Ha lehull a két kezünk is

„Ha lehull a két kezünk is” Fogyatékossággal élő emberek az 50-es években és a forradalom idején Szerző: Harcsa Borbála

Tartalom 1. BEVEZETÉS ..................................................................................................................................... 3 2. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS .......................................................................................................... 4 3. AZ EGÉSZSÉGÜGY HELYZETE A FORRADALOMBAN ......................................................... 8 4. SZEGEDI UTCAKÉPEK............................................................................................................... 11 5. FALÁBÚ JANCSI BALLADÁJA .................................................................................................. 15 6. TAUBER ZOLTÁN TÖRTÉNETE ............................................................................................. 21 7. HERMINAMEZŐ – FOGYATÉKKAL ÉLŐK ÉS A FORRADALOM A FILMEKBEN ........ 22 Herminamező-Szellemjárás ............................................................................................................................ 22 Napló apámnak, anyámnak ............................................................................................................................ 23 Szerelem ........................................................................................................................................................ 23 Kolorádó Kid .................................................................................................................................................. 23 Eldorádó......................................................................................................................................................... 24 Budakeszi srácok ............................................................................................................................................ 24 Szabadság, szerelem ...................................................................................................................................... 26 A Nap utcai fiúk .............................................................................................................................................. 26 8. A történelem sodrásában ........................................................................................................................... 27

9. ÖSSZEGZÉS ................................................................................................................................... 27 1. számú melléklet ......................................................................................................................................... 29

10. FORRÁSOK ................................................................................................................................ 43

2

1. Bevezetés „Azon a nyáron kórházba kerültem, nem igen foglalkoztam a világgal, különben is, 15 évesen más az ember érdeklődése. Amikor ősz elején kiengedtek, apám hurcolt a biciklijén, a lábam gipszben volt. Éppen a főtéren kerekeztünk, amikor a fákra erősített hangszórókon a rádió bemondta Rákosi lemondását követően Gerő főtitkárrá választását, amit „örömmel fogadták a munkások”.1 Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét számos tanulmányban vizsgálták már, legtöbbször a politikatörténetet állítva a középpontba. Jelen tanulmányban azt próbálom meg vizsgálni, milyen szociális, egészségügyi vonatkozásai lehetnek a forradalom történetének. Azt, hogy a fogyatékkal élő emberek miként vettek részt a harcokban, nagyon nehéz vizsgálni. Ha a fogyatékkal élő emberek helyzete tekintetében keresünk forrásokat a korszakra vonatkozóan, leginkább azt tudhatjuk meg, mennyire elzártan, a társadalom többi tagjától elkülönítve éltek a sérült emberek. „A háborút követően, immáron az államosítás, idején 1948-ban újra érvényesítik a szegregáció elvét, amelyet azután orvosi-ápolási előírásokkal igazolnak és igyekeznek elfogadtatni. A fogyatékossággal élő emberek számára – a meglévő zárt elmeosztályokon, pszichiátriai intézményeken kívül – újabbakat is létesítenek. A másra nem használható, kieső, erdőkkel, szántófölddel körbevett, többnyire rossz állapotú, háborúviselt kastélyépületeket sorra adják át fogyatékos célú hasznosításra. A „fogyatékos cél” persze akkoriban sokfajta sorsú gyermek összegyűjtését jelentette, háborús árvák, koldusok, fiatalkorú prostituáltak és ténylegesen fogyatékos gyermekek is beletartoztak a besorolásba. Az intellektuális fogyatékossággal élő emberek egy része tehát jogfosztottan bár, egyfajta örök „gyermeki státusban”, egyúttal a társadalom számára nem láthatóan, az ország elzárt zugaiban kap intézményi ellátást.”2 Ez persze nem azt jelenti, hogy a fogyatékos emberek integrálásának gondolata ne merült volna föl. Például a vak gyermekek látó társaikkal való együtt nevelésének már a 19. században fölmerült hazánkban is. De a folyamat – éppen a történelmi változások miatt is – lassan haladt. „Az 1980-as évekig hazánkban csak a törvényekben voltak megfogalmazott jogok a szülők számára, a valóság ettől jelentősen eltért. A speciális intézetek szemlélete és gyakorlata évtizedeken át sajnos nagyon merev volt: a házirendek, valamint az ún. Rendtartás a szülői kötelezettségeket említi, miközben gyakorlatilag kizárja a szülőket a gyermek neveléséből. A szülők hivatalosan is elfogadott bevonásáról a gyengénlátók, a vakok nevelésébe 1978 tájékán, az utazótanári szolgálat megindítása után esik több szó, majd az 1985-ben megjelent oktatási törvény nyitja meg a kapukat az iskola és a szülők közötti együttműködés számára.”3 Láthatjuk tehát, hogy a fogyatékkal élő emberek a társadalom többi tagjához való kapcsolódása, és így az eseményekben való részvétele nehézségekbe ütközött. 1

Visszaemlékezéseit Dr. Tráser László bocsátotta rendelkezésemre, ld.: 4. fejezet. Hegedüs Lajos—Ficsorné Kurunczi Margit— Szepessyné Judik Dorottya—Pajor Emese—Könczei György: A fogyatékosságügy hazai és nemzetközi története, Eötvös Loránd Tudományegyetemen Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest, 2009., 38. old. 3 Ou.: 93. old. 2

3

Akkor sem vagyunk könnyebb helyzetben, ha azt szeretnénk vizsgálni, mi történt a harcokban megsérült emberekkel. Mint azt alább látni fogjuk, a forradalom napjaiban a túlterhelt, legfőbb feladatukat, az emberéletek mentését példamutatóan végző kórházak általában nem vezettek adminisztrációt a betegekről, sorsukat nem követték.4 Mindez persze nem azt jelenti, hogy a fogyatékkal élő emberek teljesen láthatatlanok lettek volna a forradalom napjaiban. Sőt, mint látni fogjuk, a filmekből és irodalmi alkotásokból kitűnik, hogy a fogyatékkal élő emberek jelenléte igen is fontos része a forradalom történetének. Rövid történeti áttekintés után megnézzük, hogyan vettek részt a fogyatékkal élők a forradalomban.

2. Történeti áttekintés Rajk László újratemetését követően felgyorsultak az események.5 Október 13-án rehabilitálták Nagy Imrét, a következő napokban számos egyetemen fogalmazták meg követeléseiket a hallgatók. A legismertebbé a Budapesti Műszaki Egyetem diákságának 16 pontja vált. A pontokat október 22én éjszaka fogadták el. Elhatározták, hogy másnap békés felvonulást szerveznek, hogy követeléseiknek nyomatékot adjanak.6 A tüntetés 1956. október 23-án délután három órakor kezdődött a Március 15-e téren. A Kiskörúton és a Margit hídon át vonultak a Bem térre. A járókelők és a délelőtti műszakból hazafelé tartó munkások közül sokan beálltak a menetelő diákság közé. A Bem szobornál már 50 ezren voltak, a kora esti órákban a Parlament felé már 200 ezren tartottak.7 Este hat – hét óra körül az események már a főváros három pontján zajlottak. A legtöbben a Parlamentnél várakoztak, Nagy Imrét akarták hallani. A Felvonulási téren összegyűlt tömeg 1951-ben felállított Sztálin szobrot döntötte le. A tüntetők harmadik csoportja vonult a rádió épületéhez, hogy követeléseiket bemondassák. A rádió vezetői nem engedélyezték a követelések beolvasását, helyette Gerő Ernő beszédét sugározták.8 Az addig békés tömegmegmozdulás itt, és ezután kezdett átalakulni fegyveres felkeléssé. A város számos pontján fegyveres csapatok szerveződtek, amelyek a hajnali órákban megjelenő szovjet páncélosokkal felvették a harcot. A szovjet csapatok beavatkozását Gerő Ernő kérte telefonon.99 4

Ld.: 3. fejezet. Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007., 332 -336. old. 6 Követeléseik között szerepelt például az általános, egyenlő és titkos szavazással történő választások megtartása, és a sztrájkjog megadása a munkásoknak. 7 Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007., 334. old. 5

8 9

Az MDP első titkára „nacionalista tüntetésnek” nevezte a felvonulást. Magát a döntést az SZKP Elnöksége hozta meg, október 23-án este. 4

A tankokkal szembenálló fegyveresek többsége fiatal munkás vagy ipari tanuló volt. A tankokkal szemben álló harcosok száma alig néhány ezer volt, de a lakosság többsége támogatta őket. Frontális ütközet nem zajlott, gerillaharc vette kezdetét a városban a tankok ellen. Egységes ideológiával a felkelők nem rendelkeztek. Közös törekvésük az volt, hogy megdöntsék a diktatúrát, és visszaszerezzék a nemzeti függetlenséget. Október 24-én és 25-én már számos vidéki városban is tömegdemonstrációra került sor. A párt – és állami vezetés tehetetlenül nézte az eseményeket. Nagy Imrét még október 23-án éjjel miniszterelnökké nevezték ki, de „egyelőre ő is az események után kullogott”. 10 Az október 25-én történt tragikus sortűz után a fegyveres harc, amely pedig már csendesedni látszott, új erőre kapott. Az indulatok a pártbizottság Köztársaság téri székházának október 30-ai ostroma során szabadultak el igazán. Az eseményeket követően menesztették Gerő Ernőt, az MDP új első tikára Kádár János lett. A felkelés megítélése azonban nem változott semmit, az első napokhoz képest: a pártvezetők ellenforradalomról beszéltek. Nagy Imre azonban végül úgy döntött, a kormány az események élére áll. A Központi Vezetőség 1956. október 28-án „nemzeti demokratikus mozgalomnak” minősítette a történteket. Nagy Imre a rádióban közölte: a szovjet katonai alakulatok hamarosan elhagyják Budapestet, s rövidesen egész Magyarországról kivonulnak. Az MDP feloszlott, megalakult az MSZMP. Október végén még úgy látszott, talán Moszkva is elfogadja a változásokat, Magyarország új útra lépését. Október 31-én azonban az SZKP elnöksége a felkelés leverése, és Magyarország korábbi helyzetének helyreállítás a mellett döntött. Ebben a döntésben a szuezi válság alakulása és a nyugati hatalmak magatartása is szerepet játszott. A szovjet csapatok 1956. november 4-én vasárnap hajnalban kezdték meg a támadást Budapest ellen. A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást. A szovjet csapatok így gyorsan keresztüljutottak a városon, és reggel nyolc órára elérték a Parlamentet. A vezető politikusok közül ekkor már csak Bibó István volt ott.11 Az ellentmondásos helyzetben a felkelők nem tették le a fegyvert, szembeszálltak a szovjet túlerővel. Súlyos harcok folytak például a bánya – és iparvárosokért. A szabadságharcosok végül a hegyekbe húzódtak vissza, de november közepére onnan is kiszorultak. A statisztikai adatokból is kitűnik, hogy a fegyveres felkelés és ellenállás központja Budapest volt. A halálesetek többsége – 78% - Budapesten történt. A sérültek többsége is budapesti

10

Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007., 335. old.

11

A kommunisták a jugoszláv követségtől kaptak menedéket. A helyzetnek ellent mond Nagy Imre rádiónyilatkozata: a „kormány a helyén van” és „csapataink harcban állnak”. 5

volt. A forradalom tipikus, jellegadó résztvevői pedig fiatal munkások voltak.12 Az ellenállás napjaiban a szovjet vezetők Kádár Jánost választották ki a magyar forradalmi munkás – paraszt kormány vezetésére. Kádár Jánost szovjet páncélosok hozták a fővárosba 1956. november 7-én. Mint az már a fentiekből is kiderül, a fegyveres ellenállás gócait a szovjet hadsereg november közepére fölszámolta. A társadalmi ellenállás azonban folytatódott. Munkástanácsok és értelmiségi szervezetek többször szerveztek tiltakozó akciókat. Kádár János eleinte semmilyen tekintéllyel nem rendelkezett, sem itthon, sem külföldön. Először is saját fegyveres erő felállítására törekedett. 13 1957-től fontos szerep hárult a Munkásőrségre is, de az ÁVH-t nem szervezték újjá. A hatalom megakadályozta, hogy Országos Munkástanács alakuljon, ez erősödésének első egyértelmű jele volt. Az MSZMP 1956. december elején értékelte a történteket: az eseményeket ellenforradalomnak minősítették, és kezdetét vette a „rendcsinálás”. A munkástanácsok vezetőit letartóztatták, statáriumot vezettek be, sortüzek következtek. A sortüzekben közel százan haltak meg, a sebesültek száma több százra tehető. A letartóztatottak ügyének tárgyalására népbíróságokat hoztak létre.14 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folytattak eljárást. 22 főt ítéltek börtönbüntetésre, 229 emberre halál várt. 13 ezer embert bírósági ítélet nélkül internáltak. 200 ember menekült külföldre a megtorlások elől. A perek közül természetesen legnagyobb jelentőséggel Nagy Imre és „társainak” ügye bírt. Nagy Imrét és Maléter Pált, a forradalom honvédelmi miniszterét 1958. június 16án végezték ki. A megtorlásokkal egy időben az újjászerveződő pártállam a passzív többség megnyerésére törekedett. A bérek emelkedtek, az adók csökkentek. A kötelező termény beszolgáltatást eltörölték, a termelő szövetkezetek feloszlását tudomásul vették. 1957 nyarára befejeződött a párt – és állami szervek újjászervezése is. Az Országgyűlés 1957 májusában ült össze először, és a Kádár – kormány minden addigi intézkedését helyben hagyta. Választásokat (a korábbi gyakorlatnak megfelelő látszatválasztásokat) 1958 novemberében tartottak először. A diktatúra intézményrendszerének helyre állítása tehát 1958-ra befejeződött. Emellett azonban a megújított rendszer szakított a korábbi durva vallásüldözéssel, 1959-re rendezte kapcsolatait a katolikus egyházzal.15 Az újjászervezett rendszer megerősítésének részeként a forradalom és ellenállás szellemi előkészítésében résztvevő művészek és írók felé is közeledtek. A folyamat egyik csúcspontja volt az Írószövetség újjáalakulása szintén 1959-ben. 12 13 14

Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007., 339. old. Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom – a pufajkások. A forradalomban való részvétel hűtlenségnek és lázadásnak, a népi demokrácia elleni összeesküvésnek

minősült. 15

Ezt a Vatikán is tudomásul vette, és a magyar kormánnyal kötött 1964-es megállapodásában okmányszerűen rögzítette is. 6

