GUILLAUME MUSSO. Visszajövök érted

GUILLAUME MUSSO Visszajövök érted

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

Fordította Tótfalusi Ágnes A fordítás alapjául szolgáló mű: Guillaume Musso: Je reviens te rechercher

Cet ouvrage, publié dans le cadre du Programme d'Aide a la Publication (P.A.P.) Kosztolányi, bénéficie du soutien du ministere franqais des Affaires étrangéres et européennes, de l'Ambassade de Francé en Hongrie et de l'Institut franqais de Budapest. Ez a mű a Francia Kül- és Európa-ügyi Minisztérium, a Magyarországi Francia Nagykövetség és a Budapesti Francia Intézet támogatásával a Kosztolányi Könyvtámogatási Program (P.A.P.) keretében jelent meg.

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: És azután… Ott leszel?

Előkészületben: Mi lesz velem nélküled?

Copyright © XO Éditions, 2008. All rights reserved. Hungarian translation © Tóthfalusi Ágnes 2010 © Ulpius ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 227 0

Prológus 1 Most vagy soha Senki nem ad neked semmit. Neked kell elvenned. MARTIN SCORSESE THE DEPARTED CÍMŰ FILMJÉBŐL. Az ember néha éppen azon az úton találkozik a végzetével, amelyen el akarja kerülni. LA FONTAINE Képzeld csak el… New York. A Times Square nyüzsgő forgataga. Kiabálás, nevetés, zene. Popcorn- és hotdog-illat, füstszag. Neonfeliratok, óriáskivetítők, kivilágított táblák a felhőkarcolók homlokzatán. A dugók, a taxik, a rendőrautók szirénái és dudakoncert. És az egymást tipró, lökdöső tömeg. A turisták, zugárusok és zsebtolvajok szüntelen áradata. Te is csak egy homokszem vagy a tömegben. Huszonhárom éves vagy. Két méterrel előtted, a járdán ott andalog a menyasszonyod és a legjobb barátod. A lányt Marisának hívják. Első gimnázium óta együtt jártok, a hónap végére van kitűzve az esküvőtök. Jimmyvel még régebbi a kapcsolatod: együtt nőttetek fel Dél-Boston munkásnegyedében. Ma este van a születésnapod. Marisa és Jimmy azért szervezte ezt a kis manhattani kiruccanást, hogy örömet szerezzenek neked, egy öreg, rozzant Mustangon tettétek meg az utat Bostonból idáig. Még csak huszonhárom éves vagy, de a jövőd máris pontosan és reménytelenül rajzolódik ki előtted. Meg kell vallani, amikor megszülettél, nem lökdöstek egymást jó tündérek a bölcsőd körül. A szüleid egész életükben güriztek, de ez nem volt elég arra, hogy fizessék a tanulmányaidat, és érettségi óta építkezéseken melózol Jimmyvel. Mindennapjaid cementes zsákok között telnek, az építőállványon, izzadságban úszva, a munkafelügyelő üvöltözése közepette. A szórakozás? Bedobsz néhány sört munka után, elkíséred Marisát a hétvégi nagybevásárlásra, és hetente kétszer bowlingozol a haverokkal. Kicsit kábán hagyod magad sodortatni a tömeggel, felfelé bámulsz, hipnotizálnak a fények. A villogó fényreklámok autókat ajánlgatnak, amelyeket nem fogsz vezetni soha, órákat, amelyek tízszer annyiba kerülnek, mint a béred, ruhákat, csodaszép nőkön, akik soha meg sem látnának téged. A jövőd? Egy szenvedély teli házasság, két-három gyerek, a szakadatlan munka, hogy fizesd egy olyan ház jelzáloghitelét, amelyet még csak szeretni sem tudsz. És tovább iszod a sörödet, bowlingozol, és építed a világot Jimmyvel, de nem élsz benne igazán. Még csak huszonhárom éves vagy, és máris beszippantott egy olyan élet, amelyhez nincs igazi közöd. Már jó ideje úgy érzed, hogy nem olyan vagy, mint a téged körülvevő emberek. Nem mintha lenéznéd a családodat vagy a barátaidat. Nem, másról van szó: állandó gyötrelemként éled át a megaláztatást, hogy szegény van. Ez az érzés nem gyötri sem Marisát, sem Jimmyt, akik szí3

vesen mondogatják: „Lehet, hogy szegényen élünk, de legalább boldogok vagyunk.” De olyan biztos ez? Ki az, aki elhiszi, hogy az életnek nem egészen más az íze a sorompó túlsó oldalán? Tovább bandukolsz a sugárúton, névtelenül a névtelen tömeg közepén. Jimmy és Marisa időnként hátrafordulnak, feléd biccentenek, de te szándékosan egyre jobban lemaradsz tőlük. Néhány hónapja, szinte titokban, könyveket kezdtél vásárolni. Egyre erősebb benned a vágy a felemelkedésre, hogy az eredeti közegedtől eltérő alapra építsd az életed. A walkmanedben Mozart és Bach váltotta fel a rapet és a soult. És az építkezésen, hiába gúnyolódnak a többiek, az ebédszünetben mindig szakítasz rá időt, hogy átfusd a New York Times cikkeit. A nap lenyugodni készül. Tovább merengsz az utca látványán. Fiatal pár lép ki nevetve egy luxusszállóból, beülnek egy élénkvörös kabrióba. Mint egy divatkatalógusban, hófehér a foguk, és árad belőlük a tipikusan új-angliai felszabadultság és elegancia. Mindaz, amiben neked nem lesz részed soha. Ebben az országban, ahol szívesen mondogatják, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, úgy érzed, nem a helyeden vagy. Az éjszaka csendjében gyakran eljátszadoztál már a gondolattal: a nulláról indulni, mindent hátrahagyni, és folytatni a tanulmányaidat, hogy te is megkaparintsd a részedet az amerikai álomból. De ehhez szakítanod kellene az egész közegeddel, a családoddal, a menyasszonyoddal, a barátaiddal, és tudod jól, hogy ez lehetetlen. Tényleg lehetetlen? Ebben a pillanatban az 50. utca sarkán álló öreg hotdog-árus bekapcsolja a rádiót, amely egy rockadóra van állítva. A járdát hirtelen betöltik Elvis Presley klasszikusának, az It's Now or Neverjének hangjai. Most, vagy soha. Éppen egy újságosbódé mellett mész el, tekinteted a New York Times címlapjára esik. Mi játszódik le ebben a pillanatban a fejedben? Mi szüli az őrült fogadalmat? Egyszer majd az én fényképem lesz ezen a címlapon. Tizenöt év múlva én leszek a címlapon. Esküszöm. Felméred a horderejét annak, amit tenni akarsz? Tudod-e, hogy egészen a halálodig minden éjszaka eszedbe jut majd ez a nap? A nap, amikor egyetlen vonással áthúztad az egész életedet. A nap, amikor elhagytál mindenkit, aki szeret. A nap, amikor abban a reményben, hogy mindent megnyerhetsz, mindent el kellett veszítened. Most, vagy soha. A turisták tömegébe merülve kihasználod a forgalom pillanatnyi megtorpanását, és átsurransz a széles sugárút túloldalára. Sem Marisa, sem Jimmy nem vette észre. Most, vagy soha. A menyasszonyod fél perc múlva hátrapillant, de addigra te már eltűntél. Mindörökre. Pontosan fél perc múlva a legnagyobb és legkülönösebb kihívás előtt fogsz állni. Valaki mássá kell lenned, mint aki vagy.

4

Prológus 2 Egy szerelem vége Én szerettelek téged, te szerelmes voltál belém. A kettő nem ugyanaz… RÉSZLET FRANCOIS TRUFFAUT EGY NŐ CÍMŰ FILMJÉBŐL Tíz évvel később Kis kávézó a West Side-on, a Brodway és az Amsterdam Sugárút között. Tompított, meleg hangulat. Sötét bőrrel bevont kényelmes székek, a helyiség közepén hosszú, csillogó krómacél pult. A teremben fahéj, vanília és méz illata terjengEgy stewardess-egyenruhát viselő fiatal nő ül veled szemben. Céline Paladino. A mandzsettájával törölgeti arannyal pöttyözött zöld szeméből ömlő könnyeit. Valamivel több mint egy éve ismered őt. A kéthetenkénti Paris-New York utak ritmusára lüktető, Atlanti-óceánon átívelő szerelem. Céline a szerelem, amelyet már nem is vártál. Egy valószínűtlen villámcsapás, amely kegyelmi állapottá nyúlt, és egy eddig ismeretlen világba vezetett el. Logikus, hogy neked kellene a legboldogabbnak lenned a világ összes férfija közül. De te nem vagy olyan, mint a világ összes férfija. És már tudod, hogy egy napon el fogod veszíteni őt. És ez a nap a mai nap. Hiszen, bár minden múló pillanattal egyre szerelmesebb leszel, a szerelem sebezhetőbbé is tesz, és ezt nem tűrheted. Még abban a stádiumban vagy, amikor nem tudod, hogy az ember lehet úgy is érzékeny, hogy nem válik törékennyé is egyben. Meg azután biztos vagy benne, hogy a szerelmi történetetek félreértésen alapul: Céline csak azért szeret téged, mert nem ismer igazán. Egy szép napon majd felnyílik a szeme, és megismeri az igazi természetedet, vagyis, hogy mocskos, törtető alak vagy. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy egy belső hang állandóan azt hajtogatja: ha igazán szereted Céline-t, el kell hagynod, mert melletted veszélyben van. Honnan ez a titokzatos előérzet? Fogalmad sincs róla, de annyira betölt, hogy kénytelen vagy komolyan venni. Még egyszer, utoljára Céline-re nézel. A könnyei a csokoládétortára csorognak. Pedig amikor belépett a kávéházba, ahol találkozni szoktatok, ragyogott, olyan boldog volt a hírtől, amit hozott: kinevezték az Air France manhattani irodájába. – Végre összeköltözhetünk, lehet egy gyerekünk… Hirtelen visszahúzódtál a csigaházadba. Hogy összeköltözzetek? Még nem vagy rá készen. Hogy gyerek? Egy egész sor érvet vágtál Céline arcába, hogy miért nem jó ötlet a gyerek: a gyerek a vágy halálát jelenti, nagy felelősség, és amúgy is, téged halálra idegesít, amikor az anyaságot mint valami felsőbbrendű erényt magasztalják… Céline egy ideig állta a csapást, majd egy szívet tépő másodpercre teljesen elnémult. Ez már sok volt. Alig tudtad elviselni a fájdalmát, majdnem felálltál és a karodba zártad, de az alattomos belső hang újra rázendített az elcsépelt nótára: 5

Ha Céline-nel maradsz, meg fog halni. így inkább elkerülöd a tekintetét, és kibámulsz az esőben tülekedő gyalogosokra. – Akkor hát vége? – kérdi Céline, és feláll. Nem mersz felelni, csak bólintasz. * Két hét múlva megint elmész a kávéházba. Az egyik pincér egy borítékot nyújt át neked, rajta Céline finom betűi. Ellenállsz a vágynak, és nem bontod fel a levelet. Egyszerűen csak hazamész, és nem vagy biztos benne, hogy képes leszel úrrá lenni ezen a zűrzavaros helyzeten. Ezután berámolod egy kartondobozba a kevéske holmit, amelyet Céline nálad hagyott, és még őrzi az ő nyomát: néhány ruhadarabot, egy piperetáskát, egy Cacharel parfümöt, a Belle du Seigneur papírkötésű kiadását, egy Aragon-verseskötetet, egy Nina Simone-cédét, egy Modiglianireprodukciót, az Egy téli szív című film plakátját, egy szarufésűt, egy japán teáskannát és az utolsó levelét, amelyet nem bontottál fel… A Greenwich Village-beli New York University mögötti kis lakásodból lemész az utcára, és tettetett lazasággal bedobod a kartondobozt a túlsó járdán álló kukába. Azután az éjszaka kellős közepén megint lemész a hideg utcára, és kihalászod a levelet. Soha nem fogod felnyitni, de mindig nálad lesz, mintegy Céline jelenlétének illúziójaként. Ami talán azt bizonyítja, hogy mégsem vagy olyan szemét alak. És csak múlnak az évek Egy év, két év… öt év. Részed lesz a társadalmi felemelkedésben, amelyről álmodtál: hírnév, sportkocsik, utazás az első osztályon, manökenek az ágyadban, a pofád a tévében… És ahogy múlik az idő, elhiteted magaddal, hogy elfelejtetted Céline-t. De nélküle… Mindig egyedül érzed magad.

6

ELSŐ RÉSZ MENEKÜLÉS 1 Azon a napon… Az igazi ellenségeink bennünk laknak. BOSSUET Manhattan 2007. október 31. szombat 7 óra 59 perc 57 másodperc A Hudson folyón kikötött luxusjachton Ethan Whitaker kihasználja az utolsó három, alvással töltött másodpercet. Nagyon mélyen alszik, az álmok országának ködében lebeg, amelyet hamarosan el kell hagynia, hogy megéljen egy rémálomszerű napot. 7 óra 59 perc 58 másodperc Még két másodperc. Ebben a pillanatban még semmi nem indította be ezt a különös utazást, amely a rejtelmek és a szenvedés mélyére veti majd őt. A titkos, magányos zarándokutat, amely össze fogja törni, de mégis újjászületik tőle, és szembesíti őt a legnagyobb félelmeivel, legmélyebb megbánásaival, legőrültebb reményeivel. Egészen biztosan tudják, hogy mi lakik a lelkük mélyén? És ha nem biztosak benne, mit adnának meg érte, hogy megismerjék önmagukat? 7 óra 59 perc 59 másodperc Az ébredés előtti utolsó másodperc. Az Ébredés előtti utolsó másodperc. És ha mindenki valami olyasmit hajszol, ami már régen az övé? 8 óra 00 perc Felriadás. Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztőóra után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült elhallgattatnia a csengést. Általában felélénkítette, ma kínszenvedést okozott neki. Csak lassan sikerült a felszínre bukkannia, lázasnak érezte magát, és úgy kifulladt, mint valami komoly erőfeszítés után. A torka kiszáradt, mintha már több napja egy kortyot sem ivott volna. Hányingere volt, és erős fájdalom nyilallott rajta végig a fejétől a talpáig. Megpróbálta kinyitni a szemét, de erről hamar le kellett mondania: a szemhéját mintha sebek borították volna, a feje majd szétrobbant, és egy láthatatlan fúrógép fúrófeje brummogott a koponyájában. Vajon milyen tegnapi kicsapongásért bünteti a szervezete?

7

Megpróbálta csillapítani a heves szívdobogást, majd emberfeletti erőfeszítés árán kinyitotta a szemét. Lágy fény áradt be a kis jacht kerek ablakain, és ragyogó sziporkákat gyújtott a világos faburkolaton. A tágas, kényelmes kabin a hajó egész szélességét elfoglalta. A berendezése – a design és a technológia keveréke – fényűzést árasztott: king size franciaágy, a lehető legmodernebb hifiberendezés, letisztult vonalú bútorok. Az ágy szélén összekuporodva fekvő Ethan lassan magához tért, és hirtelen megérezte, hogy van mellette valaki. Gyorsan megfordult, és pislogott néhányat. Egy nő. Na, még ez is! A nő teljesen betekerte magát a szatén ágyneműbe, csak a halvány szeplőkkel borított válla látszott ki. Ethan fölé hajolt, és egy hosszúkás, finom vonású arcot pillantott meg, amelyet részben eltakartak a párnára zuhatagként leomló vörös hajfürtök. Ismerem? Ethan a szörnyű migrén ellenére megpróbálta felidézni, ki ez a nő, és milyen körülmények között kötött ki az ő ágyában, de… Semmi. A fejében nem volt más, csak üresség. A memóriája olyan volt, mint egy számítógépprogram, amely nem hajlandó betölteni a kívánt adatokat. Ethan előbb megzavarodott, majd megsokszorozta az erőfeszítéseit: emlékezett rá, hogy tegnap késő délután eljött a munkahelyéről, majd beugrott a Socialistába, a West Street egyik új, felkapott bárjába, egy pohár italra. A 40-es évek Havannáját idéző Cuba Libre hangulatban megivott egy Mojitót, majd egy másodikat, majd egy harmadikat… Majd… nincs tovább. Hiába erőlködött, nagy bosszúságára meg kellett állapítania, hogy semmilyen emléke nem maradi a tegnapi estéről. A jó életbe! Egy pillanatra felmerült benne, hogy felébreszti a szép szendergett, abban a reményben, hogy ő talán felfrissíti a memóriáját, de hamar elvetette ezt az ötletet – nem volt kedve a viharosnak ígérkező beszélgetéshez. Nesztelenül kikászálódott az ágyból, és tántorogva elindult a fürdőszobába vezető rövid folyosón. A zuhanykabint trópusi falemezek borították, a berendezése olyan volt, mint egy szaunáé. A csapot „gőzfürdő” üzemmódba állította, és a forró gőz azonnal elárasztotta az üvegkalitkát. Ethan két kezébe fogta a fejét, és a halántékát masszírozta. Ne ess pánikba! Ez az emlékezetkiesés elbizonytalanította. Utálta a gondolatot, hogy elveszítheti az önmaga fölötti ellenőrzést. Élj felelősen, urald az életed folyását: könyvekben, előadásokon és tévéadásokban állandóan ezt hangoztatta. Azt tedd, amit mondok, és ne azt, amit teszek… A pánik fokozatosan elpárolgott. A másnapos ábrázatát látva nem kell médiumhoz fordulnia, hogy megértse a tegnap este történteket: körbejárt egy csomó bárt, ennyi. Egy alaposan elázott (talán néhány csík fehér porral megédesített) este. És a lány? Egy manöken, akivel egy bárban találkozott, és nyilván akkor csábította el, amikor még észnél volt. Az órájára pillantott, megijedt, hogy milyen késő van, a forró gőzt jéghideg zuhanyra állította át, mert azt remélte – bár nem igazán hitt benne –, hogy a hősokk talán felébreszti az emlékeit. Ethan a szobába lépve megállapította, hogy a titokzatos ismeretlen még mindig alszik, ökölbe szorítva a kezét. Megtorpant, elbűvölte a fehér bőr és a rézszínű hajzuhatag kontrasztja. Törülközés közben szemügyre vette a földön heverő női ruhadarabokat: Victoria Street fehérnemű, fekete Dolce & Gabbana ruha, egy pár kristályokkal kirakott Jimmy Choo… Csupa első osztályú holmi. Valami határozottan nem stimmelt: ez a lány túl szép, túl elegáns volt, hogyan felejthette el, hogy elcsábította? Ethan egy monogramos kistáskát talált, ez lehetett a lány retikülje. Lelkiismeret-furdalás nélkül átvizsgálta a tartalmát. Nem talált benne személyit vagy jogosítványt, ami fényt deríthetett 8

volna az alvó lány kilétére. Csak egy napszemüveg volt benne, egy púdertartó, két százdolláros, egy kis, kettéhajtott boríték, amelyben valószínűleg kokain lehetett. Nyugtalanul becsukta a táskát. És mi van, ha ez egy call-girl? Ethan kénytelen volt megvizsgálni ezt az eshetőséget is. Bár amúgy nem kételkedett a férfiúi vonzerejében. Igazán nagy hatással van a nőkre, de nem, amikor részeg, mint a disznó, hajnali négy van, és nem emlékszik semmire. Bár… Amióta híres lett, gyakran szerepelt a tévében, és milliókat érő jachton lakott, nem kellett kezét-lábát törnie, hogy „felcsípjen valakit”. Ez volt a hírnév egyik jó oldala, ezt pontosan tudta, még ha néha szomorúnak találta is a dolgot. Mindenesetre, ha ez a lány hivatásos, fizetnie kell neki. De mit kóstál egy ilyen „szolgáltatás”? Ezret? Ötezret? Tízezret? Halvány fogalma sem volt róla. Végül a köztes megoldás mellett döntött, és négy ötszáz dollárost csúsztatott a borítékba. Jól látható helyre, az éjjeliszekrényre tette. Tudta, hogy nem valami dicsőséges megoldás, de így megy ez. Így működik az élet. Szívesen adott volna ráadásul még valamit, egy becsületes magyarázatot, de már így is késésben volt, lemondott hát róla. Nem volt rá ideje. Egyébként jó néhány éve nem volt már ideje „magyarázkodni” a nőknek. Valaha másképpen volt ez. Valaha ő is valaki egészen más volt. De az már régen volt. Elűzte a feltoluló emléket. Azt a női arcot. Miért gondol rá éppen most, amikor már évekkel ezelőtt új fejezetet nyitott? Megint az órájára nézett, felment a felső fedélzetre, és meg volt győződve róla, hogy sikerült annak rendje-módja szerint lezárni ezt a kétes történetet. * A szalon krémszínű bőrkanapéjával és panorámaablakaival minőségben nem maradt el a jacht többi helyiségétől: elegáns volt, csupa fény. A komoly és funkcionális konyha natúr színű tölgyfa és lakkozott üveg étkezősarokban folytatódott. Ethan felkapott egy kölnisüveget, amely két fénykép között állt; mindkét képen ő volt látható, az egyiken Barack Obama, a másikon Hillary Clinton társaságában. Befújta magát a férfias, dohány- és nyersbőr illatú parfümmel. Szerette kiemelni „férfias” oldalát, ő nem tartozott azok közé, akik a kor szellemének engedve énjük nőies oldalát hangsúlyozták. Micsoda hülyeségek. Aznap reggel fontos televíziós felvétele volt az NBC-nél, tehát kifogástalanul kellett kinéznie, mindenben megfelelve a gondosan felépített képnek: az együtt érző, emberséges terapeuta, aki a szakmájában a következetesnél is következetesebb, de a megjelenésében „cool”, afféle hibrid Freud, Teréz anya és Georges Clooney között. Az akasztós szekrényből elővette kedvenc öltönyét: egy gyapjúselyem Pradát, hozzá egy Oxford inget és egy pár Santoni cipőt. Soha ne mozdulj ki 4 000 dollárnál olcsóbb cuccban otthonról. Ezt a szabályt kell követnie annak, aki jólöltözöttnek kíván látszani. A tükör előtt begombolt egy gombot a zakóján – Tom Ford szerint így rögtön tíz kilót veszít az ember –, és felöltötte természetesen laza külsejét; azt az arcát mutatta, amelyet tavaly alakított ki, amikor a fényképe megjelent a Vogue New York-i hírességekről szóló számában. Az óragyűjteményéből kiemelt egy Hamptonst, és Burberry kabáttal koronázta meg a művét. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy mindez a luxus az égvilágon semmit nem jelent, sőt, hogy egy kicsit röhejes is. De Manhattanben voltunk! És Manhattanben nagy gondot kell fordítani a csomagolásra, mivel manapság minden csak látszat. A konyhában elmajszolt egy fél bagelt, majd kilépett a fedélzetre, ahol azonnal a hajába szántott a New York-i öbölben fújó friss tengeri szél. Feltette könnyű, ergonomikus napszemüvegét, majd egy percre megtorpant, és megcsodálta a felkelő napot. Nem sokan tudtak a kis North Cove-i kikötő létezéséről. Két lépésre a Battery Parktól és a Ground Zérótól csodálatos kis zárvány volt a város szívében. A négy gránit- és üvegtorony közé 9

beékelődött World Financial Center egy elegáns tér mellett állt, ahol egy lenyűgöző üvegtető télikertet oltalmazott, nagy pálmafákkal. A fülükön iPoddal, a legújabb divatú sportöltözékben kocogok egy csapata itt fejezte be a reggeli testedzést, tekintetüket az Ellis Islandre vagy a Szabadság-szoborra függesztve. Ethan rágyújtott, már csak azért is, hogy dacoljon velük, és összedörzsölte a tenyerét, mert fázott a keze. Bár az elején alig lehetett észrevenni, erősen fújt a szél, de ő szerette az első friss őszi szeleket. Felnézett, és magányos, nagyon alacsonyan szálló vadlibát pillantott meg. Ezt jó előjelnek tekintette. Igaz, hogy különösen kezdődött a reggel, de most úgy érezte, újjáéledt, és kész szembeszállni az élettel. A mai nap nagy nap lesz. – Jó napot, Whitaker úr – mondta a kikötőőr, amikor Ethan a kis parkolóba lépett. De Ethan nem felelt. Földbe gyökerezett a lába az autója – egy legújabb márkájú, ezüst-fekete, nagyragadozót idéző Maserati kupé – előtt, és dühösen megpróbálta felmérni a kár mértékét: a hűtőrács behorpadt, az autó bal első oldala összetört, az egyik kerékabroncs megrongálódott, és az ajtó is komolyan megkarcolódott. Ez nem lehet igazi Nem emlékezett semmiféle balesetre. Amikor utoljára az autóba ült, a karosszéria csillogott, mint a gyémánt, kirajzolva a tökéletesen hajlékony vonalakat. Ethant egy pillanat alatt megint elöntötte a forróság. Valami komoly dolog történt az éjjel. Valami, amiről a leghalványabb emléke sem maradt. Nem, szokás szerint fölöslegesen idegeskedsz. Részeg voltál, és nyilván elsodortál egy korlátot. Csak ennyi. Már hétfőn elviszi a Maseratit a szervizbe, és vadonatúján fogja visszakapni. Bele fog ugyan kerülni tíz- vagy húszezer dollárjába, de a pénz nem probléma. Ethan kinyitotta az ajtót, és beült az értékes fából és finom varrató, olasz bőrből készült puha fészekbe. A luxus édes illata egy pillanatra elringatta ugyan, de ez nem tartott sokáig. Bánta már, hogy nem ébresztette fel a mellette alvó vörös hajú nőt. Ha jobban belegondol, talán ö az egyetlen ember, akitől megtudhatná, mi történt az elmúlt éjszaka. Ethan habozott, majdnem visszament a jachtra, ám végül letett róla. Igazán tudni akarja? Nem volt benne biztos. Ez már a múlthoz tartozott, és Ethan tizenöt év alatt megtanulta, hogy ne terhelje magát túlságosan a múlttal. Elfordította a slusszkulcsot, és már éppen elhagyta a parkolót, amikor bizonytalan kép zavarta meg az elméjét, és a képet őrjítő gondolat követte. A fiatal nő, a rézvörös fürtjeivel… …és ha halott? Nem, ez képtelenség. Hogy jut ilyesmi eszébe? Pontosan emlékezett, hogy érezte a nő édes, langyos leheletét. Majdnem biztos volt benne. Majdnem, de nem teljesen… A keze ökölbe szorult, a kormányra csapott. Összevissza beszélsz! Már megint úrrá lett rajta a paranoid oldala. Ez a szorongás a sikerrel és a pénzzel együtt érkezett az életébe. A félelem táplálta, hogy egyetlen pillanat alatt mindent elveszíthet, amit tizenöt év alatt megszerzett. Legyen már vége, hogy ilyen őrült agyszüleményekkel mérgezed az életed! A fejében megszólaló normális hang elektrosokként hatott rá, és szinte egy csapásra kisöpörte a rossz gondolatokat és az idegességet. Most már tényleg kihajtott a parkolóból, és a gázra taposott, a puszta örömért, hogy meghallja a nyolchengeres, négyszáz lóerős motor hördülését. Márpedig ez a mai nap jó nap lesz! Ebben biztos volt. Egy nagy nap. Egy őrült nap.

10

2 A férfi, aki nagyon siet Jól tudom, mitől menekülök, de azt nem, hogy mit keresek. MONTAIGNE Manhattan 2007. október 31. szombat 8 óra 53 perc Az utastér tizenegy hangszórójából kristálytisztán szóló Jimmy Hendrix-gitárakkordok belehasítottak a motor tompa, békés brummogásába. Ethan gyorsan áthajtott a hét közben oly nyüzsgő, de most, szombat reggel szinte kihalt üzleti negyeden, majd elindult Midtown felé. Nem kellett hozzá sok, hogy visszanyerje a magabiztosságát. A gyorsaság, a kék ég, a felhőkarcolók ablakaiból visszaragyogó napfény mind-mind New York dicsőségét hirdették. És Ethan imádta New Yorkot. A város, ahol az ember otthon érzi magát, ha a semmiből érkezett. Ám ma reggel nem volt rendjén valami. Az utcák valahogy művinek látszottak, mint egy film díszletei, mintha ez nem a megszokott New York lenne. Ethan összevonta a szemöldökét, a gyalogosokat, az autókat, az épületeket kémlelte, de nem sikerült rájönnie, mi az, ami nem stimmel. Idegesen bekapcsolta a rádiót, és keresett egy helyi adót: Több ezer taxisofőr lépett sztrájkba ma reggel Manhattanben negyvennyolc órára, így tiltakozva a városházi tervezet ellen, amely kötelezővé kívánja tenni a GPS és a bankkártyaterminál beszerelését a járművekbe… Tehát ez hiányzott a díszletből, és ennek köszönhető, hogy olyan folyamatos a forgalom! A legendás sárga járművektől megfosztva Manhattan mintha elveszítette volna egyéniségének egyik fontos összetevőjét. …mivel a sofőrök szerint ez a rendelkezés támadást jelent a magánélet ellen, hiszen a magas beszerelési költségek mellett azt is lehetővé teszi a hatóságok számára, hogy nyomon kövessék a helyváltoztatást. A TCL szerint jelentős, majdnem 100%-os lesz a sofőrök részvételi aránya a sztrájkban, amely komoly fennakadásokat fog okozni. Máris hosszú sorok kígyóznak a Kennedy és a Newark repülőtér, valamint a Pennsylvania Station előtt… Ethan rápillantott a műszerfal órájára, és vágott egy grimaszt: a híres reggeli televíziós show, a Saturday in America élő felvételére várták. Népszerű adás volt, hétvégenként több mint hatmillió tévénéző volt kíváncsi rá. Valahányszor szerepelt a műsorban, könyvei és DVD-i eladási mutatója a sokszorosára emelkedett, a tanfolyamaira és előadásaira való várakozási idő több hétre nyúlt. Ethan három évvel ezelőtt lett híres médiaszemélyiség, szinte egyik napról a másikra. Bár néha „doktornak” szólították, nem volt orvos. Nagyon szeretett volna orvosi tanulmányokat folytatni Seattle-ben, de négy egyetemi év után megértette, hogy ez tévútra vinné. Az orvosi egyetem túl drága volt, és túl hosszú lett volna a képzési idő. Egyébként az orvosok világa nem is igazán érdekelte, és nehezen tudta magát elképzelni egyszerű általános orvosként, amint egész életében reumás és fejfájós betegeket kezel.

11

Ezzel szemben nagyon vonzotta minden, ami távolról vagy közelebbről kapcsolatos volt a pszichológiával. Nagyon hamar ráébredt, hogy jól forog a nyelve és hatással van az emberekre. Miért ne állíthatná ezt a tehetségét valami olyasmi szolgálatába, ami szenvedélyesen érdekli, például az emberi lélek rejtelmeinek szolgálatába? De mivel gyakorlatias volt, és boldogulni akart az életben, hasadékot keresett az idők szelében. Furcsa szavak jelentek meg egyre gyakrabban a könyvekben és a médiában: személyiségfejlesztés, boldogságra nevelés, jobb élet, önmagunk tisztelete, lehetőségeink kiaknázása… Ethan rájött, hogy ezen a gyorsan fejlődő területen olyan lehetőségek várják, amelyeket meg kell ragadnia… Tehát félbehagyta a tanulmányait, és egy kis pszichoterapeuta rendelőt nyitott a Morningside és az East Harlem határán. Éveken át gyógyított depresszióval, szenvedélybetegségekkel, ízületi gyulladással és hátfájással küzdő egyszerű embereket. Visszatekintve pontosan fel tudta mérni, milyen fontos volt számára ez az időszak. A szegénynegyed lakóival való mindennapi kapcsolatában sokat fejlődött, kiegészíthette pszichológiai ismereteit, rengeteget olvasott, miközben részt vett számos ál- „spirituális vezető”, coach és egyéb személyiségfejlesztő guru szemináriumain. A különböző forrásokból felcsipegetett összetevőkből kiindulva építette fel saját módszerét, amely kipróbált vagy modernebb, újító technikák egyvelegére épült: pozitív gondolkodás, viselkedésterápia, sophrológia, szerepjáték, pszichodráma*, fényterápia, akupunktúra, érzelmi kommunikáció… Elsőként ajánlotta Manhattanben a walk and talk terápiát, ami abból állt, hogy a pácienseit a Central Park sétányain kószálva beszéltette önmagukról. Mit számított, hogy ezeknek a gyógymódoknak nincs feltétlenül tudományos megalapozottságuk: attól a pillanattól kezdve, hogy egy technikával eredményt lehet elérni bizonyos személyeknél, miért mondanánk le róla? Négy éve az élete különös fordulatot vett. Egyik este, amikor már zárni készült a rendelőt, titokzatos hölgy jelent meg nála egy tizenéves fiúval. A napszemüveg és a selyem fejkendő ellenére Ethan azonnal felismerte Loretta Crownt, a nevét viselő híres talk-show producerét és vezetőjét. Hogy történhetett, hogy ez a híres afro-amerikai asszony, a show-business egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb figurája itt kötött ki nála, a szerény harlemi rendelőben? A válasz két szó: a takarítónője, akit Ethan néhány hónapja – három akupunktúra-kezelés során – olyan sikeresen megszabadított a krónikus migrénjétől, hogy azóta fűnek-fának Ethan dicséretét zengte, míg végül a hír a munkaadója fülébe is eljutott. Loretta a fia miatt fordult Ethanhez: a fiút súlyos traumás neurózis gyötörte az apja két éve, tragikus körülmények között bekövetkezett halála óta. Egy jachtkirándulás során az apa engedett a gyerek kérésének, és néhány percre átengedte neki a kormánykereket, és ki akarván használni az időt, nekiállt leszerelni egy-két vitorlát. Egy szélrohamtól azonban elveszítette az egyensúlyát, és a tengerbe zuhant, a fiú pedig, aki nem tudta megállítani a vitorlást, maga is az Atlanti-óceán hideg vizébe vetette magát. Egy órával később a mentőegységek csak egy túlélőt húztak ki. A szörnyű baleset óta a fiút bűntudatrohamok gyötörték, a szorongás, a rémálmok és a szüntelen flashbackek miatt újra meg újra átélte a tragédiát. Amikor Ethan találkozott vele, már krónikus álmatlanságban szenvedett, reszketett, képtelen volt koncentrálni, és hónapok óta be sem tette a lábát az iskolába. Loretta Crown elhurcolta a fiát a Keleti part összes felkapott pszichológusához, de sem az antidepresszánsok, sem a bétablokkolók, sem a hipnózisok nem tudták megszabadítani a lelki zavaraitól. Ethannek szerencséje volt, és jó megérzései. Néhány szemmozgás-kezelésnek** köszönhetően a fiúnak sikerült „újra átélnie” a traumatikus epizódot, és így az agya „meg tudta emészteni” a tragédiát. * Olyan terápia, melynek során egy csoport tagjai által eljátszott rögtönzött jelenetek lehetővé teszik a neurózisok felszínre kerülését * Az Eye Movement Desensitization and Reprocessing (EMDR) olyan pszichoterápia, amelyet főleg a poszttraumatikus stresszek tüneteinek kezelésekor alkalmaznak. A szemmozgások kihasználásán alapul ezek a mozgások az álom alatt működő spontán szem mozgáshoz hasonlítanak-, és lehetővé teszi az agy számára, hogy gyorsan „megeméssze”a múltban megesett traumák leülepedett maradványait.

12

Miután a fia túljutott a nehezén, Loretta Crown úgy érezte, adósa Ethannek. Ő nógatta, hogy írjon könyvet a terápiás tapasztalatairól, majd meghívta a műsorába. A húsz év alatt, amióta a képernyőn volt, a talk show királynője valóságos intézménnyé nőtte ki magát. Loretta nagymiséjét több mint százötven helyi tévéláncon sugározták, jobb napokon a nézőszám meghaladta a tizenötmilliót, és nézőinek 80%-a nő volt. Mint Larry King, Loretta is a népszerű kultúra ikonja volt, és komoly hatást gyakorolt többmilliónyi tévénéző ízlésére. Miután Ethan könyvét olvasásra ajánlotta a műsorában, a könyv azonnal az eladási listák élére került. A fiatal terapeutáról cikkek jelentek meg a sajtóban, ezeknek köszönhetően több meghívást is kapott rádiós és televíziós műsorokba. És nem telt bele fél év, Ethan a televíziós beszélgetések elmaradhatatlan vendégévé vált, valahányszor olyan téma került szóba, aminek bármi köze volt a pszichológiához. Ethan röptében kapta el a labdát, és mára valóságos kis üzleti birodalom fölött uralkodott. Könyvek, előadások, méregdrága képzések, weboldalak, DVD-k, hangoskönyvek, zen-naptárak és relaxációs CD-k formájában árulta a „tanítását”. Sőt nemrégiben több egyetem is felajánlotta, hogy tartson „boldogságkurzusokat”; ezek nagy divatba jöttek, amióta a fiatal pszichológus, Tal Ben Shakar először beszélt a témáról a harvardi kampusz nagyelőadóiban. A televízió képernyőjén Ethan bizalmat ébresztett. Jó arca volt, áradt belőle a biztonság, de nem volt öntelt. Soha nem tolta fel magát a spirituális guru szerepébe, így még hitelesebbé vált. Jól tudott beszélni, közérthetően, és könnyen alkalmazkodott kétkedő korunkhoz. Arra szólította fel az embereket, hogy törődjenek magukkal, komoly pszichoanalízis és antidepresszánsok nélkül is – bár ő maga súlyos Prozac-függő volt. Az egyszerű, anyagi javaktól független életmódot hirdette – bár őt magát luxus és hivalkodó gazdagság vette körül –, a családra, a barátságra és a társadalmi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt – miközben úgy élt, mint egy remete… Azt tedd, amit mondok… Ethan lassított, mielőtt rátért volna a Brodwayre. Bár késésben volt, szeretett volna kitérőt tenni a Times Square felé: az utolsó rendezni való számlája a múltjával. Mert tizenöt éve, napra pontosan tizenöt éve annak, hogy egy őszi estén hátrahagyta a régi életét, abban a reményben, hogy valaki mássá válik. Megállt a Marriott előtt, a slusszkulcsát egy szállodai alkalmazottra bízta, de nem ment be a szállóba, hanem átballagott a sugárút túlsó oldalára. A Times Square-en szinte nem is volt forgalom. Az út közepén egy csapat pityókás japán turista fényképezkedett, és kedvenc tévésorozatukra utalva viccesen azt kiáltották: „YATTA”. Ethan rágyújtott. Az újságos még mindig ugyanott volt, mint emlékeiben. Bedobta a kívánt pénzdarabot, és kivette az aznapi New York Timest. Széthajtogatta az újságot, a közepéből kiemelte az Art & Culture betétet, melynek első oldalán ott díszelgett a fényképe, a következő felirat alatt: A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát Eredetileg úgy volt, hogy a cikk a jövő heti számban jelenik meg, de a kapcsolatainak köszönhetően Ethannek sikerült előrehozatnia a megjelenését, így megünnepelhette a különös születésnapot, amelyet ő tartott számon egyedül. Gyorsan átfutotta a cikket: meglehetősen hízelgő volt, szinte egy felszenteléssel felért. Ökölbe szorította a kezét, és egy fém telefonfülke oldalára csapott. Íme, hát sikerült! Megtartotta az ígéretét: tizenöt év alatt a New York Times első oldalára került! A semmiből indulva felért a csúcsra, és ahogy az itteniek hajtogatták: Amit New Yorkban elérsz, azt a világ bármelyik pontján elérheted… Az út túlsó oldalán két munkás üvegezte a Virgin Megastore egyik kirakatát. Ahogy elnézte őket, Ethan újra maga előtt látta önmagát, amint az építkezéseken dolgozik Jimmyvel. Talán életében először mérte fel, milyen nagy utat tett meg. Ugyanezen az utcán ment át tizenöt évvel ezelőtt. Tizenöt métert tett meg, hogy átkeljen az út túloldalára, tizenöt év kellett hozzá, hogy befusson. A fejében egymást kergették az emlékek, de ő elfojtotta őket. 13

Természetesen ahhoz, hogy idáig eljusson, mindent feláldozott, és valóságos űr támadt körülötte, de ez a mulatság megérte az árát. A dél felé áramló forgalmat figyelve azért parányi mélabút érzett. Mégiscsak furcsa, nem, hogy nincs senki, akivel megoszthatná a sikert? Hirtelen villanásszerű látomás rémlett fel előtte: Céline zöld szemét érezte magán. Pislantott egyet, és a látomás eltűnt. Ethan szíve hevesebben vert, és mély zavart érzett. Nem, szedd össze magad! Az élet szép. Mindened megvan, amire csak vágysz. És nagyon jól tudod, hogy mindig egyedül vagyunk. Az élet igazán gázos pillanataiban egyedül vagyunk. Egészen egyedül vagyunk, amikor elmúlik a szerelem, egyedül, amikor a zsaruk hajnalban beállítanak, egyedül az orvossal szemben, amikor bejelenti, hogy rákunk van, egyedül, amikor megkrepálunk… Elűzte a rátörő mélabút. Csak úgy kerülheti el a nagy sikereket menetrendszerűen követő levertséget, ha egy újabb kihívásra összpontosít. Elgondolkodott: talán a politika… Tettek már fel neki tapogatózó kérdéseket a polgármesteri hivataltól… Ha igazán ráhajt, úgy érezte, képes lenne megszerezni New York polgármesteri székét. Nem a következő választásokkor, hanem nyolc év múlva. Éppen ezen tűnődött, amikor a BlackBerry rezegni kezdett a zsebében. Az NBC producere volt, aki nyugtalankodott a késése miatt. Ethan gyalog tette meg a néhány háztömbnyi távolságot a Rockefeller Centerig. Elindult az Ötödik sugárúton, bekanyarodott a Negyvenkilencedik, majd az Ötvenedik sugárútra, majd végigsétált a channel gardensen, a Tower Plazához vezető virágos passzázson. A szél csattogtatta a zászlókat, és szétdúlta a szökőkutak tökéletes szimmetriáját. A ma reggeli adást kivételesen nem a GE Building stúdiójában, hanem szabad téren és közönség előtt vették fel, a híres eszplanádon, két lépésre a korcsolyapályától, a bronz Prométheusz szikrázó tekintete előtt. Ethannek csak annyi ideje maradt, hogy kisminkeljék, máris be kellett ülnie Madeline Devine, a reggeli hírblokk sztárjának mikrofonja elé. Öt perc jutott a vele felveendő interjúra, egy James Blunttal készített live és Alyson Harrison, az ördöngös, szélsőséges életmódjáról ismert örökösnő titokzatos eltűnésének boncolgatása között. Vége a reklámblokknak. Harminc másodperc múlva adás. A pasztellszínű kosztümöt viselő Madeline Devine még egyszer átfutja a jegyzeteit. Olyan az arca, mint egy játék babáé, a fogai porcelánfehérek, a haja szőke, kontyba felfogva. Egy sminkes felfrissíti az arcfestékét, és a műsorvezető immár szépen kitatarozva jelenti be Ethant: – Következő vendégünk az érzelmi intelligenciát és az önmegbecsülést helyezte kutatásai középpontjába. A tanácsai segítenek, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat, és mindig az élet jó oldalát lássuk. A toplisták élén álló könyvei lehetővé teszik számunkra, hogy feltárjuk személyiségünk saját magunk előtt is ismeretlen oldalát. Hölgyeim és uraim, kérem, fogadják szeretettel Ethan Whitakert! A közönség tapsolt, Ethan elfoglalta a helyét. Nem könnyű színpadra lépni James Blunt után, de majd előadja a szokásos elbűvölő magánszámát. A Saturday in America színpada melegséget akart sugallni a gőzölgő kávéscsészékkel, a péksüteményes és gyümölcsös kosarakkal – mintha csak egy baráti reggeliről lenne szó. Madeline Devine barátságosan vágott bele a beszélgetésbe. Mivel az adást olyan időpontban sugározták, amikor sokan nézik a televíziót, közmegegyezésen alapuló hangot ütöttek meg benne, és Ethan tudta, hogy nem kell csapdáktól tartania. Az volt a lényeg, hogy meggyőző és derűs képet nyújtson. Ellazult, leengedte a fegyvert, és a beszélgetés olajozottan folyt. Madeline Devine: A könyveiben és az előadásain gyakran hangsúlyozza, hogy pozitív álláspontra kell helyezkednünk az élettel szemben… Ethan: Pontosan. Mindnyájunknak érdekében áll, hogy elűzzük negatív gondolatainkat, és inkább félig tele poharat lássunk a félig üres pohár helyett. De ez csak akkor sikerülhet, ha megszabadulunk a saját magunkról alkotott előítéleteinktől, amelyek gátolják, fejlődésünket. Vessük ki a 14

kétkedést a lelkünkből! Ne azt gondoljuk, hogy szeretném, hanem azt, hogy akarom! Ne azt gondoljuk, hogy megtehetném, hanem azt, hogy meg tudom tenni! Mivel állandóan ugyanazokat a mondatokat szajkózta, Ethan néha közönséges automatának érezte magát. Madeline: Nem szabad összekeverni az élvezetet a boldogsággal, ugye? Ethan: Erről van szó. Az élvezet hajhászása nem vezet tartós boldogsághoz. Az igazi boldogság olyan állapotot feltételez, amikor készek vagyunk a másik felé fordulni, át tudjuk adni magunkat egy tartós kapcsolatnak, el tudjuk magunkat kötelezni a barátság és a szerelem mellett, hajlandók és képesek vagyunk jót tenni… Az individualizmus illúzió. Csak akkor van esélyünk, hogy megvalósítsuk a saját jóllétünket, ha hozzájárulunk más emberek jóllétéhez. Mennyi szép mondat, amelyeket soha nem alkalmazott magára! Ó, könnyű volt tudós profeszszort játszani, és csak úgy szórni a bölcsesség gyöngyeit, de annál nehezebb volt a gyakorlatba átültetni őket a saját életében… Ethan: Olyan társadalomban élünk, amely ugyan egyre gazdagabb, de nem feltétlenül egyre boldogabb. Madeline: Mi mondatja ezt önnel? Ethan: Nézze, Madeline, például a mi országunkban fogyasztják el a világ gyógyszeripara által előállított antidepresszánsok háromnegyedét… Madeline: És hogy kerülhetnénk ki ebből a spirálból? Ethan: Úgy, hogy több értelmet adunk a mindennapjainknak. Madeline: Vagyis? Ethan: Madeline, maga soha nem érezte úgy, hogy az élete kicsúszik a kezéből? Hogy operettvilágban él? Egy olyan világban, ahol a reklámok szabják meg a vágyainkat, ahol az, hogy mit veszünk, a szomszédunk tekintetétől függ, és annak alapján alakítjuk a gondolatainkat, amit a tévében látunk… Ethan egyre unottabban vett részt a médiacirkuszban, de tehetett volna-e másképp a látszatok és a versengés világában? Madeline: És létezik recept a boldogságra? Ethan: Mernünk kell változtatni, mernünk kell a saját életünk igazi szereplőjévé válni, vállalni a veszélyt, és felfedezni saját magunkat. Madeline: És mindannyian képesek vagyunk rá, hogy elérjük a boldogságot? Ethan: Én azt hiszem, hogy a végzet nem létezik. Azt gondolom, hogy a teljes felelősséget vállalnunk kell azért, ami velünk történik, de az is meggyőződésem, hogy mindenki önmagában hordja a boldogságra való képességet, és köteles ápolni ezt a képességét. Ethan pislogott néhányat, és elfojtott egy ásítást, mozgalmas éjszakájának következményét. Kicsit tartott az élő adásoktól, ahol a legapróbb nyelvbotlás is végzetes lehet. Bár egy sikeres televíziós szereplés sokat lendíthet az ember karrierjén, egy elhibázott adás akár derékba is törheti. Mert mi történik, ha véletlenül valami szerencsétlen megjegyzést tesz az etnikai kisebbségekre, a nőkre, a vallásra, a szexre? Mi lenne, ha például kicsúszna a száján: Tudja, Madeline, tegnap este megdugtam egy call girlt, és úgy be voltam nyomva, hogy hazafelé rendesen összetörtem a kocsimat… A bejátszás egy-két nap alatt első helyre kerülne a You Tube-on és a Dailymotionon, lerombolná a hitelességét mint terapeutáét, és visszalökné őt a névtelenség és a szegénység sötét régióiba. Ethan nagy erőfeszítéssel összeszedte a gondolatait, egy pillantást vetett a monitorra – kék inge jól mutatott a képernyőn, és az önbarnítónak hála úgy nézett ki, mintha most érkezett volna haza a nyaralásból –, felemelte a hangját, és nagy meggyőződéssel kijelentette:

15

Ethan: Meg kell tanulnunk, hogy a jelenben éljünk. Ha túl sokszor tekintünk a múltba, újra meg újra szembesülünk a lelkiismeret-furdalásainkkal és a fájdalmainkkal. És ha túl sokat remélünk a jövőtől, illúziókba ringatjuk magunkat. Az egyetlen élet, amely igazán megérdemli, hogy megéljük, a jelen pillanat… Madeline: Egy utolsó tanács a televíziónézőknek? Ethan: Siessenek élni, siessenek szeretni. Mindig úgy képzeljük, hogy van még idő, de ez nem igaz. Mert egy nap ráébredünk, hogy túljutottunk azon a ponton, ahonnan már nem fordulhatunk vissza, de akkor már késő lesz. Madeline: A ponton, ahonnan már nem fordulhatunk vissza? Ethan: Ez az a pillanat, amikor az ember ráébred, hogy nincs visszaút. Az a pillanat, amikor az ember ráébred, hogy elszalasztotta az esélyt… * Ethant az öltözőben sminkelték le. Elégedett volt a teljesítményével: a fogalom, amelyet az interjú végén talált ki – a pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni –, figyelmet érdemel, jó ötlet volt bevetni, talán alaposabban is kidolgozza majd egy előadáson vagy egy újabb könyvben. Madeline Devine bement hozzá gratulálni. Szüksége lett volna még néhány premier plánra Ethanről, „akcióban”, hogy feltehesse az adás weboldalára. – Az lenne a legjobb, ha a rendelőjében filmezhetnénk, ha nem bánja. Ethannek nem volt ínyére a dolog, de nem mutatta. Más sem hiányzott neki, mint hogy valaki szaglásszon utána ma reggel! – Frank azonnal magával mehet – ajánlotta Madeline, és az egyik operatőrre mutatott –, akkor egy órán belül dobozban lenne az anyag. Ethan egy másodperc töredékére elbizonytalanodott. Az ember nem mond nemet Madeline Devine-nak, nem mond nemet az NBC-nek. Ezek voltak az üzlet játékszabályai, legalábbis Warhol szerint: Good business is the best art. Másrészt viszont ma reggel nem akart bemenni a rendelőjébe. A vörös nő titokzatos, fenyegető képe még mindig nem ment ki a fejéből, és csak egy dologra vágyott: hazamenni a jachtra, és megbizonyosodni róla, hogy már nincs az ágyában. – Nos, Ethan, rendben van? „Nem, Madeline, ma reggel nem”, ezt akarta válaszolni. Ehelyett hallotta magát, amint így felel: – Természetesen. Mondja Franknek, hogy jöjjön velem.

16

3 A Whitaker-rejtély Azon a keskeny résen szivárog be a szomorúság, ahol a látszatok és sekélyességek világát beengedted. HÉLÉNE GRIMAUD Manhattan Október 30. szombat 10 óra 35 perc A Wall Street 120. alatt álló épület, az East River partján uralkodó art deco felhőkarcoló egy egész háztömböt elfoglalt a világ egyik verőerének számító utcán. Ugyan nem tört olyan karcsún és magasan az ég felé, mint a szomszéd épület, a nyolcszögletű, üvegruhába öltöztetett posztmodern Continental Center, de a méret még nem minden – fontos a határozott karakter, a tetszetős külső, a jelenlét is. És ezzel a mércével mérve a Wall Street 120-as épülete győztesen került ki a versenyből vakítóan fehér mészkő burkolatával, hegyesszögeivel és szépen rajzolt vonalaival. Ethan úgy száguldott át az előcsarnokon, mintha puskából lőtték volna ki, az operatőr alig tudta követni a rózsaszín márvánnyal, vörös gránittal és krómnikkellel borított labirintusban. Mielőtt Ethan a liftbe lépett volna, bekapcsolta a headsetjét, és felhívta Lyzee-t, az asszisztensét. A „beszélgetés” alig két másodpercig tartott, addig, míg Ethan bejelentette: – Egy perc múlva ott vagyok. Harminc emelettel feljebb Lyzee letette a telefont, és azon tűnődött, milyen kedvében lesz ma reggel a főnöke. Az utóbbi időben egyre gyakrabban találta ingerlékenynek, motiválatlannak, unottnak és halálosan fáradtnak. Követte Ethant a felemelkedésében, a kis harlemi rendelőtől egészen eddig a Wall Street-i luxusingatlanig. Amikor először találkoztak, kilenc évvel ezelőtt, Lyzee munkanélküli, kövér és ronda volt, minden képesítés és önbecsülés híján. Az élelmiszerjegyekért cserébe a szociális iroda kötelezte, hogy néhány órányi házimunkát végezzen olyan környékbeli vállalkozásoknál, amelyek erre igényt tartottak, így kötött ki Ethannél, akinek inkább titkárnőre, mint takarítónőre volt szüksége. Lyzee olyan jól végezte a feladatát, hogy Ethan végül teljes munkaidőben alkalmazta. Amikor Ethan híres lett, rövid idő alatt túladott a rendelőjén, és egy előkelő negyed luxusára és kényelmére váltotta fel. Lyzee-nek nem sok illúziója volt azzal kapcsolatban, hogy meddig alkalmazza még Ethan. Tudta, hogy főnöke milyen ambiciózus, és egy percig sem kételkedett benne, hogy olyan titkárnőt vesz fel majd, aki megfelel az új klientúra elvárásainak. Egy szép, kék szemű fehér lányt, karcsút, formásat, hosszú finom végtagokkal, jó modorral és kiegyensúlyozott természettel. Megáldva mindazzal, ami belőle hiányzott. De minden várakozással elleniéiben Ethan felajánlotta neki, hogy vágjanak bele együtt az új kalandba. Bár Lyzee-t meghatotta Ethan bizalma, úgy érezte, kénytelen visszautasítani az ajánlatot. – Sajnálom, de erre nem vagyok alkalmas. – Mi a csudára nem alkalmas? – Nem ismerem eléggé a társasági kódexet ahhoz, hogy fogadjam a maga új klienseit. Azt hiszem, nem lennék a helyemen. Azt hiszem, ehhez hiányzik a műveltségem. Ethan megcsóválta a fejét, és egyetlen kézmozdulattal elhessentette Lyzee érveit. A beszélgetés be volt fejezve. 17

Tulajdonképpen Lyzee ezt szerette Ethanben: képes volt motiválni az embereket. Ez volt a nagy adottsága, a sikere igazi oka. Ez valami olyasmi volt, aminek ő maga sem volt mindig tudatában. Valami, ami őt magát is meghaladta. Egyetlen szóval, egyetlen tekintettel képes volt a betegeinek visszaadni a saját magukba vetett bizalmukat. Lyzee, hogy megfeleljen a színvonalnak, először is fogyott húsz kilót, átszabatta az orrát, levágatta a haját, farmerjait és lógó pólóit Donna Karan nadrágkosztümökre cserélte. Ettől kezdve ugyanahhoz a fodrászhoz járt, mint Jennifer Connelly, bérlete volt Sarah Jessica Parker szépségszalonjába, és néhány hete esett át első botoxkúráján, bár megfogadta, hogy soha nem vetemedik ilyesmire. Ma, ha belenézett a tükörbe, úgy érezte, valaki másnak a testében él. Furcsa, könnyed, meghatározhatatlan érzés volt. Néha egyenest úgy látta, hogy még a bőre is világosabb lett egy árnyalattal. Látszólag tehát jóval könnyebb lett az élete. A bére és a részesedés, amelyet Ethantől kapott, lehetővé tette, hogy jobb iskolába küldje a két gyerekét, és igazi nyugdíjas otthont fizessen az édesanyjának. Mégis, nosztalgiával gondolt vissza a jó évekre, amelyeket Harlemben töltöttek ők ketten, ahol szegény és jobbára fekete páciensekkel dolgoztak. Gyakran kellett erőszakot kivédeniük, akadtak reménytelen esetek, néha el is veszítették a bátorságukat, minden bizonytalan volt, mégis, ott legalább volt mozgás, volt élet. Ma csak úgy dől a pénz, és ebből ő is busásan részesedik, de itt minden túl nagy, túl tiszta, túl zen, túl sima. A hajdani pácienseket egy maréknyi válogatott kliens – a pénzvilág nagykutyái, profi sportolók, ál-médiahírességek – váltotta fel. Ez itt nem az „igazi élet”. Mit gondolt Ethan minderről? Lyzee tulajdonképpen nem tudta. Mindennap találkozott vele, de Ethan megőrizte a titkát. Végül is mit tudott róla valójában? Nem sokat. Különös volt a kettőjük kapcsolata. A szó szoros értelmében nem voltak barátok, de szavak nélkül is tudták, hogy számíthatnak a másikra. Lyzee mindent Ethannek köszönhetett, és sok mindenre képes lett volna érte. Erről egyébként listát is írt: eskü alatt hazudni a bíróságon, magára vállalni egy bűnét, éjszaka közepén segíteni neki elásni egy hullát… Ám egy ideje olyan levertséget érzékelt a főnökénél, amely már az önpusztítással volt határos. Többször is előfordult, hogy korán reggel a rendelő kanapéján találta Ethant, mély álomba merülve, a dohányzóasztal mellett, amelyen alkohol és kokain nyomait fedezte fel. Ettől ijedt meg először komolyan, mert a főnöke egészen idáig meglehetősen józan életmódot folytatott. Mi történt vele? A televíziós interjú óta a telefon megállás nélkül csöngött, és Lyzee máris az ésszerűnél jóval több konzultációt egyeztetett. A rendelő internetes oldalát, ahol fel lehetett iratkozni Ethanhez, már csak nagy nehezen lehetett megnyitni, míg az Amazonon Ethan legutóbbi könyve majdnem utolérte Stephen King és John Grisham eladási mutatóit. Lyzee meglehetősen átlagosnak találta a főnöke televíziós teljesítményét, leszámítva az interjú végét, amikor meggyőzőbbnek mutatkozott. Biztos volt benne, hogy az Ethan által éppen csak érintett új fogalom – a pont, ahonnan már nem fordulhatsz vissza – lesz főnöke új könyvének és előadásának a címe. Ethan mesterségbeli tudása és karizmája mögött Lyzee látta főnöke fáradtságát és fásultságát is. Ethan folyamatosan ellenőrizte önmagát: a megjelenését, a szavait, és mindig igyekezett elkerülni a rossz lépéseket. Ám az utóbbi időben Lyzee úgy érezte, Ethan közel áll az összeroppanáshoz, a zuhanáshoz. És hogy meddig fog zuhanni? Milyen kulcs nyitja ezt az embert? Lyzee sejtette, hogy Ethan egy ciklus végére ért, és nagyon szeretett volna segíteni neki, hogy túljusson a stresszen és szorongáson, amit olyan jól rejtegetett felpörgetett lendülete és felszínes mosolya mögött. Talán az kellett volna, hogy egyszer őszintén elbeszélgessen vele, de pillanatnyilag nem volt bátorsága hozzá – legalábbis nem ma reggel, amikor Ethannek egy másik problémát is meg kellett oldania. Az imént, amikor Lyzee megérkezett az irodába, egy nagyon fiatal lányt talált a rendelő ajtaja előtt. Hogyan sikerült kijátszania a portás és a biztonsági őrök éberségét? Rejtély. De ott volt, hús-vér valójában, a fal tövében ült, és kezében a New York Times Ethanről szóló cikkét szorongatta. – Ethan Whitakerrel szeretnék beszélni – jelentette ki agresszívan. 18

Hogy megnyugtassa a kislányt, Lyzee szép nyugodtan elmagyarázta neki, hogy előbb időpontot kell kérnie. – De mivel te kiskorú vagy, ezt a szüleidnek kell megtenniük helyetted. – Én most, ma akarok vele találkozni – vágott vissza a kamasz lány. – Az lehetetlen. – Megvárom. Lyzee már bekapcsolta a mobilját, hogy hívja a biztonságiakat, de aztán meggondolta magát. Túl könnyű megoldás lett volna erőszakkal megoldani a problémát, és főleg: egyáltalán nem emberséges megoldás. Lyzee hát megengedte, hogy a kislány leüljön a váróban, bár pontosan tudta, hogy Ethan nem fog örülni a dolognak. – Na, milyen voltam? – kérdezte Ethan Lyzee-től, miközben az operatőr beállította a kamerát. – Nagyon jó, mint mindig – felelte Lyzee, és egy csésze kávét nyújtott át neki. – Csak egy kicsit fáradtnak tűnt. – Ennyire látszott? – Nem, nem, nyugodjon meg, csak én láttam. Letette Ethan elé az átválogatott postát és a reggeli sajtót, majd megjegyezte: – És jól hangzott az a bizonyos pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni… – Szerintem se rossz. Azt hiszem, fején találtam a szöget. És a reggeli cikk? – Valóságos dicshimnusz. És a fénykép is jó: kiköpött George Clooney. Ez ugyan nem volt igaz, de Lyzee tudta, hogy Ethan örülni fog neki. – Vannak már adataink? – Átküldtem magának a legutóbbi adatokat: kellemesen meg fogják lepni. Ethan elégedetten leült az íróasztala hoz, ezüstös Mar Bookja elé, és egyeztette a notebook és a BlackBerry adatait. Lyzee kávéval kínálta az operatőrt, aki kibámult az ablakon, és a lélegzetelállító kilátásról lelkendezett. Lyzee Ethanhez hajolt, és a fülébe súgta: – Van valami, amit le kell rendeznie. Fejével a folyosó felé intett, és Ethan követte. – Mi történt? – Ül valaki a váróban. – Megbeszéltük, hogy mára nem adunk időpontot. – Igen, tudom, de… – És ki az? – Egy kamasz lány. Mindenáron magával akart beszélni. – Magyarázza el neki, hogy lehetetlen, és kész. Ez a dolga. Ezért fizetem. Mielőtt visszament volna a saját irodájába, Ethan Lyzee íróasztalához lépett, és szemérmetlenül beletúrt a fiókjába. – Nincs valamije migrén ellen? Ébredés óta fáj a fejem! Lyzee határozott mozdulattal betolta a fiókot, mert eltökélte, hogy nem hagyja megleckéztetni magát. Két tablettát vett ki a retiküljéből, és szó nélkül átnyújtotta a főnökének. Ethan megvetően méregette a két Advilt. – Ennél valami erősebb kell nekem! Lyzee erre a könyvespolchoz lépett, lekapta az egyik könyvet, és az íróasztalra dobta. A borítón egy derűs, megnyugtató, mosolygós arc. Ethan Whitaker Az élet gyógyszerek nélkül Már 400 000 eladott példány – Talán itt lenne az ideje, hogy saját magára is alkalmazza a másoknak adott ragyogó tanácsait! Ethan szó nélkül lenyelte a kioktatást. Lyzee alaposan megleckéztette, és ő rá is szolgált. Mélységes levertség lett rajta úrrá. Kimerült volt, üres, csak enyhe undort és félelmet érzett. Nem tudott szabadulni ettől a félelemtől, hiába igyekezett elfojtani magában azóta, hogy felébredt az ismeretlen nő oldalán, és felfedezte a mély horpadásokat és karcolásokat a kocsiján. Újra meg19

próbálta felidézni az emlékeit, erősen koncentrált, hogy felszínre hozzon néhány emlékfoszlányt az elmúlt estéről. Arra világosan emlékezett, hogy este kilenc körül érkezett a Socialistába. Emlékezett a kubai zenére és a tequilákra is. De hogy aztán? Néhány villanás, fájdalmasan egymásra torlódó képek ugrottak be neki: durrogó motorok, a bárpulton táncoló lányok, bőr melltartós pincérnők, akik trágárságokat üvöltöznek a mikrofonba. Ismeri ezt a helyet! Ez a Hogs & Heifers, a motoros bár, a Meatpacking Districten: megkapóan dekadens hely, amely a Sakáltanya című filmet ihlette. És aztán? Látta… látta… nem látott semmit. Pokolian fájt a feje. Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy előadja a bohócszámát az operatőr előtt. Egyenesen haza kellett volna mennie a hajóra, és megpróbálni fényt deríteni a rejtélyre. Hirtelen eszébe jutott valami, leült Lyzee székébe, és leemelte a telefonkagylót. Végül is van vonalas telefon a hajóján. Egyszerűen csak meg kell próbálni felhívnia, és lehet, hogy a titokzatos ismeretlen felveszi a telefont. És tényleg, három csöngetés után felvette valaki: – Halló! A vonal túlsó oldalán lévő valaki továbbra sem szólalt meg, bár a szabályos lélegzés elárulta a jelenlétét. – Halló! – ismételte meg Ethan – Ki maga? Semmi válasz. A süketek párbeszéde még körülbelül húsz másodpercig tartott, míg a jachton tartózkodó személy végül lerakta a telefont. Lyzee megcsóválta a fejét, megdöbbentette a főnöke logikátlan viselkedése. – Majd később elmagyarázom – ígérte meg Ethan, felállva az asztaltól. Egyre jobban aggasztotta, hogy mivé fajul a történet. De Lyzee-t már más foglalkoztatta: – Azt hiszem, van egy páciens, akinek szüksége van magára.

