BOHUMIL HRABAL: HA MEGHAL A GAZDA, SÍR A JÓSZÁG IS BOHUMIL HRABAL ÉLETRAJZA (1914.03.28.-1997.02.03.) A XX. Sz. egyik legismertebb cseh írója, Brünn Zidenice nevű külvárosában, törvénytelen gyermekként született. Édesapjával soha nem találkozott, nevelőapját tekintette igazi szülőjének, aki 1919-től a nymburki sörgyár gondnoka majd igazgatója volt. 1924-ben ismerte meg Pepin nagybácsit, aki eredetileg 2 hétre jött, de 40 évig maradt. Középiskoláit a nymburki reáliskolában végezte, de rendkívül rossz tanuló volt, egyszer évet ismételt. Prágában 1935-től tanult jogot, bár egyáltalán nem érdekelte, helyette filozófiával, irodalommal és a képzőművészetekkel foglalkozott. A háború után szerezhette meg a jogi doktorátust, de képzettségét egy jegyzői irodában töltött rövid időszakon kívül sohasem használta. 1939 és 1963 között akarva-akaratlan megjárta az emberi lét legmélyebb rétegeit, sorsközösségre ítéltetve és sorsközösséget vállalva azokkal a lecsúszottakkal, perifériára szorultakkal, akikről írásainak többsége szól. Volt sörgyári munkás, raktáros, hivatalnok, pályamunkás, forgalmista, biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, vasgyári segédmunkás, hulladékpapír-bálázó, díszletmozgató és statiszta. „Igyekeztem mindig olyan foglalkozásokat választani, melyek kétségbe ejtettek…És mégis, képes voltam a más környezetben élni és végül meg is szeretni minden embert, akivel együtt dolgoztam… Ezeken az én műsorsaimon keresztül tanultam megérteni másokat, körül tudtam nézni magam körül, és csak aztán önmagamba, hogy ott leljem meg azt a fikciót, amely többet árul el a realitás valóságosságáról, mint a szürke, banális valóság – ahogy ezt Fellini mondja valahol.” E különös magatartás háttere nemcsak a mélységes írói kíváncsiság, hanem talán a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsolat teljesítése: az én helyébe a másik lép. A „műsors” fogalma kulcsfontosságú kategória a hrabali életmű megértéséhez. Kettős jelentése is van: egyrészt „mű” – tehát mesterséges, megalkotott – a valóságkereső író akarata, valamint a gyakran változó körülmények által, tehát kívűlről meghatározott, predesztinációszerű, magában hordozza a feladatot és a küldetést, másrészt egy világ vállalását jelenti, egyéni céllá, ambícióvá változtatva az elrendelt feladatot. 1955-ben ismerkedett meg a 28 éves Eliska Plevovával, aki gazdag szudétanémet családból származott, de a háború után lakásukat elvették, szüleit kitelepítették. Egy évre rá összeházasodtak. Libenben éltek 1973-ig egy szobakonyhában, azután Prágába költöztek egy panelház ötödik emeletére. Hrabal azonban inkább kreskói víkendházukban tartózkodott. Egész élete során összeütközésben állt a hatóságokkal, mindig csak „majdnem” jelenhettek meg a művei, sokszor kellett kihallgatásokra járnia. Eredeti, cenzúrázatlan szövegei csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg. 1987-ben meghalt a felesége, macskáin kívül nem maradt senkije. 1989-ben a bársonyos forradalom után végre hazájában is megkapja az őt megillető elismerést, nemcsak külföldön. 1991-ben kezdték meg összegyűjtött műveinek kiadását. Utolsó éveit felváltva töltötte kreskói házában és kedvenc prágai kocsmájában. 1997 januárjában köszvénnyel kórházba került, és már éppen hazaengedték volna, amikor kiesett a kórterem ablakából. A híradások szerint Hrabal galambetetés közben szenvedett balesetet, valószínűbb azonban, hogy úgy érezte, épp eleget élt, és önként távozott. HRABAL MUNKÁSSÁGA Jaroslav Hasek és Karel Capek mellett talán a legismertebb cseh író hazánkban. Egyetlen írótársa sem váltott és vált ki annyi vitát az olvasók és kritikusok körében, mint ő. Vannak rajongói és elszánt bírálói. Hrabal munkássága részleteiben ugyan a cseh irodalmi hagyományokra 1
támaszkodik, egészében véve azonban mégis teljesen újszerű, senki máshoz nem hasonlítható jelenség. Bár a harmincas évek végétől rendszeresen ír, kötetei 1963 és 1966 között jelenhettek meg először, ekkor azonban gyors egymásutánban. „Én ugyanis állandóan írtam, úgyhogy az alatt a húsz év alatt, míg el nem kezdtek kiadni, megtöltöttem fiókjaimat. Aztán már csak vettem elő ezekből a fiókokból, és adtam nyomdába az írásaimat.” A kiadás azonban egyáltalán nem követi a művek keletkezési idejét, és legtöbbjüket a többszöri átdolgozottság jellemzi. Az 1938 óta leírtakat sok esetben minimális változtatással, máskor teljesen más eszközökkel és új koncepciót követve jelenteti meg. Írói világának, munkamódszereinek legfőbb jellegzetességei címszavakban a következők: Líraiság és szürrealizmus – a valóságos és valóságon túli elemek keveredése -, domináns eleme a játékosság, a költői képzelet szabadsága, a „köznyelvi zsonglőrködés”, a nyelvi elemek fantáziadús felhasználása, dokumentarista realizmus, olykor nyers naturalizmus, kollázstechnika – a szövegek „összevágása”, azaz különböző eredetű részletek egymás mellé illesztése. Szövegeinek egyik építőköve a „kocsmai duma”, amely a népi szájhagyományban gyökerezik. Ennek a népi, sohasem „hivatalos”, kanonizált vonulatnak igen erős hagyományai vannak a cseh irodalomban is. Különösen a középkori Hradeci kézirat és a Kenőcsárus c. drámatöredék érdemel figyelmet. Ezeknek a csípős, szókimondó szövegeknek már jellegzetessége az expresszíven durva realizmus és obszcenitás, amelyek miatt Hrabalt is oly sokan támadták. Ez a hagyomány tovább él a népi barokkban: a népi olvasmányokban, népkönyvekben és az ún. vásári lírában. Hrabal egész pályájára érvényes írói hitvallása: az élet feltétlen, csupán önmagáért való szeretete és tisztelete. Ez egyben kifelé fordulást, az élet jelenségeinek – és azok nyelvi lenyomatának – pontos megfigyelését és rögzítését jelenti. „..a pszichikai automatizmust realizmussal, az élményhez és az eseményhez való visszatéréssel múltam fölül.” Rügyek : Gyarló és durva szövegek (1938-1952) A kötet betekintést nyújt a kezdetekbe, a később átdolgozott szövegek eredeti változataiba. De a könyv önmagában is folyamatot tükröz: „hogyan lehetséges a legelésző bárányka átváltozása farkassá, aki nemcsak mindent széttép és megharap, ami az útjába kerül, hanem még önmagába is belemar.” A kötet 9 teljesen különböző szöveget és szövegcsoportot tartalmaz. Az Etűdök álomszerű álló-életképek, a fent említett líraiság és szürrealizmus jellemzi őket. A Fess vadászokban és az Álmok jegyzetfüzetében már felbukkannak későbbi groteszk figurái. A Bambino di Prága és A szép Poldi két versbe szedett szöveg, amelyekben dokumentumképeket, vagyis képfoszlányokat teremt a nyelvi fényképezés eszközeivel. A Véres történetek és legendák ugyancsak eredeti szövegeket is tartalmazó kötet. A Káinról szóló legendában az öngyilkosság és a halál az identitáskeresés eszköze. Olyan az egész szöveg, mintha valaki egy pszichoanalitikus előtt szürrealista álmait mondaná el, megszabadulva minden lelki és irodalmi gátlástól. A beszélt nyelv, a felszabadult és spontán „locsogás” merész asszociációkat, történet-bukfenceket sodor magával. A bölcső és koporsó között leleplezi Hrabal alkotói módszerét, a kollázstechnikát. A szöveget különböző forrásokból vagdosta össze. Egymás mellett zajló nyelvi történések és nyelvi trükkfelvételek tartanak görbe tükröt egymás elé, a párhuzamosan zuhogó beszédáramok elvakítják egymást. Ezáltal a drasztikusan hiteles realizmus és a szürrealista látomás sajátos keverékét kapjuk: Hrabal a legvalóságosabb elemekből első pillantásra képtelen világot épít. „A mindennapi élet annyira drámai lett, hogy először elég csak összeírni a dolgokat, és aztán, egy bizonyosfajta megindultság szemszögéből csoportosítani, osztályozni őket.” Gyöngyszem a mélyben Ezek az elbeszélések mind annak a műsorsnak a lenyomatai, melyet Hrabal azért vállalt és ismert el önmagáénak, hogy „környezetekkel és emberekkel kenjem össze magam, és időnként megéljem azt a megrendítő eseményt, hogy gyöngyszemre bukkanok az ember mélyén.” Ez a gyöngy kettős értelemben is a mélyben rejtőzik. Egyrészt az ember, a senki máshoz nem hasonlítható egyéniség legmélyén, másrészt olyan emberekben, akik a társadalmi lét legmélyebb rétegeibe csúsztak le vagy oda születtek. Az alcím, Beszé-
2