A hatalom valamennyit javított a magángazdálkodás feltételein is, de a cél természetesen továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt. 1963-ban a Nyugat elismerése tette teljessé Kádár János rendszerének konszolidációját. Ebben az évben az ENSZ levette napirendjéről a „magyar kérdést”, és helyre állította Magyarország teljes körű ENSZ – tagságát. A forradalom után újjászerveződő magyar állam ugyanúgy egyetlen politikai párt diktatúrájára épült, mint az 1956 előtti, ám működésének jellege szép lassan változott: a totális diktatúrát fölváltotta a viszonylagos jogbiztonság, és a mindenkit szemmel tartó, de „apró szabadságokat” megengedő autoriter rendszer. A gazdaság válságát a külföldi hitelek éveken át elfedték.16 Így éppen az előbb említett „kis szabadságok” miatt a rendszer az 1980-as évek második feléig nem is rendült meg. Az ellenzéki tevékenység felélénkült, ám az események, amelyek végül a Harmadik Magyar Köztársaság megszületéséhez vezettek, csak 1988 nyarától gyorsultak föl igazán. A párt Központi Bizottságának 1988 júliusában szembe kellett néznie a helyzettel: a teljes foglalkoztatottságot fel kell adni, és az állami tulajdont legalább részben magánosítani kell, különben a termelékenység nem fenntartható, illetve nem növelhető. Ezzel visszafordíthatatlan folyamatok indultak el, amelyek a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kialakulásához vezettek. A politikai intézményrendszer is megállíthatatlanul változott ezekben az években. A párt és a kialakuló ellenzék viszonya természetesen ellentmondásos volt. Az 1988. június 16-án Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulójára emlékező tüntetőkkel szemben a rendőrség még durván fellépett. Az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó június 27-i tömeggyűlést azonban engedélyezték. A megosztottságot csak fokozta, hogy Pozsgay Imre 1989. január 28-i nyilatkozatában az 1956-os „ellenforradalmat” népfelkelésnek minősítette. A Központi Bizottság február elején éles vitában elfogadta, hogy az egypártrendszer ténylegesen már a múlté. Ekkor az MDF, a Fidesz és az SZDSZ után már meg alakult és működött a Független Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Néppárt is. A Kereszténydemokrata Néppárt áprilisban alakult meg. Az ellenzéki szervezetek 1989 februárjában üdvözölték, hogy az MSZMP elfogadta a többpártrendszert. Az Ellenzéki Kerekasztal, amely a demokráciába való békés átmenetről kívánt tárgyalni a kormánnyal, 1989. március 22-én alakult meg. A tárgyalások eredményeképpen 1989. szeptember 18-én bejelentettek egy megállapodást, amelynek legfontosabb pontja az 1949-es alkotmány gyökeres módosítása volt.17 Az új alkotmány 1989. október 23-án lépett életbe. Ugyanezen a napon Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke kikiáltotta a köztársaságot. E rövid áttekintés után, amely már egészen a köztársaságig vezetett térjünk vissza a hatvan évvel ezelőtti eseményekhez, az 1956-os forradalomhoz, és mindazokhoz, akik hatvan évvel ezelőtt a szabadságért küzdöttek.

16

Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007., 373. old.

17

Uo.: 381. old. 7

3. Az egészségügy helyzete a forradalomban 3.1. Kórházak a forradalomban18 Kocsis Piroska a forradalom eseményeit egészségügyi szempontból vizsgáló tanulmánya és forráselemzése pontos lenyomatot ad a magyar egészségügy forradalom előtti helyzetéről is. A forradalom a magyar egészségügyet a forradalom óta először új helyzet elé állította, hiszen intézményrendszere a háborús károk helyreállítása óta eltelt mintegy tíz évben szinte semmit sem változott, fejlődött. Nem építettek új kórházakat, nem fejlődött az intézmények műszerparkja sem. Az egészségügyben is kialakult a centralizmus, és a túlzott bürokrácia, amely még az adott esetben meglévő anyagi feltételek felhasználását is gátolta. Egyre sürgetőbb problémát jelentett az egészségügyi dolgozók bérezésének, élet – és munkakörülményeinek javítása. Az 1956-os események váratlanul és felkészületlenül érték a magyar kórházakat: a háborús helyzethez hasonló sebesült ellátáshoz sem a személyi, sem az anyagi feltételek nem voltak megfelelőek. A harcok kezdetén a kapkodás volt jellemző a kórházakban. Azt is le kell szögeznünk azonban, hogy a nehézségeken túljutva a kórházak példamutatóan helytálltak a forradalom viharos napjaiban. A Nagy Imre kormány 1956. október 26-án kinevezett egészségügyi minisztere Babics Antal orvosprofesszor volt. Mielőtt a sebesültek sorsával foglalkoznánk, itt kell megemlítenünk, hogy az Egészségügyi Minisztérium természetesen a járványveszély elhárítását is elsődleges feladatának tartotta. A fővárosban nem volt járvány, de nagyon fontos volt, hogy ez így is maradjon. Fontos volt, hogy a köztisztaság fenntartása mellett mindenki figyeljen személyes tisztaságára is. Így a forradalom utáni napokban megnyitották Budapest gőzfürdőit. Igény esetén szükségfürdőket is kijelöltek több kerületben. Egy 1957. május 15-én kiadott statisztikai jelentés szerint 1956. október 23-tól az év végéig (1956. december 31-ig) közel 20.000, harci cselekmények következtében megsérült személyt kezeltek a magyar állami kórházak. A sebesültek 61%-a folyamatos kórházi ápolásra szoruló fekvő beteg volt. A kórházban ápoltak 8%-a meghalt. De a halottak és a sebesültek pontos számát a mai napig nem lehet megállapítani, nem utolsósorban azért, mert az októberi zűrzavaros napokban a kórházak alig vezettek nyilvántartást az ellátottakról. Az ambulánsan ellátott betegek számáról sincs pontos adat. A forradalmi időszakban a kórházaknak (a civil és katonai kórházaknak egyaránt) a legfontosabb feladata a tömegesen érkező sebesültek szakszerű orvosi ellátása volt. A kórházak ügyeleti szolgálatát megerősítették, megszervezték a kórházak védelmét, több kórházban járőrszolgálat jött létre és forradalmi tanácsot választottak. A harcok első napjaiban a katonai kórházak segítették a polgári kórházakat (például betegek, sérültek átszállításával), hogy azok minél hamarabb képessé váljanak a harcokban megsebesültek fogadására. (Tudnunk kell, hogy a forradalom kitörésekor a kórházak többsége ágyhiánnyal küzdött.) A helyzetet nehezítette, hogy a harcok kezdetekor az egészségügyi intézmények dolgozóinak nagyjából egyharmada nem tudott megjelenni a munkahelyén, mivel nem volt közlekedési eszköz, amivel eljuthatott volna. A személyi állomány hiányosságain kívül a kórházak 18

Kocsis Piroska „Túlzás lenne az 1956. október–novemberi eseményeket háborús cselekményeknek nyilvánítani…” Sebesültek és halottak 1956-ban, 2012. http://www.archivnet.hu/hetkoznapok/tulzas_lenne_az_1956._oktobernovemberi_esemenyeket_haborus _cselekmenyeknek_nyilvanitani.html (utolsó letöltés: 2016. október 4.) 8

gépkocsival való ellátottsága sem volt megfelelő. A sebesültek szállítását a mentőszolgálat mellett gyakran önkéntesek végezték. Az Országos Mentőszolgálat a forradalom kitörésekor – a Kocsis Piroska által föltárt adatok alapján – hatvan mentőautóval rendelkezett. Az első sebesültek már az október 23-áról 24-ére virradó éjszaka kórházba kerültek. A Rádió körüli harcok legelső sebesültjeit a Trefort utcai SZTK rendelőbe szállították, mint a legközelebbi sebesülteket fogadó helyre. A sebesültek száma az október 23. és november 4. közti időszakban folyamatosan emelkedett. A sebesültek többsége valamelyik végtagján sérült meg a harcokban, de gyakori volt a haslövés is. Az Amerikai úti Idegsebészeti Klinikára fej – és gerincsérüléssel kerültek emberek. A budai várbeli barlangrendszer Szikla kórháza 35 sérültet fogadott. Emellett saját autóbuszával a sebesültek szállításában és a lakosság ellátásában is segített. A kórházak természetesen elláttak mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy a beteg a harcnak melyik oldalán állt. A kórházak kapuját fegyveresek nem léphették át, és minden kórházba kerülőtől elvették a fegyvert. Kocsis Piroska kiemeli, hogy a kórházak szakmai munkájában nem akadt hiányosság, de elvi irányítást a kórházak többsége nem kapott. A katonai és polgári kórházak kapcsolattartása és együttműködése a forradalom alatt mindvégig nagyon jó volt. A harcok idején a kórházak mellett ideiglenes segélyhelyek is létesültek, mert a kórházak rendkívül túlterheltek voltak. November 4-éig a kórházak gáz – és villanyellátásában nem volt probléma, a szovjet csapatok támadását követően azonban már voltak fennakadások. A harcok alatt a kórházak épületeiben is súlyos károk keletkeztek. Több kórház környékén tűzharc bontakozott ki. A kórházak ablakai betörtek, udvarukba akna csapódott, de a mentés, gyógyítás így is tovább folyt. A kórházak a harcok ideje alatt élelmiszerben nem szenvedtek hiányt. A kórházak élelemmel való ellátásában a vidéki lakosság is segített. Parasztszekereken, teherautókon, zsákokban érkezett a jelentős mennyiségű ennivaló. Kötszerből és egyéb egészségügyi anyagokból a kórházak szerencsére rendelkeztek tartalékkal. A gyógyszerek és más orvosi eszközök védelme érdekében a nemzetőrség tagjaiból egészségügyi járőrszolgálatot szerveztek. A vérellátás is folyamatos volt a harcok alatt, sok kórház maga is rendelkezett vérkészlettel, de az együttműködés ebben az esetben is jó volt a kórházak között, valamint önkéntes véradók is jelentkeztek. A Nemzetközi Vöröskereszt segítségével külföldi adományok is érkeztek a kórházak megsegítésére. Lengyelországból például ablaküveget és épületfát is szállítottak, hogy segítséget nyújtsanak a magyar kórházakban keletkezett károk mielőbbi helyre állításában. Kocsis Piroska tanulmánya végén megállapítja, hogy a vidéki kórházak, bár kisebb mértékben, de ugyanazokkal a problémákkal néztek szembe a forradalom alatt, mint a harcok központjában álló fővárosi kórházak. A tanulmány szerzője sajnos olyan forrásra nem bukkant, amely a fogyatékkal élők helyzetét vagy a harcokban megsérültek további sorsát részletesen tárná fel.

9

3.2. Dr. Oláh Vilmos visszaemlékezései19 Dr. Oláh Vilmos személyes hangú visszaemlékezésben írja le a Péterfy utcai kórház dolgozóinak a forradalom ideje alatt tanúsított hősiességét. A könyv egyes szám első személyű elbeszélője, Dr. Oláh Vilmos, a Péterfy utcai kórház egykori sebésze vezeti végig az olvasókat 1956 őszének eseményein egy sebész perspektívájából. A szerző a bevezetőben az olvasó értésére adja, hogy elfogult a forradalom oldalán, családi kötődése miatt, magát így helyezi el a történelemben, nem is tehetné máshogyan. Kiderül elbeszéléséből: a véletlen, a történelem vihara sodorta éppen egy ilyen felfokozott pillanatban orvosként, sebészként olyan szituációba, mely egy életre meghatározó lett számára. Hivatásának és szakértelmének megfelelően a fővárosban, a Péterfy utcai kórházban tudott a diploma megszerzése után elhelyezkedni, jó nevű intézményben, szakértő orvosgárda alatt/mellett, és így hivatalból is el kellett látnia a sebesülteket. Érződik, hogy mit jelentett a két dolog együtt: hivatásának, szakértelmének maximálisan eleget tenni tudni, mindezt ráadásul olyan országos események közben, melyek egész a velejéig megrázták, megérintették, hiszen a forradalom kitörését, a sikeréért való szurkolást nagyon fontosnak tartotta. Ugyanakkor az orvosi esküt mindenek felett tisztelve, soha nem tett különbséget a sebesültek között annak tekintetében, hogy melyik oldalon harcolt, hogy ártatlan civil áldozat volt-e vagy fegyveres. Akkor sem, ha a sok év távlatából megmaradtak az emlékezetében a párt, az AVH sebesültjei, a sebesülésük természete, éppen amiatt, hogy elítélte gondolkodásukat. A legizgalmasabb leírások akkor jönnek, amikor saját szakmai tapasztalatairól számol be, a szubjektív történelemértelmezés szárazabb. Leírja, hogyan működik vészhelyzetben egy baleseti sebészet, milyen szempontok szerint osztályozzák a sérülteket, és ezt beleágyazza az adott magyar kórházi felszereltség viszonyába, ami, leírása szerint sokkal jobb, mint a világháborúk alatt (akkor még nem tapasztalta, kollegái mesélték). Egy alapvetően működő infrastruktúrában jelentkezik a történelmi jelenség, vagyis, a forradalom, ahol a sebesültek pár órán belül orvosi ellátást kapnak, még ha a hirtelenség miatt a körülmények szélsőségesek is (halott emberek fekszenek a kórház padlóján.) A visszaemlékezést patetikus jelleg lengi át, amely annak szól, hogy Dr. Oláh Vilmos átélte ezeket az eseményeket, fiatalon, életerővel tele. Az életnarratívából az derül ki, ez volt a csúcspont, maga a forradalom kitörése és reményteli napjai, a bukása, a megtorlások az ő személyes bukástörténete is, hiszen saját szakmai életében is lehanyatló időszak következett, még ha a magánéletben boldogságot is élt meg (feleség, gyerekek). Megtorlások érték, miután végül is úgy döntött, hogy nem disszidál, és elfogadja azt, amit a sors ad: vidéki kórházakban, parkolópályán kell folytatnia a szakmát. A könyvben különböző magánjellegű történetek leírása mellett felidéz sok beteget az ötvenhatos őszi események idejéből, és részletesen leírja sérülésük jellegét, és az elvégzett operációk pontos menetét, a felépüléseket. Többek között említ egy fiatal fiút, akinek sérülése súlyossága miatt amputálni kellett a lábát, és amit a későbbi korokban, a könyv írása idején már meg lehetett volna menteni a technikai fejlődés, az orvostudomány fejlődése miatt. Rossz érzéseket idéz fel benne az eset, szakmai küldetéstudata a jobb életminőség biztosítását tűzte ki célul akkor, és azóta is. (Természetesen a fiú életének megmentése büszke örömmel tölti el mind e mellett.) Idézve az esetet: „Egy fiatal egyetemistát nagyon súlyos végtagsérüléssel hoztak be a Keleti pályaudvar környékéről. A jobb comb felső harmadában érte valami robbanó lövedék, ami roncsolta az izmokat és a comb verőér is egy szakaszon hiányzott. Ekkor az érsebészet nálunk Magyarországon gyermekcipőben sem járt. Érprotézis nem 19