20

4 Jessie Engem ez a téma érdekel a legjobban: a szeretet, a szeretethiány, a szerelem halála, a fájdalom, amelyet a számunkra életbevágóan fontos dolgok elvesztése okoz. JOHN CASSAVETES Ethan rosszkedvűen nyitott be a váróba. A gondosan berendezett helyiség jellegzetes manhattani acélkék fényben fürdött. A világos bőrkanapén egy tizenhárom-tizennégy éves kamasz lány gubbasztott, állát a térdén nyugtatva, és üres tekintettel bámulta az ablakot. A tekintete felderült, amikor Ethan a szobába lépett, és a terapeuta és a kislány két másodpercig csendben méregette egymást. A kislány sápadt volt, szeme körül karikák. Előrehulló hosszú szőke haja részben eltakarta fáradt arcát. De főleg finom, törékeny alkata miatt látszott olyan sebezhetőnek, bár farmert és túl bő bőr pilótadzsekit viselt. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte Ethan nyersen. – Meghaltak – vágott vissza a lány azonnal. Ethan megrázta a fejét. – Nem, ez hazugság – jegyezte meg határozottan. – Én felismerem, amikor valaki hazudik, és te most hazudsz – Fel tudja ismerni, amikor valaki hazudik? – Igen, ez a szakmám. – Azt hittem, az a szakmája, hogy segítsen az embereken. Ethan komoly erőfeszítéssel meglágyította a hangját: – Hogy hívnak? – Jessie-nek. – Hány éves vagy? – Tizenhét. – Hány éves vagy igazán? – Tizennégy. – Figyelj ide, Jessie, te gyerek vagy még, nem fogadhatlak, és nem beszélgethetek veled a szüleid vagy a gyámod nélkül, érted? – Képzelje, meg tudom fizetni magát. – Ez nem pénz kérdése. – Dehogynem pénz kérdése! Azért beszél velem ilyen hangon, mert szegény vagyok! Ethan felsóhajtott. Ösztönösen a zakója zsebébe nyúlt, és elővett egy csomag cigarettát. – Azt hittem, hogy ez tilos – jegyezte meg Jessie a cigire mutatva, amit Ethan éppen akkor dugott be a szájába. – Látsz itt valakit, aki dohányzik? – kérdezte Ethan, jelezve, hogy nem gyújtotta meg a cigarettát. – Ha én is egy olyan gazdag csemete lennék, aki a szüleivel jön el magához, egészen másképp bánna velem, igaz? – Úgy bizony – felelte Ethan kimerülten. – Ilyen az élet? 21

– Ilyen az élet: néha mocsok igazságtalan. Elégedett vagy ezzel a válasszal? – A tévében kedvesebbnek látszik – jegyezte meg Jessie mérgesen. Ethan az órájára pillantott. Az irodájában várakozó operatőrre gondolt, a nőre ott a hajón, a furcsa telefonhívásra, amely elbizonytalanította, a Lyzee tekintetében felvillanó megvetésre, és arra, hogy milyen elkeseredett ez a kislány. – Miért jöttél ide? Jessie habozott a válasszal. – Azt akarom… hogy segítsen rajtam. – Ide figyelj, az asszisztensnőm majd megadja neked egy kollégám címét, aki gyermekpszichológus. Majd mondd neki, hogy én ajánlottam. – De én magához jöttem! – Én nem tudok neked segíteni. – Pedig az újságban azt írták, hogy maga… – Nem kell mindent elhinni, amit az újságban olvasol – vágott a szavába Ethan. Jessie kisöpört egy hajfürtöt az arcából, és Ethan egy pillanatra elkapta a tekintetét: az esdeklő szempár biztosan meghatotta volna régen, amikor még volt szíve. Eszébe jutott valami, mégis az ellenkezőjét mondta: – Na jól van, most összeszeded a holmidat, és különösebb cirkusz nélkül hazamész, rendben? – És azt tudja, hogy hol van az a haza? – Nem, és nem is akarom tudni. A kislány boldogtalanul lehajtotta a fejét, felkapta a hátizsákját, ahonnan egy papírszalvéta esett ki, egy Front Street-i kávéház harsány lógójával. Majd elindult az ajtó felé, menet közben félrelökve Ethant. Ethan ingerülten elkapta a karját, és kicsit megrázta: – A mindenségit, hát mi a problémád? Dühödten bámulták egymást, a másik tekintetében keresve annak igazi lelkét. Jessie végtelen fáradtságot látott Ethan szemében, ő pedig a kislányéban kínzó kimondhatatlan rettegést. – Mi a problémád? – ismételte meg. Jessie elfordította a fejét. – Azt szeretném… azt szeretném, ha nem kellene félnem többé. – És mitől félsz? – Mindentől. Ethanben nagyon régóta először felébredt egy pozitív érzés. – Várj meg itt – kérte a lányt. – Adj egy negyedórát. Az irodájába visszatérve Ethan ott találta az operatőrt, aki már kezdett türelmetlenkedni. Ethan bocsánatot kért a késésért, és mert minél hamarabb végezni akart, szóról szóra követte az operatőr utasításait. Lyzee hathatós segítségének köszönhetően kevesebb mint fél óra alatt kész voltak mindennel. Miközben a fickó elcsomagolta a kamerát és az eszközeit, Ethan kihasználta az időt, és szórakozottan átfutotta az asztalon heverő postáját. Felfigyelt egy félbehajtott lapra: esküvői értesítés volt, merített papíron, szalaggal átkötve. Amióta ma reggel felébredt, sejtette, hogy a nap nehéznek ígérkezik. Amikor elolvasta az értesítésen szereplő női nevet, tudta már, hogy szörnyű lesz. Céline & Sébastien

22

5. Minden megtörténhet Amit valaha szerettem, akár megőriztem, akár nem, örökre szeretni fogom. ANDRÉ BRETON: ŐRÜLT SZERELEM CÉLINE ÉS SÉBASTIEN nagy szeretettel meghívják önt az esküvőjükre, és remélik, hogy részt tud venni az egyházi szertartáson, amely október 31-én 14 órakor lesz a Boathouse télikertjében. East 72nd & Park Drive North Central Park – New York Megköszönjük, ha október 15-ig eljuttatja hozzánk válaszlevelét Ethan az esküvői értesítővel a kezében egy hosszú percig nem mozdult, megbénította és lesújtotta az, amit megtudott. Céline… Céline ma férjhez megy, és ezt feltétlenül tudatni akarta vele. Kereste a címet a borítékon, de nem volt rajta sem bélyeg, sem a feladó neve. Valaki nyilván leadta nála ezt a meghívót, de hogy miért? Hogy tájékoztassa őt? Vagy hogy kiborítsa? Hirtelen úgy érezte, régi kedvese suttogását hallja: Látod, te szemétláda, képes vagyok élni nélküled, boldog vagyok nélküled, és mást szeretek, nem téged… Behunyta a szemét, és nagyon tisztán megjelent előtte Céline arca: lágy vonásai, a tűz a szemében, az a huncut hajtincs, amely mindig kiszabadult a kontyából. Érezte a bőre illatát, hallotta ragadós nevetését, és a hangját, ahogy a keresztnevén szólítja. És ez felőrölte az erejét. Megpróbált küzdeni, elfojtani az emlékeit, hiszen olyan jól begyakorolta már az öt év alatt. Ez egy régi történet. Annál jobb, ha Céline végre boldog lesz. Ne felejtsd el, hogy te hagytad el. Az ő érdekében. De úgy tűnt, ma nem működik ez a védelmi mechanizmus. Ahelyett, hogy derűs megnyugvást érzett volna, kikívánkozó könnyektől égett a szemhéja. Hol tartana ma, ha nem hagyja el Céline-t? És ki lenne ma? El akarván kerülni az operatőr kíváncsi tekintetét, elfordította a fejét, és a nagy üvegablak elé állt, szemben a várossal és vakító egével. Könnyben úszó szemmel az üveglapnak támasztotta a tenyerét, és közel hajolt az ablakhoz. A saját arcát pillantotta meg, mintha tükörben látná. Vajon mióta nem nézte meg magát igazán egy tükörben? Egy gyönge, magányos férfit látott, telve ellentmondásokkal. Egy férfit a szakadék szélén, akit összetört a bánat és a szégyen. Egy férfit, aki önmagával hadakozik szüntelenül. Aki könyörtelen harcot folytat a belső ellenség, a megnyerő terapeuta ellen – pedig kezdetben mindenre használható eszményi szövetségesnek hitte –, akit ő maga rakott össze sok darabból; ez a több mint tökéletes másolat hírnevet és vagyont szerzett neki, de miután átvette az ellenőrzést az élete felett, végül el fogja pusztítani őt. Ethan pislantott, és érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Ez furcsa volt, mert az utóbbi időben már csak az alkohol tudta megríkatni. Talán még soha nem érezte magát ilyen sebezhetőnek; mintha a belsejében átszakadt volna egy gát, utat engedve az érzelmek árjának. 23

Nyilván nem lehet végtelen sokáig úgy élni, hogy az ember uralma alatt tart és elutasít minden gyengeséget. Érezte, hogy az operatőr még mindig ott van mögötte, így nem tudta magát teljesen átadni a fájdalomnak. Miért nem megy már ki a fickó a szobából? Lépj le már, légy szíves. Húzz innen. Ethan már majdnem megfordult és ráüvöltött, hogy kotródjék, de attól félt, hogy remegne a hangja. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy végre egyedül lehessen és bezárkózhasson. Hogy behúzza a függönyöket, és a sárga földig leigya magát. Szeretett volna teljesen elszállni, vodkával átmosni az agyát, átmenetileg egy kivattázott világban találni magát, egy álomkönnyű valóságban, ahol Céline még szereti őt, egy mesterséges paradicsomban, ahol senki nem alszik kartonpapírokon, ahol nem robbannak az utcán autók, amelyekre alulról bombát erősítettek, ahol a sarki jégtakaró nem gyorsított ütemben olvad, és ahol a rák csak egy csillagjegyet jelent. Arca most már csak néhány milliméterre volt az üvegfaltól, az utolsó védőbástyától az üresség előtt. Lenézett. Szédítő volt a kilátás, befogta az East Rivert és a South Street Seaportot, Manhattan tengeri kikötőjét. Tisztán látszottak a móló mentén kikötött nagy vitorlások, háttérben a Brooklyn híd acélkábeleivel és gótikus oszlopaival. Százhúsz méterre az ablak alatt a járdán, az éttermekben, a parkokban és az üzletekben az élet ment tovább a maga kerékvágásában, de Ethan már nem az élet oldalán állt. Ebben a pillanatban leginkább arra vágyott, hogy kivesse magát az ürességbe, és így vagy úgy befejezze ezt az egészet, hogy elnémítsa a belsejét marcangoló fájdalmat. Maga elé képzelt egy lőfegyvert, a golyókat a tárban. Érezte a pisztoly hideg csövét a halántékán. Elképzelte, ahogy az ujja a ravaszra simul, és meghúzza… PISZTOLYLÖVÉSHEZ HASONLÓ, SZÖRNYŰ DÖRRENÉS HALLATSZOTT A KÖZELBŐL, UTÁNA FÜLTÉPŐ SIKOLTÁS. * A lövés durva hangja azonnal kiszakította Ethant az önsajnálatból. Lyzee? A folytatás zavart, őrjöngő állapotban, kiáltozás és vér ködében zajlott. Ethan kirontott az irodából. A folyosón senki. A váróból újabb sikoltást hallott. Berohant, és Lyzee-t pillantotta meg Jessie kanapéja mellett. Vérfoltok mindenütt. Ethan először nem is értette, mi történt: Lyzee teste eltakarta a kamasz lányt, és nem tudta, melyikük is sérült meg valójában. Lépett egyet, azután még egyet, és a borzalmak borzalma tárult a szeme elé. Jessie koponyájának egy részét leszakította a robbanás. Fiatal arcát véres hasadék torzította el, ahonnan agydarabkák türemkedtek elő. Ez lehetetlen. Ethan gépiesen letérdelt a lány mellé. Jessie jobb kezében egy pisztolyt szorongatott. Megölte magát. Nem, ezt ne! Egy tizennégy éves kislány nem röpít golyót a fejébe, még ebben az őrült világban sem. Ethan Lyzee felé fordult. Lyzee már elővette a mobilját, hogy hívja a mentőket, bár tudta, hogy fölösleges: nem kellett hozzá orvosnak lenni, hogy megállapítsa az ember: Jessie halott. Ethan tehetetlenül Jessie fölé hajolt, és az arcára tette a kezét. Világos szemében még halálában is ott ült a pánik és a rettegés, amelyről nemrégiben beszélt, és amely mély zavarba ejtette Ethant. A segítségemet kérted, és én megtagadtam tőled. Megmutattad a szenvedésedet, de én nem figyeltem rá… Hirtelen egy mozgó tükörképre figyelt fel: néhány méterrel mögötte az operatőr újra előszedte a felszerelését. Ez a szemétláda lefilmezi az egészet!

24

Ethant elárasztotta a harag és az indulat, felpattant, és le akarta ütni a kukkolót. De az operatőr kitért az ökle elől, és a kijárat felé rohant. Ethan egészen a tűzlépcsőig üldözte, de a kamera ellenére az operatőr komoly előnyre tett szert. Ethan gyorsan lemondott az üldözésről. Nem érzett magában elég erőt hozzá. Inkább újra leguggolt Jessie teste mellé. Egy rejtelmes erő arra késztette, hogy megfogja Jessie kezét, mintha nem akarná egyedül átengedni a titokzatos átjárón a másik világba, amelyben pedig nem is nagyon hitt. Amikor megfogta Jessie nedves kezét, gyűrött papírdarabot talált benne, egy utolsó üzenetet – Jessie neki címezte, mielőtt elhagyta a világot: Egyébként sem tudna rajtam segíteni.

25

6. A körülmények hatalma A végzet az, ami akkor érkezik, amikor nem várjuk. MARCEL PROUST Manhattan Október 31. szombat 13 óra 08 perc Ethan az ügyvédnő kíséretében, kétórás viharos kihallgatás után elhagyta a 66-os körzet rendőrőrszobáját. A lépcsőházban lefelé menet gyors villanás vakította el. A szeme elé kapta a kezét, majd egy fényképész teleobjektívját pillantotta meg, a fickó egy márványoszlop mögé rejtőzve várt rá. Az ügyvédnő védelmező mozdulattal visszaterelte Ethant a főépületbe. – Olvasta a Hiúságok máglyáját?* – kérdezte a nő, miközben egy eldugottabb kijárat felé húzta. – Miért? – Azt a veszélyt írja le, amely most önre is leselkedik – magyarázta a nő lemondóan. – A média, amely imádja önt, amíg emelkedőben volt a csillaga, elsőként fogja kiélvezni a bukását… – De én nem csináltam semmit! – Rossz időben volt rossz helyen – ez néha elég, hogy tönkremenjen egy élet. – Azt hittem, a maga dolga az, hogy megvédjen engem! – Azon lehet lemérni egy férfi bátorságát, hogy képes-e szembenézni az igazsággal: nem maga írta ezt az egyik könyvében? Ethan kinyitotta a száját, tiltakozni akart, de nem jutott eszébe semmi, amivel visszavághatott volna. Lementek egy cselédlépcsőn, és egy szűk belső udvarra értek, ahol a rendőrautók mellett egy építkezés állványzata állt. Az ügyvédnő felajánlotta, hogy elviszi, de Ethan szívesebben ment gyalog. Az irodája csak néhány utcányira volt, és gyorsan odaért a Wall Street 120.-hoz, ahol azt kellett látnia, hogy a rendőrség lepecsételte az iroda ajtaját. Bosszúsan lement a föld alatti garázsba, és beült az autójába. Sokáig dermedten ült a volánnál a parkoló víz alatti homályában. Miért érezte úgy, mintha egy bűnöző bőrébe bújt volna? Miért tett meg mindent az őt kihallgató detektív, hogy okkal érezze ezt? Hivatalosan Ethant nem gyanúsították semmivel, de tekintve az áldozat fiatal korát és tettének kivételesen erőszakos voltát, az esemény szerepelni fog a szalagcímekben, és a közvéleménynek bűnbak kell majd. Minden olyan gyorsan összeomlott. Ethan behunyta a szemét, és megdörzsölte a szemhéját. A ma reggeli fájdalmas, kegyetlen események felvillanó képek formájában cikáztak át az agyán: a lövés, a lövést követő fejvesztett izgalom, a rendőrség megjelenése, a várószobái kamera felvételének elkobzása, és, főleg, a fekete koporsó, amelyben elvitték a gyermek testét. * Tom Wolfe 1987-ben megjelent regénye, egy gazdag Wall Street-i bankárról szól, aki, mintán Bronxban elütött egy fiatal fekete férfit, az újságírók zsákmányává lesz, és látnia kell, ahogy a világa összeomlik.

26

Ez a kislány, Jessie… A zsaruk nem találtak személyi iratokat a hátizsákjában. Ethan nem tudott róla semmit, még a vezetéknevét sem ismerte. Amikor a lány megjelent nála, ő nem mutatott kíváncsiságot, sem együttérzést. Szemernyit se. Egyetlen kérdést sem tett fel neki a szorongásáról és a szenvedéséről. Pedig ez a lány egyenesen hozzá jött, hozzá, és nem valaki máshoz. Kivágta a róla szóló cikkeket az újságból, és megnézte a tévéadásokat, amelyekben szerepelt. Íme, hová vezetett mindez. A lány szövetségest keresett, segítséget kért tőle, de ő egyedül hagyta reménytelen bánatával. Persze, most már bármit megadott volna, ha három órával visszaforgathatja az idő kerekét. Mindig így vagyunk ezzel egy tragédia után: ha tudtam volna, ha újrakezdhetném, a második esély, ami nem adatik meg az embernek… de sajnos az ember soha nem fordulhat vissza. A paparazzo vakujának VILLANÁSA rántotta ki Ethant a tűnődésből. Kinyitotta a szemét, VILLANÁS, és megpillantotta a fotóst, aki idáig követte őt, VILLANÁS, ahogy nagy műgonddal fényképezi az autó belsejét. Minden egyes VILLANÁS úgy lebénította Ethant, mint egy elektrosokk. Mintegy védekezésképpen elfordította a slusszkulcsot, és a Maserati agresszíven kilőtt, arra kényszerítve a paparazzót, hogy elinaljon. Ethan az oszlopok között kanyarogva mintegy ötven méteren át üldözte a fickót, majd hagyta az egészet a fenébe, és kihajtott a garázsból. Határozott cél nélkül végigment a Fulton Streeten, és felkanyarodott a Broadwayre. Újra megjelent előtte Jessie arca. Hihetetlen, hogy nem vette észre, mi készül. Most bezzeg tisztán látta a figyelmeztető előjeleket: a vágásokat a kislány alkarján, kísérteties sápadtságát, amitől hervadó virágra hasonlított, a koravén, cinikus tisztánlátását. De most már késő volt. A kamaszkori öngyilkosság nem a szabadság kifejeződése. Milyen végzetes erők késztetnek egy fiatal lányt arra, hogy egy szép őszi reggelen szétlője a fejét? Milyen fájdalom? Milyen megaláztatás? Milyen harag? Milyen neheztelés? Milyen félelemmel nem tudott szembenézni? Ezeket a kérdéseket akkor kellett volna feltenned neki, amikor ott ült előtted… Beszélned kellett volna hozzá, megteremteni a bizalom légkörét. Ezt kellett volna tenned, de te a fejed búbjáig belemerültél a saját kis személyes gondjaidba. Ethan elhagyta a Broadwayt, behajtott Little Italybe, és elindult a Nolita és East Village felé. Fogalma sem volt, merre tart. Csak el akart menekülni, ennyi. Ám közben pontosan tudta, hogy nem menekülhet a cselekedetei következményei elől. Természetesen nem te húztad meg a ravaszt, de életed végéig bűntudatot fogsz érezni miatta. A tévévitákban és a könyveiben gyakran beszélt az öngyilkosságról, kívülről bevágott számokkal zsonglőrködve: „Naponta körülbelül 3000 ember lesz öngyilkos a világban, vagyis fél percenként egy áldozatot szed az öngyilkosság.” Fél percenként egy áldozat? Na, gyerünk, számoljunk csak egy kicsit: 1…2…3…4…5…6…7…8…9…10…11…12…13…14…15…16… 17…18…19…20…21…22…23…24…25…26…27…28…29…30… Egy halott. 1…2…3…4…5…6…7…8…9…10…11…12…13…14…15…16… 17…18…19…20…21…22…23…24…25…26…27…28…29…30… Két halott. 1…2…3…4…5…6…7…8…9…10…11…12…13…14…15…16… 17…18…19…20…21…22…23…24…25…26…27…28…29…30… Három halott. 1…2…3…4…5…6…7…8…9… Jó gyorsan követik egymást, mi? Bezzeg az előbb, amikor az a gyerek szétlőtt fejjel haldoklott a karodban, nem brillíroztál így! Ha meghal valaki az ember szeme előtt, az sokkal cikibb, mint a könyvekben, nem igaz? * A Maserati kupé a Bowery és a Stuyvesant Street sarkán mondta be az unalmast. Mint egy megkarcolt lemezről a tű, a motor szabályos dallama hirtelen letért a barázdákról, és a kocsi néhány méter után leállt. Már csak ez hiányzott. 27

Ethan kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Körülnézett. A St. Mark's Place elején találta magát, az East Village szívében. Furcsa negyed volt ez, majdnem utolsóként egyelőre még megúszta a kiglancolási műveleteket, amelyek az utóbbi tíz évben valahogy kilúgozták a várost. Ethan sóhajtva felnyitotta a motorháztetőt. Egy gyakorlatilag új autó, 140 000 dollárért vásárolta… Kétkedve a motor fölé hajolt. Na jól van, ne tégy úgy, mintha valamennyire is értenél hozzá… A tárcájából előkereste a biztosítási kártyáját, felhívta a szervizszolgálatot, és kért egy autómentőt. – A különlegesen sürgős eseteket leszámítva, két órán belül nem tudunk autót küldeni – mentegetődzött a diszpécsernő. – Két óra! – őrjöngött Ethan. – A taxissztrájk miatt sok vasárnapi autós is volán mögé ül, tele vagyunk balesetekkel magyarázkodott a nő. Ethan rosszkedvűen tette le a telefont, lecsukta a motorháztetőt, rágyújtott, és ideges füstfelhőket eregetett. Az utca furcsán üres volt, a déli szél porfelhőket kavart, száraz leveleket és a kukákból kiszabadult papírokat sodort. Ami azt illeti, nem ez volt Manhattan legelitebb negyede. Régebben lepusztult, rossz hírű környéknek számított, sok drogdealer dolgozott itt, sok volt a hajléktalan, prostituált, és gyakoriak voltak a rendőrséggel való összecsapások is. De ez volt a beatnemzedék, a jazz-, rock- és punkzenészek meg az ellenkultúra központja is. Ezen a környéken számtalan legendás figura kísértett: Thelonious Monk, Andy Warhol és Jean-Michel Basquiat is itt alkotott; Patti Smith, a Police és a Cash itt lépett fel, a CBGB klubban, néhány méterre attól a helytől, ahol éppen Ethan állt. Az idők folyamán a negyed természetesen megváltozott, sokkal népesebb lett, mégis megőrizte független underground jellegét. Ethan néhány lépést tett a St. Mark's Place-en. Járt itt már néhányszor, és egy mozgalmas utcára emlékezett, bárokkal, turkálókkal, olcsó CD-boltokkal, tetováló- és piercingszalonokkal. Ám ezen a szombat délutánon a St. Mark's Place furcsán kihalt volt – egy szellem város benyomását keltette. Ethan fékcsikorgást hallott, és odakapta a fejét. Egy taxi száguldott el mellette, szinte súrolta őt, majd néhány méterre tőle hirtelen megállt. Különös… Nem a szokásos Ford Crown Victoria volt, amilyenekkel minden utcasarkon találkozni, hanem egy régebbi modell, egy kerekded formájú Checker, amilyet az öreg filmekben látni. Ilyet vezet De Niro is a Taxisofőrben. Ethan összevonta a szemöldökét. Nyilván egy gyűjtő autója. Az autó tetején a táblán mindhárom jelzőlámpa be volt kapcsolva, ami azt jelentette, hogy a sofőr nincs szolgálatban. Ami még furcsább volt: a vészlámpa, ami arra szolgált, hogy a rendőrség figyelmét felhívja a veszélyhelyzetre, szintén villogott. Ethan puszta kíváncsiságból közelebb lépett az autóhoz. Amikor az ablak felé hajolt, azt letekerte valaki, és egy hatalmas arc jelent meg benne: – Elvigyem valahová? A sofőr lenyűgöző termetű, kopaszra borotvált, csillogó bőrű fekete férfi volt. Fél szemére vak volt, szemhéja félig eltakarta sorvadt szemgolyóját, és ez melankolikus kifejezést adott az arcának. Ethan hátralépett, meglepte a váratlan ajánlat. – Miért, szolgálatban van? – Ha úgy vesszük…

28

Ethan tétovázott. Csábító volt az ajánlat: esze ágában sem volt két órát várni a sárga angyalra, és szerencsére a Maserati olyan helyen akadt el, ahol nem zavarta a forgalmat. Tehát kinyitotta a yellow cab ajtaját, és beült a hátsó ülésre. A sofőr gázt adott, meg sem várva, hogy Ethan bemondja a címet. * Amikor Ethan ráébredt, hogy a kocsiban nincs taxióra, eltűnődött, már megint miféle csávába került. Mint New Yorkban mindenki, ő is hallott már az illegálisan működő taxikról, amelyekben néha kifosztották a turistákat, de valahogy úgy érezte, most nem erről van szó: bár a taxisofőr úgy nézett ki, mint egy rögbijátékos, meglepő kedvesség áradt belőle. – Kemény napja volt? – kérdezte, és Ethanre nézett a visszapillantóban. – Hát… nem, minden rendben van – felelte Ethan, akit megzavart a kérdés. Most figyelmesebben szemügyre vette a sofőrt. Mint Robert Mitchumnak A vadász éjszakájában, neki is tetoválás volt a kezén; az ujjaira tetovált L.O.V.E. és F.A.T.E.* gyötrődő lélekről tanúskodtak. Az ülés hátára tűzött munkavállalási engedélyről le lehetett olvasni a nevét – Curtis Neville –, és a lakóhelyét is – Brooklyn. – Maga egyáltalán nem tehet arról, ami történt – szólalt meg a sofőr hirtelen, megnyugtatónak szánt hangon. – Micsoda? – A kislány öngyilkosságáról. Ethan összerezzent: – Miről beszél? – Tudja azt maga. – De…. látott a tévében, vagy mi? – kérdezte Ethan, és az operatőr zugfelvétele jutott eszébe. Úgy látszik, sürgős volt nekik, hogy leadják. Curtis kitérően válaszolt: – Semmit sem tehetünk a dolgok könyörtelen menetével szemben. Semmit sem tehetünk a halállal és az ő művével szemben. Ethan felsóhajtott, esze ágában sem volt vitába szállni a sofőrrel. A visszapillantóra nézett, amely körül egy sor gyöngy és ezüstpénz hullámzott a szélvédő közepén. – Azt állítani, hogy lehet harcolni a végzet ellen, illúzió – folytatta a fekete férfi. Ethan megcsóválta a fejét, és a dohányzóablakot kinyitva beengedett egy kis friss levegőt. Nem először kellett végighallgatnia egy vallási megszállott őrültségeit. Ilyenkor csak ennyit tehet az ember, hogy nem megy bele a játékba. – Azt hiszem, hogy ennek a fiatal lánynak az volt a végzete, hogy meghaljon – magyarázta a sofőr. – Szerintem maga nem tudta volna megmenteni, még ha több figyelmet szentel is neki. – Szóval nem vagyunk felelősek semmiért, ezt akarja mondani? – szólalt meg Ethan akarata ellenére is, olyan leegyszerűsítőnek érezte a sofőr elméletét. Curtis ezúttal hosszan elgondolkodott, majd komolyan kijelentette: – Szerintem létezik a dolgok rendje. Egy olyan rend, amelyet nem lehet sem megbolygatni, sem áthágni. – Maga komolyan azt hiszi, hogy minden meg van írva előre? – kérdezte Ethan némi megvetéssel. – Abszolút azt hiszem. Az idő olyan, mint egy könyv oldalai: amikor a hatvanhatodik oldalt olvassa, a hatvanhetedik és a hatvannyolcadik oldal már meg van írva. – És mi a helyzet a véletlennel? Curtis megcsóválta a fejét: – Szerintem a véletlen nem létezik. Vagy ha igen, akkor a véletlen… akkor Isten a véletlen. Szóval: a véletlen Isten álruhában. – És a szabad választás? *Itt a FATE - végzet - szó helyettesíti a HATE - gyűlölet - szót.

29

– Amit

maga szabad választásnak hisz, az nem más, mint látszat, illúzió, ami megmérgezi az életünket, és elhiteti velünk, hogy hatalmunk van olyan dolgok felett, amelyek valójában nem rajtunk múlnak. Maga még soha nem csodálkozott rajta? Az élet mindig ugyanazokra az emberekre mosolyog, másokra meg mindig csak balsorsot hoz. Ethan kívülről ismerte ezt a szöveget. Egyes páciensei – jellegzetesen azok, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy felelősség terheli őket egy tragikus eseményért – már sokszor előadták neki ugyanezt. De vajon milyen eltagadott felelősség gyötri Curtis Neville-t? Ethan most figyelmesebben is körülnézett. Az utasteret különféle csecsebecsék díszítették: egy Szűz Mária-szobrocska, egy másik az őrangyal szobra, az ülésekre akasztva szárított virágok, tudatosan elrendezett tarotkártyák, közöttük sok gyerekrajz, még az ablakokra is jutott belőlük. Az egész díszítés valahogy…. mauzóleumra emlékeztetett. Ethan agyában hirtelen fény gyúlt: – Ez a fia? – kérdezte, és egy kisfiú fényképére mutatott, amely ezüstkeretben állt a műszerfalon. – Igen, ez Johnny. – Hány éves? – Hat. Ethan nem merte rögtön feltenni a következő kérdést. És ha téved? És ha… – Meghalt, ugye? A szavak akarata ellenére csúsztak ki a száján. – Igen – felelte a sofőr majdnem hangtalanul. – Most két éve, nyáron. – És hogy történt? Curtis nem felelt rögtön, hagyta, hogy a csend végtelenre nyúljon, az útra koncentrált, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Utána egyszer csak belekezdett a tragédiája történetébe, nehezen, szaggatottan, a lelke mélyéből ásva elő az emlékfoszlányokat, amelyeket olyan nagy gyötrelmek árán temetett el. – Szép nyári nap volt – kezdte hunyorogva. – A barbecue-nél álltam a kertben… Johnny a felfújható medencéjében pancsolt mellettem, az anyja a verandán dúdolgatott… A füvön Zefír, az ír kopónk játszott egy régi frizbivel… Már három éve élt velünk, békésen… Hatalmas, ereje teljében lévő kutya volt, de nagyon szelíd és nagyon hűséges… Engedelmességre szoktatott, jól idomított, nagy termete ellenére békés állat volt, és szinte soha nem ugatott. Ethan hallgatott, erősen figyelt Curtis történetére, odafigyelve a hangja legapróbb rezdülésére is. – …és aztán, minden ok nélkül… a kutya hirtelen Johnnyra vetette magát, többször is megharapta, a mellkasát és a nyakát marcangolta, majd a pofájába kapta a fejét. Curtis ekkor hosszabban elhallgatott, szipákolt, rossz szemét dörzsölte, majd folytatta: – …puszta kézzel estem neki, megpróbáltam kiszabadítani Johnnyt, de azonnal megértettem, hogy már késő: a kutya úgy szétmarcangolta a fejét, mint egy közönséges húsdarabot. Johnny a kezemet fogva halt meg, a helikopterben, amely a kórházba vitte őt. * Csend lett a kocsiban. A felhőket nézték: a felhők tükörképe miatt úgy érezték, mintha az egyik üveghomlokzatról a másikra ugranának. * – A fiam halálakor kimondhatatlan fájdalmat éreztem, és miután a feleségem elhagyott – soha nem bocsátotta meg nekem, ami Johnnyval történt –, többször is megpróbáltam megölni magam, míg a végén megértettem. – Mit értett meg? – kérdezte Ethan kedvesen. – Hogy nem tehetek róla. Az autó közben elhagyta a Madison Square-t, a Grand Centralt, és elindult Midtown felé.

30

– Senki nem tehetett róla – folytatta Curtis. – Bármilyen borzalmasnak tűnik is, azt hiszem, hogy a halálunk órája fel van írva valahol, és hogy semmit nem tehetünk, hogy elkerüljük. Ethan az együttérzés és a kétkedés keverékével hallgatta a sofőrt. Curtis nyilvánvalóan épített magának egy hiedelemrendszert, amely páncélként védte. A végzettel kapcsolatos halandzsája tette lehetővé, hogy folytassa az életet, és távol tudja magától tartani a fia halálával kapcsolatos fájdalmat és bűntudatot. – Vannak események, amelyeknek a menetét nem lehet megállítani – folytatta Curtis. – A dolgok, amelyeknek meg kell történniük, megtörténnek, bárhogy próbáljuk is elkerülni őket. – Ha elfogadjuk a maga gondolatmenetét, soha senki nem felelős semmiért: az agresszióért, az erőszakért, a gyilkosságért… Curtis Ethan érvén rágódott, miközben a taxi elhagyta a Plaza hotelt, és elindult a Central Park mellett. – Meg tudna nekem magyarázni valamit? – kérdezte kisvártatva. – Amit csak akar. – Miért nem adott meg címet, amikor beült a taxiba? – Fogalmam sincs – ismerte el Ethan. – Talán mert magam sem tudom, hová megyek. A taxi elment a Frick Collection mellett, behajtott a Central Parkba, majd szép nyugodtan ráfordult az East Drive-ra. – Akár ki is rabolhattam volna – állapította meg Curtis, és halványan elmosolyodott –, megtámadhattam volna… Ethan megrázta a fejét. – Magának megnyerő arca van – tréfálkozott –, bizalmat ébreszt az emberben. Ebben a pillanatban különös cinkosság kötötte össze a két férfit. Ethan kinézett az ablakon: az ősz közepén jártak, és a Central Parkot elborították a tarkabarka, lángoló színű levelek. A Park Drive North mentén a gyerekek a földön heverő kisebb nagyobb vadgesztenyéket szedegették – már a Halloweenre készültek. A fák mögött elővillantak a tó meredek partjai, ahol… Ethan hirtelen összerezzent: Central Park, a tó… Vajon véletlenről van szó, vagy valami másról? Néhány másodperc múlva meg is kapta a választ a kérdésére, amikor a taxi megállt az East 72nd St. és a Park Drive North kereszteződésében. A Loeb Boathouse előtt voltak. A vendéglő előtt, ahol Céline esküvője lesz! Ethan idegesen Curtishez hajolt: – Mondja csak, ki maga valójában? – Egyszerű taxisofőr, aki segíteni akar. – És miért hozott ide? – kérdezte Ethan fenyegetően. – Honnan tudta, hogy… Curtis szállt ki a taxiból először, és kinyitott az ajtót az utasának. Ethan kikászálódott a taxiból: dühítette, hogy manipuláció áldozata lett. Lecövekelt a fekete férfi előtt, aki jó egy fejjel magasabb volt nála. Most már nem találta olyan nagyon rokonszenvesnek. Curtis változatlanul jóságos arckifejezéssel szállt vissza a taxiba, és beindította a motort. – Miért hozott ide? – ismételte meg Ethan a kocsi ajtaján dobolva. Curtis leengedte az ablakot, és mielőtt gázt adott volna, a világ legtermészetesebb módján kijelentette: – Mert ez a végzete.

31

7 Céline Így lesz szerelmes az ember, azt a pontot keresi a szeretett személyben, amelyet az soha nem fedett fel. ERRI DE LUCA Central Park Boathouse Október 31. szombat 13 óra 32 perc Ethan az ajtóban felmutatta a meghívót, majd belépett a Lakeside Diningba, a vendéglő nagytermébe, amelynek kifényesített padlója úgy csillogott, mint egy korcsolyapálya. Csoportokba verődött vendégek beszélgettek az elefántcsont színű orchideával díszített, szaténabroszos asztalok között. Az alkalomra a híres vendéglő „kék, fehér, vörös” színbe öltözött, és francia beszédtől visszhangzott, mivel a legtöbb vendég előző este érkezett a Roissy/Charles de Gaulle-ról. Ethan körülnézett a teremben, de nem akadt ismerősre. A több mint egy év alatt, amíg Célinenel együtt jártak, soha nem találkozott sem a családtagjaival sem a barátaival. Akkoriban elegek voltak egymásnak, és a másokkal töltött időt merő pazarlásnak tartották. Ethan kilépett a teraszra, ahol a bárt berendezték, és egy Martini Key Lime-ot rendelt. A vaníliás vodka azonnal kiváltotta a jóleső melegséget a torkában és a gyomrában, és pillanatnyi vigaszt nyújtott az ébredés óta átélt gyötrelmekért. Ám ez csak múló enyhülés volt. Akkor tarthatott volna tovább, ha azonnal rendel még egy vodkát, majd még egyet, majd egy harmadikat, negyediket, ötödiket, majd egy egész üveggel… Ethan rosszul érezte magát, és hirtelen eszébe jutott, hogy nincs mivel hazamennie. Elővette a telefonját, és felhívott egy ügynökséget, amely luxusautókat adott bérbe. Ő is bérelt már tőlük kocsit. Megadta az étterem címét, és azt ígérték, hogy az autó háromnegyed óra múlva megérkezik. Otthagyta a bárt, hogy elkerülje a kísértést. A terasz hatalmas volt, kinyúlt a tó fölé, és csodálatos kilátás nyílt róla a napsütötte víztükörre. Ebben az elbűvölő környezetben fogadta Céline és leendő férje a vendégeket a szertartás előtt. Ethan a távolból alaposan szemügyre vette Céline-t: organzából és csipkéből készült légies ruhájában sugárzott, mint egy angyal. Hosszú haját magas kontyba tűzte, felfedve kecses tarkóját, ettől úgy nézett ki, mint egy balett-táncosnő. Nem sokat változott az öt év alatt, de Ethan olyan komolyságot vélt felfedezni benne, amelyet korábban nem ismert. Valami szinte észrevehetetlen dolgot: visszafogottabb lett a mosolya, már nem ragyogott úgy a tekintete, és alig maradt valami a spontaneitásából. Bár tilos volt a dohányzás, Ethan rágyújtott, és mintegy hipnotizálva tovább figyelte Céline-t. Ismeretlen, egyszerre fájdalmas és megnyugtató érzés lett úrrá rajta. Előbb izzadt, azután rögtön rázni kezdte a hideg, mintha a teste csak egy reszkető csontváz lenne. Odabent a szíve vérzett, forró és pusztító mérget izzadva ki magából, amely mégis átmelegítette egy röpke pillanatra. Céline egyszer csak felé fordította a fejét, és a tekintetük egymásba kapcsolódott. Ethan hiába próbálta megfejteni a régi szerelme tekintetében felvillanó fényt: bánat? nosztalgia? bosszúvágy? Bár ellenséges területen érezte magát, közelebb lépett a kis csoporthoz, a mellvédre könyökölt, és úgy tett, mintha lekötné figyelmét a ragyogó vízen ringatózó csónakok és velencei gondolák látványa. 32

– Tehát mégis eljöttél – vetette oda Céline, miután néhány perc múlva csatlakozott hozzá. – Ha jól tudom, te küldted a meghívót! Majd hozzátette: – Nagyon örülök, hogy újra látlak. Régen volt. Céline megrázta a fejét: – Nem, csak tegnap történt. Nekem olyan, mintha tegnap lett volna. Kicsit félrevonta Ethant, a teraszra felkúszó, őszi színekben pompázó cserjesor mellé. Néhány percig hallgattak, az evezősöket nézték, akik apait-anyait beleadva, a szemben, a Bethesda Fountain mellett játszó amatőr dzsesszegyüttes zenéjének ritmusára húzták az evezőket. Céline szólalt meg újra. – Nagyon örülök, hogy újra New Yorkban lehetek. Mindig arról álmodoztam, hogy Manhattanben megyek férjhez. Emlékszel, amikor utoljára itt voltunk? Minden veled töltött másodpercre emlékszem. – Nem igazán. – A tó be volt fagyva, és hó takarta. És igazad van: régen volt már. – Franciaországban élsz? – Igen, Enghien-les-Bains-ben, ez egy kis fürdőhely Párizs mellett, Sébastien ott nyitotta meg a vendéglőjét. Nemrég kapta meg az első Michelin csillagot. Ethan hunyorogva elfordította a fejét, hogy alaposabban megnézze a fekete szalonkabátos, fehér mellényes férfit, aki a barátaival beszélgetett, de a jegyesén tartotta a tekintetét. Ragyogó mosoly, szép arc, a „stadion istene” testalkat. Az a fajta modern férfi, aki képes jól teljesíteni az élet minden területén: egy modern vállalkozás vezetője, szenvedélyes sportoló, figyelmes apa, jó szerető… – Még mindig az Air France-nál dolgozol? – Nem. Elegem lett belőle. Öt éve kiléptem, és elvégeztem a tanítóképzőt. Belville-ben tanítok, egy fogyatékos gyermekeket integráló osztályban. Sokat jelent nekem ez a munka. Céline elhallgatott, közben feltámadt a szél. Megborzongott, és összehúzta magán a gyöngyszürkén csillogó stólát. Finom csipkepántos Carven ruhájából kibukkant a válla, rajta arabeszket ábrázoló tetoválás. Ennek a szimbólumnak valaha mély jelentése volt a számukra, de ma már nevetségesnek tűnt. – Nagyon jól tudom, Ethan, hogy mit gondolsz: köztisztviselői munka, ház a kertvárosban, kedves kis férjecske… Azt gondolod, hogy azzá váltam, ami nem akartam lenni. Ethant meglepte, amit Céline mondott, és barátságosan akart válaszolni: – Nem, nem, tévedés. Azt választottad, ami megfelel neked, és én nagyon örülök neki, miattad. – Hagyd a süket dumát: azt választottam, amit te mindig megvetettél: a családot, a szilárd párkapcsolatot, a hétköznapi életet! Céline ezt már emeltebb hangon mondta, néhány vendég fel is kapta a fejét, nem tudták, ki lehet az az alak, akit meg soha nem láttak, mégis így ki tudta borítani a menyasszonyt negyedórával a szertartás kezdete előtt. – Erről szó sincs, amúgy meg azt gondolom, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. Nem is igazán értem, miért hívtál meg. – Mert ajándékot szeretnék kapni tőled. – Ajándékot? – Igen, az lenne a legszebb ajándék, ha végre elmondanád az igazságot. – Milyen igazságot? – Az igazat arról, hogy miért hagytál el öt éve. Ethan hátralépett, veszélyben érezte magát. – Annak idején ezt már megbeszéltük.

33

– Nem, nem beszéltünk meg semmit: kész tények elé állítottál, három perc volt az egész, én elmentem, és soha többé nem láttuk egymást. Ethan megpróbálta kivonni magát a beszélgetésből: – Az életben vannak kérdések, amikre soha nem kapunk választ. – Ne beszélj úgy, mint a könyveidben! Mit képzelsz, hol vagy? Egy Paolo Coelho-regényben? Tartogasd a szép mondataidat a tévénézőknek! Ethan megcsóválta a fejét: – Figyelj, ez már mind messze van – mondta higgadtan. – Nem lettünk volna boldogok együtt. Te elkötelezettségre vágytál, gyerekre, biztonságra… és én ezt nem tudtam volna megadni neked. Céline oldalra nézett. Zoé, a legjobb barátnője integetett neki, hogy siessen, és az órájára mutogatott. A pap megérkezett, és a vendégek lassan már mind helyet foglaltak a télikert székein. – Most elmegyek – mondta Ethan, és búcsúképpen megfogta Céline kezét. – Sok boldogságot kívánok neked. Kijelentése ellenére nem mozdult, nem engedte el Céline kezét, és elnézett, messzire. Az. ősz ragyogó, tüzijátékként sziporkázó sárga, bordó és narancs színeinek hátteréből a távolban élesen kirajzolódott a felhőkarcoló. Ethan csak nem akart elindulni, és érezte, hogy a vendégek egyre furcsábban néznek rá: nem tudták, ki ő, és mi az oka különös viselkedésének. Sajnálkozva engedte el Céline kezét, és rágyújtott egy újabb cigire. – Megtartottad ezt a rossz szokásodat – állapította meg Céline. – Azt hittem, New Yorkban már senki sem dohányzik! – Én fogok utoljára leszokni róla! – mondta Ethan füstfelhőt eregetve. – Steve McQueen dohányzott, James Dean dohányzott, George Harrison dohányzott, Krzysztof Kieslowski dohányzott, Albert Camus, Nat King Cole, Serge Gainsbourg dohányzott… – És mind halottak, Ethan – jegyezte meg Céline kedvesen, kikapta a cigarettát Ethan szájából, és a vízbe dobta. Egy mozdulat a múltból, egy kis figyelmesség azokból az időkből, amikor még ő viselt gondot Ethanre. Amikor a jövőnek még volt értelme kettejük számára. De Céline nem akart ellágyulni. – Láttalak ma reggel a tévében. Nagyon nehéz nem látni téged mostanában. Mindenütt ott vagy: a tévében, az újságokban. Ethan kérdőn pillantott rá. Céline habozott, majd végül kijátszotta az utolsó kártyáját: – Azt hiszem, nem vagy jól, Ethan. Úgy érzem, hogy a sikered ellenére nem vagy boldog. Ethan összevonta a szemöldökét: – Mit tudhatsz te erről? – Emlékszel, miért szerettünk egymásba? Emlékszel, miért volt közöttünk olyan erős a dolog: mert én képes voltam meglátni benned olyasmiket is, amiről a többi embernek fogalma sem volt. És te is ugyanígy voltál velem Ethan elsöpörte az érvet: – Ez csupa hülyeség volt, amiket azért meséltünk egymásnak, hogy olyanok legyünk, mint egy film szereplői. – Nagyon jól tudod, hogy igazam van. – Figyelj, sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de tudnod kell, hogy minden rendben az életemben: gazdag vagyok, elismernek, mindenki csak irigyelhet, van egy hajóm, egy házam Hamptonsban… – És ez mit bizonyít? Ethan ott állt Céline előtt, megingatták a támadásai, de meg is akarta védeni magát. – Ha már olyan sokat tudsz, mondd el, mi nem stimmel az életemben.

34

– Semmi nem stimmel, Ethan: az életed magányos és üres. Egyedül vagy, nincsenek barátaid, családod, vágyaid. És az a legszomorúbb az egészben, hogy ezzel te is tökéletesen tisztában vagy, de semmit nem teszel ellene. Ethan felemelte az ujját, kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de aztán letett róla, mint ahogy azt sem mesélte el Céline-nek, mit élt át néhány órával azelőtt, amikor Jessie szinte a szeme előtt lett öngyilkos. – Le fogod késni az esküvőt – jegyezte meg egyszerűen. – Vigyázz magadra, Ethan – felelte Céline, majd elment. Már néhány méterre volt Ethantől, amikor még egyszer hátrafordult. – Hallottam, mit mondtál ma reggel a tévében: hogy van egy pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni… Ethan kérdőn nézett rá. Céline egy pillanatra elhallgatott, majd úgy vágta a képébe, mint valami kihívást: – Szóval, tudod,a mi történetünk tíz perc múlva ér el ahhoz a bizonyos ponthoz.

35

8 Az a bizonyos pont A szerencse olyan, mint a Tour de France: sokáig vár rá az ember, és gyorsan tovatűnik. PÁRBESZÉD JEAN-PIERRE JEUNET AMÉLIE CSODÁLATOS ÉLETE CÍMŰ FILMJÉBŐL Central Park Boathouse Október 31. szombat 14 óra 05 perc Az étterem télikertjét festett faszékekkel rendezték be, köztük folyosót hagytak, amely egy szabadtéri emelvényre vezetett. Céline apja a Here Comes the Sun hangjaira ezen a folyosón vezette lányát az oltárhoz, a kedélyes külsejű pap elé, aki azonnal bele is kezdett a szertartásba: Drága Testvéreim, azért gyűltünk itt össze, hogy örömben és kegyelemben megünnepeljük egy férfi és egy nő szent egyesülését, akik megfogadták, hogy szeretni fogják egymást, és… Ethan képtelen volt elhagyni a Boathouse-t. Az egyik bárszéken ült, szeme sarkából követte a ceremóniát, és Céline utolsó szavain rágódott. Mit akart mondani ezzel a rejtélyes mondattal? És miért a Here Comes the Sunt, George Harrison számát választotta a bevonuláshoz? Ezt a számot annak idején ő, Ethan hallgattatta meg vele először, és azt is elmagyarázta, hogy számára ő, Céline a nap. Az egyetlen lény, aki fényt hoz az életébe. Mennyi hülyeséget összebeszél az ember, amikor szerelmes! – sóhajtott fel Ethan, és rendelt még egy vodkát, azt remélve, hogy az alkohol enyhíti fájdalmát. …Kedves Céline, kedves Sébastien, döntő lépésre készültök. És ezt a lépést Isten áldásával akarjátok szentesíteni. Mert csak te, Uram, te tartod életünket a kezedben, te vagy a múlt, a jelen és a jövő egyedüli Ura, te adtad Céline-nek és Sébastiennek az őket összekötő szerelmet. Pedig Céline figyelmeztette: „A mi történetünkben tíz perc múlva érkezik el ez a pont. Tíz perc múlva férjnél leszek, tíz perc múlva az ajtó örökre bezárul.” Utolsó felhívás, utolsó esély. …És ezen a reményteljes napon a kapcsolatotok új útra tér, hogy megerősödjék és kiteljesedjék. És ezen a reményteljes napon, Céline és Sébastien, szentesíteni fogjátok a szerelmeteket, az elkötelezettségeteket, az egymás iránti tiszteleteket. Mi mindannyian, akik itt összegyűltünk, tanúi leszünk az elköteleződéseteknek, és az a küldetésünk, hogy bátorítsunk és támogassunk titeket az utatokon… Ethan leszállt a bárszékről, és közelebb ment az. esküvői gyülekezethez. Úgy érezte, egyedül van, mindenki elhagyta. Forgott a feje. Még mindig a nyilalló fejfájás, amely ébredés óta kínozta,

36

és Jessie halálával, a zsaruk kérdéseitől és a két vodka martinitól csak egyre erősödött. Átjárta a hideg és a félelem, begombolta a zakóját, és megpróbált nem tántorogni. A leendő házasok előtt álló pap egyre ünnepélyesebb hangot ütött meg. …a házasság arra rendeltetett, hogy szentesítse a férfi és a nő egyesülését. Hogy keretéül szolgáljon a gyermekek nemzésének, nevelésének és egymás segítésének gazdagságban éppúgy, mint szegénységben, egészségben éppúgy, mint betegségben… Céline-nek igaza volt, amikor tökéletesen üresnek ítélte az életét. Bezárva magánya és pusztító individualizmusa elefántcsonttornyába, Ethan teljesen egyedül maradt. A mással megosztott öröm, a gyengédség érzése teljesen hiányzott életéből. Hirtelen ráébredt, hogy nincs egyetlen barátja sem, amióta tizenöt éve olyan gyáván faképnél hagyta Jimmyt New York utcáin. Az igaz, hogy teljesen egyedül építette fel önmagát. Hogy elmeneküljön a középszerű élet elől, amely ki volt jelölve a számára, mindent és mindenkit elhagyott, és magánya feneketlen mélységéből hozta felszínre az erejét. Mert mindig azt hitte, hogy akkor erős az ember, ha egyedül van, és a szeretet csak elgyengítené. Azóta megértette, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek, de most már késő volt. …A házasság súlyos elkötelezettség, amelyet nem tervez és nem is vesz magára az ember könynyedén, szeszélyből vagy óvatlanul. Ez végleges szentség, hiszen amit Isten egybekötött, ember többé szét nem választhatja… Nos, most mindjárt itt van az a bizonyos pont. Még csak nem is tíz perc, hanem tíz másodperc múlva. Hiszen mi történne, ha ő most felrohanna oda az emelvényre, és megvallaná Céline-nek, hogy szereti? Egy filmben nagyon jól venné ki magát. Egy filmben minden három perc alatt elrendeződnék, egy filmben Ethan lenne a pozitív, diadalmas, könnyed léptű hős. De ez nem egy film volt, és Ethant mindennek lehet nevezni, csak nem hősnek. Céltalanul sodródó ember volt, akit megkínzott, meggyötört a kétkedés. …Tehát ha valakinek itt közülünk tudomása van bármilyen tényről, ami meghiúsíthatná ezt az egyesülést, tárja fel most, vagy hallgasson el mindörökre… Tárja fel most, vagy hallgasson el mindörökre… A mondat szinte csattant a csöndben, és a visszhangja mintha örökké tartott volna. Az emelvényen Céline kicsit oldalra nézett, mintha őt keresné a tekintetével. A következő másodperc mintha kitágult volna, és egy röpke pillanatra Ethan maga is azt hitte, hogy félbe fogja szakítani a szertartást. Mert a szerelmüknek még nincs vége. Mert a szerelem nyilvánvaló. Mert ő ő, Céline pedig Céline. De ezek csak szavak, puszta szavak. Mit tudna ő felkínálni Céline-nek? Eszébe jutott, mit kérdezett tőle az imént: „Miért hagytál el?” Kitérő választ adott, de az az igazság, hogy ő maga sem tudta. A szakítást követő hetekben még komolyan úgy hitte, hogy veszélyt jelentene Céline-re. Biztos volt benne, hogy ha vele maradna, a szerelme méreggé, föld alatti aknává, tőrré változnék. Kezdetben ez a meggyőződés némi enyhülést is hozott, akkor vetette bele magát olyan eszeveszett hévvel a munkába. Majd találkozott Loretta Crownnal, és az egekig nőtt az ismertsége. De ahogy egyre magasabbra jutott a társadalmi ranglétrán és tompult a fájdalom, úgy erősödött benne a meggyőződés, hogy a félelmei a képzeletéből fakadtak, és csak arra szolgáltak, hogy elleplezzék a tényt: szemét alakként viselkedett. Az az igazság, hogy elhagyta Céline-t, ahogy régebben elhagyta Marisát és Jimmyt is. Mert nem akart függeni senkitől, mert szabad akart lenni, lerázva magáról minden kényszert és felelősséget. „Azt csinálni, amit akarok, amikor akarom, ahogy akarom.” És az is igaz, hogy egy ideig igencsak élvezte ezt a szabadságot. De a sikerrel és 37

a pénzzel együtt járt a cinizmus, és vele a látszatörömök légiója is: az alkohol, a nők, a drog, a szerencsejáték, míg végül már nem bírta elviselni azt, akivé vált. Most, hogy az élete foszlányokra szakadt, és megpróbált őszinte lenni önmagával, már nem volt biztos semmiben. Pontosan az előtt, hogy Céline kimondta volna a végzetes „igen”-t, Ethant újra elfogta a balsejtelem, hogy veszélyt jelent Céline számára. Ugyanaz a mély, irracionális érzés hatotta át, amelyet ugyan egyáltalán nem értett, de amelyben komoly fenyegetés rejlett. És akkor tudatosult benne, hogy ha egész életében csak egyetlenegyszer vállal felelősséget, akkor ezzel a nővel szemben, akit szeret. Hogy megvédje, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy eltaszítja magától. Ethan még egyszer, utoljára Céline-re nézett, mintha mindörökre az emlékezetébe akarná vésni a képét. Majd elfordította a tekintetét. Vége a szerelmi történetüknek. Elérkezett arra a pontra, ahonnan már lehetetlen a visszatérés. A lebegő pillanat után a szertartás folytatódott a szokásos rituálé szerint, előbb a fogadalmak, azután a gyűrűcsere. A fényképezőgépekkel és videokamerákkal felszerelt vendégek megörökíthették a legmeghatóbb pillanatokat, amelyek az esküvői film csúcspontjai lesznek; ezeket fogják a házastársak később mutogatni a gyerekeiknek, és ezeket idézik fel könnyes szemmel minden születésnapon. – Céline, férjedül fogadtad Sébastient. Ígéred-e, blablabla-blablabla- blablabla- blablablablablabla- blablabla- blabla-bla- blablabla- blablabla- blablabla- blablabla- blablabla? – Igen. – Blablabla- blablabla- blablabla- blablabla- blablabla- blablabla- blablabla- blablablablablabla- blablabla- blablabla, úgy viseljétek ezentúl ezt a gyűrűt, mint szerelmetek és hűségetek zálogát. Miközben a koszorúslányok és fiúk vígan körbehordozták a kosárkákat, hogy begyújtsák az adományokat, Ethan rendelt még egy pohárral, és átfutotta a BlackBerryjén felgyűlt üzeneteket: Lyzee és az ügynök aggódó SMS-ei, felkérések interjúra, annak jeleként, hogy máris megindult a médiahajsza, ügyfelek hívásai, akik lemondták a részvételüket a képzésein. Ethan még csak meg sem volt lepődve. A Jessie öngyilkosságáról készített felvételek nyilván már minden információs csatornához eljutottak. Így működnek a dolgok az elektronikus kommunikáció világában: egy kép egy szempillantás alatt lerombolhatja az ember hírnevét. Néhány órája még ő volt „a pszichológus, aki elbűvöli Amerikát”, de most már egy tizennégy éves kislány gyilkosát látják benne… Sic transit gloria mundi. Így múlik el a világ dicsősége. Az utolsó üzenetből megtudta, hogy a bérelt kocsi megérkezett a Boathouse elé. Egy hajtásra megitta az italát, és éppen abban a pillanatban lépett ki az étteremből, amikor Céline a férje karján, rózsaszirmok záporában fellépdelt az esküvői emelvényre.

38

9 Chinatown

* SZUN CU: A HADVISELÉS MŰVÉSZETE Dr. Shino Mitsuki elvegyült a Canal Streeten lökdösődő tömegben. Ezen az április délutánon Chinatown szinte megtelt: mindenhol ember ember hátán. Manhattan – Kínai negyed Október 31. 14 óra 32 perc A környék zúgó, színes méhkasra hasonlított. A negyedet orrcsiklandó, olykor émelyítő illatok töltötték meg: fűszerek aromája, konyhaszag, kámfor és szantálfa illata. Az utcákon tarkabarka kirakodóvásár: silány csecsebecsék, selyemholmik, festett lampionok, fecskefészek, szárított gomba, szárított rák, kalóz DVD-k, hamis Vuitton táskák tíz dollárért, ócska utánzatok. A járókelők kantoni, mandarin, burmai, filippínó, vietnami nyelven beszéltek. Az ember akár Hongkongban, Sanghajban, Guangdongban is érezhette magát. A kínai negyed a Mott Street körül alakult ki, egy tucatnyi háztömbből állt, a Confucius Plaza környékén, kétlépésnyire Little Italytől. Nem túl gazdag negyed, a szűk utcákon színesre festett, vaslépcsős házak. A 19. század elején, amikor az első kínai tengerészek – akikhez hamarosan csatlakoztak vasútépítésre szerződtetett kaliforniai honfitársaik is – elkezdtek telkeket vásárolni a Lower East Side rossz hírű negyedében, még senki nem hitte volna, hogy itt jön majd létre a nyugati világ legbefolyásosabb kínai közössége. Sőt, az utóbbi években, hasonlóan ahhoz, ahogy a Távol-Kelet előretört a világgazdaságban, Chinatown végül elnyelte Little Italyt. A hajdani olasz negyed napjainkra már csak a Mulberry Streetre és néhány turistákra szakosodott vendéglőre korlátozódó látványosságnak számított. Shino Mitsuki szép nyugodtan elsétált a Columbus Parkig, és szokása szerint betért egy Mott Street-i kisvendéglőbe. A terem legvégében ült le, az aranyfüsttel bevont Buddha-szoborral szemben. A pincérnő azonnal hozta a zöld teát, majd eléje tolta a dim sum választékot kis bambuszkosarakban. Shino gőzölt raviolit, marinált csirkelábat és két szezámba göngyölt rizsgolyót választott, majd a Cakyamuni** békés, mélázó tekintetétől kísérve nekilátott az evésnek. Shino Mitsuki csak egy óra múlva kezdett, de mindig korábban ment be a kórházba. Így hangolta rá magát a munkára. Ma a sürgősségi osztályon volt szolgálatban, és arra számított, hogy mint mindig Halloween napján, nyilván most is szép számmal hoznak majd be súlyos sérülteket, részegeket, baleseteseket.

* Ha nem ismered sem az ellenségedet, sem magadat, minden harcban legyőznek. ** Buddha másik neve.

