Fordítás angolról magyarra

Fordítás angolról magyarra

Ahmir „Questlove” Thompson –

Mo’ Meta Blues: The World According To Questlove

Készítette:

Konzulens:

Szabó Stefan

Dr. Lénárt Levente

Fordító és tolmács MA

Egyetemi docens

Modern Filológiai Intézet

Miskolc, 2014

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés ............................................................................................................... 3 1.1. Szószedet............................................................................................................. 5 1.2. Névjegyzék .......................................................................................................... 8 2. Forrásnyelvi szöveg................................................................................................. 13 3. Fordítás .................................................................................................................. 36 4. Fordítói kommentár................................................................................................ 61 5. Felhasznált irodalom............................................................................................... 66 6. Összefoglalás .......................................................................................................... 67 7. Summary ................................................................................................................ 68 8. Melléklet ................................................................................................................ 69

2

1. Bevezetés

A szöveg szerzőjének rövid bemutatása A szerző Ahmir „Questlove” Thompson dobos, zeneszerző, DJ, újságíró és producer, az amerikai pop kultúra kiemelkedő alakja. Nemzetközi hírnévre a legendás Grammy-díjas hip-hop/neo-soul zenekar, a The Roots dobosaként és egyik frontembereként tett szert. Zenekarával 2009 óta Late Night with Jimmy Fallon, 2014-től pedig a The Tonight Show Starring Jimmy Fallon népszerű TV-műsorok rezidens zenei előadója. A The Time magazin 2013-ban a „Leglazább közszereplővé” választotta.

Utalás a szöveg keletkezésének vagy megjelenésének körülményeire, helyére és idejére A Mo’Meta Blues: The World According to Questlove első kiadása 2013 júniusában, a new york-i Grand Central Publishing kiadó gondozásában jelent meg.

A szöveg céljának rövid leírása A könyv műfaja memoár, a szerző életének, karrierjének kérdés-válasz, illetve elbeszélés formájában bemutatott története, zenetörténelmi és művészettörténeti értekezés. Célja a szórakoztatás és ismeretterjesztés, az afro-amerikai kultúra, zene és művészet eredetének, valamint a huszadik század negyedik negyedévének Amerikájának egy afroamerikai zenész szemével történő korhű és autentikus ábrázolása.

A szöveg és a fordítás várható célcsoportjának rövid jellemzése A fordítás várható célcsoportjának bármely korosztály mindazon olvasóját tekintem, aki szakmai hátterétől függetlenül egy érdekfeszítő, humoros, szórakoztató - híres előadók, legendás albumok és egy sikertörténet anekdotáival teletűzdelt könnyed zenetörténeti utazásra vágyik.

A szöveg nyelvezetének, stílusjegyeinek rövid jellemzése A szöveg nyelvezetére a főként az afro-amerikai kisebbség autentikus szleng szavainak és kifejezéseinek, állandósult szókapcsolatok, reáliák, valamint a zeneterminológiai kifejezések gyakori használatával történő gazdag kifejezésmód jellemző. Az író, aki a

3

narrátor is egyben első szám első személyben emlékezik vissza és beszéli el a történetét. Ennek köszönhetően az elbeszélés abszolút autentikus, gazdag verbális illusztrációival, leírásaival és élvezetes stílusával magával ragadja az olvasót, aki előtt megelevenedik a szerző virágzó karrierjének története.

Miért pont ezt választottam? Ahmir „Questlove” Thompson zenei pályafutása és dobjátéka nagy hatással van rám, így az egyik kedvenc dobosom memoárját fordítani egy felettébb élvezetes vállalkozásnak bizonyult. Egy kalandos utazáson vehettem részt, a színesebbnél színesebb történetek és a lebilincselő elbeszélésnek köszönhetően egy új világ tárult fel előttem, a modern amerikai könnyűzenének a pop-kultúrája. Az alapszakos szakdolgozatom rock zenei barangolását követően, az ott megkezdett téma méltó folytatásaként ezúttal új zenei műfajok vizeire eveztem, így Questlove történetein keresztül számos más stílus mellett betekintést nyerhettem a soul, a funk és a hip-hop izgalmas világába.

4

1.1. Szószedet A fordítás könnyebb megértése érdekében az alábbi zeneterminológiai szószedetben az eredeti szöveghez kapcsolódó kifejezéseket gyűjtöttem össze. Ezek a definíciók várhatóan közelebb hozzák majd a témát az olvasóhoz, aki ezeket a fogalmakat megismerve otthonosabban mozog majd az olvasmányban. Avant-garde music – a kifejezést olyan zenére használják, ami a kritikusok szerint jóval kora előtt jár. Backstage – a színpad mögötti, publikumtól szeparált hely. Blues – egyszerre egy zenei forma és egy zenei műfaj, amely a 19. századi, Egyesült Államok-beli mélydéli afro-amerikai közösségektől származik, spirituális- és munkadalokból, hollerekből, üvöltésekből, kántálásokból és ritmikus elbeszélőballadákból áll. Blues-rock – egy hibrid zenei műfaj, kombinálva a blues-os improvizációval és a tizenkétütemes blues-zal, kiteljesülve a boogie jam-ekkel és a rock and roll stílussal. Break – törés, megszakítás, „kiállás”, szünet a zenében. Breakbeat – az elektronikus zenéhez áll közel, minimalisztikus jellegű. Jellegzetes vonása a 4/4-es tört ütem. A legtöbb elektronikus zene alapját egy lineáris ritmuslap jelenti, ám ennél a stílusnál a ritmikába csempészve tört hatást eredményez. Bridge – a refrént a versszakkal összekötő, áthidaló dalrész. Country – szülőföldjének Grand Ole Opry-t tekintik Nashville-ben (Tennessee), ahol ezt rendszeresen tartott fesztiválokkal ünneplik. A countryzene általános jellemzője a páros ritmusú, négysoros dalforma, amit tipikus country-hangszerekkel (hegedű, bendzsó, gitár, szájharmonika) adnak elő. Cymbal – a cintányérnak nevezett ütőhangszer anyagának 4/5-e sárgaréz, ezért valójában réztányér. Általában dobverővel szólaltatják meg, vagy (például a katonazenekarokban) a két kézbe fogott tányérokat a közepére szerelt bőrszíjnál fogva ütik össze. Disc jockey – a lemezlovas vagy disc jockey a köznyelvben olyan könnyűzenével foglalkozó személy, aki folyamatos zenét nyújt egy zenés-táncos rendezvény alkalmából a közönségnek. Doo-wop – az '50-es évek végén a rock and roll és az R&B népszerű ága volt. Elnevezése a background-vocal értelmetlen szavakkal, hangokkal énekelt ritmikus "szövegére" utal (pl. duuu-váp). Elektronic rock – más néven synth rock, elektro-rock, techno-rock, digitális rock olyan rock zene, amit elektronikus hangszerekkel játszanak. Finger cymbal – a kézi ritmushangszerek egyik változata, erős, átható hangjuk van, amellyel a ritmust lehet hangsúlyozni, és hogy általában a két kézzel különböző ritmust játszanak. 5

Folk music – Néphagyományok a zenében. Bár minden országnak, nemzetnek van saját népzenéje, ez a kifejezés mégis elsősorban a tradicionális angol és amerikai népzenét jelenti. Funk/funky – az 1960-as években kifejlődő, basszusfutamokban gazdag, ritmikus, fekete tánczene. énekel "felelgetős" formában a kórus (gyülekezet) és vezetője (prédikátor). Az éneket általában Gospel – afroamerikai vallásos ének, melyben a fekete ritmusokra keresztény (újszövetségi) szöveget tapssal, dobbantással és természetesen ritmikus mozgással kísérik, ami a testi-lelki átélés, a transz eléréséig fokozódhat. Hip-hop – a jelenkor minden valószínűség szerint legjelentősebb afroamerikai zenei stílusa. A négerek lakta Harlem és Bronx "népzenéje", amely a graffitikkel és a táncokkal (break, robot stb.) együtt alkot egységes életérzést, gettókultúrát. Jacht rock – a ’70-es, ’80-as évek egyik zenei mozgalma. Jellegzetessége a lágy, finom hangzás volt. Jamming – a jam session (jammelés) alkalmilag összejött zenészek kötetlen, improvizatív "örömzenélése". Legfőbb jellemzője a laza keretbe foglalt kötetlen előadásmód. Jazz – Amerika szülötte és legfontosabb hozzájárulása a világ zenéjéhez. Hatása a zene minden területén észrevehető; a klasszikus zenétől napjaink legmodernebb irányzataiig. A jazz lényege az improvizálás, ami azonban szigorú kötöttségek, játékelvek és szabályok szerint valósul meg. Jazz-funk – zenei fúzió, a jazz és funk zenei stílusok, elemek kombinációja. LP (Long Play) – hanganyag tárolására szolgáló analóg adathordozó. Nagylemez, 25-30 cm átmérőjű, oldalanként 20-30 perc hanganyagot tartalmaz. Motown – a Tamla lemezkiadó cégnek köszönhetően a Motown önálló irányzattá vált az R&B műfajában, amit Detroit hangzásnak is neveznek. A mesterien megkomponált, háttérvokállal, basszusmenetekkel fúvós-, vonós- és ritmusszekcióval sűrített dalokat kiváló stúdiózenészek és énekesek adták elő. Proto-disco – a diszkó zene elődje. Psychedelic music – a pszichedelikus zene gyűjtőfogalom, amibe azok a zenei stílusok tartoznak, melyekre hatással van (vagy volt) a pszichedelikus rock és a hippi mozgalom. Psychedelic soul –a soul és a pszichedelikus rock fúziójából alakult ki az 1960-as évek végén. Rap – a rap egyszerű (hip-hop) dallamokkal kísért, utcai szlengben előadott dal. Évekig a modern zene egyik legvitatottabb stílusa volt, majd a hip-hop-pal az egyik meghatározó, dinamikusan változó nemzetközi műfaj lett. Rock – könnyűzenei stílus, mely a második világháborút követő politikai feszültségek korában tört utat magának, egész kulturális forradalmat indítva. 4/4-es, és a kíséret 6

hangsúlya a második és a negyedik negyedre esik. Általában elektromos szóló-, ritmus- és basszusgitárral, dobbal adják elő. Single – más néven kislemez (Single Play Record –SP). Azért kislemez, mert az átmérője kb. fele, 18 cm (7 inch) a nagylemezhez viszonyítva, és azért single, mert oldalanként (A és B side) általában csak egy -3-5 perc időtartamú- dal van. Fordulatszáma 45-ös. Soft rock – a korai '70-es években kibontakozó szelíd, lágyan ringató soft rockzenét dallamos, általában gazdagon hangszerelt, "jól megcsinált" dalok jellemzik. Solo guitar – más néven elektromos gitár, egy gitártípus, ahol a pengetett hang megszólaltatása egy elektromos eszköz (hangszedő) segítségével történik, szemben az akusztikus gitárokkal, ahol a hangot maga a gitár rezgőteste hozza létre. Soul – a gospel átszellemültsége, spiritualitása az R&B feszes ritmusaival és megkapó dallamaival vegyítetve. James Brown, a soul keresztapja, és Aretha Franklin, a soul királynője. Tremolo – hangremegtetés; egy vagy két hang (a főhang és a váltóhang) gyors ismételgetése, sűrű váltakozása. Hasonló, de nem azonos a vibratóval. Triangle – határozatlan magasságú, csengő hangú ütőhangszer; háromszög alakú, szabadon felfüggesztett vékony acélrúd, amelyet fémpálcikával ütnek. Twelve-inch – más néven maxi, Tom Moulton producer 1975-ben készítette az elsőt dj-k részére. A nagylemez méretű (12inch = 30cm) korongra egyetlen zeneszámot nyomtak. Xylofon – ősrégi dallamjátszó ütőhangszer. Hangolt falapjait faverővel szólaltatják meg. Slave drum – az afrikaiak által Amerikába hozott ütős hangszer. Liner notes – a bakelit lemezek borítóján és azok kísérő füzetében található szövegek. Harmony – egyidejűleg megszólaló zenei hangok együttese, és törvényszerűségeinek összessége.

Forrás: Weboldal. A zenei enciklopédia. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. március 1.

7

1.2. Névjegyzék Az alábbi névjegyzékben azokat az eredeti szövegben felbukkanó személyneveket, zenekarneveket, filmcímeket és további elnevezéseket gyűjtöttem össze, amelyek megismerése elengedhetetlenül szükséges a mű hátterének megértéséhez. American Graffiti (1973) – amerikai filmvígjáték, George Lucas rendezte. Average White Band (1972–1983, 1989–) – skót funk és R&B zenekar. Beastie Boys (1981-) – amerikai hiphop banda New York brooklyn-i és manhattan-i részéről. Benorce Blackmon – amerikai gitáros, dalszerző. Bill Withers több albumán is gitározott. Bill Plymton (1946-) – amerikai tervező, számítógépes grafikus, karikaturista. Bill Withers (1938-) – amerikai énekes-dalszerző és zenész. Carlos Santana (1947-) – Grammy- díjas mexikói latin rockzenész és gitáros. Carole King (1942-) – Grammy-díjas amerikai dalszerző és énekesnő. Chaka Khan (1953-) – 10 Grammy-díjas amerikai énekes-dalszerző, karrierjét a Rufus funk zenekar frontembereként kezdte. Clare Fisher (1928-2012) – amerikai zongorista, zeneszerző, komponista és zenekarvezető volt. Curtis Mayfield (1942-1999) – amerikai soul, funk és Rhythm & Blues énekes, zeneíró és gitáros. Curtom Records (1968-) – amerikai lemez kiadó cég, az egyik alapító tagja Curtis Mayfield volt. D’Angelo (1974-) – amerikai R&B és neo-soul dalszerző, multi-instrumentalista és lemez producer. Dan Hartman (1950-1994) – amerikai zenész, énekes, dalszerző és lemez producer. Donny Hathaway (1945-1979) – amerikai jazz, blues, soul, gospel vokalista és zenész volt. Dorothy Ashby (1930-1986) – amerikai jazz hárfás és zeneszerző volt. Eagles (1971-1980, 1994-) – amerikai rock-, country-rock- és folk-rock együttes. Eric Clapton (1945-) – Grammy díjnyertes brit gitáros, énekes és zeneszerző. Four Seasons Hotels, Inc. (1961-) – kanadai alapítású nemzetközi luxushotel-lánc. George Benson (1943-) – 10 Grammy-díjas amerikai zenész, jazz gitáros, énekes és dalszerző.

8

Grease (1978) – amerikai film, magyar nevén a Pomádé, Randal Kleiser rendezte, főszereplői Olivia Newton-John és John Travolta voltak. Happy Days (1974-1984) – amerikai TV-s helyzetkomédia, az ABC csatorna sugározta. Herbie Hancock (1940-) – amerikai jazz-zongorista és zeneszerző. Howard Johnson’s (1925-) – főként az USA és Kanada területén található hotel-, motel-, étterem-lánc. Isley Brothers (1954-) – amerikai zenekar, a formáció O'Kelly Isley, Jr., Rudolph Isley és Ronald Isley alakította vokál trióként indult. Jackson 5 (1964–1990, 2001, 2009-) – a Jackson fivérek-alapította amerikai pop együttes volt, nevüket később The Jackson 5-ra változtatták. James Brown (1933-2006) – a 20. század egyik legjelentősebb soul énekese, a „soul keresztapja”. Jimi Hendrix (1942-1970) – amerikai gitáros, énekes, zeneszerző. Mind a mai napig valóságos kulturális ikonnak számít. Jimmy Fallon (1974-) – amerikai televíziós házigazda, komikus, színész, énekes, zenész és producer. Jelenleg az NBC által sugározott The Tonight Show Starring Jimmy Fallon talkshow házigazdája. Joe Clark (1938-) – New Jersey egyik legkeményebb iskolájának, az Eastside High Schoolnak az egyik volt igazgatója. A középiskoláról 1989-ben filmet is forgattak, Lean On Me címmel, Clark-ot a filmben Morgan Freeman alakítja. Johnny Cash (1932-2003) – 11 Grammy-díjas amerikai énekes, színész és dalszövegíró. June Carter (1929-2003) – amerikai énekesnő, táncosnő, dalszerző, színésznő, komikus, író és Johnny Cash második felesége volt. Kiki Dee (1947-) – angol énekesnő, az 1976-os Elton John-nal énekelt duettjének köszönheti hírnevét. KISS (1973-) – amerikai hard rock-együttes. Könnyen felismerhetők az arcfestésükről és a fellépő-ruhájukról, amely védjegyükké vált az évek folyamán. Laverne and Shirley (1976-1983) – amerikai TV-s helyzetkomédia, az ABC csatorna sugározta. Lean On Me (1989) – John G. Avildsen az Eastside High School-ról forgatott filmje, az igazgatót, Joe Clark-ot a filmben Morgan Freeman alakítja. Lindy Hop – Shorty George Snowden, amerikai táncos nevéhez fűződő táncstílus. Lou Rawls (1933-2006) – amerikai zenész, szinkron színész, dalszerző, lemez producer. Martin Luther King, Jr. (1929-1968) – amerikai baptista tiszteletes, polgárjogi harcos, politikai aktivista, az afroamerikai polgárjogi mozgalom egyik vezető személyisége. 9

Marvin Gaye (1939-1984) – amerikai énekes, dalszerző és zenész. Mati Klarwein (1932-2002) – festő, lemezborítóiról vált híressé, műveit a szürrealizmus és a pop kultúra inspirálta. Mick Jackson (1947-) – angol énekes-dalszerző, a „Blame It on the Boogie” dal társszerzője. Midnight Special (1972-1981) – késő esti amerikai TV-s zenei varieté sorozat, az NBC csatorna sugározta. MOVE (1972-) – philadelphiai székhelyű fekete felszabadítási szervezet, John Africa alapította. Nat King Cole (1919-1965) – amerikai jazz-muzsikus, énekes, zongorista. Parliament (1968-1980) – amerikai soul funk zenekar, karrierjének csúcsa a 70’-es évekre tehető. Testvérzenekara a George Clinton-alakította Funkadelic. Peggy Lee (1920-2002) – Amerikai jazz és pop énekesnő, dalszerző, zeneszerző, színésznő, a karrierje hat évtizeden keresztül virágzott. Philco Coorporation (1892-) – úttörő vállalat a rádió- és televízió készülék-gyártásban. Pink Floyd (1965-2005) – angol progresszív rock együttes. Prince (1958-) – népszerű és nagy hatású amerikai zenész, énekes és dalszövegíró. Public Enemy (1982-) – amerikai hip-hop együttes, amely leginkább az erős politikai tartalmú szövegeiről, illetve radikális és harcos nézeteiről ismert. Questo – a szerző egyik beceneve. RadioShack (1921-) – elektromos cikkekkel foglalkozó amerikai cég. Rufus (1972-1983) – amerikai funky zenekar, karrierjüket Chaka Khan énekesnővel kezdték. Sammy Davis Junior (1925-1990) – 1959-től kezdve az amerikai filmipar egyik sztárja volt. Saturday Night Live (1975-) – késő esti amerikai élő TV-s varieté show műsor, az NBC csatorna sugározza. Sesame Street (1969-) – egy hosszú ideje futó amerikai televíziós gyerekműsor. Sha Na Na (1969-) – amerikai doo-wop és rock and roll zenekar. Sheraton Hotels and Resorts (1937) – Ernest Henderson és Robert Moore által alapított amerikai hotellánc. Shirley and Company (1974-1976) – amerikai diszkó csapat, alapítója Shirley Goodman volt.