Dr. Oláh Vilmos: A forradalom kórháza. A Péterfy kórház orvosának visszaemlékezése az ’56-os eseményekre. Méry Ratio, Somorja, 2006. 10

létezett, ami a hiányzó verőeret pótolhatta volna. Csak az ér lekötését végezhettük el, aminek következtében sajnos, mint várható volt, a végtag elhalt. Pár nap múlva térd felett amputálni kellett a szegény fiú lábát. Ma ezt a végtagot nagy valószínűséggel meg tudnánk menteni, bár a nagyon roncsolt környezet miatt ez sem teljesen bizonyos. A II. világháborúban – főleg a szovjet hadisebészek – nagyon könnyen mondták ki a csonkolás indikációját, javallatát. Ez némileg érthető. Háborús körülmények között nemigen van idő és mód roncsolt végtagok megmentési kísérleteire. Manapság például a nagyon súlyos roncsolt, szennyezett, nyílt töréseket, fixateur extern, azaz külső rögzítéses eljárással kezeljük és így gyakorta a régebben reménytelennek tűnő eseteket is meg tudjuk gyógyítani. Hát igen, tempora mutantur, változnak az idők és rengeteget változott, fejlődött az orvostudomány diagnosztikában és terápiában egyaránt, csak az én több mint félévszázados pályafutásom alatt is. Gyakorta gondolok erre az esetre, ha akkor rendelkezünk azzal a technikával és tudással, mint ma, betegem sorsa másként alakulhatott volna.”20

4. Szegedi utcaképek Tráser László 1940-ben született Szegeden. 1967-től 1993-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszék filozófia- és etika-oktatója volt. A rendszerváltás után oktatott a Szegedi Egészségügyi Főiskolán, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a Radnóti Miklós Gimnáziumban és másutt. Számos alkalmazott filozófiai és etikai publikáció szerzője, 1993 óta főként újságíró. Jelenleg az ARACS című délvidéki periodika valamint a Szegedi Lap című internetes újság közli írásait. Súlyos mozgássérült, gyermekkorában kapta meg a Heide medin járványos gyermekbénulást. Az alábbiakban a forradalom napjaira emlékszik vissza, hogyan élte meg az eseményeket 15 éves diákként Szegeden. „Azon a nyáron kórházba kerültem, nem igen foglalkoztam a világgal, különben is, 15 évesen más az ember érdeklődése. Amikor ősz elején kiengedtek, apám hurcolt a biciklijén, a lábam gipszben volt. Éppen a főtéren kerekeztünk, amikor a fákra erősített hangszórókon a rádió bemondta Rákosi lemondását követően Gerő főtitkárrá választását, amit „örömmel fogadták a munkások”. Az augusztus végi ebédidőben, olyan furcsán hangzott ez a szöveg: örömmel fogadták, de kik és minek örültek? Ráadásul addig a tojások másságát hamarabb észrevetted volna, mint különbséget ezeknek a szövegében… De a munkások tapsoltak és örültek és éppen Gerőnek, mondta a rádió. Erre Apám is morgott, pedig politikai ügyben csak egyszer fakadt ki addig, amikor a napi 25 dekás kenyérfejadag idején a rádió-bemondó kilóban olvasta be az éves búza-termést, ami olyan iszonyatos nagy szám volt, hogy alig tudta kimondani. Később levették a lábamról a gipszet, hamar október vége lett és egy különösen szép reggel, mikor olyan őszi méz-színnel sütött a nap, iskolában menet, az akkori szokás szerint ablakba kitett rádió hírei mögött lövések dörögtek. Mentem az utcán és nem értettem mit hallok, lőnek a rádióban? A gimnáziumi tanítás nem tükrözte ezt a zavart, de késő délelőtt a tanárok nyugtalansága ránk is átragadt. Este kiderült, a szüleink is csak találgattak a vasúti irodákban, a rádióadások zavaros hangjai sem maradtak abba, egyik közlemény követte a másikat, sok volt az adáspótló zene, majd Gerő beszélt, mint a párt új főtitkára és huligánokat, meg fasisztákat szidalmazott, akik fegyverrel támadtak a néphatalomra, de leverték őket, közölte megnyugtatón. Délután már nem lőttek a hírek alatt, de közben Pesten tüntettek, a rádióban meg összevissza beszéltek, többször bemondták: aki leteszi a fegyvert, kegyelmet kap! Akkor ezek lőhettek a hírek alatt, gondoltam… De miért kérik őket fegyverletételre? Hol maradt a rendőrség, 20

Ou.: 52. old. 11

azoktól egész addig mindenki rettegett, most meg lőhetnek az utcán a huligánok? Nem voltam én akkor ilyen okos, de a zavart éreztem és ezek a kérdéseim lettek volna, de nem volt kinek feltenni. Ilyeneket persze sem akkor, sem később nem volt ajánlatos hangosan megfogalmazni, ezt biztosan tudtam, ezért befogtam. És ezt a hallgatást még csak nem is kellett tanítani, aki bele született abba a világba, tudta a helyét. Másnap reggel ugyan ismét elkezdődött a tanítás, de nem ment a tanároknak, és nekünk sem – figyelmetlenek voltunk. Mindenkit az érdekelt, mi történik Pesten napok óta, ám ezt ők sem tudták, mi meg voltunk annyira tapasztalt börtön-fiókák, hogy érezzük, ha kérdeznénk – sem mernének őszintén válaszolni. Különben sem akart nekik kellemetlenkedni senki, így azután úgy tettünk, mintha komolyan vennénk az iskolát. Szegeden, akkor reggel még minden csendes és látszólag rendezett volt, mint évtizedekkel később megtudtuk, a helyi pártvezetők rövid úton kimenekültek az országból, át a határon – irány Tito országa. Amint a szovjet tankok megjöttek, ők is visszajöttek. Naná, a hatalomba! Kicsivel később, 10 óra után valamivel, ízelítőt kaphattunk abból, milyen lehetett Pesten október 23-án délután, amikor az egyetemisták megkezdték a tüntetést. Nálunk talán már becsöngettek a nagyszünet után, amikor egyszeriben a Radnóti gimnázium ablakai alatt, s a mi osztályunk éppen oda nézett a magas földszintről, hangos utcai gyülekezésre figyeltünk. Tanári parancsra eleinte igyekeztünk nem törődni a kinti hangzavarral, de egyszer csak nem lehetett tovább, mert kórussá egyesültek és hihetetlen, de nekünk kiáltoztak, minket hívtak! Az addig alaktalan hangok felénk dübörögtek: gyertek ki! Gyertek ki – szólítottak. Tanárunk megdermedt, becsukatta az ablakokat, ám ez mit sem használt, a kinti tömeg skandálta a hívást, honnét időnként fölhangzott a szívig érő hívó szó: Aki magyar velünk tart! Minden mást elnyomva harsogták az ablak alatt, időközben megtelt utcáról: gyertek ki! Tanárunk ekkor egyszerűen kiszaladt a teremből, így magunkra maradtunk. Egyik osztálytársunk kiszaladt a portára, de lógó orral jött vissza, az iskola nagykapuját bezárták, arra nem lehet kimenni. Tanár nélkül újra kinyitottuk az ablakokat, mire még inkább fölzúgott a kinti kórus az ablakban látható gimnazisták felé: Gyertek ki! Gyertek ki! De az ablakpárkány és a járda között jó 5 méteres távolság volt, hogy menjünk? Mégis mentünk! Először röpültek a táskák, majd őket követték a diákok! Kiugrottak a tüntetők közé, akik kitárt karral segítették társainkat. Ketten maradtunk mindössze az osztályban, mindketten felmentettek tesiből… Évtizedek teltek el, az ablakon kiugró osztályról soha nem esett szó köztünk, mintha nem is velünk történt volna. Sok év után, egy öregdiák találkozón idézte föl valaki a történetet, mire egyszeriben fölforrósodott a hangulat és egymás szavába vágva emlékeztünk. Végre kibeszéltük magunkból a közös titkot, ami évtizedekig közös bűn volt, hurcoltuk is eltemetve annyi éven át: mi is tüntettünk a fölkelőkkel! És nemcsak aznap! A szabadság szegedi röpke napjainak egyikére városi tüntetést szerveztek, ahová már az egész iskola hivatalos volt. Egyetlen tanárunk, a tudós, nagy köztiszteletben álló tanárunk vállalta magára, hogy ismét a mi ablakaink alatt gyülekező tömegbe, kettős sorokba igazítsa a Radnótis diákokat. Emlékezetem szerint, utána nem maradhatott az iskolában, bár minden bűne annyi volt: lelkére kötötte a gyerekeknek, egymást el ne veszítsék, amint meghallgatják a szónoklatokat, induljanak haza. Újszegedi bejáróként biciklivel közlekedtem, így a kétkerekűvel mentem a tüntetésre is, amit külön élveztem. Odafelé a Takaréktár utcáig nem is volt semmi gond, ugyan az osztálytól elsodródtam, de a nép jókedvűen gyülekezett, elnézték nekem a bicajt a tömegben. Maga a demonstráció tragikusra fordult, ami a civil résztvevőktől függetlenül történt így. Eredetileg a Takaréktár utca csak gyülekezési pont volt, majd a Széchenyi-tér következett volna, ha odaengednek. Ám a város valamely tudatlan ökre (egyéb jelzővel nem illetem) lezáratta az utca térre néző torkolatát, géppisztolyos katonák sorfalát állítva ott keresztbe. Géppisztoly a fegyvertelen tömeggel szemben! Sok évvel később 12

tudtam meg, a magyar hadseregnek, a minta szovjettel megegyezőn semmilyen tömegoszlató fegyvere nem volt, lévén föl sem merült ennek igénye. Aki a néphatalom ellen lépett volna föl, az népellenség, akit a KGB vagy itthon az ÁVH lehetőleg sötét éjjel letartóztat, és ha csak egy évtized börtönt kap – megúszta! De vissza a Takaréktár utcától a Széchenyi-teret lezáró, felfegyverzett katonai sorfalhoz. Tőlünk a teret elzáró parancs értelmét semmi nem indokolta, hiszen ha az emberek a téren hallgatták volna a szónoklatokat, nem alázzák meg őket méltóságukban, odamehetnek saját városukban, ahová akarnak, ahol a szónokokat hallgathatják. Nem lehetett, a katonák ott álltak lábhoz tett háborús gépfegyverekkel, és a tiszt vezényszavára vártak – belénk lőnek! A tömeg hitetlenül és értetlenül nézte őket, mit keresnek velük szemben, ők békés szándékkal jöttek, fegyvertelenül. A Himnuszt énekeltük, mint segítségül hívott kapaszkodót, s valahányszor elhangzott, közelebb s közelebb léptünk a fegyveresekhez. S bár ők is magyarok voltak, magyar katonák, ha szovjet gimnasztyorkában is, mégsem tartoztunk össze. Az akkori idők parancsa szerint, a katonák részben szovjet egyenruhát viseltek, tányérsapkájukban, ormótlan csizmájukban mereven álltak, kezükben dobtáras gépfegyverrel. Minden egyes Himnusz-éneklés után néhány lépést előre mentünk, majd amikor a tiszt értékelése szerint veszélyesen megközelítettük a sorfalat, tüzelőállásba vezényelte katonáit – ilyenkor meghátráltunk és a történet újraindult. Közben volt csillapító beszéd az utca sarkán lévő „vasalóház” patika fölötti erkélyről, de egyik fél sem tágított. Egyszeriben váratlan menet érkezett a Kossuth Lajos sugárút felől és kivágott címerű, vértől átitatott nemzeti zászlóba takarva egy holttestet hoztak közénk. A forradalom első szegedi áldozata fegyver-golyó által veszítette életét, állítólag máig tisztázatlan körülmények között. Megjelenése azonban fölborította az addig sem békés helyzetet és a tömeg fölzúdult lelkiállapotban meglódult a katonák felé, el akartunk jutni a mintegy tízméternyire ránk váró, üres Széchenyi-térre. Ekkor a tiszt fegyvert vállhoz vezényszóval tüzet rendelt az emberek feje fölé, majd többször is sortüzet vezényelt. Egy emberként kuporodtunk, hasaltunk, szorosan tapadtunk az utcakőre. Keserves volt. A nevében magyar hadsereg sortüzei fenyegették, alázták, lőtték meg testvéreiket. Mindenki megrendült, tehetetlen dühöt érzett, a tüntetés föloszlatása csak dühöt és haragot okozott. Nem mehettünk ugyan be a térre koszorúzni, tisztelegni máig őrzött hajdani nagyjaink szobrai előtt, de ez nem lett siker az elnyomó úrelvtársaknak sem. Kimutatkozott félelmük, elszánt gonoszságuk, hazug képmutatásuk. Ezért utána ezt leplezték egészen a rendszerváltásig. Nyomorult történet, még ha nyíltan - titkolva, fegyvertelen kiegyeztünk is a túlerővel, csak hagyjanak boldogulni, ahogy lehet. Ezt a különös magyar helyzetet nevezték kiegyezésnek Kádár hatalma és népe között. Így voltunk a legvidámabb – barakk. Vidám hely, sőt a legvidámabb, de a barakkok között! Minderről akkor, a szegedi tüntetés géppisztolyos letörésekor még mit sem tudtam. Amint csüggedten, megalázva kifelé botorkáltunk az utcából, a kerékpárt tolva mindenütt ijedtséget és haragot láttam az arcukon. Nem így képzelték a szabadság napjainak nyitányát, és csalódásuk fájdalmát nem enyhítette, hogy utóbb belátták a kétszer kettő józanságát. Erőszak ellen nem lehet békés tüntetéssel szembeszegülni, mert ütnek, ezt tanulták ott meg, alig néhány sortűz után… Szegeden lőttek a békés felvonulókra, valaki máig arctalan, tettéért soha felelősséget nem vállaló gyáva szörnyeteg parancsára. Korosztályos társaim életérzését Gothár Péter: Megáll az idő című feledhetetlen filmje fejezte ki. Pontosan azt üzente, amit átéltünk: ezeké a hatalom és ezt nem is fogják kiadni a kezükből soha. Nem is tették utána még évtizedekig és akkor is csak azért, hogy Nagy Testvérünk, a nagy Szú összeroppant. Mindez azonban még csak előzetes volt ahhoz a sokkoló élményhez, amit számomra az akkor még egyetlen szegedi hídon átdübörgő tankok hosszú sora okozott. Nagylak felől lépték át az országhatárt és Budapest „felszabadítására” vonultak. Mint utóbb kiderült a tankos katonák Szuezt keresték a Dunánál… talán itt a Tiszánál is, de ez nem tudódott ki… Egy borús, felhőktől terhes októberi délután kerekeztem volna haza Újszegedre, az akkor még egyetlen hídon át, de azt minden felől lezárták a civilek előtt. Jobb érzésű ember egyébként sem ment a 13

hídra, már ha nem volt neki kötelesség, mert dübörgött, rázkódott az egész építmény a bömbölő tankmotoroktól, sűrű füstbe burkolva a Tisza fölötti légteret. A népek báván álltak a járdákon, már akik ott voltunk, félelemben. Emlékszem, amint az egyik tank, a híd város felőli lejtőjén, menet közben tüzelt egy akkoriban még működő régi halászcsárda tetejére, ahonnét tán’ lövést észlelt. Legföljebb csak puskalövés lehetett, de a tank torkolat tüzével torolták meg a rendbontást. Jelzem akkor még ott ragyogott a hídtest Szeged felőli kereszt pillérén az aranybetűs fölirat: Rákosi Mátyás híd. Mellesleg amikor népünk bölcs vezérének név-fölirata alá ért a baráti tank, akkor tüzelt. A napok hangulatát jelezte, hogy egy férfi, a Múzeum-kert magasságában, a „Közművelődésért” feliratú palota oldalán, már akkor ordított, amikor toltam föl a bicajt, bár a dübörgéstől csak így lehetett beszélni, és vette is le mindjárt a zakóját, odaadva egy társának, mert ő lefekszik a tank elé. Ez a tank elé fekvés a város felé lejtő szakaszon történt, ami ellen a barátai szintén üvöltve tiltakoztak. Annyira megrémültem, hogy meg sem állva, toltam tovább a kerékpárt. Félszemmel hátra néztem, valóban leugrott a járdáról és az úttestre feküdt. A tank nem állt meg, de nagyon nem is tehette volna, hosszú sorban jött utána a harckocsisor, a szépséges Erzsébet templom oldaláról. Az úttesten magánkívüli izgalmában ordító férfit ketten fölkapták és visszahúzták a járdára, a tank talán lassított valamelyest, de hogy mit tett volna, ha az ember ott marad előtte… Szeged szerény kis hidacskája különben nagyon megrongálódott az átvonuló tank hadosztályoktól, mert a hatalmas lánctalpak föltépték a járdaszegélyt védő acélsíneket és azok fölkunkorodva, mint óriás fémkarikák meredtek a levegőbe. Utána még hónapokig nem javították ki a híd sebeit, talán arra gondoltak, jön az utánpótlás, mert a tankok visszavonulásáról bizonyosan nem fantáziáltak a városi döntéshozók. Arra még majd 40 évet kellett várni, s ezt a dátumot akkoriban csak az égiek ismerhették. Mi meg rövidesen „indultunk az Életbe” két év múlva érettségiztünk.”