dek, önmagáért beszél. Hrabal az embert legszívesebben és leggyakrabban beszédén – nyelvezetén és egyéni látásmódján – keresztül mutatja be, leplezi le. Nem az író beszél, hanem beszéltet, így hát figurái felszabadultan, gátlás és minden külső irodalmi beavatkozás nélkül „locsoghatnak”. E kötet írásai anekdota-, vicc-, karikatúra-, groteszk-, burleszk-szerű „majdnem elbeszélések”. Közvetlen folytatásai az 1957-es Emberi beszédeknek. Következő könyve az Önvilágámítók (Pábitelé), (1964). Ez a szó lefordíthatatlan „hrabalizmus”. Annyit jelent, hogy köznyelvi locsogással, monológgal önmagunkat és a világot ámítjuk, sajátos, öntörvényű „realista tündérvilágot” teremtünk. Az író fotografálásának fő eszköze és tárgya a köznyelv egy sajátos rétege, a „kocsmai duma”. A cseh nyelvben az irodalmi és köznyelv között sokkal mélyebb szakadék tátong, mint a magyarban. Ez a beszélt cseh nyelv részben már az irodalomból is kiszorította az irodalmi nyelvet. Utóbbi csak a lírában, a hivatalos érintkezésben és a tömegkommunikációban tartja magát. Ez a köznyelv hangsúlyozottan az informális érintkezések nyelve, a „nem hivatalos nyelv”. Még erősebb a helyzete a geográfiai és szociológiai értelemben vett perifériákon. Itt az argóval és a különböző szakzsargonokkal keveredve tovább gazdagodik. Ez a beszédtípus a népi szájhagyomány-irodalom kései, „urbánus” leszármazottjának tekinthető, de túlzásai, hiperbolái és képtelen logikai bukfencei által a szürrealizmus világával is rokonságot mutat. Az „ámító locsogásnak” ez a sajátos formája a hrabali világ egyik tartópillére. A módszert maga Hrabal leplezi le a kötet címadó novellájában: „A mi fiunkat ugyanis minden megihleti. A mi fiunk, ha a vízcsap csöpögését hallja, már fogja is a ceruzát, rajzolja is a Niagara-vízesést. A mi fiunk, ha megszúrja az ujját, máris azt kérdi, mibe kerül egy harmadosztályú temetés. Minimális inger, maximális eredmények…” Hasek volt az első a cseh irodalomban, aki „irodalmat” csinált a kocsmai dumából, ill. hősének a kocsmai duma fegyverét adta kezébe egy álszent és mindenféle tekintélyektől hemzsegő világ elleni harchoz. Mindkét író azonos nyelvi anyagot használt, a kocsmai nyelv és történet asszociációs és transzponáló képességét maximálisan kihasználják. De Haseknál a történet, a story „plebejus-népies” ellocsogásáról van szó, a történet, az esemény maga az éltető elem. Hasek saját lázadó ösztöneiből teremtette meg Svejk hatalmas figuráját, és így vált a „derék katona” a cseh népi ellenállás szimbólumává. Hrabal nem egy világot akar a mindent elsöprő dumával lerombolni, hanem ő a minden ember autonómiáját, szabadságát és függetlenségét hangsúlyozza az idegenné vált, ámításmentes világgal szemben. Hrabal humorának nem az anekdotikus csattanó, hanem az erős távolságtartást feltételező irónia a fő eszköze és forrása. Míg Hasek kocsmai dumája külső töltéssel és indítékkal kerül bele a nagyobb szövegösszefüggésbe, addig Hrabal a sajátos nyelv kiaknázásakor a szubjektív-lírai és öntörvényű elemeket hangsúlyozza, megőrzi kívülállását. Svejk „világámító”, Hrabal „önvilágámító”. Ugyancsak 1964-ben jelent meg a Táncórák idősebbeknek és haladóknak: Egy kiskönyvnyi mondat. Már 1949-ben megírta, azután többször átdolgozta. A mesélő öregúr, Pepin bácsi, eredetileg nem egy szép kisasszonynak meséli el ezt a történet nélküli történetet, hanem „csak úgy”, minden külső, novellai indoklás nélkül. Pepin egy szuszra, interpunkció és megállás nélkül hadarja el ál-daliás múltjának mixerszerűen összerázott és gátlástalanul elénk borított epizódjait. Ebben az írásban érvényesül legjobban a „kocsmai duma” minden erénye: logikai és asszociációs bukfencek, szinte lefordíthatatlan nyelvi szaltók és sziporkázó ötletek követik egymást. De még ez a hiperbolákkal megtűzdelt duma is nagyon valóságos élmény szülötte. Hirdetés egy házra, amelyben nem akarok élni, 1965. Hét szöveget tartalmaz a „személyi kultusz” éveiből, megjelenésük előtt 10-15 évvel íródtak. Egy olyan időszakot mutatnak be, mikor egész társadalmi osztályok kerülnek a hrabali, de nem maguk választotta „kollektív műsors” áramába. Hrabal – aki semmitől sem irtózik jobban, mint az ítélkezéstől és az ideologizálástól – ebben a szörnyűségekkel teli korban is képes az emberben megtalálni azt a bizonyos gyöngyöt, melyet a társadalom peremére szorultak az „önámítás” puha, szavakból
3
szőtt anyagába csomagolnak, hogy megmentsék általa önmagukat egy számukra ellenséges világban. „Az önvilágámítók banális álmokat szegeznek szembe az aktivisták nagyképű retorikájával.” (Ripillino, olasz bohemista) Ez a „Svejkizmus vulgaris”, amelyet a filozófiaprofesszorok, volt kiskereskedők, szakmunkások és félkegyelmű segédmunkásnők gyakorolnak, a fizikai és morális túlélés egyetlen eszköze. Sorsvállalásuk nem fásult beletörődés, hanem újabb, alapvető emberi értékek keresése. 1965-ben jelenik meg a Szigorúan ellenőrzött vonatok, amely az író számára meghozza a hivatalos elismerést. Paradox módon ez a mű is legalább akkora vihart kavart, mint a Táncórák. Tisztelői ellene fordultak, támadói pedig mellé álltak. Az igazság valószínűleg az, hogy megkísérelte két korábbi, szürrealista szövegét egy klasszikus szerkezetű novella keretei közé illeszteni. A figurák „hrabalul” beszélnek, a képek és asszociációk mikrostuktúrája érintetlen marad, de a szövegben megjelenik egy kívülről beépített értékrendszer. A világ hierarchizálódik, szétválik kicsi és nagy, fontos és lényegtelen dolgokra, értékekre. Így jön létre az emberi és történeti világ skizofrén szétválása. Mégis ez az írás tette Hrabal világhírűvé, pontosabban a Jíri Menzel által rendezett film. Írásainak képekkel és gagekkel zsúfolt újszerűsége nagy hatással volt a cseh új hullám fiatal rendezőire. Ennek ellenére nem véletlen, hogy a legkevésbé hrabali Hrabal-regényből készült a legegységesebb Hrabal-film. 1966-ban egy bő válogatás jelenik meg a 60-as években publikált írásaiból: Világ büfé címmel. A kötet egyetlen új elbeszélést tartalmaz, a Vendéglő a Zöld Fához címűt. A könyvet Hrabal szellemi rokona és egykori pártfogója, Jíri Kolár illusztrációi, kollázsai teszik színesebbé. A 70-es években három új, ill. részben új szövegtípust alakított ki. Az első csoportba tartoznak a sörgyári írások, melyek három kötetben jelentek meg, és egy letűnt világ nosztalgikus föltámasztását szolgálják. Egy lefelé ívelő, de mégis nagyon szimmetrikus, rendkívül átgondoltan szerkesztett trilógia képe bontakozik ki előttünk. Hrabal saját családtagjainak (Anyu, Francin-Apu, Pepin, macskák stb.) életútját követi végig. A Sörgyári Capriccio 1971-ben íródott, főszereplője Bohumil édesanyja, a vörös hajú női Dionüszosz szemével látjuk a sörgyári világot. Az egymást követő, hosszú lélegzetekkel, beszédfolyamokban elmondott és gagekkel tűzdelt történetek színtere tulajdonképpen Anyu emlékezete. Hosszú monológokból áll a regény, melyekbe montázsszerűen illeszkednek Pepin bácsi leállíthatatlan duma-folyamai. A Díszgyász 1979-ből származik, és a gyermek-szerző lép a narrátor-emlékező helyébe. Elbeszélések, emlékek szorosan össze nem tartozó füzére ez a kötet. Itt megnyugszik a hömpölygő beszédáradat, az interpunkció többé-kevésbé szabályos lesz, az írások jellege sokkal inkább elbeszélés mint az eddigi szövegek. A szerző gyermekkora A Sörgyári Capriccio-ból megismert szereplők érett felnőttkora. (Csak a dumás Pepin nem akar fölnőni, megszelídülni.) A lírai, érzelmes elemek szerepe fölerősödik. A Harlekin milliói 1981-es kötet, melyben ismét Anyu emlékezik, és emlékezteti e visszapillantáson belül három „önvilágámító” társát, Korínek, Vyborny és Ryka urakat. Mindenki más itt, mint az előbbi részekben, elszállt felettük az idő: Pepinből magatehetetlen bábu lett, Francin-Apu a hajdani Pepin mániákusságával éjjel-nappal rádiót hallgat, Anyut – bár lelki aktivitását, nyitottságát részben megőrzi – a külvilág változása, a hajdani hősök életterének beszűkülése és az idő múlása a külső szemlélő és értékelő passzívabb szerepébe kényszeríti. Az örökmozgó Pepin megváltozott lényéből fakadóan a dinamizmust statikus, állóképszerű emlékezések váltják fel. A trilógia leginkább lírizáló és leglehangolóbb része, melyre az elmúlás, az öregedés szomorúsága nyomja rá bélyegét. A városka, amelyben megállt az idő a trilógia második és harmadik kötetének első közös változata, de csak részben és tematikailag azonos velük. E 130 oldalon a szerző saját kisiskolás éveitől a „múzsa”, Pepin bácsi haláláig állítja meg az időt. 1973-ban, súlyos betegség árnyékában írta, „spontán módon”. A szöveg ennek megfelelően olyan, mintha valaki mindent
