós sírást jósolt. – Mi baj, drágaságom? De Brionynak száraz volt a szeme, villanásnyi időre lesikló tekintete még a vázát is befogadta, miközben ő maga továbblépett a plakátot tartó állvány felé, ahol vidám, tarka betűk hirdették a címet, és körülötte vízfestékkel megkomponált, chagalli stílusú montázs hívta föl a figyelmet a darab kulcsjeleneteire: könnyező szülők integettek, a szökevények holdfényben vágtáztak a tengerpart felé, a hősnő betegágyán feküdt, majd esküvőjén volt látható. Briony megállt előtte, aztán egyetlen heves, rézsútos mozdulattal letépte, és hagyta a földre hullani a plakát nagyobbik felét. Cecilia letette a vázát, odaugrott, és mielőtt Briony megtaposhatta volna, megkaparintotta a letépett darabot. Nem először óvta meg húgát az önpusztítástól. – Hugi, csak nem a rokonok miatt? Mindig is szívesen kényeztette a húgát, hiszen ő volt a legkisebb, nála kelt el leginkább a vigasztalás. A kisgyermek Brionynak gyakran voltak velőtrázó sikolyokkal kísért, lidérces álmai. Cecilia ilyenkor átment hozzá, felébresztette. Gyere vissza!, súgta. Csak álmodtad. Gyere vissza! Aztán átvitte a kislányt a szobájába, és maga mellé fektette az ágyba. Most is szerette volna oltalmazón átkarolni, de Briony ellépett az állványtól, és már a szája szélét sem tépdeste; most a bejárati ajtónál állt, egyik kezét az oroszlánfejes, nagy sárgaréz kilincsen pihentetve, melyet Mrs. Turner aznap délután fényesített ki. – A rokonok hülyék. De nem csak erről van szó. Hanem... – Elhallgatott, nem volt benne biztos, hogy legutolsó felismerését érdemes megosztania a nővérével. Cecilia kisimította a tépett szélű, háromszögletű papírdarabot, és arra gondolt, hogy Briony nagyon megváltozott. Sokkal könnyebb dolga lenne, ha Briony sírna, és a nappaliban álló selyemkárpitos sezlonra omolva hagyná, hogy vigasztalják. A simogatás, a megnyugtató dünnyögés neki magának is megkönnyebbülést hozna a csalódásokban gazdag nap után, amelynek ellentmondásos érzelmi hullámzásait jobbnak látta nem vizsgálni. Ha kedves, becéző szavakkal orvosolhatná Briony gondjait, úgy érezhetné, valamelyest ismét ura önmagának. De a kislány boldogtalanságában volt valami öntörvényű. Ceciliának hátat fordítva kitárta a bejárati ajtót. – De hát akkor mi baj? – Cecilia hangja tanácstalanul csengett, ő maga is hallotta. Messze, a tavon túl elkanyarodott és összeszűkült a kocsiút, majd az emelkedőn kúszott fölfelé; egy ponton aprócska alakba ütközött a tekintet. A kép formátlannak tetszett, sőt rezgett a körvonalakat meggörbítő hőségben, aztán mintha távolodott volna. Hardman lehet az, lovas kocsin hozza a vendégeket, mert azt állítja, túl öreg, már úgysem tanul meg autót vezetni. Briony meggondolta magát, szembefordult a nővérével. – Tévedés az egész. El van hibázva a... – Gyorsat szippantott, benn tartotta a levegőt, és félrenézett, úgyhogy Cecilia érezte, egy szótári szó fog most először kimerészkedni a nagyvilágba. – El van hibázva a zsáner! – Franciásnak, egy szótagúnak szánta a genre
kiejtését, de a szóvégi r jellegzetes görgetése nem sikerült tökéletesen. – Jean? – szólt utána Cecilia értetlenül. – Miről beszélsz? De Briony puha, fehér talpa ekkor már az izzó murván szökdécselt, egyre távolodva. Cecilia a konyhában töltötte meg a vázát, aztán fölment a szobájába a mosdótálban hűsölő virágokért. Visszaejtette őket a vázába, de most sem sikerült elérnie, amit szeretett volna, vagyis ugyanazt a művészi hanyagságot, mint korábban, a virágok ugyanis engedelmesen a váza szája köré rendeződtek, és még a hosszabb szárak is egyenletes eloszlásban sorakoztak a perem mentén. Kiemelte, majd ismét a vízbe ejtette a virágokat, de megint szabályos formába rendeződtek. Persze mit számít? Nem valószínű, hogy Mr. Marshall panaszkodni fog, amiért az éjjeliasztalkáján túl szimmetrikus elrendezésben foglalnak helyet a virágok. Fölvitte a kompozíciót a második emeletre, és a nyikorgó padlójú folyosón a Venus néni szobájaként emlegetett hálószobába jutott; ott a mennyezetes ágy mellé, a fiókos szekrényre tette le, és ezzel végre teljesült a kis megbízatás, amit még reggel, nyolc órával korábban az anyjától kapott. Mégsem távozott azonnal, mert a szoba tetszetősen nélkülözte a személyes tárgyak okozta felfordulást – Briony szobáján kívül ez volt az egyetlen rendben tartott hálószoba. Hűvös is volt benne, már a ház túloldalát sütötte a nap. Üresek voltak a fiókok, egyetlen ujjnyom sem látszott a bútorok felületén. A mintás pamutvászon ágytakaró alatt bizonyára patyolattiszta, kikeményített ágynemű feszül. Cecilia hirtelen nagyon szerette volna a lepedők közé csúsztatni a kezét, és megtapintani őket, de nem tette; viszont kissé beljebb került a Mr. Marshallnak szánt szobába. A mennyezetes ágy mellett Chippendale-kanapé állt; üléshuzatát olyan műgonddal simították el, hogy a meggyalázással egyenlő lett volna ráülni. Viaszillat járta át a lágy levegőt, és a mézszínű fényben mintha fodrozódnának, lélegeznének a fényes bútorlapok. Ahogy Cecilia mozgott a szobában, mindig változó szemszögből látta az öreg kelengyés ládát, és úgy tetszett, a fedelére faragott duhaj figurák szüntelenül ropják a táncot. Mrs. Turner bizonyára ott járt aznap délelőtt. Cecilia elhessegette a Robbie képében mutatkozó gondolattársítást. Akár magánlaksértésnek is felfogható, hogy itt időzik, holott a szoba jövendő lakója mindössze néhány száz méterre jár a háztól. Az ablakhoz lépve meglátta Brionyt: húga átment a hídon a szigetre, elindult a füves parton, aztán eltűnt a szigeti templomot körülvevő tóparti fák között. Távolabb Cecilia már a Hardman mögött ülő két kalapos embert is meg tudta különböztetni a kocsin. Aztán egy harmadik alakot is fölfedezett – eddig észre sem vette –, aki a közeledő lovas kocsival szemben, bandukolva haladt az úton. Csak Robbie Turner lehet, hazafelé tart. Robbie megállt, és amikor a látogatók egészen közel értek, körvonala összemosódni látszott amazokéval. Cecilia jól el tudta képzelni a jelenetet: a férfias hátba veregetést, a kemény öklözéseket. Bosszantotta, hogy bátyja nem tudhatja, Robbie kegyvesztett lett nála; aztán elkeseredett sóhajtással sarkon fordult, és a szobájába indult egy cigarettáért. Percekig tartó ingerült keresgélés után egyetlen csomag cigarettát talált a feltúrt rendetlenségben, és az is a fürdőszoba padlóján heverő kék selyemköntös zsebéből került elő. A hallba lefelé menet, a lépcsőn gyújtott rá, de tudta, csak azért meri, mert nincs otthon az apja. Mr. Tallisnak ugyanis igen határozott elképzelése volt arról, hogy hol és mikor dohányozhat egy nő: az utcán vagy más nyilvános helyen nem, de zárt térbe lépve sem, és akkor sem, ha éppen feláll, mert távozni készül; különben is, csak akkor gyújthat rá, ha megkínálják, és sosem szívhatja a sajátját – apja szemében oly kézenfekvő volt mindez, mint valami természeti igazság. A girtoni kiművelt hétpróbások között töltött három év sem vértezte fel Ceciliát elég bátorsággal ahhoz, hogy ellentmondjon neki. Apja jelenlétében cserbenhagyta a barátok közt bevált derűs irónia, és ha mégis megpróbálkozott némi szelíd ellenkezéssel, vékonyan és reszketegen szólt a hangja. Ha nem volt közöttük egyetértés, ha összekülönböztek, akár csak
az otthoni élet valamely jelentéktelen részletkérdésében, Cecilia már rosszul érezte magát; és ha alakították is érzékenységét a legrangosabb irodalmi tanulmányok vagy a gyakorlati kritika leckéi, semmi sem ingathatta meg apja iránti engedelmességében. Neveltetése mindössze annyi lázadást engedélyezett, hogy rágyújtson a lépcsőn, míg apja kellőképpen messze, a Whitehallon, a minisztériumban ül, és még ez is némi erőfeszítésébe került. Cecilia éppen akkor ért a bejárathoz vezető kényelmes lépcsőfordulóra, amikor Leon bekalauzolta Paul Marshallt a szélesre tárt homlokzati kapun. Danny Hardman mögöttük jött a csomaggal. Cecilia egy pillanatra az odakint álló öreg Hardmant is látta, amint némán mered a kezében tartott ötfontos bankjegyre. A murva visszaverte, a legyező alakú felső világítóablak pedig megszűrte a délutáni szórt fényt, amely egy szépianyomat sárgás-narancsszín árnyalataival árasztotta el a bejárati csarnokot. A férfiak levették a kalapjukat, és mosolyogva várták Ceciliát. Ő közben arra gondolt, mint máskor is, ha első ízben találkozott egy férfival, hogy vajon nem élete párjával találkozik-e most, és vajon nem erre a bizonyos pillanatra fog-e majd egész életében hálával vagy éppen mélységes, sajátságos megbánással emlékezni. – Cecilia! – Ahogy Leon magához ölelte, Cecilia a zakó anyagán keresztül is érezte a kulcscsontjának nyomódó vastag töltőtollat, a férfiruha ráncaiban rekedt pipafüst illatát, és egy pillanatig vágyakozva gondolt a fiúkollégiumi szobákba tett délutáni látogatásokra, melyek többnyire udvariasak és fájdalommentesek, de – főleg télidőben – jó hangulatúak is voltak. Paul Marshall kezet rázott vele, és kis biccentéssel meghajolt. Volt valami mulatságosan merengő vonás az arcán. Szokványosán unalmas frázissal indított. – Rengeteget hallottam magáról. – Én úgyszintén. – Cecilia emlékezett egy hónapokkal korábbi telefonbeszélgetésre, amikor ő és Leon azt is megvitatták, hogy ettek-e vagy fognak-e valaha is enni Amo csokit. – Emily lepihent. Szinte fölösleges volt mondani. Már gyermekkorukban meg tudták mondani akár a park legtávolabbi sarkából is, ha anyjuk éppen migréntől szenvedett, mert ilyenkor elsötétítettek néhány ablakot. – Hát az Öreg, most is Londonban van? – Lehet, hogy hazajön. Cecilia érezte, hogy Paul Marshall bámulja, de mielőtt ő is ránézett volna, ki kellett találnia, mit mondjon neki. – A gyerekek elő akartak adni egy színdarabot, de úgy látszik, nem fog sikerülni. – Talán éppen a húgodat láttam a tóparton – jegyezte meg Marshall. – Erőteljesen csapkodta a csalánt egy bottal. Leon félreállt, hogy beengedje a Hardman fiút a csomagokkal. – Hol fog lakni Paul? – A második emeleten. – Cecilia biccentéssel jelezte, hogy szavait az ifjú Hardmannek is szánja. A fiú, kezében egy-egy bőr utazótáskával, már odaért a lépcsőhöz, de most megtorpant és hátrafordult; a három fiatal a kockás csempéjű hall közepén állt. Danny arckifejezése higgadt értetlenségről árulkodott. Cecilia észrevette, hogy sokat forgolódik a gyerekek körül. Talán Lola érdekli. Tizenhat éves, már nem kisfiú. Hol van már arcának ismerős, gyermeki gömbölyűsége, és szájának íve is megnyúlt, ártatlanul kegyetlen lett. A tompa, szórt fény kissé meglágyította a homlokán virító friss pattanások csillagképének ragyogását. Cecilia ekkor döbbent rá, hogy egész nap különösen érezte magát, és mindent különös fényben látott, mintha már a távoli múlthoz tartoznának a dolgok, és valamiféle számára megfoghatatlan, életen túli irónia varázsolná őket még élőbbé. – A gyerekszoba melletti nagy szobában – tette hozzá türelmesen. – Venus néni szobájában – mondta Leon.
Venus néni csaknem fél évszázadon át dolgozott nevelőnőként, és e nélkülözhetetlen szerepben gyakorlatilag bejárta a kanadai északnyugati területeket. Tulajdonképpen nem volt nagynénje senkinek, jobban mondva, Mr. Tallis elhunyt másod-unokatestvérének nagynénje volt; nyugdíjba vonulása után mégsem jutott eszébe senkinek kétségbe vonni, hogy a második emeleti szoba megilleti őt. Leon és Cecilia gyermekkorának szelíd természetű, nagybeteg társaként itt nyomta az ágyat, és hervadt bele a halálba egyetlen zokszó nélkül. Cecilia tízéves volt ekkor, egy héttel később pedig megszületett Briony. Cecilia a nappaliba vezette a látogatót, aztán az erkélyajtón át mindhárman kiléptek a kertbe, és a rózsabokrok mellett elindultak az istállóépület mögé, a medencéhez. A medencét mind a négy oldalról magas nádsövény vette körül, amelybe alagútszerű nyílást vágtak bejáratnak. Kissé meggörnyedve mentek át az alacsony nádkapun a szikrázón fehér kőteraszra, ahol valósággal megcsapta őket a kőről felszálló meleg. Sötét árnyékban, viszonylag távol a víz szélétől, fehérre festett bádogasztal állt, rajta egy kancsó jégbe hűtött puncs, fátyolkendővel letakarva. Leon szétnyitotta a kerti vászonszékeket, s kezükben pohárral, nyújtott félkörívben a medence felé fordulva, mindhárman leültek. Marshall Leon és Cecilia között foglalt helyet, és tízperces monológjával átmenetileg teljesen kisajátította a társalgást. Milyen csodálatos a várostól távol lenni, mondta, aranyat ér ez a jó levegőjű, vidéki nyugalom; ő maga kilenc hónapja minden nap, minden ébren töltött percében egy látomás rabjaként ingázik az igazgatóság, a tárgyalóterem és az üzem között. Nagy házat vásárolt a londoni Clapham Commonnál, de szinte sosem ér rá, hogy ott legyen. Az Amo Szivárvány piacra dobása igazi győzelem, de több, időközben már orvosolt forgalmazási katasztrófa után; idős püspökök érzékenységét sértette a reklám, így újat kellett kitalálni; aztán maga a siker is problémákat vetett fel, a portéka hihetetlenül kelendő lett, növelni kellett a termelést, vita keletkezett a túlóra bérezése körül, aztán az új gyárnak is helyet kellett keresni, de a négy érintett szakszervezet egyaránt ellenségesen kezelte a kérdést, kénytelen volt körülhízelegni, kiengesztelni őket, akár egy duzzogó gyermeket; most pedig, hogy végre jövedelmezőre fordult a vállalkozás, újabb, még nagyobb kihívással kell megmérkőznie, nem késlekedhet a HadAmo, a bakacsoki, az lesz a jelmondata, hogy Vigyázz, kész, Amo!; az elgondolás egyébként azon a feltevésen nyugszik, hogy ha Hitler nem adja alább, akkor egyre többet kell költeni a fegyveres erők felszerelésére, ki tudja, nem éppen ez a csokoládé lesz-e a fejadag egyik alapeleme; ez esetben, ha általános sorozást tartanak, további öt üzemre lesz szükség; ám az igazgatóság több tagja szentül hiszi, hogy létre kell jönnie és létre is fog jönni a megállapodás a németekkel, akkor persze fabatkát sem ér a HadAmo, ugrik az üzlet, egy igazgatósági tag pedig egyenesen azzal vádolja Marshallt, hogy ő maga is szítja a háborút; őt azonban, noha ki van merülve, és úgy érzi, megrágalmazták, nem lehet eltéríteni a céljától, a látomástól. Végül megismételte, hogy csodálatos „ide elvonulni”, s hogy végre, úgymond, kifújhatja magát. A szónoklat első perceiben, ahogy Marshallt figyelte, Cecilia kellemesen süllyedő érzést tapasztalt a gyomrában arra a gondolatra, hogy milyen kéjesen önpusztító, szinte erotikus lenne egy ilyen már-már jóképű, mesésen gazdag és mérhetetlenül ostoba férfi feleségének lenni. Marshall nagy arcú gyermekeket nemzene neki, csupa lármás, lófejű fiút, akik mind imádnák a fegyvereket, a focit és a repülőgépeket. Cecilia jól megnézte magának profilból is, amikor Marshall Leon felé fordult. Állkapcsának vonala felett beszéd közben meg-megrándult egy hosszú izom. Szemöldökéből itt-ott vastag, fekete szőrszálak kunkorodtak ki, és ugyanaz a feketeség burjánzott elő a füléből is, mulatságosan összegubancolódva, akár a szeméremszőrzet. Ki kéne vágatnia, amikor borbélyhoz megy. Épp csak egy kissé mozdította a szemét, máris Leon arcát látta, az ő tekintete azonban udvariasan tapadt a barátra, eltökélten kerülve Ceciliáét. Gyerekkorukban, amikor szüleik idősebb rokonokat láttak vendégül, a vasárnapi ebédnél élvezettel kínozták egymást azzal a
bizonyos „pillantással”. Ezen ünnepélyes alkalmakkor még az ősi ezüstkészlet is előkerült; a tiszteletre méltó nagy-nagybácsik, – nénik és nagyszülők a család anyai ágából, időben pedig az előző évszázadból érkeztek, mindig fekete köpenyben; csupa csalódott, komor ember, egy kihalt törzs utolsó túlélői, akik immár két évtizede lézengtek duzzogva a számukra idegen, léha évszázadban. Jelenlétük rettenettel töltötte el a tízéves Ceciliát és tizenkét éves bátyját, így bármikor kitörhetett belőlük a rohamszerű vihogás. Aki elkapta a pillantást, tehetetlenné vált, aki viszont osztotta, immúnis maradt. Csúfondárosan ünnepélyes pillantásával többnyire Leon került fölénybe: legörbítette a száját, és ájtatosan forgatta hozzá a szemét. Kérhette Ceciliától a világ legártatlanabb hangján a sót, s ő nyújthatta neki úgy, hogy oda sem néz; hiába fordította el a fejét, hiába vett mély levegőt, elég volt csak tudni, hogy Leon éppen azt a pillantást gyakorolja, máris másfél órányi gyötrelmes nevetőgörcsre volt ítélve. Leonnak csak annyi dolga maradt, hogy olykor, ha úgy érezte, Cecilia kezd magához térni, rátegyen egy lapáttal. Ritkán fordult elő, hogy Ceciliának sikerült felülkerekednie egy megsemmisítően gőgös ajakbiggyesztéssel. A gyerekek néha a felnőttek között ültek, a pillantásnak tehát megvoltak a maga veszélyei – aki fintorgott az asztalnál, az könnyen kegyvesztetté válhatott, és büntetésből korán ágyba zavarták. Éppen az volt a kunszt, hogy az ember, mondjuk, úgy nyalja meg a szája szélét, majd úgy vigyorogjon szélesen, hogy a kettő között még a másik pillantását is elkapja. Egy alkalommal egyszerre néztek föl, és egyszerre gyakorolták a pillantást, aminek következtében Leonnak az orrán fröcskölt ki a leves, egyenesen egy nagy-nagynéni csuklójára. Mindketten szobafogságban töltötték a nap hátralévő részét. Cecilia vágyakozva gondolt rá, milyen jó lenne félrevonni és felvilágosítani Leont, hogy Mr. Marshallnak szeméremszőrzet nő a füléből. Marshall éppen azt a vezetőségi nézeteltérést ecsetelte, ahol az egyik vitapartner háborús uszítónak nevezte őt. Cecilia kissé fölemelte a karját, mint aki csak a haját akarja megsimítani. Leon figyelmét önkéntelenül is magára vonta a mozdulat, és Cecilia ebben a másodpercben vette célba a több mint tíz éve nem tapasztalt pillantással. Leon összeszorította a száját, elfordult, majd nagy hirtelen talált valami érdekeset a cipője mellett, a földön. Amikor Marshall Cecilia felé fordult, Leon behajlított tenyerével eltakarta az arcát, de húga előtt nem leplezhette vállának rázkódását. Szerencséjére Marshall már a vége felé járt. – ...ahol az ember, úgymond, kissé kifújhatja magát. Leon azonnal fölpattant. A medence széléhez lépve szemügyre vett egy teljesen átázott piros törülközőt, amit valaki az ugródeszka mellett hagyott. Aztán zsebre dugott kézzel, egészen magához térve baktatott vissza az asztalhoz. – Mit gondolsz, kivel találkoztunk idefelé jövet? – kérdezte Ceciliától. – Robbie-val. – Meghívtam, vacsorázzon velünk. – Leon! Nem igaz! Leon ugratós kedvében volt. Talán bosszút akart állni. Marshallnak magyarázott. – Szóval a takarítónőnk fia ösztöndíjat kap a helybeli gimnáziumba, aztán ösztöndíjat kap Cambridge-be, és Ceciliával egy időben jár egyetemre; húgom azonban három éve szinte szóba sem áll vele! A közelébe sem engedi a Roedean intézeti barátnőinek! – Először engem is meg kellett volna kérdezned. Cecilia őszinte bosszúsága láttán Marshall békítően jegyezte meg: Oxfordban én is ismertem ilyen gimnazistákat, és akadt közöttük néhány kegyetlenül okos. Sokszor persze érzékenyek voltak, amit azért elég viccesnek találtam. – Van egy cigarettája? – kérdezte Cecilia. Marshall ezüsttárcából kínálta, dobott egyet Leonnak, és rágyújtott ő maga is. Most mindhárman álltak, és miközben Cecilia Marshall öngyújtója felé hajolt, Leon megjegyezte: –
Robbie nagyon jófejű gyerek, fogalmam sincs, mi keresnivalója lehet a virágágyások között. Cecilia az ugródeszkára telepedett, és megpróbált ellazulni, de a hangja tele volt feszültséggel. – Fontolgatja, hogy elvégzi az orvosit is. Leon, sajnálom, hogy meghívtad. – És az Öreg igent mondott rá? Cecilia vállat vont. – Tudod mit? Szerintem menj át a faházba, és kérd meg, hogy mégse jöjjön. Leon közben a medence sekély végéhez sétált, és most onnan, az olajos felszínű, lágyan ringatózó kék víz túloldaláról nézett farkasszemet a húgával. – Hogy tehetnék ilyet? – Nekem mindegy. Keress kifogást! – Valami történt köztetek. – Semmi. – Érdeklődik irántad? – Az istenért! Cecilia ingerülten fölpattant, és elindult a medencéhez tartozó nyitott pavilon felé, amelyet három bordázott oszlop tartott. A középsőnél megállt, nekidőlt, szívta a cigarettát, és a bátyját nézte. Két perce még egymás szövetségesei voltak, de most ellenségek – mintha valóban visszatértek volna a gyerekkorba. Paul Marshall kettőjük között foglalt helyet, s hol az egyikre, hol a másikra nézett, aszerint hogy éppen ki beszélt, mintha teniszeznének. Közömbösségébe csak egy csipetnyi kíváncsiság vegyült, úgy látszott, hidegen hagyja a testvéri civakodás. Ez legalább mellette szól, gondolta Cecilia. – Biztosan attól félsz, nem tud késsel-villával enni – mondta Leon. – Leon, hagyd abba! Nem kellett volna meghívnod. – Marhaság! A beálló csönd feszültségét csak a vízszűrő szivattyú zümmögése mérsékelte. Nincs mit tenni, nem kényszerítheti Leont, látta be Cecilia, hirtelen átérezve a vita értelmetlenségét. Nekidőlt a meleg kőnek, és lustán cigarettázva szemlélte környezetét – a klórozott víz rövidülésben mutatkozó négyszögét, az egyik nyugágynak támasztott fekete traktorkerékbelsőt, a két férfit vajszínű vászonöltönyben, melyek csak egy leheletnyi árnyalatban különböztek, a nád zöldje előtt kavargó kékesszürke dohányfüstöt. Mintha bevésődött volna a kép, olyan mozdulatlan, gondolta Cecilia, és ismét úgy érezte, mintha már régen megtörtént események tanúja lenne, melyek következményei – jelentéktelenek vagy elsöprőek, mindegy – már a helyükre kerültek. Történjék bármi a jövőben, felszínesen különös vagy éppen megrázó, számára nem lesz meglepő, sőt, ismerősnek fogja találni, olyannyira, hogy meg is jegyezheti, persze csak magában: Ó, igen, persze. Pontosan. Tudhattam volna. – Tudjátok, mire gondoltam? – kérdezte könnyedén. – Mire? – Menjünk be, s kérjük meg Marshall urat, hogy keverjen nekünk valami finomat. Paul Marshall összecsapta a kezét, a csattanás visszhangozva cikázott az oszlopok és a pavilon hátsó fala között. – Van valami, amit egész jól csinálok – jelentette ki. – Tört jég, rum és olvasztott keserű csokoládé kell hozzá. A javaslat hallatán Cecilia és bátyja gyors pillantást váltottak, nézeteltérésük azonnal rendeződött. Leon már indult is befelé, Cecilia és Paul Marshall a nyomában; a sövénybe vágott nyílásnál közelebb léptek egymáshoz, és ekkor Cecilia megjegyezte: – Inkább valami keserűt innék. Sőt, akár savanyút is. Marshall mosolygott, s mivel ő ért elsőnek a nyíláshoz, megállt, és előreengedte Ceciliát,
mintha csak egy nappali ajtajánál állna. Ahogy ellépett mellette, Cecilia érezte, hogy a férfi könnyedén megérinti a karját. De lehet, hogy csak egy falevél volt.
Öt Sem az ikrek, sem Lola nem tudta, tulajdonképpen mi késztette Brionyt arra, hogy félbehagyja a próbát. Sőt, akkor még nem is tudták, hogy félbehagyta. Éppen a betegágyas jelenetet próbálták, azt, amikor az ágyban fekvő Arabella először fogadja padlásszobájában a jó doktornak álcázott herceget, és már egészen jól ment, legalábbis nem rosszabbul, mint máskor, és az ikrek sem fújták ügyetlenebbül a részüket, mint egyébként. Lola persze nem akarta összepiszkolni kasmírruháját, ezért nem a földre feküdt, hanem beleomlott egy karosszékbe, ami ellen a rendezőnek sem lehetett különösebb kifogása. A nagyobbik lány annyira beleélte magát a tartózkodó, mégis készségesen együttműködő vendég szerepébe, hogy szentül hitte, személyében nem is lehet semmi kivetnivaló. Briony az egyik percben még türelmes utasításokat adott Jackson-nak, aztán elhallgatott, összevonta a szemöldökét, mintha belátná, hogy hibát követett el, sarkon fordult és kiment. Nem történt fordulópont az alkotói folyamatban, Briony nem tombolt, nem viharzott ki a szobából. Egyszerűen csak megfordult és kisomfordált, mintha, mondjuk, a mosdóba menne. A többiek vártak, nem is sejtve, hogy véget ért a vállalkozás. Pedig az ikrek derekasan próbálkoztak, Jackson pedig különösen kitett magáért, mert továbbra is kegyvesztettnek érezte magát Talliséknál, és remélte, ha Brionynak kedvében jár, előbb-utóbb rehabilitálják. Várakozás közben a fiúk egy fatéglával fociztak, Lola pedig kibámult az ablakon, és halkan dudorászott hozzá. Mérhetetlenül hosszú idő múlva kiment a folyosóra, amelynek túlsó végében egy nyitott ajtót és egy használaton kívüli hálószobát talált. Ennek ablakából éppen a kocsiútra és a tóra látott. A víz fölött fehéren izzó páraoszlop ragyogott sziporkázva a késő délutáni vad forróságban. Látta, hogy Briony a szigeti templomon túl, a páraoszlop előtt, a víz szélénél áll. Persze az is lehet, hogy benne állt a vízben – a különös megvilágításban nehéz volt megítélni. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki vissza akar jönni. Lola már indult kifelé, és csak ekkor vette észre az ágy mellett a férfias stílusú, cserzett bőr utazótáskát, a hozzá tartozó súlyos bőrszíjakat, a megfakult poggyászcímkéket. A táska halványan emlékeztette az apjára, s ahogy megállt mellette, még a vasúti kocsi enyhén kormos szagát is érezni vélte rajta. Hüvelykujjával megnyomta az egyik rugós zárat. A fényes fém hűvös tapintású volt, ujjának érintése nyomán kicsi, gyorsan zsugorodó párafoltocskák keletkeztek rajta. A hangos csattanással felpattanó zárnyelv megijesztette Lolát. Gyorsan visszacsukta, és kisietett a szobából. További alaktalan időhalmaz telt el, fogalmuk sem volt, mennyi. Aztán Lola leküldte az ikreket, hogy nézzék meg, üres-e a medence – a felnőttek jelenléte feszélyezte volna őket. Az ikrek azzal a hírrel tértek vissza, hogy Cecilia és két másik felnőtt tartózkodik a medencénél, de Lola akkor már nem volt a gyerekszobában. Aprócska hálószobájában találtak rá, ott rendezgette a frizuráját az ablakpárkányra támasztott kézitükör előtt. A fiúk levetették magukat Lola keskeny ágyára, csiklandozták egymást, birkóztak, és vadállatok bömbölését utánozták. Lolát mégsem zavarhatták annyira, hogy a szobájukba küldje őket. Nem volt színdarab, a medencéhez sem lehetett lemenni, mindannyiukat nyomasztotta a tagolatlan idő. Hirtelen honvágyuk támadt, és Pierrot kijelentette, hogy éhes – pedig még órák voltak hátra a vacsoráig, és nem lett volna illendő most kérni valami ennivalót. A fiúk amúgy sem akartak lemenni a konyhába, mert rettegtek Bettytől; látták, amikor Betty komor ábrázattal piros gumilepedőket cipelt a lépcsőn az ő szobájuk felé. Nem sokkal később mind a hárman visszamentek a gyerekszobába, a hálójukon kívül ugyanis egyedül ott érezték magukat valamennyire otthon. A kopott kék fatégla ugyanott hevert, ahol hagyták, semmi sem változott. Tétován ácsorogtak. – Nem jó itt – szólalt meg Jackson.
A megjegyzés egyszerűsége felzaklatta ikertestvérét, aki a fal mellett araszolgatva egyszerre csak talált valami érdekeset a szegélylécen, és most azt piszkálta a cipője orrával. Lola átkarolta a vállát. – Ugyan már – mondta. – Hamarosan hazamegyünk. A karja sokkal vékonyabb és könnyebb volt, mint a mamáé, és Pierrot sírva fakadt, de csak csöndben, nem feledve, hogy idegen házban tartózkodik, ahol nagyon fontos a jó modor. Jacksonnak is gyülekeztek a könnyei, de néhány szóra még futotta. – Semmi hamarosan. Csak úgy mondod. Úgysem mehetünk haza... – Elhallgatott, bátorságot gyűjtött. – Ez válás! Pierrot és Lola megdermedt. A szülők sosem használták ezt a szót a gyerekek előtt, ők sem ejtették ki a szájukon. A lágy mássalhangzók valami kimondhatatlan trágárságot sugalltak, a szóvégi sistergő hang pedig a család szégyenéről suttogott. Maga Jackson is megrémült, ahogy kiszaladt a száján, de hiába szerette volna, már nem szívhatta vissza; tisztában volt vele, hogy a szó kimondása ugyanolyan nagy bűn, mint az, amit jelent. Persze egyikük sem tudta igazán, mit jelent, még Lola sem. Lola megindult Jackson felé, zöld szeme összeszűkült, mint a macskáé. – Hogy merészelsz ilyet mondani? – Ez az igazság – motyogta a kisfiú, de nem nézett rá. Tudta, hogy most szorulni fog, meg azt is, hogy megérdemli, és már éppen eliszkolt volna, amikor Lola fülön csípte, és egészen közel hajolt hozzá. – Ha megütsz – hadarta Jackson –, megmondalak a Szülőknek. Pedig az imént ő maga érvénytelenítette ezt a hivatkozást, földre döntve egy letűnt aranykor totemeit. – Soha többé nem használhatod ezt a szót, megértetted? Jackson szégyenkezve bólintott, mire Lola elengedte. A közjáték elapasztotta a fiúk könnyeit, és Pierrot, aki rendszerint iparkodott helyreütni a csorbát, jókedvűnek szánt kérdéssel állt elő. – És most mit csinálunk? – Én is mindig ezt kérdezem magamtól. A fehér öltönyös, magas férfi talán már percek óta a küszöbön állt, vagy mindenesetre éppen elég ideje ahhoz, hogy hallja Jackson szájából a szót, és inkább ez az eshetőség, mintsem a jelenléte okozta megdöbbenés fojtotta bele még Lolába is a választ. Vajon tud-e valamit a családjukról? Csöndben nézték, s vártak, hátha kiderül. A férfi belépett a szobába, és kezet nyújtott. – Paul Marshall. Pierrot állt legközelebb hozzá, némán rázta meg Marshall kinyújtott kezét, akárcsak ikertestvére. Aztán a lányra került a sor. – Lola Quincey – mutatkozott be. – Ő Jackson, ő pedig Pierrot. – Milyen szép neve van mindhármótoknak. De titeket kettőtöket vajon hogyan lehet megkülönböztetni? – Engem általában kellemesebbnek tartanak – mondta Pierrot. Ez jól bevált családi jópofaság volt, apjuk találmánya, és ha idegen tette fel ugyanezt a kérdést, a válasz rendszerint megnevettette a kérdezőt. Ez az idegen azonban el sem mosolyodott. – Bizonyára ti vagytok az északról jött unokatestvérek. A gyerekek feszülten várakoztak, vajon mit tudhat még a gyerekszoba csupasz deszkáin lépegető vendég, Marshall pedig feldobta, majd kissé előrehajolva ügyesen el is kapta a tenyerében csattanó fatéglát. – A folyosó végében lakom.
– Tudom – mondta Lola. – Venus néni szobájában. – Pontosan. Régen az övé volt. Paul Marshall beleült a karosszékbe, melyet utoljára a beteg Arabella használt. Milyen furcsa arc, mintha a vonásai mind a szemöldökénél futnának össze, az álla pedig nagy és üres, mint Desperate Dané, a szupererős képregényfiguráé. Kegyetlen arc, de kellemes modor társul hozzá, ami együtt egész vonzó, gondolta Lola. Marshall a nadrágja élét igazgatta, és közben egyik Quinceyről a másikra nézett. Lola szeme megakadt Marshall fekete-fehér bőrbakancsán, és mert a fiatalember is megérezte a csodáló tekintetet, valami belső ritmusra rázogatni kezdte az egyik lábát. – Sajnálattal hallom, hogy befellegzett a színdarabotoknak. Az ikrek közelebb húzódtak egymáshoz, és immár a tudatosság küszöbét átlépve alkottak egységfrontot; abból a feltevésből indultak ki, hogy ha Marshall náluk többet tud a próbákról, akkor másról is jó sokat tudhat. Jackson mondta ki, ami a szívüket nyomta. – Ismered a szüleinket? – Mr. és Mrs. Quinceyt? – Igen! – Olvastam róluk az újságban. A fiúk szótlanul meredtek rá, miközben igyekeztek feldolgozni a hallottakat, mert tudták, hogy a lapok csupa nagy horderejű dologról írnak: földrengésekről és vasúti szerencsétlenségekről, arról, amit a kormány és a nemzetek tesznek nap mint nap, meg arról, hogy kell-e még többet költeni puskákra, ha Hitler megtámadja Angliát. Meg voltak rökönyödve, de mintha mégsem lepte volna meg őket igazán, hogy családi katasztrófájuk ezekkel a földöntúli dolgokkal egy sorba kerülhetett. Ettől valahogy hihetőbben csengett az egész. Lola csípőre tette a kezét, hátha úgy kiegyensúlyozottabb lesz. Szédült iramban vert a szíve, és nem bízott a hangjában, de tudta, hogy most valamit mondania kell. Úgy érezte, meghaladja értelmét a játék, amelynek résztvevője lett, közben mégis az volt a benyomása, hogy valami illetlenség, sőt sértés is elhangzott. Nekikezdett, de megbicsaklott a hangja, és meg kellett köszörülnie a torkát. – Mit olvasott róluk? Marshall felvonta sűrű, bozontos szemöldökét, és elutasító fitymálással fújta ki a levegőt az ajkai között. – Ó, nem is tudom. Semmi érdekeset. Valami butaságot. – Akkor megköszönöm, ha a gyerekek előtt nem beszél róla. Hallhatta valahol ezt a fordulatot, s most olyan vakhittel ejtette ki, mint bűvészinas a mágus varázsigéjét. Hatásosnak látszott. Marshall összerezzent, mint aki elismeri, hogy hibázott, aztán az ikrek felé hajolt. – Figyeljetek csak jól ide. Mindenki tudja, hogy a szüleitek csodálatos emberek, nagyon szeretnek benneteket, és éjjel-nappal csak rátok gondolnak. Jackson és Pierrot ünnepélyes egyetértéssel rábólintottak. Most, hogy ezt elintézte, Marshall figyelme ismét Lola felé fordult. Leonnal és húgával két erős ginkoktélt hajtott le a nappaliban, majd fölment a szobájába, hogy kicsomagoljon, és átöltözzön a vacsorához. Cipőstül nyúlt el a hatalmas mennyezetes ágyon, majd a vidéki csönd, az ital és a kora esti meleg hatására könnyen elszundított, és még álmodott is, álmában megjelentek a húgai, mind a négy, körbeállták az ágyát, csacsogtak, nyúlkáltak, és ráncigálták a ruháját. Amikor felébredt, mellkasában és torkában forróságot érzett, és kellemetlenül fel volt izgulva, ráadásul hirtelen azt sem tudta, hol van. Ágya szélén ülve éppen vizet ivott, amikor hangokat hallott; ezekből táplálkozhatott az álma. Végigment a nyikorgó folyosón, és a gyerekszobához érve
megpillantotta a három gyereket. Mindjárt észrevette, hogy Lola inkább fiatal nő, mint kislány, van tartása, tud parancsolni, a karkötők, hajfonatok, festett körmök és a bársony nyakszalag pedig leginkább egy kis preraffaelita hercegnőt juttatnak róla az ember eszébe. – Nagyon jól öltözöl – mondta Marshall. – Ez a nadrág különösen jól áll neked. Lola nem nagyon jött zavarba, inkább jólesett neki a bók, és ujjai könnyedén súrolták a kelmét keskeny csípője táján, ott, ahol az anyag kissé kidudorodott. – A Liberty’s-nél vettük Londonban, amikor anya színházba vitt. – És mit láttatok? – A Hamletet. – Igazság szerint egy délelőtti pantomim-előadást láttak a London Pavilionban, és Lola leöntötte eperlével a ruháját, a Liberty’s pedig éppen az utca túloldalán volt. – Az egyik kedvencem – jelentette ki Paul. Lola számára szerencsés körülmény volt, hogy a fiatalember szintén nem olvasta, és nem is látta a darabot; Marshall ugyanis annak idején kémiát tanult. De egy keveset még így is képes volt merengve idézni: – Lenni vagy nem lenni. – Ez itt a kérdés – helyeselt Lola. – És tetszik a cipőd. Paul fölemelte a lábát, hogy maga is szemügyre vegye a mesteri darabot. – Igen. A Ducker’s-nél készült, a Turl üzletházban. Fából készítenek egy izét a lábadról, és az ott marad náluk örökre, egy polcon. Az alagsori helyiségben ezerszám állnak a lábak, a legtöbbnek már régen meghalt a tulajdonosa. – Juj, de rémes. – Éhes vagyok – mondta ismét Pierrot. – No, lássuk csak – tapogatta meg a zsebét Paul Marshall. – Mutatok nektek valami érdekeset, ha kitaláljátok, hogy mi a foglalkozásom. – Énekes vagy – vélte Lola. – Legalábbis szép hangod van. – Kedves, de nem talált. Tudod, a kedvenc húgomra emlékeztetsz... – Csokoládét csinálsz egy gyárban – szakította félbe Jackson. Mielőtt túl sok dicsőség szállna fivérére, Pierrot hozzátette: Hallottuk, miről beszélsz a medencénél. – Akkor ez nem is találat. Zsírpapírba csomagolt, körülbelül tízszer három centiméteres, téglalap alakú szeletet vett elő a zsebéből. Az ölébe tette, majd óvatosan kicsomagolta, és fölemelte, hogy mindenki jól megnézhesse. A gyerekek udvariasan közelebb hajoltak. A táblának sima, szürkészöld bevonata volt, Marshall megkocogtatta a körmével. – Cukormáz, látjátok? Belül tejcsokoládé. Minden körülményt kibír, még ha elolvad a csoki, akkor is. Magasabbra emelte a kezét, és szorosabban markolta a csokoládét, úgyhogy az felerősítette ujjainak remegését. – Minden katonánk oldalzsákjába jutni fog belőle. Szabvány szerint. Az ikrek összenéztek. Tudták, hogy a felnőttek nem foglalkoznak édességekkel. – A katonák nem esznek csokoládét – jelentette ki Pierrot. – A cigarettát szeretik – tette hozzá a fivére. – Különben is, miért ők kapnának ingyen édességet, és nem a gyerekek? – Azért, mert ők harcolni fognak a hazáért. – A papa azt mondta, nem lesz háború. – Nos, akkor téved. Marshall hangjába egy csipetnyi sértődöttség vegyült, ezért Lola békítőleg jegyezte meg: Talán mégis lesz. Marshall rámosolygott. – Az lesz a neve, hogy HadAmo. – Amo, amas, amat – ragozta Lola. – Pontosan.
– Nem értem – tűnődött Jackson –, miért kell mindennek, amit vásárolunk, o-ra végződnie. – Tényleg unalmas – tódította Pierrot. – Mint a Polo meg az Aero. – És az Oxo meg a Brillo. – Azt hiszem, fivéreid azt akarják tudomásomra hozni – vélte Marshall, miközben Lolának nyújtotta a csokoládét –, hogy ők nem kérnek belőle. A lány megilletődve vette el, és a tekintete azt mondta az ikreknek, hogy magatokra vessetek. És ők tudták, hogy igaza van. Most már úgyis hiába könyörögnének Amóért. Nézték a nővérüket; Lola cukormázon körbekunkorodó nyelve megzöldült. Paul Marshall hátradőlt a karosszékben, és arca előtt összetámasztott tenyerének háromszöge fölött ő is Lolát figyelte feszülten. Keresztbe tette a lábát, aztán vissza. Mély levegőt vett. – Harapd – mondta lágyan. – Harapni kell. A lány hibátlan metszőfogai között hangosan roppant a szelet, a harapás helyén jól lehetett látni a cukormáz fehér csíkját és az alatta sötétlő csokoládét. Ekkor hallották meg az őket szólongató női hangot, először az első emeletről, a lépcsőről, aztán újra, sürgetőbben, ezúttal a folyosóról. Az ikrek rémülten összenéztek, amikor megismerték a hangot. Lola nevetett, szájában a falat Amóval. – Betty keres benneteket. Fürdés! Szaladjatok gyorsan! Szaladjatok!
Hat Nem sokkal ebéd után, amikor meggyőződött róla, hogy nővére gyermekei és Briony rendesen ettek, és vélhetően betartják az ígéretüket is, hogy legalább két óráig nem mennek a medencébe, Emily Tallis a fehéren izzó délutáni hőségből egy hűvös, elsötétített hálószobába vonult vissza. Nem volt fájdalma, egyelőre még nem, de jobbnak látta előbb cselekedni, még mielőtt jelentkezik a fájdalom. Látóterében világító pontok, aprócska tűszúrások voltak, mintha erősebben ragyogó fényforrás elé tartanák a látható világ elnyűtt szövetét. Agya jobb felső zugát súlyosnak érezte, egy összegömbölyödött, alvó állat tehetetlen teste nyomta; de amikor megérintette a fejét, és odaszorította az ujjait, a lény eltűnt a tényleges tér koordinátarendszeréből. Most már elméjének jobb felső zugában foglalt helyet, és ő képzeletben lábujjhegyre állva fölemelte hozzá a jobb kezét. Fontos persze, hogy ne ingerelje; ha ez a lusta teremtmény átköltözik a perifériáról a központba, a hasogató fájdalom darabokra szabdal minden gondolatot, ez esetben pedig szó sem lehet róla, hogy ma este Leonnal és a családdal vacsorázzon. Pedig nem rosszindulatú ez az állat, csak éppen közömbös az ő szenvedései iránt. Valahogy úgy mozog, ahogy rab párduc a ketrecében: csak mert ébren van, unatkozik, vagy pusztán a mozgás kedvéért, esetleg minden ok nélkül, de mindenképpen úgy, hogy a tudatosság szikrája sincs jelen benne. Emily párna nélkül hanyatt feküdt az ágyán, karnyújtásnyira egy pohár víz és egy könyv, de tudta, úgysem fog olvasni. A karnisdrapéria fölött hosszú, elmosódott fénycsík vetült a mennyezetre, egyedül az törte meg a sötétséget. Emily mereven, várakozásteli félelemmel feküdt, mintha kést szorítanának az oldalához, s tudta, a rettegés nem hagyja aludni sem, csak abban reménykedhet, hogy a tökéletes mozdulatlanság jót tesz. A hőségre gondolt, a ház és a park körül óriási tömegben felszálló melegre, amely füstként üli meg a szomszédos vidéket, fojtogatja a városokat és a gazdaságokat, a forró vasúti sínekre gondolt, melyek Leont és a barátját hozzák hazafelé, meg a perzselő, fekete fülkére, ahol bizonyára nyitott ablak mellett ülnek. Sült húst rendelt ma estére, de most már biztos, hogy túlságosan laktató lesz. Hallotta, ahogy recseg-ropog a hőségben táguló ház. Vagy csak az összeszikkadt szarufák és eresztékek mozdulnak el a téglafalakhoz képest? Zsugorodik, minden zsugorodik. Leon kilátásai például évről évre fogyatkoznak, hiszen nem hajlandó elfogadni az apai támogatást, melynek révén tisztességes közhivatalnoki álláshoz juthatna, hanem inkább marad jelentéktelen banktisztviselő egy magánbanknál, és a hétvégének meg a négypárevezősének él. Még jobban is tudna haragudni rá, de Leon igazán békés természet, elégedett a sorsával, és csupa sikeres barát veszi körül. Jóképű, és szeretik, nincs benne tüske: nem gyötri sem boldogtalanság, sem sértett becsvágy. Egy nap talán magával hoz egy barátot, aki Ceciliának is megfelel, hacsak a három girtoni év egészen el nem lehetetlenítette a lányt, mert milyen parti az, akinek igénye van a magányra, aki rágyújt a hálószobájában, és aki valószínűtlen nosztalgiával gondol az alig lezárt közelmúltra meg a vele egy lakásban lakó, szemüveges új-zélandi lányokra, vagy azok csak kollégiumi szobatársak lettek volna? Cecilia cambridge-i szövege – a kolesz, a gólyabál, az első rosta meg a zéhá, az öntömjénező nyomornegyed-látogatások, a villanytűzhelynél szárított bugyogók és a párosával közösen használt hajkefék, mindez némileg dühítette Emily Tallist, ám dühében nem volt semmi irigység. Ő maga otthon tanult tizenhat éves koráig, aztán két évre Svájcba küldték, de takarékossági okokból csak egy év lett belőle, és biztosan tudta, hogy ez az egész műsor, ez az egész nőknek való egyetem lényegében gyermekded próbálkozás, nem több ártatlan bolondozásnál, akárcsak a női négypárevezős, egy kis pózolás a fivérek oldalán, hogy mutassuk, milyen sokat is fejlődött a társadalom. Hiszen a lányok még igazi végzettséget sem kaphatnak. Cecilia júliusban tért haza – és még volt képe megjátszani a csalódottat a végzős
vizsgaeredményei miatt! –, de azóta sincs sem állása, sem szakképzettsége, és még férjet is kell találnia magának, aztán meg kell birkóznia az anyasággal, de vajon mit mond erre az a sok kékharisnya tanárnő – azok, akiknek mindenféle hülye becenevük és „félelmetes” hírük van? Azok, akik rettentő fontosnak érzik magukat, s akik mindenféle, szerénynek is alig nevezhető, bátortalan különcséggel vonultak be a helybéli halhatatlanságba – például azzal, hogy macskát sétáltatnak kutyapórázon, férfibiciklivel közlekednek, vagy mindenki szeme láttára szendvicset esznek az utcán. Egy emberöltő múlva egytől egyig rég halottak lesznek ezek a bolondos, butuska hölgyek, de a tanárok asztalánál még mindig tisztelettel, halk hangon fogják emlegetni őket. Emily úgy érezte, mintha ismét mocorogna a fekete bundás lény, gondolatban eltávolodott hát idősebbik lányától, és legifjabb sarja felé kezdte nyújtogatni aggodalma indáit. Szegény kis Briony, pedig milyen aranyos, a lelkét is kiteszi, csak hogy a mufurc rokonok kedvüket leljék a színdarabban, melyet szíve legmélyéből alkotott. Brionyt szeretni olyan, mint valami gyógyír. De vajon hogy lehetne megóvni a kudarctól vagy éppen Lolával szemben, aki hajszálra olyan, mint amilyen az anyja, Emily legfiatalabb húga volt az ő korában, koravén és számító, mert lám, Hermione most is addig ügyeskedett, míg ki nem manőverezte magát a házasságából, bele valamibe, amiről mindenkivel el akarta hitetni, hogy idegösszeomlás. Most azonban nem engedhette meg magának Emily, hogy a gondolatait Hermione töltse be. Ha nyugodtan lélegzik, és erősen hegyezi a fülét a sötétben, föl tudja mérni, mi minden történik éppen a háztartásban. Ebben az állapotban mindössze ennyivel járulhat hozzá a ház vezetéséhez. Homlokára nyomta a tenyerét, és ekkor újabb reccsenést hallott, ahogy még összébb zsugorodott az épület. Egészen messziről fémes csattanás hallatszott, talán egy földre eső fedőé; az értelmetlen sülthúsvacsora még csak a készítés legelső szakaszában tarthat. Az emeletről padlódeszkán dobogó lábak zaja és gyermekhangok szűrődtek le, ketten vagy hárman is beszéltek egyszerre, hol hangosabban, hol halkabban, aztán megint hangosabban, talán ellenkezve, talán izgatott egyetértéssel. A gyerekszoba egy szinttel följebb volt, és csak egy szobával arrébb. Arabella megpróbáltatásai. Ha nem lenne olyan beteg, fölmenne, felügyelne, segítene, mert túl sok ez nekik, Emily tudta. A betegség akadályozta meg, hogy mindent, ami egy anyától elvárható, megadjon a gyermekeinek. Ők is érezték ezt, ezért szólították mindig a keresztnevén. Cecilia segíthetne, de ő túlságosan be van gubózva önmagába, túlságosan értelmiségi ahhoz, hogy gyerekekkel vesződjék... Emilynek sikerült elkerülnie, hogy gondolatai ezen az ösvényen haladjanak tovább, és bár nem merült álomba, valamiféle gondolattalan, üres tartományba sodródott át, ahol hosszú perceket töltött, míg meg nem hallotta a hálószobája előtti közlekedő felől a lépcsőn leereszkedő lépéseket, talpak súrlódó, tompa neszét, amiből sejthette, hogy csakis a mezítlábas Briony lehet az. A kislány nem volt hajlandó cipőt húzni a melegben. Percek múlva, ismét a gyerekszobából, dulakodás zaja, majd valami kemény tárgy gurult kopogva a padlódeszkán. Szétzüllött a próba, Briony duzzogva elvonult, az ikrek hancúroznak, Lola pedig, ha valóban annyira hasonlít az anyjára, mint Emily hitte, higgadtan s diadalmasan tekint szét maga körül. A gyerekek, férje, húga, a cselédek körüli szokásos emésztődés kiélezték az érzékeit; a migrén, az anyai szeretet és az évek során sok százra rúgó óra, melyet mozdulatlanul, ágyán fekve töltött, lepárolták érzékenységéből a hatodik érzéket, valami tapogatószerű tudatosságot, amely láthatatlan csápként nyúlt ki a homályból, s észrevétlenül, mindentudón bejárta a házat. Hozzá már csak az igazság talált vissza, mert amit tudott, azt tudta. A szőnyeggel borított padlón át hallott elmosódó mormogás tisztább beszéd volt számára egy gépelt szövegkönyvnél; a falon vagy inkább két falon átszűrődő beszélgetés mindentől megfosztva ért el hozzá, de megmaradtak lényegi fordulatai és minden árnyalata. Ami másoknak tompa neszezés lett volna, az szinte kibírhatatlan hangerővel támadt Emily éber érzékeire, melyeknek finomhangolása egy öreg
rádió detektortűjére emlékeztetett. Feküdt a sötétben, és mindent tudott. Minél kevesebbet tehetett, annál tudatosabbá vált számára a környezet. És jóllehet olykor nagyon szeretett volna fölkelni és beavatkozni, főleg ha úgy vélte, Brionynak lenne szüksége rá, a fájdalomtól való félelem az ágyhoz szögezte. A legrosszabb pillanatokban kifent konyhakések szabadultak el seregestül, keresztülszabdalva látóidegét, aztán újra, de most mintha még jobban rányomták volna a késeket, és ilyenkor minden bezárult körülötte, teljesen egyedül maradt. Még a nyöszörgés is csak a kínt fokozta. Feküdt hát, és közben fogyatkozott a délután. Kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó. Briony alighanem magával vitte a rosszkedvét, valószínűleg víz mellé, a medencéhez vagy a tóhoz, esetleg elment egészen a folyóig. Emily óvatos lépteket hallott a lépcső felől – Cecilia végre virágot visz föl a vendégszobába, ahogy aznap többször is kérte tőle, igazán egyszerű feladat. Később Betty kiabált Danny után, aztán a könnyű kocsi kerekei csikorogtak a murván, és Cecilia lement, hogy fogadja a vendégeket, majd hamar, a sötétségen áthatolva egy leheletnyi cigarettafüst – pedig ezerszer kérték, hogy ne dohányozzon a lépcsőn, de ő biztos így akar hatni Leon barátjára, és ez önmagában véve talán nem is baj. Hangok visszhangoznak a hallban, Danny küszködik fölfelé a csomaggal, aztán lemegy, és csönd lesz – Cecilia bizonyára a medencéhez vitte Leont és Mr. Marshallt, és most éppen azt a puncsot isszák, amit még délelőtt maga Emily készített. Aztán hallotta, hogy egy négylábú élőlény iramodik lefelé a lépcsőn – az ikrek, a medencét szeretnék, de csalódni fognak, mert a medence egyelőre foglalt. Elszundított, a zuhanásból férfihang dörmögése ébresztette, amely a gyerekszobából jött, és gyerekhangok felelgettek rá. Leon nem lehet, ő most elválaszthatatlan a húgától, úgy örül, hogy ismét együtt vannak. Mr. Marshall lesz az, a szobája ugyanarról a folyosóról nyílik, mint a gyerekszoba, és Mr. Marshall, vélte Emily, inkább az ikrekhez, nem pedig Lolához beszél. Vajon szemtelenek-e, tűnődött, mindketten úgy viselkednek ugyanis, mintha a társadalmi érintkezés szabályainak csak a fele lenne érvényes rájuk. Most Betty jön fölfelé, menet közben szólongatja őket, talán a kelleténél kissé érdesebben, tekintve, hogy Jacksonra már délelőtt rájárt a rúd. Fürdés, uzsonna, lefekvés – a nap sarokpontjai: a víz, az étel és az alvás gyermekkori szentségei már teljesen eltűntek az életéből. Briony késői, nem várt érkezése ugyan még jó darabig éltette őket, s Emily már bőven elmúlt negyven, amikor még mindig élvezhette megnyugtató, biztonságot adó erejüket; lanolinos szappan, vastag, fehér fürdőlepedő, a párás fürdőszoba akusztikájában visszhangzó kislánycsacsogás; karjait lefogva bugyolálta törülközőbe, úgy vette ölbe a babás tehetetlenségét boldogan tűrő Brionyt még nem is olyan régen; baba és fürdővíz aztán eltűnt egy zárt ajtó mögött, noha az utóbbi ritka lehetett, mert Brionyra mintha mindig ráfért volna a fürdés vagy egy váltás tiszta ruha. Eltűnt a kislány egy érintetlen, belső világban, ahol az írás csupán a látható felszínt jelenti, afféle védőkéreg, melyen még egy szerető anya sem – vagy éppen ő legkevésbé – tud áthatolni. Ha a lányára gondolt, mindig távolinak látta, mint aki nincs is jelen, és szüntelenül valami kimondatlan, önmagának kiszabott problémával viaskodik, mintha ezt az unalmas, magától értetődő világot újra feltalálhatná egy gyermek. Hiába is kérdezné Brionyt, hogy min töri a fejét. Volt ugyan egy korszak, amikor a hasonló kérdés okos és bonyolult választ eredményezett, azt pedig butuska, ám súlyos ellenkérdések követték, melyekre Emily a legjobb tudása szerint válaszolt; ma már nehéz lenne kalandozó feltevéseik minden ágát-bogát felidézni, de az biztos, hogy Emily sosem beszélt olyan jól, mint ekkor tizenegy éves, legkisebb gyermekének. Nem volt olyan vacsoraasztal, sem teniszpálya árnyékos széle, ahol könnyebben és gazdagabb képzettársításokkal tudta volna kifejezni magát. Briony önmagára ébredése, tehetségének démonai megakasztották a párbeszédet, s noha a kislány ugyanúgy szerette őt – reggelinél odabújt hozzá, összekulcsolta a kezét az övével –, Emily megsiratta, hogy véget ért az
ékesszólás korszaka. Soha többé, senkihez nem fog már úgy beszélni, s ha vágyna még gyerekre, hát ezért vágyna. De nemsokára betölti a negyvenhetet. A vízvezeték tompa dübörgése – észre sem vette, mikor kezdődött – hirtelen megszakadt, nyomában rezgett a levegő. Hermione ikrei bizonyára már a fürdőszobában vannak, vékony, csontos kis testük a fürdőkád két végében, és a kifakult, kék fonott széken ugyanazok a fehér törülközők várnak összehajtva, a földön a nagy parafa szőnyeg, egyik sarkát egy rég kimúlt kutya rágta meg; de csacsogás helyett ijedt csönd honol, és nincs anya, csak Betty, akinek jó szívét egyetlen gyermek sem lesz képes soha felfedezni. Hogy kaphatott Hermione idegösszeroppanást – ugyanis ezzel a névvel kellett illetni rádiónál dolgozó férfi barátját –, hogyan választhatta gyermekei számára a csöndet, a félelmet, a szomorúságot? Neki, Emilynek kellene felügyelnie a fürdést, gondolta aztán. De tudta, hogy ha nem lebegnének kések a látóidege fölött, akkor is csak kötelességtudatból foglalkozna unokaöccseivel. Nem az ő gyermekei. Ennyire egyszerű. Ráadásul kisfiúk, tehát alapjában véve nem közlékenyek, nincs érzékük a bensőséges dolgokhoz, de még ennél is rosszabb, hogy azonosíthatatlanná oldódtak: Emily nem tudta fölfedezni, honnan hiányzik az a háromszögletű kis füldarab. Csak általánosságban ismerhette őket az ember. Felkönyökölt, szájához emelte a vizespoharat. Vadállati kínzója kezdett visszavonulni, így már képesnek érezte magát arra, hogy két párnát az ágytámlának támasszon és felüljön. Lassú, nehézkes manőver volt, mert Emily félt a hirtelen mozdulatoktól, ezért az ágy rugóinak csikordulása is hosszabbra sikerült, és elnyomta az egyidejű férfihangot. Emily az oldalán fekve mozdulatlanná dermedt, egyik kezében a párna sarkát szorongatta, és minden érzékével figyelte a ház minden szögletét. Egy darabig semmi, aztán mintha lámpást villogtatnának a teljes sötétségben, hirtelen elfojtott kis kuncogást hallott. Hát persze, Lola az, Marshall-lal a gyerekszobában. Emily tovább helyezkedett, sikerült végre hátradőlnie s kortyolnia a langyos vízből. Ez a gazdag, fiatal vállalkozó talán nem is rossz ember, ha képes naphosszat gyerekeket szórakoztatni. Hamarosan megkísérelheti felkapcsolni az éjjeli lámpát, húsz percen belül pedig még az is lehetséges, hogy lemehet, és bokros teendői után nézhet. Legsürgősebb dolga a konyhában lesz, ahol meg kell tudnia, nem késő-e még átalakítani a sült húst hideg hússá és salátává, aztán üdvözölnie kell a fiát, szemügyre vennie és szívélyesen fogadnia a barátot. Mire ezzel végez, már bizonyára el tudja hitetni magával, hogy az ikreknek megfelelően gondjukat viselték, s kárpótlásul talán engedélyezhet nekik valami szórakoztatót. Aztán ideje lesz felhívni Jacket, aki természetesen elfelejtett szólni, hogy ma nem jön haza. Átbeszéli magát a szabatosan szűkszavú telefonosnőn és a külső irodában tanyázó, fontoskodó fiatalemberen, majd megnyugtatja a férjét, hogy nincs miért bűntudatot éreznie. Megkeresi Ceciliát, és kikérdezi, hogy valóban az utasításnak megfelelően helyezte-e el a virágokat, aztán kifejti, hogy igazán nagyszerű gesztus lenne Ceciliától, ha aznap estére átvállalná a háziasszonyi terhek egy részét, s milyen jól tenné, ha valami csinosat venne föl, és nem cigarettázna mindegyik szobában. És aztán következik a legfontosabb feladat, hogy megkeresse Brionyt, mert a színielőadás kudarca nagy csapás lehet a gyereknek, s ő mint anya minden tőle telhető vigaszt köteles megadni neki. Ha meg akarja találni, ki kell mennie a természetes napfénybe, és jóllehet a kora esti sugarak lágyabbak, még ez az egyre szelídülő fény is rohamot válthat ki. Meg kell hát találnia a napszemüveget, ez még a konyhánál is előbbre való, mert itt volt valahol, ebben a szobában, egy fiókban, egy könyv lapjai közt, egy zsebben, és milyen bosszantó lenne, ha később kellene följönni érte. És alacsony sarkú cipőt is kell húznia, Briony akár a folyóig is elmehetett... Emily hátradőlt a párnákra, a lény már eloldalgott; még jó darabig tervezgetett így, türelmesen alakítgatva elképzeléseit, kifundálva sorrendjüket. Rendbe teszi a háztartást, amely hálószobája beteges homályából zűrzavaros, gyéren benépesített földrészre emlékeztette, s
úgy tetszett, e kontinens hatalmas, erdős vadonjaiból az egymással versengő elemek mindmind igényt tartanak az ő fáradhatatlan figyelmére. Nem voltak illúziói: a régi tervek, ha az ember az idővel dacolva még észben tudja tartani őket, mindig lázas, túlságosan derűlátó módon gyorsítják fel az eseményeket. Ő maga a ház minden szobájába kiterjesztheti csápjait, de a jövőbe nem. Tudta azt is, hogy igazából saját lelki békéjét keresi, s hogy sokkal egyszerűbb, ha nem akarja elválasztani az önérdeket a mások iránti jóságtól. Óvatosan ülő helyzetbe tornászta magát, és lelógatta a lábát, majd belebújt a papucsba. Még nem merte elhúzni a függönyt, inkább felgyújtotta az olvasólámpát, és tétován nekilátott, hogy megkeresse a napszemüvegét. Már azt is eldöntötte, hol fogja megnézni először.
Hét A szigeti templom az 1780-as évek vége felé, Nicholas Revett stílusában épült, és afféle helybéli érdekességnek szánták, szemet gyönyörködtető épületnek, amely bukolikus eszményeket hangsúlyoz, de természetesen nincs semmiféle vallási rendeltetése. A víz széléhez elég közel, kiugró földpadra építették, hogy érdekesen tükröződjék a tóban, és szinte bárhonnan nézte az ember, bájos látvány volt, ahogy a körülötte nyújtózkodó tölgyek és szilfák félig-meddig eltakarják oszlopsorát és fölötte az oromfalat. Közelebbről már szomorúbb képet mutatott: a megrongálódott szigetelőréteg mellett beszivárgott a nedvesség, és a falról nagy darabokban mállott a vakolat. Valamikor a tizenkilencedik század végén ügyetlen javításokat végeztek rajta festetlen cementtel, mely időközben megbarnult, és foltos, beteges külsőt kölcsönzött az épületnek. Máshol az ugyancsak korhadó, lecsupaszított lécezet volt olyan szembeötlő, akár egy éhező állat bordái. A kétszárnyú ajtókat, melyek a kör alakú, kupolás belső térbe vezettek, már régen kiemelték a helyükből, odabent pedig vastag falevélszőnyeg, növényi kupacok, szabadon ki-be közlekedő madarak és más állatok ürüléke borította a kőpadlót. A szép György-kori ablakokból egytől egyig hiányzott az üveg, még Leon és barátai törték be a húszas évek vége felé. A szobroknak helyet adó magas fülkék üresen ásítoztak, csak mocskos pókhálófoszlányok voltak bennük. Az egyetlen bútordarab, egy pad, a falu krikettpályájáról származott – ugyancsak az ifjú Leon és rettenetes iskolatársai jóvoltából. A lábait kirúgták, azokkal ütötték ki az ablakokat, most pedig odakint hevertek a csalán és a romolhatatlan üvegcserepek között, lassanként belekorhadva a talajba. Ahogy az istállórész mögötti fürdőpavilon némileg templomra emlékeztetett, a templom is meg kívánt őrizni valamit az eredeti Adams-házból, jóllehet a Tallis család egyik tagja sem tudta, mit tekintsen annak. Talán az oszlopok stílusa vagy az oromzat képviselte ezt az örökséget, esetleg az ablakok arányai. Többször előfordult, de leggyakrabban karácsonykor, amikor a család oldottabb hangulatba került, hogy a hídon átsétálva megfogadták, kikutatják az igazságot, de amikor elkezdődött a szorgos újesztendő, senki sem érezte fontosnak, hogy időt szakítson rá. Talán nem is azért hatott olyan szánalmasan a hasznavehetetlen kis épület, mert pusztult és düledezett, hanem mert őrzött egy kapcsolatot, egy előkelőbb viszony elsüllyedt emlékét. Nagyvilági hölgy árvája volt a templom, s amikor gondviselő nélkül maradt, nem volt többé kire fölnéznie, idő előtt megöregedett, magába roskadt. Az egyik külső falon embermagasságú koromfolt éktelenkedett, két pimasz csavargó műve, akik nem átallották a fal tövében tüzet rakni, hogy megsüssenek rajta egy pontyot, mely nem is az övék volt. Hosszú ideig hevert a nyulak rágta, rövid füvön egy összezsugorodott bakancs. De amikor Briony ma arra járt, észrevette, hogy eltűnt a lábbeli, mint végül minden a világon. A gondolat, hogy a fekete karszalagot viselő templom a leégett uradalmat gyászolja, s hogy sóvárogva idéz valamely előkelő, megfoghatatlan jelenlétet, némileg vallásos légkört kölcsönzött neki. A tűzvész tragédiája mentette meg a templomot attól, hogy tökéletesen hamis legyen. Nehéz úgy hosszan püfölni a csalánt, hogy elő ne kerekedjék belőle egy történet, és Briony valamiféle zord megelégedéssel hamarosan át is adta magát neki egészen, noha a külvilág csak egy rettentő rosszkedvű gyermeket láthatott benne. Talált egy vékony mogyoróvesszőt, lehántotta a kérgét. Dolga volt, munkához látott. Egy magas csalán szemérmesen lekonyuló fejjel illegette magát, s középső levelei úgy hajlottak kifelé, mint ártatlanságot bizonygató kezek – ez Lola volt, és hiába vinnyogott kegyelemért, a süvítő, méteres suhintás térdnél szelte ketté, és röpítette tova értéktelenné vált torzóját. Olyan nagy volt az elégtétel, hogy nem hagyhatta ennyiben, így még sok további csalán lett ugyancsak Lola; ezt itt, amelyik a szomszédja fülébe sugdos, ajkán botrányos hazugsággal kaszabolja le; de tessék, ismét felbukkan, kissé távolabb a többiektől, fölszegett állal, gonosz fondorlatokon törve a fejét; amott meg ifjú hódolók körében
fölényeskedik, pletykákat terjesztve Brionyról. Sajnálatos, de a hódolóknak is vele kellett halniuk. Újra meg újra ott termett arcátlanul, számos bűne – gőg, falánkság, fösvénység és cserbenhagyás – alatt roskadozva, és mindegyikért egy élettel fizetett. Utolsó gaztette az volt, hogy Briony lába elé vetette magát, és megcsípte lábujjait. Amikor Lola már eléggé meghalt, három pár fiatal csalán esett áldozatul az ikrek ügyetlenségéért – a megtorlás nem válogat, a gyermekek sem élvezhetnek előnyöket. Aztán maga a drámaírás is csalánná, sőt valójában sok-sok csalánná lényegült át; a sekélység, az elfecsérelt idő, idegen elmék zavarossága, a szerepjátszás reménytelensége – gyomok voltak a művészetek kertjében, halniuk kellett. Briony már nem volt drámaíró, de ettől csak még jobban felfrissült, és az üvegcserepek között óvatosan lépkedve körbejárta a templomot, felderítve azt a sávot, ahol a lerágott fű találkozott az erdőből előburjánzó rendetlen aljnövényzettel. A csalánkaszabolás felért egy öntisztulással, s most úgy érezte, a gyermekkortól is meg kell szabadulnia, hiszen nincs többé szüksége rá. Egy nyurga példány képviselte mindazt, amire eddig a pillanatig törekedett. De ez nem volt elég. Briony keményen megvetette a lábát a fűben, és tizenhárom suhintással megvált régi lénye minden egyes évétől. Lenyeste csecsemő- és kisgyermekkora beteges függőségét, a tetszeni vágyó és dicséretre szomjazó iskolás lányt, aztán az első novellák tizenegy éves írójának ostoba büszkeségét és anyja jó véleményébe vetett vakhitét. Bal válla fölött repültek át, és a lábánál hevertek. A vessző vékony hegye két szólamban süvített, miközben a levegőt szeletelte. Soha többet!, hallotta belőle Briony. Elég! Nesze neked! Nemsokára már maga a puszta játék is elszórakoztatta, és a suhintások ritmusára alakultcsiszolódott benne az újsághír. Senki sem tudja ezt jobban, mint Briony Tallis, ő fogja tehát képviselni országunkat jövőre a berlini olimpiai játékokon, s nem kétséges, hogy aranyérmet nyer majd. Sokan próbálják közelről ellesni a titkát, és adóznak csodálattal technikájának, s hogy mezítláb szeret dolgozni, mert így, hogy minden lábujjnak megvan a maga szerepe, szilárdabban vetheti meg a lábát – ami bizony fontos ebben a komoly erőfeszítést igénylő sportágban; ahogy csuklójával irányítja a kézmozdulatot, és csak a csapás végén kanyarint oda igazán, ahogy elosztja a testsúlyát, és csípője lendületét kihasználva többleterőt merít belőle, aztán az a jellegzetes szokása, hogy szabad kezének ujjait kinyújtja – nos, még a nyomába sem érhet senki. Autodidakta, egy magas rangú köztisztviselő legkisebb lánya. Nézzék az arcát, ahogy koncentrál, fölméri a szöget, és sosem vét el egyetlen csapást sem, embertelen pontossággal találva telibe minden csalánt. Egy egész élet elhivatottsága kellett, hogy idáig eljusson. És minő közel járt ahhoz, hogy színműíróként elfecsérelje ezt az életet! Hirtelen tudatosult benne az első hídon átgördülő kocsi zörgése. Leon, végre. Briony magán érezte bátyja szemét. Ez volna az a kis húgocska, akit alig három hónapja a Waterloo állomáson látott utoljára, s aki most egy nemzetközi mezőny legjobbjai közé tartozik? Természetellenes módon nem engedélyezte magának, hogy hátranézzen, és Leon értésére adja, hogy észrevette; Leonnak meg kell tanulnia, hogy ő már független mások véleményétől, így Leonétól is. Ő, Briony, nagy mester, és éppen elmélyülten bolyong művészete rejtelmei közt. Különben is, Leon majd megállítja a kocsit, és odaszalad hozzá a folyóparton, ő pedig kegyesen tűrni fogja, hogy félbeszakították. A második hídon átzörgő kerekek és kopogó paták azt bizonyítják, vélte Briony, hogy bátyja tudja, mit jelent távolságot tartani és megadni a szakmai tiszteletet. Azért egy kicsit elszomorodott, ahogy a szigeti templom körül utat nyesve magának egyre távolabb bóklászott, és az út kikerült a látóteréből. A füvön lefejezett csalánok görbe sora jelezte vonulását, akárcsak lábán és bokáján a viszkető, fehér púpok. A mogyoróvessző hegye dalolva járta be ívét, levelek, szárak repültek szanaszét, de a tömeg ujjongását már nehezebb volt előidéznie. A képzelgés színei fakulni kezdtek, enyészetnek indult a mozdulatból és egyensúlyozásból merített önimádó élvezet, fájt a karja. Egyre inkább magányos kislány lett Brionyból, aki bottal
püföli a csalánt, abbahagyta hát, a fák közé dobta a botot, és körülnézett. Valahányszor belefeledkezett az álmodozásba, mindig ezzel a pillanattal kellett fizetnie, a visszatérés pillanatával, amikor igazodni kell ahhoz, ami előtte volt, és most valamivel rosszabbnak látszik. Merengése, jóllehet az imént még bővelkedett valószerű részletekben, hirtelen múló szamársággá alakult át a jelen, a valóság kőkemény tömegével szemben. Nehéz volt visszatérni. Gyere vissza, súgta Cecilia, amikor húga lidérces álmai fölébresztették. Briony elvesztette isteni teremtőerejét, de a veszteség csak a visszatérése pillanatában vált nyilvánvalóvá; az álmodozás csábereje éppen az illúzióban rejlett, abban, hogy ő maga tehetetlen az álom logikájával szemben: őt a nemzetközi vetélkedés kényszeríti, hogy a legmagasabb szinten, a világ legjobbjai között versenyezzék, s elfogadja a kihívásokat, melyek az ő sportágában – a csalánnyesésben – tanúsított kiválóságából fakadnak, már-már önmaga korlátait meghaladva, hogy kielégítse az őrjöngő tömeget, s váljék a legjobbá, és – ami a legfontosabb – egyedülállóvá. Természetesen mindez ő maga volt, ő alkotta, róla szólt, most azonban visszatért a világba, nem egy maga teremtette világba, hanem abba, amelyik őt teremtette, s úgy érezte, mintha a kora esti égbolt alatt egyre kisebbre zsugorodna. Elcsigázta az odakint töltött idő, de még nem készült föl rá, hogy bemenjen. Mindössze ennyit adna az egész élet, hogy kint meg bent? Máshová nem is mehet az ember? Hátat fordított a szigeti templomnak, és lassan keresztülvágott a nyulak által tökéletesre rágott gyepen, a híd felé. Előtte rovarfelhőt világított meg a leszálló nap, s mintha minden egyes állatka láthatatlan, rugalmas húrra lenne erősítve, úgy imbolygott föl-alá teljes összevisszaságban – a titokzatos násztánc vagy csak a puszta bőség, ez a rovari áradás nem hagyta, hogy értelmet találjon benne. A lázadó ellenszegülés szellemében Briony ekkor fölmászott a meredek füves kaptatón a hídhoz, s amikor a kocsiútra ért, elhatározta, hogy ott marad, és vár, amíg valami jelentőségteli nem történik vele. Ez próbatétel, amelyre önmagát hívja ki – nem mozdul onnan, még vacsorára sem, még akkor sem, ha a mama hívja. Egyszerűen várni fog a hídon, nyugodtan és csökönyösen, míg események, valódi események, nem képzelgések, föl nem érnek a kihíváshoz, és el nem oszlatják személyének jelentéktelenségét.
Nyolc A kora esti magas légköri felhők a nyugati égbolton vékony, sárga réteget alkottak, mely minden órával dúsabb lett, majd addig vastagodott, míg a szűrt, narancsszínű derengés egészen szét nem terült a pagony hatalmas fáinak csúcsa fölött; dióbarnák lettek a levelek, a lomb résein olajfeketén kandikáltak ki az ágak, és a kiszáradt fű felvette az égbolt színeit. Egy valószínűtlen színvilágú fauvista képzelhette volna ilyennek a tájat, főleg amikor ég és föld egyaránt vöröses ragyogást öltött, és az öreg tölgyek vaskos törzse olyan fekete lett, hogy mármár kéknek látszott. Noha csökkent a lemenő nap ereje, mintha mégis melegebb lett volna, mert elült a nap folyamán némi megkönnyebbülést hozó szél, mozdulatlan és súlyos lett a levegő. Ezt vagy egy aprócska részletét láthatta volna Robbie Turner a nyithatatlan tetőablakon keresztül, ha lett volna kedve felállni a kádból és görnyedezve, hajlított térddel a nyakát tekergetni. Kicsi hálószobája, a fürdőszoba és a kettő közé ékelt kis fülke, melyet dolgozószobának hívott, egész nap perzselődött a faház déli tetőrésze alatt. A munkából hazatérve Robbie langyos fürdőt vett, és hosszan, legalább egy óráig üldögélt benne; az a különös érzése támadt, mintha vére és gondolatai egyre inkább felmelegítenék a vizet. Feje fölött az ég keretbe foglalt téglalapja lassan átvonult a spektrum számára kijelölt, szűk tartományán, a sárgától a narancsig, ő pedig ismeretlen érzéseket rostált ki, és ismételten visszatért egy-egy emlékképhez. Semmi sem fakult meg. A víz alatt néhány ujjnyira önkéntelenül meg-megrándultak hasizmai, ahogy egy-egy újabb részletet idézett fel. Egy vízcsepp Cecilia felkarján. Vizes. Hímzett virág, egyszerű százszorszép a melltartó kosarai között. Hátán egy anyajegy, félig eltakarja a pánt. Amikor kimászik a medencéből, egy villanásnyi sötét háromszög, amelyet a száras alsóneműnek illene eltakarnia. Vizes. Látta, s most újra látta, mert akarta. Medencecsontjai kifeszítik, eltartják a bőrtől az anyagot, derekának hajlata íves, a test megdöbbentően fehér. Amikor lehajolt a szoknyájáért, meggondolatlanul fölemelte az egyik lábát, s Robbie látta, hogy bájosan kisebbedő lábujjai mindegyik párnájára foltnyi kis föld tapad. Egy másik anyajegy a combján, akkora, mint egy negyedpennys, és a lábikráján valami bíborszínű – szederszemölcs, sebhely. Nem hibák. Díszek. Gyermekkoruk óta ismerték egymást, de Robbie sosem nézte meg. Cambridge-ben Cecilia egyszer meglátogatta a kollégiumban, egy szemüveges újzélandi lány és valami iskolatársa társaságában, de akkor Robbie egy downingi barátja is ott volt. Egy órát ütöttek agyon ideges viccekkel, és cigarettával kínálgatták egymást. Néha összetalálkoztak az utcán, és mosolyogtak. Cecilia mintha mindig kínosnak találta volna; ott megy a takarítónőnk fia, talán ezt súgta oda a barátnőinek, ahogy továbbmentek. Robbie nem bánta, és szerette, ha ezt mások is tudják; ott megy anyám munkaadójának a lánya, jegyezte meg egyszer egy barátjának. Politikai nézetei, tudományos megalapozottságú osztályelmélete és eléggé kimódolt önbizalma nyújtott neki védettséget, oltalmukban mondhatta: az vagyok, ami. Cecilia olyan volt, mint egy lánytestvér, szinte láthatatlan. Az a hosszúkás, keskeny arc, az a kicsi száj – ha gondolt volna rá valamikor is, talán úgy véli, van benne valami lószerű. Most különös szépségnek látta ugyanazt – az arc szoborszerűen faragott jellegét, mozdulatlan nyugalmát, különösen a járomcsont ferde síkjai körül, csak az orrlyukak tágulnak szilaj dühvel, és a száj rózsabimbója csillog nedvesen. A szeme sötét, révedező. Szoborra emlékeztet a pillantása is, de mozdulatai gyorsak, türelmetlenek – az a váza még most is egy darabban lenne, ha nem rántja ki olyan hirtelen az ő kezéből. Nyugtalan, ez világos, unatkozik, és börtönnek érzi az otthonát; nemsokára el fogja hagyni a Tallis-házat. Beszélnie kell vele, hamar. Robbie kikászálódott a fürdőkádból, és vacogva állapította meg, hogy kétségkívül valami nagy változás játszódik le benne. Meztelenül vonult a dolgozószobán
keresztül a hálószobába. A vetetlen ágy, a szanaszét dobált, használt ruhadarabok, a földre hányt törülköző, a szobában uralkodó trópusi hőség, mindez bénító érzékiséget sugallt. Elnyúlt az ágyon, arcát a párnába fúrva felnyögött. A gyermekkori kis barátnő, lényének tartózkodó, mégis kedves sugárzása került most veszélybe azáltal, hogy elérhetetlenné válhat. Hogy így levetkőzött – igen, ez a megindító különcködési kísérlet, ez a vakmerőség jegyében véghezvitt akció bizony túlzás, van benne valami amatőr jelleg. Megbánhatta, s most gyötrődik, és persze nem is sejti, ővele mit művelt. Pedig helyreüthetnék a csorbát, megmenthetnék a barátságot, ha Cecilia nem haragudna rá annyira a váza miatt, amelynek az ő keze között kellett széttörnie. De Robbie még a haragját is szerette. Oldalára fordult, és merev tekintetű, nem látó szemmel adta át magát az elképzelt filmjelenetnek: Cecilia az ő zakójának hajtókáját püföli, majd pityeregve belesimul biztonságot adó ölelésébe, és hagyja magát megcsókolni; nem bocsát meg, egyszerűen csak megadja magát. Robbie többször is lepergette ezt, csak aztán tért vissza a valóságba: Cecilia haragszik rá, és még jobban fog haragudni, ha megtudja, hogy ő is a vacsoravendégek között van. Odakint, a tűző fényben nem kapcsolt elég gyorsan, nem jutott eszébe elhárítani Leon meghívását. Automatikusan rávágta az igent, most számolnia kell Cecilia dühével. Fittyet hányva az eshetőségre, hogy odalent is meghallhatják, ismét nagyot nyögött, ahogy felidézte a vetkőző Ceciliát – olyan közömbösen vetkőzött előtte, mintha ő, Robbie csak egy kisgyerek volna. Hát persze. Most már érti. Mert meg akarta alázni. Napnál világosabb, cáfolhatatlan. Őmiatta csinálta az egészet. Nemcsak kedvesség lakik benne, hanem erő is, és ő, Robbie, jobban teszi, ha meg sem próbál magas lóról beszélni vele, mert erő a lány, olyan erő, amely képes elvenni az eszét, képes maga alá gyűrni őt. De talán – Robbie a hátára fordult – mégsem kellene hinnie Cecilia felháborodásában. Nem volt túlságosan színpadias? Talán még haragjában sem gondolta olyan véresen komolyan. Még haragjában is meg akarta mutatni neki, hogy milyen szép, így akarta magához láncolni. De vajon bízhat-e ebben az önző értelmezésben, melyet a remény és a vágy szült? Bíznia kell. Robbie keresztbe tette a lábát, és tarkóján összekulcsolta a kezét, miközben érezte, hogy száradó bőre egyre hűvösebb lesz. Mit mondana erről Freud? Nézzük csak: Cecilia dühkitörés mögé rejtette azt a vágyát, hogy megmutassa magát neki, Robbie-nak. Szánalmas remény! Inkább ítéletet hozott fölötte, megfosztotta férfiasságától, és ez a kín – ez, amit ő most érez –, ez a büntetés azért, mert eltörte Cecilia nevetséges vázáját. Soha többet nem lenne szabad viszontlátnia Ceciliát. De ma este látnia kell. Különben sincs más választása – el fog menni. Cecilia megveti majd, amiért elmegy. El kellett volna hárítania Leon meghívását, de abban a pillanatban, amikor elhangzott, nagyot dobbant a szíve, és a mekegő igen már el is hagyta az ajkait. Ma este egy szobában lesz vele, és a test, amelyet látott, az anyajegyek, a fehérség, a szederfoltocska, mind ruhába lesz rejtve. Csak ő, Robbie ismeri őket, és persze Emily. De csak ő fog gondolni rájuk. És Cecilia nem fog szólni hozzá, sőt rá sem néz. De még az is jobb lesz, mint nyögdécselve itt feküdni. Nem, nem lesz jobb. Rosszabb lesz, de ő még így is akarja. Szüksége van rá. Azt akarja, hogy rosszabb legyen. Végre fölkelt, magára kapott valamit, aztán átment a dolgozószobába, leült az írógép mellé, és törte a fejét, miféle levelet írjon Ceciliának. A fürdőszobához és a hálóhoz hasonlóan ez a fülke is a tető legmagasabb pontja alá volt beszorítva, és nem sokkal volt több mint egy másfél méter széles és ölnyi hosszú átjáró a két másik helyiség között. Akárcsak a másik két tetőtéri szobának, ennek is volt tetőablaka, nyers fenyőkeretben. Az egyik sarokban egymásra dobálva hevertek túrafelszerelésének darabjai – bakancs, turistabot, bőr hátizsák. A késsel összevissza karcolt konyhai asztal foglalta el a legtöbb helyet. Robbie hátrabillentette a székét, és végigtekintett az asztalán, valahogy úgy, ahogy más az életén. Az egyik végében magasan feltornyozva egészen a meredek plafonig értek a záróvizsgákra való felkészülés utolsó hónapjaiban használt mappák és füzetek. Nem volt már szüksége a jegyzeteire, de rengeteg
munka, rengeteg siker volt beléjük zárva, ezért még nem volt szíve kidobni őket. Részben közéjük keveredve túratérképek hevertek, Észak-Wales, Hampshire és Surrey térképe és még néhány másik, melyeket a közben elvetett isztambuli túrához használt volna. Volt ott egy iránytű is, kihajtható tájolótükörrel; ezt egyszer használta, amikor térkép nélkül gyalogolt el Lulworth Cove-ba. Az iránytű mellett Auden Versei és Housmantől a Shropshire-i legény feküdt. Az asztal másik végét történelemkönyvek, elméleti értekezések és tájkertészeti kézikönyvek foglalták el. Tíz gépelt vers fölött a Criterion magazin elutasító levele, amelyet maga Eliot szignált. Robbie ülőhelyéhez legközelebb új érdeklődésének megfelelő könyvek sorakoztak. Gray Anatómiájának nyitott lapjain Robbie vázlattömbje hevert. Azt a feladatot tűzte maga elé, hogy lerajzolja és egyúttal meg is tanulja a kéz csontjait. Most azzal próbálta elterelni a saját figyelmét, hogy suttogva átismételte egyiknek-másiknak a nevét: fejescsont, horgascsont, háromszögletű és borsócsont, holdascsont... Eddigi legjobb tinta- és színesceruza-rajzai a nyelőcső és a légutak keresztmetszetét ábrázolták, és az asztal fölé, egy gerendára voltak kitűzve. Egy letört fülű ónkupában elfért összes tolla és ceruzája. Az írógépet, egy viszonylag új típusú Olympiát Jack Tallistól kapta huszonegyedik születésnapjára; ebédidőben, a könyvtárban köszöntötték föl. Leon mondott beszédet, és egész biztosan jelen volt Mr. Tallis és Cecilia is. De Robbie nem emlékezett rá, hogy egyetlen szót is váltottak volna egymással. Lehet, hogy Cecilia most azért haragszik rá, mert ő évekig tudomást sem vett róla? Ez is csak szánalmas remény. Az asztal szélén fényképek: a Vízkereszt szereplői az iskolai gyepen, ő maga mint harisnyakötős Malvolio. Mennyire találó. Egy másik csoportképen is őt lehetett látni harminc francia gyermek társaságában, akiket egy Lille környéki bentlakó iskolában tanított. Egy század eleji, belle époque stílusú, zöld patinás fémkeretben szülei, Grace és Ernest fényképe, három nappal az esküvőjük után. Mögöttük, mintegy betolakodva a képbe, egy autó orra – bizonyosan nem a sajátjuké –, távolabb pedig, egy téglafalon túl, komlószárító épület dereng fel. Szépek voltak a mézeshetek, szokta mondani Grace. Két hétig szedett komlót férje családjával, és a gazdaság udvarán álló lakókocsiban hált, amit cigányok hagytak ott. Ernest gallértalan inget visel a képen. A nyaksál és a flanelnadrághoz öv gyanánt használt kötél talán játékos utalás a roma örökségre. Arca és feje kerek, mégsem kelt igazán jó kedélyű benyomást, mert a fényképezőgépnek szánt mosoly nem sikerült elég őszintére, nem tudta szétnyílásra bírni az ajkait, ráadásul Ernest még ifjú arája kezét sem fogja meg, hanem karba tett kézzel áll. Grace éppen ellenkezőleg, egészen hozzásimul, a férfi vállára hajtja a fejét, és mindkét kezével esetlenül kapaszkodik az ingébe, a könyökénél. Grace mindig határozott és jól nevelt volt, a képen kettejük helyett is mosolyog. De az igyekvő kéz és a nyájas lélek nem lesz elegendő. Ernest már a képen is mintha máshol járna gondolatban, mintha már hét évvel előbbre sodródott volna az időben, és már most megélné azt az estét, amikor hátat fordít a Tallis-háznál betöltött kertészi állásnak, és egyszerűen elmegy, elhagyja a faházat, még csomagot sem visz, búcsúlevelet sem hagy a konyhaasztalon, elhagyja a feleségét és hatéves kisfiát, ők pedig egész hátralévő életükben törhetik majd rajta a fejüket. Tanulás közben készített jegyzetei, tájkertészeti könyvei és az anatómiai kupac között számos levél és levelezőlap bújt meg: kifizetetlen negyedévi számlák az egyetemről, oktatók és barátok levelei, amelyeket még mindig élvezettel olvasott újra, mert gratulálnak kitűnő eredményéhez, míg mások finoman érdeklődnek, mihez kezd majd ezután. A legfrissebb, egy minisztériumi papírra barnás tintával firkantott kis üzenet Jack Tallistól származott, és arról biztosította a címzettet, hogy pártfogója hajlandó hozzájárulni Robbie orvosegyetemi tandíjához. A jelentkezési nyomtatványok húsz oldalra rúgtak, és a sűrűn nyomtatott, edinburgh-i és londoni felvételi útmutatók módszeres, precíz nyelvezete egy újfajta egyetemi
szigorból adott ízelítőt. Ma azonban nem a kaland és az új kezdet ígéretét sugallták neki ezek a tárgyak, hanem száműzetést. Távlatban látta – messze innen az egyhangú utcát, benne a sorházakat, a virágmintás tapétával bélelt dobozforma szobát, a komor ruhásszekrényt, a durva hulladék fonalból szőtt ágytakarót, a formaldehides tartályokat, a visszhangzó előadótermet – és Cecilia sehol sem lesz jelen. A tájkertészeti könyvek közül kiemelte a Tallisék könyvtárából kölcsönvett, Versailles-t bemutató kötetet. Aznap észlelte magán először, milyen esetlenül viselkedik Cecilia jelenlétében. A bejárati ajtónál letérdelt, hogy levegye a munka közben viselt cipőt, de ekkor belé nyilallt, hogy siralmas állapotban van a zoknija – lábujjánál, sarkánál lyukas, és alighanem büdös is –, így ijedtében lerántotta a cipővel együtt. Milyen hülyén érezte magát, ahogy mezítláb kullogott Cecilia után, a hallon át a könyvtárba. Csak arra tudott gondolni, hogy a lehető leggyorsabban el kell tűnnie. Végül a konyhán keresztül illant el, aztán Danny Hardmant kellett megkérnie, hogy kerülje meg a házat, és hozza el neki a főbejáratnál hagyott cipőt, zoknit. Cecilia aligha olvasta ezt az értekezést a versailles-i hidraulikáról, egy tizennyolcadik századi dán szaktekintély munkáját, aki nem győzi latinul magasztalni Le Nőtre lángelméjét. Szótár segítségével Robbie öt oldalt olvasott el belőle egy délelőtt, aztán feladta, és inkább az illusztrációkból próbált további ismereteket szerezni. Nem Ceciliának való olvasmány, sőt, senkinek sem való, de Cecilia nyújtotta oda neki a könyvtár lépcsőjéről, és a kötet bőrborítású felszíne valahol őrzi ujjainak nyomatát. Szerette volna nem tenni, mégis orrához emelte a könyvet, megszagolta. Por, öreg papír, saját kezének szappanillata, de Ceciliából semmi. Hogyan támadhatta meg álnokul a bálványimádás betegsége, és mindjárt ilyen súlyos, előrehaladott formában? Freud biztos mond erről valamit a Három értekezés a szexualitás elméletéről esszéiben. Keats, Shakespeare, Petrarca szintén, meg az összes többi, és szó esik róla A rózsa regényében is. Három éven át hidegen tanulmányozott hasonló tüneteket, de nem érezte többnek őket szokványos irodalmi fordulatnál, és most hirtelen, ebben a magányban, akár valami nyakfodros, tolldíszes udvaronc, aki az erdő szélén kószálva átadja magát egy elhajított szerelmi zálog bűverejének, Cecilia nyomait imádja – még csak nem is zsebkendőt, hanem ujjlenyomatokat! –, és hölgye gúnyos megvetésében kéjeleg. Ennek ellenére nem feledkezett el az indigóról, amikor papírt fűzött a gépbe. Legépelte a keltezést és a megszólítást, aztán egyenesen a közepébe vágva szokványos mentegetőzésbe fogott „otromba, hebehurgya viselkedése miatt”. Itt megállt. Mutassa-e ki az érzelmeit, és ha igen, mennyire? „Ha ugyan ez mentség lehet, észrevettem, hogy az utóbbi időben elég kótyagos vagyok a jelenlétedben. Őszintén szólva, sosem fordult még elő, hogy mezítláb léptem volna be valahová. Biztos a hőségtől van!” Milyen átlátszó ez az önvédelem, ez a léhaság. Akár a súlyos tüdővészben szenvedő beteg, aki úgy tesz, mintha csak meg lenne fázva. Kétszer megpöccintette a továbbítókart, és új sort kezdve megpróbálta átfogalmazni: „Aligha lehet mentség, tudom, de az utóbbi időben egészen kótyagos leszek a közeledben. A múltkor is mezítláb léptem a házatokba! És előfordult-e valaha is, hogy antik vázákat török?” Megpróbált ellenállni a késztetésnek, hogy ismét leírja a lány nevét, keze a billentyűkön pihent. „Cee, nem hiszem, hogy a hőség felel érte!” A könnyed hangot most melodráma, panaszos sirám váltotta fel. A szónoki kérdésekben van valami ragacsos; a felkiáltójelhez pedig azok folyamodnak minduntalan, akik ordítanak, ha azt szeretnék, hogy világosabban értsék őket. Robbie csak anyja leveleiben nézte el ezt a központozási jelet; Grace-nél öt, egymás után sorjázó felkiáltójel rendszerint valami fergetegesen vicceset jelentett. Robbie visszafordította a hengert, és kiikszelte. „Cecilia, nem hiszem, hogy a hőség felel érte.” A humor teljesen elenyészett, némi önsajnálat foglalta el a helyét. Kénytelen lesz mégis visszatenni a felkiáltójelet.
