Hetalia – Axis Powers fanfiction
A Keleti blokk fogságában I. rész Összetörve -Eli?...Elizaveta? Erzsébet nem reagált a férfi szólongatására. Apró háromszínű zsebkendőjét görcsösen szorongatva a Duna felszínén tükröződő napsugarakat bámulta. Még azok is sápadtnak tűntek. Nem volt értelme sütnie a Napnak. Egyáltalán már felkelnie sem volt értelme. Minek? Miért kéne egy halott nemzetre világítania, hiszen a reménynek már így is oda. Mindent elvettek tőle, talán már lélegeznie sem lett volna szabad. - Eli – a férfi végigsimított a nő vállán, és leült mellé a folyópartra. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, csak figyelték a vizet. A városra egyikük sem tudott ránézni; a romok taszították a tekintetüket. - Mit akarsz, Gilbert? - szólalt meg egy kis idő után a nő. - Hallottam, mi történt. Feliks újságolta el. Nagyon aggódott érted, de Iván... - Nem engedte el – fejezte be a mondatot a magyar. Zöld macskaszemeiben gyűlölet csillant. - Igen – hajtotta le a fejét a férfi szomorúan és tehetetlenül, de pár pillanat múlva kétségbeesetten kifakadt. - Miért kellett ezt csinálnotok Elizaveta? Miért haragítottátok őt így magatokra? - Fura, hogy ezt pont Te kérdezed – jegyezte meg gúnyosan a nő. - Ha jól emlékszem, '53-ban pont te voltál az, aki fellázadt ellene. - És mi lett annak a vége?! - vágott dühösen egy kavicsot a vízbe Gilbert. - Rögtönítélő bíróságok... kivégzések... és az öcsém. Én csak látni akartam őt! Úgy hiányzik... - Gilbert fájdalmasan elfintorodott, de rájött, hogy most a nőt jött támogatni, hiszen az ő sebei voltak a legfrissebbek. Végignézett Elizán. Hosszú, máskor fényes haja most vértől volt ragacsos, szép arcán sebhelyek éktelenkedtek, keze és nyaka véraláfutásokkal volt tele, mintha fojtogatták volna. - Miért nem tanultál az én hibámból, Lizzy? Ellene nem lehet győzni! Ő erősebb mindannyiunknál! - Azt hittem, hogy a nyugat... vagy Alfred... - Majd segítenek? - nevetett savanyúan a porosz. - Egészen addig én is azt hittem, amíg oda nem löktek annak a... - Gilbert nem merte kimondani, ami a nyelve hegyén volt. Túl sokat vettek már el tőle ahhoz, hogy tudja tartani a száját. - Amerika... ő csak addig tudja játszani a hőst, amíg az érdekében áll. Még hogy demokrácia, meg szabadság! Hah, röhög a vakbelem! Szarik ő a fejünkre, kicsit sem érdekli őt a keleti blokk nyavalyája. De prédikálni azt azért tud! - Kösz, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy hülye naiv kislány voltam, nem kell rávezetned. Felőlem pocskondiázhatod őt, leszarom, de nekem attól nem lesz jobb. Úgyhogy hagyj békén! Én csak... nyugalmat akarok. Csak... aludni... és nem álmodni... nem érezni. A nő szemei megteltek könnyekkel, és az első utat találva csurgott végig a hegekkel szabdalt hamvas arcon. - Jól van, jól van – húzta magához Gilbert a nőt. - Tudom, hogy milyen érzés. Sírj, csak, hidd el, jobb lesz majd. Sírj, amíg Ő nem látja. De Elizaveta nem mert sírni a másik előtt. Sosem engedte, hogy pont Gilbert Beilschmidt lássa őt gyengének, és a makacssága nem vette rá, hogy ezt most kezdje el. Elhúzódott a porosztól, de vállai rázkódtak a visszatartott zokogástól, és könnyei szakadatlanul folytak. Elfordult a másiktól, hogy ne lássa. - Eliza... - súgta gyengéden a férfi. Hátulról magához húzta őt, és belecsókolt a nyakába. A nő lehunyta a szemét. Annyira gyöngéd volt az érintés, olyan simogatóan finom. Régen értek már