39

Shino lesütött szemmel fejezte be az ebédet. Csak időnként merte felemelni a tekintetét, hogy lopva elnézze a titokzatos mosolyú, szép pincérnő kis mesterkedéseit. Tetszett a lánynak. Meglehetősen biztos volt benne: ha elhívná kiállításra, moziba vagy egy karaoke bárba, a lány elfogadná a meghívást. De Shino Mitsuki már jó ideje lemondott a szerelemről. Úgy döntött, inkább a belső békét választja, és távol tartja magát a vágy és a szenvedély gyötrelmeitől. Mivel az ember csak azt aratja le, amit ő maga vetett, Shino a karmája megtisztításának szentelte az életét. A jó cselekedetek természetesen nem feltétlenül ebben az életben nyerik el a jutalmukat, de ez nem számít: ő tud várni a következő vagy az azután következő életéig. A születések és az újjászületések ciklusa századokban mérhető, és csak azután remélhetjük, hogy megérjük az Ébredést. Shino felállt, kiment a nyüzsgő utcára, és azonnal magával sodorta a Mott Streeten lefelé özönlő emberáradat. Tíz perc múlva már a Chinatown és Financial District határán álló St. Jude kórházban volt. Alig három perce kezdődött a szolgálata, amikor egy ereje végén járó férfi esett be a kórház kapuján, és terült el az előcsarnokban. Prada öltönye és Oxford inge vértől feketéllett. * Manhattan – Central Park Október 31. szombat Fél órával korábban – Elhoztam az autót, amit rendelt, uram. Ethan az étterem parkolójában átvette a slusszkulcsot a fiatal alkalmazottól, és kétkedve nézegette a 80-as éveket idéző vörös Ferrarit. – Nem találtak jobbat? – kérdezte, miközben aláírta az átvételi igazolást. – A taxissztrájk miatt túl vagyunk terhelve – mentegetőzött a fiatalember. Ethan fintorogva beült az antik 308 GTS-be. Az volt az érzése, Tom Selleckre hasonlít, a Magnum első epizódjaiban. – A hawaii inget és az álbajuszt a csomagtartóban vagy a kesztyűtartóban találom? – Hogy mondja, uram? – Nem számít, maga nem értheti, túl fiatal – felelte Ethan, és gázt adott. Az Ötödik sugárúton hagyta el a Central Parkot. Ezen a shopppingolásra igencsak alkalmas délutánon a világ leghíresebb sugárútján nyüzsögtek az emberek, és a várost szétziláló taxissztrájk miatt a gyalogosoknak az a csalóka érzésük támadt, hogy nyugodtan átsétálhatnak az úton. Ethan a Battery Park felé tartott az öreg V8-assal. De a gondolatai nem a vezetés körül forogtak; csak lebegtek fájdalmasan valami gyászos, sűrű oldatban – ahonnan egyszer csak felmerült Céline ragyogó esküvői ruhás képe, majd Jessie is, szétlőtt koponyájával, kérdőn tágra nyílt tekintetével. Valamivel a Madison Square előtt hatalmas, sötétített üvegű Hummer terepjáró tapadt rá hátulról. Ezzel egy időben két sötét, hosszú autó kezdett előzésbe mellette, az egyik jobbról, a másik balról. Mivel Ethan így harapófogóba került, többször is rájuk dudált, de New Yorkban a hangjelzések a háttérzaj részét képezik, és senki sem figyel rájuk. Ethan próbálta arrébb szorítani okét, de a két autó továbbra is szorosan mellette haladt. Erre gyorsított: az üldözői is rátapostak a gázra. Erősen fékezett: a Ferrari jól tapadt az útra, de alacsony és karcsú volt, így a Hummer egy tank erejével tolta tovább. Hirtelen a bal oldali autó kilőtt, hogy a Ferrari elé kerüljön, így Ethan a váratlan menekülési útvonalon kikanyarodott a Cooper Square felé. De a nyílás csak csapda volt: a három autó már tudta, mire készül, és vele együtt elfordultak, három oldalról szorosan közrefogták, míg végül Ethan kénytelen volt lemondani a menekülésről, és megállni a Bowery mellett. Alig volt ideje kikapcsolni a biztonsági övet, máris két FBI-ügynök kinézetű gorilla vetette rá magát, megragadták a vállát, és durván a Hummer hátsó terébe lökték. *

40

Manhattan Két héttel korábban Luxuslakás a Rockefeller Centerben A szalon hatalmas helyiség – legalább háromszáz négyzetméter –, loftlakásnak berendezve, hatalmas üvegablakaiból körkörös kilátás nyílik a New York-i várossziluettre. Retró hangulatú, de nagyon elegáns. A szalon sarkában egy zongorista virtuóz változatokat rögtönöz dzsesszalapokra. A hatalmas, lakkozott asztal mellett hét férfi és egy nő pókerezik kora este óta. A férfiak tiszteletben tartják a póker dress code-ot, és mind szmokingot viselnek. A nő öltözete viszont feltűnő, keresett eleganciát sugároz: méregdrága farmernadrág asztrahánprémből készült övvel, leopárdmintás, lakkozott bőr körömcipő, pamutpuplin blúz, nehéz, hosszú nyaklánc, párducfej medállal. Ő ül az osztó helyén, bár jelen van egy hivatásos osztó is. Ethan a nővel szemben foglal helyet. Ő halmozta fel maga előtt a legtöbb zsetont a játék kezdete óta. Kamaszkorában tanult meg játszani Jimmyvel, a haverjával. Az évek folyamán komoly, megbízható játékossá vált. Sőt, többször is részt vett a World Series of Pokeren, a Las Vegas-i póker világbajnokságon, és két ízben az 1000 dolláros No Limit Hold'em utolsó asztaláig is eljutott. Komoly tapasztalatra tett szert, és valósággal remekel a többi játékos viselkedésének a megfejtésében. Semmi nem kerüli el a figyelmét: az ellenfelei tekintete, ösztönös kézmozdulataik, testük apró rezdülései, a halántékukon doboló vér. És Ethan tud türelmes is lenni, képes ellenállni a nyomásnak, gyors döntéseket hozni, és félelmét elleplezve megtéveszteni az ellenfeleit. A nőtől balra ülő két játékos beteszi a vakot, majd a nő minden játékosnak oszt két lapot – ezt a két lapot csak maguk a játékosok láthatják. Ethan néhány másodpercig még elnyújtja az örömöt, csak utána nézi meg a lapjait. Az utóbbi hetekben sokat veszített, de ma este újra mellé szegődött a szerencse. A lehető legtovább késlelteti a pillanatot, végül vet egy pillantást a kártyáira, miután a kezével gondosan eltakarta őket. Azonnal érzi, hogy gyorsabban dobog a szíve. Két ász: a híres Americain Airline, a legjobb induló kéz, ilyen csak kétszázból egyszer fordul elő.

Az óramutató járásával egy irányban elindul a licit. Amikor a fiatal nő kerül sorra, úgy licitál rá a többiekre, hogy meg sem nézi a lapjait. Ebből megértik, hogy a nő vakon akarja a játszmát lejátszani: ez a kockázat és a partner megfélemlítésének netovábbja. A nőt Maxine Giardanónak hívják. A város egyik gazdag nagykutyájának a lánya. Híres arról, hogy szeret blöffölni, és szeszélyes játékával megingatni azok egyensúlyát, akiket nem vet fel úgy a pénz, és akiknek több a vesztenivalójuk, mint neki. Rögtön az első kör után a fél asztal bedobja a lapot, a játszma négy játékos között folyik tovább. Maxine ezután félretesz egy lapot, és kiteríti a flopot: három lapot felcsapva az asztalra tesz, ezeket a lapokat mindenki láthatja és mindenki használhatja. A játékosok két saját, rejtett lapjukkal kombinálva a lehető legerősebb kéz kialakítására használhatják fel.

41

Ethan nem árulja el csalódottságát. Ez a három lap nem javítja fel a két saját lapját, még akkor sem, ha ász párja lejátszható kombinációt jelent. Újabb licitkör. Maxine még mindig nem nézte meg a lapjait, mégis emeli a tétet. Egy ötödik játékos is bedobja a lapokat. Ethan következik. Tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben a póker nem hazárdjáték, hanem a „lélek játéka”, összetett és kifinomult játék, az élet igazi metaforája, amennyiben a veszéllyel, a csábítással, a blöffel szembesíti az embert, és ahol a valószínűségek mesteri felmérése többet számít, mint a szerencse. És a valószínűség pillanatnyilag az ő oldalán áll. Maxine újabb lapot tesz félre, majd felüt még egyet:

Ezzel tetőpontjára hág a kockázat és az izgalom. Ebben a pillanatban Ethan tudja, hogy kevesebb mint tíz az egyhez az esélye, hogy öt, egymás után következő laphoz jusson. Tíz az egyhez az esélye, hogy a következő felfordított kártya dáma lesz, ami egy ászvégű sorhoz juttathatná, és így szinte garancia volna a győzelemre. Az újabb licit a hatodik játékos kibukását hozza. Most már csak ketten maradtak: Ethan és Maxine, aki még mindig nem nézte meg a lapjait. A tét már meghaladja az egymillió dollárt, és Maxine-nek szemmel láthatóan esze ágában sincs itt megállnia. No Limitet játszanak, szabad tétekkel és licitekkel. Valahányszor Maxine rálicitál a tétre, Ethan követi, úgyhogy már nem is maradt előtte zseton. Erre Maxine, mielőtt felfedné az utolsó lapot is, felajánlja Ethannek, hogy újra tehet a parti folyamán is.

42

Ethan közömbösen ül, a boardon heverő öt lapra mered. Vele szemben Maxine kihalászik egy cigarettát fémszegélyű kígyóbőr kistáskájából. Kiélvezi a pillanatot, az igazi játszma kezdetét, mert a fináléban egyvalamire egyszerűsödik minden: a másik ember titkával való szembesülésre. Az utolsó licit szinte már eléri a plafont: a harc és a csábítás keveréke. Mind a kettőjüknek mást jelent ez a párviadal: Ethan számára egyfajta belső utazás, szembesülés gyermekkori félelmeivel, egyik módja annak, hogy megfeledkezzen egy elveszített szerelemről, és a fény hiábavaló keresése az éjszakában. Maxine számára a veszély keresését jelenti, a pusztítás vágyát, az imádkozó sáska fantazmájának megvalósítását. Pillanatnyilag több mint ötmillió dollár van az asztalon. Ethané ebből körülbelül kétmillió. Igaz, hogy nincs ennyi pénze, de mit számít, ha egyszer győzni fog. Szinte látja maga előtt a győztes kezet: az ászvégű sort.

Jól érzi magát, annyira jól, hogy azt szeretné, ha ez a pillanat a lehető legtovább tartana. Még azt a luxust is megengedi magának, hogy elképzeli, mit kezd majd a rakás pénzzel, ha győzni fog. De elérkezik a showdown pillanata, amikor mindenki felfedi, amije van. Ethan nagyon nyugodtan kiteríti lapjait az asztal közepén. Most Maxine következik. Furcsa pillanat, mert Maxine még mindig nem nézte meg a lapjait, így most együtt, egyszerre fogják megismerni őket. Maxine felfordítja a két lapját – egy kör négyest és egy kör kilencest – és a közös lapokkal kiegészítve kirakja a következő sort:

Egy flös, kör lapokkal: öt egyforma színű kártya, ami erősebb kezet jelent, mint az ász végű sor. Maxine Ethanre néz, és azt a váratlan, nyers, kéjes nyilallást érzi, amelyet csak a póker képes megadni neki. Ethan arca meg sem rezdül a kudarc miatt, de pontosan tudja, hogy ronda csávába került. * Az első ökölcsapástól elered az orra vére, a második a májába, a harmadik a gyomrába talál.

43

Manhattan Most A Hummer hátsó terében Ethant szabályosan laposra verték. A két napszemüveges, szögletes állkapcsú és Terminátoröklű Men in Black lefogta, míg harmadik társuk tett róla, hogy keservesen megbánja, hogy nem fizette ki a játékadósságát. A verőember nem volt olyan elegáns, mint a másik kettő, de eredetibben öltözött, mint a „kollégái”. Zakója alatt félmeztelen volt, fején hátracsapott cowboykalap, hosszú, zsíros haj és háromnapos borosta: úgy festett, mint egy szadista hóhér karikatúrája, és szemmel láthatóan nagyon élvezte, amit csinált. Az ütlegelés kezdetekor Ethan ösztönösen megfeszítette a hasizmait, de olyan gyorsan záporoztak az ütések, hogy végül feladta. Most már egyszerűen csak azért imádkozott, hogy ne tartson örökké a szenvedése. Vajon meddig bírja még a kiképzést? Az orrából csorgó vér teljesen összemocskolta a ruháját és a nejlonponyvát, amit a gorillák szép gondosan kiterítettek a terepjáró hátsó részében. Az autó egyébként közben újra elindult, és a füstüveg miatt kívülről senki nem látott semmit. Végre eljött a pillanat, amikor „a hóhér” elengedte Ethant. – Giardano kisasszony már két hete vár a pénzére – állapította meg, sajgó öklét simogatva. – Nem… nemsokára megadom – zilálta Ethan –, de… kell még… kell még egy kis idő… – Már kaptál elég időt. – De ez nagy összeg… Nem tudok kétmillió dollárt csak úgy leakasztani! – Mától kezdve kétmillió-ötszázezer dollárt. – Hogy mi? Az képtelenség! – Jobb, ha tudod, hogy mik az érdekeid! – magyarázta a fickó, és hatalmas ütést mért Ethan gyomorszájára. Ezúttal Ethan úgy érezte, hogy valami megszakadt odabent. Ugyanebben a pillanatban a két pribék lazított a szorításán, és áldozatuk az ülések közé zuhant. Ethan fájdalmában behunyta a szemét. Honnan fogja előteremteni ezt a hatalmas összeget? Elméletileg gazdag: csak úgy dőlt a pénz a páciensektől, az előadásokból, a könyvei kiadójával mesés szerződéseket kötött. De nagyon költséges életmódot folytatott, és főleg nagyon sok pénzt fektetett társtulajdonosként egy luxus-egészségklinika építésébe Miamiban. Ultramodern klinikának készült, a szenvedélybetegek kezelésére, és nemsokára talán valóságos vagyont hoz a konyhára, de egyelőre csak nyelte a pénzt, nagyon sok pénzt. Eladhatná a tulajdonrészét, de az nem lenne elég. A hajója? Lízingeli. Az autója? Amilyen állapotban van… A részvényei? Sokat estek a legutóbbi válság miatt. És még csak most jön a feketeleves a Jessie haláláról forgatott filmnek köszönhetően, amelyet minden tévécsatornán leadtak. Egyébként valószínűleg ezért kapta most a verést is. Amikor Ethannel szaladt a szekér, a Giardanók békén hagyták, de most megértették, hogy megfordult a szél. – Na, megvan az a pénz vagy nincs? – kérdezte a hóhér türelmetlenül. Ethan nagy keservesen feltápászkodott, és vérző orrát megtörölte az inge kézelőjével.. – Meg tudom szerezni – jelentette ki –, de nem most rögtön. Kell még egy kis idő. – Mégis mennyi? – Legalább két hét. A fickó vastag szivart húzott elő a zsebéből, leharapta a végét, és meggyújtotta. Majd beletúrt egy fémdobozba, és egy harapófogó-szerűséget húzott elő belőle, különlegesen hosszú, csuklós nyéllel. Mélyen felsóhajtott, mire a két fogdmeg azonnal újra megragadta Ethant. Az erősebbik elkapta a jobb kezét, és a főnöke elé tartotta. A fickó a fogóval Ethan ujjai felé közelített. Ethan hánykolódott, ökölbe szorította a kezét, de hiába. Csak ne a jobb kezemet, csak ne a mutatóujjamat! Ethan végig azt hitte, hogy a másik csak blöfföl, hogy csak rá akar ijeszteni. Alapos verést kapni egy dolog, de elveszíteni az egyik ujját, az már egészen más, és a Giardano családnak mégiscsak tekintettel kell lennie a hírnevére. Hát, talán jobb lett volna, ha tájékozódik, mielőtt leül játszani egyikükkel. 44

Tompa roppanást hallott, és a következő pillanatban azt látta, hogy a mutatóujja elválik a kezétől, és a nejlonponyvára pottyan. Egy valószerűtlen fél percig még megkímélte a fájdalom, egy röpke ideig még azt hihette, hogy az egész nem is történt meg valójában. Utána ömleni kezdett a vér, és hirtelen elviselhetetlen lett a fájdalom. Ethan felüvöltött, de még nem ért a szenvedései végére. – Két hét, két ujj! – jelentette ki hidegen a kínzója. Szörnyű fogóját Ethan nagyujjára illesztette. – És még örülhetsz, hogy nem valamelyik másik testrészedet vágjuk le – jegyezte meg, és nagy erővel összenyomta a fogó két szárát. Amikor a másik ujja is elvált a testétől, Ethan tekintete elhomályosult. A teste nem volt más, csak merő szenvedés, és levegő után kapkodott, mert az imént kapott ütésektől és a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Már majdnem elveszítette az eszméletét, amikor a Hummer váratlanul megállt. A tolóajtó kinyílt, a két gorilla a napsütötte betonjárdára dobta Ethant, majd elhajtottak. * Arccal a földön Ethan úgy érezte, hogy nincs ereje feltápászkodni. Zavarosan hallotta a tömeg kiáltozását és a forgalom zaját, de mintegy távolodóban. Vajon segít neki valaki, vagy hagyják megdögleni az utca közepén? Tiszta erőből küzdött, és a reményvesztettség energiájának köszönhetően sikerült valamennyire összeszednie magát. Nagy nehezen feltápászkodott, vigyázva, nehogy sérült kezére támaszkodjék. Szorongva kereste levágott ujjait a járdán. Megtalálta az egyiket, majd a másikat is. Ép kezével felszedte őket. A könyökével szétkente az orrából ömlő vért. Az a legfontosabb, hogy ne nézzen a sérült kezére. Emberek álltak körülötte, és rémülten bámultak rá. Főleg ázsiaiak, de sok turista is. Szóval Chinatownban van! Figyelmesebben körülnézett, és felismerte a híres Doyer Streetet, ahol a kínai gengszterbandák valaha lerendezték a számláikat, egymást gyilkolászva. Furcsa humora van ezeknek az agresszív alakoknak. Siess már! Ethan nem nagyon ismerte ezt a negyedet, de sietnie kellett. Levágott ujjait szorongatva feltántorgott a Mott Streeten, a negyed egyik főutcáján. Találomra indult el, lázasan, zihálva futott, elveszve a rejtelmes írásjelek dzsungelében. A feliratokkal és villogó neonokkal díszített számtalan kis üzlet között végül ráakadt egy gyógynövényboltra, amelynek a kirakata szárított csikóhalat, tigriscsontot, rinocéroszszarvat, valamint madárinfluenza elleni csodagyógyszereket kínált. Belépett a boltba, és gyorsan körülnézett. Egy tucatnyi műanyag tartót látott, bennük vagy ötven különböző növény gyökerei, szárai, levelei és virágai. Ethan egy perc múlva megtalálta, amit keresett: a zárható műanyag tasakokat, amelyekbe a vevők összegyűjthették értékes keveréküket. Felragadott egy zacskót, és beledobta levágott ujjait. Siess már! A zacskóval a kezében kirohant, és elindult a Mulberry Street vendéglői felé. Sorra végignézte őket, míg végül rátalált egy kirakodópultra, ahol jég között friss halak kínálták magukat. Ethan kis híján rázuhant a pultra, de összeszedte az erejét, és végül sikerült talpon maradnia. Félretolta a zúzott jégágyon pihenő nagy kardhalat, és gyorsan jeget söpört az egyik asztalról elemelt bambuszdobozba – ilyen dobozokban gőzölik a halat. Hogy megmentse a levágott ujjait az azonnali és visszafordíthatatlan elhalástól, a lezárt tasakot a dobozba helyezte, majd lecsukta a doboz tetejét. De most aztán rohanj! Rohanj! Rohanj! Chinatown, szombat délután, hajszálra olyan, mint bármely más szombat délután. Chinatown, város a városban a saját szabályaival és kódjaival. Chinatown nyüzsgő sokadalmával, mandarin nyelvű felirataival, pagoda alakú tetőivel. A Columbus Park hűsében dühödt madzsongjátszmákban öreg kínaiak vetik össze tudásukat. Mások, a magányt kedvelők, a tai-csi lassú, pontos mozdulatait gyakorolják.

45

A Chatham Streeten, egy buddhista templom mellett egy férfi rohan lélekszakadva. Csupa vér és izzadság. Nyilall az oldala, két ujja hiányzik, egyik bordája eltörött, mája és a gyomra iszonyatosan fáj. Könnyek csorognak végig az arcán, és összekeverednek a vérével. Normális esetben itt helyben össze kellene rogynia, mint egy kutyának, a fáradtság, az ütések, a trauma miatt, de tovább rohan, egy bambuszdobozzal a kezében. Különös. Bár élete legborzalmasabb napját éli át, és nincs túl messze tőle a halál, mégis… Mégis, pontosan ebben a pillanatban, bármilyen hihetetlen is, elevenebbnek érzi magát, mint valaha. Tudja, hogy az előbb, a járdán, leért a mocsár fenekére, amelybe hónapról hónapra egyre mélyebbre merült. De felemelkedett, el tudta rúgni magát a fenéktől, mégsem merült el örökre. Még nem tudja, elég-e ez ahhoz, hogy újra a felszínre bukkanjon, és kimásszon a bajból. Lehet, hogy nem. Talán eljutott már arra a pontra, ahonnan lehetetlen a visszatérés. Most csak egyetlen dolog jár a fejében: hogy nem szabad összeesnie, és futnia kell tovább. Egészen a St. Jude kórházig, aztán gyorsan belökni az ajtaját, és összeesni az. előcsarnokban. A Prada öltönyében és vértől feketéllő Oxford ingében.

46

10 A karma-pillanat Aki tudja, hogy tudja, azt hallgasd meg. Aki tudja, hogy nem tudja, azt tanítsd. Aki nem tudja, hogy tudja, azt ébreszd fel. Aki nem tudja, hogy nem tudja, attól menekülj. KÍNAI KÖZMONDÁS

St. Jude kórház Október 31. szombat 15 óra 25 perc Dr. Shino Mitsuki elállította a vérzést, és figyelmesen megvizsgálta a sérült kezet. Szorítókötést tett rá, megtisztogatta a két csonkot, majd vízálló szorítókötésben egy jégágyra fektette őket. A két levágott ujj jó állapotban került hozzá, mert a betegnek – aki pillanatnyilag még nem nyerte vissza az eszméletét – volt annyi lélekjelenléte, hogy nem közvetlenül a jégre tette őket, így nem sérültek meg a vérerekkel borított szövetek. Most gyorsan kellett cselekedni, de nem volt szabad kapkodni. Shino tehát néhány percig mérlegelte, van-e esélye a visszaültetésnek. A metszési felület tiszta volt, ami sokkal jobb, mint lehetne az ujj törése vagy leszakadása esetén. Egy levágott ujj megmaradási esélyei sokban függnek attól is, hol vágták le. Akkor a legnagyobb az esély a sikerre, ha az ujjtőnél vágták le, de az is igaz, hogy ebben az esetben gyakori az ujj merevsége vagy érzéketlensége. A beteg sok vért veszített, de viszonylag fiatal, tehát volt remény az életfunkciói gyors helyreállására. A zakója zsebéből kikandikáló cigaretta azonban rontotta az esélyeit, mivel a nikotinnal átitatódott szervezetben gyakran jön létre érelmeszesedés, ami növeli az értrombózis kockázatát. – Mi legyen, doktor? – kérdezte a főnővér, aki a betegfelvételnél segédkezett. Shino rövid habozás után így felelt: – Megkíséreljük az operációt. Miközben felállította a helyi érzéstelenítéshez szükséges protokollt, nem tudta elhessegetni magától a sérülés eredetére vonatkozó kérdéseket. Elméletileg értesíteni kell a rendőrséget, amint erőszakos bűncselekmény vagy kínzás gyanúja merül fel, és ez a fickó láthatólag nem fűnyírás közben vágta le az ujját, és nem is akkor, amikor egy új polcot eszkábált a gyerek szobájában. 17 óra 30 perc – Az a legfontosabb, hogy ne mozogjon! Amikor Ethan kinyitotta a szemét, Shino Mitsuki már jó két órája dolgozott. Csavarokkal stabilizálta a két felületet, és most az erek és az idegek összevarrásán munkálkodott. Ethannek több percébe is belekerült, mire teljesen magához tért. Az agya fájdalmas labirintus volt, ahol nyomasztó képek torlódlak egymásra: Jessie, Céline, a titokzatos vörös nő, a két FBI-ügynöknek látszó fegyveres, a Kusturica-klón és az a borzalmas harapófogója… – Az ujjaim… – mondta hirtelen, és ijedten az orvos felé fordult. – Itt vannak – nyugtatta meg az orvos. – De maga csak helyi érzéstelenítést kapott, kérem, semmiképpen ne mozogjon!

47

Miután összevarrta az inakat és az idegrostokat, Shino a mikroszkóp alatt a vérereket állította helyre egy századmilliméter vastag tűvel és cérnával. Az operáció még három órán keresztül tartott, szabályos időközönként megspékelve az orvos és a betege közötti párbeszéddel. 18 óra 05 perc – Nagyon fáj itt – mondta Ethan panaszosan, és a gyomrára mutatott. Shino azonnal riposztozott: – Egész életünk szenvedés. A születés szenvedés. Az öregedés szenvedés. A szerelem elvesztése szenvedés. A halál szenvedés. 18 óra 52 perc Mivel Ethan állandóan izgett-mozgott, Shino szigorúan leteremtette: – Túl sok magában a türelmetlenség és a harag. Ethan bocsánatkérően felvonta a vállát, és félrehajtotta a lejét. – A harag – ismételte Shino mintegy magának –, a harag fogja megölni magát. – A harag áldás – védekezett Ethan. – A harag lázadás. Shino megcsóválta a fejét, egy pillanatra felnézett a munkájáról, kemény tekintettel méregetve a betegét. – A harag tudatlanság, és a tudatlanság szenvedés. 19 óra 28 perc Shino úgy döntött, mintegy véletlenül felteszi Ethannek a kérdést, amely jó ideje kikívánkozott belőle. (Ezt a kérdést az ápolónő már korábban feltette az orvosnak, de ő nem tudott válaszolni rá.) – Hogyan sérült meg? – Mondtam már: baleset volt. – És kinek a hibájából? – A végzet hibájából – felelte Ethan, és futólag megjelent előtte Curtis Neville képe, a nyugtalanító taxisofőré, akivel délután találkozott. – A végzet nem létezik – jelentette ki Shino hidegen. – Azok takaróznak a végzettel, akik nem vállalják a felelősséget az életükért. Egy pillanatra visszasüllyedt a hallgatásba, de nem sokáig bírta ki, hogy ne fejtse ki részletesebben a gondolatát: – Az az igazság, hogy az ember azt aratja le, amit maga vetett. – Talán ez a karma törvénye? – Igen, ez a szabály – felelte az orvos mély meggyőződéssel –, az erényes cselekedetek boldogsághoz vezetnek, a gonosz cselekedetek szenvedést hoznak. – Rövid hallgatás után hozzátette: – …akár a mostani életünkben, akár egy következőben. Ethan hallgatott – mit felelhetett volna egy sebésznek, aki úgy beszél, mint egy Jedi lovag? Mindig érdekelte a buddhizmusban a karma megtisztításának az eszméje: tudatára ébredni a hibáinknak, megbánni őket, elfogadni a gondolatot, hogy nem ismételjük meg őket, bocsánatot nyerni… Innen nézve minden nagyon egyszerűnek tűnt, de hogy alkalmazza is az ember ezeket az elveket, az már egy másik történet. Shino szavairól eszébe jutott az az ellentmondásos beszélgetés, amelyet néhány órája folytatott Curtis Neville-lel, a taxisofőrrel, aki meg volt győződve róla, hogy minden cselekedetünk magán viseli a végzet pecsétjét. Milyen széles sávon mozoghatunk szabadon az életünkben? És vajon a végzet vagy a karma uralkodik valójában rajtunk?

48

20 óra 52 perc Az operáció véget ért. Ethan egy kórházi pizsamában már a különszoba ágyában feküdt. Egy infúziós rendszer fájdalomcsillapítót és véralvadásgátlót adagolt a szervezetébe. Odakint közben beesteledett, de ő észre sem vette. Shino Mitsuki lépett be a szobájába, hogy kiadja a végső utasításait. A csomag Marlboro volt kezében, amelyet Ethan zsebéből emelt ki. – Csak egy szál cigaretta, és artériagörcs lesz a vége – jelentette ki fenyegetően. Az ágyhoz lépett, és megvizsgálta a betege kezét: óvatosan megnyomkodta az operált ujjakat; azt vizsgálta, visszatért-e normális színük és hőmérsékletük. – Jaj! – Csak egy cigaretta, és az ujjai megmaradását kockáztatja. Csak egy szál ebből a szarból, és tönkreteszi az egész délutáni munkámat! – Értem. – Az átültetés még nagyon érzékeny – folytatta az orvos –, körülbelül tíz nap múlva derül ki, hogy megmaradnak-e a visszavarrt szervek. – Nagyszerű, akkor kulcsoljuk imára a kezünket – jelentette ki Ethan; oldani akarta a hangulatot. De Shino észre sem vette, hogy viccel. Az arcán ugyanaz a komolyság ült. Ethan a tekintetét kereste, és néhány másodperc múlva sikerült is elkapnia. – Köszönöm, amit értem tett – mondta egyszerűen. Shino elfordította a tekintetét. – Jobban szerettem volna, ha másban is segíthetek magának – mondta, és az ablak elé állt. – Hogy megtalálja az utat, hogy kiléphessen az sötétségből, a tudatlanságból. Na, már megint… A sebész csupa általánosságot mondott, Ethannek mégis az a benyomása támadt, hogy az orvos többet tud róla, mint amennyit elárul. Ugyanezt érezte néhány órája a taxiban is. Azt, hogy nem tudja eldönteni: bölccsel vagy eszelőssel van-e dolga. – Az utat egyedül kell felfedeznie – fordult vissza még utoljára Shino az ajtó küszöbéről. – A bölcsességet soha nem tálcán kapja az ember. Mert akkor nem lenne bölcsesség. * Miután elment, Ethannek nem maradt ereje, hogy alaposabban is elgondolkozzék az orvos szavain. Nagyon kimerült volt, már majdnem elszundikált, amikor a BlackBerry vibrálni kezdett az ágy melletti gurulós asztalkán. Egészséges kezével elvette, és nagy üggyel-bajjal megpróbálta kisilabizálni a mailjeit. A legtöbb üzenet Lyzee-től érkezett, aki könyörögve kérte, hogy hívja fel. Ethan majdnem felhívta, de aztán letett róla. Nem tudott volna mit mondani Lyzee-nek. Gyorsan átfutotta a többit – tolakodó újságírók interjúkérései, lemondások –, alaposabban csak egy terjedelmesebb üzenetet nézett meg, amelyhez egy rövidfilmet is csatoltak. Az üzenet a kikötői biztonsági szolgálattól érkezett. Mi történt már megint? Tavaly, egy betörés után Ethan belefoglaltatta a szerződésbe, hogy azonnal videofelvételt küldenek neki, amint egy gyanús személy túl közel megy a hajójához. A felvételen egy baseballsapkás férfit látott, aki a hajóhídon állt, és a kabin ajtaján dörömbölt. A kép elmosódott volt, nem sok mindent lehetett kivenni rajta. De a férfi egy pillanatra felemelte a fejét, és ő azonnal ráismert. Jimmy volt! Tizennégy éve nem látta a barátját. Vajon miért jött most el hozzá, pontosan ma, amikor az élete darabokra szakadt? 23 óra 57 perc Már majdnem éjfél volt, amikor Ethan kinyitotta a szemét. Végül, bár nem kapott választ a kérdéseire, sikerült elaludnia a kórházi szoba megnyugtató csendjében. Kicsit mesterséges, fájdalomcsillapítók keltette álom volt, meg megszakítva a vérkeringései ellenőrző ápolónő látogatásaival. Most már jobban érezte magát. Nagyon hosszú idő óta először mintha világosabban látta

49

volna az életét. Ma elment a legrosszabb mellett, és akár meg is érinthette volna a pontot, ahonnan nincs visszatérés. Látszólag mindent elveszített: a vagyonát, a hírnevét, a szerelmét. A legtöbb ember hisz valamilyen nagy eszmében, amely struktúrát ad az életének: legyen az Isten, a Gondviselés, a Végzet, a Szerelem vagy a Család. És ő, miben hisz ő? A karrieren és a pénzen kívül. Ő nem építette az életét semmilyen felsőbbrendű értékre. De ezen még lehet változtatni. Kínkeservesen felült az ágyában. Mindene fájt, és úgy érezte, a csontjai törékenyek, mint a kristály. Nagy óvatosan kikászálódott az ágyból, maga után húzva az infúziós állványt. A szobának volt egy aprócska erkélye, amely az East Riverre nyílt. Ethan hallotta, hogy odakint erős szél fúj, esik az eső és csapkodnak a villámok. Eltolta az erkély tolóajtóját, de a küszöbön megállt. Ma mindent elveszített, de még életben van. És ami a legfontosabb, elég erőt érez magában, hogy egy tollvonással áthúzza az életét, ahogy tette ezt tizenöt évvel korábban. Elég erőt, hogy mély lélegzetet vegyen, és más alapokon építse újjá az életét. Pénzzé teszi mindenét, rendezi ezt az adóssághistóriát, majd elhagyja az Egyesült Államokat. És talán őrültségnek tűnt, de ebben a pillanatban még ahhoz is érzett magában erőt, hogy visszaszerezze Céline-t. A legszebb még hátravan – gondolta, és a folyó tükrében villódzó fényeket nézte. Az eső és a szél miatt nem hallotta, hogy nyílik a különszoba ajtaja. Az ablaküvegen csak egy mozgó árnyalakot látott, és érezte, hogy van mögötte valaki. Amikor megfordult, egy pisztoly csöve szegeződött rá. Ki lehet ez? Megdermedt. A szobában félhomály volt, nem tudta kivenni támadója arcvonásait. Csak a pisztoly ezüstös csöve csillogott fényesen. Az első golyó áthatolt a mellkasán, és kilökte a teraszra. Ethan döbbenten a gyomrára szorította a kezét. Az árnyalak határozott léptekkel közelített. De ki ez? Újabb villanás. A második golyó a fején találta. Ethan szorongva felkiáltott, és kinyújtotta a kezét, hogy megvédje magát. Az arcát az eső jeges vize verte, összekeveredett a vérével, és belefolyt a szemébe. Minden zavaros lett körülötte, de még egyszer megpróbálta kivenni a gyilkosa arcvonásait. Ki ez? Muszáj megtudnia! A harmadik golyó a koponyáját robbantotta szét, és testét az infúziós állvánnyal együtt átlökte az erkély mellvédjén. Különös volt. Néhány perce még azt hitte, hogy egy új élet várja, és most durván kiszakítják az élők világából. De kicsoda? Fejjel előre kizuhant az erkélyről, és majdnem harminc métert zuhant. Ez lenne hát a végzete? Hogy szétroncsolódjon egy kórházi parkoló betonján? Kicsit túl keménynek találta a büntetést, és egy rövid, tisztánlátó pillanatra megint felmerült benne a kérdés, hogy vajon kinek áll érdekében megölni őt. Soha nem fogja megtudni. Beburkolta a szél, mosta az eső, és mintha saját ürességben hányódó testét látta volna. A fejében két kép vetült egymásra: először a kislány, Jessie arca jelent meg előtte, akire nem akart rászánni egy rohadt percet sem. Utána egy gyerekkori emlék: az első cigije Jimmyvel, egyetlen igazi barátjával. Micsoda pazarlás! Milyen kár, hogy olyan sokszor hozott rossz döntéseket. Kár, hogy eltékozolta az egész életét.

50

Az utolsó gondolata Céline-é volt, a nőé, akit soha nem szűnt meg szeretni. Nagyon örült, hogy ma viszontláthatta. Nagyon szépnek találta a menyasszonyi ruhájában. Szépnek, de nem boldognak. Kutatott az emlékezetében, szebb emléket keresett. Egy olyan képet, amelyen mind a ketten rajta voltak, a szerelmük hajnalán – egy tavaszi napon készült a Water Taxi Beachen, a valószerűtlen, aprócska strandon, éppen szemben a manhattani skyline-nal. A fényképen mosolyognak, boldogok, szerelmesek, bíznak a jövőben. Ethan a lehető legtovább kapaszkodott az emlékbe. Ezt a képet akarta látni, amikor meghal.

51

11 A szerelem betegsége A lélek fekete éjszakájában mindig hajnali három óra van. FRANCIS SCOTT FITZGERALD Manhattan – 44. utca Szombatról vasárnapra virradó éjszaka 2 óra 45 perc A Sofitel Szálló egyik lakosztályában Céline Paladino lemosta a sminkjét. Sébastien, a férje nemrég aludt el a szomszéd szobában. Céline kibújt esküvői ruhájából, és hosszan nézte csupasz arcát. És most mihez kezdesz? Felborzolta hosszú, egyenes szálú haját, és még fiatal arcát fürkészte: magas arccsontját és mandulavágású szemét. A vállán egy indián írásjel, amelyet Ethannel való szerelme hajnalán tetováltatott oda. Ethan… Ma délután néhány percre viszontláthatta őt, de csak azért, hogy újra elveszítse. A zaklatott szóváltás megint felélesztette” a fájdalmát. Végtelenül sebezhetőnek látta Ethant, mégis nekitámadt. Bár magának sem merte nyíltan bevallani, azt remélte, valami történni fog a szertartás alatt. Mert mindig azt hitte, hogy Ethan az igazi, ő élete férfija: a másik felünk, akit egész életünkben keresünk, szakadatlanul, akinek meg mernénk mutatni a bennünk lakó ördögöt, és mégis szeretne minket, mindezek ellenére. És most mihez kezdesz? Ma este, ebben az elegáns szállodai szobában végig úgy érezte, hogy csak szerepet játszik. Olyan szerepet, amelyet nem érzett a magáénak. Annyi engedményt tett, annyira igazodott a családja, a barátai és a társadalom elvárásaihoz, hogy végül idegenné lett a saját életében. Most újra érezte a magányt, amely néha teljesen elhatalmasodott rajta. Menekülj. Farmert, blúzt, fekete pulóvert húzott, és felvette öreg Kickersét. Meg sem próbált gondolkodni, engedte, hogy magával ragadja az őt hirtelen megszálló irracionális erő. The bitch is back. Tudta, hogy mindenkinek bánatot fog okozni: először is Sébastiennek, de a szüleinek és az egész családjának is, akiket New Yorkba rángatott, megünnepelni ezt a napot, amelynek elvileg élete legszebb napjának kellett volna lennie. Senki nem fogja megérteni: az ember nem hagy ott csak úgy mindent. Zajtalanul kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Sébastien még mindig aludt. Az ajtó mellett két bőrönd állt, becsomagolva, készen a holnapi indulásra: a nászútra, Hawaiira. Céline felkapta a saját táskáját, és beledugta neszesszerét. Ethan valaha megértette őt. Az emberek csak a kedves Céline-t, a komoly egyetemistát, a szép légikisasszonyt és a melegszívű tanítónőt látják benne, de Ethan tudta, milyen mély örvények kavarognak a lelkében, mennyire magányos és sebezhető. Belebújt gyöngyszürke kabátjába, egy utolsó pillantást vetett arra, ami az élete volt, és kilépett a szobából. 52

A folyosó. A lift. Meg ne bánd! Párizsban több jótékonysági szervezetnél is dolgozott önkéntesként: a Szív Vendéglőiben, a Rózsaszín köpenynél, hajléktalanszállásokon. Volt dolga hajléktalanokkal, prostituáltakkal, kábítószerfüggőkkel. Az ő fájdalmukban mindig a saját fájdalmára ismert. Tulajdonképpen ehhez az egy dologhoz értett igazán: hogy az utolsó szalmaszálat nyújtva megmentse a fuldoklókat. De vajon nem ez a legfontosabb? És most hová? Titokban mindig meg volt győződve róla, hogy egyszer majd gyermeket fog szülni Ethannek, és az anyaság a szerelem melegévé szelídíti majd szenvedélyük tüzét. Most már tudta, hogy ez soha nem fog megtörténni, ám akkor másik férfitól sem akar gyereket. Menekülni, de hová? A szálló halljában leült az egyik internetképernyő elé, és kapcsolatba lépett a bankjával. A megtakarításai összegét néhány klikkeléssel átutalta a folyószámlájára. Épp kilépett a 44. utcára, amikor hatalmas vihar zúdult a városra, elsöpörve mindent, ami az útjába került, a tetőket rázva, elárasztva a lefolyókat, a csatornákat és metróállomásokat. Az ajtóban álló alkalmazott felajánlott neki egy autót, sofőrrel, ezeket a szálloda foglalta le a vendégei számára a taxissztrájk idejére. Céline már majdnem elfogadta, mikor egy valószínűtlen taxi állt meg tőle néhány méterre. Céline tétovázott: az öreg, ütött-kopott, golyóforma kocsi tetején égett a három lámpa, ami arra utalt, hogy a sofőr nincs szolgálatban. – Elvigyem, kisasszony? – kérdezte mégis a sofőr, leengedve az ablakot. Hatalmas, borotvált koponyájú fekete férfi volt, de az arcáról jóindulat sugárzott. Céline beült a hátsó ülésre. Érdeklődve, csodálkozva nézte az utasteret borító gyermekrajzokat és tarotkártyákat. Az autórádióból Tom Waits reszelős hangján a The Heart of the Saturday Night szólt, és volt ebben valami megnyugtató. – A Kennedy repülőtérre – mondta Céline, és a hideg, esőmosta ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Kennedy repülőtér 3 óra 42 perc Céline kifizette a taxit, és belépett az induló gépek termináljára. Néhány percig kóválygott az előcsarnokban, hagyta, hogy elkábítsa a hatalmas, üres tér. Az iPodján Björk jeges süvöltözése, a Radiohead vérfarkasfalkája, majd hirtelen Bécaud régi sanzonja: És most mihez kezdjek? Most, hogy már nem vagy itt? Az egész világot itt hagytad nekem, De a világ nélküled kicsi. Céline felnézett az Indulások táblára. Róma, Los Angeles, Ottawa, Miami, Dubai… Milyen messzire kell menekülni, hogy begyógyítsuk a hiány tátongó sebét? Johannesburg, Montreal, Sydney, Brazília, Peking… Meddig kell menekülnie a fájdalma, az árnyéka, az élete elől? Az American Airlines pultjánál vásárolt egy jegyet Hongkongba, csak oda. A repülő két óra múlva indult. * Manhattan Sofitel Szálló – 2904-es szoba 3 óra 51 perc Sébastien sírástól kivörösödött szemmel, meredten bámulta a fürdőszoba hatalmas tükrén végigfutó, rúzzsal írt feliratot: 53

NE HARAGUDJ Meg volt semmisülve, de nem volt meglepve. Az előbb, amikor megértette, hogy Céline elhagyja, úgy tett, mintha aludna. Moccanatlanul, megsemmisülve feküdt, képtelen volt bármit is kezdeményezni. És most mit csináljon? Hogy magyarázza el a helyzetet a családjának, a rugby-csapattársainak, a vendégeknek az étteremben? Pedig, ha jobban belegondolt, mélyre nyúltak ennek a szakításnak a gyökerei, még ha nem is akart tudomást venni róluk. Felidézte magában azt a konok elszánást, amivel Céline belevetette magát a jótékonykodásba: a Szív Vendéglői, az önkéntes munka a hajléktalanszállókon vagy a kórházban. Ő nem értette, mire jó ez, miért pont így kell másokon segíteni, mint ahogy Célinenek azt a mániáját sem, hogy kényszeresen jegyzetekkel és elméletekkel írja tele a füzeteit, majd azonnal át is húzza a saját sorait. És aztán volt a gyerek, aki csak nem akart megfoganni, pedig olyan sok orvossal beszéltek, és minden vizsgálat azt igazolta, hogy nincs biológiai oka a sikertelenségnek. És az a sok-sok alkalom, amikor azon kapta Céline-t, hogy mozdulatlanul ül az ablak előtt, lélekben több ezer kilométernyire az otthonától. Gyakran tűnődött, kire, mire gondol ilyenkor Céline. Ma délután, amikor az a különös alak alig néhány perccel a szertartás előtt beállított az esküvőjükre, rögtön érzékelte, hogy baj van, nagy baj. Mert a férfinak ugyanaz a szenvedés ült a tekintetében, ami a feleségéében is, és ha valaki elnézte kettőjüket, nyilvánvaló volt, hogy valamiféle elektromosság áramlik közöttük. Magasfeszültség, elemi erejű, mint a villámcsapás, amely éppúgy képes ölni, mint újraindítani a szívet, akár egy defibrillátor. Akkor, ott, az étteremben attól félt, hogy gyötrelmes megaláztatásban lesz része. Ettől a szertartás során megmenekült, de csak annál jobban szenvedett tőle most, a hálószobában. Az utóbbi hónapokban többször is felmerült benne, hogy a menyasszonya talán beteg. Még beszélt is róla az egyik orvos barátjával, aki úgy gondolta, hogy kezdődő depresszióról van szó. De ez súlyosabb volt a depressziónál. Ez a szerelem betegsége volt. Kennedy repülőtér 4 óra 07 perc Céline a gép indulására várt. A beszállási övezel egyik könyvesboltjában megvásárolta a Herald Tribune-t, egy Haruki Murakami-regényt és a legújabb Paris Matchot Cécilia Carával a címlapon. A bestsellerek polcán, a „Személyiségfejlesztés” címszó alatt az egyik alkalmazott éppen most kezdte átrendezni a polcot. Kihúzta Ethan Whitaker legújabb könyvének kupacát, kartondobozba rakta, majd levette Ethan ember nagyságú fényképét is. A pénztár fölött egy NSNBC-re kötött képernyő a legújabb híreket sugározta. A plazmaképernyőn reszkető kép tűnt fel: egy férfi térdel egy véres holttest mellett. Most megszólalt az éjszakai bemondónő kommentárja is: …ma délelőtt egy tizennégy éves kamasz lány öngyilkos lett a híres terapeuta, Ethan Whitaker rendelőjében. Whitakert a New York Times még ma délelőtt is úgy nevezte: a pszichológus, aki elbűvöli Amerikát, ám Whitakernek most látnia kell, ahogy a hírneve besározódik… Céline, amikor Ethan nevét meghallotta, a képernyőre nézett, éppen abban a pillanatban, amikor a bemondónő hirtelen elhallgatott, és egyik fülét a fülhallgatójára szorította, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy jól értette, amit hallott. A képernyőn: az éjszaka, egy parkoló, egy mentőautó és rendőrautók villogó lámpái, sárga szalagok, do not cross felirattal. …épp ebben a pillanatban új információhoz jutottunk. Kiküldött tudósítónk szerint most találtak rá Ethan Whitaker golyók lyuggatta holttestére a St. Jude kórház parkolójában. Néhány órával azelőtt ebben a kórházban kezelték Whitakert. Bosszú, leszámolás vagy rablógyilkosság? Néhány nap múlva többet is megtudunk a rendőrségi nyomozásból. Ám addig is… – Hölgyem! A pénztárosnő rémülten felpattant: az egyik vevő elájult az üzletben. – Hölgyem! Rosszul érzi magát? Hölgyem! 54

St. Jude kórház 4 óra 20 perc Curtis Neville fáradtan leállította autóját a kórház parkolójában, és belépett az Elvis Dinerbe. Amikor éjszaka dolgozott, gyakran beugrott ebbe a retro gyorsétterembe, amelyet egy vasúti kocsiban alakítottak ki a Sürgősségivel szemben. Ilyen késő éjszakai órán általában csak a pihenőt tartó kórházi személyzet látogatta a vendéglőt. Curtis a pulthoz lépett, burgert, french frie-t és néhány szelet sült sonkát rendelt. A terem mélyén Shino Mitsuki ült egy saláta és egy tál leves mellett, nagyon egyenes derékkal. Érzéketlenül. – Szabad ez a hely? Mitsuki lassan felnézett, és egy magas, testes fekete férfit pillantott meg. Bólintott. Curtis Neville letette a tálcáját, és leült a viaszosvászon ülésre. Mitsuki egy pillantással felmérte sorvadásos szemét és az ujjperceire tetovált L.Ő.V.E. és F.A.T.E betűket. Egy pillanatra keresztezte egymást a tekintetük. Aznap este a végzet és a karma egy asztalnál vacsorázott. 4 óra 30 perc Sirályok keringtek és rikoltoztak a komor éjszakában. A Roosevelt Islanddel szemben, a parton egy hosszú épület állt: a New York-i Törvényszéki Orvostani Intézet. Az épületben hatalmas föld alatti termek. Az egyik ilyen terem tejüveg fallal körülvett sivár helyiség. Egy jéghideg szoba, szemérmetlenül éles fénnyel megvilágítva. Egy szoba, ahol a kórház, a félelem, a halál szaga terjeng. A szobában két kerekes acél hordágy, egymás mellett. Az egyiken egy férfi összezúzott, golyó lyuggatta teste fekszik. Talán nem döntött mindig helyesen az élete folyamán, de azért megérdemelte volna, hogy megértse a halála okait. A másik hordágyon egy kamasz lány holtteste; a koponyája részben szétroncsolódva. Arca viaszoskék a cianózis miatt, vonásait eltorzítja az erőszakos halál kiváltotta rettegés. Segítséget kért, de senki nem hallotta meg a kiáltását. Ma ők ketten találkoztak egymással, de nem találtak egymásra. Üveges tekintetük mintha egy másik világot fürkészne. Az ismeretlen, félelmetes helyet. Ahová mindannyian megyünk.

55

MÁSODIK RÉSZ KÜZDENI 12 A következő nap Az élet egy nagy meglepetés. Miért ne lehetne a halál még nagyobb? VLAGYIMIR NABOKOV Manhattan Ma 7 óra 59 perc 58 másodperc 7 óra 59 perc 59 másodperc 8 óra 00 perc Felriadás. Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztő után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült elhallgattatnia a csengést. Rettegve, kifulladva, lázas izgalommal ült fel, és körülnézett. A jachton minden békés volt, és szép, aranyszínű fény áradt be a kerek ablakokon. Otthon volt, a hajóján! Ez lehetetlen: három golyót lőttek belé, és harminc métert zuhant! Meghalt! Megnézte a dátumot az óráján: október 31. szombat. Oldalra fordította a fejét: a lepedőbe burkolózott vörös lány is ott volt, mellette. Ugyanaz a hófehér bőr, ugyanaz a vörös hajzuhatag, ugyanaz a szeplő-csillagtérkép a vállán. Ethan kipattant az ágyból. Pánik fogta el, felszaladt a szalonba vezető lépcsőn, majd kilépett a fedélzetre. A napfény, a nyílt tenger felől fúvó szél, a sirályok rikoltozása, az első őszi hűvösség, az üvegés gránittornyok, a télikert, a fával beültetett sétány a kocogókkal, a tenger, a város, a lüktetés… AZ ÉLET! A szíve hevesen vert. A pánikot egy pillanat alatt felváltotta az eufória. Álom! Csak álom volt! Ez az egész csak a fejében játszódott le! Ami történt, mind az agya terméke volt, egy nagyon levert ember közönséges rémálma, aki az utóbbi időben túl gyakran keverte az alkoholt, a kokaint és az antidepresszánsokat. Kurva rémálom! Átizzadt pólóban, kiszáradt torokkal, összeragadt szempillákkal lerogyott egy teakfa székre. Egész testében reszketett, könny csorgott az arcán. Az erős szélben a világ legszebb érzését élte át: hogy még életben van, miután súrolta a legrosszabbat. Ez a rohadt rémálom lehetővé tette, hogy tiszta tudattal fájdalmas felfedezőútra induljon önmaga mélyére. Öntudatra ébredés volt, megszabadította a hazugságaitól, félelmeitől és a látszatoktól, amelyeknek egy ideje a foglya volt. 56

Újra érezte az élet ízét. Szent volt, és csodálatosan gazdag. Nem szabad eltékozolnia! Kezdenie kell vele valamit! Visszament a hajó alsó részébe, és miközben gyorsan lezuhanyozott, lázas töprengésbe merült. Tehát az egészet ő találta ki: Céline esküvőjét, a kamasz lány öngyilkosságát, a találkozását a két jelképes alakkal a végzettel és a karmával , sőt a saját meggyilkolását is! De mit jelentett mindez? Olvasott Freudot eleget. Tudta, hogy az álmok, lehetővé téve, hogy megéljük elfojtott vágyainkat, biztonsági szelepként szavatolják a psziché egyensúlyát. Ám ez a rémálom jóval több volt, mint közönséges ablaknyitás a tudatalattira. Hogy lehet egy álom ilyen valóságos, ilyen összetett, ilyen jól felépített és ilyen katartikus hatású, mintha többéves pszichoanalízisen ment volna át? Ám a kabinba visszatérve Ethan újra megpillantotta a fiatal nőt, és ettől felállt a karján a szőr. Ha a szép szendergő csak álom volt, mit keres ma reggel az ágyában? Miután alaposan meghányta-vetette a gondolatot, végül oda lyukadt ki, hogy tegnap este valóban hazahozta a lányt, és rémálma csak tegnapi cselekedeteinek öntudatlan emléke volt. Némileg megnyugodott, és gépiesen felöltözött. Ezúttal hagyta a csudába a kimódolt öltönyOxford ing összeállítást, egyszerű farmerba, fekete garbóba és öreg bőrzakóba bújt. Mint az álmában is, nem tudta, mihez kezdjen az ismeretlen nővel. Felébressze? Szeretett volna beszélni vele, de ugyanakkor félt is attól, amit hallana tőle, mert egy dolog nem változott: fogalma sem volt, mit művelt az előző este. Mi történhetett tegnap este, hogy az emlékezete ennyire nem őrzött meg belőle semmit? Mivel a legrosszabbtól tartott, ma reggel is úgy döntött, hogy nem ébreszti fel a nőt, csak elővette a tárcájából ugyanazt a kétezer dollárt, és gyorsan elhagyta a jachtot. – Jó napot, Whitaker úr – köszöntötte a kikötőőr, amikor Ethan a kis parkolóba ért. – Jó napot, Felipe. – Mi történt az autójával? Ramaty állapotban van. Az autóm? A valóság újra utolérte álombeli látomásait: a Maserati kupé ugyanott volt behorpadva és megkarcolódva, mint álmában. Ethan felfogta az újabb csapást. Nem lehet, hogy ez az álom valamiféle figyelmeztetés, jóslat? Nem, soha nem hitt ezekben a dolgokban. Itt is csak a tegnapi baleset közönséges emlékéről van szó. Ennyi. Beült az autóba, elfordította a slusszkulcsot, és elindult a kijárat felé. Jimi Hendrix gitárszólója szinte megrázta az autót. Ethan kilökte a CD-t, és a rádió keresőgombját nyomogatva végül ráakadt az állomásra, amelyet keresett: Több ezer taxisofőr lépett sztrájkba ma reggel Manhattanben negyvennyolc órára, így tiltakozva a városházi tervezet ellen, amely… Nagyon különös volt ez a replay-érzés… mintha elakadt volna a lemez. Másrészt viszont az egész város már napok óta erről a sztrájkról beszélt. Majdnem természetes volt tehát, hogy felbukkant az álmában. Elhagyta a Financial Districtet, a Broadway felé indult, és szabálytalanul leparkolt a Times Square-en. Ugyanazok a pityókás turisták, akik „YATTA-t” kurjongatnak a sugárút közepén, ugyanaz a két munkás üvegezi a Virgin Megastore egyik kirakatát. Ethan bedobott néhány pénzdarabot az újságautomatába, majd széthajtogatta a New York Times kulturális rovatát, ahol az ő fényképe virított az első oldalon: A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát Vajon miért nem volt meglepődve igazán? Elolvasta az első néhány sort, és némileg rezignáltán állapította meg, hogy ugyanezeket a sorokat olvasta álmában is! Álmában, ami nyilvánvalóan nem is volt álom. Túl sok tény ismétlődött benne, túl sok volt a visszatérő elem ahhoz, hogy közönséges véletlenről legyen szó. Hirtelen szokatlan fájdalmat – izomgörcsféleséget – érzett a jobb kezében. Rápillantott, és a látványtól rátört a reszketés: a középső és a mutatóujja tövénél jól látható sebhely húzódott, és ezek az ujjak kissé merevek is voltak. Semmi kétség: visszavarrták őket! De mikor? És kicsoda? A műtét nyoma frissnek látszott, legfeljebb néhány hetes lehetett a heg. Ethanen szörnyű előérzett lett úrrá: kigombolta a kabátját, és felhúzta a pulóverét: a mellkas magasságában, pontosan ott, 57

ahol az első golyó belehatolt, duzzadt öltésnyomokat látott, egy nemrég elvégzett sebészeti beavatkozás nyomát. Hát ez meg hogy lehetséges? Ethan teljesen elbizonytalanodott, és aznap már másodszor nézte meg, hányadika van. Most az újság is bizonyította: 2007. október 31. volt. Elképedten visszaült az autójába, de egy ideig nem moccant, a fejét két kezébe fogva azon rágódott, mi történt vele. Ébredés óta igyekezett megnyugtatni magát, elhitetni magával, hogy mindaz, amin átment, közönséges éjszakai rémálom volt. De a lassan kirajzolódó igazság jóval borzalmasabbnak tűnt. És mi van akkor, ha nem álmodta ezt a napot, hanem éppen most éli át még egyszer?

58

13 Gyorsan élni Ma 2007. október 31. szombat 8 óra 40 perc A szerelem, mint egy bumeráng Visszatér elmúlt napjainkból Őrülten szerettük egymást Mint két kötözni való bolond. SERGE GAINSBOURG Ethan déli irányban tartott. Többé nem áltathatta magát: valami felbolygatta a világ racionális rendjét, elképesztő helyzetbe hozva őt, és ezt csak ő tudja egyedül. Akarata ellenére átlépett egy határon, és egy elképesztő valóságba csöppent. Miért éppen ő? És vajon kapott egy újabb esélyt, vagy éppen ellenkezőleg, egy vesztes csatát kell újra megvívnia? Keserű iróniával idézte fel azt a filmet Bill Murrayvel, amelyet néhány éve egy terápia során is felhasznált: Bill Murray egy depressziós televíziós meteorológust játszik, aki időspirálba szorul, és újra és újra ugyanazt a napot kell átélnie, Éppen megpróbálta felidézni a film részleteit, amikor a BlackBerry rezegni kezdett a zsebében. Az NBC producere hívta, aki nyugtalankodott a késése miatt. Ethan azt mondta, hogy sajnos nagyon beteg, és nem vehet részt az adásban. A nő próbálta győzködni, de Ethan nem hagyott neki időt, hogy meggyőzze: gyorsan letette a telefont. Volt most fontosabb dolga is. * Lassan úrrá lett a levertségén, és mivel nem értette, mi történt vele, szilárdan elhatározta, hogy nem vár ölbe tett kézzel. Mert, jobban belegondolva, ha újraéli a nap eseményeit, akkor a halál les rá az út végén. A városban valaki a bőrére pályázik, csakhogy ezúttal neki is van egy előnye: tud róla, és egyáltalán nem áll szándékában eltűrni, hogy három golyót eresszenek belé. De csak úgy kerülheti el a sorsát, ha felderíti a gyilkos kilétét. Vannak egyáltalán ellenségei? Lélekben megpróbálta összeállítani azoknak a névsorát, akik ártani akarhatnak neki. Valamelyik hódítása? Az utóbbi években a gyorsan jött hírnévnek köszönhetően számos kalandja akadt, de mindig nyílt kártyákkal játszott, és csak olyan nőkkel kezdett, akik, mint ő, nem akartak szorosan kötődni senkihez, egyszerűen kellemes időtöltésre vágytak: divatos éttermekre, menő bárokra, „felnőttes” játékokra, egy hétvégére Long Islanden. Másnap felhívták őt, vagy fel sem hívták, elrepültek Milánóba vagy Londonba, és gyakran több hétig, olykor több hónapig nem is találkozott velük. Ezek a kapcsolatok általában keserű utóíz nélkül bomlottak fel, és akárhogy is keresgélt, nem sikerült visszaemlékeznie olyan idillre, amely komoly konfliktussal végződött volna. Másik nyom: az úgynevezett „kollégák”. Igaz, hogy amikor „berobbant” a személyiségfejlesztés világába, az akkor sztárnak számító szerzők és előadók ferde szemmel néztek rá. Többet dolgozott, mint ők, és jókora részt kikanyarított a piacból és elorzott a képernyőn kapható időből. Fiatalabb volt, meggyőzőbb, a könyvei jobbak voltak, a szemináriumai érdekesebbek. Az egyik szakmabeli elég sokáig kísérletezett azzal, hogy befeketítse Ethant, rosszindulatú pletykákat terjesztett róla az újságírók között, minden tévéadásban őt kritizálta, és felhasználta a médiakapcsolatait, hogy kiszorítsa egyes műsorokból. Az illető egy ideig sikeresen áskálódott ellene, de azu59

tán valahogy ellanyhult az egész. Különben is: lehet, hogy az illető egy szemétláda, de egészen biztosan nem gyilkos. Még egy lehetőség: valaki a pókervilágból, de Ethan ebben sem hitt igazán. Elég gyakran előfordult, hogy tetemes összegeket nyert, néhány játékost megszabadítva pár tízezer dollártól, de általában olyan emberekről volt szó, akik legalább olyan gazdagok voltak, mint ő, és az ilyesmi mindig hivatalos játszmákban történt. Ami a saját pókeradósságait illeti, mindig az utolsó fillérig rendezte őket, egészen eddig a bizonyos esetig, a Giardano-klán egy tagjával. Igaz, hogy velük már veszélyesebb terepre merészkedett. Természetesen megpróbálkozhattak a megfélemlítésével, ezt tanúsítja a fájó keze is, de egyáltalán nem áll érdekükben eltenni őt láb alól, ha hozzá akarnak jutni a pénzükhöz. Így csak egyetlen elképzelhető nyom maradt: egy régi betege, aki bosszút akar állni rajta. És ez egyáltalán nem volt lehetetlen. Amikor éppenséggel az a melód, hogy olyan emberekkel foglalkozol, akik rosszul érzik magukat a bőrükben és zavar van a fejükben, nem kell csodálkoznod, ha fenyegető leveleket kapsz valakitől, aki azzal vádol, hogy tönkretelted az eletet. Ethan is kapott néha ilyen leveleket, általában a televíziós szereplései után, de egészen idáig itt mindig megállt a dolog. És főleg: akárhogy kutatott is az emlékezetében, nem talált senkit, akinek különösebb oka lett volna a bosszúra. A könyvek, az előadások, a hozzájuk kapcsolódó termékek az üzlet részét képezték, az igaz, de amikor a pácienseit fogadta, az egészen más volt. Nem szeretett szórakozni mások szenvedésével, és egészen a közelmúltig mindig ügyelt rá, hogy a lehető legjobban végezze a munkáját. Ezt a nyomot ennek ellenére nem ártott volna tüzetesebben megvizsgálni, de ehhez elő kellett volna ásnia sok-sok kórlapot, és áttanulmányoznia őket. Erre viszont nem volt ideje. Ethan félrehúzódott, és rátért a Chinatown és a Wall Street határán vezető forgalmas útra. Tehát másképp fog belekezdeni. Az összes személy közül, akivel az „első napján” találkozott, csak két olyan akadt, aki nyilvánvalóan tudott róla valamit, amit ő nem tudott saját magáról. Két ember, aki nem lepődött meg a láttán: Curtis Nevill és Shino Mitsuki. Bár fogalma sem volt, hol találhatná meg a taxisofőrt, azt tudta, melyik kórházban dolgozik a titokzatos ázsiai férfi. Tehát kitette az indexet, és rátért a St. Jude kórház föld alatti parkolójába vezető útra. Sofitel Szálló, 44. utca 8 óra 45 perc Céline hangtalanul becsukta a szoba ajtaját. A lakosztályuk elragadó volt, de ő túl ideges volt ahhoz, hogy kiélvezze. Hajnali négy óta hánykolódott az ágyban, nem bírt elaludni. Néhány óra múlva férjhez megy, és ez szorongással töltötte el. Kicsit kábán bolyongott a folyosók labirintusában, és beletelt némi időbe, mire megtalálta a liftet. – Hi! How are you going today? – szólított meg egy virgonc öregúr, akinek egy golfzsák lógott a vállán, teljes ütőfelszereléssel. Céline „a minimális szolgálati” mosolyával felelt. Ma nem telt tőle ennél több. – You go downstairs, right? – kérdezte az öregúr, és megnyomta a Földszint gombot. Céline bólintott, és azon tűnődött, Manhattan melyik részén ütögeti majd a labdát a férfi. Lehet, hogy golfpályát alakítottak ki a Central Parkban? Végül is ebben a városban semmi nem lehetetlen. A lift tükrében szörnyű rondának találta magát: az arca fáradt, a szeme karikás. Megfésülködött, megigazította a blúz gallérját, megpróbált rámosolyogni a tükörképére: nem használt. Elméletileg ez élete legszebb napja, de sírhatnékja volt. A lift ajtaja a hatalmas, márványpadlójú, teakfával burkolt előcsarnokba nyílt. Egy kandalló körül bőr- és szövethuzatú fotelek álltak, a kandallóban lobogó tűz lágy fénybe vonta a bútorokat. Céline a recepció mellett belépett a szálló éttermébe, hogy megreggelizzék. A bensőséges, elegáns termet Gabyról, az elegáns párizsi manökenről nevezték el, aki New Yorkban csinált karriert a 20-as években. A franciás hangulat és az art deco berendezés az őrült éveket idézte: Coco Chanelt, Igor Sztravinszkijt, Jean Cocteau-t.

