2
Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele. Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak. Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?
3
„Az elsőkönyves McVeighnek sikerül teljességgel valósághű és érzékletes képet teremtenie a 19. századi Dél-Afrikáról. Olvasás közben magunk is érezzük a homokvihar tombolását, a hideg kukoricakása ízét, halljuk a kabócák reszelős hangját és Frances keserű zongorajátékát. A reménytelen történet hátterében pedig megismerhetjük a szenvedély viszontagságait, a gyarmatosítás kegyetlenségét és a gyémántkereskedelem mélyen fajgyűlölő kezdeteit. Letehetetlen olvasmány.” Oprah.com Jennifer McVeigh 2002-ben évfolyamelsőként szerzett diplomát az Oxford Universityn angol irodalomból. Filmekben, televízióban, rádióban és a könyvkiadásban dolgozott, míg fel nem hagyott mindennel, hogy regényírásba fogjon. Az Afrikai akác az első regénye.
4
Jennifer McVeigh
AFRIKAI AKÁC – részletek Felment a fedélzetre, megállt a hajó orrában. Az étterem órája fél kilencet mutatott. Fél órája volt még, mielőtt jelentkeznie kellett odalenn. Nyugodt, derült éjszaka volt, az ég alján vékony holdsarló függött. A korlátnak támaszkodva hallgatta az óceán harsogását, amint a hajó a habokat szelte, és pontosan tudta, hogy minden megtett centiméterrel közelebb jut ahhoz a férfihoz, akihez feleségül kell mennie. Vajon sikerül-e még egyszer beszélnie Williammel? Nem hitt benne. A vacsorameghívás lehetőséget adhatott volna, hogy jobban megismerje, de csak még jobban eltávolította őket egymástól. Gyűlölte Nettletonékat és Musgrave-éket szánalmas szűklátókörűségük, önelégült ítéleteik és a társadalmi konvenciók válogatás nélküli elfogadása miatt. Szerette volna elmondani Williamnek, hogy nem érdekli a leendő férje, és az, hogy Edwin Matthewszal kell élnie Kimberley-ben, olyan, mintha élve eltemetné magát. De honnan tudhatná, törődik-e vele annyira, hogy meghallgatja egyáltalán? 1
– Szóval orvos felesége lesz. A hang közvetlenül a háta mögül szólalt meg, és mikor megfordult, William állt mellette. Gyufát gyújtott, és a lány édes füst illatát érezte. – És ő boldoggá teszi majd magát? Frances sokatmondó pillantással nézett vissza rá. – Találja ki. A férfi a korlátra könyökölt, és a vizet bámulta. – Amennyire meg tudom ítélni, az elköteleződés olyan, mint a tisztítótűz. Az ember nem tudja, a pokolba vagy a mennyekbe jut-e. – Már volt nős? – Csak eljegyzett vőlegény. De úgy döntöttem, nem veszem őt feleségül. – Miért nem? Westbrook nevetett. – Lehet, hogy el kellett volna vennem. Csinos és nagyon gazdag. De soha nem tett volna boldoggá. Zsarnok vagyok. – Francesre sandított. – Olyasvalaki kell nekem, aki erős egyéniség. Csend támadt. Frances látta, hogy fogy William cigarettája, és az járt a fejében: most már bármelyik pillanatban bedobhatja a csikket a tengerbe, és akkor itt hagy magamra, és kész, vége. A férfi szippantott egy utolsót a cigarettából, aztán átpöccentette a korláton. – És én még azt hittem, maga egy végsőkig elkeseredett lány, aki tengerre száll, hogy a gyarmatokon találjon munkát. – Mintha Nettletonnét hallanám. Westbrook felnevetett. – Ami azt illeti, azt hiszem, tökéletesen a helyére tette. 2