hozzá ennyire szelíden. - Olyan baromi szar volt, Gil – mondta a nő alig halhatóan, és rezignáltan hagyta, hogy a porosz a hátát simogassa. - Olyan kegyetlenül szar... Annyian meghaltak. A fejemben hallottam a sikolyukat, a sírásukat... a mellkasomban éreztem, hogy a város melyik pontjába csapódik bomba. Nem tudtam lélegezni. És a halottakat is éreztem... mintha minden egyes férfi és nő halálakor gyomorszájon vágtak volna... megforgatta a sarlóját a szívemben, és darabokra szedett a kalapácsával. Azt hittem, meghalok... - Ugyan, kicsi lány – dörmögte a fülébe Gilbert. - Te nem halhatsz meg. Mi nem tudunk meghalni. Elizaveta erre nem válaszolt. Nagyon jól tudta, hogy a másiknak nincs igaza. Hisz Poroszország már nem létezik. - Tudom, mire gondolsz – mondta a férfi. - Hogy én nem vagyok olyan, mint Ti. Csak egy emlék, amit az öccse és a történelemkönyvek tartanak életben. De, Lizzy, ha belegondolsz éppen ez az egész lényege. Még ha papíron azt is mondanák, hogy végünk, mások emlékei, a nyomok, amiket magunk után hagyunk, a leszármazottaink mind-mind életben tartanak. Ez ellen még Braginski sem tehet semmit. Az emberek tudata felett nincs hatalma! - Ja persze – húzta el a száját Eliza. - Te könnyen beszélsz. Ludwig ott van, hogy emlékezzen rád. De nekem kim van, Gil? Egyedül vagyok egy rokontalan nemzettel, ami egész történelme során szívott. Hol a tatárok, hol a törökök, hol... - Az osztrákok – bólintott a férfi Erzsébet elharapott mondatára. A nő hallgatása mindent elmondott neki; még mindig érez valamit voltférje iránt. Valamit, amivel szemben ő soha nem tudott versenyezni. - Roderich például emlékezne rád. Sadiq sem tudna téged kitörölni az emlékezetéből. És még ha Vladimir meg is próbálna téged elfelejteni, nincs az a hazugság, ami pótolhatná azt az űrt, amit itt hagysz magad után a világban. - Éljen – prüszkölte gúnyosan a nő, és oda sem figyelve nekidőlt a férfi mellkasának, aki erősen magához ölelte. - De felesleges arról beszélni, hogy mi lenne, ha – suttogta Gilbert, orrát a magyar nyakához dörgölve. - Ugyan, Lizzy, ezek csak oroszok. Vodkát vedelnek, és elővigyázatosan mindenhova bundakabátban mennek. Hülye ruszkik. Te már annyi mindent túléltél. Három részre szakadt az országod, Trianonnál elvettek tőled mindent, és még mindig itt vagy. Nem ismerek nálad erősebb nőt a világon. - Persze, mert én vagyok az egyetlen nő, akit ismersz! - Voltak nők az életemben rajtad kívül. Nem csak hogy utánad, de még előtted is, meine Liebe! vigyorgott magabiztosan Gilbert, mire Elizaveta értetlenül ránézett. - Mi az, hogy rajtam kívül?! Közöttünk sosem... - Na, na, na, meine Liebe! Nem emlékszel arra a május tizennegyedikei estére, 1325-ben? Pedig eléggé forró volt a hangulat ott a pajtában – mondta, és ujjait végigfuttatta a nő hasán, aki erre behúzta a pocakját, és felpattant a másik öléből. - Fogd be, Gilbert! - rivallt rá a nő dühösen. Zöld szemei szikrákat szórtak, de az albínó nem bánta, mert most megint olyan erősnek tűnt, mint a régi időkben. Arra a pár pillanatra, amíg a porosszal kiabált, visszatért belé az ősi tűz, amit annyira gyönyörűnek talált benne a férfi. - Megígérted, hogy arról senkinek, soha... Megegyeztünk, hogy azt egyszer és mindenkorra elfelejtjük! Erre már Gilbert is felkelt a földről. Lassan, ráérősen állt fel, mozdulatai lazának, érdektelennek tűntek, de a gyomra összeszorult, ahogy arra gondolt, hogy mit fog mondani a nőnek. Hogy hogyan fogja neki elmondani azt, amit már évszázadokon keresztül próbált előle eltitkolni. - Elfelejteni? - szólalt meg fásultan, de elszántan a smaragd szemekbe nézve. - Elfelejteni, meine Liebe? Hát nem tudod, hogy mit jelentett nekem az az éjszaka? Akkor voltam a legboldogabb egész kibaszott életem során! - Jaj, Beilschmidt, hagyd már a drámát! - húzta el a száját Eliza, és karba tett kézzel elsétált a víz pereméig. - A drámát? A drámát?! - Gilbert dühösen utána ment, és egy rántással maga felé fordította. - Te komolyan nem tudod, hogy mit érzek irántad? A kurva életbe, tényleg nem tűnt fel neked, hogy azóta rohadtul beléd vagyok zúgva, hogy a nyolcszázas években lenyilaztad a seggem?! Szerinted