60

Céline a terem végében kért helyet. Egyedül akart lenni, hogy nyugodtan tudjon gondolkozni. Teát rendelt, gyorsan kihozták, mellé egy kosárban friss péksüteményt is kapott, és a reggeli újságot. A tűzzel játszott, amikor úgy döntött, hogy New Yorkban megy férjhez. Most már nagyon jól tudta, valahányszor megfordult ebben a városban, fájdalmasan megrohanták az Ethannel való szerelmének emlékei. Azt hitte, hogy már kigyógyult ebből a szerelemből, de ez nem volt igaz. Az idővel elmúlik, minden elmúlik, ígéri a sanzon. Ő azonban egyáltalán nem felejtette el sem Ethan arcát, sem a hangját. Az utóbbi öt évben távolról követte Ethan üstökösszerű emelkedését. Az interneten megrendelte az első könyveit, és megnézte azokat az adásokat, amelyekben szerepelt. A közéleti személyiségnek, akivé vált, semmi köze nem volt a fiatal, szerelmes férfihez, akit Céline ismert, de a sikeres pszichológus maszkja mögött meglátta a kiábrándult embert, aki nem találta meg a boldogságot. Céline szerette azt hinni, hogy Ethan még gondol néha rá. A szakításuk után keresztülment az összes fázison: a reménykedésen, a csalódáson, a gyűlöleten, a közömbösségen, a szerelem visszatértén. Az az igazság, hogy soha nem sikerült kiölnie magából azt az őrült illúziót, hogy Ethan még mindig szereti, bár tudta, hogy ebben az ábrándban van valami beteges, hasonló az erotomániához. De ez az érzés erősebb volt nála. A fájdalom, amelyet a szíve mélyén hordozott, és amelyből, úgy érezte, nem is akar kigyógyulni. Pedig Sébastien oldalán, a barátai és a kollégái mellett megtalálta az egyensúlyt, amelyre szüksége volt. Megnyugtató, védett életet alakított ki magának, ahol megvolt a maga helye, ahol hasznos lehetett. Olyan életet, ahol még nagyon sok dolgot fel lehetne építeni. Így azután amikor Sébastien megkérte a kezét, úgy érezte, képes rá, hogy új lapot nyisson, ám ahogy közeledett az idő, egyre jobban kételkedett elhatározása őszinteségében. Beletúrt a retiküljébe, és elővette a szalaggal átkötött pergamenborítékot: egy esküvői meghívó volt, és még nem döntötte el, hogy elküldi-e Ethannek. Mégis, mire lenne ez jó? Hogy még jobban lealacsonyodj a szemében? Hogy eláruld azokat, akik szeretnek? Mire megy ki a játék, szépségem? Eszébe jutott a Szomszéd szeretők, Truffaut csodálatos filmje, amelyben Dépardieu és Fanny Ardant egy kaotikus, pusztító házasságtörő szerelmet él át. A film tragédiával végződik: két pisztolylövéssel, amely véget vet a szerelmesek életének. Íme, ide vezet a szabadjára engedett szenvedély, a soha el nem fojtott szerelem, a szív rajongása. Habozva az asztalra tette a borítékot. Élete bizonytalan pillanataiban szívesebben hagyatkozott az ösztöneire, mint az eszére. Szerette azt gondolni, hogy az élet zűrzavarában a végzet néha megkönyörül rajtunk, és küld egy jelet, valamiféle útmutatást. Egyesek ezt olyan „vajákos asszonyos” dolognak tartják. Lehet, hogy igazuk van, de a világ olyan racionális lett, olyan szigorú szabályok irányítják, hogy néha nem árt egy kis varázslat. Belekortyolt a teába, és kinézett az őszi napfényben dolgukra siető New York-iakra. Majd az újságra nézett, amelyet a pincér hozott ki neki. Gépiesen széthajtogatta. Az első oldalon egy fénykép: egy férfi áll a Brooklyn híd előtt, fölötte a blikkfangos cím: A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát St. Jude kórház 9 óra 01 perc A lift a parkolóból egyenesen a kórház előcsarnokába vitte Ethant. Ultramodern egészségügyi intézmény volt, néhány hónapja nyílt meg, a kórház építési költségeiről szóló politikai csatározások és viták közepette. Ethan azonnal megismerte a helyet, ahol azon a „másik” október 31-én, szombaton összeesett, vérfoltos ruhájában, véraláfutásos arccal, két levágott ujját szorongatva. Kicsit bizonytalanul a felvételi pulthoz lépett. Tegyük fel, hogy az az orvos nem csak a fejemben létezik! – Mit tehetek önért? – kérdezte a pultnál ülő nagydarab, barna lány, aki dús oroszlánsörényével mintha a nyolcvanas évekből lépett volna elő. – Dr. Mitsukit keresem – mondta Ethan. 61

– Szabadna a nevét? – kérdezte a lány, az előjegyzési naptárban lapozgatva. Majd, még mielőtt Ethan felelhetett volna, nagy óvatlanul megkérdezte: – Chenowith úr, ugye? A számítógépek miatt… – Izé… igen – ismerte el Ethan. – Azt hiszem, kicsit túl korán érkeztem. – A doktor úr az irodájában várja önt, uram. Hetedik emelet, 707-es szoba. Ethanre mosolygott, és kinyitotta a plexiüveg ajtót, amely az emeletekre való feljáratot zárta el. Még szerencse, hogy a dolgok egyszerűbbek, mint az ember várná. Sofitel Szálló 9 óra 05 perc Sébastien törülközővel a derekán kilépett a fürdőszobából, és vígan énekelte: Te szép kis vörös, Zora Az ágyad csupa moha És ott alszol a szabad ég alatt Eljött hát a nagy nap! Néhány óra múlva nős ember lesz! Vászonnadrágba bújt, testhez álló kordbársony inget és zakót vett fel. Céline úgy döntött, inkább magányosan reggelizik, ahelyett hogy vele lustálkodna az ágyban. Nyilván az idegesség. Sébastien elnézte a lába előtt elterülő várost: a napfényben csillogó csupa üveg és acél felhőkarcolókat, a forgalmat, a Manhattanre annyira jellemző nyüzsgést. Lenyűgöző volt, de nem az ő esete. Kezdetben nem is lelkesedett annyira, amikor Céline bejelentette, hogy New-Yorkban szeretné megtartani az esküvőt. Ő jobban örült volna egy meghitt ünnepségnek a francia vidéken, Toulouse mellett, a szülei vidéki házában. Sok séf kollégája döntött úgy, hogy elmenekül a szigorú francia gazdasági szabályozások elől, és Londonban, New Yorkban vagy Tokióban nyitja meg a vendéglőjét. Ő nem akart elmenni. Szerette Franciaországot, szerette az életét: korán kelni, a Le Parisient olvasgatva inni meg az első kávéját, a Rungis piacon vásárolni, a legszebb árut kiválogatni a vendéglője számára, látni az elégedettséget a vendégei szemében, kimenni a Paris SaintGermain és a Stade Francais meccseire a haverokkal, vigyázni a szüleire, akik lassacskán öregednek már… De hogy Céline-nek örömet szerezzen, képes volt sok mindent elfogadni. Három éve találkozott vele, a Montsouris parkban. Ő kocogott, Céline az osztályát vitte oda kirándulásra. Elnézte őt néhány percig, és rögtön elbűvölte. Csak úgy áradt belőle a jóság és a kedvesség: a nevetése, a viselkedése, ahogy a gyerekekkel bánt. Sikerült meghódítania, türelmes volt, biztonsággal vette körül. Az egyetlen sötét folt a képen: a gyermek, aki nem akart megfoganni. Sébastien kiment a szobából, és hívta a liftet. – How arc you today? – kérdezte tőle egy gömbölyded, kanárisárga kosztümös asszonyka. A lift előtt várt a három kiskutyájával, három rövid szőrű csivavával, akiket egy babakocsiban tologatott. – How are you today? – felelte Sébastien enyhe délnyugati akcentusával. Beléptek a liftbe, és Sébastien megnyomta a Földszint gombot. – Don't be afraid, mamma loves you – nyugtatgatta a hölgy a kicsikéit amikor a lift elindult. A tükör előtt Sébastien hirtelen megszédült. Forgott a feje, enyhe hányingere volt. A másodperc töredékére valami a felszínre bukkant az agyából, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy egyszer már átélte ezt a jelenetet. Bár nem igazán tudta elhelyezni a múltban, furcsán ismerős volt az egész: a hölgy a rikító színű öltözékében, az orrhangja, a kisbabának öltöztetett három csivava… Honnan ez a kellemetlen déja vu érzés? Amint kinyílt a lift ajtaja, Sébastien bevágódott a mosdóba, és vizet fröcskölt az arcára. A kellemetlen érzés enyhült, de nem múlt el teljesen. Nyisd ki a szemed. Meg volt rendülve, mintha felpattant volna az agyában egy retesz. Nézz szembe az igazsággal.

62

Elhitette magával, hogy az élete nem bonyolult, de ez nem volt igaz. Elhitette magával, hogy Céline-nel minden rendben van, de ez hazugság volt. Nagy hallgatások, homályos övezetek lapultak közöttük, kérdések, amiket soha nem mert feltenni, annyira félt a válaszoktól. Ha nem teszel valamit, el fogod veszíteni Céline-t. Ezt érezte most meg szörnyű világossággal. Pedig sokáig igyekezett megnyugtatni magát, bemesélte magának, hogy amint összeházasodtak, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ő nyugodt szerelemre, egyensúlyra vágyott. Valódi célja a családalapítás volt. Mert a gyermek a szerelem meghosszabbítása. Céline szemében a szerelem maga volt a cél. Ő az őrült szerelmet, az izgalmat kereste. A szerelmi izgalom olyan volt számára, mint a kábítószer, de Sébastien úgy érezte, ő nem képes egy életen át ellátni ezzel az anyaggal. Céline egyre gyakrabban siklott ki előle, és menekült a hallgatásba, a távollétbe, az álmodozásba. Az ilyen pillanatokban Sébastienben óhatatlanul is felmerült, hogy talán van egy vetélytársa, egy láthatatlan férfi, a múlt valamelyik sötét zugában megbújva, hiszen soha nem tett fel Céline-nek kérdéseket a múltról. Talán ideje lenne megtudni végre. Sébastien megtörölte az arcát, a tükörbe nézett, és megállapította, hogy tíz perc alatt tíz évet öregedett Kiment a mosdóból, az étterembe. Körülnézett, Céline-t kereste, de nem találta meg rögtön; egy távoli asztalnál ült, és félig eltakarta egy cserepes növény. – Jól vagy? – kérdezte Sébastien, és leült. – Jól aludtál? Sébastien bólintott, széthajtogatta a szalvétáját, majd rövid habozás után kijelentette: – Azt hiszem, beszélnünk kellene valamiről. Céline összevonta a szemöldökét, meglepte Sébastien komolysága, és figyelmesen nézett rá. Sébastien kicsit remegő hangon folytatta: – Szóval, azt hiszem, el kellene rendeznünk valamit, mielőtt összeházasodunk. Eddig még nem kérdeztem meg tőled, de most tudni szeretném… Feszengve elhallgatott. Céline a kezére támasztotta az állát, és szótlanul figyelte őt. – …tudni szeretném, hogy nincs-e egy másik férfi a gondolataidban és a szívedben. Céline sokáig nem válaszolt, és Sébastien énjének egy része még mindig azt remélte, hogy Céline felkacag, és kijelenti: Ugyan, hülyeségeket beszélsz, szerelmem! Nincs senki más, csak te, hiszen tudod! De ehelyett Céline lágyan így válaszolt: – Igaz, van valaki más is. – Ó! És kicsoda? Céline lesütötte a szemét, és Sébastien elé tolta az előtte heverő újságot. – Ő. St. Jude kórház 9 óra 11 perc Miután többszöri kopogás után sem kapott választ, Ethan végül benyitott az ajtón. Dr. Shino Mitsuki irodája apró, kopár szoba volt, ahonnan látni lehetett a folyót. A falak krétafehérségét csak egy széles bambuszparaván lágyabb színei enyhítették. Az íróasztalon egy apró, görbe törzsű japán juharfa ágai hajoltak ki a cserépből, mintha a föld maga felé húzná őket. Ethan egy puritán formájú szék támlájára terítette a kabátját, és önhatalmúlag leült, míg az orvosra várt. Az ajtó mellett egy kis asztalon egy még meleg és teli teáskanna várta, hogy kiürítsék. – Töltsön magának egy csészével – szólalt meg egy hang. Ethan megfordult. Shino Mitsuki az ajtóban állt, és nem úgy nézett ki, mintha meglepné a jelenléte. Ugyanaz a férfi volt, aki tegnap visszavarrta az ujjait: alacsony, karcsú és izmos alkat, közömbös, kortalan tekintet, rövidre vágott haj. Ethan felpattant, és az orvos elé állt. – Ugye MAGA csinálta ezt? – kérdezte szemrehányóan, és Mitsuki elé tartotta a kezét. 63

– Lehet – felelte óvatosan a férfi –, mindenesetre szép munka. – Újraélem ugyanazt a napot! – kiáltott fel Ethan. – És biztos vagyok benne, hogy ezt maga is tudja. – Én nem tudok semmit – jelentette ki az orvos békítő hangon. – Nem kellene most itt lennem, halottnak kéne lennem! Golyót kaptam a fejembe. Shino fogta a teáskannát, és két apró csészét teletöltött gőzölgő teával. – Ki tudja? Lehet, hogy valamiképpen halott is. – Ez marhaság! Az ember vagy halott, vagy nem! Shino elgondolkodott, majd megkérdezte: – Szokott tarokkozni? – A pókért jobban szeretem. – Van egy nagyon különös tarokk-kártya: a tizenhármas, a „névtelen titok”, de mindenki úgy hívja, hogy „a Halál”. Egy szakasz lezárását jelzi, a visszatérést a kezdetekhez, ami nem a vég lenne, hanem az újjászületés. – Miről hantál itt nekem? – idegeskedett Ethan. – Azt próbálom megértetni magával, hogy néha lapoznunk kell, hogy valami új íródhasson a következő oldalra. – Maga mindig ilyen közhelyekkel dobálózik? – A halál a legnagyobb tanító – folytatta Shino, aki nem hagyta felbosszantani magát. – A legnagyobb tanító? – Úgy éljük az életünket, mintha soha nem kellene meghalnunk – állapította meg az orvos. – Pedig ha az ember kezdeni akar valamit az életével, mindig tudatában kell lennie, hogy a halál kikerülhetetlen. – Ide figyeljen, öregem, ezt a dumát nyomom én is a betegeimnek: hogy a lényegre koncentráljanak, éljenek valós értékek szerint, és úgy rendezzék el az életüket, hogy semmit se kelljen megbánniuk, amikor eljön az idő. Ez a kis nóta a mindennapi betevőm, és kívülről fújom. – Nem elég ismerni – vágott vissza Shino –, alkalmazni is kell. Ethan megrázta a fejét, és felállt. Telve frusztrációval lecövekelt az ablak előtt. Fájt a feje, és reszketett. A csodálatos megkönnyebbülést, hogy életben van, elrontotta az az érzés, hogy nem érti, mi történik vele. És hogy nem ura semminek. Azért jött ide, mert azt hitte, hogy itt választ kap a kérdéseire, de az orvos láthatólag nem óhajt válaszokat adni neki. Kivéve, ha… Ethan gyorsan megfordult, és Shino Mitsuki elé lépett. Forrt benne a harag, megragadta az orvos gallérját, és az üvegnek szorította. – Kezd az agyamra menni az olcsó buddhizmusával! – Túl sok magában a harag – vetette a szemére Mitsuki, de meg sem próbált kiszabadulni a szorításból. – Na, hajlandó megmagyarázni, mi történik velem? –dühöngött Ethan, és alaposan megrázta. – Nem tudom, a halál néha csak egy határ. Határ az élet vége és egy másik élet kezdete között. – De milyen másik életről beszél? fortyogott Ethan, még szorosabban fogva az orvos nyakát. – Most mondtam, hogy újraélem ugyanazt a napot. Most mondtam, hogy halott vagyok! – És aztán! Azt hiszi, hogy a halállal vége a szenvedésnek: sajnálom, de ez nem ilyen egyszerű. Amit ma elvetett, előbb vagy utóbb le fogja aratni, ez a szabály. – Mit jön már megint a hülye karmájával! Engem valaki le akar puffantani, és maga fog segíteni, hogy megtaláljam az illetőt! – Hrrrg… De maga előbb fog…megölni engem… Ethan egy másodpercig még fokozta a nyomást. – És akkor mi van? Azt hittem, fel van készülve rá! Azt hittem, szereti a halált! Hiszen a halál „a legnagyobb tanító”, vagy nem? Jól megtanultam a leckét!

64

Aztán hirtelen elengedte az áldozatát, mert ráébredt, mit művel. A két férfi egy időre elhallgatott, Shino lassan magához tért, megigazította a gallérját, Ethan pedig elnézett a Brooklyn híd felé, amely élesen ragyogott az őszi nap narancsszínű fényében. Kicsit szégyenkezve felkapta a kabátját, és elindult az ajtó felé. Ha válaszokat akar, nem itt kell keresnie őket. És amikor már nem remélte, Shino Mitsuki végül méltóztatott adni neki egy ötletet: – Ez a nap, amiről azt állítja, hogy újraéli… – kezdte. –Azt hiszem, csodálatos lehetőség arra, hogy egyenként visszavonja minden rossz döntését. Majd egy perc múlva pontosabban is elmagyarázta, mire gondol: – Azt hiszem, lehetőséget kapott arra, hogy felismerje a hibáit, és ne ismételje meg őket. Inkább ezt tegye, ahelyett hogy a feltételezett gyilkosát keresi. Ethan egy pillanatra eltűnődött ezen a lehetőségen. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor az orvos utána kiáltott: – Tudja, mit gondolok? Talán a halál a legjobb dolog, ami hosszú idő óta magával történt… A Sofitel Szálló étterme 9 óra 21 perc Sébastien átfutotta az Ethanről szóló cikket, majd összehajtotta az újságot. A szemében megcsillant valami, majd megpihent a szempillái végén. Céline-re nézett, és nagy nehezen megszólalt: – És ti ketten… ez mikor történt? – Párizsban találkoztam vele, hat éve. – És mennyi ideig tartott? – Körülbelül egy évig. Sébastien elfordította a tekintetét. Mivel nem szólt semmit, Céline folytatta: – Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, mindig azt reméltem, hogy egy napon majd találkozom valakivel, aki… Sébastien felvonta a vállát: – Aki? – Aki hasonlít rám és megért engem. Valakit, akivel soha nem érzem egyedül magam. – És? – Ő talált meg engem.

65

14 Csak téged vártalak A lányok már csak ilyenek: még ha rondák is, még ha buták is, amikor valami aranyos dolgot csinálnak, félig beléjük szeret az ember, és akkor vége. A lányok. A kurva életbe! Tisztára meghülyítik az embert. Semmi más nem hülyíti meg ennyire. De tényleg. J. D. SALINGER: A SZÍV-CSAPDA Párizs – Charles de Gaulle repülőtér Hat évvel korábban 2001. szeptember 10. hétfő reggel 7 óra Indulási csarnok. Ethan elnyúlva fekszik egy repülőtéri széken, keresztbe tett lábát a táskáján nyugtatja, és a gépre vár, amely majd visszaviszi az Egyesült Államokba. A nap hosszúnak ígérkezik: egy késés miatt a gépe csak 10 óra 30 perckor indul, és meghosszabbított pihenőt tart Dublinban, mielőtt továbbindul New Yorkba. Előreláthatólag 18 óra 20-kor érkezik. Kibírhatatlanul hosszú utazás, de hát minél olcsóbb az interneten vett jegy, annál tovább tart az út. Mit csináljon, ha egyelőre csak erre lelik. Mert 2001 szeptemberében Ethan még csak egy névtelen terapeuta, akinek kilóg a segge a gatyájából. Egy hetet töltött Párizsban, az volt élete első igazi nyaralása, és alaposan ki is használta: bejárta az összes városnegyedet és múzeumot, amelyekről olyan régóta ábrándozott: a Louvre-t, az Orsayt, az Orangerie-t, a Szent Lajos-szigetet, a Montmartre-ot… Ethan feláll a székről, nyújtózkodik egyet, majd a tükörképére bámul egy duty free shop kirakatában. Kopott farmerjában, öreg bőrdzsekijében és cowboycsizmájában közönséges amerikai bunkónak látja magát, bár ez tulajdonképpen nem más, csak kényelmes úti ruha. Mi ütött belém, hogy így kirittyentettem magam? tűnődik – hiszen hosszú éveken át olyan nagy gonddal leplezte, hogy úgymond a nép fia. Az Egyesült Államokban a vége felé közeledik a Clinton-korszak. Ethan nem is egy embert ismer, aki egy ügyes húzással az egyik napról a másikra milliomos lett. Neki nem volt ilyen jó szimata. Ő nem tudta megragadni az Új Gazdaság nyújtotta lehetőségeket. Ám szeretné azt hinni, hogy a következő kocsira már ő is fel tud kapaszkodni, mert bár a Harlemben nyitott rendelő még nem jövedelmez sokat, Ethan híre már szájról szájra jár a negyedben. Néhány lépést tesz a nagy csarnokban. Valami úszik a levegőben. Egy korszak végének illata. Ethan homályosan úgy érzi, hogy egy új korszak kezdetén áll, amely nyilvánvalóan fenyegetőbb lesz, mint az előző, és hamarosan egy kirívó eseményben ölt majd testet. Ethan azt is érzi, hogy a 2000-es évek az „ő évei lesznek”, amikor már ő is be fog szállni a játékba. Még nem tudja, hogyan, azt sem, hogy kinek köszönhetően, de azt tudja, hogy ha bekopogtat hozzá a szerencse, nem fogja csak úgy elereszteni. Úgy próbál erőt gyűjteni az előtte álló kemény naphoz, hogy meghívja magát reggelire a várócsarnok végében lévő egyik kávézóba. 66

Leült a pulthoz, csokoládés croissant-t és tejeskávét rendel, és evés közben szórakozottan nézelődik. A tekintete rövid időre megpihen egy fiatal légikisasszonyon, aki a felszállópályára néző nagy üvegablak mellett ül. Elegáns, távolságtartó, és teljesen belemerül az olvasásba. Ethan először csak szórakozott pillantást vet rá – jobban szereti egy szép nő, mint a felszálló gépek látványát –, majd alaposabban is megnézi. A nyár végi nap első sugarai végigsimítanak mozdulatlan alakján, és Vermeer-képpé változtatják, míg egyszer csak megmozdul, és visszanéz Ethanre. És ekkor Ethan heves, fájdalmas nyilallást érez, és ez megzavarja. A nő arca, mint egy angyalé, és ragyog a tekintete. Ethanen hasonló izgalom vesz erőt, mint kilenc éve a Times Square-en, amikor szó nélkül faképnél hagyta Jimmyt és Marisát. Fel tudja ismerni élete kulcsfontosságú pillanatait, és ez most egy ilyen pillanat. Egy könyörtelen erő parancsára leszáll a bárszékről, és elindul a lány asztala felé. Ott ül, egyedül van az egész világon, csak néhány lépésnyire tőle. És ő legkésőbb tíz másodperc múlva meg fogja szólítani. De hogy szólít meg az ember egy ilyen nőt? Kilenc másodperc. New Yorkban általában New Jersey-i buta libákra korlátozódnak a hódításai – ezeket a lányokat bárokban szokta felcsípni, szombat esténként. Nyolc másodperc. Hunyorog, megpróbálja kivenni a lány könyvének címét: Milán Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Hét másodperc. Soha nem olvasott Kunderát. Az ember nem olvas Kunderát Dél-Boston szakadt negyedeiben. Az ember nem olvas Kunderát az építkezéseken. Ethan nagyon későn szokott rá a kultúrára, és még sok pótolnivalója van… Hat másodperc. Az után, hogy olyan sok erőfeszítéssel igyekezett más emberré válni, most megint úgy érzi, hogy egyszerű származása a homlokára van írva, és hogy mindjárt a képébe is vágják. Öt másodperc. Most már nem okoskodik. Csak viszi a lendület. Négy másodperc. Még mindig nem tudja, hogy szólítsa meg a lányt. Nemsokára kap egyet a pofájára. Talán egy pofont… De van más lehetősége, mint a szemtelenség? Három másodperc. Különös, még nem is történt semmi, de Ethan máris retteg, hogy elveszítheti a lányt. Két másodperc. Tehát ilyen a villámcsapás? Néhány hete az egyik betege elmesélte, micsoda szorongás hatalmasodott el rajta, miután beleszeretett egy nála fiatalabb nőbe. Viszonzatlan szerelem volt, és az illetőt nagyon felkavarta. Ethan figyelmesen meghallgatta a férfit, de szentül meg volt róla győződve, hogy vele ilyesmi soha nem fordulhat elő. Egy másodperc. Most nagyon bánja, hogy ilyen szakadt a külseje: a haja túl hosszú, háromnapos borostája van. Kinyitja a száját. Tudja, hogy az aranyifjú-műsort itt nem adhatja elő, mert csak nevetségessé teszi vele magát. Mondd meg neki az igazat. Ha igazán ő az, meg fogja érteni. – Hisz a nagy szerelemben? – kérdezi, és leül a lánnyal szemben. Céline tartózkodóan, de azért némi kíváncsisággal néz a férfira, aki hívatlanul leült az asztalához. Általában haladéktalanul elhajtja a pitiáner csábítókat, akik próbálkoznak nála, hogy valóra váltsák a „légikisasszony-álmukat”, de ebből a fiatalemberből szokatlan komolyság árad. – Hisz a nagy szerelemben? – Nem – feleli Céline, és vág egy grimaszt. – Mert én sem – ismeri el Ethan. – Legalábbis három perce még nem hittem benne. 67

Céline belekortyol a teájába, nem válaszolt, nyugalmat erőltet magára, ettől Ethan nekibátorodik. – Három perce még azt hittem, hogy mindez nem létezik: a rokon lélek, az elveszett másik felünk, akit eszeveszetten keresünk… – Maga amerikai? – Nem, New York-i vagyok. Céline futólag elmosolyodik. – Én a 8 óra 30-as Párizs-New York járaton dolgozom. * – Céline! Céline oldalra néz. A kávézó ajtajából két Air France egyenruhás légikisasszony integet be, majd a faliórára mutogatnak. – Megyek! – szól ki nekik a lány mosolyogva. Becsukja a könyvet, aprópénzt tesz az asztalra, és kecsesen feláll. – Most mennem kell! – Vacsorázzon velem New Yorkban! Kéri Ethan miközben kikíséri a kávézóból. – Maga félrebeszél! Nem is ismerjük egymást! – Egy vacsora jó alkalom lenne a megismerkedésre… Céline a két kolléganőjéhez szegődik, néhány méterrel lehagyva Ethant, de őt nem lehet lerázni. – Na, vacsorázzon velem, az nem kötelezi semmire! Céline úgy tesz, mintha nem is hallaná. – Nekem nem lenne ellenemre a dolog – jelenti ki vidáman Céline egyik barátnője, egy virgonc kis barna lány. – Zoénak hívnak. Ethan visszamosolyog rá, majd megelőzi a kis csoportot, és lecövekel Céline előtt: – És ha én vagyok élete nagy szerelme? A három lány tovább viháncol, és gyengéden csipkelődik a furcsa fickóval. – Na, gyerünk, adjon nekem egy esély! – kéri Ethan. –Csak egyetlen randevú! – Ha maga lenne életem nagy szerelme, nem így viselkedne… – Miért, akkor mit csinálnék? – Ha maga lenne életem nagy szerelme, tudná, hogyan lephetne meg és indíthatná meg a szívemet. Így csak megnevettet. – De a nevetés nem rossz kezdés, vagy igen? – Igaza van – szól közbe Zoé. – Na, Céline, adj már neki egy esélyt! De ekkorra a három lány már a személyzet számára fenntartott övezetbe ér, és otthagyják Ethant, egyedül. – Bye-bye! – vetik oda kórusban, majd kitör belőlük a nevetés. Ha maga lenne élelem nagy szerelme, tudná, hogyan lephetne meg és indíthatná meg a szívemet. Ethan nem moccan. Hiába járt annyit a szája, elszúrta a dolgot. Még arra sem volt képes, hogy tudassa a lánnyal a nevét, a foglalkozását, vagy egyszerűen csak kedvet csináljon neki, hogy viszontlássa őt. Komolytalan alakként, kedves bohócként bántak vele, és tulajdonképpen igazuk is volt: ő csak egy kedves, szánalmas fickó, aki a nagyok ligájában akar játszani, de nincs meg hozzá az alkata. Fáradtan lerogy egy székre, lehunyja a szemét, és jó ideig nem mozdul. Amikor magához tér, már 8 óra 30 van. A kifutópályán épp most száll fel az Air France New York-i járata, percre pontosan, magával ragadva a kedvesét Manhattan felé. És most mihez kezdesz? Úgy számolja, Céline gépe 10 óra 40 körül ér New Yorkba. 68

Neki még jó két órát kell itt rostokolnia, ráadásul nem is közvetlen járattal utazik. Hagyd a fenébe. Ne akarj itt hőst játszani. Menj vissza a New Jersey-i kis libákhoz. Érnek anynyit, mint a szép francia lány, aki Kunderát szereti. Mint egy lesben álló állatnak, a tekintete körbejárja a nagy csarnokot, valamilyen jelet, sugallatot remél. És ekkor megpillant egy reklámplakátot: Concorde: a világ a hangsebesség kétszeresével Párizs-New York gyorsabban, mint a nap! Ha maga lenne életem nagy szerelme, tudná, hogyan lephetne meg és indíthatná meg a szívemet. Ethan kiharcolja, hogy elhagyhassa a tranzitvárót, majd az Air France pultjához rohan: 10 óra 30 perckor indul is egy Concorde, és 8 óra 25 perckor érkezik. Fény gyúl Ethan szívében, egy HEURÉKA, amelyet azonnal ki is olt a jegy ára. – 5500 dollár. Még egyszer megismételteti az árat a pultnál ülő fiatalemberrel, és kijelenti, hogy nem retúrjegyet kér, de nem tévedés: a jegy ennyibe kerül. 5500 dollár egy repülőjegyért! Ethan elgondolkodik. Az összes félretett pénze 6300 dollár, hónapok alatt kuporgatta össze, és arra szánta, hogy reklámhelyeket vásároljon a rendelőjének. Csak nem fogja lenullázni a bankszámláját egy futó fellobbanás miatt! Ha maga lenne életem nagy szerelme, tudná, hogyan lephetne meg és indíthatná meg a szívemet. * Már 9 óra 30 van, amikor egy légikisasszony bekíséri a Concorde utasai számára fenntartott váróterembe. Mindenki nagyon udvarias vele. 5500 dollár: ennyi a megbecsülés ára. Ínycsiklandó péksüteményekkel kínálják, és bár még reggel van, bordeaux-it és húszéves whiskyt töltögetnek neki. A ruhája kirí a várótermi környezetből: itt elegáns üzletemberek csevegnek üzletről, pohárral a kezükben, mintha egy golfpályán lennének. Ethan az ablakon át csodálkozva bámulja a gép delta szárnyát és a keskeny géptörzset, amely körül szerelők hada nyüzsög a felszállás előtt. Gyorsan elintézik a beszállási formaságokat, és az utasok már le is telepedhetnek a folyosó két oldalán párosával elhelyezett, világos bőrrel bevont ülésekre. A gép csak félig van tele. Pontosan 10 óra 30 perckor az elegáns, nemes formájú szuperszonikus gép indulásra készen áll a felszállópályán. A többi pályán a felszállási engedélyre várva sorakoznak a repülők, de félrehúzódnak, hogy utat engedjenek a Concorde-nak. A kapitány felszabadítja a négy hajtómű egyenként tizenhét tonna tolóerejét, és kiengedi a fékeket. A gép brutális sebességgel gyorsul fel, a nagy fehér madár kevesebb mint fél perc alatt emelkedik fel a földről. A szék mélyébe süppedt Ethan még mindig nem hiszi el, hogy ilyesmire vetemedett. Egy őrült pillanatában vette meg a repülőjegyet, amikor a szenvedély váratlanul úrrá lett a józan észen, de most már esztelenségnek érzi az egészet. – Egy kis pezsgőt, uram? – kérdi a légikisasszony. Ethan tétovázik, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy jár neki a pezsgő. – 1993-as Dom Pérignon Rosé – pontosítja a lány, majd tölt egy pohárral. Ethan a pezsgőbe kortyol: a nektárnak őszibarackíze van, cukrozott déligyümölcsös és mézes aromával. Utána kaviár érkezik, amelyet egy vodkás pohárban szolgálnak fel: két réteg kecsegeikra, köztük egy réteg zellerpüré. Ethan hátrafordul: mögötte idős hölgy ül, aki egy-egy ülést foglalt le az ölebei számára! 11 órakor a kapitány bejelenti, hogy Deauville fölött járnak, 9000 méter magasan, és most lépik át a hangsebesség határát. A fedélzeti személyzet sürögni-forogni kezd, felszolgálják a nagy francia séf, Alain Ducasse által kreált ebédet. A szalvéták lenből vannak, az evőeszköz ezüst. A költői és étvágygerjesztő á la carte menü az elő- és főételek nagy választékát kínálja, olyanokat, mint: Breton homárérmék 69

Paradicsomos-gombás fondue Szarvasgomba barnamártásban vagy Tengerisüllő-filé póré- és zellerpüréágyon amerikai szószban Utána két mesés desszert következik: Ananász és déligyümölcsök aszpikban citromfű- és mentaszószban vagy Mokkaízesítésű csokoládéropogós Ethan hagyja, hogy kényeztessék, válogatott, nemes borokat iszik, amelyeket egyenesen a rafinált ételekhez választottak ki. A gép már kétszeres hangsebességgel süvít. A parancsnok bejelenti, hogy körülbelül 60 000 láb, vagyis 18 000 méter magasan repülnek, a sztratoszféra magasságában, szemben a normál repülőgépek 11 000 méteres magasságával. Ethan a kerek ablakra tapasztja az arcát. Itt, az űr előszobájában másképpen látni az eget. Mély ibolyakék, hihetetlenül tiszta – hol vannak már a jóval alattuk kavargó nyomorúságos légköri zavaroktól! De az a legmegrázóbb, hogy ebből a magasságból már tisztán ki lehet venni a föld görbületét. Ám már meg is kezdik az ereszkedést, és 3 óra 35 perc sima, akadálytalan repülés után a szuperszonikus gép leszáll New Yorkban. Ethan 10 óra 30 perckor indult Párizsból. 8 óra 25-kor érkezett New Yorkba. Visszamentél az időben. Hogy elkápráztass egy lányt. Ethan az órájára néz. Céline gépe csak két óra múlva érkezik. Ethan átjut a vámon, kóvályog a repülőtéren, egy pénzkiadó automata segítségével megnézi a bankszámláját. Ha a számításai nem csalnak, még kell lennie 750 dollárjának. Az automata azonban csak 600 dollárt hajlandó kiadni. Keres egy fodrászt, aki éppen akkor nyitja ki az üzletét az indulási csarnok beauty centerében. Sajnos itt csak női vendégeket vállalnak. Ethan azonban annyira köti az ebet a karóhoz, hogy végül egy bizonyos Jenny, aki Seaside Heightsből, New Jerseyből származik, hajlandó kezelésbe venni őt. Ollóval és nyírógéppel felszerelkezve „olyan frizurát csinál neki, mint Doug Rossnak van a Vészhelyzetben, sőt meg is borotválja. 9 óra 45 perc Ethan az Emporio Armani boltban fehér inget, antracitszürke öltönyt és egy pár fekete cipőt vásárol, és ott helyben fel is veszi ezeket a holmikat. 10 óra 10 perc Már csak 40 dollár maradt a zsebében. Egy cukrász kirakatában csodálatos műalkotást vesz észre: egy csokoládéból és marcipánból készült rózsacsokrot. A rózsaszín, vörös, bíborszínű, kék és fehér virágok szebbek, mint az igaziak, de mogyoró-, narancs-, praliné- és maracujaízük van. A csodás édesség 60 dollárba kerül. Ethan kiforgatja a zsebeit: maradt még 43 frankja, amit nem volt ideje visszaváltani. A currency converternél 6 dollárt adnak érte. 46 dollárjával felszerelkezve belép a cukrászdába, és nekiáll alkudozni az olasz tulajjal, aki először hallani sem akar a dologról. Ethan átnyújtja a névjegyét, ingyenes üléseket kínál a rendelőjében, bizonykodik, hogy a bankautomata elnyelte a kártyáját, felajánlja, hogy holnap reggel eljön, és kifizeti a különbözetet, de mit sem ér: a csokor 60 dollárba kerül, és nem 46-ba. Végül Ethan elmeséli az egész históriát: hogy átszállt a Concordera, mert előbb akart Manhattanbe érni, mint a nő, akibe első látásra beleszeretett, és akinek ezt a csokrot szánja. Mivel New Yorkban vagyunk, és mert vannak még csodák, az olasz cukrász végül beadja a derekát, és Ethan diadalmasan távozik a műalkotással. Már majdnem 11 óra van, amikor az AF 004-es járat személyzete kilép a csarnokba. A frissen borotvált, frissen nyiratkozott, új öltönyben feszítő Ethan elindul Céline felé a csokrával. Ebben a

70

pillanatban nyoma sincs benne számításnak vagy gátlásosságnak. Önvédelmi rendszere leomlott, félelmei eltűntek. A gesztusa tiszta, naiv, majdhogynem gyermeteg. Céline és Zoé két steward kíséretében a kijárat felé tart. Ethan Céline elé áll: – Mielőtt megindítanám a szívét, előbb meglepem – jelenti ki, és felé nyújtja a csokrot. Céline először nem is reagál, mert egyszerűen nem ismeri fel. Hogy is lehetne ez ugyanaz a férfi, akivel ma reggel Párizsban találkozott? Majd megérti, mit tett érte Ethan, és ettől megrémül. Egy ismeretlen részéről „túl sok” ez a gesztus. Túl nagy, túl szép, túl drága. Túlzó, értelmetlen, beteges. – Maga bolond! – mondja dühödten, és meggyorsítja lépteit, hogy lerázza Ethant, ám ő nem tágít. – Magának hoztam – mondja egyszerűen, még mindig Céline felé nyújtva a csokrot. Céline át is veszi, de csak azért, hogy könnyebben Ethan képébe vághassa. – Szálljon le rólam, ne zaklasson tovább! – kiabálja, és sietve megindul a kijárat felé. A két steward jó fej akar lenni, és eljátssza a keményfiút: igyekeznek megakadályozni, hogy Ethan Céline után eredjen, de ő félrelöki őket, és kirohan a csarnokból. Céline és Zoé már beálltak a taxira várakozók sorába. – Nem akartam megijeszteni – bizonygatja Ethan. – Hát pedig sikerült! – A nevem… – Az meg főleg nem érdekel, hogy kicsoda! – könyörög Céline. – Semmit nem akarok tudni magáról! – Egyszerűen csak tetszeni akartam magának – magyarázza Ethan. De Céline elfordítja a fejét, és Zoé után ő is beül az egyik szabad taxiba. Miközben a taxi kihajt a repülőtérről, Ethannek még sikerül Céline ajkáról leolvasni a lány utolsó üzenetét: K.e.z.e.l.t.e.s.s.e m.a.g.á.t! Az autó eltűnik. Ethan ott marad egyedül a járdán, és egy dollár sincs a zsebében, hogy hazajusson. – Én csak tetszeni akartam magának – ismételgeti szomorúan.

71

15 Néhány szerelmes szó Amikor gyerek voltam, a szőrmebundák, a hosszú szoknyák és a tengerparti házak számítottak luxusnak a szememben. Később azt hittem, a luxus az, ha értelmiségi életet élhetek. De most már tudom, hogy az a luxus, ha szenvedélyt tudunk érezni egy férfi vagy egy nő iránt. ANNIÉ ERNAUX Manhattan, másnap 2001. szeptember 11. kedd A World Trade Center előtti tér 8 óra 35 perc – Igazán velem jöhetnél! – makacskodik Zoé. – Nem – feleli Céline. – A te unokatesód. Nem akarom elrontani a találkozásotokat. 10 perccel a becsapódás előtt – Egy ügyvédi irodában dolgozik – magyarázza Zoé, nagyon büszkén. – Állítólag egy szuper irodája van az ötvenedik emeleten. Képzeld csak, milyen kilátás lehet onnan! A tér közepén álló két lány a déli torony eleje felé néz. – Ne felejts el fényképeket csinálni – mondja Céline, és egy eldobható fényképezőgépet nyújt át Zoénak. Zoé beteszi a kis gépet a hátizsákjába, és belép a magasabbik torony hatalmas előcsarnokába. 9 perccel a becsapódás előtt Miután egyedül maradt, Céline felveszi a görkorcsolyáját, és sétára indul a tengerpart mentén. Az ég tiszta, és frissítő szél fúj a sziget déli pontja felől. Még 8 perc Céline elsuhan a háborús emlékmű széles gránitlapjai mellett, a kompkikötők felé. A kezében papírpoharat tart, benne egy – isteni, de nagyon hizlaló – Starbucks koktél: forró almabor, karamellel és tejszínhabbal. A fején fülhallgató. 2001 szeptemberében az Apple még nem dobta piacra az iPodot; Céline a lézer-walkmanjén hallgatja Michel Berger Néhány szerelmes szó című számát; szerinte ez a legmeghatóbb az új album dalai közül. Még 7 perc Céline a Battery Parkot a Staten Islanddel összekötő komp állomása elé érkezik, ahol már nagy a nyüzsgés: most szállnak partra a turisták, és sok külvárosi is, aki most kezdi a munkanapját. Még 6 perc Céline a kocogok és biciklisták között elindul a Battery Parkba vezető sétányon, megkerüli a kicsi, kör alakú erődítményt, a Castle Clintont, és egy pillanatra megáll a Hope Garden, az AIDS áldozatainak emlékére kialakított park magnóliái előtt. Még 5 perc 72

Eszébe jut a titokzatos ismeretlen, akit tegnap elhajtott a repülőtéren. Képes volt a Concordera szállni, hogy meglepje őt! Milyen színpadias gesztus! Nagyzoló, lovagias húzás. Néhány másodpercre ez a férfi egy film vagy egy regény hősnőjévé varázsolta őt. Még 4 perc Céline most úgy érzi, túl durván bánt vele. Miért volt olyan kegyetlenül elutasító? Keserűen bánja már. Eddig ki tett érte olyasmit, ami akárcsak távolról is hasonlított ehhez a gesztushoz? Senki azok közül, akikkel idáig járt… Még 3 perc És ha én vagyok élete nagy szerelme? Egy férfiban, aki képes ilyesmit véghezvinni, nyilvánvalóan olyan nagy erő és önbizalom van, amit nem talál meg bármelyik utcasarkon. De mindent elrontott. Még a nevét sem tudja, és fogalma sincs, hol találja meg. Hogy te milyen hülye liba vagy! Még 2 perc Céline folytatja az útját a Hudson partján, az Upper Bay mellett végigfutó sétányon. Ezen a szép szeptemberi reggelen képtelen arra, hogy szomorúságot érezzen. Most egy kicsit meg van zavarodva, de biztosan kitalál majd valamit, hogy megtalálja a férfit. A világ bármelyik pontján örökre elveszítette volna, de itt más a helyzet. Ez itt New York, és New Yorkban minden lehetséges. Igen, itt minden megtörténhet! Még 1 perc Céline a görkorcsolyán egyensúlyozva fokozza az iramot. A látóhatáron felnyúlik a Szabadság-szobor és Ellis Island. Céline imádja ezt a várost, imádja ezt a helyet, az arcán végigsimító szelet, a cikázó sirályokat, a részegítő sebességet. Szabadnak érzi magát, szépnek érzi magát. Valahol ebben a városban egy férfi rá gondol. Egy férfi, aki kívánja, aki képes volt visszamenni az időben, hogy megtalálja őt! 0 perc Aznap reggel a halál árnyának, szárnya volt. Céline Később, amikor majd megkérdezik, mit csináltam „pontosan abban a pillanatban, amikor az egész történt”, a görkorcsolyázásról fogok beszélni, Zoéról, a Michel Berger-sanzonról… De az az igazság, hogy azon a bizonyos napon, amikor megtörtént a dolog, éppen rád gondoltam. – Mama, gyere, nézd! Ugyanazon a napon Egy szép kis Párizs környéki villában A tizenhét éves Vincent most ért haza a gimnáziumból, és bekapcsolta a tévét. A képernyőn: összeomló épületek, pánik, fekete füst, porfelhő, ablakból kiugró emberek… – Mama, nézd! A World Trade Center tornyai! Mindjárt összedőlnek! Mathilde, az édesanyja berohan a nappaliba. Másodpercekig csak bámul a képernyőre, nem érti, azt hiszi, valami filmről, trükkfelvételről van szó. Majd hirtelen: – A nővéred! Céline New Yorkban van! Egy órával később Thomas lélegzet után kapkodva, kivörösödött szemmel dörömböl ugyannak a villának az ajtaján. Bő ötvenes, fekete öltönyt visel, kigombolt inggel, nyakkendő nélkül, és egy diszkrét, de valahogy mégis feltűnő elefántszőr karkötőt. Dobol a ház ajtaján, amely még két éve az ő háza is volt, mielőtt huszonnégy év házasság után elhagyta a feleségét. A válási procedúra gyötrelmesen 73

nehezen zajlik, a két fia nem is hajlandó szóba állni vele, amióta megtudták, hogy van egy másfél éves féltestvérük, egy kisfiú. A kisfiú Tatjánától született, aki abban a Haussmann körúti márkás konfekcióüzletben eladónő, amelynek ő, Thomas a vezetője. Tatjána: a selymes bőrű és nádszálkarcsú húszéves ukrán lány, akivel újrakezdte az életét. Amikor megismerték egymást, Thomas ötvenhárom éves volt, és húsz kilóval nehezebb, mint most, magas vérnyomással, nyugtalanító koleszterinszinttel és azzal az érzéssel, hogy az öregség előszobájában van már. Olyan nehéz volt lassan araszolni előre az időben, a hanyatlástól és a haláltól rettegve! A fiatal ukrán lány hatására egyik napról a másikra megváltozott: a Lexomilt Viagrára cserélte fel, a kacsasültet szusira, a nehéz borokat light Colára, a vadászatot kocogásra, az öreg Mercedest pedig a legújabb Mini Cooperra. Míg korábban gyakran érezte úgy, hogy a felesége már nem sokra tartja, egy fiatal szépség kedvére valónak találta, és olyan kamaszos érzéseket ébresztett benne, amelyekről azt hitte, hogy már réges-rég kihunytak belőle. Lemondott a nagypapis kényelemről a heves életvágyért, a szerelmes állapotért és az ifjú apa státusáért. Milyen jó volt újra járni valakivel: kéz a kézben sétálni, hevesen csókolózni, és nyikorgatni az ágyat hajnalonként! Amúgy persze nem hitegette magát: tudta, hogy ennek az új életnek bizonytalan a kimenetele, de elfogadta ezt a kockázatot. Körülbelül tízévnyi boldogságot szavazott meg magának. Tíz évet, körülbelül eddig lesz még képes lépést tartani a barátnőjével. Tíz. évet, ameddig az életkorát hízelgően még, élettapasztalatnak lehet nevezni, és amíg egy Swarovski kristály karkötő ellensúlyozni tudja a határozott testi hanyatlást. Nagy árat kellett fizetnie a vérátömlesztésért: a felesége érthető módon meggyűlölte, azzal vádolta, hogy darabokra tört egy bizalomra épülő kapcsolatot, a fiai durván ellenségesek voltak vele, a barátai – bár majd meghaltak az irigységtől – azzal vádolták, hogy úrrá lett rajta a kapuzárási pánik. A családjában egyedül csak a lánya, Céline találkozott vele továbbra is rendszeresen. Ha nem is helyeselte, amit az apja tett, legalább nem ítélte el. Céline, aki megértette a szív szeszélyeit, és azt, hogy a szenvedély olykor felülkerekedhet a józan észen. Céline, akit imádott, és aki lehet, hogy már nincs is ezen a világon többé. Mathilde nyitott ajtót. Könnyes volt a szeme. – Van valami újság? – kérdezte Thomas sürgetően. – Telefonáltam a szállodájába, de nem veszik fel. – És a mobilja? – Nem tud roamingolni. A mobilja nem működik az Egyesült Államokban, de… Mathilde elsírta magát. – Mi van? – kiáltott rá Thomas. – Most hívtak a kolléganője, Zoé szülei… – És? – Azt mondják, hogy a lányuk ma akarta meglátogatni az unokahúgát, aki a World Trade Centerben dolgozik… Nem igaz! Mért éppen ma? – …és úgy tudják, Céline is vele volt… Most Thomas roppan össze. Vincent is előjön a nappaliból, Rafaellel, a bátyjával, aki már nem lakik otthon. Amikor utoljára találkozott a fiaival, csak úgy röpködtek a sértések, és kis híján ölre mentek. Ma viszont szent a béke. Átöleli a fiait, és ők nem taszítják el maguktól. Szeretné ő kézbe venni a dolgokat, de tehetetlennek érzi magát. Nincs mit tenni, várniuk kell. A következő órák iszonyatosak. A telefon kétpercenként megszólal: a család, a barátok mind azt kérdezik, hogy Céline nem volt-e New Yorkban. Thomas szárazon felel nekik, haragszik rájuk, hogy lefoglalják a vonalat. Bekapcsolva hagyták a tévét, és szorongva lesik a képernyőt, mintha ezen a csatornán kaphatnának hírt a lányuk esetleges haláláról. Több ezer halottról van szó. Még nem tudni, hogy voltake köztük franciák, de már hogyne lettek volna? Először hallani azokat a szavakat, amelyek majd a 74

következő évtized mindennapjainak ritmusát megadják: terrorizmus elleni háború, Oszama bin Laden, al-Kaida… Mathilde és a fiúk magukba roskadva ülnek a kanapén. Valamelyikük időnként felrezzen a levertségéből, és megosztja a többiekkel a félelmét és a reményeit. Thomas lopva figyeli őket. Olyan különös ez a fegyverszünet, a harag zárójelbe tétele, ez az „állítsuk helyre a családot” érzés. Erre a néhány órára megszűnik a válásból fakadó keserűség. Csak két szülő van itt, akik bármit megadnának, hogy a gyermekük életben legyen, és két fiútestvér, akik halálosan izgulnak a nővérükért. Miért kell mindig megvárni a temetéseket, a baleseteket, egy gyógyíthatatlan betegség bejelentését, hogy kioltódjanak a háborúk? És azután hajnali két órakor érkezik a hívás, amelyben mar nem is reménykedtek. Thomas veszi lel a kagylói. A vonal másik végén Céline egy szót sem szól, az apja máris tudja, hogy ő az, a kicsi Céline, akit a nyakában cipelt, amikor hároméves volt, akit iskolába vitt, táncórákra hordott, akinek segített leckét írni, és akit megvigasztalt, amikor bánata volt. Kihangosítja a telefont. Céline hangja visszhangzik a szobában, és ez több közönséges megkönnyebbülésnél: mintha még egyszer átélné Céline születését. Mindenki beszélni akar Célinenel, de senkinek sem sikerül, mert mindenki sír. És a konzulátus egyik telefonjáról indított beszélgetés sem tarthat örökké. Úgyhogy mind ugyanazt kiabálják: egy szeretet- és életörömkoncentrátumot, amely úgy tör ki, mint a vihar: szeretünk, Céline, szeretünk. Még jóval azután is, hogy Thomas letette a telefont, csak állnak ők négyen, egymást átölelve, néma szövetségbe forrva. Hajnali 3 óra Thomas csatlakozik a feleségéhez a verandán. Mathilde rágyújtott. Ez az első cigarettája évek óta. – Mindig van egy csomag dugi cigi a konyhában – magyarázza. – Vészhelyzet esetére? – Boldog vagy boldogtalan helyzet esetére. Thomas is rágyújt egy Marlboróra. „Hivatalosan” már ő is sok éve leszokott, de ez a mai este nem olyan, mint a többi. Mathilde-ra mosolyog, és végre bele mer nézni a szemébe. A könnyek tisztára mosták Mathilde szemét, megbékülten ragyog. Csendben szívják a cigarettát. Erőt ad neki az újra megtalált békesség. – Na, megyek – jelenti ki Thomas egy idő múlva. Felveszi a zakóját, és a kavicsos sétány végén álló kocsijához sétál. Megfordul, odaint Mathilde-nak. Mathilde habozik egy pillanatig, majd: – Vigyázz magadra hazafelé. * Manhattan, három nappal később 2001. szeptember 14. péntek 19 óra 50 perc Ethan egy szelet túrótortát és egy kanna darjeelinget rendel, majd leül megszokott helyére, a terem mélyén álló márványasztalkához. A West Side szívében álló Café Zavarsky egy 20. század eleji bécsi kávéházhoz hasonlít. Gondosan kialakított régimódi belső: antik tükrök és Gustav Klimt-reprodukciók a falakon. A diótortának, az almás rétesnek és a fánknak is régi időket idéző íze van. A terem közepén egy hegedűs Mozart-, Paganini- és Saint-Saëns-darabokat játszik. Ethan kitölt egy csésze teát, és az ablakon kinézve elkortyolja. Három nappal az apokalipszis után az élet lassan visszatér a rendes kerékvágásba. Az utcán, mint mindenütt a városban, plakátok, fényképek a falakon: az eltűntek családtagjai ragasztották fel, sok ezer névtelen arc, akik kedd reggel óta nem adtak életjelt. Dél felől, ahol még mindig parázslik a tűz, égett gumi és em75

beri hús szagát sodorja a szél. A tűzoltók megállás nélkül kutatják a romokat, de már szerda óta senkit nem sikerült kimenteniük. A járda túloldalán egy alacsony kőfalra az emberek virágokat, gyermekrajzokat és gyertyákat helyeztek, a negyed eltűnt lakóinak emlékére. Járókelők szüntelen áradata hömpölyög a rögtönzött emlékmű előtt, és mindenki adózik néhány meghatott perccel az áldozatok emlékének, bár valószínűleg soha nem találkozott velük. Ethan a belső zsebéből tollat vesz elő, és a füzetébe leírja egy Yeats-vers néhány sorát; az imént olvasta egy villanyoszlopra ragasztott cédulán: Lábad elé szórtam álmaimat; puhán lépj, mert álmokon tapodsz. Ez az új szokás terjedt el mindenfelé: az emberek költeményeket másolnak ki, majd felragasztják őket az ablakokra, a kirakatokra vagy az autóbuszmegállókban. Minden jó arra, hogy enyhítsen a traumán, és megkönnyítse a gyászmunkát. Ethan könyvet húz elő a tarisznyájából. Ma délelőtt vette, ebédidőben: Milán Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regénye. Ezt olvasta az a lány a repülőtéren. A lány, akiért lenullázta a bankszámláját, és aki elutasította. A megaláztatás ellenére az emléke még mindig kísérti Ethant, és az utóbbi nap izgalmai közepette is állandóan az ő arca lebegett előtte. Pedig amióta hazajött, mindig tele van a rendelője. A tornyok összeomlása mindenkit megviselt. Mindenki ismer valakit, aki meghalt, és már sokan jelezték, hogy szükségük lenne lelki segítségre. Miközben igyekeznek folytatni az életüket, az emberek egy újabb tragédiától rettegnek. Kétségek gyötrik őket, semmiben sem bíznak többé, új szemmel nézik a világot. Vannak, akik visszahúzódnak a páncéljuk mögé, mások habzsolják az életet. És sokkal jobban, mint régen, mindenki arra vágyik, hogy kimondhassa: „szeretlek”. És ő? Amióta hazatért New Yorkba, nagy súllyal nehezedik rá a magány. Bár nem meri bevallani, hiányzik neki a szeretet. Hogy egy pillanatra kiszabaduljon a valóságból, belelapoz a könyvbe, belemerül, majd megáll egy bekezdésnél: A nőket hajkurászó férfiak kétféle, könnyen felismerhető csoportba sorolhatók. Az egyikben azok vannak, akik minden nőben a saját, szubjektív és sohasem változó eszményképüket keresik. A másik csoport férfijait az objektív női világ végtelen sokszínűsége izgatja, azt akarják birtokolni.* – Szabad ez a szék? – kérdezi egy női hang. Ethan fel sem nézve bólint, azt hiszi, hogy csak a vele szemben lévő széket akarja kölcsönkérni valaki. Majd döbbenten látja, hogy letesznek elé valamit: egy hatalmas rózsacsokrot, csokoládéból és marcipánból. A csokor mellé tűzött névjegykártya… az ő névjegykártyája. Ezt a kártyát hagyta a repülőtéri olasz cukrásznál. Ekkor felnéz, és… – Hisz a nagy szerelemben? – kérdezi Céline, és leül vele szemben. Ethan hunyorog, majd meredten a lányra bámul. Céline folytatja: – Mert én sem. Legalábbis három napja még nem hittem benne.

*Körtvélyessy Klára fordítása

76

16 Never let me go Még szép, hogy fájdalmat fogok okozni neked. Még szép, hogy fájdalmat fogsz okozni nekem. SAINT-EXUPÉRY: LEVÉL NATALIE PALEYNEK A boldog napok: 2001 szeptemberétől 2002 októberéig Ethan A szerelem váratlanul állít be hozzánk, mint egy besurranó tolvaj. Egy pillanat, és már nem létezik semmi más. Egy csapásra minden kívül kerül az időn és a normális világon. És többé nem félünk semmitől. Céline Hirtelen lángra lobban a szív, szédül a fej, űr van a gyomorban. A súlytalanság állapotában él az ember, remeg a szíve, a gondolatai Upside down. Ethan Hirtelen friss vér áramlik szét az ereidben, új szív dobog a mellkasodban, újak a gondolataid is. Ma csak érte lélegzek. Mert megszabadított önmagadtól. Éhezel a bőrére, az ajkára, a haja illatára. Mostantól az ő kezében vannak a kulcsok. A paradicsom kapujának kulcsai. Vagy a pokol kapujáéi. Céline Nélküle nem vagy más, csak puszta várakozás. Mert miatta gyorsabban élsz, erősebben élsz. Megrészegülsz, függésbe kerülsz az érzéstől, hogy kiegészítitek egymást. Mert a lelked mélyén mindig erre vágytál: a vérátömlesztésre, a szívátömlesztésre. Ethan Odakint zűrzavar, hideg, levélbombák, Afganisztán lerohanása, Daniel Pearl lefejezése. De te nem ebben a világban élsz. Felépítetted a saját szentélyedet, egy édes, puha királyságot, amelynek csak két lakója van. Céline Átvirrasztott éjszakáinkon mindent megosztunk egymással, mindenről megfeledkezünk. A fejem a vállán, a hajunk összevegyül. A vér tompa lüktetése az ereiben. A szívdobogása, összekeveredve az enyémével. Ethan Még két nap, és repülőre száll. Kikísérem a repülőtérre. Mindannyiszor ugyanaz a kérdés: hogy bírom ki a két hetet, amíg viszontláthatom? A metróban, amely visszavisz Manhattanbe, az ajka íze az ajkamon. 77

Kaptam tőle egy könyvet, aláhúzott benne egy sort, amin nevetnem kellett: Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek? Céline Valahányszor elhagyom, belém mar az üresség. Az a szomorúság a Roissyn. A való élet kijózanító hideg zuhanya. Este, egyedül az ágyamban, kifeszítek egy hatalmas vetítővásznat. Álmaim mozijában, ahol én vagyok az egyetlen néző, mindig a találkozásunk jelenetéhez tekerem vissza a filmet. Ethan A repülőtéren nézem, ahogy felém szalad. Testemben megszólal egy nagy biológiai harang, feromon- és adrenalinkoktél szabadul fel. Ez a legjobb, amiben részem volt életemben. Jobb, mint amit valaha is átélhetek még. Jobb, mint egy Mozart-koncert, amit az első sorból hallgathatok. Céline Karácsonyi szünidő New Yorkban. A város befagyott, megbénította a sarki hideg. Egy héten át nem hagyjuk el Ethan kis Greenwich Village-i lakását. Negyven négyzetméternyi, vattával bélelt boldogság: szerelmünk országának felszíne. Az ablakból látjuk a hópelyheket, a villogó fényeket, a jégvirágokat mások ablakán. Odabent a testünk, összevegyülő lélegzetünk melege. Cukorka- és kókusztejorgia. Olvasás a fűtőtest mellett. Az ő könyvei pszichológiakönyvek, az enyémek Modiano-regények. A lemezjátszón az ő szaxofon bakelitlemezei, az én Bono CD-im. Ethan „Mert szeretlek.” Céline Egy kis tetoválószalon East Village-ben. Egy nappal azután, hogy Ethan először mondta: „szeretlek”. A tű futkározik a vállamon, cikornyás betűkkel egy mondatot pötyögtet ki kis foltokból. Egy indián jel, egy régi indián törzs mondása, amely így foglalja össze a szerelem érzését: egy kis részed belém költözött örökre, és megfertőzött, mint a méreg. Egy testre írt mottó, óvó varázsigeként fogom az élet elé tartani, amikor keményebb lesz hozzám. – Fáj? – kérdezi a tetoválómester nyugtalanul. A tűre nézek, amely tintát lő a bőröm alá. Fájdalmas, és megnyugtat. Mint a szerelem. A sötét napok 2002 októberétől – napjainkig Ethan Ez több holmi megérzésnél, ez szörnyű és váratlan bizonyosság: veszélyt jelentesz Céline számára, a halált hordod magadban. Váratlanul támadt benned ez a meggyőződés, és úgy akaszkodik beléd, mint egy ronda parazita. Kísért az álmaidban, testileg is meggyötör, szörnyű migrénrohamokban, hányásban és rémálmokban jelentkezik, amelyek úrrá lesznek rajtad, és nem szabadulhatsz tőlük. Ez nem depresszió, nem lázálom, nem szeszély. Ez egy ismeretlen erő, hatalmas és rémisztő, amellyel nem lehet megalkudni. Egy jel, amelyet egy olyan helyről, ahová semmi78

képpen sem szeretnél eljutni, küldött valaki, akit semmiképpen sem szeretnél megismerni. Egy sürgető parancs, amely előtt csak meghajolni lehet, anélkül hogy meg akarnád érteni. Egy hang, amely szüntelenül a füledbe mormolja: ha azt akarod, hogy életben maradjon, el kell hagynod őt! Céline Soha nem fogok kigyógyulni ebből a szerelemből. Elvetted tőlem a fényt, a tápláló nedveket, a bizalmat. A napjaim üresek, az életem halott. Csak úgy teszek, mintha… Mintha mosolyognék, mintha figyelnék másokra, felelnék a kérdésekre. Minden nap egy jelre, egy mozdulatra várok. Hogy kiszabadíts a fekete gödörből, ahová taszítottál, és hogy eláruld, miért tetted. Miért hagytál el? Ethan Darabokra tört szívvel bandukolok lefelé az Ötödik sugárúton. Idegen vagyok az életben, nem is bánom, hogy elragad a gyalogosok áradata. Most először érzem úgy, hogy a városban lüktető energia el fog pusztítani. Most nem magasba emel, hanem betemet. Azt hittem, én védve vagyok az ilyesmitől: az érzésektől, a szerelemtől, a szenvedéstől. De ez nem volt igaz. Céline Champs Elysées. Párizs, november. Egy esős nap, szomorú nap. Hiába a karácsonyi kivilágítás – amikor az ember elveszíti a szerelmet, mindent elveszített. Kerülöm az emberek tekintetét, és igyekszem nem észrevenni a csókolózó, kézen fogva sétáló párokat. Magányerődítmény. A fájdalom fővárosa. Egy mondat bukkan fel az emlékezetemben. 1992, Paul-Èluard Gimnázium. A francia érettségi nagyon távoli emléke. Egy költemény, amelyre akkor még nem figyeltem fel, és amely most, sok évvel később torkon ragad: Olyan közel voltam hozzád, hogy fázom, amikor másokhoz közel vagyok.