Nyilvánvaló, a hangerőn kívül más szerepe is lehet. Még negyedórát pepecselt a szöveggel, aztán tiszta papírt húzott be, és legépelte a véglegeset. A döntő sorok most így hangzottak: „Megérteném, ha őrültnek tartanál – mezítláb lépek a házatokba, kicsorbítom antik vázádat. Az az igazság, hogy elég kótyagosnak, sőt ostobának érzem magam a jelenlétedben, Cee, és nem hiszem, hogy a hőség felel érte! Megbocsátasz? Robbie” Ezután néhány másodperc álmodozás következett – Robbie a székét hátrabillentve maga elé képzelte azt az oldalt, amelyiknél mostanában gyakran kinyílt az Anatómia –, majd előrezökkent, s mielőtt észbe kaphatott volna, hogy mit csinál, már gépelte is: „Álmaimban a pinádat csókolom, a drága, nedves kis pinádat. Gondolatban egész nap szeretkezem veled.” Na tessék, tönkretette. Tönkretette a levelet. Kihúzta a lapot az írógépből, félretette, és kézzel még egyszer leírta az eredeti szöveget, bízva benne, hogy ez a személyesség illik az alkalomhoz. Órájára pillantva eszébe jutott, hogy indulás előtt ki kell tisztítania a cipőjét. Fölállt az íróasztaltól, vigyázva, nehogy beverje a fejét a szarufába. Általában nem feszélyezte a társaság – pedig feszélyezhetné, vélték többen is, volna miért. Egyszer egy cambridge-i vacsorán hirtelen csönd lett az asztalnál, és ekkor valaki, aki nem szerette Robbie-t, fennhangon a szülei felől érdeklődött. Robbie állta kihívója tekintetét, és nyájasan azt válaszolta, hogy apja réges-régen lelépett, anyja pedig takarítónő, bár alkalmilag kiegészíti a jövedelmét egy kis jóslással. Úgy beszélt, mint akit csöppet sem bánt ez a provokatív tájékozatlanság. Ráérősen jellemezte körülményeit, majd udvariasan érdeklődött a kérdező szüleiről. Némelyek szerint ártatlansága vagy éppen tudatlansága védte meg Robbiet, az tette sérthetetlenné a világgal szemben, ezért sokan afféle szent bolondnak tartották, olyannak, aki egy teremnyi izzó parázsszőnyegen is sértetlenül át tud gyalogolni. Az igazság egyszerűbb volt, és ezt Cecilia is tudta. Robbie egész gyermekkorában szabadon közlekedett a faház és a főépület között. Jack Tallis a pártfogója volt, Leon és Cecilia a legjobb barátai, legalábbis a gimnáziumig. Az egyetemen pedig Robbie rádöbbent, hogy okosabb, mint újdonsült diáktársainak zöme, és ezzel teljessé vált a felszabadulása. Nem volt szüksége rá, hogy pimasz is legyen. Grace Turner örömmel mosott rá – a főzés mellett mi mással mutathatná ki anyai szeretetét egyetlen gyermekének, aki már huszonhárom? –, a cipőjét azonban Robbie szerette maga tisztítani. Fehér atlétában, öltönynadrágban, zokniban ereszkedett le a rövid lépcsősoron, kezében a fekete fűzős cipővel. A nappali ajtaját keskeny sáv választotta el a bejárati ajtótól, melynek homályos üvegén narancs- és vérszínű, szórt fény áramlott be, tüzes lépsejtmintázatot domborítva a drapp és olívzöld tapéta felületére. Kezét a kilincsgombon nyugtatva Robbie megtorpant egy pillanatra, olyan különösnek tetszett ez a fényjáték, aztán benyitott a nappaliba. Odabent nyirkos, meleg és kissé sós volt a levegő. Bizonyára az előbb ért véget a szeánsz. Anyja feltett lábbal pihent a kanapén, lábujjáról nemezpapucs fityegett. – Molly járt itt – mondta, és illedelmesen ülő helyzetbe emelkedett. – És örömmel újságolhatom, hogy meg fognak oldódni a gondjai. Robbie előhozta a cipőkrémes dobozt a konyhából, leült az anyjához legközelebbi karosszékbe, és a szőnyegre terített egy háromnapos Daily Sketchet. – Gratulálok – mondta. – Hallottam, hogy vele foglalkozol, és fölmentem megfürödni. Hamarosan el kell mennie, ideje nekilátni a cipőtisztításnak, gondolta, aztán mégis hátradőlt, kinyújtóztatta hosszú testét, ásított. – A kutyafáját! Mihez kezdjek az életemmel? Hanghordozásában több volt a humor, mint a szorongás. Karba tett kézzel meredt a mennyezetre, miközben egyik nagylábujjával masszírozta másik talpának homorulatát. Grace követte fia tekintetét, de semmit sem látott a plafonon. – Na, ne szamárkodj! Látom, hogy valami bánt. Mi bajod? És nehogy azt feleld, hogy
„semmi”. Grace Turner egy héttel azután lett Tallisék takarítónője, hogy Ernest lelépett. Jack Tallist nem vitte rá a lélek, hogy kitegye a fiatalasszonyt és a kisfiút. A faluban talált valakit, aki kertészkedett, szerelt, de nem kellett neki a faház. Akkor még úgy gondolták, Grace csak egykét évre marad ott, aztán elköltözik, vagy újra férjhez megy. Jó természete miatt, és mert káprázatosan tudott fényesíteni – családi viccnek számított, hogy Grace ragyogó felületek előállításában találta meg a hivatását –, hamar megszerették, de igazából a hatéves Cecilia és a nyolcéves Leon szívében gyúlt imádat mentette meg őt, és nyitott utat Robbie előtt. Iskolai szünidőben Grace a hatéves kisfiút is magával vihette. Robbie úgy nőtt föl, hogy szabad bejárása volt a gyerekszobába és a ház gyerekek által látogatható többi részébe, akárcsak a kertbe. Leonnal mászott fára, Cecilia pedig a kis húga volt, akinek bizakodón felé nyújtott kezétől határtalanul bölcsnek érezte magát. Néhány év múlva, amikor Robbie ösztöndíjat nyert a helybeli gimnáziumba, Jack Tallis azzal tette meg az első lépést az életre szóló pártfogás útján, hogy megvette Robbie-nak az egyenruhát és a tankönyveket. Briony ebben az évben született. A nehéz szülés után kezdődött Emily hosszan tartó betegeskedése. Grace odaadón ápolta, és a jutalom nem maradt el: 1922 karácsonyának napján Leon keménykalapot nyomott a fejébe, lovaglónadrágot húzott, és a hófödte parkon átkelve egy zöld borítékot adott át Gracenek, apja ajándékát. Az ügyvédi levél arról értesítette Grace-t, hogy a faház tulajdonjoga mostantól őt illeti meg, függetlenül attól, hogy továbbra is a Tallis-háznál dolgozik-e. Ő azonban maradt, s ahogy nőttek a gyerekek, visszatért a házimunkához, különös tekintettel a szépen ragyogó felületekre. Ami Ernestet illeti, Grace úgy vélte, álnéven bevonult, aztán sosem tért vissza a frontról. És embertelen, hogy mennyire nem volt kíváncsi a tulajdon fiára. Grace életében több jótékony baleset is történt, s ő sokat tűnődött az értelmükön, amikor naponta átballagott a faházból a nagy házba, és menet közben néhány percet önmagával foglalkozhatott. Mindig félt egy kicsit Ernesttől. Talán sosem lettek volna olyan boldogok együtt, mint ő volt egyedül, azaz lángeszű kisfiával az aprócska faházban. Szerencsére Mr. Tallis jó ember... Grace-nél sok asszony fordult meg, hogy egy shillingért bepillantson a jövőbe, és nem egyet ugyanúgy elhagyott a férje, mint őt, másoknak – még többnek – a férje pedig elesett a fronton. Szűkölködő asszonyi sorsokat látott, és tudta, könnyen így alakulhatott volna az övé is. – Semmi – felelte Robbie anyja kérdésére. – Egyáltalán nincs semmi bajom. – Azzal fölkapta a cipőkefét meg a fekete krémet. – Szóval fényes jövő vár Mollyra. – Öt éven belül ismét férjhez megy. És nagyon boldog lesz. Északról fog jönni az illető, és tanult ember lesz. – Molly legalább ennyit érdemel. Kellemes csöndben ültek, Grace nézte a fiát: Robbie egy sárga törlőronggyal fényesítette a cipőjét. Formás arccsontjánál a mozdulat ritmusára meg-megrándultak az izmok, alkarján pedig bonyolultan újrarendeződő alakzatokban hullámzottak a bőr alatt. Valami jó mégis lehetett Ernestben, ha ilyen fiúval tudta megajándékozni. – Szóval elmész. – Leon éppen akkor érkezett, amikor hazafelé indultam. Vele volt a barátja, tudod, a csokoládémágnás. Rábeszéltek, hogy vacsorázzak velük ma este. – Én is egész délután az ezüstöt pucoltam. És kitakarítottam a szobáját. Robbie fogta a cipőjét, és felállt. – Ha majd az arcomat nézem a kanálban, csak téged foglak látni benne. – Igyekezz. A konyhában lógnak az ingeid. Robbie összepakolta és kivitte a cipőtisztító dobozt, aztán a ruhaszárítón lógó három vasalt ing közül kiválasztott egy vajszínű lenvásznat. Indult vissza, fel a szobájába, de Grace még
tartóztatta volna. – És azok a Quincey gyerekek. Az egyik kisfiú bepisilt, volt is felhajtás. Szegény kis ártatlanok. Robbie a küszöbön toporogva vállat vont. Aznap késő délelőtt a medence körül látta az ikreket, visongtak, kacagtak a hőségben. Éppen a talicskáját akarták belehajtani a medence mélyebbik végébe, még szerencse, hogy véletlenül arra járt. Danny Hardman is ott meresztgette a szemét a lányra, pedig dolgoznia kellett volna. – Túl fogják élni – felelte. Türelmetlenül, hármasával szedte a lépcsőfokokat, menni akart. A hálószobában sietve felöltözött, és dallamtalanul fütyörészve hajolt a ruhásszekrény ajtajának belső tükre elé, hogy beolajozza, megfésülje a haját. Botfülű volt, képtelen lett volna megállapítani, hogy két hang közül melyik a magasabb vagy mélyebb. Most már csak az este számít, gondolta izgatottan, és különös módon szabadnak érezte magát. Rosszabb már úgysem lehet, mint most. Módszeresen, saját hatékonyságával eltelve hajtotta végre az ismerős kis feladatokat, mintha kockázatos utazásra vagy katonai hőstettre készülne – megkereste a lakáskulcsát, megállapította, hogy pénztárcájában van egy tízshillinges bankjegy, fogat mosott, begörbített tenyerébe fújva megszagolta a leheletét, az íróasztalról elvette, összehajtotta és borítékba tette a levelet, megtöltötte a cigarettatárcáját, és meggyőződött róla, hogy nála van az öngyújtó is. Még egyszer, utoljára szemügyre vette magát a tükörben. Vicsorgott, majd profilba fordult, és válla fölött hátrapillantva igyekezett megszemlélni saját magát. Végül megtapogatta a zsebeit, aztán ismét hármasával véve a fokokat leszökdécselt a lépcsőn, elköszönt az anyjától, és kilépett a téglával kirakott, keskeny ösvényre, amely a virágágyások között a kerítéskapuhoz vezetett. Az elkövetkezendő években sokszor gondolt vissza az ezután következő percekre, újra látta a tölgyes egyik sarkát levágó gyalogösvényt s az így megrövidített út találkozását a kocsiúttal, ott, ahol az elkanyarodott a tó és a ház felé. Nem volt elkésve, mégis nehezére esett lassabban menni. Sok közvetlen és más, kevésbé testközeli élvezet keveredett ezekben a dús percekben: a vörösesen enyésző szürkület, a száraz füvek és megperzselt föld illatával telítődő meleg, rezzenéstelen levegő, Robbie kerti munkában megfáradt izmainak jóleső ernyedése, fürdőtől sima bőre, ingének és egyetlen öltönyének érintése a testén. A rettegéssel vegyes várakozás, hogy viszontlátja Ceciliát, szintén egyfajta érzéki gyönyörűség volt, melyet úgy burkolt be az általános felajzottság, mint valami ölelés – lehet, hogy fáj, és rettentően kellemetlen, lehet, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle, de rádöbbent, milyen az, ha az ember szerelmes, és ez izgatottá tette. Más mellékfolyók is duzzasztották jókedvét; még mindig megelégedéssel gondolt kitűnő vizsgaeredményére – mint megtudta, az évfolyam legjobb teljesítménye volt az övé. És Jack Tallis megígérte, hogy a jövőben is támogatni fogja. Új kaland várja, nem száműzetés, most biztosra vette. Helyes, jó döntés, hogy orvosnak tanul. Nem tudta volna megmagyarázni ezt a derűlátást – fel volt dobva, úgy érezte, bármi sikerülhet. Egy szóba belefér minden, amit akkor érzett, és ezzel magyarázható, hogy később miért töprengett rajta annyit. Szabadság. Életében, végtagjaiban. Régen, amikor még azt sem tudta, mi fán terem a gimnázium, vizsgázni vitték, így került gimnáziumba. Cambridge, noha ő maga is élvezte, becsvágyó osztályfőnökének választása volt. Lényegében még a szakot is egy karizmatikus tanár választotta neki. Most végre elkezdődött felnőtt élete, megedzette önálló akaratát. Nem más ez, mint egy történetet, amelynek főhőse és szerzője is ő maga, de elég volt megalkotni a bevezető sorokat, máris némi megütközéssel fogadták. A tájkertészet nem több bohém képzelgésnél, különben is – Freud segítségével ezt elemezte ki belőle – kilóg a lóláb: csak a hiányzó apát akarta helyettesíteni vele. Nem szerepelt a történetben a tanári pálya sem – tizenöt év múlva sem lesz Mr. R. Turner cambridge-i bölcsészdoktor, az angol tanszak
vezetője –, az egyetemi oktatás pedig még kevésbé. Hiába lett évfolyamelső, az angol irodalom tanulmányozása – így, visszatekintve – némi elmélyülést igénylő társasjátéknak tetszett csupán, és az olvasás, a könyvekről formált vélemény sem volt több, mint a civilizált lét kívánatos kelléke. De nem ez a lényeg, mondjon bármit dr. Leavis professzor. Az irodalom tanulmányozása nem ugyanaz, mint a papnak oly elengedhetetlen szigor vagy a kíváncsi elmének oly létfontosságú kutakodás, és nem mondható, hogy olyan volna, mint barbár hordákkal szembeni első és végső menedék, legalábbis nem jobban, mint amennyire a festészet, a zene, a történelem vagy a természettudományok tanulmányozása az. Robbie utolsó évében több nyilvános beszélgetésen is részt vett, egy alkalommal egy pszichoanalitikus, egy kommunista szakszervezeti tisztségviselő és egy fizikus részvételével, amikor mindhárman ugyanolyan szenvedélyesen és szent meggyőződéssel magasztalták saját területüket, mint Leavis a magáét. Hasonló igénnyel bizonyára orvosok is előálltak már, de Robbie szemében egyszerűbb és személyesebb volt a kérdés: gyakorlatias természete és beteljesületlen tudományos becsvágya végre érvényesülhet, sokkal értékesebb készségekre tesz majd szert, mint amilyeneket az irodalmi kritika művelése közben sajátított el, mindenekelőtt pedig fontos, hogy saját maga döntött. Idegen városba költözik, ott fogja elkezdeni orvosi pályáját. Ott ért ki a fák közül, ahol az ösvény beletorkollt a kocsiútba. Az elhaló fényben még nagyobbnak tetszett a sötétlő park, és a tó távolabbi széle felől ragyogó ablakok szinte pazarul előkelőnek mutatták a házat. Cecilia valahol ott, talán a szobájában van – látókörön kívül, az épület túloldalán, a második emeleten –, és készül a vacsorára. Ablakával szemben a kút. Elhessegette ezeket az élénk, napfényes képeket Ceciliáról és a kútról; nem akart zavartnak látszani, amikor ajtót nyitnak neki. Kemény cipőtalpának kopogása a köves úton óriási óra ketyegésére emlékeztette, így most inkább az időre gondolt, saját, fényűzően hatalmas időkészletére, el nem költött vagyonára. Még sosem érezte magát ennyire tudatosan fiatalnak, még sosem tapasztalt ekkora étvágyat, ilyen türelmetlenséget, hogy elkezdődjék saját története. Cambridge-ben ismert tanárokat, akik frissek voltak szellemileg, még mindig remekül teniszeztek és eveztek, pedig húsz évvel idősebbek voltak nála. Legalább húsz éve van tehát, hogy nagyjából azonos, jó kondíció mellett pergesse a történetét, és ez csaknem annyi, amennyit eddig élt. Húsz év múlva 1955-öt fognak írni. Vajon mi fontosat fog tudni akkor, ami most még rejtve van előtte? Marad-e még azután is másik, megfontoltabb tempóban leélhető harminc éve? Elképzelte, milyen lesz ötvenévesen, 1962-ben, megöregedve, de még nem annyira öregen, hogy hasznossá ne tehetné magát mint tapasztalt, bölcs doktor, hiszen akkor már bizonyára az lesz, rengeteg titkos történet, tragédia és siker tudója. Élményeihez hasonlóan könyvekből is rengeteget fog felhalmozni, és lesz egy óriási, félhomályos dolgozószobája, telezsúfolva élete fizikai és szellemi útjainak trófeáival – lesznek köztük esőerdőből származó ritka füvek, mérgezett nyilak, működésképtelen villamossági találmányok, szappankő szobrocskák, zsugorított koponyák, bennszülött művészeti tárgyak. A polcokon természetesen orvosi szakkönyvek és elméleti munkák fognak állni, de ott lesznek azok a könyvek is, amelyek most a kockaforma kis padlásszobát töltik meg – a tizennyolcadik századi versek, melyeknek hatására kis híján tájkertészetre adta a fejét, Jane Austen harmadik kiadása, Eliot, Lawrence és Wilfred Owen, Conrad összes műve, Crabbe A falujának 1783-as, felbecsülhetetlen értékű kiadása, a Housman-kötet, Auden A halál táncának dedikált példánya. Mert az benne a lényeg, és ez biztos, hogy jobb orvos válik majd belőle attól, hogy irodalmat hallgatott. Kifinomult érzékenységével micsoda mély értelmezésekre lesz képes, milyen sokrétű olvasatban látja majd az emberi szenvedést, az önpusztító dőreséget vagy a puszta balszerencsét, mindazt, ami rombolja az egészséget! Születést, halált és a kettő között az esendő életet. Fölemelkedés
és hanyatlás – az orvostudomány és az irodalom egyaránt ezzel a kettővel foglalkozik. Robbie tizenkilencedik századi regényekre gondolt. Határtalan türelmű, messze látó, feltűnésmentesen melegszívű és hűvös ítéletű legyen a doktor; mert az ilyen ember sosem felejti, hogy a végzet szörnyűségesen ismétli önmagát, hogy hiábavaló és nevetséges tagadni az elkerülhetetlent; a gyengülő pulzust tapintva hallgatja a haldokló sóhaját, érzi, hogy hűlni kezd a lázas kéz, és eltűnődik – ahogy csak az irodalom és a vallás taníthat tűnődni – az emberi nem gyarlóságán és nemes erényein... Örvendező gondolatai ritmusára szaporábban lépdelt a nyáreste csöndjében. A híd talán százméternyire lehetett előtte, és rajta, legalábbis úgy vélte, élesen kirajzolódva a sötét útfelület hátteréből egy fehér forma, amely első pillantásra akár a halvány kő mellvéd része is lehetett volna. Ha erősen nézte, elmosódott a körvonala, de néhány lépés után bizonytalanul emberi alakot öltött. Ilyen messziről nem tudta eldönteni, felé néz-e vagy elfordul az alak. Mozdulatlanul állt, és Robbie úgy érezte, őt nézi. Néhány másodpercig eljátszott egy kísértet gondolatával, pedig egyáltalán nem hitt semmi természetfölöttiben, még abban a felségesen közömbös lényben sem, aki a falubeli normann templom fölött elnökölt. Gyermekalak, ismerte föl aztán, tehát csakis Briony lehet, ugyanabban a fehér ruhában, amit napközben is viselt. Most már tisztán látta, integetett hát, és odakiabálta: – Én vagyok az, Robbie! – De Briony nem mozdult. Ahogy közeledett hozzá, Robbie-nak az jutott eszébe, hogy talán jobb lenne, ha a levél előbb érne oda, mint ő. Különben előfordulhat, hogy csak társaságban lesz módja átnyújtani Ceciliának, például anyja figyelő tekintetétől kísérve, pedig amióta hazatért Cambridge-ből, Emily eléggé hűvösen kezeli őt. Vagy megeshet, hogy oda sem tudja adni, mert Cecilia tartani fogja a távolságot. Ha Briony vinné a levelet, Cecilia ráérne egyedül elolvasni és elgondolkozni rajta. Az a néhány perc, amit négyszemközt tölt a levéllel, meglágyíthatja a szívét. – Azon gondolkoztam, megtennél-e nekem egy szívességet – mondta, amikor Brionyhoz ért. A kislány bólintott és várt. – Előreszaladnál, és átadnád ezt a levélkét Cee-nek? Miközben beszélt, Briony kezébe nyomta a borítékot, ő pedig szótlanul átvette. – Néhány perc múlva én is ott leszek – kezdett hozzá Robbie, de Briony már sarkon fordult, és éppen a hídon trappolt át. Robbie nekidőlt a mellvédnek, cigarettát vett elő, és nézte, ahogy a szökdécselő, egyre zsugorodó alak beleolvad a homályba. Milyen félszeg is tud lenni egy ilyen kis bakfis, gondolta fölényesen. Tizenkét éves, vagy már tizenhárom lenne? Néhány pillanatra szem elől tévesztette, aztán megint meglátta a fák sötét tömege előtt kirajzolódó világosabb alakot, amint átkel a szigeten. Aztán ismét nem látta egy darabig, és csak akkor, amikor újra előbukkant a kislány, most már a második híd túloldalán, és a kocsiútról letérve nekivágott a pázsitnak, hogy lerövidítse az utat, csak akkor nyilallt Robbie-ba a rémület és a tökéletes bizonyosság. Önkéntelen, tagolatlan kiáltás tört föl a torkából; nekiiramodott a kocsiútnak, de néhány lépés után megbicsaklott; aztán újra nekiszaladt, és újra megtorpant, mert tudta, értelmetlen a hajsza. Már nem is látta a kislányt, amikor kezéből tölcsért formálva Briony nevét üvöltötte. Annak sem volt értelme. Állt, meresztette a szemét, hátha még meglátja – mintha az segítene –, és emlékezetét is erőltetve kétségbeesetten próbálta hinni, hogy tévedett. De nem volt benne semmi tévedés. A kézzel írt levelet Gray kinyitott Anatómiáján, a zsigertani fejezetnél hagyta, az 1546. oldalon, a vaginánál. A gépelt lapot pedig az írógép mellett, és később ezt tette összehajtva a borítékba. Nem kell hozzá freudi okoskodás, egyszerű, szinte gépies a magyarázat: az ártalmatlan levél az 1236-os ábrán feküdt, a merészen széttárt combtövek és a szeméremszőrzet kackiás koronája fölött, míg a trágár vázlat az asztalon, kéznyújtásnyira. Robbie újra Briony nevét ordította, noha tudta, hogy a kislány
bizonyára már a főbejárathoz ért. És valóban, néhány másodperc múlva a távolban fölvillant, majd kiszélesedett egy sárgás fényrombusz, benne Briony éles körvonalú, sötét alakjával, egy pillanatra úgy maradt, aztán semmivé keskenyedett, ahogy Briony belépett, és az ajtó becsukódott utána.
Kilenc Félórán belül kétszer lépett ki Cecilia a szobájából, kétszer pillantotta meg magát a lépcsősor tetején az aranyozott keretű tükörben, és mert elégedetlen volt a látvánnyal, már sietett is vissza a ruhásszekrényhez, hogy újból átgondolja. Első ötlete egy fekete krepdesinruha volt, amely ügyes szabásával bizonyos formai szigorúságot kölcsönzött megjelenésének, legalábbis az öltözködőasztal tükre szerint. A ruha sebezhetetlenséget sugallt, Cecilia sötét szeme pedig fokozta ezt a benyomást. Nem kívánta gyöngysorral ellensúlyozni a hatást, sőt, a pillanatnyi ihlet parancsára inkább egy szénfekete borostyán nyakláncot vett elő. Elsőre sikerült tökéletes ívet rúzsoznia a szájára. Fejét ide-oda billentve, hogy a hármas oltárszerű tükör minden távlatából lássa önmagát, megnyugodva állapította meg, hogy nem túl hosszú az arca, legalábbis aznap este nem. Anyja képviseletében még be kellett ugrania a konyhába, Leon pedig a nappaliban várta. Már indult is, de még gyorsan, engedve egy hangulatához illő szeszélynek, visszalépett az öltözködő-asztalhoz, és parfümöt fújt mindkét könyökére. De a lépcsőházi tükör mutatta, tágasabb térben egy másik nő jelent meg: egy rideg, sőt örömtelen nő, aki bizonyára temetésre készül fekete páncéljában, mely gyufásdobozlakó rovarokéval tart közeli rokonságot. Szarvasbogáréval! Így néz majd ki a jövőben, nyolcvanöt évesen, özvegyi gyászban. Nem tétovázott, sarkon fordult – a cipője is fekete volt –, és visszament a szobába. Saját eszünk is gyakran megtréfál, gondolta szkeptikusan. Az ő esze ugyanakkor – minden értelemben – ott volt, ahol majd az estét tölti, és ahol önmagával kibékülve szeretne jelen lenni. A fekete kreppruha a földre hullott, Cecilia kilépett belőle, és harisnyára, fehérneműre vetkőzve állt a szekrény előtt; miközben áttekintette a vállfán lógó lehetőségeket, gyötrőn, kíméletlenül múltak a percek. A ridegségnek még a gondolatát is utálta. Fesztelen akart lenni, ugyanakkor mértéktartó. Mindenekelőtt pedig olyan benyomást szeretett volna kelteni, mint aki könnyed hanyagsággal, rá se hederítve, épp csak magára kapott valamit, ez pedig időt igényel. Lent a konyhában egyre szorosabb lesz a türelmetlenség hurka, míg a bátyjára szánt percek vészesen fogynak. Hamarosan Emily is megjelenik a színen, és vele akarja majd megbeszélni, hogyan legyen megterítve az asztal, Paul Marshall lejön a szobájából, és társaságra vágyik, aztán mindjárt Robbie is ott áll az ajtó előtt. Hogy lehet így rendesen gondolkozni? Ahogy végighúzta a kezét a vállfákon, mintha személyes történelmének néhány araszát, ízlésének krónikáját tekintené át. Tizenévesen viselt bő, lötyögős ruhái most nevetségesen ernyedt, nem nélküli daraboknak hatottak, ráadásul az egyiken borfolt éktelenkedett, a másikon pedig egy beleégett lyuk, első cigarettája emléke, mégsem volt lelke kihajítani őket. Egy másik ruha már szerény kis válltöméssel dicsekedett, aztán egyre magabiztosabb darabok következtek, izmosodó nagylányok vetették el a fiús éveket, újra felfedezve a karcsúsított, nőies vonalakat, és lejjebb ereszkedett a ruhák szegélye is, mintha viselőjük gőgösen fütyülne a kíváncsi férfiszemekre. Legújabb és legjobb darabja, melyet a záróvizsgák megünneplésére vásárolt, nem sejtve még a siralmasan gyenge, elégséges eredményt, testhez álló, sötétzöld, rézsútosan szabott, nyitott hátú estélyi ruha volt, nyakpánttal. Túlságosan elegáns ahhoz, hogy éppen otthon vegye föl először. Tovább keresgélve egy csipkés szegélyű habselyem ruhát húzott elő, rakott ingvállal – biztonságos választás, hiszen a rózsaszín eléggé fakó és avíttas, este is nyugodtan fölveheti. A szárnyasoltár-forma hármas tükör is így vélte. Cecilia cipőt váltott, gyöngysorra cserélte a fekete borostyánt, átfestette a sminkjét, egy kis parfümöt hintett ezúttal szinte teljesen fedetlen nyaka tövére, újrafésülte a haját, és negyedóra sem telt bele, ismét a folyosón volt. Napközben látta, hogy az öreg Hardman kezében vesszőkosárral járja a házat, és kicseréli a
kiégett villanykörtéket. Most talán élesebb a fény a lépcsősor tetején, mert ennyire még sosem gyűlt meg a baja a tükörrel. Már tizenöt méterről látta, hogy a tükör ezúttal sem fogja átengedni; a rózsaszín valóban ártatlanul halvány, a derékvonal pedig túlságosan magas, és az egész úgy lobog, akár egy nyolcéves kislány ruhája a gyerekzsúron. Épp csak a nyuszi formájú gombok hiányoznak róla. Közelebb érve az öreg tükör felszínének egyenetlensége megkurtította Cecilia tükörképét, így valóban a tizenöt évvel korábbi gyerek nézett vissza rá. Megállt, és kísérletképpen halántékához emelte a kezét, majd beletúrt a hajába. Ugyanez a tükör sok tucatszor láthatta őt ugyanígy leereszkedni a lépcsőn, útban egy-egy születésnapját ünneplő barátnő délutáni bulijára. Bizonyára nem tesz jót a kedélyének, ha úgy néz ki, vagy legalábbis azt hiszi, hogy úgy néz ki, mint Shirley Temple. Nem bosszankodott, nem esett pánikba; inkább lemondó hangulatban fordult vissza. Pontosan tudta, miről van szó: ezek a túlságosan élénk, megbízhatatlan benyomások, az önmagával szembeni kételyek, látásának tolakodó tisztasága és az ismerős részleteket átfonó, kísérteties másság tulajdonképpen csak folytatja, mindig új változatban tálalja az egész nap folyamán tapasztalt, különös közérzetet. Különös közérzet, de inkább nem gondol rá. Amúgy is tudja, mit tegyen, elejétől fogva tudta. Egyetlen olyan ruhadarabja van, ami igazán tetszik neki, azt kell fölvennie. Ráejtette a rózsaszín ruhát a feketére, megvetően átlépett a kupacon, és már nyúlt is a hosszú ruha, a nyitott hátú, zöld, végzős ruhája után. Miközben fölhúzta, az alsószoknya selymén keresztül jólesőn érzékelte a rézsútosan szabott kelme feszes simogatását, és fénylőn vízhatlannak, síkosnak, megfoghatatlannak érezte benne a testét; a teljes alakot mutató tükörből most már egy sellő nézett vissza. Meghagyta a gyöngysort, visszabújt a magas sarkú fekete cipőbe, még egyszer megigazította a frizuráját és a sminket, magára hintett még egy adag illatot, és kinyitotta az ajtót. Felsikított rémületében: egy arc és egy felemelt ököl lebegett az orra előtt. Az első pillanatban érzékelt imbolygó képmás Picasso formabontó perspektíváját idézte, ahol a könnyek, a karikás, duzzadt szem, nedves ajkak és a kicsípett, kifújatlan orr elegye élénkpiros, csöpögős bánattá állt össze. Cecilia összeszedte magát, a gyerek csontos vállára tette a kezét, és finoman maga felé fordította az egész testet, hogy a bal fület is lássa. Jackson volt az, és éppen kopogtatni akart. Hátrébb lépve Cecilia észrevette, hogy a fiú vasalt szürke sortot és fehér inget visel, de egyébként mezítláb van. – Kiskomám! Neked meg mi bajod? A gyerek egy pillanatig tétovázott, nem bízott a hangjában. Beszéd helyett fölemelte a zokniját, és a folyosó túlsó vége felé hadonászott vele. Cecilia kikukkantott, és kissé távolabb meglátta Pierrot-t, aki ugyancsak mezítláb és fél pár zoknival a kezében őket nézte. – Szóval mindkettőtöknek fél pár zoknija van. A kisfiú bólintott, nyelt egyet, és végre sikerült megszólalnia. – Miss Betty azt mondta, kikapunk, ha azonnal le nem megyünk teázni, de csak egy pár zoknink van. – És összevesztetek rajta. Jackson határozottan rázta a fejét. Az ikrek szobájába indult, s menet közben előbb az egyik, aztán a másik is megfogta a kezét. Ceciliát meglepte ez a hála. Talán a ruha miatt, gondolta önkéntelenül. – Nem kértétek meg a nővéreteket, hogy segítsen? – Most éppen nem áll velünk szóba. – Ugyan miért nem? – Mert utál minket. Az ikrek szobájában irtózatos felfordulás, ruhadarabok, nyirkos törülközők, narancshéj, papírlapra rakosgatott képregényfecnik, takarókkal részben leborított, tótágast álló székek és félrecsúszott matracok siralmas látványa fogadta. A két ágy között jókora nedves folt virított a
szőnyegen, közepén egy szappan és átázott vécépapírcsomók. Az egyik függöny a karnisdrapériától elválva, ferdén csüngött alá, és noha nyitva voltak az ablakok, áporodott volt a levegő, mintha már sokszor be- és kilélegezték volna. A fiókos szekrény összes fiókja kihúzva, üresen tátongott. Úgy festett az egész, mint ahol nagyon unatkoztak, néha azonban a versengés és az ármány is felütötte a fejét – mint ahol ugráltak az ágyak között, tábort építettek, félig-meddig kiagyaltak egy táblajátékot, aztán mégis lemondtak róla. A Tallis-házban senki sem törődött a Quincey ikrekkel, és Cecilia bűnösnek érezte magát. – Egy ilyen szobában soha, semmit nem fogunk megtalálni – mondta jókedvűen, hogy titkolja bűntudatát. Azzal kezdte a rendrakást, hogy beágyazott, aztán magas sarkú cipőjét lerúgva székre állt, és visszaerősítette a lelógó függönyt, az ikreknek pedig kisebb, általuk is kivitelezhető feladatokat adott. Engedelmesen, szó szerint végrehajtottak mindent, de némán, görnyedten dolgoztak, mintha büntetést kaptak volna, nem pedig szabadulást, mintha Cecilia inkább megrovón, nem pedig jó szándékból segítene. Szégyellték a szobájukat. Cecilia állt a széken szűk, sötétzöld ruhájában, nézte a hajladozó kisfiúkat, és szorgalmasan bólingató vörösesszőke kobakjuk láttán hirtelen nagyon is egyszerű és nyilvánvaló volt, hogy számukra csakis sivár és rémisztő lehet ez a szeretetlenség egy idegen házban, ahol nekik maguknak kellene – a semmiből – valamiféle létezést felépíteniük. Nehezen lépett le a székről, mert a térdnél szűk ruha alig engedte, aztán leült az ágy szélére, és maga mellett kétoldalt hívogatón megpaskolta a matracot. A fiúk mégis állva maradtak, és várakozón nézték. Cecilia egykor imádott óvónénije finoman fuvolázó hangütésével próbálkozott. – Azért ugye nem muszáj sírni mindenféle elkallódott zokni miatt? – Szóval, mi inkább hazamennénk – mondta Pierrot. Cecilia szelídebben, de továbbra is felnőttes hangnemben folytatta a beszélgetést. – Pillanatnyilag lehetetlen. Édesanyátok Párizsban... nyaral egy keveset, azt hiszem, édesapátoknak pedig nagyon sok a dolga az iskolában, úgyhogy még egy kicsit itt kell maradnotok nálunk. Sajnálom, hogy eddig nem sokat tudtunk foglalkozni veletek. De a medencében azért jót hancúroztatok...? – Játszani akartunk a színdarabban – válaszolt Jackson –, de Briony elment, és azóta sem jött vissza. – Biztos, hogy nem? – Még valaki, aki miatt idegeskedhet. Brionynak már régen vissza kellett volna jönnie. Erről eszébe jutott, ki mindenki várja odalent: anyja, a szakács, Leon, a vendég, Robbie. Még a háta mögötti nyitott ablakon beáramló esti meleg is mintha elnehezülne ettől a sok felelősségtől; egész évben ilyen nyári estékről álmodik az ember, és most, amikor végre itt van, csupa súlyos illat és öröm, ő, Cecilia nem meríthet belőle, mert apró-cseprő tennivalók és orvoslást igénylő kis bánatok vonják el a figyelmét. De nem szalaszthatja el. Egyszerűen nem helyes elszalasztani. Édeni lesz kint a teraszon gintonikot kortyolgatni Leonnal. Nem az ő bűne, hogy Hermione néni meglógott egy kóklerrel, aki házi miséket celebrál hetente a rádióban. Elég a szomorúságból. Fölállt, összeütötte a tenyerét. – Bizony, kár a színdarabért, de nincs mit tenni. Gyertek, keressünk nektek zoknit! Némi nyomozás után kiderült, hogy az érkezéskor viselt két pár zokni mosásban van, Hermione néni pedig a szenvedély mindent elsöprő viharában mindössze egy pár zoknit csomagolt az ikreknek. Cecilia Briony szobájába ment, és feltúrta a fiókot a legkevésbé lányos mintájú zokniért, mely fehér volt, bokáig ért, és fölül a szárán eprek sorakoztak, egy piros, egy zöld. Cecilia feltételezte, hogy a fiúk most a szürke zokni birtoklásáért fognak ölre menni, azonban éppen fordítva történt, így a további bánat elkerülése végett visszament Briony szobájába, és keresett egy ugyanolyat. Ezúttal egy pillanatra megállt az ablaknál, és a
szürkületet fürkészve eltöprengett, merre kószálhat a húga. Belefulladt a tóba, megerőszakolták a cigányok, elütötte egy arra járó autó, vette sorra rituálisan, mert szentül hitte, hogy soha semmi nem úgy van, ahogy az ember képzeli, a módszerrel tehát hatékonyan ki lehet zárni a legrosszabb eshetőségeket. Visszament az ikrekhez, ahol vázába mártott fésűvel először Jacksont fésülte meg, szorosan tartva a gyerek állát mutató- és hüvelykujja között, miközben vékony, nyílegyenes választékot húzott a fejbőrére. Pierrot türelmesen várt a sorára, aztán egyetlen szó nélkül mindketten leviharzottak Bettyhez. Cecilia lassan lépkedett utánuk, egy pillantást vetve a szigorú tükörbe, de amit most látott, azzal tökéletesen meg volt elégedve. Jobban mondva, már kevésbé érdekelte, mert az ikrek társaságában megváltozott a hangulata, és valamiféle bizonytalan eltökéltség öltött formát, fészkelte be magát a gondolataiba, különösebb tartalom vagy bármiféle határozott terv megfogalmazása nélkül; el kell mennie innen. A gondolat megnyugtató volt, örömteli és egyáltalán nem kétségbeesett. Az első emeleti lépcsőfordulóra érve megállt. Anyja, akit örökös bűntudat gyötör, mert szinte nincs jelen a családban, most is zűrzavart, nyugtalanságot fog gerjeszteni maga körül. Tetézi a felfordulást, hogy Briony eltűnt, ha ugyan közben elő nem került mégis. Idő, idegeskedés, mire meglesz. A minisztériumból hamarosan telefonálnak, hogy Mr. Tallisnak késő estig dolga van, ezért a városban marad. Leon, aki bámulatra méltó tehetséggel hárítja a felelősséget, nem fogja átvenni apja szerepét. Névleg Mrs. Tallist illetné a szerep, de az este sikere végső soron Cecilia ügyességén múlik. Mindez világos, nem érdemes harcolni ellene – nem engedheti át magát a kéjes nyáréjszakának, nem fog hosszan beszélgetni Leonnal, nem fog mezítláb sétálni a gyepen az éjféli csillagok alatt. Keze a lakkozott fenyő lépcsőkarfán pihent, amelynek hamis, feketére foltosodott neogótikája mégis könyörtelen szilárdságot sugallt. Feje fölött három láncon nagy, öntöttvas csillár függött alá, melyet még egyszer sem látott égni, amióta él. A csillár helyett két bojtos falilámpa világított, amelyek előtt negyedkörív alakú, műpergamenből készült ernyő tompította a fényt. A levesszerűen sárga derengésben Cecilia anyja szobája felé lépett, csöndben bepillantott a folyosóra. A félig nyitva hagyott ajtó és a folyosó szőnyegére vetülő fényoszlop arról tanúskodott, hogy Emily Tallis fölkelt az ágyból. Cecilia még tétovázott a lépcsőnél; nem akaródzott lemennie. De nem tehetett mást. Semmi sem változott, de ez nem szomorította el. Apját két éve elnyelte egy titokzatos tanácsadói munka, a belügyminisztérium számára gyártotta a végeérhetetlen dokumentumokat. Anyja mindig is betegeskedett, árnyékországban élt, Briony mindig is elvárta tőle, a nővérétől, hogy anyja helyett anyja legyen, és Leon mindig is függetlenül élte a maga szabad életét, de ő, Cecilia, mindig is szerette ezért. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyű lesz visszatalálni a régi szerepbe. Cambridge alaposan átformálta, azt hitte, védetté vált. De a családból senki sem vette észre ezt az átalakulást, benne pedig nem volt elég erős az ellenállás, és meghajlott szokásos elvárásaik előtt. Nem hibáztatott senkit, de egész nyáron csak lézengett a házban, bágyadtan biztatva magát azzal, hogy ő most éppen a családhoz fűződő életbe vágó kapcsolatainak helyreállításán fáradozik. Pedig ez a kapcsolat soha nem szakadt meg, most már tisztán látta, igaz, szülei mindig is távol maradtak, persze más-más módon, Briony a maga képzelt világában élt, Leon pedig a nagyon is valós nagyvárosban. Itt az idő, most neki kell tovább lépnie. Kaland kell. Egyik nagynénje és nagybátyja meghívták, hogy tartson velük New Yorkba. Hermione néni Párizsban van. Elmehetne Londonba is, kereshetne magának munkát – apja éppen ezt várná el tőle. Izgatott volt, de nem nyugtalan, nem engedheti meg magának, hogy ez az este csalódást okozzon. Lesznek még ilyen esték, de ha élvezni akarja őket, máshol kell élnie. Frissítőleg hatott rá ez az új bizonyosság – nyilván segített, hogy jól választotta meg a
megfelelő ruhát –, és most már fürgén lépkedett, előbb a hall, majd a posztóajtó, aztán a kockás kövű folyosó következett, végül a konyhába ért. A benti gőzben testetlen arcok függtek különböző magasságban, akár festő vázlatfüzetében a tanulmányok, s minden tekintet a konyhaasztalra szegeződött, de hogy mi volt rajta, azt Betty széles háta egyelőre eltakarta Cecilia elől. A tűzhelyben égő szén tompán izzó vörösséget bocsátott ki, nagyjából bokamagasságban, de éppen ebben a pillanatban rúgták be a vasajtót nagy csördülés és bosszús ordítozás közepette. Egy dézsából sűrű gőz szállt fel, forrt benne a víz, de senki sem ügyelt rá. A szakácsnő segédje, Doll, egy vékonyka, falubeli kislány szigorú konttyal a feje búbján, rosszkedvű csörömpöléssel súrolta a fedőket a mosogatónál, de ő is félig-meddig hátrafordult, hogy lássa, mit tett Betty az asztalra. Az egyik arc Emily Tallisé, a másik Danny Hardmané, a harmadik Danny apjáé volt. Mindannyiuk fölött lebegett Jackson és Pierrot, talán mert zsámolyra álltak, és onnan szemlélődtek megilletődött arccal. Cecilia érezte, hogy az ifjabb Hardman őt nézi. Keményen viszonozta a pillantást, és elégedetten nyugtázta, hogy a fiú elfordul. Hosszú és nehéz volt a konyhai munka az egész napi forróságban, és mindenhol nyomot hagyott: a kőpadló sült hús lecsöpögő zsírjától és széttaposott zöldséghéjaktól volt síkos; a tűzhely fölött úgy kornyadoztak az átázott törlőruhák, mint elfelejtett hősi munkálatoknak szánt tisztelgés, mint megannyi foszladozó ezredzászló a templomban; Cecilia zöldséghulladékkal roskadásig megrakott kosárba rúgott a sípcsontjával; Betty a decemberi vágásra szánt, gloucesteri fajtájú hízójának tette félre. A szakácsnő egy pillanatra hátrafordult, kíváncsi lehetett a jövevényre, de ez a rövid idő is elég volt, hogy szemében, mely keskeny, kocsonyás réssé szűkült kövér arcában, megvillanjon a harag. – Vegyétek le! – ordította. Nem fért hozzá kétség, hogy dühe lényegében Mrs. Tallisnak szól. Doll a mosogatótól a tűzhelyhez szökkent, sőt siklott, kis híján elcsúszva a kövön, aztán fölkapott két konyharuhát, és leemelte az üstöt a tűzről. A javuló látási viszonyok közt előtűnt Polly, a szobalány is, aki mindenki szerint rettentő együgyű volt, de mindig késő estig maradt, ha a szokottnál több munka adódott. Az ő tágra nyílt, bizakodó szeme is a konyhaasztalra szegeződött. Cecilia megkerülte Bettyt, hogy ő is lássa, amit mindenki más: a nagy, megfeketedett tepsit az imént vették ki a sütőből, tekintélyes mennyiségű, még mindig szelíden sercegő sült krumpli volt benne. Talán száz is, szabálytalan, sápadt arany sorokban; Betty fémspatulájával ásta fel, forgatta meg őket. A burgonyák alsó felére ragadósabb, sárgán derengő kéreg sült, itt-ott barnás gyöngyházfényben megvillant egy csillogó szél, máshol pedig filigrán csipke virult a felhasadt bőr körül. Tökéletes – vagy az lesz. Betty az utolsó sort is felforgatta, aztán föltette a kérdést: – Ezt akarja a krumplisalátába tenni, asszonyom? – Pontosan. Vágd le a pirult részeket, töröld le a zsírt, tedd bele az egészet a nagy toscanai tálba, önts rá jó sok olívaolajat, aztán... – Emily bizonytalanul a kamraajtó melletti gyümölcstartóra mutatott, ahol esetleg citrom is lehetett. Betty most a plafonnak intézte a kérdést: – Óhajt netán kelbimbósalátát is? – No de Betty. – Salátát csőben sült karfiolból? Retekmártás-salátát? – Bolhából csinálsz elefántot. – Mazsolás kenyérpuding-salátát? Az egyik iker horkantott. Cecilia éppen arra gondolt, mi jöhet ezután, de az már jött is. Betty Cecilia felé fordult, karon ragadta és rázendített. – Miss Cee, sült húst rendeltek tőlem, és dolgoztunk egész nap, olyan hőségben, amitől fölforr az ember vére. Új volt maga a jelenet, szokatlan, hogy nézők is vannak, de a dilemma nagyon is ismerősnek
tetszett: úgy kell megőrizni a békét, hogy Emily ne szégyenüljön meg. Cecilia különben is eltökélte magában, hogy csak azért is üldögélni fog Leonnal a teraszon; neki tehát a győztes fél pártját kell fognia, mert úgy meggyorsíthatja a végkifejletet. Félrevonta az anyját, míg Betty, aki már nagyon is jól ismerte ezt a figurát, ráparancsolt a többiekre, hogy mindenki csinálja tovább a maga dolgát. Emily és Cecilia Tallis a konyhakertre nyíló nyitott ajtó mellett álltak. – Drágám, ilyen rettenetes hőségben úgysem tudsz lebeszélni a salátáról. – Emily, tudom, hogy nagyon meleg van, de Leon odavan a Betty-féle sültekért. Állandóan róluk áradozik. Most is hallottam, amikor Mr. Marshallnak dicsekedett vele, hogy mi lesz a vacsora. – Jaj, istenem. – Én veled vagyok. Nem akarok sültet. Legjobb, ha mindenki azt választ, amit akar. Küldd ki Pollyt a kertbe salátáért. A kamrában van cékla. Betty főzhet még krumplit, vacsoráig az is kihűl. – Igazad van, drágám. Tudod, nem szeretnék csalódást okozni Leonnak. Megoldódott a kérdés, megmenekült a sült. Betty is megenyhült, és tapintatosan utasította Dollt, hogy sikáljon meg néhány szem nyers krumplit, Polly pedig egy késsel kiment a kertbe. Ahogy kiléptek a konyhából, Emily föltette a napszemüvegét. – Örülök, hogy sikerült megoldani ezt – mondta –, mert tulajdonképpen Briony miatt vagyok ideges. Tudom, hogy el van keseredve. Valahol odakint búslakodik, úgyhogy megyek és hazahozom. – Jó ötlet. Én is aggódom miatta – felelte Cecilia. Nem érzett hajlandóságot rá, hogy lebeszélje az anyját, vagy figyelmeztesse, hogy nem ajánlatos túl messzire kószálnia. A nappali, ahol Cecilia délelőtt megbabonázva figyelte a fény paralelogrammáit, most már egészen homályos volt, csak a kandalló mellett világított egy lámpa. A nyitott erkélyajtókon át zöldesnek tetszett az ég, kissé kijjebb, a teraszon, bátyja sziluettjét, feje, válla ismerős vonalát látta kirajzolódni. A nappalin áthaladva hallotta, hogy Leon poharában jégkocka csilingel, s amint kilépett, megcsapta az orrát a talpa alatt szétzúzódó csombormenta, kamilla és margitvirág illata, mámorítóbban, mint délelőtt. Senki sem emlékezett már annak az ideiglenesen alkalmazott kertésznek a nevére vagy akár a küllemére, aki néhány évvel azelőtt fejébe vette, hogy a járdakövek réseit beülteti. Akkor senki sem értette, mit akar vele. Talán ezért is bocsátották el. – Hugi! Negyven perce itt ülök, félig már beszívtam. – Ne haragudj. Hol az italom? A házfal mellett alacsony faasztal állt, rajta gömbölyű burájú lámpa, körülötte pedig kezdetleges bár. Végre aztán a gintonik is a kezében volt. Leon cigarettájáról gyújtott rá, koccintottak. – Tetszik a ruhád. – Látsz belőle valamit? – Fordulj meg! Káprázatos. Már el is felejtettem azt az anyajegyet. – Mi újság a bankban? – Unalmas és rettentő kellemes. Az estéknek és a hétvégéknek élünk. Mikor jössz fel a városba te is? Leléptek a teraszról a rózsabokrok közé, a murvával felszórt ösvényre. Egyszerre csak ott volt előttük a Tritón-kút, sötét, tintakék tömegének bonyolult körvonalai élesen rajzolódtak ki a fogyatkozó fényben egyre zöldebb égboltra. Hallották a víz csöpörgését, Cecilia pedig még ezüstös, éles illatát is érezni vélte. Talán a kezében tartott ital hatására. – Becsavarodom itt – mondta rövid hallgatás után. – Már megint te vagy mindenki anyukája. Képzeld, mostanában mindenféle állást kapnak a
lányok. Van, aki még a köztisztviselői vizsgát is leteszi. Az Öreg biztosan díjazná. – Úgysem kellenék nekik az elégséges diplomámmal. – Ha egyszer kilépsz az életbe, rá fogsz jönni, hogy semmit sem jelentenek ezek a dolgok. Odaértek a kúthoz, szembefordultak a házzal, és a mellvédnek dőlve csendben álltak egy darabig, éppen ott, ahol Ceciliával az a kínos eset történt. Vakmerő, nevetséges, főleg pedig szégyenteljes epizód. Csak az idő, a múló órák szemérmes fátyla akadályozza meg, hogy a bátyja olyannak lássa őt, amilyen akkor volt. De Robbie-val szemben nem élvez ilyen védelmet. Robbie látta, és mindig képes lesz olyannak látni, még akkor is, amikor az emlékezést majd kocsmai mesévé simítja ki az idő. Még mindig neheztelt Leonra, amiért meghívta Robbie-t, de szüksége is volt rá, osztozni akart a szabadságban, melyet bátyja birtokolt. Szinte mohón kérte Leont, hogy meséljen az életéről. Leon életében vagy legalábbis az életéről adott beszámolóiban senki sem volt gonosz, nem voltak összeesküvők, hazugok, árulók. Mindenki bizonyos fokú hódolatnak örvendett, mintha legalábbis álmélkodni kellene rajta, hogy az illető él, létezik. Leon minden barátjától a legjobbat tudta idézni. Mulatságos történetei hatására a hallgató hajlamos volt engedékenyebb szemmel tekinteni az emberi nem, sőt az egész emberiség fogyatékosságaira. Mindenki legalábbis „csuda pofa” vagy „rendes srác” volt, és senkiről sem derült ki soha, hogy indíttatása ellentétben áll azzal, amit kifelé mutat. Ha egy barátban volt valami titokzatos vagy ellentmondásos, Leon a távolba tekintett, és talált valami jóindulatú magyarázatot. Irodalom, politika, tudomány és vallás nem untatta – egyszerűen csak nem volt helye az ő világában, ahogy semmi másnak sem, ami okot adhatott arra, hogy az emberek között komoly nézeteltérések legyenek. Leon jogi diplomát szerzett, és örült, hogy azóta már el is felejthette az egészet. Nehéz lett volna elképzelni őt magányosnak, de unottnak vagy csüggedtnek is; határtalan lelki nyugalommal bírt, tökéletesen hiányzott belőle a becsvágy, és feltételezte, hogy embertársai jobbára őhozzá hasonlítanak. Szelídsége ennek ellenére tökéletesen elviselhető, sőt megnyugtató volt. Leon először az evezős egyesületéről beszélt. Újabban vezérevezős volt a második nyolcasban, és jóllehet mindenki kedvesen bánt vele, ő szívesebben vette volna, ha más diktálja neki az iramot. Ugyanígy a bankban is szó volt előléptetésről, és amikor mégsem lett belőle semmi, Leon kissé megkönnyebbült. Aztán a lányok: Mary, a színésznő, aki csodálatos volt a Magánügyekben, hirtelen és magyarázat nélkül lelépett Glasgow-ba, senki sem tudja, miért. Leon gyanította, hogy egy haldokló rokont ápolhat. Francine, aki olyan szépen beszél franciául, és egy monokli viselésével botránkoztatta meg a világot, a múlt héten elment vele Gilbert és Sullivan egy operájára, és a szünetben látták a királyt, aki mintha éppen feléjük nézett volna. A befolyásos családból származó, aranyos és megbízható Barbara, akit Jack és Emily szerint feleségül kellene vennie, meghívta, hogy töltsön egy hetet szülei felső-skóciai kastélyában. Leon úgy vélte, modortalanság lenne, ha nem menne el. Valahányszor kiapadni látszott Leon mondanivalója, Cecilia újabb kérdéssel ösztökélte tovább. Az Albanynál érthetetlen módon csökkent bérleménye díja. Egy régi barátja teherbe ejtett egy selypítős lányt, feleségül vette, és most elképesztően boldog. Egy másik éppen motorbiciklit vásárol. Egy cimborája apja porszívógyárat vásárolt, amely állítólag valósággal ontja a pénzt. Valakinek a nagyanyja vagány kis öreglány lehet, mert majdnem egy kilométert gyalogolt törött lábbal. Leon csevegése átjárta, körülölelte Ceciliát, mint a bódító nyáresti levegő, és nyomában felsejlett egy jó szándékkal és kellemes megoldásokkal teli világ. Vállukat egymásnak támasztva, félig állva, félig ülve szemlélték gyermekkori otthonukat, és most az építészetileg zavaros, középkorias stílusjegyek is csupán jókedvű hóbortnak tetszettek; anyjuk migrénje komikus közjáték volt egy operettben, az ikrek szomorúsága érzelgős különcködés, a konyhai epizód pedig nem több, mint virgonc kedvű emberek vidám
kötözködése. Ceciliára került a sor, hogy beszámoljon az elmúlt hónapokról, és ő hasonló hangnemben, egészen Leon hatása alatt szólalt meg, noha az ő szájából óhatatlanul is csúfondárosan hangzott ugyanaz. Kifigurázta tulajdon családkutatási kísérletét; a családfa téliesen kopár, sőt gyökértelen. Nagyapjuk, Harry Tallis egy földműves fia volt, aki valamely rejtélyes okból Cartwrightról Tallisra változtatta a nevét, és sem születési évét, sem házasságkötését nem jegyezték be az anyakönyvbe. Ami a Clarissát illeti – azt a sok-sok napfényes órát, amit ágyán összegömbölyödve, zsibbadt karjában tűkkel töltött –, nos, valóban az Elveszett Paradicsom tételét bizonyítja, csak éppen fordítva; a hősnő úgy lesz egyre visszataszítóbb, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válnak a halálhoz betegesen kötődő erényei. Leon bólintott és csücsörített; nem akart úgy tenni, mint aki érti, miről van szó, de félbeszakítani sem akarta a húgát. Cecilia bohózatba illő módon festette meg az otthon töltött unalmas, magányos heteket – pedig, mint mondta, hosszú és megszakítás nélküli jelenlétét jóvátételnek szánta, amiért oly sokáig volt távol a családtól –, de rá kellett döbbennie, hogy mind szülei, mind húga is folyamatosan távol vannak, ki-ki a maga módján. Leon jókedvűen nevetett, vagy majdnem, s ezen felbátorodva Cecilia most már kacagtató villámképekben igyekezett megfesteni saját magát, amint mindennap többet cigarettázik, Brionyt, ahogy letépi a plakátot, az ikreket a szobája előtt, kezükben fél pár zoknival, és Emily vágyát, hogy csoda történjék, és a tepsiben sült burgonya változzék át krumplisalátává. Leon itt nem vette észre a bibliai utalást. Kétségbeesés bujkált Cecilia minden szavában, valami üresség legbelül vagy valami, amit meg sem nevezett, amiről tudni sem akart, mégis ez, ez a valami tette, hogy egyre jobban hadart, és ha túlzott is, egyre kevesebb meggyőződéssel tette. Leon életének kellemes jelentéktelensége gondosan megmunkált műremek volt, könnyedsége pedig csalóka, hiszen Leon még a korlátait is láthatatlan, de kemény munkával hozta létre, és persze a jellem bizonyos adottságai is szükségesek voltak hozzá – Cecilia egyik vonatkozásban sem vehette fel vele a versenyt. Belekarolt a bátyjába, megszorította a karját. Milyen érdekes: társaságban Leon szelíd és elbűvölő, kabátujján keresztül azonban trópusi keményfa-tapintású a karja. Cecilia puhának és átlátszónak érezte magát minden szinten. Leon szeretettel nézett rá. – Mi baj, Cee? – Semmi. Semmi a világon. – Tényleg jó lenne, ha meglátogatnál, maradnál egy darabig, körülnéznél. Valaki mozgott a teraszon, és a nappaliban fölgyulladtak a lámpák. Briony kiáltott: őket hívta. – Itt vagyunk! – kiabált vissza Leon. – Menjünk be! – javasolta Cecilia; továbbra is karöltve indultak a ház felé. A rózsabokrokhoz érve Cecilia eltűnődött, vajon nincs-e mégis valami, amit szívesen elmondana Leonnak. De hogy ma délelőtt mit művelt, azt egész biztosan nem vallhatja meg. – Nagyon szeretnék Londonba menni. – Szinte még ki sem mondta, máris elképzelte, amint visszahúzza valami, például nem képes összecsomagolni, vagy lekési a vonatot. Lehet, hogy egyáltalán nem is akar Londonba menni; de azért megismételte, most kissé nyomatékosabban: – Nagyon szeretnék. Briony türelmetlenül toporgott a teraszon, hiszen még nem üdvözölte a bátyját. Valaki szólt hozzá odabentről, mire ő épp csak a fejét fordította hátra, úgy válaszolt. Ahogy Cecilia és Leon közelebb értek, újra hallották és fel is ismerték a hangot – Emily próbálkozott a szigorúsággal. – Nem akarom még egyszer mondani. Azonnal menj föl, mosakodj meg, és öltözz át! Briony továbbra is őket nézte, de elindult az erkélyajtó felé. Volt valami a kezében. – El tudnánk intézni, hogy villámgyorsan elhelyezkedj – mondta Leon. Amikor beléptek a fényárban úszó nappaliba, Briony még mindig ott állt, továbbra is mezítláb és ugyanabban a mocskos fehér ruhában, anyja pedig elnézőn mosolygott a szoba túlsó
végében, az ajtónál. Leon kitárta a karját, és a csak Brionynak fenntartott, mulatságos cockney akcentussal köszöntötte. – Ki vóna más, ha nem az én húgocskám? Nővére mellett elsietve Briony gyorsan Cecilia kezébe nyomott egy kétszer összehajtogatott papírlapot, aztán bátyja nevét rikkantva Leon nyakába ugrott. Cecilia tudta, hogy anyja figyeli, ezért derűs kíváncsiságot erőltetett magára, miközben széthajtogatta a papírt. Dicséretre méltó módon képes volt megőrizni ezt az arckifejezést, míg felfogta a rövid gépelt szöveg értelmét, majd egyetlen pillantással magába szívta az egészet – a benne rejlő erő és szín kizárólag az egyetlen megismételt szóból fakadt. Briony mellette állt, és éppen a színdarabról mesélt Leonnak, hogy ő írta, egyenesen neki, de nem sikerült színre vinnie. Arabella megpróbáltatásai, ismételgette. Arabella megpróbáltatásai. Briony különös módon izgatott volt, szinte pezsgett körülötte a levegő; még sosem látták ilyennek. Még most is Leon nyaka köré fonta a karját, és lábujjhegyre állva igyekezett bátyja arcához nyomni az arcát. Cecilia elméjében eleinte csak egy egyszerű kifejezés kergette minduntalan önmagát: Hát persze, hát persze. Hogy is nem látta eddig? Ez mindent megmagyaráz. Az egész napot, a megelőző heteket, a gyermekkorát. Egy egész életet. Most már világos minden. Mi másért tarthat ilyen sokáig, míg kiválaszt egy ruhát, vagy miért rendez jelenetet egy váza miatt, miért lát mindent olyan másnak, és miért érzi úgy, hogy nem tud elmenni innen? Mi tette vajon ilyen vakká, ilyen tompává? Másodpercek teltek el, nem meredhet továbbra is kővé válva a papírlapra. És miközben összehajtotta, nyilvánvaló felismerés hasított belé: ezt nem küldhették boríték nélkül. Megfordult, a húgára nézett. – Van egy ötletem – mondta Leon. – Én jó felolvasó vagyok, te még jobb. Fölolvassuk együtt, mit szólsz? Cecilia megkerülte őket, míg Briony látómezejébe nem ért. – Briony, Briony, te elolvastad ezt? Briony azonban éppen bátyja ajánlatára válaszolt, méghozzá visítva, miközben vonaglott a karjában, és elfordította az arcát Ceciliától, sőt, szinte beletemetkezett Leon kabátjába. Emily csitítóan szólt oda a nappali túlsó végéből: – Nyugodj már meg! Cecilia ismét arrébb lépett, most Leon másik oldalán állt. – Hol a boríték? Briony megint elfordult, és közben vadul kacagott valamin, amit Leon mondott neki. Ekkor tudatosult Ceciliában egy másik jelenlét, egy szeme sarkából érzékelt alak, és odafordulva Paul Marshall-lal találta magát szemközt. Marshall ezüsttálat tartott a kezében, rajta öt koktélospohár, mindegyik félig töltve valami ragacsos, barna anyaggal. Marshall felemelte és Ceciliának nyújtotta az egyiket. – Ragaszkodom hozzá, hogy megkóstolja.
Tíz Tulajdon érzéseinek különös bonyolultsága is arról győzte meg Brionyt, hogy eljött az idő, immár a felnőtt érzelmek arénájába lép, s mostantól takargatni fogja azt, amiből írásai majd táplálkoznak. Hol az a tündérmese, amelyik ennyire érvényes tudna lenni az ellentmondás ereje által? Vad kíváncsiság késztette, hogy gondolkodás nélkül feltépje a borítékot – a hallban olvasta el a levelet, miután Polly beengedte –, és bár a megdöbbentő üzenet lényegében felmentette őt, mégis bűnösnek érezte magát. Helytelen kinyitni mások leveleit, de ez mégis helyes volt, lényegbevágó, mert neki mindent tudnia kell. Örült, persze, hogy viszontláthatja a bátyját, de igenis eltúlozta az érzéseit, hogy meneküljön nővére vádló kérdése elől. Utána is csak színlelte a buzgó engedelmességet, amikor anyja utasításának eleget téve a szobájába ment; nemcsak Cecilia elől futott, hanem azért is, mert egyedül kellett maradnia, hogy hirtelen egész más szemmel nézhesse Robbie-t, miközben gondolatban már föl is vázolja egy való élettel keresztül-kasul áthatott elbeszélés első bekezdését. Elég a királykisasszonyokból! A jelenet a kútnál, a fenyegetettség csúf szelleme és az a befejezés, amikor elváltak, s mindkettő ment a maga útjára, csak a fényes hiány csillogott tovább a nedves kavicsokon – ezt az egészet újra kell gondolnia. A levéllel valami elsöprő erejű, valami durva, sőt, talán bűnös elem került bele, valami sötét elv, ezért Briony még a megnyíló lehetőségek izgalmában is szentül hitte, hogy nővére veszélyben forog, és szüksége lesz az ő segítségére. A szó: igyekezett meggátolni, hogy gondolataiban visszhangozzék, az mégis trágár táncot lejtett köztük, akár egy ördögi sajtóhiba, bizonytalan, célzásokkal terhes anagrammákat sugallva – pun harcos inát, latin pinust, esetleg pineát vagy középkori kelta fejedelmet, aki megpróbálta visszafordítani a tengerárt. Gyermekkönyvekből szökkentek elő rímelő szavak, sima, rima, sőt puma meg annyi más. Természetesen sosem hallotta kimondva a szót, nyomtatásban sem látta, sőt, megcsillagozott hiány formájában sem találkozott vele. Senki az ő jelenlétében soha nem utalt a szó létére, mi több, senki, még az anyja sem említette, hogy egyáltalán van olyan testrésze, amelyre – ezt Briony biztosan tudta – a szó vonatkozik. Szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy arról van szó. A szövegkörnyezet is segített, de még többet ért, hogy a szó azonos a jelentésével, szinte hangutánzó jellegű. Négy betűjéből háromnak lágy, félig vagy egészen záruló ívei oly világosan beszélnek, akár egy anatómiai rajz. Egymásra görnyedő alakok és a tótágast álló kis felkiáltójel, mindjárt másodiknak. Hogy a szót egy férfi írta le, vallva az elméjét uraló képről, olvasójára bízva magányos képzelgése titkát, mélységes undorral töltötte el Brionyt. A bejárati hall közepén dermedten, szégyenkezés nélkül olvasta el a levélkét, s azon nyomban megérezte, micsoda veszélyt hordoz ez a nyers otrombaság. Valami megmagyarázhatatlanul emberi vagy inkább hímnemű erőszak fenyegette a ház rendjét, és Briony tudta, ha ő nem segít a nővérének, mindenkire csak szenvedés vár. Ugyanilyen világosan látta, hogy csakis finoman és tapintatosan segíthet. Máskülönben, ezt már tapasztalatból tudta, Cecilia ellene fordulhat. Ilyen gondolatok foglalkoztatták, miközben kezet és arcot mosott, majd kiválasztott egy tiszta ruhát. Sehol sem találta a zoknit, amelyet föl szeretett volna venni, de nem vesztegette az időt azzal, hogy tűvé teszi érte a szobát. Másikat húzott, becsatolta a cipőjét, és leült az íróasztalához. Lent koktélt isznak, még legalább húsz perce van saját magára. Majd kifelé menet megfésülködik. A nyitott ablakon túl tücsök hegedült. Briony kezében töltőtoll, előtte pedig az apja irodájából származó fóliópapír-köteg, melyre az asztali lámpa barátságos, sárga fényfoltot vetített. Az ablakbeugrón sorakozó háziállatok katonás csapata és a nyitott falú babaház szobáiban feszítő illedelmes babák az első mondatot, a gyöngyszemet várták. Ebben a pillanatban minden megfogalmazható gondolatnál erősebbnek érezte az írás kényszerét,
pedig fogalma sem volt, mit akar papírra vetni. Szerette volna teljesen átadni magát egy ellenállhatatlan gondolat kibontásának, szerette volna látni, ahogyan a fekete szál előgombolyodik a karcolós ezüsthegy végéből, és kacskaringós szavakká tekeredik össze. De hogyan férhetnek meg ezek a változások, amelyek végre igazi írót csináltak belőle, benyomásainak kaotikus hemzsegésével, az egyidejűleg érzett undorral és igézettel? Rendet kell teremteni. Egyszerű elbeszéléssel kell kezdenie, mint már korábban is elhatározta, el kell mondania, mit látott a kútnál. De a napfényes epizód messze nem volt olyan érdekes, mint az alkonyati, azok a hídon álmodozva töltött lusta percek, aztán, ahogy Robbie előbukkant a félhomályból, és szólította, kezében tartva azt a fehér kis négyszöget, melyben ott volt a levél, melyben ott volt a szó. És vajon mi van a szóban? „Volt egyszer egy öreg hölgy, aki lenyelt egy legyet”, írta. Bizonyára nem nevezhető túlságosan gyermetegnek az az igény, hogy mégiscsak legyen történet; ez a történet pedig olyan emberről fog szólni, akit mindenki szeretett, csak a hősnőnek voltak kételyei vele szemben, ám végül a hősnő képes lesz leleplezni őt, s akkor kiderül, hogy az illető maga a két lábon járó gonoszság. De vajon ő, Briony, az író, nem ismeri-e már túlságosan is jól a való világot ahhoz, hogy felülemelkedjék a jó és a rossz e dajkamesébe illő fogalmain? Kell lennie egy istenszerű helynek valahol a magasban, ahonnan minden embert egyformán lehet megítélni, és ahonnan nem egymás ellen uszított ellenségnek látszanak, mint valami életfogytig tartó hokimeccsen, hanem lármás, lökdösődő tömegnek, amely eggyé válik a maga dicsőséges tökéletlenségében. Ha létezik ilyen hely, ő, Briony, nem méltó rá. Ő ugyanis sosem lesz képes megbocsátani Robbie mocskos gondolatait. Egyfelől arra ösztönözte valami, hogy egyszerűen, naplóformában számoljon be aznapi élményeiről, másfelől sarkallta a becsvágy, hogy nagyobbat alkosson, csiszolt, öntörvényű és titokzatos művet, és e két vágy csapdájában végül hosszú percekig ült homlokát ráncolva a papírlap és a rárótt gyermeteg idézet előtt, de egyetlen szót sem tett hozzá. Úgy vélte, a cselekményes részek leírása elég jól megy, és a párbeszédhez is van érzéke. Képes megjeleníteni a téli erdőt, egy komor várfalat. De mihez kezdjen az ember az érzelmekkel? Hát persze, odabiggyesztheti, mondjuk, hogy a hősnő szomorú volt, vagy leírhatja, mi mindent csinál egy szomorú ember, de mitévő legyen a szomorúsággal magával, hogyan lehet azt úgy ábrázolni, hogy a maga lealacsonyító közvetlenségében átérezhető legyen? Még nehezebbnek tetszett a fenyegetettség ábrázolása, vagy a zaklatottságé, amikor egymásnak ellentmondó érzelmek tombolnak az emberben. Kezében tollal maga elé, majd a szoba túlsó végében helyet foglaló kemény arcú babákra, lezártnak tekintett gyermekkora idegenné vált társaira meredt. Dermesztő érzés felnőni. Soha többé nem fog Emily vagy Cecilia ölébe ülni, vagy ha mégis, csak tréfából. Tavalyelőtt nyáron, tizenegyedik születésnapján a szülei, bátyja és nővére meg egy ötödik személy, akire nem emlékszik, takaróba csavarták, kicipelték a gyepre, és ott tizenegyszer feldobták, aztán még egyszer, mert az szerencsét hoz. Bízhat-e benne most is, a fölfelé repülés mámoros szabadságában, bízhat-e vakon, hogy a barátságos felnőtt kezek úgyis elkapják, amikor pedig lehet, hogy az az ötödik éppen Robbie volt? Halk női torokköszörülést hallott, riadtan felnézett. Lola volt az. Bocsánatkérőn dugta be a fejét a szobába, és amikor pillantásuk találkozott, ujjbütykeivel finoman meg is kocogtatta az ajtót. – Bemehetek? Azzal már be is lépett, bár mozgását kissé korlátozta testhez álló kék szaténruhája. Leengedte a haját, és mezítláb volt. Lola közeledtére Briony letette a tollat, és egy könyv sarkával eltakarta a leírt mondatot. Lola leült az ágy szélére, és drámain fújt egyet. Úgy tetszett, mintha mindennap testvéri csevegésben osztanák meg egymással a napi élményeket. – Rettenetes estém volt.
Szinte kikényszerítette Brionyból, hogy kérdőn fölvonja a szemöldökét, majd így folytatta: – Megkínoztak az ikrek. Briony képletesnek vélte ezt a kifejezést, míg Lola ki nem fordította a felkarját, és meg nem mutatta a belső oldalon éktelenkedő hosszú karmolást. – Borzasztó! Lola most a csuklóját tartotta elé. Mindkettő körül véresre horzsolt, vörös karikák. – Megkötöztek! – Pontosan. – Hozok rá fertőtlenítőt. – Már fertőtlenítettem. Igaz lehetett, mert Lola parfümjének nőies illata nem tudta elnyomni a sebhintőpor gyermekes fuvallatát. Briony úgy vélte, annyi mindenképpen jár Lolának, hogy íróasztalától megválva odaül mellé az ágy szélére. – Te szegény! Briony együttérzésére Lola szemét elfutotta a könny, hangja fátyolossá vált. – Mindenki angyalnak hiszi őket, mert olyan egyformák, pedig igazi kis vadállatok. Visszafojtotta, valósággal visszanyelte a zokogást, amit az állán végigfutó remegésből lehetett tudni, aztán kitágult orrlyukán keresztül többször mély levegőt vett. Briony megfogta Lola kezét, és úgy gondolta, most már érti, hogy lehet elkezdeni szeretni Lolát. Aztán fiókos szekrényéhez lépve zsebkendőt vett elő, és széthajtva odakínálta Lolának. Az már épp belefújta volna az orrát, de amikor meglátta rajta a vidám nyomott mintát, a tehénpásztorlánykákat és a kötőfékeket, halk, de egyre emelkedő magasságú, huhogó hangot hallatott, olyasfélét, mint a kísérteteket utánozó gyerekek. Csöngettek odalent, és másodpercek múlva egy magas sarkú cipő kopogott át szaporán a hall csempézett padlóján. Robbie jöhetett meg, Cecilia maga nyitott neki ajtót. Briony félt, hogy Lola sírása lehallatszik, ezért ismét felállt, és gondosan becsukta a szoba ajtaját. Unokatestvérének bánata felajzottsággá fokozta pillanatnyi nyugtalan kedélyállapotát, s ez már majdnem öröm volt. Visszaült az ágyra, és átölelte Lolát, mire az eltakarta az arcát, és sírva fakadt. Briony csodával határosnak találta, hogy egy ilyen rideg, uralkodásra termett lányt így el tud intézni két kilencéves fiúcska, és ez a felismerés hitet adott neki saját erejében. Ez az erő állt a már-már örömteli érzés mögött. Talán nem is olyan gyenge ő, mint amilyennek mindig tartotta magát; különben is, másokhoz mérje magát az ember, ez az egyetlen igazi mérce. Időnként és akaratlanul mások tanítanak nekünk valamit önmagunkról. Nem tudta, mit mondjon, így csak gyengéden simogatta Lola vállát, és közben arra gondolt, hogy Jackson és Pierrot egyedül mégsem okozhatott ilyen elsöprő bánatot; aztán eszébe jutott, hogy Lola életében más szomorúság is van. A családi otthon messze északon – Briony kormos gyárfalakkal szegélyezett utcákat képzelt el, ahol komor férfiak vánszorognak munkába, bádogdobozba csomagolt szendvicsekkel. Quinceyék házát lezárták, s lehet, hogy sosem fogják újra kinyitni. Lola kezdett magához térni. – Mi történt? – kérdezte lágyan Briony. Lola kifújta az orrát, és egy pillanatig elgondolkozott. – Fürdéshez készülődtem. Egyszerre csak berontottak a szobámba, és rám vetették magukat. Ledöntötték a földre, és... – Az emlékkép újra torkára forrasztotta a szót, míg vissza nem fojtotta a feltörni készülő sírást. – De hát miért is tennének ilyet? Lola mély levegőt vett, összeszedte magát. Pillantása átszelte a szobát, de semmit sem látott belőle. – Haza akarnak menni. Mondtam, hogy nem lehet. Azt hiszik, én tartom itt őket erőszakkal. A balga ikrek nővérükön töltik ki csalódott dühüket – ez hihetően hangzott Briony fülének. De
rendszerető lelkét közben már más is nyugtalanította, mégpedig az, hogy hamarosan vacsorához szólítják őket, és Lolának össze kell szednie magát. – Mert nem értik – felelte bölcsen Lolának, miközben a fürdőtálhoz lépett, és megtöltötte meleg vízzel. – Mert kisfiúk, akik csúnyán pórul jártak. Lola szomorúságtól eltelve lehajtotta a fejét, és olyan megindítóan bólintott, hogy Brionyt hirtelen valami nagy-nagy gyengédség rohanta meg. A mosdótálhoz vezette Lolát, és flanelkendőt nyomott a kezébe. Aztán, számos indíttatásból – gyakorlati szükségszerűségből is, hogy témát váltsanak, és mert vágyott rá, hogy megossza a titkát, s az idősebb lány lássa, hogy már ő is ismeri a világot, mindenekelőtt pedig azért, mert felengedett Lola iránt, és közelebb akart kerülni hozzá – elmesélte neki találkozását Robbie-val a hídon, elmesélte a levelet, s hogy felbontotta, meg azt is, amit benne olvasott. Nem mondta ki hangosan a szót, inkább betűzte, azt is visszafelé. Megérte, nem adta volna semmiért a Lolára gyakorolt hatást. Lola fölemelte a mosdótálból víztől csöpögő arcát, és leesett állal meredt rá. Briony odanyújtotta a törülközőt. Másodpercek teltek el, Lola úgy tett, mint aki keresi a szavakat. Kissé ripacskodott persze, de nem ügyetlenül, sőt, a rekedtes suttogás is egész jól sikerült. – És te azóta is ezen gondolkozol? Briony bólintott, és elfordította az arcát, mintha valami sorstragédiával tusakodna. Bizony tanulhatna Lolától, hogy kifejezőbb legyen. Most Lolán volt a sor, hogy vigasztalón Briony vállára tegye a kezét. – Milyen rettenetes élmény ez neked. Az az ember elmebeteg. Elmebeteg. Választékos szó, súlyt ad neki az orvosi diagnózis. Hány éve ismeri Robbie-t, nem is sejtve, hogy elmebeteg. Amikor Briony még kicsi volt, Robbie a nyakába ültette és lovagoltatta. Nyáron sokszor járt vele egyedül a folyóra, és egy úszásra alkalmas kiöblösödésnél Robbie egyszer megmutatta, hogyan ereszkedjék a vízbe, aztán megtanította neki a mellúszást is. Most, hogy néven nevezték Robbie baját, Briony kissé megvigasztalódott, de a kút melletti epizód így még rejtélyesebbnek tetszett. Időközben elhatározta, hogy ez utóbbit nem fogja elmesélni, mert gyanította, hogy pofonegyszerű a megfejtés, jobb hát, ha nem árulja el a tájékozatlanságát. – Mit fog most csinálni a nővéred? – Fogalmam sincs. – Nem említette, mennyire fél a Ceciliával való találkozástól. – Tudod, az első itt töltött délutánunkon hallottam, hogy ordibál az ikrekkel a medencénél, és már akkor megéreztem benne a szörnyeteget. Briony próbált hasonló pillanatokat felidézni, olyanokat, amikor felfigyelhettek volna az elmekór tüneteire. – Mindig remekül színlelte a kedvességet – mondta aztán. – Évekig be tudott csapni minket. A témaváltás meghozta a kívánt hatást, mert Lola szeme körül a duzzadt, piros terület ismét halvány és szeplős volt, s ő maga is nagyjából visszanyerte lelki egyensúlyát. Megfogta Briony kezét. – Szerintem a rendőrségnek is tudnia kellene róla. A falusi rendőr nyájas, viaszos bajszú férfi volt, a felesége pedig tyúkokat tartott, és biciklivel szállította vevőinek a friss tojást. Még elgondolni is képtelenség volt, hogy Briony közölje vele a levél tényét és tartalmát, a szót, még ha csak betűzve és visszafelé is. El akarta húzni a kezét, de Lola megszorította, és úgy látszott, mintha olvasna a kislány gondolataiban. – Meg kell mutatnunk nekik a levelet. – Lehet, hogy Cecilia nem egyezik bele. – Fogadok, hogy igen. Egy elmebeteg bárkit megtámadhat. Lola hirtelen elkomolyodott, mintha lett volna még valami közlendője. Aztán csak felpattant, felkapta Briony hajkeféjét, és nagy lendülettel fésülni kezdte a haját. Szinte még bele sem
fogott, amikor Mrs. Tallis hangja vacsorához szólította őket. Lola nyűgös rosszkedve egy csapásra visszatért; Briony ágy vélekedett, hogy e hirtelen kedélyváltozás bizonyára Lola legutolsó kiborulásának utórezgése. – Reménytelen. Sehol sem tartok – mondta Lola ismét a sírás szélén. – Az arcomat még el sem kezdtem. – Lemegyek – csitította Briony. – És megmondom nekik, hogy egy kicsit késel. – Lola azonban már fordult is ki a szobából, s úgy tetszett, meg sem hallja Briony szavait. Briony is megigazította a haját, aztán a tükör előtt röviden tanulmányozva az arcát azon töprengett, ő vajon mivel fogja „elkezdeni”, hiszen tudta, nemsokára annak is eljön a napja. Még valami, ami időt követel majd tőle. Még szerencse, hogy ő nem szeplős, nincs mit elkendőzni vagy halványítani, és ezzel egész biztosan munkát takarít meg. Régen, tízéves korában egyszer kirúzsozta magát, de úgy érezte, olyan, mint egy bohóc. Felül kell vizsgálnia ezt a nézetét. Csak nem most, mert most még ezer más dolga van. Megállt az asztalnál, szórakozottan visszacsavarta töltőtolla kupakját. Reménytelen, kisszerű vállalkozás elbeszélést írni, amikor félelmetes, kaotikus erők tombolnak körülötte, és amikor a nap egymást követő eseményei elnyelik vagy egészen átalakítják a korábban történteket. Volt egyszer egy öreg hölgy, aki lenyelt egy legyet. Briony eltűnődött, nem volt-e mégis rettenetes hiba megbízni Lolában – Ceciliának aligha fog tetszeni, ha az izgága Lola megszellőzteti, hogy tud Robbie leveléről. És ő, Briony, ő hogy menjen most le, hogyan üljön egy asztalhoz egy elmebeteggel? De az sem jobb, ha rendőrkézre adja, mert akkor megeshet, hogy beidézik a bíróságra, ahol fennhangon kellene kimondania a szót. Kedvetlenül hagyta el a szobát, és vágott neki a sötét, lambériás folyosónak, de a lépcső tetején egy kicsit megállt fülelni. A hangok továbbra is a nappaliból jöttek – hallotta anyjáét és Mr. Marshallét, aztán tőlük elkülönülve az egymással beszélgető ikrekét. Ceciliának és az elmebetegnek semmi nyoma. Ahogy kénytelen-kelletlen elindult lefelé, érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve. Az élete megszűnt egyszerűnek lenni. Még három napja is az Arabella megpróbáltatásainak befejezésén dolgozott, és várta az unokatestvéreket. Annyira áhította a változást, hát most tessék, valóban a feje tetejére állt minden; és nem elég, hogy rossz így, hanem számítania kell rá, hogy még rosszabb lesz. Az első lépcsőfordulón ismét megállt, ekkor szilárdult meg benne a terv: távol tartja magát a kiszámíthatatlan Lolától, még a tekintetük sem találkozhat – nem szabad részt vennie semmiféle összeesküvésben, és durva kifakadásokat sem akar. Ugyanakkor a közelébe sem mer menni Cecilának, akit pedig oltalmaznia kellene. Robbie-t viszont nem kerülheti, ez nem lenne biztonságos. Anyjától nem várhat segítséget, ő mindenből túl nagy felhajtást csinál. Ahol ő jelen van, ott nem is tud rendesen gondolkozni az ember. Az ikreket kell megcéloznia – náluk menedéket találhat. A közelükben marad, gondoskodik róluk. Ezek a nyári vacsorák mindig későn kezdődnek – most is elmúlt tíz óra –, fáradtak lesznek a fiúk. Egyébként pedig Mr. Marshall-lal ajánlatos társalognia, például édességekről – megkérdezi tőle, hogy ki találja ki őket, és hogyan készülnek. Gyáva terv volt, de jobb nem jutott eszébe. Perceken belül felszolgálják a vacsorát, aligha lenne időszerű most riasztani Vockins biztos urat. Ment lefelé a lépcsőn. Figyelmeztetnie kellett volna Lolát, hogy öltözzön át, nehogy meglássák csuklóján a horzsolást. Ha meg találja kérdezni valaki, hol szerezte, megint elbőgheti magát. Persze valószínűleg úgyis lehetetlen lett volna lebeszélni őt arról a szűk ruháról, pedig elég nehezen jár benne. A felnőttkor elérése éppen azt jelenti, hogy az ember boldogan korlátozza önmagát, például a mozgásban. Ő maga, Briony is lassacskán hajlik a hasonló önkorlátozásra. Igazából nem Lola sebesülése miatt, mégis felelősnek érezte magát mindenért, ami történni fog. Amikor a papa otthon van, az egész háztartás egy biztos pont köré
rendeződik. Pedig Mr. Tallis sosem szervez semmit, nem szaladgál föl-alá a házban mások miatt idegeskedve, és ritkán ad bárkinek bármiféle utasítást – ideje java részét a könyvtárban üldögélve tölti. De jelenléte rendet parancsol, ugyanakkor megengedi a szabadságot. Terhek kerülnek le mindannyiuk válláról. Amikor Mr. Tallis otthon van, nem számít, hogy Emily visszavonul-e a hálószobájába; elég tudni, hogy a családfő ott ül egy könyvvel az ölében. És ha ez a nyugodt, nyájas, csupa bizonyosságot árasztó személy elfoglalja a helyét az ebédlőasztalnál, minden konyhai válsághelyzet merő bohózattá szelídül, míg távollétében szívszorító dráma marad. Mr. Tallis majdnem mindent tud, amit érdemes tudni, ha pedig mégsem tudja, mindig van ötlete, hogy hol kell utánanézni; ilyenkor magával viszi Brionyt a könyvtárba, hogy segítsen neki megkeresni a kérdéses könyvet. Ha nem lenne, mint ő maga fogalmaz, a minisztérium és a Prognosztikai Főosztály rabszolgája, ha otthon lenne, ha ő szalasztaná Hardmant borért a pincébe, aztán irányítaná a társalgást az asztalnál, vagy eldöntené – de mindig észrevétlenül, mintha nem is ő döntene –, hogy mikor érdemes „kiköltekezniük”, akkor most Briony sem úgy lépkedne a hallon át, mintha ólomból volna a lába. Ezeknek a gondolatoknak a hatására lassított le a könyvtár ajtaja előtt, amely kivételesen csukva volt. Megállt, fülelt. A konyhában porcelánnak koccanó fém csilingelt, a nappaliból anyja halk beszédét hallotta, közelebbről pedig az egyik iker tiszta, magas hangját: „Van benne egy «, ha nem tudnád”, mire a másik azt felelte: „Nem érdekel. Tedd bele a borítékba!” Aztán a könyvtár ajtaja mögül hallott kaparászó neszeket, majd valami puffant a földön, és valaki, lehetett nő is, férfi is, suttogott. Felidézve ezt a pillanatot – később nagyon sokat törte a fejét rajta –, úgy emlékezett, semmi különösre nem számított, amikor a sárgaréz kilincsgombra tette a kezét, és elfordította. Csak éppen a megelőző órákban elolvasta Robbie levelét, magára osztotta nővére védelmezőjének szerepét, és közben még az unokanővérétől is tanult valamit; az tehát, amit tudott vagy tudni vélt, részben már előre megformálta, amit csak eztán látott. Kitárta az ajtót, belépett; eleinte semmit sem látott. Csak a zöld burájú asztali lámpa világított, és a gyér fényforrás mellett alig látszott több, mint a míves bőrfelület, melyen a lámpa állt. Briony néhány lépést tett befelé, és ekkor látta meg őket: a két sötét alakot a legtávolabbi sarokban. Noha nem mozdultak, Briony azonnal megértette, hogy támadást, kézitusát szakított félbe. A jelenet olyannyira beteljesítette legrosszabb álmait, hogy zaklatott, aggódó képzelete a szorosan sorakozó könyvgerincekre vetítve, síkban láttatta a két alakot. Ez a káprázat vagy inkább annak reménye gyorsan szertefoszlott, amint szeme megszokta a félhomályt. Senki sem mozdult. Briony Robbie válla fölött nővére rémült szemébe nézett. Robbie hátrafordult, hogy lássa a betolakodót, de nem engedte el Ceciliát. Egészen hozzásimult a testével, fölhúzta Cecilia ruháját, jóval a térde fölé, és így tartotta beszorítva a két polcsor derékszögű találkozásánál. Bal keze a lány tarkóján markolt a hajába, jobbjával pedig Cecilia tiltakozásból vagy védekezésképpen fölemelt alkarját fogta. Robbie olyan óriásinak, olyan vadnak tetszett, Cecilia pedig olyan törékenynek a meztelen vállával, vékony karjaival, hogy amikor Briony elindult felé, elképzelése sem volt, mit tehet érte. Szeretett volna kiáltani, de hiányzott hozzá a levegő, és lomhának, súlyosnak érezte a nyelvét. Robbie megmozdult, most egészen eltakarta előle Ceciliát. Aztán Cecilia kiszabadította magát, Robbie elengedte. Briony megtorpant, nevén szólította a nővérét. Cecilia azonban elsietett mellette, és egyáltalán nem látszott rajta sem hála, sem megkönnyebbülés. Kifejezéstelen, szinte nyugodt volt az arca, és egyenesen előrenézett, az ajtó felé, ahol mindjárt kilép. Aztán már ott sem volt, Briony egyedül maradt Robbie-val. Robbie is kerülte a tekintetét. Befordult a sarokba, rendbe szedte magát, kisimította a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. Briony óvatosan hátrált, de Robbie semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarná támadni, sőt, föl sem nézett. Briony sarkon fordult, és nővére nyomába eredt. De a hall üres volt, és nem lehetett tudni, Cecilia vajon merre ment.