poénból álltam mindig melletted, poénból tartottalak mindkét világháborúban az oldalamon, poénból rúgtam szét nemegyszer annak a köcsög Roderich-nek a seggét? Hát közlök veled valamit, Héderváry Erzsébet! Kurvára nem poénból csináltam! Csakis azért, mert rohadtul szeretlek, cseszd meg! - A végére már magából kikelve ordított, majd mikor a vallomás is elhagyta a a száját, megfordult, és felindultan fel-alá kezdett masírozni a némán hápogó, megrendült nő előtt. - Gilbert – szólalt meg kis idő után a magyar, de hangja túl cincogósra sikeredett, ezt pedig közel sem érezte méltónak magához, így megköszörülte a torkát, és úgy folytatta. - Gilbert, én nem tud... - Ezt ne merd! - mutatott rá a férfi villámokat szóró, vörös szemekkel. - Ne merd azt mondani, hogy nem tudtál róla! A világon mindenki tudta! Feltűnt Francisnek, Antoniónak, de még Arthurnak és Alfrednak is, akiknek rohadtul semmi közük nincs hozzá, tudja Roderich és Iván, még az érzelmi fogyatékos öcsém, meg az agyilag nulla olasz haverja is tudnak róla! Az egész világ tudja, basszus! Ne mondd nekem, hogy csak neked nem esett le! Elizaveta fáradtan leroskadt a földre. Normális körülmények között vitába szállt volna a férfival, aki mindez idáig semmi jelét nem mutatta annak, hogy komolyan szeretné őt, de nem volt kedve kiabálni. A forradalom elszívta minden erejét. Gilbertnek összeszorult a gyomra a nő gyengeségét látva. Kis habozás után odament hozzá, és letérdelt elé. Lassan felemelte a kezét, és a hamvas arcra simította. Eli lehunyt szemmel simult a a gyengéd érintésbe, és hagyta, hogy egy könnycsepp végigfusson sebes arcán. - Sajnálom, Gilbert – suttogta alig hallhatóan. - Én tényleg sajnálom... nem akartam neked fájdalmat okozni. - Tudom, meine Liebe – bólintott keserűen a férfi. - Én nagyon szeretlek téged, de... - Légyszi, ne mondd ki – kérte alig hallhatóan Gilbert. - De csak barátként... Gilbertnek minden vér kiszaladt a kezéből, és erőtlenül hanyatlott teste mellé. Fejét lehajtotta, és próbálta elnyelnie kikívánkozó könnyeit. Mégis hogy nézne az ki, ha a nagy Gilbert Beilschmidt elkezdene bőgni, mint egy ötéves? Ráadásul élete szerelme előtt, akinek most vallotta be közel ezer éves érzelmeit? Hát, kicsit sem illett volna az ő überkirály személyiségéhez, az biztos. Hirtelen meleg karok fonódtak a teste köré. Nem kellett felnézni, elég volt éreznie a rózsaillatot ahhoz, hogy tudja, Elizaveta öleli át. Pár pillanatig nem mozdult, de aztán mint egy fuldokló, úgy szorította magához a nőt, aki... - Te sírsz, Eli?- suttogta a fülébe, mire a magyar még inkább hozzásimult, és még inkább zokogott. Olyan keservesen, hogy Gilbertnek belesajdult a szíve. - Ne sírj, meine Liebe! Drágaságom, kicsi galambom... - Sajnálom, Gilbert! - sírta a nő. - Úgy... sajnálom! - Semmi baj. Minden rendben lesz, hidd el! - Semmi sem lesz rendben! Ivan sosem fog békén hagyni minket! Sosem leszünk szabadok! - De igen, szabadok leszünk! Hallod, Elizaveta? Szabadok leszünk! Mi tudjuk a legjobban, hogy semmi sem tart örökké! Ezt is átvészeljük! Lehet, hogy nem ma, nem holnap, de egyszer vége lesz. És ha vége lesz, tudod mit fogunk csinálni? Gilbert gyengéden eltolta magától a nőt, hogy a szemébe nézhessen, közben megtörölte a könnyes arcát. - Mit? - szipogta Eliza, felnézve a huncutul csillogó vörös szempárba. - Elmegyünk nyugatra, és úgy bebaszunk, hogy senki nem fog ránk ismerni! Elmegyünk Francishez, és lehányunk az Eiffel-toronyról, Arthurnál köveket dobálunk a Big Bang óralapjára, és versenyzünk, hogy ki találja el a céltábla közepét. Elmegyünk Alfredhoz, és megnézzük, milyen, ha igazi láng ég a Szabadság Szobron! - Sört iszunk Nyugat-Berlinben – ment bele a játékba Eli, bár még mindig sírós volt a hangja, és könnyei sem apadtak el. - Igen – bólintott a férfi. - Megkóstoljuk Bell-bell csokijait! - Felfaljuk Felicinano pastáját! - mosolyodott el halványan a nő. - Bikákat uszítunk Antonióra!