4
egyszerre, egy mondatban akarna kimondani. Belső tematikájának alapkomponense maga az idő: az idő mint „kor” és mint „letűnt idő”. 1981-ben jelent meg következő könyve, A költészet klubjai. A Gyöngéd barbár azokat az éveket eleveníti fel, amikor barátaival, Zbynek Fiserrel (Egon Bondy) és Vladimír Boudnikkal triót alkotva csavarogtak Prága külvárosában, közös és mégis egyénire szabott „műsorsaikat” követve. Szövege ismét kocsmai duma. Az emléktöredékekből épülő vallomásban maga a szerző is „játszik”, a mű azonban elsősorban Boudniknak, a modern cseh képzőművészet kiemelkedően érdekes alakjának állít emléket. A Zajos magány szintén önéletrajzi elemekre épül. Főszereplője Hanta a 60-as évek önvilágámító hulladékpapír-bálázója. Úgy bálázza a könyveket, mintha az európai kultúrát bálázná pincéjének magányában, melynek sötét bezártságát a prés dübörgése teszi hangossá. Hanta a gondolattöredékekből, az apró, szimbolikus erejű emlékezésekből Hrabal egész eddigi életművének szellemi leltárát készíti el. Az írás egy nekifutásra elmondott monológ, nyelve a kocsmai duma. Ezúttal azonban súlyos élettapasztalat és a filozófia rendkívüli ismerete emeli a kultúra magaslataira. A monológ lehetőséget ad a szellemi értékek és a kultúra esélyeinek latolgatására Közép-Európában. Egy, a törékeny „humán” műveltséget elnyelő, gigantikusan steril új világ szörnyű látomása ez a mű. Ebben az új rendben nincs helye az önvilágámítóknak. Az 1982-es Őfelsége pincére voltam újabb kísérlet a hagyományos prózai keretek köznyelvi beszédfolyammal és részben kocsmai dumával való kitöltésére. A pikolóból szállodatulajdonossá és milliomossá lett, 1948 után pedig a társadalom perifériájára szorult hős életútja valódi regény. Társadalmi közege Csehország 1922 és 1955 között. A regény belső monológ, a főszereplő egy szuszra meséli el életét. A kis pikoló a pénzért, a sikerért, az önmaga előtti bizonyításért képes a legteljesebb és a legnaivabban őszinte asszimilációra. A nélkül idomul az állandóan változó társadalmi közeghez, hogy nagy bűnöket követne el. 1948 után, amikor mindent elveszít, a hős teljesen átalakul. Önként vállalja a csehszlovák határvidék magányát, a nyomort, és az élet olyan dimenzióit fedezi föl, amelyeknek már semmi közük a pénzhez és a karrierhez. Számvetésre kényszerül léte belső és külső mozgatórugóival, lemondva önmaga és a külvilág megítéléséről, az értékek hierarchizálásáról, a nagy dolgok bombasztikus ürességéről. A 80-as években ismét születik egy nagyszabású életrajzi trilógia, melyben visszatekint életére. Házimurik, Vita Nuova, Foghíjak címmel. Elsősorban Joyce Ullyssesének híres Molly Bloom-monológjának hatására, felesége szempontjából meséli el élete történetét. Az első kötet egyfajta kettős életrajz: Hrabal és felesége hol párhuzamosan futó, hol egymásba kapcsolódó története. A 40-50-es évek Kelet-Közép-Európájában tipikus módon mélybe csúszottak, perifériára szorultak, mindent újrakezdők históriája ez, akik a jólét és a remélt boldog új élet helyett silány albérleti szobákban és jószívű ismerősöknél húzták meg magukat. Mindketten mindent elveszítettek, mégis hihetetlenül gazdagok: megadatott számukra a létezés öröme, a kis dolgok nagy szeretete. Jellegzetesen hrabali szerelmi történet. A harmadik kötet azért érdemel többek között figyelmet, mert feldolgozza a 68-as eseményeket is. Bohumil Hrabal napjaink közép-európai irodalmának egyik kimagasló alakja. A látszólag morcos öregember, aki csak azt akarta, hogy végre mindenki békén hagyja, ugyanakkor gyötrelmesen vágyott mások szeretetére és törődésére, és ezt ki is fejezte írásaiban: a legszomorúbb, legtragikusabb helyzetekben is látott humort, élni akarást, mély emberi érzelmeket. Hrabal a „nép nyelvén, a népről, a népnek” írt, de nem mások elvárásai alapján, ahogyan a sablonos szocialista realizmus követelte volna. Művészetté emelte a köznép beszédét, amit sem a művészek nem beszélnek, sem a köznép nem tudna artisztikussá formálni. A legnemesebb humanizmus, az élet szeretete és igenlése hatja át minden sorát. Bohumil Hrabal
5
HA MEGHAL A GAZDA, SÍR A JÓSZÁG IS A SÖRGYÁR MÖGÖTT néhány építmény állt, s utolsóként egy omladozófélben levő parasztporta. Itt lakott a Birka Király. Egészen másképp hívták, de mi Birka Királynak neveztük, mert birkái voltak, és azokat a birkákat annyira szerette, hogy nem szorult senki más barátságára. Sőt, azt is beszélték róla, hogy még aludni is a birkákkal alszik. A háza tája elhanyagolt volt, az ereszcsatornákban fű nőtt, a kapuoszlopokon pedig két kis nyírfa. A kapu sohasem állt nyitva, és szintén benőtte a fű. A kapu mellett a falban egy ajtó volt, és esténként azon tért haza egyik báránya másik után a legelőről. Utolsóként a Birka Király lépett be az udvarra. Tavasztól őszig legeltette a birkákat, s ha enyhe tél volt, akkor is legeltette őket, ha esett a hó. Botjára támaszkodva álldogált, egészen olyan volt, mint egy bibliai pásztor. Pont úgy nézett ki, mint a portája. Őszülő, penészes szakálla volt, zöldesszürke, mint a moha, amolyan körszakáll, amelyet nem szokás se nyírni, se fésülni. Hosszú kabátot viselt, amely a földet söpörte, s így aztán ahogy ballagott, hát az a kabát a földön vonszolódva egyre csak csiszálódott, pont úgy, mint a szakálla. Télen a körszakállt a nyaka köré tekerte, mint egy sálat. Annak a hosszú télikabátnak olyan színe volt, mint a legelőnek, így aztán ha lefeküdt a fűbe, hát az a kabát összeolvadt a rét színével. És a barikák legelésztek, és a Birka Király feküdt a töltésen, kezébe támasztotta a fejét, és nézte a birkáit, a birkák meg őt nézték, pillanatonként odafutott valamelyik, hozzábújt, megnyalta a szakállát, az arcát, és a Birka Király behunyta a szemét, és odatartotta a homlokát, és egyszeriben megfiatalodott. Gyakran láttam, hogyan csillognak a napfényben a könnyei. És a barika elszaladt és tovább legelészett, de nemsokára jött egy másik, és így váltogatták egymást azok a bárányok, és a Birka Király minden egyes alkalommal meg volt hatva. Azt beszélték róla, hogy pogány, hogy nem való az embernek annyira közel engednie magához az állatokat, hogy már szinte megkülönböztethetetlenül összeolvad azokkal a birkákkal. Én azonban teljesen meg voltam rendülve a Birka Királytól, és szerettem volna minél többet tudni róla. Hogy a Birka Király pogány, arról meggyőződtem. Egy kaszálót bérelt, ahonnan, ha lekaszálta s megszárította a szénát, hát targoncával szállította haza. Egyszer eleredt s aztán csak úgy ömlött az eső. A Birka Király ott állt abban a záporban a megrakott targonca mellett, amelyen olyan magasra tudta púpozni a szénát, s aztán olyan ügyesen tudta leszorítani a kötéllel, hogy aki szembejött vele, csak egy mozgó szénakupacot látott. Csakhogy esett az eső és villámok cikáztak, és a Birka Király az égnek fordulva kiabált. Nem várhattál volna ezzel az esővel?! Ilyen gyönyörű szénát! És újra lecsapott egy villám, és a Birka Király megragadta a villát, szedte vele a nedves szénát, és dobálta az ég felé, és kiabált. Nesze, zabáld fel az egészet! Ezt beszélték róla az emberek. Beszélték, hogy a Birka Királynak fiatalabb korában volt két lova meg három tehene, és hogy a legjobb káposztája neki termett a vidéken, mert azt a káposztát a városi árnyékszékek szállítmányaival trágyázta. Azokat az árnyékszékeket rúdra szerelt merítővel és lapáttal ürítette ki. De én a Birka Királyt már csak öregemberként ismertem. És egyszer összeszedtem a bátorságomat, és hátulról megközelítettem a portáját. Ott a fal mellett egy magas bodzafa állt, akkora fekete bodzát még sohasem láttam. Fölmásztam annak a fának az ágai közé, és vártam. A levelek és az ágak összezáródtak utánam, és én belestem az udvarra. Egyszerre csak kinyílt a kis kapu, és egymás után jöttek befelé a barikák, megálltak a szétesőfélben levő létrásszekérnél, amelynek hiányoztak az elülső kerekei, és addig néztek várakozva, míg a kapun