Egyébként, látja, hogy mit állok ki estéről estére? – Látom. Én nem vállalnám még egyszer, ha fizetnének érte, akkor sem. – Ennyire elviselhetetlen volt? Frances megvonta a vállát. – Nem lett volna szabad meghívnom – válaszolta William sajnálkozva. Majd a szakállát vakargatva folytatta: – Nem olyan rég még velem is ugyanígy beszéltek volna. – Hát ezt nehezen tudom elhinni. – Pedig így van. Nem sokban különbözünk, maga meg én. Ír, zsidó... mind a ketten kívülállók vagyunk. Tizennyolc éves koromban egyetlen londoni hölgy sem fogadta volna a köszönésem. Whitechapelben nőttem fel, olyan házban, ahol az ablakok nem voltak beüvegezve, és nyolc gyerek négy pár csizmán osztozott. – És később? Mi történt aztán? – Az unokatestvéremre rámosolygott a szerencse. Natalban dolgozott egy cukornádültetvényen a keleti parton. Gyilkos munka volt, éhbérért. Mikor Kimberley-ben gyémántot találtak, Baier összeszedte a szerszámait, és a lelőhelyre ment. Eleinte semmire sem volt pénze. Özönvízszerű esők zuhogtak, a kimberley-i bányák negyven százaléka víz alatt volt. A bányaengedély ára felszökött, drága lett, mint soha még azelőtt. Mikor a Kimberley-i Bányaigazgatóság pályázatot hirdetett szivattyúrendszerre, Baier összeszedett annyi pénzt, hogy egy búr szállítóval egy hétig utazzon, egészen West Victoriáig, ahol olcsón kínáltak egy szivattyút. A megbízás nyereséges volt, és pár hónap múlva már elég pénze lett, hogy befektethessen. Megfelelő helyeken váltott ki koncessziót, és jól aknázta ki őket. Pénzt adott, hogy Oxfordba mehessek. Három 3
ott töltött évvel később, és pár százezer font erejével a hátam mögött már átmegyek a társadalmi elfogadottság vizsgáján. – És mit kezd ezzel az elfogadottsággal? Westbrook egy ládarakás tetejére mászott, ott ülve lógázta a lábát valamivel Frances fölé magasodva. Végigsimított bozontos haján, és a lányra mosolygott: – Baiernek dolgozom. – És szereti csinálni? – Kimberley-ben a légkör olyan, amilyet sehol máshol nem tapasztaltam még soha. Gazdasági robbanás fenyeget a városban. Hol máshol tudnám a reggeli kávémat egy ausztrál aranyásóval meginni, az ebédemet egy kaliforniai ’49-es kincskeresővel megenni, vacsorát adni fél tucat német tőzsdeügynöknek, és végül egy cockney alkusszal whistezni, aki nemrég egy húszkarátos gyémántot kapart ki a földből, és a vagyonát úgy herdálja, hogy ötfontos bankjegyekkel gyújtja meg a szivarját? Mocskos, züllött, eszeveszett hely, de lehet ott pénzt csinálni, ha az ember tudja a módját. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen anyagias. William elvigyorodott. – Nem szégyen az. – Megrázta kissé a fejét. – Szerencsém van, hogy Fokváros legravaszabb üzletembereitől tanulhatok. Baier tapasztalatával senki nem versenyezhet. Jelenleg arra gyűjtünk fedezetet, hogy mi legyünk az egyetlen importőrei az új generációs bányagőzgépeknek. – És mikor a pénz összegyűlt? Visszamegy Angliába? – Nem hiszem. Anglia nem jó hely az olyanoknak, mint én. Fojtogató. Az üzletek túlságosan lassan jönnek létre, és nehéz lehetőséghez jutni. Túl sok a szabály, túl nagyok az elvárások, túl sok Nettletonné lesi az ablakból, hogyan issza az ember a teáját. 4
Afrikában a lehetőségek határtalanok. A szabályokat most alkotják, olyan emberek, mint Baier. És nemcsak a meggazdagodásról van szó. Fokföldnek politikusokra, bankárokra, tisztviselőkre van szüksége. Azzal ellentétben, amit a búrokról a vacsoránál mondtam, az az igazság, hogy civilizálatlan, földhözragadt társaság, akik lenézik a bennszülötteket, de bennünket is ki akarnak üldözni. Jó képességű, nagy formátumú emberekre van szükség, hogy féken tartsuk őket. Hol volna otthon ehhez hasonlítható kihívás, amelynek megfelelhetnék? Leugrott a ládákról, kezét zsebre dugta, hogy ne hadonásszon annyit. – Rengeteg dolgot szeretnék véghez vinni. Világot látni. Képzelje csak el, Afrikában vannak emberek, akik