Hetalia – Axis Powers fanfiction A Keleti blokk fogságában VI. rész
Mikor Gilbert meghallotta Roderich hangját, ökölbe szorultak a kezei. Elizavetára nézett, aki még mindig úgy állt az osztrák előtt, mint egy aszfalthoz fagyott cölöp. Arca a fájdalom és az öröm furcsa egyvelegét tükrözte, ugyanakkor tanácstalannak is tűnt. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan reagáljon ex férje felbukkanására, noha számított rá – sőt, még reménykedett is abban – hogy esetleg ő is megjelenhet. A magyarnak teljesen összekuszálódtak az érzelmei, egyszerre volt dühös és boldog is. Ludwig és a többiek ide-oda járatták tekintetüket a három fél között. Érezték a feszültséget, így alig észrevehetően Roderich és a porosz útjába mozdultak, hogy baj esetén közbe tudjanak lépni. - Lefogjuk neked, Gil? - súgta Francis barátja fülébe. Roderich közelebb lépett hozzájuk. Nem mosolygott, tekintete méltóságot és magabiztosságot sugallt. - Semmit nem változtál, Elizabeta – mondta az arisztokrata. - Örülök, hogy újra látlak! Ahogy természetesen neked is, Gilbert! Az említett a fogát csikorgatta. Van képe itt jó pofizni vele?! És hogy mondhat olyat, hogy Elizaveta semmit nem változott? Mintha bármit is tudna arról, hogy miken kellett keresztülmennie, hogy miket művelt vele Iván, mennyit szenvedett! Fogalma sincs, mennyire kétségbeesett és szomorú volt, most meg ennek a beképzelt ficsúrnak van képe úgy tenni, mintha semmi nem történt volna! Roderich a nőhöz lépett, és felé nyújtotta jobbját, hogy kezet csókolhasson. Elizaveta nagyot nyelt, de még mindig nem mozdult, csak meredten nézte a másik ibolyakék szemeit. Gilbert visszatartott lélegzettel várta a nő reakcióját, öntudatlanul felé lépett, és észre sem vette, hogy Ludwig megmarkolja a könyökét. Aztán Elizaveta végre észhez tért, kissé megrázta a fejét, és már kevésbé zavartan állta az osztrák tekintetét. Emelte a kezét, de Roderich döbbenetére nem helyezte az ő tenyerébe, hanem karba tette, és résnyire szűkítette zöld szemeit. - Ötvenhatban talán még örültem volna neked! - sziszegte dühösen, és orrát a magasba emelve elfordult a férfitól. Gilbert elvigyorodott, és csillogó szemekkel nézte szerelmét, aki viszonozta a pillantását, és szomorúan elmosolyodott. Ludwig is fellélegzett, ugyanis nem akarta, hogy pont ezen a szép napon ugorjanak egymásnak rokonai, már megint ugyanazon ok miatt, mint annak előtte annyiszor. Roderich látta hogyan nézett egymásra a porosz és a magyar. Összehúzta szemöldökét, megigazította az okuláréját, és alig láthatóan, gúnyosan elmosolyodott. - Ó, értem már – bólintott, és összekulcsolta az ujjait. –Összemelegedtek az elvtársak. Egy pillanatnyi ideig mindenki ledermedt. - Ezt lehet, hogy nem kellett volna – jegyezte meg halkan Francis, de már most vigyorgott a lehetséges következményeken. Gilbert artikulátlanul felüvöltött, kiszakította magát testvére szorításából, és egyből a földre döntötte Roderich-et. Ököllel kezdte ütni, és az osztrák alig tudott védekezni. Francis és Antonio lelkesen szurkoltak a trió harmadik tagjának, Alfred szintén viccesnek találta a helyzetet, de ő pártatlan maradt, csak fejét hátravetve hahotázott, mint egy idióta. - Áh, a nagy hős! - fújtatott Elizaveta, és a verekedőkhöz szaladt, hogy szétválassza őket, de akárhányszor próbálta elkapni a porosz kezét, az mindig kicsavarta a nő szorításából, és újabb ütést
mért unokafivérére. - Rohadtul nem tudsz semmit! - ordította Gilbert a másik arcába. - Fogalmad sincs semmiről! Semmiről, hogy rohadnál meg! Ludwig gyorsan átkarolta testvére mellkasát, és könnyűszerrel lehúzta őt az osztrákról, akinek vérzett az orra, eltörött a szemüvege, és szédülten nézett fel a szürkülő égboltra. Gilbert még mindig torkaszakadtából üvöltött, de most már csak a levegőt tudta ütlegelni. - Nem tudja! Rohadtul nem tudja! - hajtogatta dühösen, és hagyta, hogy öccse magához ölelje. - Jól van, Bruder – nyugtatta Ludwig. - Most már minden rendben van! - Semmit nem tud! - Nyugodj meg, itt vagyok! Minden rendben van! Közben Elizaveta odament Roderich-hez, és leguggolt hozzá, hogy megvizsgálja. A férfi kábának tűnt, de azért ránézett a nőre, és halványan elmosolyodott. - Leibling... - Olyan idióta vagy – csóválta a fejét Eliza, és elővett egy zsebkendőt, hogy letörölje vele az osztrák vérét. - Szegény Roddy! - gügyögte Antonio, és ő is letérdelt a sérülthez. - Helyben hagyott az a csúnya porosz? O-ó! De tudod, mit? Küldök feléd pozitív energiát! - mondta lelkesen, és fura mozdulatokat kezdett csinálni a kezével. - Fusosososo! - Mein Gott – Roderich kérlelően nézett Lizzyre. - Ugye nem hagysz itt ezzel? Elizaveta mérgesen összeszorította az ajkait. - Hát persze, hogy nem! Nem én vagyok az, aki folyton cserbenhagyja a másikat! - Elizabeta... - suttogta a férfi. - Kérlek, ne haragudj rám... - Pillanatnyilag nem tudok máshogy érezni – rázta a fejét a nő, és a férfi hónalja alá nyúlt, hogy felsegítse. - Roderich! - Ludwig kemény hangja elszakította Roderich tekintetét Elizavetáról, és a dühösnek tűnő németre nézett, aki még mindig nem engedte el a bátyját. - Kérlek, a továbbiakban próbálj meg vigyázni a szádra! Az osztrák amennyire tudta, kihúzta magát, és emelt fővel így szólt: - Ez csak természetes. Gilbert, szeretnék bocsánatot kérni, amiért megsértettelek. Ugyanakkor jó lenne, ha te is kontrollál az indulataidat! - Bocs, zongorabuzi, de ezt már évszázadok óta meg akartam tenni – mondta Gilbert utálkozva. Egyébként pedig engem baromira nem zavarna, ha Lizzyt nem sértenéd ugyan úgy! - Jaj, Gilbert, hagyjad! - legyintett a nő, és egy negédes mosollyal elfedte a rátörő torokszorító érzést. - Szerintem túl fogom élni. Elizaveta karba tette a kezét, és szaggatottan felsóhajtott. Próbált nem ránézni a többiekre, mert félt, hogy arckifejezése túl sokat elárulhatna gondolatairól és érzéseiről, amik még neki is kuszák, és megfejthetetlenek voltak. Negyven éven keresztül csak az tartotta benne a lelket, hogy valamikor majd újra láthatja régi szerelmét. Többször is elképzelte, hogy milyen lesz a viszontlátás; mikor megpillantják a másikat, rohanni kezdenek egymás felé, Roderich derékon ragadja, megpörgeti a levegőben, majd magához húzza, és megcsókolja, vagy esetleg zokogva borulnak egymás karjaiba. Álmatlan éjszakákon az ő arcát képzelte maga elé, és néha, ha becsukta a szemeit, hallani vélte a zongorajátékát. Most azonban, hogy itt van vele, nem érzi azt, amit éreznie kellene. Legszívesebben úgy tett volna, mint Gilbert, és egy jó nagyot lekevert volna neki, ugyanakkor ő az utolsó ember, akinek fájdalmat okozna. Szerette volna, hogy a férfi tudja, miken kellett keresztül mennie, de túl büszke volt ahhoz, hogy megtörtnek lássák. Az itt álló férfiak mind tudták, hogy régi ereje már csak a halvány árnyéka a mostaninak. Mindegyik rengeteg szenvedést okozott neki – Antoniót kivéve -, elege volt már abból, hogy folyton megtörtnek lássák. - Öhm – köszörülte meg a torkát Ludwig. A beálló csöndben Gilbert és Roderich a nőt bámulták, míg Francis és Antonio fogadást kötöttek, hogy kinek az oldalán fog kikötni a magyar. Alfred előhalászott egy hamburgert a dzsekije zsebéből, és teli szájjal, vigyorogva figyelte az eseményeket.