79

17 The Girl from New York City Kamasznak lenni annyit tesz, mint ráébredni, hogy kevésbé vagy jól, mint azt elhitették veled, és azt gondolni, hogy az élet talán nem is olyan csodálatos, mint valaha képzelted. MARCEL RUFO Manhattan, napjainkban 2007. október 31. 9 óra 40 perc Lyzee felhangosította a televíziót. Nem hitt a szemének: Ethan nem ment el a felvételre. Stephen Austin, esküdt ellensége válaszolt az NBC riporterének kérdéseire! Komoly, megfontolt hablatyolás, áthatónak szánt tekintet, egy bazári Clark Gable, bár öregedő sármjában még mindig van valami illúziókeltő. De hogy kinél működik? – Hé! Ottfelejtetted magad a szoláriumkabinban? – szólt oda neki Lyzee. Austin világos zakóban, mellkasig kigombolt fehér ingben és háromnapos borostával, lenyűgöző hantálótehetséggel legújabb könyvének erényeit méltatta. Már húsz éve volt a pályán, és kívülről ismerte a hatáselemeket: cinikus és önimádó volt, és egy percig sem hitt abban, amit írt, de azt el kellett ismerni, hogy ez nem jön át a képernyőn. Ez az operett-Don Juan gyűlölte Ethant: őt okolta népszerűsége hanyatlásáért. Az utóbbi időben egyébként többször is keresztbe tett neki. És ez most valódi mesterfogás volt: azon melegében helyettesíteni őt az ország legnézettebb reggeli talk show-jában! Lyzee-t nyugtalanította a főnöke eltűnése: ha Ethan önként átengedte Austinnak a lehetőséget, valami súlyos dolognak kellett történnie. Felhívta Ethan mobilját, de csak a hangpostafiók válaszolt. Különös. Mi történhetett, hogy Ethan lemondott egy ilyen nagy nézettségű adásról? Lehet, hogy egyszerűen csak elaludt? Vagy túlságosan másnapos? Vagy rosszul végződött a tegnap esti kiruccanás? Lyzee-nek hirtelen baljós előérzete támadt. És ha valami ennél is rosszabb történt? Egy rablótámadás, egy túladagolás, öngyilkosság… Már több hete valamiféle tragédiától tartott. Pontosan látta, hogy Ethan élete minden nappal egyre jobban és jobban félresiklik. Ijesztőbb volt, mint egy közönséges kifáradás vagy motivációhiány. Ethan már nem hitt sem magában, sem az eszméiben. Lyzee tehetetlen kívülállóként figyelte, ahogy Ethan egyre mélyebbre süpped a depresszióba, és égeti fel a személyisége pozitív oldalához vezető hidakat. És ő hagyta, hogy Ethan elmeneküljön egy jéghideg vidékre, ahol fájdalom és magány uralkodik. Éppen önmagát ostorozta, amikor megszólalt a telefon. Megnézte a kijelzőt: a főnöke volt. Lyzee nem várta meg a második csengetést, azonnal felvette. – Egy perc múlva ott vagyok – jelentette be Ethan, mint máskor is. – Mi történt magával?

80

– Ha azt mondanám, hogy feltámadtam, nem hinne nekem… – Mondja, be van lőve, vagy micsoda? Ethan vállat vont: – Tudtam, hogy úgysem fog hinni nekem. De Lyzee nem volt tréfás kedvében: – Képzelje, aggódtam magáért! Meg aztán – szemrehányóan a tévére mutatott –, kihagyta ezt a felvételt. A sajtosa őrjöngeni fog… Ethan mosolyogva nézett a képernyőre. – Senki sem nélkülözhetetlen. Átengedtem a helyet a jó öreg Austinnak, aki remekül elboldogul! Mindig résen, mindig harcra készen! – És ezen maga ilyen jól szórakozik? – Igen, jól szórakozom rajta, mert röhejes. – Tegnap még másképp beszélt. – Tegnap még más ember voltam. Tegnap még nem láttam igazán tisztán a dolgokat. Lyzee dühbe jött: – Már jó ideje nem látja tisztán a dolgokat – jelentette ki, és bevonult az íróasztala mögé. Lehajtotta a fejét, megdörzsölte a szemét, majd rövid tétovázás után kijelentette: – Nézze csak, mondanom kell magának valamit. – Mindent, amit csak akar, de először beszélnem kell vele. – Kivel? A kislánnyal, aki a váróban ül. – Senki nincs a váróban – felelte Lyzee. – Azt mondta, hogy ma délelőttre ne írjak be senkit. Ethan megzavarodva kiment a folyosóra. – De igen, van valaki, egy kamasz lány, akit Jessie-nek hívnak, tudom, mert egyszer már átéltem ezt a… Dühödten feltépte az ajtót: a váró üres volt. Ez lehetetlen. Ha újra lejátszódik a nap, Jessie-nek itt kellene lennie. Lyzee úgy tekintette Ethan viselkedését, mint egy jelet. Gyorsan összeszedett néhány holmit, a táskájába dobálta, és kiszáguldott a szobából. A küszöbről még visszafordult Ethanhez: – Mindent magának köszönhetek – vágott bele. – Ha maga nem lett volna, még mindig takarítanék, száz kilót nyomnék, és a gyerekeim még mindig az ócska iskolájukba járnának… Ethan összevonta a szemöldökét, és felemelte a kezét, hogy elhárítsa a dicséretet. De Lyzee-t már vitte a lendület: – Bármit kérhetett volna tőlem, megtettem volna. Ha maga kéri, bármire képes lettem volna. Mert maga jó ember, és van egy nagy adottsága: hogy visszaadja az embereknek az önmagukba vetett hitüket. De már jó ideje nem tesz mást, mint hogy ezt az adottságot tékozolja. Utat tévesztett, és én már nem értem magát, és nem is tudok segíteni. Úgyhogy választhat. Vagy összekapja magát, és így folytatjuk együtt, vagy tovább pusztítja magát, de akkor én elmegyek. És addig is, amíg ezt eldönti, kiveszek egy szabadnapot! – fejezte be dühödt határozottsággal, és becsapta az ajtót. Ethan néhány másodpercig nem reagált: Lyzee kirohanása és Jessie hiánya megdöbbentette. Egy pavlovi reflex parancsára előkotorta a cigarettáját, és rágyújtott; így serkentette munkára az agyát. Kezdetben a nap eseményei pontról pontra megismétlődtek: a nő az ágyában, az összetört kocsi, az újságcikk, az emberek viselkedése a Times Square-en. De most már kezdtek eltérni az események: miért nem jött be hozzá Jessie? Ethannek eszébe jutott a káoszelmélet, amelyet a filmek és az ismeretterjesztő könyvek olyan népszerűvé tettek az utóbbi időkben: egy aprócska kiváltó ok is váratlan hatásokat kelthet. Hirtelen eszébe jutott Benjamin Franklin versikéje, még az iskolában tanulta:

81

Egy szeg miatt a patkó elveszett, Patkó miatt a ló is elveszett, A ló miatt a huszár elveszett, Huszár miatt a csata elveszett, Csata miatt az ország elveszett – Ennyit tesz, lám, egy icipici szeg…* Miért döntött úgy Jessie, hogy nem jön el hozzá segítséget kérni? Vajon mi történt másképpen a nap kezdete óta, ami miatt letett erről a szándékáról? Ethan behunyta a szemét, és lélekben felidézte az első találkozásuk során lefolyt beszélgetést. Azt hittem, az a szakmája, hogy segítsen az embereken/ Ilyen az élet: néha mocsok igazságtalan/ De én magához jöttem / Azt akarom, hogy segítsen rajtam/ Azt szeretném, ha nem kellene félnem többé / És mitől félsz?/ Mindentől / Az előbb, a tévében kedvesebbnek tűnt /… A tévében kedvesebbnek tűnt. Hát itt a különbség! Az első alkalommal Jessie nyilván látta az adást, amelyre ő ma nem ment el, és ez késztette rá, hogy eljöjjön hozzá. Ethan megpróbálta rekonstruálni a történteket: egy kamasz lány, aki rosszul érzi magát a bőrében, az öngyilkosság határán áll, a médiának köszönhetően sokat hallott róla, az interneten kikeresi a rendelője címét, először habozik, hogy felmenjen-e hozzá, majd mikor élő adásban látja őt, meghozza a döntést. Ha így zajlottak le az események, Jessie-nek valahol itt kell lennie a környéken. Biztosan valami nyilvános helyen ül, ahol van egy tévé, az NBC-re állítva. Valószínűleg egy kávézóban. Ethan kiszáguldott az irodaházból. A hétvégi reggel ellenére a kikötőre nyíló üzleti negyed lassacskán benépesült. Ez itt a képeslapok New Yorkja volt: az egymásra torlódó felhőkarcolók, a szédítő perspektívák, a ragyogó napfényben csillogó ezüstös hullámok városa. Ethan ösztönösen hátat fordított a fénynek, és betért a város sötét részébe, ahol a keskeny utcák kanyonokat vájtak a betonból, üvegből és acélból emelt házak erdejében. Ethan módszeresen végigjárta az összes olyan intézményt, amely közelről vagy távolról kávézóra hasonlított: benézett egy Starbucksba a Wall Streeten, egy szusivendéglőbe, egy szálló bárjába, egy delibe a Fletcheren. Már majdnem lemondott az egészről, amikor villogó neonfeliratot pillantott meg. Storm Café – ez a logo díszelgett azon a papírszalvétán, amelyet a lány a váróban hagyott! Tehát végül a Front Street egyik kávézójában talált rá Jessie-re, egy ablak melletti asztalnál. Ethan csak nézte az utcáról, és váratlanul nagyon meghatódott. Jessie életben volt. Ugyanolyan törékenyen, szőkén és esendőn, de életben volt. Ethan több percig csak nézte őt, és a szívét megkönnyebbülés töltötte el. Néhány órán keresztül melyen gyászolta Jessie-t, és most boldog volt, hogy viszontláthatja. A tőle néhány méterre reszkető törékeny alak képe egyszerre eltörölte azokat a képeket, amelyek szüntelenül kísértették: a pisztolylövést, a vért, a borzalmat, a haldokló Jessie kezét az ő kezében. Jessie életben volt, de messze járt: komoran, zárkózottan, üres tekintettel bámult maga elé, távol a világtól és az élettől. Pontosan előtte, egy pohár víz mellett, a New York Times kitépett lapja hevert: A pszichológus, aki elbűvöli Amerikát Ethan, aki eltökélte, hogy nem lesz egy előre bejelentett tragédia tanúja, határozottan belépett a kávézóba. Ha már nem bűvölte el Amerikát, legalább ezt a kislányt meg fogja menteni a végzetétől. – Szia, Jessie, leülhetek ide? Jessie döbbenten nézett fel az előtte álló férfira. Ethan válaszra sem várva leült, és letett az asztalra egy tálcát két kávéval, két narancslével és egy tányérnyi édes keksszel. – Neked hoztam, le merem fogadni, hogy éhes vagy. – Hogyan… Hogy lehet, hogy ismer engem? – Ha te ismersz engem – mondta Ethan, és az újságcikkre mutatott –, akkor én is ismerhetlek téged. * Tótfalusi István fordítása (Lúdanyó meséi)

82

Jessie gyanakodva bámult rá, nyugtalanította, de elszánttá is tette a találkozás, amelyet többször is elképzelt már. Ethan elnézte gyűrött ruháját, zsíros, piszkos haját és tövig rágott körmeit. A kislány arca beesett volt a fáradtságtól. Láthatólag nem aludt otthon az éjszaka, és nyilván nem is aludt egyáltalán Ethan egy pillantással felmérte a halvány rózsaszín Eastpak hátizsákot is, amely Jessie mellett hevert a padon. Ebben a hátizsákban kell lennie a fegyvernek, amellyel Jessie véget akar vetni az életének. – Látni akartál, vagy nem? – Mit tudhat maga erről? Jessie torka összeszorult, de a hangjában több volt a szomorúság, mint a lázadás. – Figyelj ide, tudom, hogy szenvedsz, hogy félsz, és hogy ebben a percben úgy érzed, az élet nem éri meg a fáradságot, hogy végigéld. Jessie szája kinyílt, az ajka remegett, de egy szót sem szólt. Ethan folytatta: – Márpedig bármennyire is meg vagy zavarodva, bármilyen nehézségeid vannak is, nem szabad elfelejtened, hogy az életben semmi sincs véglegesen lejátszva, és hogy minden problémára van megoldás. – Ezt a hantát adja elő a pácienseinek is? – Nem – felelte Ethan –, ez az, amit igazán gondolok. Elkapta Jessie tekintetét. Kitágult szembogarában ezüstös szemcsék kavarogtak. – Tudom, hogy mostanában néha jobban félsz az élettől, mint a haláltól. Tudom, hogy úgy próbálod megóvni magad a szenvedéstől, hogy egyre gyakrabban menekülsz egy képzeletbeli világba. De ez a világ el fog pusztítani téged. Jessie szoborrá dermedt, de Ethan tudta, hogy hallja, amit mond: – Nem szabad odafigyelned arra a hangra a fejedben, ami azt súgja, hogy a halál megoldás lehet. Küzdened kell, nem szabad hagynod, hogy úrrá legyen rajtad a félelem. A halál nem vet véget a szenvedésnek vagy a félelemnek. – Maga ezt honnan tudja? Ethan elővette a cigarettásdobozt, és letette az asztalra. – Mert én egyszer már fejest ugrottam. Jessie egyáltalán nem értette, mire utalhat Ethan, de ez a megjegyzése egy másik kérdést sugallt neki: – És magával is előfordult már? – Micsoda? – Hogy meg akart halni. Ethan keserűen elvigyorodott, megrázta a fejét, miközben jeges borzongás futott végig a gerincén. Kihúzott a dobozból egy cigarettát, az ajkához emelte, és úgy tett, mintha beleszippantana. – Igen – ismerte el –, velem is előfordult már. * – Nézd, mama, indián vagyok: Hu Hu Hu Hu Huuuu-uu! Hu Hu Hu Hu Huuuuuu! – Robbie, fejezd be az ökörködést, és ülj be az autóba! – Hu Hu Hu Hu Hu Huuuuu! Downtown – Manhattan A Woalfood szupermarket előtt 10 óra 04 perc

83

Egy nyekergő kisbabával a karjában Meredith Johnston éppen az élelmiszerrel teli zacskókat pakolta be a kocsijába, egy őszibarackszínű, egyterű Toyotába. Egy indiánnak öltözött kisfiú ugrált körülötte üvöltözve: – Hu Hu Hu Hu Hu Huuuuuu! – Robbie, azt mondtam, AZONNAL hagyd abba, és ülj be az autóba! Elviselhetetlen lett ez a kölyök. Még csak ötéves, de már egyáltalán nem hallgat rá. És a kicsi, aki egyfolytában sír, mióta is?… a születése óta. Nem aludt még át egyetlen éjszakát, nem pihent egyetlen percet sem. Honnan van ennyi ereje? Hogy lehet, hogy nem ment még el a hangja, amikor egyfolytában sivalkodik? Meredith a szatyrokkal zsonglőrködött. Egy almaleves doboz – ki kellett nyitnia az üzletben, hogy elhallgattassa Robbie-t – kiszabadult a göngyölegből, a földre gurult, de előtte még végigömlött a szarvasbőr cipőjén és a harisnyáján. Elegem van! Elegem van! – Hu Hu Hu Hu Huuuu! Indián vagyok! Ráadásul úgy kell tennie, mintha imádná ezt az egészet. Eljátszani az édes kis családanyát, miközben a férje, Alan raftingolni ment a haverokkal. És még jó, ha csak erről van szó! De honnan tudhatná, hogy Alan nem a titkárnőjével, azzal a kis kurvával, Brittanyvel tölti a hétvégét, aki még odahaza is izgató mailekkel bombázza a férjét. De ez nem mehet így tovább! Azért szülte ezt a második gyereket, hogy NEKI szerezzen örömet. Ő akart nagy családot! Akkor törődjön csak a gyerekeivel, ahelyett hogy elhúz egy huszonkét éves kis libával. * Ethan hevesen gesztikulálva adott nagyobb nyomatékot a szavainak: – El kell fogadnod, hogy az élet kockázatot jelent. – Kockázatot? – kérdezte Jessie. Most már kíváncsian hallgatta. Áttetszően sápadt volt, a tekintete bizonytalan, de Ethan látta benne a nagyvonalúságot és az együttérzést is. – A kockázatot, hogy kudarc, szenvedés és veszteség is érhet az életed során. Jessie elgondolkodott ezen az utóbbi mondaton. Ethan mindenáron meg akarta győzni: – Azt hiszem, csak akkor lehet boldog az ember, ha már megismerte a szenvedést. Azt hiszem, akkor van rá esélyünk, hogy elnyerjük a boldogságot, ha ellen tudtunk állni a boldogtalanságnak. – Könnyű ezt mondani – felelte Jessie, és vállat vont. – Lehet, hogy könnyű ezt mondani, de attól még igaz. – És maga, maga talán boldog? Ethan elbizonytalanodott a kérdéstől, szíve szerint kitért volna a válasz elől, majd úgy döntött, őszinte lesz: – Nem igazán – ismerte el, egyenesen Jessie szemébe nézve. – Látja, maga sem tudja a saját életére alkalmazni a szép alapelveit! – vetette oda Jessie megvetően. – Pedig mindene megvan, legalábbis gondolom: pénz, nők, dicsőség… – Ennél sokkal bonyolultabb a dolog, te is tudod. – Miért, mi hiányzik? Ethan ráébredt, hogy már Jessie irányítja a beszélgetést. – A lényeg – felelte, meglepően őszintén. – És mi a lényeg? – Szerinted? Jessie hagyta a levegőben lógni a kérdést, mert úgy érezte, nem tudna szavakkal felelni rá. Először látszott elengedettnek, és hajlandó volt az egyik keksz végét belemártani a kávéjába. * – Hu Hu Hu Hu Hu Huuuuu! Indián vagyok! –Robbie, elviselhetetlen vagy! Érted? Elviselhetetlen!

84

Meredith beindította az autót, és pokoli rossz kedve volt. Miért ilyen nyomott ma reggel? Miért érzi úgy, hogy az egész élete kudarcok sorozata? Egy csomó apró kompromisszum, amelyek egy nagy-nagy kudarchoz vezettek. – Hu Hu Hu Hu Huuuuu! A melója? Stresszes, és egyáltalán nem kreatív. Miért nem veszed a bátorságot, és csinálsz valami mást? A férje? Amikor egészen fiatal volt, soha nem mert olyan fiúkkal kezdeni, akik igazán tetszettek neki, és jobb híján megelégedett egy jelentéktelen és kiszámítható alakkal, aki ráadásul pofátlanul csalja. Miért nem veszed a bátorságot, és hagyod el? És a gyerekei? Szereti őket, de az összes energiáját felemésztik. Ne nyavalyogj, nem kellett volna megszülnöd őket! Na nem, megbolondult! Hogy juthat eszébe ilyesmi? Rajta kívül biztos egyetlen anya sem gondolkodik így. Mindenesetre még soha nem olvasott efféléről a női magazinokban. A szexjátékok, az orgazmus, a párcsere, ezekről minden héten beszélnek, de még soha nem olvasott cikket a következő címmel: „Két szörnyeteg van a házamban.” Pedig tényleg nagyon nehéz velük. A kicsi megállás nélkül bőg, a nagyobbik meg kezelhetetlen. Be kell pelenkázni az egyiket, átöltöztetni a másikat, mesét mesélni, altatót énekelni, elvinni őket a bölcsödébe, a pesztrához, az iskolába, a születésnapokra, a nagyszülőkhöz, a gyerekorvoshoz… És főleg, semmi ideje nem marad magára. Hogy mással is foglalkozzon egy kicsit, hogy legalább olykor-olykor kiszállhasson a benti robot, a túlfogyasztás és a házimunka mókuskerekéből. A tetejében úgy kell tennie, mintha élvezné ezt az egészet. Mióta is nem olvasott végig egy könyvet? Megvette a legújabb Philip Roth és Khaled Hosseini-regényt, de még kinyitni sem volt ideje őket. A moziban most kezdték játszani a legújabb Cronenberg-filmet, de soha nem fog eljutni rá. – Hu Hu Hu Hu Huuuuuuu! Indián vagyok! Már ráordítani sincs erőm, hogy kuss! Meredith egy klasszikus CD-t keresgélt a kesztyűtartóban: Händel-áriák voltak, Magdalena Kožená előadásában. Valami, ami egyszerre szép és megnyugtató. Meredith éppen csak hogy betolta a lejátszóba, Robbie azonnal tiltakozni kezdett, a kedvenc filmjének CD-jével hadonászva. – A karibi kalózokat akarom! – Szó sem lehet róla – torkolta le Meredith. – Most a mama zenéjét hallgatjuk. Mint mindig, amikor valaki ellentmondott neki, Robbie azonnal üvölteni kezdett: – A karibi kalózokat akarom! A karibi kalózokat aka-rooooom! A karibi kalózokat akarooooOOOOm! * – A tévében nem látszik ennyire fáradtnak – állapította meg Jessie. Ethan elmosolyodott. – Ez is mutatja, hogy nem kell mindent elhinni, amit a tévében látsz. – Ezt hajtogatja folyton az anyám is! – Hát ebben legalábbis igaza van. Jessie belekortyolt a kávéba, és a pohár pereme mögül lesett Ethanre. – Vannak gyerekei? – Nyomozónak készülsz, vagy mi? – De komolyan, most vannak vagy nincsenek? – Nincsenek. – És miért? – Mert egyszerűen nem így alakult, és kész. Ilyen az élet. Jessie merőn bámult rá, majd szótlanul elfordította a fejét. – Neked viszont vannak szüleid, és biztosan nagyon izgulnak érted. 85

– Maga nem ismeri a szüleimet! Ők képtelenek egyről a kettőre jutni, képtelenek kezdeni valamit az életükkel! – Pedig biztos vagyok benne, hogy szereted őket. – Maga nem ért semmit! – Amikor az ember még gyerek, azt hiszi, a szülei tökéletesek, és vakon imádja őket. Később azt hiszi, hogy gyűlöli őket, mert nem olyan tökéletesek, mint hitte, mert csalódnia kellett bennük. De még később az ember megtanulja elfogadni a hibáikat, mert ő maga sem hibátlan. Talán ez jelenti azt, hogy felnövünk. * – Mama, veszel nekem egy iPhone-t? – kérdezte Robbie. – Micsoda? Meredith kikanyarodott a Front Streetre. – Vegyél nekem egy iPhone-t! Vegyél nekem egy iPhone-t! Vegyélnekemegy iPhone-t! – Szó sem lehet róla, hogy mobiltelefonod legyen hatévesen! – De papa azt mondta, hogy lehet mobilom! – Fütyülök rá, hogy mit mondott az apád. Nem, és kész! …..– Vegyél nekem – Ha nem hagyod abba azonnal, egy pofont kapsz mindjárt, világos???? – Ha megütsz, megmondlak a tanító néninek, és becsuknak a börtönbe! Ne válaszolj neki, ne szállj be a játékába! Meredith friss levegőre vágyott, kinyitotta az ablakot. Megpróbálkozott a hasi légzéssel, hátha sikerül megnyugodnia. Még csak reggel tíz óra volt, és már halálosan kifáradt. Egy teljes hétvégére lett volna szüksége, hogy kipihenje magát, hogy feltöltse az elemeit és egy kis békét találjon. Maga elé képzelte egy masszázsszalon puha kényelmét: a hasán feküdt, és két erős kéz egymás után oldotta ki a vállában és a nyakában a harag csomóit. Egy pezsgős töltött csoki olvadozott a szájában, miközben a távolból halk muzsika szólt… – Hu Hu Hu Huuuuu…! Indián vagyok! Meredith megrezzent, és visszatalált a valóságba. * – És neked mi hiányzik az életedből? – Ami magának is: a lényeg – felelte Jessie. Ethan értékelte a gyors visszavágást, bár jobban örült volna egy konkrétabb válasznak. – És én segíthetek valamiben? Nem felejtette el, hogy Jessie-nek egy töltött fegyver van a keze ügyében. Egy pisztoly, amit egyszer már maga ellen fordított, mindennek véget vetve az élete hajnalán. De ezúttal ő nem fogja engedni, hogy a végzet győzzön. Jessie felvonta a vállát, kisöpört egy tincset a szeméből, és elfordította a tekintetét. Ethan megállapította magában, hogy az egész beszélgetés alatt Jessie egyszer sem mosolyodott el. Tapintható volt a fájdalma, a szenvedése. Ethan át szerette volna venni tőle ezt a szenvedést, a magáévá tenni, majd teljesen eloszlatni. De ez csak akkor sikerülhet, ha megleli ennek a szomorúságnak az okát, és ebben a korban nagyon nehéz megfejteni az emberi lelket. Tudta, hogy kamaszkorban általában ritkán fordul elő, hogy egy igazán traumatizáló esemény váltja ki a tragédiát. Leggyakrabban elég egy homokszem – egy sértés, valamilyen irracionális félelem, egy jelentéktelen szakítás –, hogy beindítsa a gépezetet, és öngyilkosságba sodorja a gyereket. Jessie még mindig kibámult az ablakon, szinte hipnotizáltan meredt egy hajléktalanra, aki törékeny álmát aludta egy épület beszögellésében. Hány perce van még, mire a rendőrök elpaterolják? Öt perc, tíz perc? Legfeljebb egy negyedóra. – Mennyibe került az órája? – kérdezte Jessie váratlanul. Ethan ösztönösen az órájára húzta a zakója ujját, hogy elrejtse. – Nem is tudom pontosan – felelte kicsit zavartan. – Sokba. 86

– Mondjuk 5000 dollárba? – Körülbelül – felelte Ethan óvatosan. Az óra valójában 18 000 dollárba került. Ethan egy légitársaság fényes papírra nyomott katalógusában figyelt fel a hirdetésre, és amint leszállt a gép, meg is vásárolta. Nem túl dicsőséges emléktárgya egy olyan korszaknak, amikor még azt hitte, hogy ez az igazi luxus: azonnal, bármi áron kielégíteni a szeszélyeit. – Ha most lemondana az órájáról, egy évig fizethetné ennek az embernek a szállását. Ethant bosszantotta a megjegyzése, és most ő vonta meg a vállát Ez nem ilyen egyszerű. A te korodban még azt hiszi az ember, hogy vannak a kedves szegények az egyik oldalon, a csúnya gazdagok a másikon. Nőj fel egy kicsit, menj iskolába, tanulj közgazdaságtant! Amúgy meg te mivel segíted a szenvedőket? – Hát, nem sokkal – ismerte el Jessie, és a kávéspoharába bámult. Ethan már meg is bánta, hogy elragadtatta magát, de támadt egy ötlete. Lecsatolta az óráját, és az asztalra tette. Üzletembereknek való modell volt, klasszikus és elegáns, fehér aranyból, aligátorbőr szíjjal. – Ha akarod, a tiéd. És nem egy-, hanem háromévi lakbérét kifizetheted belőle. Jessie összevonta a szemöldökét. – Nekem adja? – Igen, ha te is adsz érte valamit. Jessie kicsit hátrahőkölt. – Micsodát? – A stukkert a hátizsákodból. Jessie megdöbbenve bámult rá. – Honnan tudja, hogy… Jessie-ről lerítt a félelem: egy ugrással talpon termett. – Várj! – kiáltott fel Ethan. – Bízhatsz bennem. – Nem! Meg aztán állandóan hazudozik nekem. – Egész idő alatt egyszer sem hazudtam – esküdözött Ethan. – TUDOM, hogy legalább egyszer hazudott nekem! Felkapta a rózsaszín hátizsákot, és megkerülte az asztalt. De Ethan fürgébb volt, és kikapta a kezéből a zsákot. – Csak miattad teszem! Hogy ne csinálhass hülyeséget! Jessie furcsa módon nem próbálta visszaszerezni a zsákot, csak a menekülésre gondolt. A kávézó ajtajában a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzta a pisztolyt. – Csak nem ezt keresed? – kérdezte gúnyosan, gonosz mosollyal. A francba! A fegyver nem a hátizsákjában, hanem a kabátjában volt. Ethan kirohant a kávézóból, és Jessie nyomába eredt. Nem volt messze, csak néhány méterre tőle, a járdán. Jessie hátrafordult, majd megszaporázta a lépteit, és megpróbálta lerázni őt. – VIGYÁZZ! – kiáltotta Ethan, amikor Jessie átrohant az úton. * – Nézd, mama, indián vagyok: Hu Hu Hu Hu Huuuuuu! Meredith a műszerfalon heverő csokiért nyúlt. Azonnal tedd vissza azt a szemetet! Még mindig nem adta le a terhesség alatt felszedett kilókat. Nem meglepő, állandóan zabált, az ételben keresve a megnyugvást, pedig tudta, hogy csak illúzió. – Mama! Meredith halálidegesen hátrafordult, és Robbie-ra kiabált: – Megértettem, Robbie, indián vagy, indián vagy! – Az a lány ott, mama! Átszalad az úton! VIGYÁZZ! 87

18 In my secret life Az embernek mindig úgy kell magára néznie, mintha másnap meghalna. Az az idő öl meg, amelyről azt hisszük, hogy még előttünk van. ELSA TRIOLET – VIGYÁZZ! Borzalmas volt az ütközés. Az autó úgy találta el Jessie-t, hogy még fékezni sem volt ideje, teljes erővel fellökte. Jessie a motorháztetőre csapódott, felrepült a levegőbe, majd egy szemből érkező kisteherautó szélvédőjére zuhant. A forgalom azonnal leállt. Egy rövid pillanatra teljes lett a csend az utcában, majd szorongó kiáltás szakadt fel a tömegből. Azonnal kis csoport alakult ki a kamasz lány teste körül. Egyazon mozdulattal több bámészkodó is előkapta a telefonját, van, aki azért, hogy érdekes fényképet készítsen, mások azért, hogy felhívják a 911-et. Ethan és Meredith kétségbeesetten letérdelt Jessie mellé. Jessie csukott szemmel, halálsápadtan, eszméletlenül feküdt az úton. A sürgősségi mentőkocsi öt percen belül megérkezett. Az egy orvosból, ápolóból és mentősofőrből álló újjáélesztő csoport tagjai leguggoltak a lány mellé, hogy felmérjék a helyzetet. Egy fiatal, félvér doktornő – aki a gyakorlóévét töltötte a mentősöknél – vezényelte a műveleteket, mint egy karmester. „Rico, kezdd el a szívmasszázst. Pete, tedd szabaddá a felsőtestét. Fiúk, emeljétek már a seggeteket!” Ezt a fajta orvosi beavatkozást mindenki olyan sokszor látta már a tévében, hogy úgy érezték, a valóság másolja a fikciót, és nem fordítva. „Glasgow 3-nál, nincs femorális pulzus! A francba, srácok, el fogjuk veszíteni!” Már két rendőr is a helyszínen volt, és megpróbálták hátraszorítani az élőben közvetített Vészhelyzet első sorban tülekedő „nézőit”. „Készítsd elő a tappancsokat, defibrillálunk! Rico, kend szét a zselét. De nem így, a francba! Nem sok minden van a kis koponyádban! És vigyázz az elektródákkal! Pete, jelöld ki a helyet. Közelebb, így egy francot sem látok. Most direkt csinálod, vagy mi? Na gyerünk, add ide a tappancsokat. Azonnal 200 joule-on kezdünk. Vigyázat, hátra!” Miközben Jessie lassan siklott a halál felé, Ethan leguggolt az út közepén, és felvette a pisztolyt, mielőtt még a rendőrök észrevették volna. „Ellenőrizd a pulzust. Folytatom a masszázst. Keresd meg a verőeret, intubáljuk, aztán adj egy milligramm adrenalint és két ampulla Cordarone-t. És húzz bele, ne tátsd itt a szád!” A fiatal orvosnő a tenyerével körülbelül percenkénti száz nyomással masszírozta Jessie mellkasát. „Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! Rendben, megint kiütjük. 200 joule! Hátra!” Meredith kicsit távolabb állt, és a hisztéria határán, zokogva nézte a tragédiát, amelyről azt hitte, hogy ő okozta. – Mama, nem a le hibád volt – nyugtatgatta Robbie. – A lány ment át úgy, hogy körül sem nézett. A második elektrosokknak végre sikerült összhangba hozni a szívizom rostjainak összehúzódásait, a szív újra normálisan vert, és pumpálni kezdte a vért. – Rendben! – jelentette ki Rico széles mosollyal. – Újraindult! – Na és akkor mi van? Kitüntetést akarsz? – förmedt rá az orvosnő. Nyaki gallért tett a lányra, majd kijelentette: 88

– Na gyerünk, a mentőbe vele, és irány a kórház! Milyen kevésen múlik néha a halál… Néhány másodpercnyi figyelmetlenség, és megvan a baleset. És milyen kevésnek köszönhető néha az élet… Néhány elektromos inger, és egy szív újraindul. Rico és Pete óvatosan a hordágyra fektették Jessie-t, és elhelyezték a mentőautóban. – Hová viszik? – kérdezte Ethan. – A St. Jude-ba – felelte Pete, és beindította a motort. –Ide a szomszédba. Ethan első ötlete az volt, hogy kihozza az autót a parkolóházból, és a kórházba megy, de amint a tömeg oszladozni kezdett, megpillantott egy lekerekített formájú taxit, amely a járda mellett állt. Egy félvak, nagydarab fekete férfi támaszkodott a kocsi tetejére. Cigarettázott, és őt nézte. – Az istenit, milyen játékot játszik maga? – rontott a sofőrnek Ethan. – Az élet és a végzet játékát – felelte Curtis Neville. Lassacskán újraindult a forgalom. – Elvihetem? – kérdezte Curtis, és kinyitotta az öreg Checker ajtaját. – Menjen a fenébe! – Na, szálljon be, öt perc múlva a kórházban lehetünk. – Nem tud megijeszteni – jelentette ki Ethan, és beült az autóba. – Tudom, csak egyetlen ember tudja igazán megijeszteni: saját maga. Ethan eltöprengett ezen a megjegyzésen, de nem volt hajlandó elismerni, hogy van benne igazság. Curtis gyorsan vezetett, nem törődött a sebességkorlátozással és a közlekedési szabályokkal, mintha azok nem is vonatkoznának rá. – Azt hitte, hogy megmentheti, ha elveszi a pisztolyát? – Meg is mentettem – szállt szembe vele Ethan. Curtis előrehajolt, és lehalkította ósdi K7-es autórádióját, amely a Motown korszakból való rhythm and blues számot játszott. – Egyvalamit feltétlenül meg kéne értenie, Whitaker: akár ezerszer is újra végigélheti ezt a napot, akkor se fogja tudni megmenteni a lányt. – Mert ez a végzete, nem igaz? – Azt hiszem, bele kell törődnie: nem magán múlik, hogyan alakulnak a dolgok. És szélmalomharcot folytat, ha meg akarja változtatni őket. – De nem veszi észre, hogy éppen az ellenkezőjét bizonyítom? Curtis megkerülte a kérdést, egyszerűen csak megjegyezte: – Az emberek boldogtalansága gyakran a kétségbeesett próbálkozásból fakad, hogy olyasmit befolyásoljanak, ami nem tőlük függ. – Már megint a közhely- és idézetgyűjteményét böfögi fel? Ezt például honnan vette? – Egy könyvből, mostanában olvastam – ismerte el Curtis, és a kesztyűtartóból előhúzott egy könyvet. Vezetés közben kinyitotta egy oldalon, amelynek behajtotta a sarkát. – Mit szól például ehhez: „Valójában nincs más választásunk, mint elfogadni azt, amit a sors ránk mér, legyen szó betegségről, gyászról vagy halálról”, vagy ehhez: „Egyetlen dolgot uralhatunk igazán: azt, ahogy a minket mélyen érintő eseményekre reagálunk.” Ethan kívülről ismerte ezeket a mondatokat. – Vagy nézzünk még egyet, egy utolsót: „Megtanulni élni annyit tesz, mint megtanulni szabadnak lenni. És szabadnak lenni annyit tesz, mint elfogadni a dolgokat úgy, ahogy jönnek.” Átnyújtotta a könyvet Ethannek. A borítón saját feljavított fényképe virított: fehér fogak, kék szempár, derűs, kisimult ábrázat. – Maga már ismeri az igazságot, hiszen le van írva a könyveiben – állapította meg Curtis, és beállt a kórház parkolójába. – De ezeket az igazságokat a saját életére alkalmazni, az már más tészta, ugye? 89

Ethan becsapta maga mögött az ajtót, nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Újra a kórház előcsarnokában volt, amelyet már kezdett úgy ismerni, mint a tenyerét, találkozott az „oroszlánsörényes” lánnyal a pultnál, és megkérdezte tőle, hová vitték a friss balesetes beteget. A lány a baleseti sebészeti osztályra irányította, ahol Ethan Mitsuki doktorral találkozott: az orvos éppen a műtőbe indult. Mintha meg sem lepődött volna Ethan láttán. De amúgy ideje sem volt magyarázatot kérni tőle, hogy kerül ide. A kamasz lány, akit operálni kellett, siralmas állapotban volt: combtörés, csípőficam, törött bordák, bélsérülés… – Főleg attól tartok, hogy agysérülést is szenvedett – magyarázta Mitsuki. – Hogy vérömlenye, belső vérzése vagy agyi ödémája van. Nem is beszélve arról, hogy megsérülhetett a gerincvelő is. Ethan még sok mindent meg szeretett volna kérdezni tőle, de a sebész már bement a műtőbe. Ethan összeszorult szívvel és görcsbe rándult gyomorral egy székre roskadt, és a keze közé fogta a fejét. Tartott tőle, hogy a műtét sokáig fog tartani, és neki itt már egyáltalán nem lehet hasznát venni. Hirtelen nagy erővel tört rá a fáradtság és az elkeseredés. Mitsuki szavai alapján úgy tűnt, hogy a kislánynak nincs sok esélye, és ha túléli is a balesetet, súlyos, maradandó károsodásokat szenved. Ethan egy pillanatra behunyta a szemét. Egy kép villant fel előtte: a tolószékben ülő, üveges tekintetű, csorgó nyálú Jessie képe. A széke mellett álló kávéautomatán vezette le a haragját: nagyot csapott rá az öklével. Átverés volt ez az állítólagos második esély, amit kapott! A kálváriája ugyanúgy folytatódik. Bármivel próbálkozik is, úgy látszik, át kell élnie minden tragédiát, amely megjelölte ezt az elátkozott napot. Felvette a földről, a lába mellől Jessie hátizsákját. Sápadt rózsaszín Eastpak hátizsák volt, matricák és filctollal írt feliratok tarkították. Ethan rövid tétovázás után kinyitotta a zsák elülső zsebét. Apró, első generációs iPod volt benne, amilyet negyven dollárért meg lehetett kapni minden bazárban. Az elem már majdnem lemerült, de Ethannek még sikerült végignézni a számok listáját. Meglepő dolgokat talált: főleg a nyolcvanas évek végéről és kilencvenes évek elejéről származó számokat és albumokat: a Nirvána Come As You Are-ja, az R.E.M. Losing My Religionja, Sinead O' Connor, amint azt ismételgeti: Nothings Compares 2 You, Tracy Chapman, a The Cure, a U2 Joshua Treeje, sőt Clapton híres Unpluggedje is, amelyet néhány hónappal a fia halála után vett fel. Sőt, régebbi dolgok is: Led Zeppelin, Leonard Cohen, Otis Redding, Dylan legjobb számai… Az a zene, ami a saját fiatalságát jellemezte, de amit furcsállott egy tizennégy éves kislány lejátszóján. Ethan tovább kutatott: benyúlt a hátizsákba. Egy naplót talált, műbőr borítóján a felirat: In My Secret Life. Ethan szeretett volna beleolvasni, de egy kis fémlakat állta az útját. Nevetséges akadály, legyőzhette volna, de hirtelen elszégyellte a kíváncsiságát: ő is utálta volna, ha egy idegen a titkos életében kalandozik. A zsákban volt három megsárgult könyv is: egy Emily Dickinson-versválogatás, Salinger Zabhegyezője és a Szerelem kolera idején García Márqueztől. Ezek a könyvek… Ugyanezeket a könyveket vásárolta meg kamaszkorában, amikor felfedezte az irodalmat, amikor ráébredt, hogy más is érdekelheti az embert, mint a baseball vagy az MTV, amikor megérezte, hogy valamiképpen soha többé nem lesz egyedül. Átlapozta a kezében tartott könyvet, egészen az előzéklapig. Amikor megpillantotta a lapon a szépen, cirkalmasan beírt nevet, megfagyott az ereiben a vér. Megdermedt, mintha valami megállt volna benne, hallgatta a szíve tompa dobogását, amely felgyorsult és a mellkasában dörömbölt. Az a név az ő neve volt.

90

19 A lélek hegei Végül is az élet csak egy krimi, olyan nyomozás, amelyet nap mint nap önmagunk után folytatunk, hogy felderítsük a saját sötét övezeteinket. JEAN-CHRISTOPHE GRANGÉ Az ő neve volt. Ezek a könyvek, ezek a zenék – mind az övéi voltak. Még a pisztolyt is, amelyet éppen a kezében tartott – egy 1911-es gyöngyház markolatú Coltot –, ő nyerte egy pókerjátszmában tizenkilenc éves korában! Tökéletesen emlékezett rá: Sean Denaro, a bostoni olasz-amerikai közösség egyik kis gazfickója ellen játszott. Mivel ő nem szerette a fegyvereket, meg akart tőle szabadulni, de Jimmy végül megtartotta. Ethan még mélyebbre nyúlt a hátizsákba, és megnézte, mi maradt az alján: néhány morzsányi Oreo keksz, egy műanyag neszesszer, egy Hello Kitty tok. Ethan kinyitotta: üres volt, leszámítva egy rossz minőségű fényképet. Kicsit kifakult családi fénykép volt: egy kislányt ábrázolt, a szüleivel. A négy-öt éves Jessie, fülig bebugyolálva, szélesen mosolyog, egy nála magasabb hóember mellett áll, és átöleli a hóember derekát. Jessie egyik oldalán egy még fiatal, latin típusú nő bámul kihívóan az objektívbe, másik oldalán egy keménykötésű férfi, aki dédelgető szeretettel nézi a kislányt. Jessie, Marisa és Jimmy… A kamasz lány, aki segítséget kért tőle, mielőtt megölte magát, Marisa és Jimmy lánya volt! Ethan szeme a képre tapadt, és hirtelen ráébredt, hogy remeg a keze. Amikor tizenöt éve elhagyta Marisát, az esküvőt tervezgették. Marisa nyilván Jimmyvel vigasztalódott, a hűséges baráttal, aki azzal bizonyította odaadását, hogy feleségül vette az elhagyott lányt, és gyereket csinált neki. Tulajdonképpen nem olyan meglepő. Ez a lehetőség egyébként az utóbbi években Ethanben is felmerült. Ez mindenesetre megmagyarázza, mit keres Jimmy New Yorkban, és hogy került az ő hajójára. Jimmy nyilván bejárta egész Manhattant a lányát keresve. Jessie elszökött otthonról, ez evidens volt. Ez a szomorúan közhelyes történet ismerős számtalan kamasz életéből, aki összekülönbözött a szüleivel. De miért jött Jessie éppen hozzá? Miért hallgatta az ő lemezeit, olvasta az ő kedvenc könyveit, vágta ki a róla szóló újságcikkeket? Mi volt a szülei szerepe mindebben? * Ethan visszarakta a holmikat a hátizsákba, és felállt. Csak egyetlen módon deríthet fényt erre a történetre: ha elmegy Marisához Bostonba. A pultnál ülő lánynak megadta az elérhetőségeit, és rövid levélben kérte Mitsuki doktort, hogy tájékoztassa majd a műtét kimeneteléről. Mivel az irodája csak néhány háztömbnyire volt, elment a Maseratiért a föld alatti garázsba. Még mindig meg volt zavarodva: a fényképet a műszerfalra állította, beindította a motort, és felszáguldott az útra kivezető betonemelkedőn. Inkább a fényképre, mint az útra figyelt. A fénykép hátterében egy hintát látott, egy görbe fa mellett. Ethan megismerte a helyet: Jimmy szüleinek kertje volt, a dél-bostoni külvárosban, ahol a gyermekkorát töltötte. Ott történt, hogy… – Aáááááá…

91

Ethan a South Streetre kiérve a fékbe taposott. Későn: az autója elsodorta egy kerékpáros futár biciklijének a hátsó kerekét. Akur… Ez nem igaz! Kikapcsolta a biztonsági övet, és kipattant az autóból. Fel akarta segíteni az áldozatát, egy kamasz fiút, de az már talpra is állt. – Nem történt baja? – Nem, öregem, minden oké! Nem vagyok cukorból! Na tessék, most majdnem katasztrófát okozott. Csak egy pillanatra nem figyelsz, és már meg is öltél valakit. Minden túl gyorsan történik ebben a városban. Mindenki állandó harcban áll: a gyalogosok, a taxik, a buszok, a biciklisták. Könyörtelen város ez, csak a katonáknak és harcosoknak való, akik minden pillanatban résen állnak. – Biztos benne, hogy jól van? – Ja, nyugi, mondtam már. Nem kell engem félteni! A fiatal futár ellenőrizte a biciklijét. Ethan egy százdollárost nyújtott át neki. – Nézze csak, lehet, hogy tönkrement a kereke, vegye el ezt. És itt van a névjegykártyám is, ha komplikációk merülnének fel. A fiú zsebre vágta a pénzt, és hirtelen felkiáltott: Hé! Maga az a fickó a tévéből, az az agyturkász? Ethan bólintott. – A nővérem állatira csípi, amiket maga csinál. Az anyám olvasta az összes könyvét / A lányom csodálatosnak találja az előadásait / A titkárnőm gyűjti a maga DVD-it /A feleségem az összes éjszakát magával tölti, vagyis a könyveivel. Minden férfi ilyesmivel traktálta. Azt hinné az ember, hogy csak a nőknek ír. – Ez állati – folytatta a futár –, éppen a maga irodájába kell mennem! Postám van a maga számára. Beletúrt a hátizsákjába, majd átnyújtott Ethannek egy mandulazöld pergamenborítékot, amelyet egy szalag tartott össze. Céline esküvői meghívója… – Nincs véletlenül magánál valamelyik könyve? – kérdezte a srác. – Jó lenne, ha dedikálna egyet a… – A nővérének, ugye? – Igen, úgy hívják, hogy Trisha. A Maserati csomagtartójában Ethan talált is egy példányt a legújabb könyvéből, mellette egy dossziéban a sajtóanyag – még Lyzee állította össze a ma reggeli felvételre. – Honnan hozta ezt a levelet? – kérdezte Ethan a borítékra mutatva. – A francia hotel recepciójáról, a Negyvennegyedikről, az Ötödik és a… – A Sofitelből? – Ja. Ethan dedikálta a könyvet, majd elköszönt a futártól. Amikor egyedül maradt, beállt a parkoló autók mellé, és kitette a vészvillogót. Muszáj volt gondolkodnia. Előtte ott feküdt Jessie fényképe és Céline esküvői meghívója. Az órájára nézett: mindjárt dél. Ha most rögtön elindul Bostonba, akkor sem ér vissza Manhattanbe este kilenc előtt. Választania kell: Céline-nel találkozik oly sok idő után, vagy Marisával. Ha tényleg csak egyetlen napja maradt az életéből, kinek szeretné szentelni? Céline-nek, feltétlenül. Úgy döntött, most nem törődik a szörnyű előérzettel, amely még „tegnap” is hatással volt rá: hogy veszélyt jelent Céline számára. Majd később meglátja, ha lesz még egyáltalán „később”. Pillanatnyilag egyetlen dolog számít: hogy újra lássa a lányt. Negyedórán belül a szállodájában lehet. És most érzett is magában elég erőt és tüzet, hogy újra megszerettesse magát vele. Ez a sok év, amit tőle távol töltött. Ez a sok idő, amit arra vesztegetett el, hogy olyan győzelmeket arasson, amelyekről ő is tudta, hogy nem számítanak. Elment a lényeg mellett, de most itt 92

van, karnyújtásnyira, és Ethan szilárdan elhatározta, hogy ezúttal nem fogja engedni, hogy kicsússzon a kezéből. Beindította a motort, és Midtown felé vette az irányt. Ha az élet nyújt egy második esélyt, ki olyan őrült, hogy elszalassza? Csak az a gond, hogy itt van ez a fénykép. A kislány szőke haja és túl kék szeme nem volt se Marisáé, se Jimmyé. Csak az a gond, hogy milyen boldogtalan és törékeny ez a kislány. A kora a gond: tizennégy és tizenöt év között… Ethan gyorsan felhúzta az ablakot. Hirtelen fázni kezdett. Hirtelen észrevette, hogy könnyek patakzanak a szeméből. Tehát bekapcsolta a GPS-t, és a Triboro Bridge felé indult, Boston irányában. Egészen megpróbálta nem észrevenni az igazságot. Egy napja még azt sem tudta, hogy Jessie létezik. De a lelke mélyén már mindent tudott attól a pillanattól kezdve, amikor először Jessie szemébe nézett. Mert most már minden nyilvánvaló volt a számára. Jessie nem Jimmy lánya volt. Hanem az övé.

93

20 Jimmy Aki nem a barátod többé, soha nem is volt az. ARISZTOTELÉSZ Tizenöt évvel korábban Jimmy Cavalettinek hívnak, 23 éves vagyok. 1992 októbere van, és én a Times Square-en sétálok fölfelé, a kiabáló tömegben; zene szól, hot dog szaga száll. Mellettem Marisa, a legjobb barátom, Ethan menyasszonya. Ethan néhány méterrel lemaradva követ minket. Ma van a születésnapja. Marisa meglepetést gondolt ki neki: értünk jött a melóba, és öreg, szakadt Mustangunkkal jöttünk el idáig egészen Bostonból. Később, délután, elmegyünk a Roastbeefbe (asztalt foglaltam), és kedvenc fogásunkat esszük majd: ananászos hamburgert ropogós baconszeletekkel. Hátrafordulok: – Hé! Ethan! Siess már! – mondom a haveromnak. Ethan megnyugtatóan integet. A tömeg már egészen összeállt, és úgy ragad magával, mint egy hatalmas hullám, amelyből nehéz kiszabadulni. A járda akár egy vándorcirkusz porondja: egy bűvész nyulakat tüntet el a cilinderében, egy törpe egy másfél méteres pitont mutogat, egy sztriptíztáncosnő meg valami egészen mást. Egy öreg hotdog-árus éppen bekapcsolta a rádióját, és megszólal az Elvis-szám: Now or Never. Most, vagy soha. Nem igazán tudtam, mit vegyek Ethannek ajándékba. Ha a saját születésnapomról lett volna szó, én a legjobban a Red Hot Chili Pepper új albumának örültem volna, de nem hinném, hogy Ethan is erre a lemezre vágyik. Az viszont biztos, hogy állati boldog lett volna egy New York Tímes-előfizetéssel. Meg is kérdeztem, mennyibe kerül, de borzasztó drága volt. Úgyhogy a könyvesboltban kiválasztottam egy könyvet, az Egyesült Államok elnökeiről szólt. Mert tudni kell, hogy Ethan állandóan olvas. Az építkezésen a haverok csak úgy hívják, hogy „az agyas”, de cseppet sem bánják, amikor az építésvezetőnél több szabadságot vagy magasabb órabért harcol ki nekünk. Én inkább azt hiszem, hogy Ethan nagyon agyafúrt. Olyasmit is meglát, amit más észre sem vesz. Olvas, mert agyafúrt, és agyafúrt, mert olvas. Egyébként én ezt szeretem benne: a könyvekből összeszedett tudását rögtön a gyakorlatban kamatoztatja. Például arra használja, hogy nyerjen a pókerben. A pókerről szóló könyvek ugye tele vannak olyan matematikai egyenletekkel, amiket nem könnyű megérteni. Szerintem egy rakás ember vesz ilyen könyveket, de nem sokan olvassák el, és még kevesebben vannak, akik meg is értik. Ethan viszont mindent megértett, és ez jó sok pénzt hoz nekünk, amikor párban játszunk, szombat esténként, bizonyos éttermek hátsó termében. Így tudtuk megvenni a Mustangot is, és így tudunk kéthetente elmenni a Red Sox-meccsre. Ethan hétvégénként gyakran eljön velem a stadionba. Utána iszunk egy sört a haverokkal, eszünk egy pizzát, és lófrálunk egy kicsit a Quincy Marketben. Tudom, hogy Ethan szívesebben töltené a városi könyvtárban a délutánt, és csak az én kedvemért jön el. Én meg néha úgy teszek az ő kedvéért, mintha könyvtárba szeretnék menni. Tudja, hogy ez nem igaz, és én tudom, hogy tudja, hogy tudom. És még ha ez nagyon bonyolultnak tűnik is, tulajdonképpen nagyon egyszerű: ezt hívják barátságnak. Marisa és Ethan cifra egy pár. Marisa volt a régi gimnáziumunk „szexbombája”. Azelőtt Steve Marinóval, a futballcsapat kapitányával járt. Aztán az érettségi évében Ethannek sikerült lecsap94

nia őt Steve kezéről. Pedig Ethan nem is olyan magas, nem is olyan szép és nem is olyan erős, mint Steve. De ahogy egyszer mondta: „Ez bizonyítja, hogy az ész olykor legyőzi az erőt.” Marisa különös lány. Ő is okos, de nem úgy, mint Ethan. Az ő okossága inkább gyakorlati jellegű, nagyon jól elboldogul a mindennapi életben. Néha nagyon kemény és cinikus tud lenni, de ügyesen alakítja a dolgait. Egyszer véletlenül kihallgattam egy beszélgetést: Marisa éppen azt fejtegette a barátnőjének, hogy amikor Ethannel kezdett járni, tulajdonképpen nagy téttel fogadott a jövőre. Ott, helyben, nem nagyon értettem, miről beszél. Lassan lenyugszik a nap. Megállunk Marisával az Ötvenedik utca sarkán, a közlekedési lámpánál, és várjuk, hogy az autóáradat apadni kezdjen. Mind a ketten hátrafordulunk, Ethant keressük a tekintetünkkel. Utána csak állunk, hosszú percekig, a neonlámpák, fényes feliratok fényében, a dugó közepén. Csak állunk ott, és hirtelen megértjük: Ethan eltűnt. Manhattan 1992. október reggel 6 óra Egész éjszaka Ethant kerestem: az étteremben, a boltokban és a bárokban, ahol meg szoktunk fordulni néha. Még a szüleimet is felhívtam, nem hagyott-e Ethan üzenetet. A rendőrőrsön is jártam, de ott volt ennél nagyobb bajuk is. Marisa a Mustang mellett maradt. Ha Ethan egyszerűen csak eltévedt, visszament volna a parkolóba, ahol a kocsit hagytuk. Egészen napfelkeltéig vártunk rá. Csak akkor hagytuk el New Yorkot, amikor a hajnal sápadt rózsaszín fénye beragyogta Manhattant. Az autóban hazafelé Marisa nagyon különösen viselkedett. Miközben én halálra izgultam magam, ő inkább beletörődőnek látszott, mint izgatottnak. Olyan volt, mintha különös fatalizmussal fogadná a vőlegénye eltűnését. Én a legrosszabbtól tartottam: balesettől, támadástól, emberrablástól… – Meg kell értened valamit – szólalt meg Marisa egy kis idő múlva. – Micsodát? – Hogy a haverod talán nem az, akinek hiszed. – Hogy érted? – Nem fogod föl, hogy lelépett? Nem fogod föl, hogy nem viselte már el ezt az egészet? Nem fogod föl, hogy semmi köze sincs hozzánk? – Összevissza beszélsz. – Soha nem látjuk többé, Jimmy. A fejemet teszem rá. – De hogy mondhatsz ilyet arról a férfiról, akihez feleségül fogsz menni? Marisa válaszolni akart, de a páncélja egyszerre csak megrepedt. Először láttam sírni, amióta ismertem. Csak egy pillanatig tartott, azután Marisa zsebkendőt húzott elő a zsebéből, kifújta az orrát, majd megvallotta: – Ezt a forgatókönyvet már többször is átéltem a rémálmaimban. Mindig tudtam, hogy egy napon Ethan el fog menni. Csak azt reméltem, hogy még nagyon messze van az a nap. Ezután egész úton nem szóltunk egymáshoz. Már csaknem Bostonba értünk, amikor megkérdeztem tőle: – Igaz is, mi lett volna az a meglepetés? – Micsoda? – Mit akartál neki bejelenteni a desszert után? Marisa elfordította a fejét. A nap aranyos fénye felragyogott a haján, mint egy rézmetszeten. Néhány másodperc múlva válaszolt: – Hogy terhes vagyok. 95

1992. november – 1993. április A következő hetekben többször is visszamentem New Yorkba. Különnyomozást folytattam, kikérdeztem mindenkit, aki találkozhatott Ethannel – a pályaudvari alkalmazottakat, a buszsofőröket, a zsarukat –, végigjártam az összes kórházat, rendőrőrszobát, halottasházat, a squatokat, a benzinkutakat. Nem voltam hajlandó elfogadni Marisa magyarázatát. Ethan soha nem ment volna úgy el, hogy nem szól róla nekem, egy hang nélkül, anélkül hogy jelet hagyott volna. Hat évvel ezelőtt, a szülei halála után – néhány hónap különbséggel haltak meg – Ethan az én családomhoz költözött, és kicsit úgy tekintettem rá, mint a testvéremre. Természetesen sokszor eszembe jutott, hogy csak az idejét vesztegeti velünk, hogy milyen kár, hogy nem ment egyetemre. De az önzőbbik felem boldog volt, hogy nap mint nap vele lehetek. Az igaz, hogy mindig titokzatos volt. Néha egy fél órán át is csak bámult a semmibe, és az esze máshol járt. Hol volt ezekben a pillanatokban? És kivel? Néhány hét múlva felbontottam Ethan egyik levelét, a banktól jött elszámolást. Elhűlve állapítottam meg, hogy egész sok pénze van: majdnem 30 000 dollár. Biztos azokon a pókerpartikon nyerte, ahol egyedül játszott. Megnéztem a bankkártyás pénzfelvételekről beérkezett igazolásokat: volt felvétel Philadelphiában, Washingtonban, aztán több hétig Chicagóban. Sajnos karácsony előtt Ethan megszüntette a számlát. Végül 1993 tavaszán bukkantam a nyomára, amikor a régi gimnáziumunkban nyomoztam. Egy seattle-i egyetem kérte ki az aktáit, beiratkozáshoz. Egy szót sem szóltam sem a szüleimnek, sem Marisának, pénzt vettem ki a lakástakarékkasszánál vezetett betétkönyvemből, és Seattle-be repültem. Rögtön a kampuszra mentem, és elvegyültem az egyetemisták között. Akkoriban a grunge divat járta, nem kellett nagyon kiöltöznöm, hogy egyetemistának nézzenek. A parkban találtam rá Ethanre, más egyetemistákkal beszélgetett a zöldellő gyepen. Azt hiszem, már messziről meglátott, mert azonnal felém indult, mielőtt még a csoporthoz értem volna. – Mi a fenét keresel itt, Jimmy? Egyáltalán nem az az Ethan volt, akit én ismertem. Lefogyott, levágatta a haját, zakót és inget viselt, és rendes nadrágot, nem farmert. – Mi történt veled? – Ezt te nem értheted – felelte a fejét csóválva. – Hát akkor magyarázd el! – Mit akarsz, mit magyarázzak el, a jó életbe? Otthon fuldokoltam! Nem akartam elhülyülni az építkezéseken olyan alakok között, akik soha nem olvasnak el egyetlen könyvet sem, nem érdekli őket semmi, és csak ugatják a kultúrát. Majd beledöglöttem, hogy nincs jövőm, nincsenek terveim és nincsenek álmaim! – Szóval te… – Ébredj fel, Jimmy! Adj értelmet az életednek. Ne légy túl kedves az emberekhez. Előbb magadra gondolj, és csak utána másokra. Egy szóval sem kérdezett Marisáról vagy a szüléimről. Mintha egyetlen tollvonással áthúzott volna bennünket, és mindent, ami addig az élete volt. Mielőtt hátat fordított volna, azért még megkérdezte: – Fel tudnál hozni egyetlen jó okot is, hogy hazamenjek? Már nyitottam a szám, hogy azt mondjam: Marisa terhes. Lányod lesz, egy hét múlva fog megszületni. Lehet, hogy erre Ethan visszajött volna velem, de az is lehet, hogy nem. Végül is úgy döntöttem, azt teszem, amit tanácsolt: előbb magamra gondoltam, és csak utána őrá. Azután Marisára gondoltam, akibe titokban szerelmes voltam. És nem mondtam semmit, hanem elmentem. A repülőgépen, vissza Boston felé, lányneveken kezdtem törni a fejem. Nevet kerestem a lányomnak. 96

21 Marisa Mert így haladunk, kis bárkák az árral szemben, amely szüntelenül a múltunk felé soáor. FRANCIS SCOTT FITZGERALD Ma Dél-Boston külvárosa 16 óra Ethan megállás nélkül tette meg a 350 kilométert. Leállította a Maseratit a járda mellett, a Hope Street és a Joy Street: a Remény utca és az Öröm utca sarkán. Mindig a legmocskosabb zugoknak van a legderűsebb nevük – állapította meg magában Ethan, és becsapta az ajtót. Az ég szürke volt, és alacsony. Ethan idegesen rágyújtott, felhajtotta a zakója gallérját a szél ellen, és elindult az utca felé, ahol az ifjúságát töltötte. A környék még borzalmasabban nézett ki, mint ahogy emlékezett rá. Errefelé nem voltak felújítások, rehabilitációk az eltelt tizenöt éve alatt… A negyed szemmel láthatóan megszenvedte a lakáshitelválságot, erről árulkodtak az elgazosodott kertek, az összefirkált homlokzatok, bedeszkázott ablakok. A járdán kibelezeti mosógépek, darabokra tört bútorok, kartondobozokba hányt olcsó kacatok hevertek: egy kilakoltatás miatt váratlanul félbeszakadt mindennapi élet maradványai. A gazdasági világválság még csak ezen a nyáron rázta meg a tőzsde világát, de itt már jó ideje beállhatott a krízis. Az utóbbi három évben a bírósági végrehajtók szakadatlan felvonulása nemigen engedte lélegzethez jutni a környék lakóit. Kilakoltatás kilakoltatást követett, és a negyedet fokozatosan a lakásfoglalók királyságává változtatta, ahol nem remélt menedékre leltek a drogdealerek és gengszterbandák. Amíg a válság csak a szegény munkásokat érintette, senki sem esett különösebben kétségbe. Csak akkor tört ki a pánik, amikor már a Wall Street is megrendült. Klasszikus eset. Ethan elnyomta a csikket, és még azzal a lendülettel rágyújtott egy másik cigarettára. Ha lett volna rá lehetőség, nem vetett volna meg egy korty whiskyt vagy vodkát sem. Ez itt Amerika rejtett arca volt: a working poors világa, ahová ócska kis bekötőutak vezetnek, amit ritkán lehet látni a filmeken, melynek lakói az American Dream lottó főnyereményére hajtanak, de soha nem találják el a megfelelő számokat. Az a világ, ahonnan ő annyira el akart menekülni tizenöt éve. Néhány másodpercre megállt a ház előtt, amelyet a szülei béreltek annak idején. A kiürített házon egy Too late! No Copper! No Boiler!* feliratú tábla tudatta az esetleges tolvajokkal, hogy mások gyorsabbak voltak náluk. Ethan fejében rendetlen összevisszaságban kavarogtak az emlékek. Nem akart most ellágyulni, gyorsan elindult a hosszú járdán. Dühös kutyák ugatták meg a rácsok mögül. Egy hepehupás, kátrányozott kosárlabdapályán egy tucatnyi óriásira nőtt kamasz kosárlabdázott, vagy tekergett egy fáradt Soundblaster mellett, amelyből csörömpölő rap bömbölt. * Túl késő! Már nincs réz! Sem kazán!