soha nem láttak még európait, állatok, melyek soha nem hallottak még puskalövést. El tudja képzelni, milyen az, amikor az ember egész nap kint van a szavannán, kudura vadászik a síkságon, leopárdot űz a hegyekben, a szabadban alszik a csillagos ég alatt? Teljesen ismeretlen még ez a föld. A lányra mosolygott. – És maga? – kérdezte. – Mi lelkesíti fel Frances Irvine-t? Mit válaszolhatott volna? Egyetlen említésre méltó dologra nem emlékezett, ami azelőtt történt volna, hogy felszállt a Cambrianra. Pedig William láthatólag őszinteséget várt el. – Nézze, Westbrook úr. A házasságom... – elbizonytalanodott, félt bevallani, amit érzett. – Az orvos. Alig ismerem. A férfi kérdőn nézett rá. Frances folytatta. – Vagyis azt akarom mondani, hogy nem érdekel a házasságom. Nincs számomra jelentősége. Kerülte William pillantását, a kezét nézte, és úgy érezte, szánalmasan hangzik ez a mondat azok után, amiket a férfi mondott 5
neki, és hogy milyen nyilvánvaló, hogy ő kedveli ezt a férfit. Valószínűleg nem is válaszol, gondolta. A férfi kisvártatva azonban közelebb lépett hozzá, érezte, hogy a lábával az övéhez nyomja a szoknyáit, és a ruhájából áradó dohányszag is megcsapta az orrát. – Mindig ezt csinálja, ha ideges? – kérdezte Westbrook szelíden, a lány kezét nézve, ahogy a nyakán a bőrt húzkodja az ujjai közé csípve. – Igen – válaszolta Frances nagyot nyelve, és azonnal leejtette a karját. A férfi a kézfejét az arcához érintette. – És azt próbálja velem megértetni, hogy egyáltalán nincs eltökélve arra, hogy hozzámenjen ahhoz az orvoshoz? – Nem. – Dobogó szívvel nézett fel rá. – Vagyis hogy igen, egyáltalán nem vagyok eltökélve. – És még adósom, mert megmentettem az életét. – Azt hittem, azt már elfelejtette. – Szó sincs róla. – S a férfi huncut mosollyal tette hozzá: – Csak várom az alkalmas pillanatot. Arcáról leolvadt a mosoly, és fél kézzel széles tenyerébe fogta a lány nyakát, majd a hüvelykujjával végigsimított a száján, kissé felemelve a felső ajkát, hogy a szája szétnyílt. Frances érezte, hogy hozzásimul, és mikor a férfi lehajtotta a fejét, azt gondolta, meg fogja csókolni, de ehelyett a fülébe súgta: – Azt gondoltam, felhívják a kivándorló lányok figyelmét arra a veszélyre, hogy csábításnak vannak kitéve a hajón. – Bánom is én – súgta vissza hirtelen támadt bátorsággal. De William hirtelen elvette róla a kezét, és azt mondta: – Frances, hideg van itt. Be kell mennie. Megfordult, és otthagyta a lányt a korlátnál. A tenger zúgott a mélyben, a hajó észrevétlenül közeledett Fokváros felé a min6
dent beburkoló sötétben. Frances nézte, amint a férfi árnyékként átmegy a fedélzeten, lehajtja a fejét a lépcsőlejárónál, és elindul lefelé. * Kevés időt töltöttek együtt, és ez így jó volt Francesnek. Edwin a hét hat napján dolgozott, napkelte előtt indult, és alig valamivel sötétedés előtt ért vissza. Frances mélyen a takaró alá bújt, amikor Edwin elment, lubickolva az egyedüllétben. Időnként elképzelte, hogy megy át a férje egyedül a mezőkön a kora reggel hűvösében, a csillagos ég alatt. Miről gondolkodik vajon közben? Hogy meg lehet-e állítani a himlőt Kimberley előtt? Hogy elégedett-e a felesége? Edwin tele van ellentmondással: alapos és szorgalmas mindenben, amihez csak nyúl, de furcsán érzelemmentes; elég becsvágyó, hogy finom nőt vegyen feleségül, de megelégszik annyival, hogy a szavannán éljen, mint valami vadember; kegyetlenül tárgyilagos, mégis elég ábrándos, hogy őt idehozza. Edwin előfizetője volt a Graaf-Reinet című újságnak. Angol nyelvű lap volt, és Frances