be nem lépett a Birka Király. Becsukta a kis kaput, aztán kinyújtotta a kezét, a birkák odafutottak hozzá, és a tenyerét nyaldosták. És én láttam, milyen gyönyörű a Birka Király, valami ragyogás áradt belőle, egészen világosan láttam, hogy dicsfény övezi, láttam az alkonyban, hogy még azokból a birkákból is szemmel látható boldogság és öröm sugárzik, összedugják a pofácskájukat, és selymes ajkaikkal puszit adnak neki. És a Birka Király letérdelt, odatartotta nekik az arcát, és a barikák nyalogatták, és én láttam, hogy a Birka Király pont olyan gyöngéd, mint azok a birkák, hogy így egyáltalán nem olyan rettenetes, mint amilyennek az emberek mondják. Ha valamelyik családban rosszalkodtak a gyerekek, hát megverték őket. Ha ez nem használt, akkor az apa úgy döntött, hogy a gyereknek el kell mennie hazulról, hogy az apuka elviszi a gyereket és odaadja a Birka Királynak. És ennyi már elég is volt ahhoz, hogy a gyerekek jók legyenek. De ha valaki még tovább rosszalkodott, hát annak az apja kikészített egy tartalék inget, a pokrócát betette a hátizsákba, és megkent két szelet kenyeret, s amikor sötétedni kezdett, az apuka megfenyegette a gyereket, hogy ha nem térdepel le és nem kér bocsánatot, akkor elküldi szolgálni a Birka Királyhoz. És ha a gyerek tovább dacoskodott, és nem akart letérdepelni, hát amikor besötétedett, az apuka föladta a gyerekre a kis hátizsákot, kézen fogta, és átvezette a gyereket az egész városon, aztán át a hídon, míg a
6
sörgyárat megkerülve ki nem jutottak a városkán túlra, a mezei útra. A legtöbb gyerek megtorpant azoknál a legelső építményeknél. Csak néhány olyan dacos kölyök akadt, aki hagyta magát elvinni egészen a Birka Király kapujáig. Ott aztán az apa odaállította a fiát a csalánok és labodák közé, a mezők felől süvített a szél, sötét volt, és a Birka Király házának omladozó tetejéből füst szállt fölfelé, és egy kis ablakban fény világolt. Csak egyetlen kölyök bírta ki ezt, csak állt, az apukája már a sörgyárnál járt, de végül a kölyköt mégiscsak elfogta a rémület, és rohant, és a sörgyárnál térdre esett az apukája előtt, hogy ezentúl jó gyerek lesz, és megcsókolta az apukája kezét, és megjavulva tért haza, mert senki sem tudta, hogy a Birka Király valójában derék ember. A fekete bodza ágai közül jól láttam ezt, a birkák kerékküllőként vették körül a Birka Királyt, és csönd volt, mintha minden kővé dermedt volna. És én ott függtem fél kézzel a bodzaágon, a másikkal meg könnyedén félresimítottam a leveleket, és néztem azt a betlehemet. És aztán a Birka Király fölállt, odaballagott a szivattyús kúthoz, és friss vizet pumpált a vályúba, és a birkák ittak, aztán bement az épületbe, és egy lapos fatállal tért vissza, és almát meg krumplit osztogatott belőle, végül pedig hozott egy cipót, karéjokat szelt belőle, és mindegyik barika kapott egy darab sózott kenyeret. És a kis udvaron árnyak suhantak, a gazda meggyújtott egy gyertyát a lámpásban, és hirtelenében csoda, hogy le nem pottyantam a fekete bodza ágáról, az egész épület mintha felsóhajtott volna, mintha beszakadtak volna a gerendák, és megereszkedett volna a tető. De a Birka Király a fénnyel belépett a kis előtérbe, és a birkák követték, tartotta nekik a lámpást, és a birkák egymás után bementek a pitvarba, legvégül a gazda a fénnyel, egy kis ideig sötét volt, aztán kivilágosodtak a homályos ablakok. Csönd volt, valahol az épület falaiban homok pergett, megmegreccsentek a gerendák, ültem a fekete bodza ágaiban, kezemmel az omladozó kis kőfalra támaszkodva. És tudtam, hogy muszáj annyi erőt találnom magamban, hogy legyen bátorságom odamenni és megnézni, hogyan lakik a Birka Király. Óvatosan leeresztettem a lábam a kövirózsákra, tapasztalgattam a kis falat, mint a vékony jeget, hogy vajon elbír-e majd. Félrehajtottam a bodza ágait, a lábammal kitapogattam a létrásszekér rúdját, s aztán leugrottam a földre. Lábujjhegyen lopakodtam az ablakhoz, a szívem hevesen vert, és a falhoz húzódtam, és fél szemmel beláttam a gerendás, alacsony szobába, az egyik gerenda kampóján a lámpás lógott, a szoba egészen ablakmagasságig tele volt trágyával, amelynek a tetejére szalmát terítettek, s azon gömbörödtek a birkák. A Birka Király a télikabáton feküdt, és a mennyezetet bámulta, egy szalmaszálat rágcsált, és a lába szét volt vetve. Egy cserépkályha állt a sarokban, de a csöve ki volt szakítva a kéményből, és a vaslapon egy kos feküdt. A mennyezeten hatalmas lyuk tátongott, alatta a padlón fekete kövek, a tűzhely közepén háromlábú állvány állt, s egy üst lógott rajta. És az összegömbörödött birkák a pásztoruk körül feküdtek és aludtak, a trágya teljesen befülledt, és a füst a mennyezet felé szállt, és a tátongó lyukon meg a beszakadt tetőn át kiáramlott a szabadba. És én tudtam, hogy mindegyik dacos gyereknek, akit az apukája a sötét éjszakában elhozott egészen a kiskapuig, mindegyiknek be kellett volna állnia a Birka Király szolgálatába, mindegyiknek csupa egyese lenne magaviseletből, ha csak bepillantana abba a szobába, amelyben a Birka Király a birkáival lakik... Másnap még az iskolába is eljutott a hír, hogy a sörgyár mögött, az országút mellett holtan fekszik a Birka Király. A legkedvesebb birkáját halálra gázolta az autóbusz, és a Királyt megütötte a szél, amikor ezt látta. Kirohantam az iskolából, az igazgató tanító úr kiabált utánam, hogy azonnal menjek vissza, de én rohantam át a hídon, egyvégtében trappolva egészen a sörgyárig. Már messziről láttam. Az országúton egy autóbusz állt, a csendőr őrmester a jegyzőkönyvet írta, az autóbusz mögött az elgázolt birka hevert, és az árokban, még mindig abban a hosszú kabátban, ott feküdt hanyatt a Birka Király, a szakálla a borzadálytól felágaskodott és úgy meredt az égre, mint egy söprű. A barikák körülállták a Királyt, és a kezét nyaldosták. Aztán megérkezett a járási doktor, és a csendőr őrmester megkérte, vizsgálja meg a pásztort, hogy nem lehetne-e tenni érte valamit. A csendőrnek végül kardcsapásokkal kellett szétkergetnie a birkákat. A doktor úr kigombolta a télikabátot, de aztán visszahőkölt. A Birka Királyon egy nyitott piszkos ing volt, de az alatt az ing alatt még számos ing- és trikóréteg feszült. Praus bádogosmester úr éppen akkor biciklizett arra a szerszámaival, és a csendőr őrmester úr megkérte, hogy adja kölcsön neki a bádogvágó ollóját. Aztán a Birka Király fölé hajolt, és szétvágta azokat az egymáshoz tapadt és izzadságtól összeragadt ingeket és trikókat, aztán megragadta őket a szív felőli oldalon, és a szőrzettel együtt kellett föltépnie azokat a rétegeket, mint a kátránypapír, úgy göngyölődtek föl azok az ingek és trikók. Aztán a járási doktor úr a fülébe dugta a kis gumicsöveket, lehajolt, s amikor fölemelkedett, hát akkor a dolog igaz lett, a Birka Király hivatalosan halott volt. A birkák tudták ezt, lehajtott fejjel álltak és reszkettek. Aztán jött valaki, és egy pokrócot dobott a halottra. Az autóbusz és a járási doktor elment,
7
a csendőr őrmester visszaadta a bádogvágó ollót, és Praus úrral együtt elbiciklizett. Aztán jött egy ember, aki ostorral elhajtotta a birkákat az országúton az utolsó épületig, kinyitotta a kis ajtót, és beterelte a birkákat a Birka Király udvarába. Másnap, mialatt a Birka Király a hullaházban feküdt a koporsóban, eljöttek a mészárosok. Néztem, hogyan döntik ki erőszakkal a kaput és hajtanak be autójukkal az udvarra. A fészerből kihozták a fűrészbakot, a kantinjába belecsúsztattak két deszkát, és aztán egyik barikát a másik után vezették ki és vágták le. És mindegyik barika, amikor meglátta a mészárosokat, önként odaügetett, a mészárosok pedig hanyatt fektették a két deszka közé a fűrészbakon, a barika önként odatartotta a nyakát, és a kés megvillant, és magasba fröccsent a vér. Az utolsó birka mögött kifutott egy kisbárány is. És amikor a birkát hanyatt fektették, a kisbárány fölágaskodott és szopott. De a mészárosok az éles kés egyetlen húzásával elvágták annak az utolsó birkának is a nyakát. És a kisbárány tovább szopott. Az egyik mészáros lehajolt, és le akarta vágni azt a kisbárányt is, de a másik rászólt: Ezt meghagyjuk magunknak, ez kisbárány, magunkkal visszük. És azzal gyorsan kibelezték a birkákat, és a kisbárány ott futkosott mellettük.