- Most, hogy mindenki itt van, meghívnálak titeket pár üveg sörre – mondta a német. - Okém, ém benne mammok! - nyammogta Alfred. - Neeeem szeretem a sört – nyavalygott Francis. - Akkor te majd csapvizet iszol – vigyorgott Gilbert. - Paradicsomlé nincs? - érdeklődött a spanyol. - Nincs – felelte fapofával Ludwig. - Na, ugye, hogy meglesz az a sörözés Nyugat-Berlinben? - karolta át Gilbert Elizát. A magyar mégsem tűnt olyan boldognak. Erőltetetten rámosolygott a férfira, aki egyből észrevette, hogy valami nincs rendben. Ezért csak még jobban utálta Roderich-et. - Ne haragudjatok, de nekem haza kell mennem – jelentette ki Elizaveta, de sokkal inkább volt dacos, mint sajnálkozó. - Mi? - értetlenkedett Gilbert. - Ne már, Lizzy! Ne csináld! - Ne legyél már ilyen party gyilkos, Eli! - bólogatott Alfred, aki végre lenyelte hamburgere utolsó falatját is. - Miattam akarsz elmenni? - kérdezte Roderich szúrós szemekkel. Nagyon nem tetszett neki, ahogy a nő belesimult Gilbert ölelésébe. - Vagy miattam? - nézett rá Ludwig, és kék szemeiben halvány szégyenkezés csillant. - Megértem, ha rossz emlékék fűznek ide... mikor utoljára itt jártál... - Jaj, fogd be, Ludwig! - Elizaveta kicsit sem akart azokra a borzalmas időkre gondolna. - Igaz, hogy sosem fogom elfelejteni, de továbbléptem. Viszont lehetnél olyan kedves, és adhatnál valami közlekedési eszközt, hogy hazamenjek! - Ne, Bruder, ne adj neki semmit! - Ha gondolod, én szívesen hazaviszlek, Elizabeta – ajánlotta fel Roderich. - Na, még csak az kéne! - ellenkezett Gilbert. - Lizzy nem megy veled sehova! - Ha várnál, amíg Lewisnál megiszom azt a sört, én elvihetlek – javasolta az amerikai. - A gépem itt van nem messze, valami Place de' nemtommi nevű téren. - Platz der Akademie – javította reflexből Ludwig. - Yep, az lesz az! - bólogatott lelkesen Alfred. - Azért nagyon hálás lennék, Al – mosolygott rá a nő. - Probléma megoldva – bólintott Ludwig, és testvéréhez lépett, aki még mindig nem engedte el Lizzyt. Ludwig mindkettőjüket átkarolta, és elindult velük. - Gyere, Bruder! Megmutatom, hogy mi minden változott! A német lelkesen mutogatta bátyjának a sok újdonságot, és a másik kettő nem győzött csodálkozni. A háború óta szinte mindent újjá építettek, de nem úgy, ahogy azt a szocialista tömbben tették. Egyetlen egy panelházat sem láttak, ellenben rengeteg modern kori építészeti csoda és látványosság tárult eléjük. Irodaházak és bevásárlóközpontok, felújított terek és régi korokból fennmaradt műemlékek, templomok és múzeumok. Az emberek a legkorszerűbb divat szerint öltöztek, Mercedesekkel, Volkswagenekkel és mindenféle nyugati autókkal száguldoztak a sugárutakon. - Nahát, Ludwig! Te aztán jól élsz – jegyezte meg Elizaveta. Ludwig arcáról lehervadt a mosoly, és szomorúan rájuk nézett. - Meg sem merem kérdezni, hogy mi minden történt veletek. - Áh, nyugi, West! - legyintett Gilbert. - Éltünk, mint hal a vízben, igaz Lizzy? - Hát persze – bólogatott a nő. - Király volt a „legvidámabb barakk”-ban lakni! - Akkor meg minek akarsz rendszert váltani? - értetlenkedett Francis. - Eli csak ironizált, right? - mondta Alfred. - Én már csak tudom! A kommunizmus baromira nem jó dolog! - Te honnan tudnád?! - húzta el a száját mérgesen Gilbert. - Csak beszélsz ki a fejedből összevissza! - Háhá! Ez nem igaz! A kémeim jelentették! Iván olyan hülye, nem is vette észre! Hahaha! - Alfred elégedett volt magával, mint mindig. - Hülye amerikai – sóhajtotta Francis.