10

Shorty George Snowden (1904-1982) – amerikai táncos Harlemből az 1920-as, 1930-as évekből, a Savoy Bálterem híres táncosa, a Lindy Hop táncstílus atyja volt. Sly and the Family Stone (1967–1983, 2006, 2012) - amerikai rock, funk és soul együttes. Soul Train (1971-2006) – amerikai zenés varieté TV-műsor, 35 éven keresztül vetítették. R&B, soul, hip hop, funk, jazz, disco és gospel előadók fellépéseiknek adott otthont. A műsor atyja, producere és egyben első házigazdája Don Cornelius volt. Stax Records (1957-) – amerikai lemez kiadó cég, Jim Stewart és Estelle Axton alapította Stevie Wonder (1950-) – többszörös Grammy-díjas és Oscar-díjas amerikai popénekes, zongorista, szintetizátoros, zeneszerző. Tamla (1959-) – Berry Gordy híres detroit-i lemezcége, a Tamla Motown által alkotott hangzás és stílus annyira megkülönböztethető és jellemző, hogy a Motown önálló irányzattá vált az R&B műfajában. The 10cc (1972-83, 1991-95, 1999-) – angol art rock zenekar. The Bread (1969-77, 1996) – amerikai soft rock zenekar. The Coasters (1955-) – amerikai rhythm and blues/rock and roll/doo-wop vokál zenekar. The Commodores (1968-) – amerikai soul-funk zenekar, zenei karrierjük a 70’-es években virágzott. The Game (1997) – amerikai pszichológiai thriller, a film magyar megfelelője Játsz/Ma The Jacksons (1964–1990, 2001, 2009-) – amerikai R&B, soul, pop, disco, funk, rock együttes. The Jerk (1979) – amerikai film, Carl Reiner-rendezte komédia Steve Martin főszereplésével. The Ohio Players (1959-2002) – amerikai funk és R&B zenekar, karrierjük csúcsa a 70’-es évekre tehető. Leghíresebb slágereik a „Fire” és a „Love Rollercoaster” voltak. The Sugarhill Gang (1973-2007) – amerikai rap csapat. Voodoo (2000) – D’Angelo albuma, a lemez dobosa és producere a szerző volt. War of the Worlds (1938) – amerikai rádiójáték, melyet a filmrendező Orson Welles H. G. Wells novellája alapján készített. Wonder Mike (1957-) – amerikai zenész, rapper, a The Sugarhill Gang nevű zenekar tagja. Ziggy Stardust (1972) – a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars David Bowie konceptalbuma.

11

Forrás: Szakács, Gábor: Nagy Rock ’n’ Roll Könyv. Holoprint, 2004. Print. Weboldal. A zenei enciklopédia. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. február 1. Weboldal. Wikipedia. The Free Encyclopedia. n.a., n.t., n.d. 2014. március 1.

12

2. Forrásnyelvi szöveg THREE

Where do I start? I was born in West Philadelphia in January 1971. My father, Lee Andrews, had been a pioneering doo-wop singer with his group, the Hearts. They had a handful of hits— “Long Lonely Nights,” “Tear Drops,” “Try the Impossible”—that went Top 40, or close to it. My mother, Jacqueline, had been a model and a dancer, and she andmy father opened up a store called Klothes Kloset on 52nd Street. When they started their business, in the mid-sixties, Philadelphia was a colorful, peaceful place that got steadily bleaker as the turbulence of the later part of the decade intensified. Martin Luther King, Jr. was murdered in Memphis. Gangs moved into the neighborhood, and drugs came in with the gangs. My parents’ store closed when their wealthy customers fled the city. At the same time, radical black political groups were taking hold. MOVE, a black liberation organization whose members all wore their hair in dreadlocks and all took “Africa” as their last name, started in Philly in 1972, and their headquarters was just a few blocks away from our house on Osage Avenue in West Philadelphia. I say “our house” because by that time I’d arrived, joining my mother, my father, and my older sister, Donn. We had a comfortable life—our little two-story house, our close-knit family, and our music. Even though the doo-wop music my father had grown up with was long gone, music was central to our family in almost every way. We had more records than I knew what to do with, and either the radio or the TV was always on, playing music. It was soul and it was rock, and I guess some of it was proto-disco (from the Greek protos, meaning first, signifying the earliest or most primitive form—so it wasn’t disco yet but it was getting there). Wait, wait, stop. Let me back it up. First there was African music. The heavy rhythmic bed. You know how Public Enemy says, in “Can’t Truss It,” that they came from “the base motherland, the place of the drums”? Africa, that’s the place they’re talking about. That was first, the world of proto-breaks, an intimate connection between rhythm and movement, between time and

13

life. Drums, heartbeats, human clocks, dancing with your knees bent. Then those Africans were taken out of Africa, turned from people into slaves. It’s a ticket you don’t have to pay for, an anti-lottery. They ended up in the so-called New World, and it had new ways of hearing and new ways of being (or not being) heard. On the plantations the slave owners would take their slaves’ drums away because they didn’t want them communicating with other slaves. They were afraid that the drum was some kind of magic signal system, a primal, coded language, which it was. And is. When the drums were taken away, other instruments were taken up—fifes and fiddles and the rest, and they were used for celebration and lamentation both, and a new kind of song sprung up, a work song, to document the labor in the fields, to pass the time, to pass on the content of the time, so that people would know what had happened. Slavery was abolished eventually, but enslavement wasn’t, and the music they’d made kept documenting the life that was lived. And then there was money in the songs, or the want of it, and love in the songs, or the want of it, and pain in the songs, or the want of it. There was humanity in the songs, and multivocal humanity, a call and then a response, a way for the speaker to know that his speech was being heard, that he wasn’t alone in the world, not in his love or his pain or his humanity. The same happened in gospel music, too, where religion was held out either as a sop to the people or a way of temporarily finding a light at the end of a tunnel of tribulation. Someone once said that blues and gospel were fraternal twins, close in spirit, neither one wanting to admit how similar they looked. In blues the notes were flat— that’s what blues notes are, flatter notes designed to get closer to the music made by voices in work songs—but the stories they told were round. And then there were records and records were round, too, and they went around, and jazz records came along to help people dance. There was swinging at the Savoy Ballroom and elsewhere. Shorty George Snowden brought in the Lindy Hop. Music made more music. History made more history. Voice warred with instruments, and instruments warred with voice, but it was a virtuous war, and a war with several cease-fires: jazz grew out of a peace between black music in the New World and white music in the Old World. And then there was electricity, and then there was swing time, and then there were the Mills Brothers and the Ink Spots singing in four-part harmony in and around Cincinnati, refining the fifties progression, and

14

then there was my father’s group putting out singles in Philly. I think I may have missed a beat or two in there, but that more or less brings us up to the present, right?

--------

I was about two when I started playing the drums, but people sensed that I was headed in that direction even before that. My mom and dad said that I had a natural sense of rhythm from six months or so, and by eight months if you tapped out a pattern, I could tap it right back. One of my earliest memories of drums came a little later than that, on Christmas Eve 1973. It’s probably my earliest memory in general, and it’s blurry around the edges, but I remember the center of it: waking up in bed that night and going downstairs to find a toy drum kit, a xylophone, a keyboard, and a toy guitar by the tree. Nothing was wrapped yet. Donny Hathaway’s second album was playing in the background, the selftitled one with the covers of “A Song For You” and “Magnificent Sanctuary Band.” My parents were sitting on the couch. They didn’t chastise me for getting out of bed early. They must have gestured toward the presents, and I made my way over there. Of the four instruments, I gravitated toward the drums. That was the epiphany, the mountain coming to Mohammed—or in this case, Ahmir. Drums and I found each other just like that—BOOM!—it was like I’d been struck by lightning. If you’ve ever had a kid in the house or a neighbor learning drums, you know that it’s not exactly a peaceful experience. But my parents never put any restrictions on my drumming—never told me that I had to stop at eight o’clock, or keep it down below a certain level. It wasn’t until much later that I thought about how surprising and lenient this was; the neighbors must have heard me pounding away at all hours of the night.

---------

Even though I went for the drums on Christmas, I was interested in all music. I have only a handful of memories from 1973, but all of them have a vivid soundtrack. I worry that it’ll be harder for the present generation to process memory, because they have so many options to choose from, and most aren’t shared in a physical space. I had two kinds of 15

experiences that I mapped to memories: records that were played in the house or on the radio, and Soul Train. Every memory of mine is paired with one of those two things. For example, my father had two ashtrays made to look like guitars. One afternoon, someone in the house was playing Bill Withers’s Still Bill. It got to the last song of side 2, “Take It All In and Check It All Out,” which starts with a great keyboard part but then goes to this lean guitar line, and I started playing along on the ashtray. I was strumming like I was Bill Withers or Benorce Blackmon or whoever was playing. Except that I was playing on an ashtray, and the ashtray had a jagged bit where a chip had been taken out of the glass. It cut my hand pretty bad and I cried like crazy—like a little kid, which I was. It’s the same with my first Soul Train memory, which is from earlier in 1973, sometime in the winter. I was in the bathtub and didn’t want to stay there. What kid does? I came running out of the bathroom into the living room and I fell toward the radiator, which branded me. For the next sixteen years of my life, there was a train-tracklike burn from the radiator right up the outside of my leg. Anyway, at that very moment, Curtis Mayfield was doing “Freddie’s Dead” on the TV. And not just “Freddie’s Dead,” but one specific part of the song, the modulated bridge where the horns come in. Even now, when I hear it, it traumatizes me. There’s nothing technically scary about it, but it’s forever welded to the memory of falling into the radiator. I’m not the only one with that kind of association. D’Angelo told me that to this day, he cannot listen to Marvin Gaye’s “I Heard It Through the Grapevine” without feeling terror. That’s strange to me, because when I hear that song I think of yuppies singing it in The Big Chill, reliving their youthful optimism. It’s a light song for me, a party song, frothy. But for him, it’s a dark place, and I’m not sure he even knows why. It’s related to something in his childhood, something buried deep. I even tested him during the Voodoo tour. We were backstage, with people milling around, and I put it on the radio. He immediately stiffened, turned around, and said “Take that thing off.” What’s funny about that Soul Train memory—or tragic, depending on your sense of humor—is that small memories like that can permanently distort your perspective. After the “Freddie’s Dead” incident, I was really afraid of Curtis Mayfield in general. Back then, I judged records based on how the logo looked rotating on the turntable, and the Curtom logo—psychedelic lettering with a sun drawn behind the middle of the word— was a little too intense for me. And when I decided to give Curtis a second chance about a 16

year later, I picked “(Don’t Worry) If There’s a Hell Below, We’re All Going to Go,” which was the lead track from his album Curtis. It was an unfortunate choice. All those echo effects and screams: that’s not a sound any three-year-old wants to hear.

---------

I wasn’t a normal kid. My father used to say half-jokingly that there was a little concern over whether or not I was okay. Maybe it wasn’t a joke at all. The concern was about my personality, which seemed too eccentric. I don’t think “autistic” was a common term back then, but I later found out that they had taken me to a doctor to see if something was really wrong. It wasn’t that I was violent or temperamental. In fact, my mom said it was a blessing because I never gave her trouble. It was the opposite—they knew exactly how to sedate me, which was to sit me in front of something that held my interest and then just leave. I’d develop a deep relationship with that thing, whether it was Soul Train or a record on a turntable. But that led to a secondary worry, which was that I was falling inward into some kind of trance. Once, when I was very young, my dad installed a light with a rotating shade around a lightbulb, one of those lamps that works like a kind of carousel. He pressed the switch that caused the shade to turn and, according to him, I just disappeared inside myself. Five minutes passed, then ten, then fifteen, and I didn’t seem any less interested in the rotating lamp. Then my parents started noticing a broader pattern of me trying to spin stuff. I would take my sister’s bike and watch the wheel go around and around. I would take my father’s records and twirl them on my finger. They had a moment where they thought I might be interested in cars, because I was driving the records like a steering wheel. That was my whole entertainment for a while there, but to my parents, it was almost like a bad habit that they wanted me to drop. But I haven’t dropped it, not at all. To this day, my life revolves around circles. My drums are circles. Turntables are circles. My logo or autograph, which I developed over the years through doodling, is composed of six circles. My life revolves around that shape. Even without the circles, I knew straight off the bat that I wasn’t like other kids, not the ones in my neighborhood in West Philly. My parents wanted me to survive, to 17

thrive, and so they sacrificed everything so that I could have the better things in life— private schools, music lessons. You always hear stories of parents who put themselves out so that their son didn’t end up in jail in general population. I’m not sure that’s where I was headed. I had a different set of issues. I never went outside and played. I rarely interacted with other kids. It wasn’t until a little later, when I started staying at my grandmother’s house, that I had a brother figure in my younger cousin Mark. That was how I learned about normal kid stuff: bikes, basketball, catch-a-girl-freak-a-girl. What kind of nine-year-old takes advice about how to get a girl from a five-year-old? “You just go up and give her a note that says ‘Do I have a chance?’ and then three lines under it, Yes, No, and Maybe,” he told me. I was that nine-year-old.

---------

Our house was rich with records, maybe five thousand vinyl LPs. My father took everything that interested him, from rock to soul to folk to country. If he liked it, he liked it. He was broad in his tastes in that way, although if he was left to his own devices, he went for vocals. He was a singer, and he came from the school of Nat King Cole, so his tastes veered into tasteful soft rock with clear melodies: the yacht rock of its day, decades before anyone called it that. He liked Tapestry, 10cc, Bread. He loved singing along to the radio, tuned to Magic 103, putting out that dentist’s-office music. The rest of the family helped to complete the picture. My sister went to all-white schools, so to blend in, she listened to mainstream rock music. She brought it all home: Ziggy Stardust, Queen, The Eagles. I was a very small child at that point, but all my rock vocabulary can be traced back to her and her need to be socially accepted by her circle. Later on, in fact, when I heard records like the Beastie Boys’s Paul’s Boutique, it all came back to me. And then there was my mom. If anyone in my family is what you’d think of as a crate digger, it would be her. I don’t mean that she went looking for specific records, more that her judgment in music was based on the way things looked at that moment, a kind of indescribable cool. If she saw a funky album cover by psychedelic artist Mati Klarwein, she’d snap it up, so that’s how the house started to fill up with all those early seventies jazz-funk records like Bitches Brew and Herbie Hancock and Santana. She got 18

drawn into the package, and if the package looked cool, that was enough for her. As it turns out, many of those records would be used as break beats in the future, so in a way it was an early education for my career in hip-hop. Even though my father worked in the music industry through the seventies and beyond, he believed that music died as a result of two crucial punches, one in 1973 and the other in 1979. The first punch came when James Brown put out The Payback. My father felt ripped off: it was like $17.99 for eight songs, three of which were longer than ten minutes, the longest of which, ironically, is “Time Is Running Out Fast,” which is almost thirteen minutes. It wasn’t running out fast enough for my father. “Where are the hits?” he wondered. “This is like one endless song.” I don’t mean that he wondered internally in some kind of interior monologue. I mean that he asked that question out loud, repeatedly. “Where are the hits?” The second album that punched him in the gut was Stevie Wonder’s Journey Through the Secret Life of Plants. It was too abstract, too spacey, too private, and not enough of anything else. All at once he just stopped buying records. Those LPs, disappointments for him, were birthright moments for me. He just said to me, “Here. You take these.” They had wounded him and he wanted to move them away from him so that he could feel right again. So I started to study them: how they did what they did, how they stretched beyond what the artists had done before. Journey Through The Secret Life of Plants became my Dark Side of the Moon, my psychedelic masterpiece. I didn’t have that experience with Pink Floyd and I didn’t have it with Jimi Hendrix either, but I got it with Stevie Wonder, headphones on, tranced out, moving through space in my mind. I loved the way that music was the center of our house, though I think I knew even at the time that it wasn’t normal. Something strange was happening at 5212 Osage; I was getting a Harvard-style music education in a Joe Clark, Lean On Me environment. If you take an inner city ghetto where there’s crime and violence and drugs—and there was all that around us all the time—the last thing you think you’re going to find is a family that’s teaching its afro’d four-year-old son the difference between Carole King’s original “It’s Too Late” and the Isley Brothers’ version, which is this ten-and-ahalf- minute blues-rock epic that opens up side two of their 1972 album Brother, Brother, Brother.

19

And it wasn’t just about listening to other people’s music. My early adventures with the Christmas Eve drum set turned into something more substantial, and by the time I was five, I was taking drum lessons. Right away, I learned something interesting about drum lessons: they don’t let you touch the drums. Instead, they make you take tapdancing lessons, because tap is a good way to coordinate your hands and feet. I was a latter-day Sammy Davis, Jr., a real Philly hoofer. In fact, my very first TV interview—which was also the first time I garnered complaints from other kids’ parents because their daughters were hidden behind my afro—was for a dance performance. I was interviewed by Jack Jones, a local television legend who was working for KYW-TV, the local Channel 3. (Interestingly, KYW-TV is one of the oldest TV stations in the world: it started in the thirties as W3XE, when it was an experimental station used by the Philco Corporation, which was manufacturing some of the first television sets. Anyway, maybe that interview is in their archive, along with other significant moments in Philadelphia’s cultural history: Ahmir Thompson, five-year-old tap dancer.

---------

I say I grew up in West Philly, but the truth is that I grew up on the road. Doo-wop had gone away at some point, like many forms of music. The market dried up, popular tastes moved on. Motown and Stax came on, and then psychedelic soul, then funk and disco. But once doo-wop was good and gone, it started to come back a little bit, and my dad had the idea to rejuvenate his music career by taking advantage of this nostalgia cycle, which was going full-blast in the mid-seventies with bands like Sha Na Na, movies like Grease and American Graffiti, and television shows like Happy Days and Laverne and Shirley. The fifties were a going concern in the seventies, and on the back of that renewed interest, my dad had a good run bringing back his group, Lee Andrews and the Hearts, along with my mom and my aunt Karen. All of them sang; all of them entertained. They were the act. In that oldies revival circuit, each group did a twenty-minute set with its five hits and other songs from that period, and then either Dick Clark or Wolfman Jack or the like comes out and announces the next group, whether it’s Reparata and the Delrons or Johnny Maestro and the Brooklyn Bridge.