14

5. Falábú Jancsi balladája A legendás fogyatékkal élő hős, Falábú Jancsi tetteit21 Szőcs Géza örökítette meg költeményében. Szőcs Géza Ballada Falábú Jancsiról Ez itt Falábú Jancsi balladája, nem az én balladám, halljátok, édes kismamák a téren, s te dörzsölt nagy vagány, s ti mind, gyanútlan erre járó népek: kiről e nóta szól, ő volt ám itt kemény legény a téren – Falábú Jancsi volt. Falábú Jancsi volt. Vörös kísértet járta át a placcot, s bár lopva jött, de mindenek felett. Rossz sors várt szegény földszintes hazánkra: durva kommancsok tartománya lett. Ta-tarto, tarto, tartománya lett. Hja-ja, kísértet járta át meg át a földrészt, mely Európa névre hallgatott, s egy híres vers tömör szavával szólva: bebádogoztak minden ablakot. Bebábebábizony bebádogoztak a börtönőrök minden ablakot. Trilla-la, tralla-la. S hogy bádoggal lett befedve az ég, bizony fegyvert ragadtak Falábú Jancsiék! Ejhaj, Falábú Jancsiék. Sikoltoztak a nők a bolti sorban: János, ne hozza ránk a frászt – mert jött Falábú, mordállyal kezében, hát ahogy kinéz egy kísértetvadász, úgy jött Falábú, száján vad mosollyal. Trilla, tralla, trallalla, János, ne hozza ránk a frászt. Jött a kísértet, ámde mindhiába. Jancsiék bezárták őt egy föl nem bontható végrendeletbe vagy micsodába, rázártak egy pecsétes levelet. És visszaküldték őt a feladóhoz.

21

Ld.: 5. fejezet. 15

Talán a Vörös térre ment az ajánlott küldemény, esetleg máshova, de nem jött vissza, s lehet, nem is jő vissza többé, lehet, nem is jő vissza már soha. Ám amíg dulakodtak, a kísértet megharapta Jancsit. Meghameghamegharapta, haj… s így vadászat közben érte őt halála. Érte csak ez a kis dalocsk’ a hála. Hát ez volt Falábú Jancsi balladája. Itt kell megemlítenünk Szőcs Géza Liberté ’56 című darabját.A darab az 1956-os, kommunista rezsim elleni forradalom első tizenkét napját dolgozza fel, de egyszersmind időben kiszélesíti a cselekményt, mivel olyan eseményeket is bekapcsol, amelyek harminc évvel később történtek. A többsíkúság és a műfaji nyitottság lehetőséget ad a rendezőnek és a színészeknek a színészi expresszivitás különböző eszközeinek felvonultatására: stilizálásra a történelmi események bemutatásakor, valamint dokumentarista, szürrealista, groteszk ábrázolásra. S éppen a felhasznált eszközök széles skálája segíti a nézőt abban, hogy emocionálisan is átélje a bemutatott eseményeket, de egyben belelásson a történelem kegyetlenségébe és abszurditásába. A színdarab egyik szereplője „Falábú” János, akit a Debreceni Csokonai Színház bemutatóján Földes László (Hobó) alakított. A ballada a darabban is elhangzik.22 A darabot 2006 októberében mutatták be, a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából. Mesz János, akit „Falábú” vagy „Tuskólábú” Jánosnak is neveztek az 1956-os forradalom és szabadságharc legismertebb fogyatékkal élő alakja. Pécsett született 1931-ben, tizenkét gyermekes családban Édesapja kőműves, édesanyja alkalmi munkákat vállal. Mesz Jánost 1942 és 1944 között ismeretlen okokból internálták. Valószínűleg menhelyen nevelkedett. Pécsett a bányában helyezkedett el, Ottó nevű testvérével együtt. Később Budapestre jött a RÖKK Gépgyárba. Barátnője Szentendrénél a Dunába fulladt. Ezután Mesz János egyre többet italozott. Vissza szeretett volna menni a pécsi bányába, hogy bátyjával Ottóval együtt dolgozhasson, de nem vették vissza. Így mindketten a csillaghegyi téglagyárban helyezkedtek el. A szentendrei HÉV elütötte, levágta az egyik lábát. Még a forradalom kitörése előtt megnősült, a forradalom 22

http://csokonaiszinhaz.hu/archivum/szocs-geza-liberte-56 (utolsó letöltés: 2016. október 5.) 16

idején a VIII. kerületi Koszorú utcában lakott. Október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz, a Corvin közi tüntetők között vett részt a harcokban. Ő volt a Corvin köziek tüzérségének parancsnoka, többször hangoztatta, hogy őt még a golyó sem fogja. Több fényképen, sőt még festményen is szerepel, emléktáblája van. Lehengerlő stílusa a forradalom emlékezetes alakjává tette. November 4-én is bátran harcolt, súlyosan megsebesült és november 19-én meghalt.23 Az alábbiakban Eörsi László Corvinisták 1956 című művéből idézek.24 Fegyverátadási tárgyalás a Corvinban 1956. október 29-30-án. Mesz János, a falábú is a szereplők között van. „Janza honvédelmi miniszter 29-én délután megbízta Váradi Gyula vezérőrnagyot, a páncélos és gépjárműszolgálat főnökét, hogy a felkelőkkel folytatott tárgyalás értelmében szervezze meg a fegyverátadást. A feladat az volt, hogy Malasenko ezredessel, a szovjetek Különleges Hadtestének törzsfőnökével hajtsa végre a Corvin környékén lévő szovjet csapatok leváltását (a terv szerint ezt a területet a szovjeteknek október 30. 7 óráig kellett elhagyniuk), és a VIII.IX. kerületi felkelők fegyvereinek összegyűjtését. Arról is szó volt, hogy kivontatják a környékről a kilőtt páncélosokat. Ez azonban a Corvin parancsnokság ellenállása miatt nem valósult meg. A fegyverek átvételét 16 órakor kellett volna elkezdeni, ám a vezérkar késlekedése miatt a művelet másnap 9 órára halasztották. (A vezérkar ugyanis későn jelölte ki a négy fegyverátvételi csoportot. A sötétedésben lényegesen nagyobb kockázata lett volna annak, hogy akár tévedésből tűzharc alakuljon ki a katonák és a felkelők között.) A fegyverátvételi csoportok parancsnokai, Márton András és Koltai Vilmos ezredesek, Solymosi János és Kindlovics Pál alezredesek a Szabadság hídnál a következőkben állapodtak meg a szovjet 33. gépesített hadosztály parancsnokságával: a felkelők leteszik a fegyvert, a szovjetek pedig kivonulnak; 15-20 tehergépkocsi a Boráros téren áll készenlétben a fegyverek elszállítására; Váradiék a Corvinban a húsz fős csoportokban kiengedett felkelőktől elveszik a fegyvereket, és ellenőrző helyre irányítják, megmotozzák majd elengedik a civil harcosokat. Telefonon értesítették a Corvin parancsnokságot a fegyverátadás katonai tervezetéről. Ám a szovjetek kivonulására vonatkozóan a felkelők nem kaptak megnyugtató választ (még ezen a napon is voltak harcok), s ez indokolttá tette a személyes tárgyalást. A honvédelmi miniszter jóváhagyásával 20 órakor Váradi vezérőrnagy Nagy Lajos századossal és Karászy János repülő főhadnaggyal (aki voltaképpen a Boráros téren összeverődött tömeget, felkelőket képviselte) megérkezett a Corvin mozihoz. (Eközben Popovics százados és Sándor főhadnagy biztosító feladatot ellátó alegysége - amelyet Solymosi állított fel - szorult helyzetbe került, amikor körülvette a tömeg.) A vezérőrnagy már rendelkezett bizonyos ismeretekkel a Corvin közi viszonyokról Virág János pedagógus tájékoztatása alapján, aki a HM küldöttjeként már másfél napja a Corvin közben tartózkodott, s Váradi kérésére Maléter ezredessel is felvette a kapcsolatot. A katonai küldöttség megérkezése idején a corvinista felkelők vezetői állásfoglalásuk egyeztetésén dolgoztak, de hamarosan olyan túlfűtött lett a légkör, hogy a hangzavar miatt konstruktív vitáról nem lehetett szó. 23

Mesz János "Tuskólábú", "Falábú Jancsi" (1931-1956), életrajz.

http://server2001.rev.hu/msite/msite_display_biography.asp?id=969&idx=41&parent=3&lang=h (utolsó letöltés: 2016. október 5.) 24

Eörsi László: Corvinisták 1956, megjelent az 1956-os Intézet gondozásában, 2001-ben.

http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/corvinistak (utolsó letöltés: 2016. október 5.) 17

Váradi vezérőrnagy a Corvin parancsnokságán Virággal kezdett el tárgyalni. Vele a tábornok könnyen megállapodott volna, ám hamarosan kiderült, hogy nem ő a parancsnok. Többen rá is támadtak, hogy milyen alapon tárgyal a corvinisták nevében. Ezután ő már lényegesen passzívabb maradt. Ezideig azonban több kérdésben önállóan intézkedett: a vezérőrnaggyal már korábban is tárgyalt telefonon (pl. a felkelők nevében javasolta, hogy ne négy, hanem egy ponton legyen a fegyverátadás, ezt a tábornok el is fogadta) majd meg is hívta a Corvinba, csak úgy mint Maléter ezredest (bár az utóbbit Váradi javaslatára); látogatást tett a Tompa utcai felkel ő-csoportnál, hogy ezeket a fegyvereseket a könnyebb ellenőrizhetőség céljából a Corvinba integrálja (ez nem sikerült); összeírta a Kisfaludy köz közvetlen környékén talált halottak adatait. Váradi tájékoztatta a felkelők vezetőit (akik közül ott volt három Pongrátz testvér - Gergely, Ödön és valószínűleg Kristóf -, Iván Kovács, Antalóczi, Szabó László, Erdős Imre, Mesz János, Lassan György, László Béla György összekötő, valamint a Bárány János, a Tompa utcaiak parancsnoka és valószínűleg a szintén Corvin közi Bornemissza Tibor) a szovjet csapatok leváltásáról és a fegyverek átadásával kapcsolatos tervekről. Bejelentette, hogy a kormány és a HM nevében akar tárgyalást folytatni 1. a felkelők követeléseinek módosításáról, mert a benyújtott formájában a kormány részéről nem elfogadható; 2. a fegyverletétel feltételeiről, helyének és időpontjának meghatározásáról; 3. a kormány nevében amnesztiát igért mindazoknak, akik a fegyvert leteszik. Majd világossá tette, hogyha a felkelok nem hajlandók ezt elfogadni, másnap szovjet-magyar gyalogsági támadással kell számolniuk. A civileknek azonban az volt az állásfoglalásuk, hogy a kormány értékelése szerint ők nemzeti hősök, tehát nincs senkinek sem jogában lerakatni velük a fegyvert. A felkelővezetők két egymással szembekerülő csoportja alakult ki, a kormány megítélése szerint: a csoport egyik fele bizalommal volt iránta, a másik fele nem, és fenntartásait hangoztatta.: Mesz és Pongrátz Gergely azt hangoztatta, hogy amig a szovjet csapatok vannak Magyarországon, nem szabad letenni a fegyvert; többpártrendszert, a függetlenséget és a szovjet csapatok kivonulását, a Varsói Szerződés felbontását, az ÁVH leszerelését követelte és garanciát kért a kormánytól. Ebben Erdős, Pongrátz Ödön (valamint egy egyetemista újságíró és még valaki) támogatta őket. Iván Kovács - bár a követelésekkel egyetértett igyekezett meggyőzni őket, hogy a kormánnyal feltétlenül meg kell egyezni, mivel a beígért támadás nemcsak a corvinistákat, hanem az egész kerület lakosságát is érintené. Lassan, László Béla György, Szabó László (és Virág) támogatta őt. Ők mind elfogadták a kormány programját. (Nincs arról forrásunk, hogy Antalóczi és Bornemissza milyen álláspontra helyezkedett.) Végül Iván Kovács az egyetemista újságíróval (aki a Pongrátzék álláspontját képviselte) egy hatpontos feltételt szövegezett meg: 1. A Nagy Imre-kormány elismerése, programjának támogatása. 2. A szovjet csapatok azonnali kivonása Budapestről. 3. A kormány jelentse be az ország függetlenségét, semlegességét. 4. Többpártrendszer, 1957 elején tartandó szabad választások kiírása. 5. Az ÁVH feloszlatása. 6. Általános amnesztia biztosítása a fegyveres harcokban részt vett polgári személyeknek. (A forradalom idején, az összes tárgyaló pozícióban lévő felkelő közül Iván Kovács volt a mai értelemben a legdemokratább: minden esetben következetesen síkra szállt a többpártrendszer, a szabad választások kiírása mellett.) A vita alatt megérkezett Maléter, és sajnálkozását fejezte ki, hogy a korábbi csetepaték miatt a Kilián laktanyának nem sikerült jó kapcsolatot kiépíteni a corvinistákkal. Ez alkalommal Maléter elmondta, hogy a kormány részéről történt [korábbi] tájékoztatás alapján - mely szerint a csoport tagjai reakciós, demokráciaellenes személyek - több napig lövette a csoportunkat. Miután meggyőződött arról, hogy a kormány tájékoztatása nem felelt meg a valóságnak, s csoportunk tagjai becsületes dolgozók, a tüzelést velünk szemben megszüntette. A felkelők örültek, hogy a Kilián laktanyával végleg megszűnik az ellenségeskedés. Maléter 18

