Hetalia – Axis Powers fanfiction A Keleti blokk fogságában V. rész
- Szóval te is érzed? - szólt halkan, de érthetően Feliks, és lehunyta zöld szemeit, hogy arcát megint a melegen sütő nyári nap felé fordítsa. Ajkain halvány, bizakodó mosoly bujkált, és már ez az arckifejezés megmelengette Erzsébet szívét, hiszen idejét sem tudta már, mikor látta ennyire élettel telinek és egészségesnek barátját. - Igen – bólintott a nő, és leült mellé a fűbe. Elnézett a messzeségbe, tekintetét végigfuttatta a napraforgómezőkön, amik arannyal beszórt dombocskáknak tűntek a távolból. - Iván már rég nem olyan durva, mint szokott lenni. Egyre engedékenyebb. Mióta van az új főnöke, azt hiszem... azt hiszem, reménykedhetünk, Feliks. A Szovjet Unió szétesőben van. A lengyel mélyet lélegzett a langyos, nyári levegőből, és arcvonásai még inkább kisimultak. - Hamarosan szabadok leszünk. Már nem tart sokáig. - Igen... Iván mostanában mintha beteg lenne – mondta Elizaveta. - Válságban van, próbálja megmenteni a gazdaságát a peresztrojkával, de nekem ez olyan kétségbeesettnek tűnik. Ami pedig Yekaterinával történt... Istenem, még én is süket voltam a robbanás után hetekig! - Borzalmas – bólintott Feliks. - Azóta nem is láttam. - Iván vigyáz rá. Néha azért tud normális is lenni. - De csak a testvéreit tünteti ki ilyen keggyel. Én inkább köszönöm szépen, de nem kérek belőle. - Hát én sem – bólintott a nő. - Mostanában hál' istennek nem is igen látogat meg esténként. Feliks hirtelen ránézett. Várta volna, hogy folytassa, mert még sosem mesélt neki arról, hogy miket művel vele az orosz a hálószobában, de Elizaveta közönyös arccal bámulta a tájat, és semmi jelét nem adta annak, hogy erről bővebben is akar beszélni. Feliks lenyelte a torkában képződött gombócot, közelebb csusszant a nőhöz, és arcát a vállára támasztotta, mint egy kisfiú a nővérének. Elizaveta mosolyogva vonta magához, és apró puszit nyomott a férfi szőke üstökére. *** - Elizaveta!!! A magyar a hang irányába fordult, majd reflexből védekezően felemelte a kezét, de ekkor már képtelen volt meghiúsítani a támadást. Gilbert futott felé, majd derekánál fogva a levegőbe emelte, és közben olyan boldogan nevetett, hogy a nőnek eszébe jutottak a régi idők, mikor még kicsik voltak, és vidáman játszottak párbajosdit egymással. - Köszönöm, Lizzy, köszönöm! - kántálta boldogan a férfi, majd mikor letette, telecsókolta az arca minden apró részletét. - Blá... fúj, Gilbert – tolta el magától a férfit Erzsi. - Tiszta nyál leszek miattad! - Mi történt? - ráncolta a homlokát Feliks, aki épp most jött oda hozzájuk a bejárati csarnokba. Kezében egy bőrönd volt, elég kicsi, mint aki csak a legszükségesebb dolgokat csomagolta össze. - Elizaveta megnyitotta az osztrák határt! Kiengedik a keletnémeteket! - Komolyan? - hüledezett a szöszi, és Elizavetához fordult megerősítésért. - De hát... hogy intézted ezt el? - A főnököm egy ideje már tárgyalt az osztrák vezetőkkel – magyarázta a nő. - Persze Iván is