20

Even during those package-tour revivals, my dad knew it would be a limited thing. They were big in Connecticut and in the Catskills but it wasn’t penetrating the rest of the country, and he wanted to prolong it. So after three years or so, he jumped off the revival tour and decided to become a nightclub act. These days, it’s all DJing: I can go do a fourhour DJ gig at Brooklyn Bowl or somewhere, and there are similar clubs in every city in the country. Back then, there was a moment in history where everyone had a band, and every singer was a working karaoke machine. My father milked that circuit. It was a pretty predictable program that required him and his band to do a number of different sets over the course of the night. First was the dinner set, which went from cocktail hour until seven thirty, and that was softer music, the kind of thing you would hear on soap operas or in the movie theater before the Coming Attractions started: George Benson’s “This Masquerade” or “The Girl from Ipanema” by Astrud Gilberto and Stan Getz. Then came set two, which was the Lee Andrews and the Hearts revue. My dad would sing his four songs, but my mom was the real the star of the show. She had a look and an entertainment background, and she knew how to connect with audiences. So she would do Peggy Lee’s “Fever,” Shirley and Company’s “Shame, Shame, Shame” on If You Can’t Dance Too, or Kiki Dee’s “I’ve Got the Music in Me,” always with a little bit of audience participation or a little bit of comedy. It’s the kind of thing that June Carter did for Johnny Cash: a beautiful woman to keep the crowd happy. That lasted an hour and then the band went back to a dance set where they played whatever was in the Top 40 at the time, from “Love Rollercoaster” to “Play That Funky Music.” Finally, for the late show, my dad would do a completely different set, maybe some old soul covers, maybe some contemporary ballads. That final show was when he played the ace in the hole, which was to point at my mom. “By the way,” he would say, “this beautiful woman is my wife.” Then he’d point at my sister and say, “Give it up for Donn, my lovely daughter.” This was a huge hit with audiences. My mother and my sister defied time. They looked like sisters. Other groups with bigger hits, like the Coasters, used to get angry because we had this added dimension. There was a period when my sister and I stayed in Philadelphia to attend school, and my parents went back out on the road to support us. Then a little later on, the family was reunited on the road, and there was another wrinkle in my father’s last-set speech: “Give it up for my son, Ahmir, on the drums.” 21

The result of all of this was that I ended up with what you might call a distorted worldview. I thought that living in a Howard Johnson’s was normal. I thought everyone had ice machines in the hall and a swimming pool in the middle of a courtyard. One afternoon back in Philadelphia, I was out in the street with some kids, talking about firstclass airplane meals or room service or something. And one of the kids on the block looked at me like I was an alien. “What the hell are you talking about?” he said. I started to explain: you know, when you get on the plane, and you see the tray of food, and you know that it’s for coach instead of first class because it has the paper salt and pepper instead of the little glass shakers. At that moment, my mom appeared and told me to go in the house. Seven-year-old me wasn’t registering that she was trying to protect me from a beatdown or trying to limit my involvement with kids who were headed down more dangerous paths. I didn’t know, at the time, that she was trying to prevent it from turning into a game of catch-the-snob. Later on, she explained to me that I had been given access to certain experiences that granted me a different perspective than other kids in Philly had. “Most people never leave this neighborhood,” she said. “You’re lucky you get to be out there seeing the whole country. But you can’t talk about Muncie, Indiana, or Jacksonville, Florida, like they’re neighborhoods right next to West Philly. They’re not.”

---------

These days, when celebrities travel, they stay at the Four Seasons or some other high-end hotel. Back then, we stayed at airport Sheratons, and not just for a night. We camped out there while my father entertained. During our stay, we would see other acts come through, and not just musical acts—football teams like the Pittsburgh Steelers, the Kansas City Chiefs. Boston, the arena-rock band, was there, and of course, KISS. Have I mentioned that I was a KISS fanatic? My obsession with the band was damn near legendary. Any trip to Sears or K-Mart started with me making a beeline for the KISS records. I was both obsessed and frightened at the same time. I never heard a note of theirs for years, but I compulsively studied all the record covers. They had such a weird set of records early in their career, so many in such a short time span. In 1977 I remember 22

seeing Dressed to Kill and Destroyer and Love Gun in record-store bins, all at more or less the same time. I learned everything I could, all the nuances and details: what Gene’s makeup looked like, what kind of shoes Peter was wearing. For a while there I had “Christine Sixteen” on heavy rotation. That became my favorite song. One night in the hotel in Buffalo, I was watching live music performances on TV as usual. There was a guy named Dan Hartman who had written “Free Ride” for Edgar Winter; later on he had a big solo hit called “I Can Dream About You.” In the late seventies he recorded a disco song called “Instant Replay.” He followed that up with a single called “This Is It.” I remember being freaked out by that video specifically. It was the last song on Midnight Special that night, and something about it kept me up. It was one in the morning and I was thirsty, so I said to my sister, “I can’t sleep. I’m thirsty.” She said, “Get the money off the dresser and go get yourself a drink.” I went into the hallway, which was a circular corridor that ran all the way around the hotel. I got a soda and walked back to the room. Just as I passed the elevator, the doors opened. Bing. Eight years old. And what I saw there was my worst nightmare come to life. It was Ace, Paul, Gene, and Peter, all in the elevator, with bodyguards. I don’t think they were in full costume and makeup, but maybe they weren’t totally cleaned up yet, either. At any rate, I knew it was KISS. Who else could it have been? I was excited and terrified and generally overloaded, so I let out the most high-pitched, bloodcurdling scream you can imagine. I dropped the soda and ran so fast that I went past the elevator three times. The neighbors woke up. I was the little boy who cried KISS. I got to my room breathless. My dad took me down. It was one forty-five in the morning. Much of my life has been like that: go to sleep strictly at nine, but wake back up at midnight. I put my clothes on and went down to this lair, a kind of green room. The ratio of women to men was like eight to one. The room had two pool tables and a sit-down pinball machine that Paul Stanley was playing. It was a “Mean” Joe Greene moment. My dad said, “Excuse me, I’m Lee Andrews.” He pointed at the poster. I couldn’t stop staring, and I’m betting my mouth was wide open. Peter Criss looked at me and said, “Oh, yeah. Little screamer guy.”

23

The whole band gave me autographs. They couldn’t have been nicer. No one could believe it when I got back to school. KISS was at the apex of their power, and I was at the apex of mine because of them.

---------

When time for elementary school came, I was terrified. Up to this point I had lived most of my life out on the road, with my family, and the idea of staying in Philadelphia seemed almost like a punishment. In reality, it was about the softest landing I could have hoped for: a private school for the performing arts. It was a large campus in City Center that contained all of the grades, not just elementary school, but also a junior high, a high school, and even a college. I was interacting with older kids and adults from the very start. Even though they weren’t about to let me play first chair in chamber—during orchestra time, I think I got the triangle—I got to see it all up close. That first year, I was the only male in my grade: the rest of them were Hungarian or Russian girls whose parents had them marked for ballerina fame or violin fame or piano fame. They weren’t so big on acting or contemporary music. From the beginning, I did well at the music part of school. I was technically mature. Socially, though, it was a different story. The only people I had interacted with at that point were my parents, my sister, and my father’s band. To go from that world, the only world I knew, into this dark brown building was like entering some kind of house of horrors. Not to mention that the first person I ever met was a girl named Jill, who is still a great friend of mine today. She has a neurological condition, and I had never met or seen anyone like that in my life. My first words to her were “Do you bite?” She spoke to answer me, probably to try to kindly correct me, but I heard her voice and freaked out. It was all every kind of overload. I went running for cover and ended up in the art teacher’s basement, which was filled with all these Bill Plympton–inspired drawings of distorted faces and frightening gnomes. It was a horrible, surreal experience, and as soon as I got home I told my parents that I was never going back. I cried, I protested. But they knew the way to my heart. They promised me that if I went back they would take me record shopping.

24

---------

Ah, records. I was there when they premiered the Sugarhill Gang’s “Rapper’s Delight” on WDAS, 105.3 on your FM dial. I was at home with my sister, and the two of us stared at the radio the whole time it was happening; it was our equivalent of the old radio drama War of the Worlds. All the black kids in Philadelphia who were listening to the radio that day have the same story. It stopped us in our tracks. I was paralyzed. It was like we had all been struck by lightning. I remember thinking about whether I had time to go downstairs to get the tape recorder, or should I just let the song run? I ran calculations in my head. It sounded like it might go on for another five or six minutes. I went for the tape. I got it into the machine just as Wonder Mike starts his story about his dinner: “Have you ever went over to a friend’s house to eat and the food just ain’t no good? / I mean the macaroni’s soggy, the peas are mushed, and the chicken tastes like wood.” I must have listened to that tape thirty times that night. The next day in school I was a hero. I could do the whole thing. Three kids had heard the song, and they couldn’t believe what I was doing. Within a week everyone had heard “Rapper’s Delight,” and the world was different forever. It’s hard to overstate what a change it was. The day before the song premiered on the radio, our hero was Michael Jackson. The single “Don’t Stop ’til You Get Enough” had come out in July, and then the Off the Wall album in August, and that had hit us in a very big way. Everyone knew Michael’s vocals and Michael’s lyrics and Michael’s dance moves. Then one day in November, we turn on the radio and there’s this new thing. It was like magic. Years later, I talked to Jimmy Fallon about this and he said that he remembers doing the same thing with comedy albums—replaying them at home until he had them committed to memory, and then the next day go and performing them at school. If it was a new birth for music, it was also a new birth for me. I found my identity through hip-hop. It made me popular, and immediately I started buying it. The first order of business was to get my hands on the “Rapper’s Delight” LP, and I had a foolproof strategy. I knowingly used Steven Savitz’s obsession with my sister. Steven was a handsome guy, maybe a jock, maybe an actor, a twelfth-grader with an immense crush on Donn. American society was decades away from The Game, but Steven Savitz had an idea of how he was going to get close to her, and it involved being cool with 25

me. My first manipulative move was to ask him to buy me the record. He agreed immediately so we walked to Listening Booth on Chestnut Street after school, where he purchased my very first twelve-inch. It cost only $2.99 plus tax, $3.17 total. It was the first pressing, and amazingly, I still have it. All that was left was to figure out how to keep that gravy train going, but the Steven Savitz Method of Record Purchasing dried up pretty quickly. Every Monday there was a new rap single, so my goal was to find thirty-two dimes within a seven-day period so I could buy the next twelve-inch. If I saw a dime on the floor, it went into my pocket, and I was one tick closer. If my mother asked me if I had put the dimes in the collection plate at church, I said “Yes, ma’am,” but they were in fact going to another higher power: a fund to help me buy records. And just like that, my record-buying obsession began.

26

??? Quest Loves Records, Part I

“When you live your life through records, the records are a record of your life.”

1971: Stevie Wonder, Music of My Mind

I know this record was played right around the time of my birth, and for years after that. I encountered it very early, at a point when I was still judging records not by how they sounded but by how they looked, and I didn’t like what I saw. Motown wouldn’t commit to one factory plant—they used twenty plants regionally—and that was very troubling for me as a kid, because it resulted in inconsistent ink quality. Some of the records were printed too dark and some of them were printed too light. There was a man my mother brought into the family as a kind of grandfatherly figure, Mr. Lewis, and he was very dark, of Cuban background. He laughed like Geoffrey Holder, which scared me a little bit: “Ha, ha, ha, how are ya, man?” To me, his teeth always looked like the Tamla logo, which was on all the Stevie Wonder records. I wasn’t a fan of photo collages either, and that cover is a photo collage. Records whose covers scared me would be buried in the bottom of the pile—the opposite of crate digging. There are also records from that period that my father thought I liked for the profanity. “Sweet Little Girl,” from Music of My Mind, is one of them. Stevie’s talking smack to his girl for not giving him some, and as the song is fading out, he says, in this puffed-up, aggressive voice: “Get mad and act like a nigga!!” I thought that was the craziest, most hilarious thing.

Extended Playlist

There were other songs that year, but I was too young to remember them. When I add songs, I don’t want to fake it—I want to make sure they’re really songs that were important to me.

27

1972: Sly and the Family Stone, There’s a Riot Goin’ On Though it came out in 1971, I remember hearing this record in 1972 and embracing it for the wrong reasons. My sister was giving me a bath, and when she was washing my afro, soap got in my eyes. I went running downstairs, screaming uncontrollably, and it just so happened that “Just Like a Baby” was playing in the background. It’s not the most inviting or jovial song to start with, and there I was as my mother, my sister, and my aunt Karen held me down so they could flush out my eyes. Anytime I hear it now I wish I had Johnson’s No More Tears. That’s another record with photo-collage art, which made the eerie experience of the record even scarier. I was creeped out by Rose Stone’s singing in “Family Affair.” It sounded strange to me. But I used to love emulating Sly on “(You Caught Me) Smilin’.” I’d use any excuse to make my voice raspy.

Extended Playlist:

I heard these on the radio, which my father controlled.

… Aretha Franklin, “Daydreamin”; Melanie, “Brand New Key”; O’Jays, “Backstabbers”; America, “Horse with No Name”; Johnny Nash, “I Can See Clearly Now”; Three Dog Night, “Black and White”; Billy Preston, “Outa-Space”; Carly Simon, “Anticipation”…

28

1973: Rufus, Rags to Rufus / Sly and the Family Stone, Fresh

I have an obsession with the song “Sideways” on Rags to Rufus, which was almost just an interlude. It’s like a jam session where you’re hearing the band from outside the club, the sound all muffled. Then all of a sudden the song opens up, clears up, and Chaka Khan is singing some jazzy stuff. Evidently it went on too long and no one stopped the tape, because then you hear her say, “The food is here?” There’s also a great tremolo effect on the cymbals—I went through a phase where I loved to make that noise on my drums, that high hissing. And I loved Fresh, but I especially loved side 1. I treated it like a full songsuite, the way other people talk about Marvin Gaye’s What’s Going On. I never really played side 2 until I was an adult. “Frisky” is especially great. There are vocals and arrangements on there that you can’t even imagine. Ironically, the song I gravitated to the least was its hit a single, “If You Want Me to Stay.” I was always an album-cuts person, even back then.

Extended Playlist

My father had a warehouse where his band rehearsed, and there was an area in the corner with a stack of 45s and a mono RadioShack portable record player. It was my playpen.

… Tony Orlando and Dawn, “Tie a Yellow Ribbon (’Round the Old Oak Tree)”; Roberta Flack, “Killing Me Sofly”; Paul McCartney, “My Love”; Stories, “Brother Louie”; Cher, “Half Breed”; War, “The Cisco Kid”; The Temptations, “Masterpiece”; Edgar Winter Group, “Free Ride”…

29

1974: Bill Withers, +’Justments

Sly and the Family Stone’s Small Talk came out that year, and the title song features a baby crying. By that time I was going to the studio with my parents. I thought the baby was me. This is a tough one, but I have to go with Bill Withers. He was my idol. I embraced all his records. But +’Justments is especially vivid. Sundays were a sad day in my house. When my parents were going away on tour, they would wait until Sunday afternoon to tell me and my sister. “No!” I’d cry. “When are you coming back?” +’Justments was playing during one of those Sundays in 1974. Later I learned that the record was kind of Bill Withers’s version of Here, My Dear, Marvin Gaye’s 1978 divorce record for Anna Gordy for his own wife, actress Denise Nicholas. “Railroad Man” is the happiest song on +’Justments, and it’s about a train that decapitates a swindler.

Extended Playlist A majority of these were when I discovered music on television, especially by watching variety shows. Everyone had a variety show.

… Barry White, “Love’s Theme”; Gordon Lightfoot, “Sundown”; The Spinners, “Then Came You”; Joni Mitchell, “Help Me”; Tom T. Hall, “I Love”; Average White Band, “There’s Always Someone Waiting”; Curtis Mayfield, “Mother’s Son”; 10cc, “I’m Not in Love”…

30

1975: The Ohio Players, Honey

This record, like many Ohio Players records, is famous because of the cover, which shows a naked woman holding a spoon up to her mouth, glowing honey dripping from it. It’s famous to me because I got it for my fifth birthday, along with Moving Violation by the Jackson 5. There was a note, “Happy 5th Birthday from Mommy and Daddy—we love you very much,” taped right on the honey jar. Later on I asked my mother: “Come on! How did you approve of that cover?” She explained to me that their eyes weren’t open to the evils of the world until years later, when Prince came along. In a way, she was right. I didn’t see it as salacious or sexual at the time. After all, at that age most kids are playing dress-up or house. Me? I played record store. There were three mom-and-pop music stores on 52nd Street in West Philly, and the most notable was King James. It had these incredibly curated displays in the front, with Caught in the Tracks by the Commodores suspended high in the window and Up for the Down Stroke by Parliament hanging on a thread. I memorized the layout of the window and went right home and set up my own record store. I put Lou Rawls’s All Things in Time out in front, which meant that Bert’s Blockbusters from Sesame Street had to go a little further away: children’s section. I thought I would do the corner displays just like they were done at King James. I put Honey up there. But at the record store the edges of the covers were curled. What I didn’t know is that King James wasn’t using actual album covers—they were posters from the record company. You can curl and bend posters from the record company. You can’t bend record covers with discs in them. So, yeah: I cracked Honey. There’s no tragedy like your first broken record. And it wasn’t like broken records got replaced. I know the entire Ohio Players catalog like the back of my hand. Except Honey.

Extended Playlist My father had a Granada with both a cassette player and an eight track. It was very rare to have both of those things. He made mix tapes.

… Bee Gees, “Nights on Broadway”; The Eagles, “One of These Nights”; David Bowie, “Fame”; Donna Summer, “Pandora’s Box”; Carole King, “Chicken Soup with Rice”; Earth, 31

Wind & Fire, “New World Symphony”; Funkadelic, “Be My Beach”; The Isley Brothers, “The Heat Is On”; The Ohio Players, “Fopp”…

1976: Stevie Wonder, Songs in the Key of Life

I’m a person who loathes everyone who name-checks Stevie Wonder like there was nothing else to listen to in the seventies, and yet he turns up on my lists over and over again. Songs in the Key of Life is especially inescapable. It came out at the beginning of my first-grade school year, which I know because on the first day of school our music teacher told us to have our “mommies and daddies” buy us the record. To ask your parents for that record in 1976, that was a major event. We went to the record store to get it. I was thrilled, although I didn’t like the cover art. I thought he was drowning in donuts. In school, we studied the liner notes. It was the first time I read liner notes obsessively. And then the teacher started us on side four, on “If It’s Magic,” so we could hear Dorothy Ashby playing the harp. Then we went to side two, to “Pastime Paradise,” to learn about eastern finger cymbals, and to “Love’s in Need of Love Today” to learn about harmony. That record was my textbook.

Extended Playlist

My father upgraded to a van. This is when I started to take charge of what people listened to. My sister was also an influence—she loved yacht rock.