Aztán leengedték a teherautó hátsó falát, a bádogozott platóra földobálták a birkákat, beugrottak a vezetőfülkébe, maguk közé vették a kisbárányt, és elhajtottak. Én pedig visszatértem a sörgyárba, és csak most láttam a saját szememmel, hogy Jézus miért példálózott minduntalan a bárányokról és az Isten bárányáról. És törtem a fejem, hogy mire fogják használni a holesovicei vágóhídon a kisbárányt. És a Birka Királyt eltemették, a temetésen csak hárman voltunk, én, a Király testvére és a sírásó. És ősszel, amikor beköszöntött az esőzés, a Birka Király egész háza megroppant és összeomlott. És a Birka Királyról az egész városban egyedül én tudtam szépen mesélni. Aztán eljött a nyár, és a sörgyárba eljött látogatóba Rybín úr, a holešovicei vágóhíd vágója, a kádármesterhez jött látogatóba, és én kalauzoltam a sörgyárban, vasárnap volt, megmutattam a malátázót és a főzőházat, és kinyitottam neki a jéghombár vasajtaját is, ahol a nyolc emelet magas jéghegy volt, hatalmas gleccser az ablaktalan épületben. Magyaráztam Rybín vágó úrnak, hogyan készül a sör, és közben bátorságot gyűjtöttem magamban ahhoz, hogy megkérdezzem, nem vittek-e tavaly a holešovicei vágóhídra egy kisbárányt a városunkból. De nem volt elég erőm ehhez a bátorsághoz, ezért hát elkértem a kulcsokat és megmutattam Rybín úrnak, hogyan készülnek a hordók a kádárműhelyben. És amikor becsuktam a műhelyt, megfordultam. Rybín úr, nem hoztak tavaly a maguk vágóhídjának mészárosai, nem hozott az a két mészáros, aki itt egy birkanyájat vágott le, nem hoztak magukkal egy kicsike bárányt, nem hoztak magukkal egy kisbárányt? De hoztak egyet, fiam, mondta Rybín úr, micsoda nagy legény lett abból! Rohangál a vágóhídon, piros nyakörve van, s azon egy nagy rézkolomp. Hát ennek örülök, mondom, hanem, Rybín úr, az a bárányka csak úgy mulatságnak van ott maguknak? Ugyan dehogy, fiam, szolgálatban van a vágóhídon. Tudod-e, hány birkát vágunk egy héten? Több százat, néha ezret is. És a birkákat vágás előtt rekeszekben kell tartani, hogy kitisztuljanak, és a félelemtől annyira legyengülnek, hogy nem kis munka a vágáshoz hajtani őket. Ezért aztán elengedjük azt a báránykát a kolomppal, egyik rekesztől a másikig megy, szükség szerint, és ahogy vidáman csengettyűzik, hát a barikák fölállnak és utánamennek, és ő egyenesen a kés alá vezeti a barikákat. És mindig kap egy karéj sóval meghintett kenyeret. Azt szereti. Ez a jutalma a szolgálatáért. Érted, fiacskám? Nem értem, Rybín úr, mondom, de ha fölnövök, majd megértem. Bohumil Hrabal (1998) Díszgyász – Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998 (Fordította: Hosszú Ferenc)
8
HA MEGHAL A GAZDA, SÍR A JÓSZÁG IS Miért példálózott Jézus minduntalan a bárányokkal és az Isten bárányával? Történetünk a sörgyári trilógia középső kötetében, a Díszgyász c. novellagyűjteményben található, amely 1979-ben keletkezett. A sörgyári történetek, amelyek egy letűnt világ nosztalgikus föltámasztását szolgálták, a szerző ifjú éveit, illetve szülei fiatalságát dolgozzák föl. Míg a Sörgyári Capriccio és a Harlekin milliói narrátor-elbeszélője Bohumil édesanyja, addig a Díszgyászé maga a gyermek. Elbeszélések, emlékek szorosan össze nem tartozó füzéréről van szó, amelyeket áthat az emlékezés líraisága. Az egész kötet árulkodik arról a tényről, hogy a kisfiú nagyon rossz tanuló volt, egyszerűen mert unalmasnak találta a tanulást, az élet komoly és érdekesebb tényei és „drámái” sokkal jobban érdekelték. Hrabal a következőket írja e kötet előszavában: „Hiszem, hogy minél előbbre halad az ember életútján, annál nagyobb szükségét érzi annak, hogy visszatérjen a gyermekkorába, annál nagyobb vágyat érez arra, hogy visszatérjen gyermeki énje képzetéhez, és megvalósítsa azt, amiről mint kisfiú töprengett és álmodozott. Lezárva ciklusaim körét, elidőztem az elemi iskola ama néhány événél, amikor tudtam repülni, anélkül, hogy ismertem volna a repülés törvényeit, amikor világosabban tudtam gondolkodni, mint később, hiába bújtam szüntelenül a könyveket és tettem fel mindent a tudásra. Ezekben az elbeszélésekben – amelyek közé a Birka Király is tartozik – megállítottam azokat az áradó, gyönyörű képeket, amelyek immár mindörökre ifjak maradnak helyettem: ebben a könyvben mindörökre ugyanaz a matrózblúzos, iskolatáskás fiúcska maradok, akit a tudó tudatlanság vastag falú üvegharangja vesz körül, aki mindig elébe megy a titkoknak és az ámuló döbbenetnek, hogy lám, mi minden történik körülötte. Így fedeztem fel halandó-halódó testi mivoltomban, hogy ez a fiúcska itt bennem nemcsak a házitanítóm, nemcsak fénysugár a kései esti órában, hanem mindazon dolgok mércéje, amelyeket nem rombolhat le sem az enyészet, sem a halál.” Ez a pár gondolat már előlegezi a novellák visszatekintő líraiságát, az emlékek és az emlékezés szépségét, és talán sejtetni engedi, hogy ezúttal klasszikus értelemben vett, lekerekített novellákról van szó, bár a mondatok továbbra is hömpölygőek, áradóak, még ha hagyományos keretek közé vannak is szorítva. A CÍM: Nem tudom, az eredeti cseh cím hogy hangzik, de magyarul meglehetősen hosszú, ezért a későbbiekben a novellát a főszereplő után Birka Királyként említjük. (Helyesebb volna ezt a nevet egybeírni, mert jelöletlen birtokos szerkezetről van szó: a Birkakirály, vagyis a birkák királya.) „Ha meghal a gazda, sír a jószág is” – A fordító által választott cím egyébként csodálatosan rímel Jézus kijelentésére: „Ha megverem a pásztort, elszéled a nyáj is.” (Mt.26:31)Annak parafrázisaként hangzik, a történet bibliai utalásai alapján bizonyosan Hrabal tudatos választásáról van szó. Az ELBESZÉLÉS nagyon sok tekintetben hasonlít Nádas Péter Bárányára, persze stílusa, hangulata merőben különböző, mivel a két író alkata és világlátása is jelentősen eltérő. Ami közös és felemelő, az a rendkívüli érzékenység a szépre és a jóra, a mély humanizmus, az emberség az embertelenné vált világban. A fontos, említésre méltó érintkezési pontok a két műben a következők: - A főszereplő jelen esetben egy öregedő birkapásztor, mégis – Róth Rezsőhöz hasonlóan – bárányként esik áldozatul környezetének. Róth Rezső „bárány” volt, a Birka Király pedig pásztor, mégis hasonló sorsukkal, közvetve Krisztusra mutatnak. A Jó Pásztor és a Bárány motívumát idézik fel a Bibliából, mégpedig úgy, hogy a képek gazdag jelentéstartalma szorosan összefonódik. - Lírai és megindító, ugyanakkor nagyon kegyetlen történet, amelyet gyermeki ésszel nem is lehet igazán megérteni, ahogyan ezt Hrabal a mű végén kijelenti. Mégis, lélekben újra
9
-
-
gyermekké kell lennünk, hogy tragikus mélységét igazán beláthassuk. Mindkét esetben kisfiú az elbeszélő, visszaemlékezésről van szó, gyermeki szemmel és lélekkel átélt eseményekről. Egy különös, a városka társadalma által megvetett, kiközösített és babonás félelemmel körülvett remetéről, a Birka Királyról (!) szól. A gyerekek nevezték el így, eredeti neve nem is maradt fenn. Róth Rezső is hasonlóképpen számkivetettnek számított a telepen, mássága, különcsége okán. A „nem elegyedni akarás” volt a legfőbb bűnük. Mindkettő a főszereplő tragikus halálával végződik, amely tulajdonképpen elkerülhetetlen momentum, ebből a helyzetből - megalkuvás nélkül - nincs kiút egyikük számára sem. Végül pedig éles ellentét van a Birka Király és Róth Rezső megítélését illetően a kisfiú és az őt körülvevő világ között. A téveszmék, félelmek forrása a „nem ismerés”, az előítélet, a helytelen gondolkodásmód: ami más, az törvényszerűen csak rossz lehet. (A gyermekek egyébként, szinte magától értetődően átveszik szüleik értékítéletét, sokszor, akaratuk ellenére ugyanazt szajkózzák, amit otthon hallanak.) Mindkét novellában önálló véleménnyel rendelkeznek az elbeszélők.
A NOVELLA LEGFONTOSABB MOZZANATAI: A kisfiú, a sörgyár igazgatójának 6-7 éves fia, mint szemtanú meséli el a gyermekfejjel átélt eseményeket. Saját szemével látta, utánajárt az eseményeknek, meggyőződött az igazságról, ellentétben a város lakóival, akik beszéltek ezt-azt, de távol tartották magukat a tulajdonképpeni főszereplőtől. A gyerek, a beléoltott félelem ellenére, „hiteles” tanúként mondja el a történetet, de az értékelés természetesen már az író tollából származik. A történet rövid epizódokból „rakódik össze” egésszé, szerepelnek pletykák, amelyeket a város lakói terjesztenek a Birka Királyról, és részletek, amelyeket a kisfiúnak volt alkalma meglesni, lopva megfigyelni. Az már a mi dolgunk, kinek hiszünk, a mendemondáknak vagy a kiskorú szemtanúnak. Az író azonban, csaknem észrevétlenül, segítségére siet olvasóinak, mert minden mozzanathoz értékelő, „mindentudó” megjegyzéseket fűz. Az öregedő pásztor – talán 60 és 70 év között – a város szélén, a sörgyár mögött, meglehetősen kihalt környéken lakott, egy omladozó parasztportán, amely, elvadultsága ellenére, a maga nemében szép volt: „az ereszcsatornában fű nőtt, a kapuoszlopokon pedig két kis nyírfa.”. - Hogy nézett ki külsőleg a pásztor? Botjára támaszkodva álldogált, egészen olyan volt, mint egy bibliai pásztor. Őszülő, penészes szakálla volt, zöldesszürke, mint a moha, amolyan körszakáll, amelyet nem szokás se nyírni, se fésülni. Hosszú kabátot viselt, amely a földet söpörte, s így aztán ahogy ballagott, hát az a kabát a földön vonszolódva pont úgy csiszálódott, mint a szakálla. Részben kicsit félelmetes, kicsit nevetséges figura, aki a régi mesekönyvek pásztorait idézi emlékezetünkbe. - Az emberekkel való kapcsolata is szokatlan: Nem érintkezett velük, szinte teljesen kerülte őket, nem törődött az őt körülvevő civilizációval. A város lakói pedig féltek tőle és nem igazán tekintették „szalonképes” polgárnak. Ennek oka – amely egy mendemondából derül ki – az volt, hogy fiatalabb korában meglehetősen „alantas foglalkozást” űzött: „a legjobb káposztája neki termett a vidéken, mert azt a káposztát a városi árnyékszékek szállítmányaival trágyázta. Azokat az árnyékszékeket rúdra szerelt merítővel és lapáttal ürítette ki.” Ez már elegendő ok is volt arra, hogy megvetéssel kezeljék. Hrabal szereplőit legszívesebben beszédükön, nyelvi megnyilatkozásaikon keresztül ábrázolta és leplezte le. Ez azonban a Birka Király esetében csaknem lehetetlen, mert senkivel nem állt szóba. - Egy nagyon érdekes szituáció azonban mégis képes őt szóra bírni – a kisfiú számára ez a különös jelenet az öreg „pogányságának” bizonyítéka -, ekkor azonban magával Istennel társalog, igaz, meglehetősen szokatlan hangnemben: Csakhogy esett az eső és villámok cikáztak, és a Birka Király az égnek fordulva kiabált. Nem várhattál volna ezzel az esővel?!