- Adventkor meghallgatjuk a Bécsi... - Eli hirtelen elhallgatott, és lesütötte a szemét. - Igen... meghallgatjuk a harangjátékot – fejezte be a mondatát Gilbert, bár most nem volt olyan nagy lelkesedés a hangjában. Nagyot nyelt, mielőtt feltette volna a kérdést. - Még mindig Őt szereted, igaz? Elizaveta lehunyta a szemeit, és szaggatottan felsóhajtott. - Roderich szó nélkül hagyta, hogy elszakítsanak egymástól. Már nem akarja, hogy közöm legyen hozzá. - De még mindig szereted, igaz? Gilbert nem értette, miért kell pont neki erőltetni a témát, de valamilyen beteg mazochista oknál fogva tudni akarta a választ. És Erzsi válaszolt is, Gilbert pedig azt kívánta, bár sosem tette volna fel neki ezt a kérdést. - Igen. Még mindig szeretem... Gilbert fájdalmasan elfintorodott. Egyiküknek sem volt mersze a másik szemébe néznie, és ez a fajta szemérmesség idegen volt mindkettejüktől. Sérültek voltak mind lelkileg, mind fizikailag, és nem akartak még több fájdalmat okozni. - Értem – szólalt meg hosszabb némaság után a porosz. Elizaveta elfordította tőle a fejét, és akaratlanul is a szétbombázott városra esett a pillantása. Nagyot nyelt a látványra, és hirtelen hányinger fogta el. Tudta, miért volt ez. Valaki ismét belehalt a sérülésébe. Az illető fiatal volt. Alig múlt húsz éves... okos, egyetemista fiú, aki egy álomképért áldozta életét, pedig szabad nemzetben reménykedett. - Jól vagy, meine Liebe? Az arcod... egészen elzöldült... - Valaki megint meghalt – suttogta a nő rezignáltan. A hányingere nem akart múlni, sőt egyre erősödött. Valami meleg csordult végig az arcán. Szédülni kezdett. - Lizzy, te vérzel! - kiáltott fel Gilbert. Előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből, de még mielőtt megtörölhette volna a nő arcát, fennakadtak zöld szemei, eldőlt a kavicsos parton, és úgy tűnt, elvesztette az eszméletét. - Lizzy! - A férfi ijedten kapott a másik után, és az ölébe húzta a fejét. - Mi a baj, meine Liebe? Hallasz engem? Válaszolj! Hirtelen felpattantak a magyar zöld szemei, és fuldokolva kapkodott levegő után. - Itt van! Visszajött! Már Pesten van! - lihegte kétségbeesetten. - Ki? - kérdezte Gilbert ijedten, a legrosszabbtól tartva. - Iván! Itt van! Érzem minden egyes porcikámban! - Eliza megragadta Gilbert karját. - El kell tűnnöd innen! Ki fogsz kapni, ha itt talál! - A francba! - fakadt ki a férfi, aki láthatólag nem tudta, mihez kezdjen. Még mindig ő tartotta meg a magyart, akiből minden erő elszállt. - Nem hagyhatlak itt, mein Liebchen! Így nem! - Gilbert! - Erzsébet összeszedte minden erejét, és nagy nehezen felült. Gilbert aggódva figyelte minden egyes mozdulatát, és a derekára simította a kezét, hogy eltudja kapni, ha megint megszédülne. - Kérlek, menj innen, Gilbert! - nézett rá könnyes szemekkel a nő. - Nem akarom, hogy téged is megbüntessen! Ámde ahogy ezek a szavak elhagyták ajkait, egy sötét árnyék vetült rájuk. Hirtelen mindkettejük ereiben megfagyott az