… Average White Band, “Pick Up the Pieces (live)”; Phoebe Snow, “Cash In”; Al Jarreau, “Letter Perfect”; Paul McCartney and Wings, “Silly Love Songs”; Fleetwood Mac, “Rhiannon”; Elton John and Kiki Dee, “Don’t Go Breaking My Heart”; The Miracles, “Poor Charlotte”; Starbuck, “Moonlight Feels Right”…

32

1977: Rufus, Ask Rufus

I’ll put this album in Questo’s Top Ten of All Time every time. By 1977, we had four record collectors in the house, and I wasn’t even officially one of them: Mama on funk, my aunt Karen on funk and jazz, Donn on eclectic rock, and my dad on easy vocals. One day my aunt went out to the record store without me and came home with a number of records, including this one. I loved it. It wasn’t a jazz record, but it wasn’t a soul record, either. Chaka Khan undersang everything. She wasn’t up to her usual wailing tricks. The most notable presence on Ask Rufus was Clare Fischer, the uncle of the drummer, André Fischer, and a legendary string arranger in his own right. Orchestral work in black music is nothing new—Philadelphia created an entire genre based on adding orchestral arrangements to songs. But there’s something about the beauty of darkness that Clare Fischer adds to these records that’s just haunting. This was also a Sunday record in my house. My parents were going to do an extended trip to Louisiana and Miami, gone five weeks. When they told me how long they’d be away, the string breakdown of “Egyptian Song” came on. It’s a soundtrack moment, a perfect illustration of childhood sadness, lush and spare and at the same time, creepy. And then the story got sadder, at least for me. In Louisiana, Aunt Karen met a man at a restaurant. It blossomed into romance and they decided to get married. When the grown-ups came back from that trip, my parents gave us another talk: We’re not going back out on the road again, no, but Karen’s leaving. She took the record with her.

Extended Playlist

This was definitely the punishment period. I would get records, and get in trouble, and lose them for months. Many of these I heard on my clock radio, with the volume turned down.

… Bill Withers, “Lovely Day”; Bootsy’s Rubber Band, “What’s a Telephone Bill?”; Brothers Johnson, “Q”; Commodores, “Fancy Dancer (live)”; Heatwave, “Put the Word Out”; The Isley Brothers, “Climbin’ Up The Ladder”; Kraftwerk, “Trans-Europe Express”; Bob Welch, “Sentimental Lady”… 33

1978: Average White Band, Warmer Communications / The Jacksons, Destiny

This was the first year I had a major punishment. I wasn’t misbehaving in school, not talking back or fighting or anything, just not exactly paying attention. Like I said, I was an indoor kid with a tendency to fall inward. To lay down the law, my father banned me from getting any new records. That was terrible for me. But he had his own music, including the Average White Band album, which he played in the car when we drove. Still, there were new rules: I wasn’t allowed to look at the cover art and I wasn’t allowed to sing along. Eventually, maybe after a month, I was off punishment and the first record I bought was the Jacksons’ Destiny. That’s another scary cover: the group is sitting on top of the album title, which is like a seawall, and there’s a tsunami beating on the letters, threatening the D and the S and the Y. There’s also incoming fire or meteors or something. That album was the first time the Jacksons took control of their own music, and it was a huge success, with “Blame It on the Boogie” and “Shake Your Body (Down to the Ground).” “Blame It on the Boogie” is confusing, because it’s a cover of a song by Mick Jackson, an English singer whose real name was also Michael Jackson. He had a version of the song out at the same time, and British newspapers and radio stations took sides: some of them liked the Jackson version, while others liked the Jacksons’ version. They called it “The Battle of the Boogie.”

Extended Playlist

My parents went away on Mondays, so Sundays were sad days at my grandmom’s. And my uncle’s tastes came into play, too—he had more avant-garde records.

… Angela Bofill, “Under the Moon and Over the Sky”; The Bar-Kays, “Holy Ghost”; Commodores, “Fire Girl”; Nina Simone, “Baltimore”; Raydio, “Jack & Jill”; Sun Ra, “Twin Stars of Thence”; Switch, “We Like to Party… Come On”; Gerry Rafferty, “Baker Street”…

34

1979: Stevie Wonder, Journey Through the Secret Life of Plants I know, I know… another Stevie. But every time I hear “Seasons” / “Power Flower” I’m right there, all over again, walking home with Donn from Broad Street, passing through the urine-soaked subway that leads to the trolley that eventually takes us to 49th Street, to my grandmother’s house. There is snow on the ground, maybe even in the air, and posters for the Steve Martin film The Jerk, which is coming out at Christmas. And it’s late, too, on into evening: at the performing-arts school I go to, the bell rings for the end of the school day but that’s just a signal to hang out with my friends, to go to the band room and watch the older kids practicing their ensemble version of Eric Clapton’s “Cocaine” ad nauseum, to see the dancers out in the hall tightening up their choreography. I wait for Donn, and then we go out into the winter.

Extended Playlist

This has to do with watching Soul Train, which by this point had shifted from noon until 1 a.m. My sister would wake me up after SaturdayNight Live.

… Chic, “Le Freak”; The Jacksons, “Shake Your Body (Down to the Ground)”; Michael Jackson, “Don’t Stop ’Til You Get Enough”; The Doobie Brothers, “Open Your Eyes”; Cheryl Lynn, “Star Love”; GQ, “Disco Nights”; The Sugarhill Gang, “Rapper’s Delight”…

Forrás: Thompson, Ahmir "Questlove", Greenman, Ben: Mo' Meta Blues: The World According to Questlove – harmadik fejezet. Grand Central Publishing. 2013. Print/E-book.

35

3. Fordítás HÁROM

Hol is kezdjem? 1971 januárjában születtem Nyugat-Philadelphiában. Apám, Lee Andrews, úttörő doo-wop énekes volt a Hearts nevű bandájában. Volt pár Top 40-es, vagy azt megközelítő slágerük – „Long Lonely Nights”, „Tear Drops”, „Try the Impossible”. Anyám, Jacqueline, modell és táncosnő volt, apámmal közösen nyitották meg a Klothes Kloset nevű ruhaboltot az 52. utcán. A hatvanas évek közepén, amikor belevágtak az üzletbe, Philadelphia még egy békés, színes hely volt, az évtized vége felé azonban a fokozódó zavargásoknak köszönhetően, lassan de biztosan kezdett lezülleni. Ifjabb Martin Luther King memphis-i meggyilkolása után a környéket bandák lepték el, velük együtt a drogok is megjelentek. A tehetős kuncsaftok elmenekültek a városból, így a szüleim kénytelenek voltak bezárni a boltot. Ezzel egy időben radikális fekete politikai csoportok kezdték átvenni a hatalmat. A MOVE fekete felszabadítási szervezet, melyben minden tagnak rasztája volt, vezetékneve pedig „Afrika”, 1972-ben indult Philly-ben, főhadiszállásukat pedig a házunktól csak pár sarokra levő Osage Avenue-n verték fel NyugatPhiladelphiában. „Házunkat” mondok, mert akkortájt érkeztem meg én is anyámhoz, apámhoz és nővéremhez, Donn-hoz. Nyugodt életünk volt, mindenünk megvolt – a kis kétemeletes ház, a szoros családi kötelék és a zene. Még ha a doo-wop, amin apám felnőtt már rég idejét is múlta, a zene így is a mindennapjaink központi részét képezte. Több lemezünk volt, mint bárki másnak és vagy a TV-ből, vagy a rádióból, de mindig szólt valahonnan a zene. Soul is volt, rock is, azt hiszem még proto-disco is akadt köztük (A görög protos szóból, elsőt jelent, a legkorábbira, legprimitívebbre utalva – vagyis nem teljesen volt még diszkó, de közelített felé). Álljunk meg egy kicsit, hadd segítsek.

36

Először is ott volt az afrikai zene, a súlyos ritmusok melegágya. Tudjátok, ahogy a Public Enemy dal, a „Can’t Truss It” szól, „az anyaországból jöttünk, a dobok hazájából” Afrikából. Ez volt a „proto-breakek” világa, egy közeli kapcsolat ritmus és mozgás, idő és élet között. Dobok, szívdobbanás, az ember lüktetése, a tánc hajlított térdekkel. Az afrikaiak egy részét elhurcolták Afrikából és rabszolgákat csináltak belőlük. Erre az útra senkinek sem kellett jegyet váltania, olyasmi volt ez, mint a lottó ötös, csak pont fordítva. Az ún. Új Világban kötöttek ki, ahol valóban minden új volt. Az ültetvényesek elvették a rabszolgáiktól

a

„szolga-dobokat”,

megakadályozva

ezzel

az

egymással

való

kommunikációt. Attól féltek, hogy a dob valamiféle mágikus jelrendszer alapja, egy ősi, kódolt nyelvé. Nem is tévedtek, az is volt és az is mind a mai napig. A dobok elkobzása után persze új hangszerek kerültek elő – sípok, hegedűk és másfélék, melyeken ünnepségeken és gyász idején egyaránt játszottak. Egy újfajta zenei jelenség volt kialakulóban, a munkadal, ami segített megörökíteni a földeken zajló munkát, jobban telt mellette az idő, mérhetőbb is lett így, ezáltal az emberek jobban tudták követni az eseményeket. Igaz, a rabszolgaságot eltörölték, az elnyomás azonban megmaradt, a zene pedig az élet minden apró mozzanatát elraktározta az utókornak. Lassan kezdett megjelenni a zenében a pénz, a szerelem, a fájdalom, valamint az ezek utáni vágyódás érzete. Emberség volt a dalokban, néha több szólamban is, a kérés és a válasz, és annak a bizonyossága, hogy a kérések meghallgattatnak. A tudat, hogy kísérheti utunkat szerelem, bánat vagy emberség, sehol sem vagyunk egyedül a világban. Ugyanezt magában hordozta a gospel zene is, ahol a vallás, mint a szegények alamizsnája, halványan pislákoló reménysugárként világított egy szenvedésekkel kikövezett alagút végén. Valaki egyszer azt mondta, hogy a blues és a gospel egy lélekben egymáshoz közel álló ikerpár, ahol az egyik testvér sem akarja beismerni mennyire is hasonlít a másikra. A bluesban a hangok laposak és egyenletesek voltak, ám az elmesélt történet nagyon is kerek maradt. A hangok így ezzel az egyenletes kialakításukkal jobban hozzá tudtak férni a munkadalok vokáljaihoz. Hamarosan a lemez is megjelent, ami ugyancsak kerek volt, sőt még körbe-körbe is forgott. A jazz lemezek pedig táncra is perdítették az embereket, táncesteken ropták a Savoy Bálteremben és másfelé. Shorty George Snowden behozta a Lindey Hop táncstílust, zene zenét követett, a Zenetörténet pedig szorgosan 37

dokumentálta az új zenei stílusok születését. A vokál a hangszerekkel harcolt, a hangszerek a vokállal, egy tiszteletbeli háború volt ez több tűzszünettel. A jazz is valahogy így született meg, az Új Világ fekete zenéje és az Óvilág fehér zenéjének békéjéből. Az elektromos áram felfedezését a szving időszaka követte, majd jött a Mills Fivérek és az Ink Spots (tintafoltok) négyes-fogata, akik a négyes harmóniáikkal és a Cincinatti és környékén tartott fellépéseikkel hozzájárultak az 50-es évek zenei fejlődéséhez. A sort apám zárta a bandájával és a Philly-ben megjelentetett egyszámos kislemezeikkel. Egy-két dolog lehet kimaradt, de sebaj, így legalább folytathatom ahol abbahagytam. --------

Két éves lehettem, amikor elkezdtem dobolni, de már ezt megelőzően is érezhető volt, hogy igencsak bennem van a bugi. Anyu és apu úgy emlékszik vissza, hogy már hat hónapos koromban érezték, hogy van ritmusérzékem, nyolc hónapos koromra pedig már egyszerű ritmusokat is képes voltam hallás után visszaütögetni. Az egyik legkorábbi emlékem a dobról egy kicsivel későbbre, 1973 karácsonyára nyúlik vissza. Ez volt egyben a legelső emlékem is talán, kicsit homályos is, de a lényegre azért tisztán emlékszem: éjszaka felébredtem, lementem az emeletről, és egy játék dobszerkót, xilofont, szintetizátort és játékgitárt találtam a karácsonyfánk alatt. Semmi sem volt még becsomagolva, a háttérben Donny Hathaway második albumáról a „Song For You” és a „Magnificent Sanctuary Band” feldolgozások szóltak. A szüleim a kanapén ültek, furcsa mód nem is voltak mérgesek, hogy ilyen korán mászok ki az ágyból, helyette inkább az ajándékokra mutattak, én pedig elindultam feléjük. Természetes, hogy a négy hangszer közül a dob mágnesként vonzott magához. Amolyan Isteni beavatkozás volt ez, a hegy ment Mohamedhez, vagyis ebben az esetben Ahmirhoz. Valahogy így találtuk meg egymást a dobbal. Villámcsapásként, egy nagy bumm formájában köszöntött be az életembe. Ha volt már dobolni tanuló gyerekük, vagy doboló szomszéd gyerek a környezetükben, tudhatják, hogy nem épp a nyugtató élmények kategóriájába tartozik. Az én szüleim azonban sosem korlátoztak a dobolásban – sosem kötötték ki, hogy csak este 8-ig dobolhatok, vagy, hogy csak egy bizonyos hangerővel játszhatok. Egy kicsivel később tudatosult csak bennem, hogy a szomszédok 38

minden bizonnyal kénytelenek voltak éjjel-nappal hallgatni, ahogy püfölöm a bőröket, a szüleim azonban ennek ellenére meglepően megértőek és elnézőek maradtak velem. --------

Igaz, hogy azon a Karácsony estén a dobot választottam, emellett azonban mindenféle zene érdekelt. Egy pár emlékem van csak 1973-ról, de tisztán emlékszem mindegyik háttérzenéjére. Attól félek, a mostani generációnak azért lesz nehezebb feldolgozni az emlékeiket, mert ők már nagyon sokféle lehetőség közül választhatnak, sőt legtöbbször már csak a virtuális valóság élményeként élik meg őket. Kétfajta élményem volt, melyek később emlékké alakultak: a házunkban játszott lemezek és a rádió zenéi, valamint a Soul Train (Lélekvonat). Minden egyes emlékem ezek valamelyikével párosul. Apám például hamutartókból csinált nekünk gitárokat. Egy délután a házban valaki Bill Withers Still Bill lemezét rakta fel. Ahogy felcsendült a második oldalról az utolsó szám, a „Take It All In and Check It All Out” szinti felvezetőjét követő szólógitár rész, kezembe kaptam a hamutartókból eszkábált gitárt és elkezdtem rajta szólózni. Olyan beleéléssel pengettem, mint maga Bill Withers vagy Benorce Blackmon, vagy akárki is játszotta azt a részt. A különbség csak annyi volt, hogy az én gitárom egy hamutartó volt, egy éles kiálló üvegdarabbal a szélén, amivel mondanom sem kell, hogy sikerült elég csúnyán megvágnom magam. Bömböltem is mint egy kisgyerek, hisz az is voltam. Ugyanez a helyzet az első, 1973 teléről megmaradt Soul Train emlékemmel is. Épp a fürdőkádban voltam és a többi gyerekhez hasonlóan én sem akartam nagyon a kádban megmaradni. A fürdőszobából versenyt futottam az ebédlőig, a radiátor azonban megállított, sőt meg is pecsételt a következő tizenhat évre, a vele való találkozás után ugyanis egy vonatsín alakú égés keletkezett a lábamon. A TV-ben ugyanekkor Curtis Mayfield a „Freddie’s Dead” c. számát játszotta, annak is azt a bridge részét, amikor a trombiták megszólalnak. Egészen a mai napig, bármikor meghallom, kiver a veríték. Igazából nincs is benne semmi ijesztő, csak számomra az, ahogy a balesettel együtt beleivódott az emlékezetembe. Nemcsak én vagyok így ezzel. D’Angelo egyszer elárulta, hogy mind a mai napig képtelen meghallgatni Marvin Gaye „I Heard It Through the Gravepine”-ját anélkül, hogy ne zaklatná fel. Igencsak fura ez, mert ez a szám nekem a 39

83’-as „Nagy borzongás” című film dalolászó, optimista fiatal ficsúrjait juttatja eszembe. Számomra ez egy könnyed, üde, bulizós szám, de neki - talán maga sem tudja miért - egy sötét zugot jelent. Kapcsolatban áll egy mélyen elásott emlékkel a gyerekkorából. Egyszer még le is teszteltem a Voodoo-turnén. A backstage-ben lazultunk pár haverral, amikor beraktam a számot. Azonnal földbe gyökerezett a lába, megfordult és csak annyit mondott, „Kapcsold ki!!!” Ízlések és pofonok, ám ami vicces, vagy tragikus a Soul Train emlékkel kapcsolatban az az, hogy mennyire képes akár egy ilyen kis semmiség is beleivódni az ember személyiségébe, tartósan megváltoztatva ezzel a nézőpontját. A „Freddie’s Dead” eset óta tényleg féltem Curtis Mayfield-től. Azelőtt egy lemezt arról ítéltem meg, hogy mutat a logó a lemezlejátszón forgás közben, így a Curtom logó a pszichedelikus betűivel és a szó közepébe szúrt nappal a háttérben kicsit túl intenzív volt számomra. Aztán amikor adtam Curtisnek egy második esélyt is egy év múlva, a Curtis albumról a “(Don’t Worry) If There’s a Hell Below, We’re All Going to Go” című számot választottam. Nem volt egy szerencsés választás. A visszhang-effektusok és a sikolyok nem egy három éves gyerek fülének valóak. --------

Nem voltam egy átlagos srác. Apám sokszor viccelődött azzal, hogy néha aggódtak, hogy normális vagyok-e egyáltalán. A hóbortos személyiségem aggasztotta őket, túl különcnek tartottak. Nem hiszem, hogy ismerték volna már akkor az „autista” kifejezést, de később megtudtam, hogy még az orvossal is megnézettek, nincs-e valami gubanc velem. Nem arról van szó, hogy erőszakos, vagy heves lettem volna. Igazából, anya szerint áldott jó gyerek voltam, sosem hoztam bajt a fejére. Fordított volt a helyzet, pontosan tudták, hogyan tudnak lenyugtatni: le kellett ültetniük valami elé, ami leköti a figyelmem és egyedül hagyni. Szoros kapcsolatot alakítottam ki ezekkel a dolgokkal, legyen az a Soul Train, vagy a lejátszón forgó lemez. Ez azonban egy újabb aggodalmat vont maga után, annak a kockázatát, hogy ez által valamiféle transz állapotba kerültem. Apa, amikor még