Tizenegy Hiába került a legvégén friss, apróra vágott mentalevél az olvasztott csokoládé, tojássárgája, kókusztej, rum, gin, banánpép és porcukor keverékéhez, a koktél nem volt különösebben üdítő. A vacsorázók esti hőségben amúgy is megcsappant étvágya tovább apadt tőle. A levegőtlen nappaliba lépő felnőttek szinte mindannyian émelyegtek a sültekből álló vacsora gondolatától, de még a salátával körített sült húsétól is, és többségük beérte volna egy pohár hideg vízzel. De vizet csak a gyerekek kaphattak, a többieknek a szobahőmérsékletű csemegebortól kellett magukhoz térniük. Három, frissen nyitott üveg állt az asztalon – Jack Tallis távollétében Betty rendszerint jó érzékkel választott a készletből. A három magas ablak közül egyiket sem lehetett kinyitni, mert rég megvetemedett a keretük, és a perzsaszőnyegből fölhevült por szaga csapta meg a belépők orrát. Vigasztaló hírként hatott, hogy a halárus furgonja, amely az első fogáshoz szánt tisztított tarisznyarákot hozta volna, menet közben lerobbant. Fokozta a fullasztó hatást a teljes falfelület és a mennyezet sötétre érett faburkolata, valamint a helyiségben található egyetlen kép, egy jókora olajfestmény a kandalló felett – ez utóbbit építése óta egyszer sem gyújtották be, mert a tervezés hibájából sem kürtő, sem kémény nem készült hozzá. A Gainsborough stílusában festett csoportkép arisztokrata családot ábrázolt; a szülők, a két serdülő lány és a kisgyermek – mindannyian vámpírszerűen pengeszájúak és sápadtak – egy némileg Toscanára emlékeztető táj előterében voltak elhelyezve. Senki sem tudta, kiket ábrázol a festmény, de Harry Tallis valószínűleg úgy vélte, megbízható, patinás méltóságot kölcsönöz a háznak. Emily az asztalfőnél állt, és érkezési sorrendben irányította a vacsorázókat a számukra kijelölt helyre. Leont a jobbjára, Paul Marshallt a baljára ültette. Leontól jobbra Briony és az ikrek ültek, Marshall mellé balra pedig Cecilia, aztán Robbie, majd Lola került. Robbie a széke mögött állt, és a támlájába kapaszkodott, álmélkodva, hogy szemlátomást senki sem hallja még mindig dörömbölő szívverését. Megúszta a koktélt, de ő sem volt éhes. Kissé elfordult Ceciliától, és amikor mindenki a helyére került, megkönnyebbülve nyugtázta, hogy lényegében a gyerekek közé ültették. Anyja bólintására Leon elmormolt egy fél asztali áldást – Áldd meg, amit adtál nékünk –, amire az elhúzott székek csikorgása mondott áment. Az ezután következő csöndet, míg mindenki elhelyezkedik, és ölébe teríti a szalvétáját, Jack Tallis könnyedén feloldotta volna valamely egyébként csaknem érdektelen témával, és közben Betty körbekínálta volna a húst. Így azonban őrá figyeltek a vacsorázók, Betty pedig minden széknél megállt, motyogott valamit, aztán csak a szervizkanál meg a villa csörömpölt az ezüsttálon. Mi mással foglalkoztak volna, amikor Bettyn kívül csak saját csöndjüket hallgathatták a szobában? Emily Tallis sosem tudott csevegni, de ez nem zavarta túlságosan. Leon, önmagával tökéletes összhangban, elterült a széken, és a kezében tartott borospalack címkéjét tanulmányozta. Cecilia teljesen a tíz perccel korábbi események hatása alatt állt, és egyetlen ép mondatot sem tudott volna összerakni. Robbie jól ismerte a háziakat, és bizonyára előrukkolt volna valamivel, de benne is nagy volt a kavarodás. Éppen eleget követelt tőle, hogy úgy tegyen, mintha nem feküdne mellette Cecilia meztelen karja – még a melegét is érezte –, és nem meredne rá ellenséges tekintettel Briony, aki vele rézsútosan szemben ült. És ha illendő lenne is, hogy gyerekek vessenek fel társalgási témát, ez teljességgel ki volt zárva: Briony csak arra tudott gondolni, amit az imént látott, Lolát lehengerelte a testi bántalmazás és a számos új, ellentmondásos érzelem, az ikrek pedig teljesen egy terv lázában égtek. Paul Marshall törte meg a legalább háromperces, fojtogató csöndet. Székében hátradőlve, Cecilia feje fölött Robbie-hoz intézte a szavait. – Akkor benne vagy, hogy holnap teniszezzünk?
Robbie észrevette, hogy Marshall szeme sarkától hüvelyknyi karmolás fut le az orrával párhuzamosan, s ettől még feltűnőbb, hogy vonásainak lényegi elemei az arc felső tartományában, a szeme alatt zsúfolódnak össze. Csak egy hajszál választja el attól, hogy kegyetlenül jóképű legyen. Így azonban képtelen karikatúrának tetszik az arca: álla az aggodalmas, túlnépesedett homlokrész rovására olyan üres és kiterjedt. Udvariasságból Robbie is hátrahúzta a székét, hogy jobban lássa Marshallt, de még felbolydult lelkiállapotában is meghökkent Marshall viselkedésén. Nem nevezhető udvariasnak, hogy az étkezés elején, a háziasszonytól elfordulva külön beszélgetést kezdeményez. – Hogyne, játszhatunk – válaszolta Robbie tömören, majd, mintegy Marshallt mentegetve, az egész asztaltársaságnak odavetette a témát: – Volt valaha melegebb Angliában? Elhajolva Cecilia testmelegének köréből és kínosan kerülve Briony tekintetét, Robbie azon kapta magát, hogy a kérdés vége a tőle rézsút balra ülő Pierrot rémült pillantásába torkollik. A kisfiú levegő után kapkodott, s úgy vergődött, mintha osztályteremben ülne, és éppen történelemből kellene dolgozatot írnia. Vagy földrajzból? Esetleg természetrajzból? Briony áthajolt Jackson fölött, hogy megérintse Pierrot vállát, de közben nem vette le a szemét Robbie-ról. – Hagyd békén, légy szíves! – mondta sistergő suttogással, aztán a kisfiúhoz fordulva kedvesen hozzátette: – Nem kell válaszolnod. Emily szólalt meg az asztalfőről. – Briony, ez egy tökéletesen ártatlan megjegyzés volt az időjárásról. Kérj bocsánatot, vagy menj a szobádba! Ha Mrs. Tallis férje távollétében érvényt akart szerezni tekintélyének, a gyerekek kötelességtudón megkímélték a falra hányt borsó élményétől. Különben is, Briony semmi szín alatt nem hagyta volna felügyelet nélkül a nővérét, így inkább lehajtotta a fejét, és bocsánatot kért az abrosztól: – Nagyon sajnálom. Bár ne mondtam volna! A fedeles tálalóedényben és megfakult porcelántálakon felszolgált zöldségféléket kézről kézre adták, és oly nagy volt a kollektív figyelem hiánya vagy éppenséggel az udvarias igyekezet, mellyel az étvágy hiányát próbálták leplezni, hogy az asztalnál ülők többségének tányérján végül tekintélyes mennyiségű, pecsenyelében úszó tepsis krumpli, burgonyasaláta, kelbimbó, cékla és salátalevél halmozódott fel. – Az Öreg nem fog örülni – mondta Leon, és felállt. – 1921-es Barsac, de most már késő, ki van nyitva. – Töltött anyja, húga és Marshall poharába, Robbie-hoz érve pedig hozzátette: – És most egy gyógyító kortyot a jó orvosnak. Szeretnék hallani erről az új tervedről. De nem várta meg a választ. Székéhez visszatérve megjegyezte: – Imádom Angliát, amikor hőhullám van. Egész más ország lesz belőle. Minden szabály megváltozik. Emily Tallis megfogta a kést meg a villát, és mindenki ugyanúgy tett. – Szamárság – jelentette ki Paul Marshall. – Mondj egyetlen szabályt, ami megváltozik. – Parancsolj. Az egyesület klubjában csak a biliárdteremben veheti le az ember a zakóját. De ha délután három előtt a hőmérséklet meghaladja a 32 fokot, másnap már az emeleti bárban is le lehet venni a zakót. – Másnap! Ez aztán a más ország! – Tudod te jól, mire gondolok. Közvetlenebbek az emberek; egy hétig süt a nap, és egészen elolaszosodunk. A múlt héten asztalokat raktak ki a Charlotte Street járdájára, és a vendégek ott vacsoráztak. – Az én szüleim úgy tartották – szólalt meg Emily –, hogy a fiatalság körében a laza erkölcsöknek kedvez a meleg. Kevesebb réteg ruha, ezer új hely, ahol találkozni lehet. Házon kívül még ellenőrizni sem lehet. Különösen nagymamád idegeskedett sokat, amikor beköszöntött a nyár. Ezerféle képtelenséget kitalált, hogy otthon tartsa a nővéreimet meg
engem. – No, akkor lássuk – mondta Leon. – Te mit gondolsz, Cee? Vajon te ma még a szokásosnál is rosszabb voltál? Minden szem Ceciliára szegeződött, de a testvéri évődés nem ismert könyörületet. – Jóságos ég, elpirultál. Akkor bizonyára igen a válasz. Robbie úgy érezte, közbe kell lépnie Cecilia érdekében. – Tulajdonképpen... – kezdte, de Cecilia közbevágott. – Borzasztóan melegem van, ennyi az egész. És igen a válaszom. Nagyon csúnyán viselkedtem ma. Rábeszéltem Emilyt, noha ő nem így akarta, hogy a meleg ellenére sült legyen ma este a tiszteletedre. Erre te csak salátát eszel, mi, többiek pedig miattad szenvedünk. Úgyhogy add oda neki a zöldséges tálat, Briony, hátha attól megszelídül. Robbie egy kis remegést vélt kihallani a hangjából. – Jó öreg Cee. Csúcsformában – állapította meg Leon. – Megkaptad a magadét – fűzte hozzá Marshall. – Talán okosabb lesz kisebb gyereket választanom – mosolygott Leon a mellette ülő Brionyra. – Tettél ma valami rosszat a szörnyű meleg hatására? Megsértettél valamilyen szabályt? Könyörgök, mondd, hogy igen. – Megragadta a kislány kezét, tréfásan mímelve az esdeklést, de Briony elhúzta. Gyerek még, gondolta Robbie, nincs kizárva, hogy bevallja, vagy egyszerűen kibukik belőle, hogy olvasta a levelet, onnan pedig csak egy ugrás, hogy beszámoljon arról, amit félbeszakított. Robbie feszülten figyelt – Briony próbál időt nyerni, fölveszi a szalvétáját, gondosan megnyomkodja vele a száját –, de nem félt különösebben. Aminek meg kell történnie, történjék meg. A legiszonyatosabb vacsora sem tarthat örökké, s ő meg fogja találni a módját, hogy még az este kettesben maradjon Ceciliával, együtt nézzenek szembe életük – megváltozott életük – rendkívüli, új tényével, és együtt éljék tovább. Erre a gondolatra jólesőn összeszorult a gyomra. Ami addig történik, csak árnyszerű, futó jelentéktelenség lehet, nincs mitől félnie. Nagyot kortyolt a langyos, édes borból, és várt. – Biztos unalmas vagyok – mondta Briony –, de én ma semmi rosszat nem csináltam. Alábecsültem, gondolta Robbie. A nyomaték csak neki és Ceciliának szólhat. Ekkor azonban Jackson, Briony közvetlen szomszédja közbeszólt: – De igenis csináltál. Nem hagytad, hogy legyen színdarab. Mi benne akartunk lenni a színdarabban. – A kisfiú tekintete végigvándorolt az asztalon, zöld szemében csalódottság ragyogott. – És azt mondtad, te is azt akarod. – Igen. Azt akartad, hogy benne legyünk – bólintott rá Pierrot. Ilyen nagymérvű kiábrándultságra senki sem számított. – No, látjátok – összegezte Leon. – Briony forrófejűen döntött. Lenne csak hűvösebb, most a könyvtárban ülnénk, és néznénk a színdarabot. Ezek az ártalmatlan csacskaságok nemcsak a csöndnél voltak sokkal kellemesebbek, hanem megengedték, hogy Robbie úgy tegyen, mint aki figyel, s közben jól mulat. Cecilia bal tenyerébe támasztotta az arcát, feltehetően azért, hogy kirekessze őt a látómezejéből. Miközben Robbie úgy tett, mintha Leont hallgatná – azt mesélte, miként váltott pillantást a királlyal az egyik West End-i színházban –, végre szemügyre vehette Cecilia fedetlen karját és vállát, s míg ezzel foglalatoskodott, egészen felkavarta a gondolat, hogy talán a lány is érzi leheletét a bőrén. Vállán aprócska mélyedés volt, a csont része vagy két csont közötti kis teknő, pihés árnyékkal a szélén. Robbie hamarosan a nyelvével fogja körberajzolni ezt a peremet, aztán leszáll a gödröcskébe. Izgalma fájdalommal határos volt, és a viszony ellentmondásai csak fokozták ezt: Cecilia ismerős, akár egy testvér, és egzotikus, mint egy szerető; ő, Robbie, mindig is ismerte, mégsem tud róla semmit; nincs rajta semmi különös, mégis szép; és
talpraesett – milyen ügyesen megvédte magát a bátyjával szemben –, pedig húsz perce még sírt; viszolygott attól a hülye levéltől, de az oldotta föl benne a zárat. Robbie megbánta már, a tévedésből mégis mámoros öröm fakadt. Hamarosan ismét kettesben lesznek, s még több lesz az ellentmondás – derű és érzékiség, vágy és a vakmerőségtől való félelem, áhítat és türelmetlenség. Egy használaton kívüli szobában, valahol a második emeleten vagy a háztól távol, a folyóparti fák alatt. Melyiket választják? Mrs. Tallis anyja okos asszony lehetett. A szabad ég alatt. Selymes sötétségbe takaróznak, újra kezdik. És ez nem képzelgés, hanem valóság, ez a közeljövő, egyaránt kívánatos és elkerülhetetlen. De éppen így gondolta az a szerencsétlen Malvolio is, akinek szerepében egyszer az iskolai gyepen tündökölt: „Nincs semmi, ami közém és reményeim fényes kilátásai közé állhatna.” Félórája még nem létezett a remény. Brionyt és a levelet elnyelte a ház, ő pedig továbbbandukolt, vívódva, hogy ne forduljon-e inkább vissza. Még akkor sem tudott dönteni, amikor a bejárati ajtóhoz ért, ezért hosszú perceket töltött a tornác lámpája és a hozzá hű, egyetlen molylepke társaságában, miközben megpróbálta két ijesztő lehetőség közül azt választani, amelyik kevesebb pusztítást okoz. Két választása maradt: bemegy, szembenéz Cecilia haragjával és undorával, magyarázatot ad, ami elfogadhatatlan lesz, s eltűri, hogy végleg elutasítsák – ez elviselhetetlenül megalázó; vagy egyetlen szó nélkül hazamegy, hadd higgyék, hogy valóban azt a levelet szánta Ceciliának, átkínlódja az éjszakát, aztán napokig csak töpreng, emésztődik, hiszen mit sem tud Cecilia reakciójáról – még elviselhetetlenebb. És gerinctelen is. Újra végiggondolta, s ugyanarra jutott. Nincs kiút, beszélnie kell Ceciliával. Rátette a kezét a csengő gombjára. De még mindig csábítónak tűnt a megfutamodás. Dolgozószobája biztonságából is írhatna neki bocsánatkérő sorokat. Gyávaság! Mutatóujja begyén érezte a hűvös porcelánt, s mielőtt fejében újra kergetőzni kezdtek volna az érvek és ellenérvek, kényszerítette magát, hogy megnyomja. Hátralépett az ajtótól, és úgy érezte magát, mint aki az imént nyelt le egy halálos méregtablettát – nincs mit tenni, várni kell. Lépések közeledtek odabentről, szapora női lépések a hallon át. Cecilia nyitott ajtót, Robbie azonnal meglátta kezében az összehajtogatott papírdarabot. Másodpercekig csak nézték egymást, egyikük sem szólt. Hiába tétovázott Robbie annyit, arra nem gondolt, mit fog majd mondani. Csak az járt a fejében, hogy Cecilia még szebb, mint amilyennek képzelgései közben látta. A selyemruha becéző imádattal vette körül ruganyos teste minden hajlatát, mélyedését, de a kicsi, érzéki száj helytelenítő, sőt, talán viszolygó szigorúsággal szorult össze. A lány háta mögötti erős belső világítás elvakította Robbie-t; nehezen tudta volna leolvasni a lány arckifejezését. Robbie törte meg a csöndet: – Cee, tévedés volt. – Tévedés? A nappali nyitott ajtaján és a hallon keresztül hangokat hallott. Leonét, aztán Marshallét. Cecilia attól tarthatott, hogy félbeszakítják őket, ezért hátralépett, és szélesebbre tárta az ajtót Robbie előtt. Robbie követte a hallon át a sötét könyvtárba, és a küszöbön várakozott, amíg Cecilia megtalálta az asztali lámpa kapcsolóját. Amikor felgyulladt a fény, Robbie becsukta maga után az ajtót. Gyanította, hogy néhány perc múlva már a parkban fog bandukolni a faház felé. – Nem ezt a változatot akartam elküldeni. – Nem. – A rosszat tettem a borítékba. – Igen. Semmire sem következtethetett a kurta válaszokból, és továbbra sem látta tisztán Cecilia arcát. A lány a fényforrás mögé, a polc mellé lépett. Robbie is beljebb került, s noha nem akarta követni Ceciliát, szeretett volna közelebb kerülni hozzá. A lány már az ajtóból elzavarhatta
volna, így azonban magyarázkodhat, mielőtt távozik. – Briony elolvasta – mondta Cecilia. – Jaj, istenem. Sajnálom. Elgondolta, hogy megkísérli fölidézni Ceciliának azt a délután megélt, különös pillanatot, a szokásokkal való szakítás vágyának múló, de mámoros pillanatát, vagy megpróbálja megértetni vele, hogy a Lady Chatterey szeretője – melynek Orioli-kiadását a Sohó-ban, a pult alatt vette meg –, az olvasmány emléke ragadta el őt hirtelen. De ez az új elem – az ártatlan gyermek, Briony megjelenése a színen – lehetetlenné tette, hogy botlását enyhébben ítéljék meg. Léhaság lett volna tovább próbálkozni. Csak arra telt tőle, hogy megismételje, ezúttal suttogva: – Sajnálom... Cecilia távolabb lépett, a sarok felé, a mélyebb árnyékba. Robbie úgy érezte, tőle húzódik el, mégis néhány lépést tett utána. – Ostobaság volt. Nem arra szántam, hogy valaha is elolvasd. Hogy bárki elolvassa. Cecilia még mindig menekült. Egyik könyöke a polcon pihent, s mintha azon siklott volna tova, hogy eltűnjön a könyvek között. Robbie puha, nedves neszt észlelt, olyasfélét, mint amikor szólni készül az ember, és a nyelve elválik a szájpadlásától. De Cecilia nem mondott semmit. Csak ekkor jutott Robbie eszébe, hogy a lány taIán nem is menekül előle, hanem próbálja maga után vonni, a mélyebb homályba. A csengő megnyomásának pillanatától kezdve nem volt veszítenivalója. Lassan ment hát az egyre hátráló lány után, míg Cecilia meg nem állt a sarokban, s onnan nézte őt. Robbie is megállt, talán egyméternyire tőle. Elég közel volt hozzá, és a fény is segített, hogy lássa, Ceciliának könnyes az arca, és beszélni próbál. Egyelőre azonban nem jött ki hang a torkán, csak fejét rázva jelezte Robbie-nak, hogy várjon. Félrefordult, sátorformán összetámasztott tenyerébe rejtette orrát és száját, két ujját a szeme belső sarkába szorította. Végre sikerült úrrá lennie magán. – Hetek óta így van... – mondta. Összeszorult a torka, szünetet kellett tartania. Robbie azonnal érteni vélte, mit jelenthet ez, de elhessegette a gondolatot. Cecilia mély levegőt vett, töprengőbb hangnemben folytatta. – Talán hónapok óta. Nem tudom. De ma... egész nap olyan furcsa volt. Furcsán láttam mindent, mintha először látnám. Máshogy festettek a dolgok, túl éles, túl valóságos volt a kép. Még a tulajdon kezemet is másnak láttam. Máskor meg úgy tetszik, mintha a szemem láttára zajló események már régen megtörténtek volna. És egész nap nagyon haragudtam rád – és magamra. Azt hittem, meg se kottyan, ha többé sosem látlak, sosem vájtunk szót. Azt hittem, elmész orvostanhallgatónak, s én boldog leszek. Nagyon dühös voltam. Valószínűleg így próbáltam nem gondolni rá. Kényelmes megoldás... Idegesen felnevetett. – Rá? – kérdezte Robbie. Cecilia eddig lesütött szemmel beszélt. Most azonban, amikor újra megszólalt, már Robbiera nézett. A fiú csak szeme fehérjének csillogását látta. – Előbb tudtad, mint én. Történt valami, nem igaz? És te előbb tudtad, mint én. Olyan ez, mint amikor túlságosan közel kerülünk valami nagyon nagyhoz, és ezért nem is látjuk. Én még most sem vagyok benne biztos, hogy látom. De tudom, hogy ott van. Lesütötte a szemét, Robbie várt. – Tudom, hogy ott van, mert miatta viselkedtem nevetségesen. És persze te is... De ahhoz hasonlót, mint ma délelőtt, még sosem csináltam. Később nagyon dühös voltam miatta. Sőt, már közben is, amikor történt. Fegyvert adtam a kezedbe, mondtam magamnak, amit ellenem fordíthatsz. Aztán ma este kezdtem érteni... Hogy is lehettem ilyen tudatlan magammal kapcsolatban? Ilyen ostoba? – Hirtelen megtorpant, mint akinek szöget ütött a fejébe valami kellemetlen. – Ugye tudod, miről beszélek? Mondd, hogy tudod! – Megijedt, hogy talán nincs is mit megosztani, talán minden feltevése hamis, és szavaival csak még jobban elszigeteli magát,
ráadásul Robbie is hülyének nézi. De Robbie közelebb lépett. – Tudom. Pontosan tudom. De hát miért sírsz? Van még valami? Robbie természetesen val aki t értett a val ami n, egy másik férfi képében jelentkező, áthághatatlan akadályt, de Cecilia nem fogta fel a célzást. Nem tudta, mit feleljen, meghökkenve nézett a fiúra. Hogy miért sír? Hogyan is magyarázhatná meg, amikor ez a rengeteg érzelem, ez a sokféle érzés valósággal elborítja? Robbie viszont úgy érezte, nem volt tisztességes, helyénvaló a kérdése, és gyötrődve törte a fejét, hogyan tudná helyrehozni, amit elrontott. Zavartan, szólásra képtelenül meredtek egymásra, s mindketten érzékelték, hogy frissen szerzett, törékeny összhangjuk milyen könnyen megbomolhat. Az, hogy régi barátok voltak, és együtt töltötték a gyermekkort, most korlátot emelt közéjük – szégyellték korábbi önmagukat. Barátságuk bizonytalanabb, sőt feszültebb lett az utóbbi években, mégis afféle régi jó szokásnak számított; ha tehát szakítani kell vele annak érdekében, hogy szeretővé, de idegenné váljanak egymás számára, akkor olyan tisztán kellett látniuk a célt, ahogyan pillanatnyilag egyikük sem volt képes. Egyelőre úgy tetszett, holtpontra jutottak a szavakkal. Robbie a lány vállára tette a kezét; a meztelen bőr hűvös tapintású volt. Miközben arcuk közelebb hajolt egymáshoz, Robbie még mindig bizonytalan volt, nagyon is el tudta volna képzelni, hogy Cecilia kitér előle, vagy nyitott tenyérrel üti pofon, mint a filmekben. Sós és rúzsízű volt a szája. Elváltak egy másodpercre, aztán Robbie átölelte, s most nagyobb bizalommal csókolták egymást. Nyelvük hegye merészen összeért, és Ceciliából ekkor szakadt fel az az elomló sóhaj, amely – mint Robbie később megállapította – elindította bennük az átalakulást. Addig a pillanatig volt valami kacagtató abban, hogy egy ismerős arc ilyen közel kerülhet hozzá. De a nyelvük, az élő, síkos izom, a nedves hús érintkezése a másikkal és a különös hang, melyet az érintés Ceciliából előcsalt, mindent megváltoztatott. Ez a hang átjárta Robbie-t, áthatolt rajta tetőtől talpig, s megnyitotta a testét; most már kiléphetett önmagából, és gátlás nélkül csókolhatta a lányt. Ami addig kellemetlenül tudatos volt, most személytelenné, szinte elvonttá vált. Cecilia sóhaja mohó volt, és mohóvá tette őt is. Egészen beszorította a lányt a sarokba, a könyvek közé. Csókolózás közben Cecilia cibálta róla a ruhát, eredménytelenül próbálkozva ingével, nadrágja derekával. Összehajló fejük mintha viaskodott volna, és a csókból egyre inkább harapás lett. Cecilia Robbie arcába harapott, nem éppen játékosan. Robbie elhajolt, majd vissza, s ekkor a lány az alsó ajkát harapta meg erősen. Robbie a nyakát csókolta, hátra, a polc felé húzva a fejét, Cecilia pedig a fiú hajába markolt, és a mellére szorította Robbie arcát. A fiú némi tapasztalatlan keresgélés után megtalálta a kicsi, kemény mellbimbót, száját rátapasztva csókolta. Cecilia gerince megfeszült, majd egész hosszában remegés futott végig rajta. Robbie egy pillanatig azt hitte, elájult. A lány karja ekkor hurokba fogta Robbie fejét, egyre szorosabban, úgyhogy végül levegő után kapkodva, hirtelen mozdulattal fel kellett egyenesednie; amikor újból átölelte Ceciliát, mellkasára vonva a fejét, ő ismét megharapta, s közben az ingét cibálta. Amikor egy gomb koppanva a padlóra esett, félrefordultak, mert vissza kellett fojtaniuk a nevetést. A komikum tönkretette volna az egészet. Cecilia fogai közé vette Robbie mellbimbóját. Elviselhetetlen érzés volt. Robbie maga felé fordította a lány arcát, egész testét a testéhez, bordáihoz szorította, csókolta a szemét, nyelvével szétfeszítette ajkait. A kiszolgáltatottság ugyanazt a csalódott sóhajhoz hasonló hangot csalta elő Ceciliából, mint az imént. Végre idegenek voltak, elfelejtették a múltjukat. Saját maguk számára is idegenek voltak, elfelejtették, kik ők, és hol vannak. A könyvtár ajtaja vastag volt, és a kinti valóságra emlékeztető, hétköznapi zajok, melyek visszatarthatták volna őket, nem hatoltak át rajta. Túlléptek a jelenen, túl az időn, nem voltak emlékeik, sem jövőjük. Nem létezett más, csak az érzékek mindent eltörlő, izgató, áradó játéka, kelme és kelme, bőr és kelme súrlódása, ahogy e
zaklatott, érzéki birkózásban tagjaik egymást érintették. Robbie-nak csekély tapasztalata volt, és csak másodkézből tudta, hogy nem szükséges lefeküdniük. Ami Ceciliát illeti, eltekintve a filmektől, melyeket látott, a regényektől és szerelmes versektől, melyeket olvasott, egyáltalán nem volt tapasztalata. Korlátaik ellenére sem lepődtek meg, hogy mégis milyen pontosan tisztában vannak saját igényeikkel. Tovább csókolóztak, Cecilia átkulcsolta Robbie nyakát. Megnyalta a fiú fülét, megharapta a cimpáját. A sokasodó harapások felizgatták Robbie-t, egyre dühödtebb vágyakozást szítva benne. A ruha alatt kitapogatta a lány fenekét, jó erősen belemarkolt, és kissé elfordította az egész csípőjét, hogy megtorlásként rácsapjon, de ehhez nem volt elég hely. Nem eresztve Robbie tekintetét, Cecilia lenyúlt, levette a cipőjét. Újabb keresgélés következett, gombok, lábak és karok elhelyezése. Cecilia teljesen tapasztalatlan volt. Robbie szavak nélkül a legalacsonyabb polcra irányította a lány egyik lábát. Esetlenek voltak, de énjük annyira feloldódott a másikéban, hogy nem jöttek zavarba. Robbie felhajtotta a lány testéhez simuló, selymes tapintású ruhát, és közben arra gondolt, hogy a Cecilia szemében reszkető bizonytalanság a sajátját is tükrözi. De most már csak egy elkerülhetetlen cél létezett, nem tehettek hát mást, mint hogy mennek, míg el nem érik. Robbie súlya egészen a sarokba szorította a lányt, s ő ismét a fiú nyaka köré kulcsolta a karját, könyökét a vállára támasztotta, és tovább csókolta az arcát. Maga a pillanat könnyű volt. Mielőtt a hártya szétszakadt, visszatartották a lélegzetüket, amikor pedig bekövetkezett, Cecilia gyorsan félrefordult, de néma maradt – alighanem büszkeségből. Még közelebb, még mélyebben érintették egymást, aztán hosszú másodpercekig minden megállt. Tomboló mámor helyett mozdulatlanság. Nem a megérkezés döbbenetes ténye csöndesítette el őket, hanem a visszatérés elragadtatott érzése – szemtől szemben álltak a homályban, és nézték egymást, vagy azt a keveset, amit egymás szeméből láthattak, és most a személytelenség foszlott le róluk. Hát persze, mi elvont lenne egy arcban? Grace és Ernest Turner fia meg Emily és Jack Tallis lánya, gyermekkori barátok és egyetemi ismerősök az áradó, nyugodt öröm állapotában vették tudomásul életük frissen megélt, korszakalkotó változását. Egy ismerős arc közelsége nem nevetséges, hanem csodás. Robbie nézte a nőt, a lányt, akit mindig is ismert, és úgy hitte, a változás teljes egészében őbenne magában következett be, és olyan alapvető, olyan alapvető módon biológiai, mint maga a születés. Születése óta nem történt vele semmi, ami ilyen egyedülálló és ilyen fontos lett volna. Cecilia Robbie pillantását viszonozva tulajdon átalakulásán álmélkodott, és lenyűgözve tanulmányozta a szépséget azon az arcon, amelyet eddigi élete során megtanult észre sem venni. Elsuttogta a nevét, eltökélten, mint egy gyerek, aki különféle hangokat próbálgat. Robbie a lány nevével válaszolt, és az úgy hangzott, mint egy új szó – azonos szótagok, új jelentéssel. Aztán kimondta azt az egyszerű szót, amelyet tengernyi giccs és hamis hit sem tud igazán értéktelenné tenni. Cecilia megismételte, ugyanúgy hangsúlyozva, mint Robbie, s úgy, mintha ő mondta volna ki elsőnek. Robbie nem hitt semmiféle vallásban, mégis lehetetlen volt nem gondolni rá, hogy egy láthatatlan jelenlét vagy tanú is tartózkodik a szobában, s hogy a fennhangon kiejtett két szó olyan, mint két aláírás egy láthatatlan szerződésen. Talán fél percig maradtak mozdulatlanok. Hosszabban csak valamiféle tantramágia mesteri alkalmazásával sikerülhetett volná. Újra szeretkezni kezdtek, s a könyvtári polcok mozgásuk ritmusára nyikorogtak. Nem ritka, hogy ilyenkor elkalandozik a fantázia, és azt képzeli az ember, hogy elhagyatott, magas helyre ér. Robbie azt képzelte, hogy sima felületű, gömbölyű hegytetőn jár, valahol két magasabb csúcs között félúton. Nem siet, leginkább a felderítéshez van kedve; ráér, elsétál a szikla pereméig, s letekint a szinte függőleges, beomlott szakadékba, ahová hamarosan le kell vetnie magát. Micsoda kísértés, hogy máris elrugaszkodjék a szabad térbe, de ő tud uralkodni magán, képes továbbmenni és várni. Nem könnyű, hiszen állandóan visszahúzzák, próbára téve ellenállását. Amíg nem gondol a peremre, addig nem megy a
közelébe, így nem eshet kísértésbe. Kényszerítette magát, hogy a lehető legunalmasabb dolgokra gondoljon – cipőpaszta, jelentkezési nyomtatvány, nedves törülköző szobája padlóján. Volt egy felfordított szemétkosárfedő is, benne kétujjnyi esővízzel, aztán a hiányos teakarika a Housman-verseskötet borítóján. Cecilia hangja szakította félbe a felbecsülhetetlen leltárt. Szólította, hívta, a fülébe suttogott. Éppen így. Együtt fognak ugrani. Most egészen együtt van vele, Ceciliával, együtt bámulnak a szakadékba, nézik, ahogy az omladékfal áthatol az alacsonyabban függő felhőtakarón. Kéz a kézben, hátrafelé fognak zuhanni. Cecilia a fülébe mormolva megismételte, amit az imént mondott, és ezúttal Robbie tisztán értette. – Bejött valaki. Robbie kinyitotta a szemét. Ez egy könyvtár, egy ház, és teljes a csönd. A legjobb öltönye van rajta. Igen, viszonylag könnyen észhez tért. Hátrafordult, de szemét erőltetve is csak a gyengén megvilágított íróasztalt látta, mely ugyanott állt, mint az előbb, noha erre csak egy álomból emlékezett. Az ő sarkukból nem lehetett látni az ajtót. Nem hallatszott nesz, semmi. Cecilia téved, Robbie kétségbeesetten hinni akarta, hogy téved, és valóban, Cecilia tévedett. Robbie visszafordult felé, hogy megmondja ezt, de Cecilia ekkor erősen megszorította a karját, és Robbie ismét hátranézett. Briony lassan mozogva ért be a látókörükbe, megállt az asztalnál, meglátta őket. Csak állt ostobán, rájuk meredve, s úgy lógott a karja kétoldalt a teste mellett, mint egy westernből idecsöppent fegyveres vagányé a leszámolás előtt. Robbie ebben az összezsugorodó pillanatban jött rá, hogy egészen addig senkit sem gyűlölt. Ugyanolyan tiszta érzés volt, mint a szerelem, de szenvedélymentes és dermesztően ésszerű. Hiányzott belőle a személyesség is, hiszen Robbie ugyanúgy gyűlölt volna bárkit, aki akkor belép. A nappaliban vagy a teraszon koktélt isznak, és Brionynak ott lenne a helye – anyja, imádott bátyja, kis unokatestvérei mellett. Nemigen lehet más oka annak, hogy most mégis a könyvtárban van, mint hogy megkeresse őt, és elvegye tőle, ami az övé. Robbie pontosan látta, hogy történhetett: Briony felbontotta a leragasztott borítékot, elolvasta a levelet, megundorodott tőle, és valami zavaros módon úgy érezte, elárulták. Azért járt arra, mert a nővérét kereste – nem kétséges, mennyire felvillanyozta a gondolat, hogy a védelmére kelhet, netán megdorgálhatja –, de menet közben zajt hallott a csukott könyvtárajtó mögül. Mélységes tudatlanságtól, buta képzelődéstől és kislányos feddhetetlenségtől sarkallva megálljt parancsolt nekik, és a nővérét szólította. Szükségtelenül – maguktól is szétváltak, most mindketten diszkréten igazgatják a ruhájukat, egyik erre néz, a másik arra. Vége. A főfogás terítékét már rég leszedték, és Betty felszolgálta a mazsolás kenyérpudingot. Vajon csak képzelődik, töprengett Robbie, vagy Betty gonoszkodása nyilvánul meg abban, hogy a felnőttadag szemlátomást kétszer akkora, mint a gyerekadag? Leon már a harmadik barsacos üvegből töltött. Levette a zakóját, így engedélyezve ugyanezt a társaság másik két férfi tagjának is. Az ablakok üvegtábláit halkan kocogtatták a különféle éjjeli repülő rovarok, minduntalan beleütközve a hívogató felületbe. Mrs. Tallis szalvétával nyomkodta az arcát, és szeretetteljesen nézte az ikreket. Pierrot Jackson fülébe sugdosott. – A vacsoraasztalnál nincsenek titkok, fiúk. Mindannyian hallani szeretnénk, ha volnátok szívesek. Jackson, a hivatalos szóvivő nagyot nyelt. Fivére az ölébe meredt. – Bocsánatot kérünk, Emily néni. Ki lehet menni a mosdóba? – Természetesen. De nem ki lehet, hanem ki szabad. És nem szükséges ilyen pontosan fogalmazni. Az ikrek lecsúsztak a székről. Már az ajtónál jártak, amikor Briony felvisított, és mutatóujjával szinte odaszögezte őket. – A zoknim! Az epres zoknim van rajtuk! A fiúk megtorpantak, megfordultak, és szégyenkezve pislogtak hol a bokájukra, hol a
nagynénjükre. Briony félig már állt. Robbie sejtette, hogy a kislányban felgyűlt viharos érzelmek végre most szabadulnak el. – Bementetek a szobámba, és kivettétek a fiókomból! Cecilia ekkor szólal meg először, amióta elkezdtek enni. Ő is mélyebb érzelmeknek engedett szabad folyást. – Fogd be a szád, az istenért! Fárasztó kis primadonna vagy, tudd meg. Az ikreknek nem volt tiszta zoknijuk, úgyhogy tőled vettem kölcsön. Briony elképedve meredt rá. Így támad rá, így árulja el az, akit ő csak védelmezni akar. Jackson és Pierrot még mindig nagynénjüket nézték, Emily pedig csúfondárosan félrebillentette a fejét, majd alig észrevehető biccentéssel elbocsátotta őket. A fiúk túlzó, mármár csúfondáros műgonddal csukták be maguk mögött az ajtót, s amint elengedték a kilincset, Emily fölemelte a kanalát – az asztaltársaság nekilátott a pudingnak. – Használhatnál kicsit kevésbé éles hangot a húgoddal szemben – jegyezte meg békítő hangnemben Emily. Cecilia az anyja felé fordult, és ekkor Robbie egészen enyhe izzadságszagot érzett a lány hónaljából, amely frissen vágott fű illatára emlékeztette. Hamarosan odakint lesznek. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Közben csaknem egy liternyi madártejet tettek elé, a pudinghoz; elmerengett, vajon képes lesz-e egyáltalán felemelni. – Sajnálom, Emily. De amit egész nap művelt, az több a soknál. Briony felnőttes higgadtsággal válaszolt. – Ez elég erős a te szádból. – Hát ezt meg hogy érted? Robbie tudta, hogy ezt a kérdést nem lett volna szabad feltenni. Briony egy pontatlanul kijelölt határmezsgyét lakik élete jelen szakaszában, valahol a gyerekszoba és a felnőttvilág között, melyet mindkét irányban kiszámíthatatlanul lép át újra meg újra. A méltatlankodó kislány szerepében most éppen kevésbé tűnt veszélyesnek. Briony maga sem volt tisztában vele, hogy is értette, amit mondott, de Robbie nem tudhatta ezt; gyorsan közbeszólt, hogy másra terelje a figyelmet. A tőle balra ülő Lolához fordult. – Helyes kis legények az öcséid – jegyezte meg olyan hangnemben, mint aki az egész asztalt be akarja vonni a társalgásba. – Nahát! – hördült föl Briony, nem hagyva szóhoz jutni Lolát. – Ebből is látszik, milyen keveset tudsz. Emily letette a kanalát. – Drágám, ha ez így megy tovább, meg kell hogy kérjelek, távozz az asztaltól. – De hát nézd meg, mit műveltek vele! Összekarmolták az arcát, és sebesre dörzsölték mindkét csuklóját! Minden szem Lolára szegeződött. A lány elpirult, bőre sötétebbnek látszott a szeplők alatt, így a karmolás is kevésbé tűnt fel. – Nem olyan borzasztó – jegyezte meg Robbie. Briony metsző tekintettel nézett rá. Anyja válaszolt. – Kisfiúk körme sosem tiszta. Be kellene kennünk valamivel. – Már bekentem – bátorodott neki Lola. – Rengeteget javult azóta. Paul Marshall megköszörülte a torkát. – Én is láttam, sőt, közbe kellett lépnem, én rángattam le őket Loláról. Bevallom, meglepett, hogy mire képes két ilyen kisfiú. Úgy nekirontottak, tiszta erőből... Emily fölállt a helyéről. Lolához lépett, fölemelte a kezét. – Nézd csak, a karod! Nemcsak dörzsölés van rajta. Egészen a könyöködig tele vagy sebekkel. Hogy a csudába csinálták ezt?
– Nem tudom, Emily néni. Marshall megint hátrabillentette a székét. Cecilia és Robbie háta mögött beszélt a lányhoz, az pedig könnybe lábadt szemmel nézett vissza rá. – Ne szégyelld, hogy kicsit foglalkoznak veled. Belevaló kislány vagy, de ez biztosan megviselt. Lola nagyon igyekezett nem sírni. Emily közelebb vonta magához, megsimogatta a fejét. – Igazad van, helyes kis legények – mondta Marshall Robbie-nak. – De azt hiszem, sok volt nekik, amin az utóbbi időben keresztülmentek. Robbie kíváncsi lett volna, miért csak most szólt róla Marshall, noha korábban is tudta, hogy Lola csúnyán megsérült, de közben felbolydult az egész asztal. – Akarod, hogy orvost hívjak? – tudakolta anyjától Leon. Cecilia is fölállt. Robbie megérintette a karját, a lány ránézett; a könyvtár óta most először találkozott a pillantásuk. De ezen a kapcsolaton kívül nem maradt másra idő, Cecilia odasietett az anyjához, Emily pedig máris megrendelte a hideg borogatást. Vigasztaló szavakat suttogott unokahúga feje búbjának. Marshall ülve maradt, és töltött magának. Briony is felállt, és ekkor újabb, jellegzetesen kislányos, velőtrázó sikítás tört ki belőle. Jackson székéről felemelt egy borítékot, és magasra tartotta, hogy mindenki lássa. – Levél! – Azzal már nyitotta is. Robbie nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: – Kinek van címezve? – Az áll rajta, hogy Mindenkinek. Lola kibontakozott nagynénje karjaiból, és a szalvétával megtörölte az arcát. Emily meglepő, új erélyessége ismeretlen forrásból táplálkozott. – Nem bonthatod fel. Azt csinálod, amit mondok, és idehozod nekem. Briony figyelmét nem kerülte el a szokatlan hanghordozás; szeppent képpel kerülte meg az asztalt a borítékkal. Emily ellépett Lola mellől, és kivette a borítékból a vonalas papírdarabot. Miközben olvasott, Robbie és Cecilia is belelátott. Mekszökünk mer Lola és Betty ki nem álhatnak minket és haza akarunk menni. Bocs hogy el vittünk egykis gyümölcsöt. És nemvolt színdarab. Mindketten a keresztnevüket írták alá, kacskaringós díszítéssel. Emily hangosan fölolvasta, aztán csönd lett. Lola fölállt, néhány lépést tett az ablak felé, aztán meggondolta magát, és mégis az asztal túlsó vége felé került. Szórakozottan hol jobbra, hol balra pillantgatott. – A fenébe, a fenébe... – hajtogatta közben. Marshall felállt, megfogta a karját. – Minden megoldódik. Csoportokra oszlunk, egy pillanat alatt megtaláljuk őket. – Hát persze – helyeselt Leon. – Csak néhány perce mentek el. De Lola nem figyelt oda, és úgy tetszett, mintha nagyon eltökélt volna valamit. – Mami meg fog ölni – mondta az ajtó felé menet. Leon megpróbálta visszatartani, de Lola egy vállrándítással lerázta a kezét, és már kint is volt. Hallották futó lépteit a hallon át. – Cee, te meg én együtt megyünk – javasolta Leon. – Nincs holdfény – jegyezte meg Marshall. – Nagyon sötét van odakint. Az egész csoport az ajtó felé indult. – Valakinek itt kell várnia, és ez akár én is lehetek – jelentette ki Emily. – A pinceajtó mögött találunk fáklyákat – mondta Cecilia. – Szerintem hívd föl a rendőrbiztost – fordult Leon az anyjához. Robbie hagyta el utolsónak az ebédlőt, és úgy vélte, az új helyzethez is ő alkalmazkodott utolsónak. Első érzése, mely a viszonylag hűvös hallba lépve sem halványult, a becsapottság
érzése volt. Nem akarta elhinni, hogy az ikrek veszélyben forognak. Megijednek az első tehéntől, és meg sem állnak hazáig. A házfalakon túli roppant éjszaka, a sötétlő fák, a hívogató árnyak, a hűvös, frissen nyírt fű – minderről úgy akarta hinni, mert magában úgy határozta meg, hogy csak neki és Ceciliának van fenntartva. Ez mind őket várja, csak ők tarthatnak rá igényt, csak ők használhatják. Holnap vagy bármikor máskor már nem lesz jó. De hirtelen kiürült a ház, egész tartalma az éjszakában kószál, mely most már csak egy félig-meddig mulatságos családi válság díszlete. Órákat fognak odakint tölteni, hahózva, fáklyát lengetve, végül piszkosan és fáradtan megkerülnek az ikrek, Lola megnyugszik, a keresők egy búcsúital mellett gratulálnak egymásnak, és véget ér az éjszaka. Napok, sőt, talán órák kérdése, és az eset szórakoztató emlékké zsugorodik, melyet családi összejövetelek alkalmával mindig elő lehet majd szedni: akkor este, amikor megszöktek az ikrek. A csapatok már indulásra készen álltak, mire Robbie a bejárati ajtóhoz ért. Cecilia a bátyjába karolt, de még hátrapillantott, és látta Robbie-t a fényes ajtókeretben. Pillantása, vállrándítása azt sugallta, hogy egyelőre nincs mit tenni. Mielőtt Robbie némajátékkal elmondhatta volna, hogy egyetért és szereti, Cecilia már elfordult, és az ikrek nevét kiáltozva Leonnal együtt nekivágott a sötétségnek. Marshall még előbbre járt; a kocsiúton haladva csak annyit láthatott, amennyit megvilágított a fáklyája. Lolát semerre sem lehetett látni. Briony a ház közvetlen környékét vizsgálta át, a fal mentén. Ő persze amúgy sem akarna társulni vele, és ez némi megkönnyebbülést jelentett Robbie-nak, mert már eldöntötte: ha nem lehet Ceciliával, ha nem birtokolhatja kizárólag ő, akkor Brionyhoz hasonlóan ő is egyedül fog keresni. Ez a döntés, mint később számtalanszor be kellett látnia, gyökerestül megváltoztatta az életét.
Tizenkettő Igazán elegáns lehetett a régi, Adam-stílusú klasszicista épület, és bizonyára tetszetősen uralta a parkot, de aligha lehettek olyan vastag falai, mint a helyét elfoglaló kúriának, és szobáiban feltehetően nem ült meg úgy a mindent beborító, konok csönd, mint a Tallis-házban. Most, hogy becsukta a keresők után az ajtót, és a hallon át visszafelé indult, Emily is érzékelte ezt a lapító csöndet. Betty és a cselédek bizonyára még a desszertet eszik a konyhában, gondolta, s nem tudják, hogy az ebédlőben már nincsen senki. Nem hallatszott nesz. A falak, a faburkolat, a csaknem új berendezési tárgyak pöffeszkedő súlyossága, az óriási tuskóbakok, a szobaméretű, világos, új kőből épített kandallók – az egész belső tér néma erdőkben álló magányos, ősi kastélyok hangulatát próbálta az évszázadok távlatából megidézni. Apósának az lehetett a szándéka, vélte Emily, hogy a környezet megbízhatóságot, létező családi hagyományokat sugalljon. Aki vasreteszek és zárak tervezésével töltötte az egész életét, bizonyára tudta, mit ér a magánélet sérthetetlensége. Kinti zajok egyáltalán nem juthattak be a házba, és a belsők is csak tompítva közlekedtek benne, máskor pedig, ki tudja, hogyan, mindenestül elenyésztek. Emily sóhajtott, de mert szinte nem is hallotta, sóhajtott még egyet. Félkör alakú, kovácsoltvas asztalkán, a könyvtár ajtajánál állt a telefon, Emily keze a kagylón pihent. Ha beszélni akar Vockins rendőrbiztossal, először meg kell hallgatnia szószátyár feleségét, aki imád tyúktojásról és azzal kapcsolatos dolgokról – baromfitápárakról, rókákról és az újabban használatos papírzacskó silányságáról – fecsegni. Vockinsból pedig hiányzott az a fajta tiszteletteljes magatartás, amit az ember elvárna egy rendőrtől. Őszintén tudott közhelyeket pufogtatni, melyek nehezen szerzett bölcsességként zengtek elő szorosra gombolt mellkasából: sosem esett, hanem ömlött, a rest mindig kétszer fárad, és hulljon a férgese, mert egy bolond százat csinál. A faluban az a szóbeszéd járta, hogy mielőtt egyenruhát öltött és bajuszt növesztett volna, szakszervezeti aktivista volt. Az 1926-os általános sztrájk idején látták, hogy röpcédulákat szállított vonaton. Különben is, milyen segítségre számíthatna? Mire Vockins végigharsogja a mondókáját, hogy ezek a rosszcsontok is megérik a pénzüket, majd felver vagy fél tucat embert az első álmából, és összeáll a mentőcsapat, beletelik egy óra, és az ikrek maguktól is visszajönnek, mert a végtelen, félelmetes éjszakában egykettőre észhez térnek. Tulajdonképpen most sem a fiúk foglalkoztatták Emilyt, hanem az anyjuk, Emily húga, jobban mondva az ő pontos mása, aki az inas, sovány Lolában öltött testet. Amikor Emily fölállt az asztaltól, hogy megvigasztalja Lolát, maga is meglepődött, mert valami neheztelésfélét érzett. Minél erősebben érezte, annál nagyobb hűhót csapott Lola körül, hogy leplezze. Lola arcán tagadhatatlanul karmolás éktelenkedett, karján pedig azért volt oly megdöbbentő látvány a horzsolás, mert kisfiúk okozták. Emilyt mégis egy régi ellentmondás gyötörte. Hiszen Lola személyében most is Hermionét próbálta megnyugtatni – Hermionét, a húgát, aki képes mindenkit lejátszani a színpadról, mert igazi kis komédiás, a színlelés mestere –, nos, őt szorította a keblére Emily. Amióta öregszik, minél inkább háborog belül, annál figyelmesebb kifelé. És amikor szegény Briony megtalálta a levelet, ugyanez a feloldhatatlan ellentmondás dolgozott benne, s ezért fordult ellene szokatlan eréllyel. Micsoda igazságtalanság! Ám ha csak elképzelte, hogy a lánya vagy bárki más, aki nála fiatalabb, felnyitja a borítékot, a kelleténél persze kicsit lassabban, így fokozva a feszültséget, aztán fennhangon felolvassa a közönségnek, közzéteszi a hírt, s ezáltal a dráma középpontjába kerül – régi emlékeket és alantas gondolatokat ébresztett Emilyben. Hermione átselypítette, – toporzékolta és – táncolta mindannyiuk gyermekkorát, de sosem jutott eszébe – Emily hallgatag, mogorva nővére legalábbis így hitte –, hogy milyen
nevetséges, milyen kétségbeesett benyomást kelt másokban. Mindig akadt felnőtt, aki bátorította szakadatlan ripacskodását. És amikor az a nevezetes eset történt – a tizenegy éves Emily azzal döbbentette meg a nappaliban nyüzsgő vendégsereget, hogy nekiszaladt az erkélyajtónak, és csúnyán összevágta a kezét, úgyhogy a sebből kifröccsenő vér sötétvörös bokrétát permetezett a mellette álló kislány fehér ruhájára –, nos, akkor is a kilencéves Hermione szerezte meg a főszerepet, mert visítórohamot kapott. Míg Emily szinte észrevétlenül feküdt a földön, a kanapé árnyékában, és orvos bácsikája szakszerű szorítókötéssel látta el, addig húga lecsillapításán vagy tucatnyi rokon fáradozott. Most pedig Párizsban mulat [1] Hermione egy rádióssal, és Emily visel gondot a gyermekeire. Plus ça change , mondhatná Vockins rendőrbiztos. És akárcsak az anyját, Lolát sem lehet visszatartani. Emily felolvasta a levelet, Lola pedig drámai kivonulásával azonnal háttérbe szorította szökevény öccseit. Mami meg fog ölni. Pedig mami szelleme él benne tovább. Ha megkerülnek az ikrek, holtbiztos, hogy Lolát még keresni kell. Az önszeretet vastörvénye parancsolja neki, hogy hosszan időzzön odakint a sötétben, tetőtől talpig beburkolózva a maga kimódolt szerencsétlenségébe, mert annál nagyobb lesz az általános megkönnyebbülés, amikor majd megjelenik a színen, természetesen abban a biztos tudatban, hogy ő került a figyelem gyújtópontjába. Délután, noha föl sem kelt a heverőről, Emily kitalálta, hogy Lola aláaknázta Briony színdarabját, és ezt a gyanút erősítette meg a rézsútosan letépett plakát. És szintén megmondhatta volna előre, hogy Briony valahol odakint kószál, duzzogva és megtalálhatatlanul. Bizony, Lola ebben is nagyon hasonlít Hermionéra, hiszen bűntelen tud maradni, míg mások – az ő jóvoltából – önmagukat emésztik. Emily tanácstalanul állt a hallban, mert igazából egyik szobához sem volt kedve; hegyezte a fülét, nem hallani-e kintről a keresők hangját, de – ha becsületes akart lenni önmagához – megkönnyebbülten nyugtázta, hogy semmit sem hall. Ez a dráma nem szól semmiről, legkevésbé az eltűnt kisfiúkról; ez csak Hermione élete, amely rátelepedett az övére. Nincs miért aggódni az ikrek miatt. Valószínűleg közelébe se mennek a folyónak. Biztosan elfáradnak és hazajönnek. Vastag csöndfalak gyűrűje vette körül Emilyt, hol hangosabban, hol elhalkulva sziszegett fülébe a csönd, valami saját, öntörvényű rend szerint. Elhúzta a kezét a kagylóról, megdörzsölte a homlokát – migrénnek, vadállatnak semmi jele, hála Istennek –, aztán a nappaliba indult. Már csak azért sem lenne jó Vockins biztost felhívni, mert Jack bármelyik pillanatban telefonálhat, hogy kimentse magát. A hívást a minisztériumi telefonkezelő fogja kapcsolni; aztán a fiatal beosztott orrhangú nyerítése következik, végül a férjéé az íróasztal mögül, dübörgőn visszhangozva a kazettás mennyezetű, hatalmas helyiségben. Emily nem kételkedett benne, hogy Jack késő estig dolgozik, de tudta, hogy nem a klubban alszik, és Jack tudta, hogy ő tudja ezt. De nem volt mit hozzáfűznie. Vagy inkább túlságosan is sok volt. Hasonlítottak egymásra abban, hogy irtóztak a konfliktustól, és Jack esti hívásainak rendszeressége, jóllehet Emily nem hitt a mentegetőzéseknek, mindkettőjük számára valamiféle vigaszt jelentett. Ámítás, talán szokványos képmutatás volt az egész, de ez esetben Emilynek be kellett látnia, hogy megvan a maga haszna. Az ő életében is léteztek örömforrások – a ház, a park, mindenekelőtt a gyerekek –, és Emily úgy kívánta megtartani őket, hogy nem haragítja magára Jacket. Ráadásul a jelenléte sokkal kevésbé hiányzott, mint a hangja, telefonon. Igaz, nem sok köze van a szerelemhez, ha egy kapcsolatban állandóan hazudnak az embernek, mégis folyamatos törődést jelent; ő sem lehet tehát közömbös Jacknek, ha ilyen régóta, ilyen aprólékos műgonddal képes kiagyalni számára ezeket a hazugságokat. Jack lényegében házasságuk fontosságát ismeri el a folyamatos csalással. Elhanyagolt gyermek, elhanyagolt feleség. Mégis kevésbé boldogtalan, mint elvárható lenne. Már az első szerepében felkészülhetett a másodikra. Emily megtorpant a nappali küszöbén: a csokoládémaszatos poharakat azóta sem vitték el, a kertbe vezető üvegajtók pedig továbbra is
tárva-nyitva álltak. Most a leggyöngébb fuvallat is megzörgette a kandalló elé helyezett sáskompozíciót. Két-három kövér molylepke keringett a csembalón álló lámpa körül. Ki fog újra játszani rajta? Az pedig rejtély, hogy az éjszakai rovarokat miért vonzza a fény, amikor más állatok éppen a fény közelében falják fel őket legkönnyebben; Emily azonban némi szerény örömet merített a hasonló rejtélyekből. Így, hogy nincs rá magyarázat, sokkal érdekesebb. Egyszer egy szertartásos vacsorán az asztalszomszédja, egy tudós professzor, társalgás céljából a gyertyatartó fölött köröző rovarokra mutatott. Az ő szemük úgy érzékeli, magyarázta Emilynek, hogy a fény mögött mélységes sötétség van, és ez az, ami vonzza őket. Jóllehet a fényben más állatok prédájává lehetnek, engedelmeskedniük kell az ösztönüknek, mely a fényen túli, legsötétebb sötétség keresését írja elő – ami ez esetben persze merő káprázat. Emily szofizmust, képtelenül öncélú fejtegetést sejtett ebben. Hogy képzelheti valaki, hogy képes egy rovar szemével látni a világot? Nem mindennek van oka, és ha úgy teszünk, mintha lenne, balgán beleütjük az orrunkat a világ működésébe, s akár még pórul is járhatunk. Némely dolgok egyszerűen úgy vannak, ahogy. Emily nem akarta tudni, miért tölt Jack egyvégtében olyan sok éjszakát Londonban. Jobban mondva, nem akarta, hogy megmondják neki. Arról a munkáról sem kívánt többet megtudni, amely késő éjszakáig a minisztériumhoz láncolta Jacket. Hónapokkal azelőtt, nem sokkal karácsony után egyszer bement a könyvtárba, hogy fölébressze a délutáni szundikálásból, és akkor meglátott az asztalon egy nyitott dossziét. Csak tünékeny hitvesi kíváncsiságból kukkantott bele, ugyanis nem érdekelte túlzottan a polgári közigazgatás. Az egyik lapon címsorokat látott jegyzékbe szedve: hatósági deviza-ellenőrzés, jegyrendszer, nagyvárosok tömeges kiürítése, munkaerőtoborzás. A szemközti oldalt kézzel írták. A lapot beborító számítások közé kisebb szövegrészek ékelődtek. Jack egyenes, kalligrafikus, barna tintás betűi felszólították, hogy ötvenes szorzót tételezzen föl. A ledobott robbanóanyag minden tonnájára ötven halottat kell számolni. Tételezzünk fel két hét alatt százezer tonna ledobott bombát. Az ötmillió halott. Jack még aludt, halkan sípolva fújta ki a levegőt, és valahonnan a gyepen túlról téli madárdal csatlakozott hozzá. Vizenyős napfény fodrozódott a könyvgerinceken, és mindenfelé meleg por szaga érződött. Emily az ablakhoz lépett, és megpróbálta felfedezni a madarat a csupasz tölgyágak között, melyek feketén rajzolódtak a szürkébe és a leghalványabb kékbe öltözött, töredezett égboltra. Emily jól tudta, szükség van efféle elméleti felvetésekre. És igen, a közigazgatás urainak merő elővigyázatosságból be kell biztosítaniuk magukat mindenféle eshetőségre. De ezek a valóságtól teljességgel elrugaszkodó számok bizonyára csak alkotójuk felmagasztalódását szolgálják, s a felelőtlenségig vakmerőek. Jack, a család védelmezője, nyugalmának biztosítója, megbízói jóvoltából ilyen dimenziókban is kénytelen gondolkodni. Pedig micsoda butaság ez. Amikor végül fölébresztette, Jack felmordult, majd hirtelen mozdulattal előrehajolt, hogy becsukja a dossziét; aztán még mindig ülve a szájához vonta Emily kezét, és száraz csókot nyomott rá. Úgy döntött, nem csukja be az erkélyajtókat, és leült a szófa egyik végébe. Nem nevezheti várakozásnak, amit csinál, érezte. Senki sem tud olyan nyugodtan egy helyben ülni, mint ő, és neki még könyv sem kell hozzá az ölébe; úgy járja be óvatosan tulajdon gondolatait, úgy deríti fel őket, mint egy új kertet. Évek alatt tanulta ezt a türelmet, a migrén kijátszásának eszközét. Idegeskedés, koncentrált gondolkodás, olvasás, nézelődés, kívánságok – csupa olyasmi, amit kerülnie kell, miközben rábízza magát képzettársításai lassú sodrására, hagyja, hogy hóbuckává gyűljenek a felhalmozott percek, és egyre mélyüljön körülötte a csönd. Üldögélés közben a sípcsontján érezte, ahogy az éjszakai fuvallat meglebbenti ruhája szegélyét. Gyermekkora most olyan kézzelfoghatónak tetszett, mint a tiszta selyem – egy íz, hang, illat, s ezek együtt olyan lényeggé elegyedtek, amely biztosan több puszta hangulatnál. Valaki jelen
van a szobában, méghozzá az ő bánatos, elhanyagolt, tízéves énje, egy Brionynál is csendesebb kislány, aki az idő tömör ürességéről szokott elmélkedni, míg álmélkodva veszi tudomásul, hogy hamarosan véget ér a tizenkilencedik század. Milyen jellemző is rá, ahogy most itt ül, ahogy nem „vesz részt”. De a kísértetet nem Lola, ez a második Hermione idézte meg, és nem is az éjszakába tűnő, kifürkészhetetlen ikrek. Briony fokozatos visszahúzódása, önállóságba menekülése a jel, hogy egy gyermekkor, most Brionyé, lassan véget ér. Emily emlékezett. Briony az utolsó gyermeke, márpedig a jelen pillanat és a sír között semmi sem lesz olyan meghatározóan fontos és örömteli, mint a gyermekgondozás. Szó sincs önáltatásról. Nagyon is tisztában van vele, hogy magát sajnálja elomló érzelgősséggel, amikor lesújtónak akarja látni a jövőt: Briony bizonyára követni fogja Cecilia példáját, és Girtonba megy tanulni; Emily végtagjai egyre merevebbé válnak, ő maga napról napra jelentéktelenebbé; az idő majd visszahozza neki az öreg, elcsigázott Jacket, de nem fognak beszélni róla, nem lesz szükség rá. Gyermekkorának kísértete átjárta, jelenlétével áthatotta a szobát, és emlékeztette Emilyt, milyen szűk határok közé szorul a lét, az élet íve. Milyen gyorsan befejeződik a történet. Mely nem súlyos, és egyáltalán nem üres, csak elhamarkodott. Könyörtelen. Közhelyszerű töprengései nem ártottak kedélyállapotának. Mintegy fölöttük lebegve, közömbös pillantással tekintett le rájuk, szórakozottan egybefonva őket más, őt foglalkoztató kérdésekkel. Tervezte, hogy kaliforniai orgonabokrokat ültet a medencéhez vezető út mindkét oldalára. Robbie rá akarja beszélni egy kerti lugasra, amelyet lassan növekvő glicíniával lehetne befuttatni; Robbie szereti lila virágait és illatát. De ő és Jack már rég a föld alatt lesznek, mire teljes pompájában élvezhető lesz a pergola. Befejeződik a történetük. Vacsoránál feltűnt neki, milyen üveges, szinte mániás tekintettel mered maga elé Robbie. Csak nem szív vadkendert? Emily egy képes újságban olvasta, hogy a belőle készült cigaretta a téboly határára sodorja a bohém hajlamú fiatalembereket. Emily kedvelte Robbie-t, és Grace Turner miatt is örült, hogy a fiú okosnak bizonyult. De igazság szerint Robbie inkább Jack hobbija volt, élő bizonyíték, hogy működhet a kiegyenlítődés elve, melyet Jack évtizedek óta követni próbált. Valahányszor Robbie-ról beszélt, ami nem volt gyakori, némi képmutató önigazolással tette. Kialakult egy viszonyrendszer, melyet Emily saját nézetei kritikájának tekintett. Ő ugyanis ellenezte, hogy Jack finanszírozza a fiú taníttatását; szerinte Jacknek nem kellett volna felajánlania, nem lett volna szabad beleütnie az orrát, ráadásul az eljárás Leonnal és a lányokkal szemben sem tűnt tisztességesnek. Emilyt nem győzte meg Robbie kitűnő cambridge-i bizonyítványa. Sőt, úgy vélte, Cecilia emiatt csak nehezebben viseli a maga elégségesét, noha természetesen ostobaság úgy tennie, mintha csalódott lenne. Robbie felemelkedése. „Semmi jó nem fog kisülni belőle”, mondogatta sokszor Emily, amire Jack rendszerint önelégülten azt válaszolta, hogy már eddig is rengeteg jó sült ki. Ennek ellenére Briony bizony rosszul tette, hogy vacsoránál olyan hangot ütött meg Robbieval szemben. Ha Briony maga is neheztel rá valamiért, Emily nagyon is meg tudja érteni. Számítani lehet rá. De ez a nyíltság, ez a kifejezésmód méltatlan. A vacsorára gondolt – milyen mesterkélten próbált Mr. Marshall oldott hangulatot teremteni! Vajon ő szóba jöhet-e? Kár, hogy ennyire el van rontva az arca, az egyik fele úgy néz ki, mint egy túlbútorozott hálószoba. Talán idővel összeérik az arc két fele, és megráncosodik az áll, mely most jókora sajtcikkelyre emlékeztet. Vagy csokoládéra. Ha tényleg sikerül neki az egész angol hadsereget Amo csokoládéval ellátni, hihetetlenül gazdag lesz. Csakhogy Cecilia mindenféle újmódi sznobériát tanult Cambridge-ben, és nem tudott teljes értékű emberi lénynek tekinteni egy vegyészi végzettségű férfit. Ezek az ő szavai. Három évet henyélt Girtonban olyan könyvek mellett, melyeket otthon is elolvashatott volna – Jane Austen, Dickens, Conrad, mind ott sorakoztak a könyvtár polcain, hiánytalan életműkiadásban. Pusztán azért, mert regényeket tanulmányozott, olyanokat, amelyeket más szabad időben, szórakozásból olvas, hogyan juthatott Cecilia arra a
meggyőződésre, hogy különb másoknál? A vegyész sem haszontalan ember. Ez meg ráadásul kitalálta, hogy lehet csokoládét készíteni cukorból, vegyi adalékokból, barna ételfestékből és növényi olajból. Kakaóvaj nélkül. Tonnákat állíthat elő belőle fillérekért, magyarázta Marshall, míg a különös koktélt kortyolgatta. Alákínál versenytársainak, és közben megsokszorozza saját hasznát. Durva egyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatunk, hogy az olcsó tartályok mélyén fényűző, gondtalan évek lapulnak. Több mint félóra telt el észrevétlenül, míg ezek a forgácsok – emlékek, ítéletek, tétova elhatározások, kérdések – sorra csendben leperegtek Emily előtt; közben szinte meg se moccant, és nem hallotta, amikor az óra elütötte a negyedórákat. Észrevette azonban, hogy feltámadt a szél, még az egyik erkélyajtót is becsapta, majd elült megint. Később Betty és a cselédek leszedték az ebédlőasztalt, aztán elhalt ez a zavaró neszezés is, és Emily folytathatta vándorlását álmai szerteágazó útjain, képzettársításokkal sodródva, ezer fejfájás bölcs tapasztalásával, kerülve mindent, ami hirtelen és harsány. Amikor aztán megcsörrent a telefon, azonnal felállt, de nem riadt, nem is lepődött meg; a hallba sietve fölemelte a kagylót, és mint mindig, kérdő hangsúllyal szólt bele: – Tallis-lakás? A központ kapcsolta az orrhangú beosztottat, aztán csönd és a távolsági vonal percegése, majd Jack semleges hangja. – Drágám. A szokásosnál később. Rettenetesen sajnálom. Fél tizenkettő volt. De Emily nem bánta, Jack a hétvégén úgyis hazajön, aztán egyszer majd hazajön örökre, és akkor sem fognak elhangzani goromba szavak. – Igazán semmi baj – felelte. – Át kell dolgoznom a Honvédelmi közleményt. Most jön a második, javított kiadása. És más, apró-cseprő dolgok. – Ujrafegyverkezés – nyugtatta meg Emily. – Attól tartok, igen. – Tudod, mindenki ellenzi. – De nem ebben a minisztériumban – kuncogott Jack. – És én is. – No jó, drágám. Remélem, egyszer még meggyőzlek. – Vagy én téged. A párbeszéd nem nélkülözte a melegséget, a vigasztaló meghittségét. Mint mindig, Jack most is megkérdezte, hogyan töltötte Emily a napot. Emily beszámolt a hőségről, Briony színdarabjának kudarcáról, Leon érkezéséről és Leon barátjáról, akiről megjegyezte: A te táborodhoz tartozik. Csak ő még több katonát akar, hogy még többet adhasson el a kormánynak a csokoládéjából. – Értem. Ekevasból ezüstpapírt. Emily szólt a vacsoráról, és nem feledkezett meg Robbie vad tekintetéről sem. – Tényleg úgy érzed, támogatnunk kell, hogy elvégezze az orvosit? – Tényleg. Merész lépés. Jellemző rá. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki. Emily végül beszámolt róla, hogy a vacsorának az ikrek levele vetett véget, és hogy a többiek párokra oszolva nekifogtak a keresésnek. – Kis csibészek. Végül is hová bújtak? – Nem tudom. Még mindig arra várok, hogy kiderüljön. Csönd volt, csak az összeköttetés gépies kattanásai hallatszottak. Amikor a rangos köztisztviselő újra megszólalt, már döntött. Komolyságát ékesen bizonyította, hogy keresztnevén szólította a feleségét, ami ritkán fordult elő. – Most leteszem a telefont, Emily, és hívom a rendőrséget. – Gondolod, hogy szükséges? Mire ideérnek...
– Amint megtudsz valamit, azonnal értesíts. – Várj... Emily zajt hallott, hátrafordult. Leon lépett be a főbejáraton. Szorosan mögötte Cecilia, arcán néma döbbenet. Aztán Briony és Lola, Briony átkarolta unokatestvére vállát. Lola arca fehér és merev volt, akár egy agyagmaszk, és Emily semmiféle kifejezést nem tudott leolvasni róla, így rögtön a legrosszabbra gondolt. Hol vannak az ikrek? Leon Emily felé indult, kezét nyújtotta a telefon után. A hajtókájától a térdéig piszkos csík éktelenkedett a nadrágján. Sár, pedig micsoda szárazság van. Leon zihált, bizonyára valamilyen erőfeszítéstől; vékony, zsíros hajtincs hullott az arcába. Szinte kikapta Emily kezéből a kagylót, és hátat fordított neki. – Te vagy az, papa? Igen. Azt hiszem, haza kell jönnöd. Nem, nem találtuk meg, de van ennél rosszabb is. Nem, nem, most nem mondhatom el. Ha lehet, még ma este. Úgyis fel kell hívnunk őket. Legjobb, ha te teszed. Emily a szívére szorította a kezét, és néhányat lépett Cecilia és a két lány felé. Leon lehalkította a hangját, és gyorsan elhadart valamit a tenyerével félig eltakart mikrofonba. Emily egy szót sem értett, és nem is akart. Legszívesebben fölment volna a szobájába, de Leon már befejezte a beszélgetést, és lármás csörömpöléssel lecsapta a bakelitkagylót. Anyja felé fordult, összeszűkült szemének szokatlanul kemény volt a tekintete; Emily nem tudta, haragot lát-e benne. Leon próbált mélyebbeket lélegezni, aztán kényszeredetten fintorogva elhúzta a száját. – Menjünk a nappaliba, ott legalább leülhetünk. Emily értette. Leon azért nem mondja el azonnal, mert fél, hogy az anyja elájul, és a kőpadlóra zuhanva összezúzza a koponyáját. Rámeredt a fiára, de nem mozdult. – Gyerünk, Emily! – mondta Leon. Leon keze meleg és súlyos volt a vállán, és Emily érezte nyirkosságát a selymen keresztül. Tehetetlenül hagyta, hogy a nappaliba vezessék, miközben átjárta a rémület: le akarják ültetni, mielőtt megtudhatja az igazságot.
Tizenhárom Félórán belül Briony elköveti a bűnét. Annak tudatában, hogy egy elmebeteggel osztozik a tágas éjszakán, eleinte szorosan a sötét házfalhoz tapadva haladt, és mélyen az ablakpárkány alá hajolt, valahányszor kivilágított ablakhoz ért. Tudta, hogy Robbie a kocsiút felé fogja venni az irányt, mert nővére és Leon is arra mentek. Amikor úgy érezte, biztonságos távolság választja el tőle, Briony vakmerően elvált a háztól, és széles ívben folytatta a keresést, az istállóépület és a medence érintésével. Nem árt megnézni ott is, vélte, hátha az ikrek önfeledten játszanak a kerti öntözőcsövekkel, vagy éppen arccal lefelé, holtan lebegnek a víz színén, az utolsó pillanatig megkülönböztethetetlenül. Eltűnődött, hogy írná le a megvilágított vízfelület lágy fodrain ringatózó fejeket, az indaszerűen szétterülő hajzatot, s ahogy a ruhába öltözött kis testek puhán összeütköznek, majd elsodródnak egymástól. A száraz éjszakai levegő beférkőzött ruhája anyaga és a bőre közé, simának, fürgének érezte magát a sötétben. Nincs, amit ő le ne tudna írni: az elmebeteg puha lépteit a kanyargós kocsiút mentén, persze mindig a legszélén, hogy ne csapjon zajt. De Leon ott van Cecilia mellett, nem kell hát aggódnia. Ezt a finom levegőt is le tudja írni, ezt az édes tehénszaggal keveredő, fölfelé szálló fuvallatot, az ostromlott földet és benne a nap melegének még mindig izzó parázsszemeit, a talajból kilehelt ásványi agyagillatot és a gyönge kis szellőt, mely zöld és ezüst aromákat hoz a tó felől. Szökdécselve, futva vágott neki a gyepnek, s úgy érezte, egész éjjel tudna futni, késként hasítva a selymes levegőt, mintha lába alatt acélrugó lenne a kemény föld, az lendítené tovább, és mert a sötétség amúgy is megkétszerezni látszik a sebességet. Olykor álmában szaladt így, aztán előredőlt, széttárta a karját, és puszta hittel – ez az egyetlen nehéz rész, de az álomban még ez is egész könnyű – elhagyta a földet, egyszerűen ellépett róla, sövények, kapuk, háztetők fölött repült el, szinte súrolva őket, aztán elrugaszkodott, egyre följebb, és mámorosan körözött a felhők hasánál, a földek fölött, csak aztán bukott ismét alá. Most megérezte, hogyan vihetné véghez valóban, a puszta kívánság eszközével; ez a világ, amelyen éppen végigszalad, szereti őt, megadja neki azt, amit akar, engedi, hogy kívánsága megtörténjék. És ha majd megtörténik, ő le fogja írni. Maga az írás talán nem egyfajta szárnyalás, a repülés, a vágy, a képzelet megvalósítható formája? Csakhogy egy elmebeteg mászkál az éjszakában, sötét, beteljesületlen szívvel – Briony egyszer már az útjába állt –, és ahhoz, hogy őt is leírhassa, két lábbal kell a földön járnia. Először is meg kell védenie a nővérét, aztán ki kell találnia, hogyan örökítse meg, vesse papírra. Briony lassított, és arra gondolt, mennyire gyűlölheti őt Robbie, amiért meghiúsította vágyait a könyvtárban. És jóllehet iszonyodott a gondolattól, új fejezet volt ez is, valami, ami csak mostantól létezik, első a maga nemében: egy felnőtt gyűlöli őt. A gyermek gyűlölete nagyvonalú, szeszélyes. Nem sokat számít. De felnőttgyűlölet céltáblájának lenni beavatás egy ünnepélyes, új világ titkaiba. Előmenetel. És mi van, ha Robbie hátramaradt, és most gyilkos gondolatokkal várja az istállóépület mögött? Próbált nem félni. Akkor, a könyvtárban is állta Robbie tekintetét, míg Cecilia csak elsuhant mellette, semmi jelét nem adva, hogy hálás a szabadulásért. Nem a köszönet a fontos, Briony tudta jól, nem a jutalom. Ahol önzetlen a szeretet, ott fölösleges a beszéd, s ő akkor is meg fogja védeni a nővérét, ha Cecilia sosem ismeri el, mit köszönhet neki. Briony már nem tudott félni Robbie-tól; Robbie immár megvetésének, undorának tárgya, mert azzá lett. Elhalmozták minden jóval, ők, a Tallis család: tőlük kapta az otthonát, ahol felnőtt, franciaországi utazásokat, gimnáziumi egyenruhát és könyveket, aztán a cambridge-i diákéveket – cserébe ő alantas szóval illette Ceciliát, és a vendégszeretettel való hihetetlen visszaélés jegyében még testi erejét is bevetette ellene; végül arcátlanul odaült a vacsoraasztal mellé, s úgy tett, mintha mi sem történt volna. Micsoda
színjáték, s ő, Briony, milyen fájón áhítja a leleplezést! A való élet, az ő most kezdődő, való élete egy régi családi barát személyében küldte el neki a gazembert, akinek erős, esetlenül nagy végtagjai vannak, és kedves, markáns arca, aki annyit cipelte őt a nyakában, és úszott vele, tartotta testét a folyó sodrával szemben. Igen, alighanem jól sejti – különös és csalóka az igazság, meg kell küzdeni érte a mindennapok árjával szemben. Éppen ez az, amire senki sem számított, a gazemberek közeledtére különben sem figyelmeztet sem sziszegés, sem titkos magánbeszéd, a gonosz nem öltözik fekete köpönyegbe, és nem vág csúf képeket. A ház túlsó oldalán valahol, tőle egyre távolodva Leon és Cecilia kutatja az éjszakát. Lehet, hogy Cecilia éppen arról beszél, hogy Robbie megtámadta. Ha így van, Leon bizonyára átkarolja a vállát. Ők, a Tallis gyerekek, együtt fogják elűzni ezt a szörnyeteget, kiebrudalják az életükből. Szembe kell majd szállniuk apjukkal is, meg kell győzniük, meg kell vigasztalniuk, mert bizonyára erőt vesz rajta a düh, a csalódottság. Hiszen kiderült, hogy védence elmebeteg! Lola mondta ki először, s a szó nyomán felkavart porból előbukkanó szavak – élveteg, tegez, gaz, gaztett; tetem, tetemrehívás – megerősítették diagnózisát. Megkerülte az istállót, és megállt a boltíves bejáratnál, az óratorony alatt. Hangosan szólította az ikreket, de válaszul csak paták koppantak, csikorogtak, aztán egy súlyos test puffant tompán a rekesz falának. Briony örült, hogy sosem érdekelte sem ló, sem póni, mert így ráunni sem tudott. Nem lépett közelebb az állatokhoz, noha azok nyilvánvalóan érzékelték a jelenlétét. Az ő fogalmaik szerint bizonyára egy szellem, egy isten érinti világuk peremét, s ők igyekeznek magukra vonni figyelmét. Az istenség azonban megfordult, és ment tovább a medencéhez. Ha visszavonhatatlanul felel valakiért az ember, töprengett – vagy vegyünk csak egy állatot, lovat vagy kutyát –, vajon megfér-e ez a felelősség azzal a szilaj belső utazással, amit az írás jelent? A féltő aggodalom, a másik lény lelkével való azonosulás – mert e nélkül nem megy –, az uralkodó szerep vállalása – hisz csak így lehet mások sorsát irányítani –, mindez aligha nevezhető szellemi szabadságnak. Talán olyan – sajnált vagy irigyeit – nő válik majd belőle is, aki úgy dönt, nem vállal gyermeket. Briony most a téglával kirakott ösvényen haladt, megkerülte az istállóépületet. A talaj és a tégla egyaránt ontotta magából a nappali meleget. Arcán, meztelen lába szárán is érezte. A nádba vágott, sötét alagútban megbotlott, annyira sietett; a túloldalon azonban a kövezet megnyugtatóan geometrikus mintázata várta. A tavasszal elkészült víz alatti megvilágítás még újdonságnak számított. A felfelé törekvő kékes ragyogás színtelen derengésbe vonta a medence környékét, mintha holdfényben fürdene, akár egy fényképen. Üvegkancsó, két öblös pohár és egy törlőkendő állt az öreg bádogasztalon. A harmadik üvegpoharat, amelyben puha gyümölcsdarabkák voltak, az ugródeszka végére tették. Nem úszott holttest a medencében, nem hallatszott vihogás a sötét pavilonból, és nem pisszegett senki a sűrű nádas árnyai között. Briony komótosan körbejárta a medencét, de már nem keresett semmit; a víz ragyogása, üvegszerű mozdulatlansága vonzotta. Igaz, az elmebeteg veszélyt jelent a nővérére nézve, mégis csodálatos ilyen későn odakint kószálni, méghozzá engedéllyel. Briony nem nagyon hitte, hogy az ikrek veszélyben vannak. Tegyük föl, hogy felfedezték a terület bekeretezett térképét a könyvtárban, és elég okosak hozzá, hogy eligazodjanak rajta; tegyük fel, hogy elhatározták, lelépnek, aztán egész éjjel menetelnek északnak, pihenő nélkül; ha így van, akkor is csak egyfelé mehettek, előbb a kocsiúton, majd be az erdőbe, a vasúti sínek mellett. Ilyenkor dús lombsátor borul az út fölé, teljes a sötétség. Ezenkívül már csak egyetlen útvonal lehetséges: az ütközős csapóajtón át, majd le, a folyóhoz. De fény ott sem lesz, nem látszik az ösvény, a sötétben nem lehet elhajolni a lelógó ágak elől, és nem lehet kikerülni a mindkét oldalon sűrűn tenyésző csalánt sem. Nem lehetnek olyan vakmerők az ikrek, hogy szándékosan keressék a veszélyt. Az ikrek nincsenek veszélyben, és Cecilia mellett ott van Leon, ő, Briony pedig kedvére barangolhat a sötétben, miközben áttekinti a mögötte álló különleges napot. Abban a
pillanatban ért véget a gyermekkora, döntötte el a medencétől távolodva, amikor letépte a plakátot. Maga mögött hagyta a tündérmeséket, és néhány óra leforgása alatt titokzatos események tanúja lett, olvasott egy kimondhatatlan szót, meghiúsította, hogy durván bántalmazzák a nővérét, és ezzel kivívta egy – általános bizalmat élvező – felnőtt gyűlöletét; vagyis szereplőjévé vált a való élet színjátékának, mely már a gyerekszobán túl zajlik. Egy dolga maradt: rátalálni a történetekre, de úgy, hogy ne csak a tárgyuk legyen fontos, hanem az is, hogy új tudása fényében bontsa ki őket. Vagy mégsem? Talán csak azt kell bölcsebb megvilágításban látnia, hogy mennyire nem tud semmit? Míg hosszú percekig bámulta a vizet, eszébe jutott a tó. Talán a szigeti templomban rejtőzködnek a fiúk. Ott is sötét van, a barátságos kis épületben mégsem érzi úgy az ember, hogy egészen el lenne vágva a háztól, megnyugtató a víz közelsége is, és nincs túl sok árnyék. Lehet, hogy a többiek, akik átmentek a hídon, egy pillantást sem vetettek rá. Briony elhatározta, hogy külön útvonalon halad, hátulról kerüli meg a házat, úgy jut el a tóhoz. Két perc múlva már a rózsabokrok között járt, majd átvágott a kavicsos úton, a Tritón-kút előtt; itt játszódott le az a másik, rejtélyes jelenet, mely világosan megjósolta a későbbi brutalitást. A kút mellett elhaladva úgy tetszett neki, mintha gyönge kiáltást hallana, és szeme sarkából látni vélt egy felvillanó, majd kihunyó fénypontot. Megtorpant, fülét hegyezve próbált a víz csöpögésén túl mást is meghallani. A kiáltás és a fény a folyóparti erdőből, néhány száz méterről jött. Fél percig gyalogolt arrafelé, aztán újra megállt fülelni. De semmit, semmit sem tapasztalt, csak a fák szabálytalan, sötét tömegét látta alig érzékelhetőn kirajzolódni a nyugati égbolt szürkéskék hátterére. Várt egy kicsit, aztán úgy döntött, visszafordul. Hogy visszataláljon az ösvényre, egyenesen a ház, a terasz felé indult; a teraszon, poharak, palackok és egy jegesvödör mellett, csak egy paraffinnal működő burás lámpa adott fényt. A nappali üvegajtói tárva-nyitva az éjszaka előtt. Briony belátott a szobába. És az egyetlen égő lámpa fényében meglátta a kanapé végét, melyet részben eltakart a bársonyfüggöny széle, és rajta keresztbe, sajátságos szögben egy hengeres tárgyat, mely lebegni látszott. Csak újabb ötven méter megtétele után jött rá, hogy emberi lábat lát, hozzá tartozó test nélkül. Még közelebb érve már a távlatokat is értelmezni tudta; anyja ült ott, természetesen, és az ikreket, illetve a keresésükre indult asztaltársaságot várta. A függönyredők majdnem teljesen eltakarták, de látszott, hogy harisnyás lába a másik térdén nyugszik, s ebből a helyzetből adódik a végtag furcsán ereszkedő, már-már levitáló jellege. A házhoz érve Briony a tőle balra eső ablakhoz húzódott, nehogy Emily látókörébe kerüljön. Egészen a háta mögött állt, így nem láthatta anyja szemét. Csak az arccsontot és a fölötte bemélyedő szemgödröt tudta kivenni. Briony meg mert volna esküdni rá, hogy be van hunyva a szeme. Emily feje kissé hátrabillent, két keze lazán összekulcsolva feküdt az ölében. Jobb válla kissé emelkedett és süllyedt a légzés ritmusára. Briony nem látta a száját, de jól ismerte lefelé görbülő ívét, melyet oly könnyen össze lehetett téveszteni a szemrehányás jelével – hieroglifájával. Pedig szó sincs róla, mert az ő anyja végtelenül kedves, aranyos és jó. Szomorú, de kellemesen szomorú nézni, ahogy késő este ott ül. Ahogy benézett az ablakon, Briony beleélte magát a búcsú szellemébe. Anyja negyvenhat éves, csüggesztően öreg. Egy nap meghal. A faluban lesz a temetés, és Briony tiszteletet parancsolón tartózkodó magatartása fájdalmának végtelenségéről fog árulkodni. Részvétüket sorban eldünnyögő barátai megrettenve sejtik meg tragédiájának léptékét. Briony látta önmagát egy toronymagas kolosszeum óriási arénájában: ott áll egyedül, s nemcsak azok nézik, akiket ismer, hanem azok is mind, akiket csak később fog megismerni, életének teljes színtársulata, és ez a sok ember mind azért sereglett össze, hogy szeresse őt, akit ilyen pótolhatatlan veszteség ért. És a temetőben, abban a sarokban, ahol a nagyszülők nyugszanak, végeérhetetlen ölelésben fognak összeforrni ők hárman, Briony, Leon és Cecilia, úgy állnak majd a sírkő mellett, a
magas fűben, és akkor is lesz közönség. Mert azt látni kell. A jóakaratú szemlélők részvététől már most könnybe lábadt Briony szeme. Bemehetett volna, odabújhatott volna Emilyhez, és összefoglalhatta volna neki a nap eseményeit. Ha így tesz, nem követi el a bűnt. Annyi minden nem történt volna meg, semmi sem történt volna, és az idő gyógyító keze nyomán emlékezetes estévé szelídült volna az egész: az este, amikor megszöktek az ikrek. Harmincnégyben, – ötben vagy – hatban történt? Brionynak nem is volt különösebb oka – legfeljebb valamiféle halvány kötelességtudat munkált benne, hogy tovább kell keresni, meg az élvezet, hogy késő éjszaka odakint lehet –, mégis újra eltávolodott a háztól. Igaz, menet közben beleütközött az egyik erkélyajtóba, és az bevágódott. A hangos csattanás – kiérlelt fenyő keményfán – hosszan tartott, akár egy kiadós feddés. Ha marad, magyarázkodnia kell, ezért kiosont inkább a sötétbe, és lábujjhegyen végigszaladt a kőlapokon, melyek réseiben illatos füvek nőttek. Aztán, a rózsaágyások közötti fűre érve már hangtalanul lehetett futni. A házat megkerülve a homlokzat elé, a kavicsos útra ért, oda, ahol aznap délután mezítláb szökdécselt át. Itt lassított, a kocsiútra térve a híd felé vette az irányt. Visszaért oda, ahonnan indult, és remélte, hogy onnan már látni fogja a többieket, vagy legalább hallani a kiáltozást. De nem észlelt semmit. A park egymástól viszonylag távol álló fáinak sötét árnyai elbizonytalanították. Valaki gyűlöli, nem szabad elfelejtenie, és az a valaki erőszakos, kiszámíthatatlan. Leon, Cecilia és Mr. Marshall már jó messze járhatnak. A legközelebbi fák, de legalábbis a törzsük, ember formájúak. Mögéjük lehet bújni. Még ha elébe áll is valaki egy ilyen fatörzsnek, Briony azt sem látná meg. Most figyelt föl először a fák koronáját átöblítő szélre, és az ismerős suhogás egészen kibillentette nyugalmából. Különálló, konkrét kis rezgések milliói bombázták érzékeit. Rövid időre föltámadt a szél, majd elült, a suhogás egyre messzebb vándorolt, s úgy utazott a sötét parkon át, mintha élne. Briony megtorpant, és eltűnődött, vajon lesz-e bátorsága továbbmenni a hídig, sőt átmenni rajta, el is hagyni, majd leereszkedni a meredek folyóparton a szigeti templomhoz. Különösen így, hogy nem sok értelme van – épp csak egy sejtelem, hogy odáig is elkószálhattak a fiúk. A felnőttekkel ellentétben Brionynál nem volt fáklya. Semmit sem várnak tőle, hiszen az ő szemükben még gyerek. Az ikrek nincsenek veszélyben. Egy-két percig toporgott a kavicson, mert a visszaforduláshoz nem félt eléggé, ugyanakkor nem bízott annyira magában, hogy továbbmenjen. Hazamehetne, hogy Emily ne várakozzon egyedül. Biztonságosabb visszautat is választhat, a kocsiút mentén, mielőtt az út az erdőbe torkollik – így ráadásul fenntarthatná a látszatot, hogy hosszan tartó, alapos kutatásból érkezik. Aztán, éppen mert a nap folyamán megbizonyosodott róla, hogy már nem gyerek, hanem része egy sűrűbb történetnek, és mert magának is be akarta bizonyítani, hogy méltó rá, erőt vett magán, továbbment, átkelt a hídon. A híd kőboltozata alól visszhangossá erősödve süvített ki a szél, megzörgette a sást, aztán szárnyak csattogtak a vízen, és hirtelen csönd lett. A közönséges neszeket a sötétség erősíti fel. Különben is, a sötétség semmi – nem anyag, nem jelenlét, nem több, mint a fény hiánya. A híd is csak egy mesterséges tó mesterséges szigetére vezet. Majdnem kétszáz éve megvan a sziget, és kissé el is különül a birtok többi részétől; nem kétséges, hogy leginkább őhozzá, Brionyhoz tartozik, jobban, mint bárki máshoz. Egyedül ő szokott idejárni. A többieknek mindössze folyosó ez a hely, itt mennek el hazafelé vagy otthonról távozóban, híd a hidak közt, unalomig ismert dísztárgy, olyannyira, hogy észre sem veszik. Hardman évente kétszer eljön a fiával, és lekaszálja a füvet a templom körül. A csavargók jöttek, elvonultak. Társaiktól elkóborolt, költöző vadludak olykor megtisztelik a kicsi, füves partot. Egyébként nyulak, vízimadarak és vízipatkányok magányos birodalma a sziget. Egyszerűbb lenne, ha leereszkedne a partra, és a füvön át közelítené meg a templomot. De ekkor újra kétségei támadtak; csak állt, nézett előre, nem szólongatta az ikreket. Az épület homályos, világos foltja átderengett a sötétségen. De ha Briony erősen ránézett, nyomtalanul
szertefoszlott. Körülbelül harmincméternyire lehetett tőle, kissé közelebb pedig, a füves rész közepén, egy bokor volt, amelyre Briony nem emlékezett. Jobban mondva, úgy emlékezett, hogy a bokor közelebb van a parthoz. Amennyit a fákból látott, azt sem találta rendben lévőnek. A tölgy túl pocakosnak, a szilfa túl kuszának tetszett, és különösségükben mintha szövetséget alkottak volna. Amikor Briony meg akart kapaszkodni a hídkorlátban, egy vadkacsa ijesztett rá; a kellemetlenül magas rikácsolás már-már emberin ziháló, egyre mélyülő hangsorral ért véget. Természetesen a folyópart meredeksége tartja vissza, az, hogy le kell ereszkednie oda, no meg hogy nem sok értelme van. De egyszer már elhatározta. Végül hátrafelé, fűcsomókba kapaszkodva ereszkedett le, és odalent csak annyi időre állt meg, hogy beletörölje kezét a ruhájába. Azonnal a templom felé indult, és hét-nyolc lépés után éppen nekiveselkedett volna a kiáltozásnak, amikor az útjába kerülő bokor – az, amelyikről úgy hitte, közelebb kellene lennie a parthoz – kezdett szétesni vagy megkettőződni vagy inogni, végül villaszerűén kettévált. Bonyolult módon változtatta az alakját, aztán egy öles, függőleges oszlop vált ki belőle, és a talapzata elvékonyodott. Briony azonnal megtorpant volna, ha nem hiszi szentül, hogy bokrot lát, s hogy ő maga csupán a sötétség és a perspektíva huncutságainak szemtanúja. Még néhány másodperc, még néhány lépés, és akkor már látta, hogy tévedett. Megállt. A függőleges tömeg emberi alak volt, és most egyre távolodott tőle, majd fokozatosan beleveszett a fák sötétebb hátterébe. A földön maradt sötétebb folt ugyancsak ember volt; újabb alakváltozáson esett át, ugyanis felült, majd megszólalt. – Briony? Lola hangjában kiszolgáltatottság csengett – ezt vélte az imént vadkacsa hangjának –, és Briony azonnal megértette. Émelygett, undorodott és félt. A nagyobb alak most újra előtűnt a tisztás szélén, majd nekivágott a meredek folyópartnak, éppen ott, ahol néhány perce Briony leereszkedett. Briony tudta, hogy Lolával kellene foglalkoznia, de önkéntelenül is azt a másikat figyelte: az alak gyorsan és könnyedén fölszaladt a lejtőn, majd eltűnt az úton. Hallotta a ház felé igyekvő lépéseit. Briony nem kételkedett. Le tudja írni. Nincs olyan, amit le ne tudna írni. Letérdelt unokanővére mellé. – Lola. Jól vagy? Briony megérintette Lola vállát, és sikertelenül tapogatózott a keze után. Lola előredőlve ült, mellén keresztbe font karral, mintegy átölelve, finoman ringatva magát. Gyönge, elváltozott hangon szólalt meg, mintha valami buborékszerű váladék torlaszolná el a levegő útját. Meg kellett köszörülnie a torkát. – Sajnálom, én nem, sajnálom... – mondta tétován. – Ki volt az? – suttogta Briony, és mielőtt Lola válaszolhatott volna, a tőle telhető legnyugodtabb modorban hozzátette: – Láttam. Láttam. – Igen – válaszolta Lola alázatosan. Briony aznap már másodszor érezte, hogy gyengédség sarjad a szívében Lola iránt. Nekik kettőjüknek iszonyatos dolgokkal kell szembenézniük. Ő és unokanővére közel állnak egymáshoz. Briony letérdelt, és megpróbálta átkarolni, magához emelni Lolát, de a csontos test nem engedelmeskedett, úgy zárult önmagára, mint egy kagyló. Vagy csiga. Lola átölelte magát, és ringatózott. – Ugye ő volt az? – kérdezte Briony. Inkább mellkasán érezte, mint látta, hogy unokanővére lassan, merengve bólint. Talán a kimerültségtől. Másodpercek teltek el, aztán Lola megszólalt, ugyanazon az elhaló, engedelmes hangon. – Igen. Ő volt az. Briony hirtelen úgy érezte, hallania kell Lola szájából azt a nevet. Meg kell pecsételni a bűnt,
hulljon az áldozat átka a bűnös fejére, a megnevezés varázslatával teljesüljön be a végzete. – Lola – súgta, és le sem tagadhatta volna, milyen furcsa emelkedettséget érez. – Lola. Ki volt az? Abbamaradt a ringatózás. A sziget nagyon csöndes lett. Lola nem változtatott a testhelyzetén, mégis mintha elhúzódott volna, de talán csak a vállát mozdította, vállat vont, arrébb dőlt kissé, úgy igyekezett szabadulni Briony együtt érző érintésétől. Elfordította a fejét, és belebámult az ürességbe, valamerre a tó felé. Lehet, hogy beszélni akart, talán már nagyon is közel járt ahhoz, hogy hosszú vallomásba fogjon, melynek során a kimondással egyidejűleg rátalált volna az érzéseire is, kilábalt volna a döbbent zsibbadtságból, és eljutott volna valamihez, ami iszonyra és örömre egyformán hasonlít. Az elfordított arc talán nem a távolságtartás, hanem ellenkezőleg, a meghittség jele volt, mert Lola így próbálta összeszedni magát, hogy elmondhassa az érzéseit az egyetlen személynek, akire ott, az otthonától távol, rá merte bízni a titkait. Talán már levegőt is vett, és kinyitotta a száját. De nem érdekes, Briony úgyis közbeavatkozik, és oda a lehetőség. Sok másodperc – harminc? negyvenöt? – telt el, és a fiatalabbik lány nem tudta tovább türtőztetni magát. Minden egybevág. Ő jött rá. Ez az ő története, ez a történet az ő személye, Briony köré írja magát. – Robbie volt az, ugye? Az elmebeteg. Szerette volna kimondani. Lola nem felelt, nem mozdult. Briony megismételte, ezúttal teljesen kirekesztve belőle a kérdő hangsúlyt. Tényt állapított meg: – Robbie volt. Noha Lola nem fordult meg, sőt meg se moccant, nyilvánvalónak tetszett, hogy valami változott; a bőre sugározta a meleget, és miközben szárazon nyelt, nyakának izmain görcsös reszketés hullámzott át, hallhatóan pattogtak benne a megfeszülő inak. Briony újra kimondta. Egyszerűen. – Robbie. Messze a tavon kövér, kerek loccsanással esett vissza egy felugró hal; csobbanása pontosnak és magányosnak tetszett, a szél ugyanis teljesen elült. A fák csúcsa, a sás nem ijeszt többé. Lola végre lassan szembefordult Brionyval. – Te láttad – mondta. – Hogy tehette? – nyögte Briony. – Hogy merte? Lola Briony meztelen alkarjára fektette a kezét, megszorította. Szelíden beszélt, a szavak között komótos szünetekkel. – Te láttad. Briony közelebb húzódott, és Lola kezére tette a kezét. – Nem is tudod, mi történt a könyvtárban vacsora előtt, nem sokkal azután, hogy beszélgettünk. Megtámadta a nővéremet. Ha nem mentem volna be, ki tudja, mire nem lett volna képes... Hiába voltak egészen közel egymáshoz, egyikük sem láthatta a másik arckifejezését. Lola arcának sötét korongja semmit sem közölt, de Briony érzékelte, hogy Lola csak fél füllel figyel rá, és ezt a gyanút erősítette meg, hogy unokanővére közbevágott: – De te láttad. Tényleg láttad – ismételte. – Hát persze hogy láttam. Napnál világosabban. Ő volt az. Meleg volt az éjszaka, Lola mégis vacogni kezdett, és Briony sajnálta, hogy nincs levethető ruhadarabja, amelyet Lola vállára teríthetne. – Hátulról rontott rám – mondta Lola. – Lerántott a földre... aztán hátrafeszítette a fejemet, a szememet pedig befogta a tenyerével. Nem tudtam megállapítani, képtelenség... – Jaj, Lola. – Briony kinyújtotta a kezét unokanővére arca felé, megérintette. Lolának száraz volt az arca, de nem sokáig, Briony tudta, nem sokáig marad száraz. – Ide hallgass. Nem
tévedhetek. Ismerem, amióta a világon vagyok. Láttam. – Mert én nem tudtam volna biztosra mondani. Vagyis a hangja alapján úgy gondoltam, talán ő lehet. – Mit mondott? – Semmit. Csak zihált meg hörgött, így hallottam a hangját. De látni nem láttam. Nem merném biztosra mondani. – Nos, én igen. És fogom is. Így kettejük eltérő álláspontja, mely az elkövetkezendő hetekben, hónapokban nyilvánosan is megfogalmazódott, később pedig éveken át ördögi fogócskában, magányos töprengésekben kergette egymást, ekkor, ezekben a tóparti pillanatokban alakult ki; és valahányszor Lolának kétségei támadtak, Briony egyre nagyobb bizonyossággal állította a magáét. Később már nem sokat vártak el Lolától, és ő vissza is húzódott a sebzett zavarodottság állapotába, majd mint nagy becsben tartott beteg, lábadozó áldozat, elveszett gyermek, valósággal fürdött abban az aggódásban és bűntudatban, mellyel életének felnőtt szereplői elárasztották. Hogy engedhettük, hogy ilyesmi megtörténjék egy gyermekkel? Lola nem tudott segíteni, és nem is volt rá szükség. Briony esélyt kínált, és Lola ösztönösen megragadta, vagy még azt sem: csak hagyta, hogy az esély kiválassza őt. Mindössze annyi dolga volt, hogy hallgasson, és engedje érvényesülni Briony ügybuzgalmát. Nem kellett hazudnia, feltételezett támadója szemébe néznie, sem bátorságot gyűjtenie, hogy megvádolja, mert mindezt megtette helyette, ártatlanul és fondorlatmentesen, a fiatalabbik lány. Lolától csak annyit követelt a szerepe, hogy maradjon csöndben, hallgassa és felejtse is el egészen az igazságot, és csupán egyvalamiben – nem egy ellenkező értelmű mesében, hanem saját bizonytalanságában – legyen teljesen biztos. Nem láthatta, eltakarta a szemét a férfi tenyere, rettegett, nem mondhatja biztosra. Briony ott volt mellette, hogy átsegítse minden szakaszon. Az ő szempontjából minden egybevágott; a rettenetes jelen beteljesítette a közelmúltat. Mindaz, aminek ő maga szemtanúja volt, előrevetítette unokanővére szerencsétlenségét. Lett volna csak ő, Briony, kevésbé ártatlan, kevésbé ostoba! Most már látta, milyen feszesen illeszkedtek egymáshoz a tények, milyen szimmetrikus volt az egész, és éppen ezért nem is lehet szó másról, mint amit ő állít. Önmagát is hibáztatta, hiszen gyermeteg módon feltételezte, hogy Robbie figyelme kizárólag Ceciliára korlátozódik. Hogy is hihette? Hiszen Robbie elmebeteg. Bárki megfelel neki. És persze hogy a legsebezhetőbbet támadja meg – a nyurga kamasz lányt, aki ismeretlen helyen, sötétben botorkálva, bátor szívvel arra készül, hogy átkutassa a szigeti templomot az öccsei után. Ahogy maga Briony is képes lett volna megtenni ugyanezt. Hogy könnyen ő maga eshetett volna áldozatul Robbie-nak, csak fokozta Briony dühét és buzgalmát. Ha szegény unokanővére nem képes kiállni az igazságért, majd megteszi helyette ő. Én igen. És fogom is. A meggyőződés mázán azonban már a következő héten sérülések, hajszálrepedések mutatkoztak. Valahányszor Briony fölismerte őket, ami nem fordult elő gyakran, gyomrában kis rángással látta be, és értette meg ismételten, hogy amit tud, az nem szó szerint vagy nem kizárólag a láthatón alapul. Túl sötét volt hozzá. Még Lola arasznyira lévő arca is csak üres oválisnak tetszett, a támadó pedig már az elején is méterekre volt tőle; később sem fordult hátra a tisztás szélén menekülő alak. Ugyanakkor, noha nem látta jól, láthatatlannak sem nevezheti, a mozgását pedig ismerősnek találta. Szeme azt összegezte és igazolta, amit már tudott, és amit frissiben tapasztalt. Az igazság a szimmetriában lakik, ami annyit tesz, hogy a józan ész alapjain áll. Az igazság parancsolt a szemének. Amikor tehát Briony újra meg újra azt mondta, láttam, komolyan gondolta, őszintén és szenvedélyesen. De közlendője sokkal bonyolultabb volt annál, mint amit a környezet készségesen érteni kívánt belőle, és Briony legszorongatóbb pillanatai éppen abból adódtak, hogy beszámolóját nem tudta árnyalttá tenni. Igaz, komolyan meg sem próbálta. Nem volt rá alkalom, idő, engedély. Napokon belül, jobban mondva, már
órákon belül olyan gyorsan peregtek az események, hogy úgysem lehetett volna beleszólása. Szavai félelmetes erőket mozgósítottak az ismerős, festői kisvárosban. A takaros középületek homlokzata mögül félelmetes hatóságok bújtak elő: mintha lesben állva várták volna a katasztrófát, melynek – tudták – be kell következnie. Elgondolásuk volt, tudták, mit akarnak, hogyan járjanak el. Újra meg újra kikérdezték Brionyt, és ő végeérhetetlenül ismételte magát. Nyomasztotta a következetesség igénye. Mert amit már egyszer mondott, azt kell mondania eztán is. Ha apróbb részletekben eltért a korábbiaktól, homlokukat ráncolták a bölcsek, esetleg fagyossá váltak, megvonták tőle együttérzésüket. Briony mindenáron a kedvükben akart járni, így hamar rájött, hogy azok a kisebb megszorítások, amelyeket még hozzáfűzhetne, akadályoznák az éppen őáltala elindított folyamat kibontakozását. Úgy érezte magát, mint az a menyasszony, akit a menyegző közeledtével egyre émelyítőbb szorongás gyötör, mégsem mer beszélni róla, annyi előkészület történt már – éppen az ő érdekében. Sok jó ember kellemes közérzete és érdekei kerülnének veszélybe. Múló pillanatok ezek, egy kis nyugtalanság, mely könnyen elűzhető, ha osztozik környezete örömében és izgalmában. Ennyi rendes ember mégsem tévedhet, különben is, megmondták neki előre, hogy efféle belső kételyekre számítani kell. Brionynak nem akaródzott egy tollvonással megsemmisíteni az egész elméletet. Úgy érezte, nincs bátorsága a kezdeti bizonyosság és a két-három napig tartó türelmes, nyájas kérdezgetős után visszavonni a vallomását. Mégis örült volna, ha módja van megszorítani vagy árnyalni a „láttam” jelentését. Legyen kevesebb benne a látás, több az ismeret. Akkor kihallgatói lelkiismeretére bízhatta volna a döntést, hogy a további vizsgálódáshoz elegendő-e egy látomás. Szenvtelenül viselkedtek, ha Briony megingott, és könyörtelenül fejére olvasták korábbi állításait. Csak nem egy buta kis csitri ő, sugallta magatartásuk, aki feleslegesen pazarolta mindannyiuk idejét? És szigorúan megvizsgálták a látási viszonyokat. Igenis volt elég fény, állították, a csillagok és a legközelebbi város utcai fényeit visszaverő alsó felhőréteg elég világosságot adott. Vagy látta Briony, vagy nem látta. A kettő között semmi sincs; s noha ezt nem mondták ki, nyerseségükből sejteni lehetett. Ezekben a pillanatokban, a kérdezők hűvös közönyétől dideregve, nem tehetett mást, mint hogy felszítja magában a kezdeti lángolást. Ekkor mondta újra: Láttam. Tudom, hogy ő volt. És megnyugtató érzés volt, hogy ő csak megerősíti, amit amazok már úgyis tudnak. Sosem lett volna képes azzal vigasztalódni, hogy nyomást gyakoroltak rá, vagy megfélemlítették. Hiszen sosem kényszerítették semmire. Saját csapdájába esett bele, a maga alkotta építmény labirintusában tévedt el, fiatal volt, félt; nem beszélve arról, hogy szeretett volna mindenkinek a kedvében járni, így meg sem kísérelte kiharcolni magának a visszakozás lehetőségét. Nem volt eléggé önálló szellem, koránál fogva sem érhetett önállóvá. Kezdeti bizonyosságai hírére hatalmas gyülekezet verődött össze, a közönség várt; nem ábrándíthatta ki őket az oltár előtt. Mardosó kételyeit csak úgy közömbösíthette, ha még mélyebbre merül. Körömszakadtig ragaszkodva ahhoz, amit tudni vélt, gondolatait beszűkítve, újra meg újra megismételve tanúvallomását, képes volt kirekeszteni elméjéből a károkozás tudatát – a kárét, melyről csak bizonytalanul érzékelte, hogy ő okozza. Miután lezárult az ügy, ítéletet hirdettek, és a gyülekezet szétoszlott, még néhány évig nyugta volt: a fiatalság könyörtelen képessége, hogy felejtsen, az emlék kitörlésének szándéka óvta meg. – Nos, én igen. És fogom is. Egy darabig csöndben ültek, Lola reszketése csillapodni kezdett. Briony tudta, hogy haza kell vinnie Lolát, de vonakodott megtörni a pillanat adta közelséget – átkarolta az idősebb lány vállát, Lola pedig mintha belesimult volna az oltalmazó ölelésbe. Messze a tavon túl fel-alá mozgó kis fénypont haladt – fáklyát vitt valaki a kocsiúton –, de egyikük sem fűzött hozzá megjegyzést. Végül Lola szólalt meg töprengő hangon, mintha leheletfinom ellenérveket mérlegelne.
