Csehy Zoltán
FLÓRA AJÁNDÉKAI (Tűnődések Ányos Pál Alexis című eclogájáról)
Ányos Alexis című, egyetlen klasszikus eclogának minősíthető alkotását a szakirodalom vagy mellőzi, vagy dehonesztálóan, ifjúkori szárnypróbálgatásainak konvencionális termékeként említi. A régiek közül legkitartóbban még talán Császár Elemér foglalkozott vele, mintegy közel fél oldalt szentelve a műnek, melyben többek közt ezt írja az egyébként befejezetlen eclogáról: „Az egészen iskolás modorban, a neo-klasszicizmus kedvelt ékességeivel fölczifrázott idill puszta visszhangja a korabeli jezsuita idill-költészetnek, nincs is más érdeme, mint az alapjául szolgáló érzelem nemessége.”1 Sz. Érdi Éva, Ányos modern kutatója a gessneri esztétika „korszerűségét” kéri számon Ányos művén s épphogy dísztelennek, kopárnak, durva vonalvezetésűnek érzi, mondván: „szerelemről, pásztorlányokról nincs szó a töredékben, a természet ábrázolása meg sem közelíti a gessneri pásztoridillek pasztell-finomságát.”2 Az Alexis szerinte „egyértelmű igéivel” nem több, mint „az elsajátított tananyag precíz elrecitálása”.3 Kétségtelen, hogy a gessneri pasztell színek árnyalatai nem ragyogják be Ányos versét, ám az is világosnak tetszik, hogy a mű elsődlegesen nem Gessner szellemében fogant, hanem a vergiliusi tradíció latin és magyar artikulációinak bűvöletében. Maga Vergilius sem vitte túlzásba az Ányoson számon kért dekorativitást: a tájélmény romantikus élményisége az antik idilltől szervidegen. A táj itt mindig metatáj, metaterep, allegorikus funkciókat kiteljesítő (társadalmi vagy akár lelki) tér. Ányos Császár szerint a vergiliusi eclogákból „meg csupán a párbeszédszerűséget, a neveket vette át”,4 míg a legújabb kiadás Gessnerhez utal minket, mondván „az Alexis, Chloe, Daphne, Daphnis, Damon, Phyllis, Thyrsis pásztor- és szerelmes-fedőnevek mögött Ányosnál sem kell mindig mitológiai alakot keresni, szin-
1
2
3 4
CSÁSZÁR Elemér, Ányos Pál (1756–1784), Budapest, Magyar Történeti Életrajzok 28 (1912/ 1–3), 58. SZ. ÉRDI Éva, Ányos Pál szóképei. Adalékok a magyar szentimentális stílus vizsgálatához, Budapest, ELTE Nyelvtudományi Dolgozatok, 1972, 141. Ua., 119. CSÁSZÁR, i. m., 141.
96
te mindegyik előfordul Salomon Gessner (1730–1788) nagysikerű svájci német író Idyllen című kötetében (1756, 1772).”5 Noha a szövegösszefüggések irányulásait a szakirodalom valamelyest kijelölte, de a feladatot bevégezetlenül hagyta. Ányos verse véleményem szerint teljes egészében antikizáló karakterű, az ecloga történeti visszautaltságát hozza mozgásba. A hagyomány felőli olvasás lehetőségeit igyekszik megsokszorozni, s mint antik visszacsatolási kísérlet, az alkalmiság jegyeit erősen hordozó, ugyanakkor az allegorikus kifejezésmód konvencióihoz igazodó Ányos-mű a maga beszédmódjában ha átütőnek nem is, de alapjában véve sikeresnek nevezhető. A költeményt szerzője „pásztori-beszédnek” nevezi, s a szöveg argumentumában összegzését adja a pásztori enigma felfejtésének: a mű Marton László poéta neve napjának ünneplése, akinek „festett neve” Alexis, miközben „az egész térség Flora ajándékaival kevélkedett” (vagyis a születésnap valamely tavaszi napra esett, konkrétan április 28. és május 3. közé, hiszen az antikvitásban ekkor tartották Flora ünnepét). Már ebből is kétségtelennek tűnhet, hogy Ányos pontosan ismerte az antik idillköltészet szintezős technikáját, melynek lényege, hogy a szöveg valóságvonatkoztatásaira csak a paratextusok segítségével lehet következtetni. Bárminemű átjárás a pásztori világ és a referencialitás közt a műfaj önazonosságát veszélyeztetné. Mindezt Iser a következőképp fogalmazza újra: „A jelölő (a pásztorok világa) azért válik le arról, amit konvencionálisan jelöl (a rusztikus világról), hogy valami ismeretlent hívjon létre: a költészet elképzelhetőségét. A hagyományos mimézistől való elszakadással együtt jár a jelölő és a jelölt megegyezéses viszonyának a meghaladása is, amit a jelölő lebegtetése idéz elő.”6 Épp ez a lebegtetés képez egyfajta titokburkot a szöveg köré. A tökéletes felfejtést eleve lenullázza, létmódjává avatja a kiismerhetetlenség, a sokféleség izgalmát. Világos tehát az is, hogy Tytirus