- Sokáig gyalogolunk még, Louis? - érdeklődött Antonio. - Roddynak eltörött az orra. Nem ártana kezdeni vele valamit. - Lekötelez, hogy így aggódsz értem, de velem minden rendben – mondta elutasítóan az osztrák. - Különben is, megérkeztünk – mondta Ludwig, és megállt egy fenyőburkolattal kirakott ház előtt, aminek ablakaiban muskátlik virágoztak. Tipikus németes lakóépületnek tűnt. A házigazda kinyitotta a kertkaput, mire hangos kutyaugatás csapta meg a fülüket, és a következő pillanatban meg is jelent két németjuhász, egy husky meg három kölyökkorban lévő dobbermann. Lelkesen csaholtak, és simogatást várva Ludwig előtt ugrándoztak. (Gilbert gyorsan eltette Gilbirdet a zsebébe.) - Nein! - kiáltotta nekik a német. - A helyetekre, gyorsan! Gut Hunde! El innen! Wir haben Gäste! Na jól van, elég legyen! - egyesével megsimogatta mindegyiket, aztán intett nekik, és a kutyák engedelmesen visszavonultak. - Nem mondtad, hogy kutyamenhelynek használod az otthonod – jegyezte meg vidáman Antonio. - He? De hiszen csak kilenc kutyám van! - Hogy tartod tisztán őket? - fintorgott a francia. - Képzeld, szobatiszták – nézett rá szúrósan Ludwig. - És esküszöm, hogy egyesével mindegyiknek több esze van nálad! - Ohohohoho! Vicces fiú a mi Louis-nk! Bementek a házba, ahol valóban volt még három kutya. Ezek viszont kisebb fajták voltak, mint a kintiek, de az egyik kis szőrmók sokkal vérszomjasabbnak tűnt, mint a többi rokona. El is kapta Francis lábát, aki minden férfiasságot mellőzve sikoltozni kezdett. - Nein, Ceasar! Rossz kutya! Elég, elég, hagyd abba! Ceasar meghunyászkodva engedte el a franciát, és bűntudatosan pislogott fel gazdájára. - Jaj, Ceasar, ne nézz így rám! Jó kutya vagy! - Hogy lenne már jó kutya!? Nézd meg mit csinált a nadrágommal! - Elizaveta speciel semmi rendelleneset nem vett észre a ruhadarabon, azon kívül, hogy néhol egy kicsit nedves volt a nyáltól. - Elnézést érte! Tudod, nem szereti az idegeneket – szabadkozott Ludwig. Francis elmormolt valami francia káromkodást, de Ludwig nem is törődött vele. - A fürdő a folyosó végén van, Roderich. A szekrényben találsz sebtapaszt és fájdalomcsillapítót! - Danke Schön – biccentett az osztrák. - Ámbár az utóbbira nem lesz szükségem. Elindult az említett helyiség felé, Elizaveta pedig hosszan nézett utána. Ludwig közben boldogan a nappaliba terelte testvérét, és leültette őt a legkényelmesebbnek tűnő fotelbe. Gilbert viszont nem maradt ott, mikor Ludwig elment az italokért, egyből felpattant, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye a helyiséget. Elizaveta is szétnézett, noha ő némileg diszkrétebben, mint a porosz, aki még a szekrényajtókat és a fiókokat is kinyitogatta. Antonio leült a kanapéra, Francis pedig hanyagul a másik ölébe hajtotta a fejét, lábait pedig a háttámlára dobta. Alfred felült az ablakpárkányra, és vidáman kezdte lóbálni a lábát. (Közben Isten tudja honnan, de elővett még egy hamburgert.) - Ludwig, megengeded, hogy játsszak a zongorádon? - tért vissza Roderich, mikor unokaöccse is visszajött az italokkal. Elizavetának csak ekkor tűnt fel a sarokban álló hangszer. Nagyot dobbant a szíve, és csillogó szemekkel az osztrákra nézett. - Persze, Roderich, nyugodtan – bólintott Ludwig félvállról, és letette az üvegekkel és poharakkal teli tálcát a dohányzóasztalra. Gilbert durcásan karba tette a kezét. - Mi a fenének van neked zongorád? Nem is tudsz rajta játszani! Ludwig vállat vont. - Régóta itt van már, de engem nem zavar... persze, ha neked nem tetszik, kidobom! - Dobd ki, dobd ki! Ne is lássam! Roderich leült a zongorához, de mielőtt játszani kezdett volna, Elizavetára nézett. - Ezt neked írtam, meine Liebe! - mondta és belekezdett a zeneműbe.
Elizának már épp feloldódott a torkában képződött, görcsösen fojtogató gombóc, de ettől a gesztustól megint elszorult a torka. Roderich zenét írt neki, amíg távol volt! Hát csakugyan nem felejtette őt el? Szívére szorított kézzel figyelte a férfit, és észre sem vette, hogy a zene ritmusára lágyan ringatózni kezd. Könnyek szöktek a szemébe, annyira szépen játszott a férfi. Roderich arcvonásai a zene hangulatváltozásától függően békésen kisimultak, vagy fájdalmasan elsápadtak. A vidámabb részek Mozart Kis éji zenéjére emlékeztették a nőt, de mielőtt még beteljesedhetett volna a zene játékos, kedves hangulata, borongóssá és zaklatottá vált, és Eliza szívét megfoghatatlan szomorúság járta át. A férfi sokáig játszott, zenéje burkot vont kettejük közé. Eliza nem is figyelt oda, hogy mit csinálnak a többiek, pedig ha látta volna Gilbert arcát, azonnal nyugalmat erőltetett volna magára. A porosz értetlenül csóválta a fejét. A szirének éneke sem lett volna nagyobb hatással erre a nőre, mint az, ahogy ez az idióta azt az istenverte zongorát üti! Hogy szakadna rá az ég! Nem is az arcát kellett volna vernie, hanem egyesével letépni az összes ujját! - Ne törődj vele! – paskolta hátba Ludwig. - Inkább ünnepeljünk! Van mit! - Igazad van – mosolyodott el halványan Gilbert, bár nagyon haragudott az osztrákra, amiért a jelenlétével elrontja élete legboldogabb napját. - Ó, majd elfelejtettem! - csapott a homlokára Ludwig. - Van itt számodra valami! A vitrinhez sétált, és kivett belőle egy selyemborítású, sötétzöld dobozkát, majd visszaült bátyja mellé, és a kezébe nyomta. Gilbert kíváncsian nyitotta ki a dobozt, amiben egy ismerős kitűzőt talált. - Oh – sóhajtotta. - A régi vaskeresztem! - Igen – bólintott Ludwig. - Nagy becsben tartottam. - Még a jó öreg Fritztől kaptam... - Tudom – a német halványan elmosolyodott. - Biztos voltam benne, hogy hiányolni fogod. Gilbert minden előjel nélkül fogta, és jó erősen magához szorította az öccsét. - Ich liebe dich, West! - Ich liebe dich auch, Bruder! - Mindenki szeret mindenkit! - vihogott Francis, aki állítása ellenére, miszerint utálja a sört, már megivott egy fél üveggel. - Onhonhonhon! Antonio, ölelj meg! - Nem érem el miattad a poharam! - panaszkodott töretlen mosollyal az arcán a spanyol. Közben a zongorajátéknak vége lett. Roderich felnézett Elizaveta könnyes arcára, és az ő szemeiben is ugyan olyan szomorúság csillogott, mint a nőjében. - Gondoltál rám – állapította meg halkan a magyar, és letörölte a könnyeit. - Hiányoztál, meine Liebe – bólintott Roderich, és teljes testével a nő felé fordult, aki csak alig kétlépésnyire volt tőle. - Te is nekem – vallotta be, és újabb könnyek szöktek a szemébe. - Rossz volt nélküled. El sem tudod képzelni, mennyire... én csak... - Sss – állt fel a férfi, és a nő ajkaira tette a mutató ujját. - Most már vége van. Nem kell beszélned róla, elfelejtjük, mintha soha nem is lett volna. Elizaveta nagy, szomorú szemekkel nézett a másikra. Hogy elfejteni? Nem beszélni róla, nem gondolni rá? Borzalmas volt ez a közel négy évtized, de nem volt benne biztos, hogy el akarja felejteni. Hisz ha nem beszél a történtekről, ha nem öntheti ki a szívét, akkor sosem fog túllépni rajta. De vajon Roderich képes lenne őt megérteni? Akkor sem tudta, hogy mi járt a fejében, amikor még házasok voltak! - Régóta vártam már erre a napra – mondta a férfi. - Tisztában vagyok vele, hogy semmi nem lehet úgy, mint a két háború előtt, de én még mindig ugyan az az ember vagyok, akit egykor szerettél, te pedig ugyan az vagy, akit én szerettem. - Ro-roderich, mire... mire akarsz kilyukadni? - értetlenkedett a nő. - Papíron többé már nem lehetnek közös ügyeink. Én mégis szeretném, ha hazajönnél velem Bécsbe. - Bécsbe? - ráncolta a homlokát Elizaveta. - Nem értelek... hogyan tudnék én Bécsben lenni?