40

nagyon kicsi voltam egyszer felszerelt egy lámpaburát, ami egy körhintára hasonlító árnyékot vetített a falra. Elmondása szerint, abban a pillanatban, ahogy felkapcsolta a lámpát és az árnyékok táncba kezdtek, mintha megbabonáztak volna. Teljesen elszálltam, öt, tíz, tizenöt perc után is a falat bámultam, egy pillanatra se levéve a szemem a lámpáról. Később a szüleim felfigyeltek arra is, hogy késztetést érzek a tárgyak pörgetésére. Volt, hogy megfogtam a nővérem biciklijét, megforgattam a kerekét és csak úgy néztem azt forogni körbe-körbe. Apám lemezeit az ujjam körül pörgetgettem. Egy ideig azt hitték az autók érdekelnem, mivel a lemezeket sokszor kormánynak használtam. Ez számomra a szórakozást jelentette, de a szüleim csak egy levetendő rossz szokást láttak benne. Ahelyett, hogy levetkőztem volna azt, az életem a mai napig ezek körül a körök körül forog. A dobszerkómon a dobok kör alakúak, a lemezjátszók szintén körök, sőt a logómat és az aláírásomat, amit az évek során kialakítottam is hat kör alkotja. Az életem részévé vált ez az alakzat. A körök nélkül is egyből lerítt rólam, hogy nem voltam egy átlagos nyugat-philly-i kölyök. A szüleim a túlélésre, a küzdésre neveltek, feláldozták mindenüket azért, hogy én mindenből a jobbat kaphassam – fizették a magániskoláimat, a zene leckéket. Sokszor hallani olyan történeteket, amelyekben a fiú leginkább a szüleinek köszönheti, hogy nem végezte börtönben. Nem vagyok benne biztos, hogy oda tartottam volna. Az én esetem más volt, sosem jártam ki játszani, nem voltam az a barátkozó típus. Egy kis idő elteltével, amikor sokat jártam a nagymamám házához, az unokaöcsémre, Markra kezdtem el bátyámként tekinteni. Ő vezetett be a bicajozás, a kosarazás és a csajozás rejtelmeibe. Milyen már az, hogy egy kilenc éves kér csajozási tanácsot egy ötévestől? „Csak simán menj oda hozzá és nyomj a kezébe egy cetlit, amin ez áll: Van esélyem Nálad? Három sorral alatta pedig a három választási lehetőség: Igen, Nem, Talán”, tanácsolta. Természetesen én voltam a kilencéves. --------

41

A házunk rendesen meg volt pakolva lemezekkel, a gyűjtemény körülbelül ötezer darab LP-re rúgott. Apám megvett mindent, a rocktól a soulon és folkon át a country-ig minden érdekelte. Szerette a zenét, meg kell hagyni. A zenei ízlése igen széles skálán mozgott, hisz ő maga is énekes volt. Nat King Cole zeneiskolájában tanult, így a zenei ízlése is a finom soft rockos, tiszta melódiákkal teletűzdelt jacht rockba hajlott át, igaz akkor még ez a kifejezés nem sokat jelentett. Szerette a Tapestry-t, a 10cc-t és a Bread-et is. Szeretett együtt énekelni a rádióval, kedvenc adója a fogorvosi rendelők közkedvelt zenéit játszó Magic 103 volt. A család többi tagja is beleillett a képbe. A nővérem fehér suliba járt, ezért, hogy könnyebben beilleszkedjen a felkapott rock bandák zenéit hallgatta, hozott is haza belőlük: Ziggy Stardust-ot, Queen-t, The Eagles-t. Igaz, én még akkor nagyon kicsi voltam, de a teljes rockzenei szókincsem hozzá és ehhez a beilleszkedési kényszeréhez vezethető vissza. Később, amikor kezem ügyébe került a Beastie Boys Paul’s Boutique lemeze, felelevenedtek bennem ezek az emlékek. Aztán ott volt anya. Bárki elbújhatott mögötte a családban, ha lemezgyűjtésről volt szó. Nem úgy értem, hogy tudatosan kutatott volna bizonyos lemezek után, az hogy mely zene tetszett neki és melyik nem pusztán a dolgok pillanatnyi állásától függött. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire király volt. Mihelyst meglátta például Mati Klarwein pszichedelikus művész munkáját egy funky album borítóján, azon nyomban megvette. Így lett a házunk telis-tele a hetvenes évek korai jazz-funk lemezeivel, a Bitches Brew-en keresztül, Herbie Hancock-on át egészen Santana-ig. Ránézett a csomagra, ha király volt a csomagolás, már nyúlt is a pénztárcájához. A sors furcsa fintora, hogy ezek közül a lemezek közül sokat használtak később breakbeat-ekben, így ezeket az albumokat a hip-hop karrierem korai mérföldköveinek is tekinthetem. Habár apám a hetvenes évektől a zeneiparban dolgozott, meggyőződése volt, hogy a zene két végzetes pofonnak köszönheti a halálát: az egyiket 1973-ban, a másikat 1979ben kapta. Az első pofont James Brown 1973-as, The Playback című lemezének megjelenése jelentette. Apám úgy érezte, megkopasztották: 17 dollár 99 centet dobott ki nyolc számért, melyből három tíz percnél is hosszabb volt, a leghosszabb közülük a majdnem tizenhárom perces ironikusan a „Time is Running Out Fast” címet kapta. „Hol maradnak a slágerek?”, csodálkozott. „Ez olyan, mint egy végtelenített szám.” 42

Elégedetlenségét nemcsak belső monológ formájában fejezte ki, fennhangon ismételgette a kérdést: „Hol maradnak a slágerek?” A másik album, ami szíven ütötte Stevie Wonder Journey Through The Secret Life of Plants c. lemeze volt. Túl elvont, túl tágas és egyedi volt, minden más pedig hiányzott belőle. Egyszerre csak felhagyott a lemezek vásárlásával. Ezek az LP-k, amelyek ekkora csalódottsággal töltötték el, számomra egy új kezdetet jelentettek. Fogta a lemezeket és a kezembe nyomta őket: „Nesze, neked adom őket.” Távol akarta magától tudni őket, hogy újra feleszmélhessen a kudarcból, amit okoztak neki. Én pedig elkezdtem tanulmányozni őket: hogyan is voltak képesek arra, amire, mivel tudtak túlmutatni az addig megjelent albumokon. A Journey Through The Secret Life of Plants lett az én Dark Side Of The Moon-om, a pszichedelikus mesterművem. Sem a Pink Floyd, sem Jimi Hendrix nem tudta nálam elérni azt, ami Stevie Wondernek sikerült: fülhallgatóval a fülemen, transzba esve utazni az elmémben téren és időn keresztül. Annak ellenére, hogy már akkor is sejthettem, hogy ez nem egy szokványos dolog, imádtam, ahogy a zene a házunk lelkét képezte. Különös dolgok zajlottak az Osage 5212 házszám alatt: a Joe Clark-féle Lean On Me filmben bemutatott, hasonlóan züllött és lepukkant környezetben kaptam Harvard jellegű zenei oktatást. Gondoljanak csak bele milyen szerencsés helyzetben voltam. Képzeljenek maguk elé egy tipikus belvárosi gettót, ahol tombol az erőszak, mindennaposak a bűncselekmények és virágzik a drog-biznisz. Valószínűleg a legutolsó, ami erről a képről eszükbe fog jutni egy család, akiknél a szülők a négyéves afrós fiuknak a Carole King eredeti „It’s Too Late”-je és annak az Isley Brothersféle, az 1972-es Brother, Brother, Brother album második lemezének nyitódalául szolgáló, tíz és fél perces blues-rock eposz feldolgozása közötti különbségeket fogja épp magyarázni. Persze nemcsak más előadók zenéjét hallgattuk előszeretettel. A karácsonyra kapott dobszerkóval folytatott kalandjaimnak kezdtek anyagi vonzatai is lenni, ötéves koromban elvittek életem első dobleckéjére. Rögtön az elején rájöttem egy igen érdekes dologra a dobleckékkel kapcsolatban: a tanár nem enged egyből hozzányúlni a dobfelszereléshez. Helyette inkább sztepptáncra járat, amivel szerinte könnyebben 43

összhangba tudom hozni a kezeimet a lábammal. Egy modern Sammy Davis Juniorrá, Philly táncparkettjeinek ördögévé avanzsáltam. Az igazat megvallva a legelső tévés interjúmat is egy táncesten adtam, meg kell hagyni kaptam is hideget-meleget a többiek szüleitől, akik nagyon örültek, hogy az afrómnak köszönhetően semmit sem lehetett kivenni a TV-ben a lányaikból. Az interjút Jack Jones, a helyi 3-as csatorna KYW-TV-jének legendás alakja készítette velem. Érdekességnek számít, hogy a KYW-TV a világ egyik legrégibb TV csatornája, a harmincas években W3XE néven indult, az első televízió készülékeket gyártó Philco Coorporation kísérleti állomásaként. Mindenesetre az ominózus interjú és a jelentős philadelphiai kultúrtörténeti eseménynek számító Ahmir Thomson ötéves sztepptáncos produkciói valószínűleg egyaránt fellelhetőek az archívumaikban. --------

Ahogy azt az elején említettem, Nyugat-Philly-ben nevelkedtem, de valójában az úton nőttem fel. Sok más zenei stílushoz hasonlóan a doo-wop is elavult egy idő után, piaca eltűnt, helyét a populárisabb műfajok vették át. Megjelent a Motown és a Stax, majd a pszichedelikus soul, a funk és a diszkó. A doo-wop a letűnését követően érdekes módon mintha kezdett volna ismét hallgató fülekre találni, ezért apámnak az az ötlete támadt, hogy itt az ideje felelevenítenie zenei karrierjét azzal, hogy meglovagolja ezt a nosztalgikus doo-wop újhullámot. A stílus aranykora a hetvenes évek közepére tehető, a legmeghatározóbb képviselői közé tartozott a Sha Na Na zenekar, a filmvászonról a Pomádé és az Amerikai Graffiti, valamint a Happy Days és a Laverne and Shirley TVműsorok. A hetvenes években ismét divatba jöttek az ötvenes évek zenéi, ennek a megújult érdeklődésnek köszönhetően az apa újraalakult zenekara, a Lee Andrews és a Hearts - anyuval és Karen nagynénémmel kiegészülve - ígéretes vállalkozásnak bizonyult. Mindenki énekelt a bandában, apait-anyait beleadva szórakoztatta a közönséget. Ők voltak a legjobbak. Ezeken a nosztalgia-koncerteken a zenekarok húsz perces összeállítása 5-5 slágert és pár korabeli számot tartalmazott. Az elő-zenekar fellépését követően Dick Clark vagy Wolfman Jack, vagy egy hasonló kaliberű konferanszié felkonferálta a főzenekart, akik általában a Reparata and the Delrons vagy a Johnny Maestro and the Brooklyn Bridge voltak. 44

Nosztalgia turné ide, vagy oda, apám sejtette, hogy korlátok közé lesz szorítva a dolog. Nagy névnek számítottak Connecticutban és Catskillsben, a turné állomásai azonban nem terjedtek ki az ország többi részére, ezért apám a tovább lépés mellett döntött. Három év turnézás után, otthagyva a nosztalgia-körutat elhatározta, hogy meghódítja a night klubokat a zenéjével. Napjainkban már majdnem minden szórakozóhelyen lemezlovas keveri a zenét, a négy órás DJ szettjeimmel legtöbbször a Brooklyn Bowl-ban szoktam fellépni, de hasonló klubok országszerte megtalálhatóak minden városban. Annak idején azonban mindenkinek külön zenekara volt és minden énekes egy két lábon járó karaoke-gépnek számított. Erre csapott le apám. A program elég fix volt, a szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy a zenekarával egy este alkalmával több szettet is előadjon. Az első volt a vacsora szett, ami a koktél órától fél nyolcig tartott. Ez alatt a zenészek könnyedebb számokat játszottak, olyasféléket, amik a szappanoperák alatt szólnak, vagy amiket a mozikban hallani még az előzetesek előtt, például George Benson “This Masquerade”-je vagy a “The Girl from Ipanema” Astrud Gilberto and Stan Getz előadásában. Ezután következett a második szett, a Lee Andrews és a Hearts revü. Apám négy száma után, az est fénypontja, édesanyám következett. Igéző volt a tekintete és a megjelenése, tudott kapcsolatot teremteni a közönséggel. Énekelte Peggy Lee “Fever”-jét, a Shirley and Company “Shame, Shame, Shame (on If You Can’t Dance Too)”jét vagy Kiki Dee “I’ve Got the Music in Me”-jét, egy kicsit a közönséget is bevonta és egy kis humort is csempészett az előadásba. Olyan volt ő, mint June Carter Johnny Cash mellett, egy gyönyörű nő, aki elbűvölte és mosolyt csalt a vendégek arcára. Ez a rész egy óráig tartott, a banda ezután belecsapott a diszkó szettbe, amely alatt az aktuális Top 40es lista számait játszották, a „Love Rollercoaster”-től a „Play That Funky Music”-ig. Végül, az este utolsó szettje következett, ami teljesen eltért az előzőektől, apámék itt pár régi soul feldolgozástól kezdve, a kortárs balladákon át sok mindent játszottak. Ez volt a shownak az része, amikor kijátszotta az adu ászát és anyára mutatott. „Apropó,” mondta, „ez a gyönyörű nő itt a feleségem.” Ezután a nővérem következett: „Tapsolják meg a bájos lányomat is, Donnát.” A közönségnél ez nagy sikert aratott. Rajtuk mintha nem fogott volna az idő, úgy néztek ki együtt mintha testvérek lettek volna. A Coasterhez hasonló nagyobb zenekarok pikkeltek is ránk emiatt rendesen. A suli ideje alatt a nővéremmel Philadelphiában maradtunk, a szüleink pedig folytatták a turnézást, hogy 45

tudjanak minket támogatni a tanulmányainkban. Egy kicsivel később mi is csatlakoztunk hozzájuk, ekkorra már apám egy újabb számmal is előrukkolt: „Egy nagy tapsot kérnék a fiamnak, Ahmirnak a dobok mögött.” Ennek az egésznek köszönhetően kicsit eltorzult a világképem. Azt hittem, az, hogy a Howard Johnson hotellánc puccos hoteleiben szállunk meg teljesen normálisnak számít. A jégkészítő gépet az előszobában és a medencét az udvaron teljesen természetesnek vettem. Valamelyik délután, amikor az utcán játszottunk a srácokkal Philadelphiában hirtelen azon kaptam magam, hogy az egyik szomszéd srác teljesen hülyének nézett, amikor első osztályos repülőutakon felszolgált ételekről vagy a szobaszervizekről beszéltem neki. „Mi az ördögről beszélsz?”, kérdezte. Elkezdtem neki magyarázni, hogy milyen már, az, hogy egy repülő első osztályán, az ételes tálcán üveg helyett papír só- és borstartó van, és hogy inkább hasonlít ez egy ökrös szekérhez, mint repülőhöz. Szerencsére anya hirtelen a semmiből előtermett és hazaküldött. A hét éves énem még nem igazán fogta fel, hogy épp egy verekedést sikerült megelőznie, valamint azt, hogy teljesen elveszítsem a renomémat a többi gyerek előtt, akiknek élete az enyémtől sokkal veszélyesebb irányt vett. Annak sem éreztem nagyon a súlyát, hogy épp egy „kapjuk el a ficsúrt” játéknak sikerült elejét vennie. Később persze elmagyarázta, hogy ami azt illeti, elég kiváltságos helyzetben vagyok, aminek köszönhetően sok dolgot a többi Philly-i kölyökhöz képest teljesen más perspektívából látok. „A legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy még csak a kerületet sem hagyja el”, mondta, „neked viszont megadatott az a szerencse, hogy bejárhatod az egész országot. Ezzel azonban nem vághatsz fel úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne elutazni Muncie-ba, Indiana-ba, Jacksonville-be vagy Floridába, hisz’ egyik sincs egy köpésre.” --------

46

A mai sztárok, ha utazásra adják a fejüket, legtöbbször a Four Seasons, vagy ahhoz hasonló luxus hotelekben szállnak meg. Mi annak idején a repülőtéri Sheraton hoteleket választottuk, néha akár több éjszakára is, itt táboroztunk apa fellépései alatt. Az itt tartózkodásunk során számos híresség megfordult itt, nemcsak zenészek, voltak köztük focisták - a Pittsburgh Steelers, a Kansas City Chiefs csapatok, a Boston stadion-rock együttes és persze a KISS is. Említettem már, hogy nagy KISS rajongó voltam? A rajongásom a banda iránt nem ismert határokat. A családi bevásárló körutakat általában azzal kezdtem, hogy megpróbáltam magamnak kinyafogni egy KISS lemezt. Megszállottjuk voltam, de egyúttal féltem is tőlük. Odavoltam a lemezborítóikért, tüzetesen kielemeztem mindegyiket anélkül, hogy addig akár egyetlen számukat is hallottam volna. Már a karrierük elején tele voltak furcsábbnál furcsább kiadványokkal. Emlékszem, amikor 1977ben majdhogynem egyszerre bukkantam rá a Dressed to Kill, a Destroyer és a Love Gun lemezeikre egy lemezboltban. Mindent nüansznyi részletet megjegyeztem róluk, amit csak tudtam: milyen volt a sminkje Gene-nek, milyen cipőt viselt Peter. Egy ideig pedig megállás nélkül a „Christine Sixteen”-t hallgattam, ami a kedvenc számom lett tőlük. Az egyik estén a buffaloi hotelben szokás szerint épp koncertfelvételeket néztem a TV-ben. Volt egy Dan Hartman nevezetű fickó, ő szerezte Edgar Winter „Free Ride” c. számát, később megjelent a nagy sikert aratott szóló slágere, az „I Can Dream About You”. A hetvenes évek vége felé kiadta az „Instant Replay” c. diszkó számot is, amit a „This Is It” névre keresztelt single követett. Na, engem pontosan ennek a számnak a klipje rémisztett majdnem halálra. A Midnight Special TV-műsor záróakkordja volt aznap este a dal, ami még olyan kései órán is ébren tartott. Hajnali egy óra volt és mivel szomjas voltam, muszáj volt felébresztenem a nővéremet. „Menj, vegyél magadnak inni, a pénz ott van a szekrényen”, javasolta. Kimentem az előcsarnokba, ami az egész hotelt körbevevő körfolyosó volt. Megvettem az üdítőmet és elindultam visszafelé a szobába. Épp a lifthez értem, amikor kinyíltak az ajtók. Bing. Abban a pillanatban egy nyolcéves gyerek legnagyobb rémálma vált valóra: Ace, Paul, Gene és Peter állt a liftben a testőreivel. Ha jól emlékszem nem volt már rajtuk a teljes harci viselet, a sminkjük is el volt kenődve, de én így is egy az egyben felismertem őket: a legendás KISS tagjaival néztem épp farkasszemet. Ki más lehetett 47

volna ugyan? A rémület és a sokk hatására hirtelen olyan izgalmi állapotba kerültem, hogy a létező legmagasabb hangon, farkasokat megszégyenítő, vérfagyasztó vonyításban törtem ki. Eldobtam a kólát és mint aki az életéért fut, rohanni kezdtem, észre sem véve, hogy már háromszor is körbefutottam a folyosót. A szomszédok is a „KISS”-t kiabáló kisfiúra ébredtek. Mondanom sem kell, hogy majd’ kiköptem a tüdőmet mire beértem a szobába. Apám aztán levitt hozzájuk. Hajnali háromnegyed kettő volt. Így telik majdnem minden estém, pontban kilenckor lefekszem, éjfélkor meg már ismét ébren vagyok. Felöltöztem, erőt vettem magamon és lementünk ebbe a „backstage” jellegű, játékbarlangra hasonlító helyiségbe. A férfi-nő arány a teremben egy volt a nyolchoz, emellett két billiárdasztal és egy flipper is állt a sarokban, amin épp a KISS gitáros-énekese Paul Stanley játszott. Úgy nézhettünk ki egymás mellett, mint Dávid és Góliát. Apám megszólította: „Elnézést, Lee Andrews vagyok,” mondta és a kezében tartott poszterre mutatott. Egy pillanatra se tudtam levenni a szemem róluk, valószínűleg a szám is tátva maradt. Peter Criss rám nézett: „Ja, igen,” mondta, „A kis bőgőmasina.” Nagyon jó fejek voltak, az egész bandától kaptunk autogramot. Mondanom se kell, hogy otthon a suliban senki sem akart hinni nekem. A KISS-szel együtt én is a karrierem csúcsán éreztem akkor magam. --------