és Melibeus maszkja alatt is konkrét személyek rejteznek. Melibeus maszkja alatt gyaníthatóan maga a költő, Tytirus pedig a poétai társaság más képviselője. Elképzelhető egy olyan verzió is (petrarcai nyomdokokon), melyben mindkét beszélgető partner Ányos egy-egy lelkiállapotának dramatizált kivetülése, vagy – ahogy maga Melibeus mondja – a pásztori létesztétika netovábbját megtestesítő locus amoenusban gyönyörködő „emberi szív és elme” párbeszéde. Alexis neve Vergilius második eclogája óta erőteljesen kódolt: a fiatal és szép pásztor tipikus maszkja. Például Faunus című eclogájában Boccaccio is Alexis maszkját adja Endrére, Nápolyi Johanna férjére. Meliboeus (Ányosnál Melibeus) és Tityrus (Ányosnál Tytirus) Vergilius első eclogájának közismert szereplői. Vergilius egyike Ányos kedvenc antik szerzőinek, ezt számos szakíró megerősítette. Endrődi Sándor így összegzi az előképe5
6
„Higgy, remélj, szeress!” Ányos Pál versei, szépprózai írásai és levelei, szerk. JANKOVICS József és SCHILLER Erzsébet, Művészetek Háza, Veszprém, é. n. (2008?), (Vár Ucca Műhely Könyvek 16.), 182. Wolfgang ISER, A fiktív és az imaginárius, ford. MOLNÁR Gábor Tamás, Budapest, Osiris, 2001, 54.
97
ket: „A kolostor kertjében gyakran olvasgatta az ókor klasszikusait: Ovidot, Virgilt és Horácot, de legkedveltebb költője mindvégig Lucanus maradt.”7 Érdekes kuriózum, hogy az egyik legregényesebb Ányos-portrét festő, mítoszgyártó Olgyai Bertalan már csak az erotikus Ovidiust hagyja meg a listából: „A kolostor kertjében, fejére vont csuklyával olvassa Ovidiust...”8 És mindehhez hozzábigygyesztette a magyar Ovidiust is, a „bálvány” Gyöngyösi Istvánt. Megfigyelhető, hogy az érzéki vagy egyenesen pajkos gondolatokkal terhelt szerzetes egójának ovidiuszosra stilizálása igen erőteljes, és (nyilván nem alaptalanul) máig eleven. Tityrus neve beszélőnév, Servius Vergilius-kommentárja szerint etimológiája a nyájat vezető, csengettyűs juh jelentésig vezethető vissza. Tytirus tehát (a vergiliusi konvenciókhoz igazodva) Ányos feljebbvalója lehet vagy idősebb társa, míg ő Melibeus maszkját viseli. Tityrus Gessnernél viszont az ősz Menalcas legkisebb fia, szinte gyermek. A locus amoenus meglelése (a nagyszombati egyetemi környezet) azonnal bölcseleti-allegorikus karaktert nyer: a „nincs jobb legelő egész mezőségben” a tanulmányok és tudás minőségére tett utalás, melyre Melibeus rákontráz, s az emberi szív és elme gyönyörűségének helyeként azonosítja a tájat. A táj mint metaképződmény, többszörösen összetett jelentésrétegződés strukturáltságát mutatja: részint a tudás és művészet tere, részint lelki történések megjelenítője (a tájat megvilágító napfelkelte éppúgy lehet megvilágosodás, mint személyes felismerés-pillanat akár). Az árkádikus ellenvilág tehát már az idill elején kialakul, ami nem más, mint a „szent mulatság” (azaz a költészet) terepe. Az eclogaköltészet, mint tudjuk, a költészetről szóló önreflexív tudás akkumulációja. Melibeus kontrasztív módon az árkádikus jelennel mintegy szembeállítja a külső teret, ám előtte egy autobiográfnak tetsző passzust iktat közbe: A mit a szerencse tőlünk megtagadott, Midőn úri s gazdag sorsból kiragadott, Szíves akarattal nékie engedem, S pásztori ügyömet könnyen elszenvedem. A külvilág berobbanásának agressziója ez, mely a világi hatalmat és a pásztorlét alternatív létesztétikáját állítja szembe. A „pásztori ügy” alighanem a pálos rendbe való belépésre tett allegorikus célzás, mely a világ gazdagságát megvető erkölcsi magabiztosságról éppúgy árulkodhat, mint a titkos visszavágyásról, lappangó lelki kesergésről. Az Ányos-filológia életrajzcentrizmusa példátlan méreteket öltött, s e mozgástér kulcskérdése épp a tizenhat esztendős fiú világtól való elfordulásának lehetséges okaira irányul. Az Ányos-költészet egyik koncentrált, a beavatottak számára talán önéletrajzi dekódolhatósággal bíró titokhelye lehet ez a súlyos versszak. Ám, ahogy Jankovics József írja: „Hite még akkor is megingat7 8
ENDRŐDI Sándor, Ányos Pál, in Ányos Pál (1756–1784), Vár Ucca Tizenhét, 2 (1994/2), 70. OLGYAI Bertalan, Ányos Pál élete és költészete, in Ányos Pál (1756–1784), i. m., 85.