Persze, nincs az tőlem messze, de onnan nem tudnék rendesen vigyázni a népemre... - Nem akarsz velem lenni? - Roderich megérintette az arcát, a nő pedig belesimult az tenyerébe. Az osztrák finoman letörölte Eliza arcáról a sós cseppeket, és még közelebb lépett hozzá. - Pedig én reménykedtem benne, hogy felidézhetjük azokat a régi napokat, amikor még boldogok voltunk együtt. - Éljünk a múltban? - csodálkozott Elizaveta. - Annak mi értelme lenne? - Nem a múltban – csóválta a fejét Roderich. - Élj mellettem, az én jelenemben! Ugyan, Elizabeta, Magyarországból alig maradt valami! Minek foglalkoznál vele, csak púp lenne a hátadon! Te annál sokkal többet érdemelsz! Elizaveta döbbenten hátrált tőle egy lépést. Ennél nagyobb csalódottságot akkor sem tudott volna okozni neki a férfi, ha pofon vágja. Ha képes volt ilyet mondani, az azt jelenti, hogy egyáltalán nem ismeri őt, és együtt töltött idejük alatt sem vette a fáradtságot, hogy ezen változtasson. Nagyot nyelt, és állát felszegve a férfira nézett. - Igazad van, Roderich, te tényleg semmit nem változtál! - mondta jéghideg hangon. - Írsz nekem egy zongoradarabot, hogy minden sérelmemet elfelejtsem, és hogy elhitesd velem, hogy számítok neked. De az igazság az, drága Roderich, hogy neked senki és semmi nem számít magadon és a zongorádon kívül! Még mindig ugyan olyan önző alak vagy, mint voltál! Úgyhogy, igen, elismerem, hogy ebben igazad van! Velem kapcsolatban viszont annál kevésbé! Nem igaz, hogy nem változtam semmit, mert ez alatt a negyven év alatt erős lettem. Épp eléggé erős ahhoz, hogy tisztán lássak, és rájöjjek, hogy te nem engem akarsz, csak egy porcelánbabát, aki elég szép ahhoz, hogy drága ruhákba öltöztesd! Márpedig én ennél sokkalta több vagyok! Nem véletlenül küzdöttem annyit a függetlenségemért, amit csak nemrég vívtam ki magamnak! Egyedül fogok a harmadik évszázadba lépni, és minden eddiginél boldogabban fogom ünnepelni március 15-ét, amikor büszkén a szemedbe mondtam, hogy nem kérek többet belőled! Mostantól ezt kénytelen leszel végleg tudomásul venni! Dühösen elfordult a döbbent férfitól, de még egyszer visszanézett rá. - Ja, és még valami! Soha többé ne merészelj még egyszer így nyilatkozni az országomról, különben téged is megismertetlek a serpenyőmmel! Körülnézett a szobában, ahol mindenki döbbenten bámulta; valószínűleg a kelleténél jobban felemelte a hangját. Nem érdekelte, hogy furcsán néznek rá, villámló tekintettel elindult az ajtó felé, de még visszaszólt a küszöbről: - Alfred, szedd össze magad! Indulunk! Most! Az amerikai értetlenül bámult utána, és megvakarta a feje búbját. - What? What just happend? - Úgy tűnik, dobták Roddy-pajtást. Onhonhonhon, Lisa még mindig olyan kis tüzes, mint amilyen volt – vigyorgott Francis, és felnyúlt, hogy finoman végigsimítson Antonio arcélén. - Elvesztetted a fogadást, mon chéri! - Kénytelen leszek leróni a tartozásom – kacsintott a spanyol. Gilbert közben kárörvendőn Roderich-re vigyorgott, aki dühösen és fogcsikorgatva viszonozta a pillantását, majd a porosz felpattant, és gyorsan a nő után sietett, aki a kutyaugatásból ítélve már nem tartózkodott a házban. - Lizzy! - kiáltotta, amikor a kapuban meglátta a nőt. Elizaveta karba tett kézzel nézet vissza rá, és föl-alá kezdett sétálni a járdán. Gilbert nagy nehezen átvergődte magát a csaholó kutyák sorfalán, és ő is kiszaladt az utcára. - Alfred jön már? - kérdezte hűvösen a nő. - Nem úgy nézett ki, mint aki felfogta a szituációt... - Csak van annyi esze... Gilbert hosszan fürkészte a nő arcát, de meglepetésére semmi szomorúságot nem vélt felfedezni rajta. - Minden rendben? - Persze – bólintott Eliza. - Soha nem voltam még ennyire elégedett. Legszívesebben visszamennék, és a többieknek is megmondanám a magamét! Velem ne szórakozzon senki!