mindig végigbogarászta, hátha talál benne híradást William esküvőjéről, de nem esett szó ilyesmiről. Viszont elolvasta, amit Johannes Swanepoel, egy tizenkétezer hektáron egyedül élő búr farmer letartóztatásáról írtak. Ez az ember elrabolta egy szomszédos gazda lányát, és öt évig egy tüskés sövény mögötti rejtekhelyen tartotta fogva. Mire végül rátalált a családja, a lány teljesen elfelejtett beszélni. A hátborzongató történet megragadta a képzeletét. Swanepoel teljes elzártságban tartotta a lányt, senkivel nem akart osztozni rajta. Edwin nem bűnöző, mégis volt valami különös abban, ahogy rávette őt erre 7
a házasságra, és idehozta Rietfontainbe. Miért nem Kimberleyben élnek? Vagy Fokvárosban? Vagy Port Elizabethben? Miért itt vállalt állást, kilométerekre bármilyen emberlakta helytől? Francesnek minden reggel hét órakor föl kellett kelnie, átengednie a terepet Sarah-nak, aki bevetette az ágyat, becsukta a zsalugátereket, hogy ne süssön be a nap, és egy megnedvesített lepedőt feszített ki az ajtónyílásban, hogy hűsítse a szobát, és távol tartsa a legyeket. Frances megreggelizett, azt, amit odakészítettek neki, és a nap hátralevő részét egy székben ülve a stoepon töltötte, könyörögve, hogy William egyszer csak felbukkanjon a távolból. Kimberley csak egynapi lovaglásra volt tőlük, és bármelyik távoli porfelhő akár ő is lehetett volna. Felbukkan a láthatáron, keresztülvágtatva a szavannán, haja fekete villanás a ragyogó égbolton, szeme hunyorog a vakítóan izzó napfényben. Szinte hallotta, ahogy William csizmája alatt zörög a kavics, mikor leszáll a lováról. Letérdel elé, a hajába temeti az arcát, és azt mondja neki, hogy magával viszi Kimberley-be. Frances nap mint nap így ült, és várta, a szeme már égett a bámészkodástól, de képtelen volt onnan elszakadni. A táj lenyűgözte. Nyár elején érkezett, mikor a nap úgy tűzött a kiszáradt mezők felett, mint a kemence. Kegyetlen, irgalmatlan ilyenkor a hőség. A talaj olyan forró, hogy nem lehet megérinteni. Mikor fölvett egy szikladarabot, vízhólyagos lett tőle a tenyere. Még a lovak patáját is bezsírozzák, és bőrt húznak rá, hogy meg ne égjen. Órákon át nézte a satnya, kiszáradt hangához hasonló füveket, amint a szélben aranyból ezüstre változtak. Edwin deszkát erősített az ereszük alá, melyet a fecskék fészkelőhelynek használtak, és ott keringtek, eltűntek, előbukkantak a ház mögötti kis víztározó felett. A tározó mellett volt az egyetlen zöld folt: 8
pár négyzetméternyi csenevész fű, melyet a medencéből szivárgó víz tartott életben, a közepén egy őszibarackfa. Néhány héttel azután, hogy Frances megérkezett, kemény húsú, aranyszínű gyümölccsel lett tele. A gyümölcs rózsaszínűvé vált a nyár folyamán, megpuhult, lehetett szedni belőle, és Frances, mikor a pihés bőrű barack meleg húsába harap, elképed, hogy ezen a sivár talajon ilyen édesség képes teremni. Tisztább napokon látszanak a hegyek szellemszerű körvonalai, melyek úgy tornyosulnak a láthatáron, mint a felhők. Az esők elmaradtak, és ahogy múlt a nyár, a komor, szikkadt veldt poros tövishálónak látszott. Soha nem hitte volna, hogy egy táj ilyen végtelenül kopár lehet. Teljes ellentéte volt a London körüli dús, zöld mezőknek, a zajos, nyüzsgő élettel teli, gondosan nyírt sövényeknek. Az egyetlen hangos hang, amit hallani lehetett néha, a gyíkok böfögése volt. Az apja nem ilyen helyről álmodott, mikor Afrika-térképeit nézegette. Utálta volna a port és a hőséget. Frances reménytelenül magányosnak érezte magát nélküle, és próbálta legyűrni a sóvárgását valami