rábólintott, de ez kurvára nem érdekelt, egyébként is szétszedtük volna azt a hülye szögesdrótot! - Királyság! - vigyorgott Gilbert. - Most pedig megyek Berlinbe! Itt az ideje, hogy lebontsuk azt az istenverte falat! Alig várom, hogy lássam Nyugatot! Szerencsétlen gyerek, vajon hogyan volt képes Fenségességem nélkül élni annyi éven keresztül? - Hát akkor jó utat, Beilschmidt – biccentett Feliks. - Engem vár Varsó, úgyhogy indulok. - Öhm... ööö nem akartok elkísérni? Ez történelmi pillanat lesz! - Isten ments, hogy még több történelmi pillanatot éljek át veled, Beilschmidt! – rázta a fejét a lengyel. - És te, Lizzy? - Hm – húzta el a száját a nő. Igazság szerint ő is haza akart volna menni, de az, hogy részt vegyen a Fal ledöntésében, ami annyi éven át szimbolizálta Iván hatalmát, valahogy elégtételt adott volna neki a sok éves szenvedésért és megaláztatásért. - Mi lenne, ha elkísérnénk Felikset, és onnan mennénk tovább Berlinbe? - vetette fel az ötletet a nő. - Ja, az is tök király! - bólintott csillogó szemekkel az albínó. - De aztán egyből eltakarodsz a városomból! - fenyegette meg Feliks a poroszt. - Feliks, ne aggódj, a történelem soha a jó büdös életben nem fogja megismételni önmagát – Gilbert ünnepélyesen a szívére tette a kezét, mintha csak egy esküt mondott volna el. Aztán szeméből kialudt minden komoly csillogás, és átadta a helyét a gyermeki huncutságnak. - Na, akkor indulunk? - Persze! - bokszolt a levegőbe Elizaveta. - Egy pillanat – emelte fel a mutatóujját a porosz, majd elordította magát. - GILBIRD! A következő pillanatban egy sárga csibe totyogott, majd bukdácsolt le a lépcsőn. Gilbert odaszaladt a fiókához, és a hajába ültette. - Most már mehetünk – vigyorgott vidáman. - Lehetséges, hogy valaha az életben felnősz, Beilschmidt? - kérdezte Feliks. - Mi van a bőröndödben, csak nem egy „Én kicsi Pónim” szett? - vágott vissza a porosz, de mikor látta Elizaveta megrovó tekintetét és csípőre tett kezét, inkább befogta a száját. *** - Hát elmentek? Tényleg itt hagytok? A hármasnak még volt annyi balszerencséje, hogy Moszkva utcáin épp Iván Braginskiba futottak kis Trabantjukkal, amivel a várost, az országot, és az egész múltjukat akarták maguk mögött hagyni. De az orosz nem bírta ki, hogy még utoljára ne akadályozza őket. Beteg volt, ez látszott sápadtságán, mozdulatain, és egész testén. Ő maga is változáson ment keresztül, és a változás sohasem lehet könnyű, főleg, ha egy rendszer, egy hatalmas birodalom hullik darabjaira. Ivánnal most pontosan ez történt. Szenvedett, fájt a szíve, testét mintha ezerféle kínzó sav marta volna. Kétségbeesetten próbált fenntartani még valamit a hatalmából, maga mellett tartani a többieket, de ő maga is belefáradt már a rendszerbe. Nem bírta tovább. Elizaveta felsóhajtott. Így vagy úgy, de ez a búcsú lesz, és soha többé nem kell alárendeltnek érezniük magukat az őszes hajú férfival szemben. - Igen, Iván, elmegyünk – bólintott a nő dacosan. - Lehet, hogy nem vetted észre, de utáltunk veled lenni, téged pedig gyűlölünk! Iván lilás szemei elkerekedtek a döbbenettől, szíve összefacsaródott a nő rosszindulatú szavai hallatán. A hármas nem látta, de még egy könnycsepp is megjelent a szemében, amit aztán gyorsan visszapislogott. - Nem maradnátok még egy kicsit velem? - kérdezte a férfi, és most olyannak tűnt, mint egy elveszett kisgyerek. Remegett a félelemtől. Nem akart ismét egyedül lenni a télben, a fagyban, az örökös hómezőkön. De egyiküket sem tudta meghatni. - Nein! - vágta rá Gilbert. - Állj el az útból, mert esküszöm, hogy keresztülhajtok rajtad! - Miért vagy ilyen gonosz velem, kicsi Gilbert? Legalább egy búcsúölelést hagy kapjak!