– De ennek nincs értelme. A család közeli barátja. Lehet, hogy nem ő volt. – Nem mondanád ezt, ha ott lettél volna velem a könyvtárban – dünnyögte Briony. Lola sóhajtott, és lassan csóválta a fejét, mint aki igyekszik megbékülni az elfogadhatatlan igazsággal. Hallgattak megint, és talán hosszabban is elüldögéltek volna, ha a szétoszló felhők és az éjszakai lehűlés miatt gyűlni nem kezd a fűszálakon a nedvesség – még nem egészen harmat. – Tudsz járni? – súgta Briony, és Lola hősiesen bólintott. Briony fölsegítette, aztán először karöltve, majd úgy, hogy Lola Briony vállára támaszkodott, nekivágtak a tisztásnak, a híd felé. Lola csak akkor kezdett sírni, amikor a meredek part aljához értek. – Nem tudok felmászni – rugaszkodott neki többször is a mondatnak. – Nagyon gyenge vagyok. Jobb lesz, vélte Briony, ha fölszalad a házba, és segítséget hoz, és már éppen nekifogott volna, hogy ezt megértesse Lolával, aztán segítsen neki addig is kényelmesen elhelyezkedni, amikor hangokat hallottak az út felől, és hirtelen fáklyafény világított a szemükbe. Ez csoda, gondolta Briony, amikor meghallotta Leon hangját. Mint egy igazi hős, Leon úgy ereszkedett le könnyű léptekkel a parton, nem kérdezett semmit, csak karjába kapta és már vitte is Lolát, mint egy kisgyereket. Cecilia kiabált utána, aggodalomtól rekedt volt a hangja. Senki sem válaszolt. Leon olyan tempóban kaptatott fölfelé a meredek szakaszon, hogy csak nagy nehezen lehetett vele lépést tartani. De még el sem érték a kocsiutat, Leon még le sem tehette Lolát, Briony máris nekifogott, hogy elmesélje neki, mi történt, pontosan úgy, ahogyan látta.
Tizennégy A kihallgatásról és az aláírt jegyzőkönyvről, valamint tanúvallomásról őrzött emlékei vagy a retteneté, melyet a tárgyalóteremből – kora miatt – kirekesztve érzett, sokkal kevésbé gyötörték az elkövetkezendő években, mint azok a töredezett emlékképek, amelyek a nevezetes éjszakáról és a rá következő nyári hajnalról maradnak meg benne. A bűntudat megteremtette az önkínzás kifinomult módszereit, örök hurokra fűzve a részleteket, mint gyöngyszemeket, rózsafüzérré, melyet egy életen keresztül morzsolgatni kell. Visszaértek a házba, és ekkor új fejezet kezdődött, csupa baljós érkezés, könnyek, fojtott hangok, szapora lépések a hallban, és hozzá valamiféle gonosz izgatottság, mely megakadályozta Brionyt abban, hogy elálmosodjon. Elég nagy lány volt persze, hogy lássa, kizárólag Loláé ez a pillanat, őt azonban együtt érző női kezek hamarosan a szobájába vezették, hogy ott várja meg az orvost és a vizsgálatot. Briony lentről nézte, ahogy Lola hangosan zokogva fölmegy a lépcsőn, kétoldalt Emily és Betty támogatja, Polly pedig mosdótálat és törülközőket visz utánuk. Lola távozásával Briony került a középpontba, Robbieról egyelőre senki sem tudott; környezetének bánásmódja pedig – ahogy figyeltek rá, adtak a szavára, szelíden biztatták, kérdezgették – látszólag összhangban állt frissen szerzett érettségével. Nagyjából ekkor érkezhetett a ház elé egy Humber, amelyből két rendőrfelügyelő és két közrendőr szállt ki. Egyetlen forrásuk, Briony, igyekezett nagyon nyugodtan beszélni. Sorsdöntő szerepe erővel, bizonyossággal töltötte el. A formális kihallgatások előtti, még tagolatlan időben eleinte a hallban álltak, Briony a rendőrökkel szemközt, egyik oldalán Leon, másikon az anyja. Vajon hogy termett mellette Emily ilyen gyorsan Lola ágya mellől? A rangosabb felügyelőnek súlyos arca volt, csupa redő, mintha gyűrt gránitból faragták volna. Briony félt tőle, félve kezdett beszélni a figyelmes, mozdulatlan maszknak, de amint belelendült, mintha terhet emelnének le a válláról, egyre könnyebb lett, és gyomrából meleg, engedelmes érzés áradt szét a végtagjaiba. Mint a szeretet, mint valami hirtelen jött szeretet ez iránt a figyelmes hallgató iránt, aki kétségkívül a jó ügy oldalán áll, akit a nap bármely órájában harcra lehet szólítani a jó ügy nevében, s akit minden létező emberi erő és bölcsesség támogat. Szenvtelen tekintetétől Brionynak összeszorult a torka, hangja meg-megbicsaklott. Szerette volna, ha a felügyelő megöleli, megvigasztalja, és megbocsát neki, ha mégoly bűntelen is. De a felügyelő csak nézte és hallgatta. Ő volt az. Láttam. Könnyei még ékesebben bizonyították az átérzett és kimondott igazságot, amikor pedig Emily megsimogatta a tarkóját, Briony teljesen összeomlott; betámogatták a nappaliba. De ha ott ült a kanapén, és anyja vigasztalta, hogyan emlékezhet mégis McLaren doktor érkezésére, fekete kabátjára, ódivatú, magas inggallérjára és az orvosi táskára, mely a Tallisház három szülésének és összes gyermekbetegségének tanúja volt? Leon közel hajolt az orvoshoz, és férfias tömörséggel tájékoztatta az eseményekről. Hová tűnt Leon felelőtlen könnyedsége? Ez a halk tanácskozás jellemző maradt, meghatározta az elkövetkezendő órák hangulatát is. Minden frissen érkezőt hasonló módon tájékoztattak; a jelenlévők – rendőrök, orvos, családtagok, személyzet – kis csoportokban álltak, melyek csomóként szétbomlottak, majd újrakötődtek a szobasarkokban, a hallban vagy az erkélyajtókon kívül, a teraszon. Semmilyen nézetet nem alakítottak ki, nem fogalmaztak meg nyilvánosan. Mindenki ismerte az erőszak szörnyű tényét, de az mindenki titka maradt, melyet suttogva osztottak meg egymással az állandóan mozgó csoportokban, mielőtt azok fontosságuk tudatában feloszlottak volna, és ki-ki új feladat ellátására sietett. Eshetőségek tekintetében még aggasztóbb volt az ikrek dolga, akik azóta sem kerültek meg. Az általános nézet szerint azonban, melyet, mint valami varázsigét, mindenki szüntelenül hajtogatott, az ikreknek kutya bajuk, bizonyára valahol a
parkban alusszák az igazak álmát. Így a figyelem java mégiscsak az emeleti szobában pihenő, szerencsétlenül járt kamasz lányra irányult. A keresésből megtérő Paul Marshall a felügyelőktől szerzett tudomást a történtekről. Oldalán egy-egy rendőrrel a teraszt rótta, s az egyik fordulónál aranytárcájából cigarettával kínálta őket. Amikor véget ért a beszélgetés, Marshall meglapogatta a rangosabbik rendőr hátát, majd olyan mozdulatot tett, mint aki elbocsátja őket. Aztán bement, hogy Emily Tallisszal is beszéljen. Leon fölkísérte az orvost, s az valamivel később szentté és sérthetetlenné magasztosulva ereszkedett alá az emeletről, hiszen szakmailag találkozott azzal, aki mindannyiuk aggodalmának középpontjában foglalt helyet. Ő is hosszan tanácskozott a két civil ruhással, majd Leonnal, végül Leonnal és Mrs. Talisszal. Nem sokkal távozása előtt Brionyhoz lépett, homlokára tette ismerősen kicsi, száraz kezét, megtapintotta a pulzusát, és meg volt elégedve. Aztán fogta a táskáját, de mielőtt végleg kilépett volna a bejárati ajtón, újabb pusmogó eszmecserére került sor. Hol van Cecilia? Ő egészen félrehúzódott, a színtér szélén járkált fel-alá, nem szólt senkihez, és megállás nélkül dohányzott, gyors, éhes mozdulattal emelve szájához a cigarettát, mely azonban szemlátomást csak ideges undort váltott ki belőle. Vagy zsebkendőjét csavargatva rótta köreit a hallban. Rendes körülmények között hasonló helyzetben magához ragadta volna az irányítást, felügyelte volna Lola ellátását, megpróbálta volna megnyugtatni Emilyt, meghallgatta volna az orvost, és tanácskozott volna Leonnal is. Briony elég közel állt, amikor Leon odalépett hozzá, hogy mondjon valamit, de Cecilia elfordult; segíteni, sőt beszélni sem volt képes. Emily, rá kevéssé jellemző módon, felnőtt a válság diktálta feladathoz, sem migrén, sem az egyedüllét igénye nem gyötörte. Úgy nőtt, ahogy nagyobbik lánya zsugorodott az egyéni balszerencse súlya alatt. Brionyt többször is felszólították, mondja el újra, amit tud, s ilyenkor érezte, hogy Cecilia hallótávolságon belülre kerül, és izzó, áthatolhatatlan tekintettel fürkészi őt. Idegesítette Brionyt, igyekezett szorosan az anyja mellett maradni. Ceciliának vérben forgott a szeme. Míg mások dünnyögő csoportokat alkottak, ő nyugtalanul járkált fel-alá a szobában, máskor két szoba között, legalább kétszer pedig kiment a bejárat elé, és ott ácsorgott. Idegesen egyik kezéből a másikba tette a zsebkendőt, ujjai köré tekerte, lefejtette, labdává gyúrta, átvette a másik kezébe, új cigarettára gyújtott. Betty és Polly teát szolgáltak fel, de Cecilia hozzá sem nyúlt. Az emeletről az a hír érkezett, hogy az orvos nyugtató injekciójának hatására Lola végre elaludt, és ez az újság átmeneti megkönnyebbülést hozott. Kivételesen mindenki a nappaliban gyűlt össze, kimerült csöndben kortyolgatták a teát. Senki sem mondta, de Robbie-ra vártak. Mr. Tallis is bármelyik pillanatban megérkezhetett Londonból. Leon és Marshall a maguk rajzolta térkép fölé hajoltak, melyet a ház környékéről készítettek a felügyelőnek. A felügyelő átvette, tanulmányozta, majd odaadta a segédjének. A két közrendőrt már korábban kiküldték, hogy csatlakozzanak a Pierrot-t és Jacksont keresőkhöz, és további rendőri erősítést vártak a faházhoz arra az esetre, ha Robbie netán hazamenne. Marshallhoz hasonlóan Cecilia is külön, a csembalószéken ült. Egyszer fölállt, hogy tüzet kérjen a bátyjától, de a főfelügyelő megelőzte, orra elé tartva öngyújtóját. Briony az anyja mellett ült a kanapén, Betty és Polly éppen körbekínálták a teát. Briony később nem emlékezett rá, milyen késztetésnek engedett ekkor. A semmiből jött egy nagyon tiszta, nagyon meggyőző ötlet, és neki eszébe sem jutott, hogy bejelentse a szándékát, vagy engedélyt kérjen a nővérétől. Perdöntő bizonyíték, és független az őáltala hangoztatott változattól. Bizonyosság. Akár egy másik, önálló bűntényként is felfogható. Az ihlettől egy pillanatra elakadt a lélegzete, és olyan hirtelen pattant fel, hogy kis híján felborította Emily teáscsészéjét; a szobában tartózkodók riadtan felkapták a fejüket. Mindenki őt nézte, amikor kisietett a szobából, de olyan általános volt a kimerültség, hogy senki sem vonta kérdőre. Briony ezzel szemben kettesével vette a lépcsőfokokat, energiát adott
neki a tudat, hogy jót tesz, és ő maga is jó, és hogy hamarosan olyan meglepetéssel rukkol elő, amelyért csak dicséretet érdemelhet. Karácsony délelőtt szokott hasonlót érezni: tudja, hogy ajándékával örömet fog szerezni, ezért mámorosan, bűntelenül szeretheti önmagát is. Szaladt a második emeleti folyosón is, egyenesen Cecilia szobájába. Micsoda mocsokban és rendetlenségben él a nővére! Mindkét szekrényajtó tárva-nyitva. Szekrényből kirángatott ruhák, mások féloldalasan csüngnek a vállfáról. A földön két, drágának látszó selyemruha, egy fekete meg egy rózsaszín, a zavaros kupac mellett kétfelől lerúgott, oldalára borult cipő. Briony a felfordulást átlépve, kerülgetve, a fésülködőasztal felé igyekezett. Vajon mi akadályozza meg Ceciliát abban, hogy visszategye szépítő- és illatszerei fedelét, tetejét, kupakját? Vajon miért nem üríti ki soha a bűzölgő hamutartót? És miért nem veti be az ágyát, miért nem nyit ablakot, hogy beengedjen egy kis friss levegőt? Az első fiók, amelyet megpróbált kihúzni, csak néhány ujjnyit engedett; színültig tele volt üvegekkel és papírdobozkákkal. Cecilia lehet tíz évvel idősebb, mégis van benne valami teljesen reménytelen tehetetlenség. Cecilia imént megtapasztalt dühödt pillantása semmi jót nem ígért, Briony félt is tőle; most mégis úgy vélte, miközben kihúzott egy másik fiókot, hogy helyesen cselekszik, hiszen Ceciliáért teszi, az ő érdekében gondolkodik tisztán. Amikor öt perc múlva diadalmasan visszatért a nappaliba, senki sem figyelt rá, és minden ugyanolyan volt, mint az előbb – fáradt, elgyötört felnőttek néma csöndben teát szürcsöltek és cigarettáztak. Izgalmában nem is gondolt rá, hogy kinek adja oda a levelet; képtelen módon valahogy úgy képzelte, hogy majd mindenki egyszerre olvassa. Most úgy döntött, Leonnak adja oda. El is indult Leon felé, át a szobán, de amikor odaért a három férfihoz, meggondolta magát, és a gránitarcú nyomozó kezébe nyomta az összehajtogatott papírost. Ha ugyan volt valamiféle kifejezés azon az arcon, sem akkor nem változott meg, amikor átvette a levelet, sem akkor, amikor elolvasta, ami egyébként igen gyorsan, szinte egy szempillantás alatt megtörtént. Pillantása találkozott Brionyéval, aztán Ceciliára siklott, de Cecilia éppen másfelé nézett. A felügyelő csuklójának alig érzékelhető mozdulatával jelzett a másik rendőrnek, aki átvette tőle a levelet. Amikor átfutotta, továbbadta Leonnak, ő is elolvasta, majd összehajtogatta, és visszaadta a főfelügyelőnek. Brionyra nagy hatással volt ez a némajáték – mindhárman tisztában voltak a lehetséges következményekkel. Emily Tallis csak ekkor fogta fel, mi áll érdeklődésük középpontjában. Erőtlen kérdésére Leon válaszolt: – Csak egy levél. – El akarom olvasni. Emily aznap este már másodszor volt kénytelen érvényesíteni jogait a háztartásban megjelenő írásos üzenetekre. Briony úgy érezte, rá már nincs szükség, visszaült hát a kanapéra, és anyja mellől figyelte a két rendőrön és bátyján végigsöprő férfias feszengést. – El akarom olvasni. Különös, de a hangszíne nem változott. Leon vállat volt, és kényszeredetten, szabadkozva mosolygott – ugyan milyen ellenvetése lehetne? Emily szelíd tekintete megállapodott a két felügyelőn. Az ő nemzedéke még cselédszámba vette a rendőröket, rangtól függetlenül. Felettese bólintásának engedelmeskedve a fiatalabbik felügyelő Emilyhez lépett, és átadta neki a levelet. Cecilia nagyon messze járhatott gondolatban, de most végre ő is felfigyelt. A levél már széthajtogatva hevert anyja ölében, Cecilia pedig felugrott a csembalószékről, és elindult felé. – Hogy merészeled? Hogy merészelitek?! Leon is felállt, tenyerét feltartva próbálta megnyugtatni. – Cee... Amikor Cecilia előrelendült, hogy kikapja anyja kezéből a levelet, nemcsak a bátyja, hanem a két rendőr is elébe ugrott. Marshall is állt, de nem próbált beavatkozni. – Az enyém! – kiabálta Cecilia. – Nincs jogotok hozzá!
Emily föl sem nézett az olvasásból, sőt, kényelmesen többször is végigolvasta. Aztán fölnézett a levélből, és lánya szilaj dühére máris kész volt a maga hűvösebb válaszával. – Ha azt tetted volna, ifjú hölgy, amit kell, és azzal a nagy műveltségeddel megmutattad volna nekem ezt, akkor még időben tehettünk volna valamit, és megkímélhettük volna az unokahúgodat egy borzalmas élménytől. Egy pillanatig Cecilia egymaga állt a szoba közepén, jobb keze ujjai reszkettek; egyenként rámeredt mindenkire, mint aki nem tudja elhinni, hogy köze lehet ezekhez az emberekhez, de arra sem képes, hogy elmondja, amit tud. És jóllehet Briony úgy érezte, a felnőttek reakciója őt igazolja, sőt, lassan valami édes, belső mámor járta át, titokban örült, hogy anyja mellett ül a kanapén, és nővére megvetése, kivörösödött szemének pillantása elől részben eltakarják az álló férfiak. Ez a tekintet hosszú másodpercekig fogva tartotta őket, aztán Cecilia sarkon fordult, és kiment a szobából. A hallba érve tehetetlen haragjában fölsírt, a padlócsempés, csupasz helyiség nyers akusztikája fölerősítette sikolyát. A nappaliban maradtak megkönnyebbültek, szinte ellazultak, amikor hallották, hogy fölmegy a lépcsőn. Amikor Brionynak legközelebb eszébe jutott körülnézni, Marshall kezében volt a levél, majd visszakerült a felügyelőhöz, ő pedig kisimítva belehelyezte egy irattartóba, amelyet a fiatalabbik felügyelő kinyitva elé tett. Az éjszakai órák már leperegtek, Briony mégsem volt fáradt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy aludni küldje. Mérhetetlen idővel azután, hogy Cecilia a szobájába ment, Briony meg az anyja a könyvtárba vonult a rendőrökkel, hogy sor kerüljön az első formális kihallgatásra. Mrs. Tallis állva maradt, míg Briony az íróasztal egyik szélén ült, a rendőrök pedig a másikon. A kérdéseket az ősszikla-arcú tette fel, s most kiderült, milyen végtelenül kedves ember; ráérősen kérdezett, rekedtes hangja egyszerre volt gyengéd és szomorú. Briony pontosan meg tudta mutatni, hol támadta meg Robbie Ceciliát, így mindannyian odamentek a könyvespolc alkotta sarokhoz, hogy szemügyre vegyék. Briony befészkelte magát, háttal a könyveknek, hogy megmutassa, milyen testhelyzetben találta nővérét, és közben a könyvtár magas ablakainak üvegtábláin megpillantotta a hajnal első, kékes derengését. A sarokból kilépve megfordult, és bemutatta a támadó pozícióját is, majd megmutatta, hol állt ő maga. – De miért nem szóltál nekem? – kérdezte Emily. A rendőr Brionyra nézett, várt. Jó kérdés, de neki sosem jutott volna eszébe, hogy zavarja az anyját. Úgyis csak migrén lehetett volna belőle. – Vacsorához hívtak, aztán megszöktek az ikrek. Elmondta, hogy került hozzá a levél, amikor alkonyatkor a hídon ácsorgott. Hogy miért bontotta fel? Nehéz visszaadni azt a kényszeres pillanatot, hiszen mielőtt cselekedett, nem engedte meg magának, hogy végiggondolja a következményeket, és még nehezebb megmagyaráznia, hogy az írónak, aki csak aznap született meg benne, mindent tudnia, értenie kell, ami csak az útjába kerül. – Nem tudom – felelte. – Rettenetesen kíváncsi voltam. Utáltam magam érte. Nagyjából itt tartottak, amikor egy rendőr dugta be a fejét az ajtónyíláson, és olyan hírrel szolgált, amely tökéletes összhangban volt az éjszaka megrázkódtatásaival. Mr. Tallis sofőrje telefonált egy utcai fülkéből, a croydoni repülőtér közeléből. A miniszter jóvoltából sürgősen rendelkezésére bocsátott minisztériumi autó lerobbant a külvárosban. Jack Tallis a hátsó ülésen, pokrócba takarózva alszik, és alighanem kénytelen lesz majd az első reggeli vonattal folytatni az útját. Miután felfogták és sajnálkozva tudomásul vették a tényeket, finoman visszaterelték Brionyt az eseményekhez; most arra voltak kíváncsiak, mi történt a szigeten. Itt óvatosan járt el a felügyelő, nem akarta szigorú kérdésekkel gyötörni a kislányt, hanem hagyta, hogy számára belátható, érzékelhető térben mozogjon; így Briony saját szavaival építette föl, formázta meg az elbeszélést, és egyúttal leszögezte az alaptényeket: amikor a férfi elszaladt, majd a tisztás szélén újra felbukkant, mozgását és termetét Briony egyaránt ismerősnek találta.
– Akkor hát látta. – Tudom, hogy ő volt. – Felejtsük el, kisasszony, amit tud. Azt mondja, látta őt. – Igen, láttam. – Ahogy most engem lát. – Igen. – A saját szemével látta. – Igen. Láttam. Láttam. Így ért véget az első hivatalos kihallgatás. Míg ő a nappaliban ülve végre átadta magát a fáradtságnak, noha nem volt kedve lefeküdni, addig anyját, majd Leont és Paul Marshallt is kikérdezték. Az öreg Hardmant és a fiát ugyancsak behozták, hogy őket is meghallgassák. Briony hallotta, amikor Betty azt mondta, hogy Danny egész este otthon volt az apjával, s az kezeskedhet érte. Az ikrek után eredménytelenül kutató rendőrök visszatértek a főkapuhoz, ahonnan a konyhába invitálták őket. Abban a kusza, később felidézhetetlen hajnali időszakban Briony valahogy megtudta, hogy Cecilia nem hajlandó elhagyni a szobáját, nem hajlandó lemenni, hogy kihallgassák. Az elkövetkezendő napokban nem maradt más választása, engednie kellett; az ő beszámolója a könyvtárban történtekről – jóllehet ékesen bizonyította, hogy közös akaratból került sor az együttlétre, mégis sokkal megdöbbentőbb volt a maga nemében, mint Brionyé – csak megerősítette a már korábban kialakult véleményt: Mr. Turner veszélyes ember. Cecilia ismételt javaslatára, hogy hallgassák ki Danny Hardmant, néma elutasítással válaszoltak. Érthető, bár szánalmas próbálkozás, hogy ez a fiatal nő úgy próbál falazni a barátjának, hogy gyanúba kever egy ártatlan fiút. Valamivel öt után, amikor éppen arról volt szó, hogy készül a reggeli, legalábbis a rendőröknek, mert a háziak közül senki sem volt éhes, futótűzként szaladt végig a hír, hogy valaki, aki éppenséggel Robbie is lehet, a parkon keresztül a ház felé tart. Talán egy emeleti ablakból figyelt valaki. Briony nem tudta, hogyan született az elhatározás, hogy menjenek mindannyian a ház elé, és ott várjanak rá. Egyszerre csak mindenki odasereglett, a család, Paul Marshall, Betty és társai, a rendőrök, kész fogadóbizottság, szoros csoporttá tömörülve a bejárat előtt. Csak az önkívületbe altatott Lola és a dühében emésztődő Cecilia maradt az emeleten. Elképzelhető, hogy Mrs. Tallis nem akarta, hogy Robbie beszennyezze jelenlétével a házat. Talán a felügyelő tartott valamely erőszakos próbálkozástól, mely könnyebben leszerelhető odakint, a tágasabb tér megkönnyíti a letartóztatást. Közben már elillant a hajnal minden varázsa, szürke kora reggel lett belőle, legfeljebb a nyári pára volt benne különleges, de a melegben az is bizonyára hamar eloszlik. Eleinte nem láttak semmit, csak Briony vélte hallani a kocsiút felől a cipőkopogást. Aztán már mindenki hallotta, és amikor talán százméternyire megpillantották az egyelőre még felismerhetetlen alakot, mely nem volt több, mint szürke folt a fehér háttér előtt, felhördült a társaság, s mindenki egyik lábáról a másikra állt. Ahogy egyre inkább kibontakozott az alak, ismét elcsöndesedtek. Nem akartak hinni a szemüknek. Bizonyára a pára és a fény játéka az egész. A telefon és az automobil korában senki sem hiheti, hogy léteznek kétméteres vagy még nagyobb óriások, főleg a sűrűn lakott Surreyban. És mégis, egy nem emberi, ám céltudatos jelenés bontakozott ki előttük. Képtelen, de tagadhatatlan, és feléjük tart. A katolikus Betty keresztet vetett, és az egész csoport közelebb húzódott a bejárathoz. Csak a főfelügyelő lépett néhányat előre, és eközben hirtelen minden világossá vált. Egy másik, aprócska figura hordozta a megfejtést, aki a nagy ember mellett baktatott. Most már magától értetődött – Robbie jött a ház felé: az egyik fiú a nyakában ült, a másik, kissé lemaradozó gyereket kézen fogva vezette. Már tíz méterre sem volt tőlük, amikor megállt, mintha mondani szeretne valamit, de aztán megvárta a közeledő felügyelőt és a rendőröket. A nyakában ülő gyerek aludni látszott. A
másik kisfiú Robbie csípőjének támasztotta a fejét, és keresztben a mellére vonta a férfi kezét, védelemnek, vagy mert fázott. Briony először is megkönnyebbült, hogy az ikreknek kutya bajuk. De aztán, ahogy elnézte a nyugodtan várakozó Robbie-t, hirtelen dühöt érzett. Csak nem hiszi, hogy e látszólagos jóság mögé rejtheti a bűnét, hogy megjátszhatja a jó pásztort? Ez aztán cinizmus a javából, hogy így próbál bocsánatot nyerni az örökre megbocsáthatatlanért. Újra igazolva látta azt a nézetét, hogy a rossz mindig bonyolult és félrevezető. Emily keze ekkor hirtelen a vállára nehezedett, és határozott mozdulattal a ház felé fordította, majd Betty gondjaira bízta Brionyt. Emily biztonságos távolságban akarta tudni a lányát Robbie Turnertől. Végre eljött az ideje a lefekvésnek. Betty szorosan kézen fogta és elvezette, míg anyja és bátyja előresiettek az ikrekhez. Miközben Betty elráncigálta, Briony még egyszer hátranézett, és utoljára azt látta, hogy Robbie fölemeli a karját, mintha megadná magát. Aztán leemelte a nyakából, és finoman a földre tette a kisfiút. Egy óra múlva Briony a mennyezetes ágyában feküdt, tiszta, fehér hálóingben, melyet Betty keresett elő neki. Be volt húzva a függöny, de a széle körül erősen besütött a nap, és Briony hiába szédült a fáradtságtól, nem tudott elaludni. Hangok, képek tolongtak az ágya körül, csupa izgága, utálatos jelenés, lökdösődő, máskor egybeolvadó tünemények, melyek ellenálltak minden rendezési kísérletének. Valóban egyetlen nap határolná be őket, egyetlen hosszú, ébren töltött szakaszba belefér az ártatlan színi próbáktól a ködből előbukkanó óriásig eltelt idő? Ami a kettő között van, túl lármás, túl folyékony, ezért elfoghatatlan, de azért jól érzi, hogy sikerült, hogy diadalt aratott. Lerúgta a lepedőt a lábáról, és megfordította a párnát, hátha alul hűvösebb lesz az arcának. Szédült állapotában persze nem tudta volna megmondani, miben is áll az elért siker; ha netán abban, hogy éretté vált, az most aligha érzékelhető, hiszen olyan tehetetlen, sőt gyermeteg állapotba süllyedt a kialvatlanság miatt, hogy bármelyik pillanatban a sírás környékezi. És ha igaz, hogy bátor tett volt leleplezni egy velejéig romlott személyt, akkor annál alávalóbb a gonosz részéről, hogy éppen ő találja meg, ő viszi haza az ikreket; Briony úgy érezte, becsapták. Ki fog hinni neki így, hogy Robbie megjátszhatja az elveszett gyermekek jóságos megtalálóját? A sok munka, a bátorság, a tisztánlátás, Lola hazasegítésének erőfeszítései – mindez kárba vész. Hátat fordítanak neki: Emily, a rendőrök, Leon, mindannyian Robbie Turnerrel karöltve szőnek ellene felnőtt összeesküvést. Briony az anyját akarta, Emily nyaka köré akarta fonni a karját, magához akarta húzni azt a szép arcot, de Emily most nem jön, senki sem jön Brionyhoz, senki sem akar vele beszélgetni. A párnába fúrta az arcát, belecsorgatta könnyeit, és úgy érezte, vesztesége még nagyobb attól, hogy bánatának nincsen tanúja. Félórája felehetett a félhomályban, ízlelgetve zamatos szomorúságát, amikor hallotta, hogy beindítják az ablaka alatt parkoló rendőrautó motorját. A kocsi gurult egy kicsit a kavicson, aztán megállt. Hangok hallatszottak, majd csikorgó léptek. Briony fölkelt, széthúzta a függönyt. Még mindig ott lebegett a pára, de már fényesebben, mintha belülről lenne megvilágítva, úgyhogy hunyorognia kellett, míg a szeme meg nem szokta a ragyogást. A rendőrségi Humbernek mind a négy ajtaja ki volt nyitva, és három rendőr állt mellette. A hangok a bejárat mellől, közvetlenül az ablak alól jöttek, ahová Briony nem láthatott le. Aztán újra lépések hallatszottak, majd előbukkant a két felügyelő, és köztük Robbie. Megbilincselve! Briony látta, hogy Robbie karja előrekényszerül, sőt, magasleséről az acél ezüstös csillanását is látta Robbie mandzsettája alatt. Elborzadva figyelte ezt a gyalázatot. A megszégyenülés újabb bizonyítéka Robbie bűnösségének, és a bűnhődés kezdetét jelzi. És éppen úgy fest, mint az örök kárhozat. Odaértek az autóhoz, megálltak. Robbie félig hátrafordult, de Briony nem látta az arcát. Egyenesen állt, többujjnyival a felügyelő fölé magasodva, emelt fővel. Talán büszke arra, amit
tett. Az egyik rendőr beült a volán mellé. A fiatalabbik felügyelő megkerülte a kocsit, és a túloldali hátsó ajtóhoz lépett, főnöke pedig a hátsó ülés felé terelte Robbie-t. Ekkor valami mozgolódás támadt közvetlenül Briony ablaka alatt, majd Emily Tallis éles kiáltása hallatszott, aztán hirtelen felbukkant egy futó alak: olyan gyorsan szaladt a kocsi felé, amilyen gyorsan csak engedte a szűk ruha. Mikor közelebb ért, Cecilia lassított. Robbie megfordult, és tétován lépett egyet felé, a felügyelő pedig, meglepő módon, félreállt. Most tökéletesen látszott a bilincs, de Robbie szemlátomást nem szégyellte, sőt tudomást sem vett róla, hanem egészen szembefordult Ceciliával, és komoran hallgatta, amit mond neki. A rendőrök szenvtelenül nézték a jelenetet. Ha Cecilia keserű szemrehányással illette is, amire Robbie igazán rászolgált, a fiú rezzenéstelen arccal hallgatta. Cecilia éppen az ellenkező irányba fordult, Briony mégis tudni vélte, hogy csekély lelkesedéssel beszél. Vádjai csak még erőteljesebbek lesznek azáltal, hogy halkan sorolja őket. Közelebb léptek egymáshoz, most Robbie beszélt röviden, aztán fölemelte, majd visszaejtette összebilincselt kezét. Cecilia megérintette, aztán Robbie hajtókáján matatott, végül megragadta, és finoman megrázta. Kedves mozdulatnak tetszett, és Briony megindítónak találta nővére megbocsátásra való készségét, ha ugyan erről van szó. Megbocsátás. Ez a szó semmit sem jelentett azelőtt, noha Briony ezerszer hallotta a megbocsátás – mint erény – dicséretét iskolai és templomi ünnepek alkalmával. Lám, Cecilia mindvégig tudta és értette. Persze sok minden létezhet, amit ő, Briony nem tud a nővéréről. Most azonban lesz rá idő, hogy megismerje, mert ez a tragédia bizonyára közelebb hozza őket egymáshoz. A barátságos, gránitarcú felügyelő úgy vélhette, most már elég az engedékenységből, mert előrelépett, és Cecilia kezét félretolva félbeszakította a párbeszédet. Robbie még gyorsan mondott neki valamit a rendőrtiszt válla fölött, aztán az autó felé fordult. A felügyelő figyelmesen Robbie fölé emelte a kezét, és jó erősen lenyomta, nehogy Robbie beüsse a fejét, miközben bemászik a hátsó ülésre. A két felügyelő kétoldalt a fogoly mellé préselődött be. Rájuk csapták a kocsiajtót, aztán az egyetlen hátramaradt rendőr kezét a sisakjához emelve tisztelgett, és az autó elindult. Cecilia ugyanott állt, mint az előbb, a kocsiút felé fordulva, és nyugodtan nézte a távolodó autót, de vállának reszketése elárulta, hogy sír, és Briony tudta, hogy még sosem szerette jobban a nővérét, mint most. Itt kellett volna véget érnie ennek az önmagával varrat nélkül összenőtt napnak, mely körbeölelte a nyáréjszakát, ekkor kellett volna befejeződnie úgy, hogy a Humber eltűnik a kocsiút kanyarjában. De hátravolt még egy utolsó találkozás. Nem tett meg húsz méternél többet a kocsi, máris lassítania kellett. A kocsiút kellős közepén jött vele szembe valaki, akit Briony csak most vett észre, és aki semmi jelét nem mutatta, hogy félre akarna húzódni. Egy ringó járású, elég alacsony asszony, virágmintás ruhában, valamit szorongatva a kezében, ami először botnak látszott, de aztán kiderült, hogy férfiesernyő, gúnárfejet formázó nyéllel. Az autó megállt és dudált, de az asszony nem hátrált meg, sőt, szorosan a kocsi hűtőrácsa elé állt. Robbie anyja, Grace Turner volt az. Fölemelte az esernyőt, kiabált. Az első utasülésen ülő rendőr kiszállt, és mondott neki valamit, aztán a könyökénél fogva megragadta. A másik rendőr, aki az előbb szalutált, szintén odasietett. Mrs. Turner kiszabadította a karját, újra fölemelte az esernyőt, ezúttal két kézzel, és a lúdfejes nyéllel pisztolylövésszerű dörrenést előidézve a Humber csillogó motorháztetejére sújtott. A rendőrök nagy nehezen az út szélére vonszoltákrángatták, de Grace olyan hangosan üvöltött egyetlen szót, hogy hálószobájából még Briony is meghallotta. – Hazugság! Hazugság! Hazugság! – ordította; A kocsi kitárt első ajtóval lassan továbbgördült, majd megállt, hogy a rendőr visszaülhessen. Kollégája nehezen bírt egyedül a feldühödött asszonnyal. Grace még egyet suhintott az ernyőjével, de elhibázta a kocsi tetejét. A rendőr kicsavarta a kezéből az esernyőt, és a fűbe, a háta mögé hajította.
– Hazugság! Hazugság! – kiabálta újra Grace Turner, néhány reménytelen lépést tett a távolodó autó után, aztán megállt, és csípőre tett kézzel nézte, ahogy a kocsi áthajt az első hídon, átszeli a szigetet, aztán áthajt a második hídon is, végül elenyészik a fehérségben.
MÁSODIK RÉSZ
Volt borzalom elég, mégis mindig a váratlan részlet terítette le, és később az tartotta fogva. Öt kilométert gyalogoltak a keskeny úton, mire a vasúti kereszteződéshez értek, és kiderült, hogy az ösvény, melyet keres, jobb felé kanyarog tova, lebukik, majd ismét előbukkan, és egyenesen nekifut egy friss ültetésű kis ligetnek az északnyugatra emelkedő, alacsony domb oldalán. Megálltak, hogy megnézhesse a térképet. De a térkép nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Nem volt sem a zsebében, sem az övébe dugva. Elejtette volna, vagy ottfelejtette az utolsó pihenőnél? Nagykabátja a földre csúszott, nem kapott utána, és már éppen nyúlt volna a zubbonya zsebébe, de akkor rádöbbent. Bal kezében volt a térkép, már legalább egy órája. Két társára pillantott, de azok nem néztek rá, hanem kissé arrébb ácsorogva szótlanul cigarettáztak. Még most is a kezében tartja. Egy százados ujjai közül zsákmányolta NyugatKentben, aki izé határában – minek a határában is? – feküdt egy lövészárokban. Ritkaságnak számít az ilyen hátországi térkép. Magához vette a százados revolverét is. Nem próbálta megjátszani a tisztet. Csak elvesztette a fegyverét, és egyszerűen életben akart maradni. A keresett gyalogút egy lebombázott ház mellől indult; az épület – egy vasutasház – különben egészen újnak látszott, talán a legutolsó bombázás után építették újjá. Állatnyomok látszottak a sárban, egy kerékvágásban keletkezett tócsa körül. Talán kecskék. Megfeketedett szélű, széttépett kelmefoszlányok hevertek mindenfelé, függöny vagy ruhanemű maradványai, egy bokor ágain kivert ablakkeret, és nedves koromtól bűzlött az egész környék. Erre kell menniük, így rövidebb lesz. Összehajtogatta, eltette a térképet, fölvette a földre csúszott kabátot, és ahogy fölegyenesedve éppen átvetette a vállán, meglátta. A másik kettő, érzékelve a mozdulatot, hátrafordult, követte pillantását. Egy lábszár volt a fán. Érett platán volt a fa, frissen hajtott lombot. A lábszár hat méter magasan lehetett, beszorulva a törzs első elágazásába, és csupasz volt, pontosan a térd fölött leválasztva. Onnan, ahol álltak, nem látszott vér vagy szétmarcangolt hús. Tökéletes formájú lábszár volt, szép fehér, sima, és elég kicsi, úgyhogy gyereké is lehetett. Olyan szögben helyezkedett el a két ág találkozásánál, mintha szándékosan állították volna ki, hogy mindenki tudja, és tanuljon belőle: íme egy lábszár. A két káplár undorodva morgott, aztán fölkapták a holmijukat. Nem hagyják magukat csőbe húzni. Épp eleget láttak az elmúlt napokban. Nettle, a teherautó-sofőr, újabb cigarettát vett elő. – Akkor merre megyünk, főnök? – kérdezte. Azért szólították így, hogy megoldják a rang kényes kérdését. Sietve, szinte futólépésben vágott neki a gyalogútnak. Tovább, csak el innen bárhová, ahol kiokádhatja magát, vagy engedhet görcsbe ránduló zsigereinek, maga sem tudta. Egy pajta mögött, egy kupac összetört tetőpala mellett teste az első megoldást választotta. Pedig gyötörte a szomjúság, tudta, nem veszíthet folyadékot. Ivott a kulacsából, körbejárta a pajtát. Ezt az egyedül töltött pillanatot használta ki, hogy megnézze a sebét. Jobb oldalán, közvetlenül az utolsó borda alatt volt, akkora, mint egy félkoronás. Amióta tegnap lemosta róla a rászáradt vért, nem is néz ki olyan rosszul. Igaz, piros körülötte a bőr, de nem dagadt meg túlságosan. Csakhogy van benne valami. Járás közben érzi. Talán egy srapneldarab. Mire a káplárok utolérték, már visszatűrte az ingét, és úgy tett, mint aki a térképet tanulmányozza. A két katona társaságában csak a térképhez vonulhatott vissza. – Minek így sietni? – Macát látott. – Á, csak a térkép. Már megint azok a rohadt kétségek. – Semmi kétség, uraim. Erre kell mennünk. Cigarettát vett elő, Mace tizedes tüzet adott neki. Robbie Turner, hogy leplezze keze remegését, máris indult tovább, társai pedig utána, ahogy már két napja követték. Vagy három?
Alacsonyabb rangú volt náluk, mégis mentek utána, elfogadták a javaslatait, és hogy megőrizzék a méltóságukat, ugratták. Országutakat róttak, földeken vágtak át toronyiránt, és ha Robbie olykor hosszan hallgatott, Mace rendszerint nem állta meg: Főnök, már megint macára gondolsz? – Baszik a lelkem, baszik – kornyikálta hozzá Nettle. Városi fiúk voltak, nem szerették a vidéket, könnyen eltévedtek. Az iránytű hegye nekik semmit sem mondott. Az alapkiképzés idevonatkozó része is lepergett róluk. Felismerték, hogy ha el akarnak jutni a tengerig, szükségük van Robbie-ra. Nehéz dolguk volt. Hiszen Robbie-ra osztották a tiszt szerepét, pedig neki egyetlen sávja sem volt. Az első éjjel egy kiégett iskola biciklitárolójában húzták meg magukat, és Nettle tizedes nem állta meg: – Na, milyen az, amikor egy magadfajta közlegény megjátszhatja az eszét? Nem tartozik magyarázattal, vélte. Ő túl akarja élni, jó oka van, hogy túlélje, és fütyül rá, hogy amazok hozzácsapódnak-e vagy sem. Igaz, mindkettőnek van fegyvere. Ez nem mindegy, és ami Mace-t illeti, bizony hatalmas termetű, széles vállú, óriás kezű férfi, másfél oktávot is átérhet a bárzongorán, melyen – saját állítása szerint – játszik. De Turner a kötözködést sem bánta. A gyalogösvényen baktatva, távolodva az országúttól, most csak egy vágya maradt: hogy elfelejtse a lábszárat. Ösvényük két kőfal között vezető, másik gyalogúttal találkozott, majd egy völgybe bukott alá, de az nem volt látható az országútról. Odalent barna vizű patak szaladt, kövekre lépve keltek át rajta, melyek mélyen süppedtek a miniatűr békakorsószerű szőnyegbe. Elhagyták a völgyet, aztán nyugatnak fordult az út, de még mindig az öreg falak között haladt. Előttük kissé tisztulni kezdett az ég, és fénylett, akár egy ígéret. Máshol mindenfelé szürkeség honolt. Útban a dombtető felé gesztenyés pagonyon vágtak át, és a lemenő nap a felhőtakaró mögé bújva egyszerre csak telibe kapta a tájat, ragyogásával elvakítva az előbukkanó katonákat. Milyen szép is lenne így befejezni a francia vidéken átbarangolt napot, egyszerűen belegyalogolva a leszálló napba. Csupa remény. A pagonyból kiérve bombázók dübörgését hallották, ezért inkább visszafordultak, és cigarettázva vártak a fák alatt. Rejtekhelyükről nem látták a repülőgépeket, de egyébként szép volt a kilátás. A körös-körül messzire húzódó felszínformákat aligha lehetett dombnak nevezni. Inkább fodrok voltak a tájon, más vidéken végbement, nagy mozgások visszhangjai. Mindegyik lanka halványabbnak látszott, mint az előtte lévő. Turner kékesszürke hullámzást látott a távolban: a lemenő nap fényében ködfátyollá fakult, és most úgy festett, mint valami távol-keleti csemege egy tányéron. Félóra múlva újabb lankán keltek át, és továbbra is északnak haladva egy mélyebbre ereszkedő másik völgybe, másik kis patakhoz jutottak el. Több, sebesebb víz folyt benne, mint az előzőben, és kőhíd vezetett a túlsó partjára, melyet vastagon borított a tehéntrágya. A tizedesek nem voltak olyan fáradtak, mint Turner, és bolondozós kedvükben azt játszották, hogy föllázadnak ellene. Egyikük megdobta hátulról száraz tehéntrágyával. Turner nem fordult meg. A ruhafoszlányok, gondolta, talán egy gyermekpizsama darabjai. Egy fiú viselte. A zuhanóbombázók néha nem sokkal pirkadat után jönnek. Próbálta elhessegetni a képet, de az nem tágított. Egy francia fiú alszik az ágyában. Minél távolabb akart kerülni a szétbombázott háztól. Most már nem csak a német hadsereg és légierő üldözi. Ha világítana a hold, boldogan gyalogolna tovább egész éjszaka. De a tizedesek nem örülnének neki. Talán ideje lenne lerázni őket. A patak partján, a hídtól lejjebb jegenyesor állt, a fák csúcsa csillogva verdesett a napfény utójában. A katonák az ellenkező irányban folytatták az utat, és a csapás hamarosan ismét ösvénnyé keskenyedett, majd távolodni kezdett a pataktól. Kövér, fényes levelű bokrokat kerülgetve vágtak utat maguknak. Itt-ott elsatnyult tölgyek, kevéske levéllel. Az aljnövényzet
édes, nyirkos illatot lehelt, és Turnernek olyan érzése támadt, hogy valami baj lehet ezzel a hellyel, ha annyira más, mint bármi, amit eddig láttak. Valahonnan elölről gépzúgás hallatszott. Egyre hangosabban, mérgesebben, mintha lendkerekek pörögnének óriási sebességgel, vagy villanyturbinák forognának lehetetlenül gyorsan. Mindjárt egy csarnokhoz érnek, ahol minden csupa hang és erő. – Méhek! – kiáltotta. Megfordult, kiáltott még egyszer; csak ekkor hallották meg a figyelmeztetést. Turner jól tudja, mi történhet ilyenkor. Ha csak egy is belegabalyodik az ember hajába, és belemélyeszti fullánkját a fejbőrébe, elpusztul ugyan, de a közben kibocsátott vegyi anyag azt az üzenetet viszi minden társának, akit elér, hogy menjen ugyanoda, szúrjon, és pusztuljon el ugyanott. Általános sorozás! Annyi veszély után valóságos sértés. Fejükre húzták a nagykabátot, átszaladtak a méhrajon. Még ki sem értek belőle, bűzös iszapárok keresztezte útjukat, rajta ingatag palló. Azon is átkelve egy pajta mögé jutottak, ott végre nyugalom volt. A pajtán túl kezdődött a gazdasági udvar. Kutyaugatás fogadta őket, majd valahonnan előszaladt egy öregasszony, és hevesen lengette a karját a kutyák felé, mintha el akarná hessegetni őket, akár a tyúkokat. Csak Turner tudott franciául. Előrébb lépett, megvárta, míg az öregasszony odaér. Egyes rémtörténetek szerint akadnak civilek, akik tíz frankért adnak egy üveg ivóvizet, de Turner még nem látott ilyet. Azok a franciák, akikkel eddig találkozott, vagy bőkezűek voltak, vagy beletemetkeztek saját szerencsétlenségükbe. A madárcsontú kis öregasszony nagyon határozottnak látszott. Hepehupás, holdbéli arcában vad tekintetű szempár ült. Éles hangon beszélt. – C’est impossible, M’sieu. Vous ne pouvez pas rester ici. – A pajtában maradunk. Szükségünk van vízre, borra, kenyérre, sajtra és bármire, amit nélkülözni tud. – Lehetetlen! – Franciaországért harcoltunk – mondta Turner szelíden. – Nem maradhatnak itt. – Hajnalban elmegyünk. A németek még mindig... – Nem a németekről van szó, M’sieu. Hanem a fiaimról. Két vadállat. Nemsokára hazaérnek. Turner ellépett az öregasszony mellett, és odament a karos kúthoz, amely a konyha mellett, az udvar sarkában állt. Nettle és Mace követték. Míg ivott, egy tízévesforma lány és kezébe kapaszkodó, aprócska kisöccse az ajtóból nézték. Turner végzett az ivással, megtöltötte a kulacsát, és rámosolygott a gyerekekre, de azok bemenekültek a házba. A káplárok már a kút alá hajolva ittak, egyszerre. Az öregasszony egyszerre csak Turner mögé került, megfogta a könyökét. De mielőtt megszólalhatott volna, Turner azt mondta: Kérem, hozza ki nekünk, amit kértem, különben bemegyünk, és elvesszük. – A fiaim vadállatok. Meg fognak ölni. Öljenek csak meg, mondta volna szíve szerint, de inkább arrébb ment, úgy vetette hátra: – Majd én beszélek velük. – És aztán, M’sieu, magukat is megölik. Darabokra tépik magukat. Mace tizedes szakács volt annál a hadtápalakulatnál, ahol Nettle tizedes szolgált. Bevonulása előtt pedig raktárnoki minőségben dolgozott a Tottenham Court Road-i Heal’s-nél. Vannak elképzelései a kényelemről, mondta, azzal mindjárt nekilátott, hogy berendezze a pajtát. Turner egyszerűen leheveredett volna a szalmára. Mace azonban talált zsákokat, Nettle segítségével megtömte őket, és elkészült a három matrac. Fejtámaszt szénabálákból csinált, fél kézzel emelte le őket. Téglából rakott oszlopokra ajtót fektetett, az lett az asztal. Aztán fél gyertyát vett elő a zsebéből. Még a végén egész lakályos lesz – morogta a bajusza alatt többször is. Először fordult elő, hogy homályos szexuális célzásokon kívül másról is szó esett. Mindhárman a szalmazsákon
feküdtek, dohányoztak, vártak. Most, hogy már nem voltak szomjasak, gondolataik az ennivaló körül forogtak, remélve, hogy hamarosan lesz mit enni; ahogy a sötétben egymás gyomrának korgását, kuruttyolását hallgatták, nevetniük kellett. Turner elmesélte az öregasszonnyal folytatott beszélgetését, s hogy mit mondott az asszony a két fiáról. – Biztos diverzánsok, egyenesen az ötödik hadoszlopból – vélte Nettle. Csak barátja mellett látszott alacsonynak, ugyanakkor alacsony emberhez illő, éles vonásai voltak, és rágcsálóra emlékeztető, barátságos arckifejezése; ezt a benyomást erősítette az is, hogy felső fogsorát előszeretettel támasztotta meg az alsó ajkán. – Vagy francia nácik. Rokonszenveznek a németekkel. Mint nálunk Mosley – mondta Mace. Egy darabig hallgattak, aztán Mace hozzátette: – Vagy tiszta gyagyák, mint vidéken mindenki, mert egymást közt házasodnak. – Mindenesetre jó lenne ellenőrizni a fegyvereket – szólt közbe Turner –, és legyenek kéznél. A két káplár úgy tett, ahogy Turner javasolta. Mace meggyújtotta a gyertyát, rutinszerűen átvizsgálták a puskákat. Turner is megnézte a pisztolyát, és a keze ügyében helyezte el. A tizedesek elkészültek, egy faládának támasztották a két Lee-Enfieldet, és visszafeküdtek a szalmazsákra. Hamarosan megjelent a kislány egy kosárral. Letette a pajta ajtajába, és elfutott. Nettle bevitte a kosarat, aztán kirakták a tartalmát az asztalra. Egy kerek, barna kenyér, kis darab lágy sajt, egy hagyma és egy üveg bor volt benne. A kenyér nehezen vágható volt, és penészízű. A sajt jó volt, másodpercek alatt elfogyott. Körbejárt az üveg, hamar kiürült az is. Akkor már csak a dohos kenyeret rágcsálták, és megették hozzá a hagymát. – A kutyámnak sem adnék ilyen szart – jelentette ki Nettle. – Átmegyek – mondta Turner –, hozok valami jobbat. – Mi is megyünk. De egy kis időre még visszafeküdtek, heverésztek csöndben. Egyelőre senkinek sem volt kedve az öregasszonyhoz. Aztán lépéseket hallottak, odafordultak, és meglátták az ajtóban álló két férfit. Mindkettőnek volt valami a kezében, talán fütykös vagy lőfegyver. A fogyatkozó fényben nem látszott. Nem látták a francia fivérek arcát sem. – Bonsoir, Messieurs. – Szelíd hang volt. – Bonsoir. Turner fölkelt a szalmazsákról, és közben magához vette a revolvert. A tizedesek is a fegyverükért nyúltak. – Csak lassan – súgta Turner. – Anglais? Belges? – Anglais. – Hoztunk valamit maguknak. – Mit hoztak? – Mit mond? – kérdezte az egyik tizedes. – Azt mondja, hozott nekünk valamit. – A büdös francba. A franciák néhány lépéssel közelebb kerültek, és fölemelték a kezüket, hogy megmutassák, mit hoznak. Biztosan fegyvert. Turner kibiztosította a revolverét. Hallotta, hogy Mace és Nettle ugyancsak. – Lassan – mormogta. – Tegyék le a fegyverüket, Messieurs. – Tegyék le maguk. – Várjon csak.
Az a francia, aki beszélt, most benyúlt a zsebébe. Zseblámpát vett elő, de nem a katonákra világított, hanem a fivérére és arra, ami a kezében volt. Egy francia kenyér. A másik kezében pedig egy vászonzacskó. Aztán saját magára irányította a fényt, hogy lássák, két bagettet hozott. – És van nálunk olajbogyó, sajt, pástétom, paradicsom és sonka. És természetesen bor. Vive l’Angleterre! – Ööö, vive la France! Leültek Mace asztalához, melyet a két francia, Henri és Jean-Marie Bonnet udvariasan megcsodált, a matracokkal együtt. Alacsony, zömök, ötvenes éveikben járó férfiak voltak. Henri szemüveget viselt, Nettle meg is jegyezte, hogy furcsán mutat egy gazdán a szemüveg. Turner nem fordította le. Nemcsak bort, hanem üvegpoharakat is hoztak. Mind az öten a francia és a brit hadseregre, valamint a németek megsemmisítésére koccintottak. A fivérek nézték, ahogy a katonák esznek. Turner segítségével Mace kijelentette, hogy soha életében nem evett libamájpástétomot, még csak nem is hallott róla, de mostantól fogva semmi mást nem akar enni. A franciák mosolyogtak, de kissé feszélyezetten, és úgy tűnt, nincs szándékukban berúgni. Elmondták, hogy egy Arras melletti kis falucskába mentek furgonjukkal, fiatal unokahúgukat és gyermekeit keresték. Nem sokkal korábban óriási csata folyt a városért, de fogalmuk sincs, ki akarta elfoglalni, és ki védte, végül pedig ki kerekedett fölül. Mellékutakon mentek, hogy elkerüljék a menekülők áradatát. Égő parasztházakat láttak, aztán vagy egy tucat halott angol katonát találtak az úton. Ki kellett szállniuk, hogy félrehúzzák őket, mert nem akartak áthajtani a holttesteken. De némelyik szinte teljesen félbe volt vágva. Hatalmas gépfegyvertűznek eshettek áldozatul, talán a levegőből lőttek rájuk, vagy már lesben állt az ellenség, úgy várta őket. A furgonba visszaszállva Henri rosszul lett, összehányta az utasteret, Jean-Marie pedig, aki a volánnál ült, megijedt, és belehajtott egy árokba. Elgyalogoltak a következő faluig, kölcsönkértek két lovat egy gazdától, és kihúzták a Renault-t. Két órájukba került. Ismét az országúton kiégett tankokat és páncélozott járműveket láttak, volt köztük német, brit és francia is. De katonákat nem láttak. Már máshol folyt a harc. Késő délután lett, mire a falucskába értek. Földig rombolt házak, sehol egy lélek. Unokahúguk háza is szét volt lőve, falait elborították a golyó verte lyukak, de a teteje még mindig megvolt. A fivérek végigjárták a szobákat, és megkönnyebbültek, mert senkit sem találtak. Unokatestvérük bizonyára fogta a gyerekeket, és csatlakozott az országúton menekülő ezrekhez. A fivérek féltek este nekivágni a visszaútnak, ezért behajtottak az erdőbe, és megpróbáltak a kocsiban aludni. Egész éjjel hallották az Arrast lövő ütegeket. El sem tudták képzelni, hogy bárki vagy bármi túlélheti az ostromot. Aztán másik útvonalon tértek haza, hogy kikerüljék a halott katonákat, pedig így sokkal hosszabb volt. Ő és bátyja most nagyon fáradtak, magyarázta Henri. És amikor behunyják a szemüket, azokat a megcsonkított holttesteket látják. Jean-Marie újra töltött. Beszámolójuk, melyet Turner folyamatosan fordított, csaknem egy óráig tartott. Mindent megettek. Turner arra gondolt, ő is elmeséli azt az egy iszonyú részletet. Aztán mégis úgy döntött, elég borzalom hangzott el, nem gyarapítja tovább, és amíg a bor meg a társaság segít, neki is jobb nem emlékezni rá. Inkább azt mesélte el, hogyan szakadt el az egységétől a visszavonulás kezdetén, a stukatámadás alatt. A sebesülését nem említette, titokban akarta tartani a tizedesek előtt. Elmagyarázta, hogy toronyiránt próbálnak Dunkerquebe jutni, remélve, hogy így megússzák a főbb útvonalakon várható légitámadásokat. – Tehát igaz, amit beszélnek. Visszavonulnak – mondta Jean-Marie. – Visszajövünk – felelte Turner, de nem hitt benne. Nettle tizedesnek fejébe szállt a bor. Zavaros képzelgése dicshimnusz formáját öltötte, melynek a „Békamaca” címet adta – mily dús, mily odaadó, mily finom. A fivérek Turnerre néztek.
– Azt mondja, a francia nők a legszebbek a világon. A fivérek bólintottak, és felemelték a poharukat. Csöndben ültek egy darabig. A közös este a vége felé járt. Hallgatták az éjszakai zajokat, mindannyian hozzászoktak már – ágyúk dörögtek, eltévedt lövések süvítettek a távolban, valahol messze robbanás dübörgött; valószínűleg visszavonuló utászok robbantottak fel egy hidat. – Kérdezd őket az anyjukról – javasolta Mace tizedes. – Tisztázzuk. – Hárman voltunk fivérek – magyarázta Henri. – A legidősebb, Paul, 1915-ben elesett Verdunnél. Telibe találta egy gránát. Nem volt mit eltemetni, csak a sisakja maradt meg. Nekünk kettőnknek szerencsénk volt. Egyetlen karcolás nélkül megúsztuk. Anyánk azóta gyűlöli a katonákat. De most, hogy már nyolcvanhárom éves, és zavaros az elméje, megszállottsággá vált a gyűlölet. Francia, angol, belga, német, neki egykutya. Mind egyformák az ő szemében. Attól félünk, hogy vasvillával fog nekimenni a németeknek, azok meg egyszerűen lepuffantják. A fivérek elcsigázottan föltápászkodtak. Fölálltak az angolok is. – Szívesen látnánk magukat az asztalunknál – mondta Jean-Marie. – De ahhoz be kellene zárnunk őt a szobájába. – De hiszen pazar volt a vendéglátás – felelte Turner. Nettle Mace fülébe súgott valamit, s az rábólintott. Nettle két karton cigarettát vett elő a zsákjából. Hát persze, így helyes. A két francia udvariasan úgy tett, mintha nem akarná elfogadni, de Nettle megkerülte az asztalt, és a kezükbe nyomta az ajándékot. Azt akarta, hogy Turner fordítsa le, amit mond. – Látniuk kellett volna, amikor parancsot adtak a készlet felszámolására. Húszezer cigaretta. Annyit vettünk el, amennyit akartunk. Egy egész hadsereg menekül a part felé, cigarettával felfegyverkezve, mert az elveszi az étvágyat. A franciák udvariasan megköszönték, gratuláltak Turner francianyelv-ismeretéhez, aztán az asztal fölé hajolva visszagyömöszölték az üres üvegeket és poharakat a vászonzacskóba. Senki sem tett úgy, mintha még egyszer találkoznának. – Amint világosodik, útnak indulunk – mondta Turner. – Úgy hogy most el is búcsúzunk. Kezet ráztak. – Rengeteget harcoltunk huszonöt évvel ezelőtt – mondta Henri Bonnet. – Rengeteg volt a halott. És most újra itt vannak a németek. Maholnap ideérnek, mindenünket elveszik. Ki hitte volna? Turner most érezte át először a visszavonulás gyalázatát. Szégyenkezett. Még kevesebb meggyőződéssel válaszolt, mint az előbb. – Visszajövünk, és kiverjük őket, ígérem. A fivérek bólintottak, és egy búcsúnak szánt, utolsó mosollyal kiléptek a gyertya homályos fényköréből a sötétbe, a pajta nyitott ajtaja és a ház felé; lépteik ütemére csilingelve koccantak a poharak a borosüvegekhez. Sokáig feküdt a hátán, cigarettázott, és belebámult a sötétbe, ahol a pajtatetőt sejtette a feje fölött. A tizedesek horkolása hol halkult, hol erősödött, ellenpontszerűen kiegészítve egymást. Turner kimerült volt, de nem álmos. Kellemetlenül lüktetett a sebe, pontos, feszes dobbanásokkal. Akármi legyen is a benne lévő éles tárgy, a bőrfelszínhez közel helyezkedik el, ujja hegyével meg tudja tapintani. A kimerültség őt magát is sebezhetővé teszi, és éppen a hárítani kívánt gondolatok előtt. Az alvó francia fiúra gondolt, ahogy az ágyában fekszik, s hogy az ember micsoda közönnyel tud lövedékeket hajigálni egy idegen tájba. Vagy bombát kioldani egy alvó ház fölött, a vasút mellett, pedig nem tudja, de nem is érdekli, hogy ki lakik benne.
Nagyipari módszerek. Ő is látta munka közben a légierőt, a nap bármely órájában mozgósítható, bámulatosan összeszokott egységeket; büszkék is a gyorsaságukra, mert egy szempillantás alatt vonalba tudnak állni, büszkék a fegyelmezett, gyakorlott, jól képzett csapatmunkára. Nekik sosem kell látniuk az eredményt – egy eltűnt fiút. Eltűnt. Míg gondolatban ízlelgette a szót, elragadta az álom, de csak néhány másodpercre. Aztán megint éberen feküdt, hanyatt az ágyán, és nyitott szemmel bámulta a sötét cellát. Érezte, ismét ott van. Érezte a betonpadló és a vödörbe gyűlt vizelet szagát meg a fényes falfestékét, és hallotta a férfiak horkolását végig a soron. Három és fél év hasonló éjszakái, a kényszerű álomtalanság és az a másik eltűnt fiú, aki a gondolataiban kísért, az a másik eltűnt élet, egykor az övé, aztán csak várni a hajnalt, kiüríteni a vödröt, eltékozolni még egy napot. Az értelmetlenség, a klausztrofóbia. A torkát szorongató kéz. Itt, egy pajta oltalmában, egy megfutamodó hadsereg katonájaként, amikor egy fán fennakadt gyermekvégtag mellett csak úgy el tudnak menni az emberek, tudomást sem véve róla, és amikor egy egész civilizáció hullik szét – itt és most mégis jobb, mint ott, azon a keskeny ágyon, az erőtlen villanykörte alatt, semmire sem várva. Itt fás völgyek, patakok vannak, nap süti a jegenyéket, és ezt csak úgy vehetik el tőle, ha megölik. És remény is van. Várni fogok rád. Gyere vissza. Van esélye, ha csak egy sovány kis esély is, hogy hazajut. Zsebében az utolsó levél és a lány új címe. Ezért kell túlélnie, ezért kell ravaszul kerülnie a főutakat, ahol zuhanóbombázók várnak az áldozatra, mint portyázó ragadozó madarak. Később ledobta magáról a nagykabátot, fölkelt, bakancsot húzott, és tapogatózva kibotorkált a pajtából, hogy könnyítsen magán. Kóválygott a fáradtságtól, de az álom még mindig váratott magára. Fittyet hányva a vicsorgó házőrzőknek, fölkapaszkodott egy füves kis magaslatra, onnan nézte a déli égen fel-felvillanó fényeket. A közeledő német páncélosok mennydörgése. Megérintette a felső zsebét, ott lapult a vers, amelyet levelébe hajtogatva küldött neki a lány. Lidérces Európa, hol / egész falka eb csahol. A tőle kapott többi levelet nagykabátja belső zsebébe gombolva hordta. Egy elhagyott pótkocsi kerekére állva az égbolt más részeit is láthatta. Ágyútűz mindenfelől látszott, csak északról nem. A vert sereg egyre szűkülő folyosón szalad, amely hamarosan bezárul. A csapattól elszakadt katonáknak nem lesz merre menekülni. Legjobb esetben is újra börtön vár rá. Büntetőtábor. És ezúttal nem fogja kibírni. Ha Franciaország elesik, nem lehet tudni, mikor lesz vége a háborúnak. Nem jön több levél tőle, nem lesz többé visszaút. Nincs még egyszer alku, nem vonulhat be még egyszer a gyalogsághoz cserébe a korai szabadulásért. Fojtogatja megint a kéz. Ezer vagy több ezer bebörtönzött éjszaka várja, álomtalan, múltidéző éjszakák, véget nem érő várakozás, hogy folytatódjék ismét az élete, míg maga sem tudja, folytatódik-e valaha. Talán az lenne a legokosabb, ha máris továbbmenne, mielőtt késő, menne egész éjszaka és egész nap, míg el nem éri a La Manche csatornát. Elillanni, sorsára hagyni a két tizedest. Sarkon fordult, ereszkedni kezdett visszafelé, és közben átgondolta. Alig látja, hová lép. Nem sokat haladna a sötétben, könnyen lábát törhetné. És talán a két tizedes sem olyan tökkelütött – Mace szalmazsákot gyártott, Nettle megajándékozta a fivéreket. Társai hortyogása alapján tájékozódva visszacsoszogott az ágyához. De még most is késett az álom, vagy csak röviden tudott megmerítkezni benne, aztán szédelegve bukkant ismét a tudat felszínére: sem irányítani, sem megválasztani nem tudta a gondolatait. Üldözték a régi témák. Újraélte egyetlen találkozásukat. Hat napja szabadult, és másnap kellett jelentkeznie szolgálatra Aldershot mellett. Amikor megbeszélték, hogy a Strandén álló Joe Lyons teaházban találkoznak, 1939-et írtak, és három és fél éve nem látták egymást. Turner korán érkezett, és egy sarokasztalhoz ült le, ahonnan ráláthatott a bejáratra. Még újdonságnak számított a szabadság. Jövés-menés, lárma, színes kabátok, zubbonyok, ingek, West End-i bevásárlók jókedvű, hangos beszélgetése, a pincérlány kedves modora, a veszély teljes
hiánya, a tágasság – hátradőlt, élvezte a hétköznap ölelését. Olyan szépség lakik benne, amit csak ő képes megbecsülni. Börtönideje alatt csak egy női látogatója lehetett, az anyja. Hiszen az elítélt egy szenvedély rabja, mondták. Cecilia minden héten írt. Robbie szerette, érte akart épelméjű maradni, természetes hát, hogy a szavaiba is szerelmes volt. Válaszában mindig úgy tett, mintha a régi önmaga lenne, épelméjűvé hazudta magát. Pszichiáter cenzúrázta a leveleket, mindketten féltek tőle; nem mertek érzékileg, de még érzelmileg sem átfűtöttebb hangot megütni. A börtönt modern, felvilágosult intézménynek tartotta a közfelfogás, noha viktoriánus fagy uralkodott benne. A klinikai pontosságú diagnózis a szexualitás felfokozott mértékében határozta meg Robbie baját, és megállapította, hogy a betegnek segítségre és büntetésre egyaránt szüksége van. Nem szabad ingerelni sem. Néhány levelet – mindkettőjüktől – elkoboztak, mert ezekben bátortalanul megkísérelték kifejezni érzelmeiket. Így aztán inkább irodalomról írtak, irodalmi alakokat használtak kódnak. Cambridge-ben elmentek egymás mellett az utcán. Sosem találkoztak, hogy könyvekről beszélgessenek, hogy megvitassák megannyi boldog vagy éppen boldogtalan pár sorsát! Trisztán és Izolda, Orsino herceg és Olivia (és persze Malvolio is), Troilus és Cressida, Mr. Knightley és Emma, Venus és Adonis. Turner és Tallis. Kétségbeesésében Robbie egyszer a sziklához láncolt Prométheuszról írt, akinek mindennap a máját marcangolja a keselyű. Néha Cecilia volt türelmes Grizeldisz. Aki „csöndes sarkot” emlegetett „a könyvtárban”, az szerelmi mámorra utalt. Napjaikat is leírták, unalmas részletességgel, szeretettel. Robbie minden szempontból bemutatta a börtönbeli mindennapokat, de sosem szólt lélekölő ostobaságukról. Az úgyis nyilvánvaló volt. Sosem írta meg, hogy attól fél, nem bírja ki. Az is világos volt. Cecilia sosem írta meg, hogy szereti, noha megírta volna, ha biztos lehet benne, hogy eljut hozzá. De Robbie így is tudta. Cecilia elmondta, hogy megszakította a kapcsolatot a családdal. Soha többé nem beszél a szüleivel, bátyjával, húgával. Robbie mindenről pontosan értesült, ami ápolónői képesítése megszerzésével járt. Amikor Cecilia azt írta, hogy „Ma elmentem a könyvtárba, hogy megnézzem azt az anatómiai könyvet, amit említettem neked. Találtam egy csöndes sarkot, és úgy tettem, mint aki olvas”, akkor Robbie tudta, hogy Cecilia ugyanazokból az emlékekből táplálkozik, amelyek őt is emésztik minden éjjel a vékony börtönpokróc alatt. Amikor ápolónői köpenyében Cecilia belépett, Robbie kellemes kábulatából felriadva olyan hirtelen állt fel, hogy felborította a teáscsészéjét. Jól tudta, mennyire lötyög rajta a több számmal nagyobb öltöny, amelyet Grace spórolt össze neki. A zakó mintha sehol sem érintkezett volna a vállával. Leültek, egymásra néztek, elmosolyodtak és elfordultak. Évek óta szeretkeztek – postán. Kódolt párbeszédük közel hozta őket egymáshoz, de ez a közelség nagyon mesterkéltnek tetszett most, hogy az udvarias kérdezz-felelek játék szabályai szerint tehetetlenül sodródva átadták magukat a felszínes csevegésnek. Ahogy kinyílt közöttük a távolság, megértették, hogy leveleikben nagyon előreszaladtak, megelőzték önmagukat. Sokszor elképzelték már ezt a pillanatot, régóta kívánták, és most nem tudtak élni vele. Robbie eddig ki volt rekesztve a világból, és a visszatéréshez még nem bízott benne eléggé, még nem mert nagyot gondolni. Szeretlek, megmentetted az életemet. Szállásáról kérdezte Ceciliát. A lány elmondta, hol lakik. – És jóban vagy a tulajdonosnővel? Semmi jobb nem jutott eszébe, de félt a csöndtől, a feszélyezettségtől, attól, hogy Cecilia egyszerre csak kijelenti, milyen jó volt újra találkozni. Most azonban vissza kell mennie a kórházba. Minden, ami az övék, azokon a könyvtári perceken nyugszik, azon az évekkel ezelőtt együtt töltött néhány percen. Túl gyönge alap lenne? Cecilia könnyen visszatalálhat korábbi szerepébe, amikor afféle lánytestvérnek számított. Csalódást okozott-e vajon Ceciliának? Hiszen lefogyott. Összezsugorodott minden értelemben. Más lett a börtönben, magának is
idegen, míg a lány ugyanolyan imádni való maradt, mint az emlékeiben, és a nővéregyenruha különösen jól áll neki. De Cecilia is szánalmasan ideges volt, nem sikerült túllépnie a csacskaságokon. Próbált vidáman beszélni szállásadója vérmérsékletéről. Hasonló hangnemben folyt még a párbeszéd egy darabig, aztán Cecilia valóban a bal melle fölött függő kis órára pillantott, és megjegyezte, hogy hamarosan véget ér az ebédszünete. Félórát töltöttek együtt. Robbie elkísérte a Whitehallon a buszmegállóig. Az értékes utolsó percekben leírta neki a címét, mozaikszavak és számok sivár egymásutánját. Nem kap eltávozást, magyarázta, amíg be nem fejeződik az alapkiképzése. Utána azonban lesz két hete. Cecilia csak nézte, rázta a fejét elkeseredetten, és akkor Robbie végre megfogta és megszorította a kezét. A mozdulatban benne kellett lennie mindennek, ami nem hangzott el, és Cecilia hasonló szorítással válaszolt rá. Megjött a busz, de ő nem engedte el Robbie kezét. Álltak, nézték egymást. Robbie megcsókolta, először csak könnyedén, de aztán hozzásimulva, és amikor a nyelvük összeért, énjének valamely testetlenné vált része szánalmasan hálás volt érte, mert tudta, hogy a bankban már van egy új emléke, lesz miből élnie az elkövetkezendő hónapokban. Most, a francia pajtában, ezen a kora hajnali órán is ebből táplálkozik. Valaki a fülébe rikkantott. Cecilia könnyei az arcát mosták, sírásra görbült a szája a csókban. Újabb busz érkezett. Cecilia kibontakozott az ölelésből, megszorította Robbie csuklóját, és egyetlen szó nélkül fölszállt, vissza sem nézett. Robbie látta, hogy leül, és amint elindult a busz, rádöbbent, hogy vele kellett volna mennie, egészen a kórházig. Ceciliával tölthető perceket dobott el. Újra kell tanulnia, hogy a maga érdekében gondolkozzon és cselekedjen. Nekiiramodott a Whitehallnak, hátha beéri a buszt a következő megállónál. De az már nagyon messze járt, és hamarosan eltűnt a Parliament Square irányában. Amíg a kiképzés tartott, mindvégig leveleztek. Megszabadulva a cenzúrától és a találékonyság kényszerétől, óvatosan haladtak előre. Türelmetlenül, mert csak a papíron élhettek, de a nehézségeket is ismerve áhítottak sokkal többet: már nem volt elég, hogy akkor egyszer megfogták egymás kezét, és csókolóztak a buszmegállóban. Leírták, hogy szeretik egymást, a megszólításban megjelent a „drága” meg az „édes”, és csak együtt tudták elképzelni a jövőt, de a merészebb fordulatoktól tartózkodtak. Most az volt a legfontosabb, hogy szoros maradjon a kapcsolat, amíg az a két hét el nem jön. Egy girtoni barátnő segítségével Cecilia talált egy kibérelhető házat Wikshire-ban, és jóllehet szabad pillanataikban szinte kizárólag erre tudtak gondolni, próbálták nem elrontani azzal, hogy levélben álmodoznak róla. Inkább a mindennapjaikról írtak. Cecilia megírta, hogy átkerült a szülészetre, ahol minden egyes nap meghozza a maga hétköznapi csodáját, de drámai vagy éppen derűs pillanatok is bőven adódnak. Előfordulnak tragédiák, és mellettük bizony eltörpül kettejük minden nehézsége: csecsemők születnek halva, anyákat visz el a szülés, fiatal férfiak zokognak a folyosón, kábult tizenéves anyákat tagad meg a család, csecsemők jönnek világra mindenféle rendellenességgel, melyek zavaró mértékben keltenek szégyent, vagy ébresztenek szeretetet. Amikor Cecilia a szerencsés végkifejletről írt, arról a pillanatról, amikor már eldőlt a küzdelem, amikor a kimerült anya először veszi karjába a gyermeket, és tekint ujjongva az ismeretlen kis arcba, akkor kimondatlanul is tudni lehetett, hogy saját, Robbie-val közös jövőjét látja benne, és az áthallás erőt adott az írásnak, bár igaz, Robbie gondolatai nem is annyira a születés, mint inkább a fogantatás körül időztek szívesen. Robbie pedig leírta a gyakorlóteret, a lövöldét, a gyakorlatozás rendjét, a járőrt, a barakkokat. Ő maga nem lehet tiszt, pedig tisztképzés is folyik, meg aztán a kaszinóban előbb-utóbb úgyis összeakadna valakivel, aki ismeri a múltját. A közlegények között azonban eltűnhet, sőt kiderült, hogy a börtönviseltség még bizonyos rangot is ad az embernek. Úgy érzi, írta, sikerült egészen jól alkalmazkodnia a katonaélethez, a felszerelés-ellenőrzés borzalmaihoz, már
képes tökéletes négyzetté hajtogatni a takaróját, címkével fölfelé, ahogy kell. A többiekkel ellentétben egyáltalán nem tartja olyan rossznak a kosztot. A napok fárasztóak ugyan, de változatosan telnek. A terepgyaloglást annyira élvezi, hogy nem is meri mondani a többi bakának. Kicsit meghízott, megerősödött. Iskolázottsága és kora nem számít jó pontnak, múltja azonban ellensúlyozza ezt, így senki sem piszkálja. Sőt, afféle okos öregfiúnak tekintik, aki „ismeri a dörgést”, és akinek hasznát lehet venni, például ha ki kell tölteni valami okmányt. Akárcsak Cecilia, ő is a napi rutin ecsetelésére szorítkozott, egy-egy ijesztő vagy mulatságos eset elbeszélésével színezve leveleit: írt egy újoncról, aki fél pár bakancsban jelent meg a szemlén; egy megkergült birkáról, mely a barakkok között rohangált, és alig tudták elzavarni; a kiképző őrmesterről, akit a lőtéren majdnem eltalált egy golyó. Egy fejleményről, egy árnyékról azonban mégis szólnia kell, írta. A tavalyi müncheni események után biztosra veszi, mint mindenki más, hogy háború lesz. Korszerűsítik, meggyorsítják a kiképzést, egy új tábort pedig kibővítenék, hogy alkalmas legyen még több újonc befogadására. Nem attól szorong, hogy esetleg harcolnia kell, hanem attól, hogy veszélybe kerül a wiltshire-i álom. Cecilia hasonló félelmeknek adott hangot, amikor leírta, hogy a kórházban is igyekszenek felkészülni előre nem látott helyzetekre – több ágyat állítottak be, különleges tanfolyamokat, riadógyakorlatokat tartanak. Mégis mindketten fantasztikusnak és távolinak, jóllehet valószínűnek tartották a háborút. Nem történhet meg még egyszer, mondogatták az emberek. Ők pedig továbbra is a reményeikbe kapaszkodtak. Robbie-t egy másik, személyesebb ügy is nyugtalanította. 1935 novembere óta, amikor őt elítélték, Cecilia sem szüleivel, sem bátyjával és húgával nem állt szóba. Nem írt nekik, címét sem közölte. Minden levél Robbie anyjának közvetítésével jutott el hozzá; Grace eladta a faházat, és másik faluba költözött. Rajta keresztül tudatta Cecilia a családjával, hogy jól van, és nem kívánja, hogy keressék. Leon egyszer elment a kórházhoz, de Cecilia nem volt hajlandó telte magának a sötétben. Az élet értelme. Nem azé, hogy éljen, hanem magáé az életé. Ez benne a különleges. Neki pedig Cecilia az élet értelme, ezért akarja túlélni a háborút. Az oldalán feküdt, arrafelé fordulva, amerre az ajtót hitte, és várta az első hajnali fényeket. Most már a nyugtalanság nem hagyta aludni. Menni akart, menni a part felé. Nem jutottak el a wiltshire-i házba. Három héttel a kiképzés vége előtt megtörtént a hadüzenet. A katonai oldal gépiesen válaszolt, ahogy egy kagyló reagál a külső ingerre. Azonnal befagyasztottak minden eltávozást. Valamivel később finomítottak rajta, halasztásnak tüntették föl. Újabb időpontot tűztek ki, megváltoztatták, eltörölték. Aztán váratlanul vonatjegyet osztottak ki minden katonának, és huszonnégy órán belül távozniuk kellett. Négy nap múlva azonban mindenkinek az új ezredénél kellett jelentkeznie. Azt beszélték, hamarosan bevetik őket. Cecilia megpróbálta átcsoportosítani a szabadnapjait, részben sikerrel. Amikor újabb módosítással próbálkozott, már nem tudta elintézni. Mire Robbie lapja megjött, amelyben érkezése napjáról értesítette, Cecilia már úton volt Liverpool felé, hogy részt vegyen egy súlyos traumák ellátására képesítő tanfolyamon az Alder Hey Kórházban. Londonba érkezése másnapján Robbie elindult Cecilia után, de az északra tartó vonatok elképesztő lassúsággal közlekedtek. A dél felé mozgó hadi forgalmat illette meg az elsőbbség. A birminghami New Street állomáson lekésett egy csatlakozást, a következő vonatot pedig törölték. Másnap reggelig kellett volna várnia. Félórán át kétségbeesetten tépelődve rótta a peront. Végül úgy döntött, visszafordul. Komoly következményei lettek volna, ha késve jelentkezik szolgálatra. Mire Cecilia visszaért Liverpoolból, Robbie partra szállt Cherbourg-nál, és megkezdte élete legunalmasabb telét. Osztoztak a bánatban, de Cecilia kötelességének érezte, hogy derűlátó, vigasztaló hangot üssön meg. „Nem megyek el – írta Liverpool utáni első levelében. – Várni fogok rád. Gyere vissza.” Önmagát idézte. Tudta, Robbie emlékezni fog rá. Ettől fogva minden egyes, Franciaországba írt levelét ezzel fejezte be, beleértve az utolsót is, amely alig valamivel
a dunkerque-i visszavonulást elrendelő parancs előtt érkezett meg. Hosszú, kegyetlen tele volt az Észak-Franciaországban állomásozó brit haderőknek. Nem sok történt. Árkokat ástak, biztosították az utánpótlási vonalakat, és éjszakai gyakorlatokat végeztek, noha ezek leginkább vígjátékba illettek volna, mert sosem ismerték a célt, és fegyverből sem volt elég. Szolgálaton kívül mindenki tábornoknak képzelte magát. Még a legközönségesebb közlegény is szentül hitte, hogy ezt a háborút már nem lövészárkokban fogják megvívni. Csakhogy a várva várt, tankokkal szemben hatékony fegyverek sosem érkeztek meg. Tulajdonképpen nagyon szegényes volt a nehézfegyverzetük. Unatkoztak, fociztak más egységek ellen, vagy egész nap vidéki utakon gyalogoltak teljes menetfelszerelésben, és közben semmi tennivaló nem akadt, csak a lépést kellett tartani, álmodozva az aszfalton csattanó bakancsok ütemére. Robbie Ceciliára gondolt, megtervezte a következő levelet, csiszolta a mondatokat, és igyekezett valami mulatságosat találni az unalomban. Talán akkor jelentkezett benne először a megbékélés és az újrakezdés vágya, amikor a francia utak mentén megjelentek az első zöld fűszálak, és a fák közül lépten-nyomon kikandikált a harangvirág. Úgy érezte, újra meg kell próbálnia, rá kell beszélnie Ceciliát, hogy vegye föl a kapcsolatot a szüleivel. Nem kell, hogy megbocsásson nekik, nem kell sorra vennie a régi érveket. Elég, ha rövid, egyszerű levélben tudatja velük, hol lakik, és hogy van. Ki tudná megmondani, pusztán ettől nem változik-e meg sok minden az elkövetkezendő években? Robbie tudta, ha Cecilia nem köt békét a szüleivel, mielőtt valamelyikük meg találna halni, múlhatatlan bűntudat fogja gyötörni egész életében. Ő pedig sosem bocsátaná meg magának, hogy meg sem próbálta rábeszélni. Áprilisban írt neki, de csak május közepén kapott választ; ekkor már javában folyt a visszavonulás a brit vonalak mentén, és nemsokára megjött a parancs, hogy azonnal húzódjanak vissza a La Manche csatornáig. Mindaddig egyszer sem kerültek tűzharcba az ellenséggel. A levél most a felső zsebében volt. Az utolsó, amit még a kézbesítőrendszer összeomlása előtt megkapott. ...Még nem akartam szólni neked róla. Magam sem tudom, mit higgyek, várni akartam vele addig, amíg együtt lehetünk. De most, hogy megkaptam a leveledet, semmi értelme hallgatni róla. Az első meglepetés az, hogy Briony nincs Cambridge-ben. Ősszel nem jelentkezett, nem foglalta el a helyét. Elámultam, mert dr. Halltól tudom, hogy számítottak rá. A másik meglepetés az, hogy nővérképzőbe jár, a régi kórházamba. El tudod képzelni Brionyt egy ágytállal? Persze valószínűleg rólam is így gondolta mindenki. Ő azonban teljesen a képzelgéseinek él, mint ezt saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Sajnálom a beteget, aki tőle kap injekciót. A levele zavaros és nyugtalanító. Találkozni akar. Most kezdi csak egészen felfogni, mit tett, és milyen következményekkel járt a tette. Bizonyára ezzel függ össze, hogy nem iratkozott be. Azt írja, hasznossá akarja magát tenni gyakorlati szempontból. De nekem az a benyomásom, hogy bűnhődni szeretne, azért vállalta az ápolónői szerepet. Meg akar látogatni, látni akar, és beszélgetni. Talán tévedek – és ezért akartam várni vele, ezért akartam négyszemközt megbeszélni veled –, de az az érzésem, hogy szeretne visszatáncolni. Azt hiszem, vissza akarja vonni a vallomását, méghozzá hivatalos vagy jogilag is érvényes formában. Elképzelhető, hogy ez már nem lehetséges, hiszen a te fellebbezésedet is elutasították. Többet kell tudnunk az idevonatkozó törvényekről. Talán ügyvédhez kellene fordulnom. Nem szeretném, ha hiába reménykednénk. Lehet, hogy Brionynak nincsenek olyan szándékai, amilyeneket én tulajdonítok neki, vagy talán nincs felkészülve rá, hogy végig is csinálja. Ne felejtsd el, micsoda álmodozó.