98
hatatlannak látszik, ha a világi életforma hívságai, örömei és csábításai súlyos meghasonlásokat okoztak lelki életében.”9 Tytirus Melibeus bölcsességét emeli ki, de dicsérete csupán közbevetés marad, Melibeus önigazoló magyarázkodásba kezd: odakünn „ál öröm s festett barátságok / Uralkodnak, s gyakran vétkes vigasságok.” A pásztori elvonulás tehát a szerzetesi pálya felé való orientálódás gesztusa is, illetőleg a pappá szentelést megelőző dilemmák és lelki tusák terepe (Ányost 1780-ban, három évvel a vers megírása után szentelték fel). Melibeus azonban mielőtt teljesen kitárulkozna, mielőtt közölné „érzékenységét”, témát vált: más tiszte van most a pásztori sípnak: „Más tiszte vagyon ma pásztori sípunknak, S vigabb áldozat kell felkelő napunknak.” Ez a narratív fordulat Vergilius negyedik, dicsőítő eclogájának első sorát idézi meg: „Sicelides Musae, paulo maiora canamus!” A napnak bemutatott misztikus áldozat is ehhez az eclogához kötődik („tuus iam regnat Apollo”). Pán megidézése szintén intertextuális viszonyt teremt (Verg., Ecl., 4, 58–59). A terjedelmes expozíciós szakasz után mintegy narratív bravúrként jelenik meg a tulajdonképpeni tárgy a 29. sorban. Alexis (azaz a nagyszombati diáktárs, Marton László poéta) neve napjának ünneplése ismét vergiliusi hangulatot eredményez, melyet a 4. eclogára tett allúziók érzékenyen készítettek elő. A tulajdonképpeni tárgy megnevezése tipikus antik gyakorlatként szinte mindig keretbe ágyazottan vagy a pásztorlét hétköznapisága hangulatfestő karakterének kiemelésével történik: az expozíció elnyújtása a versenydal előkészítésére és kiemelésére szolgál. A vélhetően a szöveg szívébe szánt lényegi tárgy (a vergiliusi szimmetriák jegyében történő) kibontása Faludi Ferenc Fekete Györgyöt magasztaló első eclogájában is hasonló módon derül ki. E műben Tityrus, Mirtyllus és Menalcas magasztalják Meliboeust. Kétségtelen, hogy Faludi eclogája szintén mintaként szolgált Ányos számára, aki munkamódszerül a szintézisen alapuló adaptációt választotta, ám a két szöveg esztétikai rokonsága csak minimális jegyekre korlátozódik. Vergilius éppúgy otthagyta bélyegét a szövegén, mint Faludi, vagy, ahogy Császár véli, talán a latin nyelvű jezsuita eclogaköltészet is. Ha összevetjük a két költeményt, az alábbi megállapításokat szűrhetjük le: Faludi szövege hatványozottabban zeneibb karakterű, ezt a refrénszerű elem és a vergiliusi repetitív retorikai gesztusok domesztikációja is alátámasztja, mígnem versforma tekintetében két egyező sor- és rímtípusról van szó. Faludi rímtechnikája több ponton izzóan játékos, sőt a nyelvhatárt is átlépi (a nyelvi regiszterek látványos keverése mellett), s épp a felismerés-pillanatnál, a dramaturgiai csúcsponton:
9
JANKOVICS József, Ányos Pál megérkezése a XXI. századba, in „Higgy, remélj, szeress!” i. m., 276.