Gilbert féloldalas vigyorral figyelte őt. Imádta, amikor ilyen kis pukkancs tudott lenni, és büszke volt rá, amiért őszintén Roderich szemébe mondta az igazságot. Elizaveta idegesen topogott a lábával. - Hol van már az a hülye kölyök? - Tényleg el akarsz menni? - Igen – vágta rá a nő. - Már nem is értem, hogy miért húztam ilyen sokáig! - Talán, hogy – Gilbert elkapta a magyar csuklóját, és a derekánál fogva magához húzta a nőt. - még több időt tölthess velem? Elizaveta dühösen eltolta magától a poroszt. - Rohadtul nincs ehhez hangulatom! - Nincs?! Akkor mihez lenne? Baromira nem tudok rajtad kiigazodni! Pár órája még csókolóztunk, és nem éreztem, hogy ellenedre lett volna! Mi a fene változott meg? - Szinte minden, Gilbert! Érted? Minden megváltozott! Haza kell mennem, mert azon a földön kell élnem, vagy halnom! Senkinek nem fogom megengedni többé, hogy kihasználjon! Még neked sem! Gilbert felháborodva vonta fel a szemöldökét. - Azt hiszed, hogy ki akarlak használni?! Komolyan ennyire nem látsz a szemedtől, basszus?! Hányszor mondjam még, hogy szeretlek, hogy elhidd?! Mit kéne még csinálnom? Annyira vigyázol, hogy ne bántsalak meg, hogy közben észre sem veszed, hogy folyamatosan engem alázol! Ha tényleg nem szeretsz, akkor miért nem mondod a szemembe? Elizaveta zavartan pislogott. - Gilbert, ez nem... - Nem mi, Eliza, hm? Mi akadálya van annak, hogy együtt legyünk? - Ez nem ilyen egyszerű, Gilbert! Nekem kötelezettségeim vannak, elsősorban ezzel kell törődnöm! - Megmondjam, hogy mi igazából a bajod? - A porosz szemei villámlottak az elfojtott dühtől. - Az hogy félsz kockáztatni! - Kockáztatni?! Mégis mi a fene maradt nekem, amit kockára tudnék tenni? Így is majd megszakadok, hogy fenntartsam azt a kicsit, amim még van! Sajnálom, de ilyen körülmények között nem tudok kettőnkre gondolni! Ebben a pillanatban Alfred jött ki a házból, és vidáman ugrándozva megindult feléjük. Elizaveta nyugalmat erőltetett magára, Gilbert viszont még mindig mérgesen fürkészte a nő arcát. - Jones kapitány felszállásra kész! - szalutált az amerikai. - Remek, induljunk! - Most komolyan elmész? - Igen, most komolyan elmegyek – vágta rá a nő. Gilbert szomorúan nézett rá, és ettől Elizának összefacsaródott a szíve. - Viszlát, Gilbert! - köszönt el halkan. - Isten veled! - Isten veled... - Nézte, ahogy Elizaveta elfordul tőle, és elindul a belváros felé. Nagyot nyelt, és égni kezdtek a szemei. - Hi, Gil! Örültem! - intett az amerikai, és a nő után sietett. - Ja, Ich auch... Gilbert sokáig bámulta a két távolodó alakot. Nem tudta elhinni, hogy így kellett elválniuk annyi év után. Nem akarta, hogy így legyen. Annyira tökéletes lett volna, ha együtt maradnak! Nem mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy Elizavetát nem sajátíthatja ki magának, de legalább egy nagyon kicsi részt az életéből a sajátjának akart volna tudni. Rövidke kis időket, amiket együtt tölthetnek el, mindenféle veszekedéstől vagy szorongástól mentesen. Nem gondolta, hogy túl sokat kér tőle; ennyi mindkettejüknek kijárt. - Gyere, Bruder, menjünk be! Gilbert már egy ideje ott ácsoroghatott, amikor Ludwig kijött hozzá, és a vállára tette a kezét. - Hazaküldtem mindenkit – mondta a szőke, és a bejárat felé terelte bátyját, aki átkarolta a vállát. Mit szólnál, ha sütnék neked egy kis kolbászt? - Az jó lenne, West – mosolyodott el halványan a porosz. - Az nagyon jó lenne... - Bonsoir, Gil! - Francis és Antonio jelent meg az ajtóban, kabátba bújva, indulásra készen. - Jó volt
téged újra látni! - Tudjuk, hogy most sok dolgod lesz, de ha ráérsz, hívj! - mondta Antonio. - Itt az ideje, hogy csapjunk egy ütős bulit! - Tudod, mint a régi szép időkben – bólogatott Francis. - Ja – vigyorodott el Gilbert. - Alig várom! - Az időpont csakis tőled függ! - kacsintott a francia. - Ne várakoztass meg minket nagyon! - Oké – Gilbert belecsapott mindkettejük tenyerébe, majd fél kézzel átölelte őket. - Na, Au revoir, des allemands! Jók legyetek! - Despedida! - intett Antonio. - Auf Wiedersehen! - köszöntek el a német testvérek, és becsukták mögöttük az ajtót. - Hát, ketten maradtunk – sóhajtott Gilbert, és felnézett a másik boldogságtól csillogó szemeibe. - Ja – bólintott Ludwig. - Többé soha senkinek nem fogom engedni, hogy elválasszanak minket! - Mintha bármit is tehettünk volna – csóválta búsan a fejét az idősebb. - Bruder... - sütötte le a szemeit Ludwig. - Tényleg nagyon hiányoztál. Gilbert halványan elmosolyodott, és halkan nevetni kezdett. Ludwig ránézett, és mint akire átragadt a másik hangulata, maga is kacarászni kezdett. Egyre hangosabban nevettek, a boldogság részegítő mámora könnyeket csalt a szemükbe, de nem bánták, hagyták, had folyjanak. Összeölelkezve kacagtak tovább, Ludwig kutyái ott csaholtak körülöttük, Gilbird pedig átszökkent Ludwig fejére, és összeborzolta szőke frizuráját. Ez azonban kicsit sem izgatta a rendmániás németet, sőt, még meg is paskolta a kis tollas jószágot. Gilbert szorosan tartotta testvérét, és próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy talán örökre elveszítette Elizát. *** Alfred repülőgépe egy magántulajdonban lévő, kisebb fajta jármű volt, aminek utasterén mindösszesen tizennégy férőhely volt. Az ülések háttámláit mind amerikai zászlót