Semmit sem teszek, amíg nem írsz. Nem is említettem volna, de mert a legutóbbi leveledben megint arra biztatsz, hogy keressem a kapcsolatot a szüleimmel (csodálom nagyvonalúságodat), mégis el kellett mondanom, hiszen változhat a helyzet. Ha Brionynak nincs módja jogi keretek között, bíró színe előtt elmondani, hogy meggondolta magát, szüleinknek még akkor is elmondhatja. Ők pedig eldönthetik, mitévők legyenek. Ha rá tudják venni magukat, hogy megfelelő módon bocsánatot kérjenek tőled, az talán az újrakezdés első lépése lehet. Egyre a húgomon töröm a fejem. Elmenni nővérnek és elvágni magát a családi háttértől neki nagyobb lépés, mint nekem. volt. Én legalább tanultam három évet Cambridge-ben, és egyértelmű okom volt szakítani a családdal. Neki is bizonyára megvannak a maga okai. Nem tagadom, kíváncsi vagyok, miféle okai lehetnek. De most rád várok, kedvesem, arra, hogy megtudjam, mit gondolsz te. És igen, erről jut eszembe, azt is megírta, hogy Cyril Connolly nemrégiben utasította vissza egy írását, amit beküldött a Horizonnak. Legalább akad, aki átlát a szánalmas kis képzelgésein. Emlékszel a koraszülött ikrekre, akikről írtam? A kisebbik meghalt. Akkor éjjel éppen ügyeletes voltam. Az anya nagyon rosszal viselte. Tudtuk, hogy az apa segédkőműves, és valahogy mindannyian mást vártunk: hetyke munkásembert, akinek csikk fityeg a szája sarkából. East Angliában dolgozott, olyan vállalkozóknak, akiket rendelkezési állományba helyeztek a hadsereg mellé; part menti erődítéseket építettek, azért érkezett a kórházba olyan későn. Meglepődve láttuk, hogy nagyon jóképű, öles termetű, homlokába hulló, szőke hajjal, és mindössze tizenkilenc éves. Dongalábú, mint Byron, ezért nem sorozták be. Jenny szerint olyan, mint egy görög isten. Rém kedvesen, gyengéden, türelmesen vigasztalta a feleségét, aki szintén nagyon fiatal. Mindannyian meghatódtunk. Az volt benne a legszomorúbb, hogy már éppen elért volna valamit, az asszonyka kezdett megnyugodni, amikor véget ért a látogatási idő, megjelent a főnővér, és a többi látogatóval együtt a fiatalembernek is távoznia kellett. A feleség romokban hevert. Szegényke. De négy óra, az négy óra, és a szabály, az szabály. Leszaladok ezzel a levéllel a balhami postahivatalba, ahol elosztják a küldeményeket, hátha akkor még a hét vége előtt átjut a Csatornán. De nem szeretném, szomorúan befejezni. Igazság szerint nagyon izgalmasnak tartom a húgommal kapcsolatos fejleményeket, s hogy vajon mit hoz majd ez nekünk. Jót mulattam a latrinás történeteden. Felolvastam a lányoknak, gurultak a nevetéstől. Örülök, hogy a kapcsolattartó tiszt felfedezte, hogy tudsz franciául, és olyan munkát adott, ahol használhatod a franciát. Vajon miért tartott olyan sokáig, amíg rád találtak? Igyekeztél a háttérben maradni? Ami a francia kenyeret illeti, igazad van – tíz perc múlva az ember újra éhes. Csupa levegő, nincs benne semmi. Balham nem olyan rossz, mint a múltkor írtam, de bővebben majd legközelebb. Mellékelem Auden Yeats halálára írt versét, egy tavalyi London Mercuryból vágtam ki. Hét végén meglátogatom Grace-t, és megpróbálom megkeresni a Housmanedet a dobozokban. Rohannom kell. Minden percben gondolok rád. Szeretlek. Várni fogok rád. Gyere vissza. Cee Arra ébredt, hogy egy bakancs bökdösi a derekát. – Gyerünk, főnök! Kelj fel, és ragyogj! Fölült, az órájára nézett. A pajta ajtaja kékesfekete négyszög. Nem alhatott többet háromnegyed óránál, vélte. Mace kötelességtudón kiürítette a szalmazsákokat, és szétszedte az asztalt. Csendben ültek a szénabálákon, szívták az aznapi első cigarettát. A pajtából kilépve nehéz fafedővel letakart cserépedényt találtak az ajtó előtt. Muszlinkendőbe csavarva egy cipó és egy ékforma sajtdarab volt benne. Turner a vadászkésével ott mindjárt háromfelé vágta és szétosztotta az élelmet.
– Ha netán elsodródnánk egymástól – dünnyögte. A házban már világosságot gyújtottak, és a kutyák őrjöngő acsarkodással búcsúztatták a távozókat. Átmásztak a kapun, és nekivágtak a földeknek észak felé. Egy óra múlva sarjerdőbe értek, megálltak, ittak a kulacsból, rágyújtottak. Turner tanulmányozta a térképet. Már megjelentek magasan a fejük fölött az első bombázók, egy körülbelül ötven Heinkelből álló alakulat, amely ugyanabba az irányba tartott, mint ők, vagyis a tengerpart felé. Felkelt a nap, szinte nem volt felhő. Tökéletes a Luftwaffénak. Újabb egy órát meneteltek. Gyalogút nem volt, Turner az iránytű segítségével jelölte ki az útvonalat a földeken át, tehenek, birkák, petrezselyemgyökér és zöld búza között. Azt hitte, az országúttól távol nagyobb biztonságban lesznek. De az egyik marhalegelőn vagy tucatnyi gránátkráter ásítozott, és egy százméteres szakaszon hús-, csont- és tarka bőrfoszlányokat szórt szét a robbanás. Szerencsére mindhárman a gondolataikba merültek, senki sem beszélt. Turnert nyugtalanította, amit a térképen látott. Becslése szerint negyven kilométerre lehettek Dunkerque-től. Minél közelebb érnek, annál nehezebb lesz elkerülni az utakat. Egyfelé vezet mindegyik. Menet közben folyókon, csatornákon kell átkelniük. Ha úgy döntenek, hídon kelnek át, oda úgyis csak kiépített úton juthatnak, vagyis merő időveszteség addig is úttalan utakon próbálkozni. Kevéssel tíz után újra megálltak pihenni. Egy kerítésen átmászva mellékútra jutottak, de Turner nem találta a térképen. Az út mindenesetre a helyes irányba vezetett, lapos, szinte fátlan területen keresztül. Újabb félórai gyaloglás után légelhárító tüzet hallottak kilométerekkel maguk előtt, és ugyanott felbukkant egy templomtorony. Turner megállt, hogy megnézze a térképet. – Maca egy sincs rajta bejelölve – állapította meg Nettle tizedes. – Pszt. A kétségeivel küzd. Turner nekidőlt a kerítésoszlopnak. Valahányszor a jobb lábára nehezedett, fájt az oldala. Mintha az az éles tárgy kitüremkedne, és minduntalan beleakadna az ingébe. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy mutatóujjával kitapintsa. De csak az érzékeny, felszakadozott húst tapintotta. Rossz éjszakája volt, nehezen tűrte a káplárok ugratását. A fáradtság és a fájdalom ingerültté tette, de nem szólt, próbált a térképre koncentrálni. A falut megtalálta, de az utat nem, noha az biztosan a faluba vezet. Pontosan ahogy elképzelte. El kell érniük az országutat, és azon kell haladniuk egészen a Bergues-Furnes-csatornánál húzódó védelmi vonalig. Nincs más útvonal. A tizedesek tovább heccelték. Összehajtogatta a térképet, elindult. – Mi a terv, főnök? Nem válaszolt. – Ó, jaj. Látod, kellett neked macáról beszélni! A légvédelmi vonalon túlról, kissé nyugatabbra, saját tüzérségük lövéseit hallották. A faluhoz közelebb érve lassan mozgó teherjárművek dübörgése hallatszott. Aztán már a teherautókat is látták, hosszú sorban, egy gyalogos sebességével vánszorogtak észak felé. Kísértő gondolat volt felkéredzkedni, de Turner tapasztalatból tudta, a levegőből nagyon könnyű célpontok lennének. A gyalogos viszont lát, és hall minden közeledő veszélyt. A mellékút ott érte el az országutat, ahol az derékszögben elfordulva kilépett a faluból. Egy kőből vájt esővízcsatorna szélén üldögélve tíz percig pihentették a lábukat. Három- és tíztonnás teherautók, félhernyótalpas harckocsik és mentők fordultak be csikorogva az éles kanyarban, majd alig egy-két kilométeres sebességgel araszoltak tovább a faluból kivezető hosszú, egyenes, bal felől platánfákkal szegélyezett úton. Északnak futott az út, és a szemhatár felett lebegő fekete felhő, az égő olaj felhője, már Dunkerque-et jelezte. Most már semmi szükség iránytűre. Az út mellett elpotyogtatva kiselejtezett katonai járművek. De semmi olyan, aminek hasznát vehetné az ellenség. A távolodó teherautók hátuljából üres tekintettel bámultak kifelé az öntudatuknál lévő sebesültek. Páncélozott autók, tiszti kocsik, golyószórótalpak és
motorkerékpárok is vonultak a menetben. Közéjük vegyülve háztartási holmival, bőröndökkel megrakott vagy magasra tornyozott civil autók, buszok, furgonok és nők, férfiak vagy lovak vontatta szekerek haladtak. Szürke gázolajfüst gomolygott a levegőben, és a bűzön át rendetlenül felszakadozott sorokban, de a járműforgalomnál még így is gyorsabban elcsigázott katonák százai meneteltek, többnyire fegyverüket és – az egyre növekvő melegben fölösleges teherré vált – otromba nagykabátjukat is magukkal cipelve. Bőröndökkel, batyukkal, csecsemőkkel megrakott családok gyalogoltak a katonák között, a felnőttek kézen fogva vezették a nagyobb gyerekeket. A motorok dübörgésén csak a gyereksírás hatolt át, Turner nem hallott más emberi lármát. Öregek meneteltek egymagukban. Egy csokornyakkendős, nemezpapucsos öregúr könnyű, délutáni lenvászon öltönyben, két bottal csoszogott tova, de olyan lassan, hogy még a járműforgalom is megelőzte. Erősen zihált. Mindegy, hová igyekszik, biztosan nem ér célba. Az út túloldalán, éppen a kanyarban, nyitott cipőbolt várta a vevőket. Turner egy fiatalasszonyt és egy kislányt látott odabent; a nő az eladóhoz beszélt, az pedig két különböző cipőt mutatott neki. Rá se hederítettek a hátuk mögött vonuló menetre. Ugyanannál a saroknál megszorulva sértetlen fényezésű, páncélozott járművek oszlopa próbált elhaladni a sodrással szemben, az ellenkező irányba, feltehetően a német elővéd feltartóztatására. A német páncéloshadosztállyal szemben legfeljebb egy-két órát nyerhetnek a visszavonuló katonák számára. Turner fölállt, ivott a kulacsából, és besorolt a menetbe, két skót felföldi könnyűgyalogos mögé. A tizedesek utána. Most, hogy csatlakoztak a visszavonulók fő áramához, Turner már nem érezte magát felelősnek értük. Az alváshiány fölszította benne az ellenséges érzelmeket. A tizedesek kötődése ma jobban fájt, úgy érezte, társai elárulták az előző este bajtársias szellemét. Érdeklődésének zsugorodó körében már csak egyetlen kicsi, kemény pont maradt: saját túlélése. Le akarta rázni a tizedeseket, ezért gyorsabban lépkedett, megelőzte a skótokat, majd elhaladt egy apácacsoport mellett; az apácák több osztályra való, kék köpenyes gyermeket terelgettek, talán ennyien maradtak egy bentlakó iskolából. Arra a Lille melletti iskolára emlékeztették Turnert, ahol a cambridge-i tanulmányait megelőző nyáron tanított. Most úgy tetszett, mintha az egy másik ember életében történt volna. Halott civilizáció. Először a saját élete dőlt romokba, aztán mindenkié. Dühödten talpalt, de érezte, nem sokáig lesz képes tartani ezt az iramot. Látott ő már ilyen menetoszlopot, mindjárt az első napon, pontosan tudta, mit keres. Jobboldalt árok húzódott, de sekély volt, nem nyújtott semmiféle védelmet. A fasor a túloldalon. Gyorsan átvágott az úton, éppen egy fényűző Renault szedán orra előtt. A sofőr ekkor rákönyökölt a kürtjére. A bántón éles kürthang váratlan haragra ingerelte Turnert. Elég! Egy ugrással a sofőr mellett termett, feltépte az ajtót. Ápolt külsejű, szürke öltönyös, puhakalapos kis fickó ült a volánnál, a szomszéd ülésen bőr utazótáskák tornyosultak, a család a hátsó ülésen szorongott. Turner a nyakkendőjénél fogva megragadta a férfit, és már éppen behúzott volna egyet az ostoba képébe, amikor egy nagyon erős kéz lefogta a csuklóját. – Ez nem ellenség, főnök. Mace nem engedett a szorításból, úgy rángatta arrébb. Nettle közvetlenül mögötte jött, és olyan erővel rúgta be a Renault ajtaját, hogy a visszapillantó tükör leesett róla. A kék köpenyes gyerekek kacagtak, tapsikoltak. Mindhárman átmentek az út túloldalára, és a fasor alatt folytatták a menetelést. Magasan járt a nap, meleg volt, de az árnyék még nem érte el az úttestet. Az árokban keresztbe fekvő járművek némelyike légitámadásnak eshetett áldozatul. Az elhagyott teherautók körül szanaszét hevert a felforgatott rakomány, melyben élelmiszert, innivalót vagy benzint kerestek a katonák. Ahol Turner és a tizedesek átbotorkáltak, dobozukból kiszabadult írógépszalagok, kettős könyvelések, nyilvántartások, bádogasztal- és forgószékszállítmányok, főzőeszközök és
gépalkatrészek, nyergek, kengyel, lószerszám, varrógépek, bajnoki kupák labdarúgóknak, egymásra tornyozható székek feküdtek, meg egy filmvetítő és egy benzines áramfejlesztő, de az utóbbi kettőt valaki teljesen szétverte feszítővassal, aztán a vasat is elhajította. Félig árokba dőlt mentőautó mellett mentek el, az egyik kereke hiányzott. Ajtaján réztábla hirdette: „Ez a mentőautó a Brazíliában élő britek ajándéka.” Turner megtapasztalta, hogy járás közben is lehetséges aludni. A teherautók dübörgése hirtelen megszűnik, nyakizmai elernyednek, feje előrebicsaklik; aztán rémülten felriad, megtántorodik. Nettle és Mace tanácskoztak, nem lennee jobb fölkéredzkedni egy járműre. Pedig ő már előző nap elmesélte nekik, mit látott akkor, abban az első menetoszlopban, ahol egyetlen bomba húsz embert ölt meg – egy háromtonnás teherautó rakterében utaztak. Ő akkor árokba bújt, egy áteresznyílásba dugta a fejét, és srapnelt kapott az oldalába. – Menjetek csak – mondta. – Én maradok. Így hát ejtették a kérdést. Nélküle nem mennek – ő a szerencselapjuk. Ismét utolértek néhány skót gyalogost; egyikük dudán játszott. A tizedeseknek sem kellett több, máris rázendítettek. Orrhangon zengtek panaszos paródiát. Turner megcélozta az úttest túloldalát. – Ha verekedés lesz belőle, nem vagyok veletek. A skótok hátra-hátranéztek, aztán pusmogtak. – Hej, be szépen süt a hódvilág ma éccaka – rikkantotta csúfondárosan Nettle. Valami kellemetlen is kisülhetett volna belőle, ha ekkor el nem dörren egy pisztolylövés. Ahogy felzárkóztak a skótokhoz, elhallgatott a duda. A nyílt terepen nagy számban összegyűlt francia lovasok most leszálltak a nyeregből, hosszú sort alkottak. Egy lovassági tiszt állt az elejére; egyetlen fejlövéssel elintézte a lovat, és már lépett is a következőhöz. A lovasok vígyázzban álltak állataik mellett, sapkájukat szertartásosan a mellükre szorították. A lovak türelmesen vártak a sorukra. A legyőzöttségnek ez a nyilvános beismerése tovább rontotta a hangulatot. A tizedeseknek már nem volt kedvük összeakaszkodni a skótokkal, azok meg fütyültek rájuk. Percekkel később öt, árokban heverő holttest mellett mentek el; három nő, két gyerek. Bőröndjeik szanaszét hányva körülöttük. Az egyik nő nemezpapucsot viselt, akárcsak a lenvászon öltönyös öregúr. Turner elfordította a fejét, eltökélte, hogy nem kerül a látvány hatása alá. Ha életben akar maradni, az eget kell fürkésznie. Annyira fáradt, hogy minduntalan megfeledkezik róla. És ez a meleg. Egyik-másik katona nagykabátja lecsúszott a földre, de nem hajoltak le érte. Dicsőséges nap. Az út enyhén, de hosszan emelkedett, épp csak annyira, hogy elnehezedjék a lába, és erősebben fájjon az oldala. Minden egyes lépéshez tudatos elhatározás kellett. Bal sarkán vízhólyag nőtt, kénytelen volt bakancsa peremére nehezedve járni. Meg sem állt, úgy vette elő zsákjából a kenyeret és a sajtot, de a szomjúságtól kiszáradt a szája, nem tudott rágni. Rágyújtott, hátha a cigarettától elmegy az étvágya, és igyekezett a lehető legigénytelenebb módon meghatározni a feladatát: mész, amíg a tengerhez nem érsz. Mi lehet ennél egyszerűbb, ha az ember eltekint a társadalomtól? Ő az egyetlen ember a földön, és világos a célja. Megy, amíg a tengerhez nem ér. Tudta persze, hogy nincs valóság társadalom nélkül; követik, sokan jönnek utána, de ez a kis tettetés, a lába számára meglelt ritmus vigasztalja őt. Addig / megyen / tenger / felé / amíg / odaér. Hexameter. Öt jambus és egy anapesztus, hat verslábra lép a láb. További húszpercnyi gyaloglás után kezdett kiegyenesedni az út. Hátrapillantva látta, hogy a konvoj vagy két kilométernyire kígyózik a háta mögött. Az elejét egyáltalán nem látta. Vasúti síneken mentek át. Térképe szerint huszonhat kilométerre jártak a Csatornától. Ezen a szakaszon szinte egymásba értek az út szélére dobált, hasznavehetetlen roncsok. Vagy fél tucat huszonötös mozsárágyú feküdt egymás hegyén-hátán, mintha valami hatalmas buldózer
söpörte volna őket az árok túlsó partjára. Előrébb, ahol lejteni kezdett a terep, mellékút keresztezte az utat, és mozgolódás volt észlelhető. A gyalogosok csoportja felől nevetés hallatszott, az út széle felől emelt hangok. Közelebb érve Turner régi vágású, pirospozsgás, negyvenes éveit taposó őrnagyot pillantott meg, a harmadik zászlóaljtól, aki ordítozva mutogatott valamit. Abban az irányban két mező látszott, aztán, egy-két kilométerre, kisebb erdő. Az őrnagy embereket ráncigált ki a menetoszlopból, vagyis ezzel próbálkozott. A legtöbben fütyültek rá, csak mentek tovább, de akadt, aki megijedt a rangjától, és megállt, noha az őrnagy tökéletesen híján volt a személyes tekintélynek. Körbeállták, és tanácstalanul lóbálták fegyverüket. – Te. Igen, te. Te jó leszel. Az őrnagy keze megpihent Turner vállán. Ő megállt és tisztelgett, mielőtt egyáltalán ráeszmélt volna, mit művel. A tizedesek mögötte álltak. Az őrnagynak rövid, fogkefeszerű bajsza volt, és ropogós szavait fürgén fűzték össze a vékony, keményen egymáshoz préselődő ajkak. – Csapdába esett a fritz, nem bír kijönni az erdőből. Biztos felderítőcsapat. Persze azért jól beásták magukat, és van néhány gépfegyverük. Most szépen odamegyünk, és kifüstöljük őket. Turner fagyos rémületet érzett, elgyengült a lába. Üres kezét mutatta az őrnagynak. – Mivel, uram? – Furfanggal és egy kis csapatmunkával. Hogy ellenkezzen egy őrülttel? Turner túlságosan fáradt volt a gondolkozáshoz, de tudta, úgysem fog az őrnaggyal tartani. – Maradt két szakaszból néhány emberem, nem messze innen a keleti... A maradt szó mindent elárult, és arra késztette Mace-t, hogy barakkbeli ügyességét elővéve közbeszóljon. – Bocsánat, uram. Kérek engedélyt, hogy szólhassak. – Nem adom meg, tizedes. – Köszönöm, uram. A vezérkar parancsa. Sietve, gyorsan, megfeszített menetben, késedelem, kitérők és kalandozás nélkül Dunkerque-be vonulva azonnal kiüríteni az egész térséget, mivel rettentően és vészterhesen le vagyunk rohanva minden irányból, uram. Az őrnagy megfordult, és mutatóujjával Mace mellkasába bökött. – Na ide figyeljen, maga észlény. Ez az utolsó esélyünk, hogy megmutassuk... Sokkal többet is mondott, de Turnernek olyan érzése volt, mintha tompító, puha csönd ereszkedett volna a késő délelőtti jelenetre. Pedig most nem aludt. Az őrnagy válla mellett elnézett a menetoszlop eleje felé. A távolban, talán tízméternyire az úttest fölött lebegett valami, ami a növekvő melegtől megvetemedett, vízszintesen felfüggesztett deszkapalánknak látszott, középen hasas dudorral. Az őrnagy szavai nem jutottak el hozzá, de saját tiszta gondolatai sem. A vízszintes jelenés csak lebegett az égen, de méretre nem nőtt, és jóllehet Turner kezdte érteni, lehetetlennek érezte, akárcsak egy álomban, hogy reagáljon; mozdítani sem tudta a végtagjait. Mindössze annyi telt tőle, hogy eltátsa a száját, de hang nem jött ki rajta, s ha jött volna, sem tudott volna mit mondani. Aztán, ugyanabban a pillanatban, amikor visszanyerte a hangját, egyetlen kiáltásba sűrítette a felismerést: – Fussatok! – Azzal futásnak eredt a legközelebbi fedezék felé. Homályos, legkevésbé sem katonához illő tanács volt, de érzékelte, hogy a két tizedes közvetlenül mögötte szalad. Ugyancsak álomszerű benyomás volt, hogy nem tudja elég gyorsan szedni a lábát. Nem fájdalmat érzett bordái alatt, hanem valami éleset, ami karcolja a csontot. Hagyta lecsúszni a nagykabátját. Ötven méterrel arrébb háromtonnás teherautó feküdt az oldalán. Az az olajos, fekete alváz, az a hagymaforma differenciálmű, az az ő egyetlen otthona. Hamar odaért. Az alacsonyan szálló vadászrepülő egész hosszában géppuskatűzzel pásztázta a
menetoszlopot. Legalább háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel közeledett a széles sávban terített tűzszőnyeg, a fém- és üvegfelületeken jégverésszerűen ropogott a véget nem érő sorozat. A szinte álló járműveken még senki sem ocsúdott föl. A volánnál ülők épp csak eszméltek, szélvédőjükön keresztül mintegy nézőként fogadták be a látványt. Teltek a másodpercek, és egy tapodtat sem mozdultak. A hátul ülők nem sejtettek semmit. Az úttest közepén egy őrmester állt, fölemelte a fegyverét. Egy nő sikoltott, aztán már záporoztak is a golyók, éppen amikor Turner bevetette magát a feje tetejére fordult, sötét teherautóba. Reszketett az acélváz, ahogy a lövedékek belecsapódtak, eszeveszett sebességgel, akár valami vad dobpergés. Aztán ropogva söpört tovább a géppuskatűz a menetoszlopon, nyomában a vadászgép robaja, testes, vibráló árnyéka. Turner az első keréknél simult bele a sötét alvázba. Soha jobb szaga nem volt még olajteknőnek. Magzati testtartásban, karjával védve a fejét, szorosan behunyt szemmel várta a következő gépet, és csak a túlélésre gondolt. De nem jött semmi. Csak a késő tavaszi dolgukat végző rovarok zümmögtek, és a madarak folytatták éneküket az illedelmes szünet után. Aztán, mintha a madárdalból merítenének bátorságot, nyöszörögni, üvölteni kezdtek a sebesültek, a halálra rémült gyerekekből kitört a zokogás. Valaki most is a Királyi Légierőt átkozta. Turner fölállt, és éppen a port verte le magáról, amikor Nettle és Mace is előbukkant; mindhárman visszamentek az őrnagyhoz, aki a földön ült. Színtelen volt az arca, és a jobb kezét babusgatta. – Simán átment rajta a golyó – újságolta a három katonának. – Micsoda mázli. Fölsegítették, és ajánlkoztak, hogy elkísérik a katonaorvosi szolgálát mentőkocsijához, ahol egy orvos százados és két ápoló már megkezdte a sebesültek ellátását. De az őrnagy csak rázta a fejét, nem mozdult, nem támaszkodott rájuk. A megrázkódtatás közlékennyé tette, lágyabb lett a hangja. – Messerschmitt 109-es. Nyilván géppuskával csinálta. A löveg az egész nyomorult kezemet elvitte volna. Mert az húsz milliméteres lövedékkel dolgozik, ugyebár. Biztos elszakadt a csapatától. Hazafelé menet észrevett minket, és nem bírt ellenállni. Igazából nem is tehetünk neki szemrehányást. De ez azt jelenti, hogy hamarosan jönnek többen is. A korábban kiválogatott fél tucat katona közben összeszedte magát, és fegyverével együtt kikecmergett az árokból. Amikor az őrnagy észrevette, hogy el akarnak oldalogni, azonnal magához tért. – Jól van, fiúk. Sorakozzanak! A katonák nem ellenkeztek, egymás mellé álltak, sorban. Az őrnagy enyhén reszketett. Turner felé fordult. – És maguk hárman. Futólépés. – Az az igazság, öregfiú, hogy mi inkább maradnánk. – Aha, értem. – Turner vállára pislantott, s mint aki látni véli rajta a magasabb rangjelzést, jól nevelten szalutált a bal kezével. – Ez esetben, uram, ha nincs ellene kifogása, indulnánk. Kívánjon nekünk szerencsét. – Járjanak szerencsével, őrnagy. Nézték, ahogy elindítja az erdő felé a vonakodó különítményt; a fák közt gépfegyverek vártak rájuk. A menetoszlop félórán át nem mozdult. Turner felajánlotta a segítségét a katonaorvosnak, és segített hordágyon a mentőkocsihoz szállítani a sebesülteket. Később teherautókon csinált nekik helyet. A tizedesek nem mutatkoztak. Turner kötszert keresett egy másik mentőben, odavitte. Míg nézte, hogyan dolgozik az orvos, újra ébredezni érezte magában régi becsvágyát. A sok vér elhomályosította a tankönyvből ismert részleteket. Az ő útszakaszukon öt sebesült volt, és meglepő módon egy halott sem, bár igaz, hogy a puskáját szorongató őrmester az arcán sérült meg, és nem remélhették, hogy életben marad. Három járműnek teljesen szétlőtték
az orrát, ki kellett tolni őket az út szélére. Kiszivattyúzták belőlük a benzint, és a biztonság okáért golyót eresztettek a kerekekbe is. A gyerek ingzsebébe tűzve töltőtollak sorakoztak. A tizedesek nem tartottak szertartást; azonnal lapátolni kezdték rá a földet, és a fiú hamarosan eltűnt a gödörben. – Csinos fiú – mondta Nettle. A tizedesek két sátorpóznát kötöztek össze madzaggal, az lett a kereszt. Nettle a lapátja fonákjával ütötte bele a földbe. Amint elkészültek, máris indultak vissza az útra. – A nagyszüleivel volt – mondta Mace. – Nem akarták otthagyni az árokban. Gondoltam, majd odajönnek elbúcsúzni tőle, de tisztára ki vannak borulva. Meg kellene mondanunk nekik, hová temettük. De sehol sem látták a nagyszülőket. Mentek tovább, Turner elővette a térképet. – Figyeljétek mindig az eget! – mondta. Az őrnagynak igaza van; a Messerschmitt alkalmi támadása után majd szervezettebben jönnek vissza. Már vissza is kellett volna érniük. A Bergxies-Furnes-csatornát vastag, rikítóan kék vonal jelezte Turner térképén. Türelmetlensége, hogy végre odaérjenek, elválaszthatatlanná vált a szomjúságtól. Belemeríti az arcát abba a kékségbe, és iszik, iszik. A gondolat gyermekkori lázakat idézett fel, a baj vad, ijesztő logikáját, a párna kívánatos, hűvös csücskét, anyja kezét a homlokán. Drága Grace. Most ő érintette meg a saját homlokát; bőre papírszerűen száraz volt. Sebe körül érezhetően egyre nőtt a gyulladt terület, a bőr erősebben feszült, keményebb lett rajta, és az ingére szivárgott belőle valami, ami azonban nem vér volt. Szerette volna szemügyre venni, de egyelőre nem maradhatott egyedül. A konvoj ismét haladt, a korábbi, kérlelhetetlen lassúsággal. Az út egyenesen a tengerpartra vezetett – nem volt mit levágni, rövidíteni. Közeledtek, és a fekete felhő, amely bizonyára egy égő dunkerque-i olajfinomítóból származott, észak felől már teljesen elborította az égboltot. Nem volt mit tenni, arrafelé kellett menniük. Turner lehajtotta a fejét, és némaságba merülve bandukolt tovább. Mindez megtörtént, de továbbra sem mozdult a menetoszlop eleje. Turner összeszedte eldobott nagykabátját, és elindult. Nagyon szomjas volt, nem várhatott tovább. Egy térdlövést szenvedett, idősebb belga hölgy itta meg vizének utóját. Turnernek földagadt a nyelve, és csak arra tudott gondolni, hogy innivalót kell szereznie. Persze úgy, hogy közben az eget fürkészi. Menet közben szüntelenül ismétlődött ugyanaz a jelenet: sérült járműveket tettek használhatatlanná, sebesülteket emeltek teherautókra. Tíz perce gyalogolhatott, amikor meglátta Mace fejét a fűben, egy földhányás mellett. Húsz-huszonöt méternyire lehetett, nyárfák sötétzöld árnyékában. Turner arrafelé indult, pedig sejtette, hogy lelkiállapotának jobb lenne, ha továbbmenne. Mace és Nettle vállig egy gödörben álltak. Éppen az utolsó lapátnyi földet hányták ki a frissen ásott sírból. Arccal lefelé egy tizenöt éves forma fiú feküdt a földhányás mellett. Fehér inge hátán nyakától a derekáig bíborvörös folt terpeszkedett. Mace a lapátjára támaszkodott, és megpróbálkozott egy kis utánzással; egész tűrhetően sikerült. – „Azt hiszem, mi inkább maradnánk.” Nagyon ügyes, főnök. Legközelebb emlékezni fogok rá. – Nekem a kalandozás tetszett. Honnan szedted ezt a szót? – Lenyelt egy bazi nagy szótárt – jelentette ki a bajtársára büszke Nettle. – Régen szerettem a keresztrejtvényt. – No és az, hogy rettentően és vészterhesen le vagyunk rohanva? – Azt tavaly karácsonykor hallottam, amikor zenés műsort adtak a tiszti étkezdében. Nettle még mindig a sírban állva fahangon rázendített, hogy Turner is tudja, miről van szó. Tekintve, hogy e tekintetben baljósak a kilátások, Oly rettentően s vészterhesen megrohant a vágy.
Megindult mögöttük a hadoszlop. – Na, rakjuk bele szépen – mondta Mace tizedes. A három férfi beemelte a gödörbe és hátára fektette a fiút. Az utat már nem védte platánsor. Támadással szemben sebezhetőn, árnyéktalanul futott a hullámzó terepen, hosszú, elnyújtott S kanyarokban. Értékes tartalékokat fecsérelt fölösleges beszédre, véletlen találkozásra, gondolta Turner. Mert felszínesen emelkedetté és segítőkésszé tette a fáradtság. Most kizárólag bakancsa ritmusán múlik, hogy halad – megy, átszeli a tájat, míg a tengerhez nem ér. Minden akadályt azzal kell ellensúlyoznia, ami továbbhajtja, még akkor is, ha csak egy egész kicsit billen javára a mérleg nyelve. Az egyik serpenyőben sebe, szomja, vízhólyagja, fáradtsága, a meleg, lábfejének és lábszárának sajgása, a stukák, a távolság és a La Manche csatorna van; a másikban az, hogy várni fogok rád, meg az emlék, amikor Cecilia ezt mondta, a hely és az idő, melyet azóta megtanult szentnek tartani. S a félelem, hogy fogságba eshet. Legbujább emlékei – a könyvtárban töltött néhány perc, a csók a Whitehallon – színtelenné fakultak a túl sok használattól. Kívülről tudta Cecilia leveleinek számos bekezdését, újraélte tusakodásukat a vázával a kút mellett, emlékezett a lány karjának melegére a vacsoraasztalnál, amikor eltűntek az ikrek. Életben tartották ezek az emlékek, de nem könnyen. Túl gyakran jutott eszébe az is, hogy hol járt, amikor utoljára idézte fel őket. Emlékei egy nagy időszakadék túloldalán voltak, és a választóvonal számára ugyanolyan jelentős volt, mint a Krisztus előtti és Krisztus utáni tartomány határa. A börtön előtt, a háború előtt és előbb, mint ahogy fásultan tudott nézni egy holttestre. Amikor azonban elolvasta Cecilia utolsó levelét, köddé váltak az eretnek gondolatok. Megérintette a belső zsebét. Mintha térdet hajtana. Még mindig ott van. És ezzel valami új került a serpenyőbe. A szerelem minden egyszerűsége benne foglaltatik abban az igényben, hogy tisztázni lehetne őt. Ha csak ízlelgeti a lehetőséget, máris látnia kell, mi minden szűkült be vagy pusztult el az életében. Maga az élethez való kedv, nem kevesebb, a régi becsvágy, az örömök. S most íme, az újjászületés, a diadalmas visszatérés ígérete. Újra az az ember lehetne, aki ott, Surreyban legjobb öltönyét viselve vágott át az alkonyati parkon, s az élet ígéretével mérhetetlenül eltelve tudott belépni a házba, majd a szenvedély bizonyossága tudatában szeretkezett Ceciliával – nem, nem is, hadd szabaduljon ez a szó a káplárok fogságából, igenis basztak, míg mások koktélt kortyolgattak a teraszon. Folytatódhatna a történet, az, amelyet az esti séta közben eltervezett. Ő és Cecilia nem lennének elszigetelve többé. Szerelmüknek tere lenne, és a társadalom befogadná, benne növekedhetne tovább. Eszébe sem jutna körbejárni a barátait és begyűjteni mindazok bocsánatkérését, akik eddig kerülték. De az sem, hogy ő vonuljon félre büszkén, dölyfösen, haragosan, és viszonzásul ő kerülje őket. Pontosan tudta, hogy viselkedne. Egyszerűen csak folytatná. Nem lenne többé büntetett előéletű, így ha véget ér a háború, jelentkezhetne az orvosi egyetemre, sőt, akár már most átkérhetné magát egészségügyi szolgálatra. Ha Cecilia kibékülne a családjával, ő távolságot tartana, mégsem mutatna keserűséget. Emilyhez és Jackhez úgysem kerülhet soha közel. Emily különösen ellenségesnek mutatkozott mindvégig, amíg az ellene folytatott eljárás tartott, Jack pedig, amikor szüksége lett volna rá, elfordult tőle, és beletemetkezett a minisztériumi munkába. Mindez nem számít már. Innen nézve olyan egyszerű. Újabb tetemek mellett mentek el, az úttesten, a csatornában, a járdán tucatszám hevertek a halottak, katonák és civilek. A kegyetlen bűz beleivódott ruhája ráncaiba. A konvoj lebombázott faluba vagy kisebb város elővárosába ért – törmelékké lőtték, lehetetlen volt megállapítani. De különben is, kit érdekel? Ki fogja valaha is leírni ezt a zűrzavart és a történelemkönyvek számára feljegyezni a falvak nevét meg a bombázás időpontját? Ki fog józanul ítélni, és ki meri majd először kimondani, hogy ki volt a hibás? Soha senki nem fogja megtudni, milyen volt itt lenni. Részletek nélkül pedig nem
alkotható nagyobb kép. Hátrahagyott készletek, felszerelések és járművek hulladékával teleszórt úton meneteltek. Úgy elborították a tárgyak és a tetemek, hogy leginkább csak a közepén lehetett haladni. Ez persze már nem számított, a konvoj ugyanis megállt. Sok katona lemászott a személyszállító kocsikról, és gyalog folytatta az utat, tégla- és csemperakásokon botorkálva. A sebesülteknek a teherautókon kellett várakozniuk. Kevesebb helyen több testnek kellett elférnie, vagyis nőtt az ingerlékenység. Turner továbbra is leszegett fejjel – és önvédelemből gondolataiba merülve – követte az előtte haladót. Tisztázni fogják. Innen nézve, innen, ahol az ember fásultan nyújtja meg kissé a lépést, ha éppen egy halott nő karján kell átlépni, innen tehát úgy látja, nem fog igényt tartani bocsánatkérésre, és nem kell, hogy megkövessék. Ha tisztázzák, a végeredmény nem lesz több, csak egy állapot. Úgy álmodik róla, mint egy szerető, egyszerű sóvárgással. Úgy álmodik róla, ahogyan más katonák a családi tűzhelyről, a földecskéjükről vagy egykori polgári foglalkozásukról álmodnak. Ha emitt elemi szükséglet az ártatlanság, bizonyára otthon, Angliában is az. Legyen csak tiszta a neve, mások pedig ezentúl nézzenek rá más szemmel. Ő időt áldozott rá, feldolgozni már másoknak kell. Az ő dolga egyszerű. Meg kell találnia Ceciliát, hogy szeresse, elvegye, és emelt fővel vele éljen. Mégis volt valami megfoghatatlan az egészben, egy homályos alak, akit a Dunkerque-től húsz kilométerre véghezvitt nyomorúságos csoszogás sem tudott puszta körvonallá egyszerűsíteni. Briony. Az ő személye körül roppant össze az, amit Cecilia így nevezett: a nagyvonalúságod. Meg a józan ítéleted. Ha Cecilia visszatalálna a családjához, ha a két lány ismét közel kerülne egymáshoz, akkor ő sem kerülhetné ki Brionyt. El tudná-e vajon fogadni? Tudna-e Brionyval egy levegőt szívni? Lám, most is Briony kínálja a feloldozás lehetőségét. Csakhogy nem neki. Ő ugyanis nem tett semmi rosszat. Brionynak van szüksége a feloldozásra, mert a lelkiismerete már nem bírja el tovább azt a bűnt. Talán bizony neki, Robbie-nak kellene hálát éreznie? Igen, persze, ezerkilencszázharmincötben Briony még gyerek volt. Ezerszer elmondta magának, elmondták egymásnak, ő és Cecilia. Igen, csak egy gyermek volt akkor Briony. De nem minden gyerek küld börtönbe valakit egy hazugsággal. Nem minden gyerek ilyen céltudatos és rosszindulatú, idővel is ilyen kitartó, hogy soha meg nem inog, és a kétely sosem vet rá árnyékot. Gyerek volt, igen, ő mégis Briony megalázásáról álmodozott a cellájában, elképzelte tucatnyi módját is a bosszúállásnak. Egyszer Franciaországban, a legkeményebb téli héten, konyakgőzös dühöngései közepette bajonettje hegyére képzelte Brionyt. Őt és Danny Hardmant. Nem volt ésszerű, és nem volt igazságos, hogy gyűlölje Brionyt, de segített. Hogyan fogjon hozzá egy gyerek észjárásának megértéséhez? Csak egyetlen érvényes elmélet létezik. Szép volt az a nap 1932 júniusában, különösen szép, mert hirtelen köszöntött be, hosszú esős, szeles időszak után. Ritka reggel volt, olyan, amelyik bejelenti magát, kérkedve leheli a meleget, a fényt, új leveleket növeszt; az ilyen reggel az igazi kezdet, a nyár nagykapuja, és ő Brionyval lépett be rajta, aztán a Tritón-kút, a kerítés és a rododendronok mellett mentek tovább, át a vasajtón, végül rátértek a keskeny erdei ösvényre. Briony izgatott volt, és beszédes. Tízéves lehetett, akkor kezdte írni első kis elbeszéléseit. Mint mindenki, Robbie is megkapta a maga illusztrált példányát a szerelmes történetből, melyben a hősök nehézségeket küzdöttek le, egymásra találtak és egybekeltek. A folyóhoz mentek, Robbie úszóleckét ígért neki. Elhagyták a házat, és Briony talán egy elbeszélésről beszélt, amelyet éppen akkor fejezett be, vagy egy könyvről, amelyet olvasott. Lehet, hogy fogta Robbie kezét. Csöndes, mély érzésű gyerek volt, talán kissé prűd is, úgyhogy a kitárulkozás elég szokatlannak tetszett. Robbie szívesen hallgatta. Izgalmas korszakot élt ő is. Tizenkilenc éves volt, csaknem az összes vizsgáját letette, és úgy érezte, jól teljesített. Hamarosan nem iskolás többé. Jól sikerült cambridge-i meghallgatása is, két hét múlva pedig Franciaországba utazik,
ahol angolt fog tanítani egy egyházi iskolában. Volt valami pazar abban a napban, az épp csak ébredező hatalmas tölgyek és bükkfák látványában, ahogy a friss lombozaton átgyöngyöző fény aláhullt, mint valami ékszer, és a tavalyi száraz levelek közt apró medencékbe gyűlt. Ez a nagyszerűség, vélte akkor ifjúi fontossága teljes tudatában, bizonyára azt jelzi, hogy élete dicső lendületet vesz. A kislány tovább csacsogott, ő elégedetten, fél füllel hallgatta. Az erdőből a széles, füves folyópartra vitt ki az ösvény. Több száz métert mentek fölfelé, folyásiránnyal szemben, aztán ismét erdőben vezetett az út. Itt, a folyó egyik kanyarulatában kis medence volt, amelyet még Briony nagyapjának idejében szélesítettek ki, és most árnyékot vetettek, rá a víz fölé hajló fák. A kő vízfogó nemcsak a sodrást lassította, hanem egyúttal közkedvelt merülő- és ugróhely gyanánt is szolgált. A hely egyébként nem volt kifejezetten kezdőknek való. A fürdőző akár a kőgátról, akár a partról mindjárt három méter mély vízbe került. Robbie fejest ugrott, aztán a vizet taposva várta Brionyt. Az előző nyáron kezdték az úszásleckéket, és akkor sekélyebb volt a folyó, szelídebb a sodrás. Most még a medencévé szélesedő részben is érezhetően húzott a víz. Briony csak egy pillanatig várt, aztán sikítva elrugaszkodott a partról, egyenest Robbie karjába. Addig gyakorolta a víztaposást, amíg az áramlás a kőgáthoz nem sodorta; ott Robbie megfogta, és visszahúzta a medence túloldalára, ahonnan újból kezdhette a gyakorlatot. Aztán, egy év szünet után megpróbálkozott a melltempóval is, de ehhez az kellett, hogy Robbie tartsa, ami nem lehetett könnyű, mert neki sem ért le a lába. Ha elvette a kezét Briony hasa alól, a kislány két-három tempó után menthetetlenül süllyedni kezdett. Briony élvezte, hogy ha az árral szemben úszik, egy helyben marad. Csakhogy nem nagyon tudott egy helyben maradni. Minduntalan a kőgátnál kötött ki, megkapaszkodott a rozsdás vasgyűrűben, és várta Robbie-t – a kísérteties, mohazöld fal, a zöldesszürke beton előterében élő színfolt volt kipirult arca. Úszva kaptatok, így hívta ezt Briony. Többször is megismételte volna a kalandot, de hideg volt a víz, és negyedóra múlva Robbie is megelégelte. A parthoz kormányozta Brionyt, és ellenkezésével mit sem törődve, kisegítette a szárazra. Kivette a ruháját a kosárból, és bement a fák közé átöltözni. Amikor visszatért, Briony ugyanott állt, ahol hagyta: vállára vetett törülközővel bámulta a vizet a partról. – Ha beleesnék, kimentenél? – kérdezte. – Hát persze. A kosár fölé hajolva válaszolt, így nem látta, csak hallotta, hogy Briony a vízbe ugrik. Törülközője a parton feküdt. A víz körkörös fodrozódásán kívül semmi sem utalt Brionyra. Aztán kidugta a fejét a vízből, kapkodva levegőt vett, majd visszasüllyedt. Robbie-nak az a kétségbeesett ötlete támadt, hogy megkísérli a kőgátnál kihalászni, de az átlátszatlanul zavaros zöld vízben lehetetlen lett volna meglátni a gyereket. Csak a víz alá bukva, tapogatózva találhatja meg. Nem tehetett egyebet – cipőstül, kabátostul gázolt a vízbe. Szinte azonnal Briony karjába ütközött, hóna alá nyúlt és kihúzta. Meglepődve látta, hogy Briony még ki sem fújta a levegőt. Sőt, jókedvűen felnevetett, és Robbie nyakába csimpaszkodott. A fiú kiültette a partra, aztán átázott ruhájában ügyetlenül ő is kievickélt. – Köszönöm – hajtogatta Briony. – Köszönöm, köszönöm. – Ez bizony jó nagy hülyeség volt. – Azt akartam, hogy megmentsél. – Tisztában vagy vele, hogy könnyen belefulladhattál volna? – Kimentettél. A bosszúság és a megkönnyebbülés csak táplálta Robbie haragját. Majdnem kiabálva válaszolt. – Elment az eszed! Mindkettőnket megölhettél volna. Briony elhallgatott. Robbie a füvön ülve ürítette a vizet a cipőjéből.
– Elsüllyedtél, nem láttalak. Átázott a ruhám, húzott lefelé. Megfulladhattunk volna, mindketten. Te így képzeled a tréfát? Neked ez vicces? Egyiküknek sem volt több mondanivalója. Briony felöltözött, és elindultak visszafelé, ugyanazon az úton; Briony ment elöl, Robbie szortyogva utána. Alig várta, hogy kiérjenek a napsütéses parkba. Onnan még hosszan kell bandukolnia, mire hazaér és átöltözhet. Még nem füstölgött el minden haragja. Annyira azért már Briony sem gyerek, gondolta, hogy ne tudna néhány bocsánatkérő szót elrebegni. A kislány szótlanul, lehajtott fejjel lépkedett előtte; bizonyára duzzog, vélte Robbie, de nem látta az arcát. Kiértek a fák közül, át a vasajtón, és ekkor Briony megállt, szembefordult vele. Határozott, sőt dacos volt a hangja. Nem durcásan, inkább harciasan kérdezte: Tudod, miért akartam, hogy megmentsél? – Fogalmam sincs. – Hát nem nyilvánvaló? – Nem. – Azért, mert szeretlek. Bátran, felszegett állal mondta ki, és gyorsat pislogott hozzá, mint akit megszédít az a frissen feltárt, nagy horderejű igazság. Robbie-nak nevethetnékje támadt, de visszafojtotta. Tessék, belehabarodott egy kislány. – Hát ezt meg hogy a csudába érted? – Úgy, ahogy mindenki más, mikor ilyet mond. Szeretlek. Briony ezúttal felkapta a szó végét, s így volt benne valami megindító kiszolgáltatottság. Robbie érezte, hogy nem engedhet a kísértésnek, nem szabad gúnyolódnia. De nehezére esett. – Szeretsz, ezért belevetetted magad a folyóba. – Tudni akartam, hogy kimentesz-e. – Most már tudod. Kockára tenném az életemet a tiédért. De ez nem jelenti azt, hogy szeretlek. Briony összeszedte magát. – Szeretném megköszönni, hogy megmentetted az életemet. Örökre hálás leszek neked. A sorok bizonyára egyik könyvéből valók, talán olyanból, amit nemrég olvasott, vagy olyanból, amit ő írt. – Ugyan már – mondta Robbie. – De soha többé ne csinálj ilyet, sem értem, sem senki másért. Megígéred? Briony bólintott. – Szeretlek – tette hozzá búcsúzóul. – Most már tudod. Elindult a ház felé, Robbie pedig a napsütésben is vacogva nézte, amíg el nem tűnik a szeme elől; akkor ő is elindult hazafelé. Franciaországi útja előtt, ha találkoztak is, nem maradt vele kettesben, amikor pedig szeptemberben visszatért, Briony már a bentlakásos iskolában volt. Nem sokkal később Robbie elutazott Cambridge-be, decemberben pedig a barátaival karácsonyozott. Csak a következő év áprilisában látta viszont Brionyt, de addigra már elfelejtették az egészet. Vagy mégsem? Később sok ideje lett, túlságosan is sok, magányban töltött ideje, hogy gondolkozzon rajta. Más, szokatlan tartalmú beszélgetésre nem emlékezett, és sosem vette észre, hogy Briony furcsán viselkedett volna a jelenlétében; nem bombázta jelentőségteljes pillantásokkal, és nem látszott megbántottnak, vagyis semmi sem utalt rá, hogy kislányos fellángolása túlélte volna azt az egy júniusi napot. Robbie szinte minden vakációra hazautazott, Brionynak tehát számtalan alkalma lett volna megkeresni őt a faháznál vagy eljuttatni neki egy levelet. Robbie maga is el volt foglalva, frissen kezdett egyetemista pályafutása tele volt újdonsággal, és ekkortájt határozta el azt is, hogy kissé eltávolodik
Talliséktól. De bizonyára voltak jelek, melyeket nem vett észre. Briony talán három éven át dédelgette ezt a szerelmet, és noha titkolta, képzeletével bizonyára táplálta is; megszépítve talán ez köszönt vissza az elbeszélésekben. A Briony-féle kislányok a gondolataikban élnek. Lehet, hogy a folyóparti színjáték elegendőnek bizonyult, és Briony mindvégig belőle töltekezett. Ez az elmélet vagy meggyőződés egyetlen véletlen találkozás emlékén nyugodott – szürkületkor, a hídon, szinte belefutott Brionyba. Éveken át újra meg újra felidézte, átgondolta azt az esti sétát a parkon keresztül. Brionynak tudnia kellett, hogy őt is meghívták a vacsorára. És egyszerre csak ott termett, mezítláb, piszkos fehér ruhában. Már ez is milyen különös. Lehet, hogy éppen őt várta, talán mondani is készült valamit, és a kőkorláton ülve éppen a mondandóját próbálta el hangosan. Mire Robbie odaért, már egy hang sem jött ki a torkán. Ha úgy tetszik, ez is egyfajta bizonyíték. Már akkor is furcsának találta, hogy Briony egy szót sem szól. Odaadta a levelet, és a kislány már szaladt is vele. Néhány perc múlva felnyitotta a borítékot. Megrázta, amit olvasott, és nem csak az az egy szó. Mert azáltal, hogy a nővérét részesítette előnyben, Robbie elárulta Briony szerelmét. Később a könyvtárban legrosszabb sejtése igazolódott be, és amit képzelete felépített, ekkor teljesen romba dőlt. A csalódottságot és kétségbeesést egyre nagyobb keserűség váltotta fel. Végül a sötétben, míg az ikreket keresték, Briony fölismerte a rendkívüli alkalmat a bosszúra. Megnevezte őt – és Robbie bűnösségében csak Cecilia és Grace kételkedett. Az indulatot, a gonosz késztetést, a rombolás gyermeteg vágyát Robbie meg tudta érteni. Képtelenül mélynek tetszett azonban a kislány gyűlölete, konok kitartása meséje mellett, amely nyílegyenesen a wandsworthi börtönbe juttatta őt. Most azonban talán tisztázhatja magát, és ez örömmel töltötte el. Belátta, Brionynak nem kevés bátorságra lesz szüksége, ha jogi úton kívánja megcáfolni a korábban eskü alatt tett vallomást. Robbie mégis úgy érezte, sosem lesz képes semmisnek tekinteni a rajta esett sérelmet. Igen, Briony gyerek volt akkor, de ő nem bocsát meg neki. Soha nem fog megbocsátani. És ez volt a maradandó kár. Ismét zűrzavar, kiabálás támadt a menet elején. Hihetetlen, de egy páncéloshadoszlop próbált mindenáron keresztüljutni a forgalommal, a katonákkal és menekültekkel szemben. A tömeg vonakodva nyitott utat. Az emberek elhagyott járművek közé préselődtek, vagy megroggyant falaknak, düledező kapuknak dőltek. A páncélosok franciák voltak – három harckocsi, két félhernyótalpas és két csapatszállító –, alig több mint egy különítmény. Senki sem tett úgy, mintha közös ügyről lenne szó. Az angolok szerint a franciák cserbenhagyták őket. Nem hajlandók harcolni a saját országukért. Az út szélére szorított angol bakák ingerülten káromkodtak, és csúfondáros „Maginot!” kiáltásokkal bosszantották szövetségeseiket. A [2] poliusok viszont bizonyára gyanították, hogy visszavonulás ez a javából. És mégis őket küldik, hogy biztosítsák az utóvédet. „Gyávák? – ordítozták. – Futás a hajóra! Csináljátok össze magatokat!” Aztán már nem voltak sehol, a dízelfüst felhőjében ismét összezárult a tömeg, mentek tovább. Ekkor értek a falu utolsó házaihoz. Turner észrevette, hogy előrébb, a szántóföldön egy ember egykedvűen cammog ló vontatta ekéje mögött, skót juhásza kíséretében. Akárcsak a nő a cipőboltban, szemlátomást ez a földműves sem vett tudomást a konvojról. Az ő élete párhuzamosan fut – a háború merő kedvtelés annak, aki szereti, nem is kell komolyan venni. A vadászkutyák halálra üldözik a vadat, de a szomszéd sövényen túl egész más a világ; az egyik kocsi hátsó ülésén elmerülten kötöget egy asszony, egy új ház üres kertjében pedig focizni tanítja a fiát egy férfi. Igen, szántani kell, és termés is lesz, lesz, aki megérleli, learatja és megőrli, aztán mások majd megeszik, mert nem hal meg mindenki... Ez járt Turner fejében, amikor Nettle karon ragadta, és a levegőbe mutatott. A távolodó francia különítmény zajától nem lehetett hallani, látni azonban annál jobban. Legalább
tizenöten voltak, talán háromezer méter magasan, kicsi pöttyök a kékségben, éppen az út fölött. Turner és a tizedesek földbe gyökerezett lábbal nézték, és hamarosan látta mindenki más is. – Bassza meg. Hol vannak a mieink? – dünnyögte egy kimerült hang Turner fülébe. – Úgyis a csigaevőkre mennek – mondta mindentudón egy másik. Mintha cáfolni akarná az ingerlő találgatásokat, az egyik kis fekete pötty kivált a bolyból, és szinte függőleges zuhanásba kezdett, éppen a fejük fölött. A hang másodpercekig késett. Fülükben fokozódott a felgyűlt csönd nyomása. Az út mentén fel-felcsattanó riadt ordítozás sem enyhített rajta. Fedezékbe! Oszolj! Oszolj! Futólépésben! Nehéz mozdulni. Az ember képes egyenletes tempóban gyalogolni, képes megállni, de erőlködnie kell, az emlékezetével kell erőlködnie, hogy végre tudja hajtani a csöppet sem megszokott parancsot, elforduljon az úttól, és futásnak eredjen. Az imént álltak meg a falu utolsó házánál. A ház mellett pajta volt, és mindkét épület annak a földdarabnak a szélén helyezkedett el, ahol a földműves még az előbb is szántott. Most egy fa alatt állt a kutyájával, mintha közeledő zápor elől húzódott volna oda. Még mindig felszerszámozott lova a szántatlan földsávon legelt. Minden irányban katonák és civilek özönlöttek le az útról. Egy asszony söpört el Turner mellett, síró gyermekkel a karján, aztán meggondolta magát, visszafordult, és tanácstalanul ácsorgott az út szélén. Merre menjen? A parasztház udvarára vagy a szántóföld felé? Az asszony dermedtsége kizökkentette Turnert saját mozdulatlanságából. Megragadta az asszony vállát, és a kapu felé tolta; ekkor dübörgött fel a gépek egyre erősödő üvöltése. Immár tudomány a lidércnyomás is. Valaki, egy egyszerű emberi lény, rászánta az időt, és kiagyalta ezt a sátáni üvöltést. És milyen sikerrel! A félelem bömböl így, az bőg egyre hangosabban a fenyegető megsemmisülés hangján, amelyben ki-ki felismerheti a maga végzetét. Ezt az üvöltést mindenkinek személyesen kell feldolgoznia. Turner áttuszkolta a nőt a kapun. Rá akarta venni, hogy fusson vele a nyílt terep felé. Az előbb vállon ragadta, és ezzel eldöntötte helyette, mitévő legyen; most úgy érezte, nem hagyhatja magára. De a kisfiú legalább hatéves lehetett, nehéz volt; csak lassan tudtak haladni. Turner kikapta a gyereket az asszony karjából. – Gyerünk! – kiabálta. Egy stuka bukkant elő, egyetlen féltonnás bombával. Turner úgy okoskodott, hogy minél távolabb kell kerülnie az épületektől, járművektől, emberektől. A pilóta bizonyára nem fogja értékes rakományát egy magányos emberre pazarolni, aki az üres mezőn szalad. Ha majd visszafelé jön, és megereszt egy sorozatot, az persze más. Látott ő már olyat is, hogy egy futó embert pusztán a sport kedvéért szedtek le a levegőből. Szabad kezével karjánál fogva húzta az asszonyt. A kisfiú bepisilt, és ordított a fülébe. Úgy látszott, az anya nem képes futni. Nyújtogatta a kezét, kiabált. Vissza akarta kapni a fiát. A gyerek hányta-vetette magát, és Robbie válla fölött az anyja felé kalimpált. Ekkor visított föl a zuhanó bomba. Beszélték, hogy ha a robbanás előtt abbamarad a zaj, az azért van, mert kinyiffan az ember. Turner levágta magát a fűre, zuhanás közben magával rántva az asszonyt. A földre nyomta a nő fejét, ő maga pedig félig a gyermek testén feküdt; hihetetlen erejű dübörgés rázta meg a talajt. A becsapódás nyomán keletkező rengéshullám feldobta őket a földről. Arcukat eltakarva védekeztek a szanaszét szóródó, csípős földtörmelék ellen. Hallották, ahogy a stuka ismét emelkedni kezd a zuhanórepülésből, noha már fölhangzott a következő támadást jelző szirénahang. A bomba alig nyolcvanméternyire az utat találta el. Turner a fiút tartotta az egyik karjával, míg a másikkal az asszonyt próbálta felsegíteni. – Megint futnunk kell. Túlságosan közel vagyunk az úthoz. Az asszony válaszolt, de ő nem értette. Botladozva futottak a földön. Oldalában a fájdalom színes villanásként hasított belé. Karján vitte a fiút, de az asszony megint le-lemaradozott, miközben kitartóan követelte vissza a gyereket. Most már százak menekültek a mezőn,
mindenki a túloldali erdő felé igyekezett. Amikor felvisított a kioldott bomba, mindannyian a földre vetették magukat. De az asszonyt cserbenhagyták az ösztönei, ismét Turnernek kellett magával rántania. Ezúttal frissen megforgatott földbe nyomódott az arcuk. Az egyre hangosabb süvítésben valami imafélét kiabált az asszony. Turner ekkor jött rá, hogy nem franciául beszél. A bomba az út túloldalán, több mint százötven méternyire robbant. De az első stuka időközben megfordult a falu fölött, és ismét ereszkedett, felkészülve a pásztázó géppuskatűzre. A kisfiút elnémította a rettenet. Az anyja nem volt hajlandó felállni. Turner a háztetők fölött közeledő stukára mutatott. Pontosan az útjába estek, nem volt helye vitának. De az asszony nem mozdult. Turner belefeküdt egy barázdába. A géppuskatűz tompán becsapódó lövedékei tovább fodrozták a frissen szántott földet, aztán tovatűnt a dübörgés. Egy sebesült katona ordított. Turner felpattant. De a nő nem fogadta el kinyújtott kezét. Ült a földön, szorosan magához ölelte a gyereket. Flamandul beszélt hozzá, bizonyára csitította, hogy mindjárt minden rendben lesz. A mama majd gondoskodik róla. Turner egy szót sem tudott flamandul. De úgyis mindegy lett volna. Az asszony rá sem hederített. A fiú üres tekintettel meredt rá az anyja válla fölött. Turner hátrált egy lépést. Aztán futásnak eredt. Még javában bukdácsolt a barázdákon át, amikor megindult a támadás. A zsíros föld ráragadt a bakancsára. Csak lidérces álmokban lehet ilyen nehéz az ember lába. Bomba hullott az útra, valahol a falu közepe táján, ahol a teherautók álltak. De a bomba süvítése közben nem hallatszott a másik bomba süvítése; az utóbbi a földbe csapódott be, nem maradt idő lehasalni. A robbanás felemelte, és méterekkel arrébb dobta le, arccal előre, a földbe. Amikor magához tért, szája, orra, füle tele volt földdel. Megpróbálta kiköpni, de nem volt nyála. Aztán az ujjával igyekezett kitisztítani a mocskot a szájából, de az még rosszabb volt. Émelygett tőle, aztán émelygett a mocskos ujjától is. Az orrából sikerült kifújnia a földet. Sártakony jött belőle, rácsorgott a szájára. De itt közel az erdő, patakok, vízesések, tavak lesznek benne. Valóságos édennek képzelte. Amikor ismét fölzúgott egy zuhanórepülésben közeledő stuka, hirtelen nem tudta mire vélni, kínlódva próbálta azonosítani a hangot. Lefújták volna a légiriadót? A gondolatai is béklyóba voltak verve. Nem tudott köpni és nyelni, nehezen lélegzett, képtelen volt gondolkodni. Aztán meglátta a gazdát, aki továbbra is türelmesen várakozott a kutyájával a fa alatt, és akkor eszébe jutott az egész, mindenre emlékezett. Hátranézett, de ahol az előbb az asszony meg a fia ültek, most egy kráter ásított. Nézte, és arra gondolt, hogy elejétől fogva tudta. Ezért kellett otthagynia őket. Neki az a dolga, hogy életben maradjon, noha elfelejtette, miért is. Ment tovább az erdő felé. Beért a fák közé, néhány lépést tett a fedezékben, aztán leült a sarjadzó aljnövényzetbe, és egy fiatal nyírnek vetette a hátát. Kizárólag a vízre tudott gondolni. Több mint kétszázan húzódtak az erdő menedékébe, köztük sok, magát alig vonszoló sebesült. Kissé arrébb egy civil vergődött, sírt, ordított fájdalmában. Turner fölkelt, odébbállt. A friss lombozat is csak a vízről susogott. A támadás folytatódott az út fölött és a falun túl. Turner félresöpörte az avart, és a sisakjával nekiállt ásni. A föld nedves volt, de nem szivárgott belőle víz a gödörbe, pedig már csaknem fél méter mélyre ért. Turner csak ült, ábrándozott a vízről, és próbálta az inge ujjába törölni a nyelvét. Valahányszor egy stuka zuhanórepülésben közeledett, önkéntelenül megfeszült és összerezzent, pedig mindannyiszor azt hitte, már ehhez sincs ereje. A vége felé az erdőt pásztázták, de nem sok eredménnyel. Levelek, gallyak hullottak a lombozatból. Aztán eltávoztak a gépek, még madárdal sem törte meg a földek, a fák, a falu fölé telepedő irdatlan csöndet. Nemsokára az út felől éles, fütyülő hangok jelezték, hogy véget ért a légitámadás. De senki sem mozdult. Legutóbb is így volt, jutott eszébe. Elkábultak, sokkolta őket a mindegyre megújuló borzalom. Minden zuhanórepülés minden egyes áldozatot ugyanúgy sarokba szorított, földhöz lapított, és mindannyiuknak minden alkalommal számolniuk kellett azzal, hogy ütött az utolsó órájuk. Amikor mégsem ütött, újra át kellett élniük az egészet, és semmit sem
csökkent a félelem. Az életben maradtak számára az jelentette a stukatámadás végét, amikor erőt vett rajtuk a megrázkódtatás, az ismételt sokk bénultsága. Ilyenkor őrmesterek, altisztek jártak körbe, és nagy ordítozás közepette álló testhelyzetbe rugdosták az embereket. De hiába: elhagyta őket minden csepp életerő, és mint katonák még jó darabig használhatatlanok maradtak. Turner, mint mindenki más, kábultan ült, akárcsak legelőször, ott, annak a falunak a határában, sajnos a nevére nem emlékszik. Ezek a belga nevű francia falvak. Akkor szakadt el az egységétől, és – ami még rosszabb egy gyalogos számára – a fegyverétől is. Hány napja? Nincs mód, hogy megtudja. Megnézte a revolverét, az is tele volt földdel. Kiszedte belőle a töltényt, és a bokrok közé hajította a fegyvert. Nem sokkal később neszezést hallott a háta mögül, majd egy kéz nehezedett a vállára. – Hát itt vagy. A cég ajándéka. Mace tizedes egy halottól zsákmányolta a kulacsot, abból kínálta. Majdnem tele volt, így Turner az első korttyal megkísérelte kiöblíteni a száját, de ez pazarlás volt. A többivel inkább megitta a földet is. – Mace, angyal vagy. A tizedes a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse. – Pucoljunk. Az a hír járja, hogy azok a szemét belgák összeomlottak. Ha nem vigyázunk, kelet felé elvágják az utunkat. Még mindig mérföldek vannak hátra. Nekivágtak a szántóföldnek, visszafelé; hamarosan Nettle is előkerült. Egy üveg bor és egy Amo szelet volt nála, mindkettő körbejárt. – Finom – állapította meg Turner egy jó nagy korty után. – Egy halott csigaevőé volt. A paraszt és a kutyája újra az eke mögött kullogtak. A három katona a kráterhez közeledve egyre erősebb lőporszagot érzett. A gödör tökéletesen szimmetrikus felfordított kúpformát alkotott, és az oldala olyan sima volt, mintha finom szitán átszitálták, gereblyével megigazították volna. Embernek semmi nyoma, sehol egy ruhafoszlány, cipőbőrdarab. Anya és gyermeke köddé vált. Turner megállt, hogy megeméssze ezt a tényt, de a tizedesek siettek, tovább kellett menni, úgyhogy hamarosan az országutat taposták újra, a többi elkódorgott katonával együtt. Most könnyebb volt. Nem lesz több forgalom, legközelebb már csak az utászok buldózerei mennek a faluba. Előrébb az égő olaj felhője úgy lebegett a táj fölött, akár egy haragos atya. Magasan szálló bombázók zümmögtek odafönn, állandósult a kétirányú forgalom: célpontra indultak, vagy éppen visszatértek. Turnerben felötlött, hogy nem vágóhíd-e az, ahová igyekeznek. De mindenki arrafelé ment, és ő maga sem tudott jobbat. Útjuk a felhő jobb oldalán vezetett, Dunkerque-től keletre, a belga határhoz közel. – Bray Dunes – mondta, mert emlékezett a hely nevére a térképről. – Szép neve van – mondta Nettle. Elhagytak embereket, akik alig tudtak járni, annyi hólyagjuk volt. Néhányan mezítláb meneteltek. Egy katona véres mellsérüléssel feküdt egy öreg babakocsin, a társai tolták. Egy őrmester igáslovat vezetett, a ló hátára eszméletlen vagy halott tiszt volt kötözve; csuklóját és lábát kötelek tartották. Akadt néhány biciklis katona, de legtöbben kettesével vagy hármasával gyalogoltak. A skót könnyűgyalogság egyik hírvivője Harley-Davidsonon érkezett. Véres lábszárai hasznavehetetlenül fityegtek, helyette utasa kezelte a pedálokat – neki viszont a karja volt vastagon bepólyálva, mind a kettő. Az út mentén számtalan elhajított nagykabát hevert, viselőik bizonyára túl melegnek találták, nem cipelték tovább őket. Turner azonban meggyőzte a két tizedest, hogy okosabb, ha nem dobják el a nagykabátot. Már egy órája menetelhettek, amikor ütemes döngést hallottak maguk mögött, mintha óriási óra ütné a másodperceket. Hátranéztek. Először úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, vízszintes
ajtó vonulna az úton feléjük. A Walesi Gárda szakasza közelgett szigorúan szabályos rendben, vállhoz emelt fegyverrel, élén egy hadnaggyal. Erőltetett menetben haladtak el, tekintetüket előreszegezték, karjuk magasra lendült. A visszavonulók félrehúzódtak, hogy elengedjék őket. Régen oda volt már minden tekintély, most mégsem mert kötözködni senki. A fegyelem és az összetartás látványa megszégyenítően hatott. Amikor a gárdisták kimasíroztak a képből, a menetelők megkönnyebbülve merültek újra gondolataikba, folytatódott a szedett-vetett vánszorgás a tenger felé. Ismerős látvány, azonos alkotóelemek, de most mindenből több volt; több jármű, bombatölcsér, törmelék. Több holttest. A hosszú szárazföldi gyaloglás után egyszerre csak megérezte a tenger ízét a mocsaras lapályon átsöprő frissítő fuvallatban. Az emberek egyirányú áramlása egyetlen cél felé, az állandó, szinte tüntető légi forgalom, az úti célt jelölő hivalkodó felhő – rég elfelejtett, gyermekkori mulatság emlékét hívták elő Turner fáradt, de lázasan tevékeny elméjéből; farsangi bál vagy sportrendezvény lehetett, valami olyan sokadalom, mint ez, ami felé most mindannyian igyekeznek. Nem tudta hová tenni az emlékképet, hiszen csak annyi maradt belőle, hogy apja nyakában ül, egy domboldalon mennek fölfelé, mert ott valami igen érdekeset lehet látni, és ő nagyon izgul. Milyen jó lenne most az a nyak, az a váll. Eltűnt apja kevés emléket hagyott. Egy összecsomózott nyaksál, egy bizonyos szag, egy tűnődő, ingerlékeny jelenlét bizonytalan körvonalai. Kibújt-e vajon a katonai szolgálat alól az első háborúban, vagy itt halt meg valahol, itt, a közelben, csak éppen máshogy hívták? Lehet, hogy túlélte. Grace esküdni merne, hogy be sem vonult, ahhoz gyáva is, ravasz is volt, de Grace-nek megvan a maga oka a keserűségre. Szinte minden bajtársának az apja, ha még él, emlékszik Észak-Franciaországra, mások apja errefelé van eltemetve. Ő is ilyen apát szeretne, élőt vagy holtat, mindegy. Régen, még a háború előtt, még Wandsworth előtt, amikor tobzódott a szabadságban, élvezettel tervezte meg az életét, és az így kigondolt történetben csak Jack Tallis nyújtott neki segítséget, ő is a távolból. Azóta megértette, hogy önhitt, önáltató volt ez az életszemlélet. Gyökértelen, ezért sekélyes. Apára vágyott, és ugyanezért akart maga is apa lenni. Gyakran vágyik gyermekre az, aki sok halált lát. Gyakori, épp ezért emberi vágy, de ettől csak még inkább akarta. Amikor üvöltenek a sebesültek, egy kis házról álmodik az ember, egy társról, hétköznapi életről, családról, barátokról. Körülötte némán, gondolataikba zárkózva baktattak az emberek, megreformálták az életüket, döntéseket hoztak. Ha valaha is kikerülök innen... Sosem lesz lehetséges megszámolni, hány gyermeket álmodtak meg így, hány fogant meg így gondolatban a Dunkerque-be vezető úton, és öltött később testet. Meg fogja találni Ceciliát. A címe ott van a borítékon, a boríték a zsebében, a vers mellett. Szívek pusztáján fakassz /gyógyforrást, példát mutass. Meg fogja találni az apját is. Az Üdvhadsereg állítólag nagyon ért hozzá, hogyan kell felkutatni eltűnt személyeket. Milyen találó is a neve. Fel fogja kutatni az apját, vagy ha már nem él, halálának hiteles történetét – bármelyik esetben több lesz, mint most: az apja fiává válik. Egész délután gyalogoltak, míg végre, egy-két kilométerrel előrébb, a környező földekről felgomolygó sárgásszürke füstben megpillantották a Bergues-Furnes-csatorna hídját. Innentől fogva egyetlen gazdaházat vagy pajtát sem láttak, amely állva maradt volna. A füsttel együtt rothadó hús bűze terjengett – százával lemészárolt lovassági állatok teteme állt halomban egy földdarab közepén. Nem messze tőle óriási füstölgő kupacot alkottak a parázsló egyenruhák és pokrócok. Egy tagbaszakadt őrvezető kőtörő kalapáccsal írógépeket és stenciles sokszorosítókat vert éppen szét. Az út szélén két mentőautó állt nyitott hátsó ajtóval. Belsejükből sebesültek hörgése, kiabálása hallatszott. Egyikük inkább dühödten, mint fájdalmában ordítozta szinte szakadatlanul: – Vizet, vizet akarok! – Senki, Turner sem állt meg. A tömeg ismét összesűrűsödött. A csatorna hídja előtt útkereszteződés volt, és a csatornával párhuzamos úton, Dunkerque felől háromtonnás teherautókból álló konvoj közeledett; a
katonai rendőrség azon fáradozott, hogy egy szántóra terelje őket, valahol a lótetemeken túl. Az úttestet elárasztó csapatok azonban megállásra kényszerítették a konvojt. A sofőrök kürtjükbe dőlve sértéseket kiabáltak. A tömeg nyomult előre. Várakozástól elcsigázott emberek kászálódtak le a teherautókról. Fedezékbe!, kiáltották valahonnan. De mielőtt bárki feleszmélhetett volna, már fel is robbantották az egyenruhahegyet. Apró, sötétzöld gyapjúszövet-darabkák szállingóztak a magasból. Közelebb egy tüzérkülönítmény tagjai kalapáccsal verték szét fegyverük irányzékát, závárzatát. Turner észrevette, hogy egyikük sírva teszi tönkre a tarackját. A terület bejáratánál egy tábori lelkész és a segédje benzint locsoltak imakönyvekre és Bibliákra. Mások a hadi ellátó mozgó lerakata felé igyekeztek toronyiránt, feltehetően cigarettára és piára vadászva. Egy gazdaság kapujánál csoport üldögélt, új cipőt próbálgattak. Egy katona teli szájjal, kezében rózsaszínű és fehér pillecukorral teli dobozt szorongatva söpört el Turner mellett. Százméternyire meggyújtottak egy gumicsizmákból, gázálarcokból és köpenyekből rakott kupacot, a csípős füst hamarosan beborította a híd felé igyekvőket. Végre megint mozgásba lendültek a teherautók, és felhajtottak a legnagyobb szántóföldre, mindjárt a csatorna mellett, a déli oldalon. Rendőrök szervezték a parkolást, sorokat jelölve ki, mint rendezők egy szabadtéri termékkiállításon. Félhernyótalpasok, motorkerékpárok, golyószórókocsik és mozgó konyhák mellé sorakoztak fel a teherautók. A működésképtelenséget mindig ugyanazzal a módszerrel idézték elő: golyót eresztettek a hűtőbe, majd addig járatták a motort, míg be nem sült. A hidat a Coldstream Gárda őrizte. Két, homokzsákkal gondosan körberakott gépfegyverállás fedezte a hídhoz vezető utat. A gárdisták rendesen meg voltak borotválkozva, és rezzenéstelen tekintettel, néma megvetéssel nézték az előttük elvonuló szedett-vetett, mocskos csőcseléket. A csatorna túloldalán egymástól egyenlő távolságra fehérre festett kövek mutatták az utat az ezredirodának kinevezett kis házhoz. Kelet és nyugat felé, a part mentén jól beásták magukat a gárdisták. Kisajátították a part menti házakat, lyukat ütöttek a cseréptetőkön, és homokzsákkal kibélelték az ablakokat, csak a géppuskáknak hagyva egy-egy rést. Egy dühös őrmester tartott rendet a hídon. Éppen egy motoros hadnagyot küldött vissza. Sem felszerelés, sem jármű nem mehetett át. Valaki papagájt hozott kalitkában, de neki is vissza kellett fordulnia. Az őrmester a körkörös védelem ellátására embereket válogatott a sorból, méghozzá sokkal szigorúbban, mint a szerencsétlen őrnagy. Az elkeseredett katonákból álló, egyre növekvő különítmény pihenőállásban várakozott az ezrediroda mellett. Turner és a tizedesek egyszerre látták meg, mi folyik; ekkor még viszonylag távol jártak a hídtól. – Halálbiztos, hogy téged kiszúrnak, bajtárs – mondta Mace Turnernek. – Ezt a nyavalyás gyalogságot az ág is húzza. Ha haza akarsz menni a macához, állj kettőnk közé, és sántíts. Becstelennek érezte magát, de el volt szánva; két karját a tizedesek vállára tette, úgy botorkáltak tovább. – Emlékezz, főnök, a bal lábadra sántítasz – mondta Nettle. – Akarod, hogy a bajonettemmel átszúrjam a lábadat? – Köszönöm, nagyon kedves. De azt hiszem, anélkül is menni fog. Turner lógatta a fejét, miközben átkeltek a hídon, így nem látta az őrmester megvadult tekintetét, a belőle sugárzó hőt azonban nagyon is érezte. És ugyancsak hallotta üvöltő parancsát – „Hé, te ott!” –, mire éppen mögötte kirángattak a sorból egy szerencsétlent. Az lesz a dolga, hogy részt vegyen a német támadás elhárításában, pedig tudvalévő, hogy az kéthárom napon belül úgyis bekövetkezik, miközben a brit expedíciós csapatok utója kétségbeesetten igyekszik fölférni a hajókra. Lehajtott fejjel is látta viszont a híd alatt elsikló hosszú, fekete bárkát, amely a belgiumi Furnes felé haladt. A csónakos a kormányrúdnál ült, pipázott, és egykedvűen meredt előre. A háta mögött tizenöt kilométernyire Dunkerque égett. A hajó orrában két fiú hajolt egy felfordított bicikli fölé, talán egy lyukas gumibelső javításán
fáradozva. Családi nagymosás száradt a szárítókötélen, a női fehérneműt is beleértve. Főzés illata, hagyma, fokhagyma párolgott föl a hajóról. Turner és a tizedesek átértek a túloldalra, és elmentek a fehérre meszelt kövek mellett, melyek a tábori kiképzésre és a kemény katonai fegyelemre emlékeztették őket. Az ezredirodában csöngött a telefon. – Csak sántíts kitartóan, míg látótávolságon kívül nem kerülünk. Sajnos a terep kilométereken át lapos volt, és nem lehetett tudni, merre néz éppen az őrmester; hármójuk közül senkinek sem akaródzott hátrafordulni, hogy megtudja. Félóra múlva leültek egy rozsdás vetőgépre, onnan nézték a vert sereg vonulását. Az volt az elgondolásuk, hogy új, ismeretlen tömegbe vegyülve Turner hirtelen felépülése talán nem kelti fel a tisztek figyelmét. A hídon átkelők közül sokan bosszúsan tapasztalták, hogy nem közvetlenül a csatornán túl találják a tengerpartot. Ezt a tényt valamiféle tervezési hibának tekintették. Turner a térképből tudta, hogy még tizenegy kilométert kell menniük odáig, és hamarosan megbizonyosodhattak róla, hogy a hátralévő út az aznapi gyaloglás legnehezebb, legsivárabb szakasza lesz. A széles, jellegtelen lapályon úgy tetszett, mintha nem is haladnának. Az olaj felhő hosszan lelógó széle mentén már csak a késő délutáni nap sugarai szűrődtek át, mégis melegebb volt, mint korábban. Látták, hogy a magasban gépek köröznek, és bombázzák a kikötőt. De még ennél is ijesztőbb volt, hogy az egész partszakaszt stukák tartják tűz alatt, éppen ott, amerre ők is tartanak. Lépten-nyomon sebesültek dőltek ki; nem bírták tovább a gyaloglást. Az út szélén kuporogva, hangosan rimánkodtak segítségért, egy korty vízért, mint a koldusok. Mások eszméletlenül vagy reményvesztett fásultságban feküdtek az árokparton. A védelmi zóna külső pereme és a tengerpart között rendszeresen közlekedő mentőautók bizonyára összeszedik majd őket. Ha volt idő sziklákat fehérre meszelni, nyilván ennek megszervezésére is sort kerítenek. Turneréknek nem volt vizük. Megitták a bort is, de csak még jobban megszomjaztak tőle. Gyógyszer sem volt náluk. Mit tehetnének így a sebesültekért? Talán a hátukon cipeljék őket, amikor ők maguk is alig vánszorognak? Nettle tizedesnek hirtelen elege lett, az út közepén leült, lehúzta a bakancsát, és elhajította a mezőre. Gyűlöli, mondta, gyűlöli azt a kurva bakancsot, jobban, mint az összes kurva németet együttvéve. És úgy fájnak a vízhólyagjai, hogy jobb lesz neki a nélkül a kurva bakancs nélkül. – Messze van Anglia egy szál zokniban – mondta Turner. Valami különös könnyelműséget érzett, amikor nekivágott a mezőnek, hogy megkeresse és visszavigye Nettle bakancsát. Az egyiket hamar megtalálta, de a másik kicsit tovább tartott. Aztán végre meglátta a fűben azt is; kissé közelebb valami bundás, fekete alak hevert a zöldben, amely mintha mozgott vagy lüktetett volna, ahogy közeledett hozzá. A mérges húslégyraj hirtelen méltatlankodó dongassál röppent föl a levegőbe, így láthatóvá vált a földön fekvő oszló tetem. Turner visszatartotta a lélegzetét, gyorsan fölkapta a bakancsot, és ahogy hátat fordítva iszkolt visszafelé, a legyek máris visszatelepedtek a lakomára, újra csönd lett. Nettle némi unszolásra hajlandó volt átvenni a bakancsát, melyet összekötött cipőfűzővel, nyakába vetve cipelt tovább. De csak Turner kedvéért, tette hozzá. Tiszta pillanataiban támadt a legtöbb gondja. Nem a seb miatt, bár az minden lépésnél fájt, és nem is a part fölött néhány kilométerrel északabbra cirkáló zuhanóbombázók miatt. A fejével volt baj. Rendszeres időközönként elillant belőle valami. A folytonosság egyszerű elve, az a kutya közönséges elem, amely elárulja, hol tart az ember a saját történetében, az nem működött többé, így csak egyfajta éber álomra hagyatkozhatott, melyben léteznek ugyan gondolatok, de nem érzékelhető, ki gondolja őket. Szünetelt a felelősségérzet is, a megelőző órák emléke pedig kitörlődött elméjéből; fogalma sem volt, hová igyekszik, mire készül, milyen tervei vannak. Ilyenkor úgy érezte, következetlen bizonyosságok csapdájába esett. Ilyen állapotban volt, amikor háromórányi gyaloglás után elérték a gyülekezési terület keleti szélét. Az utcát üvegcserép, csempetörmelék borította; gyerekek játszottak benne, és nézték az
elvonuló katonákat. Nettle visszahúzta a bakancsát, de nem kötötte be, a fűző a földet söpörte. Hirtelen – mint dobozból előpattanó krampusz – egy hadnagy termett előttük, a dorseti ezredtől. A főhadiszállássá kinevezett városi épület pincéjéből bukkant a felszínre, és aktatáskával a hóna alatt, fontossága tudatában, fürge léptekkel egyenesen feléjük tartott. Megállt velük szemben, a három katona tisztelgett. A hadnagy megbotránkozva förmedt rá a tizedesre, hogy azonnal kösse be a cipőfűzőjét, ha nem akar büntetést. Nettle letérdelt, hogy végrehajtsa a parancsot, a csontos, görnyedt hadnagy pedig – látszott rajta, hogy íróasztalnál tölti az életét – vöröses kefebajsza alatt megjegyezte: – Szégyellje magát, maga szerencsétlen! Álomszerű állapota e tiszta, felszabadult pillanatában Turner úgy döntött, hogy golyót ereszt a hadnagy mellébe. Mindenkinek jobb lesz így. Nem is érdemes szót vesztegetni rá. Nyúlt a fegyveréért, de hűlt helyét találta – nem emlékezett, hol veszítette el –, a hadnagy pedig már messze járt. Hosszú percekig ropogott az üveg bakancsuk talpa alatt, de amikor az út finom homokba torkollva véget ért, hirtelen csönd lett. A dűnék között fölfelé kapaszkodva megütötte a fülüket a tenger moraja, és mielőtt meg is látták volna, már a szájukban érezték sós ízét. A nyaralás íze. A csapásról letérve fölkapaszkodtak egy fűvel benőtt homokdűnére, és hosszú percekig némán álltak ott. A friss, nedves tengeri szél kijózanította Turnert. Lehet, hogy csak a láza szökik föl néha, és amint csillapul, kitisztul a feje is. Azt hitte, ő már nem számít semmire – míg meg nem pillantotta a partot. Akkor döbbent rá, hogy tévedett, mert igenis arra számított, hogy felülkerekedik az a megátalkodott katonai szellem, amely a megsemmisülés szélén is képes köveket fehérre meszelni. A Szeme elé táruló rendezetlen mozgásban most nagy igyekezettel próbált rendet felfedezni, és ez majdnem sikerült is: irányító központok, rögtönzött asztaloknál gubbasztó altisztek, gumibélyegzők, lajstromok, kifeszített kötéllel kijelölt – várakozó hajókhoz vezető – folyosók, hepciáskodó őrmesterek, mozgó konyhák előtt kígyózó, fárasztó sorok. Vagyis itt befellegzett minden magánkezdeményezésnek. Napok óta gyalogol, hogy ideérjen, pedig nem is tudta, hová igyekszik olyan nagyon. De a valóságos tengerpart, ez, amit most néz a tizedesekkel, nem más, mint a korábban megélt valóság, csak újabb változatban: a fejetlen visszavonulás végállomása. Most, hogy látják, magától értetődik: így fest az, amikor egy szedett-vetett menet nem hátrálhat tovább. Egy pillanat elég volt hozzá, hogy megértse. A széles parti sávon szétszóródva ezreket látott, tíz-, húszezer embert vagy még többet. A távolból olyanok voltak, mint fekete homokszemek. De hajót sehol sem lehetett látni, csak egy felfordult bálnavadászbárkát dobált kedvére a hullámverés. Apály volt, a víz széle legalább egy kilométernyire lehetett tőlük. A hosszú kikötőgátnál sem mutatkozott hajó. Turner pislogott, meresztgette a szemét. Hiszen az az ötszáz méterre benyúló kikötőgát emberekből van, hosszú, hatos-nyolcas sorokban állnak, térdig, derékig, vállig a sekély vízben. Várnak, pedig semmi sincs a láthatáron, hacsak azokat az elmosódott foltokat – légitámadásban megsérült, égő hajók füstfelhőit – nem veszi az ember. Semmi sem mutatkozik, ami néhány órán belül elérhetné a partot. A katonák mégis ott állnak, fejükön bádogsisakkal, és puskájukat a hullámok fölé emelve fürkészik a láthatárt. Ilyen távolságból nézve egykedvűnek tűnnek, akár a birkák. És ezek az emberek kevesen voltak az egészhez képest. Legtöbben a parton kószáltak céltalanul. Kis csoportok verődtek össze az utolsó stukatámadás sebesültjei körül. Talán fél tucat tüzérségi ló az emberekhez hasonlóan céltalanul, szoros csoportban ügetett föl-alá a tenger szélén. Néhányan a felfordult bálnavadászcsónakot próbálták visszafordítani. Mások levetkőztek, hogy ússzanak. Kelet felé valahol fociztak, és ugyanabból az irányból kórusban énekelt himnusz hallatszott, nagyon halkan, majd elenyészett. Egyedül a focipályán túl
mutatkozott jele hivatalos tevékenységnek. Teherautók sorakoztak fel a tengerparton, amelyeket egymáshoz kötöztek, ideiglenes mólónak. Más teherautók is a partra tartottak. Közelebb, a part magasabb részén többen a sisakjukkal ástak egyszemélyes fedezéket a homokba. A dűnéken, egész közel Turner és a tizedesek figyelőállásához, néhányan már el is készültek a lövészgödörrel, melyből tulajdonosi önelégültséggel kandikáltak kifelé. Mint a mormoták, gondolta Turner. A döntő többség azonban céltalanul ődöngött a homokon, mint jóravaló olasz polgárok, amikor üt a passeggio órája. Ők fölöslegesnek tartották, hogy beálljanak az óriási sorba, de elmenni sem mertek a part közeléből, hátha váratlanul fölbukkan egy hajó. Bal felől az üdülőtelep: normális idényben Bray vidám utcai kávézókkal, kis üzletekkel várta volna a vendégeket, és parti székeket, biciklit is lehetett bérelni. Egy kör alakú parkban gondosan nyírt gyep, rezesbandának való kis színpad és piros-fehér-kékre festett körhinta állt. Ide egy lármás társaság vette be magát, és fittyet hányt a világnak. A katonák felfeszítették a kávézókat, és az utcára állított asztaloknál szépen leitták magukat, ordítoztak, röhögtek. Mások biciklire pattanva bohóckodtak az okádékkal szegélyezett járdákon. Részegek ejtőztek a térzenepódium mellett a fűben, próbálták kialudni a mámort. Egy szál alsónadrágban magányos napfürdőző hasalt fűre terített törülközőjén; vállán és lábán a bőr egyenetlenül leégett, rózsaszín és fehér foltjai egymásba olvadó eper- és vaníliafagylaltra emlékeztettek. Nem volt nehéz választani a szenvedés körei közül – a tenger, a part, az utca. A tizedesek már el is indultak. A szomjúság önmagában eldöntötte a kérdést. A dűnék szárazföld felőli oldalán találtak egy ösvényt, aztán törött palackokkal teleszórt homokos, füves részen vágtak át. A lármás asztalokat kerülgetve Turner közeledő tengerészeket vett észre, és megtorpant, hogy jobban szemügyre vegye őket. Öten voltak, két tiszt, három matróz; a csoport kék, fehér és aranyszínben pompázott. Ők nem akartak beleolvadni a környezetbe. Egyenes derékkal, szigorúan, övükre szíjazott revolverrel, nyugodtan és méltóságteljesen vonultak el a komor tábori ruhák és maszatos arcok között, úgy pillantgatva jobbra-balra, mintha seregszemlét tartanának. Az egyik tiszt fel-feljegyzett valamit egy csiptetős jegyzettáblára. A part felé tartottak. Turner gyermeki rácsodálkozással nézte őket, és addig bámult utánuk, míg el nem tűntek szem elől. Követte Mace-t és Nettle-t az első parti bár zajos, füstös bűzébe. A pult tetején két bőrönd feküdt nyitva, tele cigarettával – innivaló azonban nem volt. A bárpult mögött a homokkal befújt tükörfal polcai üresen ásítoztak. Nettle a pult mögé hajolva tapogatta a semmit, de kutakodását csúfondáros nevetés kísérte, mert a korábban érkezett vendégek egytől egyig megpróbálkoztak ugyanezzel. A kinti asztaloknál ülő komoly piások már régen kimerítették az italkészletet. Turner a tömegen áttörve kis hátsó konyhába jutott. Azt is feldúlták már, és a száraz csapokból nem folyt víz. Kívül vizelde és egymásra tornyozott üvegszállító rekeszek. Egy kutya éppen azon mesterkedett, hogy kinyaljon egy üres szardíniásdobozt, melyet csörömpölve vonszolt magával a betonon. Turner sarkon fordult, visszament a lármás terembe. Villany nem volt, csak természetes fény, barnás színű, mintha a nem létező sörön szűrődne át. Nem volt innivaló, a bár mégis megtelt. Újabb vendégek érkeztek, csalódottan vették tudomásul a helyzetet, aztán mégis maradtak, ott tartotta őket az ingyencigaretta és a nemrég még nagyon is valós italok friss emléke. Az adagolók üresen fityegtek a falon, a felfordított üvegeket már az első zsákmányszerzők kitépték a helyükből. Alkohol édeskés illata szállt föl a ragadós cementpadlóról. A zaj, az egymáshoz nyomódó testek és a nedves, dohányfüstös levegő valamelyest pótolta a hazavágyó katonák szombat esti kocsmázásra való igényét. Ez lett számukra mindaz, amit London és Glasgow legmozgalmasabb főutcái jelentenek, és minden más, ami a kettő között van. Turner tétován ácsorgott a lármában. Nem lesz könnyű kiverekednie magát a tömegből.