99
Tityrus Nyájos a tűz, ülly le, lágy gyep van alattad, Okát örömömnek ha még nem hallottad, Egy nagy híres pásztor. Mirtyllus Nyilván Meliboeus. Tityrus Az! Ha tudsz deákul: servet illum Deus! Ányosnál mindez körülményesebben valósul meg. Ő rejtvényként nem a személyt, hanem az eseményt magát adja fel, célja nem is a játékos feladvány kialakítása, hanem a ráébresztés. A személynév elhangzása mintegy előhívó szerepű Tytirus számára és a magasztalás dramatizálása miatt válik izgalmassá, ahogy a feltűnő redundanciák Melibeus szövegében a zeneiség felfokozását hivatottak érzékeltetni. Melibeus Ösméred Alexist, szíves barátunkat, Ki méltán elvárja ma áldozatunkat? Tytirus Áh! hogyne ösmérném megbízott hivemet, Kivel egy tarsolból eszem kenyeremet, S vallyon mi kötelez ma tiszteletére? Vagy mi visz Alexis emlékezetére? Melibeus Nevenapját üli, ünnepli és tartya, Jó szivű pásztorok társa és baráttya. Tytirus Barátom, mit mondasz?
Melibeus Hidd el szavamat. A pásztori lét megragadása Faludinál az érzékszervek maradéktalan bevonásával zajlik, s a hitelesítő gesztusnak szánt, ugyanakkor egyértelműen költői sze-
100
repjátéknak tartható10 célzatos és a műfajkonvencióval összhangban kialakított „naturalizmus” Ányosnál elenyésző mérvű, ez magyarázza talán a szakirodalom fanyalgását a mű „kopárságán.” Az ő pásztorai filozofikusabbak, evidensebb allegória-jellegük, ami nem feltétlenül jelent mesterkéltséget vagy vértelenséget. Faludi szövege maga a barokk mozgalmasság, dinamizmusa kiélezett, mely az egzaltált öröm méltó kifejezőeszköze, Ányos szövege lassúbb, sőt tudatos lassítás eredménye, mely ezáltal a finom célzások és elhallgatások, visszafojtások gesztusrendszerét teremti meg: mindez mintha folytonosan az ecloga maszkos játszmájának ambivalenciájára utalna. Ányos még Vergilius szabályos, lecsiszolt és tradicionális szabályrendszert alkotó műfaját is az új, ha tetszik, gondolatilag a szentimentalizmus irányába ható érzékenység jegyében hangolja át. Melibeus bölcselkedése a világ csalárdságán egyenesen az „érzékenységet” teszi meg lelki alapállásul: „Hadgyuk el azomban erről beszédünket, Közölhettyük máskor érzékenységönket.” Az „érzékenység” melankóliáját hivatott ellensúlyozni az alkalmi öröm, az ébresztett „indulat”. Faludi barokk-rokokó vitalitásában az evős-ivós ünnepi vígság leírása dominál, Ányoséban a „szent mulatság” sajátos intellektualizmusa kerül előtérbe. A tárgy tulajdonképpeni megnevezése után Ányosnál egy versengő dicséretre kerül sor, mely az ötödik vergiliusi ecloga pásztorversenyének egy mozaikját idézi: nevezetesen Menalcas válaszdalát Mopsus gyászdalára. Tytirus a nap fényességét (az emberi elme tudásszomját és Isten fényéből fakadó teremtő erejét) magasztalja, azaz Phoebust, aki az ad hoc metaforák szintezős jellegéből fakadóan egyszerre lehet a művészet, de akár Krisztus vagy a misztifikált nagy Nap maga. Melibeus bukolikus szokás szerint magát Pánt idézi meg, aki „e vidám erdő s térség istensége”. Pán a mitológiai kód mellett számos más értelmezési lehetőséget is magában hordoz: a leginkább itt talán a mindenség urát, az istent, de elképzelhető, hogy valamely tekintélyes egyházi elöljáró rejtezik mögötte. Pán a táj testét, Apollón a lelkét (szívét) adja. Pán alighanem épp Faluditól került át Ányoshoz. A hatodik ecloga új Pánjának megjelenését még a természet is érzékeli, s a költő a locus amoenus toposzrendszeréhez igazodva jeleníti meg: „Érzi már az erdő, ki fakad zöldsége, Fen vont sátorinak színlik ékessége.” Ányosnál hasonlóképpen: „Pán, e vidám erdő s térség istensége, Kitől fünek, fának van elevensége, 10
SÁRKÖZY Péter, Faludi Ferenc (1704–1779), Pozsony, Kalligram, 2005, 219.
101
Áldd meg Alexisnek szép korral életét, Kinek ma füzettyük méltó tiszteletét!” A két poéta versenydala Alexis magasztalásával zárul, majd közös elhatározás születik: felkeresik a pásztort. Melibeus egy „fehér sajtot” tesz tarsolyába. A sajt a primer jelentésen túl a neolatin költészetben gyakorta jelentheti magát a verset is, azaz önreflexív módon azt a költeményt, versenydalt, amely az imént született meg.
102