10
Ilyen gyönyörű szénát! És újra lecsapott a villám, és a Birka Király megragadta a villát, szedte vele a nedves szénát, és dobálta az ég felé, és kiabált. Nesze, zabáld fel az egészet! Közönséges, sőt durva hangnem ez a Teremtővel való társalgáshoz, azonban mégis arról árulkodik, hogy a Birka Király „beszélő viszonyban” állt Istennel, aki „felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt át mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” (Mát. 5:45.) Mintha élete dolgait mindig megtárgyalná Vele – a maga egyszerű módján. A botrányos viselkedés és az indulatos szavak azonban pogányság és megbotránkozás azoknak, akik templomba járnak és megvan bennük a „kegyesség látszata”. - A bárányaihoz való viszonya, ellentétben az emberi világgal, rendkívül bensőséges, mármár megbotránkoztatóan, szokatlanul gyöngéd: És a barikák legelésztek, és a Birka Király feküdt a töltésen, kezébe támasztotta a fejét, és nézte a birkáit, a birkák meg őt nézték, pillanatonként odafutott valamelyik, hozzábújt, megnyalta a szakállát, az arcát, és a Birka Király behunyta a szemét, és egyszeriben megfiatalodott. Gyakran láttam, hogyan csillognak a napfényben a könnyei. És a barika elszaladt és tovább legelészett, de nemsokára jött egy másik, és így váltogatták egymást azok a bárányok, és a Birka Király minden egyes alkalommal meg volt hatva. Úgy bánik velük, ahogyan a gyöngéd és türelmes anyák gyermekeikkel szoktak. Egy szép bibliai hasonlatot idéz ez a részlet: „Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.” (Ésa.40:11.) - Ez az idilli kapcsolat nemcsak a mezőn, de bent az udvaron és a Birka Király házában is ugyanilyen szeretetteljes volt: És én láttam, milyen gyönyörű a Birka Király, valami ragyogás áradt belőle, egészen világosan láttam, hogy dicsfény övezi, láttam az alkonyban, hogy még azokból a birkákból is szemmel látható boldogság és öröm sugárzik, összedugják a pofácskájukat, és selymes ajkaikkal puszit adnak neki. És a Birka Király letérdelt, odatartotta nekik az arcát, és a barikák nyalogatták, és én láttam, hogy a Birka Király pont olyan gyöngéd, mint azok a birkák, hogy egyáltalán nem olyan rettenetes, mint amilyennek az emberek mondják. Az egyik legszebb „életkép” a novellában, később még visszatérünk rá. - Bár a történet során későbbi esemény, mégis az előbbiek fokozásának, mintegy csúcspontnak tekinthető a következő részlet: a gyermek, legyőzve szorongását, elmegy a Birka Király házához és beles az ablakon. És tudtam, hogy muszáj annyi erőt találnom magamban, hogy legyen bátorságom odamenni és megnézni, hogyan lakik a Birka Király. …És az összegömbörödött birkák a pásztoruk körül feküdtek és aludtak, a trágya teljesen befülledt, és a füst a mennyezet felé szállt, és a tátongó lyukon meg a beszakadt tetőn át kiáramlott a szabadba. És én tudtam, hogy mindegyik dacos gyereknek, akit az apukája a sötét éjszakában elhozott egészen a kiskapuig, mindegyiknek be kellett volna állnia a Birka Király szolgálatába, mindegyiknek csupa egyese lenne magaviseletből, ha csak bepillantana abba a szobába, ahol a Birka Király a birkáival lakik… - E részlet után kell szót ejtenünk egy városszerte elterjedt, helytelen nevelési módszerről: Ha valamelyik családban rosszalkodtak a gyerekek, hát megverték őket. Ha ez nem használt, akkor az apa úgy döntött, hogy a gyereknek el kell mennie hazulról, hogy az apuka elviszi a gyereket és odaadja a Birka Királynak. És ennyi elég is volt ahhoz, hogy a gyerekek jók legyenek. … És ha a gyerek tovább dacoskodott, és nem akart letérdepelni, hát amikor besötétedett, az apuka föladta a gyerekre a kis hátizsákot… Csak egyetlen kölyök bírta ki ezt, csak állt, az apukája már a sörgyárnál járt, de végül a kölyköt mégiscsak elfogta a rémület, és rohant, és a sörgyárnál térdre esett az apukája előtt, hogy ezentúl jó gyerek lesz, és megcsókolta az apukája kezét, és megjavulva tért haza, mert senki sem tudta, hogy a Birka Király valójában derék ember. Ez a fizikai és lelki „terror” rendkívül hatásos módszer volt az engedelmesség vagy a bocsánatkérés kikényszerítésére. A megfélemlítés, lelki megtörés helytelen módja, amely kétségte-
11
lenül könnyebb út az értelmi meggyőzésnél. A felnőttek azt a megmagyarázhatatlan félelmet vetítették ki, amelyet maguk is éreztek a Birka Királlyal kapcsolatban. Ők maguk sem mertek volna belépni a kapuján. Sajnos, ez az általánosan elterjedt fenyíték nem értékközvetítő, hanem az elemi félelmekre építő nevelési eszköz. Az irracionális félelmet nagyon könnyű felébreszteni, kiirtani azonban roppant nehéz. Mit tesznek majd a szülők a pásztor halála után, ahogyan az be is következik - kivel fogják ijesztgetni a gyerekeket? Milyen „pedagógiát” szegez szembe e módszerrel a kisfiú, valóban hasznos volna beállni a „dacos gyerekeknek” a Birka Király szolgálatába? Érdemes ezen elgondolkodni: mit tanulnának ebből a szokatlan leckéből a fiatalok? A fizikai munka, a rendszeres munkavégzés, amely pontosságot és bizonyos fokú alázatot követel, a testi erőt fejlesztené. Mindig ki kell szolgálni az állatokat, nincs szünnap vagy ünnep, a napirend kialakításában is szerepet játszhatna. A lemondás, a szegénység, az egyszerűség megízlelése – ha csak rövid időre is. Az állatok megismerése, az irántuk való gyöngéd szeretet a lelki fejlődést szolgálná. Az élet egyszerű szépségeinek és nehézségeinek megtapasztalása pedig ugyancsak gazdagítaná a gyermekek lelkivilágát. - Minden előzmény nélkül, a legszebb idill után, váratlanul következik a történet tragikus fordulata: Másnap még az iskolába is eljutott a hír, hogy a sörgyár mögött, az országút mellett holtan fekszik a Birka Király. A legkedvesebb birkáját halálra gázolta az autóbusz, és a Királyt megütötte a szél, amikor ezt látta. Kirohantam az iskolából, az igazgató tanító úr kiabált utánam, hogy azonnal menjek vissza, de én rohantam át a hídon, egyvégtében trappolva egészen a sörgyárig. Már messziről láttam. Újabb bizonyíték arra nézve, hogy mennyire volt fontos a kis Bohumil számára az iskola. A kisfiú tehát ismét szemtanúként szerepel, és leírásában a tragikus mozzanatok keverednek a komikus elemekkel. Szorosan egymást követik, mint a gyermeki látásmód természetes „összetevői”, kiegyenlítik egymást, nem engedik a történetet egyik vagy másik véglet felé elbilleni, ugyanakkor nagyon jól érzékeltetik az őket körülvevő világ közönyét is. Nem utolsósorban pedig Hrabal ironikus, távolságtartó látásmódjának kifejezője, alapvető jellegzetessége. Két tipikus mozzanat, amelyben a tragikum és a komikum „jól megfér” egymás mellett: - az árokban, még mindig abban a hosszú kabátban, ott feküdt hanyatt a Birka Király, a szakálla a borzadálytól úgy felágaskodott és úgy meredt az égre, mint egy söprű. Mielőtt az ember nevetni kezdene e látványon, már könnyek szöknek a szemébe: A barikák körülállták a Királyt, és a kezét nyaldosták. - Praus bádogosmester úr éppen akkor biciklizett arra a szerszámaival, és a csendőr őrmester úr megkérte, hogy adja kölcsön neki a bádogvágó ollóját. Aztán a Birka Király fölé hajolt, és szétvágta azokat az egymáshoz tapadt és izzadságtól összeragadt ingeket és trikókat, aztán megragadta őket a szív felőli oldalon, és a szőrzettel együtt föl kellett tépnie azokat a rétegeket, mint a kátránypapír, úgy göngyölődtek azok ingek és trikók. Aztán a járási doktor úr a fülébe dugta a kis gumicsöveket, lehajolt, s amikor fölemelkedett, hát akkor a dolog igaz lett, a Birka Király hivatalosan halott volt. A gyermekek aprólékos és szinte „tudományos” megfigyelőkészségével rögzítette az egyes mozzanatokat, amelyek önmagukban nagyon nevetségesen hatnak, a hivatalos komolyság pedig, amellyel a szereplők tulajdonképpen értelmetlen és fölösleges dolgot végeztek, a felnőtt résztvevők részéről tökéletes közönyt takar. Ők csak a kötelességüket végezték, minden érzelem nélkül. A gyereken kívül egyedül a barikák voltak megrendülve: A birkák tudták ezt, lehajtott fejjel álltak és reszkettek. A történet azonban ezzel nem ér véget, hanem a tragikum, ha lehet, tovább fokozódik. A pásztor halálával a nyáj sorsa is megpecsételődött, ekkor következnek a címben előre jelzett események: „ha meghal a gazda, sír a jószág is”. A következő jeleneteket a „kegyetlen realizmus”, véres naturalizmus jellemzi: Másnap, mialatt a Birka Király a hullaházban feküdt a koporsóban, eljöttek a mészárosok. Néztem, hogyan döntik ki erőszakkal a kaput és hajtanak be
12