ábrázoló huzattal fedték le, és szinte mindenhol a piros-fehér-kék színek domináltak. Eliza nem az utasoknak fenntartott fotelekbe ült le, hanem Alfred mellett, a másodpilóta ülésébe fészkelte be magát. Na, nem mintha hasznára lett volna Alfrednak; utoljára a háborúban vezetett repülőgépet, és ez a gép igencsak különbözött azoktól a csotrogányoktól. - Itt Jones kapitány, a felszállási koordinátáim északi hosszúság 52,5 fok, keleti szélesség 13,7 fok – jelentette a fülhallgatós adóvevőjébe. - Az úti célom Bukarest, Magyarország... - BUDAPEST, hogy a jó ég áldjon meg! - visított rá Elizaveta vörös arccal, mire Alfred ijedten rezdült össze. - Hahaha, really! - vigyorgott az amerikai. - Korrigálnék; úti cél: Budapest, Magyarország. Tony, milyenek a légi viszonyok? A válasz valami furcsa, földöntúli nyekergésként érkezett, és Elizának elkerekedtek a szemei. - Tony létezik? - Of course! Azt mondja, minden rendben van, simán haza tudlak vinni! Are you happy? A magyar csüggedten bámult ki a szélvédőn. - Igen, hát persze – Feltette a lábát az ülésre, és a térdére támasztotta az állát. Minden izgatottság nélkül nézte végig, ahogy felszállnak, és szépen lassan maguk mögött hagyják Berlint, és vele együtt Gilbertet is. Annak ellenére, hogy épp az otthona felé tartott, bús melankólia lett úrrá rajta, és nagyon jól tudta, hogy miért; nem akarta elhagyni a poroszt. Nem így, nem ilyen körülmények között, veszekedve, mindenféle ostobaságot egymás fejének vágva. - Olyan hülye voltam – suttogta halkan maga elé. - Mit mondasz, Eli? - nézett rá a vidám amerikai, de lehervadt arcáról a mosoly, amikor látta a másik bánatos szemeit. - Oh, te nem is vagy boldog, Eli! Melyik pasi hiányzik, hm? A porosz vagy
az osztrák? Te aztán rá vagy kattanva ezekre a német ajkúakra! Hahaha! Elizaveta ettől csak még inkább magába roskadt. - Na, ne búslakodj már! Inkább örülj, hogy hazamész! Biztos nagyon várod már! A nő halványan elmosolyodott. - Igen, várom... - Na látod! Sec-perc alatt otthon leszel! És gondolj bele, mostantól független vagy! Az a legkirályabb dolog a világon! Emlékszem, amikor én megnyertem a szabadságharcot! Fú, nagyon jó érzés volt! Jól seggbe rúgtam a briteket! Hahaha! - Azt elhiszem... én is örültem, amikor odavághattam Roderich-nek. Kár, hogy nekem nem jött össze a dolog. Volt képe beszervezni az oroszokat! Arg, az már a pofátlanság netovábbja volt! - Utána mégis összeházasodtál vele, nem? - De igen... - mondta csüggedten Eliza. - Azért, mert szeretted? Erzsébet meredten nézte az alattuk tátongó mélységet. A maguk mögött hagyott városból már csak a ragyogó fények látszottak, az éjszaka sötét fátylat vont a horizontra. Mélyet sóhajtott, és a melléhez ölelte a lábait, arcát pedig a térdére hajtotta, s hagyta, hogy hosszú tincsei beborítsák mindenét. - Nem... - dünnyögte alig hallhatóan. - Tessék? - Nem! - kapta fel a fejét megvilágosulva. - Nem szerettem! - Az meg hogy lehet? - ráncolta a homlokát értetlenül a fiatal férfi. - Sosem szerettem! Ó, a fenébe, hogy erre csak most jöttem rá! Egész idő alatt csak elhitettem magammal, hogy ő életem szerelme, csak ezért, hogy könnyebb legyen a vele való élet. És annyira jól sikerült az önámításom, hogy még évtizedekkel a válásunk után is szentül hittem, hogy halálosan szerelmes vagyok belé! De ez nem igaz! Ez rohadtul nem igaz! Érted, Al? Én nem szeretem őt! Soha nem is szerettem! Az amerikai a fejét vakarta. - Hm... Halványlila gőzöm sincs, miről beszélsz... Elizaveta izgatottam csóválta a fejét. Nem is várta el, hogy az amerikai megértse őt, hiszen a fiatal férfi soha az életben nem fog olyan helyzetbe kerülni, mint ő. Majd pont a világ legerősebb országa, aki épp most nyerte meg a hidegháborút fog azzal törődni, hogy miként képes egy gyenge ország együtt élni az elnyomással? Ugyan, honnan is tudhatná, hogy milyen, amikor mások diktálják a szabályokat? Persze, nem volt emiatt mérges rá. Neki jobb sors jutott, van ilyen. Hanem azt sokkal jobban sajnálta, hogy ő maga még csak most jött tisztába valódi érzéseivel. Mérges volt magára, de tudta, hogy szüksége volt egy lökésre, ami elindíthatta benne azt a lavinát, ami a megvilágosuláshoz vezetett. Ezt a lökést pedig akaratán kívül ugyan, de pont Roderich adta meg neki. Ha ezt előbb tudja, akkor Gilberttel is biztosan másképp alakultak volna a dolgok. Azonban már késő volt ezen sajnálkozni; biztos volt benne, hogy örökre elszúrta a porosszal való kapcsolatát. Valóban nagyon csúnyán viselkedett vele. Azok után, hogy a férfi őszintén bevallotta neki az érzéseit, és mindig ott volt vele, ha szüksége volt rá, Eliza egyszerűen ellökte magától. - Mi ez a nagy csönd? - kérdezte vidáman Alfred. - Most jöttem rá, hogy elcsesztem pár dolgot – túrt a hajába a nő. - Aha – bólintott nagyot a szemüveges. - Na, és mit? - A Gilberttel való kapcsolatom. - Szóval akkor most őt szereted? - Persze, hogy őt szeretem! - vágta rá Lizzy magától értetődően. - Jól van, jól van! Csak olyan nehéz rajtad kiigazodni, Eli... öhm, ugye nem baj, ha Elinek szólítalak? Folyton mindenki máshogy hív, így sosem tudom, hogyan nevezzelek. - Hm... Te vagy az első, aki ezt megkérdezi – jegyezte meg a nő. - De nem bánom, hívj csak Elinek! - Ok! Szóval miről is volt szó? A magyar megcsóválta a fejét.