csodaszerű, hirtelen változás iránt. Apja halálát cserbenhagyásnak érezte. Gyökértelenné vált miatta, és egyszer csak erre a vad vidékre vetődött, amelyhez semmi köze. Edwin minden vasárnap kora reggel sétára indult. Mindig kérdezte, nem akar-e vele tartani, de Frances mindig elhárította a kérést. Őrültségnek tűnt, hogy valaki ebben a hőségben akar gyalogolni, arról nem beszélve, hogy a Karoon minden ugyanolyannak látszik. Szinte alig van rajta fa, nincs árnyék, és mérföldeken át mindent finom vörös por lep. Az ember elindulhat egy irányba, és a haláláig gyalogolhat anélkül, hogy teremtett lélekkel találkozna. Kígyók, pókok vannak ott, és a legyek szüntelen ostroma. Egyszerűen nem volt képes felfogni, épeszű 9
ember miért dönt úgy, hogy ideköltözik. Ellenséges vidék, alig van élet benne, nem igyekszik szépnek, kedvesnek látszani, a romantika aztán végképp hiányzik belőle, és ennek ellenére, vagy éppen mindezért, Frances beteges vigaszra lelt benne. Önmaga tükörképét látta a komor, kietlen tájban. Csodálta beletörődését, megnyugtatónak találta. Megtanulta, hogy vigyázzon a kígyókkal. Volt ott kobra, vipera, kecskekígyó, csörgőkígyó, szarvasvipera és homoki vipera. A hüllők, mondta Edwin, nem tudják szabályozni a testhőmérsékletüket. Árnyékra van szükségük, különben felforr a vérük a bőrük alatt. A ház a csukott zsalugátereivel, sötét szobáival tökéletes menedék. Egy hűvös reggelen, mikor Frances kinyitotta a konyhaajtót, kobra siklott ki a porba, közvetlenül a lábánál. A rovarok közül csak a pókoktól félt. A vöröstől éjjel, a vadászpókoktól nappal. Ezek a földön rohangáltak szöcskére, tücsökre és bogárra vadászva. Frances eleinte fűcsomónak nézte őket, mert a lábaikon a hosszú pihék álcául szolgáltak, de aztán Edwin megmutatta neki közelebbről, és attól kezdve mindenütt észrevette őket. A pókok miatt enyhült meg Nanny iránt is. Eleinte kitiltotta a szurikátát a házból, de hamar megváltoztatta a döntését. Soha nem képzelte volna, mennyi bogárral él együtt, amíg Nanny ki nem húzta őket a padlórepedésekből – termeszek, tücskök és vastag, szőrös lábú odúlakó pókok, még skorpiók is, melyeket az állat egy csapással ártalmatlanná tett, majd élvezettel elropogtatta még mozgó lábukat. A baj csak az volt, hogy mióta Frances bezárta a dolgozószobába a szurikátát, az nagyon gyanakodva bánt vele. Nem volt hajlandó változtatni a meggyőződésén, hogy Frances veszélyes. Mikor a fiatalasszony belépett egy helyiségbe, Nanny azonnal 10
félbehagyott mindent, bármit is evett éppen, a hátsó lábára állt, és mulatságos oldalazó lépésekkel a szoba végébe hátrált, mintha nem akarná megsérteni, de neki hirtelen sürgős dolga akadt. Egyik délelőtt Frances az ajtó mellé állt, és várt. Nanny meg is érkezett, és határozatlanul pillantgatott ide-oda a házról Francesre, Francesről a házra, mintha azt latolgatná, besurranjon-e gyorsan vagy sem. Frances, Edwin figyelmeztetése ellenére, hogy ne etesse az állatot, egy kekszet tartott a kezében, és a szurikáta kétségtelenül kóstolt már süteményt azelőtt, így tudta, hogy sokkal ízletesebb, mint a termeszek, odacsoszogott hozzá. Mikor közel ért Franceshez, udvariasan két lábra állt, és elkapta a kekszet a mancsával. Abban a testhelyzetben el is fogyasztotta, közben gombszemét le nem vette az asszonyról, teleszórva maga körül mindent morzsával. Attól fogva barátok voltak. Az állatnak kis kerek fekete folt volt a szeme körül, melytől nagyon komolynak látszott, hosszú bajusza, és mikor az ember megvakargatta a hasát, csodálatosan dorombolt. Nanny délutánonként