autójukkal az udvarra. A fészerből kihozták a fűrészbakot, a kantinjába belecsúsztattak két deszkát, és aztán egyik barikát a másik után vezették ki és vágták le. És mindegyik barika, amikor meglátta mészárosokat, önként odaügetett, a mészárosok pedig hanyatt fektették a két deszka közé a fűrészbakon, a barika önként odatartotta a nyakát, és a kés megvillant, és magasba fröccsent a vér. Az utolsó birka mögött kifutott egy kisbárány is. És amikor a birkát hanyatt fektették, a kisbárány fölágaskodott és szopott. De a mészárosok az éles kés egyetlen nyisszantásával elvágták annak az utolsó birkának is a nyakát. És a kisbárány tovább szopott. Ez a jelenet némi fogalmat adhat arról, mit jelentett a bűnös számára egyetlen ártatlan bárány bűnért való feláldozása is. E történésre később még visszatérünk. A mészárosok kése csak a szopós bárányt kerülte el. Mi lett a sorsa, arról Rybín úr, a holesovicei vágóhíd vágója „mesélt” a sörgyári látogatás alkalmával: Tudod-e, hány birkát vágunk egy héten? Több százat, néha ezret is. És a birkákat vágás előtt rekeszekben kell tartani, hogy kitisztuljanak, és a félelemtől annyira legyengülnek, hogy nem kis munka a vágáshoz hajtani őket. Ezért aztán elengedjük azt a báránykát a kolomppal, egyik rekesztől a másikig megy, szükség szerint, és ahogy vidáman csengettyűzik, hát a barikák fölállnak és utánamennek, és ő egyenesen a kés alá vezeti a barikákat. És mindig kap egy karéj sóval meghintett kenyeret. Azt szereti. Ez a jutalma a szolgálatáért. Egyedüliként élte túl tehát a mészárlást, jó élete, „fontos szolgálata” van, biztosított a megélhetése, mégis az ő sorsa a legszörnyűbb. Nem tudja, hogy eszközként használják fel a többi bárány leöléséhez: Betölti a „vak vezet világtalant” tragikus törvényét. A bűnbe esett ember vakságát, a kiszolgáltatottságot, eltévelyedést szimbolizálja. A bűnös – Isten ismerete nélkül - legtöbbször nincs tudatában annak, hogy nem pusztán a saját akarata és kívánságai vezérlik, hanem valaki a markában tartja és irányítja az életét. Már az is a Szentlélek csodálatos, felvilágosító munkájának köszönhető, amikor az ember Pál apostollal felkiálthat: „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadíthat meg a halálnak testéből?” (Róm.7:24.) Önerőből képtelen rabságának tudatára ébredni és megszabadulni. Megkötözöttség és bénultság jellemzi helyzetét. BIBLIAI KÉPEK A NOVELLÁBAN: A Birka Király története több bibliai utalást tartalmaz, amelyek a pásztor- és bárány-metafora köré csoportosíthatók: - Maga a cím utalás Jézus szavaira, aki – Zakariás próféta Megváltóra vonatkozó látomását idézve - saját és tanítványai szenvedéseit vetítette elébük: „Ha megverem a pásztort, elszéled a nyáj is.”(Mt.26:31.) A tanítványok éppen így remegtek, féltek és meg voltak zavarodva, ahogyan a Birka Király bárányai, így siratták Mesterüket, aki érthetetlen módon „cserbenhagyta” őket. A későbbi évszázadok során pedig éppen így küldték halálba a keresztények ezreit, ahogyan a birkákat a mészárosok a kés alá fektették. Van három kiemelkedő mozzanat, amelyek egyre közelebb hozzák a Birka Király alakját: - Az első szövegrészlet még csak egy távoli pillanatkép: Botjára támaszkodva álldogált, egészen olyan volt, mint egy bibliai pásztor. - A második már közelebbi felvétel: És én láttam, milyen gyönyörű a Birka Király, valami ragyogás áradt belőle, egészen világosan láttam, hogy dicsfény övezi. - A harmadik „fényképl” egészen közelről készült: És én ott függtem fél kézzel a bodzaágon, a másikkal meg könnyedén félresimítottam a leveleket és néztem ezt a betlehemet. Ezek a képek szinte giccsbe hajlóan szépek és líraiak. Olyan végletes egyszerűség és szépség árad belőlük, amit csak gyermeki szívvel vehetünk észre. „Jól csak a szívével lát az ember.” – írta Saint-Exupéry A kis hercegben. Minél közelebbről szemlélte a kisfiú, annál közelebb került hozzá lélekben is. Nemcsak a félelme múlt el, de tisztelni, becsülni és végül szeretni kezdte. (A városlakók közül egyedül ő volt jelen a temetésén.) Ebben az esetben szó szerint igaz, hogy szemlélés útján változunk, annak mintájára, amit szemlélünk. Talán nem túlságo-
13
san erőltetett a hasonlat, de az út, amit a kisfiú bejárt, hasonlatos az Istentől eltávolodott ember „visszatalálásához”: először saját maga győződik meg a dolgokról, utánajár, a megismerés folyamata közben legyőzi az oktalan - bűn által támasztott félelmet és előítéletet -, aztán a megismerés folytán tisztelni és szeretni kezdi Teremtőjét. Ehhez azonban tiszta, gyermeki lelkületre, nyitottságra és nem kevés bátorságra van szüksége. Mi volt az a fény, az a sugárzás, ami vonzotta és bűvkörébe vonta a fiút? Kiderül, ha felidézzük, milyen szavakat használt az író a jelenet ábrázolásakor: Boldogság, öröm, gyengédség. A szeretet, mely a nyáj felé áradt, megszépítette, megnemesítette a Birka Királyt – és a leskelődő gyermeket. Azt nem tudjuk, mi volt az öreg életében a kiváltó oka annak, hogy szeretetét kizárólag ezekre az oktalan állatokra pazarolta, akik a maguk együgyű módján viszontszerették. Az sem derült ki, volt-e egyáltalán valaha mély emberi kapcsolat az életében, netán csalódás okozta a barikák felé forduló remetei magatartását. Megítélni nem tudjuk, elítélni pedig nincs jogunk. De mindenképpen el kell gondolkoznunk azon, nem könnyebb-e ezeket a maguk módján kedves, ragaszkodó állatokat szeretni, akikben nincs miért csalódni, mint a birkákhoz hasonló, folyton tévelygő, ostoba embereket. Mennyivel magasabbrendű szeretetet igényel az emberek állhatatos, türelmes, gyöngéd és bölcs szeretete! Erre csak a szeretet legmagasabb foka, az irgalom, a viszonzást nem váró, isteni szeretet, az agapé képes. „Állandó hőfokon”, kitartóan és szüntelenül – egyedül Isten képes így szeretni bűnbe esett teremtményeit, mert az emberi szeretet olyan, mint a „reggeli felhő és a korán múló harmat”(Hós.6:4.), Isten szeretete azonban „soha el nem fogy”. (I.Kor.13:8.) De fordítva is feltehető a kérdés: miért csak a kisfiú vette észre ezt a kisugárzást? Egyedül ő volt érzékeny a szépségre, a szeretetre? A kis Bohumil lelkében talán már akkor ott rejtőzött az a képesség, amely felnőve alkalmassá tette őt arra, hogy mások életével azonosuljon, és felvállalja gondjaikat, terheiket. - A negyedik részlet, amely elemzésünk alcíme lett, ugyancsak sokatmondó utalás: Aztán leengedték a teherautó hátsó falát, a bádogozott platóra feldobálták a birkákat, beugrottak a vezetőfülkébe, maguk közé vették a kisbárányt, és elhajtottak. Én pedig visszatértem a sörgyárba, és csak most láttam a saját szememmel, hogy Jézus miért példálózott minduntalan a bárányokról és az Isten bárányáról. Az utolsó mondat ismét a Biblia kijelentéseire irányítja az olvasó figyelmét: Miért is példálózott Jézus minduntalan a báránnyal? (Az Isten Báránya kifejezést egyetlen egyszer használta – nem Jézus – Keresztelő János, a Jordán folyó partján.) A választ az Ószövetségben kell keresnünk. Az egyiptomi kivonulás előtt Isten ezt mondta a népnek: „E hónap tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. A bárány ép, hím, egy esztendős legyen, a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen.”.(II.Móz.12:3-6.) Az ószövetségi áldozati rendszer rendelkezése a következő, bizonyos szempontból kiegészíti az előzőeket: „Ha valaki közületek áldozni akar az Úrnak: barmokból, tulok- és juhfélékből áldozzék. (…) hímmel és éppel áldozzék. A gyülekezet sátorának ajtajához vigye azt, hogy kedvessé legyen az Úr előtt. És tegye kezét az égőáldozat fejére. Hogy kedves legyen ő érette, hogy engesztelést szerezzen az ő számára. És ölje meg a bárányt az Úr előtt, az Áron fiai pedig, a papok vigyék fel a vért, és hintsék a vért köröskörül az oltárra, amely a gyülekezet sátorának nyílásánál van.” (III.Móz.1:1-5 (II.Móz. 12:3-6.) Tehát a megszelídített, kezes bárányt kellett megölni – önmaguk helyett. Ez a tulajdonképpen kegyetlen szertartás előreutalt Isten ártatlan Bárányának áldozati halálára, akit minden egyes ember minden bűne miatt kellett az Atyának odaadnia. Az áldozatot bemutató ember bűneit megvallva, és az állatra hárítva ölte meg maga helyett az engedelmes, ártatlan jószágot. A bárány a fogyatkozás nélküli, bűntelen, isteni Egyszülött előképe. Nem azt jelenti tehát ez a szertartás, amit sokan felületes ismeretek birtokában feltételeznek, hogy ti. az Isten követel áldozatot az embertől, hogy haragját kiengesztelje, hanem – éppen fordítva: Krisztus halálra adá14