- El az útból, Braginski! - üvöltött rá a magyar. - Elizaveta... kicsi csillagom... - A nevem Erzsébet, és kurvára nem vagyok a kicsi csillagod! - kiabálta, és dühösen vállon bokszolta a volánnál ülő albínót, hogy taposson a gázra. Gilbert így is tett, Iván pedig ijedten ugrott félre előlük. Könnyes szemmel nézett a padlógázzal elszáguldó kis kék Trabant után. Noha még javában tartott a vénasszonyok nyara, pezsgőszínű sálját mégis meglengette egy északról érkező fagyos széláramlat. Megtörten csuklottak össze lábai, és tenyerébe temetett arccal a földre roskadt. Éles csörömpölés hallatszott, mire ijedten kapta fel a fejét. A mellére tűzött ötágú vörös csillag a porba hullott, és meggyötört tulajdonosa szeme láttára tört szilánkjaira. *** A délutáni órákban érkeztek meg Varsó külterületére. Feliks egyfolytában bökdöste Gilbertet, hogy álljon már meg végre, és mikor az albínó eleget tett a kérésnek, Feliks kapkodva nyitotta ki a kocsiajtót, és örömteli ujjongással futott a város felé. - Hé, Feliks, várj meg! - szaladt utána mosolyogva Elizaveta. A férfi bevárta őt, és nyújtotta neki a kezét, amit a nő azonnal megragadott. Együtt néztek el az újjászületett város felé, és a magyart körüllengte az a határtalan boldogság, amit barátja aurája árasztott. - Jaj, Feliks, ne sírj! - szorította meg Eli a férfi kezét, amikor látta, hogy zöld szemei könnyeznek a meghatódottságtól. - Örömömben sírok, Erzsi – mondta a férfi. - Varsó végre csak az enyém! Annyit harcoltam, szenvedtem, küzdöttem érte, és most végre itt állok, szabadon, boldogan! Tökre felfoghatatlan! Elizaveta megölelte őt. - Megérdemled, Feliks! Azt kívánom, hogy légy nagyon boldog! - Én is neked, Bözsikém! - Feliks magához szorította a nőt, csókot nyomott a feje búbjára, de le sem vette a szemét a városáról. - Nem maradnál velem még egy kicsit? Egy csomó mindent újjáépítettünk '44-óta. Annyira szép lett, mintha sosem jártak volna erre németek! - Sajnálom, drága főnixem – simított végig a férfi arcán a magyar. - Minél hamarabb túlesek mindenen, annál hamarabb térhetek vissza Budapestre. - Ja, persze, tökre megértem – bólintott Feliks, és úgy tűnt, tényleg átérzi a másik honvágyát, mert nem látszott csalódottság zöld szemeiben. - De azért néha átjössz majd hozzám, ugye? - Persze – bólintott határozottan a nő. - Meg majd amint hazaértem, hívlak. De azért te is gyere el meglátogatni! És ne csak március 23-án! Évente minimum egy hétig az én főztömet kell enned! - Hahaha, megegyeztünk! - nevetett a férfi, és nyújtotta a kezét, amit Eliza egy határozott, férfias mozdulattal megrázott. - Tényleg nagyon vigyázz magadra! - kérte elérzékenyülten a nő. - Nyugi, Erzsi, velem minden okés lesz! Szerintem inkább neked kéne odafigyelned magadra – mondta némileg elkomorulva, és az autóban várakozó porosz felé bökött. - Ne hagyd, hogy belerángasson valami őrültségbe, és könyörgöm, ha tényleg nem bírjátok ki, használjatok gumit! - Feliks! - A nő tetettet felháborodással bökte őt oldalba. - Nem tudom, miről beszélsz! Mi csak barátok vagyunk... - Jaj, Erzsikém, meddig áltatod még saját magad? - Nem áltatom. Ez az igazság! - Tényleg? Akkor viszont ne hagyd, hogy a krumplizabáló meggyőzzön az ellenkezőjéről! - Oké, majd igyekszem odafigyelni rá. - Helyes. - Rendben.