Ahogy közeledett az iskolakezdés ideje, kezdtem egyre jobban félni tőle. Eddig az életünk nagy részét úton töltöttük a családdal, a Philadelphiában töltött idő már-már felért egy büntetéssel. Valójában azonban nem is alakultak olyan rosszul a dolgok, egy privát művészeti iskolába kerültem. A campus, ami az én sulimnak is otthont adott a városközpontban helyezkedett el több más iskolával együtt, volt itt általános iskola, gimnázium, sőt még egyetem is. Már az elején kapcsolatba kerültem az idősebb és a felnőtt diákokkal, még ha nem is vettek be egyből a kamarazenekarukba, megkaptam a triangulumot, így a hangversenyeket testközelből élvezhettem. Abban az évfolyamban én 48

voltam az egyetlen fiú, a többiek magyar és orosz lányok voltak, akiket a szüleik balerinának, hegedű- vagy zongora-virtuóznak szántak. Színészetből és kortárs zenéből nem nagyon jeleskedtek. Zenéből az elejétől fogva jó voltam, zeneileg már gyakorlatilag érettnek számítottam, a szociális érettségem viszont még gyerekcipőben járt. Abban az időben csak a szüleimmel, a nővéremmel és apám zenekarának tagjaival érintkeztem. Ebből az idilli világból az iskola rideg falai közé csöppenni olyan volt, mintha egy kísértetkastélyba érkeztem volna, arról nem is beszélve, hogy az első ember, akivel megismerkedtem egy Jilian nevű lány volt, a mai napig jó barátok vagyunk. Egy idegi alapú rendellenességben szenved, amihez foghatóval még életemben nem találkoztam. „De ugye nem harapsz?” Ez volt a hozzá intézett legelső kérdésem. A válaszával valószínűleg csak ki akart javítani, a hangja azonban annyira megrémített, hogy rögtön fedezékbe vonultam. Futottam, ahogy csak bírtam, végül a rajztanár kabinetjében kötöttem ki, ami telis-tele volt még rémisztőbb, Bill Plymton-jellegű, torz arcokat és ijesztő gnómokat ábrázoló rajzokkal. Szörnyű, bizarr élmény volt, amint haza értem elmeséltem a szüleimnek és kijelentettem, hogy soha többé nem megyek vissza. Sírtam, toporzékoltam, de ők tudták jól mivel tudnak kiengesztelni. Megígérték, ha visszamegyek, elvisznek a lemezboltba. --------

Ó, azok a lemezek. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megadatott, hogy a WDAS 105.3-as FM állomáson élőben hallhatták a Sugarhill Gang „Rapper’s Delight” című számának debütálását. Ketten voltunk otthon akkor a nővéremmel és mondanom sem kell, hogy mindketten tátott szájjal bámultunk a dal végéig a rádióra, a nagy port kavart 1938-as Világok Harca rádiójátékhoz hasonló kaliberű rádiótörténeti eseménynek voltunk épp a fültanúi. Ugyanez volt a véleménye az összes philadelphiai fekete srácnak, aki velünk együtt hallgatta akkor a rádiót. Megállt az eszünk, teljesen lefagytunk. Olyan volt az egész, mint egy villámcsapás. Amikor meghallottam a zenét, hirtelen átfutott az agyamon, vajon megéri-e lemennem a kazettás magnóért. Egy gyors fejszámolást követően úgy döntöttem igen, hisz’ a szám még valószínűleg öt-hat percig tart majd. Szereztem egy kazettát is, és pont annál a résznél sikerült elindítanom a felvételt, amikor 49

Wonder Mike belekezd a vacsorás sztoriba: „Megesett már veletek, hogy a haverotoknál vacsoráztatok és a kaja ehetetlen vót? A makaróni nyúlós, a borsó kásás, a csirke meg kőkemény?” Aznap este legalább harmincszor meghallgattam a szalagot. Másnap a suliban én voltam a nap hőse, betéve vágtam a szöveget. Három másik srác is hallotta a dalt, és egyszerűen nem hittek a fülüknek. Egy héten belül már mindenki ismerte a „Rapper’s Delight”-ot, a számot, ami teljesen megváltoztatta a világot. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni erről a változásról. A rádiópremier előtt az addigi hősünk Michael Jackson volt. A Sugarhill Gang „Dont Stop ’til You Get Enough” kislemeze júliusban jött ki, az Off The Wall albumot pedig, ami teljesen levett minket a lábunkról augusztusban dobták piacra. Michael vokáljait, dalszövegeit és tánclépéseit mindenki ismerte, egy novemberi napon viszont megszólal a rádióból ez a varázslatos új dolog.

Évekkel később, amikor Jimmy Fallon-nak meséltem ugyanezt, ő is hasonló

élményekről számolt be, ugyanazt csinálta a kabaré albumokkal, mint én a rap számokkal, betanulta őket, hogy másnap villoghasson velük a suliban. Ahogy a zenében, az én életemben is valami új született. A hip-hopon keresztül sikerült rátalálnom a valódi énemre. Sikeressé tett, így azon nyomban elkezdtem lemezeket vásárolni. Az első kiszemelt prédám a „Rapper’s Delight” LP volt, aminek beszerzésére volt is egy bombabiztos stratégiám. Tudatosan kihasználtam Steven Savitz nővérem iránti rajongását. Steven egy jóképű srác volt, zsoké, vagy színész lehetett, lényeg a lényeg: egy tizenkettedikes, aki bolondult Donnáért. Az amerikai társadalom még hírből sem ismerte a Játsz/Ma című film thriller fordulatos cselekményét, amikor Steven Savitz-nek már a fejében volt a terve Donna elcsábítására. A tervének kulcsfigurája én voltam, ápolnia kellett velem a jó kapcsolatot, amit én kihasználtam és az én első manipulatív lépésem egy lemez megvetetése volt. Egyből beleegyezett, suli után bementünk a Chestnut street-i Listening Booths lemezboltba, ahol meg is vette nekem életem első 12 collosát. Mindössze 2 dollár 99 cent volt, a végösszeg pedig adóval együtt 3.17. Ez volt az első kiadás, a mai napig őrizgetem. Nem maradt más hátra, mint kitalálni, hogyan tarthatnám meg ezt az aranytojást tojó tyúkot, bánatomra azonban a Steven Savitz-féle lemezvásárlási módszerem elég hamar kudarcba fulladt. Minden hétfőn adtak ki egy új rap kislemezt, így a célkitűzésemmé vált hét nap leforgása alatt harminckét tízcentest összekuporgatni a következő LP árára. Mihelyst megpillantottam egy pénzdarabot a 50

földön, már landolt is a zsebemben, amivel egy lépéssel közelebb kerültem az új lemezhez. Mikor anyám megkérdezte, hogy adakoztam-e a templomi misén, a válaszom egy egyértelmű „Persze, anya” volt. Valójában azonban az én titkom marad, hogy egy magasabb célt szolgáltak azok az aprók: az új lemezeim megvásárlását. Valahogy így vette kezdetét a lemezgyűjtési szenvedélyem.

51

??? Questlove lemez-imádata, 1. rész „Amikor lemezekkel együtt éled az életed, a lemezek lesznek életed filmzenéi.”

1971: Stevie Wonder, Music of My Mind Úgy tudom, ezt a lemezt már a születésem idején is játszották, valamint az ezt követő jó pár évben is hallgattuk. Nagyon kicsi voltam még amikor először belefutottam ebbe a lemezbe, ekkor még a zenéje helyett a borítója alapján ítéltem meg a lemezeket, ebben az esetben pedig kifejezetten taszított ez a látvány. A Motown lemezkiadó cég lemezeit több gyárban is készítették – régiónként tizenkettőben – ami engem gyerekfejjel igencsak aggasztott, mivel így a tinta minősége is lemezenként eltérő volt, az egyik lemez túl sötétre, míg a másik túl világosra sikerült. Mr. Lewis, akit anyám hozott a családunkba a pótnagyapa szerepét betölteni, Kubából származott. Nagyon sötét bőre volt a félelmetes nevetésével pedig halálra tudott rémiszteni: „Ha-ha-ha, hogy ityeg a fityeg, kisöreg?” A fogai a Stevie Wonder lemezeken látható Tamla emblémára emlékeztettek. Nem igazán rajongtam a fotó kollázsokért, ennek a lemeznek a borítója pedig az volt. A lemezek, amelyek borítóitól féltem a lemezboltokban általában mindig a kupac alján voltak, ezért ahelyett hogy mélyre ástam volna bennük, mindig felülről kezdtem válogatni. Voltak lemezek, amiket apám szerint épp a profán mondanivalójuk miatt szerettem, a Music of My Mind „Sweet Little Girl”-je pedig egy volt közülük. Ebben a számban Stevie megpróbálja elcsábítani a csaját, akitől a végén nem kapja meg azt, amire vágyik. A dal végére, amikor a zene már kezd elhalkulni, felszívja magát és dühösen a következőket mondja: „Őrülj meg és viselkedj úgy, mint egy feka!!” Ez volt a legbetegebb és legviccesebb dolog, amit addig hallottam. Lejátszólista-kiegészítés:

Több szám is volt abból az évből, de túl kicsi voltam még ahhoz, hogy mindet észben tartsam. Az itt felsorolt daloknál nem akarok kamuzni, csak azokról a számokról írok, amelyek fontosak voltak számomra. 52

1972: Sly and the Family Stone, There’s a Riot Goin’ On Maga az album 1971-ben jelent meg, jómagam azonban csak 1972-ben, egy rossz emlék kapcsán hallottam először. Egyik alkalommal, amikor a nővérem fürdetett és az afrómat is mosta véletlenül szappan került a szemembe. Mondanom sem kell, hogy egy hatalmas bömbölés vette kezdetét, lefutottam a földszintre, ahol pont a „Just Like a Baby” szólt a háttérben. Ahhoz képest, hogy ez a lemez nyitó száma, a legkevésbé sem mondanám vidámnak vagy csalogatónak. Anyám lefogott, hogy a nővérem és Karen nénikém meg tudják mosni a szememet. Bármikor hallom ezt a számot azt kívánom, bárcsak inkább a Johnson sampon reklám „No More Tears”-je szólt volna. Ezt tetézte még az is, hogy az albumborító fotó kollázs technikával készült, ennek köszönhetően a már így is kísérteties élmény még rémisztőbbé vált. A „Family Affair” c. számnál Rose Stone hangjától a hideg is kirázott, számomra nagyon bizarr volt. Sly (You Caught Me) Smilin’-os részét viszont imádtam imitálni, minden alkalmat megragadtam, hogy reszelős-hangon énekelhessek.

Lejátszólista-kiegészítés: Ezeket a rádióban hallottam, ami apám irányítása alatt állt. … Aretha Franklin, “Daydreamin”; Melanie, “Brand New Key”; O’Jays, “Backstabbers”; America, “Horse with No Name”; Johnny Nash, “I Can See Clearly Now”; Three Dog Night,“Black and White”; Billy Preston, “Outa-Space”; Carly Simon, “Anticipation”…

53

1973: Rufus, Rags to Rufus / Sly and the Family Stone, Fresh Annak ellenére, hogy majdnem csak egy átvezetés lett belőle, én megszállottan rajongom a Rags to Rufus album „Sideways” c. számáért. Az egész egy nagy jammelésre hasonlít, olyan tompa hangzása van, mintha valaki az utcáról hallgatna egy klubban játszó zenekart. Aztán hirtelen elkezdődik a szám, kitisztul és Chaka Khan belekezd egy jazzes témába. A felvétel végén valószínűleg senkinek sem jutott eszébe megállítani a szalagot, mert hallani, ahogy azt kérdezi a többiektől, hogy megjött-e már a kaja. A cintányérokon egy nagy tremoló effektus hallható – egy időben nagyon szerettem ezt a magas sziszegtetésre hasonlító hatást a saját dobszerkómon is alkalmazni. A Fresh-t is szerettem, különösen az első oldalt, amit igazából – Marvin Gaye What’s Going On c. lemezéhez hasonlóan - egy hosszú dal-szvitnek tekintettem. A másik oldalt felnőtt koromig nem is hallgattam. A „Frisky”-t különösen nagyszerűnek tartom, annak ének-témáihoz és azok elrendezéseihez foghatót még elképzelni sem tudnék. Érdekes módon a banda slágerének számító „If You Want Me to Stay” nem nagyon fogott meg. Ez lehet azért volt így, mert már akkor is jobban érdekeltek egy album kevésbé ismert, „töltelék” dalai, mint a felkapottabb single slágerek. Lejátszólista-kiegészítés: Apám a zenekarával egy raktárhelyiségben próbált, amelynek egyik sarka telis-tele volt kislemezekkel, sőt még egy hordozható RadioShack mono lemezjátszójuk is volt. Ez volt az én játszóterem. … Tony Orlando and Dawn, “Tie a Yellow Ribbon (’Round the Old Oak Tree)”; Roberta Flack, “Killing Me Sofly”; Paul McCartney, “My Love”; Stories, “Brother Louie”; Cher, “Half Breed”; War, “The Cisco Kid”; The Temptations, “Masterpiece”; Edgar Winter Group, “Free Ride”…

54

1974: Bill Withers, +’Justments Ebben az évben adta ki a Sly and the Family Stone a Small Talk című lemezét, amelynek címadó dalában egy bébi sírás is hallható. Ekkortájt a szüleim már hordtak magukkal a stúdióba, így azt hittem, én szerepelek az albumon is.

Nagy dilemma, de mégis Bill Withers-t kell választanom. A példaképem volt, rajongtam minden

egyes

lemezéért,

a

+’Justments

pedig

különösképp

élénken

él

az

emlékezetemben. A vasárnapok otthon általában szomorúan teltek, a szüleink ugyanis mindig a vasárnapot választották, ha be kellett jelenteniük, hogy turnéra indulnak. „Ne!” ordítottam, „Mikor jöttök haza?”. A +’Justments lemez pont egy ilyen, 1974-es vasárnaphoz köthető. Később tudtam csak meg, hogy ez az album nagyban hasonlít Marvin Gaye 1978-as, az ex-feleségének, Anna Gordy-nak címzett Here, My Dear „váló” lemezére, Bill Withers ugyanis szintén feleségének, Denise Nicholas színésznőnek ajánlotta albumát. A +’Justments legvidámabb dala a „Railroad Man”, amely egy vonat alá ugrott szélhámosról szól.

Lejátszólista-kiegészítés: Ezen dalok nagy részét az után ismertem meg, miután felfedeztem a zenés műsorokat a TV-ben, különösen a tévés varieték voltak rám nagy hatással. Mindenkinek volt egy varietéje. … Barry White, “Love’s Theme”; Gordon Lightfoot, “Sundown”; The Spinners, “Then Came You”; Joni Mitchell, “Help Me”; Tom T. Hall, “I Love”; Average White Band, “There’s Always Someone Waiting”; Curtis Mayfield, “Mother’s Son”; 10cc, “I’m Not in Love”…

55

1975: The Ohio Players, Honey Ez a lemez, több más Ohio Players lemezhez hasonlóan leginkább a borítójának köszönheti a hírnevét. Egy meztelen nőt ábrázol, aki ragyogó mézet csöpögtet egy kanálról a szájába. Számomra azért kedves, mert az ötödik szülinapom ajándéka volt a Jackson 5 Moving Violation-jével együtt. A borítón látható mézes csupor oldalára egy címke volt ragasztva: „Boldog ötödik szülinapot kíván Anya és Apa – nagyon szeretünk”. Később kérdőre vontam anyámat, hogy nem tartották-e még kicsit korainak ezt a borítót egy ötéves gyereknek, de megnyugtatott, hogy ez a zenekar akkortájt még szolídnak minősült, csak évekkel később, a Prince-cel való találkozásuk után kezdtek elfajulni. Valójában igaza is volt, nekem sem tűnt anno annyira pikánsnak, vagy szexuálisnak a dolog. A legtöbb gyerek ilyen korban általában a szülei ruháit próbálgatja a tükör előtt, vagy babaházzal játszik, ehelyett én inkább lemezboltosat játszottam. Nyugat-Philly-ben, az 52. utcán három családi zeneüzlet is üzemelt, a legjelentősebb közülük a King James volt. A kirakatot csalogató panelek díszítették, az ablak tetején a Commodores Caught in the Tracks albuma virított, míg a fentről egy zsinegen az Up for the Down Stroke Parliament lemez himbálózott. Fejben memorizáltam a kirakat kialakítását, így otthon megépíthettem a saját lemezboltomat. Nálam az üzlet előtt Lou Rawls All Things in Time c. lemeze volt kiakasztva, persze mondanom sem kell, hogy a Bert’s Blockbusters Sesame Street album nálam egy kicsit hátrébb került, a gyerekrészlegbe. Arra gondoltam, ha már úgy van, lekoppintom a King James sarok-paneljeit is. A választásom a Honey-ra esett. A lemezboltban a borítók szélei be voltak hajlítva, azzal azonban nem számoltam, hogy a King James az eredeti borítók helyett a lemezkiadó poszter másolatait használta. Egy posztert ugyebár gond nélkül be tud hajlítani az ember, egy lemez azonban kevésbé ilyen hajlékony. Így van, eltörtem a Honey-t. Az első törött lemez hatalmas tragédia, azokat nem cserélik csak úgy be. Ismertem az egész Ohio Players katalógust, mint a tenyeremet. A Honey-t leszámítva. Lejátszólista-kiegészítés:

Apámnak volt egy ritkaság számba menő Granada - kettő az egyben kazetta- és nyolc sávos szalag lejátszója, amivel mixeket is tudott készíteni.