97

Valamivel távolabb, egy alacsony falon ülve fiatal fekete lány gépelt valamit az olvasmányáról egy idejétmúlt, mandarinsárga laptopon. Raszta haj, szűk fehér blúz, hamisított Ralph Lauren pulóver, büszke tekintet – mintha valahol másutt lenne. Ethan szemét összehúzva leolvasta a könyv címét: Carson McCullers: Magányos vadász a szív. Ő volt ez a lány, húsz évvel ezelőtt… Átsétált a Park Street kereszteződésén. Egy kertjét locsoló öregember szántszándékkal lefröcskölte, és fogatlan szájával vígan nevetett hozzá: az öreg Mitchell még életben volt! Már tizenöt éve szenilis, és paradox módon ő volt itt az egyetlen, aki semmit nem változott. Végül Ethan már csak tíz méterre járt a 120-as számtól: ez volt Jimmy szüleinek háza. Itt élt ő is élete utolsó hat, Bostonban töltött évében. A gyep közepén egy foszladozó, kifakult amerikai zászló. A verandán egy nő ruhát teregetett, a rádióból egy régi Springsteen-szám szólt: I was unrecognizable to myself… * …In the streets of Philadelphia.* A levegő párás volt és nehéz, mint mikor eső közelít. Marisa oda sem figyelve rakosgatta fel a csipeszeket egy ruhaszárító kötélre. A lányára, Jessie-re gondolt, akiről nem kapott hírt tegnap este óta, és Jimmyre, aki New Yorkba ment megkeresni Jessie-t, meg arra az alakra a bankból, aki ma reggel állított be, és közölte vele, hogy hamarosan lefoglalják a házukat. Nem kellett volna megvásárolniuk Jimmy szüleinek halála után, amikor a tulajdonos eladásra kínálta. El kellett volna utazniuk, innen messzire, de a férje annyira ragaszkodott az ötlethez! Az igaz, hogy az elején minden jól ment, de már fél éve nem tudják fizetni az esedékes törlesztőrészletet. Mint sok háztartás, ők is a subprimes csapdájába estek. Hülyék voltak: a 250 000 dollár kölcsönt huszonöt évre rögzített árfolyamú kamatról változó kamatú kölcsönre változtatták. Az elején így sikerült ugyan néhány száz dollárt félretenni havonta, de ezt a pénzt azonnal be is fektették Jimmy kőművescégébe. Azután egyszer csak megugrottak a kamatok, és ők képtelenek voltak kifizetni az egészet. Marisa túlórákat vállalt a motelban, ahol dolgozott, Jimmy pedig felmondott a két alkalmazottjának. Mivel ez sem volt elég, Marisa úgy döntött, hozzányúl a lánya tanulmányaira félretett pénzhez is. Hiába. Pedig elment a bankba is, és megpróbált fizetés-átütemezést kérni, de már későn: a tartozását átadták egy alkuszcégnek, majd más hitelszervezeteknek. Marisa jobb híján még ügyvédet is fogadott, de ez csak újabb kiadást jelentett. És mindezt azért, mert nem értette meg a szerződés apró betűs részében összefoglaltak lényegét. Az utóbbi néhány hónapban állandó félelemben élt: Jimmy beleroppant a feladatba, és nagyon ingerlékeny lett, Jessie nehéz időszakát élte, a családi otthont hamarosan elveszik tőlük, és nevetséges áron elárverezik. De tegnap este óta a félelem a pániknak adta át a helyét, mert a lánya… Itt megtorpant a gondolataiban. Az utcáról egy férfi bámult rá. Egy férfi, akit tizenöt éve nem látott, és akiről – egész nap azt remélte – hamarosan híreket hall majd. Remélte, de félt is tőle. Kacskaringós villám hasította ketté a látóhatárt, tompa mennydörgés követte. Ethan kinyitotta a kiskaput, és a keskeny járdán elindult a ház felé. – Marisa! – mondta bizonytalanul. Szánalommal elegy csodálkozással nézte hajdani menyasszonyát. Marisa ugyanannyi idős volt, mint ő (harmincnyolc éves), de többnek látszott, háta enyhén görnyedt volt, és korai ráncok barázdálták az arcát. – Tudom, hogy mire gondolsz – mondta Marisa, mintha olvasott volna a gondolataiban. – De te sem vagy már húszéves, és az az igazság, hogy még öregebbnek látszol, mint a tévében. Az ég újra felmordult, még komorabbá téve a hangulatot. – Ha itt vagy, akkor láttad Jimmyt, ugye? Marisa nehezen leplezte nyugtalanságát. *Magamat sem ismertem fel Philadelphia utcáin

98

– Nem – felelte Ethan kedvesen –, de találkoztam Jessie-vel. – És hazahoztad? A hangjában reménykedés csendült. Ethan sajnálkozva megrázta a fejét. – Akkor hol van? Ethan egy pillanatig tétovázott, majd: – Fogalmam sincs róla. Nem volt elég bátorsága hozzá, hogy elmondja Marisának: a lánya élet-halál között fekszik egy korházi műtőasztalon. De főleg: még nem tett le a kétségbeesett reményről, hogy Jessie állapota talán nem is olyan súlyos, mint ő hiszi, és a dolgok még jobbra fordulhatnak. – Mi történt, miért szökött meg? – kérdezte. – Semmi közöd hozzá – felelte Marisa. A lappangó vihar végre kitört, villámlások és mennydörgések közepette eleredt a zápor. – Miért nem szóltál róla? – kérdezte Ethan, miután felment Marisához a verandára. Mivel Marisa nem felelt, Ethan nyersebben megismételte a kérdést: – Miért nem mondtad, hogy terhes vagy? Marisa egyenesen a szemébe nézett: – Mert nem hagytál rá időt. – Nem, nem, Marisa, túl könnyű lenne rám hárítani a felelősséget! – Figyelj, Ethan, te nem akartad ezt a gyereket, és… Ethan a szavába vágott: – Lehet, hogy nem akartam, de azért én vagyok az apja, és jogom lett volna tudni róla! Egy sorozat villám zebracsíkozta az eget, majd a vihar hirtelen eltávolodott, nehéz, nyomasztó levegőt hagyva maga után. Marisa megdörzsölte a szemét, hogy elűzze a fáradtságát. – Nem, Ethan, az igaz, hogy te nemzetted, de nem te vagy az apja! – De igen! – Jimmy nevelte tizennégy éven át. Te mit csináltál? Nem te etetted, nem te ringattad, nem te nyugtatgattad, amikor félt… Ethan elkapta Marisa karját, és durván megrázta: – Miért, szerinted hogy törődhettem volna vele? Ha egyszer nem is tudtam a létezéséről! Egyre erősebben szorította Marisa karját, mintha el szeretné hallgattatni, de Marisa az arcába kiáltotta: – Na, gyerünk, üss meg bátran! Úgyis csak erre vagy jó. Hogy fájdalmat okozz másoknak! – Mindenesetre amikor Jessie-nek gondja támadt, nálam kopogtatott! Marisa megpróbált kiszabadulni Ethan szorításából, és ő elengedte, mert hirtelen ráébredt, milyen durva volt a mozdulata. Marisa bemenekült a házba, Ethan pedig felsóhajtott, és leült a veranda lépcsőjére. Miben reménykedett, amikor idejött? Hogy tárt karokkal fogadják majd? Akkor nem számolt az annak idején felébresztett haraggal, ami az idők folyamán egyre csak erősödött. – Négy vagy öt éve beállított hozzánk egy nő… Ethan megrezzent. Marisa visszajött a verandára. Látszólag megnyugodott, és valamit dugdosott a háta mögött. – …francia volt – folytatta Marisa – mondta is a nevét, de elfelejtettem… Céline… Céline, aki nem sokat tudott a múltjáról, mégis Bostonig követte a nyomát! Ezt soha nem is sejtette. – Miért jött ide? – kérdezte Ethan, megpróbálva elleplezni a megindultságát. – Nem igazán tudom. Meg akart „érteni” téged, legalábbis ezt mondta. Én annyit fogtam fel az egészből, hogy elhagytad őt is, szokásod szerint magyarázat és különösebb finomkodás nélkül.

99

– És mit mondtál neki? – Az igazságot. – Az igazságodat – helyesbített Ethan. – Lehet, de az volt az egészben a meglepő, hogy úgy éreztem, mindennek ellenére mégis ragaszkodik hozzád. Ethan lehajtotta a fejét és rágyújtott. Lassan szívta végig a cigarettát, és a láthatáron tornyosuló sötét felhőket bámulta. – Igaz is, ezt vissza akartam adni neked! Ethan megfordult, és máris mellkason találta az a valami, amit Marisa vágott hozzá. Szakadt műbőr sporttáska volt, a Los Angeles-i JO 1984-es lógója díszítette. – Mi ez? – Nyisd csak ki! Ethan elhúzta a cipzárt: a táska dugig volt bankjegyekkel, ötven- és százdollárosokkal. – Ez a tiéd, ez az a pénz, amit tíz éve küldözgetsz Jimmynek. Ez pontosan annyi, amennyit a számlájára utaltál: az elején 800 dollárt, később, amikor kezdett jobban menni neked, 2000 dollárt. Ethan a műanyag asztalra tette a táskát. Marisa folytatta: – Megszámolhatod, egy cent sem hiányzik belőle: 148 000 dollár. Erre váltottad fel a kis bűntudatodat? Ettől jobban aludtál? Mégis, mit gondoltál? Hogy éhen halunk az alamizsnád nélkül? Ethan megpróbálta megnyugtatni, de nem sokat tudott tenni. – Elszórakoztatott, hogy játszod az irgalmas szamaritánust? – Csak segíteni akartam – védekezett Ethan. – Nem volt szükségünk a segítségedre! Ha le akartál lépni, kisapám, el kellett volna menned a végső pontig: végérvényesen fel kellett volna égetned magad mögött a hidakat! De nem, ahhoz te nem voltál elég bátor… Marisa felkapta a táskát, és Ethan arca előtt hadonászott vele. – Tudod, ebben a pillanatban élére rakok minden fillért, megfojtanak az adósságok, és biztosan el fogom veszíteni a házamat, de inkább megdöglöm, mint hogy a te pénzedhez nyúljak! Elöntötte az indulat, kinyitotta a táskát, kiborította, és a bankjegyek kiszabadultak, elrepültek, mint a szabadon eresztett vadmadarak. – Ha igazán tenni akarsz értem valamit, Ethan, hozd vissza a lányomat és a férjemet. Csak ennyit kérek tőled. Az eső után hirtelen feltámadt a szél. A távolban felugatott egy kutya. Ethan Marisa kíméletlen szavaitól letaglózva leballagott a lépcsőn, és a Hope Streeten elindult a Maserati felé. A kosarazó fiúk, akik a vihar alatt elmenekültek a pályáról, most vígan kiáltozva szaladgáltak a lehulló falevélként szállongó bankjegyek után. A laptopos lány behúzódott a buszmegállóba, és onnan figyelte őket csendesen. A könyvet a mellkasához szorította. A regény hátsó borítóján egy fekete-fehér fénykép: a negyvenes évek, egy kicsit megdőlve álló magányos, mélabús fiatal nő. Carson McCullers törékeny bája…

100

22 A város fényei Vannak halott csillagok, amelyek tovább ragyognak, mert fényük az iáő csapdájába esett. DON DELILLO Ma 20 óra 45 perc A New Yorkba vezető út egyik szakasza Már réges-régen beesteledett. Ethan lázas izgalommal vezetett Manhattan felé, megmegszegve a sebességkorlátozásokat. Kétpercenként nyugtalanul a telefon kijelzőjére pillantott, arra várt, hogy Shino Mitsuki megnyugtató jelentést küldjön Jessie állapotáról. Három órája lakonikus SMS-t kapott: ÁLLAPOT STABILIZÁLVA – ZAJLIK AZ OPERÁCIÓ. Akkor rögtön fel is hívta az orvost, de az nem vette fel. A Marisával való találkozás mélyen megviselte. Marisa az idő múlásával rá, Ethanre összpontosította minden haragját, neheztelését, belé vetítette minden kudarcát, és azt sem hajlandó elismerni, hogy apaként bármiféle joga lehelne Jessie-hez, de majd ő ráveszi, hogy megváltoztassa a véleményét. Nem volt jelen Jessie életének első tizenöt évében, de most már törődni fog vele. Még nem késő. Feltéve persze, hogy mind a ketten túlélik ezt az őrült napot. Ethan a visszapillantóba nézett, és balra sorolt, hogy a Saw Mills Parkway-i lehajtónál elhagyja az autópályát. Mivel egy ideje villogott már az üzemanyag-kijelző lámpája, muszáj volt lekanyarodnia egy benzinkúthoz. Miközben egy kutas a Maseratival foglalkozott, Ethan bement a mosdóba, és hideg vízzel megmosta az arcát. Egy gondolat járt makacsul a fejében: mit tett volna tizenöt évvel ezelőtt, ha Jimmy elárulja neki, hogy Marisa terhes? Visszament volna Bostonba, hogy eleget tegyen apai kötelességének, vagy Seattle-ben marad, és folytatja új életét? Hosszan fürkészte arcát a mosdó fölötti tükörben, mintha kiolvashatná a választ a ráncaiból, a szeme villanásából vagy az ajka görbületéből. De az az igazság, hogy fogalma sem volt róla. Nem lehet virtuálisan újraírni egy történetet. Ki tudná biztosan megmondani, hogyan viselkedett volna bizonyos helyzetekben? Senki… Mivel nem talált kielégítő választ a kérdésére, bement az üzletbe, és bedobott egy érmét a melegital-automatába. Az üzletet Halloween-dekoráció díszítette: narancssárga füzérek, töklámpások, boszorkány- és szörnyálarcok, mintha egyenest a Screamből kerültek volna elő. A magazinok mellett az utolsó Harry Potter-könyv kupaca egészen kiszorította a polcokról Stephen King legújabb regényét. Ethan elvette az italát, egy vacak, langyos kapucsínót, épp csak belekortyolt, és visszaindult az autójához. Csak egy dolog járt a fejében: minél hamarabb vissza akart érni a kórházba, a lánya mellé. Rágyújtott egy ezredik cigarettára – Holnap leszokom. Ha még életben leszek, esküszöm, hogy leszokom, de tényleg –, és beszállt a kocsiba. Már Manhattanbe ért, amikor az autó az üzemzavar első jeleit mutatta: ugyanaz az éles, vijjogó hang, mint „tegnap”. Ethan nem lepődött meg igazán: mivel a nap megismétlődik, nincs abban semmi meglepő, hogy a Maserati ugyanúgy lerobban. Ha jobban belegondol, szerencséje van, hogy elvitte egészen Bostonig, és vissza is hozta. Mivel már közelebb volt a jachthoz, mint a kór-

101

házhoz, úgy gondolta, egy kis szerencsével még eljut az öbölbe, mielőtt a kocsi végleg bemondja az unalmast. Ha sikerül, átszállhat a motorjára, amelyet a kis kikötő egyik garázsában tartott. * – Nincs túl meleg, mi? Ethan kiszállt a kupéból, megkönnyebbülve, hogy még elért a kikötőbe, és a hang tulajdonosa felé fordult. Hatalmas ütést mértek a májára, hogy a lélegzete is elakadt. A második ökölcsapás az állát érte, és ő a földre zuhant. A két szögletes arcú, fekete szemüveges, agresszív Terminátor talpra rántotta, hogy jobban lefoghassák. A Giardanók bandája! Róluk teljesen elfelejtkeztem! Ennek a fordítottja láthatólag nem volt igaz. A hideg ellenére „a hóhér” továbbra sem viselt inget a zakója alatt. Bemutatkozásképpen hatalmas ütést mért Ethan gyomorszájára. – Giardano kisasszony már két hete vár a pénzére – jelentette ki fejcsóválva. – Jól van, jól van, talán elakadt a lemez? A pribék összevonta a szemöldökét, nem igazán értette a visszavágást. Hogy a zavarát elrejtse, ökölbe szorította a kezét: – Még a taknyod is vörös lesz! …és máris záporoztak Ethan fejére a mesteri ütések. – Méghozzá hetekig! Ethan érezte, hogy az első ütéseknél elernyed, mint egy rongybaba. A teste még magán viselte a korábbi támadás következményeit. De ez az érzékenység nem tűnt fel a hóhérjának, aki egyre vehemensebben támadt. A verést nagyban megkönnyítette, hogy Ethant szorosan tartotta a két Góliát, akik nem vettek részt a verésben, de tökéletesen töltötték be a satu és a mozsár szerepét. A dolgok menetét azonban váratlanul megzavarta valami. Két autó közül hirtelen előugrott egy árny, a hóhérra vetette magát, és egy barátságtalan ütéssel leterítette. Ekkor újabb küzdelem kezdődött. A két gorilla, hogy segítsenek a főnöküknek, hirtelen elengedte Ethant, aki az aszfaltútra zuhant. A szája csupa vér volt, a szeme bedagadva, a földön feküdt, és értetlenül nézte a szeme előtt lejátszódó különös verekedést. Ki ez az alak, aki váratlanul bukkant fel a semmiből? Miért sietett a segítségére? Nagy nehezen feltápászkodott, és hunyorogva a verekedők felé bámult. A nagy csatában elveszítette az egyik kontaktlencséjét, és a sötétben nem látott valami sokat. De az biztos, hogy a „megmentőjét” épp most veri laposra a két vadállat. Ilyen ellenfelekkel szemben nehéz megnyerni egy csatát, hacsak nincs fegyvere az embernek. A két pribék annyira elmerült a tevékenységében, hogy el is feledkeztek Ethanről, aki az így nyert néhány másodperc alatt akár meg is lóghatott volna. De képtelen volt kihasználni ezt az esélyt, képtelen volt otthagyni a… Ez Jimmy! Megdermedt. Jimmy volt az ismeretlen támadó! Jimmy, aki ugyanazt szenvedi el, amit ő, a két gorilla szorításában. Ilyen ellenfelekkel szemben nehéz megnyerni egy csatát, hacsak nincs fegyvere az embernek. A főnök most nagy nehezen talpra kecmergett, megigazította a kalapját, és elindult Ethan felé. Rugós kést tartott a kezében, egy kattanással kinyitotta. De kattant valami Ethan agyában is. …hacsak nincs fegyvere az embernek… Hogyhogy nem jutott eszébe már korábban is? Benyúlt a zsebébe, megragadta Jessie pisztolyát, amelyet a járdáról szedett fel a baleset után. A hóhér combjának magasságába szegezte a fegyverét, de mivel soha nem lőtt még életében, nem tudott célozni, fogalma sem volt róla, milyen távolságból kell leadni a lövést, hogyan… Az első golyó szinte magától kirepült, a második rögtön követte.

102

A hóhér felüvöltött, előbb a combjához, majd a térdéhez kapott és összeroskadt. A váratlan visszavágástól meglepett két pribék azonnal elengedte Jimmyt, a főnökükhöz rohantak, és gyorsan beemelték a Hummer terepjáróba. Alig telt el húsz másodperc a lövés után, a három gazfickó csikorgó kerekekkel már el is száguldott. Szerencsére a lövés hangjára nem figyelt fel senki, ezen a késői órán kihalt volt a parkoló. Jimmy véres arccal lassan feltápászkodott, majd eldőlt a Maserati mellett, hátát az első sárhányónak támasztotta. Ethan mellé vonszolta magát, és leült. – Mindig mondtam, hogy ez a stukker csak bajt hoz ránk – mondta, és a fegyverre mutatott, amelyről sokat vitatkoztak kamaszkorukban. – Igen, de amúgy most megmentette az életünket, vagy nem? – Hogy találtál meg? – Elmentem az irodádba, és láthatólag nem én kerestelek egyedül. Ezek a fickók összevissza kérdezősködtek utánad. Mivel elég határozottnak és tájékozottnak tűntek, úgy döntöttem, hogy követem őket. Meg amúgy is tudtam, hol van kikötve a hajód. Egyszer láttam a fényképét egy magazinban. – Megsérültél? – Nem vészes, de azért kemény öklük van ezeknek a fiúknak. – És még megúsztad a legrosszabbat. – Azt a kis cowboykalapos izgágát? – Igen, ha ragaszkodsz az ujjaidhoz, jobb, ha nem keresztezed az útját. – Mit akarnak tőled? – Pénzzel tartozom a főnöknőjüknek: pókeradósság. Jimmy elképedve csóválta a fejét: – Te veszítettél pókerben egy nővel szemben? – Szörnyű időket élünk, mi? Jimmy akarata ellenére is elmosolyodott. – És mennyivel tartozol neki? – Több mint kétmillió dollárral. Jimmy nagyot füttyentett. – Akkor állati nagy szarban vagy, mi? – Ahogy mondod. – A tévében pedig boldognak látszol. Most Ethan mosolyodott el. Igazán nagyon jó érzés volt újra találkozni a barátjával. Kár, hogy olyan rossz hírt kell vele közölnie. – Most mennünk kell – mondta, felállt, és felsegítette Jimmyt is –, meg kell látogatnunk Jessie-t. Jimmy szeme felcsillant a sötétben: – Tudod, hogy hol van? Egész nap őt kerestem. – Kórházban van. – Kórházban? – Ülj be az autóba, mindent elmagyarázok – felelte Ethan, aki teljesen el is felejtette, miért kellett idejönnie a kikötőbe. Negyedórával később A Maserati minden gond nélkül beérkezett a St. Jude kórház parkolójába. Ethan és Jimmy úgy-ahogy rendbe szedték magukat, majd beléptek az előcsarnokba. Ethan az oroszlánsörényes lányt kereste a pultnál, de már nem ő volt szolgálatban. A helyén egy idősebb, szigorú tekintetű, főnéni jellegű hölgy ült mereven, és gyanakodva méregette őket. Ami azt illeti, az iménti csetepaté nem túl dicsőséges nyomokat hagyott rajtuk. – Jó estét, Jessie Cavalettiről akarunk híreket kapni, fiatal lány, ma operálta dr. Mitsuki, és… – Családtagok? – vágott a szavukba a nő gorombán. 103

– Az apja vagyok – vágta rá a két férfi egyszerre. Ethan és Jimmy összenéztek, majd pillanatnyi kínos csend után Jimmy sután kijelentette: – Igen, az apjai vagyunk.

104

23 Az élők szíve Az élők szíve a holtak igazi temetője. TACITUS Jessie fejében Az élet… …és a halál között – VIGYÁZZ! Először is ott van az az autó. Amikor az úton átrohanva megláttam, tudtam már, hogy késő. Teljes sebességgel jön nekem. Csak egy autó, de olyan erős az ütközés, mintha egy húszvagonos vonat repítene a levegőbe a forgalom fölé. Érzem, hogy valami keményre és élesre zuhanok. Nagyon fáj, azután egy pillanatra elnyel a fekete lyuk. Amikor kinyitom a szemem, újra a levegőben vagyok, de ez most egészen más. Az utca fölött repkedek, látom eszméletlenül heverő testemet az úton, látom, hogy megállt a forgalom, és látom a sok embert magam körül. Rico, kezdd el a szívmasszázst. Pete, tedd szabaddá a felsőtestet, fiúk, emeljétek már a seggeteket! Látom a sürgősségis csapatot, most próbálnak újraéleszteni. Pillangóként röpködök az orvos körül, aki velem foglalkozik. Glasgow 3-nál, nincs femorális pulzus! A francba, srácok, el fogjuk veszíteni! Fiatal félvér orvosnő. Saddynek hívják. Az apja jamaicai, az anyja kanadai. Furcsa, mert most találkozom vele először, mégis az az érzésem, hogy ismerem, mint a tenyeremet. Mindent tudok róla: a gyerekkoráról, a reményeiről, a szerelmeiről, a titkairól. Készítsd a tappancsokat, defibrillálunk! Rico, kend szét a zselét. De nem így, a francba! Nem sok minden van a kis koponyádban! Most például pontosan tudom, hogy fél, hogy esetleg rossz döntéseket hoz, és ostoba libának fog tűnni a másik kettő szemében, és a szorongását palástolja ezzel a durva, férfias beszéddel. Közelebb, így egy francot sem látok. Most direkt csinálod, vagy mi? Na gyerünk, add ide a tappancsokat Azonnal 200 joule-on kezdünk. Vigyázat, hátra! Őt is látom: Ethan Whitakert, az apámat. Az egyik mentős mögött áll, velük együtt lélegzik, és némán fohászkodik, hogy ne haljak meg. Ebben a pillanatban át tudom törni a páncélját, és ki tudok olvasni a szívéből mindent, amit nem mutat meg senkinek: a félelmét, a szorongásait és a szeretetvágyát, amelyet sehogyan sem tud kifejezni. Úgy keringek körülötte, mint egy angyal. Szeretném, ha úgy láthatna engem, ahogy én látom őt, és ő is meglátná bennem a fényt. Keresd meg a verőeret, intubáljuk, aztán adj egy milligramm adrenalint és két ampulla Cordarone-t. És húzz bele, ne tátsd itt a szájadat! A fiatal doktornő most szívmasszázst alkalmaz, ami nagyon jólesik. Olyan jól, hogy azt szeretném, bár ne lenne vége soha. Örökké, két kéz fogja mindig a szívemet! Rendben, megint kiütjük. 200 joule! Hátra! Felemelkedem, égi váraként, lebegő könnyedséggel, mint egy tollpihe, és puhán, mint a vatta. Melegem van, de éppen annyira, amennyire kell, mint a legcsodálatosabb fürdőben. Innen min-

105

dent látok, innen mindent tudok: hogy az életnek van értelme, de mi nem érünk fel hozzá, hogy nem vagyunk urai semminek. – Rendben! – jelentette ki Rico széles mosollyal. – Újraindult! – Na és mi van akkor? Kitüntetést akarsz? – torkolta le az orvosnő. Azt hiszik, hogy „visszajöttem”, de tévednek. Éppen ellenkezőleg, elmegyek. Kevesebb mint egy másodperc alatt több kilométerre kerülök tőlük, a Negyvenkettedik utca és a Fark Avenue között vagyok: Grand Central Station, Manhattan pályaudvara. Az apám, Jimmy száll le az egyik kocsiból, és megpróbál eligazodni a peronok között. Már nagyon régen nem járt Manhattanben, és nehezen boldogul. Tudom, hogy egész éjszaka nem aludt, tudom, hogy nagyon korán kelt, hogy busszal ment New Heavenig, onnan vonattal New Yorkig. Tudom, hogy engem keres, és hogy felelősnek érzi magát azért, ami történt. Mint egy madár, körülölte csapongok, majdnem beleütközöm a központi csarnok tetejébe, amelyet festett ég díszít, rajta csillagok ragyognak. Leülök az épület közepén csillogó négylapú ingaórára. – Papa, papa! Kiabálok, de nem hallja. Azt szeretném mondani neki, hogy sajnálom, hogy szeretem őt, hogy… De hirtelen minden összezavarodik. Elkap egy áramlat, és máshová sodor. * Manhattan St. Jude kórház 21 óra 50 perc Claire Giuliani, a fiatal sebész rezidens feszült arccal, a hosszú műtéttől elcsigázva zavart pillantást vetett az előtte álló két férfira. Összevert arcukból arra következtetett, hogy nemrégiben verekedtek, és nem igazán értette, melyikük is a kislány édesapja. Így aztán felváltva nézett rájuk, és megosztotta köztük fájdalmas mondanivalóját: – A lányát kritikus állapotban szállították be hozzánk. A balesetből következő koponyasérülés miatt kómába került, és nem is jött ki belőle. Megröntgeneztük, mert agyhaláltól tartottunk, majd a műtőben elállítottuk a belső vérzést… Megállt egy pillanatra, mintegy erőt gyűjteni. Ezúttal Mitsuki ráhagyta a piszkos munkát. Hiába volt tapasztalata az efféle hírek bejelentésében, ez soha nem fog rutinná válni nála. Éppen ellenkezőleg, úgy érezte, hogy minden nappal egyre nehezebb lesz a dolog. – Ezután az állapota stabilizálódott, de súlyos törést állapítottunk meg az első nyakcsigolya fölött… Claire levette a sebészsapkáját, amelyet egészen átitatott az izzadság. Elege volt már, nem akart többé harcolni a végzet ellen, elege volt az egész melóból, hogy nap mint nap halottakkal találkozik. Nem akart többé a halálra gondolni. És ma este úgy érezte, van bátorsága hozzá, hogy mindent hagyjon a fenébe, és repülőre szálljon. Egy pillanatra Brazíliára gondolt, az ipanemai strandra, a strandon röplabdázó fiúk bronzbarna mellkasára, Caetano Veloso bossanovájára, az ananászból ivott pina coladára. – A második röntgenen extradurális csonttörést és hematómát is megállapítottunk. Ez egy vérömleny a csont és a… – Tudjuk, mi az a hematóma – vágott a szavába Ethan. – Mélyen volt, nehezen lehetett behatárolni, és alig tudtuk megközelíteni egy verőéröböl miatt. – Jessie meghalt, ugye? – kérdezte Jimmy. Claire nem felelt azonnal. A lehető leglassabban kellett adagolnia az igazságot, hogy távol tudja tartani magától az érzelmeket. – Doktor Mitsuki azonnal megoperálta, hogy megpróbálja eltávolítani a hematómát. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de… Jessie nem élte túl az operációt. Nagyon sajnálom. Jimmy fájdalmasan felkiáltott, és heves zokogásban tört ki.

106

– EZ AZ EGÉSZ A TE HIBÁD! – üvöltötte, hatalmas ütést mért Ethanre, aki a fémkocsira zuhant, amelyen a vacsorák tornyosultak. Jessie fejében Az élet… …és a halál között Lebegek, könnyű vagyok, mint a levegő, a felhők fölött. Onnan, a magasból, már nem látom a földet, a fákat, az embereket. Lebegek, de nincs hatalmam semmi fölött. Elragadott egy hatalmas erő, mintha egy nagy mágnes lenne az égben, és ellenállhatatlanul vonzana felfelé. Ám minél magasabbra emelkedem, a felhők annál sötétebbek, vastagabbak és félelmetesebbek lesznek. Most már úgy érzem, hogy egy tűzvész fekete füstje fojtogat és éget. Igaz, hogy van egy alagút, de nem fény ragyog a végén, ahogy a könyvekben ígérik. Inkább valamilyen föld alatti folyosó, olajos és ragacsos, és olyan szaga van, mint az égett guminak. Menet közben egy manzárdablakot látok, amelyet valószínűleg elfelejtett becsukni valaki: ez az ablak a jövőmre nyílik. Behajolok, benézek, és elborzadok: az ágyamon fekszem, mind a négy végtagom béna, az arcom el van torzulva. Meg akarom mozdítani a fejemet, de nem tudom. Megpróbálok felkelni, de egy láthatatlan páncél foglya vagyok, kinyitom a szám, mamát akarom hívni, de nem jön ki hang a torkomon. Egy rövid pillanatra megértem, hogy volna lehetőségem életben maradni, de a világ minden kincséért sem folytatnám így ezt a kálváriát. Tovább siklom tehát, és megértem, hogy meghalok. A föld alatti folyosó hatalmas, ellipszis alakú légörvénybe nyílik, egy több száz kilométer magas forgószélbe, ahol elszabadultan üvölt a szél. Elmerülök ebben a kaotikus térben, és majd belefúlok a ciklonba, amely magasabb, mint a legmagasabb hegyek. Most már igazán félek. A szeretetnek vagy jóakaratnak sehol a leghalványabb jele sincs. Zuhanás közben futólag találkozom néhány ismerőssel: Tommyval, a szomszéd kisfiúval, akit egy teherautó ütött el négyéves korában, biciklizés közben, Fridával, az anyai nagyanyámmal, aki tüdőrákban halt meg, Rogers tanár úrral, az egyik alsós tanárommal, aki a vonat elé vetette magát, amikor a felesége elhagyta. Tommy elhajt előttem háromkerekű biciklijén, felém int, majd eltűnik, Frida – aki mindig utált engem – az arcomba fújja a cigarettája füstjét, a vasutasnak öltözött Rogers tanár úr egy gyermekjáték méretű gőzmozdonyon lovagol. Minél mélyebbre zuhanok, annál sötétebb van, és annál nehezebben lélegzem. Most egy vastag, szürke és kékes felhőréteg vesz körül, beburkol és fojtogat. Tudom, hogy a zuhanás végén egy nagy száj fog elnyelni, és hogy mindennek vége lesz. Annyira félek, hogy sírok és kiabálok, mint egy kisgyerek. Kiabálok, kiabálok, de senki nem felel. És aztán váratlanul megint hígabb ködréteg következik: megjelenik Ethan, az apám, ahogy ma reggel láttam. Ugyanaz a fekete garbó, ugyanaz a bőrzakó, ugyanaz a megfáradt hős külső. Nem értem, hogy került ide, ám ő láthatólag nem lepődik meg, hogy itt talál. Azt viszont nem értem, mi a fenét keres éppen azon a ponton, ahonnan már nincs visszatérés. – Jessie, Jessie. Nagyon gyorsan elszáguldok előtte. – Papa, félek! Félek! Felé nyújtom a kezem, de ő nem ragadja meg. – Gyere velem, papa! Félek! – Nem… Nem tudok, Jessie. – Miért nem? – Mert ha most veled megyek, mindennek vége. – Kísérj el engem, könyörgök! Most már ő is sír. – Ha most visszamegyek, Jessie, talán lesz még egy esélyed. De én nem értem, hogy ez mit jelent. Hogy esélyem, nekem? – Annyira félek, papa! Érzem, hogy habozik, és ő észreveszi a zavaromat.

107

– Ha most engedik, hogy visszatérjek, még van esély, hogy megmentselek, ha nem, mind a ketten meghalunk. Semmit nem értek az egészből. De már nincs több időnk a beszédre. Belemerülök a vastag ködbe, amely perzsel és meggyötör. Most annyira félek és szenvedek, hogy szinte megbánom, hogy nem a visszatérést választottam, amikor az előbb felkínálták a választást. Még négy béna végtaggal is. Még növényállapotban is. – Megígérem, hogy élni fogsz, Jessie! – üvölti felém Ethan. Ezek az apám utolsó szavai, és nem értem, miért mondta őket. Mert én, én jól tudom, hogy mindennek vége. * Manhattan St. Jude kórház 21 óra 55 perc Jimmy belépett a szobába. Jessie behunyt szemmel feküdt a jéghideg fényű terem homályában. A sápadt rózsaszín lepedőből csak márványfehér arca látszott ki, elkékült ajkával, és fehér mellkasa széle. Az ágy mellett a már fölöslegessé vált infúziós állvány, egy néma elektrokardiográf és egy dologtalan lélegeztetőgép. A kockaköves padlón vérnyomok, még senki nem törölte fel őket, egy dühödten félrehajított sebészmaszk és köpeny, egy kemény, de végül elveszített csata emlékei. Jimmy egy széket tett gyermeke ágya mellé, és megpróbálta fékezni a fájdalmát. Majd a lánya hasára fektette a fejét, és csendben elsiratta. Ezen az estén megszakadt egy szál. A karmával való harcból ezúttal a végzet került ki győztesen. Manhattan St. Jude kórház 22 óra 05 perc Ethan kilépett a kórház tetőteraszára; ide szálltak le a helikopterek a sürgősségi műtétekkor vagy szervszállításkor. Az East Riverre néző teraszon erős szél fújt. Doktor Shino Mitsuki egy szellőzőnyílás mellett állt és a távolba bámult, messze a város fényein túl. – Na mi van, nem merjük bevallani magunknak, hogy elszúrtunk valamit? – vetette oda Ethan, és elindult felé. Az orvos meg sem rezdült. Ethan tovább kötekedett vele: – Ez az egész nem tesz túl jót a maga kis karmájának: ha el kell számolnia egy fiatal lány halálával, az néhány élettel hátraveti magát, vagy nem? – Mindent megtettem, ami tőlem telt – jelentette ki az orvos. – Mind ezt mondják ilyenkor. Ethan előhúzott egy cigarettát, és az öngyújtóját keresgélte. Kiforgatta a zsebeit, de nem találta. Biztosan elveszítette a parkolóban, dulakodás közben. Kérdőn pillantott Mitsukira, de ő megrázta a fejét. – Nem dohányzom. – Persze hogy nem, hiszen maga egy szent. Vagyis egy buddhista szerzetes. Shino Mitsuki továbbra is kifürkészhetetlen tekintettel figyelte. Ethan tehát tovább provokálta: – Semmi cigaretta, semmi alkohol, semmi koleszterin, semmi baszás… Annyira lesújtotta a lánya halála, és annyira bánta, hogy nem tudta megmenteni, hogy muszáj volt valakire rázúdítania a haragját, folytatta: – Semmi kockázat semmi szomorúság, semmi lelkesedés, semmi szenvedély, semmi élet! Csak a kis beszűkült nyomora, a zen ökörködés és a szerencsesütikből* nyert lapos bölcsességek. – Már megint ez a harag… – sóhajtotta Mitsuki. * Az Egyesült Államokban kis csomagolt kekszet szolgálnak fel a kínai vendéglőkben az ételek mellé, a keksz mellett egy kis cédulán jóslatok vagy bölcsességek olvashatók.

108

– Megtanítlak valamire, Sziddhárta: bármit hiszel is, a harag maga az élet. – És én mégis remélem, hogy egy nap majd rátalál a békére. – De én nem kérek a te békédből, öregem. Én mindig háborúban akarok állni, mert a háború maga a harc, és ha az ember nem harcol többé, halott. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a két férfi ölre megy, de Ethan elfordította a tekintetét, és szomorúan az égre bámult. Nem látszott sem a hold, sem a csillagok, de lehetett tudni, hogy ott vannak, a felhők mögött. Ethan azon tűnődött, hol lehet most Jessie. Vajon létezik-e egy túlvilág, egy felmérhetetlen és rejtelmes valóság a halál jeges fala mögött? Ugyan már, nincs ott semmi. Csak az éjszaka, a hideg és a semmi. Mintha a gondolataiban olvasna, Shino Mitsuki megjegyezte: – Ki meri elbizakodottan azt állítani, hogy tudja, mi történik a halál után? Ethan lecsapott arra, amit mondott: – És a… a maga számára mi van ott? – Még egy tudós számára is, aki ragaszkodik a racionális magyarázatokhoz, elgondolhatatlan, hogy a világ valósága megáll azon a ponton, amit meg tudunk érteni belőle. – Hát igen, tulajdonképpen semmit nem tudunk róla. – Én csak azt tudom, hogy mivel nincsenek bizonyítékaink vagy bizonyosságaink, megmarad nekünk a szabadság. Hogy azt válasszuk, amiben mi hinni szeretnénk. És hogy én már választottam a fény és a semmi között. Egyre hevesebben fújt a szél. Egy erős szélroham nagy porfelhőt kavart, és a két férfi eltakarta a szemét. Ethan szétmorzsolta a cigarettát, amelyet meg sem gyújtott, és magára hagyta a gondolataiba merült orvost. Beszállt a liftbe, és szembe találta magát Claire Giulianival, a fiatal rezidens orvossal, aki Jessie halálát bejelentette. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Csak egy tekintetet váltottak, de ez a tekintet többet mondott minden szónál. Claire megértette, hogy Ethan szenved, Ethan elfogadta, hogy Claire kimerült. Amikor a földszinten kiszálltak a liftből, Claire egészen az ajtóig követte Ethant a tekintetével. Volt egy pillanat, amikor majdnem utánaeredt és megszólította. Még ha a férfi nem a legjobb formában volt is, de volt valami meghatározhatatlan a tekintetében – valami, amitől úgy érezhette az ember, hogy akár erővé is formálhatja a gyöngeségét. De Claire végül nem merte megszólítani. Belecsimpaszkodni a kártékony alakokba, és elmenni a jó emberek mellett – ez volt az élete. Az önműködő bejárati ajtó abban a pillanatban engedte szabadon Ethant, amikor egy mentőautó állt meg az ajtó előtt. Már alaposan benne jártak az estében, és a Halloween első áldozatai megérkeztek a kórházba. A mentőautó hátsó ajtaja kinyílt, és két hordágyat emeltek ki belőle: az egyiken egy gót hercegnő feküdt, lélegeztetőmaszkban, a másikon egy Freddy Krueger, az ágyékán átvérzett nadrágban. Ethan szórakozottan nézte a hordágyakat, majd a zsebébe süllyesztette a kezét, megtalálta az öngyújtóját, de most a cigarettásdoboz volt üres. – Vannak az embernek ilyen napjai, mi? – szólalt meg valaki a háta mögött. Ethan megfordult, és…

109

24 Csak azt akartam neked mondani… Nem az tör össze, ha túlságosan függsz tőlem, hanem az, ha elhagysz. GUSTAVE THIBON Manhattan A St. Jude kórház parkolója 22 óra 20 perc – Vannak az embernek ilyen napjai, mi? – szólalt meg valaki a háta mögött. Ethan megfordult. Egy utcai lámpa fényében Curtis Neville vált ki a háttérből, hatalmasan és fenyegetően. Nem állította le a taxi motorját. Szabálytalanul, a második sorban parkolt, a vészvillogó szabályos időközönként megvilágította az autót. – Na, jön? – kérdezte, és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Ethan megrázta a fejét, és válaszként csak beintett Curtisnek. Beült a Maseratiba, és kiszáguldott a parkolóból. De alig tett meg száz métert, kellemetlen kattogást hallott, és újra megszólalt az éles, vijjogó hang. A kurva életbe! szitkozódott, mert már minden az eszébe jutott, majd megállt az út szélén. A visszapillantóban látta a közeledő taxi lámpáit. Az öreg Cheker balról megelőzte, majd vele egy vonalban megállt. Curtis leengedte az ablakot, és intett Ethannek, hogy ő is engedje le. – Na, jöjjön már! – unszolta. – Képzelje, szörnyű napom volt, úgyhogy ha békén hagyna egy kis időre… – Szálljon be! Curtis fel sem emelte a hangját, a felszólítás mégis inkább hangzott parancsnak, mint ajánlatnak. – Meg azután – tette hozzá – mind a ketten jól tudjuk, hogy nincs más választása. Ethan felsóhajtott. A dolgok egyre bonyolultabbá váltak. Végül kikapcsolta a biztonsági övet, és beült Curtis mellé az anyósülésre. – Részvétem a kislánya miatt – mondta Curtis, és indított –, de én előre szóltam, hogy nem fogja tudni megmenteni. – Leszarom, hogy mit mondott – felelte Ethan, és becsapta az ajtót. Curtis lekapcsolta a lámpákat, és az öreg Cheker vígan átszáguldott az összes piroson, ügyet sem vetve a szembejövő autósok figyelmeztető villogására. Az autórádióban egy kásás Maria Callas-felvétel szólt kazettáról. A műszerfalon kőcsészében egy tibeti füstölő izzott csendesen, kellemetlen bőr-, ánizs- és szantálfaszagot árasztva. – Meg tudná mondani, hová megyünk? Curtis szelíden felelte: – Azt hiszem, tudja azt maga nagyon jól. Nem, Ethan nem tudta, vagy inkább nem akarta tudni. – De mit akar tőlem tulajdonképpen? Kicsoda maga valójában? A sors felfegyverzett keze? A nagydarab fekete férfi rövid tétovázás után válaszolt: – Talán azért vagyok itt, hogy üzeneteket közvetítsek. 110

– Szóval afféle hírvivő. És milyenfajta híreket hoz-visz? – Nem csak jó híreket – ismerte el Curtis. A fűtést a maximumra tekerte, elviselhetetlen volt a hőség, olyan meleg volt az autóban, mint egy gőzfürdőben. Ethan le akarta húzni az ablakot, de zárva volt. Hirtelen rátört a klausztrofóbia. A taxit egyre inkább olyannak látta, mint egy halottaskocsit, a sofőrt pedig a túlvilág révészének, aki a mitológia szerint átszállítja a halottakat a bárkán a folyó másik partjára. A révész egy pénzdarabot kap a munkájáért, és ezt a pénzt a halott családja teszi az elhunyt nyelvére. És jaj annak, aki nem tudja átadni a révésznek az obulust: arra ítéltetik, hogy vég nélkül bolyongjon egy olyan világ tornácán, amely se az élőké, se a holtaké. Nem, felejtsd el a lázálmaidat, ha meg is kell halnod, nem itt fog bekövetkezni. Ethan lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Muszáj volt átvennie az ellenőrzést a helyzet fölött. Ez a fickó csak egy megszállott, akit a fia halála kibillentett a lelki egyensúlyából, és rá fixálta az indulatait, valószínűleg azért, mert látta őt a televízióban. Curtis nyilván megvásárolta a könyveit, majd elkezdte követni és zaklatni őt, végül kitalálta ezt a végzet köré épített parabolát. Közönséges eset volt: New Yorkban nyüzsögtek az önjelölt megváltók és egyéb őrültek. A Gramercy Park sarkán lévő közlekedési lámpánál a taxi kénytelen volt megállni, mert feltorlódott előtte a sor. Curtis Neville kinézett az ablakon. A járdán, egy buszmegálló mellett, George Clooney emelte fel a kávéscsészéjét egy reklámtábla üvege mögött. What else! Amikor Curtis visszafordult, egy pisztoly csöve szegeződött rá. – Szálljon ki az autóból! – parancsolta Ethan. Curtis a kormányra tette mind a két kezét, és sóhajtva megjegyezte: – A maga helyében nem tenném. – Az lehet – ismerte el Ethan –, de egyelőre nincs az én helyemben: a maga halántékára szegeződik egy stukker, és én hozom a döntéseket. Curtis kétkedő arcot vágott. – Azt gondolom, hogy a fegyvere nincs megtöltve, és hogy maga nem gyilkos. – Én meg azt gondolom, hogy maga nem kockáztatja, hogy meghaljon. És megesküszöm rá, hogy ha még a kocsiban lesz, amikor zöldre vált a lámpa, meghúzom a ravaszt. Curtis kényszeredetten elmosolyodott: – Az ilyen trükkök csak a filmekben működnek. – Hát, majd meglátjuk. Még mindig piros volt a lámpa, de már nem sokáig. Curtisen nem látszott félelem, bár finom izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Ethan egyre fenyegetőbben viselkedett: – Maga hisz a dolgok rendjében és az események sorsszerűségében, és most elérkezett a soha nem visszatérő pillanat, hogy feltegye magának a kérdést: az-e a végzete, hogy ma este haljon meg. – Nem ma este fogok meghalni – jelentette ki Curtis határozottan. De továbbra is a közlekedési lámpát bámulta mereven. – Úgy látom, túl biztos magában – vágott vissza Ethan, és még erősebben szorította a pisztoly markolatát. Fél másodperc csönd állt be, majd… – Rendben! – kiáltotta Curtis, és kinyitotta az ajtót, éppen abban a pillanatban, amikor a lámpa zöldre váltott. Kiugrott az utca közepére, Ethan pedig átcsusszant a vezetőülésre, és a gázpedálra taposott. * 22 óra 35 perc Ethan a Park Avenue-n száguldott. És most mihez kezdjek?

111

Borzalmas volt ez a második nap. Kapott egy második esélyt, de képtelen volt élni vele. Hiába ismerte a végzete részleteit, mégsem sikerült kijátszania. Nem tudta megmenteni Jessie-t, nem talált rá Céline-re, nem kötött békét Jimmyvel és Marisával, és nem találta meg a gyilkosát – közönséges báb volt, amelyet egy felsőbb hatalom kénye-kedve szerint rángatott. Egy olyan ember számára, akinek az egész élete arról szólt, hogy megpróbálja elkerülni a számára kijelölt életutat, ez frusztráló volt és tűrhetetlen. Mivel mindig jobban érdekelte a pszichológia és a filozófia, mint az orvostudomány, az egyetemen sok időt töltött a könyvtárban, nagy írók között. Emlékezett Camus híres mondatára: az ember egyetlen méltósága abban áll, hogy makacsul lázad a sorsa ellen. Ezt az elvet választotta élete hajtóerejének, és most képtelen alkalmazni. Öklével a kormányra csapott. Már megint a harag… Az autó kacsázott, nem igazán tudta tartani az irányt, a fék is a végét járta. Ethan levegőre vágyott, leengedte az ablakot, kidobta a füstölőt, és kinyitotta a tetőablakot. Egy hirtelen légáramlat kisöpörte a szárított virágokat és a tarotkártyákat is. Szitkozódva felhúzta az ablakot. Pedig nem csak negatív dolgok történtek ezen a különleges napon. Sok mindent megtudott, ami új fénnyel világította meg élete egyes fejezeteit. Először is, kiderült, hogy van egy lánya, Jessie. Igaz, alighogy megismerte, rögtön el is veszítette. Kétségbeesetten kutatott valami pozitív dolog után. Ekkor megint eszébe jutott Céline. Ma délután nagyon felkavarta, amikor Marisa Céline látogatásáról beszélt. Tehát Céline követte az ő nyomát, és jeleket keresett a múltjában, hátha megérti, miért tette, amit tett. Céline, aki mostanra már biztosan férjes asszony… Viszontlátni, ha csak egy pillanatra is. Éppen a Columbus Circle körforgalmánál járt. Egészen közel a Central Parkhoz. Befordult a Fifth Avenue-n, majd a francia konzulátus előtt balra. Az ócska felfüggesztés miatt az autó előrehátra himbálózva vánszorgott fel az East Drive-on, mint egy teve. A Loeb Boat-house előtt fejezte be a futását, ez volt az az étterem, ahol Céline férjhez ment. – Szép verda! – bókolt a parkoló fiatal alkalmazottja. – Le lehet szállni rólam! – felelte Ethan, és átadta neki a kulcsokat. Abban a pillanatban lépett be a nagyterembe, amikor a dzsesszzenekar új számba kezdett. Egy fiatal Sinatra-klón meglehetősen kellemes hangon rázendített a Fly Me To The Moonra. A hatalmas, vikszelt parkettájú terem asztalai korántsem voltak mind foglaltak. Már leszedték a „kék-fehérpiros” dekorációt, amelyek Ethan első látogatásakor a termet díszítették, és egyetlen francia hangfoszlány sem úszott a levegőben. Furcsa. Ethan körülnézett a teremben, de senkit sem látott azok közül, akikkel tegnap találkozott. Kiment a tóra néző fedett teraszra. Bár fújt a szél, a sötét vízen még mindig ringatózott néhány, gyertyával és kivájt tökkel díszített csónak. A bárpult mögött Keyra, a fiatal csaposlány rendezgette a palackokat. Ethan leült az egyik magas székre, és egy Martini Key Lime-ot rendelt. – Azonnal, uram. A lánynak manchesteri akcentusa volt, szőkére festett, kicsit cheap haja, és a kelleténél eggyel kevesebb gomb volt begombolva a blúzán. De hatalmas fekete szeme mindezt elfeledtette: a kicsit fátyolos tekintet azoknak az embereknek a fáradtságáról és elhasználtságáról árulkodott, akikre nem mosolyog rá gyakran a szerencse. Még ki sem töltötte a koktélt, Ethan máris rokonszenvet érzett iránta. – Nem kellene itt most egy esküvői vacsorának lennie? – kérdezte, majd belekortyolt a vodkába. – Egy ünnepségnek, csupa franciával? – Az esküvő? Azt lemondták. Ethan letette a poharát, és döbbenten a lányra bámult. – Hogyhogy? – Délelőtt értesítettek minket – magyarázta Keyra. – A fiatalok összevesztek a legutolsó percben. Mint a filmekben. – Á… 112

– Ismeri őket? – Csak őt, a menyasszonyt… Céline-t. Ethan a meglepetéstől kábán leszállt a székről, és a mellvédre támaszkodott. A tó túlsó oldalon a Central Parkban tovább folyt a halloweeni parádé. Egy nekivadult ördögöt követve boszorkányok táncoltak a Bethesda Fountain körül. Keyra a szabályokra fittyet hányva kiment utána a teraszra. – Ugye maga az a férfi a Concorde-ról? Ethan összevonta a szemöldökét, és belekerült némi idejébe, mire megértette, mire céloz a lány. – Igen, én vagyok, de maga honnan tudja, hogy… – Kora délután beállított egy fiatal nő – kezdett bele a lány –, azt mondta, hogy talán egy férfi fogja keresni őt ma délután. Ivott egy italt, és éreztem, hogy nagyon jót tenne neki, ha kibeszélhetné magát. Így hát elmesélte a történetét, vagyis a maguk történetét. Végül kaptam tőle száz dollárt, hogy adjak át magának valamit. Átnyújtott egy kicsit gyűrött borítékot, a következő egyszerű felirattal: Message in a bottle* Ethan reszkető kézzel feltépte a borítékot, és azonnal felismerte az írást. * Ethan, Gondolom, egy az ezerhez az esélye, hogy elolvasod ezt a levelet, de azért én még írok, azzal a bolond reménnyel, hogy a nap szeszélyes eseményeinek köszönhetően mégis eljut hozzád. Végül is, miért ne: olvastam valahol, hogy a NASA üzeneteket küldött az űrbe a földönkívülieknek, így hát… Így hát, íme: csak azt akartam neked mondani… Hogy még mindig tele van veled az életem, és hogy naponta ezerszer is feléd küldöm a gondolataimat, azt remélve, hogy elérnek hozzád. Hogy nélküled szép lassan meghalok, mert te vagy az egyetlen valódi szilárd pont az életemben. Hogy mindent megőriztem kettőnkről: a sok ide-oda utazgatást, az összevegyülő lélegzetünket, az elválásainkat, a bennünk élő fényt, és hogy bennem maradtál, és úgy mérgezel tovább, mint egy fertőzés, amelyből nem is akarok kigyógyulni soha. Hogy megpróbáltam elmenekülni tőled, de minden hozzád visz vissza, és hogy amióta New Yorkban vagyok, úgy érzem, jobban jelen vagy, mint valaha. Minden logikával szembeszegülve makacsul kapaszkodom abba a meggyőződésbe, hogy még mindig szeretsz engem, bár továbbra sem tudom, miért hagytál el, és volt-e a mi szerelmünknek bármilyen értelme is a számodra. Ha soha többé nem láthatnálak viszont, szeretném, ha tudnád, hogy nem bánok semmit sem. Hogy a mardosó fájdalom milyen keveset nyom a latban felfüggesztett szerelmünkkel szemben. Talán emlékszel még arra az estére, a kis greenwichi lakásodban, amikor az a hóvihar megbénította egész Manhattant. Egy hétig ki sem mozdultunk otthonról. És akkor volt az első nap, amikor már nem esett a hó. Beburkolóztunk a takarókba, és az ablakból néztük a várost. Éppen leszállt az este, de még csak egyetlen csillag ragyogott az égen. Szomorúnak és magányosnak éreztem magam, mert másnap kellett visszautaznom Franciaországba. A csillagra mutattam, és megvallottam neked: „Látod azt a magányos csillagot, elveszve az ég végtelenjében? Nahát, én vagyok az a csillag.” Rám néztél, majd az égre mutattál, ahol, csodák csodájára, kigyúlt egy másik csillag is. És akkor azt mondtad: „Az pedig én vagyok”, és néhány pillanatra mi voltunk a két csillag Manhattan egén. A lelkem mélyén soha nem is kívántam többet: tudni, hogy mindig ott lesz a számomra valaki más. Így hát, ha léteznek még csodák, ha megkaptad az esküvői meghívómat, ha eljöttél ide, és még érzel irántam valamit, tudnod kell, hogy van egy nő, aki éjfélig vár rád azon a helyen, ahol először ébredt rá, hogy beléd szeretett. Céline * Üzenet a palackban

113

25 Mindig a végzet győz Amik a legyek A pajkos gyermekeknek, az vagyunk Az isteneknek mink; mulatkozásból Ölnek bennünket.* WILLIAM SHAKESPEARE Manhattan Október 31. szombat Heves vihar zúdult Manhattanre. Villámok csapkodtak, dörgött az ég, a zuhogó eső elárasztotta az utcákat és megbénította a metróállomásokat. A szél sem akart kimaradni a hacacáréból, dühödten rázta a fák lombját, letépte a tetőcserepeket, és ágakat és törmelékeket szórt az utcára. Ezen a viharos estén az akadozó metróközlekedés és a taxissztrájk miatt a város tökéletesen megbénult. A Madisonon felrobbant egy gőzvezeték. Az Upper East Side-on az eső tönkretette a közlekedési lámpákat, és két halálos áldozatot követelő balesetet okozott. A Sohóban néhány háztömböt sötétbe borított az áramszünet, Brooklynban pedig egy szélroham kicsavart egy óriási platánt, amely egy teherautóra zuhant, és azon nyomban megölte a sofőrt. A város déli végén elszabadultan üvöltött a szél, felkorbácsolta a tengert, így le kellett állítani a kompforgalmat. A Battery Park ködbe és vízbe merült, kihalt sétányán egy fiatal francia nő várt valakit. Reszketett, csuromvizesre ázott, és közben a szerelemben reménykedett. Ethan beült az ósdi taxiba, és nekiindult az esőben. Tudnod kell, hogy van egy nő, aki éjfélig vár rád azon a helyen, ahol először ébredt rá, hogy beléd szeretett. Rendben, most nem szabad tévednie a helyet illetően. Céline a Zavroskyban, a West Side-on található bécsi kávézóban ébredt rá, hogy szereti őt, itt talált rá, és itt adta át neki, mintegy cinkos kacsintással, a híres-neves csokoládérózsa-csokrot. A vén csotrogány felvánszorgott a Hetvenkettediken, és balra fordult, az Amsterdam Avenuera, de amikor Ethan megállt a kávéház előtt, látta, hogy a vasredőnyök le vannak engedve. Ennek ellenére leparkolt, és kiszállt az autóból. Céline-t kereste a tekintetével. A járdákon a vihar egyáltalán nem adott esélyt az esernyőknek, és megingatta a gyalogosok lépteit. Láthatólag senki nem várt rá. …azon a helyen, ahol először ébredt rá, hogy beléd szeretett. Nem, elhamarkodta a dolgot, rosszul okoskodott. Céline máshol fog várni rá: a Ground Zero, a Szeptember 11-i emlékmű mellett, ahol a leomlott tornyok emléke kísért. Ethan az ócska tragacstól várható legnagyobb sebességgel leszáguldott a Hetedik Avenue-n. Egyre jobban ömlött az eső. A tetőablak beragadt, víz folyt a kocsi belsejébe, a fékek csak szakaszosan működtek, mintha jogos tulajdonosa távollétében az autó megmakacsolta volna magát. Az ablaktörlők a Varick Street magasságában adták meg magukat. Ethan a Broadway West kereszteződésben hagyta ott az ócskavashalmot, és rohanni kezdett a Battery Park felé. * Vörösmarty Mihály fordítása

114

Az órájára nézett: 23 óra 11 perc. Lehet, hogy a halál el fogja ragadni a nap végén, de nem éjfél előtt. Futás köziben valami kiesett a zsebéből: egy játék kártya – röptében elkapta. Nyilván az egyik tarotkártya volt, Curtis nagy szenvedélye.

Rossz kapás… Rossz előjel… Futtában újra az órájára nézett, hogy megnyugtassa magát. Ekkor vette észre, hogy az óralap törött, és az óra megállt. Nyugtalanul nézelődött, utcai órát keresett. A Church Street mellett rá is akadt egyre, a digitális kijelzőn villogtak a számok: 23 óra 59. Amikor Ethan észrevette a vele szemben álló férfit, már késő volt. Ki ez? Középtermetű, közepes testalkatú férfi volt, sötét kabátban és kapucnis pulóverben, amely eltakarta az arcát. Ki ez? Az éjszaka sötétjében megvillant a pisztoly ezüstös csöve. Az első golyó Ethan mellkasába hatolt, és a földre lökte. Az egész világ megingott körülötte. A földön fekve a hasára szorította a kezét. Az árnyalak határozottan közelebb lépett hozzá. De ki ez? Meg kell tudnia, még mielőtt meghal. Megpróbálta kivenni a gyilkosa vonásait, de újabb lövés érte, és elhomályosult a tekintete. A vér ízéhez és a mennydörgés robajához egy harmadik lövés hangja vegyült. Curtisnek igaza volt. Mindig a végzet győz.