Tegnap jöttek hajók, tudta meg egy elkapott beszélgetéstöredékből, és talán jönnek holnap is. Turner lábujjhegyre állt a konyhaajtóban, és lemondó vállrándítással jelezte a tizedeseknek, hogy nem járt szerencsével. Nettle az ajtó felé biccentett, mire mindhárman megpróbáltak a kijárat közelébe férkőzni. Jó lenne persze egy korty pia, de most a víz a fontos. Lassan nyomultak a sűrű tömegben, és amikor az ajtóhoz érkeztek, egyszerre csak áthatolhatatlan emberfal vágta el az útjukat; valakit körbeálltak. A hátak szoros gyűrűjében alacsony – legfeljebb százhatvanöt magas – ember állhatott, mert Turner csak a feje búbját látta, azt is hátulról. – Felelj a kérdésre, te koszos kis tetű! – mondta valaki. – Úgy van, halljuk! – Szemétládák. Mind olajra léptetek? – Hol voltatok, amikor megölték a bajtársamat? Csomós köpet csattant a férfi koponyáján, majd a füle mögé csorgott. Turner arrébb lépett, hogy jobban lássa. Először a kékszürke zubbonyt látta meg, aztán a néma rettegést a férfi arcán. Inas kis emberke volt, piszkos, vastag lencséjű szemüvege felnagyította ijedt pillantását. Iktatást végző segédhivatalnok, esetleg telefonkezelő lehetett, talán egy régen felszámolt főhadiszállásról. De mert a Királyi Légierő szolgálatában állt, a bakák felelősségre vonták. Az emberke lassan körbefordult, végignézett vallatóin. Nem tudott felelni a kérdéseikre, és meg sem kísérelte tagadni, hogy felelősség terheli, amiért nem őrizték Spitfire-ek és Hurricane-ek a partszakaszt. Jobb keze remegett, olyan erősen szorította a sapkát. Egy tüzér, aki az ajtó mellett állt, durván hátba taszította, úgyhogy a szerencsétlen átrepült a gyűrű túloldalára, egy másik baka mellének, aki viszont a fejébe öklözve könnyedén visszapenderítette. Helyeslő moraj hallatszott. Mindenki megszenvedte a visszavonulást, most valakinek fizetnie kellett érte. – Szóval hol van a légierő? Előrelendült egy tenyér, a férfi arcáról lehulló szemüveg a padlón koppant. A pofon olyan pontosan, tisztán csattant, akár az ostor. Új szakaszt, az ügybuzgalom új szintjét jelezte. Az áldozat szeme verdeső kis nyílássá szűkült, míg a földön tapogatózva kereste a szemüvegét. Ez hiba volt. Az acélpántos katonabakancs rúgása az oldalán érte, egész teste néhány ujjnyira a levegőbe emelkedett. A körülötte állók kuncogtak. A kocsma közönsége érezte, hogy jó kis hecc készül, egyre több baka figyelte érdeklődve a fejleményeket. Az egyre duzzadó tömegben feloldódott az egyéni felelősségérzet utolsó maradéka is. A goromba fölényeskedést kezdte felváltani a nyers, vakmerő erőszak. Helyeslő ujjongás fogadta, amikor valaki a szerencsétlen ember fején nyomta el a cigarettáját. Kinevették komikus jajveszékelését. Gyűlölték, meg voltak győződve róla, hogy minden elképzelhetőt megérdemel. Ő felel érte, hogy a Luftwaffe Szabadon uralja az égboltot, ő felel minden egyes stukatámadásért, minden halott barátért. Törékeny porhüvelyében elfért a hadsereg kudarcának összes oka. Turner úgy gondolta, ha nem akarja megkockáztatni, hogy őt is meglincselik, semmit sem tehet az emberke védelmében. De tétlenül nézni is képtelenség. Még az is jobb a semminél, ha beáll a lincselők közé. Kellemetlenül felizgatva nyomult előrébb. Most botladozó nyelvvel, walesi akcentussal tette fel valaki a kérdést. – Hol a légierő? Hátborzongató volt, hogy az áldozat nem kiált segítségért, nem tiltakozik, nem bizonygatja ártatlanságát. Hallgatásával mintha sorsa beteljesedését akarta volna előmozdítani. Vagy annyira tompa agyú lett volna, hogy föl sem éri ésszel: az összetűzés az életébe kerülhet? Mindenesetre okosan összecsukta és eltette a zsebébe a szemüvegét. Szemüveg nélkül üresnek tetszett az arca. Mint vakond az éles fényben, vaksin pislogott kínzóira, de kissé szétvált ajkai inkább hitetlenkedést árultak el, nem pedig azt, hogy szólni kíván. Mivel nem látta a közeledő ütést, az telibe találta az arcát. Ezúttal egy ököl. Miközben a feje hátracsuklott, egy
bakancs sípcsonton rúgta, olyasféle jókedvű szurkolói biztatás kíséretében, amilyet falusi sportpályák széléről hallani, ha a kedvenc csapat átveszi a vezetést. Őrültség a védelmére kelni, és visszataszító, ha nem teszi. Turner ugyanakkor meg tudta érteni a kínzók felajzottságát, és érezte, hogy hangulatuk alattomban őrá is átragadhat. Ő is művelhetne valami botrányosat a vadászkésével, száz férfi megbecsülését vívná ki vele. Gyorsan elvetette a gonosz ötletet, szemügyre vette a körben álló katonákat, és megállapította, hogy legfeljebb ketten-hárman lehetnek nála magasabbak, erősebbek. De a valódi veszélyt a tömeg, a tömeg igazságosztó hangulata jelenti. A tömeg nem mond le az őt megillető élvezetről. Az így kialakult helyzetben találékony vagy vicces megoldással kellett előrukkolnia annak, aki a következő ütéssel el akarta nyerni a többség tetszését. Szinte tapintható volt az alkotó eredetiség igénye. Senki sem akart hamis hangot megütni. Ez néhány másodpercig bénítóan hatott. Turner wandsworthi korszakából tudta, hamarosan bekövetkezik az a pillanat, amikor egyetlen ütés elég a lavinához. És onnan nem lesz visszaút, a légierős emberke csak egyféleképpen végezheti. Jobb szeme alatt, az arccsontján piros dudor nőtt. Öklét az álla alá felhúzva tartotta – még mindig szorongatta a sapkáját –, és egészen meggörnyedt. Talán védekező állásnak szánta, de testhelyzete egyúttal gyöngeséget és megadást is sugallt, ami vélhetően csak szította az erőszakot. Ha mondott volna valamit, bármit, a körülötte álló katonáknak talán eszükbe jut, hogy emberrel, nem nyúzni való nyúllal van dolguk. A walesies beszédű férfi alacsony, zömök utász volt. Vászonhevedert húzott elő, és feltartotta. – Mit gondoltok, fiúk? A pontos célzást tartalmazó megfogalmazás olyan rémtetteket sugallt, hogy Turner fel sem fogta azonnal. Ha most nem lép közbe, késő. Tekintetével a tizedeseket kereste, de ekkor valahonnan a közelből ordítás hallatszott, vagy inkább lándzsától sebzett bika bőgése. A tömeg megbolydult, lökdösődve szétvált, és Mace átnyomakodott rajta a kör közepébe. Jódlira emlékeztető, vad üvöltéssel, mint Johnny Weissmüller Tarzanja, hátulról medveöleléssel megragadta és vagy félméternyire fölemelte a rémült kis hivatalnokot, majd alaposan megrázta. Éljenzés, füttyszó, lábdobogás, vadnyugati kurjantások díjazták. – Én tudom, mit csinálnék vele – dörögte Mace. – Fojtsuk a tengerbe a nyavalyást! Válaszul újabb kurjongatás, dübörgés következett. Nettle egyszerre csak ott termett Turner mellett, gyors pillantást váltottak. Sejtették, mire készül Mace, és elindultak az ajtó felé, mert tudták, hogy gyorsnak kell lenniük. Nem mindenki volt híve a vízbe fojtásnak. Néhányan még a pillanat tébolyában is jól emlékeztek rá, hogy legalább másfél kilométert kell gyalogolni a homokon, míg elérik a dagályvonalat. A walesi különösen becsapva érezte magát. Fölemelte a hevederét, és ordított. Füttyszó, hurrogás, éljenzés, hangzavar. Karjában tartva áldozatát, Mace az ajtóhoz rohant. Turner és Nettle előtte, utat vágva a tömegben. Amikor elérték az ajtót – szerencsére egyszárnyú, szimpla ajtó volt –, átengedték Mace-t, aztán vállukat összefeszítve elálltak az utat, noha úgy tettek, mintha csak felbőszültén ráznák az öklüket, és ordítoznának, akárcsak a többiek. Tudták, hogy csak másodpercekig tartóztathatják fel a hátuknak feszülő otromba, izgatott emberi tömeget. De ennyi elég volt Mace-nek: nem a tenger felé iramodott, hanem élesen balra, majd ismét balra kanyarodva, az üzletek és kocsmák háta mögött, egy szűk kis utcán került egyre távolabb a felfordulástól. Az őrjöngő tömeg úgy robbant ki a kocsmaajtón, mint pezsgő az üvegből, kétfelé taszítva Turnert és Nettle-t. Valaki úgy vélte, látta Mace-t a parti homokon, így fél percen át az egész tömeg arrafelé tódult. Mire rájöttek a tévedésre, és megindultak visszafelé, bottal üthették Mace és az emberke nyomát. Turner és Nettle is felszívódott. A széles partvidék, a rajta várakozó ezrek, a hajó nélküli, kilátástalan, üres tenger kijózanította a bakákat. Álomból ébredtek. Kelet felé már sűrűsödött az éjszaka, és erős tűz alatt állt a külső védelmi gyűrű. Az ellenség egyre közeledik, bekerít, és Anglia nagyon messze
van. Az enyésző fényben nem sok idő maradt alvóhelyet keresni. A La Manche felől hideg szél fújt, és a nagykabátokat jóval beljebb, az út szélén hagyták. A tömeg szétoszlott. A légierős emberkét elfelejtették. Turner és Nettle megállapították, hogy eredetileg Mace keresésére indultak, aztán elfeledkeztek róla. Egy darabig alighanem az utcákat róva kutattak utána, szerettek volna gratulálni neki a sikeres mentőakcióhoz, és vele nevetni, hogy ilyen ügyesen túljártak a többiek eszén. Turner nem tudta, hogy került Nettle-lel együtt a szűk kis utcába. Nem emlékezett a köztes időre és arra sem, hogy lejárta volna a lábát – egyszerre csak ott állt, és egy dísztelen homlokzatú, előkertes ház kapujában udvarias kérést intézett egy idős hölgyhöz. Vizet emlegetett, de az öreg hölgy gyanakodva nézett rá, mintha tudná, hogy víznél többet akar. Jóképű asszony volt, sötét bőrű, büszke tekintetű, hosszú, egyenes orrú; ezüstös haját virágmintás kendővel kötötte be. Turner azonnal megértette, hogy cigány asszonnyal van dolga, akit nem csaphat be azzal, hogy beszél franciául. Az asszony a veséjébe lát, látja a hibáit, tudja, hogy megjárta a börtönt. Nettle-t is leplezetlen ellenszenvvel mérte végig; aztán az utca egy távolabbi pontjára mutatott: egy disznó turkált ott a csatornában. – Hozzák vissza – jelentette ki –, akkor majd megnézem, mit adhatok. – Bassza meg – mondta Nettle, amikor Turner lefordította. – Csak egy nyavalyás pohár vizet kérünk. Bemegyünk és elvesszük. De Turneren újra eluralkodott a már-már ismerős érzés, a valószerűtlenségé, így nem tudta elvetni azt az eshetőséget, hogy az asszony különös hatalommal bír. Úgy látta például az imént, hogy az asszony feje fölött saját szívverése ütemére lüktet a tér. Nettle vállába kapaszkodott. Próbára teszi az asszony, nem vitás, de ő is tapasztalt, ravasz ellenfél lesz, nem fog kitérni előle. Régi motoros ő már. Ilyen közel az otthonához nem hajlandó csapdába esni. Legyünk csak óvatosak. – Megfogjuk a disznót – mondta Nettle-nek. – Egy perc, és kész. Nettle már rég hozzászokott, hogy érdemes megszívlelni Turner rendszerint ésszerű javaslatait, de most, ahogy a disznó felé baktattak, dörmögve megjegyezte: – Valami nem stimmel veled, főnök. A hólyagok miatt csak lassan tudtak szaladni. A koca fiatal volt, gyors, és imádta a szabadságot. Nettle félt is tőle. Amikor beszorították egy üzlet ajtajába, és a koca nekirontott, Nettle olyan rémült ordítással ugrott félre, amit nehéz lett volna teljes egészében öngúnynak tekinteni. Turner visszament az öreg hölgyhöz, hogy egy darab kötelet kérjen tőle, de senki sem nyitott ajtót, és Turner nem volt biztos benne, hogy ugyanannál a háznál kopogtatott. Azt viszont biztosra vette, hogy ha most nem sikerül megfogniuk a disznót, sosem fognak hazajutni. Megint fölment a láza, tudta, de azért még tisztán lát. A disznó egyenlő a sikerrel. Gyerekkorában azzal próbálta elejét venni anyja hirtelen halálának, hogy nem lép az iskolaudvar melletti járda repedéseire. Hamar rájött, micsoda butaság ez. Mégsem lépett rájuk sosem, és Grace nem halt meg. Valahányszor közelítettek hozzá, a disznó mindig éppen csak annyival járt előttük, hogy el ne érjék. – Bassza meg – mondta Nettle. – Nem bírunk vele. De nem volt más választás. Egy kidőlt távírópóznáról Turner levágott egy darab kábelt, és hurkot csinált belőle. Most az üdülőhely szélén kergették a kocát, ahol az utat szegélyező faházakhoz kerítéssel elválasztott kertecskék tartoztak. Az út mindkét oldalán kinyitották az összes kertajtót. Aztán egy mellékutcába térve fölülről kerítették be a disznót, és elkezdték hajtani visszafelé, arra, amerről jött. Jól számítottak: a disznó hamarosan betért az egyik kertbe, és túrni kezdte. Turner rácsukta a kertajtót, majd a kerítésen áthajolva rácsúsztatta a hurkot a disznó fejére.
Minden maradék erejüket össze kellett szedniük, hogy a visító kocát hazavigyék. Szerencsére Nettle emlékezett a jószág lakóhelyére. Amikor végre ismét biztonságban tudták a ház mögötti szűk kis ólban, az öregasszony két kőkorsóban vizet hozott. Figyelő tekintetétől kísérve álltak a konyhaajtó mellett, a kis udvaron, és átadták magukat a megváltó ivásnak. Majd kidurrant a gyomruk, de a szájuk még mindig kívánta, ittak tovább. Aztán szappant, flaneltörülközőt és két zománcozott mosdótálat hozott az asszony. Turner arcától rozsdabarna lett a víz. Felső ajkáról alvadt, száraz vérrögök váltak le szép nagy darabokban. Amikor elkészült a mosakodással, kellemesen könnyűnek érezte maga körül a levegőt, mely selymesen simogatta a bőrét, és játszva közlekedett orrlyukaiban. A piszkos vizet egy tátikacsoport tövébe öntötték, amiről Nettle-nek a szülei kiskertje jutott eszébe, és megrohanta a honvágy. A cigányasszony megtöltötte a kulacsukat, és adott mindegyiküknek egy liter vörösbort, félig kihúzott dugóval, meg egy kolbászt; mindkettőt az oldalzsákjukba rakták. Már éppen indultak volna, amikor az asszonynak eszébe jutott valami, és visszament a házba. Két kis papírzacskóval tért vissza, mindegyikben fél tucat cukrozott mandula volt. Ünnepélyesen kezet ráztak. – Egész életünkben emlékezni fogunk a kedvességére – mondta Turner. Az asszony bólintott, és Turner úgy hallotta, mintha ezt válaszolta volna: – A disznómról mindig eszembe fognak jutni. Arckifejezésének ridegsége nem változott, így nem lehetett tudni, sértésnek, humornak vagy rejtett üzenetnek szánja-e a megjegyzést. Talán úgy véli, nem voltak méltók a kedvességére? Turner esetlenül kihátrált az utcára, s miközben visszafelé baktattak, lefordította Nettle-nek a beszélgetést. A tizedesnek nem voltak kétségei. – Egyedül él, és imádja a disznaját. Tiszta sor. Nagyon hálás nekünk. – Aztán gyanakodva hozzátette. – Jól vagy, főnök? – Remekül, köszönöm. Lábukon fájó hólyagokkal sántikáltak a part felé, remélve remélték, hogy rátalálnak Mace-re, és megoszthatják vele a szerzeményüket. De miután ők kapták el a disznót, Nettle úgy vélte, igazán megérdemlik, hogy csapra verjék az első üveget. Turner ítélőképességébe vetett bizalma ismét a régi volt. Menet közben egymásnak adogatták a bort. Még a késő esti szürkületben is látni lehetett a sötét felhőt Dunkerque fölött. A másik irányból ágyútüzek villogtak. A védelmi gyűrű szélén sem csillapultak a harcok. – Szegény ördögök – mondta Nettle. Turner tudta, hogy Nettle a rögtönzött ezredirodához kirendelt katonákra gondol. – Nem sokáig tarthatnak ki – jegyezte meg. – Le fognak rohanni minket. – Vagyis holnap fel kellene jutnunk egy hajóra. Most, hogy már nem voltak szomjasak, a vacsora foglalkoztatta őket. Turner egy csöndes szobára gondolt, benne zöld pamutvászon abrosszal letakart négyszögletes asztal, jellegzetesen francia olajlámpával, melynek cserép lámpateste a mennyezetről, csigán átvezetve függ. A kenyér, bor, sajt és kolbász deszkán sorakozik. – Azon töprengek – szólalt meg –, vajon a part-e a legmegfelelőbb hely a vacsorához. – Kifoszthatnak a sötétben – értett egyet Nettle. – Azt hiszem, már tudom, milyen hely kell nekünk. Éppen a kocsma mögötti utcában jártak. Az utca végében mozgó alakokat láttak halványan kirajzolódni, a háttérben a tenger utolsó sziporkái; jóval messzebb, az egyik oldalon sötétebb tömeg látszott, amely parton pihenő katonák csoportja is lehetett, de lehettek dűnén tenyésző fűcsomók vagy éppen maguk a dűnék is. Nappal sem lett volna könnyű megtalálni Mace-t, most azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Úgyhogy baktattak tovább, helyet keresve. A
telepnek ezen a részén százszámra találkoztak katonával, sokan lármás bandába verődve rótták az utcákat, énekeltek, ordítoztak. Nettle visszadugta az üveget az oldaltáskájába. Mace nélkül sebezhetőbbnek érezték magukat. Elmentek egy szálloda mellett, melyet találat ért. Turner törte a fejét, igazából nem szállodai szobára gondolt-e az imént. Nettlenek rettentően megjött a kedve, hogy szerezzen valami ágynak valót. Lyukas volt a fal, bemásztak rajta, és a sötétben, a törmelék és a lehullott épületfa között botorkálva találtak egy lépcsőt. Csakhogy már több tucat katonának támadt hasonló ötlete. Olyannyira, hogy a lépcsősor alján sor alakult ki, az emeletről pedig többen nehéz lószőr matracokkal igyekeztek lefelé. A lépcsőpihenőn – Turner és Nettle csak bakancsokat és mereven imbolygó lábszárakat láttak – verekedés volt kibontakozóban; birkózók hörögtek, csontos ököl puffant meztelen húson. Valaki hirtelen felkiáltott, aztán többen hátrazuhantak a lépcsőn a lejjebb várakozókra. Volt, aki nevetett, mások átkozódva tápászkodtak fel, és a végtagjaikat tapogatták. Egy ember nem állt föl; esetlenül feküdt a lépcsőn „keresztbe, a lába magasabban a fejénél, és rekedten, alig hallhatóan nyöszörgött, mintha rémálmot látna. Valaki öngyújtót tartott az arcához, és ekkor mindenki láthatta az arcából elővilágító fogakat, szája sarkában a fehér tajték pöttyeit. Eltört a gerince, állapította meg valaki, de nem volt mit tenni; a takarót, hengerpárnát lefelé cipelő férfiak meg azok, akik még lökdösődve fölfelé igyekeztek, attól fogva átléptek rajta. Turner és Nettle otthagyták a szállodát, és ismét a szárazföld irányába indultak, vissza az öregasszony meg a disznaja felé. Dunkerque-ben bizonyára már jó ideje nem volt áramszolgáltatás, a súlyos függönyökkel elsötétített ablakok szélénél gyertyafény és olajlámpák sárgás derengése szűrődött ki. Az utca túloldalán katonák zörgettek, de valószínűtlennek látszott, hogy ilyenkor bárki ajtót nyisson. Ezt a pillanatot választotta Turner, hogy leírja Nettle-nek, miféle helyen gondolta elkölteni a vacsorát. Tovább szépítette, hogy még pontosabb legyen a kép, megtoldva egy kovácsoltvas balkonra nyíló erkélyajtóval, és a balkont persze egészen befutja az ágas-bogas, öreg lilaakác, és gramofon is áll a zöld zseníliakendővel letakart kerek asztalkán, a sezlon elé pedig perzsaszőnyeget terítettek. Minél többet beszélt róla, annál biztosabb volt benne, hogy a szoba ott van valahol a közelben. Szavai létezővé tették. Nettle az alsó ajkába mélyesztette felső metszőfogait, mint egy jóindulatú, ám zavart rágcsáló, végighallgatta, aztán kijelentette: – Tudtam. A fenébe, tudtam. Egy sérült ház előtt álltak; a pincéjét egy helyen beszakította a bomba, s most úgy nézett ki, mint egy hatalmas barlang. Nettle megragadta Turner zubbonyát, és vonszolni kezdte a törmelékké tört téglán át. Óvatosan irányította a pince sötétjében. Turner tudta, nem ez lesz az a hely, de nem ellenkezett, Nettle szokatlanul erélyes volt. Előrébb fénypont izzott fel, aztán másik, harmadik. Cigarettázók, akik megelőzték őket a menedékhelyen. – Kotródjatok! – szólalt meg egy hang. – Tele vagyunk. Nettle gyufát gyújtott, feltartotta. A fal mentén körbe mindenhol emberek pihentek ülő testhelyzetben, többségük már aludt. Néhányan a padló közepén feküdtek, de még így is volt hely, és amikor a gyufa kialudt, Nettle Turner vállára nehezedett és lenyomta. Miközben elsöpörte maga alól a törmeléket, Turner érezte, hogy át van ázva az inge. Lehet, hogy vér vagy valami más testnedv, de egyelőre nem fájt. Nettle Turner vállára terítette a nagykabátot. Most, hogy már nem nehezedett a lábára, egész testét átjárta a megkönnyebbülés mámora, lentről indult, átkúszott a térdén, majd fölfelé, és Turner tudta, éjszaka már egy tapodtat sem mozdul onnan, még ha Nettle csalódott lesz is. Az egész napos menetelés ringatózó mozgását most a padló vette át. Turner érezte, ahogy a teljes sötétségben billen, döccen alatta. Most az a kérdés, hogy tudnak úgy enni, hogy a többiek ne vegyék észre. A túlélés egyenlő az önzéssel. Egyelőre semmit sem csinált, elméje kiürült. Valamivel később arra ébredt, hogy Nettle
megböki, és a kezébe csúsztatja a borosüveget. Turner az üveg nyakára nyomta a száját, megdöntötte az üveget, és ivott. Valaki meghallotta, amikor nyelt. – Mit isztok? – Birkatejet – mondta Nettle. – Még meleg. Parancsolj. Krákogás hallatszott, aztán valami langyos és kocsonyás esett Turner kézfejére. – Mocskos disznók, mocskok. – Pofa be! – szólt közbe egy másik, fenyegetőbb hang. – Aludni próbálok. Nettle nesztelenül kotorászott az oldalzsákjában, megtalálta, háromfelé vágta a kolbászt, és az egyik darabot kenyérre téve odaadta Turnernek. Turner egészen kinyújtózott a betonpadlón, fejére húzta a nagykabátot, hogy elszigetelje a hús illatát és a rágás hangját, majd saját leheletének elhasznált szagában, míg tégladarabok és kavicsszemcsék nyomódtak az arcába, nekilátott élete legjobb vacsorájának. Arcán még érezte a szappan illatát. Beleharapott a ponyvaízű kenyérbe, és fogával szaggatta, szívta hozzá a kolbászt. Ahogy az étel a gyomrába ért, melegség árasztotta el torkát, mellkasát. Örök életében ezeket az országutakat rótta, jutott eszébe. Ha behunyta a szemét, mozgó aszfaltot látott, melyen hol felbukkant, hol eltűnt egyik vagy másik bakancsa. Még rágás közben is úgy érezte, másodpercekre elalszik. Aztán eltelt még egy kis idő, s most meghitten fekszik a nyelvén egy cukrozott mandula, édessége egy másik világból való. Hallotta, hogy valaki panaszkodik, milyen hideg a pince, és örült az őt beburkoló nagykabátnak, sőt büszke volt: atyai gondoskodással ő beszélte le a tizedeseket, hogy eldobják a nagykabátjukat. Új csoport keresett menedéket, a katonák gyufát gyújtogattak, akárcsak az imént ő és Nettle. Turner ellenszenvesnek találta őket, és bosszantotta délnyugat-angliai kiejtésük. Mint a többi pincelakó, ő is szerette volna, ha odébbállnak. De a jövevények is találtak maguknak helyet, valahol Turner lábánál. Pálinkaszag csapta meg az orrát, és ettől még jobban haragudott rájuk. Lármásan osztoztak az alvóhelyeken, és amikor valaki a fal mellől rájuk mordult, hogy „Bugris parasztok”, egyikük feltápászkodott, és dülöngélve elindult a hang felé; egy pillanatig tartani lehetett tőle, hogy kitör a balhé. De a sötétség és a korábban érkezettek elcsigázott tiltakozása végül megőrizte a békét. Hamarosan csak egyenletes lélegzést és horkolást lehetett hallani. Turner alatt ismét hullámzott a padló, aztán megszelídült, és egyenletes, menetelő ritmust vett fel, de hiába, már megint túl sok benyomás érte, felszökött a láza, és annyira kimerült, hogy nem tud aludni. Nagykabátja anyagán keresztül kitapintotta Cecilia leveleinek kötegét. Várni fogok rád. Gyere vissza. A szavak nem vesztették el jelentésüket, most mégsem érintették meg. Tiszta képlet – valaki vár valakire, olyan ez, mint egy számtani összeg, és éppen olyan üres, hiányzik belőle az érzelem. Várakozás. Valaki irdatlan ideig semmit sem csinál, miközben a másik egyre közelebb ér. Súlyos szó a várakozás. Érezte, hogy lenyomja, mint a nehéz nagykabát. Mindenki vár, a pincében, a tengerparton. Cecilia is vár, igen, hát aztán? Megpróbálta Cecilia hangjával kimondatni a szavakat, végül mégis a saját hangját hallotta, a szívverésénél valamivel halkabban. Még Cecilia arcát sem tudta maga elé képzelni. Kényszerítette magát, hogy az új fejleményre gondoljon, elvileg örülnie kellene neki. De már nem hatnak rá ezek az áttekinthetetlenül bonyolult dolgok, többé semmi sem sürgős. Briony meg fogja változtatni a vallomását, átírja a múltat, a bűnösök ártatlanok lesznek. De mit jelent manapság a bűn? Valami olcsót. Mindenki bűnös, és senki sem az. Egy vallomás megváltoztatásával senki sem lesz megváltva, mert nincs elég ember, elég papír és toll, elég türelem és béke ahhoz, hogy minden tanú minden kijelentését lejegyezzék, begyűjtsék mind a tényeket. A tanúk is bűnösek. Egész nap egymás bűneinek tanúi voltunk. Ma nem öltél meg senkit? De hány embert hagytál meghalni? Itt lent a pincében hallgatni fogunk róla. Kialusszuk, Briony. A cukrozott mandulának olyan íze volt, mint Briony nevének, az pedig olyan furán valószínűtlennek tetszett, hogy Turner
elbizonytalanodott, jól emlékszik-e rá. Ceciliáé is. Vajon mindig olyan magától értetődőnek vette e két név különösségét? Nehéz volt hosszan összpontosítania a kérdésre. Sok befejezetlen ügye marad itt, Franciaországban, talán nem is lenne butaság elhalasztani az angliai utazást, jóllehet már összecsomagolt, útra készen állnak fura, nehéz bőröndjei. Senki sem venné észre őket, ha itt hagyná és visszamenne. Láthatatlan poggyász. Vissza kell mennie, le kell szednie a fiút a fáról. Már korábban is csinált ilyet. Visszament oda, ahol senki más nem járt, megtalálta a fiúkat egy fa alatt, és Pierrot-t a nyakába ültette, Jacksont pedig a karjában vitte a parkon át. Milyen nehezek voltak! Szerelmes volt Ceciliába, az ikrekbe, a sikerbe és a hajnalba, a köd különös derengésébe. És az a fogadtatás! Azóta hozzászokott, úton-útfélen ilyesmibe botlik, de akkor, az elején, még az eldurvulás és a teljes zsibbadtság előtt, amikor még újdonság volt, újnak számított minden, nagyon megszenvedte. Igenis számított, hogy Cecilia odaszalad hozzá a kavicsos úton a rendőrautóhoz, amelyik nyitott ajtóval várta. Ó, mikor szerettelek, Tiszta voltam, s vakmerő. Vissza fog menni azon az úton, amelyiken jött, végigjárja az utat az ellenkező irányban, átvág a lecsapolt, sivár mocsarakon, elsöpör a dühös őrmester mellett, átkel a hídon, aztán a szétbombázott falun is át, rátér a keskeny szalagútra, arra, amelyik átszeli a sokmérföldnyi, hullámzó szántóföldet, a falu határában figyel, el ne szalassza bal felől a csapást, éppen a cipőbolttal szemben, aztán még vagy három kilométert kell megtennie, akkor ér a szögesdrót kerítéshez, s ha átmászott rajta, erdők, szántóföldek következnek, ám utána megállhat éjszakázni a fivéreknél, és másnap, a sárgás reggeli fényben nekivág, a reszkető iránytű vezérli, sietve átkel azon a pazar tájon, ahol kicsi völgyek, patakok, buzgón döngicsélő méhek vannak, végül fölkapaszkodik a gyalogösvényen a szomorú kis házhoz a vasút mellett. És a fához. Összeszedi a sárból a megégett, szétszakadt rongyokat, a pizsamafoszlányokat, aztán lehozza a fiút, azt a szegény, sápadt fiút, és szépen eltemeti. Csinos fiú. Temessék el a bűnösök az ártatlanokat, és senki ne változtassa meg a vallomását. És hol van Mace, miért nem segít ásni? Az a rettenthetetlen óriás medve, Mace tizedes. Tessék, még egy befejezetlen ügy, még egy ok, amiért nem mehet el. Meg kell találnia Mace-t. De előbb még mérföldeket kell gyalogolnia északnak, vissza kell mennie oda, ahol a földműves meg a kutyája még mindig az eke mögött ballag, és meg kell kérdeznie a flamand asszonytól meg a fiától, hogy felelősnek tartják-e őt a halálukért. Mert az ember néha túlzásba is eshet, ha ilyen rohamszerűen tör rá a bűntudat. Talán azt feleli az asszony, hogy nem – flamandul mondja a nemet. Te megpróbáltál segíteni. De nem bírtál keresztülcipelni minket a szántóföldön. Az ikreket elbírtad, de minket már nem. Nem, nem vagy bűnös. Nem. Suttogást hallott, aztán forró arcán érezte a hozzá tartozó leheletet is. – Túl nagy zajt csapsz, főnök. Nettle tizedes mögött széles sötétkék sávban látszott az égbolt, a pince beomlott mennyezetének csipkés széle feketén rajzolódott ki rá. – Zajt? Mit csináltam? – Azt ordítottad, hogy „nem”, mindenkit felébresztettél. Némelyik srác elég zabos lett. Turner megpróbálta fölemelni a fejét, de rájött, hogy nem megy. A tizedes gyufát gyújtott. – Jézus. Szörnyen nézel ki. Gyerünk, igyál. Fölemelte Turner fejét, a szájához illesztette a kulacsot. Fémes íze volt a víznek. Ivott, aztán hosszú, egyenletes, óceáni hullámzásként kezdte elborítani a kimerültség. Csak ment, ment a szárazföldön, míg bele nem esett az óceánba. Nem akarta megrémíteni Nettle-t, igyekezett józanabbnak látszani, mint amilyen érzése szerint volt. – Ide hallgass, úgy döntöttem, maradok. Van valami, amit el kell intéznem. Nettle a piszkos kezével törölgette Turner homlokát. Turner sehogy sem tudta felfogni, vajon Nettle miért tartja szükségesnek olyan közel tolni a képét, azt az ideges kis egérképét az övéhez.
– Főnök, hallod, amit mondok? – kérdezte a tizedes. – Figyelsz? Egy órával ezelőtt kimentem brunyálni. Találd ki, mit láttam. Tengerészeket az utcán, amint épp a tiszti hívójeleket adják le. A parton már javában folyik a szervezés. Visszajöttek a hajók. Hazamegyünk, pajtás. Egy hadnagy jön értünk, reggel hétkor lekísér. Úgyhogy most aludj egy kicsit, és hagyd abba az ordítozást. Zuhant, és nem akart mást, csak aludni, aludni ezer órán át. A víz pocsék volt, de segített, akárcsak a hír és Nettle megnyugtató suttogása. Az utcán fognak sorakozni, aztán levonulnak a tengerpartra. Derékszögben jobbra. Rend lesz. Cambridge-ben persze nem tanítják a fegyelmezett menetelési rend előnyeit. Ott csak a szabad, rakoncátlan szellemek tisztelete dúl. Költőké. De hát mit tud a költő a túlélésről? Hogy hogyan kell túlélni, amikor sokan járunk egy cipőben? A költő nem ismer rangot, nem tülekedik hajóra, nem tudja, mi az, hogy szemesnek áll a világ, és aki kapja, marja. Nem pufog tompán a bakancsa, míg a homoksávon át a víz széléhez gyalogol. A hullámverésben aztán készséges kezek szorítják le a csónakperemet, hogy a bajtársak beszállhassanak. Szerencsére nem háborog a tenger, s most, hogy ő maga is nyugodt, természetesen belátja, milyen jó is, hogy Cecilia várja. Fene vigye a számtant. Várni fogok rád, ez az alapigazság. Ebből az okból marad ő életben. A maga hétköznapi módján azt közli ez a mondat, hogy nem kell más férfi. Csak te. Gyere vissza. Fel tudja idézni, milyen érzés volt a kavicsos úton járni abban a vékony talpú cipőben, sőt érzi most is, akárcsak a fagyosan hideg bilincs érintését a csuklóján. Ő meg a felügyelő odaértek az autóhoz, Cecilia lépteinek zajára egyszerre fordultak hátra. Hogy felejthetné el azt a zöld ruhát, ahogy csípője ívére simult – de persze akadályozta a futásban –, és ahogy megmutatta azt a gyönyörű vállat? Fehérebb volt a ködnél. Meg sem lepődött, hogy a rendőrök engedik őket beszélni. Sőt, nem is gondolt rá. Úgy viselkedtek, mintha kettesben lennének. Cecilia azt mondta, hogy hisz neki, bízik benne, szereti, és nem sírt. Ő egyszerűen annyit válaszolt, hogy sosem fogja elfelejteni ezt, amivel azt akarta mondani, hogy rettentő hálás, főleg akkor, főleg most. Akkor Cecilia egyik ujjával megérintette a bilincset, és azt mondta, nem szégyenkezik, nincs semmi szégyellnivalója. Megfogta a hajtókája sarkát, megrázta kicsit, és akkor mondta, hogy „Várni fogok rád. Gyere vissza”. És komolyan gondolta. Az idő bebizonyította, hogy komolyan gondolta. Ezután őt betuszkolták a kocsiba, és Cecilia hadarva beszélt, hogy még elmondhassa, mielőtt rátör a sírás, mert tovább már nem fojthatta vissza, hogy ami kettejük között történt, az az övék, csak az övék. Természetesen a könyvtárra gondolt. Az övék. Senki sem veheti el tőlük. „A mi titkunk”, kiáltotta még Cecilia, éppen mielőtt bevágták a kocsiajtót. – Befogom a számat – mondta, pedig Nettle arca már rég eltűnt a látóteréből. – Ébressz föl hét előtt. Megígérem, szavamat se hallod.
HARMADIK RÉSZ
A szorongás nem korlátozódott a kórházra. Mintha meg is nőtt volna az áprilisi esőktől megduzzadt zavaros, barna folyóval együtt, és esténként úgy ülte meg az elsötétített várost, mint valami elmebeli homály, valami, amit az egész ország képes érzékelni, valami hangtalan, rosszindulatú sűrűsödés, elválaszthatatlan a hűvös tavaszutótól, ugyanakkor tökéletesen álcázva annak egyre terjedő jótéteményei által. Valami kezdett befejeződni. A magasabb beosztású személyzet fontoskodó csoportokba gyűlve tanácskozott a folyosók kereszteződéseiben, valami titkuk volt. A fiatalabb orvosok kissé megnőttek, járásuk agresszívabb lett, a főorvos pedig szórakozottan végezte a vizitet, sőt, egyik reggel az ablakhoz lépett, és perceken keresztül bámult kifelé, a folyón túl, míg háta mögött, az ágyak mellett vigyázzállásban várakoztak a nővérek. Az idős beteghordók szemlátomást nyomott hangulatban gurították a betegeket egyik kórteremből a másikba, és mintha elfelejtették volna rádiós kabarékból kölcsönzött vidám frázisaikat, pedig Briony most már szívesen hallotta volna újra őket, bármilyen ócskák voltak is: – Fel a fejjel, aranyos, lehet, hogy sosem kerül rá sor. De úgy festett, hogy mégis. A kórház lassan, de már hosszú napok óta ürült. Eleinte merő véletlennek tűnt, mintha járványos gyógyulás tört volna ki a betegek között, és a kevésbé okos próbaidősök ezt hajlamosak voltak saját, egyre tökéletesedő technikájuknak tulajdonítani. Csak apránként lehetett fölfedezni benne a tervszerűséget. Az üres ágyak úgy szaporodtak a kórteremben és más kórtermekben is, mint éjszakában a halál. Briony képzeletében a távozó léptek fojtottan, bocsánatkérőn kopogtak a széles, fényes padlójú folyosókon, ahol azelőtt harciasan és hatékonyan közlekedtek. Szerelők jöttek, és a liftek mellett minden emeleten új dobszekrényt szereltek fel, tele sok-sok méter tűzoltócsővel, új poroltó tartályokat helyeztek el, és dolgoztak egész nap, megállás nélkül, de mindvégig egy szót sem szóltak senkihez, még a műtősökhöz sem, aztán elmentek. Az egész osztályon csak nyolc ágy volt foglalt a húszból, a munka mégis nehezebb volt, mint korábban; ennek ellenére, ha a nővérképzős lányok teázáskor egyedül maradtak, valami különös nyugtalanság, már-már babonás félelem visszatartotta őket attól, hogy panaszkodjanak. Általában nyugodtabbak voltak, könnyebben elfogadták a tényeket. Ujjaikat szétterpesztve már nem hasonlítgatták össze kezükön a felfagyásokat. A próbaidősök életét emellett egészen áthatotta az az állandó félelem, hogy hibát követnek el. Mindannyian rettegtek Marjorie Drummond főnővértől, fukar kis mosolyától és hirtelen megenyhülő modorától, melyek megelőzték dühkitöréseit. Briony tudta, az utóbbi időben már egész füzérre való hibát gyűjtött össze. Négy „napja, a gondos útbaigazítás ellenére, az egyik rábízott beteg úgy benyakalta a karbolos toroköblítőjét, mintha egy pint Guinness lett volna – legalábbis így mondta a beteghordó, aki látta –, aztán visszahányta az egészet a takarójára. Tisztában volt azzal is, hogy Drummond nővér jól látta, amikor ő egyszerre csak három ágytálat vitt, jóllehet elvárják tőlük, hogy az osztály egész hosszán biztonságban végigegyensúlyozzanak akár hatot is egymásra tornyozva, mint egy agyonhajszolt pincér a La Coupole-ban. Lehet, hogy más is van a rovásán, csak feledteti vele a kimerültség, másokról pedig talán soha nem is tudott. Hajlamos volt viselkedési hibák elkövetésére – ha például erőt vett rajta a szórakozottság, fél lábára helyezte a testsúlyát, és az eközben végrehajtott mozdulat különösen fel tudta dühíteni feljebbvalóját. Botlásai, kudarcai sokszor napokon át halmozódtak alattomban: egy nem megfelelően tárolt seprű, egy címkéjével fölfelé összehajtogatott takaró, egy egész parányit rendetlen kikeményített gallér vagy az ágykerekek, amelyek nem álltak egy vonalban, és fékezőkarjuk sem mutatott befelé, ahogy kell, vagy hogy képes volt üres kézzel távozni a kórteremből – csupa csöndben megfigyelt apróság, mígnem telítődik a főnővér befogadóképessége, és dühe elemi erővel csap le a készületlen gyakorlóévesre, aki nem tud olvasni a jelekből. És aki éppen azt hiszi, jól végzi a dolgát. Az utóbbi időben azonban a főnővér nem ijesztgette örömtelen mosolyával a próbaidősöket,
és nem szólt hozzájuk azon a bizonyos fojtott hangon, amelytől kirázta őket a hideg. Szinte teljesen elhanyagolta a rábízott feladatokat. Ideges volt, és gyakran lehetett látni a férfiműtő előtt, amint a négyszögletes csarnokban állva hosszú tanácskozást folytat a vele azonos beosztású kollégával; máskor meg akár két napra is eltűnt. Más környezetben, más szakmában talán anyás, sőt buja benyomást keltett volna telt idomaival, ahogy barátságos természetről árulkodott festetlen ajkainak természetes pirossága, kedves ívelése, valamint a kerek arc is, melyen a játékbabák egészséges rózsái virultak. Ez a káprázat azonban hamar szertefoszlott, amikor az egyik próbaidős, Briony évfolyamtársa – nagydarab, jóindulatú, lassú mozgású lány, ártatlan tehénszemmel – kénytelen-kelletlen megtapasztalta a főnővér haragjának gyilkos erejét. Langland nővért átirányították a férfi sebészeti osztályra, hogy segítsen vakbélműtétre előkészíteni egy fiatal katonát. Csak egy-két percre maradtak egyedül, a nővérke csacsogott, és bátorító szavakkal beszélt a műtétről. A fiatalember nyilván föltette a legkézenfekvőbb kérdést, és a nővér ekkor követte el a baklövést. Még a szabályzat is feketén-fehéren kimondta, igaz, senki nem sejtette, milyen szigorúan veszik. Amikor a katona órák múlva magához tért az altatásból, és kábultan Langland nővér keresztnevét motyogta, az ágya közelében tartózkodó sebészeti főnővér meghallotta. A megszégyenített próbaidőst visszaküldték a saját osztályára. Társainak össze kellett ülniük, hogy jegyzeteket készítsenek az esetről. Ha szegény Susan Langland gondatlanságból vagy kegyetlenségből megölt volna két tucat beteget, akkor sem járhatott volna rosszabbul, mint így. Mire Drammond nővér a mondandója végére ért, és világossá tette, hogy Susan meggyalázta a főnővér által kizárólag követendőnek tartott Florence Nightingale-i hagyományokat, tekintse hát szerencsésnek magát, ha az elkövetkezendő hónapban szennyes ágyneműt válogathat, addigra nemcsak Langland, hanem a jelen lévő lányok fele is sírt. Briony ugyan nem volt köztük, de aznap este az ágyban még mindig kissé vacogva tanulmányozta át újra a kézikönyvet, hogy nincs-e benne más fontos illemszabály, amely esetleg addig elkerülte a figyelmét. Újra elolvasta, jól emlékezetébe véste a parancsolatot: a nővér semmilyen körülmények között nem árulhatja el keresztnevét a betegnek. Kiürült az osztály, mégis egyre több lett a munka. Minden reggel a kórtermek közepére tolták az ágyakat, a próbaidősök pedig nyeles padlófényezővel feltakarították a padlót, jóllehet olyan súlyos volt az eszköz, hogy a lányok a maguk erejéből alig tudták megfelelően ide-oda lendíteni. Egyébként naponta háromszor fel is söpörtek. A megüresedő kulcsos szekrényeket ki kellett súrolni, a matracokat gőzöléssel fertőtleníteni, a sárgaréz kabátakasztókat és ajtógombokat kifényesíteni. A fa berendezési tárgyakat – ajtókat, szegélyléceket egyaránt – karbolsavas oldattal kellett lemosniuk, akárcsak magukat az ágyakat, a vasvázat és a rugókat is. Addig súrolták, dörzsölték, szárogatták az ágytálakat és kacsákat, míg úgy ragyogtak, akár a vacsoraedény. A rakodógarázsba érkező háromtonnás katonai teherautókról újabb ágyak kerültek le, mocskos, öreg ágyak, melyeket még sokszor le kell sikálni, mielőtt fölkerülhetnek a kórterembe, majd megpróbálnak helyet szorítani nekik a többi között, végül karbolsavval fertőtlenítik őket. Feladataik közt a gyakorlóévesek naponta legalább tucatszor sikálták meg repedezett bőrű, vérző, fagysérülésekkel borított kezüket a dermesztően hideg víz alatt. A kórokozók elleni hadviselésnek sosem szakadt vége. Beavatást nyertek a higiénia kultuszába. Megtanulták, hogy semmi sem lehet olyan visszataszító, mint az ágy alá hulló és ott megbújó takaróbolyhok, hiszen szerkezetüknél fogva baktériumok egész hadosztályát, különítményét rejthetik magukban. A mindennapos forralás, súrolás, sikálás és dörzsölés a próbaidősök szakmai büszkeségének jelvénye lett, személyes kényelmüket mindenestül feláldozták érte. A hordárok nagy mennyiségű friss készletet hoztak föl a rakodóból; kicsomagolták, leltárba vették, majd elhelyezték a szállítmányt – kötszert, vesetálat, injekciós tűket, három új gőzsterilizálót és sok-sok csomagot, amire rá volt írva, hogy „Bunyan-zacskó”, de még senki
sem magyarázta meg, hogy az mire való. Kaptak egy új gyógyszeres szekrényt, és miután háromszor kisikálták, egykettőre meg is telt. Bezárták, a kulcs Drummond nővérhez került, de Briony egyik délelőtt látta, hogy üvegek sorakoznak benne, és címkéjük szerint morfint tartalmaznak. Amikor valamilyen feladattal másik osztályra küldték, látta, hogy ott ugyanolyan készülődés folyik. Az egyik kórteremben már egyáltalán nem volt beteg, tágasán, némán, ragyogva várakozott. De nem lett volna helyénvaló kérdezősködni. Az előző évben, rögtön a hadüzenet után teljesen lezárták az emeleti kórtermeket, nehogy bombatalálat esetén bajuk essen az ott fekvőknek. A műtők most az alagsorban működtek. A földszinti ablakokba homokzsákokat raktak, a tetőablakokat pedig befalazták. Egy tábornok fél tucat orvos kíséretében végigjárta a kórházat. Nem volt ünnepélyes fogadtatás, még szilencium sem. Ilyen fontos látogatások alkalmával, ahogy mondani szokták, minden páciens orrának a felső lepedő középső hajtásvonala felé kell mutatnia. De ezúttal nem volt idő felkészülni. A tábornok és kísérete átvonult az osztályon, dörmögtek, bólogattak, és már ott sem voltak. Egyre nőtt a szorongás, de nem sok alkalmuk nyílt találgatni, különben is, azt hivatalosan tiltották. Ha a próbaidősök éppen nem voltak szolgálatban, órákat, előadásokat látogattak, gyakorlati bemutatókon vettek részt, vagy magukban tanultak. Az étkezéseket és a lámpaoltást olyan szigorúan felügyelték, mintha a Roedean Leányintézet elsőéves diákjai lennének. Fiona, aki Briony mellett aludt a hálóteremben, egyszer eltolta magától a tányért, és különösebben senkinek sem szánva szavait kijelentette, hogy „fizikailag képtelen” elfogyasztani az Oxo leveskockával megfőzött vegyes zöldséget; ekkor azonban odaállt mellé a Nightingale Nővérszálló ügyeletes nővére, és addig nem mozdult, amíg Fiona az utolsó darabkát is meg nem ette. Fiona Briony barátnője volt, legalábbis definíció szerint; az előképzés első estéjén a hálóteremben arra kérte Brionyt, hogy vágja le jobb keze körmeit, mert az ő balja nagyon ügyetlenül bánik az ollóval, és az édesanyja is mindig segít neki. Vörös hajú, szeplős lány volt, ami automatikusan óvatosságra intette Brionyt. De Fiona – Lolával ellentétben – hangos volt, jókedvű, gödröcskékkel a kézfején, és akkora keblekkel bírt, hogy a többi lány biztosra vette: egy szép napon még főnővér lesz belőle. Chelsea-ben lakott a családja. Egyik este suttogva újságolta, már az ágyban fekve, hogy az apját valószínűleg meghívja Churchill, tagja lesz a háborús kabinetnek. De amikor megalakult a kabinet, és kihirdették a neveket, egyik sem egyezett Fiona családnevével; mivel pedig nem esett több szó róla, Briony jobbnak látta, ha nem kérdezősködik. Az előképzés első hónapjaiban Fionának és Brionynak kevés módja nyílt felfedezni, hogy valóban kedvelik-e egymást. Úgy találták kényelmesnek, ha feltételezik, hogy igen. Mindketten a kisebbséghez tartoztak, azok közé, akiknek nem volt egészségügyi előéletük. A lányok többsége ugyanis legalább egy elsősegély-tanfolyamot elvégzett, néhányan pedig már önkéntesként is dolgoztak a segélyszolgálatnál, hozzászoktak – legalábbis ezt állították – a vér, a halottak látványához. A barátságot azonban nem volt könnyű ápolni. Ledolgozták a műszakot, három órát tanultak, aludtak. A teázás volt a fényűzés pillanata, délután négy és öt között, amikor a farácsos polcról leszedték a kicsi, barna teásbögréket – a tulajdonos nevét a zománcba karcolták bele –, aztán letelepedtek a folyosó végéből nyíló szűk kis társalgóban. Beszélgetésük mesterkélt maradt, mert a szállás rendjéért felelős nővér is velük teázott; ő ügyelt a helyes magatartásra, biztosította az illemet. Ráadásul amint leültek, megrohanta őket a fáradtság; rájuk telepedett, súlyosan, mint a háromrét hajtott pokróc. Az egyik lány csészével, csészealjjal a kezében aludt el, le is forrázta a combját – kiváló alkalom, hogy gyakorolják az égési sebek ellátását, jegyezte meg Drummond nővér, aki azért nézett be, mert nem tudta mire vélni a lármát. És ő maga is gátja volt a barátságnak. Briony az első hónapokban gyakran gondolt arra, hogy egyetlen létező kapcsolata éppen Drummond nővérhez fűzi. Drummond nővér mindig
jelen van, az egyik pillanatban még a folyosó túlsó végén, onnan közeleg felé baljós szándéktól hajtva, a másikban pedig Briony vállánál, és már súgja is a fülébe, hogy lám, nem figyelt oda az előképzésen, amikor férfi betegek ágyban mosdatásáról volt szó, különben tudná, hogyan kell helyesen eljárni: csak a második fürdővízcsere után szabad a frissen beszappanozott hátmosó flanelt és a törülközőt odaadni a páciensnek, hogy „fejezze be saját magának”. Briony lelkiállapota nagy részben függött attól, hogy a főnővér róla alkotott véleménye éppen hogy alakult. Hidegséget érzett a gyomrában, valahányszor Drummond nővér pillantását magán érezte. Lehetetlenség volt kitalálni, hogy jól csinálta-e az ember. Briony rettegett a nővér rossz véleményétől. Dicsérő szót viszont senki sem hallott tőle. A legjobb, amit az ember remélhetett, a közöny volt. A magány perceiben, rendszerint elalvás előtt, a sötétben Briony megpróbálta elképzelni párhuzamos kísértetéletét, azt, amit Girtonban élne, és talán éppen Milton olvasásával töltene. Lakhatna nővére kollégiumában, de ő inkább nővére kórházában dolgozik. Briony úgy vélte, ezzel a hazát szolgálja. Beszűkült az élete, most kizárólag a nála tizenöt évvel idősebb főnővér szerepel benne, aki valószínűleg úgy hiszi, nagyobb hatalommal bír fölötte, mint egy anya a csecsemője fölött. Pedig ez a beszűkülés, vagyis elsősorban önazonosságának fokozatos felszámolása hetekkel korábban kezdődött, mint ahogy egyáltalán hallott Drummond nővérről. Már a két hónapos előképzés első napján megszégyenítették az egész osztály előtt, hogy mindenki tanuljon belőle. Briony ugyanis odament a nővérhez, és udvariasan fel akarta hívni a figyelmét, hogy a neve hibásan szerepel a ruhájára tűzhető táblácskán. Ő Tallis B., nem pedig Tallis N., ahogy a négyszögletes kis melltű hirdeti. – Maga az, és az is marad, ami oda van írva – hangzott a nyugodt válasz. – Egy fikarcnyit sem érdekel a keresztneve. És most legyen kedves leülni, Tallis Nővér. A lányok nevettek volna, ha mernek, hiszen mindannyian ugyanazt az N-t viselték a nevük mellett, de megérezték, méghozzá helyesen, hogy nincs engedélyezve a nevetés. Ekkortájt higiéniaelőadásokat hallgattak, és életnagyságú modelleken gyakorolhatták az ágyban mosdatást – e célból Mrs. Mackintosh, Lady Chase és George baba állt rendelkezésükre; az utóbbi egy kis alkati hiba jóvoltából ugorhatott be a leánycsecsemő szerepében. Ekkor kellett elsajátítaniuk a gondolkodás nélküli engedelmességet, megtanulniuk, hogy hogyan vigyék az egymásra tornyozott ágytálakat, és hogy mindig tartsák észben az alapszabályt: a kórteremből sosem szabad üres kézzel távozni. A testi kényelem hiánya nagyban hozzájárult, hogy Briony látóhatára egészen beszűküljön. A magas, keményített gallérok kidörzsölték a nyakát. Dermesztően hideg vízben naponta tucatszor kellett mosószódával kezet mosnia, nem is maradtak el a fagysérülések. Saját pénzén kellett cipőt vásárolnia, de az kegyetlenül nyomta a lábujjait. Az egyenruha, mint minden egyenruha, elmosta az egyéniséget, és felszerelésének napi karbantartása – kivasalni a rakott szoknyát, megtűzni a kalapot, kisimítani a szegélyeket, cipőt tisztítani, különös tekintettel a cipősarokra – annyi figyelmet követelt, hogy apránként minden más igényről lemondott. Mire mindannyian készen álltak, hogy megkezdjék próbaévüket, és Drummond nővér parancsnoksága alatt munkába álljanak a kórtermekben („az osztályon” kifejezést nem nézték jó szemmel), alávetve magukat „az ágytáltól a Bovril húskockáig” naponta ismétlődő körforgásnak, addigra tökéletesen elhalványult előző életük. Valamelyest üresebbnek érezték a fejüket, ellenállásuk pedig egészen megtört, így nem volt nehéz elismertetni velük a főnővér teljhatalmát. Zokszó nélkül tűrték, hogy a nővér új anyaggal töltse meg agyuk megüresedett celláit. Sosem mondták ki, de a katonáktól vették a mintát. Nightingale kisasszony, akit sosem emlegettek Florence-nek, éppen elég hosszan időzött Krím-félszigeten ahhoz, hogy felmérje a fegyelem, az erőskezű parancsnoklás és a jól kiképzett katonaság előnyeit, így amikor Briony
éberen feküdt a sötétben, Fiona pedig rázendített a horkolásra – abba sem hagyta egész éjszaka, ugyanis hanyatt fekve aludt –, Briony ráérzett, hogy az a párhuzamos élet, melyet könnyedén el tudott képzelni, hiszen gyermekként nemegyszer járt Cambridge-ben, Leonnál vagy Ceciliánál látogatóban, úgyis hamarosan elválna attól, amit sajátjának tekint. Ez most az ő diákélete, ez a négy év, ez a katonás rend, és nem akar hátat fordítani neki, ami egyébként sem állna módjában. Szigorúság, szabályok, engedelmesség, házimunka és a helytelenítéstől való állandó félelem – ilyen elemekből épült fel új élete. Egy volt ő a sok gyakorlóéves közül – két-három havonta érkezett utánpótlás –, és önazonossága tökéletesen belefért a jelvényébe. Itt senki sem konzultált professzorokkal, és senkinek sem vette el az álmát az aggodalom, hogy intellektuális fejlődése netán nem jó irányban halad. Briony ágytálakat ürített és mosott, padlót söpört és fényezett, kaet akvatlavin-emulzioval, horzsoltat pe-:ább azonban cselédlány volt, szolgáló, rszerű tényeket gyűjtött. Örült, hogy a gondolkodni. De amikor este, már utoljára megállt a lépcsőpihenőn.. Fontos volt neki, hogy szülei, de főleg anyja a lehető legkevesebbet tudja az életéről. Emily levelei mindig ugyanazokat a kérdéseket tartalmazták, amelyekre sosem kapott választ, ezen túl pedig főleg a kitelepítettekkel foglalkoztak. A Tallis család három anyát és hét gyermeket szállásolt el, mindannyian London Hackney negyedéből érkeztek. Az egyik anya csúnyán viselkedett a falusi sörözőben, ezért kitiltották. A másik viszont buzgó katolikus, és hat kilométert gyalogol a három gyerekével, hogy a közeli kisvárosban részt vehessen a vasárnapi szentmisén. Micsoda különbség. Érdekes, hogy Betty, aki szintén katolikus, fütyül rá. Egyformán utálja mind a három anyát és az összes gyereket. Persze azok már az első reggel kijelentették, hogy nem szeretik a főztjét. Betty azt állítja, látta, amikor a templomjáró anya a hallban a kőpadlóra köpött. A legidősebb gyerek, egy tizenhárom éves fiú, aki ugyan egy ujjnyival sem nagyobb egy nyolcévesnél, bemászott a kútba, fölkapaszkodott a szoborra, és letörte a Tritón kagylókürtjét meg könyékből a karját. Jack azt mondta, viszonylag könnyen meg lehet javítani. Igen ám, de a letört résznek, amit a mosogatókonyhába vittek, lába kelt. Az öreg Hardman információja szerint Betty meggyanúsította a fiút, hogy a tóba dobta a szobordarabot. Fontolgatták, hogy esetleg lecsapolják a tavat, de akkor mi lesz az hattyúpárral, amelyik ott költ. Az anya bőszen a fia védelmére kelt, és kijelentette, hogy ahol gyerekek vannak, ott veszélyes szökőkutakat tartani, és hogy írni fog Sir Arthur Ridley parlamenti képviselőnek, aki mellesleg Briony keresztapja. Emily mégis úgy vélte, szerencsésnek kell tekinteniük magukat, hogy kitelepítetteknek adhatnak otthont, mert egyszer már kis híján az egész házat kisajátította magának a hadsereg. Aztán inkább Hugh van Vliet háza mellett döntöttek, mert ott rexasztal is van. Beszámolt róla, hogy Hermione húga még mindig Párizsban tartózkodik, de szeretne áttelepülni Nizzába, és hír volt az is, hogy a teheneket az északi oldalra, három új legelőre költöztették át, így a parkot majd föl lehet szántani, be lehet vetni gabonával. Két és fél kilométernyi, 1750-es évekből származó vaskerítést vittek el beolvasztani, állítólag Spitfire-ek lesznek belőle. Pedig még a kerítést leszerelő munkások is azt mondták, hogy vasból nem gyártanak repülőt. Kis gépfegyveres őrház épült a folyó mellé, téglából, közvetlenül a kanyarnál, a szittyós részen, és emiatt elpusztult a csörgőréce és a szürke barázdabillegető fészke. Épül egy másik is, ahol a főút beér a faluba. Ők maguk a pincébe költöztettek minden törékenyt, beleértve a csembalót is. Szerencsétlen Betty, elejtette Clem bácsi vázáját, miközben lefelé vitte a lépcsőn, és persze darabokra tört. Azt mondta, a váza széle szabályszerűen szétmállott a kezében, de ez kevéssé hihető. Danny Hardman a tengerészethez vonult be, de a többi falubeli fiú mind az East Surrey-i ezredhez került. Jack rettenetesen sokat dolgozik. Részt vett egy különleges tanácskozáson, ahonnan kimerülten és lefogyva jött meg, és a tetejébe még el sem mondhatta, hol járt. Nagyon dühös volt Bettyre a váza miatt, még kiabált is, ami egyáltalán nem jellemző rá. Tetézte a bajt, hogy Betty elveszített
egy csomó cukorjegyet, így két hétig nélkülözniük kellett a cukrot. Az az anya, akit kitiltottak a Vörös Oroszlánból, elhagyta a gázmaszkját, és sehol sem lehetett másikat szerezni helyette. A légós tiszt, egyébként Vockins biztos fivére, már háromszor járt a házban ellenőrizni az elsötétítést. Valóságos kis zsarnokká kezdi kinőni magát. Senki sem szívelheti. Egy-egy kimerítő nap után anyja leveleit olvasgatva Briony álomszerű nosztalgiát, valamiféle bizonytalan vágyakozást érzett hátrahagyott élete után. Önsajnálatot azonban nem érezhetett. Ő maga vágta el magát az otthonától. Az előképzés után, illetve a gyakornoki év megkezdése előtt járó egyhetes szünidőt Briony Primrose Hillben, nagybátyjánál és nagynénjénél töltötte, makacsul ellenállva anyja unszolásának. Miért nem látogat haza, kérdezte Emily telefonon, legalább egyetlen napra, hiszen mindenki nagyon szeretné látni, és mindenki kíváncsi lenne, mit mesél az új életéről. És miért ír olyan ritkán? Nehéz lenne egyenesen válaszolni. Egyelőre úgy szükséges, hogy távol tartsa magát. A fólió alakú, vonalas jegyzetfüzetnek márványmintás kartonfedele volt, és Briony az éjjeliszekrény fiókjában tartotta. Ragasztószalaggal spárgadarabot erősített a gerincére, ceruza lógott rajta. Ágyban nem használhattak tollat és tintát. Előképzése első estéjén kezdte a naplót, és lámpaoltás előtt mindennap legalább tíz percet sikerült rászánnia. Bejegyzései között megfért a művészi hitvallás, a kicsinyes panasz, a jellemvázlat vagy az egyszerű napi beszámoló, igaz, az utóbbiak egyre inkább a képzelet világába nyúltak át. Ritkán olvasta újra, amit korábban írt, de szerette átpörgetni a teleírt oldalakat. Itt, a nevét mutató kitűző és az egyenruha mögött, itt volt az ő igazi, titokban gyarapodó, csöndben gyűjtögető énje. Sosem halt ki belőle az a gyermekkori öröm, melyet a saját kézírásával borított oldalak látványa szerzett neki. Szinte mindegy is volt, mit ír. A fiókot nem lehetett kulcsra zárni, így óvatosnak kellett lennie, amikor Drummond nővérről írt. A betegek nevét is megváltoztatta. És ha már megváltoztatta a neveket, könnyebb lett átalakítani a körülményeket vagy újakat kitalálni. Szívesen vetette papírra a betegek csapongó gondolatait, vagyis amit megsejtett belőle. Senki sem kötelezte igazmondásra, senkinek sem ígért krónikát. Egyedül itt lehetett szabad. Nem túl meggyőző, némileg túlírt kis történeteket épített az osztályon dolgozók alakja köré. Egy darabig szívesen képzelte magát afféle kórházi Chaucernek; kórtermeiben hemzsegtek a tarka figurák, csórók, iszákosok, vedlett ficsúrok, aranyos kis cicababák, mind egy sötét titokkal, melyre fény derül. Később már bánta, hogy nem volt tényszerűbb, nem gyűjtött elég nyersanyagot. Milyen hasznos lett volna később pontosan tudni, hogy mi és hogyan történt, ki volt ott, mi minden hangzott el. Akkor azonban a méltóságát segített megőrizni a napló: igaz, hogy úgy nézett ki, úgy viselkedett, és olyan életet élt, mint egy nővérképzős gyakornok, igazából azonban nagy író volt ő, álruhában. Amikor minden mástól – családtól, otthontól, barátoktól – el volt vágva, az írás képviselte a folytonosságot. Hiszen mindig is írt. Ritkák voltak a pillanatok, amikor szabadjára engedhette a gondolatait. Előfordult, hogy a házi patikába küldték valamiért, de nem volt ott a patikus, és meg kellett várnia, míg visszajön. Ilyenkor elsétált a folyosón a lépcsőházig, és ott egy ablakon át éppen a folyóra látott. Testsúlya észrevétlenül áthelyeződött a jobb lábára, s míg a Parlament épületeit nézte, noha látni nem látta, nem is a naplója járt az eszében, hanem az, hogy írt egy hosszú elbeszélést, és elküldte egy folyóiratnak. A Primrose Hillben töltött vakáció alatt kölcsönkérte nagybátyja írógépét, átvonult az ebédlőbe, és két mutatóujjával legépelte a végleges szöveget. Egész héten, legalább napi nyolc órában verte a gépet, belefájdult a nyaka, a háta, és kusza kacskaringók, szétnyíló és-jelek úsztak a szeme előtt. De azóta sem élt meg nagyobb örömet, mint amikor befejezte, összeigazította a telegépelt lapok – százhárom! – sarkait, az egész papírköteget, és fájó ujjaiban is érezte az alkotás súlyát. Ez mind az ő műve. Senki más nem írhatta volna. Az indigós másodpéldányt megtartotta magának, aztán csomagolópapírba csomagolta az elbeszélést (micsoda alkalmatlan szó), felszállt a bloomsburyi buszra,
elgyalogolt az új folyóirat, a Horizon Lansdowne Terrace-i szerkesztőségébe, és személyesen adta át a kéziratot az ajtót nyitó csinos fiatal nőnek. Művében a felépítést, a tisztán geometrikus szerkesztést találta izgalmasnak, meg azt a meghatározó hiányt, a bizonyosságok hiányát, amelyben, vélte, egyfajta új, modern fogékonyság tükröződik. A világos válaszok kora lejárt. Akárcsak a jellemek és bonyodalmak kora. Naplójában karaktervázlatok sorakoztak ugyan, de Briony már nem nagyon hitt a jellemekben. Ódon találmány, sok egyébbel együtt a tizenkilencedik századhoz tartozik. Magának a jellemnek a fogalma is téves felismeréseken alapul, amint ezt a modern pszichológia kimutatta. A cselekmény pedig leginkább rozsdás gépezetre emlékeztet, amelynek már alig forognak a kerekei. A modern regényíró ugyanúgy nem írhat jellemekről, és nem gondolkozhat cselekményben, ahogy egy modern zeneszerző sem komponálhat Mozartszimfóniát. Brionyt a gondolat, a felfogás, az érzékelés érdekelte, a tudat, mely folyóként szeli át az időt, s hogy e folyamatos haladás hogyan örökíthető meg, miközben mindegyre mellékfolyók duzzasztják, váratlan akadályok terelik más irányba. Bárcsak újrateremthetné egy nyári reggel tiszta fényét, egy ablakban álló gyerek észleléseit és a medence víztükrére bukó fecske röptének ívét. A jövő regénye egészen más lesz, mint bármi a múltban. Háromszor is elolvasta Virginia Woolftól a Hullámokat, és úgy vélte, maga az emberi természet esik át hatalmas átalakuláson, és az irodalom, de csak a teljesen megújult irodalom képes megragadni ennek az átalakulásnak a lényegét. Behatolni egy idegen elmébe, megmutatni, hogyan működik, vagy éppenséggel hogyan befolyásolják más erők, és mindezt szép, szimmetrikus szerkezetben – ez volna csak a művészi győzelem! Ezen töprengett hát Tallis nővér a gyógyszertár környékén ődöngve, míg várta, hogy visszajöjjön a patikus, és önfeledten nézte a Temzét, egészen megfeledkezve róla, hogy Drummond nővér rajtakaphatja, amint fél lábára nehezedve ácsorog. Három hónap telt el, és Briony nem kapott hírt a Horizontól. Másodiknak beküldött írására sem kapott semmiféle választ. Elment az igazgatóságra, és kinyomozta Cecilia címét. Májusban írt a nővérének. Most már kezdte azt gondolni, hogy a csönd Cecilia válasza. Május utolsó napjaiban egyre több orvosi szállítmány érkezett. A nem túl sürgős eseteket hazaküldték. A kórtermek többsége üresen kongott volna, ha föl nem vesznek negyven tengerészt; a sárgaság egy ritka válfaja söpört végig a Királyi Tengerészeten. Brionynak egy perc szabad ideje sem maradt. Új kurzusok kezdődtek a kórházi ápolás és az anatómiai alapismeretek tárgykörében. Az elsősök műszak után órákra siettek, étkeztek, otthon is tanultak. Háromoldalnyi olvasás után már nehéz volt ébren maradni. A Big Ben harangjátéka jelezte a napszakok váltakozását, és előfordult, hogy a negyedórát jelző egyetlen ünnepélyes kondulás hallatán a lányok kétségbeesetten felnyögtek, majd rémülten megállapították, hogy már valahol máshol kellene lenniük. A kórházban orvosi előírásnak tekintették a teljes ágynyugalmat. A betegek többsége, állapotától függetlenül, még a mosdóig vezető néhány lépést sem tehette meg. A nap tehát ágytálakkal kezdődött. A főnővér nem szerette, ha úgy hordozzák az ágytálakat, „mint a teniszütőt”. Ellenkezőleg, úgy kell vinni, mint ami „Isten dicsőségére” szolgál. Ezután kiürítették, kiöblítették, fertőtlenítették, és a helyükre tették, méghozzá fél nyolcig, amikor elérkezett a reggeli italok ideje. Egész nap ágytálazás, ágyban mosdatás, padlótisztítás. Sok lánynak fájt a háta a rengeteg ágyazástól, lábuk forrón nyilalló fájdalommal tiltakozott az egész napos állás ellen. Külön nővéri feladat volt a sötétítő függönyök elhúzása a hatalmas kórtermi ablakok előtt. Estefelé újabb ágytálazás, köpőtálak ürítése, kakaófőzés. A műszak vége és az órák kezdete között alig maradt idő, hogy elszaladjanak a hálóterembe a tankönyvekért, papírokért. Briony egy napon kétszer is kiérdemelte a főnővér rosszallását, amiért a folyosón szaladt, és az intés
mindkét alkalommal színtelen, semleges modorban hangzott el. Csak az elvérzés veszélye vagy tűz indokolhatja, hogy a nővér szaladjon. Az elsős próbaidősök igazi birodalma azonban az ágytálmosó volt. Beszélték, hogy automatikus ágytál- és üvegmosó gépeket fognak beállítani, de ez inkább csak a szóbeszédben megnyilvánuló vágyakat mutatta. Egyelőre ugyanúgy kellett eljárniuk, mint elődeiknek. Aznap, amikor kétszer is feddésben részesült, Briony azon vette észre magát, hogy még egyszer, soron kívül az ágytálmosóba küldik. Elképzelhető, hogy az íratlan szolgálati beosztás hozta így, de ezt Briony nem nagyon hitte. Becsukta maga után az ágytálmosó ajtaját, dereka köré kötötte a nehéz gumikötényt. Az ürítés trükkje, azaz számára lehetséges egyedüli módja az volt, ha behunyt szemmel, a levegőt visszatartva, félrefordított fejjel teszi. Ezután következett a karbolsavas öblítés. Ha nem akarta, hogy még jobban meggyűljön a baja a főnővérrel, meg kellett győződnie róla, hogy az ágytálak alulról üreges fogantyúi is tiszták és szárazak. Miután végzett, azonnal nekilátott az esti rendrakásnak a csaknem üres kórteremben; egy vonalba igazította a zárható szekrénykéket, kiürítette a hamutartókat, összeszedte az aznapi újságokat. Gépiesen rápillantott a Sunday Graphic egyik félbehajtott oldalára. Szórványosan, hellyel-közzel értesült a világ eseményeiről. Sosem volt idő leülni és rendesen végigolvasni egy lapot. Tudta, hogy áttörték a Maginot-vonalat, hogy bombázták Rotterdamot, hogy megadta magát a holland hadsereg, és hallotta, amikor előző este a lányok Belgium küszöbönálló összeomlásáról beszéltek. Nem kedvez nekik a hadiszerencse, de lesz az még jobb is. Most egy búfeledtető mondatra figyelt föl, nem azért, amit közölt, hanem azért, amit nyájasan elhallgatni próbált. Észak-Franciaországban a brit hadsereg „stratégiai megfontolásból előzőleg kiépített pozíciókba húzódik vissza”. Még ő is azonnal rájött – pedig sem a hadi stratégiához, sem az újságírás szokványos fordulataihoz nem ért –, hogy szépítve ugyan, de visszavonulásról van szó. Lehet, hogy a kórházban ő értette meg utolsónak. A megüresedő kórtermek, a készletek folyamatos feltöltése olyan jelenségek voltak, melyeket eddig az általános háborús készülődés velejáróinak tekintett. Túlságosan is begubózott saját kis problémáiba. Most egyszeriben tisztán látta, hogyan egészítik ki egymást az eddig elszigeteltnek tetsző hírek, és megértette, amit bizonyára mindenki tud, és amire a kórházi vezetés készül. A németek elérték a La Manche csatornát, a brit hadsereg szorult helyzetbe került. Kudarcot vallottak Franciaországban, bár senki sem tudta igazán, milyen mértékben. Ezt a balsejtelmet, ezt a néma rettegést érzékelte maga körül. Nagyjából ekkortájt, aznap, amikor az utolsó beteget is kikísérték a kórházból, levelet kapott az apjától. Jack a rövid megszólítás és üdvözlés után Briony tanulmányai és egészsége felől érdeklődött, aztán tudomására hozott valamit, amit ő maga egy kollégájától hallott, de a hírt a család is megerősítette: Paul Marshall és Lola Quincey szombathoz egy hétre házasságot kötnek a Clapham Common-i Szentháromság-templomban. Nem indokolta, miért gondolja, hogy Brionyt érdekelheti ez az újság, és nem fűzött hozzá megjegyzést. A szemlátomást kutyafuttában papírra vetett levél végére pedig odafirkantotta, hogy „mindig szerető apád”. Egész délelőtt, míg feladatait végezte, Briony ezen a híren törte a fejét. Akkor nyáron látta Lolát utoljára, így most az oltár elé is csak a tizenöt éves, nyurga kamasz lányt tudta odaképzelni. Éppen egy idős lambethi hölgynek segített összecsomagolni, és csak üggyelbajjal sikerült a távozó beteg panaszaira koncentrálnia. A néni eltörte a lábujját, két hét ágynyugalmat ígértek neki, de csak egy hetet kapott. Besegítették a kerekes székbe, egy beteghordó eltolta. Míg az ágytálmosóban tett-vett, Briony kiszámolta. Lola húszéves, Marshall huszonkilenc. Nem is meglepő; a bizonyosság a megrázó benne. Nem elég annyit mondani, hogy neki köze van ehhez a házassághoz. Ő tette lehetővé. Egész nap, míg a munkáját végezte az osztályon, és járta a folyosókat, úgy érezte, új,
szokatlan hevességgel üldözi az ismerős bűntudat. Kisúrolta a megüresedett kulcsos szekrénykéket, segített karbolos oldattal lemosni a vaságyakat, padlót söpört és fényezett, megjárta a házi patikát és a szociális nővért, méghozzá kétszer olyan gyorsan, mint máskor, pedig nem is szaladt, egy másik próbaidőssel átküldték a férfi belgyógyászatra, ahol segített átkötözni egy kelevényt, és helyettesítette Fionát, akinek fogorvoshoz kellett mennie. Ezen az első, igazán szép májusi napon izzadt a kikeményített egyenruhában. Semmi mást nem akart, csak dolgozni, aztán megfürödni és aludni, amíg el nem jön az ideje, hogy ismét dolgozzon. De tudta, minden hiába. Dolgozhat, mint egy cseléd, végezheti alázattal a legalantasabb kórházi munkát, gürcölhet sokat és keményen, lemondhat az egyetemen megszerezhető ismeretekről vagy a diákévek életre szóló élményeiről, de nem teheti semmissé a kárt. Nem kaphat bocsánatot. Évek óta most először lett volna kedve elbeszélgetni az apjával. Mindig távol érezte magától, és tudta, semmit sem várhat tőle. Most azonban el kellett tűnődnie rajta, hogy apja nem azért írta-e meg a sajátos adalékot tartalmazó levelet, mert így akarja tudomásara hozni, hogy ismeri az igazságot. Teázás után, noha túl kevés időt hagyott magának, leszaladt a kórház Westminster híd felőli bejáratához, és az ott álló utcai telefonfülkéből megpróbálta felhívni az apját. A telefonközpont kapcsolt egy készséges orrhangot, de ekkor megszakadt a vonal, és újra kellett kezdenie. Másodszorra ugyanúgy járt, a harmadik kísérletnél pedig már akkor megsüketült a vonal, amikor egy hang bejelentette: Próbálom kapcsolni. Közben elfogyott az aprópénze, és véget ért a teaszünet. A fülkéből kilépve még megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a halványkék égbolton egymásra tornyozódó kumuluszfelhőket. A tavaszi árhullámtól sietősebb folyó zöld és szürke ecsetvonásokkal gazdagította a benne tükröződő képet, miközben a tenger felé rohant. A Big Ben szakadatlanul előredőlni látszott a mozgalmas égbolt előterében. Az autóforgalom füstje ellenére üde növényillat terjengett a levegőben, frissen nyírt fűé, talán éppen a kórház kertjéből, de a folyóparti fiatal fáké is lehetett. Ragyogóan sütött a nap, mégis selymesen hűs volt a levegő. Briony napok, talán hetek óta nem tapasztalt semmi ehhez foghatóan kellemeset. Sokat tartózkodott zárt térben, ahol csak fertőtlenítőszagot szívhatott. Ahogy indult vissza a kórházba, elment mellette és kedvesen rámosolygott két fiatal tiszt, medikusok a millbanki katonai kórházból. Briony gépiesen lesütötte a szemét, aztán rögtön meg is bánta, hogy nem viszonozta legalább egy pillantással. A medikusok már a hídon jártak, egyre távolabb, és szemlátomást egészen belefeledkeztek a beszélgetésbe. Egyikük úgy tett, mintha ágaskodva próbálna elérni valamit, talán egy képzeletbeli polcon tapogatózva, a másik pedig nevetett. A híd közepén megálltak, és megcsodáltak egy alattuk elsikló ágyúnaszádot. Briony szabadnak és lendületesnek látta mindkettőjüket, és sajnálta, hogy nem mosolygott vissza. Mennyi minden lakik benne, amiről már egészen elfeledkezett. Máris elkésett, minden oka megvan, hogy fusson, pedig szorítja a cipő. Itt, a mocskos, sosem fertőtlenített járdán nem érvényes Drummond nővér előírása. Nincs vérző beteg, nincs tűz; annál meglepőbb, mennyire jólesett testének-lelkének, hogy kikeményített kötényében, de teljes erejéből futva tehette meg a rövid távot a kórház kapujáig, mini aki egy pillanatra belekóstol a szabadságba. Bágyadt várakozás ülte meg a kórházat. Csak a besárgult tengerészek maradtak. A nővérek el voltak bűvölve tőlük, szívesen és sokat emlegették őket. Ezek a kemény matrózok felültek az ágyukban, és zoknit stoppoltak; ragaszkodtak hozzá, hogy maguk mossák kézzel a fehérneműjüket, melyet aztán rögtönzött szárítókötélen – a radiátorok mellett kifeszített spárgán – szárítottak meg. A továbbra is ágyhoz kötött betegek inkább a kínok kínját állták ki, de kivárták a sorukat, nem kértek kacsát. A mozgásképes matrózok kijelentették, hogy majd ők maguk gondoskodnak a rendről, és attól fogva ők söpörtek, ők takarították a padlót a nehéz padlófényezővel. A lányok még sosem találkoztak ilyen házias férfiakkal, és Fiona ki is
jelentette, hogy kizárólag olyan férfihoz megy feleségül, aki szolgált a Királyi Tengerészetnél. Aztán váratlanul, látszólag különösebb ok nélkül fél nap munkaszünetet kaptak, még tanulniuk sem kellett, csak az egyenruhát nem vehették le. Ebéd után Briony átgyalogolt Fionával a folyó túlsó partjára; elhagyták a Parlamentet, és bementek a St. James Parkba. Sétáltak a tó körül, teáztak egy utcai árusnál, aztán nyugszékét béreltek, és rézfúvósokra átírt Elgar-darabokat hallgattak az Üdvhadsereg élemedett korú zenészeinek előadásában. Ezekben a májusi napokban, amikor még senki sem értette egészen, mi történt Franciaországban, és London még nem élte át a szeptemberi bombázást, számos jel utalt ugyan a háborúra, de lélekben az emberek nem voltak felkészülve rá. Egyenruhák cirkáltak, plakátok tüzeltek az ellenség cinkosai ellen; a parkban, éppen a gyepszőnyeg közepén két nagy, földbe ásott óvóhely volt, és hódított a goromba hivatalnoki hang. Karszalagos, rendőrsapkás férfi lépett a lányok nyugszékéhez, látni akarta Fiona gázmaszkját, amelyet részben eltakart a köpenye. De különben még romlatlan idők járták. Az egész országot lázban tartó franciaországi helyzet tényét és a miatta érzett szorongást átmenetileg szétoszlatta a délutáni napfény. A halottak még nem érkeztek meg, az eltűntekről még feltételezték, hogy élnek. A színtér álomszerűén normális. Babakocsik gurultak a sétautakon, az erős napfényben előrehúzott ernyőtetővel, és lágy koponyájú, fehér csecsemők csodálkoztak rá először a világra. Gyerekek futkároztak a gyepen – bizonyára megúszták a kitelepítést –, a rezesbanda alig győzte zenével túlharsogni hangos kiáltozásukat, kacagásukat, és a nyugszék még mindig csak két pennybe került. Nehéz volt elhinni, hogy néhány száz kilométerrel arrébb egy hadi katasztrófa szedi áldozatait. Briony gondolatai saját kötött pályájukon mozogtak. Elképzelhető, hogy mielőtt Lola esküvőjére egyáltalán sor kerülhet, mérges gázzal árasztják el Londont, vagy lerohanják a német ejtőernyősök, akiket cinkosaik segítenek. Briony hallotta, amikor egy mindentudó portás a kórházban kijelentette, hogy semmi sem állíthatja meg a német hadsereget, és a hangja egész elégedetten csengett. Ők új taktikával dolgoznak, mi meg nem, ők korszerűsítették a hadsereget, mi meg nem, A tábornokoknak el kellene olvasniuk Liddell Hart könyvét, de legalábbis fel kellene keresniük a portásfülkét, és figyelmesen meg kellene hallgatniuk, hogy ő, a portás, mit mond teaszünetben. Fiona imádott kis öccséről beszélt, s hogy a kisfiú milyen okosat mondott a vacsoraasztalnál, Briony pedig úgy tett, mintha figyelne rá, és közben Robbie-ra gondolt. Ha Franciaországban harcolt, lehet, hogy hadifogságba esett. Történhetett rosszabb is. Hogy élné túl Cecilia a rossz hírt? Közben a zene merőben új, kottában nem szereplő disszonanciákkal gazdagodva, rekedten hágott a tetőpontra, és Briony, görcsösen markolva a nyugszék karfáját, behunyta a szemét. Ha történt valami Robbie-val, ha Cecilia és Robbie soha nem élhetnek együtt... Saját titkos gyötrelmét mindeddig nem kapcsolta össze a háború elhatalmasodásával, most azonban megértette, hogy a háború súlyosbíthatja bűne következményeit. Az egyetlen elfogadható megoldás az lenne, ha a múlt sosem történt volna meg. Ha Robbie nem jön vissza... Azt kívánta, bárcsak valaki másnak a múltja lenne az övé, bárcsak ő maga is másvalaki lenne, olyan, mint az életerős Fiona, előtte azzal a hosszú, folttalan jövővel, maga mögött a szerető szívű, szerteágazó család támogatásával, otthonával, ahol a kutyák és a macskák latin neveket kapnak, és ahol Chelsea művésztársadalma is szívesen megfordul. Fionának nincs más dolga, mint élni az életét, menni az úton előre és felfedezni sorsa történéseit. Ami őt magát illeti, ő bizonyára egy szobában fogja leélni az életét, és a szobának nem lesz ajtaja. – Briony, rosszul vagy? – Micsoda? Jaj, dehogy! Semmi bajom, köszönöm. – Nem úgy nézel ki. Kérsz vizet? Erősödött a taps – úgy látszik, senki sem vette észre, milyen pocsékul játszottak –, és Briony
csak nézett Fiona után; barátnője elment a zenészek előtt, majd a barna kabátos ember mellett, akitől a székeket bérelték, és megérkezett a fák között megbújó kis kávéházhoz. Az Üdvhadsereg most rázendített az Isten veled, feketerigóra, amit már sokkal ügyesebben adtak elő. A nyugszékes közönségből sokan csatlakoztak, volt, aki kellő időben tapsolt is hozzá. A közös éneklésben mindig van valami kényszerítő erő – idegenek kapják el egymás pillantását, miközben hangjuk felfelé szárnyal –, de Briony eltökélte, hogy nem enged. Mégis jobb kedvre derült tőle, és amikor Fiona visszatért egy teáscsészényi vízzel, a zenekar pedig éppen belefogott egy örökzöld-egyvelegbe, kezdve mindjárt azzal, hogy Messze még Tippermy, a munkáról kezdtek beszélgetni. Fiona szívesen pletykált, ő csalta magával Brionyt – megtárgyalták, kit szeretnek a kórházban, és kitől kapnak kiütést, nem kímélték Drummond nővért, akinek Fiona remekül tudta utánozni a hangját, és a kollégiumi felügyelőnőt sem, aki csaknem olyan előkelő és gőgös volt, mint egy főorvos. Felidézték a nevezetesebb betegek különcségeit, és osztoztak egymás apró-cseprő bánatában – Fiona fel volt háborodva, hogy semmit sem tarthat az ablakkönyöklőn, Briony pedig utálta a tizenegy órai lámpaoltást –, de közben rettentően élvezték és egyre hangosabb, idétlen vihogással kísérték a panaszkodást, mire többen is hátrafordultak, és színpadiasan szájukra szorították az ujjukat. Igaz, ez csak félig-meddig volt komoly, és a hátrafordulók többsége elnézőn mosolygott hozzá, mert volt bennük valami – két fiatal nővérke háborús időkben –, a lila-fehér ingruhában, a sötétkék pelerinben és a makulátlan főkötőben, ami ugyanolyan feddhetetlenné tette őket, mint az apácákat. A lányok érezték sérthetetlenségüket, és egyre hangosabban csapongtak a visító jókedv és a csúfondáros gúnykacaj között. Kiderült, hogy Fiona jól utánoz, és túlcsorduló vidámsága ellenére egy csipetnyi kegyetlenség is elegyedik a humorába, ami tetszett Brionynak. Sajátságosan beszélte a lambethi cockneyt, és a londoni betegek rimánkodó, nyafogó beszédmodorát gonoszul eltúlozva kifigurázta tudatlanságukat. A szívem, azzal van baj, nővérke. Mindég a rossz ódalon vót. Pont mint az anyámnak. Mondja, nővérke, igaz, hogy a gyerek az ember fenekibül bújik ki? Mer’ akkor nemtom, velem mi lesz, amilyen szorulós én vagyok. Hat kölköm vót, hát egyszer nem elhagyom az egyiket a buszon, a nyócvannyócason, amelyik Brixtonból gyün? Lefogadom, hogy az ülésen felejtettem. Nem is láttam ám többet, nővér. Tisztára kiborultam. Kisírtam a szemem. Amikor elindultak vissza, a Parlament felé, Brionynak jókedve volt, és a térde még mindig meg-megbicsaklott a rengeteg nevetéstől. Maga is elcsodálkozott, milyen gyorsan meg tudott változni a hangulata. Aggodalmai nem szűntek meg, csak visszahúzódtak, mert átmenetileg kimerült az érzelmi töltésük. A két lány kart karba öltve kelt át a Westminster hídon. Apály volt, az erős fény bíborszín csillogással vonta be a part menti iszappadot, felszínén apró, éles árnyékokat vetettek a gilisztatúrások ezrei. A Lambeth Palace Roadra befordulva Briony és Fiona azonnal meglátták a főbejáratnál sorakozó katonai teherautókat. Tréfásan felnyögtek, annak esélyét latolgatva, hogy netán újabb kötszer- és segédeszköz-szállítmány vár arra, hogy kicsomagolják és elraktározzák. Aztán meglátták a tábori mentőkocsikat a teherautók között, közelebb érve pedig a hordágyakat is, tucatszám, összevissza a földre helyezve, a rengeteg mocskos zöld katonaruhát és a vérfoltos kötéseket. Máshol csoportokban ácsorogtak a katonák, kábán, mozdulatlanul és ugyanúgy piszkos kötésekbe burkolva, mint földön fekvő társaik. Egy műtős puskákat szedett ki az egyik teherautó hátuljából. Beteghordók, ápolók, orvosok tucatjai sürgölődtek a tömegben. Öt-hat kerekes betegszállító ágyat hoztak le a bejárathoz, de ez szemlátomást nem volt elég. Briony és Fiona megtorpantak, és egy pillanatig csak megrökönyödve néztek; aztán, teljesen egyszerre, futni kezdtek. Egy perc sem telt bele, már ott voltak a férfiak között. A friss tavaszi levegő nem tudta eloszlatni a gépek és a gennyedő sebek bűzét. A katonák keze, arca fekete volt; a többnapos
borosta, a fénytelen, piszkos, csimbókos haj, a sebesültellátó állomáson kapott, ruhán fityegő címke egyformává tette őket: egy vad emberfajta egyedei voltak egy szörnyűséges világból. Azok, akik álltak, aludni látszottak. A bejáraton még több nővér és orvos özönlött ki. Egy főorvos vette kezébe az irányítást, és ettől fogva valamelyest módszeresen, sérülésük súlyossága szerint válogatták szét a sebesülteket. A sürgős eseteket kerekes ágyra fektetve azonnal elvitték. Próbaideje alatt most először fordult elő, hogy egy orvos, egy szakvizsgára készülő gyakorló orvos, akit még sosem látott, megszólította Brionyt. – Fogja meg annak a hordágynak a végét. Az orvos maga kapta föl az ágy másik végét. Briony még sosem vitt hordágyat, meglepte, milyen nehéz. Már átjutottak a bejáraton, sőt tíz métert haladtak a folyosón, de Briony érezte, hogy a bal csuklója nem fogja tovább bírni. Ő a sebesült lába felől tartotta a hordágyat. A katonának őrmesteri rangjelzése volt. Nem volt bakancs a lábán, elkékült lábujjai bűzlöttek. A fejét borító kötést bíborvörösre és feketére áztatta a vér. A tábori ruha beleragadt a combján lévő sebbe. Briony még a kiálló csont fehérjét is látni vélte. Minden lépés, amit megtettek vele, fájt a katonának. Szorosan behunyta a szemét, de a szája hol elnyílt, hol becsukódott a néma kínban. Ha bal keze fölmondja a szolgálatot, gondolta Briony, félrebillen a hordágy. Ujjai már lazultak, amikor a lifthez értek, de belépve végre letehette a hordágyat. A lassú emelkedés közben az orvos megtapintotta a férfi pulzusát, és aprókat lélegzett az orrán keresztül. Teljesen megfeledkezett Brionyról. Ahogy a második emelet belesüllyedt látóterükbe, Briony már csak a kórteremig hátralévő harmincméternyi folyosóra tudott gondolni, és hogy vajon képes lesz-e megtenni a hordággyal. Kötelessége szólni az orvosnak, hogy nem fogja bírni. Csakhogy az orvos éppen háttal állt neki, aztán kivágta a liftajtót, és hátraszólt, hogy emelje a hordágyat. Briony még több erőt próbált sugározni a bal karjába, és erősen akarta, hogy az orvos gyorsabban lépkedjen. Nem tudná elviselni a szégyent, ha most kudarcot vallana. A fekete arcú sebesült úgy nyitotta-csukta a száját, mintha rágna. A nyelvét fehér pöttyök borították. Fekete ádámcsutkája fel-alá járt, és Briony, hogy ne gondoljon másra, azt nézte. Beértek a kórterembe, szerencséjére éppen az ajtó mellett állt egy frissen felhúzott pótágy. Csúszni kezdtek az ujjai. Egy nővér és egy szakképzett ápolónő várták a sebesülteket. Amikor a hordágyat végre az ágy magasságába emelték, Briony ujjai elernyedtek, már nem parancsolt nekik, de bal térdét hirtelen fölrántva még időben meg tudta támasztani a súlyt. A fanyél tompán puffant a combján. A hordágy megingott, de a nővér odahajolt és megtartotta. A sebesült őrmester hitetlenkedve fújta ki a levegőt ajkai között, mint aki soha nem sejtette, hogy ilyen iszonyatos lehet a fájdalom. – Az istenért, kislány – dörmögte az orvos. Átemelték a beteget az ágyra. Briony várt, nem tudta, szükség van-e még rá. De amazok mindhárman el voltak foglalva, rá sem hederítettek. Az ápolónő a sebesült fejéről szedte le a kötést, a nővér a nadrágját vágta le ollóval. A gyakorló orvos a katona ingéről eltávolított cédulát, illetve a ráfirkantott feljegyzéseket tanulmányozta a fény felé fordulva. Briony halkan megköszörülte a torkát, mire a nővér felnézett, és ingerülten állapította meg, hogy Briony még ott van. – Ne ácsorogjon karba tett kézzel, Tallis nővér! Menjen le, segítsen! Briony megszégyenülve távozott, gyomrában nőtt az űr. Épp csak megérintette a háború, és ő már az első pillanatban, amikor egy kicsit ki kellene tartani, kudarcot vall. Ha még egy hordágyat bíznak rá, már félúton, a lift előtt össze fog rogyni. Mégsem lesz mersze ellenkezni, ha felszólítják. Ha még egy hordágyat elejt, egyszerűen sarkon fordul, összeszedi a holmiját, becsomagol a bőröndjébe, Skóciába utazik, és beáll napszámosnak. Úgy mindenkinek jobb lesz. A földszinti folyosón Fiona sietett vele szembe, ő is hordágyat vitt. De Fiona erősebb. A hordágyon fekvő férfi arcát teljesen eltakarta a kötszer, csak a szájánál volt egy sötét, ovális lyuk. Briony tekintete találkozott Fionáéval, és mindketten ugyanazt a megdöbbenést vagy szégyent olvasták ki egymás szeméből: ők a parkban nevetgéltek, miközben ott volt ez.