egyébként nagy elismeréssel vette tudomásul a felkelők sikereiről szóló beszámolókat. A vitába bekapcsolódva kijelentette, hogy őrültségnek tekinti a további ellenállást, katonaként is úgy látja, hogy ez csak további értelmetlen vérontáshoz vezetne. A kormány programjának elfogadása mellett érvelt, mondván hogy az teljes mértékben tartalmazza a követeléseket. Ebben a kérdésben tehát a két tiszt egyetértett. A fegyverátadás megvalósításának kérdésében azonban súlyos nézeteltérések merültek fel. Váradi a honvédelmi miniszter parancsára hivatkozva voltaképpen feltétel nélküli fegyverletételt követelt (amnesztiával), amelyet másnap reggel kívánt végrehajtani. A korábbi statárium elrendelése miatt azonban még a higgadtabb felkelők bizalmatlansága sem oldódott, és a fegyverek átadásáról a szovjet csapatok távozásának garanciája nélkül hallani sem akartak. Váradi ingerülten visszakérdezett: miért küldtek delegációt a corvinisták a Parlamentbe, és miért nem tartják magukat az ígéretükhöz, hiszen nem akarják letenni a fegyvert. Iván Kovács a felkelő-társai támadásának össztüzébe került, mert arra gyanakodtak, hogy a parancsnok egyoldalú fegyverletételben egyezett meg Nagy Imrével. (Küldött-társait, Pongrátz Ödönt és Bornemisszát megkímélték a hasonló kellemetlenségektől.) Iván Kovács arra hivatkozott, hogy a megállapodás csak a szovjet csapatok a fővárosból történő kivonulása esetén lépne hatályba. A feltétel nélküli fegyverletételt azonban nem csak a felkelők ellenezték, hanem Maléter ezredes is: nem lehet ezeket a hős forradalmár harcosokat egyszerűen leszerelni, hanem igazolványt kell nekik adni és katonai iskolába kell küldeni őket. Majd két pontban szövegezte meg a kormány részére küldendő választ: „1. elfogadjuk a kormány programját és támogatjuk végrehajtásában, 2. kérjük a kormányt, hogy csoportunk egy részének adjon fegyverviselési engedélyt, hogy részt vegyenek a rend helyreállításában. A többi fegyvert letesszük.„ Váradi tábornokot valószínűleg meglepte Maléter állásfoglalása, ő továbbra is ragaszkodott a fegyverletétel parancsban megadott feltételeihez. A tárgyalás ekkor megfeneklett (a vezérőrnagy hiába fenyegetőzött szovjet gyalogsági támadással), Maléter visszatért a Kilián laktanyába, azzal, hogy reggelig kitervel egy elfogadható kompromisszumot. Hajnalban el ő is állt egy hat pontos tervezettel: 1. Az elesettek nemzeti hősök; 2. Az elesettek gyermekei és feleségei állami támogatásban részesülnek; 3. A fegyveres felkelésben résztvevőket megilleti a partizánok joga; 4. A felkelők egy része a honvédségbe, egy része a rendőrséghez, a fiatalkorúak tisztiiskolába kerülnek; 5. a felkelők parancsnokai tiszti rendfokozattal átvételre kerülnek; 6. akinek ez nem felel meg, fegyverét átadva visszatér munkahelyére. Váradi ellenvetésére az ezredes azt javasolta neki, hogy beszélje meg az új megállapodást a honvédelmi miniszterrel. Janza tábornok rugalmasnak bizonyult, és a kompromisszumot megerősítette a miniszterelnök is. Nem sikerült viszont meggyőzni a legradikálisabb felkelőket, különösen Pongrátz Gergelyt és Mesz Jánost, akik energikusan léptek fel a részleges fegyverletétel ellen, de a megfontoltnak tartott Antalóczi Sándor sem pártolta azt. Mindvégig ők képviselték leginkább a Corvinban a Maléter-ellenes szárnyat. Nem tudjuk, hogy a tervezet elutasításában ez is szerepet játszott-e. (Mindez ellenére Maléter összességében már ekkor is nagy tekintélynek örvendett a felkelők körében. Soraikból könnyűszerrel kizavarta Mátray Máté nevű horthysta ezredest az ülésről, mert uraztatta magát: ...a régi módszereket nem fogadjuk el. Sőt, Mátrayt hamarosan fogolyként kísérték át a felkelők a Kiliánba. Ugyanígy járt másnap Virág János is, akit az addigi szereplése alapján Pongrátz Gergelyék gyanúsnak találtak.) Az ezredes ekkor visszament a laktanyába, nem vett részt a tárgyaló felek további küzdelmeiben. A felkelők végül is - a többségi elv alapján - elfogadták a részleges fegyverletételt, bár Pongrátzék ezt csak a szovjetek Magyarországról történő kivonása után tartották volna megengedhetőnek. Váradi Gyula továbbította a HM javaslatát: a budapesti felkelők csoportonként 100 tagja megtarthatja a fegyverét, de az összlétszám nem lehet több 7-800 főnél; a jelölést a csoportok végzik, de 18 éven aluliak nem lehetnek köztük (ebben a VIII.-IX. kerületi felkelők vezetői 19

mind egyetértettek Pongrátz Gergely kivételével, akik azzal érvelt, hogy e fiataloknak döntő szerepük volt a harci sikerekben; a kijelöltek 30-án reggel zárt rendben vonulnak a részükre kiszemelt laktanyába, ellátásukról a honvédség gondoskodik, feladatuk a rendfenntartás lesz, a többiek szabadon távozhatnak. Megállapodtak abban is, hogy a fegyvereket délelőtt 10-11 órára a Kilián laktanyával szemben lévő aluljáróba teszik le, elszállításáról a HM gondoskodik. Iván Kovács azt javasolta, hogy a csoportjának 30-40%-a fegyveresen vegyen részt a rend fenntartásában. Váradi megígérte, hogy továbbítja ezt a kérést kormánynak. A tábornok még azt akarta elérni, hogy hajnali 4 órakor a felkelők engedjék be az általuk ellenőrzött területre a magyar honvédséget. Javaslata szerint az élen haladó három nemzeti zászlóval díszített harckocsi jelezné majd azt a magyar egységet, amely a szovjet csapatok elvonulását biztosítja, s a felkelőket arra kérte, hogy a páncélosokat hagyják békésen elvonulni. Iván Kovács nem ellenezte ezt, de a Pongrátz-testvérek (különösen Gergely, aki egyre ellenségesebbé vált a tábornokkal szemben) árulástól tartottak és hajthatatlanoknak mutatkoztak. A megosztottság oka továbbiakban is az volt, hogy Iván Kovács bízott az új kormányban, Pongrátzék pedig nem. A vitában Antalóczi az utóbbiak pártján állt, de igyekezett nyugalomra inteni őket. Végül nem is tudtak konszenzusra jutni, ezért a Pongrátz Gergely és Antalóczi Maléter Pált kérte (előbb telefonon, majd személyesen Bárány Jánossal együtt) hogy foglaljon állást vitájukban. Mivel az ezredes nem tudott, vagy nem akart e vitába beleavatkozni, méginkább gyanús lett Pongrátz szemében. Ezalatt a Corvinban a tárgyalást politikai eszmecsere váltotta fel: mi okozta a fegyveres felkelést? „Váradi elfogadta azt a kialakult véleményünket, hogy a párt helytelen politikája vezetett a fegyveres felkeléshez, de hozzátette: bár ő is kommunista, nem értett egyet a kormány intézkedéseivel. Majd megvitatták a bér és a norma, a gazdaságpolitika és a káderpolitika egyes kérdéseit. Ezután még barátságosabbá vált a légkör: Miután megjegyeztük, hogy magyar katonákra nem lőnénk, Váradit megkérdeztük, hogy abban az esetben, ha ő vezetné ellenünk a támadást, kiadná-e egységének a tűzparancsot? Váradi kijelentette hogy ő nem lövetne ránk, s véleménye, hogy egyetlen magyar katona sem tenné. Búcsúzáskor jóbarátként váltunk el...”

20

6. Tauber Zoltán története 1934-ben született. Magyarország első paraolimpiai bajnoka, világbajnok, kétszeres Európabajnoki ezüstérmes, sokszoros magyar bajnok asztaliteniszező. Édesanyja cseléd volt Somogyban, édesapját nem ismerete. Kópházán a nagyszüleinél nevelkedett 11 éves koráig. 1945-ben, 11 évesen háborús lövedékeket szedett szét; az egyik szétrobbant a kezében. A soproni katonai kórházban mindkét kézfejét amputálni kellett. Ezután megtanult biciklizni, úszni is. Balesete után Budapesten, a Mexikói úton lévő Nyomorék Gyermekek Országos Otthonába (a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon jogelődje) került, ahol a Nyomorékok Sport Egyesülete (NYSE) is működött. Később az intézményhez tartozó állami kórház lett 41 éven keresztül a munkahelye. A Nyomorék Gyermekek Országos Otthonában tanult meg asztaliteniszezni, egy évvel később már az egészségesekkel edzett. 16 évesen úttörőbajnokságot nyert, majd kerületi és országos versenyek győztese lett. Klampár Tibort, a később többszörös világbajnok, olimpiai negyedik helyezett asztaliteniszezőt ifjúsági korában legyőzte. Példaképe: Puskás Ferenc; hozzá hasonlóan szeretne dicsőséget szerezni a hazájának. Részese volt a forradalomnak, a Kossuth téri vérengzést személyesen átélte. A forradalom alatt kézikocsival vitte a kenyeret a kenyérgyárból a munkahelyén ápolt betegeknek. Helytállásáért a forradalom után lakást kapott a kórház épületében. 1966-ban megtudta, hogy Svédországban mennyire fejlett a mozgáskorlátozottak sportja. Ekkor több országgal felvette a kapcsolatot, 1966-1970 között önköltségen utazott a magyar csapat tagjaként külföldi versenyekre. 1966-1967-ben fontos szerepet játszott a mozgássérültek sportjáért Fővárosi bőrdíszmű néven megalakult sportkör létrehozásában. 1970-ben egyik alapító tagja volt a Halassy Olivér Sport Klubnak, amely az első mozgássérült asztaliteniszklub volt Magyarországon. 1975-ben, SaintÉtienne-ben egyéniben megnyerte a Para Asztalitenisz Világbajnokságot. 1976-ban, Torontoban egyéniben Paralimpiai bajnokságot nyert. Az eredményhirdetés után közölte vele a magyar nagykövet, hogy Magyarország - szovjet politikai nyomásra - bojkottálta a paralimpiát, így győzelmét hivatalosan (máig) nem ismerték el. Az 1980. évi paralimpiai játékokra Magyarországot nem hívták meg, így Tauber Zoltánnak alkalma sem volt megismételni torontoi győzelmét. 1989-ben saját költségén - idős korára hivatkozva nem támogatták versenyzését - utazott a bécsi Para Asztalitenisz Európa-bajnokságra, ahol 55 évesen egyéniben és csapatban is ezüstérmes lett.25

25

http://mandiner.blog.hu/2013/04/23/tauber_zoltan_es_az_elet_maga 21

7. Herminamező – Fogyatékkal élők és a forradalom a filmekben Bár sajnos valóban rettentően kevés forrás áll rendelkezésünkre a fogyatékkal élők forradalomban való részvételére vonatkozóan, de ez a kérdés kétségtelenül foglalkoztatja a társadalmat. Az is bizonyítja ezt, hogy számos olyan játékfilmet találhatunk, amelyben legalább említést tesznek fogyatékkal élő forradalmárról. Az alábbiakban ezeket a filmeket mutatom be.

Herminamező-Szellemjárás kísérleti játékfilm, rendezte: Halász Péter, 2006. Az első film rögtön egy rendkívül érdekes kísérleti alkotás. A Herminamező – Szellemjárás című film egy véres esemény köré szerveződik. Rokkantak lázadtak föl a szovjet csapatok ellen, és mindnyájan meghaltak a forradalmi harcban. Ez volt a harmadik háború, amit a hársfákkal és palotákkal övezett Hermina út átélt. Játékhelikopterről pásztázza a kamera a terepasztalon felállított Városliget makettjét, miközben Halász Péter, a rendező narrátor hangja mutatja be a valaha itt található és részben még ma is működő épületek és intézmények sorát: az Állatkertet, a Vidámpark mozdulatlan óriáskerekét, a Széchenyi fürdő kék medencéit, a Nagycirkuszt, a Hősök terét, a Bethesda kórházat, a Közlekedési Múzeumot, a Nyomorékok Intézetét, illetve a Vakok Intézetét. Épületek, utcák, terek, többnyire leromlott állaggal, tompa szürkében. Az operatőr kamerája pásztázta a terepasztalt, a rászerelt reflektor megvilágítja azokat a részeket, ahol éppen jár, és kivetíti a képeket egy vászonra. A színészek kis kaucsukbabákat és különféle tárgyakat, járműveket, apró kellékeket mozgatnak az asztalon, és a rendezővel együtt elmesélik a hely történetét. A sajátos helytörténet visszanyúlik a háborúig, az ötvenes évekig és az 56-os forradalomig. Sorsok, történetek, köznapi mozzanatok és történelmi fordulatok elevenednek meg ebben a bábjáték-film-színházban, melyben a bábjátékos, az emlékező és a rendező (ugyanaz a személy) gyermekkora képeit idézte föl a hozzájuk tartozó mitológiákkal. A film legfontosabb része az utolsó tíz perc, amelyben a narrátor hang és a stilizált képek a „nyomorékok” 1956. novemberi fegyveres fölvonulását idézi föl. „A hírre, hogy jönnek az oroszok a Nyomorékok Otthonának lakói felfegyverkeztek. A környék lakóinak tekintetétől kísérve végigvonultak a Hermina úton, tolókocsikban, mankókkal, bicegve, puskát, géppuskát, kézigránátokat vonszolva maguk után. A fegyvereket teherautókról osztogatták a Thököly úton. .. Több fegyvert vettek magukhoz, mint amennyit kényelmesen el tudtak volna szállítani. 15-en, 20-an lehettek. De több szimpatizáns, rokkant asszony is elkísérte őket. Az első megálló az Aktősi-Dürer sor sarkán állt. A katolikus templom előtt állnak meg először. A Miatyánk elmondása után csendes vitába kezdtek Isten létéről. A plébános zárta le a vitát.: „Az Isten áldja meg magukat, nagy őrültséget csinálnak.”