115

HARMADIK RÉSZ MEGÉRTENI VÉGRE 26 Egy pillantás idejére Az élet álom, csak a halál ébreszt fel belőle. PERZSA KÖZMONDÁS Reggel öt óra, New York ébredezik. A lassan kivilágosodó városban a lakásokban sorra gyulladnak fel a lámpák, mint egy Brooklyntól Bronxig húzódó hatalmas fényfüzér égői. A rövid pihenő végén a víz- és villanyórák számlálói újra munkába lendülnek, és több ezer félig alvó árny imbolyog a szobából a konyhába, majd gyorsan beáll a zuhanyozóban a mindig túl hidegnek érzett víz alá. Egy ásítás, egy csésze kávé, egy tálka sebtében bekapott müzli, egy gombnyomás a rádión: …mindenkinek jó reggelt a Manhattan 101.4-en. Nemsokára hat óra van. Micsoda? Vannak még, akik az ágyban heverésznek? Nem hiszem el. Jó lesz sietni, mert a napocska már nem vár sokáig, mindjárt felkel! A mai nap eseményeiből: halloweeni parádé, palacsintaevés, séta az őszi színekbe öltözött Central Parkban. Napközben szép idő lesz, de vigyázat: este vihar és szél várható. A hírek után újra zenél sugározunk, (Otis Reddinget hallják majd, a Try a Little Tendernesst. Önök a Manhattan 101.4-et hallják, a korán kelők adóját. Manhattan 101.4. Csak tíz percet szánjanak ránk, cserébe megkapják az egész világot… Downtown, 6 óra 30 perc. A konditermek dugig vannak. A sok csini-bini working girl fülhallgatóval, a lehető legmenőbb cuccban sikkesen izzad a szobabicikliken és futószőnyegeken. 7 óra A járdákon beindul a nyüzsgés, szinte hallani a város lüktetését, lélegzetét. A 11000 tűzoltó és mentős és a 37 000 járőröző rendőr számára lassan véget ér az éjszakai szolgálat, és új nap kezdődik. Egy új nap, melynek során három gyilkosságot, öt nemi erőszakot, kétszázkilencvenöt betörést követnek majd el, és száznegyvenhárom tűzeset történik. Kevesebb mint huszonnégy óra alatt több mint ezernégyszáz hívás fut be a segélyhívó számokon. A metró több mint hárommillió utast fog szállítani. Harminchat ember szorul be a liftbe. Bizonyos számú szerelmes megcsókolja majd egymást, de erről nem születnek statisztikák. A barátnők fiúkról beszélgetnek, miközben csinos cuccokat próbálgatnak a Macy's, a Bloomingdales és a Canal Jean próbafülkéiben. A haverok néhány söröskorsó mellett megváltják a világot, és panaszkodnak a lányokra, akiket egyáltalán nem lehet kiismerni, de tényleg! És négyezer mozgóárus sok-sok ezer hot dogot, bretzelt és kebabot készít. 116

Zajlik az élet, vagy mi… Hamarosan nyolc óra. A Battery Park melletti kis kikötőben, szemben a Hudsont szegélyező hatalmas üvegtetővel egy luxusjacht várja, hogy felébredjen a gazdája. * Manhattan Ma 2007. október 31. szombat 7 óra 59 perc 57 másodperc 7 óra 59 perc 58 másodperc 7 óra 59 perc 59 másodperc 8 óra 00 perc Ethan találomra kinyújtotta a kezét, és az ébresztő után tapogatott, de csak néhány másodperc múlva sikerült elhallgattatnia a csengést… A feje nehéz volt, a szempillái összeragadtak, levegő után kapkodott. Nagy nehezen felült az ágyban. A kabin lágy, meleg fényben fürdött. Az órájára nézett: október 31. szombat. Oldalra nézett: a lepedőbe burkolózott vörös hajú nő ott feküdt az oldalán. Tehát visszatért. Minden újrakezdődik. De ezúttal már meg sem volt lepődve. Csak heves megkönnyebbülést érzett, amelyet rögtön égető fájdalom követett a mellkasában. Csak nagy önfegyelem árán sikerült kimásznia az ágyból. Lázasan vacogott a foga, pokolian fájt a feje, az izmai lüktettek, csak tántorogva jutott el a fürdőszobáig. Úgy érezte, beszakadt a mellkasa, a szíve fájdalmasan dörömbölt odabent, hirtelen hányinger tört rá, a vécécsésze mellé guggolt, és vérrel kevert sűrű epe tört elő a szájából. Felállt és letörölte arcáról az izzadságot. Mint ahogy már az első visszatérése után is felfigyelt rá, az újabb come-back komolyan megviselte az egészségi állapotát. Azt hiszem, nem lesz negyedik nap – gondolta, és kinyitotta a gyógyszeresszekrénykét. Bekapott három ibuprofent, és betántorgott a zuhanykabinba. Lehajtotta a fejét, és a falnak dőlve a tarkóját masszírozta az ujjai hegyével. Sárgás, gennyes folyadék szivárgott megdagadt, lüktető szeméből, ki kellett dörzsölnie belőle a ragacsos folyadékot. Újra felkavarodott a gyomra. A fullasztó gőz ellenére hideglelősen reszketett, és vacogott a foga. Kilépett a zuhanykabinból, felvette a fürdőköpenyét, és reszkető kézzel Visine-t csepegtetett a szemébe, hogy egyáltalán ki tudja nyitni. Visszament a hálókabinba, és nyugtalanul a rádiós ébresztőórára pillantott. Nincs vesztegetni való ideje. Muszáj összeszednie magát, és úgy élni végig ezt a napot, mintha ez lenne az utolsó. És elindulni a háborúba. Meleg ruhába bújt: szürke gyapjúnadrágot vett fel, bordás kötött garbót és egy Belstaff motoros dzsekit. Bár egyfolytában reszketett, szüksége volt friss levegőre. Fogta a tárcáját, a 2 000 dollárt a call-girl mellé tette, és gyorsan felment a fedélzetre. Itt néhány percig mélyeket lélegzett, és úgy tett, mintha hinne a nap és a sós levegő jótékony hatásában. A migrénje enyhült is némileg, és lassacskán a láza is alábbhagyott. Amikor végre hadra foghatónak érezte magát, a kis parkolóba indult. – Jó napot, Whitaker úr – köszöntötte a parkolóőr. – Jó napot, Felipe. – Mi történt az autójával? Nem mondom… – Igen, tudom, ramaty állapotban van. A Maserati kupé látványa – a behorpadt hűtőrács, a megrongálódott keréktárcsa, az ismerős karcolások – mély kétségbeesésbe taszította Ethant: nagyon rémisztő volt már ez az abszurd, állandó ismétlődés. 117

– Összetörtem egy kicsit. Remélem, nem haragszik érte! Ethan a lágy hang felé fordult, és megállapította, hogy a titokzatos vörös nő szól hozzá. Magas volt és vékony, magára tekerte a bizánci mintás ágytakarót, amely a mellétől a térdéig beburkolta. Vörös fürtjei lángnyelvekként tekergőztek az arca körül, és ettől úgy nézett ki, mintha egyenesen egy Klimt-festményről lépett volna le. Ethan bizonytalanul nézett rá. – Nem ismer meg? – kérdezte a nő, és láthatólag jól szórakozott. – Nem – vallotta be Ethan. A nő napszemüveget viselt, így nem láthatta a szemét. – Kétezer dollár egy éjszakáért! – A nő visszaadta Ethan pénzét. – Ismerek olyan nőket, akik zokon vennék! De én inkább bóknak tekintem… Ethan némileg zavartan eltette a pénzt, de még mindig nem jött rá, ki lehet a furcsa beszélgetőtárs. A nő végre levette a napszemüveget, és a szemébe nézett. Ha Ethannek máshoz nem is, de ahhoz tehetsége volt, hogy a dolgok „mögé lásson”, hogy megfejtse az igazi lényét azoknak, akikkel életében találkozott. A nő sötétbarna szeméből sugárzott az intelligencia. Elragadóan mosolygott, mosolyából igazi önbizalom áradt, de valahol, mélyen elrejtve egy kis megtörtség, egy árnyalatnyi gyöngeség is, amely még valódibbá tette mesterkéletlen szépségét. – Képzeljen el harminc kilóval kövérebben – vetette oda Ethannek kihívóan. Ethan kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, de üresen forgott az agya. Biztos volt benne: ha már találkozott volna ezzel a nővel, semmiképpen sem felejti el. Miután a nő jót szórakozott Ethan zavart ábrázatán, megszánta, és segíteni próbált neki: – Maga visszaadott engem önmagamnak, doktor, segített, hogy visszanyerjem a szabadságomat. Ethan szempillája megrezdült. A nő doktornak hívta, tehát egy hajdani páciense. – Maureen! Maureen O’Neill: az egyik első betege volt harlemi rendelőjében. Ethannek eszébe jutott az ír lány, aki rosszul érezte magát a bőrében, kövér volt és magányos, és manikűrösként dolgozott a negyed egyik nail store-jában. Egy elragadó, de komplexusoktól szenvedő fiatal lány. Amikor hozzákerült, Maureen oxycodone-függő* volt, és egyre gyakrabban zárkózott be sötét és zaklatott belső világába. Ethan segítette őt a függőség elleni harcban, és támogatta azt a törekvését, hogy továbbtanuljon. De Maureen egy napon nem jelent meg a rendelőben, nem is értesítette Ethant, és ő kudarcként könyvelte el az esetet. – Sokat utaztam – magyarázta Maureen. – Ázsiában és Dél-Amerikában. Magának volt igaza: az ember újrakezdheti az életét, nem is sejtett energiát fedezhet fel magában. – Ha jól emlékszem, annak idején rajzolt. – Igen, ezen az úton haladtam tovább, és miután hazatértem Peruból, a Tiffany&Co érdeklődést mutatott a kreációim, az inka művészet ihlette ékszersorozatom iránt. Ethan nagyon gyöngéden figyelte, elbűvölte ez a metamorfózis. Nehéz volt elhinni, hogy a hajdani depressziós és elhanyagolt lány a vele szemben álló ragyogó fiatal nővé alakulhatott. – Mindezt magának köszönhetem. Türelmes volt velem, soha nem ítélt el, és erőt adott nekem, amikor elgyengültem. – Nem volt az olyan nagy ügy – szabódott Ethan. – Akkor ez volt a legfontosabb a világon: maga volt az első ember, aki valami pozitívat is felfedezett bennem. Valahányszor eljöttem a rendelőjéből, magammal vittem néhány morzsát a barátságából. Maga meggyőzött róla, hogy nem szabad törődni a barmokkal. Hogy olyan erőt hordozok magamban, ami kitörésre vár. * Nagyon erős fájdalomcsillapító, az ópium egyik alkaloidájának származéka, eufóriát okozó és szorongáscsökkentő tulajdonsága miatt fokozottan addiktív gyógyszer

118

– De egy napon

mégsem jött el többé. Maureen szeretettel nézett rá. – Azt hiszem, nagyon jól tudja, miért nem mentem többé. Hogy is hívják ezt a pszichoanalízisben? Érzelemátvitelnek? A kérdés ott lebegett a levegőben, míg el nem sodorta a szél. – Ethan, maga megtanított, hogy tiszteljem önmagamat… Egy pillanatnyi habozás után folytatta: – …de abból az állapotból ítélve, amiben a tegnapi találkozásunkkor volt, maga nem nagyon tiszteli saját magát. És ez fáj nekem. Ethan meglepődött, és kénytelen volt bevallani: – Egyáltalán nem emlékszem, mi történt tegnap este. – Nem csoda: holtrészeg volt, amikor összefutottunk a Club 13 mosdójának előterében. A Club 13 a Meatpacking District egyik legelegánsabb night-clubja volt. Ethan gyakran járt oda, de arra nem emlékezett, hogy azon a bizonyos péntek estén is ott volt. – Kitámogattam az utcára – folytatta Maureen. – Megpróbáltam taxit hívni, de maga kötötte az ebet a karóhoz, hogy a saját autójával megy haza. Mivel ezt nem engedhettem, én ültem a kormányhoz, hogy hazavigyem. – És balesetünk volt? – A kocsiban abszolút kezelhetetlen lett. Kikapcsolta a biztonsági övét, és azt kiabálta, hogy ki akar ugrani. Én meg akartam ezt akadályozni, és elvesztettem az uralmat az autó felett, ami a járdának csapódott, majd egy közlekedési táblának ütközött. Szerencsére lassan mentem, és nem sérült meg senki. Ethan bólintott. Lassanként összeálltak a puzzle darabkái, bár még sok hiányzott közülük. – Levetkőztettem és ágyba dugtam – magyarázta Maureen –, de féltem egyedül hagyni, ezért úgy döntöttem, hogy magával töltöm az éjszakát. Magával töltöm az éjszakát… Ethan óvatosan megkérdezte: – Maga meg én, szóval, mi ketten…? – Abban az állapotban, amiben tegnap volt, egészen biztosan képtelen lett volna rá! – tréfálkozott Maureen. Ethan akaratlanul is elmosolyodott, és egy pillanatra cinkosság ébredt kettejük között. – Segíthetek magának valamiben? – kérdezte Maureen. Láthatólag aggódott érte. És talán nem is mesélt el mindent az előző estéről. – Megleszek – nyugtatta meg Ethan. – Máris sokat tett értem, és ezért nagyon hálás vagyok magának. De Maureen nem elégedett meg a válasszal. – De én látom, hogy valami nincs rendben magával. Tiszta fény villant a szemében. Ethan széttárta a karját, és igyekezett megnyugtatóan mosolyogni rá. – Elvihetem? – Nem, inkább taxival megyek - jelentette ki Maureen. – De ma az összes taxisofőr sztrájkol! – Majd csak találok egyet! – jelentette ki Maureen, és visszament a hajóra felöltözni. Ethan úgy tett, mintha nem is hallotta volna: – Akkor itt várom – kiáltotta utána, és elnézte, ahogy elindul a jacht felé. Miután egyedül maradt, Ethan megállapította, hogy új erőre kapott. A migrén csodálatos módon elmúlt, és a láza több fokot esett. Néha egy nő sugárzóan meleg jelenléte a legjobb orvosság a világon.

119

Alaposabban elgondolkodott. Ha nem akarja, hogy ez a nap legyen élete utolsó napja, nem szabad hibáznia. Ezúttal ki kell kerülnie az összes csapdát, amelyet a sors állít szisztematikusan az útjába. Először is, ma nem az autóját fogja használni, ami láthatólag arra van beprogramozva, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatban lerobbanjon. A motorjával fog menni, ahogyan tegnap este is tette volna, ha nem terelte volna el a figyelmét a Giardano banda támadása. A dzseki zsebéből előhúzta a parkoló mellett sorakozó kis garázsok egyikét nyitó távirányítót. A garázsban ott állt egy oldtimer BMW R51 /3, egy alacsony, kerek lámpás modell másolata; csak úgy ragyogott a fekete és ezüstös alkatrészeivel. Ethan berúgta a motort, gázt adott, és éppen akkor száguldott ki a garázsból, amikor Curtis taxija bekanyarodott a parkolóba. Maureen is éppen ekkor lépett ki a hajóból. – Jövök! – kiáltotta a sofőrnek, és az autó felé iramodott. Curtis kiszállt a Checkerből, rátámaszkodott, úgy várta az utasát. – Szép járgány – mondta, és a motorra mutatott. Ethan úgy tett, mintha nem is venné észre Curtist. Fejére tette a bukósisakot, és felvette a napszemüvegét. Maureen, mielőtt beszállt volna az autóba, hozzálépett és megpuszilta. – Köszönöm, hogy talált nekem taxit. – Magától jött ide. – Bármikor hívjon, ha szüksége van rám – mondta Maureen, és tollat húzott elő a táskájából. Mint egy kamasz lány, Ethan tenyerére írta a telefonszámát, majd beült az autóba. Curtis szomorú mosollyal nézett Ethanre. – Tudja, Whitaker, én nagyon szeretem magát – vallotta meg, mielőtt beült a taxiba. – De valamit meg kell érteni: azt a csatát, amit maga vív, még soha nem nyerte meg senki.

120

27 A férfi, akinek nem kellett ott lennie Élj hát most a kérdéseknek! S így fokozatosan, anélkül hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre. RAINER MARIA RILKE Manhattan, ma 2007. október 31. 8 óra 25 perc Ethan teljes sebességgel száguldott át a TriBeCán, a szél az arcába fújt. Fejében dühös kérdések kavarogtak. Vajon megérti egyszer, mi értelme mindannak, ami vele történik? Miért adtak neki újabb és újabb esélyt, ha az összes esemény változatlanul megismétlődik, és ő nem képes semmin se változtatni? Nem szabad hagynia, hogy a kétely kerekedjen felül. Minden erejével azon kell lennie, hogy megváltoztassa a dolgokat, akkor is, ha ez az egész küzdelem előre vesztes csatának látszik. A motor egyre gyorsabban cikázott az autók között. Fél szemét a visszapillantón tartva Ethan egy egész autósort megelőzött. Ki lehet a gyilkosa? Ha, mint ahogy ébredése óta érzi, nem lesz negyedik nap, ma kell rájönnie, ki az, aki pontban éjfélkor nagy műgonddal három golyót ereszt a testébe. Most, vagy soha. Három golyó, szinte rögtön egymás után, mindig ugyanazon a röppályán: az első a mellkasába hatol, a másik kettő a fejébe. Ez a gyilkosság olyan mértékben érthetetlennek tűnt a szemében, hogy biztos volt benne: nem áll maradéktalanul rendelkezésére az összes részlet, amely megmagyarázhatná. Talán történt valami az életében, aminek nem fogta fel a horderejét. Talán él ebben a városban valaki, akit megbántott, megalázott vagy elárult, bár ennek maga sem volt a tudatában, és akit a bosszúszomja egészen a gyilkosságig sodort. De ki lehet az? Kicsoda a kapucni alatt rejtőzködő férfi – vagy nő? És ennek az egésznek van-e bármi köze ahhoz, amit az elmúlt este művelt, de amiről csak halvány emlékeket őriz? Újra megpróbálta rekonstruálni az este lefolyását, ezúttal az emlékezetére támaszkodva, no meg arra, amit Maureentól megtudott néhány perccel előbb. Tegnap sokáig dolgozott az irodájában, már jócskán beesteledett, amikor elhagyta az épületet. Mivel pocsék kedvében volt, beugrott egy italra a Socialistába, a West Streeten lévő, Hudsonra néző kubai bárba. Eddig világosan emlékezett mindenre. Látta maga előtt a fekete-fehér kockás kőpadlót, az abszintzöld falakat, az asztalra állított gyertyákat és a plafonon lassan forgó ventilátort. Egyedül érkezeti, a bárpulthoz telepedett le, és a limba meg a mambó ritmusára egymás után küldte le a mojitókat. Ezután már jóval zavarosabb a kép. Nem emlékezett rá, mikor jött el a Socialistából, de új képek villantak be: a Hogs & Heifers, a motorosok látogatta bár kedvesen dekadens hangulata, amely a Sakáltanya hullámát lovagolta meg a forrónadrágos bad girlökkel, a bőrnadrágos pincérnőkkel és a fallal, amelyet trófeák gyanánt több tucat melltartó díszített: a 121

vendégek felejtették itt őket az évek során. Itt nyilván whiskybe és sörbe fojtotta a bánatát, majd a Club 13-ban fejezte be szomorú vándorútját, ahol Maureen végül „felszedte”. Erről a fejezetről sajnos semmilyen emléke nem maradt, hiába próbált görcsösen koncentrálni. Honnan ez a részleges emlékezetkiesés? Szelektív amnézia? Elfojtás? Az alkohol és a drog együttes hatása? És főleg: élete melyik epizódját palástolja el általa? * Ethan a Jane Streeten állította le a motort, és gyalog ment a Club 13-ig. A Chelsea és West Village közé beékelődött Meatpacking District néhány háztömbnyit tett ki a széles, kockaköves főút mentén. A környék néhány éve robbanásszerű fejlődésnek indult. A hajdani „hentesnegyed” a város egyik legdivatosabb részévé vált. Loftlakások, előkelő butikok és elegáns sörözők váltották fel a vágóhidakat, igazi Szex és New York hangulatot árasztva. Pedig éppen ma reggel borzalmas hússzag úszott a levegőben, és ez furcsa kontrasztot alkotott a hely keresett bájával. Ethan még menet közben elővette a mobilját, és üzenetet hagyott Loretta Crown hangpostafiókján. Loretta a klub társtulajdonosa volt, és Ethan az ő befolyásának köszönhette, hogy a drákói szűrés ellenére őt mindig szívesen fogadták a klubban. Amúgy nem igazán szerette a helyet, de gyakran járt ide: muszáj volt néha megmutatnia magát itt, ahol mindenki megfordult, aki számított New Yorkban, és a fashion week* idején a világ legszebb női nyomultak egy-kétszáz négyzetméteren. Ethan megérkezett a szép téglaépület elé, beszólt a kaputelefonon, és várta, hogy beengedjék. – Whitaker úr? – csodálkozott a kidobóember, egy babaarcú, óriási termetű haiti fickó. – Jó napot, Romuld, Günterrel szeretnék beszélni. Itt van még? – Jöjjön, felvezetem. Ethan beszállt Romuld után a legfelső emeletre vivő magánliftbe. Az ajtó a night-club hatalmas terme fölött átívelő folyosóra nyílt. A lópatkó alakú dance floor fölött emelkedett a DJ emelvénye, körülötte asztalok és mályvaszínű bőrkanapék álltak. Az egész dekoráció a bíbor és a lila közötti színtartományban pompázott, rózsaszín márványoszlopokkal, amelyek kiszámított szeszéllyel szöktek imitt-amott a magasba. Ezen a kora reggeli órán a hely felett a takarítónők hada vette át az uralmat; nagy buzgón tisztogatták az előző esti kicsapongás nyomait. Ethan néhány pillanat múlva bejutott Günter Karr irodájába. – Ethan! Vagy korán kelő vagy, vagy még le sem feküdtél! A szórakozóhely ügyvezető igazgatója a laptopja mellől felállva üdvözölte. Sötét öltöny, ezüstös kefefrizura, D&G szemüveg – Günternek még a mozdulatai is keresetten választékosak voltak. – Gyere utánam, odakint nagyobb nyugalmunk lesz. Elindult a teraszra vezető csigalépcsőn – a teraszon lounge bárt alakítottak ki. Tágas tér volt, pálmafák díszítették, 360 fokos kilátás nyílt róla a Hudsonra, és volt itt egy hatalmas, fűtött medence is, amelyben a víz alatt is zene szólt. Erre a VIP-bathroomnak nevezett helyre gyakorlatilag lehetetlen volt bejutni, amikor odalent a tetőfokára hágott a hangulat. De most, korán reggel teljesen kihalt volt, és nehezen lehetett elképzelni, hogy még néhány órája is több tucatnyi ember ölte egymást, hogy ötvendolláros koktélokat ihasson a teraszon. – Mit tehetek érted? – Kezdetnek adhatnál egy kávét. Günter egy ujjpattintással továbbította az üzenetet Romuldnak. – És még? – Emlékszel rá, hogy jártam-e itt tegnap este? – Hé, mire megy ki a játék? – Emlékszel rám, találkoztál velem? – Igen, Ethan, itt voltál. *A divat hete, amikor a nagy divatházak bemutatják legújabb kreációikat.

122

– Egyedül?

– Azt nem tudom. Sokan voltak, születésnapi parti volt… – Na, erőltesd meg az agyad – vágott Ethan a szavába. – Összefutottunk, de nem beszéltünk egymással – mondta Günter. – Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy észrevettél. Kicsit el voltál szállva. Romuld egy kis csésze kávét tett Ethan elé. Ethan egy fejbólintással megköszönte. Elővette a mobilját, és elolvasta Loretta válaszát. – Muszáj lenne megnéznem a biztonsági kamera tegnapi felvételeit. – Mit keresel? – Szeretném tudni, mit csináltam tegnap, és kivel beszéltem. – Nem mutathatom meg neked, Ethan, ezek bizalmas belső anyagok. – Loretta néhány perc múlva fel fog hívni téged. Beszéld meg vele. Günter összevonta a szemöldökét, és ő is elővette a mobilját, egy gyémántokkal kirakott iPhone-t, és lerakta maga elé az asztalra. Ethan benyúlt a zakója zsebébe, és megállapította, hogy a cigarettásdoboz még nem teljesen üres: „a visszatérésnek” vannak jó oldalai is. Már majdnem rágyújtott, amikor eszébe jutott az ígérete. Holnap leszokom. Ha még életben leszek, esküszöm, hogy leszokom, de tényleg. Bár az is igaz, hogy ez nem volt igazi holnap. Mindennek ellenére úgy döntött, hogy „úgy tesz, mintha”, és ellenállt a vágynak, hogy rágyújtson. Közömbösen bámult Günterre, és Loretta hívására várt. A hívás hamar befutott, mert alig két perc múlva a gyémántos mobil dallamosan rezegni kezdett. – Jó napot, asszonyom – szólt Günter a telefonba. A beszélgetés a talk show királynő monológjára korlátozódott, és csak néhány másodpercig tartott. – Természetesen, asszonyom – biztosította az igazgató, majd letette. * Egy órával korábban Néhány kilométernyire onnan fiatal nő ébredezett egy nagy szálló elegáns lakosztályában. Céline hangtalanul felkelt, hogy fel ne ébressze a mellette alvó férfit, kicsit félrehúzta a függönyt, és elnézte a lába előtt elterülő várost. Manhattan még acélkék fényben fürdött, de ezt a fényt hamarosan felváltja az aranyos ragyogás. A forgalom zaja, a fény, a mozgás: minden, az egész város Ethanre emlékeztette. Minden, az egész város fájdalmat okozott neki. Árnyék futott át az ablakon, megbolygatva a ragyogó felszínt, mint a víz tükrét. Céline gyorsan hátrafordult, de a szobában semmi nem mozdult. Ezzel egy időben rövid, de erős hányinger tört rá. Forogni kezdett vele a világ, és kellemetlen déja vu érzése támadt. A fürdőszobába ment, és sokáig állt a zuhany alatt, hogy elmúljon a rosszullét. Hamarosan tényleg jobban érezte magát. Amikor kijött a zuhanykabinból, enyhült a rossz érzés. Ha nem is múlt el teljesen. * – Nagyon egyszerű – magyarázta Günter, és kinyitotta a laptopot. – Minden, amit tegnap este lefilmeztünk, átkerült a merevlemezre. Jó mulatást! Hívj, ha segítségre van szükséged. Ethan a képernyőre nézett: négyfelé volt osztva, mindegyik rész a termet mutatta, különböző szögekből felvéve. Az érintőképernyőn az egyik kockáról a másikra ugorhatott, és ki is nagyíthatta a képet. Mivel főleg sötétben vették fel, a filmen minden vörösben úszott. A hang a recsegős zene miatt használhatatlan volt. Ethan gyorsan átfutott a képeken, egészen addig, amíg ő maga először feltűnt a biztonsági kamera felvételén. A képernyő alján található időjelző szerint egyedül érkezett a klubba, 23 óra 46 perckor. A biztonsági őr gond nélkül beengedte, bár zártkörű rendezvényről volt szó. Egy Paris Hiltonra stilizált fiatal szappanopera-sztárocska – akire két év múlva már a kutya sem emlékszik – ünnepelte nagy felhajtás közepette a születésnapját.

123

Ethan tovább nézte a filmet, és lassacskán sikerült rekonstruálnia a pénteki éjszakát. Többször is, több helyszínen felfedezte saját magát. Először a bárpultnál, ahol magányosan döntötte magába az italokat, tudomást sem véve a mulatságról, majd egy félreeső asztalnál. Gyorsan peregtek a képek, majd hirtelen megnyomta a PAUSE gombot: egy férfi ült mellette az asztalnál. Egy közepes termetű férfi, farmerban és fekete pulóverben, amelynek kapucniját a fejére húzta. A gyilkosa! Ethan szíve meglódult. Izzadság gyöngyözött a homlokán, és futott le a gerince mentén. Reszkető kézzel indította újra a filmet. A férfi a kamerának háttal ült, néha oldalra fordította a fejét, de nem annyira, hogy ki lehessen venni a vonásait. Körülbelül tíz percig tartott a beszélgetés. Láthatólag komoly eszmecsere volt, bár a kamera csak szakaszosan vette fel. A beszélgetés után, amelynek a tartalmát Ethan képtelen volt megfejteni, a férfi végleg kitűnt a képből, utána már csak ő, Ethan látszott a filmen; még körülbelül fél órát tartózkodott a night-clubban. Az utolsó felvett képsoron Maureen karján lehetett látni őt, amint leírhatatlan állapotban távozik a Club 13ból. Ez volt az egész. Ethan szorongva, idegesen újra végigpörgette az egész filmet. Meredten a képernyőre bámulva még egyszer megpróbálta azonosítani a gyilkosát, meg-megállította a filmet, ráközelített az alakra. Vajon nő vagy férfi? Nyilván férfi, bár nem lehet benne biztos teljesen. Találkozott már vele azelőtt? Ezt képtelenség megállapítani, mert a szemcsés kép és a kapucni felismerhetetlenné tette az arcot. – Ismered ezt az alakot? – kérdezte Güntert, és a képernyőre mutatott. – Soha nem láttam. És te, Romuld? A férfi bólintott: – Itt volt tegnap este, Whitaker úr. Maga erősködött, hogy engedjem be. Ethan tökéletesen tanácstalanul dörzsölgette a szemét. Már megint nem érti a helyzetet. Amint úgy tűnik, hogy egy részlet megvilágosodik, rögtön egy újabb jelenik meg mögötte, még homályosabb, mint az előző. Ethan eljött a night-clubból, és elindult felfelé a Jane Streeten. A gondolatai máshol jártak, azon rágódott, amit az imént tudott meg. És most mihez kezdesz? Melyik fronton kellene harcolnia, és milyen észközökkel? Megmasszírozta a halántékát, és elkeseredve állapította meg, hogy újra megfájdult a feje és felszökött a láza. A zsebébe nyúlt, keresett valamit, bármit: egy pirulát vagy egy nikotinos rágógumit. De nem talált semmit, ami segítségére lehetett volna. Felült a motorra, és csak ekkor vette észre, hogy a motoros szemüveget és a bukósisakot a klub tetőteraszán felejtette, de még arra sem vette a fáradságot, hogy visszamenjen érte. Miért óvja magát, ha a sorsa előre meg van pecsételve? Miért akarja elkerülni a legrosszabbat, ha a legrosszabbat lehetetlen elkerülnie? * A mobil csengése rántotta ki gyászos gondolataiból. Az NBC producere volt, aki nyugtalankodott a késése miatt. Ethan egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy részt vesz a műsorban, ezúttal a saját játékszabályait követve, és közvetlen üzenetet küld Céline-nek és Jessie-nek, de azután rájött, hogy nem tudna mit mondani nekik. Ezért inkább fel sem vette a telefont. Beindította a motort, gázt adott, belehallgatott a motor brummogásába, majd kilőtt dél felé. Törékenynek, sebezhetőnek érezte magát, de teljes sebességgel száguldott, kihíva maga ellen a végzetet, fittyet hányva a sorsra. Még csak most kezdődött a nap. Ha ő nem tud eljutni az igazsághoz, hát megvárja, hogy az igazság jusson el hozzá. Most már kész volt rá, hogy szembenézzen vele. Igen ám, de jóvá tudja-e tenni az ember egyetlen nap alatt egy egész élet tévedéseit?

124

28 Jessie kedvéért Egyedül gyorsabban halad az ember, de kettesben messzebbre jut el. AFRIKAI KÖZMONDÁS Manhattan, ma Október 31. szombat Jimmy Cavalettinek hívnak, harmincnyolc éves vagyok. Egy Manhattanbe tartó vonaton ülök. Tegnap este a lányom nem jött haza. Hajnali kettőig vártam, majd autóba ültem, és kora reggelig cirkáltam Boston utcáin. Nem találtam meg Jessie-t. Elment, és erről én tehetek. Megbántottam, és hazudtam neki. A fejemet az ablaknak támasztom; az üvegen már megvillan a reggeli napfény. Fázom. Forró könnycsepp gördül le az arcomon, és kérges kezemre csöppen. Nem akarom, hogy bárki észrevegye a könnyeimet, behunyom a szemem – erre azonnal elárasztanak az emlékek. 1993. április A bölcső fölé hajolok, és elnézem ezt az alig néhány órás emberi lényt, és elhűlök, hogy milyen aprócska. Kisbabát már láttam egy csomót, de ennek itt mostantól nekem kell gondját viselnem. Vajon képes leszek rá? 1993. május Marisa több könyvet is kihozott a könyvtárból: A kezdő szülők útmutatója, Hogy neveld a gyerekedet? Mit tegyünk, ha sír a baba? A szoptatás, pelenkázás és a gyermekorvosnál tett látogatások között többször is kijelenti, hogy ez nem fog menni, és „elege van a kölyökből”. Számomra viszont minden természetes, ösztönös, harmonikus. És nem árulom el, milyen boldog vagyok. 1994. karácsony A hó megbénítja egész Bostont. A házban olyan hideg van, mint az Északi-sarkon. A kazán már több napja bemondta az unalmast, de nincs pénzünk újat venni. Marisával és a babával takarókba burkolóztunk. Szégyellem magam, és majd felrobbanok a haragtól. 1995. június Ethan összes fényképét elégetem, kidobom a papírjait, a ruháit egy segélyegyletnek, a könyveit a könyvtárnak ajándékozom. A létezése összes nyomát meg akarom semmisíteni. Ki akarom törölni őt az életünkből. Szinte minden éjjel ugyanaz a rémálom kísért: Ethan visszajön Bostonba, és elveszi tőlem a lányomat. 1996. november Az építkezésen összeugrom az építésvezetővel. Nem bírom már elviselni, hogy reggeltől estig kritizál, miközben dögnehéz munkát végzek, nevetséges bérért. Nem ez az első konfliktusunk, de 125

most nagyon hamar eldurvul a helyzet. Az érvekből kifogyva az arcomba vágja a biztonsági sisakját. Ömleni kezd az orromból a vér, erre bemosok neki egyet, és a földre küldöm. A többiek gyorsan szétválasztanak minket. Engem azonnal kirúgnak a cégtől. Csak akkor mondom el Marisának az egészet, amikor már másik munkát találtam: árufeltöltő vagyok egy mélyhűtötttermék-raktárban. 1997. március Ezentúl szabadúszó vagyok. Alkalmi áron megvettem egy öreg teherautót és néhány szerszámot. Az elején bármilyen munkát elvállalok: fűnyírást, kerítésjavítást, szobafestést. Tizennégy órát dolgozom naponta. Nagyon kemény, de azt akarom, hogy Jessie később büszke lehessen rám. 1998. február Felveszem az első alkalmazottat. A másodikat pedig nyáron. A hónap végi szűkölködés már a múlté, de amikor megemlítem Marisának, hogy lehetne még egy gyerekünk, csak a vállát vonogatja. 1999. április Jessie hatéves. Döbbenetesen gyorsan tanult meg olvasni. Minden érdekli, állandóan kérdéseket tesz fel, úgy látom, vág az esze. Gyakran eltűnődöm, hogy lehet nekem ennyire okos lányom. Azután eszembe jut. És megfájdul a szívem. Azután Jessie rám mosolyog. És papának hív. És én elfelejtek mindent. 2000. január Jessie kedvéért leszoktam a dohányzásról és a minden esti négy doboz sörömről. Az ő kedvéért jobb ember lettem. Az ő kedvéért mindenre képes lennék. 2001 tavasza Szombat délután, miközben Marisa a bevásárlásokat intézi, sétálni megyek Jessie-vel. Vele együtt újra felfelfedezem Bostont: a Szépművészeti Múzeumot, a hatalmas akváriumot, a Frog Pont „hattyúhajóit”, a Kennedy Könyvtárat, a Freedom Trailt,* Cambridge zöld tereit… Gyakran elmegyünk kettesben a Fenway Parkba is, és megnézünk egy Red Sox meccset, bár Marisa szerint ez kidobott pénz. A szünidőben elviszem kirándulni Jessie-t az Appalache-hegységbe, és megtanítom mindenre, amire engem is megtanított az apám: a műlegyes horgászatra, a fák nevére, arra, hogyan tájékozódjunk, ha eltévedünk, hogy építsünk lombkunyhót, és hogy kell bánni a svájci bicskával. 2002. december Az iskolaigazgató behívat minket, a lányunkról akar velünk beszélni. Jessie ragyogó eredménnyel oldott meg egy tesztsorozatot, amelyet minden Rhode Island-i és massachusettsi iskolás ki szokott tölteni. Olyan kiválóak az eredményei, hogy már a következő hónaptól felvételt nyert egy előkészítő osztályba Providence egyik nagy múltú intézményébe, amely a Brown Universityvel áll kapcsolatban. * A hat kilométeres Szabadság ösvény (Freedom Trail) turisztikai látványosság, amely elvezet Boston legnevesebb helyeire és épületeihez.

126

Néhány másodpercig azt hiszem, csak viccel, de aztán rájövök, hogy szó sincs róla, tényleg azt gondolja, hogy én majd bedugom a lányomat egy kollégiumba, ami másfél órás autóútra van az otthonától. – Az ösztöndíj fedezi az összes költséget – teszi hozzá az igazgató megnyugtatóan. – De Jessie még csak tízéves! – Természetesen visszautasíthatják az ajánlatot, de ilyen lehetőség nem adódik még egyszer. És ha minden jól megy, a lányuk felvételt nyerhet az Ivy League-be!* – Szóba sem jöhet, hogy Jessie ilyen fiatalon elmenjen otthonról! Pillanatnyilag nem látom, mi lenne ebben a jó. Hiszen tudja, ő még csak egy gyerek! Egy gyerek! Az igazgató rövid habozás után megszólal: – Hadd legyek őszinte, Cavaletti úr: azt gondolom, hogy az önök anyagi lehetőségeivel ez az ajánlat az ég ajándékának tekinthető, és ha most elutasítja, a lánya egész életében neheztelni fog magára érte. – Természetesen elfogadjuk! – vágja rá Marisa. Felállok, és bevágom magam mögött az igazgatói iroda ajtaját. 2003. január – Ne felejtsd el a sálat, különben megint megfázol. Jessie-hez hajolok, és alaposan beburkolom a vastag sálba. – Na jól van, most már el kell válnunk, de jövő héten meglátogatunk a mamával, rendben? Mielőtt elindulok, még egyszer alaposan szemügyre veszem a kampuszt, amely leginkább egy angol középiskolára emlékeztet a vörös téglaépületeivel és a körülöttük elterülő, gondosan nyírt zöld gyeppel. Az University Hall tetején büszkén lobog a Brown Egyetem zászlaja: négy nyitott könyvet látni rajta, fölöttük nap ragyog, és jelszó hirdeti: In deo speramus – Istenben van minden reményünk. – Nem akarok oda menni, papa! – Ide hallgass, ezt már ezerszer átbeszéltük – darálom a szövegemet. – Ez az ösztöndíj kivételes lehetőséget jelent a számodra. Minden család ilyen esélyről álmodik. Mi soha nem tudnánk biztosítani neked, hogy ilyen iskolában tanulhass. – Igen, tudom. A téli nap most áll a delelőjén, de nem képes enyhíteni a hidegen, amely néhány napja jéggé dermeszti Új-Angliát. Jessie-re nézek. Ködpamacs gomolyog elő a szájából. Kapucnis kabátjában nagyon kicsinek, aprónak, törékenynek látom. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, és hogy rengeteg barátnőt találsz. – Te is tudod, hogy ez nem igaz! Rásugárzom megnyugtató atyai mosolyomat, de nagyon remélem, hogy hamarosan elmegy, mert odabent mindjárt átszakadnak a gátak, amelyek idáig visszatartották a fájdalmamat és a bánatomat. – Na jól van, megyek – dönti el végül Jessie, és felkapja a hátizsákját, ami majdnem olyan nehéz, mint ő maga. – Nemsokára látjuk egymást – mondom, és felborzolom szép szőke haját. Mielőtt hátat fordítana, látom, hogy csillog a szeme, és kitalálom, hogy az ő gátjai is közel vannak ahhoz, hogy átszakadjanak. Kisétálok a kampuszból, öreg teherautómig – jó messzire parkoltam le, nehogy Jessie-nek szégyenkeznie kelljen a többi diák előtt. A jeges szélben alig érzem a tagjaimat. Futni kezdek, hogy felmelegedjek. A belélegzett hideg levegő megdermeszti a szívemet. * Az Ivy League az Amerikai Egyesült Államok északkeleti vidékének nyolc nagy egyetemét: a Harvardot, a Yale-t, a Princetont, a Columbiát, a Cornellt, az Upennt, a Darthmouth-t és a Brownt foglalja magában, ez a nyolc egyetem az ország legrégibb es legrangosabb intézményei közé tartozik.

127

2003. január 7. Felkelek. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. A fürdőszobában sápadt fény dereng. Két Válium tablettát veszek elő a gyógyszeresszekrényből. Híg kávét iszom állva, a konyhában. Az első cigaretta. Az utcán a felmelegedő idő okozta mocsok: a hó esővé alakult, a járdákon havas latyak. Újra kezdődnek a hajnali szorongások, a reggel tízkor kinyitogatott sörösdobozok, újra kezdődik ez a fekete-fehér élet, amelyből kikopott minden ragyogás. A kisteherautóm csupa víz. Kinyitom a csomagtartót, a szerszámos ládámat keresem. Jessie ott fekszik, egy festékfoltos ócska takarón. Hirtelen nagyon megijedek. – Jessie! Jól vagy, édesem? Jessie lassan tér magához, még félig alszik, dünnyög. – Megszöktem, papa. Nem akarok visszamenni oda. A karomba szorítom, melengetem, puszilgatom. Az arca olyan hideg és kemény, mint a márvány. – Vége van, édesem. Most már velünk maradsz. Velünk maradsz. 2004. tavasz Kis asztalosműhelyemben éppen fenyőfa polcot fabrikálok Jessie szobájába. Egy fűrészporral borított öreg tévékészülékből háttérzajként szólnak egy délutáni talk show hangjai. Éppen az első lakkréteget kenem fel, amikor megszólal egy hang, amelyet tizenegy éve hallottam utoljára. Libabőrös leszek, a tévé felé fordulok. Loretta Crown műsorában éppen Ethan beszél a könyvéről. Kővé dermedve bámulok a képernyőre Ethan kedves esetlenséggel beszél, mint mindenki, aki először szerepel a tévében, de megvan benne az a frisseség és őszinteség is, amely nemsokára elenyészik majd, és hideg profizmusnak adja át a helyét. Amint meglátom, biztosan érzem, hogy Ethanből sztár lesz a maga területén, és a következő évek az „ő évei” lesznek. Ez a biztosra vehető hírnév nyugalommal tölt el: mostantól kezdve Ethan egy másik világhoz tartozik, és semmi esélye, hogy egyszer csak beállít hozzánk. Ha nem követjük el azt a hibát, hogy mi keressük őt, soha nem lesz vele dolgunk. Szinte megnyugszom, és átadom magam a viszontlátás kiváltotta érzelmeknek. Furcsa érzés hallani Ethan hangját, látni az arcát, a szeme csillogását. – Vacsora! Már harmadszor szólok! Nem hallottad? Marisa ront be a műhelybe. A képernyőre néz. A zavara csak néhány másodpercig tart. Azonnal megért mindent, és kikapcsolja a tévét. – Asztalhoz! 2005. ősz Jessie egy ideje megváltozott. Az a Brown iskolai kudarc nem múlt el nyomtalanul. Nincs benne lelkesedés, kitartás, órákon át ül a tévé előtt, hülye műsorokat néz, és nem csinál semmit az iskolában. Ahogy nő, egyre megdöbbentőbb, mennyire hasonlít Ethanre, és erről mindennap eszembe jut, hogy veszélyben vagyok. 2006. május Aminek be kellett következnie, bekövetkezett. Ahogy egyre többen látták Ethant a tévében, a környékbelieknek eszébe jutott, hogy itt élt valaha. Hirtelen mindenki fel tud idézni róla valamilyen emléket, és a mi „helyi hírességünknek” egyre több hajdani barátja akad. A körzeti könyvtár előkaparta a raktárból a könyveket, amelyek előzéklapján ott díszeleg Ethan neve. El kellett volna égetnem őket, nem elajándékozni.

128

Jessie néha olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre csak homályos válaszokat adunk. Úgy-ahogy ellenőrzésünk alatt tartjuk a dolgokat, addig a napig, amíg minden félresiklik. Az előző nap Jessie hallotta Ethant egy rádióműsorban, és hazafelé megveszi a legújabb könyvét, paperback kiadásban. Uzsonnaidő van. Jessie, kezében a könyvvel, kinyitja a hűtőt, kitölt egy pohár tejet, és leül a kisasztalhoz. Marisa éppen akkor érkezik haza a munkából. Belép a konyhába. Jessie annyira elmerül az olvasásban, hogy fel sem nézve egy kekszért nyúl, a tejbe mártja, a szájához emeli, amikor… Hatalmas pofon csattan az arcán, a keksz elrepül, a tej kiborul, és a pohár ripityára törik a padlón. Jessie döbbenten, értetlenül mered anyjára, és egészen megrémül fájdalmas, gyűlölködő arckifejezésétől. Szólni szeretne, magyarázatot akar, de olyan erős a sokkhatás, hogy végül lemond róla, inkább felmenekül a szobájába. Tegnap este 2007. október 30. péntek Egy idő óta minden semmiségen összeveszünk Jessie-vel. Hol vannak már azok az idők, amikor olyan nagy egyetértésben kirándultunk Maine erdőiben? Félek, hogy Jessie gyanít valamit. Már nem tesz fel kérdéseket Ethanről, de így még rosszabb, ettől Ethan jelenléte fenyegető árnyékként borul ránk. Marisa egyfolytában az anyagi gondjainkkal gyötör, Jessie tudomást sem vesz rólam, és lenéz – csoda-e, ha egyre kevesebbet vagyok otthon? Tegnap este kilenckor jöttem el a pubból. Sokat ittam. Túl sokat ahhoz, hogy el tudnám titkolni. Becsapom a kisteherautó ajtaját, belekortyolok a mentolos szájvízbe, elindulok a ház felé, és igyekszem nem tántorogni. Felfelcsapó hangokat hallok a házból. A nappaliba lépek; Jessie-t és Marisát nagy veszekedésben találom. Jessie-t kirúgták az iskolából, idén már másodszor. Ezúttal komoly oka volt a kizárásnak: Jessie füves cigit szívott a mosdóban, és úgy akart megszabadulni tőle, hogy lehúzta a vécén. Az iskola értesítette a rendőrséget, és kora este kiszálltak hozzánk a zsaruk. Marisa őrjöng: – Halálra dolgozzuk magunkat, hogy normális iskolába járassunk, és így hálálod meg! Jessie vállat von, és még arra sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon neki. Erre Marisa előhozakodik a Brown iskolai kudarccal: – Négy éve csodálatos esélyt kaptál, és te elszalasztottad! Kivételes képességeid voltak, de te eltékozoltad őket. Ha így folytatod, élelmiszert fogsz csomagolni a Wal Martban, vagy hamburgert sütsz a Burger Kingben! Úgy érzem, nekem is ki kell vennem a részemet a fejmosásból, egész szemrehányásözönt zúdítok Jessie-re, és kijelentem, mélységesen csalódtam benne, hogy kábítószerezik. – Nem is a Burger Kingben fogod végezni, hanem börtönben vagy kórházban! Jessie, ha az anyja szemrehányásaira nem is, erre már reagál: – És ezt pont te mondod! Aki alkoholista, tehetetlen alak vagy! Bármibe fogsz, elcseszed. Még arra sem vagy képes, hogy rendes kaját szerezz nekünk, és fizesd ennek a rohadt háznak a részleteit! Ez már kiveri a biztosítékot, az alkohol is rájátszik, és meggondolatlan, súlyos következményekkel járó szavak jönnek a számra: – Még szerencse, hogy itt voltam, amikor az a szemét apád elhagyott! Szerencse, hogy itt voltam, és tizenöt évig neveltelek! Marisa rám üvölt, hogy azonnal fogjam be, de már késő. Megtörtént a baj. * Manhattan, ma Október 31. szombat Jimmy Cavalettinek hívnak, harmincnyolc éves vagyok. Egy Manhattanbe tartó vonaton ülök. Tegnap este a lányom nem jött haza. Elment, és erről én tehetek. Megbántottam, és hazudtam neki. 129

Grand Central Station. Megérkeztünk. Úgy kóválygok a peronon, mint egy tanácstalan turista. Hosszú évek óta nem tettem be a lábam Manhattanbe, azóta, amióta Ethan kilépett az életünkből. Tudom, hogy a város megváltozott, és a mostani New Yorknak semmi köze ifjúságom városához. De eltökéltem, hogy megtalálom Jessie-t. És gyorsan meg kell találnom. Bár Marisának nem árultam el, ma reggel észrevettem, hogy az öreg pisztoly, amit a műhelyemben őrizgetek . nincs a helyén Kérlek, Jessie. Ne csinálj hülyeséget. Jövök érted.

130

29 Egyszer volt, hol nem volt, New York Cityben A jövő soha nem más, mint rendrakásra váró jelen. Nem előre kell látnod, hanem el kell szenvedned. ANTOINE DE SAINT-EXUPÉRY Downtown – Manhattan A Woalfood szupermarket előtt 10 óra 04 perc – Nézd, mama, indián vagyok: Hu Hu Hu Hu Huuuu! Hu Hu Hu Hu Huuuu! – Robbie, fejezd be az ökörködést, és ülj be az autóba! Egy nyekergő kisbabával a karján Meredith Johnston éppen az élelmiszerrel teli zacskókat pakolta be a kocsijába, egy őszibarackszínű, egyterű Toyotába. Egy indiánnak öltözött kisfiú ugrált körülötte üvöltözve: – Hu Hu Hu Hu Hu Huuuu! * Ethan arcát szél korbácsolta; teljes sebességgel száguldott át Downtownon. Grant Street, Lafayette, Broadway… A motor jól tartotta az utat, és ügyesen cikázott a függőleges üvegfelületek határolta szűk folyosóban. Ethan az órájára pillantott, és rossz előérzete támadt, amikor eszébe jutott Jessie. Ezen a harmadik napon nem ment el a tévéadásra. Tehát, ha minden ugyanúgy zajlik, mint tegnap, Jessie még a kávézóban ül, és a depresszióján rágódik. Egy stukkerrel a keze ügyében. És a nyomában lihegő végzettel. * A Storm Caféban szőke, törékeny kamasz lány üldögélt az egyik ablak melletti asztalnál. Újra meg újra elolvasta azt az újságcikket, amelyet a New York Timesból tépett ki – az újságot egy utas felejtette egy padon a pályaudvaron, ahol az éjszakát töltötte. A cikk egy pszichológusról szólt, aki elbűvölte egész Amerikát. Egy még fiatal férfiról, akit Jessie többször is látott a tévében, és akinek az összes könyvét elolvasta. És most Jessie képtelen volt elfordítani a tekintetét a napilap címlapján díszelgő nagy alakú fényképről. Ki rejtőzhet az elbűvölő, de kissé erőltetett mosoly mögött? Mi rejtőzik ennek a ragyogó tekintetnek a mélyén, ahol ott lappang a szomorúság és az életuntság is? A szülei és közte kitört tegnap esti veszekedésnek legalább megvolt az az előnye, hogy felfakasztotta a tályogot, amely apránként megmérgezte mind a hármuk életét, és napvilágra hozott valamit, amit homályosan már évek óta sejtett. Jimmy szörnyű szavai után úgy döntött, elmenekül otthonról, megkeresi ezt a fantomapát, aki megállás nélkül kísérti, és felteszi neki a kérdést: miért hagytál el? De aznap reggel, amikor ott állt Ethan irodájának épülete előtt, már nem volt ilyen eltökélt. Fázott, kimerült volt, úgy érezte, törékeny, mint a kiszáradt fa ága, és szétporlad, mint a kréta. Tízéves korában egy iskolai tesztsorozatból kiderült, hogy kivételesen tehetséges. És ő mégsem 131

tudott mit kezdeni ezzel az állítólagos intelligenciával. De főleg: állandóan félt. Félt, hogy nincs felfegyverkezve a kegyetlen valósággal szemben. Félt, hogy összeroppan, és nem lesz ura semminek. Félt és undorodott az élettől egy könyörtelen világban, amely felőrli a gyöngéket. Kinézett az utcára, és a hajléktalant figyelte, aki nyugtalan álmát aludta egy épület beszögellésében. Mindig szánalmat érzett a szegény emberek iránt, de jó volt-e ez így? Az iskolapszichológus mindenesetre bogarat tett a fülébe, amikor kifejtette: az együttérzés érzékennyé, tehát gyöngévé tesz téged; csak akkor érsz el sikereket, ha mindig magadra gondolsz először. Belebújt a dzsekibe, felvette Eastpak hátizsákját a székről, és elindult a kijárat felé. Amikor felállt, kicsit megszédült. Kevés félretett pénze ráment a vonatjegyre, és néhány kekszen kívül semmit nem evett tegnap este óta. A zsebében ott érezte a pisztolyt, amit az apja műhelyéből emelt el. A markolat érintésében volt valami furcsán megnyugtató. Vacogni kezdett a foga, és már bánta, hogy nem hozott magával melegebb ruhaneműt. Szeretett volna elnyúlni a földön, magára húzni egy takarót, és elaludni örökre. * Amikor a Fulton Streetre fordult, Ethant elvakította a sok éles fény, felemelte a kezét, és beárnyékolta a szemét. A motor megingott, de ő úrrá lett fölötte. Még mindig nagyon gyorsan ment, rákanyarodott a Front Streetre. Áthaladt a kereszteződésen, és távolról megpillantotta a Storm Café cégérét. Jessie! Jessie húsz méterre volt tőle, éppen akkor vágott át az úton, persze nem a zebrán. Ethan egy pillanatra megkönnyebbült, ám ekkor észrevette, hogy az ellenkező irányból egy egyterű, őszibarackszínű Toyota száguld teljes sebességgel Jessie felé. * – Nézd, mama, indián vagyok: Hu Hu Hu Hu uuuuu! Meredith felsóhajtott. Megőrjíti ez a kölyök. – Mama! Meredith halálidegesen hátrafordult, és Robbie-ra kiabált: – Megértettem, Robbie, indián vagy, indián vagy! – Az a lány, mama! Átszalad az úton! VIGYÁZZ! * – VIGYÁZZ! Az autó teljes sebességgel száguldott a célpont felé. Minden egy másodperc alatt zajlott le. Ez a másodperc kitágult, megrepesztette a valóság lakkját, és felbolygatta a dolgok szokásos rendjét. Egy kurta pillanat, ami alatt a végzet útja elkanyarodik, mint egy váratlan hullámzás az idő tekervényeiben. Amikor Meredith visszafordul, már túl késő, hogy fékezzen, és elkerülje az elkerülhetetlent. Minden nagyon gyorsan történik, de ő már tudja. Tudja, hogy lesz egy az előtt és egy az után. Tudja, hogy ma fog tönkremenni az élete. Tudja, hogy soha, semmi nem lesz többé olyan, mint volt. Tudja, hogy soha többé nem lesz békés az álma, és hogy a még megmaradt kevés ártatlanság és frissesség is ki fog szállni belőle. Tudja, hogy a kamasz lány rémült arca ezentúl minden éjszaka kísérteni fogja. * – VIGYÁZZ! Egy járókelő kétségbeesett kiáltása. Jessie felnéz. Megpillantja a felé száguldó autót, és megérti, hogy hamarosan mindennek vége. Ami azt illeti, most olyan üresnek és gyöngének érzi magát, mintha már halott is lenne. Beteges képzelődései során gyakran felmerült benne a kérdés, vajon mit éreznek zuhanás közben azok, akik kivetik magukat az ablakon. Milyen íze lehet az élet utolsó cseppjének a halál megsemmisülése előtt? Ethan az ellenkező irányból érkezik, igyekszik minél jobban lehúzódni balra, derékszögben félrefordítja a kormányt, és lefékezi az első kereket, hogy lefektesse a motort. Ezt az egy dolgot tudta kitalálni, hogy megmentse Jessie-t. Lerepül a BMW-ről, ami az út közepére csúszik, és néhány métert gurul a betonon. Érzi, hogy az aszfalt felszántja az arcát. Tudja, hogy motoron min132

den esés sérüléssel jár. Hiszen itt nincs karosszéria, nincs biztonsági öv, nincs légzsák és neki még bukósisakja sincs, mert a Club 13 teraszán felejtette. A könyörtelen végzet kegyetlen emlékeztetője. A koponyája kétszer a talajnak csapódik. Olyan erős az ütés, hogy biztos benne: ezt nem éli túl. Eszébe jut, mit mondott Curtis éppen ma reggel: még soha, senki nem nyerte meg azt a harcot, amit ő vív. Kár: szívesen meghosszabbította volna a játszmát, hogy nyerjen még néhány óra játékidőt. * A motor tovább csúszik, nekivágódik a Toyota lökhárítójának, és in extremis fordítja a röppályáját. Jessie érzi, ahogy az autó súrolja őt, és a halál lehelete lágyan végigsimít az arcán. Az autó felszalad a járdára, és belerohan a Storm Caféba, szilánkokra robbantja az ablakát, és szétszórja az ablak mellett álló székeket és asztalokat. * Ezután az idő visszatért a rendes kerékvágásba. A forgalom magától leállt, és hatalmas, szorongó morgás szakadt fel a tömegből. A kávézóban az alkalmazottaknak és a vendégeknek a haja szála sem görbült meg. Meredith-t és Robbie-t megóvta a biztonsági öv, még sokkos állapotban voltak, de nem sérültek meg. – Láttad, mama, milyen jól felfúvódott a légzsák? Ethan köré kis csoport gyűlt, és mindenki megdöbbent, hogy azonnal talpra ugrott. Az arca jobb fele az állától a füléig csúnyán lehorzsolódott. Az ajka felhasadt, és az egyik foga kicsorbult. Jessie-t kereste a tekintetével, de nem találta. – Láttad, mama, milyen jól felfúvódott a légzsák? Hé, jól felfúvódott, mi? Láttad? Láttad? – Igen, Robbie, láttam. Két rendőrautó érkezett a helyszínre, és az emóciók lassacskán átadták helyüket az ügyintézésnek: az érdekelt felek kicserélték az ügyvédjük elérhetőségét, a rendőrök kikérdezték a tanúkat, és mindenki csodálkozott, hogy eltűnt a szőke kamasz lány, aki pedig főszerepet játszott az összes vallomásban. Ethan a keresésére indult volna, de a rendőrök mindenáron látni akarták a jogosítványát és a motor biztosítását, márpedig ezek nem voltak nála. Hiába magyarázkodott, a két rendőr ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyék, mert végezni akartak a formalitásokkal. Amikor Ethan beült a rendőrautó hátsó ülésére, éles nyilallást érzett a fejében, de azonnal el is múlt. – Nem akarja, hogy előbb kórházba vigyük? – kérdezte az egyik detektív. – Előfordulhat valami agysérülés. – Később mindenképpen elmegyek – ígérte Ethan. Becsukta az ajtót. Az ablakon át meglátta a kisfiút a Toyotából, aki éppen tizedszer méltatta az anyukájának a légzsák erényeit. * Jessie lélekszakadva futott, még mindig az esemény hatása alatt. Pánikba esett, hogy milyen komoly baleset történt; úgy érezte, ő érte a felelős. Jobban is figyelhetett volna! Miért nem a zebrán ment át az úton? A karambol képei futottak át az agyán, durván, szaggatottan, zavarosan. Nem igazán értette, mi is történt valójában, de ha visszagondolt, világosan látta, hogy a „motoros embernek” köszönheti az életét. Azzal, hogy a Toyota útjába lökte a járművét, megmentette őt a biztos haláltól. Amint Jessie úgy érezte, hogy túl van a veszélyen, első ösztönös reakciója a menekülés volt, hogy elkerülje a rendőröket, így azután nem is tudta, voltak-e a balesetnek áldozatai. Szúrt az oldala, meg kellett állnia egy pillanatra, hogy levegőt vegyen. Már alig volt ereje, lesújtotta a bűntudat: lerogyott a járdára. Teljesen üresnek érezte magát. Nem volt benne több erő, szikra, élet. Hátát a falnak döntötte, két keze közé fogta a fejét, és könny patakzott az arcán. Egészen addig ült így, magába roskadva, amíg észre nem vette, hogy hideg árnyék borul rá. Felnézett: hatalmas termetű, kopaszra borotvált fekete férfit nézett le rá. Felé hajolt, és az arca felé nyújtotta széles kezét: négy ujja első ujjpercén betűk díszelegtek: F.A.T.E. Jessie már nyitotta a száját, hogy üvölteni kezdjen, de valamiféle hatodik érzék meggátolta benne. A férfiból meg-

133

nyugtató jóakarat áradt. Hüvelykujjával letörölte Jessie könnyeit, és feléje nyújtotta kezét, hogy talpra segítse. – Ki… ki maga? – kérdezte Jessie felállva, és hátralépett. – Jó hírek hozója – felelte Curtis. Türelmetlen dudálást hallott, és oldalra nézett. Az öreg Checker eltorlaszolta a Cedar Streetet. Jessie a kocsira nézett, és Alfréd Hitchcock filmjeinek taxijai jutottak eszébe. – Szállj be – ajánlotta a nagydarab fekete férfi. – És hová mennénk? – kérdezte Jessie gyanakodva. – Megváltoztatni a végzetet.