Nézték még a másikat egy darabig, aztán megint egymás karjaiba borultak. - Jaj, Feli, úgy fogsz hiányozni! - Te is nekem, Bözsi! A kocsiban ülő Gilbert eddig bírta a várakozást, mert hirtelen dudaszó hallatszott, ami szétrebbentette a két jó barátot, a környéken lévő énekesmadarak pedig ijedten repültek fel az ég felé. - Ne háborítsd a csendet, te bunkó! - ordított rá Feliks. - Nem tudtátok volna a nyálas dolgokat a kocsiban elintézni?! Öt órája búcsúzkodtok! - Rossz az időérzéked, idióta! - kiabált vissza neki Eliza. - Nekem mindegy, akár vacsira is maradhatunk – szólt Gilbert, és kikászálódott az autóból, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen a motorháztetőn. Elővett egy szál cigit, rágyújtott, és lustán szívni kezdte. - Erzsébet ellen nincs kifogásom, de megmondtam, hogy te húzz el innét! - Aj, most miért vagy ilyen, amikor olyan jó cimbik lettünk? Vedd megtiszteltetésnek! Nem mindenkivel hívatja meg magát Fenségességem! Kesesesese... - Ha kevésbé lennél beképzelt, talán az emberek maguktól is meghívnának – mutatott rá Elizaveta vigyorogva. - Az emberek talán, de az államok még úgy sem – vihogott Feliks. - Tök szemetek vagytok – húzta el a száját Gilbert. - Meg sem érdemlitek, hogy szóba álljak veletek! - Én nem bánnám, ha ezután valaki mást boldogítanál a hülye megjegyzéseiddel – vont vállat Feliks. - Mfh – Gilbert dühösen karba tette a kezét – Tényleg nem érdemlitek meg a társaságom. Elizaveta elvigyorodott. Gilbert egy idióta, de még ilyenkor is nagyon tudta szeretni. Olyan édes arcot vágott, hogy kedve lett volna nyakon vágni egy serpenyővel. - Na, most már indulhatunk, Lizzy? - Egy pillanat – mondta a nő, és egy utolsó cuppanós puszit nyomott a lengyel arcára. Gilbert leszállt a motorháztetőről, szájába vette a cigit, majd Feliks felé nyújtotta jobbját. - Viszlát, cimbora! Feliks egy pillanatig elgondolkodva nézte a felé nyújtott kezet, majd vállat vont, és jó erősen megrázta azt. Elizaveta vigyorogva nézte őket. - Aztán jót ne halljak rólad, Beilschmidt! - Áh, hisz ismersz, én egy angyal vagyok! - Te egy idióta vagy, Beilschmidt! – vigyorodott el Feliks. ***
Keleten, a Berlint kettéválasztó fal előtt már óriásira duzzadt a tömeg, mire Elizaveta és Gilbert odaértek. A magyar csodálkozva nézte a boldog és lelkes arcokat, akik egy emberként rohamozták meg a falat és az átkelőhelyeket. Bár a határőrök és a rendőrök ott álltak, mégsem tettek semmit, még az emberek útleveleit sem kérték el, csak összezavarodva vagy éppenséggel leplezetlenül vigyorogva figyelték a nép áramlatát. Mindenki nagyon jól tudta, hogy két nappal ezelőtt tűzparancsuk lett volna. Ma viszont még csak a fegyvereiket sem vették elő. Gilbert arcáról lehetetlenség lett volna levakarni a vigyort. Elizára nézett, kacsintott, és anélkül, hogy leállította volna a motort, így szólt: - Jövök már, Bruder! - mondta, és kiszállt a kocsiból, villámgyorsan annak másik oldalára szaladt, kinyitotta az anyósülés ajtaját is, és megragadva Eliza karját őt is kihúzta a járműből. A Borhnolmer Strasse-i ellenőrzőpontnál – ahol egyébként más időkben alig egy-két ember, ha
lézengett – hatalmas volt a tömeg. Nők és férfiak, kicsik és nagyok nevetve, éljenezve, csodálkozva és álmélkodva áramlottak a határ felé, hogy elsők között térhessenek át a másik oldalra. Voltak, akik csak a gyerekeiket vitték, minden mást maguk mögött hagytak, és végleg eltűntek valahol Nyugaton, soha vissza nem nézve régi otthonukra. Olyanok is akadtak, akik csak „átruccantak” a város másik felére, hogy egy hosszú kirándulás alkalmával megnézzék, milyen élet is jutott Berlin szerencsésebb oldalának. Elizaveta még egy frissen házasodott párt is észrevett a tömegben. A menyasszony egyik kezével vőlegényébe kapaszkodott, másikkal nagy, abroncsos ruhája szélét fogta fel. Gilbert megragadta a magyar kezét, és egy kicsivel