összes vér, és halálra vált arccal meredtek egymás szemébe. - Kojkojkoj – kuncogott valaki a fejük felett, de nem kellett felnézniük, hogy tudják, ki az. - Nocsak, nocsak! - hangzott Ivan Braginski kellemes baritonja. - Együtt vannak az én kicsi pajtásaim! Szeretem, amikor a kicsi barátaim így összetartanak! Így tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család! Elizaveta és Gilbert megfogták egymás kezét, és lassan felemelkedtek a földről. Gilbert nagyot sóhajtott, és mintha ez csak egy előre megegyezett jel lett volna, mindketten szembenéztek a Szovjet Unió ibolyaszín szempárjával. Tekintetükben dac és gyűlölet csillogott, és még erősebben szorították egymás ujjait.
- Igazán örülök, hogy te is itt vagy, kicsi Gilbert! - mosolygott kedvesen az orosz férfi. - Azért jöttem, hogy hazavigyem Elizavetát. Tudod, Gilly, Elizaveta nagyon rossz kislány volt. Szemtelenül viselkedett velem. Pedig én nem szeretem, ha szemtelenek vagytok. Neki sajnos nem tudok falat építeni, de nem baj, kitaláltam mást! Hehehe! - Olyan édesen nevetett fel, mint egy ártatlan kisgyermek. Márpedig a görcsösen egymásba kapaszkodó páros nagyon is jól tudta, hogy Ivan Braginski egyáltalán nem ártatlan. - Mit akarsz, Ivan? - kérdezte beletörődve a magyar. - Kojkojkoj – kuncogott a férfi. - Jöttem, hogy elvigyelek Sztálingrádra! Egy ideig együtt fogsz lakni velem! Nagyon jó lesz, kicsi Elizám! Gilbert száját valamilyen artikulálatlan nyögés hagyta el, mire Ivan mosolyogva felé fordult. - Ó, Gilly! Rólad sem feledkezem ám meg! Tudod, hogy sosem hagynám magára az én kis pici NDK-mat! Te is velem fogsz jönni, Da? - De én nem... - Ó-ó! - emelte fel intően a mutató ujját Ivan. - Remélem, nem ellenkezni akarsz velem, kicsi мой друг! Meglátjátok, nagyon jó lesz! Ugye ti is alig várjátok? - Ivan, kérlek – suttogta erőtlenül a nő. - Jaj, szegény kicsi Elizavetám! - csóválta a fejét sajnálkozva az orosz. - Olyan kis piszkos vagy! Látod, látod, mire volt jó ez a forradalom? Most nézd meg, hogy nézel ki! Ejnye, ejnye! Szegény kicsi csillagom! Na, gyere ide! A papa haragudott rád, de most megbocsájt, mert úgy szeret téged! Ivan ölelésre tárta a karjait, és a nőhöz lépett. Átkarolta őt, és erősen magához szorította, a nő pedig acél tekintettel tűrte. Nem lélegzett, nem látott, nem hallott, teljesen elzárta magától a külvilágot, hogy ne kelljen magán éreznie a gyűlölt alak undort keltő érintését. Az egyetlen dolog, ami még a Földhöz kötötte, az Gilbert keze volt, amit még az ölelés idejéig is görcsösen szorított. Egyedül azt érezte, hogy barátja ujjai remegnek az elfojtott indulatoktól. Egy örökkévalóság után Ivan elhúzódott tőle, de még utoljára megsimogatta a fejét. Aztán kezeit nyújtotta a a másik kettőnek. - Na, gyertek, kicsikéim! - szólt vidáman. - Nemsokára besötétedik, és Budapest mostanság olyan barátságtalanul fest! Azzal kézen fogta Elizavetát és Gilbertet, és mosolyogva elindult velük kelet felé... Folyt. Köv.