56

… Bee Gees, “Nights on Broadway”; The Eagles, “One of These Nights”; David Bowie, “Fame”; Donna Summer, “Pandora’s Box”; Carole King, “Chicken Soup with Rice”; Earth, Wind & Fire, “New World Symphony”; Funkadelic, “Be My Beach”; The Isley Brothers, “The Heat Is On”; The Ohio Players, “Fopp”…

1976: Stevie Wonder, Songs in the Key of Life Még ha utálom is azokat az embereket, akik Stevie Wonderen kívül nem tudnak más előadót megemlíteni a hetvenes évekből az én listáimban is gyakran felbukkan a neve. A Songs in the Key of Life egy kihagyhatatlan darab. Első osztályos koromban, a tanév elején jelent meg, amire azért emlékszem ennyire pontosan, mivel a zenetanárunk az első tanítási napon arra kért minket, hogy vetessük meg anyucival és apucival a lemezt. Megvetetni ezt az albumot a szüleimmel 1976-ban elég nagydolognak számított. Elmentünk a lemezboltba, hogy megvegyük. Annak ellenére, hogy a borító nem nyerte el a tetszésem, eléggé izgatott voltam. Nekem úgy tűnt, mintha Stevie Wonder fánkok közt fuldokolna rajta. A suliban átvettük a borító fülszövegét. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen magával ragadott egy borítószöveg. A tanárral a negyedik oldalon található „If It’s Magic”-kel kezdtünk neki a lemeznek, így hallhattuk Dorothy Ashby hárfajátékát. Ezután átmentünk a második oldal „Pastime Paradise”-ára, hogy megismerkedjünk a keleti ujjcintányérokkal, a „Love’s in Need of Love Today”-en keresztül pedig a harmóniáról tanultunk. A tankönyvem lett ez a lemez.

Lejátszólista-kiegészítés: Apám beújított egy furgont. Ettől fogva kezdtem el vezetni, milyen előadókat hallgatok. A nővérem is hatással volt rám - a jacht rockért rajongott. … Average White Band, “Pick Up the Pieces (élő)”; Phoebe Snow, “Cash In”; Al Jarreau, “Letter Perfect”; Paul McCartney and Wings, “Silly Love Songs”; Fleetwood Mac, “Rhiannon”; Elton John and Kiki Dee, “Don’t Go Breaking My Heart”; The Miracles, “Poor Charlotte”; Starbuck, “Moonlight Feels Right”…

57

1977: Rufus, Ask Rufus Ez a lemez mind a mai napig szerepel a „Questo Minden Idők 10 Legjobb Lemeze” toplistámon. 1977-re már négy lemezgyűjtő is volt a családunkban, úgy, hogy én még akkor hivatalosan nem is tartoztam közéjük: anya funk, Karen nénikém funk és jazz, Donn elektronikus rock, apa pedig a könnyedebb vokál lemezeket gyűjtött. A nénikém egyszer nélkülem ment el a lemezboltba, több lemezt is vásárolt, ez is egy volt közülük. Imádtam. Nem mondható jazz lemeznek, de soulnak sem. Chaka Khan mindent leénekelt, pedig ekkor még a jajgatós vokáltechnikai trükkjeit nem is alkalmazta. Az Ask Rufus legfigyelemreméltóbb teljesítménye a dobos és méltán legendás vonós-komponista André Fisher nagybácsija, Clare Fisher nevéhez köthető. Nagyzenekarok szerepeltetése a fekete zenében már nem számított újdonságnak – Philadelphia egy teljes műfajt teremtett azzal, hogy nagyzenekari kompozíciókkal színezett számokat. Van valami kísérteties szépség abban a sötétségben, amit Clare Fisher játéka ad ezeknek a lemezeknek. A házunkban ez a vasárnapi lemezek közé tartozott. A szüleim egy öthetes elnyújtott louisianai és miami útra indultak. A lemezjátszó épp az „Egyptian Song” vonós breakdown-jához ért, amikor bejelentették, hogy milyen hosszú útra is indulnak. Tökéletes zenei aláfestése volt ez a gyerekkor szomorú pillanatainak ábrázolásához, bódító és mégis kíméletes – hátborzongató. A történet számomra ezután még szomorúbb fordulatot vett. Karen nénikém egy louisianai étteremben találkozott egy férfival, egymásba szerettek és elhatározták, hogy összeházasodnak. Amikor az őseink hazatértek a turnéról leültettek és elmondták: „Befejezzük a turnézást, Karen néni viszont elköltözik.” Magával vitte a lemezt is. Lejátszólista-kiegészítés: Ez az időszak határozottan felért egy büntetéssel. Sorra szereztem be a lemezeket, de amint bajba kerültem hónapokra elvették őket tőlem. Az alábbiak közül a legtöbbet lehalkított hangerő mellett az ébresztőórás rádiómban hallottam. … Bill Withers, “Lovely Day”; Bootsy’s Rubber Band, “What’s a Telephone Bill?”; Brothers Johnson, “Q”; Commodores, “Fancy Dancer (élő)”; Heatwave, “Put the Word Out”; The Isley Brothers, “Climbin’ Up The Ladder”; Kraftwerk, “Trans-Europe Express”; Bob Welch, “Sentimental Lady”… 58

1978: Average White Band, Warmer Communications / The Jacksons, Destiny Ebben az évben kaptam az első igazán jelentős büntetésemet. Nem viselkedtem rosszul az iskolában, nem feleseltem, nem verekedtem, vagy ilyesmi, szimplán csak nem figyeltem oda eléggé. Ahogy azt már említettem otthonülős srác voltam, aki hajlamos volt a magába fordulásra. Apám, hogy megmutassa ki az úr a háznál megtiltotta, hogy új lemezeket vásároljak. Én ezt borzasztóan éltem meg. Neki megvoltak a saját zenéi, többek között az Average White Band album is, amit vezetés közben hallgatott. Az új szabályok közé tartozott még az is, hogy nem nézegethettem lemezborítókat és nem dalolászhattam a számokat. Egy hónappal később, amikor már elévült a büntetés az első lemez, amit megvettem a The Jacksons - Destiny volt. Ez egy újabb félelmetes lemezborító: a zenekar az album címén, a Destiny felirat tetején, egy gáton ücsörög a tenger közepén, miközben a felirat D, S és Y betűit a cunami hullámai nyaldossák. A háttérben lángok és meteorok, vagy valami ilyesmik közelítenek. Ezen az albumon vették Jackson-ék először kezükbe a zenéjük felett az irányítást, a „Blame It on the Boogie” és a „Shake Your Body (Down to the Ground)” slágerekkel hatalmas sikert arattak. A “Blame It on the Boogie” egy kicsit zavarólag hathat, mivel ez egy feldolgozás Mick Jacksontól, egy angol énekestől, akinek a valódi neve szintén Michael Jackson volt. A két szám egy időben jelent meg, így a brit lapok és rádiók kénytelenek voltak letenni a voksukat valamelyik verzió mellett, néhányan Jacksonét, míg a többiek Jacksons-ék változatát szerették jobban. Ez volt a „The Battle of the Boogie”, vagyis a „Boogie-ért vívott harc.”

Lejátszólista-kiegészítés: A szüleink hétfőnként utaztak el, így a vasárnapok mamánál mindig szomorúan teltek. Ekkor jött a képbe a bácsikám zenei ízlése – tele volt avant-garde lemezekkel. … Angela Bofill, "Under the Moon and Over the Sky”; The Bar-Kays, “Holy Ghost”; Commodores, “Fire Girl”; Nina Simone, “Baltimore”; Raydio, “Jack & Jill”; Sun Ra, “Twin Stars of Thence”; Switch, “We Like to Party… Come On”; Gerry Rafferty, “Baker Street”…

59

1979: Stevie Wonder, Journey Through the Secret Life of Plants Tudom, tudom… megint egy Stevie. Nem tehetek róla, de akárhányszor a “Seasons”-t vagy a “Power Flower”-t hallom újra ott sétálok Donnal a Broad Streetről hazafelé vezető úton, át a pisi szagú aluljárón a trolihoz, ami a 49. utcán, a nagymamánk házánál tesz ki minket. Hófehér a táj, talán még havazik is, a The Jerk plakátjai pedig a karácsonykor a mozikba kerülő új Steve Martin filmet reklámozzák mindenfelé. Késő is van már, estébe nyúlik az idő: az előadó-művészeti sulimban a csengő épp a tanítás végét jelzi, nekünk pedig azt, hogy bandázhatunk a haverokkal, és hogy beszabadulhatunk a próbaterembe, ahol az idősebb srácok Eric Clapton „Cocaine”-jének zenekari verzióját próbálják kifulladásig, a hallban pedig a táncosokban gyönyörködhetünk, akik épp koreográfiájukat tökéletesítik. Donnra várok, hogy aztán együtt vághassunk neki a hazaútnak a téli éjszakában.

Lejátszólista-kiegészítés: Ezek a számok a Soul Train műsorral hozhatóak összefüggésbe, amit abban az időben éjféltől hajnali egyig vetítettek. A nővérem a Saturday Night Live után ébresztett fel. … Chic, “Le Freak”; The Jacksons, “Shake Your Body (Down to the Ground)”; Michael Jackson, “Don’t Stop ’Til You Get Enough”; The Doobie Brothers, “Open Your Eyes”; Cheryl Lynn, “Star Love”; GQ, “Disco Nights”; The Sugarhill Gang, “Rapper’s Delight”…

60

4. Fordító kommentár

A szöveg bővelkedett reáliákban és terminológiai invariánsokban. A konzulensem javaslatára ezek közül csak azoknak használtam a célnyelvi megfelelőjét, amelyeket a magyar köznyelv is átvett – pl. disco-diszkó, triangle-triangulum, cymbal-cintányér. Megfigyeltem, hogy a zenei műfajok túlnyomó többségénél a magyar terminológia is az angol változatot használja – pl. breakdown, breakbeat, proto-break, doo-wop, gospel, funk, soul, rock, folk, rap, hip-hop. A szöveg könnyebb megértése és zeneterminológiai ismereteink bővítése érdekében az ismeretlen kifejezéseket az index részben definiálom. -------Egy rövidebb kutatómunkát követően kiderítettem, hogy az eredeti szövegben az alábbi utalás egy híres Coca Cola reklámra vonatkozik, amelyben egy kisfiú (az íróval megtörtént esethez hasonlóan) egy példaképével, Joe „Mean” Greene futball játékossal találkozik. Ez a reklám egy olyan amerikai kultúrkörbe tartozó reália, ami a célnyelvre lefordítva hatástalanná válna egy magyar olvasónál. Sajnálatos módon ennél az esetnél elkerülhetetlen volt a veszteség, amit egy hasonlattal próbáltam kompenzálni. It was a “Mean” Joe Greene moment. (16. oldal) Úgy nézhettünk ki egymás mellett, mint Dávid és Góliát. (38. oldal) -------Ismét egy teljes átalakítást illusztrálok, ahol is a kijelölt szókapcsolat tükörfordítása helyett egy újabb magyar nyelvi frazeologizmussal élek. … the Steven Savitz Method of Record Purchasing dried up pretty quickly. (18. oldal) … a Steven Savitz-féle lemezvásárlási módszerem elég hamar kudarcba fulladt. (40. oldal) -------Az amerikai eredetű „crate digger” kifejezés egy állandósult szókapcsolatként van jelen az amerikai angolban. Mivel a szó szerinti magyar fordítása nem igazán állta volna meg a helyét, ezért teljes átalakítást végeztem. 61

If anyone in my family is what you’d think of as a crate digger, it would be her. (12. oldal) Bárki elbújhatott mögötte a családban, ha lemezgyűjtésről volt szó. (33. oldal) -------A soron következő három példa ugyanabból az anekdotából származik. Ennél az első esetnél megpróbáltam minél jobban illusztrálni az adott szituációt. Az író egy komikus helyzetet ír le, jelzőkkel teszi színesebbé és élvezetesebbé a történetet. A melléknevek megfeleltetése mellett további jelzős szerkezeteket betoldva próbáltam növelni a sztori amúgy is pattanásig feszült hangulatát. … so I let out the most high-pitched, bloodcurdling scream you can imagine. (17. oldal) … a létező legmagasabb hangon, farkasokat megszégyenítő, vérfagyasztó vonyításban törtem ki. (38. oldal) -------Ez a példa szintén az előbb említett anekdotából származik. Ahogy több másik esetben is, a hatásfokozás egy a magyarban használatos állandósult nyelvi fordulatot, teljes átalakítást és felbontást követelt meg. I got to my room breathless. (16. oldal) Mondanom sem kell, hogy majd’ kiköptem a tüdőmet mire beértem a szobába. (37. oldal) -------Újból egy állandósult nyelvi fordulattal, kifejezéssel találkozunk, ezúttal azonban a célnyelvi mondatban. A kiemelt rész a történet egyik fontos anekdotájának csattanója, így annak érdekében, hogy a csattanó a célnyelvi olvasónak is üssön, átalakítást végeztem és a viccesebb magyar „bőgőmasina” kifejezést hívtam segítségül. Egy frappánsabb, idiomatikusabb megfogalmazással a kompenzálás sajátos esetét, „dúsítást” próbáltam elérni.

62

Peter Criss looked at me and said, “Oh, yeah. Little screamer guy.” (17. oldal) Peter Criss rám nézett: „ja, igen,” mondta, „a kis bőgőmasina.” (38. oldal) -------Ennél a teljes átalakításnál jól megfigyelhető az összeegyeztethetetlenségi viszony. A forrásnyelvi szöveg abszolút logikai ellentettje bukkan fel a célnyelvi fordításban. Az eredeti mondat egy hatalmas zenetörténelmi változásra utal, amit a hard to overstate kifejezéssel nyomatékosít. Annak érdekében, hogy a célnyelvi olvasó számára is érezhető legyen a változás súlya egy hasonlóan erős frazeologizmust alkalmaztam. It’s hard to overstate what a change it was. (18. oldal) Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni erről a változásról. (39. oldal) -------Ismét egy teljes átalakítás állandósult nyelvi fordulattal. … I never gave her trouble (11. oldal) …, sosem hoztam bajt a fejére. (32. oldal) -------Mivel ennél a megszólításnál sem az átvétel, sem a megszólítás fordítása nem lett volna effektív, ezért a szituatív megfeleltetést alkalmaztam. …I said “Yes, ma’am… (18. oldal) …a válaszom egy egyértelmű „Persze, anya” volt. (40. oldal) -------Az alábbi mondat egy újabb történet csattanója ezért szükségesnek éreztem a kompenzálás eszközéhez folyamodni, vagyis a magyar nyelv gazdag eszköztárából egy újabb állandósult szókapcsolatot felhasználva dúsítani a célnyelvi szöveget. A szimpla megfeleltetés helyett a globális kompenzációt választottam, amivel érzésem szerint a történet egységét gazdagítottam. 63

He immediately stiffened… (11. oldal) Azonnal földbe gyökerezett a lába… (31. oldal) -------Az alábbiakban a szöveg rétegnyelvi sajátságait, valamint a társadalmi dialektusokat illusztrálom. Az angol „man” megszólítás egy rétegnyelvi sajátosság, magyar megfelelője minden bizonnyal az „ember” lenne, ami szintén használatos a magyar szlengben, főleg a fiatalabb generációknál. Személy szerint e helyett azonban jobbnak véltem a „kisöreg” megszólítást alkalmazni, találóbbnak éreztem, ugyanis az elhangzott kérdést egy idősebb személy teszi fel a szerző gyerekkori énjének. A forrásnyelvi mondat „you” helyetti „ya” használata szintén egy rétegnyelvi elem, a személyes névmás szlengesített rövidítése. A helyzetmondat átalakításánál egy újabb magyar nyelvi állandósult szókapcsolatot használtam. “Ha, ha, ha, how are ya, man?” (19. oldal) „Ha-ha-ha, hogy ityeg a fityeg, kisöreg?” (41. oldal) -------A következő mondat az előbbi jelenség egy újabb példája. Főként az afro-amerikai szleng sajátossága a segédigék rendellenes használata. Segédigék hiányában, a magyar változatban a „tanulatlan beszédet”, a társadalmi dialektust egy a magyarban is fellelhető társadalmi dialektus-beli fordulattal, a volt létige népies változatával, a vót-tal, valamint a haver szleng szóval fejeztem ki. “Have you ever went over to a friend’s house to eat and the food just ain’t no good? / I mean the macaroni’s soggy, the peas are mushed, and the chicken tastes like wood.” (18. oldal) „Megesett már veletek, hogy a haverotoknál vacsoráztatok és a kaja ehetetlen vót? / A makaróni nyúlós, a borsó kásás, a csirke meg kőkemény?” (39. oldal) --------

64

Az alábbi példán keresztül a „sister-nővér” dilemmát igyekszem demonstrálni, az író lánytestvére ugyanis többször is felbukkan a szövegrészletben. A fordítás elején valamiért automatikusan egy fiatalabb lányra asszociáltam, ezért is volt a „húg” használata teljesen magától értetődő. Egy idő után azonban felébredt bennem a gyanú, hogy lehet hibásan állítottam róla, hogy ő a fiatalabb, főleg amikor elértem ahhoz a részhez, ahol Ahmirt ez a fürdeti. Egy gyors kutatómunkát követően természetesen kiderült, hogy mindvégig egy „nővérről” volt szó, így lexikai konkretizálást alkalmazva az alábbiakban módosult a fordítás. My sister was also an influence… (24. oldal) A nővérem is hatással volt rám… (46. oldal) -------Hellyel-közzel a szöveg gördülékenysége érdekében egyes idéző igéket konkretizáltam. Ezen felül az alábbi példa a forrás szövegben található idéző ige melletti alany kihagyását is szemlélteti. …he told me. (12. oldal) …, tanácsolta. (32. oldal) -------A szöveg második részének „nyitó-akkordjánál” egy mottóba ütköztem. A fordításnál kétségtelenül közvetítenem kellett a mondanivalójának a súlyát, vagyis egy találó magyar megfelelőt kellett megalkotnom. Sajnos az angol record szóval teremtett szójátékot a magyar lemez szóval nem tudtam volna teljesen visszaadni, mivel a magyarban annak csak főnévi alakja létezik, az angol viszont az igei alakjával is tud operálni, ahogy tette azt a szerző is. A fordítás során keletkezett veszteséget a filmzene főnévvel való helyettesítéssel sikerült kompenzálni.

“When you live your life through records, the records are a record of your life.” (20.) „Amikor lemezekkel együtt éled az életed, a lemezek lesznek életed filmzenéi.” (42.)

65

5. Felhasznált irodalom

Nyomtatott források Batchelor, Bob: American Pop Culture. Volume 1-4. Greenwood, London, 2009. Print. Jávorszky, Béla Szilárd–Sebők, János: A rock története 1-2. Glória Kiadó,2005. Print. Szakács, Gábor: Nagy Rock ’n’ Roll Könyv. Holoprint, 2004. Print. Thompson, Ahmir "Questlove", Greenman, Ben: Mo' Meta Blues: The World According to Questlove. Grand Central Publishing. 2013. Print/E-book. Guralnick, Peter: Last Train to Memphis: The Rise of Elvis Presley. Back Bay Books. Első Kiadás. 1995. Print. Guralnick, Peter: Elvis - Az utolsó vonat Memphisbe. Cartaphilus Kiadói Kft. 2009. Print. Miles, Barry: Paul McCartney: Many Years From Now. Holt Paperbacks. 1998. Print. Miles, Barry: Paul McCartney. Cartaphilus Kiadói Kft. 2009. Print. Davis, Stephen: Jim Morrison: Life, Death, Legend. Gotham. 2005. Print. Davis, Stephen: Jim Morrison élete, halála, legendája. Cartaphilus Kiadói Kft. 2005. Print.