sát, e rendkívüli Isten-áldozatot érzékelteti a bűntől fásulttá lett emberrel. Mivel is bizonyíthatná jobban Isten végtelen könyörületét és szeretetét? „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm.8:32.) Ezek után talán érthető, miért foglal el központi helyet a Szentírásban a bárány, az Isten báránya, mint a megváltási terv középpontja. Most kell visszatérnünk egy pár gondolat erejéig a történet azon pontjára, amikor egyik barikát a másik után vágták le. És mindegyik barika, amikor meglátta a mészárosokat, önként odaügetett, a mészárosok pedig hanyatt fektették a két deszka közé a fűrészbakon, a barika önként odatartotta a nyakát, és a kés megvillant, és magasba fröccsent a vér. Csaknem ugyanezt a jelentet látta Jézus Krisztus küldetése végén a jeruzsálemi templom külső udvarán: „A papok és vezetők kevéssé ismerték fel elvégzendő munkájuk ünnepélyességét. Minden húsvétkor, sátoros ünnepkor állatok ezreit vágták le, vérüket a papok felfogták és az oltárra öntötték. A zsidók megszokták a véres áldozatot, s majdnem szem elől tévesztették azt a tényt, hogy az állatok vérének kiontását a bűn teszi szükségessé. Nem érzékelték, hogy ez Isten drága Fiának kiontott vérét jelképezi, s hogy az áldozati felajánlásokkal az emberek figyelmét a megfeszített Üdvözítőre kell irányítani. Jézus nézte az ártatlan áldozati állatokat, és látta, hogyan tették a zsidók ezeket a nagy gyülekezési alkalmakat vérontás és kegyetlenség helyszínévé. Az alázatos bűnbánat helyett megsokszorozták az állatáldozatokat, mintha Istent szívtelen szolgálattal lehetne tisztelni…Jézus felháborodott: tudta, hogy vérét, mely hamarosan kiontatik a világ bűneiért, éppoly kevéssé értékelik majd a papok és a vének, mint az állatok szüntelen kifolyó vérét. Krisztus a próféták szavaival szólt ez ellen a gyakorlat ellen: „Vajon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránti engedelmesség?” (I.Sám.15:22.) (E.G.White: Jézus élete, A templom ismételt megtisztítása) Az elbeszélés mészárosainak pusztán annyi volt a bűnük, hogy kötelességüket végezték, a papok azonban sokkal súlyosabb vétket követtek el: lelketlen öldökléssé és pusztán pénzkereseti lehetőséggé alacsonyították a megváltás lényegét. A Birka Király életét adta az elütött báránykáért, de nem tudta megmenti sem őt, sem a többieket a kegyetlen végtől. Sőt, az ő halála idézte elő az egész nyáj pusztulását. Szélütését a tehetetlen kétségbeesés, a bénító fájdalom okozta, amely nem őrizte meg, nem támasztotta fel az elhullott jószágot. Halála mégis tiltakozás volt – vagy lehetett volna – az őt kitaszító világ kegyetlen közönye, fordított értékrendje ellen. Senkinek nem hiányzott az a betlehemi idill, amely eltűnt a Birka Király halálával, háza összeomlásával, senkit nem rázott meg a véres mészárlás. Egyedül a kisfiút érintette meg annyira, hogy felnőttként sem tudott szabadulni ezektől az emlékektől, fel kellett idéznie a többiek számára, tükörként tartva a közönyös emberi társadalom elé, az előítéletektől és butaságtól bénított városlakók elé. Az öreg pásztor tragédiája tökéletlen képmása a Megváltó életének és halálának. Nádas Péter Bárányához hasonlóan itt is csupán egyetlen ember változik meg a példa hatására, ő azonban egyedüliként szépen mesélt az egész városban a Birka Királyról. Továbbadta tehát, amit kapott, elvetette azt a magot, amely az ő szívében is megtermékenyült: Így teremnek „némelyek százannyit, némelyek ezerannyit”. (Mk.4:20.) A JÓ PÁSZTOR ÉS A BÁRÁNY METAFORÁJA A Birka Király tehát torz tükörképe volt a Megváltó életének és halálának. Nézzük meg, mennyivel magasabb rendű Jézus szeretete az emberi szeretetnél, mennyivel tökéletesebb a Jó Pásztor irgalma minden földi pásztor könyörületénél. Jézus a következő példázatban mutatta be önmagát, mint a Jó Pásztort:
15
„Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik, vajon nem hagyja –é ott a kilencvenkilencet és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, amelyik eltévelyedett?” (Mt.18:11-12.) „Mihelyt a juh eltéved, a pásztor szívét elfogja az aggodalom. Újra meg újra megszámolja nyáját. Amikor meggyőződik arról, hogy egy juh elveszett, nincs nyugalma többé. Az akolban hagyja a kilencvenkilencet és elmegy, hogy megkeresse az eltévedtet. Minél sötétebb és viharosabb az éjszaka, minél veszélyesebb az út, a pásztor annál jobban aggódik, és annál nagyobb igyekezettel keres. Mindent megtesz, hogy megtalálja az elveszett juhot. Hogy fellélegzik, amikor meghallja a távolból az erőtlen sírást! A hangot követve megmássza a legmeredekebb csúcsot is, és életét kockáztatva elmegy egészen a szakadék széléig. Így keres, miközben az egyre halkuló sírásból megtudja, hogy báránya haldoklik. Igyekezetét végül siker koronázza. Megtalálja az elveszettet. Nem korholja, hogy olyan sok bajt okozott, nem is hajtja ostorral. Örömében vállára veszi a reszkető teremtést. Ha megsérült, a karjába veszi és magához szorítja, hogy testének melegével életben tartsa. Hálás szívvel viszi vissza a nyájhoz. Fáradtsága nem volt hiábavaló. Krisztus ezzel a példázattal biztosít minket arról, hogy nyájának egyetlen eltévedt tagját sem felejti el, nem hagyja magára. Mindenkit kiszabadít a romlás verméből, aki engedi, hogy megmentse.” (E.G.White: Krisztus példázatai) Istennek tulajdonképpen „bizonygatnia kell” az iránta bizalmatlanná vált ember számára, hogy mennyire szereti őt. „Mert Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette önmagával a világot.” (II.Kor.5:19.) A Bibliában a két metafora – bárány és pásztor - egymásba játszik, egymásban nyerik el teljes értelmüket. Az első igecsoport Jézust, mint Jó Pásztort állítja elénk: „Én vagyok a Jó Pásztor: A jó pásztor életét adja a juhokért.” (Jn.10:11.) „Mert az Embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett.” (Mt.18:12.) „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn.15:13.) A három kijelentés egymást magyarázza. Esetleg talányként hangzik a pásztor példázata, de Jézus azonosítja önmagát, és azt is kinyilvánítja, hogyan mentheti meg egyedül az embert: csakis önmaga halálra adásával. A pásztor-bárány viszonylatban a juhok mindig az embereket jelképezik: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én is ismerem őket, és követnek engem: és én örök életet adok nékik, és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Jn.10:27-28.) Az egyik legmélyebb és leggazdagabb tartalmú példázata Jézusnak a jó pásztorról szóló bemutatkozása. Ez fejezi ki számunkra leginkább Isten irántunk való könyörülő szeretetét. A századik, eltévelyedett juh a bűntelen világok mellett a bűnbe esett emberiséget jelképezi, amely után a Jó Pásztor a Földre jött, hogy megkeresse és megtartsa azt. Igaz ez azonban az egyes emberek szintjén is, mert valamennyien „eltévelyedtünk, és a bűn útjára léptünk.” (Ésa.53:6.) Az igék harmadik csoportja Krisztust Bárányként mutatja be: „Ime, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn.1:29.) „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik.” (Ésa.53:6-7.) Ez az utóbbi ige pedig válasz a kisfiú által feltett kérdésre, hiszen tökéletes és egyben mélyen megrendítő párhuzamot mutat a leölt bárányok és Krisztus magatartása között. A Jó Pásztor tehát önmagát Báránnyá alázva adta kifejezését fokozhatatlan szeretetének, ugyanakkor csakis az a tökéletes Bárány halhatott meg áldozatként, aki Pásztor is egyben. A 16
befedező, helyettesítő áldozat csak így lehetett teljes. Míg a Pásztor alakja a gyöngéd, személyválogatás nélküli szeretet ábrázolja, addig a Bárány a kereszthalálig hajló irgalmat, az igazsággal szembeni szelíd és rendíthetetlen alázatot fejezi az Isten szeretetében kételkedő bűnös számára. Talán ez a kettős bemutatkozás szemlélteti számunkra legjobban azt, amin alig szoktunk elgondolkodni: mit jelentett a mindenható, örökkévaló Istennek emberré lenni. Azt, amit a pásztornak „báránybőrbe bújni”. Azért kellett az isteni pásztornak báránnyá alázkodnia, hogy az eltévelyedett juhokat fölemelhesse – a tudatlan barikák szintjéről az Isten erkölcsi tökéletességére! Az isteni szeretet felfoghatatlan mértéktelensége ez! De nemcsak a szeretet, hanem a szenvedés mélységeibe is bepillantást nyújt. Ahol ilyen magas fokú a szeretet, ott a szenvedés látványa és ténye mély részvétet, együttszenvedést vált ki. Nemcsak Jézus földi élete, kárhoztatása és kínhalála, hanem a bűn egész történelme felbukkanása pillanatától megszűnése pillanatáig mérhetetlen fájdalom Istennek, hiszen Ő jóval több szenvedés elhordozására képes, mint a halandó ember: „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte.”(Ésa.63:9.) A két kép tökéletes egybeolvadása majd a megváltottak szemeláttára, az újjáteremtett Földön valósul meg: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” (Jel.5:12.) „A Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek forrásaira viszi őket” (Jel.7:17.) Jézus bemutatkozásai tehát mindig „két pólusúak”: Isten Fia és Emberfia, a Jó Pásztor és a megöletett Bárány, a magvető és az elvetett mag, a vincellér és a szőlőtő, Dávid gyökere és Dávid ága. Csodálatos összefonódás, amit csak Isten gondolhat ki a bűnbeesett világ megmentésére: „Ember volta az emberi család közösségébe vonta Krisztust, isteni lénye pedig Isten trónjához kapcsolta. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet. Örökre magához kötözött minket.” (White:JÉ, 7.o.)
17