Briony kilépett az épületből, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a maradék hordágyakat betegtargoncákra rakták, és a beteghordók már készen állnak, hogy betolják az utolsó sebesülteket is. Az egyik oldalon vagy tíz szakképzett ápolónő állt a táskájával. Briony felismert néhány arcot a saját osztályáról. Nem volt idő megkérdezni, hová küldik őket. Máshol még rosszabb dolgok történnek. Most a járóképes sebesültek kerültek sorra. Még legalább kétszázan voltak, de inkább többen. Egy nővér azt mondta Brionynak, vezessen föl tizenöt embert a Beatrice kórterembe. A katonák libasorban mentek utána a folyosón, mint vonatosat játszó gyerekek az iskolában. Némelyiknek sínben volt a karja, másoknak feje vagy melle volt sérült. Három férfi mankóval járt. Senki sem beszélt. A felvonók körül összetorlódott a tömeg; kerekes ágyak várakoztak, hogy lejuthassanak az alagsori műtőkbe, mások pedig még mindig fölfelé, a kórtermekbe igyekeztek. Briony egy alkóvban talált ülőhelyet a mankós katonáknak, lelkükre kötötte, hogy várjanak, a többieket pedig a lépcsőn vezette föl. Lassan haladtak, minden lépcsőfordulónál meg kellett állni. – Már nincs messze – hajtogatta Briony, de a katonák rá sem hederítettek. Amikor megérkeztek a kórteremhez, szabály szerint jelentenie kellett volna az osztályos nővérnek. De ő nem volt az irodájában. Briony a háta mögött összetorlódó libasor felé fordult. A katonák nem néztek rá. Tekintetük Briony mellett suhant el a nagy, múlt századi kórterem tágas terébe, a magasra szökő oszlopok, a cserepes pálmák, a rendben sorakozó ágyak és a makulátlanul tiszta lepedők felé. – Várjanak itt! – mondta Briony. – A nővér mindannyiuknak ad egy ágyat. Fürgén indult a terem túlsó végébe, ahol a nővér és két ápolónő éppen egy beteggel foglalatoskodott. A háta mögött azonban csoszogó lépteket hallott. A katonák is megindultak. Briony rémülten hadonászva próbálta visszaterelni őket. – Menjenek vissza, kérem, menjenek vissza, és várjanak! De ők egyre jobban szétszóródtak a teremben. Már mindegyikük kiszemelte a maga ágyát. Nem vártak eligazításra, és még a bakancsukat sem húzták le, fürdő, tetvetlenítés és kórházi pizsama nélkül másztak az ágyba. Mocskos hajuk, kormos arcuk azonnal a párnára hanyatlott. A nővér gyors léptekkel közeledett a terem másik végéből, a tiszteletre méltó öreg falak visszaverték cipősarka kopogását. Briony az egyik ágy mellé lépett, és ráncigálni kezdte a benne fekvő katona ingujját; a sebesült a hátán feküdt, óvatosan tartotta sínből kicsúszott karját. Kinyújtott lába nyomát szennyes olajcsík jelezte a lepedőn. Ez is ő hibája, gondolta Briony. – Keljen föl! – mondta, ahogy a nővér odaért mellé. – Így nem szabályos – tette hozzá erőtlenül. – A katonáknak aludniuk kell. Későbbre marad a betegfelvétel. – A hang ír kiejtéssel beszélt. A nővér Briony vállára tette a kezét, és maga felé fordította, hogy el tudja olvasni kitűzőjén a nevet. – Menjen vissza az osztályára, Tallis nővér. Ott bizonyára szükség lesz magára. Szinte észrevehetetlen, gyöngéd kis taszítással küldte dolgára Brionyt. Az osztály elboldogul a hozzá hasonló kis tanoncok nélkül. Körös-körül már aludtak a katonák, és ő megint ostobán viselkedett. Hát persze hogy aludniuk kell. Ő csak arra törekedett, amit elképzelése szerint elvártak tőle. Hiszen nem ő találta ki a szabályokat. Az elmúlt néhány hónapban beleverték a fejébe a betegfelvétel minden kis részletét. Honnan tudhatta volna, hogy tulajdonképpen semmit sem jelentenek? Így méltatlankodott magában, és már majdnem odaért, amikor eszébe jutottak a liftre váró mankós sérültek, akiket a földszinten hagyott. Leszaladt a lépcsőn. A falmélyedés üres volt, a folyosón sem látta nyomukat. Nem akarta leleplezni tulajdon ügyetlenségét azzal, hogy ápolónőktől és beteghordóktól kérdezősködik. Valaki bizonyára összeszedte a sebesülteket. Az elkövetkezendő napokban sem látta viszont őket. Saját kórtermét a sürgős sebészeti beavatkozásra várók nagy száma miatt tehermentesítésre
jelölték ki, de ez a meghatározás eleinte semmit sem jelentett. Lehetett volna sebesültátadó állomás is a frontvonalon. Nővérek, tapasztalt ápolónők tucatjait vonták be a munkába, és öthat orvos látta el a legsürgősebb eseteket. Két tábori lelkész is jelen volt, egyikük egy oldalán fekvő férfi mellett ült, és beszélt hozzá, a másik egy pokróccal letakart alak mellett állva imádkozott. Az összes ápolónő maszkot viselt, és ők is, akárcsak az orvosok, feltűrték egyenruhájuk ujját. A nővérek gyorsan mozogtak az ágyak között, és injekciókat – valószínűleg morfint – osztottak, vagy transzfúziós tűket kötöttek be, amelyeken át teljes vér vagy plazma áramlott a sérültek testébe a magas, kerekes állványokon egzotikus gyümölcsként függő tartályokból és sárga flakonokból. Gyakorlóévesek cikáztak roskadásig megrakva meleg vizes palackokkal. Lágyan duruzsoló orvosi hangok töltötték be a termet, de minduntalan fájdalmas nyögések, üvöltések bolygatták meg a zsongást. Minden ágyon feküdtek, ezért az új sebesülteket a hordágyon hagyták, illetve az ágyak között helyezték el, hogy ők is hozzáférhessenek a transzfúziós állványokhoz. Két segéd arra várt, hogy elvihesse a halottakat. Nem egy nővér bajlódott azzal, hogy eltávolítsa a betegekről az elmocskolódott kötszert. Mindig az a nagy kérdés, hogy lassan és kíméletesen kell-e eljárni, vagy jó túlesni rajta egyetlen fájdalmas pillanattal, gyorsan és határozottan. Ebben a kórteremben inkább az utóbbit alkalmazták, így részben ez a technika felelt az üvöltésekért. Mindent átjárt a keveredő szagok elegye – friss vér ragacsosan savanyú szaga, mocskos ruha, verejték, olaj, fertőtlenítő, orvosi alkohol, de legerősebben az üszkös sebek bűze terjengett. Az orvosok úgy döntöttek, hogy a műtőbe leszállított katonák közül kettőt amputálni kell. Sok idősebb nővért átirányítottak a kórház körzetébe tartozó más – ugyancsak sebesültek fogadására kijelölt – kórházakba, így a képesített ápolónők vették át az irányítást, és a Brionyval egyívású próbaidősök is új feladatokat kaptak. Az egyik nővér azzal bízta meg Brionyt, hogy az ajtó mellett hordágyon fekvő tizedes lábsérüléséről távolítsa el a kötést, és tisztítsa meg a sebet. Addig nem kötözhette újra, amíg egy orvos meg nem nézi. A tizedes a hasán feküdt, és amikor Briony odatérdelt mellé, hogy a fülébe súgva tájékoztassa, elfintorodott. – Ne is törődjön vele, ha ordítok – motyogta. – Tisztítsa csak ki, nővér. Nem szeretném elveszíteni. A nadrágszárat már levágták a lábáról. A külső kötés viszonylag frissnek látszott. Briony nekilátott, hogy letekerje, és amikor gurigát tartó keze már nem fért át a tizedes lába alatt, ollóval levágta a fölöslegessé vált kötszert. – A doveri rakparton láttak el. Most csak a vérbe fagyott, fekete géz látszott a térdtől bokáig húzódó seb egész hosszán. Maga a láb szőrtelen volt, és fekete. Briony a legrosszabbtól tartott, a száján keresztül szedte a levegőt. – Mondja csak, hogy szerezte ezt itt? – Igyekezett, hogy jókedvűen csengjen a hangja. – Gránát. Úgy odavágott a hullámbádog kerítéshez, hogy na. – Micsoda balszerencse. Ugye tudja, hogy ennek a kötésnek most le kell jönnie? Finoman felemelte az egyik szélét, a tizedes fintorgott. – Számoljon – mondta –, egy, kettő, há-á-rom, legyünk túl rajta gyorsan. Ökölbe szorította mindkét kezét. Briony fogta az imént kiszabadított csücsköt, erősen mutatóés hüvelykujja közé csippentette, és hirtelen mozdulattal letépte a gézt a sebről. Gyermekkori emlékkép villant fel előtte: egy születésnapi zsúron valaki bemutatta a híres trükköt az abrosszal. A kötés egy darabban, ragacsos, ráspolyozó nesszel vált le. – Hánynom kell – mondta a tizedes. Kéznél volt egy vesetál. A katona öklendezett, de nem tudott hányni. Tarkója ráncaiban izzadságcseppek gyöngyöztek. A seb kétarasznyi vagy talán hosszabb is megvolt, és a térd
alá kunkorodott. Ügyetlen, szabálytalan öltésekkel volt összehúzva. A feltépett bőr egyik széle itt-ott rácsúszott a másikra, a hámszövet keresztmetszetében jól látszottak a zsírrétegek; a résből kis gyöngyök tolakodtak elő, mint aprócska, vörös szőlőfürtök. – Maradjon nyugodtan – mondta Briony. – Megtisztítom a környékét, de nem nyúlok hozzá. – Nem, még nem akart hozzányúlni. A láb fekete volt, és puha, mint a túlérett banán. Briony alkohollal benedvesített egy darab vattát. Félt, hogy a bőr egyszerűen leválik az alkohollal, ezért eleinte finoman törölte a lábikra körül, mintegy öt centiméterre a sebtől. De a bőr feszes volt, erősebben odanyomta hát a vattát, míg a katona arca meg nem rándult. Briony elhúzta a kezét: a megtisztított sávban egészséges, fehér bőr látszott. A vatta fekete volt. Nem üszkös. Nem tudott visszatartani egy megkönnyebbült kis sóhajt. Még a torka is összeszorult. – Mi az, nővér? – kérdezte a tizedes. – Mondja meg nyugodtan. – Föltámaszkodott, hátracsavart törzzsel, válla fölött próbált a lába felé sandítani. Félelem volt a hangjában. Briony nyelt egyet, és semleges hangon válaszolt: – Szerintem szépen gyógyul. Újabb adag vattát tépett. Olaj vagy gépzsír és tengerparti homok keveréke, nehezen jön le. Közvetlenül a seb körül, fölfelé haladva sikerült megtisztítania egy tizenöt centiméteres szakaszt. Már percek óta bíbelődött vele, amikor egy kéz pihent meg a vállán, és egy női hang a fülébe súgta: – Nagyon jó, Tallis nővér, de gyorsabban kell dolgoznia. Briony a szomszéd vaságy és a földre helyezett hordágy közé szorulva térdelt, úgy hajolt a katona fölé, vagyis nem volt olyan egyszerű hátrafordulnia. Mire sikerült, már távolodott az ismerős alak. A tizedes elaludt, mire a varratok környékének tisztításához hozzálátott. A katona fintorgott, mocorgott, de nem ébredt föl. A kimerültség érzéstelenítőként hatott rá. Mire Briony felegyenesedett, összeszedte a piszkos vattát és a tálkát, megjelent egy orvos, és elbocsátotta Brionyt. Alaposan megsikálta a kezét, és mindjárt új feladatot kapott. Más szemmel nézték most, hogy sikeresen elvégzett egy kisebb munkát. Vízzel kellett kínálnia a kimerültségtől félholt katonákat. Nem volt szabad kiszáradniuk. Gyerünk szépen, Carter közlegény. Igya meg ezt, és máris alhat tovább. Üljön csak föl... Kicsi, fehér, zománcos teáskannát tartott a szájukhoz, s míg a katonák a kanna csőréből szívták a vizet, Briony az ölében, kötényén támasztotta meg piszkos fejüket, mintha óriási csecsemők lennének. Ismét kezet mosott, kivitte az ágytálakat. Még sosem érezte ilyen könnyűnek. Aztán egy gyomorsérülést szenvedett katonát kellett ellátnia, akinek az orrából is hiányzott egy darab. A véres porcok között belelátott a sebesült szájába, sőt szétmarcangolt nyelve hátát is jól látta. Az volt a dolga, hogy megtisztítsa a katona arcát. Itt is olaj és homok robbant bele a bőrbe. Briony úgy gondolta, ébren van a beteg, csak csukva tartja a szemét. A morfin megnyugtatta, s most finoman imbolygott, mintha zene szólna a fejében. A fekete álarc alól fokozatosan előtűntek a vonásai, és Brionynak gyermekkori varázskönyvek jutottak eszébe róla; a fényes, üres lapokat tompa hegyű ceruzával kellett satírozni, hogy előbukkanjon a kép. Elképzelte, hogy bármelyikük lehetne Robbie is, és ő ellátná a sebeit, nem is sejtve, hogy ki az, vattával gyengéden tisztogatná az arcot, míg az ismerős vonások láthatóvá nem válnak, és akkor Robbie hálásan rátekintene, felismerné, aztán megfogná a kezét, szótlanul megszorítaná, és megbocsátana neki. Aztán engedné, hogy Briony visszafektesse a párnára, hiszen aludnia kell. A felelőssége is nagyobb lett. Fogóval és vesetállal átküldték a szomszédos kórterembe egy katonához, aki a légierőnél szolgált, és srapnelszilánkok voltak a lábában. A katona gyanakodva figyelte, ahogy Briony elhelyezi a szerszámait a keze ügyében. – Ha ki kell venni, inkább műtsenek meg. Brionynak remegett a keze. De ő maga is meglepődött, milyen könnyen rátalál a kedvesen feddő ápolónői hangra. Spanyolfalat húzott az ágy elé.
– Ne butáskodjon. Egy szempillantás alatt kihúzzuk őket. Hogy történt? Miközben a katona magyarázta, hogy mi volt a dolga – kifutópályákat épített északfranciaországi területeken –, tekintete minduntalan visszatért az acélfogóhoz. A szerszámot néhány perce vették ki a fertőtlenítőből, csöpögve hevert a kék szélű vesetálban. – Éppen nekilátunk a melónak, erre jön a német, és ránk potyogtatja a rakományát. Na, hátrébb megyünk, új terepen megint nekilátunk, erre megint jön a német, mi meg hátrálunk tovább. Egész addig, míg bele nem estünk a tengerbe. Briony mosolygott, és felhajtotta a felső lepedőt. – No, nézzük csak, mi van itt. Az olajat és a kormot már lemosták a katona lábáról, így jól látszott, hogy valamivel a combja alatt több srapnelszilánk ágyazódik a húsába. Előredőlt, aggodalmasan figyelte Brionyt. – Feküdjön vissza, hadd nézzem meg rendesen! – mondta Briony. – Nem fáj, nem zavar egyáltalán. – Feküdjön vissza, kérem! Körülbelül harminc centiméteres területen számos szilánk volt elszórva. Ahol átfúrták a bőrt, a sebkörnyék fel volt dagadva, és enyhén gyulladtnak látszott. – Nincs velük semmi bajom, nővérke. Tőlem nyugodtan maradhatnak, ahol vannak. – Tétován nevetgélt. – Legalább lesz mit mutogatnom az unokáimnak. – Elfertőződnek – válaszolta Briony. – És besüllyedhetnek. – Besüllyedhetnek? – Mélyebbre, a húsba. A véráramba, az pedig elviheti a szívébe. Vagy az agyába. Látszott a katonán, hogy hisz neki. Sóhajtva visszafeküdt, és a magas plafont nézte. – Rohadt ügy. Bocsásson meg, nővér. De azt hiszem, ma nem fog ez nekem menni. – Számoljuk meg együtt, jó? És megszámolták, hangosan. Nyolc. Briony gyöngéden visszanyomta a férfi mellkasát. – Ki kell jönniük. Most feküdjön vissza. Olyan gyors leszek, amilyen csak tudok. Ha ez segít, kapaszkodjon jó erősen az ágy fejébe. A katona lába megfeszült és remegett, amikor Briony a kezébe vette a fogót. – Ne tartsa vissza a levegőt! Próbáljon ellazulni! – Ellazulni! – horkantotta gúnyosan a sebesült. Briony a baljával támasztotta meg a jobb kezét. Könnyebb lett volna, ha az ágy szélére ül, de úgy amatőr benyomást keltett volna, ráadásul szigorúan tilos volt. Egy ép részre helyezte a bal kezét, a katona arca megrándult. Briony a legkisebb darabot választotta a csoport szélén. A kiálló szilánkdarab nagyjából háromszögletű volt. Megfogta, várt egy pillanatot, aztán határozottan, de rángatás nélkül kihúzta. – Bassza meg! A sebesült száján kicsúszott szó visszhangozva járta körbe a termet, és olyan benyomást keltett, mintha minduntalan ismétlődne. Csönd lett a spanyolfalon túl, de legalábbis elhalkultak a hangok. Briony még mindig a fogóba csíptetve tartotta a véres fémszilánkot. Bő két centiméter hosszú volt, ponttá keskenyedett a vége. Céltudatos lépések közeledtek. Briony éppen a vesetálba ejtette a szilánkot, amikor Drummond nővér félrehúzta a spanyolfalat. Tökéletes hidegvérrel olvasta le a beteglapról a katona nevét és feltehetően panaszát is, aztán megállt az ágy mellett, és rámeredt a betegre. – Hogy merészel – mondta higgadtan. Aztán újra: – Hogy merészel így beszélni egyik ápolónőm jelenlétében? – Bocsásson meg, nővér. Csak kiszaladt a számon. Drummond nővér megvetően pillantott a vesetálra. – Sok máséhoz képest, akit az elmúlt néhány órában felvettünk, a maga sérülése, Young
közlegény, egészen jelentéktelen. Vagyis tekintse magát szerencsésnek. És mutasson legalább annyi bátorságot, hogy méltó legyen az egyenruhájára. Folytassa, Tallis nővér! A főnővér távozása utáni csöndet Briony vidám hangja törte meg. – Elboldogulunk vele, nem igaz? Már csak hét van hátra. Ha készen vagyunk, hozok magának egy korty pálinkát. A katona izzadt, egész testében rázkódott, és feje fölött elfehéredett ujjakkal markolta az ágy vasrúdját, de meg se nyikkant, miközben Briony tovább szedegette ki belőle a szilánkokat. – Ordíthat, ha akar. De a katona nem vágyott rá, hogy Drummond nővér még egyszer meglátogassa, és Briony meg tudta érteni. A legnagyobb szilánkot hagyta a végére. Nem jött ki elsőre. A katona egész testében összerándult, és összeszorított fogai között sziszegett. A második húzás után a srapnel öt centiméterre állt ki a húsából. Briony harmadszorra tudta kihúzni egészen; föltartotta, hogy a katona is jól lássa a tíz centiméteres, szabálytalan alakú, véres acéltőrt. A sebesült álmélkodva meredt rá. – Mossa le nekem a csapnál, nővérke. Hazaviszem. – Azzal párnájába fúrta az arcát, úgy zokogott. Lehet, hogy nemcsak fájdalmában, hanem a haza szó kimondásától is. Briony kisurrant a pálinkáért, de útközben betért hányni az ágytálmosóba. Ezután hosszú ideig csak felszínesebb sérüléseket kellett ellátnia; levette a régi kötéseket, megmosta, átkötözte a sebeket. Aztán elhangzott az az utasítás is, amelytől legjobban rettegett. – Menjen, kötözze át Latimer közlegény arcát. Briony egyszer már megpróbálta megetetni Latimert, teáskanállal adagolva az ennivalót abba, ami a szájából megmaradt, miközben próbálta megkímélni a mellécsurgó étel megaláztatásától. A sebesült eltolta a kezét. A nyelés pokoli kínnal járt. Ellőtték a fél arcát. Briony még a kötés eltávolításánál is jobban félt a katona nagy, barna szemének szemrehányó pillantásától. Mit tettetek velem? A közlésnek csak egy formája létezett számára: a garatból lágyan felbukó aah csalódott nyöszörgésnek hangzott. – Hamarosan meggyógyul – hajtogatta Briony, és semmi más nem jutott eszébe. Most kezében kötszerrel közeledett Latimer ágyához, próbált vidám hangot megütni. – Hello, Latimer közlegény. Megint itt vagyok. A sebesült tekintetében nem látszott a felismerés. Briony nekilátott, hogy kioldozza a kötést, amely a katona feje búbján volt megtűzve, és közben szóval tartotta. – Rendbe fog jönni. Egy-két hét múlva gyógyultan távozik tőlünk, meglátja. És bizony nem minden bajtársának ígérhetjük ugyanezt. Ez is vigasz. Mindig van, aki még rosszabbul jár. Félórája hajtottak végre egy többszörös amputációs műtétet egy századoson, aki éppen az East Surrey-i ezred tagja – oda vonultak be a falubeli fiúk. No és ott vannak a haldoklók. Sebészcsipesszel óvatosan fejteni kezdte az alvadt vérrel átitatott gézcsíkokat a sebesült arcán tátongó üregből. Amikor az utolsó is kint volt, a látvány csak halványan emlékeztetett az anatómiaórákon használt szemléltető koponyametszetekre. Ez szét volt marcangolva, a nyers hús bíborvörösen lüktetett. A hiányzó arcon át látszottak az alsó és felső őrlők és a nedvesen csillogó, visszataszítóan hosszú nyelv. Följebb, ahová Briony alig mert nézni, a szemgödör meztelen izmai. Milyen bensőséges titok, nem arra szánták, hogy látható legyen. Latimer közlegényből szörnyeteg lett, bizonyára ő maga is sejti. Vajon szerette-e lány? És szeretheti-e ezentúl is? – Hamarosan meggyógyul – hazudta újra. Eusollal átitatott, tiszta gézzel töltötte ki az üreget. Megtűzte a kész kötést a katona feje tetején, és ekkor újra hallotta a szomorú kis hörgést. – Hozzam a kacsát?
A katona rázta a fejét, és megismételte a hangot. – Kényelmetlen így? – Nem. – Vizet? Bólintás. A szájából csak egy kicsi sarok maradt. Briony beledugta a kis teáskanna csőrét, megdöntötte. A sebesült minden kortynál összerándult, ami viszont hiányzó arcizmai környékén okozott neki irtózatos kínt. Nem bírta tovább, de amikor Briony elhúzta a kannát, a katona a csuklója után nyúlt. Még kellett innia. Inkább a fájdalom, mint a szomjúság. És hosszú percek teltek így – elviselhetetlen volt a fájdalom, de innia kellett. Briony maradt volna még mellette, de mindig új feladatot kapott; hol valamelyik nővérnek kellett segítenie, hol egy katona hívta az ágyához. Csak akkor szabadult el a kórteremből, amikor az érzéstelenítés hatásának múltával az ölébe hányt egy beteg, és tiszta kötényt kellett szereznie. Meglepődve látta a folyosó ablakából, hogy már besötétedett. Öt óra telt el, amióta visszajöttek a parkból. Éppen tiszta kötényt kötött a fehérneműraktárnál, amikor Drummond nővér mellette termett. Nehéz lett volna megmondani, mi változott meg – modora még mindig csöndes, távoli, utasításai kétségbevonhatatlanok. Az önfegyelem köntöse alatt azonban mintha az összetartást keresné a bajban. – Nővér, menjen, segítsen Bunyan-zacskót tenni Maclntyre tizedes karjára és lábára. A teste többi részét csersavval kezelje. Ha nehézségei adódnak, egyenesen hozzám jöjjön. Azzal elfordult, hogy utasítást adjon egy másik nővérnek. Briony látta, amikor a tizedest behozták. Egyike volt azoknak, akikre égő olaj ömlött egy Dunkerque-ből hazafelé induló komphajón, amely aztán elsüllyedt. A tizedest egy torpedóromboló halászta ki a vízből. A síkos olaj rátapadt a bőrre, beleégett a szövetekbe. Kiégett emberi roncsot emeltek a kórházi ágyra. Briony biztos volt benne, hogy a tizedes nem marad életben. Alig tudtak a morfin beadására alkalmas vénát találni a karján. Valamikor az elmúlt két óra folyamán Briony segített két másik nővérnek ágytálra emelni a szerencsétlent. A katona kezük legfinomabb érintésére is üvöltéssel reagált. A Bunyan-zacskók nagy celofántartályok voltak. A sérült végtag a belsejében lebegett, fiziológiás sóoldattal kipárnázva, amelyet pontosan meghatározott hőmérsékleten kellett tartani. Egyetlen foknyi eltérés sem lehetett. Amikor Briony odaért, egy másik gyakorlóéves már a friss oldatot készítette egy kerekes kocsira helyezett, hordozható olajtűzhelyen. Gyakran kellett cserélni a zacskókat. Maclntyre tizedes a hátán feküdt egy etetőtál alatt, mert a bőre még a lepedő érintését sem tudta elviselni. Szánalmasan nyöszörgött vízért. Az égési sérültek mindig nagyon kiszáradnak. A tizedes szája is borzasztó állapotban volt; ajkai feldagadtak, nyelve felhólyagosodott, úgyhogy a száján keresztül nem kaphatott folyadékot. Fiziológiás sóoldat sem csöpögött belé, mert a roncsolt véna nem tartotta meg az infúziós tűt. Egy képesített ápolónő, akit Briony még sosem látott, éppen egy zacskó új oldatot akasztott az állványra. Briony egy tálkában elkészítette a csersavat, aztán fogta a vattatekercset. Úgy gondolta, a tizedes lábával kezdi, hogy ne akadályozza a nővért, aki most véna után kutatott a katona megfeketedett karján. De az idegen ápolónő ekkor megszólalt. – Ki küldte ide? – Drummond nővér. Az ápolónő kurtán beszélt, közben nem nézett föl a keresésből. – Rettenetesen szenved. Nem akarom, hogy kezeljék, amíg nem pótoltam neki az elvesztett folyadékot. Keressen magának valami más tennivalót. Briony úgy tett, ahogy az ápolónő mondta. Nem tudta, mennyivel később – talán a kora hajnali órákban – küldték el tiszta törülközőkért. Ekkor látta, hogy az ápolónő a nővérszoba előtt áll, és feltűnésmentesen sír. MacIntyre tizedes meghalt. Már más feküdt az ágyán.
A próbaidősök és a másodévesek tizenkét órát dolgoztak pihenő nélkül. A többi gyakornok és a képesített ápolónők sem tették le a munkát, és már senki sem emlékezett rá, mióta tartózkodik a kórteremben. Briony később úgy érezte, hogy kiképzése hasznos előkészület volt ugyan, különösen az engedelmesség terén, de amit a betegápolásról tud, azt mind azon az éjszakán tanulta. Azelőtt sosem látott férfit sírni. Először megrázta, de egy órán belül már hozzá is szokott. Ugyanakkor megdöbbentette, sőt elborzasztotta más katonák egykedvűsége. Frissen amputált férfiak mintha kényszeresen gyártottak volna szörnyű vicceket. Most mivel fogom megrugdosni az asszonyt? A test minden titka feltárult – húson átfúródó csontok, szentségtörő módon megpillantott zsigerek, látóideg. Ebből az új, bensőséges távlatból Briony egyszerű, magától értetődő igazságot tanult meg, melyet mindig is tudott, melyet mindenki tud: többek között anyagi szerveződés is az ember, könnyen széttéphető, nehezen javítható. Ekkor került legközelebb a csatatérhez, mert minden egyes sebesült, akinek az ellátásában segített, magával hozott néhányat a háború leglényegesebb elemeiből – vért, olajat, homokot, sarat, tengervizet, golyót, srapnelt, gépzsírt, lőporszagot vagy nedves, átizzadt tábori öltözéket, zsebében avas ételmaradékkal és Amo szeletek átázott morzsáival. Számtalanszor megfordult az ágytálmosóban, ahol a magasra szerelt csapok és a mosószódás blokk mellett nemegyszer tengerparti homokot dörzsölt ki az ujjai közül. Briony, akárcsak próbaidős évfolyamtársai, csupán nővéreket, nem pedig barátnőket látott a többiekben; szinte föl sem tűnt neki, hogy Fiona is azok között van, akik megpróbálják ágytálra emelni Maclntyre tizedest. Előfordult, hogy ha a gondjaira bízott katonának nagy fájdalmai voltak, Brionyt valamiféle személytelen gyöngédség fogta el, mely ugyanakkor el is távolította a szenvedéstől, és így lehetővé tette, hogy hatékonyan, borzadás nélkül végezze a dolgát. Ekkor értette meg igazán, mit jelent a betegápolás, és őszintén vágyott rá, hogy képesítést szerezzen, megérdemelten viselhesse a jelvényt. El tudta képzelni, hogy lemond írói becsvágyáról, és inkább a magasztos, egyetemes szeretet hasonló pillanatainak szenteli az életét. Hajnali fél négy tájban szóltak neki, hogy keresse meg Drummond nővért. Egyedül találta, éppen tiszta ágyat húzott. Korábban Briony az ágytálmosóban látta. Mintha mindenütt jelen lenne, semmiféle munkától nem idegenkedne. Briony gépiesen segíteni kezdett. – Úgy emlékszem, mintha maga beszélne egy kicsit franciául – mondta a főnővér. – Csak amennyit az iskolában tanultam. Drummond nővér a kórterem túlsó vége felé biccentett. – Látja azt a katonát, aki az ágyán ül, ott a sor végén? Sürgős sebészeti eset, de nem kell maszkot viselnie, ha odamegy hozzá. Vigyen széket, üljön le mellé. Fogja meg a kezét, beszéljen hozzá. Briony akarva-akaratlan is sértve érezte magát. – De én nem vagyok fáradt, Drummond nővér. Őszintén, nem vagyok fáradt. – Tegye, amit mondtam! – Igen, Drummond nővér. A fiú tizenöt évesnél nem látszott idősebbnek, de Briony leolvasta a beteglapjáról, hogy vele egykorú, tizennyolc éves. Párnákkal megtámasztva ült az ágyában, és valamiféle gyermekded, elvont álmélkodással figyelte maga körül a sürgés-forgást. Nehéz volt meglátni benne a katonát. Finom metszésű, szép arca, sötét szemöldöke és sötétzöld szeme, puha, telt szája volt. Sápadt arcán különös ragyogás játszott, betegesen sugárzott a tekintete. A fején súlyos, vastag kötés. Briony odavitt egy széket, és leült mellé, a fiú pedig úgy mosolygott, mintha már várta volna; amikor Briony megfogta a kezét, nem látszott meglepettnek. – Te voilá enfin. – A francia magánhangzók zenei pendülése ellenére Briony alig értette, mit mond. A kezének hideg, zsíros tapintása volt. – A nővér azt mondta, jöjjek ide, és beszélgessek veled. – Briony nem tudta, hogy mondja a
nővért, ezért szó szerint fordította. – Nagyon kedves a nővéred. – A fiú fölszegte a fejét, és hozzátette: – De mindig is az volt. És jól megy sora? Mivel foglalkozik mostanában? Annyi báj volt barátságos pillantásában, és olyan meghatóan kisfiús igyekezettel próbált érdekes lenni, hogy Briony nem tehetett mást, folytatta. – Ő is ápolónő. – Hát persze. Mondtad is már. Még most is boldog? Hozzáment ahhoz, akit annyira szeretett? Tudod, most nem jut eszembe, hogy hívták az udvarlóját. Remélem, nem haragszol. Amióta megsebesültem, rosszul működik az emlékezetem. De azt mondják, hamar visszajön. Mi is volt a neve? – Robbie. De... – És összeházasodtak, boldogok? – Ööö, remélem, hamarosan össze fognak. – Úgy örülök neki. – Még nem mondtad meg a nevedet. – Luc. Luc Cornet. És téged hogy hívnak? Briony tétovázott. – Tallisnak. – Tallis. Milyen szép név. – Ahogy ő ejtette ki, valóban szép volt. Elfordult Brionytól, és most a kórtermet nézte, lassan mozdítva a fejét, csöndes ámulattal. Aztán behunyta a szemét, és halkan motyogva elkalandozott. Brionynak nem volt nagy szókincse, nehezen követte. „Lassan számolod meg őket”, kapta el a félmondatot, „a kezeden, az ujjaidon... anyám sálja... kiválasztod a színt, aztán azzal kell élned.” Néhány percig hallgatott. De a keze erősebben szorította Brionyét. Amikor ismét megszólalt, a szeme még mindig csukva volt. – Mondjak valami különöset? Most vagyok először Párizsban. – Luc, te Londonban vagy. Hamarosan hazamehetsz. – Azt mondták, itt hidegek és mogorvák az emberek, de éppen fordítva van. Nagyon kedvesek. És te is nagyon kedves vagy, hogy újra meglátogattál. Briony úgy látta, a fiú néhány percre elbóbiskol. Órák óta most ült le először, így ő maga is érezte, hogy elnehezíti a szemét a halmozódó fáradtság. A fiú körülnézett, lassan forgatva fejét, mint az előbb, majd megállapodott Briony arcán, és azt mondta: Hát persze, te vagy az a lány, aki angolos kiejtéssel beszél. – Mondd csak – próbálkozott Briony –, mit csináltál a háború előtt? Hol éltél? Emlékszel rá? – Emlékszel, amikor húsvétkor Millau-ba jöttél? – Beszéd közben erőtlenül lengette a kezét ide-oda, mintha így akarná felfrissíteni Briony emlékezetét, sötétzöld szeme pedig várakozón fürkészte a lány arcát. Briony úgy gondolta, nem helyes továbbmenni ezen az úton. – Sosem voltam Millau-ban... – Emlékszel, amikor először jártál nálunk az üzletben? Briony közelebb húzta a székét az ágyhoz. A fiú sápadt, zsírosan csillogó arca táncolt a szeme előtt. – Luc, szeretném, ha meghallgatnál. – Azt hiszem, a mama szolgált ki téged. Vagy az egyik húgom. Én a papával dolgoztam hátul, a kemencéknél. Hallottam, ahogy beszélsz, és kijöttem, hogy megnézzelek... – Hadd mondjam meg, hol vagy. Nem Párizsban... – Aztán másnap is eljöttél, és akkor már én voltam ott, és azt mondtad... – Hamarosan alhatsz. Holnap is meglátogatlak, ígérem.
Luc a fejéhez emelte a kezét, és összeráncolta a homlokát. – Szeretnék kérni tőled egy apró szívességet, Tallis – mondta valamivel halkabban. – Mondd csak. – Nagyon szoros ez a kötés. Meglazítanád egy kicsit? Briony fölállt, onnan nézett le a fiú fejére. A gézszalag két vége úgy volt megkötve, hogy könnyen ki lehessen oldani. Briony finoman meghúzta, a fiú tovább beszélt. – A legkisebb húgom, Anne, emlékszel rá? Nincs nála csinosabb lány Millau-ban. A vizsgáján egy kis Debussy-darabot játszott, csupa fény és jókedv. Legalábbis Anne így gondolja. Állandóan ez jár a fejemben. Talán te is ismered. Dúdolt egy kicsit. Briony nekilátott a gézréteg lefejtésének. – Senki sem tudja, honnan származik a tehetsége. A család többi tagja teljesen botfülű. Amikor játszik, egészen kihúzza a derekát. Sosem mosolyog, míg a végére nem ér. Most már jobb, nem szorít annyira. Azt hiszem, Anne szolgált ki téged, amikor először jártál a boltban. Briony nem akarta leszedni az egész gézkötést, de ahogy meglazította, a súlyos, steril törülköző kicsúszott alóla, és magával rántotta a vérrel átitatott kötés egy részét is. Luc koponyájának egyik oldala hiányzott. A haját széles sávban leborotválták a hiányzó rész körül. A csipkés szélű csont alatt jókora darabon, feje búbjától csaknem a föléig az agyvelő szivacsos, vörös tömege. Briony még elkapta a törülközőt, mielőtt a földre esett volna, s így tartotta, míg arra várt, hogy szűnjön a rátörő émelygés. Csak ekkor döbbent rá, milyen ostoba, szakmailag is erősen kifogásolható módon járt el. Luc csöndben ült, várt. Briony körülnézett. Senki sem figyelt rá. Visszatette a steril törülközőt, föltekerte, újra rögzítette a gézkötést. Leült, és megfogta a fiú kezét, remélve, hogy hideg, nedves szorításától visszanyerheti a nyugalmát. – Nem dohányzom – kalandozott el újra Luc. – Odaígértem Jeannot-nak az adagomat... Oda nézz, az egész asztal tele van vele... most a virágok alatt... a nyúl úgysem hall téged, te buta... Aztán dőlt belőle a szó, Briony nem tudta követni. Később úgy tetszett neki, mintha egy túlságosan szigorú iskolaigazgatóról lenne szó, de talán egy katonatiszt volt az illető. Luc aztán elhallgatott. Briony nedves törülközővel törölte le a fiú izzadt arcát, és várt. Luc kinyitotta a szemét, és ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta. – Ízlett a bagett meg a ficelle, amit nálunk vásároltál? – Nagyon finom volt. – Azért jöttél mindennap. – Igen. Luc egy pillanatig fontolgatta ezt. Aztán óvatosan, mint aki érzékeny témát érint: – No és a croissant-unk? – A legjobb Millau-ban. Luc mosolygott. Amikor újra megszólalt, reszelős hang hallatszott a torkából, valahonnan mélyről, de egyikük sem vett róla tudomást. – A papa különleges receptje. Minden azon múlik, mennyi vaj van benne. Luc elragadtatással nézte a lányt. Szabad kezét Brionyéra tette. – Tudod, a mama nagyon kedvel téged. – Tényleg? – Állandóan rólad beszél. Azt mondja, nyáron házasodjunk össze. Briony állta a tekintetét. Most már tudta, miért küldték. Luc nehezen nyelt, szemöldökén, a kötés szélénél és felső ajkán gyűltek a verejtékcsöppek. Briony megtörölte az arcát, és nyúlt a vízért, hogy megitassa. – Szeretsz? – kérdezte ekkor a fiú. Briony habozott. – Igen. – Hiszen más válasz nem lehetséges. Ráadásul ebben a pillanatban valóban szerette is. Luc szép fiú, és most itt, távol a családjától, meg fog halni.
Adott neki egy kis vizet. Míg újra az arcát törölte, Luc megkérdezte: – Jártál valaha a Causse de Larzac vidékén? – Nem. Sosem jártam arra. De Luc nem ajánlotta föl, hogy elviszi. Elfordította a fejét, és a párnára dőlve hamarosan ismét érthetetlen foszlányokat mormogott. Továbbra is szorosan fogta Briony kezét, mint aki nagyon is tudatában van a jelenlétének. Amikor újra kitisztult a tudata, Briony felé fordította a fejét. – Még nem mehetsz el. – Persze hogy nem megyek. Veled maradok. – Tallis... Továbbra is mosolyogva, félig behunyta a szemét. Aztán hirtelen rázkódással felült, mintha áramot vezettek volna a végtagjaiba. Döbbenten meredt Brionyra, ajkai szétnyíltak. Majd előredőlt, mintha rá akarná vetni magát a lányra. Briony fölugrott a székéből, hogy elkapja, mielőtt a földre zuhan. A fiú még mindig fogta a kezét, másik karja a lány nyaka köré fonódott. Homloka Briony vállán pihent, arca Briony arcához ért. A lány félt, hogy a steril törülköző lecsúszik a fejéről. És hogy Luc túl nehéz lesz neki, nem bírja el, és a seb látványát sem tudja még egyszer elviselni. Fülében visszhangzott a fiú torka mélyéből feltörő, reszelő hörgés. Megtántorodott a súly alatt, de sikerült visszafektetnie Lucöt a párnára. – Briony vagyok – mondta halkan, hogy csak Luc hallhassa. A fiú ámulva tágra nyitotta a szemét, a bőre viaszosán csillogott a villanyfényben. Briony közelebb hajolt, ajkai Luc füléhez értek. Erezte, hogy áll mögötte valaki, aztán egy kéz érintette meg a vállát. – Nem Tallis. Szólíts Brionynak – súgta, miközben a kéz kinyílt, és lefejtette ujjait a fiú kezéről. – Álljon föl, Tallis nővér! Drummond nővér megfogta a könyökét, felsegítette. Arcán világított a két piros folt, arccsontján éles, határozott vonal választotta el a rózsaszín bőr tartományát a fehértől. Az ágy másik oldalán egy nővér feljebb húzta a lepedőt, és betakarta vele Luc Cornet arcát. Drummond nővér száját biggyesztve Briony gallérját igazgatta. – Legyen jó kislány! Menjen szépen, mossa le a vért az arcáról! Nem szeretnénk felidegesíteni a többi beteget. Briony szófogadón a mosdóba ment, hideg vízzel arcot mosott, és néhány perccel később újra fölvette a munkát. Hajnali fél ötkor hazaküldték a próbaidősöket azzal, hogy menjenek aludni, de tizenegykor ismét munkába kell állniuk. Briony Fionával ment. Egyikük sem szólt, és amikor egymásba karoltak, úgy tetszett, mintha egy egész élet tapasztalata után folytatnák a sétát a Westminster hídon át. Nem lett volna értelme elmesélni, ki-ki hogyan töltötte az idejét a kórtermekben, és ezáltal hogyan változtak meg mindketten. Elég volt annyi, hogy ott mennek a többi lány után, az üres folyosókon. Jó éjszakát kívánt Fionának, és aprócska szobájába lépve egy levelet talált a földön. A kézírás a borítékon nem volt ismerős. Valószínűleg az egyik lány hozta föl a portáról, és csúsztatta be az ajtó alatt. Nem bontotta föl azonnal, előbb levetkőzött, felkészült az alvásra. Hálóingben ült az ágy szélére, ölében a levéllel, és a fiúra gondolt. Ablaka sarkában már fehéredett az égdarab. Még most is hallotta Luc hangját, ahogy a nevét mondja, ahogy lánynévvé alakul át a Tallis. Elképzelte az elérhetetlen jövőt – a boulangerie-t egy girhes macskákkal teli, szűk, árnyékos utcában, az emeleti ablakból áradó zongoraszót, a kuncogó sógornőket, akik az akcentusával ugratják, és Luc Cornet-t, aki csak szereti a maga odaadó módján. Szívesen megsiratta volna őt és a millau-i családot, ahol még várják felőle a híreket. De semmit sem érzett. Üres volt. Csaknem félóráig ült így, ebben a kábulatban, végül
kimerülten, de továbbra sem álmosan hátrakötötte a haját a szalaggal, amit mindig használt, bebújt az ágyba, és fölbontotta a levelet. Kedves Tallis kisasszony! Köszönjük, hogy elküldte nekünk Két alak a kútnál című írását, és kéljük, nézze el, hogy ilyen megkésve válaszolunk. Mint bizonyára tudja, folyóiratunk nem szokott teljes kisregényeket közölni ismeretlen íróktól, sőt, tulajdonképpen befutott szerzőktől sem. Ugyanakkor igyekeztünk olyan szemmel olvasni, hogy észrevegyük benne az esetleg mégis használható részletet. Sajnos nem találtunk ilyet. Gépelt példányát külön borítékban küldöm vissza. A fentiek figyelembevételével azonban hozzá kell tennem, hogy egész munkáját nagy érdeklődéssel olvastuk (kezdetben mintegy legjobb belátásunk ellenére, mert szerkesztőségünkben bizony bőven akadt más tennivaló). Jóllehet nem tehetünk javaslatot egyetlen részlet közlésére sem, úgy véltük, hasznos tudnia, hogy jómagam, akárcsak több más munkatársam, szívesen kísérnénk figyelemmel az Ön jövőbeli munkáját. Nem csinálunk kérdést szerzőink életkorából, sőt, örömmel tesszük közzé ígéretes fiatal tehetségek írásait. Szeretnénk látni mindent, amit ír, főleg ha rövidebb elbeszéléseket is tervez. Két alak a kútnál című írását elég lebilincselőnek találtuk ahhoz, hogy megkülönböztetett figyelemmel olvassuk. Nem dobálódzom a szavakkal. Sok anyagot utasítunk el, nemegyszer neves íróktól. Ebben az írásban sok jó kép van – nekem tetszett például, ahogy „a nyár derekának oroszlánsárga hevétől szárba szökkennek a magas füvek” –, és jó az is, ahogy egy gondolatmenetet megragadva egyúttal finom különbségeket is tesz, és megkísérel jellemezni velük. Valami egyedülállót fog meg, amire nincs magyarázat. Ugyanakkor fölmerült bennünk az a kérdés, hogy nem tulajdonítható-e mindez kissé túl nagy mértékben Virginia Woolf technikájának. A kristályos jelen pillanat természetesen önmagában is értékes tárgya lehet az írásnak, elsősorban a költészetnek; lehetővé teszi, hogy az író megmutassa képességeit, elmerüljön az érzékelés titkaiban, stilizált változatban teremtsen újjá gondolati folyamatokat, kiaknázza a legbensőbb én hóbortjait, kiszámíthatatlanságát. Ki kételkedne e kísérletezés értékeiben? Az írásnak ez a módja azonban mesterkéltté válhat, ha hiányzik belőle a haladás érzete. Másképpen fogalmazva, még eredményesebben kötné le figyelmünket, ha mellette egy egyszerű elbeszélő szál is futna. A téma nem maradhat kidolgozatlanul. Így például az ablaknál álló kislány beszámolóját, melyet elsőnek olvasunk, annak érzékeltetését, hogy egyáltalán nem fogja föl a helyzetet, Ön remekül eltalálta. Hasonlóképpen hiteles a gyermek ezt követő elhatározása és az az érzés, hogy a látottak által bevezetést nyer a felnőttvilág rejtelmeibe. Önmagára találásának hajnalán ismerünk meg egy ifjú leányt. Kíváncsivá tesz minket a főhős eltökéltsége, hogy sutba vágja addig fabrikált tündérmeséit, házi készítésű népi regéit és színműveit (jóllehet érdekesebb lenne, ha ilyesmiből is ízelítőt kapnánk), de elképzelhető, hogy a népmesei fürdővízzel az elbeszélői technika gyerekét is kiöntötte. Hiába a lüktetés és a remek megfigyelések, ha az ígéretes kezdet után lényegében semmi sem történik. Egy fiatal férfi és egy fiatal nő, akik között nyilvánvalóan megoldatlan érzések feszülnek, a szökőkút mellett tusakodik egy Ming-kori váza fölött, míg az el nem törik. (Többen is úgy véltük, hogy egy Ming-kori váza olyan felbecsülhetetlen érték, melyet aligha vinnének ki a kertbe. Nem szolgálná jobban a célt egy sévres-i vagy nymphenburgi porcelán?) A nő ruhástul a kútba lép, hogy összeszedje a cserepeket. Nem lenne-e célszerűbb, ha a jelenetet figyelő kislány föl sem fogná, hogy a váza eltörött? Így még rejtélyesebb lenne számára, hogy miért merítkezik
meg a fiatal nő a szökőkút vizében. Gazdag alapanyagából annyi minden kibontható lenne – Ön mégis oldalak tucatjain át a fény és az árnyék milyenségével, kósza benyomások ecsetelésével foglalkozik. Aztán a fiatalember, majd a fiatal nő szemszögéből is kapunk ezt-azt, noha nem sok újat ismerhetünk meg belőle. Legfeljebb még többet a dolgok látható, tapintható valóságából és néhány jelentéktelen emléket. A férfi és a nő elválnak egymástól, mögöttük gyorsan felszáradó, nedves folt marad a földön – és ezzel véget ér az elbeszélés. Statikus jellege miatt nem bontakozhat ki benne az Ön nyilvánvaló tehetsége. Ha ez a kislány ennyire félreérti a szeme láttára kibontakozó furcsa kis jelenetet, vagy ennyire megzavarja, amit lát, akkor ez a tény vajon hogyan befolyásolja a két felnőtt életét? Elképzelhető, hogy a kislány pusztító módon közéjük áll? Vagy éppen ellenkezőleg, csellel vagy véletlenül közelebb hozza őket egymáshoz? Esetleg a maga ártatlan módján leleplezi őket, talán éppen a fiatal nő szülei előtt? Bizonyára nem örülnének, hogy nagyobbik lányuknak viszonya van takarítónőjük fiával. Vagy elképzelhető, hogy a pár később küldöncként használja a kislányt? Más szóval, talán érdemes lenne kevesebbet időzni a három figura észleléseinél, takarékosabban mutatva be őket, részben mégis megtartva a fény, a kő, a víz életre keltésének e sajátos formáját, melyet Ön oly megkapóan ábrázol; de aztán tovább kell lépni, feszültséget, fényt és árnyékot keltve magán az elbeszélésen belül is. Legműveltebb olvasói bizonyára ismerik a tudatosság legújabb, bergsoni elméleteit, ám biztosra veszem, hogy bennük is megmaradt a mesére áhítozó gyermek, aki történetet, izgalmat akar, aki tudni szeretné, hogyan is volt. Mellesleg leírásából arra lehet következtetni, hogy a szóban forgó Bernini-kút a Piazza Barberinin és nem a Piazza Navonán áll. Egyszerűen fogalmazva: a történetnek szilárd gerincet kell adni. Talán érdekli, hogy szerkesztőségünkben egyik leglelkesebb olvasója Mrs. Elizabeth Bowen volt. Egy szabad pillanatában vette magához a gépelt kéziratot, amikor éppen ebédelni indult, majd kérte, hogy hazavihesse, és még aznap délután elolvasta. Eleinte úgy vélte, az Ön prózája „túl sűrű, túl fullasztó”, de „üdítően köszönnek vissza benne Rosamond Lehmann Poros válaszának friss árnyai” (amire jómagam sosem gondoltam volna). Mrs. Bowen később mégis „horogra akadt”, végül pedig rendelkezésünkre bocsátotta jegyzeteit, melyeket, úgymond, beledolgoztam a föntiekbe. Lehet, hogy Ön tökéletesen elégedett azzal, amit írt, és fenntartásaink esetleg dacos haraggal, netán oly elkeseredéssel töltik el, hogy sosem akar többé tollat ragadni. Reméljük, nem így lesz. Szívből kívánjuk, hogy – őszinte lelkesedéssel adott – megjegyzéseink egy új változat megírásához teremtsenek alapot. Kísérőlevele csodálatra méltó módon szűkszavú, de céloz rá, hogy jelenleg szinte egyáltalán nincs szabad ideje. Ha ez megváltozna, s felénk jár, egy pohár bor mellett örömmel elbeszélgetnénk Önnel ugyanerről. Reméljük, nem vettük el a kedvét. Talán hasznos tudnia, hogy elutasító leveleink rendszerint nem hosszabbak három mondatnál. Futólag mentegetőzik, amiért nem a háborúról ír. Hamarosan megküldjük legutóbbi számunk egy példányát, benne fontos vezércikkel. Látni fogja, nem hisszük, hogy a művészeknek kötelességük lenne állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Sőt, bölcsen teszik, s igazuk van, ha nem vesznek róla tudomást, más témáknak szentelik tehetségüket. A művészek politikailag tehetetlenek, úgy okos tehát, ha háborús időkben inkább mélyebb érzelmi tartalmak kiaknázására törekszenek. Az Ön munkája, az Ön háborús munkája az, hogy ápolja tehetségét, és az általa sugallt irányban haladjon. A háborúskodás, mint magunk is megállapítottuk, az alkotói tevékenység ellensége. Levélcíme azt sugallja, hogy Ön orvos vagy hosszú betegségben szenvedő beteg. Ha az utóbbiról van szó, mindannyian gyors és teljes felépülést kívánunk. Végül szerkesztőségünk egyik tagja kíváncsi lenne rá, vajon van-e egy nővére, aki hat-hét
éve Girtonba járt. Üdvözlettel CC A következő napokban visszaállt a műszakváltás szigorú rendje, szertefoszlott az első huszonnégy óra lebegő időtlenségének érzése. Briony szerencsésnek tartotta magát, mert nappali műszakra, reggel héttől este nyolcig osztották be, félórás étkezési szünetekkel. Amikor reggel háromnegyed hatkor megszólalt az ébresztőóra, a kimerültség puha gödréből sodródni kezdett fölfelé, hosszú másodpercekig időzve az alvás és a teljes tudatosság mezsgyéjén, míg föl nem rémlett benne, hogy vár rá valami izgalmas, valami különleges jó, valami nagy horderejű változás. Gyermekként karácsony napjára ébredni – ahhoz hasonlít; félálomban beleborzongani, pedig még nem emlékszünk vissza, mibe is. A nyári reggel beragyogta a szobát, Briony továbbra is csukott szemmel kitapogatta az ébresztőóra gombját, és párnájára visszazuhanva hirtelen eszébe jutott. A karácsonyi hangulatnak éppen az ellenkezője. Mindennek az ellenkezője. A németek nemsokára megszállnak minket. Mindenki ezt mondja, a beteghordóktól kezdve, akik éppen most alakulnak önkéntes honvédelmi egységgé a kórházon belül, magáig Churchillig; ő már előre is vetítette a leigázott, éhező ország képét, ahol már csak a haditengerészet cselekszik szabadon. Briony tudta, hogy félelmetes lesz, közelharc fog dúlni az utcákon, nyilvános akasztások lesznek, rabszolgasorba süllyed a nép, s elpusztul minden, amit tiszteltünk. De ahogy ott ült a gyűrött, még langyos ágy szélén, és a harisnyáját húzta, maga sem tudta megakadályozni, sem tagadni, hogy valamiféle rettenetes felajzottságot érez. Magára maradt az ország, hajtogatják úton-útfélen, de jobb is így. Már most is másnak látszott minden – piperetáskáján a liliomos minta, a tükör csorba gipszkerete és benne az arca is, ahogy a haját fésüli, mindez ragyogóbbnak, élesebbnek tetszett. Kezében az ajtógomb tolakodón hűvös és kemény volt, ahogy elfordította. Amikor a folyosóra lépve távoli, súlyos lépések zaját hallotta a lépcsőházból, német lovaglócsizmákra gondolt, és felkavarodott a gyomra. Reggeli előtt maradt még néhány perce egyedül, a folyóparti sétányon. De még ilyen korán, a tiszta ég alatt is vad, haragos szikrázásnak hatott megáradt üdesége, ahogy a kórház mellett szaladt. Lehetséges egyáltalán, hogy valaha a németeké legyen a Temze? A látott, hallott, megérintett dolgok tiszta érzékelhetősége természetesen nem az újrakezdés vagy a bőségesen sugárzó kora nyári napsütés eredménye volt; sokkal inkább a közelgő vég, az egy pontba tartó események lázas tudata. Ezek az utolsó napok, érezte Briony, ezeket különös csillogással élteti majd az emlékezet. Ez a ragyogás, a napfényes napok hosszan tartó bűvölete nem más, mint a történelem utolsó örömünnepe, mielőtt beköszönt egy új korszak. A kora reggeli feladatok, az ágytálmosó, a tea felszolgálása, a friss kötözések, az ismételt szembesülés a jóvátehetetlen pusztítással, mindez nem tompította benne a különösen éles érzékelést. Sőt, éppen az határozott meg eleve mindent, amit csinált, ténykedése állandó háttereként. Terveinek az adott sürgős jelleget. Úgy érezte, nincs sok ideje. Ha késlekedik, gondolta, megérkezhetnek a németek, és neki talán sosem lesz még egy esélye. Mindennap érkeztek új sebesültek, de már nem özönvízszerűén. Kialakult a rendszer, mindenkinek jutott ágy. A sebészeti eseteket előkészítették, a műtétekre az alagsorban került sor. Utána a betegek zömét külvárosi kórházakba szállították lábadozni. Magas volt a halálozási arány, de a próbaidősök már nem a drámát látták benne, hanem csak a vele kapcsolatos feladatokat: spanyolfalat állítani az ágy szélénél mormogó tábori lelkész és a többi beteg közé, letakarni a halott arcát a lepedővel, beteghordókat hívni, lehúzni a használt ágyneműt, tiszta ágyat vetni. Oly gyorsan váltották egymást a halottak, hogy Mooney őrmester arca átolvadt Lowell közlegényébe, aztán mindkettőjük halálos sérülése mások sebeire cserélődött, akiknek már a nevére sem emlékeztek.
Most, hogy Franciaország oda volt, számítani lehetett rá, hogy hamarosan megkezdődik London bombázása – az ellenség így akarja megtörni őket. Senkinek sem szabad szükségtelenül a városban maradnia. A földszinti ablakokat még több homokzsákkal erősítették meg, és iparosok másztak a tetőre, hogy ellenőrizzék, elég szilárdak-e a kéménykürtők és a bebetonozott tetőablakok. Sokszor elpróbálták a kórtermek kiürítését, szigorú ordítozás és szapora sípszó mellett. Tűzriadókat is tartottak, gyakorolták a kijelölt pontokra gyülekezést, és hogy mozgásképtelen vagy eszméletlen betegekre hogyan kell föltenni a gázálarcot. Emlékeztették a nővéreket, hogy először mindig a sajátjukat kell fölvenniük. Drummond nővér rémuralma megszűnt. Most, hogy már beavatta őket a vér, nem tekintette többé kisiskolásnak a lányokat. Ha utasítást adott, hűvös, szakszerűen semleges hangon beszélt, és ez hízelgett nekik. Ebben a megújult közegben Briony viszonylag könnyen elcserélte a szabadnapját Fionáéval, aki nagylelkűen lemondott a szombatjáról egy hétfőért. Egy adminisztrációs baklövés miatt néhány katona a kórházban maradt lábadozni. Jóllehet kialudtak a fáradtságukat, visszaszoktak a rendszeres étkezésre, és magukra is szedtek egy keveset, savanyú, mogorva hangulatuk nem változott, még azoké sem, akik nem rokkantak meg véglegesen. Többségük gyalogos volt. Cigarettázva hevertek az ágyukon, némán bámulták a plafont, és a közelmúlt emlékein tűnődtek. Olykor zendülő kis csoportosulásokat alkottak. Undorodtak maguktól. Egyik-másik elárulta Brionynak, hogy még a fegyverét sem használta soha. Többnyire azonban a „nagykutyák”-ra haragudtak, meg saját tisztjeikre, amiért magukra hagyták őket a visszavonulásnál, és persze a franciákra, mert harc nélkül omlottak össze. Keserűen emlegették a lapok ujjongó cikkeit, amelyek a kiürítés csodájáról és hősies kis hajókról regéltek. – A mocsok csürhe – morogták a bajszuk alatt. – A mocsok légierő. Némelyikük gorombán elutasító modort vett föl, és olyan sikerrel mosta el a különbséget tábornok és ápolónő között, hogy még a gyógyszerét sem akarta bevenni. Egykutya, vélték, ez is, az is fütyül rájuk. Drummond nővér személyes beavatkozása aztán gatyába rázta őket. Briony szombat reggel nyolckor hagyta el a kórházat, méghozzá úgy, hogy meg sem reggelizett; jobbján a folyó vele szembe, ellentétes irányban hömpölygött. Amikor elhagyta a Lambeth Palace kapuját, három busz is elhúzott mellette. A célállomást jelző táblákon már semmi sem állt. A megszálló megtévesztése érdekében. Nem baj, már korábban elhatározta, hogy gyalog megy. Nem sok hasznát veszi, hogy megtanult néhány utcanevet, mert az utcanévtáblákat is levették, vagy lefestették feketével. Úgy számította, hogy ha a folyó mentén megtesz néhány kilométert, majd letér balra, azaz dél felé, előbb-utóbb célhoz kell érnie. A város- és utcatérképek zömét egyszerűen elkobozták. Csak nagy nehezen sikerült szereznie egy elrongyolódott, 1926-os kiadású autóbusztérképet. Az öreg papír a hajtásoknál el volt szakadva, éppen azon az útvonalon is, amerre most igyekezett. Ha széthajtogatná, hogy belepillantson, lehet, hogy darabokra esne. De az is idegesítette, hogy tájékozódási szándékát félreérthetik. A lapokban ápolónőnek és apácának álcázott német ejtőernyősökről kering mindenféle történet; állítólag elözönlik a városokat, és beférkőznek a lakosság sorai közé. Arról lehet felismerni őket, hogy néha megnézik a térképet, túlságosan is tökéletes angolsággal kérnek útbaigazítást, és egyetlen közismert gyermekverset sem tudnak. Elég volt egyszer hallania róluk, Briony nem szabadult a gondolattól, hogy milyen gyanús benyomást kelthet. Pedig abban a hitben élt, hogy ha ismeretlen területre téved, akkor is megvédi majd az egyenruha. Most mégis kémnek nézhetik. A reggeli forgalomban elvegyülve gyorsan átismételte a gyermekverseket, amelyekre még emlékezett. Nagyon keveset lett volna képes elejétől a végéig elmondani. Előrébb egy tejesember éppen lekászálódott a kordéjáról, hogy megszorítsa a ló hevederszíját. Közben dünnyögött valamit a jószágnak. Ahogy Briony megállt mögötte, és udvariasan megköszörülte a torkát, átfutott az agyán az öreg Hardman meg a kocsi
emléke. Aki ma, mondjuk, hetvenéves, ezernyolcszáznyolcvannyolcban volt annyi, mint most ő. Hát még a ló, az még korosabb, az utcákon legalábbis, ezek az öregek mégsem akarják szélnek ereszteni őket. Briony az utat tudakolta, és a tejesember válaszolt is barátságosan, de a hosszú útbaigazításból nem sokat lehetett érteni. Nagydarab férfi volt a tejesember, dohányfoltos, ősz szakállal. Orrpolipja lehetett, mert egymásba olvadó szavait zümmögő hang kísérte, mely az orrlyukából tört elő. Hadonászva magyarázta, merre kell menni egy bizonyos útig, amely balra elágazik egy vasúti híd alatt. Briony úgy vélte, túl korai még elhagyni a folyópartot, de ahogy továbbment, érezte, hogy a tejesember figyeli, és udvariatlannak tartotta volna nyíltan semmibe venni útmutatását. A balra elágazó úton talán hamarabb oda is ér. Meglepte, milyen nehézkes és feszélyezett a viselkedése mindannak ellenére, amit a közelmúltban tanult, tapasztalt. Egyedül az utcán, csoportjától elszakítva idétlennek érezte magát, elbátortalanodott. Hónapok óta szigorú rendben élt, minden órája be volt osztva. Pontosan tudta, melyik szerény hely illeti meg az osztályon. Egyre több szakértelemmel végezte a munkáját, így szívesebben hajtott végre utasításokat is, könnyebben járt el annak rendje-módja szerint; már nem akart a maga feje után menni. Saját indíttatásból hosszú ideje nem csinált semmit. Azóta, hogy Primrose Hillben legépelte a kisregényt; és milyen butaságnak tetszik most akkori izgatottsága! Éppen a híd alatt ment, amikor eldübörgött fölötte egy vonat. A hangos, ütemes dörömbölés egészen a csontjáig hatolt. Acél siklik, acél zakatol acélon, csavarokkal rögzített, hatalmas acéllemezek sötét tömege függ a feje fölött, és a téglafalba süllyesztve egy megmagyarázhatatlan ajtó nyílik valahová; rozsdásodó tartóbilincseken testes öntöttvas csövek nyugszanak, melyekben ki tudja, mi folyik – az efféle rettentő találmányok egy más faj, a szuperember fejéből pattannak elő. Ami őt illeti, ő padlókat mos, sebeket kötöz. Van-e egyáltalán elég erő benne ehhez a kiránduláshoz? Mire a másik oldalon kiért a híd alól, és átkelt a reggeli napfény poros sugárnyalábján, csak ártalmatlan külvárosi kattogás maradt a távolodó vonatból. Szilárd gerinc, ez az, ami neki kell, ismételte meg magában Briony. Tenyérnyi városi park mellett ment el, ahol két flanelnadrágos férfi ütögetett a teniszpályán, lustán magabiztos bemelegítő mozdulatokkal készülve a játékra. Két lány khakiszínű sortban üldögélt egy padon, és levelet olvasott. Briony a levélre gondolt, a cukormázba mártott elutasításra. Munkaidőben is a zsebében hordta, a második oldalon rák formájú foltot hagyott a karbolsav. Briony megértette, hogy a levél, jóllehet szerzője nem ilyen szándékkal írta, súlyos személyes vádat hordoz. Elképzelhető, hogy a kislány pusztító módon közéjük áll? Igen, valóban. S ha már így van, elhomályosíthatja-e a tényt azáltal, hogy összekotyvaszt róla egy gyengécske, okosnak aligha nevezhető írást, melyet merő hiúságból még egy irodalmi folyóiratnak is elküld? A fényt, a követ, a vizet leíró hosszú oldalak, a három különböző szemszög adta elbeszélői megtöbbszöröződés, a lebegő mozdulatlanság, hiszen lényegében alig történik valami – semmi sem rejtheti el a gyávaságát. Valóban azt hiszi, elbújhat a modern regényírás kölcsönvett fogalmai mögé, és belefojthatja bűntudatát egy – három! – tudatfolyamba? Kisregénye pontosan ugyanazt kerüli, mint valós élete. Mindaz, amivel ő maga nem akar szembesülni, hiányzik a kisregényből is – pedig szükség volna rá. Mitévő legyen? Nem a történet gerince hiányzik. Hanem a gerinc. Elhagyta a teniszpályás parkot, és egy kis gyár mellé ért; dohogó gépeitől rezgett a járda. Senki meg nem mondhatta volna, hogy mi készül a magas, bepiszkolódott ablakok mögött, vagy hogy miért ömlik sárga és fekete füst az egyetlen vékony alumínium kéménycsőből. A vele rézsútosan szemközti sarkon a söröző szélesre tárt dupla ajtaja olyan volt, mintha színházba vezetne. Odabent egy rokonszenvesen tűnődő tekintetű fiú hamutartókat ürített egy vödörbe; az elmúlt éjszaka bennrekedt levegője kékes árnyalatúnak látszott. Két bőrkötényes
férfi söröshordókat rakodott le a söröskocsiról a rámpára. Briony sosem látott ennyi lovat az utcán. A hadsereg valószínűleg kisajátított minden használható teherautót. A pincéből belülről éppen kinyitották a csapóajtókat. Dörrenve estek a járdára, fölverték a port; egy kopaszodó férfi, aki csípőtől lefelé a járda szintje alatt állt, megtorpant, és Briony után nézett. Éppen olyan, gondolta Briony, mint egy óriási sakkbábu. A sörös emberek is utána fordultak, egyikük elismerően füttyentett. – Hogy vagy, kicsikém? Brionyt nem bántotta, de nem tudta, hogy válaszoljon. Köszönöm, jól? Rámosolygott a férfiakra, és örült, hogy elbújhat köpenye redőibe. Mindenkinek a megszállás jár a fejében, gondolta, de nincs mit tenni, ki kell tartani. Ha megjönnek a németek, az emberek akkor is fognak teniszezni, pletykálkodni, sörözni. Talán csak a nők után nem fütyülnek majd. Az utca elkanyarodott, összeszűkült, ezért zajosabban áramlott benne az egyenletes forgalom, és meleg füst csapott Briony arcába. Élénkpiros téglából épült, Viktória korabeli házsor nyúlt ki egészen a járdáig. Egy török mintás kötényt viselő asszony eszeveszett buzgalommal söprögetett a háza előtt, melynek nyitott ajtaján sült szalonnás reggeli illata áradt az utcára. Mivel itt keskeny volt a járda, hátralépett, hogy elengedje Brionyt, de a lány jó reggeltjére gyorsan elfordította a fejét. Most egy asszony és négy elálló fülű kisfiú közeledett felé, táskákkal, hátizsákokkal megrakodva. A gyerekek lökdösődve, kiabálva rugdostak egy fél pár ócska cipőt. Rá sem hederítettek anyjuk elcsigázott figyelmeztetésére, amikor Brionynak félre kellett állnia, hogy elférjenek mellette. – Hagyjátok abba azonnal! Engedjétek el a nővérkét! Briony mellé érve bánatos, félszeg mosollyal kért bocsánatot. Két metszőfoga hiányzott. Erős illatszert használt, és ujjai közt meggyújtatlan cigarettát szorongatott. – Rém izgatottak, hogy falura megyünk. Sosem jártak vidéken, képzelheti. – Sok szerencsét – mondta Briony. – Remélem, szép családja van. Az asszony, akinek ugyancsak elálló fülét részben eltakarta a bubifrizura, vidáman, hangosan fölnevetett: – Nem tudják, mi szakad a nyakukba ezekkel! Briony ezután egy kusza városrészbe érkezett, térképe alapján Stockwellnek gondolta. A szegényes utcácskák találkozásából dél felé kivezető utat őrbódé uralta, előtte néhány unatkozó önkéntessel és összesen egy puskával. Egy puhakalapos, karszalagos, kezeslábast viselő idősebb férfi, akinek úgy lógott az arca, mint a buldog pofája, kivált közülük, és elkérte Briony személyi okmányát. Aztán fontoskodva intett, hogy továbbmehet. Briony jobbnak látta, ha ismét útbaigazítást kér. A magyarázatból úgy értette, hogy még csaknem három kilométert kell megtennie a Clapham Roadon. Erre kevesebben jártak, kisebb volt a forgalom, és az út is szélesebbnek látszott, mint amelyiken eddig jött. Az egyetlen zaj egy induló villamostól származott. Egy elegáns, Edward korabeli házsornál, amely az út szélétől jóval beljebb állt, Briony félperces pihenőt engedélyezett magának, és az alacsony mellvédre ülve, egy platánfa árnyékában lehúzta a cipőjét, majd szemügyre vette a sarkán keletkezett vízhólyagot. Az úttesten háromtonnás teherautókból álló kocsisor haladt délnek, a városból kifelé. Briony gépiesen pillantott a platójukra, félig-meddig arra számítva, hogy sebesülteket fog látni. De csak faládákat látott. Negyven perc múlva érkezett meg a Clapham Common földalatti-állomáshoz. Egy nyerskőből épült, zömök templom állt ott, de zárva volt. Briony elővette és újra átolvasta apja levelét. A cipőboltban egy asszony a Commonnak nevezett fás, parkos terület felé irányította. Briony átment az úton, és már javában taposta a füvet, amikor végre észrevette a templomot. Félig eltakarták a már lombos fák, és egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet várt. Ő olyan színteret képzelt el, ahol egy bűnt fognak elkövetni, gótikus székesegyházat, melynek díszes boltívei skarlátvörösen lángoló fényben és indigókék sugárzásban fürdenek, és a háttér festett
üvegablakai vad színpompával kiáltják a világba a szenvedést. A hűvös fák közül azonban elegánsan arányos, görög templomra emlékeztető, fekete csempetetős téglaépület tűnt elő, és ablakaiban is csak egyszerű üveg volt, bejáratánál pedig alacsony előcsarnok, fehér oszlopokkal, fölötte harmonikusan méretezett óratorony. Az oszlopcsarnok közelében csillogóvillogó fekete Rolls-Royce parkolt. A vezetőülés melletti ajtó nyitva volt, de a sofőrt nem lehetett látni. Ahogy elment a kocsi mellett, Briony érezte a hűtőrácson kiáramló, testmelegszerűen meghitt hőt, és hallotta a hűlő, összehúzódó fémrészek pattogását. Fölment a lépcsőn, és benyomta a súlyos, veretes ajtót. A fa édeskés, viaszos szaga, a vizes kő szaga olyan volt, mint minden más templomban. Megfordult, hogy óvatosan becsukja maga mögött az ajtót, de már a mozdulat közben érzékelte, hogy a templom majdnem üres. A lelkész szavai önnön visszhangjukra válaszolgattak. Briony az ajtónál állt meg, ahol részben eltakarta a szenteltvíztartó, és megvárta, amíg szeme és füle alkalmazkodik a belső térhez. Aztán előreosont a hátsó padhoz, leült, és egészen addig csúszott a túlsó széle felé, amíg még jól rálátott az oltárra. Nem először vett részt családi esküvőn, jóllehet Cecil bácsi és Hermione néni liverpooli székesegyházban tartott fényes egybekelése idején még túl kicsi volt; alakjáról és kimódoltan cifra kalapjáról azonban most is felismerte az első sorban ülő Hermione nénit. Mellette ült a jóval soványabb Pierrot és Jackson, beszorítva az elhidegült szülők közé. A hajó másik oldalán a Marshall család három tagja foglalt helyet. Ennyiből állt a gyülekezet. Szertartás zárt körben. Magazinok pletykarovatától senki. Briony sem volt meghívva. Jól ismerte az ilyenkor elhangzó szavakat, így tudta, hogy még nem késte le a döntő pillanatot. – Másodszor, a bűn ellen való orvosságnak, valamint a paráznaság elkerülésére rendeltetett, hogy azok, kiknek nem adatott meg az önmegtartóztatás képessége, házasságot kössenek, s így megtisztulva részesüljenek Krisztus testéből. A pár az oltárral szemben állt, a pap fehérbe öltözött, átszellemült alakja fogta össze őket. A menyasszony hagyományos fehér esküvői ruhát viselt, és amennyire Briony a hátsó padból látta, sűrű fátylat. A haja gyermekien, egyetlen hosszú fonatban volt összefogva, amely a tüllhab és a muszlin alól kibújva egész hátát végigérte. Marshall kihúzta magát, nappali öltönyének kitömött válla szögletesen rajzolódott ki a pap fehér karingére. – Harmadszor, hogy társa, segítsége és vigasza legyetek mindenkor egymásnak, miként tartoztok is lenni, úgy rendeltetett... Briony úgy érezte, emlékek, tűhegyes részletek szurkálják, mint valami viszkető kiütés, mint bőrére ragadt piszok: Lola könnyes szemmel lép a szobájába, mindkét csuklója kidörzsölve, felhorzsolva; karmolások Lola vállán és Marshall arcán; Lola hallgatása a sötétben, a tóparton, s ahogy engedi, hogy becsületes, nevetséges és ó, de nagyon prűd unokahúga, aki nem képes megkülönböztetni a valóságot a fejében hemzsegő kitalált történetektől, lehetővé tegye a támadónak a biztonságos menekülést. Szegény hiú, sebezhető Lola a gyöngyhímzéses nyakszalagjával és rózsavíztől illatosan, milyen sóvárogva várta, hogy végre ledönthesse a gyermekkor utolsó korlátait, úgy menekült hát a megaláztatásból, hogy inkább beleszeretett Marshallba, vagy elhitette magával, hogy beleszeretett, és szinte nem akart hinni a szerencséjének, amikor Briony ragaszkodott hozzá, hogy majd beszél ő, majd ő megnevezi a bűnöst. És micsoda szerencse – az erőszakkal feltört, megrabolt gyermeknél alig több – Lolának, hogy férjhez mehet ahhoz, aki megerőszakolta. – ...Ezért tehát, ha van ember, ki ismer olyan igaz okot, mely akadálya lehet kettőjük törvényes egybekelésének, az most szóljon, vagy ezentúl hallgasson örökre. Valóság ez? Briony valóban föláll, és erőtlen lábbal, összeszoruló, üres gyomorral, megmeglóduló szívvel kikecmereg a padból, majd egyre határozottabb léptekkel elindul a hajó közepén, a két padsor között előre, és már sorolja is érveit, az igaz okokat, dacos
elszántsággal, és nem remeg a hangja, miközben az oltár felé lépked köpenyben és főkötőben, akár Krisztus menyasszonya, lépked a pap felé, akinek tátva marad a szája, mert hosszú pályája során még egyetlenegyszer sem szakították félbe, és lépked-e tényleg a hátratekert fejű gyülekezet és a félig hátraforduló, halálsápadt jegyespár felé? Elfeledkezett róla, így nem is számított rá, pedig az imakönyvből vett kérdés bizony provokáció. De melyek is pontosan azok az akadályok? Íme, itt az esély, hogy közzétegye minden személyes gyötrelmét, és megtisztuljon az elkövetett bűntől. E józan, ésszerű templom oltára előtt. Csakhogy régen begyógyultak már a karmolások, a horzsolások, és saját, korabeli vallomása is az igazság fordítottját támasztja alá. A menyasszony sem úgy néz ki, mint egy áldozat, és bírja szülei beleegyezését. Akár beleegyezésnél többet is, hiszen a csokoládémágnásról, az Amo megalkotójáról van szó. Hermione néni bizonyára dörzsöli a kezét. Hogy Paul Marshall, Lola Quincey meg ő, Briony Tallis összeesküdtek a csönddel és a hazugsággal, és börtönbe küldtek egy ártatlan embert? De hát a vádlottra oly terhelő perdöntő szavak éppen tőle eredtek, az ő nevében olvasták föl fennhangon a megyei bíróságon. A vádlott már letöltötte büntetését. Törlesztette az adósságot. És máig jogerős az ítélet. Briony ülve maradt, csak a szíve vert gyorsabban, és izzadt a tenyere; alázatosan lehajtotta a fejét. – Követelem és felszólítlak mindkettőtöket, kik felelni fogtok a végítélet rettenetes napján, midőn minden szív minden titka feltárul, hogy ha bármelyikőtök ismer olyan akadályt, mely gátja lehet törvényes egybekeléseteknek a házasságban, akkor azt most vallja meg. Minden becslés szerint még nagyon sok időnek kell eltelnie az utolsó ítélet napjáig, és addig az igazságot, melyet első kézből csak Marshall és arája ismer, fokozatosan befalazzák házasságuk mauzóleumába. Még akkor is ott fog feküdni a biztonságos sötétben, amikor már régen meghalt mindenki, akit valaha is érdekelt. A szertartás minden szavával újabb tégla kerül a helyére. – Ki adja feleségül ezt a nőt ehhez a férfihoz? A madárszerű Cecil bácsi fürgén felpattant, bizonyára alig várva, hogy túl legyen kötelezettségén, és siethessen vissza oxfordi szentélyébe, az Ali Soulsba. Amikor a jegyesek elismételték a pap után a döntő szavakat, Briony fülét hegyezve próbálta kihallani a legcsekélyebb reszkető kétséget is Marshall, majd Lola hangjából. Marshallé kifejezéstelenül zengett, Loláé édesen, magabiztosan csilingelt. Milyen vérlázító bujasággal visszhangzott az oltár előtt, amikor Lola azt mondta: – Testem templomában fogok hódolni neked. – Imádkozzunk! Ekkor az első padban kirajzolódó hat fej lehajlott, a pap levette teknőckeretes szemüvegét, fölszegte állát, és behunyt szemmel, fáradt, bánatos kántálással fordult a mennyei hatalomhoz. – Ó, örökkévaló Isten, az emberi nem teremtője és megtartója, ki isteni kegyelmedben részesítesz minket, s örök életet adsz, áraszd áldásodat szolgáidra, erre a férfiúra és erre a nőre... Amikor a pap ismét föltette a szemüvegét, és a jól ismert szavakkal – egy test, egy lélek – férjjé és feleséggé nyilvánította a párt, majd a templomának nevet adó Szentlélekhez fohászkodott, helyére került az utolsó tégla is. További imák hangzottak el, aztán egy zsoltár, a Miatyánk és egy másik hosszú ima, melyben a búcsúszó ereszkedő hanglejtése valamiféle búskomor megmásíthatatlanságot sugalmazott. – ...Árassza rátok végtelen kegyelmét, szenteljen s áldjon meg benneteket, hogy testben és lélekben egyaránt neki tetszők legyetek, és áldott szeretetben éljetek együtt életetek végéig. Azonnal megszólalt az orgona, fuvolahangon ontva magából a konfettiként záporozó, fürge triolákat, a pap pedig megfordult, a pár elé állt, és a padsorok között elindult, hogy kivezesse őket a templomból, nyomukban a hat családtaggal. Briony még térdelt a színlelt ima után, de
ahogy a menet odaért, felállt, és a kivonulók felé fordult. Úgy tetszett, mintha a papot kissé szorítaná az idő, egy-két méterrel a többiek előtt, sietősen lépkedett. Amikor balra fordulva észrevette a fiatal ápolónőt, kedves pillantással kísért biccentése köszöntést és kíváncsiságot egyaránt kifejezett. Már csak néhány lépést kellett tennie, aztán szélesre tárta az egyik nagy kaput. A napfény rézsútos sávja egészen odáig ért, ahol Briony állt, megvilágította arcát és főkötőjét. Ő is látszani akart, de nem ennyire. De most már nem lehetett nem észrevenni őt. Lola azon az oldalon jött, ahol Briony padja állt; amikor odaért, tekintetük találkozott. Már fölhajtotta a fátylat az arca elől. Szeplői eltűntek, de egyébként nem sokat változott. Talán kissé magasabb volt, és csinosabb, arca lágyabb és kerekebb, szemöldöke gondosan vékonyra kiszedve. Briony csak meredt rá. Mindössze annyit akart, hogy Lola tudja, ő is ott volt, és töprengjen el, hogy vajon miért. A tűző napfényben kevésbé jól látta, de egy pillanat törtrészéig mintha a nemtetszés fintora suhant volna át a menyasszony arcán. Aztán összeszorított ajkakkal egyenesen maga elé nézett, és már ott sem volt. Paul Marshall is látta, de nem ismerte meg, ahogy Hermione néni és Cecil bácsi sem; igaz, ők már évek óta nem találkoztak vele. A menetet záró, félárbocra eresztett iskolai nadrágot viselő ikrek azonban örömmel látták viszont, és tréfásan rémüldözve mutogattak kórházi egyenruhájára, bohóckodva forgatták a szemüket, miközben tenyerükkel takargatták hozzá az ásítozást. Egyedül maradt a templomban a láthatatlan orgonistával, aki tovább játszott, most már a maga kedvére. Túl gyorsan lezajlott az egész, nem lehet benne biztos, hogy bármit is elért. Ácsorgott, és kezdte úgy érezni, hogy butaságot csinált; nem akaródzott elhagynia a templomot. A nappali világosság és a családiasan üres fecsegés úgyis közömbösíti a hatást, ha egyáltalán tudott hatni rájuk a kísértetiesen megvilágított jelenés szerepében. És nincs mersze szembesülni velük. Hogy is magyarázná meg nagynénjének és Cecil bácsinak, hogy mit keres ott, ahová senki sem hívta? Lehet, hogy megjelenését sértésnek veszik, vagy – ami még rosszabb – nem veszik annak, és esetleg mindenáron magukkal akarják cipelni, mondjuk, egy szállodába, ahol végig kellene szenvednie az ünnepi reggelit, míg Mr. és Mrs. Marshall mézesmázos szavakkal lepleznék gyűlöletüket, Hermione viszont egyáltalán nem leplezné Cecil iránti megvetését. Egy-két percet még időzött a templomban, magát hitegetve, hogy a zene tartja ott, aztán saját gyávaságán felbosszankodva kisietett az oszlopcsarnokba. A pap már legalább százméternyire járt, karját lóbálva, sietősen távolodott a parkon át. A friss házasok a Rolls-Royce-ban ültek, Marshall a volánnál; éppen hátramenetbe kapcsolt, hogy megforduljon. Briony biztosra vette, hogy észrevették. A sebességváltó fémesen csikordult, ahogy Marshall ismét váltott – talán jó jel. A kocsi nekilendült, és Briony az egyik oldalsó ablakon át látta, hogy a fehér ruhás Lola a vezető karjához simul. A gyülekezet már régen eltűnt a fák között. A térkép alapján tudta, hogy Balham a Common túlsó végénél fekszik, valahol arra, amerre a pap igyekezett. Nincs messze, már csak ezért sem érdemes sietni. Túl korán érkezne. Semmit sem evett, szomjas volt, és lüktető sarka egészen beleragadt a cipőbe. Már meleg volt; árnyéktalan, füves területen kell majd átkelnie, amelyet csak egyenes, aszfaltozott gyalogösvények és nyilvános óvóhelyek szakítanak meg. A távolban zenepavilon látszott, kék egyenruhás emberek nyüzsögtek körülötte. Brionynak Fiona jutott eszébe; vele cserélte el a szabadnapot, és vele töltötte a St. James Parkban azt a délutánt. Távolinak tetszett, messzi, ártatlan kornak, pedig csak tíz napja volt. Fiona valószínűleg most fordul másodszor az ágytálakkal. Briony egyelőre az oszlopcsarnok árnyékában maradt, és azon gondolkozott, milyen aprósággal lepje meg barátnőjét – valami finomat, banánt, narancsot vagy svájci csokoládét vehetne neki. A beteghordók tudják, hol lehet ilyesmihez hozzájutni. Briony hallotta, amikor azt mondták, hogy bármit, mindent meg lehet szerezni, ha az embernek van elég pénze. Nézte a Common körül mozgó forgalmat, a kocsisort az úton, ahol ő is jött, és ételekre gondolt.
Szeletelt sonka, buggyantott tojás, sült csirkecomb, sűrű ír birkapörkölt, citromos habcsók. Egy csésze tea. Csak amikor elhallgatott az orgona, akkor eszmélt rá, hogy háta mögött még jó darabig szólt a kapkodó, nyugtalan zene, és a hirtelen beállt csendben, mely felszabadítón hatott rá, elhatározta, hogy megreggelizik. Arrafelé, amerre majd mennie kell, csak sötét narancsszín téglából épült, unalmas bérházakat látott, üzleteket nem. Eltelt néhány perc, és az orgonista is kilépett a templomból, egyik kezében kalapja, másikban nehéz kulcscsomó. Briony megkérdezte volna tőle, hol van a legközelebbi kávéház, de az orgonista afféle ideges zenebolondnak látszott, és különben is szemlátomást eltökélte, hogy levegőnek nézi Brionyt. Dörrenve becsukta a templomkaput, odahajolt a zárhoz, és a kulcsot is ráfordította, aztán fejébe nyomta a kalapját, és elsietett. Talán ez az első lépés tervei meghiúsulásában, mindenesetre már visszafelé tart, azon az úton, amelyiken jött, a Clapham High Street irányába. Megreggelizik és átgondolja. A földalattiállomás közelében talált egy kő ivókutat, legszívesebben egész arcát megmerítette volna benne. Aztán beült egy maszatos üvegű, szürke kis kávézóba, ahol csikkek borították a padlót, de bízott benne, hogy nem lehet rosszabb az étel, mint amit ő megszokott. Teát rendelt, három margarinos pirítóst és halvány rózsaszín eperdzsemet. Alaposan megcukrozta a teát, mert önmagát diagnosztizálva megállapította, hogy cukorhiányban szenved. De az édesség nem tudta egészen elnyomni a fertőtlenítő ízét. Ivott még egy csészével, és örült, hogy langyos, így egyből le tudta hajtani; aztán használta az ülőke nélküli, bűzös vécét, melyet a kávézó mögötti kikövezett udvaron át lehetett megközelíteni. De nincs az a bűz, amely elrettentene egy gyakorlóéves ápolónőt. Briony vécépapírt gyömöszölt a cipője sarkába. Két-három kilométeren talán megteszi. A téglafalhoz csavarozott kis mosdókagylónak csak egy csapja volt, és egy rombusz alakú, szürkén erezett szappan feküdt a szélén, de Briony inkább nem nyúlt hozzá. Megnyitotta a csapot, a lefolyóból azonban egyenesen a lábszárára folyt a víz. Ruhája ujjával törölte le, aztán megfésülködött, és megpróbálta odaképzelni az arcát a téglafalra. A száját azonban már nem tudta kirúzsozni tükör nélkül. Megnedvesített zsebkendővel felfrissítette az arcát, és kétoldalt meg is paskolta a tenyerével, hogy kapjon egy kis színt. Megszületett a döntés – de mintha nem is vett volna benne részt. Állásinterjúra készül, a szeretett húg helyét pályázza meg. Kilépett a kávézóból, elindult a Common mellett, és ahogy haladt, egyre növekedni érezte a távolságot önmaga és egy nem kevésbé valóságos énje között, aki viszont az ellenkező irányba indult el, visszafelé, a kórházba. Talán a Balham felé igyekvő Briony a képzelt vagy kísértetszerű persona. Valószerűtlen érzése csak erősödött, amikor vagy félórai gyaloglás után egy másik High Street *** túl: unalmas kisvárosok halmaza. Briony elhatározta, hogy sosem fog egyikben sem lakni. A keresett utca három sarokra volt a földalatti-állomástól, amely maga is szakasztott mása volt a többinek. A megkopott Edward-kori házsorok, előkertek és hálószerű függönyök csaknem egy kilométeren át szegélyezték a nyílegyenes utat. A Dudley Villas 43. középtájon volt, és semmi sem különböztette meg a körülötte álló épületektől, kivéve egy öreg, kerekevesztett, téglarakásokkal alátámasztott Ford 8-ast, amely teljesen elfoglalta az előkertet. Ha senki sincs otthon, szépen elmegy, és legalább elmondhatja, hogy megpróbálta. A csengő nem szólt. Kétszer kopogtatott a kopogtatóval, aztán hátralépett. Mérges női hangot hallott, aztán bevágtak egy ajtót, lépések közeledtek. Briony még egyet lépett hátra. Még nem túl késő visszamenekülni az utcára. Valaki matatott a zárral, és ingerülten sóhajtott hozzá, aztán kinyílt az ajtó, és egy magas, kemény arcú, harmincas éveiben járó nő állt előtte, aki valami szörnyű erőfeszítésből kifolyólag még most is lihegett. Nagyon dühösnek látszott. Sokadszor szakíthatták félbe, s most, hogy Briony ott állt, sehogy sem tudta hozzáigazítani az arckifejezését – elnyílt a szája, felső ajka kissé felfelé csucsorodott.