22

Majd visszafordultak és lőállásokat építettek ki otthonuk kertjében és ablakaiban. Az orosz tankok éjszaka érkeztek a ligetbe. Csak egy tankot és két páncélkocsit hagytak a környék őrizetére. A rokkantak csapata várakozik. Egyre feszültebb a hangulat. És amikor egy szovjet tank csak úgy vaktában elereszt egy sorozatot, az egyik rokkant nem bírja tovább, nem bírja az izgalmat, a várakozást, meghúzza a ravaszt… A szovjet tank lövegei a kertet emberekkel együtt felszántották. A háromemeletes épület ablakai, mint barlanglyukak tátongtak a támadás után. A vasrácsos kapu a tartóoszlopokkal együtt bedőlt. A földön 15 halott…”

Napló apámnak, anyámnak rendező: Mészáros Márta, 1990. Az önéletrajzi filmsorozatnak, a Napló-trilógiának a harmadik része játszódik 1956 őszén, majd a megtorlás utáni Budapesten. A film főhőse, a Moszkvából hazaérkezett diáklány, Juli találkozik egykor szintén szovjet emigrációban élő családtagjaival, barátaival. Gondolataiban mindvégig jelen van a sztálini terrorban megölt édesapjának az emléke, és a valóságban pedig János. János aktívan részt vesz a forradalmi eseményekben, akárcsak a fia, András. A mozgássérült, kerekes székes András ott van az októberi események forgatagában. Apja és ő is, mindketten életveszélyes helyzeteket élnek át, és a forradalom bukása után elmenekülnek az országból. János hazajön, letartóztatják, börtönbe zárják és mártírhalált hal, de a mozgássérült András Ausztrián át Párizsba jut és lehetőséget kap egy új, szabad életre.

Szerelem rendező: Makk Károly, 1970. A legszebb és legigazabb magyar filmek egyike Déry Tibor két novellájából készült. A Szerelem-ből, amely a Rákosi börtönéből hazatérő emberről szól, és amely a forradalom előtt keletkezett, valamint a Két asszony-ból, amelyet Déry Tibor saját, 1956 utáni személyes börtönélményei ihlettek. A Hatalom hihette, hogy a Rákosi-korszakról van szó, a néző számára pedig Makk apró jelzést rejtett el: például egy padon az Esti Hírlap délutáni napilap fekszik, amely 1957-től jelent meg. Ám mindez nem igazán fontos, hiszen Bikácsy Gergely szavaival élve – „mindig jelenidejű marad” a film, a mindenkori diktatúrában megnyomorodó embert mutatja, Jánost, akit a forradalomban való részvétele miatt elítélnek, a börtönből soha be nem gyógyuló testi, lelki sérülésekkel tér haza.

Kolorádó Kid rendező: Vágvölgyi B. András, 2010. A történet a pesti vagányok, a sokat emlegetett „pesti srácok” világában játszódik, bemutatja a sokszor hőzöngő, csibészkedő, de nagyszerű és hősies fiatalok 56-os szerepét, majd a forradalom után megnyomorodott, tönkrement életüket. Kreuzer Béla szénlehordó és szerencsejátékos oda- és visszatekintésekben gazdag történetét – a Rajk-temetéstől a turflelátóig, a Corvin köztől a börtönig, az elárultatásoktól a bosszúig 23

követjük nyomon. Két súlyos árulást kell elszenvednie, szerelme föladja őt az ÁVH-nak, cellatársa pedig besúgó lesz, ellene vall a börtönben. Mire végre, hosszú évek után szabadul, lelki nyomorékká válva fölkutatja cellatárást és agyonlövi. A cellatárs maga is forradalmár volt, akárcsak a fia, aki megsérült a forradalomban és a konszolidáció éveiben kerekes székben ülve árul apja virágüzletében. A forradalmi harcokban látjuk Zsibit, a Halász Péter Herminamező című filmjéből26 megismert nyomorék forradalmárt. Noel Free, a film egyik hőse, brit újságíró, a forradalom nyugati tudósítója súlyosan megsebesül a harcokban, lába megbénul, fél szemére megvakul, de megmenekül és a hetvenes években elegáns londoni stúdióban emlékszik vissza a szabadságharcra.

Eldorádó rendező: Bereményi Géza, 1988. Bereményi Géza író, rendező Monorit, a főhőst saját nagyapjáról mintázta, aki maga is a piac király a volt. 1945 után Monori újrakezdi a piacozást a Teleki téren. Életelve: akinek aranya van, annak mindene van. Lánya hazatér Bécsből és fiút szül. Monori két marék ékszer árán megszabadul a vejétől, az unokát ő neveli. 1956-ban, amikor kitör a forradalom, Monori szeretné külföldre juttatni lánya családját. Az aranyrudakat hátizsákba rakja. Az utcákon fegyveres harc folyik, tankok lövik Budapestet. A Monorinál jóval idősebb, sánta veterán Berci (feltehetőleg a háborúban lesérült), Monori segédje és egyben bizalmi embere is lesz. A nyomorék férfi belesodródik a forradalmi eseményekbe és hősi halált hal a harcokban.

Budakeszi srácok rendező: Erdőss Pál, 2006. A Budakeszi srácok című alkotás sokféle műfaj ötvözete. Első megközelítésre - az irodalmi alapanyag, Kovács István díjnyertes önéletrajzi regénye, A gyermekkor tündöklete ismeretében - klasszikus beavatási történet és személyiségfejlődés. A főhős, a tízéves Pista félárva fiú, aki elvesztette orosz fogságban sínylődő apját. Édesanyja kiadja nevelésre, fizikai és lelki eltartásra a nagymamához. 1955 késő nyarán az anya úgy gondolja, hogy újra magához veszi gyermekét. Pista, a tanyasi világ egyértelmű értékrendje után, szembesül a felnőtt élet bonyolultságával. Megismeri anyja szeretőjét, akihez nyilvánvalóan ellenséges érzelmek fűzik. Megismeri a félig budapesti, félig falusi miliőt. A lelki-fizikai próbatételek vezetik el a kisfiút a szabadság tiszteletéig és szeretetéig, a forradalom által hirdetett eszmék örökké való vállalásáig. István édesanyja a budakeszi TBC szanatóriumban telefonkezelő. A kisfiú megismeri a kórház portását, a sánta férfi részt vesz a forradalomban és mindenben segíti a budakeszi srácokat. István nagyfiú barátja, az egyetemista Laci szervezi meg a budakeszi srácok részvételét a budai, forradalmi harcokban. Laci súlyosan megsérül, alsó teste megbénul, a börtönben hal meg.

26

Ld.: 21. old. 24

Erdőss Pál filmje - túl a kamasztörténeten, a kisvilág lélektani és politikai vizsgálatán tisztelgés a hősök előtt. Elsősorban Márity László, a forradalom és szabadságharc mára szinte elfeledett mártírja előtt. A húszesztendős életkort alig túllépő fiatalember karolta fel és védelmezte a gyermek Istvánt, ő volt az, aki személyes példájával életre szóló útmutatást adott. „– Márity Lászlót elég jól ismertem – meséli Riskó Tibor professzor, a Fodor József tbcgyógyintézet egykori igazgató főorvosa. – Az édesanyja az általam 1952 óta vezetett szanatóriumban dolgozott. Gyakran megfordult nálunk, eleven észjárású, mozgékony fiatalember volt, eredeti egyéniség. 1956. október 26-án Sziklai Sándor házánál szemből hasba lőtték. Szétlőtték a beleit, ellőtték a gerincét, a gerincvelőjét is. Nem én operáltam, nem voltam idehaza, de a kollégáim mindent megtettek érte, amit csak tudtak. Már a műtét során látni lehetett, hogy menthetetlen. Az édesanyja állandóan mellette volt, etetgette, dédelgette, a súlyos állapotban levő gyerek kínjain ez sokat enyhített. Amikor november 4-e után új helyzet alakult ki az országban, Márity Lászlót el akarták vinni a rabkórházba. Megjelent két géppisztolyos alak, mutatták a parancsot, hogy az osztályomon fekvő beteget magukkal kell vinniük. Erre azt mondtam nekik: ez a fiatalember jelenleg bénult, meg fog halni, sehova nem tud már elmenni. De nekik parancsba adták, erősködött az egyik géppisztolyos. Rendőr volt vagy karhatalmista, nem is tudom. Elvtárs, válaszoltam neki, ebben az intézetben én parancsolok, és én ezt a beteget nem engedem elvinni. Ez nagyon meglepte őket, kimentek, elkezdtek telefonálgatni, s amikor visszajöttek, azt mondták, ha el nem vihetik, akkor őrizni akarják Márity Lászlót. Egy ideig ott is ültek az ágya mellett, aztán belátták, semmi értelme nincs az egésznek. Pár héttel azután meg is halt szegény Laci. Nekem 1956-ban is az volt az álláspontom, most is ezt vallom, az orvos nem szelektálhat. Nem nézheti, ki a bűnös, ki az áldozat, aki segítségre szorul, azt el kell látnia, a beteg embert meg kell próbálnia meggyógyítani. Később se kérte számon tőlem senki, hogy miért nem szolgáltattam ki a fegyvereseknek ezt a gyereket. Csak az édesanyja emlegette sokáig, milyen hálás érte, hogy az utolsó pillanatig a fia mellett lehetett. – Vajon miben lehetett reménykedni 1956 októberében abban a zárt világban, mint amilyen Budakeszin a Riskó professzor által vezetett szanatórium volt, ahol a halálra sebzett fiút szinte családtagként próbálták menteni? – Mint korábban is minden ősszel, ’56 októberében a Hortobágy környékén időztem a rokonaimnál – emlékezik Riskó Tibor. – Onnan hívtak vissza a váratlan események miatt. Útban hazafelé láttam, hogyan özönlenek végeláthatatlan sorokban a szovjet tankok. Miközben a fővárosban mindenki azt hitte, győzött a forradalom, én már tudtam, ezt a küzdelmet nem tudjuk megnyerni a szovjet hadsereggel szemben. Ennek tudatában számomra nem létezett más kötelesség, mint a rám bízott emberek, az intézményünkben kezelt négyszáz beteg és a körülbelül kétszáz alkalmazott biztonságát megteremteni. Hogy legyen mit enniük, hogy ne érje őket semmilyen bántódás.” Az 1956-os forradalom és szabadságharc filmjei szükségszerűen kapcsolódnak egymáshoz. A Szabadság, szerelem című alkotásban, az orosz tankokkal vívott harc közepette a pesti forradalmárok azt kérdezik, mikor jönnek már a budakeszi srácok. Azok a fiúk, akikről nem szólt eddig a történelem, akik kimaradtak a história lapjairól, hogy újra visszakerüljenek oda, arról Erdőss Pál filmje gondoskodott.27

27

Magyar Nemzet, Lőcsei Gabriella, 2006. október 28.

25

Szabadság, szerelem rendező: Goda Krisztina, 2006. A film alapötletét A szabadság vihara című dokumentumfilm adta, amely párhuzamba állítja a szabadságharcot és az 56-os olimpia magyar-szovjet vízilabdameccsét. A valóságon alapuló történet személyes szálait az alkotók kiszínezték, de a történelmi hűségre ügyeltek. A forgatókönyvet Gárdos Éva, Divinyi Réka, Bereményi Géza és Joe Eszterhas írták. A film két főhőse Viki, az árva diáklány, és Karcsi, a vízilabda-válogatott legjobb játékosa. Körülöttük szinte a teljes budapesti forradalom kibontakozik: műszaki egyetemisták és Tűzoltó utcai harcosok között sodródva végigjárják a legfontosabb színhelyeket, a rádió ostromától a Parlament előtti sortűzig. Közben a harcokkal párhuzamosan megleshetjük a világtól elzárt pólóválogatottat is. A Szabadság, szerelem összefoglaló mű, a forradalom és szabadságharc teljes bemutatására törekszik. Emlékezni akar, mindenkire. Az egyetemisták, a sportolók, az ávósok, a kihallgatótisztek mellett itt vannak a megrokkant öregek, az aggódó anyák, a békepárti pap, és a kovbojost játszó kissrácok, akik lopott pisztollyal mennek neki a tankoknak és itt vannak a háborúban megsérült nyomorékok, akik fegyverrel a kezükben harcolnak a Kossuth téren.

A Nap utcai fiúk rendező: Szomjas György, 2007. „A felkelők között feltűnően sokan voltak fiatalok, sokan szinte gyerekfejjel fogtak fegyvert. A többség a 18-30 év közötti korosztályból került ki. A különös bátorságot tanúsító „pesti srácok” többségükben szegény családok sarjai voltak, gyakran rendezetlen körülmények között éltek...A felkelők egyszeriben úgy érezhették, önfeláldozásuk a haza szabadságáért vívott harcban új értelmet ad életüknek. „(Ripp Zoltán történész: 1956) A történet 1956. október 23-án kezdődik és 1956. november 4-én ér véget. Pesterzsébeti fiatalok egy csoportja miközben focizik, megtudja, hogy a városban tüntetés van. Hajnalban a fiúkra rálőnek a bevonuló oroszok, és akkor elhatározzák, hogy bemennek a városba és bekapcsolódnak a harcokba. Fegyvert szereznek, és barikádot építenek egy kis mozi körül. "Ezt a sarkot megvédjük" - mondják. Csak kézi fegyvereik és benzines palackjaik vannak, de eredményesen veszik fel a harcot a benyomuló szovjet harckocsikkal. Bázisukat a fiatalok a békésebb napokban sem hagyják el és november 4-én hősiesen szállnak szembe a nagy túlerővel visszatérő ellenséggel. A filmet nyitó dokumentum felvételek érzékeltetik, milyen társadalmi környezetben, nőttek fel a Nap utcai Totya, a bandavezér katonaiskolába járt, de alamilyen beszólás miatt kirúgták. Gábor, más néven Dumás érettségire készül. Szülei pedagógusok, az apja párttag, de titokban hittanra járatja a fiát. És hallgatja otthon a Szabad Európát. A bandához tartozik még Nagyegér és Kisegér, valamint a sántító Jampi. Jampi, a sánta kamasz ugyanolyan hősiesen küzd, mint a társai, és hozzájuk hasonlóan, ő is életét veszti. Az említett filmek többsége irodalmi művek feldolgozása: Többek között Eörsi István írása, Bereményi Géza drámája, Kovács István díjnyertes önéletrajzi regénye, Déry Tibor novellája adta a forgatókönyvek alapját. A forradalom alatt elsősorban versek születtek, melyeknek legfőbb sajátossága a magyar központúság és a szabadságvágy. A nemzeti önérzetre gyógyírként hatott a sikeresnek látszó forradalom: „Rólunk beszélnek minden nyelven / sikong az éter és csodál: / ”Dávid harcol 26

Góliát ellen„.” (Jobbágy Károly: A rádió mellett). A szabadságot, a forradalmat, a magyarságot ünneplő írásoknak se szeri se száma. A kiontott vér, a megszakadt fiatal élet '56 költőinek, íróinak gyakori ihletője. Az írások elsősorban a tankokkal, benzines palackkal szembeszálló ifjakról szólnak. Az írókra talán a legnagyobb hatást a harcoló kamaszok tették. A „pesti srác” mítosza ekkor keletkezett. „A suhancok forradalma, mondták. Mától kezdve a suhanc szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt, és helyreütötte a nemzet becsületét” - írja Déry Tibor. „A forradalomnak igenis felettébb gazdag költészete van. Ezt önmagában az a kötet is tanúsítja, amely Ezerkilencszázötvenhat, te csillag címmel „a forradalom és a szabadságharc olvasókönyvének” nevezi magát, s amelynek bevezetőjében a szerkesztő, Pomogáts Béla ráadásul hangsúlyozza, hogy „már csak terjedelmi okok következtében sem” törekedhetett teljességre, nem beszélve az anyaggyűjtés objektív nehézségeiről (tegyük hozzá, Örkény „notesze” is hiányzik a kötetből). A műfaji kötöttségekről (egy ilyen „olvasókönyvbe” természetszerűleg csak versek, kisprózák kerülhettek be, mondjuk, Nádas Péter Emlékiratok könyvének, súlyos Temetések éve című fejezete már nem). „Ám szándékunk és reményeink szerint az »olvasókönyvből« így is érzékelhető lesz mindaz a remény és mindaz a fájdalom, amely forradalmunkat aranyos glóriaként körülveszi” Meg kell még említenünk a Beszélő című folyóirat 1. évfolyamának 8. számát.28 folyóiratban megjelent írások sérültekről, mártírhalált halt kamaszokról emlékeznek meg.