a verandán üldögélt Francesszel, mellső lábát összefonta a mellkasán, mint valami őrszem. Időnként elaludt, ilyenkor Frances lábán hevert könnyű kis teste. Mikor felriadt, úgy szimatolt, mintha zavarban volna. Mikor Edwin otthon volt, Nanny finoman a lába elé tette a zsákmányait az üvegedényei számára, Edwin cserébe megvakargatta a füle tövét. Reitzéké volt a környéken minden föld, összesen körülbelül ötvenezer hektár. A farm főépülete és a gazdasági épületek akár falunak is beillettek volna, annyi ház volt ott mindent egybevéve. Edwin szerint több mint hatvanan dolgoztak a farmon, fehérek és feketék, tízezer birkát tartottak, ugyanannyi kecskét, rengeteg struccot és marhát. Egyetlen víztározó volt csak az egész gazdaságban, és délutánonként a házból látni lehetett, amint a 11
csordák átvonulnak a síkságon, nyomukban rettenetes, mindent belepő porfelhő. Bibliai képet idézett Frances elé, a zsidók menekülését Egyiptomból az Ígéret Földjére. El kellett volna végeznie bizonyos teendőket, hogy lakályosabbá tegye a házat, de nem tudta magát rászánni, hogy bármibe belefogjon. Már rég át kellett volna alakítania a ruháit, hogy praktikusabbak legyenek. Anyagot kellett volna rendelni Port Elizabethből, és függönyöket varrni. Edwin megkérdezte Mevrouw Reitzet, nem adná-e kölcsön a varrógépét, de Frances nem akarta bevallani egyiküknek sem, hogy még soha nem varrt géppel, ezért állandóan halasztgatta a dolgot. Esténként Edwin, mikor hazaért, soha nem kérdezte, mit csinált Frances egész nap, soha nem szidta le a ház állapota miatt, és soha nem vonta kérdőre, hogy belenézett-e a katalógusokba, melyeket Port Elizabethből rendelt. A zongora érintetlenül állt a terítő alatt. Edwin nem kérte, hogy játsszon, ő pedig nem ajánlkozott. Örült, hogy a férfi hagyja, hadd csináljon, amit akar. Írt Anne-nek és Mariellának, választ is kapott tőlük. Mindketten megállapodtak, berendezkedtek, és boldogok voltak. Anne az őslakosok osztályát vezette az új kimberley-i kórházban – azt írta, a munka fárasztó, de hálás, Fairley és Fairley-né pedig szerencsésen megkezdték új életüket Stellenboschban. Örült barátnői boldogságának, de a leveleiktől csak még elégedetlenebbnek érezte magát a saját sorsával. Hiányzott neki Anglia, és Lucille-nek is írt, a családról kérdezte. Unokatestvére válaszolt is, levele tökéletesen felidézte az évszakot. Az elmúlt évek egyik leghidegebb tele volt: jéghideg arcok, megfagyó kezek, melyeket muffba rejtenek, hó az Oxford Streeten. Leírta a vidéki estélyeket, a Hyde Park-i korcsolyázást, vadászbálokat és hétvégi vadászatokat. A levélben a 12
London Society Magazine, a társasági hetilap egy példánya volt. Lucille megjelölt egy cikket, melyben róla és a különféle fontos eseményeken történt megjelenéséről is megemlékeztek. Az oldalakat megtöltötték a parfüm- és divathirdetések, azonkívül beszámolók operákról, bálokról és első bálozókról. Furcsa volt, hogy majdnem ez lett az ő élete is. Olyan távolinak tűnt mindez Rietfontainből, mintha a magazin egy tündérmeséből kiszakított oldal volna. Edwin csak egyszer kérdezte, nem fest-e délutánonként, hisz tehetsége van hozzá. Azt ajánlotta, gyűjtsön növényeket a szavannáról. Ettől támadt az ötlete, hogy megkérje Edwint, rendelje meg neki Sowerby Angol növényvilág című könyvét Londonból. Mikor megérkezett, felállította a festőállványát a verandán, és pár finom, kézzel színezett illusztrációt kezdett másolni belőle, melyek kész csokrot alkottak, az otthonra emlékeztették: rózsák, pitypangok, kökörcsinek és nárciszok.
13