- Mindegy, nem fontos – sóhajtotta csüggedten. - All right! - mosolygott Alfred, és kinyitott valami kesztyűtartónak tűnő tárolót, amiben hamburgeres és üdítős dobozok voltak. - Ha éhes vagy, egyél nyugodtan! - Kösz, nem kérek. Egy falat sem menne le a torkomon... - Hahaha! Én viszont eszek, ha nem bánod! Eliza bólintott, és innentől kezdve csöndben maradt, mert egy kukkot sem értett abból, amit Alfred teli szájjal magyarázott neki. A monoton nyámmogástól nyugtalanító, kellemetlen álomba szenderült. Nem tudta, mennyi idő telt el, mikor Alfred felismerhető szavai magához téríttették. - Fogalmam sincs, hogy hol a fenében vagyunk. Eliza kinézett az ablakon, de még mindig nagyon sötét volt, így semmit nem látott. - A radar szerint ez már nem Németország – jegyezte meg Alfred. - Csehszlovákia – dőlt vissza a helyére Erzsébet, mikor rájött, hogy hol vannak. - Karácsonyra veszek neked egy Európa térképet. - Hahaha! Olyanom van! Iggytől kaptam, mikor még kicsi voltam. - Szerintem, azóta már megváltozott egy s más – jegyezte meg a nő. - Hát, Németország meg ez a Csehszlovákia például nincsenek rajta... - Még szerencse, hogy Arthur nem őstörténeti atlaszt vett neked. - Hahaha! Olyanom is van! Iggy sok mindent tanított nekem. - Hát igen, ez az Iggy nagyon okos – helyeselt Eliza. - De én akkor sem szeretem őt – makacskodott a fiatal férfi, és durcásan karba tette a kezét. - Hát persze – nevetett a magyar, és észre sem vette, hogy az amerikai milyen könnyen elterelte figyelmét kínzó gondolatairól. Hajnalodott, mikor Erzsébet izgatottan fészkelődni kezdett a székén. Már alig pár kilométerre voltak a magyar határtól, és a nő minden porcikájában érezte a jóleső, bizsergető érzést, amit hazája közelsége okozott. Északról közelítették meg az országot, így nemsokára felbukkant előttük a Duna csillogó folyama. A körülötte lévő fák az ősz ezer színében pompáztak, és Elizaveta csillogó szemekkel figyelte a szívének oly kedves gyönyörűséget. - Ó - mosolygott Alfred. - Az az otthonod? - Igen – bólintott boldogan a nő, és könnyek szöktek a szemébe. - A folyón túl már az én országom van! - Király! - vigyorgott a szemüveges. - A fővárosban tegyelek ki? - Nem szükséges – rázta a fejét a nő. - Kicsit arrébb van egy város. Esztergomnak hívják. Ha ott kiteszel, az tökéletes lesz. Kövesd a Duna vonalát, és simán megtaláljuk! - All right – egyezett bele Alfred. - Bár megnéztem volna Budapestet. Van ott valami tök szép épület, nem? Elizaveta kuncogott. - Hát igen, van ott egy pár szép épület, ez igaz. - Több is van? Ajj, látni akarom! Hagy nézzem meg! - pislogott rá nagy, kérlelő szemekkel. - Hahaha! - nevetett a nő. - Rendben van, akkor irány Budapest! Így hát végül a fővárosba mentek, és Elizaveta nagy vonalakban megmutatta neki a várost, ami tetszett is az amerikainak. Bár Alfred vidám társaság volt, Elizaveta alig várta, hogy végre elmenjen, és egyedül lehessen az otthonában. Mikor végre távozott, a nő leült a konyhaasztalához, és mielőtt bármit csinált volna, felhívta Felikset, hogy tudassa vele, biztonságban hazaért. Elmesélte neki, hogy mi történt Berlinben. A lengyelt nem igazán érdekelték a Fal leomlásának részletei, az azonban, hogy Elizaveta megmondta a magáét Roderich-nek már annál inkább. Legalább tíz percen keresztül mást sem lehetett hallani, mint hogy barátja hangosan hahotázik. Majd kiderült, hogy Feliks számára már évszázadok óta egyértelmű volt, hogy Eliza valójában a poroszba szerelmes. Azt is mondta, hogy nem kell
aggódnia miatta, hiszen mióta csak ismeri őket, állandóan vitáznak valamin, ez az ő kapcsolatukban teljesen normális. Semmi mást nem kell csinálnia, csak kivárni, hogy Gilbert bekopogjon az ajtaján. Feliks biztos volt benne, hogy ez a nap hamar el fog jönni. De nem lett igaza. ***
Telt-múlt az idő, a Kelet-Európai országokban így vagy úgy, de végbement a rendszerváltás. Feliks és Erzsébet szerencsésnek mondhatták magukat, ugyanis náluk békés úton történt a változás, Romániában viszont népfelkelés tört ki, sőt, Jugoszláviában belháború dúlt, ami az 1990-es évek végéig is elhúzódott. Eliza szépen lassan megnyugodott, már nem gondolt olyan sokat az elmúlt negyven évre. Egyre kevesebbszer voltak rémálmai, már nem riadt fel ijedten, ha neszt hallott az udvaron vagy az ablaknál. Tudta, hogy Iván soha többé nem fogja meglátogatni őt éjszakánként. Tudta, és lassacskán el is hitte. Sokszor látta vendégül Felikset, ahogy ő is ellátogatott időnként Lengyelországba. Ilyenkor jót mulattak együtt, vásárolgattak, hol Varsóban, hol Budapesten járták az utcákat, ettek, és persze ittak is együtt, ha úgy hozta a kedvük. Legfőképp viszont csak élvezték a békét, és örültek, hogy mindenféle fenyegetettség nélkül, vidáman tengethetik napjaikat. Néha még a karácsonyt is együtt töltötték, azonban az ezredforduló előtt egy évvel Erzsi nagy örömére Feliks és Toris végre újra összejöttek, így a magyar nem bánta, hogy egyedül kell eltöltenie az ünnepeket. Amúgy is kitalálta, hogy ideje lenne újrafestenie az egész házát, valamint padlófűtést és légkondicionálót beszereltetnie. Vidáman látott neki a munkálatoknak, és 24-ére készen is lett mindennel, így már semmi más dolga nem akadt, mint a takarítás, a fenyőfavásárlás, a sütés-főzés és dekorálás. A postára is el kellett mennie, hogy a világ minden tájára elküldje a már hónapokkal ezelőtt megvásárolt ajándékait. Épp a bejglit emelte ki a sütőből, amikor kopogtattak az ajtaján. Fogalma sem volt róla, hogy ki lehet az, de azért kapkodva letette a forró tepsit az asztalra, és lehúzta kezéről a konyhakesztyűt. Sebtében megigazította magán a pulcsiját, és beletúrt rakoncátlanul hullámzó tincseibe. Nagy lendülettel nyitott ajtót, de mikor meglátta, hogy ki áll a küszöbén, elakadt a lélegzete. - Hallo, Lizzy! - köszönt Gilbert vigyorogva, és invitálást sem várva beoldalazott a nő mellett. Boldog karácsonyt! - Gilbert? - ráncolta a homlokát értetlenül a nő. - Te meg mit keresel itt? - Hát, képzeld, a kedves tesókám lelépett Velencébe, és semmi mást nem hagyott otthon, csak egy Budapestre szóló repülőjegyet – mutatott fel egy papírdarabot. - Gondoltam, ha már úgyis ott van, akkor kihasználom. Elizaveta halványan elmosolyodott. Lám-lám, úgy tűnik Ludwig még sem annyira „érzelmi fogyatékos”, mint ahogyan azt Gilbert egyszer állította. Alig tért magához a férfi váratlan megjelenése okozta sokkból, de nagyon örült, hogy látja őt. - Ugye nem baj, ha itt maradunk? - kérdezte ártatlan arccal a porosz, és még a fején trónoló kiscsibe is könyörgő szemeket meresztett felé. A nő nagy nehezen levakarta magáról a vigyort, és félvállról így szólt: - Ha már ennyit utaztatok. Különben is, most lett kész a bejgli. Legalább nem én fogom felzabálni az egészet – mondta, és elindult a konyha felé. Gilbert figyelte az előtte haladó nő lágyan ringó csípőjét, és tudta, hogy nem a sütemény illattól gyűlt össze a nyál a szájában. Elizaveta ugyanis nem viselt mást, csak egy combközépig érő, hosszú, rózsaszín pulcsit, „I totally love Poland” felirattal a mellén, valamint egy meleg pamutzoknit. - Cuki a felsőd – jegyezte meg kaján vigyorral az arcán Gilbert.