A

1956-ról fontos regények és visszaemlékezések születtek, amelyek azt mutatják be, hogy a forradalom eseményei okozta trauma milyen súlyos lelki sebeket ejthet. Kiemelkedő alkotások például: Ember Mária (Mindent késve), Déry Tibor (Számadás), Domahidy András (Tizenhat zár), Galgóczy Erzsébet (A közös bűn), Karátson Gábor (Ötvenhatos regény), Karinthy Ferenc (Budapesti ősz), Szakonyi Károly (Bolond madár).

8. A történelem sodrásában A Mozgásjavító Általános Iskola is belekerült a történelem sodrásába.29 A forradalom alatt történteket az intézmény tanulói és tanárai történelmű hűségű dokumentumjátékban dolgozták föl, amelyet többször elő is adtak. A dokumentumjátékot 1. számú mellékletként csatoltuk a tanulmányhoz.

9. Összegzés A vizsgált korszakban a fogyatékkal élő emberek rendkívül elzártan, a többségi társadalom számára szinte láthatatlanul éltek. Integrációjuk folyamatban volt ugyan, de lassan haladt.

28

Pályi András: A forradalom és az irodalom

29

Száz esztendő a mozgáskorlátozott gyermekek szolgálatában. – Nádas Pál: A történelem sodrásában 52-53. old. 27

Mesz János szerep vállalása a forradalomban, és az, hogy erről máig elérhető dokumentumok is fönnmaradtak, kivételes. A kórházak helytállása a forradalom napjaiban hősies és példaértékű volt, de azt nem tudták nyomon követni, hogy a forradalomban megsérültekkel hazabocsátásuk után mi történik. A fogyatékkal élő emberek és a forradalom kapcsolatát leginkább a filmművészet és az irodalom örökítette meg. Mesz János története pedig még színpadon is megjelent.

28

1. számú melléklet Diákotthonunk 56 viharában 1. jelenet Helyszín:

Nyomorék Gyermekek Iskolája, szolgálati lakás

Magdi:

Már 10 óra, és még nem írtam be a létszámot. (Ír és mondja.) 1956. október 23., kedd. Létszám 130… (Csengetés.)

Gazsi:

Ki lehet ilyen későn?

Magdi:

Megnézem. (Kimegy, beengedi őket.)

Béla és Margit: (Jönnek.) Szervusztok. Magdi:

Szervusztok, gyertek beljebb öcsém! Mi történt? Olyan feldúlt az arcotok.

Béla:

Mindjárt mindent elmesélünk, csak zárd be a kaput! (Bemennek.)

Magdi:

(Bekiabál menet közben.) Az öcsém jött a menyasszonyával.

Szereplők:

Szervusz, szervusz. (Gazsinak köszönnek.)

Magdi:

Na, mondd el, mi történt!

(elsötétedik a szín.) I. Videó Világos lesz Margit:

A mi kollégiumunk a rádió mellett van. Nem tudtam hazamenni.

Béla:

Itt maradhatunk éjszakára? Bár kicsi ez a szolgálati lakás.

Gazsi:

Sok jó ember kis helyen is elfér.

Magdi:

Izgalmas, reményteli nap volt ez az október 23. Térjünk nyugovóra

(Elsötétedik a szín.)

29

2. jelenet (Világos lesz.) Magdi: (Beszól a szolgálati lakásba.) Az éjszakást elengedtem, de nem jöttek be a délelőttös nevelők. Harcok vannak a városban. Lehet, hogy a tanárok se tudnak eljutni az iskolába. Csak Piri az énektanár lakik az intézetben. Béla:

(Jön közelebb.) Mi itt maradunk segíteni. Ugye, Margit?

Margit:

Természetesen. (Jobbra fordul, megy.) Ébresztő kislányok!

Béla:

(Balra megy.) Fiúk! Ma nem lesz tanítás!

Gyerekek:

(Visítanak, kiabálnak.) Hurrá, hurrá!

Pali:

(Közelebb jön meg néhány gyerek.) Miért nem?

Béla: Tegnap tüntetés volt. A rádiónál harc kezdődött. A vezetők behívták Budapestre a környéken állomásozó szovjet csapatokat. István:

A ruszkikat?!

Béla: A pesti diákok és munkások nem hagyják magukat. A katonák egy része is melléjük állt. Magdi: menjen!

Béla! Elég már! Gyerekek, reggeli után mindenki az udvarfelőli osztályokba

Kislány:

Miért? A mi osztályunk nem ott van.

Magdi:

Az utca felőli oldalra most nem lehet menni. Veszélyes lehet. (Szereplők elmennek, kivéve 2 fiú.)

István, Lali:

(Ellenkező irányba mennek.)

István:

Ha nekem fegyverem lenne, én is mennék harcolni!

(Botját kidugja az ablakon, lövést utánoz.) Pá-pá-pá-pám. Lali:

Ne hülyéskedj! (Húzza el az ablaktól.) (Lövés az utcáról.) (Fiúk szaladnak kifelé.)

Magdi: (Jön.) Megőrültél, hát a botod messziről puskacsőnek látszhat! Ez igazi háború! Mindnyájunkra bajt hozhatsz! (Jönnek be a gyerekek, felnőttek.) Magdi: Látjátok, belőttek. Biztonságba kell helyezni a gyerekeket éjszakára is. Vigyetek le matracokat az alagsorba az udvarra néző 3 terembe! Béla:

Fiúk, menjünk a matracokért!

Margit:

Én a kisfiúkra vigyázok.

Magdi:

Én a nagylányokhoz megyek.

Piri:

Varrjunk vöröskeresztet néhány fehér lepedőre!

Mária:

Miből varrjunk? Meg van! Az úttörőnyakkendőnkből. 30

Kislány:

A kisdobos nyakkendőm nem jó?

Margit:

Csak a vöröskereszt nyújt védettséget. (A lányok elmennek.)

(Béla és a fiúk, Lali, István, Pali, Jóska húzzák be a matracokat.) Pali:

Tegyétek közelebb egymáshoz a matracokat, különben nem férünk el!

(Jönnek a lányok.) Rozika:

(Bélának mondja.) Tessék nézni! Jól fog látszani? (Béla bólint.)

Margit:

Jó magasra tedd fel, hogy jól látsszon!

Piri:

Fiúk, gyertek pingpongozni!

Nevelő:

Kislányok, kisfiúk, gyertek, játsszunk! (Gyerekek körbeállnak, énekelnek.)

Gyerekek: kimennek.)

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat…(Kb. kétszer játsszák el és (Elsötétedik a szín.)

3. jelenet (Világos lesz.) Vera:

(Izgatottan érkezik, csenget.)

Gazsi: (Kaput nyit.): Jajj, de jó, hogy itt van! Hogy is tudott olyan messziről bejönni! Bizony elkél a segítség. Vera: Sejtettem, hogy Magdi szinte egyedül van a gyerekekkel. Ezért jöttem. Pedig életveszély közlekedni a városon át. Gazsi:

Mondja, mi történik, mi nem tudunk innen elmozdulni.

Vera:

A Kossuth tér mellett vitt el az utam.

(Elsötétedik a szín.) II. Videó a Parlamentről október 25-én (Világos lesz) Vera:

2 utcával odébb ezt a papírt nyomták a kezembe. (Nyújtja Gazsinak.)

Gazsi:

(Olvas.)

Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán Piros a vér a pesti utcán, Munkások- ifjak vére folyt, A háromszínű- lobogók mellé Tegyetek ki gyászlobogót. 31

A háromszín lobogók mellé Tegyetek három esküvést: Sírásból egynek tiszta könnyet, S a zsarnokság gyűlöletét, S fogadalmat: te kicsi ország, El ne felejtse, aki él, Hogy úgy született a szabadság, Hogy pesti utcán hullt a vér. (Elsötétedik a szín.) 4. jelenet. (Világos lesz.) (Vera, Magdi pakolgat, Piri ír a háló előtt.) Vígh néni:

(Bekopog.)

Magdi:

(Ajtó felé megy.)

Vigh néni:

A Százados úti kenyérgyárban lehet kenyeret kapni! (Elmegy.)

Magdi: te mondtad.

Jajj, de jó! Fogytán van már a kenyerünk. Csak veszélyes most az utcán járni,

Vera:

Én azért vállalom, majd a mellékutcákon megyünk.

Magdi:

Miben is hozzuk? (Mennek befelé.)

Vera:

(gondolkodva) Párnahuzatban!

Piri: Az jó lesz, arra is tudunk vöröskeresztet varrni. Rozika! Gyertek, varrjunk megint vöröskeresztet! (Elmennek.) (Béla és a fiúk kiskocsin húzzák az ebédet.) Józsi:

Meghoztuk az ebédet!

Vera:

A fiúkat is kivitted az utcára?!

Pali:

A kertek alatt mentünk.

Józsi: Kibontottuk a kórház és az iskola közötti kerítést. (Lányok behozzák a párnahuzatokat. Rozi, Marika) Vera:

(átveszi)

Béla:

Ezeket minek hoztátok?

Vera:

Lehet kenyeret kapni a Százados úton. Én vállalom az utat.

Béla: Csak nem engedlek nő létedre egyedül! (Elveszi az egyik párnahuzatot.) Indulhatunk!

32

(Kimennek, beengedik a nevelőt.) Magdi:

Fiúk, osszuk ki az ebédet! (Tányérosztás.)

Nevelő:

Szervusztok

Magdi:

Szervusz. Örülök, hogy be tudtál jönni.

Nevelő:

Én közel lakom. Idejövet az utcán hangszóróból hallottam Nagy Imre beszédét.

(Elsötétedik a szín.) III. Videó, Nagy Imre október 28. beszéde (Világos lesz.) Magdi: Gyerekek, a miniszterelnök azt mondja, hogy nem lesz bántódása azoknak, akik részt vettek a harcokban. Március 15. újra nemzeti ünnep lesz. A Kossuth-címert állítják vissza. Nevelő: (leszedi a Rákosi-címert) A régi magyar címer nem ilyen volt. Ez az orosz, vagyis a szovjet utánzata. (gúnyosan) Pali:

Ez után oroszt se kell tanulni?

Nevelő:

Nem.

Lali:

Akkor milyen nyelvet fogunk tanulni?

Nevelő:

A tanár úr németet is tud nektek tanítani.

Gyerekek:

Hurrá!

István, Lali:

Hol az oroszkönyvem? (Tépik szét a könyveket.)

(Vera, Béla: behozzák a kenyeret, leteszik.) Rozika:

Itt a kenyér! Éljen Vera: néni, Béla: bácsi!

Gyerekek:

Éljen, éljen! (Tapsolnak.)

Béla:

Úgy néz ki, hogy rendeződik a helyzet.

Margit:

Én elmegyek. Szervusztok gyereiiiiiikek!

Pali:

Jajj, de kár!

Marika:

Tessék még maradni!

Gyerekek:

(mind) Csókolom Béla: bácsi.

(Béla elmegy) (Elsötétedik a szín.)

33

5. jelenet (Világos lesz.) Gazsi (olvas) Csengetés. (Horvát apuka jön) Gazsi:

(Óvatosan megy.) Jó napot kívánok! Kit keres?

Apuka:

Horvát Józsi apukája vagyok. Nincs semmi baja a gyereknek?

Gazsi: gyere!

(Felmenve a lépcsőn.) Kutya baja. (bekiabál) Horváth Józsihoz jöttek! Józsi,

Magdi, Józsi: (jönnek) Apuka: Zalából jövök Vaspörből. A falunkból egy teherautó élelmet kűldött a TSz, azzal tudtam feljönni. Most sietnünk kell, hogy mire lepakolnak, odaérjünk. Akkor haza tudom vinni a fiamat. (Józsi odaér hozzá.) Apa:

(Megöleli.)

Magdi:

(Kabátot ad oda.) Szerencsés utat!

Gazsi:

Szerencsés utat

Magdi: Gyerekek, gyertek! Írjatok haza levelet, nyugtassátok meg a szüleiteket, hogy nincs semmi bajotok. (Gyerekek leülnek, tollat fognak.) Vera:

(papírt oszt) Ne felejtsetek el dátumot írni!

Mária:

Hányadika van?

Vera:

Október 30. 1956. október 30.

Vígh néni:

(beles) Magdika, jöjjön csak gyorsan! Képzelje mi történt a Köztársaság téren!

(Elsötétedik a szín.) IV. Videó – a pártház ostroma 6. jelenet (Világos lesz.) (Cseng a telefon.) Vera: Halló! Intézet. Tessék megnyugodni Anyuka, Karcsi jól van. – Nem tud jönni érte? – Szovjet csapatok vonulnak az országba?! – Átadom üzenetét a fiának. Igyekszünk vigyázni rá ezután is. Vera: (Bemegy a hálóba.) Karcsi, telefonált anyukád, puszil. Magdi, gyere csak! (Félre hívja.) Képzeld, Karcsi anyukája mondja, hogy Nyíregyháza, Debrecen felől özönlenek be a szovjet csapatok. Egész éjjel dübörögtek a tankok. Magdi: Most beszélt Nagy Imre a rádióban. Tiltakozott a szovjet követnél, az ENSZhez fordult, bejelentette az ország semlegességét. Amerika szabadkezet adott az oroszoknak! Vera: I

stenem, mi lesz ebből! 34

(Elsötétedik a szín.) 7. jelenet (Világos lesz.) (Béla + 2 egyetemista jönnek, csengetnek) Gazsi:

(Kiles.) Te vagy Béla! (Megkönnyebbülve.)

Béla:

A barátaim, évfolyamtársaim. Kis híján lelőttek bennünket.

Gazsi:

Gyertek be gyorsan!

Béla:

Fegyverropogásra ébredtem, és bekapcsoltam a rádiót.

(Elsötétedik a szín.) V. videó, november 4.-ről (Kivilágosodik a szín.) József: Iszonyú az orosz túlerő. Már a hidakat is megszállták. A Szabadság-hídon orosz katonák állták utunkat. Megmotoztak, fegyvert kerestek nálunk. A körutat, Rákóczi utat géppuskák pásztázták. Az Almássy téren direkt ránk lőttek. László:

Szerencsére nem találtak el. Reménytelen az ellenállás.