arrébb álló tömeg felé bökött. Azok csákánnyal és kalapáccsal mentek neki a falnak, vagy éppen köteleket erősítettek rá, hogy együttes erővel rántsák le a földre. - Éljen a szabadság! - Csak egy Németország van, egyesítsük a hazát! - Le a zsarnokokkal! - Ilyen, és ehhez hasonló jelszavak hagyták el az emberek ajkait, miközben nekirugaszkodtak, és húzni kezdték a falakra erősített köteleket. Gilbert a tömegbe rántotta Elizavetát, és ők is kötelet ragadtak. - Figyelem mindenki! - ordította el magát a porosz. - Háromra húzzátok! Eins...zwei... - DREI! A németek zajongása ellenére is jól hallható volt a morajlás, ahogy a falszakasz megremegett, de látványos eredményt nem értek még el. - Újra! - vezényelt Gilbert. - Erősen! Második próbálkozásra még többen odanyomultak, hogy vált-vállnak vetve az előzőnél is nagyobb erőt tudjanak kifejteni. - Vigyázat! - sikoltotta egy nő, és a következő pillanatban egy nagyobb betontömeg vállt le a falról, és nagy puffanással ért földet, átláthatatlan porfelhőt hagyva maga után. Mikor leült a por, a keletberliniek láthatták, hogy egy hatalmas lyuk keletkezett a falon. Egy pillanatig néma csönd volt, majd egyszerre kezdtek éljenezni. - A többit is! Gilbert hátranézett a mögötte álló Elizavetára, és egymásra mosolyogtak. - Valaki vár rád a túloldalon – mondta a nő. A férfi szemei felcsillantak, és határtalan boldogság járta át a szívét. Talán a tömegből áradó lelkesültség és energia miatt tehette, hogy gondolkodás nélkül magához húzta a magyart, és szenvedélyesen megcsókolta. Természetesen Elizaveta habozás nélkül viszonozta a porosz szerelmi kinyilvánítását, majd kacagva váltak el egymástól. - Juhúúú! - Gilbert a levegőbe bokszolt. - Éljen Németország! - Béke veletek – vigyorgott a nő. Összekulcsolták a kezüket, és a fal alá rohantak. Gilbert bakot tartott Elizavetának, aki könnyedén lendült fel a betonkerítésre, majd lenyúlt, hogy a férfi is feljöhessen mellé. Gilbert pár másodperc alatt a nő mellett termett, és együtt néztek le Nyugat-Berlinre, ahol legalább akkora tömeg gyűlt össze, mint a keleti oldalon. - WEST! - ordította el magát Gilbert. - Látod valahol? Erzsébetnek nagyon kellett meresztenie a szemét, de egyelőre még sehol nem látta Ludwig szőke feje búbját. - Keressük meg! - indítványozta a magyar, és lehuppant a falról. Gilbert követte, és együtt elvegyültek a tömegben. A porosz végig öccse nevét kiabálta, de a sok német között nem találták azt a bizonyos egyetlen egyet. Aztán, mikor a Brandenburgi kapuhoz értek, ahol némileg kevesebb ember állt, a hátuk mögött valaki nevén szólította Gilbertet. Elizaveta látta a porosz arcának minden rezdülését. Először benne szakadt a levegő, teljesen lefagyott mindene, majd alig láthatóan elmosolyodott, és hátra fordult. - Bruder! - Igen, semmi kétség, ez Ludwig hangja volt. Úgy húsz méterre volt a párostól, de alig mert hinni a szemének. Csak pár lépéssel jött közelebb hozzájuk, és látszott rajta, hogy elakadt a
lélegzete. Aztán eleredtek a könnyei. - Bruder! - kiáltotta, és szaladni kezdett bátyja felé. Elizaveta még soha életében nem látta őt sírni, így nagyon meglepődött, mikor a nagy és erős Ludwig Beilschmidt kék szemei megteltek könnyekkel. Ő maga is elérzékenyült, ahogy végignézte a két testvér újraegyesülését. A magas német úgy csapódott bátyja mellkasának, mint egy rakéta, és úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. Immár hangosan zokogott, és arcát a másik vállgödrébe fúrta. Megint az a szőke kisfiú volt, aki rajongásig szerette a bátyját, és bármit megtett volna érte. - Hé, West! - szólt Gilbert szokatlanul magas hangon, és erősen küzdött az arcizmaival, hogy vigyorogni tudjon. - Ne bőgj már, ez így tök kínos... ha-hallod, öcsi? - Gilbert csuklott egyet, és összeszorította az ajkait. Összeborzolta a másik haját, és lehunyta a szemét, de egy pillanatra sem