134

30 Néhány nap veled A szeretni igét nehéz ragozni: a múltja nem befejezett, a jelenje csak felszólító módban érvényes, a jövője pedig feltételes. JEAN COCTEAU – Nagyszerű, uram, rendben vannak a papírjai. Ethan elrakta a tárcáját, és az autóig kísérte a két rendőrt – egy Ford Crown Victoria volt, és a NYPD, a New York-i rendőrség szlogenje díszelgett rajta: Udvariasság, Hivatástudat, Tisztelet. Manhattan North Cove kikötő 11 óra 32 perc – Biztos, hogy ne vigyük be a kórházba? – kérdezte a fiatalabbik rendőr. – Nem, köszönöm, jól vagyok – biztosította Ethan. Elköszönt a rendőröktől, és visszament a hajóra, megmosakodni és fertőtleníteni a sebeit. A parkolóból kifele tartva a két detektív autója egy furcsa, Checker márkájú taxival találkozott. A taxi kitette a vészvillogót, és szabálytalanul leparkolt a második sorban, míg az utas, egy szőke, törékeny kamasz lány kiszállt belőle. A lány, mint egy fészkéből kipottyant kismadár, néhány bizonytalan lépést tett a téren. Jessie kicsit meg volt zavarodva; életében először járt ezen a mágikus helyen. Felnézett a napfényben ragyogó, rózsaszín homokkő tornyokra. A Battery Park City a folyó partjára épült, és a vízből emelkedett ki a nyolcvanas évek elején, egy Hudsontól elhódított földdarabon – ide hordták az ikertornyok építése során kitermelt földet és sziklákat. Jessie először a Winter Garden nagy üvegházát bámulta meg, majd tekintete a sétány mentén félholdként nyíló kis öbölben horgonyzó luxushajókra vándorolt. Elindult az árnyas sétány felé, amelyet egészen az üdülőközpontig nagy fák és virágágyások tarkítottak. Éppen akkor ért a mólóhoz, amikor Ethan kilépett a hajója fedélzetére. Így, hogy váratlanul szembekerültek egymással, egyik nagyobb zavarba jött, mint a másik. Jessie ijedtében gyorsan sarkon fordult, és menekülőre fogta a dolgot. – Várj – kiáltotta Ethan, és utána eredt. – Várj! De Jessie megszaporázta a lépteit. – Jessie! A szívből jövő kiáltásra, saját nevének hallatára Jessie megtorpant. Döbbenten elengedte a táskáját, és megfordult. Honnan tudja Ethan, hogy ki ő? Apa és lánya alig két méterre állt egymástól a szélfútta sétányon, és egymásra bámult. Jessie Ethan sérülései és szakadt ruhája láttán egyszeriben megértette, hogy ő volt a „motoros ember”, aki megmentette az életét. – Már három napja kereslek – mondta Ethan, és közelebb lépett. Jessie nem értette, mire utal, de ez most nem számított: az apja ismeri őt, az apja kereste őt, az apja megmentette az életét. 135

Mintha másodszor is életet adott volna neki. * A hajó elhagyta a kikötőt, és vígan nekiiramodott a Hudson hullámzó vizén. A letisztult, feszes vonalú kis jacht az Ellis Island és a Szabadság-szobor között közlekedő komp hullámtarajának nyomán haladt. A nap előtt úszó vékony felhőfoszlányok valószerűtlen fénybe vonták a vizet. Jessie a hajót övező fémkorlátra támaszkodott, és megbűvölten nézte a felhőkarcolók sorát és a Brooklyn hidat. Úgy tárult ki előtte New York látképe, hogy szinte az hihette, övé az egész város. Ethan a kormányállás festett üvegű szélvédője mögé húzódva megállította a hajót a Governor's Island előtt, a nyílt tengeren, csak utána ment be a kabinba. Bőséges reggelivel megrakott tálcával került elő, és hívta Jessie-t, üljön le mellé a fedélzeten. A szél elcsendesült, és napfény áradt a teakfa asztalra, amely mellé leültek. Ethan kitöltött egy pohár gyümölcslevet, majd nekiállt elkészíteni az egyetlen édességet, amelyet ismert. Egy kistányérban összekevert egy pohár natúr joghurtot, egy pépesített banán felét, egy maréknyi apróra vágott mandulát és egy nagy kanálnyi juharszirupot. – Ilyet csinált régen a nagymamám is! – kiáltott fel Jessie lelkesen. Ethan bólintott: – Én is tőle tanultam. Mindig ezzel várt minket délután, amikor Jimmyvel hazajöttünk az iskolából. Jessie hirtelen ránézett: olyan különös volt, hogy megosztható emlékeik vannak – ettől valahogy közelebb érezte magához Ethant. Ethannél már bonyolultabb volt a helyzet. Most, hogy tudta, a vér kötelékei kötik össze őket, valami furcsa szemérem gátolta a beszélgetésben, ilyesmit nem érzett az előző két találkozás alkalmával. Hosszú hallgatás után végre elszánta magát, hogy megteszi az első lépést. Itt, a két folyó találkozásánál, a tenger és az ég között, szemben a világ leghíresebb várossziluettjével, mindent elmesélt Jessie-nek: a Jimmyvel töltött gyermekéveit és kamaszkorát, a találkozását Marisával a gimnáziumban, a túl hamar véget ért tanulmányait, a megaláztatásokat az építkezésen, a tudásszomját és a vágyát, hogy kezdjen valamit az életével, ami ahhoz a tizenöt évvel ezelőtti hirtelen és kegyetlen meneküléshez vezetett egy őszi estén, Manhattanben. – Nem tudom, mit mesélt neked pontosan Marisa és Jimmy, de azt tudnod kell, hogy amikor elmentem, fogalmam sem volt róla, hogy az édesanyád terhes, és soha nem értesített, hogy te létezel. – De csak úgy eltűnni! Egyik pillanatról a másikra! – Igen – ismerte be Ethan. – De muszáj volt. Még csak huszonhárom éves voltam, de máris úgy éreztem, hogy előre látom az egész életemet. Ez nekem nagyon szűk horizont volt, más embereket is meg akartam ismerni, be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok kivívni a szabadságomat… – És később, soha nem próbált meg találkozni velük? – Tudod, tekintve a körülményeket, amelyek között leléptem, azt hiszem, a szüleid nem vágytak rá túlságosan, hogy Visszamenjek Bostonba. – Ethan végül bevallotta: – De nem voltam túlságosan büszke magamra. – És az anyámat, őt nem is szerette? – Olyan fiatalok voltunk mind a ketten – felelte Ethan a fejét csóválva. – Nem felelt a kérdésemre – állapította meg Jessie. Ethan hunyorogva a tengerre bámult. – Nem arról van szó, hogy nem szerettem, talán csak nem szerettem eléggé ahhoz, hogy mellette maradjak. Nem ő volt az életem igazi asszonya. Meg azután a szerelem nem old meg minden problémát. – Akkor az nem is igazi szerelem! – jelentette ki Jessie. – Igen, így hiszed, mert még gyerek vagy. Valójában ez az egész sokkal bonyolultabb. – Már nem vagyok gyerek! – lázadozott Jessie. – Éppen úgy beszél, mint az… Elhallgatott, mert hirtelen ráébredt, mit akart mondani. 136

– Azért beszélek úgy, mint az apád – jegyezte meg Ethan halvány mosollyal –, mert én is épp most válok apává. Egy pillanatra feszengő csend támadt közöttük. A jacht fölött keringő, péksüteménymorzsákra pályázó sirályok produkcióját figyelték. Ethan végül kimondta, ami a szívén feküdt: – Mindenesetre büszke vagyok, hogy ilyen lányom van, mint te. – Csak azért mondja, mert nem ismer. – Lehet, hogy különösnek találod, de már egészen sok mindent tudok rólad. Tudom, hogy azért szöktél el otthonról, hogy találkozz velem. Tudom, hogy kitépted a fényképemet az újságból. Tudom, hogy van egy pisztoly a kabátod zsebében, és hogy vagy olyan merész, vagy ha úgy tetszik, felelőtlen, hogy magad ellen fordítsd. Jessie ragyogó szemmel bámult rá, megdöbbentette, amit hallott. – Tudom, hogy ebben a percben gyötrelmesnek és kilátástalannak érzed az életet, és hogy gyakran gondolsz a halálra. Tudom, hogy úgy érzed: a világ, ami körülvesz, igazságtalan és felháborító, és hogy még a mások szenvedése is fájdalmat okoz neked, mert nagylelkű vagy, és érzékeny. De azt is tudom, hogy a te korodban a szélsőséges reakciók nagy amplitúdón mozognak, és az ember a mély kétségbeesésből gyakran csap át a legnagyobb boldogságba. Újra feltámadt a szél. Jessie összeborzongott, és begombolta a dzsekijét. A lágy, narancsszínű őszi fény megfestette a tengerparton álló házakat, és enyhített a ragyogáson, amely a szép napokon vakította el a várost. – Jimmy és Marisa az igazi szüleid, ők azok, akik mindig ott lesznek neked. Biztos vagyok benne, hogy Jimmy csodálatos apa volt, hogy szeret téged, és mindig melletted fog állni. Jessie alig észrevehetően bólintott. Ethan a vállára tette a kezét. Nagyon szerette volna azt mondani, hogy ezentúl ő is mindig mellette fog állni, és hogy ők ketten majd bepótolják az elveszített időt. De mivel nem tudta, mi történik vele a nap végéig, inkább nem tett elhamarkodott ígéreteket. – Tudod, nem igazán számít, mi leszel az életben. Az a fontos, hogy ne csapd be önmagad. Biztosan vannak álmaid, törekvéseid…. Jessie hosszan elgondolkodott, mintha nem akarná felfedni magát – mintha meg akarná kerülni a kérdést: – Néha, amikor magát néztem a tévében, vagy valamelyik könyvét olvastam, az az érzésem támadt, hogy minden lehetséges. Gondosan megválogatta a szavait, hogy pontosabban fejezze ki magát: – Ezt szeretem magában: azt a képességét, hogy meggyőzi az embereket, hogy az életük nem dermedt meg örökre, és nincs minden előre lejátszva. – Ethant zavarba hozták a szavai. Jessie folytatta a gondolatot, és a végén kijelentette: – Én is ezt szeretném csinálni: visszaadni az önbizalmat azoknak, akik elveszítették. Ethan nagyon meghatódott a vallomástól, és rengeteg kérdést tett fel Jessie-nek a tanulmányairól, a szüleiről, az olvasmányairól, az érdeklődési köréről. Ahogy Jessie lassacskán kinyílt, egyre beszédesebb lett. Ethan ráébredt, hogy nagyon művelt, korához képest nagyon érdeklődő és nagyon gyanakvó lány. Egy borúlátó és fatalista tinédzser, aki azt hiszi, hogy képtelen irányítani a saját életét. Egy kislány, akinek nincs elég önbizalma, de akit erősen foglalkoztatnak mások gondjai. Ekkor Ethan ahhoz az adottságához folyamodott, amelyet Jessie is dicsért – a hipnózishoz közel álló magnetikus erejéhez, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről: hogy az élet megéri, hogy végigéljék, hogy újjá lehet születni a szenvedés által, és magasabb szinten folytatni a próbatételek után. Jessie védelmi vonalai lassacskán összeomlottak. Ethan először látta mosolyogni, sőt viccelődni, majd ő kezdte faggatni Ethant az életéről és a munkájáról. Mivel ösztönösen érzékeny volt, kitalálta, hogy a siker csak látszat, egy kiábrándult ember rejtőzködik mögötte, akinek bőven kijutott a csalódásokból. – És végül találkozott élete igazi asszonyával? Ethan bólintott, miközben a parti őrség kis naszádjainak útját keresztező hajótaxikat figyelte. 137

– Találkoztam vele, de nem tudtam megtartani. – Talán még nem késő – kockáztatta meg Jessie. Ethan nem felelt, és Jessie felhívta a figyelmét a saját ellentmondásaira: – Azt hittem, hogy az életben semmi nincs véglegesen lejátszva. – Néha el kell tudnunk fogadni, hogy elszalasztottuk az esélyt, és hogy már túl késő visszafordulni. – De biztos benne, hogy ez a nő már nem szereti magát? – Ma van az esküvője! – Hát ez tényleg rosszul hangzik – ismerte el Jessie őszintén. De kíváncsisága már felébredt, és kérdésekkel halmozta el Ethant, aki elmesélte Céline-nel való szerelme történetét a párizsi találkozástól egészen az esküvői meghívóig, amelyet Céline küldött neki. Ethan csodálkozva hallgatta a történet új, női szempontú elemzését, és még egy fél órán keresztül folyt köztük a beszélgetés. * A nap delelőre állt, aranyos fénnyel szórva be a Hudson hullámait. Amikor visszafelé tartottak a kikötőbe, Ethannek eszébe jutott Jimmy, aki egyedül van a városban, majd beleőrül az aggodalomba, és kétségbeesetten keresi a lányát. Már éppen fel akarta ajánlani Jessie-nek a mobiltelefont, hogy hívja fel az apját, de Jessie megelőzte. Ethan átnyújtotta neki a BlackBerryt, és Jessie a fedélzeten félrehúzódva felhívta Jimmyt. A motor zúgása és a sirályok rikoltozása elnyomta a beszélgetés hangjait, de néhány elkapott szóból Ethan kitalálta, hogy Jessie Jimmyt nyugtatgatja. Amikor a kikötőbe értek, Jessie kiszökkent a mólóra. Már visszanyerte az erejét, jókedvét és spontaneitását. – Egy óra múlva visszajövök – ígérte vidáman. Ethan tiltakozni akart, de Jessie nem hagyott rá időt. A fiatalság lendületével és hevességével nekiiramodott. A Winter Garden kékes üvegtáblái elé érve megfordult, és felemelte a kezét. Ethan mosolyogva visszaintett; megnyugodva látta, hogy Jessie-be visszatért az életkedv. Gondosan ügyelt rá, hogy ne ígérjen neki semmit, de remélte, hogy elég sokáig él majd ahhoz, hogy lássa, amint Jessie felnő. Egymásra találásuk reménnyel és határozottsággal töltötte el: úgy döntött, élni fog, és nem hiszi el, hogy a végzet kikerülhetetlen. Hiszen az élet néha olyan, mint egy pókerjátszma: az ember akkor is nyerhet a végén, ha rossz lapokat osztottak neki.

138

31 Mikor jössz vissza? Most el kell mennem, de ez nem töröl ki semmit abból, ami köztünk történt* BILL MURRAY UTOLSÓ – NEM HALLHATÓ – SZAVAI, AMELYEKET SCARLETT JOHANSSON FÜLÉBE SÚG SOFIA COPPOLA ELVESZETT JELENTÉS CÍMŰ FILMJÉBEN. Manhattan North Cove kikötő 13 óra 21 perc Miután Ethan egyedül maradt a fedélzeten, nekilátott azoknak a szertartásoknak, amelyeket minden kikötés után el kell végezni egy hajón: ellenőrizni a hajóköteleket és a vitorlákat, letisztogatni a fedélzetet, az ablakokat és a fedélzeti lejárót. Közben felerősödött a szél, és ez megnehezítette Ethan dolgát, amikor rá akarta borítani a védőponyvát a kormányfülkére. – Segíthetek? Ethan felnézett: Jimmy állt a mólón vastag, kockás flanelingben, Red Sox feliratú baseballsapkában. Jessie átvágott a Wall Street utcaszövevényén, egészen a Broad Street metróállomásig. Átugrott a jegykezelő sorompón, és leszaladt a peronra vezető lépcsőn. Egy első ifjúságán már régesrég túljutott szerelvény robogott be az állomásra, és bőséges rakományát a peronra zúdította. Jessie a kocsiba szökkent, és imádkozott magában, hogy ne találkozzék ellenőrrel. Útközben lábujjhegyre állva próbált eligazodni a metrótérképen. A kocsi néhány perc múlva Midtownba érkezett, és Jessie végül úgy döntött, a Times Square-en száll ki. Ebédidő volt, és a negyedben nyüzsögtek a turisták. A tömeg lökdösődött, a gyerekek kiabáltak, az autók dudáltak, a lányok egymást taszigálva igyekeztek lefényképeztetni magukat a Naked Cowboyjal.** A forgatag közepén Jessie útbaigazítást kért egy rendőrtől, aki megmutatta, hogy jut el a céljához. – És csak úgy elengedted? – Igen. – És meg sem kérdezted, hová megy? Jimmy és Ethan úgy méregette egymást a mólón, mint két bokszoló a meccs előtt. – Ne izgulj! Azt mondta, nemsokára visszajön. – Van legalább valami halvány fogalmad róla, hová ment? – Nem, egyszerűen csak megbízom benne. – Megbízol egy tizennégy éves kislányban, aki nem ismeri New Yorkot és egyedül sétálgat Manhattanben? – De Jimmy, ez a világ legbiztonságosabb városa! Már nem vagyunk a nyolcvanas években! *I have to be leaving but I won’t let that come between us. ** Manhattan híres figurája, egv utcazenész, aki a Times Squaer-en gitározik, és mindössze cowboycsizmát, kalapot és alsónadrágot visel.

139

– És

a stukker? – Kinek nézel? – felelte Ethan, és átnyújtotta Jimmy-nek a gyöngyház markolatú fegyvert. – Elemeltem tőle, észre sem vette. – És most rohadt büszke vagy magadra, mi? – Nem azért mondom, de ha nem tartottad volna meg ez a vacakot, a probléma fel sem merült volna. De már húsz éve hajtogatom, hogy szabadulj meg tőle… – Hogy nem sül le a bőr a pofádról! Jimmy feszültsége – a felfortyanás ellenére – szemmel láthatóan oldódott. Félig-meddig megnyugodva megkérdezte: – És milyennek találtad? – Zseniális gyerek: okos, élénk és érzékeny. – Ugye tudod, hogy mostanában nem állnak túl jól a dolgai… – Volt egy ilyen sejtésem. – Most rúgatta ki magát a gimiből. – Igen, mesélte: az a füves cigi… – Most képzeld el! – Na és, mi is füveztünk – felelte Ethan vállat vonva. – De mi sem tettük helyesen! – vágott vissza Jimmy. * Céline egy nagy falitükör előtt igazgatta magán az esküvői ruhát a Sofitel Szálló egyik kis szalonjában. Az organzából és csipkéből varrt, elragadó ruha furcsa kontrasztot alkotott élettelen arcával. Céline mosolyogni próbált, de az arca eltorzult, és majdnem sírva fakadt. Maradinak, levertnek érezte magát, mint akit megfosztottak minden erejétől és akaratától. A tükörben tisztán látta a szeme és ajka körüli hajszálvékony ráncokat. Nemrégiben lett harmincéves, és a harminc év bizony már nem húsz. Természetesen még nagyon fiatalnak látszik, de tudta, hogy arca elveszítette már a ragyogását és a frissességét, hogy bőre szemcsésebb lett, és hogy idővel ez egyre romlani fog. Nagy felhő úszott a nap elé, homályba borította a szobát, és Céline előtt egy pillanatra kirajzolódott a fájdalmas jövő: a ránk telepedő öregség, a testünk, amely cserbenhagy minket, és a romló emlékezet. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a nap, amelynek élete legszebb napjának kellene lennie, olyan lesz majd, mint a múló ifjúság fölött mondott gyászmise. És ma siratja el a szerelemről alkotott hajdani elképzelését is. Azt hitte, bátran játszhat az érzésekkel, és most szomorúan kell ráébrednie, hogy már túl késő, nem fordulhat vissza. Valaki kopogott. Mint akit tetten értek, Céline végigsimított a homlokán. – Tessék. * – És vannak gyerekeid? – kérdezte Jimmy. – Igen – felelte Ethan –, van egy lányom. – Tényleg? És hány éves? – Tizennégy és fél. Jimmy sötét pillantást vetett Ethanre, és vádlón felé bökött. – Jessie az én lányom, és soha nem veheted el tőlem! – Lehet, de akkor sem volt jogod azt mondani neki, hogy elhagytam! – Neked meg nem volt jogod így lelépni! Forrtak köztük az indulatok. Úgy nézett ki, hogy Jimmy a felgyűlt harag súlyának nyomására még a végén ölre megy Ethannel, de ő igyekezett megbékíteni. – Tudom, hogy nem volt könnyű neked és Marisának – ismerte el –, de ez már a múlt. Itt az ideje, hogy új lapot kezdjünk. Jimmy még mindig gyanakodva méregette. – Ne tekints engem fenyegetésnek, Jimmy. Te nevelted fel Jessie-t, te hoztad a helyes döntéseket. Te vagy az egyetlen igazi apa, aki valaha is lesz neki. – A beszélgetés ilyetén fordulatától 140

Jimmy lassacskán megnyugodott. Ethan folytatta: – De azt is el kell ismerned, hogy ebben a nyugtalanító világban az sem baj, ha mindjárt hárman is vigyáznak valakire. – Hát, nem is tudom – felelte Jimmy vállat vonva. – De ne csak mindig a múltra gondolj! Tedd könnyebbé az életedet: és főleg, használd fel azt a pénzt, amit Marisa olyan hülyén gyűjtöget évek óta. – Honnan tudsz te erről? – Hosszú lenne elmesélni – bújt ki Ethan a válasz alól. – Ide figyelj, nincs szükségünk a pénzedre. – Ebben nem vagyok olyan biztos, de vegyük úgy, hogy azt a pénzt nem nektek szántam, hanem neki, a tanulmányaira, a jövőjére. És még azt sem kell elárulnotok, hogy tőlem van! * Céline végigsimított a homlokán. – Tessék. Azt gondolta, Sébastien vagy Zoé lesz az, de egy tizenöt év körüli, szőke kislány lépett be az ajtón. – Jó napot – mondta. – Hmm… Jó napot. Jessie félénken közelebb lépett Céline-hez. Céline megigézve bámult rá. Ez az arc, ezek a szemek, ez a… – Azt hiszem, már találkoztunk – mondta Jessie. –Amikor maga eljött hozzánk Bostonba… – Tényleg – jutott eszébe hirtelen Céline-nek –, te még kicsi voltál. – Tízéves. Azt mondták, hogy húzzak fel a szobámba. Céline csendben nézte Jessie-t, megrázta, mennyire hasonlít Ethanre – ezt nem vette észre annak idején. Olyan elképesztő és hihetetlen volt, hogy Jessie itt termett nála, hogy megszólalni sem tudott. – Tehát ma van a nagy nap… – állapította meg Jessie. Céline bólintott. – Igazán nagyon szép a ruhája. – Köszönöm. Jessie rövid habozás után kijelentette: – Talán furcsának fogja találni, amit most mondok. Valószínűleg már túl késő, és a felnőttek élete jóval bonyolultabb, mint gondolom… * Ethan és Jimmy már letelepedtek a fedélzeten álló teakfa asztal mellé, szemben a nappal és a Hudson-öbölben fújó széllel. Mint a régi szép időkben, kibontottak két üveg Corona sört. Mostanra békésebb fordulatot vett a beszélgetés, a két barát a baseballbajnokságot taglalta, amelyet a Red Sox, gyermekkoruk csapata nyert meg az idén. Úgy tűnt, az élet visszatért a rendes kerékvágásba, és a jövő tele van ígéretekkel, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna. Jimmy váratlanul felpattant a székből. – Ott van Jessie! – mondta hunyorogva, majd tenyerével beárnyékolta a szemét. – Ugye mondtam, hogy megbízhatunk benne! – Furcsa, nincs egyedül. Nézd csak! Ismered azt a menyasszonyi ruhás nőt? Ethan is felállt, és a hajókorlátra könyökölt. Messziről is megismerte Céline-t, és most már megértette, mit tett érte Jessie. – Szóval? – kérdezte Jimmy. Amikor Ethan felé fordult, észrevette, hogy könnyek csillognak a szemében. – Szóval azt hiszem, hogy a lányod már tizennégy évesen képes arra, aminél nincs nehezebb a világon. – És mi az? – Visszaadni az önbizalmat azoknak, akik elveszítették.

141

32 The End …a vég a kezdet előtt van, S a vég s a kezdet megvolt mindig is.* T. S. ELIOT New York Állam 2007. október 31. szombat 16 óra 02 perc Az aszfaltszalag gyorsan suhant a gumi alatt. Széles kerekek, alacsony nyereg, brummogó motor, masszív és beékelt villa: a motor Hamptons felé száguldott. A tiszta ég és a vakító napfény visszaverődött a csillogó króm vázon. A rubinvörös benzintartályon fényesen ragyogott a Harley Davidson-logó. A kormány mögött Ethan. Ethan mögött Céline. New York óta, a részegítő lovaglás során pokoli iramban falták a kilométereket. Egyetlen varázslatos pillanattá tágult az idő. Céline átkarolta Ethan mellkasát, és megrészegülve tapadt hozzá. Egymásra találásuk olyan heves volt, mint szerelmük kezdetén, de benne volt a megbékéltség érzése is: tudták, hogy soha többé nem válnak el egymástól. Maguk mögött hagyták a múltat, és eltökélték, hogy nem teszik tönkre ezt a mágikus jelent végeérhetetlen bocsánatkérésekkel és önigazolásokkal. Ettől kezdve csak a nyilvánvalóság ereje számít, és a boldogság, hogy együtt lehetnek. * Southampton és Montauk között átrobogtak egy sor előkelő városkán és hajdani bálnahalász kikötőn, amelyek az Atlanti-óceánt szegélyezték, és Hamptons központját alkották. A nyáron turistákkal zsúfolt „amerikai Deauville” most, ősszel békésebb látványt nyújtott. A környék elpolgárosodása és a milliomosvillák ellenére az óceán közepén nyújtózó földszalag megőrizte időtlen báját, amely hajdan idecsábította a művészeket: Dali és Duchamp itt gyűjtött új erőt, és Jackson Pollock itt festette életműve nagy részét. Sőt, 1956 nyarán Marilyn Monroe és Arthur Miller a kis Amagansett falucskában töltötték mézesheteiket, és a legenda szerint ez a lopott vakáció a színésznő életének legboldogabb időszaka volt. Háromórányi vágta után Céline és Ethan megérkezett Montaukba, Long Island déli partjának legvégébe. A helyiek csak úgy hívták ezt a falut, hogy The End: ez volt az utolsó vasútállomás, az utazás vége, a történet vége. Ethan megállt egy halászkunyhóból átépített kis ház előtt, amelyet félig elrejtettek a dűnék. A motorról leszállva a hosszú, homokos strandon nyújtóztatták ki elzsibbadt lábukat, ahol ezüstös hullámok görögtek. Erős, friss szél fújt, odafent finom, pasztellszínű felhőfoszlányok úsztak, és az éj színe olyan volt, mint az álom. – Tehát ide hozod a meghódított nőidet? – kérdezte Céline tréfásan, amikor beléptek a házba. A nagyszobában megmaradt a hajdani berendezés: a csupasz gerendák, a fehér ólomfestékkel befestett bútorok és a minden sarokban felbukkanó apró-cseprő dolgok: egy viharlámpa, egy miniatűr vitorlás, egy tájoló, egy messzelátó, egy tengericsillag- és csikóhalgyűjtemény. * Vas István fordítása

142

A falakon egy sor mentőbója mellett halászhálók lógtak, hajókötelekkel és parafa úszókkal keveredve. A szép idő ellenére a ház jéghideg volt. Ethan fát hordott a kandallóba, és be akart fűteni, de Céline kézen fogta, és a lépcső felé húzta. – Azt hittem, a lehető leghamarabb meg akarod mutatni a hálószobádat… Két összekulcsolódó kéz. Két összeforrt száj. Két egymást kereső test. Lopott szabadság, a kicsikart boldogság morzsái, utazás a súlytalanságba. Kurta, időn kívüli röppálya. Összeharapdált ajkak, egybeolvadt testek, kigyúlt szívek. Tűzvész, amely pusztít és eléget. Egy kibiztosított kézigránát az ágy közepére dobva. Kábulat, oxigénhiány, üresség a gyomor mélyén. Szavakat mormoló szájak, összekapaszkodó testek, felgyorsuló lélegzet. Összegabalyodó haj, verdeső szempillák, egymásba vegyülő sóhajok. Olyan, mint egy angyal csókja. Mint a szférák zenéje. Mint a kötélen egyensúlyozó kötéltáncos szédülete. A szép vállon egy kacskaringós tetoválás hullámzik a lepedők között: egy indián jel, egy régi indián törzs mondása, amely így foglalja össze a szerelem érzését: egy kis részed belém lépett örökre, és úgy megjelölt, mint a méreg. Odakint felmordult a szél és megrezgette az ablaküveget. * Céline takarót tekert maga köré, és kilépett a verandára. A felhőtlen ég makulátlanul tisztán ragyogott. Céline a látóhatárt kémlelte, megpróbálta követni a lenyugvó nap lángoló korongját. A vakító gömb lassan elmerült a víz alá. Még mielőtt teljesen eltűnt volna, a korong felső része mintha súrolta volna a horizontot, és ekkor Céline meglátta: a híres zöld sugarat, a green flasht, a nap utolsó villanását. Csak egy pillanatig tartott, röpke, de lenyűgöző látvány volt: smaragdzöld láng csapott ki a napból, majd el is tűnt, éppen olyan gyorsan, ahogy felvillant. Céline moccanni se mert, megbabonázta ez a zöld szín, amelyről azt mondták, hogy soha, egyetlen festő sem tudta kikeverni a palettáján – talán ilyen az Éden színe. Céline-nek ekkor eszébe jutott a régi skót legenda, amely szerint az utolsó napsugár annak, aki megpillantja, hatalmat ad, hogy eloszlassa az illúziókat, és olvasni tudjon az érzésekben és a szívekben. Ethan lépett mellé, két gőzölgő csészével. – Kóstold meg, és meséld el, hogy ízlett! – mondta, és átnyújtotta az egyik csészét. – Tudom, hogy a szerelmi történetek pezsgővel kezdődnek és kamillateával végződnek, de nem tudtam, hogy már mi is itt tartunk – csipkelődött Céline. – Ez nem gyógytea, hanem finom, forró grog! Kubai rum, citrom, méz és fahéj. Céline Ethanre mosolygott, majd a bögrébe kortyolt. – Forró! A kiskanállal kihalászta a grog felszínén úszkáló csillagánizst, és elrágcsálta. – Mit szeretnél, főzzek valami tésztát? – kérdezte Ethan, és átölelte Céline derekát. – Nagyon csábító… – Tudod, a híres-neves tintahalas fekete tésztám… – Nem is értem, hogy bírtam ki öt évig nélküle. – Vagy elmehetünk étterembe is. Van innen nem messze egy jó kis vendéglő, francia a tulaj. Elkészítheti neked a híres serpenyős homárját és ananászos rizottóját. 143

– Ez is nagyon jól hangzik, de vissza kell mennem Manhattanbe. – Minek? – Iderángattam a családomat hatezer kilométerről, hogy részt vegyenek egy utolsó pillanatban lemondott esküvőn. Muszáj nekik megmagyaráznom. – Jó, de akkor hadd menjek veled! – Nem, Ethan, ezt egyedül kell elrendeznem. Elmegyek a ma esti vonattal, és holnap visszajövök. Ethan egy pillanatra csalódást érzett, de szinte azonnal meg is könnyebbült. Hogy is lehetett ilyen felelőtlen? Ma sikerült megmentenie a lányát, kibékülnie Jimmyvel, a barátjával, és újra rátalálni élete szerelmére. De a nap még nem ért véget, és Ethan félt, hogy mint az előző két alkalommal is, lövésekkel és vérfürdővel végződik majd. A világ minden kincséért sem veszélyeztette volna az imádott nő életét. Így hát iPodján megnézte a menetrendet, és gyorsan felöltöztek, nehogy Céline lekésse a vonatot. Ezen a szombat estén a montauki pályaudvar a halloweeni ünnepre készülő jelmezes és kipingált kamaszok kiabálásától visszhangzott. A peronon akadt Pókember, Csubakka, Hulk és Leila hercegnő is: mind a vonatra vártak, amely majd elviszi őket a szomszédos településekre. A Penn Station felé tartó Long Island Express hamarosan indul a kettes vágányról. Kérjük, lépjenek távolabb a vágányoktól. – Holnap reggel New Yorkban felszállok a 9 óra 46-os vonatra – jelentette ki Céline, miután áttanulmányozta a menetrendet. – Valamivel 13 óra előtt érkezik. Kijössz elém? – És utána? – Hogyhogy utána? Nem tudták eltépni egymásról a tekintetüket, mindkettőjüket hipnotizálta a másik szeméből felé áradó szerelem – Utána mit csinálunk? – kérdezte Ethan, és nem engedte el Céline kezét. – Amit csak akarsz. – Összeházasodunk? – Igen – bólintott Céline mosolyogva –, de előre szólok: az után, ami történt, nehéz lesz újra elrángatni az Egyesült Államokba a családomat! – Nem is baj, majd kettesben leszünk. Nincs szükségünk senkire. Soha nem is volt. Most Céline kérdezte: – És utána? – Mit szólnál, ha San Franciscóba költöznénk? – kérdezte Ethan. – Valaha ez volt a nagy álmod… – Rendben, de mi lesz a munkáddal? – Majd ott nyitok rendelőt. És a te tanítványaid? – Majd találok más tanítványokat. Kaliforniában aztán van iskola épp elég. – The train is leaving ma'am! – szólt az állomásfőnök. Céline fellépett a lépcsőre. – És utána? Gyerekeket csinálunk? – Ahányat csak akarsz! – fogadkozott Ethan. – Minimum kettőt? – Minimum hármat! A kalauz becsukta az ajtót. A vonat elindult, Céline a peronon álló Ethanre nézett, és még éppen leolvasta a szájáról: Sze-ret-lek. – Szeretlek – felelte Céline. És ez volt minden. * És ha az igazi szerelem csak akkor kezdődik, amikor már elmúlt a szenvedély? 144

* Ethan boldogan, őrült iramban száguldott a kis házhoz vezető kihalt úton, megbékült, mégis eufórikus állapotban. Mosolygó arccal, szélben lobogó hajjal újra és újra lejátszotta újjáéledt szerelmük filmjét. A csodák néha közelebb vannak, mint gondolnánk. Az élet olykor felhagy a kegyetlenkedéssel, és új boldogsággal ajándékoz meg minket. De nem túl szép ez, hogy igaz legyen? Mire Ethan a házhoz ért, már besötétedett. Sétált néhány lépést a strandon, és hosszan nézte a tengerben visszatükröződő holdat és a csillagokat. Mikor is fordult elő utoljára, hogy képes volt meglátni a szépséget a világban? Az utóbbi években elment az igazi élet mellett, elmerült a csalódottságba, és majd belefúlt a kiábrándultságba. Ezt a hihetetlen kalandot kellett megélnie ahhoz, hogy legyen ereje megállítani a pokolba való zuhanást. Elért a legmélyebb pontra, de már elrugaszkodott felfelé. Visszaindult az élet felé. Feltámadt a szél, nekivadultan hullámzott a tenger, és „elmosta a fövenyen az elszakított szerelmesek lábnyomát”. * A Long Island Express háromnegyed óra múlva futott be Southamptonba. New York még messze volt. A vagont betöltötte a kedvenc csapatukat éltető hokidrukkerek vidám üvöltözése: Rangers! Rangers! Rangers! A Céline-nel szembeni ülésen egy hét év körüli Szupermen szundikált Xenának öltözött anyukája karjában. Már csukódtak az ajtók, amikor a fiatal francia nő váratlan elhatározással leugrott a vonatról, és csendben nézett a távolodó vonat után. Miért vállalta a kockázatot, hogy magára hagyja Ethant néhány órával az újra fellelt boldogság után? A családjának való kimagyarazkodás miatt? Az még nyugodtan várhat. Tulajdonképpen csak arra vágyott, hogy újra élete szerelme mellett lehessen. És nem azért, mert kételkedett a szerelmében, hanem azért, mert úgy érezte, hogy valami fenyegeti a boldogságukat. Valami homályos veszély. * Ethan főzött magának egy kávét, majd átment a nappaliba, ahol nagy tűz ropogott a kandallóban. Lekapcsolta az összes lámpát, csak egy öreg petróleumlámpát hagyott égve. Egy üveglapú falióráról leolvasta az időt: nemsokára tíz óra. A kávéscsészét egy polccá alakított öreg csónakra tette, és leguggolt: a régi bakelitlemezek között válogatott, amelyeket az East Hampton-i bolhapiacon vásárolt. Előhúzta a Rolling Stones egyik régi lemezét, leporolta, majd bekapcsolta a lemezjátszót, és a gyémánttűt az Angie elejére tette. Még két órát kell várnia. Két óra múlva megtudja, megpróbálja-e újra megölni a gyilkosa. De Ethan meg volt győződve róla, hogy ezúttal másként alakulnak a dolgok. Ez a harmadik nap különleges volt: sikerült kifognia a végzeten, és újra rátalálnia az élet ízére. Talán mégis van az egészben valami logika. Talán nem a halál vár rá az út végén. Talán sikerül kilépnie az időspirálból. Talán lesz még egy vasárnap, egy hétfő, egy kedd is a szombat után… Előhúzta a Jessie-től elcsaklizott gyöngyház markolatú pisztolyt, és a kanapé mellett álló kerek asztalkára tette. Ha a gyilkosa újra felbukkanna, habozás nélkül lelövi, mielőtt még ő tenné meg. Belekortyolt a kávéba, megint az órára nézett, majd letelepedett a kanapéra, behunyta a szemét, és átadta magát a szemcsés, recsegő, de ettől igazán szép lemez telt, meleg hangjának.

145

33 Nyitott szemmel meghalni Néha csak akkor tudja meg az ember, milyen szerepet játszott, amikor már lelépett a színpadról. STANISLAW JERZY LEC 23 óra 59 perc 58 másodperc 23 óra 59 perc 59 másodperc Reccsenés. A szél, a hullámok, az eső zaja. Ajtónyikorgás. Most becsukja valaki. Ethan kinyitotta a szemét. A szoba félhomályba borult. Hogy alhatott el, amikor résen kellett volna lennie? Gyorsan felült, és rémülten vette észre, hogy Céline mellette fekszik, fejét a vállára hajtva. Miért jött viszsza anélkül, hogy értesítette volna? És ő semmit sem hallott! Pánikba esve az óra felé kapta a tekintetét. Éjfél van! Megpróbálta kiszabadítani magát úgy, hogy ne ébressze fel Céline-t, de hirtelen megérezte, hogy van valaki a háta mögött. Már késő. Egy pisztoly ezüstös markolata csillant meg a félhomályban, és egy kapucnis férfi alakja rajzolódott ki előtte. Ethan őrült izgalommal nyitotta a száját, hogy beszéljen vele. Talán sikerül meggyőznie, talán… Már késő. Az első golyó a mellkasába fúródott, a kanapéra lökte, Céline felkiáltott, és lezuhant a kanapéról. Ethan a kanapéra szegezve a hasára szorította a kezét, és védekezőn az arca elé emelte a karját. A pisztoly az asztalkán. Csak érte kellene… Már késő. Gyilkosa nem hagyott időt, hogy a fegyverért nyúljon. A második golyó a fején érte Ethant. A földre zuhant, a gyilkos közelebb lépett hozzá, és rászegezte a fegyverét, hogy leadja a harmadik lövést. Céline rémülten felsikoltott, és végső kétségbeesésében Ethanre vetette magát, hogy megvédje. A harmadik golyó tehát az ő szívébe fúródott, és a padlóra lökte. A földre zuhant, arcát kedvese arca felé fordítva. Mielőtt Ethan végleg elveszítette az eszméletét és keskeny vérpatak csordult ki a száján, még egyszer, utoljára tisztán felvillant a tudata. Bár minden összezavarodott, végre sikerült meglátnia gyilkosa arcát. Ekkor minden világossá vált, és Ethan megértette, hogy a három napja folyó különös bűnügyi nyomozásban az áldozat, a nyomozó és a gyilkos egy és ugyanaz a személy volt: Ő maga. 146

34 Már emlékszem… Az élet nagyon kis dolog, de az élet megvetése hatalmas dolog. SENECA A Sürgősségi Mentőszolgálat helikoptere a szél és az eső miatt csak nagyon nehezen tudott leszállni a montauki strandon. Sandy és Rico, az ügyeletes St. Jude kórház két mentőorvosa a helyi mentősök segítségével mindent megtett, hogy stabilizálja a két sérült állapotát. Céline-t és Ethant egy-egy hordágyra fektették, feltették a helikopterre, majd utasították a pilótát az indulásra. A helikopter függőlegesen felemelkedett, és elindult Manhattan felé. * Ethan fejében Az élet… …és a halál között Hallom a helikopter propellereinek zúgását – ez a helikopter visz minket a kórházba. Érzem, ahogy az élet elszivárog belőlem, érzem magam mellett a halállal harcoló Céline jelenlétét, a minket kísérő orvos szorongását. Ezúttal vége. Tudom, hogy nem lesz újabb felébredés, újabb nap. Agyamban most furcsa módon minden teljesen tiszta, mintha felpattant volna egy retesz. Életem utolsó hónapjainak képei érzékcsalódás, cenzúra nélkül peregnek fejemben. Egy kiábrándult, mély depresszióba süppedt férfit mutatnak. Egy férfit, aki megsemmisülve néz szembe a saját életével. Egy férfit, aki már csak altatókkal tud aludni, és csak akkor képes kimozdulni otthonról, ha elfogyasztotta antidepresszánsokból, fájdalomcsillapítókból és szorongáscsökkentőkből álló méregkoktélját. Egy férfit, aki mindent meg akart nyerni, és mindent elveszített: a szerelmet, a barátságot, a családot, az önbecsülését, élet- és emberszeretetét. Most már minden világos, és minden ahhoz a híres péntek estéhez visz vissza, amelyről a memóriám teljes hírzárlatot rendelt el. Most bezzeg pontosan emlékszem, mi történt a nap végén. Emlékszem a teljes kimerültség érzésére, a kudarcélményre és a tudatra, hogy ezen már nem tudok felülkerekedni, a gyötrő érzésre, amely bizonyossággá érik: most már kevésbé félek a haláltól, mint az élettől. Emlékszem, hogy feltárcsáztam egy titkos számot, amelyet az egyik menő betegemtől kaptam meg. Emlékszem a másik fél semleges hangjára, és hogy találkozót beszélek meg vele. Eszembe jut a folyószámlaszám, amelyet kódolva juttatott el hozzám, és hogy megbízom a brókeremet: adja el a klinikai részvényeimet, és utaljon át erre a számra 300 000 dollárt. Emlékszem, hogy eljöttem az irodából, és megállapítottam, hogy messze még a találkozó ideje. Emlékszem, hogy az egyik bárból a másikba mentem, hogy felejtsek. Emlékszem, hogy valamivel éjfél előtt érkeztem a Club 13-ba, és hogy még jó félórát vártam, mire a fickó leült az asztalomhoz. A kapucnis férji. New York leghatékonyabb bérgyilkosa. Emlékszem élettelen tekintetére és kőmerev arcára. Emlékszem színtelen hangjára, ahogy megkérdezi, kinek a megöléséért fizettem. Emlékszem, hogy átnyújtottam a barna borítékot, és ő előhúzott belőle egy fényképet: az enyémet. Emlékszem, hogy a meglepetés leghalványabb jelét sem láttam rajta: a gesztusom valószínűleg nem volt olyan eredeti, mint gondoltam. 147

Emlékszem az utolsó kérdésére, amelyre nem voltam felkészülve: – Hány golyó legyen? Emlékszem, hogy csak néhány másodperc múlva válaszoltam: – Három. Egy a mellkasba, kettő a fejbe. Emlékszem, hogy felállt, én meg az asztalnál maradtam. Megittam az italomat, és arra gondoltam, hogy most léptem túl azon a ponton, ahonnan már nincs visszatérés. És hogy jobb ez így. Egy kis csapat orvos és ápoló gyűlt össze a kórház tetején, hogy fogadja a sérülteket. A helikopter a szélrohamok miatt több percig keringett az épület fölött, mire sikerült leszállnia. A sürgősségi csapat tagjai rádión már értesültek a két sérült állapotáról – annak alapján, amit érteni véltek belőle, nem volt sok remény.

148

35 Ahogyan a földön, úgy az égben is „Istenem, ajándékozz meg annak felismerésével, hogy amin nem tudok változtatni, azt elfogadjam, adj erőt, hogy amit meg tudok változtatni, azt megváltoztassam, és adj bölcsességet ahhoz, hogy az egyiket a másiktól képes legyek megkülönböztetni!” IMA St. Jude kórház 2007. november 1. vasárnap 1 óra 15 perc Doktor Shino Mitsuki belépett az Elvis Diner, a sürgősségi osztállyal szemközti retro gyorsétterem ajtaján. Leült a pulthoz, jázminteát rendelt, amelyet egy fortune cookie-vel szolgáltak fel neki. Odakint dörgött a vihar. Csapkodtak a villámok, és a kiszuperált vasúti kocsi úgy rázkódott a szélben és az esőben, mint hajó a viharos tengeren. Mitsuki meglazította a nyakkendőjét, és elfojtott egy ásítást. Belekortyolt a teába, kivette a kekszet a csomagból, kettétörte, és elolvasta a kis papírszalagon díszelgő bölcs mondasi Aki őrültségek nélkül él, nem olyan bölcs, mint gondolja. Az orvos megdörzsölte a szemét, és úgy tűnődött el a mondaton, mintha egyenesen neki szólt volna. A pittyegője hangja rántotta ki az elmélkedésből. Pénzt tett a pultra, és az özönvízzel dacolva kiment az étteremből. * Ethan fejében Az élet… …és a halál között A levegőben úszom, a kórházi folyosók felett, erőfeszítés nélkül, mint madár az égen. Rekedtes hangokat, elfojtott kiáltásokat hallok. Látom a körülöttem sürgölődő orvosokat és nővéreket, de érzem, hogy az élet távolodik tőlem. Céline-t keresem mindenütt. Sietnem kell. Még harcolnék érte, de már alig van erőm. Feloldódom, elosztom, mint a hamu, amelyet szétszórnak, és amelyet elragad a szél. Kinyílik egy lengőajtó. Meglátom Céline testét: a sürgősségi csapat áll körülötte, most próbálják újraéleszteni. Mielőtt az ajtó becsukódna, néhány hangfoszlány ér el hozzám, a beavatkozás hangjai, amelyek elnyúlnak az időben: „elveszítjük, gyerekek!”, „mindjárt leáll!” „visszafordíthatatlan szívkárosodás”. És akkor hirtelen ráébredek, hogy Céline az én hibámból fog meghalni. Ezen az utolsó napon csak az újra fellelt boldogsággal törődtem, és elfeledkeztem a szörnyű előérzetről, amely pedig régebben egyfolytában figyelmeztetett: „ha szereted őt, meg kell védened, és csak úgy tudod megvédeni, ha távol tartod magad tőle”. Megöltem Céline-t. Megöltem Céline-t.

149

Megöltem Céline-t. Hajnali 4 óra Két test. Két külön teremben. Két test, amely néhány órája még szerette egymást. Két kéz, amely összekulcsolódott. Két száj, amely egymást kereste. Céline mesterséges kómában volt, csak a tüdejét működtető lélegeztetőgép tartotta életben, és egy hipotetikus szívátültetésre várt. Ethan az agyhalál állapotában pihent, lehunyt szemmel. Az agyába már nem áramlott vér, az idegi funkciók jóvátehetetlenül leálltak. De a szíve dobogott, a bőre meleg volt, és erről tévesen arra lehetett volna következtetni, hogy még nem veszett el minden teljesen. De ez nem volt más, csak illúzió. Claire Giuliani, a fiatal sebészrezidens állt mellette, és szomorúan nézte. Az intenzív szoba lengőajtaja hirtelen kinyílt, és Shino Mitsuki lépett be rajta. – Megtalálták a jogosítványát! – vetette oda a rezidensének. Claire megnézte az iratot, és megállapította, hogy Ethan kipipálta a szervadományozási rubrikát.* – Akkor indítsuk meg az eljárást – jelentette ki Mitsuki. – Szóljon Dietrichnek és a szervközpontnak. – Várjon csak! – kiáltott fel Claire. – Látta a vércsoportját? – AB. És akkor mi van? – Ugyanez a vércsoportja annak a fiatal nőnek is, aki szívre vár a másik szobában! Mitsuki megcsóválta a fejét, és a rezidenssel a nyomában kiment a folyosóra. – Doktor, igazán megpróbálhatnánk… – Szó sem lehet róla, maga is tudja jól! – De miért nem? Kivesszük a szívet, és rögtön be is ültetjük, így nincs gond a szív konzerválásával, sem a szállítás miatt bekövetkezett károsodással. Mitsuki megtorpant, és szigorúan a rezidensére bámult. Claire most fejezte be az évet az ő irányítása alatt, és Mitsuki épp arra készült, hogy megírja róla az értékelést. Ami nem ígérkezett túl hízelgőnek. Bár jók voltak a képességei, túl sokszor engedte, hogy az érzelmei kerekedjenek felül. Gyakran késett, vitába szállt a felettesei döntéseivel, és az emberben mindig azt az érzést keltette, hogy túlnőnek rajta az események. – Soha nem kapnánk meg az engedélyeket – jelentette ki Mitsuki hajthatatlanul. – De ennek a nőnek nagyon ritka vércsoportja van. Lehet, hogy még hónapokig a várólistán marad, az összes ezzel járó kockázattal. És ki garantálja, hogy életben lesz, mire új szívet kapna? – Senki – ismerte el Mitsuki. – Mi még ma este megmenthetnénk az életét. – De ott van az eljárási rend, Claire. – Teszünk az eljárási rendre! – kiáltott fel Claire kihívóan. A testem fölött lebegek, és hallom, ahogy úgy beszélgetnek Céline-ről és rólam, mintha már halott lennék. De a fiatal rezidens orvosnő, Claire indulatos szavaiból megértem, hogy lenne még egy esély Céline megmentésére, ha az ő szíve helyére az enyémet ültetnék he. Mit tehetnék, hogy meggyőzzem Shino Mitsukit és az átkozott karmáját? Úgy érzem, már nagyon távol vagyok. Fogadd el Claire ötletét, a jó életbe, fogadd el! * Az Egyesült Államokban a kifejezett beleegyezés elve érvényesül, vagy is az embernek ki kell töltenie egy szervadományozási kártyát, amennyiben halála után fel akarja ajánlani a szerveit. Magyarországon és Franciaországban inkább a feltételezett beleegyezés dominál: mindenki automatikusan szervdonornak számít, aki még életeben nem tiltotta meg,, hogy a szerveit felhasználja!

150

De Mitsuki, hűen a természetéhez, csak végigmérte az asszisztensét, és jéghidegen kijelentette: – Ha egyszer majd jó orvos szeretne lenni, akkor meg kell értenie valamit: a szabályok védenek meg minket. Mire Claire azonnal visszavágott: – Nem: a szabályok fojtanak meg minket. – A beszélgetést befejeztük, Claire. * Az éjszaka közepén, néhány kilométerre onnan A folyó fölé magasodó mellvédre egy reményvesztett férfi könyökölt: a ruhája csuromvizes volt, arcán eső csurgott, mert a többnyire fejére húzott kapucnit is hátrahajtotta, hagyta, hogy áztassa az eső – mintha így megtisztulhatna a bűneitől. Néhány órája még azzal hízelgett magának, hogy ő egész New York leghatékonyabb bérgyilkosa. Négy év alatt mintegy ötven ügyletet bonyolított le, teljesen simán. Több tucat embert gyilkolt le hidegvérrel úgy, hogy egyszer sem remegett meg a keze. Ma este viszont minden félresiklott, és a harmadik golyó egy nőt talált el, akinek nem kellett volna ott lennie. És ő életében először pánikba esett, és nem törődve a lebukás kockázatával, ő maga hívta fel a mentőket a mobiljáról. Miért éppen ma este? Miért ezek közolt a körülmények között? Ő maga sem értette. Megvilágosodásszerű érzése támadt, és hirtelen elöntötte az undor, a félelem és az irtózat. Vad haragra gerjedt, és a pisztolyt tiszta erőből az East River fekete vizébe hajította. Ám nem érte be ennyivel, felmászott a mellvédre, ott egyensúlyozott a mélység fölött, az égre emelve arcát. És miközben egyre vadabbul zuhogott az eső, behunyta a szemét, és bátorságot gyűjtött az ugráshoz. * St. Jude kórház 4 óra 30 perc Shino Mitsuki bevágta a szobája ajtaját. Kinézett az ablakon, de semmit nem látott az üveget verő esőtől. Bár nem szívesen ismerte el, Claire érvei megingatták. Felemelte a telefonkagylót, a szervközpontot kérte. Talán sikerül megszereznie az engedélyeket, és elvégeznie a műtétet. Néhány fenyegető mennydörgés hallatszott, a lámpák sercegni kezdtek. Mitsuki a kapcsolásra várt, majd hirtelen letette a kagylót. Nem, ez eleve vesztes játszma: soha nem kapja meg a szükséges engedélyeket. A szívátültetések esetében a felhasználható szervek száma minimális, rengetegen várnak rájuk, és a szabályozás nagyon szigorú. Mitsuki éppen olyan gyorsan száguldott ki a szobájából, ahogy berohant, és odalépett a rezidenséhez: – Claire, ellenőrizze az antitesteket, végeztesse el a vírusszerológiát, és nézesse meg a morfológiai illeszkedést. Elindítjuk a szívátültetést. – De mi lesz az eljárási renddel? – kérdezte Claire. – Ma éjjel teszünk az eljárási rendre! Tehát beleegyezett. Biztos vagyok benne, hogy az ő keze között Céline életben marad. Tehát már eltűnhetek. Körülöttem ragyogó árnyék kering, olyan, mint a kristály. Már nincs súlyom, felszívódom, kitörlődöm, elborít egy tejszerű köd. Mielőtt végképp eltűnnék, valamiféle foszforeszkáló meleg és ragyogó anyag ölel magába. És egy utolsó lélegzettel mindent megértek: hogy az idő nem létezik, hogy az élet az egyetlen igazi javunk, hogy nem szabad semmibe vennünk, hogy mind kapcsolatban állunk egymással, és hogy a legfontosabbat soha nem fogjuk megérteni. Hajnali 5 óra

151

Shino Mitsuki átvágta a szegycsontot, és felnyitotta Ethan mellkasát. A szívizom normálisan működött, nem látszottak rajta zúzódás jelei. Odakint egyre vadabbul tombolt a vihar, vastag esőfüggönnyel vonva be a műtő ablakait. A szomszédos teremben egy másik sebész Claire asszisztálásával felnyitotta Céline mellkasát, és nekilátott, hogy biztosítsa a testen kívüli vérkeringést. Mitsuki elválasztotta az aortát a nagy gyűjtőértől, majd egy speciális folyadékkal leállította Ethan szívét. Miért hagyta magát belerángatni ebbe az ügybe? Amint felfedezik, hogy engedély nélkül operált, egészen biztosan felfüggesztik. Talán még az állását és a diplomáját is elveszíti. A Céline-t operáló sebész zene mellett szeretett dolgozni. Egészen odáig ment kifinomultságában – vagy rossz ízlésében, Mitsuki szerint, akit idegesített kollégája extravaganciája –, hogy egész válogatást állított össze olyan számokból, amelyek címében a „szív” szó szerepelt: Open Your Heart, You Stole My Heart. A Heart in New York.* Mitsuki elvágta az ereket, a tüdővénát és a tüdőartériát, és kiemelte a szívet, gondosan ügyelve a szinuszcsomóra, amely a szívritmust fogja biztosítani az átültetés után. Egy szempillantás alatt lerombolta a karmáját, és elveszített egy olyan pozíciót, amelyet hosszú évek munkájával sikerült megszereznie. Hogy hagyhatta belerángatni magát ebbe a műtétbe? Azt hitte, hogy az életét szilárdan rögzítik az elvei és a bizonyosságai, de az ő élete is csak olyan volt, mint mindenki másé: törékeny. Miközben Joe Cocker belekezdett az Unchain My Heart** című számba, a sebész lezárta az aortát és a nagy gyűjtőeret, elvezetve Céline vérkeringését a szívétől. Egy gép vette át a stafétát a tüdőtől és a szívtől, miközben a vér hőmérséklete 37 fokról 26 fokra hűlt, hogy csökkentsék a szervezet oxigénszükségletét. Mitsuki jeges sóoldatba merítette Ethan szívét, hogy lehűtse. Ő maga vitte át a szomszédos terembe, ahol a továbbiakban ő is segített kollégáinak a műtétnél. Özönvízszerű eső zúdult a kórházra, és ettől a bentieknek olyan érzésük támadt, mintha tengeralattjáróban lennének. Claire kiemelte Céline szívét, bár meghagyta a szívpitvar egy részét. Mitsuki gondosan Céline testébe helyezte Ethan szívét. Ekkor kezdetét vette a kényes művelet, melynek során újra össze kellett kötni és varrni azt a négy fő pontot, amelyet a két szívpitvar, az aorta és a tüdőartéria jelentett. Miközben Shino a munkájába merült Claire-t figyelte, hirtelen ráébredt, hogy miatta egyezett bele a műtétbe. Hogy elnyerje a tetszését, és életre keljen a tekintetében. Tíz hónapja, amióta Claire mellette dolgozott, Shino elhitette magával, hogy a lány az agyára megy, hogy bizonytalannak és közönségesnek tartja. De az az igazság, hogy már jó ideje csak ő létezett a számára, és hogy elevennek, ösztönösnek és érzékenynek találta. Claire minden volt, ami ő nem. Shino maga elől is eltagadta az érzéseit, de az érzések legyűrték, és ettől nagy baj szakadt rá. Szív-baj. A műtét hosszú órákig tartott. Miután az orvosteam megtisztította a szervet a beleszorult levegőtől, helyreállították a vérkeringést. A szívizom fokozatosan felmelegedett, és működni kezdett. * Reggel 9 óra 03 perckor egy elektrosokknak köszönhetően Ethan szíve verni kezdett Céline mellkasában. * Amikor Shino Mitsuki kidugta az orrát, az eső már elállt, az ég tiszta kék volt, és ragyogó fényfollok táncoltak a szétszórt tócsákon az Elvis Diner körül. Shino belépett a gyorsétterembe, és utat tört a pultig, ahol két feketekávét rendelt. A kórház parkolójába ment, és meg is találta Claire Giulianit: cigarettázott, és szörnyűséges mályvaszínre festett Bogara tetejére támaszkodott. Mitsuki hozzálépett. Claire megborzongott, és bekapcsolta ezüstös biztosítótűkkel szegett gallérú kabátját. Éppen Shino ellentéte volt, mindenben elütött tőle. Kultúrában, vallásban, életstílusban: mi volt közös bennük? Nyilván semmi. És mégis… *Nyisd meg a szíved, Elraboltad a szívemet, Egy szív New Yorkban. **Szabadítsd meg a szívem.

152

Shino egy mosolyfélével kísérletezett, és Claire felé nyújtotta az egyik papírpoharat. Claire szemöldökráncolva nézett rá, láthatólag meglepte ez a baráti gesztus, ami olyan szokatlan volt a főnökétől. Shino tétovázott – nyilván nevetségessé fogja tenni magát, és az álláson túl a becsületét is elveszíti –, majd összeszedte minden bátorságát, és úgy döntött, az egész életével hátraarcot csinál: – Tíz hónapja, amióta maga a kórházba érkezett… * Szép őszi vasárnap volt. New York remegett, zúgott, reszketett. A St. Jude kórházban, minden boldogság és fájdalom helyszínén az élet ment tovább a maga születés- és halálhozadékával, gyógyulásaival és szenvedéseivel, ujjongásaival és keserű lemondásaival. A délután vége felé az intenzív osztályon, miközben a lenyugvó nap fénye felragyogott az ablakokon, Céline kinyitotta a szemét.

153

36 Tűzben élni* Nincsenek véletlenek, csak találkozások vannak. PAUL ÉLUARD Két hónappal később December 31. reggel Céline Paladinónak hívnak, most töltöttem be a harmincadik évemet, és egy befagyott tó körül futok egy erdőben, Maine államban. Átszelem a havas tájat; megrészegít a jeges síkság és a nap fénye, amely vakítóan verődik vissza a fenyőfák ágairól lógó jégcsapokról. Pára gomolyog a számból. Megnyújtom a lépéseimet, felmérem a határaimat. Beültetett szívem már magától működik, pihenéskor is hevesen ver, és lassabban reagál a nagyobb erőfeszítésekre. Futok. A műtét után négy hétig maradtam a kórházban, egy hónapja pedig egy rehabilitációs intézetben kitartást fejlesztő és erősítő gyakorlatokat végzek. Majdnem mindennap egy sor vizsgálaton veszek részt, amelyek kimutatják a legkisebb hőemelkedést, az erősebb szívdobogást, a fertőzés legapróbb jelét, a beültetett szerv minden kis hibáját. Tudom, hogy a halálozási arány a beültetést követő évben a legnagyobb. Tehát futok. Egyre gyorsabban. Tűzben élek, meredélyek peremén futok el, szakadék szélén táncolok. Hogy mennyi ideig? Egy hónapig? Egy évig? Tíz évig? Ki tudhatja? Az életem talán egy hajszálon függ, de ez elmondható a maguk életéről is. Felfutok a porhóval borított parkba vezető ösvényen. Az erdő szélén álló ultramodern utógondozó központ szürke kőből és üvegből készült hatalmas paralelepipedonra hasonlít. Felszaladok a lépcsőn, a szobámba. Beállok a zuhany alá, majd gyorsan felöltözöm; nem akarok elkésni a kardiológussal való találkozóról. A kardiológus udvariasan köszön, de halvány nyugtalanságot veszek észre az arcán. Leülök, és felkészülök mindenre, a legrosszabbra is. Egy ideje nem reagálok jól az orvosságokra: nem működik tökéletesen a vesém, magas vérnyomás és enyhe cukorbetegség alakult ki nálam. – Nem kerülgetem a forró kását – vág bele az orvos. Nem moccanok, megőrzöm a nyugalmamat. Nem félek. Még ha néha hányingerem van is, ha néha megdagad is a lábam, és egyre fáradékonyabb vagyok. – Kisasszony, maga terhes. A bejelentés több percig csak úszik a levegőben, és nem is fogom fel igazán az értelmét. – Terhes – ismétli meg az orvos –, de ez most nem jó hír. Hirtelen észreveszem, hogy könnyek csorognak az arcomon, és beültetett szívemet eltölti a kegyelem érzése. – Világosan fogalmazok: abszolút elképzelhető egy terhesség szívbeültetés mellett, de nem két hónappal a műtét után, és nem a maga állapotában. Csak azért van még életben, mert nagyon erős immunszupresszív kezelést kap. Ám ezek a gyógyszerek áthatolnak a méhlepényen, és növelik a * Marina Cvetajeva egyik művének a címe

154

magzati károsodások és a veleszületett betegségek kockázatát. Ezt a kockázatot nemcsak ésszerűtlen, de nagyon veszélyes is lenne vállalnia az ön és a gyermek szempontjából is. Az orvos csak mondja, mondja, de én nem figyelek rá. Máshol vagyok. Ethannel. És vele halhatatlan vagyok.

155

Epilógus Az élet és semmi más Másfél évvel később Ezen a szép tavaszi napon egy gyermek első lépéseit tette meg a Central Park hatalmas gyepén édesanyja és nővére ellágyult tekintetétől kísérve. Az őket összehozó tragédia óta Céline és Jessie úgy érzik, különleges kapcsolat van közöttük, és vállvetve igyekeznek úrrá lenni az élet viszontagságain. Kettesben talán lassabban halad az ember, de sokkal messzebbre jut. Jessie folytatta a tanulmányait, és kibékült a szüleivel. Céline pedig szívós eltökéltséggel szállt szembe a szívátültetés okozta komplikációkkal. Bár soha nem beszéltek róla, mind a ketten szívesen gondolták, hogy valahonnan felülről egy férfi nézi őket, és őrködik felettük. Ezenközben a Brooklyn híd túloldalán egy lekerekített formájú öreg taxi visszapillantó tükrében megvillant a lenyugvó nap fénye. Egy nagydarab, fekete félvak férfi és egy különös ázsiai orvos izgatott beszélgetést folytatott a motorháztetőre könyökölve. Ma este, ahogyan azóta minden este, a végzet és a karma egy régi történet befejezéséről vitatkozott. A szerelem és a halál történetéről beszélgettek. A fény és az árnyék történetéről. A nők és a férfiak történetéről. Egyszóval: az élet ment tovább.

156

Könyvem írásakor felhasználtam néhány idézetet, amelyeket a rám nagy hatást tett és ihletet adó olvasmányaimból szedegettem össze: „A város, ahol az ember otthon érzi magát, ha a semmiből érkezett” – az idézet Melissa Bank Halászati és vadászati kézikönyv fiatal lányok számára című művéből származik. „A véletlen Isten álruhában” – ezt a mondást általában Albert Einsteinnek tulajdonítják. „Aznap reggel a halál árnyának szárnya volt” – ezt a mondatot Bruno D. Cot és Michéle Leloup cikkéből idéztem, amely a L'Expressben jelent meg 2001. szeptember 20-án. Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek? – idézet Orhan Pamuk A nevem Piros című regényéből. Az indián mondás, amelyet Céline a vállára tetováltatott, a yanomami indiánoktól származik, és Dávid Servan-Schreiber „A másik bennünk lakó fájdalma” című, a Psychologies Magazin 2004. májusi számában megjelent cikkéből idéztem. Céline visszavágásában: „A szerelmi történetek pezsgővel kezdődnek és kamillateával végződnek”, Valéry Lar-baud-ra utal. És végül, mivel ez a regény kitalált történet, némi szabadságot engedtem meg magamnak New York helyszíneit és az időpontokat illetően

157

Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő V. Detre Zsuzsa Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

158