József: A harcokban százak, ezrek esnek el. (Elmondja a Novemberben című vers 1. 4. 5. 6. szakaszát.) Novemberben szürkék az utcák, novemberben szürkék az emberek. Novemberben Budán és Pesten nevetni nem lehet. Novemberben itt esküt szegtek, gyaláztak törvényt, tiportak jogot. Novemberben vörössel, vérrel a máglya lobogott. Novemberben erőszak vágott, gumibot tépett, börtön kacagott. Novemberben a homlokunkra égettek csillagot. Novemberben sírnak az utcák, 35

novemberben sírnak az emberek. Novemberben könnyek köszöntik az elesetteket. Béla:

Itt legalább segíthetünk.

(2 orosz jön. Verik a kaput. Folyamatosan nyomják a csengőt. Gazsi, László lemegy, Béla, József a háttérből figyel.) Oroszok: (Pisztolyt fognak Gazsiékra.) Dáváj! Bűsztra, vádá, vádá! (nyomulnak befelé pisztolyt nyomva Gazsiék hátához. Beljebb értek.) Béláék:

(Vizet töltenek az oroszok edényébe.)

Oroszok:

(Barátságosabban.) Ggye kánál Szuez? (Leengedi a pisztolyát.)

László:

Nyet Szuez. Duna.

Gazsi:

A Szuezi csatornát keresik? (csodálkozva) Azt hiszi, hogy Afrikában van?

(Gyerekek előlopakodnak mankóval bottal.) (Orosz észre veszi, pisztolyt fog rájuk) László:

Invalidű. (Sántít kicsit.)

Béla:

(Betuszkolja a gyerekeket a hálóba.)

Oroszok:

Hárásó! (Intenek, viszik a vizet, elmennek.)

Gazsi, László: (Sóhajtanak, mennek befelé.) Gyerekek:

(Előmerészkednek.)

Béla: Gyerekek, most láthatjátok, itt nem babra megy a játék! Miattatok majdnem lelőtték Gazsi bácsiékat. Lányok:

(Bejönnek.)

Kislány:

(Vakarja a fejé.t)

Vera: Gyere csak ide! Megnézem a te hajadat is. (Sűrű fésűvel fésüli. Papírra potyog a tetű. Összenyomja.) Ez tetű! Rozika:

Na, akkor téged is bekennek petróleummal.

Kislány:

Az fáj?

Rozika:

Csíp. Sajnos az én bőröm kisebesedett. (feje bekötve)

Magdi:

Rozika, akkor bekenem a fejbőrödet gyógykenőccsel.

Vera:

(Hozza a petróleumot.) Gyere kislányom!

Kislány:

(Megszagolja.) Fujj, de büdös! (Elfut.)

Vera:

(utánamegy).

(Elsötétedik a szín.) (Matracokat elviszik, padot hoznak.)

36

8. jelenet (Világos lesz.) (A fiúk sakkoznak, a lányok könyveiket rendezik.) Rozika: Négy hónapig nem kellett oroszt tanulni. Holnap megint lesz orosz óra, s nekem kell jelenteni. Hogy kell mondani? Marika:

Táváris ucsítyelnyicá szivódnyá vtáróje mártá.

Rozika:

Mond magyarul is!

Marika:

1957. március 2.

Rozika:

Ahá! Március 2.-a, az vtáróje mártá.

Magdi:

Gyerekek! Új kislány érkezett. Vegyétek körül szeretettel.

Kislány:

Hogy hívnak?

Marcsi:

Marcsinak.

Rozika:

De a rendes neved mi?

Marcsi:

Bali Mária.

Mária:

Én is Mária vagyok.

Kislány:

Testvéred van?

Rozika:

És a szüleid mit csinálnak?

Marcsi:

Anyukám most babákat csinál. Apu…. (Elsírja magát.)

Lányok:

Ne sírj! Jó lesz neked itt.

Mária:

És apukád?

Marcsi:

Ő nincs otthon.

Mária:

Hol van?

Marcsi: Elvitték. – (Újra sír.) Amikor műtöttték a lábamat, akkor megengedték, hogy felhívjam. De akkor is csak sírtam a telefonba. Rozika:

Biztos nem sokára kiengedik.

Marcsi:

De mikor? Ő nem bántott senkit!

Kislány:

Megtanítjuk neked az új slágert.?

(Énekelni kezd „Mint hosszú copfos barna lány…”. Többiek is éneklik.) Piri: Csend! Ezt a dalt nem szabad énekelni! A szocializmusban minden biztos. Nem úgy, hogy bárhogy lesz, úgy lesz. Marika:

Igenis.

Piri:

(Elmegy.)

Rozika:

Csakhogy elment. Fiúk hallgathatjátok a rádiót.

Józsi:

(Bekapcsolja a rádiót.) 37

Narrátor: Itt a Szabad Európa Rádiója, a Szabad Magyarország Hangja. Hírek Magyarországról. A harcokban mintegy háromezer ember halt meg. Húszezer körüli az elitéltek száma. Máris több embert végzett ki a Kádár-kormány, mint Haynau 1849-ben. 200 ezer, főleg fiatal hagyta el az országot. Józsi: (Lekapcsolja a rádiót.) Jön valaki? (Hallgatózik.) Nem. Hallottátok, hogy Nagy Imrét Romániában tartják fogva? Lali:

Biztos tudjátok, hogy a kisfiú traktus nevelője disszidált.

Mindnyájan éneklik a Honvágy dalt. (Tanárok bejönnek.) Nevelő: Készüljünk az ünnepélyre! (Leveszik a felső ruhát, így fehér ing és nyakkendő lesz rajtuk. Vera köti a nyakkendőket.) Józsi:

(Behozza a zászlót az ajtóig.)

Rozika:

Jön Béla bácsi meg László!

Kislány:

Majd megmondom nekik, hogy szerelmes vagy beléjük!

Rozika:

Nem hallgatsz el! (Kicsit meghúzza a haját.)

(Bejönnek a felnőttek és a többi gyerek.) Pali:

3361 számú Ságvári Endre Úttörőcsapat vigyázz! Zászlónak tisztelegj!

Dobos:

(Dobol.)

Józsi:

(Behozza a zászlót.)

Pali: (Tiszteleg.) Csapatvezető pajtás Raffael Pál, a Rajtanács titkára jelentem, hogy a 3361 számú Ságvári Endre Úttörőcsapat 137 fővel az ünnepélyes csapatgyűlésre készen áll. Piri: Jelentést köszönöm. Az ünnepély megtartására az engedélyt megadom. Felkérem Zsótér Pál igazgató kartársat, adja át a dicsérő okleveleket. Zsótér Pál igazgató: Margit, Béla, József, László fáradjatok ide! (Felolvassa az oklevelet. Kezet fog velük. Mindegyiknek átnyújt egy oklevelet.) Még egyszer mindnyájan köszönjük! Gyerekek:

Hurrá! Éljen!

(Elsötédedik a szín.)

38

9. jelenet (Világosság lesz a színen.) VI. Videó Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. (Parlament képe) (A gyerekek veszik le a nyakkendőt.) Tanárok:

(Kicserélik a címert és a zászlót.)

Igazgató: kimondja,

A Magyar Köztársaság módosított alkotmánya, 1990. 44. törvény 14. fejezete

Nemzeti jelképeink: 

a pajzs alakú címer a rajtanyugvó Szentkoronával,



a piros-fehér-zöld színű nemzeti zászló,



a Himnusz.

Nemzeti ünnepeink: 

március 15-e,



augusztus 20-a,



október 23-a.

(Megkoszorúzzák a kopjafát.)

Mária:

(Vers, „Virághullás”,)

Virághullás Szívek gyúltak sorra, lángoltak az orcák. Lobogót ragadtak, s fellobbant az ország. Egyetlen fájó szívvé forrt a nemzet. Fegyvert fogott ifjú, kisleány és gyermek.

39

Míly csodás ez minden, ki tanított erre? Ki tanította őket hazaszeretetre? Vitték a zászlókat, vitték százan, ezren!. Golyók tépték össze meg nem hátrált egy sem. Mind ifjú, mind gyermek… Óh te büszke világ! Nem láttál szívtépőbb szentebb virághullást. Egymásután dőltek halomra a harcon. A többi tovább ment Himnusszal az ajkon. Drága hős testvérek, drága fiúk, lányok! Sírotokon mindig nyílnak a virágok. És mi magyar lányok megfogadjuk Néktek Soha sem feledjük könnyes emléketek. (Kiss Magda diáklány verse) Vers: A magyarokhoz Áldott légy magyar nép, ki a zsarnok ellen Megkínzott szívedet az utcára vitted, Ropogó gerinccel egyenesedtél fel, Az emberség délceg szavait kiáltva, 40

Véreddel írtad le a szabadság nevét – Áldott legyen fényes forradalmad, NEMZET! Mindenki:

(A Himnusz éneklése)

Kiegészítés I. Videó Béla: A nagygyűlésünkön mi egyetemisták elhatároztuk, hogy ma október 23-án tüntetést rendezünk. Margit: - Tömegesen vonultunk a Petőfi-szoborhoz. Ott Sinkovics Imre elszavalta a Nemzeti dalt. Béla:

- A műszaki egyetemisták a Bem szoborhoz mentek.

- Egyre több munkás csatlakozott hozzánk. Margit: - Az évek óta tartó elnyomás miatti elkeseredés tört föl a tömegből. „Rákosit a Dunába, Nagy imrét a kormányba!” „Ruszkik haza!” – harsogták. Béla:

- A mi képviselőink is felolvasták követeléseinket: Új kormányt Nagy Imre vezetésével A szovjet csapatok azonnali kivonása A politikai foglyok szabadonbocsájtása A Kossuth-címer visszaállítása Teljes vélemény- és sajtószabadság

Margit:

Sötétedéskor a parlament elé vonultunk, Nagy Imrét akartuk hallani.

- Lehettünk vagy 200.000-en Béla: - A tömeg dühe, az elnyomás jelképe, a Sztálin-szobor ellen irányult. Fél 10 körül sikerült is ledönteni. Margit: - Be akartuk olvastatni a rádióba az egyetemisták követeléseit. Ez az elnyomó rendszer nem teljesítette kívánságunkat, sőt az ott maradó tömegbe lőttek. A tömeg utcakövekkel majd lövésekkel viszonozta. II. videó Október 25. Vera: Békés tüntetők vonultak a Parlamenthez, Nagy Imrének akarták elmondani követeléseiket. Az épületet körülvevő tankok szovjet katonáival barátkozni kezdtek a magyar fiatalok. - Egyszer csak sortűz dördült. Futásnak eredtem. Az utcasarkon hátranéztem-. Halottak sokaságát láttam. 41

III. videó Október 28. Nagy Imre beszéde IV. videó Október 30. A pártház ostroma Vígh néni: A felkelők megostromolták a kommunista párt budapesti székházát. Évek óta rettegtek az emberek az ÁVH-tól. Most kitört a gyűlölet. Még a foglyokat is megölték. V. November 4. DVD, Parlament, tank, Wittner Mária VI. Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot.

42

10. Források Hegedüs Lajos—Ficsorné Kurunczi Margit— Szepessyné Judik Dorottya—Pajor Emese— Könczei György: A fogyatékosságügy hazai és nemzetközi története, Eötvös Loránd Tudományegyetemen Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, Budapest, 2009. Romsics Ignác: A 20. század rövid története, Rubicon Könyvek, 2007. Kocsis Piroska „Túlzás lenne az 1956. október–novemberi eseményeket háborús cselekményeknek nyilvánítani…” Sebesültek és halottak 1956-ban, 2012. Dr. Oláh Vilmos: A forradalom kórháza. A Péterfy kórház orvosának visszaemlékezése az ’56-os eseményekre. Méry Ratio, Somorja, 2006. Eörsi László: Corvinisták 1956, 1956-os Intézet, 2001. A filmek bemutatásához fölhasznált források Filmvilág 2004/11 Mihancsik Zsófia: Halálos csönd Beszélgetés Rainer M. János történésszel 1956-ról és utóéletéről Filmvilág 2006/10 Dániel Ferenc: Hiánymozi, 1956 képmásai Filmvilág 2007/2 Bikácsy Gergely Arcok a kazamatákból, Szemle ’56 fölött Filmvilág 2006/10 Radnóti Sándor: Határesetek, 56-os filmek Irodalmi művek bemutatáshoz felhasznált források: Stadeisky Éva: Irodalom a forradalomban - Kiadvány az 1956-os forradalom 50. évfordulójára 1956-os Intézet, 2006. Európa írói és költői 1956-ról Antológia. A szöveget válogatta, a kötetet szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Magyar Közlöny- és Lapkiadó, 2012. Pályi András: A Forradalom és az irodalom Beszélő, 8. szám, Évfolyam 1. Filep Tibor: Fegyverrel a szabadságért Beszélő, 7. szám, Évfolyam 2. http://csokonaiszinhaz.hu/archivum/szocs-geza-liberte-56 http://mandiner.blog.hu/2013/04/23/tauber_zoltan_es_az_elet_maga

43

A képek forrása: 1. kép – 4. old.: Rajk László volt külügyminiszter vallomást tesz a Népbíróság előtt 1949 szeptemberében. http://mult-kor.hu/titkos-talalkozo-a-paksi-csoszkunyhoban---rajk-laszlo-es-tarsaipere-20150924 2. kép – 4. old.: A Sztálin-szobor ledöntése. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szt%C3%A1lin-szobor_(Budapest) 3. kép – 4. old.: Gerő Ernő portréja http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index2130.html 4. kép - 5. old.: Nagy Imre miniszterelnök beszédet mond a parlamentben 1953-ban. http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20131022-nagy-imre-per-1956-osforradalom.html 5. kép – 5. old.: Bibó István http://bibo.elte.hu/rolunk/bibo-istvanrol/ 6. kép – 6. old.: Maléter Pál a bíróság előtt. http://mult-kor.hu/20080612_kihallgattak_maleter_pal_ugyenek_tanuit 7. kép – 6. old.: A fiatal Kádár János http://www.archivnet.hu/pp_hir_nyomtat.php?hir_id=607 8. kép – 16. old.: Mesz János, „Falábú Jankó“, az Erkel Színháznál, a Köztársaság téren 1956. október 30-án © Erich Lessing http://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/06/09/a_koztarsasag_teri_parthaz_ostroma_m itosz_es_valosag 9. kép - 20. old: rajzon a magyar forradalmárok, köztük Mesz János. http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20151104-fellabu-jancsi-az-ilkovics-remenovember-4-1956.html 11. kép – 21. old.: Tauber Zoltán http://mandiner.blog.hu/2013/04/23/tauber_zoltan_es_az_elet_maga 12. kép – 22. old.: részlet a Herminamező – Szellemjárás c. filmből. http://www.port.hu/herminamezo__szellemjaras/pls/w/films.film_page?i_film_id=74772

44