engedte el testvérét. - Uh.. úgy hi-hiányoztál! - vallotta be Ludwig. Gilbert eddig bírta zabolázni arcizmait, mert most már engedett valós érzelmeinek, és ő is elsírta magát. - Te is nekem, West! Mein Gott, ha tudnád, hogy mennyire! Mindkettőnek potyogtak a könnyei, és elnézve őket Elizaveta is kis híján elsírta magát, de megemberelte magát, és amíg úgysem figyeltek rá, gyorsan kifújta az orrát. Aztán ismerős hangokra kapta fel a fejét. - Hey, fiúk, itt van! Lewis megtalálta! A nagy nyüzsgés-forgásból hirtelen három ismerős alak vált ki, és indultak el feléjük. - Ohohoh! Nézzenek oda! Notre vieux ami! Gilbert kíváncsian vált el Ludwigtól – aki továbbra sem engedte el, átkarolta a vállát, és maga is az érkezők felé fordult. Alfred Jones, Francis Bonnefoy és Antonio Fernandez Corriedo tartott feléjük, mindhárom arcán vidám mosoly játszott. A porosz gyorsan letörölte a könnyeit, mielőtt a többiek észrevehették volna. - Gilbert! - köszöntötte őt az amerikai, és vigyorogva megrázta a kezét. - Hola, amigo! - Antonio felemelte a kezét, mire Gilbert belecsapott, majd férfiasan átölelték egymást. - Ti meg mit kerestek itt? - Well, én beugrom Lewis-hoz sometimes, de most csak egy futó látogatást teszek, hogy megnézzem, mi a fene történik itt, aztán megyek tovább Ivánhoz. Van egy pár dolog, amit meg kell beszélnünk. Gosh, pedig tutira piszok hideg van ott nála! - Önként odamegy – mutatott rá felvont szemöldökkel Antonio. - Hát nem egy idióta? - I'm the hero! - Ja, ja – forgatta a szemét Ludwig. - És te, Francis? A francia beletúrt hosszú szőke hajába. - Hát, szóval... eléggé durván váltunk el egymástól, pedig... szerintem nagyon király haverok voltunk. - Tényleg azok voltunk – bólintott Gilbert elkomorulva. - Hát, igen... de azóta Louis-vel is tök jól megvagyunk, kibékültünk, és szerintem senki nem akar még egyszer háborúskodni, szóval... - Francis csak azt akarja mondani, hogy ki akar veled békülni – segítette ki Antonio. - C'est vrai – helyeselt a szőke szívtipró. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán Gilbert elvigyorodott. - Szóval újra együtt a trio, mi?! - Oui! - Awesome! - kiáltott a porosz, aztán átkarolta mindkettő vállát, és összeborzolta a hajukat. Kesesese! - Mein Gott – csóválta a fejét Ludwig, aki sikertelenül bár, de keményen próbálta levakarni arcáról
a mosolyt. - Ezek hárman az őrületbe fognak kergetni... - Legalább nem fogsz unatkozni, öcskös! - mondta Gilbert, és újfent átölelte a németet. Szegénykém, biztos unalmasan teltek a mindennapjaid! - Nem volt unalmas – csóválta a fejét Ludwig. -, csak... minden olyan értelmetlennek tűnt nélküled... - Óóó, hát nem aranyos? Mein klein bruder! Elnevették magukat, Alfred megpaskolta Ludwig vállát, aki zavartan elvörösödött. Eliza halkan kacagott, de volt egy olyan érzése, hogy a többiek észre sem vették, hogy ott van. Ettől egy kicsit elszomorodott ugyan, de mikor a két testvér találkozott, vagy mikor a Bad Touch trio újra egyesült, nem talált alkalmat arra, hogy közbeszóljon. Nagyon jól tudta, hogy mennyire fontosak ők Gilbertnek, így inkább hagyta, hogy egymással foglalkozzanak, viszont lassan már fél órája állnak itt, a Brandenburgi kapu előtt, de még egyik pasi sem vette a fáradságot, hogy legalább biccentsen neki egyet. Aztán hirtelen megállt benne az ütő. - Elizabeta? Ezt a hangot ezer közül is megismerte volna. A háta mögül szólt, és még a vér is megfagyott az ereiben. Nagyon lassan, szinte dermedten fordult meg a tengelye körül. Érezte, hogy kiszárad a torka, és gombóc képződik benne. Darabjaira szakadt a világ, a körülötte zsongó tömeg fényévekre távolodott tőle, minden más valótlannak, elmosódó masszának tűnt, csak egy valamit volt képes tökéletesen érzékelni. Roderich Edelstein ibolyakék szempárja csillogott rá ezernyi megfejthetetlen érzelmet sugallva volt felesége felé. Folyt. Köv.