Online források Weboldal. A zenei enciklopédia. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. február 1. Weboldal. Wikipedia. The Free Encyclopedia. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. március 1. Weboldal. Origo Sztaki Szótár. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. január 1. Weboldal. Glosbe – a többnyelvű online szótár. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. január 1. Weboldal. Szinonimaszotar.hu. n.a., n.t., n.d. Web. 2014. január 1.

66

6. Összefoglalás

A szakdolgozattal töltött munkám során a könnyűzenének egy számomra eddig kevésbé ismert világába nyertem betekintést. A könyv központi témájának köszönhetően egy érdekes párhuzamot tudtam vonni két művészeti ág, a fordítás és a zene között. A zene a nyelvhez hasonlóan egy univerzális kifejezési forma, amit a különböző kultúrákból fakadó egyediségek miatt mindenki egyedi módon értelmez. Ahogy egy adott kultúrkörnyezetben született zenei művet sem tud egy másik művész tökéletesen feldolgozni, arra a következtetésre jutottam, hogy, a zenéhez hasonlóan egy tökéletes irodalmi alkotást sem lehet újrateremteni, ahhoz közel kerülni viszont annál inkább lehetséges. Ehhez azonban bizonyos korlátokat feltétlenül át kell lépni, vagyis áldozatokat szükséges hozni a tökéletességhez vezető úton. A harmóniát megőrizve, a veszteségeket a nyereségekkel egyensúlyba hozva lehet csak megközelíteni az alapművet. A fordításom egészénél az autentitás célnyelvre történő átvételére, és a teljesség megőrzésére törekedtem. Egy szakzsargonban, reáliákban, szleng szavakban; egyszerre izgalmas, ismeretterjesztő és szórakoztató anekdotákban bővelkedő műből igyekeztem a magyar olvasó számára is egy élvezetes olvasmányt varázsolni.

67

7. Summary

During the period I spent with my thesis I had a chance to take a glance into a world, which was up to that point an undiscovered area for me. Thanks to the topic of the work I was able to draw a parallel between two genres of art: translation and music. Similarly to language, music is a universal tool of self-expression thus due to cultural individualities everyone understands it differently. Since no music piece of unique cultural background can be covered perfectly by another artist, I realized, that no literary piece can be recreated either, though getting close to its origin is possible. Certain walls must be destroyed for the sake of perfection. The essence of the original work can only be reached through attaining harmony and balance. I was striving to manifest the authenticity and fullness of the original text in the target language as much as possible. Hopefully I managed to turn this chapter full of gripping and entertaining stories spiced with slang and jargon into an enjoyable reading for Hungarian readers as well.

68

8. Melléklet

69

70

71

72

Részlet Peter Guralnick Last Train to Memphis c. könyvéből. .

73

„ÉN BOLDOGSÁGOM”

1953. JÚLIUS 15-ÉN a the Memphis Press Scimitar-ban egy új zenekarról jelent meg újságcikk. A the Prisonaires az egyik újonnan létrejött, helyi hanglemeztársaságnál jelentette meg első lemezeit. Karrierjüket Nashville-ben, a Tennessee State Penitentiary, az állami büntetés-végrehajtó intézet falai között kezdték, ott figyelt fel rájuk Red Wortham, a piti kis zenekiadó. Wortham felkereste Jim Bulleit-et, aki nem sokkal azelőtt indította be hanglemezgyártó vállalkozását a saját nevén, és az újonnan megalakult Memphis kiadóban is volt frissen szerzett érdekeltsége. A Bullet-nek volt már sikerszáma, Francis Craig 1947-es dala, a „Near You”, és ők adták ki B. B. King első lemezeit is 1949ben. A the Press Scimitar története szerint Bulleit a partnerét Sam Phillips néven emlegette, és „azt mondta, hogy valami szenzációs dolog van nála… Phillips, aki 1950 óta van az üzletben – ő a Memphis Recording Service stúdió tulajdonosa, és nagy hírnévnek örvend, mint a néger tehetségek hangfelvétel-készítésének szakértője – szkeptikus volt, míg meg nem hallgatta a szalagot. Akkor jött a következő megoldandó feladat, kihozni a rabokat a lemez elkészítéséhez.” James Edwards, az újonnan kinevezett börtönőr, Frank Clement kormányzóhoz hasonlóan, teljes mértékben azonosult a börtönlakók rehabilitációjának nemes eszméjével, hiszen földiek és közeli barátok is voltak. Így aztán július 1-jén „Bulleit bekocsikáztatta az öt énekes rabmadarat Memphisbe, a zeneszerzőnek azonban a börtönben kellett maradnia. Egy fegyveres őr és egy megbízhatónak tartott elítélt is velük tartott, a lemezkiadó pedig állta a költségeket. A the Prisonaires meg is érkeztek a Union Avenue 706 szám alá, hogy elkészítsék az akkor még csak a szárnyait próbálgató Sun hanglemeztársaságnál, amely Sam Phillips nem lebecsülendő lemezkészítési tapasztalata ellenére – három éve lízingelt már lemezoldalakat a Chess and RPM-nek, és egy évvel korábban volt egy elvetélt kísérlete egy saját cég indítására – addig még egy tucat lemezt sem tudott megjelentetni. „Reggel fél 11-től este fél 9-ig dolgoztak” írta az újságcikk „amíg a lemez minősége ki nem elégítette Mr. Phillips igen precíz elvárásait. A „Just Walkin’ in the Rain” nagyjából egyszerre jelent meg az újságcikkel. A felvétel természetesen siker lett, ahogy azt Clark Porteous, a riporter előre megjósolta, 74

bár korántsem aratott akkora sikert, mint három évvel később, Johnnie Ray 1956-os feldolgozásában. A Sun Records-ot ez a felvétel tette ismertté és elismertté a hanglemezgyártó cégek között. Nagyon valószínű, hogy Elvis figyelmét is a dal ragadta meg, amikor a stúdióról, a felvételről és a Sam Phillips precizitásáról szóló cikket olvasta, meg azt, ahogy Sam egyetlen lapra, egy ismeretlen énekes csapat lemezfelvételére tette fel minden addigi tapasztalatát. Ez volt az a dal, melynek kesergő dallama visszhangra talált Elvis lelkében, és arra ösztökélte, hogy újra meg újra meghallgassa a rádióban, hogy aztán tovább dúdolja, és alakítsa a saját zenei ízlése szerint. Ezek után miért nem rohamozta senki a Union Avenue 706-ot? Lee Denson és Johnny Black meg Johnny és Dorsey Burnette, no meg a város és vonzáskörzetének hírnévre sóvárgó fiatal énekesei és zenészei miért nem ostromolták csapatostól a Memphis Recording Service bejáratát, mikor ott volt az újság szerkesztőségétől nem messze, egy kicsit feljebb az utcán, és a nyüzsgő belvárostól sem volt, még egy mérföldnyi távolságra sem. A választ nem tudom. Talán a Sun-hoz már az indulásánál erősen asszociálódó blues és „faji” jelleg, és lehet, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy a többiek nem voltak sem annyira gyermetegek, sem annyira nyitottak, mint az ifjú Elvis Presley, akinek a sikerről szövögetett álmai messze túlszárnyalták a világról összegyűjtött ismereteit és tapasztalatát. Ezt a kérdést szinte mindegyik memphisi muzsikusnak feltettem, akivel interjút készítettem a könyv írása során, de maximum addig jutottunk a válasszal, hogy nem is gondoltak rá. Sokkal jobban érdekelték őket más dolgok, például a boksz, vagy a lányok, a bárzenélés. Néhányuk saját maga készített lemezfelvételt a hangjáról az ideiglenesen felállított bódé-stúdiókban, a „five-and-dime”-ban, huszonöt centért, titkon abban bizakodva, hogy majd valamelyik rádióadó felfigyel rájuk, és híresek lesznek, mint Slim Rhodes, vagy Eddie Hill, de az egyiküknek sem tűnt fel, hogy a lehetőség, hogy igazi hanglemezt készíthessenek ott volt előttük, méghozzá Memphisben. Elvis Presley-nek eszébe jutott vajon? Talán. Talán, sok más dologhoz hasonlóan, ez sem volt több az életében, mint gyorsan elhamvadó fellángolás, soha meg nem valósuló látomás, ki nem mondott szó. Olyan látomás volt azonban ez, melynek megvalósítására állandóan törekedett. A Memphis Recording Service-nél valamikor 1953 nyár közepén, vagy végén jelent meg, a ballagás után két-három hónappal. A Sun Records és a Memphis Recording Service 75

két egyszemélyes vállalkozás volt az üzletsoron Mrs. Dell Taylor vendéglője panziója mellett, melyben havi 75, vagy 80 dollárért lehetett szobát bérelni. Az ablak üvegtábláján nem lehetett belátni a redőnyöktől, de az ajtón belépve egy szűk kis fogadó helyiségben találta magát a látogató. A helyiséget a közvetlenül mögötte található stúdióból választották le, és egy harmincöt, harminchat éves forma szőke nő ült a túlsó sarkába ékelt pult mögött. Marion Keisker hangja mindenki számára ismerősen cseng, aki az utóbbi huszonöt évben a Memphis rádiót hallgatta. Tősgyökeres memphisiként először a WREC-en heti rendszerességgel jelentkező gyermekműsorokban, a Wynken-ben, Blynkenben és a Nod-ban tűnt fel 1929-ben, tizenkét éves korában, és azóta is a legkülönfélébb show-műsorok állandó szereplője. 1938-ban a Memphis’ Southwestern College-ban szerzett angol nyelv és középkori francia történelem szakos diplomát, ő volt az 1946 óta roppant népszerű Meet Kitty Kelly show háziasszonya, és a műsor névadójaként ő készített interjút a Memphisbe látogató ünnepelt személyiségekkel, vagy a saját maga választotta témákról, ha éppen senki sem volt kéznél. A heti öt alkalommal jelentkező Kitty Kelly-n kívül a Treasury Bandstand-et is ő közvetítette éjszakánként a Peabody Skyway-ből, miközben még további tizennégy programot írt, készített és rendezett a WREC-nél, és volt a rádió mindig tettre kész személyisége akár rádióadásról, akár másról legyen szó. A WREC alagsori irodáinak egyikében találkozott először Sam Phillips-szel. Phillips az alabamai Florence-ből származott, huszonkét évesen érkezett a városba, négy év rádiós tapasztalattal a tarsolyában. Nyolcgyermekes család legifjabb sarjaként eredetileg védőügyvédnek készült, hogy segítse a Clarence Darrow-hoz hasonló elnyomottakat, de apja halála miatt fel kellett adnia vágyait, az utolsó évben kimaradt az iskolából, hogy édesanyjáról és süketnéma nagynénjéről gondoskodni tudjon. A Coffee High hetvenkét tagot számláló rezes bandájának kapitánya és alkalmi tubásaként magától értetődőnek tűnt, hogy a zenével kapcsolatos elfoglaltság után nézzen, de úgy gondolta semmilyen értékelhető zenei tehetség nem szorult bele, és Jud névre hallgató bátyja sziporkázó személyiségéből sem maradt számára semmi a szülők génállományából. „Én voltam a legzöldebb szilva a fán. Ha megkóstolsz, nem sok örömöd tellett volna bennem.” Jud volt az a srác, akit „lebilincselő személyisége miatt egyszerűen nem lehetett nem szeretni.” Sam saját magában a kommunikációkészségét értékelte legtöbbre, képes

76

felismerni és kihozni a legjobbat a másikból. Mindenek fölött pedig leginkább a rádió kínálta kommunikációs lehetőségekben hitt. Első munkahelye Muscle Shoals WLAY rádiójánál volt, ezt igazgatta Jud. Időnként egy-egy kvartettben is énekelt, és itt indult Jake Hess karrierje is. Hess később a the Statesmen tagja lett. Onnan az alabamai Decatur-ba költözött, utána egy rövid időre a Nashville-i WLAC-nál helyezkedett el, hogy végül feleségestől és gyerekestől a WREC-nél érjen révbe 1945 nyarán. Műsorbemondó volt, de feladatkörébe tartozott a technikai eszközök és a műsorsugárzás technikai feltételeinek a biztosítása is. Marion Keisker-rel közösen ő felügyelte a „high atop the Hotel Peabody Skyway” minden éjszaka sugárzott big band közvetítéseit. Ugyancsak inspirálta a tulajdonos, Hoyt Wooten nemes eleganciája, és a rádió kiváló hangminőségének biztosítása érdekében megnyilvánuló, már-már a megszállottsággal határos „hangzás-fanatizmusa”. Wooten a rádióadót szülővárosában, a Mississippi állambeli Coldwater-ben alapította, 1920-ban. Főnöke hatására Phillips maga is csinos, „nők bálványa a matinén” stílusú figurát vett föl, bár továbbra is csendes és visszafogott maradt, egy korty alkoholt a torkán le nem engedő antialkoholista, aki továbbra is szerényen meghúzódott a tömegeket maga köré vonzó nagydumás bátyja árnyékában. Jud ekkor a Jolly Boys Quartet-tel műsorozott a WREC-en. Bármennyire szerette azonban a zenét, és ami ennél fontosabb, bármennyire hitt is a rádiózás kommunikációs hatalmában, Phillips nem volt elégedett. A big band közvetítéseket lehangolóan kiszámíthatónak találta, a muzsikusok játéka fennhéjázóan lekezelő, ugyanakkor ötlettelen volt, mert minden átélés nélkül, gépiesen játszottak. Phillips, a függetlenségre szenvedélyesen sóvárgó lélek, másra vágyott – „A fenébe is, olyan vizekre vágytam, ahol még senki nem evezett.” Volt egy másik víziója is, amelyen senki sem osztozott vele a WREC-nél. Szinte Whitman-ként hitt az amerikai álom nemes céljaiban, de nemcsak magában az álomban, hanem ahogy az álom valóra válik az amerikai társadalom legnyomorultabb rétege, az amerikai négerek számára is. „Megértettem – nem tudom mikor, de már gyerekként értettem. Elgondolkoztam azon, mi lenne, ha feketének születtél volna? Tegyük fel, hogy a társadalmi létrán egy-két fokkal lejjebb elhelyezkedő családba születek. Azt hiszem, kezdettől fogva ráéreztem, milyen igazságtalan, hogy az ember nem ember módjára bánik a testvérével. Semmi kedvem nem volt azonban, szószékről prédikálni az emberi barbárságról. Sokkal inkább úgy 77

gondoltam, hogy eljön az a nap, amikor lehetőségem nyílik, hogy az érzelmeim diktálta viselkedésemmel mutassam meg, egy az egyben, hogyan kell az embertelenséggel szembeszállni. Ilyen szellemben nyitotta meg a stúdióját 1950 januárjában, hogy segítsen, és lehetőséget biztosítson az Amerikai Egyesült Államok közép-déli területein élő néhány nagyszerű néger muzsikusnak, akikről korábban még csak tudomást sem szerezhettünk. „Ahogy terjedt a híre” írta Bob Johnson a Press-Scimitar hasábjain 1950-ben „Sam stúdióját igencsak fura alakok kezdték látogatni,” és Sam igyekezett ennek a furcsa másságnak a mélyére hatolni, függetlenül attól, hogy látszólag milyen színben is tűnik fel emiatt. Készített gyapotföldi blues stílusú és az annál valamivel bonyolultabb, rhythm and blues felvételeket, és hanglemezfelületet lízingelt a Chicago-i Chess, és a nyugati parton működő RPM Records-nál. Gyakorlatilag mindenféle műfajjal foglalkozott a zsidó felnőtté avatási szertartástól, a bar mitzvah-tól a politikai beszédeken át a PA – kihangosító rendszer – koncessziója megszerzéséig a Peabody-ban és a Madison baseball stadionjában a Russwood Park-ban. Általában nem kevesebb, mint tizennyolc órát dolgozott naponta, amely magában foglalta a teljes munkaidőt a rádióállomáson, a stúdióba késő délután esett be, a Skyway esti közvetítésére vissza a Peabody-ba, aztán megint a stúdió, ahol előfordult, hogy Howlin’ Wolf-ot, vagy „Doctor Isaiah Ross-t, a „Boogie Disease” (bugiláz) ellenszerének feltalálóját éppen a velük folytatott zenés beszélgetés kellős közepén hagyta faképnél. Gyakran megesett, hogy amikor bement dolgozni, a kollegák megjegyezték, hogy „de jó szagod van. Most biztosan nem a nigger haverjaiddal lófráltál.” A feszített munkatempó magától értetődő, hogy hamarosan idegösszeroppanáshoz vezetett, és kétszer is a Gartly-Ramsay Kórházban kötött ki, ahol elektromos sokkal kezelték. Elmondása szerint itt félt először életében. Nem csoda: huszonnyolc éves volt, házas, két kisfiú apja, pénze semmi, kilátás semmi, csak a hite saját magában, és a víziója, ami tartotta benne a lelket. Ettől függetlenül habozás nélkül otthagyta a rádióállomást, amikor Hoyt Wooten epésen megjegyezte, hogy túl sokat hiányzik. „Mr. Wooten” mondta erre „ön kegyetlen ember,” és 1951 júniusában örökre szakított a WREC-vel. Az üzleti profil kártyájára rányomtatta, hogy „bármit felveszünk – bárhol – bármikor. Teljes körű szolgáltatást nyújtunk, amely bármilyen hangrögzítési igényt kielégít. A vállalkozás beindításának kezdetétől a hat évvel idősebb Marion Keisker volt a partnere, aki a rádiós 78

körökön kívül is köztiszteletnek örvendett Memphisben. Marion művelt elvált asszony volt, kilenc éves kisfia pedig reménytelenül szerelmes érzelmeket táplált Sam iránt. „Gyönyörű fiatal férfi volt. Hihetetlenül szép, ugyanakkor érződött rajta a vidéki férfiakra jellemző nyerseség is. Karcsú volt, és a szeme – valami csoda. A szóbeszéddel ellentétben nagyon sokat adott a megjelenésére, hogy elegáns legyen, jól ápolt, különösen a hajára volt kényes. Folyton arról az álmáról beszélt, hogy a feketék számára legyen egy hely, ahova elmehetnek, és szabadon, nyugodtan játszhatják a saját zenéjüket. Egy nap együtt kocsikáztunk, amikor megpillantotta a megfelelő helyet a Union-on. «Ez az, ez kell nekem!» Nagy nehézségek árán megszereztük a helyiséget, összeszedtük rá a pénzt, és a magunk módján mindent megtettünk. Mi csempéztünk, magunk festettük a hangtáblákat, én rendeztem be a fürdőszobát, Sam a kontroll szobát – lett légyen az akármilyen kis berendezés, a legtökéletesebben kellett működnie. A zenéről az égvilágon semmit sem tudtam, és nem is érdekelt. Az én társulásom, közreműködésem és részvételem teljes egészében – ma már számomra is hihetetlen, de ez az igazság – Samhez fűződő barátságomnak szólt. Csak azt akartam, hogy tudja valóra váltani az álmát, hogy segítsek neki, hogy boldog legyen.”

Részlet Peter Guralnick Elvis - Az utolsó vonat Memphisbe c. könyvéből.

79