Elizaveta mosolyogva felé fordult, és kacéran összeérintette a combjait. - Ugye? Felikstől kaptam. Csak az az egy baj van vele, hogy naaagyon melegem van benne... Gilbert nyelt egyet. Mi volt ez? Felhívás keringőre? Mindenesetre egyre jobb ötletnek tartotta, hogy meglátogatta a nőt. A konyhaszekrénynek dőlve figyelte, ahogy a mellette álló magyar szépség felvágja a süteményt, és tálcára teszi a szeleteket. Mikor készen lett, felnézett a másikra. Gilbert tekintetétől azon nyomban elpirult, és összeszorította az ajkait, hogy ne vigyorogjon idiótán. - Na, gyere, menjünk be a nappaliba – szólt, és felemelte a tálcát. - A hűtőben van bor, hoznád utánam? - Hát persze, meine Liebe – húzta félmosolyra az ajkait a férfi. Leültek a díványra, Elizaveta kiöntötte a bort, és csendben kortyolgatni kezdték, közben felváltva fürkészték a másik arcát. - Szóval... miért is jöttél ide tulajdonképpen? - Úgy érted, miért jöttünk – mutatott jelentőségteljesen a fején ülő csibére. - Fel nem foghatom, hogy az emberek miért ignorálják ennyire a világ legkirályabb madarát! - Ezer bocsánat – szabadkozott a nő, a sárga tollashoz intézve szavait. - Tehát, miért jöttetek? Gilbert egy pillanatra elkomorult, majd mélyen a másik szemébe nézett. - Mert hiányoztál, Lizzy! Elizaveta szíve boldogan dobbant, és oda sem figyelve megfogta a másik kezét, és játszadozni kezdett az ujjaival. - Te is nekem – vallotta be a férfi tenyerének, majd felnézett az albínószemekbe. - Igazán hívhattál volna! Tíz éve hozzám se szólsz! - Nem épp úgy hagytál ott Berlinben, mint aki alig várja a viszontlátást – szúrta oda Gilbert, és elkapta a nő kezét, mielőtt az elhúzódhatott volna. - Mert össze voltam zavarodva – ismerte be lesütött szemekkel. - Rájöttem, hogy nem Roderich-be voltam szerelmes annyi éven keresztül. Gilbert reménykedve felnézett. - Hanem? Eliza nagyot nyelt, és a rá nem jellemző szendeséggel nagy nehezen kibökte: - Beléd... - Tessék? - hajolt közelebb tettetett értetlenséggel a férfi, noha tisztán hallotta a másik vallomását. - Jól halottad! - bökte oldalba durcásan a másikat. - Beléd voltam szerelmes. Gilbert sármosan felvonta a szemöldökét, és közelebb hajolt a nőhöz. - Csak voltál? Elizaveta mélyen a szemébe nézett. - A mai napig az vagyok – búgta, és szíve őrülten kezdett zakatolna, ahogy tekintete a férfi ajkaira vándorolt. Gilbert a derekánál fogva közelebb húzta magához a nőt, másik kezével pedig beletúrt a sötétszőke tincsekbe. Homlokát a másikénak támasztotta, és mélyen beszívta az illatát. Eliza árgus szemekkel figyelte minden apró rezdülését, és emlékeztette magát, hogy néha nem ártana levegőt vennie. - Elizaveta – suttogta a férfi. - Én nem akarlak kihasználni, ahhoz túl fontos vagy nekem. - Tudom, Gilbert – sietett megnyugtatni a férfit. - Most már tudom. - De kérlek, te se játssz velem. Lehet, hogy hihetetlen, de az én szívemet is össze lehet törni. Eliza torkában gombóc nőt. - Sose tennék ilyet – simította végig a férfi arcát, és a hófehér tincsekbe fúrta ujjait. - Én már nem vagyok többé ország; végleg átadtam a stafétabotot Ludwignak. Neked viszont még mindig vannak kötelezettségeid, és ezzel tisztában vagyok. Semmiben nem akarlak akadályozni, nem kérlek arra, hogy adj fel értem mindent. - Gilbert – vágott közbe a nő, de a férfi az ajkaira tette a mutatóujját, és elhallgattatta. - Hagy mondjam végig, bite! Csak arra kérlek, hogy engedj közel magadhoz! Nem Magyarországhoz, hanem az emberi énedhez, ahhoz, aki egy fáradt nap után ágyba bújik, aki órákig lustálkodik hétvégenként, aki erős paprikát tesz mindenféle kajába, aki dalolászik sütés közben, és aki rabul ejt mindenkit a tekintetével, aki csak ránéz. Engedj magadhoz, Héderváry Erzsébet! Hagyd, hogy úgy szeresselek, mint egy átlagos férfi egy átlagos nőt!
Elizavetának könnyek szöktek a szemébe a meghatódottságtól, és gyorsan Gilbert ajakira nyomta a sajátját. - Hagyom – lehelte hevesen, két kapkodós csók között. - Persze, hogy hagyom! Gilbert erősen magához húzta, és szinte falta a nő ajakit. Elizaveta az ölébe ült, érezte, ahogy a porosz erős keze végigsimít a hátán, belemarkol a fenekébe, majd a combjánál fogva még közelebb vonja magához. A nő belenyögött a csókba, de a világért sem szakadt volna el a férfi ajkaitól... Eljött a Szenteste, és el is múlt, de Elizaveta és Gilbert egy percre sem engedték el a másikat. A szenvedély a tetőfokára hágott, még akkor is egymást falták, amikor elküzdötték magukat a hálószobáig. Gilbert mindenféle tapintatosság nélkül rántotta le szerelméről a pulóverét, Eliza pedig lázas vehemenciával tépte szét az ingét, és kezdte csókolni a másik izmos mellkasát. Egész éjszaka szerették egymást, a karácsony reggel pedig összeölelkezve talált rá a párosra. Gilbert ébredt fel elsőként, és órákig csak nézte a karjaiban tartott gyönyörűséget. Aztán megrezdültek Eliza hosszú, sötét szempillái, és Gilbert szívét melegség járta át, ahogy a másik megajándékozta őt smaragdszín tekintetével. - Jó reggelt, drága – suttogta, majd finoman eltúrta a nő arcába lógó, rakoncátlan tincseket. - Jó reggelt – mosolyodott el álmosan a nő, és fészkelődni kezdett, hogy még közelebb kerülhessen a férfihoz. - Hogy aludtál? - Csodásan – simított végig a nő gerincvonalán Elizaveta felkönyökölt, hogy megcsókolhassa őt, Gilbert pedig boldogan húzta magához. - Szeretlek – súgta a nő fülébe Gilbert. Elizaveta ragyogó szemekkel ránézett, és kimondta azt a mondatot, amit ezen a nyelven még soha senkinek nem mondott ezelőtt: - Ich liebe dich auch!
Vége