– Mit akar? – Cecilia Tallis kisasszonyt keresem. A nő megereszkedett vállal fordította hátra a fejét, mintha sértés elől hajolna el. Aztán tetőtől talpig végigmérte Brionyt. – Hasonlít rá. Briony csak meredt rá rémülten. A nő megint sóhajtott, majdnem olyan hanghatással, mintha köpne, aztán visszament a házba, és a lépcsősor aljából fölkiabált: – Tallis! Magát keresik! A lépcsőházi folyosón csak saját lakásáig ment vissza, onnan vetett Brionyra egy megvető pillantást, majd nagy robajjal behúzva maga mögött az ajtót, eltűnt. Elcsendesedett a ház. A nyitott bejárati ajtón keresztül Briony egy darabka virágmintás linóleumot látott, és az első hét-nyolc, mélyvörös szőnyeggel borított lépcsőfokot. A harmadik lépcsőfokról hiányzott a sárgaréz szorítópálca. Az előtér közepe táján félkör alakú asztal állt a falnál, rajta lakkozott faállvány, olyasmi, mint egy pirítóstartó rács, csak ez a postának szolgált. Üres volt. A linóleum a lépcsőn túl is folytatódott, egészen egy homályos üvegű ajtóig, amely valószínűleg a konyha hátsó traktusára nyílt. A tapéta is virágmintás volt – három rózsából álló kis bokréta és hópehely rajza váltakozott rajta. Briony a küszöbtől a lépcső elejéig tizenöt rózsát és tizenhat hópelyhet számolt össze. Baljós. Végre hallotta, hogy ajtó nyílik az emeleten; valószínűleg ugyanezt csapták be, amikor kopogtatott. Megnyikordult egy lépcső, aztán vastag harisnyát viselő lábak tűntek elő, egy darabka meztelen bőr, majd egy kék selyemköntös, amelyet Briony jól ismert. Végül Cecilia oldalt billenő arca is megjelent a képben: lehajolt, hogy lássa a bejáratnál várakozó látogatót, alkalmasint megkímélve magát a további ereszkedéstől, főleg a nem megfelelő öltözékben. Beletelt néhány másodpercbe, mire megismerte a húgát. Lassan még három fokot lépett lefelé. – Ó, istenem. Leült a lépcsőre, karba tette a kezét. Briony fél lábával továbbra is a kerti ösvényen állt, a másik a bejárat lépcsőjén támaszkodott. A szállásadónő nappalijában bekapcsolták a rádiót, az átmelegedő csövek fölerősítették a közönség nevetését. Egy humorista következett, erőltetett monológja után végre taps, majd vidáman rázendített a zenekar. Briony az előtérbe lépett. – Beszélnem kell veled – motyogta. Cecilia olyan mozdulatot tett, mint aki föl akar állni, aztán meggondolta magát. – Miért nem szóltál, hogy jössz? – Nem válaszoltál a levelemre, ezért jöttem. Cecilia szorosabbra húzta magán a háziköntöst, és megtapogatta át zsebeit, valószínűleg egy cigaretta reményében. Sokkal sötétebb lett a bőre, a keze is barna volt. Nem találta, amit keresett, de egyelőre ülve maradt. Nem is témát váltva, inkább csak időhúzás céljából megjegyezte: – Próbaidős vagy. – Igen. – Kinek az osztályán? – Drummond nővérén. Cecilia nem adta jelét, ismeri-e ezt a nevet, és bántja-e, hogy húga ugyanabban a kórházban tölti gyakorlóévét, ahol ő. És nyilvánvalóan megváltozott valami más is – Cecilia azelőtt mindig anyás vagy leereszkedő modorban beszélt hozzá. Hugi! Ennek többé nem volt helye. A hangjából kicsendülő keménység elriasztotta Brionyt attól, hogy Robbie felől érdeklődjék. Még egy lépéssel beljebb került, de nem felejtette el, hogy a háta mögött nyitva maradt a bejárati ajtó. – És te hol vagy?
– Morden mellett. Egy sürgősségi kórházban. A visszavonulás áldozatainak oroszlánrésze a katonai irányítás alatt álló sürgősségi kórházaknak jutott, ott látták el a sebesültek zömét. Sok, nagyon sok volt az, amit sem kimondani, sem megkérdezni nem lehetett. A testvérek egymást nézték. Jóllehet Cecilia gyűröttnek látszott, mint aki az imént kelt fel az ágyból, szebb volt, mint Briony emlékezetében. Az a hosszú arc mindig olyan különösnek, sebezhetőnek tetszett, még a legelőnyösebb megvilágításban is; lóarc, mondták. Most merész érzékiség lakott rajta, ezt hangsúlyozta a telt, bíborvörös száj íve is. A szeme sötét és nagy, talán a fáradtságtól. Vagy a bánattól. A hosszú, vékony orr, az orrlikak finom kiöblösödése álarcszerű, faragott jelleget kölcsönzött az arcnak, amely egészen mozdulatlannak tetszett. És nem lehetett olvasni belőle. A tény, hogy ilyennek látja Ceciliát, fokozta Briony feszélyezettségét, otrombának érezte magát. Alig ismeri ezt a nőt, öt éve nem látta. Semmit sem vehet készpénznek. Semleges témán törte a fejét, de nem talált olyat, ami vissza ne vezette volna őket a fájó kérdésekhez – igaz, úgyis szembe kell néznie velük –, és végül csak azért szólalt meg, mert nem bírta tovább a csöndet, nem bírta, hogy csak szótlanul merednek egymásra. – Hallottál az Öreg felől? – Nem, nem hallottam. A mondat ereszkedő hanglejtése kifejezte, hogy nem is akar hallani, és nem érdekelné, nem ösztönözné válaszra az sem, ha hallana. – És te? – kérdezte Cecilia. – Két hete kaptam rövid levelet tőle. – Az jó. Vagyis ennyit erről. Rövid hallgatás után Briony újra próbálkozott. – És otthonról? – Semmi. Nem levelezünk. És te? – Emily néha ír. – És mi újság vele, Briony? A kérdés, akárcsak Briony nevének használata, keserű gúnyt sugallt. Miközben Briony a memóriájában kutatott, érezte, hogy a pillanatnyi erőviszonyok fényében egyelőre nem lehet több, mint nővére ügyének elárulója. – Be kellett fogadniuk néhány kitelepítettet, Betty utálja őket. Fölszántották a parkot, hogy gabonát vessenek bele. – Elhallgatott. Értelmetlen ott ácsorogni és sorolni a részleteket. De Cecilia hidegen közbeszólt: – Folytasd csak! Mit ír még? – A falubeli fiúk többsége az East Surrey-i ezredhez vonult be, kivéve... – Danny Hardmant. Igen, erről mindent tudok. – Mesterkélt vidámsággal mosolygott, várta, hogy Briony folytassa. – Őrbódét építettek a posta mellé, és felszedték a régi vaskerítést. Hm. Hermione néni Nizzában él, ja, és igen, Betty eltörte Clem bácsi vázáját. Cecilia csak ekkor zökkent ki hűvös közönyéből. Karba tett kezét most kétoldalt az arcára szorította. – Eltörte?! – Elejtette a lépcsőn. – Úgy érted, egészen összetörte, apró darabokra? – Igen. Cecilia megpróbálta földolgozni a hírt. – Ez szörnyű – állapította meg végül. – Igen – felelte Briony. – Szegény Clem bácsi. – Legalább már nem gúnyolódik Cecilia. De a faggatózás még nem ért véget.
– Megtartották a darabokat? – Nem tudom. Emily azt írta, hogy az Öreg kiabált Bettyvel. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és a tulajdonosnő Briony elé pattant, olyan közel, hogy Briony érezte leheletén a mentaillatot. A nő a bejárat felé mutatott. – Ez nem vasútállomás. Vagy bejön, ifjú hölgyem, vagy kimegy. Cecilia a sietség legcsekélyebb jele nélkül állt föl, és megkötötte háziköntöse kioldódott selyemövét. – Ő a húgom, Briony, Mrs. Jarvis. Próbálja feleleveníteni, amit a jó modorról tud, ha vele beszél. – A saját házamban úgy beszélek, ahogy nekem tetszik – mondta Mrs. Jarvis, azzal ismét Briony felé fordult. – Maradjon, ha maradni akar, vagy távozzon, de mindjárt, és csukja be az ajtót! Briony a nővérére nézett, és bízott benne, hogy ilyen helyzetben Cecilia aligha küldheti el. Mrs. Jarvis a szövetségese lett, noha sejtelme sem volt róla. Cecilia csak Brionyhoz szólt, mintha továbbra is kettesben lennének. – Rá se ránts a szállásadómra. A hét végén úgyis elmegyek. Csukd be az ajtót, és gyere föl. Briony Mrs. Jarvis tekintetétől kísérve követte nővérét a lépcsőn. – Ami pedig magát illeti, Pöcefalvi méltóságos asszony – szólt Mrs. Jarvis Cecilia után. De Cecilia hirtelen hátrafordult, és belefojtotta a szót. – Elég, Mrs. Jarvis! Most aztán tényleg elég! Briony felismerte ezt a hangot. Vegytiszta Nightingale, nehéz betegek és sírós tanoncok ellenszere. Ceciliát már biztosan előléptették osztályos főnővérré. Az első emeletre érve, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Cecilia hidegen végigmérte Brionyt, érzékeltetve, hogy semmi sem változott, nincs ellágyulás. A lakás ajtajával szemközti, résnyire nyitott fürdőszobából nyirkos, illatos levegő áramlott ki, üregesen visszhangzó csöpögés hallatszott. Cecilia bizonyára fürödni készült. Miközben beléptek a lakásba, Brionynak eszébe jutott, hogy a vele egy osztályon dolgozó legmegbízhatóbb ápolónők némelyike hihetetlenül rendetlen, ami a saját szobáját illeti, és egyáltalán nem lepődött volna meg, ha itt is a Ceciliától megszokott káoszt találja. De ez a szállás csak annyit árult el, hogy lakója egyszerű, magányos életet él. A keskeny konyharészt és a mellette nyíló – feltehetően – hálószobát egy közepes méretű szobából választották le. A tapétát halvány, függőleges csíkok mintázták, akár egy fiúpizsamán, és ez csak fokozta a bezártság érzését. A lenti padlóból kivágott szabálytalan linóleumdarabok között itt-ott kilátszott a szürke padlódeszka. Az egyetlen tolóablak alatt mosogató, egy csappal, és gázfőző, ugyancsak egy gázrózsával. A falnál sárga pamutvászon abrosszal letakart asztal állt, nem sok helyet hagyva annak, aki el akar férni mellette. Lekvárosüveg volt rajta, benne kék virág, talán harangvirág, egy teli hamutartó meg egy kupac könyv. Legalul Gray Anatómiája és egy Shakespeare összes, fölöttük karcsúbb könyvgerincek, megfakult arannyal, ezüsttel nyomtatott nevek – Briony Housman és Crabbe nevét böngészte ki. A könyvek mellett két üveg barna sör. Az ablaktól legtávolabbi saroknál nyílt a hálószoba ajtaja, rajta Észak-Európa rajzszögekkel odaerősített térképe. Cecilia cigarettát vett ki a gázfőző mellett heverő csomagból, aztán eszébe jutott, hogy már a húga sem gyerek, és megkínálta Brionyt. Két szék tartozott a konyhaasztalhoz, de Cecilia háttal a mosogatónak támaszkodott, és nem kínálta hellyel Brionyt. Cigarettáztak és vártak, Briony érzése szerint arra, hogy a tulajdonosnő jelenlététől megtisztuljon a levegő. Cecilia higgadt, egyenletes hangon szólalt meg. – Amikor megkaptam a leveledet, ügyvédhez mentem. Csak akkor lenne egyértelmű, ha új, nyomós bizonyítékkal is szolgálnál. Nem elég, hogy most máshogy érzel. Lola továbbra is azt fogja mondani, hogy nem tudja. Az öreg Hardman volt az egyetlen reményünk, de már ő sem
él. – Hardman? – Az egymásnak ellentmondó elemek – halálának ténye, fontossága az ügyben – zavarba hozták Brionyt; küzdött az emlékezetével. Hardman is kiment volna aznap éjjel az ikreket keresni? Látott valamit? Elhangzott talán valami a bíróságon, amiről ő nem tud? – Nem tudtad, hogy meghalt? – Nem. De... – Hihetetlen. Cecilia egyre kevesebb sikerrel próbált közömbös, tárgyilagos hangot megütni. Idegesen átpréselődött az asztal mellett, és a főzőfülkéből a szoba túlsó végébe, a hálószoba ajtajához ment. Zihálva beszélt, igyekezett kordában tartani a haragját. – Milyen különös, hogy a gabona és a kitelepítettek mellett Emily éppen ezt felejtette el megírni neked. Hardman rákos volt. Lehet, hogy utolsó napjaiban erőt vett rajta az Istentől való félelem, és olyat talált mondani, ami akkor éppen nagyon kínos lett volna mindenkinek. – De Cee... – Ne hívj így! – ripakodott rá Cecilia, aztán szelídebben is megismételte: – Kérlek, ne szólíts így. – Ujjai a hálószoba kilincsét fogták, úgy tetszett, a végéhez közeledik a beszélgetés. Cecilia mindjárt vissza fog vonulni. Valószínűtlen nyugalmat mutatva így foglalta össze Brionynak a tanulságot. – Két fontot fizettem, és ezért a következőt tudtam meg. Nem lehet fellebbezni csak azért, mert öt év múlva elhatároztad, hogy elmondod az igazat. – Nem értem, mit beszélsz... – Briony szeretett volna visszatérni Hardmanhez, de Ceciliának most már el kellett mondania mindazt, ami az utóbbi időben bizonyára sokat foglalkoztatta. – Pedig egyszerű. Ha akkor hazudtál, most miért hinne neked a törvényszék? Nincsenek új tények, te magad pedig megbízhatatlan tanú vagy. Briony a mosogatóhoz lépett félig szívott cigarettájával. Émelygett. Hamutartónak egy csészealjat vett le az edényszárítóról. Szörnyű volt nővére szájából hallani bűne tényének megerősítését. De a nézőpont nem volt ismerős. Gyönge, ostoba, zavarodott, gyáva, belátásra képtelen – mindezért éppen eléggé utálta magát, de sosem gondolta magáról, hogy hazudott volna. Milyen furcsa, és Cecilia számára mennyire világos. Nyilvánvaló, megcáfolhatatlan. Egy pillanatig mégis arra gondolt, hogy védekezik. Nem félrevezetni akart, nem rosszindulatból cselekedett. De ki hinné el? Most ott állt, ahol az imént Cecilia, derekával a mosogatónak támaszkodva, és képtelenül arra, hogy nővére szemébe nézzen. – Szörnyű, amit tettem. Nem is várom, hogy megbocsáss. – Nyugodt lehetsz – felelte Cecilia csitítóan, és az egy-két másodpercnyi csöndben, amíg mélyet szippantott a cigarettájából, Briony beleremegett a hirtelen felszárnyaló, valószerűtlen reménybe. – Légy nyugodt – folytatta Cecilia –, sosem fogok megbocsátani. – És ha nem mehetek bíróságra, akkor is elmondhatom mindenkinek, hogy mit tettem. Cecilia vadul felkacagott, és Briony csak ekkor jött rá, mennyire fél tőle. Nővére gúnyolódását még haragjánál is nehezebben viselte. Ez a szűk szoba, ez a rácsszerű rajzolat érzések olyan láncolatát zárja magába, amit senki sem tud elképzelni. De Briony nem hagyta annyiban. Hiszen a beszélgetésnek ezt a részét már sokszor elpróbálta. – Surreyba megyek, beszélek Emilyvel és az Öreggel. Elmondok nekik mindent. – Igen, írtad a leveledben. Mi tart vissza? Öt éved volt rá. Eddig miért nem tetted meg? – Először veled akartam találkozni. Cecilia ellépett a hálószoba ajtajától, az asztal mellé állt. Beledobta a csikket az egyik sörösüvegbe. Rövid, sziszegő nesz hallatszott, aztán vékony füstfonál bukkant elő a fekete üveg nyakából. Ettől újra felkavarodott Briony gyomra. Azt hitte, tele vannak az üvegek. Lehet,
tűnődött, hogy valami tisztátalant fogyasztott a reggelijével együtt? – Tudom, miért nem tetted meg – mondta Cecilia. – Mert sejted, amit én is. Hogy hallani se akarnak róla többet. A kellemetlenség a múlté, hála neked. Ami megtörtént, megtörtént. Minek most felkavarni? És nagyon jól tudod, hogy elhitték, amit Hardman mondott. Briony ellépett a mosogatótól, így most pontosan a nővérével szemközt, az asztal másik oldalán állt. Nem volt könnyű belenéznie abba a szép maszkba. Megfontoltan, lassan válaszolt. – Nem tudom, miről beszélsz. Mi köze ehhez Hardmannek? Sajnálom, hogy meghalt, sajnálom, hogy nem tudtam róla... Zajt hallott, megtorpant. Kinyílt a hálószoba ajtaja, Robbie állt előttük. Katonanadrágot és inget viselt, fényes bakancsot, és nadrágtartója lazán lifegett a derekánál. Borostás volt, kócos, és csak Ceciliát nézte. Cecilia felé fordult, de nem lépett közelebb. Másodpercekig némán nézték egymást, Briony pedig, részben nővére takarásában, belesüppedt az egyenruhájába. Robbie halkan beszélt, mintha egyedül lennének. – Hangokat hallottam, gondoltam, hogy a kórházból keresnek. – Nincs semmi baj. – Mennem kell – nézett Robbie az órájára. Átvágott a szobán, és mielőtt kilépett volna a lépcsőházba, biccentett Brionynak. – Engedelmével. Hallották, hogy becsukódik mögötte a fürdőszobaajtó. Amikor Cecilia megszólalt, olyan volt a hangja, mintha semmi feszültség nem lenne kettejük között. – Nagyon mélyen alszik. Nem akartam fölébreszteni. – Aztán hozzátette: – Okosabb lett volna, ha nem találkoztok. Briony térde remegni kezdett. Fél kezével az asztalba kapaszkodva kihúzódott a főzőrészből, Cecilia megtöltötte a teáskannát. Briony nagyon szeretett volna leülni. De nem fog, hacsak nem kínálják hellyel, amit sosem kérne. Így hát csak állt a fal mellett, úgy tett, mintha nem dőlne neki, és nézte a nővérét. Megkönnyebbülését, hogy Robbie él, számára is meglepő gyorsasággal váltotta föl a félelem, hogy szembe kell néznie vele. Most, hogy Robbie kézzelfogható valóság lett, valószínűtlen képtelenségnek tetszett az a másik eshetőség, hogy meg is ölhették volna. Semmi értelme. Cecilia tett-vett az aprócska konyhában, Briony a hátát nézte. Szerette volna megmondani neki, milyen nagyszerű, hogy Robbie épségben hazakerült. Micsoda szabadulás. De közhelynek hangzott volna. És nem az ő dolga kimondani. Félt a nővérétől, félt a megvető gúnytól. Még mindig émelygett és melege lett, a falhoz nyomta az arcát. Nem érezte hűsebbnek a bőrénél. Sóvárgott egy pohár víz után, de nem akart kérni a nővérétől. Cecilia fürgén dolgozott, tejet, vizet kevert a tojásporhoz, egy üveg lekvárt, három tányért és bögrét tett az asztalra. Ez nem kerülte el Briony figyelmét, de nem érezte biztatónak sem. Inkább csak balsejtelmét igazolta, hogy elkerülhetetlenül létre kell jönnie annak a bizonyos találkozásnak. Vajon Cecilia komolyan gondolja, hogy ebben a helyzetben egy asztalhoz ülhetnek, és jó étvággyal elfogyaszthatják a rántottát? Vagy ő maga is csak saját magát nyugtatja a házias sürgésforgással? Briony fülelt, lépéseket várt a lépcsőházból; aztán úgy gondolta, ha társalogni próbál, saját figyelmét is eltereli. Látta, hogy az ajtón ápolónői köpeny lóg. – Cecilia, te már főnővér vagy? – Igen. Befejezett, véglegesítő hangsúllyal mondta, mint aki nem kíván többet beszélni a tárgyról. Közös foglalkozásuk nem lesz kötelék. De más sem, így nem is akadt új témájuk, amíg Robbie vissza nem tért. Végre kattant a fürdőszoba ajtaján a zár. Robbie fütyülve tette meg a jelentéktelen távolságot
a lakás bejáratáig. Briony ellépett az ajtótól, a szoba sötétebb sarka felé. De a belépőnek így is éppen a látókörébe esett. Robbie már emelte a jobbját, hogy kezet nyújtson, miközben baljával befelé nyomta maga mögött az ajtót. Későn kapcsolt, de nem volt benne semmi drámai. Amikor pillantásuk találkozott, Robbie leengedte a karját, és fújt egyet, de továbbra is keményen nézte Brionyt. Ő állta a tekintetét, pedig rettegett. Robbie borotvaszappanának illata halványan terjengett a levegőben. Leginkább az döbbentette meg, mennyivel idősebbnek látszik Robbie, főleg a szeme körül. Vajon minden az ő hibája?, töprengett ostobán. Vagy a háború is hozzátette a magáét? – Szóval te vagy az – szólalt meg végül Robbie. Lábával lökte be az ajtót. Cecilia odalépett mellé, most mindketten Brionyt nézték. Cecilia pontosan összegezte húga látogatásának célját, de még ha akarja, akkor sem tudta volna kiszűrni hangjából a keserű gúnyt. – Briony mindenkinek el fogja mondani az igazat. Csak előbb látni akart engem. Robbie Briony felé fordult. – Gondoltad, hogy esetleg itt vagyok? Briony számára most az volt a legfontosabb, hogy sírva ne fakadjon. Ebben a pillanatban semmi sem lett volna megalázóbb. Megkönnyebbülés, szégyen, önsajnálat, ki tudja, még mi minden, de már készülődött benne. Mint valami puha áradat, úgy nőtt, torokszorítón, hogy meg sem tudott szólalni; aztán, ahogy összepréselt szájjal mégiscsak ellenállt, egyszerre elmúlt a roham, biztonságban érezhette magát. Könnyek nélkül, de szánalmasam suttogva válaszolt. – Nem tudtam, életben vagy-e. – Ha beszélgetni akarunk, üljünk le – javasolta Cecilia. – Nem biztos, hogy képes vagyok rá. – Robbie türelmetlenül a másik falhoz lépett, így vagy két méterrel messzebb került, nekidőlt, és onnan nézett karba tett kézzel hol Ceciliára, hol Brionyra. De csak egy pillanatig, és már mozdult is tovább, a hálószoba ajtajához, de ott megfordult, majd mégsem jött előre, meggondolta magát; csak állt egy helyben, zsebre tett kézzel. A magas, jól megtermett férfi jelenlététől mintha összezsugorodott volna a szoba. A zárt térben kétségbeejtő esetlenséggel mozgott, mintha fulladozna. Kivette a kezét a zsebéből, és lesimította a haját a tarkóján. Aztán a csípőjére tette a kezét. Aztán oldala mellett lógatta megint. Brionynak ennyi idő kellett, ilyen sok mozdulat, míg végre belenyilallt a felismerés, hogy Robbie dühös, nagyon dühös, és épp csak felismerte ezt, amikor Robbie megszólalt. – Mit keresel itt? Hagyj nekem békét Surreyval. Senki sem tart vissza. Miért vagy még mindig itt? – Beszélnem kellett Ceciliával. – Ó, igen. No és miről? – A szörnyűségről, amit elkövettem. – Robbie – súgta Cecilia, és elindult felé. – Drágám. – Robbie karjára tette a kezét, de Robbie elhúzta a karját. – Nem értem, miért engedted be. – Aztán újra Brionyhoz fordult. – Őszinte leszek hozzád. Vívódom, mert nem is tudom, mihez volna több kedvem: ahhoz, hogy itt és most kitekerjem azt az ostoba nyakadat, vagy inkább penderítselek ki, és lökjelek le a lépcsőn? Ha nem tapasztalt volna meg annyi mindent a közelmúltban, Briony talán megrémült volna. De a kórházban nemegyszer hallott tehetetlenségükben dühöngő katonákat ordítozni. Indulatuk tetőpontján úgyis hiábavaló vitatkozni velük vagy megnyugtatásukkal próbálkozni. Ki kell dühöngeniük magukat, legokosabb tűrni és hallgatni. Tudta, most még az is olaj lenne a tűzre, ha fölajánlaná, hogy távozik. Így egyszerűen szembefordult Robbie-val, és várta, mi jön még, mi van még kiszabva rá. De félni már nem félt, legalábbis ami a testi épségét illeti. Robbie nem beszélt hangosan, de a hangjában visszafojtott megvetés bujkált.
– Van valami fogalmad arról, hogy milyen odabent? Briony kicsi, magas ablakokat képzelt el egy szirtszerűen függőleges téglafalon, és úgy érezte, talán el tudja képzelni, valahogy úgy, ahogyan az emberek a pokol kínjait elképzelik. Erőtlenül rázta a fejét. Hogy visszanyerje lélekjelenlétét, most a Robbie-n látható fizikai változásokra próbált koncentrálni. Azért tűnhet magasabbnak, mert a kiképzés nyomot hagyott a testtartásán. Nincs az a cambridge-i diák, aki ilyen szálegyenesen állna. Még ha nem figyel rá, akkor is kihúzza magát, és fölszegett állal néz előre, akár egy régimódi ökölvívó. – Nem, természetesen fogalmad sincs. És amikor én odabent voltam, te örültél neki? – Nem. – Mégsem tettél semmit. Briony már sokszor elképzelte ezt a beszélgetést, ahogy verésre számító gyerek a büntetést. Most végre megtörténik, mégis mintha ő maga nem is lenne egészen jelen. Mintha messziről figyelné zsibbadtan. De így is tudta, később még fájni fognak neki Robbie szavai. Cecilia hátrált egy lépést. Ismét Robbie karjára tette a kezét. Robbie lefogyott, mégis erősebbnek látszott, sovány, inas testében vadul feszülő izmokkal. Csak félig fordult Briony felé. – Emlékezz – kezdte Cecilia, de Robbie a szavába vágott. – Azt hiszed, én erőszakoltam meg az unokatestvéredet? – Nem. – Akkor azt hitted? Briony kereste a szavakat. – Igen, igen is meg nem is. Nem voltam biztos benne. – És most mitől vagy egyszerre olyan biztos a dolgodban? Briony tétovázott, nagyon is tisztában volt vele, hogy válasza egyfajta védekezés, ésszerű magyarázatféle, amely talán még inkább feldühíti Robbie-t. – Attól, hogy felnőttem. Robbie rámeredt, szája kissé elnyílt. Valóban sokat változott öt év alatt. Új a keménység a tekintetében, a szeme kisebb, keskenyebb, sarkában jól látható szarkalábakkal. Az arca keskenyebb, mint amilyenre Briony emlékezett, és beesett, akár egy indián harcosé. Katonás kis kefebajuszt növesztett. Briony megdöbbentően jóképűnek találta, és mindjárt eszébe is jutott egy tíz-tizenegy éves korából való emlék, Robbie iránti futó fellángolásának emléke, egy néhány napig tartó szenvedélyé. Egy délelőtt meg is vallotta Robbie-nak a kertben, majd nyomban elfeledkezett róla. Briony félelme nem volt alaptalan. Robbie-t az a fajta harag kerítette hatalmába, amely döbbent ámulat formájában emészti fel önmagát. – Felnőttél? – visszhangozta. Emeltebb hangon folytatta, Briony összerezzent. – Verje meg az isten! Tizennyolc éves vagy. Neked mennyi idő kell, amíg felnősz? Tizennyolc éves katonák halnak meg a terepen. Elég öregek hozzá, hogy hagyják őket elpusztulni az országutakon. Tudtad? – Tudtam. – Szánalmas kis vigasz, hogy Robbie nem sejtheti, mi mindent látott ő már. Furcsa, de bűntudata ellenére szükségesnek érezte, hogy állja a sarat Robbie-val szemben. Vagy ellenáll, vagy megsemmisül. Éppen csak bólintott. Nem mert beszélni. A halált emlegetve Robbie-t is fojtogatni kezdték az érzelmek, elragadták egy haragon túli, messzi tartományba, ahol a zűrzavar és az undor uralkodott. Akadozva, nehezen vette a levegőt, jobb keze hol ökölbe szorult, hol elernyedt. És továbbra is Brionyra meredt, kőkemény pillantása szinte átjárta a lányt; csillogó szemében vad fények villogtak, és nagyokat nyelt. Nyakizmai megfeszültek, domborodó nyalábok vándoroltak rajta. Ő is olyan érzelemmel viaskodott, amelyet nem akart megmutatni másnak. Briony a
kórház biztonságában, az ágy mellett szerezte meg azt a keveset, amit tudott, azt a sovány, jelentéktelen kis tapasztalatot, gyakornoki pályája hozadékát. De ennyi is elég volt, hogy felismerje, Robbie-t emlékképek árasztják el, és tehetetlen velük szemben. Nem jut szóhoz tőlük. Ő, Briony, sosem fogja megtudni, milyen képek zaklatják föl ennyire. Robbie egy lépést tett felé, Briony pedig hátrált, most kevésbé bízva sérthetetlenségében – ha Robbie nem képes beszélni, lehet, hogy cselekednie kell. Még egy lépés, és elérhette volna őt inas karjával. De Cecilia közéjük állt. Brionynak háttal, Robbie vállára tette a kezét. Robbie elfordult tőle. – Nézz rám! – súgta Cecilia. – Robbie. Nézz rám! Briony nem értette a választ. Csak annyit, hogy Robbie ellenkezett vagy tagadott valamit. Talán káromkodott. Cecilia most szorosabban fogta, de Robbie egész testét elhúzva próbált szabadulni a szorításból; most birkózókra hasonlítottak, ahogy Cecilia igyekezett maga felé fordítani Robbie arcát. Ahogy a férfi felszegte a fejét, kísérteties mosolyra húzódó ajkai közül elővillant a fogsora. Cecilia két kézzel, kétoldalt ragadta meg az arcát, és nagy nehezen maga felé fordította, közelebb húzta magához Robbie fejét. Végre Robbie a szemébe nézett, de Cecilia még most is markolta arcán a bőrt. Még közelebb húzta, egész közel, szeme sugarába vonva, amíg össze nem ért az arcuk, és akkor könnyedén megcsókolta, elidőzve az ajkain. Ugyanazzal a gyengédséggel, melyet sok évvel korábbról, nyugtalan, éber éjszakák idejéből Briony is ismert, azt mondta Cecilia: – Gyere vissza... Robbie, gyere vissza! Robbie erőtlenül bólintott, és mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta; Cecilia lazított ujjai szorításán, végül elengedte Robbie arcát. A csöndben mintha még kisebbre zsugorodott volna a szoba. Robbie átölelte Ceciliát, lehajolt hozzá, és megcsókolta, hosszan, mélyen, csak neki szólón. Briony csöndben a szoba másik végébe, az ablak felé húzódott. Töltött magának egy pohár csapvizet, s míg ivott, tartott a magányába zárt pár csókja. Briony úgy érezte, mintha kitörölték, nyomtalanul eltávolították volna a szobából, mégis megkönnyebbült. Hátat fordított, kinézett az ablakon, nézte a napfényben fürdő sorházakat és a High Streetről nyíló utcát, amerről ő is jött. Maga is meglepődött, hogy semmi kedve elmenni, pedig zavarba hozta a hosszú csók, és rettegve gondolt arra, ami még várhat rá. Az utcán felbukkant egy öregasszony, a meleg ellenére nehéz télikabátban. A túloldali járdán pórázon sétáltatta beteg, pocakos dakszliját. Cecilia és Robbie most halkan tanácskoztak, és Briony tapintatosan elhatározta, hogy csak akkor fordul el az ablaktól, ha szólnak hozzá. Megnyugtatta, hogy van mit nézni: az öregasszony hazaért, kinyitotta a kaput, aggályos gonddal behúzta maga mögött, aztán a ház bejárata felé félúton nehézkesen lehajolt, hogy kihúzzon egy gyomot a kerti úttal párhuzamos keskeny ágyasból. Közben a kutya előretotyogott, és megnyalta a csuklóját. Amikor az öreg hölgy és a kutya bementek a házba, újra üres lett az utca. Egy feketerigó megkísérelt rászállni egy fagyalsövényre, de továbbrepült, mert nem talált megfelelő kapaszkodót a lábának. Felhő árnyéka jelent meg a földön, gyors, átmeneti sötétedést okozva, aztán vonult tovább. Lehetett volna bármely szombat délután. A külvárosi utcán szinte semmi jele nem volt a háborúnak. Talán csak annyi, amennyi a szemközti ablak sötétítő függönyéből kilátszott, meg a téglaoszlopokon álló Ford 8-as. Amikor Cecilia szólította, Briony megfordult. – Nincs sok időnk. Robbie ma este hatkor jelentkezik szolgálatra, és még vonatra is kell szállnia. Úgyhogy ülj le. Néhány dolgot meg fogsz tenni nekünk. A főnővér hangja. Még csak nem is parancsoló. Csak az elkerülhetetlent mondja el. Briony a legközelebbi székre ült, Robbie odahúzott magának egy hokedlit, Cecilia pedig kettőjük között foglalt helyet. A már elkészített reggelivel senki sem foglalkozott. A három üres csésze az asztal közepén állt. Robbie leemelte a könyvtornyot az asztalról, és a földre tette. Cecilia félrehúzta a lekvárosüveget a harangvirágokkal, nehogy leverjék, és közben összenézett Robbie-val.
Robbie a virágokat nézte, és megköszörülte a torkát. Amikor megszólalt, hangjából hiányzott mindenféle érzelmi töltés. Ha parancsokat olvasott volna föl, az sem hangzott volna másként. Most már Brionyra nézett. Rezzenéstelen tekintettel, egész lényén uralkodva. A homlokán, a szemöldöke fölött azonban kis verejtékcsöppek gyülekeztek. – A legfontosabb lépéssel már magad is egyetértettél. Amint teheted, elmész a szüleidhez, és elmondasz nekik mindent, amit tudniuk kell ahhoz, hogy meggyőződhessenek korábbi vallomásod valótlanságáról. Mikor leszel szabadnapos? – Vasárnaphoz egy hétre. – Akkor azon a vasárnapon mész. Magaddal viszed mindkettőnk címét, és megmondod Jacknek és Emilynek, hogy Cecilia várja híreiket. A második feladatot már holnap teljesíted. Cecilia szerint a nap folyamán biztos lesz egy szabad órád. Ügyvédhez mész, törvényszéki esketőhöz, és nyilatkozatot teszel, melyet tanúk jelenlétében aláírsz. Ebben elmondod, mi mindent vétettél, és hogy visszavonod korábbi vallomásodat. Mindkettőnknek küldesz belőle egy példányt. Világos? – Igen. – Aztán írsz nekem egy sokkal részletesebb levelet. Mindent beleírsz, amit lényegesnek tartasz. Mindent, ami arra vezetett, hogy azt mondd, engem láttál a tónál. És hogy miért ragaszkodtál a történetedhez mindvégig, hónapokon át, amíg sor nem került az ügyem tárgyalására, jóllehet magad sem voltál egészen biztos benne. Ha nyomást gyakoroltak rád, akár szüleid, akár a rendőrség, tudni akarom. Megértetted? Ennek a levélnek hosszúnak kell lennie. – Igen. Robbie elkapta Cecilia tekintetét, és bólintott. – És ha emlékeznél bármire Danny Hardmannel kapcsolatban, például hogy hol volt, mikor, mit csinált, és ki látta még, vagyis bármire, ami megingathatná az alibijét, akkor azt is szeretnénk hallani. Cecilia éppen a címeket írta le. Briony a fejét rázta, és szeretett volna válaszolni, de Robbie fütyült rá; most ő beszélt. Közben felállt, és az órájára nézett. – Nagyon rövid az idő. Elkísérünk a földalattihoz. Szeretnénk kettesben tölteni az utolsó órát, mielőtt el kell mennem. Te pedig azzal töltöd a nap hátralévő részét, hogy megírod a nyilatkozatot, és levélben értesíted szüléidet közelgő látogatásodról. És máris el kezdhetsz gondolkozni azon a levélen, amit majd nekem írsz. Briony kötelességeinek e rideg összefoglalása után Robbie fölállt, és már indult is a hálószoba felé. Briony is fölállt. – Az öreg Hardman valószínűleg igazat beszélt – mondta. – Danny akkor éjjel egész idő alatt vele volt. Cecilia éppen nyújtotta felé a kettéhajtott papírlapot a címekkel. Robbie megtorpant a küszöbön. – Hát ezt meg hogy érted? – kérdezte Cecilia. – Mit beszélsz? – Paul Marshall volt az. A beálló csendben Briony megpróbálta elképzelni, mi mindennek kell átrendeződnie a másik kettő fejében. Évek óta csak egyféleképpen képzelték. És mégis, noha meghökkentő, csupán egy részlet. A lényeget nem változtatja meg. Az ő szerepét sem. Robbie újra az asztalhoz lépett. – Marshall? – Igen. – Láttad? – Olyan magas férfit láttam, mint ő.
– Mint én. – Igen. Cecilia csak állt, jobbra-balra tekingetett maga körül – cigarettát vadászott. Robbie találta meg, a szoba másik végéből dobta oda a paklit. Cecilia rágyújtott, és a füstöt kifújva jegyezte meg: Alig hiszem. Ostoba hólyag, tudom, de... – Ostoba és pénzéhes – mondta Robbie. – De nem tudom elképzelni Lola Quinceyvel, még öt percre sem, amennyi ahhoz kellett... Az egykori események és szörnyű következményeik fényében maga is léhaságnak érezte, Briony mégis valamiféle higgadt gyönyörűséggel hozta tudomásukra a lélegzetelállító tényt. – Most jövök az esküvőjükről. Újra döbbent kiigazítások, hitetlenkedő ismétlés. Esküvő? Ma délelőtt? Claphamben? Aztán töprengő csönd, melyet csak egy-egy megjegyzés tör meg. – Meg kell keresnem. – Eszedbe ne jusson! – Meg akarom ölni. Aztán: Induljunk! Nagyon sok mindent lehetett volna még mondani. De Robbie-t és Ceciliát mintha kimerítette volna Briony jelenléte vagy maga téma. Lehet, hogy csak magukra akartak maradni. Mindenesetre egyértelmű volt, hogy Briony látogatása véget ért. Fellobbant, kihunyt a kíváncsiság. A többi várhat, amíg Briony megírja a levelet. Robbie kihozta a hálószobából a zubbonyát és a sapkáját. Briony látta, hogy csak egy, tizedesi rangot jelző csík van a válllapján. – Marshall sebezhetetlen – mondta Cecilia Robbie-nak. – Lola mindig falazni fog neki. Értékes percek teltek azzal, hogy Cecilia az élelmiszerjegyeit kereste. Végül feladta. – Biztosan a wiltshire-i házban hagytam. Robbie előreengedte a testvéreket, és mielőtt kiléptek volna, megjegyezte: – Azt hiszem, meg kell követnünk a derék Hardman matrózt. Mrs. Jarvis nem bújt elő a lakásából, amikor a földszintre értek. Klarinét szólt a rádióján. Ahogy átjutott a bejárati ajtón, Briony úgy érezte, mintha egy másik napba lépett volna. Szemcséket szállító, erős szél fújt, az utca szikrázóan éles fényben fürdött; úgy tetszett, több a napfény és kevesebb az árnyék, mint korábban. A járda nem volt elég széles, nem fértek el hárman egymás mellett. Briony ment elöl, Robbie és Cecilia kézen fogva mögötte. Briony feltört sarkát fájdalmasan dörzsölte a cipő, de ő eltökélte, hogy azok ketten nem láthatják sántítani. Olyan benyomása támadt, mintha kísérettel távozna a helyszínről. Egyszer hátrafordult, és kijelentette, hogy egyedül is szívesen elmegy a földalattiig. De ők ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérik. Amúgy is be kell vásárolniuk Robbie-nak az út előtt. Csöndben mentek tovább. A csevegés ki volt zárva. Briony tudta, nincs joga megkérdezni Ceciliától, miért költözik el, sem Robbie-tól, hogy hová utazik vonattal, és nem érdeklődhet a wiltshire-i házról sem. Vajon onnan hozták a harangvirágot? Bizonyára idilli napokat töltöttek ott. Azt sem kérdezheti meg, mikor látják viszont egymást. Hármójuknak, neki, nővérének és Robbie-nak csak egy beszédtémájuk lehet, és az szilárdan gyökerezik a megváltoztathatatlan múltban. A Balham állomás előtt álltak meg; három hónap múlva Balham szörnyű hírnévre tesz majd szert a villámháború jóvoltából. De ekkor még szombati bevásárlók jöttek-mentek körülöttük, akarva-akaratlan közelebb terelve őket egymáshoz. Hűvösen búcsúztak. Robbie figyelmeztette, hogy legyen nála pénz, amikor majd az ügyvédhez megy. És ne felejtse el magával vinni Surreyba a címeket, tette hozzá Cecilia. Aztán kész. Mindketten őt nézték, várták, hogy elmenjen. De volt valami, amit még meg kellett mondania. Lassan beszélt. – Nagyon-nagyon sajnálom. Szörnyű bajt okoztam neked. – Ők csak meredtek rá, Briony
megismételte. – Nagyon sajnálom. Bután, oda nem illőn hangzott, mintha kedvenc szobanövényt vert volna le, vagy elfeledkezett volna egy születésnapról. – Csak tedd meg mindazt, amit kértünk – mondta Robbie, és lágy volt a hangja. Már-már békülékenyen hangzott az a „csak”, de azért még nem egészen, még nem most. – Természetesen – felelte Briony, azzal sarkon fordult, és míg a csarnokon át a jegypénztárhoz ért, érezte, hogy nézik. A Waterloo állomásig váltott jegyet. Amikor a korláthoz ért, hátranézett, de már nem voltak ott. Felmutatta a jegyét, belépett a piszkos, sárga fénybe, és a csörömpölő, nyikorgó mozgólépcső elindult vele lefelé, a feketeségből előtörő, mesterséges szélbe, millió londoni leheletébe, az arcát hűsítő, köpenyét lobogtató fuvallatba. Mozdulatlanul állt, vitette magát lefelé, és örült, hogy sajgó lába további kínzása nélkül haladhat célja felé. Meglepődve tapasztalta, milyen nyugodt, és hogy csak egy kicsit szomorú. Csalódott volna? Hiszen maga sem várta, hogy megbocsátanak neki. Inkább valami honvágyfélét érzett, bár minden ok nélkül, mert a vágyhoz nem tartozott otthon. Szomorú volt, hogy el kell hagynia a nővérét. A nővére hiányzott neki – pontosabban a nővére Robbie-val. A szerelmük. Amelyet sem Briony, sem a háború nem pusztított el. Ez nyugtatta meg, míg egyre mélyebbre ereszkedett a város alá. Ahogy Cecilia magához húzta Robbie-t a tekintetével. Az a gyengédség a hangjában, amikor visszahívta az emlékekből, Dunkerque-ből, a partra vezető országutakról. Ha néha gyötörte valami Brionyt, Cecilia őt is így szólította vissza, de Cecilia akkor még csak tizenhat éves volt, Briony pedig hat. És volt egy éjszaka, amikor Cecilia átvitte a saját ágyába. Ugyanazokat a szavakat használta. Gyere vissza! Csak rosszat álmodtál. Briony, gyere vissza! Milyen könnyen feledésbe merül ez a mérlegeléstől mentes családi szeretet. Siklott lefelé a sűrű, barnás fényben, már majdnem elérte a lépcső alját. Sehol nem látott más utast, a levegő hirtelen megállt. Nyugodtan fontolóra vette, mi mindent kell csinálnia. A szüleinek írandó levéllel és a formális nyilatkozattal hamar elkészül. A nap hátralévő részében szabad lesz. Tudta, mit kívánnak tőle. Nem egyszerű levelet, hanem merőben új változatot, vezeklést, melyet kész máris megkezdeni. B.T. London, 1999
LONDON, 1999
Milyen különös volt ez az egész. Ma, hetvenhetedik születésnapom reggelén elhatároztam, hogy még egyszer utoljára ellátogatok a lambethi Birodalmi Háborús Múzeum könyvtárába. Nagyon illett sajátságos kedélyállapotomhoz. Az épület kupolájában elhelyezett olvasóterem korábban a Királyi Betlehem Kórház kápolnája volt – az öreg Bedlam. Ahová egykor őrültek jártak imáikat felajánlani, ott ma tudósok gyülekeznek, hogy tanulmányozzák a háború kollektív tébolyát. A kocsi, amelyet a család küld értem, csak ebéd után volt várható, úgy gondoltam hát, jobb, ha elfoglalom magam, ellenőrzöm az utolsó részleteket, búcsút veszek a főirattárostól és persze a jókedvű portásokról, akik annyit kísérgettek föl-le a liften ezekben a hideg hetekben. Az irattárnak akartam adományozni az öreg Mr. Nettle-től kapott tucatnyi hosszú levelet is. Alighanem magamnak, születésnapi ajándéknak szántam ezt, hogy néhány órán át féligmeddig őszintén úgy tegyek, mint aki nagyon el van foglalva, mint aki aggodalmasan teszvesz, elvégzi az utolsó háztartási teendőket, mielőtt végleg, noha vonakodva kiengedné a gyeplőt a kezéből. Ugyanez hangulatból kifolyólag dolgozószobámban is sokat szorgoskodtam tegnap délután; a piszkozatok rendben, keltezve sorakoznak, a fénymásolt források címkével ellátva, a kikölcsönzött könyvek visszavitelre készen, és egyáltalán: minden ott, ahová való. Mindig is szerettem, ha rendes a befejezés. Hideg, nyirkos idő volt, és zaklatottságom lehetetlenné tette, hogy tömegközlekedéssel utazzak. A Regent’s Parknál taxiba ültem, és míg London közepén átvánszorogtunk, Bedlam szomorú bentlakóira gondoltam, azokra, akik egykor közderültség tárgyai voltak, és magamon szánakozva gondoltam rá, hogy hamarosan hasonló sorsra jutok. Megjöttek vizsgálati leleteim, tegnap délelőtt felkerestem velük az orvost. Nem kecsegtet semmi jóval. Így fogalmazott, amikor leültem. Fejfájásom, a halántékom körüli szorító érzés sajátos, baljós okkal magyarázható. Szemcsés maszatokat mutatott a felvételen. Észrevettem a ceruzája hegyén, hogy remeg a keze, és felötlött bennem, nem szenved-e talán ő maga is valamely idegi bántalomtól. Sőt, mivel pokolba kívántam a rossz hírrel együtt, szívből reméltem, hogy igen. Sok-sok apró, szinte észrevehetetlen agyérkatasztrófát élek túl, magyarázta. Lassú lesz a folyamat, de hűdött agyam, elmém fokozatosan bezárul. A mindannyiunkat utolérő kis emlékezetzavarok egy idő után feltűnőbbek és kimerítőbbek lesznek, míg el nem jön a nap, amikor már észre sem veszem őket, mert többé semmit sem leszek képes felfogni. A hét napjai, a délelőtti események, sőt, már egy tízperces időtartam is meg fogja haladni emlékezőképességemet. Elfelejtem telefonszámomat, lakcímemet, nevemet, s nem emlékszem többé, mi mindent tettem életem során. Két-három, de legfeljebb négy év múlva legrégebbi, még megmaradt barátaimat sem fogom megismerni, és amikor reggel fölébredek, nem fogom tudni, hogy a saját szobámban vagyok. Aztán hamarosan már nem is leszek ott, mert folyamatos ápolásra szorulok. Érkárosodásból eredő elbutulás vár rám, mondta az orvos, de van mivel vigasztalódnom. Lassú lesz a leépülés, ezt legalább egy tucatszor említette. Meg aztán ez nem olyan rossz, mint az Alzheimer-kór, amely hangulati kilengésekkel, agresszív rohamokkal jár. Ha szerencsém van, viszonylag jóindulatú lehet a lefolyása. Lehet, hogy még boldogtalan sem leszek – elborult agyú, öreg banyaként ücsörgök majd a székemben, nem tudok semmiről, de várni sem várok semmit. Azt kértem, legyen őszinte hozzám, úgyhogy nem panaszkodhatom. Befejezte, és már tessékelt is kifelé; rendelője várószobájában tizenketten vártak a sorukra. Miközben rám segítette a kabátot, összegzésként felvázolta az előttem álló utat: elveszítem rövid és hosszú távú memóriámat, majd egy-egy szó tűnik el a szókincsemből – lehet, hogy elsőnek az egyszerű főnevek –, aztán maga a nyelv és vele együtt az egyensúlyérzék, hamarosan ezután a mozgás feletti uralmam maradéka, végül pedig összeomlik maga az önálló idegrendszer. Bon voyage! Nem sújtott le, legalábbis eleinte. Ellenkezőleg, emelkedett hangulatba kerültem, és
sürgősen el akartam újságolni legközelebbi barátaimnak. Legalább egy órát töltöttem a telefonnál, tájékoztattam őket. Talán már csúszott is kifelé a gyeplő a kezemből. Igen nagy horderejűnek éreztem. Egész délután házvezetői feladatokkal pepecseltem a dolgozószobámban, s mire elkészültem, hat új irattartó doboz állt a polcon. Este átjött Stella és John, kínai ételt rendeltünk. Ők ketten megittak két üveg Morgont. Én zöld teát ittam. Elbűvölő barátaim elborzadva hallgatták várható jövőm leírását. Mindketten a hatvanas éveiket tapossák, vagyis elég öregek már, hogy azzal áltassák magukat: egy hetvenhét éves ember még egész fiatal. Ma, míg ültem a taxiban, és lépésben átkeltem Londonon a dermesztő esőben, nem sok egyébre tudtam gondolni. Meg fogok bolondulni, mondtam magamban. Hadd ne bolonduljak meg! De nem tudtam igazán hinni benne. Talán nincs is semmi baj, csak éppen a modern diagnosztika áldozata vagyok; egy korábbi évszázadban azt mondták volna, hogy öreg vagyok, kezd elmenni az eszem. Mi mást várhatnék? Csak arról van szó, hogy meghalok, tudattalanságba enyészek. A taxi Bloomsbury mellékutcáin vágott át, így elhajtottunk a mellett a ház mellett, ahol apám a második házassága után lakott, és egy másik, alagsori lakás mellett is, ahol viszont én laktam, és dolgoztam át az ötvenes éveket. Egy ilyen utazás a városon keresztül kellemetlenül gondolatébresztő lehet, ha az ember túljutott bizonyos életkoron. Egyre gyűlnek a címek, amelyekhez már csak halottak tartoznak. Átkeltünk azon a téren, ahol Leon hősiesen ápolta a feleségét, később pedig olyan odaadással nevelte lármás gyermekeit, hogy csak ámultunk rajta mindannyian. Egyszer még én is pillanatnyi töprengésre fogom késztetni egy elhaladó taxi utasát. A Regent’s Park belső köre közkedvelt útvonal: a városon átkelve sokan vágják le itt az utat. A Waterloo hídon mentünk át a folyón. Előrébb csúsztam, az ülés szélére, hogy lehetőleg maradéktalanul csodálhassam meg kedvenc városképemet, és ahogy nyakamat tekergetve tekingettem a folyás irányába, a Szent Pál-székesegyház, illetve az árral szemben, a Big Ben felé, és a kettő között teljes pompájában elém tárult London, ahogy a turisták szeretik látni, testileg nagyszerűen, szellemileg pedig érintetlennek éreztem magam, nem számítva, hogy olykor fáj a fejem, és kissé fáradt vagyok. Hiába fonnyadtam össze, még most is pontosan ugyanannak a személynek érzem magam, aki mindig voltam. Nehéz megmagyarázni ezt a fiataloknak. Lehetünk tökéletesen hüllőszerűek, de nem tartozunk más törzshöz. Az elkövetkezendő egy-két évben azonban egyre kevesebb joggal adhatok majd hangot ennek a tiltakozásnak. A súlyos betegek, az elmezavarban szenvedők igenis más fajhoz tartoznak, alacsonyabb rendű fajhoz. És úgysem győzhet meg senki sem az ellenkezőjéről. Taxisofőröm káromkodott. A túlsó parton útépítésbe futottunk, kénytelenek voltunk a régi megyeháza felé kerülni. Ahogy Lambeth felé kiléptünk a körforgalomból, még éppen vethettem egy pillantást a Szent Tamás Kórházra. A villámháborúban teljesen szétlőtték – szerencsére nem voltam ott –, és a helyén emelt épületek, a torony tömbje a nemzet szégyene. Három kórházban is dolgoztam a háború alatt – az Alder Heyben, a Royal East Sussexben és a Szent Tamásban –, de írásaimban összegyúrtam a hármat, egy helyre sűrítve össze tapasztalataimat. Hasznos torzítás, és a legkisebb vétségem, amit az igazmondás ellen elkövettem. Már nem zuhogott olyan hevesen, amikor sofőröm precíz U kanyarral a múzeum főkapuja elé gördült. Míg összeszedtem a holmimat, húszfontos bankjegyet keresgéltem, és kinyitottam az esernyőmet, annyira el voltam foglalva, hogy észre sem vettem a közvetlenül a bejárat előtt parkoló kocsit, csak amikor taxim már elhajtott. Fekete Rolls-Royce. Egy pillanatig azt hittem, nem ül benne senki. A sofőr tényleg aprócska volt, majdnem eltűnt a kormánykerék mögött. Nem biztos, hogy amit most leírni készülök, tényleg meghökkentő véletlennek minősül. Hiszen valahányszor sofőr nélküli Rolls-Royce-ot látok, Marshallékra gondolok. Szinte megrögzött szokásommá vált az évek során. Amúgy is gyakran eszembe jutnak, de többnyire semmiféle
érzést nem váltanak ki belőlem. Megszoktam, hogy vannak, és kész. Még ma is emlegetik őket a lapok, például az alapítványukkal összefüggésben, amely igen sokat tesz az orvosi kutatásért, vagy ha gyűjteményt adományoznak a Tate Gallerynek, esetleg nagylelkűen finanszíroznak mezőgazdasági projekteket valahol Afrikában, a Szaharától délre. Aztán estélyeket is adnak, és fáradhatatlanul indítanak sajtópereket rágalmazásért országos lapok ellen. Nem volt hát rendkívüli, hogy Lord és Lady Marshall helyet kaptak a gondolataimban, miközben a múzeum bejáratát őrző masszív ikerágyú felé igyekeztem, mégis felért egy megrázkódtatással, hogy valóban ott jönnek lefelé a lépcsőn, éppen velem szembe. Tisztségviselőkből álló különítmény – felismertem köztük a múzeumigazgatót – és egy fényképész búcsúztatták a látogatókat. Két fiatalember esernyőt tartott Marshallék feje fölé, míg az oszlopok mellett lefelé ereszkedtek a lépcsőn. Félrehúzódtam, lassítottam, de nem álltam meg, nehogy éppen azzal vonjam magamra a figyelmet. Mindenki mindenkivel kezet rázott, aztán szívből jövő kacagás válaszolt valamire, amit Lord Marshall mondott. Marshall a sétabotjára támaszkodott: a lakkozott nádpálca már jó ideje afféle családi védjegynek számít. Feleségével és az igazgatóval pózolt a fényképésznek, aztán Marshallék elváltak a csoporttól, és az esernyős fiatalemberek kíséretében ereszkedtek tovább. A múzeumi tisztségviselők a lépcsőn állva néztek utánuk. Én leginkább azt figyeltem, merre mennek Marshallék, hogy lehetőleg ne fussak beléjük. Ők baljuk felől kerülték meg a lövegeket, így én is. Részben a lövésre kész, felemelt csövek és a lövegek betontalapzata, részben kissé oldalt billentett esernyőm nagyszerűen takart, ugyanakkor én magam jól láttam. Csöndben lépkedtek. Marshall olyan volt, mint a fényképeken. A májfoltok és a szeme alatti lilás táskák ellenére most valóban úgy nézett ki, ahogy egy kegyetlenül jóképű, noha kissé megroggyant pénzembernek kell. Az idő összezsugorította az arcát, s az végre elnyerte azokat az arányokat, melyektől mindig csak egy hajszálnyi választotta el. Kisebb lett az álla – a csontritkulás előnyére vált. Kissé csoszogva és lúdtalpasan, de nyolcvannyolc évét meghazudtolóan jól járt. Az ember idővel megtanulja fölmérni az ilyesmit. A keze azonban erősen kapaszkodott felesége karjába, és a bot sem csak mutatóban volt nála. Gyakran emlegették, milyen sok jót tett életében. Talán egész élete merő jóvátétel volt. De az is lehet, hogy csak a lendület vitte tovább, és soha nem gondolkozott el; csak élte azt az életet, amely mindig is az övé volt. Ami Lolát – előkelő körökben mozgó, láncdohányos unokatestvéremet – illeti, ő még most is olyan sovány és erős, mint egy versenykutya, és töretlenül hűséges. Ki gondolta volna? Pedig volt magához való esze, hogy úgy mondjam, volt sütnivalója. Talán kissé keserűen hangzik, de miközben őt néztem, mindez átcikázott az agyamon. Koromfekete kabátot és széles karimájú, skarlátvörös kalapot viselt. Inkább merész, mint közönséges. Nemsokára nyolcvanéves, de még mindig magas sarkú cipőben jár. Kopogása a kövezeten fiatalabb nőre vallott. Cigarettának semmi nyoma. Sőt, Lola olyan ember benyomását keltette, aki egészségfarmokat látogat, és mesterséges napfénytől barnul. Most már magasabb volt a férjénél, és tagadhatatlan erővel lüktetett benne továbbra is az élet. Én mégis láttam rajta valami komikusat is – vagy csak szalmaszálba kapaszkodnék? Lola arcát vastag sminkréteg borította, száját rikító vörös rúzs, és szemlátomást nem sajnálta magától a ránckitöltő krémet meg a púdert sem. E tekintetben mindig puritán voltam, lehet tehát, hogy nem vagyok megbízható szemtanú. Mégis, mintha lett volna benne egy árnyalatnyi a színpadi cselszövőből – a sovány alak, a fekete kabát, az égő ajkak. Csak egy hosszú szipka és a hóna alá gyömöszölt öleb hiányzott, és nagyszerű Szörnyella de Frász lehetett volna. Egy-két másodperc, és már el is mentünk egymás mellett. Igyekeztem tovább fölfelé, aztán az oromzat alatt, esőtől védve megálltam, és néztem a kocsi felé igyekvő csoportot. Marshallt segítették be először, ekkor láttam igazán, milyen törékeny. Nem hajlott a dereka, és fél lábra nehezedve nem tudta megtartani a testsúlyát. A két fiatalember emelte be az ülésre. A túloldali
ajtó nyitva várta Lady Lolát, és ő ijesztő fürgeséggel hajtogatta be magát az utastérbe. Megvártam, míg a Rolls-Royce besorol a forgalomba, csak aztán léptem az épületbe. Elnehezült a szívem, mert láttam őket, s most egyre azon kell igyekeznem, hogy ne gondoljak rá, ne érezzek így. Ma már éppen elég kérdéssel kellett megbirkóznom. Mégis, miközben a ruhatárban leadtam a táskámat, és vidám jó napottal üdvözöltem a portásokat, Lola egészségén törtem a fejem. Az a szabály, hogy fölkísérik az embert az olvasóterembe, és a lift szűk terében elkerülhetetlen, legalábbis esetemben, hogy az ember apró semmiségekről fecsegjen. Így tettem most is – ronda az idő, de a hét vége felé javulni fog –, s közben akarvaakaratlan is az egészség alapfogalmai tükrében kellett átgondolnom a múzeum előtti véletlen találkozást: lehet, hogy túlélem Paul Marshallt, Lola azonban biztosan túlél engem. Nyilvánvaló következményekkel. A kérdés évek óta a levegőben lebeg. Kiadóm egyszer úgy fogalmazott, hogy a megjelentetés egyenlő a pereskedéssel. Erre azonban aligha vagyok alkalmas. Így is sok olyasmi létezik, amin nem akarok gondolkozni. Ide is azért jöttem, hogy elfoglaljam magam. Elbeszélgettem az irattárossal. Átadtam neki azokat a leveleket – egész köteget –, amelyeket Mr. Nettle írt nekem Dunkerque-ről. Igen hálásan fogadta, s megígérte, hogy többi adományommal együtt fogják tárolni. Az irattáros talált nekem egy szolgálatkész öreg tüzér ezredest, aki maga is afféle amatőr történész volt, és elolvasta gépelt kéziratom szakmailag kérdéses részeit, majd elfaxolta a hozzáfűzött megjegyzéseket. Ezeket – mérgelődő, de hasznos jegyzeteket – kaptam most kézhez. Hála istennek, jó darabig sikerült tökéletesen elmerülnöm bennük. „A brit hadseregben szolgáló egyetlen tiszt sem (ez kétszer aláhúzva) mondhatott olyat, hogy ‘Futólépés!’. Csak egy amerikaitól telhetett volna ki ilyen parancs. A helyes parancs ugyanis úgy hangzik, hogy ‘Futólépésben!’.” Szeretem ezeket az apróságokat, a valószerűség e pointillista megközelítését, a kijavított részletet, mely sokadmagával oly élvezetessé teszi a szöveget. „Soha senkinek nem jutna eszébe ‘huszonöt fontos lövegekről beszélni. Helyesen vagy ‘huszonötös mozsár’-nak, vagy ‘huszonötös mozsárágyú’-nak hívtuk őket. Az Ön szóhasználatát, hölgyem, még az is furcsának találná, aki nem a Királyi Tüzérségnél szolgált.” Akár bűnjelek után kutató nyomozócsapat, négykézláb kúszva-mászva tapogatózunk az igazság felé. „Szövegében a légierős katona ellenzős sapkát visel. Alig hiszem. A páncéloshadtesten kívül 1940-ben még nem létezett ilyen a hadseregben. Azt hiszem, jobban jár, ha egyszerű gyakorlósapkát ad a katona kezébe.” Az ezredes, aki levele elején egyébként „Tallis kisasszonyának szólított, később nem rejthette véka alá, hogy nemem némi türelmetlenséggel tölti el. Hiszen mi keresnivalója a gyengébb nemnek ezen a téren, minek ütjük harcászati dolgokba az orrunkat? „Hölgyem (háromszor aláhúzva), egy stuka nem vihet ‘egytonnás bombát’. Tisztában van vele, hogy ennyit még egy hadihajó sem igen nyomhat? Javaslom, nézzen utána alaposabban!” Csak félregépeltem. Hisz „féltonnás”-t akartam írni. Feljegyeztem a javításokat, és köszönőlevelet írtam az ezredesnek. Kifizettem néhány fénymásolt iratot, akkurátusan osztályozva őket saját dossziéim számára. Visszatettem a kikért könyveket az első asztalra, és eldobtam számos cetlit. Jelenlétem minden nyomától megtisztítottam a helyet, ahol dolgoztam. Miközben elbúcsúztam az irattárostól, megtudtam, hogy a Marshall Alapítvány adománnyal készül támogatni a múzeumot. Kezet fogtam a többi könyvtárossal is, megígértem, hogy meg fogok emlékezni a tőlük kapott segítségről, ők pedig hívtak egy portást, aki majd lekísér. A ruhatáros lány nagyon kedvesen taxit rendelt nekem, a bejáratnál őrködök közül pedig az egyik fiatalember egészen a járdáig cipelte a táskámat.
A visszaúton az ezredes levelén töprengtem, jobban mondva azon, hogy miért is olvastam olyan élvezettel jelentéktelen helyreigazításait. Ha valóban annyira fontosak lennének nekem a tények, másféle könyvet kellett volna írnom. De már végeztem. Nem készül több változat. Ilyen gondolatok foglalkoztattak, miközben beértünk az Aldwych alatti régi villamosalagútba, másodpercekkel azelőtt, hogy elaludtam. Amikor a taxisofőr felébresztett, már Regent’s Park-i lakásom előtt álltunk. Helyükre raktam a könyvtárból hozott papírokat, készítettem egy szendvicset, és becsomagoltam a kis bőröndbe. Ahogy lakásomban mozogtam, egyik ismerős szobából a másikba mentem, nagyon is tudatában voltam annak, hogy függetlenségem talán már nem sokáig tart. Íróasztalomon férjem, Thierry bekeretezett fényképe, Marseille-ben készült, két évvel a halála előtt. Eljön a nap, amikor majd megkérdezem, ki van a képen. Hogy megnyugodjak, ráérősen válogattam ruháim közt; ki kell választanom, mit viseljek a születésnapi vacsorán. Egészen megfiatalodtam tőle. Vékonyabb vagyok, mint egy éve. Míg a fogasok közt bóklásztak ujjaim, hosszú percekre elfeledkeztem a diagnózisról. Egy ingruha szabású, galambszürke kasmír mellett döntöttem. A többi már könnyű volt: a fehér szatén nyaksál Emily kámea melltűjével, lakkcipő, természetesen lapos sarkú, és egy fekete, lyukacsos vállkendő. Becsuktam a bőröndöt, és levittem az előszobába: meglepve tapasztaltam, milyen könnyű. Holnapra várom a titkárnőmet, előbb kell ideérnie, mint ahogy hazaérkezem. Fölírtam a teendőit, s hogy mi mindent várok tőle, aztán fogtam egy könyvet, egy csésze teát, és leültem a karosszékbe, a parkra néző egyik ablakhoz. Mindig értettem hozzá, hogy ne gondoljak arra, ami éppen a legjobban foglalkoztat. De most nem tudtam olvasni. Izgatott voltam. Vidékre utazom, vacsorát adnak a tiszteletemre, családi kötelékeket újítok meg. Ugyanakkor túlestem egy klasszikus orvosi beszélgetésen. Miért nem vagyok letaglózva? Lehetséges, hogy – modern szakszóval élve – az elfojtás eszközével élek? Ha így fogom föl, fából vaskarika. Még félórát kellett várnom a kocsira, nyugtalan voltam. Fölálltam a székből, járkáltam egy kicsit a szobában. Ha hosszan ülök, megfájdul a térdem. Lola minduntalan felbukkant a gondolataimban, sovány, öreg, kifestett arcának ridegsége, merész léptei a veszedelmes, magas sarkú cipőben, életereje, s ahogy beugrott a Rolls-Royce-ba. Vajon vele versenyeztem, míg a kandalló és a Chesterfield-szófa között a szőnyeget tapostam? Mindig azt hittem, a felpörgetett nagyvilági élet meg a cigaretta hamar elviszi. Még ötvenes éveinkben is amondó voltam. Ám a nyolcvanéves Lola úgy néz ki, mint aki bizony ismeri a dörgést, de még mohón habzsolja az életet. Igaz, mindig ő volt az okosabb nagylány, egy lépéssel mindig előttem járt. De abban a végső, fontos dologban én fogok előtte járni, ő pedig él tovább, megéri a százat. Életemben már nem publikálhatok. A Rolls-Royce zavarhatta meg a fejemet, mert amikor negyedóra múlva megérkezett a kocsi, csalódott voltam. Pedig ilyesmire általában rá sem hederítek. Poros kis minitaxi volt, a hátsó ülésen zebracsíkos nejlon műszőrme huzattal. De a sofőr, Michael, egy jókedvű karibi legény, gyorsan fölkapta s már vitte is a csomagomat, sőt, készségesen előrehúzta az első utasülést, hogy kényelmesebben elférjek. Miután kijelentettem, hogy semmilyen hangerővel nem tudom elviselni a hátsó ülés, vagyis a fejem mögé erősített hangfalból dübörgő zenét, ő pedig felépült nem túl komoly, átmeneti duzzogásából, remekül boldogultunk egymással, és a családról beszélgettünk. Michael nem ismerte az apját, az anyja pedig orvos volt a Middlesex Kórházban. Ő a Leicesteri Egyetemen jogot végzett, és most éppen a Londoni Közgazdasági Főiskolára készült, hogy megírja doktori értekezését jog és szegénység összefüggéseiről a harmadik világban. Míg a komor Westwayen kifelé igyekeztünk Londonból, tömören összefoglalta nekem az elméletét: nincs tulajdonjog, ezért nincs tőke, ezért nincs gazdagság. – Így beszél egy ügyvéd – mondtam. – Felhajtja az üzletet saját magának.
Udvariasan nevetett, noha bizonyára mélységesen ostobának gondolt. Manapság a beszédmodor, az öltözködés vagy a zenei ízlés semmit sem árul el az emberek iskolázottságáról. Legegyszerűbb, ha az ember megkülönböztetett figyelemre érdemes értelmiséginek tart mindenkit, aki az útjába akad. Húsz perc múlva már eléggé kibeszéltük magunkat, rátértünk az autópályára, és a motor egyenletes zümmögésbe kezdett, úgyhogy ismét elbóbiskoltam, amikor pedig fölébredtem, vidéki országúton jártunk, és abroncsként feszült homlokomra a fájdalom. Aludtam? Sosem fogom megtudni. Akkor, annak a bádoghangú kis kocsinak a hátsó ülésén éltem át először valami kétségbeesésfélét. A pánik túl erős szó lenne. Volt benne egy adag klausztrofóbia is, a tehetetlen bezártság érzése egy leépülési folyamatban, s hogy mintha egyre zsugorodnék. Megkocogtattam Michael vállát, és kértem, hogy kapcsolja be a zenéjét. Azért vagyok ilyen engedékeny, vélte, mert közel járunk a célhoz, úgyhogy nem kapcsolja be. Én azonban tovább unszoltam, és akkor újra felhangzott a lüktető, náthásan mély dübörgés, mellette pedig egy könnyű bariton, mely karib-tengeri kreolsággal, andalítón ismételgetett egy gyermekversszerű rigmust vagy ugrókötelezés közben hadarható mondókát. Segített. Mulattatott. Gyanítottam, hogy a gyermeteg hanghatások közben rettentő érzelmek kifejezésére is sor kerül. Nem kértem Michaelt, hogy fordítsa le. Még tartott a szám, amikor a Tilney’s Hotel kocsibehajtójához értünk. Több mint huszonöt év telt el azóta, hogy Emily temetésekor itt jártam. Először a parki fák hiánya tűnt föl; az óriási szilfákat betegség vihette el, vélekedtem, a megmaradt tölgyeket pedig kivágták, hogy golfpályát alakítsanak ki a helyükön. Lassítottunk, hogy átengedjünk az úton néhány golfjátékost meg a labdaszedőket. Nem tudtam másképp tekinteni rájuk, csak mint birtokháborítókra. A Grace Turner házát körbeölelő erdőcske még megvolt, és ahogy elhagytuk az utolsó bükkcsoportot, előbukkant a nagy ház. Nem érezhettem nosztalgiát – mindig is csúnya épület volt. Távolról azonban volt benne valami rideg, ugyanakkor védtelen. Az összhatást annak idején a vörös téglahomlokzatra kúszó repkény enyhítette, de azt letépték, talán éppen a téglafal védelmében. Aztán már az első hídhoz közeledtünk, és azt is láttam, hogy eltűnt a tó. A hídról letekintve tökéletes gyepszőnyeget láttam magam alatt, olyat, amilyen néha régi várárkokban nő. Önmagában nem is kellemetlen látvány annak, aki nem tudja, mi volt ott azelőtt – sás, kacsák és egyszer egy óriás ponty, amit két csavargó megsütött, hogy a szigeti templom falánál lakmározzék belőle. Ami szintén nem volt meg. A templom helyén fapad, mellette szemeteskosár. A sziget, amely természetesen már nem volt sziget, puha fűvel borított, hosszúkás domborulatot alkotott, mintha hatalmas, ősi sírhalom lenne, rajta tenyésző rododendronokkal és mindenféle cserjével. Kanyargós kavicsos ösvény tartozott hozzá, itt-ott elszórt padok, gömb alakú kerti lámpák. Nem volt időm, hogy megpróbáljam felmérni, hol is vigasztalhattam annak idején az ifjú Lady Lola Marshallt, mert ekkor már a második hídon jártunk, majd lassítottunk, és behajtottunk a ház oldalának teljes hosszában leaszfaltozott kocsiparkolóba. Michael vitte be bőröndömet a recepcióhoz, a régi hallba. Milyen különös, hogy képesek voltak tűkord szőnyeggel lefedni a fekete-fehér padlócsempét. Az akusztika itt bizonyára mindig rossz volt, igaz, ez sosem zavart engem. Vivaldi egyik évszaka bugyogott elő a rejtett hangfalakból. Egy mutatós rózsafa asztalon számítógépes képernyő és vágott virág egy vázában, kétoldalt pedig egy-egy teljes lovagi vértezet állt őrt; a lambériára erősítve keresztbe tett alabárdok és egy címerpajzs; fölöttük a portré – gyerekkoromban az ebédlőben lógott –, melyet nagyapám azért tartott meg, hogy megajándékozza a családot az előkelőbb származás látszatával. Borravalót adtam Michaelnek, és őszintén sok szerencsét kívántam neki a tulajdonjoggal meg a szegénységgel. Megpróbáltam visszaszívni az ügyvédekre tett buta megjegyzésemet. Ő boldog születésnapot kívánt, pehelykönnyű kézzel, erélytelenül kezet fogott velem, és távozott. A pult mögött álló komor arcú, kosztümös lány átadta a kulcsomat, és
tájékoztatott, hogy kizárólag a mi összejövetelünk részére lefoglalták a régi könyvtárat. Néhányan már megérkeztek, sétálni mentek. A tervek szerint hatkor gyülekezünk egy italra. Egy hordár majd fölviszi a csomagomat. A lift is rendelkezésemre áll. Ekkor még senki sem üdvözölt, de ettől csak megkönnyebbültem. Jobb volt így, egyedül földolgozni ezt a sok érdekes változást, még mielőtt kénytelen leszek díszvendéggé átalakulni. Föllifteztem a második emeletre, átkeltem néhány tűzbiztos üvegajtón, majd végigmentem a folyosón, az ismerősen nyikorgó, lakkozott padlódeszkákon. Különös volt látni, hogy a feltehetően kulcsra zárt hálószobák számot viselnek. Szobám száma, a hetes, semmit nem árult el, de elejétől fogva sejtettem, hol fogok aludni. Amikor megálltam az ajtó előtt, nem is lepődtem meg. Nem a régi szobámat kaptam, hanem Venus néniét, ugyanis mindig azt tekintettük a ház legszebb kilátású szobájának, ahonnan jól látni a tavat, a kocsiutat, az erdőt és a távolabbi dombokat. Bizonyára Charles, Pierrot unokája, az összejövetel szervezője és lelke foglalta le nekem. Kellemes meglepetés volt belépni. A mindkét oldalról összenyitott szobákkal elegáns lakosztállyá bővült Venus néni otthona. Egy alacsony üvegasztalon melegházi virágokból összeállított, óriási díszcsokor várt. Eltűnt a hatalmas, magas ágy, melyet Venus néni oly hosszan nyomott egyetlen zokszó nélkül, akárcsak a faragott kelengyés láda és a zöld selyemkárpittal behúzott szófa. Ezek most Leon második házasságából született legidősebb fiának tulajdonában vannak, valahol egy skót felföldi kastély berendezési tárgyai között. De így is tetszett a szobám, ízlésesnek találtam az új bútort. Megérkezett a ruhám, rendeltem egy ibrik teát, és kiakasztottam a ruhámat a szekrénybe. Megtekintettem a nappalimat, volt benne íróasztal meg egy kiváló lámpa is, és elámultam száraz virágszirmokkal illatosított fürdőszobám hatalmas méretein, az előmelegített tartókra halmozott törülközőkről nem is beszélve. Megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy még tudom értékelni a szépet – pedig a kor előrehaladtával gyakran az ízlés is kivész az emberből. Az ablakhoz állva csodáltam a golfpálya fölött egyre rézsútosabb napsugarakat, a távoli dombok kopár fáit vörösre festő fényt. A tó persze hiányzott egy kicsit, de egyszer talán még az is helyreállítható, ami pedig magát az épületet illeti, bizonyára több boldogság lakik benne most, hogy szálloda lett, mint amikor itt éltem. Charles egy óra múlva telefonált rám, éppen arra gondoltam, hogy öltöznöm kellene. Javasolta, hogy negyed hétkor feljön értem, addigra a többiek is összegyűlnek, és lekísér, hogy belépőm ünnepélyesebb legyen. Így esett, hogy a magam teljes kasmírpompájában, Charles karján léptem be abba a tágas, L alakú terembe, ahol ötven rokonom tapsa, majd felemelt pohara köszöntött. Első ijedtemben úgy tetszett, senkit sem ismerek meg. Egyetlen ismerős arcot sem látok! Lehet, hogy ízelítő ez, futott át rajtam, ilyen lesz majd a beígért teljes sötétség. Aztán lassan kezdtem élesebben látni. Be kell számítani az éveket meg azt, hogy karon ülő csecsemőkből milyen gyorsan lesznek lármás tízévesek. Természetesen nem téveszthettem el tolószékében gubbasztó, kissé féloldalára billenő bátyámat; miközben valaki a szájához tartotta a pezsgőspoharat, a gallérjába gyűrt szalvéta felfogta a félreszaladó cseppeket. Lehajoltam, megcsókoltam, Leon pedig rám mosolygott arcának azzal a felével, amelyiknek még parancsolni tud. És hamar rá kellett ismernem Pierrot-ra is, hiába aszalódott úgy össze, és igaz, hogy legszívesebben a tenyeremmel tapintottam volna meg tar koponyája simaságát, de [3] a szemében ugyanaz a pajkos hunyorgás lakott, mint régen, jól megférve a paterfamilias nagyon is hangsúlyos szerepével. Hallgatólagos megegyezés szerint sosem emlegetjük a nővérét. Charlesszal az oldalamon körbejártam, ő segített ki a nevekkel. Őszintén örültem, hogy egy ilyen jó szándékú családi összejövetel középpontjában lehetek. Újra megismerkedtem a tizenöt éve meghalt Jackson gyerekeivel, unokáival és dédunokáival. Az ikrek leszármazottai a
jelen lévő rokoni társaság jelentős hányadát képviselték. Igaz, Leon is iparkodott a maga négy házasságával és elhivatott apai működésével. A gyülekezet életkora három hónaptól nyolcvankilenc évig terjedt. És micsoda zsibongás, rekedtestől élesig mindenféle hangot hallani lehetett, miközben a pincérek újrakínálták a pezsgőt és a limonádét. Távoli unokatestvérek korosodó gyermekei köszöntöttek rég elvesztett barátként. Minden második rokon a könyveimről is akart mondani valami kedveset. Bájos tizenévesek beszéltek arról, hogy az iskolában a könyveimet tanulmányozzák. Megígértem, hogy gépelt kézirat formájában elolvasok egy regényt, valamelyik rokonom távol lévő fia írta. Cetliket, névjegykártyákat nyomtak a kezembe. A sarokban egy asztalra feltornyozva álltak ajándékaim, és több gyerek is figyelmeztetett, hogy ki kell bontanom őket, mielőtt – és nem miután – aludni küldik őket. Mindent megígértem, kezeket ráztam, arcokra nyomtam puszit, babákat csodáltam és csiklandoztam meg, és amikor éppen azon kezdtem gondolkozni, milyen szívesen leülnék, észrevettem, hogy székeket állítanak be, szépen sorba, mint a színházban. Aztán Charles tapsolt, és a kevéssé halkuló általános csevegést túlkiabálva bejelentette, hogy vacsora előtt még egy előadásra is sor kerül, az én tiszteletemre. Foglaljunk mindannyian helyet. Engem egy karosszékhez vezettek, az első sorba. Pierrot mellé kerültem, ő éppen balján ülő unokatestvérével beszélgetett. Aztán majdnem teljes csönd lett, csak némi fészkelődés volt észlelhető. Az egyik sarokból gyerekek izgatott suttogását hallottam, de tapintatosan úgy tettem, mintha nem venném észre. Várakozás közben arra is maradt néhány másodpercem, hogy végre rendesen körülnézzek, így csak most vettem igazán tudomásul a tényt, hogy az összes könyvet és könyvespolcot eltávolították a helyiségből. Ezért látszott a könyvtárszoba annyival nagyobbnak, mint amire emlékeztem. Csak a kandalló mellett láttam olvasnivalót: olvasókeretbe tett helyi magazinokat. Aztán pisszegtek, elhúzott szék csikordult, és egyszerre csak egy fiú állt előttünk, vállára vetett fekete köpennyel. Sápadt volt, szeplős és vörös hajú – csakis Quincey lehetett. Kilenctíz évesnek néztem. Törékeny alkata légiesen földöntúlivá tette, noha a feje kissé nagynak tetszett a vékony testhez képest. Mégis magabiztosan tekintett körbe, várva, hogy a közönség teljes figyelmével felé forduljon. Aztán fölszegte manószerű állát, teleszívta a tüdejét levegővel, és tiszta, csengő fiúszopránján rázendített. Bűvészi varázslatra számítottam, de amit hallottam, emberfölöttinek tetszett. Szóljon mesénk a lobbanékony Arabelláról, Ki messze szökött egy fura idegennél. Búsan szemlélte leánya bukását Apa s anya, míg ő tengerpartra cserélte lakását, Dacolva szülői intelemmel; ám nyomor és betegség Lett a sorsa, szenvedélyéért járt e csúf fizetség. És egyszerre csak ott állt előttem ő is, az a túlbuzgó, fontoskodó, nagyképű kislány, és jaj, dehogyis halt meg, hiszen amikor a közönség elismerően derült a „szülői intelem”-nél, az én esendő szívem – ó, nevetséges hiúság! – bizony beledobbant. A kisfiú üdítő tisztasággal, izgalmasan mondta a szövegét, jóllehet volt benne egy kevéske, némileg fülsértő londoniasság, abból a fajtából, amit az én nemzedékem cockneynak hívott; manapság csak glottális „t”-ről beszélnek, de nem tudom, az mit jelent. Tudtam, a saját szövegemet hallom, de már alig-alig emlékeztem rá, különben is, nehéz volt koncentrálni így, hogy egyszeriben ennyi kérdés, ennyi érzelem rohant meg. Vajon hol találták meg a kéziratot? És lehetséges, hogy ez a földöntúli bizalom már egy új kor tünete? Szomszédomra, Pierrot-ra pillantottam. Elővette a zsebkendőjét, a szemét nyomkodta vele, és alig hiszem, hogy csak dédapái büszkeségről lett volna szó. Gyanítottam, hogy az ötlet is tőle származik. A prológus közben elérte szükségszerű
tetőpontját: Felvirradt a kézfogó napja e hányatott éltű leányra, Nőül ment pazar hercegéhez. De okulj a más kárára: Hisz Arabella kis híján túl későn tudta megtanulni, Hogy előbb megfontolni kell, s csak aztán szeretni! Zajosan tapsoltunk. Volt, aki közönséges fütyüléssel nyilvánított tetszést. Ő, az a szótár, az a kis Oxfordi értelmező! Hol lehet most? Északnyugat-Skóciában? Jó lenne visszakapni. A fiú meghajolt, néhány lépést hátrált, ahol négy másik gyerek csatlakozott hozzá; amíg – mondjuk így – a kulisszák mögött várakoztak, észre sem vettem őket. Így kezdődött hát az Arabella megpróbáltatásai; a hősnő búcsút vett aggódó, elkeseredett szüleitől. Arabellában azonnal fölismertem Chloét, Leon dédunokáját. Gyönyörű, komoly lány, hangja telt, mély fekvésű, és ereiben anyja révén spanyol vér is csörgedezik. Emlékszem az első születésnapjára, én is ott voltam; mintha csak néhány hónapja lett volna. Ámulva néztem, milyen meggyőzően játssza el a nyomorba és kétségbeesésbe süppedő Arabellát, miután elhagyja őt a gonosz gróf – nem más, mint a prológus fekete köpönyeges előadója. Tíz perc sem telt bele, vége volt. Emlékezetem, melyet eltorzított a gyermeki időérzékelés, shakespearei hosszúságúnak őrizte meg a darabot. Arról pedig már teljesen elfeledkeztem, hogy az esküvő után Arabella és az orvosherceg karöltve előrelépnek, és együtt szavalják el a közönségnek az utolsó két sort. Így veszi hát kezdetét e nehéz vajúdás után a szerelem. Vitorlánk a napnyugtába röpít, drága barátok, isten veletek! Írtam már jobbat is, gondoltam. De az egész szoba, Leont, Pierrot-t és engem kivéve, fölállva tapsolt. A gyerekek bizonyára sokat gyakoroltak, még a meghajlást is. Kéz a kézben, a közönséggel szembefordulva álltak, és amikor Chloe intett, kettőt léptek hátra, majd előre, és ismét meghajoltak. A harsogásban senki sem vette észre, hogy szegény Pierrot egészen elérzékenyült, kezébe temette az arcát. Vajon azt a rémisztően magányos korszakot élte át újra amelyet szülei válásakor nálunk kellett töltenie? Az ikrek nagyon szerettek volna játszani a darabban akkor este, a könyvtárban, és most, hatvannégy évet megkésve, végre eljött a napja, de Jackson már rég nem él. Fölsegítettek a kényelmes karosszékből, rövid köszönőbeszédet mondtam. A szoba túlsó végében egy csecsemő ordított, így őt túlkiabálva próbáltam felidézni ezerkilencszázharmincöt forró nyarát, amikor északi unokatestvéreink meglátogattak minket. A színészek felé fordulva kijelentettem, hogy a mi előadásunk nyomába sem léphetett volna az övéknek. Pierrot nagy egyetértéssel bólogatott. Megmagyaráztam, hogy a próbák szétzüllése csakis az én hibám, mert menet közben elhatároztam, hogy inkább regényíró leszek. Elnéző nevetés, taps hallatszott, aztán Charles bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. A kellemes este hátralévő részében zajosan étkeztünk – még egy kevés bort is ittam –, aztán kibontottam az ajándékokat, a kisebbek elmentek lefeküdni, nagyobb testvéreik pedig leültek a televízió elé. Kávéztunk, beszélgettünk, jókat nevettünk, de tíz óra tájban már egyre sűrűbben gondoltam nagyszerű, második emeleti lakosztályomra, nem mintha fáradt lettem volna, hanem mert fárasztott a társaság és az, hogy folyamatosan a figyelem – noha a lehető legkedvesebb figyelem – központjában vagyok. A következő félórában jó éjszakát kívántam és búcsúzkodtam, aztán Charles és a felesége, Annie, fölkísértek a szobámba.
Most hajnali öt óra, még mindig az íróasztalnál ülök, és erre a különös két napra gondolok. Igaz, hogy az öregeknek nincs szükségük alvásra – legalábbis éjjel. Még annyi mindent kell átgondolnom, és hamarosan, talán már egy éven belül sem leszek olyan elmeállapotban, hogy ugyanezt megtehetném. Sokat töprengtem az utolsó regényemen, azon, amelyiket elsőnek kellett volna megírnom. Az első változatot 1940 januárjában, az utolsót 1999 márciusában írtam, és a kettő között vagy fél tucat egyéb változat is készült. A második 1947 júniusában, a harmadik... ugyan kit érdekel? Ötvenkilenc évre szóló feladatom véget ért. Megesett a bűn – Loláé, Marshallé, az enyém –, és már a második változattól kezdve megírtam mindent. Kötelességemnek tekintettem, hogy semmit – neveket, helyszíneket, pontos körülményeket – ne rejtsek véka alá, és mindent megörökítettem, mintha történeti munkát írnék. De a jogi realitáshoz hozzátartozott, amint az évek során több kiadó is figyelmeztetett rá, hogy bűnfeltáró emlékiratomat mindaddig nem lehet kiadni, amíg bűntársaim élnek. Csak önmagát és a holtakat rágalmazhatja az ember. Marshallék a negyvenes évek vége óta számos törvényszéki eljárásban vettek részt, és mindig kíméletlen elszántsággal védték meg nevük becsületét, költségeket nem kímélve. Folyószámlájuk is elég lenne, hogy könnyűszerrel tönkretegyenek vele egy könyvkiadót. Már-már azt gondolná az ember, valami rejtegetnivalójuk van. Gondolni szabad is, de írni róla nem. Sejthető, mi történik azzal, aki mégis megpróbálja – elmozdítják, átgyúrják, elhallgattatják. Oszlassuk szét a képzelet ködét! Ugyan mire jó a regényíró? Csak olyan messze merészkedjék, amennyire szükséges, ott üssön tábort, tenyérnyivel a határon túl, ahol a jog ujja már nem érheti el. Igaz, senki sem ismeri pontosan ezeket a távolságokat, amíg valakitől, aki már fölmérte, meg nem örökli. Ha biztonságban akarsz lenni, maradj nyájas és homályos. Tudom, nem adhatom ki a regényt, amíg ők meg nem halnak. És ma reggel óta tudom, hogy nem fognak meghalni előbb, mint én. Ha csak egyikük távozik, semmi hasznom belőle. Ha végre a gyászjelentések oldalán virít majd Lord Marshall összeaszott képe, északi unokanővérem akkor sem fogja lenyelni, hogy bűnszövetséggel vádolják. Volt egy bűn. De voltak szeretők is. A szeretők és a boldog befejezés járt a fejemben egész éjszaka. Ahogy „vitorlánk a napnyugtába röpít”. Micsoda szerencsétlen szórend. Felötlött bennem, hogy hiszen nem is jutottam olyan messzire, amióta megírtam kisded színművemet. Jobban mondva, hatalmas kerülőt tettem, úgy jutottam vissza a kiindulási pontra. Szerelmeseim csak ebben az utolsó változatban végzik jól, csak itt állnak egymás mellett egy déllondoni járdán, miközben én távolodom tőlük. Az összes korábbi változat könyörtelen volt. De most már el nem gondolhatom, mi célt szolgálna, ha közvetlen vagy közvetett eszközökkel mindenáron el akarnám hitetni olvasómmal, hogy Robbie Turner 1940 júniusában Bray Dunesnél meghalt vérmérgezésben, vagy hogy Ceciliát ugyanez év szeptemberében a Balham földalatti-állomást elpusztító bomba ölte meg. S hogy én egyiküket sem láttam abban az évben. Hogy Londont átszelő zarándokutam véget ért a Clapham Common templománál, onnan Briony gyáván visszasántikált a kórházba, mert nem volt képes szembenézni gyászoló nővérével. Hogy a szerelmesek levelei a Háborús Múzeum levéltárában vannak. Micsoda befejezés volna ez? Milyen értelmet, reményt vagy örömet meríthet az olvasó egy efféle beszámolóból? Ki hinné el szívesen, hogy soha többé nem találkoztak, hogy soha nem teljesült be a szerelmük? Ki akarná elhinni ezt, hacsak nem a legsivárabb realizmus jegyében? Nem tehettem meg velük. Öreg vagyok, félek, s még túlságosan is ragaszkodom megmaradt kis életem foszlányaihoz. Szembe kell néznem a rohamos felejtés veszélyével, végül megsemmisülök. Már nincs meg bennem a pesszimizmus bátorsága. Ha meghalok, ha Marshallék is meghalnak, és ha végre kiadják a regényt, csak úgy fogunk létezni mindannyian, ahogyan én kitaláltam. Briony ugyanúgy a képzelet szüleménye lesz, mint a szeretők, akik a közös balhami ágyban háltak, és magukra haragították a tulajdonost. Senkit sem fog érdekelni, milyen események és szereplők szenvedtek csorbát csak azért, hogy regény legyen belőle.
Tudom, létezik egy bizonyosfajta olvasó, aki a végén mégis kényszert érez, hogy megkérdezze: De hát mi is történt igazából? Egyszerű a válasz: a szeretők túlélték, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Amíg csak létezik egyetlen példány, végső változatomból egyetlen, magányos kézirat, addig hányatott életű nővérem és orvoshercege túlélnek és szeretnek. Az elmúlt ötvenkilenc év kérdése tehát így szól: hogyan vezekelhet egy regényíró, ha abszolút hatalma van, ő dönt a végkimenetelről, tehát maga is isten? Nincs senki, nincs olyan lényeg vagy felsőbb hatalom, melyhez folyamodhatna, mellyel megbékélhetne, mely megbocsáthatna neki. Rajta kívül nincsen semmi. Képzelete szabott határokat és feltételeket. Isten számára nincs jóvátétel, de a regényíró számára sincs, még ha istentagadó, akkor sem. Mindig lehetetlen feladat volt, és éppen ez a lényeg. Megkísérli, és ezzel kész. Jó ideje állok az ablaknál, a hullámokban rám törő fáradtság testem maradék erejét is felemészti. Mintha hullámzana lábam alatt a padló. Láttam az első szürkés fényekben kibontakozni a parkot és az eltűnt tó fölött átívelő két hidat. Meg a hosszú, keskeny kocsiutat, ahol elvitték Robbie-t a fehérségbe. Szeretem azt hinni, hogy nem gyengeség, nem is menekülés, hanem végső jó cselekedet, a felejtés és a kétségbeesés tagadása, hogy élni hagyom a szerelmeseket, végül pedig egyesítem őket. Megadtam nekik a boldogságot, de magamhoz már nem voltam ilyen kegyes, nem hagytam, hogy megbocsássanak nekem. Most még nem. Ha képes lennék megidézni őket a születésnapomra... Robbie-t és Ceciliát, akik még mindig élnének, még mindig szeretnék egymást, és a könyvtárban egymás mellett ülve, mosolyogva hallgatnák az Arabella megpróbáltatásait. Nem lehetetlen. De most aludnom kell.
JEGYZETEK [1] [2] [3]
Plus ça change, plus c’est la meme chose – Minél jobban változik, annál inkább ugyanaz marad. Polius – szőrős Latin nyelvű kifejezés és az ókori római jogban a családfőt, a ház urát jelentette, ez általában a legöregebb és legrangosabb férfi volt a római háztartásban.
TARTALOM ELSŐ RÉSZ Egy Kettő Három Négy Öt Hat Hét Nyolc Kilenc Tíz Tizenegy Tizenkettő Tizenhárom Tizennégy MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ LONDON, 1999 JEGYZETEK
